SÁRY PÁ L

Bűnváöi
eljkÁsok
az ÚjszőveiséQBeN

SzeNT István Társulat

Jézus szenvedéstörténetének és Szent Pál életútjának főbb
eseményeit a jogász nézőpontjából kísérhetjük nyomon a
könyv lapjain, mely az első magyar nyelvű mű e tárgykör­
ben. A szerző a zsidó és a római jog forrásait elemezve
tudományos igénnyel, de mégis közérthető stílusban tárja
elénk a történelmi események vallási, politikai és elsősor­
ban jogi hátterét. Az első rész választ ad többek között arra
a kérdésre, hogy halálra ítélhette-e a zsidó főtanács Jézust,
miért kellett az ügynek a római helytartó elé kerülnie, s mi­
lyen szabályok szerint járt el Pilátus. A második részből
pedig megtudhatjuk, hogy milyen hatást gyakorolt Szent
Pál gondolkodásmódjára a római jog fogalomrendszere, mi­
lyen szabályokat követtek a Pállal szemben eljáró magistra-
tusok, s hogyan folyhatott le az apostolfejedelem két római
pere. A könyv - amellett, hogy közelebb visz bennünket
Jézus és Szent Pál személyéhez - sok érdekes információt
közöl az ókori világról, a Római Birodalom különböző jog­
állású lakóinak életéről.
 SARY PÁL
*

Bűnvádi eljárások
az Újszövetségben

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT

Az Apostoli Szentszék Könyvkiadója
Budapest 2000
 ISBN 963 361 165 2

SZENT ISTVÁN TÁRSULAT

1053 BUDAPEST, KOSSUTH LAJOS UTCA 1.
FELELŐS KIADÓ: DR. RÓZSA HUBA ALELNÖK
FELELŐS SZERKESZTŐ: FARKAS OLIVÉR IGAZGATÓ
KÉSZÜLT 14 A/5 ÍV TERJEDELEMBEN
NYOMTA A PRINTINVEST NYOMDA
FELELŐS VEZETŐ: MIHALEK SÁNDOR VEZÉRIGAZGATÓ
 // /

ELŐSZŐ

Szinte lehetetlen a történész hideg tárgyilagosságával közeledni

a vallásunk alaptanítását képező történelmi eseményekhez. A hí­
vő embert érzelmei befolyásolják a sokszor hallott, elemzett ese­
ménysorok elemzésénél: mintegy otthonos, jól ismert közegben
érzi magát, és bán tónak tart minden kérdőjelet, kételkedő gondo­
latot. A hittől távol álló ember úgy érzi, hogy a történeti valóság
elfogadásával a tőle távol álló hit tanait erősíti a maga tudomá­
nya eredményei révén, s ez akarata ellen van.
Pedig a Szentírás iratai kortörténeti emlékek is, források is.
Azokkal szemben a történetkritikai szemrevétel éppoly jogosult,
mint Caesar vagy Sallustius műveivel szemben. A hívő számára
feleslegesnek is tűnhet ez: a hit ésszerűséggel végső soron nem
ragadható meg - credo, quia absurdum. Ám a hívőnek is hasznos
tudatosítania, hogy ha a hitet illetően mindig marad is annyi bi­
zonytalanság, ami érdemmé teszi elfogadását, azért a hit ésszerű­
sége igazolható. Igazolása szempontjából kezdetének történeti
hitelessége fontos szempont. Van ratiója &fidesnek., ésszerűsége
a hitnek, amint a legutóbbi pápai megnyilatkozás is hangsúlyozza.
A történeti hitelesség és a kétségek kereszttüzében képezte vi­
ta tárgyát Jézus Krisztus és - bár kevésbé élesen - Szent Pál
apostol pere. A kétkedők ellentmondásokat vélnek felfedezni a
Szentírás egyes részei közt, bizonyítják, hogy a maga korában
így nem történhetett az eljárások lefolytatása. Mások valláskriti­
kai alapon „előre megrendezett színjátéknak” tartják Jézus perét,
hisz annak „így kellett történnie”, s ha koncepciós vádról, eljá­
rásról szólnak, magát a Teremtőt tartják a rendezőnek, viszont
báboknak és így ártatlanoknak a szereplőket.

5
 Számomra Jézus és Pál perének az ókori zsidó és római bün­
tetőjog tételei alapján való elemzése két nagy tanulsággal járt. Az
egyik, hogy helyes olvasás mellett a szentírási források nincse­
nek ellentmondásban a kor jogrendjével. Elfogadható mind az,
hogy a korabeli források az eljárásokról hitelesen tudósítanak,
mind az, hogy az eljárásoknak jogszerűen úgy kellett lefolyniuk,
ahogyan a források tanúsítják. Ez Jézus Krisztus és Pál apostol
személyének történetisége mellett komoly bizonyíték.
A másik tétel, amit kiolvasok a forrásokból, hogy Jézus nem
kényszerítette önmagával szemben halálos ítélet kimondására
sem a zsidó főtanácsot, sem a római helytartót. Emberileg ki­
használta a perrend számára nyújtott összes lehetőségeit, biztosí­
tékait a maga védelmére. Megtagadta a nyilatkozatot, amikor az
volt ésszerű. Védekezett és rámutatott a vádak ellentmondásaira,
ahol az indokolt volt. Tiltakozott az ellen, hogy ítélet előtt elítélt­
ként kezeljék, bántalmazzák. Felborította a főtanács vezetőinek
koncepciós elképzeléseit, akik a veszélyes és népszerű tanítót a
törvény alapján és annak eszközeivel kívánták elnémítani. Nyil­
ván perrendszerű védekezése miatt nem tudtak tanúk révén sem
törvényszegést, sem törvényt lejárató magatartást rábizonyítani.
Válaszolt Pilátusnak is, a felvetett királyi hatalomra törés vádját
tagadva, és meggyőzte őt a maga ártatlanságáról. Meggyőzte,
noha csak a kisebbséget, a főtanácsban is. Fellépése hatott az el­
lene küldött csapatra, a kivégzést irányító római centurióra, az őt
keresztútján kísérő tömeg egy részére, de a vele együtt büntetést
szenvedők egyikére is: meggyőzően képviselte a maga igazát.
Mikor a főtanács messiási küldetése felől nyíltan kérdezte, bár
nyilván tisztában volt a kockázattal, megvallotta azt. Hiszen
azért jött el az Ő népéhez, hogy az higyjen benne és ezáltal jus­
son el az Isten országába. Az előtt a testület előtt, amely hivatott
lett volna az írások alapján felismerni Őt, mint azt, Akit várnak,
nem engedett kétséget messiási öntudata tekintetében.

6
 Jézus nyílt válasza után a főtanácsnak csak két választása volt.
Elfogadhatta Őt Messiásnak ésszerű okokból, a mellette és taní­
tása mellett szóló jelek és belső tartalom miatt - és akkor mellé
kellett volna állniuk. Ha viszont nem találták igazoltnak önmeg-
vallását, akkor istenkáromlónak és veszélyes felforgatónak tart­
hatták Őt, akit át kell adni a rómaiaknak akár koncepciós váddal
is, mert „jobb, ha egy ember hal meg a népért”, és mert nekik
senkit sem szabad megölniük.
Kétesélyes volt ez a per szinte mindvégig. Az Emberfia min­
dent megtett azért, hogy hihessenek neki, hogy elhárítsa a hamis
vádakat. Akik elfogadták és akik elutasították, szabad erkölcsi
döntéseket hoztak. Nem cselekedtek kényszer vagy megtévesz­
tés hatása alatt. A főtanács sem, amelynek egyes tagjai már ko­
rábban belátták, hogy mellette szólnak a jelek és tanításának ere­
je, s amely előtt kijelentette, hogy mint Messiás jött hozzájuk,
csak nem akarják elfogadni. Pilátus sem, hisz ő felismerte a fel­
hozott vádak alaptalanságát, s neki „hatalma volt Őt elítélni vagy
felmenteni” is.
Az emberiség a megváltást éppúgy szabad ajándékként kapta
Istentől a történelemben, mint a szabad akaratból történő szemé­
lyes döntés esélyét a Teremtő mellett, az Ő hívásának teljesítését.
Jézus emberi vállalása, kitartása a küldetése mellett nem abban
állt, hogy vállalta a kereszthalált mindenáron, hanem hogy kitar­
tott küldetése, az Isten országának és az örömhírnek hirdetése
mellett. Akkor is, mikor világossá vált, hogy ezzel életét kockáz­
tatja, a kínhalált vállalja. Vállalta, bár nem kívánta, és főleg nem
kereste. Mint ember, félt a rá váró sorstól, de nem ingott meg
küldetése vállalásában akkor sem, mikor vérrel kellett tanúságot
tenni mellette.
Ugyanezt a magatartást látjuk Pál apótól esetében is. Nem ke­
reste a szenvedést, a halált, hanem hirdetni akarta az igazságot.
Ahol lehetett, iparkodott meggyőzni vádlóit, bíráit. Ahol mód
volt rá, élt a római polgár számára biztosított perbeli védelem-
7
mel. Ám a maga igazát vállalta akkor is, amikor a kiállás szenve­
déssel, akár halállal fenyegetett.
Dr. Sáry Pál munkája alapján részletes forráselemzés és értel­
mezés révén tudjuk végigkövetni a peres eljárások eseményeit és
levonni azokból magunk számára a tanulságot: nem irracionális,
nem abszurd elfogadni a szent könyvek forrásértékét, elfogadni
az azokban megörökített eseménysorok valódiságát, történetisé­
gét. Ami azután az e történeti eseményekből levonható termé­
szetfeletti igazságokat illeti, amelyek időfelettiek és minden kor
minden emberéhez szólnak, ebben kit-kit a maga hitbeli döntése
irányít el: Jézus elfogadásában a ma embere is szabad, ahogy a
saját korának embere is, hatósága is szabadon dönthetett mellette
vagy ellene.
A római jog tanára, a római büntetőjog művelője számára
nagy öröm egykori tanítványának e szép munkáját az érdeklődő
olvasók figyelmébe ajánlani.

Budapest, 2000. január 1-jén

Dr. Zlinszky János
egyetemi tanár
 I. RÉSZ

Jézus pere

„Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették...”

(Nicea-konstantinápolyi hitvallás)
 1. FEJEZET
A per forrásanyaga

Történelmi tény, hogy a kereszténység alapítóját, a názáreti Jé­

zust, kivégezték. Haláláról a római történetírók közül Tacitusnál
találhatunk feljegyzést, aki a „keresztény” megnevezés eredetét
magyarázva a következőket írja: „Ennek a névnek szerzőjét,
Christust, Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilátus kivégeztet-
te ” (Tac. ann. 15,44). A zsidó történetíró, Josephus Flavius szin­
tén tudósít bennünket fő művében arról, hogy Jézust a zsidó fő­
emberek följelentésére „Pilátus keresztre fe sz íte tte ” (Jós. ant.
jud. 18,3,3).
Több ókori keresztény szerző említést tesz arról, hogy a csá­
szári levéltárban található egy hivatalos irat Jézus peréről. Való­
színű, hogy Pilátus valóban küldött jelentést a Názáreti ügyéről
Rómába. Jusztinosz, a pogány filozófusból lett keresztény hit­
védő, a 155 körül Antonius Pius császárhoz írott Apológiájában
ezzel zárja a Jézus keresztre feszítéséről szóló beszámolóját:
„Hogy mindez valóban így történt, azt megtudhatjátok a Pontius
Pilátus idejéből való aktákból” (Just. ápol. I. 35,9). Tertullianus
híres Apologeticumábán - Jézus halálának leírásakor - szintén
hivatkozik ezekre az iratokra: „A világmindenségnek ezt az ese­
ményét azonban ott őrzitek ti is följegyezve titkos irattáraitok­
ban” (Tért. ápol. 21,19). Ennek ellenére Jézus peréről hivatalos
jelentés sajnos nem maradt ránk.*1

* A lábjegyzetekben - az egyes szerzők neve után - zárójelben feltüntetett

számok azt jelölik, hogy a hivatkozott művek milyen sorszám alatt szerepel­
nek az irodalomjegyzékben.
1 Az apokrif Nikodémus-evangéliumban található ún. Pilátus-aktáknak nincs
komoly történeti értékük, mivel valószínűleg csak a IV. század után keletkez­
tek. Vö. B linzler (23) 20.; Kroll (144) 431.

11
 Hivatalos irat és egyéb hitelt érdemlő nem-keresztény beszá­
moló hiányában Jézus perének elemzésekor csak a négy kánoni
evangélium szövegére támaszkodhatunk. Felmerül a kérdés, hogy
megbízható források-e az újszövetségi Szentírás ezen könyvei,
amelyek alapvetően kérügmatikus, azaz igehirdető-hitterjesztő
célzattal születtek, és nem a történetírás szándékával. E problé­
mával kapcsolatban neves Biblia-kutatónk, G yörki L ászló a kö­
vetkezőket állapítja meg: „A hit és a történet egyáltalán nem
összeegyeztethetetlen. Az Újszövetség hite olyan természetű, hogy
feltételezi a tények történeti igazságát és ezekre alapul. A vallá­
sos cél hatással van rá, de nem hamisítja meg a tények előadá­
sát. ”2 Véleményem szerint ezért - figyelembe véve az idáig vég­
zett történeti és régészeti kutatások eredményeit is3 - határozot­
tan kijelenthetjük, hogy az evangéliumokban leírt eseményeket
történelmi tényékként lehet kezelni.4 Erre a következtetésre jut
Jézus perének egyik leghíresebb kutatója, Josef B linzler is. Sze­
rinte egészen természetes, hogy az első keresztények mindent
megtettek annak érdekében, hogy Jézus életének és halálának
eseményeit, amilyen részletesen csak lehet, megőrizzék emléke­
zetükben. A történeti tények iránti érdeklődés ugyanis olyan lé­
nyeges emberi vonás („ elementare menschliche Anlage ’j , hogy
azt dogmatikus, apologetikus, kultikus vagy bármilyen más ér­
deklődés el nem tudja nyomni. Az evangéliumok ezért kettős va­
lóságot tárnak elénk: egyrészt áthagyományozzák mindazt, ami
Jézus életéből és tanításából a keresztény élet számára fontos,
másrészt pedig átadják azokat az adatokat is, amelyek a történeti
kutatás szempontjából jelentősek.5

2 Gyürki (102) 7.
3 A két világháború között fedezték fel például a János-evangéliumban
„Avöoatpcotov”-ként említett (Jn 19,13) köves udvar kőlapjait, amelyeken
Pilátus bírói széke állt. Vö. D aniel-R ops (62) II. köt. 152.; K roll (144) 450.
4 Vö. S zörényi (234) 321.; Stanton (225).
5 B linzler (23) 37-38. Vö. Kroll (144) 426.

