Korai kereszténység

Zsinatok

Megértettem

A tartalmak könnyebb személyessé tétele, valamint a biztonságosabb használat érdekében cookie-kat

használunk. Az oldalra való kattintással vagy tartalmának megtekintésével elfogadod, hogy cookie-k
használatával gyűjtsünk adatokat a weboldalon és azon kívül. Miért?

Ujkor.hu

Jusztinianosz császár és az V. egyetemes zsinat – két vita a VI. század egyháztörténetéből

Szerző: Besztercei Márk 2021-10-04VILÁGTÖRTÉNELEM

Ha a Bizánci Birodalom szóba kerül, akkor szinte eszébe juthat I. Jusztinianosz császár (ur. 527–565)
neve, hiszen őt még a tankönyvek is megemlítik (lényegében ennyire redukálva a bizánciak szerepét az
oktatásban). Jusztinianosz császárnak azonban nemcsak a Codex Justinianus összeállítását (illetve ennek
támogatását) köszönhetjük, hanem igen fontos szerepet játszott emellett többek között az
egyháztörténetben is. Írásomban erről, pontosabban ennek egy fontos részéről, az V. egyetemes (II.
konstantinápolyi) zsinatról szeretnék kicsit bővebben írni.

Az egyház helyzete Jusztinianosz uralkodásának kezdetekor – előzmények és helyzetjelentés

Jusztinianosz uralkodásának kezdetekor az egyház közel 500 éves volt, és olyan viták osztották meg,
amelyekből többet az I. századig vissza lehetett vezetni. Az ellentétek feloldására korábban négy
egyetemes zsinat keretében tettek kísérletet.

A 325-ös nikaiai (vagy niceai) zsinatot I. Constantinus (azaz Nagy Konstantin) hívta össze, elsősorban az
arianizmussal kapcsolatban felmerült viták miatt. A zsinaton jelen voltak I. Szilveszter pápa követei is,
pontosan ezért is lehet ezen szinódust és a továbbiakban megemlítendő zsinatokat egyetemesnek
tekinteni, mert mindegyiken részt vettek a pápa „képviselői”. Az ariánusok nevüket egy alexandriai
presbiterről, Ariusról kapták, tanításuknak pedig az volt a lényege, hogy a Szentháromság második
személyét, azaz a Fiút (aki testté lett Jézus Krisztus személyében) csak a leghatalmasabb/legfőbb
teremtménynek tartották, és nem fogadták el, hogy egylényegű (homousziosz) az Atyával. Lényegében
tehát tagadták Krisztus istenségét.
Ortodox ikon, melyen Nagy Konstantin látható a niceai atyákkal együtt, kezükben a niceai-
konstantinápolyi hitvallást (Credo) tartva. A mai napig ez az egyház hitének egyik legalapvetőbb
összefoglalása. Forrás: Wikipedia

A 381-es I. konstantinápolyi zsinatot I. (Nagy) Theodosius császár hívta össze. Leginkább az volt a célja,
hogy véglegesen letörje az ariánus irányzatot, de egyéb kérdéseket is tisztázni akart. A niceai zsinaton
megfogalmazott hitvallást több résszel bővítették, és így jött létre lényegében a mai Credo, azaz a
Hiszekegy. Elítélték az arianizmust, s ezzel a mozgalom – bár nem tűnt el teljesen, de – fénykora véget
ért.

A 431-es epheszoszi zsinatot II. Theodosziosz császár hívta össze. Ezen egyházi gyűlés egyik legfontosabb
kérdése Nesztoriosz konstantinápolyi patriarcha és Kürillosz alexandriai patriarcha vitája volt. Elsősorban
azon vitatkoztak, hogy Jézus anyja, Mária nevezhető-e Istenszülőnek (Theotokosz), vagy csak
Krisztusszülőnek (Khrisztotokosz). Ezen kérdés nyomán azonban további kérdések is felmerültek, többek
között Krisztus isteni és emberi természetének (phüszisz) kapcsolatáról. Nesztoriosz azt vallotta, hogy
Krisztusnak két természete van (egy emberi és egy isteni), de ezek egymástól elkülönülnek, nem
keverednek, mindkét természet külön működik Jézus Krisztusban. Kürillosz ezzel szemben azt állította,
hogy „egy az Isten Ige megtestesült természete”. Kürillosz itt a természet (phüszisz) fogalmát nem úgy
alkalmazta, mint Nesztoriosz, hanem ő a személy (proszopón/hüposztaszisz) értelmében használta, így
szinte törvényszerű volt, hogy elbeszéltek egymás mellett. Az epheszoszi zsinat Kürillosz szellemében
elítélte Nesztorioszt (akit le is tettek patriarchai tisztségéből), és kimondták Mária Istenszülő
(Theotokosz) voltát, ami ekkor vált lényegében hittétellé, dogmává.

