A Vörös Szfinx cselekménye négy fő szálon bonyolódik: Richelieu

bíboros hatalmi sakkhúzásai eredményre vezetnek-e? Előkeríthetők-e a IV.

Henrik életét kioltó merényletre bujtó összeesküvők? Franciaország
elhódítja-e a kulcsfontosságú Susai-hágót? És ki fogja megörökölni
majdan a francia trónt?
Dumas visszatér a számára oly igézetes tizenhetedik század francia
történelméhez, de A Vörös Szfinx nem folytatása, hanem ellendarabja A
három testőrnek.
Ez a Dumas-regény először kerül a magyar olvasók kezébe.
ALEXANDRE DUMAS

A VÖRÖS
SZFINX

EURÓPA
KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2010
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Alexandre Dumas
Le Sphinx rouge
© Éditions Kryos, 2008

A szöveget gondozta, előszóval, jegyzetekkel ellátta, a szereplők

bemutatását a kötet végén írta Radu Portocala

Hungarian translation © Szántó Judit, 2010

A borítón Richelieu bíboros,
Philippe de Champaigne festménye (1637)
 ELŐSZÓ

Párizs, 1865. Sorban születnek a legkülönfélébb lapok – megannyi, a

világra nyíló ablakocska, úgy, ahogy a közönségüket kereső írók
megálmodták őket –, hogy aztán nagy többségük a feledésben
végezze, mielőtt egyáltalán közismertté válhatott volna. Csupán
néhányuknak sikerül magukhoz vonzani a kor igazi írói tehetségeit;
az ilyenek elnyerik az előfizetők kegyeit, és fenn is maradnak
legalább addig, ameddig ezek a dicső munkatársi kapcsolatok
kitartanak. Jules Noriac, a tekintélyes író és újságíró érdeme, hogy ezt
felismerte, és – ami még fontosabb – sikerült rábeszélnie Alexandre
Dumas-t, hogy az általa frissen alapított napilap, a Les Nouvelles
számára írjon meg egy, A három testőr-rel egyenrangú nagyregényt.
„Amolyan történelmi regényt, amihez olyan kitűnően ért!” –
1
javasolta állítólag Noriac, és ez elegendő volt hozzá, hogy Dumas
lelkében felszítsa azt a szenvedélyt, amely negyven év óta kölcsönzött
páratlan lendületet életművének: a múlt elbeszélésének szenvedélyét.
A kísértés ellenállhatatlan; az egyezséget mondhatni azonmód
megkötik.
A Les Nouvelles első száma 1865. szeptember 21-én jelenik meg, és a
szerkesztőség már október 7-én (17. szám) bejelenti, hogy küszöbön
2
áll a Le Comte de Moret (Moret gróf) első fejezetének megjelenése.
3
Ez a közlemény többször is feltűnik a lapban, mégpedig előkelő
helyen; a szerkesztőség így adja tudtul, milyen büszkén fogadja az
illusztris munkatársat.
Dumas mindenekelőtt kifejti Jules Noriacnak, milyen
4
meggondolások vezérelték a témaválasztásban. Bár, mint írja, nem
szokása, hogy regényeiről „prospektust küldjön szét”, s ez egyszer
azért tesz kivételt, mert hisz a választás helyességében és
hasznosságában, és ez igen fontos számára. Így hát késedelem nélkül
munkához lát. A regény első fejezete már 1865. október 17-én, a Les
Nouvelles 27. számában megjelenik.
Egy kérdés azonban eleve felmerül: vajon Dumas-t valóban
Antoine de Bourbonnak, Moret grófjának, IV. Henrik házasságon
kívül született, de törvényesített fiának rövid és végső soron nem túl
érdekes élete vonzotta, avagy tudatosan választott egy mellékes
figurát, hogy szabad kezet kapjon, és megfelelő ürüggyel hatolhasson
be a maga legkedvesebb történelmi korszakába: XIII. Lajos
uralkodásának idejébe. Ez a korszak, mint tudjuk, ellenállhatatlanul
lenyűgözte, és élete alkonyán talán szükségét érezte, hogy még
egyszer megmerítkezzék benne, még egyszer, friss szemmel,
kifaggassa, és valamennyi regényes aspektusát feltárja.
Könnyen magunk elé képzelhetjük az írót, amint otthonos érzéssel
hozzáfog a munkához, és nagy örömmel látja viszont jól ismert
szereplőit, legyenek bár valóságosak vagy kitaláltak, akik már régóta
várják, hogy tolla alatt tovább játszhassák szerepüket egy nagy
korszak bonyodalmakkal teljes színjátékában. Dumas jól érzi magát
körükben – fesztelenül mozog királyok és királynék, aszkéták és
gazfickók között, eligazodik az összeesküvések sötét mélységeiben –,
ők pedig ugyanilyen otthonosak Dumas képzeletében. Az író tetszése
szerint szaporítja számukat, törődik velük, mindegyikükre szerepet
oszt, s egyik könyvéből a másikba vezeti őket át, hogy
vállalkozásának folyamatossága még inkább kidomborodjék.
Társaságukban hol gunyorosnak mutatkozik, hol pedig komornak,
mivelhogy tolla mindig alkalmazkodik szereplői sorsának
követelményeihez.
Könnyen adódna, de egyszersmind igazságtalan lenne a
megjegyzés – amely sajnálatos módon nem is egyszer elhangzott
miszerint Dumas úgy tévelyeg elbeszélésében, mint egy maga
szerkesztette labirintusban. Az ítélet könnyen adódna, mert
súlytalanná tenné a hosszadalmas kitérőket, melyekre az író a
történész szerepében fellépve vállalkozik; mégis igazságtalan lenne,
mert e látszólagos rendetlenségben is csupán a mű gazdagsága
fejeződik ki, és mert Dumas e kerülő utak révén részesít bennünket
abban a kiváltságban, hogy vele együtt élvezhessük a
munkamódszeréből adódó teljes művészi szabadságot.
Igaz-e, hogy helyenként, főleg ha elbeszélését színesebbé (vagy
pikánsabbá) akarja tenni, Tallemant des Réaux jóízű
Historiettesjeiből merít, melyek dokumentumértékét végre
elismerték? Igaz-e, hogy bizonyos eseményeket felidézve más
memoárírók műveihez is folyamodik? Ilyen szemrehányások már
elhangzottak – ám alaptalanul. Ha felteszünk két elengedhetetlen
kérdést: ki olvassa még napjainkban Tallemant des Réaux-t vagy
Bassompierre-t? és ki nem olvas napjainkban Alexandre Dumas-t?,
máris elismertük az utóbbiban egy olyan tudásanyag érdemes
közvetítőjét, amely nélküle lényegében ismeretlen maradna. Ezt a
technikát, amellyel egyébként minden történész él, Dumas olyan
szakértelemmel használja, hogy az első oldaltól az utolsóig az az
érzésünk, mintha nem egy képzelet szülte művet, hanem egy egykorú
krónikát olvasnánk.
Dumas szemében ez a könyv „nem egyszerűen azok közé tartozik,
amelyeket a szalon egyik asztalára, két illusztrált verses album közé
szokás kirakni, hogy a látogatók megcsodálják metszeteiket, avagy
hogy a budoár szórakoztatásából kikopva most az előszobát
nevettessék vagy ríkassák meg”. És amikor azt írja: „…az a
becsvágyunk, hogy könyveink, ha életünkben nem is, legalább
halálunk után a könyvtárak polcaira kerüljenek”, pusztán azt közli
kortársaival, vagy legrosszabb esetben az utókorral, hogy őt igazi
történetírónak kell tekinteni.
A Moret gróf pontosan ott kezdődik, ahol A három, testőr kalandjai
befejeződtek: La Rochelle ostromának végén. Az időrendi
folyamatosság azonban nem jár együtt a cselekmény
folyamatosságával. Dumas már a Jules Noriacnak küldött levélben is
figyelmeztet, hogy ez esetben nincs szó testőrökről. A látványos
akcióknál őt ezúttal jobban érdeklik a jellemek, valamint a politika és
a történelem mechanizmusai. Mindazonáltal a Moret grófnak is
megvannak a maga gyökerei. Néhány hónappal azelőtt, hogy
hozzákezdett volna a megírásához, Dumas megjelentette a IV.
Henrik-et, amelynek utolsó fejezete a király megöléséről és Ravaillac
kivégzéséről szól, ám a felbujtók kilétét homályban hagyja. Ez
utóbbiakat csak a Moret grófban nevezi meg, amely ekként a IV.
Henrik logikus folytatásának tekinthető.
Való igaz, hogy Moret gróf epizódfigurája az elbeszélésben elejétől
végig fel-feltűnik, és Dumas gáncs nélküli lovagként ábrázolja, aki
semmire sem kapható, amivel féltestvérének, XIII. Lajosnak árthatna
– holott a valóságban az ifjú gróf csatlakozott Orléans hercege,
Gaston felkeléséhez, vagyis a felségsértés bűnébe esett. Alakja
jószerével árnyalaknak mondható, vagy, ahogy már megjegyeztük,
ürügynek, hogy a szerző visszatérhessen egy bizonyos korhoz,
főképpen pedig egy bizonyos személyiséghez, akit egyesek féltek,
mások gyűlöltek, sokan pedig titkon csodáltak, és aki annyira
meghatározta az adott kort, hogy akár az ő korának is nevezhetjük.
Ez a személy, azaz Richelieu bíboros vitathatatlan főszereplője a
regénynek, amelyet nagyszabású jelenlétével úgy meghatároz, mint
az a színész, akit ugyan nem hirdet kiemelt betűkkel a plakát, mégis
ő uralja a színpadot.
Richelieu-ben Dumas a hatalomgyakorlás lángelméjét csodálja és
tiszteli, azt az adottságot, amely csak a legnagyobb államférfiak
sajátja. Amikor azonban azt írja, hogy „Richelieu bíboros érdeke
mindig egybeesett Franciaország érdekével”, világossá válik, hogy
elsősorban az az odaadás bilincselte le, amellyel a bíboros
Franciaország nagyságán munkálkodott. És mivel Dumas is zsigerileg
kötődött Franciaországhoz, visszamenőleg Richelieu-be helyezi a
maga teljes politikai bizodalmát. Szerette volna – efelől semmi kétség
–, ha korlátlan ura lett volna a maga korának, és ezért bőszítik
annyira Richelieu ellenségei. Talán azt sem bánta volna, ha a bíboros
halhatatlannak bizonyul, s ekként Franciaország szakadatlan
emelkedésének zálogává válik. Mindez áttetszik a Richelieu-nek
szentelt oldalakon, amelyeket éppen ez a bennük tükröződő hit tesz
emlékezetessé.
Milyen esélyei lehettek Dumas tolla nyomán Moret grófnak e
monumentális személyiséghez képest? A nagy ember történelmet ír,
a következetlen ifjú csak elszenvedi; kettejük versengése eleve
igazságtalan. Moret gróf alulmarad, Dumas pedig eltávolodik a
kitűzött témától, és regényét végső soron Richelieu égisze alá helyezi.
Választásról van szó, ez vitathatatlan, nem pedig eltévelyedésről, és
meggyőző ereje, valamint mélysége okán ennek a választásnak csak
örvendhetünk.
A műnek különben igencsak sajátos sors jutott osztályrészül.
Miután a Les Nouvelles 1865-ben és 1866-ban folytatásokban közölte,
könyv formában csak az író halála után hetvenhat évvel jelent meg,
akkor is megcsonkítva.
1945-ben, Párizsban véletlenül bukkannak rá a Moret gróf
kéziratának egy részére, amelyet Dumas feltehetően barátjának,
Dmitrij Pavlovics Nariskin orosz hercegnek ajándékozott; Dumas
vendégeskedett a herceg birtokán, és a regényt is neki ajánlotta. 1946-
ban a Les Editions Universelles adja ki ezt a csonka szöveget, amely a
Dumas által megírt és a Les Nouvelles-ben közölt négy rész közül
csak hármat foglalt magába. A kiadó ide vonatkozó közleménye így
hangzik: „A kézirat elég jó állapotban maradt kék lapok kötegéből áll,
az egyes részek oldalszámozása mindig elölről kezdődik. Az első rész
117 oldalt tartalmaz, a második 120-at, a harmadik, ha megállunk a
XIX. fejezetnél, 166-ot, de valójában 171-et.” Itt minden bizonnyal
tévedés forog fenn, helyette az olvasandó: „ha megállunk a XX.
fejezetnél, 166-ot, de valójában 171-et”. A harmadik rész ugyanis
eredetileg húsz fejezetből állt, Dumas pedig jegyzetben jelölte a
végét, de aztán egy huszonegyediket is hozzáillesztett.
 Dumas életrajzírói és szövegmagyarázói csak ritkán és szűkszavúan
tettek említést erről a műről, és olyankor is csak azért, hogy
megjegyezhessék: „befejezetlen regényről” van szó. Ezt a szakértőről
szakértőre hagyományozott álláspontot semmi sem igazolja, és
szembe kell szállnunk vele.
Itt van először is a Les Nouvelles 1866. március 18-án megjelent
szerkesztőségi jegyzete: „Alexandre Dumas Moret grófja befejezéshez
közeledik.” Így is történt: öt folytatással később, 1866. március 23-án
a szerző neve után már nem jelenik meg a szokásos utalás: „Folytatás
a következő számban. ” Az író nem hagyta félbe a művét – ilyesmi
nála nemigen fordult elő hanem befejezte.
Egyébként ha a Moret gróf irodalmi szerkezetét vizsgáljuk, kiderül,
hogy a befejezés nem különbözik A három testőr-étől. Dumas elérte a
maga kettős célját – elbeszélte a történetet, és demonstrálta, amit ki
akart fejezni. Izgalmas regényt nyújt át az olvasónak egy nem kevésbé
izgalmas korszakról. Piedesztálra emelte Richelieu-t, és rehabilitálta
XIII. Lajost, akit kezdetben vértelen, ernyedt alakként ábrázolt.
Szemünk előtt igazított helyre bizonyos életutakat, ami önmagában
is célnak minősülhet, és kellően igazolja egy regény létjogosultságát.
Az utolsó oldal nem egy félbehagyott szövegé, inkább résre nyitott
ajtóhoz fogható, amelyen túl joggal remélhető az esetleges folytatás.
Ez a folytatás azonban csak egy újabb könyvben ölthet testet.
A valamennyiünknek kiszabott időtartamhoz képest a történelem
végtelen, és az egymást követő kis kifejletek, amelyeket oly nagy
számban termel ki magából, soha nem tekinthetők végérvényesnek,
mivel az idő bármikor módosíthatja jelentőségüket, sőt még
jelentésüket is. Dumas a történelem soha véget nem érő vonalán
választott magának kiinduló- és célpontot, majd leírta, ami
látomásában e két pont között történt; tette pedig mindezt azért,
mert ezt a töredéknyi időt tanulmányozásra és elbeszélésre méltónak
ítélte. „Az epizód, amelyről a továbbiakban beszámolunk, La Rochelle
ostromával egyetemben, amelyet a három testőrről szóló
könyvünkben már bemutattunk, XIII. Lajos uralkodásának
5
legdicsőbb csúcspontja.”
Végezetül tegyük hozzá, hogy az egyes regények befejezésének
időpontját és módját semmilyen irodalmi szabály nem rögzíti. Ha
nem így volna, számos híres regény minősülne befejezetlennek, főleg
a kortárs alkotások közül.
Még egy szót a regény címéről. A Moret grófot, amelyet Dumas
választott, már 1946-ban elvetették, amikor a szöveg először jelent
meg könyv formában. Az akkori kiadó ebben a tekintetben bölcsen
választott, mivel A Vörös Szfinx találóbban fejezi ki a szerzőnek
szereplőihez fűződő viszonyát; a nevet egyébként Michelet adta
Richelieu-nek, és a regény első részének XII. fejezete is ezt a címet
viseli. Ezért döntöttünk úgy, hogy átvesszük ezt a címet, abban a
meggyőződésben, hogy emiatt nem vádolhatjuk magunkat
hűtlenséggel.
E rövid bevezetés végén hadd forduljunk kéréssel Dumas árnyához:
fogadja szívesen vállalkozásunkat, és nyissa meg az utat a könyv és az
olvasók között. Ez volna a méltó igazságtétel a hosszú száműzetés
után!
Radu Portocala
 A KIADÓ JEGYZETE
A kiadvány alapjául az a szöveg szolgál, amelyet Alexandre Dumas
jelentetett meg a Les Nouvelles-ben 1865. október 17. és 1866. március
23. között; a lap összegyűjtött számait Franciaország Nemzeti
Könyvtára őrzi.
1866 novemberében a Les Nouvelles szerkesztését Dumas veszi át; a
lap neve Le Mousquetaire-re változik, és így jelenik meg 1867
áprilisáig. Bár többen is az ellenkezőjét állították, a Le Mousquetaire-
ben nem folytatódott a Moret gróf közlése, aminek megvolt a maga jó
oka: az utolsó epizóddal, amelyet a Les Nouvelles 1866. március 23-án
közölt, a regény is véget ért.
Gondos összehasonlítást végeztünk az 1946-os kiadással, amely
bevezetője szerint magán az eredeti, Dumas-féle kéziraton alapult.
Mindazonáltal a szóban forgó kiadás, amely csak három részt
tartalmaz, nem mondható teljesnek; ezzel szemben az első részben
szerepel egy egész fejezet – „A Rambouillet-ház törzsvendégei” –,
amely a Les Nouvelles szövegéből hiányzik. Ezt a tényt egy lapalji
jegyzetben fel is tüntettük. Ugyanígy biztosítottunk helyet,
mindenkor zárójelek között, több, hosszabb-rövidebb részletnek,
amely az 1946-os kiadásban megtalálható, ám a Les Nouvelles-ből
kimaradt; ezt a tényt is lapalji jegyzetekben rögzítettük.
Hogy bizonyos részeket érthetőbbé tegyünk, célszerűnek tartottuk,
hogy egyes helyeken lapalji jegyzetek formájában közöljük az idevágó
mondatokat Alexandre Dumas IV. Henrik című művéből (Párizs,
Editions Les Belles Lettres, 1998).
Ami a tulajdonneveket illeti, melyek helyesírása, akár Dumas, akár
a korabeli nyomdászok jóvoltából, gyakran fejezetenként is eltérő,
írásmódjukat korrigáltuk vagy legalábbis egységesítettük. Ugyanez
vonatkozik a helységnevekre is. (Ezek kapcsán hadd említsünk egy
jellegzetes példát. A regény IV. részében szó esik egy Bunolonga
nevű, de ezen a néven fellelhetetlen faluról. Meglehetősen
hosszadalmas kutatás nyomán felfedeztük, hogy emlékirataiban
Bassompierre ugyanezt a falut Boussolenque-nek nevezi, majd
Gabriel Daniel Bassolanó-ként emlékezik meg róla; így jutottunk el
az igazi névhez, vagyis a Bussolenó-hoz.) Megjegyzendő azonban,
hogy néhány, ugyancsak a IV. részben szereplő olasz helységnevet
nem sikerült azonosítanunk; ezt a tényt lapalji jegyzetek rögzítik.
Helyenként rendhagyó központozás nehezíti az olvasást, sőt olykor
a mondatokat értelmükből is kiforgatja. A mű érdekében indokoltnak
tartottuk, hogy itt bizonyos javításokat hajtsunk végre.
A kötet végéhez mutatót csatoltunk, amely a tulajdonneveket
tünteti fel.
 ALEXANDRE DUMAS AZONOSÍTOTT FORRÁSMUNKÁI

D’Aubigné, Théodore Agrippa: Mémoires Bassompierre, Francois de:

Mémoires
Baudeau de Somaize, Antoine: Le grand dictionnaire des Précieuses
Boisrobert, Francois Le Métel de: Lettres
Daniel, Gabriel: Histoire de France
L’Estoile, Pierre de: Journal du régne de Henry IV, Roi de France et de
Navarre
Grillot, Jean, Pere: Lyon affligéde contagion
Héroard, Jean: Journal
Michelet, Jules: Histoire de France
Du Plessis, Armand, Richelieu bíboros: Mémoires
Sully herceg, Maximilien de Béthune: Mémoires
Tallemant des Réaux, Gédéon: Historiettes
 ALEXANDRE DUMAS LEVELE
JULES NORIACHOZ
Kedves főszerkesztőm!
Hadd emlékeztessem a közmondásra: Az a munka sikerül, amelyet
magunk végzünk el.
Nos, bár nem szokásom, hogy regényeimről prospektust küldjek
szét, mégis arra kérem, hogy valamelyik következő számban tartson
fenn egy hasábot a Moret gróf címen a közeljövőben megjelenő
regény rövid elemzésének.
Íme néhány szó a célról, amelyet magam elé tűztem.
XIII. Lajos uralkodása és Richelieu minisztersége alatt van egy
történelmi, festői és társadalmi szempontból különösen érdekes
korszak: az, amely Buckingham meggyilkolása és az 1632-ben
lefejezett II. Montmorency Henrik halála között zajlott le. (Mert nem
Anne de Montmorency haláláról van szó, akit már hetvenegy évvel
korábban, a saint-denis-i csatában ölt meg Stuart Robert.)
TÖRTÉNELMI SZEMPONT: ekkor vívja Richelieu a maga nagy
csatáját a két királyné, Medici Mária és Ausztriai Anna ellen, más
szóval Franciaország, amely nem akar sem spanyollá, sem osztrákká
válni, ekkor fordul szembe II. Ferdinánd császárral és III. Fülöp
királlyal.
A háború ürügye Mantova és Monferrato öröksége.
A háború két legfontosabb epizódja a Susai-szorosnál vívott csata,
valamint Casale ostroma.
A hegység túloldaláról a púpos savoyai, Károly Emánuel jelent meg,
hogy az utunkba álljon. Ez a nagyravágyó, megbízhatatlan fejedelem
a családi kapcsolatok és szövetségek ellenére negyven éven át tartott
fenn Franciaországgal szemben olyan állapotot, amelyet sem
békének, sem háborúnak nem nevezhetünk.
 A FESTŐISÉG SZEMPONTJA: ekkor lép színre és tűnik el IV.
Henrik egyik fia, Moret gróf, aki fiatal, jóképű, bátor, elegáns,
szellemes, de osztozik a korabeli fejedelmek és hercegek közös
tévedésében: nem ismeri fel Richelieu géniuszát, és azt hiszi, XIII.
Lajost szolgálja – mert Franciaországról ekkor még nem esik szó.
Richelieu éppen azért küzd a monarchia egységéért, hogy félszáz
évvel később XIV. Lajos elmondhassa: „Az állam én vagyok!” Moret
gróf akkor is a fivérét, azaz XIII. Lajost véli szolgálni, amikor másik
fivére, Gaston és sógornője, Ausztriai Anna pártjára áll, és Medici
Mária még törvénytelen származását is elnézi, feltéve, ha hőn
szeretett fia, Orléans hercege, vagyis Gaston érdekeit és
magánbosszúját mozdítja elő.
Mi történt Moret gróffal a castelnaudaryi csata után? Nem tudja
6
senki. Nos, az a történelmi személy, aki eltűnik a színről anélkül,
hogy a történészek meg tudnák mondani, hová lett, szükségképpen a
regényíró zsákmánya lesz – és, noha megértem a történészek
méltatlankodását, ki kell jelentenem, hogy Moret gróf jövőbeli sorsát
én fogom alakítani.
TÁRSADALMI SZEMPONT: ekkor alakult ki az a nyelv, az a
szellemiség, az az irodalom, amelynek köszönhetően a francia nép a
népek élére került.
Richelieu bíboros nemcsak minden idők egyik legnagyobb
politikusa, hanem a történelem egyik legnagyobb alakja is volt. Az ő
pártfogását élvezve lépett fel Rotrou és Corneille, ez a két óriás, aki
megnyitotta és azóta is őrzi a modern színház kapuját. E kapun lépett
be még ugyanabban a században Racine és Moliére, a következő
században pedig Voltaire, Crébillon és Beaumarchais, akiket a
magunk korának valamennyi színpadi ábrázolója követ.
Ebben a korszakban alakul meg az Akadémia, amelynek az a
rendeltetése, hogy buzdítsa az irodalmat és megkoszorúzza az írók
fejét. Ez az az intézmény, amely a kezdetekkor cenzúrának vetette alá
a Cid-et, és odáig jutott, hogy nem fogadta be Balzacot.
 És végül: ez az a korszak, amikor Rambouillet márkiné gőgös, de
elegáns és arisztokratikus magánpalotájában a nő befolyást szerez az
állam működésére. Ezt a befolyást olyan hölgyek gyakorolták, mint
maga a márkiné, továbbá leánya, a szép Julie d’Angennes, Condé
hercegné, Mlle Scudéry, Mlle Paulet, Marion de Lorme; munkájukat
folytatta XIV. Lajos idejében Ninon de l’Enclos, Mme de Sévigné,
Mme de Montespan, Mme de Lafayette, Mme de Maintenon; XV.
Lajos alatt Mme d’Épinay, Mme de Tencin, Mme du Deffant, Mme de
Chateauroux, Mme de Pompadour, Mme du Barry; XVI. Lajos és a
forradalom alatt Mme de Staël, Mme de Condorcet, Mme Roland,
Mme Tallien, Mme Beauharnais; a császárság és a restauráció alatt
pedig, egészen napjainkig, Hortense királyné, Mme Récamier, Mme
de Montolieu, Mme de Souza, Mme du Cayla, Mme de Girardin – és,
eddig utolsóként, a megnevezettek közül a legillusztrisabb: George
Sand.
Mindez a gazdagság megkísértett, s így lett belőlem irodalmi
gambusino, azaz aranyásó.
Engedje meg azonban, kedves főszerkesztőm, hogy eláruljak
valamit a közönségnek: TESTŐRÖKRŐL egy árva szó nem esik!
D’Artagnan, Athos, Porthos és Aramis olyan dicső pályát járt be,
amilyenben apjuk nem is reménykedhetett; most azonban sírjukban
nyugszanak. Ha onnan ma kirángatnám őket, élő emberek helyett
fantomokat idéznék meg.
Hátravan még, hogy olvasóimtól – azaz inkább az önéitől – annyi
jóindulatot kérjek e regény – alighanem utolsó műveim egyike –
iránt, mint amennyivel idősebb társait fogadták.
Induljon hát el Moret gróf is azon az úton, amelyen Margot
királyné, Monsoreau úrnője, a Negyvenötök, Balsamo, A királyné
nyakéke, Charny grófné, Maison-Rouge lovag és San Felice asszony
járt – feltéve, hogy természete ugyanolyan jó lábakkal ajándékozta
meg. Ha mégsem, úgy álljon meg útközben, és alázatosan takarja el
az arcát szerzetesi csuklyájával.
 7
HABENT SUA FATA LIBELLI.

ALEXANDRE DUMAS
1865. október 8.
Kedves Nariskinom!
A királyi vendéglátás emlékére, amelyben orosz földön részesített,
kérem, fogadja el, hogy Moret gróf című regényemet Önnek ajánljam.
8
Ex imo corde,

DUMAS
1865. október 10.9

Dmitrij Pavlovics Nariskin úrnak

 ELSŐ
KÖNYV
 I. FEJEZET
A Festett Szakáll fogadó

Az utazó, aki az Úr 1628-ik évének vége felé üzleti okokból vagy

kellemes időtöltésként néhány napot a liliomos királyság fővárosában
óhajtott tölteni – ez volt akkoriban Franciaország költői neve
ajánlások nélkül is bízvást megállapodhatott az Homme-Armé
utcában található Festett Szakáll fogadóban. Nem lehetett kétsége
afelől, hogy Soleil mesternél mosolygós arcot, jó kosztot és
kényelmes szállást talál.
Mellesleg el sem tévedhetett volna. Csupán a Sainte-Croix-de-la-
Bretonnerie utca sarkán állt még egy hitvány, a legsötétebb
középkorig visszavezethető kocsma, amely a cégérén látható
fegyveressel névadója lett az utcácskának, ahol mindmáig mindössze
öt páratlan és négy páros számú ház található. A fogadó azonban,
amelybe olvasóinkat most bevezetjük, úgy kiemelkedett ebből az
utcából, és olyan pompázatos felirattal vonzotta a vendégeket, hogy
az utazónak, ha egyszer ideért, eszébe sem jutott továbbmenni.
Csábító volt már a négyszögletű bádogcégér is, amely egy arany
félholdban végződő tartórúdon lógott, s a legenyhébb szellőtől is
megcsikordult. Ez a tábla magát a török szultánt ábrázolta, aki
tündökletes pipacspirosra festett szakállával igazolta az intézmény
különös elnevezését. Ám még ennél is nagyobb feltűnést keltett a
bejárati ajtó fölött látható képrejtvény.
Nos, ez a rajz, ha a cégérrel együtt tanulmányozták, azt jelentette:
A FESTETT SZAKÁLLBAN
10
A NAP SZÍVESEN LÁTJA MIND A GYALOGOST,
MIND A LOVAST
 Ami az ősrégi eredetet illeti, a Festett Szakáll cégére versenyre
kelhetett a Fegyveresével, de regényíróként, akinek a történészekkel
ellentétben szigorúan ragaszkodnia kell az igazsághoz, be kell
vallanunk, hogy a rajz és a felirat bizony új keletű volt.
Alig volt két éve, hogy a régi fogadós, akit az előnyösen hangzó
Claude-Cyprien Mélangeoie néven ismertek, ezer pistole fejében
átengedte intézményét Blaise-Guillaume Soleil mesternek, az új
tulajdonosnak. Nos, eme tulajdonos nem tisztelte sem a
homlokzaton fészkelő fecskék, sem a ház belsejében hálójukat
szövögető pókok évszázados jogait, és alighogy az adásvételi
szerződést aláírták, festőket és kárpitosokat hívatott, lekapartatta a
homlokzatot, bebútorozta a helyiségeket, és végül, a befektetett
töméntelen pénz eredetéről töprengő szomszédok ámulatára,
előrukkolt a pazar képrejtvénnyel is, amelyet fentebb volt
szerencsénk olvasóinkkal ismertetni. Nem mintha, ments isten,
kétségbe vonnánk értelmi képességeiket. Inkább az az önző óhaj
vezérelt, hogy ne álljanak meg már elbeszélésünk legkezdetén egy
olyan rejtvényen törve fejüket, amelynek megoldásától igazán
megkímélhetjük őket.
A Sainte-Croix-de-la-Bretonnerie utca és a Blancs-Manteaux utca
öregasszonyai, előrehaladott koruknak betudható szibillai
képességüknek hála, fejüket jobbról balra ingatva megjósolták, hogy
a sok cicoma szerencsétlenséget hoz majd a házra, amely éppen az
évszázadok óta változatlan küllemének köszönhette látogatottságát.
Ám nagy bosszúságukra és az őket orákulumként tisztelő helybéliek
élénk csodálkozására a baljós prófécia nem teljesült be, ellenkezőleg,
a létesítményt valósággal felvirágoztatta egy új és ismeretlen
vendégkör, amely egyre nőtt, anélkül hogy a régieket elűzték volna.
Mi több: egyenesen megduplázódott a korábbi bevétel, amely ahhoz
az időszakhoz kötődött, amikor a fecskék még zavartalanul
építgették fészkeiket az ablakok sarkában, és a pókok ugyanily
háborítatlan szövögették fátylukat a helyiségek zugaiban.
Apránként azonban némi fény derült a nagy titokra. Híre járt, hogy
Soleil mesternek Marthe-Pélagie Soleil asszony előlegezte meg az
intézményéhez szükséges tőkét: ez a fürge, ügyes kezű, takaros és a
maga alig harminc évével még kellően ifjú és kellően csinos asszony
tejtestvére volt egy fölötte befolyásos és módos udvarhölgynek, aki
rendelkezésre bocsátotta a maga avagy egy még nálánál is
befolyásosabb dáma félretett pénzét. Ez a tejtestvér ajánlgatta a
Festett Szakáll fogadót amaz idegen uraságoknak, akik a Verrerie
negyed addig meglehetősen néptelen utcáit és a Sainte-Avoye utcát
újabban egyre sűrűbben látogatták.
Hogy mi volt mindezen hírekben az igaz és mi a hamis, az majd
kiderül elbeszélésünk folytatásából.
Addig is megtudjuk, mi történt a Festett Szakáll fogadó alacsony
mennyezetű termében 1628. december 5-én, azaz négy nappal
azután, hogy Richelieu bíboros megjött La Rochelle nevezetes
ostromából, amelyen A három testőr című regényünk egyik epizódja
alapul. Történt pedig mindez délután négy óra körül, amely
időpontban a házak magassága és a falak egymáshoz való közelsége
folytán az Homme-Armé utcában már beköszöntött és minden
bizonnyal ma is beköszönt az alkony.
Az alacsony mennyezetű teremben pillanatnyilag csak egyetlen
személy tartózkodott, ám ő, törzsvendég lévén, egymagában is annyi
helyet foglalt el, és akkora zajt csapott, mint négy közönséges
iddogáló.
 Három széken nyúlt el, s hogy múlassa az időt, sarkantyúja
tarajával éppen egy negyedik szék szalmáját aprította, míg tőre
hegyével egy miniatűr malomjátékot karcolt keresztbe az asztalon.
Egy kancsó bort már kiürített, és ez idő szerint a második felénél
tartott.
Kardja, melynek markolata mindig a keze ügyében volt, csípejétől
combjáig ért, és siklóként csúszkált ide-oda egymásra vetett lábán.
Harminchat-harmincnyolc éves lehetett, és mivel nemezkalpagját
az ablakkilincsre akasztotta, arcát még élesebben világította meg az
utcára néző, rombusz alakú, ólomkeretes üveggel fedett, keskeny
ablakok egyikén beszökő utolsó fénysugár. Szeme, szemöldöke és
bajsza fekete volt, napsütötte arcbőre született délvidékire vallott,
tekintetében éppúgy bujkált valami keménység, mint ahogy szája is
gunyorosnak látszott; s ha ajkát tigrisére emlékeztető mimikával
felhúzta, elővillantak ragyogóan fehér fogai. Egyenes orra, kiugró álla
makacsságig menő akaraterőről tanúskodott, erős, a vadállatokéhoz
hasonlóan hangsúlyos állkapcsa pedig arra a fajta meggondolatlan
bátorságra utalt, amelyet nem kell tisztelnünk embertársainkban,
mivel semmi köze szabad akaratukhoz, hanem pusztán ragadozó
ösztöneikből fakad. Az egész, egyébként elég csinos arcról brutális
nyíltság sugárzott: tulajdonosa részéről az ember joggal számíthatott
a düh és az erőszak kitöréseire. Másfelől a kétszínűségnek, a
ravaszkodásnak vagy az árulásnak vele kapcsolatban még a gyanúja
sem merülhetett fel.
Öltözéke a kor alacsonyabb rangú nemeseié volt, félig polgári, félig
katonai jellegű: hasított ujjú, derékban szűkülő, térdig érő zeke,
deréknál bővülő ing, bő nadrág és térd alattig érő bivalybőr csizma.
Ruházata tiszta volt, de korántsem fényűző; fesztelen eleganciáját
inkább viselőjének köszönhette.
Soleil mester kétszer vagy háromszor is benézett az alacsony
terembe, de gondja volt rá, hogy vendégét ne ragadja el a düh- vagy
erőszakrohamokra való jól ismert hajlama; ezért a legcsekélyebb
szemrehányásra sem vetemedett a férfit maradéktalanul lekötő
kétszeres romboló tevékenység láttán, sőt minden alkalommal a
lehető legnyájasabban rámosolygott. Ez egyébként nem esett
nehezére a derék fogadósnak, akinek ábrázata legalább olyan békés
volt, amilyen mozgékony és ingerlékeny a borisszáé.
Midőn azonban már harmadszor vagy negyedszer nézett be a
terembe, Soleil mester mégsem állhatta meg, hogy oda ne szóljon
törzsvendégének.
– Úgy látom, jó uram – jegyezte meg nyomatékos szívélyességgel –,
néhány nap óta pang az üzlet. Ha ez így megy tovább, a derék
Vigyori, ahogy nevezni tetszik – és itt a megszólított kardjára
mutatott – végül még berozsdál a hüvelyében.
– Te meg ugye aggódsz a tíz-tizenkét kancsó borért, amivel
tartozom! – vágott vissza a férfi a rá jellemző csúfondáros hangon.
– Ó, Uram Jézus, jó uram, tartozhatna nekem ötven vagy akár száz
kancsóval is, akkor is épp oly nyugodtan aludnék mindkét fülemen,
szavamat rá! Ne is gondoljon effélére! Ismerem önt másfél éve,
11
amióta csak idejár, hogy is képzelhetném, hogy akár csak egy dénárt
is veszítek az úron! De tudja, minden szakmában egyszer hopp,
másszor kopp, és őeminenciája, a bíboros-herceg hazatérése után
néhány hétig minden kard a szögön fog porosodni. Néhány hetet
mondok, mivel az a hír járja, hogy Párizsban épp csak irányt vált, és
máris továbbindul, hogy a királlyal a hegyek túlsó oldalára is
kiterjesszék a háborút. Ha így lesz, ugyanúgy történik majd, mint La
Rochelle ostrománál: pokolba a tilalmakkal! És akkor uraságod újra
tarthatja az erszényét az aranyeső alá!
– No, Soleil barátom, ez az, amiben tévedsz. Tegnapelőtt este és
tegnap délelőtt ugyanolyan tisztességgel tettem a dolgom, mint
máskor, és mivel még csak délután négy óra, okkal remélem, hogy
mielőtt végképp besötétednék, még akad valami jó munka, sőt, mivel
Phoebé asszonyság szépen kigömbölyödött, akár az éjszaka is szóba
jöhet. Ami pedig az aranyesőt illeti, amely annyira foglalkoztat, no
nem az én érdekemben, hanem a magadéban, nézd csak, vagy inkább
halld – és itt a vendég dallamos csengést csalt elő zsebe tartalmából
–, hogy csörög még odabenn valami, és a zsebem korántsem olyan
üres, mint képzeled. És csupáncsak azért nem rendezem a számlám
12
hic et nunc, mert ezt rábízom az első úriemberre, aki majd igényt
tart szolgálataimra. S még az is meglehet – folytatta a vendég, aki
Soleil mesterrel nem törődve az ablakhoz hajolt, és az üvegnek
támasztotta homlokát –, hogy éppen az az úr fizet majd helyettem,
aki most kanyarodik be a Sainte-Croix-de-la-Bretonnerie utca felől, és
úgy szimatol a levegőbe, mint aki éppen a Festett Szakáll cégérét
keresi. Nicsak – most meglátta, és csak úgy ragyog a képe! Legyen hát
napfogyatkozás, Soleil barátom. Napnál világosabb, hogy az úr
engem keres; térj hát vissza spékelőtűdhöz, hogy az élesebb
fegyverekhez szokott uraságok megtárgyalhassák a maguk kis ügyeit.
Igaz is: ne felejts el világítani! Még tíz perc, és olyan sötét lesz itt,
mint egy kemencében, én pedig szeretem látni, kivel üzletelek.
A vendég nem tévedett. Midőn a házigazda, a kapott utasításokat
teljesítendő, sürgősen eltűnt a konyhaajtó mögött, a bejárati ajtó
küszöbén máris megjelent egy árnyék, még a maradék világosságot is
elfogva.
Az újonnan jött, mielőtt a gyanús félhomályban bemerészkedett
volna a Festett Szakáll fogadó termébe, óvatosan végigpásztázta
tekintetével a helyiség sötét mélyét; látva azonban, hogy ott csupán
egyetlen ember tartózkodik, mégpedig, minden valószínűség szerint,
éppen az, akit keres, felvonta köpenyét egészen a szeméig, hogy
elrejtse arcát, és így közeledett hozzá.
A köpenyes férfiú okkal tartott tőle, hogy felismerik, mivel ebben a
minutumban tért vissza Soleil mester is, aki a névadó égitesthez
hasonlóan fényt árasztott maga körül: mindkét kezében égő gyertyát
hozott, s azokat serényen elhelyezte a falhoz lapos hátukkal simuló
bádog gyertyatartókban.
A jövevény nem is leplezett türelmetlenséggel figyelte
sürgölődését. Látszott, hogy szívesebben maradt volna az
érkezésekor tapasztalt félhomályban, amely az idő múlásával teljes
sötétséget ígért. Mindazonáltal nem szólt egy szót sem; beérte vele,
hogy köpenye keskeny résén át kövesse nyomon Soleil mester
buzgólkodását, és csak amikor a vendéglős mögött bezárult az ajtó,
akkor fordult az első vendéghez, aki mintha ügyet sem vetett volna
rá, és minden teketória nélkül azt kérdezte:
– Maga az az Étienne Latil, aki régebben Epernon urat szolgálta,
majd Flandriában volt mint kapitány?
A borissza vendég, aki éppen a kérdés elhangzásakor emelte volna
szájához a kancsót, most, anélkül hogy a fejét megmoccantotta volna,
ránézett a kérdezőre, és mivel annak hangneme feltehetően sértette a
maga fennen vállalt érzékenységét, így szólt:
– És ha valóban én viselném e nevet, ez miért érdekelné az urat?
Azzal valóban szájához emelte a félúton megrekedt kancsót.
A köpenyes férfi hagyott időt a másiknak, hogy a Hasas Macának
nevezett edény bájait kellően kiélvezze. Következő megszólalásával
kivárta, hogy a nagyjából kiürült kancsó ismét az asztalon kössön ki,
és ezúttal egészen más hangnemet ütött meg.
– Teljes tisztelettel kérdezem, hogy ön-e Étienne Latil lovag.
– Na, ezt már jobb szeretem – közölte elismerő biccentéssel a
kérdezett.
– Ez esetben tiszteljen meg azzal, hogy válaszol.
– Nos, igen, uracskám: én vagyok Étienne Latil személyesen. Mit
óhajt ettől a szegény Étienne-től?
– Jó üzletet ajánlanék neki.
– Jó üzletet? Nocsak, nocsak!
– Nem is jót. Nagyszerűt.
– Elnézést – vágott szavába a férfiú, aki elismerte, hogy az Étienne
keresztnév és a Latil vezetéknév valóban őt illeti –, de mielőtt
folytatnánk, engedje meg, hogy az érdeklődést hasonlóval
viszonozzam: kihez van szerencsém?
 – Ha szavaim kellemesen csengenek a fülében, ne törődjön a
nevemmel.
– Téved az uraság, ha azt hiszi, én beérem ezzel a nótával. Igaz,
hogy sokadik fiú vagyok a családban, de nemesember vagyok, és
azok, akik hozzám irányították, bizonyára azt is jelezték, hogy nem
dolgozom sem a pórnépnek, sem a kispolgárságnak. Ha
összeakasztotta a tengelyt valamelyik kézműves komájával vagy rőfös
szomszédjával, verekedjék meg vele személyesen; én effélébe nem
ártom magam, és oda sem figyelek. Az ilyen csetepaték hidegen
hagynak.
– Nem óhajtom elárulni a nevem, Latil mester, és meg sem
tehetem, de semmi kifogásom az ellen, hogy a címemet megtudja.
Íme a pecsétgyűrűm, hogy tisztában legyen származásommal és a
világban viselt rangommal.
Azzal az ujjáról lehúzott gyűrűt átadta a brávónak, aki az ablakhoz
lépett, és az alkonyati fénynél szemügyre vette.
– Á, á – mondta. – Így csak Firenzében munkálják meg az ónixot.
Ön, uracskám, tehát olasz és márki. Tudjuk, mit jelent a szőlőlevél és
a három szem gyöngy – ön tehát gazdag is, ami soha nem árt. Maga a
kő foglalat nélkül is megér negyven pistole-t.
– Ennyivel beéri? Akkor most már társaloghatunk? – Az ismeretlen
visszavette a gyűrűt, kiszabadította a köpeny alól finom, hosszú ujjú
fehér kezét, másik, kesztyűs kezével felhúzta rá a gyűrűt, és a gyűrűs
kezet is gyorsan kesztyűbe bújtatta.
– Igen, ennyi elég. A márki úr igazolta magát. Ám mindenek előtt,
leendő megegyezésünk foglalójaként, gáláns gesztus lenne – nem
mintha ezt feltételül szabnám –, ha kifizetné azt a tíz vagy tizenkét
kancsó bort, amellyel ebben az ivóban adós maradtam. Rendszerető
ember vagyok, és ha valamelyik vállalkozásomban baleset érne, a
legcsekélyebb adósságot sem szívesen hagynám magam után.
– Ezen ne múljék.
– És gavallériáját betetőzhetné – folytatta a borissza –, ha
figyelembe venné, hogy az asztalomon álló két kancsó üresen kong,
és két másikat rendelne a helyükbe. Legalább kiöblítenénk a
torkunkat, mert szárazon nehezemre esik a beszéd, és azt
tapasztaltam, hogy az olajozatlan szavak felsértik az ember száját.
– Soleil mester! – kiáltotta el magát az ismeretlen, s valamivel
szűkebbre húzta össze magán a köpenyt.
Soleil mester oly sietősen toppant be, mintha hallgatózott volna, és
alig várta, hogy fölvegye a rendelést.
– Kérem az úr számláját és két kancsó bort, de a legjavából!
A Festett Szakáll fogadósa olyan gyorsan tűnt el, mint napjainkban
a süllyesztő segítségével az olimpiai cirkusz bohócai, majd szinte
időmúlás nélkül már vissza is tért, kezében két boroskancsóval,
melyek egyikét az ismeretlen, másikát Étienne Latil elé tette.
– Parancsoljanak – mondta. – A számla pedig egy pistole, öt sou,
két dénár.
– Tessék egy két és fél pistole-os Lajos-arany.
Az ismeretlen az asztalra dobott egy pénzdarabot, majd amikor a
fogadós, bizonyára aprópénzt keresve, a zsebéhez nyúlt, rászólt:
– Nem kell visszaadnod. A különbséget könyveld ennek az úrnak a
javára.
– „Könyveld a javára…” – motyogta a brávó. – Ezen a kifejezésen
már egy mérföldről megérzik a kalmár. Igaz, a firenzeiek mind
született kalmárok, és a hercegeik maguk is legalább oly találékonyan
űzik az uzsorát, mint a frankfurti zsidók vagy a milánói lombardok.
De ahogy már vendéglátónk is megjegyezte, nehéz idők járnak, és az
ember nem mindig válogathatja meg az üzletfeleit.
Soleil mester eközben szaporán hajlongott, és mélységes
csodálattal pillantott vendégére, aki, íme, ismét kifogott egy adakozó
kedvű nagyurat.
 II. FEJEZET
Egy üzleti ajánlat folyományai

Az ismeretlen megvárta, amíg Soleil mester mögött becsukódik az

ajtó, majd amikor megbizonyosodott róla, hogy kettesben maradtak
Étienne Latillal, így szólt:
– És most, hogy már tudja, nem holmi bugrissal áll szemben,
hajlandó-e, tisztelt úr, segíteni egy bőkezű lovagnak, hogy
megszabaduljon egy alkalmatlan vetélytárstól?
– Ilyen ajánlatokat gyakran kapok, és ritkán utasítok vissza. De
mielőtt elmélyednénk az ügyben, célszerűnek tartanám, ha
ismertetném díjszabásomat.
– Már ismerem az árait. Ha szekundánsként működik közre egy
közönséges párbajban: tíz pistole. Ha mondvacsinált ürüggyel
párbajra hívja a vonakodó felet: huszonöt pistole. És ha beleköt a
megjelölt személybe, azonnal megverekszik vele, és a helyszínen
megöli: száz pistole.
– Úgy van – felelte a bérgyilkos. – És hiába sebesül meg bármelyik
fél: ha a megjelölt személy nem hal meg ott a helyszínen, a pénz
visszajár.
– Ezt is tudom. Sőt tudom azt is, hogy ön nem csupán kipróbált
bajvívó, hanem tisztességes ember is!
Étienne Latil könnyedén meghajolt, mint aki természetesnek veszi
a bókot. Elvégre, a maga módján, valóban tisztességes ember volt.
– Tehát számíthatok önre – állapította meg az ismeretlen. – Várjon,
ezt nem lehet így elkapkodni. Olasz lévén, uraságod bizonyára ismeri
13
a közmondást: chi va piano, va sano. Mindenekelőtt meg kell
ismerkednem az ügy természetével, tudnom kell, kiről van szó, és a
három közül melyik kategóriába esik kettőnk alkuja. Igaz is, hadd
figyelmeztessem: csak készpénzt fogadok el. Hiszen érti: a
magamfajta öreg róka csak biztosra mehet.
– Tessék a száz pistole: itt van ebben az erszényben, kereken annyi,
amiről ön is rögtön meggyőződhet.
Az ismeretlen az asztalra dobta a pénzt, ám a csábító csörgés
ellenére a bérgyilkos nem nyúlt hozzá, sőt épp csak futó pillantást
vetett rá.
– Úgy látom, igazi ínyencek vagyunk – jegyezte meg azon a
gunyoros hangon, amelytől – mondottuk már – a szája oly
jellegzetesen felkunkorodott. – Azt szeretnénk, ha a találkozás máris
létrejönne…
– És halállal végződne… – fejezte be a mondatot az ismeretlen, és
bármennyire uralkodott is magán, a hangja önkéntelenül
megremegett.
– Ez esetben már csak a vetélytárs nevét, állapotát és szokásait kell
megtudakolnom. Szokásomhoz híven most is tisztességgel akarok
eljárni; ezért kell alaposan megismerkednem az illetővel, akivel
dolgom lesz. Akár tudja az úr, akár nem: minden az összecsapás
körülményein múlik. Az ember nem méri össze a kardját egy frissen a
városba ruccant derék vidéki golyhóval vagy valami piperkőc
széltolóval, például a király vagy a bíboros úr valamelyik testőrével.
Ha nem tudok semmit vagy ha ön félretájékoztatott, és én elvéteném
a döfést, vagyis nem én ölném meg a vetélytársát, hanem az ölne meg
engem – nos, ezzel sem én, sem ön nem nyernénk. Amellett uraságod
világfiként jól tudja, hogy a párbaj kockázatai nem korlátozódnak a
párbajra magára, és hogy az ilyen kockázatok annál nagyobbak,
minél előkelőbb állású az ellenfél. Ha az ügy akár csak enyhe
hullámokat ver is, néhány börtönben töltött hónap a legkevesebb,
ami fenyeget; márpedig nem kívánhatja, hogy az ilyen nyirkos,
egészségtelen helyen, ahol a szíverősítőt drágán mérik, a saját
kontómra gondoskodjam magamról. Ezekkel a megfontolásokkal
egytől egyig számot kell vetni. Higgye el, ha csak a segédje volnék, és
uraságod ugyanannyit kockáztatna, mint én, engedékenyebb volnék;
de kegyelmed ugyebár nem óhajt kardot rántani?
Az eszmefuttatást a bérgyilkos részéről nem csekély megvetés
színezte.
– Nem. Ezúttal nincs rá lehetőség, és ezt, nemesi szavamra
mondom, mélységesen sajnálom.
A nyugodt és határozott hangú válaszból olyannyira hiányzott
minden gyengeség vagy nyegle kérkedés, hogy Latil hovatovább
gyanítani kezdte, hogy félreismerte ügyfélét. Olyan emberrel van
dolga, aki bármily csenevésznek látszik, és bármily kedvezőtlen a
megjelenése, nem venné igénybe bosszújához egy másik ember
kardját, ha a magáét nem marasztalnák komoly ellenérvek a
hüvelyében. És a brávónak ügyfeléről alkotott kedvező véleményét
csak megerősítette, amikor az hanyagul a következő megjegyzéssel
toldotta meg magyarázatát:
– Hogy húsz, harminc vagy akár ötven pistole-lal többről vagy
kevesebbről van-e szó, nos, én tudom, mi mennyit ér, és nem fogok
akadékoskodni.
– Nos, akkor járjunk a végére – mondta Étienne Latil. – Ki az
ellensége, hol és mikor kell rátámadni? De először a nevét kérem.
– A neve érdektelen – felelte a köpenyes férfi. – Ma este elkísérem
önt a Cerisaie utcába, és megmutatom az ajtót, ahonnan az illető úgy
hajnali kettőkor ki fog lépni. Őt kell megvárnia, és mivel ily kései
órán csak ő távozhat, el sem tévesztheti. Mindenesetre majd
elmondom, miféle jelekről ismerhet rá.
A bérgyilkos megrázta a fejét, ellökte magától az aranyakkal teli
erszényt, amelyet addig ide-oda tologatott, és hátradőlt a székén.
– Nem elég – jelentette ki. – Megmondtam, és most megismétlem:
legelőször is tudni akarom, kivel állok majd szemben.
Az ismeretlen türelmetlen mozdulatot tett.
– Őszintén szólva, Latil úr, ön túl sokat aggályoskodik. Leendő
ellenfele semmiképpen nem kompromittálhatja, és ellenállástól sem
kell tartania. Alig huszonhárom éves sihederről van szó, aki csak egy
hete tért vissza Párizsba, és mindenki úgy tudja, még Itáliában
tartózkodik. Különben is, mielőtt uraságod arcát megpillanthatná, ön
már úgyis leterítette. Persze az elővigyázatosság kedvéért álarcot is
ölthet.
Latil az asztalra könyökölt, és fejét öklére támasztotta.
– Tudja-e az úr, hogy ajánlata az orgyilkosságot súrolja?
Az ismeretlen hallgatott, Latil pedig ismét megrázta a fejét, és
végképp az ajánlattevő elé tolta az erszényt.
– Ez esetben pedig nem én vagyok az embere. Az ilyen munka nem
nekem való.
– Talán Epernon úr szolgálatában tett szert ezekre a gátlásokra,
barátocskám? – kérdezte az ismeretlen.
– Szó sincs róla – hangzott a válasz. – Éppen a gátlásaim miatt
léptem ki a szolgálatából.
– Értem. Nem bírta a gyomra a Simon fiúkat.
A nevezettek az öreg herceg kínvallatói voltak.
– A Simon fiúknak – mondta Latil mélységes megvetéssel – a
kengyelszíj a fegyverük, nekem pedig a kardom.
– Ej – legyintett az ismeretlen –, már látom, hogy meg kell
dupláznom az összeget. Nem bánom. Ez a kis hóbort kétszáz pistole-
t is megér nekem.
– Téved az úr; ettől sem gondolom meg magam. Nem szoktam
lesből támadni. A Saint-Pierre-aux-Boeufs tájékán talál olyanokat,
akik ebben utaznak; ott tanyáznak az orgyilkosok. Egyébként mit
érdekli magát, ha a saját módszeremet használom, és megvívok az
illetővel? Hiszen a lényeg az, hogy megszabadítsam tőle, nem igaz?
Miért nem elégszik meg azzal, ha a fickó nem áll többé az útjába?
– Hiába hívná ki, nem vívna meg magával.
– A teremtésit! Semmi oka nem lenne finnyáskodni! A compignaci
Latilok nem vezethetik vissza a családfájukat a keresztes háborúkig,
mint a Rohanok meg a Montmorencyk, de tisztességes
nemesemberek, és magam, ha sokadiknak születtem is, vagyok olyan
nemes, mint a bátyáim.
– Higgye el, ha mondom: nem fogadná el a kihívást.
– Akkor úgy megbotozom, hogy soha többé nem mutatkozhat
társaságban.
– Őt nem lehet megbotozni.
– Mit nem mond! Csak nem a bíboros úrral gyűlt meg a baja?!
Az ismeretlen válasz helyett két, egyenként száz pistole-ból álló
Lajos-arany-tekercset vett ki a zsebéből, s az asztalra tette, az erszény
mellé. Eközben azonban a köpenye redői elmozdultak, és Latil
egyszer csak felfedezte, hogy a különös ajánlattevőnek elöl is, hátul is
púpja van.
– Háromszáz pistole – szólt a púpos úriember. – Ennyi talán
eloszlathatja gátlásait, és nem bakafántoskodik tovább.
Latil sóhajtva rázta meg a fejét.
– Uraságod modora igazán csábító; nem könnyű ellenállni
varázsának. Való igaz: kőből van annak az embernek a szíve, aki egy
ilyen nagyurat szorult helyzete láttán ne szeretne kihúzni a pácból.
Nos, törjük együtt a fejünket, hátha van megoldás.
– Más megoldást nem tudok elképzelni, mint ezt – mondta az
ismeretlen. És újabb két azonos tartalmú és ugyanolyan hosszú
tekercset helyezett az első kettő mellé. – Aztán hozzátette: – De
figyelmeztetem: ez már valóban képzelőerőm végső határa. Mondhat
igent, mondhat nemet: magán múlik.
– Ó, a kísértő! – mormolta Latil, magához húzva az erszényt és a
négy tekercset. – A végén még rábír, hogy megszegjem elveimet, és
letegyek szokásaimról.
– Ugyan már! – mondta a nagyúr. – Tudtam én, hogy a végén
megegyezünk.
– Hiába, ilyen meggyőző erővel szemben az ember tehetetlen. Nos,
akkor lássuk még egyszer a teendőket. Cerisaie utca – ugye ezt
mondta?
 – Igen.
– Ma este?
– Ha lehet.
– Csak pontos személyleírást kérek, nehogy elvétsem…
– Ez természetes. Csak ne felejtse el: most, hogy észhez tért, már az
én emberem. Hiszen kifizettem; vagyis megvásároltam.
– Lassan a testtel! A pénz még nincs a zsebemben.
– Mi az, kötözködni akar?
– Ugyan dehogy. Csak a kivételekben óhajtok megállapodni.
Exceptis excipiendis,14 ahogy a libourne-i kollégiumban mondtuk…
– Halljam azokat a kivételeket.
– Először is: nem a királyról és nem is a bíboros úrról van szó.
– Egyikükről sem.
– És nem is a bíboros úr valamelyik barátjáról.
– Ellenkezőleg. Inkább az ellenségének nevezhetném.
– És milyen viszonyban van a királlyal?
– Közömbös viszonyban. Bár elárulom, a királyné kedveli.
– Csak nem Bérulle bíboros az illető?
– Ugyan. Hiszen mondtam, hogy huszonhárom éves.
– Értem: tehát szerelmes a felséges asszonyba.
– Lehetséges. Ezzel végére értünk a kivételeknek?
– Szavamra, nincs több. – Latil az aranyra tette kezét, hogy átrakja
a zsebébe. – Szegény királyné, igazán üldözi a balszerencse. Csak a
minap ölték meg az ő Buckingham hercegét…
– És most Moret grófot is elsirathatja! – vágott közbe a púpos
nagyúr, aki már alig várta, hogy Latil abbahagyja az akadékoskodást;
másfelől bizonyára úgy okoskodott, hogy inkább itt, a fogadóban
gondolja meg magát, semmint a tett helyszínén.
Latil kis híján felugrott az asztal mellől.
– Micsoda? Moret grófot?
– Úgy van, Moret grófot – ismételte meg a nemesúr. – Ha jól
emlékszem, őt nem említette a kivételek közt.
 – Antoine de Bourbont? – makacskodott Latil, és öklével az asztalra
csapott.
– Őt személyesen.
– A mi jó Henrik királyunk fiát?
– Úgy érti, a fattyát.
– Ha szerelemből fogant, nem kötelességből, a király fia nem lehet
fattyú. Vegye vissza a pénzét az úr, a királyi család tagjaira nem
emelek kezet.
– Jacqueline de Bueil fia nem tartozik a királyi családhoz.
– De IV. Henrik fia oda tartozik.
Étienne Latil most valóban felugrott, és karját összefonva
félelmetes tekintettel mérte végig az ismeretlent.
– Tudja-e az úr, hogy én ott voltam, amikor az apját megölték?
– Maga?
– A hintó felhágóján, mint Epernon herceg apródja. A gyilkosnak
félre kellett löknie, hogy hozzáférjen a királyhoz. Nélkülem talán
elmenekült volna. Én kapaszkodtam az ujjasába, amikor el akart
futni, és nézzen csak ide… – A magasba emelte sebhelyekkel
barázdált kezét. – Látja, hogy összekaszabolta a kezem, hogy
elengedjem? A nagy király vére összevegyült az enyémmel, tisztelt
uraság, és akkor azt kéri, hogy most a fia vérét ontsam? Nem vagyok
15 16
én se Jacques Clément, se Ravaillac, ezt vegye tudomásul, maga
viszont hitvány alak. Tegye el a pénzét, és kotródjon innen, vagy a
falhoz szögezem, mint a mérges kígyót!
Az ismeretlen hátrált egy lépést.
– Elég legyen, te rendőrspicli, vagy átlyukasztatom a nyelved és
bevarratom a szád!
– Én nem vagyok rendőrspicli, de te, te orgyilkos vagy! Nekem
semmi közöm a rendőrséghez, és így nem csukathatlak le, mielőtt
mocskos ajánlatoddal másokat, készségesebbeket is megkísértenél;
de ehelyett csúf, nyomorék csontjaiddal együtt hitvány
mesterkedéseidet is összezúzom, és a tetemed maradékából
madárijesztőt állítok a verebeknek! Vigyázz, senkiházi!
A vívóállásra felszólító, de fenyegetésként is értékelhető
felszólítással egyidejűleg Latil már ki is húzta hüvelyéből hosszú,
egyenes kardját, és teljes erejéből döfött a púpos felé, mintha így
akarta volna kifejezni a vérontástól való rendíthetetlen tartózkodását.
A döfés, semmi kétség, arra volt hivatva, hogy áthatolva az ellenfél
testén, valóban a falhoz szögezze, mint egy bogarat, ám a
megtámadott olyan rugalmassággal és ügyességgel, amilyet egy
nyomorékról senki sem feltételezett volna, hátraugrott előle, s
kardját egyazon lendülettel kirántva vívóállásba helyezkedett.
Villámgyors mozdulatokkal, kiszámíthatatlan cselekkel osztogatta
csapásait, és a bérgyilkos azonnal felfogta, hogy ezúttal minden
tudását, óvatosságát és hidegvérét mozgósítania kell. Csakhamar
azonban úgy tűnt, élvezi, hogy váratlanul és felkészületlenül
egyenrangú ellenfélre lelt, és ezért, a vívás művészete iránti
rajongástól indíttatva, minél hosszabbra akarja nyújtani az
összecsapást. Mindenesetre beérte vele, hogy olyan szakértelemmel,
mintha vívóakadémián tartana bemutatót, kivédje a döféseket, abban
a reményben, hogy ellenfele kifárad vagy valamilyen hibát követ el, és
akkor ő a megfelelő pillanatban beviheti azt a bizonyos Jarnac-féle
17
döfést, amelyben annyira otthonos volt, és amelyet, ha alkalom
adódott rá, mindenkor sikerrel alkalmazott.
Az ingerlékeny púpos azonban nem volt ennyire türelmes.
Különösen az bosszantotta, hogy a sötétben sehogy sem talál célba;
azonkívül a dolga is sietős volt. És mindezt betetőzte, hogy Latil közé
és az ajtó közé helyezkedett, nehogy hátrálhasson. Így aztán egyszer
csak elüvöltötte magát:
– Ide, ide, barátaim! Segítség! Meg akarnak ölni!
Alig hangzott el ez a kiáltás, az emberek, akik az Homme-Armé
utca sorompója mögött vártak negyedik társukra, a fogadóba
rontottak, hogy nekiessenek a szerencsétlen Latilnak. Az megfordult,
hogy szembenézzen velük, s így nem védhette ki a csapást, amelyet
első ellenfele a vállára mért, és mert ugyanakkor másik támadója az
ellenkező oldalról sújtott le, egyszerre két helyen is rettentő erővel
eltalálták. Az egyik kard a mellén hatolt be, és a hátán jött ki, a másik
hátulról érte, és a mellén bújt elő.
Latil merev tömbként zuhant a padlóra.
 III. FEJEZET
Amelyben a púpos nagyúr belátja, hogy kár lett volna
Moret grófot megöletnie

A kivégzést néhány másodpercnyi csend követte. Ki-ki hangtalanul

és lelkiismeretesen megtörölgette kardját, és visszacsúsztatta
hüvelyébe. Ám a csendet megelőző lárma és kardcsörömpölés
hallatán Soleil mester és kuktái berohantak a konyhaajtón, míg a
bejárati ajtón néhány kíváncsiskodó dugta be óvatosan a fejét.
Mind döbbenten meredtek a kőkockákon elterült emberre, és
mutogatták egymásnak a vért, amely keskeny patakként szivárgott a
négy sebből, és lassan tócsába gyűlt.
A nagy csend közepette valaki így szólt:
– Ide kell hívni az őrséget!
Ám a púpos nemesúr három társa közül az, aki elsőnek sietett
segítségére, és aki hátulról támadott, míg a púpos elölről döfte meg
Latilt, felkiáltott:
– Azt már nem! Senki se mozduljon! Ez az ügy ránk tartozik, és mi
mindenért vállaljuk a felelősséget. Maguk a tanúi, hogy mi csupán a
barátunkat, Pisany márki őuraságát akartuk megsegíteni, amikor
Latil, ez a gyalázatos bérgyilkos tőrbe csalta, és megtámadta. Így hát
nincs mitől félniük; előkelő urakkal, a bíboros úr barátaival van
dolguk.
A jelenlévők lekapták kalapjukat, de csak még kíváncsibban
méregették az ismeretlent, aki el akarta oszlatni az esettel és
következményeivel kapcsolatos aggályaikat, habár megjegyzendő,
hogy akkoriban az effajta esetek sokkal kevésbé mentek
ritkaságszámba, mint manapság.
A szónok rögtön felfogta, hogy hallgatóinak bizalmát csak akkor
nyerheti el, ha bőségesebb felvilágosítással szolgál. Nem is kérette
magát, hanem egyik társára mutatva ekképpen szólt:
– Íme lássák, ez itt Vincent Voiture úr, közismert költő és fényes
szellem, aki Conrart úr akadémiájának első tagja lesz, mihelyt a
nevezett megalapítja; addig is az ő tiszte, hogy a külföldi követeket
18
bemutassa Monsieur ő királyi fenségének.
Hallván, hányféle jogcímen várhatja el a hallgatóság csodálatát és
tiszteletét, az illető, élénk, elegáns, vöröses képű emberke, aki tetőtől
talpig feketébe volt öltözve, és reteszre zárt kardot viselt,
kidüllesztette mellét.
– Másik társam – folytatta a szónok – nem más, mint Charles
uraság, Brancas grófja, de Villars herceg fia, őfelsége az anyakirályné
udvari lovagja. Végül pedig – és itt felemelte hangját, és úgy kapta fel
a fejét, mint a takaróját rázó ló – itt vagyok én magam, Pierre de
Bellegarde, Montbrun márkija, Souscarrières ura, Bellegarde herceg
fia, Franciaország főlovásza, a korona főtisztje, közeli barátja a néhai
IV. Henrik királynak, és dicsőn uralkodó jelenlegi királyunk, XIII.
Lajos hűséges szolgája. Ha netán nem érnék be a felsorolt
biztosítékokkal, már csak az Örökkévaló jótállására hivatkozhatnék.
És most, mivel a padlót maguknak kell majd felmosniuk, és
maguknak kell eltemetniük ezt a dögtetemet, továbbá mivel minden
munkáért fizetség jár, íme fáradozásuk bére.
Azzal Pierre de Bellegarde uraság, Montbrun márkija, Souscarrières
hűbérura felkapta az asztalon heverő erszényt, és a Festett Szakáll
fogadósának lába elé dobta, úgy, hogy vagy húsz Lajos-arany kigurult
belőle. A négy száz-száz pistole-t tartalmazó tekercset azonban
zsebre vágta, és e a bűvészhez méltó mutatvány ellen Pisany márki
már csak azért sem tiltakozhatott, mivel őkegyelme, nehogy a
botrányba belekeveredjék, kisurrant a házból, és hosszú lábának hála,
máris tisztes előnyre tett szert.
A fogadós és kuktái lenyűgözve hallgatták mind e ragyogó nevek és
címek felsorolását, de még jobban elbűvölte őket a földre hulló és
szerteguruló aranypénzek csengése. Tisztelettudóan levették
sapkájukat, fél lábukat hátravonva sután bókoltak, majd levették a
falról a két gyertyát, hogy világíthassanak e nagyszerű nemesuraknak,
akik arra méltatták őket, hogy a házukban embert öljenek, és
arannyal fizessenek érte. Soleil asszony eközben jó háziasszonyként
sebesen összeszedte a pénzdarabokat, és eltüntette zsebében. Tegyük
hozzá: eszébe sem ötlött, hogy férjét egyetlen tallérral is
megkárosítsa, hiszen házasságuk vagyonközösségen alapult.
Souscarrières, akiben az ékesszólás méltóságteljes fellépéssel
egyesült, ekkor elrendezte magán a köpenyét, megpödörte bajszát,
nemezkalapját a bal fülére billentette, és kecses tartásban, karját
behajlítva, lábikráját megfeszítve, fenségesen kivonult a fogadóból.
A többiek szerényebb külsőségek közepette, de azért büszkén és
határozottan vonultak el; a közönség őket is megsüvegelte.

Mialatt mindhárman Pisany márki nyomába eredtek, avassuk be

olvasóinkat némely, az imént felléptetett szereplőket érintő
nélkülözhetetlen részletbe.
Az elbeszélt drámai jelenet főszereplője, ahogy azt Souscarrières
már előadta, Pisany márki, Rambouillet márkiné fia volt. Ha az
utóbbi nevet kiejtjük, azt az asszonyt neveztük meg, aki ötven éven
át volt a XVII. századi társadalom hangadója, és ezen idő alatt
megalapozta a modern társadalmat.
Pisany márki épp oly szép, rózsás, egyenes hátú kisbabaként jött a
világra, mint a márkiné öt további gyermeke, és nagyra nőve
bizonyára ő sem hozott volna szégyent a „rambouillet-i fenyőfákra”,
ahogy e kiváló család sarjait nevezték – ha a dajkaságban el nem
görbül az angolkórtól a gerince. Hanyagság és hajlam közös
eredménye tette olyanná, amilyennek megismertük, vagyis olyan
borzalmasan torz testűvé, hogy hiába folyamodott Franciaország és
Itália legügyesebb fegyverkovácsaihoz, két púpjára nem lehetett
páncélt készíteni. Ez a torz alkat változtatta idővel ezt az amúgy
előkelő, eszes és bátor férfiút a teremtés egyik leggonoszabb,
leggyűlölködőbb lényévé, valóságos démonná, aki nem válogat az
eszközökben, valahányszor a fiatalság és a szépség pusztulására tör,
és ha elfogja egy olyan dühroham, amilyenre az imént láttunk példát,
és amelyre mindig a szerelmi kudarcok ingerelték, a legsötétebb,
nevéhez és rangjához a lehető legméltatlanabb bűntettekre is kész.
A második volt Vincent Voiture, egy borkereskedő fia, jeles
pikéjátékos; ő volt a névadója a Voiture-négyszögnek, vagyis a
négyszögben elrendezett zsetonoknak, amelyekért hetven pont járt.
Vincent Voiture, aki jól csengő nevet szerzett a XVII. század
irodalmában, nemcsak azzal foglalkozott, hogy – mint azt
Souscarrières előadta – bevezesse a külföldi követeket Monsieur, azaz
ő királyi fensége, Gaston, Orléans hercege, a király öccse elé, hanem
egyike volt a kor élvonalbeli széplelkeinek, sőt talán az első
soraikban. Alacsony volt, de elegánsan öltözött, ábrázata naivnak, ha
nem épp együgyűnek mutatta, és annyira rajongott a pikéért, hogy ha
játszott, már öt perc múlva inget kellett váltania. A hercegnők és a
korabeli szépasszonyok dédelgetett kedvence és bizalmasa volt, akit
melegen pártfogolt Ausztriai Anna királyné, és nem nélkülözhette
Madame la Princesse sem – hitvese ama Condénak, aki
züllöttségével, gyávaságával és fösvénységével foltot ejtett a
megannyi hősből álló család nevén. Kebelbarátja volt továbbá
Rambouillet márkinénak, a szép Julie d’Angennes-nek és Saintot
asszonynak, aki a széplelkű férfiút a nők legkellemesebb,
leggálánsabb hívének tartotta. Mellesleg bátorságnak sem volt híján,
és habozás nélkül csillogtatta meg a nap fényénél a lábikráját verdeső
kardot. Többek között három párbajról is elhíresült; az egyiket nap-,
a másikat holdvilágnál vívta, a harmadiknál fáklyák világítottak.
Pisany márki nem lehetett meg nélküle; nemes és nemtelen
kalandjaiban Vincent Voiture egyaránt vele tartott.
A harmadik, amint azt Souscarrières közhírré tette, az ifjú Brancas
gróf volt, Medici Mária anyakirályné udvari lovagja, La Bruyère
Ménalque-jának modellje. La Fontaine-től eltekintve a XVII. század
talán nem is ismert nála szórakozottabb embert. Egy ízben, amikor
éjnek idején hazafelé lovagolt, rablók támadtak rá, és megragadták
lova kantárját, mire ő így kiáltott:
– Ejnye, lakájok, ne rángassátok a lovamat!
És pisztolyt kellett szögezni a mellének, hogy felfogja, mi történik.
Menyegzője napján pedig közölte a fürdőmesterrel, akinél néha ott
éjszakázott, hogy vesse meg az ágyát, mert aznap este is nála fog
aludni.
– De mi nem jut eszébe a gróf úrnak! – tiltakozott a derék ember. –
Hiszen ma délelőtt volt az esküvője!
– Szavamra, jól mondod! Ez már kiment a fejemből…
Végül a negyedik Souscarrières volt, akiről nem is mondunk
többet, mint amennyi már elhangzott, mivel elbeszélésünk folyamán
nemsokára alkalmunk nyílik, hogy őt a lehető legrészletesebben
bemutassuk. Addig is reméljük, hogy beszédmódja és viselkedése
révén olvasóink meglehetősen pontos képet alkothattak róla.
Mint mondottuk, a három úr diadalmasan elhagyta a Festett
Szakáll fogadót. Volt köztük, aki átugrotta az Homme-Armé utca két
végét éjjel-nappal elzáró sorompót, volt, aki átbújt alatta;
mindenesetre együtt indultak Pisany márki nyomába, hogy legkésőbb
a Saint-Thomas-du-Louvre utcán álló Rambouillet-palota környékén
utolérjék. A palota mellesleg pontosan ott díszlett, ahol a jelen század
első harmadában a Vaudeville színházat láthattuk.
Valóban utol is érték, de már csak a Froidmanteau utca és az Orties
utca sarkán, vagyis alig százlépésnyire a Rambouillet-palotától.
Lépteik zajára a márki megfordult, és azonnal rájuk ismert; így hát
összezárta mintegy a körző két szárát képező hosszú lábát, és mert a
hosszú út őt is kimerítette, egy szegletkőnek dőlve várta be barátait.
19
A három újonnan jött úgy követte egymást, mint a Curiatiusok, ha
nem is sebeik súlyossága, inkább a lábuk hossza szerint.
Souscarrières, ez az öt láb hat hüvelyk magas, atléta alkatú férfi
haladt legelöl, őt követte Brancas gróf, aki már rég megfeledkezett a
történtekről, és nem értette, minek ez az eszeveszett rohanás. A kis
Voiture, aki alig harminc évével már pocakosodott, lihegve, homlokát
törölgetve caplatott Souscarrières és Brancas után.
Souscarrières megállt Pisany előtt, aki elborult tekintettel, merev
arccal ült a szegletkövön, és úgy festett, mint azok a fantasztikus
alakok, amelyeket a XV. századi építészek kóbor képzelete helyezett
a házak szögleteire.
– Mondd csak, Pisany – kérdezte, karját a mellén összefonva –,
talán megvesztél, hogy egyre-másra a legkínosabb ügyeket hajszolod,
és bennünket is magaddal rántasz? Máris beszereztünk magunknak
egy halottat! Ez még nem akkora baj, közismert rendőrspicli volt, te
pedig jogos önvédelemből cselekedtél, a halálesetet tehát nem követi
vizsgálat. De ha nem érek oda, és nem nyársalom fel hátulról, mialatt
te elölről döföd át, te végezted volna nyárson, mint egy hízott fürj!
– És ha így lett volna? Mi lett volna abban a tragédia?
– Hogyhogy?
– Honnan veszed, hogy nem akarom megöletni magam? Talán
olyan pompás testhez kell-e ragaszkodnom? A férfiak gúnyt űznek
belőlem, a nők megvetnek; akinek ilyen kellemes élet jutott
osztályrészül, nem jár-e jobban, ha bevégzi, sőt ha meg sem születik?
És fogát csikorgatva csapott öklével az égnek.
– No de kedves márkim, ha egyszer mindenképp ki akartad
purcantatni magad, ha a halál ennyire kedvesebb neked az életnél,
ugyan miért hívtál minket segítségül, amikor Étienne Latil kardja
éppen beváltotta volna leghőbb vágyaidat?
– Mert mielőtt meghalok, még meg akarom bosszulni magam.
– Eh, az ördögbe is! Ha az ember bosszút akar állni, és a barátját
történetesen Souscarrières-nek hívják, hát nem okosabb, ha neki önti
ki a szívét ahelyett, hogy az Homme-Armé utcában egy orgyilkoshoz
fordulna?
– Azért fordultam orgyilkoshoz, mert erre a szívességre csak
orgyilkost kérhettem meg. Ha Souscarrières is megtehette volna ezt a
szívességet, akkor senkihez, még őhozzá sem fordultam volna – mert
akkor magam hívom ki és ölöm meg az emberemet. Ha a gyűlölt
vetélytárs a lábunknál hever, és rettegve vergődik a haláltusa
gyötrelmeiben – hát van olyan ember, aki ezt a gyönyört saját
jószántából megtagadná magától?
– Hát akkor te miért fosztod meg magad tőle?
– A végén még azt felelem, hogy azért, mert így akarom, pedig ez
nem lenne igaz.
– Ej, a teremtését! A hű barát füle olyan kút, amely örökre elnyeli,
amit beledobsz. Van valaki, akit holtan akarsz látni – hát verekedj
meg vele, és öld meg!
Pisanyt ekkor elragadta az indulat.
– Ó, te szerencsétlen! – kiáltotta. – Hát meg lehet verekedni királyi
vérből való hercegekkel? Jobban mondva: hajlandók-e ők
megverekedni velünk, egyszerű nemesurakkal? Ha tőlük akarunk
megszabadulni, orgyilkost kell fogadnunk.
– És a vérpad?
– Ha neki vége, én is megöltem volna magam. Nem megmondtam,
hogy irtózom az élettől?
– A mindenségit! – csapott a homlokára Souscarrières. – Nem lehet,
hogy ráhibáztam?
Pisany hanyagul vállat vont.
– Megeshet.
– Ó, szegény Pisanym, lehetséges, hogy akire féltékeny vagy, az
nem más…
– Mondd csak végig!
– De nem, ez képtelenség… Hiszen az az illető alig egy hete jött
meg Itáliából…
– Kevesebb is elég, hogy valaki a Montmorency-palotából a Cerisaie
utcába érjen.
– Akkor hát mégis…
 Souscarrières egy pillanatig habozott, majd, mintha a név csak úgy
magától bukna ki a száján, azt rebegte:
– Akkor hát mégis… Moret gróf az?
Válasz gyanánt most a márki száján tört fel egy eget rengető
káromlás.
– Jó, jó, kedves Pisanym, de hát kit szeretsz voltaképpen?
– Maugiron asszonyt szeretem.
Souscarrières-ből kipukkadt a nevetés.
– Micsoda mókás história!
– Mi olyan nevetséges ebben? – kérdezte Pisany, összehúzva
szemöldökét.
– Maugiron asszonyt? Marion Delorme nővérét?
– Úgy van. Marion Delorme nővérét.
– Aki egy házban lakik a másik nővérével, Montagne asszonnyal?
– Őt, századszorra is őt.
– No hát, kedves márkim, ha csak emiatt orroltál meg szegény
Moret grófra, és azért akarod megöletni, mert Maugiron asszony
kedvese, akkor adj hálát Istennek, amiért az óhajod füstbe ment,
mert a magadfajta derék nemesurat örök időkre furdalná a
lelkiismeret az ilyen fölösleges bűntettért.
Pisany felugrott, és amennyire tehette, kihúzta magát.
– Mit jelentsen ez?
– Azt, hogy Moret grófnak semmi köze Maugiron asszonyhoz.
– Hát akkor kinek a szeretője?
– A nővéréé, Montagne asszonyé.
– Az lehetetlen.
– Megesküszöm rá, márki, hogy így van.
– Moret gróf Montagne asszony szeretője volna? Megesküszöl rá?
– Nemesúri szavamra.
– De én a minap felkerestem Maugiron asszonyt…
– Tegnapelőtt?
– Úgy van, tegnapelőtt.
 – Éjjel tizenegykor?
– Ezt honnan tudod?
– Tudom, és kész. Ahogy azt is, hogy Maugiron asszonynak nincs
viszonya Moret gróffal.
– Tévedsz, ha mondom.
– Azért csak meséld tovább…
– Napközben összefutottunk, és azt mondta jöjjek csak el bátran,
nem lesz ott senki más. A lakájt félrelöktem, eljutottam a hálószobája
ajtajáig, és bentről egy férfihangot hallottam.
– Nem állítom, hogy ne hallottál volna férfihangot. Én csak azt
állítom, hogy az a hang nem Moret grófé volt.
– Mondd, meddig gyötörsz még?
– Ugye a grófot magát nem láttad?
– De igenis láttam.
– Hogyhogy?
– Elbújtam a Lesdiguiéres-palota főkapuja alatt, amely éppen
szemben van Maugiron asszony házával.
– És aztán?
– Aztán láttam, ahogy kilép. Úgy láttam, mint most téged.
– Csakhogy a gróf nem Maugiron asszonytól jött ki, hanem
Montagne asszonytól.
– Igen ám – rikkantotta Pisany –, de akkor Maugiron asszony
hálószobájából kinek a hangját hallottam?
– Eh, márki, légy már filozófus!
– Filozófus?
– Az hát. Minek izgatnod magad?
– Ez meg micsoda kérdés? Annyira izgatom magam, hogy ha nem a
korona fia, meg is ölöm.
– Még hogy megölöd? Ejnye, ejnye! – Souscarrières hangszíne
különös balsejtelmek egész sorozatát ébresztette a márkiban.
– De még mennyire hogy megölöm – felelte.
– Komolyan? Csak így, ukmukfukk, minden teketória nélkül?
 Souscarrières hangja egyre gúnyosabb lett.
– Így bizony. Századszorra is így!
– Nos, kedves márkim, akkor ölj csak meg, mert az a férfi én
voltam.
– Ah, te alávaló! – üvöltött fel fogát csikorgatva Pisany, és
kirántotta kardját. – Védd magad!
És hiába óbégatott Voiture, hiába álmélkodott Brancas, aki az
egészből egy szót sem értett, Pisany márki és Souscarrières ura között
dühödt párviadal kezdődött; annál félelmetesebb, mivel csak az
elmosódott körvonalú hold fátyolos fénye világított, és mivel mindkét
fél, részben hiúságtól, részben életkedvtől fűtve, minden
vívótudományát latba vetette. Az erősebb és ügyesebb nyilvánvalóan
a minden testgyakorlásban jeleskedő Souscarrières volt, Pisanynak
azonban előnyére vált hosszú lába és rendkívüli felajzottsága:
rohamai váratlanok voltak, és ha hátrált, nagyot tudott lépni. Végül,
úgy húsz másodperc múlva Pisany márki összepréselt fogai közül
kiszökkent egy ordítás, leengedte, majd felemelte karját, utána pedig
a földre dobta a kardot, amelynek súlyát nem bírta tovább; a falhoz
dőlt, nagyot sóhajtott, és összeroskadt.
– Szavamra…! – kiáltotta Souscarrières, s maga is leengedte kardját.
– Ti vagytok a tanúk, hogy ő akarta!
– Sajnos ez így igaz – bólogatott Brancas és Voiture.
– És tanúsítjátok, hogy minden a lovagi becsület szabályai szerint
történt?
– Tanúsítjuk.
– Nos, én nem kívánom a bűnös halálát; sőt minden vágyam, hogy
felépüljön. Vigyétek hát Pisany uraságot anyja őkegyelmességéhez, és
aztán fussatok Bouvard-ért, a király seborvosáért.
– Ennél okosabbat valóban nem tehetünk. Segítsen, Brancas! Még
szerencse, hogy alig ötven lépésre vagyunk a Rambouillet–palotától.
– Jaj, micsoda balszerencse! – panaszolta Brancas. – Amikor olyan
jól indult a parti…
 És mialatt Brancas és Voiture a lehető legkíméletesebben elcipelte
Pisany márkit az édesanyjához, Souscarrières máris eltűnt az Orties
utca és a Froidmanteau utca sarkánál.
– Nem tudom, miért fenekednek úgy rám ezek az átokverte
púposok. Tessék: ez már a harmadik, akit át kell döfnöm, hogy
szabaduljak tőle.
 IV. FEJEZET
A Rambouillet-palota

Amint azt már mondottuk, a Rambouillet-palota a XII. század

végén, Szent Tamás tiszteletére épült Saint-Thomas-du-Louvre-
templom és a Quinze-Vingts kórház között állt. Az utóbbit IX. Lajos
alapította, Egyiptomból hazatérve, a háromszáz vagy, ahogy akkor
mondták, tizenötször húsz nemesúr számára, akiket a szaracénok
megvakítottak.
Rambouillet márkiné, a palota építtetője – a körülményekről
hamarosan beszámolunk – 1588-ban született, azaz abban az évben,
amikor Guise herceget és fivérét a blois-i rendi gyűlésen III. Henrik
20
parancsára megölték. Edesapja Jean de Vivonne, Pisany márkija,
édesanyja Julie (Giulia) Savelli, az előkelő római Savelli család sarja
volt. A Savelli család két pápát adott a kereszténységnek: III. és IV.
Honoriust, az egyháznak pedig egy szentet, Szent Lucina
személyében.
A gyermeklányt tizenkét éves korában adták férjhez az illusztris
d’Angennes családból származó Rambouillet márkihoz. Korábban
ebből a famíliából született Rambouillet bíboros, valamint az a
Rambouillet márki, aki III. Henrik lengyel királlyá való megválasztása
előtt alkirályként működött Lengyelországban.
[A család egyaránt elhíresült csillogó szelleméről és tisztességéről.
Az egyikről egy Rambouillet márki nagyapjával kapcsolatos
példabeszéd tanúskodik, a másikról az apa egyik cselekedete.
Jacques de Rambouillet, a nagyapa olyan nőt vett feleségül, akinek
a természetében akadt egy s más kifogásolnivaló. Egy szép napon,
amikor a házaspár legújabb vitája már-már tettlegességbe csapott át,
a férj egyszer csak lecsillapodott, és teljes nyugalommal, a
legszokványosabb társalgási hangon így szólt:
– Kérem, asszonyom, húzza meg a szakállamat!
– Aztán minek? – kérdezte álmélkodva az asszony.
– Csak lásson neki, utólag majd megmondom.
Rambouillet márki nagymamája meghúzta férje szakállát.
– Erősebben! – szólt rá az.
– De hát az fájni fog…
– Sose bánja.
– Valóban ezt akarja?
– Valóban. Erősen! Még erősebben! Teljes erejéből! Nos hát –
csöppet se fájt. És most én jövök.
Megragadta az asszony egyik hajtincsét, és megcibálta.
A kísérlet alanya sikoltozni kezdett.
– Látja, asszonyom – szólt a férj teljes lelki nyugalommal –, kettőnk
közül én vagyok az erősebb. Veszekedjünk hát tovább, ha már
egyszer ebben leli kedvét; de a verekedésről lebeszélem.
21
Az új Xantippe pedig megtanulhatta, hogy a férje, bár bölcs, mint
Szókratész, hamarabb fogy ki a türelemből, mint a nagy görög.
Rambouillet márki apja, ahogy már mondottuk, alkirály volt
Lengyelországban, mielőtt III. Henrik, a trón várományosa, a
helyszínre érkezett volna.
Az átmeneti időszak folyamán százezer écut takarított meg, és
amikor a király megjött, átnyújtotta neki.
– Ne tréfáljon, Rambouillet uram – szólt a király. – Ezt a százezer
écut kegyelmed takarította meg.
– Tegye csak el, felség – felelte a márki –, egyszer még nagy
szüksége lehet rá. Ha nem holnap, akkor holnapután.
És addig erősködött, míg a király elfogadta a pénzt. Nem is adta
vissza többé.
22
A jarnac-i csatában, amelyben Condé hercegét oly gyáván
meggyilkolták, ugyanez a Rambouillet márki oly bámulatosan
helytállt, hogy Anjou hercege a bátyjának, IX. Károlynak küldött
levelében megírta: a győzelmet neki köszönhetik. A család
23
aranykeretbe foglalva őrzi ezt a levelet.]
1606-ban, azaz a házasság hatodik évében Rambouillet úr
pénzzavarba került, és eladta a Pisany-házat Pierre Forget-Dufresne-
nek. A vételár 34 500 tours-i livre-re rúgott. 1624-ben aztán a bíboros-
miniszter 30 000 écuért visszavásárolta az ingatlant, majd lebontatta,
és elbeszélésünk idején a telken éppen a bíboros palotájának
építkezése zajlott. Amíg a leendő palota, amelyről máris csodákat
zengtek, nem került lakható állapotba, Richelieu-nek rendelkezésére
állt két vidéki ház, az egyik Chaillot-ban, a másik Rueil-ben, a Royale
téren pedig egy városi háza is volt, Marion Delorme otthonának
közvetlen szomszédságában.
[Párizs egyébként harminc év óta napról napra terjeszkedett és
szépült. Az alapokat még IV. Henrik rakta le; mondhatni, ő verte be a
jelzőkarókat. III. Henrik uralkodása végén Párizs területe körülbelül
1414 holdat tett ki. IV. Henrik uralkodása alatt a Tournelles-parkot,
valamint a Marais-nak a Temple körüli művelhető földjeit gomba
módra lepték el az új házak. Ekkor épült ki a Dauphine utca és a
Royale tér; a Saint-Antoine, Montmartre, Saint-Martin, Saint-Denis
és Saint-Honoré elővárosok másfélszeresükre nőttek, a Saint-
Germain előváros tizenhetedik városnegyeddé fejlődött – Párizs
területe pedig elérte az 1660 holdat.
Ezen túlmenően 1604-ben elkészült a Pont-Neuf, az Új Híd,
amelynek alapkövét még III. Henrik rakta le, 1577-ben. 1606-ban
avatták fel a Városházát, amelyet I. Ferenc kezdett építeni 1533-ban.
1613-ban megépül a Saint-Gervais-templom homlokzata, valamint az
arcueil-i vízvezeték. A Szent Lajos-sziget hídjai és házai 1614 és 1616
között készülnek el. A Pont-Neufön felállítják IV. Henrik lovas
szobrát, lerakják a Luxembourg-kert alapjait, Medici Mária pedig
fasort ültet, amelyet védnöknőjéről neveznek el Cours-la-Reine-nek,
a királyné sétányának.
1624 és 1628 között Párizs tovább terjeszkedik. Területe immár
magában foglalja a Tuileriákat, a Butte-des-Moulins és a Ville-Neuve
negyedet. Az új falak a Szajna-parton kezdődnek, a Conférence
kapunál, amely a Tuileriák kertjének legnyugatibb pontjánál áll, és
egészen a Saint-Honoré utcáig, illetve az újonnan épülő Saint-
Honoré kapuig nyúlnak, érintve a Galion utcát, ahol most épül a
Montmartre kapu. A Neuve-Saint-Denis utca sarkán, a hasonló nevű
24
kapu mellett aztán az új falak összeérnek a régiekkel.]
Miután Pierre Forget-Dufresne megvásárolta a palotát,
Rambouillet márkinénak csak a Saint-Thomas-du-Louvre utcában
álló apai háza maradt meg, amely azonban a hölgy, a hat gyermek és
a népes személyzet számára túl szűknek bizonyult. Ekkor határozta
el, hogy felépítteti azt a bizonyos Rambouillet-palotát, amely a
későbbiekben akkora hírnévre tett szert. A szabálytalan alakú telket
azonban igen nehéz volt beépíteni, és az építészek tervei nem
nyerték meg a márkiné tetszését; ezért inkább maga vállalkozott a
tervezésre. Sokáig vesződött eredménytelenül, mígnem egy szép
napon, Arkhimédészt visszhangozva, „heurékát” kiáltott, papírt-tollat
hozatott, és egyhuzamban lerajzolta kívülről-belülről a leendő
palotát, olyan kifogástalan ízléssel, hogy Medici Mária királyné
elküldte hozzá konzultációra a saját építészeit. A régens-királyné, aki
ifjúkorában, Firenzében a világ legszebb palotáit láthatta, ekkoriban
építtette fel a Luxembourg-palotát, és Firenzéből, e második
Athénból a kor legelső építészeit rendelte magához; ám még ő is a
Rambouillet-palotáról akart mintát venni.
Rambouillet márkiné legidősebb gyermeke, a szépséges Julie-
Lucine d’Angennes még az édesanyjánál is nagyobb feltűnést keltett
25
kortársai körében. Menelaosz házasságtörő hitvese óta, aki
egymásnak uszította Európát és Ázsiát, egyetlen asszony szépségét
sem énekelték meg hangosabban és tömegesebben minden
hangnemben és hangszeren. Azok közül, akiknek szívét
meghódította, egyetlenegy sem épült fel a sebekből, amelyeket Mme
de Montausier szép szeme ejtett. Ninon de Lenclos-nak „mártírjai”,
de Julie d’Angennes-nek „halottai” voltak.
A delnő 1600-ban született, és elbeszélésünk idején huszonnyolc
éves volt, de ifjúsága első fénykorán túl is teljes szépségében
pompázott.
Rambouillet asszonynak még négy további lánya volt, akiket
azonban nővérük háttérbe szorított, mígnem beleszürkültek az
ismeretlenségbe. Hárman közülük – Mme d’Hyéres, Mme de Saint-
Étienne és Mme de Pisany – később kolostorba vonultak, míg a
negyedik, Claire-Angélique d’Angennes Grignan úr első felesége lett.
A márkiné idősebb fiával, Pisany márkival már e könyv első
fejezeteiben megismerkedtünk. Kisebbik fia nyolcéves korában
meghalt: nevelőnője ugyanis felkeresett egy pestisbeteget, és a
kórházból hazatérve nagy könnyelműen megcsókolta a gyermeket. A
kór két nap alatt mindkettőjükkel végzett.
A fényes Rambouillet-palota páratlan sajátossága mindenekelőtt az
a szerelmi szenvedély volt, amelyet a szép Julie ébresztett minden
betérő rangbéli férfiban; de épp így ritkaságszámba ment az a
ragaszkodás, mellyel a személyzet a család iránt viseltetett. Pisany
márki Chavaroche nevű nevelője – aki Voiture ellenfele volt az
említett három párbaj egyikében: ők vívtak meg fáklyafénynél, és a
nevelő kardja át is szúrta a poéta combját – a szép Julie egyik
áldozata volt: jelenét, múltját és jövőjét ez a szerelem lengte be.
Miután a hölgy harminckilenc éves korában elszánta magát, hogy
tizenkét évi várakoztatás után végre egybekel egyik imádójával,
Montausier úrral, és a frigyet gyermekáldás követte, különösen
nehéznek ígérkezett a szülés. Ezért Chavaroche-t, akinek
buzgalmában vakon megbízhattak, a Saint-Germain-apátságba
menesztették Szent Margit ott őrzött övéért; ez az ereklye többször is
bevált nehéz vajúdások esetében. Chavaroche el is rohant, de hajnali
három óra lévén a szerzetesek még aludtak, és a türelmetlen nevelő
majd félórás várakozásra kényszerült. Ekkor így kiáltott:
– Na hiszen, szavamra, szép kis barátok az ilyenek, akik aludni
mernek, amikor Montausier asszony vajúdik!
És ettől a perctől Chavaroche minden adandó alkalommal csúnyán
megszólta a Saint-Germain–apátság szerzeteseit.
Chavaroche-nál lejjebb, egy grádiccsal közelebb a cselédséghez állt
Louis de Neuf-Germain, akinek hosszú kardja a lába szárát, hegyes
szakálla a mellét verdeste, és Monsieur-nek, a király öccsének volt
vitatható státusú házi költője. [Egyébként valóban volt bizonyos
készsége a rímfaragáshoz. Egy ízben Rambouillet asszony megbízta,
írjon néhány verssort Devaux úrnak, Mesme elnök fivérének a
tiszteletére, aki rendkívüli követi minőségében aláírta az északi
békét. A poéta egész ódát rögtönzött, a lehető legbotrányosabb
kínrímekkel. Íme az első strófa; a többit az érdeklődők
megtalálhatják Voiture összes műveiben.
Minap hívatta Jupiter
Merkúrt s ahány csatlósa volt:
Minden Isten, rendelte el,
Dicsőítse a nagy Devaux–t.]26
A nevezettnek lakott egy szeretője a Gravilliers utcában –
alighanem Párizs legutolsó utcájában, ahol úriembernek még illett
szeretőt keresni. Nem véletlen, hogy rögtön akadt egy csirkefogó, aki
tiltakozott Neuf-Germain látogatásai ellen, azt állítva, hogy neki
szerzett jogai vannak a leányzóra. A csibész megrántotta Neuf-
Germain szép hegyes szakállát, olyan erővel, hogy a férfiúi ékesség a
kezében maradt. Neuf-Germain, aki soha nem járt kard nélkül – tőle
kapta Pisany márki az első vívóleckéket –, akkora csapást mért
viszonzásul ellenfelére, hogy az kiejtette kezéből a szakállt. A
sebesült üvöltve elmenekült, nyomában az odasereglett nézőknek
legalább a felével. Másik felük továbbra is Neuf-Germaint vette körül,
magasztalták, éljenezték, ő pedig ide-oda hadonászott fegyverével:
visszavárta a jómadarat, akinek persze esze ágában sem volt
visszajönni. Távozása után egy varga, aki ismerte a győztest, és tudta,
hogy a köznép köreiben is jól ismert Rambouillet-házhoz tartozik,
észrevette, hogy az illető álláról letépett csodaszakáll ott maradt a
páston. A varga az utolsó szőrszálig összeszedte, gondosan fehér
papírba csomagolta, és elindult a Rambouillet-palota felé. Amikor
bekopogott, a ház népe éppen vacsorázott, de az egyik inas jelentette
a márkinak, hogy egy, a Gravilliers utcában lakó varga szeretne
beszélni vele.
A váratlan bejelentés hatására Rambouillet márkiban felébredt a
kíváncsiság: vajon mit akarhat egy varga közölni vele.
– Vezessék be!
Az inas teljesítette a parancsot. A varga belépett, térdet hajtott, és
odaplántálta magát Rambouillet márki elé.
– Márki úr, ezennel van szerencsém visszaszolgáltatni Neuf-
Germain úr szakállát, amelyet az a szegény ember éppen az ajtóm
előtt vesztett el.
Rambouillet márki ugyan nem egészen értette a tájékoztatást, de
kivett a zsebéből egy Lajos-ezüstnek nevezett új écut, amelyre éppen
akkortájt verték rá XIII. Lajos képmását, és a varga kezébe nyomta. A
jóember roppant elégedetten távozott, pedig nem is a borravaló tette
boldoggá: annak örült, hogy az asztalnál leshette meg Rambouillet
uraságot és családját, akik, lám, szakasztott úgy táplálkoznak, mint a
legközönségesebb halandók.
Rambouillet úr és családja még mindig értetlenül bámulta a
maroknyi szőrcsomót, amikor a maga pőre állával belépett Neuf-
Germain, és elmesélte kalandját. Mellesleg elképedve tapasztalta,
hogy bármily sebesen igyekezett haza, a szakálla megelőzte.
Egy emelettel lejjebb tanyázott a Silésie nevű kinola, azaz
másodlovász; a maga módján bolond volt ő is, merthogy a
Rambouillet-háznál mindenkinek megvolt a maga saját és sajátos
bolondériája. Ennek megfelelően Rambouillet asszony Neuf-
Germaint a maga házi, Silésie-t pedig a maga szomszéd bolondjának
nevezte, mivel ez utóbbi, feleségével és gyermekeivel együtt, külön,
bár a palotától csak néhány lépésre lakott.
Egy reggel Silésie lakótársai panaszra mentek a márkihoz,
mondván, hogy amióta beköszöntött a meleg, képtelenség Silésie-vel
egy tető alatt aludni.
Rambouillet úr maga elé idézte a másodlovászt.
– Micsoda boszorkányszombatot csapsz te éjszakánként, hogy a
szomszédjaid le sem hunyják tőled a szemüket?
– Tisztesség ne essék szólván, márki úr – felelte Silésie –, a
bolháimat ütöm agyon.
– És miért jár ez ekkora lármával?
– Mert kalapáccsal ütöm agyon őket.
– Kalapáccsal? Ezt én nem értem, Silésie. Szolgálj valami
magyarázattal.
– A márki úr is észrevehette, hogy a bolhánál nincs szívósabb állat.
– Ez igaz.
– Nahát én összefogdosom őket, és nehogy a lakásban
szabaduljanak el, kiviszem a lépcsőházba, és a kalapáccsal csapom
agyon valamennyit.
És győzködhette a márki bármily ékesszólón, Silésie továbbra is
ugyanezzel a módszerrel irtotta a bolháit, mindaddig, amíg egy éjjel,
bizonyára még félálomban, el nem vétette az első fokot, és le nem
zuhant a lépcsőn.
Amikor rátaláltak, kiderült, hogy a nyakát szegte.
Silésie-t követte a rangsorban Claude mester, a családi ezüst
kezelője, igazi bohózatbeli szolgatípus, a kivégzések fanatikus híve,
akit hiába figyelmeztettek az effajta látványosságok kegyetlenségére,
egyetlenegyet el nem mulasztott volna. És mégis: egy ízben három
vagy négy kivégzést is rendeztek egymás után, de Claude mester ki
sem mozdult a házból.
A márkinét nyugtalanította ez a közöny, és az okát tudakolta.
Claude mester mélabúsan csóválta a fejét.
– Ó, márkiné asszony, nem élvezem én már a kerékbetörést!
 – Aztán miért? – kérdezte a ház úrnője.
– Képzelje csak, ez év elejétől azok a senkiházi hóhérok megfojtják
a delikvenst, mielőtt kerékbe törnék! Remélem, egy szép napon őket
törik majd kerékbe. Na, aznap már rám is számíthatnak!
Egyszer, egy este mégis elment a kivégzések terére, hogy
megtekintse a Szent János-napi tűzijátékot, de amikor az első
rakétákat meggyújtották, elé furakodott egy nála fejjel magasabb,
hájas fickó, akitől alig látott valamit. Ekkor, hogy az élvezete
zavartalan legyen, átment a Montmartre-ra, de mire nagy nehezen
felkapaszkodott a dombra, és a városháza irányába fordult, a
tűzijáték már véget ért. Innen már jól látott mindent, csak éppen
nem volt mit látni.
Alaposan és nagy gyönyörűséggel szemlélte viszont meg a saint-
denis-i kincstárat. Amikor aztán otthon a márkiné kifaggatta
élményeiről, így szólt:
– Jaj, asszonyom, de csuda dolgokat szedtek össze azok a selma
kanonokok! – És lelkesen felsorolta a drágaköves feszületeket, a
gyönggyel hímzett püspöki ornátusokat, az arany szentségtartókat,
ezüst pásztorbotokat, majd a fejére ütött. – Ej, a legfontosabbról meg
is feledkeztem!
– Hát mit tart a legfontosabbnak, Claude mester?
– Ej, márkiné asszony, hát a szomszédunk karját!
– Melyik szomszédunkét? – Rambouillet asszony hasztalan törte a
fejét, ugyan melyik szomszédjuk bízhatta a karját a saint-denis-i
kincstárra.
– Teringettét, hát a Szent Tamásét, asszonyom! Nála közelibb
szomszédunk igazán nincs, hiszen a falunk összeér a templom
falával!
Élt a Rambouillet-házban két további alkalmazott is, akik nem
váltak a kollekció szégyenére: Adriani, a titkár és Dubois, a hímző. Az
előbbi közzétett egy verseskötetet, amelyet Schomberg úrnak
ajánlott. Az utóbbi egyszer csak felfedezte magában az
elhivatottságot, és kapucinusnak állt. Az elhivatottság azonban nem
bizonyult tartósnak, így aztán, még mielőtt noviciátusa véget ért
volna, kilépett a rendből, és mivel nem mert jelentkezni korábbi
munkahelyén, portásnak állt a színházzá átalakított Hôtel de
27
Bourgogne-ban. „Így legalább – jelentette ki – viszontláthatom
Rambouillet asszonyt, ha kedve támad színházba menni.”
Egy szó, mint száz: a márkit és a márkinét az egész személyzet
bálványozta. Egy este Patru ügyvéd – az, aki az Akadémián
meghonosította a köszönőbeszéd műfaját – a Nemours-palotában
vacsorázott Saint-Spire abbéval, és egyikük kiejtette a száján
Rambouillet márkiné nevét. A név hallatán az ebédlőben fel-alá
járkáló, Audry nevezetű pincemester, aki a megfelelő borok
kiválasztásáról gondoskodott, hirtelen megállt, s mialatt a vendégek
tovább beszélgettek a hölgyről, egyszer csak kiküldte a helyiségből a
felszolgálókat.
– Maga meg mit művel, Audry? – szólt rá Patru.
– Jaj, uraim – kiáltott a pincemester –, én tizenkét éven át
szolgáltam Rambouillet asszonyt, és ha egyszer az uraknak van
szerencséjük a baráti köréhez tartozni, akkor csakis én szolgálhatom
ki önöket.
Azzal a méltóságteljes pincemester, méltóságát sutba dobva,
karjára terítette az egyik felszolgáló szalvétáját, odaállt a két vendég
mögé, és egész este töltötte nekik a válogatott borokat.
Az eddigiekben megismerkedtünk a Rambouillet-palota uraival,
familiárisaival és szolganépével; itt az ideje, hogy olvasóinkat be is
vezessük a mondott palotába, ahol a szóban forgó estén a kor legfőbb
hírességeivel találkozhatnak.
 V. FEJEZET
28
A Rambouillet-palota törzsvendégei

Ha a XVII. században dívó etikett szabályaihoz alkalmazkodva az

arisztokrata hírességeket részesítjük előnyben az irodalmi hírességek
rovására, elsőnek felvázolt modellünk Mme la Princesse, Rambouillet
márkiné estélyeinek egyik legbuzgóbb látogatója lesz.
(Megjegyzendő, hogy ilyen kiválóságok esetében nem érhetjük be
néhány soros jellemzésekkel.)
Mme la Princesse volt a hivatalos neve a szépséges Charlotte de
Montmorencynak, akinek nagyapját, Anne-t, a connétable-t,
Montmorency első hercegét a saint-denis-i csatában ölte meg Robert
Stuart. Apjaura, Henri de Montmorency, hiába lett apjához
hasonlóan ő is connétable, egyedül lovasként szerzett érdemeket.
Arról volt ismert, hogy kengyele vasa és a csizmája közé egy
ezüstpénzt csúsztatott, és jó negyedórán át gyakorlatozott akár a
legmakacsabb lóval is anélkül, hogy a pénz leesett volna.
Szépségét az akkor tizennégy éves Montmorency kisasszony
először 1609-ben, egy, az anyakirályné által rendezett balettelőadáson
csillogtatta meg. A kisasszonyka egy nimfát alakított, és oly kecsesen
emelte dárdáját, hogy IV. Henrik király azt higgye, felé akarja
elhajítani. Mivel a király imádta az ilyen sérüléseket, sürgősen
beleszeretett a leánykába, és a legképtelenebb bolondságokra is kész
volt érte; e műveletek közepette találta el aztán Ravaillac kése.
Később majd beszámolunk róla, hogyan ment nőül Monsieur le
Prince-hez, a Condék e kétes hírű sarjához, aki szégyent hozott a
nemes Bourbon-családra, hogyan rabolta el saját férje, és hogy lehet
az, hogy bármilyen szép volt is, férjének három évig kellett a Bastille-
ban sínylődnie, mielőtt a házasságot elhálták volna; akkor derül majd
ki, hogyan lett Charlotte de Montmorencyból, aki nyolcévi házasság
után még mindig szűz volt, a nagy Condé és Longueville asszony
édesanyja. Amikor ez végre bekövetkezett, a gyönyörű hercegné már
harmincas évei derekán járt, és húszéves barátság fűzte Rambouillet
márkinéhoz, akinek szalonjában megfeledkezhetett hercegnéi
mivoltáról, és csak fényes szellemével aratott elismerést.
Ha rangban és vagyonban nem is, de szépségben versenghetett vele
a nála egy évvel idősebb Angélique Paulet kisasszony, kora
29
leghíresebb précieuse-e, akit e körökben Parthenie-ként ismertek,
de rőtbarna haja miatt La Lionne-nak, nőstény oroszlánnak is
elkeresztelték.
Szépségéhez, amelyet senki sem vitatott, a korszak egyik legtöbbre
becsült tehetsége is járult. Elragadóan táncolt, csodásan pengette a
lantot, és oly szépen énekelt, hogy híre járt: a szökőkút mellett, ahol
mindennap dalra fakadt, két halott fülemülét találtak – a féltékenység
végzett velük.
A márkinéhoz fűződő barátsága ugyanazon a balettelőadáson
kezdődött, amelyen Mme la Princesse-nek oly kivételes szerep jutott.
Paulet kisasszony Ariont alakította, és egy delfin hátán jelent meg a
színpadon. A királynak is feltűnt, mint Charlotte de Montmorency
után az est második számú csillaga, és miután a leendő Mme la
Princesse-től kosarat kapott, vele akart vigasztalódni. Amikor a
Ferronnerie utcában meggyilkolták, épp hozzá készült.
Rambouillet asszony olyan nagyra tartotta, hogy midőn a szép
Angélique Rambouillet-ban első ízben meglátogatta, a falu és ottani
kastélya legcsinosabb lányait rendelte ki fogadására, hófehérbe
öltözötten, fejükön koszorúval. Az egyik, társnőinél díszesebben
öltözött lány ezüsttálcán nyújtotta át neki a kastély kulcsait, és
amikor a vendég átment a hídon, elsütötték a tornyokon álló két kis
ágyút, mintha királyné érkezett volna.
E két elegáns dáma mellett apácához illő szigorú öltözékével tűnt
fel a szép Combalet asszony, a bíboros unokahúga, aki később
Aiguillon hercegnévé lépett elő; ám férjével szemben oly heves
ellenszenvet érzett, hogy azt beszélték, a házasságot soha nem hálták
el. Lánynevén Marie de Vignerot-nak hívták, és Dulot, a költő a
névben anagrammát fedezett fel, amely így hangzott: „vierge de ton
mari” („férjedtől szűz”). Ezt támasztotta alá, hogy amikor Combalet
úr elesett a hugenotta háborúkban, özvegye – nehogy még egyszer
feláldozzák az államérdeknek – fogadalmat tett, hogy soha többé
nem megy férjhez, sőt bevonul a karmelitákhoz. Ettől kezdve
öltözködött oly szigorúan, mint egy ötvenes éveit taposó bigott
imamalom. Három vagy négy évig járt ugyanabban a szövetruhában,
és bár a királynéi ruhatár gondozója volt, semmivel sem élénkítette
ruházatát, amivel igencsak kirítt az elegáns udvarhölgyek közül.
Elbeszélésünk idején azonban már elő-előfordult, hogy a szép özvegy
felemelte lesütött szemét, sőt mosolygott is. Amióta a bíborost
miniszterré is kinevezték, Combalet asszony körül, fogadalma és zord
öltözködése ellenére, egyre több kérő nyüzsgött. Elsőnek Béthune
gróf jelentkezett; őt követte Sault gróf, Franciaország egyik
leggazdagabb nemesura, s egy ideig Soissons grófot is emlegették vele
kapcsolatban. Egészen Nevers uraságig, aki ekkoriban jelentette be
igényét a mantovai hercegségre, nem akadt nőtlen nemesember, aki
fel ne iratkozott volna a listára, de egytől egyig hoppon maradtak.
Ez a hajthatatlan özvegység oda vezetett, hogy a nagybácsiról és
unokahúgáról a leggonoszabb pletykák kaptak lábra. Azt rebesgették,
hogy a bíboros azért nem adja férjhez a szép özvegyet, mert magának
tartogatja; mások szerint Combalet asszony csak társaságban visel
nyakig zárt ruhát, de odahaza őeminenciáját kivágott ruhában
fogadja, keblei között virágcsokorral, és a bíboros, mint a virágok
nagy barátja, egyenesen a dekoltázsból veszi magához a bukétát.
Igaz, azt is rebesgették, hogy mind e mérgezett híreket Brézé marsall
terjeszti, bosszúból, amiért Combalet asszony, egyébként feleségének
az unokahúga, nem hajlandó viszonozni szerelmét. A rágalmakat
még azzal is megtoldotta, hogy a bíboros húgának, Françoise de
Richelieu-nek, René de Vignerot, Pontcourlay földesura feleségének a
három fia valójában a bíboros és Combalet asszony szerelmének
gyümölcse, és Pontcourlay asszony szívességből neveli fel őket. Mi
több, a marsall még egy negyedik gyermekről is említést tett, akit
már a nagylelkű sógorasszony sem vállalt, és aki Párizsban
nevelkedik. Rambouillet márkiné szalonjában nem ültek fel az ilyen
pletykáknak; annál inkább megmosolyogtatták az udvart, ahol
egyformán gyűlölték a bíborost és az unokahúgát. Az udvarnál
született az az epigramma is, amelyből lemérhető, mekkora
jóindulattal viseltetett az ifjú királyné a szegény özvegy iránt, aki
rideg öltözködésével és viselkedésével olyannyira kirítt Ausztriai
Anna környezetéből:
„Philis, hogy kínjait apassza,
A királynéhoz megy panaszra:
Armand-tól való négy fia.
Ám az úrnő roppant szelíden
Így szól: Philis, fel hadd derítsem.
Brézéről tudni, hogy milyen gonosz a szája,
S önnek olyan sokan megnyitják szíveik,
Mégannyit hordjon is össze önről, hiába,
Talán ha felét elhiszik. ”

Rambouillet márkiné estélyein megfordult egy másik szigorú barna

hölgy is, aki szicíliai eredetű volt, és Cornuel asszony szerint tintát
izzadt; ő franciásította a Scuduri nevet Colin de Scudéryre. Általában
a fivére kísérte el, afféle vérbeli szájhős Matamor kapitány, aki soha
színre nem került tragédiákat írt, mint ahogy Scudéry kisasszony
könyvei is kiadatlanok maradtak. A báty huszonhét éves volt, a húg
huszonegy. Mondanunk sem kell, hogy Madeleine de Scudéry csak
később alkotta meg az Ibrahim, a nevezetes basá-t, a Nagy Kürosz-t, a
Clélie-t és még vagy öt-hat regényt, amelyek a XVII. század közepén
szenzációt keltettek, míg Georges de Scudérynek, a Megbüntetett
csaló és további tizenöt-tizenhat színmű szerzőjének mára a neve is
feledésbe merült.
A hölgyek iránti udvariasságunknak tudható be, hogy a gárdaerőd
későbbi kormányzójának neve csak húga árnyékában tűnik fel. Ha a
férfiak esetében is a nőknél alkalmazott sorrendet követjük – azaz az
arisztokrata hírességek megelőzik az irodalom nagyjait úgy első
helyre a Montausier fivérek, a Rambouillet-palota igazi, ércből
kovácsolt támpillérei kívánkoztak volna.
Egymás után mindketten beleszerettek a szép Julie-be, elsőnek az
idősebb, a márki, ám Rambouillet asszony egy szép napon a
tenyerébe talált nézni, és bizonyos vonalakból azt szűrte le, hogy
sorsa akaratából meg fog ölni egy nőt. A márkiné megrettent, nehogy
ez a nő a tulajdon lánya legyen, és amikor az idősebbik Montausier
megpendítette előtte a szép Julie-vel kötendő házasság tervét,
azonnal lehűtötte reményeit. A fiatalember, ha már imádottját nem
birtokolhatta, legalább azt kérte, hogy továbbra is láthassa; ezt a ház
úrnője nem is tagadta meg tőle.
A ház állandó vendégeként ő mutatta be öccsét, Salles grófot; az
utóbbiból lett, bátyja halálát követően, az a híres Montausier márki,
akiről Moliére A mizantrópot mintázta. Csak természetes, hogy fivére
kikosarazása után Salles gróf foglalta el a helyét; már említettük,
hogy tizenkét éven át epekedett a szép Julie-ért, aki azonban csak
harminckilenc évesen mondott neki igent. Az ifjú Salles grófnak
korrekt prózai stílusa volt, sőt verseket is faragott, de nem kelhetett
versenyre a márkiné szalonjának fényes nevű irodalmáraival, akik
közül az első helyen Chapelaint, Gombauld-t, Racant és a grasse-i
püspök őeminenciáját nevezhetjük meg; Malherbe ugyanis még
ebben az évben meghalt. Az elsők közt említettük volna Voiture-t is,
ha e könyv első fejezeteiben már nem szerepeltettük volna.
Jean Chapelaint La Rochelle ostromának idején, azaz egy évvel
korábban ajánlották be a Rambouillet-palotába. Rambouillet asszony
többször is megjegyezte, hogy még soha nem látott rajta új holmit.
Való igaz: Chapelain örökösen egy galambbegyszínű, zöld bársonnyal
bélelt, fácánszemzöld paszománnyal kivert selyemöltönyt viselt,
amelyhez képtelenül nevetséges cipőt és még nevetségesebb, csipke
helyett hálószövetből készült zoknit vett fel. Ezt az öltözéket csak
nagy ritkán váltotta fel egy pöttyös taftzekével, amelyet háziasszonya
egy régi alsószoknyájából varratott. Parókája és kalapja özönvíz
előttről származott, de volt neki mindkettőből még régebbi is, ezeket
azonban csak hazamenet tette fel. Tallemant des Réaux azt mesélte,
hogy látott rajta olyan, egykor fekete gyászszalagot, amely az idők
folyamán avarszínűvé fakult. Elbeszélésünk idejére már lefordította a
Guzman d’Alfarache-t, megírta Az egyszarvú című elbeszélést, a
Richelieu bíborosnak címzett ódát, valamint Az orléans-i szűz első
énekeit; ez utóbbi eposz első két könyvéért Longueville úr kétezer
livre évjáradékot folyósított neki. Chapelaint fösvénysége ellenére
páratlan tisztességű férfiúnak tartották; Bois-Robert mesélte, hogy
amikor a bíboros nevében bizonyos pénzösszeget adott át neki,
Chapelain visszaküldte az egyetlen sout kitevő túlfizetést.
Jean-Ogier de Gombauld e fényes csapatnak volt egyik csillaga. Bár
ez idő tájt már betöltötte ötvennyolcadik évét, ugyanolyan elegáns és
ápolt volt, amilyen elhanyagolt Chapelain. Igaz, ő azzal kérkedhetett
– és talán nem is füllentett –, hogy valaha egy királyné szerette.
Ez a királyné Medici Mária volt.
Gombauld, mint apja negyedik házasságából származó kisebbik fiú,
fiatalon és szegényen jött fel Párizsba. Itt megismerkedett Uxelles
márkival, és az beajánlotta IV. Henrikhez; verseket írt a király
rendelésére, aki évjáradékkal jutalmazta. Medici Mária, a királyné,
férje koronázási szertartásán figyelt fel rá: akkor is Uxelles márki
társaságában volt, akit vörös haja miatt a királyné az ő
Vörösbegyének nevezett. „Menjen, és érdeklődje meg az én
Vörösbegyemtől, ki az a lovag, akit magával hozott” – utasította
Catherine nevű komornáját. Catherine azonban melléfogott, és egy
másik vörösbegynél tudakozódott, majd visszatérve asszonyához, azt
jelentette: „Nem ismeri.” „Maga igazán ostoba – szólt rá
türelmetlenül a királyné. – Összetévesztett két vörösbegyet.” De
olyan kíváncsi volt az ismeretlen lovag kilétére, hogy maga fordult
Uxelles márkihoz, és amikor tisztába jött a körülményekkel,
ezerkétszáz écut íratott fel Gombauld-nak a királyi ház civillistájára.
Mivel Gombauld ekként tagja lett az udvartartásnak, szabad
bejárást kapott a királynéhoz.
Egy szép napon bejelentés nélkül állított be. Medici Mária az ágyán
hevert, és a nagy hőség miatt feltűrte szoknyáit. A melegtől
elgyötörve csak annyit kérdezett: „Ki az?”, és amikor Gombauld
megnevezte magát, ugyanilyen röviden felelt: „Akkor jó.”
Hogy mi történt a költő és a királyné között, soha nem szivárgott
ki, mivel Gombauld maga volt a diszkréció. A gáláns kalandról csak
annyit tudunk, amennyit a következő szonettben árult el:
Szemem, oly vakmerőn hová is nem tekintesz,
Miket meg nem latolsz immár, gondolatom?
Hányféle érzelem éltetőm és bakóm!
Olyik szólalni készt, más int, hallgatni jobb lesz.
Mely ártatlan hiba, mely magunk kérte kín ez?
Irtóztat is, de vonz bűbájával nagyon.
Vajon vesztemre tör vagy birtokába von,
Kegyelni akar-e, vagy megront, mikor így tesz?
Milyen szerelmi csel, milyen cél tart rabul?
Képétől háborog lelkem nyugtalanul,
S a jó tetőfoka tetőfoka a rossznak.
Megzavarodva már szinte el is hiszem,
Mert magam vádolom minduntalan csalómnak,
Hogy álom volt csupán, amit látott szemem.
Bármily diszkrét volt is azonban Gombauld, nem érte be a
szonettekkel. Megírta a maga Endümiónját is, amely nagy visszhangot
keltett, mivel a hold a szóbeszéd szerint maga az anyakirályné volt; őt
ugyanis a korabeli rézmetszetek félholddal a fején ábrázolták.
Gombauld egyébként azzal kérkedett, hogy csak az udvar
hölgyeivel tart fenn bizalmas viszonyt, és Rambouillet asszony, aki
ismerte ezt a gyengeségét, egyszer a szemére vetette: miért írt verset
egy parasztlányhoz, akit ráadásul még Philisnek is elkeresztelt.
– Ó, márkiné asszony, az egy gazdag saintonge-i bérlő lánya volt,
több mint tízezer écu hozománnyal!
Írt egy tragédiát a Danaidák-ról is, de azt kifütyülték, mire Cornuel
asszony előadás után így szólt hozzá:
– Adja vissza a pénzem felét.
– Aztán miért?
– Mert a füttyök miatt csak a felét hallottam.
Gombauld, mint már mondottuk, nagyon tiszta és ápolt volt, és ha
esett vagy piszkos volt az utca – pénzhiány miatt ugyanis gyalog
kellett közlekednie –, mindig ügyelt rá, hogy tiszta kövezeten
lépkedjen. Mivel pedig értett a fegyverekhez, amellett csökönyös és
kötekedő is volt, egy ízben így fordult egy nemesúrhoz, akivel
összetűzött egy mindkettejük által megkívánt lakás miatt:
– Tessék a címem, délután kettőkor sétáljon el az ajtóm előtt. Én
ugyan hozom a kardomat is, de így mindenki véletlen találkozásra
fog gondolni. Tanúknak sem leszünk híján; majd előjönnek a
szomszédok.
Az ellenfél elfogadta a javaslatot, és a kijelölt órában arra sétált.
Gombauld, keze ügyében a kardjával, kijött, és olyan hévvel támadt a
másiknak, hogy annak kisiklott a talaj a lába alól. A szomszédok, akik
így valóban az összecsapás tanúi lettek, és akik annyiszor látták,
milyen féltő gonddal ügyel Gombauld a cipője tisztaságára, meg is
jegyezték:
– Mi történhetett, hogy ez a finnyás úr, aki oly óvatosan választja
meg, hová lépjen, most ilyen kíméletlenül löki a sárba ellenfelét?
 Rambouillet asszony az Amadis nyomán „a bús képű szép
lovagnak” nevezte.
Racan hírneve ekkoriban tetőzött. Négy évvel Ronsard halála után
született, és harmincnégy évvel volt fiatalabb annál a Malherbe-nél,
akit irodalmi mestereként tartottak számon, de aki A vigasztalás ódá-
jának egy versszaka miatt féltékeny lett rá. A költemény Bellegarde
úrhoz szólt a fivére, Termes úr, halála alkalmából, és éppoly zajos
sikert aratott, mint Malherbe műve, amelyet a lányát gyászoló
Duperrier–nek ajánlott.
Íme a szóban forgó strófa:
Meglát minden csodát fenn az Olümposzon,
Lábánál a dicsőfényeket áradón,
Sorsának kerekét ezek szeszélye hajtja,
S meglátja hadaink, megannyi hangyabolyt,
Alattuk porcsomók és sárcsöppek csatakja,
Melyet hiú szemünk megannyi tájra bont.
„Soha íróban még nem nyilatkozott meg ilyen tisztán a lángelme
ereje – nyilatkozta Tallemant des Réaux mint őbenne; mivelhogy a
verseitől eltekintve nem látszik épelméjűnek. Az arca parasztos,
dadog, és még a saját nevét sem képes kimondani. Az R és a C
végképp meghaladja képességeit; az első nála L-nek, a második T-nek
hangzik, és ha azt akarja, hogy megértsék a nevét, le kell hogy írja.”
Nála szórakozottabb ember még nem termett a földön – Brancas
urat nem számítva.
Egy szép napon egyedül s egy jókora lovon indult vidékre, az egyik
barátjához. Az út harmadánál le kellett szállnia a nyeregből; de mivel
nem talált felhágókövet, amelyről visszakapaszkodhatott volna,
gyalog folytatta útját. Barátja kapujánál végre ott volt a felhágókő, így
aztán felszállt a lóra, majd visszafordult és hazaporoszkált, anélkül
hogy a barátjával találkozott volna.
Racan bennfentes volt Bellegarde úr házában. Egyszer, amikor
bőrig ázva, csatakosan tért vissza a vadászatról, Bellegarde
asszonyhoz nyitott be, abban a hiszemben, hogy a saját szobájába
lép, és észre sem vette, hogy a kandalló egyik oldalán a ház úrnője, a
másikon Lorges asszony üldögél. Racan leült és a lakájjal lehúzatta a
csizmáját.
– Tisztítsd meg, én pedig megszárítom a harisnyámat.
A lakáj távozása után Racan lehúzza a harisnyát, majd a
kandallóhoz lép, és az egyiket Bellegarde asszony, a másikat Lorges
asszony fejére teríti. A hölgyek egy ideig az ajkukat harapdálták, de
aztán csak kipukkadt belőlük a nevetés.
– Jaj, hölgyeim, ezer bocsánat! – mondta Racan, anélkül hogy
zavarba jött volna. – Tuskóbaknak hittem önöket.
Aznap, amikor beválasztották az Akadémiába, a párizsi irodalmi
élet színe-java összegyűlt, hogy meghallgassák szűzbeszédét; annál
nagyobb volt a csalódás, amikor a kezében egy összetépett papírlapot
pillantottak meg.
– Uraim – közölte – a szokáshoz híven szerettem volna felolvasni
önöknek a beszédemet, de a nagy fehér agárszukám összerágta.
Tessék, itt van, próbálják kibetűzni, mivel fejből nem tudom,
másolatot pedig nem készítettem.
És ezzel a mentséggel nemcsak a hallgatóságnak, hanem az
akadémikusoknak is be kellett érniük.
Racan ugyanakkor mélységesen tisztelte az Akadémiát. Amikor
valamilyen peres ügyében jogi képviselőt kellett választania,
Chapelain sógorához fordult, akinek képességeiről fogalma sem volt.
Rambouillet márkiné meg is kérdezte:
– Akkor miért éppen őt választotta?
– Mert úgy érzem – felelte Racan –, hogy Chapelain úr sógoraként
az Akadémiával is sógorságban van.
Racan egyébként a Beuil családból származott, és így márki volt, és
Bellegarde úr unokatestvére.
Ami Godeau uraságot, Grasse püspökét illeti, ő olyan aprócska volt,
hogy elkeresztelték Julie hercegné törpéjének, és a Montausier
házaspár kislánya egyszer megkérdezte, miért nem fektetik le
ugyanakkor, mint ő a babáit. Noha a családjától harmincezer écut, a
bíborostól pedig két püspökséget kapott, örökké pénzhiányban
szenvedett, olyannyira, hogy mindent elvállalt: életrajzokat írt,
fordított, dolgozott egy egyháztörténeti művön, és szabad idejében
imádságokat fogalmazott a társadalom minden rétegéből származó
megrendelőknek.
Egyik művének címe így hangzott: Ügyésznek vagy szükség esetén
védőügyvédnek való ima.
A márkinénak Paulet kisasszony mutatta be, így mindig szívesen
látták.
Íme, Colletet-vel, Conrart-tal, Desmarests-val, Rotrou-val, Mairet-
vel, Armand d’Andillyval és Voiture-rel egyetemben, ezek a nevek
fémjelezték a márkiné szalonját. Viselőik úgyszólván szervesen
hozzátartoztak a Rambouillet-palotához, mivel ez az elnevezés
nemcsak az épületre és a családra utalt, hanem magába foglalta
mindazokat a széplelkeket is, akik a család köré csoportosultak, és az
épületben gyűltek össze.
 VI. FEJEZET
Mi történt a Rambouillet-palotában, mialatt
Souscarrières a harmadik púposától is megszabadult

Nos, 1628. december 5-én, azon az estén, amikor a Festett Szakáll

fogadóban megnyitottuk jelen könyv első fejezetét, a márkiné
házában összegyűlt a kor valamennyi irodalmi híressége – tagjai
annak a körnek, amely később nevetségessé vált, és amelyet Moliére
is kipellengérezett. A megjelentek nem voltak közönséges vendégek,
a család megszokott barátai: Rambouillet márkiné mindegyiküknek
személyre szóló meghívót küldött, amely erre az estére rendkívüli
összejövetelt hirdetett meg.
Így aztán a meghívottak nem komótosan, hanem rohanvást
érkeztek.
Minden eseménynek számított ebben a boldog korban, amikor a
nők növekvő befolyásra tettek szert a társadalomban… [Ezt a
befolyást a XVII. században Mme de Rambouillet, Mme la Princesse,
Mme de Montausier, Mlle Paulet, Mlle de Scudéry teremtette meg, a
XVIII. századra Ninon de Lenclos, Mme de Sévigné, Mme de Mon–
tespan, Mme de Maintenon, Mlle de Lafayette, Mme de Tencin, Mme
du Deffand, Mme d’Epinay, Mme Genlis terjesztette ki, a forradalom
idején Mme de Staël, Mme Roland, Mme Tallien folytatta a
mozgalmat, napjainkra pedig ezt a három évszázados uralmat
30
Hortense királyné, Mme de Girardin, Mme Sand tetőzte be.]
Kibontakozóban volt a költészet is, amely az előző században
Marot-val, Garnier-val és Ronsard-ral csírázott ki, Hardyval,
Desmarests-val, Raissiguier-vel tétován az első tragédiák, az első
pásztorjátékok, az első vígjátékok terepére merészkedett, majd
Rotrou-nak, Corneille-nek, Moliére-nek és Racine-nak hála, a
drámairodalom terén Franciaországot a többi nép fölé emelte, és
tökéletessé csiszolta azt a szépséges nyelvet, amelyet Rabelais hozott
létre, Boileau tisztított meg, Voltaire párolt le, és amely világossága
okán a civilizált népek diplomáciai nyelve lett. A világosság a nyelvek
becsülete.
Tizenkét éve hunyt el a XVI. század, jobban mondva minden idők
vezető lángelméje, William Shakespeare, akit azonban csak az
angolok ismertek. Mert ne tévedjünk: Erzsébet nagy költőjének
európai népszerűsége ízig-vérig modern jelenség; a Rambouillet
asszonynál összegyűlt széplelkek még csak a nevét sem hallották
annak az alkotónak, akit száz évvel később Voltaire barbárnak
titulált. Egyébként abban a korban, amikor a színpadot az olyan
színművek sajátították ki, mint az Androméda szabadulása, a Calydon
vadkanjának legyőzése és a Bradamante halála, az olyan drámákat,
mint a Hamlet, a Macbeth, az Othello, a Julius Caesar, a Rómeó és
Júlia vagy a III. Richárd, nehezen emésztette volna meg a franciák
gyomra.
Nem, akkoriban Spanyolországból kaptuk a Ligát a Guise
fivérekkel, a divatot a királynéval és az irodalmat Lope de Vegával,
Alarconnal, Tirso de Molinával. Calderón még váratott magára.
Rekesszük most be ezt a zárójelek közötti hosszú szakaszt, amelyet
szinte önműködően nyitott meg a dolgok ereje, és folytassuk a
fentebb megkezdett mondatot. Tehát minden eseménynek számított
abban a boldog korban; és még hozzá akartuk tenni, hogy
Rambouillet márkiné meghívói pedig kétszeres eseménynek.
Köztudott volt, hogy a márkiné legfőbb gondja és egyszersmind
legfőbb öröme, hogy a meghívottakat valamilyen meglepetésben
részesítse. Philippe de Cospéan őeminenciájának, Lisieux
püspökének például egy ízben olyan meglepetéssel kedveskedett,
amilyenre püspökként aligha számíthatott. A rambouillet-i parkban
állt egy jókora, kör alakú szikla, amelyből forrás fakadt, a sziklát
azonban a fák mintegy függönyként takarták el a szem elől. Ezt a
sziklát Rabelais emléke avatta szentté: a mester gyakran használta
dolgozószobának, sőt ebédlőnek is. Egy szép napon ide vezette a
márkiné a püspök úr őeminenciáját, aki közeledvén zavartan
hunyorgott: nem tudta, mi lehet az a csillogás, amely a fák ágai
között áttűnik, mígnem, még közelebb érve, azt hitte, káprázik a
szeme. Hét vagy nyolc fiatal nőt látott, nimfának, azaz igencsak
hiányosan öltözve. Rambouillet kisasszony alakította Dianát, fején a
holdsarlóval, vállán a tegezzel, kezében az íjjal; ő és a ház ifjú
nőtagjai mintegy szőlőfürtalakzatban helyezkedtek el a sziklán.
Tallemant des Réaux szerint tetszetősebb látványt képzelni sem
lehetett. Egy mai püspököt talán megbotránkoztatna az ilyen jelenet,
a lisieux-i főpapot azonban úgy elbűvölte, hogy attól kezdve mindig
megérdeklődte a márkinétól, mi újság a rambouillet-i sziklák körül.
Valaki az eset kapcsán megjegyezte, hogy Aktaión hasonló
körülmények között szarvassá változott, és széttépték a kutyák, mire
a márkiné közölte, hogy szerinte nincs itt semmilyen hasonlóság; a
püspök ugyanis oly rút, hogy a nimfák ugyan nagy hatást tehettek rá,
ő viszont semmilyen hatással nem volt a nimfákra, legföljebb
megfutamíthatta őket. A püspök úr egyébként tisztában volt a maga
előnytelen külsejével, sőt elsőnek ő maga tréfálkozott rajta. Amikor
például felszentelte Riez püspökét, akit senki sem nevezhetett
Adonisznak, így hárította el az új főpap köszönetét:
– Ugyan, uram, éppen hogy én adhatnék hálát önnek, hiszen
mielőtt a kollégámmá vált volna, én voltam a legrútabb francia
püspök.
A Rambouillet asszonynál összesereglett urak, akikből még több
volt, mint a hölgyekből, úgy lehet, arra számítottak, hogy a márkiné
őket is olyas meglepetésben részesíti, mint annak idején a lisieux-i
püspököt; talán ezért is érkeztek akkora sebbel-lobbal. Így aztán a
nagybecsű gyülekezet olyan nyugtalan kíváncsisággal várakozott,
amely általában megelőzi a nagy eseményeket, különösen ha nem
ismerjük őket, és csak homályos elképzelésünk van róluk.
 A beszélgetés különböző szerelmi és költészeti témák körül forgott.
A legtöbb szó azonban az Hôtel de Bourgogne komédiásainak minapi
bemutatójáról esett; amióta Bellerose és hitvese, Beaupré asszony,
Vaillot kisasszony, Villers asszony és Mondory megtalálta a
színházhoz vezető utat, a társaság is mind nagyobb számban követte
őket.
Igazából a színházat is Rambouillet asszony hozta divatba, azzal,
hogy meghívta a társulatot: játsszák el az ő házában Hardy
Fredegonda avagy A szűzi szerelem című darabját. Ekkor alakult ki a
közmegegyezés, miszerint a tisztességes nők, akik addig elkerülték az
Hôtel de Bourgogne-t, bízvást eljárhatnak oda.
A szóban forgó színművet egy egészen fiatal szerző, név szerint
Jean Rotrou, a márkiné egyik pártfogoltja írta, és a címe így hangzott:
A hipochonder avagy A szerelem halottja. Bár a mű igencsak
középszerű volt, a Rambouillet-ház támogatásának köszönhetően
elég sikeresnek bizonyult ahhoz, hogy Richelieu bíboros meghívja a
szerzőt a Royale téren álló palotájába, és felvegye addigi rendes
munkatársai, Mairet, L’Estoile és Colletet közé. Volt még két
rendkívüli munkatársa is, Desmarests és Bois-Robert személyében.
Miközben a fenti komédia igencsak vitatható érdemeit taglalták, és
Scudéry, valamint Chapelain ízekre szedte a szöveget, belépett egy
igen csinos tizenkilenc éves fiatalember. Öltözéke elegáns, fellépése
gavallérhoz illő volt. Az etikett szabályai szerint először Mme la
Princesse-hez járult üdvözlésre; őt, mint Condé, az első számú királyi
vérből való herceg feleségét, akinek a „fenség” cím járt, mindenben
elsőbbség illette. Utána a márkiné, majd a szép Julie következett.
Az ifjút egy két-három évvel idősebb, tetőtől talpig feketébe
öltözött fiatalember követte, aki olyan félénken mozgott a tudós és
tiszteletre méltó gyülekezet körében, amilyen fesztelenül a társa
viselkedett.
A márkiné, amikor észrevette a két újonnan jöttet, az elsőre
mutatott:
 – Nicsak, hát itt is van az ünnepelt! Milyen gyönyörű dolog ily ifjan
feljutni a Capitoliumra! Remélem, senki sem meri majd azt kiabálni a
szekere mögött: Ne feledd, Caesar, hogy te is halandó vagy!
– Ó, márkiné asszony – felelte Rotrou, mert ő volt az személyesen
–, épp ellenkezőleg, kiabálják csak! A leggonoszabb kritikus sem
mondhat szegény darabomról rosszabbat, mint amit én gondolok
róla. Esküszöm, ha Soissons gróf úrtól nem kapok határozott
utasítást, úgy hagytam volna faképnél az én „szerelmi halottamat”,
mintha valóban elpatkolt volna, és bemutatkozásomhoz azt a
komédiát választom, amelyen most dolgozom.
– No és miről szól az a komédia, szép lovagom? - kérdezte Paulet
kisasszony.
– Egy gyűrűről, amelyet senki sem akarna az ujjára húzni, ha önt,
szépséges nőstény oroszlán, egyszer is megpillantotta – a feledés
gyűrűjéről.
A címzett elismerő mosollyal és kecses bólintással nyugtázta a
bókot. Ezalatt a feketébe öltözött fiatalember, hogy minél jobban
elrejtőzzön, meglapult barátja mögött. Minthogy azonban senki sem
ismerte, és mert a márkinénak általában csak már beérkezett vagy
köztudottan nagy jövőre hívatott férfiakat mutattak be, szerény
visszahúzódása ellenére minden szem a fiatalemberre tapadt.
– És honnan van ideje új komédiát írni, Rotrou úr? - kérdezte a
szép Julie. – Talán nem érte az a megtiszteltetés, hogy újabban a
bíboros úr művein dolgozgathat?
– A bíboros urat – felelte Rotrou – újabban annyira lefoglalta La
Rochelle ostroma, hogy engedélyezett nekünk némi szabad időt; ezt
használtam ki, hogy minden energiámat a darabírásnak szenteljem.
Azok, akik nem Rotrou-ra figyeltek, eközben is a fekete ruhás ifjút
méregették.
– Az biztos, hogy nem katonaember – súgta fivérének Scudéry
kisasszony.
– Inkább ügyvédbojtárnak látszik – vélte a megszólított.
 A fekete ruhás ifjú meghallotta ezt a rövid párbeszédet, és kedélyes
mosollyal hajolt meg a testvérpár felé.
A beszélgetést Rotrou is hallotta.
– Eltalálták – mondta –, valóban ügyvédbojtár, de szavamra: olyan,
akiből egy szép napon valamennyiünk mestere lesz.
Most a jelen lévő urak derültek félig hitetlen, félig fitymáló
mosolyra. A nők viszont annál kíváncsibban szemlélték a Rotrou által
ily fellengzősen beharangozott tüneményt.
Feltűnő fiatalsága ellenére az új vendég arcát komorrá tette a tüzes
szempár és a homlokán keresztbe húzódó ránc, amelyet mintha a
gondolkodás ekevasa szántott volna bőrébe. Más érdekes nem is volt
a szokványos arcon: az orr vastag volt, a száj, már amennyire a
sarjadó bajusz látni engedte, széles és duzzadt.
Rotrou úgy vélte, ideje kielégíteni az általános kíváncsiságot.
– Márkiné asszony, engedje meg, hogy bemutassam kedves
földimet, Pierre Corneille-t, a roueni főügyész fiát, akit hamarosan
újjászül a saját géniusza.
A név tökéletesen ismeretlen volt.
– Corneille… - ismételte meg Scudéry. – Ez egy baljóslatú madár
neve.
– Valóban, Scudéry úr – replikázott Rotrou –, a vetélytársainak
rosszat jósol.
– Corneille… - próbálgatta a szót a márkiné is, bár jóindulattal.
31
– Ab illice comix - súgta oda Chapelain Godeau úr
őeminenciájának, a grasse-i püspöknek.
– Értem - fordult Rotrou Rambouillet asszonyhoz. – Ön azon
töpreng, melyik költemény vagy tragédia címoldalán olvasta ezt a
nevet. Nos, márkiné asszony: semelyiken sem. Ez a név még csak
annak a komédiának a címoldalán szerepel, amely egyelőre csupán
derék földim fejében él. Tegnap érkezett Rouenból, és az éjjel én
láthattam vendégül. Holnap elviszem az Hôtel de Bourgogne-ba,
bemutatom Mondorynak, és egy hónap múlva már tapsolhatunk
neki.
Az ifjú az égre emelte szemét, mint fohászkodó költő: „Bár adná az
Isten!”
A jelenlévők fokozódó érdeklődéssel vették körül a két barátot.
Főként a minden dicséretre szomjas Mme la Princesse oldalát fúrta a
kíváncsiság; ő tudniillik minden költőben hervadásnak induló
szépsége leendő megéneklőjét látta. Karosszékével odagurult a
Rotrou és kísérője körül összegyűlt csoporthoz, és mialatt a férfiak, a
költőkkel az élen, megvetőn a helyükön maradtak, azt kérdezte:
– És megtudhatnánk, Corneille úr, mi a címe komédiájának?
A kissé gőgös hangú érdeklődés hallatán Corneille odafordult,
Rotrou pedig súgott valamit a fülébe.
– Mélite – felelte hacsak fenséged nem kegyeskedik találóbb címet
javasolni.
– Mélite, Mélite — kóstolgatta a szót a hercegné. – Nem, maradjon
csak így. Bájos név, és ha a mese indokolja…
– Épp ez a legbájosabb benne, hercegné – szólt közbe Rotrou. –
Nem mese, hanem történet.
– Ez meg mit jelent? – tudakolta Paulet kisasszony. – Megtörtént
eseményen alapul?
– Ejnye, te pernahajder – biztatta társát Rotrou –, meséld már el a
hölgyeknek!
Corneille fülig vörösödött. Mindenkire jobban illett volna a
„pernahajder” kifejezés, mint őrá.
– Kérdés, hogy a történet elmesélhető-e prózában – Combalet
asszony, a kérdező már előre szemérmesen eltakarta az arcát a
legyezőjével.
– Szívesebben szavalnék belőle néhány sort – rebegte félénken
Corneille –, mintsem hogy elmondjam a cselekményt.
– Eh, mennyi teketória egy udvarias gesztus körül! – fakadt ki
Rotrou. – No, majd én néhány szóban összefoglalom a történetet. De
a darab érdeme nem ebben rejlik, mivel a történet igaz, sőt a
barátommal esett meg, tehát még a fantáziájával sem hivalkodhat.
Képzelje el, asszonyom, hogy ezt a libertinus fickót az egyik barátja…
– Rotrou, Rotrou… – tiltakozott Corneille.
– A közbeszólást meg sem hallottam. Tehát képzeljék el, hogy ezt a
libertinus fickót az egyik barátja bevezeti egy tisztes roueni úri házba,
ahol már nagyban készültek e jó barát és egy elragadó fiatal lány
menyegzőjére. Mit gondolnak, mit művelt Corneille úr? Ugye azt
képzelik, hogy megvárta az esküvőt, és ez idő szerint beérte a
vőfélykedéssel, hogy aztán majd később… értik, nemde?
– De Rotrou úr! – szisszent fel Combalet asszony, szemére húzva
karmelita fejdíszét.
– Hogy aztán később mit csináljon? – kérdezte huncut képpel
Scudéry kisasszony. – Lehet, Rotrou úr, hogy a többiek megértették,
de figyelmeztetem, nekem ez görögül van!
– Ezt el is várom, gyönyörű Szapphó. (Így nevezték a Précieuse-ök
mciklopédiájá-ban Scudéry kisasszonyt.) Én a püspök úr
őeminenciájának és Paulet kisasszonynak beszélek – ők ugyebár
értik, miről van szó?
Paulet kisasszony kihívó kecsességgel ütött legyezőjével Rotrou
kezére, majd így szólt:
– Folytassa, maga széltoló, minél hamarabb bevégzi, annál jobb.
– Igaza van; ad eventum festina,32 ahogy Horatius tanította. Nos,
Corneille úr, költőhöz illőn, megfogadta Maecenas barátjának
tanácsát, és nem fárasztotta magát várakozással. Visszamegy, de
immár egymagában, a hajadonhoz, megostromolja a várat, amelyet a
jelek szerint nem a hűség tartott össze, és barátja boldogságának
romjaira felépíti a maga boldogságát. Ez a boldogság pedig oly
határtalan volt, hogy barátunk szívéből költői művet fakasztott, abból
a forrásból, melynél Pegazus és a múzsáknak nevezett kilenc hajadon
oltja a szomját.
33
– No, nézzék már, hol nem leledzik a Hippokrénosz: egy
ügyvédbojtár szívében! – kiáltott fel Mme la Princesse. – Az ember el
se hinné!
– Amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, nemde, hercegné?
Nos, Corneille barátom gondoskodni fog a bizonyítékról.
– Micsoda szerencsés kis hölgy! – jegyezte meg Paulet kisasszony. –
Ha Corneille úr komédiája valóban olyan sikert arat, amilyet Rotrou
úr jósol, a leányzó halhatatlan lesz.
– Az lehetséges – vágta rá Scudéry kisasszony a maga száraz
módján de még ha ez a halhatatlanság oly tartós lenne is, mint a
34
cumae-i Sibylláé, férjet akkor sem foghat majd vele.
– Édes Istenem – szisszent fel Paulet kisasszony hát olyan nagy
szerencsétlenség, ha a nő nem megy férjhez? No persze fontos, hogy
csinos legyen. Kérdezze csak meg Combalet asszonyt, olyan mennyei
öröm-e férjnél lenni!
Combalet asszony az ég felé emelte szemét, szomorúan bólintott,
és válasz helyett beérte egy sóhajjal.
– Mindez nagyon szép – szólalt meg Mme la Princesse –, de
Corneille úr felajánlotta, hogy előad néhány sort a komédiájából…
– Ó, Corneille úr készen áll – nyugtatta meg Rotrou. – Költőtől
verset kérni olyan, mintha a pataktól vizet kérnénk. Gyerünk,
barátom, rajta!
Corneille ismét elpirult, hebegett valamit, majd kezét a
homlokához emelve szavalni kezdett, bár a hangja inkább illett volna
tragédiához, mint komédiához.
Barátom, így igaz, bajom gyógyíthatatlan,
Egy írt tudnék csupán, de nem visz rá a hajlam! Visszavágnom jogos,
mert oly könyörtelen,
De még ha megvet is, Mélite-é a szívem.
Teljhatalommal ő kormányozza kedélyem,
Dohogok bár, soha, amikor ott van éppen,
Sőt elvonultan is meddő a haragom,
Hiába szítanám ellene szabadon.
Rám pillantania elég, s édes a kényszer,
 Amely ismét befon a szoros kötelékkel,
S oly megejtő varázs vakítja el eszem,
Nem kell felépülés, nyavalyám keresem,
Oly erő lakozik szemének delejében,
Feltámad hirtelen minden halott reményem,
S bár szívem ingerült, csak tűr hallgatagon,
Lehet könyörtelen, csak szeretni tudom.
A hízelgő remény, melyet lelkemben ébreszt,
Megcsal, ha édes is, s nem vet lángomra féket,
Ígér, nem szavatol, csupáncsak hiteget,
Bajomban dölyfösít és kínomba rekeszt.
Mikor világra jött, Vénusz, bár halhatatlan,
Azt hitte, itt a vég, mert szebb a nap alatt van,
Mennyből a gráciák versenyeztek, melyik
Méltó figyelni a kisded játékait,
S mivel szerelmet a szívébe nem bocsátna,
Az arcán konokul akar lelni hazára.
Egyes sorokat két vagy három ízben is elismerő moraj fogadott; a
jelenlévők úgy érezték, hogy a párizsi körökben oly divatos Phoibosz
íme a vidéki társaságba is bevonult, mint ahogy az is kitűnt, hogy
nem minden széplélek tanyázik a Rambouillet-palotában vagy a
Royale téren.
Az utolsó sornál aztán – „Az arcán konokul akar lelni hazára ” –
elszabadult a tapsvihar. Elsőnek, mintegy megadva a jelt, Mme de
Rambouillet verte össze a tenyerét. Csak néhány férfi, köztük az
ifjabb Montausier fivér, protestált hallgatással; a nevezett a maga
részéről nem szenvedhette harmónia és antitézis ilyetén váltakozását.
Ezt azonban a költő nem vette észre. A taps, amelyben a párizsi
széplelkek színe-virága részesítette, a fejébe szállt; meghajolt hát, és
így szólt:
– Ezután következik a Mélite-nek ajánlott szonett. Adjam elő azt
is?
 – Ó, igen, igen, igen! – sikkantotta kórusban Mme la Princesse,
Rambouillet asszony, a szép Julie, Paulet kisasszony és mindazok,
akiknek az ízlése a ház úrnőjééhez igazodott.
Corneille tehát folytatta.
Mélite szemébe nézz, s nincs más, hogy megcsodálnád, Tekintsd
hűségemet, s minden más puszta lég,
Arca, akár a láng bennem: nem lelni párját,
A szerelem vagyok, ahogyan ő a szép.

Érzékeimnek új ha lehet bármi még,

A szívemet nyilak többé el nem találják,
S habár az ő szíve sem enged semmiképp,
A hűségem kitart, nem veszti el hatályát.
Nem véletlen tehát, hogy végletes tüzem
E szépségnek fagyát nem oldja fel sosem,
S irántam jéghideg, de Mélite lángra szíthat:
Mivel az istenek miránk együttesen
Szerelmet, érdemet kiporciózni bírtak,
Az érdem nála van, s nálam a szerelem.
A szonett ekkoriban kiváltságos helyzetet élvezett: minden költői
műfajnál nagyobb becsben állt. Boileau, mivel csak nyolc évvel
később jött a világra, még nem jelenthette ki, hogy „a hibátlan
szonett egymagában többet ér egy hosszú költeménynél”, de a
hallgatóság, elsősorban a hölgyek, nélküle is hibátlannak ítélték a
hallott művet, és a taps nem akart abbamaradni. Még Scudéry
kisasszony két tenyere is kis híján összeért.
Rotrou, ez a hűséges, odaadó és csupa gyengédség lélek különösen
örült barátja sikerének, és hozzá fordult most Mme la Princesse is.
– Igaza volt, Rotrou úr. A barátja olyan fiatalember, aki
megérdemli, hogy támogassák.
 – Ha ez a véleménye, asszonyom, nem szerezhetne neki a herceg
őfensége közbenjárásával valamilyen kis állást? – Rotrou halkan
beszélt, hogy csak Condé asszony értse. – Mert szegény fiúnak semmi
vagyona, és ugye milyen sajnálatos lenne, hogy néhány hiányzó écu
miatt ez a gyönyörű talentum hamvába haljon?
– Ó, persze, a herceg úr – még csak az kellene! Ő és a költészet? A
minap kettesben vacsoráztam Chapelain úrral, erre kihívat, mond
valamit, hogy mit, már nem tudom, és a végén egyszer csak
megkérdi: „Igaz is, ki az a kis cigányképű az asztalnál?” „Ő Chapelain
úr” – feleltem, és azt hittem, ezzel mindent megmondtam. – „És ki az
a Chapelain úr?” „Hát Az orléans-i szűz alkotója! ” „Á, tehát
kőfaragó?” No nem, inkább majd szólok Combalet asszonynak, ő
pedig beszél a bíborossal. Hajlandó lenne rá a barátja, hogy átírja
őeminenciája tragédiáit?
– Hajlandó ő mindenre, csak itt maradhasson Párizsban. Gondolja
csak meg, asszonyom: ha valaki ilyen sorokat írt le egy vidéki ügyvédi
irodában, mi mindenre lenne képes egy olyan világban, ahol ön a
királynő és a márkiné a főminiszter!
– Rendben van. Adassa elő a Mélite-et, és ha sikere lesz, mindent
szépen eligazítunk.
Azzal Rotrou felé nyújtotta hercegi finomságú kezét, Rotrou pedig,
amikor megfogta, úgy meredt rá erre a kézre, mintha nem győzne
betelni szépségével.
– Árulja el, mire gondol! – szólította fel Mme la Princesse.
– Nézem, van–e hely ezen a kacsón, hogy két költő is csókkal illesse
– de sajnos nem lehet. Túl kicsi.
– Az Úr szerencsére két kézzel áldott meg – jelentette ki Condé
asszony. – Az egyik az öné; és öntől függ, kié a másik.
– Corneille, Corneille! – rikkantotta Rotrou. – Ide gyere! Őfensége,
a hercegné a Mélite-hez írt szonett kedvéért megengedi, hogy
megcsókold a kezét.
Corneille döbbenetében megszédült, és kis híján elbotlott a saját
lábában. Hogy egyetlen este leforgása alatt bemutatkozhat az elegáns
világnak, megcsókolhatja Mme la Princesse kezét, és elnyerheti
Rambouillet asszony tetszését – legnagyravágyóbb álmaiban sem várt
akár egyetlen ilyen sikert sem.
Kinek a dicsősége volt a legfényesebb? Talán Corneille-é és Rotrou-
é, akik kezet csókolhattak az első számú vérbeli herceg feleségének?
Vagy talán Condé asszonyé, akinek egyszerre csókolt kezet a
Venceslas már koszorús és a Cid leendő szerzője?
Az utókor úgy vélte, Mme la Princesse-t érte a nagyobb
megtiszteltetés.
Ezalatt Claude mester, aki, kezében a fehér pálcával, a Hamlet
Poloniusára emlékeztetett, odalépett Rambouillet márkinéhoz, és
valamit a fülébe súgott. A márkiné, miután végighallgatta, suttogva,
nehogy meghallják, adott neki néhány utasítást, majd fejét felemelve,
mosolyogva így szólt:
– Nemes és szívemnek igen kedves urak, szeretve tisztelt
barátnőim, önöknek már akkor sem lenne okuk panaszra, ha ma este
csak azért hívtam volna meg önöket, hogy megismerkedhessenek
Corneille úr versezeteivel – ám ezen túlmenően egy
földhözragadtabb, kevésbé légies szándék is vezérelt. Többször
említettem már, mennyivel különb a szorbet meg a fagylalt Itáliában,
mint itt, minálunk. Nos, addig kutakodtam, amíg sikerült találnom
egy Nápolyból frissen érkezett cukrászt, és így végre
megismertethetem önöket is e nyalánkságokkal. Nem mondom azt,
hogy aki szeret, velem tart: az tartson velem, aki a fagylaltot szereti!
Corneille úr – a karját!
– Én majd önbe karolok, Rotrou úr – kontrázott Mme la Princesse,
aki szentül megfogadta, hogy ezen az estén mindenben a márkinéról
vesz példát.
Corneille remegve és sután nyújtotta a karját, ahogy egy vidékről
szalajtott lángelméhez illik, míg Rotrou, mint bevégzett gavallér,
gálánsan és kecses mozdulattal várta, hogy Condé asszony
belékaroljon. Salles gróf, az ifjabb Montausier fivér és Montausier
márki a szép Julie, illetve Paulet kisasszony lovagjául ajánlkoztak,
Gombauld beérte Scudéry kisasszonnyal, s a többiek is megtalálták a
hozzájuk illő dámát.
Combalet asszony, akinek szigorú karmelita öltözékét csak a
mellkendőjére tűzött, friss ibolya- és rózsabimbócsokor derítette fel,
nem talált magának férfi kísérőt, így aztán közvetlenül Mme la
Princesse mögé besorolva Saint-Étienne asszonyba, a márkiné
ifjabbik lányába karolt, aki hasonlóképpen a karmelita renddel
kacérkodott. A két hölgy ugyanakkor különbözött is egymástól:
Saint-Étienne asszony mindennap közelebb került a kolostori
élethez, míg Combalet asszony naponta távolodott tőle.
Mindeddig a meghívottakat nem érte különösebb meglepetés;
annál inkább álmélkodtak, amikor a márkiné, aki idegenvezetői
minőségében a hercegné elé kanyarodott, egy olyan falrészhez lépett,
amelyen nem látszott semmiféle ajtó vagy kijárat.
A márkiné ekkor legyezőjével a falra koppantott – és a fal mintegy
varázsütésre kettévált. A társaság előtt pazar terem tárult fel,
melynek kék bársonnyal bevont bútorait arany- és ezüsthímzés
borította. A terem közepén négyszárnyú polcféle állt, megrakva
virággal, gyümölccsel, süteménnyel, fagylalttal, mellette pedig két
elragadó kis nimfa – Julie d’Angennes és Saint-Étienne asszony két
húgocskája – fogadta a vendégeket.
A társaság kórusban hördült fel az ámulattól. Mindenki úgy tudta,
hogy a falak mögött a Quinze-Vingts kertje terül el, és íme, egyszer
csak olyan hibátlanul bebútorozott, kárpitozott, kifestett terem tűnt
elő, mintha az építésze tündér, a berendezője mágus lett volna.
Mialatt mindenki a később Kék Szobaként elhíresült helyiség
ízlésességéről és pompájáról ömlengett, Chapelain papírt-ceruzát
ragadott, és a szalon egyik szögletében lefirkantotta sokat dicsért,
Oda Zirphée-hez című művének első három stanzáját; ez a költemény
majdnem akkora szenzációt keltett, mint Az orléans-i szűz, sőt annál
időtállóbbnak bizonyult.
A jelenlévők kitalálták, min munkálkodik Chapelain, aki a kor
legnagyobb költőjének számított, és amikor felállt, hogy átszellemült
képpel, karját kitárva, fél lábát előretolva szavalni kezdjen, mélységes
csend ereszkedett a helyiségre.
Urganda bája rég
Törvénnyel kedvezett Amadisnak, a hősnek,
Az időn lenne fék,
Bár mindent az egek bőszen elébe löknek.
Arthémise-t az önök szemében magam is
Urganda nyomdokán tudással bűvölöm meg,
Lenne új Amadis.
Hatalmas e tudás,
Szállást csinál, melyet a romlás el nem érhet,
Időt, sorsot leráz.
Nem ismer változást, megálljt a kerekének
Parancsol a világ, mert neki így dukál;
Előtte arcukat elröstellik a rémek,
A vénség s a halál.
E szépség, e csoda,
Melyet pusztítana gonoszok garmadája,
Mert varázsos hona,
Száz rohamot kivéd, az ostrom mindhiába.
Trónusán tündököl, ki nem fogyhat sosem
Isteni fénye a halandó sokaságra,
Felhőtlen, végtelen.
Lelkes üdvrivalgás tört ki e rögtönzött strófák hallatán, és
háromszor dördült fel sortűzként a taps. Ám a hurrá és bravó
kiáltások közepette egyszer csak berontott az emígy felszentelt
helyiségbe Voiture, sápadtan, csurom véresen, és így kiáltott:
 – Seborvost, seborvost, de rögtön! Pisany márki megverekedett
Souscarrières-rel, és életveszélyesen megsebesült!
És valóban: a szalon túlsó vége felől Brancas és Chavaroche
bevonszolta a halálsápadt, félig eszméletlen Pisanyt.
Három kiáltás harsant:
– Fiam! – Bátyám! – A márki! – és már senki sem törődött az ily
szomorú körülmények közt felavatott teremmel; mind a sebesült
köré sereglettek.
Ám éppen akkor, amikor az alélt Pisany márkit hazahozták a
Rambouillet-palotába, a Festett Szakáll fogadó vendégeit váratlan
esemény ejtette ámulatba, amely a későbbiekben a helyzetet tovább
bonyolította.
A halottnak hitt Étienne Latil, akit, míg halotti leplét megvarrják,
és beszerzik a koporsó deszkáit, egy asztalra fektettek, egyszer csak
sóhajtott egyet, kinyitotta a szemét, és gyenge, de tisztán érthető
hangon két szót mormolt:
– Szomjas vagyok!
 VII. FEJEZET
Marina és Jacquelino35

Néhány perccel azelőtt, hogy Latil visszatért volna az életbe azzal a

két szóval, amelyet a legtöbb feleszmélő sebesült hallat – és amely
bérgyilkosunk szókészletének amúgy is egyik legfőbb eleme volt –,
egy fiatalember lépett a fogadóba, és megkérdezte: vajon nem egy
Marina nevű, Pau környéki fiatal parasztasszony lakik-e az első
emeleti, 13. számú szobában. Hozzátette, hogy az illetőt szép hajáról
és szép fekete szeméről lehet felismerni, amelyet csak kiemel az arcát
keretező pipacspiros főkötő, meg a viseletéről, amely Coarraze
szigorú hegyeit juttatja eszünkbe, melyeket annyiszor mászott meg
gyerekkorában IV. Henrik király.
Soleil asszony kedves mosollyal hagyta áradozni a fiatalembert,
közben tetszéssel szemlélve ifjú arcát, majd cinkos kacsintással
közölte, hogy a Marinának nevezett fiatalasszony valóban a mondott
szobában szállt meg, s már vagy fél órája várakozik. És azzal a kecses
mozdulattal, melyet a harminc-harmincöt éves asszonyok
előszeretettel tartogatnak a húsz-huszonkét éves jóképű ifjak
számára, rámutatott a lépcsőre, amelynek felső végén a 13. számú
szoba keresendő.
A fiatalember, mint már jeleztük, valóban húsz-huszonkét éves
jóképű ifjú volt, nem túl magas, de szép termetű, mozdulataiban
pedig erő és elegancia nyilvánult meg. Az északi fajokra jellemző kék
szempárhoz a déli fajoknál látható fekete szemöldök és haj társult.
Napbarnította arcát a fáradtság sem sápaszthatta, finom bajszát
sarjadó szakáll egészítette ki, szépen rajzolt, gunyoros szájából
beszéd közben nőnek is díszére váló hófehér fogsor villant elő,
kikerekítve a kellemes összhatást.
 A baszk parasztoknál szokásos viselete egyszerre volt kényelmes és
elegáns. Arcát előnyösen kiemelő, ökörvérpiros sapkáját középütt
jókora fekete makk díszítette, melynek zsinórja a válláig ért, de
lengett ezen a sapkán két toll is, az egyik színe, mint a sapkáé, a
másiké, mint a makké; a sapkával egyazon anyagból készült és
ugyancsak feketével paszományozott zeke egyik, nyitottan lecsüngő
ujján – nevezetesen a jobb oldalin – át jól látszott a keményített ing,
amely ezekben az időkben, a mindennapos támadások és éjszakai
rajtaütések korában plasztronként foghatta fel a tőr vagy a kard
döfését. A végig begombolt zeke elmaradt a párizsi divattól, amely
már jó tíz éve azt írta elő, hogy a zekét csak fenn gombolják be; hadd
látsszanak ki zeke és nadrág között a finom batiszting csipkéi és
szalagjai. A bivalyszürke nadrág talpallóban végződött, amelyre
valami sarokféleséget erősítettek, ez helyettesítette a cipőt. A szoros
bőr derékszíjról tőr és lábikrát verdeső hosszú kard is függött; így vált
teljessé a fiatalember megjelenése. Alighanem tévedtünk, amikor
parasztnak véltük; fegyverzete alapján joggal tarthatott igényt a
vidéki nemesúr címére.
Az ajtóhoz érve először is meggyőződött róla, hogy valóban a 13.
számú szoba előtt áll, majd magabiztosan vert ki az ajtón egy
jellegzetes kopogást: két gyorsat kis szünet után újabb két gyors
követett, majd újabb, az előzővel megegyező hosszúságú szünet után
egy ötödik koppantás zárta a sorozatot.
Az ötödik koppantásra kinyílt az ajtó; tehát aki mögötte állt,
számított a vendégre.
Huszonnyolc-harminc éves nő volt, buja szépsége teljében. Szeme,
amely megfelelt a fiatalember leírásának, fekete gyémántként
szikrázott a hosszú pillák bársonyos keretében. Sötét hajának
árnyalatát akár tintához, akár szénhez, akár hollószárnyhoz
hasonlították volna, egyik sem tükrözte volna a valóságot. Orcájának
meleg, borostyánszínbe hajló halványsága szenvedélyes természetre
vallott, ám azt is elárulta, hogy ezek a szenvedélyek, amilyen
viharosak, olyan múlékonyak is. Nyaka, amelyen négysoros korall-
láncot viselt, tiszta vonalú vállban folytatódott, amely szelíden,
szemérmes hajlattal ívelt a gyorsan hullámzó és ezért különösen
izgató kebel felé. E szoborszépségű vonalak és ívek inkább Niobéhoz
illettek volna, semmint Dianához. A derék keskeny volt, jobban
mondva a csípő spanyolos gömbölyödése miatt a valóságosnál
karcsúbbnak látszott. Az öszvér nyergéhez hasonló mintázatú, piros
és fekete bársonycsíkos, rövid szoknya látni engedte a ruházathoz
illőnél sokkal arisztokratikusabb lábat, a lábfej pedig e pazarul telt,
természet adta szépséghez viszonyítva meglepően aprónak tűnt.
Az ajtó azonban, mint azt már eleve meg kellett volna
állapítanunk, csak résnyire nyílt. Az ifjúnak először el kellett rebegnie
a Marina nevet, és az így megszólított személynek, mintegy
egyezményes jelszóra, a Jacquelino nevet kellett suttognia – csak
ekkor nyílt ki teljesen az ajtó, s aki őrizte, félrehúzódott, hogy
beléphessen, akit várt, és aki mögött sietve behúzta a reteszt. Ezután
máris megfordult; látszott, milyen mohón kívánta már látni a
jövevényt.
Egyforma kíváncsisággal vették szemügyre egymást: Jacquelino
felemelt fővel, ajkán mosollyal, karját a mellén összefonva; Marina a
fejét előrehajtva, karjával az ajtónak támaszkodva, a nagymacskák
édeskésen fenyegető pózában, ahogy a leopárd vagy a párduc készül
fel a gyilkos ugrásra.
– Azt a hétszázát, de fájin kuzinom van! – kiáltotta az ifjú.
– Lelkemre mondom, az enyém se rútabb! – mondta a fiatal nő.
– Hitemre, ha két ilyen közeli rokon az életben először találkozik,
az ismerkedést csókkal kell kezdeni.
– Semmi kifogásom az ilyen rokoni üdvözlés ellen – jelentette ki
Marina, és már nyújtotta is futó pír lepte orcáját. A gyakorlott
megfigyelőt azonban ez a pír nem tévesztette volna meg, s inkább
tulajdonította volna a túl könnyen fellobbanó vágynak, semmint a túl
érzékeny szeméremnek.
 A két fiatal összeölelkezett, és csókot váltott.
– Apám lelkére! – szólt természet adta kedélyességgel a
fiatalember. – Nincs is kellemesebb dolog a földön, mint megcsókolni
egy szépasszonyt. Ennél kellemesebb csak az lehet, ha abba sem
hagyjuk.
És hogy a szót tett kövesse, máris kitárta karját.
– Lassan a testtel, kuzen – állította meg a fiatal nő. – Erről majd
még később beszélgetünk. Nem mintha nekem más volna a
véleményem – de kevés az időnk. Mellesleg kegyelmed tehet róla;
miért várakoztatott fél órán át?
– Na hiszen, micsoda kérdés! Hát csak azért, mert azt hittem,
holmi vaskos német dajka vagy esetleg egy csontos spanyol duena vár
rám. De csak ütnénk nyélbe egy újabb találkát, istenemre mondom,
szép kuzinom, hogy én leszek ott elsőnek!
– Ezt az ígéretet megjegyzem magamnak. Egyelőre azonban
sürgősebb, hogy jelenthessem a hölgynek, aki küldött, hogy
kegyelmed készséggel áll rendelkezésére, és minden parancsát
teljesíti – ahogy jól nevelt lovaghoz illik, ha egy fejedelmi hölgynek
van szüksége rá.
A fiatalember fél térdre ereszkedett.
– Alázatosan várom a parancsait.
– Ön térdel előttem, nagyuram! Mi nem jut eszébe? – sikoltotta
Marina, és gyorsan felsegítette az ifjút, hogy aztán a maga kihívó
mosolyával hozzátegye: – Pedig kár… Jól állt kegyelmednek ez a póz!
A férfi megragadta állítólagos unokanővére kezét, és maga mellé
ültette.
– Nos, ami a legfontosabb: hogyan fogadták visszatérésem?
– A legnagyobb örömmel.
– És szívesen látnak az audiencián?
– Boldogan várják.
– És a küldetésemmel egyetértenek?
– Lelkesednek érte.
 – Pedig hát már nyolc napja itt vagyok, és két nap óta várakozom!
– Ez nem szép öntől, kuzen. Talán nem tudja, mikor érkeztünk
vissza La Rochelle-ből? Mindössze két és fél napja!
– Ez igaz…
– És mivel kellett töltenünk a tegnapot meg a tegnapelőttöt?
– Mindenféle ünnepségekkel. Tudom, mert láttam őket.
– Ugyan honnan láthatta?
– Hogy honnan? Az utcáról, mint minden egyszerű halandó.
– Milyennek találta őket?
– Pompásnak.
– Ugye, mekkora fantáziával van megáldva a mi kedves
bíborosunk? Őfelsége XIII. Lajos – Jupiternek öltözve!
– Méghozzá Iuppiter Stator-nak.
– Stator, nem Stator, nem mindegy?
– Nono, szép kuzin, egyáltalán nem mindegy. Mi több: épp ez a
lényeg.
– Mármint micsoda?
– A Stator szó. Tudja-e, mit jelent?
– Már honnan tudnám?
– Jupitert, amint megáll vagy megállít.
– Bárcsak a megáll lenne igaz!
– Mármint az Alpok lábánál, nemde?
– Isten segítségével mindent megteszünk majd, hogy így legyen.
Bár az isten kezében ott volt a villám, amellyel egyszerre fenyegette
Ausztriát és Spanyolországot…
– De a villám fából volt…
– És a szárnya is hiányzott…
– Háborúban a villám szárnya az arany, és úgy tudom, ez idő
szerint a király is, a bíboros is pénzszűkében vannak. Vagyis, kedves
kuzin, Iuppiter Stator hiába ijesztgette mind a Keletet, mind a
Nyugatot, alighanem lerakja a villámát.
– Ó, mondja csak meg ezt a mi két szegény királynénknak;
boldoggá teszi őket.
– Ennél jobb hírt is tartogatok számukra. Amint már jeleztem a
felségeknek: levelet hozok a savoyai hercegtől, aki szavát adja, hogy a
francia sereg nem fog átkelni az Alpokon.
– Bárcsak ez egyszer állná a szavát! Ami sajnos nem tartozik
szokásai közé.
– Csakhogy ezúttal érdeke, hogy szótartó legyen.
– Csak fecsegünk, fecsegünk itt, kuzen, és közben fölöslegesen fogy
az idő.
– Ez a kegyed hibája, kuzin – mosolygott a fiatalember,
megvillogtatva fogait. – Kegyed nem akarta, hogy értelmesebben
használjuk fel.
– Tessék, így szolgálja az ember a gazdáit, így áldozza fel magát –
jutalmul szemrehányásokat kap. Úristen, milyen igazságtalanok a
férfiak!
Ünnepélyesebb arcot az ifjú nem is vághatott volna.
– Hallgatom, kuzin.
– Nos hát: ma éjjel tizenegy órára várják a Louvre-ban.
– Hogyan? Már ma éjjel részem lehet ebben a kegyben?
– Úgy van.
– Úgy tudtam, ma este színielőadás és balett lesz az udvarnál!
– Csakhogy a királyné, amikor erről értesült, máris teljes
kimerültségről és elviselhetetlen fejfájásról panaszkodott, és azt
mondta, ezen csak az alvás segíthet. Elhívták hozzá Bouvard-t, aki
felismerte nála a szaggató migrén összes tünetét. Hiába, hogy a király
orvosa: szívvel-lélekkel a mi emberünk. Teljes pihenést rendelt,
vagyis a királyné kipihenten várja!
– De hogy jutok be a Louvre-ba? Gondolom, nem a saját nevemen…
– Legyen nyugodt, minden elő van készítve. Legyen ma este lovagi
öltözetben a Fossés-Saint-Germain utcában; a Poulies utca sarkán egy
apród fogja várni, Mme la Princesse őzbarna és kék libériájában. Az
apród ismeri a jelszót, és elkíséri kegyelmedet a királyné szobájához
vezető folyosóig, ahol már készenlétben áll a szolgálatos udvarhölgy.
Azonnal bejuthat a királynéhoz, hacsak őfelsége nincs
akadályoztatva. Ebben az esetben valamelyik szomszédos
helyiségben fogja kivárni a megfelelő pillanatot.
– Nem lehetne, aranyos kuzin, hogy kegyed könnyítse meg a
várakozást? Higgye el, nagyobb öröm nem is érhetne.
– Csakhogy a heti szolgálatom lejárt, és amint látja, ez idő szerint
nem is tartózkodom a palotában.
– Sőt valami azt súgja: egész kellemesen tölti a szabad idejét.
– Mit akar, kuzen: csak egyszer élünk!
Ebben a pillanatban megkondult a Blancs-Manteaux toronyórája.
– Kilenc óra! – sikoltott fel Marina. – Egy gyors csókot, kuzen, és
penderítsen ki! Alig van időm visszatérni a Louvre-ba, hogy
jelentsem, a rokonom egy elragadó lovag, aki kész volna… Nos, mire
volna kész a királynéért?
– Az életemet is odaadnám! Ennyivel beéri?
– Ez több a kelleténél. Mindig csak olyat adjon, amit később
visszavehet. Viszontlátásra, kuzen!
– Megálljunk! – tartotta vissza a fiatalember. – Nincs valami jelszó?
Miről ismerhet rám az az apród?
– Jaj, elfelejtettem! Kegyelmed azt mondja: Casale, s ő így felel:
Mantova.
A fiatal nő ezúttal nem az orcáját tartotta oda állítólagos
unokafivérének, hanem az ajkát nyújtotta. A két száj összeért. Aztán
Marina úgy szaladt le a lépcsőn, mint aki tudja: ha most visszahívnák,
nem biztos, hogy ellenállna.
Jacquelino még elidőzött néhány pillanatig, majd felszedte
sapkáját, amely a beszélgetés elején a földre hullott, a fejére tette, és
lassan lesétált a lépcsőn – hadd jusson minél messzebbre a Louvre
küldötte. Közben Ronsard egyik dalát dúdolta:
A nap nem akar véget érni,
Úgy tetszik nekem, teljes évnyi,
 Ha a balsorsom visszafog,
S nincs találkám gyönyörűségül
Szép szerelmemmel, aki nélkül
Nem látok semmit, vak vagyok.
Már a lépcső utolsó fokán és a dal harmadik strófájánál tartott,
amikor észrevette: az alacsony teremben, ahol máskor a korhelyek
vigadtak, a falhoz ragasztott gyertya fényénél egy sápadt, vérrel
bemocskolt férfi fekszik az egyik asztalon, mintha most szállna el
belőle az élet. A mellette álló kapucinus barát is mintha a haldokló
gyónását hallgatta volna. Az ajtóban és az ablakok mögött kíváncsiak
leskelődtek, de belépni nem mertek; a barát jelenléte és a szent aktus
ünnepélyessége visszatartotta őket.
A látvány hatására a férfi ajkán elhalt a dúdolás, és odakiáltott a
fogadósnak, aki hallótávolon belül állt.
– Hé, Soleil mester!
A megszólított kalapjával a kezében lépett közelebb.
– Mivel szolgálhatok a tisztelt fiatal uraságnak?
– Mi az ördögöt keres az az ember az asztalon, és mit akar itt ez a
szerzetes?
– Az utolsó gyónást hallgatja…
– Azt én is látom! De ki ez az ember, és miért kell meggyónnia?
A fogadós nagyot sóhajtott.
– Ezt az embert Étienne Latilnak hívják, derék, becsületes fiú, a ház
egyik legjobb vendége; és azért kell meggyónnia, mert alighanem
csak néhány órája van hátra. És mert nagyon jámbor lélek szegény,
újra meg újra papért kiáltott – a feleségem pedig meglátta ezt a
tiszteletre méltó kapucinust, amint kilépett a fehér csuhások
templomából, és idehívta.
– És mitől haldoklik ez a maga derék embere?
– Jaj, jó uram, más a helyében már tízszer is meghalt volna! Két
szörnyű kardcsapás érte: az egyik a hátán ment be, és a mellén jött ki,
a másik a mellén ment be, és a hátán jött ki.
 – Vagyis többekkel került szembe?
– Négy emberrel, uram, néggyel!
– Összetűztek valamin?
– Nem, inkább bosszúról volt szó.
– Miféléről?
– Attól féltek, hogy beszélni fog.
– És ha beszél, mit mondott volna?
– Hogy ezer pistole-t ajánlottak neki, ha megöli Moret grófot, de ő
nem vállalta.
E név hallatán az ifjú megremegett, és fürkészőn meredt a
fogadósra.
– Ha megöli Moret grófot… – ismételte. – Biztos abban, amit mond,
jóember?
– A saját szájából hallottam. Ez volt az első szava, azután, hogy inni
kért.
– Moret grófot… – ismételte újra az ifjú. – Antoine de Bourbont?
– Őt magát.
– IV. Henrik fiát?
– És Jacqueline de Beuil-ét, akiből Moret grófné lett.
– Különös… – mormolta a fiatalember.
– Lehet, hogy különös, de akkor is így van.
Rövid csend következett. Aztán, hasztalan kiáltozott az álmélkodó
Soleil mester: – Hová megy? Hová megy? –, a fiatalember félretolta a
belső ajtónál posztoló kuktákat és szolgálókat, behatolt a terembe,
ahol csak Étienne Latil és a kapucinus tartózkodott, odalépett a
sebesülthöz, és az asztalra dobott egy csengéséről ítélve ugyancsak
tömött bukszát.
– Azért adom, Étienne Latil, hogy gyógyíttassa magát. Ha felépül,
mihelyt szállítható állapotba kerül, vitesse magát a Blanc-Manteaux
utcába, a Montmorency-palotába. Ha pedig meghalna, vesse
bizodalmát az Úrba: kellő számú misét mondanak majd a lelki
üdvéért.
 A fiatalember láttán a sebesült fél könyékre emelkedett, és úgy
elnémult, mintha kísértetet látna. A szeme nagyra nyílt, száját
eltátotta, homloka ráncba szaladt. Az ifjú már távolodott, amikor
Étienne Latil megszólalt.
– Moret gróf! – mormolta, és visszazuhant az asztalra.
Ami a kapucinust illeti: mihelyt az ál-Jacquelino a helyiségbe
lépett, ő gyorsan az arcába húzta csuklyáját, mintha félne, hogy a
jövevény ráismer.
 VIII. FEJEZET
Lépcsők és folyosók

Festett Szakáll fogadóból kilépve Moret gróf – akinek inkognitóját

már nem szükséges őriznünk – végigment az Homme-Armé utcán,
jobbra fordult, s a Blancs-Manteaux utcába bekanyarodva
bekopogtatott a II. Henrik keresztnevet viselő Montmorency herceg
palotájába. A palotának két kapuja volt: az egyik a Blancs-Manteaux,
a másik a Sainte-Avoye utcára nyílt.
A jelek szerint IV. Henrik fia igencsak bejáratos volt a házba, mert
mihelyt felismerték, egy tizenötéves-forma apród megragadott egy
négyágú gyertyatartót, meggyújtotta a gyertyákat, és megindult a
jövevény előtt.
A nagyúr követte az apródot.
Moret gróf lakosztálya az első emeleten volt. Az apród, hogy az
egyik helyiségben világosság legyen, meggyújtott két, az elsőhöz
hasonló kandelábert, majd így szólt a nagyúrhoz:
– Parancsol még valamit fenséged?
– Ma este te vagy szolgálatban az urad körül, Galaor? – kérdezte
Moret gróf.
– Nem, nagyuram, szabadnapom van.
– Akkor hát velem tartanál?
– Boldogan, nagyuram.
– Ez esetben öltözz fel melegen, köpenyt is végy, mert hideg lesz az
éjszaka.
– Eszerint az lesz a dolgom, hogy őrséget álljak – mondta az ifjú
apród, aki csavargó kedvű gazdája mellett már megszokta a váratlan
éjszakai portyákat.
– Úgy ám, méghozzá díszőrséget. A Louvre-ban. De egyetlen szót
se, Galaor, még a gazdádnak se.
 – Ezt mondania sem kell, nagyuram – mosolygott a gyermekifjú, és
ajkára tette ujját.
– Várj még – szólt rá Moret gróf, amikor az apród távozóban volt. –
Adnék néhány utasítást.
Az apród meghajolt.
– Megnyergelsz egy lovat, és a pisztolytáskákba megtöltött
pisztolyokat raksz.
– Egyetlen lovat?
– Igen, egyet; te majd mögém ülsz. Két ló már feltűnést keltene.
– Úgy lesz, ahogy nagyuram óhajtja.
Tízet harangoztak. A gróf számolta a bronzharang kondulásait.
– Tíz óra – mormolta. – Jól van. Mehetsz. Negyedóra múlva minden
kész legyen.
Az apród meghajolt, és elszaladt. Látszott, milyen büszke a gróf
bizalmára.
A gróf maga egyszerű, de elegáns lovagi öltözéket választott
ruhatárából: gránátvörös bársonyzekét rövid kék bársonynadrággal.
Finom batisztingjét, amely a karhasítékból és az öv fölött kitüremlett,
a nyaknál és az ujjak végén gyönyörű brüsszeli csipkével szegték.
Hosszú, térd fölé érő bivalybőr csizmát húzott, fejébe pedig szürke
nemezkalapot nyomott, amelyet két, öltözéke színeivel megegyező,
gyémántdíszes szalaggal rögzített toll tett fényűzőbbé. Vállán átvetett
díszes kardszíján aranyozott markolatú, de acélpengéjű kard függött,
egyesítve a gazdagságot a célszerűséggel.
Végül, a fiatalok hiúságától űzve, néhány percet az arcápolásnak is
szentelt. Gondja volt rá, hogy természettől hullámos haja egyforma
36
elrendezésben keretezze arcát, befonta az övig érő cadenette-et,
melyet a bal halántékon illett viselni. Ezután a bajszát formázta meg,
és rántott egyet a szakállán, amely nem nőtt olyan gyorsan, mint
szerette volna, majd a Latilnak adományozott buksza helyett újat vett
elő a fiókból. És mintha a bukszáról jutott volna eszébe, eltűnődött:
„Ki a csudának állna érdekében, hogy engem megölessen?”
 Magától azonban nem találhatott a kérdésre megfelelő választ, így
némi gondolkodás után a fiatalság nemtörődömségével hessegette el
az emléket, majd végigtapogatta magát, nem felejtett-e el valamit, s
még egy oldalpillantást vetve a tükörbe, lesietett a lépcsőn. Közben
az utolsó strófát dúdolgatta abból a Ronsard-versből, melybe még a
Festett Szakáll fogadó lépcsőjén fogott bele.
Dal, eredj, ahová menesztlek,
Agyasházába kedvesemnek,
Hókezét csókold, s mondjad ezt,
Visszaadná épségem újra,
Ha annyit megígérni tudna,
Hogy tégedet keblébe rejt.
Az utcán, a kapu előtt már várta a ló meg az apród. Mintaszerű
lovashoz méltó könnyed eleganciával ugrott fel a nyeregbe, majd
felszólítására Galaor mögéje kuporodott. A gróf hátrapillantott,
kényelmesen ül-e a gyerek, és ügetésre fogta lovát, majd a Maubrie és
a Trousse–vache utcán végighajtva befordult a Saint-Honoré utcába,
onnan pedig a Poulies utcába.
A Poulies és a Fossés-Saint-Germain utca sarkán, egy lámpással
megvilágított Madonna alatt, a mérföldkövön fiatal legény ült, aki a
lovas és a mögötte kuporgó apród láttán némi gondolkodás után
széthúzta a mellén köpenyét.
A köpeny alatt őzbarna és kék öltöny rejtőzött – Mme la Princesse
libériája.
A gróf ráismert a beharangozott apródra, leparancsolta a lóról
Galaort, majd leszállt ő maga is, és közelebb lépett a legényhez.
Az felállt a mérföldkőről, és tiszteletteljes pózban várakozott.
– Casale – szólt a gróf.
– Mantova – felelte az apród.
A gróf intett Galaornak, hogy húzódjon arrébb, majd így fordult
leendő kalauzához:
 – Tehát téged kell hogy kövesselek, helyre kis barátom?
– Igen, gróf úr, ha úgy tetszik – rebegte a fiú oly bársonyos hangon,
hogy a gróf fején átsuhant a kérdés: nem nővel áll-e szemben. Nem is
tegezte tovább a gyanús útitársat, hanem így szólt:
– Nos, akkor szíveskedjék mutatni az utat.
A címzett figyelmét nem kerülte el a gróf megváltozott hangneme
és szóhasználata. Incselkedő pillantást vetett a nagyúrra, és meg sem
próbálta elfojtani kibuggyanó nevetését, majd intett a fejével, és
megindult a gróf előtt.
Amikor a felvonóhídhoz értek, az apród valamilyen jelszót súgott
az őrszemnek. Így jutottak át a Louvre kapuján, és megindultak az
épület északi sarka felé.
Az átjárókapunál az apród a karjára terítette köpenyét, hogy az
őzbarna-kék libéria tisztán látszódjék, és a lehető legférfiasabbnak
szánt hangon így szólt:
– Madame la Princesse házából…
Az előbbi mozdulat közben azonban óhatatlanul felfedte arcát. Az
átjárókaput megvilágító lámpás sugara éppen rá esett, és a vállára
omló szőke hajzuhatagról, a pajkos és életvidám kék szempárról, a
finom vonalú, csókra és harapásra egyaránt termett és élénk
szellemet sejtető szájról Moret gróf ráismert Marie de Rohan-
Montbazonra, férjezett Chevreuse hercegnére.
Fürgén a nyomába szegődött, és a lépcsőfordulónál így szólt:
– Drága Marie, hát a herceg még mindig megtisztel
féltékenységével?
– Nem, kedves grófom – hangzott a válasz –, különösen amióta
tudja, hogy ön Montagne asszonyt szereti, és minden őrültségre kész
érte.
– Bravó, kitűnő válasz! – mondta nevetve a gróf. – Látom, ami a
szellemet és a bájt illeti, ön továbbra is a világ legsziporkázóbb és
legszebb teremtése.
Az apród kis bókot csapott.
 – Ha csak azért jöttem is vissza Hollandiából, hogy ezt a bókot
halljam, máris megérte volna az útiköltséget, nagyuram.
– Mit nem mond! Én úgy tudtam, hogy az amiens-i kertben
37
megesett kis kaland után ön száműzetésbe vonult!
– Csakúgy, mint a királynét, engem is ártatlannak nyilvánítottak, és
a királyné sürgetésére a bíboros úr kegyeskedett megbocsátani.
– Feltétel nélkül?
– Azt kívánták, esküdjem meg, hogy többé nem keveredem
semmilyen cselszövésbe.
– És be is tartja ezt az esküt?
– Amint látja, a lehető leggondosabban.
– És a lelkiismerete nem szólal meg?
– Pápai feloldozást kaptam.
A gróf elnevette magát.
– Különben is – folytatta az álapród –, miért volna cselszövés, ha az
ember összehoz sógort és sógornőt?
– Drága Marie – mondta Moret gróf, és kezet csókolt az asszonynak
azzal a királyi atyjától örökölt gáláns hajlammal, amelyet már a
Festett Szakáll fogadóban, az álkuzinnal lezajlott találkozás első
percétől kezdve megfigyelhettünk –, csak nem tartogat meglepetést
számomra? Lehetséges, hogy a királynéhoz menet az ön szobája
éppen útba esik?
– Ó, ön valóban méltó fia IV. Henriknek – a törvényesnél is
törvényesebb! A többiek a fattyúk!
– Még fivérem, XIII. Lajos is? – kérdezte nevetve a gróf.
– Ő aztán – Isten óvja! – különösen! Miért is nem folyik az ereiben
valamennyi az ön véréből!
– Az anyánk nem volt közös, hercegné.
– És ki tudja, talán az apjuk sem.
– Tudja mit, Marie? – rikkantotta Moret gróf. – Maga imádnivaló!
Muszáj, hogy megcsókoljam!
– Megőrült? A lépcsőn akar csókolózni egy apróddal? Tönkretenné
a jó hírét, kivált most, hogy éppen Itáliából jött vissza.
A gróf elengedte a hercegné kezét.
– Hiába, ma este nincs szerencsém.
– Még ilyet! A királyné az egyik legszebb hölgyünket küldte el
önnek a Festett Szakállba, és akkor még panaszkodik!
– Az unokanővéremről beszél?
– Persze hogy róla. Marináról.
– Ó, az ördögbe is! Legalább elárulná, ki az a szépséges
boszorkány!
– Hogyan? Hát nem ismeri?
– Nem én.
– Nem ismeri Fargist?
– Spanyolországi követünket? Az ő feleségéről volna szó?
– Éppen róla. A híres-nevezetes amiens-i szcéna után helyezték a
királyné mellé, mivel a többi hölgyet száműzték.
– Micsoda tökfilkók! – hahotázott Moret gróf. – Most aztán biztos
őrizetben van a királyné! Ágya fejénél Chevreuse hercegné, ágya
lábánál Fargis asszony! Ó, szegény XIII. Lajos, szegény testvérem!
Ismerje el, hercegné, hogy üldözi a balsors.
– Mondok én valamit, nagyuram! Ön elragadóan arcátlan, és nagy
szerencse, hogy már célnál vagyunk.
– Megérkeztünk volna?
A hercegné kulcsot vett elő a zsebéből, és kinyitotta az ajtót, amely
mögött sötét folyosó tátongott.
– Íme, nagyuram. Erre vezet az út.
– Csak nem akarja, hogy egyedül menjek végig ezen a folyosón?
– De igen. Ez hozzátartozik a feladatához.
– Vagy úgy. Tehát a halálomat akarják. Hamarosan megnyílik
alattam egy süllyesztő, és ég veled, Antoine de Bourbon. Ámbár,
amilyen mostohán bánnak velem a nők, nem vesztek sokat.
– Hálátlan! Ha tudná, ki várja a folyosó végén…
– Tessék? – kiáltott fel a gróf. – Tehát a folyosó végén egy nő vár?
 38
– Ma este már a harmadik, szép Amadisom! És akkor még
panaszkodik!
– Már egy szavam sincs. Ég önnel, hercegné!
– Aztán vigyázzon a süllyesztővel!
– Bánom is én. Aki mer, az nyer!
A hercegné kívülről bezárta az ajtót. A gróf vaksötétben találta
magát.
Néhány másodpercig habozott. Sejtelme sem volt, hol lehet.
Először az az ötlete támadt, hogy visszafordul, de az ajtóban a
túloldalon kétszer megforgatott kulcs zaja lehűtötte reményeit. Végül
elszánta magát, hogy vállalja a kalandot, elejétől végig.
– Azt a mindenségit! – kiáltotta. – A szép hercegné azt mondta, én
vagyok IV. Henrik törvényes fia – hát akkor ne hazudtoljuk meg!
Azzal lélegzetét visszafojtva, karját előrenyújtva, tapogatózva
indult meg a folyosó másik vége felé.
Alig tett vagy húsz lépést az áthatolhatatlan sötétségben, amely a
legbátrabb férfit is szorongással tölti el, ruha suhogását hallotta.
Valaki pihegve lélegzett – méghozzá, úgy tetszett, egyre közelebbről.
Megállt, de ugyanekkor a suhogás és a pihegés is abbamaradt.
A gróf javában törte a fejét, hogyan szóljon e finom neszezés
forrásához, amikor egy szelíd, remegő hang azt kérdezte:
– Ön az, nagyuram?
A hang tőle alig két lépésre szólalt meg.
– Én vagyok.
A gróf előbbre lépett, és egy kinyújtott kézbe ütközött, amely az ő
kezét kereste; de alighogy hozzáért, már vissza is húzódott,
szemérmesen, mint a mimóza.
Fojtott, félig csodálkozó, félig aggodalmas kiáltás hallatszott. A
halk, dallamos hang úgy érintette a gróf fülét, mint az erdei tündér
sóhaja vagy az eolhárfa rezgése.
A gróf megremegett. Hirtelen valami merőben új, tehát teljesen
ismeretlen érzés fogta el – és ez az érzés andalító volt.
 – Hol van? – kérdezte suttogva.
– Itt – rebegte a hang.
– Nekem azt ígérték: valaki majd kézen fog és tovább vezet, hiszen
nem ismerem itt ki magam. Hát megtagadná tőlem segítő kezét?
Csend lett; érződött, hogy a megszólított habozik. De aztán máris
jött a válasz:
– Tessék…
A gróf két kézzel ragadta meg a felé nyújtott kezet, és már a
szájához emelte volna, ha meg nem állítja egyetlen, könyörgésként
elsuttogott szó – a megriadt szemérem halk sikolya.
– Nagyuram!
– Bocsásson meg, kisasszony – válaszolt a gróf olyan
tiszteletteljesen, mintha már a királyné előtt állna, és eltolta a félig
már a szájához emelt reszkető, szorongó kis kezet. Újabb csend
ereszkedett közéjük. A gróf tovább fogta az ismeretlen nő kezét, és az
nem is tiltakozott; de mintha puszta akaraterejének műve volna: a
kéz mozdulatlanná és mintegy élettelenné vált.
A kéz – ha szabad ezzel a kifejezéssel élnünk – egyszer csak
megnémult.
A gróf azonban e kényszerű némaság ellenére is érezte, hogy ez a
kéz kicsi, bársonyosan finom, hosszú, arisztokratikus – és mindenek
előtt szűzi.
Most már nem a szájához – inkább a szívéhez szorította volna.
Amióta a lány kezét megfogta, ő sem mozdult – mint aki teljesen
megfeledkezett ittléte okáról.
– Jön hát, nagyuram? – kérdezte szelíden a hang.
– Mit akar, hová menjek? – kérdezte a gróf, inkább csak úgy
vaktában, gondolkodás nélkül.
– Hát oda, ahol a királyné várja. Őfelségéhez.
– Igaz! Ezt egészen elfelejtettem! – És kis sóhajjal tette hozzá: –
Akkor hát menjünk.
Újra elindult, mint új Thészeusz, akit a krétainál kevésbé
bonyolult, de jóval sötétebb útvesztőben nem Ariadné fonala, hanem
maga Ariadné vezet.
Néhány lépés után Ariadné jobbra fordult.
– Mindjárt ott vagyunk – mondta.
– Kár – mormolta a gróf.
Valóban: a lopakodók már közeledtek a nagy, üvegezett ajtóhoz,
amely a királyné előszobájába vezetett. Minthogy azonban őfelsége
állítólag gyengélkedett és pihennie kellett, ebben a helyiségben is
félhomály uralkodott; csak egyetlen, a mennyezetre függesztett
lámpa világított, de az üvegajtó mögül ez is csak úgy pislákolt, mint
egy távoli csillag.
A gróf a gyenge fénynél szerette volna megnézni kísérőjét, de
szeme előtt csupán egy árnyék körvonalai rajzolódtak ki.
A lány megállt.
– Kövessen, nagyuram. Most már nem szorul rá, hogy vezessem.
A gróf ugyan óvatos kísérletet tett rá, hogy kezében őrizze a lány
kezét, de az nem engedte. Ő ment elöl; kinyitotta az ajtót, és belépett
az előszobába.
A gróf követte.
Némán, lábujjhegyen osontak a folyosóval szemközti ajtó felé,
amely Ausztriai Anna lakosztályába vezetett, ám hirtelen
megtorpantak: egyszerre hatolt el hozzájuk valamilyen ismerős és
közeledő zaj.
Így hangzik, ha egyszerre többen jönnek fel a lépcsőn.
– Jaj, Istenem – mormolta a lány –, csak nem a király az?
Lehetséges, hogy a balett után felötlött benne, hogy érdeklődjék
őfelsége hogylétéről? Vagy inkább arra kíváncsi, hogy valóban beteg-
e?
– Valóban – mondta a gróf –, a díszlépcsőn jönnek felfelé.
– Várjon, megnézem!
A lány résre nyitotta a nagy lépcsőházra nyíló ajtót, kilesett rajta, és
azonnal visszaröppent a grófhoz.
 – Ő az! Gyorsan, gyorsan, ide a fülkébe!
Kinyitott egy szinte észrevehetetlen tapétaajtót, belökte rajta a
grófot, majd utánasurrant.
Legfőbb ideje volt. Alig csukódott be a tapétaajtó, máris nyílt a
lépcső felőli, és bevonult a menet. Legelől két apród vitte a fáklyákat,
őket követte a két királyi kegyenc, Baradas és Saint-Simon, majd
Beringhen, a belső inas következett, végül pedig megjelent XIII. Lajos
király, aki intett kísérőinek, hogy várjanak – ő maga pedig belépett a
királynéhoz.
 IX. FEJEZET
Őfelsége XIII. Lajos király

Úgy véljük, itt az ideje, hogy bemutassuk olvasóinknak XIII. Lajos

királyt. Remélem, nem veszik zokon, ha ennek a különös
személyiségnek egy egész fejezetet szentelünk.
XIII. Lajosnak, aki 1601. szeptember 27-én, egy csütörtöki napon
született, tehát történetünk idején három hónappal jutott túl
huszonhetedik életévén, megnyúlt, bánatos ábrázata és barnás bőre
volt, a bajsza fekete. Sem az arcán, sem természetében nem volt
olyan vonás, amely IV. Henrikre emlékeztetett volna, de franciás
alkatnak sem mondhatta senki: hiányzott belőle minden jókedv, még
fiatalos sem volt. Félig-meddig hihető a spanyolok verziója, miszerint
igazából Virginio Orsini, Bracciano hercege és Medici Mária
unokafivére volt az apja. Annyi bizonyos, hogy amikor a már
huszonhét esztendős Medici hercegnő elindult Franciaországba,
nagybátyja, Ferdinando, az exbíboros, aki Toscana trónjáért
megmérgeztette testvérét, Francescót és sógornőjét, Bianca Capellót,
e szavakkal bocsátotta útra:
– Kedves húgom, a férje olyan ember lesz, aki első feleségét azért
űzte el, mert nem szült gyermeket. Nos, az utazás egy hónapig tart,
és három jóképű férfi lesz a kíséretében. Közülük az egyik, Virginio
Orsini máris a gavallérja; Paolo Orsini a második, a harmadik pedig
Concino Concini. Kövessen el útközben mindent, hogy mire
Franciaországba ér, férjének már ne legyen oka eltaszítani.
Medici Mária – továbbra is a spanyolok elbeszélése szerint –
pontról pontra megfogadta bácsikája tanácsát. Úgy húzta az időt,
hogy már Genovától Marseille-ig is tíz napig tartott az út. IV.
Henriket ugyan nem emésztette a türelmetlenség, hogy megpillantsa
a jól kitömött bankárlányt – akit ő maga nevezett így –, de az utazás
időtartamát mégis sokallta. Malherbe azonban addig törte a fejét,
amíg indokot nem talált – olyat, amilyet – erre a késedelemre:
szerinte mindenről Neptunus, a tengeristen tehet, aki beleszeretett a
francia király arájába.
Tíz napon át nem bírt betelni
Látványával, mert bűvölet,
Vonakodott hát partra tenni,
Hátráltatni igyekezett.