12
 Mindezekhez még az alábbi megjegyzéseket fűzném. Kétség­
telen, hogy vannak olyan epizódok Jézus életében, amelyek a tu­
domány eszközeivel nem vizsgálhatók (ilyenek például a csoda­
tételek); ezek elfogadása kizárólag hit kérdése. Jézus perének
folyamán azonban semmiféle „csodás elemmel” nem találko­
zunk.6 Mint azt majd látni fogjuk, a főtanács és a helytartó előtt
történtek pontosan beilleszthetők a zsidó, illetve a római büntető­
per keretei közé. Végül azon is érdemes elgondolkodnunk, hogy
mennyiben segíthette a keresztény hitterjesztők munkáját Jézus
szenvedéstörténetének az evangéliumokban való részletes leírá­
sa. E kérdéssel kapcsolatosan K ereszty R ókus a következőket
jegyzi meg: „Az ősegyház számára Jézus kereszthalála a legne­
hezebb botránykő volt. Egyetlen zsidó sem várt olyan Messiást,
akinek az élete ilyen szégyenletes kudarccal végződött volna.
(...) Semmilyen jelét nem látjuk annak, hogy Jézus korában az
izajási Szenvedő Szolga énekeket a Messiásra alkalmazták volna.
Mindezek után igen valószínűtlen, hogy az ősegyház talált volna
ki egy olyan halálnemet alapítójának, amely missziósmunkáját
csak megnehezítette. Ugyanezen az alapon fogadhatjuk el törté­
netileg bizonyítottnak, hogy mind a zsidó Szanhedrin, mind a ró­
mai helytartó, Poncius Pilátus részt vett Jézus halálra ítélésében.
Történészek vitatkoznak azon, hogy a kettő közül melyiknek volt
nagyobb a felelőssége, de ahhoz, hogy mind a zsidó főtanács,
mind a helytartó hozzájárult a kivégzéshez, nem férhet kétség. Ez
a tény ugyanis szintén igen nagy nehézséget okozott a hithirde­
tésnek. Milyen törvénytisztelő zsidó fogadna el egy olyan állító­
lagos Messiást, akit az ország legfőbb vallási hatósága Isten
előtt bűnösnek talált? Milyen törvénytisztelő római állampolgár

6 Az eretnek monofiziták éppen ezért vonták kétségbe az evangéliumok hite­

lességét; szerintük a kizárólag isteni természettel rendelkező Krisztus a pas­
siója alatt nem viselkedhetett „ennyire emberien”.

13
ismerne el egy olyan vallásalapítót, akit felségsértés címén a csá­
szár helytartója a legközönségesebb bűnözőknek és lázadó rab­
szolgáknál kijáró halálnemmel kivégeztetett? Az Újszövetségnek
semmilyen más oka nem lehetett arra, hogy mindezt megírja,
mint hogy valóban így történt. ”7

7 Kereszty (136) 30.

14
 2. FEJEZET
A p er történelm i, politikai, valam int vallási háttere
és közvetlen előzményei

A zsidóság Kr. e. 63-ban vesztette el önálló nemzeti létét, amikor

Pompeius elfoglalta Kisázsiát (vö. Tac. hist. 5,9). A zsidó vazal­
lus-állam uralkodója 37-től 4-ig az idumeai Nagy Heródes volt,
aki országát végrendeletében három fia közt osztotta fel: Júdeát,
Szamáriát és Idumeát Arkhelaosz örökölte, mint fejedelem (et-
narcha), Galilea és Perea negyedes fejedelme (tetrarchája) He­
ródes Antipász lett, a Genezáreti tótól északra és északkeletre el­
terülő tartományokat pedig Philipposz kapta, szintén negyedes
fejedelmi címmel (vö. Jós. ant. jud. 17,8,1). Kr. u. 6-ban Arkhe-
laoszt Augustus császár letette és száműzte, országát pedig beol­
vasztotta a birodalom Syria-provinciájába (vö. Jós. ant. jud.
17,13,2). E római fennhatóság alá helyezett terület procuratora
26-tól Pontius Pilátus volt.
Jézus 27-28 körül lépett fel mint vándortanító. Miközben pél­
dabeszédeiben Isten országáról tanította az embereket, többször
bejárta Palesztina területét. A nép prófétának tartotta (vö. Mt
21,11), a zsidó vallási és politikai vezetők többsége azonban nö­
vekvő népszerűségét egyre veszélyesebbnek vélte. A főpapok ta­
nácskozni kezdtek: „Mit tegyünk? Ez az ember nagyon sok cso­
dát művel. Ha tovább tűrjük, mindnyájan hinni fognak benne,
aztán jönnek a rómaiak és elpusztítják szentélyünket és népün­
ket” (Jn 11,47-48). H enri D aniel -R ops, francia történész vélemé­
nye szerint „Izrael főpapjai reális veszélyt ismertek fel. Elhitetve
a néppel, hogy eljött a szabadulás órája, egzaltált egyének már
sokszor provokáltak ki véres megtorlást. Emlékezetes volt a lá­

15
zadó Simon esete és a kétezer kereszt, melyeket Varus állíttatott
fe l az ország dombjain. ”8
A rómaiak valóban súlyosan megtoroltak minden lázadást.
Varusnak, Syria legátusának vérengzéséről Josephus Flavius is
beszámol (Jós. beli. jud. 2,5,2). Jézus azonban semmiféle jelét nem
adta annak, hogy a római uralom elleni lázító lenne, sőt amikor
csak módja volt rá, azt fejezte ki, hogy céljai nem politikaiak.9
Amikor például a csodálatos kenyérszaporítás után a nép erő­
szakkal királlyá akarta tenni, visszavonult egy hegyre, elutasít­
ván ezzel a nép szándékát (Jn 6,15). Jeruzsálembe is többek kö­
zött azért vonult be szamárháton (Mt 21,7), mert a szamár a béke
jelképe, ellentétben a lóval, amely a harcé. Jézus végül az elfoga-
tásakor is - azzal, hogy nem tanúsított semmiféle ellenállást - azt
fejezte ki, hogy nem lázadó. Helytálló tehát az olasz büntetőjo­
gász, G iovanni R osadi azon megjegyzése, hogy a főpapok csupán
„az állam üdvének ürügye alá rejtették egyéni gyűlöletüket. ”10
Jézus híres életrajzírója, G iovanni Papini hasonlóképpen foglal
állást e kérdésben, s véleményét így összegzi: „Mindig az Állam
Érdeke, a Haza Üdve az, amihez az érdekszövetkezetek segítsé­
gül folyamodnak, hogy egyéni apró érdekeik védelmezését ideá­
lis törvényesség színében tüntessék fel. ”n
Elgondolkodtató a kérdés, hogy a zsidó nép vezetői miért uta­
sították vissza olyan határozottan azt a gondolatot, hogy esetleg
Jézus a várva várt Messiás? Minden bizonnyal azért nem tudták
őt elfogadni, mert a messiás-eszme ekkorra már túlnyomórészt
politikai jelleget öltött a zsidóság körében. Az eljövendő Mes­
siástól a római iga lerázását és Izrael nemzeti függetlenségének
visszaállítását remélték. Az ellenségszeretetről prédikáló Jézus­
tól e küldetés betöltése nem volt várható. Másrészt - főként a fa­

8 D aniel-R ops (62) II. köt. 89.

9 Vö. K ínodon (139) 563-567.
10 R osadi (204) 92.

16
 rizeusok - lehetetlennek tartották azt, hogy a Messiás úgy viszo­
nyuljon a Törvényhez, mint Jézus. Úgy vélték, hogy a Szabadító
a mózesi törvények hűséges alattvalója lesz. Ezzel szemben Jé­
zus a „szombat urának” jelentette ki magát (Mk 2,28), a tanítvá­
nyaitól pedig nem követelte meg a tisztulási előírások pontos be­
tartását (Mk 7,1-23), tehát - amint K oncz L ajos rámutat - az
egyik legfőbb kifogásuk az volt Jézus ellen, hogy megszegi a
Törvényt.12
Itt érdemes egy kis kitérőt tennünk: valóban megszegte-e Jé­
zus a mózesi törvényeket? Határozottan megállapíthatjuk, hogy
Jézus nem volt törvényszegő, amint Szent Pál is megjegyzi: Jé­
zus „alávetette magát a törvénynek” (Gál 4,4). B elon G ellért
számos érvet felhoz annak igazolására, hogy Jézus tiszteletben
tartotta a zsidó törvényeket és hagyományokat.13 Fölment az ün­
nepre (Jn 7,10), néhány szombati gyógyítás kivételével megtar­
totta a szombati nyugalmat (még halálában is!) - ellenségei ugyan­
is a gyógyításokon kívül nem tudtak mást a szemére vetni -,
amikor kiűzte a templomból az árusokat és a pénzváltókat, az
„imádság házának” szentségét védő törvényekre hivatkozott (Mt
21,13), és „nem engedte meg senkinek, hogy valamit is keresztül­
vigyen a templom területén” (Mk 11,16). Tudta, hogy nem köte­
les templomadót fizetni, mégis megfizette azt ezzel a megjegy­
zéssel: „hogy meg ne botránkoztassuk őket” (Mt 17,27). Miután
pedig meggyógyított egy leprást, az előírások betartását sürgette:
„Menj, mutasd meg magadat a papnak és ajánld fö l tisztuláso­
dért az áldozatot, amint Mózes rendelte” (Lk 5,14). Jézus egy íz­
ben külön meg is jegyezte: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni
jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem,
hanem teljessé tenni” (Mt 5,17). S mit jelent a törvények „teljes-

Papini (186) 375.

Koncz (142) 67.
B elon (19) 229.

17
sé tétele”? Azt, hogy az előírásoknak nem csupán formálisan kell
eleget tenni, hanem azok szellemét kell lelkiismeretesen betarta­
ni. Ha pedig olyan helyzet áll elő, hogy a törvény betartása igaz­
ságtalansághoz vezetne, el kell tekinteni a törvény előírásától, hi­
szen a törvény van az emberért, és nem az ember a törvényért
(vö. Mk 2,27).
A korabeli zsidóság azonban - ahogy Ijjas A ntal írja - „ab­
ban a hitben volt, hogy az üdvösség az Ószövetségi Törvény for­
mai előírásainak megvalósítása árán, automatikusan nyílik meg
előttük. Oly óriási volt e formalizmus és Jézus tanítása közt a
szakadék, hogy valamelyiküknek bele kellett vesznie. ”14 A vallási
vezetőket továbbá - akiket egyébként R osadi így jellemez: „a
formák megtartásában múmiákká száradt lelkek voltak s bűnnek,
érdemnek, büntetésnek és jutalomnak szemükben egyetlen alapja
a látszat volt”15 - Jézusnak leginkább azok a kijelentései dühí­
tették, amelyek leleplezték képmutató vallásosságukat (vö. Mt
23,1-36). Nem csoda tehát, hogy Jézus vesztét akarták, és egyre
„ azon fondorkodtak, hogy szavaiból ellessenek valamit, amivel
vádolhassák” (Lk 11,54).
Jézust ellenségei többször megpróbálták a nyilvánosság előtt
lehetetlen helyzetbe hozni. Egy alkalommal például megkérdez­
ték tőle, hogy fizessenek-e adót a császárnak. Ravasz csapda volt
ez. Ha ugyanis Jézus ekkor azt válaszolja, hogy fizessenek, azzal
lejáratja magát a nép előtt, mivel a rómaiaknak való adófizetést
a zsidók jogtalanságnak tartották, s úgy gondolták, hogy a vá­
lasztott nép tagjai egyedül Isten felé kötelesek adót fizetni. Ha el­
lenben azt feleli, hogy ne fizessenek, akkor lázítás vádjával
nyomban feljelentik a római hatóság előtt. Jézus, felismerve a
csapdát, olyan választ adott kérdésükre, amelyet nem tudtak elle­
ne felhasználni: „Adjóitok meg a császárnak, ami a császáré, és

14 Ijjas (118) 360.

15 Rosadi (204) 81.

18
az Istennek, ami az. Istené! ” (Mt 22,15-22). Röviddel ezen ku­
darcuk után Jézust ellenfelei ismét megpróbálták kényes helyzet­
be hozni. Egy házasságtörésen ért asszonyt vittek elé, és meg­
kérdezték tőle, hogy megkövezzék-e a súlyos bűn elkövetőjét,
ahogyan azt Mózes parancsolta. Jézust ezzel megint csapdába
akarták csalni: ha azt feleli, hogy ne kövezzék meg az asszonyt,
azzal megsérti a mózesi törvényt, ha viszont azt mondja, hogy
kövezzék meg, akkor a római előírásokat szegi meg, hiszen a ró­
maiak megfosztották a zsidókat a halálbüntetés kiszabásának és
végrehajtásának jogától.16 S Jézus ismét olyan bölcs választ adott,
amely megsemmisítette ellenfelei álnok próbálkozását: „Az ves­
se rá az első követ, aki b unté len közül etek!” (Jn 8,3-11).
Amikor belátták, hogy nem tudják Jézust a nép előtt lejáratni,
„összegyűltek a főpapok és a nép vénei Kaifás főpap palotájá­
ban. Tanácsot tartottak, hogyan foghatnák el s ölhetnék meg Jé­
zust cselvetéssel” (Mt 26,3-4). Cselvetéssel, vagyis - ahogy Ijjas
A n t a l magyarázza a főpapok tervét - „ törvényes gyilkossággal,
mert az orgyilkosságot a római törvények szigorúan büntették
volna. ”17Ekkor kezdődött meg Jézus perének előkészítése. S már
most látható, hogy e per - modern kifejezéssel élve - koncepciós
per lesz.