A 451-es khalkedóni zsinatot Markianosz császár hívta össze. Ezen a szinóduson csapott össze a
Krisztusban egy természetet valló és a Krisztusban két természetet valló oldal. Az előbbit a zsinat után
„monofizitának” nevezték (mono phüszisz=egy természet) utóbbit pedig „diofizitának”. A zsinati
határozat így írta le a hivatalosnak elfogadott álláspontot: „Krisztus egy személy (hüposztaszisz) két
természetben (phüszisz)”. Tehát Krisztus személyében egyesült a két természet, az isteni és az emberi,
de eközben nem váltak egy istenemberi természetté, hanem mindkét természet megőrizte sajátságait (I.
Leó római pápa Tomusa így fogalmazza meg ezt a tételt: „agit utraque forma quod proprium est” –
„mindkét forma azt cselekszi, ami a sajátja”). Mindkét oldalon voltak szélsőségek, voltak, akik
elválasztották egymástól a két természetet (nesztoriánusok) és voltak olyanok is, akik azt állították, hogy
Krisztusnak csak isteni természete volt, mert az emberi természete feloldódott az isteni természetben
(ez volt a radikális, szélsőséges monofizitizmus, más néven eutükhianizmus egy Eutükhész nevű teológus
nevéből).

A zsinat konkrét előzményei – két vita a VI. századból

Órigenista viták

Órigenész neve ismerősen csenghet sokaknak, hiszen az egyik legnagyobb egyházi íróról van szó a
patrisztikus irodalom és teológia történetében. A III. században élt teológus az alexandriai iskola
kiemelkedő tagjaként vonult be az egyháztörténetbe, de emellett azt sem szabad elfelejteni, hogy már
életében érték őt kritikák és támadások (Héraklasz alexandriai püspök például kiközösítette). A IV.
században voltak már órigenista viták, Órigenész tanításai és tanítványai (akik hozzá is tettek Órigenész
tanításaihoz, így nem mindig könnyű eldönteni, hogy egy adott tanítás Órigenészé vagy az egyik
tanítványáé) főleg a szerzetesekre gyakoroltak nagy hatást. 400-ban Theophilosz alexandriai patriarcha
egy helyi zsinaton elítélte az órigenistákat, akik ezután nagyrészt elmentek Egyiptom területéről. 531-
ben egy palesztinai szerzetes, Szent Szabbasz, aki egy lavrának, azaz nagyobb szerzetesi közösségnek volt
a vezetője Konstantinápolyba utazott Jusztinianosz császárhoz, ugyanis az általa vezetett lavrában
konfliktus tört ki a szerzetesek között, amelyben egyik oldalon az órigenisták álltak egy Nonnosz nevű
szerzetes vezetésével, míg a másik oldalon inkább az antiórigenizmus volt a jellemző. Nonnosz az őt
támogató órigenista szerzetesekkel ki is vonult a lavrából és Új Lavra néven új szerzetesi közösséget
hozott létre. Szükséges megemlítenünk két órigenista személyt, Domitianoszt és Theodórosz Aszkidaszt,
akik olyan befolyást szereztek a császári udvarban (természetesen úgy, hogy közben titkolták órigenista
mivoltukat), hogy például Theodórosz Aszkidasz még caesareai püspök is lett Kappadókiában.
Jusztinianosz látható módon 531 és 543 között nem lépett fel az órigenistákkal szemben, ennek pedig az
volt az elsődleges oka, hogy remélte, hogy esetleg az órigenista oldal ki tud dolgozni egy olyan
krisztológiát, amely elfogadható lesz mind a monofizitáknak, mind a khalkedóniánusoknak. Miután
rájött, hogy ez csupán illúzió, 543-ban kiadott egy rendeletet az órigenisták ellen, amelyet Ménasz
konstantinápolyi patriarchának címzett. Ezen levélben/rendeletben a következőket találjuk:

Órigenész elképzelt portréja; André Thévet munkája, 1584. Forrás: Wikipedia

Jusztinianosz szubordinacionizmussal vádolta Órigenészt, aki szerint a Fiú nem láthatja az Atyát, és a
Szentlélek nem láthatja a Fiút, ezzel megtörve a Szentháromság egylényegűségéből adódó egységet.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Órigenész korában még nem volt egyértelmű definíció a
Szentháromságról és az Atya–Fiú–Szentlélek kapcsolatáról. Ez legkorábban a 325-ös niceai zsinaton
jelent meg. A rendelet elítélte Órigenész azon tételét, mely szerint az emberi lelkeknek volt előzetes
létezése (preegzisztencia), vagyis Isten még a világ teremtése előtt megalkotta az összes lelket, amelyek
tiszta értelemként (noesz) léteztek, ezek azonban az „ősbukás” során megcsömörlöttek (korosz) Isten
szemlélésében, a rossz felé fordultak és büntetésből anyagi testbe lettek zárva, egyes lelkekből emberek
lettek, másokból démonok, sőt, még a csillagokat is ilyeneknek tartotta az alexandriai mester.
Jusztinianosz elítélte az általa Órigenész tanításába belelátott lélekvándorlást, de egyrészt a Jusztinianosz
rendeletében idézett szövegrészlet A princípiumokról című műből elég kétes, másrészt maga Órigenész
sem valószínű, hogy elfogadta volna a lélekvándorlást. Jusztinianosz elítélte Órigenész azon tanítását is,
mely szerint a feltámadott testek gömbalakúak, erről azonban Órigenész egyik művében sem ír, így ez
biztos, hogy egy későbbi tanítványának utólagos értelmezése lehet. Végül a császár elítélte az
apokatasztaszisz tanítását, amely szerint az idők végén minden lélek, amely az ősbukás során testbe
került, vissza fog térni oda, ahonnan ered, azaz Istenhez, és ez nemcsak az emberekre vonatkozik,
hanem ténylegesen minden lélekre, így például a Sátánra is. Ezek szerint tehát nem lesz örök kárhozat
senkinek sem. Jusztinianosz ezt veszélyes tévelygésnek látta, hiszen ha nincs örök kárhozat és nincs
különbség az igazak végső helye és a gonoszok végső helye között, akkor Krisztus kereszthalála is
lényegében felesleges volt, hiszen minden lélek vissza fog térni Istenhez, akár igaz volt, akár gonosz.

Ménasz patriarcha és az állandóan ülésező konstantinápolyi „helyi” zsinat (szünodosz endemusza)

elfogadta ezen tételek elítélését. Ez a rendelet azonban mégsem érte el a kívánt hatást, nem tett pontot
az órigenista viták végére, hiszen a benne idézett Órigenész-részletek csak alapjai voltak az órigenisták
állításainak, ők már rég túlhaladtak azokon. Az órigenizmus következő elítélése 553-ban fog
bekövetkezni, pontosan emiatt a zsinat lefolyásának tárgyalásakor lesz erről majd szó.

