Ruff Tibor

Vitairat
A feltámadás történelmi tény

A materializmus korának beköszönte elõtt a legtöbb nép valamilyen formában hitt a lélek halál utáni továbbélésében. A
zsidóságnak adott kinyilatkoztatás azonban monoteizmusa mellett teljesen egyedi volt abban is, hogy a halottak
végidõkbeli testi feltámadásának hitét hirdette. Ez alatt azt kell értenünk, hogy a történelem egy bizonyos kései
idõszakában Isten beavatkozása nyomán minden a Földön valaha élt ember fizikai, ám örökkévaló testben újra élni fog –
a jók örök boldogságban, a gonoszok örök gyötrelemben.
A mai nyugati civilizáció embere akkora képtelenségnek tartja ezt, hogy a legtöbben el sem jutnak odáig, hogy a test
feltámadásába vetett hit eredeti tartalmát egyáltalán felfogják. Annyi allegorikus magyarázatot, átvitt értelmezést
fûztek már ehhez, hogy el sem ér a tudatunkig a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás ezen alapvetõ hitének igazi,
eredeti állítása: valamikor minden meghalt ember személyes, egyéni valóságában újra élni fog örökké, mégpedig nem
valamiféle páraként lebegve mennyei felhõk között, hanem fizikai testben, kézzelfogható, valóságos emberként.
Szellemük, lelkük, testük újra egyesül majd, testüket Isten újraalkotja porukból.
Akár elhiszi ezt valaki, akár nem, az minden korrekt szakember számára kétségbevonhatatlan vallástörténeti tény, hogy
az Ószövetséget továbbhagyományozó rabbinikus zsidóság és az Újszövetséget megalkotó korai kereszténység, beleértve
Jézust és apostolait, valamint az egyházatyákat, pontosan így, szó szerint hittek ebben. Távol állt tõlük, hogy „a
test feltámadását imaginárius jelzéssé facsarják ki” (Tertullianus), hogy allegorikus meseként, átvitt értelmének
kibontására szoruló mítoszként kezeljék.

1
Modern, materialista korunkban is minden önmagát hívõnek tartó zsidó és keresztény kénytelen eldönteni, miként
viszonyul ehhez a reménységhez, hiszen mindkét kinyilatkoztatás szempontjából abszolút lényegi dologról van szó.
Egész világnézetünket, s ezen keresztül sorsunkat, életstratégiánkat és erkölcsiségünket meghatározza, hogy hiszünk-e
„a test feltámadásában” (niceai hitvallás, „Hiszekegy”), ebben a – modern gondolkozásunk számára – botrányban. A
klasszikus judaizmus szerint (Misna) aki nem hisz a halottak testi feltámadásában, az nem részesülhet az eljövendõ
világban, vagyis az örök üdvösségben.

Miért tûnik ez olyan hihetetlennek?

Mert a materialista világnézet szerint a természeti törvények minden idõben és minden körülmények között
érvényesülnek, és nincs olyan nagyobb erõ vagy törvény, amely hatályon kívül helyezve õket valami radikálisan mást
tudna létrehozni. Ezzel szemben a természetfölötti és mindenható Istenben hívõk abból indulnak ki, hogy Istennek
semmi sem lehetetlen: aki az univerzumot és annak természeti törvényeit képes volt megteremteni, meg is
változtathatja az univerzumot, és fel is függesztheti annak szabályait, másokkal helyettesítve azokat. A
feltámadásban hívõk éppen ezt vallják: a bibliai kinyilatkoztatás – mely szintén így, természetfölötti módon adatott
Istentõl, s ezért pontos és hiteles – azt hirdeti, hogy a jelenlegi univerzum „elöregedése”, továbblépésre való
alkalmatlansága, az ember végsõ és teljes boldogságát akadályozó volta miatt Isten új világot (eljövendõ világ, ólám
haba) alkot a mostaniból, annak legalapvetõbb természeti törvényeit is megváltoztatva. Ennek az újjáteremtésnek lesz
egyik elsõ fázisa a halottak feltámadása és ítélete.
A logika, a tudományelmélet és a filozófia tudományainak eredményei alapján egy dolgot ma már szilárdan
bizonyítottnak vehetünk: a fenti két – materialista, illetve hívõ – álláspont egyike sem igazolható és nem is

2
cáfolható természettudományos alapon. Bizonyos tény tehát: a materialista álláspont egyáltalán nem tudományosabb,
mint a hívõ. A halottak feltámadásának jövõbeni bekövetkeztét tudományosan nem lehet kizárni. A tudományok nem
cáfolják a kinyilatkoztatás által adott megdöbbentõ reménységet. Annak elutasítása csupán világnézeti elõítéleteken
alapul, semmi máson. A feltámadás tagadása éppúgy hit, mint annak elfogadása.