16 Vö. D errett (66) 1-26.; Sherwin-W hite (218) 42.

17 Ijjas (118) 512.

19
 3. FEJEZET
A per váza és összefüggései

Jézus perének elemzését mindenekelőtt azzal kell kezdenünk,

hogy az eseményeket összefüggő, egységes cselekménysorrá ren­
dezzük. Ez nem is olyan könnyű feladat. Ahogy kiváló bibliku­
sunk, S z ö r é n y i A n d o r megállapítja, az evangéliumokban „ rend­
kívül tömörítve vannak az egyes események, az időbeli, távlat
sokszor hiányzik, tények és szereplő személyek nem ritkán csak
villanásszerűen tűnnek fe l az okok, összefüggések megvilágítása
nélkül. ” 18
A per összefüggéseinek vizsgálata során az evangéliumokon
kívül a zsidó és a római jog forrásaira, egyes korabeli dokumen­
tumokra, valamint olyan történeti munkákra (elsősorban Jose-
phus Flavius műveire) támaszkodhatunk, amelyekből a kor jogi
viszonyaira is következtetni lehet. Ezek összességéből - mintegy
mozaikszerűen - összerakhatjuk a per egészét.
Biblikusok, jogtörténészek és Jézus-életrajzírók számos elmé­
letet felállítottak már, amelyek alapján megpróbálták elrendezni
a per eseményeit.19 A lényeges eltérések ezen elméletek között
általában a zsidó főtanács bírói jogkörének megítéléséből fakad­
nak. E központi problémából következnek ugyanis a per alábbi,
legalapvetőbb kérdései: folytathatott-e a főtanács Jézus ellen bün­
tetőeljárást; hozhatott-e halálos ítéletet; végrehajthattak-e a zsi­
dók halálos ítéletet; miért kellett az ügynek a római helytartó elé
kerülnie; Pilátus csupán a főtanács ítéletét hagyta jóvá, vagy a
zsidók vádemelése alapján lefolytatott perben hozott önálló ítéle­
tet? Az alábbiakban röviden összefoglalom a legismertebb elmé­

18 S zörényi (233) 193.

19 Vö. Sáry (209) 166-170.

20
leteket, amelyek megpróbálnak e kérdésekre választ adni, majd
pedig, e teóriák elfogadható elemeiből, illetve jogi és logikai hi­
báiból kiindulva felvázolom saját elképzelésemet.

I. Több kutató (így például J. Juster , A. L oisy , M. G oguel és C h .

G uignebert) véleménye szerint a zsidó főtanács bírói jogköre Jé­
zus korában korlátlan volt, s így azonnal végrehajtható halálos
ítéletet is hozhatott.20 A holland G. Ingwersen szerint Jézust a fő­
tanács vallási bűntettek elkövetésében bűnösnek találta és halálra
ítélte. A zsidók az elítéltet megkövezhették volna, a főpapok
azonban a halálbüntetés e módját nem tartották elég kegyetlennek
Jézussal szemben. A zsidó főemberek azt akarták, hogy az általuk
gyűlölt próféta a lehető legszörnyűbb halált szenvedje el. Azért
állították politikai vádjaikkal Jézust a helytartó elé, hogy az a sú­
lyos vádak alapján szintén halálra ítélje és a keresztre küldje.21
Hasonló álláspontra helyezkedik S zathmáry S ándor is. A pro­
testáns teológus szerint a főtanács saját ítéletének végrehajtásáról
lemondott annak érdekében, hogy a helytartó előtti vádemeléssel
elérhesse Jézus megfeszítését, mely gyalázatosabb büntetés volt
a megkövezésnél.22
A neves római jogász, A lán W atson véleménye szerint a fő­
tanács azért nem rendelte el Jézus kivégzését, mert félt attól,
hogy a nép az elítélt pártjára áll, s zavargás tör ki. Kockázatmen­
tesebbnek tűnt ezért Jézust az erős karhatalommal rendelkező ró­
mai helytartóval kivégeztetni.23

20 Juster (129) II. köt. 128-152.; Loisy (154) 309.; Goguel (91) 289-301.;
G uignebert (98) 567.
21 Ingwersen (120) 525.
22 Szathmáry (232) 448.
23 W atson (252) 122-123.

21
 Hasonlóan magyarázza az evangéliumi eseményeket J. D. M.
D er rett is. A kiváló Biblia-kutató álláspontja szerint a főpapok
azért állították Jézust Pilátus elé, mert nem bíztak abban, hogy a
nép végrehajtja az általuk hozott halálos ítéletet.24
Sajátos álláspontot képvisel J. E . A l l é n , aki szerint a zsidók
azért nem végezték ki Jézust, mert a főtanács a vádlottat nem
merte elegendő terhelő bizonyíték hiányában halálra ítélni. A tes­
tület úgy döntött, hogy Jézust inkább a helytartóval végezteti ki.
így a főpapok a zsidó jog megsértése nélkül érhették el a Názá­
reti halálát.25
Ezeket az elméleteket azért nem lehet elfogadni, mert amíg
Júdea római fennhatóság alatt állt, a főtanács bizonyíthatóan nem
rendelkezett azzal a joggal, hogy halálos ítéletet hozzon, s így a
zsidók Jézust semmiképpen sem végezhették volna ki jogszerűen.
Akik azon a véleményen vannak, hogy a zsidó törvényszék ren­
delkezett azzal a joggal, hogy vallási alapon halálos ítéletet mond­
jon ki és hajtson végre, álláspontjuk alátámasztásául néhány olyan
kivégzésre hivatkoznak, amelyeket a zsidók Kr. u. 6 és 66 között
hajtottak végre.26 Ilyen volt például 36 tájékán István diakónus
megkövezése, amelynek leírása az Apostolok Cselekedeteiben is
megtalálható (ApCsel 7,54-60), továbbá egy zsidó pap parázna
leányának máglyán való elégetése, mely esetre a Talmudban ta­
lálhatunk utalást (Szanh. 7,2), valamint Jakabnak, Jeruzsálem
első keresztény püspökének kivégzése 62-ben, amely esemény­
ről Josephus Flavius számol be (Jós. ant. jud. 20,9,1). Ezek a ki­
végzések azonban nem elfogadható bizonyítékok. Számos szerző
rámutat arra, hogy István megkövezése inkább lincselés volt, mint­

24 D errett (67) 425^26.

25 A llén (4) 78.
26 Ld. Juster (129) II. köt. 138-142.; B urkill (36) 89-96.; H orváth (114)
178-179.; W atson (252) 104-111.

22
sem jogszerűen meghozott halálos ítélet végrehajtása.27 A papi
családhoz tartozó leányt valószínűleg 41 és 44 között égették meg
Mózes törvényei szerint (vö. Lev 21,9), amikor Júdeát nem ró­
mai helytartó, hanem - Claudius császár jóvoltából - I. Heródes
Agrippa király igazgatta (vö. Jós. ant. jud. 19,5,1).28 Jakabot
pedig II. Annás főpap a Festus procurator halálát követő rövid
interregnum ideje alatt köveztette meg; a főpapot egyébként e
hatásköri túllépése miatt rövid időn belül el is távolították hivata­
lából (vö. Jós. ant. jud. 20,9,l).29
A főtanács korlátlan bírói jogköre mellett érvelő kutatók e há­
rom kivégzésen túl általában a jeruzsálemi templom feliratára,
Philón egyik közlésére, Pál apostol II. Agrippa előtt mondott sza­
vaira, és Josephus két további állítására hivatkoznak. Josephus
tudósítása szerint Titus, a szent város ostromát irányító római ka­
tonai parancsnok így szólt a lázadó zsidókhoz: „Istentelen gaz­
fickók, vajon nem ti húztatok-e korlátot a szentély körül? Vajon
nem ti állítottottátok-e fe l benne azokat az oszlopokat, amelyeken
görög és latin nyelven ott a vésett felírás, hogy senkinek sem sza­
bad. belépnie? És vajon nem mi engedtük-e meg nektek, hogy ha­
lállal büntessétek azt, aki megszegi a tilalmat, még akkor is, ha
római?” (Jós. beli. jud. 6,2,4). Ezek szerint a zsidók jogszerűen
kivégezhettek bárkit, aki a számára tiltott területre merészkedett.
Ez azonban egy kivételes szabálynak tűnik, mely valószínűleg
arra adott engedélyt, hogy a szentségtörőt azonnal - bírósági

27 Ld. D anby (60) 57.; B linzler (23) 119.; S herwin-W hite (218) 40.; G rant
(94) 234.; B enőit (20) 114.; C atchpole (46) 63.; W ilson (256) 12.; Cohn
(52) 102.; K roll (144) 429.
28 Vö. S cramuzza (216) 285.; Grant (94) 234.; C atchpole (46) 60.; Kroll
(144) 429.
29 Vö. D anby (60) 57.; B linzler (23) 118.; S herwin-W hite (218) 39.; G rant
(94) 234.; B enőit (20) 114.; C atchpole (46) 60-61.; W ilson (256) 12.;
Kroll (144) 429.

23
tárgyalás nélkül - megkövezzék.30 Erre következtethetünk a Pál­
lal történtekből is: a zsidók kis híján meglincselték az apostolt,
mivel azt hitték, hogy bevitt egy pogányt a templomba (ApCsel
21,27-31).
Philón, az alexandriai zsidó filozófus Legatio ad Gaium című
munkájában azt olvashatjuk, hogy aki belépett a jeruzsálemi
templom legbelsőbb helyiségébe, a szentek szentjébe - ahová
Mózes törvényei szerint a főpap is csak az engesztelés napján
léphetett be (vö. Lev 16,2) - , tettéért halállal lakolt (Phil. lég. ad
Gai. 39).31 Önmagában ez a szigorú szabály sem bizonyít.semmit.
Egyetlen utalás sincs a forrásokban arra, hogy e tilalom meg­
szegése miatt bárkit is kivégeztek volna a főtanács által hozott
halálos ítélet alapján.
Pál Lukács szerint II. Heródes Agrippa király előtt a követke­
zőket mondta: „A főpapok felhatalmazásával sok hívőt fogságba
vetettem és a kivégzésük mellett szavaztam” (ApCsel 26,10).
W atson az apostol szavaiból arra a következtetésre jut, hogy a
zsidó nép vezetői szabályos bírósági tárgyalások keretében von­
ták felelősségre, s ítélték halálra a keresztényeket.32 Erre azonban
nincs megfelelő bizonyíték. Sokkal valószínűbb, hogy egyes fa­
natikus zsidó körök titokban hoztak döntéseket a keresztények­
kel kapcsolatban. Pál semmiképpen sem a főtanács tagjaként
szavazott Krisztus követőinek kivégzése mellett.
Josephus Flavius a következőket írja az esszénusokról: „Na­
gyon lelkiismeretes és igazságos módon járnak el a bíráskodás­
ban. Csak akkor ítélkeznek, ha legalább százan vannak együtt, s
ítéletük megváltoztathatatlan. Isten után a legnagyobb tisztelettel
a törvényhozó nevét övezik; azt, aki ezeket káromolja, halállal

30 Vő. S herwin-W hite (218) 38.; G rant (94) 234-235.; A llén (4) 83.;
Catchpole (46) 60.; W ilson (256) 11.
31 Vö. B urkill (36) 95.; W atson (252) 105.
32 W atson (252) 108. Vö. H orváth (114) 178-179.

24
büntetik” (Jós. beli. jud. 2,8,9).33 E sorokból sem lehet egyér­
telműen arra a megállapításra jutni, hogy a zsidó hatóságok a ró­
mai uralom idején rendelkeztek pallosjoggal. Az esszénusok egy
rendkívül titokzatos, zárt közösséget alkottak: belső szabályaik­
ból nem lehet Júdea-provincia igazságszolgáltatási rendszerére
következtetni.34
A zsidó történetíró egy másik helyen az alábbiakról tudósít
bennünket: „ Volt egy zsidó férfiú, aki elmenekült hazájából, mert
vádat emeltek ellene a törvény megszegése miatt, és attól tartott,
hogy súlyos büntetést kap, annál inkább, mert különben is gonosz
ember volt” (Jós. ant. jud. 18,3,5).35 Ez a részlet sem bizonyít
semmit: egyrészt lehetséges, hogy e férfi ellen a római helytartó
előtt emeltek vádat, másrészt pedig egyáltalán nem biztos, hogy
a reá váró súlyos büntetés halálbüntetés volt.36
Végül érdemes megemlíteni, hogy a főtanács korlátlan bírói
jogköre mellett foglal állást P aul W inter is, aki véleményét azzal
indokolja, hogy az Apostolok Cselekedetei szerint a szanhedrin
a római polgárjoggal rendelkező Pál felett is ítélkezhetett volna,
ha az apostol abba beleegyezik (vö. ApCsel 25,9).37 Ezt az érvet
sem fogadhatjuk el: amint majd a későbbiekben látni fogjuk, Fes-
tus még a vádlott hozzájárulásával sem ruházhatta át bírói jogkö­
rét a zsidó törvényszékre; a helytartó csupán tanácsadó testületként
kívánta bevonni a főtanácsot az apostol ellen folyó eljárásba.
A zsidó hatóságok pallosjogára tehát nincs elfogadható bizo­
nyíték. R osadi véleményét tekinthetjük ezért elfogadhatónak, aki
azt írja, hogy bár a római hatóság a provinciákban „közömbössé­
get tanúsított a belső kormányzattal, a városok rendfenntartó in-

Vö. B urkill (36) 89.

34 Vö. Kilpatrick (138) 19.
35 Vö. B urkill (36) 89.
36 Vö. D anby (60) 57.
37 W inter (260) 124. Vö. Catchpole (47) 251-252.