A kifogás talán nem volt a legésszerűbb, de Margot királyné

gondoskodott róla, hogy a hitvesi mentségek tekintetében férje ne
legyen túlságosan igényes.
Rubensnek a Louvre-ban őrzött gyönyörű festményén ezt a lomha
hajót veszik körül a Néreidák.
Kilenc hónappal később Ferdinando nagyherceg fellélegezhetett.
Ekkor értesült ugyanis Lajos, a dauphin világra jöttéről, aki a Mérleg
jegyében született, és ezért mindjárt el is nevezték az Igazságosnak.
XIII. Lajoson már gyermekkorában kiütközött az Orsinik örökletes
mélabúja, mint ahogy kedvtelései is jóformán kisdedkorától egy
dekadens olasz ízlését tükrözték. Tűrhető muzsikus, sőt komponista
volt, és közepes festő; emellett kézügyességénél fogva számos
mesterséghez konyított, épp csak a királyi mesterséghez nem értett,
holott a királyság eszméjén szenvedélyes imádattal csüngött. Gyenge
testalkata miatt gyermekként agyontömték orvossággal, és
felserdülve is oly beteges maradt, hogy a halál már vagy háromszor-
négyszer megkörnyékezte. A napló, amelyet háziorvosa, Héroard
huszonnyolc éven át vezetett, napról napra elsorolja, mit evett, óráról
órára, hogy mivel múlatta idejét. Ifjúkorától kezdve rideg, száraz, sőt
kegyetlen természetről tett bizonyságot. IV. Henrik két ízben is saját
kezével korbácsolta meg. Először azért, mert egy nemesúr iránt olyan
ellenszenvet érzett, hogy „lelövette”; azt nem tudta, hogy a
pisztolyban nem volt golyó, és elhitte, hogy az illető a helyszínen
meghalt. Másodjára pedig azért, mert egy szemtelen veréb fejét
fakalapáccsal zúzta szét.
Egyszer, egyetlenegyszer buzdult neki az uralkodásnak, mégpedig
koronázása napján. Amikor átnyújtották neki a francia királyok
jogarát, ezt az aranyból és ezüstből készült, drágakövekkel kirakott
súlyos felségjelvényt, remegni kezdett a keze, mire Condé, aki mint
az első számú vérbeli herceg mellette állt, a segítségére sietett. Lajos
azonban sarkon fordult, és összehúzta szemöldökét:
– Nem! Egyedül óhajtom tartani, és nincs szükségem társakra.
Gyerekkorában kedves időtöltései közé tartozott, hogy kis
elefántcsont kockákat rakjon egymásra, metszeteket színezzen,
kalitkát vagy ketrecet barkácsoljon, kártyavárat építsen, és
lakosztályában egy sárga papagájt meg néhány gébicset kisebb
madarakra uszítson. Egyebekben, írta L’Estoile, minden tettében a
lehető leggyerekesebb gyerek maradt.
Két legtartósabb és legmélyebben gyökerező kedvtelése azonban a
zene és a vadászat volt. Az ilyen részletekért és egyéb, még
különösebb adatokért Héroard-nál kell kutakodnunk, akit még a
történészek is csak felszínesen ismernek. Delente a galérián szokott
játszani Patelot és Grisete nevű kutyáival. Egykor visszamegy a
szobájába, dadája hálófülkéjébe bújik, és hívatja Ingret nevű lantosát.
Ilyenkor maga is énekel, mivel a zenét szenvedélyesen szereti.
Olykor a maga mulatságára apróságokról, például közmondásokról
vagy aforizmákról faragott verset, és ha úgy tartotta kedve, másokat
is rávett, hogy tartsanak vele. Egy szép napon Héroard-t, az orvosát
szólította fel:
– Ültesse át prózáról versbe ezt a mondatot: „Azt akarom, hogy
akik szeretnek, sokáig szeressenek, de ha csak kevéssé szeretnek, már
holnap távozzanak.”
Mire a jó doktor, aki udvaroncnak jobb volt, mint poétának,
egykettőre előállt a következő kétsoros verssel:
Kívánom bárkitől, ki szeretni akar,
 Örökre szóljon ez, vagy távozzék hamar.

Mint minden melankóliára hajlamos ember, XIII. Lajos is mestere

volt a színlelésnek, és ha egyszer elhatározta valamelyik alattvalója
vesztét, akkor mosolygott harminckét foggal az illetőre, amikor
levette róla a kezét. 1613. március 2-án, tehát tizenkét éves korában,
egy hétfői napon használta első ízben I. Ferenc jól ismert formuláját:
„nemesi szavamra esküszöm”. Még ugyanebben az évben történt,
hogy az etikett szabályához híven öltözködés közben az egyik
udvaronc átnyújtotta neki az ingét. Az illető történetesen
Courtauvaux nevű barátja volt; nem mondhatjuk, hogy társa az
élvezetekben, mert hamarosan kiderül majd, hogy XIII. Lajos egész
életében csak kétszer vigadt. Nos, talán emlékszik rá az olvasó:
Chalais ellen az volt az egyik vád, hogy az inggel, amelyet átnyújtott,
39
meg akarta mérgezni a királyt. Még ugyanebben az évben került a
40
király szűkebb környezetébe az ifjú Luynes, akit maga Ancre
marsall mutatott be; addig, L’Estoile szerint, madarait csak egy
41
egyszerű paraszt, a Pierrot nevű saint-germaini laposlábú gondozta
és etette. Luynes-t kinevezték fősolymásznak, az addig teljhatalmú
Pierrot-nak pedig megparancsolták, hogy ezentúl mindenben
Luynes-nek engedelmeskedjék. Később, hogy Luynes továbbra is a
király mellett maradhasson, sólymait, karvalyait, kányáit, gébicseit és
papagájait udvari madarakká nevezték ki. Ez idő tájt ébredt XIII.
Lajosban oly szenvedélyes ragaszkodás fősolymásza iránt, hogy
napközben egy percre sem tudott megválni tőle, sőt Héroard szerint
még éjjel is róla álmodott, és hangosan kiáltozta a nevét, mert attól
félt, hogy elveszíti.
Ha Luynes nem vonta is élvezetekbe, annyit legalább elért, hogy
kellemesen töltse idejét. Ő keltette fel Lajosban a vadászszenvedélyt,
már amennyire a királyi gyermekek szabadon hódolhattak
kedvteléseiknek. Azt már láttuk, hogy Lajos a lakosztályában sárga
papagájt és gébicseket uszított a kismadarakra; Luynes most
megtanította, hogy a Louvre árkaiban agarakkal vadásszon nyúlra, és
a grenelle-i rét fölött röptesse kányáit. Január 1-jén – és egy XIII.
Lajoshoz hasonló természetű király esetében minden dátum fontos –
itt ejtette el élete első gémjét, és ugyanezen év április 18-án
Vaugirard-nál lőtt először foglyot.
Végül a Louvre közelében lévő Dormant híd bejáratánál vadászott
először emberre, és így ölette meg Concinit.
Iktassunk ide egy oldalt Héroard naplójából – a részlet éppúgy
érdekelheti a filozófust is, mint a történészt. Azt mutatja be, mivel
foglalkozott XIII. Lajos 1617. április 24-én, ezen a hétfői napon,
amikor nem verébre, nyúlra, gémre vagy fogolyra, hanem helyettük
emberre vadászott.
Előre figyelmeztetem olvasóimat, az urakat és még inkább a
hölgyeket, hogy szó szerint idézek.
1617. április 24., hétfő
Ébredés reggeli fél nyolckor, pulzusa teljes, egyenletes, tapintása
kellemesen meleg, felkel, jókedvű, arcszíne egészséges, sárgát
vizel, elvégzi a dolgát, megfésülik, felöltöztetik, imádkozik
Istenhez; fél kilenckor reggeli: négy kanál gyümölcskocsonya,
italnak csupán némi világos, erősen hígított bor.
Délelőtt tíz és tizenegy óra között a Louvre hídján megölik Ancre
marsallt.
Délben ebéd: 12 spárgavég salátának elkészítve, négy kakastaréj
fehérre forrázott levesben, a levesből 10 kanál, spárgavég főtt
kappannal, főtt borjúhús, csontvelő, két sült galambszárny, két
kenyérrel sütött császármadár, gyümölcskocsonya, 5 füge, 14 szem
szárított cseresznye, birslekvár ostyán, kevés kenyér, italnak
erősen hígított sillerbor, ánizsos drazsé egy kanálkával.
[Ezután hézag következik, mivel a nagy horderejű események
során a királyi beteg eltűnik orvosa látóköréből. Felhág egy
biliárdasztalra, és szónoklatot intéz a jelenlévőkhöz. Fogadja a
legfelsőbb bíróság küldötteit. Társalog, játssza a király szerepét. Hat
órakor azonban visszatér az étvágya, és az orvos ismét a karmai közé
kaparintja.
Fél hétkor vacsora: 12 spárgavég salátának elkészítve, kenyérleves,
spárgavég főtt kappannal, főtt borjúhús, csontvelő, vajas
pereszkegomba benne sült hússal, két sült galambszárny
kenyérrel, gyümölcskocsonya, két édes narancsból facsart lé, 5
füge, 5 cukrozott szőlőmag, 4 szem szárított cseresznye, igen
kevés kenyér, italnak erősen hígított sillerbor, ánizsos drazsé egy
kanálkával.]42
SZÓRAKOZIK fél nyolcig.
Elvégzi a dolgát: sárga, lágy, bőséges.
SZÓRAKOZIK fél tízig.
Herbateát iszik, levetkőztetik, lefektetik, pulzus teljes és
egyenletes, tapintása kellemesen meleg, imádkozik Istenhez, tíz
órakor elalszik, alszik reggel hétig.
Nemde most már megnyugodhatunk e szegény királyi gyermek
jólétét illetően? Önök is, jómagam is tarthattunk tőle, hogy anyja
szeretőjének, Gaston öccse valószínű apjának, egy francia connétable-
nak, egyszóval az ország őt követő – vagy talán meg is előző –
legtekintélyesebb személyiségének megölése netán lehangolta,
elrontotta étvágyát, avagy, véres kezére való tekintettel, hátráltatta az
imádkozásban. Ó, ilyesminek nyoma sem volt. Igaz, hogy ebédjét egy
órával el kellett halasztani, elvégre nem ülhetett úgy asztalhoz, hogy
ugyanakkor a Louvre földszinti ablakából ügyelje, ahogy Vitry végez
Ancre marsallal. A belei kissé lazák, de IV. Henrikre is így hatott az
ellenség látványa. Cserébe héttől fél nyolcig csakúgy, mint kilenctől
fél tízig, szórakozott, holott ez nem szokása. A huszonnyolc év során,
ameddig dr. Héroard megfigyelés alatt tartotta, mindössze két ízben
szórakozott – mindkétszer ezen az estén.
Egyébként teljes és egyenletes pulzussal tért nyugalomra, bőre
kellemesen meleg volt. Tízkor imádkozott, és aludt reggel hétig, azaz
valamivel több, mint kilenc órán át.
Szegény gyermek!
Nem csoda, hogy másnap ébredéskor igazi királynak érzi magát.
Nyugodt álmából erőt merített, és miután az előző napon
férfiasságáról tett bizonyságot, most királyi hatalmát nyilvánítja ki.
Az anyakirályné kegyvesztett lesz, sőt Blois-ba száműzik.
Megtiltják, hogy találkozzék lányaival, a kis fenségekkel, valamint
hőn szeretett fiával, Orléans-i Gastonnal. Minisztereit elbocsátják,
csak Luçon püspöke, a későbbi nagy kardinális követheti a
száműzetésbe, ahol majd belopódzik Medici Mária gazdátlanul
maradt szívébe, és Concini utóda lesz.
XIII. Lajos tehát már király – de még nem férfi. Immár két éve,
hogy oltárhoz vezette a spanyol infánsnőt, Ausztriai Annát, de a
házasság csak névleg áll fenn. Durand úr, a vidék hadviselési ellenőre,
hiába rendez olyan balettelőadásokat, amelyekben a király alakítja a
tűz démonát, és gyöngéd strófákat énekel a királynénak, hogy
biztosítsa:
Szép nap, rajtam vajha tűz,
Égess mindörökre, tűzz,
Szabd utam figyelmesen,
És amit lehet, kisüss
Derűre személyemen.
Való igaz: XIII. Lajos lángokkal borított jelmezt viselt, de amikor
lefekvés előtt levetkőzött, a ruhával együtt a lángoktól is
megszabadult.
Minthogy a Renaud megszabadulása című előadás eredménytelen
maradt, újabb balettel kísérleteznek, amelynek címe: Tankréd
kalandjai a varázserdőben. Ezúttal Porchére úr koreográfiája
valamelyest felrázza a királyt; kíváncsisága odáig megy, hogy már azt
tudakolja, mi történik a nászéjszakán az igazi házastársak közt.
D’Elbeuf úr és Vendôme kisasszony próbálja el a király előtt az
ismeretlen színdarabot, de a dolog reménytelen: a király két órát
időzik a házaspár szobájában, ott ül az ágyukon, de aztán nyugodtan
visszaballag agglegényi hálótermébe.
A spanyol követ és a pápai nuncius szorongatására végül Luynes
vállalja a nagy horderejű ügy megoldását, bár megbízóinak nyíltan
megmondja, hogy hitele elvesztését kockáztatja.
A nagy napot 1619. január 25-ére tűzték ki.
A napi időbeosztásról most is Héroard naplója tájékoztat.
1619. január 25-én reggel a király még nem tudja, mi vár rá a nap
végén. Kitűnő egészségben, üde arcszínnel kel fel, sőt viszonylag még
jókedvű is. Negyed tízkor megreggelizik, a torony kápolnájában misét
hallgat, elnököl a tanács ülésén, délben megebédel, felkeresi a
királynét, a galérián keresztül átmegy a Tuileriákba, fél ötkor
ugyanezen az úton visszatér a tanácsba, fölmegy Luynes urasághoz,
hogy felidézzék a minapi balettet, nyolckor megvacsorál, ismét
felkeresi a királynét, tíz órakor elbúcsúzik tőle, visszatér
lakosztályába és lefekszik. Ám alighogy elhelyezkedett az ágyban,
belép Luynes, és felszólítja, hogy keljen fel. A király olyan
csodálkozva néz rá, mintha egy kínai utazásra invitálnák. Luynes
azonban nem tágít. Elmondja: Európát már nyugtalanítja, hogy a
francia trón örökös nélkül szűkölködik; micsoda szégyen lenne, ha
Krisztina húga, aki nemrég ment hozzá Piemonti Viktor Amadé
herceghez, a savoyai herceg fiához, előbb szülne gyermeket, mint
ahogyan a királyné világra hozná a dauphint. A király ugyan bólogat,
de látszik, hogy az érvek nem indítják cselekvésre – mire Luynes
egyszerűen felkapta, és úgy vitte a nemszeretem cél felé. Ha önöknek
szemernyi kétségük is volna e kis részlet hallatán, amelyről a
történészek helyett csak egy regényíró tudósít, olvassák el a nuncius
1619. január 30-áról keltezett jelentését, és megtalálhatják benne a
szerintünk perdöntő mondatot: Luines lo preso a traverso e lo
43
condusse quasi perforza al letto della regina.
 A hitelét Luynes ugyan nem veszítette el – ellenkezőleg,
connétable-lá léptették elő –, fáradsága azonban kárba veszett,
pontosabban csak megkésve nyerte el jutalmát. A dauphin, akinek
versenyt kellett volna futnia a piemonti hercegné elsőszülöttjével,
bármily epedve várták, csak tizenkilenc évvel később, azaz 1638-ban
látta meg a napvilágot; Luynes azonban nem érhette meg, hogy az
általa elültetett fa gyümölcsöt hozzon, és 1621-ben belehalt a
kanyaróba vagy vörhenybe. Halálával szabaddá vált az út Medici
Mária előtt, akit visszahívtak a száműzetésből. Párizsba visszatérve
magával hozta és meghívta a tanácsba az egy év óta bíborossá
előlépett Richelieu-t, akiből egy évvel később főminiszter lett.
Ettől fogva Richelieu uralkodik, ám amikor szembeszegül az
osztrák és a spanyol politikával, összekülönbözik mind Ausztriai
Annával, mind Medici Máriával. Ezek után gyűlölködés kíséri lépteit,
és összeesküvések tenyésznek körülötte. Akárcsak a királynak,
Medici Máriának is megvan a maga minisztériuma, amelynek élén
ugyanúgy egy bíboros áll: őt Bérulle-nek hívják. Csakhogy míg
Richelieu bíboros lángelme, Bérulle bíboros egy tökfej. Monsieur, a
király öccse, akit Richelieu megházasított, és abban a reményben,
hogy szövetségesévé teszi, hozzájuttatott Montpensier kisasszony
hatalmas vagyonához, összeesküvést sző ellene. Titkos tanács jön
létre, amelybe meghívják Bouvard doktort is, aki a derék dr. Héroard
után a király háziorvosa lett. Monsieur, aki, ha XIII. Lajos
gyermektelenül halna meg, örökölné bátyja trónját, Bouvard révén
úgyszólván a páciens pulzusán tartja kezét; Bouvard ugyanis
spanyolosan vakbuzgó lélek, aki fél életét a templomokban tölti, és a
két királyné rossz szelleme, így válik köztudottá, hogy a komor
uralkodó, akit emésztenek a gondok, akit senki sem szeret, sőt
inkább gyűlölet övezi, akit az orvosok a korabeli orvostudomány
szellemében tesznek tönkre könyörtelen purgálásaikkal és
fogyatkozó vérének havi egyszeri lecsapolásával – nos, ez az uralkodó
egyik percről a másikra elhunyhat; elragadhatja az a sötét kedély,
amelyet hiába próbálnak elűzni. Ha a király meghal, Richelieu szabad
prédája lesz ellenségeinek, és a halálesetet követő huszonnégy órán
belül felakasztják. Bármilyen reményteljes azonban a helyzet, Chalais
nem győzi türelemmel: azt javasolja, hogy öljék meg a bíborost.
Medici Mária támogatja a javaslatot, Conti asszony tőröket vásárol, és
a szende Ausztriai Annának nincs más ellenvetése, mint ez a három
szó: De hiszen pap…
A király, aki IV. Henrik meggyilkolása óta gyűlöli anyját, aki
Chalais összeesküvése óta nem bízik öccsében, aki a Buckinghammel
szőtt szerelmi románc és különösen az amiens-i kert botránya óta
megveti a királynét – ez a király, aki nem szereti sem a feleségét, sem
a nőket, akiből hiányzik a Bourbonok minden erénye, de egyesíti
magában a Valois-k hibáinak nagyobbik felét, egész családja iránt
minden addiginál dacosabb érzéketlenséget tanúsít. Tudja, hogy
Medici Mária, Orléans-i Gaston és különösen Ausztriai Anna ellenzi
az általa, vagyis inkább a bíboros által tervezett itáliai hadjáratot,
amely valójában II. Ferdinánd és IV. Fülöp ellen irányul, márpedig a
királyné félig osztrák és félig spanyol.
Amikor aztán a királyné heves fejfájásra hivatkozva nem hajlandó
megjelenni a La Rochelle bevételének, vagyis a férjnek a szerető elleni
győzelme tiszteletére rendezett balettelőadáson, XIII. Lajos gyanút
fog. Vajon nem azért maradt-e otthon a felesége, hogy újabb ármányt
szőjön? A király az est folyamán nem a táncosokat és táncosnőket
tartja szemmel, hanem az anyakirálynét és Orléans-i Gastont; a
páholyában helyet foglaló bíborossal pedig olyan megjegyzéseket
vált, amelyeknek semmi közük a táncművészethez. Az előadás
végeztével aztán, ahelyett hogy hazatérne, hirtelen elhatározza, hogy
betér a királynéhoz, anélkül hogy látogatását bejelentené, s így
rajtakapja – már ha van min. Ezért toppan be, mint láthattuk, oly
váratlanul, előtte két apróddal, oldalán két kegyencével, a háta
mögött Beringhennel, és jelenik meg az előszobában éppen abban a
pillanatban, amikor Moret gróf és ismeretlen útikalauza eltűnik a
fülkében.
XIII. Lajos belép a királynéhoz – és öt perc múlva távozik.
Hogy mi történt ebben az öt percben?
A királyi etikett tiltotta, hogy ha a király és a királyné egy fedél
alatt hál, a királyné lakosztályának ajtait éjszakára bezárják – hiszen
sor kerülhetett hitvestársi nekibuzdulásra. A király tehát a sötétben
és a mélységes csendben akadálytalanul hatolt be mindhárom ajtón,
amely az előszobát a hálószobától elválasztotta.
A hálószobába lépve gyors pillantással pásztázta végig a
legsötétebb zugokat, a legrejtettebb mélyedéseket.
Minden a legnagyobb rendben volt.
A királyné nyugodt álma is ártatlanságra vallott. Amikor XIII.
Lajos, aki királyi hatalmát sokkal inkább féltette, semmint férji jogait,
az ágyhoz közeledett, hallhatta csendes, egyenletes lélegzetvételét.
A királynék azonban éberen alszanak. Hiába fojtotta el vastag
flandriai szőnyeg a felséges férj lépteit, a csendes, egyenletes légzés
hirtelen megszakadt, és egy csodás formájú, hófehér kéz félrehúzta a
függönyt. A párnáról elbűvölően kócos fejecske emelkedett fel,
ámuló, nagyra nyílt szempár szegeződött a váratlan látogatóra, s egy
meglepetéstől vibráló hang sikkantotta:
– Hát ön az, felség?
– Saját személyemben, asszonyom – felelte hűvösen a király, de
azért levette a kalapját, ahogy hölgyek jelenlétében illik.
– És mely szerencsés véletlennek köszönhetem e kegyet?
– Ön, asszonyom, azt üzente, hogy gyengélkedik. Nos, aggódtam
egészségi állapota miatt, és magam akartam meggyőződni
hogylétéről; továbbá közölni akartam, hogy amennyiben nem
fárasztja magát azzal, hogy viszonozza látogatásomat, valószínűleg
nem élvezhetem társaságát sem holnap, sem holnapután.
– Vadászni megy felséged? – kérdezte a királyné.
– Nem, asszonyom. Bouvard úgy véli, hogy mind e sok fárasztó
ünnepség után javamra lesz, ha megpurgálnak és leeresztik a vérem.
Az előbbire holnap, az utóbbira holnapután kerül sor. Jó éjt,
asszonyom, és bocsássa meg, hogy felébresztettem. Igaz is: ki van
szolgálatban ma éjjel ön mellett? Fargis asszony vagy Chevreuse
asszony?
– Egyik sem, felség. Isabelle de Lautrec kisasszonyon a sor.
– Vagy úgy. Nagyon helyes. – A királyt ez a név mintha végképp
megnyugtatta volna. – De hát hol van a kisasszony?
– A szomszéd szobában, ahol felöltözve alszik egy díványon.
Óhajtja felséged, hogy beszólítsam?
– Nem, köszönöm. Viszontlátásra, asszonyom.
– Viszontlátásra, Sire.
A királyné fájdalmas sóhajjal, amelyet az adott körülmények között
inkább álságosnak tarthatunk, semmint valódinak, visszaengedte az
ágya körüli függönyt, a fejét pedig visszahajtotta a párnára.
XIII. Lajos ugyanekkor fejébe nyomta kalapját, még egyszer,
szemében még a gyanú egy utolsó szikrájával, körülnézett a
helyiségben, és kivonult.
– Nem, ez egyszer a bíboros tévedett – mormolta közben, majd az
előszobába érve így szólt az ott várakozó kísérőkhöz: – A királyné
valóban igen rosszul érzi magát. Kövessenek, uraim!
És a menet, ugyanabban a sorrendben, mint érkezésekor, elindult a
király lakosztálya felé.
 X. FEJEZET
Mi történt Ausztriai Anna hálószobájában
XIII. Lajos távozása után?

Alig halt el a galérián túl a lépések zaja, alig hunytak ki pislákolva a

fáklyák a falak mentén, amikor csendesen nyílt a Moret gróf és
kísérőnője rejtekhelyéül szolgáló fülke ajtaja, s a résben megjelent a
fiatal nő feje.
Amikor látta, hogy ismét teljes a csend és a félhomály,
előmerészkedett, és a galéria felé pillantott, ahol éppen ekkor tűnt el
végképp a két apród fáklyájának fénye.
Most, hogy minden veszély elmúlt, visszatért a fülkéhez, s
pihekönnyű léptekkel suhant el az ajtó előtt.
– Jöjjön, nagyuram – suttogta.
S miközben továbbra is olyan távolságban maradt, és úgy tartotta
magát, hogy a fiatalember a félhomályban se láthassa az arcát, sorban
kinyitotta a három ajtót, amelyet a király távoztában gondosan
becsukott.
A fiatalember némán, feldúltan követte; kissé kapkodva szedte a
levegőt. A szűk és koromsötét fülkében a lánynak akaratlanul is közel
kellett húzódnia hozzá, és bár a szűziesség mindenható mozdulatával
féken tartotta az ifjú grófot, azt nem tilthatta meg, hogy társa meg ne
ittasodjék leheletétől, és minden pórusán át be ne szívja a fiatal női
testből sugárzó mámorító illatot, amelyet akár a bimbózó lányság
illatának is nevezhetnénk.
Mielőtt az utolsó ajtót is kinyitotta volna, a nyomában osonó gróf
felé nyújtotta kezét.
– Nagyuram – suttogta, és hangját némi zavar fátyolozta
szíveskedjék itt, a szalonban várakozni. A felséges asszony, ha majd
készen áll fogadására, szólítani fogja.
Azzal belépett a királynéhoz.
Ausztriai Anna ezúttal nem aludt, és nem is színlelte az alvást.
– Ön az, kedves Isabelle? – kérdezte, és újra, de immár gyorsabban
húzta szét a függönyt és ült fel az ágyban, mint amikor a király
állított be hozzá.
– Igen, asszonyom, én vagyok – felelte a lány, és úgy helyezkedett
el a félhomályban, hogy kipirult arca rejtve maradjon a királyné előtt.
– Tudja, hogy a király csak az imént távozott?
– Láttam őt, asszonyom.
– Bizonyára gyanakodott.
– Lehetséges, de a gyanúja elszállt.
– A gróf itt van?
– A szalonban vár.
– Gyújtson gyertyát, és adjon ide egy kézitükröt.
Isabelle engedelmeskedett. Átnyújtotta a királynénak a tükröt, de a
gyertyát magánál tartotta, hogy világítson asszonyának.
Ausztriai Anna inkább csinos volt, mint szép. Semmitmondó
vonásai voltak, és jellegtelen orra, de áttetsző, bársonyos bőrét attól a
szőke flamand dinasztiától örökölte, amelyből az V. Károlyok és a II.
Fülöpök születtek. Megkülönböztetés nélkül minden férfinak, még a
sógorának is tetszeni akart; így hát megigazította néhány, a párnán
szétzilálódott fürtjét, elrendezte magán hosszú selyem
háziköntösének redőit, fél könyékre támaszkodva ellenőrizte, elég
tetszetős-e a póza, majd visszaadta udvarhölgyének a tükröt, és
köszönetét kifejező mosollyal adta tudtára, hogy visszavonulhat.
Isabelle az öltözőasztalra tette a tükröt meg a gyertyatartót,
hódolatteljesen bókolt, majd eltűnt az egyik ajtó mögött, utólag
igazolva a királyné szavait udvarhölgye hollétéről.
A lakosztályban immár lámpa is, gyertya is világított. Mindkettőt
úgy helyezték el, hogy fényüket az ágyra vessék – arra az ágyra,
amelyen Ausztriai Anna a királyt fogadta, és amelyen most Moret
gróf fogadására készült.
Amikor azonban magára maradt, nem szólította be az ifjút. Úgy
látszott, vár még valakire vagy valamire. Többször pillantott az ajtók
felé türelmetlen kis mozdulattal, és halkan mormolt magában
valamit.
Végül, gyors egymásutánban kinyílt mindkét ajtó, amelyet a
királyné oly nyugtalanul lesett, és az egyiken egy húsz év körüli
fiatalember lépett be. Telt, élénk színű arca volt, fekete haja és rideg
tekintete, amely ha meglágyult, hamissá vált. Pompásan volt öltözve:
fényes fehér selyemöltönye fölé arannyal hímzett, cseresznyepiros
köpenyt borított. A Szentlélek-rend a korabeli divathoz híven a
nyakában függött. A kezében tartotta fehér nemezkalpagját, amelyet
két, ugyancsak cseresznyepiros toll díszített.
A fiatalember az általában Monsieur-ként ismert Orléans-i Gaston
volt, akit a Louvre botránykrónikája szerint az édesanyja főleg azért
tüntetett ki különleges szeretetével, mert Concino Concininak, a szép
kegyencnek volt a fia. Mellesleg aki kettőjüket egymás mellett látná,
ahogy mi láttuk a minap Ancre marsall és Medici Mária másodszülött
fia arcképét a blois-i múzeumban, mindjárt megértené, hogyan
támasztotta alá a súlyos vádat ez az egészen rendkívüli hasonlóság.
Már elbeszéltük, hogy a király a Chalais-ügy óta mély megvetést
érzett öccse iránt. XIII. Lajosban munkált ugyanis valamiféle
lelkiismeret. Nem volt érzéketlen ama fogalom iránt, amelyet akkor a
korona becsületének neveztek, ma pedig Franciaország becsületének
mondják. Önzése és hiúsága, melyeket Richelieu a maga céljai
függvényében manipulált, addig módosultak, amíg már-már erény
lett belőlük, Gaston pedig, aki egyszerre volt álnok és gyáva, az egész
nantes-i ügyben a lehető leghitványabbul viselkedett. Mindenáron be
akart kerülni a tanácsba, amit Richelieu, a békesség kedvéért, el is
fogadott volna, csakhogy Gaston ugyanakkor a nevelőjét, Ornanót is
be akarta juttatni az illusztris testületbe. Richelieu nemet mondott,
mire az ifjú herceg kiabált, szitkozódott, tajtékzott, és kijelentette:
Ornano, akár szépszerével, akár erőszakos úton, csak azért is
tanácstag lesz. Richelieu, mivel Gastont nem csukathatja le, Ornanót
véteti őrizetbe, Gaston pedig beront a tanácsba, és fennhéjázón teszi
fel a kérdést: ki az, aki kezet mer emelni nevelőjére?
– Én – feleli Richelieu a legteljesebb nyugalommal.
A dolgok ennyiben maradtak volna, és Gaston némán rágódott
volna szégyenén, ha Chevreuse asszony, a spanyolok felbujtására,
nem uszítja a bíborosra Chalais-t, aki felajánlotta Monsieur-nek, hogy
megszabadítja Richelieu-től. Gaston, valószínűleg külső
sugalmazásra, azt találta ki, hogy egész háza népével beállít Richelieu
fleuryi kastélyába vacsorára, és az asztalnál, a vendégszeretettel
visszaélve, fegyveres hívei majd lekaszabolják a védtelen házigazdát,
aki ráadásul még pap is. Spanyolország mellesleg, amelynek sárga
csontvázkeze most is keverte a lapokat, jó hatvan év óta hasonlóan
járt el mindazokkal a nevezetes személyekkel, akik terhére voltak:
kiiktatta őket, ami a politikában gyilkosságot jelent. Így iktatta ki
Colignyt, Nassaui Vilmost, III., majd IV. Henriket, és ezt a sorsot
szánta Richelieu-nek is. Az eljárás egyhangú, de mit számít? Ha
célhoz vezet, máris igazolva van.
Csakhogy ez egyszer kudarcot vallott.
Richelieu ebből az alkalomból látott hozzá, mint Héraklész
Augiász istállójában, az udvari tisztogatáshoz. Először is a királyi
hercegeket söpörte ki. IV. Henrik két, házasságon kívüli fiát, a
Vendôme testvéreket letartóztatták. Soissons gróf elmenekült,
Chevreuse asszonyt száműzték, Longueville herceg kegyvesztett lett.
Monsieur-vel aláírattak egy vallomást, amelyben elítélte és
megtagadta barátait. Megházasították, gazdaggá tették, és
megfosztották becsületétől.
Csak Chalais-nak nem kellett viselnie a szégyen bélyegét; őt
ugyanis lefejezték.
És Monsieur, aki térdig gázolt a gyalázatban, még csak húszéves
volt…
 A másik ajtón, vele csaknem egyidejűleg, egy ötvenöt év körüli,
királyi öltözékben pompázó asszony lépett be, kis aranykoronával a
fején; arannyal átszőtt fehér selyemruhája fölött hermelinnel szegett
bíborköpenyt viselt. Elhízott alakja azonban némiképp közönségessé
tette; már IV. Henrik is ezért nevezte el az ő kitömött
bankárlányának. Kötekedő természeténél fogva leginkább az intrikák
terepén mozgott otthonosan. Szellemileg jócskán alatta maradt
Medici Katalinnak – a kicsapongásban azonban fölülmúlta. Ha a
szóbeszédnek hitelt adhatunk, csupán egyetlen gyermekét foganta
IV. Henriktől: Mme Henriette-et. Egyébként, mint már említettük,
csupán az egyiket: Gastont szerette. Idősebb fia halálával már jó előre
számolt; elkerülhetetlennek tartotta, és szinte már magához is tért a
gyászból. Ahogy Medici Katalin mindenáron III. Henriket akarta a
trónon látni, úgy Medici Máriának is rögeszméje volt, hogy
Gastonból király legyen. Ám mindezeknél súlyosabb vád is terhelte;
XIII. Lajos ezért gyűlölte éppoly hevesen, mint ahogy az anyja
gyűlölte őt. Azt beszélték: ha nem is ő adta Ravaillac kezébe a kést,
de nem is tett semmit a merénylet ellen, holott ő megakadályozhatta
volna. Jegyzőkönyv tanúsította, hogy Ravaillac a keréken őt és
Épernont nevezte meg. Az Igazságügyi Palotát azért gyújtották fel,
hogy e két nevet nyomtalanul eltüntessék.
Amikor Ausztriai Annát értesítették, hogy a már egy hete Párizsban
tartózkodó Moret gróf mindhármuknak levelet hozott a savoyai
hercegtől, a királyné magához hívta anyósát és sógorát. Mint már
láttuk, két különböző ajtón léptek be, mivel mindketten a saját
lakosztályukból jöttek. Ha netán rajtakapnák őket, arra
hivatkoznának, hogy a balettelőadáson értesültek őfelsége
gyengélkedéséről, és olyannyira aggódtak érte, hogy még átöltözésre
sem vesztegették az időt. Ebben az esetben Moret grófot elrejtenék
valahová; egy huszonkét éves fiatalembert mindig könnyű elrejteni.
Ausztriai Annának különben is bő tapasztalata van az ilyen
eltüntetésekben, és családi példák közül is válogathat.
 Mindeközben Moret gróf a szomszédos helyiségben várakozott, és
szíve mélyén hálát adott az égnek ezért a késedelemért. Az
ismeretlen kísérőnőjétől való elválás annyira felkavarta és
összezavarta, hogy lelkiállapotát a királyné előtt sem titkolhatta
volna. Ez a tízperces várakozás nagyjából elég volt hozzá, hogy heves
szívverése elcsituljon, és a hangja magabiztosabban csengjen. A
felhevültséget felváltotta az a fajta édes ábrándozás, amely eleddig
ismeretlen volt számára.
Hirtelen összerezzent, mert Ausztriai Anna hangja felriasztotta
ábrándjaiból.
– Itt van, gróf? – kérdezte a királyné.
– Itt, asszonyom, és várom felséged parancsait.
– Akkor hát lépjen be. Mindhárman látni kívánjuk.
 XI. FEJEZET
Kétféle levélről: amelyet tanúk előtt és amelyet
magunkban olvasunk el

Moret gróf megrázta vonzó ifjú fejét, mintegy elhessegetve a benne

fészkelő lázas gondolatokat, és benyitott. Ott állt Ausztriai Anna
hálószobájának küszöbén.
Be kell vallanunk, hogy a helyiségben található személyek magas
rangja ellenére tekintete mindenekelőtt az őt idáig kalauzoló bájos
teremtést kereste, akitől úgy vált el, hogy még az arcát sem láthatta.
De mivel hiába vizslatta a lakosztály legrejtettebb zugait is, pillantása
kénytelen-kelletlen visszatért az előtérbe, a tűrhetőn megvilágított
kis csoporthoz.
Ez a csoport, mint már mondottuk, három főből állt: az
anyakirálynéból, a jelenlegi királynéból és Orléans hercegéből. Az
anyakirályné Ausztriai Anna ágya fejénél állt; Ausztriai Anna feküdt
az ágyban; Gaston sógornője lábához ült.
A gróf mélyen meghajolt, majd az ágyhoz lépve fél térdre
ereszkedett Ausztriai Anna előtt, aki csókra nyújtotta a kezét, majd
földig hajolva illette ajkával Medici Mária ruhájának szegélyét, s
végül, továbbra is fél térden, Gastonnak akart kezet csókolni, de az
fölemelte: – A karjaimba, fivérem!
A nyíltszívű, lojális ifjú gróf, IV. Henrik méltó fia, soha nem adott
hitelt a Gastonról keringő szóbeszédnek. Chalais összeesküvése
idején Angliában tartózkodott; ott ismerkedett meg Chevreuse
asszonnyal, aki óvakodott tőle, hogy feltárja előtte az igazságot.
Amikor La Rochelle-nél Gaston betegséget színlelt, hogy kivonhassa
magát a harcokból, Moret gróf éppen Itáliában járt. És mivel mindig
csak a kedvteléseinek élt, soha nem vett részt az udvari intrikákban,
annál is kevésbé, mert Medici Mária mindent elkövetett, hogy férje
gyermekeit távol tartsa.
Így hát örömest és a legcsekélyebb gyanakvás nélkül viszonozta
Gaston megtisztelő ölelését, hogy aztán a királyné felé forduljon:
– Kegyeskedik-e elhinni felséged, micsoda boldogság számomra,
hogy részem lehet fennkölt jelenlétében, és milyen hálás vagyok a
savoyai herceg úrnak, amiért alkalmat adott erre a számomra
mindennél becsesebb találkozásra?
A királyné elmosolyodott.
– Inkább mi lehetünk hálásak, amiért hajlandó megsegíteni két
szegény, kegyvesztett királyi asszonyt, akik közül az egyik férje
szerelmét, a másik fia gyöngédségét kénytelen nélkülözni, és egy
testvért, akit a bátyja eltaszított magától. Hiszen, ahogy hallottuk,
olyan leveleket hozott, amelyek valamelyest vigasztalásunkra
lehetnek.
Moret gróf három lepecsételt borítékot vont elő kebléből, és az
egyiket a királynénak nyújtotta át.
– Ezt felségednek címezte Don Gonzalo de Córdoba, Milánó
kormányzója, aki IV. Fülöp királyt, asszonyom felséges fivérét
képviseli Itáliában. Arra kéri, használja fel minden befolyását, hogy
továbbra is Fargis úr maradjon Franciaország madridi követe.
– Ó, az én befolyásom… – ismételte szelíd gúnnyal a királyné. – Ha
a király hús-vér ember volna, talán lehetne hatni rá, de egy fantomra
csak a fekete mágia eszközei hatnak, azokhoz pedig a bíborosherceg
ért.
A gróf újból meghajolt, majd a második levelet az anyakirálynénak
adta át.
– Erről a levélről, asszonyom, csak annyit tudok, hogy nagyon
fontos, szigorúan titkos, a savoyai herceg saját kezűleg írta, és csak
személyesen felségednek adhatom át. A tartalma ismeretlen előttem.
Az anyakirályné gyorsan a levélért nyúlt, feltörte a pecsétet, és
hogy jobban lásson, az öltözőasztalhoz lépett.
 Közben a gróf Gastonnak is odaadta a maga levelét.
– Ezt pedig hercegségednek küldi fenséges húga, Krisztina, akinek
szépsége és bája még fenségét is felülmúlja.
Ki-ki olvasni kezdte a neki szóló levelet, a gróf pedig kihasználta
ezt az időközt, és még egyszer alaposan körülnézett.
Hiába. A helyiségben csak ők négyen voltak.
Elsőnek Medici Mária tért vissza eredeti helyére, és így szólt:
– Ha egy, az ön rangját viselő férfi felajánlotta szolgálatait két
üldözött asszonynak és egy mellőzött hercegnek, akkor úgy illik,
hogy ne legyenek előtte titkaink. De ehhez, uram, először
becsületszavára kell megfogadnia, hogy az önre bízott titkokat
minden körülmények között megőrzi.
Moret gróf meghajolt, és a szívére tette kezét.
– Ezennel szavamat adom felségednek, hogy néma maradok, akár
mint szövetséges, akár mint semleges fél. Hallgatásomhoz nem
szabok feltételt, de ügybuzgalmamat illetően vannak bizonyos
fenntartásaim.
A két királyné összenézett.
– S melyek volnának azok?
A kérdést Medici Mária tette fel, de ugyanezt fejezte ki Ausztriai
Anna és Gaston tekintete is.
– Kettőt említenék – felelte szelíden, de határozottan a gróf. – És
elöljáróban sajnálattal kell leszögeznem, hogy IV. Henriknek vagyok
a fia – tehát nem ránthatok kardot sem a protestánsok, sem fivérem,
a király ellen. Mint ahogy, másfelől, kötelességem fegyveresen
rontani minden külső ellenségre, akivel a francia király hadban áll, ha
megtisztel vele, hogy csatasorba szólít.
– Nekünk, hercegem, nem ellenségeink sem a protestánsok, sem a
király. – A herceg megszólítást az anyakirályné mesterkélten
hangsúlyozta. –A mi egyetlen, halálos és megátalkodott ellenségünk,
az, aki a vesztünkre esküdött, egyedül a bíboros.
– Én sem kedvelem a bíborost, asszonyom, de mély tisztelettel
megjegyzem, hogy nemesembernek elég nehéz egy pappal
hadakozni. Másfelől bármekkora megpróbáltatásokkal óhajtja sújtani
őt az Úr, én kevesellni fogom a büntetést a felségtekkel szembeni
viselkedéséhez képest. Elegendő alap-e ez ahhoz, hogy felséged
megbízzék bennem?
– Ön, uram, ugyebár már tudja, mit írt a menyemnek Don Gonzalo
de Córdoba. Gastontól pedig meghallhatja, mit közölt vele Krisztina
húga. Beszéljen, Gaston.
Orléans hercege jobbnak látta, ha magát a levelet nyújtja át a
grófnak, és buzdítóan int: olvassa csak el.
Krisztina hercegné arra kérte fivérét: értesse meg a királlyal, hogy
okosabb, ha apósát, Savoyai Károly Emánuelt nem akadályozza meg
Mantova és Monferrat elfoglalásában, mint ha átengedné Nevers
hercegnek a Gonzaga-örökséget, mivel Nevers herceghez a királynak
semmi köze, míg viszont az ő férje, Viktor Amadé, Piemont hercege,
aki majdan megörökli apja birtokait, mégiscsak a francia király
sógora.
Moret gróf tiszteletteljes meghajlással adta vissza Gastonnak a
levelet.
– Nos, fivérem, mi a véleménye? – kérdezte amaz.
– Nemigen konyítok a politikához – felelte mosolyogva a gróf –, de
családi szempontból mindenképpen a hercegné javaslata látszik
célirányosnak.
– És most én következem – szólt közbe Medici Mária, átnyújtva a
grófnak a savoyai herceg levelét. – Igazán illendő, uram, hogy
megtudja, mi áll az ön által kézbesített üzenetben.
A papíron mindössze ennyi volt látható:
Mindent meg kell tenni az itáliai háború elhárítására, ám ha
barátaink minden igyekezete ellenére napvilágot lát a hadüzenet,
barátaink legyenek meggyőződve, hogy a Susai-szoros védelme
megfelelően kemény lesz.
 A gróf mély hódolattal nyújtotta vissza a levelet.
– Immár csak az van hátra – jelentette ki az anyakirályné –, hogy
kiváló ifjú hírhozónknak köszönetét mondjunk hűségéért és
rátermettségéért, és biztosítsuk róla, hogy amennyiben terveinket
siker koronázza, szerencsénket csak az övével együtt érezzük majd
teljesnek.
– Hálás köszönetem felséged kegyes szándékáért, ám ha a hűség
jutalmat vár, úgy már nem hűség, hanem számítás vagy becsvágy a
neve. Vagyonom fedezi minden szükségletemet; legföljebb szívesen
venném, ha születésem fényét némi személyes dicsőség is igazolná.
– Úgy legyen – szólt Medici Mária, menye pedig csókra nyújtotta
kezét. – Ezek a részletek nem önre, hanem ránk, a lekötelezetteire
tartoznak. Gaston, kísérje ki a fivérét. Éjfél után csak az ön lépcsőjén
juthat ki a Louvre-ból.
A gróf sóhajtott egyet, és még egyszer, utoljára körülnézett. Eddig
abban reménykedett, hogy a távozásban is ugyanaz a személy lesz
segítségére, mint aki érkezéskor kalauzolta, és ez a remény most
szétfoszlott.
Meghajolt a két királyné felé, és csüggedten követte Orléans
hercegét, aki elvezette a saját lakosztályába, és ott megmutatta a
titkos lépcsőt.
– Még egyszer köszönök mindent, fivérem – mondta búcsúzóul. –
A hálám nem fog elmaradni.
A gróf meghajolt, majd megtudakolta:
– Kérnek-e tőlem valamilyen jelszót vagy egyezményes jelet?
– A, szó sincs ilyesmiről. Zörgesse meg a portás ablakát, mondja
azt, hogy Monsieur háztartása, éjszakai ügyelet, és ki fogják engedni.
A gróf még egyszer visszanézett, gyengéd sóhajt küldött a szép
ismeretlen címére, leszaladt két emeletet, bekopogott a portáshoz,
eldarálta a jelzett szöveget, és máris az udvaron találta magát – bár
kissé csodálkozott, amiért belépéskor jelszóra van szükség, kilépni
azonban jelszó nélkül lehet. Átsétált a felvonóhídon, és másodpercek
alatt már ott is termett a Fossés-Saint-Germain és a Poulies utca
sarkán, ahol az apródja és a lova, pontosabban Montmorency herceg
apródja és lova várta.
– Bármibe fogadnék – mormolta, mialatt lábát a kengyelbe
csúsztatta –, hogy még nincs tizennyolc éves, és hogy bolondítóan
szép. Adta teremtette, azt hiszem, mégiscsak össze fogok esküdni a
bíboros ellen, ha csak ezen az áron láthatom viszont…
Orléans-i Gaston eközben figyelte, vajon a látogató akadálytalanul
átjutott-e a portán, majd bezárkózott hálószobájába, és még a
függönyt is behúzta az esetleges kíváncsiskodók elől. Csak ekkor
húzta elő a zsebéből Krisztina húga levelét, és reszkető kézzel
tartotta oda az egyik gyertya lángjához.
A fekete tintával írt sorok közeiben ekkor, a meleg hatására, újabb
sorok jelentek meg. Ugyanattól a kéztől származtak, de az eredetileg
fehér tinta fokozatosan sárgásra, majd vörösbe hajló sötétsárgára
színeződött.
A frissen kibomló sorokból ez a szöveg állt össze:
Udvaroljon ezután is minél feltűnőbben Gonzaga Máriának, de
titkon nyerje meg magának a királynét is. Ausztriai Annával el kell
hitetni, hogy bátyánk halála esetén megtarthatja a koronát –
máskülönben, drága Gastonom, Fargis asszony tanácsainak és
Chevreuse hercegné közbelépésének segítségével szerét ejti, hogy
ha már királyné nem lehet, legalább régens legyen.
– Te csak ne félts engem, hugicám – mormolta Gaston –, gondom
lesz rá.
És eldugta a levelet íróasztalának titkos fiókjába.
Ami az anyakirálynét illeti, ő, alighogy Orléans hercege eltávozott,
búcsút vett menyétől, és lakosztályába vonult, hogy aztán a
vetkőztetés és a lefektetés szertartása után elbocsássa hölgyeit.
Midőn magára maradt, meghúzott egy rejtett csengőzsinórt.
Alig néhány másodperccel később egy ugyancsak rejtett
tapétaajtón negyvenöt és ötven év közötti sárgás bőrű, markáns arcú
férfi lépett be, akinek haja, bajsza, szemöldöke egyaránt fekete volt.
Ez a férfiú a királyné muzsikusa, orvosa és csillagjósa volt, és
hangozzék bármily szomorúan: ő lépett IV. Henrik, Vittorio Orsini,
Concino Concini, Bellegarde, Bassompierre és Richelieu bíboros
örökébe. Provence-ból jött, és Vautier-nak hívták. Hogy testének ura
legyen, orvosnak tanult, s hogy szellemét pallérozza, kitanulta az
asztrológiát is.
Ha Richelieu elbukna, örökségén Bérulle és Vautier: egy tökfej és
egy sarlatán kapna össze. Akik tudták, mekkora befolyása van az
utóbbinak az anyakirálynéra, azt mondták: Vautier-nak legalább
annyi, ha nem több esélye van a főminiszterségre, mint
vetélytársának.
Vautier tehát belépett a hálószoba előtti előszobába, amely inkább
valami budoárfélének látszott.
– Ó, siessen hát, gyorsan, gyorsan! – sürgette a királyi hölgy. –
Elkészítette már a szert, amely a titkosírást olvashatóvá teszi?
– Hogyne, asszonyom! – Vautier egy fiolát vett elő zsebéből. –
Hogyan is feledkezhetnék meg felséged mindennél becsesebb
utasításairól? Íme, itt a szer. Ha jól értem, felséged végre megkapta a
levelet, amelyet annyira várt…
Az anyakirályné előhúzta kebléből a borítékot.
– Itt van! A savoyai hercegtől jött; mindössze néhány
semmitmondó sor. De napnál világosabb, hogy nem üzent volna ily
bizalmasan, és nem használta volna futárnak az uram egyik fattyát,
ha csak ilyen banális mondanivalója van.
Vautier is átfutotta a levelet, és megjegyezte:
– Semmi kétség, e mögött másnak is kell lennie.
A látható szöveg öt-hat sor volt a papírlap legfelső részén, és
valóban Károly Emánuel kezétől származott. Az anyakirályné már rég
hozzászokott, hogy a levelekből mást is kihámozzon, mint ami írva
volt, és az adott helyzetben úgy érezte: eljött az ideje, hogy kipróbálja
Vautier bűvös folyadékát.
Egyvalamit biztosan tudott: ha a savoyai herceg levelében valóban
rejtőzik valamilyen láthatatlan üzenet, azt az utolsó sor alatt kell
keresni, a papírlap üresen hagyott háromnegyedén.
Vautier ecsetet mártott a folyadékba, és könnyedén végighúzta a
fehéren maradt részen. Ahogy a lap átnedvesedett, úgyjelentek meg
itt-ott az egyes, sebtében odavetett betűk, majd lassan kiformálódtak
a sorok is, míg végül, vagy öt perc áztatás után, tisztán ki nem
rajzolódott a következő szöveg:
Tegyen úgy, mintha összeveszett volna Gaston fiával – indokként
talán megfelelne esztelen szerelme Gonzaga Mária iránt –, és ha
az itáliai háborút az Ön tiltakozása ellenére is elhatároznák, azzal
az ürüggyel, hogy őrült szenvedélye tárgyától óhajtja eltávolítani,
eszközölje ki, hogy őt nevezzék ki főparancsnoknak.
A bíboros-herceg, aki rögeszmésen szeretne százada legjobb
hadvezérének szerepében tetszelegni, nem fogja elviselni ezt a
szégyent, tehát lemond hivataláról. Félnivalónk csak egy van: hogy
a király nem fogadja el lemondását!
Medici Mária és tanácsadója egymásra nézett.
– Van ennél jobb javaslata? – kérdezte az anyakirályné.
– Nincs, asszonyom. Egyébként mindig azt tapasztaltam, hogy a
savoyai herceg úr tanácsait érdemes megfogadni.
– Akkor hát tegyünk így – mondta sóhajtva Medici Mária. – A
mostaninál rosszabb helyzetbe úgysem kerülhetünk. Megvizsgálta a
csillagokat, Vautier?
– Ma is egy órán át tanulmányoztam őket Medici Katalin
obszervatóriumának tornyából.
– És mit olvasott ki belőlük?
– Azt ígérik, hogy felséged fényes diadalt arat ellenségei fölött.
– Így legyen. – Medici Mária odanyújtotta a csillagásznak kissé
megvastagodott, de még mindig szép kezét, a férfi pedig
hódolatteljesen megcsókolta. Így vonultak be mindketten a
hálószobába, melynek ajtaja rögtön bezárult mögöttük.
Ausztriai Anna, miután hálószobájában magára maradt,
végighallgatta, amint először Orléans-i Gaston, majd Medici Mária
léptei eltávolodnak és elhalnak. Amikor minden elcsendesült,
hangtalanul felkelt, apró spanyol lábát becsúsztatta aranyhímzésű,
égszínkék selyempapucsába, és leült az öltözőasztalához. A fiókból
elővett egy kis vászonzacskót, amelyben legkedvesebb fehérnemű-
illatosítója, az anyósa által Firenzéből hozatott nőszirompor helyett
szénpor volt. Ezzel szórta be Don Gonzalo de Córdoba levelének
második, üresen hagyott oldalát, és így, ha más módon is, ugyanolyan
eredményhez jutott, mint sógora és anyósa Krisztina hercegné, illetve
Károly Emánuel levele esetében – ki a szénpornak, ki a gyertya
melegének, ki a sajátos összetételű folyadéknak köszönhetően.
Ezt a levelet maga a spanyol király, IV. Fülöp írta, és ekképpen
szólt:
Kedves húgom, jó barátunk, Fargis úr révén értesültem a tervről,
amely XIII. Lajos király elhunytának esetére házasságot javasol
Ön, valamint a király öccse és utóda, Orléans-i Gaston között.
Még előnyösebb lenne azonban, ha Ön e haláleset bekövetkeztekor
gyermeket várna.
A francia királynéknak van férjükkel szemben egy komoly előnyük:
nélkülük is képesek dauphint foganni, míg ők nélkülük nem
nemzhetnek trónörököst.
Elmélkedjék ezen a cáfolhatatlan igazságon, de mivel az
elmélkedéshez levelemre már nincs szükség, sürgősen égesse el.
Fülöp
A királyné kétszer is végigolvasta királyi bátyja levelét – bizonyára
azért, hogy minden szavát az emlékezetébe vésse majd az egyik
sarkánál fogva a gyertya felé közelítette, amíg csak a szépséges kezére
vetülő láng már-már odaért rózsás körméhez. Csak ekkor engedte el
a papírt, amelynek ép része előbb égett el, mint ahogy az ide-oda
cikázó szikráktól villódzó hamu földet ért volna. A következő
percekben emlékezetből lejegyezte a levelet a hozzá toldott jó
tanáccsal együtt egy újabb papírra, amelyet gondosan elzárt kecses
kis íróasztalának titkos fiókjába.
Ezután lassan visszatért az ágyhoz, selyemköntösét válláról
csípejére, csípejéről a földre engedte, és úgy lépett ki belőle, mint
Venus az ezüstös tarajú hullámból, majd betakarózott, és fejét
sóhajtva a párnára ejtve, mormolta:
– Buckingham! Ó, Buckingham!
És ettől fogva a királyi hálószoba csendjét egy ideig meg-
megzavarta a feltörő zokogás.
 XII. FEJEZET
A Vörös Szfinx

A Louvre képtárában őrzik a janzenista Philippe de Champaigne

festőnek azt a portréját, amely valósághűen ábrázolja Richelieu
bíboros finom vonású, életteli, de hűvös arcát. Flamand honfitársaival
és spanyol mestereivel ellentétben Philippe de Champaigne fukarul
bánik azokkal a tündökletes színekkel, amelyeket a Rubensek vagy a
Murillók őrölnek meg palettájuk számára, és visznek fel vásznaikra.
Szent igaz: ha a festő fénnyel árasztja el a homályos politikai
machinációkban elmerült, komor minisztert, akinek emblémája egy
felhők közt szárnyaló sas – az úgynevezett Aquila In Nubibus – volt, a
művészetnek talán jó szolgálatot tesz, a valóságot azonban egész
biztosan meghamisítja.
Tanulmányozza csak ezt a portrét minden lelkiismeretes ember,
aki kétszázötven év elmúltával fel szeretné támasztani a nagynevű
halottat, hogy képet alkothasson a lángelméről, akit a kortársak
megrágalmaztak, akit a következő század félreértett vagy elfelejtett,
és akinek kétszáz évig kellett sírjában nyugodnia, hogy az utókor az
őt megillető helyre állítsa.
Az arckép azon kiváltságos festmények közé tartozik, amelyek
hatására a látogató megtorpan és elmereng. Ember-e vagy fantom ez
a vörös palástot, fehér körgallért, velencei hímzésű miseinget és piros
bíborosi sapkát viselő alak, akinek magas a homloka, ősz a haja és a
bajusza, finom, keskeny és halvány a keze, szürke szeme pedig
kifejezéstelenül mered a távolba? Az arcra csak a pofacsont körül
csempész némi életet a modellt állandóan emésztő belső tűz. Nemde
minél tovább bámuljuk, annál kevésbé tudjuk, élő embert látunk-e,
vagy egy halottat, aki, Szent Bonaventurához hasonlóan, halála után
írta meg visszaemlékezéseit? Ismerjük el: ha egyszer csak lelépne a
vászonról, kiszállna a keretből és közeledne felénk, ugye
visszahőkölnénk és keresztet vetnénk, mintha kísértetet látnánk?
Nem fér hozzá kétség, hogy ez a kép csupán a szellemet és az
értelmet ábrázolja, semmi egyebet. Franciaország szerencséjére, se
szív, se zsigerek. Mert a IV. Henrik és XIV. Lajos uralkodása közt
tátongó űrben csupán egy agyra volt szükség, hogy az irányítsa az
alkalmatlan, gyenge és tehetetlen királyt, a nyughatatlan és feslett
udvart, a kapzsi és elvtelen hercegeket, és az élő sárból új világot
dagasszon.
Isten a saját kezével alkotta meg ezt a rettentő automatát, amely, a
gondviselés kegyéből, időben egyformán távol volt XI. Lajostól és
Robespierre-től, mivel csak így győzhette le a főurakat, mint tette
nagy hűbéreseivel XI. Lajos és az arisztokratákkal Robespierre. A
népek időnként mint vörös üstököst pillantanak meg a látóhatáron
egy-egy ilyen véres kaszást, amely mintha valamilyen művi figura
volna: zajtalan léptekkel közeledik, anélkül hogy mozogna, de ha
odaér az aratáshoz kiszemelt területre, munkához lát, és csak akkor
áll le, ha már mindent lekaszált.
Így jelent volna meg önök előtt is és így lépett be dolgozószobájába
1628. december 5-ének estéjén az az ember, akire Franciaország sorsa
nehezedett, a kifürkészhetetlen miniszter, akit nagy történetírónk,
Michelet Vörös Szfinx-nek nevezett el. Ebben a történelmi
pillanatban egyaránt foglalkoztatta az őt körülvevő gyűlölet és a
fejében érlelődő sok nagyszabású terv. Végezni akart a franciaországi
eretnekséggel, ki akarta kergetni a spanyolokat Milánóból, el akarta
taposni Toscanában az osztrák befolyást. Tudni akart mindent,
anélkül hogy kinyitná a száját, és behunyta a szemét, hogy senki se
lásson bele a gondolataiba.
Balettelőadásról tért éppen haza, és ösztönei már az előadás alatt is
azt súgták, hogy a királyné távollétének valamilyen politikai, számára
tehát baljóslatú oka van. Egyáltalán: valami mérges főzet fortyog
abban a hálókamrában, amelynek tizenkét négyzetlábnyi területe
több bajt és munkát zúdít rá, mint az egész külvilág. Kedvetlen volt,
fáradt volt, már-már életunt, és Lutherral együtt azt mormolta
magában: „Vannak pillanatok, amikor a Mi Urunk mintha elunná a
játékot, és a kártyákat az asztal alá hajítja.”
Mert hát tudta ő azt is, milyen hajszálon, kinek a leheletétől függ
nemcsak a hatalma, de az élete is. Az ő ciliciuma tőrök hegyéből állt.
Érezte, hogy most, 1628-ban ő tart ott, ahol 1606-ban IV. Henrik:
mindenki az ő halálára vár. A legnagyobb baj, hogy XIII. Lajos nem
kedvelte e hegyes arc látványát. Egyedül ő támogatta Richelieu-t, és
mégis, a király állandó bizonytalankodása miatt ingott a föld a lába
alatt. Még ez sem lett volna akkora szerencsétlenség, ha ez a lángeszű
férfi olyan ép és egészséges, akár tompa agyú vetélytársa, Bérulle, de
az állandó pénzhiány, az új források feltárásához szükséges örökös
szellemi készenlét, a tucatnyi udvari ármány, amellyel egyszerre
kellett szembenéznie, soha nem csituló izgalmi állapotban tartotta.
Ez a láz festette rózsaszínre az arccsontjaira feszülő bőrt, miközben a
homloka márvány-, a keze elefántcsontfehér volt. Ha mindehhez még
hozzágondoljuk a teológiai vitákat, az új divat szerinti versfaragást, a
düh és az epe kényszerű visszanyelését, joggal elmondhatjuk, hogy ez
az ember, mintha tüzes vassal égetnék egész bensejét, nap mint nap a
halál árnyékában élt.
A két beteg furcsa párost alkotott. A király szerencsére gyanította –
mert biztos azért nem volt benne –, hogy Richelieu nélkül
összeomlana az ország. A balsors azonban úgy hozta, hogy Richelieu
viszont tudta: ha a király meghalna, huszonnégy órája sem volna
hátra. Gyűlölte Gaston, gyűlölte Ausztriai Anna, gyűlölte az
anyakirályné, gyűlölte Soissons gróf, akit ő küldött száműzetésbe,
gyűlölte a két Vendôme, akit börtönben tartott, és gyűlölte az egész
nemesség, amelyet ő tiltott el attól, hogy nyilvános párbajaikkal
megbotránkoztassák egész Párizst. Valóban úgy kellett volna
intéznie, hogy legalább XIII. Lajossal egy napon, sőt lehetőleg
ugyanabban az órában haljon meg.
 Miközben szüntelenül lengett a libikóka, szerencse és balszerencse
pedig oly gyorsan váltakozott, mint vihar és napsütés egy áprilisi
napon, egyvalaki maradt hűséges hozzá: unokahúga, Combalet
asszony, akit Rambouillet asszonynál láthattunk a férje halála óta
viselt karmelita-öltözékben.
Így hát, amikor a bíboros hazatért a Royale téren lévő otthonába,
az volt az első dolga, hogy megnyomja a csengőt.
Szinte egyszerre nyílt ki három ajtó.
Az egyiken Guillemot, a főkomornyikja és bizalmasa lépett be.
A másikon Charpentier, a titkára.
A harmadikon Rossignol, a levélfejtő.
– Hazaérkezett már az unokahúgom? – kérdezte Guillemot-tól.
– Épp most jött meg, kegyelmes uram – felelte a főkomornyik.
– Mondja meg neki, hogy át kell dolgoznom az éjszakát, és
kérdeztetem, volna-e kedve idejönni, vagy inkább én keressem fel.
A főkomornyik elsietett, a bíboros pedig Charpentier-hoz fordult.
– Látta-e ma a tisztelendő Joseph atyát?
– Az este folyamán kétszer is itt járt, és azt mondta, feltétlenül
beszélnie kell kegyelmességeddel, még ma este.
– Ha harmadszor is megjelenik, vezesse be. Cavois úr a testőrök
szobájában van?
– Igen, kegyelmes uram.
– Szóljon neki, hogy ne menjen el. Lehet, hogy szükségem lesz a
szolgálatára.
Elvonult a titkár is.
– No és maga, Rossignol – kérdezte a bíboros –, megfejtette a
levelet, amelyet odaadtam? Tudja – az, amit Senelle, a királyi orvos
iratai közül loptak el, amikor visszatért Lotaringiából…
– Igen, kegyelmes uram – felelte erős délvidéki akcentussal a
negyvenöt és ötven év közötti emberke, aki görnyedt tartása miatt
már-már púposnak látszott. Feltűnően hosszú orrán három-négy
pápaszem is elfért volna egymás fölött, ő azonban a rá jellemző
szerénységgel csak egyet biggyesztett rá. – Igazán gyerekjáték volt. A
királyt Céphale-nak hívják, a királynét Procrisnak, eminenciádat
Orákulumnak, és Combalet-né asszonyt Venusnak.
– Jól van. Adja ide a teljes kulcsot. Magam akarom elolvasni a
levelet.
Rossignol már kifelé hátrált volna, de a bíboros még hozzátette:
– Igaz is: holnap írasson alá velem egy kiutalást húsz pistole-ról.
– Eminenciádnak nincs más utasítása számomra?
– Nincs. Menjen vissza az irodájába, írja ki a titkosírás kulcsát, és
várjon, amíg nem hívatom.
Rossignol mély hajlongások közepette kihátrált a helyiségből.
Amikor becsapódott mögötte az ajtó, a bíboros íróasztalfiókjában
megszólalt valami reszelős hangú csengettyű, s még akkor is rezgett,
amikor a ház ura elővette. Válaszképpen megnyomott egy kis
gombot, amely bizonyára Combalet asszony lakásán csengett ki, mert
alig telt el egy perc, amikor egy negyedik, az előzőekkel szemközti
ajtón a hölgy már be is lépett nagybátyjához.
Amióta utoljára láttuk, ruházata igencsak megváltozott.
Megszabadult fátylától és homlokpántjától, skapuláréjától és a mellét
is elfedő fejkendőjétől, és csak vékony szövetből készült, derekán
bőrövvel összefogott tunikaszerű ruháját tartotta meg. A fogságból
szabadult szép barna haja selymes fürtökben omlott a vállára. A ruha
kissé mélyebben volt kivágva, mint amennyire valódi karmelitaként
megengedhette volna magának, de hát ő csak a rend öltözékének
viseletére tett fogadalmat. Így aztán megfelelően kitetszett szép
keblének a formája, amelyet még inkább kiemelt az odatűzött,
ibolyából és rózsabimbóból font csokrocska. Az árulkodó virágdíszre
már Rambouillet asszony szalonjában is felhívtuk az olvasó figyelmét,
bár akkor még eltakarta a mellkendő.
A barna, közvetlenül a hölgy bőrén viselt tunika az elegáns vonalú
nyak és a formás kéz selymes fehérségét is kiemelte, és mivel alakját
nem sanyargatta az ekkoriban divatos vasbordájú fűző, idomai
kecsesen hullámoztak a legszebb esésű ruhaanyag, a gyapjúszövet
redői alatt. Az elragadó, alig huszonöt esztendős, szépsége teljében
lévő teremtés körül titokzatos parfümillat lengett, és egyszerű
toalettjében, ha lehet, még szebbnek, még kecsesebbnek látszott.
Nem csoda, hogy a kardinális feszültsége feloldódott, komor
vonásain mintha fény suhant volna át, mellét megkönnyebbült sóhaj
duzzasztotta, és örömmel tárta ki karját a fiatal nő felé.
– Ó, Marie, jöjjön, jöjjön csak…
A hölgy nem szorult biztatásra; magától is odalépett a bíboroshoz,
majd angyali mosollyal kivette mellei közül a kis csokrot, ajkához
emelte, s így nyújtotta át bácsikájának.
– Köszönöm, drága, szép gyermekem – mondta a bíboros, és a
csokrot, mintha csak az illatát akarná beszívni, ő is az ajkához
emelte, majd magához vonta a fiatal nőt, és mintegy atyailag
homlokon csókolta. – Szeretem ezt a virágot, kedves leányom. Éppoly
friss és illatos, mint ön…
– Milyen jóságos ön, bácsikám. Ugye üzent értem? Megtisztel vele,
ha szüksége van rám.
– Mindig szükségem van önre, szép Marie-m – mondta a bíboros,
és elragadtatással nézte unokahúgát –, de ma este még inkább, mint
máskor.
Combalet asszony kezet akart csókolni a bíborosnak, aki
tiltakozásképpen az ő kezét emelte a szájához; a fiatal özvegy
ellenkezése elsősorban a nagybátyja iránti mélységes tiszteletből
fakadt.
– Drága bácsikám, látom, ma este megint felizgatták. – Majd
szomorkás mosollyal hozzátette: – Pedig már hozzászokhatott volna.
Különben is, a végén mindig ön kerekedik felül.
– Igen, ez igaz. Nincs is más, aki egyszerre volna fenn és lenn, aki
egyszerre boldog és boldogtalan, hatalmas és tehetetlen. De hiszen
ön, Marie, mindenkinél jobban tudja, min múlik politikai
boldogulásom csakúgy, mint magánemberi üdvöm. Ugye őszintén
szeret engem?
– Teljes szívemből és lelkem legmélyéből.
– Akkor bizonyára emlékszik rá, hogy Chalais halálával mekkora
győzelmet arattam. Lábam előtt hevertek mind: Monsieur, a királyné,
a két Vendôme Soissons gróf. Én megbocsátottam nekik, de ők – ők
soha nem bocsátottak meg. Legérzékenyebb pontomon martak
belém. Tudták, hogy ezen a világon egyedül önt szeretem, és jelenléte
éppoly létfontosságú számomra, mint a levegő, amelyet szívok, vagy a
napfény, amely melegít. Ezért azt vetették a szemére, hogy együtt él
ezzel az átkozott, véres kezű pappal. Hogy velem él? Igen, ez így van,
és mi több: én csak ön által élek. Közös életünket az ön odaadása
édesíti meg, amit én tisztasággal viszonzok. Még most sem, amikor
ön itt áll teljes szépségében, és a karomban tarthatom – még most
sem támad bennem semmilyen tisztátalan gondolat. Ön büszke
lehetne erre a mi életünkre, mint egyfajta áldozatra – de ők
szégyenletesnek tüntetik fel. Ön megijedt, megújította fogadalmát,
be akart vonulni a kolostorba; nekem pedig könyörögnöm kellett,
hogy a pápa, akivel hadban álltam, brévében tiltsa el önt ettől a
lépéstől. És akkor csodálkozik a rettegésemen? Ha megölnek, nem
bánom; La Rochelle ostrománál hússzor is kockára tettem az életem.
De ha megdöntenek, ha száműznek, ha börtönbe vetnek – hogyan
éljek öntől távol, ön nélkül?
A kegyes lelkű szépasszony tekintete több gyengédséget árult el,
mint amennyit unokahúg táplálhat nagybácsi iránt; talán még az apa
iránti gyermeki ragaszkodásnál is több bujkált benne.
– Szeretett bácsikám – rebegte –, ön még akkoriban is elhalmozott
jóságával, de akkor még nem ismertem és nem szerettem önt úgy,
ahogy most. Fogadalmat tettem, a pápa feloldozott alóla – a
fogadalom tehát ma már nem érvényes. Így hát ezennel
megesküszöm – és ezt az esküt még ön sem oldhatja fel –, hogy
mindig ön mellett leszek, és követem, ahová csak vezet az útja:
palotába, száműzetésbe, fogságba, egyre megy. A szívnek nem az
számít, hol dobog; az a fő, hogy a szeretett lény közelében verhessen.
Az én szívemnek, drága bácsikám, ön a gazdája, mert szeretem önt,
és soha mást nem fogok szeretni.
– Csakhogy engedik-e majd a legyőzőim, hogy nekem szentelje
életét? Hiszen már vereségük idején is kis híján elérték, hogy
eltávolítsák mellőlem! Értse meg, Marie: a bukásnál, hatalmam
megdöntésénél, minden becsvágyam meghiúsulásánál is jobban félek
attól, hogy öntől meg kell válnom! Ó, ha csak Spanyolország, ha csak
Ausztria, ha csak Savoya ellen kellene harcolnom, csöppet sem
bánnám – de hogy a saját környezetemmel kell szembeszállnom,
hogy azok legyenek az ellenségeim, akiket én tettem gazdaggá,
szerencséssé, hatalmassá…! Ha felemelem a lábam, nem merem
letenni, hátha viperára vagy skorpiókra taposok – látja, ez az, ami
kifáraszt. Spinola, Wallenstein, Olivares – mit bánom én, hogy
harcolnom kell velük! Úgyis legyőzöm őket – nem ők az én igazi
vetélytársaim, nem ők az ellenség. Az igazi ellenségem egy Bérulle-
féle alak, vagy akár valamilyen névtelen senki, akinek nemcsak a
nevét nem ismerem, de a létezéséről sem tudok, és aki mégis ott
szövi az ármányt valamelyik hálókamrában, vagy valakinek az
előszobájában csúszik-mászik. Ah, én tragédiákat írok, de nem
ismerek sötétebbet annál a tragédiánál, amelynek én vagyok a főhőse!
Gondolja csak végig! Miközben harcolok az angol flotta ellen,
miközben meghódítom La Rochelle falait, zsenimnek hála – igen, ki
merem mondani ezt a szót, ha százszor is rólam van szó! –
tizenkétezer új embert sikerül toboroznom az egész országból, a
hadseregemtől függetlenül. Ezt az új haderőt átadom Nevers
hercegnek, Mantova és Monferrato törvényes örökösének, hogy
birtokba vehesse örökségét. Semmi kétség: ez a haderő nagyobb volt,
mintha csupán IV. Fülöp, II. Ferdinánd és Károly Emánuel, azaz
Spanyolország, Ausztria és Piemont ellen kellene hadakoznom.
Vautier, az asztrológus azonban azt olvasta ki a csillagokból, hogy a
seregnek nem sikerül átkelnie a hegyeken; a jámbor Bérulle pedig
attól tartott, hogy Nevers győzelme netán felborítja a szép
összhangot Ő Katolikus és Ő Legkeresztényibb Felségeik között.
Levelet íratnak hát az anyakirálynéval Créquinek, annak a Créquinek,
akit pairré, Franciaország marsalljává és Dauphiné kormányzójává
tettem meg, és aki most a bukásomat várja, hogy ne Montmorency,
hanem ő legyen a connétable – és ez a Créqui, noha a raktárai dugig
vannak, nem hajlandó élelmet szállítani. A sereg éhezik, az éhséget
nyomon követi a dezertálás, és a dezertálás nyomában megjelenik a
savoyai! De a savoyai hegyekről leváló sziklákat, amelyek a francia
hadsereg maradványait összelapították, ugyan ki lökte meg? Medici
Mária – egy francia királyné. Igaz, hogy Medici Mária, mielőtt
Franciaország királynéjává lett volna, az orgyilkos Francesco leánya
és Ferdinandónak, a kiugrott bíborosnak, fivére és sógornője
megmérgezőjének unokahúga volt. Nos, ha nem megyek Itáliába, így
járok majd én is, jobban mondva a hadseregem, ha pedig elmegyek,
itt áskálódnak ellenem, amíg meg nem döntenek. Holott csak
Franciaország javát akarom. Mantova és Monferrato területe
jelentéktelen, ezt magam is tudom, de katonai pozíciójuk annál
erősebb. Casale egyenesen az Alpok kulcsa, és ez a kulcs most a
savoyainál van, hogy érdekeinek megfelelően adományozza hol
Ausztriának, hol Spanyolországnak. Mantova pedig, a Gonzagák
fővárosa? Ez a város oltalmazza az elmenekült múzsákat; valóságos
múzeum lett, Velence mellett a művészet utolsó itáliai fészke – nem
szólva arról, hogy egyszerre védi Toscanát, a pápát és Velencét. Lehet,
hogy Casale ostromát sikerül feloldania, írja nekem Gusztáv Adolf, de
Mantovát nem mentheti meg! Ó, ha nem volnék bíboros, ha nem
függenék Rómától, dehogy kívánnék magamnak más szövetségest,
mint Gusztáv Adolfot – de milyen jogcímen szövetkezhetnék az
északi protestánsokkal, amikor a délieket eltaposom? Ó, ha
életfogytiglan elnyerném a pápai legátus címét, ha egyszerre
gyakorolhatnám az egyházi és világi hatalmat! És ha az ember
meggondolja, hogy egy Vautier nevű sarlatán és egy Bérulle nevű
idióta futtat zátonyra egy ilyen nagyszabású tervet!
A bíboros felállt, úgy fejezte be eszmefuttatását.
– És ha még azt is meggondoljuk, hogy anyós és meny egyformán a
markomban van, hogy ha nem sajnálom a fáradságot,
bebizonyíthatnám, hogy az egyik megcsalta a férjét, a másik cinkos
volt a IV. Henrik elleni merényletben! Igen, a szavak már a
nyelvemen vannak, és én mégsem nyitom ki a szám, nehogy foltot
ejtsek a francia korona dicsőségén!
– Bácsikám! – sikoltott fel rémülten Combalet asszony.
– Megvannak a tanúim is! Ausztriai Anna ellen rendelkezésemre áll
Bellier asszony és Patrocle, Medici Mária ellen az a d’Escoman nevű
nőszemély. Őt, azt a szegény mártírt akár a Bűnbánó Utcalányok
mocskos fészkéből is előhúzom, és ha már nem él, majd beszél a
hullája.
A bíboros izgatottan járkált fel s alá a helyiségben, de Combalet
asszony egyszer csak elállta az útját.
– Ma este ne beszéljen ezekről a dolgokról, bácsikám. Majd holnap
átgondol mindent.
– Igaza van, Marie – jelentette ki Richelieu, és bámulatos
akaraterejének hála, visszanyerte önuralmát. – Meséljen, honnan
jött? Mivel töltötte a napot?
– Rambouillet asszonynál voltam.
– És mi történt? – A bíboros mosolyogni próbált. – Született
valamilyen szép új alkotás? Hallott valami érdekeset a jeles
44
Arthénice-nél?
– Bemutattak egy fiatal roueni költőt.
– Hát Rouenben költőgyár működik? Még három hónapja sincs,
hogy Rotrou is a roueni postakocsiról szállt le.
– Úgy bizony, és éppen Rotrou mutatta be mint jó barátját.
– És hogy hívják ezt a poétát?
– Pierre Corneille–nek.
A bíboros fej- és vállmozdulattal jelezte: Nem ismerem.
 – És nyilván a zsebében egy tragédia lapult.
– Nem tragédia. Komédia öt felvonásban.
– A címe?
– Mélite.
– Nem történelmi név.
– Valóban; a téma kitalált. Rotrou szerint Corneille arra hivatott,
hogy a múlt, a jelen és a jövő valamennyi költőjét túlszárnyalja.
– Micsoda arcátlanság!
Combalet asszony észrevette, hogy érzékeny pontot érintett, és
gyorsan más tárgyra tért.
– De Rambouillet asszony más meglepetést is tartogatott
számunkra. Anélkül, hogy bárkinek is elárulta volna, a Quinze-Vingts
falai fölött hozzátoldatott a házához egy új, elragadó szobát: csupa
ezüst és aranyozás, a tapéta és a kárpitozás kék bársony. Ilyen előkelő
ízléssel berendezett helyiséget még nem is láttam.
– Szeretne egy hasonlót, kedves Marie? Mi sem könnyebb. Az új
palotában, amelyet építtetek, ilyen szobája is lesz.
– Köszönöm, drága bácsikám, de mindig elfelejti, hogy nekem csak
egy kolostori cellára van szükségem, feltéve, hogy az ön közelében
lehetek.
– Ez minden?
– Nem egészen, de a többit nem merem elmondani.
– Aztán miért?
– Mert a kardnak is szerepe van benne.
– Tehát párbaj! Megint és örökké: párbaj! – morogta Richelieu. –
Hát soha nem sikerül kigyomlálnom a francia földből ezt a hamis
hősködést?
– Ezúttal nem párbajról, pusztán egy balszerencsés találkozásról
van szó. Pisany márki megsebesült és elájult; így szállították haza a
Rambouillet–palotába.
– Súlyos a sebe?
– Nem, nem; ezúttal hasznát vette a púpjának. A kard a púp kiálló
részébe ütközött, és így ahelyett, hogy megdöfte volna, végigsiklott a
bordákon – Istenem, hogy is fejezte ki magát a sebész… – szóval az
egymásra nőtt bordákon, és csak a mell meg a balkar felszínén ütött
sebet.
– Kiderült, hogy miért csaptak össze a felek?
– Úgy rémlett, mintha Moret gróf nevét hallottam volna…
– Moret gróf… – ismételte meg Richelieu, összevonva szemöldökét.
– Három nap óta mintha túlságosan is gyakran hallanám ezt a nevet.
És vajon ki szúrta meg ilyen takarosan Pisany márkit?
– Az egyik barátja.
– Név szerint?
Combalet asszony habozott; tudta, milyen szigorúan ítéli meg
nagybátyja a párbajozást.
– Hiszen mondtam már, kedves bácsikám: nem volt ez sem párbaj,
sem felelősségre vonás, még csak összecsapás sem. Az ellenfelek csak
vitába bonyolódtak a ház bejárata előtt.
– No de ki volt a másik? A nevét akarom hallani, Marie.
– Bizonyos Souscarrières.
– Souscarrières! Ez a név ismerősen cseng.
– Lehetséges, bácsikám, de higgye el, ő semmiről sem tehetett.
– Kicsoda?
– Souscarrières úr…
A bíboros elővette zsebéből a jegyzetfüzetét, és belelapozott.
Egykettőre meg is találta, amit keresett.
– Pisany márki húzott kardot – erősködött Combalet asszony –, és
úgy ugrott neki a másiknak, mint aki megháborodott. Voiture és
Brancas, a két szemtanú a ház barátai közé tartozik, mégis Pisanyt
hibáztatják.
– Éppen az, akire gondoltam… – mormolta a bíboros, és megrázott
egy csengőt.
Charpentier lépett be.
– Hívja ide Cavois-t! – rendelkezett a bíboros.
 – Ó, bácsikám! – kiáltotta kezét összetéve a fiatalasszony. – Csak
nem akarja lecsukatni és perbe fogni azt a szerencséden fiatalembert!
A bíboros elnevette magát.
– Ellenkezőleg! Lehet, hogy megalapozom a szerencséjét.
– Jaj, bácsikám, ne gúnyolódjon velem!
– Önnel, Marie? Soha. E perctől Souscarrières úr a kovácsa a saját
szerencséjének. És az a legszebb az egészben, hogy ezt önnek
köszönheti. Rajta múlik, él-e a lehetőséggel.
Ekkor lépett be álomittasan a gárda kapitánya.
– Cavois – utasította a bíboros –, induljon sürgősen a Frondeurs
utcába, és keresse meg a Traversiére és a Sainte-Anne utca közti
szakaszát; aztán tudakolja meg a sarkon álló házban, nem lakik-e ott
egy bizonyos lovag, aki magát Pierre de Bellegarde-nak, Montbrun
márkijának és Souscarrières földesurának nevezi.
– Igenis, kegyelmes uram.
– Ha pedig ott lakik, és netán otthon tartózkodna, közölje vele,
hogy a késői óra ellenére szívesen látnám egy kis beszélgetésre.
– És ha nem hajlandó követni?
– Ejnye, Cavois, máskor nem jön zavarba ilyen csekélységtől.
Szépszerével vagy erővel, de feltétlenül ide kell hoznia, érti?
Feltétlenül!
Cavois meghajolt.
– Egy órán belül eminenciád rendelkezésére fog állni.
Amikor a testőrkapitány a kapuhoz ért, egy látogatóval találta
szembe magát. A jövevény láttán azonban olyan buzgón és
tiszteletteljesen húzódott félre, hogy nyilvánvaló volt: eminens
személyiségnek enged utat.
És a látszat nem is csalt, mivel a kapuban maga Francois Leclerc du
Tremblay jelent meg – a híres-nevezetes kapucinus barát, akit az
emberek vagy Joseph atyaként, vagy a szürke eminenciásként
emlegettek.
 XIII. FEJEZET
A szürke eminenciás

Joseph atya, úgy is, mint a bíboros második énje, olyan közismert
volt, hogy amikor megpillantották, a miniszter legbizalmasabb
szolgái is rögtön szétoszlottak – mintha a szürke eminenciás láttán
kiürülne a palota.
Így hatott a jelenség Combalet asszonyra is; a hallgatag látogató őt
is feszélyezte. Mihelyt Joseph atyát meglátta, csókra nyújtotta
homlokát a bíborosnak, s így búcsúzott tőle:
– Aztán ne virrasszon túl sokáig, drága bácsikám!
Elmenet fellélegzett, amiért nem azon az ajtón kell távoznia,
amelyen bejött, és így elkerülheti a szerzetes fizikai közelségét.
Joseph atya elindult a bíboros felé, de félúton megállt, és ott maradt
állva, némán, mozdulatlanul.
A korban, amelybe megérkeztünk, a szerzetesrendek hosszú
ellenállás után többé-kevésbé beadták a derekukat, és meghódoltak a
bíboros-miniszternek. (Egyetlen kivétel volt: az oratoriánus társaság,
amelyet 1611-ben alapított Bérulle bíboros, V. Pál pedig 1613-ban
hagyta jóvá működését.) Így lett Richelieu elismert védnöke a clunyi
bencéseknek, a saint-mauri cisztercitáknak, a premontrei rendnek, a
dominikánusoknak és a karmelitáknak, nemkülönben Szent Ferenc
népes kámzsás családjának: minoritáknak, ferenceseknek,
kapucinusoknak és így tovább. Pártfogását mind e rendek azzal
hálálták meg, hogy prédikáció, koldulás, igehirdetés, ilyen-amolyan
misszió ürügyén a nagyvilágot járva afféle félhivatalos rendőri
hálózatot alkottak Richelieu szolgálatában. Ebben a tevékenységben
nagy hasznukra volt a gyóntatófülke, mint első számú hírforrás.
Ennek a hálás buzgalommal munkálkodó kóbor rendőrségnek volt
a feje a diplomáciai szolgálatban megőszült kapucinus, Joseph atya.
Mint őutána a Sartine-ok, a Lenoirok, a Fouchék, ő is a kémkedés
lángelméje volt. Fivérét, Leclerc du Tremblay-t az ő ajánlásával
nevezték ki a Bastille parancsnokává, minek következtében a
foglyokat, akiket a kapucinus du Tremblay leplezett le és fogott el, a
börtönparancsnok du Tremblay tartotta fogva és törette kerékbe. A
folyamat betetőzéseként, ha a fogoly a Bastille-ban hunyt el, ami
gyakorta megesett, a kapucinus du Tremblay gyóntatta meg és
intézte a temetését – vagyis akit egyszer a család megkaparintott, azt
többé nem engedte el.
Joseph atyának főhivatala is volt, amelynek négy osztályát négy
kapucinus vezette. Volt továbbá titkára is; ez az Ange Sabini atya úgy
állt mellette, mint második Joseph atya. Amikor az első számú Joseph
atya hivatalba lépett, hosszabb útjait eleinte lóháton tette meg, és
Ange atya ilyenkor mögötte lovagolt. Egy szép napon azonban Joseph
atya kancán, Sabini atya pedig mén hátán ült, és a négylábú jószágok
kettőse a barátok csuklyájával megfejelve oly groteszk látványt
nyújtott, hogy Joseph atya, méltóságát féltve, közlekedési eszközt
váltott, és attól fogva hordszéken vagy kocsin utazott.
Szokványos hivatali teendői közben azonban őriznie kellett
inkognitóját, ezért ilyenkor gyalog járt, és mélyen arcába húzta a
csuklyát, nehogy felismerjék. Attól nem kellett félnie, hogy feltűnést
kelt, hiszen Párizs utcáit ebben az időben valósággal elözönlötték a
legkülönbözőbb rendekhez tartozó, változatos öltözékű egyházi
személyek.
Ezen az estén Joseph atya az apostolok lovát választotta.
Az örökkön éber bíboros kivárta, hogy az első ajtó a
testőrkapitánya, a második pedig az unokahúga mögött becsukódjék,
csak akkor ült le íróasztalához.
– Nos, kedves du Tremblay-m – fordult Joseph atyához –, van
valami mondanivalója számomra?
A bíboros ragaszkodott ahhoz a régi szokásához, hogy a kapucinust
eredeti vezetéknevén szólítsa.
 – Van, kegyelmes uram – felelte a megszólított. – Kétszer már itt is
jártam, hogy részesüljek az eminenciáddal való találkozás
tisztességében.
– Tudok róla. Fel is támadt bennem a remény, hogy sikerült
tájékozódnia Moret gróf és váratlan párizsi visszatérése felől.
– Még nem derítettem fel mindazt, ami eminenciádat érdekli, de
azt hiszem, jó nyomon vagyok.
– Á, tehát a fehér csuhásai munkához láttak!
– De nem valami eredményesen. Csak azt szaglászták ki, hogy
Moret gróf a Montmorency-palotában, II. Henrik hercegnél lakik,
ahonnan éjjelente kilopódzik, hogy felkeresse szeretőjét a Cerisaie
utcában, szemközt a Lesdiguiéres-palotával.
– Cerisaie utca? Szemben a Lesdiguiéres-palotával? De hiszen ott
Marion Delorme nővérei laknak!
– Úgy van, kegyelmes uram. Montagne és Maugiron asszonyok. De
hogy melyik Moret gróf szeretője, az még nem derült ki.
– Nem baj, én majd megtudom – mondta a bíboros, és intett a
kapucinusnak, hogy tartson egy kis szünetet. Magának pedig
följegyezte:
A két nővér közül melyik Moret gróf szeretője? És a másiknak kivel
van viszonya? Szerepel a történetben egy reménytelen szerelmes
is?

Ezután a szekrényhez lépett, és megnyomott egy gombot. A

szekrény egyik ajtaja elmozdult és kinyílt. A feltáruló nyíláson a
szomszédos házba lehetett volna átjutni, ha a túloldalon nem zárja el
egy másik ajtó.
A két ajtó között jobbra-balra egy-egy csengőgomb volt. Ezzel az
újdonatúj és szinte még teljesen ismeretlen találmánnyal egyelőre
csak a bíborosnál lehetett találkozni.
A bíboros átcsúsztatta a papírt a másik házba vezető ajtó alatt,
megnyomta a jobb oldali csengőt, a helyére kattantotta a
szekrényajtót, és visszaült a helyére.
– Folytassa – szólt oda Joseph atyának, aki az előbbi kis közjáték
alatt semmilyen jelét nem adta a csodálkozásnak.
– Ott tartottam, kegyelmes uram, hogy bár a misszionárius atyák
nem tettek ki magukért, a gondviselés azonban, amely különös
figyelemmel van eminenciád iránt, jóvátette mulasztásukat.
– Ön, du Tremblay, tehát úgy véli, hogy a gondviselés különös
figyelemmel van irántam?
– Ki szolgálna erre rá jobban, mint kegyelmességed?
A bíboros hitelesnek találta ezt a megállapítást, és elmosolyodott.
– Nos, akkor lássuk csak: mit derített fel Moret grófról a
gondviselés.
– Éppen távoztam a fehér csuhásoktól, kegyelmes uram, ahol, mint
ahogy azt jelenteni már bátorkodtam, csak annyit tudtam meg, hogy
Moret gróf úr egy hete érkezett vissza Párizsba, Montmorency
uramnál lakik, és van egy szeretője a Cerisaie utcában, vagyis
édeskeveset…
– Ön igazságtalan a derék atyákkal. Ki mire képes, azt kell
megtennie. Csak a gondviselés mindenható. Halljuk tehát, mit
végzett a gondviselés.
– Magával a gróffal hozott össze.
– Ön látta a grófot?
– Úgy, ahogy most eminenciádat látom.
– És a gróf is látta önt? – kérdezte izgatottan Richelieu.
– Látni látott, de nem ismert fel.
– Üljön le, du Tremblay, és mondja el pontosan, mi történt.
Richelieu, megjátszott udvariassággal, minden találkozásuk
alkalmából hellyel kínálta a kapucinust, aki ilyenkor, megjátszott
szerénységgel, állva maradt. Mindenesetre biccentéssel nyugtázta a
szíves felszólítást, és emígy folytatta:
– Kegyelmességed parancsára. Tehát elhagytam a fehér csuhásokat,
akik előadták, amit már jelentettem. Kinn az utcán nagy sokaságot
láttam. Mindenki az Homme-Armé utca felé szaladt.
– Igaz is: van ott egy fogadó, du Tremblay, amit nem árt, ha
szemmel tart. Festett Szakállnak hívják.
– Éppen oda igyekezett a tömeg, kegyelmes uram.
– És ön közéjük vegyült?
– Eminenciád bizonyára megérti, hogy ezt nem mulaszthattam el.
Mint kiderült, a fogadóban megöltek egy Étienne Latil nevű szegény
ördögöt, aki régebben Épernon uraságot szolgálta.
– Étienne Latil, Epernon embere… Jegyezze meg ezt a nevet, du
Tremblay. Még hasznát vehetjük az illetőnek.
– Ezt kétlem, kegyelmes uram.
– Hogyhogy?
– Tudomásom szerint olyan utazásra készül, amelyből nemigen
szoktak visszatérni.
– Aha, hát persze! Tehát őt ölték meg!
– Valóban, kegyelmes uram. Először holtnak hitték, de aztán
magához tért, és papért kiáltott, vagyis épp a legjobbkor érkeztem.
– Lám, lám, du Tremblay, megint a gondviselés! Bizonyára
meggyóntatta…
– Annak rendje-módja szerint.
– És mondott valami érdekeset?
– Eminenciád majd megítéli – válaszolta somolyogva a kapucinus –,
feltéve, ha felold a gyónási titok alól.
– Jó, jó, már fel is oldottam.
– Egyszóval, kegyelmes uram, Étienne Latilt azért ölték meg, mert
nem akarta megölni Moret grófot.
– És kinek állhatott érdekében megölni egy fiatalembert, aki,
legalábbis mostanáig, semmilyen cselszövényben nem vett részt?
– Szerelemféltés.
– Biztos ebben?
– Inkább csak ez az érzésem.
– És tudja, ki volt a gyilkos?
 – Nem, kegyelmes uram. Sőt Étienne Latil sem tudja. Csak annyit
tud, hogy az illető púpos volt.
– Párizsban csak két púpos párbajhős létezik: Pisany márki és
Fontrailles márki. Pisany nem lehet, mivel tegnap este kilenckor őt is
megszúrták, mégpedig a Rambouillet-ház kapuja előtt; egy
Souscarrières nevű barátja volt a tettes. Eszerint Fontrailles-t kell
megfigyelés alatt tartania.
– Úgy lesz, kegyelmes uram, de kérem, várjon még egy kicsit, mert
a legkülönösebb még hátravan.
– Beszéljen csak, du Tremblay, beszéljen. A legnagyobb
érdeklődéssel hallgatom.
– Nos, kegyelmes uram, íme a történet fénypontja. Miközben
tudniillik javában gyóntattam a haldoklót, maga Moret gróf lépett be
a kegyes aktus színhelyére.
– Tessék? A Festett Szakállba?
– Úgy van, kegyelmes uram, a Festett Szakállba. Ide lépett be maga
Moret gróf, baszk kurta nemesnek öltözve; odament a sebesülthöz, és
egy arannyal tömött erszényt dobott az asztalra, ahová a
szerencsétlent fektették, és azt mondta: „Ha felépül, vitesse magát
Montmorency herceg palotájához. Ha meghal, helyezze bizalmát az
Úrba: kellő számú misét mondatok a lelki üdvéért.”
– Dicséretes szándék – mondta Richelieu –, de addig is szóljon
Chicot-nak, az orvosomnak, hogy nézze meg azt a szegény ördögöt.
Nagyon fontos lenne, hogy felépüljön. És bizonyos benne, hogy
Moret gróf nem ismerte fel?
– A legnagyobb mértékben.
– De hát mit kereshetett álruhásan abban a fogadóban?
– Talán ezt is megtudjuk majd. Eminenciád soha ki nem találná,
kibe botlottam a Plátre és az Homme-Armé utca sarkán.
– Nos?
– Pireneusokbeli parasztlánynak öltözve…
– Azonnal mondja meg, du Tremblay! Késő van, nincs időm
rejtvényt fejteni.
– Fargis asszonyba!
– Fargis asszony?! – kiáltott fel a bíboros. – És a fogadóból jött?
– A látszat erre vall.
– Tehát a nő katalánnak, a férfi baszknak öltözött. Találkozójuk
volt!
– Ez az én fejemben is megfordult, kegyelmes uram, de
találkozóból sokféle van. A hölgy élveteg, a fiatalember IV. Henrik fia.
– Nem szerelmi találkára gondolok, du Tremblay. A gróf Itáliából
jött, és útközben érintette Piemontot. Fejemet tenném rá, hogy
leveleket hozott a királynénak, sőt talán mind a kettőnek. – A bíboros
arca fenyegető kifejezést öltött. – De jobban teszi, ha vigyáz magára!
IV. Henrik két másik fiát már lecsukattam!
– Egy szó, mint száz, kegyelmes uram, ez a mai nap története. Úgy
gondoltam, megérdemli eminenciád figyelmét.
– Jól gondolta, du Tremblay. És ugye azt mondta, hogy a
fiatalember Montmorency hercegnél lakik?
– Úgy van, kegyelmes uram.
– Hát ő is benne volna a komplottban? Már elfelejtette, hogy
ugyanezen a néven valakit már lefejeztettem? Connétable akar lenni,
akár az apja meg a nagyapja. Már az is volna, ha nem lép közbe
Créqui, aki azt hiszi, ez a cím neki jár, amiért egy Lesdiguiéres lányt
vett feleségül. Azt képzelik, olyan könnyű Duguesclin kardját viselni!
De Montmorency legalább lovag, és hűséges természet. Ide fogom
hívatni, és közlöm vele: a connétable-i kard Casale falai alatt
található – menjen oda, és ássa ki magának. Ahogy már
megállapítottuk, du Tremblay: a nap eredményes volt, de még van
mit fokozni.
– Van egyéb utasítása eminenciádnak?
– Amint mondottam, figyelje a Festett Szakáll fogadót, de minél
kisebb feltűnéssel. Tartsa szemmel a sebesültjét, mindaddig, amíg el
nem temetik, vagy fel nem épül. Azt hittem, Moret grófot más
érdekli, nem az a Fargis nevű nőszemély, hiszen annak két széptevője
is van: Cramail és Marillac. No de fő, hogy itt a gondviselés, és ahogy
ön, du Tremblay, biztosított róla, ezt az ügyet Ő vette kézbe. Persze a
gondviselésre is ráfér némi segítség…
– Ugyebár éppen erre az alkalomra született a közmondás: „Segíts
magadon, Isten is megsegít.”
– Ön, kedves du Tremblay-m, igen éles elméjű; nem is tudom,
hogyan boldogulnék ön nélkül. Ha vár, amíg a pápát megszabadítom
a spanyoloktól, akiktől fél, és az osztrákoktól, akiket gyűlöl – akkor
majd úgy intézzük, hogy az első Rómából érkező vörös kalap
megfeleljen az ön fejméretének.
– De ha mégsem felelne meg, hadd kérjem eminenciádat, hogy
ajándékozzon meg valamelyik régi kalapjával. Így mutatnám ki, hogy
bárminő kegyekkel halmoz el az ég, én soha nem fogom magam
önnel egyenrangúnak érezni, és mindig megmaradok szerény
szolgájának.
Joseph atya összekulcsolta kezét a mellén, és alázatosan
elbúcsúzott.
Az ajtóban összetalálkozott Cavois-val, aki, akárcsak az imént a
kapuban, most is félrehúzódott az útjából.
– Kegyelmes uram – jelentette Cavois, miután a szürke eminenciás
eltávozott –, itt van.
– Souscarrières?
– Igen, kegyelmes uram.
– Eszerint otthon volt?
– Nem, de az inasa megmondta, hogy bizonyára a Villedot utca
egyik lebujában tartózkodik, ahol törzsvendég, és valóban ott volt.
– Küldje be.
Cavois nem mozdult, és lesütötte a szemét.
– Nos, mi lesz? – kérdezte a bíboros.
– Szerettem volna kérni valamit eminenciádtól…
– Csak nyugodtan, Cavois. Örömest tennék a kedvére. Hiszen
tudja, milyen nagyra tartom.
– Éppen csak tudni szeretném, hogy Souscarrières úr távozása után
odahaza tölthetem-e az éjszakát. Egy hete, hogy visszatértünk
Párizsba, és azóta egyetlen éjszaka sem fekhettem le.
– És megelégelte a virrasztást?
– Nem, kegyelmes uram. Cavois-né asszony elégelte meg az alvást.
– Hát még mindig ilyen szerelmes az asszony?
– Igenis, kegyelmes uram. És történetesen a férjébe szerelmes.
– Ezzel példát mutat az udvar hölgyeinek. Cavois, a mai éjszakát a
feleségével töltheti.
– Ó, kegyelmes uram, nagyon köszönöm!
– Megengedem, hogy idehozza.
– Az asszonyt?
– Úgy van. Ide a szobámba.
– Ide, kegyelmes úr? Mi jut eszébe?
– Beszélnem kell vele.
Cavois-nak tátva maradt a szája.
– Az én feleségemmel?
– Meg akarom ajándékozni, kárpótlásul a végigaludt éjszakákért.
Küldje be Souscarrières-t, Cavois, és amíg vele tárgyalok, menjen el
az asszonyért.
– De kegyelmes uram – már aludni fog…
– Keltse fel!
– Tiltakozni fog!
– Vigyen magával két testőrt.
Cavois-ból kipukkadt a nevetés.
– Hát jó, kegyelmes úr. Idehozom, de figyelmeztetem, hogy az
asszonynak fel van vágva a nyelve.
– Annál jobb. Kedvelem az ilyen nyelveket. Az udvarnál, Cavois,
nemigen akad belőlük. Az ilyenek kimondják, amit gondolnak.
– Tehát vegyem komolyan eminenciád utasítását?
– A lehető legkomolyabban, Cavois.
 A testőrkapitányon látszott, hogy még mindig tamáskodik; de azért
tisztelgés után elmasírozott.
A bíboros kihasználta az egyedüllét pillanatait, és fürgén
működésbe hozta a szekrényajtót. A túloldali ajtó alatti résben, ahová
korábban a maga levélkéjét csempészte, megtalálta a választ is, amely
ugyanolyan szűkszavú volt. Íme:
Montagne asszonynak Moret gróf, Maugiron asszonynak
Souscarrières úr a szeretője. A reménytelen szerelmes: Pisany
márki.
– Bámulatos, hogyan kapcsolódnak egymásba az események ma
este… – jegyezte meg a bíboros, és becsukta a szekrényt. – Már-már
hiszek annak a birka du Tremblay-nek: valóban létezik gondviselés.
Ekkor titkára, Charpentier nyitott be, és komornyik vagy ajtónálló
híján ő jelentette be a látogatót:
– Pierre de Bellegarde uraság, Montbrun grófja, Souscarrières
földesura.
 XIV. FEJEZET
Amelyben Cavois asszony Michel úr társa lesz

Olvasóink természetesen tisztában vannak vele, hogy az úriember,

aki címeinek ily impozáns felsorolásával adott hírt magáról, nem volt
más, mint a mi Souscarrières barátunk, akinek portréját már
könyvünk elején felvázoltuk.
A jövevény fesztelenül sétált be, és oly laza természetességgel
üdvözölte őemincenciáját, amely már-már arcátlanságnak
minősülhetett.
A bíboros kutatón nézett a háta mögé, mintha Souscarrières
kísérettel érkezett volna.
Az udvariasan csúsztatta előre fél lábát, és jobb kezében a
kalapjával, behajlította karját.
– Elnézést, kegyelmes uram, de keres valamit eminenciád?
– Az urakat keresem, Michel úr, akiket önnel együtt bejelentettek.
– Michel? – ismételte Souscarrières, értetlenséget színlelve. – Ő ki
volna, kegyelmes uram?
– Úgy tudtam, ön az, tisztelt úr.
– Ó, kegyelmes uram csalatkozik, én pedig nem hagyhatom, hogy e
súlyos tévedés foglya legyen. Én elismert fia vagyok Roger de Saint-
Larry úrnak, Bellegarde hercegének, Franciaország királyi
istállómesterének. Kiváló atyám még él, bárki érdeklődhet nála. A
Souscarrières-i birtokot magam szereztem, innen a nevem. Márkivá
Nicole lotaringiai hercegné léptetett elő, amikor nőül vettem Anne de
Rogers nemeskisasszonyt.
– Kedves Michel úr, hadd meséljem el én az életét – ajánlkozott
Richelieu. – Jobban ismerem, mint ön. Higgye el, tanulságos lesz.
– Tudom, hogy az ilyen nagy embereknek a fárasztó munkanap
után szükségük van egy kis esti kikapcsolódásra – közölte
Souscarrières. – Szerencsések azok, akik ilyenkor, akár a saját kárukra
is, felvidíthatnak egy ekkora lángelmét.
Souscarrières roppant elégedett volt ezzel a frissiben rögtönzött
bókkal, amelyet kecses meghajlással egészített ki.
– Ön teljesen félreérti a helyzetet, Michel úr – jegyezte meg a
bíboros, makacsul kitartva a megszólítás mellett. – Csöppet sem
vagyok fáradt, nincs szükségem esti kikapcsolódásra, és nem
kívánom, hogy feláldozza magát. Csupán egy ajánlatom van az ön
számára, és ezért szeretném bebizonyítani, hogy engem, a többiekkel
ellentétben, nem tévesztenek meg az ön rangja és címei, és egyedül a
személyes érdemei miatt fordulok önhöz.
Az utolsó mondat közben a bíboros felvillantotta azt a jellegzetes
többértelmű mosolyát, amelyet jókedvű pillanataira tartogatott.
– Akkor hát az a dolgom, hogy meghallgassam eminenciádat –
jegyezte meg Souscarrières, akit a beszélgetés alakulása némiképp
megingatott.
– Ön, Michel úr, ugyebár ismeri a Bourdonnais utcát – kezdte a
bíboros.
– Csak a kínaiak nem ismerik, kegyelmes uram.
– Nos, ön zsenge ifjúsága idején közeli ismeretségben volt egy
ottani derék cukrászmesterrel, a Rókatorok fogadó tulajdonosával,
aki mindenkit szívesen látott. A derék ember pompás konyhát vitt,
magam is sokszor étkeztem nála lufoni püspök koromban. Michelnek
hívták, és az a tisztesség jutott osztályrészéül, hogy önt fiának
nevezhette.
– Úgy rémlik, már közöltem eminenciáddal, hogy Bellegarde
herceg ismert el fiaként – erősködött, immár kevésbé magabiztosan,
Souscarrières földesura.
– Ez így is van – bólogatott a bíboros –, sőt el is mondom, hogyan
esett meg ez a dolog. A derék cukrásznak volt egy nagyon csinos
felesége; körül is udvarolták mindazon urak, akik a Rókatorok
fogadót látogatták. Egy szép napon aztán az asszonyka viselős lett,
majd fiúgyermeket hozott a világra – és ez a gyermek, kedves Michel
uram, ön volt. És mivel születése idején a tisztelt édesapja, vagy, ha
úgy tetszik, édesanyjának a férje még javában élt, csak az ő nevüket
viselheti. Mert ne felejtse el, tisztelt Michel úr, hogy házasságon kívül
született gyermekeiket csakis a királyok törvényesíthetik.
– Az ördögbe! – mormolta Souscarrières.
– Nézzük meg most ezt a bizonyos törvényesítést. Ön szép
fiúcskából szép fiatalemberré fejlődött, mindenben kitűnt
ügyességével, a labdaütésben felért d’Alichonnal, a kardvívásban
Fontenay-val, a kártyában pedig úgy ismerte a lapok hátát, mint senki
más. Mind e tökély birtokában elhatározta, hogy ezt a sokoldalúságot
kamatoztatni kell. Első lépésként Angliába utazott, ahol akkora
szerencsével űzte kártyamutatványait, hogy ötszázezer frankkal tért
vissza. Eddig igaz, amit elmondtam?
– Pár száz pistole-tól eltekintve igaz, kegyelmes uram.
– Ekkor kereste fel egy szép napon bizonyos Lalande nevű egyén,
aki király urunk őfelségét oktatta labdajátékra, és nagyjából a
következőket adta elő, legalábbis ez volt szónoklatának lényege:
„Ventre-saint-gris, Souscarrières úr… ” Mellesleg fogalmam sincs, mi
kifogása a Michel név ellen, amikor ez a név igazán jól hangzik. Ön
azonban úgy rühellte, hogy első keresményéből megvásárolt ezer
pistole-ért egy rozzant, düledező házat, amelyet a környék, azaz
Grosbois lakói Souscarrières-nek hívtak. Ettől kezdve aztán Michel
helyett Souscarrières földesurának nevezte magát. Elnézést a
zárójelért, de úgy gondolom, ez a betoldás hozzátartozik a
történethez.
Souscarrières meghajolt.
– Tehát a kis Lalande, ha nem idézem is szó szerint, nagyjából így
szólt: „Adta teremtette, Souscarrières úr, maga jóképű, bátor,
szellemes, otthonos minden kártyajátékban, és a szerelemben is
szerencséje van; csak a származásával van egy kis baj. Tudom, hogy a
szüleit senki sem választhatja meg, máskülönben mindenki azt
akarná, hogy a papája Franciaország pairje, a mamája pedig ülőjoggal
45
felruházott hercegnő legyen. De ha az embernek pénze van, úrrá
lehet a véletlennek ezeken az apró-cseprő botlásain.” Én, kedves
Michel úr, nem voltam jelen ezen a beszélgetésen, mégis szinte látom
magam előtt, mekkorára nyílt a szeme e bevezető hallatán. Lalande
pedig így folytatta: „Csak választania kell a nagyurak közül, akik
tisztelt édesanyjával szerelmeskedtek, lehetőleg olyat, aki nem túl
finnyás. Itt van például Bellegarde úr. Éppen közeledik a király
jubileuma; a kedves mama boldog lesz, ha ön ezt már
nemesemberként ünnepli. Elmegy hát az érdemes főrendhez, és a
szemébe mondja, hogy ön nem a cukrász fia, hanem az övé, és a
lelkiismerete tiltakozik az ellen, hogy ön egy olyan férfiútól
örököljön, aki nem az apja. Mivel Bellegarde úr emlékezete elég
bizonytalan, már azt is elfelejtette, volt-e viszonya az ön édesanyjával
vagy sem, és a felajánlott harmincezer frank fejében hajlandó lesz
elismerni önt.” Nos, nem így történt a dolog?
– Nem tagadhatom, kegyelmes uram, nagyjából így. Csak
egyvalamit hagyott ki eminenciád.
– Mi légyen az? Bár az emlékezetem frissebb, mint Bellegarde úré,
engem is megcsalhat. Ha így volna, készséggel elismerem a
mulasztást.
– Nos, az ötszázezer frankon kívül, melyet említeni méltóztatott,
mást is hoztam haza Angliából: a hordszék ötletét, melyet három év
óta próbálok szabadalmaztatni Franciaországban.
– Tévedés, kedves Michel úr, tévedés. Nem feledkeztem meg sem a
találmányról, sem a hozzám benyújtott szabadalmi kérelméről – sőt
elsősorban azért hívattam, hogy ezt megbeszéljük. De mindent a
maga idején. Egy filozófus szerint a rend a zsenialitás fele. Egyelőre
még csak a házasságánál tartunk.
– Nem lehetne ezt mellőzni, kegyelmes uram?
– Képtelenség. Hová lenne akkor a büszke márki cím, amelyet
Lotaringiai Nicole hercegné éppen házasságkötése alkalmából
adományozott? Az idő tájt önről és a nagybecsű hercegnéről számos
pletyka volt forgalomban, melyeket ön egyáltalán nem óhajtott
cáfolni, és midőn a hölgy ezelőtt fél évvel elhunyt, ön gyászruhát
csináltatott a háztartásában élő ötéves fiúcskának. Mivel azonban
mindenkinek jogában áll, hogy gyermekeit a saját ízlése szerint
öltöztesse, e tekintetben eszemben sincs önt kárhoztatni.
– Eminenciád fölötte jóságos – mondta borúsan Souscarrières.
– A lényeg az, hogy ön Lotaringiából egy Anne de Rogers nevezetű
fiatal lánnyal tért vissza, akit megszöktetett. Azt állította, hogy a
hölgy egy előkelő nagyúr leánya, pedig csak a hercegné egyik
komornája volt. Azt is mondta, hogy házasságkötése alkalmából
léptették önt elő Montbrun márkijává – no de ez az előléptetés csak
akkor lett volna érvényes, ha nem Bellegarde úrból, hanem Michel
úrból lesz márki. Mert hiszen önt mint fattyút nem lehetett
törvényesíteni, és mivel a Bellegarde névhez sem volt joga, ezen a
hamis néven márkivá sem léphetett elő.
– Eminenciád fölötte szigorú.
– Ellenkezőleg, kedves Michel úr, szelíd vagyok, mint a bárány, és
erről hamarosan ön is meggyőződhet. Az újdonsült Michelné
asszony, aki nem tudta, mekkora szerencse érte, hogy ilyen férjet
talált, hagyta, hogy Villaudry behálózza – hiszen tudja, az a Villaudry,
akinek a bátyját Miossens ölte meg. Ön megneszelte, hogy zörög a
haraszt, és az asszonyt először a Souscarrières-i csatornába akarta
dobni, de mivel alapjában véve mégsem gazember, amellett a neje
bűnösségéről sem volt még meggyőződve, elhatározta, hogy vár,
amíg bizonyosságot szerezhet. Nos, Michelné asszony egy hajfürtből
font karkötőt ajándékozott Villaudrynak, és a karkötőhöz saját kezű
levelet mellékelt – ezennel megvolt a bizonyíték, többé nem lehetett
kétsége megcsalatása felől. Így hát kivitte a hölgyet a parkba,
előhúzta tőrét, és felszólította, hogy imádkozzék. Ez nem volt üres
fenyegetőzés, mint amikor a csatornába akarta dobni; a hölgy rögtön
látta, hogy nem babra megy a játék. Az első szúrást szerencséjére
elhárította, de két ujja megsérült. Ön, amikor látta a kiserkenő vért,
megsajnálta, megkönyörült rajta, és hazaküldte Lotaringiába. Viszont
éppen azért, mert az asszonyt megkímélte, eltökélte, hogy
Villaudrynak nem irgalmaz. Az illető úr éppen misét hallgatott a
Royale téren, a minoritáknál. Ön belépett a templomba, felpofozta,
és kardot rántott. Villaudry azonban óvakodott a szentségtöréstől, és
a kardját a hüvelyében hagyta. Igaz, hogy nem nagyon akaródzott
neki megvívnia önnel. Még meg is jegyezte: „Ha már nevet szereztem
volna, egyszerűen leszúrnám, de mert még nincs tekintélyem,
kénytelen vagyok megverekedni vele.”
A templomot elhagyva ki is hívta önt, ön pedig, mintha valóban
Bellegarde herceg fia volna, és az emlékezőtehetsége is oly sérült
volna, mint az övé, megküzdött Villaudryval a Royale téren,
46 47
ugyanott, ahol Bouteville és Beuvron is összecsapott. Azt is tudom,
hogy igazi lovagként viselkedett, elfogadta ellenfele minden
kikötését, és az épp hogy megúszta hat szúrással és ugyanannyi, a
pengével arcára mért pofonnal. No de igazi lovagként viselkedett
Bouteville is, és engem ez mégsem tartott vissza attól, hogy
lecsapassam a fejét, mint ahogy ezt a sorsot szántam volna önnek is,
ha nem holmi közönséges Michel úr volna, hanem valóban Pierre de
Bellegarde-nak, Montbrun márkijának és Souscarrières földesurának
hívnák. És mert Bouteville-t is lepipálva templomban rántott kardot,
mielőtt a fejét veszik, a kezét is levágták volna. Világos, kedves
Michel úr?
– Meghiszem azt, kegyelmes uram – felelte Souscarrières. – És meg
kell mondanom, hogy életemben sem volt részem ennél élvezetesebb
beszélgetésben.
– Akkor örvendhet, mert még mindig nem vagyunk a végén. Mi
több, ön a mai napon a szegény Pisany márkival szemben
visszaesőnek bizonyult. Mi van, hát az ördög bújt magába, hogy egy
ilyen szegény pojácával verekedjék?
– Már megbocsásson, kegyelmes uram, de nem én verekedtem vele,
hanem ő verekedett énvelem.
– Hát nem volt épp elég szerencsétlen az a nyomorult márki,
amiért önnel és Moret gróffal ellentétben nem bejáratos a Cerisaie
utcába?
– Ah, tehát erről is tud eminenciád…?
– Azt tudom, hogy ha a kardja hegye meg nem akad a márki
púpjának a csúcsán, és ha nincs olyan szerencséje, hogy áldozatának
a bordái összenőttek, miáltal a fegyver úgy siklott végig rajtuk, mint
egy páncélon, nos, akkor ön úgy a falhoz szögezi, mint egy
galacsinhajtó bogarat. Lám, ilyen szép mákvirág ön, kedves Michel
úr.
– Esküszöm, kegyelmes uram, hogy eszem ágában sem volt
belekötni. Ezt Voiture és Brancas egyaránt tanúsíthatja. Csak fel
voltam hevülve, mert az Homme-Armé utcától egészen a Louvre
utcáig futottam.
Az Homme-Armé utca nevének hallatán Richelieu nagy szemeket
meresztett.
– Ő pedig azért volt felhevülve – folytatta Souscarrières –, mert egy
kocsmai verekedésbe keveredett.
Richelieu két kézzel kapott az alkalmon, amelyet Souscarrières
akaratlanul felkínált neki.
– Hogyne, tudom. A Festett Szakáll fogadóban.
– Eminenciás uram…! – kiáltott fel döbbenten Souscarrières.
Richelieu olyan kíváncsi volt a további részletekre, hogy még azt
sem bánta, ha a fantáziája tévedésekbe sodorja.
–…ahová azért ment, mert meg akart bízni egy Étienne Latil nevű
személyt, hogy szabadítsa meg szerelmi vetélytársától, Moret gróftól.
Szerencsére bérgyilkos helyett egy tisztességes gazemberbe botlott,
aki nem volt hajlandó királyi vért ontani. De tudja-e, kedves Michel
uram, hogy a templomi kardcsörtetés, a Villaudryval vívott párbaj, az
Étienne Latil megölésében való bűnrészesség és a Pisany márkival
történt összecsapás együtt négyszeres fővételre is alapot adna, ha –
ha csak két nemzedékre visszamenőleg nemes volna, nem pediglen
hatvannégy nemzedék óta polgár!
– Mindezzel sajnos tisztában vagyok, kegyelmes uram – jelentette
ki Souscarrières –, és ezennel elismerem, hogy életemet egyedül csak
eminenciád nagylelkűségének köszönhetem.
– És a saját éles eszének, kedves Michel úr.
Souscarrières a bíboros lába elé vetette magát.
– Ó, kegyelmes uram – kiáltotta –, ha az eszemet eminenciád
rendelkezésére bocsáthatnám, nem lenne a földön nálam boldogabb
ember.
– Isten mentsen attól, hogy nemet mondjak. Szükségem van ilyen
férfiakra.
– Hűséges és odaadó férfiakra, ha szabad magam így kifejeznem!
– Akiket felköttethetek azon a napon, amelyen hűségüket
megszegik.
Souscarrières összerezzent.
– Ó, engem soha nem érhet olyan csapás, hogy elfelejtsem, mivel
tartozom eminenciádnak!
– Ez az ön dolga, kedves Michel úr. Ön a kovácsa a saját
szerencséjének. Csak el ne felejtse, hogy a kötélverő viszont én
vagyok.
– Eminenciád megtisztelt azzal, hogy elismerte az eszem. Bárcsak
ezek után azt is kegyeskednék elárulni, hogy mire óhajtja használni!
– Ó, készséggel.
– Csupa fül vagyok.
– Nos, tegyük fel, hogy behozatali szabadalmat kap arra az angol
találmányra.
– A hordszékekre? – kiáltotta Souscarrières, és lelki szemei előtt
kézzelfoghatóan kirajzolódott a bíboros által neki ígért vagyon,
amelyről eddig legföljebb álmodozni mert.
– Megálljon! – józanította ki a bíboros. – Önt a szabadalomnak csak
a fele illeti. A másik felét másnak óhajtom adományozni.
 – Valakinek, aki ugyancsak az eszével szolgált rá? – kockáztatta
meg Souscarrières.
– Nem, ez esetben a hűséget jutalmazom. Azzal ritkábban
találkozhatunk.
– Eminenciád úgy dönt, ahogy jónak látja. Én a szabadalom felével
is boldog vagyok.
– Helyes. Önt illeti tehát a Párizsban működő hordszékek felének –
48
mondjuk, kétszáz darabnak – a bevétele.
– Igen, kétszáz, az kitűnő lesz, kegyelmes uram.
– Ami négyszáz hordszékvivőt jelent. Nos, tegyük fel, hogy e
négyszáz embernek is helyén van az esze: megfigyelik, hová szállítják
utasaikat, odafigyelnek beszédükre, és pontosan megjegyzik
szavaikat és úti céljaikat. Tegyük fel továbbá, hogy az egész hálózat
élén is egy eszes férfiú áll, aki nekem, de egyedül és kizárólag nekem
tesz jelentést mindenről, amit lát, amit hall, amiről tudomást szerez.
Végül tételezzük fel, hogy ennek az embernek csupán ezerkétszáz
livre jövedelme van; ezt könnyűszerrel megduplázhatja, és ha arra
vágyna, hogy immár ne a kurta Michel nevet viselje, hanem a szépen
csengő Pierre de Bellegarde, Montbrun márkija és Souscarrières
földesura nevét, én azt felelném neki: Kedves barátom, vegyen csak
fel annyi nevet, ahányat óhajt, minél többet, annál jobb. És ha felvett
neveit egyesek elvitatják, védje meg a jogcímét; de legyen nyugodt,
én soha nem fogom firtatni eredetüket.
– Eminenciád komolyan gondolja, amit mond?
– A legkomolyabban, kedves Michel uram. A Párizsban közlekedő
hordszékek felének behozatali szabadalma máris az öné, holnap
pedig a cégtársa, aki addigra már a maga részéről aláírta az üzleti
szerződést, eljuttatja önhöz az okmányt, hogy ön is ellássa
aláírásával. Nos, meg van elégedve?
– És a szerződés magában foglalja majd a kegyelmességed által
felsorolt kötelezettségeket is? – kérdezte habozva Souscarrières.
– Ó, szó sincs róla, Michel úr. Azok a kötelezettségek szigorúan
kettőnk közt maradnak. Sőt, elsőrendűen fontos, hogy senki se
szellőztesse meg őket. Még mit nem! Ha kiderülne, hogy ön az én
emberem, kútba esne az egész elképzelés. Még az sem lenne baj, ha
Monsieur vagy a királyné emberének hinnék. Ehhez csak azt kell
híresztelnie, hogy én zsarnok vagyok, hogy üldözöm a királynét, és
hogy ön nem is érti, miért tűri meg XIII. Lajos király az én igámat a
nyakán.
– Már hogy is állíthatnék ilyesmiket! – hördült fel Souscarrières.
– Ej, csak erőltesse, barátom, meglátja, később már magától is
megy! Nos hát megegyeztünk. A hordszékek divatba fognak jönni,
lesznek ellenségeik, de az udvar egykettőre lelkesedni fog értük,
végül már mindenki hordszéken közlekedik, főleg ha a magáéi
kétszemélyesek lesznek, és vastag függönyökkel látja el őket.
– Nincsenek eminenciádnak különleges utasításai számomra?
– Ó, de még mennyire, hogy vannak. Különösen a következő
hölgyeket ajánlom figyelmébe: mindenekelőtt Madame la Princesse-t,
továbbá Maria Gonzaga asszonyt, és Chevreuse, valamint Fargis
úrhölgyeket. A férfiak közül pedig vegye figyelembe Moret grófot,
Cramail grófot, Montmorency és Chevreuse uraságokat. Pisany
márkiról nem beszélek: ő, hála az ön beavatkozásának, egy ideig nem
lesz a terhemre.
– Eminenciád nyugodt lehet. És mikortól tegyem magam
hasznossá?
– A lehető leghamarabb. Egy hét múlva már beindulhat az üzlet,
feltéve persze, hogy rendelkezik némi tőkével.
– Emiatt ne aggódjék eminenciád. Mellesleg ha ekkora üzletről van
szó, pénzzavar esetén is mozgósíthatnám a megfelelő anyagi
eszközöket.
– Ha így volna, ne keressen befektetőket. Forduljon egyenesen
hozzám.
– Eminenciádhoz?
– Jól hallotta. Én talán nem vagyok érdekelt az üzletben? De
elnézést, megjött Cavois, akinek bizonyára valami mondanivalója van
számomra. Egyébként ő fogja holnap aláíratni önnel azt a kis papírt,
és mivel ő ismeri valamennyi feltételt, azokat is, amelyek szigorúan
kettőnkre tartoznak, szükség esetén ő emlékezteti önt majd rájuk. No
de szinte bizonyosra veszem, hogy ön sem feledkezik meg róluk.
Jöjjön csak, Cavois, lépjen be. Látja itt ezt az urat?
– Hogyne, kegyelmes uram – felelte Cavois, aki időközben
teljesítette a bíboros utasítását.
– Nos, ő a barátaim közé tartozik, mégpedig abba a csoportba,
amelyik este tíz és hajnali két óra között szokott felkeresni. Én, de
egyedül csak én, Michel úrnak szólítom; a világ számára ő Pierre de
Bellegarde uraság, Montbrun márkija, Souscarrières földesura.
Kedves Michel uram – a viszontlátásra.
Souscarrières a földig hajolt, és távozott. Hinni sem mert
szerencséjében. Még mindig azon rágódott, hogy vajon komolyan
beszélt-e a bíboros, avagy gúnyt űzött belőle.
Mivel azonban tudta, milyen elfoglalt ember a bíboros, végül arra a
megállapításra jutott, hogy Richelieu-nek igazán nincs ideje vele
játszadozni, tehát minden valószínűség szerint komolyan beszélt.
A bíborost eközben eltöltötte a kellemes érzés, hogy erős
szövetségest sikerült szereznie; így hát jókedve visszatért, és a tőle
telhető legnyájasabb hangon rikkantotta:
– Cavois-né asszony! Hallja, asszonyom? Fáradjon csak beljebb!
 XV. FEJEZET
Amelyben a bíboros lassacskán áttekinti sakktábláját

Alighogy a felszólítás elhangzott, huszonöt-huszonhat éves, kis

termetű, fürge és piszeorrú, takaros asszonyka lépett be, aki a bíboros
láttán az izgalomnak legcsekélyebb jelét sem mutatta. Ez abból is
kitűnt, hogy ő szólalt meg elsőnek.
– Hívatott eminenciád – mondta, feltűnően erős languedoci
kiejtéssel. – Íme, itt vagyok!
– Helyes! Pedig Cavois azt állította, hogy talán nem lesz kedve
eljönni.
– Még hogy nekem? Amikor kegyelmességed megtisztel vele, hogy
látni akar? Eszembe se jutott, hogy tiltakozzam! Ha kegyelmességed
nem hívat, magamtól is eljöttem volna.
– De Cavois asszony, az istenért… – Érződött, hogy a testőrség
kapitánya szeretne energikus lenni.
– Óbégass csak, ahogy tetszik. Őeminenciájának oka volt rá, hogy
iderendeljen. Beszélni akar velem? Hát csak beszéljen! Vagy azt
akarja, hogy én beszéljek? Nagyon szívesen!
– Helytálló mindkét feltételezés – jelentette ki a bíboros, és intett
testőrkapitányának, hogy tartózkodjon a közbeszólástól.
– Ó, kegyelmes uram, semmi szükség rá, hogy leintse! Elég, ha én
szólok rá, és hallgatni fog. Talán jelezni szeretné, hogy ő az úr a
házban?
– Bocsásson meg neki eminenciád! Nem bejáratos az udvarhoz, és…
– Hogy ő bocsásson meg nekem? Jól adod! A bíboros úrnak illenék
bocsánatot kérnie!
– Tessék? – A bíboros elnevette magát. – Énnekem?
– Hát persze! Mit gondol, keresztényi dolog két szerelmes szívet
könyörtelenül elválasztani egymástól?
 – Vagy úgy! Tehát ennyire imádja a férjecskéjét?
– Még szép! Tudja-e, hogyan ismerkedtünk össze?
– Nem, Cavois asszony, nem tudom, de mesélje el! Rendkívüli
módon érdekel.
49
– Mireille, Mireille! – nyögte Cavois, hogy észhez térítse az
asszonyt.
– Cavois, Cavois! – intette le a bíboros, utánozva a kapitány
akcentusát.
– Nos, csak hogy tudja, én egy jeles languedoci nemesúrnak vagyok
a lánya, míg Cavois-nak egy picardiai kurta nemes volt az apja.
Cavois tiltakozni akart.
50
– Ettől még én nem nézlek le, Louis. Az apám neve de Serignan
volt, és lovas tisztként szolgált Katalóniában. Magam frissen
özvegyültem meg, a férjemet Lacroix-nak hívták. Fiatalka voltam, és
mondhatom, csinoska.
– Most is az, Cavois asszony – szögezte le a bíboros.
– No hiszen! Akkor tizenhat éves voltam, ma huszonhat vagyok, és
nyolc gyereket szültem, kegyelmes uram!
– Mit hallok! Szerencsétlen ember! Nyolc gyereket csinált a
feleségének, és még panaszkodik, hogy nem hagyom magukat ágyba
bújni!
– Nocsak, férjecském, tehát panaszkodtál? – kiáltott fel Mireille. –
Hogy te milyen drága vagy! Gyere, hadd csókoljalak meg!
És anélkül, hogy a bíboros jelenlététől zavartatta volna magát, férje
nyakába ugrott, és összecsókolta.
– Cavois asszony, Cavois asszony! – nyögte, egész testében
remegve, a kapitány, mialatt a fényes jókedvre derült bíboros a hasát
fogta nevettében.
– Folytatom, kegyelmes uram! – közölte az asszonyka, véget vetve
az ölelkezésnek. – Az uram akkoriban Montmorency uraságot
szolgálta, vagyis csöppet sem volt meglepő, hogy picardiai létére
megjelent Languedocban, ahol meglátott és belém szerelmesedett.
De mert nem volt valami jómódú, nekem meg volt egy kis
pénzmagom, a csacsi ember nem mert színt vallani. Eközben
valakivel összetűzött, és a párbaj előtti napon elment a jegyzőhöz, és
végrendelkezett – méghozzá az én javamra. Hogy mit hagyott rám?
Egyszerűen mindent, amije csak volt – rám, aki még azt sem tudtam,
hogy szeret. És akkor egyszer csak felkeres a jegyző felesége, aki
történetesen jó barátnőm volt, és azt mondja: „Te még nem is tudod!
Ha Cavois úr meghal, te vagy az örökös.” „Cavois úr? Nem ismerek
ilyen nevűt.” „Kár – jegyzi meg a barátnőm –, mert igen csinos fiú.”
Mert hogy akkoriban csinos fiú volt ám, kegyelmes uram. Azóta kissé
potrohos lett, de sebaj, attól én még ugyanúgy szeretem, nem igaz,
Cavois?
– Eminenciás uram – esengett Cavois –, ugye megbocsát neki?
– Mi lenne, Cavois asszony – mondta Richelieu –, ha ennek a
nyafogó fickónak kitennénk a szűrét?
– Jaj, kegyelmes uram, azt már nem! Ahhoz túl ritkán látom. Egy
szó, mint száz, a jegyzőné elmondta, hogy az illető őrülten szerelmes
belém, és ha másnap a párbajban ott hagyja a fogát, akkor mindene
az enyém lesz. Én meg mindezt előadtam az apámnak, a fivéreimnek,
az összes barátunknak, és rávettem őket: másnap korán reggel
kapjanak lóra, és fésüljék át a környéket, hogy megakadályozzák a
párbajt. Csakhogy későn érkeznek, mert ennek az uraságnak itt
gyorsan eljár a keze, és már kétszer is megszúrta ellenfelét – őt magát
azonban az enyéim sértetlenül szállítják elém. Mire én a nyakába
ugrom. „Ha valóban szeret – mondom neki –, akkor elvesz feleségül.
Nem egészséges türtőztetni az étvágyat!” És el is vett.
– És úgy látom, többé nem is türtőztette – vélekedett a bíboros.
– Hát nem is. Mivelhogy én mondom kegyelmességednek, hogy
ennél a himpellérnél nincs is szerencsésebb fickó. A házunk minden
ügyes-bajos dolgát én intézem, neki pedig csak eminenciádat kell
szolgálnia, aminél nincs is kényelmesebb állás. Amikor hazajön –
sajnos elég ritkán –, nem győzöm becézni, férjecském így, uracskám
úgy, szépítkezem a legjobb tudásom szerint, hogy tessek neki. És
mivelhogy nem szeret kellemetlen dolgokról hallani, sosem
panaszkodom, sosem pörölök. Egyszóval tenyerére vette az Isten ezt
az én emberemet.
– Mindebből az következik, hogy Cavois-t szereti a világon a
legjobban.
– Ó, kegyelmes uram, de még mennyire!
– Jobban, mint a királyt?
– Én a királynak szívből kívánom a legjobbakat, de ha meghalna,
abba nem halnék bele. Ha pedig ez a szegény Cavois halna meg, csak
azt kívánnám, hogy vigyen magával.
– Jobban, mint a királynét?
– Őfelségét mélységesen tisztelem, de azért rossz néven veszem,
hogy francia királyné létére hadilábon áll a szüléssel. Ha valami baj
érné, hű, micsoda pácban volnánk! Emiatt, nem is tagadom,
haragszok rá.
– Jobban, mint engem?
– Meghiszem azt, hogy jobban, mint eminenciádat. Eminenciád
egyre csak keserűséget hoz rám. Hol a betegségeivel, hol azért, mert
háborúba viszi – lám, La Rochelle-nél is egy évig kellett rostokolnia
eminenciád kedvéért. Őtőle pedig csak csupán jót kapok…
– No de gondolja csak meg! – protestált Richelieu. – Ha sorban
meghalnánk mind, a király, a királyné, jómagam meg a többiek,
mihez kezdenének ketten egymagukban?
Cavois asszony a férjére nézett, és nagyot nevetett.
– Ádám és Éva is egyedül volt, kegyelmes uram, mégis tudták,
mihez kezdjenek!
Végül már a bíboros is velük nevetett.
– Eszerint tehát nyolc gyerek van a háznál? – kérdezte.
– Elnézést, kegyelmes úr, de már csak hat. Úgy tetszett az Úrnak,
hogy kettőt magához vegyen.
– Ó, ki fogja pótolni, efelől biztos vagyok.
 – Hát remélem is, nem igaz, Cavois?
– Nos, e szegény kicsiket el is kell tartani.
– Istennek hála, kegyelmes uram, semmiben sem szenvednek
hiányt.
– De ha én örökre lehunynám a szemem, azt megszenvednék.
– Az ég óvjon az ilyen szerencsétlenségtől! – kiáltotta a házaspár.
– Remélem, mind a hármunkat megóv tőle. De az elővigyázat soha
nem árt. Cavois asszony, Michel úrral, más néven Pierre de
Bellegarde-dal együtt, akit Monbrun márkinak és Souscarrières
földesurának neveznek, fele-fele arányban önnek adományozom a
51
Párizsban közlekedő hordszékek szabadalmát.
– Ó, kegyelmes uram…
– Most pedig, Cavois – folytatta Richelieu –, kísérje haza a
feleségét. De aztán ne halljak panaszt magára, mert különben egy
hétre házi őrizetbe helyezem a hálószobájukban.
– Ó, kegyelmes uram… – A házaspár a bíboros elé borult, és kezet
csókolt neki; az pedig áldón terjesztette föléjük kezét.
– Mi az ördögöt mormog eminenciád? – érdeklődött Cavois
asszony, aki nem bírta a latin nyelvet.
– Az Evangélium legszebb mondatait, amelyeket a bíborosok sajnos
nem ültethetnek át a gyakorlatba. És most menjenek!
A bíboros, magában maradva, felöltötte megszokott komolyságát.
– És most rajta! – mormolta. – Térjünk a tárgyra, és foglaljuk össze
a mai este történéseit.
Azzal előhúzta zsebéből jegyzetfüzetét, és ceruzával beírta:
Moret gr. egy hete jött meg Savojából. Montagne asszony
szeretője. A Festett Szakállban találka Fargis asszonnyal. Ő
baszknak, a nő katalánnak öltözve. Minden valószínűség szerint
leveleket hozott a két királynénak Károly Emánueltől. Étienne
Latil leszúrva, amiért nem akarta megölni Moret gr.-ot. Pisany:
Maugiron asszonynak nem kell, Souscarrières megsebzi.
A púpja menti meg.
 Souscarrières megkapja a hordszékszabadalmat, és mint világi
rendőrségem feje, ő lesz a párja du Tremblay-nek, vallási
rendőrségem fejének.
A királyné migrénre hivatkozva elmulasztja a balettet.
– Van még valami? Lássuk csak…
Most az emlékezetében kutatott.
– Megvan! – kiáltott fel. – A levél, amelyet Senelle királyi orvos
tárcájából csent el az inasa, és eladta du Tremblay-nek… A kulcsot
Rossignol már megtalálta. Nézzük csak, mi áll benne. Rossignol!
Rossignol! – hívta fennhangon a szakembert.
Sietve jött a már ismert, szemüveges emberke.
– A levél? A kulcs?
– Parancsoljon, kegyelmes uram.
– Nagyon helyes – bólintott a kardinális. – Ha elégedett leszek a
munkájával, holnapra ne húsz, hanem negyven pistole-ról állítsa ki a
számlát.
– Remélem, eminenciádnak nem lesz oka panaszra.
Rossignol távozása után Richelieu elmélyedt a levélben. íme, ez állt
benne:
Ha Jupitert elűzik az Olümposzról, Krétára menekülhet, ahol
Minósz meleg fogadtatásban részesítené. Kephalosz egészsége
azonban nem sok jót ígér. Halála esetén miért ne adhatnánk Prokriszt
nőül Jupiterhez? Azt beszélik, az Orákulum meg akar szabadulni
Prokrisztól, hogy Venust Kephalosszal házasítsa össze. Jupiter addig
is csak udvarolgasson Hébének, és tegyen úgy, mintha e szerelem
miatt súlyos viszályba keveredett volna Junóval. Fontos, hogy bármily
ravasz is vagy bármily ravasznak képzeli magát az Orákulum,
elhiggye, hogy Jupiter valóban Hébét szereti.
– És most lássuk a kulcsot.
A kulcsot Rossignol mellékelte a levélhez. Eredeti formájában
tárjuk olvasóink elé.
 Ha az álneveket behelyettesítették a valódi nevekkel, érthetővé
vált, miért tulajdonított Rossignol a levélnek akkora jelentőséget.