A „Három fejezet” vita

A „Három fejezet” (Tria Kephalaia – Tria Capitula) vita igen fontos része volt Jusztinianosz
egyházpolitikájának, hiszen Jusztinianosznak egyik legfőbb célkitűzése az volt, hogy újraegyesítse a
monofizitáat a khalkedóniánus birodalmi egyházzal, leginkább a mérsékelt monofizitáknak a megnyerése
révén, akiket Antiochiai Szevérosz patriarcháról szevériánusoknak nevezünk. (Szevérosz a VI. századnak
és magának a monofizitizmusnak az egyik legnagyobb teológusa volt.) Szevérosz és társai sokszor
hangoztatták, hogy a khalkedóni zsinat már csak amiatt is nesztoriánusnak tekinthető a „két természet”
megfogalmazás mellett, mert olyan személyeket rehabilitáltak Khalkedónban, mint Edesszai Ibasz és
Küroszi Theodorétosz, akiknek egyes írásaik nesztoriánus gyanúsak voltak. Mellettük még volt egy
támadott személy, Mopszvesztiai Theodórosz, akit szintén nesztorianizmussal vádoltak, ő azonban
ráadásul úgy hunyt el, hogy teljes közösségben (communio) volt az egyházzal, nem volt kiközösítve, sem
kiátkozva, így sokan problémásnak tartották az utólagos elítélését/anathematizálását (maga Kürillosz is
egyik levelében is ír erről: Et sicut dicunt, constristantur omnes, quod vir nobilis et defunctus in
communione Ecclesiarum, anathematizatur. magyarul (saját fordítás): „Ahogyan mondják, mindenki
szomorkodik, hogy egy ilyen nemes és olyan ember, aki az egyház közösségében hunyt el (vagy
magyarosabban: egy ilyen nemes és az egyház közösségében elhunyt ember), ki lesz átkozva.”). Ezen
három szerzőre vonatkozik a „Három fejezet” kifejezés, és az ő műveik voltak a vita tárgyai, főleg azok,
amelyekben nesztorianizmust véltek felfedezni. Mopszvesztiai Theodórosznak a komplett személye állt
támadás alatt, nem véletlenül, hiszen a nesztoriánusok elsősorban nem Nesztoriosz patriarchát
tekintették fő tekintélyüknek vagy fő tanítójuknak, hanem Mopszvesztiai Theodóroszt. Emiatt lehet,
hogy pontosabb lenne őket mopszvesztiánusoknak hívni. Edesszai Ibasznak és Küroszi Theodorétosznak
nem a személyét, hanem csak egyes írásait gyanúsították meg nesztorianizmussal. Küroszi Theodorétosz
esetében azon írásairól volt szó, amelyekben vitába szállt Alexandriai Kürillosszal és az epheszoszi
zsinattal, Edesszai Ibasznak pedig egy levele volt főleg a kérdéses, amelyet a perzsa Marinak írt, és
amelyben Alexandriai Kürilloszt eretneknek nevezte, miközben Mopszvesztiai Theodóroszt dicsérte. (A
levelet egyébként nem tartották egyértelműen Ibasz alkotásának, a császár mindig úgy hivatkozott rá,
hogy „amelyet állítólag Ibasz írt…”, ennek ellenére a Jusztinianosz előtti időszakban nem volt szinte
senki, aki kétségbe vonta volna a levél hitelességét.) Theodorétosz és Ibasz a rehabilitációt Nesztoriosz
elítélése által nyerték el a khalkedóni zsinaton.

Alexandriai Szent Kürillosz egy ortodox mozaikon. Ő volt az egyik legnagyobb tekintély az V-VI. századi
teológiai vitákban, írásaira mind a monofiziták, mind a khalkedóniánusok hivatkoztak. Forrás: Wikipedia

Jusztinianosz első fontosabb, a „Három fejezet” elleni fellépése 543/544-ben történt, amikor kiadott egy
edictumot a három szerző elítéléséről. Az illyriai püspökök nem voltak hajlandóak elfogadni az edictum
tartalmát, ezért Jusztinianosz 549 körül levelet írt (Epistula contra tria capitula) az illyriai püspököknek
arról, hogy miért szükséges elítélni a „Három fejezetet”. Ezen levélben az szerepel, hogy a három szerzőt
nem a személyük miatt kell elítélni, hanem az írásaikban található istentelenség miatt. Emellett
igyekezett bizonyítani, hogy a khalkedóni zsinatnak nem csökken a tekintélye, ha az általa rehabilitált két
teológus egyes írásait elítélik, hiszen egyrészt azok a teológusok maguk ítélték el Nesztorioszt, így a saját
írásaikban található bárminemű nesztorianizmust is maguk ítélték el, másrészt hivatkozott arra, hogy
Ibasz levele csak utólag lett hozzá kötve, így személye nem lesz elítélve, csak ez az istentelen írás (Baán
István rámutat arra, hogy a levél hiteltelenségének nincs sok alapja, így ez az elmélet alaptalan). Az
illyriai püspököket ez sem győzte meg teljesen, Jusztinianosz pedig megintette őket, hogy vagy
tanulmányozzák az atyákat, vagy maradjanak csendben. Keleten a négy patriarcha (Konstantinápolyi
Ménasz, Alexandriai Zóilosz, Antiochiai Efrém, Jeruzsálemi Péter) kis habozás után elfogadta a „Három
fejezet” elítélését, nyugaton azonban másképp alakult a helyzet. Rómában ekkor Vigilius volt a pápa, aki
nem volt hajlandó elítélni a „Három fejezetet”, 545-ben azonban császári parancsra katonai őrizet alatt
először Szicíliába szállították, majd 547-ben megérkezett Konstantinápolyba (Vigilius Szicíliában kézhez
kapta a nyugati püspökök „Három fejezet” melletti kiállásáról szóló leveleket). Vigilius ennek
szellemében nem volt hajlandó közös liturgiát végezni Ménasz patriarchával Konstantinápolyban,
Ménasz viszont erre kitöröltette Vigilius nevét a dyptichonokból (a dyptichon összecsukható írótábla,
Keleten azok nevét írták rá, akikről a liturgia közben megemlékeztek, akinek a neve rajta volt a
dyptichonon, az része volt az igaz hitűek közösségének, így akit kitöröltek onnan, az egyenértékű volt az
egyházból való kiközösítéssel). Vigilius végül (még 547-ben) titkos megegyezést kötött Jusztinianosszal,
melynek értelmében 548-as Iudicatumában elítélte a „Három fejezetet”, de cserébe megígértette a
császárral, hogy a nyugati püspökök véleményét is kikéri az ügyben. Nyugaton a helyzet változatlan
maradt, a „Három fejezet” egyik legnagyobb védelmezője, Hermianai Facundus művet is írt Tizenkét
könyv a Három fejezet védelmében címmel, amely nagyon népszerű lett. Szinte minden nyugati püspök
elítélte Vigilius Iudicátumát, sőt, 550-ben egy afrikai zsinat kiközösítette Vigiliust, és letette tisztségéből,
ahogy erről beszámol Tunnunai Victor VI. századi krónikájában: „Africa főpapjai a zsinati határozatok
alapján kizárták a catholikusok közösségéből Vigiliust, Róma püspökét, aki még lehetőséget is kapott a
megbánásra, de végül elítélte a Három fejezetet.”