25
 tézkedéseivel, a vallás gyakorlattal, sőt kisebb jelentőségű dol­
gokban a bíráskodással szemben is”, az élet és halál fölött való
ítélkezés jogáról - arai az egyik legfontosabb részét képezte szu­
verenitásuknak - sohasem mondtak le, s azt másra át nem ruház­
ták. Egyéb dolgokra nem volt gondjuk: „Apud Romanos ius valet
gladii, caetera transmittuntur. ”3839S R osadi szerint „ebből világo­
san következik, hogy a provincia helytartóját illette meg főben­
járó pörökben az ítélkezés elvitathatatlan, kizárólagos joga. ”y)
Ez egyébként egyértelműen kitűnik a János-evangéliumból is,
amikor a zsidók azt mondják Pilátusnak, hogy „Nekünk senkit
sem szabad megölnünk” (Jn 18,31). S a Szentírásnak vannak
egyéb olyan helyei is, amelyekből arra lehet következtetni, hogy
a zsidóknak nem volt joguk senkit kivégezni. Például a már emlí­
tett házasságtörő asszony esete (Jn 8,1-11) sem volna érthető ak­
kor, ha az asszonyt minden további nélkül kivégezhették volna.
Itt a Jézus elleni cselvetés alapja a mózesi törvények és a római
jogszabályok kollíziója volt: a házasságtörő nőt Mózes parancsai
szerint (vö. Lev 20,10 és MTörv 22,22) meg kellett volna kövez­
ni, erre azonban a rómaiak fennhatósága alatt jogszerűen nem
kerülhetett sor, mivel a hódítók megfosztották a zsidókat a halál-
büntetés kiszabásának és végrehajtásának jogától. Végül a Máté-
evangéliumban azt olvashatjuk, hogy a főpapok és a nép vénei
tanácsot tartva Jézus ügyében „elhatározták, hogy halálra adják.
Megkötözték, elvezették és átadták Pilátus helytartónak” (Mt
27,1-2). Véleményem szerint ebből is az következik, hogy Jé­
zust a zsidók nem végezhették volna ki. Ahhoz, hogy céljukat el­
érjék, át kellett adniuk Jézust Pilátusnak.

38 Rosadi (204) 128.

39 Rosadi (204) 130. Vö. C heever (51) 496.; H usband (116) 173.; C ooke (55)
70.; Jeremiás (124) 145-150.; B arclay (8) 66.; B enőit (20) 113.; W ilson
(256) 14.

26
 A Talmudban is találhatunk arra utalást, hogy a zsidó bírósá­
gok a római uralom alatt nem rendelkeztek pallosjoggal. A rabbi-
nikus hagyomány szerint a szanhedrint a jeruzsálemi templom
lerombolása előtt negyven évvel megfosztották a halálos ítélet
kiszabásának jogától (Szanh. 1,1; 7,2).4(l D anby és C atchpole sze­
rint a Talmud szövege pontatlan: a zsidók valószínűleg nem 30-
ban, hanem már Kr. u. 6-ban elvesztették a pallosjogot, amikor
Júdea római fennhatóság alá került.4041 A Talmud egyébként még
azt is megjegyzi, hogy a főtanács jogfosztottsága idején nem iilt
össze a „négyszögű kövek házá”-ban.42 Az evangéliumok tanúsá­
ga szerint a zsidó testület Jézus ügyét nem a hivatalos épületé­
ben, hanem Kaifás magánházában tárgyalta (vö. Mt 26,57; Mk
14,53; Lk 22,54; Jn 18,24).
Josephus Flaviusnál olvashatjuk a következőket: „Géma falu
mellett, amely a samariai nagy síkságon fekszik, meggyilkoltak
egy galileai zsidót... Samaria főemberei elmentek Cumanushoz,
és kérték, ... büntesse meg a tetteseket” (Jós. beli. jud. 2,12,3).
Ezekből a sorokból is az a következtetés vonható le, hogy főben­
járó ügyekben csak a római helytartó ítélkezhetett.
A jeruzsálemi zsidó törvényszék A. N. S herwin-W hite szerint
sem járhatott el főbenjáró ügyben. A tartományi városok közül
ugyanis - mutat rá a neves jogtörténész - csupán a rendkívül pri­
vilegizált helyzetben levő ún. szabad városok (civitates liberae)
rendelkeztek saját polgáraik felett korlátlan bírói jogkörrel; Jeru­
zsálem pedig nem volt szabad város.43 Hasonlóan vélekedik
F rancois B ovon is, aki azt írja, hogy Júdea státusza „Szicíliához
hasonlítható, ahol a városok nem élveztek szabadságot, és a fő ­

40 Vö. C heever (51) 497.; Klausner (140) 288.; B linzler (23) 119.; B urkill
(36) 83-85.; B arclay (8) 62.; G rant (94) 233.; A llén (4) 82.; W ilson
(256) 14.
41 D anby (60) 58.; C atchpole (46) 59-60.
42 Vö. D aniel-R ops (62) II. köt. 148.
43 S herwin-W hite (218) 36-37. Vö. B linzler (23) 121.; W ilson (256) 13.

27
benjáró ügyekben kizárólag a római helytartó hozhatott dön­
tést. ”44 W. R. W ilson rámutat, hogy Júdea - az állandó helyi za­
vargások miatt - a birodalom egyik legnehezebben kezelhető tar­
tománya volt, s ezért egyáltalán nem valószínű, hogy városai
több privilégiumot kaptak volna Rómától, mint más, békésebb
tartományok közigazgatási egységei.45
Végül B linzler álláspontja szerint egy un. „böjti tekercs”
szolgál a legfőbb bizonyítékul amellett, hogy a zsidók a rómaiak
kormányzósága idején nem rendelkeztek pallosjoggal. E tekercs
mintegy okiratszerűen igazolja, hogy csak a római csapatok Jeru­
zsálemből való kivonulása után történtek újra kivégzések zsidó
bíróságok ítéletei alapján. A tekercs szövege szerint a rómaiak
Elül hó (augusztus-szeptember) 17. napján vonultak ki Jeruzsá­
lemből, s e hónap 22. napján kezdték újra kivégezni a gonosz­
tevőket. A napot (Elül hó 22. napját), amelyen visszanyerték a
pallosjogot, a zsidók nemzeti ünneppé nyilvánították, s ezért
e napra böjttilalmat rendeltek el.46 B urkill a tekercs szövegét úgy
értelmezi, hogy a zsidók csak a rómaiak távozása után tudták fe­
lelősségre vonni az elnyomókkal együttműködő honfitársaikat.47
C atchpole álláspontja szerint azonban semmi jele annak, hogy a
dokumentum (Megillath Ta ’anith 6) kizárólag a rómaiakkal kol­
laboráló zsidókat nevezi gonosztevőknek.48

II. A következő elmélet a legáltalánosabban ismert, Jézus híres

életrajzírói (R enan , S alvador , P apini, D idón ) mind ebből az elgon­
dolásból indultak ki. Véleményük szerint a főtanács hozhatott, és
hozott is a Jézus ügyében lefolytatott perben halálos ítéletet, de azt
nem hajthatta végre. A rómaiak ezek szerint nem a halálos ítélet

44 B ovon (29) 32.

45 W ilson (256) 6.
46 B linzler (23) 118.; vő. Kroll (144) 429.
47 B urkill (36) 88.; vő. W inter (259) 495.; W ilson (256) 180.
48 Catchpole (46) 62.

28
kimondásától, csupán annak végrehajtásának jogától fosztották
meg a zsidókat. A főtanács által hozott halálos ítéleteket így min­
dig a rómaiak hajtották végre. Jézust tehát azért kellett Pilátus elé
vinni, hogy a helytartó megerősítse a zsidó törvényszék által meg­
hozott halálos ítéletet, s gondoskodjék annak végrehajtásáról.49
Véleményem szerint ez az elmélet még elfogadhatatlanabb,
mint az előbbi. A Szentírásban ugyanis egyáltalán nem az áll,
hogy a főpapok azért mentek Pilátushoz, hogy tőle az általuk is­
tenkáromlás miatt halálraítélt Jézus kivégzését kérjék. Az evan­
géliumokból egyértelműen az derül ki, hogy a tanácstagok azért
mentek a helytartóhoz, hogy előtte Jézus ellen vádat emeljenek.
Pilátus - amikor a Názáretit elévezették - nem azt kérdezte a zsi­
dóktól, hogy miért ítélték Jézust halálra, hanem azt kérdezte
tőlük, hogy „Milyen vádat emeltek ez ember ellen?” (Jn 18,29).
A helytartó Jézusnak is ezt mondta: „Nézd, mi mindennel vádol­
nak!” (Mk 15,4).
R osadi szerint ezen elmélet lényege - tehát az, hogy a zsidók
által hozott ítéletet a rómaiak hajtják végre - „jogi képtelenség,
semmi más. ” A bírói és a végrehajtó hatalmat ugyanis a római
jog - néhány kivételtől eltekintve - sohasem választotta el egy­
mástól. Ahogy R osadi megfogalmazza: „A bírói hatalom benső
összefüzése az igazságnak és az erőnek oly módon, hogy azt nem
lehet elválasztani emettől. A politikában alkalmazható az erő
igazság nélkül, de a bíráskodásban az igazság nem érvényesül­
het erő híjján, mivel itt a törvény tudás egyetlen jogcíme és alapja
a hatalomnak. ” R osadi kutatásai szerint Rómában csak néhány
lázadási bűnper esetében fordult elő az ítélkezés és a végrehajtó
hatalom elválasztása, amikor a király, később pedig a consulok
„két rendkívüli bírót neveztek ki, felruházván őket az ítélethoza­
tal, de nem a végrehajtás hatalmával (duumviri perduellionis).

49 Renan (199) 331-332.; Papini (186) 436.; D idón (69) 301. Vö. S cramuzza
(216) 282.; B urkill (37) 10.; C atchpole (46) 63.

29
(...) De ezekben az esetekben a két funkció elválasztása ugyan­
azon állam s nem az uralkodó és a meghódított ország bírói gya­
korlatában fordult elé). ”5<)
Z linszky János álláspontja szerint is idegen volt a római gon­
dolkodásmódtól az államhatalmi ágak megosztása. Mint írja,
„A modern jogállamiság jellegzetessége, hogy van elkülönült
törvényhozó hatalom, ... van külön végrehajtó, igazgató hata­
lom, ... és van külön bírói hatalom ... A római magisztrátusnak
e három hatalom egyszerre volt a kezében. ”5051
D aniel -R ops szintén kizártnak tartja e hatalommegosztáson
alapuló elmélet helyességét, és erősen kétkedve teszi fel a kér­
dést: „ Vajon hagyták volna magukat a rómaiak a zsidó papság
világi karhatalmává lefokozni?”52 Arra gondolva, hogy a római­
ak mennyire megvetették a zsidókat, e kérdésre csak elutasító vá­
laszt adhatunk.

III. Egyes kutatók szerint Jézus ügyében zsidó per egyáltalán

nem volt; miután a zsidók letartóztatták Jézust, azonnal átadták
őt Pilátusnak. Ez a véleménye többek között H ans L ietzmann né­
met egyháztörténésznek, aki abból indul ki, hogy a főtanács Jé­
zust istenkáromlásért halálra ítélhette volna, s a zsidók ezt az íté­
letet végre is hajthatták volna. Abból, hogy Jézust nem kövezték
meg, egyenesen következik, hogy a zsidó bíróság nem is folyta­
tott le pert ellene.53
A berlini professzor elméletének cáfolására nem kell új érve­
ket felhoznunk: az előbbiekben már láthattuk, hogy Jézust nem
végezhették volna ki a zsidók. A három szinoptikus evangélium­
ból pedig egyértelműen kiderül, hogy a főtanács a zsidó perrend

50 R osadi (204) 133-134.

51 Zlinszky (265) 44.
52 D aniel-Rops (62) II. köt. 148.
53 Lietzmann (149) 313-322.; vö. S herwin-W hite (218) 34.; Kroll (144) 426.

30
 szerint tárgyalta Jézus ügyét. L ietzmann szerint az evangéliumok
leírása nem fedi a valóságot; ez a megállapítás azonban teljesen
megalapozatlan.
F rancois R efoulé francia exegéta szintén kizártnak tartja azt,
hogy zsidó bírósági tárgyalásra került volna sor Jézus ügyében.
A domonkos professzor véleménye szerint a főtanács farizeus
tagjai nem mentek volna bele abba, hogy a zsidó perrend előírá­
sait súlyosan megszegve, éjszaka tartsanak tárgyalást főbenjáró
ügyben.54 R efoulé aggálya alaptalan: Jézus perét a zsidó törvény­
szék nappal tárgyalta. Az az elképzelés ugyanis, amely szerint
Jézust csak nagycsütörtökön este fogták el, mára már megdőlt:
a passió - amint a későbbiekben látni fogjuk - egészen bizonyo­
san már nagykedd éjjelén megkezdődött. A főtanácsnak így
módjában volt nappal tartani Jézus ügyének tárgyalását.
Joseph K lausner zsidó történész szintén tagadja, hogy Jézus
ellen a főtanács folytatott volna peres eljárást. Álláspontja szerint
a provinciákban mindig a helyi hatóságok végezték az előzetes
nyomozást lázadási bűnperekben. Jézus esetében is ez történt.
A főtanács tehát nem bíróságként, hanem nyomozóhatóságként
járt el a Názáreti ügyében, s miután megállapította, hogy Jézus
lázító, átadta őt Pilátusnak, aki ítélkezett felette.55 Ezt az állás­
pontot képviseli R. W. H usband , G. D. K ilpatrick és J. B. T yson is.56
Ez a teória sem egyeztethető össze a Szentírással. Az evangé­
liumok tanúsága szerint ugyanis a főtanács előtt Jézus ellen nem
politikai, hanem vallási vádak merültek fel: le akarja rombolni a
templomot, és káromkodva Isten fiának mondja magát (Mt 26,
61-63). A zsidó tanácstagok tehát nem a Pilátus előtt emelt poli­
tikai vádak alátámasztására kerestek bizonyítékokat, hanem a
mózesi törvények szerint tárgyalták Jézus ügyét.

54 Ld. S zabó (230) 93.

55 Klausner (140) 287-288.
56 H usband (116) 281.; Kilpatrick (138) 20.; T yson (239) 254. Vö. C atch-
pole (47) 254-256.