Ha Monsieur-t elűzik a Louvre-ból, Lotaringiába menekülhet,

ahol IV. Károly herceg meleg fogadtatásban részesítené. A király
egészsége azonban nem sok jót ígér. Halála esetén miért ne
adhatnánk a királynét nőül Monsieur-höz? Azt beszélik, a bíboros
meg akar szabadulni a királynétól, hogy Combalet asszonyt a
királlyal házasítsa össze. Monsieur addig is csak udvarolgasson
Marie de Gonzagának, és tegyen úgy, mintha e szerelem miatt
súlyos viszályba keveredett volna Medici Máriával. Fontos, hogy
bármily ravasz is vagy bármily ravasznak képzeli magát a bíboros,
elhiggye, hogy Monsieur valóban Marie de Gonzagát szereti.
A bíboros másodszorra is elolvasta a levelet, majd a győztes
sakkjátékos mosolyával jegyezte meg:
– Á, á, lassacskán áttekintem a sakktáblámat!
MÁSODIK
KÖNYV
 I. FEJEZET
Európa helyzete 1628-ban

Elbeszélésünknek ezen a pontján célszerűnek véljük, hogy Richelieu

bíboroshoz hasonlóan az olvasó is áttekinthesse a sakktábláját.
52
A fiat lux-ot mi, kétszázharminchét év távlatából, könnyebben
mondhatjuk ki, mint az ezernyi cselszövénytől övezett,
összeesküvésről összeesküvésre szökellő bíboros, aki alighogy az
egyik ármányból kikeveredett, máris belebonyolódott egy másikba.
Ha távolabbi horizontokat akart felfedezni, fátylak ereszkedtek közé
és a cél közé, és ha a szereplők érdekeit akarta feltárni, lidércfények
gátolták tisztánlátását.
Ha jelen könyv pusztán csak azok egyike volna, amelyeket egy
emlékkönyv és egy képes album között szokás kiállítani a szalonok
asztalán – hadd csodálják meg a vendégek az illusztrációkat, és
miután a budoárt elszórakoztatták, hadd nevessen vagy sírjon rajtuk
a konyha népe is –, mellőznénk néhány részletet, amely untathatja a
felületes vagy sietős olvasókat. Mivel azonban az a becsvágyunk, hogy
könyveink, ha életünkben nem is, legalább halálunk után a
könyvtárak polcaira kerüljenek, megkérjük olvasóinkat: engedjék
meg, hogy e fejezet elején áttekinthessük az európai helyzetet. A
második kötet nyitányaként szükség van erre az áttekintésre, amely
visszamenőleg az első megértéséhez is hasznos lehet.
IV. Henrik uralkodásának utolsó és Richelieu főminiszterségének
első éveiben Franciaország a nagy nemzetek közé emelkedett, sőt az
érdeklődés középpontjába került, és ha szellemi életével már addig is
túlszárnyalta a többi európai királyságot, most gazdaságával
ugyancsak az élvonalba tört.
Mutassuk be nagy vonalakban, mi volt a helyzet Európa többi
részén.
Kezdjük a nagy vallási központtal, amelynek kisugárzása egyaránt
érintette Ausztriát, Spanyolországot és Franciaországot – tehát
Rómával.
Magában Rómában világi hatalomként, a katolikus világ többi
részében pedig szellemi hatalomként egy mogorva kis
hatvanesztendős öregember uralkodik – firenzei, és olyan fösvény,
amilyen csak egy firenzei lehet. Mindenek előtt olasz, mindenek előtt
fejedelem és mindenek előtt – nagybácsi. Új és még újabb birtokokat
akar szerezni a Szentszéknek, és kincseket az unokaöcsöknek, akik
közül hárman is: Francesco és a két Antonio bíborosok, míg Taddeo,
a negyedik a pápai haderő parancsnoka. A nepotizmus étvágyát
Róma kifosztásával csillapítják. Amit nem tettek meg a barbárok,
megtették a Barberinik – írja Marforio, a pápák e catói hevületű
ostorozója. Való igaz: Matteo Barberini, akit VIII. Orbán néven
emeltek az Úr helytartójává, Szent Péter javaihoz csatolta Urbino
hercegségét, amelyről nevét kapta. Uralkodása idején felvirágzik a
Gesu53 és a propaganda: mindkettőt XV. Gergely érdemdús
unokaöccse, Ludovico őeminenciája alapította, aki Loyolai Ignác
zászlaja alatt megszervezte a Gesut, mint a földgolyó rendőrségét, és
a propagandát, mint a hódítás eszközét. Innen özönlik el a világot a
prédikátorok, akik Kínával kesztyűs kézzel, Európával annál
kegyetlenebbül bánnak. Az adott időszakban a pápa nem akar
előtérbe tolakodni; inkább diszkréten próbálja megtartani a
spanyolokat a milánói hercegségben, és megakadályozni, hogy az
osztrákok átkeljenek az Alpokon. Sürgeti Franciaországot, hogy
segítse meg Mantovát és mentse fel az ostromlott Casalét, de e célra
nem áldoz egyetlen embert, egyetlen petákot sem. Visszavonult
pillanataiban egyházi himnuszokat ír át, és anakreóni versezeteket
fabrikál. Richelieu már 1624-től átlátott rajta, és felmérte Róma
tehetetlenségét: tisztában volt azzal a tétova, vallási dicsfényét már
elvesztett politikával, amely a maga maradék anyagi erejét hol
Ausztriától, hol Spanyolországtól kölcsönözte.
Spanyolország III. Fülöp halála óta nagy szavakkal és nagyképű
gesztusokkal álcázza hanyatlását. Királyát ez idő szerint IV. Fülöpnek
hívják; Ausztriai Anna bátyja a semmittevő uralkodók közé tartozik,
aki úgy működik főminisztere, Olivares gróf és herceg bábjaként,
akár XIII. Lajos mint Richelieu bíboros-herceg kreatúrája. Csakhogy a
francia főminiszter lángelme, míg a spanyol afféle politikai
hűbelebalázs. Nyugat-Indiából, ahonnan V. Károly és II. Fülöp
birodalmába még ömlött az arany, IV. Fülöp alig ötszázezer écut
54
présel ki. Hein, az Egyesült Tartományok admirálisa, a Mexikói-
öbölben olyan gályákat hagy elsüllyedni, amelyek rakománya
tizenkétmilliós értékre becsült aranyrudakból állt. Spanyolország oly
mértékben legyengült, hogy a kis savoyai herceg, a púpos Károly
Emánuel, akit a mormoták hercegének csúfolnak, két ízben is
kezében tarthatta a pompázatos birodalom sorsát – azét a
birodalomét, ahol V. Károly büszke mondása szerint soha nem
nyugszik le a nap. Ekkorra Spanyolország immár mindenre
alkalmatlanná vált, még arra is, hogy II. Ferdinándot továbbra is
segélyezze. II. Fülöpnek, „a lángok királyának” szívéhez oly közel álló
máglyái felperzselték az előző századokban túltengő tetterőt, és
amikor III. Fülöp a mórokat elűzte, kiirtotta az idegen oltványt,
amely a nép vérét még felfrissíthette volna. Egy ízben az országnak
rablókkal kellett összefognia, hogy Velencét felégethesse: a hadsereg
parancsnoka egy Spinola nevű olasz condottiere lett. Igaz,
nagykövetéül egy Rubens nevű flamand festőt választott.
Németország a harmincéves háború kitörése, azaz 1618 óta
emberpiaccá züllött. Keleten, északon, nyugaton, valamint Európa
szívében három vagy négy bodega nyílik, ahol emberi hússal
kereskednek. Az elkeseredett férfiaknak, ha nem akarnak végezni
magukkal vagy szerzetesnek állni – a középkorban az
öngyilkosságnak ez a formája dívott –, csak át kell kelniük,
országuktól függően, a Rajnán, a Visztulán vagy a Dunán, és
megtalálják a piacot, ahol eladhatják magukat.
A keleti embervásár ura az öreg Bethlen Gábor, aki halála előtt
negyvenkét szabályszerű csatában vett részt, királynak címeztette
magát, és az ulánusok szőrös sapkájától a huszárok zekéjének lobogó
ujjáig egész sor katonai maskarát talált fel, amelyekkel a szemben álló
felek egymást próbálták rémíteni. Hadserege lesz az az iskola, ahol a
könnyűlovasság megszületik. És vajon mivel kecsegteti újoncait?
Zsolddal, rendes koszttal semmiképpen – táplálkozzanak és
tollasodjanak meg, ahogy tudnak. Ezzel szemben megajándékozza
őket a háborúnak ama válfajával, amely nem ismer törvényt,
amelyben a kimeríthetetlen esetlegesség uralkodik.
Északon a piac gazdája Gusztáv Adolf, a derék, kedélyes Gusztáv,
aki Bethlen Gáborral ellentétben fellógatja a fosztogatókat. Mint
kiváló hadvezér, a francia La Gardie tanítványa, Lengyelország
legyőzésével megszerezte Livónia és a lengyel tulajdonban lévő
Poroszország erődítményeit, és ez idő szerint azon van, hogy
összefogjon a német protestánsokkal II. Ferdinánddal, a
protestantizmus halálos ellenségével szemben. A császár adta ki a
protestánsok ellen irányuló restitúciós rendeletet, amely majdan
mintául szolgál XIV. Lajos ötven évvel később kibocsátott nantes-i
ediktumához. A korszak igazi vezető személyisége azonban Gusztáv
Adolf. A hadtudományban őt tekintik a modern háború
megteremtőjének. Coligny mogorvasága, Nassaui Vilmos, a Hallgatag
Herceg komorsága és a Hallgatag fiának, Nassaui Móricnak keserű
vadsága hiányzik belőle, derűje rendíthetetlen, a mosoly a csaták
legforróbb pillanataiban sem hagyja el ajkát. Mivel hat láb magas és
ennek megfelelően testes volt, óriáslovak kellettek alá. Kövérsége
olykor zavarta, de nemegyszer hasznát is vette. Egy akkora golyó,
amekkora Spinolát, az ösztövér genovait leterítette volna, nála úgy
betokozódott a hájba, hogy többé nem is hallatott magáról.
A nyugati piac gazdája a súlyos belső megosztottságtól szenvedő,
bizonytalankodó Hollandia volt. Ketten álltak az élén: Barneveldt és
Móric, de mindkettőtől megfosztotta magát. A szelíd, szabadság- és
még inkább békepárti Barneveldt, a tartományok pártjának feje, a
decentralizáció, következésképpen a gyengeség barátja követként
szolgált Erzsébet, IV. Henrik és I. Jakab udvarában, és ő szerezte
vissza Jakab királytól az Egyesült Tartományok számára Brille-t,
Vlissingent és Ramekant, hogy aztán mint eretnek és áruló a
vérpadon végezze. Nassaui Móric vagy tíz alkalommal mentette meg
Hollandiát, de amikor megölette Barneveldtet, minden népszerűségét
elveszítette. Amikor egy napon áthalad a gorcumi piacon, köszönti az
embereket, abban a hiszemben, hogy azok majd a levegőbe hajigálják
sapkájukat, és azt harsogják: „Éljen Nassau!” A nép azonban hallgat,
és ettől kezdve Nassaui Móricot lassan megöli a népszerűtlenség. A jó
húsban lévő férfi, e fáradhatatlan bajnok, a veszéllyel szemben
érzéketlen hadvezér, a mély álmáról híres vasgyúró fogyni kezd,
elkerüli az álom, és végül a sírba hanyatlik. Utóda az öccse, Frigyes
Henrik lesz, aki mintegy családi örökségként veszi birtokba az
embervásárt. A felhozatal szerény, újoncból kevés jelentkezik, de aki
felcsap, csupa válogatott legény: tisztességesen ruházzák és táplálják
őket, a zsoldjukat rendben megkapják, és hősiesen tartanak ki egy
stratégiai jellegű mocsári háborúban: két évig tocsognak térdig
vízben, hogy tudományos alapon blokád alatt tartsanak egy rozoga
viskót. A bátor legények vigyáznak magukra, de még jobban kíméli
őket a takarékos kormány. Ha túl vakmerőn állnak az ágyúk meg a
muskéták tüze elé, parancsnokaik azt kiáltják: „Hé, fiúk! Nehogy
elessetek! Minden ember háromezer franknyi tőkét képvisel!”
A legforgalmasabb piac azonban nem keleten, északon vagy
nyugaton, hanem Németország szívében működik, és a gazdája egy
kétes eredetű férfiú – egy rablóvezér, akiből Schiller hőst fabrikált.
Szláv-e vagy német? Senki sem tudja. Kerek feje, kék szeme szláv
eredetre, vörösesszőke haja német származásra, olajbarna bőre
cigány vérre utal. Valójában ez a cingár, sötét képű hadvezér, aki a
Wallenstein névre hallgat, Prágában született, romok, gyújtogatás,
vérengzések közepette, ezért nem tisztel se istent, se embert. Három
dologban hisz: a csillagokban, a véletlenben és a pénzben. Ahogy az
eredeti bűn megalapozta a halál világuralmát, úgy alapozza meg ő a
katona uralmát Európában. A háborúban vagyont szerzett, pártfogója
az a II. Ferdinánd volt, aki később meggyilkoltatta. A vállára
fejedelmi palástot terít, de hiányzik belőle Gusztáv derűje, és merev
arca elüt Spinola mimikájának kifejező mozgékonyságától. Nem
indítja meg és nem bőszíti fel a sikoly vagy a sírás; éppoly érzéketlen
a nők jajszavára, mint a férfiak átkaira, fenyegetőzésére, vádjaira. Vak
és süket rémalak, vagy ennél is rosszabb: megszállott játékos, aki
rájött, hogy a világ első számú hatalma a szerencsejáték. Nem bánja,
ha a katonák nem válogatnak a tétek közt, és mindent készek
kockára vetni: a férfiak életét, a nők becsületét, a népek vérét. Akinek
ostor van a kezében, az herceg, akinek kard van az oldalán, király.
Richelieu sokáig tanulmányozta ezt a démont, és egy neki szentelt
laudációban felsorolja mindama bűnöket, amelyeket nem saját
kezűleg követett el, de felelős értük. Sátáni közönyét a bíboros
jellegzetes mondattal kommentálja: „És mindezek ellenére hiányzott
belőle minden gonoszság!”
De végezzünk Németországgal. Zajlik a harmincéves háború. Első,
úgynevezett pfalzi korszaka 1623-ban ért véget. V. Frigyes pfalzi
választófejedelem, miután a császár legyőzte, elvesztette a cseh
koronát. Végéhez közeledik a második, a dán korszak – IV. Keresztély
dán király Wallensteinnel és Tillyvel birkózik –, és egy év múlva
megkezdődik a harmadik, vagyis a svéd korszak.
Térjünk át Angliára.
Anglia ugyan gazdagabb Spanyolországnál, de éppúgy
gyengélkedik. A király egyszerre hadakozik országával és hitvesével, s
ráadásul a parlamenttel is összeveszett. Végül szakít a parlamenttel
is, az asszonnyal is: az előbbit feloszlatja, az utóbbit haza akarja
küldeni nekünk.
I. Károly Franciaországi Henriettát vette feleségül, IV. Henrik
törvényes gyermekei közül az egyetlent, aki biztosan tőle származik.
Henrietta úrhölgy kis termetű, élénk, szellemes barna teremtés volt,
inkább kellemes, mint csábító, inkább csinos, mint szép, hebehurgya
és csökönyös, érzéki és kacér. Mozgalmas ifjúkor állt mögötte, és
amikor tizenhét évesen Bérulle kardinális Angliába kísérte,
példaképül a bűnbánó Magdolnát ajánlotta neki. A Franciaországot
sirató Henrietta szomorúnak és barbárnak találta Angliát, és mivel a
mi lármás, jókedvű népünkhöz szokott, szemében az angolok
rosszkedvűnek és komornak tűntek. Férjétől sem volt elragadtatva; a
civakodó, erőszakos, merev és gőgös királlyal kötött házasságot
penitenciaként élte meg. Az anyai részről dán eredetű I. Károly a
sarkköri fagyot hordozta ereiben. Mindazonáltal becsületes ember
volt. Az új királyné kis veszekedésekkel próbálta ki hatalmát, de a
békülést mindig a király kezdeményezte. Henrietta ekként többé
semmitől sem tartott, és a kis perpatvarokról áttért a viharos
összetűzésekre.
A házassággal egyidejűleg az angol udvart valósággal elárasztották
a francia katolikusok. Bérulle, aki Henrietta kíséretét vezette és
bűneit orvoslandó Magdolnát állította elé mintaképül, nem is
sejtette, mennyire gyűlölik Angliában a pápistákat. Reményeit az a
francia püspök táplálta, akinek még a gyenge Jakab engedélyezte,
hogy prédikáljon Londonban, és aki egy napon belül tizennyolcezer
katolikust bérmált; abban a hitben volt hát, hogy bármit megtehet, és
öröklési jogot követelt a gyermekeknek, még ha katolikusok is: azt
követelte, hogy tizenharmadik életévükig az anyjuk nevelje őket; azt
követelte, hogy a fiatal királynénak saját püspöke legyen; és hogy ez a
püspök papjaival együtt egyházi viseletben járhasson-kelhessen a
londoni utcákon. Mivel valamennyi követelését elfogadták, a
királynénak fogalma sem volt róla, milyen ingatag talajon lépked, I.
Károly pedig szerelmes, kedves és engedelmes feleség helyett bús
képű, száraz katolikus nőt talált a hitvesi ágyban, amelyet Henrietta
teológiai tanszékké változtatott, és a királyt nemcsak egyházi, hanem
szerelmi tekintetben is szigorú böjtökre fogta.
És a java még hátravolt. Egy szép májusi napon az ifjú királyné
Londonban barangolva püspökével, alamizsnásaival és hölgyeivel
együtt térdet hajtott a tyburni akasztófa előtt, amelyen húsz évvel
55
korábban, a lőpor-összeesküvés alkalmából, Garnet atya és jezsuitái
kiszenvedtek; vagyis a felháborodott londoniak szeme láttára
imádkozott azon hírhedt gyilkosok lelki üdvéért, akik harminchat
tonna lőporral óhajtottak úgyszólván egy füst alatt végezni a királlyal,
a miniszterekkel és a parlamenttel. A király először el sem akarta
hinni, hogy a közerkölcsöket és az államvallást ekkora gyalázat érte,
és heves dührohamot kapott; ilyenkor az ember minden mást elfelejt,
vagy ellenkezőleg, minden az eszébe jut. „Kergessék el, mint a
vadállatokat, az összes papot és némbert, aki gyilkosok bitófájánál
imádkozik! ” A királyné jajveszékelt, könnyeket ontott, püspökei és
alamizsnásai átkokat szórtak, és kiközösítéssel fenyegetőztek. A
dámák úgy siránkoztak, mint Sión rabszolgaságba hurcolt leányai,
holott szívük mélyén alig várták, hogy hazatérhessenek
Franciaországba. A királyné az ablakhoz rohant, hogy búcsút intsen
nekik, I. Károly azonban, aki éppen ekkor lépett be hozzá,
figyelmeztette, hogy az efféle skandalum távol áll az angol
erkölcsöktől. A királyné még hangosabban sivalkodott, mire I. Károly
lefogta, és el akarta húzni az ablaktól. A királyné a rácsba
kapaszkodott; Károly erőszakkal fejtette le kezét. A királyné véres
kezét az ég felé emelte, hogy Isten bosszúja lesújtson férjére, majd
elájult. Isten késlekedett a válasszal; csak azon a napon teljesítette a
kérést, amikor Henrietta, ezúttal a Whitehall ablakából,
végignézhette, amint Károly király a vérpad felé halad.
E házastársi civakodás folyományaként különböztünk össze
Angliával. A keresztény királynék brit Kékszakállként tették
feketelistára I. Károlyt, és VIII. Orbán pápa egy horzsolásra hivatkozó
kétes pletyka hatására jelentette ki a spanyol követnek: „Ha az ön ura
nem ránt kardot egy megbántott királyné védelmében, úgy se nem
katolikus, se nem lovag.” A fiatal spanyol királyné, Henrietta húga
saját kezű levelet írt Richelieu bíborosnak, amelyben lovagiasságára
hivatkozva kérte: siessen az üldözött királyné segítségére. Brüsszelből
az infánsnő és az anyakirályné egyenesen a királyhoz folyamodott,
Bérulle pedig mindenre ráduplázott. XIII. Lajos, mint minden
korlátolt ember, gyenge és hiszékeny volt; most is készséggel
elfogadta, hogy a franciák kiűzésével az ő koronáját érte sérelem.
Egyedül Richelieu-t nem lehetett az angolokra uszítani. Nos, ebből az
ügyből következett, hogy La Rochelle-nél az angolok a
protestánsokat támogatták; emiatt kellett meghalnia
Buckinghamnek, ezért sújtotta le a gyász Ausztriai Annát, és ezért
fogtak össze királynék és hercegnők Richelieu ellen.
Most pedig térjünk vissza Itáliába, ahol Monferrato és Piemont
politikai helyzetében, valamint a mantovai és a savoyai herceg
érdekellentétében magyarázatot lelhetünk azokra a levelekre,
amelyeket – mint azt magunk is láthattuk – Moret gróf kézbesített a
királynénak, az anyakirálynénak és Orléans-i Gastonnak.
Károly Emánuel savoyai herceg, akinek becsvágya fordított
arányban volt birodalma szűkös méreteivel, erőszakosan csatolta
Savoyához a saluzzói őrgrófságot. Amikor aztán Franciaországba
ment, hogy IV. Henriket meggyőzze hódítása törvényességéről, a
francia király azonban hajthatatlan maradt, a herceg csatlakozott
56
Biron összeesküvéséhez, amely nemcsak a felségárulás fogalmát
merítette ki, hanem Franciaország feldarabolásának tervével
hazaárulásban is elmarasztalható volt.
A délfrancia tartományok III. Fülöphöz kerültek volna.
Biron megkapta volna Burgundiát és Franche-Comtét, valamint egy
spanyol infánsnő kezét.
A savoyai hercegnek jutottak volna Lyonnais, Provence és
Dauphiné tartományok.
Az összeesküvést leleplezték, Biron feje a porba hullt.
IV. Henrik békén hagyta volna a savoyai herceget a maga
fészkében, ha azt Ausztria nem bujtogatja háborúra. A pénzszűkében
lévő IV. Henriket rá kellett bírni a Medici Máriával kötendő
házasságra. Henrik elszánta magát, rátette kezét a hozományra,
tönkreverte és tárgyalásra kényszerítette a savoyai herceget. Csak a
saluzzói őrgrófságot hagyta meg neki, viszont elragadta tőle az egész
Bresse-t, Bugeyt, Valromeyt, Gex vidékét, a Rhône két partját Genftől
Saint-Genixig, és végül a goitói völgy legmagasabb pontján álló
Château-Dauphint.
Château-Dauphint leszámítva Piemont Károly Emánuelé maradt.
Mostantól persze már nem trónolt lovagló ülésben az Alpok fölött;
csak a keleti lejtők voltak a tulajdonában, de a Franciaországból
Itáliába vezető hegyi utakat továbbra is ő ellenőrizte.
57
Ebből az alkalomból keresztelte el a mi szellemes béarni daliánk
Károly Emánuelt a mormoták hercegének; a név aztán rajta is ragadt.
Szinte szükségszerű volt, hogy ettől kezdve a mormoták hercege
olasz hercegnek érezze magát, és ezután már csak Itáliában akarjon
terjeszkedni.
Több sikertelen kísérlet után új alkalom kínálkozott, melyet nem
csupán kedvezőnek, de elmulaszthatatlannak is érzett.
IV. Gonzaga Francesco, Mantova és Monferrato hercege fiúutód
nélkül halt meg; Savoyai Margheritával, Károly Emánuel lányával
kötött házasságából csak egy leánygyermek született: Maria Gonzaga.
Károly Emánuel azt követelte, hogy a kislány gyámjává Monferrato
özvegyen maradt hercegnéjét tegyék meg; az volt a terve, hogy a
lányt később idősebb fiával, Viktor Amadéval házasítja össze, miáltal
Mantovát és Monferratót Piemonthoz csatolhatja. Ferdinando
Gonzaga bíboros, az elhunyt herceg fivére azonban Rómából a
helyszínre sietett, önmagát léptette elő régenssé, unokahúgát pedig
Goito várába csukatta, nehogy anyai nagybátyja kaparintsa meg.
Idővel elhunyt Ferdinando bíboros is, és Károly Emánuel reményei
újraéledtek, ám ekkor fellépett a harmadik fivér, Vincenzo Gonzaga,
és könnyűszerrel érvényesítette utódlási igényét.
 Károly Emánuel türelmesen várakozott. Úgy gondolta, a többféle
kórságtól sújtott új herceg nem lesz hosszú életű. Vincenzo valóban
ágynak esett, és Károly Emánuel ezúttal biztosra vette, hogy Mantova
és Monferrato az ölébe hullik.
Nem is sejtette, miféle vihar támad rá a nagy hegyek innenső oldala
felől.
Élt egy oldalági Gonzaga, bizonyos Lodovico, Franciaországban is,
ahol a Nevers hercege címét viselte. Fia, Charles de Nevers,
történetesen nagybácsikája volt Monferrato utolsó három
uralkodójának, így hát az ő fia, Rethel hercege unokatestvére volt
Maria Gonzagának, Mantova és Monferrato örökösnőjének.
Mármost Richelieu bíborosnak az volt az érdeke – és az ő érdeke
mindig egybeesett Franciaországéval –, hogy a mindenkor Ausztria
vagy Spanyolország felé kacsingató lombardiai hatalmasságok között
mindig akadjon valaki, aki buzgó híve a francia liliomnak. Saint-
Chamont márki, a Vincenzo Gonzaga mellett működő francia követ
megkapta a szükséges utasításokat, és Vincenzo halálos ágyán Nevers
hercegét tette meg általános örökösének.
Az örökséget atyja nevében Rethel hercege vette helytartóként
birtokába, és Maria hercegnőt sürgősen Franciaországba küldték,
ahol Catarina Gonzaga, azaz immár Catherine de Gonzague,
Longueville özvegy hercegnéje gondjaira bízták. A hölgy Orléans-
Longueville-i I. Henriknek volt a hitvese, és mint Lodovico Gonzaga
leánya, Mariát, azaz immár Marie-t az unokahúgának tudhatta.
Charles de Nevers egyik vetélytársa Cesare Gonzaga, Guastalla
hercege volt, akinek a nagyapját annak idején azzal vádolták, hogy
megmérgezte a dauphint, II. Henrik bátyját, és meggyilkolta Parma
hercegét, a hitvány Pietro Lodovico Famesét, aki III. Pál pápának volt
a fia.
A másik vetélytársat, tudniillik a savoyai herceget már ismerjük.
Ő a francia politika hatására nyomban közeledett
Spanyolországhoz és Ausztriához. A Spinola vezette osztrák hadsereg
elfoglalta Mantovát, Don Gonzalo de Córdoba pedig vállalta, hogy
58
visszahódítja a megszálló franciáktól Casalét, Nice-de-la Paille-t,
Montcalvót és a sture-i hidat.
A spanyolok Casale kivételével valóban mindent visszaszereztek, és
a savoyai herceg két hónap leforgása alatt magáénak tudhatta a Pó, a
Tanaro és a Belbo folyók közti egész területet.
Mindeközben mi, franciák La Rochelle-t ostromoltuk.
Franciaország ekkor Uxelles márki vezetésével tizenhatezer főből
álló sereget küldött Rethel herceg megsegítésére. A rosszul táplált és
zsold nélkül hagyott hadat azonban Créqui hanyagsága, jobban
mondva árulása következtében Károly Emánuel, Richelieu nagy
bosszúságára, visszaverte.
Maradt azonban Piemont szívében egy város, amely hősiesen
kitartott, és tovább lengette a francia zászlót. Ez volt Casale, amelyet
Gurron lovag személyében bátor és hűséges parancsnok védelmezett.
Richelieu ugyan határozottan kijelentette, hogy Franciaország
továbbra is kiáll Charles de Nevers jogai mellett, a savoyai herceg
azonban abban bízott, hogy XIII. Lajos előbb-utóbb cserbenhagyja
ezt a trónkövetelőt. Medici Mária ugyanis engesztelhetetlenül
gyűlölte Nevers hercegét, aki valaha visszautasította a kezét, azzal az
ürüggyel, hogy a Mediciek nem elég előkelőek a Gonzaga-családnak,
amelyből már akkor hercegek születtek, amikor a Mediciek még
nemesek sem voltak.
Mindezek ismeretében már megérthetjük, miért panaszkodott
unokahúgának a bíboros oly keserűn az őt üldöző ellenséges
indulatokra.
Az anyakirályné számos okból gyűlöli Richelieu bíborost. Az első és
legnyomósabb ok abban rejlik, hogy a bíboros a szeretője volt, de
jelenleg már nem az; hogy kezdetben vakon engedelmeskedett neki,
míg később mindenben szembeszállt vele; hogy Richelieu
Franciaország nagyságát akarja előmozdítani Ausztria rovására, míg
Medici Mária Franciaország rovására részesíti előnyben Ausztriát; és
végül, hogy Richelieu Charles de Nevers-t, akiről az anyakirályné a
már ismert régi sérelem miatt hallani sem akar, Mantova hercegévé
szeretné megtenni.
Ausztriai Anna a maga részéről azért gyűlöli Richelieu bíborost,
mert az elgáncsolta Buckinghamhez fűződő szerelmét,
megszellőztette az amiens-i kertben lejátszódott botrányos jelenetet,
elkergette mellőle segítőkész barátnőjét, Chevreuse asszonyt, és
legyőzte az angolokat, akikhez a francia királyné szíve valójában
húzott. Bár fennhangon ezt nem merte hirdetni, Ausztriai Anna
magában azzal gyanúsította a bíborost, hogy ő irányította Felton
tőrét, amikor az a szép herceget leszúrta; és azt is tudta, hogy ha
netán újabb szerelmi kalandokba bonyolódnék, Richelieu résen van,
és figyelmét a legcsekélyebb áruló jel sem kerüli el.
Ami Orléans hercegét illeti, ő azért gyűlöli Richelieu bíborost, mert
az átlát rajta; tudja, milyen becsvágyó, gyáva és rosszindulatú, tudja,
hogy alig győzi kivárni bátyja halálát, sőt arra is kész, hogy adott
esetben siettesse azt. A bíboros akadályozta meg, hogy a tanács tagja
legyen, ő vetette börtönbe nevelőjét, Ornanót, ő fejeztette le Chalais-
t, a cinkosát; és azért különösen neheztel rá, amiért a bíboros, akinek
ő az életére tört, büntetésül gazdag emberré tette és megfosztotta
becsületétől. Egyebekben Orléans-i Gaston, aki önmagán kívül senki
mást nem szeret, bátyja halála esetén csak akkor venné nőül a nála
hét évvel idősebb királynét, ha Ausztriai Anna netán gyermeket
várna.
És végül gyűlölte a bíborost a király is, mert érezte, hogy
lángelméjű főminiszterét igaz hazafiság, Franciaország iránti őszinte
szeretet hatja át, míg ő, a király csupa önzés, közöny és gyengeség.
Érezte, hogy ameddig a bíboros él, ő nem uralkodhat, ha pedig az
meghalna, belőle gyatra uralkodó válnék. De hiába próbálják
szüntelenül eltávolítani a bíborostól, XIII. Lajos újra meg újra
visszatér hozzá. A világ tanácstalan: talán bűvitalt itatott vele az
egyházfejedelem, talizmánt akasztott a nyakába, vagy az ujjára
húzott varázsgyűrűt? Nem – Richelieu vonzereje a kincstárában
rejlik, amely mindig tömve van arannyal, és mindig a király
rendelkezésére áll. XIII. Lajost Concini nyomorra, Medici Mária
nélkülözésre kárhoztatta. Pénze soha nem volt; a varázsló azonban
pálcájával megérintette a földet, és az álmélkodó király szeme láttára
megnyílt az aranybánya. Ettől fogva Lajosnak mindig volt pénze, még
olyankor is, amikor maga Richelieu pénzszűkébe került.
Abban a reményben, hogy olvasóink sakktáblája éppoly
áttekinthetővé vált, akár a bíborosé, hadd folytassuk most
elbeszélésünket ott, ahol az első rész végén abbahagytuk.
 II. FEJEZET
Gonzaga Mária

Hogy az imént megígért eredményhez jussunk, azaz ott folytassuk

elbeszélésünket, ahol az utolsó kötet végén abbahagytuk, fel kell
kérnünk olvasóinkat: szíveskedjenek velünk együtt belépni a
Rambouillet márkinééval szomszédos Longueville-palotába. A két
épület kettéosztja a Saint-Thomas-du-Louvre utcától a Saint-Niçaise
utcáig nyúló területet, azaz mindkettő a Louvre-i Szent Tamás
templom és a vakok menhelye között helyezkedik el. A különbség
annyi, hogy a Longueville-palota bejárata a Saint-Niçaise utcáról
nyílik, éppen szemközt a Tuileriákkal, míg a márkinéé, amely a
hátával támaszkodik az előbbinek, mint már mondottuk, a Saint-
Thomas-du-Louvre utca felől közelíthető meg.
Az események óta, amelyekkel elbeszélésünk eddig foglalkozott,
egy hét telt el.
Az épület, amelyben korábbi tulajdonosa, Henri de Condé herceg –
ő volt az, aki Chapelaint szobrásznak hitte – hitvesével, Madame la
Princesse-szel lakott együtt – az utóbbival Rambouillet asszony
estélyén ismerkedtünk meg –, 1612-ben vált gazdátlanná, két évvel
azután, hogy a herceg Montmorency kisasszonyt vette nőül. Ekkor
vásárolt a Neuve-Saint-Lambert utcában egy pazar palotát, és
egyszersmind át is keresztelte az utcát, amely mindmáig a Condé
utca nevet viseli. Elbeszélésünk jelen idejében, azaz 1628. december
13-án – az események ekkoriban olyan fontosságra tesznek szert,
hogy nem árt az időpontjukat is rögzíteni – a palotában, amelyet
Condé herceg elhagyott, most Longueville özvegy hercegnéje és
gyámleánya, őfensége Mária hercegnő, Gonzaga Ferenc leánya,
valamint Savoyai Margit, Károly Emánuel leánya élt. (Mária utódlása
okozott annyi gondot nemcsak Itáliában, de Ausztriában és
Spanyolországban is.)
Az 1612-ben született Gonzaga Mária tehát betöltötte tizenhatodik
életévét. A kor valamennyi történésze egyetértett abban, hogy
elragadó szépség volt, és a pontosabban fogalmazó krónikásoktól azt
is megtudhatjuk, hogy középmagas volt, tökéletes alakú, arcbőre
tompa fényű, mint a legtöbb mantovai nőé, akik ezt a környező
mocsarak kipárolgásának köszönhetik; a haja fekete, a szeme kék,
szemöldöke, szempillája bársonyos, fogai mint megannyi
gyöngyszem, az ajka korallpiros, az orra makulátlanul görögös, és
szája akkor is édes csodákat ígért, ha meg sem szólalt.
Fölösleges hangsúlyozni, milyen fontos szerep várt rá mint Rethel
herceg arájára a küszöbönálló eseményekben, hiszen a vőlegény
Charles de Nevers herceg fia és Vincent herceg örököse volt. Gonzaga
Máriának már pusztán a szépsége is a sarkcsillag delejes erejével
vonzotta volna az udvar ifjú lovagjainak tekintetét, de ugyanígy
hatott azokra az érett férfiakra is, akiket személyes súlyuk vagy
becsvágyuk a politika felé terelt.
Köztudott volt, hogy a fiatal lánynak nagy hatalmú védnöke van
Richelieu bíboros személyében, és így a bíboros kegyére pályázókat
egy okkal több késztette rá, hogy a szép Gonzaga Máriának buzgón
csapják a szelet.
Már Combalet asszony jelenléte is a bíboros oltalmának
fontosságát domborította ki, de hasonló okból kötött ki este hét
körül a Saint-Niyaise utcában, a Longueville-palota kapuja előtt a kor
számos vezető személyisége; ki kocsin jött, ki az új leleményű
hordszéken, amelynek szabadalmán Souscarrières osztozott Cavois
asszonnyal. A vendégeket érkezési sorrendben vezették be a kazettás
mennyezetű szalonba, melynek mennyezeti festményei Dunois-nak,
a fattyúnak, a Longueville-ház alapítójának hőstetteit ábrázolták,
kárpitjait homályosan világította meg a mennyezet közepéről
leereszkedő hatalmas csillár, a kandallókon és a tükörasztalokon
pedig kandeláberek szórták a fényt. Itt, ebben a szalonban várta a
vendégeket Marie hercegnő.
Monsieur le Prince az elsők közt érkezett.
Mivel ennek az uraságnak lesz bizonyos szerepe történetünkben,
mint ahogy igen jelentős – mellesleg szomorú és gyanús – szerepet
játszott a megelőző és a soron következő korszakban is, engedje meg
az olvasó, hogy megismertessük a Condék legfőbb ágának e kétes
hírű hajtásával.
Az első Condék bátor és életvidám urak voltak, míg e kései Condé
gyáva volt és borongós kedélyű. Nem röstellte kimondani, hogy „én
nyúlszívű vagyok, szent igaz, de Vendôme még nálam is pipogyább”,
és ez, ha egyáltalán vigaszra szorult, megvigasztalta.
Próbáljuk megmagyarázni ezt a változást.
Az elragadó kis Condé hercegről, akit Jarnacban ölt meg
Montesquiou, s akit, bár enyhén púpos volt, imádtak a nők, imigyen
szólt a rigmus:
E kis herceg jó alak,
Mindig énekel, kacag,
A kedvesét csak becézi,
Isten óvja, hagyja élni!
Nos, ez a Jarnacban meggyilkolt elragadó kis Condé herceg egy fiút
hagyott maga után, aki az ifjú Navarrai Henrikkel együtt a protestáns
párt vezetője lett.
Ez az ifjú, atyja méltó fiaként, a jarnaci csatában ötszáz nemesúr
élén vágtatott rohamra, jóllehet fél karja fel volt kötve, és törött
lábszárcsontja a csizmáját is átfúrta. Ő volt az, aki Szent Bertalan
napján IX. Károly felszólítására: „Mise vagy a halál!”, halált válaszolt,
míg a gyakorlatiasabb Navarrai Henrik a misét választotta.
Ő volt az utolsó a családalapító nagy Condék közül.
Mindazonáltal nem a csatatéren szerzett dicső sebesülésekbe vagy
egy másik Montesquiou ármányába halt bele: őt egész egyszerűen a
felesége mérgezte meg.
 Amikor öt hónapos távollét után megtért andelysi kastélyába,
feleségét – egy La Trémouille kisasszonyt – másállapotban találta; az
apa egy gascogne-i apród volt. A hölgy vacsorát adott hazatérése
tiszteletére, és desszertként őszibarackkal kínálta.
Két órával később a herceg halott volt.
Az apród még azon éjjel Spanyolországba menekült.
A közfelháborodás hatására a méregkeverőnőt letartóztatták.
A házasságtörésből származó fiú a börtönben született, ahol anyját
nyolc éven át tartották fogva, de bűnössége oly nyilvánvaló volt, hogy
perbe fogni nem merték. Nyolc év múltán IV. Henrik, aki nem akarta,
hogy a Condé-ház, a Bourbonok fájának e pompás ága kihaljon,
tárgyalás nélkül királyi kegyelemben részesítette az asszonyt, akit a
közvélemény már rég elmarasztalt.
Mondjuk el röviden, hogyan esett, hogy ez az Henri de Condé
herceg, e néven a második – aki Chapelaint szobrásznak hitte –,
Montmorency kisasszonyt vette nőül. Az érdekes történet rászolgál,
hogy kedvéért egy zárójelet nyissunk, még akkor is, ha a zárójelbe
foglalt szöveg kissé hosszúra sikeredik. Egyébiránt nagyon is üdvös,
ha az olvasók a regényíróktól tudnak meg olyan részleteket,
melyekről a történészek megfeledkeznek, vagy mert a történelemhez
méltatlannak ítélik őket, vagy mert alighanem nekik sincs róluk
tudomásuk.
1609-ben Medici Mária királyné balettelőadást rendezett, IV.
Henrik király azonban duzzogott, mivel az udvar legszebb dámáit
felvonultató előadásból a királyné kihagyta Jacqueline de Bueil-t,
Moret gróf anyját. A jeles táncosnők a Louvre színháztermében
próbáltak, és próbára menet IV. Henrik lakosztálya előtt haladtak el,
a király azonban, rosszkedve jeléül, nem nyitotta ki az ajtót.
Egy szép napon azonban félig nyitva hagyta – és e félig nyitott
ajtón át megpillantotta Charlotte de Montmorency kisasszonyt.
„Márpedig – mondja emlékirataiban Bassompierre – e széles égbolt
alatt nem létezett Montmorency kisasszonynál szebb, kecsesebb,
tökéletesebb.”
A király szemét úgy elkápráztatta e látomás, hogy rosszkedve
egykettőre lepkeszárnyra kapott és elszállt. Felállt a karosszékből,
ahol duzzogott, és úgy követte a leányt, mint Aeneas a felhőbe
burkolózó Venust.
Ezen a napon nézte meg először a balettet.
Volt egy pillanat, amikor a nimfának öltözött hölgyek – és bármily
könnyű napjainkban a nimfajelmez, a XVII. században még
könnyebb volt –, nos tehát, volt egy pillanat, amikor a nimfának
öltözött hölgyek egyszerre emelték fel dárdájukat úgy, mintha
meghatározott cél felé akarnák hajítani. Montmorency kisasszony
ekkor a király felé fordult, mintha őt venné célba. A király, mit sem
sejtve a rá váró veszélyről, nem öltött páncélt, és a szépséges
Charlotte oly kecsesen fenyegette meg dárdájával, hogy IV. Henrik
úgy érezte: szíven találta a fegyver. A balettben fellépett Rambouillet
asszony és Paulet kisasszony is, és mindketten ezen a napon kötöttek
szoros barátságot Montmorency kisasszonnyal, jóllehet öt-hat évvel
idősebbek voltak nála.
E naptól fogva IV. Henrik, a jó király elfeledte Jacqueline de Bueil-t;
amint az köztudott, erősen feledékeny volt. Immár csak az járt a
fejében, hogyan vehetné birtokba Montmorency kisasszonyt. Ehhez
nem is kellett más, mint a szép Charlotte-nak férjet találni – olyat, aki
négy-ötszázezer frank hozomány fejében csukva tartja a szemét, hogy
a király a magáét minél tágabbra nyithassa.
Korábban így járt el Moret grófnő esetében is: őt ahhoz a Césy
úrhoz adta, aki még az esküvő estéjén külföldi követségbe indult.
A király úgy érezte: keze ügyében van az embere.
A gyilkosságból és házasságtörésből sarjadzott fiút szemelte ki. Ha
a király esketi össze egy connétable lányával, származásának
szégyenfoltja örökre eltűnik.
Egyébként minden vele egyetértésben történt, és ő meg is ígért
mindent, amit kívántak tőle. A connétable százezer écut adott a
lánnyal, IV. Henrik félmilliót, és a második Henri de Condé, aki előző
napon még tízezer livre évjáradékot élvezett, a nász reggelén évi
ötvenezer livre birtokába jutott.
Igaz, hogy este neki is el kellett volna utaznia. Ám ő helyben
maradt.
Betartotta azonban az egyezségnek azt a pontját, miszerint a
nászéjszakát nem tölti egy szobában feleségével, és IV. Henrik, a
szegény ötvenesztendős imádó kivívta, hogy a hölgy két fáklya
között, kibontott hajjal megjelenjék az erkélyen – hadd lássa a király,
hogy egyedül van, és maga rendelkezik magával.
A király, amikor így meglátta, majd elalélt a boldogságtól.
Túl sokáig tartana, ha elkísérnők IV. Henriket a sok bolondság
útján, amelyre emez utolsó szerelem kedvéért rálépett, hogy aztán e
szerelem teljében érje utol Ravaillac gyilkos tőrdöfése – éppen akkor,
amikor a szép Paulet kisasszonynál kereste volna a bőségesen mért,
őt azonban vajmi kevéssé üdvözítő vigaszt.
A király halála után Condé uraság visszatért Franciaországba
feleségével együtt, aki még mindig Montmorency kisasszony volt, és
csak abban a három évben vált Condé asszonnyá, amelyet férje a
Bastille-ban töltött. A hercegnek a bourges-i diákok iránt táplált
közismert érdeklődése feljogosít bennünket a feltételezésre, hogy ha
nem tölt három évet a Bastille-ban, úgy a Nagy Condé és Longueville
kisasszony soha nem látta volna meg a napvilágot.
Monsieur le Prince-t főleg fukarságáról ismerték. Ha pereskedett,
és a bírákat ostromolta, egy jámbor gebén, egyetlen inas társaságában
járta a párizsi utcákat. La Marteliére, a kor híres ügyvédje, csakúgy,
mint az orvos, bizonyos napokon ingyen fogadta az ügyfeleket. A
herceg ilyenkor kereste fel.
Bár hitvány ruházatáról is ismerték, erre az estére a szokásosnál
csinosabban öltözött fel. Talán értesült róla, hogy sógora,
Montmorency herceg is jelen lesz Marie hercegnőnél, és az ő
kedvéért vágta díszbe magát; a herceg ugyanis tudtára adta, hogy ha
legközelebb királyi herceghez méltatlan öltözékben látja, úgy tesz
majd, mintha nem ismerné.
Henri de Montmorency herceg, e néven a második ugyanis
sarkított ellentéte volt Henri de Condé hercegnek, e néven a
másodiknak. A szép Charlotte fivére olyan elegáns volt, amilyen
vedlett Condé uraság, és olyan bőkezű, amilyen fösvény az utóbbi.
Egy ízben egy nemesúr a füle hallatára jelentette ki, hogy ha kétéves
futamidőre húszezer écu kölcsönt kapna, megalapozhatná vagyonát.
Mire a herceg:
– Vegye olybá, hogy megkapta.
És egy papírdarabra ceruzával ráfirkantóttá: Utalvány húszezer
écure.
Két év múlva a nemesúr valóban visszavitte neki a húszezer écut.
– Ej, uram – így a herceg –, nekem bőven elég, hogy visszahozta.
Legyen az öné, jó szívvel adom.
A herceg alaposan belebolondult a királynéba, és vetélytársával,
Bellegarde úrral kis híján elvágták egymás torkát. A királyné, aki
mindkettejükkel kokettált – habár Montmorency úr akkor még csak
harmincéves volt, Bellegarde úr viszont hatvan –, nem tudta,
melyiküket hallgassa meg. Ekkor jelent meg azonban Buckingham az
udvarnál, és kibékítette a riválisokat. Állítólag az idős és az ifjú
herceg egyaránt vérig volt sértve; legalábbis a párizsi hálószobákban
ekkoriban ezt a kuplét énekelték:

Roger csillagát
A Louvre se látja,
Úgy tartja a fáma,
Douver pásztorát
Várta a lakása,
59
Mert helyébe szállt.
A királyok, ha megházasodnak, semmivel sem látnak tisztábban,
mint a többi férj, így aztán XIII. Lajos ez alkalomból Montmorencyt
száműzte, nevezetesen Chantillyba. A herceg Medici Mária
közbenjárására nyerte vissza a király kegyét, egy hónapot ismét az
udvarnál töltött, majd languedoci kormányzóságába utazott. Itt
értesült unokafivérének, François de Montmorencynak, Bouteville
grófjának párbajáról és kivégzéséről.
Felesége, Maria Felice Orsini annak a Virginio Orsininak volt a
lánya, aki annak idején elkísérte Medici Máriát Franciaországba.
Ekként a herceg az anyakirályné unokaöccse lett, és élvezte annak
pártfogását.
Maria Orsini – aki a költő Théophile szerint olyan fehér volt, mint
a mennyei hó – olasz nőhöz illőn féltékeny természetű volt, és egyre
hevesebben gyötörte férjét, aki olyan közkedveltségnek örvendett,
hogy Tallemant des Réaux azt állította: a figyelmességeire pályázott
minden hölgy, akinek csak szemernyi érzéke volt a galantériához.
Végül a hercegi pár alkut kötött: az asszony akárhány gáláns kalandot
engedélyezett a férjnek, feltéve, hogy az részletesen beszámol róluk.
A hercegné egyik barátnője egyszer meg is jegyezte: nem érti, miért
ad férjének ennyi szabadságot, s még kevésbé érti, miért kíváncsi a
beszámolóira.
– Nos – felelte a hercegné –, én mindig lefekvés utánra tartogatom
ezeket a vallomásokat, és úgy tapasztaltam, hogy jól járok velük.
Máskülönben nem volt abban semmi meglepő, hogy e nagyon
érzéki korszak asszonyai szenvedélyre lobbanjanak egy jóképű,
harminchárom éves herceg iránt, aki Franciaország első családjából
származott, milliós vagyonnal rendelkezett, tartományi kormányzó
volt, tizenhét évesen főtengernagy, tizennyolc évesen herceg és
főrend, huszonöt évesen a Szentlélek lovagja lett, ősei között négy
connétable-t és hat marsallt tartott számon, szokott kísérete pedig
száz nemesúrból és harminc apródból állt.
Ezen az estén Montmorency herceg jobban tündökölt, mint valaha.
Amikor belépett, felé fordult minden tekintet, és nagy volt az ámulat,
amikor a herceg, Marie hercegnő üdvözlése után, Combalet
asszonyhoz járult tisztelgő kézcsókra.
A herceg, aki mélyen meggyászolta Bouteville kuzinját – ha nem is
rokoni gyöngédségből, inkább sértett büszkeségből, amiért egy
Montmorencynak nyilvánosan fejét veszik –, ezzel megtette az első
lépést a bíboros felé. Ám ez a tüntető gesztus senkit sem tévesztett
meg. Küszöbön állt a Savoya, Spanyolország és Ausztria elleni
háború, és Montmorency herceg szerette volna elvitatni Créqui úrtól
a connétable-i kardot, amelyet a nagyobb ceremóniák alkalmából
apja és nagyapja vitt a térdéhez támasztva a király előtt.
A herceg valódi szándékát a legvilágosabban – s egyszersmind
reményeiben a leginkább megsebezve – Guise herceg, azaz
Lotaringiai Károly, a Sebhelyesnek, a Szent Bertalan-éj értelmi
szerzőjének a fia ismerte fel, aki 1571-ben, azaz a nagy vérfürdő előtti
évben jött a világra. Habár szerelmi kalandjairól ismertebb volt, mint
háborús hőstetteiről – noha, ami ez utóbbiakat illeti, hősiesen vett
részt La Rochelle ostromában, és lángba borult hajóján is kitartott –,
szívesen megkaparintotta volna a connétable-i címet, vagy legalább
valamilyen vezető pozíciót a hadseregben. Ha csak egyszerű
nemesurakkal, egy Bassompierre-rel, egy Bellegarde-dal, egy Cramail-
jal vagy akár egy Schomberggel kellett volna megmérkőznie, őket
legyőzhette volna; de ha Montmorency herceg lép fel vele szemben,
csak a parancsnokhelyettességig viheti. Montmorencynak a
kálvinisták fölött aratott győzelmei – elvégre elpusztította Soubise
herceg vezette hajóhadukat, és visszavette tőlük Oléron és Ré
szigetét – még fényes származásánál is többet nyomtak a latban, és a
korszak többi hadvezére fölé emelték.
A két férfiú a szerelmi diadalok terén is versengett egymással. Bár
Guise herceg alacsony volt és pisze, apjától örökölt királyi fellépése
szerencsét hozott neki a hölgyeknél. Az utóbbiak csak egyetlen
komoly hibát találtak benne, de többségük elsiklott e hiba fölött,
olyannyira, hogy az divatba jött, sőt erénnyé vedlett át. Guise herceg,
amint azt születése időpontjából kiszámíthatjuk, már hatvanadik
életéve felé közeledett, s még IV. Henrik idejében esett meg vele az a
kaland, amely a királyt roppant módon mulattatta.
Egy este, amikor nem hivatali székében, hanem az ágyában
bitorolta az úton lévő férj, egy tanácsos helyét, az illető, noha csak
délre várták, már hajnali ötkor hazatért, s mivel kulcsa volt a házhoz,
akadálytalanul ért felesége szobájához. Mivel azonban az ajtó zárva
volt, a tanácsos kényszerűségből bekopogott, és megnevezte magát.
Az asszony, hogy minél hamarabb ajtót nyisson, és ne keveredjék
gyanúba, villámgyorsan a tanácsos ruhásszekrényébe tuszkolta a
meztelen főrendet, de arra már nem futotta az időből, hogy a széken
hagyott ruháit is utána dobja; éppen csak a csipkegallért szerelte le,
és kiürítette a zsebeit. Utána a szemét dörgölve, mintha legmélyebb
álmában zavarták volna meg, beengedte a tanácsost, abban a hitben,
hogy az majd lefekszik és elalszik, ő pedig közben kiszöktetheti
kedvesét.
A tanácsos a szobába lépve elhúzta a függönyt, hogy világosabb
legyen, és az első, amit meglátott, őkegyelmessége holmija volt.
– Nicsak – kérdezte, szemöldökét ráncolva –, kinek a ruhája ez,
angyalom?
– Egy zsibárusnő hozta, és ha illik önre, fillérekért megkaphatom.
De most feküdjön le és pihenjen, hiszen bizonyára fáradt.
– Szó sem lehet róla – így a tanácsos –, reggelre várnak a
törvényszéken. Inkább most rögtön felpróbálom…
Majd levetve elpiszkolódott holmiját, belebújik a herceg ruhájába,
és elégedetten veszi szemügyre magát a tükörben:
– Szavamra, úgy áll, mintha rám szabták volna. Fizesse ki azt az
asszonyt, angyalom, és ha ugyanebből a forrásból más holmija is
volna, okvetlen hozza el. Én már indulok is a törvényszékre.
[És így is tett. Éppen csak addig időzik, amíg íróasztalából néhány
papirost magához vesz, majd ruhája fölé húzza a talárt, és elsiet a
60
törvényszékre.]
Az asszony becsukja mögötte a hálószoba ajtaját, és kinyitja a
szekrényét.
– Ó, nagyuram – kiáltja –, hogy átfagyhatott!
– Szavamra, csöppet sem – feleli a herceg. – Idebenn megtaláltam
férje ruháit, és mialatt ő felöltötte az én rongyaimat, én az ő holmiját
vettem fel. Nos, elég csinos vagyok törvényszéki tanácsosnak?
És eközben kilép a szekrényből, tanácsosi mezben, fején a kerek
bírói sapkával.
A tanácsosné szívből kacag a sikerült csínyen. De Guise herceg
éppily mulatságosnak találta, hogy tanácsosnak öltözve járuljon a
Louvre-ba; tudniillik őt is reggelre várta kihallgatásra a király.
IV. Henrik először rá sem akart ismerni, majd félig komolyan, félig
nevetősen megtudakolta, mire való ez a maskara.
Guise herceg elmesélte kalandját. Mivel színesen mesélt, a király
jót nevetett, de sehogysem akarta elhinni a történetet.
– Ej, felség – mondá a herceg –, ha kételkedik szavamban, küldjön
egy rendőrtisztet a bíróságra, és hozassa ide a tanácsost. Akkor majd
láthatja, hogy az én holmimban parádézik.
A király, aki soha egy szórakozási lehetőséget el nem mulasztott
volna, kapott az alkalmon, és valóban megüzente a tanácsosnak,
hogy haladéktalanul látni kívánja.
Az elképedt tanácsos nem tudta, mire vélje a nagy tisztességet, és
rohanvást sietett a Louvre-ba.
A király, aki soha nem jött zavarba, ha valakivel a bolondját
járathatta, félrevonja, összehord hetet-havat, és csevegés közben
kigombolja a tanácsos talárját. Az csak hüledezik, de szólni nem mer,
mire a király nagyot kiált:
– Adta teringette, tanácsos úr, hiszen kegyelmed Guise herceg
ruháit viseli!
– Guise hercegét…? Hogyhogy? – kérdi a tanácsos, abban a hitben,
hogy a király megbolondult. – A feleségem vette egy zsibárusnőtől!
– Szavamra – mondja a király –, nem hittem volna, hogy a Guise-
ház ilyen mélyre zuhant! Hát már a családfő is odáig jutott, hogy a
régi ruháit kell eladnia? Köszönöm, tanácsos úr, hogy ezt az eddig
nem ismert tényt a tudomásomra hozta!
És elbocsátotta a derék tanácsost, akit végtelenül büszkévé tett a
tudat, hogy egy lotaringiai herceg holmiját viseli. Hazaérve mondta is
mindjárt az asszonynak:
– Tudja–e, angyalom, kinek a ruhája van rajtam?
– Hitemre, fogalmam sincs – felelte kissé idegesen a nő.
– Na, hát tudja meg: Guise herceg őkegyelmességéé – húzta ki
magát a tanácsos.
– Ki mondta ezt önnek? – kérdezte rémülten a tanácsosné.
– Maga a király! És ha ugyanennyiért a többit is megkaphatja, ne
tétovázzon!
– Jól van, barátom – felelte az asszony. – Most, hogy bírom az
engedélyét, az egész hercegi ruhatárt megveszem ezen az áron.
Guise herceg szórakozott természet volt, és egy ízben éppen ennek
köszönhette szerencséjét. Egy este, amikor sokáig kártyázott Créqui
úrnál, a hintáját pedig hazaküldte, a házigazda nem akarta, hogy
gyalog menjen haza az ő otthonától elég távol eső Guise-palotába;
elrendelte hát, hogy a saját lovát nyergeljék fel a hercegnek. Guise
herceg felül a kancára, majd gondolataiba merül, és ahelyett, hogy ő
irányítaná a lovat, hagyja, hogy az vezesse. Nos, a derék állat
megszokta, hogy ebben az időben a szeretőjéhez vigye Créqui urat;
odaszállítja hát Guise herceget is, és csak a kapu előtt áll meg. A
herceg ugyan nem ismer rá a kapura, de sejti, hogy valamilyen
kellemes élmény várja; leszáll tehát a lóról, és köpenyébe burkolózva
bezörget.
Szemrevaló szolgáló nyit ajtót, megveregeti a kancát, amely erre
nyílegyenesen az istállóba vonul, ahol már várja a szénaadagja, majd
egy lépcsőn, melynek világítása épp csak arra jó, hogy az ember ki ne
törje a nyakát, felvezeti Guise herceget egy hasonlóan homályos
szobába. Ló és lovasa ebben a házban hozzászokhatott a szívélyes
fogadtatáshoz – a herceget is tárt karokkal fogadták, ám a halk
beszéd és a félhomály kötelező volt. Guise, mint Créqui úr jó barátja,
valószínűleg átvette az utóbbi szokásait, minek következtében a
hölgy végül úgy szunnyadt el, hogy nem vette észre a tévedést.
Reggel aztán Guise herceg ideges fészkelődésére ébredt.
– Az ég szerelmére, barátom, mi baja?
A herceg, aki nemcsak szórakozott, de tapintatlan is volt, így felelt:
– Csak az, hogy már nagyon szeretném elmesélni a barátaimnak,
hogy ön, abban a hitben, hogy Créqui urasággal hál, Guise urasággal
töltötte az éjszakát.
Hibái mellett volt Guise hercegnek egy nagy erénye is: a bőkezűség.
Egy szép napon de Chevry elnök ötvenezer livre-t küldött neki, amely
összeget a herceg előző este nyerte el tőle. A küldönc Raphaël
Corbinelli volt, annak a Jean Corbinellinek az apja, akit közismerten
Madame de Sévigné tüntetett ki barátságával. Az összeg öt zsákba
volt csomagolva: négy nagyobbfajtába, amelyek tíz-tízezer ezüstlivre-
t tartalmaztak, és egy kicsibe, amely tízezer aranylivre-t rejtett.
Corbinelli át akarta számolni az összegeket, de a herceg erről
hallani sem akart, sőt a kisebbik zsák láttán, anélkül hogy a
tartalmával törődött volna, így szólt:
– Ezt tartsa meg, barátom, hálából a fáradozásáért.
Corbinelli hazamegy, kinyitja a zsákot, és meglátja a tízezer
aranylivre-t; siet hát vissza Guise herceghez.
– Nagyuram – mondja –, kegyelmed bizonyára tévedett, mert egy
zsák ezüst helyett egy zsák arannyal ajándékozott meg.
Guise herceg olyan magasra húzta ki magát, amennyire csak
alacsony termete engedte.
– Tartsa csak meg az úr. Az én családomban nem szokás
visszavenni, amit egyszer odaadtunk.
És Corbinelli megtartotta a maga tízezer frankját.
Amikor Montmorency urat bejelentették, Guise herceg az egyedül
őrá jellemző módon belekötött Grammont uraságba.
– Hadd mondjam meg, kedves barátom, hogy panaszom van önre.
 – Bizonyára nem a játék okán, herceg – felelte a megszólított. – Ön,
akár esik, akár fúj, évente majd százezer livre-rel kopaszt meg, amiért
is a feleségem felajánlotta: tízezer écu évjáradékot folyósít önnek, ha
megígéri, hogy többé nem játszik velem.
– Csakhogy én visszautasítottam az ajánlatot! Hitemre, túl sokat
veszítenék rajta! Nem, nem, egészen másról van szó.
– Ugyan miről?
– Hát nem tudja? Mivel énutánam ön a legpletykásabb férfi egész
Párizsban, egy hete a tudtára adtam, hogy Sablé asszony elhalmozott
kegyeivel. Azt hittem, az egész városban elterjeszti a hírt, és közben
magába zárta!
Grammont uraság jót nevetett.
– Féltem, hogy összeugrasztom hercegségedet Montmorency
urasággal!
– Nocsak – mondta Guise herceg. – Én azt hittem, szakítottak.
– Láthatja, hogy nem, hiszen máris civódnak.
Így is volt: a márkiné és a herceg szemlátomást hevesen
vitatkozott.
– Próbálja kideríteni, hogy min, kedves grófom – mondta Guise –,
és aztán számoljon be róla.
A gróf közelebb osont a vitázó felekhez.
– Uram, ez tűrhetetlen! – fakadt ki éppen a márkiné. – Jelentették
nekem, hogy a Louvre utolsó bálján ön visszaélt azzal, hogy betegen
feküdtem, és az udvar legszebb hölgyeivel táncolt.
– Hát mit kíván tőlem, drága márkiné? – kérdezte Montmorency.
– Hogy csak a rútakat kérje fel, uram!
Grammont gróf, aki éppen elcsípte a párbeszédet, beszámolt róla
Guise uraságnak.
– Hitemre, grófom – kurjantotta a herceg –, szerintem itt az
alkalom, hogy továbbadja Montmorencynak a titkot, melyet önre
bíztam. Csak szívességet tenne neki!
– Hitemre, azt már nem! – vágott vissza a gróf. – Ilyet még egy
férjnek sem mondanék vissza, nemhogy egy szeretőnek!
Guise felsóhajtott.
– Akkor hát én fogom közölni vele.
És meg is indult Montmorency felé, ám éppen ekkor nyílt ki a
szalon kétszárnyú ajtaja, és az ajtónálló jelentette:
– Ő királyi fensége, Orléans-i Gaston nagyuram!
A beszélgetők elnémultak, aki állt, állva maradt, aki ült, felállt, még
Marie hercegnőt is beleértve.
Combalet asszony, a bíboros bizalmasa is felállt, és még mélyebben
bókolt, mint a többiek.
– Nagyszerű! – jegyezte meg. – Most kezdődik a komédia! Nehogy
egy szót is elmulasszunk abból, ami a színpadon hallható, de főleg
arra figyeljünk, ami a kulisszák mögött történik!
 III. FEJEZET
Kezdődik a komédia

Való igaz: ez volt az első alkalom, hogy Orléans hercege

nyilvánosan, egy nagy estély keretében tiszteletét tette Gonzaga
Máriánál.
Könnyű volt felismerni, hogy öltözékét a legnagyobb gonddal
állította össze. Aranypaszománnyal szegett fehér bársonyujjasához
fényes cseresznyepiros selyemmel bélelt fehér bársonykabát társult,
térdnadrágja a béléssel megegyező színű bársonyból készült. Fehér
nemezkalapját, amelyet gyémántokkal kivert szalag és cseresznyeszín
tollak díszítettek, a kezében tartotta; fel is tűnt mindenkinek, hogy a
szalonba lépve levette fejéről. Ruházatát selyemharisnya és fényes
fehér selyemből varrott cipellő egészítette ki. Az ujjas nyílásaiból és a
harisnyakötőből elegánsan megkötött s öltözékével összhangban lévő
piros és fehér szalagok csüngtek.
Gaston nagyurat kevesen szerették, még kevesebben becsülték; mi
is elmondottuk már, mennyit ártott neki ebben a bátor, elegáns és
lovagi szellemű környezetben a Chalais-perben tanúsított
viselkedése. Nem csoda hát, hogy érkezését általános csend fogadta.
Amikor bejelentették, Marie hercegnő sokatmondó pillantást
vetett Longueville asszonyra. Napközben ő királyi fensége levélben
értesítette az előkelő özvegyet esti látogatásáról, és arra kérte: ha
mód van rá, teremtsen alkalmat egy diszkrét beszélgetésre Marie
hercegnővel, mert rendkívüli fontosságú dolgokról szeretné
tájékoztatni.
Most egy vadászdalocskát fütyörészve közeledett a hercegnő felé,
ám a jelenlévők nem ütköztek meg emez illetlenségen, mert tudták,
hogy még a királyné társaságában sem képes megtartóztatni magát a
fütyörészéstől. Marie is minden rosszallás nélkül, kecsesen nyújtotta
neki a kezét.
A herceg hosszan, erősen szorította ajkához a kis kezet, majd
udvariasan üdvözölte az özvegy Longueville hercegnét, könnyedén
meghajolt Combalet asszony előtt, s végül így szólt a jelen lévő
gavallérokhoz és dámákhoz:
– Szavamra, hölgyek-urak, melegen ajánlom figyelmükbe
Souscarrières uram új találmányát. Becsületemre mondom,
elképzelni sem lehet kényelmesebbet. Ön, hercegnő, már találkozott
vele?
– Nem, nagyuram, csak hallottam róla néhány ma esti
vendégemtől, aki ezen az alkalmatosságon érkezett.
– Valóban páratlanul kényelmes, és bár Richelieu urammal nem
vagyunk különösebb barátságban, csak üdvözölni tudom e
találmányt, melynek kiváltságát Bellegarde uraságnak adományozta.
Atyja, a főlovászmester egész életében nem talált fel hasonlót;
javasolni is fogom, hogy hivatali jövedelmét ruházzák át fiára, amiért
ekkora szolgálatot tesz nekünk. Képzeljen el, hercegnő, egy
bársonnyal bélelt, ragyogóan tiszta gyaloghintófélét, ahol a
legnagyobb kényelemben ülhetünk; ha ki akarunk látni, ott az
üvegablak, ha nem akarjuk, hogy meglássanak, elhúzhatjuk a
függönyt; van belőle egyszemélyes, és van két személyre való.
Auvergne-i legények hordozzák, akik az utas igényétől és óhajától
függően poroszkálnak, ügetnek vagy vágtatnak. A Louvre-ba menet
poroszkálást rendeltem, a Louvre-ból jövet ügetést. A legények
ütemre és szinte hangtalanul lépdelnek, mintha ringatnák az embert.
És ami a kényelem netovábbja: rossz időben az előcsarnokba jönnek
értünk, ahová a hintók ugyebár nem hatolhatnak be, és felhágó híján
a lábunk sem piszkolódhat be: amikor a széket – mert röviden csak
széknek nevezik – leteszik, a kilépő a padlóval kerül egy szintre.
Rajtam nem fog múlni, hogy divatba jöjjön. – Most Montmorency felé
biccentett: – Önnek is melegen ajánlom, herceg.
– Én már ma is ültem ilyenben – mondta mély bókkal a
megszólított –, és a legnagyobb mértékben osztom fenséged
véleményét.
Orléans-i Gaston visszafordult Guise herceghez.
– Legyen üdvözölve, rokon. Mi hír a háborúról?
– Ezt fenségedtől kellene megkérdezni. Minél közelebbről süt ránk
a nap, annál világosabb lesz minden.
– Valóban; feltéve, ha nem vakít el a fénye. Én azonban a
politikában félszemű vagyok, és ha látásom tovább romlik, meg kell
kérnem Marie hercegnőt, foglaljon részemre szobát a szomszédjában,
a vakok menhelyén.
– Ha fenséged híreket kíván hallani, nem kell sokáig várnia.
Üzenetet kaptam Isabelle de Lautrec kisasszonytól, hogy ma este, ha
a királyné körüli szolgálata véget ér, eljön közénk, és ismertet egy
levelet, amelyet édesapjától, Lautrec bárótól kapott, aki, mint azt
fenséged is tudja, jelenleg Mantovában, Rethel herceg környezetében
tartózkodik.
– És ezek a hírek nyilvánosságra hozhatók? – érdeklődött Gaston
nagyúr.
– A báró szerint igen, fenség, és ezt meg is írja a levélben.
– Cserébe én hálószobatitkokat osztok meg önökkel – jelentette be
Gaston. – Most, hogy a politikáról letettem, csak ezek érdekelnek.
– Ó, beszéljen, fenség, beszéljen! – kacarásztak a hölgyek,
Combalet asszony pedig, a szokás hatalmának foglyaként,
legyezőjével takarta el arcát.
– Fogadjunk, hogy az én rosszcsont fiamról akar beszélni! –
rikkantotta Guise.
– Eltalálta. Bizonyára hallották, hogy ruhadarabjait úgy kell
átnyújtani neki, mint egy vér szerinti hercegnek – és nyolcan vagy
tízen hajlandók is voltak erre az ostobaságra. Néhány napja azonban
tovább adta Retz abbénak, aki úgy tett, mintha meg akarná
melegíteni, és mintegy véletlenül a lángok közé ejtette. Utána pedig
vette a kalapját, meghajolt, és távozott.
 – Hitemre, jól tette! – jelentette ki Guise herceg. – Meg is
gratulálom érte, mihelyt találkozunk.
– Ha szólni mernék – kockáztatta meg Combalet asszony –,
elmesélném, hogy ennél több is van a füle mögött!
– Ó, beszéljen, asszonyom! – kérlelte Guise.
– Nos, midőn utoljára kereste fel nővérét, Saint-Pierre priorisszát
Reimsben, megebédelt vele a fogadóhelyiségben, majd fejedelemként
vonult be a zárdába, és képzeljék, ez a tizenhat éves siheder üldözőbe
vette az apácákat, majd elkapta a legszebbiket, és minden tiltakozása
ellenére megcsókolta. „De öcsém, öcsém! – jajveszékelt a priorissza. –
Hát megcsúfolja Jézus Krisztus jegyeseit?” „Eh, mit – felelte a
mihaszna –, hiszen az Úr mindenható! Ha nem volna kedvére, soha
meg nem engedné, hogy megcsókolják a jegyesét.” „Panaszt teszek a
királynénál! ” – jelentette ki a csókkal illetett, feltűnően bájos apáca.
Az apátnő megrettent, s így szólt a herceghez: „Csókolja meg ezt a
nővért is!” Jaj, ne, testvérkém, ez nagyon rút!” ,Annál inkább. Így
legalább akaratlan gyerekcsínynek tűnik majd az egész.” „Muszáj ezt,
testvérkém?” „Muszáj, mert különben a szebbik panaszt emel.” „No
jó, hát ha ennyire akarja, csókot kap a csúfság is! ” Így is lett. A rútabb
apáca kedvét lelte a csókban, és nem engedte, hogy a szépséges nővér
panaszt emeljen.
– És honnan tudja ezt, bájos özvegyem? – kérdezte Combalet
asszonytól a herceg.
– Saint-Pierre apátnő jelentést írt a nagybátyámnak, aki azonban
oly elfogult a Guise-család javára, hogy csak nevetett a histórián!
– Úgy egy hónapja találkoztam a fiatalúrral – szólt közbe Condé
herceg –, és toll helyett fél pár sárga selyemharisnyát tűzött a
kalapjára. Mit jelentsen ez az új bohóság?
– Csak azt, hogy akkor éppen az Hôtel de Bourgogne egyik
színésznőjébe, Villiers kisasszonyba volt szerelmes, aki legújabb
szerepében sárga harisnyát viselt – magyarázta Orléans hercege. –
Ifjú hercegünk Tristan l’Hermite-tel megüzente neki, hogy odáig van
a lábáért. A hölgyike ekkor levette egyik harisnyáját, és odaadta
Tristannak, mondván: „Ha Joinville uraság három napon át toll
helyett ezt a harisnyát viseli a kalapján, utána felkereshet, és kérhet,
amit csak akar.”
– És mi történt? – érdeklődött Sablé asszony.
– Csak annyi, hogy az ifjú három napon át viselte a harisnyát, és az
én Guise kuzenom, az atyja megmondhatja, hogy a negyedik napon a
fia csak délelőtt tizenegykor tért haza a Guise-palotába.
– Igazán méltó életmód egy majdani érsek részéről – vélte Sablé
asszony.
– E pillanatban – folytatta ő királyi fensége – már Pons
kisasszonyért lángol, egy nagydarab, pufók szőkeségért, aki a királyné
szolgálatában áll. A minap a hölgy hashajtót vett be, mire
hercegecskénk kinyomozta patikáriusa címét, és ugyanazt a szert
vette be, a leányzónak pedig megírta: „Senki ne mondhassa, hogy
csak kegyed purgálta magát, és én nem tisztultam ki ugyanakkor!”
– Á-á… – így a herceg. – Most már értem, miért hívta össze a
semmirekellő a Guise-palotába Párizs összes kutyaidomárját!
Képzeljék csak: hazaérek, és az udvaron töméntelen kutya nyüzsög a
legkülönfélébb jelmezekben! Háromszáznál is többen voltak, és
harminc csepűrágó dirigálta a maga falkáját. „Mit művelsz itt,
Joinville?” – kérdem. „Szórakoztatom magam, apám” – feleli a
csibész. És találják ki, miért csődítette össze ezt a népséget!
Mindegyiknek egy Lajos-aranyat ígért, ha három napon belül Párizs
háromszáz tudós kutyája egyedül Pons kisasszonynak produkálja
magát.
Orléans-i Gaston, a maga nyughatatlan természetével, elunta, hogy
a társaság ily hosszan időzzék egyetlen témánál.
– Igaz is, tisztelt hercegasszony – fordult Longueville asszonyhoz –,
mint szomszédjuk, bizonyára hallott valamit szegény Pisanyról…
Voiture tegnap elég jó híreket osztott meg velem.
– Én ma reggel érdeklődtem, és azt üzenték, hogy az orvosok már
kezeskednek a gyógyulásáért.
– Mindjárt még frissebb híreket kaphatunk – szólt közbe
Montmorency herceg. – Az imént tettem le Moret grófot a
Rambouillet-palota előtt; ő is személyesen akart tudakozódni.
– Tessék? Moret gróf? – szólalt meg Combalet asszony. – Mintha
valaki azt mondta volna, hogy Pisany őt akarta megöletni…
– Igaz – felelte a herceg –, de állítólag félreértés történt.
Ebben a pillanatban ismét nyílt az ajtó, s az ajtónálló bejelentette
az érkezőt.
– Antoine de Bourbon nagyuram, Moret grófja.
– Nicsak, itt is van már! – kiáltott fel Montmorency. – Ő sokkal
folyékonyabban meséli majd el önöknek a históriát, mint én, aki egy
hosszabb mondatot nem tudok dadogás nélkül előadni.
Mindenki a belépő Moret gróf felé fordult, elsősorban – ne is
tagadjuk – a hölgyek.
A gróf, mivel Marie hercegnőnek még nem volt bemutatva, az
ajtóban várta, hogy Montmorency az ifjú hölgyhöz vezesse. A herceg
a maga szokásos könnyed bájával tett eleget a feladatnak.
Az ifjú gróf épp ily kecsesen csókolt kezet a hercegnőnek, röviden
beszámolt neki a Mantovában látott Rethel herceg hogylétéről, majd
megcsókolta Longueville hercegné kezét is, és utána felemelte a
földről a Combalet asszony apácás mellkendőjéről leesett
virágcsokrot, amely akkor vált le, amikor a hölgy utat engedett neki.
A fiatalember formás meghajlással adta vissza a virágot, majd ennél is
mélyebben hajolt meg Orléans-i Gaston előtt, és végül szerényen
letelepedett Montmorency herceg mellé.
Miután mindenki elhelyezkedett, Gaston nagyúr a grófhoz fordult.
– Amikor belépett, kedves gróf, éppen önről folyt a szó.
– Hát olyan jelentős személyiség volnék, hogy ez az előkelő
társaság rám vesztegeti idejét?
– Milyen igaz, gróf úr! – szólalt meg egy női hang. – Hát érdemel
figyelmet az a férfi, akit azért akarnak meggyilkolni, mert Marion
Delorme nővérével van viszonya?
– Ejha – mondta a gróf–, ezt a hangot mintha ismerném! Vajon
nem az én aranyos kuzinomé?
– De bizony, Jacquelino mester! – kiáltotta Fargis asszony, és a
fiatalemberhez lépve kezet nyújtott neki.
Moret gróf megszorította a finom kacsót, majd halkan így szólt:
– Sürgősen találkoznunk kell! Szerelmes vagyok!
– Belém?
– Egy kicsit. De valaki másba annál inkább.
– Arcátlan! Hogy hívják?
– Azt nem tudom.
– Legalább csinos?
– Még nem láttam.
– Fiatal?
– Az kell hogy legyen.
– Miből gondolja?
– A hangjából, mert azt hallottam, a kezéből, mert azt
megérintettem, a leheletéből, mert azt magamba szívtam.
– Ó, kuzen, ez az átszellemült hang!
– Huszonegy éves vagyok. A hangomból az érzelmeim szólnak.
– Ó, a szép ifjúság! – sóhajtott fel Fargis asszony. – Nincs gyémánt
nála csillogóbb, és mégis milyen hamar fényét veszti…
– Kedves grófom – avatkozott közbe a herceg –, a hölgyek már
féltékenyek a kuzinjára, mert ha jól hallottam, így szólította Fargis
asszonyt. Tudni szeretnék, hogyan látogathatta meg azt az embert,
aki meg akarta öletni!
– Nos – felelte Moret gróf a rá jellemző rokonszenves
könnyedséggel –, elsősorban azért jártam ott, mivel Rambouillet
asszony is a kuzinom.
– Kinek a révén? – érdeklődött a királyi fenség, aki elsőrangú
genealógiai szakértőnek tartotta magát. – Tisztázzuk csak ezt, Moret
gróf!
 – Hát Farges kuzinom révén, akinek a férje, Fargis d’Angennes
uram, kuzenja Rambouillet asszony őkegyelmességének.
– No és Farges asszony milyen alapon a kuzinja?
– Ez – felelte Moret gróf – a kettőnk titka. Nemde, Marina kuzin?
– De bizony, Jacquelino kuzen – felelte kuncogva a hölgy.
– És mielőtt Rambouillet asszony kuzenjává váltam volna, szoros
baráti köréhez tartoztam.
– De hiszen alig láttam ott egyszer vagy kétszer! – tiltakozott
Combalet asszony.
– Mert megkért, hogy kerüljem a házát.
– Hogyhogy? Miért? – kíváncsiskodott Sablé asszony.
– Mert Chevreuse uraság féltékeny volt rám.
– Ki miatt?
– Hányan is vagyunk ebben a szalonban? Körülbelül harmincán.
Fejenként ezerrel számítva az összesen harmincezer. Ennyiért
megmondom.
– Nekem ez görögül van – panaszkodott Monsieur.
– Nos – a felesége miatt.
A gróf vallomását viharos derültség fogadta. Csak Montbazon
asszony aggódott, nehogy sógornőjéről ráterelődjék a szó. Be is
avatkozott:
– Mindez nagyon szép, de a megölése történetével még adósunk a
gróf!
61
– Ventre-saint-gris! A történet igazán egyszerű. Vajon hírbe
keverem-e Montagne asszonyt, ha elárulom, hogy a kedvese voltam?
– Nem jobban, mint Chevreuse asszonyt! – kotnyeleskedett Sablé
asszony.
– Nos hát szegény Pisany azt hitte, hogy engem Maugiron asszony
boldogít kegyeivel. Mármost az uraságot termetének bizonyos
fogyatékossága érzékennyé, tükrének igazmondása ingerlékennyé
tette. Ahelyett, hogy párbajra hívott volna, holott ez esetben
nagylelkű lettem volna vele, egy bérgyilkosra bízta a leszámolást. Ám
a zsivány történetesen tisztességes volt, és nemet mondott. De
szegény Pisanynak valóban nincs szerencséje. Meg akarta ölni a
bérgyilkost, de elhibázta. Utána Souscarrières-t akarta megölni, az
viszont nem hibázott. Nos, ennyi történt.
– Korántsem! – makacskodott Monsieur. – Még mindig nem
tudjuk, miért tett látogatást annál az embernél, aki orgyilkost akart
bérelni ön ellen.
– Hogy miért? Hát mert ő nem jöhetett el énhozzám. Én jólelkű
ember vagyok, fenség. Úgy gondoltam, ez a szegény Pisany talán azt
hiszi, hogy haragszom rá, és a végén még rémálmai lesznek.
Felkerestem hát, hogy megszorítsam a kezét, és tudtára adtam: ha a
jövőben neki vagy bárki másnak panasza lesz rám, hát csak hívjon ki
nyugodtan. Egyszerű nemesember vagyok, és ha valakit
megsértettem, nincs jogom megtagadni a jóvátételt. Legföljebb
vigyázni fogok, hogy senkit meg ne sértsek.
Az ifjú oly szelíden s egyszersmind oly határozottan szögezte le
mindezt, hogy az ajkán kivirágzó nyílt, őszinte mosolyt elismerő
moraj fogadta.
Alig ért mondókája végére, amikor ismét kinyílt az ajtó két szárnya.
– Isabelle de Lautrec kisasszony – jelentette az ajtónálló.
Amikor a hölgy belépett, háta mögött felsejlett a királyi palota
libériájába öltözött inas, aki idáig kísérte.
A kisasszony láttán Moret gróf szívében valami különös vonzalom
ébredt, és tett egy lépést, hogy közeledjék felé.
Lautrec kisasszony elpirult, aztán kecsesen Marie hercegnő elé
járult, és tiszteletteljesen bókolt annak karosszéke előtt.
– Hercegnő – mondta –, őfelsége elengedett, hogy levelet hozzak
fenségednek édesapámtól, aki jó híreket tudat önnel. Az engedéllyel
élve íme tisztelettel lábához helyezem ezt a levelet.
Moret gróf már a kisasszony első szavai hallatán összerezzent,
majd erősen megmarkolta Fargis asszony kezét.
– Ah – mormolta –, ez ő, ez ő! A hölgy, akit szeretek!
 IV. FEJEZET
Isabelle és Marina

Moret gróf, anélkül hogy ismerte vagy akár csak a nevét tudta volna,
a fiatalság bámulatos ösztönével, amely az érzelmeket az
érzékszerveknél csalhatatlanabbá teszi, előre tudta, milyen hibátlan
szépség Isabelle de Lautrec, bárha szépsége merőben más, mint
Marie hercegnőé.
Marie hercegnő barna volt és kék szemű; Isabelle de Lautrec szőke,
de szeme, szempillája, szemöldöke fekete. Ragyogó fehér és
áttetszően finom bőre oly gyöngéd volt, mint a rózsa szirma, kissé
hosszú nyaka oly bájosan hajlott meg, mint Perugino és pályakezdő
tanítványa, Raffaello nőalakjaié. Hosszú, finom, fehér kezét mintha
Leonardo da Vinci Vaskereskedőnéje kacsójáról mintázták volna.
Uszályos ruhája eltakarta ugyan a lábát, de légiesen karcsú, rugalmas
alakja sejtette, hogy a láb, a kézzel összhangban, finom ívű és kecses
lehet.
Amikor meghajolt a hercegnő előtt, az magához ölelte, és
homlokon csókolta.
– Ments’ Isten – mondta –, hogy házunk egyik leghűségesebb
szolgájának leányát hajlongani hagyjam, éppen amikor jó híreket
hoz. Hadd kérdezzem meg barátunk kedves leányát: atyjaura csak
nekem szánta híreit, vagy megoszthatom őket azokkal, akik közel
állnak hozzánk?
– Az utóiratból, úrnőm, ön is láthatja, hogy La Saludie uram,
őfelsége követe engedélyével Itáliában feltétlenül terjesztendők a
szóban forgó hírek, fenséged pedig Franciaországban is közzéteheti
őket.
Marie hercegnő kérdő pillantást vetett Combalet asszonyra, aki alig
észrevehető biccentéssel erősítette meg a szép hírnök szavait.
 Marie előbb magában olvasta el a levelet. Eközben a leány, aki
addig csak a hercegnőről vett tudomást, és a szalonban nyüzsgő
huszonöt-harminc vendég legföljebb délibábként lebegett előtte,
megfordult, és nagy bátran végigpásztázta tekintetével az
egybegyűlteket.
Amikor Moret grófhoz ért, és pillantásuk találkozott, egyszerre
gyúlt ki bennük és pattant át a másikra az ifjú szívekben honos
elektromos szikra.
Isabelle elsápadt, és a hercegnő karosszékében keresett támaszt.
Felindultsága láttán Moret gróf fülébe mintegy az ég angyalainak
kórusa muzsikált: dicsértessék az Úr!
Az ajtónálló elárulta a nevét: a leány tehát az illusztris ősi Lautrec
család sarja, amely dinasztiát történelmi érdemei már-már egy sorba
emelik a királyi vérből származó hercegekkel.
Ez a lány még senkit sem szeretett. Ha Moret gróf eddig csak
reménykedett ebben, most már meg is esküdött volna rá.
Eközben Marie hercegnő a levél végére ért.
– Uraim – szólalt meg –, íme a hírek, melyekről az én kedves
Isabelle-em atyja tájékoztat. Átutazóban Mantován beszélt La Saludie
urammal, őfelségének az itáliai hatalmakhoz küldött rendkívüli
követével. La Saludie uramat megbízták, hogy tájékoztassa mind a
mantovai herceget, mind a velencei szenátust La Rochelle
bevételéről; továbbá feladatául szabták, hogy tudassa: Franciaország
kész megvédeni Casalét, és visszahelyezni Charles de Nevers herceget
a maga országaiba. Követünk Torinón átutaztában tárgyalt Károly
Emánuellel, Savoya hercegével is, és sógora, a francia király, valamint
a bíboros nevében felszólította, hagyjon fel monferratói
vállalkozásával. Felhatalmazták, hogy kárpótlás fejében ajánlja fel
Savoya hercegének szuverén tulajdonként Trino városát, ezerkétszáz
écu évi járadékkal. Ugyanilyen utasításokat kapott de Bautru uram,
aki Spanyolországba, és Charnacé uram, aki Ausztriába indult.
– Eddig helyes – jelentette ki Monsieur. – Csak abban bízom, hogy
a bíboros nem fog összeboronálni minket a protestánsokkal.
– Tudja, mit mondok? – fakadt ki Monsieur le Prince. – Ha csak
ezen az áron lehetne német földön marasztalni Wallensteint és a
martalócait, én a protestáns szövetséget sem ellenezném.
– Nicsak, nicsak! – mondta kajánul Orléans-i Gaston. – Megszólalt
a hugenotta vér!
Condé herceg elnevette magát.
– Eleddig azt hittem, fenséged ereiben ugyanannyi hugenotta vér
csörgedez, mint az enyéimben. Navarrai Henrik és Condé Henrik
között csak egy különbség van: az elsőnek a mise királyi koronát
termett, a másiknak pedig felkopott az álla.
– Ez most nem számít, urak; inkább a fontos hírekkel
foglalkozzunk! – szólalt meg Montmorency herceg. – Tudja-e valaki,
melyik tábornokunkra bízzák az Itáliába küldendő sereg
parancsnokságát?
– Még nem – felelte Monsieur –, de fölöttébb valószínű, herceg
uram, hogy a bíboros, aki egymillióért vásárolta meg kegyelmedtől a
tengernagyi címet, hogy ő irányíthassa La Rochelle ostromát, nem
sajnálna nemhogy egy-, de szükség esetén még kétmilliót sem az
itáliai hadjárat parancsnoki tisztségéért.
– Ismerje el, fenség – jegyezte meg Combalet asszony –, hogy ha ezt
a hadjáratot is úgy vezetné, ahogy La Rochelle ostromát, nem
panaszkodhatna sem a király, sem Franciaország. Azok pedig, akik
inkább zsebre vágnák azt a milliót, a nyomába sem érnének.
Gaston az ajkába harapott. Azok után, hogy háborús kiadásai
fejében ötszázezer frankot vett fel, La Rochelle ostrománál a színét se
látták.
– Remélem, fenség – tüsténkedett Guise herceg –, ez alkalommal
nem mulasztja el, hogy éljen jogaival.
– Ha ott leszek – felelte a királyi herceg –, ön is ott lesz, rokon.
Montpensier kisasszony révén épp elég sokat kaptam a Guise-
családtól ahhoz, hogy a legnagyobb örömmel adjam hálám tanújelét.
– Majd Montmorencyhoz lépett: – Ugyanezt mondhatom önnek is,
kedves hercegem, és ez az alkalom annál kívánatosabb számomra,
mivel ekként jóvá tehetem az önt ért igazságtalanságokat. Atyja
trófeái között ott a connétable-i kard is, amely véleményem szerint
nem húzná le a fiú kezét sem. Csak egyet ne feledjen, kedves herceg:
ha így lesz, szívbéli tetszéssel látnám az oldalán az én igen kedves
fivéremet, Moret grófot. Örvendenék, ha ily jeles mester oldalán esne
át a tűzkeresztségen.
Moret gróf meghajolt. A herceg pedig, akinek becsvágyát
kellemesen legyezte Gaston elismerése, így szólt:
– Fenséged szavai nem homokba íródtak, és ha eljő az alkalom,
láthatja majd, milyen mélyen vésődtek emlékezetembe.
Ekkor egy oldalajtón az ajtónálló lépett be, és súgott valamit az
özvegy Longueville hercegnének, aki már ki is suhant ugyanazon az
ajtón.
A férfiak Monsieur köré sereglettek. Most, hogy a háború
bizonyossá vált – mert hiszen a savoyai nem fog belenyugodni Casale
felmentésébe, a spanyolok nem nyelhetik le Monferrato
visszahódítását, és Ferdinánd nem engedheti, hogy Nevers herceg
berendezkedjék Mantovában –, Orléans hercegének személye komoly
jelentőségre tett szert. A vállalkozás nélküle nem mehet végbe, és a
hadseregben játszott kiemelkedő szerepénél fogva módjában lesz,
hogy előkelő parancsnoki posztokat osztogasson.
Néhány másodperc múlva visszatért az ajtónálló, és halkan
jelentett valamit Marie hercegnőnek, aki sietve követte az özvegy
hercegasszonyt.
A közelében álló Combalet asszony fülét megütötte a „Vautier”
név, és összerezzent, hiszen – emlékezzünk csak! – Vautier az
anyakirályné titkos megbízottja volt.
Öt perc elteltével az ajtónálló magát Gaston nagyurat kérte fel,
hogy csatlakozzék a két hercegi hölgyhöz. Orléans hercege így
köszönt el a körülötte állóktól:
 – Uraim, ne feledjék, hogy egyelőre semmi és senki vagyok, hogy
nincs más becsvágyam, mint lovagként szolgálni Marie hercegnőt, és
hogy jelen helyzetemben senkinek sem ígértem semmit!
Ezután, kalpagját a fejébe nyomva, kezét szokása szerint ujjasa
zsebébe süllyesztve, táncos léptekkel eltávozott.
Alighogy eltűnt, Moret gróf kihasználta az általános csodálkozást,
amelyet Longueville hercegné, Marie hercegnő és ő királyi fensége
egymást követő távozása keltett, odalépett Isabelle de Lautrec elé, és
mélyen meghajolva így szólt a pironkodó, megilletődött leányhoz:
– Legyen meggyőződve, kisasszonyom, hogy él a világon egy
ember, aki azon éjjel, midőn látatlanban is látta kegyedet,
megesküdött, hogy életre-halálra az öné lesz, és aki ma este, miután
valóban meglátta, megújítja esküjét. Ezt az embert Moret grófnak
hívják.
És anélkül, hogy bevárta volna a még vörösebbre gyűlt és még
zavarodottabb hajadon válaszát, tiszteletteljesen meghajolt előtte, és
távozott.
A sötét folyosóról a kor szokása szerint rosszul megvilágított
előszobába érve Moret grófba egyszer csak belekarolt valaki, majd
egy rózsaszín selyemmel bélelt fekete főkötő alól forró lehelet súrolta
arcát, egy hang pedig szelíd szemrehányással így szólt:
– Szegény Marinát tehát feláldozták…
A gróf ráismert a hangra, de még inkább Fargis asszony forró
leheletére, amely már a Festett Szakáll fogadóban is meglegyintette.
– Moret grófot valóban elvesztette – felelte, és közelebb hajolt a
62
lehelethez, amely mintha magának Venus Astarténak az ajkáról
szállt volna el –, de…
– De? Nos, halljuk! – A hölgy lábujjhegyre emelkedett, s így a
fiatalember a sötétben is látta, hogyan csillog a szeme fekete
gyémántként a főkötő keretében, hogyan villog gyöngysorként a foga.
– De Jacquelino az övé marad, s ha ezzel beéri…
– Be fogja érni – válaszolta a varázslónő; és a fiatalember máris az
ajkán érezhette annak a szerelemnek harapós édességét, amelyet a
minden érzelemnek nevet adó ókor Erósznak keresztelt.
Antoine de Bourbon megtántorodott az erein végigfutó kéjes
remegéstől, amely minden csepp vérét a szíve felé kergette. Szemét
lehunyva, száját kinyitva, fejét hátrahajtva dőlt a falnak, sóhajtása
jajszónak is beillett, ám a szép Marina kihúzta karjából a karját, és
könnyedén, mint Venus madárkája, egy gyaloghintóba ugrott.
– A Louvre-ba! – adta ki az utasítást.
– Hitemre – szólt Moret gróf, elszakadva a faltól, amelybe mintha
belenőtt volna –, éljen Franciaország, a szerelem hazája, ahol nincs
hiány változatosságban! Alig két hete, hogy megjöttem, és máris
három nő tart fogva, noha valójában csak egyiküket szeretem.
Ventre-saint-gris, nem hiába vagyok IV. Henrik fia! És ha három
helyett kétszer három szerelmem lenne is, mindben igyekeznék
helytállni!
Kábultan, ittasan botorkált ki a lépcsőfeljáratra, szólította
hordszékvivőit, helyet foglalt a maga székében, és háromszoros
szerelmi kötelékéről ábrándozva a Montmorency-palotába vitette
magát.
 V. FEJEZET
Amelyben Gaston őfensége is eljátssza
a maga IX. Károlyhoz méltó kis komédiáját

Amikor Longueville hercegné, Marie hercegnő és Gaston őfensége is

egyazon ajtónálló hívására, egyazon ajtón át eltávozott, a társaság
gyanította, hogy rendkívüli eseményről lehet szó, és vagy tapintatból,
vagy mert a tizenegy órát jelző harangszó hazatérésre intett, néhány
percen belül szétszéledt.
Combalet asszony a többiekkel együtt távozni készült, ám az
ajtónálló, mintha őt leste volna a már említett sötét folyosón, halkan
így szólt hozzá:
– A hercegné igen hálás lenne, ha távozása előtt beszélhetne önnel.
– És már ki is nyitotta a hölgy előtt egy magányos várakozásra éppen
megfelelő kis budoár ajtaját.
Combalet asszony nem tévedett, amikor úgy vélte, Vautier nevét
hallja.
Vautier azért kereste fel Longueville hercegnét, hogy
figyelmeztesse: az anyakirályné fájlalná, ha Orléans-i Gaston, aki már
kétszer vagy háromszor tiszteletét tette Gonzaga Mária hercegnőnél,
sűrűn és rendszeresen megismételné látogatását.
Longueville hercegné pedig azért kérette magához unokahúgát,
hogy tolmácsolja neki az anyakirályné üzenetét.
A becsületes és nyílt természetű Marie hercegnő rögtön azt
javasolta: kérjenek magyarázatot magától Orléans hercegétől. Vautier
távozni akart, de a hercegi hölgyek ragaszkodtak hozzá, hogy
maradjon, és személyesen, mégpedig ugyanazokkal a szavakkal adja
át az üzenetet a király öccsének.
Hogy a herceg is elhagyta a szalont: tudjuk már. Az ajtónállót
követve lépett be a helyiségbe, ahol már hárman várták.
Vautier láttán valódi vagy színlelt csodálkozást mutatott, majd a
maga kemény tekintetével vette szemügyre.
– Mit keres itt az úr – kérdezte –, és ki küldte?
Vautier nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy az anyakirályné
csak tetteti a haragot, hiszen vele együtt olvasta el a savoyai herceg
tanácsát, amelyet Medici Mária rögtön meg is fogadott; de nem
tudta, mi a szerepe Gastonnak ama feltételezett ellentétben, amely a
külvilág előtt anyát és fiát szembefordította egymással.
– Fenség – felelte –, én csupán felséges édesanyjának szerény
szolgája vagyok, tehát az a kötelességem, hogy végrehajtsam
parancsait. Az ő utasítására járultam Longueville hercegné és Marie
hercegnő elé, hogy megkérjem őket: ne kedvezzenek egy olyan
szerelemnek, amely nincs tetszésére sem a királynak, sem az
anyakirálynénak.
– Hallhatta fenséged – szólalt meg az özvegy hercegné. – Ha a
felségek óhaja ilyen formában nyilvánul meg, az már váddal ér fel.
Elvárjuk tehát fenségedtől, mint első alattvalótól, hogy pontosan
tájékoztassa a királyné őfelségét látogatásainak okáról és céljáról.
– Vautier úr – jelentette ki a herceg azon a fenségesen gőgös
hangon, amelyet adott alkalmakkor, sőt újabban alkalomtól
függetlenül is használt –, ön jó ismerője minden jelentős
eseménynek, amely a század eleje óta a francia udvarnál lejátszódott
– tehát születésem éve és napja bizonyára nem titok ön előtt.
– Isten őrizzen attól, nagyuram. Fenséged 1608. április 25-én jött a
világra.
– Nos, uram, ma 1628. december 13-át írjuk, tehát ez idő szerint
húsz éves, hét hónapos és tizenkilenc napos vagyok. Ennek
megfelelően hét évvel, hét hónappal és tizenkilenc nappal ezelőtt
kiszabadultam a női gyámság alól. Mi több: első ízben akaratom
ellenére házasítottak meg. Elég gazdag vagyok, hogy a feleségemet,
ha szegény volna, gazdaggá tegyem; elég előkelő, hogy felemeljem, ha
alacsony sorból származna; és mivel a család másodszülötteihez nem
fűződik államérdek, az a szándékom, hogy másodszorra a kedvem
szerint nősüljek.
– Fenség – nyilatkoztatta ki Longueville hercegné, unokahúga sűrű
bólogatásától kísérve ön már csak ránk való tekintettel sem
követelheti, hogy Vautier úr ezt a választ továbbítsa felséges
édesanyjához!
– Vautier úr, ha úgy óhajtja, bátran mondhatja, hogy a válasszal
adós maradtam, és ez esetben a Louvre-ba visszatérve magam fejtem
ki álláspontomat anyám őfelségének.
Azzal intett Vautier-nak, hogy távozhat. Az lehajtott fejjel
engedelmeskedett.
– Fenséges úr… – kezdte volna Longueville hercegné, Gaston
azonban a szavába vágott:
– Asszonyom, én Marie hercegnőt már hónapok óta, sőt amióta
csak megláttam, szeretem. Fölöttébb valószínű, hogy a kettőjük iránti
tisztelet okán nem kockáztattam volna meg ezt a vallomást
huszonegyedik évem betöltése előtt, hiszen, Istennek hála, a
hercegnő alig múlt tizenhat éves, tehát bőven van ideje várni. Mivel
azonban egyfelől anyám rosszindulata el akar választani tőle,
másfelől pedig a politika azt kívánja, hogy a leány, akit szeretek, egy
semmi kis itáliai hercegecskéhez menjen nőül, azt mondom hát
őfenségének: hölgyem, pirospozsgás arcom nem alkalmazkodik a
galanterie legújabb szabályaihoz, vagyis nem nyomhatom az ágyat,
nem ájuldozhatok, és nem ölthetek halálsápadt arcszínt – de ettől
még nem szeretem önt kevésbé. Önnek kell tehát fontolóra vennie
ajánlatomat, mivel tudja meg: szívemet ajánlva a kezem ajánlom fel.
Válasszon hát Rethel herceg és köztem, Mantova és Párizs, egy olasz
hercegecske és a francia király öccse között.
– Ó, fenség – sóhajtott fel Longueville hercegné –, ha ön szabadon
cselekedhetne, mint akármelyik nemesúr, és nem függne a
királynétól, a bíborostól, a királytól…
 – A királytól, asszonyom? Függök tőle, ez igaz. De az én dolgom,
hogy megszerezzem hozzájárulását ehhez a frigyhez, és az eredmény
felől nincs kétségem. Ami pedig a bíborost meg a királynét illeti –
nos, úgy lehet, nemsokára ők függenek majd tőlem.
– Hogy érti ezt fenséged? – érdeklődött mindkét hölgy.
– Ó, hát mindjárt megértik önök is – erősködött Gaston, fitogtatva
őszinteségét. – Bátyám, XIII. Lajos tizenhárom éve házasember, és
mivel ennyi idő alatt sem született gyermeke, most már nem is fog.
Egészségével önök is tisztában vannak, vagyis tudják, hogy nincs
messze a nap, amelyen rám örökíti a francia trónt.
– Fenséged szerint tehát királyi fivérének közeli halála eldöntött
tény? – kérdezte Longueville asszony.
Marie hercegnő nem szólalt meg, de nagy figyelemmel itta
Monsieur szavait. Minthogy a szíve érintetlen volt, a tudatában
szabadon csírázott ki a becsvágy.
– Bouvard már lemondott róla, asszonyom; csak azt csodálja, hogy
még él. És e tekintetben az előjelek is ugyanerre vallanak.
– Miféle előjelek? – érdeklődött Longueville hercegné; Marie
érdeklődése pedig megkettőződött.
– Anyám kikérte Itália első számú asztrológusának, Fabroninak a
véleményét, és ő azt válaszolta, hogy Lajos király 1630-ban mond
majd búcsút e világnak, még mielőtt a nap megjárta volna a Rák
jegyét – azaz Fabroni még másfél évet ad neki. És ugyanezt állította
előttem és személyzetem több tagja előtt egy Duval nevű
orvosdoktor. Igaz, hogy az utóbbi pórul járt jövendölésével: amikor a
bíboros tudomására jutott, hogy elkészítette a király horoszkópját,
titokban lefogatta és gályarabságra ítélte, a régi római törvények
értelmében, amelyek tiltják a fejedelmek várható élettartamának
kiszámítását. Nos, asszonyom – anyám mindezzel tisztában van.
Anyám, csakúgy, mint a királyné és jómagam, várja idősebb fia
halálát. S amilyen nyomással volt a bátyámra, amikor az nősülni
akart, ugyanúgy óhajt az én életembe is beleszólni: nekem egy
toscanai hercegnőt szán, csak hogy az neki legyen hálás a
koronájáért. De ez – istenemre mondom – nem fog bekövetkezni! Én
kegyedet szeretem, és hacsak nem táplál irányomban leküzdhetetlen
ellenszenvet, a feleségem lesz.
Az özvegy hercegnének azonban újabb kétségei támadtak.
– Tud-e róla fenséged, mi Richelieu bíboros véleménye erről a
házasságról?
– Ne aggódjon a bíboros miatt; vele nem lesz gond.
– Ha kérdezhetem: miért nem?
– Ebben bizony szükség lesz az önök segítségére is – vallotta be
Orléans hercege.
– Mit kellene tennünk?
– Soissons grófnak ugyebár elege van a száműzetésből?
– Mélységesen el van keseredve, de e tekintetben a bíboros úr
hajthatatlan.
– És ha nőül venné az unokahúgát?
– Combalet asszonyt? – nézett össze a két hölgy.
– A bíboros – folytatta Gaston – mindenre hajlandó lenne, ha
rokonságba kerülhetne a királyi házzal.
A hölgyek ismét összenéztek.
– Komolyan beszél fenséged? – kérdezte Longueville hercegné.
– A lehető legkomolyabban.
– Mert ez esetben szóba hoznám a dolgot a lányom előtt, akinek
szavára a fivére sokat ad.
– Tegyen így, asszonyom – bólintott a herceg, majd Marie
hercegnőhöz fordult. – Mindez azonban, úrnőm, csak hiú ábránd, ha
ebben az összeesküvésben szíve nem lesz szívem cinkosa.
– Fenséged tudja, hogy én jegyben járok Rethel herceggel –
jelentette ki Marie hercegnő. – Személy szerint semmit sem tehetek
az engem béklyózó s nyelvemnek hallgatást parancsoló kötelék ellen,
de ha eljő a nap, mely e köteléket eltépi, és beszédem felszabadítja,
fenségednek nem lesz oka zokon venni válaszomat.
 A hercegnő bókot csapott és távozni akart, Gaston azonban
megragadta és szenvedélyes csókkal illette kezét.
– Ó, úrnőm, kegyed a világ legboldogabb emberévé tett, és nem
vagyok hajlandó kételkedni ama terv sikerében, amelytől jövőm s
egész üdvöm függ!
És mialatt Marie hercegnő az egyik ajtón távozott, Gaston a
másikon rontott ki, oly hevesen, mintha a kinti levegő hűvösségével
akarná csillapítani szenvedélyét.
Longueville hercegnének ekkor eszébe jutott, hogy maradásra
kérte Combalet asszonyt, és belökött egy ajtót, amely, mivel nyitva
volt, azonnal engedett. Kis híja volt azonban, hogy fel nem sikoltott:
az ügyetlen ajtónálló olyan helyiségbe kalauzolta a bíboros
unokahúgát, amely szomszédos volt az Orléans hercegével folytatott
eszmecsere helyszínével.
– Asszonyom – szólalt meg az özvegy hercegné –, mivel tudom,
hogy a bíboros őeminenciájában barátunkat és védelmezőnket
tisztelhetem, úgy rendeztem, hogy ön legalább a vége felé fültanúja
legyen egy, az anyakirálynéval támadt nézeteltérésünk tisztázásának.
A nézeteltérést az a két-három látogatás váltotta ki, amellyel Orléans
hercege ő királyi fensége megtisztelt bennünket.
– Köszönöm, drága hercegné – válaszolta a megszólított –, és
higgye el, nagyra értékelem, hogy figyelmességében kinyittatta az
ajtót, nehogy beszélgetésük egyetlen szaváról is lemaradjak.
– Remélem – mondta némileg tétován a hercegné –, mindent
hallott, ami önt is érinti? Eltekintve a megtiszteltetéstől, hogy
unokahúgomat Orléans hercegnéjének, a király nővérének, sőt talán
királynénak is tudhassam, boldogan fogadnám önt, asszonyom, a
családunkban. És abban a nem várt esetben, ha erre szükség
mutatkoznék, Longueville asszony és jómagam élni fogunk a Soissons
grófra való befolyásunkkal.
– Köszönöm, asszonyom – felelte Combalet asszony –, és nagyra
értékelem a megtiszteltetést, amelyet egy vér szerinti királyi
herceggel kötendő házasság részemre tartogatna. Ám midőn az
özvegyi ruhát felöltöttem, két fogadalmat tettem: először is, hogy
soha többé nem megyek férjhez, továbbá, hogy mindenestül
nagybátyámnak szentelem magam. Szándékomban áll, asszonyom,
hogy mindkét fogadalmat betartsam, és higgye el, egyedül azt
sajnálnám, ha Monsieur elképzelése miattam hiúsulna meg.
És miután bókolt Longueville hercegné előtt, ajkán a legbájosabb
és egyszersmind a legnyugodtabb mosollyal vett búcsút a becsvágyó
özvegytől, aki nem fogta fel, hogy létezhet eskü, amelyet nem foszlat
semmivé a leendő Soissons grófnét megillető fejedelmi rang kilátása.
 VI. FEJEZET
Éva és a kígyó

Ugye emlékszünk még Fargis asszony utasítására: „A Louvre-ba!” A

hordszékvivők a parancsnak megfelelően tették le a dámát a
királyhoz csakúgy, mint a királynéhoz vezető szolgálati lépcső előtt,
amelyet a díszlépcső bezárásával egyidejűleg, vagyis este tízkor
nyitottak meg.
Fargis asszony ezen az estén kezdte meg a királyné melletti
egyhetes szolgálatát. Ausztriai Anna nagyon kedvelte, éppúgy, ahogy
mindmáig Chevreuse hercegnéhez is ragaszkodott; az utóbbira
azonban, aki számos meggondolatlansággal hívta fel magára a
figyelmet, a király és a bíboros gyanakvó szemmel néztek. XIII. Lajos,
aki, gyermekkorát is beleértve, talán ha tízszer nevetett életében,
ellenszenvvel viseltetett az örökké nevetős kedvű hölgy iránt.
Amikor, mint azt már említettük, Chevreuse hercegnét száműzetésbe
küldték, Fargis asszony lépett a helyébe, aki még szabadosabb
felfogású volt, mint elődje, amellett csinos, szenvedélyes és vakmerő
– igazán alkalmas rá, hogy példájával a királynét is könnyelműségre
csábítsa. Kiválasztásának nem is remélt szerencséjét elsősorban férje
pozíciójának köszönhette: Fargis d’Angennes uraság Rambouillet
márkiné unokafivére és Franciaország madridi követe volt. Felesége
érvényesülését azonban az is elősegítette, hogy három évet a Saint-
Jacques utcai karmeliták között töltött; itt barátkozott össze
Combalet asszonnyal, aki aztán beajánlotta a bíborosnak.
A királyné már türelmetlenül várta. A vállalkozó szellemű fejedelmi
hölgy, aki még mindig siratta Buckinghamet, ha nem is új
kalandokra, de legalább új érzelmekre vágyott. A huszonhat éves
fiatalasszony szíve, amelyre férje még csak igényt sem tartott, valódi
szenvedélyek híján szerelmi pótlékokkal is beérte volna, és akár a
tornyok tetejére helyezett eolhárfa, minden kósza szellőre sebzett
sikollyal, vidám kiáltással vagy legtöbbször bizonytalan rezgéssel
válaszolt.
Múltjánál a jövője sem volt sokkal derűsebb. Mint házastárssal,
még mindig azzal a XIII. Lajossal járt a legjobban, aki királynak
mogorva, házigazdának búvalbélelt, férjnek tökéletesen érzéketlen
volt. Ha valóban bekövetkeznék közelinek jósolt halála, amelyre már
mindenki felkészült és számított, Ausztriai Anna legföljebb abban
reménykedhetne, hogy Monsieur-höz mehet nőül; ám a nála hét
évvel fiatalabb trónutód nem is leplezte, hogy csak azért venné
feleségül, mert attól fél, hogy az asszony, akár kétségbeesésből, akár
szerelemből olyan megoldáshoz folyamodna, amely egyszer s
mindenkorra megfosztaná Gastont a trónra lépés lehetőségétől, őt,
Ausztriai Annát pedig régensnővé emelné.
Ekként a királyné előtt a király halálának esetére mindössze három
út rajzolódott ki: vagy férjhez megy Orléans hercegéhez, vagy
régensnő lesz, avagy szégyenteljesen visszakullog Spanyolországba.
Bánatosan és elmélázva kuporgott hát a hálószobája melletti kis
kamrában, ahová csak legbizalmasabb híveinek és szolgálattevő
udvarhölgyeinek volt bejárása. Olvasott, de csak a szemével, nem a
lelkével. Mirabel uram, a spanyol követ ajándékozta meg Guilhem de
Castro új tragikomédiájával, amelynek címe Cid ifjúsága volt.
Ekkor az ajtón való kaparászásról ráismert Fargis asszonyra:
messzire hajította a könyvet, amely néhány év múlva oly nagy
hatással lesz majd életére, és vidáman kiáltotta:
– Szabad!
Fargis asszony, a szíves invitáláson felbuzdulva, nem belépett,
inkább berontott a szobácskába, majd térdre hullott Ausztriai Anna
előtt, és olyan szenvedélyes csókkal illette annak híresen szép kezét,
hogy a királynénak mosolyognia kellett.
– Tudod-e, szép barátném, hogy néha nőnek öltözött szerelmes
ifjút képzelek a helyedbe, és kiszínezem magamnak, hogy ha majd
megbizonyosodsz baráti érzelmeimről, egyszer csak igaz valódban
fogsz megmutatkozni!
A hölgy tüzes szemmel nézett Ausztriai Anna szemébe; fogát
összepréselte, ajka félig kinyílt, és ideges remegéssel csókolgatta a
királyné kezét.
– És ha így lenne, szépséges úrnőm, legkegyesebb királyném – nagy
csalódás lenne ez felségednek?
– Ó, de még mennyire! Hiszen nem tehetnék mást, mint hogy
csöngetek és kiebrudaltatlak! Legnagyobb fájdalmamra soha többé
nem láthatnálak viszont, pedig csak Chevreuse meg te tudjátok
elterelni sötét gondolataimat.
– Istenem, mily kegyetlen és természetellenes dolog az erény! Csak
az az eredménye, hogy elválasztja egymástól a szerető szíveket… Én
azt mondom: a magamfajta elnéző teremtések sokkal közelebb állnak
Isten eredeti szándékaihoz, mint a képmutató álszentek, akiknek
nyakán a legcsekélyebb bók hallatán is felborzolódik a szőr.
– Tudod-e, Fargis, hogy már nyolc napja nem láttalak?
– Nyolc napja? Édes királyném, én nyolc évszázadnak éreztem!
– És mit műveltél e nyolcszáz év alatt?
– Semmi okosat, drága felség. Úgy rémlik, szerelmes voltam.
– Csak rémlik?
– Igen.
– Istenem, micsoda bolondokat beszélsz! Jobb lenne, ha már első
szavad hallatán betapasztanám a szádat!
– Próbálja csak meg, felség. Szíves fogadtatásra számíthat.
Anna nevetve csúsztatta kezét Fargis asszony szájára, s az, még
mindig térden állva, szenvedélyesen csókolt bele a királyné
tenyerébe.
– Ne csókolj így, aranyom, mert felmegy a lázam. És kibe vagy
szerelmes?
– Egy álomba.
– Hogyhogy?
 – Úgy bizony, egy álomba. Hiszen a mi korunkban, a Vendôme-ok,
a Condék, a Grammont-ok, a Courtauvaux-k, a Baradasok századában
az ember csak álmában találkozhat egy huszonkét éves ifjúval, aki
szép, előkelő és szerelmes.
– Tebeléd?
– Talán igen. De szeretni mást szeret.
– Nem tévedtem, Fargis, te megbolondultál. Egy szót sem értek
mindebből.
– Azt elhiszem. Elvégre felséged valóságos apáca.
– És akkor te mi vagy? Talán nem a karmelitáktól jöttél?
– De igen. Combalet asszonnyal együtt.
– És azt mondod, egy álomba vagy szerelmes?
– Igen. Sőt felséged ismeri is ezt az álmot.
– Én?
– És ha e bűn miatt elkárhozom, felséged miatt jutok pokolra.
– Ó, szegény barátném, azért egy kis részed neked is volt benne.
– Hát felséged szerint nem elragadó?
– Kiről beszélsz?
– A mi kis hírnökünkről. Moret grófról.
– Ejha! Nos, ő valóban érdemdús nemesúrfi, és igazi lovagnak
látszik.
– Ó, én kedves királyném, ha IV. Henrik minden fia ilyen volna,
lefogadnám, hogy a francia trón nem szűkölködnék örökösökben!
– Az örökösökről jut eszembe – mondta eltűnődve a királyné –,
meg kell mutatnom neked a levelet, melyet a gróf átadott. A bátyám,
IV. Fülöp írta, és olyasmit tanácsol, ami nem világos számomra.
– No majd én elmagyarázom! Kevés olyan dolog van, amit ne
értenék.
– Te kis Szibilla! – A királyné mosolya elárulta, hogy szemernyi
kétsége sincs udvarhölgyének elmeéle felől.
Szokott könnyedségével készült felállni.
– Nem kímélhetném meg felségedet a fáradságtól? – kérdezte
Fargis asszony.
– Nem, kedvesem, mert csak én tudom kinyitni a titkos fiókot,
ahová a levelet rejtettem.
A kis íróasztalhoz lépett, és úgy húzta ki a fiókot, mintha semmi
titka nem volna. Ezután derült ki, hogy a fióknak külön rugóra járó
kettős feneke van; innen került elő a gróf által átadott küldemény
másolata, amely – ha még emlékszünk rá – Don Gonzalo de Córdoba
szabadon olvasható levelén kívül egy, kizárólag a királynénak szóló
üzenetet is tartalmazott.
Ezt a papírt hozta vissza a királyné, és újra letelepedett a díványra,
ahol ült.
– Gyere, ülj ide mellém – mutatott helyet az udvarhölgynek.
– Tessék? Ugyanarra a bútordarabra üljek, mint felséged?
– Hát persze. Halkan kell beszélnünk.
Fargis asszony a királyné kezében lévő papírlapra pillantott.
– Csupa fül vagyok – mondta. – Mi áll ebben a három vagy négy
sorban?
– Semmi. Fivérem azt tanácsolja, hogy nyújtsam minél hosszabbra
férjed spanyolországi tartózkodását.
– És ezt nevezi felséged semmiségnek? Hiszen ez létfontosságú!
Úgy bizony, Fargis uramnak a lehető legtovább kell
Spanyolországban időznie. Tíz évig, húsz évig, az örökkévalóságig! Ó,
micsoda bölcs tanács! És most lássuk a másikat. Esküszöm, ha az
elsővel felér, akkor felségednek maga Salamon király a tanácsadója!
Gyorsan, gyorsan, hadd hallom!
A királyné szelíden vállat vont.
– Hát még akkor sem vagy hajlandó megkomolyodni, ha súlyos
dolgok forognak kockán? Nos, lássuk, mit ír fivérem, IV. Fülöp.
– Tehát ez az, ami felséged számára nem egészen világos…
– Sőt, Fargis, egy árva szót sem értek belőle – jelentette ki Ausztriai
Anna, hibátlanul mímelve a teljes ártatlanságot.
– Hadd hallom!
 – „Kedves húgom – olvasta a szöveget a királyné –, jó barátunk,
Fargis úr révén értesültem a tervről, amely XIII. Lajos király
elhunytának esetére házasságot javasol Ön, valamint a király öccse és
utóda, Orléans-i Gaston között.”
– Ocsmány egy terv – vetette közbe Fargis asszony. – Az egyik
tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
– Várd ki a végét! – szólt a királyné, és folytatta a felolvasást. –
„Még előnyösebb lenne azonban, ha Ön e haláleset bekövetkeztekor
gyermeket várna.”
– Hát igen – mormolta Fargis asszony. – Semmi kétség: az lenne a
legjobb!
Ausztriai Annán látszott, hogy megpróbál a levél soraiból valami
rejtett értelmet kibogarászni.
– „A francia királynéknak van férjükkel szemben egy komoly
előnyük: nélkülük is képesek dauphint foganni, míg ők nélkülük nem
nemzhetnek trónörököst.”
– És ez volna az, amiből felséged egy kukkot sem ért?
– Vagy legalábbis, drága barátném, nem tartom
keresztülvihetőnek…
Fargis asszony égnek emelte szemét.
– Micsoda szerencsétlenség – rebegte –, hogy ebben a helyzetben,
amikor nemcsak egy nagy királyné boldogsága a tét, hanem egy nagy
nép üdve is, egy túl tisztességes asszonnyal van dolgunk!
– Ez meg mit jelentsen?
– Megmondom. Ha ön az amiens-i kertben, amikor olyan férfival
állt szemben, aki felségedet az életénél is jobban szerette, és ezt be is
bizonyította, hiszen életét áldozta önért – nos, ha ön akkor nem
Laporte-ot vagy Putange-ot hívja, hanem senkit sem hív, és azt teszi,
amit a helyében én tettem volna, akkor…
– Nos, akkor mi volna?
– Akkor talán a fivérének sem kellene ilyen tanácsot adnia, és a kis
dauphin sem késlekedne ennyit, hanem virgoncul ugrabugrálna
körülöttünk.
– Csakhogy ez kettős bűn lett volna!
– Hogyan lehetne akár egyszeresen is bűnös az a tett, amelyet egy
nagy és tetejébe jámborságáról híres uralkodó a testvérének javasol?
– Először is megcsaltam volna a férjemet, másodszor a francia trónt
egy angol férfi fiának juttatnám.
– Először is a házasságtörés a világ valamennyi országában
bocsánatos bűn, és felségednek elég körülnéznie, hogy
meggyőződjön róla: erről ugyanígy vélekedik alattvalóinak, legalábbis
a női alattvalóknak nagy többsége. Továbbá ha egy asszony olyan
férjet csal meg, amilyen XIII. Lajos király, akiről mint férjről beszélni
sem érdemes, úgy még csak nem is bocsánatos bűnt, hanem
dicséretes cselekedetet hajt végre.
– Fargis!
– Szíve mélyén mindezt asszonyom is tudja, és bizonyára rég
megbánta már azt az oktalan sikolyt, amely a botrányt kiváltotta –
holott a csend mindent megoldott volna.
– Jaj, Istenem!
– Az első kérdés tehát eldőlt, és ez a ,Jaj, Istenem!” engem igazol.
Marad a második, és e tekintetben sajnos egyet kell értenem
felségeddel.
– No látod…
– Tegyük fel azonban, hogy nem egy angollal, egy elragadó, de
idegen fajból származó férfival lett volna dolga, hanem egy ugyancsak
elbűvölő, de francia vérből való férfival – Anna királyné itt nagyot
sóhajtott –, aki ráadásul még királyi származású is, például IV. Henrik
természetes fia – míg XIII. Lajost a maga kedvteléseivel, a szokásaival,
az egész természetével mintha egy bizonyos Virginio Orsini nemzette
volna…
– Hát te is elhiszed a rágalmakat, Fargis?
– Mármint ha rágalmak… Annyi bizonyos, hogy felséged hazájából
erednek. Végül tegyük fel, hogy Buckingham herceg helyett Moret
gróf állt volna ott az amiens-i kertben – vajon ugyanilyen súlyos lett
volna a bűn? Nem lehet, hogy a férfiú személye révén inkább a
gondviselés szólt volna közbe, mivel így akarta visszasegíteni a
francia trónra IV. Henrik ivadékát?
– De Fargis – hiszen én nem vagyok szerelmes Moret grófba!
– Nos, úgy asszonyom ezzel az áldozattal levezekelhetné a bűnt,
hiszen nem saját önös érdekében áldozná fel magát, hanem
mindenek előtt Franciaország dicsőségéért és boldogságáért.
– Fargis, én fel sem bírom fogni, hogy egy nő a férjén kívül más
férfinak is odaadja magát, és nem hal meg szégyenében, amikor
fényes nappal először találkozik szembe az illetővel!
– Ó, asszonyom, asszonyom – méltatlankodott Fargis –, ha minden
nő így gondolkodna, mint felséged, a férjek úgy öltöznének gyászba,
hogy fogalmuk se lenne, milyen betegség vitte sírba a feleségüket!
Nos, régebben még megeshetett az ilyesmi, de amióta a legyezőt
feltalálták, ez a balesetféleség sokkal ritkábban fordul elő.
– Fargis, te vagy a legerkölcstelenebb perszóna a világon; talán még
Chevreuse-nél is megátalkodottabb vagy! De térjünk csak vissza
álmaid hőséhez. Kit szeret az úr?
– Az ön védencét, Isabelle-t.
– Isabelle de Lautrecet? Aki a minap hozzám vezette őt? De hát hol
látta?
– Sehol. Akkor lett szerelmes, amikor szembekötősdit játszottak a
sötét folyosókon és homályos helyiségekben.
– Szegény fiú! Egymagában nem érhet célt. Azt hiszem, a lány apja
már megegyezett bizonyos Pontis vicomte-tal. No de még majd
elbeszélgetünk minderről. Szeretném viszonozni a szívességet,
amelyet tett nekem.
– És amelyet még ezután tehet.
– Fargis!
– Igen, felség?
– Istenem, hiszen oly hidegvérűen felelget itt nekem, mintha nem
beszélne közben mindenféle szörnyűséget! Gyere, lányom, segíts
lefeküdni! Jaj, de sok ostobaságot fogok összeálmodni a sok bolond
meséd miatt!
A királyné most valóban felállt, és bizalmasának, Fargisnak a
vállára támaszkodva a szokásosnál is lazábban és mesterkéltebben
lejtett át a hálószobájába. A derék udvarhölgyet sok mindennel
vádolhatjuk, de az biztos, hogy szerelmi ügyekben nem volt önző.
 VII. FEJEZET
Amelyben a bíboros maga is kihasználja a
Souscarrière-nek juttatott szabadalmat

A bíboros már tájékozódott a levélkéből, amelyet Senelle

orvosdoktornál találtak, és Rossignol meg is fejtett. Így hát, amikor
Combalet asszony beszámolt neki a jelenetről, amely az özvegy
Longueville hercegnénél, Monsieur, Marie hercegnő és Vautier
részvételével zajlott, a bíboros megállapította, hogy ellenségei
hozzáláttak tervük megvalósításához, a hadjáratba pedig Medici
Mária is bekapcsolódott.
Valójában Medici Mária volt ellenfelei közül a
legengesztelhetetlenebb – gyűlölködésének okait korábban már
elbeszéltük –, és egyszersmind a legfélelmetesebb is, hiszen továbbra
is nagy befolyással volt a királyra, Bérulle, a minisztere pedig nem
válogatott a kétesebbnél kétesebb eszközökben.
Richelieu célja tehát világos volt: az anyakirálynéra kell csapást
mérnie. Mivel száműzetéséből visszatérve XIII. Lajost is újból a
markába kaparintotta, a fiút kell eltávolítani anyjától; ez sokkal
fontosabb, mint az a sötét mélabú, amelytől Bouvard akarja őfelségét
megszabadítani.
A célhoz szörnyűséges eszközre volt szükség. Richelieu eleddig
habozott, hogy éljen-e vele, de úgy látta, most már csak a legerősebb
gyógyszer segít: a királyt rá kell ébreszteni, hogy anyja
bizonyíthatóan bűnrészes volt IV. Henrik halálában. XIII. Lajosnak
volt ugyanis egy vitathatatlan erénye: IV. Henriknek – akár ő volt a
nemzőatyja, akár nem – a legmélyebb tisztelettel és hódolattal
adózott.
Amikor a Louvre hídjánál Vitryvel megölette Concinit, elsősorban a
királygyilkosság bűnrészesét akarta eltenni láb alól; az, hogy a
meggyilkolt az édesanyja szeretője és az államkincstár ádáz
fosztogatója volt, kevesebbet nyomott a latban.
Egyvalamiben tehát a bíboros biztos lehetett: mihelyt XIII. Lajos
meggyőződik anyja bűnösségéről, Medici Mária máris indulhat az
újabb száműzetésbe.
Amikor dolgozószobájában fél tizenkettőt ütött az ingaóra, a
bíboros magához vett két, már aláírt és lepecsételt irományt, behívta
belső inasát, Guillemot-t, majd vörös palástját, csipkés karingjét és
prémes körgallérját felcserélte egyszerű kapucinusöltözékre, amilyet
Joseph atya viselt. Ezután hordszéket hozatott, csuklyáját a szemébe
húzta, és az Homme-Armé utcába, a Festett Szakáll fogadó elé vitette
magát.
A Royale tértől nem volt messze az Homme-Armé utca.
Végigmentek a Neuve-Sainte-Catherine utcán, majd a Francs-
Bourgeois utcán át balra, a Temple utcába kanyarodtak, onnan jobbra
a Blancs-Manteaux utcába, és máris a fogadóhoz értek.
A bíborosnak feltűnt valami, ami Soleil mester dicséretére vált. Bár
a Blancs-Manteaux toronyórája éppen éjfélt ütött, a fogadóban még
világos volt, mintha éjszakára is annyi vendéget várnának, mint
nappal, és egy pincér virrasztana, hogy szolgálatukra legyen.
Utasította a hordszékvivőket, hogy a Plâtre utca sarkán
várakozzanak, majd kiszállt a hordszékből, és belépett a Festett
Szakáll éttermébe. A pincér, aki összetévesztette Joseph atyával,
megkérdezte, nem akar-e beszélni a maga lelki gondozottjával, vagyis
Latillal.
Nos – Richelieu éppen ebből a célból kereste fel a fogadót!
Ha egyszer Latil nem patkolt el a tett helyszínén, akkor előbb-
utóbb magához kell térnie; különben is, életében már annyi
sebesülést szedett össze, hogy az újabb kardcsapás már aligha talált
érintetlen felületet.
A valóságban Latil még elég rossz bőrben volt, bár máris
tervezgette, hogy Moret gróf bukszájával a zsebében hamarosan a
Montmorency-palotába viteti magát.
Joseph atyát, akinek ismeretlenül meggyónt, azóta nem látta
viszont; annál jobban meglepődött, amikor a bíboros orvosa jelent
meg ágyánál, akinek őeminenciája titkára a lelkére kötötte, hogy
részesítse a sebesültet a lehető leggondosabb ápolásban. Latil fel nem
foghatta, miféle szerencsének köszönheti, hogy ilyen buzgón
sürögnek-forognak körülötte.
A földszinti terem asztalán persze nem maradhatott; felvitték az
első emeletre, és ágyba fektették. A 11-es szobát kapta, amely a 13-
assal volt szomszédos; ez utóbbit pedig a szép Marina – azaz, ha így
jobban tetszik, Fargis asszony – egy egész hónapra kibérelte.
Latilt a gyertyafény ébresztette fel; a pincér világított a mögötte
lépkedő miniszternek, majd letette az asztalra a gyertyát, és
kisurrant. Latil a világosságnál egy magas, szürke alakot pillantott
meg, és kapucinusnak hitte.
Számára nyilvánvalóan csak egyetlen kapucinus létezett: az, aki
meggyóntatta; annál is inkább, mivel – bárhogy keveselljék is
olvasóink a derék sebesült vallási jámborságát – ez a gyónás volt az
első s egyszersmind utolsó találkozása Szent Ferenc fájának e
tiszteletre méltó ágával, amelyet a rend generálisa megtűrt, de nem
hagyott jóvá.
Latil így hát arra gondolt, hogy két eset lehetséges: a jó szerzetes
vagy azt hiszi, hogy állapota súlyosbodott, és ezért másodszor is meg
akarja gyóntatni, vagy arra számított, hogy már nem is él, és a
temetéséről szeretne intézkedni.
– Tudomásom van bátor viselkedéséről, testvérem, és
jókívánságaimat akartam tolmácsolni; lábadozásának pedig magával
együtt örvendek.
– Mi a csuda! – fakadt ki a beteg. – És ez volt olyan sürgős, hogy
éjnek idején felverjen álmomból? Nem lehetett volna reggelig eltenni
a jókívánságait?
 – Semmiképpen, testvérem – jelentette ki a kapucinus –, ugyanis
sürgősen és a legnagyobb titokban kell beszélnem magával.
– Talán bizony államügyben? – kérdezte vihogva Latil.
– Eltalálta.
– Aha – mondta Latil, még egyre vihorászva, noha két súlyos és
négy ártalmatlanabb sebe igencsak sajgott. – Csak nem a szürke
eminenciáshoz van szerencsém?
– Még nála is nagyobb úrhoz – mondta a bíboros, s most már ő sem
állta meg nevetés nélkül. – Én a vörös eminenciás vagyok.
És hátrahúzta csuklyáját, hogy Latil lássa, kivel van dolga.
Az egy önkéntelen riadt mozdulattal húzódott hátrább.
– Nahát! A védőszentemre, akit megköveztek Jeruzsálem falainál –
ez valóban kegyelmességed, nagyuram!
– És ebből mindjárt meg is ítélheti, milyen fontos az ügy. Egyedül,
testőrök nélkül jöttem el magához, kitéve magam a magányos
éjszakai kiruccanás minden veszélyének.
– Engedelmes szolgája leszek eminenciádnak, amennyire csak
erőmből telik.
– Szedje össze a gondolatait, hogy emlékezni tudjon. Nem kell
kapkodni, van időnk.
Csend lett. A bíboros ezalatt mereven nézte Latilt, mintha tudata
legmélyébe akarna hatolni.
– Maga zsenge kora ellenére is meleg érzelmekkel viseltetett a
néhai király iránt – mondta végül a bíboros. – Ezért nem volt
hajlandó megölni a fiát, bármekkora összeggel kecsegtették is.
– Ez így van, nagyuram. Sőt meg kell mondanom, hogy részben az
emlékéhez való hűség miatt léptem ki Épernon uraság szolgálatából.
– Úgy értesültem, hogy amikor a királyt megölték, maga a hintó
lépcsőjén állt. Meg tudná mondani, mi történt a gyilkossal akkor és
közvetlenül utána? És hercegi gazdáját hogyan érintette a tragédia?
– Én akkor a Louvre-ban voltam Épernon herceggel, azazhogy az
udvarban várakoztam. A király pontosan négykor jött le a lépcsőn.
 – Az arcát látta-e? Szomorú volt vagy jókedvű?
– Mélységesen szomorú, nagyuram. Mondjak el mindent, amit
erről az ügyről tudok?
– Ha bírja erővel, mindent. A legapróbb részletig.
– A királyt nemcsak a balsejtelmek bántották, hanem a jóslatok is.
Ezeket bizonyára jól ismeri eminenciád.
– Akkoriban én még nem éltem Párizsban; csak öt évvel később
érkeztem, vagyis semmit sem tudok. Kérem, hogy ennek megfelelően
tájékoztasson.
– No jó, nagyuram, elmondok mindent; őszintén szólva úgy érzem,
kegyelmességed jelenléte új erőt önt belém. Meg aztán az ügy, amely
érdekli, bizonyára tetszik az Úristennek, aki ugyan jóváhagyta a
fölséges úr halálát, de azt nem tűri, hogy a gaztett büntetlen
maradjon.
– Bátorság, barátom – szólt a bíboros kenetteljesen. – Rálépett az
igazak útjára.
A sebesült szemlátomást iparkodott, hogy összeszedje emlékeit,
melyeket a vérveszteség elhomályosított.
– 1607-ben, a frankfurti nagy vásáron több asztrológiai könyvet is
árultak, amelyek megjósolták, hogy a francia királyt ötvenkilencedik
életévében, azaz 1610-ben éri majd a halál. Ugyanebben az évben egy
montargis-i perjel többször is levelet talált az oltáron, miszerint a
királyt meg fogják ölni. Egy szép napon az anyakirályné ellátogatott a
herceg palotájába, és gondosan bezárkóztak, de én, aki, mint minden
apród, kíváncsi voltam, beosontam egy szomszédos kamrába. A
királyné a fülem hallatára kijelentette, hogy egy Olivé nevű tudós
teológus III. Fülöpnek ajánlott könyvében 1610-re jövendölte meg a
király halálát. A jóslat még azt is tudni vélte, hogy egy hintóban
fogják meggyilkolni. És a király tudott minderről.
– Egy Lagarde nevű személyről nem esett közben szó? – tudakolta
a bíboros.
– De igen, nagyuram – bólintott Latil. – Lám, emlékezetembe
idézett egy részletet, amelyről kis híján megfeledkeztem, holott
Épernon uraságot nagyon bántotta a dolog. Ez a Lagarde, a
törökországi háborúkból hazatérőben, megállt Nápolyban, ahol
bizonyos Hébert-nél, Biron egykori titkáránál szállt meg. Mivel Biron
halála óta még csak két év telt el, a halálában bűnrészes összeesküvők
még száműzetésben voltak. Hébert egy este vacsorára hívta meg
Lagarde-ot, és étkezés közben egyszer csak belépett egy
tagbaszakadt, violaszín ruhás ember, aki kijelentette: a menekültek
most már hamarosan hazatérhetnek Franciaországba, mert ő, még
mielőtt az 1610-es év véget érne, meg fogja ölni a királyt. Lagarde a
neve után érdeklődött, és megtudta, hogy az illetőt Ravaillacnak
hívják, és Épernon uraság embere.
– Igen, nagyjából így tudtam én is – mondta a bíboros.
– Fogjam rövidebbre, nagyuram? – kérdezte Latil.
– Dehogyis, egyetlen szót se nyeljen le. Jobb a túl sok, mint a túl
kevés.
– Mialatt Lagarde Nápolyban időzött, összehozták egy jezsuitával,
bizonyos Alagon atyával, aki nagyon buzgón sürgette IV. Henrik
halálát. „Olyan napot válasszanak – mondta –, amikor vadászik. Maga
lóhátról döf, Ravaillac a földről.” Hazautazás közben levelet kapott,
hasonló utasításokkal. Mihelyt Párizsba érkezett, elvitte a levelet a
királynak. A levélben Ravaillac is, Épernon is név szerint szerepelt.
– Arról nem hallott, hogy a királyra milyen hatással volt ez a
leleplezés?
– Ó, nagyon nagy hatással. De a Louvre-ban senki sem tudta, miért
olyan mélabús. Egy héten át megőrizte a végzetes titkot, aztán
elhagyta az udvart, és magányosan megszállt Ivryben, a
testőrkapitánya házacskájában. Aztán, mivel az álom is elkerülte,
nem bírta tovább. Elment az Arsenalba, mindent elmondott
barátjának és miniszterének, Sullynek, és arra kérte, rendezzen be
neki sürgősen egy kis, legföljebb négyszobás lakást, hogy
odaköltözhessen.
 – Tehát ez a jóságos király – mormolta Richelieu –, a legjobb, aki
valaha uralkodott Franciaországban, arra kényszerült, hogy mint
Tiberius, az emberiségnek ez a söpredéke, minden éjszaka máshol
aludjon, nehogy meggyilkolják! És néha még én merek panaszkodni!
– Végül egy napon, amikor a király az Ártatlanok temetője mellett
hajtott el, egy zöld ruhás, gyászos ábrázatú férfi odakiabálta neki: „A
Mi Urunk és a Szent Szűz nevében, felség, beszélnem kell önnel!
Igaz, hogy háborút indít a pápa ellen?” A király meg akart állni, hogy
meghallgassa az embert, de a környezete megakadályozta. Ez a sok
rossz előjel szegte kedvét, úgy érezte, mintha minden lépéssel
közelebb érne a halálhoz. Így jött le a Louvre lépcsőjén május 14-én,
azon az átkozott pénteki napon, és beszállt a kocsijába. Ekkor hívott
magához Épernon uraság, és utasított, hogy álljak fel a kocsi
lépcsőjére.
– Arra emlékszik–e – kérdezte Richelieu –, hogy hányan voltak a
kocsiban, és ki ki mellett ült?
– Hárman voltak, nagyuram: a király, Montbazon uraság és
Épernon uraság. A király középen, tőle jobbra Montbazon, balra
Épernon uraság. Ekkor egészen tisztán megláttam egy embert a
Louvre falának dőlve; úgy állt ott, mintha tudta volna, hogy a király
távozni fog. A nyitott hintóban könnyen felismerhette a királyt;
gyorsan kiegyenesedett, és a nyomunkba szegődött.
– A gyilkos…?
– Igen, csak hát én nem ismertem. A király most sem vitt magával
testőröket. Először azt mondta, meg akarja látogatni Sully uramat,
aki megbetegedett, de az Arbre-Sec utcánál meggondolta magát, és
azt mondta, menjünk inkább Paulet kisasszonyhoz; Vendôme, a fia,
tudniillik igen csúnya talján szokásokat vett fel, és meg akarja kérni a
hölgyet, hogy foglalkozzon a fiú nevelésével.
– Folytassa, folytassa – sürgette a bíboros. – Látja, milyen jó, hogy
még az ilyen részletekre is emlékszik!
– Ó, nagyuram, olyan ez nekem, mintha most történne. Gyönyörű
idő volt, úgy nagyjából délután negyed öt. IV. Henriket mindenütt
felismerték, de senki sem kiabálta, hogy „Éljen a király!” A nép
rosszkedvű és indulatos volt.
– És amikor a Bourdonnais utcába értek, Épernon uram nem hívta
fel magára a király figyelmét?
– Ej, nagyuram, hiszen ön legalább annyit tud, mint én! –
rikkantotta Latil.
– Ugyan már. Megmondtam, hogy semmit sem tudok. Folytassa.
– Valóban, nagyuram: egy levelet nyújtott át a királynak. A király
elolvasta, és attól kezdve nem érdekelte, ami körülötte történik.
– Így kellett lennie… – mormolta a bíboros.
– A Ferronnerie utcának úgy körülbelül a harmadánál
összeütközött egy boros- és egy szénásszekér. Támadt némi zavar, az
egyik kocsis kitért balra, a kerék küllője kis híján súrolta a temető
falát. Én az ajtóhoz simultam, nehogy összelapítsanak. A hintó
megállt. Ebben a pillanatban egy férfi felállt egy mezsgyekőre, onnan
a lépcsőre ugrott, engem félrelökött, és Épernon uraság melle előtt
átnyúlva megszúrta a királyt; a herceg úr úgy húzódott hátra, mintha
utat akarna nyitni a karjának. „Segítség! – kiáltotta a király. –
Eltaláltak! ”, és felemelte a kezét, amelyben a levél volt. A gyilkos így
sokkal könnyebben hozzáfért, és másodszor is megszúrta. A király
ezúttal csak sóhajtott egyet, és máris halott volt. „A király csak
megsebesült!” – kiáltotta Épernon uraság, és rádobta a köpenyét.
Ennél többet nem láttam, mert akkor már a gyilkossal viaskodtam:
megragadtam a ruháját, ő pedig késsel szabdalta a két kezem, de csak
akkor engedtem el, amikor láttam, hogy elfogták, és erősen tartják.
„Nehogy megöljék! – kiáltotta a herceg úr. – A Louvre-ba vigyék!”
Richelieu, mintegy csitítón, a sebesült kezére tette kezét.
– Biztos, hogy ezt a herceg kiáltotta?
– Biztos, nagyuram, de ekkor a gyilkos már fogoly volt, és senki
nem is akarta megölni. A Louvre-ba hurcolták, én meg követtem
őket, mintha az én zsákmányom volna. Rámutattam a véres
kezemmel, és kiáltoztam: „Ő az! Itt az ember, aki megölte a királyt!”
„Melyik az? – kérdezték mindenfelől. – Melyik?” „Az a zöld ruhás!” A
népek sírtak, ordibáltak, fenyegették a gyilkost. A király hintója el
sem tudott indulni, olyan nagy volt körülötte a sokadalom. Az állami
bútorraktár előtt ráismertem Ancre marsallra. Valaki tudatta vele a
gyászhírt, mire ő gyorsan bement a palotába, meg sem állt a királyné
lakosztályáig, és anélkül, hogy bárkit megnevezett volna, mintha a
királyné tudná, kiről van szó, olaszul azt kiabálta: „È ammazzato!”
– Megölték! – ismételte Richelieu. – Ez tökéletesen egybevág
mindazzal, amit már jelentettek nekem. Most halljam a többit.
– A gyilkost a Louvre szomszédságába, a Retz-palotába vitték. Az
ajtónál őrök álltak, de nem fordították rá a kulcsot, hogy mindenki
szabadon bemehessen. Én is lecövekeltem. Úgy éreztem, a fickó az
enyém. Elmeséltem, mit művelt, és hogy ment végbe a dolog. A
látogatók közt volt Coton atya is, a király gyóntatója.
– Odament? Biztos ebben?
– Hát persze, nagyuram.
– Beszélt is Ravaillackal?
– Bizony ám.
– Hallotta, mit mondott neki?
– Hát persze. El is ismételhetem, szóról szóra.
– Akkor rajta!
– Atyáskodó hangon azt mondta neki: „Barátom… ”
– Barátomnak nevezte Ravaillacot?
– Annak. És azt mondta: „Barátom, nagyon vigyázzon, hogy meg ne
ijessze a jóravaló embereket!”
– És a gyilkos hogy viselkedett?
– Teljesen nyugodt volt, mint aki tudja, hogy vigyáznak rá, és
biztonságban van.
– És ott is maradt a Retz-palotában?
– Nem. Épernon uraság magához vitette, és ott tartotta 14-étől 17-
éig. A herceg úr annyiszor láthatta és beszélgethetett vele, ahányszor
csak jólesett neki. Csak 17-én szállították át a Conciergerie-be.
– Pontosan hánykor ölték meg a királyt?
– Négy óra húszkor.
– És hány óra volt, amikor Párizsban híre ment a halálának?
– Már kilenc. Fél hétkor a királynét régensnőnek nyilvánították.
– Vagyis egy idegen nőt, aki még mindig olaszul beszélt –
állapította meg keserűn Richelieu. – Egy osztrákot, V. Károly
unokahúgát, II. Fülöp édes unokatestvérét, aki az egész Ligával
rokonságban áll. De járjunk a végére Ravaillacnak…
– Senkitől nem tudhatja meg pontosabban, mi s hogyan esett. Csak
akkor váltam meg tőle, amikor a kerékre feszítették a felnégyeléshez.
Előjogaim voltak. Mondták is: „Ez itt Épernon uraság apródja; ő fogta
el a gyilkost.” A nők ölelgettek, a férfiak őrjöngve ordítozták: „Éljen a
király! ” – vagyis a halott. A népet, amely kezdetben bódult
nyugalommal fogadta a hírt, megőrjítette a düh. Csoportok gyűltek
össze a Conciergerie előtt, és mert a tettest nem kövezhették meg, az
épület falait hajigálták meg kövekkel.
– És egyszer sem vallott rá senkire?
– A kihallgatásokon nem. Szerintem egész biztos, hogy még mindig
azt hitte: az utolsó pillanatban meg fogják menteni. Csak annyit
mondott, hogy az Angoulême-i papok, amikor bevallotta nekik, hogy
meg akarja ölni az eretnek királyt, feloldozták, sőt még egy kis
ereklyetartót is adtak neki, amely állítólag az igazi kereszt egy
darabkáját foglalja magában. A bíróság az ő jelenlétében nyitotta ki
az ereklyetartót: üres volt. Az emberek, Istennek legyen hála, nem
merték Krisztus Urunkat egy ekkora bűn cinkosává tenni.
– És mit szólt, amikor látta, hogy becsapták?
– Csak annyit: „A csalás a csalókra fog visszahullani.”
– A jegyzőkönyv kivonata meg is jelent. Elolvastam, és az áll benne:
„Hogy mi történt a kínvallatáson, az udvar titka.”
– Én a vallatásnál nem voltam jelen – mondta Latil –, de a
felnégyelésnél ott álltam a hóhér mellett. Az ítélet értelmében a
vádlottat tüzes fogókkal csipkedik és utána felnégyelik, de nem érték
be ennyivel. La Guesle uram, a királyi ügyész azt javasolta, bővítsék a
kivégzést forró olajjal és szurokkal, valamint viasz és kén keverékével.
A törvényszék ezt is lelkesen megszavazta. Ha a dolgot a népre bízták
volna, hamar véget ért volna az egész; Ravaillacot öt perc alatt
darabokra tépik. Amikor kilépett a börtönből, és a vesztőhelyre
indult, dühkiáltások, átkok, fenyegetések olyan özöne zúdult rá, hogy
csak ekkor értette meg, mekkora bűnt követett el. A vesztőhelyen a
nép felé fordult, az irgalmukat kérte, és gyászos hangon rimánkodott,
hogy a rá váró irtózatos szenvedések közepette részesítsék legalább a
Salve Regina vigaszában.
– És ezt megkapta?
– De még mennyire! Az egész tér egy emberként ordította, hogy
63
„Júdást kárhozatra!”
– Folytassa! – kérte Richelieu. – Nekem úgy mesélték, hogy a
vérpadon vallomást tett.
– Elmondom, nagyuram, ahogyan volt. Eminenciád bizonyára
megérti, hogy ha az embernek egy ilyen látványosságban volt része,
elmúlhat akárhány nap, hónap vagy év, egész életében emlékszik rá.
Amikor a lovak ráncigálni kezdték, semmi sem történt, mert nem
sikerült egyetlen végtagját sem leválasztani a törzséről. Ekkor
borotvával bevágásokat ejtettek a karján, a mellén és a combján, és
egymás után öntötték a sebekbe a megolvasztott ólmot, a forró olajat,
a meggyújtott ként, mígnem az egyetlen sebbé változott test engedett
a fájdalomnak, és Ravaillac odakiáltotta a hóhérnak: „Hagyd abba!
Hagyd abba! Beszélni fogok!” A hóhér nem kínozta tovább, a vérpad
alatt várakozó írnok pedig felment, és nem a kivégzési
jegyzőkönyvbe, hanem egy külön darab papírra leírta az elítélt
szavait.
– No és mit vallott ezekben a végső pillanatokban? – tudakolta
izgatottan a bíboros.
– Közelebb akartam menni, de nem engedtek. így csak annyi
rémlett, mintha Épernon és a királyné nevét említette volna.
– De mi lett a jegyzőkönyvvel meg azzal a külön papírdarabbal? A
herceg otthonában soha nem esett szó róluk?
– Ellenkezőleg, nagyuram, nagyon is gyakran.
– És mit mondtak?
– A kivégzési jegyzőkönyvet a jelentéstevő állítólag egy kazettába
tette, és az ágya mögötti falba rejtette. A papírt pedig, úgy mondták,
Joly de Fleury családja őrzi. Ők ugyan tagadják, de Épernon uraság
legnagyobb kétségbeesésére néhány jó barátnak megmutatták; az
utóbbiak viszont az írnok pocsék kézírása miatt alig bírták kibetűzni
– ám a herceg és a királyné nevét ők is megtalálták.
– És amikor az írnok befejezte?
– Akkor folytatódott a kivégzés. Mivel a bíróság hivatala csak
satnya gebékről gondoskodott, amelyek gyengék voltak a test
szétszaggatásához, egy nemesúr a saját hátaslovát ajánlotta fel: ez
már az első nekilódulásra letépte az egyik lábat. Mivel az elítélt még
élt, a hóhér végezni akart vele, de a kivégzésen jelen lévő urak lakájai
átugrottak a korláton, felmásztak a vérpadra, és kardjukkal
összevissza döfködték a megcsonkított testet. A példa láttán a nép is
rárontott, apró darabokra tépték a nyomorultat, és minden
utcasarkon tűzre vetették a cafatokat. Amikor a Louvre-ba
visszatértem, láttam a svájci gárdistákat, amint a királyné ablakai
alatt sütik az egyik lábat. Hát így történt.
– Ez minden?
– Igen, nagyuram. Legföljebb még annyit hallottam, nem is
egyszer, hogy miként osztották fel a kincstár vagyonát, amelyet Sully
oly fáradságosan kuporgatott össze.
– Erről tudok. Csak az egy Condé herceg négymilliót kapott. Ez
azonban kevéssé érdekel. Térjünk vissza az ügy lényegére. Mondja
csak: mindeközben nem hallott bizonyos Escoman márkinéról?
– Már hogyne hallottam volna! – derült fel Latil képe. – Alacsony,
kissé púpos nőszemély volt, lánynevén Jacqueline Le Voyer, akit nem
is Escomannak, hanem Coëtmannak emlegettek. Bár márkinénak
nevezték, az sem volt, minthogy a férjét egyszerűen csak Isaac de
Varenne-nek hívták. Amúgy a herceg szeretője volt, és Ravaillac fél
évig nála lakott. Meg is vádolták, hogy együtt beszélték meg a király
elleni merényletet. Aki végighallgatta, annak azt mondta, hogy az
anyakirályné részt vett az összeesküvésben, de Ravaillacnak erről
nem volt tudomása.
– És mi lett ezzel az asszonnyal? – kérdezte a bíboros.
– Néhány nappal a király halála előtt letartóztatták.
– Ezt tudom, sőt azt is, hogy 1619-ig fogva tartották, de 1619-ben
átszállították egy másik börtönbe. Hogy hová, azt nem sikerült
kiderítenem. Maga talán tud róla?
– Eminenciád bizonyára emlékszik, hogy 1613-ban a parlament a
vádlottak rangjára való tekintettel hivatalosan megszüntette a
nyomozást. Ez a rangra való hivatkozás örökké a levegőben lógott.
Concini meggyilkolása után, amikor Luynes hatalma teljében volt,
folytathatták volna a pert, és ítéletet is hozhattak volna, de Luynes
ahelyett, hogy összezúzta volna az anyakirálynét, s egyszer majd
magára vonja XIII. Lajos haragját, inkább kibékült Medici Máriával.
Így aztán ő vette rá a parlamentet, hogy az ítéletet a királyné
érdekében visszavonja, és az ellene emelt vádat rágalomnak
nyilvánítsa. Medici Máriát és Épernon herceget ártatlannak kiáltották
ki, és helyettük a Coëtman nevű nőszemélyt marasztalták el.
– Aki ekkor valóban eltűnt. De úgy látom, nem tudja, milyen
börtönbe szállították át, hiszen nem felelt a kérdésemre.
– Felelhetek, nagyuram. Meg tudom mondani, hol van, azaz hogy
hol volt, mert azóta kilenc év telt el, és csak Isten a megmondhatója,
él-e, vagy meghalt már.
– Adja Isten, hogy éljen! – kiáltotta a bíboros oly istenes
buzgalommal, hogy érződött: vallásos hevületét felerészben az fűti,
hogy nagy szüksége volna az asszonyra. Hozzá is tette: – Már nem
egyszer megfigyeltem, hogy minél többet szenved a test, annál
inkább ragaszkodik az élethez a lélek.
– Nos hát, nagyuram – jelentette ki Latil –, őt bizony egy in pacé-ba
zárták, s ha azóta lefoszlott is csontjairól a hús, a csontok még ott
lehetnek.
– És azt tudja, hol volt ez az in pace? – kérdezte izgatottan a
bíboros.
– A Bűnbánó Hajadonok udvarán állították fel, külön e célra. Egy
sírbolt volt, melynek az ajtaját befalazták; az ételt-italt egy rácsos
ablakon át adták be neki.
– Maga látta?
– Igenis, hogy láttam, eminenciás uram. Azt se bánták, ha a
gyerekek a rácson át köveket hajigálnak rá, mint egy vadállatra, ő
pedig ordított: „Hazudnak, nem én öltem meg, azok tették, akik
engem ide zártak!”
A bíboros felállt.
– Egy pillanatig se késlekedhetem! – kiáltotta. – Látni akarom azt a
nőt! – Majd Latilhoz fordult: – Gyógyuljon meg, barátom, és ha talpra
állt, nem kell többé aggódnia a jövőjéért!
– Azt a mindenit, eminenciás uram: ennek az ígéretnek a
tudatában biztos a gyógyulásom! De legfőbb ideje is volt, nagyuram!
– Minek volt legfőbb ideje? – tudakolta Richelieu.
– Hogy elbúcsúzzunk egymástól. Úgy érzem, gyengülök, és… eh,
csak nem fogok most elpatkolni?
És sóhajtva hanyatlott vissza a párnára.
A bíboros körülnézett, és felfedezett egy üvegcsét, amelyben
mintha szíverősítő lett volna. Néhány cseppel egy kanálkába öntött a
folyadékból, és megitatta a sebesülttel, aki ismét felnézett, majd még
egyet sóhajtott, de ezúttal a megkönnyebbüléstől.
A bíboros, hogy megismételje a hallgatásra szóló utasítását, szájára
tette mutatóujját, majd ismét a szemére húzta a csuklyát, és távozott.
 VIII. FEJEZET
Az in pace

Hajnali fél kettőre járt, de ez a kései – vagy korai – idő még inkább
sarkallta a bíborost a nyomozás folytatására. Attól tartott, hogy ha
napközben jelentkezik a rossz hírű zárdában, ahová a Párizs kétes
zugaiban összeszedett feslett nőket zsuppolták, akkor, látogatása
okának ismeretében, jutna rá idő, hogy eltüntessék azt, akit keres.
Tudta, micsoda erővel – és nagyrészt sikeresen – próbált fátylat
borítani Concini, az anyakirályné és Épernon IV. Henrik
meggyilkolásának rettenetes drámájára, és félt, hogy a még
megmaradt bűnjeleket is megsemmisítik. Latil csak vezérfonal,
amelyet a halál keze egyik pillanatról a másikra elszakíthat. Neki arra
a nőre volt szüksége, akinél Ravaillac Latil szerint fél éven át lakott,
és akit mint egy államtitok beavatottját vagy máris megöltek, vagy
arra ítéltek, hogy kiszenvedjen egy in pace-ban, vagyis egy, a
szerzeteseknek nevezett bámulatos kínzómesterek által kieszelt
sírboltban, amellyel vissza akarják fizetni felebarátaiknak azokat a
testi és erkölcsi szenvedéseket, melyeket egy bizonyos korban ők
vettek önként magukra, anélkül hogy tudták volna, képesek-e
elviselésükre.
Elég messze az Homme-Armé utcától vagy inkább a Plâtre utcától,
ahol az álkapucinus hordszéke várakozott, a Postes utcában volt
található a Bűnbánó Hajadonok zárdája, azon a helyen, ahová később
a Magdolna-apácák települtek. A bíboros számolt a hordszékvivők
akadékoskodásával, ezért két-két Lajos-ezüstöt csúsztatott a
markukba. Így aztán rögvest hajlandók voltak emlékezni a
legrövidebb útvonalra, amely a Billettes és a Coutellerie utcán, a
Notre-Dame hídon és a Kis hídon át a Saint-Jacques, majd az
Estrapade utcához vezetett. Ez utóbbin lehetett eljutni a Postes
utcára, ahol a Chevalier utca sarkán a Bűnbánó Hajadonok zárdája
állt.
Amikor a hordszék megállt a kapunál, a Saint-Jacques du Haut-Pas
templom harangja éppen két órát jelzett.
A bíboros kidugta fejét a függönyön, és felszólította az egyik
hordszékvivőt, hogy csengessen be, de minél erősebben.
A magasabbik engedelmeskedett.
Néhány perc telt el. A bíboros türelmetlenségében még kétszer
megnyomatta a csengőt. Végre kinyílt egy kis ablak, és megjelent a
kapus nővér, aki megkérdezte, mi tetszik.
– Mondja meg, hogy Joseph atya küldött egy kapucinus barátot, aki
fontos ügyben kíván beszélni a főnökasszonnyal.
Az egyik hordszékvivő szóról szóra megismételte az üzenetet.
– Miféle Joseph atya? – tudakolta a kapus nővér.
– Tudomásom szerint csak egy van belőle – hangzott a hordszékből
a parancsoló erejű szózat. – Ő a bíboros titkára.
A hangból sugárzó tekintély úgy lenyűgözte a nővért, hogy nem
kérdezősködött tovább. Becsukta az ablakot, és eltűnt.
Néhány pillanat múlva kinyílt a kétszárnyú kapu. Az emberek
bevitték rajta a hordszéket, és a mögötte lévő boltíves átjáróban
letették a földre.
A barát kiszállt.
– Jön már a főnökasszony? – kérdezte a kapus nővértől.
– Rögtön itt lesz – felelte az. – De ha tisztelendőséged csak azért
jött, hogy felkeresse az egyik foglyunkat, ehhez kár volt a
főnökasszonyt felkelteni. Jogomban áll, hogy a világtól elzárt nők
cellájába az Úr minden, csuhát vagy papi palástot viselő méltó
szolgáját beengedjem.
A bíborosnak megvillant a szeme.
Tehát jól tájékoztatták. A szerencsétlenek, akiket azért zártak ebbe
a kolostorba, hogy megbánhassák bűneiket, minden lehetőséget
megkapnak, hogy újra bűnbe essenek.
 A szigorú pap ösztönösen vissza akarta utasítani a kapus nővér
ajánlatát, de aztán meggondolta magát: hátha így gyorsabban célba
ér.
– Jól van – mondta. – Akkor vezessen Coëtman asszonyság
cellájához.
A kapus nővér hátrahőkölt, és keresztet vetett.
– Jézus isten! Micsoda nevet mondott tisztelendőséged?
– Ha jól tudom, így hívják az egyik rabjukat.
A nővér nem szólt semmit.
– Azt kérdezem: él-e vagy meghalt? – A bíboros hangjában már
leplezetlen türelmetlenség vibrált.
– Meghalt – szólalt meg a sötétségből egy hang, a kolostorba vezető
rács túloldaláról.
A bíboros fürkészőn nézett a hang irányába, és a vak homályban
egy újabb apáca körvonalaira ismert.
– Ön igen határozottan válaszolt egy kérdésre, amely nem önnek
szólt – jelentette ki Richelieu. – Kit tisztelhetek önben?
– Én vagyok az, akinek hivatali kötelessége, hogy az ilyen
természetű kérdésekre válaszoljon, noha senkinek sincs joga, hogy
feltegye őket.
– Én pedig az vagyok, aki kérdez, és aki, ha tetszik, ha nem, választ
követelhet. – Majd a még mindig mozdulatlanul és némán álló kapus
nővérhez fordult: – Hozzon egy gyertyát.
A hang összetéveszthetetlen volt: ilyen keményen, ilyen
egyértelműen csak az beszél, aki parancsoláshoz szokott.
A kapus nővérnek nem is kellett kétszer mondani: bement a
fülkéjébe, és egykettőre egy égő gyertyával tért vissza.
– A bíboros parancsa – mondta az álkapucinus, majd előhúzott
csuhája alól egy árkus papírt, és kibontotta. A papíron néhány írott
sor alatt nagy, vörös viaszpecsét ragyogott.
Átnyújtotta a főnökasszonynak, aki a rácson át nyúlt ki érte.
Eközben a kapus nővér bedugta a rácson a gyertyát, hogy a
főnökasszony lássa, ami a levélben áll.

A bíboros-miniszter utasítására, a világi és a spirituális hatalom,

azaz az állam és az egyház nevében minden érintett köteles,
tartalmától függetlenül, valamennyi kérdésre válaszolni, amelyet
jelen sorok átadója hozzájuk intéz, valamint tartozik őt az általa
megjelölt női fogolyhoz bevezetni.
Kelt a Mi Urunk Jézus Krisztus 1628-ik évében, december 13.
napján.
Armand, Richelieu bíboros
– E parancs előtt meg kell hajolnom – jelentette ki a főnökasszony.
– Úgy utasítsa a kapus nővért, hogy térjen vissza és zárkózzék be a
fülkéjébe.
– Hallotta, Perpetua nővér? Akkor engedelmeskedjék.
Perpetua nővér letette a gyertyatartót a rácshoz vezető lépcső
legfelső fokára, majd visszatért fülkéjébe.
A bíboros ugyanekkor utasította a hordszékvivőket, hogy
hordszékestül vonuljanak vissza az utcai kapuig, és álljanak
készenlétben, amíg jelt nem ad.
A főnökasszony eközben kinyitotta a rácsot, és a bíboros belépett a
fogadóhelyiségbe.
– Miért állította nekem, nővér, hogy Coëtman asszonyság halott? –
kérdezte szigorúan.
– Mert halottnak tekintek minden olyan személyt, akit a bírói ítélet
kirekesztett az emberi társadalomból – hangzott a válasz.
– Az emberi társadalomból csak azok vannak kirekesztve, akikre
rácsukódott a sírkő – közölte Richelieu.
– Arra, akit keres, már rácsukódott.
– Élő emberre nem csukódhat sírkő. Rájuk csak a börtönajtó
csukódhat, és a börtönök ajtaját ki is lehet nyitni.
– Még akkor is – kérdezte a főnökasszony, keményen a barát
szemébe nézve –, ha a legfelsőbb bíróság úgy rendelkezett, hogy ez az
ajtó egyszer s mindenkorra zárva maradjon?
– Nincs olyan ítélet, amelyet az igazságszolgáltatás meg ne
másíthatna, és én vagyok az, akit azért küldött a Földre az Úr, hogy
megítélje az ítélkezőket.
– Így Franciaországban csak egyetlen ember beszélhet.
– A király? – kérdezte a szerzetes.
– Nem a király, hanem az a férfiú, aki rangban alatta van, de
szellemében fölötte áll – azaz Richelieu bíboros. Ön talán a bíboros
maga? Akkor engedelmeskedem, de utasításaim oly egyértelműek,
hogy bárki mással szembeszegülnék.
– Fogja ezt a gyertyát, és vezessen Coëtman asszonyság sírjához,
amely az udvar túloldalán, a bal oldali szögletben található. Én a
bíboros vagyok.
És hátrahúzva a csuklyát, leleplezte azt az ábrázatot, amely
bizonyos körülmények között olyan hatással volt az emberekre, mint
az ókorban a Medúza arca.
A főnökasszony néhány pillanatig mozdulatlanul állt; nem a
tiltakozás, hanem az ámulat dermesztette meg. Aztán azzal a passzív
engedelmességgel, melyet a legtöbb emberből a bíborosi parancs
kiváltott, lehajolt a kandeláberért, s karját maga elé nyújtva elindult.
– Kövessen eminenciád.
Így haladtak át az udvaron. Nyugodt, de hideg és sötét volt az
éjszaka. A homályos égen a téli fagyok előhírnökeiként szikráztak a
csillagok.
A gyertya lángja függőlegesen mutatott az ég felé; a legkisebb
légmozgás sem kapott bele.
A szerzetes és az apáca alakját fénykör keretezte, amely együtt
mozgott velük. Így világosodtak meg a közeledő tárgyak, és borultak
árnyékba azok, melyeket elhagytak.
Végül lassanként kirajzolódott egy arab mecsethez hasonló kerek
építmény, középütt, úgy mellmagasságban, négyszögletű fekete
lyukkal – ez volt az ablak. Közelebbről az is látszott már, hogy ezt az
ablakot rács borítja, amelynek rúdjai oly közel voltak egymáshoz,
hogy egy ököl is csak üggyel-bajjal fért volna át közöttük.
– Ez az? – kérdezte a bíboros.
– Ez – felelte a főnökasszony.
Még közelebbről úgy tűnt, mintha a rácshoz egy ólomszürke arc és
két sápatag kéz tapadna, hogy aztán leválva az ablakról, eltűnjön a
sírkamra sötétjében.
Elsőnek a bíboros lépett oda, és a sírboltból áradó undorító szag
ellenére a rácshoz préselte arcát, hátha belát a cellába. A mélységes
mély éjszakában azonban csak két zöldes fénypontot látott, amely
úgy világított, mint a vadállatok szeme.
Hátrált egy lépést, majd elvette a főnökasszonytól a gyertyát, és
bedugta a rács hézagján. A levegő azonban olyan sűrű, olyan
miazmás volt, hogy a gyertya lángja elhalványult, összezsugorodott,
és kis híján elaludt.
A bíboros visszahúzta a gyertyát. A láng csak a szabad levegőn
kapott életre.
Ekkor, részben, hogy megtisztítsa a levegőt, részben, hogy a sírbolt
megvilágosodjék, a bíboros meggyújtotta a saját írásos utasítását,
amelyre, miután felfedte magát, immár nem volt szükség, és az égő
papírt bedobta a cellába.
Bármilyen sűrű volt a levegő, a lángok világánál már megláthatta az
ajtóval szemben, a falnál kuporgó nőalakot, aki könyökét a térdére,
arcát az öklére támasztotta. Deréktól térdig valamilyen rongydarab
takarta, máskülönben meztelen volt. Vállára hulló haja a nyirkos
kőpadlót söpörte.
A szürke bőrű, didergő rémalak az őt a maga örök éjszakájában
felkereső szerzetesre meresztette besüppedt, már-már eszelős
szemét.
Valahányszor levegőt vett, melléből apró nyögés szakadt ki, akár a
haldoklók lihegése. A fájdalmak oly régóta kísértették, hogy a jajszó
folyamatos, egyhangú hörgéssé állandósult.
 A bíborost, aki még a saját fájdalmával szemben is többé-kevésbé
érzéketlen volt, tetőtől talpig megborzongatta a látvány, és fenyegető
pillantást vetett a főnökasszonyra.
– Ez volt a parancs – mormolta az.
– Kinek a parancsa? – mordult rá a bíboros.
– Az ítéleté.
– Pontosan hogy hangzott ez az ítélet?
– Hogy Jacqueline Le Voyer-t, Isaac de Varenne feleségét, aki
magát Coëtman márkinénak nevezi, kőből épült cellába kell zárni,
hogy senki be ne juthasson hozzá, és nem kaphat mást, mint
kenyeret és vizet.
A bíboros végigsimított a homlokán, majd ismét a rácsos nyíláshoz
lépett, amely mögött újra teljes volt a sötétség.
– Maga valóban Jacqueline Le Voyer, akit Coëtman asszonyságnak
neveznek? – kérdezte, oda irányítva a hangját, ahol az imént a sápadt
arcot látta.
– Kenyeret! Fűtést! Ruhát! – felelte a fogoly.
– Azt kérdeztem – ismételte meg a bíboros –, hogy valóban azonos-
e a Jacqueline Le Voyer nevű, Coëtman asszonyságként is ismert
személlyel?
– Éhes vagyok! Fázom! – A hang fájdalmas zokogásba fulladt.
– Először a kérdésemre feleljen! – makacskodott a bíboros.
– Ó, ha megmondom, hogy én vagyok a megnevezett, maga is
éhhalálra ítél. Két napja már, hogy megfeledkeztek rólam, hiába
sikoltozok.
A bíboros újabb pillantást vetett a főnökasszonyra, aki azt
mormolta:
– A parancs az parancs!
– A parancs úgy szólt, hogy tartsák kenyéren és vízen, és nem úgy,
hogy éhen veszejtsék.
– Miért is ragaszkodik oly csökönyösen az élethez?! – háborgott az
apáca.
 A kardinális úgy érezte, mintha valami káromlásféle tolulna fel a
torkán, és keresztet vetett.
– Nos, nővér, vagy megmondja, ki rendelte el a halálát, vagy,
Istenemre mondom, ön kerül a helyére ebbe a cellába! – De ezután
visszafordult a szerencsétlenhez, aki a kettőjük közti vita tárgya volt.
– Ha megvallja, hogy maga valóban a Coëtman nevű asszonyság, és
híven, őszintén felel további kérdéseimre, úgy egy órán belül ruhát,
kenyeret és fűtést kap.
– Ruhát! Kenyeret! Fűtést! – kiáltotta a fogoly. – Mire esküszik?
– A Mi Urunk öt sebére!
– Kicsoda maga?
– Pap vagyok.
– Akkor nem hiszek magának. Papok és apácák kínoznak kilenc év
óta. Hagyjon meghalni! Nem beszélek.
– De mielőtt felszenteltek, nemesember voltam – mondta a bíboros
és nemesemberi szavamat adom rá.
– És mit gondol, mi történik azzal, aki mindkét esküjét megszegi? –
kérdezte a fogoly.
– Ezen a világon a becsületét vesztené el, a másvilágon elkárhozna.
– Úgy is van! Hát jó! Történjék bármi – elmondok mindent.
– És ha megelégedésemre lesz az elbeszélés, nemcsak kenyeret,
ruhát, meleget kap, hanem a szabadságát is visszanyeri.
– Szabad leszek? – sikoltotta a nő, s az ablakhoz rontott, feltárva
beesett arcát. – Igen, én vagyok Jacqueline Le Voyer, akit Coëtman-
nak neveznek! Mindent elmondok! Elejétől végig! – Aztán, mintha
ujjongó őrület lett volna úrrá rajta: – Szabad leszek! – És ekkor baljós,
hátborzongató nevetésben tört ki, s olyan erővel kezdte rázni a
rácsot, amilyet ettől az aszott testű, elcsigázott nőtől senki sem várt
volna. – Szabad! Ó, hiszen akkor maga a testet öltött Jézus Krisztus,
aki így szól a halottakhoz: „Keljetek fel, és szálljatok ki a sírból!”
A bíboros a főnökasszonyhoz fordult.
– Minden feledve, nővér, ha öt percen belül ellát megfelelő
szerszámokkal, és akkora nyílást vághatunk e sírbolton, hogy ez a nő
kibújhasson rajta.
– Kövessen – mondta a főnökasszony.
A bíboros már indult volna, de a fogoly újra felsikoltott.
– Ne menjen el, nehogy elmenjen! Ha vele tart, nem fog
visszajönni, és soha többé nem látom magát. Kialszik a mennyei
sugár, amely a poklomba hatolt, és visszazuhanok az éjbe!
A bíboros a kezét nyújtotta felé.
– Nyugodjon meg, szegény teremtés! Ha Isten is úgy akarja,
mártíromsága hamarosan véget ér.
A nő azonban két csupa csont kezével megragadta a bíboros kezét,
és mintegy kettős satuba fogta.
– Ó, már fogom a kezét! Az első emberi kezet, amely tíz év óta
felém nyúlt! Különben csak tigrisek karmát éreztem! Áldott légy,
emberi kéz, ezerszer áldott!
És a fogoly csókokkal borította el a bíboros kezét.
Richelieu nem volt olyan bátor, hogy visszahúzza. Inkább odahívta
a két hordszékvivőt, akik futva érkeztek.
– Kövessék ezt a nőt – mondta, és a főnökasszonyra mutatott. Az
egy fészerféléhez vezette őket, ahol kerti szerszámokat tároltak.
Amikor a két ember öt perccel később visszatért, a magasabbik
csákányt hozott a vállán, a másiknak fogó volt a kezében.
Végigkopogtatták a falat, és munkába vették ott, ahol a
legvékonyabbnak tűnt.
– És tőlem mit kíván még eminenciád? – kérdezte a főnökasszony.
– Fűtessen be a saját szobájában, és készíttessen vacsorát –
rendelkezett a bíboros.
A főnökasszony elvonult. Az égő gyertyát magával vitte, s így a
bíboros egy darabig követhette szemével; látta, amint bemegy a
zárdába. Aligha állt szándékában, hogy szembeszálljon az események
ilyetén alakulásával. Nagyon is tudatában volt, hogy jelen
helyzetében csak a bíborostól remélhet irgalmat, jóllehet Richelieu
hatalma ekkoriban még nem érte el delelőjét, és egyházi tekintélye
egyelőre felülmúlta a világit. A főnökasszony azonban, aki egyszerre
igazgatott egy világi fegyintézetet és egy egyházi intézményt,
mindkét minőségében az ő alárendeltje volt.
A fogoly csak akkor mert hinni a bíboros ígéretében, amikor
meghallotta a kövön a csákány csapásait és a fogó nyikorgását.
– Hát igaz! Valóban igaz! – kiáltotta. – Ó, kicsoda maga, hogy ezen
a földön és az örökkévalóságban áldhassam a nevét?
De amikor az első kövek nagy robajjal földet értek, és a nő szeme,
mely, mint az éjszakai madaraké, már rég hozzászokott a
sötétséghez, érzékelte ha nem is a fény, de az áttetsző homály
beszivárgását e második nyíláson át – hiszen kilenc éven át csak a
rácsos ablakon jött a levegő és minden világosság –, hirtelen
elengedte a bíboros kezét. A nyíláshoz rohant, és mit sem bánva,
hogy kezét felsebezheti a csákány, egymás után megragadta és rázni
kezdte a köveket, hogy kimozdítsa őket a helyükről, s ekként ő maga
is siettesse szabadulását.
A nyílás még nem volt akkora, hogy átférjen rajta, de a fejét, sőt
hamarosan a vállát is kidughatta. Most sem érdekelte, hogy
összekarcolhatja vagy csúnyán felhorzsolhatja magát, és teli torokból
rikácsolta:
– Segítsenek rajtam! Segítsenek hát! Áldott szabadítóim, drága,
szeretett fivéreim, húzzanak ki a síromból!
Amikor saját erőfeszítésének köszönhetően félig már átbújt a
lyukon, a két férfi a hóna alatt ragadta meg ezt a kőből megszülető
testet, amely olyan szürke és olyan hideg is volt, mint a kő, és maguk
felé rángatták.
A boldogtalan teremtés teli tüdőből itta a friss, tiszta levegőt, és
karját jajongó örömkiáltással emelte az ég felé. Első tudatos
cselekvése azonban az volt, hogy térdre hullva adott hálát Istennek,
majd amikor kétlépésnyi távolságban megpillantotta szabadítóját,
kitárta felé a karját, és hálás sikollyal szaladt hozzá.
 A férfi azonban, talán mert szánta ezt a félmeztelen nőt, talán saját
szemérmességének engedve, már kibújt a csuhából, amely, az
öltözést és a vetkőzést elősegítendő, elöl végig nyitható volt. A
ruhadarabot a nő vállára borította, ő maga pedig ott állt teljes fekete
bársony, ibolyaszín szalagokkal díszített lovagi öltözékben.
– Amíg meg nem hozzák az ígért ruhákat, burkolja be magát,
nővérem – mondta.
A nő, gyengeségében vagy érzelmi zaklatottságában, megingott, a
bíboros pedig mindkét hordszékvivőnek erszényt nyomott a kezébe,
alighanem kétszer akkora összeggel, mint ígérte, majd így szólt
hozzájuk:
– Jó emberek, emeljék fel ezt az asszonyt, aki járni még gyenge, és
vigyék a főnökasszony szobájába.
Elsőnek ő maga ment fel. A helyiségben, úgy, ahogy
megparancsolta, lobogott a tűz, és az asztalon két gyertya világított.
– Most kérek még papírt, tollat, tintát, aztán hagyjon magunkra.
A főnökasszony engedelmeskedett.
A bíboros, amikor egyedül maradt, az asztalra könyökölve azt
mormolta:
– Ezúttal érzem, hogy az Úr szelleme velem van.
Ekkor a magasabbik hordszékvivő úgy hozta be a csuhába burkolt,
szinte élettelen teremtést, mint egy gyermeket, és letette a tűz
közelébe, oda, ahová a bíboros mutatott. Majd meghajolt, olyan mély
tisztelettel, mintha nemcsak a páratlan rangot, hanem a jó
cselekedetet is értékelné, és távozott.
 IX. FEJEZET
Az elbeszélés

A bíboros egyedül maradt a szegény, elalélt teremtéssel, akit akár

halottnak is vélhetett volna, ha a ráaggatott durva vászonruhát
időnként meg nem lebegteti az ideges remegés. A ruha az egész
testet eltakarta, csak a körvonalai látszottak, melyek inkább
holttestre emlékeztettek, semmint élő emberi lényre.
Lassanként azonban érvényesült a meleg jótét hatása, a ruha
gyakrabban hullámzott. A bő ujjakból kibújt s ösztönösen a tűz felé
nyúlt két kéz, amely ugyancsak egy csontváz kezére hasonlított
volna, ha az aránytalanul hosszú körmök nem jelzik, hogy a test még
nem merítette ki a világon létező összes szenvedést. Aztán
előbukkant a fej is, mereven, mint a páncéljából kibújó teknősbékáé;
az arc halovány volt, a megbámult szemgödörbe süppedt szemet
felnagyították a kínok, a száj látni engedte az összepréselt fogakat. Az
ugyancsak a tűz felé irányuló lábak a ruha alól kikandikáló
márványszerű lábfejben végződtek. Aztán a szerencsétlen egyszer
csak gépies mozdulattal felült, s tompán kongó hangon, mely mintha
egy halott melléből fakadna, így szólt:
– Tűz! Milyen jó is a tűz!
És mint gyerek, aki nem ismeri a veszélyt, érzéketlenül közeledett a
tűzhöz, amelynek forróságát átfagyott tagjai nem ismerhették fel. –
Vigyázzon, nővérem, megégeti magát! – óvta a bíboros. Coëtman
asszonyság összerázkódott, majd mereven fordult a hang forrása felé.
Nem vette észre, hogy a helyiségben más is tartózkodik, pontosabban
nem látott ő semmi mást, mint a tüzet, amely magához vonzotta, és
úgy megszédítette, mintha szakadékba nézne.
Néhány pillanatig csak bámult a bíborosra, akit csak szerzetesi
csuhájában látott, és lovagi öltözékében nem ismert fel.
 – Kicsoda maga? – kérdezte. – A hangja ismerős, de látni még nem
láttam…
– Én vagyok az, aki már szerzett magának ruhát és meleg szobát, és
aki hamarosan kenyérhez és szabaduláshoz segíti.
A nő nagy igyekezettel próbált emlékezni.
– De be is válthatja, amit ígért? Félelmetes és nagy hatalmú
ellenségeim vannak…
– Nyugodjék meg: a védelmezője még félelmetesebb és még
hatalmasabb.
– Ki volna ő?
– Az Isten.
Coëtman asszonyság a fejét rázta.
– Rólam már rég megfeledkezett – suttogta.
– Meglehet. De akire egyszer visszaemlékszik, azt többé nem felejti
el.
– Nagyon éhes vagyok – mondta a nő.
És mintha parancs hangzott volna el, és annak
engedelmeskednének, abban a szempillantásban két apáca lépett be;
kenyeret, bort, egy bögre húslevest és hideg sült csirkét hoztak.
Láttukon Coëtman asszonyság rémülten felsikoltott.
– Jaj, a hóhéraim! Védjen meg, könyörgök!
És a bíboros karosszéke mögé kuporodott, hogy ismeretlen bajnoka
válassza el az apácáktól.
– Elegendő, amit hozunk, nagyuram? – kérdezte a küszöbről a
főnökasszony.
– Elegendőnek elegendő, de látja, mennyire retteg nővéreitől a
fogoly? Tegyék le az asztalra, amit hoztak, és távozzanak.
Az apácák letették az ételt-italt az asztalnak az asszonytól
távolabbi végére. A borhoz pohár is járt, a bögrében kanál, a csirke
mellett, a tányéron kés és villa volt.
– Menjünk, nővéreim – szólt a főnökasszony.
Már indultak volna, de a bíboros felemelte kezét. A főnökasszony
megállt.
– Ne feledje, hogy bármit fogyaszt el ez az asszony, én előbb
megkóstolom – jelentette ki Richelieu.
– Nyugodtan megteheti, nagyuram – felelte a főnökasszony, majd
bókolt a bíborosnak, és kiment.
A fogoly, aki mohón nézte az asztalt, alig várta, hogy csukódjék az
ajtó, és csontsovány karjával már odanyúlt volna. A bíboros azonban
magához ragadta a bögrét, ivott egy-két kortyot a húslevesből, és
csak ezután fordult a nőhöz, aki rámeredt, és felé tárta a karját.
– Azt mondta, két napja nem evett?
– Három napja, nagyuram.
– Miért hív nagyuramnak?
– Mert hallottam, hogy a főnöknő is így szólította. Különben is, aki
engem meg mer védeni, az csak valami főméltóság lehet.
– Ha három napja nem evett, még óvatosabbnak kell lennünk. Fogja
ezt a bögrét, de csak kanalanként fogyassza a levest.
– Mindenben engedelmeskedni fogok nagyuramnak, most és
mindörökre.
Azzal mohón magához húzta a bögrét, és szájához emelte a
kanalat. De a torka mintha összeszűkült volna, a gyomra pedig
összezsugorodott; csak nagy nehezen nyelte le az első kortyot, és
látszott, hogy a nyelés fájdalmat okoz.
A nehézségek azonban egyre csökkentek, és az ötödik-hatodik
kanál után már inni is tudott a bögréből. Ám miután a leves
elfogyott, olyan gyengeség lett úrrá rajta, hogy a homlokán kiütött a
hideg veríték, és ismét ájulás környékezte.
A bíboros a negyedéig töltötte meg a borospoharat, majd miután a
bort is megkóstolta, felszólította a nőt, hogy egészen apró kortyokkal
igyon.
A bor csak lassan, kortyonként fogyott, de az asszonyság hirtelen a
melléhez kapott, és az arca lázvörösre gyúlt.
– Jaj, úgy érzem, mintha tüzet ittam volna…
 – Most pedig – mondta a bíboros –, szedje össze magát. Beszélgetni
fogunk.
Azzal odatolt a magáéval szembe egy másik karosszéket a kandalló
mellé, és segített, hogy a nő leüljön.
Aki látta volna, amint ez a férfi egy betegápoló gondosságával veszi
körül az általa megmentett emberi roncsot, nem ismert volna rá
benne a félelmetes főpapra, a francia nemesség rémére, akinek
parancsára olyan fejek hullottak le, melyeket a királyság
meglegyinteni sem merészelt.
Lehet, hogy néhányan azt vetik majd ellene: Richelieu irgalmassága
mögött önérdek bujkált. Mi azonban erre azt feleljük: a politikában a
kegyetlenség, ha valóban indokolt, csak igazságot szolgáltat.
– Még mindig éhes vagyok – szólalt meg a szegény teremtés, és
sóváran pillantott az asztal felé.
– Hamarosan újra ehet – csitította a bíboros. – Én azonban
beváltottam az ígéretem. Melegben van, evett és ehet, ruhákat kap, és
szabad lesz. Egyelőre váltsa be maga is a szavát.
– Mit szeretne tudni?
– Hogyan ismerkedett meg Ravaillackal, és hol látta először?
– Párizsban, a lakásomon. Henriette d’Entragues úrhölgynek
voltam a testi-lelki bizalmasa. Ravaillac Angoulême-i volt, és ott a
Duc d’Épernon téren lakott. Volt két csúnya ügye. Gyilkosság
vádjával egy évet töltött börtönben, de felmentették. A börtönben
viszont adósságokat csinált. Alighogy kijött, már mehetett is vissza.
– Hallott valaha a látomásairól?
– Ő maga mesélt róluk. Az első és a legerősebb így hangzott: éppen
tüzet rakott, és lehajtotta a fejét, amikor az egyik venyige
megmozdult, és átalakult az arkangyal szent harsonájává. A harsona
magától a szájába illeszkedett, s anélkül, hogy bele kellett volna
fújnia, szent háborúra szólított fel. És közben a szája mindkét
sarkából megszámlálhatatlan áldozati ostya szállt fel.
– Teológiával nem foglalkozott? – kérdezte a bíboros.
 – Csak egyetlen kérdést tanulmányozott, miszerint azt a királyt, aki
a pápa ellensége, minden kereszténynek joga van megölni. Épernon
uraság is vallásos embert látott benne, olyat, akit megszállt az Úr
szelleme, és mert régebben az apjánál, egy törvényszéki ügyvédnél
hivatalnokoskodott, Párizsba küldte, hogy kísérjen figyelemmel egy
pert, amelyben érintve volt. Mivel Orléans-on kellett átutaznia, a
herceg ajánlóleveleket adott neki Entragues urasághoz meg a
lányához, Henriette-hez; tőlük kapott aztán újabb ajánlólevelet,
amely nekem szólt, hogy adjak neki szállást.
– Milyennek látta az első találkozáskor? – érdeklődött Richelieu.
– Először megborzadtam tőle. Magas, erőteljes alkatú, jó kiállású
férfi volt, a haja sötétvörös, a bőre is szokatlanul sötét, majdhogynem
fekete. Amikor megláttam, azt hittem, Júdással állok szemben. De
amikor Henriette úrhölgy levelében azt olvastam, hogy rendkívül
vallásos, és magam is meggyőződtem róla, milyen szelíd és
barátságos, elmúlt a félelmem.
– Nápolyba is a maga házából indult?
– Igen; és oda is Épernon herceg küldte. Bizonyos Hébert-nél,
Biron egykori titkáránál szállt meg, és ott jelentette be első ízben,
hogy meg fogja ölni a királyt.
– Igen, erről már értesültem. Ugyanígy mondta el egy Latil
nevezetű ember is. Maga ismerte ezt a Latilt?
– Ó, hát persze. Akkor, amikor letartóztattak, Épernon uraságnak
volt a bizalmas apródja. Neki is sok mindenről tudomása van.
– Amit tud, elmondta nekem. Folytassa.
– Nagyon éhes vagyok – rebegte Coëtman asszonyság.
A bíboros bort öntött a poharába, és megengedte, hogy egy kis
kenyeret is belemártogasson. A nő, miután evett és ivott,
szemlátomást megnyugodott.
– Akkor is látta, amikor Nápolyból megjött?
– Kicsodát? Ravaillacot? De mennyire! Két ízben – Mária
mennybemenetelének napján és Úrnapján – nekem is elmondott
mindent, vagyis hogy feltett szándéka megölni a királyt.
– És amikor ezt megvallotta, hogyan viselkedett?
– Sírva fakadt. Azt mondta, vannak kétségei, de kénytelen
megtenni.
– Mit mondott, miért?
– Mert hálával tartozik Épernon uraságnak, aki azért akarja eltenni
láb alól a királyt, hogy kimentse szorult helyzetéből az anyakirálynét.
– Miért volt bajban az anyakirályné?
– A király perbe akarta fogatni Concinit, mint közpénzek
elsikkasztóját, és bitófára akarta juttatni; de azt akarta, hogy a
királynét is elmarasztalják házasságtörésben. Utána hazaküldte volna
Firenzébe.
– És maga mit tett, amikor Ravaillac megvallotta szándékát?
– Mivel Ravaillac ekkoriban nem is sejtette, hogy a királyné is részt
vesz az összeesküvésben, elhatároztam, hogy mindent elmondok a
felséges asszonynak. Először a királytól kértem kihallgatást, de ő még
csak nem is válaszolt a levelemre. Tény és való, ez idő tájt mással volt
elfoglalva; ekkor volt a legszerelmesebb Condé hercegnébe. Így hát a
királynénak írtam, nem is egyszer, hanem háromszor, hogy fontos
figyelmeztetést tartogatok a számára, amely a király sorsát érinti, és
bizonyítékokat is ígértem. A királyné azt üzente, hogy várjak három
napig, utána meghallgat. A három nap elmúlt, ő pedig a negyediken
Saint-Cloudba utazott.
– Kire bízta az üzenetet?
– Vautier-ra, aki akkortájt a patikáriusa volt.
– És maga mire következtetett mindebből?
– Arra, hogy Ravaillac téved, és a királyné tud a merényletről.
– Mi történt ezután?
– Én el voltam szánva, hogy a király életét mindenáron
megmentem. Ezért felkerestem a Saint-Antoine utcai jezsuitákat,
hogy beszélhessek a király lelkiatyjával.
– És hogyan fogadták?
 – Nagyon barátságtalanul.
– Coton atyát megtalálta?
– Nem; éppen másutt tartózkodott. A prokurátor atyához vezettek,
aki kijelentette, hogy rémeket látok. „Legalább őfelsége lelkiatyját
értesítsék!” – kérleltem. „Mi értelme volna?” – mondta az atya. „De
hát meg akarják ölni a királyt!” – kiáltottam. „Törődjön a maga
dolgával.” Mire én: „Vigyázzon, mert ha a királyt valami
szerencsétlenség éri, egyenesen a bíróságra megyek, és megmondom,
hogy maguk szóba se álltak velem.” ,Akkor keresse meg magát Coton
atyát!” „Hol van?” „Fontainebleau-ban. De fölösleges odamennie,
majd megyek én magam.” De mert nem bíztam a prokurátor atya
szavában, másnap kocsit béreltem, hogy Fontainebleau-ba megyek.
Csakhogy indulás előtt letartóztattak.
– Mi volt a neve a jezsuiták prokurátorának?
– Philippe atyának hívták. De a börtönből még kétszer írtam a
királynénak, és az egyik levelet, ezt biztosan tudom, meg is kapta.
– És a másik?
– Azt Sully uraságnak küldtem el.
– Kivel?
– Gournay kisasszonnyal.
– Róla tudok. Nemde vénkisasszony, aki könyveket ír?
– Úgy van. Ő elment az Arsénalba Sully nagyuramhoz, de mivel a
levélben az Épemon és Concini nevek is előfordultak, és azt is
felsoroltam, mi mindenre figyelmeztettem a királynét, Sully uraság
nem merte megmutatni a királynak; csak annyit mondott neki, hogy
veszély fenyegeti, és javasolta, hogy ha tetszik, hívasson minket –
mármint engem és Gournay kisasszonyt – a Louvre-ba. De
szerencsétlenségünkre a király már annyi hasonló figyelmeztetést
kapott, hogy csak megvonta a vállát, Sully uraság pedig visszaadta a
levelet Gournay kisasszonynak, azzal a megjegyzéssel, hogy nem
látszik megalapozottnak.
– Vajon mikorról kelt ez a levél?
 – Május 10-én vagy 11-én írtam…
– Mit gondol, Gournay kisasszony megőrizte?
– Lehetséges; azóta nem találkoztunk. Egy éjjel elraboltak a
börtönömből. 1619. október 28-ának éjszakája volt; akkoriban még
számoltam az időt. Egy törvényszolga lépett a cellámba, rám
parancsolt, hogy keljek fel, és felolvasta a bíróság rendeletét,
miszerint hátralévő életemet egy ajtó nélküli, mindössze egy rácsos
ablakkal ellátott cellában kell töltenem, kenyéren és vízen. Én már
azt is durva igazságtalanságnak éreztem, hogy börtönbe zárnak,
amiért a királyt meg akartam menteni, de ez az új ítélet
megsemmisítő hatással volt rám; ájultan estem össze a hallatán. Még
csak huszonhét éves voltam; hány évig kell hát még szenvednem?
Ájulásomat kihasználva felraktak egy kocsira, és elvittek. A nyitott
ablakon behatoló levegő térített magamhoz. Két rendőrféle között
ültem; ők fogták a csuklómra csatolt lánc végét. Fekete darócruha
volt rajtam; az utolsó cafatjait mindmáig viseltem. Tudtam, hogy a
Bűnbánó Hajadonok zárdájába visznek, de nem tudtam, hol az a
zárda, és mi fán teremnek a Bűnbánó Hajadonok. Aztán kinyílt
előttünk egy kapu, végighajtottunk egy boltíves átjárón, kijutottunk
az udvarra, s megálltunk a sírnál, ahonnan ön kimentett. Be kellett
lépnem egy nyíláson keresztül, s az egyik rendőr utánam jött. Nem
voltam se élő, se holt, meg sem próbáltam ellenállni. A férfi a rácsos
ablakhoz állított, és az egyik, csuklómra tekert láncot a nyakamba
fűzte, majd a másik kívülről, az ablakon át benyúlva fogta a lánc
végét. Miután az első rendőr távozott, két ember, akit a félhomályban
már észrevettem, munkához látott. Kőművesek voltak, akik
befalazták a nagyobbik nyílást. Csak ekkor kaptam észbe.
Borzalmasat sikoltottam, és nekik akartam rontani, de a második
rendőr a nyakamnál fogva visszatartott. Egy pillanatra átsuhant a
fejemen, hogy megfojtom magam, és teljes erőmmel nekifeszültem a
láncnak, de mivel nem volt megcsomózva, csak előre tudtam
rángatni magam. Azt reméltem, ennyi is elég lesz. Hörögtem, vörösbe
borult előttem a világ. A rendőr ekkor elengedte a láncot. Ugrottam a
nyílás felé, de a kőművesek már háromnegyedéig befalazták.
Átdugtam a kezem az összeszűkült résen, hogy a még friss falazást
kibontsam, mire az egyik kőműves elborította a kezem vakolattal, a
másik pedig jókora követ nyomott rá nehezéknek. Csapdába
kerültem. Kiabáltam, üvöltöttem. Egyetlen pillantással felmértem a
helyzetemet: mivel senki sem léphet be a börtönömbe, és én az
ablaknyílással szemben, a falhoz ragasztott kézzel maradok itt, éhen
fogok halni. Irgalomért esengtem. Az egyik kőműves, ha felelni nem
is felelt, egy fogóval felemelte a követ. Én óriási erőfeszítéssel
kiszabadítottam agyonhorzsolt, kisebesedett kezemet, és az ablak alá
zuhantam: a kettős próbálkozás, először az öngyilkossággal, utána a
kőművesek elleni lázadással, teljesen kimerített. Ezalatt azok ketten
befejezték gyanúsan titkos és végzetes művüket. Mire magamhoz
tértem, a sírom ajtaja be volt falazva, és engem élve eltemettek.
Teljesült a bíróság ítélete.
Egy héten át tébolyultan őrjöngtem. Az első négy napon
fetrengtem a földön, és kétségbeesve sikoltoztam. Eközben egy
falatot sem ettem, éhen akartam halni, azt hittem, lesz hozzá erőm. A
szomjúság győzött le. Az ötödik napon úgy égett a torkom, hogy
ittam néhány csepp vizet, és ezzel igent mondtam az életre.
Később azt mondogattam magamnak, hogy tévedés történt,
amelyet bizonyosan jóvátesznek, hiszen lehetetlen, hogy IV. Henrik
fiának uralkodása idején az özvegye teljhatalmat élvezzen, engem
pedig, aki meg akartam menteni a királyt, kegyetlenebből
büntessenek meg, mint a gyilkosát. Hiszen ővele egy óra alatt
végeztek, míg az én kínszenvedésem Isten tudja, hány napig, hány
évig fog tartani.
De aztán ez a remény is kihunyt.
Amikor beletörődtem, hogy életben maradok, szalmát kértem
fekhely gyanánt, de a főnökasszony azt felelte: az ítélet kiköti, hogy
kenyéren és vízen éljek, és ha a bíróság azt akarta volna, hogy
szalmán feküdjek, akkor ezt is belefoglalja az ítéletbe. Vagyis tőlem
megtagadták azt a nyaláb szalmát, amely még a leghitványabb
barmoknak is kijár.
Amikor jöttek a kemény téli éjszakák, azt reméltem, megfagyok.
Úgy hallottam, ez a halálnem elég könyörületes. Az első télen
többször is elaléltam a zord időjárás miatt. Jéggé fagyva, megbénulva,
dermedten ébredtem fel, de felébredtem.
Aztán újra kivirult a tavasz, kidugták fejüket a virágok, rügyeztek a
fák. Hozzám is behatoltak a langy szellők, és én kitártam feléjük
könnyáztatta arcom. A tél elapasztotta bennem a sírás forrásait, de a
tavasz, vagyis az élet újra előcsalogatta könnyeimet.
Önnek sem tudnám kifejezni, milyen édes mélabút ébresztett
bennem az első napsugár, amely a rácsos nyíláson áttörve
megvilágította kriptámat. A karomat nyújtottam felé; meg akartam
fogni, hogy a szívemre szoríthassam. Sajnos kisiklott a kezemből;
tünékeny volt, mint a remény, amelyet jelképezett.
Az első négy évben és az ötödik elején még jelöltem a falon a
napokat egy kődarabbal, amelyet őrjöngésem idején a gyerekek
dobtak be rám, de amikor az ötödik tél is megjött, elfogyott a
bátorságom. Mi értelme számolni a megélt napokat? A legokosabb,
ha azokat is elfelejtem, amik még várnak rám.
Mivel a csupasz földön feküdtem, és csak a nyirkos falnak
támaszkodhattam, ruháim már az első év végén elkoptak, a második
év végén pedig úgy szakadtak szét, mint a megszárított papír, hogy
később ronggyá foszlódjanak. Az utolsó percig halogattam, hogy
újakat kérjek, de a főnökasszony megint azt felelte, hogy az ítélet
értelmében kenyeret és vizet kaphatok, de új ruhákról a bíróság nem
ejtett szót, vagyis kenyéren és vízen kívül semmi egyébhez nincs
jogom.
Apránként így meztelenedtem le. Jött a tél. A szörnyű éjszakákat,
amelyeket az első évben még meleg gyapjúruhában is alig éltem túl,
most többé-kevésbé ruhátlanul kellett átvészelnem. Összeszedtem a
testemről lefoszlott rongyokat, és egymáshoz kötöztem őket, de sorra
leváltak rólam, mint fatörzsről a kéreg, és végképp meztelen
maradtam. Időnként papok néztek be hozzám az ablaknyíláson. Az
elsőknek még könyörögtem, az Úr embereinek, földre szállt
angyaloknak neveztem őket, de ők jót nevettek rajtam. Amióta
lemeztelenedtem, még többen jöttek, mint korábban, de már nem
álltam szóba velük, és amennyire lehetett, a hajammal meg a
kezemmel takartam el magam. Már csak gépiesen éltem, nagyjából
úgy, mint az állatok. Szinte már nem is gondolkoztam. Ettem, ittam,
aludtam, amennyit csak tudtam; alvás közben legalább nem éreztem,
hogy élek.
Három nap óta a megszokott időben nem adták be az ételt. Azt
hittem, véletlen feledékenységről van szó. Vártam. Leszállt az este,
akkor már kiáltottam, de nem jött válasz. Éjszaka, bár már igencsak
kínlódtam, még tudtam aludni. Másnap már hajnalban ott álltam a
rács mögött, az ételemet várva – de ezen a napon se hozták. Apácák
mentek el a cella előtt, szólítottam őket, de meg sem fordultak, csak
morzsolták a rózsafüzérüket. Jött az éj, és addigra már felfogtam, mi
történik: elhatároztatott, hogy éhhalálra ítélnek. Milyen szánalmas,
milyen gyenge is az emberi természet! A halált határtalan
boldogságként kellett volna megélnem, én pedig megrémültem tőle.
Ezen a második éjszakán összesen már csak egy-két óráig tudtam
aludni, és e rövid bódulatok idején iszonyatos álmokat láttam.
Kegyetlenül fájtak a beleim és a gyomrom is, erre riadtam fel rövid
időközökben, és nem annyira az álmosság, inkább a gyengeség miatt
koppant le a szemem. Aztán újra megvirradt, de már nem keltem fel,
hogy várjam az ételt, hiszen tudtam, hogy hiába várnám. Egyre
erősebb fájdalmak közepette telt el a nap. Kiáltoztam, de nem
kenyérért, hanem mert annyira szenvedtem.
Mondanom sem kell, hogy kiáltozásomra is süketek maradtak.
Több ízben is próbáltam imádkozni, de nem sikerült. Nem tudtam
kimondani az Isten szót, amely most oly könnyen jön ajkamra.
 Kínszenvedések közepette számláltam a harmadik éjszaka óráit;
egyetlenegyet sem aludtam át. Úgy tetszett, a toronyóra ütései a
fejemen koppannak, és szikrák millióit csiholják belőle. Éppen éjfélre
kongattak, amikor meghallottam, hogy nyílik, majd zárul a kapu –
szokatlan zaj volt ez ily kései órán. Az ablaknyílásig vonszoltam
magam, két kézzel kapaszkodtam a rácsba, de a fogaimmal is, nehogy
a földre zuhanjak, és ekkor fényt láttam, először a boltív alól, majd a
fogadóhelyiségből, aztán a fény leszállt az udvarra, és felém
közeledett. Egy pillanatig remény éledt bennem, de amikor láttam,
hogy a főnökasszonyt kísérő férfi is szerzetes, mindennek vége lett.
Először a kezem vált le a rácsról, aztán a fogammal is elengedtem,
amely már mintha a vashoz forrt volna, és leroskadtam: ön ebben az
állapotban látott meg.
Legfőbb ideje volt. Még huszonnégy óra, és már csak a holttestem
láthatta volna.
Coëtman asszonyság utolsó szavainál, mintha csak az elbeszélés
végét várta volna – s talán valóban azt várta –, megállt a küszöbön a
főnökasszony.
– Mi a parancsa nagyuramnak? – kérdezte.
– Először is és mindenekelőtt egy kérdésem van, amelyre, mint már
mondottam, teljes őszinteséggel kell válaszolnia.
– Várom a kérdést, nagyuram – mondta, mélyet bókolva, a
főnökasszony.
– Ki az, aki felkereste, hogy tudassa: egyesek nem értik, hogyan
élhet ily sokáig ez a szegény, ruháit vesztett, kenyérre és vízre fogott
teremtés?
– Nagyuram parancsolja, hogy beszéljek?
– Kettős, egyházi és világi fennhatóságom folytán közlöm önnel:
tudni akarom, ki ennek a nőnek az igazi hóhéra, mivel a többiek csak
a kínzói voltak.
– Vautier uraság volt az, az anyakirályné csillagásza és orvosa.
– Akinek én a leveleket küldtem – rebegte a boldogtalan nő –, bár
akkoriban még csak a királyné patikáriusa volt…
– Nos – jelentette ki a bíboros –, ideje, hogy teljesüljön azok óhaja,
akik ezen asszonyszemély halálát várták. – Azzal kinyújtotta karját
Coëtman asszonyság felé. – Önt és engem kivéve, ez a nő mindenki
számára halott. A börtönét is azért nyittatta ki ma éjjel, hogy a
holttestét elszállítsa. És földeltessen el helyette, de az ő nevén egy
kődarabot, egy deszkát, vagy, mit bánom én, egy valódi női tetemet –
talál ilyet az első kórházban, vagy mit tudom én, hol, ez már a maga
dolga, nem az enyém.
– Úgy lesz, nagyuram, ahogy parancsolja.
– Három apáca is be van avatva: a kapus nővér, aki beengedett, és a
kettő, aki a vacsorát hozta. Magyarázza el nekik, mi történik azokkal,
akiknek, amikor hallgatni kell, eljár a szájuk. Egyébként – és itt
száraz és parancsoló erejű ujjával a volt fogolyra mutatott – az
asszonyság esete például szolgálhat nekik.
– Ez minden, nagyuram?
– Úgy van. Ha lemegy, szóljon, kérem, a két hordszékvivő közül a
magasabbiknak, hogy negyedóra múlva szükségem lesz egy második
hordszékre is, de az kulcsra záródjék, és el legyen függönyözve.
– Tolmácsolni fogom nagyuram kívánságát.
A bíboros ismét felöltötte egyik leggyakoribb álarcát, a kedélyes
jóindulatét, amellyel már találkozhattunk azon az éjszakán, amikor
Souscarrières-nek és Cavois asszonynak adományozta a hordszék
szabadalmát. Az alkalmatosság előnyeit most maga is
megtapasztalhatta, és elbeszélésünk további részében ezek az
előnyök még többször is kamatoznak majd.
– És most – fordult a bíboros Coétman asszonysághoz –, azt
hiszem, erőre kapott már annyira, hogy elfogyaszthasson egy
csirkeszárnyat, és felhörpinthessen egy fél pohár bort a mi jóságos
főnökasszonyunk egészségére.
Három nap múlva krónikásunk, L’Estoile, a Bűnbánó Hajadonok
főnökasszonyától érkezett tájékoztatás alapján, a következő hírt
iktatta be újságjába:

A december 13-ról 14-re virradó éjjel, a Bűnbánó Hajadonok

zárdájának udvarán számára épült kőházikóban, ahonnan kilenc
év óta nem lépett ki, vagyis azóta, hogy a bíróság rendeletileg
ítélte életfogytiglani, kenyéren és vízen letöltendő fogságra,
elhunyt Jacqueline Le Voyer leányasszony, akit Coëtman
asszonyságnak neveztek, és Isaac de Varenne-nek volt a felesége,
és akit azzal gyanúsítottak, hogy a mi jóságos IV. Henrik
királyunk elleni gyilkos merényletben Ravaillac bűntársa volt. A rá
következő éjjel földelték el, a zárda temetőjében.
 X. FEJEZET
Maximilien de Béthune, Sully hercege,
Rosny bárója