Hazug apostolok?

Az apostolok szerint a halottak feltámadásának egyik legfõbb biztosítéka a Messiás, Jézus már bekövetkezett
feltámadása a halálból. A zsidóság egy része, amely hitt ugyan a halottak feltámadásában (farizeusok), a
feltámadást teljes egészében tagadókkal együtt (szadduceus fõpapi párt) elutasította Jézus feltámadásának
lehetõségét és hírét. Ennek eleinte elsõsorban nem teológiai, hanem személyes okai voltak – de késõbb alapos
teológiai indoklást és hatalmi támogatást is kapott. Jézus tanítványai között is volt olyan, a bethániai Mária, aki a
távoli jövõbe helyezett egyetemes feltámadást el tudta fogadni, de azt, hogy ilyesmi már az õ idejében is megeshet,
jóval nehezebben.
Késõbb sokaknak az okozott problémát, hogy Jézus Isten Fiaként (Istenként) meg sem halhatott, hiszen lehetetlen,
hogy Isten meghaljon. A markioniták, doketisták, egyes gnosztikus csoportok után – akik szerint Jézus nem emberi,
hanem csak látszólagos, szellemi testben volt a Földön, így halála is csak látszólagos lehetett – egyes iszlám
hagyományok arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Jézus a halál megtapasztalása nélkül emelkedett az égbe, s egy
másik ember volt az, aki a kereszten meghalt.
Mindezekkel szemben az Evangéliumok egyértelmûvé teszik, hogy Jézus halálát, majd feltámadását is valóságos, fizikai
értelemben kell érteni: nem egy visszajáró lélekként, kísértetként jelent meg tanítványainak, hanem fizikai testben:

3
„Miközben errõl beszélgettek, egyszer csak õ maga állt ott közöttük, és így szólt hozzájuk: »Békesség nektek!« De õk
megrémültek, és félelmükben azt hitték, szellemet látnak. Jézus ekkor azt mondta nekik: »Miért zavarodtatok össze, és
miért merülnek fel okoskodások a szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat: én vagyok az! Érintsetek meg és
nézzetek meg! Hiszen a szellemnek nincs húsa és csontjai, de amint látjátok, nekem van!« S miközben beszélt,
megmutatta nekik a kezét és a lábát. De mert még mindig nem hittek az örömtõl, és meg voltak döbbenve, azt mondta
nekik: »Van itt valami ennivalótok?« Erre adtak neki egy darab sült halat és lépes mézet. Õ pedig fogta, és a szemük
láttára megette.” (Lukács evangéliuma 24:36–43)
János leírja a „hitetlen” Tamás esetét, aki csak akkor fogadta el tényként Jézus feltámadását, amikor ujjait a szegek
és a dárda ütötte lyukakba dugta. Hasonlóan a fenti történet szereplõihez, Tamás „sem hitt a szemének”: fizikai
érintéssel is meggyõzõdött a dologról. Péter különösen azt emeli ki beszédeiben, hogy „együtt ettünk és ittunk vele,
miután feltámadt a halottak közül” (Apostolok cselekedetei 10:41); János pedig elsõ levelében erõsíti meg, hogy
„szemeinkkel láttuk, szemléltük, és kezeinkkel megérintettük” (1:1). Pál több mint ötszáz szemtanúra hivatkozik:
„…és megjelent Kéfásnak, aztán a tizenkettõnek, aztán megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre… aztán
megjelent Jakabnak, aztán az apostoloknak mind; és mindenki közül utolsóként, mint egy elvetélt magzatnak, nekem is
megjelent.” (Korinthosziakhoz írt elsõ levél 15:5–8)
Miként viszonyulhatunk történettudományi szempontból ezekhez az egybehangzó tanúságokhoz? Máté és János szemtanúké
is jelen voltak az elsõ megjelenéseknél, Pál pedig késõbbi találkozásokat élt át a Feltámadottal, melyekre õ is
szemtanúként hivatkozik, valamint mások tanúságát is rögzíti. A hagyomány egységesen állítja, és Evangéliuma belsõ
bizonyítékai is alátámasztják, hogy Márk Péter apostol római elbeszéléseit foglalta írásba (sõt a korai hagyomány
tudni véli, hogy Péter olvasta és jóváhagyta a szöveget); Lukács pedig Evangéliuma bevezetõjében írja: „…úgy,
ahogyan továbbadták nekünk azok, akik kezdettõl fogva szemtanúi és szolgái voltak az Igének, én is jónak láttam, hogy