31
 Sokban hasonlít K lausner elméletéhez A lbert N olan állás­
pontja. N olan abból a téves elképzelésből indul ki, hogy Jézus
letartóztatásában római katonák is részt vettek. S ebből szerinte
az következik, hogy Pilátus adott ki Jézus ellen elfogatási paran­
csot. A Názáretit ezek szerint nem a zsidók, hanem a rómaiak
akarták eltenni láb alól. A főtanács semmiféle peres eljárást nem
folytatott Jézus ellen. A zsidó hatóság számára Jézus ügye csupán
egy kiadatási ügy volt: arról kellett dönteniük, hogy kiadható-e
egy zsidó politikai vád miatt egy pogány hatóságnak. A főpap és
tanácsa végül úgy határozott, hogy kollaborálnak Rómával: „A
politikai célszerűség - írja N olan - azt kívánta, hogy ezt az em­
bert szolgáltassák ki és engedjék meghalni. Nemzeti öngyilkos­
ság volna, ha megpróbálnák megmenteni az életét. ”57
N olan elmélete teljesen megalapozatlan. Pilátus Jézusról a
helytartóságon való találkozásuk előtt semmit sem tudott. Ha ő
rendelte volna el Jézus letartóztatását, nem szabadkozott volna
így a zsidók előtt: „ Vigyétek vissza és ítélkezzetek fölötte saját
törvényetek szerint!” (Jn 18,31). A helytartó az egész per során
Jézus szabadon bocsátása mellett foglalt állást, s végül csak a fő­
papok zsarolására küldte őt a keresztre. Könnyen észrevehetjük,
hogy N olan célja nem a történeti valóság feltárása volt, hanem
elsősorban az, hogy a Jézus haláláért való felelősséget a zsidók­
ról áthárítsa a rómaiakra.
A legelképeztőbb teória mindenképpen H aim C ohn nevéhez
fűződik. Szerinte is a rómaiak tartóztatták le Jézust, de a főpapok
kérésére engedélyt adtak arra, hogy foglyuk egy éjszakát a zsidó
hatóság őrizetében töltsön. A zsidó vezetők ezt az éjszakát arra
akarták felhasználni, hogy mentő bizonyítékokat (elsősorban
mentő tanúkat) keressenek Jézus számára. Céljuk az volt, hogy
megmentsenek egy lázadással vádolt zsidót a biztos haláltól; szá­
mukra minden egyes zsidó keresztre feszítése az egész zsidó nép

57 N olan (182) 191.

32
meggyálázását, megszégyenítését jelentette. C ohn szerint Kaifás
azért volt dühös, amikor Jézus a főtanács előtt Messiásnak vallot­
ta magát (vö. Mk 14,62), mert látta, hogy így nem fogják tudni
megmenteni az életét.58
C ohn elképzeléseinek cáfolására sok-sok érv felhozható. Ezek
közül a legfontosabb talán az, hogy ha a zsidók valóban Jézus
pártján álltak volna, Pilátus az ügyben semmiképpen sem hozott
volna halálos ítéletet: az evangéliumok szerint a helytartó meg
volt győződve a vádlott ártatlansága felől (vö. Mt 27,24; Lk 23,4;
23,14-16). Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy ha Jézust
csak Pilátus ítélte volna el, a názáreti tanító valószínűleg nemzeti
hőssé vált volna; a rabbinikus irodalom ezzel szemben csak gya-
lázza őt.59
Végül eredetisége miatt említést érdemel e körben H orváth
T ibor elmélete is. A neves jezsuita professzor szerint a zsidó nép
vezetői előtt kétséges volt, hogy Jézus-e a Messiás: a názáreti
próféta nem adott erre vonatkozóan számukra egyértelmű jelet.
Hosszas tanácskozás után úgy döntöttek, hogy szembeállítják Jé­
zust a római helytartóval, s ily módon megbizonyosodnak az
igazságról. Ha Jézus győztesen kerül ki a perből, vagyis ha dia­
dalmaskodik az elnyomó rómaiakon, ő a Messiás, ha azonban
alul marad, s a helytartó kivégezteti, nyilvánvalóvá válik, hogy
csupán egy hamis próféta volt.60
Ez az elmélet logikusnak tűnik, de - az előbbi teóriákhoz ha­
sonlóan - nem egyeztethető össze a Szentírás számos részletével.
Az evangéliumok szerint a zsidó nép vezetőiben fel sem merült
annak lehetősége, hogy Jézus a Messiás. Kezdettől fogva egyet­
len cél vezérelte őket: a Názáreti elpusztítása. János szerint „ha­
tározott szándékuk volt, hogy megölik ő t” (Jn 11,53).

58 Cohn (52) 112-141.

59 Vö. Horváth (114) 180.; Huber (115) I. köt. 187-215.
60 Horváth (114) 183.

33
IV. Utoljára hagytam R osadi koncepcióját. Az ő álláspontja sze­
rint a zsidó törvényszék főbenjáró ügyben nem folytathatott bün­
tetőeljárást. Ennek ellenére a tanács tagjai összeültek és tárgya­
lást tartottak Jézus ügyében. Miután megállapították, hogy Jézus
istenkáromló, s ezért halált érdemel, foglyukat - mivel ők nem
ítélkezhettek fölötte - átvitték a helytartóságra. Pilátus előtt azzal
vádolták Jézust, hogy a római uralom ellen lázítja a népet. Tud­
ták ugyanis, hogy Jézus kivégzését csak így érhetik el. Pilátus
pedig végül teljesítette a zsidók akaratát, s - engedve a nép nyo­
másának - a keresztre küldte Jézust.
R osadi elméletének lényege bizonyítékokkal alátámasztható,
s így elfogadható. Néhány helyen azonban az ő gondolatmenete
is hibás. Például ő is kifogásolja a főtanács éjszakai ülését, mivel
abból a téves elgondolásból indul ki, hogy Jézust csak csütörtö­
kön este fogták el.6162A Pilátus előtti tárgyalást elemezve pedig
megállapítja, hogy számos helyen megszegték a római esküdt­
bírósági eljárás szabályait, holott az egészen bizonyos, hogy a
helytartóságon nem esküdttárgyalás, hanem cognitiós eljárás
folyt le Jézus ügyében/’2 A firenzei büntetőjogász - azon kívül,
hogy néhány helyen tehát ő is téved - számos kérdést megvála­
szolatlanul hagy. Például nem ad magyarázatot arra, hogy a fő­
tanács egyáltalán miért folytatott le pert Jézus ellen, hiszen a
„lázadót” hamis vádakkal egyből a helytartó elé állíthatták volna,
s miért akarták a főpapok mindenáron bebizonyítani azt, hogy Jé­
zus istenkáromló, ha később Pilátus előtt egészen más (nem val­
lási, hanem politikai) vádat emeltek ellene?

Ezek után - mintegy összegzésképpen - felvázolom saját elgon­

dolásomat, amelyben főként a R osadi által megválaszolatlanul ha­
gyott kérdésekre igyekszem választ találni. Az evangéliumok le­

61 R osadi (204) 142.

62 R osadi (204) 271.

34
írása szerint a főpapok előre elhatározták, hogy Jézust megölik,
ahogy Kaifás megjegyezte: „jobb, ha egy ember hal meg a né­
pért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon” (Jn 11,50). Célju­
kat „törvényes úton” akarták megvalósítani. Mivel ők senkit sem
ölhettek meg, Jézus kivégzését csak a helytartó felhasználásával
érhették el. Mikor azonban aljas tervüket a főtanács elé tárták,
a testület becsületes tagjai tiltakoztak ellene. Az egyik tanácstag,
Nikodémus megjegyezte: „Elítél-e törvényünk valakit, anélkül
hogy kihallgatták volna és meggyőződtek volna arról, hogy mit
tett?” (Jn 7,51). Az Annás köré csoportosuló főpapoknak ezért
bele kellett egyezniük abba, hogy Jézust - mielőtt hamis vádat
emelnének ellene Pilátus előtt - kihallgatják, és alapos vizsgálat,
szabályszerű peres eljárás után eldöntik, hogy valóban tévtanító
álmessiás-e, aki a mózesi törvények szerint halált érdemel. Letar­
tóztatták tehát Jézust, és törvényszékük elé állították. A Názáreti
vesztét akarók még hamis tanúkról is gondoskodtak annak érde­
kében, hogy Jézus bűnössége mindenképpen bizonyítást nyerjen
az egész főtanács előtt. (Véleményem szerint e hamis tanúk sze­
repeltetése támasztja alá leginkább a főtanács belső megosztott­
ságát. Ha az egész testület Jézus vesztét akarta volna, nem lett
volna szükség e tanúkra.) Bár a tanúkihallgatások nem érték el
a kívánt eredményt, Jézus - Kaifás követelésére - végül Isten
fiának mondta magát bírái előtt, ami elegendő volt ahhoz, hogy
a főtanács tagjainak többsége beleegyezzék Annásék tervébe.
Megszületett tehát a döntés: Jézusnak meg kell halnia. Ez pedig
úgy volt elérhető, hogy Jézust olyan bűncselekmény elkövetésé­
nek vádjával állítják Pilátus elé, amely a római jog szerint halál­
lal büntetendő. Mivel azt, hogy valaki Isten fiának tartja magát,
a római törvények nem büntették, a tanácstagok alapos csúszta­
tással politikai vádat koholtak Jézus ellen. Innen pedig már - el­
tekintve Pilátus erőtlen próbálkozásaitól, amelyekkel megpróbál­
ta Jézust menteni - egyenes az út a Golgotához.

35
 4. FEJEZET
A p e r k ro n o ló g iá ja

A négy kánoni evangélium egybehangzóan állítja, hogy Jézust

pénteken (a „készület napján”) délben feszítették keresztre (Mt
27,62; Mk 15,42; Lk 23,54; Jn 19,31). Ez a nap János szerint
nemcsak a szombat, hanem egyben a zsidó húsvét előkészületi
napja is volt (vö. Jn 19,31). A zsidók e nap (Nissan hó 14.) esté­
jén fogyasztották el a húsvéti bárányt.
Már itt felmerül egy probléma: hogyan ülhette meg Jézus ta­
nítványaival a húsvéti lakomát még elfogatása előtt? Hiszen tud­
juk, hogy Jézust az utolsó vacsora - amely egyben húsvéti lakoma
is volt (vö. Mt 26,17-19; Mk 14,12; Lk 22,7-8) - után tartóztat­
ták le. A közismert magyarázat szerint a zsidók egy része - fő­
ként a galileaiak - a hivatalos időszámításnál egy nappal koráb­
ban költötték el a húsvéti bárányt.63 Az utolsó vacsora így
csütörtökön este lehetett, s Jézust a csütörtökről péntekre virradó
éjszaka foghatták el. A keresztény nagyheti liturgia is ezt az idő­
rendet követi.
Ez az elgondolás azonban nem fogadható el: Jézus perének
eseményei semmiképpen sem játszódhattak le 14-16 óra leforgá­
sa alatt. Ahogy Szörényi A ndor rámutat, a főtanács két alkalom­
mal ült össze Jézus ügyében (I. ülés: Mt 26,59-66 ill. Mk
14,55-64; II. ülés: Mt 27,1 ill. Mk 15,1), a második ülést az első
tárgyalást követő reggelen kezdték meg. Ha figyelmesen olvas­
suk Lukács sorait, könnyen felismerhetjük, hogy Pilátus is két
tárgyalást tartott Jézus ügyében (I. tárgyalás: Lk 23,1-7; II. tár­
gyalás: Lk 23,13-25). Az első alkalommal a zsidó tanácstagok
vitték Jézust a helytartó elé, míg a második tárgyalás a Heródes-

63 Vö. D aniel-R ops (62) II. köt. 117.

36
 tői való visszatérés után folyt le, amelyre Pilátus „ismét összehív­
ta a főtanács tagjait és a népet”. A kettős tárgyalást erősíti meg
a helytartó feleségének üzenete is, amelyben figyelmezteti férjét,
hogy ne ártson Jézusnak, mert az éjszaka álmában sokat szenve­
dett miatta (Mt 27,19). Szörényi szerint „ez az álom és a vele
kapcsolatos üzenet érthetetlen, ha az Úr Jézust rögtön az első al­
kalommal elítélte volna a helytartó. ”MLáthatjuk tehát, hogy a Jé­
zus ellen lefolytatott zsidó és római eljárás együttesen legalább
három napig tartott.
Az utolsó vacsora időpontja és a passió időtartama közti el­
lentmondás Szörényi álláspontja szerint könnyen feloldható. Jé­
zus ugyanis minden bizonnyal az esszénus időszámítás szerint
ülte meg a húsvétot. A Qumrámban élő zsidó szekta naptára
(amely az ősi, Mózesre visszamenő, Egyiptomban használt nap-
év-kalendáriumot követte) szerint pedig a húsvét szerdára esett.
Az utolsó vacsora így kedden este lehetett, s Jézust a keddről
szerdára virradó éjjel fogták el.6465 Ebbe az időkeretbe a passió ese­
ményei pontosan beleillenek.
Szörényi a háromnapos szenvedéstörténet alátámasztására
számos bizonyítékot összegyűjtött az ókeresztény szerzők művei­
ből. A III. század elején keletkezett Didascáliában például azt ol­
vashatjuk, hogy Jézus a hét harmadik napján, tehát kedden este
költötte el a húsvéti bárányt, a hét negyedik napján, tehát szerdán
fogták el, s ezért szenvedésének kezdete szerda, a vége pedig a
hét hatodik napja, péntek. Szent Epiphanius Panarion című mun­
kájában szintén azt írja, hogy Jézus nagykedd estéjén fogyasztot­
ta el az utolsó vacsorát, a keddről szerdára virradó éjszaka fogták
el, s nagypénteken feszítették keresztre. Victorinus püspök De
fabrica mundi című művéből pedig többek között azt is megtud­

64 S zörényi (233) 198. Vö. W alti-ier (251) 119 és 121.

65 S zörényi (233) 196. Vö. Jaubert (122); W alther (251) 116-117.; W alker
(249) 319.; Uő (250) 288.; Kroll (144) 450.

37
hatjuk, hogy szerdán azért tart böjtöt ősi idők óta az egyház, mert
azon a napon fogták el az Urat, és akkor kezdődött az ő szen­
vedése, pénteken pedig azért böjtölünk, mert akkor végződött a
szenvedés, aznap halt meg értünk Jézus a keresztfán. Amikor
a IV. század második felében kezdik nagycsütörtökön ünnepelni
az utolsó vacsora emlékét, Szent Epiphanius rögtön felemeli ez
ellen a szavát: „Nem csütörtökön ünnepelte az Úr a húsvéti bá­
rányt, hanem kedden. (...) Ne hidd, hogy csütörtökön fogták
e l...,m
Jézus perének kronológiája ezek szerint a következőképpen
alakul:
- Kedd: este, az utolsó vacsora után, Jézus kimegy tanítvá­
nyaival az Olajfák hegyére, egy Getszemáni nevű majorba, ahol
a zsidó templomőrség letartóztatja. Először Annáshoz viszik, aki
még az éjszaka folyamán kihallgatja őt. Annástól Jézust Kaifás
házába hurcolják.
- Szerda: reggel megkezdődik az első tárgyalás a főtanács
előtt. A tanúkihallgatások után Kaifás esküvel vallatja Jézust.
- Csütörtök: kora reggel újra összeül a főtanács és meghozza
döntését. Jézust a helytartó elé viszik, aki az első kihallgatás után
átküldi a vádlottat Heródes Antipászhoz. Heródes hosszasan
faggatja Jézust, majd viszaküldi őt Pilátushoz.
- Péntek: reggel folytatódik Jézus pere Pilátus előtt. Barabást
szabadon bocsátják, Jézust megostorozzák, és - töviskoronát té­
ve a fejére - kigúnyolják. Ezután következik az „Ecce homo ”je­
lenet. Pilátus végül kimondja Jézus felett a halálos ítéletet és el­
készíti a táblát, amit majd az elítélt keresztjére szegeznek. Jézust
a Golgotára vezetik, ahol délben keresztre feszítik. Jézus délután
3 óra tájban meghal a kereszten.667

66 Ld. Szörényi (233) 197. Vő. Jaubert (122) 79-91.; Walther (251) 118.
67 Vö. S zörényi (233) 201-203.; W alker (250) 288-289.; K roll (144) 451.