Coëtman asszonyság elbeszélése közben a bíboros teljes

figyelemmel hallgatta a hosszú, fájdalmas krónikát. Ám hiába
szolgáltatott a szerencsétlen áldozat minden egyes szava erkölcsi
bizonyítékot Concini, Épernon és az anyakirályné bűnrészességéről a
IV. Henrik elleni gyilkos merényletben – kézzelfogható, egyértelmű,
cáfolhatatlan bizonyíték nem került elő.
Annál világosabbnak, kristályosan tisztábbnak látszott az asszony
ártatlansága, sőt annál még több is: odaadó igyekezete a május 14-i
gyűlöletes bűncselekmény megakadályozására. Ezért az odaadásért
fizetett kilenc év börtönnel a Conciergerie-ben, és kilenc év földi
pokollal a Bűnbánó Hajadonoknál.
Mivel a Ravaillac-ügy periratait elégették, a bíborosnak minden
áron azt a papírdarabot kellett megszereznie, amelyre Ravaillac a
vérpadon firkálta le utolsó, feltáró jellegűnek vélt vallomását.
Ebben rejlett a szinte leküzdhetetlennek tetsző nehézség, és ezzel
kezdte a bíboros is a nyomozást, mielőtt további kutatásokba
bonyolódott volna. De már az első lépésnél is áthidalhatatlannak
látszó akadályba ütközött.
Úgy hisszük, elbeszéltük már, hogy ez a papír Joly de Fleury uraság,
a parlamenti jelentéstevő birtokába került. Ez az úr sajnálatos módon
két évvel korábban elhalálozott, a bíboros pedig csak Chalais nantes-i
peréről visszatérve határozta el magát, hogy összegyűjti az
anyakirályné elleni bizonyítékokat, minthogy e per alkalmából fogta
fel, milyen határtalan gyűlöletet érez iránta Medici Mária.
Joly de Fleury uraság két gyermeket hagyott hátra: egy fiút és egy
leányt.
A bíboros mind a kettőjüket odarendelte a Royale téren álló
házának dolgozószobájába, és kikérdezte őket: mi lett azzal a
bizonyos papírlappal, amely nemcsak őt magát érdekli, de a
történelemben is helye van.
A papír azonban már nem volt az örökösök kezében. Csak
elvesztésének körülményeiről számolhattak be.
Tizenegy évvel korábban, 1617 márciusában egy mélyen a szemébe
húzott, széles kalapot viselő tizenöt-tizenhat éves, tetőtől talpig
feketébe öltözött fiatalember állított be Joly de Fleury urasághoz, egy
nála tíz-tizenkét évvel idősebb férfi társaságában. A parlamenti
jelentéstevő a dolgozószobájában fogadta őket, és majd egy órán át
tanácskozott velük, majd a tisztelet számos látható jelével a kapuig
kísérte őket. A ház előtt – akkoriban szokatlan módon – hintó várt
rájuk. Este, a vacsoránál a derék állami hivatalnok így szólt
gyermekeihez:
– Kedveseim, ha halálom után bárki jelentkezne azért az egy szál
papírért, amelyen Ravaillacnak a vérpadon tett vallomása található,
mondjátok, hogy már nincs a birtokotokban, vagy ami még jobb:
soha nem is létezett.
Fél évvel elbeszélésünk kezdete előtt, amikor Joly de Fleury uraság
fia és leánya megjelent a bíborosnál, először, az apai tanácshoz híven,
tagadták, hogy ilyen írás egyáltalán létezett, de a bíboros állhatatos
faggatásának hatására összenéztek, és végül mindent elmondtak
neki. A két titokzatos látogató kilétéről sejtelmük sem volt,
gyanítható volt azonban, hogy ezért a fontos irományért jöttek, és a
végén el is vitték.
Fél év kellett hozzá, hogy a bíboros tisztába jöjjön az őt fenyegető
veszély nagyságával, és újrakezdje a nyomozást.
Ekkorra már gondosan körülbástyázta magát Medici Mária
mindennemű támadása ellen, de már meggyőződhettünk róla,
milyen létfontosságú volt ehhez a védekezéshez az a bizonyos
papírlap. Mindazonáltal a bíboros hovatovább már feladta a reményt,
hogy valaha is előkerül.
Másfelől, ahogy Joseph atya is megmondta, a gondviselés eddig
már annyit tett a bíborosért, hogy bízhatott benne: ezután sem
hagyja cserben.
Addig is úgy gondolta, hogy másodlagos bizonyítékként megszerzi
a levelet, amelyet Coëtman asszonyság a királynak írt, és Gournay
kisasszony közvetítésével Sullynek juttatott el; Sully pedig vagy
megtartotta a levelet, vagy visszaadta a tudós kisasszonynak.
Ezt azonban igazán gyerekjáték volt kideríteni. Az idős miniszter
vagy inkább IV. Henrik öreg barátja még élt, és nyaranta villeboni
kastélyában, télidőben a Saint-Antoine utcában, a Royale és az Egout-
Sainte-Catherine utca között épült palotájában múlatta az időt. A
bíboros azt is megtudta, hogy híven munka közben felvett régi
szokásaihoz, rendszeresen reggel ötkor kel, és bevonul
dolgozószobájába. A bíboros pompás órát vett elő belső övzsebéből.
Hajnali négy óra volt.
Korábban már benézett Royale téri házába kalapért, kiadta az
utasítást, hogy majd mindennapi kosztosait, Mulot atyát és a rajta
élősködő Lafollone-t ma is hívják meg ebédre, és tudatta bolondjával,
Bois-Robert-rel, hogy még ebéd előtt beszélni akar vele. Pontosan
reggel fél hatkor azonban már bezörgetett a Sully-palota kapuján. A
svájci testőr, aki beengedte, annak a kornak megfelelően volt öltözve,
amelyet már mindenki a Nagy Király országlásának koraként
határozott meg.
Használjuk hát ki a jövő félreismert miniszterének e látogatását a
múlt kissé túlértékelt miniszterénél, hogy olvasóink előtt
megjelenítsük a XVI. század végének és a XVII. század elejének egyik
legérdekesebb személyiségét. A történészek félreismerték és főként
elég gyatrán mutatták be. Megelégedtek azzal, hogy szemből, azaz
hivatalviselői arculatával ábrázolják, ahelyett hogy minden oldalról s
legkülönfélébb vonatkozásaiban vizsgálták volna meg.
 Maximilien de Béthune, Sully hercege elbeszélésünk időpontjában
betöltötte hatvannyolcadik évét, és származását illetően sajátos
igényekkel lépett fel. Ahelyett, hogy apjához és nagyapjához
hasonlóan egyszerűen a flandriai Béthune-öktől származtatta volna
magát, olyan családfát készíttetett, amely őséül egy Bethun nevű
skótot jelölt meg; ez azzal az előnnyel járt, hogy a glasgow-i érseket
levelezésükben rokonomnak szólíthatta. Volt egy másik rögeszméje
is: azt állította, hogy a Coucy-ház révén a Guise-házzal is családi
kapcsolatban áll; ekként az osztrák császárt és a spanyol királyt is
rokonának tudhatta.
Sullyt, akit Mantes-hoz közeli szülőfalujáról, Rosnyról Rosny
uraságnak szólítottak, a glasgow-i érsekkel való rokonság, valamint
az ausztriai és spanyolországi dinasztiához fűződő családi kapcsolatai
ellenére elég szűkkeblű uraság volt. Gabrielle d’Estrées, aki azt hitte,
hűséges követőt talál benne, amellett Sancy úr, a pénzügyek
főfelügyelője a maga goromba nyíltságával meg is sértette, rávette IV.
Henriket, hogy a kellemetlen udvaronc helyére Sullyt nevezze ki. IV.
Henrik – és ez a nagy király egyik súlyos hibájának számít – a
hálátlanságig menően feledékeny volt, szeretőivel szemben pedig a
gyávaságig engedékeny. Gabrielle önző követelőzése hallatán
elfeledte, hogy Sancy, a svájci testőrök munkába állításának
fedezésére, elzálogosította a gyönyörű gyémántot, amely ma is a
korona gyémántjaihoz tartozik, és mindmáig az ő nevét viseli. A
szegény pénzügyi főfelügyelő oly önzetlenül szolgálta
Franciaországot, hogy gyorsan vagyonosodó utódaival ellentétben
elszegényedett, és IV. Henrik kénytelen volt felruházni azzal az akkor
„védelmi kötelezvénynek” nevezett írással, amely valójában menlevél
volt a hitelezők ellen. A derék és tréfás kedvű Sancy néha hagyta,
hogy közönséges adósként őrizetbe vegyék, és a börtön kapujáig
vezessék; ott aztán felmutatta a menlevelét, meghajolt a rendőrök
felé, és útjára indult – menjenek ők is szépen a dolgukra.
Ám amikor eljött a perc, hogy Sully bebizonyítsa háláját
patrónájának, az első dolga az volt, hogy megszegje a hűség
parancsát. IV. Henrik, aki hirtelen ötletből feleségül akarta venni
Gabrielle-t, arra hivatkozva, hogy így már kész gyermekekhez juthat,
Sullyben e házasság egyik legádázabb ellenzőjére talált.
A házasság ötlete egyébként több volt egy szerelmes férfi
képzelgésénél. A király végre francia királynét akart adni
Franciaországnak, amire addig még nem volt példa.
Páratlan politikai ösztönével és saját gyengeségének bölcs
ismeretében IV. Henrik nem is titkolta, hogy bárkit vegyen is
feleségül, a hölgynek nagy befolyása lesz az államügyekre. Ő maga
naponta két órát szentelt az ilyen ügyeknek, és a legbonyolultabb
kérdéseket is egy katonai parancs tömör és velős stílusában intézte el,
ám mindhiába: mindenki tudta, hogy ez a félelmetes parancsnok, aki
azt akarta, hogy szabadnak és korlátlan hatalmúnak higgyék,
odahaza a feleség vagy a mindenkori szerető személyében olyan
hadvezérnek hódol, aki hálószobájából osztogatja utasításait az
államtanácsnak.
Ilyen király esetében a házasság döntő fontosságú államügy.
A spanyolok azt se bánták, hogy Arques-nál és Ivrynél legyőzték
őket; annál jobban örültek volna, ha egy származásánál vagy
szellemiségénél fogva spanyol királyné kiszorítaná Gabrielle-t a
királyi ágyból, és onnan venné birtokba az országot.
Amikor IV. Henrik elszánta magát, hogy újra nősül, lényegében ő
volt Európa egyetlen kardforgató uralkodója. Az egész földrészen
páratlan jelenséget láttak benne: a győztes hadvezért, amint Ivrynél
felül nagy testű paripájára, fehér tollforgójával kalapján. Ez a kard
azonban Franciaországé volt, és istenkáromlás lenne, ha egy idegen
királyné ragadná magához.
Mindezt egy nagy politikus, egy lángész, egy Richelieu például
rögtön megértette volna; Sully azonban nem értette meg.
Sullyt, aki a maga kemény tekintetű kék szemével, hatvanévesen is
rózsás arcbőrével talán joggal hivatkozott skót őseire, sokkal inkább
félték, mint szerették, s ez még IV. Henrikre is igaz volt. Duplessy-
Mornay titkára, Marbault jegyezte meg, hogy amerre a herceg járt,
rettegést keltett, és tettei épp oly ijesztőek voltak, mint a pillantása.
Mindenekelőtt katona volt, aki végigharcolta az életét; tevékeny,
energikus személyiség, aki szokatlan módon még a pénzügyekhez is
értett. Centralizáló politikájával döntő szerepet játszott a
hadviselésben, a tengerészetben és a pénzügyekben; tetejébe a
tüzérséget is meg akarta kaparintani. Gabrielle elég balgán rávette IV.
Henriket, hogy a tüzérség nagymesterének posztjára az ő közepes
képességű apját állítsa. Sully, aki egyre csak leste az alkalmat
hálátlansága kinyilvánítására, két kézzel kapott a lehetőség után.
Azon a napon, amelyen Gabrielle ily sértőn mellőzte Sullyt, a francia
királyné címéről is lemondott.
Henrik elismerte két fiát, hercegi ranggal ruházta fel s ekképpen
kereszteltette meg őket. De Fresnes államtitkár elküldte Sullynek a
tanúsítványt „Franciaország gyermekeinek” keresztelőjéről. Sully
ezzel a megjegyzéssel küldte vissza az irományt: „Franciaországnak
nem születtek gyermekei.”
A király nem mert tiltakozni.
Sully ezzel a gesztussal hatalma határait akarta kitapogatni. Ha a
király kitart szándéka mellett, talán engedett volna – de ebben az
esetben (is) IV. Henrik engedett. Sully ekkor rájött valamire: a király
nem szereti annyira Gabrielle-t, mint azt maga is hiszi.
Így a lassan már korosodó hölgynek olyan vetélytársnőt támasztott,
aki még mindig fiatal, még mindig szép, még mindig csábító: egy teli
pénzesláda.
Gabrielle pénzesládája sajnálatos módon kongott az ürességtől.
A teli pénzesláda birtokosa a toscanai nagyherceg volt.
Ez utóbbi már néhány évvel korábban elküldte a királynak
unokahúga arcképét. Elragadó, fiatalságtól és üdeségtől sugárzó
portré volt, amelyen Medici Mária korai elhízását a virágzó egészség
jelének vélhették.
 Gabrielle meglátta a képet.
– Nem a portrétól félek – jelentette ki –, hanem a pénzesládától.
IV. Henrik választásra kényszerült: vagy a nő, vagy a pénz.
És mert nem döntött elég gyorsan a pénz javára, a nőt
megmérgezték.
Élt Párizsban egy Zamet nevezetű luccai, de mór származású
egykori cipész, aki minden okmányt így írt alá: „Tizenhétezer écu
ura.” Értett minden szakmához, és értett ahhoz is, hogy
mindegyikből meggazdagodjék. Még cipész korában aratta egyik
legnagyobb sikerét: III. Henrik formátlan lábából igazi kecses, már-
már női lábacskát varázsolt. III. Henrik, aki tizenkét gyerek kardalost
taníttatott és neveltetett – e jeles uralkodó nagy zenebarát volt –
örömében kinevezte kis együttesének igazgatójává.
Így kezdődött Zamet karrierje. A Liga forrongásainak csúcspontján,
amikor általános volt a pénzszűke, mindenkinek kölcsönzött, a Liga
tagjainak csakúgy, mint a spanyoloknak, sőt még a navarrai királynak
is, akire senki sem bízta a pénzét. Hogy előre látta-e, mint Crassus
Caesarban, a Navarrai Henrikben a nagyságot? Ha igen, akkor még
jobban hasonlított a híres római bankárra.
Ez a férfiú Ferdinánd toscanai nagyhercegnek volt az embere.
Sully és Zamet hamar megértették egymást.
Csak az alkalmas pillanatot kellett kivárni és megragadni. Ha a
szemük elég éles, és a kezük elég biztos, akkor övék a győzelem.
Sully valaha Gabrielle szolgája volt; erről maga számol be
emlékirataiban. Egy ízben, amikor valamin összekülönböztek, a
királyi szerető szolgának nevezte. Sully ugyan szívesen vállalta az
ilyen szolgálatot, de nem szerette, ha ezt a szemébe mondják.
Elpanaszolta sérelmét IV. Henriknek, aki így szólt Gabrielle-hez:
– Jobban örülök egy szál hozzá hasonló szolgának, mint tíz önhöz
hasonló úrnőnek.
Ütött az óra.
Ferdinánd, az egykori bíboros, aki régóta lesben állt, az Alpokon
túlra is eljuttatta a mérget, amely valaha öccsével, Francescóval és
sógornőjével, Biancával végzett.
Gabrielle a királlyal Fontainebleau-ban időzött. Közeledett a
húsvét. Gyóntatója azt akarta, hogy az ünnepet Párizsban ülje meg.
Gabrielle-nek az a végzetes gondolata támadt, hogy Zamet-nál, vagyis
egy mórnál szálljon meg. Az ötlet nem hozott neki szerencsét.
Sully, akivel haragban voltak, meglátogatta Zamet házában. Ugyan
mi okból? Talán mert nem tudta elhinni, hogy a hölgy ilyen
meggondolatlan legyen.
Szegény teremtés már királynénak hitte magát, és Sully kedvéért
úgy tett, mintha máris az volna, sőt kijelentette, hogy az ő felkelése
és lefekvése királyi szertartásán mindig szívesen látja majd Sully
hitvesét. A hercegné bőszen tiltakozott ekkora arcátlanság hallatán.
– Minden másképp történik majd, mint hinnék – csitította
feleségét Sully. – Higgye el, a korsó már nem sokáig jár a kútra, és ön
tanúja lehet egy csinos játszma illő befejezésének.
Nyilvánvaló, hogy mindent tudott.
Micsoda? Sully tudta volna, hogy Gabrielle-t meg fogják mérgezni?
Tudta bizony. Sully, államférfihoz méltón, elhagyta Párizst, hogy a
tett végrehajtói szabadon ügyködhessenek; csak azt kötötte a
lelkükre, hogy őt mindenről tájékoztassák.
Végrehajtókat említettünk, mert ketten voltak. A másodikat,
bizonyos Lavarenne-t később megütötte a guta, mert egy szarka a
becsületes neve helyett bürökgyárosnak címezte.
Mint ahogy Zamet annak idején varga volt, Lavarenne valaha a
64
szakácsmesterséget művelte. Minden hájjal megkent
kotyvasztóként emelte ki IV. Henrik Madame-nak, a húgának
konyhájából, ahol mint kiváló csirkespékelő nagy hírnévnek
örvendett. Volt úrnője egy ízben akkor találkozott vele, amikor már
megszedte magát. „Ejha, szegény Lavarenne-em – mondta neki –, úgy
látom, többet keres a bátyám tyúkjainak szállításán, mint az enyéim
spékelésével.”
 Madame-nak ez a kis élce talán magyarázatot ad a szarka
tévedésére és az egykori csirkespékelő érzékenységére.
Nos, ő volt az, akihez Sully így szólt:
65
– Aztán én legyek az első, aki értesül róla, ha Beaufort hercegnő
őkegyelmességét netán valami baleset érné!
Lavarenne ezt el nem mulasztotta volna. Az esetről Sully az elsők
között szerzett tudomást.
Beszámolt róla, hogy Gabrielle-en egyszer csak olyan különös
betegség lett úrrá, amely teljesen eltorzította; és „félelmében, nehogy
ez a látvány, ha netán meggyógyulna, undort keltsen a királyban, ő,
Lavarenne merő kíméletből azt írta Henriknek: kérve kéri, maradjon
Fontainebleau-ban, annál is inkább, mivel (Gabrielle) már meg is halt”.
És hozzátette:
„Én pedig itt vagyok, karomban tartva, holttest gyanánt, ezt a
szegény teremtést, akinek egy órája is alig van hátra.”
A két mákvirág tehát annyira bízott mérge hatékonyságában, hogy
a szegény Gabrielle még élt, midőn egyikük a király előtt halottnak,
Sully előtt pedig haldoklónak festette le.
Gabrielle azonban nem halt meg olyan gyorsan, mint ahogy várták.
Szombat reggelig tartott a haláltusa. Lavarenne péntek este küldte el
Sullyhez a futárát, aki még aznap éjjel oda is ért. Sully megcsókolta
ágyban fekvő feleségét, és így szólt hozzá:
– Nem lesz ön jelen, kedvesem, a hercegné őkegyelmessége
felkelésénél és lefekvésénél. A korsó eltört. Most, hogy meghalt, Isten
adjon neki szép és hosszú életet.
Egyébként a történetet ő maga meséli el emlékirataiban,
ugyanezekkel a szavakkal.
Gabrielle halálával Sully minden különösebb fáradság nélkül
beszélte rá Henriket Medici Máriára.
A haláleset és a nász között azonban még egy korsónak kellett
eltörnie.
A gazdáját Henriette d’Entragues-nak hívták.
 Francia királyaink sorában IV. Henriket az különbözteti meg, hogy
örökké szerelmes volt. Alighogy Gabrielle kiszenvedett, máris
belebolondult Henriette d’Entragues-ba, Marie Touchet leányába. A
lány kikötötte: csak házassági ígéret fejében enged Henrik vágyainak;
az atya pedig ötszázezer frankot kért ugyanezért.
A király megmutatta Sullynek a házassági ígéretet, és
megparancsolta, hogy szurkoljon le ötszázezer frankot az atyának.
Sully összetépte a házassági ígéretet, majd félmilliót érő ezüstpénzt
vitetett a IV. Henrik hálószobája előtti helyiségbe.
IV. Henrik, amikor belépett, térdig járt a charles, henri és egyéb
nevű érmékben; még toscanai forintot is látott, hiszen az összeg
részben onnan származott.
– Hát ez meg micsoda? – kérdezte.
– Ez az az ötszázezer frank, amennyit felséged d’Entragues úrnak
fizet a lányáért, aki meg fogja tagadni öntől szerelmét.
– Ventre-saint-gris! – kiáltotta a király. – Soha nem hittem volna,
hogy ötszázezer frank ennyi helyet foglal el. Kísérelje meg, kedves
Sullym, hogy az úr a felével is beérje!
Sully megalkudott d’Entragues úrral háromszázezer frankban, és ki
is fizette a pénzt, de ahogy a királynak megjósolta, Henriette
d’Entragues megtagadta az ellenszolgáltatást.
Mondanunk sem kell, hogy IV. Henrik, a következményekkel
dacolva, újraíratta az összetépett házassági szerződést.
Sully, akit a közvagyon helyreállítójának neveztek, Sancy urasággal
ellentétben, helyreállítás közben a saját vagyonát sem vesztette el.
Nem arra célzunk, mintha tolvaj vagy sikkasztó lett volna, de
mesterien értett az üzlethez, és nem mulasztott el egyetlen alkalmat
sem a nyerészkedésre. Erről IV. Henrik is tudott, és gyakorta
élcelődött is rajta. Történt egy napon, hogy Sully a Louvre udvarán
haladt át, és amikor üdvözölni akarta az erkélyen álló királyt,
megbotlott.
– Ne csodálkozzék e botláson – mondta az uralkodó. – Ha az udvar
annyi kenőpénzzel volna teleszórva, mint amennyi a maga zsebében
van, a legjobb kötésű svájci gárdistám is nemhogy megcsúszna, de
hanyatt esne rajta.
Sully, bár pénzügyi főfelügyelő volt, nemcsak a saját pénzét
kuporgatta, hanem Franciaország vagyonával is fösvényen
gazdálkodott. Még hintója sem volt; lóháton járta a párizsi utcákat.
És mivel csapnivalóan lovagolt, a polgárok, sőt még a gyerekek is
kicsúfolták.
Soha még főfelügyelő nem örvendett ilyen közutálatnak. Amikor
egy olasz ötödször vagy hatodszor lépett ki az Arsenalból anélkül,
hogy jogos járandóságát megkapta volna, három, az akasztófán lógó
gazfickó láttán így kiáltott:
– Ó, ti szerencsés akasztófavirágok, nektek legalább már semmi
dolgotok azzal a hitvány Sullyvel!
Sullynek nem mindenkivel volt olyan szerencséje, mint ezzel a
tiszteletre méltó olasszal, aki beérte az akasztott emberek sorsának
elirigylésével. Nem bírt vele bizonyos Pradel, az öreg Biron marsall
egykori háznagya sem, akinek nemcsak a bérét tartotta vissza, de a
vállánál fogva ki is akarta penderíteni a házából. Mivel mindez Sully
ebédlőjében, a terített asztal közelében történt, Pradel felkapott az
asztalról egy kést, és a pénztárszobájáig üldözte Sullyt, aki az utolsó
pillanatban zárta be az ajtót a hirtelen haragú támadó elől. Pradel
azonban, még kezében a késsel, a király elé járult, és közölte: csöppet
sem bánja, ha felakasztják, amennyiben előbb felvághatja Sully
nagyuram hasát. Sully fizetett.
Ő volt az első, aki a főutakra szilfákat ültettetett, de a személyét
övező közutálat miatt a fákat nagy kéjjel sorra kivágták. És mivel
ültetőjük nevéről Rosnynak keresztelték el őket, favágás közben ez a
66
mondás járta: „Csináljunk Biront ebből a Rosnyból.”
Biront illetően Sully Emlékirataiban elmeséli, hogy a marsall és az
udvar tizenkét gáláns lovagja balettelőadást tervezett, de sehogy sem
boldogultak, mire a király megjegyezte: „Rosny segítsége nélkül
úgysem tudják tető alá hozni.” Amikor aztán Sully a kezébe vette a
dolgot, minden úgy ment, mint a karikacsapás.
Akik Sullyt csak a történelemkönyvekből ismerik, és hozzászoktak
mogorva, mosolytalan hugenotta ábrázatához, nehezen hiszik el,
hogy bolondult a táncért. IV. Henrik haláláig – mert attól kezdve
nem táncolt többé – a király Laroche nevű belső inasa esténként
lanton eljátszotta neki a kor divatos táncait, és mihelyt a húr
megrezdült, Sully egymagában táncra perdült, fején egy furcsa
sapkával, amelyet többnyire a dolgozószobájában viselt. Mindössze
két nézője volt, hacsak nem küldettek néhány rossz hírű nőért – így
írja ezt Tallemant des Réaux, aki fölötte szigorúan ítéli meg Sullyt. Mi
beérjük vele, ha kétes hírű hölgyekről beszélünk. A két néző, aki
szükség esetén színészként is fellépett, mint már mondottuk, Chevry
elnök és Chevigny uraság volt.
Ha elég lett volna, hogy vele szemben csak egyetlen könnyűvérű nő
táncoljon, Sully beérhette volna saját feleségével, akinek zabolátlan
életvitele oly kevéssé zavarta, hogy havi apanázsát e szavakkal adta
át: „Ennyi és ennyi kosztra, ennyi és ennyi ruházkodásra, ennyi és
ennyi a szeretőinek.”
Egy szép napon azonban megunta, hogy palotája lépcsőházában
olyan sok embert lát, akikhez semmi köze, és akik mind a hercegnét
keresik. Így aztán fogta magát, és építtetett egy második lépcsőt,
amely felesége lakosztályához vezetett. Amikor a lépcső elkészült, így
szólt:
– Asszonyom, külön lépcsőt csináltattam önnek, és kérem, hogy
ama bizonyos illetők azt használják; mert ha csak eggyel is az én
lépcsőmön találkozom, lerúgom az összes fokon.
Amikor kinevezték a tüzérség nagymesterének, pecsétjére egy
67
villámot tartó sast nyomatott, alatta a Quo Jussa Jovis felirattal.
Richelieu bíboros pecsétjének, amely, ha még emlékszünk rá, egy,
felhők közt szárnyaló sast ábrázolt, így szólt a felirata: Aquila in
nubibus.
 Amikor őeminenciája reggel fél hétkor felment a Sully-palota első
számú lépcsőjén, az előtte lépkedő inas megkérdezte:
– Kit jelenthetek be?
A bíboros már előre élvezte az elképedést, amelyet majd szavai
keltenek.
– Mondjon csak annyit: Richelieu bíboros úr van itt!
 XI. FEJEZET
A két sas

A bíboros várakozása igazolódott. A bejelentés döbbenetes hatással

volt Sullyre, aki már megfordult, hogy lássa, ki alkalmatlankodik ily
korai órán.
Éppen a reánk hagyott terjedelmes emlékiratain dolgozott, de az
inas szavai hallatán felemelkedett a karosszékből.
Öltözéke az 1610-es, vagyis az elbeszélésünkhöz képest tizennyolc-
húsz évvel korábbi divatot követte. A ruha fekete bársonyból volt, de
a rövid nadrágba és a harisnyába fényes, ibolyaszínű
selyemszalagokat fűztek, s a nyakfodrot szépen kikeményítették.
Haja rövid volt, szakálla hosszú, s akár Coligny, ő is fogpiszkálót szúrt
bele, hogy szükség esetén kéznél legyen. Ruhájára rég divatját múlta,
nemezcipellőjéig érő háziköntöst borított, de aranyláncon függő
gyémánt rendjeleit úgy viselte, mintha a megszokott órában most is
hivatalos volna IV. Henrik államtanácsába. Szép időben egy óra körül
megszabadult a háziköntöstől, és háta mögött négy svájci testőrrel
fogatba szállt. Amikor aztán a Palais Royalnál kiszállt, mindenki
megtorpant, hogy megbámulja, ahogy, mint az elmúlt századból
68
megjelent kísértet, lassú és súlyos léptekkel sétálgat az árkádok
alatt.1
A két férfiú, aki most találkozott először, érdekesen idomult
jelmondatához. Aquila in nubibus, a felhők közt szárnyaló és félig
elrejtett sas irányított Franciaországban mindent; a fenséges madár
találón jelképezte a mindenható minisztert, aki éltette és fenntartotta
XIII. Lajos királyságát. A másik, a villámokat szóró sas, Quo Jussa
Jovis, talán valamivel halványabban utalt Sullyre, IV. Henrik
jobbkezére, aki csak IV. Henrik parancsára mozdult, és mindent a
királynak köszönhetett.
Néhány olvasó talán felrója majd, hogy mindezen részletek
fölöslegesek, csak a festőiség és az ismeretlenség varázsával akarnak
hatni; különben is, ők épp oly jól ismerik őket, mint a szerző. Nos, én
e részleteket nem a beavatottaknak szánom, az ilyenek csak ugorják
át őket. Azokhoz szólok, akik nincsenek ilyen ismeretekkel
felvértezve, vagy azokhoz – és ők még többen vannak –, akiket vonz a
történelmi regény becsvágyó címszava, és olvasás közben ismereteiket
is szívesen gyarapítják.
Richelieu, aki a maga negyvenkét évével a hatvannyolc esztendős
Sullyhez képest viszonylag fiatal volt, azzal a tisztelettel közeledett
IV. Henrik öreg barátjához, amellyel mind életkorának, mind
tekintélyének tartozott.
Sully egy karosszékre mutatott, ám Richelieu csak egy széken
foglalt helyet. A gőgös és az udvari etikettben járatos idős férfi
méltányolta a gesztust.
– Herceg uram – kérdezte mosolyogva a bíboros –, meglepi a
látogatásom?
– Bevallom, nem számítottam rá – felelte szokásos nyerseségével
Sully.
– De miért, herceg uram? Azokat a minisztereket, akik az utókorra
tekintve munkálkodnak vagy munkálkodtak – és mi ketten ezek közé
tartozunk –, összefűzi annak az adott uralkodási korszaknak a
boldogsága, dicsősége és nagysága, amelyben hivatásukhoz méltón
Franciaországot szolgálták vagy szolgálják. Én tehát, aki alázattal
szolgálom a fiút, miért ne fordulnék támaszért, tanácsokért, sőt
információkért ahhoz, aki oly dicsőn szolgálta az apát?
– Ugyan ki emlékszik a régmúlt szolgálatokra, ha az, aki vállalta
őket, fölöslegessé vált? – kérdezte keserűn Sully. – A kiszáradt vén fa
még tüzelőnek se jó, hát még azzal sem tisztelik meg, hogy kivágják.
– A kiszáradt fa néha ragyog az éjszakában, herceg uram, míg az
eleven fa elvész a sötétségben. De a hasonlatát, adassék hála az
Úrnak, elfogadom. Ön ma is tölgyfa, és remélem, hogy ágai között
szép összhangzatban zengik dicséretét a madarak, melyeket
emlékeknek hívunk.
– Hallottam, hogy verseket farag a bíboros úr – jegyezte meg
lenézőn Sully.
– Valóban, herceg uram, néha erre is vesztegetem az időt, de nem a
magam dicsőségére. Nem azért tanultam poétikát, hogy magam is
poétának csapjak fel; más költők műveit szeretném megítélni, és
jutalmazni a legjobbakat.
– Az én időmben senki sem törődött ezekkel az uracskákkal.
– A kegyelmességed ideje dicső korszak volt – felelte Richelieu. –
Az emberek olyan csatákat tarthattak számon, mint a coutras-i, az
arques-i, az ivryi, a fontaine-française-i. Felújították azokat a
terveket, amelyeket I. Ferenc és II. Henrik dolgozott ki az osztrák ház
ellen, és ön e nagyszabású politika egyik oszlopa volt.
– Meg is haragudott rám az anyakirályné.
A bíboros látszólag nem vett tudomást a közbeszólásról, de
gondosan elraktározta emlékezetében.
– Akkoriban alapozták meg Itáliában a francia befolyást; akkor
szereztük meg Savoyát, valamint Bresse, Bugey, Valromey vidékét.
Támogattuk Németalföldet, amikor fellázadt Spanyolország ellen;
Németországban összebékítettük a lutheránusokat meg a
katolikusokat. Az ön kezdeményezésére megszületett egyfajta
keresztény köztársaság terve, ahol minden nézeteltérésben egy
megfellebbezhetetlen diéta dönt, ahol minden vallás egyenjogúságot
élvez, ahol Jülich herceg örökösei akár fegyveres beavatkozás árán is
visszakapnák a Mátyás császár által elkobzott birtokaikat.
– Úgy van – és mind e szép tervek közepette csaptak le a
királygyilkosok.
Richelieu az első közbeszólás mellé sorolta be ezt is, azzal a
szándékkal, hogy később mindkettőre visszatérjen.
– Ezekben a dicső időkben – folytatta – nem juthatott figyelem az
irodalomra; a Horatiusok, a Vergiliusok nem Caesar korában
születnek, vagy ha mégis, csak Augustus korában fakadnak dalra. Én
csodálattal adózom a kegyelmességed harcosainak és
törvényhozóinak; ön se vesse meg túlságosan a költőimet. A
birodalmakat harcosok és törvényhozók teszik naggyá, de fényüket a
költőknek köszönhetik. A jövőt, csakúgy, mint a múltat, sötétség
borítja; ebben az éjszakában a költők a világítótornyok. Kérdezze
csak meg, kik voltak Augustus miniszterei és hadvezérei; legföljebb
Agrippát nevezik meg, a többiek feledésbe merültek. De kérdezze
meg, kik voltak Maecenas pártfogoltjai, és egymás után sorolják majd
Vergiliust, Horatiust, Variust, Tibullust… Csupán Ovidius száműzése
ejt foltot Caesar unokaöccsének uralkodásán. Én nem lehetek
Agrippa vagy Sully – engedje meg, hogy Maecenas legyek.
Sully csodálkozva nézte a férfiút, akinek gőgös zsarnokságáról
annyit hallott már, és aki most, mintha ez volna látogatása célja,
felidézi az ő hatalmának fényes napjait, és a maga jelen dicsőségét az
ő letűnt dicsőségének oltárára helyezi.
Előhúzta szakállából a fogpiszkálót, és fogai közé túrt, amelyek egy
fiatalembernek is díszére váltak volna.
– Jó, jó – morogta –, meghagyom önnek a poétáit, habár nemigen
alkotnak figyelemre méltót.
– Mondja, herceg uram – kérdezte Richelieu –, mikor ültette a
szilfákat, melyek oly kellemes árnyékot vetnek útjainkra?
– 1598 és 1604 között, bíboros úr – felelte Sully. – Huszonnégy év
múlt el azóta.
– És amikor ültette őket, akkor is ilyen szépek, ilyen életerősek
voltak?
– Noha csúnyán elbántak velük…
– Igen, tudom. A nép a legjobb szándékokat is félreismeri, és nem
törődött vele, hogy árnyékukkal egy nagy ember kívánta enyhíteni a
fáradt utazók tikkadtságát. De ha egy részüket kivágták is, sok
megmaradt, és vajon nem lettek-e egyre terebélyesebbek? Nem
sokasodtak a leveleik?
– Dehogynem – vágta rá Sully felderülve. – És amikor látom, milyen
erősek, zöldellők, egészségesek a megmaradtak, szinte belenyugszom
a veszteségbe.
– Nos, Sully uram – mondta a bíboros – így vagyok én a
poétáimmal. Egy részüket kipusztítja a kritika, más részüket az ízlés,
de a megmaradtak annál erősebbek, annál üdébbek lesznek. Ma
elültettem egy szilfát, amelynek Rotrou a neve; holnap egy tölgyfára
kerül a sor, amelyet Corneille-nek hívnak. Öntözni fogom őket, hogy
zöldelljenek. Nem szívesen említem azokat, akik az ön idejében,
úgyszólván maguktól hajtottak ki: Desmarest-t, Bois-Robert-t,
Mairet-t, Voiture-t, Chapelaint, Gombauld-t, Barót, Raissiguier-t, La
Morelle-t, Grandchamp-t, és ki tudja, hányat még… Nem az én
hibám, ha csenevészek maradtak, és legföljebb sarjerdő lett belőlük.
– Jó, jó, nem bánom – mondta Sully. – A nagy munkálkodóknak is –
és úgy hallom, ön köztük az egyik legszorgalmasabb, bíboros úr –
szükségük van egy kis lazításra, és ráérő pillanataiban miért épp
kertésznek ne csaphatna föl?
– Ha Isten áldása lesz a kertemen, herceg uram, az egész világ
kertje lesz.
– Mindazonáltal feltételezem, nem azért kelt fel hajnali ötkor, hogy
szépeket mondjon nekem, és a költőiről tartson előadást!
– Először is nem keltem fel hajnali ötkor – mosolygott a bíboros –,
hanem egyáltalán le se feküdtem. A kegyelmed idejében, Sully uram,
az emberek későn tértek nyugovóra és korán keltek, de legalább
aludtak egy darabig. Az én időmben már az alvás is kiment a
divatból! De valóban nem az volt a fő célom, hogy bókokat mondjak
önnek, és a költőimmel traktáljam. Csupán úgy esett, hogy
beszélgetés közben alkalom adódott rá, és a világért sem akartam
elmulasztani. De valójában két dologról kívántam beszélni,
amelyeket elsőnek éppen ön hozott szóba.
– Még hogy én?
 – Úgy van.
– Nem mondtam én semmit.
– Már megbocsásson, amikor felidéztem nagy terveit Ausztria és
Spanyolország ellen, ön megjegyezte: miattuk neheztelt meg önre az
anyakirályné.
– Úgy is van! Elvégre anyja, Johanna révén osztrák, és nagybátyja,
V. Károly révén spanyol!
– És mégis önnek köszönheti, herceg uram, hogy Franciaország
királynéja lett.
– Rosszul tettem, hogy ezt tanácsoltam az én magasztos uramnak,
IV. Henriknek. Azóta nem is egyszer megbántam már.
– Nos, a harcot, amelyet húsz éve ön vívott, és amelybe belebukott,
ma én folytatom, és ha én is alulmaradok, Franciaország bánja, mert
ma két királyné áll szemben velem: a fiatal csakúgy, mint az öreg.
Sully fanyarul mosolygott, és a fogpiszkálóját rágta.
– Még szerencse, hogy nem a fiatal a befolyásosabb. IV. Henrik túl
sokra tartotta a nőket, a fia túl kevésre.
– Elgondolkodott néha a két király közti különbségen, herceg
uram?
Sully gúnyosan nézett Richelieu-re, mintha azt kérdezné: „Hát már
itt tart?”
– Apa és fiú közt? – mormolta aztán különös hangon. – Igen,
elgondolkodtam. Nem is egyszer.
– Emlékszik az apára: csupa tetterő, nappal húsz mérföldet tesz
meg lóháton, este labdajátékkal múlatja az időt, mindig talpon,
menet közben tárgyal a tanáccsal, fogadja a követeket, vadászik
reggeltől estig, és mindenbe szívvel-lélekkel veti bele magát, azért
játszik, hogy nyerjen, csal, amikor veszítene, és visszaadja az
érdemtelenül szerzett pénzt, de azért csal legközelebb is, mert ilyen a
természete, idegei érzékenyek, az arca nevetős, de mosolya mindig
közel áll a könnyekhez, mozgékony a bohóságig, de a szívét
legapróbb szeszélyeibe is beleadja. Megcsalja a nőket, de megadja
nekik a tiszteletet. Születésekor az ég megajándékozta azzal a
nagyszerű adottsággal, amelynek birtokában Szent Teréz még a
Sátánt is megkönnyezte – vagyis csak szeretni tudott, gyűlölni soha.
– Hát ön ismerte IV. Henriket? – kérdezte álmélkodva Sully.
– Fiatalkoromban láttam egyszer-kétszer – felelte Richelieu –, ez
volt minden. De annál többet tanulmányoztam. És nézze meg
ellenképét, a fiát. Lassú, mint egy aggastyán, komor, mint egy
hazajáró lélek, mozogni alig mozog, csak áll az ablaknál
rezzenéstelenül, néz, de nem lát, úgy vadászik, mint egy gép, játék
közben még nyerni sem akar, nem bánja, ha veszít, sokat alszik,
keveset sír, semmit – és ami még rosszabb: senkit – nem szeret.
– Értsem úgy, hogy ezen az emberen nem talál fogást?
– De igen, mert a felsoroltak ellenére van két erénye: öntudatosan
büszke a királyi címre, és féltve őrzi Franciaország becsületét. Ezzel a
két sarkantyúval próbálom ösztökélni. És nagy királyt is faragnék
belőle, ha nem állná folyvást utamat az anyja, aki Spanyolországot
vagy Ausztriát támogatja, miközben én, a nagy Henrik király és nagy
minisztere, Sully példáját követve, meg akarom támadni
Franciaország e két örökös ellenségét. Úgy jöttem önhöz, akit nem
győzök tanulmányozni és csodálni, mint mesteremhez, hogy
megkérjem: segítsen engem e rossz szellem ellenében, aki valaha az
ön ellensége volt, ma pedig az enyém.
– Hogyan segíthetném önt, aki, mint mondják, a királynál is
hatalmasabb? – kérdezte a herceg.
– Az imént azt mondta: IV. Henrikre legszebb tervei közepette
csaptak le a királygyilkosok.
– Többes számot használtam volna?
– Úgy van. Királygyilkosokat említett.
Sully hallgatott.
Richelieu közelebb húzta székét a herceg karosszékéhez.
– Arra kérem: idézze fel az emlékeit arról a végzetes május 14-éről.
Elmondaná, miféle figyelmeztetéseket kapott?
 – Sok figyelmeztetés érkezett, de sajnos nem foglalkoztunk velük
eleget. Hiába virraszt a gondviselés, ha az emberek alszanak… De a
lényeg az, hogy Henrik király két komoly meggondolatlanságot
követett el.
– Mégpedig?
– Amikor megígérte a pápának, hogy visszahelyezi jogaikba a
jezsuitákat, V. Pál sürgetésére így felelt: „Ha két életem volna, az
egyiket szívesen feláldoznám szentségedért, de mert csak egy van,
szentséged szolgálatára és alattvalóim érdekében ragaszkodnom kell
hozzá.” A második: hagyta, hogy a legfelsőbb bíróság ülésén
nyilvánosan inzultálják a királyné lovagját, a híres-nevezetes
semmirekellőt, Concino Concinit. A királyné személyes sértésnek
vette, hogy széptevőjét, a lovagi tornák fényes bajnokát, hercegek
legyőzőjét jogászok ütlegeljék, csuhások megtépjék. Olasz módi
szerint vérbosszút esküdött a király ellen, aki minden figyelmeztetés
elől elzárkózott.
– Nem volt-e azok között, akik óvták, bizonyos Coëtman
asszonyságként emlegetett nőszemély? – kérdezte Richelieu.
Sully összerezzent.
– Volt ilyen nevű – mondta végül –, de voltak mások is. Példának
okáért bizonyos Lagarde, aki Nápolyban Hébert-nél lakott: ő is
intette a királyt, de Épernon megölette. Volt aztán egy Labrosse nevű,
akit sajnos nem sikerült előkeríteni: ő figyelmeztette Vendôme
herceget, hogy a 13-áról 14-re virradó éjszaka végzetes lesz a király
számára. [Nem tudom, kiszámította-e, mekkora hatással volt a 14-es
szám IV. Henrik születésére, életére és halálára.
– Sajnos, nem – felelte Richelieu, aki, hogy biztosabban érjen célt,
átengedte Sullynek a beszélgetés irányítását.
– Nos, akkor figyeljen – mondta a számítások nagymestere, aki
mindent a számjegyekre vezetett vissza. – 1. IV. Henrik a Mi Urunk
születése után tizennégy évszázaddal, tizennégy évtizeddel és
tizennégy nappal jött a világra. 2. Életének első napja december 14-re,
az utolsó május 14-re esett. 3. A neve – Henri de Navarre – tizennégy
betűből áll. 4. Négyszer tizennégy évig, négyszer tizennégy napig és
tizennégy hétig élt. 5. Jean Chatel 1594. december 14-e után tizennégy
nappal sebesítette meg, és e nap, valamint halála napja között
tizennégy év, tizennégy hónap és tizennégyszer öt nap telt el. 6.
Március 14-én nyerte meg az ivryi csatát. 7. A fenséges dauphint,
jelenlegi királyunkat augusztus 14-én keresztelték meg. 8. A királyt
május 14-én gyilkolták meg, tizennégy évszázaddal és tizennégy
69
lustrummal az inkarnáció után. 9. Ravaillacot a király halála után
tizennégy nappal végezték ki. 10. Végül száztizenötször tizennégy, az
annyi, mint 1610, vagyis a halála éve.
– Igen, ez valóban furcsa és érdekes – jegyezte meg Richelieu. –
70
Mint ahogy minden embernek megvan a maga végzetes száma.] De
vajon kegyelmességedhez nem fordult-e ez az asszonyság?
Sully lehajtotta a fejét.
– A legjobbaknak és legjámborabbaknak is megvannak a maguk
tévedései – mondta de azért szóba hoztam a dolgot a király előtt. Ő
azonban vállat vont, és így szólt: „Sose bánja, Rosny – mert bár ő tett
meg Sully hercegévé, továbbra is az eredeti nevemen szólított –, sose
bánja, Rosny, úgy lesz, ahogy Isten akarja.”
– Ugye levélben figyelmeztették hercegségedet?
– Valóban.
– Ki volt a címzett?
– Én magam, de felszólítottak, hogy továbbítsam a királynak.
– Ki küldte önnek a levelet?
– Az a bizonyos Coëtman asszonyság.
– De egy másik nő kézbesítette?
– Igen, Gournay kisasszony.
– És megkérdezhetem–e hercegségedtől – és ne felejtse el, hogy
Franciaország és a francia becsület érdekében faggatom…
Sully bólintott, jelezve, hogy hajlandó válaszolni.
– …miért nem adta át a levelet a királynak?
 – Mert fehéren-feketén le volt írva benne Medici Mária, Épernon
herceg és Concini neve.
– Tehát megtartotta a levelet?
– Nem. Visszaadtam.
– Megtudhatnám, hogy kinek?
– Annak, aki hozta. Gournay kisasszonynak.
– Tiltakozna-e, herceg uram, az ellen, hogy leírja nekem a
következő szöveget: „Engedélyezem, hogy Gournay kisasszony átadja
Richelieu bíboros úrnak ama levelet, amelyet Coëtman asszonyság
1610. május 11-én írt Sully herceg őkegyelmességének”?
– Megtenném, ha Gournay kisasszony visszautasítaná önt. De
minden bizonnyal az én meghatalmazásom nélkül is átengedné a
levelet, mivel szegény sorú, és nagy szüksége van eminenciád
adományára.
– És ha mégis nemet mond?
– Akkor küldjön ide valakit, akinek majd átadom a
meghatalmazást.
– Most még egy utolsó szót, nagyuram, és minden jogcíme meglesz
a hálámra.
Sully ültében meghajolt.
– Joly de Fleury úr a Saint-Honoré és a Bons-Enfants utca sarkán
álló házában, egy elfalazott kazettában őrizte Ravaillac bírósági
perének iratait.
– Igen, de ezt a kazettát később átvitték az Igazságügyi Palotába,
ahol egy tűzvészben elpusztult. Ekként Joly de Fleury úrnál csak az a
jegyzőkönyv maradt, amelyet Ravaillac a vérpadon, fogókkal és
olvasztott ólommal való kínzatása szünetében mondott tollba.
– Ám ez az iromány már nincs a család birtokában.
– Valóban. Joly de Fleury úr a halála előtt lemondott róla.
– Tudja–e, hogy kinek a javára? – kérdezte Richelieu.
– Tudom.
A bíboros szabad utat engedett örömének.
 – Ó, tehát tudja! Akkor ugye el is árulja nekem? Ez a papírlap az én
mentsváram, ami nem sokat számít, de egyszersmind Franciaország
dicsőségének, nagyságának, becsületének a záloga, és ez már nem
semmiség. Az ég szerelmére, mondja meg nekem, kinek a birtokába
került az a papír!
– Lehetetlen.
– Már ugyan miért?
– Mert köt az esküm.
A bíboros felállt.
– Ha Sully herceg esküt tett, azt tiszteletben kell tartani – mondta.
– De való igaz, hogy Franciaországon átok ül.
És anélkül, hogy egyetlen további szóval is megpróbálta volna
Sullyt jobb belátásra bírni, mélyen meghajolt, amit az idős miniszter
udvarias, de kimért üdvözléssel viszonzott, majd eltávozott. S
magában kételkedni kezdett a gondviselésben, amelynek jótékony
segítségéről Joseph atya oly lelkesen biztosította.
 XII. FEJEZET
A bíboros pongyolában

A bíboros reggel hét körül ért vissza Royale téri házába. Elbocsátotta
a hordszékvivőket, akik elégedettek voltak a fizetséggel, és nem
bánták az egész éjszakai fáradságot, majd két órácskára lefeküdt,
hogy délelőtt fél tízkor pongyolában-papucsban bevegye magát
dolgozószobájába.
Ez a helyiség volt Richelieu herceg igazi birodalma. Itt dolgozott
napi tizenkét-tizennégy órán át. Itt ebédelt gyóntatójával,
bolondjaival és parazitáival. Gyakran itt is aludt egy ágy formájú nagy
kanapén, ha a politika bonyolítása túlságosan igénybe vette.
Vacsorázni az unokahúgával szokott.
Ebbe a helyiségbe, amely az összes államtitkot magába zárta, csak
Richelieu jelenlétében léphetett be bárki. Az egyetlen kivétel
Charpentier, a titkára volt, akiben úgy bízhatott, mint önmagában.
Mihelyt belépett, Charpentier kinyitotta a különböző ajtókat,
kivéve azt az egyet, amely Marion Delorme-hoz vezetett. Ehhez az
ajtóhoz csak neki volt kulcsa.
Charpentier egyszer tapintatlanul elkotyogta, hogy olyik éjszakán,
amikor a bíboros nem ment fel a hálószobájába, hanem felöltözve
végighevert a dolgozószoba kanapéján, egy második, jellegzetesen
női csengésű hangot is hallott, amint párbeszédet folytat a bíboros
hangjával.
A rossz nyelvek szerint e második hang az akkor ifjúsága és
szépsége teljében lévő, alig tizennyolc éves Marion Delorme-é volt,
aki tündér módjára kelt át a falon vagy bújt át a kulcslyukon, hogy a
bíborossal olyan témákról csevegjen, amelyeknek vajmi kevés közük
volt a politikához.
A pletyka hamar elterjedt, ám senki sem állíthatta, hogy látta is a
hölgyet a bíborosnál.
Mi azonban, akik behatoltunk ebbe a félelmetes helyiségbe, és
ismerjük minden titkát, azt is tudjuk, hogy létezett egy postaláda,
ahová a bíboros és szépséges szomszédnője dobták az egymásnak
szóló leveleket. Így hát személyes látogatásokra nem is volt szükség.
Ezen a napon a bíborosnak mondanivalója lehetett a hölgy
számára, mert – ahogy egyszer ezt már meglestük – alighogy a
dolgozószobába lépett, két sort firkantott egy darab papírra, majd
kinyitotta az összekötő ajtót, a papirost a második ajtó alá csúsztatta,
meghúzta a csengőt, és becsukta az első ajtót.
Mivel olvasóink előtt semmit sem akarunk eltitkolni, eláruljuk, mi
állt a levélben.
Az elmúlt héten hányszor járt Moret gróf Montagne asszonynál?
Hűséges-e, vagy hűtlenkedik? Egyszóval: mit tudni róla?
A kérdéseket a szokásos módon, Armand-ként írta alá; ám hadd
jegyezzük meg, hogy a kézírást és az aláírást úgy elváltoztatta, hogy
ne is hasonlítsanak a nagy miniszter írásmódjára.
Ezután Charpentier-t szólította, és megkérdezte, kik várakoznak a
szomszédos szalonban.
– Mulot tisztelendő atya, Lafollone úr és Bois-Robert úr – felelte a
titkár.
– Helyes – bólintott a bíboros. – Vezesse be őket.
Említettük már, hogy a bíboros általában a gyóntatójával, a
bolondjaival és a parazitáival ebédelt. Olvasóink talán csodálkoznak,
hogy őeminenciája lelkiatyját ilyen társaságban mutatjuk be – ám
Mulot atya nem tartozott az olyan zord szőrszálhasogatókhoz, akik a
bűnbánó lelkeket végtelen számú pater noster-rel és ave Mariá-val
terhelik.
A világért sem; Mulot atya elsősorban barátja volt a bíborosnak.
Tizenegy évvel korábban, amikor Ancre marsallt meggyilkolták, az
anyakirálynét Blois-ba és a bíborost Avignonba száműzték, Mulot
atya, a fiatal Richelieu iránti baráti érzületből vagy a későbbi
lángelmében bízva, minden földi javát eladta, és a három-négyezer
écut, amit ily módon összeszedett, elvitte a bíborosnak, aki akkor
még csak Lugon püspöke volt. Az atya nyíltan és fesztelenül
elegyedett szóba mindenkivel, és senkitől nem jött zavarba. Csak a
rossz bor iránt nem volt elnéző, annál kevésbé, mivel a jó borhoz
csalhatatlan érzéke volt. Egyszer, amikor Alaincourt uraságnál, Lyon
kormányzójánál vacsorált, annyira elégedetlen volt a felszolgált
borral, hogy fülön csípte a lakájt, aki a poharát megtöltötte, és így
szólt hozzá:
– Barátom, gazemberség, hogy nem figyelmeztette jóhiszemű
gazdáját: bor helyett lőrével itat bennünket.
A szőlő iránti szenvedély ápolása okán a derék alamizsnásnak
olyan borvirágos lett az orra, hogy – akárcsak Bardolphé, V. Henrik
angol király víg cimborájáé – este lámpásnak is bevált volna. Egy szép
napon Richelieu még mint lugoni püspök Mulot atya jelenlétében
hódprémes kalapokat nézegetett, majd az egyiket a fejére tette.
– Hogy áll nekem? – kérdezte.
– Még jobban állna eminenciádnak – felelte Bois-Robert –, ha a
színe olyan volna, mint gyóntatójának orráé.
A jó Mulot soha nem bocsátotta meg Bois-Robert–nek a tréfát.
A második vendég, akit a bíboros várt, egy Lafollone nevű
touraine-i nemes volt – amolyan őrféle, akit a királytól kapott, még
mielőtt testőrséget verbuvált volna, hogy senki se zaklathassa
fölöslegesen vagy apró-cseprő ügyekkel. Amilyen nagyivó volt Mulot,
olyan nagyevő volt ez a Lafollone, és a két ínyenc látványa majd
mindennap elszórakoztatta a bíborost. Lafollone esze valóban csak az
asztal örömein járt. Ha a többiek azért dicsérték a jó időt, mert
alkalmas lesz sétára, vadászatra, fürdőre, ő kijelentette: ilyen szép
időben esik legjobban az étel. Így történt, hogy hiába volt a
bíborosnak már testőrsége, Lafollone-hoz továbbra is ragaszkodott.
A harmadik vendég, akit a bíboros hívatott, François Le Métel de
Bois-Robert, inkább a bolondja volt, mint a munkatársa. Eleinte, ki
tudja, miért ellenszenves volt neki a fickó, aki Rouenban
ügyvédkedett, de menekülnie kellett, mert egy nő bevádolta, hogy
két gyereket csinált neki. Párizsba érkezvén először Perron bíboros
szolgálatába állt, majd át akart pártolni Richelieu-höz, az azonban,
mint már utaltunk rá, nem kért belőle, sőt az embereit is többször
megdorgálta, amiért nem tudják lerázni.
– Ej, nagyuram – mondta neki egy szép napon Bois-Robert –,
kegyelmed az asztaláról lehullt morzsákat a kutyáknak adja – hát én
annyit se érek, mint egy kutya?
Ez az alázatos szemrehányás lefegyverezte a bíborost, és nem
csupán barátságába fogadta Bois-Robert–t, de meg sem bírt lenni
nélküle.
Jókedvében röviden csak Le Bois-nak hívta, arról a normandiai
71
eredetű farakományról, amellyel Châteauneuf úr megajándékozta.
A bíboros reggeli programja a következőképpen alakult: Bois-
Robert beszámolt mindenről, ami a formálódó irodalmi
köztársaságban történt, majd a jólelkű exügyvéd útmutatása alapján
Richelieu jótékonysági ügyekkel foglalkozott, és ha gyűlölet vagy
féltékenység miatt nem akarta megnyitni az erszényét, Bois-Robert
jobb belátásra térítette. A fickó a maga módján meggyőzte, hogy
annak, aki büntetni tud, nem szabad gyűlölködnie, s annak, akinek
minden a hatalmában áll, nincs oka féltékenységre.
Érthető, ha a politikai ügyek keltette örökös feszültség, az állandó
összeesküvési fenyegetések, a környezetével való makacs
szembenállás közepette a bíboros időnként szükségét érezte a
feloldódásnak, a szórakozásnak. Ez úgyszólván már személyi
higiénéjéhez tartozott: a túlságosan és folytonosan kifeszített íj
könnyen elszakadhat.
Richelieu főként a tegnapihoz hasonló átvirrasztott éjszakák után
és baljós előérzetek közepette kereste e három ember társaságát, és
mindjárt láthatjuk, hogyan üdült fel rövid időre a munkából, a
szorongásokból, a kimerültségből.
Egyébiránt ezúttal nemcsak Bois-Robert kifogyhatatlan mókáitól és
elbeszéléseitől remélt egy kis kikapcsolódást, hanem meg is akarta
bízni, hogy derítse ki Gournay kisasszony lakhelyét, és hozza el a
hölgyet a palotájába.
Így hát, mint arról már értesültünk, mihelyt elhelyezte a Marion
Delorme-nak szóló levélkét a folyosón, utasította Charpentier-t, hogy
engedje be a három vendéget.
Bois-Robert és Lafollone udvariaskodni kezdtek, hogy melyikük
lépjen be elsőnek, a rosszkedvűnek látszó Mulot azonban
mindkettőjüket félretolta és megelőzte.
Egy levél volt a kezében.
– Nicsak, kedves abbém – üdvözölte a bíboros –, mi szépet hoz itt
nekem?
– Még hogy szépet? – toppantott indulatosan Mulot. – Majd
megpukkadok!
– Aztán miért?
– Mert ezek sose fognak megváltozni!
– Kik azok az ezek?
– Akik nekem az ön nevében írogatnak!
– Hűha, a mindenségit! Hát mi áll ebben a levélben?
– Nem a levéllel van a baj, sőt, ellentétben az ön embereinek
szokásával, a szöveg egész udvarias.
– Akkor hol a baj?
– A címzésben. Jól tudja, hogy nem vagyok az ön alamizsnása, és
ha valaha alamizsnásnak állnék, nagyobb embert választanék. Én a
Sainte-Chapelle kanonokja vagyok.
– És a levelet kinek címezték?
– Mulot úrnak, őeminenciája alamizsnásának. Ó, az agyalágyultak!
A bíboros már előre nevetett a soron következő kifakadáson.
– És ha a levelet én címeztem volna?
– No, azon nem csodálkoznék. Nem ez volna az első ostobaság,
amit elkövet!
– Örömömre szolgál, hogy ez ennyire bosszantja!
– Nem bosszant, hanem dühít!
– Annál jobb!
– Miért annál jobb?
– Mert olyankor a legmulatságosabb, amikor dühöng, és mert
fölöttébb élvezem ezt a látványt, ezentúl minden levelet Mulot
úrnak, őeminenciája alamizsnásának címeztetek!
– Csak tegye, és majd meglátja!
– Mit látok meg?
– Azt, hogy egyedül ebédelhet.
– Nem baj, majd Cavois idecipeli.
– Egy falatot se fogok lenyelni.
– A szájába tömjük!
– Akkor inni nem fogok.
– Az orra előtt bontjuk ki a burgundi legjobb évjáratait.
– Elég legyen! Elég legyen! – Mulot az ingerültség tetőfokán ökölbe
szorított kézzel közeledett a bíboroshoz. – Tudja mit? Nyíltan
kimondom, hogy ön gonosz ember!
Minél inkább tajtékzott a dühtől az abbé, annál harsányabban
hahotázott a bíboros.
– Mulot, Mulot – előbb-utóbb felakasztatom!
– Milyen ürüggyel?
– Azzal, hogy elárulja a gyónási titkot!
Most már a többi jelenlévő is dőlt a nevetéstől, Mulot pedig
cafatokra tépte és a tűzbe hajította a levelet.
A civódás közben behozták a tálakat.
– Hűha, nézzük csak, mit eszünk ma! – szólalt meg izgatottan
Lafollone. – Meglátjuk, érdemes volt-e idecsődíteni egy érdemes
nemesurat, akinek odahaza pazar ebédet szolgáltak volna fel!
És máris sorra ellenőrizte a tálakat.
– Á, á! Kappan mellehúsa királyi módra, pacsirta- és lilepástétom,
két sült szalonka, töltött gomba provence-i módra, rák bordeaux-i
módra – na, végszükségben ez is megteszi.
– Mindenki tudja, hogy ételben nem lesz hiány – morogta Mulet –,
hiszen a bíboros egyetlen halálos bűnt se hagyna ki, különösen nem a
falánkságot. A borokat kell megvizsgálni! Bouzyi vörös, hm…!
Bordeaux-i fajbor… A bordeaux-i a gyomorbetegeknek való! Éljenek a
burgundi borok! Beaujolais-i vörös – nos, nem a legjobb, de az ember
ne legyen válogatós.
– Jól értem, abbé? Ihat az ebédjéhez champagne-it, bordeaux-it,
burgundit, és még ennyivel se éri be?
– Nem mondom, hogy kevés – szólt megenyhülve Mulet –, csak azt,
hogy lehetne jobb is.
– Velünk ebédelsz, Le Bois? – kérdezte a bíboros.
– Elnézést kérek eminenciádtól, de a parancs úgy hangzott, hogy
délelőtt keressem fel; ebédről nem volt szó. Így aztán már
megebédeltem Racannal, aki vetkőzés közben egy mérföldkőre tette
a nadrágját, a Vieille-du-Temple és a Saint-Antoine utca sarkán.
– Mi az ördögöt hordasz itt össze? Mulot, Lafollone, asztalhoz – de
csend legyen, hogy meghallgassuk Le Bois uraság legújabb
füllentéseit!
– Locsogjon csak bátran – mondta Lafollone –, én nem fogok
közbeszólni.
– Ezt a pohár Pommard-t az elbeszélésére ürítem, Le Bois mester –
jelentette ki Mulot, akinek haragja jócskán megenyhült –, de aztán
legyen mulatságosabb, mint általában.
– Én az igazat mesélem – közölte Bois-Robert –, és nem tehetem
mulatságosabbá, mint amilyen.
– Az igazat meséled – jegyezte meg a bíboros –, már amennyire
igaz, hogy valaki reggel fél kilenckor, a nyílt utcán egy mérföldkőre
tegye a nadrágját.
– Mindjárt megláthatja eminenciád. Ugyebár tudja, hogy Malherbe
innen száz lépésre, a Tournelles utcában lakik.
 – Igen, ezt tudom – mondta a bíboros, aki rossz gyomra miatt
nagyon keveset evett, és így evés közben is tudott beszélni.
– Nos hát, tegnap este Ivrande-dal és Racannal egy kisebb orgiát
csaptak, és mivel Malherbe-nek csak egy hálószobája van, a három
holtrészeg cimbora egy szobában aludt. Racan ébred elsőnek;
állítólag korán volt dolga. Felkel, Ivrande nadrágját a saját
alsónadrágjának hiszi, belebújik, fölé veszi a saját nadrágját, majd
többi holmiját is felöltve távozik. Öt perccel később Ivrande is fel
akar kelni, de nem találja a nadrágját. „Azt a hétszázát – mondja
Malherbe-nek –, biztosan az a kelekótya Racan vette fel!” Azzal a még
ágyban fekvő Malherbe nadrágjába bújik, hiába óbégat a tulajdonos,
és rohanvást igyekszik Racan után, aki méltóságteljesen lépdel az
utcán a rendesnél kétszer terebélyesebb hátsóval. Ivrande utoléri, és
visszaköveteli jogos tulajdonát. „Szavamra, neked van igazad” –
mondja Racan, és ahogy már utaltam rá eminenciádnak, minden
teketória nélkül leül a Saint-Antoine és a Vieille-du-Temple utca
sarkán, Párizs legforgalmasabb pontján, leveti először a felső, majd az
alatta lévő nadrágot, azt visszaadja Ivrande-nak, majd visszaveszi a
sajátját. Én éppen ekkor értem oda, és felajánlottam Racannak, hogy
meghívom ebédre. Először nemet mondott, azzal, hogy csak azért
kelt ilyen korán, mert roppantul sürgős elintéznivalója volt, de
amikor törni kezdte a fejét, hogy mi is az az elintéznivaló, egyszerűen
nem jutott eszébe. Csak az ebédünk végén csapott hirtelen a
homlokára. „Remek – mondta –, már tudom, mi dolgom volt.”
– No és mi dolga volt? – kérdezte a bíboros, aki mint mindig, most
is pompásan szórakozott Bois-Robert elbeszélésén.
– Meg akarta tudakolni Rambouillet márkiné hogylétét, mivel a
Pisany márkit ért baleset óta láz emészti.
– Igaz is – jegyezte meg a bíboros –, az unokahúgom mesélte, hogy
nagybeteg, jó, hogy emlékeztettél rá, Le Bois. Az én nevemben is
érdeklődj utána, ha majd…
– Fölösleges, nagyuram.
 – Már hogy volna fölösleges?
– Mert felgyógyult.
– Ne mondd! És ki kezelte?
– Voiture.
– Phű! Hát felcsapott orvosnak?
– Nem, nagyuram, de mint látni fogja, a láz elmulasztásához nincs
szükség orvosra.
– Ezt meg hogy érted?
– Csak két medve kell hozzá.
– Tessék?
– Jól hallotta. Voiture barátunk megtudta, hogy ha a lázbetegnek
nagy meglepetést szerzünk, akkor meggyógyulhat. Így hát buzgón
rótta az utcákat, és nézelődött, mivel lephetné meg Rambouillet
asszonyt – és egyszer csak két medvetáncoltatóval találkozott. „Tyűha
– rikkantotta –, ez kell nekem!” És magával viszi a két savoyait az
állataival együtt; meg se állnak a Rambouillet-palotáig. A márkiné
éppen a kandalló mellett ült, egy spanyolfal mögött. Voiture
lábujjhegyen belopakodik, két széket visz a spanyolfal elé, és felállítja
rájuk a két medvét. Rambouillet asszony hallja, hogy a háta mögött
liheg valaki, megfordul, és a feje fölött két mérges medvepofát pillant
meg. Úgy érzi, belehal a rémületbe – de a lázát mintha elfújták volna.
– Aranyos kis történet! – kiáltott fel a bíboros. – Magának hogy
tetszik, Mulot?
– Úgy gondolom, Isten szemében minden eszköz megfelel, ha az
ember kegyelmi állapotban van – vélte az alamizsnás, akinek vallásos
érzületét a bor megsokszorozta.
– Még hogy Isten! Pfuj, prédikátor! Szép kis társaságba keveri
Istent! Voiture-rel, két savoyaival és két medvével hozza össze,
ráadásul Rambouillet márkiné házában!
– Isten mindenütt jelen van! – nyilatkoztatta ki az alamizsnás,
kenetteljesen emelve az ég felé szemét és poharát. – Ön az,
eminenciás uram, aki nem hisz benne!
 – Még hogy én? – méltatlankodott a bíboros.
– Nehogy most azt mondja, hogy újabban hisz benne – közölte az
abbé, a bíborosra szögezve a rezes orra fényében ragyogó, apró,
fekete szemét.
– Már hogyne hinnék!
– Ugyan-ugyan. Az utolsó gyónásán megvallotta, hogy nem hisz
benne!
– Lafollone! Le Bois! – harsogta kacagva a bíboros – Egy szavát se
higgyék! Olyan részeg, hogy összetéveszti a gyónásomat a saját
lelkiismeret-vizsgálatával. Végzett az ebéddel, Lafollone?
– Az utolsó falatoknál tartok, nagyuram!
– Helyes. Mihelyt befejezte, mondja el az imát, és hagyjon
magamra. Titkos megbízásom van Le Bois számára.
– Nekem pedig, nagyuram, egy kis kérésem van önhöz – jelentette
ki Le Bois.
– Már megint egy pártfogolt!
– Igen, nagyuram, de ezúttal nőnemű.
– Le Bois, Le Bois! Hát nem ismersz mértéket, barátom?
– Ej, nagyuram, a hölgy hetvenéves!
– És mivel foglalkozik ez a női pártfogolt?
– Verseket ír, nagyuram.
– Verseket?
– Méghozzá szépségeseket. Szavaljak el egyet?
– Ne, barátom. Mulot elaludna, és Lafollone elcsapná a hasát.
– Csak négy sor…
– Nos, annyi még jöhet.
Bois-Robert, aki belépésekor egy Jeanne d’Arc-ot ábrázoló
metszetet tett az egyik karosszékre, most átnyújtotta a bíborosnak.
– Tessék, nagyuram!
– De hát ez nem vers, hanem egy kép!
– Olvassa el, mi áll alatta!
– Vagy úgy!
 És a bíboros felolvasta a következő négy sort:

Rám ruházod, ugye, ó Szűz, mennyei, drága,

Szelíd szemsugarad s e kardot, mely heves?
Szelíd szemsugaram vethessem a hazámra,
Míg bősz kardom neki szabadságot szerez!
– Ejha – mormolta a bíboros, és még egyszer elolvasta a versikét. –
Hiszen ez igazán jó! Büszkén, erőteljesen forgatja a szavakat. Ki írta?
– Ott áll alatta a szerző neve, nagyuram.
– Marie Le Jars, nemes Gournay kisasszony… Hogyhogy? – pattant
fel a bíboros. – Ezt a verset de Gournay kisasszony írta?
– Igen, ő, nagyuram.
– Az a Gournay kisasszony, aki egy Árnyék című könyvet is írt?
– Úgy van, nagyuram.
– De hiszen éppen őhozzá akartalak elküldeni, Le Bois!
– Lám, milyen szépen kialakul minden!
– Vedd a hintómat, és hozd ide nekem.
– Ó, a boldogtalan – szólt közbe Mulet. – Majd sorba járja a
nyomorult poétáit, amíg nagyuram lovai fel nem fordulnak.
– Tudja, abbé úr – vágott vissza Bois-Robert –, ha Isten pihenésre
teremtette volna őeminenciája lovait, akkor a Sainte-Chapelle
kanonokjainak teszi meg őket.
Richelieu felnevetett.
– Ezt jól megmondtad, komám!
Mulot csak dünnyögött magában: nem jutott eszébe megfelelő
válasz.
– Szeretném, ha őeminenciája alamizsnása megnyugodna…
– Nem vagyok őeminenciája alamizsnása! – ordított fel bőszen
Mulot.
– Itt van Gournay kisasszony – közölte ekkor Bois-Robert.
– Máris? – kérdezte a bíboros. – Nem értem.
– Pedig egyszerű. Ma délelőtt szerettem volna a nevében kérést
intézni eminenciádhoz, és ismerve az ön nagylelkűségét, biztos
voltam a kedvező válaszban. Ezért megüzentem neki, hogy tíz és fél
tizenegy között jelenjen meg eminenciádnál. Vagyis bizonyára már
várja az audienciát.
– Le Bois, te valóságos kincs vagy. Ej, abbé úr, még egy
búcsúpohárral!… Ej, Lafollone, még egy kanál befőttet, és az imáról se
feledkezzék meg. Nem várathatjuk Gournay kisasszonyt. Nemes
hölgy és Montaigne örökbe fogadott lánya.
Lafollone üdvözült arccal kulcsolta össze kezét a pocakján, és
ájtatosan nézett fel az égre.
– Urunk Istenünk, add meg nekünk, hogy békében emészthessük a
jó ebédet, amelyet oly jó étvággyal költöttünk el.
Ezt nevezte el a bíboros Lafollone asztali imájának.
– Most pedig, uraim, hagyjanak magamra.
Lafollone és Mulot a felszólítás hallatán felemelkedtek – az előbbi
kivirulva, az utóbbi mogorván. Az ajtónál Lafollone megperdült:
– Szó mi szó, eminenciádnál kitűnő a konyha.
Mulot Szilenosz módjára támolygott, és égnek emelt karral
hebegte:
– Egy bíboros, aki nem hisz Istenben! A romlottság netovábbja!
Bois-Robert már ott sem volt. Alig bírt magával az örömtől, hogy jó
hírt vihet gyámolítottjának.
A bíboros néhány pillanatra egyedül maradt, de ez a rövid idő is
elég volt, hogy szögletes arcára, sápadt homlokára, töprengő szemére
szigort parancsoljon.
– A papírlap létezik – mormolta. – Sully tudja, kinél van. Ó,
hamarosan én is tudni fogom!
Ekkor tért vissza Bois-Robert, aki kezénél fogva vezette Gournay
kisasszonyt. Futólag felcsillant a mosoly, amely még rejtélyesebbé
tette a komor ábrázatot.
 XIII. FEJEZET
Gournay kisasszony

Gournay kisasszony, ahogy már megjegyeztük, vénlány volt, és a

XVI. század közepén látta meg a napvilágot, jó nevű picardiai
családban.
Tizenkilenc éves korában elolvasta Montaigne Esszéi-t, és a mű
olyannyira lenyűgözte, hogy mindenáron találkozni akart a szerzővel.
Éppen ekkoriban jött fel Montaigne Párizsba. A kisasszony
kiderítette a címét, s üdvözletét küldte neki, megjegyezve, milyen
nagyra tartja személyét és könyvét egyaránt.
Montaigne másnap felkereste, és felajánlotta a lelkes fiatal
teremtésnek atyai szeretetét és támogatását, amit a kisasszony
hálával fogadott.
Ettől kezdve a neve alá mindig odabiggyesztette: Montaigne
tiszteletbeli leánya.
Mint már értesültünk róla, egész tűrhetően verselt, de a
költészetből nem tudott megélni, és a nyomor határán állt, amikor
Bois-Robert – becenevén a Sors üldözte múzsák gondviselője –
tudomást szerzett ínséges helyzetéről, és elhatározta, hogy bemutatja
Richelieu bíborosnak.
Annyira bízott a bíborosra gyakorolt befolyásában, hogy
kijelentette: – Én csak annyit kérek, hogy a túlvilágon olyan
kényelmes helyem legyen Krisztus Urunknál, mint ezen a világon a
bíboros úrnál.
Bois-Robert tehát habozás nélkül invitálta meg pártfogoltját a
Royale térre, és a sors szeszélyéből éppen aznap és abban az órában
adott neki találkát őeminenciája várószobájában, amikor a bíboros a
kisasszonyért akarta küldeni.
Szegény vénkisasszony a megbeszélt időben be is állított, és úgy
tűnt, mintha a kérelmezésben járatos személyként előre kitalálta
volna a bíboros kívánságait. A ház ura tehát, mint már elmondtuk,
mosolyogva fogadta, és mivel a párizsi irodalmi élet a kisujjában volt,
olyan elismerő szavakkal fordult hozzá, melyeket elejétől végig a
kisasszony Árnyék című könyvének régies, ritkán használt
fordulataiból merített.
A látogató azonban nem jött zavarba.
– Ön kineveti a szegény vénleányt – mondta –, de nevessen csak,
nevessen, tündöklő géniusz. Végtére elvárható, hogy az egész világ a
felvidításán munkálkodjék.
A bíboros elámult ennyi lélekjelenlét láttán, a hölgy alázata pedig
megindította. Így hát bocsánatot kért, majd ismét Bois-Robert-hez
fordult.
– Nos, Le Bois, hát mit tehetünk Gournay kisasszony érdekében?
– Nem lehetek oly merész, hogy én jelöljem ki eminenciád
nagylelkűségének határait – felelte mély meghajlással Bois-Robert.
– Úgy adományozok neki kétszáz écu járadékot.
Ez abban az időben komoly összeg volt, különösen egy szegény
vénkisasszony számára. Ekkoriban kétszáz écu ezerkétszáz livre-t ért,
és ezerkétszáz akkori livre annyi volt, mint napjainkban négy-ötezer.
Így hát Gournay kisasszony karja meglendült, és belekezdett egy
hálálkodó körmondatba, de az elégedetlen Bois-Robert, aki nem
akarta, hogy a bíboros ilyen olcsón megússza, lefogta pártfogoltja
karját, és torkára forrasztotta a körmondatot.
– Kétszáz écut mondott eminenciád?
– Úgy van.
– Neki megfelel, és köszönetet is mond nagyuramnak. Csakhogy
Gournay kisasszony cselédséget is tart.
– Ó, valóban? – kérdezte a bíboros.
– Egy nemes származású hölgy csak nem szolgálhatja ki önmagát.
Nagyuram ezt igazán megértheti.
– Meg is értem. És kikből áll Gournay kisasszony személyzete? –
kérdezte a bíboros, aki már jó előre eltökélte, hogy a kérelmező
megpuhítása érdekében Bois-Robert minden igényét teljesíti.
– Ott van először is Jamyn kisasszony – kezdte Bois-Robert.
– De mégis, Bois-Robert úr… – mormolta a vénleány, aki úgy
gondolta, Bois-Robert igencsak visszaél a bíboros jótékonyságával.
– Bízza csak rám – szólt rá Bois-Robert. – Én jobban ismerem
őeminenciáját.
– És ki ez a Jamyn kisasszony? – érdeklődött Richelieu.
– Amadis Jamynnak, a nagy Ronsard apródjának törvénytelen
lánya.
– Úgy hát adok évi ötven livre-t Amadis Jamyn, a nagy Ronsard
apródja törvénytelen lányának.
Az idős hölgy fel akart állni, de Bois-Robert visszanyomta.
– Amadis Jamyn tehát elintézve – szólt a csökönyös közbenjáró –,
és Gournay kisasszony köszöni szépen. De ott van még a háznál
Nyivák baba.
– Ki az a Nyivák baba? – kérdezte a bíboros, szegény kisasszony
pedig kétségbeesetten integetett Bois-Robert-nek, amiről az
tudomást sem vett.
– Hogyhogy? Eminenciád nem ismeri Nyivák babát?
– Bevallom, Bois-Robert, nem is hallottam róla.
– Ő Gournay kisasszony macskája.
– Nagyuram! – sikkantotta a szegény vénleány. – Könyörgök,
bocsásson meg!
A bíboros csitítón intett.
– Adok hát húsz livre járadékot Nyivák babának, feltéve, hogy
pacallal etetik.
– De mennyire, nagyuram, ha óhajtja, akár caeni módra is
elkészíttetjük. És Gournay kisasszony szépen köszöni a nevében,
csakhogy…
– Mit hallok, Le Bois? – kérdezte a bíboros, és akarata ellenére
elnevette magát. – Még „csakhogy” is van?
 – Van bizony, nagyuram. Csakhogy Nyivák baba megkölykezett.
Gournay kisasszony zavarában feljajdult, és összekulcsolta a kezét.
– És hány kölyke van? – érdeklődött a bíboros.
– Kereken öt!
– Tyűha, de termékeny ez a Nyivák baba! No de üsse kő. Írj hozzá,
Le Bois, egy-egy pistole-t mindegyik kölyöknek.
– Most pedig, Gournay kisasszony – jelentette ki elégedetten Bois-
Robert megengedem, hogy köszönetet mondjon őeminenciájának.
– Ne még, ne még – vetette közbe a bíboros. – És nem Gournay
kisasszonynak kell hálálkodnia. Ellenkezőleg, hamarosan alighanem
énnekem lesz okom köszönetet mondani.
– Mit nem hallok! – álmélkodott Bois-Robert.
– Hagyj magunkra, Le Bois, nagy kegyet kell kérnem a
kisasszonytól.
Bois-Robert furcsálló pillantást vetett a bíborosra és az aggszűzre.
– Látom én, tisztelt mókamester, mit őröl a kobakjában – mondta
Richelieu. – De ha valaha egy rossz szót hallok Gournay kisasszony
tisztességéről, velem lesz dolgod. Most pedig menj át a szalonba, és
ott várd meg a hölgyet.
Bois-Robert meghajolt, és távozott. Egy kukkot sem értett a
fejleményekből.
A bíboros megnézte, bezárult-e az ajtó, majd közelebb lépett
Gournay kisasszonyhoz, aki legalább úgy hüledezett, mint Bois-
Robert.
– Így igaz, kisasszony. Nagy kérésem lenne önhöz.
– Hallgatom eminenciádat – rebegte a szegény öreg kisasszony.
– Idézze fel régmúlt emlékeit. Nem lesz nehéz; ugye nem tévedek,
ha úgy vélem, hogy jó a memóriája?
– Kitűnő, nagyuram, ha nem kell túl messzire visszamennem.
– Engem egy vagy inkább két olyan esemény érdekel, amely 1610.
május 9. és 11. között történt.
A dátum hallatán Gournay kisasszony összerezzent, és a szeme
nyugtalanul tapadt a bíborosra.
– 1610. május 9. és 11. között… – hebegte. – Hiszen ez az az év,
amikor a mi szegény, drága, hőn szeretett királyunkat, a néhai IV.
Henriket megölték…
– Pontosan, kisasszony. És a tájékoztatás, amelyet öntől kérek,
éppen Henrik király halálával függ össze.
Gournay kisasszony nem válaszolt, de nyugtalansága nőttön–nőtt.
– Ne aggódjon, kisasszony – csitította Richelieu. – A faggatózásom
önt semmiképpen sem érinti. Távol áll tőlem minden neheztelés,
csak hálát érzek ön iránt; és az iménti adomány, amely fel sem ér az
ön érdemeihez, sokkal inkább az ön annak idején tanúsított elvhű
viselkedésének köszönhető, mint Bois-Robert ügybuzgalmának.
– Bocsásson meg, nagyuram – mormolta a kisasszony teljesen
megzavarodva –, de semmit sem értek az egészből.
– Néhány egyszerű szóból minden világos lesz. Ugyebár ön ismert
egy Jacqueline Le Voyer nevű nőt, akit Coétman asszonyságnak
neveztek?
Gournay kisasszony ezúttal összerezzent, és jól láthatóan elsápadt.
– Igen, ismertem. Földik vagyunk. De jó harminc évvel fiatalabb
nálam, már ha még életben van.
– Május 9-én vagy 10-én, pontosan már nem emlékszik rá, ez a nő
átadott önnek egy levelet, amelyet Sully uraságnak címzett, de a
királynak szánt.
– Igenis, nagyuram. Május 10-én történt.
– Tudja-e, mi állt ebben a levélben?
– Figyelmeztette a királyt, hogy meg akarják ölni.
– Meg is nevezte az összeesküvőket?
– Meg, nagyuram – susogta fogvacogva Gournay kisasszony.
– Emlékszik rá, kiket említett név szerint?
– Emlékszem.
– Megmondaná nekem is?
– Eminenciád nagyon súlyos dolgot kér.
 – Igaza van. Majd én megnevezem őket, önnek pedig elég, ha
bólint vagy a fejét rázza. Coëtman asszonyság az anyakirálynét, Ancre
marsallt és Épernon herceget leplezte le.
Gournay kisasszonynak épp csak egy bólintáshoz volt ereje.
– Ön ezt a levelet – folytatta a bíboros – átadta Sully nagyuramnak,
aki rettentő hibát követett el: épp csak szóba hozta a dolgot a
királynál, de a levelet nem mutatta meg neki, és visszaadta önnek.
– Ez a színtiszta igazság, nagyuram…
– És ön megőrizte ezt a levelet?
– Meg, nagyuram, mivel csak két személynek lett volna joga
visszakövetelni: Sully hercegnek, mint címzettnek, és Coëtman
asszonyságnak, mint a levél írójának.
– Sully uraság soha többé nem hallatott magáról?
– Nem, nagyuram.
– Sem Coëtman asszonyság?
– Megtudtam, hogy őt 13-án letartóztatták. Azóta nem láttam, és
nem tudom, él-e még.
– Tehát a levél megvan?
– Meg, nagyuram.
– Nos, kedves kisasszonyom, íme a kegy, amelyet kérnék: adja át
nekem ezt a levelet.
– Az lehetetlen, nagyuram – jelentette ki Gournay kisasszony olyan
eltökéltséggel, amilyet még egy pillanattal korábban sem lehetett
volna feltételezni róla.
– És miért?
– Mert ahogy egy perccel korábban bátorkodtam eminenciádnak
megjegyezni, erre a levélre csak két személy formálhat jogot: Sully
herceg úr, valamint Coëtman asszonyság, akit ebben a sötét és
fájdalmas ügyben bűnrészességgel vádoltak, és aki ezzel a levéllel
igazolhatná magát.
– Coëtman asszonyságnak ez idő szerint nincs szüksége igazolásra,
minthogy ma éjjel egy és kettő közt a Bűnbánó Hajadonok
kolostorában elhalálozott.
Gournay kisasszony keresztet vetett.
– Az Úr vegye magához a lelkét. Igazi mártír volt.
– Ami pedig Sully herceget illeti – folytatta a bíboros –, ha
tizennyolc évig nem volt fontos neki a levél, valószínűleg ma sem
érdekli.
Gournay kisasszony a fejét rázta.
– Sully uraság engedélye nélkül semmit sem tehetek – mondta. –
Kivált nem most, hogy Coëtman asszonyság már elhagyta ezt a földi
világot.
– És ha az önnek juttatott adományokat e levél kiszolgáltatásához
kötném? – tudakolta a bíboros.
Gournay kisasszony fennkölt méltósággal emelkedett fel székéről.
– Nagyuram – felelte én nemesi családból születtem, és ahogy ön
nemesúr, úgy én nemeskisasszony vagyok. Ha kell, éhen halok, de
akkor sem művelnék olyasmit, amit a lelkiismeretem elítélne.
A bíborost szemlátomást megindította, hogy egy nyomorgó női
tollforgató részéről ennyi áldozatkészséggel és tisztességgel
találkozik.
– Nem fog éhen halni, derék kisasszonyom, és a lelkiismeretének
sem lesz oka háborogni. Sully uraság megígérte nekem, hogy megadja
önnek ezt a felmentést. Kérem, hogy testőrparancsnokom
kíséretében menjen el érte személyesen a Sully-palotába.
Ezután maga elé rendelte Cavois-t és Bois-Robert-t, akik két külön
ajtón léptek be.
– Cavois, kísérje el a nevemben és a hintómon Gournay kisasszonyt
Sully herceg úrhoz. Ha rám hivatkozik, soron kívül engedik majd be a
hölgyet. Onnan a hintómon hazaviszi a hölgyet, aki ott majd átad
magának egy levelet, amelyet csak az én kezembe tehet le.
Aztán Bois-Robert-hoz fordult.
– Le Bois – tette hozzá –, ezennel megkettőzöm de Gournay
kisasszony, Amadis Jamyn fattyú leánya, valamint Nyivák baba és a
macskakölykök járandóságát. Így rendben van? Senkit sem hagytam
ki?
– Nem, nagyuram – vágta rá ujjongó örömmel Bois–Robert.
– Beszéld majd meg a kincstárnokommal, hogy ez a járadék az
1628-as év január 1-jétől esedékes.
– Ó, nagyuram! – sikoltott fel Gournay kisasszony, s megragadta
Richelieu kezét, hogy csókkal illesse.
– Én tartozom kézcsókkal önnek, kisasszony – jelentette ki a
bíboros, Gournay kisasszony pedig kétségbeesve próbálta
kiszabadítani a kezét.
– De bíboros úr! Bíboros úr! Egy korombeli vénkisasszonynak…
– A becsületes kéz többet ér, mint a fiatal! – szólt Richelieu, és
olyan respektussal csókolt kezet Gournay kisasszonynak, mintha a
derék hölgy huszonöt éves szépség volna.
Gournay kisasszony és Cavois az egyik ajtón, Bois-Robert a
másikon távozott.
 XIV. FEJEZET
Souscarrières jelentése

Amikor a bíboros magára maradt, beszólította titkárát, Charpentier-

t az aznapi postával. Három fontos levele érkezett. Az egyiket Bautru,
a spanyolországi követ vagy inkább megbízott írta – mert Bautrut, aki
félig-meddig udvari bolond volt, nem lehetett követnek kinevezni;
inkább mondanánk a szellem emberének, ha nem félnénk, hogy ezzel
megsértjük a magas diplomáciai kart.
A második La Saludie-tól jött, aki rendkívüli megbízottként
működött Piemontban, Mantovában, Velencében és Rómában.
Charnacé, a harmadik levél írója bizalmas küldöttként tartózkodott
Németországban, és titkos üzenetet vitt Gusztáv Adolfnak.
Mellesleg Bautrut Richelieu őeminenciája nemcsak azért szemelte
ki, mert Épernon uraság esküdt ellenségei közé tartozott. Mivel
megkockáztatott néhány élcet a herceg kontójára, az elfogatta a két
Simonnal, akikről – talán emlékszünk még rá – Latil azt mondta,
hogy a kengyelszíj a fegyverük. Bautru, aki még nem épült fel eme kis
„balesetből”, sajgó vesével és botra támaszkodva tisztelgett az
anyakirálynénál.
– Tán köszvény gyötri, Bautru úr, hogy bottal kell járnia? –
érdeklődött az anyakirályné.
– Úrnőm – szólt közbe Guéménée herceg –, Bautrunek nincs
köszvénye, csak úgy viseli a botot, mint Szent Lőrinc a rostélyát, hogy
mindenki lássa, mivel gyötörték meg.
Amikor Bautru vidéken járt, egy kisvárosi bíró olyan sűrűn
alkalmatlankodott nála, hogy utasította inasát: többé ne engedje be.
A bíró megjelenik. Az inas a tiltás ellenére bejelenti.
– Nem megmondtam, semmirekellő, hogy találj ki valami ürügyet,
és szabadíts meg tőle?
 – De bizony hogy megmondta uraságod. Csak nem jutott eszembe
semmi.
– Adta teringette, akkor mondd, hogy ágyban vagyok!
Az inas kimegy, de rögtön vissza is jön.
– Azt mondja, megvárja, amíg uraságod felkel.
– Akkor mondd, hogy beteg vagyok!
Az inas kimegy, de rögtön vissza is jön.
– Azt mondja, majd ő megtanítja uraságodat egy kitűnő receptre.
– Mondd meg, hogy a végét járom!
Az inas kimegy, de rögtön vissza is jön.
– Azt mondja, el akar búcsúzni uraságodtól.
– Mondd, hogy meghaltam!
Az inas kimegy, de rögtön vissza is jön.
– Azt mondja, meg akarja hinteni szenteltvízzel uraságodat.
Bautru nagyot sóhajtott.
– Hát akkor engedd be! Nem hittem volna, hogy akad nálam
csökönyösebb ember is.
A bíborosnak egyebek közt a becsületessége tetszett meg. Azt
mondta róla: „Többre tartom ennek az állítólagos bolondnak a
lelkiismeretét, mint két Bérulle bíborosét.” De azért is vonzódott
hozzá, mert Bautru mélységesen megvetette Rómát, amelyet
„apostoli légvárnak” nevezett. A bíboros egyszer elbeszélte neki, hogy
XIII. Orbán tíz új bíborost nevezett ki, az utolsót Fachinetti-nek
hívják. „Én csak kilencet látok” – mondta Bautru. „Hát persze – így a
bíboros – és Fachinetti.” „Már megbocsásson eminenciád – felelte
72
Bautru –, én azt hittem, ez a kilenc bíboros közös címe. ”
Bautru azt írta, hogy a spanyolok mintha egyáltalán nem vennék
komolyan a küldetését. Olivares herceg megmutatta neki a király
igen jól karbantartott baromfiudvarát, és kijelentette, hogy ha majd
IV. Fülöp őfelsége értesül a megérkezéséről, minden bizonnyal küld
neki de los gallos; ez spanyolul nem valami hízelgő szójáték volt a
73 74
gallokra, azaz a franciákra nézve. Bautru hozzátette, hogy a
spanyolok ajánlatait ne tekintse többnek holmi időnyerési kísérletnél,
mivel a madridi kormányt szerződés köti, hogy Károly Emánuelt
hozzásegítse Monferratóhoz, azzal a feltétellel, hogy majd osztoznak
a területen. Elsősorban pedig azt javasolta őeminenciájának, hogy
semmiképpen se bízzon Fargisban, aki testileg-lelkileg, de ha lelke
nem volna, testileg mindenképpen az anyakirályné embere, és aki
kizárólag a felesége leveleinek engedelmeskedik, amelyek viszont az
első betűtől az utolsóig Medici Mária és Ausztriai Anna utasításait
közvetítik.
Richelieu, miután elolvasta Bautru sürgős üzenetét, alig
észrevehetőn vállat vont, és azt mormolta:
– A békének jobban örülnék, de a háborúra is kész vagyok.
La Saludie gyorspostája még egyértelműbb volt.
Károly Ernánuel herceg, akinek Richelieu Trino városát ajánlotta a
maga tizenkétezer écu értékű szuverén területével, ha hajlandó
lemondani Monferratóra és Mantovára támasztott igényéről, nem
kért az ajánlatból, és csak annyit válaszolt, hogy neki Trino éppoly
kedves, mint Casale, az utóbbit pedig beveszi, még mielőtt a király
csapatai Lyonba érnének.
Amikor La Saludie megérkezett Mantovába, a már csüggedő új
herceg feléledt, de kijelentette, hogy az első tervről le kell mondani;
mivel a Genovából Monferratóig vezető utakat megszállták a
spanyolok, e terv értelmében Guise herceg hétezer ember élén partra
szállt volna Genovában. A királynak tehát be kell érnie az erősen
őrzött, de nem bevehetetlen Susai-hágó elfoglalásával.
La Saludie bejelentette, hogy miután mind Savoya, mind Mantova
hercegével tárgyalt, most Velence felé veszi útját.
Richelieu elővette noteszét, és beírta:
Visszahívni torinói követünket, Marini lovagot, utasítva, hogy
közölje Károly Emánuellel: a király nyílt ellenségnek tekinti.
Charnacé – a bíboros leginkább az ő szellemi képességeiben bízott
– már jóval két társa előtt útra kelt, mivel Svédországba mentében át
kellett utaznia Konstantinápolyon és Oroszországon. Mivel Charnacé
uramra imádott feleségének halála miatt súlyos gyász nehezedett, ő
maga kérte a bíborostól ezt a megbízatást, hogy elhagyhassa Párizst.
Azóta megjárta Konstantinápolyt és Oroszországot, és már meg is
érkezett Gusztáv Adolfhoz.
A báró levele egyetlen hosszú dicshimnusz volt a svéd királyról.
Úgy festette le, mint az egyedüli férfiút, aki képes megállítani a
császári seregek németországi előrenyomulását, feltéve, hogy a
protestánsok hajlandók vele ligát alkotni.
Richelieu néhány pillanatig töprengett, majd, mintha utolsó
aggályával is leszámolt volna, így szólt:
– Helyes. Mondjon a pápa, amit akar; végső soron úgysem tud a
bíborból kivetkőztetni. A fő dolog Franciaország dicsősége és
nagysága.
Majd maga elé húzott egy papírlapot, és a következőket írta:
„Buzdítsa Gusztáv királyt, hogy ha az oroszokkal végzett, siessen
Németországba hittestvérei megsegélésére, mivel Ferdinánd a
vesztükre tör.
Ígérje meg neki, hogy Richelieu nagy pénzösszeggel fogja
viszonozni a politikájának nyújtott támogatást, és kecsegtesse azzal,
hogy a francia király az ellenség megosztása céljából ugyanekkor
megtámadja Lotaringiát.”
Amint látjuk, Richelieu nem feledkezett meg a rejtjeles levélről,
amelyet egy héttel korábban Rossignol megfejtett számára.
Végül még hozzátette:
„Amennyiben a svéd király vállalkozása szerencsésen indul és
sikert ígér, a francia király részéről az osztrák ház többé a
legcsekélyebb kíméletre sem számíthat.”
A Marini lovaghoz intézett levél és a Charnacéhoz menesztett
gyorsposta még aznap útra kelt.
Idáig jutott diplomáciai tevékenységében a bíboros, amikor Cavois
lépett be Coëtman asszonyság levelével, amelynek őrzése alól Sully
herceg felmentette Gournay kisasszonyt.
Szólt pedig a levél a következőképpen:
IV. Henrik Őfelségének, hőn szeretett király urunknak.
Franciaország, valamint saját érdeke és élete nevében sürgetőn
kérem, vétessen őrizetbe egy François Ravaillac nevű, mindenütt
királygyilkosként emlegetett egyént, aki személyesen nekem
vallotta be iszonyatos tervét, és akiről azt mondják – megismételni
is alig merem –, hogy erre a gaz merényletre a királyné, Ancre
marsall és Épemon herceg bujtotta fel.
Mivelhogy én, Felséged legalázatosabb szolgálója, már három
levelet intéztem a királynéhoz, és egyikre sem jött válasz, most a
királyhoz fordulok, és kérem, sőt szükség esetén esedezem Sully
herceg úrnak, aki tudomásom szerint Felséged legjobb barátja,
hogy adja át ezt a levelet a királynak, akinek ezennel maradok
legalázatosabb alattvalója és szolgálója.
Jacqueline Le Voyer,
más néven Coëtman asszonyság
Richelieu elégedetten bólintott, jelezve, hogy a levél megfelel
várakozásának, majd kinyitotta a titkos fiókot, ahol az unokahúga
szobájában szóló csengő zsinórját tartotta, ám némi habozás után
mégsem szólította Combalet asszonyt, és becsukta a fiókot.
Észrevette ugyanis, hogy Cavois úgy feszeng az asztala előtt, mintha
még volna mondanivalója.
– Mit alkalmatlankodik itt, Cavois? Akar még valamit? – Bizalmi
embereit azonban nem tévesztette meg ez a hangnem; jókedvében
szokott így beszélni.
– Nagyuram, Souscarrières úr küldte el az első jelentését…
– Ah, milyen igaz! Rajta, hozza csak be!
Cavois bejelentéséről a bíborosnak valami más is eszébe jutott.
Kinyitotta a Marion Delorme lakásába vezető ajtót, és felemelt a
padlóról egy levélkét.
A következő üzenet állt rajta:
Egy hét óta csak egyszer járt Montagne asszonynál. Úgy tudni, a
királyné egyik nemeskisasszonyába, név szerint Isabelle de
Lautrecbe szerelmes.
– Nocsak, nocsak – dünnyögte a bíboros. – Annak a François de
Lautrec bárónak a lányába, aki most Mantovában, Rethel herceg
környezetében van.
És felírta magának:
Utasítani Lautrec bárót, hogy rendelje magához a leányát.
Aztán magában azt motyogta: „Mivel szándékomban áll, hogy
Moret grófot Itáliába küldjem háborúzni, boldogan fog elmenni, már
csak azért is, hogy a szeretett nő közelében legyen.”
Ekkor lépett be Cavois, és átadott egy levelet, melynek borítékján
Bellegarde herceg címere ékeskedett. A bíboros feltépte, és a
következő szöveget olvasta:
A Souscarrières-nek nevezett Michel úr jelentése Őeminenciája
Richelieu bíborosnak

Tegnap, december 13-án, a Souscarrières-nek nevezett Michel úr

hivatalba lépésének első napján Spanyolország követe, Mirabel úr
a Saint-Sulpice utcán hordszékbe ült, és Lopez ékszerészhez
vitette magát, ahová is délelőtt tizenegy órakor érkezett meg.
Ugyanebben az időben a Pulies utcában hordszékbe ült Fargis
asszony is, és ugyancsak Lopezhez vitette magát.
Az egyik hordszékvivő látta, amint a spanyol követ a királyné
hölgyével társalog, és egy borítékot ad át neki.
Délben Bérulle bíboros úr a Galeries du Louvre rakparton
 hordszékbe ült, és először Bellegarde herceg úrhoz, majd
Bassompierre marsallhoz vitette magát. Mivel a makacsul
atyámként emlegetett Bellegarde uraság házában vannak
bizonyos összeköttetéseim, megtudtam, hogy a Tuileriákban
titkos tanácskozás készül a piemonti háború tárgyában. A
tanácskozásra meghívták Bellegarde herceg urat, Bassompierre
urat, valamint Guise és Marillac uraságokat. A napot tudatni
fogom a bíboros úr Őeminenciájával.

– Á, á! – dünnyögte a bíboros. – Sejtettem én, hogy ennek a

himpellérnek jó hasznát veszem!
Bellier asszony, a királyné komornája két óra körül hordszékbe
ült, és Michel Dause-hoz, a királyné patikáriusához vitette magát,
aki az est leszálltával hordszékbe ült, és a Louvre-ba vitette
magát.
– Nagyszerű! – mormolta Richelieu. – Tehát a mostani királyné is
saját patikáriust fogad fel, mint annak idején Vautier-t az anyósa?
Nos, majd szemmel tartjuk.
És beírta noteszába:
Megvásárolni Bellier asszonyt, a királyné komornáját, és a
szeretőjét, Patrocle-t, a kisebbik királyi istálló lovászát.

Ezután folytatta az olvasást.

Tegnap este nyolc óra körül Őfelsége az anyakirályné hordszékbe
ült, és Verdun parlamenti elnök feleségéhez vitette magát.
Ugyanide tartott a Le Censuré nevű híres csillagos is. Amikor Le
Censuré eltávozott, a lámpás fényénél egy csodaszép
gyémántgyűrűt nézegetett, amelyet minden valószínűség szerint
az anyakirályné Őfelségétől kapott. A beszélgetés tárgya nem
ismeretes.
 Tegnap este Moret gróf úr a Sainte-Avoye utcánál hordszékbe ült,
és a Longueville-palotába vitette magát, ahol nagy társaság gyűlt
össze.
Ugyanide vitette magát, ugyancsak hordszéken, Monsieur,
Orléans hercege, Montmorency herceg úr, valamint Fargis
asszony. Elmenőben Fargis asszony az előszobában néhány szót
váltott Moret gróf úrral. Úgy látszott, a beszélgetés egyaránt
szolgált Moret gróf úr és Fargis asszony megelégedésére, mivel
Fargis asszony nevetve, Moret gróf úr pedig dudorászva távozott.
– Mindez nagyon érdekes – mormolta a bíboros. – Tovább.
Tegnap, tizenegy óra és éjfél között Richelieu bíboros
Őeminenciája, magát kapucinusnak álcázva…
– Nicsak, nicsak! – szisszent fel a bíboros, majd növekvő
kíváncsisággal merült az olvasásba.
… hordszékbe ült a Royale utcában, és az Homme-Armé utcába, a
Festett Szakáll fogadóba vitette magát.
A bíboros hümmögött.
… ahol másfél órát időzött Étienne Latil szobájában. Fél kettőkor
Őeminenciája lejött, és utasította a hordszékvivőket, hogy
szállítsák el a Poste utcába, a Bűnbánó Hajadonok kolostorába.

– Ej, az ördögbe!
De a kíváncsiság nem hagyta nyugton.
A zárdához érve a kapus nővérrel kinyittatta a kaput, felköltette a
főnökasszonyt, és Coëtman asszonyság cellájához kísértette
magát. Miután negyedórán át beszélgettek a cella rácsos
ablaknyílásán át, magához hívatta a két hordszékvivőt, és
megparancsolta, hogy eszközöljenek a falban egy nyílást, amelyen
Coëtman asszonyság kifér. Őeminenciája parancsát fél órán belül
 végrehajtották.

A bíboros néhány pillanatra felnézett, mintha gondolkodnék, majd

ismét elmerült az olvasásban.
Minthogy Coëtman asszonyság a cellából kilépve jóformán
meztelen volt, a bíboros úr Őeminenciája a saját köpenyét terítette
rá; ő maga a fekete ruhájában és hajadonfőtt maradt. Ezután a
foglyot a főnökasszony szobájába vitette, ahol a tűz mellett
Coëtman asszonyság megmelegedett, és erőre kapott.
Három órakor Őeminenciája újabb hordszékért küldetett
Coëtman asszonyság részére, és elvitte Nollet fürdőmesterhez, a
Notre-Dame hídjával szemközt, ahol utasításokat adott, majd
egyedül folytatta útját.
– Ez aztán a szemfüles gézengúz – mormolta a bíboros –, de nekem
éppen ez kell! Folytassuk!
Hajnali háromnegyed ötkor Őeminenciája hazatért Royale téri
otthonába, és miután átöltözött, öt óra után néhány perccel
megszokott ruházatában a Sully-palotába vitette magát, ahol is
mintegy fél órát időzött, hogy aztán negyed hét körül visszatérjen
a Royale térre.
Tíz perccel hazaérkezése után Combalet úrhölgy is hordszékbe ült,
elvitette magát Nollet fürdőmesterhez, és miután körülbelül egy
órát töltött annak házában, reggel nyolc körül hazament,
mégpedig a karmelita apácának öltözött Coëtman asszonyság
társaságában.
Íme a jelentés, melyet a Souscarrières-nek nevezett Michel úr mély
tisztelettel nyújt át Őeminenciájának, megerősítve, hogy a
felsorolt tények mindenben megegyeznek a valósággal. Ennek
hitelét aláírásával tanúsítja:
Michel, akit Souscarrières-nek neveznek
 – Istenemre, ez aztán a minden hájjal megkent csirkefogó! –
kiáltott fel a bíboros. – Cavois! Cavois!
A testőrkapitány belépett.
– Parancsol eminenciád?
– Itt van még az ember, aki a levelet hozta? – tudakolta a bíboros.
– Ha nem tévedek, nagyuram, ez maga Souscarrières úr – vélte
Cavois.
– Küldje be, jó Cavois, küldje be azonnal!
Souscarrières uraság, mintha csak az engedélyre várt volna, már
meg is jelent a dolgozószoba küszöbén, egyszerűen, de csinosan
öltözve, és mélyen meghajolt.
– Jöjjön csak közelebb, Michel úr – szólt őeminenciája.
– Itt vagyok, nagyuram.
– Nem tévedtem, amikor bizalmamat magába helyeztem. Maga
igen rátermett ember.
– Aki boldog, ha kivívta nagyuram elégedettségét.
– A legnagyobb mértékben. Csak a rejtvényeket nem kedvelem,
mert nincs időm megfejteni őket. Hogyan szerzett tudomást a velem
kapcsolatos személyes részletekről?
– Nagyuram – felelte Souscarrières ragyogó, meglehetősen
önelégült mosollyal –, gyanítottam, hogy eminenciád személyesen is
ki akarja próbálni az új közlekedési eszközt, amelyre engedélyt adott.
– Tehát?
– Tehát lesben álltam a Royale utcán, és felismertem eminenciádat.
– És aztán?
– Aztán, nagyuram, a magasabbik hordszékvivő, az, aki
megzörgette a klastrom kapuját, a kandallóhoz vitte Coëtman
asszonyságot, és elment a kulcsra zárható hordszékért – az én
voltam.
– Hitemre – bólogatott a bíboros –, ez már valami!
HARMADIK
KÖNYV
 I. FEJEZET
Lajos spékelőtűi

Most pedig elbeszélésünk igényeinek kedvéért olvasóinknak meg

kell engedniük, hogy részletesebben bemutassuk nekik XIII. Lajos
királyt, akit csak futólag pillanthattak meg azon az éjszakán, amikor
Richelieu bíboros előérzeteitől ösztökélve benyitott a királynéhoz,
hogy lássa, nem szőnek-e ott valamiféle ármányt. Egyúttal azt is
bejelentette, hogy Bouvard utasítására másnap megpurgálják, a
következő napon pedig eret vágnak rajta.
Megtörtént a hashajtás, vért is vettek tőle, mégsem lett se
vidámabb, se rózsásabb képű, épp ellenkezőleg mélabúja csakúgy
fokozódott, mint sápadtsága.
Ez a melankólia, amely már tizennégy éves kora óta kísértette a
királyt, anélkül hogy az okát bárki ismerte volna, arra vezetett, hogy
egymás után mindenféle szórakozást kipróbáljon – ám örömet
egyikben sem talált. Ezzel mellesleg egyedül állt az udvarnál, kivéve
udvari bolondját, l’Angelyt, akinek gyászos képét örökös fekete
ruházata még ki is emelte.
Búbánatos hangulat jellemezte lakosztályát is, ahová nő sohasem
lépett be, eltekintve Ausztriai Anna királynétól és az anyakirálynétól,
akik egyébként gondosan bejelentkeztek a királynál, ha meg akarták
látogatni.
Azokat, akik kihallgatásra járultak elé, a kiszabott időben vagy
Beringhen fogadta, akit mint első belső komornyikot Első úrnak
neveztek, vagy Tréville úr, vagy pedig Guitaut úr. Valamelyik a három
közül bevezette a delikvenst egy szalonba, ahol azonban hiába
kereste szemével a királyt – az megbújt az ablaknyílásban valamelyik
bizalmasával, akit azzal a megtisztelő felhívással vett maga mellé,
miszerint „Tartson velem, X. úr, unatkozzunk együtt!” És az érintett
biztos lehetett benne, hogy állni fogja szavát.
A királyné, aki úgy érezte, egyedül nem képes legyőzni férje
mogorvaságát, az anyakirályné tanácsára időnként bizalmába
fogadott valamilyen bájos teremtést, akinek hűsége felől nem voltak
kétségei, és többször is magával vitte a királyhoz, abban a
reményben, hogy egy szép szempár felolvasztja a jégpáncélt; ám a
kísérlet minden alkalommal hiábavalónak bizonyult.
A királynak, akit Luynes négyévi házasság után kénytelen volt
erővel bevonszolni felesége hálószobájába, csak kegyencei voltak,
kegyencnője soha. Ahogy az olaszok mondták: La buggera ha passato
75
i monti .
A szép Chevreuse asszony, akit joggal neveztek ellenállhatatlannak,
ugyancsak próbálkozott, de ifjúsága, szépsége és szellemessége
hármas csáberejének ellenére kudarcot vallott.
– De felség – szólalt meg egy napon, amikor már torkig volt e
legyőzhetetlen közönnyel –, hát lehetséges, hogy nincs kedvese?
– De bizony hogy van, asszonyom, nem is egy – felelte a király.
– És hogyan szereti őket?
– A derekuktól felfelé – hangzott a válasz.
– Értem – mondta Chevreuse asszony. – Akkor ha legközelebb a
76
Louvre-ba jövök, úgy teszek, mint Vastag Vili : a combomat kötöm
át övvel.
Hasonló remények sugallatára hívták az udvarhoz azt a szépséges
és szűzies leányt, akit olvasóinknak Isabelle de Lautrecként
mutattunk be. Közismert volt, milyen szenvedélyesen ragaszkodik a
királynéhoz, aki felnevelte, habár az apja Rethel herceg hű embere
volt. Szépsége annyira feltűnt, hogy kezdetben XIII. Lajos
érdeklődését is felkeltette; sokat beszélgetett vele, és el volt bűvölve
szellemességétől. A leány, akinek sejtelme sem volt a személyét illető
tervekről, szerényen és tisztelettudón válaszolgatott a királynak, ám
őfelsége, elbeszélésünk ideje előtt fél évvel, újabb belső apródot
fogadott udvartartásába, és nemcsak Isabelle.lel nem törődött többé,
hanem a királynénál tett látogatásaival is jóformán felhagyott.
Szó, mi szó: a király kegyencei olyan iramban követték egymást,
amely semmi jót nem ígért – lóversenynyelven szólva – az istálló jelen
tulajdonosának.
Először volt Pierrot, a parasztfiú, akiről már beszéltünk.
Utána jött Luynes, az udvari madarak gazdája.
Őt követte a király íjhordozója, d’Esplan, akit Grimaud márkivá
léptetett elő.
Eztán következett Chalais, akit lefejeztetett.
Az ő helyét foglalta el Baradas, a jelenlegi kegyenc.
És ott volt még a feltörekvő kegyenc, Saint-Simon, aki számított rá,
hogy előbb-utóbb Baradas is kiesik a király kegyéből, mint ahogy erre
bárki számíthatott, aki tudta, milyen törékeny az a különös érzelem,
amely XIII. Lajos esetében meghatározhatatlanul lebegett barátság és
szerelem között.
Kegyencein kívül a királynak bizalmasai is voltak, mégpedig a
következők: Tréville úr, testőrségének parancsnoka, akivel néhány
könyvünkben eleget foglalkoztunk ahhoz, hogy most beérhessük
puszta említésével; vagy Nogent-Bautru gróf, a bíboros
spanyolországi küldöttjének fivére, akit az udvarnál való
bemutatkozása után az a szerencse ért, hogy a Tuileriák kertjében
saját vállán vihette át a királyt egy tócsán, akár Szent Kristóf Jézus
Krisztust, és aki nagyobb kiváltságot élvezett, mint l’Angely, az
udvari bolond: ő is kimondhatott bármit, de tréfáitól még ki is
simultak a ráncok XIII. Lajos borús homlokán. Ott volt aztán
Bassompierre, akit inkább azért tettek meg 1622-ben marsallá, mert
Medici Mária kellemes emlékeket őrzött róla, mintsem a csatatéren
szerzett saját érdemei miatt. Különben elragadó, de kellően szívtelen
természetével megfelelően fejezte ki a XVI. század végétől a XVII.
század első szakaszáig terjedő időszak szellemét. Említsük meg
továbbá Sublet-Desnoyers-t, a király titkárát vagy inkább
komornyikját; testőrkapitányát, Guitaut-t, aki egyaránt elkötelezte
magát a királynak és a királynénak, és aki a bíboros számos csábító
ajánlatára nagyjából mindig ugyanazt felelte: „Lehetetlen, eminenciás
uram, én a király embere vagyok, és az Evangélium tiltja, hogy két
urat szolgáljunk”; és végül Marillac marsallt, a pecsétőr fivérét, aki
úgyszintén véres foltot ejtett XIII. Lajos uralkodásán, vagy inkább
77
Richelieu bíboros miniszterségén.
Ezen előzetes magyarázat után kanyarodjunk vissza ahhoz a
naphoz, amelyen Souscarrières oly részletes és valósághű jelentést
nyújtott be a bíborosnak az előző éjszaka eseményeiről. Nos, másnap
a király megebédelt Baradasszal, játszott egy tollaslabdapartit
Nogent-nal, majd magához rendelte két muzsikusát, Molinier-t és
Justint, hogy az egyik a lantjával, a másik a viola da gambájával
szórakoztassa, mialatt átadja magát soron következő nagy horderejű
foglalatosságának. Odafordult az udvarlására odasereglett
bizalmasaihoz, Bassompierre, Marillac, Desnoyers és La Vieuville
urakhoz, és így szólt:
– Menjünk spékelni, urak.
– Urak, menjünk spékelni – mondta orrhangon l’Angely. – Spék,
spék, tessék, felség – még rímel is!
E közepes élc után, melyet fel sem jegyeznénk, ha a történelem fel
nem jegyezte volna, kalpagját a fülére, Nogent úrét pedig annak feje
búbjára biggyesztette.
– Mit művelsz, gézengúz? – kérdezte Nogent.
– Fejed fedem, fejem fedem – közölte l’Angely.
– A király jelenlétében? Mire vetemedsz?
– Eh, a bolondnak ezt is szabad.
– Felség, hallgattassa el már a bohócát! – kiáltotta ingerülten
Nogent.
– Hát érdemes l’Angelyt elhallgattatni? – kérdezte XIII. Lajos.
– Engem azért fizetnek, hogy mindent kimondjak – vetette oda
l’Angely. – Ha hallgatnék, úgy tennék, mint La Vieuville uraság, akit
megtettek pénzügyi főfelügyelőnek, hogy a semmiből pénzt
csináljon: én is lopnám a pénzemet.
– De felséged nem hallotta, mit mondott – kardoskodott Nogent.
– Dehogynem, csakhogy mond kegyelmed nekem ennél
különbeket is.
– Én felségednek?
– Hát persze. Az imént, amikor elvétette az ütőm a labdát, talán
nem azt mondta a szemembe: „Bravó! Éljen Lajos, a tévedhetetlen!”
Ha nem tekinteném többé-kevésbé l’Angely párjának, azt hiszi,
simán elnézném az ilyesmit? No de gyerünk, menjünk már spékelni,
urak!
A menjünk spékelni szavak magyarázatra szorulnak, nehogy
olvasóink sötétben tapogatózzanak.
Már két ízben is említettük, hogy mélabúját kúrálandó a király
hajszolta a különféle szórakozásokat, anélkül hogy közülük egy is
szórakoztatta volna. Gyerekkorában bőrt használt hímzővászonként,
tollakból fabrikált szökőkutat; serdülő ifjúként képeket színezett ki,
amit az udvaroncai festészetnek neveztek; dobolt, amit az udvaroncai
muzsikálásnak neveztek, igaz, Bassompierre szerint nagyon jól
csinálta; kalitkákat és képkereteket barkácsolt Desnoyers urasággal;
cukrászként kitűnő befőtteket készített; kertészként már februárban
zöldborsót szüretelt, amelyet áruba bocsátott, és Montausson úr,
hogy behízelegje magát, meg is vette; végül a borbélymesterséget
tanulta ki, és annyi élvezetet lelt benne, hogy egy szép napon
összehívta valamennyi tisztjét, és saját kezűleg nyírta meg a
szakállukat, mígnem a maga fukar jótékonyságában csak egy kis
szőrpamacsot hagyott meg az állukon. Egyébként a felséges kezet
megörökítendő, ettől kezdve az ilyen kis szőrbokrétát királyká-nak
hívták, és harmadnap már a következő gúnydalocska járta a Louvre-
ban:
Jaj! Én szegény szakállam,
Véged mért ily csúfos’?
– Mert nagy király Lajos,
 E néven tizenharmadik,
S most háza lecsupaszodik.
– La Force uram, mi lesz már,
Ön is, parancsolom!
– Jaj, Felség, irgalom,
Csak ilyet ne soha!
Még rám ismer hada!

– Hagyjunk hegyes szakállat

Richelieu atyafinak,
Mert teringette, csak
Ne merd, vagy veszve főd,
Leborotválni őt.
XIII. Lajos hamar megunta a szakállnyírást, mint ahogy előbb-
utóbb mindenre ráunt. Ám néhány nappal korábban lenn járt a
konyhájában, hogy bevezessen valamilyen takarékossági
rendszabályt, amelynek folyományaként Coquet tábornoknénak le
kellett mondania a tejleveséről, La Vrilliére úrnak pedig a reggeli
süteményéről. A király ez alkalommal figyelte meg szakácsát és
kuktáit, amint szalonnaszeletekkel tűzdelik meg a borjúvesét, a
marhabélszínt, a nyúl- és fácánpecsenyét, és a műveletet roppant
szívderítőnek találta. Így esett, hogy néhány hét óta polgárjogot nyert
az újfajta mulatság: őfelsége spékelt, és udvaroncait is spékelésre
fogta.
Nem tudom, nyert-e a konyhaművészet a királyi kéz
közreműködésén, de a fogások díszítése minden bizonnyal sokat
fejlődött. Nagy felületük miatt kivált a borjú- és marhahússzeletek
gazdagodtak a legváltozatosabb mintákkal. A király csak látképekre
szorítkozott, azaz fákat, házakat, vadászjeleneteket, szarvast, kutyát,
farkast és liliomot rakott ki, de Nogent és a többiek nem érték be a
heraldikai ábrákkal, és fantasztikusnál fantasztikusabb cifrázatokkal
éltek; a tiszta erkölcsű Lajos olykor szigorúan meg is feddte őket, és
könyörtelenül száműzte a királyi asztalról alkotásaikat.
És most, miután olvasóinkat kellőképpen kiokosítottuk, folytassuk
elbeszélésünket.
A vezényszóra – „Menjünk már spékelni, urak!” – a fentebb
megnevezett személyek sietősen szegődtek a király nyomába.
Így léptek be az ebédlőből a király új időtöltésének szentelt
helyiségbe, ahol öt vagy hat márványasztalon sorakoztak már a
megfelelően felvágott húsok, és külön tányérokon az előkészített
szalonnaszeletkék. Georges, a lovász tartotta kezében az ezüst
spékelőtűket azok számára, akik be akarták hízelegni magukat
őfelségénél azzal, hogy együtt spékelnek vele, és főként hogy hagyják,
hogy a király fölülmúlja őket. Miközben vonultak átfele a másik
helyiségbe, Bassompierre kihasználta a lehetőséget, a pénzügyi
főfelügyelő vállára tette kezét, és az illendőség kedvéért fojtottan, ám
mégis – hadd hallja mindenki! – érthetően így szólt hozzá:
– Főfelügyelő uram, remélem, nem veszi kíváncsiskodásnak, ha
megkérdezem, mikor szándékozik kifizetni az utolsó negyedét annak
a járandóságnak, amely mint a svájciak ezredesét megillet? Ha nem
tudná, százezer écumbe került ez a tisztség, és egyetlen garassal sem
maradtam adós!
Vieuville uraság azonban, aki Nogent-hoz hasonlóan szeretett
szellemeskedni, válasz helyett csak kitárta a karját:
– Úszom, úszom, úszom!
– Hitemre – vágta rá Bassompierre –, számos rejtvényt fejtettem
már meg életemben, de ennek nem tudom a kulcsát.
– Nos, marsall uram – tette fel a kérdést La Vieuville uram –, mit
tesz az, aki a vízben elvesztette lába alól a talajt? Úszik és tőke
helyett csak tőkehalakat lát…
Éppen ekkor csatlakozott a menethez Angoulême hercege, IX.
Károly és Marie Touchet törvénytelen fia. Társaságában volt Guise
herceg is, akit már láttunk Marie hercegnőtől távoztában, és akinek
Orléans hercege hadtestet ígért, amennyiben ő vezetné a király itáliai
expedícióját. Mindketten megtorpantak: várták, hogy a király
tudomást vegyen róluk. Bassompierre, aki, bár utált alulmaradni,
hirtelenében nem tudott mit felelni La Vieuville-nek, nagy bátran
belekötött Angoulême hercegébe; a gesztushoz azért kellett bátorság,
mivel az utóbbi a kor egyik legszaporább nyelvű uraságának
számított.
– Ön tehát úszik, úszik, úszik, nagyon helyes, de mi közöm ehhez
nekem? Hitemre mondom azonban, ha én is hamis pénzt vernék,
mint Angoulême nagyuram, kinn volnék a vízből!
Angoulême hercegének a váratlan támadás hallatán nem jutott
eszébe alkalmas riposzt, és inkább süketnek tettette magát, ám XIII.
Lajos mindent hallott, és amilyen rosszmájú természet volt,
megkérdezte:
– Nem hallotta, kedves rokon, Bassompierre uram megjegyzését?
– Nem, Sire – felelte a herceg. – A jobb fülemre süket vagyok.
– Mint Caesar – kotyogott közbe Bassompierre.
– Azt kérdezte, még mindig foglalkozik-e pénzhamisítással.
– Elnézést, felség – szólt ismét közbe Bassompierre. – Ez részemről
nem kérdés volt, mivel a kérdés bizonytalanságot tükröz. Én
állítottam, hogy őhercegsége pénzt hamisít.
Angoulême vállat vont.
– Immár húsz év óta piszkálnak ezzel a sületlenséggel.
– Árulja hát el, kedves rokon, mi az igazság! – szólította fel a király.
– Felséged kívánsága parancs: íme a színtiszta igazság. Grosbois-i
kastélyomban az egyik szobát egy Merlin nevű alkimista bérli, aki úgy
véli, a helyszín kiválóan alkalmas a bölcsek kövének megtalálására.
Évi négyezer écu lakbért fizet azzal a feltétellel, hogy soha nem
firtatom, mivel foglalatoskodik, és rá is átruházom a francia korona
gyermekeinek kiváltságát, miszerint lakhelyeikre nem hatolhat be az
igazságszolgáltatás. Így hát egyetlen szobáért többet kapok, mint
amennyit az egész kastélyért ajánlanának, és felséged bizonyára
megérti, hogy egy ilyen nagyszerű bérlőt nem űzhetek el holmi
oktalan és tapintatlan kíváncsiskodással.
– Lám, milyen rossznyelvű ön, Bassompierre – mondta feddőn a
király. – Kedves rokonunk számítása igazán érthető.
Angoulême azonban tovább kardoskodott igaza mellett.
– Mellesleg ha én, IX. Károly fia űznék is némi pénzhamisítást,
felséged dicső emlékezetű atyja, aki csak Navarra királyának, Antoine
de Bourbonnak a fia volt, még lopott is!
– Micsoda! – csattant fel XIII. Lajos. – Az én atyám?
– De olyannyira – duplázott rá Bassompierre –, hogy egy szép
napon megjegyezte nekem: „Még jó, hogy király vagyok, mert
különben fellógatnának!”
– A felségednek járó köteles tisztelettel jegyzem meg –
makacskodott Angoulême hercege is –, hogy felséged királyi atyja
elsősorban is lopott a játékasztalnál.
– Én pedig megjegyzem, rokon – vágott vissza XIII. Lajos –, hogy a
szerencsejátékban csak csalni lehet, nem pedig lopni. Különben is, a
parti után visszafizette a pénzt.
– Nem mindig – mormolta Bassompierre.
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte a király.
– Ahogy mondom; és az ön felséges édesanyja megerősítheti az
esetet, amelyről ezennel beszámolok. Egy szép napon vagy inkább
estén a király megtisztelő módon velem kegyeskedett játszani, és
ötven pistole volt a tét; a pénzbe azonban egy félpistole-os is vegyült.
„Sire – jegyeztem meg, élve a gyanúperrel –, felséged egy egész
pistole-nak óhajtotta feltüntetni a felest?” „Nem igaz, ön volt az” –
replikázott a király. Ekkor – folytatta Bassompierre – az egész pénzt,
egészekkel és felesekkel, úgy, ahogy volt, kidobtam az ablakon az
udvaron várakozó lakájoknak, és immár ötven egész pistole-t tettem
fel.
– Ezt merészelte, Bassompierre?
– Úgy van, Sire, és az ön magasztos édesanyja még meg is jegyezte:
„Ma Bassompierre játssza a királyt, és a király Bassompierre-t.”
– Nemesi szavamra, ez elmés mondás! – kiáltott fel XIII. Lajos. – És
atyám mit válaszolt?
– A király igazságérzetét, felség, bizonyára kikezdték házaséletének
viszontagságai, mert – szerintem merőben alaptalanul – így válaszolt:
„Ezt, asszonyom, ön csak szeretné, mivel akkor fiatalabb férjhez
jutna.”
– És ki nyerte meg a játszmát? – érdeklődött a király.
– IV. Henrik őfelsége, Sire, olyannyira, hogy a királyné
megjegyzésétől fölingerelve a tét teljes összegét zsebre vágta, és még
csak a félpistole-os miatti káromat sem térítette meg.
– Ó – kiáltott fel Angoulême hercege –, lopott ő különb dolgokat is!
– Az én atyám? – fakadt ki XIII. Lajos.
– A szemem láttára emelt el egy köpenyt.
– Mit beszél?
– Igaz, hogy akkor még csak Navarra királya volt.
– Nos, kuzen – szólította fel a király –, beszélje el ezt az esetet.
– Ekkor gyilkolták meg III. Henrik királyunkat Saint-Cloud–ban,
éppen Gondy uram házában, ahol egykor a király, akkor még csak
Anjou hercegeként, áldását adta a Szent Bertalan-éj tervére, ráadásul
éppen e döntés évfordulóján ölték meg. Nos, ez alkalomból jelen volt
Navarra királya is: III. Henrik az ő karjában halt meg, és ráhagyta a
trónt. Az új királynak violaszín bársony gyászruhát kellett viselnie, de
mert a navarrainak nem volt pénze ujjasra és nadrágra, szépen
összehajtogatta a halott köpenyét, amely történetesen éppen lila
bársonyból volt, a hóna alá csapta, és elszelelt vele, abban a hitben,
hogy senki nem vette észre. De őfelségének megvolt az a mentsége –
már ha a királyoknak mentség kell a lopáshoz –, hogy szegény volt,
mint a templom egere, és ha ez a véletlen nem segíti ki, nem ölthetett
volna gyászruhát!
– Most siránkozzék, rokon, hogy nincs miből fizetnie a
személyzetét! – jegyezte meg a király. – Lám, felséges atyámnak még
csak egy szobája sem volt, amelyet évi négyezer écuért kiadhatott
volna egy aranycsinálónak!
– Már elnézést, felség – riposztozott Angoulême. – Én emiatt soha
nem panaszkodtam; talán a személyzetem siránkozott, hogy nem
fizetek nekik. A múltkor is a bérüket reklamálták, bizonygatva, hogy
egy carolusük sincs, mire én csak annyit feleltem: „Hát akkor
szerezzetek, mamlasz társaság! Remek helyen vagytok, az
Angoulême-palotánál négy utca találkozik, legyetek szorgosabbak! ”
Követték is a tanácsomat. Azóta a Pavée, a Francs-Bourgeois, a
Neuve-Sainte-Catherine és a Couture utcák zúgolódnak is holmi
éjszakai lopások miatt, de az én szép mákvirágaim már nem hozzák
szóba az elmaradt bérüket.
– Értem – bólintott XIII. Lajos. – És egy szép napon majd fel is
lógatom a mákvirágait a palotája kapuja előtt.
– De csak ha kegyben van a bíborosnál felséged! – hahotázott
Angoulême hercege.
A király dühbe gurult.
– Spékeljünk, urak! – adta ki a parancsot, és akkora vehemenciával
kezdte döfködni a borjúvesét, mintha a spékelőtű kard, a borjú pedig
a bíboros volna.
– Hitemre, Lajos – szólalt meg ekkor l’Angely –, szerintem ma
téged spékelnek itt!
 II. FEJEZET
Mialatt a király spékel

Az efféle riposztok, amelyekkel környezete nem takarékoskodott,

bőszítették fel minisztere ellen a királyt; ezek álltak hirtelen-váratlan
döntései mögött, amelyek folyamatosan veszélyeztették a bíboros
pozícióját.
Ha őeminenciája ellenségei ilyen hangulatban találták XIII. Lajost,
kétségbeesett elhatározásokra vehették rá, ha aztán nem valósította
is meg őket, és bőkezű ígéreteket csikarhattak ki belőle, ha aztán
megfeledkezett is róluk.
Angoulême herceg megjegyzésére ezúttal is elöntötte az epe. Bár a
borjúvesés spékelését nem hagyta abba, körülnézett, hátha felfedez
egy alkalmas személyt, akin kitöltheti dühét. Így akadt meg a szeme a
két muzsikuson, aki egy dobogón csücsült; egyikük a lantját
kaparászta, a másik éppoly ádázul hangicsált viola da gambáján,
ahogy a király a hússzeletet szurkálta.
Lajosnak egyszer csak feltűnt valami, amit addig nem vett észre:
mindketten csak félig voltak öltözve.
Molinier-n csak zeke volt, a buggyos nadrág meg a harisnya
hiányzott.
Justinnek nadrágja is volt, harisnyája is, de zekét nem viselt.
– Ejnye – szólalt meg XIII. Lajos –, mit jelentsen ez a maskarásdi?
– Majd én megmondom! – kottyantott közbe l’Angely.
– Vigyázz, bolond, mert előbb-utóbb elegem lesz belőled! –
ripakodott rá a király.
L’Angely kikapott Georges kezéből egy spékelőtűt, és úgy
helyezkedett támadóállásba, mintha kardot tartana.
– Hű, de megijedtem! – vágta oda. – Gyere, ha mersz!
L’Angely kiváltságaival senki más nem dicsekedhetett. A többi
királlyal ellentétben XIII. Lajos nem tartott rá igényt, hogy
felvidítsák; ha kettesben maradtak, többnyire a halálról folyt köztük a
szó. XIII. Lajos kedvét lelte benne, hogy a másvilágról minél
fantasztikusabb és elborzasztóbb feltételezéseket szőjön, l’Angely
pedig követte, sőt nemegyszer irányította is ezeken a síron túli
zarándoklatokon. Ő volt Horatiója e különös dán királyi sarjnak, aki
– ki tudja? – Hamlethez hasonlóan talán atyja gyilkosait kereste, és
épp oly bohókás párbeszédeket folytatott cimborájával, mint Hamlet
a sírásókkal. Ilyenkor majdnem mindig ő volt a kezdeményező, és a
végén mindig engedett a bolondnak.
Így esett ez most is.
– Nos, bolond, halljuk a magyarázatodat!
– Téged, Lajos, azért neveztek el az Igazságosnak, mert a Mérleg
jegyében születtél. Légy hát ez egyszer méltó nevedhez, nehogy
Nogent szaktársam tovább sértegethessen. Tegnap, ki tudja, mely
ostoba indítékból, te, úgy is, mint Franciaország és Navarra királya,
hitvány módon felére kurtítottad e szerencsétlenek javadalmazását.
Nos, felség, fele pénzből csak fele öltözékre futja. És ha most hanyag
öltözékük miatt bele akarsz kötni valakibe, engem pécézz ki,
mivelhogy muzsikusaid csak az én tanácsomat fogadták meg.
– Bolond lyukból bolond szél fú – jegyezte meg a király.
– Bolond beszéd bölcs beszéd – vágott vissza l’Angely.
– Nem bánom – így a király –, megbocsátok nekik.
– Mondjatok köszönetét ő legkegyelmesebb felségének, Igazságos
Lajosnak! – fordult a muzsikusokhoz l’Angely.
Azok felpattantak, és mélyen meghajoltak.
– Jó, jó, elég legyen már – morogta a király, majd körülnézett, mit
művel a többi spékelő.
Desnoyers egy nyulat spékelt, La Vieuville egy fácánt, Nogent egy
szép darab bélszínt, Saint-Simon azonban csak a szalonnás tányért
tartotta, Bassompierre Guise herceggel társalgott, Baradas egy lyukas
golyóval játszott, Angoulême hercege pedig éppenséggel kényelembe
helyezkedett egy karosszékben, és aludt, vagy úgy tett, mintha
aludna.
– Miket mesél Guise hercegnek, marsall? – tudakolta a király. –
Bizonyára roppant érdekes lehet.
– Bennünket legalábbis érdekel, felség – felelte Bassompierre. –
Guise herceg úr belém akar kötni.
– Aztán miért?
– Vendôme uraság állítólag unja magát a börtönben.
– Nicsak! – szólt közbe l’Angely. – Eddig azt hittem, csak a Louvre-
ban szokás unatkozni!
– És – folytatta Bassompierre – levelet írt nekem.
– Éppen önnek?
– Valószínűleg azt hiszi, kegyben állok.
– Nos, mit óhajt az én Vendôme fivérem?
– Hogy küldd el hozzá valamelyik apródodat! – szemtelenkedett
l’Angely.
– Hallgass, bolond! – förmedt rá a király.
– Szeretne kiszabadulni Vincennes-ből, és háborúzni Itáliában.
– Akkor jaj a piemontiaknak, ha hátat fordítanak! – ékelődött
l’Angely.
– És még mit ír?
– Megjegyzi, hogy nem sokat vár ettől a lépéstől, mivelhogy én
bizonyára Guise nagyuram pártjához tartozom.
– Miből gondolja ezt?
– Abból, hogy Conti asszonynak, a herceg húgának vagyok a
szeretője.
– És mit felelt neki?
– Azt, hogy ez mit sem számít. Elvégre a nagynénjeivel is
viszonyom volt, és ettől még nem szerettem jobban a herceget.
– Hát ön mit művel, Angoulême rokon? – érdeklődött a király.
– Álmodom, Sire.
– És vajh miről?
 – A piemonti háborúról.
– És mit lát álmában?
– Azt, Sire, hogy felséged hadai élén személyesen vonul Itália ellen,
és hogy az Alpok egyik legmagasabb sziklájára Hannibál és Nagy
Károly neve közé vésik fel a nevét. Mit szól felséged az álmomhoz?
– Hogy álmodni könnyebb, mint virrasztani – vélte l’Angely.
– És ki lesz a helyettesem? – kérdezte a király. – Az öcsém vagy a
bíboros?
– Fogalmazzunk pontosan – kötekedett a bolond. – Az öcséd
valóban csak a helyettesed lesz; a bíboros azonban átveszi a
parancsnokságot.
– A király jelenlétében senki más nem parancsolhat – szögezte le
Guise herceg.
– Milyen igaz! – vágta rá l’Angely. – Atyád, a Sebhelyes sem
parancsolt Párizsban III. Henrik idején!
– Akkor is az történt, amit ő akart – jegyezte meg Bassompierre.
– Uraim – vágta el a vitát a király –, a piemonti háború elsőrendű
fontosságú államügy, ezért édesanyámmal együtt elhatároztuk, hogy
a tanácsban kell dönteni róla. Önt, marsall, bizonyára már
értesítették, hogy a tanács ülésére ön is hivatalos. Kegyelmeteket,
Angoulême rokon és Guise uraság, ezennel magam értesítem. Nem
rejtem véka alá, hogy a királyné tanácsában Monsieur-nek erős
tábora van.
– Felség – szólalt meg Angoulême hercege –, nyíltan és előre
bejelentem, hogy én a bíboros úrra szavazok. La Rochelle után súlyos
igazságtalanság lenne, ha a király kivételével bárki mást előnyben
részesítenének vele szemben.
– Tehát ez az álláspontja? – kérdezte a király.
– Úgy van, felség.
– Tud-e róla, hogy ezelőtt két évvel a bíboros Vincennes-be akarta
csukatni, és én fogtam le a kezét?
– Rosszul tette felséged.
 – Micsoda?
– Ha őeminenciája Vincennes-be akart küldeni, akkor rá is
szolgáltam.
– Végy példát Angoulême kuzenodról – pimaszkodott l’Angely –, ő
tapasztalt személy.
– Felteszem, rokon, másként vélekedne, ha önt kínálnák meg a
parancsnoksággal!
– Ha királyom, akit tisztelek, és akinek engedelmességgel
tartozom, úgy rendelkeznék, hogy én legyek a hadsereg parancsnoka,
elvállalnám. De ha ugyanezt uralkodónk csak felajánlaná,
őeminenciája elé járulnék, és azt mondanám: Jelöljön ki nekem
ugyanakkora feladatot, mint Bassompierre, Bellegarde, Guise és
Créqui uraságoknak, és máris boldoggá tesz.”
– Az ördögbe is, hercegem – szólalt meg Bassompierre –, eddig
nem ilyen szerénynek ismertem.
– Önmagamról ítélve szerény vagyok, marsall, de annál gőgösebb,
ha magamat másokhoz hasonlítom.
– Na, Lajos, vallj színt: kinek a pártján állsz? A bíborosén,
Monsieur-én vagy a magadén? Ami engem illet, én a helyedben
Monsieur javára döntenék.
– Aztán miért, bolond?
– Mert hogy La Rochelle ostromát végigbetegeskedte, tehát nyilván
Itáliában szeretné jóvátenni a mulasztást. Úgy lehet, a meleg éghajlat
jobban fekszik neki, mint a hűvös.
– De a forró helyzeteket azért rühelli – vélte Baradas.
– Nocsak! Hát végre te is megszólalsz? – incselkedett a király.
– Ha van mit mondanom, beszélek. Ha nincs, hallgatok.
– És miért nem spékelsz?
– Mert szép tiszta a kezem, és nem akarom bepiszkolni; és mert jó
szagom van, és nem akarok bűzleni.
XIII. Lajos üvegcsét vett elő a zsebéből.
– Fogd, ezzel majd beillatosíthatod magad.
 – Mi ez?
– Narancsvirágvíz.
– Tudja, hogy utálom ezt az ön narancsillatát.
A király Baradashoz lépett, és néhány csepp illatszert fecskendezett
az arcába; az ifjú azonban kitépte kezéből az üvegcsét, és rátaposott.
A király elsápadt.
– Önök mit tennének, urak, ha egy apród úgy megsértené önöket,
mint ez a kis csibész engem?
A társaság hallgatott, csak Bassompierre nem rakhatott féket a
nyelvére.
– Én, felség, megkorbácsoltatnám!
– Mit nem mond, marsall úr! – mérgelődött sértődötten Baradas. –
Csak nem?
És a király jelenlétével nem törődve kardot rántott, majd a
marsallra rontott. A két herceg, Guise és Angoulême fogta vissza.
– Baradas uracskám – jelentette ki Bassompierre –, minthogy
annak, aki a király jelenlétében kardot ránt, levágják a kezét, engedje
meg, hogy őfelségének a köteles tisztelettel adózzam. Ön azonban
rászolgált, hogy megleckéztessék. Georges – egy spékelőtűt! – Majd a
fegyver birtokában így szólt: – Engedjék el Baradas urat!
Baradas kiszabadult, és a király kiáltozására rá sem hederítve a
marsallra vetette magát. Bassompierre azonban tapasztalt vén róka
volt. Ha az ellenséggel nem sokat hadakozott is, barátai ellen annál
gyakrabban rántott kardot, és karosszékéből fel sem kelve, hibátlan
ügyességgel hárította el a kegyenc szúrásait, majd az első rést
kihasználva a fiatalember vállába döfte a spékelőtűt.
– Nesze, fiacskám – mondta –, ez még a korbácsnál is jobb, és az
emlékét is tovább fogod őrizni.
Amikor Baradas zekéje ujján átütött a vér, a király feljajdult.
– Bassompierre uram – kiáltotta –, többé ne mutatkozzék előttem!
A marsall vette a kalapját.
– Engedje meg, Sire, hogy fellebbezzek parancsa ellen.
 – Ugyan kihez? – kérdezte a király.
78
– Fülöphöz, ha majd felébredt.
És mialatt a király kétségbeesetten kurjantott Bouvard, az orvos
után, Bassompierre vállat vont, búcsút intett Angoulême-nek és
Guise-nek, és azt mormolta:
– Még hogy ez volna IV. Henrik fia? Soha!
 III. FEJEZET
Ildephonse Lopez boltja

Olvasóink még bizonyára emlékeznek rá, hogy Souscarrières többek

között azt is jelentette a bíborosnak: Fargis asszony és Mirabel
uraság, a spanyol követ egyszerre kereste fel a drágakő-kereskedő
Lopezt, és egy levélke is gazdát cserélt köztük.
Azt azonban Souscarrières nem tudhatta, hogy Lopez, a
drágakőkereskedő testestül-lelkestül a bíboros embere. Személyes
érdeke tette azzá, hiszen egyszerre számított mohamedánnak és
zsidónak – egyesek zsidónak, mások mohamedánnak tartották –, és e
kettős minőségben töméntelen zaklatásnak lett volna kitéve; hiába
fogyasztott nap mint nap látványosan disznóhúst, hogy jelezze, nem
követi sem Mózest, sem Mohamedet, akik egyaránt eltiltották
híveiket az ilyen pecsenyétől.
Egy ízben kevés híja volt, hogy drágán rá nem fizetett egy
államtanácsi előadó bakafántosságára. Mivel azzal vádolták, hogy
Franciaországból utal pénzt spanyol számlákra, a mondott tisztviselő
beállított hozzá, megvizsgálta üzleti könyveit, és súlyosan
kompromittálónak találta az alábbi bejegyzést: „ Guadamassil por il
Señor de Bassompierre
Lopez megtudta, hogy a marsallal közösen elkövetett hazaárulással
akarják vádolni, és elrohant Rambouillet márkinéhoz, aki a szép
Julie-vel együtt az egyik legjobb ügyfele volt. Előadta, hogy
eladásainak jegyzékében a „Guadamassil por il Señor de Bassompierre”
79
tétel is szerepelt, és ezért a semmiségért akarják perbe fogni.
Rambouillet márkiné odahívatta a férjét, és beavatta az ügybe. A
férj íziben a referenshez sietett, akivel baráti viszonyban volt, és
védelmébe vette Lopezt.
– Sajnos, kedves márkim, az ügy napnál világosabb – jelentette ki az
illető. – Guadamassil!
A márki közbeszólt.
– Beszél ön spanyolul? – kérdezte.
– Nem én.
– Azt legalább tudja, mit jelent a guadamassil szó?
– Nem, de a hangzása egyértelműen valami szörnyűséges dologra
utal.
– Nos, jó uram, a bejegyzés annyit tesz: bőr falburkolat
Bassompierre úrnak.
Az államtanácsi előadó tamáskodott. Ragaszkodott hozzá, hogy
spanyol szótárt szerezzenek, amelyben személyesen kutatta fel a
megbotránkoztató szó jelentését.
Lopez mór családban született, de a mórokat 1610-ben kiűzték
Spanyolországból. Lopezt Franciaországba küldték, hogy képviselje a
menekültek érdekeit, és figyelmébe ajánlották Rambouillet márkit,
mint olyan uraságot, aki bírja a spanyol nyelvet.
Lopez igen eszes férfiú volt, és egy ízben kelmekereskedőket
beszélt rá egy konstantinápolyi üzleti lehetőségre. A művelet sikerült,
és a kereskedők, számára is váratlanul, részesedést ajánlottak neki a
haszonból. A pénzen egy nyersgyémántot vásárolt, kicsiszoltatta, és
annyit nyert az üzleten, hogy ettől kezdve úgy vitték hozzá
mindenfelől a nyersgyémántokat, mint az ország legjobb
gyémántcsiszolójához. Ekként a kor legszebb drágakövei is
megfordultak a kezében, nem utolsósorban azért, mert szerencsésen
rátalált egy nála is ügyesebb kezű munkásra, aki, ha kellett, egyetlen
kalapácsütéssel hasított ketté egy gyémántot.
Amikor La Rochelle ostroma napirendre került, a bíboros
Hollandiába küldte, hogy hajókat vásároljon, illetve újabbakat
rendeljen. Lopez Amszterdamban és Rotterdamban töméntelen
indiai és kínai holmit vásárolt, olyannyira, hogy őt tekinthetjük az
efféle csecsebecsék franciaországi meghonosítójának.
 Hollandiai küldetésével végérvényesen megalapozta vagyonát –
utazása valódi célját pedig sikerült a világ előtt titokban tartani,
éppúgy, ahogy a bíboroshoz fűződő szoros kapcsolata is homályban
maradt.
Neki is feltűnt, hogy a spanyol követ és Fargis asszony valamely
okból egyidejűleg keresték fel, gyémántcsiszolója pedig észrevette,
amint a levélke gazdát cserélt. A bíborosnak ekként kétfelől is
jelentették az esetet, és mert Lopez jelentése mindenben
megerősítette Souscarrières-ét, Richelieu szemében az utóbbi becse
is megnőtt.
Amikor tehát 14-e délelőttjén a királyné egész udvartartásának
hordszékeket rendelt, a bíboros tudta: nemcsak arról van szó, hogy
egy hölgy ékszert akar vásárolni. A királynénak eladnivalója is van: a
királyságát árulja ki.
Ekként december 14-én, délelőtt tizenegy felé – éppen akkor,
amikor Bassompierre uraság egy spékelőtűt döfött Baradas
deltaizmába – a királyné, Fargis asszony, Isabelle de Lautrec,
Chevreuse hercegné, valamint főlovásza, Patrocle társaságában már
indulófélben volt, amikor megjelent első komornája, Bellier asszony,
fél kezében spanyol mantillába takargatott papagájos kalitkával, a
másikban egy levéllel.
– Uramfia, hát mit hoz még nekem? – fakadt ki a királyné.
– Őfensége, Klára Eugénia infánsnő ajándékát, felség.
– Vagyis a küldemény Brüsszelből jön?
– Igen, felség, és a hercegnő levelet is csatolt az ajándékhoz.
– No, hadd nézzük – mondta a királyné, és vérbeli női
kíváncsisággal nyúlt a mantilla után; Bellier asszony azonban elhúzta
előle.
– Ne, felség. Előbb a levelet kell elolvasnia.
– És ki volt a postás?
– Michel Dause, felséged patikáriusa. Hiszen tudja, felség, ő a mi
belgiumi összekötőnk. Tessék a fenség levele.
 A királyné feltörte a pecsétet, és belemerült az alábbi sorokba:

Kedves unokahúgom!
Küldök Önnek egy csodapapagájt. Ha nem ijeszti meg a
kicsomagolással, öt különböző nyelven fog bókolni Önnek. Derék
kis állat; olyan hűséges, amilyen szelíd. Kezeskedem róla, hogy
sosem lesz oka panaszkodni rá.
Szerető nagynénje,
Klára Eugénia

– Ó, csak beszéljen, csak szólaljon meg! – sikkantotta a királyné.

Mire a mantilla alól franciául szólalt meg egy vékony hangocska:
– Ausztriai Anna a világ legszebb fejedelemnője!
– Hiszen ez valóságos csoda! – lelkendezett a királyné. – És most
mondj valamit spanyolul, kedves madárkám!
Alig hangzott el a kívánság, a papagáj máris rákezdte:
– Yo quiero doña Ana hacer por usted todo para que sus deseos
80
lleguen.
– Most olaszul! – parancsolta a királyné. – Van-e olaszul is
mondanivalód számomra?
A madár nem kérette magát. A már ismerős hang, enyhe olasz
akcentussal, így szólt:
– Darei la mia vita per la carissima padrona mia,81
A királyné tapsolt örömében.
– És még milyen nyelveket ismer az én papagájom? – kérdezte.
– Az angolt és a flamandot, felség – válaszolta Bellier asszony.
– Az angol jöjjön! Az angol! – követelte Ausztriai Anna.
A papagájnak ezt sem kellett kétszer mondani.
– Give me your hand and I shall give you my heart!
– Jaj, ezt nem egészen értem! Ön, kedves Isabelle-em, tud angolul?
– Tudok, úrnőm.
– És meg is értette?
– A papagáj azt mondta: „Adja a kezét, és én cserébe a szívemet
adom!”
– Bravó! – ujjongott a királyné. – Mit is mondott, Bellier, milyen
nyelven beszél még?
– Flamandul, úrnőm.
– Jaj, akkor bajban vagyunk! – kiáltott fel a királyné. – Flamandul
itt senki sem ért.
– Dehogynem, felség – szólt közbe Fargis asszony. – Beringhen
Fríziába való, beszél flamandul.
– Hívják ide! Biztosan a király előszobájában posztol.
Fargis asszony már el is futott Beringhenért, aki magas, jóképű
legény volt, a haja szőke, de a szakálla vörös. Bár félig holland, félig
német volt, Franciaországban nevelkedett, és odaadón szolgálta a
királyt, aki őszintén kedvelte.
Az udvarhölgy a zekéje ujjánál fogva rángatta be a helyiségbe.
Beringhennek fogalma sem volt, mit akarnak tőle, de tisztéhez híven
csak akkor hagyta el őrhelyét, amikor Fargis asszony biztosította,
hogy a királyné határozott utasításáról van szó.
A kivételesen intelligens papagáj Beringhen láttán rögtön
megértette, hogy most a flamand következik, és felszólítás nélkül
hadarta el az ötödik bókot:
– Och, myne welbeminde koningin, ik bemin u, maar ik bemik u
meer in hollandsch, myne liefste geboorte taal.
– Még ilyet! – álmélkodott Beringhen. – Hisz ez úgy beszél
hollandul, mintha Amszterdamban született volna.
– De mit mondott, Beringhen uram? – sürgette a királyné.
- Azt, felség, hogy „ó, én drága királyném, szeretem önt, de még
jobban szeretem flamandul, az én kedves anyanyelvemen”.
– Nagyszerű! – kiáltotta Ausztriai Anna. – És most végre
megnézhetjük! Bizonyosra veszem, hogy legalább olyan szép, mint
amilyen művelt!
Azzal lehúzta a mantillát a kalitkáról. Mint ahogy már gyanította:
papagáj helyett a kalitkában fríz ruhába öltözött, alig két láb magas
bájos kis törpe lány bújt meg, aki most illendően bókolt őfelsége
előtt, majd kilépett a kalitka ajtaján – magas volt az ajtó, meg sem
kellett hajolnia –, és újabb bókot csapott.
A királyné magához ölelte és megcsókolta, mint egy kisgyermeket,
pedig a lányka, bár nem sokkal volt nagyobb egy kétévesnél,
valójában már elmúlt tizenöt.
E pillanatban az ajtón túlról kiáltás harsant:
– Első uram! Első uram!
Az udvari etikett szerint ez a megszólítás illette meg a király első
belső komornyikját.
Beringhen, nem lévén a királynénál több dolga, gyorsan kiszaladt a
nyitva hagyott ajtón, és beleütközött a második belső komornyikba.
– Mi történt?
– A király Bouvard uramat hívja!
– Szent Isten! – sikkantotta a királyné. – Csak nem esett baja
őfelségének?
Maga is kiszaladt a folyosóra, de már csak a hátát látta az ellentétes
irányba elrobogó két komornyiknak.
Közben jelentették, hogy a hordszékek előálltak.
– Jaj, de hiszen hogy mehetnék, amíg nem tudom, mi történt a
királlyal! – így a királyné.
– Miért nem megy oda felséged is? – kérdezte Lautrec kisasszony.
– Hogyan merhetném? Hiszen a király nem hívatott!
– Különös egy ország – elmélkedett Isabelle –, ahol a feleség, ha
mégoly nyugtalan is, nem mer érdeklődni férje állapotáról…
– Kívánja, hogy odamenjek? – kérdezte Fargis asszony.
– És ha a király megharagszik?
– A fejem akkor se harapja le a felséges úr! – Aztán a királynéhoz
közelebb lépve a fülébe súgta: – Ne féljen, úrnőm, majd én a sarokba
szorítom!
És két ugrással a folyosón termett – hogy öt perc múlva kacagva
térjen vissza.
 A királyné fellélegzett.
– Úgy látom, nincs nagy baj – jegyezte meg.
– Ellenkezőleg, a helyzet súlyos. Párbajra került sor.
– Párbajra?
– Méghozzá a király jelenlétében.
– És ki volt a két vakmerő?
– Bassompierre és Baradas urak. Az utóbbi sebet kapott.
– Kardtól?
– Nem, spékelőtűtől.
És a víg kedélyű dámát, alighogy elkomolyodott, ismét elfogta a rá
jellemző, szaggatottan gyöngyöző kacagás.
– Most, hogy mindenről értesültünk, hölgyek, azt hiszem, a baleset
nem tarthat vissza attól, hogy ellátogassunk señor Lopezhez – adta ki
a vezényszót a királyné; és mert Baradas, bármily szép fiú volt, sem a
királynénál, sem udvarhölgyeinél nem örvendett nagy
népszerűségnek, senki sem tiltakozott.
Ausztriai Anna Bellier asszony gondjaira bízta a törpe lánykát, aki,
midőn a nevét kérdezték, azt felelte: Gretchennek hívják, amely név
egyszerre jelent Margitot és gyöngyszemet.
A hordszékek ott várakoztak a Louvre nagy lépcsője előtt. A
kétszemélyesben a királyné foglalt helyet Fargis asszonnyal.
Tíz perccel később már ki is szálltak Lopez boltja előtt, amely a
Mouton utca és a Gréve tér sarkán állt.
Amikor a hordszékvivők letették járművüket a bolt elé, amelynek
küszöbén Lopez várta sapkával a kézben a magas vendéget, egy ifjú
rontott oda, hogy lesegítse a királynét.
A fiatalember Moret gróf volt.
Marina kuzin tudniillik megizente Jacquelino kuzennak, hogy a
királyné délelőtt tizenegy órakor megjelenik Lopez boltjában, a
fiatalember pedig odasietett.
Vajon a királyné előtt akart tisztelegni, Fargis asszonnyal akart
kezet fogni, vagy netán Isabelle-lel kívánt egy pillantást váltani? Ezt
bizony magunk sem tudjuk, azt viszont megerősíthetjük, hogy
miután meghajolt a királyné előtt, bevezette a boltba, és Fargis
asszonnyal is kezet szorított, odavágtatott a második hordszékhez, és
ugyanolyan szertartásosan ajánlotta fel karját Lautrec kisasszonynak,
mint az imént Ausztriai Annának.
– Bocsásson meg, kisasszonyom, amiért szívem szavát elfojtva nem
önhöz siettem elsőnek, de a királyné jelenlétében a tiszteletnek még
a szerelmet is le kell győznie.
Azzal odavezette a leányt a királyné körül formálódó kis
csoporthoz, majd hátrább lépett; így Isabelle szavak helyett csak
piruló arcával nyugtázhatta a vallomást.
Moret gróf viselkedése olyannyira különbözött a többi
nemesúrétól, és eddigi három találkozásuk alkalmából annyi
tisztelettel és gyöngédséggel halmozta el a fiatal lányt, hogy ezek a
találkozások óhatatlanul nyomot hagytak Isabelle szívében. Nem
csoda hát, hogy mozdulatlanul és gondolataiba mélyedve húzódott
meg Lopez boltjának egyik szögletében, és tudomást sem vett az
előtte kitárulkozó töméntelen drágaságról.
A királyné, mihelyt belépett, szemével máris a spanyol követet
kereste, aki éppen a gyémántcsiszolóval értekezett; úgy látszott,
néhány drágakövet szeretne felbecsültetni.
Ausztriai Anna viszont egy pompás gyöngysort hozott magával;
néhány megfakult szemet akart kicseréltetni. Ám a nyolc-tíz új
gyöngyszem olyan sokba került volna, hogy a királyné habozott,
megrendelje-e. Ekkor azonban Fargis asszony, aki Moret gróffal
beszélgetett, de csak fél füllel figyelt oda rá, észrevette úrnője zavarát,
és odasietett.
– Mi bántja felségedet? – tudakolta.
– Hiszen láthatja, kedvesem – hangzott a válasz. – Nagyon
megtetszett ez a szépséges feszület, de ez a zsidó ezer pistole-t kér
érte, és nem akar engedni az árból.
– Ejnye, Lopez – szólt rá az ékszerészre Fargis asszony. – Mi jogon
kér ezer pistole-t a másolatért, mikor az eredetit harminc dénárért
adta el?
– Először is én nem zsidó vagyok, hanem muzulmán – jelentette ki
Lopez.
– Zsidó, muzulmán, egykutya – vágott vissza az udvarhölgy.
– Ráadásul – panaszkodott a királyné – tizenkét gyöngyre is
szükségem volna, hogy a nyakékem visszakapja régi fényét, és ez az
ember szemenként ötven pistole-t akar felszámítani.
– Csak ez izgatja felségedet? – kérdezte Fargis asszony. – Nos,
megvan a felséged hétszáz pistole-ja!
– De hol, szívem?
– Annak a kövér fekete embernek a zsebében, aki odaát alkuszik
egy indiai falikárpitra!
– De hiszen az Particelli!
– Ne keverjük össze a dolgokat! Ő d’Émery uraság.
– Hát a kettő nem ugyanaz a személy?
– A világ szemében igen; a király azonban másként tudja.
– Nem értem…
– Hát felséged nem értesült róla? Amikor a bíboros d’Émery uraság
néven beajánlotta a királyhoz az ezüstnemű kezelőjének, a király így
szólt: „Nem bánom, bíboros úr, de intézze el a lehető leggyorsabban!”
„Miért ez a sietség, felség?” – tudakolta meglepődve a bíboros. „Mert
nekem azt mondták, hogy az a gazember Particelli is pályázik a
posztra.” „Semmi baj! – nyugtatta meg a bíboros. – Particellit
felakasztották.” „Nos, ez jó hír – felelte a király –, mert nagy
gazember volt.”
– Vagyis? – értetlenkedett Ausztriai Anna.
– Vagyis csak egy szót kell súgnom d’Émery uram fülébe, és máris
felségedé a hétszáz pistole.
– És hogyan rójam le a tartozásom?
– Ennél mi sem egyszerűbb. Ne árulja el a királynak, hogy d’Émery
és Particelli ugyanaz a személy.
 Ezzel a hölgy máris odasietett d’Émeryhez, aki úgy elmélyedt a
kárpitokban, hogy észre sem vette a királynét (ráadásul a látása is
fogyatékos volt). Ám midőn értesült jelenlétéről, és főleg amikor
Fargis asszony a fülébe súgta a bűvigét, olyan sebesen ugrott oda
hozzá, amennyire csak rövid lába és domború pocakja engedte.
– Mondjon köszönetet Particelli úrnak, felség! – tüsténkedett
Fargis asszony.
– D’Émery – helyesbített a kincstárnok.
– De az ég szerelmére, mit köszönjek meg?
– Abban a szempillantásban, amikor Particelli úr…
– D’Émery, d’Émery…
– …értesült felséged szorult helyzetéről, húszezer livre-re szóló
számlát nyitott felségednek Lopeznél!
– Húszezer livre! – sopánkodott az emberke. – Ej, az ördögbe!
– Úgy véli, ez nevetséges összeg, ha egy ilyen nagy királynéról van
szó? Többet is felajánlhat, Particelli úr!
– D’Émery, d’Émery, d’Émery – ismételgette elkeseredve az
érintett. – Boldoggá tesz, hogy a felséges asszony hasznára lehetek,
de az isten szerelmére, hívjon d’Émerynek.
– Milyen igaza van! – bólogatott a dáma. – Hiszen Particellit
felakasztották!
– Köszönöm, d’Émery úr – rebegte a királyné. – Ön valóban nagy
szolgálatot tesz nekem.
– Felséged kötelez le engem, de még hálásabb volnék, ha megkérné
Fargis asszonyt, ne hibázza el minduntalan a nevemet!
– Rendben van, d’Émery úr, megegyeztünk – szólt közbe a bűnös –,
csak tudassa Lopez úrral, hogy a királyné húszezer livre-ért
vásárolhat nála, és a jövőben csak önhöz kell fordulnia.
– Máris, máris, de ugye megegyeztünk, hogy Particelliről szó sem
esik többé?
– Jaj, dehogy, d’Émery úr, isten mentsen, d’Émery úr, így lesz,
d’Émery úr! – fogadkozott Fargis asszony, de azért elkísérte az
akasztott embert Lopezhez, és megvárta, amíg tárgyalásba kezdenek.
Ezenközben a királyné és a spanyol követ összenézett, és szinte
észrevehetetlenül oldalazott egymás felé. Moret gróf egy oszlophoz
támaszkodva nézte Isabelle de Lautrecet, aki úgy tett, mintha Bellier
asszonnyal csevegne és a törpe lánnyal játszana, de magán érezve
Antoine de Bourbon izzó tekintetét, vajmi kevéssé törődött velük.
Fargis asszony éberen ügyelt rá, hogy a felséges asszonynak nyitott
számla valóban húszezer livre-ről szóljon, d’Emery és Lopez a hitel
feltételeiről tárgyalt. Más szóval mindenkit úgy lefoglalt a maga ügye,
hogy a királyné és a követ ügyére senki sem hederített, ők pedig
addig ügyeskedtek, míg végre egymás mellé kerültek.
Az üdvözléssel és a bókokkal nem sok időt vesztegettek, inkább
minél hamarabb a tárgyra tértek.
– Felséged megkapta Don Gonzalo levelét? – kérdezte a követ.
– Igen; Moret gróf adta át.
– Remélem, nemcsak a látható sorokat olvasta el, melyek Milánó
kormányzójának kezétől származnak?
– Nem; fivérem láthatatlan sorait is elolvastam.
– És megfontolta felséged a kapott tanácsot?
A királyné elpirult, és lesütötte szemét.
– Úrnőm – mondta a követ –, az államérdek előtt olykor a
legmagasztosabb személyek is meghajolnak, és enged a legszigorúbb
erény is. Ha a király meghalna…
– Isten óvjon ettől a tragédiától, követ úr!
– De ha mégis: felségeddel mi lenne akkor?
– Isten majd rendelkeznék velem.
– Nem szabad mindent Istenre hagyni, felség. Bízik-e ön Monsieur
szavában?
– Eszemben sincs. Monsieur hitvány személy.
– Visszaküldenék felségedet Spanyolországba, vagy valamelyik
francia kolostorba zárnák.
– Nem ámítom magam: tudom, hogy ez lesz a sorsom.
 – Számíthat-e felséges anyósa támogatására?
– A legkevésbé sem. Szeretetet mímel, de valójában gyűlöl.
– Nos hát: felséged is látja, mi a helyzet. Ha azonban felséged a
király elhunytakor áldott állapotban leledzenék, mindenki a régensnő
lába elé borulna.
– Ezt is tudom, uram.
– És mit szól hozzá?
A királyné felsóhajtott.
– Senkit sem szeretek – mormolta.
– Úgy érti, még mindig szeret valakit, ám ő sajnos elérhetetlen.
Ausztriai Anna lopva elmázolt egy könnycseppet.
– Lopez figyel minket, úrnőm – jegyezte meg a követ –, és én nem
bízom annyira ebben az alakban, mint felséged. Búcsúzzunk, de
előbb még ígérjen meg valamit.
– Mégpedig, uram?
– Magasztos fivére nevében, Francia- és Spanyolország békéje
nevében kérem önt…
– Mit akar velem megígértetni, uram?
– Csak annyit, hogy a várható súlyos fejleményekre való tekintettel
hunyja be a szemét, és bízza magát Fargis asszonyra.
A nevezett hirtelen felbukkant kettőjük közt.
– A királyné megígéri, uram. Én pedig kezeskedem szaváért. – Majd
halkan tette hozzá: – Lopez figyeli önöket, és a gyémántcsiszoló
hallgatózik.
A királyné felemelte hangját.
– Asszonyom, mindjárt két óra. Ebédre vissza kell térnünk a
Louvre-ba, és ami még fontosabb: érdeklődnünk kell szegény Baradas
úr állapota felől!
 IV. FEJEZET
L’Angely tanácsai

XIII. Lajos, mint láttuk, először megorrolt kegyence arcátlansága

miatt, kivált amikor az kitépte kezéből a felkínált narancsvizes
üvegcsét, és a lába elé hajította. Amikor azonban meglátta a sebet,
amelyet Bassompierre uraság ejtett rajta, és a sebből kibuggyant a
szeretett ifjú becses vére, indulata fájdalomba csapott át. Magáról
megfeledkezve borult rá Baradasra, kihúzta a sebben rekedt
spékelőtűt, és orvosi ismereteire hivatkozva maga akarta bekötözni a
sebesültet, noha Baradas, nem annyira a tisztelettől, inkább dühétől
vezérelve, hevesen tiltakozott.
XIII. Lajos jósága, amely III. Henriknek a szép fiúcskákkal
szembeni jóságára vagy inkább puhányságára emlékeztetett, a
kegyencet elkényeztetett kölyökké formálta.
Eltaszította magától a királyt, mint ahogy mindenki mást is, és
kijelentette, hogy erről a sértésről, melyben a király is vétkes, csak
akkor hajlandó megfeledkezni, ha Bassompierre marsallt a Bastille-ba
küldik, vagy ha nyilvános párbajra kerülhet köztük sor, amilyet II.
Henrik idejében is vívtak, és amely La Châtaigneraie halálával
végződött.
A király csitítani próbálta. A kardszúrást Baradas még elnézte volna
– sőt az ellenfél személye még büszkévé is tette volna –, csakhogy őt
spékelőtűvel sebezték meg! Semmi sem téríthette el tehát az
ultimátumtól: vagy törvényes párbajt vívhat a marsallal a király és az
egész udvar jelenlétében, vagy Bassompierre-t a Bastille-ba zárják. Így
vonult vissza méltóságteljesen a szobájába, akár a sátrába húzódó
Akhilleusz, amikor Agamemnón nem volt hajlandó visszaadni neki a
szépséges Briszéiszt.
Az esemény különben némileg feldúlta a spékelőket, még azokat is,
akik kivonták magukat a közös szorgoskodásból. Elsőnek Guise és
Angoulême hercegek [vélték úgy, hogy ebben a családi jelenetben
82
fölösleges részt venniük, és kalapjukat magukhoz véve] hagyták el a
helyszínt.
Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Guise herceg megtorpant,
és Angoulême-re nézett.
– Nos, mit szól a történtekhez? – kérdezte.
A másik herceg rántott egyet a vállán.
– Azt, hogy az én szegény, annyit rágalmazott III. Henrikemet még
Quélus, Schomberg és Maugiron halála sem sújtotta le annyira, mint
a mi jó XIII. Lajosunkat a Baradas úrfin esett karcolás.
Guise herceg oldalra pillantott, mintha az ajtón át próbálná
követni, mi történik odabenn. Mindenesetre halkabbra fogta szavát.
– Hát lehetséges, hogy egy fiú ilyen kevéssé hasonlítson atyjára?
Szavamra, beismerem, hogy még IV. Henriket is többre tartom, még
ha szíve mélyén százszor hugenotta maradt is.
– Haha, ezt csak most mondja, a halála után! Amíg élt, valósággal
irtózott tőle!
– Eleget ártott a családomnak ahhoz, hogy ne rajongjak érte.
– Ezt elismerem – mondta Angoulême hercege. – De azt nem
fogadom el, hogy a gyermekek és a mamájuk férje között mindenáron
hasonlóságot keres, holott jól tudja, hogy erre kevés példa van. Itt
van mindjárt, teszem azt, ön, kedves hercegem – és itt Angoulême, a
lépcső legfelső fokához érve, gyengéden beszélgetőtársának karjára
támaszkodott. – Volt szerencsém ismerni magasztos édesanyja élete
párját, és van szerencsém ismerni önt – és minden rosszindulat
nélkül állíthatom, hogy a legcsekélyebb mértékben sem hasonlítanak
egymásra.
Guise uraság csak annyit motyogott: – No de kedves hercegem… –
Nagyon is tudta, hogy a csípős nyelvű Angoulême irányításával
meddig fajulhat az ilyen eszmecsere.
A herceg azonban kedélyesnek mutatta magát; ehhez az álcázáshoz
olyan mesterien értett, hogy soha nem derült ki, csúfolódik-e vagy
komolyan beszél.
– De hiszen ez napnál világosabb! – jelentette ki. – Az ön
kivételével még mindnyájan emlékszünk boldogult édesapjára. Ő
magas volt, kegyelmed alacsony; neki sasorra volt, a kegyelmedé
turcsi; neki fekete szeme volt, kegyelmednek szürke.
– Miért nem mondja azt is, hogy neki sebhely volt az arcán, az
enyémen pedig nincs!
– Mert ilyen sebhelyre csak háborúban tesz szert az ember, ön
pedig soha nem szagolt puskaport.
– Még hogy én? – hördült fel Guise herceg. – Hát La Rochelle-nél ki
volt ott?
– Elnézést, kiment a fejemből. Remélem, gondosan elkerülte a
veszélyes helyeket.
Guise herceg kihúzta karját Angoulême-éből.
– Nézze, herceg, ön bal lábbal kelt fel, okosabb, ha most elválunk.
– Én, bal lábbal? Hát mi sértőt mondtam? Remélem, semmit, és ha
mégis, akkor nem volt szándékos. Az ember érje be azzal, akire
hasonlít, az egész a véletlen műve. Én talán hasonlítok atyámra, IX.
Károlyra, akinek vörös haja és vörös orra volt? De emiatt még nem
kell kétségbeesni, valakire mindig hasonlítunk. Itt van mindjárt a mi
jó királyunk: ő Braciano hercegére, Medici Mária unokabátyjára ütött,
aki elkísérte az arát Franciaországba. Emlékszik még erre a Virginio
Orsinira? Monsieur viszont Ancre marsallra hajaz, mint egyik tojás a
másikra. Ön talán nem is tudja, kire hasonlít.
– Nem én, és nem is érdekel.
– Hát persze, hiszen nem is ismerte; a születése előtt hat hónappal
ölte meg Mayenne, az ön bácsikája. Nos, majd én megmondom: ön
kísértetiesen hasonlít Saint-Mégrin gróf uramra. Lehet, hogy ezt még
senki sem árulta el önnek?
– De igen, kedves herceg, de ilyenkor gyilkos düh fog el. Ne
mondja, hogy nem figyelmeztettem.
 – Mert aki szólt, azt a rosszindulat vezérelte, míg az én
megjegyzésem teljesen ártalmatlan. Én talán megsértődtem az imént,
amikor Bassompierre uraság pénzhamisítással gyanúsított? De úgy
látom, ön kelt fel bal lábbal, nem én, tehát magára hagyom.
– És ezt jól teszi – vágott vissza Guise uram, és bekanyarodott az
Arbre Sec utcába, amely a Saint-Honoré utcába vezetett. Lépteit
szaporázva távolodott rossznyelvű beszélgetőtársától, aki néhány
pillanatra mozdulatlan maradt, s olyan álmélkodó képet vágott,
mintha a maga szenvtelenségében fel sem tudná fogni mások
érzékenységét.
Ő maga az Új híd felé indult, abban a reményben, hogy útközben
kifog egy újabb áldozatot, akin gyakorolhatja a Guise hercegnél oly
jól bevált csipkelődést.
Ezalatt a többi udvaronc lassan szétszéledt, és a király egyedül
maradt l’Angelyvel.
Az nem akarta elvesztegetni a bolondnak éppen megfelelő ritka
alkalmat, s odaplántálta magát a király elé, aki fejét bánatosan
lehorgasztva, szemét a földre sütve gubbasztott.
L’Angely akkorát sóhajtott, mintha el akarná fújni gazdáját.
Lajos felnézett.
– Nos? – kérdezte olyan reményteljesen, mintha a másiktól
tengernyi bölcsességet várna.
– Mit mondjak? – játszotta a búbánatost a bohóc is.
– Mit szólsz Bassompierre urasághoz?
L’Angely hangján gunyoros tisztelet érződött.
– Azt, hogy szépen muzsikált a spékelőtűvel, és fiatalkorában
minden bizonnyal szakács lehetett.
XIII. Lajos komor tekintete megvillant.
– Megtiltom, l’Angely, hogy élcelődj a Baradas urat ért baleseten.
L’Angely arckifejezése gyászosabb már nem is lehetett volna.
– Felséged netán udvari gyászt rendel el?
A király felállt, és toppantott.
 – Még egy szó, és véresre korbácsoltatok!
És izgalmában fel-alá kezdett járkálni.
– Értem – mondta l’Angely, és úgy ült le a király üresen hagyott
karosszékébe, mintha menteni akarná a fenyegetett testrészt. – Most
majd szabad prédája leszek az apród úrfiaknak: ha rossz fát tesznek a
tűzre, én kapom a korbácsot. Haj-haj, milyen igaza volt az én Nogent
komámnak! Nemhiába neveztek el Igazságos Lajosnak!
XIII. Lajos nem tudott mit visszavágni, így hát meg sem próbálta.
– De Bassompierre uramon bosszút fogok állni!
– Hallottál már a kígyóról, amelyiknek citromra támadt gusztusa,
de belevásott a foga?
– Mit akarsz ezekkel a tanmesékkel?
– Azt, fiacskám, hogy hiába vagy király, éppúgy nem tudod
elveszejteni az ellenségeidet, mint megmenteni a barátaidat. Ehhez
csak a mi Richelieu-nk ért. Életedben nevezhetnek Igazságosnak, de
könnyen lehet, hogy halála után őrá ragad majd ez a cím.
– Micsoda?
– Miért, te nem így gondolod? Itt van például az az eset, amikor így
fordult hozzád: „Királyom, mialatt én a felséged üdvén és
Franciaország dicsőségén őrködöm, az ön öccse öszeesküvést sző
ellenem, tehát felséged ellen. Meg akarta hívatni magát hozzám
ebédre, a Fleury-kastélyba, és az volt a terve, hogy ha majd asztalhoz
ülünk, Chalais uraság hátulról ledöf. Kérdezze csak ki felséged. Ő is el
fogja ismerni.” Nos, te kihallgatod az öcsédet, aki, mint mindig,
összecsinálja magát, térdre borul előtted, és mindent bevall.
Felségárulásról van szó: itt fejeknek kell hullaniuk. De mondd csak
azt Richelieu-nek, hogy „Bíboros, én éppen spékeltem, Baradas
azonban nem spékelt. Kényszeríteni akartam, hogy spékeljen, és
amikor megtagadta, narancsvizet fröcsköltem az arcába; ő pedig,
fittyet hányva a személyem iránti tiszteletre, kitépte kezemből az
üvegcsét, és a földhöz vágta. Ekkor föltettem a kérdést: mit érdemel
az az apród, aki így meg meri sérteni uralkodóját. Bassompierre
marsall, mint józan eszű férfiú, azt felelte: korbácsot, felség. Mire
Baradas úr kardot rántott, rávetette magát Bassompierre úrra, aki
irántam érzett tiszteletből a hüvelyében hagyta kardját: beérte egy
spékelőtűvel, és azt döfte Baradas úr karjába. Magától értetődik, hogy
ezért a Bastille-ban a helye.” Minisztered, akit mindenkivel, még
veled szemben is feltétlen támogatok, és aki maga az igazságosság,
így felelne: „De hiszen a marsallnak van igaza, nem pedig az
apródjának! Az utóbbit nem küldöm a Bastille-ba, mivel az a
hercegeknek és a főuraknak van fönntartva, hanem
megkorbácsoltatom, amiért kitépte felséged kezéből az üvegcsét, és
pellengérre állítatom, amiért az ön jelenlétében kardot rántott, holott
én, a miniszter, Franciaország felséged után legfontosabb
személyisége (de azt is mondhatnám, hogy felséged előtt), csak
halkan és lehajtott fejjel szólalok meg a jelenlétében.” Nos, mit
válaszolnál a miniszterednek?
– Baradast szeretem, a bíboros urat gyűlölöm. Többet nem
mondhatok.
– Kétszeres hiba, barátom! Gyűlölsz egy nagy embert, aki minden
tőle telhetőt megtesz a dicsőségedért, és szeretsz egy kis pondrót, aki
még arra sem képes, hogy egy bűntettre beszéljen rá, mint Luynes,
vagy akár el is kövesse, mint Chalais.
– Nem hallottad, hogy törvényes párbajt akar? Volt már rá példa:
Jarnac és La Châtaignerie párbaja II. Henrik alatt.
– Aha! Csak azt felejted el, hogy ennek már hetvenöt éve, hogy két
főúrról volt szó, akiknek joguk volt megvívni egymással, hogy
Franciaország még a lovagkorban élt, és végül, hogy a párbajt akkor
még nem tiltották rendeletek, amelyek miatt később a Gréve téren
még Bouteville-nek, azaz egy Montmorencynak is fejét vették.
Beszéld csak meg Richelieu-vel: járuljon hozzá, hogy Baradas úr, a
királyi apród megverekedjék Bassompierre úrral, Franciaország
marsalljával, a svájciak ezredes kapitányával, és majd meglátod, mit
fog szólni!
 – Pedig szegény Baradasnak mégiscsak kell valami elégtétel,
különben még beváltja a fenyegetését.
– Vagyis?
– Nem hagyja el a lakását.
– És azt hiszed, a Föld emiatt megcáfolja Galileit, és nem forog
tovább? Nem, komám! Baradas úrfi hálátlan pojáca, mint a többi, és
te éppúgy kiábrándulsz majd belőle, mint a többiből. Én a helyedben
tudnám, mi a dolgom!
– Hát akkor halljuk! Nem tagadom, l’Angely, néha egész jók a
tanácsaid.
– Igazán? Szerintem meg én vagyok az egyetlen, akitől jó
tanácsokat kapsz.
– No meg a bíboros. Magad mondtad az imént.
– Csakhogy tőle nem kérsz tanácsot, így hát nem is adhat.
– Inkább azt mondd meg: mit tennél a helyemben?
– A kegyenceiddel olyan balszerencsés vagy, hogy én a helyedben
próbát tennék egy kegyencnővel!
XIII. Lajos elhárító mozdulatát éppúgy sugallhatta az erény, mint
az undor.
– Esküszöm, fiacskám – bölcselkedett a bolond –, fogalmad sincs,
mitől fosztod meg magad. Nem kell a nőket lenézni, hasznuk is van.
– De nem az udvarnál.
– Ezt hogy érted?
– Olyan feslettek, hogy pirulok miattuk.
– Remélem, Chevreuse asszonyra ez nem vonatkozik!
– Na, ez aztán dicső példa!
– Nocsak – dünnyögte l’Angely a világ legártatlanabb képével. – Én
meg liliomtisztaságúnak hittem!
– Kérdezd csak meg Rich lordot, kérdezd Châteauneuföt, vagy akár
Bertrand de Chaux-t, az öreg tours-i érseket. Az utóbbi iratai közül
került elő egy huszonötezer livre-ről szóló összetépett váltó, amelyet
Chevreuse asszony írt alá.
 – Ez igaz… Még arra is emlékszem, hogy a királyné rimánkodására,
aki éppúgy nem tagadott meg semmit a kegyencnőjétől, mint te a
kegyenceidtől, bíborosi kalapot kérvényeztél a derék érsek számára.
A pápa persze nemet mondott, mire szegény öreg mindenfelé azt
hajtogatta: „Ha a király kegyben állna a pápánál, most bíboros
volnék! ” De három szerető, köztük egy érsek nem is olyan sok egy
asszonynak, aki huszonnyolc éves korára még csak két férjet
fogyasztott el.
– Ó, még nem értünk a lista aljára! Kérdezd meg Marillacot,
kérdezd Crufftot, a leghívebb lovagját, kérdezd…
– Eszemben sincs! – vágott a király szavába l’Angely. – Lusta
vagyok én ahhoz, hogy ennyi embert végigjárjak. Inkább ajánlok
valaki mást. Itt van mindjárt Fargis asszony. Róla még te sem
állíthatod, hogy ne illenék be Vesta-szűznek.
– Á, bolond, most már csak fecsegsz! Hát Créqui? Hát Cramail? Hát
a pecsétőr Marillac? Nem ismered tán a híres latin rigmust:
Fargia dic mihi sodes
Quantas commioisti sordes
Inter primas atque laudes
Quando…83
Idáig érve a király hirtelen elhallgatott.
– Szavamra, nem ismertem! – somolygott l’Angely. – Kérlek,
szavald el az egészet, hadd legyen egy jó napom!
Lajos elpirult.
– Dehogy mernék ilyet! Egyes szavakat erényes ember ki sem
ejthet.
– De azért te betéve tudod, képmutató! Nos, kutassunk tovább. Mit
szólsz, teszem azt, Conti hercegnőhöz? Talán kissé túlérett, de
legalább annál tapasztaltabb!
– Azok után, amiket Bassompierre mondott róla, csak egy
elmebeteg kérne belőle. És azok után, amiket maga mond magáról,
még ostoba is lenne az illető.
– Hallottam, amit a marsall mondott, de arról, amit ő híresztel
magáról, nem tudok. Olyan remek elbeszélő vagy, fiacskám, hogy
legalább a pikáns anekdotákat oszd meg velem.
– Nos, a fivérének, aki nagy kártyás volt, de soha nem nyert,
egyszer azt mondta: „Hagyja abba a játékot, fivérem.” Mire a jó úr így
felelt: „Majd akkor, ha ön is abbahagyja a szeretkezést!” „Ó, a
boldogtalan! – vágott vissza a hölgy. – Akkor még a sírban is
kártyázni fog.” Mellesleg a lelkiismeretem sem engedné, hogy egy
férjes asszonynak szerelemről beszéljek.
– Úgy látszik, ezért mellőzöd a királynét is! Térjünk át a
kisasszonyokra. Hogy tetszik például a szép Isabelle de Lautrec? Róla
még te sem mondhatsz rosszat.
XIII. Lajos fülig vörösödött.
– Ohó! Véletlenül beletrafáltam!
– Semmi kifogásom Lautrec kisasszony erényessége ellen – mondta
a király enyhén remegő hangon.
– Hát a szépsége ellen?
– Még kevésbé.
– És az esze ellen?
– Minden tekintetben elragadó, de…
– De?
– Nem tudom, megmondjam-e neked, l’Angely, de…
– Ejnye, könnyíts már magadon!
– De úgy láttam, ő nem érez irántam különösebb rokonszenvet.
– Eh, fiam, nem vagy méltányos magadhoz! A nagy szerénységed
fog elveszejteni.
– És ha hallgatok rád, mit szól majd a királyné?
– A királyné még azt is vállalná, hogy ő fogja közben Lautrec
kisasszony kezét, csak hogy eltántorítson a sok utálatos apródtól és
lovásztól.
– De Baradas…
 – Baradas féltékeny lesz, mint a tigris, és le akarja majd szúrni
Lautrec kisasszonyt; de ő, mivel már figyelmeztették, páncélt hord
majd, mint Jeanne d’Arc. A fő, hogy legalább megpróbáld!
– De ha Baradas nem tér vissza hozzám, hanem végleg
megharagszik?
– Saint-Simon akkor is megmarad neked.
– Kedves fiú – jegyezte meg a király. – És az egyetlen, aki
vadászaton rendesen meg tudja fújni a kürtöt.
– Na látod: félig már meg is vigasztalódtál.
– Mit tegyek, l’Angely?
– Azt, amit mondok, és amit a bíboros tanácsol. Egy ilyen
bolonddal meg egy ilyen miniszterrel az oldaladon fél éven belül
Európa első számú uralkodója leszel.
Lajos nagyot sóhajtott.
– Legyen hát – mondta. – Megpróbálom.
– És mikor? – sürgette l’Angely.
– Már ma este.
– Helyes. Ma este légy férfi, úgy holnap király leszel.
 V. FEJEZET
A gyónás

Miután XIII. Lajos, bolondja tanácsára, elhatározta, hogy

féltékennyé teszi Baradas úrfit, másnap Richelieu bíboros a
következő levéllel menesztette Cavois-t a Montmorency-palotába:

Herceg uram!
Engedje meg, hogy miniszteri posztom egyik kiváltságával élve
közöljem: roppantul szeretnék találkozni és komolyan tárgyalni
Önnel, mint a hamarosan meginduló hadjárat egyik legkiválóbb
vezérével.
Engedje meg továbbá, hogy hangot adjak óhajomnak, miszerint
erre a találkozásra az én place Royale-i házamban kerüljön sor,
amely szomszédos az Önével. Megkérném arra is, hogy gyalog és
kíséret nélkül jöjjön, hogy beszélgetésünk – amint azt, remélem,
Ön is kívánja – titokban maradjon.
Ha a reggel kilenc órai időpont megfelel Önnek, nekem sincs ellene
kifogásom.
Kísérőjéül esetleg, ha úgy látja jónak, választhatja ifjú barátját,
Moret grófot, amennyiben ő is hajlandó megtisztelni
látogatásával. A mondott ifjúval olyan terveim vannak, amelyek
méltók nevéhez és származásához.
Végezetül, herceg uram, arra kérem: tartsa számon leghívebb
emberei között
Armand-t, Richelieu bíborost
Negyedórával azután, hogy értesült megbízatásáról, Cavois már
meg is jött a herceg válaszával. Montmorency uraság kitüntető
szívélyességgel fogadta a levélvivőt, és azt üzente a bíborosnak, hogy
hálás a meghívásért, és a megjelölt órában megjelenik nála, Moret
gróf társaságában.
A bíboros, úgy látszott, elégedett a válasszal, és felesége hogylétéről
kérdezte Cavois-t, majd örömmel értesült róla, hogy
figyelmességének hála – Cavois-t az elmúlt nyolc-tíz napban
mindössze két éjszakára fogta ott a Palais-Royalban – a házaspár a
legidillikusabb családi boldogságot élvezi.
Ezután a bíboros hozzáfogott napi rendes munkájához, este pedig
elküldte Joseph atyát, hogy érdeklődjék a sebesült Latil hogylétéről.
Latil állapota folyamatosan javult, de a betegszobát még nem
hagyhatta el.
Másnap a bíboros, mint szokása volt, már hajnalban lement
dolgozószobájába, de bármily korán kelt, valaki már megelőzte.
Jelentették, hogy tíz perccel korábban beállított egy lefátyolozott
hölgy, aki nem volt hajlandó a nevét elárulni, és most az előszobában
várakozik.
A bíboros annyi és annyiféle személyt foglalkoztatott
hírszerzőként, hogy azt hitte, valamelyik nőnemű ügynökével van
dolga. Hogy melyikkel, meg sem próbálta kitalálni; inkább utasította
Guillemot-t, a komornyikját, hogy vezesse be a látogatót, és ne
hagyja, hogy beszélgetésüket bárki félbeszakítsa. Ha majd parancsa
lesz, csengetni fog.
Az ingaórára nézve megállapította, hogy Montmorency herceg
érkezéséig még több mint egy óra van hátra, és úgy gondolta, ennyi
idő bőven elég lesz a lefátyolozott hölgy ügyének elintézésére.
Öt perccel később Guillemot bevezette a korai látogatót, aki
megállt az ajtó mellett. A bíboros intett Guillemot-nak, mire az
magára hagyta a fátyolos hölggyel.
A három-négy lépésről, amelyet szobájában tett, a bíboros egy
szempillantás alatt megállapította, hogy a hölgy fiatal, és
öltözködéséről ítélve előkelő állású. De az arcát fedő fátyol ellenére is
látta, hogy az ismeretlen ugyancsak meg van szeppenve, ezért hát így
szólt:
– Azt óhajtotta, asszonyom, hogy fogadjam. Nos hát, itt vagyok.
Beszéljen.
Ugyanakkor intett a hölgynek, hogy lépjen közelebb.
Az engedelmeskedett, de hirtelen megtántorodott, és kénytelen
volt egy szék hátába kapaszkodni. Másik kezét a szívére szorította,
hogy tompítsa heves dobogását.
Hátravetett feje is arra vallott: felzaklatott állapotát vagy az
indulat, vagy a félelem okozza; a bíboros pedig volt olyan jó
megfigyelő, hogy felismerje ezeket a jeleket.
– A rettegés láttán, melyet önben keltek, már-már azt hinném,
hogy ellenségeim küldték hozzám, asszonyom – mondta mosolyogva.
– De nyugodjon meg: még ha így volna is, itt, a házamban olyan
fogadtatásra számíthat, mint Noé bárkájában a galamb.
– Úgy lehet, valóban ellenségei táborából jövök, nagyuram, de
elmenekültem tőlük, hogy egyszerre kérjem segítségét mint papét és
mint miniszterét. Mint papot, könyörögve kérem, hallgassa meg a
gyónásomat, mint minisztertől pedig védelemért esedezem. – Az
ismeretlen e szavaknál imára kulcsolta kezét.
– A gyónását akkor is meghallgathatom, ha nem leplezi le magát,
de védelemben aligha részesíthetem, ha nem tudom, kivel van
dolgom.
– Mihelyt megígéri, nagyuram, hogy meghallgatja gyónásomat,
többé nincs miért titkolnom kilétemet, hiszen a gyónás szent
pecséttel zárja le eminenciád ajkát.
A bíboros leült.
– Akkor hát jöjjön ide, leányom, és bízzon meg bennem
kétszeresen is: mint papban és mint miniszterben egyaránt.
A fiatal nő a bíboros elé lépett, letérdelt, és felemelte fátylát.
A bíboros kíváncsi tekintete elárulta, hogy a vendégben nem holmi
közönséges vezeklőt sejt, de amikor a fátyol föllebbent, nem tudta
visszafojtani csodálkozó kiáltását.
 – Isabelle de Lautrec…
– Igen, nagyuram, az vagyok. Remélhetem, hogy ez a körülmény
semmit sem változtat eminenciád jóindulatán?
A bíboros melegen megszorította a leány kezét.
– Ez csak természetes, gyermekem. Az ön édesapja derék szolgája
Franciaországnak, akit én nagyra becsülök és kedvelek, önt pedig
némi kétséggel fogadtam ugyan, amikor az udvarhoz érkezett, de
azóta csak jót mondhatok magatartásáról.
– Köszönöm, nagyuram, lassan helyreáll a bizalmam. Minden
jóságára szükségem van, hogy megszabadulhassak az engem
kerülgető kettős veszélytől.
– Ha bárminő kérésre vagy tanácsra van szüksége, gyermekem, ne
térdeljen, hanem üljön ide mellém.
– Ne, nagyuram, kérem, hadd maradjak így. Szeretném, ha
vallomásom mindenben megőrizné a gyónás jellegét. Máskülönben
már-már feljelentésnek hatna, és a torkomon akadna.
– Ahogy jólesik, leányom. Isten óvjon tőle, hogy megsértsem
lelkiismerete érzékenységét, még ha az túlzottnak tűnik is.
– Amikor apám Nevers herceg úrral Itáliába indult, két érvvel
vették rá, hogy engem Franciaországban hagyjon. Azt mondták,
nagyon fárasztana a hosszú utazás, továbbá veszélybe kerülhetnék
egy olyan városban, amelyet hamarosan talán ostrom alá vesznek, és
rohammal elfoglalnak. Ezen túlmenően a felséges asszony mellett
olyan posztot ajánlottak, amely egy nálam becsvágyóbb fiatal lányt is
kielégíthetett volna.
– Folytassa! Nem fedezett-e fel új állásában is hamarosan
néminemű veszélyt?
– De igen, nagyuram. Úgy tetszett, egyesek ki akarják használni
fiatalságomat és királyi úrnőm iránti odaadásomat. A király, vagy
önmagától, vagy mások tanácsára, olyan figyelmet tanúsított irántam,
amelyre semmiképpen nem voltam méltó. A tisztelet egy ideig
meggátolt benne, hogy tisztába jöjjek őfelsége buzgólkodásával,
amelyet félénk természete egyébként is a gáláns udvariasság keretei
között marasztalt. Egy napon azonban úgy éreztem, tájékoztatnom
kell a királynét a király néhány szaváról, melyet tudomásomra
hoztak. Nagy meglepetésemre a királyné elnevette magát, és így szólt:
„Nagy szerencse lenne, drága gyermekem, ha a király valóban
beleszeretne önbe!” Egész éjjel ezen a megjegyzésen töprengtem. Úgy
tűnt, az udvarba való meghívásomhoz és a királyné melletti
szolgálatomhoz olyan tervek fűződnek, melyekről engem nem
tájékoztattak. Másnap a király még nagyobb érdeklődést tanúsított
irántam. Egy héten belül háromszor látogatta meg a királyné
udvartartását, ami még soha nem fordult elő. Én azonban első,
hozzám intézett szavára mélyen meghajoltam előtte, majd
rosszullétre hivatkozva engedélyt kértem a királynétól a távozásra.
Ám az ürügy olyan átlátszó volt, hogy ettől kezdve a király nem szólt
többé hozzám, sőt még csak a közelembe se jött. Ami Anna királynét
illeti, ő igen rossz néven vette érzékenykedésemet, és amikor
megkérdeztem, miért vált olyan hűvössé irányomban, csak annyit
felelt: „Semmi bajom önnel, éppen csak sajnálattal gondolok a
szolgálatra, amelyet némi jó szándékkal tehetett volna nekünk.” Az
anyakirályné pedig még ennél is fagyosabban bánt velem.
– És ön felismerte, miféle szolgálatra célzott a királyné? – tudakolta
a bíboros.
– Homályosan sejtettem, nagyuram, bár inkább abból, hogy
ösztönösen belepirultam, nem pedig az eszem súgta meg. A királyné
azonban, bár jóindulata jeleivel már nem halmozott el, továbbra is
kedves volt hozzám, így hát nem panaszkodtam, szolgáltam tovább,
és mindent megtettem érte, amit tehettem. De tegnap, nagyuram,
jómagam és a két királyné nagy meglepetésére a felséges úr, aki
immár két hét óta nem járt körünkben, minden előzetes értesítés
nélkül beállított, merőben szokatlan módon ránk mosolygott,
köszöntötte hitvesét, kezet csókolt édesanyjának, majd odalépett
hozzám. Mivel a királyné megengedte, hogy leüljek jelenlétében,
gyorsan felálltam, de a király intett, hogy üljek vissza, és miközben
úgy tett, mintha a Gretchen nevű törpe lánykával, Klára Eugénia
infánsnő ajándékával játszana, megszólított. Érdeklődött egészségi
állapotomról, majd bejelentette, hogy a következő vadászatra a két
királynét is meghívja, és megkérdezte, elkísérném-e őket. A királynak
egy nő iránt tanúsított figyelmessége olyan rendkívüli esemény volt,
hogy minden szempár rám szegeződött, én pedig ismét
elvörösödtem. Nem is tudom, mit feleltem őfelségének, azaz úgy
emlékszem, válasz helyett csak összefüggéstelen szavakat hebegtem.
Ismét fel akartam állni, de a király megfogta a kezem, hogy
visszanyomjon. Bénultan roskadtam a székre, s zavarom leplezendő,
magamhoz öleltem a kis Gretchent. A lányka azonban ekként
meglátta a földre szegezett arcomat, és hangosan megkérdezte: „De
miért sír a kisasszony?” Való igaz: akaratom ellenére könnyek
peregtek végig arcomon. Nem tudom, miként értelmezte sírásomat a
király, de megszorította a kezem, majd elővette bonbonos
szelencéjét, és édességgel kínálta a törpe lányt, aki gonoszul
felnevetett, kisiklott karjaim közül, és sugdosni kezdett a királyné
fülébe. Magamra maradtam hát, és nem tudtam, mitévő legyek.
Rosszullétem egyre fokozódott. A vér a fülemben zakatolt, a
halántékom megduzzadt, a bútorok mintha megmozdultak volna, a
falak imbolyogtak. Minden erőm elhagyott, és végül elvesztettem
eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, az ágyamon feküdtem, és
Fargis asszony ült mellettem.
– Aha. Tehát Fargis asszony – mosolyodott el a bíboros. – Folytassa,
gyermekem.
– Szívesen folytatnám – de oly különös dolgokat mondott, oly
megalázó szerencsekívánatokkal, oly kétértelmű buzdításokkal
halmozott el, hogy szégyellem elismételni őket eminenciádnak.
– Sejtem én –jelentette ki a bíboros. – Nemde arról beszélt, hogy a
király szerelmes önbe? Továbbá szerencsét kívánt, amiért olyan
csodát művelt őfelségével, amilyenre még a királyné sem volt képes,
és arra buzdította, hogy táplálja csak minden képességével ezt a
lángot, mert ha a király szívében ön követi jelenlegi kegyencét, aki
most duzzog, úgy odaadásával hasznosan szolgálhatja ellenségeim
politikai érdekeit.
– Eminenciád neve egyszer sem hangzott el…
– Azt elhiszem; első alkalomra ez már sok lett volna. De Fargis
asszony szavait ugye eltaláltam?
– Majdnem szóról szóra, nagyuram.
– No és ön mit válaszolt?
– Semmit. Végképp megértettem, amit a király első közeledésekor
még csak homályosan gyanítottam: politikai eszköznek akarnak
használni. Mivel tovább sírtam és reszkettem, hamarosan megjelent a
királyné is. Magához ölelt, megcsókolt, de ez nem szerzett
megkönnyebbülést, csak a szívem szorult össze tőle, és fázni
kezdtem. Úgy éreztem, mérgezett titok lappanghat abban a csókban,
amelyet egy királyné ad a lánynak, akit férje a szerelmével üldöz: így
akarja rávenni, hogy táplálja ezt a szerelmet. Aztán a királyné
félrevonta Fargis asszonyt, halkan néhány szót váltott vele, majd így
szólt: „Jó éjt, kedves Isabelle, szívlelje meg Fargis minden szavát, és
higgye el, hogy mélységesen hálás leszek odaadásáért.” Eltávozott, de
Fargis asszony ott maradt. Szerinte csak annyi a dolgom, hogy
elviseljem a király szerelmét. Hosszan beszélt, anélkül hogy én
egyszer is megszólaltam volna. Mindenáron a fejembe akarta verni,
mit jelent a király szerelme, és milyen kevéssel beérné. Végül, abban
a hitben, hogy sikerült meggyőznie, ő is megcsókolt, és magamra
hagyott. Ám alighogy mögötte becsukódott az ajtó, én már
elhatároztam, hogy felkeresem eminenciádat, a lába elé vetem
magam, és mindent elmondok.
– De hiszen ön csupán a szorongásairól adott számot, gyermekem
– jelentette ki a bíboros. – Ezzel nem követett el sem hibát, sem bűnt,
épp ellenkezőleg: szorongásai ártatlanságát és hűségét bizonyítják.
Nem is értem, miért akart minderről térden állva és gyónás
formájában beszámolni.
– Mert még nem mondtam el mindent, nagyuram. A közöny vagy
inkább szorongás, amelyet a király kelt bennem, nem terjed ki
mindenkire… Amikor eminenciádhoz készültem, nem azért
haboztam, mert a király szerelmét kell meggyónnom. Egy további
vallomás riasztott: „Nagyuram, attól tartok, hogy mást szeretek!”
– És ekkora bűn azt a másikat szeretni?
– Nem, nem, eminenciás uram. Nem bűn, de veszélyes.
– Aztán miért? Az ön életkora a bimbózó szerelemé és a női hivatás
felismeréséé. A természet és a társadalom egyszerre szólítja fel a
lányt: szeressen, és keltsen viszontszerelmet.
– De nem akkor, ha az, akit szeretne, rangban és származása jogán
fölötte áll.
– Az ön származása, gyermekem, több mint dicsőséges; és ha neve
már nem csillog is úgy, mint ezelőtt száz évvel, még mindig egyike a
legelőkelőbb francia családneveknek.
– Jaj, nagyuram, ne szítson bennem esztelen és főleg veszélyes
reményeket!
– Azt hiszi hát, hogy akit szeret, nem viszonozza érzelmeit?
– Ellenkezőleg, nagyuram: azt hiszem, ő is szeret – és éppen ez
rémít meg.
– Meggyőződött a szerelméről?
– Meg is vallotta.
– Nos, a gyónáson túl volnánk. Azt mondta, kérése is volna
hozzám.
– Íme a kérésem, nagyuram. Akármilyen igénytelen is a király
szerelme, mihelyt bátorítom, sőt még akkor is, ha visszautasítom, folt
marad a nevemen, mivel sokaknak áll érdekében, hogy elhíreszteljék;
és én nem akarom, hogy az, aki szeret, és akit sajnos viszontszeretek,
egy pillanatra is meggyanúsítson. Azt kérem tehát eminenciádtól:
küldessen vissza apámhoz. Akármilyen forró ott a helyzet, nem
foroghatok nagyobb veszélyben, mint itt.
 – Ha nem ilyen nemes és tiszta lélekkel volna dolgom, én is
csatlakoznék azokhoz, akik habozás nélkül mocskolnák be az ön
tisztaságát, és törnék össze a szívét. Én is azt mondanám: fogadja el e
király szerelmét, aki még soha nem szeretett senkit és semmit; hátha
az ön révén megtanul szeretni. Azt mondanám: tegyen úgy, mintha
cinkosa volna a két asszonynak, aki Franciaország hanyatlására tör, és
lépjen szövetségre velem, aki az ország nagyságáért küzdök. Ön
azonban nem az a fajta leány, akinek az ember ilyesféle ajánlatokat
tesz. Ha el akarja hagyni Franciaországot, nos, megteheti. Ha vissza
akar térni apjához, én módot adok rá.
– Ó, köszönöm… – sikoltotta a leány, majd megragadta a bíboros
kezét, és mielőtt az meggátolhatta volna, szenvedélyes csókot
nyomott rá.
– Az utazás azonban aligha lesz veszélytelen…
– Engem az igazi veszély az udvarnál fenyeget, nagyuram, ahol
titokzatos, ismeretlen csapdák vesznek körül, ahol a lábam alatt
szüntelenül inog a talaj, ahol ártatlanságom és szűziességem csak
növeli az elbukás kockázatát. Válasszon el engem ezektől az
összeesküvést szövögető királynéktól, a szerelmet hazudó
hercegektől, az ármánykodó udvaroncoktól, a dámáktól, akik
természetesnek festik a legképtelenebb dolgokat, a magasztos
személyektől, akik olyan jutalmat ígérnek a szégyenért, amely csak a
tisztességet illetné meg! Távolítson el innen, nagyuram, és én,
ameddig csak az Úr megengedi, hogy tiszta és feddhetetlen maradjak,
hálás leszek eminenciádnak.
– Hogyan is tagadhatnék meg bármit egy ifjú teremtéstől, aki ilyen
ügyben fordul hozzám? Álljon fel, kérem. Egy órán belül minden elő
lesz készítve utazásához.
– Hát nem oldoz fel eminenciád?
– Miért oldoznám fel azt, aki nem vétkezett?
– Úgy áldjon meg legalább… Hátha fölém terjesztett keze elűzi
szívemből a nyugtalanságot.
 – Bármilyen zaklatott a szíve, akkor is tisztább, mint ez a kéz,
amelynek mindenféle világi ügyekben és ügyletekben kell
megmártóznia. Az áldás nem engem illet, hanem Istent, és én
alázatosan könyörgök neki: pótolja a maga végtelen jóságával a
belőlem hiányzó gyöngédséget.
Az óra kilencet ütött. Richelieu az íróasztalhoz lépett, és ráütött a
csengőre.
Guillemot besietett.
– Megjöttek azok, akiket vártam? – kérdezte a bíboros.
– A herceg éppen most lépett be a képgalériába.
– Egyedül?
– Nem, egy fiatalember is van vele.
Richelieu a leányhoz fordult.
– Kisasszony, mielőtt ha nem is végérvényes, de részletesebb
választ adhatnék önnek, beszélnem kell ezzel a két úrral. Guillemot,
vezesse át Lautrec kisasszonyt az unokahúgomhoz, és fél óra múlva
nézzen be, hogy ráérek-e már.
Tiszteletteljesen bólintott Lautrec kisasszony felé, aki
engedelmesen követte a komornyikot, majd maga nyitott be a
galériába, ahol Montmorency herceg Moret gróf társaságában fel-alá
sétált.
 VI. FEJEZET
Amelyben Richelieu bíboros társszerző
nélkül szerkeszt komédiát

A két főrendnek csak pillanatokig kellett várakoznia, ám ők is

tisztában voltak a bíborost terhelő rengeteg bonyolult és fárasztó
üggyel és akkor sem zúgolódtak volna, ha tovább váratja őket.
Richelieu ez idő tájt még nem ért a ranglétra tetejére – erre majd csak
84
a történelem által A rászedettek napjának keresztelt nevezetes
dátum után került sor –, de a gyakorlatban máris főminiszternek
tekintették. Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy a háború és
béke kérdéseiben csak kezdeményező szerepet játszhatott;
álláspontját és lángelméjét szüntelenül támadta a két gyűlölködő
királyné, valamint a Luxembourg-palotában ülésező államtanács-
féleség, amelyet Bérulle bíboros vezetett. A döntések megszületése
után szólalt fel, helyeslőn vagy rosszallóan, a király. E királyi
állásfoglalás kialakulásában játszott nagy szerepet, XIII. Lajos
pillanatnyi hangulatától függően, hol Richelieu, hol az anyakirályné.
Ez idő szerint két-három nap múlva volt esedékes a nagy horderejű
döntés – no nem az itáliai háború tárgyában, az a döntés már
korábban megszületett, hanem a hadsereg parancsnokának
kijelölésében.
Erről a nagyjelentőségű kérdésről akart tárgyalni a bíboros a két
főrenddel, akinek a szóban forgó háborúban komoly szerepet szánt,
hiszen ezért rendelte őket előző nap magához. Ám az Isabelle de
Lautreckel folytatott beszélgetés és az érdeklődés, melyet a fiatal nő
keltett benne, több részletben is módosította a Moret grófot érintő
terveit.
Amióta Bouteville rokona a vérpadra lépett, Montmorency uraság
most találkozott először Richelieu-vel. Mi azonban tudjuk, hogy az
első lépést a bíboros felé Languedoc kormányzója tette meg; ezért
üdvözölte Gonzaga Mária hercegnő estélyén oly melegen Combalet
asszonyt, aki természetesen tájékoztatta nagybátyját e fontos
gesztusról.
A bíboros mint vájtfülű politikus rögtön felfogta, hogy az
unokahúg felé mutatott nyájasság a nagybácsinak szól – azaz a
herceg békét ajánl.
Moret gróffal másként állt a helyzet. Őszinteségével, a sok spanyol
és olasz közszereplőétől annyira elütő franciás alkatával, valamint
bátorságával, melynek huszonkét éves fejjel is annyi tanújelét adta
már, a fiatalember valódi érdeklődést keltett a bíborosban. Feltett
szándéka volt, hogy oltalmába vegye és előmozdítsa pályáját – elvégre
ő volt IV. Henrik fiai közül az egyetlen, aki még nem vett részt
semmilyen, ellene irányuló összeesküvésben. Ez a szabad,
megbecsült, a hadseregben fontos poszthoz jutott ifjú, aki a Richelieu
által képviselt francia politikát szolgálta, jótékonyan ellensúlyozta a
két Vendôme-ot, aki addig ármánykodott a bíboros ellen, amíg
börtönbe nem kerültek.
Jelen helyzetben Richelieu úgy vélte: legfőbb ideje megállítani az
ifjú grófot a lejtőn, amelyre óvatlanul került. Antoine de Bourbon
belesodródott Ausztriai Anna és az anyakirályné ármányába, kész
volt felújítani a szerelmi viszonyt Chevreuse hercegnével s
egyszersmind viszonyt kezdeni Madame de Fargisszal – előbb-utóbb
annyi kapcsolatba bonyolódik, hogy a legjobb szándékkal sem tud
majd szabadulni tőlük.
A bíboros kezet nyújtott Montmorency uraságnak, aki szívbéli
készséggel viszonozta a kézszorítást. A királyi vérből származó Moret
gróffal szemben azonban már mellőzte az ilyen bizalmaskodást; úgy
hajolt meg, mintha Monsieur előtt állna.
A kölcsönös udvariaskodások után Richelieu így szólt:
– Herceg uram, La Rochelle-nél tengeri háború dúlt, amelyet
egymagam akartam vezetni; ezért vásároltam meg az ön által
megjelölt áron a főtengernagyi címét. Ma másfajta üzlet van
napirenden. Többet szeretnék adni önnek, mint amennyit elvettem.
A herceg lefegyverzőn mosolygott.
– Azt hiszi talán eminenciád, hogy ha önnek teendő szolgálatról,
egyszersmind államérdekről van szó, csupán egy ígéret fejében
biztosíthatja az odaadásomat?
– Szó sincs róla, hercegem. Tudom, hogy arisztokratáink közül ön
bánik a legnagyvonalúbban értékes vérével. Éppen bátorsága és
lojalitása ismeretében szeretném nyíltan megbeszélni önnel a dolgok
állását.
Montmorency meghajtotta fejét.
– Édesatyja halála után ön lett vagyonának és címeinek örököse,
ám volt egy tisztsége a megboldogultnak, amely zsenge kora miatt
nem szállhatott önre: a connétable-i; ön is tudja, hogy a liliomos kard
nem való gyermekkézbe. Amellett adva volt egy erős és hűséges kéz,
amelybe éppen beleillett: Lesdiguiéres uramé; ő lett hát az új
connétable, és a nemes fegyver csak nyolcvanöt éves korában hullott
ki a kezéből. Azóta Créqui marsall, a veje tart rá igényt. Ám a
connétable kardja nem szövőszék, amely nőágon száll tovább. Créqui
uramnak ez idén alkalma nyílt rá, hogy elnyerje: ha sikerre viszi
Nevers herceg expedícióját. Ő azonban ezt elmulasztotta, és
Franciaország, valamint személyem ellenében az anyakirályné
pártjára állt. Ezzel hivatalosan is lemondott a connétable-i címről:
amíg én élek, nem kaphatja meg.
Montmorency herceg örömében jól hallhatón fellélegzett.
A bíboros figyelmét nem kerülte el szavainak hatása.
– Bizalmamat, melyet Créqui marsallba helyeztem, most önbe
helyezem át, herceg. Tudom, hogy az anyakirálynéhoz fűződő rokoni
kapcsolata nem fog felülkerekedni Franciaország iránti szeretetén;
mert hiszen tisztában kell lennie azzal, hogy ez az itáliai háború,
szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelétől függően, vagy naggyá
teszi Franciaországot, vagy hanyatlásba dönti.
Richelieu ekkor Moret grófra nézett, aki nagy figyelemmel itta
szavait.
– Jól teszi, ifjú grófom, hogy követi, amit mondok, hiszen ön az,
akinek, mindenki másnál inkább, szeretnie kell ezt az országot,
amelyért felséges atyja mindenét, még az életét is feláldozta.
Eközben a bíboros észrevette, hogy Montmorency herceg egyre
türelmetlenebbül várja előadása végét.
– Immár csak néhány szavam van önökhöz, és a befejezésben
éppoly nyílt leszek, mint voltam az eddigiekben. Ha reményeim
valóra válnak, és ezt a hadjáratot én vezethetem, ön lesz, herceg, a
sereg főparancsnoka, és mivel Casale felmentése után ön lép majd be
elsőnek a várba, az ajtó mögött ott találja a connétable-i kardot,
amely ilyeténképpen harmadszor kerül családja birtokába. És most,
hercegem, gondolkozzék. Ha másvalakitől többet várhat, mint tőlem,
úgy neki ajánlja fel szolgálatait. Nem fogom zokon venni, hiszen én
adtam önnek teljes szabadságot.
– Kérem eminenciád kezét – mondta Montmorency, majd ismét
megszorítva a bíboros kezét, így folytatta: – Franciaország nevében
kérem, fogadjon el feltétlen hívének. Megígérem, hogy mindenben
engedelmeskedem eminenciádnak, kivéve ha nevem becsületén
esnék folt.
– Királyi herceg ugyan nem vagyok – viszonozta a fogadalmat
fennkölt méltósággal a bíboros –, de nemesemberként biztosíthatom:
soha nem kérnék egy Montmorencytól olyat, amiért szégyenkeznie
kellene.
– És mikortól álljak készen, nagyuram?
– A lehető leghamarabb, herceg. Ha a háború vezetését rám bízzák
– amit most is csak feltételesen jelenthetek ki –, a következő hónap
elején szándékozom megindulni.
– Akkor nincs vesztegetni való idő. Még ma este elutazom
kormányzóságomba, és január 10-én Lyonban leszek száz nemesúrral
és ötszáz lovassal.
– Ám tegyük fel, hogy a hadjáratot más vezeti… Megkérdezhetem,
hogy ön ez esetben milyen lépésre határozná el magát?
– Mivel eminenciádon kívül nem ismerek más alkalmas jelöltet,
csak a király őfelségének és önnek engedelmeskednék.
– Úgy hát induljon, herceg. Ugye tudja, hol várja a connétable-i
kard.
– Vigyem magammal fiatal barátomat, Moret grófot is?
– Ne, hercegem. Moret gróf úrral különleges terveim vannak, és
fontos küldetést kívánok ráruházni. Ha nem vállalja, szabadon
csatlakozhat önhöz. Csak adjon mellé egy szolgát, akiben úgy bízhat,
mint önmagában, mivel a küldetés, melyet ráruházok, tőle nagy
személyes bátorságot, kísérőitől pedig hűséget és odaadást követel.
A herceg és Moret gróf fojtott hangon váltott néhány szót. A
fiatalember egy mondatát Richelieu is meghallotta:
– Galaort hagyja meg nekem…
Ezután a herceg búcsúzóul még egyszer lelkesen és hálásan
megszorongatta a bíboros kezét, és lendületesen eltávozott.
Most, hogy négyszemközt maradtak, a bíboros tiszteletteljes
gyengédséggel nyugtatta szemét Moret grófon.
– Gróf uram, ne csodálkozzék ön iránt tanúsított érdeklődésemen.
Mind pozícióm, mind az önénél kétszerte érettebb korom is
feljogosít rá; de ami még fontosabb, Henrik király valamennyi sarja
közül ön az egyetlen, aki valósággal képmása atyjának, és az apa
híveinek a fiúhoz is szabad vonzódniuk.
A szigorú arc felengedett, a parancsoló erejű hang meglágyult, és a
királyfi, aki most látta először szemtől szembe, elcsodálkozott; a
híresztelések alapján előítéletei voltak a bíborossal szemben.
Mosolyogva válaszolt, de hangjában némi megindultság rezgett.
– Eminenciád igazán jóságos, amiért figyelemre méltat egy
bolondos ifjút, aki eddig csak a szórakozással törődött, s akitől ha
megkérdeznék, egyáltalán mire jó, nem tudna mit válaszolni.
 – IV. Henrik méltó fia mindenre jó – jelentette ki a bíboros. – A
vérrel a bátorság és az értelem is öröklődik. Ezért nem szeretném, ha
továbbra is tévutakon bolyongana, és veszélyekbe sodorná magát.
– Én, nagyuram? – kiáltott fel megdöbbenve az ifjú. – Miféle
tévutakra céloz? És milyen veszélyekre?
– Kérem, gróf úr, figyeljen rám néhány percig, és gondolja át
komolyan, amit mondok.
– Korom és nevem ezt akkor is megkövetelné, nagyuram, ha ön
nem volna miniszter és lángelme. Illő tisztelettel várom szavait.
– Ön november végén, ha jól tudom, 28-án érkezett Párizsba.
– Úgy van, nagyuram.
– Milánóból és Piemontból hozott leveleket az anyakirálynénak, a
királynénak és Monsieur-nek.
A gróf meghökkenve meredt a bíborosra, néhány másodpercig
tétovázott, de úgy érezte, az igazságnak és a lángelmének tartozik
vele, hogy bólintson.
– Ez is igaz, nagyuram.
– Mivel azonban a két királyné és Monsieur a király elé utazott,
önnek egy hétig a városban kellett várakoznia. Hogy valamivel elüsse
az időt, udvarolni kezdett Montagne asszonynak, Marion Delorme
nővérének. Egy délceg, gazdag, fiatal királyi sarj nem szokott hiába
epekedni: már első látogatása másnapján elnyerte a dáma kegyeit.
A gróf nem értette, hogyan alacsonyodhat ilyen részletekig a nagy
hatalmú főméltóság.
– Hát ilyesfajta veszélyektől kíván megóvni? – kérdezte nevetve. –
Ez volna a tévút, amelyre sodródtam?
– Nem, uram; minderre majd ezután térünk rá. Attól, hogy valaki
egy kurtizán nővérének a kedvese, még nem okvetlenül jár tévúton,
habár maga is láthatta, hogy ez a szerelem nem feltétlenül
veszélytelen. A botor Pisany azt hitte, hogy önnek Maugiron
asszonnyal van viszonya, és meg akarta öletni; szerencsére a
bérgyilkosba több tisztesség szorult, mint őbelé, és a nagy király
emléke iránti tiszteletből nem volt hajlandó a fiára kezet emelni.
Sajnos az is igaz, hogy e derék ember áldozatul esett tisztességének;
éppen ön fektette egy asztalra, amikor halálát érezve meggyónt egy
kapucinus barátnak.
A gróf örömest hozta volna zavarba Richelieu-t.
– Megmondaná eminenciád, hol és mikor lettem tanúja e fájdalmas
eseménynek?
– Ahogy óhajtja. Mindez december 5-én, este hat felé történt, a
Festett Szakáll fogadó ivójában, éppen akkor, amikor ön baszk
nemesúrnak álcázva búcsút vett a katalán módi szerint öltözött
Fargis asszonytól, aki a tudtára adta, hogy Ausztriai Anna, Medici
Mária és Monsieur a Louvre-ba kéreti önt éjjel tizenegy óra és éjfél
között.
– Hitemre, nagyuram, ezennel megadom magam! Eminenciád
rendőrsége valóban érti a dolgát.
– No látja, grófom! Most talán azt hiszi, hogy önös érdekből vagy
éppen ön ellen védekezve gyűjtöttem össze önről ennyi pontos
adatot?
– Azt nem tudom. Mindazonáltal valószínűnek tartom, hogy jó oka
volt rá.
– Nyomós okom, gróf. Meg akartam akadályozni, hogy IV. Henrik
fia bajba keverje magát.
– Mire céloz eminenciád?
– Nos, ha Medici Mária, aki egyszerre olasz és osztrák származék,
valamint Ausztriai Anna, aki egyszerre osztrák és spanyol,
összeesküszik Franciaország ellen, ez bűn, de megmagyarázható: a
családi kapcsolatok elég sűrűn emelkednek az uralkodói kötelességek
fölé. De hogy Moret gróf, egy francia anya és a valaha élt legfranciább
király fia, összeesküdjék ezzel a két elvakult, esküszegő királynéval
Spanyolország és Ausztria javára – nos, ezt meg kell akadályoznom.
Ha lehet, észérvekkel, ha kell, könyörgéssel, és ha másként nem
megy: erőszakkal.
 – De miből gondolja eminenciád, hogy én cinkosa volnék egy ilyen
összeesküvésnek?
– Egyelőre még nem az, gróf, de lovagi felbuzdulásból előbb-utóbb
talán belebonyolódott volna, és ezért akartam felhívni IV. Henrik
fiának a figyelmét: édesapja egész életében Spanyolország és Ausztria
megfékezésére törekedett – ne szövetkezzék hát olyanokkal, akik ezt
a két országot a francia érdekek sérelmére kívánják megerősíteni. IV.
Henrik fiának tudnia kell, hogy apja halála Ausztria és Spanyolország
műve volt; istenkáromlás lenne, ha a gyilkosaival lépne szövetségre!
– De miért nem veszi elő eminenciád ugyanígy Monsieur-t is?
– Mert Monsieur nem IV. Henrik, hanem Concini fia.
– Gondolja meg a szavait, bíboros úr!
– Igen, tudom. Ha Moret gróf megtagadja azt, aki a javát akarja, és
csatlakozik rosszakaróihoz, úgy valóban kiteszem magam az
anyakirályné és Monsieur dühének, sőt a király nemtetszését is
magamra vonhatom. De Moret gróf hálás lesz az iránta tanúsított
érdeklődésemért, amely egyes-egyedül királyi atyja iránti
rajongásomból és csodálatomból fakad, és ezért a maga javára és
Franciaország üdvére meg fogja őrizni ma reggeli szavaim titkát.
– Ugye nem kívánja eminenciád, hogy a szavamat adjam?
– IV. Henrik fiától nem kér ilyet az ember.
– De járjunk a végére, nagyuram. Eminenciád nemcsak azért
hívatott, hogy tanácsokkal lásson el. Úgy hallottam, megbízása is van
számomra.
– Valóban, grófom. És ez a megbízás kiszabadítaná önt a
veszélyből, amely leshet önre.
– Vagyis eltávolítana Párizsból?
– Igen. Itáliába kellene visszatérnie.
Moret gróf hümmögött.
– Van valami oka rá, hogy ne akarjon visszatérni?
– Nincs. Annál több okom van rá, hogy itt maradjak.
– Tehát nemet mond?
 – Azt azért mégsem. Kivált ha némi haladékot kaphatok.
– Ma este kellene indulnia, vagy legkésőbb holnap.
Moret gróf a fejét rázta.
– Nem, nagyuram, az lehetetlen.
– Tessék? – kiáltott fel a bíboros. – Hát nem bánná, ha a háborút
ön nélkül vívnák meg?
– Dehogynem. De a sereggel együtt fogom elhagyni Párizst, és a
lehető legkésőbb.
– Ez szilárd elhatározása, gróf úr?
– A legszilárdabb, nagyuram.
– Elutasítását sajnálattal veszem tudomásul. Egyesegyedül önre: a
bátorságára, a tisztességére, az udvariasságára mertem volna bízni
egy általam mélységesen tisztelt férfiú egyetlen lányát. De hát majd
keresek más valakit, gróf úr, aki hajlandó ön helyett Itáliába kísérni
Isabelle de Lautrec kisasszonyt.
– Isabelle de Lautrec?! – kiáltott fel Moret gróf. – Őt akarja az
apjához küldeni?
– Őt bizony. Miért csodálkozik ezen ennyire?
– Ó, de hát akkor… Ezer bocsánat, nagyuram…
– Semmi baj. Majd körülnézek egy másik lovag után.
– Ne, nagyuram, ne tegye, fölösleges más után néznie! Lautrec
kisasszony kísérője, védelmezője, bajnoka, aki az életét is odaadná
érte, itt áll ön előtt!
– Így hát fölösleges tovább aggódnom? – kérdezte a bíboros.
– Fölösleges, nagyuram!
– Akkor hát hallja végső utasításaimat.
– Hallgatom.
– Lautrec kisasszonyt, aki útközben olyan érinthetetlen lesz az ön
számára, mintha tulajdon húga volna…
– Az lesz, esküszöm!
–…nos, a kisasszonyt át fogja adni az apjának, aki Mantovában
tartózkodik. Ezután visszatér, csatlakozik a sereghez, és parancsnoki
posztot vállal Montmorency uram vezénylete alatt.
– Igenis, nagyuram.
– És ha a véletlen úgy hozná – hiszen érti, a bölcsnek minden
elképzelhető lehetőséget számításba kell vennie – ha a véletlen úgy
hozná, hogy egymásba szeretnek…
Moret gróf megremegett.
– Jó, jó, ez csak feltételezés, hiszen egyelőre még nem is ismerik
egymást! Nos, ez esetben önért mint királyi sarjért semmit sem
tehetek, de annál többet Lautrec kisasszonyért meg az édesapjáért.
– Eminenciád téved! Engem a világ legboldogabb emberévé tehet.
Ugyanis szeretem Lautrec kisasszonyt!
– Ejha, mit nem mond! Lám, hogy elrendeződnek a dolgok.
Véletlenül nem ő volt az, aki a Louvre-ban tett éjszakai látogatásakor
a lépcsőn átvette önt az apródnak öltözött Chevreuse asszonytól, és a
koromsötét folyosón a királyné hálóterméhez vezette? Mert ha így
történt, ön sem tagadhatja, hogy a véletlenek bámulatos összjátékáról
van szó!
Moret gróf kábán meredt a bíborosra.
– Nagyuram, hálámat csak az ön iránti csodálatom múlja felül, de…
– Csak folytassa bátran!
– Valami kétség még mocorog bennem.
– Mégpedig?
– Szeretem Lautrec kisasszonyt, de nem tudom, ő viszonozza-e
érzelmeimet, és bármily buzgón szolgálnám is, elfogadna-e
védelmezőjének.
– Ejnye, gróf, ez már igazán nem tartozik rám; innentől minden az
ön dolga. Ügyeskedjék csak, hogy célt érjen!
– De hogyan? Hol láthatnám őt? Hiszen nincs módom találkozni
vele, és eminenciád mondta, hogy még ma este vagy holnap reggel el
kell indulnunk! Hogyan férkőzzem a közelébe?
– Való igaz, gróf úr: feltétlenül találkozniuk kell, méghozzá minél
előbb. Tudja mit? Törje csak a fejét, majd én is ezt teszem. Maradjon
még néhány percig idebenn, amíg kiadok néhány utasítást.
Moret gróf meghajolt, és ámulattal vegyes tisztelettel az arcán
figyelte házigazdáját, aki olyannyira fölötte állt a többi embernek; aki
dolgozószobájából egész Európát irányította, és a személyét környező
intrikák és megannyi veszély közepette még arra is szakított időt,
hogy elmélyedjen az ő életének részleteiben, és gondot fordítson
érdekeire.
Miután Richelieu mögött becsukódott az ajtó, a gróf gépiesen
utánabámult, s még egyre az ajtót nézte, amikor az ismét kinyílt, és
keretében – nem, nem a bíboros, hanem maga Lautrec kisasszony
jelent meg.
A szerelmesek, mintha egyszerre érte volna őket villamos ütés,
egyszerre kiáltottak fel meglepetésükben. Aztán az ifjú gróf a
gondolat sebességével rontott oda Isabelle-hez, térdre hullott előtte,
és oly szenvedélyesen kezdte csókolni a kezét, hogy a lány mindjárt
felfogta: veszélyes, ám mindenre kész védelmezőt talált.
A bíborosnak tehát sikerült hívei közé verbuválnia s egyszersmind
eltávolítania az udvartól IV. Henrik fiát. Büszke is volt magára, hiszen
ezt a legújabb hősi komédiáját úgy alkotta meg, hogy nem szorult
szokásos társszerzői, Desmarests, Rotrou, L’Estoile és Mairet urak
közreműködésére.
Corneille-t pedig – ugye emlékszünk rá – még nem érte az a
megtiszteltetés, hogy bemutassák a bíborosnak.
 VII. FEJEZET
A tanács ülése

A nagy esemény, amelyre mindenki készült, a Luxembourg-

palotában, az anyakirálynénál rendezendő tanácsülés volt. A
legfeszültebben Richelieu várta, aki úgy érezte, bízhat a királyban –
már amennyire XIII. Lajosban bárki bízhatott. A palotát Medici Mária
még régensnőként építtette a firenzei paloták mintájára; a galériát
pedig maga Rubens díszítette ki tíz évvel korábban bámulatos
festményekkel, amelyek Medici Mária életének főbb eseményeit
ábrázolják, és ma a Louvre képtárának legfőbb büszkeségei közé
tartoznak.
Az ülést estére tűzték ki.
A résztvevők között volt az anyakirályné leghűségesebb
kreatúráiból álló miniszteri testület, elnökével, Bérulle bíborossal és
legfőbb vezetőjével, Vautier-val, továbbá Marillac marsall, aki úgy lett
tábornagy, hogy még nem szagolt puskaport. Őt emlékirataiban a
bíboros Lesipuskás Marillacnak nevezi, mivelhogy a marsall, miután a
labdaházban összetűzött bizonyos Caboche-sal, egy véletlen
országúti találkozás alkalmából orvul ölte meg védtelen ellenfelét.
Jelen volt a marsall bátyja, Michel de Marillac, a pecsétőr is, aki Fargis
asszony szeretőinek számát gyarapította. Különleges alkalmakkor
meghívták a Tanács ülésére a leghíresebb katonai parancsnokokat és
a legelőkelőbb nagyurakat is, mint afféle tiszteletbeli tanácsosokat;
így vett részt az olvasóink jelenlétében tartandó ülésen három
herceg: Angouléme, Guise és Bellegarde, valamint Bassompierre
marsall.
Monsieur, aki Chalais perére válaszul, korábban kilépett a
testületből, újabban ismét csatlakozott hozzá. A király is megjelent,
valahányszor az alkalmat elég nagyszabásúnak találta.
 Az ülés határozatát, mint már említettük, a király elé terjesztették,
aki jóváhagyta, elvetette avagy alapvetően átírta a döntést.
Richelieu bíborosnak – aki lángelméjének köszönhetően a
gyakorlatban ugyan főminiszter volt, de a címet és a korlátlan
hatalmat csak a jelen események után egy évvel nyerte el –, tehát a
bíborosnak is csak egy szavazata volt a Tanácsban, de majdnem
mindig sikerült elfogadtatnia a királlyal a maga álláspontját.
Általában őt támogatták a Marillac fivérek, Guise és Angoulême
hercegek, és időnként Bassompierre marsall is, viszont rendszeresen
és mindenkor szembeszállt vele az anyakirályné, Vautier, Bérulle
bíboros és még ketten-hárman, akik passzívan engedelmeskedtek
Medici Mária igenlő vagy elutasító jelzéseinek.
Ezen az estén Monsieur, az anyakirálynéval történt nézeteltérése
ürügyén, nem óhajtott részt venni a Tanács ülésén, ám mindenki
tudta, hogy ha az anyja felkarolja érdekeit, távollétében is képes
érzékeltetni hatalmát.
Az ülés kezdetét nyolc órára tűzték ki.
Negyed kilenckor már a helyükön voltak az ülésre hivatalos
személyek. Medici Mária ült, a többiek álltak.
Fél kilenckor belépett a király, kezet csókolt anyjának, aki
tiszteletére felállt, majd helyet foglalt az anyjáénál valamivel
magasabban elhelyezett karosszékben, feltette kalapját, és kimondta
a hagyomány szentesítette szavakat:
– Az urak leülhetnek.
A miniszteri testület tagjai és a tiszteletbeli tanácsosok leültek az
asztal köré, a számukra előkészített zsámolyokra.
A király, mintegy szemlét tartva, körbehordozta tekintetét, majd
fakó, gyászos hangján társalgási hangnemben megjegyezte:
– Nem látom Monsieur-t, az öcsémet. Hol van hát?
– Mivel nem engedelmeskedett felséged akaratának, bizonyára
nem mert megjelenni. Óhajtja, hogy távollétében is megkezdjük a
tanácskozást?
 A király épp csak biccentett, majd megszólította a hallgatóságot –
nemcsak a Tanács tagjait, de a tanácsadói minőségben megjelent
főurakat is.
– Uraim, valamennyien tudják, mi van ma napirenden. El kell
döntenünk, felmentsük-e Casalét és megsegítsük-e Mantovát, hogy
ezáltal megerősítsük Nevers herceg általunk a múltban is támogatott
igényeit, és leverjük a savoyai herceg Monferratóra irányuló
vállalkozását. Jóllehet a háború és a béke ügye a király jogköréhez
tartozik, mielőtt döntésünket meghoznánk, meríteni kívánunk az
önök bölcsességéből, anélkül hogy tanácsaik meghallgatásával a
magunk jogkörét csorbítanánk. A szó miniszterünké, Richelieu
bíboros úré, aki a következőkben megvilágítja a dolgok állását.
Richelieu felállt, és meghajolt a felségek felé.
– Helyzetmagyarázatom rövid lesz – jelentette ki. – Vincenzo
Gonzaga herceg a halálos ágyán valamennyi, a mantovai hercegséget
illető jogát átruházta Nevers hercegre, mint a hercegség utolsó
három, fiúörökös nélkül elhunyt uralkodójának nagybátyjára. A
savoyai herceg korábban azt remélte, hogy valamelyik fiát
összeházasíthatja Monferrato és Mantova örökösnőjével, Gonzaga
Máriával, és ekként Itáliában megteremtheti azt a másodosztályú
hatalmi központot, amelyről mindig is álmodozott, s amelynek
érdekében oly sokszor megszegte Franciaországnak adott szavát.
Őfelsége, XIII. Lajos király minisztere ekkor jó politikai lépésnek
tartotta, ha a szentatyával és a velenceiekkel kötött szövetséget
követően egy franciát segít a mantovai és a monferratói hercegség
trónjára, hogy a lombard hatalmasságok között egy hű szövetségest
szerezzen, s ekként erős pozíciót építsen ki az itáliai ügyekben,
semlegesítve a spanyol és osztrák befolyást. Egyszóval: őfelsége
minisztere mindeddig ebben a szellemben tevékenykedett, és a
hadjáratot előkészítendő néhány hónappal ezelőtt már sereget
küldött Itáliába; ám Créqui marsall akár árulásnak is minősíthető
hibájából ezt a sereget legyőzte – ó, korántsem a savoyai herceg,
ahogy Franciaország ellenségei sietve elhíresztelték, hanem – a
legádázabb ellenfél: az élelem- és takarmányhiány. Való igaz:
seregünket az éhínség söpörte el és szórta szét. Nos, a politika
megszületett, az első katonai lépés megtörtént – most már csak ki
kellett várni a kedvező alkalmat, hogy folytathassuk a vállalkozást.
Őfelsége miniszterének meggyőződése, hogy ez a pillanat most
elérkezett. La Rochelle bevétele lehetővé teszi, hogy hadseregünkkel
és flottánkkal szabadon manőverezzünk. Őfelségéiknek tehát
egyetlen kérdést kell eldönteniük: legyen-e háború vagy ne legyen?
És ha igen – vágjunk-e bele azonnal avagy halasszuk későbbre?
Őfelsége minisztere a háborúra, mégpedig az azonnali háborúra
szavaz, és kész válaszolni az esetleges ellenvetésekre.
Azzal a bíboros meghajolt a király és Mária királyné felé, és leült,
átadva a szót ellenfeleinek, pontosabban egyetlen ellenfelének,
Bérulle bíborosnak.
Bérulle nagyon jól tudta, hogy a válaszadás őrá vár, ezért kérdőn
pillantott az anyakirálynéra. Az egyetértőn bólintott, minekutána
Bérulle felállt, üdvözölte a két királyi személyt, és belekezdett
mondókájába.
– Richelieu bíboros látszólag kitűnő érveket sorolt fel, amelyek az
itáliai háború elindítása mellett szólnak, ám szerintünk ez a terv
nemcsak veszélyes, de merő képtelenség is. Németföld, amelyet
gyakorlatilag leigáztak, korlátlan mennyiségben szállít Ferdinánd
császárnak hadseregeket, amelyekkel a francia haderő még csak össze
sem hasonlítható; őfelsége, IV. Fülöp, királynénk magasztos fivére
pedig bőven talál az Újvilág bányáiban annyi kincset, hogy a hajdani
perzsa királyok hatalmas seregével vetekedő katonai erőket is
fenntarthasson. A császár ez idő szerint mit sem törődik Itáliával;
legfőbb gondja, hogy leszámoljon a protestánsokkal, és elragadja
tőlük a törvénytelenül kisajátított püspökségeket, monostorokat és
egyéb egyházi javakat. Vajon miért szállna szembe e nemes és fölötte
keresztényi vállalkozással éppen Franciaország, amelyet az egyház
nagyobbik leányának szokás nevezni? Nem lenne-e üdvösebb, ha a
király éppenséggel támogatná ezt a kezdeményezést, és végképp
kiirtaná az eretnekséget francia földön is, miközben a császár és a
spanyol király a német államokban és Németalföldön végzi el a
tisztogatást? Richelieu uram az Angliával kötendő békéről beszél, és
az eretnek hatalmakkal kötendő szövetségre célozgat, hogy az egyház
rovására délibábokat kergessen, és örökre elsorvassza őfelsége
dicsőségét. Ahelyett, hogy békét kötnénk Angliával, miért ne
folytatnánk az I. Károly király elleni háborút, abban a reményben,
hogy az angol király végül kénytelen lesz elégtételt adni
Franciaországnak, azaz visszahívja a királyné hölgyeit és szolgáit,
akiket oly méltatlanul elkergetett, megújítja a két ország közti
ünnepélyes szerződést, és nem üldözi tovább az angol katolikusokat?
Hátha Istennek éppen az tetszik, hogy mialatt Franciaországban,
Németországban és Németalföldön kipusztul az eretnekség,
Angliában is az igaz hit diadalmaskodjék? Abban a meggyőződésben,
hogy szándékom Franciaország és a trón érdekeit szolgálja, alázatos
véleményemet ezennel őfelségéik lába elé helyezem.
Leült Bérulle bíboros is, tekintetével nyugtázva az egyetértést,
melynek Mária királyné és tanácstagjai nyíltan adták jelét, Marillac
pecsétőr pedig lopva fejezett ki. Az utóbbit mellesleg Fargis asszony
térítette meg a két királyné ügyének.
A király most Richelieu-höz fordult.
– Hallotta az elhangzottakat, bíboros úr? Ha van mondanivalója,
adja elő.
Richelieu felállt.
– Azt hiszem – kezdte –, tiszteletre méltó kollégám, Bérulle bíboros
úr rosszul van informálva Németföld politikai és Spanyolország
pénzügyi helyzetéről. Ő félelmetesnek festi le Ferdinánd császár
hatalmát; ám Németföldön ez a hatalom nem oly szilárd, hogy meg
ne dönthessük, mihelyt a szövetkezés minden kényszere nélkül a
császárra szabadítjuk Észak oroszlánját, a nagy Gusztáv Adolfot,
akinek e nagyszabású vállalkozáshoz már csak néhány százezer livre
hiányzik. Nos, az adott pillanatban majd megcsillantjuk előtte ezt a
pénzt, mint a hajó útvonalát jelző fényt. Őfelsége minisztere még azt
is biztos forrásból tudja, hogy Ferdinánd hadai, melyeket Bérulle
bíboros úr emleget, fölöttébb gyanúsak Miksa bajor hercegnek, a
Katolikus Liga vezérének. Őfelsége minisztere pedig büszkén állítja,
hogy ezeket a rettentő seregeket Gusztáv Adolf protestáns és Miksa
katolikus ármádiáiból fogja kiállítani. Ami IV. Fülöp képzelt kincseit
illeti, engedjék meg, hogy őfelsége minisztere valós értékükre
szállítsa le őket. A spanyol király évente alig ötszáz écut zsebel be
Indiából, és a madridi tanács jócskán meghökkent, amikor két
hónappal ezelőtt kiderült, hogy Hein németalföldi tengernagy a
Mexikói-öbölben elfogta és elsüllyesztette a spanyol gályákat
tizenkétmilliósra becsült rakományukkal egyetemben. E rossz hír
következtében őfelsége, a spanyol király helyzete annyira
megromlott, hogy nem küldhette el Ferdinánd császárnak az ígért
egymilliós támogatást. És most, hogy ellenfele előadásának második
részére is megfeleljen, a király minisztere alázatosan megjegyzi:
őfelsége becsülete nem tűrheti, hogy ölbe tett kézzel nézze a
mantovai herceg vereségét, hiszen először is elismerte őt, meg aztán
rangját a herceg annak a befolyásnak köszönheti, amelyet felséged
követe, Saint-Chamans uram élvezett az előző hercegnél.
Felségednek amellett, hogy kötelessége megvédenie itáliai
szövetségeseit, Európának ezt a gyönyörű vidékét is meg kell védenie
a máris veszélyesen terjeszkedő spanyolok örökös hódítási
kísérleteitől. Ha nem támogatjuk minden erőnkkel Mantova
hercegét, úgy nem lesz képes ellenállni a spanyoloknak, és kénytelen
lesz hozzájárulni a legújabb spanyol javaslathoz: vagyis el kell
cserélnie államait más, Itálián kívüli államokra. Ne felejtse el, hogy a
néhai Vincenzo herceg félig-meddig már beleegyezett ebbe az
alkuba: kész volt elcserélni Monferratót, csak hogy borsot törjön
Károly Emánuel orra alá, és örökös mozgolódását fékezni képes
szomszédokkal vegye körül. Végezetül: őfelsége minisztere úgy véli,
nemcsak káros, de szégyenletes is lenne, ha büntetlenül hagynók a
savoyai herceg arcátlanságát. E herceg harminc év óta vet konkolyt
Franciaország és szövetségesei közé, száz meg száz intrikát sző
felséged érdekei ellen; a kezét ott találjuk Chalais összeesküvésében
csakúgy, mint korábban Brionéban, és nemrégiben az angolokkal
szövetkezett a Ré szigete és La Rochelle elleni bűnös tervekben.
Ezután közvetlenül a királyhoz fordult, és hozzátette:
– Amikor a nevezett lázadó várost felséged bevette, szerencsésen
valósította meg azt a vállalkozást, amely a legelőnyösebben szolgálja
az ön dicsőségét és országa érdekeit. Itáliát egy év óta sanyargatják a
spanyol király és a savoyai herceg hadai, és Itália földje felséged
győzedelmes karjától vár segítséget. Hát lehetséges, hogy ön ne
keljen szomszédai és szövetségesei védelmére, amikor becstelenül ki
akarják forgatni őket örökségükből? Nos, Sire, én, mint felséged
minisztere meg merem ígérni, hogy ha ezt a nemes döntést
meghozza, a siker éppoly fényes lesz, mint La Rochelle ostromáé.
Nem vagyok sem próféta, sem próféta fia – és Richelieu itt gúnyos
mosollyal pillantott kollégájára, Bérulle bíborosra –, de biztosíthatom
felségedet, hogy ha a terv végrehajtásában nem fecséreljük az időt,
még ez év májusának vége előtt felszabadítjuk Casalét, és békét
teremtünk Itáliában; júliusban pedig serege élén Languedocba
vonulhat, és végképp eltiporhatja a hugenotta pártot. Ekként felséged
minden fronton győzelmet aratott, és a szép őszi napok alatt
85
kipihenheti magát Fontainebleau-ban vagy ahol tetszik.
A meghívott urak során elismerő moraj futott végig. Jól látszott,
hogy Angoulême hercege s még inkább Guise herceg a többieknél is
lelkesebben osztják Richelieu véleményét.
Most ismét a király vette át a szót.
– Bíboros uram jól tette, hogy önmagáról és politikájáról szólva a
király miniszterét emlegette, minthogy politikája az én utasításaimon
alapult. Igen, mi egyetértünk vele; igen, az itáliai háború
elodázhatatlan; igen, kötelességünk, hogy támogassuk ottani
szövetségeseinket; igen, meg kell őriznünk itáliai fölényünket, a
lehetőséghez mérten korlátozva a spanyol hatalmat és befolyást.
Becsületünk a tét.
A király iránti köteles tisztelet ellenére a bíboros barátai felől
elszórt taps hallatszott, míg a királyné párthívei fojtottan
felmorajlottak. Medici Mária és Bérulle bíboros halkan, de
energikusan váltott néhány szót.
A király arca szigorú kifejezést öltött. Ferdén, már-már fenyegetőn
pillantott a morgolódók felé, és így folytatta:
– Most tehát nem a háború vagy béke kérdéséről kell
tanácskoznunk, mert hiszen a háború már elhatároztatott, hanem a
hadjárat időpontjáról kell megállapodnunk. Minden véleményt
meghallgatunk, de a döntést természetesen magunknak tartjuk fenn.
Beszéljen, Bérulle uram, elvégre ön olyan akaratot fejez ki, amelyet
mindenkor tiszteletben tartunk, még ha nem tesszük is magunkévá.
Medici Mária könnyedén köszönetet intett a királynak, aki ülve s
kalappal a fején beszélt, majd Bérulle-höz fordult:
– A király felszólítása parancs. Beszéljen, bíboros úr.
Bérulle felemelkedett.
– A király minisztere – mondta gunyoros nyomatékkal – az
azonnali háború mellett foglalt állást, én azonban sajnálattal közlöm,
hogy ebben is szögesen ellentétes nézeten vagyok. Őfelsége, ha nem
tévedek, kifejezte óhaját, hogy ezt a hadjáratot személyesen vezeti.
Nos, én két okból is ellenzem ezt az elhamarkodott vállalkozást.
Először is a király seregét kifárasztotta La Rochelle hosszadalmas
ostroma; igencsak ráfér, hogy egy jó téli szálláson kipihenje magát.
Ha viszont az óceán partjaitól az Alpok lábáig hajszoljuk, a hosszú
meneteléstől borzadó katonák tömegestül fognak dezertálni; amellett
kegyetlenség lenne, ha ezeket a derék fiúkat prédául vetnénk a
hóborította, megközelíthetetlen hegyeken tomboló zord télnek, és
felségsértéssel érne fel, ha e viszontagságoknak őfelségét is
kitennénk. Még ha a szükséges pénz rendelkezésünkre állna is – mint
ahogy nem áll, hiszen egy hete sincs, hogy a király felséges édesanyja
százezer livre-t kért a minisztertől, de ő csak ötvenezret tudott
rendelkezésre bocsátani –, nos, még ha a pénz megvolna is, az ország
valamennyi öszvére sem bírná el a sereg élelmiszerkészletét, nem
szólva arról, hogy az év eme szakában a tüzérségi felszerelést sem
szállíthatjuk az ismeretlen utakon; az útviszonyokat még nyáron is
mérnököknek kellene kivizsgálniuk. Nem volna hát okosabb a
hadjáratot tavaszra halasztani? Addig megtörténhetnek az
előkészületek, és a szállítást tengeri úton is megoldhatnánk. A
velenceieket, akiknek a mantovai herceg ügye fontosabb, mint
nekünk, Károly Emánuelnek Monferrato elleni támadása vajmi
kevéssé érdekli, és az egész vállalkozást királyunkra hárítaná. Vajon
meghozza-e harci kedvüket, ha a mantovai herceg még nagyobb
bajba kerül, és a francia segítség későbbre halasztódik? És végül:
felséges királyunknak mindennél inkább ügyelnie kell rá, nehogy
szakítson a katolikus királlyal, mivel ez az államnak sokkal nagyobb
kárt okozna, mint amennyi hasznot Casale és Mantova megmentése
ígér. Íme – ez az én véleményem.
Érződött, hogy Bérulle bíboros beszéde nem maradt hatástalan a
Tanácsra. Miután a király a hadjárat mellett döntött, a magas
méltóság már nem vetette el mindenestül a vállalkozást; beérte vele,
hogy az adott nehéz helyzetben az időszerűségét gáncsolja. Mellesleg
a Tanácsba meghívott hadvezérek – Bellegarde, Angoulême és Guise
hercegek, valamint Lesipuskás Marillac – sem voltak már
szenvedelmes ifjak, akik a háborútól becsvágyuk megkoronázását
várják. Ők olyan háborúra vágytak, ahol több a veszély, mint a
fáradság, mert a fáradsággal csak a fiatalok birkózhatnak meg, míg a
veszély leküzdéséhez a bátorság is elég.
Most Richelieu bíboros állt fel.
– Az a szándékom, hogy tiszteletre méltó kollégám minden
aggályára megfeleljek. Habár őfelsége tudomásom szerint ebben a
kérdésben még nem határozott egyértelműen, azt hiszem, az a
szándéka, hogy ezt a hadjáratot személyesen vezesse. E tekintetben
őfelsége a maga bölcsességére fog hagyatkozni, és engem csak
egyvalami nyugtalanít: hogy királyi kötelességéhez híven saját
érdekeit alárendeli majd az államérdeknek. A seregre leselkedő
fárasztó körülmények miatt azonban Bérulle bíborosnak nem kell
aggódnia. Haderőnk egyik része éppen most, ebben az órában köt ki
Marseille-ben, ahonnan Lyonba vonul: ott lesz a főtábor. A másik
rész ez idő szerint gyalogosan, rövid szakaszokban menetel végig
Franciaországon; ellátása, szállása, zsoldja minden tekintetben
megfelelő, minek következtében egy álló hónap óta egyetlen fő sem
dezertált, mert a kielégítően ellátott katona nem szökik. Az Alpokon
való átkelés nehézségeivel továbbá jobb minél gyorsabban
szembenézni; inkább a természet ellen harcoljunk, semhogy az
előttünk álló utat az ellenség kényelmesen megtűzdelje ágyúkkal és
erődökkel. Való igaz, hogy néhány nappal ezelőtt legnagyobb
sajnálatomra kénytelen voltam megtagadni ötvenezer livre-t a király
felséges édesanyjától, aki százezer livre–t kegyeskedett kérni tőlem;
de erről a csökkentésről nem a saját szakállamra döntöttem, hanem a
király elé terjesztettem, aki jóváhagyta. Lépésemet egyébként nem
pénzhiány indokolta, csak az az óhaj, hogy kerüljem a fölösleges
költségeket; máskülönben anyagi eszközeink bőven elegendőek a
háború költségeinek fedezésére. Becsületemet és magánvagyonomat
tettem zálogba; így jutottam hatmilliós kölcsönhöz. Ami az utakat
illeti: ezeket már rég ellenőriztük, mivel őfelsége jó ideje tervezi ezt a
hadjáratot, és megbízott, hogy az utak tanulmányozására szakértőt
küldjek Dauphinéba, Savoyába és Piemontba; nos, a Pontis uram által
elvégzett munka alapján Escures uram, a királyi had főszállásmestere,
pontos térképet készített a vidékről. A háborús előkészületek tehát
megtörténtek, a szükséges pénz a ládákban van, és mivel őfelsége azt
vallja, hogy a külországi háború értékesebben gyarapítja személyes
becsületét és fegyvereinek dicsőségét, mint a belháború – amely La
Rochelle bevételével és Spanyolország itáliai lekötöttségével jelenleg
nem fenyeget bennünket –, alázatosan kérem őt: határozzon a
hadjárat azonnali megkezdése mellett, én pedig a fejemmel felelek a
sikerért. És ezzel magam is érvelésem végére értem.
A bíboros visszaült a helyére, s még egy utolsó kérő pillantást
vetett XIII. Lajosra; egyébként úgy látszott, az ülés kimenetelében
már előre megegyeztek.
A király nem is váratta sokáig miniszterét, s alighogy az befejezte
előterjesztését, széles gesztussal az asztalnak támaszkodott.
– Uraim – mondta –, miniszterem, Richelieu bíboros úr az én
akaratomat ismertette önökkel. A savoyai herceg úr ellen indítandó
háború bevégzett tény, és nem óhajtom, hogy a hadba szállásra sok
időt vesztegessünk. Azok, akik felszerelésükhöz segélyt igényelnek,
forduljanak a bíboros úrhoz. Később majd tudatom, hogy magam
személyesen működöm-e közre a vállalkozásban, és hogy ki lesz a
helyettesem. Mivel a Tanács napirendjén ez az egyetlen pont
szerepelt – és itt a király felemelkedett –, kérem az Istent, hogy
részesítse az urakat méltó és megszentelt védelmében. Az ülést
ezennel feloszlatom.
Ezzel XIII. Lajos meghajolt az anyakirályné felé, és visszavonult.
A bíboros mindkét vitatott kérdésben felülkerekedett: háború lesz,
mégpedig most rögtön. Így hát mindenki biztosra vette, hogy
ugyanígy a harmadik kérdésben is győzelmet arat, s amint La
Rochelle ostromát is ő vezette, az itáliai hadjárat parancsnoki tiszte is
rá száll.
Köré is sereglett mindenki, hogy szerencsét kívánjon, még Marillac
főpecsétőr is; ő ugyan a királyné összeesküvői közé tartozott, de
mindenáron fenn akarta tartani a semlegesség látszatát.
Medici Mária a fogát csikorgatta dühében, szemöldöke magasra
szökött; s midőn visszavonult, csak Bérulle és Vautier maradt
mellette.
– Azt hiszem – jelentette ki –, ugyanazt mondhatjuk, mint I. Ferenc
a paviai vereség után: „Minden elveszett, csak a becsület nem!”
– Ellenkezőleg – tiltakozott Vautier. – Amíg a király nem bízza
Richelieu uramra a parancsnokhelyettesi tisztet, még semmi sincs
veszve.
– De hát nem veszi észre, hogy a király magában már ki is nevezte?
– kérdezte az anyakirályné.
– Lehetséges, de még nem történt meg.
– Lát rá módot, hogy megakadályozza?
– Talán… – felelte Vautier. – De ehhez haladéktalanul tárgyalnom
kell Orléans hercege őfenségével.
– Megkeresem és idehozom! – ajánlkozott Bérulle.
– Siessen, minden késedelem végzetes lehet! – biztatta Medici
Mária, majd Vautier-hoz fordult. – És mi az elképzelése?
– Ha négyszemközt leszünk, olyan helyen, ahol senki sem hallhat,
elmondom.
– Akkor kövessen!
Azzal a királyné és tanácsosa eltűnt a folyosón, amely Medici Mária
magánlakosztályába vezetett.
 VIII. FEJEZET
Vautier elképzelése

A királynak ugyan az anyakirálynénál, azaz a Luxembourg-

palotában is megvolt a maga lakosztálya, most azonban a Louvre-ba
tért vissza; menekülni akart a két királyné várható ostroma elől.
Várakozásában nem is csalódott. Amikor Medici Mária termeiben a
legnagyobb figyelemmel meghallgatta, majd jóváhagyta Vautier
tervét, elhatározta, hogy előbb még egy utolsó kísérletet tesz fia
meggyőzésére.
Lakosztályába vonult vissza XIII. Lajos is, és azonmód l’Angelyért
küldetett.
Igaz, előbb még megtudakolta, nem mondott vagy üzent-e valamit
Baradas.
Baradas azonban továbbra sem szegte meg némasági fogadalmát. A
duzzogó apródnak ez a csökönyös hallgatása nyomasztotta a királyt a
tanácsülésen is. Vautier észrevette Lajos rosszkedvét, és azt is tudta,
mi váltotta ki; mi több, egész haditervét erre alapozta.
A király ugyanis, bármilyen kevés eredményt ért el Lautrec
kisasszonynál, elhatározta, hogy l’Angely tanácsát megfogadva
tovább üti a vasat, amíg e kis fellángolás híre el nem jut Baradashoz:
l’Angely azt jósolta, hogy befolyását féltve a kegyenc nyomban a
király lábához borul.
A szép terv azonban váratlan akadályba ütközött, amelyre a király
nem számíthatott, és magyarázatot sem kapott rá senkitől. Előző
este, noha szolgálatban lett volna, Lautrec kisasszony nem jelent meg
a királyné környezetében, és amikor Lajos a feleségéhez fordult,
Ausztriai Anna is csak csodálkozásának adott hangot. A kisasszony
másnap sem jelent meg a Louvre-ban; a királyné hasztalan kerestette
szobájában és az egész palotában, senki sem látta, senki sem
szolgálhatott felvilágosítással.
A leány eltűnése szöget ütött a király fejébe. L’Angelyt is megbízta
egy kis nyomozással; ezért várta vissza oly izgatottan.
Ám l’Angely sem járt több szerencsével; nem volt semmilyen
jelentenivalója.
Ami Lautrec kisasszony iránti valódi érzelmeit illeti, személye
többé-kevésbé közömbös volt a királynak. Baradasszal természetesen
más volt a helyzet, és l’Angely olyannyira hitt a kis fortély
csalhatatlanságában, hogy a királyt is meggyőzte róla.
Lajos kétségbeesésében a sorsot vádolta, amiért minden kívánságát
keresztezi, amikor Beringhen szelíden megkaparta az ajtót. A
diszkrét kaparászásról a király ráismert, és szívesen fogadta az újabb,
ráadásul bizonyítottan jóindulatú segéderőt.
– Szabad – mondta elég szívélyesen.
Első úr belépett.
– Mit akarsz, Beringhen? – kérdezte a király. – Tudhatod, hogy ha
l’Angelyvel unatkozom, nem szeretem, ha zavarnak.
– Én viszont annál inkább örvendek látásának, Beringhen uram –
közölte a bolond.
– Királyom – szólt a komornyik –, igazán nem zavarnám békés
unalmában, ha illetéktelen személy adna rá parancsot.
Őfelségéiknek, Mária és Anna királynéknak azonban nem
mondhattam nemet.
– Micsoda? – bődült el XIII. Lajos. – Hát itt vannak?
– Itt, felség.
– Mind a ketten?
– Igen, felség.
– És együtt akarnak beszélni velem?
– Együtt, felség.
A király körülnézett, mintha egérutat keresne, és talán el is
menekül, ha ebben a pillanatban nem nyílik az ajtó, és be nem lép
Medici Mária, a nyomában Ausztriai Annával.
 A király hamuszürkére sápadt, és mint mindig, ha nagy bosszúság
érte, lázas kis remegés fogta el; csakhogy ilyenkor általában
megmakacsolta magát, és minden könyörgésnek ellenállt.
Ezúttal is az öklelni kész bika mozdulatlanságával és sötét
konokságával várta a veszélyt.
Először a fenyegetőbb ellenfélhez: az édesanyjához fordult.
– Nemesi szavamra, asszonyom, azt hittem, hogy a vita befejeztével
és a Tanács feloszlatásával már nem leszek kitéve újabb zaklatásnak.
Mit óhajt? Csak gyorsan, ha kérhetem!
Medici Mária készen állt a válasszal; Anna királyné csak a kezét
kulcsolta össze, hogy mintegy lélekben csatlakozzék anyósa
könyörgéséhez.
– Azt óhajtom, fiam, hogy kíméletet tanúsítson, ha nem is
kétségbeesett anyja és hitvese, legalább önmaga iránt. Nem elég,
hogy önt, aki köztudottan gyenge és beteges, az az ember fél éven át
kiszolgáltatta az Aunis mocsarainak – most az Alpok fagyának és
hóviharainak akarja kitenni a legzordabb télidőben!
– Eh, asszonyom – vágott vissza a király –, a bíboros úr talán nem
épp úgy dacolt a mocsárlázzal, amely mellesleg Isten jóvoltából
semmilyen kárt nem tett bennem? És ha most vállalom a törődést, ő
talán kíméli magát? Talán egyedül kell elviselnem az Alpok fagyát és
hóviharait? Nem áll-e majd ő is mellettem, hogy együtt adjunk példát
a katonáknak bátorságból, állhatatosságból, tűrőképességből?
– Mindezt, fiam, nem vitatom; önnel együtt a bíboros úr is példát
mutatott. De csak nem akarja királyi élete fontosságát az övéhez
hasonlítani? Tíz hozzá hasonló miniszter is meghalhat anélkül, hogy
a királyság csak egy percre is megrendüljön; de az ön legcsekélyebb
gyengélkedésére is meginog Franciaország – édesanyja és hitvese
pedig azért könyörög Istennek, hogy tartsa meg önt az országnak és
nekik.
És semmi kétség: Ausztriai Anna valóban térdre borult.
– Én uram – rebegte –, nemcsak az Úristen előtt térdelünk, hanem
ön előtt is, s mindkettőjüknek könyörgünk: ne hagyjanak el
bennünket. Gondolja meg, hogy amit felséged kötelességének tart, az
számunkra mélységes rettegést jelent. Ha felségedet szerencsétlenség
érné, hová lennénk mi, hová lenne Franciaország?
– Ha az Úr úgy akarja, hogy meghaljak, tisztában lenne,
asszonyom, a következményekkel is, és kezébe venné őket. Az
elhatározásaink megmásíthatatlanok.
– De miért? – csattant fel Medici Mária. – Ha már e szerencsétlen
háború terve mindenki meggyőződése ellenére megszületett…
– Beszéljen csak kettőjük nevében, asszonyom – dörrent rá a király.
Az anyakirályné elsiklott a közbevetés fölött.
– Nos, szükséges-e, hogy ön személyesen is részt vegyen benne?
Hiszen itt van hőn szeretett minisztere, hogy…
A király másodszor is félbeszakította.
– Ön nagyon jól tudja, hogy én nem szeretem a bíboros urat.
Ugyanakkor azonban tisztelem, csodálom, és Isten után őt tartom e
királyság gondviselésének.
– Felség, a gondviselés távolról is ügyel országaira. Bízza a háború
vezetését a miniszterére, ön pedig maradjon mellettünk és velünk.
– Az ám, asszonyom! Hogy a többi vezér között felüsse fejét az
engedetlenség! Hogy az ön Guise-ei, Bassompierre-jei, Bellegarde-jai
dacoljanak egy pap parancsaival, és veszélyeztessék Franciaország
sorsát! Azt már nem, asszonyom! A bíboros úr lángelméjét csak akkor
ismerik el, ha elsőnek én hajlok meg előtte. Ó, ha volna családomban
egy királyi herceg, akiben megbízhatnék!
– És Monsieur? Az öccse?
– Hadd jegyezzem meg, asszonyom, hogy ön igen elnéző egy
szófogadatlan fiú és egy lázadó fivér iránt!
– Nos, magam is tudom, hogy jutalom helyett büntetést érdemelne;
ám éppen azért vagyok ilyen elnéző iránta, hogy boldogtalan
családunkba visszatérjen a száműzött békesség! Vannak olyan
fennkölt pillanatok, amikor a politikát már nem a logika vezérli, és
még az igazságot is mellőznünk kell, hogy az áhított célt elérjük. Mi
több, néha maga Isten ad nekünk példát az ilyen szükséges
tévedésekre: megbünteti a jókat, megjutalmazza a rosszakat. Nevezze
ki, felség, a hadjárat parancsnokának a miniszterét, és tegye meg
helyettesének Monsieur-t. Bizonyosra veszem, hogy ha megadja
öccsének ezt a kegyet, lemond esztelen szerelméről, és hozzájárul
Marie hercegnő távozásához.
XIII. Lajos összevonta szemöldökét.
– Elfelejti, asszonyom, hogy a király, tehát mindenek ura én
vagyok. A sereg indulása régóta esedékes, és ehhez nem az öcsém
beleegyezésére van szükség, hanem az én parancsomra. Hatalmam
ellen lázad, aki beleegyezést mímel, holott a parancs joga csak engem
illet. Elhatározásom megszületett, asszonyom. A jövőben én
parancsolok, mindenki más csak fejet hajthat. Így cselekszem immár
két éve, azaz az amiens-i utazás óta, és csak dicsérhetem érte magam.
Az utolsó mondatot keményen hangsúlyozta a király, és közben
Ausztriai Annára nézett.
A királyné e nyers szavak hallatán felemelkedett a térdeplésből,
hátrább lépett, és úgy emelte szeméhez a kezét, mintha könnyeit
akarná elrejteni.
A király mintha egy mozdulattal vissza akarta volna tartani, de
nyomban el is fojtotta az alig észrevehető gesztust.
Az édesanyja azonban meglátta, és rögtön megragadta a kezét.
– Lajos, fiam – mondta –, ez már nem megbeszélés, csupán
esdeklés. Már nem a királyné szól a királyhoz, hanem anya a fiához.
Anyai szeretetem nevében, amelyet olykor félreértett, de végül
mindig elismert, kérem, engedjen könyörgésünknek. Ön a király,
tehát minden hatalom és bölcsesség letéteményese: gondolja meg
első elhatározását, és higgye el: nem csupán hitvese és anyja, de
Franciaország is hálás lesz érte.
A királyt már fárasztotta a vita.
– Jól van, asszonyom – mondta, hogy berekessze. – Aludjunk rá
egyet. Éjszaka majd latra vetem magamban érveit.
A fejedelmi üdvözletből mindkét asszony megértette, hogy az
audiencia véget ért.
Együtt távoztak; Ausztriai Anna az anyakirályné karjára
támaszkodott. De alig tettek néhány lépést a folyosón, mikor kinyílt
egy ajtó, és a résben Orléans-i Gaston feje jelent meg.
– Nos – kérdezte mire jutottak?
– Nos, megtettük, amit tehettünk – felelte Medici Mária. – A többi
önre vár.
– Tudja, hol van Baradas úr szállása? – kérdezte a herceg.
– Utánajártam. Balra a negyedik ajtó, majdnem szemben a
királyéval.
– Helyes. Legföljebb neki ígérem az orléans-i hercegséget, akkor
mindent megtesz. Ráérek később visszavonni az ígéretet.
A herceg és a két királyné elbúcsúzott egymástól. A királynék
lakosztályukba vonultak, ő királyi fensége pedig az ellenkező irányba
indult, s lábujjhegyen iparkodott Baradas úrfi szállása felé.
Hogy mi történt Monsieur és az ifjú apród között, nem tudjuk.
Kétséges, hogy elígérte-e neki az orléans-i hercegséget, vagy
valamelyik kisebb hercegségét, Dombes-ot, vagy esetleg
Montpensier-t. Csak annyit tudunk, hogy a modern Odüsszeusz fél
órát töltött Akhilleusz sátrában, majd, továbbra is lábujjhegyen, a
királynék lakosztálya felé settenkedett, és jókedvűen, reményteli
hangon így kiáltott:
– Győzelem! Már benn is van a királynál!
És valóban: Baradas úrfi éppen ekkor, őfelségét a legváratlanabb
pillanatban meglepve, az etikett szerinti kaparászás nélkül nyitott be
az ajtón. Láttára XIII. Lajos örömujjongást hallatott, és kitárta karját.
 IX. FEJEZET
A láthatatlan homokszem

Mialatt az ellenpárt a maga hitvány intrikáit szőtte, a bíboros egy

lámpás fényénél görnyedt a térkép fölé, amely az akkor királyi
határnak nevezett területet ábrázolta, és teljes részletességgel követte
Franciaország és Savoya kettős határát. Földrajztudós mérnöke,
Pontis uram kalauzolásával vette szemügyre a sereg majdani
útvonalát, a városokat és falvakat, ahol majd megállnak, és megjelölte
azokat az utakat, amelyeken majd harmincezer ember ellátmányát
szállítják.
A térkép, amelyet, mint mondottuk, Escures uram is ellenőrzött,
aprólékos pontossággal jelölte meg a völgyeket, a hegyeket, a
vízeséseket, de még a patakokat is. A bíboros nagyon elégedett volt:
eddig még nem került a szeme elé ilyen értékes térkép.
Ahogy Bonaparte, amikor 1800 márciusában, Itália térképét
tanulmányozva a marengói síkság láttán megjegyezte: „Itt fogom
megverni Melas-t”, úgy az inkább hadvezérnek, semmint papnak
beillő Richelieu is jó előre megállapította: „Itt fogom megverni Károly
Emánuelt.” Aztán derűsen fordult Pontis uram felé:
– Vicomte úr, ön nemcsak hűséges, de rátermett szolgája is a
királynak. És ha a háború, mint reméljük, a javunkra végződik, illő
jutalomban fog részesülni. Az összeget ön szabja meg, és ha anyagi
eszközeimből, amint azt nem kétlem, futja rá, máris biztosíthatom,
hogy megkapja.
– Nagyuram – hajolt meg Pontis uram –, kinek a fejében fészkel a
becsvágy, kinek a szívében. Az enyém a szívemben lakik, tehát ha
eljön a perc, bírva eminenciád engedélyét, be is avatom szívem
titkába.
– Ó, vicomte, tán csak nem szerelmes?
 – De igen, nagyuram.
– És akit szeret, rangban ön fölött áll?
– Neve révén igen, de vagyonban semmiképpen.
– És ez esetben miben lehetek szolgálatára?
– A szeretett leány apja eminenciád hű szolgája, és mindenben az
ön szavát követi.
A bíboros futólag eltűnődött, mintha valamilyen emlék suhanna át
a fején.
– A, kedves vicomte, véletlenül nem ön az, aki ezelőtt egy évvel
Franciaországba kísérte Isabelle de Lautrec kisasszonyt, és bemutatta
a királynénak?
Pontis vicomte fülig vörösödött.
– De igen, nagyuram…
– És nem úgy mutatta be a királynénak Lautrec kisasszonyt, mint a
menyasszonyát?
– Hát a menyasszonyom még nem volt, de elkötelezte magát. És
amikor Lautrec úrnak bevallottam a lánya iránti szerelmemet, ő így
felelt: „Isabelle még csak tizenöt éves, önnek is meg kell még futnia a
maga pályáját. Majd két év múlva, ha az itáliai helyzet megoldódik,
visszatérünk a kérdésre; és ha Isabelle-t még mindig szereti, a bíboros
pedig jóváhagyta szándékát, örömmel fogom fiamnak nevezni.”
– És Lautrec kisasszony beleegyezett apja ígéretébe?
– Amikor a szerelmemet ecseteltem előtte, és elmondtam, hogy
apja beleegyezésével tárom fel szívemet, azt válaszolta, jobban
mondva csak annyit jegyzett meg, hogy a szíve szabad, atyját pedig
annyira tiszteli, hogy teljesíteni fogja akaratát.
– Mikor hangzott el ez a kijelentés?
– Egy évvel ezelőtt, nagyuram.
– És találkoztak azóta?
– Csak ritkán.
– És amikor viszontlátta, szóba hozta-e ismét érzelmeit?
– Éppen négy nappal ezelőtt is.
 – És mit felelt a leány?
– Elpirult, és hebegett néhány szót. Zavarát érzelmei hevének
tulajdonítottam.
A bíboros somolygott, és magában arra gondolt: mintha a hajadon
ezt a részletet kifelejtette volna a gyónásából!
Pontis vicomte nyugtalanul nézett a bíborosra.
– Eminenciádnak van valami kifogása szerelmem ellen?
– A legkevésbé sem, vicomte. Nyerje el Lautrec kisasszony
szerelmét, és ha boldogsága akadályokba ütközik, azokat nem én
fogom támasztani.
A vicomte arca ismét felderült.
– Köszönöm, nagyuram – mondta, és meghajolt.
Az ingaóra hajnali kettőt ütött.
A bíboros némileg borongósan bocsátotta el a vicomte-ot, mert
Isabelle vallomásából megértette, hogy ezt a derék emberét aligha
részesítheti az általa áhított jutalomban.
Éppen vissza akart térni a szobájába, amikor kinyílt Combalet
asszony lakosztályának ajtaja, és a hölgy mosolygósan jelent meg a
küszöbön.
– Ó, drága Marie, hát okos dolog ily sokáig virrasztani? Már
legalább három órája az ágyában kellene szunnyadnia!
– Kedves bácsikám – felelte Combalet asszony –, az embert az
örömtől éppúgy elkerüli az álom, mint a bánattól. Le sem tudtam
volna hunyni a szemem, amíg nem kívánok szerencsét sikeréhez. Ha
rossz a kedve, osztozhatom keserveiben; nos, ha győz – mert ugye
nagy győzelem ez a mai?
– Ritka nagy győzelem, Marie – mondta a bíboros, ujjongó lélekkel,
és teli tüdőből lélegezve.
–…ha tehát győz, hadd osztozzam diadalában is!
– Ó, kedves Marie-m, joggal kér részt örömömből. Ön
hozzátartozik életemhez, tehát eleve osztozik velem jóban-rosszban.
Igen, hosszú ideje most lélegzem először szabadon; és ezúttal nem
valamelyik ellenségem vesztőhelyén át léptem a következő grádicsra.
Győzelmem annál szebb, Marie, mert békésen, pusztán a meggyőzés
erejével vívtam ki. Az erőszakkal legyőzött rabszolgák ellenségeink
maradnak, de akiket észérvekkel hódítunk meg, az apostolaink
lesznek. Ó, ha az Úr is úgy akarja, fél éven belül félelemmel és
tisztelettel övezett nagyhatalom emelkedik ki a többiek közül, és ez a
nagyhatalom Franciaország lesz. Ha a gondviselés továbbra is távol
tartja tőlem ezt a két álnok asszonyszemélyt, fél éven belül
felmentjük Casalét, megsegítjük Mantovát, és a languedoci
protestánsok, mihelyt győztes seregünk Itáliából visszatér és ellenük
fordul, békét fognak kérni, remélhetőleg egyetlen kardcsapás nélkül.
És akkor – akkor a pápa nem tagadhatja meg tőlem az életfogytiglani
legátus címét, és egyszerre leszek a világi és a spirituális hatalom
letéteményese; mert a király, mint remélem, immár szilárdan áll
mellettem, és hacsak nem botlom bele abba a bizonyos láthatatlan
homokszembe, amely a legnagyobb szabású terveket is romba
döntheti, egyaránt ura leszek Franciaországnak és Itáliának.
Csókoljon meg, Marie, és térjen nyugovóra; megérdemli. Én is
lefekszem, habár aligha tudok majd aludni.
– Akkor holnap megviselt lesz…
– Nem, az öröm pótolja az álmot. Rég nem éreztem ilyen jól
magam.
– Megengedi, hogy holnap, ébredés után benézzek önhöz,
bácsikám? Tudni szeretném, hogyan telt az éjszakája.
– Jöjjön csak, jöjjön. Legyen első és utolsó napsugaram az ön
szépséges szeme, s akkor, amilyen békés lesz az éjszakám, olyan szép
lesz majd a nappalom is.
És homlokon csókolva Combalet asszonyt, maga kísérte el az
ajtóig, ahonnan hosszan nézett utána, míg csak a dáma el nem tűnt a
lépcső homályában. Csak ekkor csukta be az ajtót, és induláshoz
készülődött. Ám épp ebben a percben halk kopogást hallott a Marion
Delorme-hoz vezető ajtón.
 A bíboros először azt hitte, rosszul hall, és a fülét hegyezte, a
kopogás pedig gyorsabb és hangosabb lett.
Richelieu bezárta a szobájába vezető ajtót, a többire is rátolta a
reteszt, és odalépett a faburkolatba rejtett titkos bejárathoz.
– Ki kopog? – kérdezte halkan.
– Én – felelte egy női hang. – Egyedül van?
– Igen.
– Akkor engedjen be. Fontos mondanivalóm van az ön számára.
A bíboros körülnézett, hogy valóban egyedül van-e, majd egy rugó
segítségével kinyitotta a titkos átjárót, melyben csinos fiatalember
jelent meg, kackiás álbajusszal.
Ez volt Marion Delorme.
– Isten hozta, szép apródom! – mosolygott Richelieu. – Bevallom,
hogy ha vártam is valakit ily kései órán, az nem ön volt.
– Hiszen ön utasított! „Ha valami fontos közlendője van, keressen
fel a nap bármelyik szakában. Ha nem vagyok a dolgozószobámban,
csöngessen; ha itt vagyok, kopogjon.”
– Valóban ezt mondtam, kedves Marion, és köszönöm, hogy nem
felejtette el.
A bíboros leült, és Mariont is hellyel kínálta.
– Ebben az öltözékben? – kérdezte nevetve Marion, és lábujjhegyen
piruettet csapott, hogy bemutassa Richelieu-nek a bájait, melyeket
még az álruha sem fedhetett el. – Nem, ezzel vétenék az
eminenciádnak kijáró tisztelet ellen. Ha megengedi, nagyuram, állva
fogom megtenni jelentésemet, hacsak nem kívánja, hogy fél térdre
ereszkedjem. Igaz, az már nem jelentés, hanem gyónás volna, az
pedig túl messzire vezetne…
– Tegyen, ahogy jólesik, Marion – mondta a bíboros, de a homlokát
némi nyugtalanság felhőzte. – Ha nem csalódom, valamilyen rossz
hírre akar felkészíteni, és azok nem tűrnek halasztást.
– Nem tudom, rossz-e a hír. Női ösztönöm azt súgja, nem valami
örömteli. Majd ön megítéli.
 – Hallgatom.
– Eljutott–e eminenciádhoz a hír, hogy a király összeveszett a
kegyencével, Baradas úrral?
– Inkább Baradas úr veszett össze vele.
– Valóban, így pontosabb, hiszen Baradas úr volt az, aki duzzogott.
Nos, ma este, amikor a királynál csak l’Angely, a bolondja
tartózkodott, beállított a két királyné, és fél órát töltöttek őfelségénél.
Nagy izgalomban voltak, és váltottak néhány szót Orléans hercege
őfenségével; ezt követően a herceg mintegy negyedórát társalgott egy
ablakmélyedésben Baradas úrral. Kezdetben úgy tűnt, vitatkoznak,
de aztán megegyeztek, és együtt hagyták el a helyszínt; Monsieur
pedig a folyosón maradt, amíg Baradas be nem lépett a királyhoz,
majd elindult a királynék lakosztálya felé.
A bíboros egy darabig tűnődött, majd Marionra nézett. Nem fáradt
azzal, hogy leplezze nyugtalanságát.
– Olyan pontos részletekkel szolgál, hogy meg sem kérdezem,
biztos-e bennük.
– Biztos vagyok. Egyébként semmi okom titkolni a hírforrásomat.
– Ha módja van rá, kedves barátnőm, bevallom, nagyon szívesen
értesülnék kilétéről.
– Mindent elárulhatok, mivel épp ezzel tehetek szolgálatot az
illetőnek.
– Tehát jó barátról van szó?
– Olyasvalakiről, aki azt szeretné, hogy eminenciád odaadó
szolgáját lássa benne.
– A neve?
– Saint-Simon.
– Az a kis királyi apród?
– Igen, ő az.
– Ön ismeri?
– Ismerem is, meg nem is. A lényeg, hogy ma este felkeresett.
– Este vagy éjjel?
 – Érje be azzal, amit magamtól elmondok, nagyuram. Elég az
hozzá, hogy ma este felkeresett, s még azon frissiben elmesélte ezt a
históriát. A Louvre-ból jött. Amikor benézett cimborájához,
Baradashoz, látta, amint a két királyné távozik őfelségétől, de oly
gondterheltek voltak, hogy nem figyeltek fel rá. Saint-Simon
megfigyelte, hogy két ajtó közt szót váltanak Orléans hercegével,
aztán bement Baradashoz. Az apród továbbra is duzzogott, és
kijelentette, hogy másnap elhagyja a Louvre-t. Néhány másodperc
múlva beállított Monsieur. A kis Saint-Simonnal ő sem törődött,
Saint-Simon pedig meglapult, és mint már mondtam, végignézte,
ahogy a pajtása egy ablakmélyedésben eltársalog a herceggel, majd
együtt távoznak. Baradas a királyhoz ment, Monsieur pedig a két
királynéhoz futott, minden bizonnyal azért, hogy beszámoljon
küldetése eredményességéről.
– És ön szerint a kis Saint-Simon azért ment el önhöz, hogy ön
tájékoztasson a történtekről?
– Ó, hát ha nem hisz nekem, elismétlem a szavait. „Édes Marionom
– mondta –, azt hiszem, ez a nagy jövés-menés ármányt takar a
bíboros úr ellen. Azt mondják, ön a jó barátai közé tartozik – nem
kérdem, így van-e vagy sem –, de ha a hír igaz, úgy menjen és
számoljon be neki a dologról, és tegye hozzá, hogy alázatos szolgája
vagyok.”
– Jó eszű fiú. Izenem, hogy alkalomadtán nem fogok megfeledkezni
róla. Azt pedig nem is tudom, kedves Marionom, hogyan fejezzem ki
a hálámat ön iránt.
– Ó, nagyuram…
– Majd gondolkodom rajta, de addig is… – A bíboros pompás
gyémántot húzott le az ujjáról. – Fogadja ezt el emlékbe.
Marion azonban a háta mögé rejtette kezét, mire a bíboros
lehántotta a kis kézről a kesztyűt, és maga húzta fel a gyűrűt, sőt
kezet is csókolt az álruhás hölgynek.
– Kérem, Marion, maradjon továbbra is ilyen jó barátnőm, és nem
fogja megbánni.
– Nagyuram – felelte Marion –, a szeretőimet néha megcsalom, de
a barátaimat soha.
És öklét csípőre téve, kalpagjával a kezében, homlokán az ifjúság és
a szépség gondtalanságával, ajkán buja, érzéki mosollyal úgy hajolt
meg, mint valódi apród. Hazatérőben a gyémántját nézte, és
Desportes egyik villanelláját dúdolta.
A bíboros magára maradva végighúzta kezét borús homlokán.
– Íme a láthatatlan homokszem!
Majd szavakban le nem írható megvetéssel hozzátette:
– És éppen egy Baradas!
 X. FEJEZET
Richelieu elhatározása

A bíborosra nyugtalan éjszaka várt. Jól sejtette a szép Marion, aki

csak nagy horderejű események alkalmából lépett vele közvetlen
kapcsolatba: valóban súlyos hírt hozott. A királyt Monsieur, a bíboros
esküdt ellensége békítette össze kegyencével, és ez a fejlemény
kellemetlenebbnél kellemetlenebb következményekkel járhatott. A
bíboros tehát minden szemszögből megvizsgálta a kérdést, és
másnap, ha nem is ébredéskor, de miután felkelt, kidolgozott terve
volt minden eshetőségre.
Kilenckor a király futárát jelentették be nála. Az illetőt a
dolgozószobába vezették; immár ott volt a bíboros is. A küldött mély
meghajlással levelet nyújtott át őeminenciájának, amelyet a nagy
vörös pecséttel zártak le. Richelieu, bár még nem tudta, mi áll a
levélben, szokásához híven egy húsz pistole-t tartalmazó erszényt
nyújtott át a futárnak; az ilyen alkalmakra előre megtömött
erszényeket tartogatott az egyik fiókjában.
Első pillantásra látta, hogy a levél a királytól jött: őfelsége saját
kezűleg címezte meg a borítékot. Felkérte hát a futárt, várakozzék
titkára, Charpentier szobájában, ha esetleg választ kellene vinnie.
Aztán, mint a bajnok, aki a mérkőzés előtt olajjal dörzsöli be
magát, ő is néhány percre összpontosította lelkierejét; zsebkendőbe
törölte verítéktől nedves homlokát, és nekiveselkedett a pecsét
feltörésének.
Eközben nem vette észre, hogy nyílt az egyik ajtó, és a résben
Combalet asszony aggodalmas arca jelent meg. Guillemot-tól tudta,
hogy a nagybátyja rosszul aludt, és Charpentier jelentette, hogy futár
jött a királytól. Ezért merészkedett hívás nélkül idelopakodni, noha
persze tudta, hogy mindenkor szívesen látott vendég.
 Amikor azonban meglátta a bíborost, amint tétován forgatja
kezében a bontatlan levelet, felfogta, mennyire szorong, és bár
Marion Delorme látogatásáról nem tudott, kitalálta, hogy új
fejlemények merülhettek fel.
Richelieu nagy sokára felbontotta a levelet, és olvasás közben egyre
mélyebb árnyék borult homlokára.
Combalet asszony nesztelenül végigsiklott a fal mentén, és
nagybátyjától néhány lépésre egy karosszéknek dőlt.
A bíboros megmoccant, de mert egy szót sem szólt, a hölgy azt
hitte, nem látta meg őt.
Olvasott tovább – de úgy tíz másodpercenként megtörölte
homlokát.
Napnál világosabb volt, hogy heves aggodalom gyötri.
Amikor Combalet asszony közelebb lépett, hallotta, hogy zihálva,
sípolva szedi a levegőt. Majd a levelet tartó kezét az íróasztalra
ejtette, mintha a kéz magatehetetlen volna. Fejét lassanként
unokahúga felé fordította, és odanyújtotta neki reszkető kezét.
Sápadt arca lázasan rángatózott.
Combalet asszony a kezére vetette magát, és megcsókolta.
A bíboros azonban átkarolta a derekát, magához vonta, a szívéhez
szorította, és kényszeredett mosollyal nyomta kezébe a levelet.
– Olvassa…
Combalet asszony halkan olvasta a szöveget.
– Olvassa hangosan – kérte a bíboros. – Hideg fejjel kell
tanulmányoznom, és az ön hangja felüdít majd.
Így hát Combalet asszony felolvasta a levelet.
Bíboros uram és kedves barátom!
Miután érett fővel átgondoltam külső és belső helyzetünket,
mindkettőt egyaránt súlyosnak találtam, de úgy ítéltem meg, hogy
közülük a belső a súlyosabb a zűrzavar miatt, melyet országom
szívében Rohan úr és hugenottái szítanak. Ezért, teljes
 bizalommal oly sokszor tanúsított politikai lángelméje iránt, úgy
határoztunk, hogy önt Párizsban hagyjuk, hogy távollétünkben
intézze az állam ügyeit; mi pedig szeretett fivérünkkel, Monsieur-
vel mint általános helyettesemmel, valamint Angoulême,
Bassompierre, Bellegarde és Guise uraságokkal mint alvezérekkel
szépszerével vagy erőszak árán átvonulunk a savoyai herceg úr
felségterületén, és felmentjük Casalét. Önt naponta futár útján
tájékoztatjuk ügyünk állásáról, fennakadás esetén az ön bölcs
tanácsaihoz folyamodva; és öntől is ugyanilyen rendszeres
futárszolgálatot kérünk.
Ezzel összefüggésben arra kérem önt, bíboros uram és kedves
barátom, hogy adjon pontos tájékoztatást hadseregünk egyes
egységeinek létszámáról, harcra kész állapotban lévő
tüzérségünkről, valamint a rendelkezésünkre bocsátható
pénzösszegekről, megtartva annyit, amennyit minisztersége
céljaira szükségesnek tart. Fentebb közölt elhatározásomat
alaposan megfontoltam, mivel eszembe jutottak a nagy olasz
költő szavai, aki kénytelen volt a felbolydult Firenzében maradni,
holott egy fontos tárgyalás Velencébe szólította volna: „Ha
maradok, ki megy el? Ha elmegyek, ki marad?” Én azonban a sors
akaratából szerencsésebb vagyok nála, mert önben, bíboros uram
és kedves barátom, második énemet hagyhatom Párizsban, tehát
egyszerre maradok is, megyek is.
Minekutána, bíboros uram és kedves barátom, jelen soraimnak
más céljuk nem volt, kérem az Urat, hogy tartsa önt megszentelt
védelmében.
Odaadó híve,
Lajos
Combalet asszony hangja olvasás közben egyre halkult, s az utolsó
soroknál már érteni is alig lehetett.
A bíboros csak egyszer olvasta végig a levelet, de kitörölhetetlenül
agyába vésődött. Izgalmát csitítandó bízta a felolvasást Combalet
asszony angyali hangjára, amely úgy kísérte a sok fájdalmas és sértő
fordulatot, mint Dávid hárfajátéka Saul őrjöngését.
Amikor a hölgy a felolvasás végére ért, arcát a bíboros arcához
érintette.
– Ó, a hitványak! Azt akarták, hogy belehaljon a fájdalomba!
– Nos, Marie, ön mit tenne a helyemben?
– Ugye nem komolyan kér tőlem tanácsot, bácsikám?
– A lehető legkomolyabban.
– Hogy én az ön helyében? – kérdezte a hölgy tétován.
– Igenis, ön az én helyemben. Rajta, mondja csak ki!
– Az ön helyében én az egész társaságot a sorsukra hagynám. Majd
akkor kiderülne, hogy másznak ki a pácból.
– Így gondolja, Marie?
A hölgy kiegyenesedett, és hangjába sűrítette minden energiáját.
– Igen, így. Király, királynék, királyi hercegek egytől egyig
méltatlanok rá, hogy ennyit fáradozzék értük.
– És ha elhagyom ezt a társaságot, ahogy nevezi őket, mihez
kezdünk?
– Elmegyünk az ön egyik apátságába, a legjobbak egyikébe, és ott
nyugalomban éldegélünk. Én gyengéden gondoskodom önről, ön
pedig a természetnek meg a költészetnek szenteli magát, és
felüdülésül verseket ír.
– Ön, drága Marie-m, igazi vigasztaló angyal, és legjobb
tanácsadóm. Véleménye most is megegyezik szándékommal. Tegnap
este, miután magamra hagyott, többé-kevésbé figyelmeztettek, mi
készül ellenem. Enyém volt hát az egész éjszaka, hogy felkészüljek a
csapásra, és jó előre elhatározásra jutottam.
Azzal maga elé húzott egy papírlapot, és íráshoz látott.
Felség!
Végtelenül hízelgő számomra Felséged nagyrabecsülésének és
bizalmának e legújabb jele, melyet a legnagyobb sajnálattal kell
visszautasítanom. Ingatag egészségem La Rochelle Isten
 segítségével győzedelmes ostroma alatt tovább romlott. Ez az
erőfeszítés végképp kimerített, és orvosom, valamint
családtagjaim és barátaim megígértették velem, hogy alaposan
kipihenem magam; ez pedig csak akkor lehetséges, ha
visszavonulok a vidéki élet magányába, és lemondok az ügyek
intézéséről. Így hát chaillot-i házamba térek, Felség, amelyet már
visszavonulásom céljára vásároltam. Arra kérem Felségedet,
kegyeskedjék elfogadni lemondásom, miközben továbbra is
legalázatosabb és mindenekelőtt leghívebb alattvalóját láthatja
bennem.
Armand, Richelieu bíboros
Egy intéssel visszahívta Combalet asszonyt, aki tapintatból
félrevonult, és átnyújtotta neki a papírt. A hölgy orcáján olvasás
közben hangtalanul gördültek végig a súlyos könnyek.
– Marie, ön sír!
– Igen, de szent könnyeket…
– Mit nevez így?
– Siratom királyom elvakultságát és hazám ínségét, de a szívemben
öröm honol.
A bíboros unokahúga karjára tette kezét.
– Igaza van, de Isten, aki a királyokat néha elhagyja, a királyságokra
jobban ügyel. A királyok élete tünékeny, a királyságok évszázadokig
állnak. Higgye el, Marie, Franciaország európai helye van olyan
fontos, eljövendő szerepe van olyan jelentős, hogy az Úr ne fordítsa el
róla tekintetét. Amit én elkezdtem, majd bevégzi más, és egy
emberrel több vagy kevesebb nem változtat az ország sorsán.
– De hát rendjén való-e, ha az az ember, aki hazája dicsőségét
megalapozta, nem tetőzheti be művét? Igazságos-e, hogy az egyik a
munkát és a harcot vállalja, de a dicsőség a másiknak jusson?
A bíboros arca egyre nyugodtabb, sőt derűsebb lett.
– Ön, Marie, akaratlanul is megfogalmazta a rejtélyt, amelyet egy
szfinx képvisel: az a szfinx, amely végigkíséri a váratlanul összeomló
szerencsét és a meg nem érdemelt szerencsétlenséget. Ezt a szfinxet
kétségnek hívják. Miért van az, hogy Isten, aki maga a tökéletes
igazságosság, olykor úgy viselkedik, mint a testet öltött
igazságtalanság?
– Én nem lázadok Isten ellen, bácsikám, én csak szeretném
megérteni.
– Istennek joga van az igazságtalansághoz, Marie. Az
örökkévalóságot tartja kezében; övé az egész jövő, hogy az
igazságtalanságot jóvátegye. Mellesleg, ha behatolhatnánk titkaiba,
azt látnánk, hogy ami a mi szemünkben igazságtalannak tetszik, neki
csak eszköz, hogy hamarabb elérje célját. A nagy kérdésnek, amely
őfelsége – tartsa meg az Ég! – és köztem feszül, előbb vagy utóbb el
kellett dőlnie. A király a családját választja-e, vagy Franciaországot?
Én Franciaországot választottam. Isten Franciaországgal van. Tehát
ha Isten velem, ki ellenem?
Ráütött a csengőjére. A második csengőszóra megjelent
Charpentier, a titkár.
– Charpentier, állítsa össze haladéktalanul az itáliai hadjáratra
készen álló emberek és a használható tüzérségi gépek listáját.
Negyedórán belül szükségem van rá.
Charpentier meghajolt, és távozott.
A bíboros visszatért íróasztalához, ismét tollat ragadott, és a
leköszönőlevél utolsó sorai alá a következőket írta:

P. S. Csatolva küldöm Felségednek a katonai állomány és a

számára szükséges anyagi eszközök listáját. A kezességem
ellenében kiutalt hatmilliós kölcsönből – itt a bíboros belenézett a
mindig magánál hordott kis noteszba –
hárommilliónyolcszáznyolcvankétezer livre maradt a kasszában,
melynek kulcsát titkárom közvetlenül Felségednek foga átadni.
Mivel a Louvre-ban nincs dolgozószobám, attól tartok, hogy a rám
bízott állami iratok egy része szállítás közben elkallódhat;
ennélfogva nem csupán dolgozószobámat, de egész házamat is
 Felségedre hagyom. Mivel minden javam Tőle való, mindenem Őt
is illeti. Szolgáim a munka megkönnyítésére a helyükön
maradnak, és napi jelentésüket ezentúl nem nekem, hanem
Felségednek nyújtják be. Házamat Felséged ma délután két órakor
birtokba veheti vagy vétetheti.
Soraimat ugyanúgy zárom, mint fentebb: Felséged igen
engedelmes és igen hűséges alattvalójaként.
Armand, Richelieu bíboros

Írás közben a bíboros hangosan megismételte az egyes

mondatokat, így unokahúgával nem kellett az utóiratot elolvastatnia.
Charpentier már hozta is a kért leltárt. Harmincötezer ember állt
rendelkezésre, hetven ágyú volt hadra fogható állapotban.
A bíboros csatolta a leltárt a levélhez, majd behívta a futárt, és
átnyújtotta neki a borítékot.
– Személyesen őfelségének.
És az első erszényt egy másodikkal toldotta meg.
Már elrendelte, hogy fogassanak be. Most lement a lépcsőn. A rajta
lévő ruhán kívül nem vitt magával mást a házából. Combalet asszony
társaságában beszállt a hintóba, Guillemot-t, az egyetlen szolgát, akit
magával vitt, a kocsis mellé ültette, és így szólt:
– Chaillot-ba!
Majd unokahúgához fordult, és hozzátette:
– Ha három napon belül a király maga nem jön el Chaillot-ba, a
negyedik napon elindulunk luyoni püspökségembe.
 XI. FEJEZET
A ragadozó madarak

A savoyai herceg tanácsa, mint láthattuk, hibátlanul megvalósult. Ő

írta Medici Máriához intézett titkos levelében, hogy ha az itáliai
hadjáratot az anyakirályné tiltakozása ellenére is megindítják,
biztosítsák a parancsnokságot Monsieur-nek, Orléans hercegének,
azzal az ürüggyel, hogy ekként eltávolítják eszelős szerelme tárgyától.
Károly Emánuel hozzátette: a bíboros-herceg, akinek az a becsvágya,
hogy a század legnagyobb hadvezéreként tartsák számon, nem fogja
elviselni ezt a szégyent, és lemond. Már csak egy gond van: elfogadja-
e lemondását a király.
Csakhogy délelőtt tízkor a Louvre-ban még nem szereztek
tudomást a bíboros döntéséről. Türelmetlenül várakoztak, és bármily
különös, a nagyméltóságú várakozók körében a legteljesebb összhang
honolt.
A fennkölt gyülekezet a királyból, az anyakirálynéból, Anna
királynéból és Monsieur-ből állt.
Monsieur úgy tett, mintha kibékült volna az anyakirálynéval, ám a
békülés éppoly hamis volt, mint az összekülönbözés. Monsieur ugyan
a látszat szerint kivel jó viszonyban volt, kivel rosszban, de valójában
megkülönböztetés nélkül gyűlölt mindenkit. Gyávaságában és
elvtelenségében a dicséretekből és a mosolyból is kiérezte az
általános megvetést, és a megvetésért gyűlölettel fizetett.
A családi együttlét színhelye az Anna királyné szobája melletti
budoár volt, ahol korábban megfigyelhettük, mint osztogatja neki jó
tanácsait Fargis asszony, eszes és romlott lényének minden feslett
nemtörődömségével.
A jelenlévők saját termeiben mások is tartózkodtak, fülüket ugrásra
kész hadsegédekként hegyezve. A király szobájában várakozott La
Vieuville, Nogent-Bautru, valamint az ismét hatalma teljében lévő
Baradas; az anyakirályné szobájában Bérulle bíboros és Vautier;
Orléans hercegénél Senelle, az orvosdoktor, akitől du Tremblay
elcsente a híres rejtjeles levelet, amelyben felszólították Monsieur-t,
hogy kegyvesztettsége esetén szökjön át Lotaringiába, és aki, abban a
hitben, hogy egyszerűen csak elvesztette a levelet, megtartotta
szolgálatában a szürke eminenciás által már rég megvásárolt
komornyikot; a fickó, aki egyszer már elárulta, s ezért szép jutalmat
zsebelt be, készen állt az újabb árulásra. Anna királyné sem maradt el
a többiek mögött: az ő szobájában ott toporgott Chevreuse hercegné,
Fargis asszony, valamint Gretchen, a törpe lány, akinek hűségéről
Klára Eugénia infánsnő, az adományozó kezeskedett; neki kis növése
miatt jó hasznát lehetett venni, hiszen a legszűkebb helyen is átfért.
Fél tizenegykor megjött a futár – bizonyára emlékeznek rá, hogy a
bíboros alaposan megvárakoztatta. Mivel a király megparancsolta,
hogy azonnal vezessék be a királyné budoárjába, a bíboros pedig
lelkére kötötte, hogy válaszát személyesen XIII. Lajosnak adja át,
mindkét utasításnak késedelem nélkül eleget tehetett.
A király látható izgalommal vette át a levelet, a többiek pedig
szorongva meredtek a borítékra, amelynek tartalma megannyi
gyűlölség és becsvágy további alakulásáról döntött. Lajos
megkérdezte a futárt:
– Szóbeli üzenetet nem bízott önre a bíboros úr?
– Nem, felség, csupán annyit, hogy tolmácsoljam alázatos
hódolatát, és hogy a levelet csak felségednek személyesen adhatom
át.
– Jól van, távozhat.
A futár elhagyta a helyszínt.
A király kinyitotta a levelet, és már belekezdett volna az olvasásba,
de Mária királyné közbeszólt.
– Fennhangon, Sire, fennhangon! – kiáltotta, és hangjában sajátos
egyensúlyt alkotva keveredett két ellentétes elem: a parancsolás meg
a könyörgés.
A király úgy nézett rá, mintha mérlegelné, nem jár-e bizonyos
hátrányokkal a felolvasás.
– Nincs mit titkolni –jelentette ki az anyakirályné. – Hiszen
ugyebár mind a négyünknek közösek az érdekei.
A király szemöldöke alig érzékelhetőn felszökött, mintha e
tekintetben nem osztaná maradéktalanul az édesanyja véleményét.
Ám az iránta érzett tisztelettől vezérelve, vagy mert már túlságosan is
hozzászokott az engedelmességhez, hozzálátott a felolvasáshoz. A
levelet olvasóink már ismerik, de most ismét eléjük tárjuk, hogy tanúi
lehessenek az újabb hallgatók különféle reakcióinak.
– Felség…
E szó hallatán akkora csend támadt, hogy Lajos felnézett a
többiekre: nem dermedtek-e kőszoborrá.
– Hallgatjuk felségedet – mondta türelmetlenül az anyakirályné.
Valamennyiük közül a király volt a legkevésbé türelmetlen, talán
mert egyedül ő látta át, mekkora horderejű az ország számára ez a
pillanat. Lassan, valamelyest megváltozott hangon folytatta az
olvasást.
– Felség, végtelenül hízelgő számomra Felséged nagyrabecsülésének
és bizalmának e legújabb jele…
Mária királyné nem tudta megtartóztatni magát.
– Ó, hát elfogadja!
– Várjon, asszonyom – szólt rá a király –, még nincs vége a
mondatnak.
– Akkor olvassa hát, felség, olvassa már!
– Ha ezt óhajtja, asszonyom, akkor ne szakítson félbe.
És a maga természet adta lassúságával folytatta:
… melyet a legnagyobb sajnálattal kell visszautasítanom.
Most már Monsieur sem türtőztette magát, és az anyakirálynéval
együtt kiáltott fel:
– Ó, hát nemet mond!
 A király ideges mozdulatot tett.
– Bocsánat, felség – rebegte az anyakirályné. – Nagyon kérem,
folytassa!
Ausztriai Annában legalább úgy izzott a gyűlölet, mint Medici
Máriában, de már annyira hozzászokott a színleléshez, hogy több
volt benne az önuralom. Fehér kezét, mely reszketett az izgalomtól,
anyósa fekete selyemruhájára tette, hogy körültekintőbb viselkedésre
és hallgatásra ösztökélje.
– Ingatag egészségem La Rochelle Isten segítségével győzedelmes
ostroma alatt tovább romlott. Ez az erőfeszítés végképp kimerített, és
orvosom, valamint családtagjaim és barátaim megígértették velem,
hogy alaposan kipihenem magam; ez pedig csak akkor lehetséges, ha
visszavonulok a vidéki élet magányába, és lemondok az ügyek
intézéséről.
Medici Mária valósággal fellélegzett.
– Ah, hát csak pihenjen. Az ország és az európai béke üdvére!
– De anyám, anyám! – szólt rá feddőn Orléans hercege, akit
nyugtalanított a király bosszús tekintete.
Anna még erősebben szorította meg anyósa térdét, Medici Mária
azonban képtelen volt visszafogni magát.
– Ön, fiam, soha nem tudja meg, mi mindent kellett eltűrnöm ettől
az embertől!
– Ne aggódjon, anyám – jelentette ki Lajos homlokát ráncolva. –
Tudok én mindent.
És az utolsó szavakat célzatosan megnyomva, alig leplezett
türelmetlenséggel olvasott tovább.
– Így hát chaillot-i házamba térek, Felség, amelyet már
visszavonulásom céljára vásároltam. Arra kérem Felségedet,
kegyeskedjék elfogadni lemondásom, miközben továbbra is
legalázatosabb és mindenekelőtt leghívebb alattvalóját láthatja
bennem. Armand, Richelieu bíboros
Mindenki egyszerre állt fel, abban a hitben, hogy a levélnek vége. A
két királyné összeölelkezett, Orléans hercege pedig a királyhoz lépett,
hogy kezet csókoljon neki.
Lajos azonban mindenkit a helyén marasztalt tekintetével.
– Még nincs vége. Utóirat is van.
Bár Madame de Sévigné még nem jelentette ki, hogy a levelek
lényege általában az utóiratban található, mindenki megdermedt, az
anyakirályné pedig szükségesnek látta megjegyezni:
– Remélem, fiam, hogy ha a bíboros meggondolta is magát, ön nem
fog változtatni elhatározásán.
– Köt a szavam, asszonyom – felelte a király.
– Hallgassuk meg, anyám, azt az utóiratot – tüsténkedett
Monsieur.
– P. S. – olvasta a király. – Csatolva küldöm Felségednek a katonai
állomány és a számára szükséges anyagi eszközök listáját. A
kezességem ellenében kiutalt hatmilliós kölcsönből hárommillió-
nyolcszáznyolcvankétezer livre maradt a kasszában, melynek kulcsát
titkárom közvetlenül Felségednek foga átadni.
– Majd négymillió! – rebegte Medici Mária, leplezni sem próbálva
sóvárságát.
A király dobbantott a lábával, mire csend lett.
– Mivel a Louvre-ban nincs dolgozószobám, attól tartok, hogy a rám
bízott állami iratok egy része szállítás közben elkallódhat; ennélfogva
nem csupán dolgozószobámat, de egész házamat is Felségedre
hagyom. Mivel minden javam Tőle való, mindenem Őt is illeti.
Szolgáim a munka megkönnyítésére a helyükön maradnak, és napi
jelentésüket ezentúl nem nekem, hanem Felségednek nyújtják be.
Házamat Felséged ma délután két órakor birtokba veheti vagy
vétetheti. Soraimat ugyanúgy zárom, mint fentebb: Felséged igen
engedelmes és igen hűséges alattvalójaként. Armand, Richelieu bíboros
– Nos – mondta a király rekedten, sötét tekintettel –, most
mindnyájan boldogok, és máris a helyzet urának képzelik magukat.
Mária királyné, aki a leginkább számított a főhatalomra, tiltakozott
elsőnek.
– Felséged tudja a legjobban, hogy ön az egyetlen úr, és elsőnek én
mutatok majd példát engedelmességből. Mégis, nehogy az
államügyek megszenvedjék a bíboros úr visszavonulását,
megkockáztatnék egy javaslatot.
– Mégpedig? – kérdezte a király. – Minden javaslatát szívesen
fogadom.
– Hozzunk létre itt és most egy tanácsot, amely az ön távollétében
a belügyeket intézi.
– Eszerint most, amikor fivéremmel együtt vezetem a hadjáratot,
már nem félti úgy az egészségemet, asszonyom, mint amikor a
bíboros úrral készültem Itáliába?
– Ön olyan határozottan állt ellen a magam és felséges hitvese
könyörgésének, fiam, hogy ezt a kérdést nem is mertem bolygatni.
– És kit javasolna, asszonyom, ebbe a bizonyos tanácsba?
– Nyíltan kimondom, felség: szerintem Bérulle bíboros úr az
egyetlen jelölt, akit Richelieu uram helyébe állíthatna.
– És a többiek?
– Itt van a pénzügyek élére La Vieuville uram, pecsétőrnek Marillac
uram. Mindkettő a helyén maradhatna.
– És a hadügyek élére?
– Itt a marsall, a főpecsétőr fivére. Felségeddel az élen ez a csupa
hűséges emberből álló tanács szavatolhatná az ország biztonságát.
– Az is nyilvánvaló, hogy a miniszterséggel együtt a bíboros úr a két
főtengernagyi tisztéről, a keletiről és a nyugatiról is leköszönt –
jegyezte meg Monsieur.
– Ön elfelejti, öcsém, hogy az egyiket Guise, a másikat
Montmorency uraságtól vásárolta, és mindegyikért egy-egy milliót
fizetett.
– Hát majd visszavásároljuk tőle.
A királyban bujkáló igazságérzet szégyenletesnek találta ezt a
manővert, amelynek ötlete csakis Monsieur-től származhatott.
 – Az ő pénzén? – kérdezte.
Monsieur érzékelte a rosszallást, és megbokrosodott.
– Dehogyis, Sire – mondta. – Az egyiket felséged engedelmével
majd én vásárolom vissza, a másikat szerintem örömest megvenné
Condé herceg – hacsak a király nem látja jobbnak, ha mindkettőt én
veszem meg. A királyság főtengernagyai általában a király öccsei
közül kerülnek ki.
– Jó, ezt még megbeszéljük – mondta a király.
– Csak megjegyezném, fiam – szólt közbe Medici Mária –, hogy
mielőtt La Vieuville uramat pénzügyi főfelügyelőként a Richelieu
bíboros által a kasszában maradt összeg birtokába juttatná, felséged,
a legteljesebb titokban, bizonyos rég esedékes, megérdemelt
jutalmakat is oszthatna.
– Egyet tudok: az öcsém nem lehet a várományosok között –
tiltakozott a király. – Tudomásom szerint gazdagabb, mint mi
valamennyien. Hisz csak most jelentette ki, hogy kétmilliót tud
fizetni a két főtengernagyi posztért!
– Én csak azt mondtam, Sire, hogy elő tudnám teremteni. Richelieu
uram a becsületszava ellenében bezsebelt hatmilliót; miért ne
kaphatnék én kettőt, ha a birtokaimra jelzálogot terhelek?
– Nekem bezzeg nincsenek ilyen javaim – közölte Medici Mária –,
és nagy szükségem lett volna arra a százezer livre-re, amit a bíboros
úrtól kértem, aki aztán csak ötvenezret folyósított. A másik
ötvenezerből előleget szerettem volna fizetni Rubens úrnak, a
festőmnek, aki eddig mindössze tízezer livre-t kapott a Luxembourg-
palotabeli képtáramat díszítő huszonkét képért, amelyek felséged
királyi atyjának dicső emlékét örökítik meg.
– És királyi atyám emlékére meg is fogja kapni, asszonyom –
mondta XIII. Lajos, de olyan hangsúllyal, hogy Medici Mária
beleborzongott.
Aztán Ausztriai Annához fordult.
– És önnek, asszonyom, nincs semmilyen hasonló igénye? –
kérdezte.
A királyné lesütötte szemét.
– Felséged felhatalmazott, hogy javíttassam meg Lopeznél az öntől
kapott gyöngysort, amelynek néhány szeme megfakult. De a
gyöngysor olyan pompás, hogy az új szemek, melyeket Lopez nagy
fáradsággal beszerzett, rettentő drágák: húszezer livre-nél is többe
kerülnének.
– Megkapja, asszonyom, és ezzel a megérdemeltnek csupán a
töredékével jutalmazzuk egészségemért mutatott őszinte
aggodalmát. Nem felejtem el, milyen meghatóan könyörgött, hogy ne
tegyem ki magam az Alpok hóviharainak a bíboros úr társaságában.
Nem volna még valami egyéb kérése is?
Anna hallgatott.
Ügyében Medici Mária emelt szót.
– Tudok róla, hogy leányom, a királyné örömmel jutalmazná úgy
tízezer livre körüli adománnyal udvarhölgye, Fargis asszony odaadó
szolgálatát. A hölgy az összeg felét elküldené férjének, madridi
követünknek, aki a jelenlegi sanyarú javadalmazásból nem
képviselheti méltón felségedet.
– A kérés oly szerény, hogy nem utasíthatom vissza – jelentette ki a
király.
– Én pedig remélem – jelentkezett Monsieur –, hogy a nekem
adományozott magas parancsnoki rangra való tekintettel felséged
nem kívánja, hogy a magam költségén háborúzzam, és
bőkezűségében megítél egy hadba vonulási segélyt, mondjuk…
Monsieur habozott, mekkora számjeggyel álljon elő.
– Nos, mondjuk? – sürgette a király.
– Mondjuk legalább százötvenezer livre értékben.
– Nagyon is érthető – jegyezte meg a király nem kevés iróniával –,
hogy ha már elköltött kétmilliót a két tengernagyi posztra, a hadba
vonulás kiadásai némiképp zavarba hoznák. Mindazonáltal
megjegyzem, hogy a bíboros, pedig ő csak a miniszterem volt,
egyszer már kifizette ugyanezt az összeget Guise és Montmorency
uramnak, de ahelyett, hogy rajtam, tehát Franciaországon
százötvenezer livre hadba vonulási segélyt vasalt volna be, hatmilliót
adott kölcsön Franciaországnak és nekem. Igaz, hogy ő nem volt a
fivérem, és a rokonságnak megvan a maga ára.
– De ha a pénz nem a családjában marad, fiam, akkor kié lesz? –
kérdezte Medici Mária.
– Igaza van, asszonyom – jelentette ki XIII. Lajos. – Jelképes
helyzetben vagyunk. Amikor a pelikán már nem tudja táplálni fiókáit,
akkor a vérével itatja őket. Igaz, itt a saját fiókáiról van szó, nekem
pedig nincsenek gyermekeim. De ha a pelikán is gyermektelen volna,
talán a családját táplálná a vérével. Az ön fia, asszonyom, meg fogja
kapni a százötvenezres hadba vonulási támogatást.
XIII. Lajos erősen megnyomta az ön fia szavakat, hiszen mindenki
tudta, hogy Medici Máriának Gaston a kedvence.
– Ez minden?
– Igen, fiam. Igaz, nekem is van egy hűséges szolgám, akit
megjutalmaznék, és bár ilyen feltétlen odaadást nem is lehet pénzzel
megfizetni, valahányszor kértem részére egy szerény összeget,
mindig az általános pénzszűkére hivatkoztak. Most, amikor a
gondviselésnek hála, kezünkben van a hiányzó pénzösszeg…
– Csak óvatosan, asszonyom – torkolta le a király. – Ön a
gondviselést említi, csakhogy ez az összeg nem a gondviseléstől,
hanem a bíboros úrtól ered. Ha a kettőt összetéveszti, és a bíboros
urat teszi meg a mi gondviselésünknek, akkor káromlás volna
fellázadni ellene.
– Akkor is meg kell jegyeznem, fiam, hogy kegyei osztogatása
közben Vautier úrról megfeledkezett.
– Ugyanannyit adatok neki, amennyit a királyné barátnője, Fargis
asszony kapott, de kérem, ennyivel érjék be, mert a hárommillió-
száznyolcvanezer livre-ből, melyet a gondviselés… azaz elnézést, a
bíboros úr ránk hagyott, kétszáznegyvenezernek már lába kelt. Meg
aztán arról se feledkezzünk meg, hogy nekem is lehet valamilyen
jutalomra érdemes szolgám, ha más nem is, mint l’Angely, a
bolondom, aki soha nem kér semmit.
– Neki, fiam, elegendő jutalom az ön társasága.
– És ezt a jutalmat senki nem is irigyli el tőle, anyám. – A király
előhúzta zsebéből óráját. – De már dél van, és kettőkor birtokba kell
vennem a bíboros úr dolgozószobáját. Első uram különben is
kaparászik már az ajtón, hogy az ebédem tálalva van.
– Jó étvágyat, bátyám! – mondta fényes jókedvében Monsieur, aki a
királyi hadsereg főparancsnok-helyettesi posztja után besöpörte a két
főtengernagyi címet is, és még százötvenezer livre hadba vonulási
támogatást is kicsikart.
– Önnek fölösleges ilyet kívánnom, öcsém – mondta a király. – E
tekintetben, hála az Égnek, nyugodt lehetek.
Ezzel a király elvonult, bár csodálkozott kissé, hogy lám, az
államügyek miatt máris késedelmet szenved az étkezése, amelyre
rendes körülmények között déli tizenegy óra és tizenegy óra tíz perc
között szokott sor kerülni.
Ha Héroard, a jeles orvosdoktor nem halt volna meg tíz évvel
korábban, az utolsó kanál levesig és az utolsó szem cseresznyéig
tudnánk, mit evett és ivott őfelsége XIII. Lajos ezen az ebéden, amely
megnyitotta valódi uralkodásának korszakát. Hozzánk azonban csak
annyi jutott el, hogy édes kettesben ebédelt kegyencével, Baradasszal,
aztán fél kettőkor hintóba szállt, és odaszólt a kocsisnak: „A Royale
térre, a bíboros úr palotájához!”, majd pontban két órakor,
Charpentier, a titkár kalauzolásával belépett a dolgozószobába, beült
a kegyvesztett miniszter karosszékébe, elégedetten felsóhajtott, és kis
mosollyal annyit mormolt:
– Végre! Ezentúl én uralkodom!
Ám szavai súlyával és jelentésével maga sem volt tisztában.
 XII. FEJEZET
A király uralkodik

XIII. Lajos a régensnői uralom esztelen költekezései közepette

nőtt fel, amelyek során Franciaország minden pénze a királyné délceg
és mindenható lovagjának tiszteletére rendezett ünnepségekre és
lovagi játékokra folyt el, amikor Franciaországot kiforgatták IV.
Henrik kincseiből, amelyeket Sully oly fáradságosan halmozott fel,
amikor az ország aranya az Épernonok, a Guise-ek, a Condék és a
többi főúr zsebébe vándorolt, amikor aranyból kellett pajzsot
kovácsolni a királynét nyíltan királygyilkossággal vádoló népharag
ellen. Maga a még kiskorú király szegényes viszonyok közepette
nevelkedett, s így is élt mindaddig, amíg Richelieu urat ki nem
nevezte miniszterévé. Az új miniszter Sullytől leste el a bölcs
kormányzás fortélyait, önzetlenségben azonban felülmúlta elődjét.
Sikerült rendet teremtenie a pénzügyekben, és nyomára bukkant
annak a fémnek, amely a közvélekedés szerint csak Spanyolországban
volt fellelhető: az aranynak.
De micsoda árat kellett ezért fizetnie „a kétségbeesés
86
diktátorának” ! Ő nem gondolhatott az 1789-ben alkalmazott
megoldásra, amely az 1795-ös államcsődöt végül mégsem háríthatta
el: ha adót vet ki a nemességre és a papságra, már az indítvány
beterjesztésekor megbuktatják. Neki tehát, a maga engesztelhetetlen
elszántságával, Franciaország zsigereiből: a néptől, a szegényektől
kellett behajtania a szükséges összegeket. Még ha a nép egyre beljebb
húzta is a nadrágszíjat, Richelieu tudta: ha meg akarja menteni
Franciaországot, először tönkre kell tennie. Nyugaton Anglia állt
lesben, északon és keleten Ausztria, délen Spanyolország. Richelieu
négy év alatt tizenkilencmillióval növelte az adókat – hiszen flottát
kellett létrehozni, hadsereget kellett fenntartani. A nép nyomorával
szemben vaknak, a szegények jajongásával szemben süketnek kellett
mutatnia magát; innen a sötét tekintet, a gyászosan komor arc. És
mivel nem volt sem bűvitala, sem varázsgyűrűje, más módon kellett
befolyása alá vonnia a királyt. Richelieu megtalálta a módszert. XIII.
Lajosnak soha nem volt pénze; Richelieu ellátta vele.
Ezért csodálta XIII. Lajos oly megbűvölten a maga miniszterét.
De hát hogy is ne csodálta volna azt az embert, aki a puszta
nevével szerzett hatmilliót, amikor ő, a király nemcsak a szavát, de az
aláírását is hiába ajánlotta volna fel, hogy nyomorult ötvenezret
szerezzen.
Érthető, ha el sem tudta hinni, hogy Richelieu hárommillió-
nyolcszáznyolcvanezer livre-t őriz, és Charpentier-tól mindenek előtt
a híres-nevezetes kassza kulcsát követelte.
Charpentier-nak arcizma sem rezdült. Megkérte a királyt, hogy
álljon fel, majd az íróasztalt a dolgozószoba közepére húzta, és
felemelte a szőnyeget, amelyen előző nap még a bíboros, most pedig
a király nyugtatta a lábát. Egy csapóajtó került napfényre, amelyet
titkos rugóval kinyitott, és így feltárta az alatta lévő hatalmas
vasládát. Ezután a királyt is beavatta a betűk és számok megfelelő
kombinációjába, amelynek segítségével a láda éppoly könnyen
kinyílt, mint előtte a csapóajtó, és felfedte áhított tartalmát XIII.
Lajos káprázó szeme előtt.
Ezután Charpentier meghajolt, és bizonyára a gazdájától kapott
utasítás szerint tiszteletteljesen eltávozott, magára hagyva a két
hatalmasságot: az aranyat és a királyt.
Ebben a korban, amikor bank még nem létezett, s a tőkét
papírpénz sem testesítette meg, Franciaországban ritkaságszámba
ment a készpénz. A bíboros hárommillió-nyolcszáznyolcvanezer
frankját tehát körülbelül egymillió arany jelenítette meg, amelyre IX.
Károly, III. Henrik és IV. Henrik képmását verték, továbbá mintegy
egymillió spanyol aranydublon, hét-nyolcszázezer frank értékű
mexikói aranyrúd s végül egy kis zsák gyémánt: a köveket egyenként
becsomagolták, mint a bonbont a selyempapírba, az értéküket címke
jelezte rajtuk.
XIII. Lajos azt várta, hogy a látvány örömmel tölti el; ehelyett
kimondhatatlan szomorúság fogta el. Megvizsgálta az érméket,
felismerte a rajtuk lévő képmásokat, karját e vörhenyes hullámú
tengerbe süllyesztette, hogy megbizonyosodjék mélységéről, kezével
megbecsülte az aranyrudak súlyát, a világosságnál bizonyosodott
meg a gyémántok áttetszőségéről, majd miután mindent a helyére
tett, csak állt a milliók előtt, melyeket egyvalaki hordott össze nagy
fáradsággal, és amelyek a legtisztább hűséget és elkötelezettséget
jelképezték.
Eszébe jutott, milyen könnyelműen költött el máris majd
háromszázezer livre-t ebből az összegből vele szemben ellenséges és
a pénz adományozóját gyűlöletükkel üldöző személyek hűségének
megjutalmazására; és eltűnődött, vajon az ő kezében ez az arany
éppoly hasznosan szolgálja-e majd Franciaországot és őt magát,
mintha minisztere kezében maradt volna.
Aztán, anélkül hogy egyetlen Károly-aranyat is magához vett volna,
a csengőre ütve hívta vissza Charpentier-t, utasította, hogy zárja be a
ládát, majd a csapóajtót, és a kulcsot is nála hagyta.
– Írásos utasításom nélkül senkinek sem adhat ebből az összegből –
mondta.
Charpentier meghajolt.
– Ki lesz a munkatársam?
– A bíboros úr őeminenciája mindig egyedül dolgozott – felelte a
titkár.
– Egyedül? De hát egyedül nem lehet államügyeket intézni!
– Voltak ügynökei, akik jelentést tettek neki.
– Kik voltak a legfőbbek?
– Joseph atya, Lopez, a spanyol, Souscarrières úr… A többieket
majd aszerint nevezem meg felségednek, ahogy jelentkeznek vagy
ahogy benyújtom jelentésüket. Egyébként valamennyiüket
értesítettem, hogy ezentúl felségeddel lesz dolguk.
– Helyes.
– Vannak továbbá olyan ügynökök, felség, akiket a bíboros úr a
különböző európai országokba küldött: Spanyolországban Bautru úr,
Itáliában La Saludie úr, Németországban Charnacé úr. A futárok
mára vagy legkésőbb holnapra ígérik megérkezésüket.
– Mihelyt megjöttek, és ön átadta nekik a bíboros úr utasítását,
kísérje őket hozzám. Ez idő szerint várakozik valaki?
– Cavois úr, a bíboros úr testőrkapitánya szeretné, ha felséged
fogadni kegyeskednék.
– Hallottam, hogy Cavois úr tisztességes ember és jó katona.
Szívesen látom.
Charpentier kiszólt a bejárati ajtón.
– Cavois uram…
– Jöjjön csak, jöjjön, Cavois úr – tessékelte beljebb a kapitányt a
király. – Beszélni óhajtott velem?
– Igen, felség. Egy kegyet szeretnék kérni felségedtől.
– Nevezze csak meg. Tudok hűséges szolgálatáról, szívesen
megadom, amit kér.
– Arra kérem felségedet, mentsen fel a szolgálatból.
– Tessék? De miért, Cavois úr?
– Azért szolgáltam a bíboros urat, mert ő volt a miniszter, de attól
kezdve, hogy már nem miniszter, én se vagyok senki.
– Már elnézést, uram, de most engem szolgál.
– Tudom, hogy ha felséged úgy akarja, kénytelen vagyok a
szolgálatában maradni, de figyelmeztetem, hogy rossz szolga lesz
belőlem.
– Miért lenne énalattam rossz szolga, ha a bíboros úrnál jól
szolgált?
– Mert őt szívvel-lélekkel szolgáltam, felség.
– És engem nem szolgálna szívvel-lélekkel?
 – Bevallom, felséged mellett csak a kötelesség marasztalna.
– És mi fűzte ily szorosan a bíboros úrhoz?
– A sok jó, amivel elhalmozott.
– És ha én ugyanannyi vagy még több jóval halmoznám el?
Cavois megrázta a fejét.
– Az már nem volna ugyanaz.
– Hogyhogy?
– A jót az ember aszerint értékeli, amennyire rászorul. A bíboros úr
akkor segített, amikor megnősültem. Segített, hogy felnevelhessem a
gyerekeimet, és még a minap is olyan kiváltsághoz juttatta a
feleségemet, aminek révén évi tizenkét- vagy tizenötezer livre-t
kereshetünk.
– Á, tehát a bíboros úr az alárendeltjei feleségének évi tizenkét-
tizenötezer livre-t jövedelmező állami megbízatásokat osztogat! Ezt
jó tudni.
– Nem megbízatást mondtam, felség, hanem kiváltságot.
– És mi légyen ez a kiváltság, amellyel Cavois asszonyt jutalmazta?
– Hogy Michel úrral fele-fele alapon ő adhassa bérbe a párizsi
utcákon közlekedő hordszékeket.
A király egy ideig gondolkodott. Alulról nézett fel az előtte
mozdulatlanul álló Cavois-ra, aki kalapját a jobbjában tartotta, míg
bal keze kisujját csizmája varrásához szorította.
– És ha a saját testőrségemben ugyanazt a rangot biztosítanám
önnek, mint amelyet a bíboros úr testőrségében viselt?
– Testőrkapitánynak, felség, már ott van Jussac úr. Kifogástalan
tiszt; felséged bizonyára nem óhajtaná megbántani.
– Jussacból marsallt csinálok.
– Ha Jussac úr – amit nem kétlek – úgy szereti felségedet, mint én a
bíboros urat, szívesebben marad kapitány a király közelében, mint
hogy valahol messze sereget vezéreljen.
– De ha kilép a szolgálatból, Cavois úr…
– Ez leghőbb vágyam, felség!
 – …akkor csak elfogad a bíboros úr mellett töltött évek elismeréséül
egy ezerötszáz vagy kétezer pistole-os jutalmat?
Cavois meghajolt.
– A bíboros úr melletti szolgálatomért, felség, már megkaptam
érdemem szerinti, sőt azt meg is haladó jutalmamat. Háború lesz,
felség, és a háborúhoz pénz kell, nagyon sok pénz. Tartsa meg a
jutalmakat a harcosoknak, és ne törődjön azokkal, akik, mint én,
szerencséjüket egyetlen emberhez kötötték, és bukásával ők is együtt
buknak.
– A bíboros úr minden szolgáját ilyen fából faragták, Cavois úr?
– Azt hiszem, igen, felség, sőt magamat a méltatlanabbakhoz
sorolom.
– Tehát semmi vágya? Semmi távolabbi célja?
– Semmi, felség, csak hogy kövessem a bíboros urat, ahová csak
megy, és továbbra is a háztartásához tartozzam, akár mint
legcsekélyebb szolgája is.
– Rendben van, Cavois úr – jelentette ki a király, aki hirtelen
megelégelte a kapitány vonakodását. – Ön szabad.
Cavois meghajolt, kihátrált a helyiségből, és a belépő Charpentier-
ba ütközött.
– És ön, Charpentier úr? – kiáltotta felé a király. – Ha felkérem,
hogy lépjen a szolgálatomba, ön is kosarat ad, mint Cavois úr?
– Nem, Sire, mert engem a bíboros úr arra utasított, hogy maradjak
felséged mellett mindaddig, amíg felséged beletanul a munkába, vagy
amíg új miniszter nem lép a helyébe.
– És ha ez a két vagy akár csak az egyik lehetőség megvalósul, ön
mit fog tenni?
– Engedélyt kérek felségedtől, hogy csatlakozhassam a bíboros
úrhoz, aki már hozzászokott a jelenlétemhez.
– És ha megkérném a bíboros urat, hogy hagyja meg önt nekem?
Ha lesz új miniszterem, aki nem vállal mindent magára, mint a
bíboros úr, hanem velem is megosztja a munkát, szükségem lesz egy
eszes és becsületes emberre – önben pedig tudomásom szerint
egyesül e két erény.
– Nem kétlem, Sire, hogy a bíboros úr azonnal teljesítené felséged
kérését; hogy is ragaszkodnék egy ilyen jelentéktelen személyhez ura
és királya ellenében? Ám ez esetben én borulnék felséged lábához, és
azt mondanám: „Az apám hetvenéves, az anyám hatvan. A bíboros úr
kedvéért elhagyhatom a szüleimet, hiszen nyomorukban ő mindig is
segítette őket, és ma is ezt teszi, de ha én kilépek a bíboros úr
szolgálatából, mellettük a helyem. Engedje meg, Sire, hogy a fiú fogja
le idős szülei szemét.” És biztosra veszem, hogy felséged nemcsak
támogatná, de helyeselné is kérésemet.
– Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú életű légy a földön –
dünnyögte XIII. Lajos egyre ingerültebben. – Nos, azon a napon,
amidőn a bíboros úr helyett új minisztert iktatunk be, ön,
Charpentier úr, szabad lesz.
– Adjam vissza felségednek a rám bízott kulcsot?
– Ne, tartsa csak meg. Ha a bíboros úr, akit a király csak irigyelhet
az embereiért, önre bízta, nyilván abban a tudatban tette, hogy
becsületesebb emberre nem is bízhatná. Az írásomat és a pecsétemet
ismeri; vegye őket figyelembe.
Charpentier meghajolt.
– Nincs itt a ház körül egy bizonyos Rossignol nevű ember, aki
értesüléseim szerint minden titkosírást meg tud fejteni?
– De igen, Sire.
– Látni kívánom.
– Három csengetésre megjelenik. Hívjam be, vagy felséged kíván
csengetni?
– Csengessen csak.
A harmadik csengetésre kinyílt Rossignol ajtaja.
Rossignol megjelent, kezében papírlappal.
– Távozzak, királyom, vagy maradjak benn? – kérdezte a titkár.
– Hagyjon magunkra – rendelkezett a király, majd Charpentier
távozása után megkérdezte:
– Tehát ön Rossignol?
– Az vagyok, felség – válaszolta az emberke, de még eközben sem
vette le szemét a papírról.
– Állítólag mestere a rejtjelek megfejtésének.
– Mi tagadás, felség, ebben a szakmában aligha van párom.
– Minden titkosírást elolvas?
– Egyetlenegy van, amit eddig még nem sikerült megfejtenem, de
Isten segítségével ennek is meglelem majd a kulcsát.
– Melyik az utolsó írás, amelyet megfejtett?
– A levél, melyet a lotaringiai herceg írt Monsieur-nek.
– A fivéremnek?
– Úgy van, felség, ő királyi fenségének magának.
– És mit írt fivéremnek a lotaringiai herceg úr?
– Igazán tudni akarja felséged?
– Mondottam.
– Mindjárt behozom. – Rossignol már indult volna, de hirtelen
megtorpant. – Az eredetit vagy a megfejtését?
– Mind a kettőt, barátom.
Rossignol a menyét fürgeségével az ajtó résén csusszant be
dolgozószobájába – egyébként agya is menyétszerűen fürge volt és
már vissza is tért, fél kezében a szóban forgó két papírral, de még
ekkor is azzal a levéllel küszködött, amelyet belépése óta próbált
megfejteni.
– Itt van mindkettő, felség.
A király az eredetivel kezdte, és máris olvasta:
– „Ha Jupitert… ”
– Monsieur-t – vágott közbe Rossignol.
– „…elűzik az Olümposzról – folytatta XIII. Lajos.
– A Louvre–ból – magyarázta Rossignol.
– Miért kergetnék el Monsieur-t az udvarból? – tudakolta a király.
– Mert összeesküvést sző – felelte nagy lelki nyugalommal a
rejtjelfejtő.
– Kicsoda, Monsieur? És ugyan ki ellen?
– Felséged és az állam ellen.
– Tudja az úr, mit beszél?
– Csak azt mondom felségednek, amit mindjárt saját szemével
láthat.
– „…bízvást Krétára menekülhet” – folytatta a felolvasást a király.
– Lotaringiába.
– „Minósz… ”
– IV. Károly herceg.
– „…meleg fogadtatásban részesítené. Kephalosz egészsége
azonban…”
– Vagyis felségedé.
– Engem neveznek Kephalosznak?
– Úgy van, királyom.
– Tudom, ki volt Minósz, de Kephaloszra már nem emlékszem. Ki
ő?
– Egy thesszáliai herceg, felség, aki azért kergette el szépséges
feleségét, egy athéni hercegnőt, mert az megcsalta, de később
kibékült vele.
XIII. Lajos összehúzta szemöldökét.
– Aha. Tehát ez a Kephalosz, aki kibékült csalfa feleségével, én
volnék?
Rossignol rezzenéstelen arccal bólintott.
– Biztos benne?
– De még mennyire! Egyébként felséged is mindjárt meggyőződhet
róla.
– Hol is tartottunk?
– „Ha Monsieur-t elűzik a Louvre-ból, Lotaringiába menekülhet,
ahol IV. Károly herceg meleg fogadtatásában részesülhet. Kephalosz
egészsége azonban…” Azaz a királyé. Itt tartott felséged.
– „…nem sok jót ígér.” Hát ez meg mit jelentsen?
 – Hogy felséged beteg, méghozzá nagyon beteg. Legalábbis a
lotaringiai herceg szerint.
A király elsápadt, majd a tükörhöz lépett, megnézte magát,
eredménytelenül kotorászott a zsebében repülősóért, aztán megrázta
a fejét, erőt vett magán, és reszketeg hangon olvasott tovább.
– „Halála esetén miért ne adhatnánk Prokriszt nőül…” Kicsoda
Prokrisz?
– A királyné – felelte Rossignol. – Prokrisz volt Kephalosz hűtlen
felesége.
– „…Prokriszt nőül Jupiterhez”? ”Micsoda? – bődült el a király. –
Monsieur-höz?
– Úgy van, felség.
A király megtörölte zsebkendőjével verítéktől gyöngyöző
homlokát, és folytatta:
– „Azt beszélik, hogy az Orákulum… ”
– A bíboros úr.
– „…meg akar szabadulni Prokrisztól, hogy Venust…”
A király Rossignolra bámult, aki válaszolgatás közben is a másik
papírost nyüstölte.
– És Venust– ismételte meg türelmetlenül.
– Combalet asszony – vágta rá Rossignol bűntudatosan.
– „…Kephalosszal házasítsa össze.” Hogy engem – Combalet
asszonnyal? Engem? Ezt az ötletet meg honnan vették? „Jupiter –
azazhogy Monsieur – addig is csak udvarolgasson Hébének… ”
– Marie hercegnőnek…
– „…és tegyen úgy, mintha e szerelem miatt súlyos viszályba
keveredettvolna Junóval.”
– Juno, az az anyakirályné.
– „Fontos, hogy bármilyen agyafúrt vagy bármilyen agyafúrtnak
képzeli is magát az Orákulum – más néven a bíboros –, elhiggye, hogy
Jupiter valóban Hébét szereti. Aláírás: Minósz
– IV. Károly.
 – Ah – mormolta a király –, ez hát a titka annak a nagy
szerelemnek, amelyet a parancsnokhelyettesi kinevezés kedvéért fel
kell áldozni! Ah, szóval az egészségem nem sok jót ígér! Ah, tehát ha
meghaltam, az özvegyemet az öcsémmel boronálják össze! De
Istennek hála, bármilyen beteg, sőt nagybeteg vagyok, még élek! Az
öcsém tehát összeesküszik ellenem – és ha lelepleződne, futhat
Lotaringiába, és élvezheti a herceg vendégszeretetét! Franciaország
talán nem nyelhetné le egy harapással Lotaringiát hercegestül? Még
azzal sem érik be, hogy tőlük kaptuk a Guise-eket?
Hirtelen Rossignolhoz fordult.
– És hogy került ez a levél a bíboros úr kezébe?
– Senelle uramra bízták…
– Az egyik orvosomra! – fakadt ki XIII. Lajos. – Igazán jól körül
vagyok véve!
– Csakhogy Senelle uram belső inasát eleve megvásárolta Joseph
atya, aki sejtette, hogy a lotaringiai és a francia udvar valami közös
gaztettben mesterkedik.
– Ügyes ember lehet ez a Joseph atya – jegyezte meg a király.
Rossignol kacsintott.
– Valóságos árnyéka a bíboros úrnak!
– No és ez a derék inas?
– Ellopta Senelle-től a levelet, és eljuttatta hozzánk.
– És Senelle mit szólt ehhez?
– Még nem járt túl messze Nancytól, tehát visszasietett, és azt
mondta a hercegnek, hogy más papírokkal együtt véletlenül a levelét
is tűzbe dobta. A herceg mit sem sejtve adott neki még egy példányt,
és azt kapta kézhez Monsieur őfensége!
– No és mit felelt Jupiter öcsém a bölcs Minósznak? – A királyt
ideges nevetés rázta, miáltal a bajsza még akkor is remegett, amikor ő
már elhallgatott.
– Azt még nem tudom. Éppen most tartom kezemben a válaszát.
– Micsoda? Az öcsém válaszát?
 – Úgy van, felség.
– Adja ide!
– Mivel egyelőre még én magam sem igazodom el rajta, felséged
egy kukkot sem fog érteni belőle.
– Miért, ez nehezebb az első levélnél?
– A helyzet az, felség, hogy mivel az eredetije elveszett, tartottak
valamilyen meglepetéstől, és új rejtjelnyelvet találtak ki.
A király belenézett a levélbe, és a következő érthetetlen szavakat
olvasta:
„Asztro-Bé-Bár. L. M. T. örömmel van” … És ön ki tudja deríteni,
hogy ez mit jelent?
– Holnapra megfejtem, Sire.
– Ez nem is az öcsém írása.
– Valóban. Az inas félt, hogy gyanút kelt, ezért most nem merte
ellopni, beérte vele, hogy lemásolja.
– És mikor írták ezt a levelet?
– Ma délben, felség.
– És máris itt a másolat?
– Kettőkor hozta el Joseph atya.
A király kis ideig töprengett, majd újra az emberkére nézett, aki
időközben visszavette a levelét, és tovább bogarászott benne.
– Ugye mellettem marad, Rossignol úr? – kérdezte.
– Igen, felség, amíg meg nem fejtem ezt a levelet.
– Ez meg mit jelentsen? Úgy tudtam, a bíboros úr embere.
– Valóban az vagyok, de csak addig, amíg ő a miniszter. Utána már
nincs szüksége rám.
– De nekem szükségem van önre.
Rossignol olyan hevesen csóválta a fejét, hogy a szemüveg kis híján
lecsúszott az orráról.
– Holnap elhagyom Franciaországot, Sire.
– De miért?
– Mert amíg a bíboros úr, azaz felséged szolgálatában álltam, és
feltörtem a nagyurak ármányainak titkos nyelvét, rengeteg veszélyes
ellenséget szereztem a körükben, és csak a bíboros tudott megvédeni.
– És ha én veszem védelmembe?
– Elhiszem, hogy felségednek ez volna a szándéka, de…
– Nos?
– De ereje nem lesz hozzá.
– Micsoda? – A király összehúzta a szemöldökét.
– Amúgy is mindent a bíboros úrnak köszönhetek – folytatta
Rossignol. – Szegény falusi fiú voltam, amikor a bíboros egy
véletlennek köszönhetően felfedezte képességeimet. Magához
hívatott, adott ezer écu fizetést, aztán felemelte kétezerre, majd
hozzátett húsz pistole-t minden megfejtett levélért. Hat év óta
legalább egy-két levelet fejtek meg hetenként, és ezalatt tisztes
vagyonkát gyűjtöttem, melyet biztos helyen fektettem be.
– És vajon hol?
– Angliában.
– Eszerint az angol király szolgálatába akar lépni?
– Károly király évi kétezer pistole-t és levelenként további ötvenet
ajánlott, ha kilépek a bíboros úr szolgálatából. Nemet mondtam.
– És ha én kínálnék ugyanennyit?
– Felség, az embernek az élet a legbecsesebb vagyona – a föld alól
már nincs visszaút. Ha a bíboros úr kegyvesztett lett, még felséged
védelme ellenére is, sőt talán éppen annak következtében, legföljebb
napjaim volnának hátra. Csak a bíboros úr iránti tisztelet az oka,
hogy nem hagytam el már ma reggel Párizst. Az ő szavára még az
életemet is kockára tettem, hogy további huszonnégy óráig felséged
rendelkezésére álljak.
– Tehát értem nem tenné kockára az életét.
– Az ember ilyen áldozattal csak a családjának vagy a jótevőjének
tartozik. Keressen felséged efféle, mindenre kész vállalkozókat a
családja körében, vagy azok között, akikkel jót tett. Bizonyos vagyok
benne, hogy talál alkalmas jelölteket.
 – Ön bizonyos ebben. Nos, én annál kevésbé.
– Elmondtam felségednek, miért maradtam itt, és feltártam, miért
olyan sürgős, hogy elhagyjam Franciaországot. Már útra kész vagyok;
mindent elrendeztem. Könyörgök tehát felségednek: ne támasszon
akadályt.
– Ez nem áll szándékomban. De van egy feltételem: nem lép olyan
külföldi fejedelem szolgálatába, aki az ön képességeit Franciaország
ellen fordíthatja.
– Szavamat adom felségednek.
– Menjen hát. A bíboros úr szerencsés ember, amiért ilyen szolgái
vannak.
A király az órájára nézett.
– Már elmúlt négy. Holnap tízre itt leszek. Igyekezzen, hogy addig
elkészüljön a levélfejtéssel.
– Időre meglesz, felség. – Majd amikor a király feltette kalapját a
távozáshoz, megkérdezte: – Hát Joseph atyát nem fogadja felséged?
– Dehogynem. Szóljon Charpentier-nak, hogy engedje be, ha
megjön.
– Már megjött, felség.
– Akkor csak lépjen be. Máris fogadom.
– Már itt van, felség – mondta Rossignol, és távoztában
félrehúzódott, hogy utat nyisson a szürke eminenciásnak.
A szerzetes belépett, de alázatosan meg is állt a dolgozószoba
küszöbén.
– Kerüljön beljebb, atyám – invitálta a király.
A szerzetes lehajtott fővel, karját a mellén keresztbe téve
közeledett.
– Itt vagyok, Sire – mondta, és megállt a királytól négylépésnyire. A
király kíváncsian vette szemügyre. Merőben új világ nyílt meg előtte.
– Régóta várakozik, atyám?
– Úgy egy órája.
– És nem üzent, hogy itt van?
 – Az ilyen szerény barátnak, Sire, az a dolga, hogy várja királya
parancsait.
– Én úgy tudom, ön kiváló képességű ember, atyám.
A kapucinus ájtatosan sütötte le a szemét.
– Ezt az ellenségeim állítják, Sire.
– Ön segített a bíborosnak, hogy elbírja a miniszterség terheit.
– Ahogy Kürénéi Simon segített a mi Urunknak a keresztje
hordozásában.
– Ön igazi bajnoka a kereszténységnek, atyám. A XI. században,
akárcsak egy másik Remete Szent Péter, ön is a keresztes hadjárat
mellett prédikált volna.
– A XVII. században meg is próbáltam, felség, de felsültem vele.
– Erről nem is tudok.
– Török veszedelem címen írtam egy latin költeményt, hogy a
keresztény fejedelmeket a muzulmánok ellen tüzeljem. De a
megfelelő idő már elmúlt, avagy még nem jött el.
– Nagy szolgálatokat tett a bíboros úrnak?
– Egyedül ő sem volt képes mindenre. Amennyire szerény
eszközeimből futotta, segítségére voltam.
– Mennyit fizetett egy évre a bíboros úr?
– Semennyit, felség. A mi rendünk csak alamizsnát fogadhat el.
Őeminenciája csak a hintóm költségeit fedezte.
– Önnek hintója van?
– Igen, felség, de nem hivalkodásból. Kezdetben szamáron jártam.
– A Mi Urunk szerény hátaslován – jegyezte meg a király.
– De őeminenciája elégedetlen volt a gyorsaságommal.
– És hintót bocsátott rendelkezésére?
– Nem, felség, először egy lovat. A hintót alázatosan
visszautasítottam. A ló azonban balszerencsémre kanca volt, és egy
ízben a titkárom, Ange Sabini atya, aki egy mént lovagolt…
– Jó, jó, értem – mondta a király. – És ekkor fogadta el a hintót?
– Beletörődtem, Sire, igen. Aztán arra gondoltam, hogy az Úr előtt
kedves, ha azok, akik megalázkodnak, felmagasztosulnak.
– Az a szándékom, atyám – közölte a király –, hogy önt a bíboros
visszavonulása ellenére is magam mellett tartsam. Mondja csak el,
miféle újabb kedvezményeknek örülne.
– Semmilyennek, Sire. Attól tartok, az üdvösségem szempontjából
már így is túl sok kedvezményt élvezek.
– De hát csak van valamilyen kívánsága, amelyet teljesíthetek?
– Csupán annyi, hogy visszatérhessek kolostoromba, ahonnan talán
nem is kellett volna eljönnöm.
– Ön túl értékes ahhoz, hogy ezt megengedjem – jelentette ki a
király.
– Én a külvilágot csak őeminenciája szemén át láttam. A fáklya
kihunytával vak vagyok.
– Az embernek az élet minden szintjén, még a rendben is joga van
hozzá, atyám, hogy érdemeihez mérten becsvágyat tápláljon
magában. Isten nem azért ad tehetséget, hogy terméketlenül hagyjuk.
A bíboros úr példáján is láthatja, milyen magasra lehet feljutni.
– És következésképpen milyen mélyre lehet zuhanni.
– De ha a fejünkön ott a bíborkalap, még a zuhanás is
elviselhetőbb.
A kapucinus lesütött szeméből mintha mohóság csapott volna ki,
és ez nem kerülte el a király figyelmét.
– Soha nem álmodozott magasabb egyházi tisztségekről?
– A bíboros úr szolgálatában talán még ez a gondolat is
megkísértett.
– Miért kellett ehhez a bíboros úr?
– Mert csak az ő szavának volt annyi súlya Rómában, hogy esélyem
legyen.
– Vagyis úgy véli, az én szavamnak nem volna annyi súlya?
– Felséged hiába szeretett volna bíborosi kalapot adatni a tours-i
érseknek, pedig ő érsek volt! Akkor hogyan lendíthetné előre egy
szegény kapucinus pályáját?
 XIII. Lajos átható tekintettel fürkészte Joseph atya arcát, de sem a
szeméből, sem a vonásaiból nem olvashatott ki semmit. Mintha csak
a nyelvében lett volna élet.
– Van aztán egy súlyos körülmény, amely minden másnál többet
nyom a latban – folytatta a szerzetes. – A feladat, melyet Isten és a
bíboros úr rám szabott, számos alkalmat tartogat a lelki üdvünket
veszélyeztető bűnök elkövetésére. Mármost ami a bűnbánatot és a
bűnbocsánatot illeti, a bíboros urat Róma rendkívüli hatalommal
ruházta fel, tehát nincs mitől tartanom: ha napközben szóban vagy
tettekben vétkezem, este meggyónom, a bíboros úr feloldoz, és
minden rendben, nyugodtan alhatom. Ám ha világi urat szolgálok,
még ha az maga a király is, ő nem oldozhat fel engem. Vagyis többé
nem vétkezhetem, tehát nem végezhetem a dolgom jó
lelkiismerettel.
A király továbbra is figyelte a szerzetest, és arcára, mialatt Joseph
atya beszélt, néminemű ellenszenv ült ki.
– És mikor óhajt visszatérni a kolostorába? – kérdezte minden
átmenet nélkül.
– Mihelyt bírom felséged engedélyét.
– Vegye úgy, hogy bírja, atyám – jelentette ki szárazon a király.
– Felséged elhalmoz kegyével – mondta a kapucinus, ismét
összekulcsolta kezét a mellén, és földig hajolt, majd ugyanúgy, ahogy
bevonult, egy mozgó szobor merev, kimért lépteivel távozott; még
csak vissza sem fordult, hogy elbúcsúzzon a királytól.
– Képmutató vagy, és majd felfal a becsvágy! – mormolta XIII.
Lajos. – Nem kár érted.
A félhomályos előszobáig követte tekintetével a látogatót.
– Semmi baj. Egy dologban legalább bizonyos vagyok. Ha ma este
lemondanék a királyságról, ahogy a bíboros a miniszterségről
leköszönt, nemhogy négy embert nem találnék, aki osztoznék
sorsomban és követne a száműzetésbe, de hármat, kettőt vagy akár
egyet sem.
 Aztán helyesbített.
– De mégis… L’Angely, a bolondom elkísérne. Igaz, ő csak egy
bolond!
 XIII. FEJEZET
A követek

Másnap pontban tízkor a király, híven szavához, megjelent a

bíboros dolgozószobájában.
A nyomozás, amelybe belevágott, bármilyen megalázónak
bizonyult is, egyszersmind le is nyűgözte.
Előző napon, miután a Louvre-ba visszaért, nem fogadott senkit.
Bezárkózott apródjával, Baradasszal, és hogy megjutalmazza, amiért
a bíborostól megszabadította, adott neki egy háromezer pistole-ról
szóló utalványt Charpentier-hoz.
Úgy érezte, Baradas mindenkinél többet tett érte, tehát jogos, hogy
elsőnek kapjon jutalmat.
Különben is, most, mielőtt kiutalta volna Monsieur-nek a maga
százötvenezer, a királynénak a maga harmincezer és az
anyakirálynénak a maga hatvanezer livre-jét, tudni szerette volna,
mit válaszolt Monsieur a lotaringiai hercegnek. Tíz óra; Rossignol
mostanra ígérte a megfejtést.
A király még rá sem dobta köpenyét valamelyik karosszékre, le sem
tette kalapját az asztalra, máris hármat csöngetett.
Rossignol, mint mindig, most is haladéktalanul megjelent.
– Nos? – kérdezte a király türelmetlenül.
– Nos, felség – kacsintott Rossignol a pápaszemén át –, hát megvan
a várva várt kulcs!
– Lássuk, de gyorsan! – rendelkezett a király, Rossignol pedig a
levéllel együtt a kulcsot is elébe rakta. A király nekirugaszkodott.
 – És most?
– Alkalmazza a kulcsot, felség.
– Nem, maga jobban kiigazodik rajta. Nekem szétrobbanna a
fejem.
Rossignol magához vette a papírt, és olvasta:
– „A királyné, az anyakirályné és Orléans hercege ujjong. A bíboros
halott. A király király akar lenni. A mormoták hercege elleni háború
bevégzett tény, de Orléans hercege vezeti. Orléans hercege szerelmes
a lotaringiai herceg lányába, és semmiképpen sem venné el a
királynét, aki hét évvel öregebb, mint ő. Csak attól fél, nehogy Fargis
asszony vagy Chevreuse asszony buzgólkodása következtében a király
halálakor a királyné várandós legyen. Orléans-i Gaston.”
A király némán hallgatta végig a felolvasást, csak a homlokát
törölte meg többször is, és sarkantyúja tarajával vonalakat rajzolt a
padlóra.
– Várandós? – ismételte. – Nos, az biztos, hogy nem tőlem.
Aztán ismét Rossignolhoz fordult.
– Ez az első ilyen levél, amely az úrhoz került?
– Szó sincs róla, felség. Legalább egy tucat hasonlót megfejtettem
már.
– Hogy lehet az, hogy a bíboros úr egyet se mutatott meg nekem?
– Miért okozott volna fejfájást felségednek, ha egyszer ő úgyis
őrködött, nehogy felségedet baj érje?
– Ez az egész népség üldözte, rágalmazta. Az ő kezében ott volt a
fegyver; hogyhogy nem használta fel ellenük?
– Mert attól tartott, többet árthatna vele a királynak, mint az ő
személyes ellenségeinek.
A király fejét leszegve, kalapját a szemébe húzva egy ideig fel s alá
járkált a helyiségben, majd ismét megállt Rossignol előtt.
– Másolja le nekem ezeket a leveleket, rejtjelesen, de fölül a
kulccsal.
– Értettem, felség.
– Mit gondol, kapunk újabbakat is?
– Minden bizonnyal, felség.
– Ma kiket kell még fogadnom?
– Ez nem rám tartozik, felség, hanem Charpentier úrra. Én csak a
rejtjelfejtéssel foglalkozom.
Rossignol még ki sem lépett, a király máris lázas izgalommal
csengetett Charpentier-ért. A gyors, éles, szaggatott csengetés
elárulta lelkiállapotát.
Charpentier sietve lépett be, de megállt a küszöbön.
A király tűnődve meredt a földre, öklével a bíboros íróasztalán.
– Tehát várandós… – mormolta. – Idegen a francia trónon… Talán
egy angol!
Aztán még halkabban, mintha maga sem merné meghallani,
hozzátette:
– Semmi sem lehetetlen. Állítólag volt már rá példa a családban.
A király úgy elmerült gondolataiban, hogy meg sem látta
Charpentier-t. Abban a hitben, hogy a titkár nem vett tudomást
hívásáról, türelmetlenségében újra csengetni akart, Charpentier
azonban, szándékát eltalálva, gyorsan előbbre lépett.
– Itt vagyok, Sire.
– Jól van – mondta a király, s megpróbálta összeszedni magát. –
Mik a terveink mára?
– Sire, Spanyolországból megjött Bautru gróf, Velencéből pedig La
Saludie gróf.
– Mi volt a feladatuk?
– Azt nem tudom, Sire. Ahogy tegnap volt szerencsém közölni, a
bíboros úr küldte őket állomáshelyükre, és hozzátettem, hogy ma
estére vagy legkésőbb holnapra Charnacé úr is megérkezik
Svédországból.
– Tudatta velük, hogy a bíboros leköszönt a miniszterségről, és
hogy helyette én fogadom őket?
– Átadtam nekik őeminenciája utasítását, mely szerint éppúgy
tegyenek jelentést küldetésükről felségednek, mint ahogy a bíboros
úrnak számolnának be.
– Ki jött meg elsőnek?
– Bautru uram.
– Ha ideér, vezesse be.
– Már itt van, Sire.
– Akkor jöjjön.
Charpentier visszafordult, halkan mondott néhány szót, majd
beengedte Bautrut.
A követ elnézést kért, amiért útiruhában áll a király elé, de azt
hitte, Richelieu-vel lesz dolga, őfelségét pedig nem akarta
megváratni.
– Bautru uram – kezdte a király –, tudom, hogy a bíboros úr sokra
tartja önt, és nagyra becsüli őszinteségét. Mint mondta, szemében
többet ér egy Bautru lelkiismeretes egyszerűsége, mint akár két
Bérulle bíboros.
– Úgy érzem, felség, méltó vagyok a bizalomra, amellyel a bíboros
úr megtisztelt.
– És ugyebár méltó lesz az enyémre is, azaz elmond mindent, amit
őneki mondott volna.
– Mindent, felség? – kérdezte Bautru, és célzatosan nézett a
királyra.
– Úgy van. Az igazságot akarom tudni, mégpedig a teljes igazságot.
– Nos, királyom, akkor először is váltsa le követét, Fargist, aki
ahelyett, hogy a bíboros utasításait követte volna, melyek mind
felséged nagyságát és dicsőségét szolgálták, az anyakirálynénak
engedelmeskedik, veszélyeztetve országunk érdekeit.
– Ezt már hallottam. Jól van, majd meggondolom. Olivares
herceggel találkozott?
– Igen, felség.
– Milyen megbízatással kereste fel?
– Hogy ha lehet, oldjuk meg békésen Mantova ügyét.
– És az eredmény?
– Amikor felvetettem neki a kérdést, válasz helyett elvitt IV. Fülöp
őfelsége baromfiudvarába, sosem látott különös példányokat
mutogatott, és felajánlotta, hogy küld belőlük mintát felségednek.
– Vagyis, ha jól értem, csúfot űzött önből.
– És még inkább abból a személyből, akit képviseltem.
– De uram!
– Felséged az igazat akarta hallani. Jobban szeretné, ha hazudnék?
Van rá képességem, hogy kemény igazságok helyett tetszetős
hazugságokat fundáljak ki.
– Nem, nem, mondja csak az igazat. Miként vélekednek itáliai
expedíciónkról?
– Nevetnek rajta.
– Tessék? Hát nem tudják, hogy magam vezetem?
– Tudják, felség, de úgy vélik, a két királyné majd lebeszéli róla, ha
pedig mégsem, akkor Monsieur vezeti a vállalkozást, s az ugyanúgy
elbukik majd, mint Nevers hercegé.
– Á, tehát Madridban így gondolják?
– Így, felség, sőt olyannyira biztosak benne, hogy Don Gonzalo de
Córdobának ezt írták: „Ha a hadsereget a király és Monsieur vezeti,
nincs oka aggodalomra: a sereg nem fog átkelni a Susai-szoroson. De
ha a bíboros áll a had élére, akár a király nélkül, akár mint a király
helyettese, készüljön fel alaposan, és küldjön annyi embert, amennyit
csak nélkülözhet, a savoyai herceg megsegítésére.”
– Biztos ebben?
– Igen, felség. Megvesztegettem a herceg egyik titkárát.
A király – ahogy nyomasztó gondok közepette szokása volt – ismét
fel s alá kezdett járkálni, fejét leszegve, kalapját a szemébe húzva.
Aztán hirtelen megállt, és éles pillantást vetett Bautrure.
– És a királynéról hallott valamit? – kérdezte.
– Csak afféle udvari mendemondákat.
– Mi volt a tartalmuk?
– Semmi, amit felségednek jelenthetnék…
– Akkor is tudni akarom.
– Csupa rágalom, Sire. Ne szennyezze be szellemét az efféle
mocsokkal.
XIII. Lajos türelmetlenül toppantott.
– Megmondtam, uram: akár rágalom, akár nem, tudni akarom, mit
beszélnek a királynéról!
Bautru meghajolt.
– Az alattvaló nem szegülhet szembe a király akaratával.
– Akkor ön se tegye! Beszéljen!
– Azt mondják, felséged egészsége fölöttébb ingatag…
– Hát persze! Ingatag! Ez az ő legfőbb reményük, és a halálom a
mentőövük. Folytassa!
– És hogy emiatt a királynénak fel kell készülnie, hogy
megszerezze…
Bautru nem merte folytatni.
– Halljam! Mit akar megszerezni a királyné?
– A régensi tisztet.
– De hát régens csak akkor kell, ha van trónörökös!
– A régensi tisztet akarja megszerezni – ismételte Bautru.
A király ismét dobbantott a lábával.
– Tehát itt is, ott is, Spanyolországban csakúgy, mint
Lotaringiában, ugyanaz a remény, ugyanazok az aggodalmak… Igazuk
van: ha a királynéból régens lesz, Spanyolország beköltözik Párizsba.
Szóval ezt rebesgetik odaát, mi, Bautru?
– Felséged parancsolta, hogy beszéljek. Én csak
engedelmeskedtem. – És Bautru ismét mélyen meghajolt.
– Helyesen tette. Megmondtam, hogy az igazságot keresem. Most a
nyomára akadtam, és szerencsére vagyok olyan jó vadász, hogy be is
cserkésszem.
– Mit parancsol még felséged?
– Menjen, uram, pihenje ki magát. Fáradt lehet.
– Nem árulná el felséged, hogy elégedett-e velem, avagy
balszerencsémre felizgattam?
– Hát nem állíthatom, Bautru uram, hogy nagy örömet szerzett. De
jó szolgálatot tett nekem, és ez fontosabb. Megürült egy
államtanácsosi hely; hadd higgyem, hogy van kit megjutalmaznom.
És XIII. Lajos lehúzta a kesztyűjét, hogy csókra nyújtsa kezét a IV.
Fülöphöz küldött rendkívüli követnek; Bautru pedig, híven az
etiketthez, kihátrált a helyiségből.
– Így hát a halálom reményeket kelt, a becsületemmel mások
kockáznak, az utódlásom szerencsejáték – mormolta a király magára
maradva. – Az öcsém csak azért pályázik a trónra, hogy eladja
Franciaországot; az anyám, IV. Henrik özvegye, egy nagy király
özvegye, akit azért kellett megölni, mert a dicsősége egyre
növekedett, és árnyéka ráborult a többi országra – az anyám segíteni
fogja. – A király élesen, idegesen elnevette magát. – Még szerencse,
hogy halálom idején a királyné várandós lesz, és ezzel megmenti a
helyzetet. Milyen jó, hogy házasember vagyok!
Aztán az arca még inkább elsötétült, a hangja megváltozott.
– Már értem, miért olyan dühösek a bíborosra!
Az ajtó felől némi zaj hallatszott. A király odanézett.
– Felséged óhajtja-e fogadni La Saludie urat? – kérdezte
Charpentier.
– De még mennyire – mondta a király. – Egyre több érdekességet
hallok. – Majd az előbbi görcsös nevetéssel tette hozzá: – És még azt
mondják, a királyoknak fogalmuk sincs, mi történik a házuk táján!
Való igaz, ők tudják meg utolsónak, de ha úgy akarják, sohasem késő.
La Saludie úr megjelent az ajtó nyílásában.
– Jöjjön csak, jöjjön, La Saludie uram, már vártam önt. Ugye
tájékoztatták, hogy a bíboros urat jelenleg én helyettesítem?
Beszéljen, és ne legyenek titkai. Mintha a bíboros úr előtt állna!
– De felség, a dolgok jelen állapotában nem tudom,
elismételhetem–e…
– Mit nem akar elismételni?
– A sok dicséretet, mellyel Itáliában elhalmozzák azt az embert,
akire ön, úgy hírlik, megneheztelt…
– Á, tehát Itáliában a bíborost magasztalják? No és mit állítanak ott
a hegyeken túl?
– Ugyebár még nem tudják, Sire, hogy a bíboros már nem a
minisztere, és dicsérik felségedet, amiért a század első számú
politikai és katonai lángelméjét állította szolgálatába. Megbízatásom
szerint La Rochelle elestét kellett bejelentenem a mantovai
hercegnek, a velencei Signoriának és VIII. Orbán őszentségének.
Mantovában örömmel, Velencében lelkesen, Rómában hálásan
fogadták a hírt, mint ahogy a tervezett itáliai expedíció is
megnyugtatta a fejedelmeket; csak Károly Emánuelt érintette
kínosan. Íme a mantovai herceg, a velencei szenátus és őszentsége
levelei. Valamennyiből kitetszik, mennyire bíznak a bíboros
géniuszában, és mindhárom hatalom olyannyira érdekelt az ön
győzelmében, hogy erejükhöz mérten hozzá is kívánnak járulni.
Megbíztak, hogy bankárjaikhoz juttassam el utalványaikat összesen
másfél milliós értékben.
– És kinek a nevére szólnak ezek az utalványok?
– A bíboros úréra, felség. Csak aláírásával kell hitelesítenie őket, és
máris felveheti a pénzt. Bemutatóra szólnak.
A király átvette, és ide-oda forgatta a papírokat.
– Tehát másfél millió – mormolta –, valamint az általa kölcsönben
felvett hatmillió… Ebből fogjuk fedezni a háborút. Ettől az embertől
származik minden pénz, mint ahogy az ország nagysága és dicsősége
is.
Hirtelen ötlettel kétszer megnyomta a csengőt.
 Charpentier megjelent.
– Tudja-e – kérdezte a király –, kitől vette fel a bíboros úr azt a
hatmilliót, amelyből a háború kezdeti kiadásait fedezte?
– Tudom, felség. Bullion úrtól.
– Sokat kérette magát, amíg fizetett?
– Ellenkezőleg, felség. Ő maga ajánlotta fel.
– Hogyhogy?
– A bíboros úr elpanaszolta, hogy Uxelles márki serege szétszéledt,
mivel a pénzre rátette kezét az anyakirályné, az élelmet pedig Créqui
marsall visszatartotta. „Oda az egész sereg” – mondta őeminenciája,
mire Bullion úr: „Hát akkor újat kell kiállítani.” „Miből?” „Hogy
miből? Majd én adok annyit, amennyiből kiállíthat egy ötvenezer
főnyi sereget, és még egy milliót aranyban.” „Nekem nem egymillió
kell, hanem hat.” „Mikor?” „A lehető leghamarabb.” „Ma este már
késő?” A bíboros nagyot nevetett. „Miért? Talán itt hordja a
zsebében?” „Nem, de ott tartom Fieubet-nél, a megtakarítások
pénztárosánál. Írok neki egy kiutalást, és ön máris küldethet a
pénzért.” „És milyen kezességet kér, Bullion uram?” Bullion úr felállt,
és meghajolt őeminenciája előtt. „A szavát, nagyuram” – mondta. A
bíboros megölelte. Ezután Bullion firkantott néhány sort egy kis
cédulára. A bíboros kifejezte háláját, és ezzel el volt intézve.
– Nagyon szép! Ismeri Bullion úr címét?
– Azt hiszem, a kincstár épületében lakik.
– Várjon!
A király leült a bíboros íróasztalához, és a következőket írta:
Bullion uram!
Magáncélokra szükségem van ötvenezer frankra, ám ezt az összeget
nem szeretném abból a pénzből levonni, amelyet Ön szíves volt a
bíboros úrnak kölcsönadni. Kérem, ha lehetséges, utalja ki nekem.
Szavamat adom, hogy egy hónapon belül visszafizetem.
Maradok Ön iránti jóindulattal,
 Lajos

– Beringhen itt van? – fordult aztán Charpentier-hoz.

– Itt, felség.
– Adja át neki ezt a papírt, és mondja meg, hogy üljön hordszékbe,
és vitesse magát Bullion úrhoz, majd várja meg a választ.
Charpentier kisietett, de szinte másodperceken belül visszajött.
– Mit óhajt? – kérdezte a király.
– Beringhen úr már el is indult, de az imént azt szerettem volna
jelenteni felségednek, hogy megérkezett Nyugat-Poroszországból
Charnacé úr, és levelet hozott a bíboros úrnak Gusztáv Adolf
királytól.
Lajos bólintott, majd a velencei követhez fordult.
– Van még valami mondanivalója, La Saludie uram?
– Van, felség. Szeretném kinyilvánítani hódolatomat, egyszersmind
kifejezve sajnálkozásomat Richelieu uram távozása miatt. Itáliában őt
várták, őrá számítottak, és alattvalói kötelességem, hogy közöljem
felségeddel: a világ legboldogabb emberévé tenne, ha megengedné,
hogy kegyvesztettségében is tisztelegjek a bíboros úrnál.
– Többet is teszek, La Saludie uram. Magam adok rá alkalmat, hogy
fölkeresse.
La Saludie meghajolt.
– Íme a három utalvány – a mantovai, a velencei, a római. Menjen
csak, rója le tiszteletét Chaillot-ban a bíboros úrnál, adja át a neki
szóló leveleket, kérje meg, hogy írja alá az utalványokat, majd keresse
fel őeminenciája nevében Bullion urat, hogy kifizesse a pénzt.
Tekintettel a dolog sürgősségére, felhatalmazom, hogy az én
hintómat használja – ott áll a kapu előtt. Minél gyorsabban tér vissza,
annál hálásabb leszek buzgalmáért.
La Saludie meghajolt, s anélkül, hogy finomkodó köszönetekre
vesztegette volna az időt, elsietett, hogy teljesítse a király parancsait.
Charpentier még ott állt az ajtóban.
– Várom Charnacé urat – szólt a király.
 A Louvre-ban még soha nem engedelmeskedtek úgy a királynak,
mint itt, a bíborosnál. Alig fogalmazta meg óhaját, Charnacé úr már
ott is állt színe előtt.
– Nos, báró, úgy látom, kellemesen utazott – jegyezte meg.
– Valóban, felség.
– Ne is vesztegessük az időt: számoljon be útjáról! Tegnap óta
ismerkedem az idő értékével.
– Felséged tudja, mi célból kerestem fel Németföldet.
– Mivel a bíboros úr bírta teljes bizalmamat, és én minden
tekintetben rá ruháztam a kezdeményezést, csak az ön elutazásáról
és várható visszaérkezéséről tájékoztatott. Ennyit tudok, semmivel
sem többet.
– Óhajtja felséged, hogy ismertessem a kapott utasítást?
– Megköszönném.
– Szóról szóra betanultam, arra az esetre, ha az írott változat
elkallódna. Tehát: „Az Ausztriai-háznak a király szövetségesei elleni
ismétlődő fellépései arra kényszerítik az uralkodót, hogy hatékony
intézkedéseket foganatosítson a nevezettek védelmére. Ezért La
Rochelle megleckéztetése után őfelsége nyomban elhatározta, hogy
legjobb erői élén maga indul Itália megsegítésére, és ezzel az üggyel
kapcsolatban küldi Charnacé urat a német szövetségesekhez.
Charnacé úr felajánl minden támogatást, amelyre őfelségének módja
van, és amennyiben német szövetségesei a királlyal összhangban
hozzájárulnak egymás kölcsönös megvédéséhez, úgy biztosítja őket
őszinte együttműködési készségéről. Charnacé úr a továbbiakban
ismerteti az őfelsége által legcélszerűbbnek és legalkalmasabbnak
ítélt lépéseket, amelyek révén megszilárdítható a szövetség.”
– Ez tehát az általános utasítás – mondta a király. – De bizonyára
voltak különleges feladatai is.
– Voltak, felség. Az egyik Miksa bajor herceget érintette, akiről
őeminenciája tudta, hogy neheztel a császárra. Őt egy katolikus liga
megalapítására kellett buzdítanom, amely szembeszállna Ferdinánd
német és itáliai terveivel, míg Gusztáv Adolf a protestánsok élén
intézne támadást a császár ellen.
– És mit kellett elérnie Gusztáv Adolfnál?
– Meg kellett ígérnem, hogy amennyiben vállalná a protestáns liga
vezetését, mint ahogy a bajor herceg a katolikus ligáét, úgy évi
ötszázezer livre támogatásban részesül, továbbá hogy felséged
egyidejűleg megtámadná a szomszédos Lotaringiát, amely a
Franciaország elleni intrikák melegágya.
– Tudom – mosolygott a király –, Kréta és Minósz… De mit nyerne
a bíboros úr, azazhogy mit nyernék én magam Lotaringia
megtámadásával?
– Nos, ez esetben az Ausztriai-házhoz tartozó hercegek
csapatainak jelentős része Elzászban és a Rajna felső folyásánál volna
lekötve; így kénytelenek lennének elhanyagolni Itáliát, vagyis
felséged zavartalanul bonyolíthatná le a mantovai expedíciót.
Lajos két tenyere közé fogta fejét. Miniszterének ezek a
nagyszabású kombinációi meghaladták felfogóképességét, és úgy
érezte, szétfeszítik agyát.
– És Gusztáv Adolf beleegyezett? – kérdezte kis idő múltán.
– Bele, felség, de csak bizonyos feltételekkel.
– Mégpedig?
– Ebből a levélből megismerheti őket felséged – mondta Charnacé,
és zsebéből egy svéd címerrel ékesített borítékot vett elő. –
Személyesen óhajtja elolvasni, vagy talán célszerűbbnek tartaná, ha
én fejteném ki a lényegét?
A király elvette a levelet.
– Mindent a magam szemével akarok látni.
– Csak ne felejtse el felséged, hogy a svéd király igen vidám
cimbora. Mindenhez rosszmájú megjegyzéseket fűz, semmibe veszi a
diplomáciai formaságokat, és inkább katonaként nyilvánul meg,
semmint királyként.
– Ha elfeledtem, majd eszembe jut, és ha nem tudtam, majd
megtanulom.
Azzal felbontotta a levelet, és halkan olvasni kezdte.
Kelt Stuhmban, 1628. december 19-én, miután az itteni győzelem
Svédországot Livónia és a lengyel Poroszország valamennyi
erődjének urává tette.
Kedves Bíborosom!