Vigilius római pápa a Három fejezettel kapcsolatos vitákban időnként határozottan fejtette ki
véleményét a Három fejezet védelmében, azonban volt, hogy elítélte a három szerző írásait. 554-ben
ítéli el őket véglegesen, de az egyház nyugati részén Khalkedón elárulásával vádolták emiatt; Chevalier
Artaud de Montor munkája, 1911. Forrás: Wikipedia

551-ben Jusztinianosz kiadta hitvallását (homologia piszteósz; Confessio rectae fidei), melyben egyrészt
újfent elítélte a „Három fejezetet”, másrészt igyekezett letisztázni a vitás teológiai kérdéseket, miközben
hangoztatta az első négy egyetemes zsinat igazhitű voltát. Cikkem kerete nem engedi meg, hogy
részletesen tárgyaljam Jusztinianosz rendeletének hozzájárulását a krisztológiai viták letisztázásához,
csak annyit jegyeznék meg, hogy olyan fogalmakat használt, mint például az összetétel (synthesis),
amely ugyan már előtte is része volt a teológiai fogalomkészletnek, de Jusztinianosz igyekezett kiaknázni
a kifejezésben rejlő lehetőségeket. Az összetételben benne van a két természet egyesülése, de benne
van az is, hogy mindkét természet megőrzi a sajátosságait és nem olvadnak össze egymással egy
természetté. Ezzel el lehet kerülni mind a nesztorianizmust, mind a radikális monofizitizmust
(eutükhianizmus).