4
azokat – miután elejétõl kezdve mindennek alaposan utánajártam – sorjában leírjam neked, nagyrabecsült Theofilosz,
hogy a beszédek felõl, melyekre tanítottak, magad is megdönthetetlen bizonyosságot szerezhess.” (1:1–4) Õ is a
közvetlen szemtanúktól, alapos kutatómunkával igyekezett megdönthetetlen bizonyosságot szerezni. Történészek is
elismerik, hogy Lukács a korabeli görög tudományos történetírás minden kritériumának megfelelt ezzel.
A feltámadásban nem hívõ tudósok a fenti tanúságtételeket elutasítva az Újszövetséget a vallásos, mitológiai irodalom
kategóriájába igyekeznek beleszorítani, hogy ilyen módon elvitathassák ezeknek az állításoknak a történeti
hitelességre vonatkozó igényét. Természetesen mindenkinek szíve joga nem elhinni ezeket, az azonban ismét csak
vitathatatlan vallástörténeti tény, hogy maga az Újszövetség a leghatározottabban igényt tart a jogi és történeti
értelemben vett hitelességre is, és nem olyan mitikus vallási iratnak tekinti önmagát, amelynek nem a történeti,
hanem csak az eszmei üzenete, allegorikus tartalma a lényeges.
Lukács fenti bevezetõjén kívül még rengeteg íráshely bizonyítja ezt. János például többször kiemeli: „És aki látta,
tanúságot tett, és az õ tanúsága igaz; és õ tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek… Ez az a tanítvány, aki
tanúságot tesz ezekrõl, és aki leírta ezeket, és tudjuk, hogy az õ tanúsága igaz.” (János evangéliuma 19:35, 21:24)
Pál fentebb már idézett szavai is mutatják, hogy tökéletesen tisztában volt ebbéli erkölcsi felelõsségének súlyával:
„Ha ugyanis nincs halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor
hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sõt az Isten hamis tanúinak bizonyulunk, mivel tanúságot
tettünk Istenrõl, hogy feltámasztotta Krisztust – akit nem támasztott fel, ha a halottak csakugyan nem támadnak fel.
Mert ha a halottak nem támadnak fel, a Krisztus sem támadt fel…” (Pál 1. levele a korinthosziakhoz, 15:13–20)
Ráadásul zsidó emberekrõl van szó, akik olyan, akkor másfélezer éves kultúrába születtek bele, amelynek tíz
legalapvetõbb erkölcsi törvénye között szerepel: „Ne tégy hamis tanúságot!” Nézzünk szembe azzal: ha ennyire tudatos
és megerõsített tanúságtételük mégis hamisnak bizonyulna, mégpedig egy ilyen nagy horderejû dologban, akkor nem

5
egyszerûen néhány vallási bódulatában, irrealizmusában a valóságot a képzelettel összetévesztõ, szerencsétlen ókori
messianisztikus rajongóról lenne szó – ahogyan azt a materialista történészek végül is feltételezik –, hanem a
világtörténelem leghazugabb, s így leggonoszabb szörnyetegeirõl. Reális feltételezés lenne ez? Vagy lehet, hogy mégis
igazuk van?

Lehet-e igaz, ami nem az?