Tudhatja, hogy én egy kicsinyég pogány vagyok, ne csodálkozzék

hát, amiért egy magas rangú egyházfejedelemnek ilyen
bizalmasan írok.
Ön nagy ember, sőt több: lángelme, sőt még több: tisztességes
ember, akivel lehet és érdemes üzletet kötni. Kössünk hát üzletet,
ha Önnek is úgy tetszik, Franciaország és Svédország nevében,
méghozzá közös megegyezéssel. Önnel szívesen tárgyalok,
másokkal nem.
Mondja csak, biztos lehet a királya felől? Elhiszi, hogy szokása
szerint nem hajt majd végre pálfordulást az anyja, a felesége, a
fivére vagy a mindenkori kegyence – legyen bár Luynes vagy
Chalais –, netán a gyóntatója első böffentésére? És nem
lehetséges-e, hogy Önt, akinek a kisujjában is több a tehetség,
mint ebben az egész népségben, királyban, királynékban,
hercegekben, kegyencekben, egyházi méltóságokban, egy szép
napon kipenderíti valamilyen hitvány intrika, szerájbéli
felhorgadás, holmi nagyvezír vagy pasa szeszélye?
Amennyiben mindezt kizárja, tiszteljen meg a következő levéllel:
Barátom, Gusztáv, biztos vagyok benne, hogy három éven át a
markomban fogom tartani ezt a sok üresfejű vagy meggondolatlan
figurát, akik annyi munkát adnak, és annyit bosszantanak. Biztos
vagyok benne, hogy személyesen teszek eleget minden
kötelezettségnek, melyet királyom nevében vállalok, és
haladéktalanul hadba vonulok. De nehogy most azt mondja: a
 király mindent vállal. Én az Ön kedvéért és az Ön szava fejében
összegyűjtöm a seregem, lóra ülök, kifosztom Prágát, felégetem
Bécset, ekével szántom fel Pestet, de a francia királyért és a francia
király szava fejében egyetlen dobot meg nem szólaltatok, egyetlen
puskát meg nem töltök, egyetlen lovat sem nyergetek meg.
Amennyiben mindez legeminensebb Eminenciádnak megfelel,
küldje vissza hozzám Charnacé urat, aki nagyon is kedvemre való,
habár túlontúl hajlik a mélakórra. De ha az ördög szállta is meg:
tartson csak velem a hadjáratban, egy hordó magyar borral majd
jókedvre derítem.
Mivel nagy műveltségű, szellemes férfiúnak írok, nem ajánlom
Isten kegyelmébe. Őrködjön Ön fölött a saját géniusza, hogy
továbbra is büszke örömmel mondhassam magam szerető
barátjának,
Gusztáv Adolf
A király növekvő türelmetlenséggel olvasta a levelet, és amikor
végzett vele, gombóccá gyűrte. Ekkor fordult Charnacé báró felé.
– Ön ismerte e levél tartalmát? – kérdezte.
– A szövegét nem, csak a szellemét, felség.
– Micsoda barbár! – mormolta a király. – Északi medve!
– Felség – jegyezte meg Charnacé –, ez a barbár most verte meg az
oroszokat és a lengyeleket. Egy La Gardie nevű francia tanította
hadviselésre. Ő a modern háború megteremtője – s nem utolsósorban
ő az, aki képes gátat vetni Ferdinánd császár becsvágyának, és
legyőzni Tillyt meg Wallensteint.
– Én is tudom, hogy sokan ezt állítják – felelte a király. – Azt is
tudom, hogy így vélekedik a bíboros is, Gusztáv Adolf után Európa
első számú hadvezére. – A szavait kísérő kis nevetést gúnyosnak
szánta, de csak idegesre sikeredett. – Nos, nem biztos, hogy én
osztom ezt a véleményt.
– Ezt őszintén sajnálnám, felség – mondta Charnacé könnyedén
meghajolva.
 – Á, báró, eszerint szívesen visszatérne a svéd királyhoz?
– Nagy megtiszteltetés lenne számomra, de azt hiszem,
Franciaország is jól járna vele.
– Csakhogy ez sajnos lehetetlen – állapította meg XIII. Lajos. – A
svéd király őfelsége csak a bíboros úrral óhajt tárgyalni, a bíboros
pedig már nem foglalkozik államügyekkel.
Hirtelen kaparászást hallott az ajtó felől, és odafordult.
– Mit akarnak már megint? – kérdezte, de aztán a neszről ráismert
Első úrra. – Maga az, Beringhen? Beléphet.
Az első komornyik egy jókora, nagy pecséttel ellátott borítékot
nyújtott át.
– Bullion úr válaszát hozom, felség.
A király feltörte a pecsétet, és olvasni kezdett.
Felség!
Kimondhatatlanul fájlalom, de hogy Richelieu úrnak szívességet
tehessek, az egész kasszámat ki kellett ürítenem, az utolsó écuig;
így hát, bármennyire szeretném teljesíteni Felséged kérését, meg
sem tudom mondani, mikor bocsáthatom rendelkezésére az
igényelt ötvenezer livre-t.
Őszinte sajnálattal és a legmélyebb tisztelettel mondok nemet,
hiszen Felséged legalázatosabb, leghívebb és legengedelmesebb
alattvalójának tekintem magamat.
De Bullion
Lajos a bajszát rágta. Gusztáv Adolf leveléből megtudta, meddig
terjed politikai hitele; Bullion levele pénzügyi hitelének határait
mutatta meg.
Ebben a pillanatban tért vissza La Saludie. Nyomában négy ember
görnyedezett súlyos zsákok alatt.
– Hát ez mi légyen? – kérdezte a király.
– Ez, felség, a másfél millió livre, amit Bullion uram küld a bíboros
úrnak.
– Bullion uram? Hát mégis van pénze? – csattant fel a király.
– Úgy látszik, királyom – felelte La Saludie.
– És vajon kinek a révén utalta? Fieubet?
– Nem, felség. Eredetileg ez volt a szándéka, de aztán azt mondta,
ilyen csekély összegért nem érdemes, és így az utalványt a
könyvelője, Lambert úr nevére állította ki.
– Ó, az arcátlan! – mormolta a király. – Nekem ötvenezer livre-t
sem tud kölcsönadni, de hogy Richelieu úrnak kiutalja a mantovaiak,
a velenceiek és a rómaiak másfél millióját, arra bezzeg futja!
Azzal egy karosszékbe roskadt, mintha összeomlana az előző este
óta vívott erkölcsi küzdelem súlya alatt. Úgy tetszett, az igazság
kérlelhetetlen tükrében lassan ráismer a saját képmására.
– Köszönöm, uraim – fordult Charnacé és La Saludie felé. – Önök
derék, hűséges alattvalóim. Néhány nap múlva mindkettőjüket
hívatom, hogy ismertessem kívánságaimat.
Egy intéssel elbocsátotta a követeket, akik meghajoltak, majd
távoztak.
A négy teherhordó, miután letették zsákjukat a földre, csak állt és
várakozott.
Lajos ernyedten nyúlt a csengő után, és kétszer megnyomta.
Charpentier besietett.
– Charpentier uram, fizesse ki ezeket az embereket, aztán tegye ezt
a másfél millió livre-t a többihez.
Charpentier mind a négy embernek egy-egy Lajos-ezüstöt adott.
Távozásuk után a király így szólt:
– Nem tudom, Charpentier uram, holnap eljövök-e. Rettentően
elfáradtam.
– Kár lenne, felség, ha távol maradna – jegyezte meg a titkár. –
Holnap van a beszámolók napja.
– Miféle beszámolóké?
– Holnap tesz jelentést a bíboros úr rendőrsége.
 – Kik az első számú ügynökök?
– Joseph atya, de ő nem fog eljönni, hiszen felséged hazaengedte a
kolostorába. De itt lesz Lopez úr, a spanyol és Souscarrières úr is.
– Írásban jelentenek vagy személyesen?
– Mivel értesültek róla, hogy a királlyal lesz dolguk, bizonyára
élőszóban kívánnak majd jelenteni.
A király nagy nehezen feltápászkodott.
– Úgy hát itt leszek.
– És ha az ügynökök valóban személyesen jelentkeznek?
– Fogadom őket.
– De fel kell készítenem felségedet egy további ügynökre, akiről
még nem esett szó.
– Tehát van egy negyedik is?
– A többinél is titkosabb.
– Vagyis kicsoda?
– Egy nő, felség.
– Combalet asszony?
– Elnézést, felség, de Combalet asszony őeminenciája unokahúga,
és nem az ügynöke.
– Hogy hívják azt a nőt? Ismert személy?
– Fölötte ismert, felség.
– A neve?
– Marion Delorme.
– A bíboros úr kurtizánokat fogad?
– És szerfölött elégedett vele. Tegnapelőtt este tőle tudta meg, hogy
reggelre alighanem kegyvesztett lesz.
– Marion Delorme-tól? – hüledezett a király.
– Ha a bíboros úrnak megbízható udvari értesülésekre van
szüksége, általában hozzá fordul. Most, hogy tudja, a bíboros helyett
felséged tartózkodik ebben a helyiségben, talán felséged számára is
lesz valami fontos közlendője.
– De remélem, senki sem tud a látogatásairól…
 – Senki, felség. A hölgy a szomszédos házban lakik, és a bíboros
átfúratta a falat, hogy a két ház között átjárás legyen.
– Mondja csak, Charpentier… Őeminenciája nem venné rossz
néven, hogy beavat az ilyen részletekbe?
– Szó sincs róla, felség. Mindezt az ő utasítására közlöm.
– És hol az az ajtó?
– Itt, felség, a falburkolatban. Ha a király holnapi teendői közben
egyedül marad, és halk kopogtatást hall ezen az ajtón, akkor,
amennyiben megtiszteli Delorme kisasszonyt és fogadni óhajtja, csak
ezt a gombot kell megnyomnia, és máris nyílik az ajtó. Ha meg
óhajtja fosztani ettől a kegytől, hármat koppant, egyenletes
időközökben. Tíz perc múlva megszólal egy csengő. Ez jelzi, hogy az
átjáró üres, és a jelentés a földön található.
XIII. Lajos elgondolkodott. Látszott, hogy a kíváncsiság tusakodik
benne a nők, különösen a Marion Delorme céhéhez tartozók iránti
viszolygással.
Végül a kíváncsiság kerekedett felül.
– Ha egyszer a bíboros úr, mint felszentelt és megszentelt egyházi
ember, fogadja Delorme kisasszonyt – jelentette ki –, akkor, azt
hiszem, én is fogadhatom. Ha mégis vétkeznék vele, majd
meggyónom. A holnapi viszontlátásra, Charpentier uram.
A király távozott – sápadtabban, kimerültebben, bizonytalanabb
léptekkel, mint előző napon. Mindenesetre most már világosabban
látta, milyen nehéz egy nagy miniszter dolga, és milyen könnyű egy
középszerű uralkodóé.
 XIV. FEJEZET
Az uralkodás szünetében

A Louvre-ban nagy volt a nyugtalanság. Amióta eljárt a Royale térre,

a király nem látta viszont sem az anyakirálynét, sem a királynét,
Orléans hercegét vagy családja egyéb tagjait; vagyis senki nem kapta
meg sem a kért összegeket, sem a felvételükhöz szükséges,
bemutatóra szóló utalványokat.
Mi több: nem hívták össze a Bérulle-ből és Lesipuskás Marillacból
álló új minisztériumot sem, amely a bíboros lemondását követő
lelkesedés hevében alakult, és így nem is tárgyalhattak semmiről.
Végül pedig Beringhen jóvoltából, aki menet is, jövet is találkozott
a királlyal, hiszen reggel ő öltöztette, este ő vetkőztette, híre ment,
hogy a király napról napra kedvetlenebb és hallgatagabb.
Szobájába l’Angelyn, a bolondján és Baradason, az apródján kívül
nem léphetett más.
A csőrükkel és karmaikkal a bíboros kincse felé kapkodó ragadozó
madarak közül egyedül Baradas kapta meg a maga Charpentier-nak
címzett, háromezer pistole-os utalványát. Igaz, hogy ő nem tátotta ki
a csőrét, nem is nyújtogatta a karmait; a pénz kéretlenül hullott az
ölébe. Baradasban megvoltak a fiatalság hibái, de az erényei is. Ha
pénzhez jutott, két kézzel szórta, de eszébe sem jutott volna, hogy
szenvedélyei fedezése érdekében visszaéljen a királyra való
befolyásával. Ha kifogyott a pénzből – és persze ha nem szenvedett
hiányt sem szép ruhákban, sem szép lovakban, sem szép
fegyverekben –, nyugodtan kivárta a következő aranyesőt, amelyben
ugyanolyan mohón és gondtalanul mártózott meg, mint az előző
záporban.
A király távollétében Baradas sokat beszélgetett Saint-Simon
barátjával a váratlan ajándékról, amelyen feltétlenül osztozni akart a
másik fiúval. Majdnem gyerekek voltak még, Baradas, az idősebb is
éppen hogy betöltötte a húszat; és a két legényke tele volt
pompásabbnál pompásabb tervekkel, hogy mire költse a háromezer
pistole-t. Elhatározták, hogy egy hónapig úgy élnek majd, mint két
herceg. Csak egyvalami aggasztotta őket: vajon beváltják-e majd a
király utalványát? A szemük láttára jött már vissza megannyi királyi
utalvány, amelynek felséges aláírását a kincstárnok nem fogadta el;
jobban örültek volna, ha a rövidke szöveg alatt akár a leghitványabb
párizsi kalmár aláírása díszeleg.
Baradas ekkor félrevonult, papírt-tollat tett maga elé, és nekilátott
a levélírásnak, amely egy korabeli nemesifjú számára hallatlanul
megterhelő feladat volt. Végül, homlokát egyre-másra dörgölve, fejét
sűrűn vakarva összehozta a művet, zsebre vágta, majd nagy bátran
megvárta a királyt, és még hősiesebben megkérdezte: mikor
jelentkezhet a kincstárnoknál, hogy beváltsa a felséges úr oly
megtisztelő ajándékát.
A király azt felelte: mehet, amikor tetszik, a kincstárnok a
rendelkezésére áll.
Baradas kezet csókolt gazdájának, négyesével leszaladt a lépcsőn,
beugrott a Michel és Cavois cég egyik hordszékébe, és nyomban a
bíboros úrhoz, azaz inkább a palotájához vitette magát. Ott
megkereste a posztját híven őrző Charpentier-t, és bemutatta az
utalványt. Charpentier elvette, átfutotta, megvizsgálta, majd miután
felismerte a király írását és pecsétjét, tisztelettel meghajolt Baradas
úrfi előtt, megkérte, hogy várjon néhány percig, ott hagyta a nyugtát,
és öt perc múlva visszatért, tekintélyes méretű zsákban hozva a
háromezer aranypistole-t.
A zsák láttán Baradasnak, aki addig nem hitt az egészben,
hevesebben vert a szíve. Charpentier felajánlotta, hogy előtte még
egyszer leszámlálja az összeget; Baradas azonban, aki már alig várta,
hogy a zsákot a szívéhez szorítsa, azt felelte, hogy az ilyen pontos
pénztáros bizonyára tévedhetetlen is. Már indult volna, de mert
sebesüléséből még nem épült fel teljesen, megtántorodott, és a zsákot
Charpentier-nak kellett lecipelnie egészen a hordszékig.
Odalenn Baradas egy csomó Lajos-ezüstöt és aranyécu-t markolt ki
a zsákból, és Charpentier felé nyújtotta; a titkár azonban meghajolt,
és nem volt hajlandó átvenni.
Mialatt a titkár mögött bezárult a bíborosi palota kapuja, Baradas
csak állt az utcán káprázó szemmel.
Csakhamar azonban magához tért. Körülnézett, egykettőre
tájékozódott, majd a zsák biztonsága kedvéért a négy
hordszékvivővel a szomszédos házig kísértette magát. Ott
bezörgetett a kapun, előhúzta zsebéből a levelet, és odaadta az előtte
felmagasodó elegáns lakájnak.
– Delorme kisasszony részére.
A levélhez két écut is mellékelt, amit a lakáj, Charpentier-val
ellentétben, korántsem utasított vissza. Aztán visszaszállt a
hordszékbe, és a tömött bukszájúak parancsoló hangján odakiáltott a
hordszékvivőknek:
– A Louvre-ba!
A jóemberek, akiknek figyelmét nem kerülte el a zsák
gömbölydedsége és rakományuk megnövekedett súlya,
nekiiramodtak: ütemes lépteikben könnyűszerrel fedezhetnénk fel a
modern gimnasztika előzményét.
Baradas, aki egy pillanatra sem szűnt meg simogatni kerekded
útitársát, negyedórán belül odaért a Louvre kapujához – éppen akkor,
amikor egy másik hordszékből Fargis asszony is kiszállt.
Rögtön egymásra ismertek, ám a kajánságra hajlamos fiatalasszony
ajkán mosoly suhant át, amikor látta, milyen nehezen birkózik meg a
súlyos zsákkal Baradas sajgó karja.
– Segíthetek, Baradas úr? – kérdezte gunyoros szívélyességgel.
– Köszönöm, asszonyom – felelte az apród. – Ha útba ejtené és
leküldené hozzám Saint-Simon pajtásomat, igazán hálára kötelezne.
– Ugyan, Baradas úr; a legnagyobb örömmel – mondta kacéran a
dáma, majd fürgén felszaladt a lépcsőn, olyan művészien csippentve
fel szoknyáját, ahogy a magakelletésben járatos nők szokták:
lábikráig villantva fel lábukat, hogy aztán a többit hozzá lehessen
képzelni.
Öt perccel később megjött Saint-Simon. Baradas gavallérosan
kifizette a hordszékvivőket, és a két fiatalember egyesült erővel
cipelte fel a lépcsőn a pénzes zsákot: úgy néztek ki, mint egyes
Veronese-festmények szép ifjú pohárnokai, amint egy jókora
amforában annyi bort visznek a vigadó vendégeknek, amennyitől
húszan is berúghatnak.
Ezalatt XIII. Lajos elfogyasztotta ötórai étkezését, majd a bolonddal
múlatta az időt, aki éles szemével rögtön felmérte, hogy az előző nap
óta a király hangulata még nyomottabb lett.
Lajos a helyiség nagy kandallója előtti asztalnál ült, l’Angely a tűz
másik oldalán egy magas széken kuporgott, mint rúdján a papagáj.
Sarkát a szék legalacsonyabb keresztbordáján nyugtatta, és térdét
használta asztalnak; azon egyensúlyozta tányérját akrobatikus
ügyességgel.
A király étvágytalan volt, épp csak ímmel-ámmal kapott be néhány
szem cseresznyét, és alig egy-két kortyot ivott a pohárból, melyen
aranyban és azúrkékben csillogott a királyi címer. Fején tartotta
fekete tollakkal díszített nagy fekete nemezkalapját, amelynek
árnyéka még sötétebb felhőbe vonta borús homlokát.
L’Angely viszont farkaséhes volt, és széles mosolyt csalt arcára ez a
második ebéd, amelyet ekkoriban délután öt és hat óra között
szolgáltak fel. A legközelebbi asztalról hatalmas adag fácán-,
szalonka- és pipiskepástétomot rakott tányérjára, kóstolóval kínálta
belőle a királyt, aki energikusan megrázta a fejét, majd téglaméretű
szeleteket vágott a pástétomból, és egyiket a másik után tüntette el.
A legnagyobb darabot a fácánból szelte, utána rátért a szalonkára,
hogy majd a pipiskével fejezze be, és mindezt meglocsolta a bíboros
borának nevezett itókával, amely tulajdonképpen megfelelt a mi mai
bordeauxinknak, ám a király és a bíboros – az egész ország két
legrosszabb gyomrú lakosa – azért kedvelte, mert megkönnyítette az
emésztést. L’Angely viszont, akinek vasból volt a gyomra, leginkább
bársonyos bukéját értékelte.
Az első üveg e kellemes borocskából már feltűnt a kandallóhoz
húzott asztalon, majd társult hozzá a második, amely már távolabb
került a tűztől, hogy, az ínyencek kifejezésével élve, fellazuljon: a
nedű áttetsző lett, l’Angely pedig csak amolyan végtisztességgel
adózott neki, miközben az első butykost dédelgette. Olyan volt ő,
mint ama görög bölcselő, aki irtózott mindentől, ami fölösleges; ő is a
folyóba dobta volna fatálkáját, ha lát egy gyerkőcöt, aki a tenyeréből
iszik. Nos, ő is kiiktatta a poharat mint élősdi közvetítőt, és ha
megszomjazott – ami elég sűrűn megesett –, közvetlenül az üvegből
ivott.
Egy ilyen gyengéd érintkezés után éppen jólesőn felsóhajtott,
amikor bánatában Lajos is sóhajtott egyet.
– Úgy látszik, nem olyan jó mulatság királynak lenni – jegyezte
meg, fél kezében a butéliával, a másikban a villájával, a bolond –,
kivált ha uralkodni kell.
– Ah, szegény l’Angelym, én nagyon boldogtalan vagyok…
– Meséld el, miért, fiam. Meg fogsz könnyebbülni. – L’Angely a
földre tette az üveget, és újabb adag pástétomot rakott a tányérjára. –
Miért vagy boldogtalan?
– Mindenki meglop, mindenki becsap, mindenki elárul.
– Nahát! Most vetted észre?
– Nem, most bizonyosodtam meg róla.
– Ejnye-bejnye, fiacskám, nem szabad ilyen borúlátónak lenni. Ami
engem illet, bevallom, én meg vagyok elégedve a dolgok állásával. Jót
reggeliztem, jót ebédeltem, a pástétom finom, a bor kitűnő, a Föld
oly gyöngéden forog, hogy meg se szédülök, és a testemben kellemes
meleg honol. Ilyenkor az ember fia rózsaszín szemüvegen át látja az
életet.
 – L’Angely, gyermekem, ne ess káromlásba, mert
megkorbácsoltatlak – mondta igen komolyan a király.
– Miért, a rózsaszín szemüveg eretnekség?
– Nem. Eretnekség azt állítani, hogy a Föld forog.
– Ugyan, ugyan, nem én vagyok az első. Ezt mondták már
Kopernikusz és Galilei urak is.
– Csakhogy a Bibliában az ellenkezője áll, Mózesnek pedig volt
annyi esze, mint a világ minden Kopernikuszának és Galileijének.
L’Angely hümmögött.
– Gondolkozz csak! – szuttyongatta a király. – Ha a Nap
mozdulatlan, hogyan állíthatta volna meg Józsué három napra?
– Olyan biztos, hogy Józsué ezt tette?
– Ha nem is ő, de az Úr.
– És azt hiszed, az Úr ennyit fáradt volna, hogy időt adjon
választottjának, hadd aprítsa miszlikbe Adonisédek és a vele
szövetséges négy kananeus király seregét, és befalazza őket egy
barlangba? Szavamra, ha én vagyok az Úr, meg nem állítom a Napot!
Inkább hívom az éji sötétet, hogy azok a szegény ördögök
elinalhassanak!
– L’Angely, l’Angely – mondta bánatosan a király –, egy mérföldre
szaglik rólad a hugenotta!
– Csak vigyázz, Lajos! Ha valóban az apád fia vagy, te még
messzebbről bűzlesz!
– L’Angely! – csattant fel a király.
A bolond a pipiskére vetette magát.
– Igazad van, Lajos, hagyjuk a teológiát. Szóval azt mondod, fiam,
téged mindenki becsap?
– Mindenki, barátom…
– De az anyád ugye nem?
– Ő is, mint mindenki más.
– De remélem, a feleséged csak nem?
– Ő még jobban, mint mindenki más.
 – Ó, egek! Kivéve az öcsédet…
– Ő a leginkább.
– Ejha! És én még azt hittem, hogy csak a bíboros csap be!
– Ellenkezőleg, l’Angely. Kezdem azt hinni, hogy ő volt az egyetlen,
aki nem csapott be.
– De hisz akkor feje tetejére állt a világ!
Lajos csüggedten bólogatott.
– Én meg azt hallottam, hogy örömödben, amiért megszabadultál
tőle, gavallérosan megajándékoztad az egész családodat!
– Ilyen balga voltam…
– Állítólag hatvanezer livre-t kapott az anyád, harmincezret a
királyné és százötvenezret Monsieur.
– Tulajdonképpen még csak megígértem… – mondta a király, majd
hirtelen a fejére csapott. – Te, l’Angely, van egy ötletem!
– Remélem, nem az, hogy elégettetsz mint eretneket!
– Nem. Úgy gondoltam, hogy amíg pénzem van…
– Hát neked pénzed van?
– Igen, gyermekem. Méghozzá nem is kevés.
L’Angely ismét dajkálni kezdte a butykost.
– Akkor tudod mit? Végy egy rakományt ebből a nedűből! Ki tudja,
milyen lesz az 1629-es évjárat!
– Nem erről van szó. Nagyon jól tudod, hogy én csak vizet iszom.
– Nahát ezért is vagy ilyen búvalbélelt.
– Bolond is volnék, ha jó kedvem volna.
– Én bolond vagyok, még sincs jókedvem. De térjünk a tárgyra! Mi
az az ötlet?
– Kedvem támadt, l’Angely, hogy gazdaggá tegyelek.
– Engem? Hát mi szükségem nekem arra? A Louvre-ban van
kosztom, kvártélyom, ha pénz kell, kiforgatom a zsebeidet, és amit
találok – bár senki se irigyeljen érte! –, az az enyém. Ennyi nekem
bőven elég, és nem panaszkodom.
– Tudom, hogy nem panaszkodsz. Ez is elkeserít.
 – Hát téged már minden elkeserít? Hű, de rossz kis természeted
van!
– Te, akinek sosem adok semmit, nem panaszkodsz, ők meg, akiket
mindennel elhalmozok, folyvást panaszkodnak.
– Hagyd rájuk, fiam.
– Ha meghalnék, l’Angely…
– Na, már megint egy vidám gondolat! Legalább a farsangot várnád
ki azzal a tréfás kedveddel!
–…ha meghalnék, téged elkergetnének, és még egy spanyol
maravédit se kapnál.
– Hát akkor szedném a sátorfámat.
– És mi lenne belőled?
– Beállnék trappistának! Azok ám a vidám fickók!
– Mind azt remélik, hogy meghalok. Mit szólsz ehhez, l’Angely?
– Azt, hogy élj tovább csak azért is, hadd pukkadjanak.
– Élni, l’Angely, nem valami szórakoztató.
– Azt hiszed, Saint-Denis mulatságosabb, mint a Louvre?
– Saint-Denis-ben csak a test pihen, gyermekem. A lélek a mennybe
szállt.
– És azt hiszed, a mennyország mulatságosabb, mint Saint-Denis?
– Sehol sem mulatságos, l’Angely – állapította meg gyászos hangon a
király.
– Figyelmeztetlek, Lajos, hogy mindjárt itt hagylak, és akkor
unatkozhatsz. Futkos tőled a hideg a hátamon.
– Hát nem akarod, hogy gazdag embert csináljak belőled?
– Azt akarom, hogy hagyd nyugodtan végigenni az ebédem.
– Adok neked egy utalványt háromezer pistole-ról, mint
Baradasnak.
– Á, szóval háromezer pistole-t adtál Baradasnak?
– Úgy van.
– Na, legalább elhenceghetsz a jó befektetéssel.
– Miért, szerinted rosszra fogja használni?
 – Éppen hogy nem. Vidám cimborák és szép lányok társaságában
hág a nyakára.
– Te semmiben nem hiszel, l’Angely.
– Még Baradas úrfi erényességében sem!
– Vétkezik, aki veled társalog.
– Ebben van igazság. Ezért hát adok neked, fiam, egy jó tanácsot.
– Halljam!
– Menj át a kápolnádba, imádkozz a megtérésemért, hadd költsem
el nyugodtan a desszertem.
– Bolond lyukból is fújhat bölcs szél – jelentette ki a király, és
felállt. – Imádkozni fogok.
– Nagyon helyes. Csak imádkozz értem, én meg eszem, iszom és
énekelgetek az egészségedre. Majd meglátjuk, ki jár jobban.
Így is lett. XIII. Lajos, búskomorabban, mint valaha, átment a
magánkápolnájába, és magára csukta az ajtót, l’Angely pedig
kinyitotta a harmadik üveget is, nekilátott, és dudorászott hozzá.
Mikor Bacchus hozzám bejön,
Elpihen mind gondom, dühöm,
S bennem az elragadtatás nagy,
Hogy ládáimban több arany,
Ezüst és csecsebecse van
Mint együtt Krőzusnak, Midásznak.

Csak forgok, másra sincs eszem,

Tánc, szökdelés kell, s hogy fejem
Övezze borostyán csokorja,
Királyt, királynét, urakat,
Díjat fumigálnom szabad,
S földet döngöl lábam topogva.
Új borral töltsétek pohárt,
Mert elménk tőle kiokád
Mindent, ami szívünk nyomasztja,
Ide a bort, jó cimborák,
Százszor jobb részegen az ágy,
Mint a holtaknak elkaparva.
 XV. FEJEZET
Hát te is, fiam, Baradas!

Amikor XIII. Lajos kilépett a házi kápolnájából, l’Angelyt az

asztalnál találta, amint fejét a karjára hajtva alszik vagy alvást színlel.
Néhány másodpercig elnézte a bolondot, mélységes mélabúba
süppedve. Gyenge, fogyatékos, önző szellemiségét, amint az máskor
is előfordult, átjárta a valóság és az igazság iránti ösztönös érzék,
amelyet a rossz nevelés sem tudott teljesen kigyomlálni belőle.
Hirtelen mélységes együttérzés fogta el szomorúságának ezen odaadó
társa iránt, aki nem arra törekedett, hogy mindenáron felvidítsa, mint
királyi elődeit a régebbi bolondok; nem, l’Angely vele együtt rótta az
unalom nevű egyhangú, örömtelen pokol köreit. Eszébe jutott iménti
ajánlata, melyet l’Angely a maga szokásos gondtalanságával nem
utasított vissza, inkább kitért előle. Felidézte, milyen önzetlenül,
mekkora türelemmel viseli el l’Angely a királyi rosszkedv minden
szeszélyét, milyen érdektől mentes odaadással áll meg a Lajost
körülvevő becsvágyó hízelgések és mohó barátságok közepette. Aztán
egyszer csak tintatartót, tollat, papírost keresett, és a szükséges
adatokról és formaságokról nem megfeledkezve megírta Baradas
utalványának párját az újabb háromezer pistole-ról; s végül nagy
óvatosan, nehogy felköltse, a bolond zsebébe csúsztatta. Ezután
visszavonult hálótermébe, muzsikusokat hívatott, egy órán át
hallgatta a lant zenéjét, majd Beringhenért csengetett, hogy
vetkőztesse le, és amikor már lefeküdt, Baradasért küldetett, hogy
eltársalogjon vele.
Baradas nagy vidoran toppant be. Eddig azzal töltötte az időt, hogy
újra meg újra átszámolta és különböző magasságú halmokba
rendezte a maga háromezer pistole-ját.
A király hellyel kínálta az ágya végén, és szemrehányón így szólt:
 – Miért vagy ilyen jókedvű, Baradas?
– Hát csak azért, mert semmi okom bánatra, annál több az örömre.
– S mi ez az ok? – érdeklődött nagyot sóhajtva a király.
– Tán elfeledte felséged, hogy megajándékozott háromezer pistole-
lal?
– Dehogy, nagyon is emlékszem rá.
– Nos, be kell vallanom, nem számítottam rá, hogy hozzájutok.
– De miért?
– Ember tervez, Isten végez!
– És ha az ember – király?
– Isten akkor is Isten marad.
– Tehát mi történt?
– Az történt, felség, hogy legnagyobb csodálkozásomra egy pissz
nélkül megkaptam a pénzt! Az ördögbe is, Charpentier uram sokkal
különb uraság, mint La Vieuville uram. Ha az utóbbitól kérek pénzt,
csak arról zagyvál, hogy elborítja az ár…
– Tehát most gazdagnak érzed magad?
– Úgy ám!
– És mit kezdesz a pénzzel? Játékra és nőkre költöd, mint a tékozló
fiú?
– Ugyan, felség! – vágott vissza az apród képmutatón. – Felséged
tudja, hogy nem szoktam játszani.
– Legalábbis nekem ezt mondod.
– A nőket pedig ki nem állhatom.
– Igaz ez, Baradas?
– Éppen emiatt civakodom folyvást azzal a lókötő Saint-Simonnal,
aki előtt mindegyre felséged példájára hivatkozom.
– Te is tudod, Baradas: a nőt lelkünk elkárhozása végett
teremtették. Nem igaz, hogy a kígyó rontotta meg. A nő maga a
kígyó!
– Gyönyörű mondás, felség! Meg is jegyzem, hogy beírhassam a
misekönyvembe!
 – Jó, hogy említed, Baradas. Múlt vasárnap figyeltelek a misén;
igencsak szórakozottnak látszottál.
– Felségednek csupán azért tűnt így, mert véletlenül egy irányba
néztünk mind a ketten: Lautrec kisasszony felé.
A király a bajszát rágta, majd más témát keresett.
– Tehát mihez kezdesz a pénzeddel? – kérdezte.
– Ha háromszor vagy négyszer ennyi volna, jótékony célra
költeném – felelte az apród. – Kolostort alapítanék vagy kápolnát
építtetnék belőle. De ilyen kis összeggel…
– Én nem vagyok gazdag, Baradas.
– Nem is panaszkodom, felség, sőt nagyon szerencsésnek érzem
magam. Mindössze azt akartam mondani: ilyen kis összeggel csak a
családomat segíthetem. Anyám és nővéreim kapják a felét.
A király elismerőn bólintott.
– Aztán – folytatta Baradas – a megmaradt ezerötszáz pistole-t két
részre osztom. Hétszázötvenből két jó harci lovat vásárolhatok, hogy
kövessem felségedet Itáliába; futja még egy lakáj bérére és
felöltöztetésére és fegyverekre is…
A király a felsorolt tételekre is helyeslőn bólogatott.
– És a maradék hétszázötvennel mi a terved?
– Félreteszem zsebpénznek és tartaléknak. – Baradas égnek emelte
szemét. – Jótétre buzdító alkalmakban, felség, soha sincs hiány;
akármerre megyünk, utunkba vetődnek nyomorgó árvák,
vigasztalásra szoruló özvegyek.
A király könnyekig meghatódott.
– Ölelj meg, Baradas, ölelj meg! Költsd csak el így a pénzedet,
gyermekem, ahogy mondod, és nekem gondom lesz rá, hogy ez a
szerény kincstár sose ürüljön ki.
– Felséged nagylelkű, és bölcs, mint Salamon király; és az Úr külön
a javára írja majd, hogy nincs háromszáz felesége és nyolcszáz…
– Édes Istenem, mihez kezdenék velük? – A király
kétségbeesésében az égnek emelte karját. – De már maga ez a
beszélgetés is bűn, Baradas, mert olyan gondolatokat vet fel, amelyek
sértik az erkölcsöt és a vallást.
– Felségednek igaza van – rebegte Baradas. – Óhajtja, hogy
felolvassak valamilyen jámbor munkából?
Baradas tudta jól, hogy az ilyen felolvasástól alszik el
leggyorsabban a király. Felállt, odahozta Gerson Örök vigasztalás-át,
de nem ült vissza az ágyra, csak az ágy melletti székre, és ájtatos
hangon olvasni kezdett.
A harmadik oldalnál a király már mélyen aludt.
Baradas felállt, lábujjhegyen a helyére vitte a könyvet, nesztelenül
kisurrant az ajtón, és folytatta Saint-Simonnal a félbeszakított
kockajátékot.
Másnap tízkor a királyi hintó elhagyta a Louvre-t, és negyed
tizenegykor Lajos már be is lépett a zölddel kárpitozott
dolgozószobába, ahol két nap alatt annyi nem is sejtett vagy alaposan
félreismert ténnyel szembesült.
Charpentier már várta.
A király sápadt volt, megviselt, levert.
Megkérdezte: befutottak-e a jelentések.
Charpentier közölte, hogy a kolostorába visszatért Joseph atyától
természetesen már nem várható jelentés; immár csak Souscarrières-
rel és Lopezzal kell számolni.
– Az ő jelentésük megjött? – kérdezte a király.
– Mint már volt szerencsém felségednek jelenteni, amikor Lopez és
Souscarrières urak megtudták, hogy ezentúl a királlyal lesz dolguk,
úgy határoztak, hogy akkor személyesen hozzák el írásműveiket. A
király vagy beéri elolvasásukkal, vagy, ha bővebb felvilágosítást óhajt,
behívatja az urakat.
– És megjöttek?
– Lopez úr már itt van a jelentésével; de hogy felségednek legyen
ideje elbeszélgetni vele és áttanulmányozni a bíboros úr postáját,
Souscarrières uramat csak délre rendeltem ide.
 – Vezesse be Lopezt.
Charpentier kiment, majd néhány másodperc múlva már be is
jelentette Don Ildefonso Lopezt.
A spanyol hajadonfőtt lépett be, és a földig hajolt.
– Jó, jó, elég, Lopez úr – mondta a király. – Régóta ismerem, és elég
sok pénzembe kerül.
– Hogy érti ezt felséged?
– Nem magánál veszi a királyné az ékszereit?
– De igen, felség.
– Nos, csak tegnapelőtt is húszezer livre-t kért tőlem egy gyöngysor
megjavításáért.
Lopez nagyot nevetett; villogó fogsora gyöngysornak is bevált
volna.
– Mi olyan mulatságos? – kérdezte a király.
– Felség, beszélhetek úgy, mintha a bíboros úrral állnék szemben?
– Csak bátran.
– Nos, az őeminenciájának írt mai jelentésemben egész bekezdés
foglalkozik a gyöngysorral, azaz inkább a következményeivel.
– Halljam ezt a bekezdést.
– A király óhaja parancs, de felséged mit sem értene belőle némi
felkészítő magyarázat nélkül.
– Úgy készítsen fel.
– December 22-én őfelsége a királyné valóban megjelent nálam,
azzal az ürüggyel, hogy szeretne megjavíttatni egy gyöngysort.
– Ürügyet mondott?
– Valóban, felség. Ürügyet.
– Mi volt hát a valódi cél?
– Hogy találkozzék a spanyol követtel, Mirabel márki úrral, aki
véletlenségből szintén ott volt.
– Véletlenségből?
– Hát persze, felség. Őfelsége, a királyné mindig véletlenségből, fut
össze Mirabel márkival, akinek ugyebár meghagyták, hogy a Louvre-
ban csak fogadási napokon vagy névre szóló felkérés esetén jelenhet
meg.
– Ezt én rendeltem el, a bíboros tanácsára.
– Ha tehát a királyné őfelségének valami mondanivalója van királyi
fivére követe számára, avagy kérdezni óhajt tőle valamit, úgy csak
véletlenségből találkozhat vele, hiszen máskülönben nincs módja rá.
– És ezekre a találkákra a maga boltjában kerül sor?
– A bíboros úr hozzájárulásával.
– Tehát a királyné a minap is találkozott a spanyol követtel.
– Úgy van, felség.
– Hosszan tanácskoztak?
– Á, néhány szót váltottak mindössze.
– Jó volna tudni, miről.
– A bíboros úr már tudja.
– De én nem. A bíboros úr fölöttébb diszkrét volt.
– Azaz nem óhajtotta felségedet fölöslegesen izgatni.
– Nos, mi volt az a néhány szó?
– Csak annyit ismételhetek el felségednek, amennyit a
gyémántcsiszolóm hallott.
– Hát beszél az illető spanyolul?
– A bíboros úr parancsára a fejébe vertem a nyelvet, de erről senki
sem tud, tehát megbíznak benne. A párbeszéd egy része így hangzott:
„A követ: Felségedhez eljutott a milánói kormányzó és Moret gróf
úr közvetítésével magasztos fivérének levele?
A királyné: El, uram.
A követ: És gondolkodott már a tartalmán?
A királyné: Gondolkodtam, de nem eleget. Majd megkapja a
választ.
A követ: Mely úton-módon?
A királyné: Egy nagy dobozban, mely színleg ruhákat tartalmaz, de
valójában az a kis törpe lány lesz benne, aki most Bellier asszonnyal
és Lautrec kisasszonnyal játszik.
 A követ: Úgy érzi, megbízható?
A királyné: Nénikémtől, Klára Eugénia németalföldi infánsnőtől
kaptam, aki él-hal Spanyolországért.”
– Él-hal Spanyolországért… – ismételte a király. – Mint ahogy egész
környezetem is Spanyolországot, az ellenségeimet szolgálja. És a
törpe lány?
– Tegnap behozták abban a bizonyos dobozban, és mert kitűnően
beszél spanyolul, közölte Mirabel úrral: „Úrnőm azt üzeni, hogy
megfontolja fivére tanácsát, és amennyiben a király egészsége tovább
romlik, gondja lesz rá, hogy a vég ne érje készületlenül.”
– Hogy a vég ne érje készületlenül… – ismételte újfent a király.
Lopez lehajtotta a fejét.
– Hogy ez mit jelent, felség, nem értettük.
– De én értem – jelentette ki a király, összehúzva a szemöldökét.
– Többre nincs is szükség. És magának nem üzente meg a királyné,
hogy most már ki tudja fizetni az új gyöngyszemeket?
– Már meg is kaptam a pénzt, felség – közölte a spanyol.
– Ne mondja! Aztán kitől?
– Particelli úrtól.
– Particelli…? Az olasz bankár?
– Úgy van.
– De hiszen nekem azt mondták, hogy Particellit felakasztották.
– Igaz, igaz… De a halála előtt átruházta a bankját egy igen derék
emberre, bizonyos d’Émery úrra.
– Mindenki meglop, mindenki rászed… – dünnyögte XIII. Lajos.
– És a királyné azóta nem találkozott Mirabel úrral?
– A fiatal királyné nem, de az anyakirályné igen.
– Anyám? Ugyan mikor?
– Tegnap.
– S mely célból?
– Hogy bejelentse, miszerint a bíboros urat megdöntötték, hogy
Bérulle úr az utóda, hogy Monsieur lett a hadjárat
parancsnokhelyettese, tehát a követ úr máris tudathatja Fülöp
királlyal vagy Olivarez herceggel, hogy az itáliai hadjárat elmarad.
– Micsoda? Hogy az itáliai hadjárat…
– A felséges anyakirályné ezeket a szavakat használta.
– Hát persze, értem. Ez a hadsereg is úgy jár majd, mint az előző:
se zsold, se ruha, se ennivaló. Ó, a nyomorultak! – A király
halántékára tapasztotta kezét. – Van még valami mondanivalója?
– Már csak holmi apróság, felség. Baradas úr ma délelőtt
felkeresett, hogy ékszereket vásároljon.
– Miféléket?
– Nyakéket, karkötőt, néhány hajtűt.
– Mennyiért?
– Háromszáz pistole-ért.
– Mire kellett neki ez a holmi?
– Bizonyára a kedvesének vette, felség.
– Micsoda? – hördült fel a király. – Tegnap este még azt állította,
hogy gyűlöli a nőket! Mi van még?
– Ez minden, felség.
– Akkor hát foglaljuk össze. Anna királyné és Mirabel márki: ha az
egészségem tovább romlik, a királyné idejében felkészül. Az
anyakirályné és Mirabel márki: az utóbbi megírhatja IV. Fülöp
őfelségének, hogy az itáliai háború elmarad, mivel 1. Richelieu úr
helyett Bérulle úr a miniszter, 2. az öcsém a parancsnokhelyettes.
Végül Baradas úr: az úrfi a tőlem kapott pénzt nyakékre, karperecre,
hajtűkre költi. Rendben van, Lopez úr. Mindent tudok, amit magától
meg akartam tudni. Szolgáljon csak továbbra is ilyen derekasan
engem vagy a bíboros urat, elvégre a kettő egyre megy, és jegyezzen
meg minden szót, ami a boltjában elhangzik.
– Felséged láthatta, hogy erre engem nem kell figyelmeztetni.
– És most menjen, Lopez úr, távozzon. Túl akarok már lenni ezen a
rengeteg áruláson. És szóljon odakinn, hogy küldjék be Souscarrières
urat, ha már itt van.
 – Itt vagyok, felség – szólalt meg egy hang, és a küszöbön ott állt
Souscarrières, kalapjával a kezében, térdét meghajlítva, lábfejét
előretolva. Így, hajbókolva, feleolyan magasnak látszott.
– Aha, uram, ön hallgatózott! – jegyezte meg a király.
– Szó sincs róla, Sire. Csak oly buzgón keresem felséged kedvét,
hogy megéreztem: látni kíván.
– És legalább sok érdekes jelentenivalója van?
– Csak két nap eseményeiről számolhatok be.
– Nem baj. Halljam, mi történt ezen a két napon.
– Tegnapelőtt Monsieur, felséged fenséges fivére hordszékbe ült, és
először a lotaringiai herceg, majd a spanyol király követéhez vitette
magát.
– Tudom, mi dolga volt ott. Folytassa.
– Tegnap tizenegy óra körül őfelsége, az anyakirályné szintén
hordszékbe ült, és Lopez boltjába fuvaroztatta magát, ahová
ugyanekkor a spanyol követ úr is megérkezett.
– Tudom, mi megbeszélnivalójuk volt. Folytassa.
– Ugyancsak a tegnapi napon Baradas úr a Louvre előtt hordszékbe
ült, és a Royale térre, a bíboros úr házához vitette magát. Bement a
házba, és öt perccel később egy súlyos pénzeszsákkal távozott.
– Erről is tudok.
– A bíboros úr házából odasétált a szomszédos kapuhoz.
– Kinek a kapuja az? – kérdezte izgatottan a király.
– Delorme kisasszonyé.
– És be is ment a kisasszonyhoz?
– Nem, felség, kopogott csupán, majd a lakájnak egy levelet adott
át. Utána visszavitette magát a Louvre-ba. Ma reggel újra eltávozott,
és…
– Tudom. Lopezhez ment, ahol ékszereket vásárolt, és onnan…?
Nos, onnan hová ment?
– Vissza a Louvre-ba, felség, de egész éjszakára hordszéket bérelt.
– Van még jelentenivalója?
 – Kiről, felség?
– Baradas úrról.
– Nincs, felség.
– Rendben van. Távozhat.
– De beszélnék még Fargis asszonyról…
– Menjen csak.
– Marillac uramról…
– Menjen.
– Monsieur-ről…
– Eleget tudok. Távozzon.
– A sebesült Étienne Latilról, aki Chaillot-ba, a bíboros úrhoz
vitette magát.
– Nem érdekel. Elmehet.
– Ez esetben, felség, máris indulok.
– Tegye azt.
– De távozhatom-e abban a reményben, hogy a király elégedett
velem?
– Túlságosan is!
Souscarrières mélyet bókolt, majd kihátrált.
A király meg sem várta, amíg eltűnik, máris kettőt csengetett.
– Charpentier úr – mondta a besiető titkárnak –, hogyan is hívta
magához a bíboros úr Delorme kisasszonyt, ha szüksége volt rá?
– Mi sem egyszerűbb. – Charpentier megnyomta a rugót, mire a
titkos ajtó elfordult, majd meghúzta a két ajtó közti csengőt. – Ha
Delorme kisasszony odahaza van, rögtön itt lesz. Csukjam be az
ajtót?
– Fölösleges.
– Felséged magára óhajt maradni, vagy legyek itt én is?
– Hagyjon magamra.
Charpentier elvonult. XIII. Lajos türelmetlenül meredt a titkos
átjáróra.
Néhány másodperc múlva könnyű léptek hallatszottak, de a
feszülten várakozó király rögtön felfigyelt rájuk.
– Most végre megtudom, mi az igazság – mormolta.
Máris nyílt az ajtó, és belépett Marion, fehér selyemruhában,
nyakán egyszerű gyöngysorral. Dús fekete fürtjei gömbölyű fehér
vállára omlottak; tizennyolc évének teljes szépségében tündökölt.
XIII. Lajos, akármilyen érzéketlen volt a női bájak iránt, káprázó
szemmel hátrált.
Marion kecsesen bókolt; a mozdulatban ügyesen keveredett a
tisztelet a kacérsággal. Aztán lesütött szemmel szólalt meg,
szerényen, mint egy zárdanövendék.
– Királyom hívatott, akitől nem is reméltem ekkora
megtiszteltetést. Térden állva hallgatom parancsát, hogy késedelem
nélkül teljesítsem.
A király néhány összefüggéstelen szót dadogott; Marionnak volt rá
ideje, hogy kiélvezze diadalát.
– Lehetetlen! Vagy tévedek, vagy meg akarnak téveszteni! Ön nem
lehet Marie Delorme kisasszony…
– Felség, én egyszerűen csak Marion vagyok – hajolt meg a lány, s
úgy tett, mintha továbbra sem merne felnézni.
– Nos, ha ön valóban Marion, akkor tegnap egy levelet kellett
kapnia.
A kurtizán csilingelve felnevetett.
– Ó, felség, én mindennap egy halom levelet kapok.
– Azt, amelyre célzok, öt és hat óra között kézbesítették.
– Öt és hat óra között tizennégy levelet kaptam, felség.
– Megőrizte őket?
– Tizenkettőt elégettem. A tizenharmadikat a szívem fölött őrzöm.
A tizennegyedik itt van a kezemben.
– Az ő írása! – jajdult fel a király, és máris elragadta a levelet. Ide-
oda forgatta kezében, és megállapította: – Hiszen fel sincs bontva!
– Olyasvalaki írta, aki közel áll a királyhoz, és mert tudtam, hogy
őfelsége ma valószínűleg fogadni kegyeskedik, kötelességemnek
tartottam, hogy a levelet eredeti állapotában adjam át.
A király csodálkozva nézett Marionra, majd annál bosszúsabban a
levélre.
– Ó, be szeretném tudni, mi áll benne!
– Ez igazán megoldható, felség. Csak ki kell nyitni.
– Ha rendőrtiszt volnék, meg is tenném – jelentette ki XIII. Lajos. –
Csakhogy király vagyok.
Marion szelíden visszavette a levelet.
– De mivel nekem szól, én felbonthatom.
Így is tett. A király még habozott, hogy átvegye-e, de a szerető szív
sötétebb indulatai felülkerekedtek az illendőség megfontolásain, és
félhangon olvasni kezdte a levelet. Ahogy a tartalmával ismerkedett,
úgy lett egyre halkabb a hangja.
XIII. Lajos arcán ritka vendég volt a derű, de ez a levél valóban nem
volt alkalmas felvidítására.
Szépséges Marion!
Húsz éves vagyok. Néhány hölgy már volt olyan kegyes, hogy
jóképű legénynek nevezzen, sőt, el is követtek mindent, hogy
higgyek nekik. Emellett különösen kegyelt kegyence vagyok XIII.
Lajos királynak, aki, bármily zsugori, Isten tudja, miféle
felbuzdulásból, megajándékozott háromezer pistole-lal. Barátom,
Saint-Simon esküdözik, hogy Önnél szebb és nagylelkűbb lány
nem él ezen a földön. Nos, a lényeg az, hogy kettesben egy hónap
alatt elverjük ezt a harmincezer livre-t, melyet a bárgyú király
elém szórt. Mondjuk, tízezer livre menne a ruhákra és az
ékszerekre, tízezer a lovakra meg a hintókra és tízezer a bálokra és
játékokra. Tetszik-e kegyednek ez az ajánlat? Ha igent mond,
máris ott termek a pénzes zsákommal. Ha nem tetszik,
válaszoljon nemmel, és én, nyakamban a zsákkal, máris a folyóba
ugrom.
De ugye igent mond? Hiszen csak nem akarhatja egy szegény fiú
 halálát, akinek mindössze annyi a bűne, hogy őrülten szereti Önt,
anélkül hogy valaha is gyönyörködhetett volna látásában.
Holnap estére várva a választ, zsákommal együtt a lába előtt
heverünk.
Az Ön rajongó
Baradasa
Az utolsó soroknál Lajosnak már remegett a hangja, de ha
hallatszott volna, szavait akkor sem lehetett volna érteni. Végül a
levelet tartó kéz ernyedten lehanyatlott. Arca ólomszürkére sápadt,
szemében feneketlen kétségbeesés tükröződött, és mint Caesar, aki a
többi összeesküvő döféseit alig érezte meg, és csak a szívének drága
kéz szúrásakor kiáltott fel: „Et tu, mi fili Brute!”, ő is hasonló panaszra
fakadt: – Hát te is, fiam, Baradas!
Rá se nézett többé Marion Delorme-ra, sőt még csak tudomást sem
vett jelenlétéről; vállára vetette köpenyét, be se kapcsolta, majd
fejébe nyomta és a szeméig húzta fövegét, és lerohant a lépcsőn. A
lakáj máris kitárta előtte fogata ajtaját, ő pedig odakiáltott a
kocsisnak:
– Chaillot-ba!
Marion a király különös távozása láttán az ablakhoz szaladt, és
széthúzta a függönyt. Mozdulatlanul nézte a távolodó hintót, majd
annak eltűnte után a maga utánozhatatlanul pajzán és gunyoros
mosolyával megjegyezte:
– Úgy látszik, apródnak kellett volna öltöznöm!
 XVI. FEJEZET
Hogyan botlott egymásba Étienne Latil és Pisany
márki,
mihelyt elhagyták betegágyukat

A bíboros kegyvesztettségének híre gyorsan elterjedt Párizsban.

Fargis asszony a Festett Szakállban adott találkát Marillac
pecsétőrnek, s ez alkalomból tudatta vele a nagy eseményt.
Az újság nem sokáig maradt meg a helyiség falai között: egykettőre
leszivárgott Soleil asszonyig, aki továbbadta férjének, Soleil mester
pedig tájékoztatta Étienne Latilt, aki csak három napja kelt fel
betegágyából, és egyelőre a szobában sétálgatott, kardjára
támaszkodva.
Soleil mester ugyan felajánlotta neki saját, nádból készült
87
sétabotját, amelyet, akárcsak Mudarra, a fattyú gyűrűjét, achátkőből
való gomb ékesített, de Latil nem kért belőle; méltatlannak tartotta
volna, hogy egy kardforgató ember ne a kardjára támaszkodjék.
Richelieu kegyvesztettségének hírére abbahagyta a járkálást, és két
kézzel a kard gombjára támaszkodva meredt Soleil mesterre.
– Igaz, amit beszélsz?
– Mint a Szentírás.
– Kitől hallottad?
– Egy udvari dámától.
Étienne Latil ekkorra már alaposan ismerte a házat, ahová balesete
következtében kénytelen volt bekvártélyozni magát; tudta, hogy a
fogadó álcáját a legváltozatosabb körökből való vendégek használják.
– És most, hogy már nem miniszter, mi a véleményed őeminenciája
személyes biztonságáról? – kérdezte elgondolkodva.
Soleil mester a fejét rázta, és valami nyögésszerű hangot hallatott.
 – Az a véleményem, hogy remélhetőleg magával vitte a testőreit
Chaillot-ba, és ha mégsem, úgy felhúzza körgallérja alá a vértet, amit
La Rochelle-nél kívül hordott.
– Azt hiszed, ezzel elhárítja a veszélyt?
– Unokahúga, Combalet asszony figyelme bizonyára az étkezéseire
is kiterjed, és keres valakit, aki minden fogást előre megkóstol. –
Aztán széles vigyorral tette hozzá: – Csak hol találni ilyen vakmerő
legényt?
– Itt áll előtted, Soleil mester – nyilatkoztatta ki Latil. – Hívass egy
hordszéket.
– Csak nem akar elmenni? – hördült fel a fogadós. – Ki hallott már
ekkora könnyelműséget?
– Márpedig én vállalom, kedves házigazdám. És mivel magam is
tudom, mekkora veszélynek teszem ki magam, sőt jelen
helyzetemben az életemet is kockáztatom, most szépen elszámolunk,
nehogy halálom esetén téged kár érjen. Három hét betegség, kilenc
kancsó gyógytea, két kanna bor, no meg Soleil asszonyság
megfizethetetlen gondoskodása – elég lesz mindezért húsz pistole?
– Tartsa szem előtt, Latil uram, hogy én semmire sem tartok
igényt, és hogy az ön elszállásolásának és ellátásának megtisztelő
feladata…
– No, ami az ellátást illeti, nem voltam valami igényes kosztos!
– …szomjának oltásával kiegészítve nekem mindennél becsesebb.
Ám ha elégedettsége jeléül mindenáron le akar számolni húsz
pistole–t…
– …azt azért elfogadnád, nem igaz?
– De csak azért, hogy meg ne sértsem!
– Hívd azt a hordszéket, addig leszámolom a pénzt.
Soleil mester meghajolt, távozott, visszajött, az asztalhoz lépett,
ahol kis halmokban sorakozott a kétszáz livre, majd a pénz és a
fogadósok közti természetes vonzalom jegyében csalhatatlanul
biztos, csakis némely mesterségek gyakorlóinak fenntartott
szemmértékkel megbecsülte a pénzt, és végül az összeg nagyságáról
megbizonyosodva jelentette:
– A hordszék már várja uraságodat.
Latil a hüvelyébe dugta kardját, és parancsolón közelebb intette
Soleil mestert.
– A karodat!
– Sajnálom, kedves Étienne úr, hogy a távozásához kell segédkezet
nyújtanom.
– Barátom, Soleil, nem szívesen látnám ragyogó képeden akár a
legkisebb felhőt is, ezért megígérem, hogy visszatérőben először
téged kereslek fel – főleg ha elteszel egy kancsóval abból a coulange-i
borocskából, amellyel csak két nap óta örvendeztettél meg, pedig
örömest kötöttem volna vele közelebbi ismeretséget.
– A hordóból háromszáz kancsóra futja. Megőrzöm önnek.
– Háromszáz kancsó, az három hónapra elég. Nos, három hónapot
vendégszerető házadban fogok tölteni, feltéve, ha anyagi helyzetem
megengedi.
– Ha nem, majd hitelezünk. Egy olyan ember, aki barátai közé
számíthatja Moret, Montmorency és Richelieu urakat, azaz egy király
fiát, egy herceget, egy bíborost…
Latil fél lába már a hordszék lépcsőjén volt, de azért maradt ideje
egy bölcs mondásra:
– Egy ügyes adóbérlő, kedves mester, kevésbé imponáló, de
hasznosabb volna.
– Mit mondjak a hordszékvivőknek, hová szállítsák?
– Először a Montmorency-palotába szólít a kötelesség, és onnan
Chaillot-ba készülök.
– Montmorency herceg úr őkegyelmességéhez! – kiáltotta Soleil,
úgy, hogy hangja a Blancs-Manteaux utcától a Sainte-Croix-de-la-
Bretonnerie utcáig elhallatsszék.
A hordszékvivőket nem kellett kétszer utasítani. Nyújtott,
rugalmas léptekkel indultak útnak, lévén, hogy Soleil mester a
lelkükre kötötte: kíméljék utasukat, aki hosszú, fájdalmas
betegségből lábadozik.
A hercegi palota kapuja előtt megálltak. A díszes egyenruhába
bújtatott portás, bottal a kezében, a küszöbön állt. Latil magához
intette.
– Barátom – szólította meg – íme egy fél pistole néhány barátságos
válaszért.
A portás levette kalapját, ami már önmagában is barátságos
válasznak minősülhetett.
– Nemesember vagyok, aki megsebesült, és akit Moret gróf úr
betegsége alatt megtisztelt látogatásával. Megígértem, hogy mihelyt
talpra állok, viszonzom a vizitet. Ma hagytam el először a házat, és
szeretném beváltani az ígéretem. Kitüntetne-e azzal a gróf úr, hogy
fogadni méltóztatik?
– Moret gróf úr öt napja elhagyta a palotát, és senki sem tudja, hol
van – közölte a portás.
– Még a herceg úr őkegyelmessége sem?
– Őkegyelmessége tegnap elutazott languedoci kormányzóságába.
– Üldöz a balszerencse, de legalább megtartottam a gróf úrnak tett
ígéretemet. Ennél többel úriember nem tartozik.
– Nos, a helyzet az – közölte ekkor a portás –, hogy távoztában
Moret gróf úr a lelkemre kötött egy utasítást, sőt visszaküldte kísérő
apródját, Galaort, hogy emlékeztessen rá. Lehetséges, hogy ez az
utasítás uraságodat érinti.
– Hogy hangzik?
– A gróf úr úgy rendelkezett, hogy amennyiben egy bizonyos
Étienne Latil nevű nemesember jelentkezne itt, a palotában,
ajánljunk neki szállást és teljes ellátást, és bánjunk vele úgy, mint a
ház bizalmi emberével.
Latil megemelte kalapját a távollévő Moret gróf előtt.
– Moret gróf úr IV. Henrik méltó fiaként viselkedett – jelentette ki.
– Én valóban Étienne Latil nemesember vagyok, és ha majd a gróf úr
visszatér, kifejezem neki hálámat és szolgálatára leszek. Itt van,
barátom, még egy fél pistole, amiért volt szíves közölni, hogy a gróf
úr megemlékezett rólam. Hordszékvivők! Tovább Chaillot-ba, a
bíboros úr házához!
A hordszékvivők megragadták járművük rúdjait, majd ugyanabban
a ritmusban folytatták az utat a Simon-le-Franc, Maubué és
Troussevache utcán át a Ferronnerie utcáig, hogy onnan
rákanyarodjanak a Saint-Honoré utcára.
Nos, a véletlen úgy hozta, hogy éppen abban a percben, amikor
Latil a Montmorency-palota előtt kiadta a „Chaillot-ba! ” parancsot,
ugyancsak első sétájára indult a Souscarrières okozta sebesüléséből
lassan felépülő Pisany márki is, akit az elbeszélt fontos események
miatt kénytelenek voltunk szem elől veszteni. A márki ezt az első
sétát arra akarta használni, hogy bocsánatot kérjen Moret gróftól;
tehát ő is hordszékbe szállt, figyelmeztette a hordszékvivőket az őt
megillető kíméletre, majd megjelölte az úti célt: „A Montmorency-
palotába!”
Az emberek, a Rambouillet-palotát elhagyva, a Saint-Thomas-du-
Louvre utcán át természetesen a Saint-Honoré utcába fordultak, hogy
majd onnan közelítsék meg a Ferronnerie utcát.
E kettős művelet vezetett oda, hogy az Arbre-Sec utca
magasságában a két hordszék összefusson. Pisany márki magában
azon tanakodott, hogyan lábaljon ki a gróffal szembeni kényes
helyzetéből, és ez annyira lekötötte, hogy nem ismerte fel Étienne
Latilt; Étienne Latilt viszont éppen semmi sem foglalkoztatta, és így ő
rögtön ráismert a márkira.
Sejthető, hogyan hatott az ingerlékeny bérgyilkosra ez a látvány.
Akkorát kiáltott, hogy a hordszékvivők megtorpantak, és kidugta
fejét a jármű ablakán.
– Hé, púpos uraság!
Talán okosabban tette volna Pisany márki, ha nem vesz tudomást
róla, hogy a kiáltás neki szól, de mivel testi fogyatékossága
szüntelenül foglalkoztatta, ösztönösen ő is kihajolt a hordszékből.
– Mit óhajt? – kérdezte, és intett a hordszékvivőknek, hogy álljanak
meg.
– Mindössze egy régi számlát óhajtok rendezni önnel – felelte Latil,
majd odaszólt a maga hordszékvivőinek: – Gyorsan vigyetek az úr
hordszéke mellé, úgy, hogy az ajtók egymással éppen szemben
legyenek.
Az emberek fürgén teljesítették a parancsot.
– Így megfelel uraságodnak?
– Tökéletesen. Ah, végre!
A bérgyilkos örömteli felkiáltása az ismeretlen márkinak szólt, aki
annak idején csak a rangját fedte fel gyűrűje felmutatásával.
Időközben azonban Pisany is felismerte Latilt, és rákiáltott a
hordszékvivőkre:
– Tovább! Semmi dolgom ezzel az emberrel!
– Annál inkább ennek az embernek önnel, tubicám! Meg se
mozduljatok! – utasította Latil a márki indulásra kész hordszékvivőit.
– Állj, vagy ahogy IV. Henrik mondta… Ventre-saint-gris, levágom a
fületeket!
A járókelők, akiket odacsalt a lárma, a két hordszék köré
sereglettek.
– Én pedig, ha nem indultok el most azonnal, megbotoztatlak az
embereimmel! – kurjantotta a márki, a két legény azonban csak a
fejét rázta.
– Még mindig jobb, ha megbotoznak, mint ha levágnák a fülünket!
– Majd hirtelen ötlettel kirántották rúdjaikat a vájatokból: – És ha az
úr emberei megtámadnak, lesz mivel védekeznünk!
Latil látta, hogy a szerencse hozzá pártolt.
– Bravó, fiúk! – mosolygott az emberekre. – Nesztek négy pistole,
igyatok egy jót az egészségemre. Én a nevem is vállalom, Étienne
Latil vagyok, és felszólítom ezt a púpos nagyurat, mutatkozzék be ő
is!
 – Ah, nyomorult! – bődült el Pisany. – Hát újra meg akarod
kóstolni a kardom ízét?
– Nem én! Most maga fog ismerkedni az enyémmel!
– Visszaélsz azzal, hogy még nem állok biztosan a lábamon!
– Ne mondja! Hiszen ez remek: az erőviszonyok kiegyenlítettek.
Ülve fogunk megverekedni! En garde, márki! Látom, most nem hozta
magával a testőreit, ezúttal nem szúrathat le hátulról!
Azzal Latil kihúzta kardját, és ellenfele szemmagasságáig emelte a
hegyét.
Nem volt hová hátrálni. A két hordszéket bámészkodók szoros
gyűrűje vette körül. De, ahogy már jeleztük: Pisany márki bátor
ember volt. Kardot rántott ő is. Maguk a küzdő felek láthatatlanok
maradtak; az egymással pontosan szemben lévő ajtók nyílásában
csupán a két penge látszott, ahogy annak rendje-módja szerint
összecsapnak, csellel vágnak vissza, ellenszúrásokkal hárítanak, s
felváltva, ádáz dühvel hatolnak be hol az egyik, hol a másik
ajtónyílásba.
Mintegy öt perce tartott már a párviadal, amikor a nézők nagy
mulatságára az egyik hordszékből kiáltás vagy inkább szitkozódás
harsant.
Latil a hordszék oldalához szegezte ellenfele karját.
– Hát tessék! – közölte. – És ez, nyalka márkim, még csak az előleg.
Valahányszor összefutunk, hasonló ajándékban lesz része.
A nép egyszerű gyermekei őszinte rokonszenvet táplálnak a
győztesek iránt, különösen ha jóképűek és adakozók. Latil külleme
többé-kevésbé előnyös volt, bőkezűségét pedig a földre hajított négy
pistole-lal bizonyította.
Pisany márki viszont alulmaradt, rút volt, és pénzt se dobált.
Maga is érezte, hogy ajelenlévők igazságérzetére hiába apellálna.
Inkább odaszólt a hordszékvivőknek:
– A Rambouillet-palotába!
– Chaillot-ba! – így Étienne Latil.
 XVII. FEJEZET
A bíboros Chaillot-ban

Megérkezvén Chaillot-ba a bíboros nagyjából úgy érezte magát,

mint Atlasz, amikor megunta, hogy folyton ő cipelje a világot, és
néhány percre átrakta barátja, Héraklész vállára.
Fellélegzett.
– Ah, végre kedvemre verselgethetek! – mormolta.
Chaillot-ban a bíboros valóban megszabadulhatott a politikától, és
ha költeményeket nem is, legalább rímelő sorokat állíthatott elő.
Havonta egy-két napra vissza is húzódott ebbe a menedékbe.
Földszinti dolgozószobája gyönyörű kertre nyílt, és a hársfák
félhomályos kettős sorfala a legforróbb nyári napokon is felüdülést
kínált.
Ezúttal pihenni és felejteni jött. Hogy mennyi időre? Fogalma sem
volt.
Midőn belépett ebbe a költői oázisba, első gondolata az volt, hogy
idehívatja szokásos munkatársait – mindazokat, akik között vezénylő
tábornokként kiosztotta a munkát abban a nagyszabású szellemi
mozgalomban, amely javában virágzott Spanyolországban,
kihamvadóban volt Itáliában, Shakespeare-rel együtt szállt a sírba
Angliában, míg Franciaországban Rotrou-val és Corneille-jel éppen
kibontakozott.
Aztán észbe kapott. Hiszen ő itt a chaillot-i házban már nem a
jutalmakat osztó mindenható miniszter, hanem egyszerű magánzó,
aki ráadásul még könnyen kompromittálhatja is barátait. Elhatározta
hát, hogy megvárja, amíg régi bizalmasai maguktól, hívás nélkül is
felkeresik.
Így került rá sor, hogy fiókjából előhúzza egy új tragédia, a Mirame
tervét és néhány jelenetének első vázlatát. A művel valójában a
királynén akart bosszút állni.
Richelieu bíboros katolicizmusa már nem volt elég erős ahhoz,
hogy keresztényi módon feledni tudja a régi sérelmeket. A
láthatatlan, titokzatos cselszövény, amelynek megbuktatását
köszönhette, mélységesen megsebezte, márpedig tudta, hogy a szálak
egy jó része Anna királyné kezében fut össze. Csak az vigasztalta,
hogy visszaüthet.
Nem szívesen leplezzük le a nagy államférfi titkos gyengéit, de hát
nem dicshimnuszt írunk, hanem történelmet.
Az együttérzés első jele váratlanul érte. Belső inasa, Guillemot
jelentette, hogy a kapu előtt hordszék állt meg, utasa pedig – aki
szemlátomást még nem épült fel valamilyen súlyos betegségből vagy
sebesülésből – járás közben a falba kapaszkodott, az előszobában
pedig leroskadt egy padra.
– Itt a helyem – motyogta, miközben a hordszékvivők, miután
kifizette őket, úgy, ahogy jöttek, ruganyos léptekkel eltávoztak.
A jövevény kissé behorpadt kalpagot viselt, köpenyének színe a
spanyol dohányéra emlékeztetett, ruházata inkább katonára vallott,
semmint polgárra. A mellén keresztbe vetett kard hasonmásait Callot
rajzain fedezhetjük fel, amelyek épp ekkortájt jöttek divatba.
Amikor megkérdezték, kit jelenthetnek be a bíboros úrnak, így
felelt:
– Senki vagyok, tehát így is jelentsenek be.
Ekkor megkérdezték, mi járatban van, mire így válaszolt:
– A bíboros úrnak már nincs testőrsége. Én fogok őrködni a
biztonságán.
Guillemot furcsállotta a dolgot; beszámolt hát a látogatóról mind
Combalet asszonynak, mind a bíborosnak.
Az utóbbi ráparancsolt, hogy vezesse be a titokzatos bajnokot.
Öt perccel később Étienne Latil megjelent az ajtóban. Sápadt volt,
támaszért az ajtófélfába kapaszkodott. Jobbjában a kalapja volt, bal
keze a kardja gombján nyugodott.
 Richelieu, aki szokva volt a legkülönfélébb ábrázatokhoz, és
bámulatos arcmemóriával bírt, első pillantásra ráismert.
– A, kedves Latilom, hát maga az?
– Saját személyemben, eminenciás uram.
– Látom, jobban van már.
– Jobban, nagyuram, és állapotom javulása arra késztetett, hogy
felajánljam szolgálataimat eminenciádnak.
A bíboros jóízűen felnevetett.
– Köszönöm, barátom, de jelenleg senkitől sem akarok
megszabadulni.
– Elhiszem – felelte Latil –, de nem ismer-e olyanokat, akik öntől
szeretnének megszabadulni?
– Vagy úgy. Nos, ilyenek kétségkívül akadnak.
Ekkor lépett be egy oldalajtón Combalet asszony, és nyugtalanul
pillantott hol nagybátyjára, hol az ismeretlen kalandorra.
– Hallgasson rám, Marie – mondta a bíboros –, és legyen velem
együtt hálás ennek a bátor fiúnak. Ő az első, aki a kegyvesztett
miniszternek felajánlotta szolgálatait.
– De nem én leszek az utolsó! – kiáltotta Latil. – Bár örömömre
szolgál, hogy megelőzhettem a többieket.
Combalet asszony a nők jellegzetes, gyors és együtt érző
pillantásával mérte végig.
– Az úr feltűnően sápadt, bácsikám – jegyezte meg –, és látszik
rajta, hogy gyengélkedik.
– Ez csak növeli érdemét. Az orvosom időnként felkereste; tőle
tudom, hogy alig egy hete jutott túl az életveszélyen, és csak három
napja, hogy felkelt. Annál becsülendőbb, hogy erejét nem kímélve
idefáradt.
– Ó — kiáltott fel Combalet asszony –, csak nem ő az az úr, aki kis
híján otthagyta a fogát egy kocsmai verekedésben?
– Milyen jóságos ön, szép hölgyem! Valóban engem ért az
alattomos támadás, de épp az imént futottam össze az átkozott
púposával, aki most már otthon ápolja az átszúrt karját.
– Pisany márkiról beszél? – kérdezte a dáma. – Szegénynek valóban
nincs szerencséje. Egy hete még az ágyat nyomta, mert megsebesült
még azon a napon, amikor önt kis híján meggyilkolták.
– Pisany márki? – kurjantotta Latil. – Örülök, hogy végre tudom a
nevét. Hát ezért utasította a hordszékvivőket, hogy a Rambouillet-
palotába vigyék! Igen, oda, pontosan emlékszem.
– De hogy sikerült összecsapniuk, amikor mind a ketten alig állnak
a lábukon? – tudakolta a bíboros.
– A hordszékünkben ülve verekedtünk meg, nagyuram. Betegség
esetén ez nagyon kényelmes.
– És ezt éppen nekem meséli, aki egy sor rendeletben tiltottam be a
párbajokat! – fakadt ki a bíboros. – Igaz – tette hozzá hogy már nem
vagyok miniszter, tehát ez a reform is úgy jár majd, mint a többi
kísérletem: egy év se kell hozzá, és feledésbe merül!
És a bíboros nagyot sóhajtott, elárulva, hogy állításaival ellentétben
még korántsem szakadt el oly gyökeresen az e világi dolgoktól.
– De az imént azt mondta, drága bácsikám, hogy Latil úr – ugye így
hívják? – a szolgálatait akarja felajánlani. Miféle szolgálatra gondol?
Latil a kardjára ütött.
– Támadásra is, védekezésre is! A bíboros úrnak többé sem
testőrkapitánya, sem testőrsége. Én egy személyben pótlom majd
valamennyit.
– Még hogy nincs neki testőrkapitánya?! – szólalt meg Latil háta
mögül egy női hang. – Hiszen itt van az ő Cavois-ja, aki egyben az
enyém is!
– Á, egy ismerős hang! – jegyezte meg a bíboros. – Fáradjon csak
beljebb, kedves Cavois asszony!
Harminc év körül a nők eredeti idomait hovatovább elfedi a
zsírréteg, de ez az asszonyka még fürge és kívánatos volt. Ügyesen
átsiklott Latil és a szabad ajtófélfa között, majd a bíboros és
Combalet asszony elé plántálta magát.
 – Csakhogy végre megszabadult attól a rémséges miniszterségtől,
amely nekünk is annyi kényelmetlenséget okozott! – mondta a kezét
dörzsölve.
– Maguknak?– szisszent fel a bíboros. – Önt ugyan mennyiben
zavarta az én miniszterségem?
– Még hogy mennyiben? Egy nyugodt percem se volt, se éjjel, se
nappal. Örökké rettegtem, hogy eminenciádat valami
szerencsétlenség éri, amelybe az én szegény párom is belekeveredik!
Napközben a legkisebb zajra is összerezzentem; éjszakánként
rémálmaim voltak, amelyekből fogvacogva riadtam fel. Eminenciád
nem is sejti, miféle rémálmai lehetnek egy asszonynak, ha magában
hál.
– De hát hová lett Cavois uram? – kérdezte nevetve Combalet
asszony.
– Hogy miért nem hál velem? Ó, szegény ember, nem az ő jó
szándékán múlik! Kilenc év alatt tíz gyerekünk született, látható,
hogy nagyon is szorgos természet, de az évek múlásával egyre
romlott a helyzet. A bíboros úr magával vitte La Rochelle ostromára –
nyolc hónapig színét se láttam a páromnak! Még szerencse, hogy
várandósan hagyott itt, úgyhogy nem veszett kárba az idő. De most
meg Itáliába akarta elvinni a bíboros úr! Itáliába! Hát fel tudja ezt
fogni, kedves hölgyem? És ki tudja, meddig maradt volna el! De addig
imádkoztam, amíg a jóisten csodát nem művelt a kedvemért. Úgy
bizony, bíboros úr: az én imáimnak köszönhető, hogy elvesztette az
állását.
– Köszönöm, Cavois asszony! – mondta nevetve a bíboros.
– Úgy van, köszönjük! – toldotta meg Combalet asszony. – Isten
valóban csodát tett a kedvünkért. Magának a férjét adta vissza,
nekem a bácsikámat.
– Hogy lehet egy férjet egy napon említeni egy nagybácsival?! –
jegyezte meg fitymálva Cavois asszony.
– Van ám egy bökkenő – szólalt meg a bíboros. – Ha engem nem
követ is többé a férje, majd követi a királyt!
– Hogyhogy? Hová? – sápítozott az asszony.
– Hová? Hát Itáliába!
– Ej, bíboros úr! Félreismeri az én férjecskémet. Hogy ő elhagyna
engem? Hogy ő megválna az asszonykájától? Soha!
– De hiszen az én kedvemért egyszer már megvált öntől!
– A bíboros úrért igen. Mert nem tudom, mit művelt vele, de
alighanem megbabonázta! Nem valami nagy koponya ez az én
párom; ha nem állnék mellette, hogy vezessem a háztartást, és
neveljem a gyerekeit, soha nem boldogult volna. De hogy a bíboros
úr után másvalaki is elcsalja tőlem? A Jóistent is vérig sértené vele, ha
nem mellettem hálna eztán!
– Van kötelessége is!
– Miféle kötelessége?
– Az én szolgálatomból magától értetődően a király szolgálatába
lép át.
– Ne ámítsa magát eminenciád! Az ön szolgálatából Cavois az én
szolgálatomba lép át. Szívből remélem, hogy mostanáig már be is
jelentette visszavonulását őfelségének.
– Miért, azt mondta, hogy ez a szándéka? – kérdezte Combalet
asszony.
– Erre nincs neki szüksége, tudom én előre, mire készül! Úgy látok
át rajta, mint egy üvegpoháron! Ha azt mondom, már el is köszönt a
királytól, mérget vehetnek rá!
– De kedves asszonyom – jegyezte meg a bíboros –, a
testőrkapitányi állás évi hatezer livre-rel járt. Ez az összeg bizony
hiányozni fog a háztartásában, én pedig mint egyszerű magánzó nem
alkalmazhatok egy hatezer livre-t kóstáló testőrkapitányt. Gondoljon
a nyolc gyermekére!
– Hát eminenciád talán nem gondoskodott róluk? És itt van a
hordszékek szabadalma is, ami évente legalább tizenkétezer livre-t
hoz a konyhára! Nem ér-e ez többet, mint egy olyan állás, melyet a
király tetszése szerint osztogathat vagy vonhat vissza? A gyerekeink,
adassék érte hála a jóistennek, kicsattannak az egészségtől; mindjárt
a saját szemével is láthatja, nélkülöznek-e! Befelé, apróságok!
– Micsoda? Elhozta a gyerekeit is?
– Úgy ám, kivéve a legkisebbet, aki La Rochelle ostroma alatt
született, öt hónapos, és dajkaságban van. De meghatalmazást adott
az idebenn növekvőnek!
– Ejha, Cavois asszony, hát már megint várandós?
– Mit kell ezen csodálkozni? A férjem már egy hónap óta itthon
van! No jertek már, iparkodjatok! A bíboros úr megengedte!
– Jó, jó, megengedtem, de Latil úrnak ezennel megparancsolom,
hogy üljön le az egyik karosszékbe.
Latil szótlanul engedelmeskedett. Érezte: ha még egy percig áll,
összeesik.
Ezalatt a Cavois ivadékok nagyság szerint bevonultak. Az élen a
legidősebb, egy szép, kilencesztendős fiúcska masírozott, majd egy
lány, egy újabb fiú és még egy lány következett, egészen az utolsóig,
egy két éves kisdedig.
Mint az orgonasípok, úgy sorakoztak fel a bíboros előtt.
– Jól nézzétek meg ezt az urat! – intette őket az anyjuk. – Ti, apátok
meg én mindent neki köszönhetünk. Térdeljetek le előtte, hálátok
jeléül!
– De Cavois asszony! Térdelni csak Isten előtt szabad!
– Meg a földi helytartói előtt. Különben is, a gyerekeimnek csak én
parancsolok. Térdre, pernahajderek!
A gyerekek engedelmeskedtek.
– Most pedig – fordult az asszonyság Armand-hoz, a legidősebbhez
– mondd fel a bíboros úrnak a tőlem tanult imát. Ezzel kel és ezzel
fekszik mindennap!
– Uram Istenem – szavalta a fiúcska –, adj jó egészséget szüleimnek
és testvéreimnek, és tedd, hogy a bíboros úr őeminenciája, akinek
mindent köszönhetünk, és akitől ne sajnáld jótéteményeidet,
elveszítse miniszterségét, hogy a papa minden este hazajöhessen.
– Ámen – rebegte kórusban a többi gyerek.
A bíboros jót nevetett.
– Tudja mit? Már nem is csodálom, hogy ez a buzgó és egyöntetű
ima meghallgatást nyert!
– Na ugye! – mondta büszkén Cavois asszony. – És most, miután
előadtunk őeminenciájának mindent, ami a szívünket nyomta,
álljatok fel, és távozzunk.
A gyerekek most is pisszenés nélkül engedelmeskedtek.
– Asszonyom – jelentette ki a bíboros –, ha valaha újra miniszter
leszek, kinevezem őfelsége hadseregének első számú
kiképzőtisztjévé!
– Az Úr mentsen meg bennünket ettől, nagyuram!
Combalet asszony megcsókolta az aprónépet és az anyjukat is, aki
kettesével ültette fel őket a kapu előtt várakozó hordszékekbe, majd
az utolsót a legkisebb poronttyal maga foglalta el.
A bíboros némileg elérzékenyülve nézett utánuk.
– Nagyuram – szólalt meg Latil, kihúzva magát a karosszékben ha
Cavois úr követi eminenciádat a száműzetésbe, úgy a kardomra már
nincs szüksége. De a veszély nemcsak fegyverrel támad. Nem
véletlenül hívják legfőbb ellenségét Medicinek…
– Ugye hogy önnek is ez a véleménye! – kiáltott fel Combalet
asszony, aki ekkor tért vissza. – A méreg…
– Szükség van egy hűséges személyre, aki minden ételt és italt
megkóstol, mielőtt őeminenciája elfogyasztaná. Ezennel jelentkezem!
– Ó, kedves Latil úr – mosolygott Combalet asszony –, erről bizony
lekésett. Már jelentkezett valaki.
– És fel is vették?
– Legalábbis remélem – mondta a hölgy, és gyengéden nézett
nagybátyjára.
– Kicsoda az illető? – kérdezte Latil.
– Én magam – felelte Combalet asszony.
 – Úgy itt rám semmi szükség. Ég önnel, nagyuram.
– Mire készül? – kérdezte rosszallón a bíboros.
– Elmegyek. Testőrkapitánya már van, előkóstoló is adódott, ugyan
milyen minőségben maradhatnék eminenciádnál?
– Mint barátom. Ilyen szívre, mint az öné, ritkán akad az ember, és
ha egyszer rátaláltam, nem akarom elveszíteni.
Aztán unokahúgához fordult.
– Kedves Marie-m, ezennel önre bízom Latil barátomat, testestül-
lelkestül. Ha pillanatnyilag nincs is módom rá, hogy érdemeihez
méltón foglalkoztassam, később még adódhat ilyen alkalom. De most
tételezzük fel, hogy irodalmi barátaim éppoly hűségesnek
bizonyulnak, mint a testőrkapitányom és Latil uram. Fel kell
készülnöm, hogy holnap ellássam őket munkával.
– Jean Rotrou úr – jelentette mintegy végszóra Guillemot.
– No látják? – fordult a bíboros Combalet asszonyhoz és Latilhoz. –
Az első már nem várat magára!
– Micsoda csapás, hogy az apám nem fogott poétikára! – sóhajtott
fel Étienne Latil.
 XVIII. FEJEZET
A Mirame

Rotrou azonban nem jött egyedül.

A bíboros kíváncsian vette szemügyre ismeretlen társát, aki
kalapjával a kezében követte, és meghajlása nem szolgai alázatról,
hanem őszinte tiszteletről tanúskodott.
– Hát ön az, Rotrou? – kérdezte a bíboros, melegen szorongatva a
poéta kezét. – Bevallom, költőtársaim hűségére mindenki másénál
inkább számítottam, és örülök, amiért híveim közül is ön a
leghívebb.
– Ha sejtettem volna, mi éri eminenciádat, már itt talált volna, és a
nagy száműzött előtt én nyitottam volna ki menedékhelye kapuját. –
Rotrou a kezét dörzsölte. – Ó, hát végre dolgozni fogunk! Micsoda
boldogság verseket faragni!
Richelieu Rotrou kísérőjére nézett.
– A fiatalember is hasonlóan vélekedik? – tudakolta.
– Olyannyira, nagyuram, hogy ő sietett hozzám, hogy tudassa a
hírt, amelyet Rambouillet asszonynál hallott; és rimánkodott, hogy
most aztán haladéktalanul mutassam be eminenciádnak. Reméli,
hogy most, amikor eminenciád idejét már nem rabolják el az
államügyek, kegyeskedik majd megnézni a komédiáját, amelyet
nemsokára mutatnak be az Hôtel de Bourgogne-ban.
Ha valaki ma tenne ilyen javaslatot egy bíborosnak, sokan
megütköznének, de akkoriban az ötlet egyáltalán nem tűnt
rendhagyónak, és Richelieu-t sem botránkoztatta meg.
– És mi az a színmű, melyet a fényességes komédiás urak előadnak?
– érdeklődött a bíboros.
– Most aztán te válaszolj! – ösztökélte társát Rotrou.
– Mélite a címe, nagyuram – mondta félénken a feketébe öltözött
ifjú.
– Á, á… – bólogatott a bíboros. – Ha nem csal az emlékezetem, ön
az a bizonyos Corneille úr, akiről Rotrou barátunk azt állította, hogy
valamennyiünket, őt magát is beleértve, túl fog szárnyalni.
– A barátság elnézővé tesz, nagyuram, és Rotrou úr, aki földim, jó
barátnál is több számomra: igazi testvér.
– Örömmel figyelem az ilyen költői szövetségeket. Az ókorban csak
a nagy harcosok között születtek hasonlók; költők között soha. –
Aztán ismét Corneille-hez fordult: – Ön is nagyra tör, fiatalember?
– Igen, nagyuram. Sőt van egy olyan nagyszabású célom is, amely,
ha megvalósulna, boldoggá tenne.
– Mégpedig?
– Kérdezze inkább Rotrou barátomat…
– Á, ez érdekes! – jegyezte meg a bíboros. – Becsvágyó, de félénk!
– Ez nem félénkség, nagyuram, inkább szerénység.
– És módomban áll, hogy segítsek e nagy cél megvalósításában?
– Egyetlen szavával megtehetné, nagyuram.
– No, akkor halljam azt a szót! Soha nem voltam megértőbb mások
tervei iránt, mint amióta az enyéim füstbe mentek.
– Nagyuram, Corneille barátom arra a kitüntetésre vágyik, hogy ön
a munkatársai közé fogadja. Ha eminenciád miniszter marad, akkor
kivárta volna, hogy komédiája sikert arasson, és csak azután
jelentkezik önnél. De mihelyt eminenciádból csupán nagy ember lett,
aki szabadabban gazdálkodik idejével, így szólt hozzám: „Jean
barátom, a bíboros úr mostantól az irodalomnak fogja szentelni
magát, siessünk hát, mert különben számomra nem marad hely.”
– Van helyem a számára, Corneille úr – mondta a bíboros –, foglalja
el bátran. Az urak ma velem vacsorálnak, és ha addig többi társunk is
befut, még ma este kiosztom önöknek egy új tragédia vázlatát, a már
elkészült jelenetekkel együtt.
A bíborost nem csalta meg sejtése, és estére már ott ültek az asztal
körül azok, akiket később Richelieu „ötösének” neveztek el, azaz
Bois-Robert, Colletet, L’Estoile, Rotrou és Corneille.
Richelieu kollegiális szívélyességgel osztotta meg velük asztalát,
majd vacsora után mind átvonultak a dolgozószobába. Richelieu már
égett a vágytól, hogy munkatársaiban is felkeltse a lelkesedést a
közreműködésükre váró téma iránt. Türelmetlenül rántott ki
íróasztalából egy füzetkét, amelyre csupa nagybetűvel írta fel a címet:
88
MIRAME
– Uraim – közölte –, valamennyi eddigi közös vállalkozásunk közül
íme itt a számomra legkedvesebb. A címét hiába olvasták el, nem
mond önöknek semmit, mert az egész cselekménnyel együtt pusztán
a képzelet szüleménye. Mivel azonban az ember semmit ki nem
találhat, csupán általános gondolatokat és megtörtént tényeket
mutathat be, formájukat fantáziája szerint variálva, önök a képzelt
nevek mögött alighanem valódi nevekre, a feltételezett helyszínek
mögött pedig valóságosakra fognak ismerni. Semmi kifogásom ellene,
ha az egyes részletekhez akár fennhangon is kommentárokat fűznek.
A hallgatóság tagjai meghajoltak. Csak Corneille pillantott
aggodalmasan Rotrou-ra, mintha azt mondaná: „Én ugyan mindebből
egy kukkot sem értek, de rád bízom, hogy elmagyarázd.” Rotrou egy
mozdulattal jelezte, hogy hajlandó barátját mindenről felvilágosítani.
Richelieu hagyott rá időt, hogy költőtársai befejezzék
némajátékukat, majd így folytatta:
– Adva van egy bithüniai király – mindegy, hogy melyik –, aki
viszályba keveredett Kolkhosz királyával. Bithünia királyának van egy
Mirame nevű lánya, akinek bizalmasát Almire-nak, szolgálóját pedig
Alcine-nak hívják. A kolkhoszi királynak, aki háborúban áll bithüniai
kollégájával, van egy kegyence egy elragadó, csábító, elegáns úr
személyében. Ha alaposan utánagondolunk, valamelyik szomszédos
országban könnyen megtalálhatjuk ennek az Arimant-nak a párját.
– Buckingham herceg – jegyezte meg Bois-Robert.
– Eltalálta! – bólintott Richelieu.
Rotrou megbökte térdével Corneille térdét, ifjú földije azonban
csak nagy szemeket meresztett. Bár a sok mindent megmagyarázó
Buckingham név elhangzott, ő most sem igazodott el jobban, mint
addig.
– Mármost Azamor, Phrügia királya és a bithüniai király
szövetségese, szerelmes Mirame-ba, sőt már el is jegyezte.
– Csakhogy Mirame nem viszonozza érzelmeit, mivelhogy
Arimant-t szereti – kockáztatta meg Bois-Robert.
– Megint ráhibáztál, Le Bois – kacagott Richelieu. – Uraim, ugyebár
világos a szituáció?
– Igazán egyszerű – vélte Colletet. – Mirame apja ellenségébe
szerelmes, és imádottjáért elárulja apját.
Rotrou ismét megbökte Corneille térdét, Corneille azonban
végképp elvesztette a fonalat.
– Lassan a testtel, Colletet – mondta feddőn a bíboros. – Még
hagyján, ha egy asszony elárulja a férjét, de hogy egy lány a szó szoros
értelmében elárulja az apját, az túl erős volna. Nem, Mirame beéri
vele, hogy a második felvonásban találkát ad kedvesének a palota
kertjében.
– Ahogy egy bizonyos francia királyné Lord Buckinghamnek –
jegyezte meg L’Estoile.
– Vigyázzon a nyelvére, L’Estoile úr! Ha az édesatyja hallaná, úgy
rögzítené naplójában a megjegyzését, mint történelmi tényt. Nos,
folytatódik az ellenségeskedés. Először Arimant győz, ám ezután egy,
a háborús krónikákban oly gyakori fordulat következtében őt győzi le
Azamor. Mirame egymásután értesül szerelme győzelméről, majd
vereségéről, és ennek köszönhetően ellentétes érzelmek martaléka
lesz. A legyőzött Arimant szégyenében nem akar tovább élni, és a
kardjába dől. Mivel halottnak hiszik, Mirame követni akarja a sírba,
és segítségért bizalmasához, Chevreuse asszonyhoz… Ej, hogy is
botolhatott ekkorát a nyelvem! Mi köze Chevreuse asszonynak
Mirame történetéhez? Nos tehát, Mirame Almire-hoz fordul, aki azt
javasolja: mérgezzék meg magukat mind a ketten egy titkos fűvel,
amelyet Kolkhoszból hozott. Be is lélegzik a füvet, és ájultan esnek
össze. Ezalatt már bekötözték Arimant sebeit, amelyek korántsem
voltak oly súlyosak, mint hitték. Az elegáns úr magához tér, de
Mirame haláláról értesülve összeomlik. Az udvar kétségbeesését
végül Almire oldja fel: bevallja, hogy csupán egy altató hatású füvet
tartott a hercegnő orra alá – éppen abból a fajtából, amellyel Médeia
az aranygyapjút őrző kígyót elaltatta. Mirame tehát nem halt meg,
csak alszik; és amikor magához tér, megtudja, hogy szerelmese is él,
továbbá a kolkhoszi király békét akar kötni, Azamor lemond a
kezéről, és immár semmi sem állja útját Arimant-nal kötendő
frigyének.
– Bravó! – rikkantotta kórusban Colieret, L’Estoile és Bois-Robert,
az utóbbi pedig meg is toldotta a bókot:
– Fenséges! – jelentette ki.
– Való igaz, hogy ebből a helyzetből sok mindent ki lehet hozni –
vélte Rotrou. – Te mit mondasz hozzá, Corneille?
A megszólított finoman megrázta a fejét.
– Ön hűvösnek látszik, Corneille úr! – jegyezte meg kissé
sértődötten a bíboros, aki arra számított, hogy legifjabb hallgatója a
mennyezetig ugrik lelkesedésében.
– Nem, dehogy, nagyuram. Csak a felvonások tagolásán
gondolkodtam.
– Ez szinte magától adódik – állapította meg Richelieu. – Az első
felvonás Almire és Mirame jelenetével ér véget, amikor Mirame
beleegyezik, hogy fogadja a palota kertjében Arimant-t. A
másodiknak ott van vége, amikor Mirame a találka után megretten
saját könnyelműségétől, és így kiált:
Miként szóltam! Miként jártam el! Bűnbe estem – Hűtlenkedéseim
hogy hűségnek hitessem!
– Ó, bravó! – sikkantotta Le Bois. – Mily remek antitézis!
– A harmadik felvonás – folytatta a bíboros – ott végződik, amikor
Azamor kétségbeesve ismeri fel, hogy Mirame nem őt, hanem az
általa legyőzött Arimant-t szereti. A negyedik végén Mirame
elhatározza, hogy megöli magát, az ötödik pedig azzal zárul, hogy
Bithünia királya hozzájárul leánya és Arimant házasságához.
– De nagyuram! – szólalt meg L’Estoile. – Ha kész a vázlat, megvan
a tragédia!
– Nemcsak a vázlat készült el – felelte Richelieu. – Egy csomó
verssort is megalkottam már, amelyek nagyon kedvesek szívemnek,
és ezért valahogy be kell illeszteni őket a darabba.
– Lássuk azokat a verssorokat, nagyuram! – buzgólkodott Bois-
Robert.
– Az első jelenetben, amely a király és bizalmasa, Acaste között
játszódik, a király elpanaszolja, hogy leánya országuk ellenségét
szereti, és így szól:
Arimant tervei egyhamar füstbe mennek,
Mégoly nagy hadsereg engem úgysem ijeszt meg, Bezzeg az ok
nagyon bánt, félelemtelen,
Mert belőlem fakad, dehogy tekinthetem.
Tulajdon vérem az, méh rettegésre késztet.
ACASTE
Hah, önnön vére, Sire!
A KIRÁLY
A vérem. Hogy megértsed:
Világosabb leszek. Vérem, isteni szép,
Habár csodálni kell mennyei fáklyaképp,
Végzetes tűzözön egész famíliámon,
S tán veszti államom, egy szóval a leányom.
Megejtette szívét fortélyos idegen,
Ide vonzza s nekem ez a veszedelem.
Előlem mindenütt megfuthat bár az ellen,
Ő megadja magát!
ACASTE
 Ó nagy ég! Hihetetlen!
A KIRÁLY
Acaste, elhiheted. Erő mindenfelől
Áskál kívül-belül, s az államomra tör.
Megveszik híveim, vesztemre törni készek
Szemérmetlen avagy orv összesküvések!
A nagy pátosszal előadott sorokat az ötfőnyi közönség lelkes
tapssal nyugtázta.
Ebben a korban a drámai verselés még korántsem érte el a
tökélynek azt a fokát, amelyre Corneille és Racine emelte. Zsarnokian
uralkodott az antitézis, a hatásos verssorok nagyobb becsben álltak,
mint a művésziek. Később a művészi sorokat értékelték többre, mint
a kifejezőket, mígnem a kortársak megértették, hogy a kifejező, azaz
a drámai szituációból fakadó sorok érnek a legtöbbet.
Richelieu-t fellelkesítette az egyhangú tetszés.
– Ugyanebben a felvonásban – folytatta átszellemülten – Mirame és
apja között felvázoltam egy jelenetet, amelyet teljes egészében át kell
vennie annak, aki önök közül az első felvonást vállalja. Ez a jelenet
magába sűríti egész mondanivalómat, amelyen jottányit sem kívánok
változtatni.
– Olvassa, nagyuram! – sürgette szinte egyszerre L’Estoile, Colletet
és Bois-Robert.
– Hallgatjuk, nagyuram – csatlakozott Rotrou is.
– Elfelejtettem megemlíteni, hogy Mirame korábban a kolkhoszi
fejedelemnek volt a menyasszonya – magyarázta a bíboros –, de
amikor a fejedelem elhunyt, Mirame ezt a régebbi szerelmet hozza fel
ürügyül, hogy visszautasíthassa Azamort, és hű maradjon Arimant-
hoz. És most következzék az apa és leánya közti jelenet. Ki-ki annyi
célzást olvashat bele, amennyi tetszik.
A KIRÁLY
Lányom, a lelkemet egy kétség dúlja még fel,
A dölyfös Arimant telve hiú reménnyel
 Szólni akar velem, mert önt kéretni jött.
Békére nincs remény: kell-e fogadnom őt?
– Értsd: Lord Buckingham követi minőségben keresi fel XIII. Lajos
őfelségét – okoskodott Bois-Robert.
Rotrou harmadszor is térden bökte Corneille-t, aki ezúttal
viszonozta a jeladást: agyában lassan világosság gyulladt.
– Mirame így válaszol: – tért ismét a tárgyra a bíboros.

Ha béke hírnöke, nekem ok az örömre,

Értsenek szót önök, s előmbe mért ne jönne,
Ám ha szakít velünk, a halál jobb nekem,
Mint hogy ily idegent látni kényszeredem.
A KIRÁLY
És ha örököse a kolkhoszi királynak?
MIRAME
Ha önt gyűlöli, én gyűlölöm igazán csak.
A KIRÁLY
Habár alattvaló, céljai magasak.
MIRAME
Ha önnek ártana, meghiúsuljanak!
A KIRÁLY
Úgymond kegyeltje ő Marsnak s a szerelemnek.

Richelieu félbeszakította a felolvasást.

– Ehhez a sorhoz különösen ragaszkodom – közölte. – Nehogy
valaki változtasson rajta!
– Aki hozzá merne nyúlni, annak nincs érzéke a szép iránt –
ömlengett Bois-Robert. – Kérem, folytassa!
A bíboros azonban előbb tetszelegve megismételte az előző sort.
Úgymond kegyeltje ő Marsnak s a szerelemnek.
MIRAME
Balsors gyakorta sújt olyanra, aki henceg.
 – Remélem, ehhez a sorhoz ugyanígy ragaszkodik! – suttogta
áhítatosan Colletet.
A felolvasás folytatódott.
A KIRÁLY
Feszíti valami boldogító titok.
MIRAME
Igaz érzelmeink mind tapintatosok.

– Szép gondolat – mormolta Corneille.

– Úgy gondolja, fiatalember? – kérdezte önelégülten a bíboros.
A KIRÁLY
Állítja, szereti őt egy gyönyörű dáma.
MIRAME
Akkor kizárható, hogy épp engem imádna.
A KIRÁLY
Ha nem szerelmese, miért pirult el ön?
MIRAME
Ha pír ég arcomon, csak perzselő dühöm!
Richelieu megszakította a felolvasást.
– Idáig készültem el vele. Azokat a jeleneteket, amelyeket a
második és a harmadik felvonásból már kidolgoztam, majd azokkal
ismertetem, akik e felvonásokat munkába veszik.
– Vajon ki vállalja az első kettőt? – tudakolta Bois-Robert. – Ugyan
ki merne új sorokat iktatni eminenciád sorai közé?
Richelieu sugárzott az örömtől és a büszkeségtől; ő, aki politikai
ügyekben önmagát is rendkívül szigorúan ítélte meg, valósággal
gyermek módjára lágyult el, ha írásművészetét dicsérték.
– Ha az urak az első két felvonás terhét túl súlyosnak érzik, sorsot
is húzhatunk az összes felvonásra.
– Az ifjúság önbizalma határtalan, nagyuram – jelentette ki Rotrou.
– Corneille barátom és én vállaljuk az első két felvonást.
 – Vakmerő fickók! – somolygott Richelieu.
– Csak arra kérjük eminenciádat, szíveskedjék részletes szinopszist
adni az egyes jelenetekről, nehogy egy percre is eltérjünk
szándékától.
– Ha ez így van – jelentkezett Bois-Robert –, én vállalom a
harmadikat.
– Én a negyediket – csatlakozott L’Estoile.
– Én pedig az ötödiket – ajánlkozott Colletet is.
– Ha vállalja az ötödiket, Colletet – csapott le az alkalomra a
bíboros –, úgy azt javaslom, hogy…
Azzal átkarolta a poétát, egy ablakmélyedésbe húzta, és halkan
magyarázott neki.
Rotrou eközben Corneille füléhez hajolt.
– Pierre, mostantól te vagy szerencséd kovácsa. Rajtad múlik, hogy
ne ügyetlenkedd el.
– Mit kell tennem ennek érdekében? – kérdezte Corneille, aki még
korántsem vetkőzte le naivitását.
– Vigyáznod kell, nehogy szebben verselj, mint a bíboros úr! –
tanácsolta Rotrou.
 XIX. FEJEZET
Hírek az udvarból

Miután a Mirame-nak mind az öt felvonása gazdára talált, a

munkatársak elbúcsúztak a bíborostól. A ház ura csak Corneille-t és
Rotrou-t tartotta vissza egy időre, hogy lediktálja az első két felvonás
cselekményvázlatát.
Bois-Robert-t másnap délelőttre rendelte vissza, hogy megadja a
további három felvonásra vonatkozó utasításokat; Colletet-nek és
L’Estoile-nak majd Bois-Robert továbbítja a részleteket.
Corneille és Rotrou ott is hált Chaillot-ban, másnap pedig együtt
reggeliztek a bíborossal, aki még a lelkükre kötött egy s más fontos
szempontot. A reggeli közben jött meg Bois-Robert. Corneille és
Rotrou elköszönt, Bois-Robert maradt.
Bois-Robert előtt a bíborosnak nem voltak titkai, és bár Richelieu
úgy tett, mintha a tragédiáján kívül semmi más nem érdekelné, Bois-
Robert jól látta, mennyi gond és aggodalom húzódik meg e frivol
időtöltés hátterében.
Bois-Robert korábban már tárgyalt mind Charpentier-val, mind
Rossignollal, és tudott Bautru, La Saludie és Charnacé hazatéréséről;
sőt Joseph atyát is felkereste kolostorában, és így már az este
tájékoztathatta a bíborost a szerzetes válaszáról. A válasz
roppantmód megörvendeztette Richelieu-t, aki száz százalékig
megbízott Joseph atya diszkréciójában; annál gyanakvóbban
szemlélte viszont a barát becsvágyát, és nem is tévedett, hiszen az
atya később elárulta. Most azonban úgy vélte: egyelőre még nem
ütött az árulás órája. Bois-Robert azt is tudatta vele, hogy
Souscarrières és Lopez a nap folyamán nyújtják majd bejelentésüket.
Így hát még nem veszett el a remény, hogy a királyt viszontláthatja,
és még nem múlt el az a nap, amelyet a bíboros e remény
beteljesülésének határidejeként kitűzött.
Két órakor lódobogás hallatszott. A bíboros bizonyosra vette, hogy
nem a király közeledik, de azért az ablakhoz sietett.
Bármilyen magabiztos volt is, nem tarthatta vissza örömét. Egy, a
királyi apródok öltözékét viselő fiatalember ugrott le lováról,
odadobta a kantárt a bíboros egyik lakájának, Richelieu pedig
ráismert Saint-Simonra, Baradas cimborájára, aki olyan fontos
felvilágosítással szolgált Marion Delorme-nak.
– Bois-Robert – mondta élénken –, vezesd be hozzám ezt az ifjút,
és gondoskodj róla, hogy senki se zavarjon.
Bois-Robert levágtatott a lépcsőn, és pillanatok múlva hallatszott,
ahogy a fiatalember gyors léptekkel közeledik, négyesével ugrálva át a
fokokat.
Egyszeriben szembetalálkozott a bíborossal, aki a nyitott ajtóban
várta.
Az ifjú megtorpant, levette – mit levette, lerántotta! – fejéről a
kalapot, és fél térdre ereszkedett.
– Mit nem művel az úr! – kuncogott a bíboros. – Nem én vagyok a
király!
– Tudom, nagyuram, már nem az, de Isten segítségével megint az
lesz.
A bíboros erein kéjes remegés futott végig.
– Ön, uram, nagy szolgálatot tett nekem – jelentette ki. –
Amennyiben újra miniszter lennék – amire talán nem kellene
vágyakoznom –, megpróbálnék elfeledkezni ellenségeimről; de a
barátaimra, ezt megígérem, emlékezni fogok. Van valami jó híre
számomra? De előbb álljon fel, nagyon szépen kérem.
– Egy bájos hölgyet képviselek, akit nem merek eminenciád előtt
megnevezni – mondta Saint-Simon, és felállt.
– Semmi baj. Ki fogom találni.
– A hölgy azt üzeni, hogy ma három óra tájban találkozik a
királlyal, és fölöttébb csodálná, ha fél négykor a király még nem lenne
eminenciádnál.
– A szóban forgó hölgy – állapította meg Richelieu – vagy nem él az
udvarnál, vagy nem is bejáratos oda, mivel nem ismeri az etikett
szabályait. Máskülönben nem feltételezné, hogy a király
meglátogathatja legszerényebb alattvalóját.
– A hölgy valóban nem él az udvarnál, és odajárni sem szokott –
mondta Saint-Simon –, viszont annál több látogatót fogad az
udvartól, akik mind megtiszteltetésnek tartják, hogy fölkereshetik.
Ezért nagyon is hajlok rá, hogy higgyek jövendöléseinek, mármint ha
arra méltatna, hogy jövendöljön nekem.
– Miért, hát eddig még semmit sem jósolt önnek?
– Nekem, nagyuram? – Saint-Simon harsány, ifjontian zabolátlan
kacagása kivillantotta pazar fogait.
– Úgy bizony. Még soha nem jósolta meg, hogy ha majd Baradas úr
kiesik a király kegyéből – ami nagyon is valószínű –, Saint-Simon úr
lesz az utóda; és a fiatalember előléptetését bizonyos miniszterséget
viselt és e tiszt újbóli várományosaként sokat emlegetett bíboros nem
ellenezné, sőt lelkesen támogatná?
– Mondott valami ilyesmit, nagyuram, de ez nem annyira jóslat
volt, mint inkább ígéret, és én kevésbé bízom Marion Delorme
szavában, mint… Ó, Istenem, hát nem kikotyogtam akaratlanul a
nevét?!
– Egy dologban hasonlítok Caesarhoz – jelentette ki Richelieu. – A
jobb fülemre kissé nagyothallok. Egy szót sem hallottam.
– Elnézést, nagyuram – én úgy tudtam, Caesar a bal fülére hallott
nagyot.
– Lehetséges – vont vállat a bíboros –, de én mindenképpen
előnyben vagyok vele szemben: tőlem függ, melyik fülemre akarok
nagyothallani. No de uraságod az udvarból jön. Mi újság arrafelé?
Természetesen csak olyasmi után érdeklődöm, amit mindenki tud,
kivéve a magamfajta vidéki remetét.
– Íme a hírek dióhéjban. Három nappal ezelőtt a bíboros úr
lemondott, és a Louvre-ban nagy volt a vigadalom.
– Erről tudok.
– A király mindenkinek ígért valamit: százötvenezer livre-t Orléans
hercegének, hatvanezer livre-t az anyakirálynénak, harmincezer
livre–-t jelenlegi királyné asszonyunknak.
– És már ki is fizette?
– Azt nem. Itt követtek el nagy könnyelműséget a magasztos
megajándékozottak: a király szavára hagyatkoztak, ahelyett hogy ott
a helyszínen aláíratták volna vele a Charpentier úrnak címzett
utalványokat. Csakhogy…
– Nos?
– Csakhogy másnap, amikor a Royale térről visszatért, a király
senkit sem fogadott. Bezárkózott lakosztályába, és kettesben ebédelt
l’Angelyvel, akinek harmincezer livre-t ajánlott fel, l’Angely azonban
kerek perec visszautasította.
– Ejha!
– Eminenciád csodálkozik?
– Nem mondhatnám.
– Ezután hívatta Baradast, akinek szintén harmincezer livre-t ígért;
Baradas azonban nem volt oly hiszékeny, mint Monsieur és mint
őfelségeik a királynék: azonnal aláíratta a maga utalványát, és még
aznap este fel is vette a pénzt.
– És a többiek?
– Ők még mindig várják az égi mannát. Ma reggel a Louvre-ban
összeült a tanács, amely Monsieur-ből, a két királynéból, a pecsétőr
Marillacból és a Lesipuskás Marillacból, továbbá Bassompierre
uramból, valamint La Vieuville-ből áll, aki most is kétségbeesetten
siránkozik; most azon kesereg, hogy a király Charpentier úrnak adta
át a kincstár kulcsát. Ha vannak más tagok is, róluk nem tudok.
– Hát a király! Mi van a királlyal?
– Mi volna?
– Részt vett az ülésen?
 – Nem, nagyuram. Azt izente, gyengélkedik.
– És azt tudja-e, miről folyt a szó?
– Bizonyára a háborúról.
– Miből gondolja?
– Gaston nagyuram felbőszülve rontott ki, mivelhogy Bassompierre
úr megsértette.
– Hűha! Halljuk, mit mondott neki?
– Gaston nagyuram mint parancsnokhelyettes bemutatta a
hadsereg felvonulási útvonalát. Éppen arról volt szó, hogyan keljenek
át egy folyón; azt hiszem, a Durance-on. „Hol fogunk átkelni?” –
kérdezte Bassompierre. „Itt, uram” – felelte Gaston nagyuram, és a
térkép egy pontjára mutatott. „Felhívnám fenséged figyelmét –
mondta erre Bassompierre –, hogy az ön ujja nem híd.” Mire Gaston
nagyuram kirontott a teremből.
Richelieu arcán örömteli mosoly terült szét.
– Magam sem értem, miért nem bánom, hogy ott keljenek át, ahol
épp eszükbe jut, és inkább félrevonulva nevetek a felsüléseiken.
– Nem hiszem, hogy eminenciád nevetni tudna rajtuk – vágott
vissza Saint-Simon, a tőle várható hangnemnél sokkal komolyabban.
Richelieu rápillantott.
– Mivelhogy az ő felsülésük Franciaország kudarca volna – vonta le
a következtetést a fiatalember.
– Jól van, uram – mondta a bíboros. – És köszönet a megjegyzésért.
Tehát azt állítja, hogy tegnapelőtt óta a király családja egyetlen
tagjával sem találkozott.
– Szavamra, nagyuram, egyikükkel sem.
– És Baradas úr az egyetlen, aki a pénzéhez jutott.
– Ebben aztán teljesen biztos vagyok. A lépcső aljáról értem
küldetett, hogy segítsek felcipelni a vagyonát.
– És mihez kezd a harmincezer livre-jével?
– Egyelőre még semmihez. Levélben azonban felajánlotta Marion
Delorme-nak – ha már egyszer kimondtam a nevét, ugye meg is
ismételhetem, nagyuram?
– Meg, meg. Szóval mit ajánlott fel Marion Delorme-nak?
– Hogy dorbézolják el édes kettesben.
– Remélem, Marion megőrizte a levelet… Még nála van?
Saint-Simon elővette az óráját.
– Fél négy – állapította meg. – Nem, most már nincs nála.
– Hanem kinél? – érdeklődött a bíboros izgatottan.
– A királynál, nagyuram, ki másnál? Hiszen emiatt gondolja a
hölgy, hogy eminenciád még a mai nap folyamán viszontlátja
őfelségét!
– Ah, most már értem!
Ebben a pillanatban egy gyorsan közeledő hintó zaja hallatszott.
A bíboros elsápadt, és egy karosszékbe kapaszkodott.
Saint-Simon az ablakhoz rohant.
– A király! – jelentette.
Ugyanekkor kinyílt a lépcsőházra nyíló ajtó, és Bois-Robert rontott
be rajta.
– A király! – süvítette.
Combalet asszony ajtaja is kinyílt.
– A király… – mormolta a szép hölgy, és a hangja remegett a
megindultságtól.
– Kérem, távozzanak – mondta a bíboros. – Hadd maradjak
négyszemközt őfelségével.
Mindenki kisurrant, a bíboros pedig a homlokát törölgette.
A lépcsőházban ekkor léptek hallatszottak. A látogató kimérten
igyekezett felfelé, egyetlen fokot sem ugrott át.
Az ajtóban Guillemot bukkant fel, hogy jelentse:
– A király!
– Hitemre mondom – mormolta a bíboros –, nagy diplomata ez az
én Marion szomszédnőm.
 XX. FEJEZET
Miért járt XIII. Lajos mindig feketében?

Guillemot nyomban elillant. XIII. Lajos király és Richelieu bíboros

ott álltak egymással szemben.
– Felség – szólalt meg mély meghajlással az utóbbi amikor
megtudtam, hogy a király az én szerény hajlékom előtt szállt ki
kocsijából, úgy meglepődtem, hogy nem rohantam elé a kapuba,
ahogy illett volna. Ehelyett itt állok földbe gyökerezett lábbal, és még
most, felséged magasztos jelenlétében sem tudom elhinni, hogy
valóban kegyeskedett leereszkedni hozzám.
A király körülhordozta tekintetét.
– Négyszemközt vagyunk, bíboros úr? – tudakolta.
– Igen, felség.
– Biztos ebben?
– Biztos vagyok, Sire.
– És nyíltan beszélhetünk?
– Nyíltan és szabadon.
– Akkor csukja be ezt az ajtót, és hallgasson meg.
A bíboros meghajolt, engedelmesen becsukta az ajtót, majd egy
karosszékre mutatott. A király leült, vagy inkább leroskadt.
A bíboros állva maradt és várt.
A király lassan ráemelte szemét, és néhány pillanatig szótlanul
nézte.
– Bíboros úr – tévedtem.
– De miben, felség?
– Abban, amit elkövettem.
Most a bíboros nézte mereven a királyt.
– Azt hiszem, felség, szükség lett volna rá, hogy kettőnk között
mindent pontosan, egyértelműen tisztázzunk, de úgy, hogy
semmilyen felhő, semmilyen árnyék, semmilyen kétség ne
maradhasson. Felséged iménti szavaiból arra következtetek, hogy ez
a beszélgetés most időszerűvé vált.
XIII. Lajos kihúzta magát.
– Remélem, bíboros úr, nem feledkezik meg róla, hogy…
– …hogy ön XIII. Lajos, Franciaország felkent királya, én pedig
szerény szolgája, Richelieu bíboros vagyok? Nem, Sire, nyugodt lehet.
Mindazonáltal a felséged iránti legmélyebb tisztelettel kérem
engedélyét, hogy mindent kimondhassak. Ha szerencsétlenségemre
meg találnám sérteni, olyan eldugott zugba vonulok vissza, ahonnan
még hírt sem hall rólam, s nevem puszta elhangzása sem fogja többé
bosszantani. Ha viszont elismeri, hogy alapos indokokra hivatkozom,
és panaszaim jogosak, akkor ugyanolyan egyszerűen, mint az imént
azt, hogy „tévedtem”, csak annyit kell mondania: „Bíboros, önnek
igaza van”, és a múltat máris a feledés szakadékába vetettük.
– Beszéljen, bíboros – mondta a király –, hallgatom.
– Kezdjük, felség, azzal, amit nem lehet kétségbe vonni:
szolgálatom önzetlenségével és tisztességével.
– Állítottam valaha az ellenkezőjét?
– Nem, felség, de hagyta, hogy mások az ön jelenlétében az
ellenkezőjét állítsák, és ezzel súlyos hibát követett el.
– Bíboros! – csattant fel a király.
– Vagy kimondok mindent, Sire, vagy inkább elhallgatok. Az
utóbbit óhajtja felséged?
– Nem, ventre-saint-gris, ahogy királyi atyám mondta.
Ellenkezőleg, azt parancsolom, hogy beszéljen, de a
szemrehányásaitól kíméljen meg.
– Hiába; ha úgy érzem, hogy felséged rájuk szolgált, el kell
hangzaniuk.
A király felállt, ingerülten dobbantott, majd sétálni kezdett
karosszéke, az ablak és az ajtó között, nézte a hallgatag Richelieu-t,
végül visszaült a helyére.
 – Hát beszéljen. Királyi büszkeségemet majd a feszület lábához
helyezem. Kész vagyok mindent meghallgatni.
– Azt ígértem, felség, hogy mindenek előtt szolgálatom
önzetlenségét és tisztességét fogom ecsetelni. Figyeljen hát.
XIII. Lajos biccentett.
– Atyámtól évi huszonötezer livre járadékot örököltem. A király
megajándékozott hat apátsággal; ezek százhuszonötezer livre-t
jövedelmeznek. Vagyis évi járadékom összege százötvenezer livre.
– Erről tudok – mondta a király.
– Felséged ugyanígy arról is tud, hogy miniszterségem alatt
természetesen számos összeesküvés és merényletterv szövődött
ellenem, tehát a védekezéshez testőrséget és testőrkapitányt kellett
fogadnom.
– Ezt is tudom.
– Nos, Sire, ön La Rochelle eleste után hatvanezer livre kegydíjat
ajánlott fel nekem, én azonban visszautasítottam.
– Emlékszem rá.
– Mint ahogy visszautasítottam a tengernagyi javadalmazást is,
azaz negyvenezer livre-t, valamint a százezer écure rúgó tengernagyi
jutalmat, illetve ez utóbbit elfogadtam, de egyszersmind az államnak
adományoztam. Végül nemet mondtam arra az egymillióra is,
amellyel a pénzemberek meg akartak vesztegetni. Perbe is fogták
őket, és az én utasításomra kellett tízmilliót kiizzadniuk a királyi
kassza javára.
– Mindezt senki nem vitatja, bíboros úr – közölte a király, s levette
kalapját –, és szívesen elismerem, hogy ön országom
legbecsületesebb embere.
A bíboros könnyedén meghajolt, majd így folytatta:
– Nos, kik támadnak engem felséged füle hallatára? Kik vádolnak
egész Franciaország nyilvánossága előtt, kik rágalmaznak Európa-
szerte? Éppen azok, akiknek éppúgy kellene méltányolniuk
szolgálataimat, ahogy felséged teszi: ő királyi fensége, Gaston,
Orléans hercege, Anna királyné őfelsége, felséged hitvese, valamint
őfelsége, az anyakirályné.
A király felsóhajtott: a bíboros érzékeny pontot érintett.
– Monsieur, az ön fenséges fivére mindig is gyűlölt. Mivel
viszonoztam gyűlöletét? A Chalais-ügyben egyenesen az én
megölésem volt a cél. A bűntársak vallomásai világosak és
egyértelműek voltak, még Monsieur maga is megerősítette őket.
Hogyan álltam bosszút? Összeházasítottam a királyság leggazdagabb
örökösnőjével, Montpensier kisasszonnyal, és kieszközöltem, hogy
felséged Orléans hercege címével és birtokaival ajándékozza meg.
Gaston őfensége jelenleg másfél milliós jövedelmet élvez.
– Vagyis gazdagabb, mint én, bíboros úr.
– A király nem kell hogy gazdag legyen, hiszen bármit megtehet,
amit akar. Ha egymillióra van szüksége, egymilliót kér, és el van
intézve.
– Ebben igaza van – jegyezte meg a király. – Tegnapelőtt ön
négymilliót adományozott nekem, és tegnap másfelet.
– Emlékeztessem felségedet, hogyan áskálódik ellenem Anna
királyné, és mi mindent művelt a rovásomra? Nem, a tisztelet lakatot
tesz a számra.
– Beszéljen csak, bíboros úr. Képes vagyok rá, hogy mindent
végighallgassak. Végig kell hogy hallgassam, és végig akarom
hallgatni.
– A fejedelmek tragédiája, az államok rákfenéje, Sire, ha az
uralkodók külhoni hercegkisasszonyokat vesznek nőül. Akár
Ausztriából, akár Itáliából, akár Spanyolországból jönnek az ilyen
királynék, a trónra is magukkal hozzák családi elfogultságaikat,
amelyek egy adott pillanatban állam elleni bűncselekménnyé
alakulnak. Hány királyné csente és cseni el a jövőben is a hitvesi ágy
fejéhez támasztott királyi kardot apja vagy fivérei javára? És mi
történik ilyenkor? Hazaárulással van dolgunk, de a vád nem sújthat le
a bűnösökre; helyettük a környezetükben keresnek bűnbakokat, és
ártatlanok feje hullik a porba. Anna királyné, aki gyűlöl, mert
bennem látja Franciaország bajnokát, korábban Angliával cimborált,
ma pedig a spanyolokkal és az osztrákokkal szövi az ármányt.
– Tudom, tudom – suttogta fojtottan a király. – De Anna
királynénak rám nincs semmilyen befolyása.
– Igaz. De elmondaná ugyanezt, Sire, Mária királynéról is, három
ellenségem közül a legádázabbról, aki nem bírja elviselni, hogy őt
szolgáltam a legodaadóbban, érte tettem a legtöbbet?
– Bocsásson meg neki, bíboros úr.
– Nem, felség. Nem bocsátok meg.
– Akkor sem, ha én kérem rá?
– Még ha parancsolja, akkor sem. És ha egyszer felséged hajlandó
volt idefáradni hozzám, a teljes igazságot kell hallania.
A király nagyot sóhajtott.
– Azt hiszi, én nem tudom, mi az igazság? – kérdezte elgyötört
hangon.
– Felséged csak részleteket ismer – de egyszer az egészet meg kell
hallgatnia. Az ön édesanyja, Sire, Franciaország rossz szelleme.
Tudom, hogy rettenetes egy fiúnak ilyet mondani, de az ön
édesanyja…
– Nos, mi van az anyámmal? – kérdezte a király, kihívón a
bíborosra nézve.
Egy kevésbé elszántan harcias embernek a királyi tekintet a torkára
forrasztotta volna a szót, de a bíboros csak még makacsabb lett tőle.
– Az ön anyja, Sire, megcsalta a férjét. Mielőtt hozzáment volna,
Marseille-ben, ahol partra szállt…
– Elég, uram! Azt mondják, néha a falnak is füle van, ha pedig hall,
akkor beszélhet is. Márpedig kettőnkön kívül senki sem tudhatja,
miért halogatom, hogy trónörököst nemzzek, noha mindenki sürget,
az élükön önnel. És amit önnek most elmondok, uram – és a király
ekkor felugrott, s megragadta a bíboros kezét –, olyan igaz, hogy ha
az öcsémet IV. Henrik fiának, vagyis a trón egyetlen jogos
örökösének tudhatnám, akkor – Isten színe előtt és az ön füle
hallatára mondom – már rég lemondtam volna a javára, és egy
kolostorba visszahúzódva imádkoznék anyámért és Franciaországért.
Van még valami közlendője az úrnak? Most, hogy ezt a szemembe
mondta, már bármit rám olvashat.
– Rendben van, Sire, elmondok mindent – kiáltott fel döbbenten a
bíboros. – Már kezdem felismerni, hogy a felséged iránti
tiszteletemhez ezután ugyanilyen mély csodálat is társul – annál
mélyebb, mivel senki nem tudhat róla. Ó, Sire! Mekkora fájdalmat,
mekkora bánatot palástolt a fátyol, melyet most fellebbentett! És
Isten a tanúm, hogy ha további mondanivalóm nem érintené
Franciaország jövőjét, most, ebben a pillanatban elhallgatnék. Árulja
el, felség: elgondolkodott már IV. Henrik halálán?
– Balszerencsémre, uram, másra sem gondolok!
– És olyankor nem próbál eligazodni május 14-ének szörnyűséges
rejtélyében?
– De igen; és sikerült is megfejtenem.
– De ismeri-e, Sire, az igazi gyilkosokat?
– Lelkifurdalás nélkül idézem fel Ancre marsall alakját; ma is
megöletném, ha nem tettem volna meg tizenegy évvel ezelőtt. Nos,
ez legalább arról meggyőzheti, hogy az egyik gyilkost ismertem, ha a
többit nem is.
– Én azonban, felség, akinek nem volt okom rá, hogy behunyjam a
szemem, a teljes igazságot kiderítettem, és ismerem valamennyi
gyilkost.
A király felnyögött.
– Felséged nem tudja, hogy létezett egy áldott lelkű, odaadóan
hűséges asszony, aki tudott a közelgő merényletről, és esküt tett rá,
hogy megakadályozza. Tudja-e, mi lett a jutalma?
– Igen, tudom. Elevenen sírba helyezték, az ajtót a szeme láttára
befalazták, és ő ott sínylődött tizennyolc éven át, kitéve a nyári nap
perzselő sugarának, a tél jeges szélviharainak. Cellája a Bűnbánó
Hajadonok klastromában volt. Őt magát Coëtman asszonynak hívták.
A minap halt meg; úgy tíz-tizenkét napja.
– És ha mindezt tudta felséged – hogyan tűrhette, hogy ez a gazság
végbemenjen?
– A királyok személye szent, bíboros úr. – XIII. Lajos szavait
áthatotta a monarchiába vetett kultikus hit, amely XIV. Lajossal majd
a bálványimádásig fajul. – És jaj azoknak, akik titkaikba hatolnak.
– Nos, Sire, kettőnkön kívül van egy harmadik beavatott is.
A király a bíborosra szegezte világos szemét, amely minden
kérdésnél áthatóbban faggatózott.
– Talán hallott róla, hogy Ravaillac a vérpadon hajlandó volt
vallomást tenni.
– Igen – bólintott XIII. Lajos, elsápadva.
– Akkor talán azt is hallotta, hogy odalépett egy törvényszéki írnok,
és a félig már megcsonkított elítélt lediktálta neki az igazi bűnösök
nevét.
– Igen – mondta a király. – Egy, a jegyzőkönyvből kitépett lapra.
A bíboros úgy látta, mintha uralkodójának arca még halványabbra
fakult volna.
– Végül talán arról is hallott, hogy ez a lap egy Joly de Fleury nevű
főtisztviselőhöz került, aki gondosan meg is őrizte.
– Igen, bíboros úr, minderről hallottam már. De mondja csak
tovább, mondja, mondja!
– Nos, én megkíséreltem, hogy Joly de Fleury úr gyermekeitől
megszerezzem ezt az irományt.
– Vajon mi célból?
– Hogy átadjam felségednek, aki bizonnyal megsemmisítette volna.
– No és?
– A lap, Sire, már nincs Joly de Fleury úr gyermekeinek birtokában.
Két ismeretlen – egy tizenhat év körüli ifjú és egy huszonhat év körüli
férfi – egy szép napon beállított a tisztviselőhöz, feltárták kilétüket,
és elérték, hogy a ház ura kiszolgáltassa nekik az értékes papírlapot.
 – És eminenciádnak, aki mindent tud, nem sikerült kinyomoznia,
ki volt ez a két férfi? – kérdezte a király.
– Nem, felség. Nem sikerült.
– Nos, akkor majd én megmondom! – kiáltotta a király, és lázasan
megragadta a bíboros karját. – Az idősebb Luynes uram volt; a
fiatalabb én voltam.
A bíboros hátrahőkölt ámulatában.
– Ön, Sire?
A király az ujjasa alá nyúlt, és előkotort egy gyűrött, megsárgult
papírdarabot.
– Íme a végzetes papír – a jegyzőkönyv, amelyet Ravaillac a
vérpadon tollba mondott…
Richelieu a király sápadt arcáról leolvasta, mit szenvedhetett az
egész párbeszéd alatt.
– Ó, felség, felség… Bocsánatot kérek mindenért, amit mondtam.
Biztosra vettem, hogy nem ismeri ezt a históriát.
– Akkor mivel magyarázta a rosszkedvemet, az elszigeteltségemet,
a gyászomat? Vajon így szoktak öltözködni a francia királyok, ahogy
én öltözködöm? Nálunk, uralkodóknál, ha apát, anyát, testvért,
rokont vagy egy másik királyt siratunk, a lila a gyász színe, de az
emberek, nemcsak az alattvalók, hanem a királyok is, az elvesztett
boldogságot feketében gyászolják.
– De felség, minek őrizné ezt a papírdarabot? Égesse el!
– Azt már nem, uram. Gyenge vagyok, de szerencsére ismerem
magam. Az anyám elvégre mégiscsak az anyám, és megesik, hogy újra
a hatása alá kerülök. De mihelyt érzem, hogy ez a hatás letérít az
egyenes útról, s valamilyen méltatlanságra ösztökél, ránézek erre a
papírra, és visszatér belém az erő. – A király elhallgatott, majd
komoran, de elszántan folytatta: – Őrizze úgy, mint kettőnk
egyezségének zálogát, és aznap, amikor majd kenyértörésre kerül a
sor anyám között és köztem, ha el kell távolítanom magam mellől, ha
el kell űznöm Párizsból vagy Franciaországból, mutassa fel nekem ezt
a papírt, és kérjen tőlem, amit jónak lát.
A bíboros habozott.
– Vegye csak el – mondta a király. – Parancsolom.
A bíboros meghajolt, és átvette a papírlapot.
– Ha felséged így akarja…
– És most már nem kell feltételeket szabnia, bíboros úr. Magamat
és Franciaországot ezennel ismét a kezébe helyezem.
A bíboros átfogta a király mindkét kezét, fél térddel a földre
ereszkedett, és így szólt:
– Remélem, Sire, hogy e csere keretében elfogadja sírig tartó
szolgálatomat.
– Számítok rá, uram – mondta a király, azzal a páratlan fenséggel,
amely egyes pillanatokban sugárzott belőle. – Most pedig – tette
hozzá – felejtsük el mindazt, ami elmúlt, vegyük semmibe anyám,
öcsém, hitvesem nyomorúságos intrikáit, és ne lebegjen szemünk
előtt más, mint fegyvereink dicsősége és Franciaország nagysága!
 XXI. FEJEZET
Amelyben a király helyett a bíboros számol el

Másnap délután kettőkor XIII. Lajos egy nagy karosszékből,

sétabotját lába közé szorítva, fekete tollas fekete fövegét a botra
helyezve, a szokásosnál valamivel kevésbé sápadtan és szemöldökét
nem oly magasra húzva nézte, ahogy Richelieu bíboros az
íróasztalánál egymás után rója tele a papírokat.
A Royale téri ház dolgozószobájában voltak, ott, ahol a király oly
kellemetlen órákat töltött három napig tartó uralkodása alatt.
A bíboros írt; a király várakozott.
Aztán a bíboros felnézett.
– Felség – jelentette –, írtam Spanyolországba, Mantovába,
Velencébe és Rómába, és felséged volt oly kegyes, hogy jóváhagyja
leveleimet. Most éppen, változatlanul felséged parancsára,
unokafivérének, a svéd királynak írok. Ez a válasz kényesebb volt a
többinél: őfelsége, Gusztáv Adolf király, nemhiába él oly messze
tőlünk, az embereket illetően többnyire téved, noha az eseményeket
helyesen, nem valami általános benyomás alapján ítéli meg, hanem
önálló gondolkodással.
– Olvassa csak fel, bíboros úr. Pontosan emlékszem, mit írt Gusztáv
rokon.
A bíboros ültében meghajolt, és olvasni kezdte a levelet.
Sire!
A bizalmas hang, amelyen hozzám szólni kegyeskedik,
mélységesen megtisztelő, de hiába hatalmaz fel, hogy ugyanilyen
hangnemben válaszoljak, ez részemről tiszteletlenség lenne, és
arra utalna, hogy megfeledkezem mind érdemeim szerénységéről,
mind a Felséged által nekem tulajdonított egyházfejedelmi
pozícióról.
Nem, Felség, én nem vagyok nagy ember, és lángelme sem vagyok,
hanem pusztán, ahogy Ön szíves volt elismerni, egy tisztességes
ember, és uram, a király elsősorban emiatt becsül, mivel ha
valamely ügyhöz lángészre van szükség, úgy a megoldást csak
önmagával kell megtanácskoznia. Így hát Felséged óhajtása
szerint közvetlenül fogok tárgyalni Önnel, de csak mint a francia
király egyszerű minisztere.
Igen, Sire, én bízom királyomban, sőt ma inkább, mint valaha,
mivel nemcsak hogy édesanyja, Medici Mária királyné, hitvese,
Anna királyné és fivére, Gaston Őfensége akarata ellenére
megtartott posztomon, de újólag bebizonyította: ha néha enged is
a fiúi tisztelet, a testvéri szeretet és a házastársi gyengédség
nemes érzelmeinek, amelyek a többi embernek csak dicséretére
válnak, és amelyeket Isten minden becsületes és előkelő szívbe
beleplántált – ám az államérdek azonnal felülkerekedik e tisztes
érzelmeken, melyeknek a királyok néha ellenállni kényszerülnek,
és a rideg és szigorú erény szavára hallgatva az alattvalók üdvét és
az uralkodással járó kötelességeket a természet törvényei fölé
helyezi.
Az uralkodás egyik nagy csapása, Sire, hogy Isten túl magas
polcra helyezte földi képviselőit, és így, mivel barátaik a
királyoknak nem lehetnek, kegyencekkel kell beérniük. Az én uram
azonban, akinek nevéhez a dicső „igazságos” melléknevet
társítják, sohasem hagyta, hogy kegyencei befolyásolják.
Ellenkezőleg – és a Felséged által említett Chalais úr a példa rá –,
még az igazságszolgáltatásnak is átadta őket, ha felmerült a
gyanú, hogy végzetesen ártják bele magukat az államügyekbe; és
bármily agyafúrt is a cselszövény, bármily hatalmasak az
ellenfelek, királyom szeme élesebb, keze erősebb annál, hogysem
eltaszítson egy embert, aki szellemét a királynak és szívét
 Franciaországnak kötelezte el. Meglehet, hogy egy napon majd
megválok a hatalomtól, de bátran állíthatom, hogy megfosztani
nem fognak tőle.
Igen, Felség – és királyom, akinek bemutattam a levelét, mivel
előtte nincs mit titkolnom, felhatalmazott erre a közlésre: hacsak
Isten, aki bármikor, a legváratlanabb pillanatban is elszólíthat
erről a világról, másként nem dönt, magam bizonyos vagyok
benne, hogy még három évig posztomon maradok. Királyom éppen
ebben a percben erősítette meg újólag (és XIII. Lajos itt valóban
helyeslőn bólintott), hogy három évig hatalmon leszek, és mind a
király, mind a magam nevében betartom mindazon
kötelezettségeket, amelyekben királyom egyértelmű utasítására
Önnel közvetlenül megállapodom.
Hogy Felségedet Gusztáv barátomnak nevezzem? Az ókorból csak
két férfit, modem monarchikus rendszerünkben pedig hármat
ismerek – Nagy Sándorra és Caesarra, illetve Nagy Károlyra, Fülöp
Ágostra és IV. Henrikre gondolok –, akik megtűrhettek magukkal
szemben ily hízelgően bizalmas hangnemet.
Én, aki oly jelentéktelen személy vagyok, csupán Felséged
fölöttébb alázatos és engedelmes szolgájának mondhatom
magam.
Armand, Richelieu bíboros

Ui. Híven Felséged kívánságához és királyom örömteli

utasításához, ezt a levelet Chamacé báró úrfogja átadni. Az ő
feladata lesz, hogy Felségeddel karöltve lebonyolítsa és
megszervezze a protestáns liga nemes vállalkozását; ehhez a
királytól – és ha már Felséged ragaszkodik hozzá, hát tőlem is –
teljhatalmat kapott.
A bíboros hosszú levele végeredményben apológiája volt a
királynak, akit Gusztáv Adolf kissé túl szabadosan támadott. Mialatt
felolvasta, XIII. Lajos a bajszát rágta, de azért bólogatott is közben.
Amikor Richelieu elhallgatott, ő egy ideig tűnődött, majd
megkérdezte:
– Biztosíthat-e róla eminenciád úgy is, mint teológus, hogy a
szövetség, melyet egy eretnekkel kötök, nem veszélyezteti a lelkem
üdvösségét?
– Minthogy ezt a szövetséget én javasoltam felségednek, a bűnt, ha
volna ilyen, magamra vállalom – jelentette ki a bíboros.
– Ez némileg megnyugtat – szólt a király –, de mivel egész
minisztersége alatt mindent az ön szándéka szerint tettem, és ez a
jövőben is így marad, valóban azt hiszi-e, kedves bíborosom, hogy a
kárhozat csak az egyikünkre csap le?
– Fogas kérdés, és így átabotában nem is felelhetek rá. Csak annyit
mondhatok felségednek, hogy imáimban arra kérem az Urat: soha, se
ezen a földön, se az örökkévalóságban ne válasszon el öntől.
A király fellélegzett.
– Ah, tehát munkánkat befejeztük, kedves bíborosom.
– Még nem egészen, Sire. Kérem, adjon még néhány percet, hogy
megbeszéljük, miféle kötelezettségeket vállalt, és kinek mit ígért.
– Azokról az összegekről van szó, amelyet anyám, hitvesem és
öcsém csikart ki tőlem?
– Úgy van, felség.
– Árulók, csalók, hűtlenek mind a hárman! Ön, aki folyton
takarékosságról prédikál, csak nem azt akarja tanácsolni, hogy az
árulást, a csalást, a hűtlenséget jutalmazzam?
– Azt nem, felség, de hadd hívjam fel a figyelmét: a király szava
szent, amit egyszer vállalt, azt teljesítenie kell. Felséged
százötvenezer livre-t ígért a fivérének…
– Ha ő lenne a főparancsnok helyettese! De ha már nem lesz az…
– Annál inkább megilleti a kártalanítás.
– Egy csirkefogót, aki szerelmet színlel Marie hercegnő iránt, csak
hogy mindenféle kellemetlenségbe keverjen minket!
– Ezektől azonban, remélem, már megszabadultunk, hiszen maga
jelentette ki, hogy lemond szerelméről.
– De a lemondásnak is megkérte az árát!
– Akkor pedig ki kell fizetnünk az árat, amelyet szabott.
– Százötvenezer livre-t?
– Tudom, ez kissé sok, de a király csak egyszer adhatja szavát.
– Mihelyt megkaparintja azt a százötvenezret, rögvest iszkol vele
Krétára, Minósz királyhoz – ahogy IV. Károly herceget nevezi.
– Annál jobb, Sire! Jó helyen lesz az a százötvenezer livre: van miért
elfoglalnunk Lotaringiát!
– És azt hiszi, Ferdinánd császár majd ölbe tett kézzel nézi?
– Mire lenne jó Gusztáv Adolf?
A király elgondolkodott.
– Szívós sakkjátékos ön, bíboros uram! Jól van: kapja meg öcsém
azt a százötvenezer livre-t. De anyám ne számítson a maga
hatvanezrére!
– Felség, az anyakirályné őfelsége már régóta áhítja ezt az összeget.
Tőlem százezret kért, én azonban legnagyobb sajnálatomra csak
ötvenet adhattam. Csakhogy akkoriban semmi pénzünk sem volt,
míg most dúskálunk benne.
– Bíboros, ön elfelejti, amit anyámról tegnap mondott.
– Mondtam-e, hogy nem az édesanyja?
– Azt nem. A magam és Franciaország szerencsétlenségére ő
valóban az anyám.
– Sire, ön az anyakirályné őfelségének egy hatvanezer livre-re szóló
utalványt írt alá.
– Csak megígértem, de alá nem írtam.
– A király ígérete az aláírásnál is szentebb, felség.
– Akkor fizessen neki ön, és ne én. Talán érez majd némi hálát, és
hajlandó bennünket békén hagyni.
– A királyné, felség, soha nem fog bennünket békén hagyni. Benne
fészkel a Mediciek bajkeverő szelleme, és egész életében két
jóvátehetetlen veszteséget fog siratni: tovatűnt ifjúságát és oda lett
hatalmát.
– Az anyakirályné még megjárja – de a királyné, aki Émery úrral
fizetteti ki a gyöngysorát, és az árat rajtam akarja behajtani… Hát ez
mégiscsak több a soknál!
– Ez csak egyvalamit bizonyít, Sire. A királyné komoly
pénzzavarban lehet, ha ilyen megoldásokhoz folyamodik. Mármost
igazán nem helyénvaló, hogy ha a király kasszájában több mint
négymillió van, akkor a királyné húszezer livre-t kérjen kölcsön egy
magánszemélytől. Remélem, ezt felséged is belátja, és nem
harmincezer, hanem ötvenezer livre-ről állítja ki a királyné
utalványát, azzal a feltétellel, hogy húszezret haladéktalanul
visszafizet d’Émery úrnak. A francia korona színaranyból van, és a
királyné homlokán éppúgy kell csillognia, mint a királyén.
A király felállt, és kezet nyújtott a bíborosnak.
– Ön, bíboros úr – jelentette ki –, nem csupán páratlan miniszter és
jó tanácsadó, hanem mint ellenség is nagyvonalú. Felhatalmazom,
hogy utalja ki az összegeket, amelyekről eddig tárgyaltunk.
– A pénzt a király ígérte meg, neki is kell kifizetnie. A király alá
fogja írni a bemutatóra szóló utalványokat, amelyeket a pénztáros
majd bevált. De azt hiszem, van egy adomány, amelyről felséged
megfeledkezett.
– Ugyan miféle?
– Úgy tudtam, a király nagylelkű osztogatásai közepette
ugyanannyit utalt ki l’Angely úrnak, a bolondjának, mint amennyit
Baradas úrnak, a kegyencének juttatott: vagyis harmincezer livre-t.
A király elvörösödött.
– De l’Angely visszautasította… – hebegte.
– Annál kevésbé engedhet bőkezűségéből, felség. L’Angely úr azért
mondott nemet, hogy a pénzéhesek valóban bolondnak higgyék, és
ne irigyeljék el tőle az állását. A királynak azonban csak két igaz
barátja van: a bolond meg én. Ha már az egyiket oly nagylelkűen
megjutalmazta, a másikkal szemben se legyen hálátlan!
 – Hát jó. Igaza van, bíboros úr. De van egy kis léhűtő, aki igazán
rászolgált haragomra, és akit…
–…akit úgy kell megőriznie emlékezetében, mint aki három
hónapon át a kegyence volt; és egy francia király visszamenőleg sem
sajnálhat havi tízezer livre-t attól az embertől, akit bizalmas
közelségébe engedett.
– Azért, hogy felajánlja egy Marion Delorme nevű kétes hírű
nőszemélynek?
– Ez a kétes hírű nőszemély nagy szolgálatot tett nekünk, Sire. Ő
figyelmeztetett, hogy kegyvesztett leszek, és ezzel időt kaptam, hogy
felkészüljek bukásomra. Marion nélkül, felség, leterített volna a
csapás, hogy kiestem a király jóindulatából. Kapjon csak Baradas úr
egy századot, felség: hadd bizonyítsa be, hogy amint a király továbbra
is jó gazdája marad, úgy marad ő is a király hű szolgája.
A király ismét elgondolkodott.
– És mi a véleménye eminenciádnak a cimborájáról, Saint-
Simonról?
– Őt, Sire, igen melegen ajánlotta figyelmembe valaki, aki iránt
nagy jóindulattal vagyok. Az ifjú fölöttébb alkalmas rá, hogy betöltse
felséged mellett azt a helyet, amelyet Baradas úr a maga
hálátlanságában üresen hagyott.
– Nem szólva arról, hogy bámulatosan fújja a kürtöt – jegyezte meg
a király. – Örülök, hogy eminenciád is ajánlja. Rajta leszek, hogy
támogassam. Igaz is: mi legyen a tanáccsal?
– Óhajtja felséged, hogy holnap délre összehívjuk a Louvre-ba?
Majd előadom a haditervemet, és igyekszünk, hogy ne Monsieur ujjai
vezessenek át a folyókon.
A király álmélkodva nézett a bíborosra, mint mindig, ha kiderült:
tudomása van mindenről, ami a háta mögött hangzik el.
– Kedves bíborosom – jegyezte meg mosolyogva –, önnek
alighanem egy démon áll a szolgálatában. Hacsak – és ez már
nemegyszer megfordult a fejemben –, hacsak nem ön maga a démon.
NEGYEDIK
KÖNYV
 I. FEJEZET
A lavina

Éppen akkor, amikor a tanács, amelyet ezúttal Richelieu hívott

össze, ülésezni kezdett a Louvre-ban, vagyis délelőtt tizenegy óra
körül, egy kis karaván tűnt fel Exilles határ közeli városka szélén. A
kisvárost a piemonti herceg birodalmától már csak Chaumont, az
utolsó, még Franciaországhoz tartozó mezőváros választotta el.
A karaván hajnalban kelt útra Oulx-ból, és négy, öszvéren lovagló
személyből: két férfiból és két nőből állt.
A két, baszk viseletben utazó fiatalember közül az egyik
huszonhárom éves lehetett, a másik alig tizennyolc.
A nők életkorát már nehezebb lett volna meghatározni, mert bő
köpenyük csuklyája mindenestül elrejtette arcukat. Az óvatosságot az
ember egyaránt magyarázhatta a hideggel és azzal, hogy a hölgyek
ragaszkodnak inkognitójukhoz.
Ebben az időben az Alpokat még nem szelték át a Simplon, a
Mont-Cenis és a Szent Gotthárd pompás útjai. Itália felé csak szűk
ösvények vezettek, melyeken nemigen fért el egyszerre két gyalogos,
és az öszvérek csak poroszkálhattak – igaz, a derék állatok ezt a
tempót kedvelik a legjobban.
Az idősebb lovas most éppen gyalog ment, kantáránál fogva
vezetve azt az öszvért, amelyen a nők közül a fiatalabbik ült. Mivel a
karaván előtt, úgy ötszáz lépés távolságban, csak egyetlen vándorárus
kocogott, batyukkal megrakott lovacskáját terelve, a hölgy lehúzta
fejéről a csuklyát. Hamvasszőke hajtömege, elragadóan friss
arcocskája legföljebb tizenhét-tizennyolc évesnek mutatta.
A másik nő azonban továbbra is beletemetkezett a csuklyás
köpenybe. A feje meghajlott, talán gondolatainak súlyától vagy
egyszerűen csak a fáradtságtól, és úgy látszott, cseppet sem érdekli,
hol járnak. Útjuk egy szakadék peremén, sziklás hegygerincen
vezetett át, a hegy csúcsát pedig hó borította. Öszvérét annál inkább
aggasztották a mostoha útviszonyok: időnként lehajtott fejjel
szimatolt bele a szakadékba, és csak akkor lépett ki az egyik lábával,
ha a másik három alatt biztos talajt érzett. Szemlátomást tisztában
volt vele, mekkora veszéllyel járhat egyetlen meggondolatlan lépés.
A veszély olyan kézzelfogható volt, hogy a negyedik utas, egy
szőke, karcsú és szép növésű fiatalember, akinek szemében ifjúság és
életöröm ragyogott, tudomást sem akart venni róla; talán félt, hogy
megkísérti a szakadék démona, és beleszédül az űrbe. Annyi
bizonyos, hogy nő módjára, vagyis oldalról ülte meg az öszvért, és így
hátat fordított a mélységnek, közben pedig dalra fakadt, a nyakában
égszínkék szalagon függő mandolinnal kísérve énekét. A negyedik,
lovas nélküli állat nógatás nélkül is követte a dalnok öszvérét.
A dal a következőképpen hangzott:
Vénusz neve százezer,
S nem éri be ennyivel
Felsült szerelmesek átka,
Kurtavasnak mondja egy,
Másnak pokolmáglya–hegy,
Vagy tébolynak kikiáltja.

Egynek gond és könnyfolyam,

Másnak fáj, de komolyan,
Vagy csügged, minden hiába,
De kegyes mindig velem,
Cinkosom a szerelem,
Mint cukrot veszem a számra.
Az idősebb fiatalember se nem muzsikált, se nem dalolt; őt nem
akármilyen gondok nyomasztották.
Figyelme a fiatal nőre összpontosult, akit maga vezetett, és esze
mindegyre azokon a veszélyeken járt, melyek e szűk, félelmetes úton
a lányt és öszvérét fenyegetik. Maga a lány azzal a szende és andalító
pillantással nézte, ahogy a legtöbb nő néz a szeretett férfira, aki
nemcsak viszonozza érzelmeiket, de biztonságukat, sőt szeszélyeiket
is szem előtt tartja, mely utóbbi szolgálatért a hölgyek olykor még
hálásabbak, mint az előbbiért.
Az ösvény egyik kanyarulatánál a kis karaván egyszer csak megállt.
Nehéz kérdésben kellett dönteniük.
Exilles-en és erődjén már vagy két órával ezelőtt túljutottak, és
mind közelebb értek Chaumont-hoz, azaz – mint arra már utaltam –
az utolsó francia helységhez: más szóval alig félmérföldnyire voltak a
Dauphinét Piemonttól elválasztó határtól.
E határon túl ellenséges területre érnek. Károly Emánuel tudott a
bíboros ellene irányuló háborús előkészületeiről, sőt a francia
kormány hivatalosan is értesítette, hogy amennyiben nem engedi át a
Casale felmentésére vonuló csapatokat, és nem csatlakozik hozzájuk,
úgy a két ország közt életbe lép a hadiállapot.
A nehéz kérdés tehát az volt, hogy keljenek-e át a Susai-szoroson,
mintha a helyzetről mit sem tudnának, és vállalják, hogy Károly
Emánuel esetleg felismeri és elfogja őket, avagy fogadjanak hegyi
vezetőt, akinek kalauzolásával rejtett utakon megkerülhetik Susát,
sőt Torinót is, és közvetlenül Lombardiába érhetnek.
A fiatal lány azzal az elbűvölő bizalommal, melyet a nők a szeretett
férfiba helyeznek, fenntartás nélkül kísérője óvatosságára és
bátorságára hagyatkozott. Csak nézte szép fekete szemével a
fiatalembert, és angyalian rámosolygott:
– Ön jobban tudja, mit kell tenni, mint én, cselekedjék belátása
szerint.
A felelősség, amelyet a szeretett nőért érzett, súlyosan nehezedett a
fiatalemberre. A másik nőhöz fordult, akinek arca elveszett a
csuklyában.
– És önnek, asszonyom, mi a véleménye?
 A megszólított hátratolta a csuklyát. Negyvenöt és ötven közötti nő
arca tűnt elő, amelyet megvénített, elnyűtt, ványadtra apasztott a
hosszú szenvedés. Ebben a sápadt, halottian merev arcban csak a
nagy szempár élt, amely az ismeretlenben való kutakodás
folyományaként még nagyobbnak hatott.
– Mi tetszik? – kérdezte.
Nem figyelt oda, nem hallott semmit, még azt is alig érzékelte,
hogy megálltak.
A fiatalember, hogy felvilágosítsa a helyzetről, felemelte a hangját,
mivel a szakadék mélyén hömpölygő Doire folyó zúgása miatt a halk
s nem elég nyomatékos beszédet nehezen lehetett érteni.
– Ha már a véleményemre kíváncsi – felelte az asszony –, én azt
mondom, álljunk meg a következő városnál, és érdeklődjünk a
helyiektől. Ha vannak kerülő utak, amelyek átvezetnek a határon, ők
majd eligazítanak, és ha kalauz kell, azt is találunk. Néhány órával
több vagy kevesebb igazán nem számít – csak az számít, hogy ne
ismerjenek fel bennünket, azaz önöket.
– A bölcsesség szól önből, tisztelt asszonyom – mondta az ifjú. –
így fogunk tenni.
– Nos? – kérdezte a fiatal lány.
– Mindenben megállapodtunk. De ön mit néz ilyen mereven?
– Hát nem látja azt a csodát a fennsíkon?
A fiatalember a jelzett irányba nézett.
– Miért, mi van ott?
– Virág! Igazi élő virág – ebben az évszakban!
Való igaz: közvetlenül a hóhatár alatt élénkpiros virágok
tündököltek.
– Itt nincsenek évszakok, drága Isabelle, és csaknem örök a tél.
Olykor azonban, hogy a szemet gyönyörködtesse, és bebizonyítsa,
hogy a természet a maga kimeríthetetlen termékenységében mindig
fiatal marad, erre jár egy szépséges tündér, és elhinti e hóban is
kihajtó virág magvait. Alpesi rózsa – ez a neve.
 – Ó, de csodás! – lelkesedett az Isabelle-nek nevezett lány.
– Kér belőle? – kérdezte az ifjú, s mielőtt a lány felelhetett volna,
nagy lendülettel felhágott a sziklára, amely a virágos fennsíktól
elválasztotta.
– De gróf úr, gróf úr, az ég szerelmére! – jajveszékelt a lány. –
Hagyja az ilyen bolondságokat, különben semmit sem merek majd
észrevenni, és ki se nyitom a szemem!
Az állítólagos gróf azonban – akinek kilétét nincs okunk eltitkolni,
hiszen nem volt ő más, mint maga Moret gróf – már feljutott a
fennsíkra, letépett egy szál alpesi rózsát, és vérbeli hegymászóként
csúszott le a sziklán, jóllehet ő is, társa is mindenre felkészülve erős
kötéllel övezte derekát.
Átnyújtotta az alpesi rózsát a lánynak, aki örömében elpirulva
emelte ajkához, majd kigombolta ruháját, és a virágot keblébe
csúsztatta.
Ebben a pillanatban a hegy csúcsáról mennydörgésszerű robaj
hatolt el hozzájuk. Látásukat hófelhő homályosította el, és a meredek
lejtőn a villám sebességével gördült lefelé valami fehér tömeg, amely
zuhantában egyre gyorsabbá vált.
– Vigyázat, lavina! – kiáltotta a fiatalabb fiú, és leugrott öszvéréről,
miközben társa a karjába kapta Isabelle-t, és vele együtt a
sziklafalnak dőlve keresett támaszt.
A sápadt nőutas csuklyáját hátravetve, nyugodtan szemlélte az
eseményeket; de egyszer csak ő is felsikoltott.
A lavina kiterjedése korlátozott volt: mintegy ötszáz lépésnyi
területen zúdult lefelé, és a kis karavántól vagy kétszáz lépés
választotta el. Az utasok lába alatt azonban megrendült a föld, és
érezték, ahogy súrolja őket a halál rettentő lehelete.
Ám a sápadt asszony nem azért sikoltott, mintha a maga életét
féltette volna. Egyedül ő vette észre azt, amit nem láthatott sem az
ifjabb férfiutas, Galaor, az apród, aki saját biztonságáért reszketett,
sem Moret gróf, akit egyedül Isabelle biztonsága foglalkoztatott. Csak
a hölgy látta, amint a gyilkos förgeteg rázúdul a háromszáz lépéssel
előttük poroszkáló férfira és lovára, és a szakadékba sodorja őket.
Sikolya hallatán Moret gróf és Galaor ijedten megfordult.
Szorongásukat csak növelte, hogy önmagukat immár ösztönösen
biztonságban érezték, és ilyenkor az ember fogékonyabb lesz a
mások szerencsétlenségére. Mindazonáltal semmit sem láttak; csak a
sápadt asszony mutogatott egy távolabbi pontra:
– Ott! Ott!
A másik kettő figyelme az útra terelődött, amely éppen
keskenysége miatt nem volt eltorlaszolva.
Az előttük kocogó vándorárus és apró termetű lova eltűnt; az út
üres volt.
Moret gróf rögtön felfogta, mi történt.
– Óvatosan lépkedjen – figyelmeztette Isabelle-t –, és útközben is
támaszkodjon a sziklára. Ön, kedves Coëtman asszony, kövesse
Isabelle-t, mi pedig fussunk, Galaor: talán még megmenthetjük azt a
szerencsétlent…
És Moret gróf, nyomában Galaorral, a gyakorlott hegylakó
fürgeségével száguldott a pont felé, melyet a sápadt asszony az ujjával
kijelölt. Ez a nő valóban nem volt más, mint Madame de Coëtman.
Bármennyire megbízott is Richelieu bíboros Moret gróf tiszteletteljes
önmegtartóztatásában és Isabelle de Lautrec szűzi erényében, mégis,
már csak a társasági illemszabályok kedvéért is, gondoskodott
számukra útitársnőről.
 II. FEJEZET
Guillaume Coutet

A megjelölt ponthoz érve a két, egymásba kapaszkodó fiatalember

elborzadva nézett le a szakadékba.
Először nem láttak semmit, mert túl messze keresgéltek. De
közvetlenül a lábuk alól egyszer csak szavakat hallottak, oly
világosakat és tagoltakat, amilyenek egy halálos veszélyben lévő
embertől csak kiteltek:
– Ha keresztények, az Isten szerelmére mentsenek meg!
Az ifjak a hang irányába fordultak, és ekkor, jó tíz lábbal
mélyebben, meglátták az embert, aki az ezer-ezerkétszáz lábnyi
szakadék fölé nyúló fenyőfába kapaszkodott. A fa félig már kiszakadt
a talajból, és meghajlott az ember súlyától.
A szerencsétlen egy egyenetlen szikladarabon vetette meg a lábát,
ennek köszönhetően tarthatta magát, de ha a fenyőfa kidől, ez sem
segíthetett volna rajta. Márpedig ez a pillanat vészesen közeledett:
akkor pedig a szakadékba zuhan.
Moret gróf egy szempillantással felmérte a veszélyt.
– Vágj egy úgy tizennyolc hüvelyknyi hosszú rudat, amely megbír
egy embert – kiáltotta.
Galaor, aki Moret-hoz hasonlóan hegyek közt nevelkedett, azonnal
megértette a gróf szándékát. Előhúzott tokjából egy hosszú, éles
pengéjű vadászkésfélét, nekirontott egy terebintfának, és néhány
másodperc alatt olyan létrafokféleséget fabrikált, amilyenre a grófnak
szüksége volt.
Ezalatt a gróf kigöngyölte a derekára erősített kötelet, amelynek
hossza jó kétszerese volt a megmentésre váró szerencsétlen kalmárt
tőlük elválasztó távolságnak. A keresztlécet egykettőre a kötél
végéhez rögzítették, majd odavetettek néhány bátorító szót az élet és
halál között lebegő férfinak, és leeresztették hozzá a különös
alkalmatosságot.
A kalmár megragadta, és erősen belekapaszkodott – éppen abban a
pillanatban, amikor a gyökereitől elszabadult fenyőfa a mélységbe
zuhant.
Ám maradt még ok aggodalomra: az egyenetlen sziklafal, amelynek
mentén a kötelet fel kellett húzni, bővelkedett éles felületekben, és
fennállt a veszély, hogy kettévágja a mentőövet.
Szerencsére ekkor csatlakozott hozzájuk a két nő, és velük az
öszvérek is. Az egyik állatot közelebb húzták a szikla pereméhez, de
csak annyira, hogy a megmentett ember majd a földre tehesse a lábát.
A kötelet átdobták a nyergen és meghurkolták; és mialatt Isabelle a
sziklafalra meredve imádkozott, Coëtman asszony pedig férfinak is
becsületére váló erővel tartotta az öszvér kantárát, a két férfi
megmarkolta a kötelet, és izmai megfeszítésével húzni kezdte.
A kötél úgy csúszott, mintha csigán volna átvetve, és néhány
másodperc múlva a szakadékkal egy szinten megjelent a halálból
csodaszerűen megmenekült szerencsétlen ember viaszfehér arca.
Felbukkanását örömkiáltások fogadták. Isabelle csak a kiáltozás
hallatán mert megfordulni, és társaihoz csatlakozva sikongott:
– Bátorság! Bátorság! Már meg is menekült!
És a férfi valóban kilépett a sziklára, hogy aztán a kötelet elengedve
az öszvér nyergébe csimpaszkodjon.
Ekkor az öszvért kissé hátrébb tolták, és a teljesen kimerült férfi
elengedte a nyerget; majd tagolatlan kiáltást hallatva a levegőben
hadonászott, és végül ájultan hanyatlott Moret gróf karjába.
A gróf tömlőt tartott a szájához, és néhány cseppet öntött bele. A
tömlőben valamilyen, az Alpokban párolt, élesztésre is alkalmas nedű
volt, abból a környéken honos fajtából, amely vagy száz évvel
megelőzte az alkoholt.
Nyilvánvaló volt, hogy az erő, amely a veszély idején tartotta a
lelket a kereskedőben, a megmenekülés hatására cserbenhagyta.
 Moret gróf lefektette, úgy, hogy hátával a sziklának dőljön, majd
miközben Isabelle egy fiola repülősót szagoltatott vele, a gróf
eloldotta a kötélről a fadarabot, és messzire hajította, olyan
megvetőn, ahogy a legtöbb férfi bánik a felhasznált és fölöslegessé
vált munkaeszközzel. A kötelet természetesen újból a dereka köré
hurkolta.
Galaor kamaszos nemtörődömséggel dugta vissza kését a tokjába.
Eltelt néhány pillanat, és a férfi néhányszor görcsösen
összerándult, majd kinyitotta a szemét. Arckifejezésén látszott, hogy
semmire sem emlékszik a történtekből, de aztán lassanként kitisztult
a tudata. Megértette, milyen sokkal tartozik a körülötte állóknak, és
első szavait a hála diktálta.
Moret gróf, akit a kalmár egyszerű hegylakónak hitt, elmondta
neki, micsoda kalandot élt át.
– A nevem Guillaume Coutet – hangzott a válasz. – Van feleségem,
aki önnek köszönheti, hogy nem özvegyült meg, és három
gyermekem, akiket ön mentett meg az árvaságtól. Mégis, ha bárhol,
bármiért szüksége van az életemre, csak szólnia kell.
A kalmáron most úrrá lett a visszamenőleges rettegés, amely sokkal
borzalmasabb, mint a balesetet megelőző vagy kísérő ijedelem. A
grófra támaszkodva ment közelebb a szakadékhoz, egész testében
remegve szemlélte meg a mélység fenekén heverő csonka fenyőt,
majd körülnézve felmérte az egész völgyet a szabálytalanul szétszórt
havas foltokkal, a jégcserepekkel, a kőrakásokkal, a gyökerestül
kitépett fákkal. A Doire vize tajtékot verve kerülgette a váratlanul
útjába vetődött akadályokat.
A kalmár nagyot sóhajtott, amikor eszébe jutott odaveszett
lovacskája és annak rakománya, amely minden bizonnyal egyedüli
vagyona volt, majd mintegy önmagával vitázva azt mormolta:
– Az élet Isten legnagyobb adománya, és ha Isten akaratából
megmaradt, hálát kell adnunk az Úrnak és az életmentőknek.
Amikor azonban elindult volna, rádöbbent, hogy vagy a sokk, vagy
a zuhanás következtében egyetlen lépésre sem futja erejéből.
– Már eddig is túl sokat tettek értem – mondta Moret grófnak és
Isabelle-nek. – Mivel életemért cserébe semmit sem adhatok
önöknek, legalább ne hátráltassam vándorújukat. Csak annyit kérek,
szíveskedjenek közölni az Arany Boróka fogadósával, hogy Guillaume
Coutet-t, a rokonát súlyos baleset érte, és a hegyi ösvényen várja a
segítséget.
Moret gróf előbb súgott néhány szót Isabelle-nek, aki egy
bólintással válaszolt, majd a szegény ördöghöz fordult:
– Kedves barátom, csak nem hagyjuk el éppen abban a pillanatban,
amikor Isten segedelmével módunk volt megmenteni az életét! Már
csak fél óra a városig. Üljön fel az öszvéremre, én pedig, ahogy eddig
is, amíg a baleset be nem következett, a hölgy öszvérét vezetem majd
kantáron.
Guillaume Coutet bizonyára ellenvéleményének akart hangot adni,
de Moret gróf megelőzte.
– Szükségem van magára, barátom. Könnyen lehet, hogy a
következő huszonnégy órában kamatostul viszonozhatja a
szívességünket.
– Komolyan mondja? – kérdezte a vándorárus.
– Nemesi szavamra! – felelte a gróf, megfeledkezve róla, hogy így
leleplezi kilétét.
Guillaume Coutet meghajolt.
– Látom már, hogy kétszeresen is engedelmességgel tartozom:
először is, mert megmentette az életem, másodszor mert rangja okán
jogosan rendelkezik a magamfajta szegény paraszttal.
Ezután a gróf és Galaor segítségével felkapaszkodott a gróf
öszvérére, a fiatalember pedig elfoglalta helyét Isabelle öszvérének
fejénél. A leány örült, hogy a szeretett férfi bemutathatta neki
ügyességét, bátorságát és emberséges természetét.
Negyedóra múlva a kis karaván bevonult Chaumont-ba, és megállt
az Arany Boróka kapujánál.
 Guillaume Coutet, anélkül hogy megmentőjének rangját szóba
hozta volna, beszámolt Germain mesternek, a fogadósnak
szerencsésen végződött balesetéről, mire a derék rokon az egész
fogadót felkínálta a jövevényeknek.
Moret grófnak azonban nem kellett az egész fogadó. Kért egy
nagyméretű, kétágyas szobát Isabelle-nek és Coëtman asszonynak,
míg egy kisebb szobában ő és Galaor rendezkedett be. Kétszeres volt
az öröme: elérte, amit akart, méghozzá anélkül, hogy bárkinek is
terhére lett volna.
Guillaume Coutet-nak a fogadós a saját szobáját adta át, és orvost
hívott hozzá. Miután a beteget tetőtől talpig megvizsgálta, az orvos
kijelentette: egyetlen csontja sem sérült meg abból a
nyolcvankettőből, amelyet a természet az emberi test
összeállításához szükségesnek tartott. Mindazonáltal előírt egy
gyógynövényekből és bőséges adag sóból kevert fürdőt, fürdés után
pedig kámforos bedörzsölést ajánlott. Végül hangot adott abbeli
reményének, hogy ha még néhány pohár fűszeres bort is itatnak a
beteggel, úgy másnap, de legkésőbb harmadnap folytathatja
vándorútját.
Moret gróf igyekezett mindenről gondoskodni, ami a két nőutas
kényelmét szolgálhatja, majd maga ellenőrizte, hogy az orvos
utasításait szigorúan betartsák. Amikor már a kámforos
bedörzsölésen is túlestek, és a beteg szemlátomást jobban érezte
magát, a gróf leült az ágya mellé.
Guillaume Coutet ismét sírig tartó háláját hangoztatta. Moret gróf
nem szakította félbe, ám utána így szólt:
– Maga, barátom, úgy véli, Isten vezérelt arra a hegyi ösvényre.
Nem bánom, legyen így. De Istennek talán kettős szándéka volt: azt
akarta, hogy megmentsem magát, de azt is, hogy maga ugyanígy
segítsen rajtam.
– Ha ez így volna, én lennék a világ legboldogabb embere! –
bizonygatta a beteg.
 – Én azért indultam el erre az útra, hogy teljesítsem őeminenciája,
Richelieu bíboros utasítását – láthatja, hogy nem akarok titkolózni
maga előtt, és mindenestül a hálájára bízom magam. A bíboros
engem választott ki, hogy az ifjú hölgyet, akit már maga is ismer, és
akinek személye számomra különösen becses, Mantovába, az
édesapjához kísérjem.
– Isten vezérelje és óvja meg útján.
– Igen ám, de Exilles-ben megtudtuk, hogy a Susai-szorost
barikádokkal és szigorúan őrzött erődítményekkel zárták el. Ha
felismernek, nyomban el is fognak, és a savoyai herceg túszai leszünk.
– Akkor el kell kerülniük Susát.
– Megoldható ez?
– Meg hát. Feltéve, hogy rám bízzák magukat.
– Maga idevalósi?
– Graviére-i vagyok.
– Az utakat ismeri?
– Bejártam a hegység valamennyi ösvényét, nehogy elkapjanak a
vámosok.
– Hajlandó felcsapni a kalauzunknak?
– Nagyon kemény út lesz…
– Mi nem félünk sem a veszélytől, sem a fáradságtól.
– Jól van. Akkor felelek mindenért.
Moret gróf biccentett, jelezve, hogy ez rendben van.
– De ez még nem minden –jelentette ki.
– Csak sorolja, mit kíván.
– Tudni akarom, miféle munkálatokat végeznek Susa előtt.
– Mi sem egyszerűbb; az öcsém ott kubikol.
– Hol lakik az öccse?
– Graviére-ben, mint én.
– Adna nekem néhány sort, hogy felkereshessem?
– Miért ne jöjjön inkább ő ide? Graviére szűk félórányira van.
Germain rokon majd érte megy, és idehozza a lován.
 – Hány éves az öccse?
– Két-három évvel idősebb, mint kegyelmességed.
– Milyen magas?
– Mint kegyelmességed.
– Graviére-ből sokan dolgoznak az építkezéseken?
– Rajta kívül senki.
– És gondolja, hogy az öccse hajlandó lesz segíteni?
– Ha meghallja, mit tett értem az úr, tűzbe menne magáért.
– Rendben van, hívassa ide. Mondanom sem kell, hogy tisztes
jutalomban lesz része.
– Hogy kegyelmességed szavait ismételjem: mondanom sem kell,
hogy ő már elnyerte jutalmát.
– Hát jó, akkor küldje érte a fogadóst.
– Szíveskedjék csak idehívni, és négyszemközt hagyni vele. Hadd
legyen világos, hogy én kérem rá.
– Máris érte megyek.
Negyedóra múlva Germain mester már ügetett is a graviére-i úton;
egy órával később pedig a ló visszaérkezett az Arany Boróka elé.
Faráról Marius Coutet, Guillaume öccse ereszkedett le.
 III. FEJEZET
Marius Coutet

Marius Coutet, ahogyan bátyja már utalt rá, huszonhat éves

fiatalember volt, férfiasan jóképű és erős, mint a legtöbb hegylakó.
Nyílt arca becsületes lélekre vallott, míg tetszetős alakja, a széles váll,
az erőteljes, arányos végtagok mozgékonyságot sejtettek.
Útközben a rokon ismertette vele a helyzetet. Tudta már, hogy
fivérét elsodorta egy lavina, zuhanás közben azonban szerencséjére
egy fenyőfába kapaszkodhatott, és a csapdából egy arra járó utas
mentette ki.
Azt ugyan nem tudta, miért küldetett érte a veszélyből
megmenekült báty, de hogy kérdezősködés nélkül is azonnal
hozzásietett, mély testvéri ragaszkodásról tanúskodott.
Alighogy megérkezett, felszaladt Guillaume Coutet-hoz, majd
tízpercnyi beszélgetés után arra kérte Germain mestert, küldje fel a
nemesurat is.
– Bemutatom excellenciádnak Marius öcsémet – mondta
Guillaume Moret grófnak. – Tudja, hogy életemet önnek
köszönhetem, és velem együtt ő is készen áll minden kívánsága
teljesítésére.
Moret grófnak egy pillantás is elegendő volt, hogy felmérje: az ifjú
hegylakóban bátorság egyesül őszinteséggel.
– A neve franciás – jegyezte meg.
– Úgy van, kegyelmes uram. A bátyám meg én francia
származásúak vagyunk. A szüleink Phénioux-ban születtek, majd
Graviére-be költöztek, és mi már ott láttuk meg a napvilágot.
– Tehát franciák maradtak?
– Nevünkben csakúgy, mint szívünk szerint.
– És mégis a susai erődítményeknél dolgozik…
 – Tíz sout fizetnek az egész napi ásásért, és én ások reggeltől estig.
Hogy mi célból teszem, és kié a föld, amit felások, nem érdekel.
– Tehát hajlandó a munkájával a haza ellenségeit szolgálni?
A fiatalember vállat vont.
– Miért nem kapok munkát a hazámtól? – kérdezte.
– Ha kikérdezem a munkájukról, hajlandó részletesen beszámolni
róla?
– Tőlem senki se kért titoktartást; önként meg minek vállalnám?
– Konyít valamennyit az erődítés alapfogalmaihoz?
– A mérnökeink mindenféle sáncokról, háromszögű kiugrásokról
meg a sáncárkok külső faláról beszélnek, de hogy mindez mit jelent,
fogalmam sincs.
– Le tudná rajzolni nekem a Susa körüli munkálatokat, különösen a
89
Montabon és Montmoron hegyieket ?
– Írástudatlan vagyok. Ceruza még nem volt a kezemben.
– Idegenek közeljuthatnak a munkaterülethez?
– Lehetetlen. Negyedmérföldnyi távolságban már láncban állnak az
őrök.
– Nem vihetne oda úgy, mintha munkára jelentkeznék? Azt
hallottam, mindenütt nagy hiány van munkaerőben.
– Hány napra?
– Ó, csak egyetlenegyre.
– Ha másnap nem jön el újra, gyanút fognak.
– Tudná-e egy napra betegnek tettetni magát?
– Miért ne?
– És nem jelentkezhetnék arra a napra, hogy helyettesítsem?
– Ez megoldható. A bátyám majd ad egy ajánlást Jean Miroux-hoz,
a munkavezetőhöz. Másnapra rendbe jövök, újra munkába állok,
senki nem szólhat egy szót se.
– Guillaume, maga is beleegyezik?
– Természetesen, excellenciás uram.
– Hánykor kezdődik a munkaidő?
 – Reggel hétkor.
– Akkor nem húzhatjuk az időt. Írja meg, Guillaume, azt a levélkét,
Marius, maga szépen hazamegy Graviére-be, és magam reggel hétkor
megjelenek a munkálatok színhelyén.
– És az öltözéke?
– Nem adhatna kölcsön valamit?
– A ruhatáram elég silány.
– Nincs errefelé egy szabó, akinél készen megvehetném, ami kell?
– Túlságosan újnak látszana.
– Majd bepiszkolódik.
– Ha látják uraságodat vásárolni, gyanakodni fognak. A savoyai
herceg kémei mindenütt ott vannak…
– Maga körülbelül olyan termetű, mint én; menjen hát maga.
Tessék a pénz.
A gróf egy bukszát nyomott Marius Coutet kezébe.
– Ez túl sok.
– Majd visszaadja, ami megmarad.
Miután ebben megállapodtak, Marius Coutet elment beszerző
útjára, Guillaume Coutet tollat-tintát rendelt az íráshoz, míg Moret
gróf lement Isabelle-hez, hogy bejelentse távolmaradását. Indokul
arra hivatkozott, hogy fel kell derítenie az utat, amelyet majd két nap
múlva megtesznek.
A helyzet sajátszerűsége, az egymást követő utazások izgalmai és a
mindkét részről elhangzott szerelmi vallomások rendkívüli
atmoszférát szőttek a két fiatal köré.
A gróf hivatalos megbízatása, miszerint neki kell vigyáznia
menyasszonya biztonságára, gyöngéd, úgyszólván testvéri árnyalatot
lopott a szerelmi szenvedélybe. Így sajátos varázzsal gazdagodtak a
bizalmas kettesben eltöltött órák, amikor úgy próbáltak egymás
lelkébe látni, ahogy majd útjuk későbbi szakaszaiban a tavak
mélységét fürkészik, és egymás gondolatainak legmélyén mindketten
meglelték a csillagokból kirakott szót: „Szeretlek! ”
 Mivel Isabelle fölött Coëtman asszonyság és Galaor is őrködött,
amellett egyelőre még a határ francia oldalán időztek, a leányt nem
volt mitől félteni, de másképp állt a helyzet Moret gróffal, aki
hamarosan idegen, alattomos veszélyekkel terhes földre merészkedik.
Nem csoda, hogy a jegyesével töltött órácskát édes aggodalmak és
gyengéd figyelmeztetések fűszerezték; így van ez mindig,
valahányszor két szerelmesnek, ha rövidke vagy rövidnek ígérkező
időre is, el kell válnia egymástól. A varázslatos szorongások ezen
óráiban – melyeket a szerelmeseknek akár mesterségesen is érdemes
volna előidézniük, ha a sors nem gondoskodna róluk sajnálatos
bőkezűséggel – ellenállás és tudatos szándék nélkül is
megajándékozzák egymást a szerelem szűzi kegyeivel. Moret gróf is
már jó egy órája kuporgott imádottja lábánál (abban a hiszemben,
hogy tíz perc sem telt még el), amikor Germain bekopogott,
figyelmeztetve, hogy Marius Coutet várja a beszerzett
ruhadarabokkal.
Isabelle megígértette vele – fölöslegesen, mivel a gróf ígéret nélkül
is így tett volna –, hogy indulás előtt még okvetlen elbúcsúzik tőle.
Negyedóra múlva meg is jelent az ifjú, piemonti parasztnak öltözve.
A leány perceken át vizsgálgatta a legapróbb részletekig szerelmese
újszerű ruházatát, és úgy találta, hogy minden egyes darab pompásan
mutat rajta. Van a szerelemnek egy felfelé ívelő szakasza, amikor még
a daróc is fokozza a szeretett férfi vagy nő szépségét; bár sajnálatos
módon létezik a hanyatló szakasz is, amikor az elvesztett vonzerőt
már semmi sem adhatja vissza.
Chaumont-ban este tízet ütött az óra; válni kellett. Egy óráig tart
az út Graviére-ig, és másnap reggel hétkor a grófnak már meg kell
jelennie alkalmi munkahelyén.
Indulás előtt magához vette Guillaume Coutet levelét, amely a
következőképpen szólt:
Kedves barátom, Jean Miroux!
Jelen levelem átadója beszámol majd lyoni árubeszerző utam
 végéről, azaz a balesetről, amely Saint-Laurent és Chaumont
között ért. Egy hógörgeteg szakadékba sodort, amelynek szélén a
Jóisten kegyelméből egy fenyőfát találtam, hogy megkapaszkodjak
benne, mely igen kínos helyzetemből egy utazó társaság mentett
ki – adjon is nekik az Úr helyet a Paradicsomban. A zuhanás
azonban olyannyira összezúzott, hogy Marins öcsémnek
mellettem kell maradnia bedörzsölésre. De mert nem akarja, hogy
a munkája megszenvedje a távolmaradását meg a balesetemet,
odaküldi helyettesnek Jacquelino barátját. Reményli, hogy holnap
már folytathatja a munkáját, ahogy én is a magamét. Csak
szegény Rázós, a kis lovam – bizonyára emlékszik, hisz maga
keresztelte e névre – zuhant a mélységbe, és így az áruval együtt
oda lett, hisz jó ötvenlábnyi hó temette maga alá. De Istennek
hála, egy ló meg néhány bála pamutholmi árán az életem
megmaradt, és a megélhetésem sincs veszélyben.
Üdvözli kelmed egyenes ági rokona,
Guillaume Coutet
Moret gróf olvasás közben többször is elmosolyodott. A levélben
benne volt mindaz, amit akart, bár elismerte, hogy ha neki kellett
volna szavakba foglalnia, ezt a változatot nem sikerült volna
létrehoznia.
Mivel már csak erre a levélre várt, és Germain mester lova
felnyergelve állt a fogadó előtt, még egyszer kezet csókolt Isabelle-
nek, majd felugrott a lóra, maga mellé szólította Marius Coutet-t,
visszaintett az ablakból utána úszó szende jókívánságok hallatán, és
90
elnyargalt. Lovát, ha az apaság utáni kutatás nem volna tiltva,
minden bizonnyal a pórul járt, félig öszvérszerű s Jean Miroux által
nyilván tapasztalati alapon Rázósnak elkeresztelt lovacska
nemzőjeként lehetett volna azonosítani.
Egy órával később a két fiatalember megérkezett a Graviére nevű
faluba, és másnap reggel hétkor Moret gróf bemutatta Guillaume
Coutet levelét Jean Miroux-nak. Minden nehézség nélkül fel is vették
mint Marius Coutet helyettesítőjét.
Guillaume várakozásának megfelelően Jean Miroux tudakozódott a
komáját ért baleset részleteiről, és Jacquelino természetesen minden
tekintetben kielégíthette érdeklődését.
 IV. FEJEZET
Miért szegődött el Maret gróf a susai építkezésre