38
 5. FEJEZET
A letartóztatás

A főtanács tagjai - amint korábban már láttuk - megállapodtak

abban, hogy elfogják és kihallgatják Jézust. Mivel egy nyilvános
letartóztatás veszélyes csődületet váltott volna ki, kedvező alkal­
mat kellett keresni arra, hogy Jézust feltűnés nélkül foghassák el.
Nem kellett sokáig várni, mert „karióti Júdás, egy a tizenkettő
közül, elment a főpapokhoz, hogy elárulja őt. Azok ennek hallatá­
ra igen megörültek és megígérték, hogy pénzt adnak neki érte ”
(Mk 14,10-11). Júdás valószínűleg azért ment a főpapokhoz,
hogy feljelentse előttük Jézust, mint tévtanító álmessiást. Az áru­
ló tanítvány, azon túl, hogy feljelentésével törvényes okot bizto­
sított mestere letartóztatásához, 30 ezüst sékel ellenében - ami
egy rabszolga ára volt (vö. Kiv 21,32) - arra is vállalkozott, hogy
maga vezeti a letartóztatásra rendelt csapatot.
Húsvét hetében, a keddről szerdára virradó éjjelen érkezett el
a kedvező alkalom arra, hogy „a főpapok és a nép vénei meg­
bízásából egy kardokkal és dorongokkal fölszerelt csapat ” letar­
tóztassa Jézust (Mt 26,47).
Jézus legtöbb életrajzírójának - N olan és C ohn már említett
álláspontjához hasonlóan - az a véleménye, hogy a letartóztatás­
nál római katonák is jelen voltak.68 Erre abból következtetnek,
hogy János az események leírásakor (Jn 18,12) beszél egy
„tiszt”-ről (xúUapxoc;, tribunus) és annak „csapatáéról (cmeipa,
cohors). R osadi azonban kizártnak tartja azt, hogy rómaiak részt

Ld. R enan (199) 328.; D idón (69) 295-296. Vö. W inter (260) 60-69.;
B randon (30) 129 és 149.; W atson (252) 112.

39
vettek volna az akcióban; szerinte a János-evangéliumban a zsi­
dó templomőrségről és annak parancsnokáról van szó.69
K roll is erősen megkérdőjelezi a római katonák közreműkö­
dését Jézus letartóztatásánál. A német jezsuita szerint ez azért
kétséges, mert „a János által használt »szpeira - kohorsz« mint
a légió tizedrésze, 600 embert jelent. De még ha azt tételeznénk
is fel, hogy nem kohorszról, hanem csak manipulusról, azazfél-
kohorszról van szó, akkor is 2-300 katona forogna szóban. Ek­
kora római katonai megmozdulás egy zsidó beliigynek számító
letartóztatáshoz túlzott lett volna, és a jeruzsálemi katonai fő p a ­
rancsnok tudta nélkül teljesen kivihetetlen is. Ahogyan az evan­
gélisták elmondják, Pilátusnak, mielőtt Jézust a színe elé állítot­
ták, fogalma sem volt arról, ami történt. ” K roll egy további
érvet is felhoz a római katonák jelenlétének cáfolására: „Ha je ­
len lettek volna, az első út az Antonius-várba vezetett volna, a ko-
horsz állomáshelyére. Ezzel szemben mind a négy evangélista az.t
mondja, hogy Jézust először a főpaphoz vitték. Nehéz elhinni,
hogy egy római katonai parancsnok rávehető lett volna arra,
hogy foglyát először a volt főpaphoz, Annáshoz vigye, s utána
még Kaifás főpap elé is o d a á llíts a S végül K roll is ugyanarra a
következtetésre jut, mint R osadi: „Ezek után kézenfekvő, hogy
János a »csapaton« is zsidó katonai egységet ért. Ugyanezt a
megnevezést a Szeptuagintában és Josephusnál is megtaláljuk
zsidó katonai egység jelöléseként. De akkoriban Jeruzsálemben
az egyetlen katonasághoz hasonló szervezet a templomőrség
volt, amely a templomfelügyelők parancsnoksága alatt állt. Ezért
valószínűbb, hogy János nem római katonaságot, hanem a temp­
lomőrséget és ennek tisztjeit említi Jézus elfogatásánál. ”70

69 Rosadi (204) 110-114.

70 Kroll (144) 421. Vö. B linzler (23) 50.

40
 János - röviddel a letartóztatás eseményeinek leírása előtt -
azt mondja, hogy „Júdás kapott egy csapat katonát” (Jn 18,3).
Bzekre a szavakra azért fontos felhívni a figyelmet, mert az evan­
gélista itt is a „cmeipa” kifejezést használja. Itt pedig semmikép­
pen sem lehet szó rómaiakról: azt még W inter is kizártnak tartja,
hogy a rómaiak rábíztak volna egy csapat katonát Jűdásra.71
Jézus letartóztatását a nagy német történész és római jogász,
T heodor M ommsen szerint is a helyi hatóságok foganatosították.72
Ez a véleménye H. P. CooKEnak is, aki rámutat arra, hogy Pilátus­
nak semmi köze sem lehetett a letartóztatáshoz, hiszen a helytar­
tó maga mondta Jézusnak: „Saját néped és a főpapok szolgáltat­
tak ki nekem” (Jn 18,35).73 C ooke arra is felhívja a figyelmet,
hogy a főpapok és a farizeusok egy korábbi alkalommal már el­
rendelték Jézus letartóztatását, utasításukat azonban a szolgák
nem hajtották végre, mert csodálattal töltötte el őket a Názáreti
tanítása (Jn 7,32 és 45).74 Mindezek alapján arra a következtetés­
re juthatunk, hogy Jézust valószínűleg ugyanazok tartóztatták le,
akik később a tanítványait is elfogták: Lukács tudósítása szerint
az apostolokat a főpapok parancsára embereivel a zsidó temp­
lomőrség parancsnoka tartóztatta le (ApCsel 5,18-26).
R osadi szerint Jézus letartóztatása nem történhetett szabály­
szerűen kiadott parancsra, mert a főtanácsnak ilyen intézkedésre
nem volt joga. Mint írja, „a fegyverrel való meghódítás következ­
tében, úgy a vizsgálat, mint a letartóztatás joga főbenjáró bűntet­
tek esetében a hódító nemzetnek, ebben az esetben Rómának volt
fenntartva. Ennek következtében a zsidó hatóság, a főbenjáró
bűntettel vádolt Jézus elfogatását nem rendelhette el. ”73

71
W inter (260) 62.
72
Mommsen (173) 240. Vő. B urkill (37) 13.
73
Cooke (55) 64.
74
C ooke (55) 65.
75
Rosadi (204) 110.

41
 Megítélésem szerint R osadi itt téved. A hódító rómaiaknak
ugyanis alapvető érdeke fűződött ahhoz, hogy a provinciákban
béke és nyugalom legyen, s a főbenjáró bűntettek elkövetőit a le­
hető leggyorsabban kézre kerítsék. így teljesen ésszerűtlen lett
volna a helyi hatóságoknak megtiltani a veszélyes bűnelkövetők
üldözését és letartóztatását. Az más kérdés, hogy főbenjáró
ügyekben a helyi hatóságok nem bíráskodhattak, s az elfogott go­
nosztevőt azonnal át kellett adni a rómaiaknak. Josephus Flavius
is beszámol egy olyan esetről, amely azt bizonyítja, hogy a sú­
lyos bűntettek elkövetőit nemcsak a római hatóságnak volt joga
letartóztatni: „...a bethoroni országúton rablók támadták meg a
császár Stephanos nevű szolgáját, és elrabolták az egész poggyá­
szát. Cumanus azonnal portyázókat küldött ki, összefogdostatta
a szomszédos falvak lakosait, és megvádolta őket, hogy nem ül­
dözték a rablókat, és nem fogták el ” (Jós. beli. jud. 2,12,2). S a
Szentírás is arra enged következtetni, hogy a zsidóknak joguk
volt a bűnelkövetőket letartóztatni. Már szó volt arról, hogy az
apostolokat is a zsidó templomőrség tagjai fogták el és zárták
börtönbe (ApCsel 5,18). Jézus azon kijelentéséből, amelyet letar­
tóztatóinak mondott (Mk 14,48: „Kardokkal és dorongokkal jö t­
tetek elfogni, mint egy rablót”), szintén arra következtethetünk,
hogy a zsidók a rablókat ily módon elfoghatták.
Jézust, miután megkötözték, először Annás főpap házába
vitték.

42
 6. FEJEZET
Jézus Annás előtt

Annás, aki Kr. u. 7-től 14-ig töltötte be a főpapi hivatalt, rend­

kívül nagy tiszteletnek örvendett a zsidók körében. Daniel -Rops
szerint „ lelki értelemben kétségtelenül ő volt a zsidó közösség
feje. ”1bEgymás után öt fiát, majd a vejét, Kaifást is sikerült eljut­
tatnia a főpapi melldíszig és mitráig.
Jézust valószínűleg azért vitték először az ő házába, mert ő
volt a Jézus elleni összeesküvés irányítója és - ahogy R enan
megállapítja - „a készülő jogi gyilkosság igazi tettese”.77 K roll
szerint is Annás volt Jézus legfőbb ellensége: „Ő látta úgy, hogy
a Názáreti Jéz.us messiási igényei veszedelmet hoznak a vallásra
is, meg a népre is. Mert ha valóban Jézus a Messiás, akkor az a
templom, a hatalmon lévő hierarchia és a kultusz végét jelenti.
Aki pedig a templomot veszedelembe sodorja, az Annás szemé­
lyes ellensége: hatalmát, társadalmi és pénzügyi pozícióit veszé­
lyezteti. ”78
A főpap még az éjszaka folyamán ki akarta hallgatni az elfo­
gott prófétát. Először „a tanítványai és a tanítása felől faggatta
Jézust” (Jn 18,19), valószínűleg azért, hogy pontosítsa és kiegé­
szítse a Jézus ellen összegyűjtött vádpontokat. Jézus azonban
- arra a jogára hivatkozva, hogy nem köteles maga ellen tanúsá­
got tenni - visszautasította Annás kérdéseit: „Nyíltan beszéltem
mindenki füle hallatára. Mindig a zsinagógákban és a templom­
ban tanítottam, ahova minden zsidónak bejárása van. Titokban

D aniel-Rops (62) II. köt. 136.

77 R enan (199) 330.
78 Kroll (144) 422.

43
nem mondtam semmit. Mit kérdezel engem? Kérdezd azokat, akik
hallották, amit mondtam. Ok tudják, mit tanítottam” (Jn 18,
20- 21 ).
Jézus határozott, ellentmondást nem tűrő szavai alaposan fel­
dühítették a főpapot és annak környezetét. Az egyik ott álló po­
roszló elveszítette az önuralmát, és „arcul ütötte Jézust” (Jn
18,22). Jézus ezt sem hagyta szó nélkül: „Ha rosszul szóltam, bi­
zonyítsd be a rosszat. Ha meg jól, akkor miért ütsz?” (Jn 18,23).
Annás ekkor belátta, hogy teljesen felesleges folytatni a ki­
hallgatást. Újra megkötöztette tehát Jézust, és parancsot adott,
hogy vigyék a foglyot Kaifás főpap házába.

44
 7. FEJEZET
A főtanács tárgyalása

A főtanács Kaifás házában csak szerdán reggel ült össze, hogy

megkezdje Jézus perének tárgyalását, mivel a Misna megtiltotta,
hogy főbenjáró ügyet éjszaka tárgyaljanak: Pénzkövetelések
perei nappal tárgyalhatok s éjjel dönthetők el; főbenjáró ügyek
perét nappal kell tárgyalni és e tárgyalást nappal befejezni”
(Szanh. 4,1).79 E fontos szabályra az Újszövetség egyes esemé­
nyeiből is következtetni lehet. Az Apostolok Cselekedeteiben a
következőket olvashatjuk: elfogták az apostolokat, de „mivel már
este volt, másnapig őrizetben tartották őket... Másnap összegyűl­
tek Jeruzsálem elöljárói... Előállították és vallatóra fogták
őket... ” (ApCsel 4,3-7). Éjszaka egyébként a római jog szerint
sem lehetett bírósági tárgyalást tartani. Már a XII táblás törvény
is úgy rendelkezett, hogy a tárgyalásra „solis occasus suprema
tempestas esto”, vagyis napnyugta legyen a végső határidő (Tab.
1,9). Livius - egy peres üggyel kapcsolatban - a következőket ír­
ja: „Mivel a beszédek az éjszakába nyúltak, újabb tárgyalási na­
pot tűztek k i” (Liv. 38,51). Az ifjabb Plinius szintén arról tudósít
bennünket, hogy az egyik perében „ elnapolták az ülést. Nem le­
hetett ugyanis már elkezdeni újabb beszédet anélkül, hogy az est
leszállta félbe ne szakította volna” (Plin. ep. 2,11).
A bíróság elnöke a hivatalban lévő főpap, Kaifás volt, akit
Kr. u. 18-ban Valerius Gratus helytartó emelt e méltóságra. Kai­
fás főpapi posztját egészen 36-ig meg tudta tartani; e hosszú idő
azt bizonyítja, hogy ügyes diplomata volt.