A zsinat lefolyása és határozatai

A zsinat összehívásának szükségessége már az 540-es évek végén kikristályosodott, azonban a „Három
fejezet” elítélése kapcsán, ahogy fentebb említettem, komoly viták alakultak ki, Jusztinianosz pedig
igyekezett erélyesen reagálni, például a Vigiliust 550-ben kiközösítő afrikai zsinat elnökét, a karthágói
püspököt, Reparatust letétette. Eközben történt meg 551-es hitvallásának kiadása, melyet Keleten
nagyrészt elfogadtak, Nyugaton azonban nem, és maga Vigilius sem értett vele egyet. Visszavonta
Iudicatumát és Khalkedónba menekült, ahol egy körlevelet (enciklika) írt a keresztényekhez, amiben
leszögezte, hogy ő hű maradt a négy egyetemes zsinathoz. Miután Ménasz és Theodórosz Aszkidasz
bocsánatot kér a pápától az őt ért kellemetlenségek miatt, Vigilius visszatér Konstantinápolyba, ahol 553
elején újra közösségre lépett az új konstantinápolyi patriarchával, Eutükhiosszal. Vigilius nem akarta
addig megkezdeni az egyetemes zsinatot, amíg a nyugati egyházak zsinatokat nem tartanak a vitás
kérdésekről, mert tudta, hogy a nyugati püspökök döntő része nem fog eljönni Konstantinápolyba,
viszont számított a támogatásukra, Jusztinianosz azonban nem akarta a zsinatot halogatni, és 553. május
5-én össze is ültek a „zsinati atyák”, a nyugati területekről azonban csak páran jöttek el. Vigilius
pontosan emiatt elutasította a zsinaton való részvételt, emellett pedig megírta első Constitutumát,
amelyben elítélt 60 tételt Mopszvesztiai Theodórosz műveiből, de a személyét nem, ahogy
Theodorétoszt és Ibaszt sem, mivel a khalkedóni zsinat őket már felmentette. Végül pedig anatémával
sújtott mindenkit, aki a „Három fejezetet” elítélte. Mind Jusztinianosz, mind a zsinat figyelmen kívül
hagyta Vigilius Constitutumát, hiszen azzal, hogy a Iudicatumban ő maga is kárhoztatta a „Három
fejezetet”, saját magát ítélte el.

Jusztinianosz császár és kísérete a ravennai San Vitale-templom mozaikján, a VI. századból. Forrás:
Wikipedia

Jusztinianosz császár és kísérete a ravennai San Vitale-templom mozaikján, a VI. századból. Forrás:
Wikipedia

Magának a zsinatnak nyolc ülése volt. 553. május 5-től június 2-ig tartott, és két fő kérdéssel
foglalkozott, mégpedig az órigenizmus elítélésével és a „Három fejezet” vitájával. A zsinat végső
határozatának szövege erőteljesen egybecseng Jusztinianosz 551-es hitvallásának szövegével, ez
azonban nem azt jelenti, hogy a zsinat szimpla „szavazógépként” funkcionált volna, hiszen kerültek bele
apró változtatások, kiegészítések a zsinaton résztvevő egyháziak részéről. A zsinat elismerte az első négy
egyetemes zsinatot. Elfogadta a theopaszkhita formulát, mely szerint a Szentháromság második
személye, az Ige szenvedett testben a kereszten. Elítélte a „Három fejezetet”. Elítélte az általam fentebb
felsorolt órigenista nézeteket (kivéve Órigenész feltételezett szubordinacionizmusát). Az órigenizmussal
kapcsolatosan elítélte a IV. század egyik legismertebb órigenistájának, Evagriosz Pontikosznak a
krisztológiáját, aminek az volt a lényege, hogy Krisztusban nem az Ige (Logosz) lett testté, hanem Krisztus
is eredetileg egy értelem (nousz) volt, aki azonban nem lett részese az ősbukásnak, hiszen ő volt egyedül,
aki rendíthetetlenül (akinétosz) kitartott Isten szemlélésében. Krisztus tehát olyan teremtmény volt, aki
megmaradt a lelkek ősállapotában, így ez a nusz-Krisztus ereszkedett le a mennyből, hogy bennünket
megváltson, nem maga a Logosz, a Szentháromság második személye. Krisztus lelke ugyanis annak
ellenére, hogy egyesült a Logosszal, nem azonos vele. A zsinat eretnekként elítélte Áriuszt, Apollinariszt,
Makedonioszt, Nesztorioszt, Eutükhészt, Evagriosz Pontikoszt, Vak Didümoszt és Órigenészt. A zsinat
emellett igyekezett harmonizálni a kürilloszi „az Isten Ige egy megtestesült természete” formulát (amire
a monofiziták is állandóan hivatkoztak) a khalkedóni „két természet (phüszisz) egy személyben
(hüposztaszisz)” formulával. Jusztinianosz és végül a zsinat is amellett tört lándzsát (és valószínűleg
igazuk van), hogy Kürillosz az „egy természet” kifejezés kapcsán igazából a megtestesült Ige egy
személyére (hüposztaszisz) gondol, ami viszont egyből harmonizálható a khalkedóni formulával.