Amint azt már bizonyára kitalálták, Moret gróf nem puszta

kíváncsiságból avagy saját okulására állt be piemonti
parasztgúnyában kubikosnak a Susai-szoros erődítményrendszerének
munkálatain.
Richelieu-vel folytatott beszélgetése során az feltárta előtte a IV.
Henrik fiának érdeklődésére méltó politikai távlatokat; IV. Henrik fia
pedig megérezte a nagy miniszter iránta táplált jóindulatát, és
elhatározta: mindent elkövet, hogy kiérdemelje. Ne csak kegy legyen
ez a jóindulat, hanem jog szerint is megillesse.
Amikor ráeszmélt, mekkora szolgálatot tehet most a bíborosnak,
valamint a királynak, aki végeredményben a testvére volt, tudta már,
mi a dolga: a saját szemével fogja megtekinteni a savoyai herceg
készülő erődítményeit, hogy pontosan beszámoljon róluk a
bíborosnak. Egyszersmind nyilvánvalóan azt is vállalta, hogy esetleg
felismerik benne a kémet, és ennek megfelelő elbánásban részesítik.
Visszatérve mindenekelőtt Rómeóként azt kívánta Júliájának,
Isabelle-nek, hogy lepkeszárnyon szálljon szemére az álom, majd
szobájába húzódva az előre megrendelt íróeszközökkel a következő
levelet írta a bíborosnak:
Richelieu bíboros úr Őeminenciájának
Nagyuram!
Engedje meg Eminenciád, hogy közvetlenül a francia határ
átlépése előtt jelentkezzem. Tudatom, hogy utazásunk mindeddig
simán, minden említésre érdemes nehézség nélkül zajlott.
A határhoz közeledve azonban olyan hírekről értesültem, melyek
most, hogy Eminenciád indulóban van Piemont felé, szerintem
megérdemlik figyelmét.
A savoyai herceg csak azért ígérgeti, hogy átengedi csapatainkat
területén, mert időt akar nyerni, közben azonban a susai szoros
megerődítésén munkálkodik.
Ennélfogva elhatároztam, hogy személyes benyomást szerzek a
munkálatokról.
A Gondviselés jóvoltából módom nyílt rá, hogy megmentsem egy
graviére-i parasztember életét, akinek az öccse az építkezésen
dolgozik. Beálltam hát az öcs helyébe, és egy napot a munkások
között töltöttem.
Mielőtt azonban beszámolnék Eminenciádnak helyi
tapasztalataimról, szeretném pontosan bemutatni majdani
átvonulása terepét. Rámutatnék a természet adta akadályokra:
melyeket kell leküzdenie, s melyeket helyesebb elkerülni.
Chaumont, ahonnan Eminenciádnak írok, királyunk utolsó határ
előtti városkája; innen negyed mérföldre van a határ, amely
Dauphinét Piemonttól elválasztja. Behatolva a savoyai herceg
területére, hamarosan egy hatalmas, minden oldalról meredek
sziklával találkozunk; csupán egyetlen szűk kaptatón közelíthető
meg, de azt is szakadékok fogják közre. Károly Emánuel szemében
ez a szikla természet adta akadály a franciák útjában, s ezért
91
helyőrséget állomásoztat rajta. A szikla neve Gélasse. Ha
elkerüljük, egy völgyben kötünk ki, amely két igen magas hegy, a
Montabon és a Montmoron között húzódik. Az előbbi tetején
megerődített vár található.
E két hegy között, a susai úton, amely az egyetlen Itáliába nyíló
kapu, zajlanak az említett munkálatok, melyeket személyesen
kívántam felkeresni.
A két hegy közötti átjárót a savoyai herceg egy háromszögletű
kiugró sánccal, valamint egy erős védőművel kívánja elzárni; az
utóbbit két, egymástól mintegy kétszáz lépésre lévő barikád
 támogatja, amelyek tűzvonalai keresztezik egymást.
Ezen túlmenően Őfensége a két hegy lejtőin kis erődöket, valamint
védelmi állásokat építtetett; az előbbiekben száz ember
kényelmesen elfér, az utóbbiakban húszan-huszonöten
tartózkodhatnak. Mindehhez járul egy Susában felállított ágyú is,
miközben mi egyetlen üteget sem helyezhetünk el. A mintegy
negyed mérföld hosszúságú völgy elég szűk, helyenként csak
tizennyolc-húsz lépés széles, sőt van, ahol tízlépésnyire szűkül.
Majdnem mindenütt olyan kövek és sziklák borítják, melyeket
semmilyen gépezet el nem mozdíthat.
Midőn reggel a helyszínre érkeztem, megtudtam, hogy aznapra
várják Torinóból a savoyai herceget és fiát, akik sürgetni akarják a
munkálatokat. Déli egy órakor meg is jöttek, és tüstént felkeresték
a munkásokat. Hoztak is magukkal háromezer embert, akiket
Susában hagytak, és kilátásba helyezték, hogy két nap múlva
további ötezer embert küldenek.
Történetesen engem küldtek a Montmoron hegy lejtőjére, hogy
jelentsem a herceg érkezését, és így közelről láthattam a második
erődöt, amelynek párja a Montabonon található. Megtekintése
megerősített abbeli nézetemben, hogy a Susai-szorost szemből
nem lehet bevenni, csak úgy, ha megkerülik.
Ma, hajnali háromkor, élve a holdfény adta előnnyel,
továbbindulunk Chaumont-ból. Vezetőnk az az ember lesz, akinek
megmentettem az életét; szent esküvel fogadta, hogy a számára
ismerős kerülő utakon kivezet bennünket a savoyai herceg
felségterületéről.
Magam, mihelyt Lautrec kisasszonyt átadtam családjának,
elhagyom Milánót, és a lehető legrövidebb úton sietek Eminenciád
elé, hogy elfoglaljam helyemet a seregben, és személyesen fejezzem
ki Önnek legmélyebb tiszteletemet és rendkívüli csodálatomat.
Antoine de Bourbon, Moret grófja
A kis karaván hajnali háromkor valóban folytatta útját, mégpedig
az addigi sorrendben. Létszámuk csupán Guillaume Coutet-val
gyarapodott.
Mind az öten öszvéren ültek, noha Coutet jó előre figyelmeztette
őket, hogy az út bizonyos szakaszait gyalog kell majd megtenniük.
92
Egyenesen haladtak a Gélasse felé, amely óriás Adamastorként
magaslott ki a sötétségből. Ám a sziklától ötszáz lépésnyire az élen
haladó Guillaume Coutet átterelte őket egy alig észrevehető
ösvényre, amely élesen balra kanyarodott. Negyedórával később
zuhogó robaja hallatszott. A Pó ezernyi mellékfolyójának egyike
adott hírt magáról, amelyet megduzzasztott az esőzés, és
víztömegével váratlan akadályt támasztott.
Guillaume megállt a parton, s a könnyebb átkelés reményében
minden irányban körülnézett. Moret grófban azonban feltámadt a
szerelmesekre jellemző izzó vágy, hogy kihívják maguk ellen a
veszélyt, és még mielőtt Guillaume végiggondolhatta volna a
helyzetet, a folyóba kormányozta öszvérét.
Guillaume azonban még gyorsabb volt: megelőzte a grófot, és azon
a parancsoló hangon, melyet a tapasztalt vezetőknek a veszély
ismerete diktál, ráförmedt a fiatalemberre:
– Nyughasson már! Ez nem a maga dolga, hanem az enyém!
A gróf engedelmeskedett.
Isabelle is leügetett a lejtőn, és gavallérja mellé állt. Galaor és
Coëtman asszony feljebb várakozott. Az utóbbi, aki a hold fényénél
még sápadtabbnak látszott, mint nappal, ugyanúgy nézett le a
hömpölygő folyóra, mint korábban a szakadékba: az olyan ember
szenvtelenségével, aki tíz éven át élt együtt a halállal.
Guillaume öszvére egyenes vonalban lépdelt előre, a zuhogó
szélességének mintegy harmadáig; ott a felgyorsult áramlat
eltérítette. A jól idomított állat, lovasától függetlenedve, rúgkapálni,
azaz a maga módján úszni kezdett, de Guillaume, akit a csempészet
mindenféle kalandhoz hozzáedzett, megőrizte hidegvérét. Sikerült az
öszvér fejét a víz fölött tartania, az állat pedig küszködve úszott
tovább, s ha eredeti útvonalától huszonöt-harminc lépésnyire eltért
is, végül csuromvizesen, lihegve, lovasával egyetemben partot ért a
túloldalon.
Isabelle a látvány hatására megragadta Moret gróf kezét, és olyan
erővel szorította, amely elárulta, mennyire retteg. Nem a vezetőjüket
féltette a veszélytől, nem is önmagát, holott jól tudta, hogy
hamarosan neki is át kell kelnie a folyón. Utólag is a szerelmeséért
aggódott: mi várt volna rá, ha szándékához híven ő veti magát
elsőnek a vízbe.
Guillaume közben elindult visszafelé a part mentén, és amikor egy
magasságba ért az odaát rostokoló társasággal, intett, hogy
várakozzanak; ő maga a folyót fürkészve továbbment, s mintegy
ötven lépéssel arrébb állt meg. Ott ugrott ismét a vízbe, most az
ellenkező irányban: új gázlót keresett. Ezúttal több szerencsével járt:
bár öszvére hasig vízbe merült, ő továbbra is ura maradt.
Amikor visszaért a túlpartra, intett útitársainak, akik sietve
csatlakoztak hozzá, nehogy Guillaume-nak el kelljen távolodnia a
gázlótól, így szemmel tarthatta vízi útvonalát, és gondoskodhatott a
társaság, elsősorban a két hölgy többé-kevésbé biztonságos
átkeléséről.
Elhatározták, hogy Isabelle öszvére Guillaume és Moret gróf
öszvérei között tapossa majd a vizet, hogy szükség esetén balról is,
jobbról is segítséget kaphasson.
Ezután Guillaume negyedszer is átkelt a zuhogón, hogy az
apróddal Coëtman asszonyt is közrefoghassák.
Az asszonyság a maga szokásos közönyével hallgatta végig a tervet,
majd helyeslőn rábólintott.
Guillaume, Isabelle és a gróf a megállapodás szerinti rendben útra
keltek, és minden nehézség nélkül kikötöttek odaát. Amikor azonban
megfordultak, váratlan látványban volt részük. Coëtman asszony,
ahelyett hogy Guillaume-ot bevárta volna, egyedül léptetett a
folyóba. Galaor minden eshetőségre készen utánaügetett.
 Végül azonban ők is biztonságosan partot értek.
Moret gróf hiába viselt hosszú szárú csizmát: a jéghideg víz a térdét
nyaldosta. Biztosra vette, hogy Isabelle is bőrig átázott, és máris
elfogta az aggodalom.
Meg is kérdezte Guillaume-ot: megállhatnának-e valami meleg
helyen. Egyórányi járásra Guillaume ismert egy hegyi kunyhót, a
csempészek megszokott pihenőállomását. Ott be lesz fűtve, és akad
minden egyéb, amire szükségük lehet.
Az első fél mérföldet gyorsan megtették. Az öszvéreket ügetésre
fogták, és egykettőre elérték a hegygerincet. Onnantól azonban csak
libasorban haladhattak tovább, mert az ösvény úgy összeszűkült,
hogy ketten sem fértek el egymás mellett.
Ahogy eddig, most is Guillaume baktatott az élen, őt követte
Isabelle, majd a gróf, utána Coëtman asszony, és végül Galaor zárta a
menetet.
A lehullott eső felpuhította a havat, és így járhatóbb lett a terep;
megszaporázhatták a lépést, és a Guillaume jelezte időben oda is
értek a kunyhóhoz.
Isabelle habozva állt meg az ajtó előtt; ő inkább máris folytatta
volna az utat. A félig nyitott ajtón népes és meglehetősen vegyes
társaságra láthattak. A lányt különösen az egyik férfi arca és ruházata
aggasztotta. Guillaume azonban megnyugtatta: külön zugot ígért,
ahol meghúzódhat, anélkül hogy találkoznia kellene az illetővel.
Egyebekben a társaság meglehetősen fel volt fegyverkezve:
mindegyiküknél volt egy példány a már említett vadászkésből,
amellyel Galaor oly könnyedén vágta le a terebintfa ágát, hogy
létrafokká szabja át. Emellett mindegyikük őrzött öszvére
nyeregtáskájában két hosszú kerekes pisztolyt, amilyet akkoriban
gyártottak, Guillaume pedig az említetteken kívül olyan fegyvert
dugott a derékszíjába, amely átmenet volt a vadászkés és a tőr között,
mi több, a vállán átvetve Tirolból behozott, zergevadászathoz való
karabély függött.
 A társaság megállt a kunyhó ajtajánál. Csak Guillaume szállt le
öszvéréről, és egyedül ment be körülnézni.
 V. FEJEZET
Állomás a hegyek közt

Kalauzuk néhány pillanat múlva már ki is jött, szájára tapasztotta

ujját, és intett a többieknek: kövessék.
Megkerülték a kunyhót, és beléptek az udvarra. Az öszvéreket egy
pajtába terelték, már vagy tucatnyi hasonló állat közé.
Guillaume felszólította a két hölgyet, hogy szálljanak le, és
kövessék. Isabelle a grófra nézett. A szerelmes női szívek mindig
visszakérnek egy részt az Istenbe helyezett bizalmukból, hogy a
szeretett férfira ruházzák át.
– Félek – suttogta.
– Nincs mitől tartania – felelte a gróf. – Vigyázok önre.
– Mellesleg – szólt közbe Guillaume –, ha később lenne is mitől
félnünk, itt nyugodtak lehetünk. Odabenn a legtöbben jó barátaim. –
És velünk mi legyen? – kérdezte a gróf.
– Dugják a pisztolyt az övükbe, és várjanak meg. Errefelé és
különösen az ilyen időkben megszokott látvány a fegyver.
Azzal leoldotta az öszvérek faráról a két nő poggyászát, és elindult
a kunyhó felé. A hölgyek követték.
A hátsó ajtóban már várt rájuk egy asszony, és valamiféle
sütőkamrába vezette őket. A kemencében hamarosan fellobbant a
tűz.
– Maradjon itt, hölgyem – mondta Isabelle-nek Guillaume. – Itt
éppolyan biztonságban van, mint az Arany Borókában. Én addig
beviszem az urakat.
Moret gróf és Galaor is követte Guillaume utasításait: leszálltak a
nyeregből, az övükbe dugták pisztolyaikat, és magukhoz vették
poggyászukat. Guillaume csak a személyekért vállalt felelősséget; a
holmijukért nem kezeskedett.
 A három férfi az elülső ajtón lépett be a fogadóba, de a küszöbön
megtorpantak.
Isabelle nem ok nélkül riadt meg az odabent összeverődött
társaságtól. A két fiatalember persze bátrabb volt, és elvegyült az
emberek közé, de ahogy összenéztek, ahogy ajkukon mosoly suhant
át, ahogy egyszerre kaptak pisztolyuk agyához, abból kitetszett, hogy
korántsem veszik készpénznek Guillaume ígéretét.
Kalauzuk viszont, aki kölyökkorától csempészetből és vadorzásból
élt, szemlátomást elemében érezte magát. Vállal-könyökkel utat tört
magának a hatalmas kandalló felé, ahol vagy tucatnyian dohányoztak
és iddogáltak. Foglalkozásukat a legélesebb szemű megfigyelő sem
deríthette volna ki; egyiküknek sem lévén szakmája, többé-kevésbé
mindenhez értettek.
Guillaume súgott valamit két férfinak, akik rögtön felugrottak, és
szemlátomást anélkül, hogy nehezteltek volna a háborgatásért,
átadták a helyüket, magukkal cipelve a batyukat és bálákat,
amelyeken ültek.
A batyuk helyére az útipoggyász került, a két fiatalember pedig
elfoglalta az üresen hagyott helyeket.
Csak ekkor vehették alaposabban szemügyre az egybegyűlteket, és
úgy vélték, a látvány maradéktalanul igazolja Isabelle aggályait.
A jelenlévők többsége, Guillaume Coutet-hez hasonlóan,
nyilvánvalóan a csempészek tisztes céhéhez tartozott, a többiek
azonban – válogatás nélkül minden állatra lövöldöző vadorzók,
útonállók, szerencselovagok, különböző nemzetekhez tartozó,
spanyol, olasz, német zsoldosok – párját ritkítóan furcsa egyveleget
alkottak. Gondolataikat kifejezendő, anyanyelvük legfestőibb és
legerőteljesebb fordulatait használták, s beszédük elemeit a
legtudósabb nyelvész is csak nagy fáradság árán azonosíthatta volna.
A társaság tagjai a legkevésbé sem óhajtottak hasonulni
egymáshoz, sőt makacsul ápolták különbözőségüket. Csak akik
egyazon családhoz tartoztak, azok pártfogolták és támogatták
egymást.
Túlsúlyban a spanyolok voltak. Minden nélkülöző, aki az
ostromlott és kiéheztetett Casaléból elszökhetett, minden dezertőr,
aki a zsold elmaradására hivatkozva meglépett Milánóból, a hegyek
közé vette be magát, és választott egyet a titokzatos éjszakai
mesterségek közül, amelyek a hegyek közt a világon mindenütt
divatoznak. Most, hogy elvegyültek egymás közt, a szakadék felé
hömpölygő folyó egyes ágaihoz hasonlítottak. Fejük fölött a dohány,
a forró italok, a borszagú leheletek párája úszott. A maguk bűzével
csak még nehezebbé tették a levegőt a falakhoz tapasztott vagy az
asztalokon minden ökölcsapásra megremegő füstös gyertyák,
amelyek alig adtak valamelyes világosságot, és sárgás kör lebegett
körülöttük, mint a hold körül, ha másnap elered az eső.
Időnként felharsant egy-egy élesebb és vadabb kiáltás, és a
kavarodásban fenyegető alakok hadonásztak. Ha egy spanyol és egy
német, egy francia és egy olasz között tettlegességig fajult a vita, az
egyes nemzetek fiai felsorakoztak honfitársuk mellett. Ha a két fél
nagyjából egyformán erős volt, általános csihi-puhi tört ki, ha
azonban az egyik ellenfél lényegesen gyengébb volt a másiknál, a
többiek rájuk hagyták, békecsókkal avagy késszúrással vetnek-e véget
a nézeteltérésnek.
Alig helyezkedett el a két ifjú, alig dörzsölték össze kezüket, hogy
felmelegedjenek, a fogadó egyik szegletében újabb, addig csak
felszínesen szunnyadó veszekedés tört ki. Az egybevegyülő német és
spanyol szitkok elárulták az ellenfelek származását. A következő
másodpercben a füstfelhőből vagy tucatnyi személy vált ki, hogy
meginduljanak az egyre zajosabb, egyre több káromkodástól
visszhangzó szeglet felé; de mivel a tizenkettőből kilencen spanyolok
voltak és csak hárman a németek, az utóbbiak rögtön
visszatelepedtek a maguk padjára. „Semmiség” – motyogták, mire
leült a kilenc spanyol is, mondván: „Intézzék csak el maguk közt.”
Az ekként felkínált önállóságtól megmámorosodva a vitatkozók
egykettőre harcoló felekké változtak. A heves szavakat még hevesebb
mozdulatok követték, majd a gyertyákat övező sárgás fénykörben
megvillantak a késpengék. Az átkozódások hangereje és sűrűsége
tanúskodott a könnyebb vagy súlyosabb sebesülésekről, végül
fájdalmas jajkiáltás hasított a levegőbe, majd az egyik férfi nagy sietve
átugrotta a székeket és zsámolyokat, kirohant az ajtón, és eltűnt.
Az asztal alól halálhörgés hallatszott.
Amikor a pengék először megvillantak, Moret gróf – ahogy
helyében minden érzékeny szívű ember cselekedett volna – az
ellenfelek közé akarta vetni magát, valaki azonban vaskézzel
megragadta, és visszanyomta a poggyászára.
Ezt a bölcs, ha nem is valami gyengéd szívességet Guillaume tette
meg neki.
– Krisztus szerelmére, meg ne mozduljon! – sziszegte.
– De hát láthatja: ezek megölik egymást! – tiltakozott a gróf.
– Hát aztán! – felelte higgadtan Guillaume. – Az ő dolguk, hagyja
csak rájuk!
És mivelhogy a többiek ugyanígy vélekedtek, nem maradt el az
eredmény. Az egyik, miután szúrt, elmenekült, a másik, miután
megszúrták, először a falnak dőlt, majd először csak csúszott a föld
felé, utána hirtelen összecsuklott, és a fal meg a pad közé szorulva
vívta haláltusáját.
A küzdelem véget ért, a gyilkos elmenekült, a helyiségben már csak
egy haldokló feküdt; körülötte bátran szorgoskodhattak. Mivel a
német volt a vesztes fél, a többiek hagyták, hogy két vagy három
honfitársa kihúzza az asztal alól, és ráfektesse.
A tettes alulról felfelé szúrt, azzal a katalán késsel, amelynek
pengéje a tűnél is hegyesebb. A seb felfelé egyre szélesedett, s a penge
a hetedik és nyolcadik borda közt áthatolva közeledett a szívhez. Ezt
bizonyította a halál gyors beállta is: alighogy a sebesültet az asztalra
fektették, még egy utolsót rángott a teste, aztán kiszenvedett.
Rokonok, barátok híján a honfitársak lettek a jogos örökösök, és
Germánia három fiának szemlátomást egyetértő megállapodása ellen
senki nem tiltakozott.
A holttestet átkutatták, s a németek úgy osztoztak meg a pénzen, a
fegyvereken, a ruházaton, mintha a világ legtermészetesebb dolgát
művelnék. Ezután megragadták a halottat – az inget és a harisnyát
rajtahagyták –, végigvonszolták az úton addig a lejtőig, amely egy jó
ezer láb mélységű szakadékba torkollt, és a lejtőre eresztették a
tetemet. Így csúsztatják le az óceánba vezető deszkán azokat a
matrózokat, akik egy, a nyílt tengeren hányódó hajón vesztették
életüket.
Alig telt el néhány másodperc, s már hallatszott a sziklákra zuhanó
emberi test tompa puffanása.
Szülőkről, rokonokról, gyerekekről, barátokról szó sem esett, és
senki nem is gondolt rájuk. Hogy hívták ezt a németet? Honnan jött?
Ki és mi volt? Mindez mit sem számított. Egy atommal kevesebb lett
a végtelenben, és egyedül Isten szeme képes rá, hogy minden emberi
atomot lásson és számon tartson.
A halott éppoly kevéssé hiányzott a teremtett világból, mint a tél
közeledtére más égtájak felé iramló fecske, amely nem hagy látható
barázdát a levegőben, vagy a hangya, melyet az utazó akaratlanul
eltapos.
Csupán Moret gróf rendült meg: arra gondolt, hogy kis híján
Isabelle is láthatta volna a szörnyű jelenetet, hiszen a tett
színhelyétől csak egy vékony fal választotta el. Gépiesen felállt, és a
rejtekhely felé indult. A ház asszonya azonban ott ült a küszöbön.
– Ne izguljon, szép ifiúr – mondta. – Résen vagyok én.
De mintha Isabelle a válaszfalon át megérezte volna szerelmese
közeledtét, hirtelen kinyílt az ajtó, és megszólalt maga a leány, ajkán
azzal a szelíd, angyali mosollyal, amely mindenütt édenkertet
varázsolt köré.
– Isten hozta, barátom. Készen vagyunk, és már csak önre várunk.
– Akkor csukja be ezt az ajtót, drága Isabelle. Máris szólok
Guillaume-nak és Galaornak. De csak akkor nyissa ki, ha a hangomat
hallja.
Az ajtó becsukódott, és a gróf szembe találta magát Guillaume-mal.
– A hölgyek útra készek – mondta. – Menjünk innen, de minél
gyorsabban; ettől a helytől felfordul a gyomrom.
– Jól van. De az ivóba már ne térjen vissza; nem szabad, hogy
együtt távozzunk. Az ifjabbik úrfit majd maga után küldöm, én pedig
tíz perccel később megyek ki a csomagokkal.
– Veszélyt gyanít?
– Sokféle ember van itt; és láthatta, mit számít nekik egy
emberélet.
– Hogyan hozhatott ide bennünket, ha egyszer tudta, miféle
banditák járnak a házba?
– Már két hónapja nem jártam erre. Akkor még szó se volt
semmiféle itáliai hadjáratról. Ezeket a banditákat a háború közelsége
csalogatja ide. Magamtól erre nem jöhettem rá; ha tudom, be nem
tesszük a lábunkat.
– Hát jó; akkor szóljon Galaornak. Majd mi kivezetjük az
öszvéreket. Csak fel kell kapnunk rájuk, és máris bottal üthetik a
nyomunkat.
Tíz perccel később a négy utas a kalauzzal az élen titokban és
amennyire lehetett, nesztelenül elhagyta a csempésztanyát, és a rövid
közjátékkal a hátuk mögött folytatták vándorlásukat.
 VI. FEJEZET
Lelkek és csillagok

Távozóban Guillaume felhívta a gróf figyelmét a hóban pirosló

hosszú vércsíkra, amely ott ért véget, ahonnan a holttestet a mélybe
lódították. Ehhez nem volt mit szólni; a két férfi összenézett, és
ösztönösen pisztolya agyához nyúlt.
Isabelle, aki semmit sem hallott, most sem vett észre semmit.
A gróf azt mondta, legyen nyugodt, így hát nyugodt volt.
A hold hideg fénye beragyogta a hóborította vidéket, bár néha úgy
tűnt el az égen görgő sötét felhők mögött, mintha gőzfátyolba
burkolózna.
Az út olyan szép volt, hogy Isabelle az öszvérre bízta magát, és
tekintete az ég végtelenébe veszett.
Tudott dolog, hogy téli hidegben és különösen a ködből
kiemelkedő magas hegyek között a csillagok tisztább fényben
szikráznak.
Az álmodozó, mélázásra hajlamos fiatal lány elmerült a
szemlélődésben.
Hallgatása azonban aggasztotta Moret grófot – a szerelmesek
mindenben okot látnak a nyugtalanságra. Leugrott az öszvérről, és
Isabelle öszvérének farához támaszkodva kezét nyújtotta a lány felé.
– Mire gondol, drága szerelmem? – kérdezte.
– Mire is gondolhatnék, barátom, e csillagos égbolt láttán, mint
Isten végtelen hatalmára, és arra, hogy mi, akik gőgösen a teremtés
urainak hisszük magunkat, milyen semmi kis pontok vagyunk a
mindenségben.
– Hát még mit érezne, kis álmodozóm, ha ismerné a körülöttünk
keringő világok hatalmas méreteit, melyekhez képest eltörpül a mi
Földünk.
 – Ön ismeri ezeket a világokat?
A gróf elmosolyodott.
– Padovában tanultam csillagászatot egy nagy olasz mestertől, aki
barátságára méltatott, és olyan titkokba avatott be, amelyeket
egyelőre még nem mer fölfedni. Úgy érzi, veszélybe sodornák
biztonságát.
– Hát vannak a tudománynak ilyen veszélyes titkai?
– Vannak, ha ellentmondanak a szent szövegeknek.
– A hitnél nincs fontosabb! És a vallásos szívekben a hit
felülkerekedik a tudományon.
– Ne feledje, drága Isabelle, hogy IV. Henrik egyik fiával van dolga.
Áttért apa nemzett, aki úgy rendelkezett rólam – nem, nem a halálos
ágyán, mert a halál oly gyorsan lepte meg, hogy nem volt ideje rám
gondolni –, hogy „hagyják csak tanulni, hagyják művelődni, és ha már
kinyílt a szelleme, döntse el ő maga, miben akar hinni”.
– Hát ön nem katolikus? – kérdezte Isabelle kissé aggodalmasan.
– Ó, dehogynem, nyugodjon meg, kérem. Csakhogy a mesterem,
mint megrögzött öreg kálvinista, megtanított rá, hogy minden vallási
hiedelmet a józan eszem próbájának vessek alá, és ne fogadjak el
semmilyen vallási elméletet, amely eleve a hit fölényét hirdeti az
értelemmel szemben. Én tehát abban hiszek, amit az értelem is
elfogad, és nem hengerel le semmiféle homályos hiedelem, amelyről
a hirdetői sem képesek meggyőzni. Ettől azonban még lenyűgöz Isten
határtalan atyai szeretete, és ha valaha szerencsétlenség érne,
bizonyára benne keresnék menedéket.
– Micsoda megkönnyebbülés! – mosolygott Isabelle. – Már attól
féltem, pogánnyal állok szemben!
– Akivel szemben áll, Isabelle, a pogánynál is rosszabb. A pogányt
meg lehet téríteni; a gondolkodó szellem azonban tisztán akar látni,
és amilyen mértékben közeledik az örök igazsághoz, úgy távolodik el
a dogmáktól. Ha II. Fülöp Spanyolországában élek, fölöttébb
valószínű, hogy már rég elégettek volna mint eretneket.
 – Jaj, miket mond! De érdekelne, mit tanított az az olasz tudós a
csillagokról.
– Olyasmit, ami az én számomra maga a feltétlen igazság, ön
azonban nem fogadná el.
– Én mindent elfogadok, barátom, amit ön állít.
– Élt már tengerparton?
– Kétszer jártam Marseille-ben.
– Melyik volt az ön számára a nap legkedvesebb időszaka?
– A naplemente…
– És nem találta úgy, hogy a Nap maga szabja meg, milyen pályát
jár be az égbolton, és esténként önként veti magát a tengerbe?
– Ma is megesküdnék rá.
– Nos, Isabelle, tévedett. A Nap helyzete állandó, és a Föld mozog.
– Az lehetetlen!
– Nem megmondtam, hogy tagadni fogja?
– De ha a Föld mozogna, azt megérezném!
– Nem, mert a körülöttünk lévő levegő együtt mozog vele.
– De ha a Föld mozog, akkor mindig látnánk a Napot!
– Ebben igaza van, Isabelle; értelmének világossága már-már a
tudományéval ér fel. Csakhogy a mi Földünk nemcsak mozog, hanem
forog is. Most például a Nap a velünk átellenes oldalát világítja meg.
– Ha ez igaz, akkor a fejünkön állnánk!
– Viszonylag így is van, csakhogy a levegő, amelyről már szóltam,
megtart bennünket.
– Nem nagyon értem, Antoine, amit mond, és mert nem szeretném
kétségbe vonni a szavát, beszéljünk inkább másról.
– Mit javasol?
– Azt, amin töprengtem, mielőtt ön félbeszakított.
– Nos, min töprengett?
– Hogy a fejünk fölött elterülő világok vajon nem azért
teremtődtek-e, hogy halálunk után befogadják a lelkünket.
– Nem hittem volna, drága Isabelle, hogy ily magasra tör.
 – Én? De miért?
– E világok között csak három van, amely kisebb a miénknél: a
Vénusz, a Merkúr és a Hold. A többi nyolcvanszor, hétszázszor,
ezernégyszázszor nagyobb, mint a Föld.
– A Napról még elhiszem ezt, hiszen a csillagképek közt a
legelőkelőbb. Neki köszönhetünk mindent, még létezésünk feltételeit
is; melege, ereje, dicsfénye beburkol, és átjár bennünket. Általa
dobog nemcsak az ember, de a Föld szíve is.
– Ön, drága Isabelle, a maga költői fantáziájával jobban kifejezte a
lényeget, mint bölcs olasz mesterem tehette volna a maga minden
tudományával.
Isabelle azonban tovább faggatózott.
– De hogy lehet az, hogy ezek a fényes égi pontok nagyobbak
volnának a Földnél?
– Nem fogok azokra hivatkozni, amelyeket a hatalmas távolságok
miatt meg sem láthatunk; ilyen az Uránusz vagy a Szaturnusz. De
nézze csak azt az aranysárga csillagot!
– Látom.
– Az a Jupiter. Ezernégyszáztizennégyszer nagyobb a Földnél, és
így négy holdja van, amelyektől állandó fényt és örök tavaszt nyer.
– De miért tűnik ilyen kicsinek, holott a Napot olyan nagynak
látjuk?
– A Nap valóban ötször akkora, mint a Jupiter. De a Naptól csak
harmincnyolcmillió mérföldre vagyunk, míg a Jupitert a Naptól
kétszázmillió, azaz tőlünk százhetvenmillió mérföld választja el.
– Kitől tudja mindezt, Antoine?
– Az én jó olasz mesteremtől.
– Mi a neve?
– Galilei.
– És mindent elhisz neki?
– Mindent.
– Nos, kedves grófom, engem megrémítenek ezek az ön távolságai.
Az én szegény lelkem soha nem vállalkoznék ilyen utazásra.
– Mármint ha van lelkünk, Isabelle.
– Ön kételkedik benne?
– Még senki sem bizonyította be létezését.
– Erről ne bocsátkozzunk vitába. Nem vagyok olyan nagy tudós,
mint ön, és így szerencsére hiszek a magam lelkében.
– Ha ez így van, úgy én is megkísérlem, hogy higgyek a
magaméban.
– Tegyük hát fel, hogy önnek is van lelke, és halála után szabadon
választhatja meg átmeneti vagy örökre szóló tartózkodási helyét.
Milyen világba röpítené?
– Feleljen először ön, drága Isabelle!
– Bevallom, én a Holdhoz vonzódom, a boldogtalan szeretők
csillagához…
– Bizonyos tekintetben igaza van, mert ez a bolygó van a
legközelebb hozzánk, mindössze úgy kilencvenhatezer mérföldnyire;
csakhogy a lelke pórul járna.
– Ugyan miért?
– Mert a Hold lakhatatlan. Még lelkek számára is.
– Ó, de kár! Biztos benne?
– Ítélje meg maga. Padovában vannak a világ legjobb teleszkópjai.
Nos, drága Isabelle, ha az ön legkedvesebb bolygójára irányítják őket,
teljes terméketlenségről és magányról tanúskodnak, legalábbis a
számunkra látható féltekéjén. Nincs levegő, tehát se folyó, se tó, se
tenger, életnek, növényzetnek semmi nyoma. Az igaz, hogy a
számunkra örökre láthatatlan féltekéjén mindez talán fellelhető, de
mivel az eredmény ennyire kétséges, nem javasolnám, hogy oda
röpítse a lelkét, ami nem jelenti azt, hogy a magamé ne követné!
– Ön, kedves gróf, olyan jól ismeri ezeket a világokat, mintha ott
élt volna! Nos, e töméntelen csillagkép, bolygó, égitest közül – nem is
tudom, milyen elnevezést használjak – mégis melyiket ajánlaná, ha a
lelkem ugyanolyan makacsul szeretné követni az önét, mint az öné az
enyémet?
– Ó, én egy percig sem haboznék – jelentette ki a gróf. – A Vénusz
felé irányítanám!
– Illetlen gondolat ez attól a férfitól, aki tagadja, hogy pogány
volna! És ugyan hol található ez az ön kedves Vénusza?
– Látja-e, drága Isabelle, azt a búzavirágkék lángot? Nos, az a
Vénusz. Ő az est és a hajnal előhírnöke, az egész rendszer
legfényesebb bolygója. Nagyjából huszonnyolcmillió mérföldre van a
Naptól, amely kétannyi meleget és fényt sugároz rá, mint a Földre; a
légköre hasonlít a miénkhez, és noha csak feleakkora, mint a Föld,
százhúszezer láb magas hegyek vannak rajta. És mivel a Vénuszt,
csakúgy, mint a Merkúrt, majdnem állandóan felhők takarják, a
Holddal ellentétben bizonyára folyók és patakok barázdálják, és a
partjaikon sétálgató lelkeket friss levegő meg a habok andalító
moraja üdíti fel.
– Jó, akkor legyen a Vénusz – bólintott Isabelle.
Alighogy ez az egyezség megköttetett, gyors és egyre közeledő
léptek hallatszottak. Az utasok ösztönösen megálltak, és fürkészőn
keresték a nesz forrását.
Egy férfi rohant lóhalálában feléjük, és mivel kiáltani nem mert, a
kalapjával próbált jeleket adni. Mivel a hold éppen ekkor bújt elő két
felhőtömb közül, mint bárka az azúrkék hullámokból, világosan
látszott, hogy a férfinak fontos közlendője van a kis karaván számára.
Amikor már csak százlépésnyire volt, megkockáztatta, hogy
Guillaume-ot néven nevezze.
Guillaume leugrott öszvéréről, és a férfi elé sietett. Immár
felismerte benne a két csempész egyikét, akik az ő felszólítására
átadták a kandalló melletti helyüket a grófnak és Galaornak.
A két férfi az utasoktól vagy ötvenlépésnyire találkozott össze.
Sebtében váltottak néhány szót, majd hosszú léptekkel csatlakoztak a
társasághoz.
– Jacquelino barátom, riadó! – mondta Guillaume a grófnak; a
bizalmas hangnem azt célozta, hogy csempész cimborája ne fogjon
gyanút az utasok társadalmi helyzetét illetően. – Üldözőbe vettek
bennünket! Olyan rejtekhelyet kell keresnünk, hogy a nyomorultak
elcsörtessenek mellettünk.
 VII. FEJEZET
A giaconi híd

Lássuk hát, mi történt a csempésztanyán, azután, hogy Moret gróf,

Galaor és Guillaume Coutet elhagyta az ivót.
A hegyi útra nyíló ajtó ismét kitárult, s bedugta rajta fejét a
spanyol, aki német ellenfele megölése után elmenekült.
A helyiségben teljes nyugalom honolt, mintha mi sem történt
volna.
– Hé, spanyolok! – szólt be a gyilkos, mire honfitársai nyomban
felpattantak, és csatlakoztak hozzá.
Guillaume Coutet csempész barátja rögtön valamilyen
szervezkedésre gyanakodott. Kibújt a hátsó ajtón, és az udvar felől
közelített a társasághoz. A spanyol éppen azt mesélte cimboráinak,
hogy a sütőháznak a kertre nyíló világítórésén át megleste a két
idegen nőt. Úgy vélte, ők is a Guillaume vezette karavánhoz
tartoznak, és az egyikük előkelő hölgynek látszik.
Ezzel a társasággal minden bizonnyal jó fogást csinálnának.
Mivel tízen vannak, könnyen megbirkóznának a három férfival,
akik közül az egyik szinte még gyerek, a másik pedig csak mint hegyi
vezető van jelen, tehát semmi oka rá, hogy ismeretlenekért vásárra
vigye a bőrét.
A spanyol minden nehézség nélkül meggyőzte hasonszőrű
cimboráit, akik szét is széledtek, hogy magukhoz vegyék fegyvereiket.
Ő, a csempész pedig szedte a lábát, és nekiiramodott. Biztosra
vette, hogy bárhogy iparkodjanak is a spanyolok, megelőzi őket.
Így is történt; de az üldözők nem lehettek messze, és utasaink nem
vesztegethették az időt.
A két férfi – mindkettő a környék alapos ismerője – összedugta a
fejét. Öt embert és öt öszvért nem olyan egyszerű elrejteni. A
csempészek párbeszédéből minduntalan kihallatszott három szó: „a
giaconi híd”.
Mint kiderült, ez a jókora kőhíd egy hegyi zuhogón ível át, amely
aztán a Pó egyik mellékfolyójába ömlik. Ott az út kétfelé ágazik: az
egyik felfelé halad, Venaux irányában, míg a lefelé haladó valamivel
magasabbról megkerüli Susát.
Ha majd a spanyol banditák az útelágazáshoz érnek,
tanácstalanságukban találomra fognak dönteni vagy az egyik, vagy a
másik mellett; így ők, ha szerencséjük van, és nem fedezik fel őket,
természetesen a másik utat fogják választani. Mivel a spanyolok nem
is sejtik, hogy az utasokat figyelmeztették, fel sem ötölhet bennük,
hogy a leendő áldozatok rejtőzködnek, és gyanakvás nélkül vonulnak
majd tovább a két út egyikén.
A giaconi hídig még mintegy tíz perc volt hátra.
Hogy gyorsítsanak a tempón, Guillaume Isabelle öszvérét, társa a
Coëtman asszonyét vezette kantáron. De a gondviselés sem hagyta
cserben az utasokat: a gyülekező sötét felhőrengeteg nemcsak a
szépséges csillagképeket takarta el, amelyek Isabelle-nek oly költői,
Moret grófnak pedig oly tudós szavakat sugalltak, hanem sebes
vonulása közben a holdat is magába nyelte. Még öt perc, és minden
fénnyel kirajzolt tárgy a semmibe vész.
A csempész elengedte Coëtman asszony öszvérének kantárát, és
vagy ötvenlépésnyire lemaradt a többiektől, hogy fülét a földhöz
tapasztva hallgatózzék.
Megállt a karaván is, hogy útitársukat semmilyen nesz se zavarja.
Néhány másodperc múlva a csempész felállt, és utánuk sietett.
– Hallani őket – jelentette –, de még jó hatszáz lépésnyire vannak.
Szerencsénkre egy perc múlva teljesen elsötétül a hold. De akkor sem
késlekedhetünk.
Továbbindultak hát. A fekete felhők tovább terjeszkedtek; a hold
eltűnt. Utolsó sugarainál az utasok még megpillantották maguk előtt
a híd tekintélyes ívét, és ugyanakkor megütötte fülüket a vízesés
zubogása.
Guillaume, aki az első öszvért vezette, most leterelte az állatot az
útról, és balra tartott. Egy, a sziklába vésett, alig látható vonal
vezetett a meredek vízesés hatvan lábbal mélyebben lévő
végpontjához.
Az ösvényt – ha ugyan egy szűk barázdát e néven illethetünk –
valószínűleg az öszvérek taposták ki, amelyek forró nyári napokon
ereszkedtek, felüdülést keresve, a vízig.
Most a társaság tagjai is megtették ezt a vesződséges utat, de baj
nélkül leértek.
A csempész fenn maradt, és tovább hallgatózott.
– Közelednek – mondta. – Én továbbmegyek, hogy összezavarjam
őket, ne is törődjenek velem. Csak arra vigyázzanak, nehogy az
öszvérek nyerítsenek. A nőstényt magammal viszem.
Guillaume a híd alá terelte a négy utast, zsebkendővel bekötötte az
öszvérek száját, társa pedig eltűnt az út Venaux felé emelkedő ágán.
Hamarosan tisztán hallatszottak a spanyol banditák léptei. A
rejtekhelyen lapuló utasokat a felhők sötétje mellett a híd sötét
árnyéka is védte: láthatatlanok voltak, és ha nem árulja el őket se zaj,
se valami balszerencsés fordulat, senki sem fedezhette fel őket.
A spanyolok magán a hídon álltak meg, és tanakodtak, melyik utat
válasszák: a venaux-it avagy a lefelé lejtő susait. Élénk vita alakult ki,
és a társaság spanyolul értő tagjai megismerkedhettek a szemben álló
táborok érveivel.
Ekkor egyszer csak éneklő férfihang harsant fel. A hang tulajdonosa
Giacon felől jött.
Guillaume megszorította Moret gróf kezét, és ujját a szájára tette:
felismerte cimborája hangját.
Az énekszó hallatán az útonállók rögtön elnémultak.
– Nem baj! – szólalt meg az egyikük kis szünet után. – Legalább
kikérdezhetjük.
Négyen kiváltak a csoportból, s a dalos kedvű ismeretlen elé
mentek.
– Hallod-e, ember – kérdezték olasz nyelven, bár az „ember” szót
spanyolul, hombré-nak mondták –, nem találkoztál egy utazó
társasággal?
A csempész kérdésre kérdéssel válaszolt.
– Arra a két férfira és két nőre gondoltok, akiket Guillaume Coutet,
a graviére-i vándorárus vezet?
– Pontosan rájuk.
– Nahát ők alig ötszáz lépésre vannak innen. Ha velük van
dolgotok, szedjétek a lábatokat, és félúton Giacon felé utoléritek
őket.
A felvilágosítás véget vetett minden tanakodásnak; a banditák
között teljes volt az egyetértés – és máris elindultak fölfelé a venaux-i
úton.
Az utasok a sötétség mélyéről végignézhették, ahogy suhanó
árnyakként rohamlépésben elvonulnak. Ha a csempész igazat mond,
és a gróf társaival együtt valóban Giacon felé igyekezne, a banda
egykettőre lecsapott volna rájuk.
A csempész közben tovább iparkodott Susa felé, és jelt adott az
utasoknak, hogy majd ők is arra tartsanak.
Némán várakoztak vagy öt percig, és amikor a banditák lépteinek
zaja elhalt, Guillaume vezetésével elindultak a zuhogó medre
mentén. Ötszáz lépést tettek meg, amikor utolérték a csempészt, aki
a félrevezető tájékoztatás következményeitől tartva nem mert
visszamenni a fogadóba, és arra kérte a társaságot, hogy fogadják be
maguk közé. Az utasok habozás nélkül igent mondtak, sőt Moret gróf
megígérte, hogy a piemonti határhoz érve derekasan megjutalmazzák
a csempészt, aki a legjobbkor hívta fel figyelmüket a veszélyre.
Az út valamivel tűrhetőbbé vált, így gyorsabb lépésre nógathatták
az öszvéreket, és eközben szinte észrevétlenül egyre közelebb értek
Susához.
Két kalauzuk ezen a szakaszon nagyobb körültekintésre buzdította
őket, de az ösvény olyan ismeretlen és oly kevéssé látogatott volt,
hogy nem állítottak rajta őrszemeket, jóllehet egyenesen a sáncokhoz
vezetett, és a város maga valósággal nekitámaszkodott.
A földsánc szintén néptelen volt. A város környékét a negyed
mérfölddel beljebb, azaz a Susai-szorosnál emelt erődítmények
védték.
Az ösvény egy darabig a földsáncot követte, majd egyszer csak egy
éles kanyarral visszatért a hegyek közé. Malavet-nál ért véget, s a
társaság ott tért nyugovóra.
Másnap megtanácskozták a továbbiakat. Megtehették volna, hogy
93
leereszkednek a síkságra, és Rivarolón meg Jouin át elérik a
Maggiore-tavat, ahol azonban még nagyobb veszély leselkedik rájuk:
spanyol fogságba kerülhetnek. Igaz, hogy midőn Moret gróf elindult
Franciaországba, Don Gonzalo de Córdoba, Milánó kormányzója, egy
Anna királynénak szóló levelet bízott rá, tehát adott esetben a gróf
megkereshette volna a kormányzót, hogy tudassa vele: a két királyné
nevében tért vissza, és fontos üzenetet visz Rómába vagy Velencébe.
Ám ez esetben ravaszkodnia kellene, márpedig a béarni születésű
nagy király fiának nyílt, becsületes lelkét súlyosan megviselte minden
színlelés.
Emellett ez a megoldás, amely kétségkívül sokat egyszerűsített
volna a helyzeten, egyszersmind lerövidítené az utazást, márpedig
Antoine de Bourbon éppenséggel azt szerette volna, ha örökké
tartana.
Így hát, már csak személyes tekintélyénél fogva is, az ő véleménye
kerekedett felül. Eszerint tegyenek egy jókora kitérőt Aostán,
94
Domodossolán és Sonovrán át, és így az egész lombardiai medencét
megkerülve érik majd el Veronát, ahol biztonságban lesznek.
Veronában egy-két napra elválnak egymástól; erre a pihenőre
különösen a nők szorulnak rá, a nehéz, csak öszvér- vagy lóháton
megtehető utazás után. Ezután indulnak tovább a végcél: Mantova
felé.
 Ivreában a csempész, aki akkora szolgálatot tett nekik, roppant
elégedetten búcsút vett a társaságtól: el volt ragadtatva a tisztes
jutalomtól, amely Guillaume Coutet-t még inkább meggyőzte róla,
hogy valamilyen inkognitóban utazó főurat van szerencséje
kalauzolni.
Legyünk azonban méltányosak: nem ez a meggyőződés, sokkal
inkább a hála vezérelte, amikor kijelentette, hogy egészen Mantováig
elkíséri a társaságot. Az utasok a maguk részéről örömmel fogadták
ajánlkozását.
Míg Guillaume maga örök hálát esküdött élete megmentőjének,
Antoine de Bourbon, nagyon is érthető módon, mélységes, sőt
gyöngéd rokonszenvet érzett a férfi iránt, aki neki köszönhette életét.
Különb-különb kisebb, az eddig elbeszélteknél érdektelenebb,
tehát olvasóm figyelmére méltatlan kalandok után véget ért a
huszonhét napig tartó fáradságos utazás, és a társaság Tordin,
95
Nogarón és Castellarezen át megérkezett Mantovába.
 VIII. FEJEZET
Az eskü

Lautrec bárót semmiféle levél, futár vagy üzenet nem értesítette

leánya érkezéséről. Ez magyarázza, hogy noha nem számított
különösebben gyöngéd apának, a viszontlátás első perceit a
túlcsorduló atyai és gyermeki érzelmek töltötték ki.
Csak ezután fordította figyelmét lánya útitársaira, és olvasta el
Richelieu levelét. Ebből tudta meg, micsoda illusztris nevet visel az
ifjú, akire az Isabelle sorsa iránt feltűnően érdeklődő bíboros a leányt
bízta.
Ez is közrejátszott abban az elhatározásában, hogy az új mantovai
herceget, Carlo di Gonzagát haladéktalanul tájékoztatja leánya és a
nagynevű vendég érkezéséről.
El is küldött egy szolgát a herceg rezidenciájára, a Té-kastélyba,
abban a tudatban, hogy a herceget igencsak érdekli majd a hír, hiszen
Moret gróf, XIII. Lajos vér szerinti fivére közvetítésével részletesen
tájékozódhat a bíboros és a király szándékairól.
Mantova hercegétől csupán audienciát kértek, ő azonban tüstént
lóra pattant, és maga kereste fel azt a férfiút, akit joggal tartott egyik
leghívebb szolgájának.
Moret gróffal, akit bemutattak neki, úgy bánt, mint IV. Henrik
fiával, és jelenlétében sem kalapját nem tette fel, sem leülni nem volt
hajlandó.
Egyebekben a követ már korábban tájékoztatta a herceget a párizsi
fejleményekről, mégpedig már 1629. január 4-én, néhány nappal
azután, hogy Moret gróf és Isabelle útra kelt. A bíboros olyan
komolyan vette a király ígéretét, miszerint mindenben támogatni
fogja, hogy valósággal elrabolta XIII. Lajost, távol tartva szokásos
kísérőit. Nem volt mellette egyetlen udvaronc sem, aki ravaszul
megingathatta volna elhatározásában, s elmaradtak a tanácsosok,
akik a bíboros szándékai ellen fordíthatták volna.
Azóta annyi kiderült, hogy január 15-én, egy csütörtöki napon a
király Moulins-ben ebédelt, és Varenne-ben hált. Ám egyebet semmit
sem lehetett hallani őfelségéről, pedig immár február 5-ét írták.
Az viszont köztudott volt, hogy az Itáliában kitört pestisjárvány
már átlépett a hegyeken, és Lyont is elérte. Vajon lesz-e annyi
bátorság a királyban, hogy a gyilkos kórral és a hegyekben uralkodó
rettentő hideggel dacolva folytassa útját?
Aki ismerte Lajos ingatag, változékony természetét, joggal
félhetett. Ám aki megtapasztalta a bíboros hajthatatlanságát,
reménykedhetett is.
Moret gróf nem tehetett mást: megismételte a mantovai herceg
előtt Richelieu szavait, miszerint legelőször is felmentik az
ostromlott Casalét, de rögtön ezután Mantovának is segítséget
nyújtanak.
Nem lehetett vesztegetni az időt. Charles de Nevers herceg biztos
forrásból megtudta, hogy Monsieur első dühében kapcsolatba lépett
Wallensteinnel. Szégyentelenül és gátlástalanul behívta
Franciaországba ezeket az új, pusztító hunokat, holott nem tudhatta,
96
terem-e Châlons-ban egy új Aetius, hogy megsemmisítse őket. A
97 98
barbárok két vezére, Aldringen és Gallas, a rombolás és
fosztogatás művészetének nagymesterei két-három hónap óta
óvatosan nyomultak előre, és már elfoglalták Wormsot, Frankfurtot,
a sváb területeket. Szegény mantovai herceg már látni vélte, hogyan
bukkannak fel az Alpok csúcsain ezek az új, félelmetes cimber és
teuton hordák, hogy aztán leszánkázzanak a havon, és pajzsukon
keljenek át a folyókon.
Mindezen okokból Moret gróf nem időzhetett sokáig Mantovában.
Megígérte a bíborosnak, hogy mihamarabb visszatér, és részt vesz a
hadjáratban; másfelől a mantovai herceg is sürgette indulását, hogy
kifejtse a király előtt szorult helyzetét. A veszély olyan fenyegető volt,
hogy Lautrec báró legszívesebben a lányát is hazaküldte volna.
Megérkezése másnapján magához kérette Isabelle-t egy hosszabb
eszmecserére. Ez alkalomból kifejtette lányának, miféle
kötelezettséget vállalt Pontis vicomte-tal szemben, mire Isabelle
nyíltan közölte, hogy ő pedig Moret grófnak kötelezte el magát.
Pontis úr igazán rangbéli személy volt, ám Antoine de Bourbon e
tekintetben nemcsak őt múlta felül, hanem minden nemesurat,
akinek nem folyt királyi vér az ereiben. A báró tehát beérte vele, hogy
Moret grófot is dolgozószobájába hívassa, kifaggassa szándékairól –
melyeket a gróf szokásos őszinteségével ismertetett –, és biztosítsa
róla: adott esetben a bíboros bizonyára közreműködne, hogy ő, azaz
a báró tisztességgel visszavonhassa a vicomte-nak adott szavát.
Lautrec mindazonáltal nem rejtette véka alá, hogy amennyiben a
gróf elesne vagy netán másutt kötelezné el magát, újra érvényesítené
lánya fölötti apai hatalmát, amelyről csak a bíborosnak Moret iránti
rokonszenve kedvéért hajlandó ideiglenesen lemondani, és ez
esetben nem tűrne Isabelle részéről semmilyen tiltakozást.
Álláspontja e kétszeres kifejtésének estéjén a fiatalok, mialatt
Vergilius folyójának partján sétáltak, beszámoltak egymásnak a
bárónál történtekről. Isabelle rosszabbra volt elkészülve, és amikor
szerelmese megígérte, hogy nem fog elesni, és rajta kívül soha nem
lesz más hitvese, meg is nyugodott.
A kissé fellengzős „hitves”szót használjuk, sőt még ki is emeljük,
mert azt gyanítjuk, hogy IV. Henrik fiának ígéretében ott lappangott
az a kis burkolt fenntartás, amellyel a jezsuiták oly ügyesen élnek. Az
ígéretben, miszerint nem hagyja magát megölni, még bizonyára nem
lappangott semmilyen hátsó gondolat, de azon, hogy Isabelle de
Lautrecen kívül nem lesz más hitvese, már okkal eltűnődhetünk. Ha
minden egyes szót latra vetünk, kiviláglik, hogy a vállalás nem terjed
ki a szeretőkre; és azokban a pillanatokban, midőn az ördög
megkísértette – és ilyen pillanatok a leghűségesebb szerelmeseket is
meglepik az eretnek király vér szerinti fia, a baszknak öltözött
Jacquelino előtt tűzfelhőn libegett tova szép kuzinja, Marina, aki oly
otthonos volt a lángok közt, mint egy szalamandra; és a szeméből
lövellt sugarak megperzselték a fiatalember szívét, józan eszétől
pedig megfosztották.
Egyébként egy este, Maria Gonzaga háza előtt, midőn az említett
félelmetes nőnemű szívrabló a hordszékébe szállt, mintha szavak
nélkül találkában állapodtak volna meg. Az ilyen, a Sátánnal
megbeszélt találkák alól a pokol ura csak akkor ad felmentést, ha a
hímnemű fél, ígéretéhez híven, már megjárta az alvilág tüzes
birodalmát.
Nem mernénk azt állítani, hogy Antoine de Bourbon Isabelle de
Lautrecnek tett szűzi esküje közben az említett Venus Astarte emléke
profán szavakat suttogott volna az ifjú fülébe. Annyi bizonyos, hogy
Moret gróf nem érte be a Minciónak elnevezett pogány folyóval,
hanem azt akarta, hogy fogadalma ünnepi pillanatának méltóbb
tanúja is legyen, és ne csak mitológiai csillagképek, mint Vénusz,
Jupiter, Szaturnusz vagy Kassziopeia virrasszanak fölöttük. Arra kérte
Isabelle-t, hogy ismételjék meg fogadalmukat egy keresztény
templomban is, és pecsételjék meg e magasztos perceket egy
kézzelfogható tárggyal is, azaz egy gyűrűvel, melybe az ígéret
dátumát és rövid tartalmát vésték.
Isabelle mindent megígért, amit csak szerelmese kívánt, akárcsak
lelki rokona, Júlia, akinek sírja tőlük éppen csak karnyújtásnyira volt.
Mindenre kész volt a gróf kedvéért, és bizonyára örömmel ismételte
volna meg az angol költő szavait:
Szerelmem oly mély és beláthatatlan,
Akár a tenger: adhatok belőle,
99
Nekem csak annál több lesz, egyre több
Másnap ugyanebben az időben, vagyis este kilenc körül két árnyék
surrant be a Szent András-templom oldalbejáratán; az egyik néhány
lépés távolságból követte a másikat. A szentek csodatételeiről
megemlékező, oltáraikra kirakott fogadalmi táblák előtt lámpások
világítottak; ezek fényénél osontak az Angyali Miasszonyunknak
szentelt oltárig. A megható nevet még bájosabb elnevezés előzte
meg: az oltárt eredetileg Szerelempártoló Miasszonyunknak
szentelték, de félszáz évvel elbeszélésünk ideje előtt egy
szőrszálhasogató püspök megfosztotta ettől a névtől.
Elsőnek a leány ért az oltárhoz, és letérdelt.
Néhány másodperc múlva ott térdelt a jobbján a fiatalember is.
Ifjúsága és szépsége teljében ragyogott mind a kettő, öröm volt a
lámpás reszkető fényénél rájuk nézni. Lehajtotta fejét a leány,
szemében szende könny csillogott; felszegte fejét az ifjú, szemében a
boldogság vetett szikrát.
Mindketten elrebegtek magukban egy imát – azaz tulajdonképpen
csak Isabelle de Lautrecért kezeskedhetünk. A szívéből fakadt szavak
szent nekibuzdulással szálltak az Istenanya felé. De a férfi csak akkor
imádkozik, ha bajba került; ha boldog, legföljebb sóhajtozni és
dadogni képes.
Amikor aztán forrongó szívük már csendesebben vert, kezük
remegve kereste és találta meg a másik kezét. Isabelle felsóhajtott
boldogságában, bár a sóhaj jajkiáltásnak is beillett volna, majd szinte
megfeledkezve a helyszínről, így szólt:
– Ó, barátom, mennyire szeretlek!
A gróf a Madonnára pillantott.
– Istenem, a Madonna mosolygott! – kiáltotta. – Én is szeretlek,
imádott Isabelle-em!
És fejük a boldogság súlyától elnehezült mellükre billent.
A gróf szívéhez szorította Isabelle kezét, majd szenvedélyesen a
szájához emelte, lefejtette kisujjáról a gyűrűt, és a kecses női kéz
mutatóujjára húzta.
– Isten szent anyja, minden tiszta emberi szerelem védelmezője,
aki mosolyogva szemléled a szent lángolást, és akit a mi szerelmünk
is mosolyra fakasztott, te légy tanúja esküvel megerősített
ígéretemnek, hogy Isabelle de Lautrecen kívül soha nem lesz más
hitvesem; és ha eskümet megszegném, büntess meg érdemem
szerint.
– Jaj, ne, édes Szűzanya – sikoltott fel Isabelle –, meg ne büntesd!
– Isabelle! – suttogta a gróf, és magához akarta ölelni a lányt, de az
szelíden elhúzódott, nehogy megbotránkoztassa patrónájukat.
– Alázattal tisztelt, mindenható Szűzanyám, hallgasd meg az én
eskümet is! Itt, oltárod előtt megfogadom, és szándékom
ünnepélyessége jeléül csókkal illetem isteni lábad, hogy mától kezdve
testestül-lelkestül azé vagyok, aki ezt a gyűrűt ujjamra húzta; és
esküszöm, hogy ha meghalna vagy, ami még fájdalmasabb,
megszegné fogadalmát, csak szent fiad jegyese leszek, senki másé.
Az utolsó szavakat csók fojtotta a leányba, és a Madonna a gróf
csókján is csakúgy mosolygott, mint Isabelle fogadkozásán. Úgy
látszik, eszébe jutott, hogy valaha Szerelempártoló Miasszonyunknak
hívták.
 IX. FEJEZET
Bassompierre marsall naplója

Amint azt a mantovai herceg a követtől megtudta, a bíboros és a

király január 4-én hagyta el Párizst. 15-én, egy csütörtöki napon
Moulins-ban ebédeltek, és Varenne-ben vacsoráztak. A helység nem
tévesztendő össze a Meuse megyében lévő Varennes-nel, amely egy
100
későbbi király letartóztatásáról híresült el.
A hadba lépésről egyetlen megbízható forrás áll rendelkezésünkre:
Bassompierre marsall naplója. Ezért elbeszélésünk történeti
vonatkozásait illetően őt fogjuk követni.
Midőn a király a bíborossal való megegyezés után elhagyta
őeminenciája dolgozószobáját, az előszobában összetalálkozott
Bassompierre urasággal, aki, megtudván, hogy a bíboros ismét élvezi
a király kegyét, tiszteletét akarta tenni.
Amikor a király, akit Richelieu a kapuig kísért, meglátta a marsallt,
így szólt:
– Nicsak, bíboros úr, itt egy hű emberünk, aki minden bizonnyal a
háborúba is velünk tart.
A bíboros mosolyogva bólintott.
– A marsall úrra mindig számíthatunk.
– Bocsássa meg, felség, ha vétek az etikett szabályai ellen, de
megkérdezhetem, merre visz majd az utunk?
– Természetesen Itáliába. Személyesen vonulok hadba, hogy
felmentsem az ostromlott Casalét. Készüljön hát fel az útra, marsall
úr. Önnel tart Créqui is, mint a vidék jó ismerője, és remélem, Európa
hangos lesz a nevünktől.
Bassompierre meghajolt.
– Alázatos szolgája vagyok, Sire. Követem a világ végéig, akár a
holdra is, ha ott lenne dolga.
– Olyan messzire és magasra nem törünk, marsall úr. A
gyülekezőhelyünk Grenoble-ban lesz. Ha bármi szükségesben hiányt
szenvedne, forduljon a bíboros úrhoz.
– Felség – felelte a marsall –, Isten akaratából semmiben sincs
hiányom, kivált ha megparancsolja a vén gazember La Vieuville-nak,
hogy fizesse ki, amivel mint a svájciak ezredes kapitányának, tartozik
nekem.
A király elnevette magát.
– Ha La Vieuville nem fizet, majd fizet a bíboros úr.
– Valóban? – tamáskodott Bassompierre.
– Olyannyira, marsall úr, hogy ha hajlandó itt és most nyugtát adni,
akkor akár már most is zsebre teheti a pénzét, hiszen nincs
vesztegetni való időnk, három-négy nap múlva indulunk.
– Bíboros úr – jelentette ki Bassompierre a maga utánozhatatlan
nagyúri modorában –, én csak akkor hordok magamnál pénzt, ha a
királyhoz megyek kártyázni. Engedje meg, hogy teljes tisztelettel
önnél hagyjam a nyugtát, a pénzért pedig majd elküldök egy lakájt.
A király távoztával Bassompierre meg is írta a nyugtát, másnap
pedig elküldött a pénzért.
Azután, hogy a bíboros közölte: egy király nem szegheti meg adott
szavát, XIII. Lajos még aznap este eljuttatta a százötvenezer livre-t
Orléans hercegének, a hatvanezret az anyakirálynénak és az
ötvenezret Anna királynénak.
Megkapta L’Angely is a felajánlott harmincezer livre-t, Saint-Simon
pedig a királyi lovásszá való kinevezését, megtetézve tizenötezer livre
évi járandósággal.
Baradasról már tudjuk, hogy egy napot sem várt, és a királyi
utalvánnyal a zsebében még aznap felvette a maga harmincezrét.
Nemcsak a király rendezte a számláit, a bíboros is jutalmakat
osztogatott. Charpentier, Rossignol és Cavois egyaránt részesült
bőkezűségében, ám az utóbbi busás jutalma nem vigasztalta meg a
nejét. Az asszonyka a bíboros lemondásától nyugodt, zavartalan
éjszakák hosszú sorát várta; ezért rimánkodott imáiban, melyeket
gyermekei is vele rebegtek. Sajnos az emberek, akik mind
megteremtik a maguk istenét, annyira elhalmozzák munkával az
egek urát, hogy olykor a legszentebb és legjogosabb kérelmeket is
elengedi a füle mellett.
Nem nyert meghallgatást Cavois asszony sem: Cavois-nak követnie
kellett őeminenciáját, és ő újra özvegységre jutott. Még szerencse,
hogy a derék férj indulás előtt még gyorsan teherbe ejtette.
A király meghagyta ugyan fivérének a parancsnokhelyettesi tisztet,
de ha egyszer a bíboros is a királlyal tart, mindenki tudta, hogy ő
fogja irányítani a hadjáratot, és a parancsnokhelyettesi poszt nem
lesz több szinekúránál. Gaston úr ugyan elküldte a trénjét Montargis-
ba, és Moulins-ig magával is vitte, de Chavagnes-ba érve
meggondolta magát, és közölte Bassompierre-rel: róla senki se
higgye, hogy érzéketlen a vele szemben elkövetett sértésre, tehát
visszavonul a maga dombes-i hercegségébe, és ott várja be a király
parancsát. Bassompierre igencsak iparkodott, hogy lebeszélje
szándékáról, de nem jutott vele zöld ágra.
Monsieur elhatározása senkit sem tévesztett meg; a büszkeségén
esett sérelem ilyetén megtorlását a közvélemény a herceg
gyávaságának tulajdonította.
Mivel Lyonban tombolt a pestis, a király csak átvonult a városon, és
Grenoble-ban állapodott meg.
Február 19-én, egy hétfői napon Vienne-be küldte Thoyras márkit,
hogy újoncokat toborozzon, és előkészítse a tüzérség hegyvidéki
útját.
Ugyanekkor Montmorency herceg megüzente a királynak, hogy
Nimes, Sisteron és Gap érintésével ő Brianyonban csatlakozik majd a
királyi sereghez.
És itt kezdődtek a komoly zavarok.
A két királyné, azzal az ürüggyel, hogy a király egészségéért
aggódnak, de valójában a bíboros befolyását aláásandó, Grenoble-ban
óhajtott csatlakozni a királyhoz. Lajos viszont azt üzente nekik, hogy
Lyonban álljanak meg, és a hölgyek nem merték megszegni az
utasítást; így hát Lyonban láttak hozzá romboló tevékenységükhöz.
Semlegesítették Créquit, akinek a hegyeken való átkelést kellett volna
elősegítenie, megbénították Guise-t, aki a flottát vezérelte volna a
helyszínre. A bíborost mindez nem csüggesztette el: amíg a király
bizalmát bírja, addig hatalma csorbítatlan. Abban reménykedett,
hogy a király jelenléte, a veszély, melynek az Alpokon való téli
átkeléssel kiteszi felséges személyét, felrázza majd a szomszédos
tartományokat, és kicsikarja tőlük a szükséges támogatást. És mindez
így is történt volna – ha a két királyné nem ármánykodik.
Briançonban kiderült: a királynék parancsai oly sikeresen
teljesültek, hogy a várt szállítmányok közül jóformán semmi sem
futott be. Nem volt élelem, nem voltak öszvérek, a tizenkét ágyúhoz
hiányzott a lőszer.
Vegyük mindehhez hozzá, hogy az államkasszában összesen
kétmillió livre búslakodott; így sikerült közös erővel nyakára hágni a
bíboros által kölcsönkért millióknak.
És végül a sereggel szemben ott állt a kor legálnokabb és
legravaszabb fejedelme.
A bíborost azonban még ennyi akadály sem állíthatta meg. Maga
köré gyűjtötte legügyesebb mérnökeit, és velük tanácskozta meg,
hogyan szállíthatnak tovább mindent kézi erővel. VIII. Károly volt az
első, aki Alpokon tüzérségi felszerelést szállított át, de akkor legalább
nyár volt; telente a hegyek végképp megközelíthetetlenné válnak. Az
ágyúkra szerelt huzalokat és csörlőket a talpukhoz erősített
kötelekkel rögzítették; a csörlőket emberi erő forgatta, míg mások a
huzalokat vontatták. A lövedékeket puttonyokban szállították, a
lőszert, a lőport, a golyókat hordókban rakodták arra a néhány
öszvérre, amelyhez aranyáron hozzájuthattak.
Ez az egész szállítmány hat nap alatt kelt át a Genévre-hegyen, és
Oulx-nál ereszkedett le. A bíboros egészen Chaumont-ig nyomult,
ahol gyors iramban tájékozódott, és ellenőrizte, helytállóak-e Moret
gróf megfigyelései.
Itt, Chaumont-ban derült ki a töltények ellenőrzése után, hogy
minden emberre hét lövés jut.
– Sebaj – jelentette ki a bíboros. – Susát az ötödikre kell bevenni.
Eközben az előkészületek híre Károly Emánuelhez is eljutott; ám a
savoyai herceg még úgy tudta, hogy a király és a bíboros Lyonban
van, holott már Briançonban állomásoztak. Így hát fiát, Viktor
Amadét Grenoble-ba menesztette, hogy ott várja be XIII. Lajost;
Grenoble-ban derült csak ki, hogy a király már elhagyta a várost, sőt
ekkorra már a hegyeken is átkelt.
Viktor Amadé nyomban üldözőbe vette a királyt meg a bíborost, s
Lajos nyomában ő is megérkezett Oulx-ba, éppen akkor, amikor az
utolsó ágyúk is leereszkedtek a hegyről.
A herceg kihallgatást kért, és Lajos fogadta is, mivel azonban
meghallgatni már nem volt kedve, továbbküldte a bíboroshoz. Viktor
Amadé nyomban tovább is utazott Chaumont-ba.
A piemonti herceg, aki odahaza kijárta a ravaszság iskoláját, a
maga és atyja számára megszokott módszerekkel akart a bíboroshoz
férkőzni, ám ezúttal a ravaszság a lángelmével került szembe, és a
kígyónak az oroszlánnal kellett volna megküzdenie.
A bíboros már az ifjú első szavaiból megértette: a savoyai herceg
csak azért küldte el hozzájuk a fiát, hogy időt nyerjen. A királyt talán
megtéveszthette volna, a bíboros azonban átlátott a mondvacsinált
tárgyalás célján.
Viktor Amadé azt kérte: adjon a bíboros időt apjának, hogy
visszavonhassa a milánói kormányzónak tett ígéretét, miszerint nem
engedi át országán a francia csapatokat. Ám még meg sem
fogalmazta óhaját, amikor a bíboros félbeszakította:
– Elnézést, herceg úr, de őfensége, a savoyai herceg, már zokon ne
vegye, olyan ígéretet szeretne visszavonni, amely el sem
hangozhatott.
– Ezt hogy értsem? – kérdezte a herceg.
– Franciaországgal kötött utolsó szerződésében ugyanis urammal, a
királlyal szemben őfensége arra kötelezte magát, hogy amennyiben
királyom meg akarná segíteni szövetségeseit, szabad átjárást biztosít
számára Savoyán át.
– Most én kérek elnézést eminenciádtól – felelte tétován a herceg
de a Franciaország és Piemont közötti egyezményben én sehol sem
láttam ilyen paragrafust.
– Csakhogy ön nagyon jól tudja, hercegem, miért hiányzik ez a
paragrafus. Fejedelmi atyja kedvéért nem ragaszkodtunk az
aláíráshoz, hanem beértük a becsületszavával. Őfensége azt állította,
hogy a spanyol király tiltakozna a franciáknak juttatott kiváltság
ellen, és egy perc nyugtot sem hagyna neki, hogy ő is ugyanilyen
jogokat élvezzen.
Viktor Amadé új érvvel próbálkozott.
– De hiszen fejedelmi atyámnak eszében sincs, hogy megtagadja az
átjárást a francia királytól…
A bíboros, aki Moret gróf levelének minden szavára emlékezett,
elmosolyodott.
– Akkor talán a francia király tiszteletére zárta le őfensége a Susai-
szorost egy háromszögű sánccal, amelynek megerősített állásaiban
háromszázan is elférnek, és építtetett hozzá két barikádot, amelyek
mögött további háromszáz ember állhat készenlétben. És nyilván
királyom fogadására emeltetett a montaboni várerődön kívül a két
hegy lejtőjén két további redutot, egymást keresztező tűzvonalakkal.
No meg bizonyára a francia erők továbbvonulását akarta
megkönnyíteni, amikor nem érte be a völgy talaja okozta
nehézségekkel, hanem a hegytetőről olyan sziklatömböket görgetett
le, amelyeket semmilyen gépezettel nem lehet elmozdítani, mi több,
utunkon bizonyára fákat és virágot akar ültetni, és ezért adatott ásót-
csákányt háromszáz munkásnak, akiket ön és fenséges atyja nem rest
meglátogatni, és gyorsabb munkára ösztökélni. Nem, herceg, elég a
csalafintaságokból; beszéljünk nyíltan, ahogy uralkodókhoz illik. Ön
időt kér, hogy Don Gonzalo de Córdobának is legyen ideje bevenni
Casalét, amelynek helyőrsége hősiesen néz az éhhalál elébe. Nos,
mivel érdekünkben áll, hogy megsegítsük ezt a helyőrséget, és mivel
ez egyszersmind kötelességünk is, csak ennyit mondhatunk:
nagyuram, az ön hercegi atyja tartozik nekünk az átvonulás jogával,
tehát meg is foga adni. Két nap kell, hogy Oulx-ból ideérjen a
felszerelésünk.
A bíboros előhúzta óráját.
– Most délelőtt tizenegy óra van. Holnapután délelőtt tizenegykor
belépünk Piemont területére, és megindulunk Susa ellen.
Holnapután kedd lesz; csütörtökön hajnalban támadunk. Ezt tekintse
végérvényesnek, nagyuram; most pedig nem tartóztatom tovább.
Nincs sok vesztegetni való idejük, hogy eldöntsék: megnyitják-e
előttünk az utat, avagy felkészülnek a védelmére. Hadd kívánjak
önnek becsületes békét vagy jó háborút.
Viktor Amadé felállt.
– Attól tartok, bíboros úr, jó háború lesz a dologból.
– Mint keresztény és az Úr meghatalmazottja, gyűlölöm a háborút,
de mint politikus és a király meghatalmazottja, néha hiszek benne:
nem abban, hogy örvendetes, hanem abban, hogy szükséges.
Franciaország jogos ügyet képvisel, és gondja lesz rá, hogy jogát
elismertesse. Ha két állam összerúgja a port, jaj annak, aki a hazugság
és a hitszegés bajnokaként lép fel. Isten lát bennünket; Ő majd ítél
fölöttünk.
A bíboros búcsúszavai érzékeltették, hogy fölösleges tovább
nyújtani a beszélgetést; és bármennyi akadályt állítsanak útjába,
megdönthetetlen szándéka, hogy felmentse Casalét.
 X. FEJEZET
Amelyben az olvasó találkozik egy régi ismerőssel

Alighogy Viktor Amadé eltávozott, a bíboros az asztalhoz ült, és a

következő levelet írta:

Sire!
Ha Felséged, mint Isten remélnem engedi, tanúja volt
hadfelszerelésünk hegyi átszállítása sikeres befejezésének, úgy
alázattal kérem, rendelje el, hogy a tüzérségi gépeket és a
muníciósládákat haladéktalanul indítsák el Chaumont-ba, ahová
alázatos kérésemre a királynak is késedelem nélkül el kellene
indulnia, mivel, hacsak Felséged másként nem rendelkezik, az
ellenséges cselekményeknek március 6-án, szerda reggel el kell
kezdődniük. Viktor Amadé herceggel folytatott beszélgetésem
során kötelezettséget kellett vállalnom Felséged nevében, és
meggyőződésem, hogy ezt csak nyomós okokból lenne szabad
megmásítani. Türelmetlenül várom tehát Felséged válaszát, illetve
ennél is inkább a Felségeddel való személyes találkozást.
Küldök egy embert, akiben Felséged minden tekintetben
megbízhat. Amennyiben éjszaka és inkognitóban kíván utazni, az
illető még útitársnak is megfelel.
Van szerencsém úgy ajánlani magam Felségednek, mint
legalázatosabb alattvalóját és legodaadóbb szolgáját,
Armand, Richelieu bíboros
Miután a levelet lepecsételte, a bíboros kiszólt:
– Étienne!
Az ajtó nyomban kinyílt, és a küszöbön a Festett Szakállban
szerzett régi ismerősünk, Étienne Latil jelent meg, de nem úgy, mint
korábban a bíboros chaillot-i dolgozószobájában, azaz sápadtan,
reszkető térddel, támaszért a falon tapogatózva, s akadozó nyelvvel
kínálva fel szolgálatait, hanem felemelt fővel, feszes lábizmokkal,
fölfelé pödört bajusszal. Kalapját jobb kezében, bal kezét kardja
markolatán tartva szakasztott olyan volt, mint Callot rajzain a
katonatisztek.
No de végtére már négy hónap telt el azóta, hogy Pisany márki és
Souscarrières egyidejű találataitól sújtva eszméletlenül zuhant Soleil
mester fogadójának padlójára. És az ilyen jókötésű, dörzsölt fickó, ha
nem patkol el még a tett színhelyén, általában gyorsan talpra áll, és
keményebb, rátartibb lesz, mint valaha.
A közelgő háború kilátásától most még derűsebb képpel nézett a
világba, és ez a bíborosnak is feltűnt.
– Étienne, most egykettőre lóra pattansz, hacsak nem gyalog
akarod megtenni az utat. Tégy kedved szerint, a lényeg az, hogy ez az
elsőrendűen fontos levél még este tíz óra előtt a király kezében
legyen.
– Megmondaná eminenciád, most hány az óra?
– Mindjárt dél.
– És a király Oulx-ban van?
– Ott.
– Hacsak nem estem a Doire-ba, nyolcig a király megkapja a
levelét.
– Akkor igyekezz elkerülni a Doire-t. Elvesztésed majdnem úgy
fájna, mint amennyire a levél kézbesítésének örvendenék.
– Remélem, eminenciád mindkét tekintetben elégedett lesz velem.
A bíboros tudta, hogy Latil szótartó ember, ezért illetlenségnek
tartotta volna, ha szájába rágja a dolgát, és csupán egy intéssel adta
tudtára, hogy távozhat.
Latil valóban rohant máris az istállóba, kiválasztott egy megfelelő
lovat, a patkolókovácsnál is csak addig időzött, amíg az újabb
szögeket nem vert a patkóba, majd felugrott a nyeregbe, s elvágtatott
az oulx-i út felé.
Az út minősége egyébként felülmúlta várakozását. Az utászok
igazán minden lehetőt elkövettek, hogy az ágyúkat s a felszerelés
többi részét a tüzérség simábban szállíthassa tovább.
Négykor Étienne már Saint-Laurent-ba ért, fél nyolcra pedig
beügetett Oulx-ba.
A király éppen vacsorázott; Saint-Simon, az új kegyenc szolgált fel.
Az asztal végén l’Angely ült, vadonatúj öltözékben. Mihelyt a király
értesült a bíboros futárának érkezéséről, azonnal magához kérette.
Latil ugyan szigorúan betartotta az etikett formáit, amelyeket már
Épernon herceg apródjaként elsajátított, de nem olyan fából faragták,
hogy a királyi felség jelenléte megfélemlítse.
Nyugodtan lépett hát be a terembe, fél térdre ereszkedett a király
előtt, – és kalapja tetején nyújtotta át a bíboros levelét.
XIII. Lajost ez kissé meglepte; Latil ugyanis a régi udvari etikett
szerint járt el.
– Nicsak, barátom, hát ezt az ékes modort kitől tanulta?
– Úgy tudom, Sire, hogy híres-nevezetes, dicső emlékű atyjának így
nyújtották át a leveleket.
– Igaz, igaz. De ez a módozat már divatját múlta.
– Mivel a király iránti tisztelet nem változott, Sire, nézetem szerint
az etikettnek sem kellett volna változnia.
– Katona létére ön nagyon is járatos az etikettben!
– Először Épernon herceg apródja voltam, és akkoriban többször is
volt részem a megtiszteltetésben, hogy IV. Henrik királynak leveleket
nyújthattam át. Ugyanúgy cselekedtem most is, midőn a fia előtt
állok.
– Tehát Épernon hercegnél volt apród… – mormolta a király.
– És e minőségben 1610. május 4-én, a Ferronnerie utcában ott
álltam a hintó lépcsőjén. Felséged még nem hallott róla, hogy a
gyilkost egy apród fogta el, és hiába érték sorozatos késszúrások a
kezét, nem volt hajlandó elengedni a gazfickó köpenyét?
 – De tudok róla. Csak nem ön volt az az apród?
Latil, még egyre fél térden, lehúzta mindkét szarvasbőr kesztyűjét,
és felmutatta hegek szabdalta kezét.
A király látható meghatottsággal nézett rá, majd így szólt:
– Add a kezed, bátor vitéz. Ez a kéz csak hűséges emberé lehet. –
Megszorította Latil mindkét kezét, majd így folytatta: – És most állj
fel.
– IV. Henrik nagy király volt, Sire – jegyezte meg a férfi.
– Az volt. És adná Isten, hogy hasonló legyek hozzá.
– Most itt az alkalom, felség – felelte Latil, és rámutatott az általa
kézbesített levélre.
– Igyekezni fogok – mondta a király, majd kinyitotta a levelet.
– Aha – mormolta, miután elolvasta. – A bíboros úr elkötelezte
magát becsületünk nevében, és most vár bennünket, hogy beváltsuk
szavunkat. Rendelje ide haladéktalanul Créqui és Bassompierre
urakat, Saint-Simon.
A két marsall a király melletti házban szállt meg, így hát perceken
belül ott termettek. Schomberg uraság ez idő szerint Exilles-ben,
Montmorency uraság pedig Saint-Laurent-ban tartózkodott.
A király megmutatta marsalljainak Richelieu levelét, és
megparancsolta, hogy az ágyúkat meg a muníciót azonnal indítsák el
Chaumont-ba, ahová másnap mindennek meg kell érkeznie. Magukat
a marsallokat kedd estére várja haditanácsra, hogy megállapodjanak a
másnapi támadás rendjében.
Este tízkor – sötét, behavazott éjszaka volt, nem világított a hold,
nem ragyogtak a csillagok – a király kilovagolt Oulx-ból; csak Saint-
Simon és l’Angely kísérte. Mivel óvatosságból egyetlen lovat sem
patkoltak jégre, Latil rábeszélte a királyt, hogy az ő lovát vegye
igénybe. Maga Latil, aki már harmadszor teszi majd meg ugyanazt az
utat, gyalogolni fog, hogy felderítse a terepet.
A király még soha ilyen jól nem érezte magát, és nem volt ennyire
elégedett magával; megjegyeztük már, hogy tudta ő, mi a nagyság, ha
ereje nem volt is hozzá. Ha fekete tollforgó helyett fehéret ölt,
Susában miért ne ismétlődnék meg Ivry példája?
Latil a király lova előtt lépdelt, és vasalt bottal tapogatta ki az utat.
Időnként megállt, simább terepet keresett, majd a lovat kantáránál
vezetve haladt át a kedvezőtlenebb szakaszon. A király minden
őrhelynél megmutatta magát, elrendelte, hogy a csapatok induljanak
el Chaumont felé, és a hatalom egyik legédesebb kiváltságában
sütkérezett, amikor engedelmeskedtek neki.
Valamivel Saint-Laurent előtt Latil a csípős szellőből megérezte,
hogy közeleg az a forgószél, amelyet a hegyvidékiek porhófúvásnak
neveznek. Azt javasolta, hogy a király szálljon le lováról, és Saint-
Simon, l’Angely és ő maga majd körülzárják, de a király a lovon akart
maradni, mondván, hogy ha egyszer katonának állt, katonaként is
kell viselkednie. Így hát ő is csupán a köpenyébe burkolózott, és várt.
A forgószél nem sokáig váratott magára; süvöltve közeledett.
L’Angely és Saint-Simon közrefogta a királyt, Latil pedig két kézzel
megragadta a ló zabláját, és hátat fordított az orkánnak, amely
vérfagyasztó robajjal nyargalt át a környéken.
A lovasok érezték, ahogy lábuk közt remeg a ló teste; a nagy
természeti kataklizmákban az állatok osztoznak az ember
riadalmában. A király kalapját rögzítő selyemálladzó elszakadt, és a
fekete tollforgós fekete nemezkalap sötét éji madárként veszett bele a
vak homályba; majd az utat pillanatok alatt kétlábnyi magas hóréteg
borította el.
Amikor Saint-Laurent-ba értek, a király megtudakolta, hol lakik
Montmorency herceg. Éjjel egy óra volt. Montmorency uraság
felöltözve feküdt az ágyán.
Mihelyt azonban értesült a király ittlétéről, lerontott a lépcsőn, és a
kapuban várta uralkodója parancsát.
Ez a gyorsaság tetszett XIII. Lajosnak, meg az is, hogy bár
Montmorency uraság nem lelkesedett érte, hiszen, mint már
mondottuk, forró szerelemmel csüngött a királynén, mégis
tisztelettel fogadta.
Rögtön felajánlotta, hogy kíséretet ad a király mellé, sőt
személyesen is elkíséri, Lajos azonban azt felelte, hogy ameddig
francia területen tartózkodik, biztonságban érzi magát, kíséretével
pedig maradéktalanul elégedett, és nem kíván nagyobbat. Csupán azt
kötötte Montmorency herceg lelkére, hogy másnap este kilencre,
vagyis a haditanács ülésének kezdetére jelenjen meg Chaumont-ban.
Mindössze egy új kalapot fogadott el, és amikor látta, hogy három
fehér toll díszíti, ismét eszébe jutott az ivryi csata.
– Szerencsés előjel – jegyezte meg.
Amikor elhagyták Saint-Laurent-t, a hó olyan magasan állt, hogy
Latil ismét azt javasolta a királynak: szálljon le a lóról.
A király ezúttal engedelmeskedett.
Latil kantáron vezette a király – azaz inkább az ő – lovát, utána
baktatott l’Angely, majd Saint-Simon. Ekként XIII. Lajos menetelt
utolsónak az úton, melyet a három férfi és a három ló már simára
taposott előtte.
A hálás Saint-Simon, aki mindenáron viszonozni akarta a bíboros
iránta tanúsított kegyét, magasztalni kezdte a király előtt a sok
óvatossági rendszabályt, rámutatva kieszelőjük előrelátására.
– Így igaz – felelte XIII. Lajos –, a bíboros úr kiváló szolgánk. Nem
hinném, hogy az ő posztján az öcsém is ugyanilyen gondos és
figyelmes lett volna.
Két órával később a király sértetlenül megérkezett az Arany Boróka
elé. Olyan büszke volt elveszett kalapjára, akár egy sebesülésre, és
éjszakai menetelésére, akár egy győzelemre.
A bíborost azonban nem akarta felébreszteni.
– Őeminenciája nem alszik – jelentette Germain mester.
– Hát mit csinál ily kései órán?
– Felséged nagyságán munkálkodom – közölte az egyszeriben
előkerült bíboros –, és Pontis uram minden képességét latba veti e
dicső cél érdekében.
 Azzal a bíboros bevezette szobájába a királyt, ahol őfelsége jókora
tűzrakásnál melegedhetett át, az asztalon pedig kiterítve várta Pontis
úr hatalmas térképe.
 XI. FEJEZET
Amelyben a bíboros megtalálja az áhított kalauzt

A bíboros egyik nagy érdeme nem az volt, hogy XIII. Lajosba sosem
volt erényeket plántáljon, hanem hogy meggyőzte: birtokában van
ezen erényeknek.
A lusta, bágyadt királlyal elhitette, hogy csupa tettvágy; a félénk,
önbizalom híján lévő uralkodóval, hogy bátor; és a kegyetlen,
vérszomjas férfiút nagy igazságosztónak tüntette fel.
Richelieu megjegyezte ugyan, hogy ezen az éjszakai órán még nincs
égető szükség a felség jelenlétére, mindazonáltal nem győzte
magasztalni, amiért a maga és birodalma dicsőségére ilyen időjárási
és útviszonyok közepette, a vaksötétben is az ő első szavára
idesietett. Ragaszkodott azonban hozzá, hogy a király haladéktalanul
nyugovóra térjen, hiszen a rájuk virradó nap csakúgy, mint a
következő teljes egészében rendelkezésükre áll.
Hajnalban egyébként az egész útvonal mentén elhangzott a
parancs, hogy a Saint-Laurent-ban, Exilles-ben és Savoulx-ban
lépcsőzetesen elhelyezett csapatok késedelem nélkül vonuljanak
Chaumont-ba.
A fent említett csapatok élén Soissons, Harcourt és Sault grófok,
Longueville, La Trémouille, Halliun és La Valette hercegek, valamint
Canaples, Mortemar, Tavaune, Valence és Thoyras márkik álltak.
Fölöttük helyezkedett el a négytagú parancsnokság: Créqui,
Bassompierre, Schomberg és Montmorency marsallok.
És mindenek fölött ott lebegett a bíboros lángelméje. Ő
gondolkodott, a király parancsolt.
Mivel az epizód, amelyről a továbbiakban beszámolunk, La
Rochelle ostromával egyetemben, amelyet már a három testőrről
szóló könyvünkben bemutattunk, XIII. Lajos uralkodásának
legdicsőbb csúcspontja, engedjék meg, hogy néhány részletbe
bocsátkozzunk a híres-nevezetes Susai-szorosnak a hivatalos
történészek által oly nagy garral méltatott bevétele kapcsán.
Richelieu-től búcsúzva Viktor Amadé, hogy látványosabban
101
távozhasson, közölte, hogy innen Rivoliba készül, ahol hercegi atyja
várja, és hozzátette, hogy huszonnégy órán belül meghozza Károly
Emánuel ultimátumát. Amikor azonban Rivoliba érkezett, a savoyai
herceg, akinek egyetlen célja az időhúzás volt, már továbbutazott
Torinóba.
Ekként délután ötkor nem Viktor Amadé, hanem a savoyai herceg
első minisztere, Verrue gróf jelentette be magát a bíborosnál.
Richelieu ennek hallatán a királyhoz fordult:
– Megtisztelné felséged Verrue grófot azzal, hogy személyesen
fogadja, vagy rám bízza ezt a találkozót?
– Ha ígéretéhez híven Viktor Amadé herceg jött volna vissza, őt
fogadnám. Mivel azonban a savoyai herceg célszerűbbnek tartja,
hogy az első miniszterét küldje ide, indokolt, hogy francia részről is
az első miniszterrel tárgyaljon.
– Tehát szabad kezet ad nekem, Sire?
– A legnagyobb mértékben.
– Egyébként – jegyezte meg Richelieu –, ha ez az ajtó nyitva marad,
úgy felséged az egész tárgyalást végighallgathatja, és ha valamelyik
kijelentésem nem találkozik egyetértésével, bármikor megjelenhet, és
megcáfolhat.
A király bólintott, a bíboros pedig, az ajtót nyitva hagyva, átment a
szomszédos helyiségben várakozó Verrue grófhoz.
A gróf, akit a történetírók jóformán meg sem említenek – s ne
tévesszük össze unokájával, aki a Gyönyör Úrnőjeként ismert, híres-
nevezetes Jeanne d’Albret de Luynes-t, II. Viktor Amadé szeretőjét
vette nőül –, negyven év körüli, kivételesen eszes, tisztességes és
kipróbáltan bátor férfiú volt. Nehéz küldetéseiben olyan becsületesen
járt el, amennyire a csűrcsavaros ügyeiről híres Károly Emánuel
képviselőjétől csak kitelt.
Amikor meglátta a bíboros komor arcát és átható pillantását, és ott
állt a lángelme előtt, aki egymaga biztosította az egyensúlyt Európa
uralkodói között, mélyen, tiszteletteljesen meghajolt.
– Viktor Amadé herceg helyett és nevében járulok eminenciád elé;
hercegi atyja oly súlyosan gyengélkedik, hogy mire az ifjú herceg
tegnap este Rivoliba ért, őfenségét már átszállították Torinóba.
– Eszerint önt, gróf úr, a savoyai herceg teljhatalommal ruházta fel?
– érdeklődött Richelieu.
– Az a feladatom, hogy bejelentsem eminenciádnak őfensége közeli
érkezését. Akármilyen beteg is, személyesen óhajtja kifejteni
álláspontját a király őfelségének. Hordszéken fogják ideszállítani.
– És mikorra várhatjuk őfenségét, gróf úr?
– Tekintettel ingatag egészségi állapotára, valamint a nevezett
közlekedési eszköz lassúságára, becslésem szerint legkorábban
holnap– utánra érhet ide.
– Hány óra körül?
– Legföljebb délutánra ígérhetem.
– Mélységesen fájlalom, gróf úr, de már Viktor Amadé hercegnek is
megmondtam: hajnalban megindítjuk a támadást a susai védelmi
rendszer ellen, és ez így is lesz.
– Remélem, hogy eminenciád enged szigorából, ha meghallja, hogy
a savoyai herceg nem támaszt akadályt csapatainak átkelése elé.
– Nos, ha ilyen szépen megegyeztünk, nincs is szükség személyes
tárgyalásra – vélekedett a bíboros.
Verrue gróf zavarba jött.
– Csakhogy őfenségének volna egy feltétele…
– Vagy úgy! – mosolygott a bíboros. – Nevezetesen?
– Pontosabban nem tesz le a reményről, miszerint…
– Hadd hallom.
– Nos, a herceg őfensége reméli, hogy engedékenysége és kivételes
áldozatkészsége fejében ő legkeresztényibb felsége odahat, hogy a
mantovai herceg reáruházza Monferratónak azt a részét, melyet a
spanyol király neki adományozott; ha pedig erre nem hajlandó,
ajándékozza meg a mondott területtel fenséges húgát. Ha ez a feltétel
teljesül, holnapra megnyílnak az átkelőhelyek.
A bíboros néhány pillanatig mereven nézte a grófot, aki zavarában
lesütötte szemét, majd úgy felelt, mintha csak erre az alkalomra várt
volna.
– Gróf úr, egész Európa oly magasra értékeli uram és királyom
igazságérzetét, hogy nem is értem, miként képzelhette a savoyai
herceg úr, hogy XIII. Lajos elfogadhat egy ilyen javaslatot. Részemről
legalább is biztosra veszem, hogy soha nem fog beleegyezni. A
spanyol király könnyen átengedhetett egy olyan területet, amely soha
nem volt az övé, mivel így akarta rábírni őfenségét, hogy keljen egy
jogellenes trónbitorlás pártjára; de Isten őrizze meg uramat és
királyomat attól, hogy miután átkelt hegyen-völgyön egy üldözött
fejedelem megsegítésére, most megfossza szövetségesét jogos
tulajdonától. És ha a herceg úr elfelejtette, mit tehet és mit nem tehet
meg egy francia király, holnapután majd emlékeztetjük rá.
– De remélhetem legalább, hogy eminenciád tolmácsolja
őfelségének e mostani javaslatainkat?
– Fölösleges, gróf úr – szólalt meg egy hang a bíboros háta mögül. –
A király mindent hallott, és csodálkozik, hogy valaki, aki ismeri őt,
olyan javaslattal áll elő, amely foltot ejt becsületén, Franciaországét
pedig súlyosan sérti. Megismétlem tehát a bíboros úr álláspontját,
vagy inkább fenyegetését. Ha holnapra nem nyitják meg feltétel
nélkül az átkelőhelyeket, holnapután reggel megtámadjuk őket.
Azután kihúzta magát, és előbbre lépett; említettük már, hogy
olykor meglepő méltósággal tudott viselkedni.
– Magam személyesen is jelen leszek: ahogy Ivrynél fennkölt
atyámat, engem is ezekről a fehér tollakról ismerhetnek fel.
Remélem, hasonló feltűnő jelet visel majd a herceg úr is, hogy a csata
ott dőljön el, ahol mi ketten tartózkodunk. Így, szó szerint
tolmácsolja üzenetemet, uram; egyéb válaszom nincs, és nem is lehet.
Azzal búcsút intett a grófnak, aki mélyen meghajolt előtte, és
távozott.
A hadsereg felvonulása egész éjjel tartott. Másnap estére a király
huszonháromezer gyalogos és négyezer lovas főparancsnokának
tudhatta magát.
Este tíz körül a tüzérség és a sereg teljes anyagi felszerelése
Chaumont határában összpontosult. Az ágyúk torkát az ellenséges
terület felé fordították. A király elrendelte, hogy vizsgálják felül a
muníciósládákat, és jelentsék, egy emberre hány lövés jut. Ebben a
korban, amikor a szuronyt még nem találták fel, minden az ágyún
meg a muskétán múlt. Mára a puska visszaszorult abba az alárendelt
szerepkörbe, amely egy harcos nép fegyverkészletén belül megilleti.
Ahogyan Saxe marsall megjósolta: átalakult a szurony nyelévé.
Éjfélkor összeült a haditanács, amely a királyból, a bíborosból,
Montmorency hercegből, valamint a három marsallból:
Bassompierre-ből, Schombergből és Créquiből állt.
Elsőnek mint rangidős Bassompierre kapott szót. A térképre
pillantott, s felmérte az ellenség állásait, amelyekkel a franciák Moret
gróf jóvoltából pontosan tisztában voltak, majd meghajolt a király és
a bíboros felé, jelezve, hogy szavait elsősorban hozzájuk intézi.
– Ha valakinek nincs jobb javaslata, Sire, elgondolásom a
következő. Középre kerüljenek a francia és svájci gárdaezredek. A
balszárnyat a navarrai és az Estillac-ezredek alkotják. A két szárnyból
kiválik kétszáz-kétszáz muskétás, akik felkapaszkodnak a
Montmoron és a Montabon hegy csúcsára, ahonnan könnyűszerrel
felülkerekedhetnek a barikádok védőin. Mihelyt a magasból
felhangzik az első puskalövés, támadunk, és míg a muskétások
hátulról kapják el a barikádokat, mi a két gárdaezreddel szemből
rohanjuk meg az ellent. Lépjenek az urak közelebb a térképhez,
tanulmányozzák az ellenség állásait, és ha van jobb tervük, bátran
közöljék.
 Créqui és Schomberg a térkép tanulmányozása után csatlakozott
Bassompierre javaslatához.
Hátravolt még Montmorency herceg.
Montmorency herceg ismertebb volt tüzes, a vakmerőséget súroló
bátorságáról, mint stratégai képességéről s a csatatéren mutatott
bölcsességéről és előrelátásáról. Már a beszéd is nehezére esett; főleg
felszólalásai elején erősen dadogott, bár ez a továbbiakban apránként
mérséklődött.
Most azonban a király neki adta meg a szót, és ő bátran belevágott.
– Felség – kezdte osztom Bassompierre, Créqui és Schomberg
marsall urak nézetét; mindhármuk bátorságának és tapasztalatának
nagy tisztelője vagyok. Ám a barikádok és redutok bevétele után, ami
egy percig sem kétséges előttem, hátravan még a legnehezebb
akadály: a háromszögű kiugró sánc, amely az egész utat eltorlaszolja.
Nem lehetne-e itt ugyanazt a módszert alkalmazni, amelyet
Bassompierre marsall a redutok bevételére oly bölcsen javasolt? Nem
volna-e keresztülvihető, hogy a helyzetet megfordítsuk, és az
emberek valamely, mégoly meredek, mégoly nyaktörő hegyi
ösvényen leereszkedve a háromszögű sáncot és Susát is hátulról
támadják meg, s innen törjenek a középerőkkel együtt az ellenség
felé? Ehhez mindössze két ember kellene: egy lojális hegyi vezető és
egy félelmet nem ismerő tiszt, ilyeneket pedig csak sikerül
kerítenünk…
– Hallották Montmorency uram javaslatát – szólalt meg a király. –
Nos, mi a véleményük?
A három marsall kitűnőnek találta a tervet, de abban is
egyetértettek, hogy az említett két személyt haladéktalanul meg kell
találni.
Ekkor Étienne Latil súgott valamit a bíborosnak, akinek
felragyogott az arca.
– Uraim, azt hiszem, a gondviselés egy személyben küld számunkra
lojális vezetőt és félelmet nem ismerő tisztet. – Majd a parancsát váró
Latil felé fordult: – Latil kapitány, vezesse be Moret gróf urat.
Latil meghajolt.
Öt perccel később megjelent Moret gróf, és az egyszerű hegyi
viselet sem leplezhette származását: mindenki látta, mennyire
hasonlít felséges apjához – irigyelte is ezért XIII. Lajos, IV. Henrik
törvényes fia és örököse. Éppen ekkor jött meg Mantovából, amit
Richelieu bíboros ugyancsak a gondviselés kegyének minősített.
 XII. FEJEZET
A Susai-szoros

Moret gróf, aki végül teljes biztonságban utazott keresztül

Piemonton, és a környéket különleges figyelemmel tanulmányozta,
valóban alkalmas volt a kettős szerepre. Alighogy a feladatot
ismertették vele, ceruzával felrajzolta Pontis úr térképére azt az
ösvényt, amely Chaumont-tól a csempészkocsmáig és onnan a
giaconi hídig vezet, majd elmesélte, miért kellett a spanyol banditák
miatt más utat választania, és hogyan talált rá e változás
következtében arra az ösvényre, ahonnan az ember leereszkedhet a
susai védőművekig.
Felhatalmazták, hogy vigyen magával ötszáz embert; népesebb
csapattal aligha lehetett volna ilyen utakon manőverezni.
A bíboros azt szerette volna, ha az ifjú gróf pihen egy keveset, de az
hallani sem akart ilyesmiről. Ha idejében akar odaérni ahhoz, hogy a
támadás pillanatában elterelje az ellenség figyelmét, akkor egy percig
sem késlekedhet.
Megkérte a bíborost, hadd vigye magával helyetteseként Étienne
Latilt, akinek bátorsága és áldozatkészsége felől szemernyi kétsége
sem volt; Étienne Latil maga pedig úszott a boldogságban.
Hajnali háromkor a csapat zajtalanul elvonult. Mindenki egynapi
élelmet vitt magával.
Moret gróf ötszáz embere közül egy sem ismerte az ifjú vezért, de
amikor megtudták, hogy parancsnokuk nem más, mint IV. Henrik
vér szerinti fia, örömkiáltásokkal sereglettek köré, és két fáklya
világánál akarták megszemlélni ábrázatát. A nagy béarnihoz való
hasonlósága aztán megkettőzte lelkesedésüket.
Alighogy a sötétség leple alatt az ötszáz főnyi egység elmasírozott –
tíz lépéssel sem láttak tovább az orruknál mozgásba lendült maga a
sereg is. Az időjárás kellemetlenebb nem is lehetett volna, a talajt két
láb magas hó borította.
Ötszáz lépéssel a Gélasse nevezetű szikla előtt megálltak.
Hat, egyenként hat font súlyú golyókkal felszerelt ágyút vontattak
oda, hogy bevegyék a barikádot.
Ötven ember ott maradt, hogy őrizze a tüzérségi felszerelést. A
támadásra hét gárdaszázadot, továbbá hat svájci, tizenkilenc
navarrai, tizennégy estissaci és tizenöt sault-i századot vezényeltek
ki, és velük tartottak a királyi lovas testőrök is.
102
Minden hadtest előtt ötven úgynevezett „elveszett gyermek”
vonult; őket száz ember támogatta, akiket további ötszázan
segítettek. Reggel hatra a csapatok rendezetten felsorakoztak. A
király, aki az előkészületeket irányította, elrendelte, hogy bizonyos
számú testőre az „elveszett gyermekekhez” csatlakozzék, majd kiadta
a parancsot Comminges uraságnak, hogy egy trombitás nyomában
lépje át a határt, és kérje fel a savoyai herceget, hogy nyissa meg az
utat a sereg és a király személye előtt.
Comminges úr el is indult, ám az első barikádtól száz lépésre
megállították: Verrue gróf közeledett felé.
– Mit óhajt, uram? – kérdezte a gróf a parlamentertől.
– Át kívánunk vonulni – hangzott a válasz.
– Milyen minőségben? Mint barát, vagy mint ellenség?
– Ha megnyitják az átkelőket, mint barátok; ha lezárják őket, mint
ellenség. Uram, a király megbízott, hogy Susában foglaljak részére
szállást, mivel holnap ott szándékozik hálni.
– Uram – felelte Verrue gróf –, az én uram, a herceg nagy
megtiszteltetésnek tekintené, ha őfelségének szállást nyújthatna, de a
magas vendég akkora kíséretet hozott magával, hogy mindenekelőtt
utasítást kell kérnem a herceg úrtól.
– Helyes – bólintott Comminges de nincs-e véletlenül olyan
szándékuk, hogy megtagadják tőlünk az átvonulást?
– Van szerencsém közölni önnel – felelte fagyosan a gróf hogy e
tekintetben is őfenségétől kell utasítást kérnem.
– Figyelmeztetem, uram, hogy mindezt jelenteni fogom a
királynak.
– Cselekedjék, uram, tetszése szerint; mindez már önön múlik.
Mire mindketten tisztelegtek, majd Verrue gróf visszatért a
barikádok mögé, Comminges pedig a király elé járult.
– Nos, uram? – kérdezte XIII. Lajos, majd figyelmesen
végighallgatva Comminges jelentését, így szólt: – Verrue gróf
nemcsak ura hű szolgájaként beszélt, hanem eszes emberként, aki
érti a mesterségét.
Ezekben a percekben a király Franciaország határának legszélén
állt, az indulásra kész „elveszett gyermekek” és az őket támogató
ötszáz ember között.
Bassompierre kalapjával a kézben, mosolyogva lépett oda hozzá.
– Sire – jelentette –, a társaság összegyűlt, a hegedűket
felhangolták, a maskarák az ajtóban várakoznak. Mihelyt felségednek
úgy tetszik, megkezdődhet az előadás.
A király összehúzta a szemöldökét.
– Tudja–e, marsall úr, miféle jelentést kaptam az imént? A
tüzérségi készletben mindössze ötszáz font ólom áll
rendelkezésünkre.
– Való igaz, felség, ezt is számításba kell vennünk – felelte
Bassompierre. – De ha a balett egyik maskarája nem készült fel,
mondjon le az egész társulat a táncról? Bízzon bennünk, és minden
szerencsésen fog alakulni.
A király mereven a marsall szemébe nézett.
– Vállalja érte a felelősséget?
– Vakmerőség volna, felség, ha kezeskednék a győzelemért, amely
mindig bizonytalan – de felelek érte, hogy ha élek, és fogságba sem
esem, tisztességben térünk meg a csatából.
– Vigyázzon, Bassompierre uram! Ha vesztünk, önön fogom
megtorolni.
 – Ej, mi nagyobb baj érhet, mint hogy felséged engem tesz meg az
103
új Uxelles márkinak? De bízzon bennem, Sire: mindent elkövetek,
hogy erre a sértésre ne szolgáljak rá. Hagyja csak ránk az egészet.
A bíboros, aki a király oldalán ülte meg lovát, megjegyezte:
– A marsall úr hangulata csupa jót ígér, felség. – Majd
Bassompierre-hez fordult: – Rajta, marsall úr, és kövessen el mindent,
ami öntől telik!
Bassompierre, Créqui és Montmorency lovukról leszállva készültek
fel a roham vezényletére. Schomberg, mivel térdét köszvény gyötörte,
lóháton maradt.
Így indultak meg a Gélasse nevezetű szikla felé, amelyet nem
kerülhettek meg, ám az ellenség valamely ismeretlen okból kiürítette
ezt a kitűnő állást. Úgy lehet, attól tartottak, hogy a védőket elvágják
a többiektől, és ezért megadásra kényszerülnek.
Csapataink azonban alig hagyták el a sziklát, megjelenésük
lelepleződött, és az ellenség egyszerre kezdett tüzelni a hegyről
csakúgy, mint a nagy barikádról.
Schomberg marsall már az első lövöldözésben kartácsot kapott az
ágyékába. Bassompierre a völgyön át egyenes vonalban közeledett a
Susai-szorost elzáró háromszögletű sánc felé, Créqui pedig csapatai
élén, vele egy vonalban haladt.
Montmorency herceg egyszerű lövészként vágtatott fel a bal oldali,
vagyis a Montmoron magaslatra.
Schomberg a lovára köttette magát, a lovat pedig kantáránál fogva
vezették a szűk, egyenetlen úton. Amikor felért a hegyre, az
„elveszett gyermekek” közé vegyült.
A katonák megkerülték a barikádokat, és Bassompierre
haditervének értelmében hátulról tüzeltek a védőkre, miközben
szemből is megindult a roham.
A wallisiak és a piemontiak hősiesen védekeztek. Viktor Amadé és
atyja a Montabon hegyi redutban tartózkodott.
Montmorency a maga jól ismert féktelen szilajságával megtámadta
és bevette a bal oldali barikádot, de mivel nehéz ruházata zavarta a
gyaloglásban, útközben mindenét elhajigálta, s mire a redut ellen
támadást vezényelt, már csak egyszerű bivalybőr zekét és bársony
nadrágharisnyát viselt.
Bassompierre továbbra is a völgyben nyomult előre, kitéve a
háromszögletű sánc felől rázúduló tűznek.
Őt követte fehér tollbokrétás fövegével a király, valamint
aranyhímzésű, avarszínű bársonyöltönyében a bíboros.
Háromszor ostromolták meg a franciák a redutokat – háromszor
verték vissza őket. A völgy mélyén szikláról sziklára pattogtak a
golyók, és végeztek Créqui marsall egyik lovasával, aki a király
lovának lába előtt hanyatlott el.
Bassompierre és Créqui ekkor elhatározták, hogy ötszáz-ötszáz
emberrel felkapaszkodnak a magaslatokra; Bassompierre a bal
oldalira, hogy csatlakozzék Montmorencyhoz, Créqui a jobb oldalira,
hogy segítséget vigyen Schombergnek.
Kétezer-ötszázan a völgyben maradtak, hogy a háromszögletű
sáncot onnan rohanják meg.
Bassompierre, aki már túl volt az ötvenen, és pocakot is eresztett,
egy gárdistára támaszkodott, hogy győzze a meredek emelkedőt.
Közben egyszer csak érezte, hogy támogatója elernyed: a gárdista
golyót kapott a mellébe.
Így jutott fel a csúcsra éppen akkor, amikor Montmorency herceg
harmadikként beugrott a redutba. Bassompierre lett a negyedik.
Montmorencyt a karján érte könnyű sebesülés, Bassompierre-nek
csak a ruházatát lyuggatták át a golyók.
A bal oldali redutot bevették. A wallisiak és a piemontiak a
háromszögletű sánc mögé menekültek.
A két marsall a jobb oldali redutra pillantott, ahol ugyanilyen
hevesen zajlott a küzdelem.
Aztán egyszer csak két lovas tűnt fel: vágtában közeledtek egy
úthoz, amelyet valószínűleg azért építettek, hogy a visszavonulók
elérhessék a susai háromszögletű sáncot. Az egyik lovas Károly
Emánuel, Savoya hercege volt, a másik a fia, Viktor Amadé.
Menekülők egész áradata követte őket.
Már csak a legkeményebb dió: a háromszögletű sánc volt hátra.
XIII. Lajos futárokat küldött a marsallokhoz és Montmorency
herceghez, hogy gratuláljon a győzelemhez, és elrendelje, hogy
vigyázzanak testi épségükre. Bassompierre mind a négyük nevében
válaszolt:

Felség, hálásak vagyunk irántunk tanúsított érdeklődéséért, de

vannak olyan pillanatok, amikor egy herceg vagy egy marsall vére
semmivel sem értékesebb, mint az utolsó közkatonáé. Tíz perc
pihenőt kérünk az embereinknek, utána folytatódhat a bál.
Tíz perccel később valóban felharsant a trombitaszó, újra peregtek
a dobok, és a két szárny zárt oszlopokban megindult a háromszögletű
sánc ellen.
 XIII. FEJEZET
Amelyben kiderül, hogy még kötéllel a nyakunkon
is megúszhatjuk az akasztást

Az előtte elterülő környék már a franciák birtokában volt, de

megmaradt az utolsó védőmű, a sánc, melyet katonák vettek körül, és
ágyúkkal volt teletűzdelve. A sáncot védte a montaboni várerőd,
amely egy megközelíthetetlen szikla tetején épült, s egy rámpa
nélküli lépcső vezetett fel hozzá, amelyet csak fokról fokra lehetett
megmászni.
Az ágyúkat a sereg már rég maga mögött hagyta; sem a völgy
mélyén, sem a hegycsúcsokon nem lehetett vontatni őket.
A háromszögletű sánc megrohanásához tehát egyetlen eszközük
104
maradt: az a bizonyos furia francese , amellyel a korabeli olaszok
már alaposan megismerkedtek.
A király és a bíboros egy, az ellenséges ágyúk lővonalába eső
dombocskáról nézte a hadat, amelynek élén a tisztek és a nemesség
színe-virága vonult. A nemesurak mind a kardjuk hegyére tűzték
kalapjukat, és büszkeség töltötte el őket, amiért királyuk szeme
láttára áldozhatják életüket.
A katonák leszegett fejjel követték tisztjeiket. Nem kérdezték,
vajon nem a vágóhídra vezetik-e őket. A tisztek meneteltek elöl –
ennyivel beérték.
A király és a bíboros a dombocskájáról szemmel követhette,
hogyan szaporodnak a sorokban az üres helyek. A király tapssal
nyugtázta a hősiességet, de közben kegyetlen ösztönei is feléledtek,
mint tigrisben, ha vért lát.
Amikor Ancre marsallt megölette, még olyan alacsony volt, hogy
nem látott le a Louvre ablakából, felemeltette magát egyik emberével,
hogy kedvére gyönyörködhessen a véres holttestben.
Lenn a katonák elérték a falat. Néhányan létrákat hoztak
magukkal; egyesek máris felfelé kapaszkodtak rajtuk.
Zászlóval a kezében Montmorency mászta meg elsőnek a falat.
Bassompierre, aki kora és súlya miatt nem követhette, a sáncokról
tüzelők lőtávolának közvetlen közeléből buzdította katonáit.
Olyan tülekedés támadt az elsőségért, hogy néhány létra összetört
a támadók súlya alatt. A jóformán a levegőben zajló versengés
másoknak időt hagyott rá, hogy feltápászkodjanak, újabb létrákat
állítsanak fel, és folytassák az ostromot.
Az ostromlottak mindenből fegyvert rögtönöztek. Egyesek
közvetlen közelből lőtték a támadókat, mások lándzsával döfködték a
fémfelületeket, s időnként arcukba fröccsent a vér, vagy azt látták,
hogy egy ember karját széttárva zuhan hátra. Voltak, akik utcakővel
dobálóztak, vagy gerendákat zúdítottak alá, amelyek két-három létrát
is tisztára söpörtek.
Egyszer csak valami zűrzavar támadt az ostromlottak közt, majd a
hátuk mögül, messziről sortűz dördült, és hangos kiáltások
hallatszottak.
– Bátorság, fiúk! – kiáltotta Montmorency, aki már harmadszor
indult rohamra. – Most érkezik Moret gróf! Ne hátráljatok meg! Ide,
ide! Montmorencyhoz!
És száz sebből vérezve is óriási erőfeszítéssel nekilódult, magával
ragadva mindazokat, akik látták és hallották.
A herceg nem tévedett. Moret gróf indította el a maga elterelő
manőverét.
Mint tudjuk, hajnali háromkor kelt útra csapatával; kapitányként
Latilt, hadsegédként Galaort vitte magával. Elérték a zuhatagot,
amelybe Guillaume Coutet kis híján belefulladt, de azóta beállt a
fagy, a vízszint alacsonyabb lett, és immár szikláról sziklára
szökdécselve is át lehetett kelni.
A túlpartról Moret gróf és emberei már gyorsan maguk mögött
hagyták a területet, amely a hegytől elválasztotta őket. A gróf rátalált
az ösvényre, és elsőnek vágott neki. A többiek követték.
Sötét éjszaka volt, de a frissen hullott magas hó megvilágította az
utat.
A gróf, felkészülve a nehézségekre, hosszú kötelekről is
gondoskodott; mindegyiket huszonnégy ember vitte: ők haladtak a
szakadék mentén. Ha egyikük megcsúszott, huszonhárom társa
tartotta vissza; csak a kötelet nem engedhette el.
Huszonnégy további ember az első huszonnéggyel párhuzamosan
menetelt; ők afféle mellvédül szolgáltak az utóbbiaknak.
Amikor közeledtek a csempésztanyához, a gróf csendet parancsolt.
Az emberek, bár nem tudták, mi várja őket, elnémultak.
A gróf ekkor a hozzá legközelebb állókból kiválasztott egy
tucatnyit, elmagyarázta, miféle népség gyülekezőhelye ez a fogadó, és
megparancsolta: értesítsék suttogva társaikat, hogy zárják körül a
bodegát. Ha csak egy jómadár is kirepül a fészekből, riaszthatja a
többieket, és akkor egész vállalkozásuknak befellegzett.
Galaor a hely jó ismerőjeként húsz emberrel körülzárta az udvart,
míg Latil további húsz emberrel a bejáratot őrizte. Moret gróf
felügyelt a kunyhó egyetlen ablakára, amely egyszersmind a
menekülést is elősegíthette. Az ablak világos volt, jelezve, hogy
vendégben nincs hiány.
A többiek egymástól egyenlő távolságban az utat szállták meg,
nehogy egyetlen bandita is kereket oldhasson.
Az udvarra nyíló ajtó zárva volt, de Galaor egy majom ügyességével
mászott át fölötte, és belülről kinyitotta. Az udvar másodperceken
belül megtelt katonával, akik lábhoz tett muskétával várakoztak.
Latil a bejárati ajtóval szemközt két sorba rendezte a maga
embereit, és kiadta az utasítást: lőjenek mindenkire, aki szökni
próbál.
A gróf lassan, nesztelenül lépett az ablakhoz, hogy lássa, mi
történik odabenn, de az üveget az ivóban lévő meleg hatására sűrű
pára lepte be.
Ám az egyik üvegtáblát, amely valamilyen összezördülés hevében
törhetett be, a kerethez ragasztott papírral pótolták. Moret gróf
felhágott a könyöklőre, tőrével átlyukasztotta a papírt, és ekként
különös jelenet tárult fel előtte.
Guillaume Coutet csempész barátja, aki korábban a spanyol
haramiák közeledtére figyelmeztette őket, megkötözve, betömött
szájjal feküdt az asztalon, a rászedett banditák pedig rögtönzött
törvényszékként ítélkeztek fölötte. Mivel ítéletük ellen nem volt
helye fellebbezésnek, már csak azt kellett eldönteni, hogy
felakasszák-e avagy agyonlőjék.
A vélemények nagyjából egyformán oszlottak meg, ám a spanyol,
amint az köztudott, takarékos nép. Egyikük rámutatott, hogy egy
ember kivégzéséhez nyolc-tíz lövés szükséges, vagyis hét, illetve
kilenc golyó meg a lőpor kárba vész; az akasztáshoz ezzel szemben
csak kötél kell, és ráadásul ez a kötél „akasztott ember kötele” néven
akár meg is tízszerezheti értékét. Így aztán ez a bölcs és haszonnal
kecsegtető vélemény kerekedett felül.
Az elítélt, szegény ördög, tökéletesen megértette, hogy a sorsa
eldőlt, s a kötél győzelmét üdvözlő lelkes éljenzésre csupán a
haldoklók imájával felelt: „Uram, a Te kezedbe teszem le telkemet!”
Kötelet találni soha nem tart sokáig, különösen egy olyan
fogadóban, ahová öszvéren érkeznek a vendégek. Öt percbe sem
került, s egy szolgálatkész öszvérhajcsár, aki örült, hogy a helyszínen
még egy akasztást is végignézhet, már át is nyújtotta a
nélkülözhetetlen kelléket.
A horogra függesztett lámpást, amely az asztalokra állított hétnyolc
gyertya fölött ezen új bolygórendszer központi csillagaként
működött, eltávolították és a kandallóra helyezték, majd az egyik
spanyol – az, aki rámutatott az akasztás gazdaságosságára –
leparancsolta az elítéltet az asztalról, a horog alá terelte, és anélkül,
hogy a közelgő haláláról mélyen meggyőződött szerencsétlen a
legkisebb ellenállást is tanúsította volna, meghurkolta nyaka körül a
kötelet.
Ünnepélyes csend támadt, mint ahogy mindig hallgatás előzi meg a
nagyszabású színjátékot, amelyben a lelket erőszakkal tépik ki a
testből. Aztán a spanyol hangja hasított a csendbe:
– Emeljétek fel!
Ám alighogy ez a kiáltás elhangzott, az ablak felől olyan zaj
hallatszott, mint amikor papírt vagy szövetdarabot tépnek szét, s a
helyiség belseje felé benyúlt egy pisztolyt tartó kar. A pisztoly elsült,
és az ember, aki a hurkot igazgatta az elítélt nyakán, holtan rogyott
össze.
Ugyanebben a pillanatban valaki nagy erővel berúgta az ablakot,
amely kétfelé nyílt, s átengedte Moret grófot. Az, embereivel a
nyomában, beugrott a helyiségbe, miközben a lövés hatására,
mintegy megbeszélt jeladásra, feltárult mind az útra, mind az udvarra
nyíló kapu. Így derült ki, hogy a felfegyverzett katonák minden
kijáratot eltorlaszoltak.
A halálraítélt, miután kötelékeit másodpercek alatt elvágták, a
halálfélelemből mámorító boldogságba csúszott át. Így örvendenek
mindazok, akik már túljutottak a sírba vezető lépcső első fokán, és
kiugranak az árokból, amelyet a tetemük fölött akartak betemetni.
– Senki ne próbáljon elszökni! – kiáltotta Moret gróf, azon a
megfellebbezhetetlenül parancsoló hangon, amely királyi öröksége
volt. – Aki megkísérli, halál fia!
Senki sem mozdult.
A gróf most a csempészhez fordult, akinek megmentette életét.
– Én vagyok az utas, akit két hónappal ezelőtt oly nagylelkűen
figyelmeztettél a rá leselkedő veszélyre; éppen emiatt kellett volna
meghalnod. Igazán méltányos, hogy a szerepek felcserélődjenek, és
hogy ezúttal a tragédia beteljesüljön. Mutass rá a nyomorultakra,
akik az üldözésünkre indultak. Rövid tárgyalásuk lesz.
A csempésznek ezt nem kellett kétszer mondani. Egymás után
nyolc spanyolra mutatott; a kilencedik már halott volt.
A nyolc bandita, aki megértette, hogy nem számíthat irgalomra,
összenézett, majd tőrt rántottak, és a kétségbeesés megsokszorozta
erővel rontottak rá a bejárati ajtót őrző katonákra. A túlerő azonban
lebírta őket. Mint már elhangzott, ezt az ajtót kívülről Latil őrizte, és
midőn felrántotta, mindkét kezében pisztollyal állt a küszöbön.
Mindkét lövésre összerogyott egy-egy ember. A többi hat
összecsapott Moret gróf embereivel.
Néhány másodpercig csattogott az egymásnak ütődő vas, kiáltások
és szitkozódás hallatszott, dörrent két újabb lövés, két-három test a
földre zuhant. Aztán véget ért minden.
Hatan hevertek élettelenül a saját vérükben, hárman, akik életben
maradtak, összekötözött kézzel-lábbal imbolyogtak őreik közt.
– Megtaláltuk a kötelet, amellyel egy tisztességes embert akartak
felakasztani – jelentette ki Moret gróf. – Most kerítsetek még kettőt,
hogy gazfickókat lógassunk fel velük.
Az öszvérhajcsárok lassan felfogták, hogy nem hiába keveredtek
ebbe az ügybe, és egy akasztás helyett hármat nézhetnek végig,
vagyis háromszoros mulatságban lesz részük; máris felajánlották hát
a szükséges köteleket.
– A három úriember akasztását magára bízom, Latil – jelentette ki
Moret gróf. – Ismerem a hatékonyságát, ne várassa hát őket sokáig.
Ami e tisztes társaság többi tagját illeti, hagyjon itt tíz embert az
őrzésükre. Nem esik semmilyen bántódásuk, de a szabadságukat csak
holnap délben nyerik vissza.
– És én hol csatlakozzam önhöz? – tudakolta Latil.
Moret gróf a csempészre mutatott, aki oly csodaszerűen menekült
meg az akasztástól.
– Ez a derék ember majd odavezeti, de igencsak meg kell
szaporázniuk a lépést.
Aztán magához a csempészhez intézte szavait.
– Ugye emlékszik még, barátom, a múltkori útvonalunkra… És
Susában húsz pistole várja. Latil, magának tíz perce van.
Latil meghajolt.
– Indulás, urak. Elvesztegettünk fél órát, de jó munkát végeztünk.
Tíz perccel később Latil a csempész vezetésével utolérte a grófot és
embereit. A csempésznek csak most nyílt alkalma, hogy köszönetét
mondjon: a gróf lábához vetette magát, és a kezeit csókolta.
– Jó, jó, barátom, elég lesz – mondta a gróf. – Most az a fő, hogy egy
órán belül Susába érjünk.
És a csapat ismét útra kelt.
 XIV. FEJEZET
A fehér tolldísz

Moret gróf útvonalát már ismerjük: ugyanezt járta be annak idején

Isabelle de Lautrec és Coëtman asszonyság társaságában.
A katonákat a legszigorúbb csendre utasította; nem is hallatszott
más, mint a csizmák alatt megcsikorduló hó nesze.
Az egyik magaslati kanyarnál a hajnali világosságban feltárult
előttük Susa városának látképe.
A sáncnak a hegyhez támaszkodó része üres volt. Az út – ha ugyan
a barázda, melyben csak egyesével menetelhettek, rászolgált e névre
– alig tíz lábbal kanyargott a lőrések fölött.
Innen akár le is csúszhattak a sáncra.
A háromszögletű sánc, melyet a többi védőmű és a barikádok
eleste után a francia hadseregnek be kellett vennie, nagyjából
hárommérföldnyire volt Susától, de mivel a hegy felől senki sem
számított támadásra, ezt a szakaszát nem őrizték.
Csak a francia határ őrei pillantották meg a hajnali világosságnál a
hegy lejtőjén vonuló kis csapatot, és riasztották társaikat.
Moret gróf látta izgatott sürgölődésüket, hallotta kiáltásaikat, és
tudta: nincs vesztegetni való idő. Vérbeli hegylakóként ugrott
szikláról sziklára, és elsőnek siklott le a sáncig.
Amikor visszanézett, látta, hogy másodiknak Latil követi.
A határőrök kiáltozására a piemontiak meg a wallisiak rohanvást
megindultak a szomszédos állásokból. Mintegy százan lehettek.
Moret gróf tudta: nem hagyhat időt rá, hogy számuk tovább nőjön.
Károly Emánuel katonái, akik csak azt látták, hogy a hajnali
félhomályban – mintha az égből hullott volna alá – egy hosszú fekete
sor kering a magasban, de a létszámát nem tudták felbecsülni, csak
lagymatag ellenállást tanúsítottak. Azt azonban fontosnak tartották,
hogy a herceg és fia, akik a Susai-szorosnál harcoltak, értesüljenek az
új fejleményről, és ezért egy lovast küldtek hozzájuk.
Moret gróf meglátta ezt az embert, amint az alakja mintegy kiválik
a falból, és a csatatér felé üget. Meg is sejtette, miért sarkantyúzza
vágtára a lovát, de semmit sem tehetett ellene. Az epizód mindössze
egy okkal többet jelentett, amiért el kell foglalniuk a Susai-szorost,
amelyen át XIII. Lajos a tervek szerint majd bevonul a városba.
Ezért rontott rá kisszámú csapatával a háromszögletű sánc védőire.
A küzdelem nem tartott sokáig. A piemontiak és a wallisiak kiváló
katonák voltak, de ezúttal váratlanul lepték meg őket, az ellenség
létszámáról fogalmuk sem volt, és árulásra gyanakodtak; ezért
„riadó!”-t kiáltva, fejveszetten menekültek, ki a földek, ki a város
irányába.
Közben eldördült az ágyú, és a Montabon csúcsa körül füstfelhők
gyülekeztek – vagyis a két sereg összecsapott.
Moret gróf gyors menetet vezényelt. Ekkor azonban a sáncoktól
úgy egy mérföldnyire egy tekintélyes létszámú csapat kivált a
piemonti hadból, és feléjük indult. Nagyjából annyian lehettek, mint
Moret gróf katonái.
Élükön egy ezredes lovagolt.
Latil a grófhoz lépett.
– Ismerem a tisztet, aki vezeti őket. Belon ezredesnek hívják;
nagyszerű katona.
– Mit akar ezzel mondani?
– Arra kérném uraságodat: engedje meg, hogy én ejtsem foglyul.
– Tessék? Az ördögbe is, ennél nincs is hőbb vágyam! De hogyan
képzeli?
– Mi sem könnyebb, nagyuram. Csak az a lényeg, hogy amikor
felbukik a lovával, ön rohamot vezényeljen. Az emberei majd holtnak
hiszik, és szétszaladnak. Ezután kerítse hatalmába a zászlót, én meg
elfogom az ezredest. Utána, ha úgy tetszik, cserélhetünk: én fogom a
zászlót, ön az ezredest. Csakhogy a zászlóval legföljebb dicsőség jár,
míg az ezredestől csinos, három- vagy négyezer pistole-os váltságdíj
várható.
– Rendben van – bólintott a gróf. – Enyém a zászló, magáé az
ezredes.
– Akkor rajta! Szóljon a trombita, dübörögjön a dob!
Moret gróf felemelte a kardját, és rohamot vezényelt.
Latil négy muskétást vitt magával, de csak azért, hogy a puskákat,
egyiket a másik után, ő süsse el.
Közben, a franciák dobpergése és harsonázása hallatán, a savoyai
csapat is felélénkült. Belon ezredes szavait nem lehetett érteni, de a
többiek „Éljen Károly Emánuel!”-t bömböltek válaszul, és
meglódultak.
A két csapatot már csak ötven lépés választotta el egymástól.
A savoyai csapat megállt, hogy tüzeljen.
– Itt az idő! – jelentette ki Latil. – Rajta, nagyuram, viszonozzuk a
tüzet. Rohamozzon a zászlóig, és…
Latil még be sem fejezte mondókáját, amikor golyózápor söpört
végig az emberek feje fölött. Senki sem sérült meg; katonáink
mozdulatlanul álltak.
– Alacsonyra célozzatok! – kiáltotta Latil.
Maga járt elöl jó példával: az ezredes lovát vette célba. Akkor
sütötte el muskétáját, lőtt, amikor az ezredes rohamra indult volna,
és elengedte a gyeplőt.
A golyó a lovat érte, de lovasának lendülete továbbragadta, és a
franciák soraitól húsz lépésre rogyott össze.
– Enyém az ezredes, öné a zászló, nagyuram! – harsogta Latil, és
kardját magasra emelve rontott az ezredesre.
Közben tüzeltek a katonáink is, és Latil utasítását követve
alacsonyra céloztak; így minden lövés talált.
Moret gróf kihasználta a fejetlenséget, és a piemontiak közé vetette
magát.
Latil néhány ugrással odaért Belon ezredeshez, aki az eséstől
elkábulva hevert lova alatt, és a torkának szegezte kardját.
– Megadja magát kényre-kegyre?
Az ezredes a pisztolytáskájáért próbált nyúlni.
– Egyetlen mozdulat, Belon ezredes, és vége az életének.
– Megadom magam – mondta az ezredes, és a kardját felkínálta
Latilnak.
– Kényre-kegyre?
– Kényre-kegyre.
– Tartsa meg a kardját, ezredes úr. Ilyen bátor tisztet nem illik
lefegyverezni. Csata után találkozunk. Ha én elesnék, ön szabad.
Ezután segített az ezredesnek kikászálódni a ló alól, majd amikor a
savoyai tiszt talpra állt, foglyul ejtője is a piemonti sorok közé ugrott.
Minden úgy történt, ahogyan Latil megjósolta. Amikor ezredesük a
földre zuhant, Károly Emánuel katonái nem bánták, ő veszett-e oda
vagy a lova, és úrrá lett rajtuk a félelem. Tetejébe a gróf olyan
hevesen rohamozott, hogy a sorok szétnyíltak előtte, és így ért oda a
zászlóhoz, amelyet néhány bátor savoyai, wallisi és piemonti katona
ádázul védelmezett.
Latil a harc sűrűjébe rontott, és mennydörgő hangon kiáltotta:
– Moret! Moret! Ide! Lássunk egy szép találatot IV. Henrik fiától!
Ez volt az ellenségnek az utolsó csepp a pohárban. Moret gróf bal
kézzel megragadta a savoyai zászlót, jobb kézzel ledöfte a
zászlóvivőt, majd a zászlót a magasba emelve így kiáltott: „Győzelem!
Éljen XIII. Lajos király! ”
A kiáltást az ellenség fejvesztett menekülése közepette minden
épkézláb francia visszhangozta. A Moret gróf ellen kirendelt kis
csapat egyharmada a csatatéren maradt.
– Ne fecséreljük az időt, nagyuram – rendelkezett Latil. – Vegyük
üldözőbe őket, és tüzeljünk, még ha senkit el nem találunk, akkor is.
Az a fontos, hogy a sáncokon lévők hallják a lövéseket.
És, amint már láthattuk, igaza volt: ez a lövöldözés zavarta meg a
sáncok védőit.
 A savoyai herceg és a fia megállapíthatta, hogy szemből
Montmorency, Bassompierre és Créqui támadja csapataikat, hátulról
pedig Moret gróf és Latil. Attól tartottak, bekerítik őket, és fogságba
esnek. Lesiettek az istállókhoz, majd Verrue grófra bízván a
reménytelen védekezést, nyeregbe pattantak, és maguk mögött
hagyták a sáncokat. Így keveredtek Belon ezredes hanyatt-homlok
menekülő katonái közé, akiket továbbra is üldöztek a lövöldöző
franciák.
Latil hamar felfigyelt a hegyek felé száguldó két lovasra.
Feltételezte, hogy előkelő személyek lehetnek, és eléjük rohant, hogy
elvágja útjukat. Már épp megragadta volna a herceg lovának
kantárját, amikor valami villanás elkábította, és bal vállában éles
fájdalmat érzett.
Egy, a savoyai herceg szolgálatában álló spanyol tiszt felismerte,
hogy urából pillanatok alatt fogoly lesz; mellette termett, és hosszú
kardjával felhasította derék bérgyilkosunk vállát.
Latil, inkább dühében, mint fájdalmában, felordított, amiért a
zsákmány kicsúszott a markából, és kardot rántva ugrott neki a
spanyolnak.
Bár Latil kardja hat hüvelykkel rövidebb volt, mint ellenfeléé, Latil,
alighogy összecsaptak, felmérte, hogy adottságai és gyakorlata
következtében nála az előny. Tíz másodpercbe sem telt, és a két
sebből is vérző spanyol a földre roskadt.
– Meneküljön, fenség! – kiáltotta maradék erejével.
Latil ennek hallatán átugrotta a sebesültet, és űzőbe vette a két
lovast, de azok kistermetű hegyi lovaik hátán már messze jártak.
Latil így még dühösebb lett, amiért a két lovast elszalasztottá. De
legalább itt maradt neki a spanyol tiszt, aki már nem tudott
védekezni, és megadta magát.
Ezalatt a felfordulás a sáncokon is elharapózott. Montmorency
herceg, aki elsőnek mászta meg a falat, sikeresen tartotta pozícióját;
bárójával hadonászva riasztott el mindenkit, aki közeledett hozzá, és
helyet csinált azoknak, akik követték példáját.
A piemontiak, a wallisiak és a savoyaiak az árokfolyosókon át
tömegestől lepték el a Susába vezető utat; ott azonban beleütköztek
Moret grófba, akinek felbukkanását addig csak a lövöldözés és a XIII.
Lajost éltető kiáltozás tudatta velük. Mivel az új francia csapat erejét
nem ismerték, nem is szegültek szembe vele. Menekülésre fogták, s
úgy kerültek ki nagy ívben minden francia egységet, ahogy a zuhatag
változtatja pályáját, ha egy szikla kiszögellésével találkozik.
Moret gróf Montmorencyhoz képest az ellenkező oldalról hatolt be
a redutba. Amikor meglátták egymást, az ellenség szeme láttára
ölelkeztek össze.
Így, egymást átölelve közeledtek a lőrésekhez. A győzelem jeléül
egyikük a francia zászlót lobogtatta, amelyet ő vert be elsőnek a
háromszögletű sánc falába, másikuk a harcban megszerzett savoyai
zászlót emelte a magasba. Aztán, hogy a királyt köszöntsék,
meghajtották előtte a két zászlót, és egyszerre kiáltották:
– Éljen a király!
Két évvel később, amikor mindketten elestek, ugyanezt a kiáltást
105
hallatták.
– A király előtt többé senki sem léphet a redutba! – kiáltotta
fennhangon a bíboros.
E szavak elhangzásával egyidejűleg lépett be az ajtón Latil, mintha
csak hallotta volna a tilalmat.
Minden bejárat elé őröket állítottak. A Gélasse-hoz vezető
árokfolyosót maga Montmorency és Moret nyitotta meg a király és a
bíboros előtt.
XIII. Lajos és Richelieu lóháton érkezett, a térdén karabéllyal; így
adták tudtul, hogy hódítóként hatolnak be a védőműbe, és a
legyőzöttek legföljebb a kegyelmükre számíthatnak.
A király először Montmorency herceghez fordult.
– Ismerem, herceg uram, becsvágya tárgyát, és ha a hadjárat
befejeződik, új kardot adományozunk önnek. Acélja nem lesz
keményebb, mint a mostanié, de aranyliliomok díszítik, és ez önt a
marsallokénál is magasabb posztra emeli.
Montmorency meghajolt. Utaltunk már rá, hogy egyetlen életcélja
a connétable-i kard volt, melyet most egyértelműen neki ígértek.
Moret gróf átnyújtotta a királynak a Belon-ezredtől zsákmányolt
zászlót.
– Felség, engedje meg, hogy mély hódolattal a lába elé helyezzem
ezt a zászlót, amelyre harcban tettem szert.
– Elfogadom – felelte XIII. Lajos –, és remélem, hogy viszonzásul
szívesen tűzi majd kalapjára ezt a fehér tolldíszt. Hadd emlékeztesse
fivérére, akitől kapta, és atyánkra, aki Ivrynél hármat viselt belőle.
Moret gróf kezet akart csókolni, de a király a karját tárta felé, és
melegen átölelte.
Aztán saját kalapjáról – még ugyanarról, amelyet Montmorency
hercegtől kapott – kihúzott egy tollat a hármas bokrétából, és a díszt
rögzítő gyémántkapoccsal egyetemben átnyújtotta Moret grófnak.
Minekutána a hatóságok ezüsttálcán prezentálták neki a város
kulcsait, XIII. Lajos még aznap délután ötkor bevonult Susába.
 XV. FEJEZET
Miként vélekedik l’Angely a savoyai herceg bókjairól

XIII. Lajos örömmámorban úszott. Nem egészen egy év alatt

másodszor érdemelte ki a Győzedelmes melléknevet, másodszor
vonult be diadalmenetben egy fegyveresen meghódított városba.
Beteljesült hát mindaz, amit a bíboros megjövendölt, mégpedig
ezúttal is hajszálpontosan, hiszen megígérte urának, hogy március 7-
én Susában tér majd nyugovóra, és így is történt. Ám a bíboros, aki
messzebbre tekintett, mint a király, és átlátott a dolgok mélyebb
összefüggésein, korántsem volt oly nyugodt, mint gazdája.
Igaz, azt XIII. Lajos is tudta, hogy az összecsapás a hadsereg
jószerével teljes lőszerkészletét kimerítette, de a nap diadala
feledtette e keserű tényt.
A bíboros azonban azt is tudta, amiről a királynak nem volt
tudomása: hiány volt élelemben is, és a kedvezőtlen idő meg a rossz
útviszonyok miatt a hadbiztosok nem gondoskodhattak
utánpótlásról.
Tudott a bíboros arról is, hogy Casalét erősen szorongatják a
spanyolok, és ha a savoyai herceg nem hagy fel az ellenségeskedéssel,
és akár csak nyolc-tíz napra megállít bennünket a Casaléba vezető
úton (ami a lőszerhiány miatt aligha ütközne akadályba), úgy a város
arra kényszerülhet, hogy megnyissa kapuit a spanyolok előtt. Hiszen
hiába védi a várost oly vitézül Gurron, a parancsnok, hiába
csatlakozott a hősies lakosság is a helyőrséghez, Casale
végszükségben van. A legfrissebb hírekből kiderült, hogy a lovak, a
kutyák és a macskák levágása és elfogyasztása után a casaleiak már
azokra a tisztátalan állatokra vadásznak, amelyek csak a nagy
éhínségek idején kötnek ki a fazékban.
Így esett, hogy a fogadáson, amelyre XIII. Lajos a marsallokat, a
tábornokokat és a többi főtisztet meghívta, Richelieu félrevonta és
megkérdezte: lehetséges-e, hogy az estély után a felség, fáradtságát
leküzdve, néhány perces audienciát adjon neki.
A király, aki majdnem oly derűsnek látszott, mint Ancre marsall
meggyilkolásának napján, így felelt:
– Mivel valamennyi megbeszélésünk tárgyát az állam üdve és
koronám dicsősége képezi, most is, a jövőben is készséggel fogadom
eminenciádat.
Így is történt: miután a vendégek elszállingóztak, a sok
magasztalással jóllakott király maga kereste meg a bíborost.
– És most a tárgyra térhetünk, bíboros úr – jelentette ki, majd leült,
és Richelieu-t is hellyel kínálta. – Beszéljen, én hallgatom.
– Azt hiszem, Sire, felséged a mai napon teljes kárpótlásban
részesült az elszenvedett sérelemért, és remélem, a hiábavaló
dicsőség hajszolása nem tartja vissza attól, hogy a háborúskodást
dicsőséges békével rekessze be.
– Kedves bíborosom, nem ismerek önre – felelte a király. – Ezt a
háborút mindenki ellenében eminenciád akarta, és most, alighogy a
hadjárat megkezdődött, ön óhajt békét kötni!
– Mit számít, felség, mikor kötünk békét, ha megtermi mindamaz
előnyöket, melyekben reménykedtünk?
– De mit szólna Európa? Ennyi hűhó semmiért? A sok fenyegetőzés
után érjük be egyetlen csatával?
– Európa, Sire, úgy ítél majd – és ez az igazság –, hogy ez az egy
dicsőséges csata az egész háborút eldöntötte.
– No de békét csak akkor köthetünk, ha az ellenség békéért
folyamodik…
– Annál szebb, ha a győztes maga javasolja.
– Hát még azt sem akarja megvárni eminenciád, amíg az ellenség
kér békét?
– Felségednek nagyszerű ürügye van rá, hogy megtegye az első
lépést.
 – Mi volna az?
– Csak annyit kell mondania, hogy húga, Krisztina hercegné
érdekében jár el.
– Nicsak, ez igaz – mondta a király. – A családomról mindig
megfeledkezem! Ámbár – tette hozzá kesernyésen – ők mindig
emlékezetembe idézik magukat. Tehát úgy gondolja…
– Úgy gondolom, felség, hogy a háború csak kegyetlen
kényszerűség, és mivel az egyház, melyet képviselek, irtózik a vértől,
kötelességem, hogy mihelyt lehet, megelőzzem a további vérontást. A
Seregek Ura egyszersmind a könyörület és az irgalom Istene is,
felséged pedig e dicső nap után bármit megtehet.
– És hogyan terjesztené ezt az ajánlatot a mormoták királya elé?
A király ezt a címet IV. Henriktől kölcsönözte, aki Bresse, Bugey,
Valromey és a gexi grófság meghódítása után minősítette ekképp a
savoyai herceget.
– Ennél mi sem könnyebb, Sire. Írok felséged nevében a savoyai
hercegnek, miszerint választhat a béke vagy a háború között. Ha
háborút akar, mi továbbra is éppúgy megverjük majd, mint tettük a
mai napon, és mint tette a múltban felséged dicső atyja. Ha azonban
a békét választja, ugyanolyan elvek alapján tárgyalunk vele, mint
tárgyaltunk a győzelem előtt. Vagyis feltételeink a régiek: engedje át a
francia csapatokat, lásson el bennünket az egyes menetszakaszok
között, és kövessen el minden tőle telhetőt Casale megsegítésére,
azaz adjon élelmet és lőszert, melyet a király az utolsó három piaci
ügylet árai szerint fog megtéríteni. Továbbá, a jövőre nézve,
Monferrato megtámadásának vagy ilyen támadás bizonyítható
veszélyének esetében átengedi csapatainkat és a szükséges
hadianyagot a magunk választotta ponton és útvonalon; és végül, a
mondott feltételek teljesítésének biztosítékaként, átadja felségednek
a susai fellegvárat és a Gélasse várerődöt, amelyekben ezentúl svájci
helyőrség állomásozik, élükön egy-egy, felséged által kijelölendő
tiszttel.
 – No de a savoyai természetesen kér majd valamilyen
ellenszolgáltatást…
– Ha felségednek úgy tetszik, mi majd elébe megyünk az ilyen
kérelmeknek. Hogy kárpótoljuk a Savoyai-házat a Monferratóhoz
való jogaiért, kezdeményezésünkre a mantovai herceg átengedi Trino
városának tulajdonjogát, amellyel tizenötezer aranyécu jövedelem
jár.
– Ezt egyszer már felajánlottuk, és nem kellett neki.
– Akkor nem voltunk Susában, Sire, most pedig ott vagyunk.
– Hála eminenciádnak. Ezt soha nem fogom elfelejteni.
– Sire, nem az én minden kockázat nélküli odaadásomat kell
megjegyezni, hanem azt a bátorságot, melyről derék katonáink és az
ő kiváló parancsnokaik a szemünk láttára tettek bizonyságot.
– Ha erről balsorsomra megfeledkeznék, eminenciád emlékeztetne
rá.
– Tehát elfogadja felséged a javaslatomat?
– De kit válasszunk követnek?
– Nem gondolja-e felséged is úgy, hogy Bassompierre marsallnál
alkalmasabb jelöltet e küldetésre nem találhatunk?
– Nagyszerű választás!
– Nos, Sire, úgy a marsall holnap reggel útra kel, hogy az
egyezményt a herceg elé terjessze. Ami a titkos záradékokat illeti…
– Hát olyanok is lesznek?
– Nincs egyezmény titkos záradék nélkül. Ezeket négyszemközt
fogjuk megvitatni: a herceg vagy a fia meg szerény személyem.
– Akkor hát minden elintézve.
– Úgy van, Sire. És három napon belül felséged számíthat hercegi
sógora vagy hercegi nagybátyja látogatására.
– Milyen igaz! – sóhajtott a király. – Ők is a családhoz tartoznak…
De a többi rokonnal szemben van egy nagy előnyük: ők a
nyilvánosság előtt háborúznak velem. Jó éjt, bíboros úr. Bizonyára
elfáradt; jólesik majd az éjszakai nyugodalom.
 Három nappal később beteljesült a bíboros jóslata: Viktor Amadé
Susában termett, és tárgyalóasztalhoz ült Richelieu-vel, aki elérte,
hogy valamennyi, a király előtt ismertetett feltételébe beleegyezzen.
Bekerültek a szövegbe a titkos záradékok is.
A savoyai herceg vállalja, hogy négy napon belül ezer szállítmány
búzát és egyéb gabonafélét, valamint ötszáz szállítmány bort küldet
Casaléba. Amennyiben e kötelezettséget teljesíti, a francia királyi
csapatok, a piemonti herceg úr kérésére, megállnak Bussolenónál, e
Susa és Torino közti városkánál, hogy a spanyoloknak időt adjanak
Casale ostromának önkéntes felfüggesztésére.
Végül Trino városának fejében Károly Emánuel visszaadja a
mantovai hercegnek az általa elfoglalt Albát és Montcalvót.
Egy héttel az egyezség aláírása után Don Gonzalo de Córdoba
önként felfüggesztette Casale ostromát, és a kasztíliai becsületen nem
esett csorba.
Március 31-én, illetve április 1-jén a savoyai herceg és a francia
király aláírásával szentesítette az egyezséget.
Igaz, hogy ez az egyezség is úgy járt, mint azok, amelyeket a
lotaringiai herceg írt alá.
III. Vilmos egy ízben elmesélte, hogy midőn IV. Károly lotaringiai
herceggel éppen a szerződő felek köteles jóhiszeműségéről
beszélgettek, a herceg nevetve így szólt:
– Ön tehát bízik az egyezményekben?
– Természetesen! – felelte naivul ő brit felsége.
– Nos – vágta rá Károly herceg –, ha majd lesz ideje, mutatok önnek
egy egész ládányi egyezményt, amelyet aláírtam, holott eszem ágában
sem volt teljesíteni őket.
Nos, Károly Emánuel ládájában körülbelül ugyanennyi teljesítetlen
egyezmény gyűlt össze, és ezúttal is csak annyi történt, hogy eggyel
több került a ládába. Mindazonáltal őfensége a leghevesebben
bizonygatta, hogy egyéb vágya sincs, mint megölelni francia
unokaöccsét. Így aztán elhatároztatott, hogy megszervezik ezt a
találkozást.
Elsőnek a piemonti herceg és a savoyai bíboros járult a király elé,
közvetlenül az egyezmény aláírása után. Viktor Amadé magával
hozta hitvesét, Krisztina hercegnét, a király húgát is. Lajos minden
lehető tisztességgel és kedveskedéssel elhalmozta igen szeretett
húgát; szemlátomást örömmel adta tanújelét, mennyivel jobban
kedveli a piemonti hercegasszonyt, aki nyíltan hadakozott ellene,
mint az angol királynőt és a spanyol királynét, akik egyelőre beérték
vele, hogy alattomban áskálódjanak.
Utolsónak a savoyai herceg állított be. Unokaöccse tárt karokkal
fogadta, s még aznap elhatározta, hogy viszonozni fogja a látogatást,
mégpedig meglepetésszerűen, ahogy magánemberek közt szokás.
Károly Emánuelt azonban még idejében tájékoztatták, így fürgén
leszaladt a lépcsőn, és a küszöbön várta a francia uralkodót.
– Bácsikám – jegyezte meg ölelkezés közben XIII. Lajos –, úgy
terveztem, hogy a szobájában lepem meg!
– Elfelejtette, öcsém – felelte a herceg –, hogy egy francia király
nemigen maradhat inkognitóban.
Egymás mellett mentek fel a lépcsőn, nyomukban az
udvaroncokkal meg a főtisztekkel. Ám mielőtt a hercegi
lakosztályhoz értek, egy roskatag, elhanyagolt galérián kellett
áthaladniuk, és lábuk alatt rengett a padló.
– Siessünk, bácsikám – szólt a király –, úgy látom, itt nem vagyunk
biztonságban.
– Hát bizony, felség – így a herceg –, az ön jelenlététől még a föld is
remeg.
A király sugárzó arccal fordult l’Angelyhez:
– Nos, bolond, mi a véleményed a bácsikám bókjairól?
– Ezt ne tőlem kérdezd! – felelte l’Angely.
– Hát ugyan kitől?
– A két-három ezer mamlasztól, aki életét adta, hogy ő ezt
elmondhassa!
 XVI. FEJEZET
Néhány oldal a krónikákból

Válaszában l’Angely hibátlanul foglalta össze a helyzetet.

A leghosszabb háború, még a harmincéves is, azzal végződik, hogy
aláírják a békét, minekutána az addig egymás ellen hadakozó
királyok összeölelkeznek, és egyetlen szó sem esik arról a sok-sok
ezer férfiról, akik e pillanatnyi civódások áldozataiként a csatatereken
rothadnak el, az ezer meg ezer jajongó özvegyről, a kezüket tördelő
anyák, a gyászruhába öltöztetett gyermekek ezreiről.
Igaz, hogy hála Károly Emánuel „jóhiszeműségének”, mindenki
biztosra vehette, hogy ezt az új békét is megszegik majd az első
alkalommal, melyet a savoyai herceg kedvezőnek lát.
Egy vagy talán két hónapig tartottak az ünnepségek; ezalatt a
savoyai herceg elküldte követeit Bécsbe és Madridba.
Bécsben a követnek azt kellett tolmácsolnia, hogy a béke, amelyet
Susában XIII. Lajos erőszakkal csikart ki belőle, rá nézve még mindig
kevésbé szégyenletes és ártalmas, mint Ferdinánd császárra. Ő, a
savoyai herceg csakis azért vitatta el a francia királytól az átvonulást,
hogy kiálljon a császár itáliai jogaiért; a Casale lakosságának nyújtott
francia segítség pedig nyílt támadás a császári fennhatóság ellen,
hiszen a várost a spanyolok csakis azért ostromolták, hogy Nevers
herceg, akit a császárral dacolva állítottak egy császári hűbérbirtok
élére, ismét ő császári felségének hódoljon.
Madridi követének azt kellett megértetnie IV. Fülöp királlyal és
főminiszterével, hogy ha a Casalét ostromló spanyol csapatok
megszégyenítése nem nyeri el méltó büntetését, úgy ő katolikus
felségének itáliai tekintélye semmivé foszlik; a francia király
Richelieu bujtogatására máris azt tervezi, hogy kiűzi Milánóból a
spanyolokat; a madridi kormány pedig számíthat rá, hogy Milánó
után hamarosan Nápolyban sem lesz maradásuk.
Küldötteket menesztett egymáshoz IV. Fülöp és Ferdinánd is.
Ők a következőkben egyeztek meg:
A császár szabad átvonulást kér a svájci kantonoktól csapatai
számára. Ha a graubündeniek ezt visszautasítják, úgy meglepik őket,
és tovább menetelnek Mantova ellen.
A spanyol király visszahívja Don Gonzalo de Córdobát, és helyébe
az Itáliában állomásozó spanyol csapatok élére a híres Ambrosio
Spinolát nevezi ki, elrendelve, hogy mialatt a császári erők Mantovát
vívják meg, Spinola vegye ostrom alá és foglalja vissza Casalét.
A néhány nap alatt sikeresen befejeződött francia hadjárat erkölcsi
hatása felmérhetetlen volt. Egész Európát meghökkentette a hír, és
nagy tekintélyt szerzett XIII. Lajosnak, Gusztáv Adolf mellett az
egyetlen uralkodónak, aki karddal az oldalán hagyta el palotáját, és
karddal a kezében lépte át országa határát.
II. Ferdinánd és IV. Fülöp is állandó kegyetlen hadjáratokat
folytatott Európa-szerte – de ők maguk közben az imazsámolyukon
térdeltek.
Ha a király és serege Piemontban maradhat, minden jól végződött
volna. A bíboros azonban kötelezte magát, hogy még a nyár előtt
eltiporja a protestánsokat; a protestánsok pedig a király és a bíboros
távollétét kihasználva tizenötezer főből álló hadat gyűjtöttek össze
Languedocban, Rohan herceg parancsnoksága alatt.
A király közben elbúcsúzott a savoyai hercegtől; még nem sejtette,
miféle intrikákat szőtt „jó bácsikája” már addig is, amíg ő Piemontban
tartózkodott. Április 22-én Briançonon, Gapon, Châtillonon át
visszatért Franciaországba, és úton volt Privas felé. Lyont – ahonnan
a két királyné a pestis miatt lóhalálában elmenekült – elkerülte.
Monsieur, ahogy alighanem már elbeszéltük, sértődöttségében
nemcsak Párizst, de Franciaországot is elhagyta, és Nancy városában
élvezte IV. Károly lotaringiai herceg vendégszeretetét. Nemcsak
Franciaországtól búcsúzott el, hanem Marie hercegnőre bejelentett
igényétől is, és helyette Margit hercegnőre, a herceg húgára vetette ki
hálóját.
Rohant negyvenezer ember vette üldözőbe, akiknek élén három
marsall, valamint Montmorency herceg állt; az utóbbi, amióta
Richelieu elhúzta az orra előtt a connétable-–i kard mézesmadzagát,
valóságos kezes báránnyá változott.
Rohan, a protestánsok vezéreként, ugyanazt a hibát követte el,
mint az előző évszázadban a katolikus vezérkar: segélynyújtási
szerződést kötött a maga és országa halálos ellenségeivel, a
spanyolokkal, melyet Spanyolország egykettőre megszegett.
Hamarosan elesett utolsó erődje, Privas is, a lakosság egyharmadát
pedig felakasztották, ám a vagyonelkobzás nemcsak a kivégzetteket,
hanem az összes többi lázadót is sújtotta.
Végül, 1629. június 24-én, midőn az egyre zavarosabb helyzet újabb
itáliai hadjárattal fenyegetett, aláírták a békét, melynek legfőbb
feltétele valamennyi protestáns város teljes lefegyverzése volt.
Annyi már Privas előtt kiszivárgott, hogy Ferdinánd állítólag
csapatokat akar küldeni Itáliába; azt rebesgették, hogy ötvenezer
ember élén maga Wallenstein is a graubündeni Alpokon való
átkelésre készül.
Végül kitudódott, hogy Ferdinánd június 5-i keltezéssel
nyilatkozatot bocsátott ki, miszerint csapatai nem háborús céllal
vonulnak be Itáliába, hanem éppenséggel a béke megőrzése
érdekében. Ezért állnak ki a császár törvényes fennhatósága mellett,
és ezért veszik védelmükbe azokat a császári hűbérbirtokokat,
amelyeket bizonyos idegen erők jogtalanul akarnak elorozni.
Itáliában tehát kezdhettek mindent elölről. Lajos azonban tudta,
hogy öt vagy hat hónapba is beletelik, amíg felkészül egy újabb
külországi hadjáratra.
Privas után akkora lett a pénzhiány, hogy Richelieu kénytelen volt
elbocsátani harminc ezredet.
Sabran urat a bécsi udvarba küldték, hogy meghallgassa a császár
ultimátumát.
Ugyanekkor Créqui marsallt Torinóba menesztették, hogy a
savoyai herceget színvallásra késztesse, és megtudja, háború esetén
kinek a zászlaját tűzi ki.
A császár így válaszolt:
A francia király erős sereggel érkezett Itáliába, anélkül hogy akár
Spanyolországnak, akár a császári birodalomnak hadat üzent
volna, és ott fegyveresen vagy megállapodás alapján kiterjesztette
hatalmát olyan helységekre, melyek császári fennhatóság alá
tartoznak. Ha a francia király kivonja csapatait Itáliából, a
császár hozzájárul, hogy a kérdést közjogi alapon oldják meg.
A savoyai herceg válasza pedig ekként hangzott:
A császári seregeknek a Graubündeni-Alpokon való átvonulása
teljesen független a susai egyezménytől. A spanyol király viszont
azt óhajtja, hogy a franciák sürgősen kivonuljanak Itáliából, Susát
pedig haladéktalanul visszaadják.
Ha Lajos király hajlandó teljesíteni sógora, IV. Fülöp kérését, úgy
a savoyai herceg kieszközli Ferdinánd császárnál, hogy
visszavonja csapatait Graubündenből.
Créqui továbbította ezt a választ a királynak, aki a bíborosra
hárította a viszontválaszt. Íme:
Közölje a savoyai herceggel, hogy a császár, valamint a spanyol
király óhajai ebben az ügyben nem játszanak szerepet. Bennünket
pusztán az érdekel, hogy Őfensége hajlandó-e állni a szavát, és a
susai egyezmény értelmében kész-e csapataival csatlakozni a
királyi hadhoz.
Párizsba visszatérve a király olyan dühös volt öccsére, hogy még a
birtokait is el akarta kobozni. Az anyakirálynénak azonban sikerült a
két fivért kibékíteni, Monsieur pedig, mint mindig, most is
alázatosan meghunyászkodott a király előtt. Ez azonban nem gátolta
meg abban, hogy hazatérését feltételekhez kösse, és így, ahelyett
hogy lakolt volna a kis kiruccanásért, még nyert is rajta: megkapta a
Valois-ház hercegi birtokait, évi kegydíját megtoldották százezer
livre-rel, övé lett Orléans, Blois, Vendôme és Chartres
kormányzósága, az amboise-i kastély, a champagne-i hadsereg
parancsnoki tiszte, valamint a megbízatás, hogy a király távolléte
esetén Párizsban és a szomszédos tartományokban ő vezérelje a
hadsereget.
Ám volt egy sajátságos fenntartása is:
A királlyal való kibékülés nem vonja maga után, hogy Monsieur
megfeledkezzék a Richelieu bíborostól elszenvedett sérelmekről,
amelyeket előbb vagy utóbb meg fog torolni.
Amikor a bíboros tudomást szerzett erről a paktumról, már
elkésett vele, hogy megakadályozza. Mindenesetre felkereste a
királyt, és felmutatta neki a szöveget.
Lajos lehajtotta a fejét. Tudta ő jól, milyen mélységes hálátlanságról
tanúskodik az a puhányság, amellyel meghódolt öccse követelései
előtt.
– Ha felséged így jár el ellenségeivel szemben, mit várhat az az
ember, aki bebizonyította, hogy felséged legjobb barátja? – kérdezte a
bíboros.
– Ha önmagát érti, úgy ez az ember mindent megkap, amit csak
kíván.
És a király még ott a helyszínen megtette Richelieu-t Itália
fővikáriusává és minden serege generalisszimuszává.
Amikor Medici Mária megtudta, miféle engedményekben részesült
legfőbb ellensége, szaladt a királyhoz.
– És nekünk miféle jogokat adományoz, Sire? – kérdezte gúnyos
mosollyal.
 106
– Kikúrálhatják a görvélyt – vetette oda a jelen lévő l’Angely.
A bíboros bámulatos energiával és hallatlan erőfeszítések árán
újabb hadjáratot rögtönzött.
Csakhogy a Piemontba vezető utat félelmetes ellenség állta el, és
olyan szakadékba vezette a sereget, amelybe a fél állomány
belezuhant.
Ez az akadály a pestis volt, amely már a két királynét is
visszakergette Párizsba, a királyt pedig arra kényszerítette, hogy Lyon
helyett Briançonon vonuljon át.
Lyonba, ahol rettenetes pusztítást végzett, Milánóból érkezett a
járvány – milánói dúlását beszéli el Manzoni A jegyesekben. Úgy
beszélték, néhány katona hozta magával az Alpokon túlról, és Lyon
előtt, egy Vaux nevű faluban tört ki. A falut egészségügyi zárlat alá
vették, ám a pestis, mint minden természeti csapás, szorgos
szövetségesekre talált a sötét emberi szenvedélyekben. Ezúttal a
kapzsiság szegődött a zsoldjába. A pestisbetegek rongyait
becsempészték Lyonba, és a Saint-Nizier-templom körül árusították
– így vonult be a járvány egyenesen a város szívébe.
Szeptember utolsó napjait írták. A munkások úgy hullottak Saint-
Nizier, Saint-Jean és Saint-Georges népes negyedeiben, mint akiket
villám sújtott halálra. Mintha a természet űzött volna gonosz tréfát,
mert az idő gyönyörű volt: soha tündöklőbb nap nem ragyogott
mosolygósabb égen, soha a levegő nem volt ily enyhe és tiszta, soha
bujább növényzet nem virult Lyon környékének csodaszép tájain. A
hőmérsékletben nem állt be hirtelen változás, nem volt se
kellemetlen hőség, se zivatar, nem mutatkoztak olyan időjárási
szélsőségek, amelyek sokak szerint hozzájárulnak a fertőző
betegségek kitöréséhez. A természet sugárzó derűvel nézte, ahogy a
romlás és a halál bezörget a házakba.
A járvány olyan rendhagyón szeszélyes volt, hogy nem lehetett
eligazodni rajta. Az utca egyik oldalát megkímélte, a másik oldalt
elnéptelenítette. Az egyik háztömb sértetlen maradt, a körülötte
épült házakat viszont fekete kárpittal kellett bevonni. Az óváros
zsúfolt, lepusztult házai fölött épp csak átsuhant, de a Bellecour és
Terreaux teret, a rakpartokat, a legelőkelőbb, legszellősebb,
legvilágosabb negyedeket letarolta. A nagyváros déli fele szinte
kiürült.
Miért, miért nem, a Neyret utcánál egyszer csak megállt a kór,
mégpedig egy kis háznál, amelynek homlokzatát aztán sokáig
díszítette egy szobrocska, a következő latin felirattal:
107
Ejus praesidio non ultra pestis 1628
A Croix-Rousse-negyedben egyetlen ember sem kapta el a pestist.
Aztán, mintha a járvány önmagában nem volna elegendő, léptei
nyomán kihajtott az öldöklés. Akárcsak 1720-ban Marseille-ben vagy
1832-ben Párizsban, az ágálásra mindig kész, hiszékeny nép
mindenütt mérgezést gyanított. A párizsi példával ellentétben itt
nem alvilági alakok szennyezték be a kutakat, és másként, mint
Marseille-ben, nem gályarabok fertőzték meg a kikötő vizét. Nem,
Lyonban az ajtók kopogtatóit vonták be valakik halálos hatású
kenőccsel. Azt beszélték, a gyilkos pomádét a kirurgusok gyártják.
Egy Grillot atya nevű jezsuita látta munka közben ezeket a kenő-
fenő embereket. „Szeptember közepén kezdtek hozzá az ajtók
bekenéséhez. A jezsuita templom sekrestyése egy pad mögött talált
egy tömb ilyen zsiradékot. A sekrestyés elégette, de a füst olyan
bűzhödt volt, hogy a maradék mérget inkább elásta.”
Montfalcon úr szép könyve, amelyből ezeket a részleteket merítjük,
nem árulja el, hogy vajon feloldozta-e az atya azokat, akiket e néhány
sor miatt megöltek, ám másnap a lakosság megkövezett egy
szerencsétlent, akinek kezében égő gyertya volt, és abból viasz
csöppent a ruhájára. Egy orvost pedig, aki nyugtató italt akart beadni
egyik, a Guillotiére-negyedben élő betegének, azzal gyanúsítottak,
hogy meg akarja mérgezni a jóembert, és az orvos csak úgy menekült
meg a haláltól, hogy maga itta ki a főzetet.
 Ha egy ismeretlen járókelő tévedésből egy kopogtatóhoz vagy
csengőhöz ért, máris felharsant mögötte a kiáltás: „A Rhône-ba a
méregkeverővel!”
Midőn a pestis Marseille-t is elérte, Chirac, a kormányzó orvosa a
városi tanácsnokok kétségbeesett kérdésére így felelt: „Próbáljanak
jókedvűek lenni!”
Ez azonban nem volt könnyű, különösen Lyonban nem, ahol a
papoknak és a szerzeteseknek az volt az első dolguk, hogy
bejelentsék: a csapás az isteni harag jele – amivel még a reményt is
kiirtották. Ettől kezdve az egyszerű lelkeknek a pestis már nem holmi
szokványos járványt jelentett, amiből ki is lehet gyógyulni, hanem
maga volt a halál lángpallossal vagdalkozó angyala, aki elől senki sem
menekülhet.
Egyébként mindenki tudja, hogy orvosaink, Egyiptomból
hazatérőben, megállapították: a pestis nem pártatlan – előszeretettel
választja ki magának a gyengéket, a rettegőket. Aki fél a pestistől, az
már el is kapta. És már hogyne féltek volna az emberek, amikor két
Ferenc-rendi szerzetes az engesztelés ünnepén olyan ezüstlámpást
helyezett el a Loretói Miasszonyunk templomában, amelybe a
tanácsnokok nevét vésték? Hogyne féltek volna, amikor a szerzetesek
mindenütt a világvégét hirdették, amikor az utcákon, a tereken, az
utcasarkokon rögtönzött s lehetőleg minél magasabb oltárokat
emeltek, ahonnan a papok naphosszat a haldokló várost
búcsúztatták? Ha egy szerzetes vagy pap arra járt, az egyszerű
emberek letérdeltek az utcán, és feloldozást kértek; sokan meg sem
várták az áldást, és holtan terültek el. A várost vezeklők lepték el,
hamuval meghintett zsákruhában, derekuk körül kötéllel, kezükben
égő fáklyával, és a haldoklókat nem érdekelte, fel vannak-e szentelve
vagy sem, joguk van-e a feloldozáshoz vagy sem: a falhoz
támaszkodók odafordultak, a földön heverők könyékre emelkedtek,
és így gyónták meg nekik fennhangon a bűneiket. Az üdvösségük
fontosabb volt számukra a becsületüknél.
 Ekkor derült ki, milyen könnyen tépi szét a rettegés a természetes
kötődéseket. Megszűnt a barátság, megszűnt a szeretet. A
legközelebbi rokonok is kerülték egymást, az asszony elhagyta férjét,
a szülők gyermekeiket, a legtisztább életű nők sem törődtek a
szeméremmel, és bárkinek odadobták magukat. Egy asszony
eszelősen kacagva mesélte el, hogy egymás után csavarta halotti
lepelbe négy gyermekét, férjét és szüleit. Egy másik hatszor váltott
férjet, és hat hónap alatt hatszor özvegyült meg. A legtöbben
bezárkóztak házukba, és mint a kísértetek, feszült figyelemmel,
zavaros tekintettel, halálos sápadtan nézték ablakukból vagy a
redőnyök és ajtók résein át a járókelőket. Az utcák elnéptelenedtek;
akiknek dolguk volt, öles léptekkel futottak, s akkor sem álltak meg,
ha ismerőssel találkoztak. Azok, akik kénytelenek voltak a környékről
Lyonba utazni, leggyorsabb járású lovukra ültek, és köpenyükből csak
a szemük látszott ki. A legijesztőbb, leggyászosabb látványt az
orvosok nyújtották a maguk rögtönözte különös jelmezben:
viaszosvászonba burkolóztak, korcsolyát csatoltak lábukra, szájukat
és orrlyukaikat ecettel átitatott zsebkendővel fedték el. Rendes
körülmények közt az emberek jót nevettek volna rajtuk, a halál
légkörében azonban borzongást keltettek.
A város egyébként nem annyira a halálozásoktól, mint inkább a
menekülők miatt néptelenedett el, méghozzá napokon belül.
Elmentek a gazdagok, tehát nem volt többé pénz; elmentek a bírák,
tehát nem működött a törvényszék. A nők segítség nélkül szültek,
mert elmenekültek a bábák, az orvosokat pedig lefoglalta a pestis. A
műhelyek elnémultak, senki sem énekelt munka közben, senki sem
kiabált az utcákon. Mindenütt teljes mozdulatlanság, mindenütt
halálos csend, amelyet csak a hosszú sorokban közlekedő
halottszállító kordék csengője szakított meg, és tett még
gyászosabbá; delente pedig megkondult a Szent János-templom nagy
harangja is. Ez a két halotti csendülés különösen a nők
idegrendszerét viselte meg: csontvázzá fogyva, rózsafüzérüket
morzsolva sikoltoztak az utcákon, sőt néhányan a kordék
csengőszavának hatására úgy estek holtan össze, mint akikbe villám
csapott. Voltak, akik a harangszótól úgy megriadtak, hogy hazaérve
ágynak estek, és meghaltak. Egy őrjöngő asszony kútba ugrott, egy
lány, akit elűztek otthonról, a Rhône-ba vetette magát.
Három alapvető rendszabályt kellett foganatosítani: a gazdag
betegeket a házukba, a szegényeket kórházba zárták, és
megszervezték a holttestek elszállítását.
Volt egy negyedik intézkedés, amelyet még a másik három
végrehajtása előtt be kellett vezetni: törvényt kellett ülni a
nyomorultak fölött, akik beteggondozás vagy halottszállítás ürügyén
belopóztak a házakba, és kifosztották a szekrényeket, feltörték a
ládák zárját, és letépték a haldoklókról az ékszereket.
Mindenfelé bitófákat állítottak: a rajtakapott tolvajokat ide
hurcolták, és minden teketória nélkül felakasztották.
A betegek elkülönítése érdekében befalazták az ajtókat, és az ételt,
a gyógyszereket az ablakon át nyújtották be.
A kórházak szűknek bizonyultak; egy újat tákoltak össze a Saône
túlpartján, ahol a vesztegzár volt. Ebbe az új kórházba csak kétszáz
ágy fért, ám az épületbe négyezer beteget zsúfoltak. Mindenhová
jutott a pestisesekből: nemcsak a kórtermekben hevertek, hanem a
folyosókon, a pincében, a padláson is. A halottak helyébe azon
nyomban haldoklókat fektettek. Az orvosoknak és ápolóknak
vigyázniuk kellett, hogy rájuk ne lépjenek. A megmerevedett
holttestek csaknem azonnal oszlásnak indultak, a köztük fetrengő
haldoklók pedig emésztő szomjúságukban vízért rikácsoltak. Voltak,
akik a haláltusa végső rángásában feltápászkodtak a matracról, a
szalmáról vagy a puszta kőpadlóról, amelyen feküdtek, és fakón,
beesett, vérben forgó szemmel, hörögve csápolták a levegőt, hogy
aztán még egyszer feljajduljanak, és holtan essenek össze. Akadtak
náluk is kétségbeesettebbek, akik úgy lódultak neki, mintha egy
látomás elől menekülnének, és szomszédaikon taposva húzták
maguk után a lepedőt, amely hamarosan halotti leplükké vált.
És még ezt a rettenetes ispotályt is keservesen irigyelték a
„szerencsésektől” a nyomorultak, akik az utcasarkokon és a gödrök
szélén szenvedtek ki.
A nincsteleneket és a csavargókat összeszedték, és befogták
sírásásra. Napi három livre-t kaptak, és senki sem bánta, ha a hullák
zsebében turkálnak. Vaskampókkal húzták a tetemeket, és
feldobálták őket a kordékra; az emeletekről az ablakon át hajigálták
ki a halottakat. Rakományaikat hatalmas gödrökben ásták el, a
gödrök azonban hamar megteltek, és a tetemek gyors bomlásának
hatására vulkánként lövellték magukból a rothadás bűzét.
Egy Raynard apó nevű öreg elvesztette egész családját, és magára
maradt. Amikor őt is megtámadta a kór, elfogta a rettegés: senkije
sem volt, aki ápolja, segítse meghalni és keresztényi módra
eltemesse, a közös gödröktől pedig irtózott. Ásót-kapát ragadott hát,
és maradék erejével megásta saját sírját. A gödör szélébe leszúrta az
ásót, majd kereszt formára hozzákötözte a kapát, és lefeküdt a sírhely
mellé; arra számított, hogy végvonaglásában majd belecsúszik a
gödörbe, és csak akad egy jólelkű ember, aki arra jártában földet
kaparjon rá.
A halódó lakosság szenvedései közepette szörnyűséges volt látni,
milyen jókedvűek, vidámak, elégedettek ezek a sírásók, akiket
találóan neveztek el varjaknak. Összebarátkoztak a halállal,
rokonságba kerültek a járvánnyal. Valósággal ünnepelték a pestist,
hívogatták az addig megkímélt házakhoz, biztatták, vendégeskedjék
minél tovább a városban. Rémisztő kedvteléseik voltak, olyasfélék,
amilyeneket Sade márki dicsőít vagy amilyenben Stuart Mária hóhéra
kéjelgett, és ha egy szép nő vívta haláltusáját, megünnepelték élet és
halál gyalázatos nászát.
A kór, mint már említettük, szeptember havában rohanta meg
Lyont, harmincöt napon át terjedt és pusztított egyre vadabbul, majd
két hónapig stagnált. December végén, amikor a zord hideg elűzte a
déli szelet, ereje fogyni kezdett. Már azt hitték, elhagyta a várost, és
ujjongva, örömtüzeket gyújtva ünnepelték távozását.
A pestis ezt szemlátomást zokon vette, és az időjárás átmeneti
enyhülését kihasználva visszatért; egy nagy eső hozta vissza, amely
kioltotta az örömtüzeket is.
Januárban és februárban a kór ismét teljes erőből tombolt, majd
tavasszal ismét engedett hevéből. Augusztusban újra jelentkezett,
decemberben pedig eltűnt.
Egy évnél valamivel hosszabb ideig dühöngött, és hatezer emberrel
108
végzett.
Charles Miron érsek az elsők között esett a pestis áldozatául, már
1628. augusztus 6-án; utóda Alphonse de Richelieu, az aixi érsek, a
bíboros fivére lett. Így aztán a bíboros természetesen hozzá fordult,
hogy megtudakolja: van-e lehetőség egy második Piemont elleni
hadjáratra, és elképzelhető-e, hogy harmincezer ember épségben
vonuljon át Lyonon és környékén.
Az érsek azt felelte, hogy Lyonban az egészségügyi helyzet kiváló,
és amennyiben az udvar ezúttal is követni óhajtja a hadsereget, üres
házakban nem lesz hiány.
Mihelyt ez a válasz megérkezett, a bíboros Mantovába küldte
Pontis urat, hogy tudósítsa a herceget a közeli segítségről.
Egyszersmind azzal is megbízta Pontist, hogy álljon Charles de
Nevers herceg rendelkezésére, és szervezze meg Mantova városának
erődítési munkálatait.
 XVII. FEJEZET
Egy év múlva

Nagyjából egy év telt el azóta, hogy Richelieu elhagyta Piemontot,

vagy mert bízott a susai egyezményben, vagy úgy tett, mintha bízna
benne – a languedoci hugenottákat viszont mindenképpen meg
kellett reguláznia. A szóban forgó év folyamán, a királynak adott
szavához híven, szétzúzta a már La Rochelle-nél is súlyos csapást
szenvedett protestánsok reményeit, újjászervezte a hadsereget, ismét
megtöltötte az államkasszát, aláírta a Gusztáv Adolffal kötött híres
szerződést, s miután a francia protestánsokat a katolikusokkal győzte
le, most arra készült, hogy a német katolikusokat a protestánsok
segítségével verje meg. Elküldte továbbá a solothurni rendi gyűlésre
Bassompierre marsallt, a svájciak vezérlő ezredesét, hogy tiltakozzon,
amiért a németek átvonulhattak Graubündenen, és lehetőség szerint
öt-hatezer főnyi svájci segédcsapattal térjen vissza.
Végül, mivel Mantovának nem nyújthatott hatékony támogatást,
odaküldte Franciaországból legjobb mérnökét, Pontis urat,
Velencéből pedig d’Estrées marsallt. Ezután, mivel a lyoni dögvész
megszűnt, ismét elindult hadserege élén, és egy évvel azután, hogy
bevette a Susai-szorost, és békekötésre kényszerítette Károly
Emánuelt, tulajdonképpen visszacseppent a korábbi helyzetbe. A
különbség csak abban állt, hogy a Susai-szoros és a Gélasse várerődje
francia kézen volt, Piemont nyitva volt előttük, és a bíboros
könnyebben vihetett segítséget a Casaléban ostromlott Thoyras
márkinak Spinola, a Don Gonzalo de Córdobát felváltó spanyol
főparancsnok ellen.
Ezúttal a bíboros nagyjából megbízhatott a királyban; nem hiába
gyűjtötte össze oly fáradságosan a bizonyítékokat Medici Mária,
Ausztriai Anna és Monsieur árulásáról. Mindazonáltal nem tartotta
célszerűnek, hogy a királyt most is magával vigye. Önérzete minden
tekintetben kielégült. Először is igazolódott az a meggyőződése, hogy
újabb hadjáratra lesz szükség; továbbá arra készült, hogy a király
nélkül arasson valamilyen létfontosságú győzelmet, amelynek
dicsősége immár csakis őt fogja illetni. Minden lángelmének
megvannak a maga gyengéi, Richelieu-nek pedig kettő is volt. Nem
érte be azzal, hogy nagy miniszter legyen – amit senki nem vitatott el
tőle –, hanem tündökölni akart mint hadvezér is, ezt pedig elvitatta
Créqui, Bassompierre, Montmorency, Schomberg, Guise herceg,
egyszóval valamennyi katonai parancsnok, és emellett költői
babérokra tört, amit viszont, sokkal több alappal, az utókor vitatott el
tőle.
Egy szó, mint száz, 1630 márciusának elején a bíboros Susában
tartózkodott, ahol követek és rendkívüli meghatalmazottak sűrű
jövés-menése közepette próbált hozzáférni a próteuszi módon
megfoghatatlan Károly Emánuelhez – eme koronás kígyóhoz, aki
félszáz év óta egyforma ügyesen siklott ki a francia és spanyol
királyok, valamint a Habsburg császárok kezéből.
A bíborosnak immár több mint egy hónapját rabolták el a sorra
zsákutcába torkolló tárgyalások, de ő türelemre intette magát; attól
tartott, nehogy a savoyai herceg feltartóztassa az ismét ínség
szorongatta Casaléba küldött élelem- és lőszerszállítmányokat.
Károly Emánuel egymaga természetesen nem állhatott volna ellen a
franciáknak Spanyolország vagy Ausztria támogatása nélkül.
Spanyolországot azonban hathatósan képviselte Milánó, osztrák
részről pedig számíthatott Wallensteinnek Graubündenen át
beszivárgó csapataira. És Monferrato útjaira is több sikerrel tarthatott
igényt, mint annak idején a Susai-szorosra.
A késlekedés azonban mégiscsak bosszantotta Richelieu-t.
Magához hívatta Montmorency herceget, és köntörfalazás nélkül
bizalmába avatta.
– Herceg uram, mi már megegyeztünk: az itáliai hadjárat
befejeztével öné a connétable-i kard. Csakhogy ön is láthatja: az
itáliai hadjáratot csupán egy hatékony békével zárhatjuk le, olyannal,
amely Mantovát Nevers hercegnek ítéli. A tavalyi háború csak
ártalmatlan csetepaté volt a küszöbönálló folytatáshoz képest, kivált
ha Károly Emánuel herceget nem tesszük érdekeltté benne; ez pedig
megoldhatatlan, ha folyvást csak közvetítőkön át vagy írásban
tárgyalunk. Arra kérem tehát, hogy utazzon el Torinóba. Köztünk és
a savoyai herceg között a viszony még nem romlott meg annyira,
hogy ön ne vállalkozhatna egy kellemes kis utazásra birodalmában. A
savoyai herceg udvara tele van szép hölgyekkel, ön pedig, hercegem,
gáláns gavallér; nem hiszem, hogy zsarnoki gesztus volna részemről,
ha egy kis kéjutazásra biztatom. Egyszersmind hadd vessem fel azzal
az őszinteséggel, amellyel két magunkfajta férfi tartozik egymásnak, a
dolog kényesebb vonatkozását. Ön hitvese révén rokonságban áll
Mária királynéval, és sokakkal együtt Anna királynét szolgálta; nem
annyira, hogy ezzel felkeltse a király gyanúját, de őfelsége
ellenségeiben azért bizalmat keltett. Magas rangja és a körülmények
alakulása most különösen kedvező helyzetbe hozta; használja ki ezt,
és az ünnepségek meg a sok vigalom közepette szervezzen meg egy
személyes találkozót köztem és a savoyai herceg vagy legalábbis a fia
között. Eközben jómagam, akinek figyelmét nem tereli el sem a
hölgyek szépsége, sem a hangszerek muzsikája, megvizsgálom és
felderítem az európai horizont különb-különb pontjait, és amikor
majd hercegséged visszatér, válaszától függően foglalunk állást. A
lényeg az, hogy kövessen el mindent, és hozza meg köpenye redői
közé bújtatva vagy a háborút, vagy a békét.
Ez a küldetés éppen kedvére volt a pompakedvelő, elegáns és
nyalka Montmorency hercegnek, aki valóban Braciano hercegének
leányát vette nőül; ez az úr, születési nevén Vittorio Orsini pedig
Medici Máriának volt a szeretője, mielőtt a hölgy IV. Henrikhez ment
nőül, sőt talán még a házasságkötés után is. Ekként, ha a XIII. Lajos
születése körüli híresztelések helytállóak, Montmorency magával a
királlyal került sógorságba. Az is igaz volt, hogy híven szolgálta Anna
királynét, de a bontakozó érzelmeknek véget vetett Buckingham
megjelenése; hiszen köztudott volt, hogy I. Károly angol király
szerencsés követe, aki a Louvre padlóján szórta szét gyöngyeit, az
amiens-i kertben minden gyöngyök legbecsesebbjére: egy szerelmes
női szívre talált. Montmorency hercegnek tehát minden ütőkártyája
megvolt hozzá, hogy a savoyai hercegi udvarban bizalmat keltsen;
legföljebb a szép piemonti dámák férjei nézhettek rá ferde szemmel.
Így hát a herceg elfogadta a félig politikai, félig gáláns természetű
küldetést, és elutazott Torinóba, a bíboros pedig, úgy, ahogy
bejelentette, az európai horizont tanulmányozásához látott, noha a
fenyegető vihar elhomályosította a kilátást.
Németföldön, vagyis Északon Wallenstein olyan hatalomra tett
szert, ahonnan már nem volt megállás. A császár kinevezte Friedland
hercegévé, Csehországban pedig óriási kiterjedésű, gazdag birtokokat
adományozott neki, amelyeket az úgynevezett lázadóktól koboztak
el. Ezek után Wallenstein a saját költségén ötvenezer főnyi sereget
állított fel, visszaszorította a dánokat, a dessaui hídnál megverte
Mansfeldet, legyőzte saját szövetségeseit, köztük Bethlen Gábort,
visszaszerezte Brandenburgot, meghódította Holsteint, Schleswiget,
Pomerániát, Mecklenburgot, és ez utóbbi fegyvertény emlékére már
nemcsak Friedland, hanem Mecklenburg hercegének is címeztette
magát.
Ezen a ponton azonban, legalábbis időlegesen, megrekedt.
Ferdinánd engedett a rablóvezér ellen mindenünnen felhangzó
panaszoknak, és keresni kezdte a lehetőséget, miként távolíthatná el
a legmesszebbre Ausztriától, Dániától, Magyarországtól és a német
tartományoktól. Újoncokban Wallenstein nem szenvedett hiányt.
Hadtestet küldött Itáliába, legújabban Lengyelországba is, és
hatalmas sereg, negyvenezer ember állomásozott a Baltikumban is,
hogy végleg felfalja a már bekebelezett országot. Wallensteinnak nem
volt más útja: hódítania vagy buknia kellett. Elsősorban a gazdag
császári városokat szemelte ki magának, Wormsot, Frankfurtot,
Svábföldet, Strassburgot, és meg is kaparintotta őket. Előőrsei a
metzi püspökségben is elfoglaltak egy erődöt, Richelieu előtt pedig az
sem volt titok, hogy lotaringiai tartózkodása alatt Monsieur
kapcsolatba lépett a hadvezérrel, és komoly formában szóba került
köztük, hogy Monsieur behívja a barbárokat Franciaországba, színleg
Richelieu, de valójában XIII. Lajos ellen. Ugyanakkor az Itáliába
küldött csapatok, egy olasz tábornok és két martalócvezér, Gallas és
Aldringen parancsnoksága alatt, Mantova elfoglalására és Károly
Emánuel megsegítésére készültek.
Keleten Velence és Róma vonta magára a bíboros figyelmét.
Velence már régebben megígérte, hogy egy elterelő hadművelet
keretében megtámadja Milánót, de a lagúnák városa már elszokott
azoktól a vakmerő kalandoktól, amelyekkel annak idején
Konstantinápoly egy részét, valamint Ciprust és Moreát hatalmába
kerítette. Egy másik ígéretüket azonban teljesítették a velenceiek:
ellátták Mantovát gabonával, segélycsapatokat és lőszert küldtek a
városnak, nem sajnálták a hercegtől a pénzt, és elvágták az utakat,
amelyeken az ellenségnek élelmet szállítottak.
A gabonától, takarmánytól és muníciótól megfosztott németek
legföljebb csak ágyúval lőhették Mantovát, és különböző, az ínséggel
együtt járó betegségekkel nyűglődtek. Már-már elálltak volna az
ostromtól, amikor egyszer csak a legváratlanabb oldalról kaptak
segítséget. A pápa megnyitotta előttük az egyházi állam készleteit,
azzal a feltétellel, hogy a kenyeret, a bort és a szalmát az egyik,
kellően még meg nem tollasodott unokaöccsétől vásárolják – vagyis
Itáliát, mint mindig, ezúttal is egy olasz pápa árulta el. Igaz, a szóban
forgó pápa Barberini-sarj volt, és unokaöccsei is Barberini fiúk voltak:
azok a híres zsiványok, akik még Agrippa Pantheonjáról is lelopták a
bronzlemezeket.
A bíboroshoz közelebb, de nem ugyanabban az irányban
tartózkodott Spinola, a spanyolok zsoldjába szegődött genovai
condottiere, aki ugyanakkor hatolt be Monferratóba, amikor a
császári zsoldosok átlépték a mantovai hercegség határát. Casalét
ugyan Spinola nem vette ostrom alá, de blokádot létesített ellene.
Hatezer gyalogosa és háromezer lovasa volt. Ezzel a kilencezer
emberrel akarta megtámadni a franciákat, amennyiben azok
segítséget vinnének Mantovának; Mantova bevételéig pedig őt
segítené meg a Casalét ostromló huszonöt-harmincezer császári
katona, hogy együttes erővel elfoglalják Casalét, és kiűzzék a
franciákat Itáliából.
Nyugaton még sötétebb volt a látóhatár. Collalto és Spinola
legalább nyílt kártyákkal játszott: felfedték magukat, és fényes
nappal, rendezett csatákat vívtak. Francia földön azonban más volt a
helyzet. A bíboros ellenségei napközben álarcot viseltek, és sötétben
aknázták alá a terepet, hogy megingassák Richelieu hatalmát. Lajos,
aki tudta, hogy élete és hírneve elválaszthatatlanul összefügg
főminisztere személyével, belefáradt a szüntelen harcba. Mélabúsabb
lett, mint valaha, mindentől, még a vadászattól is elment a kedve,
állandó nyugtalanságban élt. Közvetlen környezetét: anyját, feleségét,
öccsét egyetlen remény éltette: a bíboros bukása. Minden szavukkal,
minden tettükkel az udvar makacsul lappangó meggyőződését
cáfolták, miszerint a bíboros nélkül nem élhet meg a királyság, nem
gyarapodhat a francia dicsőség, nem születhet semmilyen fontos
elhatározás. A család felismerte, hogy a főminiszter afféle előretolt
sánc, amelyet csellel vagy rohammal, de be kell venni, hogy aztán
nyílt ütközetben ragadják magukhoz a hatalmat. Nem csoda hát,
hogy Lajos készen állt: minden erejével meg akarta védeni a bíborost,
mert tudta, hogy ezzel önmagát védi.
Azóta, hogy Orléans hercege, amint azt Rossignol már a rejtjeles
levél megfejtésekor előrevetítette, Nancyba szökött, és különösen
azok után, hogy hitszegő tárgyalásokat kezdeményezett
Wallensteinnel, a király megértette: eljő majd a pillanat, amikor
Gaston – aki kívülről egyaránt élvezi Ausztria, Spanyolország és
Savoya támogatását, honi terepen pedig mellette állnak Medici
Mária, Anna királyné és a minden pártban megbúvó elégedetlenek –
magasra emeli a lázadás zászlaját.
Való igaz: elégedetlenekben nem volt hiány.
Guise herceg zúgolódott, amiért nem nyerte el a remélt katonai
parancsnokságot, és Conti asszony, valamint Elbeuf hercegné
társaságában szünet nélkül ármánykodott Richelieu ellen.
Zúgolódtak a Châtelet bírái, akikre ebben az évben különadót
vetettek ki, és ezért elhanyagolták az igazságszolgáltatást.
S nem utolsósorban olyan elégedetlen volt a lefelsőbb bíróság is,
hogy titkon felajánlotta Orléans hercegének: ha hajlandó eltörölni
bizonyos adófajtákat, ők, a bíróság tagjai egyöntetűen mellé állnak.
A korábbiakban már részletesen bemutattuk, hogyan működött a
bíboros rendőrsége, így szinte fölösleges hangsúlyozni, hogy
mindezen üzelmekről tudomása volt, és szemmel tartotta az
elégedetlenek minden lépését.
Mindamellett megnyugtatta a tudat, hogy a király megtartja szavát,
és ha a hadjárat megkezdődik, követni fogja. Két nyomós oka is volt,
hogy bízzon Lajos ígéretében. Egyrészt biztosra vette, hogy éppen ez
a gyógyíthatatlan melankólia, ez az életunt fásultság sodorja majd a
királyt a hadsereghez, mivel alig várja, hogy a világ újra, mint egy
évvel korábban, az ő hősiességének ünneplésétől legyen hangos.
Másrészt előre látta, hogy ha a király háborúba indul, ismét Gaston
lesz párizsi helytartója és a champagne-i sereg parancsnoka, s e két
zsíros jövedelem mohó reményében mind Orléans hercege, mind a
vele szövetséges két királyné lázasan sürgeti majd XIII. Lajos
távozását.
Természetesen fennállt a lehetőség, hogy Gaston, a király távollétét
kihasználva, összeesküvést sző a bíboros, sőt talán a király ellen is, de
Richelieu úgy érezte, ha egyszer a király majd csatlakozik hozzá,
nincs mitől félnie. Eléggé ismerte Gastont ahhoz, hogy tudja: ha a
hercegnek egy, a bíboros és a király által személyesen vezetett
hadsereggel kell számolnia, akkor ijedtében kész cserbenhagyni
összes szövetségesét és bűntársát, sőt, híven eddigi gyakorlatához, a
bűnbocsánat és bizonyos vagyoni előnyök fejében a legelőkelőbbeket
is hajlandó kiszolgáltatni.
A bíboros, miután az európai helyzetet áttekintette, megértette,
hogy az igazi veszélyek legföljebb valamikor a távoli jövőben lesznek
esedékesek, és immár valamelyest megnyugodva összpontosította
figyelmét Torinóra. Elsősorban az érdekelte, hogy vajon
Montmorency pontosan követi-e utasításait.
Erről fogunk most magunk is tájékozódni.
 XVIII. FEJEZET
Két régi szerető

Montmorency herceg, anélkül hogy utazása igazi célját közölte

volna, meghívta barátját, Moret grófot, hogy kísérje el Torinóba. A
fiatalember, némi változatosság reményében, buzgón igent mondott.
Mivel jelentős történelmi eseményekről adunk számot, néha nem
foglalkozhatunk behatóbban azzal az örvendező vagy szomorú
visszhanggal, melyet ezek az események hőseink szívében keltenek.
Ekként beszámoltunk például arról, hogy a császári csapatok
körülzárták Mantovát, de idő hiányában adósak maradtunk annak
ecsetelésével, hogy mennyire elkeserítette ez a hír IV. Henrik fiát.
Aggodalma jogos volt, mert ezt az ostromot a császári hordákban
szolgáló banditák folytatták, s apja oldalán Isabelle is végigszenvedte
mindazokat a gyászos következményeket – nyomort, éhínséget,
ilyen-amolyan veszélyeket –, amelyek ilyenkor a polgári lakosságra
nehezednek.
Amikor az ifjú gróf megtudta, hogy Richelieu Pontis urat küldte
mint mérnököt a helyszínre, azt kérte, hogy önkéntesként ő is
csatlakozhasson hozzá, már csak azért is, hogy ha nem is Isabelle
mellett, de legalább Lautrec úr környezetében próbálja semlegesíteni
vetélytársa befolyását.
A bíboros környezetében azonban nem akadt olyan sok szilárd
jellemű, lojális férfiú, hogysem lemondjon arról az emberről, akinek
már csak magas rangja miatt is a király és a bíboros közelében a
helye. A bátor és élelmes gróf már eddig is jeles szolgálatokkal
tüntette ki magát, és a várható nehéz helyzetekben ismét szükség
lehet rá. Ifjú védence megnyugtatására Richelieu mindazonáltal
megjegyezte, hogy már írt Lautrec úrnak, és felszólította, hogy
maradjon hű a két fiatalnak adott szavához, és ameddig Moret gróf
életben van, ne tegyen erőszakot leánya érzelmein.
Mivel nem akarjuk hősünket a valóságosnál kedvezőbb színben
feltüntetni, szót ejtettünk már nem éppen hűtlen, de állhatatlan
természetéről, melyet részben apjáig, IV. Henrikig vezettünk vissza.
Így azt sem hallgathatjuk el, hogy noha vallásosan betartotta Isabelle-
nek adott szavát, miszerint rajta kívül nem lesz más hitvese,
Párizshoz közeledve egy mindinkább foszladozó felhőn át egyre
gyakrabban tűnt fel előtte bizonyos piros főkötős barna női fej, s
egyre tüzesebben perzselte ajkát a Festett Szakáll fogadóban kapott
csattanós csókok emléke. És ez még nem volt minden: talán
emlékszünk még rá, hogy egy este, amikor a fiatalember éppen
Gonzaga Mária hercegnőtől távozott, a csábos nőszemély, aki
kuzinjának adta ki magát, találkát ígért neki. Akkor erre a
körülmények alakulása miatt nem kerülhetett sor, de Moret gróf
szilárdan eltökélte, hogy Párizsban majd emlékezteti a hölgyet erre
az ígéretre. Ám a véletlen úgy hozta, hogy a kecsegtető terv ezúttal
sem válhatott valóra. Midőn Moret gróf a bíboros és a király
társaságában megérkezett, Fargis asszony éppen nem tartózkodott
Párizsban: Anna királyné küldte titkos megbízatással
Spanyolországba a férjéhez vagy talán egy még magasztosabb
személyiséghez, és így Jacquelino, legnagyobb sajnálatára, nem
újíthatta fel ismeretségét szépséges rokonával, Marinával.
Ám amikor Itáliából hazaindult, hogy üzenetet vigyen a két
királynénak és Monsieur-nek, mégiscsak töltött egy kellemes
hónapot a savoyai herceg elegáns udvarában, ahol begyűjtött néhány
gáláns emléket; és úgy tervezte, hogy ha nem lenne alkalma további
szerelmi hódításokra, felfrissíti korábbi élményeit.
Való igaz: Európában kevés olyan gáláns és élvhajhász udvar volt,
mint a savoyai hercegé. A kivételesen romlott és feslett életű Károly
Emánuel azonban olyan elegáns fesztelenséggel tobzódott a
gyönyörben, hogy szinte haragudni sem lehetett rá. Ha az
elmondottak után még jobban el szeretnénk mélyülni jellemzésében,
hozzátehetnénk, hogy bátor, makacs, becsvágyó és költekező volt, de
mindebben oly nagyvonalú és oly kifinomultan képmutató, hogy
tékozlását a kortársak bőkezűségnek, törtetését nemes
dicsőségvágynak, csökönyösségét állhatatosságnak nézték.
Szövetségeseihez sohasem volt hű, s míg mások vagyonát mohón
kívánta, a sajátját szétszórta; mindig szegény volt, de soha semmiben
nem szenvedett hiányt. Rendre összezördült Ausztriával,
Spanyolországgal, Franciaországgal, s mindig ahhoz csatlakozott, aki
többet ígért, hogy aztán az utóbbitól kicsikart pénzzel az ellen
hadakozzon, aki a legkevesebbet ígérte. Mivel szenvedélyesen
szeretett volna terjeszkedni, minden alkalmat megragadott, hogy
szomszédainak hadat üzenjen, de mert végül mindig békekötésre
kényszerült, a békeszerződésekbe mindig beiktatott néhány
kétértelmű klauzulát, amelyekre hivatkozva megszeghette az
egyezséget. Az időhúzás nagymestereként ő volt a diplomácia
109
Fabiusa. Fülöp király lányát, Katalint vette nőül, fiát pedig
Krisztinával, IV. Henrik lányával házasította össze, ám
állhatatlansága miatt ez a két házassági kapcsolat sem védte meg
kellőképpen. Richelieu-ben legfélelmetesebb ellenfelére talált, és
törvényszerű volt, hogy alulmaradjon.
A savoyai herceg ragyogó fogadtatásban részesítette két vendégét:
Montmorencyt, akit megelőzött bátorságának, eleganciájának és
nagyvonalúságának fényes híre, és Moret grófot, akinek gáláns
természetére másfél év után is jól emlékeztek. Különösen Krisztina
hercegné fogadta nagy örömmel az ifjú főrendet, akit, mivel IV.
Henrik a fiának ismerte el, testvért megillető kiváltságokban
részesített.
Károly Emánuel Montmorency gáláns kalandjaival is tisztában volt,
és abban reménykedett, hogy a maga pártjára állíthatja; ezért aztán
Torinóból és környékéről a legszebb hölgyeket gyűjtötte össze
udvarában. Ám Antoine de Bourbon a sok szépség között hiába
kereste azt az Espalomba grófnét, aki Torinóba vonzotta.
 A bájos grófnénak megvolt a maga külön históriája, de mert ezek
az események még cselekményünk kezdete előtt zajlottak, és az
olvasót csak hősünk életének egyik részleteként érdekelhetik, eddig
mellőztük taglalásukat.
A torinói udvar egén egyszer csak megjelent egy ismeretlen, de
annál fényesebb csillag, amely – ahogy ez a csillagok világában szokás
– egy másik, önmagában fénytelen csillagkép bolygójául szegődött.
Az ország legelőkelőbb nemesi családjából való éltes Urbano
d’Espalomba gróf vette nőül Matilde di Cisternát, akit Shakespeare az
aostai völgy legszebb virágának nevezne.
Mint már említettük, Károly Emánuel hatvanhét éves korára is
megőrizte gáláns szokásait, amelyek következtében hosszú
uralkodása alatt afféle háremnek tekintette udvarát, ahol bármelyik
hölgy lába elé odadobhatja hercegi zsebkendőjét. Espalomba grófné
szépsége annyira elkápráztatta, hogy tudtára adta: csak egy szavába
kerül, hogy igazából ő legyen Savoya hercegnéje – ám ezt a szót a
gyönyörű grófné nem volt hajlandó kimondani. Szeme és szíve nem
talált örömet a becsvágy közönséges csillogásában – őt a szerelem
magasztos fénye vonzotta.
Tizennyolc éves korában ismerte meg a huszonkét éves Moret
grófot, áprilist május követte, és a két tavaszi hajtás forró csókban
egyesült.
Espalomba gróf nem gyanakodott az ifjúra; ő csak Károly
Emánueltől tartott, és az öreg férj tévúton járó féltékenysége
árnyékában a két szerelmes szabadon áldozhatott szenvedélyének.
Csakhogy az uralkodó szeme élesebb volt, mint a férjé. Nem tudta
ugyan, hányadán állnak egymással a fiatalok, de a puszta lehetőségtől
is tartott, és mivel a szerény viszonyok közt élő, kapzsi Urbano gróf
azért jött az udvarba, hogy elnyerje Károly Emánuel kegyét, sürgősen
megtette a pinerolói fellegvár parancsnokának, azzal az utasítással,
hogy azonnal utazzon el új állomáshelyére. Ott aztán úgy őrizhette
hitvesét, mint ritka ékkövet egy szelencében, amelyet csak ő
nyithatott ki, és amelyhez bármikor hozzáférhetett.
A két szerető sírva búcsúzott, és örök hűséget fogadott egymásnak.
Hogy Moret gróf miként tartotta meg esküjét, arról már
meggyőződhettünk.
A szép Matilde azonban aligha szeghette meg a magáét.
Pinerolóban nem sok alkalom adódott a szerelemre, kivált ha a hölgy
korábban egy király szép fiát szerette. Matilde már a fellegvárban
tudta meg, hogy röviddel távozása után Moret gróf is elhagyta az
udvart. Hálásan gondolt kedvesére, aki nélküle nem akart tovább
Torinóban időzni, és másfél év óta álmodozott visszatéréséről.
Érthető hát, ha mondhatatlan örömmel fogadta a meghívást a két
magas vendég tiszteletére rendezendő udvari ünnepségekre. Férje
társaságában végre elhagyhatta Pinerolót, és a fővárosban tölthetett
néhány napot.
A két szerető viszontlátta egymást. Vajon szerelmük is kivirult a
találkozás örömében? Ezt nem merjük határozottan állítani, de annyi
bizonyos, hogy a szerelemhez legjobban a fiatalság hasonlít, és ők
aztán valóban fiatalok voltak.
A boldogságuk azonban most is kérészéletű volt: Montmorency és
Moret gróf csak néhány napig időzött Torinóban. Ám mivel a
hadjárat hosszúnak ígérkezett, és akár évekig is elhúzódhatott,
valószínűnek tetszett, hogy a fiatalok, akár nyilvánosan, akár
titokban, újra találkozhatnak. Szép barátnője ellátta a grófot minden
szükséges információval, ő pedig elkészítette a pinerolói kormányzó
kastélyának részletes tervrajzát. Így derült ki, a gróf legnagyobb
örömére, hogy a grófné lakosztálya egészen máshová esik, mint a
férjéé, a két hálószoba meg éppenséggel olyan távol van egymástól,
mint az északi sark a délitől.
A két szerető ezen túlmenően helyszíni szövetségesekről is
gondoskodott. Amikor a szép Matilde elhagyta a kies aostai völgyet,
magával vitte néhány hónappal idősebb tejtestvérét, Giacintát is; az
ilyen elővigyázatosság hasznos lehet minden fiatal nőnek, aki
öregemberrel köt házasságot, minthogy a tejtestvérek természetes
ellenségei az érdekházasságoknak és az össze nem illő felek
együttélésének. Giacinta történetesen egy két-három évvel idősebb
110
fivért hagyott odahaza, Selimóban, Így aztán megegyeztek, hogy
adott alkalommal a gróf Gaetano néven a húgát fogja meglátogatni.
Márpedig mi sem természetesebb, mint hogy a családi vizitre
érkezett fivér a húga házában szálljon meg, kivált ha a húgocska egy
palotában lakik, ahol csak tízen-tizenketten élnek, holott ötvenen is
elférnének.
Ha pedig ugyanabban a palotában laknak, ugyancsak élhetetlenek
volnának a szerelmesek, ha nem találkoznának napjában legalább
háromszor-négyszer, és éjszakánként legalább egyszer ne váltanának
egymásnak szerelmet.
Mindez már a viszontlátás első napjától kezdve így is alakult.
Moret gróf és kedvese ügyeltek minden lépésükre, és hiába állítják,
hogy ebben a korban a fiatalok még nem törődnek a jövővel: a mi
szerelmeseinket igenis komolyan foglalkoztatta a kérdés.
Tegyük hozzá, hogy mialatt ők ketten az óvatossági
rendszabályokat dolgozták ki, Urbano gróf, aki egyedül csak az
idősebbik savoyai hercegre gyanakodott, annak egyetlen mozdulatát
sem tévesztette szem elől. Károly Emánuel azonban vagy
beletörődött, hogy nem nyeri el a fiatalasszony szerelmét, vagy pedig,
amilyen csélcsap természet volt, más dámára vetette ki hálóját. Annyi
bizonyos, hogy a gróf mérgét csak egyszer vonta magára: akkor,
amikor nem volt hajtandó felemelni díjazását, azzal az ürüggyel,
hogy súlyos adósságok nyomasztják, és kénytelen pusztán alattvalói
odaadására és hűségére hagyatkozni!
Ami Montmorency herceget illeti, vele madarat lehetett volna
fogatni. Mint gazdag és feltűnően csinos fiatal férfinak s a királyi
család tagjai után Franciaország legelőkelőbb neve viselőjének, akit
kitüntettek figyelmükkel a nők s elhalmozott szíveslátásával Európa
egyik legkifinomultabb és legarisztokratikusabb udvarának ura,
senkitől sem volt mit irigyelnie – kivált amikor a savoyai herceg, aki
az ebédlőből a bálterembe kísérte, hangosan így szólt hozzá:
– Herceg uram, amióta megérkezett hozzánk, hölgyeink mind az
ön tetszését hajhásszák, s erről maga is meggyőződhet, ha szemügyre
veszi a férjek savanyú és métabús ábrázatát!
A nyolc nap, melyet a két követ Torinóban vagy a rivoli kastélyban
töltött, díszvacsorák, bálok, kilovaglások és egyéb ünnepségek
közepette telt el, s mindez oda vezetett, hogy létrejött a megegyezés
a bíboros és Viktor Amadé herceg találkozójáról, akár Rivoliban,
akár, ha a bíborosnak úgy jobban tetszik, Bussoleno faluban.
A bíboros Bussolenót választotta, s mivel az csak egy órányira volt
Susától, természetes volt, hogy ne ő fárassza magát a piemonti
utazással, hanem a piemonti herceg utazzék hozzá.
 XIX. FEJEZET
A bíboros hadba vonul

A vita heves volt. Mindkét fél emberére talált.