79 Ld. M olnár (169) 336.; B arrett (15) 214. Vő. D anby (60) 55.; Rosadi
(204) 142.; B urkill (37) 3.; T yson (239) 253.; Cohn (52) 98.

45
 A főtanács (cmveSpiov, szanhedrin) a zsidóság legfőbb vallási
és politikai testületé, s egyben legfelsőbb bírósága volt a Kr. előt­
ti második századtól. E központi szervet görög hatásra, a szeleu-
kidák uralkodása alatt hozták létre, de a rabbinikus hagyomány
úgy tartotta, hogy eredete visszanyúlik a vének tanácsához,
amelynek megalapítását az Úr parancsolta meg Mózesnek (vö.
Szám 11,16). A római megszállás előtt a tanács tagjait illette meg
a királyválasztás joga; a király távolléte, illetve interregnum ide­
jén pedig ők kormányozták az országot. A királynak mindig ki
kellett kérnie a testület véleményét hadüzenet és békekötés kér­
désében.80 A rómaiak politikai szerepétől a főtanácsot megfosz­
tották, de megmaradt vallási irányító szerepe és - bár halálos íté­
letet nem hozhatott - továbbra is elláthatta bírói teendőit.
A zsidó bíróságoknak egyébként három típusa volt.81 A kisebb
jelentőségű ügyeket háromtagú törvényszék bírálta el. A Tal-
mudban ez áll: „Pénzkövetelési pereket három személy dönt el.
Rablás és testi sértés esetének eldöntésére három jogismerő kell,
épp úgy kártérítéssel, tolvajlással okozta kár megtérítésével bün­
tető ítélet meghozatalára is... Negyven korbácsütésre szóló ítélet
meghozatalához három bíró kell... ”82 Ilyen kisebb bíróság min­
den településen működött. Ezzel szemben a „főbenjáró ügyek
huszonhárom személyből álló bíróság elé tartoznak” - folytatja a
Talmud.83 Ilyen nagyobb törvényszékeket (vagy „kis szanhedri-
nek”-et) azokban a városokban állítottak fel, amelyeknek leg­
alább százhúsz férfi lakosuk volt. Végül Jeruzsálemben székelt a
hetvenegy tagú „nagy szanhedrin”, a főtanács. Bizonyos ügyek­
ben a Talmud alapján kizárólag ez a bíróság járhatott el: „Vala­
mely törzset (bálványimádás miatt), hamis prófétát s valamely

80 Vö. Molnár (169) 334.

81 Vö. D anby (60) 53.; Rosadi (204) 154-155.; D rapkin (74) 61-62.
82 Ld. Molnár (169) 333.
83 Ld. M olnár (169) 334.

46
főpapot csak a hetvenegy tagú bíróság ítélhet el. ”84 Az Aposto­
lok Cselekedetei szerint az első keresztények ellen is a főtanács
indított eljárást: Saul a főpapok megbízólevelével indult Da­
maszkuszba, hogy az ott talált keresztényeket elfogja s bilincsbe
verve Jeruzsálembe hurcolja (ApCsel 9,2).
A főtanácsot főpapok, vének és írástudók alkották (vö. Mk
14,53). A főpapok (ap%iepet<;) feladata a kultusz felügyelete,
a templom szolgálatának irányítása és a kincstár kezelése volt.
A volt főpapokon kívül (akik címüket halálukig megtartották) e
csoportba tartoztak annak a négy családnak (Anani, Boethos,
Phiabi, Kamith) a tagjai is, amelyekből akkoriban a főpapokat
választották, továbbá a templomőrség parancsnoka, a templom
felügyelője és a három kincstárnok.85 A vének (7tp8a(3oT8poi) a
laikus arisztokrácia legbefolyásosabb tagjai voltak. (A vén kife­
jezés inkább méltóságot, mint életkort jelentett.) Közéjük tarto­
zott Arimateai József, aki Jézus temetéséről gondoskodott (vö.
Mk 15,43). A vének jelenléte miatt nevezték a főtanácsot gyak­
ran vének tanácsának: presbitériumnők (vö. Lk 22,26; ApCsel
22,5; lTim 4,14) vagy gerúziának (vö. ApCsel 5,21). A főtanács
harmadik csoportját képező írástudók (Ypappaxeic;) valamennyi­
en farizeusok voltak. (A főpapok és a vének általában a szaddu-
ceusok soraiból kerültek ki.) Azért nevezték őket írástudóknak,
mert tudtak héberül - a zsidók ugyanis a babiloni fogság után
már nem héberül, hanem arámul beszéltek - , s így ők tolmácsol­
ták és magyarázták a héber nyelvű szent iratokat. A nép rabbi­
nak, vagyis mesternek szólította őket. Fő feladatuknak a mózesi
törvények tisztaságának megőrzését és a rabbinikus hagyomány
átszármaztatását tekintették, de emellett hivatalos iratokat (pél­
dául házassági ill. válóleveleket, adásvételi, s egyéb szerződése­
ket) is szerkesztettek.

84 Ld. M olnár (169) 334. Vö. D anby (60) 53.; D rapkin (74) 62.
85 Vö. Kroll (144) 424-425.

47
 Tanácstaggá a testület csak olyan szabadonszületett család­
apákat választott, akik igazolták tiszta izraelita származásukat és
tiszteletet parancsoló külsővel rendelkezetek. Ki voltak zárva a
tagságból a vakok, a heréitek, s egyéb testi fogyatékosok.86 A je ­
lölteket - kellő joggyakorlat után - a főpap avatta bírákká.
A főtanács valamennyi tagja csak akkor ült össze, ha valami­
lyen rendkívül jelentős ügyben kellett döntést hozni. A határo­
zathozatalhoz egyébként elegendő volt huszonhárom tag jelenlé­
te. Az ülést két méltóság vezette: az elnök (Nasi vagy fejedelem)
és az alelnök („a gyűlés atyja”, a doyen vagy Abh-Beth-Din).87
A tagok félkörben helyezkedtek el a két főember körül ügy, hogy
láthassák egymás arcát. Velük szemben, a terem túlsó végén ül­
tek a testület jelöltjei, akik - hasonlóan a mai bírósági fogalma­
zókhoz - figyelték a tárgyalást. A terem közepén volt a vádlott
helye, mögötte a tanúké. A két szélen pedig írnokok ültek, akik a
jegyzőkönyveket vezették.88
A tárgyalás elején a bíróság elnöke ismertette a vádat, majd
kihallgatták a vádlottat. Ezután következett a bizonyítási eljárás,
ami legtöbbször szemtanúk meghallgatásából állt. Ha főbenjáró
ügyben a bírák előtt bizonyítást nyert a vádlott bűnössége, a ma­
rasztaló ítélet meghozatalával várniuk kellett másnapig; a nap
hátralevő részét pedig - szigorú böjtöt tartva - imádságban kel­
lett tölteniük. Az ítélethozatalkor már csak a vádlott javára lehe­
tett álláspontot változtatni: „főbenjáró per esetén csak az a bíró
érvényesíthet előző véleményével ellentéteset, aki eleinte a vád­
lott elítélését kívánta” - mondja a Talmud.89 Egy szavazatnyi
többség is elegendő volt a vádlott felmentéséhez, az elítéléshez

86 Vö. D aniel-R ops (62) II. köt. 145.; B arclay (8) 59.; D rapkin (74) 63.
87 Vö. D anby (60) 67-68.; Rosadi (204) 86.
88 Vö. M olnár (169) 336.; B arrett (15) 214.; B arclay (8) 59.; D rapkin
(74) 63.
89 Ld. M olnár (169) 336.; B arrett (15) 213. Vö. B arclay (8) 59-60.; D rap­
kin (74) 67.

48
azonban legalább két szavazatnyi többségre volt szükség.90 Az
ítélet végrehajtása - s valószínűleg a tárgyalás rendjének fenntar­
tása is - az ún. shoterimektQ volt bízva.91
Érdekes, hogy a zsidó perben ügyvédek nem szerepeltek. (Ez­
zel szemben például a római törvényszékek előtt a feleket védők
- patront, advocati, laudatores - mindig segíthették.) R osadi
szerint ez a teokráciába beilleszkedő vallási despotizmus követ­
kezménye volt. Úgy gondolták, hogy „Isten közvetlenül bele­
avatkozik az összes emberi dolgokba, s az a tisztviselő, aki Isten
helyett, az ő nevében ítélkezett, engedelmességet követelt és nem
tűrt meg semmiféle vitát. Ezért nem is voltak ügyvédek, nem volt
szónoklat, kivéve ha próféták beszéltek. Ok voltak az egyedüli
szónokok a zsidóság életében... Azonban vádlottakat védő minő­
ségben sohasem bocsátották be őket a tárgyalásra, inkább az
esett meg, ...hogy ők maguk voltak a vádlottak. ”92
A názáreti próféta vesztét akaró tanácstagoknak bizonyára sok
fejtörést okozott, hogy hogyan fogják bebizonyítani azt az álta­
luk konstruált vádat, miszerint Jézus hamis próféta, aki eltéríti
Izrael népét az igaz vallástól. Jézus egyik kijelentése megfelelő
kiindulási pontnak tűnt számukra. Egy alkalommal ugyanis Jé­
zus nagy nyilvánosság előtt megjegyezte: „Bontsátok le a temp­
lomot, én harmadnapra fölépítem azt” (Jn 2,19). Ezt a kijelentést
egy kicsit átalakítva, kellő csalárdsággal úgy lehetett értelmezni,
hogy Jézus le akarja bontani a templomot, vagyis meg akarja
szüntetni a zsidó vallás központi intézményét, és egy másikkal
akarja azt helyettesíteni. Ebből pedig egyenesen következik,
hogy hamis próféta. Az ötlet elfogadhatónak tűnt; Annáséknak

90 Ld. M olnár (169) 335.: „Pénzperekben egy szónyi többség is elegendő,

akár fölmentésre, akár elítélésre; főbenjáró perekben egy szavazatnyi több­
ség csak fölmentésre elegendő, elítélésre két szavazatnyi kell. ” Vö. B arrett
(15) 213.; B arclay (8) 60.; D rapkin (74) 67.
91 Vö. R osadi (204) 156.
92 R osadi (204) 155-156.

49
már csak hamis tanúkról kellett gondoskodniuk. A zsidó jog sze­
rint ugyanis tanúk nélkül senkit sem lehetett elítélni (vö. Szám
5,13). Hamis tanúkat szerezni viszont nem lehetett túlságosan
nehéz feladat. Jó pénzért bőven akadhatott jelentkező efféle szol­
gálatokra. Ez az Apostolok Cselekedeteiből is kitűnik, amikor
István diakónus ellen villámgyorsan sikerül hamis tanúkat sze­
rezni (ApCsel 6,13).
Máté szerint a főtanács előtt „sok hamis tanú jelentkezett”
(Mt 26,60). A mózesi törvények szerint legalább két tanú egybe­
hangzó vallomása volt szükséges a ténymegállapításhoz. A Szá­
mok könyvében találjuk a következő előírást: „egy tanú vallomá­
sa nem elég ahhoz, hogy valakit halálra ítéljetek” (Szám 35,30).
A Második Törvénykönyv is hasonló rendelkezést tartalmaz: „A
halálra ítéltet két vagy három tanú vallomása alapján kell kivé­
gezni; egy tanú vallomása alapján nem szabad megölni ” (MTörv
17,6). E fontos szabályra a Talmud is hivatkozik: „csak két tanú
vallomása alapján haljon meg, akinek meg kell halnia. ’m Mózes
ötödik könyvének egy későbbi rendelkezése az elvet általánossá
teszi: „Egy tanú ne lépjen fel senki ellen, bármi bűne vagy kétsé­
ge van is. Akármilyen bűnről van szó, csak két vagy három tanú
vallomása alapján szabad ítélni” (MTörv 19,15). Az Újszövet­
ség is több helyen tartalmaz utalást a tanúk számát meghatározó
ószövetségi előírásra. János evangéliuma szerint a farizeusok
egyszer megjegyezték Jézusnak: „Te önmagadról teszel tanúsá­
got, tanúságod tehát nem érvényes. ” Jézus így felelt nekik: „nem
vagyok egyedül, hanem én és aki küldött engem: az Atya. Márpe­
dig a ti törvényetek is azt állítja, hogy két ember tanúsága érvé­
nyes. Én teszek tanúságot önmagámról, és tanúságot tesz rólam
az is, aki küldött engem: az A tya” (Jn 8,13-18). Egy másik alka­
lommal Jézus a következőket mondta tanítványainak: „Ha vétke-93

93 Ld. D omán (72) 122.

50
zik ellened testvéred, menj, fedd meg őt négyszemközt. Ha hallgat
rád, megnyerted testvéredet. De ha nem hallgat rád, vigyél ma­
gaddal egy vagy két másikat, hogy két vagy három tanú bizonyít­
sa az ügyet” (Mt 18,15-16). A korintusiaknak írt második leve­
lében Pál apostol is hivatkozik az ószövetségi szabályra: „Két
vagy három tanú vallomása döntsön minden ügyben” (2Kor
13,1). Pál Timóteusnak is azt írja, hogy „Pap ellen ne adj hitelt a
vádnak, csak két vagy három személy tanúságára” (lTim 5,19).
A Zsidókhoz írt levél szerzője is hivatkozik az ősi előírásra: „Ha
valaki Mózes törvényét szegi meg, két vagy három tanú szavára
irgalom nélkül meghal” (Zsid 10,28). Az „unus testis nullus tes-
tis” („egy tanú nem tanú”) elv tehát egyértelműen zsidó eredetű,94

Az „unus testis nullus testis” elv számos jogtörténész szerint római jogi ere­
detű; vö. B ajory (5) 665.; Földi - Hamza (81) 159 és 188. Ez az álláspont
azonban - amint Z linszky János rámutat - téves: „Rómában lehetett egy ta­
nú vallomása alapján ítélni. A zsidó jognak volt az a nagyon szigorú szabá­
lya, hogy legalább két egybehangzó tanú kell a ténymegállapításhoz.
[Zlinszky (263) 62.]. A római jog nem tette kötelezővé, csupán ajánlotta
több tanú meghallgatását. Jól kitűnik ez Constantinus császár egyik rendele­
téből: „...sanximus, et ut unius testimonium nemo iudicium in quaecumque
causa facile patiatur admitti. Et nunc manifeste sancimus, ut unius omnino
testis responsio non auditur, etiamsi praeclarae curiae honore praefulgeat”,
vagyis.....elrendeljük, hogy egy tanú vallomását a bírák közül - bármilyen
ügyró'l legyen is szó - könnyen senki ne fogadja el. S most nyilvánosan meg­
erősítjük, hogy egy tanú vallomását általában ne fogadják el, még akkor
sem, ha a tanú magas udvari méltóságot tölt be” (Cod. 4,20,9). Zlinszky
e rendelkezéssel kapcsolatban felhívja a figyelmet az „általában” (omnino)
szó fontosságára, ami azt jelenti, hogy egyetlen tanú vallomására pert alapí­
tani „nem tilos, de lehetőleg kerülendő. Ilyenkor kell keresni még más bizo­
nyítékot is, amennyiben erre mód van, de a bírói szabad mérlegelésnek a
szabályát a rómaiak itt sem törték át” [Zlinszky (263) 62.]. Már M ommsen
is erre a megállapításra jutott: a kiváló tudós Constantinus rendeletének szö­
vegében a „facile” (= könnyen) szó fontosságára mutatott rá, s arra követ­
keztetett belőle, hogy e rendelkezés csupán iránymutatás (Directive) volt,
s nem kötelező előírás (bindende Vorschrift) [Mommsen (173) 440.]. Vö.
S áry (210) 66-70.