Összefoglalás és konklúzió

A II. konstantinápolyi zsinat – bár nagyon fontos határozatokat hozott – nem járt sikerrel az egyház
újraegyesítése ügyében. A monofiziták nagyrésze (a „Három fejezet” elítélése ellenében) és a
nesztoriánusok továbbra sem fogadták el a khalkedóni zsinatot. Vigilius pápa ugyan végül 554
februárjában kiadta második Constitutumát, melyben elítélte a „Három fejezetet”, ezzel lényegében
elfogadva a zsinatot, de Nyugaton nagy ellenállásba ütközött, 555-ben pedig (ezen évben halt meg
Konstantinápolyban Vigilius) egy aquileai püspöki zsinat elítélte az V. egyetemes zsinatot és a „Három
fejezet” elítélését, s ezzel lényegében elszakadt a zsinatot elismerő Rómától (ez az ún. aquileai szakadás,
amely 698/699-ig állt fent). Láthatjuk tehát, hogy ugyan Jusztinianosz rengeteget foglalkozott a teológiai
kérdések megoldásával, az egyház belső szakadásait mégsem tudta megoldani, sem erőszakkal, sem
tárgyalásokkal, sem egy egyetemes zsinat összehívásával.

Besztercei Márk

Bibliográfia

Elsődleges források

Apostoli atyák (Ókori Keresztény Írók 1.; szerk. Perendy László). Budapest, Szent István Társulat, 2018.

Patrologia Graeca 77. kötet (szerk. Jacques-Paul Migne), 1864.

Tunnunai Victor. Chronica (Documenta Historica 80.; ford. Széll Gábor). Szeged, JATEPress, 2008.

Szakirodalom

Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve. Budapest, Szent István Társulat, 2001.

Angenendt, Arnold: A kora középkor. A nyugati kereszténység 400-tól 900-ig (ford. Váróczi Zsuzsanna).
Budapest, Szent István Társulat, 2008.

Artner Edgár: Ókeresztény egyház- és dogmatörténet I. könyv. Budapest, Szent István-Társulat, 1946.

Baán István: Justinianus császár teológiája (Varia Byzantina – Bizánc világa II.). Budapest, Bizantinológiai
Intézeti Alapítvány, 1997.
Grillmeier, Alloys–Hainthaler, Theresia: Christ in Christian Tradition Vol. 2, Part 2. (Ford. Cawte, John–
Allen, Pauline). London–Louisville, Mowbray–Westminster John Knox Press, 1995.

Grillmeier, Alloys–Hainthaler, Theresia: Christ in Christian Tradition Vol. 2, Part 3. (Ford. Ehrhardt,
Marianne). Oxford, Oxford University Press, 2013.

Meyendorff, Jean: Krisztus az ortodox teológiában. (Ford. Imrényi Tibor–Perczel István–Szegedi Iván).
Budapest, Odigitria–Osiris, 2003.

Meyendorff, John: Birodalmi egység és keresztény szakadások (Varia Byzantina – Bizánc világa IV.; Ford.
Utry Gergely). Budapest, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, 2001.

Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története. (Ford. Magyar István Lénárd–Németh Ferdinánd–
Prohászka Péter). Budapest, Osiris Kiadó, 2001.

Pavouris, Raphael: The Condemnation of the Christology of the Three Chapters in Its Historical and
Doctrinal Context: The Assessment and Judgement of Emperor Justinian and the Fifth Ecumenical
Council (553), University of Glasgow (doktori disszertáció), 2001.; elérhető:
https://core.ac.uk/download/pdf/293038376.pdf

Price, Richard: „The Development of a Chalcedonian Identity in Byzantium (451 – 553)” Church History
and Religious Culture 89, no.1 (2009), 307–325.

Price, Richard: The Acts of the Council of Constantinople of 553 with related texts on the Three Chapters
Controversy. Liverpool, Liverpool University Press, 2009.

Sáry Pál: „Iustinianus egységtörekvései egyházügyi téren.” Iustum Aequum Salutare 6, no. 4 (2010), 205–
216.
Sáry Pál: Iustinianus császár egyházpolitikai rendelkezései. Budapest, Szent István Társulat, 2012.

Stephenson, Andrew: Justinian and the Unity of Faith and Empire. The Continual Search for
Compromise, The University of Melbourne (disszertáció), 2004.; elérhető: https://minerva-
access.unimelb.edu.au/bitstream/handle/11343/39136/66893_00002335_01_stephenson.pdf?
isAllowed=y&sequence=1

Vanyó László: Bevezetés az ókeresztény kor dogmatörténetébe. Budapest, Szent István Társulat, 2009.