Károly Emánuelt a béke kevésbé érdekelte. Ő inkább minél
ádázabb háborút szeretett volna Franciaország és az Ausztriai-ház
között. Ebben ő semleges maradt volna mindaddig, amíg alkalma
nem nyílik rá, hogy valamelyik fél pártjára állva jelentős előnyökhöz
jusson. Csakhogy a bíboros már elhatározta, mikor üzen hadat
Ausztriának: nem előbb és nem később, mint azon a napon, amelyen
Gusztáv Adolf behatol Németföldre.
Így hát első hallásra váratlannak tetsző kérdéssel lepte meg Viktor
Amadét:
Milyen árat szab a savoyai herceg azért, hogy Franciaország
pártjára álljon, és a királynak biztos támaszpontokat, valamint
tízezer embert adjon?
Károly Emánuel azonban erre az eshetőségre is számított, és Viktor
Amadét is felkészítette a válaszra.

Franciaország királya támadja meg a milánói hercegséget,

valamint a genovai köztársaságot, amellyel Károly Emánuel
hadban áll, és ígérje meg, hogy Milánó meghódítása és Genova
teljes bukása előtt nem tárgyal békéről az Ausztriai-házzal.
A susai béke óta bekövetkezett fejlemények folyományaként tehát
a kérdés merőben új megvilágításba került.
A bíborost, úgy látszott, meglepi ez az új napirend, de habozás
nélkül kifejtette, miként vélekedik róla. A korabeli történetírók
megőrizték szavait. Eszerint a következőket mondta:
 – Mit hallok, herceg? A király hadsereget küld Itália szabadságának
védelmére, és a savoyai herceg úr mindenekelőtt azt követeli, hogy
rombolja le a genovai köztársaságot, amely őfelségének semmilyen
panaszra nem adott okot?! Őfelsége készségesen ajánlja fel
tekintélyét és jószolgálatait annak érdekében, hogy a genovaiak
eleget tegyenek a savoyai herceg úr velük szemben támasztott
követeléseinek, de arról, hogy ellenük háborút viseljünk, ez idő
szerint szó sem lehet. Amennyiben a spanyolok arra kényszerítik a
királyt, hogy megtámadja Milánót, bizonnyal így tesz majd, mégpedig
a lehető leghatékonyabban; ez esetben a savoyai herceg úr meg lehet
győződve róla, hogy amit őfelsége egyszer meghódít, azt soha nem
fogja visszaszolgáltatni – és a király felhatalmazta miniszterét, hogy
erre az ő nevében a szavát adja.
Amilyen pontos és határozott volt a kérdés, olyan világos volt a
válasz is. Viktor Amadé visszakényszerült sáncai mögé, és néhány
napot kért, hogy meghozhassa apja viszontválaszát.
Három nap múlva valóban visszatért Bussolenóba.
– Atyám – közölte – jó okkal tart tőle, hogy Lajos sógorom már a
háború első napjaiban kiegyezik a spanyol királlyal. Ennélfogva már
csak óvatosságból sem állhat Franciaország pártjára, hacsak nem kap
határozott ígéretet arra nézve, hogy a franciák csak Milánó
meghódítása után teszik le a fegyvert.
Richelieu erre is megfelelt, s emlékeztette a herceget a susai
egyezség betartására.
Viktor Amadé ismét megtanácskozta a dolgot apjával, és
visszatérve kijelentette, hogy a savoyai herceg „hajlandó tartani
magát az egyezséghez, azzal a feltétellel, ha a Susában is kikötött
tízezer gyalogosával és ezer lovasával megtámadhatja és
tönkreverheti a genovai köztársaságot, és csak ezen ügy lezárása után
kötelezi el magát egy másik ügy mellett”.
– Ez az utolsó szava? – érdeklődött a bíboros.
Viktor Amadé felállt székéről.
 – Igen, eminenciás uram.
A bíboros kettőt ütött a csengőre.
Latil megjelent. A bíboros közelebb intette, és azt súgta:
– A herceg távozik. Intézkedj, hogy ne részesüljön katonai
tiszteletadásban.
Latil meghajolt és kiment. A bíboros most Viktor Amadéhoz
intézte szavait.
– Herceg – uram és királyom nevében én mindvégig olyan
tisztelettel viseltettem a savoyai herceg iránt, amilyenben csak egy
francia király egy uralkodó herceget és közeli rokont részesíthet;
fenségeddel pedig, uram és királyom nevében, úgy bántam, mint jó
sógor a húga férjével. Most azonban úgy vélem, a további habozással
megszegném kettős kötelességemet mint miniszter és mint
generalisszimusz. Őfelsége dicsősége megköveteli, hogy szigorúan
megtoroljam a savoyai herceg súlyosan sértő magatartását. A herceg
sorozatosan megszegte királyomnak adott szavát, és a francia sereget
létében veszélyeztető szenvedéseknek tette ki katonáinkat. – A
bíboros most órájára pillantott. – Mától, azaz március 17-étől, délután
háromnegyed héttől kezdve Franciaország hadiállapotban van
Savoyával. Ehhez tartsák magukat, mint ahogy mi is eszerint
cselekszünk.
És egy biccentéssel elbocsátotta a herceget.
A bíboros ajtaját két alabárdos őrizte fel s alá sétálva.
Viktor Amadé a kettő között lépett ki a helyiségből, ám azok ügyet
sem vetettek rá; nyugodtan sétáltak tovább. A lépcsőkön katonák
üldögéltek és kockáztak, de egy másodpercre sem hagyták abba a
játékot.
– Ó, ó – mormolta Viktor Amadé. – Szóval parancsot kaptak, hogy
megsértsenek?
Amikor a küszöböt átlépte, már nem voltak kétségei. Mindenki
zavartalanul fecserészett tovább, egyetlen katona sem kapott
fegyveréhez.
 Távozása után a bíboros haditanácsba hívta Moret grófot,
Montmorency herceget, Créqui, La Force és Schomberg marsallokat,
és ismertette velük a fejleményeket.
Ha egyszer a bíboros kirázta palástjából a háborút, az urak – mi
mást tehettek volna? – elfogadták a helyzetet. Richelieu el is
bocsátotta őket, megparancsolva, hogy másnapra legyenek
készenlétben. Csak Montmorencyt tartotta vissza.
– Akar-e már holnap connétable lenni, hercegem? – kérdezte tőle.
Montmorency szeme villámokat szórt.
– Eminenciád hangjából ítélve attól tartok, hogy valamilyen
megoldhatatlan feladat elé állít.
– Ellenkezőleg, amit kérek, egészen egyszerű. A hadüzenet
elhangzott, két órán belül a Rivoliban tartózkodó savoyai herceg is
értesül róla. Válasszon ki ötven jól felszerelt lovast, zárja velük körül
a kastélyt, ragadja el a herceget és fiát, és hozza őket ide. Ha egyszer
a hatalmunkban lesznek, boldogan elfogadnak bármilyen feltételt.
Montmorency herceg meghajolt.
– Nagyuram, abban a kastélyban én egy héttel ezelőtt az ön
követeként a herceg vendége voltam. Nem törhetek rá most
ugyanott, mint alattomos ellenség.
A bíboros kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá.
– Igaza van. Ilyesmire az ember egy kalandor zsoldoskapitányt
szólít fel, és nem egy Montmorencyt. Különben is kéznél van a
megfelelő ember. Visszautasítását megjegyzem magamnak, herceg, és
ez a javára fog szólni. Csak azt kérem, felejtse el, hogy bármit is
mondtam.
Montmorency meghajolt, és távozott.
„Hibáztam – mormolta magában elgondolkodva a bíboros. – Ha az
ember túl régóta megszokta, hogy mindenkit felhasználjon, hajlamos
lesz rá, hogy mindenkit megvessen. Bárki mást kértem volna fel a
feladatra, ráállt volna. Montmorency azonban nagy, nemes lélek, és
bár engem nem kedvel, inkább bíznám magam a gyűlöletére, mint
mások untig hangoztatott odaadására.”
Aztán ismét kettőt csengetett.
– Ismered a rivoli kastélyt? – kérdezte a belépő Latiltól.
– Amelyik Torinótól egy mérföldre van?
– Igen, azt. A savoyai herceg és a fia most ott időzik.
Latil elmosolyodott.
– Tehát egy kis csínyről lenne szó?
– Valóban. Tudod-e, miféléről?
– El kéne rabolni őket.
– És vállalnád?
– Micsoda kérdés!
– Hány ember kell hozzá?
– Ötven. Jó lovon, jó fegyverekkel.
– Válaszd ki őket magad: az embereket és a lovakat is. Ha a csel
sikerül, ötvenezer livre jár az embereknek, huszonötezer neked.
– Nekem a dicsőség is elég, de ha eminenciád mindenáron meg
akarja toldani, nem mondok nemet.
– Van valami megjegyzésed, Latil?
– Csak egy, nagyuram. Ha az ember ilyen akcióba vág, mindig azt
mondják neki: siker esetén ennyit és ennyit kapsz. Azt sosem teszik
hozzá, hogy mennyit kap, ha elhibázza. Mármost a legjobban
elgondolt, legkörültekintőbben szervezett vállalkozást is
megbuktathatja valamilyen előre nem látott apróság; ez a legnagyobb
hadvezérekkel is megesik, és az emberek nem tehetnek róla. Ha még
jutalomra sem számíthatnak, ez kedvüket szegi. Ajánljon fel
kevesebbet, ha kudarcot szenvedünk, de valamennyit mindenképpen
adjon!
– Igazad van, Étienne – bólintott a bíboros. – Észrevételed nagy
politikusra vall. Nos, siker esetén mindenkinek fejenként ezer livre,
és neked huszonötezer; kudarc esetén fejenként két Lajos-arany, és
neked huszonöt.
– Ez a beszéd, nagyuram. Most hét óra. Tízre Rivoliban leszünk, és
körülzárjuk a kastélyt. A többi a szerencsémen múlik.
– Menj hát, barátom, és hidd el: már most is meg vagyok győződve
róla, hogy az esetleges fiaskó nem a te hibád.
– Segítsen az Isten, nagyuram! – Latil már indult volna, de néhány
lépés után visszafordult: – Eminenciád szólt már valakinek erről a
tervről?
– Csak egyetlen személynek.
– Ördög és pokol, ahogy IV. Henrik mondta volna! Ez ötven
százalékkal lerontja az esélyeinket!
„Az, hogy nemet mondott, még rendben van – mormolta magában
Richelieu –, de hogy fecsegjen is, az már sok lenne a jóból…”
Majd fennhangon így szólt:
– Te akkor is csak indulj, Latil. Ha nem sikerül, nem rád fogok
haragudni.
Tíz perccel később az ötvenfőnyi csapat, Étienne Latillal az élen,
elnyargalt a bíboros ablakai alatt. Richelieu felhúzta a redőnyt, hogy
utánuk nézhessen.
 XX. FEJEZET
A madárka elröpült

A herceg ugyan jól tudta, hogy az ellenség nem tűr sértést, és egyik
pillanatról a másikra hadat üzenhet, de mint vérbeli hetvenkedő,
nagy ünnepséget csapott rivoli kastélyában, éppen akkor, amikor a
fia, Viktor Amadé Bussolino faluban Richelieu-vel tárgyalt.
Erre a március 17-i estélyre Rivoliba gyűltek Torino legszebb
asszonyai, Savoya és Piemont legelegánsabb nemesurai. A pazarul
kivilágított ablakok fényárban fürösztötték a kastély mind a négy
oldalát.
A hatvanhét évesen is fürge, szellemes, ifjontian pajzán kedvű
herceg, aki még saját púpját is kicsúfolta, gálánsan udvarolta körül
menyét, akinek tiszteletére az ünnepséget rendezték; csak néha
suhant át homlokán egy észrevétlen felhő. Ilyenkor eszébe jutottak a
franciák, akik néhány órán belül bevették a megközelíthetetlennek
hitt Susai-szorost, és most csak nyolc-tíz mérföldre vannak tőlük; és
felötlött benne, amiről senki más nem tudott: hogy fia és Richelieu
éppen most tárgyal, és egész jövője múlhat ezen a tárgyaláson. Károly
Emánuel valamilyen ürüggyel kimagyarázta fia távollétét, de
megígérte, hogy még az est folyamán visszatér, és ezt komolyan így is
gondolta.
Kilenc órakor valóban megjelent a díszruhát öltött, mosolygós
herceg, aki elsőnek hitvesét, Krisztina hercegnét üdvözölte, majd
meghajolt a többi dáma és a baráti köréhez tartozó savoyai és
piemonti főurak felé, hogy végül apja elé járuljon, megcsókolja a
kezét, és mintha csak a hogyléte felől tudakozódna, halkan,
szenvtelen arccal így szóljon hozzá:
– Franciaország hadat üzent. Holnap kezdődnek a harci
cselekmények.
 Károly Emánuel ugyanilyen fojtott hangon válaszolt:
– A négyes után adja ki a parancsot, hogy a csapatok Torinóban
gyülekezzenek. Én addig állomáshelyükre küldöm Viellane,
Fenestrella és Pinerolo parancsnokait.
Azzal intett a zenekarnak, amely Viktor Amadé megjelenésekor
elhallgatott, és jelezte, hogy folytatódhat a tánc.
Viktor Amadé kézen fogta hitvesét, és anélkül, hogy szólt volna
neki Savoya és Franciaország szakításáról, a négyes élére állt. Ezalatt
Károly Emánuel a három legfőbb piemonti erődítmény
parancsnokaihoz lépett, és utasította őket, hogy haladéktalanul
induljanak vissza állomáshelyükre.
Viellane és Fenestrella parancsnokai nem hozták magukkal
feleségüket, így csak nyergeltetniük kellett, hogy köpenyükbe
burkolózva el vágtathassanak.
Nem úgy Urbano d’Espalomba gróf, akinek a felesége is jelen volt,
és éppen a négyest járta.
– Fenség – jelentette ki –, ezt a parancsot nehéz lesz teljesítenem.
– Aztán miért, uram?
– Mert a grófnéval együtt báli öltözékben és bérkocsin jöttünk ide
Torinóból, és a kocsis aligha fog velünk Pinerolóba hajtani.
– Fiam és menyem ruhatárában találnak megfelelő öltözéket,
kocsiról pedig majd én gondoskodom.
– Attól tartok, a grófné egészségét megviselné ez az utazás.
– Akkor hagyja őt itt, és menjen egyedül.
A gróf különös tekintettel meredt Károly Emánuelre.
– Azt elhiszem, hogy ez így megfelelne fenségednek…
– Nekem bármi megfelel, gróf, feltéve, hogy ön perceken belül
távozik.
– Kegyvesztett lettem, fenség?
– Miért lenne kegyvesztett a parancsnok, ha állomáshelyére küldik?
– kérdezte barátságosan a herceg. – Ellenkezőleg, kedves grófom, ez a
legfőbb bizalom jele!
 – Csakhogy ez a bizalom, fenség, nem teljes. Tudnom kellene, mi
van e sürgős intézkedés hátterében.
– Az uralkodó nem tartozik számadással alattvalóinak – jelentette
ki Károly Emánuel különösen ha szolgálatban vannak; ő csak
parancsokat ad. Nos, önnek most azt parancsolom, hogy induljon
haladéktalanul Pinerolóba, és támadás esetén védje meg a várost és a
fellegvárat, amíg kő kövön nem marad. Ön és a grófné igényt tarthat
mindenre, amire szükségük lesz, és kéréseiket azon nyomban
teljesíteni fogjuk.
– A négyes közben vigyem magammal a grófnét, vagy
megvárhatom, amíg a tánc véget ér?
– Megvárhatja.
– Értettem, fenség. Ha a négyest befejezték, távozunk.
– Jó utat, gróf, és adott esetben jó szerencsét.
A savoyai herceg továbbvonult; Urbano gróf rosszkedvű
mormogását már nem óhajtotta meghallgatni.
Amikor a négyesnek vége lett, a gróf, felesége legnagyobb
csodálkozására, ismertette az imént kapott parancsot.
Ők az egyik ajtón távoztak, Viktor Amadé a másikon.
Viellane és Fenestrella parancsnokai, akik nem járták a négyest,
már korábban elsiettek.
A herceg néhány szót súgott menyének, aki erre a grófi pár után
indult, majd a grófnét az egyik komornájára bízta, és visszatért a
bálterembe, hogy Viktor Amadé távollétében ő szervezze meg a
következő négyest.
Tíz perccel később a fiatal herceg is visszatért. Most is mosolygós
volt, de sápadtabb, mint amikor távozott. Károly Emánuelhez lépett,
belekarolt, egy ablaknyílás felé terelte, majd egy cédulát adott át neki.
– Olvassa csak el, apám.
– Mi ez? – kérdezte a herceg.
– Most nyomta a kezembe egy porlepte apród, aki egy habzó szájú
ló hátán ült. Arannyal teli bukszát akartam adni neki; majd meglátja,
milyen méltányos ez az ár a levélke tartalmához mérten. Az apród
azonban visszautasította a bukszát, és azt felelte: „Az én uram nem
tűri, hogy szolgáit más is fizesse.” És ezután, anélkül hogy a lova
kifújhatta volna magát, elvágtatott.
Ezalatt Károly Emánuel elolvasta a levélkét. Rövid volt, de világos.
Egy vendég, akit a savoyai herceg őfensége nagyszerű
fogadtatásban részesített, megragadja az alkalmat, hogy a
vendégszeretet viszonzásaképpen figyelmeztesse: ma éjjel Viktor
Amadé herceggel együtt el akarják rabolni a rivoli kastélyból. Egy
percnyi időt sem vesztegethet. Lóra, és fel Torinóba!
– Aláírás nincs? – kérdezte az idősebb herceg.
– Nincs, de nyilvánvaló, hogy a figyelmeztetés vagy Montmorency
hercegtől, vagy Moret gróftól ered.
– Milyen libériát viselt az apród?
– Semmilyet. De úgy rémlett, mintha a herceg kísérője, az a
bizonyos Galaor volna.
– Elképzelhető…
– Nos, apám, mi a véleménye?
– Az, kedves Viktorom, hogy fogadjuk el a kapott tanácsot. Abból
nem származhat semmi bajunk, míg ha elvetjük, pórul járhatunk.
– Akkor indulás, fenség!
Károly Emánuel a terem közepére lépett, és széles mosollyal így
szólt:
– Hölgyeim és uraim, az imént fontos levelet kaptam, amelyre fiam
segítségével azonnal válaszolnom kell. Ne törődjenek velünk;
táncoljanak csak, szórakozzanak, a kastély a rendelkezésükre áll.
Átmeneti távollétünk idejére személyünket szeretett menyem,
Krisztina hercegné képviseli.
A nyájas felszólítás parancsnak is beillett. A hölgyek és lovagjaik
két sorba rendeződtek, hogy átengedjék a hercegeket, akik
mosolyogva, integetve távoztak.
 A termen kívül azonban véget ért a színlelés. Apa és fia köpenyt
hozatott egy belső inassal, majd miután a köpönyeg a vállukra borult,
lesiettek a lépcsőn, és az udvaron át egyenesen az istállókba
tartottak. Ott megnyergeltették a két leggyorsabb lábú lovat, és már
rá is fordultak a torinói útra, amelyen mindössze egy mérföldet
kellett megtenniük.
Ezalatt Latil és emberei a lehető legszaporábban ügettek a Susából
Torinóba vezető úton. Amikor az elágazáshoz értek, hogy rátérjenek
a rivoli kastélynál végződő, nyárfás fasorra, az élen lovagló Latilnak
úgy rémlett, egy gyorsan közeledő árnyalakot lát, akihez ló is
tartozik.
A lovas megállt, és nem kevesebb nyugtalan kíváncsisággal
fürkészte a kis csapatot, mint annak tagjai őt.
Latil már-már „Állj, ki vagy?”-ot kiáltott volna, de félt, hogy akár
franciául, akár a maga gyatra olasz kiejtésével szólal meg,
mindenképpen elárulja magát. Úgy döntött, inkább maga jár utána a
dolognak, és gyorsan közeledett az ismeretlenhez, aki lovas
szoborként cövekelt le az út közepén. Amikor azonban felismerte a
veszélyt, összemarkolta a gyeplőt, megsarkantyúzta lovát, és
átugratott a Rivoliba vezető út árkán, hogy a földeken átlósan
keresztülvágva jusson ki a susai útra.
– Állj! – bömbölte Latil, és üldözőbe vette, ám a felszólítás hallatán
az ismeretlen megkettőzte nagyszerű lova sebességét.
Mivel mindketten egy irányba nyargaltak, volt egy pillanat, amikor
Latil pisztolyvégre kaphatta volna a lovast, de két ok is megfontolásra
késztette: nem tudhatta biztosan, ellenséget lásson-e a másikban,
továbbá félt, hogy a lövés zaja elárulhatja őket.
Mindketten kiértek a susai útra, de az ismeretlennek három
lóhossz előnye volt, és ezzel a pompás lóval bizonyára nemcsak
tartaná, de növelné is ezt a távolságot. Öt perccel később már Latil
sem reménykedett, hogy utolérheti; lemondott az értelmetlen
hajszáról, és visszatért kis csapatához. Eközben a lovast elnyelte a
sötétség, és az éjszakai csendben még a patkódobogás is elhalt.
Latil fejcsóválva indult tovább. A kis közjáték, amely más
körülmények között jelentéktelennek tűnt volna, az ő számára baljós
méreteket öltött.
Első szava így hangzott:
– Mindenről kezeskedem, feltéve, hogy a herceget nem riasztották.
Mit keresett Rivoliban a maga pompás lován ez az ismeretlen, aki
semmiképpen sem akarta fölfedni magát? Miért nyargalna Susa felé,
hacsak nem onnan jött? De miért is jött volna Susából? Annyi szent: a
ló fújtatása arra vallott, hogy már hosszú út van mögötte…
Latil gyanúja csak elmélyült, midőn Rivolihoz közeledve már nem
egy, hanem két lovas árnyalakját pillantotta meg az úton. Ez a két
ember követte az első példáját: a közeledő csapat láttán ők is
megtorpantak, hogy aztán további tétovázás nélkül nyargaljanak az
első lovashoz képest az ellenkező irányba, azaz Torino felé.
Latil meg sem kísérelte, hogy üldözőbe vegye őket. Látszott, hogy
friss, a szélnél is sebesebb lovakon ülnek, és a földet szinte nem is
érintve repültek az úton. Latil nem tehetett mást: továbbsietett
embereivel a kastély felé, amelynek ablakai már felragyogtak a
látóhatár peremén. Végső soron az is elképzelhető volt, hogy a három
lovast a véletlen küldte útjába.
A francia egyenruhába öltözött fegyveresek láttán a meglepett
muzsikusok maguktól abbahagyták a játékot, a táncolók pedig
pillanatnyi helyzetüktől függően rémülten fordultak valamelyik ajtó
felé. Mind a négyen katonák tódultak befelé.
Latil utasította embereit, hogy őrizzék az ajtókat, s fél kezében
kalapjával, a másikat a kardján tartva a bálterem közepe felé indult.
Krisztina hercegné azonban megkímélte a fáradságtól, s elébe ment.
– Felteszem, uram – mondotta –, hogy apósommal, a savoyai
herceg őfenségével és férjemmel, Piemont hercegével volna dolga.
Sajnálattal kell azonban közölnöm, hogy mindketten ezelőtt alig
negyedórával Torinóba mentek, ahová remélhetőleg szerencsésen
meg is érkeztek. Ha önnek és embereinek frissítőkre volna
szükségük, a rivoli kastély híres vendégszeretetéről, én pedig nagy
örömmel látnám vendégül fivérem, XIII. Lajos tisztjét és katonáit.
Latil nagy igyekezettel idézte fel magában a régi udvarról
elraktározott emlékeit, hogy tisztességgel válaszolhasson királya
húgának.
– Úrnőm, látogatásunknak éppenséggel nem is volt más célja, mint
hogy hírt hozzunk a két fenségről, akikkel tíz perccel ezelőtt
találkoztunk; valóban Torinóba tartottak, ahol, vágtájuk sebességéről
ítélve, igencsak sürgős dolguk lehetett. A vendégszeretetet, melynek
felajánlásával megtisztelt bennünket, sajnálatos módon nem vehetjük
igénybe, mivel frissiben nyert értesüléseinket jelentenünk kell a
bíboros úrnak.
Majd olyan tökéletes udvari modorban hajolt meg Krisztina
hercegné előtt, amilyet egyetlen avatatlan szemtanú sem tételezett
volna fel egy kalandor zsoldosról, és visszatért emberei közé.
– Indulás vissza! Ahogy mindjárt sejtettem: megelőztek minket. A
fészek üres – a madárka elröpült!
 XXI. FEJEZET
amelyben Moret gróf vállalkozik rá, hogy bejuttat
egy öszvért és egymilliót a pinerolói erődbe

Amikor Richelieu értesült Latil vállalkozásának eredményéről,

tomboló düh fogta el. Latilhoz hasonlóan neki sem volt kétsége
afelől, hogy a savoyai herceget valaki figyelmeztette.
De ki lehetett az a valaki?
A bíboros egyetlen embert avatott be tervébe: Montmorency
herceget.
Ő figyelmeztette volna Károly Emánuelt? Lovagias alkatától
kiteltek volna az ilyen szélsőséges tettek. Másfelől az ellenséggel
szembeni lovagiasság akár a felségárulást is súrolhatja…
Latilnak a bíboros egyetlen szóval sem említette gyanúját; tudta,
hogy Latil őszinte híve mind Montmorencynak, mind Moret grófnak.
Beérte vele, hogy egész sor kérdést tegyen fel az éji sötétben
megpillantott lovasról.
Latil elmondott mindent, amit tudott. Az illető nagyon fiatal volt,
tizenhét-tizennyolc éves, színes tollal díszített széles nemezkalapot
viselt, és kék vagy fekete köpenybe burkolózott. A paripa is feketének
látszott, valósággal beleolvadt az éjszakába.
Magára maradva a bíboros utánanézetett, kik voltak őrségben este
nyolc és tíz óra között. Susába belépni és onnan távozni csak a jelszó
ismeretében lehetett; aznap este Susa és Savoya volt a jelszó, amelyet
csak a vezérek ismertek: Schomberg, Créqui, La Force marsallok,
Moret gróf, Montmorency herceg és még néhány főtiszt.
A bíboros magához rendelte az őröket, és kikérdezte őket. Egyikük,
a személyleírás alapján, kijelentette, hogy látott távozni egy hasonló
küllemű fiatalembert, csakhogy az nem az Itáliába, hanem a
Franciaországba vezető városkapun lovagolt ki. A jelszót azonnal
megmondta.
Az, hogy az illető Franciaország felé indult, mit sem jelentett: a
falakon túljutva könnyűszerrel megkerülhette a várost, és rátérhetett
az itáliai útra. Erről majd nappal győződhetnek meg.
Másnap meg is találták a ló nyomait. A lovas útvonala is
kirajzolódott: valóban megkerülte a várost, majd amikor már
negyedmérföldnyire volt Susától, az itáliai útra kanyarodott.
A bíborost immár semmi sem marasztalta Susában. Előző nap
közölte Viktor Amadéval a hadüzenetet; így hát a nyomozás lezárása
után, délelőtt tíz órakor megszólaltak az indulást jelző dobok és
trombiták.
Richelieu előtt sorban vonult el a négy hadtest, élükön Schomberg,
La Force és Créqui marsallokkal, valamint Montmorencyval. A
bíborost körülvevő tisztek között ott volt Étienne Latil is.
Montmorency herceg, szokása szerint, nemesurakból és
apródokból álló fényes kísérettel vonult fel. Az apródok közt volt
Galaor is; piros tollal díszített nemezkalapot viselt, és a lova éjfekete
volt.
Az ifjú láttán Richelieu megérintette Latil vállát.
– Elképzelhető – felelte az, inkább bizonytalanul.
Richelieu összehúzta a szemöldökét, majd villámló szemmel nézett
Montmorency felé, s végül, lovát vágtára sarkantyúzva, a menet élére
állt. Előtte csupán a felderítők – azok a bizonyos „elveszett
gyermekek” – vonultak.
Megszokott hadiöltözékét viselte, a páncél alatt némi
aranyhímzéssel ékesített, avarszínű zekével. Nemezkalapján toll
lobogott. De mintha egyik percről a másikra ellenségbe
ütközhetnének, úgy vonult előtte két apród, az egyik a
páncélkesztyűjével, a másik a sisakjával. Mellette két további apród
vezetett kantárjánál fogva egy kivételesen értékes, gyors lábú lovat.
Mögötte kocogott testőrségének kapitánya és hadnagya, azaz Cavois
és Latil.
Egy órával később folyócskához értek, melynek mélységét a bíboros
előző napon gondosan ellenőriztette, így minden aggály nélkül gázolt
lova hátán elsőnek a vízbe, és elsőnek is ért át minden baj nélkül a
túlsó partra.
Mialatt a sereg átkelt a folyón, zuhogni kezdett az eső, a bíboros
azonban teljes nyugalommal haladt tovább, igaz persze, hogy az út
mentén szétszórt viskókban amúgy sem találhatott volna fedélre egy
egész hadsereg. A katonák azonban, akik nem bíbelődtek ilyen
megfontolásokkal, morgolódni kezdtek, és a pokolba kívánták a
bíborost – mégpedig olyan hangerővel, hogy a címzett mindent
hallhatott.
– No, Étienne, hallod? – kérdezte hátranézve Latiból.
– Mit, nagyuram?
– Amit ezek a jómadarak beszélnek rólam.
Latil nevetett.
– Ej, nagyuram, a katona már csak ilyen: ha valami nem tetszik
neki, a pokolba küldi a vezérét. De mit tehet az ördög egy
egyházfejedelemmel szemben?
– Megengedem, ha az illető vörös palástot visel, nem sokat. Ha
azonban őfelsége libériájában jár, az ördög csúnyán elláthatja a baját.
Menj, Latil, az emberek közé, és intsd őket jobb modorra.
Latil engedelmeskedett, de hamar visszatért eredeti helyére.
– Nos? – kérdezte a bíboros.
– Nos, nagyuram, mostantól türelmesek lesznek.
– Megmondtad, hogy neheztelek rájuk?
– Isten ments, nagyuram.
– Hát akkor mit mondtál nekik?
– Hogy eminenciád igen hálás, amiért ilyen bátran viselik a
menetelés fáradalmait, és Rivoliba érve dupla adag bort fognak kapni.
A bíboros a bajszát harapdálta, majd csak annyit mondott:
– Lehet, hogy neked van igazad.
 A morgás valóban elcsitult. Igaz, hogy közben kitisztult az ég, és a
nap fényénél a távolban megcsillantak Rivoli és a köré épült falu
lépcsőzetesen elhelyezkedő tetői.
Most már egyhuzamban masíroztak, és három óra körül meg is
érkeztek Rivoliba.
– Rám bízza eminenciád a bor szétosztását? – kérdezte Latil.
– Ha már dupla adagot ígértél a sok himpellérnek, hát kapják meg,
de aztán készpénzzel fizess mindenért!
– Nagyon helyes, nagyuram. De miből?
– Aha, szóval pénzt is adjak hozzá?
A bíboros megállt, kitépett egy lapot füzetéből, a nyeregvázra
fektette, s ezt írta rá:
A kincstárnok fizessen Latil úrnak ezer livre-t, amellyel a nevezett
nekem fog elszámolni.
Ezután Richelieu aláírta a papírt, Latil pedig elvágtatott.
Amikor, háromnegyed órával később, a hadsereg benyomult
Rivoliba, a katonák először néma, majd annál harsányabban kitörő
elragadtatással fedezték fel, hogy mind a tíz kapuban egy-egy csapra
vert boroshordó áll, körülöttük töméntelen pohárral. A felhőszakadás
miatti zúgolódás „Hurrá!” és „Éljen a bíboros!” kiáltásokba csapott át.
Latil a bíboroshoz lépett.
– Nos, ehhez mit szól eminenciád? – kérdezte.
– Úgy látom, Latil, te valóban jobban ismered a katonákat, mint én.
– Hja, ki-ki maradjon a kaptafájánál! Én a katonákat ismerem,
mivel közöttük éltem, eminenciád pedig a papokat, hiszen köztük
tölti az egész életét!
A bíboros a kalandor vállára tette kezét.
– Ha majd te is sokat forogsz papok közt, Latil, hamar rájössz, hogy
minél több időt töltesz velük, annál kevésbé ismered őket.
Eközben a kastélyhoz értek, és Richelieu magához rendelte a
vezéreket.
 – Uraim, a kastély szerintem elég nagy, hogy mindnyájan elférjenek
benne; de itt van Montmorency herceg és Moret gróf – ők már jártak
itt a savoyai hercegnél, és bizonyára hajlandók felcsapni
szállásmesternek. – Majd hozzátette: – Egy óra múlva haditanácsot
tartunk. Fontos kérdésekről lesz szó, tehát jó lenne, ha addig
elhelyezkednének.
A bőrig ázott főtisztek éppúgy szerettek volna átmelegedni, mint a
katonák, de megígérték, hogy pontosak lesznek.
Egy órával később mind a heten ott ültek Károly Emánuel
elhagyott dolgozószobájában: Montmorency herceg, Schomberg,
Créqui, La Force és Thoyras marsallok, valamint Moret gróf és
d’Auriac úr.
A bíboros egy mozdulattal csendet kért, majd két kezével az
asztalra támaszkodva a következőket adta elő:
– Uraim, utat nyitottunk Piemontba, mégpedig a Susai-szoroson át,
amelyet önök közül többen is a vérük árán hódítottak meg. Ám
Károly Emánuel személyében olyan rosszhiszemű ellenjátékosunk
van, hogy egyetlen átjáró nem elég: legalább kettőre van szükség. Íme
a haditervem. Mielőtt beljebb nyomulunk Itáliába, szeretnék
közvetlen összeköttetést teremteni Piemont és Dauphiné között,
vagy esetleges visszavonulásunkat biztosítandó, vagy, ellenkezőleg,
újabb csapatszállítmányok fogadása érdekében. Ennélfogva be kell
vennünk a pinerolói erődöt, amelyet, mint az urak bizonyára tudják,
gyengekezű királyunk, III. Henrik adományozott a savoyai
hercegnek. Gonzaga, Nevers hercege, a mi Károly mantovai
hercegünk atyja, mint Pinerolo parancsnoka és az Itáliában
állomásozó francia seregek vezére, hiába vetette latba minden
ékesszólását, hogy lebeszélje III. Henriket erről a döntésről, amely oly
sokat ártott a koronának. Mellesleg nem gondolják, hogy ez a bölcs
és bátor Gonzaga szinte előre látta, hogy fiát, ha majd Mantova
hercege lesz, könnyen kiforgathatják birtokaiból, ha a segítségére
siető francia csapatoknak nem lesz szabad útjuk Itáliába? Láthatják: a
mi küldetésünk forog kockán! Nos, visszatérve a múltba: III. Henrik
kitartott elhatározása mellett, mire Gonzaga arra kérte, mentse fel
Pinerolo parancsnoki tisztségéből, még mielőtt az erődöt
elajándékozná; így akart védekezni az utókor gyanúja ellen, miszerint
hozzájárult volna ehhez az állam érdekeit súlyosan sértő gesztushoz,
vagy éppen közreműködött benne.
Nos, uraim, ránk vár a dicsőség, hogy a pinerolói erődöt
visszaszolgáltassuk a francia koronának. Már csak az a kérdés:
hogyan? Csellel vagy erőszakkal? Ha az erőszakot választjuk, az sok
időnkbe és sok jó emberünk életébe kerülhet.
Ezért én a cselt pártolom.
Makedóniai Fülöp azt mondta: nincs bevehetetlen erősség, ha egy
arannyal megrakott öszvért bejuttathatunk. Az öszvér és az arany
megvan; csak ember vagy inkább módszer kell, hogy bejuttathassuk.
Legyenek segítségemre, és én egymilliót adok az erőd kulcsaiért.
A jelenlévők, mint mindig, most is kor szerinti sorrendben
szólalhattak fel.
Mind huszonnégy óra gondolkodási időt kértek.
Mint a legifjabb, Moret gróf szólalt fel utolsónak, de az igazat
megvallva, senki sem várt tőle sokat. Annál nagyobb volt a
csodálkozás, midőn a bíboros előtt meghajolva kijelentette:
– Eminenciád csak tartsa készenlétben az öszvért meg az
egymilliót. Három napon belül utat nyitok nekik az erődbe.
 XXII. FEJEZET
Tejtestvérek

A Rivoliban tartott haditanács másnapján, este nyolc óra tájt egy

huszonöt év körüli parasztlegény jelentkezett a pinerolói erőd
kapujánál. Az aostai völgy hegylakóinak öltözékét viselte, és piemonti
tájnyelven hablatyolt.
Signora Giacintát, Espalomba grófné komornáját kereste,
mondván, hogy ő a bátyja, és Gaetanónak hívják.
A helyőrség egyik tagja értesítette signora Giacintát, aki sikkantott
egyet meglepetésében, bár ezt végső soron örömkiáltásnak is lehetett
értelmezni. Úgy tűnt azonban, hogy a vér hívó szavának csak akkor
engedelmeskedhet, ha ehhez úrnője is hozzájárul, mert berontott a
grófné szobájába, ahonnan néhány perc múlva távozott. Maga az
úrnő pillanatokkal később a másik ajtón szaladt ki, és lesietett a
lépcsőn, amely saját, bájos kis kertjéhez vezetett. Giacinta ablaka
egyébként ugyanerre a kertre nézett.
A grófné a kert legeldugottabb zugába, egy citrom-, narancs- és
gránátalmafákkal beültetett kis ligetbe vonult vissza.
Giacinta ezalatt boldog és a viszontlátást már alig váró testvérhez
illőn futott át az udvaron, és repesve kiáltotta:
– Gaetano! Ó, én kedves Gaetanóm!
A fiatalember a karjai közé ugrott; s minthogy Urbano d’Espalomba
gróf, aki az őrséget ellenőrizte, éppen ekkor tért vissza körútjáról,
szemtanúja lehetett a testvérpár kitörő örömujjongásának. Azt
mondták, két éve nem látták egymást, azóta, amióta Giacinta úrnőjét
követve elhagyta a szülői házat.
Giacinta csinos bókot csapott Espalomba gróf előtt, és engedélyt
kért, hogy elszállásolhassa a fivérét, aki a jelek szerint – beszélgetésre
még nem volt idejük – fontos családi ügyekről szeretné tájékoztatni.
 A gróf Gaetanót is látni óhajtotta, váltott vele néhány szót, nyíltnak
és becsületesnek találta, és megengedte, hogy az erődben
tartózkodjék; Gaetano különben is azt mondta, hogy legföljebb
negyvennyolc óráról van szó. Ezután a gróf megunta, hogy ily
jelentéktelen népségre vesztegesse becses idejét; elbocsátotta a
testvérpárt, és ment tovább a dolgára.
Gaetano rögtön észrevette, hogy a gróf rosszkedvében van. És bár
egy parasztnak se oka, se joga, hogy a nagyurak dolgaiba ártsa magát,
kíváncsisága láttán Giacinta elmesélte, hogy az erőd parancsnoka két
okból is neheztel uralkodójára. Először is ingerelte, hogy a savoyai
herceg oly arcátlan buzgalommal udvarolt a feleségének, méghozzá
az ő jelenlétében. Azután meg három nappal ezelőtt váratlanul arra
utasította, hogy zárkózzék be az erődbe, és védelmezze, amíg kő
kövön nem marad. Urbano gróf nem is rejtette véka alá sértettségét;
felesége és Giacinta előtt még azt is megjegyezte, hogy örömest állna
akár Spanyolország, akár Ausztria, akár a franciák szolgálatába, ha
ugyanolyan előnyöket élvezhetne, mint Piemontban.
Éppen a folyosó egy sötét szegletét érintették, és Gaetanót úgy
megörvendeztette a hír, hogy hirtelen feltámadt benne a húga iránti
gyengédség: átölelte Giacintát, és mindkét orcájára csattanós csókot
nyomott.
Giacinta szobája a folyosóra nyílt; a leányzó ide terelte be fivérét,
aki nagyot rikkantott örömében.
– Hát végre helyben vagyok! De áruld már el, drága Giacintám: hol
az úrnőd?
– Ejnye – nevetett a leány –, és én még azt hittem, az én kedvemért
jött!
– Mindkettőtök kedvéért, de elsősorban őmiatta! – ismerte be a
gróf. – Politikai ügyeket kell megbeszélnem vele, és neked, aki egy
államférfi szolgálatában állsz, igazán tudnod kell, hogy első az
államérdek!
– És hol fogjátok lebonyolítani ezeket a sürgős ügyeket?
 – Hát itt, nálad, ha neked nem kellemetlen.
– Énelőttem?
– Azt már nem. Igazán megbízunk benned, drága Giacintám, mind
a ketten, de ilyen nagy horderejű találkozásnál nem lehet jelen
harmadik személy.
– És velem akkor mi lesz?
– Mivel úrnődet súlyos rosszullét fogta el, te az ágya mellett ülsz
majd, behúzott függönyök mögött, és vigyázol, nehogy a férje
belépjen s ments’ isten, felriassza.
Giacinta sóhajtott.
– Nem is tudtam, gróf úr, hogy ilyen nagy diplomata!
– Tévedni emberi dolog. De egy diplomatánál minden perc számít;
áruld hát el, kedvesem, hol az úrnőd.
Giacinta még nagyobbat sóhajtott, majd kitárta az ablakot, és csak
annyit mondott:
– Keresse meg!
Így ötlött fel a grófban, hogy Matilde százszor is mesélt neki a
kertről, ahol róla szokott álmodozni, és megemlített egy gránátalma-,
narancs- és citromfákból álló ligetet, ahol még napközben is jótékony
félhomály honol. Így hát villámnál sebesebben ugrott ki a párkányra,
és onnan a kertbe – s mialatt Giacinta letörölt egy szándéka ellenére
kibuggyant könnycseppet, ő már behatolt a fák sűrűjébe, s úgy
szólongatta kedvesét:
– Matilde! Matilde! Matilde!
Matilde már neve első elhangzásakor is felismerte a drága hangot,
és szaladt arra, amerről hallatszott. Ő is egy nevet rebegett:
– Antonio!
A szerelmesek végre meglátták egymást, egy narancsfának dőlve
összeölelkeztek, s lázas mozdulataik hatására virágeső árasztotta el
őket.
Így maradtak hosszú másodperceken át, jóformán némán,
azazhogy mégiscsak elhagyta ajkukat az az érthetetlen, tagolatlan
suttogás, amely ilyen esetekben minden mézes szónál többet mond.
Végül mindketten visszatértek a varázslatos meseországból,
amelyet az ember csak álmában lát, és egyszerre dadogták:
– Hát te vagy az!
Ugyanaz a válasz fulladt bele első csókjukba is:
– Igen, én…
Elsőnek a grófné tért észhez.
– De hát az uram… – sikkantóttá.
– Minden úgy alakult, ahogy reméltük. Elhitte, hogy Giacinta
bátyja vagyok, és beleegyezett, hogy a kastélyban szálljak meg.
Ekkor aztán megfogták egymás kezét, és leültek. Sok mindent
kellett elmagyarázni.
Szerelmesek közt sokáig tart az ilyen megbeszélés. Az övék a kert
után Giacinta szobájában folytatódott, aki a gróf utasításához híven
úrnője ágya mellett töltötte az éjszakát.
Reggel nyolc körül halkan kopogtak a gróf dolgozószobájának
ajtaján. A ház ura talpon volt, és fel is öltözött; hatkor verte fel
álmából a torinói futár, aki jelentette, hogy a franciák Rivoliban
vannak, és minden jel szerint Pinerolo ostromára készülnek.
– Szabad! – dörmögte, de a hangján is érződött, milyen zsémbes.
Legnagyobb csodálkozására a grófné állt az ajtóban.
– Ön az, Matilde? – kiáltotta a gróf, és felugrott székéből. –
Hallotta már a hírt? Vagy éppen ennek köszönhetem e váratlan
látogatás örömét?
– Milyen hírre céloz, uram?
– Arra, hogy alighanem megostromolnak bennünket!
– Igen, erről tudtam. Éppen ezért akartam beszélni önnel.
– De hát hogyan és kitől értesült róla?
– Mindjárt elmondom. Egész éjjel le se hunytam miatta a szemem.
– Látszik az arcán, asszonyom. Sápadt, és kimerültnek látszik.
– Már alig vártam a reggelt, hogy beszélhessünk.
– Miért nem keltett fel, asszonyom? Egy ilyen fontos hír megérte
volna.
– Bennem, uram, ez a hír seregnyi emléket és kétséget ébresztett.
Ezért azt akartam, hogy találkozásunk előtt ön már értesüljön az
ügyről, és felmérje következményeit.
– Ebből egy szót sem értek, asszonyom. Eddig soha nem beszélt
előttem államügyekről vagy a háborús fejleményekről…
– Ó, a férfiak túlságosan lenézik szellemi képességeinket, és nem
vonnak be ilyen beszélgetésekbe.
A gróf akaratlanul is elmosolyodott.
– És ön úgy véli, rosszul tesszük?
– Bizony hogy rosszul, mert néha nagyon is hasznos tanácsokat
adhatnánk.
– És ha most önhöz fordulnék, mit tanácsolna ebben a helyzetben?
– Először is emlékeztetném, uram – közölte a grófné –, milyen
hálátlannak mutatkozott irántunk a savoyai herceg.
– Fölösleges volna, asszonyom. Ez a hálátlanság most és
mindörökre az agyamba van vésve.
– Aztán emlékeztetném a torinói ünnepségekre, amikor is az
uralkodó – éppen ő, aki a házasságunkat létrehozta! – olyan
ajánlatokkal ostromolt, amelyek súlyosan sértik mindkettőnk
becsületét.
– Ezeket az ajánlatokat sem felejtem el.
– És végül emlékeztetném, milyen ridegen és durván utasította önt,
hogy hagyja el Rivolit, és várja be Pinerolóban a franciákat!
– Ezt is tudom, és alig várom a percet, amikor minderre őt is
emlékeztetem.
– Nos, ez a perc eljött. Ön, uram, sorsfordító helyzetbe került, és
szabadon választhat kétféle jövő közül. Vagy tovább szolgál egy rideg
és gőgös gazdát, vagy magas állásban és tekintélyes vagyon
birtokában élvezheti a szabadságot.
A gróf meghökkenten nézett hitvesére.
– Megvallom, asszonyom, hogy sejtelmem sincs, hová akar
kilyukadni.
– Akkor világosabban kell fogalmaznom.
A gróf egyre csak álmélkodott.
– Giacinta fivére Moret grófnál szolgál.
– IV. Henrik törvénytelen fiánál?
– Úgy van, uram.
– És ennek mi köze a jelen helyzethez?
– Csak annyi, hogy tegnapelőtt Richelieu bíboros Moret gróf
jelenlétében közölte, hogy egymilliót fizetne Pinerolo kulcsaiért.
A gróf szeme mohón megcsillant.
– No, azt megnézném magamnak!
– Meg is nézheti, uram, amikor csak akarja.
A gróf keze ökölbe szorult.
– Egymillió… – mormolta. – Igaza van, asszonyom, ezt érdemes
meggondolni. De ön honnan tud erről az ajánlatról?
– Ez igazán egyszerű. Moret gróf kézbe vette a dolgot, és ideküldte
Gaetanót, hogy puhatolózzon.
– Hát ezért látogatta meg Gaetano a húgát?
– Eltalálta. És Giacinta megkért, hogy fogadjam; ez az oka, hogy
először engem avatott bizalmába, velem ismertette az ajánlatot,
vagyis ha a terv nem sikerül, csak én vagyok kompromittálva.
– Már miért ne sikerülne? – tudakolta a gróf.
– Hát például azért, mert ön nemet mond. Ez végre is elképzelhető
volt!
– És miféle biztosítékot adnak? – kérdezte a gróf némi tűnődés
után.
– Maga a pénz a biztosíték.
– És tőlem mit kérnek biztosítékul?
– Egy túszt.
– Ki legyen az?
– Nos, mi sem természetesebb, mint hogy ostrom esetén ön
eltávolítja feleségét az erődből, amelyet ugyebár utolsó leheletéig
védeni akar. Így hát elküld Selimóba az édesanyámhoz, és én ott
várom majd az értesítést, hogy melyik francia városban csatlakozzam
önhöz. Mert hiszen feltételezem, hogy ha az üzletet megkötötték, ön
francia földön óhajt letelepedni.
– És az egymilliót kifizetik?
– Mégpedig aranyban.
– Mikor?
– Akkor, ha a Gaetano által meghozott arany fejében ön átadja a
saját aláírásával ellátott kapitulációt, és engedélyezi távozásomat.
– Jöjjön csak vissza Gaetano még ma este a millióval, ön pedig
készüljön fel, hogy vele együtt elhagyja az erődöt.
És aznap este nyolckor Moret gróf beváltotta Richelieu-nek tett
ígéretét: továbbra is Gaetano álcájában behatolt a pinerolói erődbe,
kantárjánál fogva vezetve az arannyal megrakott öszvért – és híven
önmagának tett fogadalmához, a grófné társaságában hagyta el a
helyszínt.
A szépasszony vitte magával a kapitulációt, amelyet két nappal
későbbről kelteztek, hogy a bíboros az ostromló sereg élén színleg
felvonulhasson az erőd elé. A helyőrség minden felszerelésével
szabadon távozhatott.
 XXIII. FEJEZET
A sas és a róka

Két nap múlva Richelieu bíboros éppen akkor vonult be a pinerolói

erődbe, amikor Károly Emánuel elhagyta Torinót, hogy felmentse az
erődöt.
Alig tett meg azonban három mérföldet, amikor felderítői
jelentették, hogy szemből mintegy nyolcszáz főnyi csapat közeledik
savoyai zászlók alatt.
A herceg eléjük küldte egyik tisztjét, hogy tájékozódjék.
Visszatérve a tiszt a herceg legnagyobb ámulatára azt jelentette, hogy
nem más: a pinerolói helyőrség masírozik Torino felé. Az erőd
megadta magát.
Károly Emánuelre szörnyű hatással volt a hír. Elsápadt,
megtorpant, végighúzta kezét a homlokán, majd magához hívatta
lovassági parancsnokát.
– Kaszabolja le nekem ezt a csürhét! – kiáltotta, és a szegény
ördögök felé bökött, akik igazán semmiről sem tehettek, hiszen nem
ők, hanem a parancsnokuk adta fel az erődöt. – És lehetőleg egy se
maradjon talpon!
A lovasok végrehajtották a parancsot, és a szerencsétlenek jó
háromnegyedét kardélre hányták.
Pinerolo elvesztése, bár a hátterét még nem ismerte, rádöbbentette
a savoyai herceget a maga kétségbeejtő helyzetére. Majd negyvenöt
éves uralkodásának minden ravaszkodása és intrikája – márpedig a
negyvenöt év végig ezek jegyében telt – eszerint csak arra volt jó,
hogy egy félelmetes ellenség országa szívéig nyomuljon. Egyetlen
lehetősége maradt: a spanyolok és az osztrákok lábához kell borulnia.
Könyöröghet egy Spinolának, aki genovaiként voltaképpen az
ellensége, vagy a cseh, tehát idegen Wallensteinnek.
 De a szükség törvényt bont; így hát a herceg magához hívatta
Spinolát, a spanyolok fővezérét és Collaltót, az Itáliába betört
németekét, hogy felkérje őket: segítsék meg a franciák ellen.
Ám Spinola, ez a nagy hadvezér, aki Milánó megszállása óta
szemmel tartotta Károly Emánuelt, csöppet sem rokonszenvezett
ezzel a nagyravágyó és örökkön ármánykodó hercegecskével, akinek
politikai pálfordulásai miatt annyiszor kellett kardot rántania, vagy a
kardot visszadugnia hüvelyébe. Collalto pedig vérbeli
condottiereként egyetlen céllal tört be Itáliába: hogy eltartsa és
gazdag zsákmányhoz segítse önmagát és seregét, s az egész
magánvállalkozást Mantova bevételével és kifosztásával akarta
megkoronázni. Az ilyen ívású katonákat érthető módon nem hatotta
meg a savoyai herceg siránkozása.
Spinola tehát kijelentette, hogy nem gyengítheti meg hadseregét,
amelynek minden erőt az ő monferratói terveinek megvalósítására
kell összpontosítania.
Collaltóval más volt a helyzet. Ő, mint már mondottuk, annyi
embert rendelhetett magához Németországból, amennyire csak
szüksége volt. Wallenstein, aki ismét e banditasereg élére állt, és
százezernél több embernek parancsolt (ha ugyan nem azok
parancsoltak őneki), nemcsak II. Ferdinándot rémítette meg
hatalmával, hanem maga is megriadt tőle, és jó pénzért készséggel
adott el katonákat minden jelentkezőnek. Károly Emánuel és Collalto
tehát szimpla anyagi kérdéseken vitatkozott, mígnem, a savoyai
államkincstár jelentős megcsapolása árán, az utóbbi tízezer embert
engedett át az előbbinek.
Az előnytelen üzlet mellesleg soha nem jött volna létre, ha Károly
Emánuel nem gyűlöli oly engesztelhetetlenül a franciákat. Pedig hát
az ellenség, amelyet ily módon Piemontra szabadított, jócskán
félelmetesebb volt, mint az, amelyet ki akart ebrudalni.
A franciák táborában a legszigorúbb fegyelem honolt. A francia
katonák csak azt a pénzt fogadták el, melyet a kezükbe nyomtak, míg
a németek két kézzel raboltak és fosztogattak.
A savoyai herceg tehát hamar felfogta, hogy számára még mindig
az a legüdvösebb, ha egy utolsó kísérletet tesz Richelieu
megpuhítására.
Két nappal Pinerolo bevétele után a bíboros még mindig
Espalomba gróf szobájában dolgozott, amikor egy fiatal tisztet
jelentettek be neki. Az illetőt az az Antonio Barberini bíboros küldte,
aki a pápa unokaöccse s egyszersmind torinói legátusa volt.
A bíboros rögtön gyanította, honnan fú a szél, és mert Étienne
Latilt nemcsak bátorságáért becsülte, hanem éles elméjében is nagy
bizalma volt, hívatta testőr hadnagyát.
– Ismered Barberini őeminenciája küldöttét?
– Soha nem láttam, nagyuram.
– A neve sem cseng ismerősen?
– Nem, nagyuram. Pedig kevés olyan ismert név van, amit én ne
ismernék. Azt mondta, Mazarino Mazarininek hívják.
– Az ördögbe is! Ezt a nevet még én sem hallottam. Pedig mielőtt
játszanék, szeretek belelátni az ellenfél kártyáiba. Fiatal?
– Huszonhat-huszonnyolc éves lehet.
– Jóképű vagy rút?
– Elég szemrevaló.
– Akkor vagy a nők, vagy a főpapok kegyeltje. Itália mely részébe
való?
– A beszédéről ítélve nápolyi lehet.
– Tehát csavaros eszű és ravasz. Csinosan öltözik vagy hanyagul?
– Takarosan.
– Legyünk óvatosak, Étienne! Huszonnyolc éves, szemrevaló,
csinosan öltözött, és Barberini bíboros, VIII. Orbán unokaöccse
küldte – tehát vagy mamlasz, amit első látásra megállapíthatok, vagy
nagyon tehetséges, amit nehezebb felmérni. Vezesd be. Köszönöm,
hogy legalább felkészítettél.
Öt perccel később Latil bejelentette a látogatót:
 – Mazarino Mazarini kapitány!
A bíboros tetőtől talpig megnézte magának. Latil leírása találó volt.
A fiatal tiszt – nevezzük csak Mazarinnek, mert amikor 1639-ben
franciásította magát, elhagyta neve utolsó betűjét, és a történelem
Mazarinként tartja számon, mint minden idők egyik legcsavarosabb
eszű állami vezetőjét – tiszteletteljesen meghajolt ugyan, de ő is
azonnal leltárt készített magának őeminenciája egész lényéről és
természetéről.
Amikor Richelieu-t Sullyvel szembesítettük, már felmutattuk
bennük a jelen és a múlt képviselőit. A véletlen úgy hozta, hogy
ezúttal, Richelieu és Mazarin találkozásával, a jelent a jövővel
állíthatjuk szembe. Fejezetünk címének ezért nem is illenék be A két
sas; A sas és a róka sokkal találóbb.
Megjelent hát, a maga sanda és furfangos tekintetével, a róka.
A sas kitartó, mélységeket rejtő tekintettel nézett szembe vele.
Mazarin úgy tett, mintha elfogódott volna.
– Nézze el megindultságomat eminenciád, amikor a pápai hadsereg
egyszerű és még igen ifjú kapitányaként itt állok a század legnagyobb
politikai lángelméje előtt.
– Ifjúnak valóban ifjú – jegyezte meg a bíboros. – Alig lehet
huszonnyolc éves…
– Már harminc, nagyuram.
A bíboros elnevette magát.
– Amikor Rómába utaztam, hogy püspökké szenteljenek, V. Pál
pápa megkérdezte, hány éves vagyok, és én is öregítettem magam két
évvel, vagyis huszonötnek mondtam magam, holott huszonhárom
voltam. Aztán, miután felszentelt, a lába elé borultam, és kértem,
oldozzon fel. Meg is tette, és én bevallottam, hogy füllentettem neki.
Ön nem kívánja, hogy feloldozzam?
– De igen, nagyuram – nevetett Mazarin is. – De csak aznap,
amikor majd püspök szeretnék lenni.
– Van ilyen szándéka?
 – Ha remélhetném, hogy egyszer majd belőlem is bíboros lehet.
– Ilyen pártfogókkal a háta mögött ez igazán nem lesz nehéz.
– Honnan tudja eminenciád, kik a pártfogóim?
– A küldetéséből állapítottam meg. Tudtomra adták, hogy Antonio
Barberini bíboros nevében keresett fel.
– A pártfogás akkor is csak másodlagos, hiszen őszentségének csupán
az unokaöccse kedvel.
– Szerezze meg számomra valamelyik unokaöcs pártfogását, és én
felajánlom cserébe a szentatyáét.
– Pedig bizonyára tudja, hogyan vélekedik a szentatya az
unokaöccseiről.
– Úgy hallottam, egyszer egy őszinte pillanatában megjegyezte, hogy
a legidősebb, Francesco Barberini, akit ő vett fel a bíbornoki
testületbe, legföljebb a Miatyánkot képes eldadogni, az öccsének,
Antoniónak, vagyis az ön megbízójának pedig olyan büdös volt a
csuhája, hogy inkább bíborosi palástot adományozott neki. Antonio
uraságot egyébként Démoszthenésznek csúfolják a dadogása miatt,
és csak azért becsülik, mert napjában háromszor képes berúgni. A
legifjabbról, Taddeóról pedig, akit a Szentszék generalisszimuszává
nevezett ki, őszentsége kijelentette, hogy inkább való neki a guzsaly,
mint a kard.
– Jaj, nagyuram, nem is merek tovább kérdezősködni. Azt már
elmondta, miként vélekedik unokaöccseiről a nagybácsi – a végén
még azt is elsorolná, mit mondanak a bácsiról az öcsök.
– Ahogy tetszik. Azt mondanák, hogy a sok kegy, amellyel VIII.
Orbán elhalmozza őket, csupán jogos viszonzása a tengernyi
fáradozásnak, amelybe pápává választása került. Elmondanák, hogy a
választás első fordulójában egyetlen szavazatot sem kapott, ők
azonban a bőkezűen osztogatott pénzükkel fellázították a római
csőcseléket, amely aztán az Angyalvár, vagyis a választás színhelye
elé tódult, és azt ordítozta: „Tűzvész és halál, ha nem Barberini a
pápa!” A következő fordulóban öten szavaztak rá; ez már több volt a
semminél, csakhogy tizenhárom kellett volna. A frakciót, amely
hallani se akart róla, két bíboros vezette. Három napon belül az
egyiket állítólag megütötte a guta, a másiknak ütőérdaganata támadt.
Helyükbe Barberini két párthívét választották; így már hét szavazatot
birtokolt. Aztán meghalt két további bíboros is, mindkettő ádáz
Barberini-gyűlölő. A fáma járványos betegséget emlegetett, a
megmaradtak alig várták, hogy a konklávé véget érjen, és Barberini a
szükséges tizenhárom helyett tizenöt szavazatot kapott.
– Mindez igazán nem volt túl nagy ár a reformokért, melyeket
rögtön megválasztása után őszentsége meghirdetett.
– Milyen igaz! – bólintott Richelieu. – Megtiltotta, hogy az
obszerváns ferencesek szandált és a kapucinusokéhoz hasonló
kapucnit viseljenek; megtiltotta, hogy az óhitű karmeliták reformált
karmelitáknak nevezzék magukat; elrendelte, hogy a spanyol
premontreiek térjenek vissza a régi öltözékükhöz, és gőgjüket
megtagadva hívassák magukat újra fratres-nek. Boldoggá avatott két
fanatikus teatinust, Andrea Avelinót és Gaetano di Tienét, továbbá
egy Felice Cantalice nevű mezítlábas karmelitát, egy Corsini nevű
firenzei karmelitát, aki illuminátus volt, két hisztérikus nőszemélyt,
Maria Maddalena di Pazzit és Erzsébetet, a portugál királynét, és
végül Szent Rókust meg a kutyáját.
– Nicsak, milyen jól értesült eminenciád a római udvar ügyeiről –
jegyezte meg Mazarin.
– No de ön, aki igen értelmes fiatalembernek látszik, hogyan állhat
ilyen széllelbélelt figurák zsoldjába?
– Senki sem választhatja meg, nagyuram, hol kezdje a pályáját –
felelte Mazarin a maga jellegzetes bújtatott mosolyával.
– Ez igaz – bólintott Richelieu. – De másokról már eleget
beszéltünk; térjünk rá a kettőnk ügyeire. Mi járatban van nálam?
– Kérnék valamit, amit ön úgysem teljesít.
– Miért?
– Mert a kérelem teljes képtelenség.
 – Akkor miért vállalta fel?
– Hogy találkozzam azzal az emberrel, akit a világon a legjobban
csodálok.
– No és hogy hangzik az a kérelem?
Mazarin vállat vont.
– Megbízatásom értelmében tudatnom kell eminenciáddal, hogy a
pinerolói erőd bevétele óta a savoyai herceg őfensége szelíd lett, mint
a bárány, és hajlékony, mint a kígyó. Megkérte hát a legátus úr
őeminenciáját, hogy járjon közbe önnél: hátha a piemonti
hercegnére, a király húgára való tekintettel nagylelkűséget
tanúsítana, és visszaadná a pinerolói erődöt, amely engedmény nagy
lépés lenne a béke felé.
– Tudja-e, kedves kapitány úr, milyen bölcsen tette, hogy
máshonnan indította ezt a beszélgetést? Különben még azt találtam
volna hinni, hogy aki ilyen üzenetet hajlandó tolmácsolni, az vagy
kivételesen ostoba vagy engem néz annak. A dologról természetesen
szó sem lehet. III. Henrik uralkodásának egyik szégyene volt, hogy
lemondott a pinerolói erődről; visszaszerzése XIII. Lajos uralmának
lesz az egyik csúcspontja.
– Azt kívánja, hogy válaszát ebben a megfogalmazásban
tolmácsoljam?
– Nos, talán nem egészen.
– Akkor szövegezze meg eminenciád az üzenetet.
– Őfelsége még nem szerzett tudomást Pinerolo meghódításáról.
Amíg ő maga nem közli, hogy meg akarja-e tartani, avagy hajlandó
kegyesen odaajándékozni húga őfenségének, addig semmit sem
tehetek. Értesítést kaptam, hogy elhagyta Párizst, és úton van Itália
felé; várjuk meg, amíg Lyonba vagy Grenoble-ba érkezik. Akkor majd
komolyan tárgyalhatunk az ügyről, és határozottabb válaszokat
adhatunk.
– Nyugodt lehet, nagyuram: szó szerint így fogom tolmácsolni
üzenetét. Legföljebb, engedelmével, meghagyok nekik némi reményt.
 – Mire mennek vele?
– Ők semmire. De nekem talán jó lesz valamire.
– Eszerint Itáliában óhajt maradni?
– Azt nem, de mielőtt elhagynám, még szeretnék kihasználni
minden itteni lehetőséget.
– Vagyis úgy gondolja, Itália nem nyújthat olyan jövőt, amilyen az
ön becsvágyának megfelel?
– Itália, nagyuram, több évszázadra el van átkozva. Lakosainak
memento mori-val kellene üdvözölniük egymást. Eminenciád nálam
jobban tudja, hogy a múlt században minden összeroppant;
felmorzsolódott mindaz, ami a hűbéri időkből még megmaradt, A
középkor két nagy egysége, a császárság és az egyház fellazult. Valaha
a pápa és a császár volt Isten két orcája. Habsburg Rudolf óta a
császárságból dinasztia lett; Luther óta pedig a pápa már csak egy
szektát képvisel.
Mazarin elhallgatott.
– Folytassa csak, folytassa! – buzdította Richelieu. – Nagy
figyelemmel hallgatom.
– Ó, nagyuram, mostanáig még kételkedtem magamban – de ha ön
figyel rám, eloszlanak a kétségeim! Nos, olaszok még vannak, de
Itália nincs többé. Négy főváros van Spanyolország birtokában:
Nápoly, Milánó, Firenze, Palermo! Savoya és Mantova francia kézen;
Velence befolyása napról napra csökken; Genova egyik napról a
másikra él. Elég, ha IV. Fülöp vagy II. Ferdinánd összehúzza a
szemöldökét, és VII. Gergely utóda remegni kezd. A tekintély
mindenütt felülkerekedett a szabadságon, csakhogy ez a tekintély
gyenge. A nemesek felőrölték a népet, ám közben udvaroncokká
süllyedtek. Mindenütt a monarchikus hatalom győzött, ámde
mindenfelől rettentő és láthatatlan ellenfelek szorongatják, és ezért
kénytelen állandó hadseregekkel, bérgyilkosokkal, brávó-kkal
őriztetni magát, ellenmérgeket felhalmozni, páncélingbe öltözni, és
ami még ennél is rosszabb: szabad kezet kell adnia a tridenti
zsinatnak, az inkvizíciónak, a cenzúrának. A köztereken és a
csatamezőkön kihunyt a harci szellem, és vele az élet. Mindenütt a
rend uralkodik, márpedig a rend a népek halála.
– És hová tart uraságod, ha elhagyja Itáliát?
– Oda, nagyuram, ahol forradalom készül. Talán Angliába, de
valószínűbb, hogy Franciaországba.
– Ha Franciaországba jön, szeretné-e, hogy hálára kötelezzem?
– Ó, nagyuram, büszke és boldog lennék, ha mindent önnek
köszönhetnék!
– Mazarin úr, remélem, még találkozunk.
– Nincs ennél hőbb vágyam, nagyuram.
Az angolnasimaságú nápolyi földig hajolt, és hátrálva távozott.
– Hallottam, hogy a patkányok elhagyják a süllyedő hajót –
mormolta a bíboros –, de azt nem tudtam, hogy ahhoz csatlakoznak,
aki szembeszáll a viharral… – Majd hozzátette: – Ez a kis kapitány
még sokra viszi, főleg ha az uniformist reverendára cseréli…
A bíboros gondolataiba merülve vágott át az előszobán; Latilnak
kellett figyelmeztetnie, hogy egy Franciaországból érkezett futár
várakozik rá.
A bíboros magához intette, a futár pedig egy levelet adott át neki.
Richelieu végigmérte a porlepte embert.
– Látom, sürgős levelet hozol.
– Fölöttébb sürgőset, eminenciás uram.
A levél rövid volt, de valóban fontos.
Fontainebleau, 1630. március 17.
A király Lyonba indult, de csak Troyes-ig jutott. Visszatért
Fontainebleau-ba, mivelhogy szerelmes! Legyen résen!
Ui. Ötven pistole-t a futárnak, ha 25-e előtt odaér!
A bíboros kétszer is átfutotta a levelet. A két kezdőbetű arra vallott,
hogy Saint-Simon írta, márpedig az ifjú nem szokta álhírekkel
traktálni. Csakhogy ez a mostani közlése oly valószínűtlenül
hangzott, hogy a bíborost elfogta a kétség.
– Nem számít – mondta Latilnak. – Kerítsd elő nekem Moret
grófot. Úgy látszik, tartósan mellé szegődött a szerencse.
Latil jót nevetett.
– Tudja-e eminenciád, hogy a gróf úr meg sem állt szép túszával
Briançonig?
– Kutasd fel, akárhol jár, és mondd meg neki: őt bízom meg, hogy
Fontainebleau-ban bejelentse Pinerolo elestét!
Latil meghajolt, és elsietett.
 XXIV. FEJEZET
A Hajnal

XIII. Lajoson politikai iránytűjétől, a bíborostól távol

gyógyíthatatlan mélabú lett úrrá. Hiszen, ahogy már valamelyik
korábbi fejezetünkben elbeszéltük, az anyja egyre zaklatta
követeléseivel, ezenkívül attól rettegett, hátha kegyének legújabb
jeleivel túlságosan megnövelte öccse hatalmát, valamint tudván
tudta, hogy Anna királyné, szigorú tilalma ellenére, továbbra is titkos
tárgyalásokat folytat a spanyol követtel. És szüntelen küzdelmei
közepette főleg az az ösztönös felismerés viselte meg, amelyet a
Teremtés által lelkébe csempészett erkölcsi intelligencia sugallt: hogy
tudniillik az ország boldogulása szempontjából Richelieu-re sokkal
nagyobb szükség van, mint őrá. Ugyanakkor egész környezete,
bolondja, l’Angely és főlovászmesterré előléptetett egykori apródja,
Saint-Simon kivételével, egyhangúan ócsárolta ezt a számára
nélkülözhetetlen férfiút, vagy éppen összeesküvést szövögetett
ellene.
Az a kör, amely magát a tisztességes emberek társadalmának
nevezi, mindig, minden időkben lázong az új, nemesebb eszmék
ellen, és makacsul veszi védelmébe a múltat, azaz a régi szokásokat
és konvenciókat a jövő, vagyis a haladás ellenében. A status quo
világa, amely a mozdulatlanságot védi a mozgással, a halált az élettel
szemben, Richelieu-ben olyan forradalmárt látott, aki tisztogatás
közben felbolygatja az országot. Nemcsak a tisztességes emberek
láttak benne ellenséget, hanem a katolikus világ is. A bíboros nélkül
Európában teljes csend és béke honolt volna, s a közös asztalhoz
telepedett Piemont, Róma, Spanyolország és Ausztria úgy kebelezte
volna be nagy egyetértésben Itáliát, mintha egy articsókát
fogyasztanának el levelenként. Ausztria bekapta volna Mantovát és
Velencét, valamint Piemontot, Monferratót és Genovát;
Spanyolország Milánót, Nápolyt és Szicíliát, a pápa Toscanát és a kis
hercegségeket falta volna fel, Franciaország pedig az Alpokon túlról
nézte volna, gondtalan nyugalomban, az oroszlánok lakomáját,
amelyre nem volt hivatalos. A békének egyetlen ellensége volt:
Richelieu, ki más? Erre célozgatott sandán a pápa, ezt hirdette IV.
Fülöp meg a császár, ezt énekelte kórusban Medici Mária, Ausztriai
Anna, valamint az angol királyné, Henrietta.
A bíborost kiátkozó magasztos hangokhoz szerényebbek is
csatlakoztak. Köztük volt Guise herceg, akit reményei ellenére sem
hívtak meg a háborúba, és most provence-i kormányzóságában
duzzogott; Créqui, Dauphiné kormányzója, aki úgy érezte, apósa
után őt illeti a connétable-i kard; Lesdiguiéres, valamint
Montmorency, akinek odaígérték a szóban forgó kardot, de attól
tartott, hogy az kisiklik a kezéből, amiért nem volt hajlandó elrabolni
a savoyai herceget. De ehhez a táborhoz csatlakozott a legtöbb főúr
is: a Soissons-ok, a Condék, a Contik, az Elbeufök, akik rémülten
figyelték, milyen makacsul és módszeresen alázza meg és fosztja ki a
bíboros a nagy családokat.
Mindennek ellenére, sőt talán éppen emiatt határozta el Lajos,
hogy elhagyja Párizst, és a bíborosnak adott szavához híven követi
Itáliába. Mondanunk sem kell, hogy ez a döntés, amellyel a király
ismét a bíboros közvetlen gyámsága alá rendelte magát,
felháborodott sikoltozásra késztette a két királynét, akik már
korábban kijelentették: ha a király Itáliába megy, mindketten
elkísérik.
Volt is erre kitűnő ürügyük: a király egészségéért érzett aggodalom.
A sok szekatúra ellenére a király értesítette elutazásáról a bíborost,
és február 21-én el is indult Lyonba. Útvonala Champagne-on és
Burgundián át vezetett, s a megállapodás szerint a királynéknak
Lyonban kellett volna csatlakozniuk hozzá.
Ám a sors nem akarta, hogy a dolgok ily simán alakuljanak. A király
elutazásának másnapján Gaston öccse, aki addig nem mert
kimozdulni Orléans-ból, nagy garral bevonult Párizsba, és este
kilenckor váratlanul berontott az anyakirálynéhoz, aki a szokásos esti
hölgykoszorút látta vendégül.
Medici Mária csodálkozva emelkedett fel, sőt haragot színlelt, majd
elbocsátotta hölgyeit, és Gastonnal bezárkózott dolgozószobájába,
ahová néhány pillanat múlva egy titkos ajtón Anna királyné is
belépett.
Ebből az alkalomból erősítették meg a Mária királyné által újra
meg újra ajánlgatott paktumot, miszerint a király halála esetén Annát
Monsieur veszi nőül. Ha ez a házasság létrejön, Medici Mária tovább
működhetett volna mint tényleges régensnő, és bizony nem
neheztelt volna Istenre idősebbik fia haláláért, ha ilyen kárpótlásban
részesül. Igazság szerint a paktum megkötését egyedül ő
szorgalmazta őszintén, minthogy őt saját érdekei mozgatták.
Orléans hercege már elkötelezte magát a lotaringiai hercegnek,
akinek húgába szerelmes volt; semmi kedve nem volt hát nőül venni
bátyja özvegyét, aki hét évvel volt idősebb nála, és múltján foltot
ejtett a Buckingham-féle sajnálatos kaland. Ami pedig Anna királynét
illeti, ő gyűlölte és megvetette Monsieur-t, és egyáltalán nem bízott
adott szavában. Mindazonáltal ígéretekkel egyik fél sem
takarékoskodott, és hogy eltitkolják, mi is történt az anyakirályné
dolgozószobájában, másnap az a hír terjedt el, miszerint Orléans
hercege csak azt akarta közölni anyjával, hogy változatlanul imádja
Gonzaga Mária hercegnőt, és azért jött Párizsba, hogy bátyja
távollétét kihasználva nőül vegye. Mellesleg az, hogy a beszélgetésen
Ausztriai Anna is jelen volt, nem szivárgott ki.
A hír hitelét csak növelte, hogy a herceg megérkezésének
másnapján Medici Mária magához rendelte az ifjú hercegnőt, és el
sem engedte a Louvre-ból; Gonzaga Mária tulajdonképpen fogoly
volt.
Gaston ugyanakkor nagy hűhót csapott, amiért akadályozzák
leghőbb vágya teljesülését. Ennek hatására az elégedetlenek mind
köré sereglettek, és értésére adták, hogy amennyiben a király
távollétében nyíltan fellépne Richelieu ellen, úgy népes és erős párt
szegődne mellé, és nemcsak a bíborossal, hanem XIII. Lajossal
szemben is támogatná, hogy a bíboros után a királyt is
megbuktassák. Hamarosan egy nagy horderejű esemény is erősítette
a feltételezést, miszerint Gaston elfogadta a felajánlkozást. La Valette
bíboros, Épernon herceg fia és a lyoni bíboros, Richelieu fivére, aki
oly hősiesen viselkedett a pestis idején, közösen kereste fel Orléans
hercegét, de míg az előbbit Gaston ez alkalomból nem győzte
elhalmozni nagyrabecsülése jeleivel, Lyon bíborosát be sem hívta az
előszobából, és úgy tett, mintha észre sem venné.
Gaston Párizsba érkezésének másnapján az anyakirályné levélben
tájékoztatta a királyt öccse váratlan megjelenéséről (noha ő maga
valószínűleg előre tudott róla), ám menye és kisebbik fia
találkozásáról és megegyezéséről egy szót sem szólt; annál bővebben
ecsetelte Gaston szerelmét Gonzaga Mária iránt.
Lajos, aki időközben már Troyes-ba érkezett, anyja levelének
hatására bejelentette, hogy visszatér a fővárosba. Fontainebleau-ban
azonban futár jelentette, hogy Gaston, bátyja visszatérésének hírére,
haladéktalanul limours-i házába távozott.
Három nappal később azt jelentették, hogy a király megszakítja
útját, és a húsvétot Fontainebleau-ban tölti.
Vajon miért gondolta meg újra magát? Hamarosan kiderül.
A Luxembourg-palotában lezajlott hármas megbeszélés után Anna
királyné hazatérve lakosztályában ott találta Fargis asszonyt. A hölgy
frissen érkezett Spanyolországból, ahová, mint már hallhattuk, azért
küldték, hogy megerősítse lankadni látszó férjét a maga politikai
elszántságában.
Most azonban, hogy Franciaország és Piemont között kitört a
háború, Fargis asszony spanyolországi jószolgálataira már nem volt
szükség, és a dámát, Ausztriai Anna nagy örömére, visszarendelték
Párizsba.
A királyné ujjongó kis sikollyal fogadta, és amikor a nagykövetné
térdet hajtott, hogy kezet csókoljon, felemelte, és szívéhez szorította.
– Úgy látom – jegyezte meg mosolyogva a hölgy –, hogy hosszú
távollétem alatt sem vesztettem felséged kegyes jóindulatából.
– Ellenkezőleg, kedves barátnőm – kiáltotta a királyné ez az idő
arra volt jó, hogy még magasabbra értékeljem hűségedet, és soha
nem volt rád oly égető szükségem, mint éppen ma este.
– Úgy hát jókor jöttem, és remélem, bebizonyíthatom felséges
úrnőmnek, hogy a távolból is, csakúgy, mint közelében, mindent
megteszek érte. No de mi történt, hogy szükségét érzi alázatos
szolgálójának?
A királyné beszámolt a király elutazásáról, Gaston visszatéréséről
és a kettőjük közti egyezségféléről.
– És felséged megbízik a sógorában? – tudakolta Fargis asszony.
– Egy csöppet sem. Az ígérete csak arra volt jó, hogy elaltassa
aggályaimat, és türelmes várakozásra késztessen.
– A király állapota tehát romlott?
– Lelkileg igen, testileg a legkevésbé sem.
– Jól tudja, úrnőm, milyen fontosak nála a lelkiek.
– Mit tegyek? – kérdezte Ausztriai Anna, majd halkabban
hozzáfűzte: – A csillagászok, kedvesem, azt állítják, hogy nem éli túl
a Rák jegyét.
– Ejnye, úrnőm, hiszen én már ajánlottam felségednek egy
megoldást.
A királyné elpirult.
– De hát te is tudod, hogy nem fogadhatom el…
– Nagy kár, mert ennél jobb el sem képzelhető. Amit az is bizonyít,
hogy ebben egyetértünk IV. Fülöp őfelségével.
– Úristen!
– Inkább bízza magát egy olyan férfi szavára, aki még soha egyetlen
ígéretét sem tartotta meg?
 A királyné néhány másodpercig hallgatott, majd – fejét a hűséges
udvarhölgy keblére hajtva, hogy elrejtse arcát – így szólt:
– De hát tegyük fel, drága Fargisom, hogy gyóntatóm
hozzájárulásával elfogadom, amit javasolsz – ó, a puszta gondolattól
is megőrjít a szégyen! –, erre mindenképpen csak végszükségben
szánnám el magam. Addig nem próbálkozhatnánk enyhébb
módszerekkel?
Fargis asszony kihasználta a királyné önfeledtségét: átkarolta a
nyakát, és rászegezte gyémántként villogó szemét.
– Megengedné, úrnőm, hogy elbeszéljek egy legendát II. Henrik
udvarából?
– Beszélj csak, kedvesem – mondta a királyné, és fejét sóhajtva
ejtette rossz szelleme vállára.
– Nos, a legenda szerint Medici Katalin királyné, akit, alighogy
tizennégy éves fejjel Franciaországba érkezett, hozzáadtak az ifjú II.
Henrikhez, felségedhez hasonlóan tizenegy éven át nem fogant
gyermeket.
– Ó, én már tizennégy éve vagyok férjnél – felelte a királyné.
– Legyünk pontosak – nevetett Fargis asszony. – Felséged valóban
1616-ban ment férjhez, de asszony csak 1619-ben lett.
– Igaz, igaz… De mi okozta Katalin királyné terméketlenségét? II.
Henrik – Diane de Poitiers úrhölgy a tanú rá – korántsem irtózott úgy
a nőktől, mint XIII. Lajos.
– A nőktől valóban nem irtózott, de a feleségétől annál inkább!
– Úgy gondolod, Fargis, hogy a király személy szerint tőlem
irtózik? – kérdezte izgatottan a királyné.
– Felségedtől? Ventre-saint-gris! – ahogy királyi atyja mondta
volna, és mondaná ma az én délceg Moret grófom, akivel felséged
nem törődik eléggé! No, akkor király urunk igencsak válogatós volna!
– A hölgy szapphói érdeklődést mímelve vette szemügyre a
királynét.
– Hol találna még egy ilyen szempárt, ilyen ajkakat, ilyen hajat,
ilyen bőrt? – És végighúzta kezét Ausztriai Anna szépen ívelt nyakán.
– Nem, királyném, ilyesmire ne is gondoljon, ön valóban a szépek
szépe! Medici Katalint azonban szerencsétlenségére más bordában
szőtték. Apja is, anyja is az akkoriban dühöngő gonosz kórban
pusztult el, s az ő bőre olyan hideg és nyálkás volt, mint a kígyóé.
– Ej, kedvesem, miket nem mondasz!
– Csak a színtiszta igazat. A fiatal király pedig Brézé asszony, a
gyönyörű Diane selymes, hófehér bőréhez szokott, és amikor ez az
élő holttest az ágyban mellé siklott, azt kiáltotta: Firenzéből a Pitti-
palota kertjének virágszála helyett a Medici-sírokból küldtek neki egy
férget.
– Hallgass, Fargis! Kiráz a hideg a szavaidtól!
– Nos, szépséges királyném, vajon ki győzte le az undort, amelyet
felesége a királyban keltett? Nem más, mint az, akinek érdeke
fűződött ehhez – azaz maga Diane de Poitiers, aki tudta, hogy ha a
király utódok nélkül hal meg, ő ki lenne szolgáltatva Orléans egy
régebbi hercegének, aki semmivel sem volt különb, mint az öné!
– Hová akarsz kilyukadni?
– Megmondom. Ha a király beleszeretne egy hölgybe, akinek
hűségében feltétlenül megbízhatunk, úgy a hölgy a mi vakbuzgón
vallásos Lajosunkat egykettőre visszatérítené felségedhez, és akkor…
– Nos?
– Nos, akkor nem mi függnénk Orléans hercegétől, hanem ő volna
nekünk kiszolgáltatva.
– Jaj, szegény barátnőm – rázta fejét a királyné –, II. Henrik férfi
volt.
– No de végtére Lajos király is…
A királyné válasz helyett csak nagyot sóhajtott, majd azt kérdezte:
– Különben is hol találnál olyan nőt, aki kellően megbízható?
– Már meg is van.
Ausztriai Annát elragadta a kétség és a bosszúság.
– És szebb, mint…
 – Hogy szebb legyen, mint felséged? – egészítette ki a ravasz dáma
a kérdést. – Az lehetetlen! Az ő szépsége másfajta. Kegyed, úrnőm, a
teljes pompájában kivirult rózsa; az a lány pedig rózsabimbó, akit
családtagjai és ismerősei csak Hajnalnak neveznek.
– És legalább jó családból való ez a csodalény? – kérdezte a
királyné.
– Kitűnő családból, úrnőm. A nagyanyja La Flotte asszony, az
anyakirályné főudvarhölgye, az apja Hautefort uraság.
– És azt mondod, ez a kisasszony énhozzám húzna?
– Az életét adná felségedért, sőt – tette hozzá a hölgy mosolyogva
–, talán még többet is.
– Tehát tudja már, milyen szerepet szánunk neki?
– Tudja.
– És beletörődött?
– Sőt mi több, lelkesedett érte. Az egyház érdeke sokat nyom a
latban, úrnőm! Szövetségesünk a gyóntatója, aki a szülővárosát
megmentő bibliai Judithoz hasonlítja, és a király orvosa is…
– Bouvard? Hát neki mi köze mindehhez?
– Ő fogja meggyőzni királyunkat, hogy a szűzi életmód az egyetlen
baja!
– Amikor egy évben százszor is megpurgálja vagy eret vág rajta? Ez
nem lesz könnyű!
– Bouvard azt mondja, meg fogja oldani.
– Hát már minden meg van beszélve?
– Már csak felséged beleegyezése hiányzik.
– De nekem is legalább látnom kellene ezt a bámulatos Hajnalt,
hogy feltegyek neki néhány kérdést!
– Ennél mi sem könnyebb, úrnőm. Itt van.
– Hogyhogy itt?
– Abban a szobában, amely Lautrec kisasszonyé volt. Csak őt
Richelieu úr elrabolta tőlünk, éppen mikor a király már felfigyelt rá.
De most a bíboros távol van.
 A királyné tekintetében egy árnyalatnyi ingerültség bujkált.
– Ma este érkeztél, és már mindezt megszervezted? – kérdezte. –
Te aztán nem vesztegeted az időt, angyalom!
– Már három napja megjöttem, úrnőm, de elhatároztam, hogy csak
akkor jelentkezem felségednél, amikor minden kész lesz.
– Tehát most minden kész?
– Úgy van, úrnőm. De ha felséged mégis az első módszert
választaná, még mindent lefújhatunk.
– Nem, azt nem – vágta rá a királyné. – Vezesd csak be a kis
barátnődet.
– Inkább a felséged hű szolgálóját!
– Jó, jó, csak vezesd be!
Fargis asszony kinyitotta a helyiség hátsó ajtaját.
111
– Jöjjön, Henriette – szólt ki. – A mi jóságos királynénk hajlandó
fogadni hódolatát.
A lány felsikoltott örömében, és besietett.
A királyné, amikor meglátta, ugyancsak felkiáltott ámulatában.
– Nos, úrnőm? – kérdezte az udvarhölgy. – Megfelel?
– Túlságosan is – hangzott a válasz.
 XXV. FEJEZET
Szerelmes levél és cukorfogó

Henriette de Hautefort kisasszony valóban tüneményesen szép volt.

Igazi délfrancia szőkeség, akit rózsás arca és rőtarany haja miatt
kereszteltek el Hajnalnak.
Vautier fedezte fel egy périgord-i utazása alkalmából, s a király
Lautrec kisasszony iránti futó érdeklődése láttán ötlött fel benne,
hogy a királyban, ebben a sápadtra kivéreztetett fantomban igazi,
komoly szerelmet kellene ébreszteni. Mindent előre elrendezett;
megbizonyosodott róla, hogy nincs sem szülő, sem udvarló, sem jó
barát, aki tiltakoznék a fiatal lány felhasználása ellen. Mária királyné
tanácsára azonban megvárta, amíg Fargis asszony hazatér; ő az
egyetlen, vélték, aki a királynéval lenyeletheti ezt a mézzel bevont
keserű pirulát. Láthattuk: Ausztriai Anna, ha nem is valami lelkesen,
le is nyelte. Amikor azonban a gyönyörű leányzó kitárt karral a
lábához vetette magát, és azt kiáltotta: „Mindent önért, imádott
királyném!”, Anna felismerte, hogy ez a bimbózó szépség azon az
angyali szelídségű hangján képtelen volna hazudni, és jóindulatúan
emelte magához. Még aznap este elrendezték valamennyi részletet.
Hautefort kisasszony mindent elkövet majd, hogy XIII. Lajos
belészeressen, és utána a megbabonázott királyra gyakorolt
befolyását arra használná, hogy visszavezesse a királynéhoz, és
elidegenítse a bíborostól.
Már csak egyetlen feladatuk volt: olyan helyzetben kell bemutatni a
lányt, amely felajzó hatással van XIII. Lajosra.
A két királyné bejelentette, hogy a húsvétot ők is Fontainebleau-
ban töltik, a király társaságában, és virágvasárnap előestéjén be is
toppantak.
Másnap a király misét hallgatott a kastély kápolnájában, ahol az
udvar jelen lévő tagjai is összegyűltek.
Őfelségétől néhány lépésre a festett üvegablakokon behatoló
napsugár vont arany és bíbor dicsfényt egy, a puszta földön térdeplő
ifjú teremtés feje köré. A király térde bezzeg aranymakkokkal
díszített puha párnán nyugodott. Lajosban felébredt a lovagi ösztön.
Elszégyellte magát, amiért tűri a kényeztetést, miközben ennek a
szép fiatal lánynak csak sanyargatás jut. Odaintett egy apródot, hogy
vigye át a párnáját.
Hautefort kisasszony elpirult, de mert úgy érezte, nem méltó rá,
hogy térde azon a párnán pihenjen, amelyet az imént még a király
térde érintett, felállt, bókolt az uralkodó felé, és tiszteletteljesen egy
székre helyezte a párnát – s tette mindezt a délvidéki nők színpadias
gesztusaival és vakmerő szűziességével.
Bája megindította a királyt. Életében egyszer már levették a lábáról,
de jócskán csekélyebb okkal; ez talán érthetőbbé teszi, miért volt
Hautefort kisasszony oly elsöprő hatással erre a talányos természetű
férfira. Egyszer, valamelyik utazása alkalmából megállt egy
városkában, és elfogadott egy báli meghívást. Az estély végén Catin
112
Gau, az egyik táncosnő felállt egy székre, s ujjaival kipiszkált egy
égő faggyúgyertyavéget egy fa gyertyatartóból. Amikor a királyt a nők
iránti közönyével ugratták, mindig ezt a kalandot mesélte el,
hozzátéve, hogy a hősies teremtés mindezt oly kecsesen művelte,
hogy ő belehabarodott, és a várost elhagyva harmincezer livre-t
utaltatott ki számára erényességéért.
Csak azt nem vallotta be, hogy ő igenis támadást intézett az ekként
méltányolt erény ellen, és a hölgy az ellenállásával érdemelte ki a
csinos összeget.
Nos, a királyt éppoly hamarjában bolondította magába a szép
Henriette de Hautefort, mint annak idején az erényes Catin Gau.
Alighogy őfelsége visszatért a kastélyba, megtudakolta, ki volt a
templomban látott elbűvölő teremtés, és megtudta, hogy nem más,
mint annak a La Flotte asszonynak az unokája, aki csak nemrég lett
tagja az anyakirályné udvartartásának.
E naptól kezdve az udvar nagy csodálkozására és az érdekeltek
lelkes örömére a király viselkedésében általános változás állt be.
Elhagyta a louvre-beli sötét szobát, ahová egy jó hónap óta
bezárkózott, mint ahogy Fontainebleau-ban is egy zord kamrában
töltötte napjait; rendszeresen kikocsizott, és a park leglátogatottabb
részein sétált, mintha keresne valakit, egy este pedig ellátogatott a
két királynéhoz (amit Lautrec kisasszony eltűnése óta nem tett).
Egész este a szép Henriette-tel csevegett, és megérdeklődte, itt lesz-e
másnap is.
Amikor a fiatal lány igennel felelt, másnap futárt küldetett Bois-
Robert-ért, hogy haladéktalanul jöjjön Fontainebleau-ba.
Bois-Robert szedte is a lábát, annyira elképedt a királyi kegy e
tanújelétől; ilyesmit legföljebb Richelieu-től várt volna, nem a
királytól. Még inkább álmélkodott azonban, amikor Lajos egy
ablakfülkébe húzta, megmutatta neki a teraszon sétáló Hautefort
kisasszonyt, és megparancsolta: szerezzen verseket e szépséges
teremtés megörökítésére.
Bois-Robert nem lehetett oly döbbent, hogy ezt kétszer kelljen
mondani. Agyba-főbe dicsérte Hautefort kisasszonyt, és amikor
megtudta, hogy Hajnalnak becézik, kijelentette: ha egy
örökkévalóságig törné is a fejét, nem találna illőbb nevet ennek a
harmatosan üde szépségnek. Mellesleg költeménye témáját is ez a
név sugallta.
XIII. Lajos mint Apollón – Apollón volt a lant istene, a király pedig,
mint tudjuk, nemcsak zenélt, de komponált is – könyörög a
Hajnalnak: ne ébredjen oly korán, és ne tűnjön el oly gyorsan. S mivel
a világ kezdete óta szerette az istennőt, négylovas szekéren járt a
nyomában, de soha nem érte utol – mindig akkor illant el, amikor
már kinyújtotta utána a kezét.
A király elolvasta a versezetet, tetszett is neki, csak egy kifogása
volt.
 – Nagyon ügyes, Le Bois – jelentette ki –, de a vágy szót el kell
hagyni.
– De miért, felség?
– Mert nekem nincsenek vágyaim.
Erre nem volt mit felelni. Bois-Robert kihúzta a vágyat, és ezzel
minden rendben volt.
A király maga egyébként zenét szerzett Bois-Robert szövegére, és a
darabot két hivatalos zenésze, Moulinier és Justin adta elő, akik az
ünnepélyes alkalomra szép rendesen felöltöztek.
A két királyné, elsősorban Ausztriai Anna egyaránt megtapsolta
Bois-Robert költeményét és a király muzsikáját.
XIII. Lajos megülte húsvét ünnepét. Gyóntatója, Suffren, akit
felvilágosítottak a helyzetről, elébe vágott őfelsége skrupulusainak.
Példákat idézett a pátriárkák életéből: lám, ők is megcsalták a
feleségüket, mégsem sújtott le rájuk az Úr haragja. A király azonban
kijelentette, hogy ő minden hátsó szándék nélkül szereti Hautefort
kisasszonyt, tehát nincs mitől félnie.
Fargisnak és társainak ez csöppet sem volt ínyére; ők éppen a hátsó
szándékokra helyezték tétjeiket. Bíztak azonban Fargis asszony élénk
fantáziájában, és reménykedtek: ő majd felébreszti ezeket a vágyakat.
A húsvét végét a társaság némi aggodalommal várta, ám XIII.
Lajost nem ejtett szót utazása folytatásáról. Ellenkezőleg,
vadászatokat, ünnepségeket rendelt. Az ilyen mulatságokon kizárólag
Hautefort kisasszonnyal foglalkozott, ám kifogástalan tisztelettel
viselkedett vele.
Az összeesküvők utolsó reménye az volt, hogy féltékennyé teszik a
királyt.
Élt valahol egy bizonyos Ecquevilly Vassé úr, akinek a családja
Hennequin elnöktől származtatta magát. Nos, közte és Hautefort
kisasszony között régebben szó volt esetleges házassági tervekről,
anélkül azonban, hogy bármelyikük elkötelezte volna magát. Ez az úr
most Fontainebleau-ba érkezett; nem volt nehéz meghívatnia magát,
Fargis asszony épp őt szemelte ki, hogy a királyban féltékenységet
keltsen. Ecquevilly úr ugyanis feltette magában, hogy ismét kérőként
lép fel, és nem zavartatta magát a király fura széptevésétől.
XIII. Lajos azonban nagy szemeket meresztett. Kivallatta Hautefort
kisasszonyt, és értesült a két család szóra sem érdemes terveiről.
XIII. Lajos féltékeny lett – méghozzá egy nőre!
A két királyné összedugta a fejét Fargis asszonnyal: hogyan
aknázhatnák ki a legügyesebben a király féltékenységét. A megoldás
Fargis asszony fejéből pattant ki. Este Gretchen, a kis törpe lány, akit
a király ki nem állhatott, megjátszott ügyetlenséggel, hogy
őfelségének is szemet szúrjon, szerelmes levelet csempész majd oda
Hautefort kisasszonynak.
A király persze kíváncsi lesz, ki írta a levelet – és a többi már a
királyné meg Hautefort kisasszony dolga.
Este kis társaság gyűlt össze Anna királynénál. A király Hautefort
kisasszony mellett ült, és kivágott papírból fabrikált tájképet.
Hautefort kisasszony pompás ruhában volt; a királyné ragaszkodott
hozzá, hogy maga öltöztesse. Mélyen kivágott fehér selyemruhájából
még fehérebben ragyogott ki karja és remek ívű válla; úgy vonzott
minden tekintetet, mint mágnes a vasat.
A király azonban épp csak odapillantott hébe-hóba.
Fargis asszony azonban majd felfalta a szemével a látványt.
– Ó, Sire, ha én férfi volnék…! – súgta a király fülébe.
XIII. Lajos összehúzta a szemöldökét.
Ausztriai Anna addig ügyeskedett a ruha fodraival és szalagjaival,
míg még jobban le nem csupaszította e szépséges rózsaszín
márványszobrot.
Ebben a pillanatban a kis Gretchen mászott ki négykézláb a király
lába közül. Lajos azt hitte, hogy Grisette, a kedvenc kutyája az, és
félrerúgta. A törpe lány akkorát sikoltott, mintha a király a kezére
taposott volna.
Őfelsége felállt, Gretchen pedig ezt a pillanatot választotta, hogy –
a kapott utasításhoz híven – a lehető legügyetlenebbül
odacsempéssze a levélkét Hautefort kisasszony kezébe.
A király tisztán látta a mesterkedést.
A főszereplésével zajló komédia miatt a fiatal lány elpirult
zavarában, ez azonban nagyon is megfelelt az összeesküvőknek. A
király látta, amint a levél átvándorol a törpe lány kezéből az
Henriette-ébe, onnan pedig Henriette zsebébe.
– A törpe egy levelet adott át önnek? – kérdezte Lajos.
– Úgy gondolja, felség?
– Biztos vagyok benne.
Rövid csend állt be.
– Ki írta? – kérdezte a király.
– Fogalmam sincs – válaszolta Hautefort kisasszony.
– Olvassa el, akkor majd megtudja.
– Majd később, Sire!
– Miért később?
– Mert nekem nem sürgős.
– De nekem annál inkább.
– Azt hiszem, felség jogom van hozzá, hogy attól kapjak levelet,
akitől tetszik – jelentette ki Hautefort kisasszony.
– Dehogyis!
– Hogyhogy?
– Mivel…
– Nos?
– Mivel… mivel… szeretem!
– Jó, szóval szeret – kuncogott Hautefort kisasszony.
– Igen, szeretem.
– De mit szól majd a királyné őfelsége?
– A királyné őfelsége szerint én senkit sem szeretek. Most majd
meglátja, hogy szeretek valakit.
– Bravó, felség! – kiáltotta Ausztriai Anna. – Az ön helyében tudni
kívánnám, ki ír ennek a leánykának, és mit ír neki.
 – Mélységesen sajnálom – felelte Hautefort kisasszony –, de ezt a
király nem fogja megtudni.
Azzal felállt a helyéről.
– Nos, ezt majd meglátjuk – jelentette ki a király, és ő is felállt.
Hautefort kisasszony félreugrott, a király utánakapott. A leány épp a
királyné budoárja előtt állt, és most bemenekült oda. XIII. Lajos
azonban a sarkában volt, nyomában a királynéval, aki tovább
hergelte.
– Vigyázzon a zsebére, Hautefort! – intette a kisasszonyt.
Valóban: a király a leány után nyúlt, szemlátomást azzal a
szándékkal, hogy megmotozza.
A szép Henriette azonban, ismerve a király szégyenlős természetét,
előhúzta a levélkét, és a keblébe rejtette.
– Innen tépje ki, Sire! – incselkedett, és az ártatlanok
szemérmetlenségével mutatta oda a királynak félmeztelen keblét. A
király habozott, majd tehetetlenül leeresztette a karját.
A királyné teli torokból kacagott férje mélységes zavara láttán.
– Ejnye no, Sire, húzza ki már, húzza ki végre! – biztatta, majd,
hogy a leány ne védekezhessék, hátrarántotta mindkét karját, s úgy
ismételgette: – Tessék, felség, húzza csak ki!
Lajos körülnézett, meglátott a cukortartóban egy ezüst cukorfogót,
és szűziesen, anélkül hogy a lányhoz hozzáért volna, kihúzta a levelet
a kényes rejtekhelyről.
Erre a kifejletre nem számított a királyné. Elengedte Hautefort
kisasszony kezét, s úgy mormolta:
– Azt hiszem, még sincs más megoldás, mint amit Fargis ajánl…
A levelet Hautefort kisasszony anyja írta. A király elolvasta, és
megszégyenülve adta vissza. Ezután mindhárman visszatértek a
szalonba, ki-ki a maga baján rágódva.
Fargis asszony egy tiszttel társalgott, aki most jött meg a seregtől,
és rendkívül fontos híreket hozott a királynak.
– Moret gróf! – mormolta a királyné. Megismerte a fiatalembert,
akit ugyan csak kétszer vagy háromszor látott, de Fargis asszony
annál többet beszélt róla. – Valóban szép fiú!
Majd, még halkabban, hozzátette, és sóhajtott is hozzá:
– Hasonlít Buckingham hercegre…
Vajon valóban így látta-e, vagy csak jólesett neki, hogy Richelieu
küldöttét az angol király egykori követéhez hasonlíthatja?
A SZEREPLŐK
BEMUTATÁSA
 A
Albret, Charles d’, Luynes hercege (1578–1621)
XIII. Lajos kegyence, Franciaország connétable-ja. 1619-ben kap
hercegi címet. Ő bírja rá a királyt, hogy rendelje el Concino Concini,
Ancre marsall megölését (1617), tárgyal a fellázadt főurakkal, harcol a
protestánsok ellen. Halála menti meg a kegyvesztettségtől, amely
Montauban ostromának fiaskója miatt várt volna rá.
Anna, Ausztriai (1601–1666)
Franciaország és Navarra királynéja 1615 és 1643 között. 1643-tól
1651-ig, azaz XIII. Lajos halálától XIV. Lajos nagykorúságáig régensnő.
III. Fülöp spanyol király és Margit osztrák főhercegnő leánya. 1615-
ben megy nőül XIII. Lajoshoz. Medici Mária hosszú időn át
megvetésével sújtja, XIII. Lajos elhanyagolja. Több mint húsz év
múlva szül csak dauphint Franciaországnak. Jelentős befolyással van
rá Chevreuse hercegnő és udvartartásának több más hölgye, így
keveredik bele egy sor intrikába és cselszövénybe, amelyek
elsősorban az általa szenvedélyesen gyűlölt Richelieu ellen
irányulnak. A bíboros és a király halála után Mazarin bíborost nevezi
ki főminiszterévé, és együtt kormányoznak annak haláláig.
B
Baradas, François de
Rövid ideig XIII. Lajos egyik kegyence, a király főlovásszá, majd
első nemesi kamarássá nevezi ki. 1626-ban kegyvesztett lesz, elhagyja
Franciaországot, külföldön lép katonai pályára, és csak akkor tér
vissza, amikor Ausztriai Annából régensnő lesz.
Barberini, Maffeo (1568–1644), pápa VIII. Orbán néven (1623–
1644)
Tanulmányait a jezsuitáknál végzi. 1601-ben apostoli legátusként ő
tolmácsolja a Vatikán szerencsekívánatait IV. Henriknek, a dauphin,
a leendő XIII. Lajos születése alkalmából. 1604-ben párizsi apostoli
nunciussá nevezik ki, és e minőségében jelentős befolyással van IV.
Henrikre. 1606-ban bíboros lesz, 1623-ban pápává választják.
Építkezéseiről is híres. Galileo Galilei jó barátjaként sikerül
megmentenie a tudóst az inkvizíció máglyájától. A protestánsokkal
szemben meglehetősen elnéző. Számos családtagját elhalmozta
kegyeivel.

Bassompierre, Francois de, Haroué márkija (1579–1646) 1614-

ben a svájci gárda ezredes parancsnoka, 1622-ben Franciaország
marsallja. Követi megbízással keresi fel Spanyolországot, Svájcot és
Angliát. IV. Henrik és XIII. Lajos csaknem valamennyi nagy
csatájában kitünteti magát. Lotaringiai Lujza Margittal kötött titkos
házassága miatt összeesküvéssel vádolják. 1631-ben letartóztatják, és
csak 1643-ban, a király halála után nyeri vissza szabadságát. Ránk
maradt emlékiratait a fogságban írta.
Bautru, Guillaume, Serrant grófja (1588–1665)
Államtanácsos, spanyolországi, angliai és savoyai követ. Ő mutatta
be a királynak a külföldi követeket. A Francia Akadémia egyik alapító
tagja; őt magát 1634-ben veszik fel. Élvezi Richelieu bizalmát, de
később Mazarin is pártfogolja.

Bautru, Nicolas, Nogent grófja (?—1661)

Guillaume Bautru öccse. Dumas Nogent-Bautru-nek nevezi. A
kapuőrség kapitánya. Bolondos figura hírében áll.
Bellegarde, Pierre Michel de, Montbrun márkija,
Souscarrières földesura
Létező személy, de csak annyit tudunk róla, hogy megkapta a
hordszékek szabadalmát, amelyről a XVII. század közepén
lemondott.
 Beringhen, Henri de (1603–1692)
XIII. Lajos első számú belső inasa és Ausztriai Anna hűséges
embere.
Bérulle, Pierre de (1575–1629)
Francia bíboros és államférfi, Medici Mária királyné tanácsának
vezetője. Ő alapítja meg a karmeliták rendjét és az oratoriánus vallási
társaságot. Mivel politikusként Ausztria felé hajlik, Richelieu
eltávolítja a hatalomból. Töretlen barátság fűzi a Joseph atyának
nevezett François Leclerc du Tremblay-hoz.
Béthune, Philippe de (1561–1649)
Sully öccse. Savoyai és németországi követ. Orléans-i Gaston
nevelője.
Bourbon, Antoine de, Moret gróf (1607—?)
IV. Henrik király és Jacqueline de Bueil, Moret grófné fia. A király
1608-ban ismerte el. Életéről alig tudunk valamit. Részvételét a Susai-
szorosért vívott csatában több emlékirat megerősíti. 1632-ben
felségsértéssel vádolják, mivel részt vett Orléans-i Gaston Richelieu
elleni lázadásában. Lényegében valamennyi forrás úgy tudja, hogy
1632. szeptember 1-jén, a castelnaudaryi csatában halt meg. Egy meg
nem erősített legenda szerint a csata után visszavonult egy
remeteségbe, és ott halt meg öregen és névtelenül.

Bourbon, Louis de, Soissons grófja (1604–1641)

XIII. Lajos unokafivére. Részt vesz Orléans-i Gaston Richelieu
meggyilkolására szőtt összeesküvésében. A bíboros száműzi.
Bourbon-Condé, Henri II de (1588–1646)
Henri I de Bourbon-Condé utószülött fia. Anyját, Charlotte de la
Trémouille-t azzal gyanúsították, hogy megmérgezte férjét. A
gyermek felnevelését IV. Henrik király vállalta magára. Azt a
Charlotte de Montmorencyt vette nőül, akibe a király is szerelmes
volt. A házaspár, hogy a király udvarlásától megszabaduljon,
Brüsszelbe menekül, amivel megzavarják a francia-spanyol
kapcsolatokat.
Bouvard, Charles (1572–1658)
XIII. Lajos orvosa 1628-tól a király haláláig. A királyi kollégiumban
az orvostudomány professzora, a párizsi botanikus kert (Jardin des
Plantes) főfelügyelője. Több szerző azzal vádolja, hogy a
megszámlálhatatlan érvágás, hashajtás és beöntés elrendelésével
siettette betege halálát.
Briançon, Louis de, La Saludie bárója
Hivatásos katona és követ. Többek között Konstantinápolyban,
Velencében és Savoyában járt diplomáciai küldetésben.
Buckingham első hercege, George Villiers (1592–1628)
I. Jakab és I. Károly angol királyok kegyence. Angol főminiszter.
Hazáját katasztrofális hadi vállalkozásokba sodorja. La Rochelle-nél
súlyos tengeri vereséget szenved. A fanatikus John Felton öli meg.
Szerelmes volt Ausztriai Annába, de semmi sem bizonyítja, hogy
viszonyuk lett volna.
Bueil, Jacqueline de (1588–1651)
IV. Henrik egyik szeretője, aki egy fiút szült a királynak: Antoine de
Bourbont, Moret grófját, akit apja később törvényesített.
Bullion, Claude de (1569–1640)
Pénzügyi főfelügyelő (1632) és pecsétőr (1633–1636). Richelieu híve.
Ő vezette be a Lajos-aranyat.

C
Charnacé, Hercule Gérard de (1588–1637)
A francia udvarnál nevelkedett, hivatásos katona. Mint követ
számos fontos küldetést teljesít. Élvezi Richelieu bíboros bizalmát,
aki rá ruházza a tárgyalásokat a Gusztáv Adolf svéd királlyal kötendő
szövetségről.
Charpentier, Denys
1608-tól Richelieu titkára. Sok más személyhez hasonlóan, aki a
bíboros szolgálatában állt, ő is a főminiszter egyik birtokán született.
Mint megbízható és diszkrét beosztott, Richelieu egész pályáját
végigkísérte.

Chevreuse hercegnéje, Rohan-Montbazon, Marie Aimée (1600–

1679)
1617-ben megy nőül Charles d’Albret de Luynes-höz, XIII. Lajos
kegyencéhez. Miután megözvegyült, 1622-ben új házasságot köt,
mégpedig Lotaringiai Claude-dal, Chevreuse hercegével. Számos
intrikában való részvétele miatt többször is száműzik az udvarból.
Combalet de Vignerot du Plessis, Marie-Madeleine,
Aiguillon hercegnője (1604–1675)
Richelieu nővérének lánya, a bíboros legkedvesebb unokahúga.
1620-ban feleségül megy Antoine de Beauvoir du Roure-hoz,
Combalet urához, aki azonban már 1622-ben meghal. Medici Mária
királyné ruhatárának gondozónője. Számos író, köztük Corneille
pártfogója. Sok jótékonysági kezdeményezést támogatott.

Concino Concini, Ancre marsall (1575–1617)

Olasz kisnemesi családból született. Tagja volt Medici Mária
kíséretének, s nőül is vette az új francia királyné tejtestvérét, a
Galigainak nevezett Leonora Dorit. Mint Medici Mária kegyence,
nagy befolyással van a királynéra annak régensnői korszakában. Ő
nevezteti ki Richelieu-t miniszterré. A nemesség, a nép és a király
egyaránt gyűlölte, s végül az utóbbi öleti meg 1617-ben, a Louvre
udvarán.
 Créquy, Charles II de, Poix hercege (1575–1638) Franciaország
marsallja. Számos győzelem fűződik nevéhez, így a Spanyolország
elleni (1636).

D
Dauger de Cavoye, François (?–1641)
Richelieu bíboros testőrkapitánya. (Dumas Cavois néven
szerepelteti.) Felesége Marie de Serignan. Személyével kapcsolatban
több feltételezés kering. Egyikük szerint (Marie-Madeleine Mast: Le
masque de fer, une solution révolutionnaire [A vasálarcos – egy
forradalmi megoldás]) François de Cavoye Ausztriai Anna szeretője
és XIV. Lajos apja volt. Némely szerző úgy véli, hogy törvényes fia,
Eustache Dauger de Cavoye – eszerint a király féltestvére – lehetett a
híres Vasálarcos.
Delorme vagy de Lorme, Marion (1611–1650)
Szépségéről és szellemességéről elhíresült kurtizán. Állítólag
számos nevezetes személyiség tartozott szeretői közé (Buckingham
herceg, Cinq-Mars, Condé…). Victor Hugo színművet írt róla, Marion
de Lorme címmel.

E
Estrées, Gabrielle d’ Beaufort, Verneuil és Étampes hercegnője
(1573–1599)
Antoine d’Estrées tüzérségi főparancsnok lánya. IV. Henrik
szeretőjeként három gyermekkel ajándékozta meg a királyt: a két
Vendôme-mal, Césarral és Alexandre-ral, valamint Catherine-
Henriette-tel. A király nőül akarta venni, az esküvő 1599. április 10-
ére volt kitűzve, ám a menyasszony az április 10-re virradó éjszakán,
Sébastien Zamet bankár házában meghalt, valószínűleg agyvérzés
következtében. Hosszú időn át élt a feltételezés, miszerint
megmérgezték, de ezt nem sikerült bizonyítani.
 Épernon hercege, Nogaret de la Valette, Jean-Louis de (1554–
1642)
III. Henrik kegyence. Mind a politikában, mind a hadseregnél
gyorsan emelkedik egyre magasabbra. Hitbuzgó katolikusként
szerepe IV. Henrik uralkodása alatt elég homályos. Mint Medici
Mária hívét, azzal gyanúsítják, hogy belekeveredett a király
meggyilkolására szőtt összeesküvésbe. Többször is, 1641-ben pedig
végérvényesen kegyvesztett lett.

F
Fargis, Madeleine du (?–1639)
Rochepot gróf lánya. Férje Charles d’Angennes, Fargis grófja, XIII.
Lajos spanyolországi követe. Richelieu nevezi ki Ausztriai Anna
ruhatárának gondozónőjévé. Cramail gróf, valamint Michel de
Marillac pecsétőr szeretője. Mivel részt vett a Richelieu elleni
összeesküvésben, brüsszeli száműzetésbe vonul. Halálra ítélik, és in
effigiele is fejezik.

G
Gontaut, Charles de, Biron hercege (1562–1602)
IV. Henrik kegyence, aki nagy szolgálatokat tett a királynak.
Tengernagy, majd Franciaország marsallja, Burgundia kormányzója.
Végül azonban összeesküdött Savoyával és Spanyolországgal, és
mivel nem tett vallomást, holott úgy talán megmenthette volna az
életét, kivégezték.
Gonzaga, Catherine, Longueville özvegy úrnője
(1568–1629)
Louis IV de Nevers mantovai herceg lánya. Férje Henri I d’Orléans,
Longueville hercege. Charles de Gonzague-Nevers mantovai herceg
nővére, Gonzaga Mária nagynénje.
 Gonzaga Mária (1609–1660)
IV. Ferencnek, Mantova és Monferrato hercegének lánya. Anyja,
Savoyai Margit révén I. Károly Emánuel savoyai herceg unokája. 1627-
ben III. Károlyhoz, Mayenne és d’Aiguillon hercegéhez, a Nevers-
család örököséhez megy nőül, aki 1630-ban meghal, még mielőtt
Mantova és Monferrato hercegévé lehetne. Az özvegységre jutott
Gonzaga Mária 1647-ig régensnőként kormányoz fia helyett.
Gonzaga–Nevers, Charles de, Rethel, Mantova és Monferrato
hercege (1580–1637)
Gonzaga Mária apósa. Arches-i hercegségében ő építi fel
Charlesville-t (a mai Charlesville-Mézières-t). Mint a mantovai és
monferratói hercegségek örököse, VIII. Orbán pápa és XIII. Lajos
támogatását élvezi Ausztria és Spanyolország ellenében. 1628-ban tör
ki a „mantovai örökösödési háború”, amely három évvel később az ő
javára dől el. Halála után a két hercegség élén tíz éven át Gonzaga
Mária áll mint régensnő.
Guillemot
Richelieu főkomornyikja, akit Dumas képzelete szült. A bíboros
főkomornyikját valójában Desbournais-nak hívták.
Guise, Charles I de (1571–1640)
A „Sebhelyes”-nek nevezett Henrinek, a Liga vezérének fia. Sokáig
harcol Navarrai Henrik ellen, és csak 1594-ben hódol be.
Franciaország nagymestere, Levante admirálisa. Richelieu-vel való
szembenállása miatt 1630-ban kegyvesztett lesz. Itáliai
száműzetésében hal meg.
II. Gusztáv Adolf svéd király, a Nagy, vagy Észak Oroszlánja
(1594–1632)
Svéd király (1611–1632). Dánia, Oroszország és Lengyelország ellen
visel háborút, és részt vesz a harmincéves háborúban is, amelyben
számos győzelmet arat. Diplomáciai lépéseiben gyakran fogadta el a
francia követ, Hercule Gérard de Charnacé báró tanácsát.

Guzmán y Pimental, Gaspar de, Olivarez grófja, Sanlucar la

Mayor hercege (1587–1645)
Úgy emlegetik, mint „Olivarez grófját és hercegét”. Spanyolországi
pozíciója megfelel Richelieu bíborosénak Franciaországban. 1604-ben
kerül III. Fülöp spanyol király udvarába. Az államtanács tagja. 1615-től
közeli kapcsolat fűzi a leendő IV. Fülöphöz, és az, amikor 1621-ben
trónra kerül, kinevezi első miniszterré. A reformok nagy híve, kiváló
diplomata. 1630-tól kezdve vitatják érdemeit, összeesküvéseket
szőnek ellene. 1643-ban száműzik, 1644-ben elítéli az inkvizíció, 1645-
ben meghal.

H
IV. Henrik (1553–1610)
Navarrai (1572–1610), majd francia (1589–1610) király. Az első király
a Capet-dinasztia Bourbon-ágából. Protestánsként részt vesz a
vallásháborúkban. A gyermektelen III. Henrik őt jelöli ki a francia
korona örökösének. 1593-ban megtagadja a protestantizmust, és 1594-
ben kenik fel királlyá. 1572-ben veszi feleségül Valois Margitot, III.
Henrik húgát, majd gyermekek híján semmisnek nyilváníttatja
házasságát, és 1600-ban Medici Máriát veszi nőül. Tőle hat gyermeke
születik, köztük XIII. Lajos. Számos szeretőjétől összesen tizenhárom
gyermeke született; az utóbbiak közül többet törvényesít, így Moret
grófot is. 1610. május 14-én öli meg egy François Ravaillac nevű vallási
fanatikus, akiről nem tudni, magányos gyilkos volt-e, avagy egy
összeesküvés eszköze.
Héroard, Jean (1551–1628)
XIII. Lajos orvosa születésétől 1628-ig. Igen részletes naplót
vezetett, s ebben napról napra mindent feljegyez, ami a dauphin,
illetve a király egészségével, nevelésével, táplálkozásával és
lelkiállapotával kapcsolatos. La Rochelle ostrománál érte a halál.

J
Le Jars de Gournay, Marie (1565–1645)
Autodidakta, a könyvek megszállottja. Tizenkilenc évesen fedezi fel
magának Montaigne Esszéi-t, és huszonhárom évesen
megismerkedik a szerzővel is, akinek „fogadott lánya” lesz. 1609-ben
levelet ír Schomberg marsallnak, és megkéri: tájékoztassa Sully
herceget, hogy IV. Henrik ellen összeesküvés készül (Sully
emlékiratai). Az információ Jacqueline Le Voyer-tól, más néven
Escoman asszonytól származott. A szegény sorsú nőnek 1634-ben
Richelieu bíboros kegydíjat utal ki. Neki köszönhető Montaigne
Esszéinek első posztumusz kiadása.
Joly de Fleury, François
Richelieu bíboros tanácsának vezetője, a párizsi legfelső
törvényszékjogásza.

L
XIII. Lajos, az Igazságos (1601–1643)
Franciaország és Navarra királya. 1610-ben, apja, IV. Henrik
meggyilkolása után lép trónra; mellette 1614-ig anyja, Medici Mária a
régensnő. 1615-ben köt házasságot Ausztriai Anna spanyol
infánsnővel, de trónörököst (a majdani XIV. Lajost) csak 1638-ban ad
az országnak. Újra meg újra konfliktusba kerül anyjával, Medici
Máriával, akit kétszer is száműzetésbe küld, annak kegyencével,
Concino Concinival, akit megölet, öccsével, Orléans-i Gastonnal,
valamint feleségével, Ausztriai Annával. Rendkívül vallásos,
királyként maga is katonáskodik, nagy befolyással vannak rá
kegyencei, természete beteges és mélabúra hajló.
L’Angely
 Szegény nemesi családból született. A flandriai háború idején
Condé herceg istállószolgája. Condé engedi át XIII. Lajosnak, aki
megteszi bolondjának. XIV. Lajos egy ideig megtartja szolgálatában.
Boileau a Satires-ban (Szatírák) említést tesz róla. Ő volt a francia
királyok utolsó bolondja.
Latil, Étienne
Provence-ban a XIII. század óta él egy Latil nevű nemesi család,
amelyből több földesúr is származott; mindazonáltal a figura
valószínűleg Dumas fantáziájának szüleménye. Az író neki
tulajdonítja Jacques de Chastenet-nek, Puységur vicomte-jának
(1600–1682) bizonyos tetteit. A vicomte Guise herceg apródja, majd a
vele rokonságban álló Épernon herceg pártfogoltja volt; később a
piemonti ezred parancsnoka, Berg helytartója és kormányzója, 1648-
ban pedig a francia hadsereg főparancsnoka lett. Az egyik, Latilnak
tulajdonított vállalkozás (a savoyai herceg elrablásának kísérlete)
igazi hőse mellesleg A három testőr testőrkapitánya, Tréville úr.
Lautrec, Isabelle de
Moret gróf jegyese. Valószínűleg Dumas képzeletének szülötte.
Nem kizárt, hogy alakját Françoise Bertaud (1621–1689), Ausztriai
Anna kíséretének egyik tagja sugallta. A fiatal lányt Richelieu
távolította el az udvarból, nehogy belekeveredjék Chevreuse
hercegnő cselszövényeibe. Később Madame de Motteville lett a neve.
Leclerc du Tremblay, François, akit Joseph atyának neveztek
(1577–1638)
1599-ben lép be a kapucinus rendbe, és tevékenységét a hugenották
elleni harcnak szenteli. Ő mutatja be Richelieu-t Medici Máriának, és
később a bíboros szürke eminenciása lesz (a megjelölés egyébként
vele kapcsolatban született). Franciaországban csakúgy, mint
külföldön, kiterjedt információs hálózatot hoz létre. Haláláig szoros
barátság fűzi Richelieu-höz. Ügyes diplomataként részt vesz a
korszak legnagyobb európai hadműveleteiben. Halála után Richelieu
legbizalmasabb munkatársa Mazarin lesz.
Le Voyer, Jacqueline, Escoman asszony
Henriette d’Entragues szolgálatában áll, amikor kijelenti, hogy
Verneuil márkiné elküldte hozzá Ravaillacot, akitől megtudta, hogy
összeesküvés készül IV. Henrik meggyilkolására. Szerinte az
összeesküvésben részt vesz úgy Épernon herceg, mint a királyné,
Medici Mária. Néhány nappal a merénylet előtt letartóztatják, és
életfogytiglani börtönre ítélik.
Lopez, Alphonse (?–1649)
Dumas az Ildephonse keresztnévvel ruházza fel. Mór, aki 1604-ben
telepedett le Párizsban. Rambouillet márki mutatja be az udvarnál.
Richelieu-től számos titkos, részben politikai, részben kereskedelmi
megbízást kap.

M
Maillé-Brézé, Urbain de (1597–1650)
Franciaország svédországi követe. Calais kormányzója.
Franciaország marsallja. Katalónia alkirálya. Richelieu húgát veszi
feleségül.

Marillac, Louis de, Beaumont-le-Roger grófja (1572–1632)

Különböző követi megbízásokkal jár Itáliában és Németországban.
Katonai pályája csúcsán, 1629-ben Franciaország marsallja lesz.
Csatlakozik a Richelieu eltávolítását célzó összeesküvéshez. 1630-ban
letartóztatják, majd halálra ítélik, és lefejezik.
Marillac, Michel de (1563–1632)
Államtanácsi előadó, államtanácsos, a pénzügyek főfelügyelője
(1624), pecsétőr (1626). Tagja a katolikus Ligának, a vakbuzgók
pártjának vezetője. Szemben áll Richelieu külpolitikájával, Medici
Mária őt szánja a bíboros utódjának. 1630-ban kegyvesztett lesz.

Maugiron, Isabelle de
Marion Delorme nővére, a tüzérség pénztárosának a felesége.
Mazarin, Jules, olaszul Giulio Mazarini (1602–1661)
Bíboros, olasz származású francia politikus. A pápai hadseregnél
kezdi pályáját, majd diplomata lesz. 1630-ban egy franciaországi
küldetés alkalmából megismerkedik Richelieu-vel. Számos
szolgálatot tesz Franciaországnak, 1635-36-ban ő Párizsban a pápai
nuncius. Richelieu, aki nagyra értékeli, kinevezteti bíborosnak, és
Joseph atya halála után őt választja első számú munkatársának.
Richelieu halála után XIII. Lajos rá ruházza a tanács vezetését; ezt a
hivatalt haláláig megőrzi. A főurak szemben állnak vele, a Fronde
idején kétszer is száműzetésbe kell vonulnia, de hamarosan
visszanyeri hatalmát, és folytatja Richelieu életművét. Ő neveli és
készíti fel az uralkodásra XIV. Lajost.
Medici Mária (1573–1642)
1600 és 1610 között Franciaország és Navarra királynéja. IV. Henrik
második felesége. 1610-től 1614-ig régensnő. I. Ferenc toscanai
nagyherceg és Johanna osztrák főhercegnő leánya. IV. Henrik csak
házasságkötésük után tíz évvel koronáztatja meg, és következetesen
háttérbe szorítja. Férje halála után mint régensnő kegyencén,
Concino Concinin keresztül igyekszik uralkodni. Fontos szerepe van
Richelieu felemelkedésében, de később mindent elkövet, hogy a
bíboros kegyvesztett legyen. Először 1617-ben száműzik Blois-ba;
második, 1631-ben történt száműzetése végleges. Jelentős mecénási
tevékenységet folytatott, rangos képzőművészeti gyűjteményt
alapozott meg.
Montagne, Marguerite de la
Marion Delorme testvére. Tallemant des Réaux szerint Moret gróf
valójában az ő egyik szeretője volt.
 Montmorency, Charlotte Marguerite de (1594–1650)
Címe szerint „Madame la Princesse”. IV. Henrik, aki szerelmes volt
belé, II. Henri de Bourbon-Condéval házasítja össze. Fia, Louis a
majdani „Nagy Condé”. Állandó látogatója a Rambouillet-palotának.
A Fronde idején Ausztriai Annához csatlakozik, akihez mindvégig
hűséges marad.
Montmorency, Henri II de (1595–1632)
IV. Henrik keresztfia, tizenhét évesen Franciaország admirálisa,
majd Új-Franciaország alkirálya, Languedoc kormányzója. 1630-ban
Franciaország marsallja lesz. Részt vesz Orléans-i Gaston Richelieu
bíboros elleni összeesküvésében, felségsértésért halálra ítélik, és 1632.
október 30-án, a castelnaudaryi csata után Toulouse-ban fejét veszik.

O
Orléans-i Gaston herceg, hivatalos nevén Monsieur
(1608–1660)
IV. Henrik harmadik fia, XIII. Lajos öccse. Egész élete az
összeesküvések jegyében telik; először Richelieu, majd Mazarin ellen
ármánykodik, de mindig kudarcot vall. Művelt, de jellemtelen. Első
felesége Montpensier kisasszony, akitől egy gyermeke születik;
ezután Margitot, a lotaringiai herceg testvérét veszi nőül, aki öt
gyermekkel ajándékozza meg.
Orsini, Virginio, Bracciano hercege (1572–1615)
Medici Mária unokafivéreként kíséri el Franciaországba a majdani
királynét, akihez kétértelmű kapcsolat fűzi. Maria Felice nevű lányát,
akinek Medici Mária a keresztanyja, II. Henri de Montmorency veszi
nőül.

P
Particelli d’Émery, Michel (1596–1650)
 Richelieu tanácsnoka, 1640-ben Franciaország torinói követe. 1643-
ban Mazarin nevezi ki pénzügyi főellenőrnek. 1620-ban Lyonban
elmarasztalják hamis csőd bűntettében. Retz bíboros emlékirataiban
azt állítja, hogy kötél általi halálra ítélték, de a korabeli
dokumentumok ezt cáfolják.
Piossasco, Urbano, Scalenghe grófja
Dumas Espalombára változtatja nevét. A pinerolói erőd
parancsnoka. Amikor a francia csapatok Pinerolót ostrom alá veszik,
két nap után, 1629. március 29-én megadja magát. Goffredo Casalis
azt írja a Piemont történetét elbeszélő munkájában, hogy a büntetést
elkerülendő, Franciaországba menekült.

R
Ravaillac, François (1578–1610)
Vallási fanatikus, akinek az volt a meggyőződése, hogy a IV. Henrik
ellen 1610. május 14-én elkövetett gyilkos merénylettel megmenti
Franciaországot. Letartóztatása után megkínozzák, majd felnégyelik.
Bár mindvégig azt állította, hogy egyedül, társak nélkül cselekedett,
vallomásához számos kétely fér. Több szerző úgy véli, köze volt egy
összeesküvéshez, amely Medici Mária környezetében szövődött
Spanyolország j avára.

Richelieu, Armand Jean du Plessis de (1585–1642)

Bíboros, herceg, Franciaország pairje, XIII. Lajos minisztere. 1605-
ben lép egyházi pályára. 1606-ban Lugon püspöke lesz, 1607-ben
iktatja be a pápa. 1615-ben Medici Mária megteszi Ausztriai Anna
főalamizsnásának, miáltal 1616-tól részt vehet a királyi tanács ülésein.
1617-ben Medici Máriával együtt őt is száműzik Blois-ba, ezután
azonban ő közvetíti a megbékélést az anyakirályné és XIII. Lajos
között. 1622-ben bíboros, 1624-től a királyi tanács tagja. Medici Mária,
Ausztriai Anna, Orléans-i Gaston és a főurak egy része egyaránt
gyűlöli, ám haláláig megmarad XIII. Lajos főminiszterének. Nagy
patrónusa a művészeteknek. 1635-ben ő alapítja meg a Francia
Akadémiát.
Rossignol, Antoine (1600–1682)
Albiban született matematikus. Titkosírások megfejtésében
tanúsított szakértelmét Richelieu La Rochelle ostrománál fedezi fel, s
ő lesz a francia udvar hivatalos titkosírás-szakértője. Utána fia és
113
unokája is a koronát szolgálja. Nem sokkal halála után a rossignol
szót elkezdik a minden zárat megnyitó kulcs, azaz az álkulcs
megnevezésére használni.
Rouvroy, Claude de, Rasse grófja, Saint-Simon hercege (1607–
1693)
XIII. Lajos kegyence, Richelieu híve. 1636-ban kegyvesztett lesz. Az
emlékíró apja.

S
Savoyai I. Károly Emánuel, a Nagy (1562–1630)
Savoya és Piemont hercege. Felesége Spanyolországi Katalin.
Állandó törekvése, hogy birodalma területét szomszédai kárára
kiterjessze. Mint Spanyolország szövetségese, több ízben is
megtámadja Franciaországot.
Savoyai I. Viktor Amadé (1587–1637)
I. Károly Emánuel fia. Savoya és Piemont hercege. Felesége
Franciaországi Krisztina, XIII. Lajos testvére. Kezdetben, az apai
példát követve, ő is háborúzik Franciaországgal, de miután legyőzték,
1632-ben szövetségesi szerződést köt XIII. Lajossal, és vele együtt
harcol Ausztria ellen.
Schomberg, Henri de, Nanteuil-le-Haudouin grófja
(1574–1632)
 1619 és 1622 között pénzügyi főfelügyelő. 1625-től Franciaország
marsallja. Ő tartóztatja le a Richelieu ellen összeesküdött nemesek
egy részét.
Senelle, Charles
XIII. Lajos orvosa. 1630 augusztusában –szeptemberében, amikor a
király Lyonban súlyosan megbetegszik, ő menti meg az életét.
Később belekeveredik Fargis asszony intrikáiba. 1630 decemberében
rejtjelezett leveleket hoz Lotaringiából, melyek előrevetítik a király
halálát és az özvegyen maradt Ausztriai Anna házasságát Gastonnal,
Orléans hercegével. Letartóztatják, és 1631-ben életfogytiglani
gályarabságra ítélik.
Sully hercege, Rosny bárója, Béthune, Maximilien de (1560–
1641)
Protestáns, IV. Henrik egyik legrégebbi fegyvertársa. Királyi
tanácsos, pénzügyi főfelügyelő (1598). Szigorú államhivatalnok, aki
előszeretettel foglalkozik mezőgazdasági kérdésekkel és a
közlekedési útvonalakkal. Ő állítja helyre Franciaország gazdasági
egyensúlyát. A tüzérség főmestere (1599). IV. Henrik főminisztere. Ő
javasolta IV. Henriknek a Medici Máriával kötendő házasságot.
Richelieu 1634-ben Franciaország marsalljává nevezi ki.

T
Talleyrand-Périgord, Henri de, Chalais grófja (1599–1626)
Kezdetben XIII. Lajost szolgálja, mint a király egyik kegyence, ám
szeretője, Chevreuse hercegné belerántja egy összeesküvésbe, amely
Orléans-i Gaston érdekében el akarja tenni láb alól Richelieu
bíborost. Miután lelepleződött, elfogják és kivégzik.

V
Vautier, François (1589–1652)
 Botanikus, orvos, Medici Mária nagy befolyású bizalmasa, aki részt
vesz az anyakirályné intrikáiban. Richelieu elfogatja, és csak a bíboros
halálával nyeri vissza szabadságát. 1646-ban XIV. Lajos első számú
orvosa és a királyi kert főfelügyelője lesz, ahol anatómiát oktat.
La Vieuville, Charles, márki (1582–1653)
Hivatásos katona, 1623-ban pénzügyi főfelügyelő. Támogatja
Richelieu bevonását a tanácsba. 1624-ben a bíboros parancsára
letartóztatják, egy év múlva Angliába menekül. Kegyvesztettségének
csak Richelieu halála vet véget. 1651-ben ismét pénzügyi
főfelügyelőnek nevezik ki, és hercegi címet kap.

W
Wallenstein, Albrecht von (1583–1634)
Cseh születésű hivatásos katona és üzletember. Protestáns volt, de
áttért a katolicizmusra. A harmincéves háborúban II. Ferdinánd
szolgálatába lép, és nagy győzelmeket arat, ám 1632-ban a lützeni
csatában Gusztáv Adolf svéd király legyőzi. Árulás gyanújába
keveredik, és két évvel később megölik.

Z
Zamet, Sébastien (1549–1614)
Olasz származású pénzember, egy varga fia. Követi Medici Máriát
Franciaországba, ahol üzleti vállalkozásokba fog, és vagyont szerez.
Számos szolgálatot tesz IV. Henriknek, aki nagyra becsüli.
Zúñiga y Dávila, Antonio de, Mirabel márki
(1590–1650 vagy 1658)
1620 és 1632 között Spanyolország párizsi követe. Részt vesz
Ausztriai Anna királyné cselszövényeiben, aki rajta keresztül
bonyolítja le titkos levelezését a spanyol udvarral.
TARTALOM
ELŐSZÓ

A KIADÓ JEGYZETE
ALEXANDRE DUMAS LEVELE JULES NORIACHOZ

ELSŐ KÖNYV
I . A Festett Szakáll fogadó
II. Egy üzleti ajánlat folyományai
III. Amelyben a púpos nagyúr belátja, hogy kár lett volna Moret grófot
megöletnie
IV. A Rambouillet-palota
V. A Rambouillet-palota törzsvendégei
VI. Mi történt a Rambouillet-palotában, mialatt Souscarrières a harmadik
púposától is megszabadult
VII. Marina és Jacquelino
VIII. Lépcsők és folyosók
IX. Őfelsége XIII. Lajos király
X. Mi történt Ausztriai Anna hálószobájában XIII. Lajos távozása után?
XI. Kétféle levélről: amelyet tanúk előtt és amelyet magunkban olvasunk el
XII. A Vörös Szfinx
XIII. A szürke eminenciás
XIV. Amelyben Cavois asszony Michel úr társa lesz
XV. Amelyben a bíboros lassacskán áttekinti sakktábláját

MÁSODIK KÖNYV
I . Európa helyzete 1628-ban
II. Gonzaga Mária
III. Kezdődik a komédia
IV. Isabelle és Marina
V. Amelyben Gaston őfensége is eljátssza a maga IX. Károlyhoz méltó kis
komédiáját
VI. Éva és a kígyó
VII. Amelyben a bíboros maga is kihasználja a Souscarrière-nek juttatott
szabadalmat
VIII. Az in pace
IX. Az elbeszélés
X. Maximilien de Béthune, Sully hercege, Rosny bárója
XI. A két sas
XII. A bíboros pongyolában
XIII. Gournay kisasszony
XIV. Souscarrières jelentése

HARMADIK KÖNYV
I. Lajos spékelőtűi
II. Mialatt a király spékel
III. Ildephonse Lopez boltja
IV. L’Angely tanácsai
V. A gyónás
VI. Amelyben Richelieu bíboros társszerző nélkül szerkeszt komédiát
VII. A tanács ülése
VIII. Vautier elképzelése
IX. A láthatatlan homokszem
X. Richelieu elhatározása
XI. A ragadozó madarak
XII. A király uralkodik
XIII. A követek
XIV. Az uralkodás szünetében
XV. Hát te is, fiam, Baradas!
XVI. Hogyan botlott egymásba Étienne Latil és Pisany márki, mihelyt elhagyták
betegágyukat
XVII. A bíboros Chaillot-ban
XVIII. A Mirame
XIX. Hírek az udvarból
XX. Miért járt XIII. Lajos mindig feketében?
XXI. Amelyben a király helyett a bíboros számol el

NEGYEDIK KÖNYV
I. A lavina
II. Guillaume Coutet
III. Marius Coutet
IV. Miért szegődött el Maret gróf a susai építkezésre
V. Állomás a hegyek közt
VI. Lelkek és csillagok
VII. A giaconi híd
VIII. Az eskü
IX. Bassompierre marsall naplója
X. Amelyben az olvasó találkozik egy régi ismerőssel
XI. Amelyben a bíboros megtalálja az áhított kalauzt
XII. A Susai-szoros
XIII. Amelyben kiderül, hogy még kötéllel a nyakunkon is megúszhatjuk az
akasztást
XIV. A fehér tolldísz
XV. Miként vélekedik l’Angely a savoyai herceg bókjairól
XVI. Néhány oldal a krónikákból
XVII. Egy év múlva
XVIII. Két régi szerető
XIX. A bíboros hadba vonul
XX. A madárka elröpült
XXI. amelyben Moret gróf vállalkozik rá, hogy bejuttat egy öszvért és
egymilliót a pinerolói erődbe
XXII. Tejtestvérek
XXIII. A sas és a róka
XXIV. A Hajnal
XXV. Szerelmes levél és cukorfogó
A SZEREPLŐK BEMUTATÁSA
 Megjegyzések
[←1]
Így jegyzi fel Gabriel Ferry a Les demiéres années d’Alexandre Dumas-ban, Párizs, Éd. Calmann-
Lévy, 1883.

[←2]
Azt, hogy miért adjuk ki ezt a regényt A Vörös Szfinx címen, e rövid ismertető egy későbbi pontján
világítjuk meg.

[←3]
Október 9-én, 10-én, 12-én, 13-án, 15-én és 16-án.

[←4]
Október 8-áról keltezett levele a lap 21. számában, október 11-én jelenik meg. Jelen kötetben e bevezető
szakasz végén közöljük.

[←5]
Moret gróf (A Vörös Szfinx), IV. rész, XI. fejezet.

[←6]
Valójában Moret gróf további sorsa igencsak ingerelhette Alexandre Dumas-t, és fölöttébb valószínűtlen,
hogy ne ismerte volna. 1632-ben Antoine de Bourbon, azaz Moret gróf (aki 1607. május 9-én született) II.
Montmorency Henrik társaságában csatlakozik ahhoz a lázadáshoz, amelyet féltestvére, Gaston szervez
XIII. Lajos és Richelieu bíboros ellen, és a castelnaudaryi csatában esik el. Mivel ekkor már felségárulással
vádolták, a gróf csak a halálával kerülhette el Montmorency sorsát, akit 1632. október 30-án fejeztek le.
Megjegyzendő, hogy Dumas 1850-ben rövid, levél formában írt elbeszélést tett közzé La Colombe (A
galamb) címen, amely Moret grófnak és Isabelle de Lautrecnek a castelnaudaryi csatát követő szerelmi
históriáját mutatja be, vagyis végeredményben a jelen regény azt megelőző folytatása.

[←7]
A könyveknek megvan a maguk sorsa.

[←8]
Szívem mélyéből.

[←9]
9 Les Nouvelles, 27. sz., 1865. október 17., 2. o.

[←10]
A Nap a fogadós nevére, a Soleil-re utal. (A ford.)
[←11]
A regényben az összegeket elejétől végig hol écuben, hol livre-ben vagy tours-i livre- ben, hol pedig
pistole-ban, Lajos-aranyban, Lajos-ezüstben, frankban, souban vagy dénárban adjuk meg - a cselekmény
korát jellemző összevisszaságnak megfelelően.

[←12]
Itt és most (latinul

[←13]
Kb.: lassan járj, tovább érsz. (olasz)

[←14]
A kivételek kivételével, (latinul)

[←15]
Domonkos-rendi szerzetes (1567-1589), aki 1589. augusztus 1-jén megölte III. Henrik királyt.

[←16]
Francois Ravaillac (1577 körül-1610) ölte meg IV. Henrik királyt, 1610. május 14-én.

[←17]
Nagy ügyességet kívánó kardcsapás, amelyet igazságtalanul tartottak alattomosnak. A kifejezés
ahhoz a párbajhoz fűződött, amelyben Guy Chabot de Jarnac mérte össze erejét Francois de
Vivonne–nal, 1547. július 10–én.

[←18]
Azaz Orléans hercegének, a király öccsének. (A ford.)

[←19]
A három Curatius néven ismert mitológiai hősöket szemelték ki, hogy megvívjanak a három Horatiusszal.
A három sebesült Curiatius eltérő sebességgel vette üldözőbe az egyetlen életben maradt Horatiust.

[←20]
Az 1588/89-es rendi gyűlésen, amelyet III. Henrik hívott össze Blois-ba, a katolikus I.iga arra törekedett,
hogy megszerezze a királyi tanács irányítását; célja az volt, hogy a király utóda ne a protestáns Navarrai
Henrik, hanem a Liga vezére, 1. Guise Henrik legyen.

[←21]
Szókratész felesége, aki híres volt rossz természetéről.

[←22]
Az 1569. március 13-án lezajlott csatában, melyet a vallásháborúk keretében vívtak, a királyi sereget
Anjou hercege vezette, míg a protestáns erők parancsnoka Condé hercege volt.
[←23]
A zárójeles rész szerepel a Les Editions Universelles 1946-os, Le sfinx rouge című kiadásában, a Les
Nouvelles-ben közölt szövegből viszont hiányzik.

[←24]
Lásd mint fenn.

[←25]
Vagyis Szép Heléna, aki miatt kitört a trójai háború.

[←26]
A zárójeles részlet szerepel A Vörös Szfinx 1946-os kiadásában, ám a Nouvelles-ben közölt változatból
hiányzik.

[←27]
Az épület korábban a burgundi hercegek párizsi rezidenciája volt, a XVI. században lett színház.

[←28]
Ez a fejezet hiányzik a Les Nouvelles szövegéből. Az 1865. október 23-i számban megtalálható a IV. fejezet
vége, és folytatásaként a VI. fejezet eleje. A Vörös Szfinx 1946-os párizsi kiadásában viszont az V. fejezet is
olvasható.

[←29]
A Szűz csillagkép egyik neve.

[←30]
A felsorolásban Dumas részben megismétli azt a listát, amely a Les Nouvelles szerkesztőjéhez írott
levelében található, de az újságban közölt szöveg VI. fejezetében nem szerepel; megjelenik azonban A
Vörös Szfinx 1946-os párizsi kiadásában.

[←31]
Saepe sinistra cava praedixit ab ilice cornix. ([a szerencsédenséget] Gyakran magyalodván szólta a varjú.)
Vergilius: Eklogák. Első ekloga.

[←32]
Semper ad eventum festina (Mindig siess a kifejlet felé). Horatius: Ars poetica.

[←33]
A görög mitológia szerint a Helikon-hegyen található forrás, amely Pegazus, a szárnyas ló patája
nyomán tört fel. A múzsák legkedvesebb találkozóhelye.
[←34]
A Szibillák mitológiai papnők, akik közül a Cumae-ba valónak Apollo lehetővé tette, hogy ezer évig éljen;
a Szibilla azonban elmulasztotta, hogy haláláig tartó fiatalságot is kérjen az istentől.

[←35]
A Les Nouvelles 1865. október 26-i számában ez a rész VI. fejezetként jelent meg.

[←36]
Ezt a hosszú, befont hajtincset bizonyos Cadenet úr hozta divatba XIII. Lajos uralkodása idején.

[←37]
1625 júniusában Buckingham herceget, az angol király rendkívüli követét jelölték ki, hogy
Franciaországi Henrietta hercegnőt Párizsból Londonba kísérje, az I. Károllyal tartandó esküvőjére. Az
etikett úgy kívánta, hogy Boulogne-sur-Merig Ausztriai Anna királyné is elkísérje a menetet. Buckingham
kihasználta, hogy több napra meg kellett állnia Amiens-ben: egy este az érsekség kertjében négyszemközt
maradt a királynéval, és több tanúvallomás szerint megpróbált visszaélni a helyzettel. Bár a királyné illetlen
magatartására nincs semmilyen bizonyíték, az epizódot számos író feldolgozta.

[←38]
Egy, a XIV. század elején keletkezett spanyol lovagregény, az Amadis de Gaula címszereplője - szép
férfi és tökéletes lovag.

[←39]
Henri de Talleyrand-t, Chalais grófját (1599-1626) a szeretője, Chevreuse hercegné vonta be egy
Richelieu elleni, Orléans-i Gaston ügyét szolgáló összeesküvésbe. Az ifjú grófot leleplezték, letartóztatták
és kivégezték.

[←40]
Charles d’Albret-ből, aki 1613-ban harmincöt éves volt, csak 1619-ben lett Luynes hercege.

[←41]
A lenéző kifejezéssel a polgárokat és a parasztokat illették, amiért sarok nélküli, lapos talpú lábbeliben
jártak.

[←42]
A zárójeles rész megtalálható A Vörös Szfinx 1946-os párizsi kiadásában, a Les Nouvelles szövegéből
azonban hiányzik.

[←43]
„I.uynes akarata ellenére megragadta, és jószerével erőszakkal vitte a királyné ágyába.” A mondat annak
a Guido Bentivoglio bíborosnak (1579-1644) a jelentésében szerepel, aki 1616 és 1621 között pápai
nunciusként működött Franciaországban.

[←44]
Anagramma Rambouillet márkiné keresztnevére, a Catherine-ra.
[←45]
Az ülőjog birtokában lévő hercegnők a király és a királyné társaságában is leülhettek, bár csupán egy
támla és karfa nélküli ülőkére.

[←46]
Francois de Montmorency-Bouteville (1600-1627) Montmorency II. Henrik unokafivére volt. Mivel
megsértette Richelieu 1626. június 2-i, a párbajozást megtiltó rendeletét, perbe fogták és lefejezték.

[←47]
Francois d’Harcourt, Beuvron márki (1598-1658) elfogadta Montmorency-Bouteville kihívását, majd a
halálbüntetés elől Angliába menekült.

[←48]
A fenti kiváltságot Gédéon Tallemant de Réaux is tanúsítja Historiettes című művében.

[←49]
Az igazi neve Marie volt.

[←50]
Valójában François-nak hívták.

[←51]
A fenti kiváltságot Gédéon Tallemand de Réaux is megerősíti Historiettes című művében.

[←52]
Legyen világosság! (latinul)

[←53]
A jezsuita rend.

[←54]
Hollandia.

[←55]
Egy katolikus összeesküvő csoport 1605. november 5-én a Westminster-palota felrobbantásával akarta
eltenni láb alól Jakab angol királyt, a királyi családot és a nemesség egy részét. A terv árulás következtében
vallott kudarcot.

[←56]
Charles de Gontaut, Biron hercege (1562-1602), IV. Henrik egyik kegyeltje, akit jelentős szolgálataiért a
király tengernaggyá, Franciaország marsalljává és Burgundia kormányzójává nevezett ki, végül
összeesküvést szőtt Savoyával és Spanyolországgal. Ha vallomást tesz, talán megmenekült volna, de mert a
vallomást megtagadta, kivégezték.
[←57]
Tudniillik IV. Henrik. (A ford.)

[←58]
Piemonti kisváros a Belbo folyó partján.

[←59]
Bellegarde herceg keresztneve Roger volt. A versikét Vincent Voiture írta.

[←60]
A szakasz szerepel A Vörös Szfinx 1946-os párizsi kiadásában, de a Les Nouvelles-ből ki- maradt.

[←61]
Dumas a „Ventre-saint-gris” kifejezést használja - ez volt IV. Henrik jellegzetes káromkodása. Ezzel utal
arra, kinek a fia a gróf. (A szerk.)

[←62]
A szerelem és a termékenység istennője.

[←63]
IV. Henrik meggyilkolásáról és Ravaillac kivégzéséről a legpontosabb és legérdekesebb részleteket nagy
történetírónk, Michelet tette közzé Henri IV et Richelieu című művében. (Alexandre Dumas jegyzete.)

[←64]
Duras itt téved. François-Pierre de LaVarenne, a híres szakács csak 1618-ban, tehát jóval az itt leírt események után
jött a világra. A Henri IVcímű életrajz (Párizs, Éditions les Belles Lettres, 1998) ezt a szereplőt úgy mutatja be, mint
„IV. Henrik Fouquet nevű, de La Varenne-nek hívott belső inasát”, aki „a király szerelmi ügyeinek igen tevékeny
bizalmasa volt”. Dumas hozzáteszi: ..A szerencsétlen ijedtében halt meg, amiért egy idomított szarka, amely amúgy
is ingerelte, nem szólította sem eredeti nevén Fouquet-nak, sem a ráruházott La Varenne néven, hanem csak
bürökgyárosnak titulálta.

[←65]
IV. Henrik ezt a címet ruházta Gabrielle d’Estrées-re.

[←66]
Biron herceget ugyanis lefejezték.

[←67]
Oda repülök, ahová Jupiter rendeli. (latinul)

[←68]
A Palais-Royal csak 1639-re, tíz év múlva készült el, és egyelőre Palais-Cardinal, Bíborosi palota volt a neve.
Richelieu halála után lett belőle Palais-Royal, vagyis királyi palota.
[←69]
Ötéves időszak.

[←70]
Ez a részlet szerepel A Vörös Szfinx 1946-os párizsi kiadásában, de a Iss Nouvelles-ben közölt szövegből
hiányzik.

[←71]
A „bois” szó fát (vagy erdőt) jelent. (A ford.)

[←72]
Szójáték: a francia faquin szó, amely semmirekellő, hitvány embert jelent, a XVII. században súlyos
sértésnek számított.

[←73]
Kakasokat, (spanyolul)

[←74]
Tallemant des Réaux, akitől Dumas ezt az esetet kölcsönzi, így ír: „(…) és amikor a herceg megmutatta
néki a gallineróját (baromfiudvarát), ő elmondta, hogy ura-királya majd küld a részére de los gallos. Mire a
másik panaszkodott, amiért bolondokat küldenek neki.” A mondat voltaképpen cáfolja Dumas-t: eszerint
Bautru mondta a hercegnek, hogy a királya majd küld neki kakasokat, a herceg pedig megjegyezte, hogy
bolondokat küldenek neki - a célzás arra vonatkozik, hogy Bautru a francia udvarnál félig-meddig udvari
bolondszámba ment.

[←75]
XVII. századi olasz kifejezéssel: a homoszexualitás átkelt a hegyeken

[←76]
Vastag Vili (Gros-Guillaume) egy híres XVII. századi színésznek, Robert Guérinnek volt a színpadi
neve. Kövérsége miatt két övet viselt, az egyiket jóval a hasa alatt.

[←77]
Louis de Marillac marsaik 1632-ben fejezték le.

[←78]
A legenda szerint Makedóniai Fülöp éppen az egyik katonája fölött ítélkezett, amikor a nagy hőségben
elbóbiskolt, és csak akkor ébredt fel, amikor a katona már előadta védekezését. Gondolkodás nélkül
kimondta rá a halálos ítéletet, mire a katona felkiáltott: „Fellebbezek!” „Kihez? - kérdezte Fülöp. - A király
én vagyok!” „Az alvó Fülöp ellen az éber Fülöphöz!” A király elszégyellte magát, és megkegyelmezett.
Dumas több regényében is felhasználta ezt a fordulatot.
[←79]
Katalán nyelven így nevezik a színesre festett, aranyozott birkabőrt, amelyet falak, oltár, spanyolfal stb.
díszítésére használtak; a szó spanyol megfelelője a GUADAMED.

[←80]
Mindent, ami tőlem telik, megtennék, Doña Ana, hogy kívánságai teljesüljenek.

[←81]
Az életemet adnám az én szeretett úrnőmért.

[←82]
A Les Nouvelles-ből hiányzó szakasz A VÖRÖS SZFINX 1946-os kiadásában megtalálható.

[←83]
Az illetlen latin versikét Chastellet államtanácsi előadó írta Richelieu bíboros kérésére Fargis asszony és
Marillac uraság szerelmi viszonyáról: „La Fargie, meséld el, kérlek, / Hány malacságot követtél el, / És a
legfényesebbek közül is azt, / Amikor… ” (A folytatás, amelytől XIII. Lajos megtartóztatta magát,
egyértelműen trágár.)

[←84]
1630. november 11-éről van szó, amikor Medici Mária megpróbálta elérni, hogy a király űzze el Richelieu-
t. Az udvaroncok nagy része már el is hitte, hogy Richelieu megbukott. Róluk nevezték el e napot.

[←85]
Olvasóink talán kissé hosszúnak és hűvösnek találják majd ezt a fejezetet, de a történelmi tények iránti
tiszteletünk arra késztetett, hogy teljes részletességében idézzük fel a Luxembourg-palotában rendezett
nagyjelentőségű ülést, amely az itáliai háborúról döntött, és mindkét bíboros beszédét közzétegyük. Mi
nemcsak azért írunk történelmi regényt, hogy beavatott olvasóinkat szórakoztassuk: a tájékozatlanok
okulására is törekszünk, sőt elsősorban nekik írunk. (Alexandre Dumas jegyzete.)

[←86]
Michelet kifejezése. (Alexandre Dumas jegyzete.)

[←87]
Lope de Vega egyik színművének címe és címszereplője.

[←88]
Elbeszélése érdekében Dumas lecsípett tizenhárom évet az eredeti időrendből: a MIRAME című tragikomédia
valójában 1641-ben íródott. Hasonlóképpen a színdarab megírását „az ötök” csoportjának tulajdonítja, holott
valószínűlegJean Desmarets de Saint-Sorlin egymaga írta - minden bizonnyal Richelieu instrukciói alapján és a
bíborostól származó részletek felhasználásával. Richelieu e darab előadására építtetett egy rendkívül költséges
színháztermet a Palais-Cardinalba (a jelenlegi Palais-Royalba). A bemutatón, amelyen Ausztriai Anna királyné is
megjelent, a MIRAME. csúfosan megbukott.
[←89]
Ez a két név csupán Gebriel Dániel HISTOIRE DE FRANCE című művében fordul elő.

[←90]
Ez tréfás utalás a napóleoni Code Civilre, amely kimondta, hogyha egy gyermek házasságon belül születik, a
férjet kell hivatalosan apának nyilvánítani, és nem lehet vizsgálatot indítani az ügyben. (A szerk.)

[←91]

A legtöbb emlékiratban, így Bassompierre marsalléban is, a szóban forgó szikla Talasse néven szerepel.

[←92]
Viharokat támasztó mitológiai óriás, a Jóreménység fokának szelleme; I.uis de Camoés ír róla A LUSIADÁK-ban.

[←93]
A LES NOUVELLES-ben így szerepel a helység neve, de minden bizonnyal tévedésről van szó. A helyes nevet nem
sikerült megtalálni.

[←94]
Lásd az előző jegyzetet. Talán Sondrióról van szó.

[←95]
Lásd az előző jegyzeteket. Nogarón talán Novarát értette a szerző.

[←96]
Flavius Aetius (395-454), római senator és hadseregparancsnok. Az V. században ő győzte le a
barbárokat.

[←97]
Johann von Aldringen (1588-1634), a harmincéves háborúban a császári had egyik parancsnoka.

[←98]
Matthias Gallas (1584-1647), Aldringen közeli barátja, a harmincéves háborúban a császári had
tábornoka.

[←99]
Shakespeare: RÓMEÓ ÉS JÚLIA, II/2. Mészöly Dezső fordítása.

[←100]
Az utalás a francia forradalom egyik epizódjára: XVI. Lajos balsikerű szökési kísérletére vonatkozik. (A ford.)
[←101]
Nem arról a Rivoliról van szó, amely Bonaparte győzelméről ismert; ez a Rivoli Torinótól három-négy
kilométerre terül el. (Alexandre Dumas jegyzete.)

[←102]
Így nevezték azokat a katonákat, akik vállalták, hogy legelöl vonulnak. Ők forogtak a legnagyobb
veszélyben, és ha életben maradtak, bizton számíthattak előléptetésre.

[←103]
Mint arra bizonyára emlékeznek, Uxelles márki vezette azt a szerencsétlen expedíciót, amelynek
kudarcát Medici Mária okozta. (Alexandre Dumas jegyzete.)

[←104]
A franciák dühe.

[←105]
Dumas itt kiforgatja a történelmet. Moret gróf és II. Montmorency Henrik herceg csatlakozott Gastonnak, Orléans
hercegének Richelieu bíboros elleni összeesküvéséhez. A felségsértéssel megvádolt gróf 1632. szeptember 1-jén a
castelnaudaryi csatában esik el, míg a fogságba esett herceget 1632. október 30-án lefejezik. Dumas ráadásul
önmagának is ellentmond, hiszen a NOUVELLES főszerkesztőjéhez intézett levelében maga állította: senki sem tudja,
mi történt Moret gróffal a castelnaudaryi csata után.

[←106]
Ez utalás egy ősi szertartásra: a francia királyok érintésének gyógyító hatást tulajdonítottak, s több
ünnepen is megérintették az összegyűlt görvélykórosokat.

[←107]
Ennél a határnál megállt az 1628-as pestisjárvány, (latinul)

[←108]
A korabeli iratok tanúsága szerint a lyoni pestis valójában tizenöt-húszezer emberéletet követelt.

[←109]
Quintus Maximus Verrucosus Fabius (Kr. e. 275-203) római politikust, consult és dictatort
Cunctatornak, azaz Halogatónak nevezték el.

[←110]
A LES NOUVELLES-ben így hívják a helységet, de ez nyilvánvalóan tévedés. Hasonló helységnevet nem sikerült
találni.

[←111]
 A hölgyet valójában Marie de Hautefort-nak hívták.

[←112]
A CATIN szó a franciában szajhát, a GAU tetvet jelent. (A ford.)

[←113]
Jelentése: fülemüle. (A ford.)