Egy másik modern felvetés, hogy lehet egy elbeszélés erkölcsi-szellemi-allegorikus értelemben akkor is igaz, ha
valójában nem történt meg. Ez az irodalom, a mitológia igazsága, amely szerint a soha-meg-nem-történt történet
üzenete lehet igaz üzenet. Eszerint – úgymond – Jézus feltámadásának eszmei üzenete valóban hatalmas és csodálatos
igazságot hordoz, és ezt kell elfogadni, függetlenül attól, hogy maga az esemény valójában nem történt meg; ezért –
ilyen irodalmi, mitológiai értelemben – mégsem tekintendõk hamis tanúnak Péter, János, Pál és a többiek, még ha az,
amit elmondtak, fizikai értelemben nem is valóság.
Csakhogy az Újszövetség szövegének tüzetes szemrevételezése nyomán szembe kell néznünk azzal, hogy õk ezt egyáltalán
nem így gondolták, nem költõként értelmezték önmagukat. Számukra Jézus testben történt feltámadásának fizikai és
történelmi ténye maga volt az üzenet, amelyrõl jogi és történeti értelemben tettek tanúságot, és nem mitológiai
értelemben. Péter külön jó elõre „kilõtte” ezt az ellenérvet is: „Mert nem kitalált mítoszok [szeszofiszmenosz
müthosz] nyomán ismertettük meg veletek a mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmát és eljövetelét, hanem mint akik szemtanúi
voltunk nagyságának. Mert amikor az Atya Istentõl abban a megtiszteltetésben és dicsõségben részesült, hogy a
felséges dicsõség ilyen hangja szólt hozzá: »Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm«, ezt az égbõl jövõ hangot
mi hallottuk, mivel együtt voltunk vele a szent hegyen.” (Péter második levele 1:16–18) Nincs tehát mit

6
„demitologizálni” (Bultmann) az apostolok elbeszélésein, mivel azok sosem voltak mítoszok, tanmesék, hanem
történeti beszámolók.
Elutasítható-e a történelemtudomány mûvelõi által ennyi egybehangzó, írásbeli tanúvallomás? Jogos-e, avagy csak
elõítéleten alapul az a felfogás, amely ezeket a mitológia, a vallásilag elfogult, irreális és így megbízhatatlan
írások körébe tolja át? Ha szigorúan tudományos alapon végiggondoljuk a dolgot, akkor megállapíthatjuk, hogy az a
nézet, amely ezeket a tanúvallomásokat hiteltelennek látja és láttatja, egyedül azon a materialista elõítéleten
alapul, hogy ilyesmi – feltámadás a halálból – a természeti törvények miatt nem történhet meg. Ez pedig – lásd
fentebb – nem bizonyított állítás, hanem csak egy hit. Ennek alapján tehát jogi és tudományos értelemben egyaránt
jogtalanul és inkorrekt módon jár el az, aki több mint ötszáz erkölcsileg hiteles ember egybehangzó, jogi és
történeti értelemben is érvényesnek szánt tanúságtételét a mítoszok kategóriájába utalja minden ellenük felhozott
valós bizonyíték nélkül. Ez történettudományi értelemben nem különbözik a modern holokauszttagadástól, amelyet számos
ország jogrendje bûncselekménynek ítél.
Érdekes lenne, ha ma egy valóságos bírósági perben azon múlna a vádlott megmenekülése vagy börtönbüntetése, hogy
Jézus valóságosan feltámadt-e a halálból. Így jogi értelemben is valós tétje lenne a kérdésnek, mondjuk például tíz
év börtön vagy halálbüntetés (hiszen amíg nincs komoly, kézzelfogható tét, addig könnyû mindenfélét mondani). Vajon
ha a bíróságnak ilyen értelemben kellene újra vizsgálnia a ránk maradt írásos tanúvallomásokat – ami által azok
vallási iratok helyett újra valós, személyes, jogi, történeti igénnyel is fellépõ iratokká minõsülnének visz-sza,
ahogy eredeti céljuk szerint mindig is azok voltak –, milyen eredményre jutnának a bírák?
Minden bizonnyal megvizsgálnák, hogy a számos egybehangzóan valló tanú hiteles személynek tekinthetõ-e.
Megállapítanák, hogy többségük életével fizetett azért, mert – éppen ezt – a tanúvallomását mindvégig fenntartotta,
ennek mindent alárendelt, s minden hatalmi nyomással szemben kitartott mellette. Az elfogulatlan bíróság alapos