Támogasson minket!

Címkék: Bizánc Bizánci Birodalom egyháztörténelem egyháztörténet Jusztinianosz kora középkor

Kürillosz Órigenész teológia Vigilius zsinat

Besztercei Márk

További cikkek

A jövő középkorászai – Beszámoló a Középkorral foglalkozó doktoranduszok konferenciájárólA jövő

középkorászai – Beszámoló a Középkorral foglalkozó doktoranduszok konferenciájárólÚj perspektívák az
egyháztörténeti kutatásokban – A VII. Fraknói Nyári AkadémiaÚj perspektívák az egyháztörténeti
kutatásokban – A VII. Fraknói Nyári Akadémia„Isten népe elrejtve él” – Keresztény helytállás és hitvallás
a Kádár-korszakban„Isten népe elrejtve él” – Keresztény helytállás és hitvallás a Kádár-
korszakban„Megtalálni Istent mindenben” – Loyolai Szent Ignác megtérésének 500.
évfordulója„Megtalálni Istent mindenben” – Loyolai Szent Ignác megtérésének 500. évfordulójaFőpapok
és a „Wesselényi-összeesküvés” – Szelepchény püspök-kancellár titkos tárgyalása a bécsi
nunciussalFőpapok és a „Wesselényi-összeesküvés” – Szelepchény püspök-kancellár titkos tárgyalása a
bécsi nunciussal

Bejegyzés navigáció

AZ 5 LEGJOBB TÖRTÉNELMI DOKUMENTUMFILM MOST A NETFLIXENÖSSZEFOGÁS – KOOPERÁCIÓ –

ÉRTÉKTEREMTÉS: A PÉCS VÁROSTÖRTÉNETI ATLASZ BEMUTATÓJA

PROGRAMOK

<< 2021 okt >>

H K S C P S V

27 28 29 30 1 2 3

4 5 6 7 8 9 10

11 12 13 14 15 16 17

18 19 20 21 22 23 24

25 26 27 28 29 30 31

Támogasson minket!

LEGOLVASOTTABB

Érettségi feladatok és megoldások gyűjteménye történelemből (2005–2016)

Érettségi feladatok és megoldások gyűjteménye történelemből (2005–2016)

„Felboncoltam őket… igen, tényleg egészségesek voltak.” – Josef Mengele áltudományos kísérletei
Auschwitzban

„Felboncoltam őket… igen, tényleg egészségesek voltak.” – Josef Mengele áltudományos kísérletei
Auschwitzban

A Honvédmenháztól az utolsó ’48-as honvédekig – interjú Ress Zoltánnal

A Honvédmenháztól az utolsó ’48-as honvédekig – interjú Ress Zoltánnal

A röpködő gringó – Barry Seal: A beszállító

A röpködő gringó – Barry Seal: A beszállító

A 20. század legnagyobb tömeggyilkosa: a spanyolnátha

A 20. század legnagyobb tömeggyilkosa: a spanyolnátha

Háromszáz kerek történelmi évforduló 2021-ben

Háromszáz kerek történelmi évforduló 2021-ben

Oktatási segédanyagok

NÉPSZERŰFRISSCÍMKEFELHŐ
Érettségi feladatok és megoldások gyűjteménye történelemből (2005–2016)

Az orwelli világ – az 1984 rémisztő valóságai

„Felboncoltam őket… igen, tényleg egészségesek voltak.” – Josef Mengele áltudományos...

A 20. század legnagyobb tömeggyilkosa: a spanyolnátha

Köszöntő gyanánt: érettségi feladatok gyűjteménye (2005–2016)

Háromszáz kerek történelmi évforduló 2020-ban

TOVÁBB

TÁMOGATÓK

Nemzeti Együttműködési Alap

Miniszterelnökség

Emberi Erőforrás Támogatáskezelő

Nemzeti Kulturális Alap

PARTNEREINK

Nemzeti Emlékezet Bizottsága

MTA-PPKE Fraknói Vilmos Kutatócsoport

ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium

I. Tóth Zoltán Kör

DE Történelmi Intézet

Újkor.hu

Impresszum Rólunk Szerzőknek Honlapszabályzat Hirdetőknek Támogasson minket!

Weboldal készítés és keresőoptimalizálás : TrendLine Solutions

Design: Samtow design