7
tanulmányozás után figyelembe venné, hogy a tanúk írásaikban szigorú és magasrendû erkölcsiséget hirdettek, a
hazugságot és a hamis tanúzást mélyen elítélték, írásaikból érzékelhetõ személyes hitelük ezen a területen, melyet
egész életvitelükkel is igazoltak. Tanúságtételüket tárgyi bizonyíték csak közvetve, negatíve támasztja ugyan alá –
Jézus holtteste nincs meg –, állításukkal szemben ugyanakkor egyetlen tárgyi bizonyíték vagy hiteles tanúvallomás sem
hozható fel. Jogrendünk szerint a bíróság szabadon mérlegel, ha a tanúvallomások megbízhatóknak bizonyulnak, tárgyi
bizonyíték már nem okvetlenül szükséges (ez összhangban van a mózesi törvénnyel, amely szerint két vagy három
megbízható tanúságtétel akár halálos ítélet kiszabásához is elegendõ volt – márpedig az újszövetségi szerzõk, zsidók
lévén, ennek a jogrendnek kívántak megfelelni). Az ügyész hivatkozna az egyetlen felhozható ellenérvre, miszerint
ilyesmi még sohasem történt, és a természet törvényeirõl alkotott jelenlegi tudásunk, valamint kultúránk materialista
világnézete szerint nem is történhet meg. A védõ felhozná ezzel szemben, hogy a tudományelmélet, a logika és a
filozófia egyértelmûen bizonyította: e világnézetünk nem tekinthetõ abszolút igazságnak. A tanúk az ellenvetéssel
szemben is fenntartják egybehangzó vallomásukat. A tét tíz év börtön, egy emberi sors vagy egy emberi élet. Ön
szerint mi lenne a korrekt ítélet?
Hérodotosz görög történetíró leírásából ismerjük (?) a thermopülai csatát. A történettudomány meggyõzõen
bebizonyította, hogy az semmiképpen nem történhetett meg úgy, ahogyan Hérodotosz leírta. A csatát mégis mindmáig az õ
elbeszélése szerint történelmi tényként tanítják az egész világon, még az egyetemeken is.
Thuküdidész, aki ugyanazokat az elveket követte történetírói munkásságában, mint Lukács evangélista – szavahihetõ
szemtanúk elbeszélése, saját tapasztalata, írott dokumentumok használata stb. – tudósít bennünket a peloponnészoszi
háború eseményeirõl. Õ az egyetlen tanú, de a világon mindenütt az õ elbeszélése alapján tanítanak errõl a háborúról.
Mûve egyetlen (!), 15. századi – kétezer évvel az esemény utáni – kódexben maradt fenn.
Az újszövetségi írásoknak az 1–5. századból mintegy ötezer kéziratát ismerjük.

8
Sokan a modern kor legradikálisabb, legbátrabb gondolkodójának tartják Nietzschét, amiért a 19. század vége felé ki
merte mondani korunk társadalmára nézve: „Isten meghalt. Mi öltük meg õt.” Bizonyos értelemben azonban a keresztények
ezt – de nem csak ezt – már kétezer éve hirdetik, nem kevésbé sokkoló mélységgel: „…az Úr halálát hirdessétek, amíg
eljön”. (Korinthosziakhoz írt elsõ levél 11:26) Nietzsche százhúsz éve radikálisnak ható gondolatait ma már a
kisgyermekek az anyatejjel szívják magukba, s a modern ember közel annyi fájdalmat sem érez emiatt, mint maga a német
filozófus (aki még belebolondult). A nyugati társadalmak civilizációja, erkölcsisége, mûködése szinte természetesen
épül rá az ateizmusra és a materializmusra.
Ma, a 21. század elején már más az igazán radikálisnak, „újnak” (szintén kétezer éves) és botrányosnak ható, ám
korszerû és reális felismerés, Pilátus „ecce homo”-jával szólva Jézusról: „Az Ember feltámadt!”