51
 s a zsidó jogból ment át a kánonjogon95 keresztül a késő közép­
korban és az újkorban az európai államok jogrendjeibe. A tanú-
vallomások számszerű értékelésének ez az alaptétele egyébként
a XVIII. században szinte egész Európában uralkodóvá vált:
„...a bizonyítás mindenfelé két tanúval szokás” - mondja Me-
fisztó G oethe Faustjában. Bár a modern perrendtartások már
több mint egy évszázada szakítottak ezzel az elvvel,96 K engyel
M iklós rámutat, hogy „A két tanú misztikája... mind a mai mapig
ott lebeg a jogrendszerek felett, és kísért az okirati, az ügyleti
vagy éppen a hatósági tanúk szúrnának a meghatározásánál. ”97
„Pénzkövetelési perekben épp úgy, mint főbenjáró ügyek pe­
rében a tanúk puhatoló és vizsgáló vallatásnak vetendők alá”
- írja elő a Talmud.98 A tanúk kihallgatása a következőképpen
történt: „Bevezették a tanúkat a törvényszék termébe s ilyforma
intelmekkel hatnak lelkiismeretükre: - Talán csak gyanítás alap­
ján beszéltek ti, vagy hallomásból, talán csak valamely másik ta­
nú szája szerint, avagy valami szavahihető ember szája szerint?
Vajon tudjátok-e, hogy puhatolódzással és vizsgálódással alapo­

95 Az egyházi perben főszabályként ma sem tekinthető egyetlen tanú vallomá­

sa teljes értékű bizonyítéknak. A II. János Pál pápa által 1983-ban kihirde­
tett Codex Iuris Canonici a következőképpen rendelkezik: „ Unius testis de-
positio plenani fülem facéré non potest, nisi agatur de teste qualificatio qui
deponat de rebus ex officio gestis, aut rerum et personarum adiuncta aliud
suadeant” - „Egyetlen tanú vallomása nem lehet teljes bizonyíték, kivéve ha
minősített tanúról van szó, aki hivatali ténykedéséről tesz vallomást, vagy ha
a dologi és személyi körülmények mást javallanak” (1573. kán.; Erdő Péter
ford.).
96 Az 1806-os francia polgári eljárási törvénykönyv (Code de Procedure Civil)
és az 1808-as büntetőeljárási törvénykönyv (Code d ’Instructution Crimi-
nelle) már a bizonyítékok szabad értékelésének elvére épült.
97 Kengyel (134) 26. Vö. Ptk. 629. § (1) bek. b) pont, 635. § (1) bek., 656. §;
Pp. 196. § (1) bek. b) pont; Csjt. 2. § (3) bek.; Be. 135. § (1) bek.
98 Ld. M olnár (169) 335.

52
san próbára teszünk? Vegyétek tudomásul, hogy az élet-halál
kérdés nem olyan mint a pénzperek kérdései; az utóbbiak eseté­
ben pénz megtérítése révén megbocsátható a bűn; de a másik
esetben a kivégzett ember vére és valamennyi utódaié mindörök­
re rajta tapad kivégzésének okozóján. E figyelmeztetés után a
tanúk esküt tettek. Az eskü (iusiurandum) a római jogban is elen­
gedhetetlen feltétele volt a vallomástételnek. A testis szó valószí­
nűleg azért jelent a latinban tanút és herét egyaránt, mert a római
tanúk a vallomásuk előtt a heréjükre tették kezüket, s az utódaik
életére esküdtek, hogy igazat mondanak. Az eskütétel kötelező
előírásának a rabszolgák itták meg a levét: mivel nekik a római
gondolkodás szerint nem volt közük az állam isteneihez, s ezért
semmilyen vallási kötelék nem ösztönözte őket az igazság meg­
váltására, esetükben a kínpad okozta szenvedés pótolta az eskü
szentségét, s alapozta meg vallomásuk hitelességét (vö. Dig.
48 , 18, 1) . “ M)
A Misna szövege szerint „Miután figyelmeztették a tanúkat,
kiküldik őket, és csak a legtekintélyesebb marad benn. Felszólít­
ják: - Mondd el, honnan tudod, hogy ez az ember bűnös? Majd
bevezetik a második tanút és kikérdezik...”101 A bírák kötelesek
voltak tüzetesen megvizsgálni a tanúk jellemét, személyi körül­
ményeit, s ezáltal vallomásuk hitelt érdemlő voltát. Nem lehetett
bizonyítékként felhasználni olyan személyek vallomását, akik­
nek a szavahihetősége kétes volt. Egyáltalán nem szerepelhettek
a perben tanúként uzsorások, szerencsejátékosok, továbbá azok,

Ld. M olnár (169) 337.; B arrett (15) 214. Vö. D rapkin (74) 65.
Vö. B urány (35) 65-68.
Ld. Kroll (144) 425.

53
akik a szombatév alatt tiltott élelmiszer-kereskedelemmel foglal­
koztak, valamint a peres felek barátai, rokonai ill. ellenségei.102
Márk szerint két hamis tanú a következő vallomást tette Jézus
ellen: ,JLallottuk, amikor kijelentette: Lebontom ezt az emberi
kéz építette templomot, és három nap alatt másikat építek, amely
már nem emberi kéznek lesz alkotása” (Mk 14,58). A tanúk val­
lomása azonban nem egyezett (Mk 14,59). A zsidó perjog pedig
rendkívül fontosnak tartotta a tanúk által előadott részletek pon­
tosságát.103 Jó példa erre az Ószövetségből Zsuzsanna története.
A fiatal asszonyt két vén házasságtörésre akarta kényszeríteni.
Mikor Zsuzsanna ellenállt, a vének zajt csaptak, és az odasereglő
embereknek azt mondták, hogy rajtakapták Zsuzsannát egy férfi­
val, aki azonban elfutott. Dániel külön-külön kihallgatta a két
vádlót. Miután az egyik azt állította, hogy egy mézgafa alatt kö­
vették el a házasságtörést, a másik szerint viszont egy tölgyfa
alatt történt az eset, Dániel rájuk bizonyította a hamis tanúzást.
A nép pedig a két öreget megkövezte (Dán 13,5-62). A mózesi
törvények szerint ugyanis a hamis tanúknak ugyanazt a büntetést
kellett elszenvedniük, mint amit az általuk megrágalmazott sze-

Vö. B arclay (8) 58.; D rapkin (74) 61-62. A bizonyítékok értékelésekor a

római jog előírásai szerint is figyelembe kellett venni a tanúk szavahihető­
ségét. Hadrianus azt írta az egyik tartomány helytartójának, hogy a helye­
sen eljáró bíró a tanúknak hisz, s nem a tanúvallomásoknak: „testibus se,
non testimoniis creclitur” (Dig. 22,5,3,3). Callistratus, a neves római jogtu­
dós szerint is gondosan meg kell vizsgálni a tanúk szavahihetőségét: figye­
lembe kell venni a tanú társadalmi rangját, nevezetesen, hogy decurio-t az
illető vagy plebejus származású, feddhetetlen életű-e vagy rovott a múltja,
gazdag-e vagy szűkölködő, a felekkel baráti vagy ellenséges viszonyban
van-e (Dig. 22,5,3 pr.).
103 ^ A
A Talmud szerint minden egyes tanúnak meg kellett határoznia, hogy me­
lyik hétéves periódus alatt, melyik évben, mely hónapban, a hónap ill. a hét
melyik napján, hány órakor, s hol történt a vádbeli esemény. A vallomások­
nak e részletekben is pontosan meg kellett egyezniük ahhoz, hogy bizonyí­
tékként felhasználhatók legyenek. Ld. B arrett (15) 214. Vö. B arclay (8)
58.; Cohn (52) 123.; W atson (252) 113.

54
mély kaphatott volna: „Ha kiderül a tanúról, hogy hamis tanú,
testvérét alaptalanul vádolta, azt tegyétek vele, amit ő akart em­
bertársával tenni” (MTörv 19,18-19).104 Az evangéliumok nem
adnak hírt arról, hogy a Jézus ellen hamis tanúvallomást tevők
bármiféle büntetést kaptak volna. Mindenesetre a főpapok által
kitervelt vád a felbérelt tanúk ügyetlensége folytán összeomlott.
A bíróság elnöke, Kaifás, nem hagyhatta, hogy bizonyítékok
hiányában a főtanács felmentse Jézust. Egy utolsó próbálkozást
tett: esküvel kényszerítette vallomásra a vádlottat.105106Felállt tehát
és emelt hangon így szólt a vádlotthoz: „Esküvel kényszerítők az
élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten fia ? ” (Mt
26,63). Minden Jézus válaszától függött: ha igennel felel, meg-
pecsétli sorsát; ha viszont nemmel válaszol vagy egyáltalán nem
felel a kérdésre, a főtanács szabadon bocsátja. Jézus ekkor - a per
folyamán először - megszólalt: válasza responsio mortifera,
vagyis halált hozó válasz volt. „Én vagyok” - felelte, és Dániel
próféta jövendölését (Dán 7,13-14; vö. Zsolt 110,1) magára al­
kalmazva hozzátette: „Látni fogjátok, hogy az Emberfia ott ül a
Mindenható hatalmának jobbján és eljön az ég felhőin” (Mk
14,62).106 „A főpap erre megszaggatta ruháját s felkiáltott: - Ká­
romkodott7 Mi szükségünk van még tanúkra? Magatok is hallot­
tátok a káromkodást” (Mt 26,65).
Milyen ügyes színészi alakítás volt ez Kaifás részéről! A ra­
vasz főpap tudta, hogyan kell a kívánt véleményre hangolni a je ­
lenlévőket. Istenkáromlás hallatán a zsidóknak felháborodásuk
jeleként valóban meg kellett szaggatniuk ruhájukat, a főpapra

104 A hamis tanúzást az ősi római jog is szigorúan büntette: a XII táblás törvény
értelmében a hamis tanút le kellett dobni a Tarpeii szikláról (Tab. 8,23).
Iíb A római bíró is elrendelhette a peres felek eskütételét, ha a bizonyítékok ki­
egészítése végett ezt szükségesnek látta (iusiurandum iudiciale); vö. Ba-
JORY (5) 663.
106 Jézus válaszának részletes elemzését ld. Mc A rthur (163) 156-158.; G las-
son (90) 88-93.; L inton (151) 258-262.; B enőit (20) 106-108.

55
azonban ez az előírás nem vonatkozott (vö. Lev 21,20). Kaifás-
nak színlelt őrjöngésével sikerült elérnie célját; kérdésére: „Mi
a véleményetek?”, a tanácstagok egyhangúlag kiáltották: „Méltó
a halálra!” (Mt 26,66). A főpap által Jézus ellen felszított gyűlö­
let odáig fajult, hogy a vádlottat „némelyek leköpdösték, aztán
arcát letakarva ököllel verték, s közben kérdezgették: - Találd el
ki a z!” (Mk 14,65), pedig a Talmud szigorú büntetést szabott ki
minden olyan bíróra, aki megütött vagy megveretett egy vádlot­
tat.1117 A vádlottak bántalmazásának tilalmára Szent Pál is utal,
amikor a főtanács előtt e szavakat veti oda Ananiás főpapnak:
„Megver még az Isten, te fehérre meszelt fal! Ott ülsz, hogy a tör­
vény szerint ítélkezzél, aztán a törvényt semmibe véve meg­
veretsz” (ApCsel 23,3).108
Kaifás egyértelműen azért rendezte ezt a jelenetet, hogy a bí­
róság tagjait befolyásolja, s így azok eltekintsenek a bizonyítási
eljárás lefolytatásától. Alaposan ki kellett volna vizsgálni ugyan­
is, hogy a vádlott káromkodott-e egyáltalán azzal, hogy önmagát
Isten fiának vallotta. Ha ugyanis Jézus a valódi Messiás, akkor
neki érvényes jogcíme van arra, hogy a Magasságbeli Fiának
mondja magát (vö. Zsolt 2,7; 2Sám 7,14a; IKrón 17,13).109
Abban az esetben pedig, ha a vizsgálat azt derítette volna ki,
hogy Jézus nem lehet a Messiás, legalább két tanúval be kellett
volna bizonyítani, hogy a vádlott nyilvánosan, élete szabad tény­
kedései közben is káromolta az Istent: a zsidó jog szerint - ellen­
tétben a római joggal - senkit sem lehetett elítélni a saját vallo-

,u/ Vö. D aniel-R ops (62) II. köt. 140.

108 A vádlottak fizikai bántalmazásának tilalmát a római jog is kimondta. Li-
viusnál olvashatjuk: „akit főbenjáró bűnnel vádolnak, és aki fölött rövide­
sen ítélkezni fognak, azt bántalmazni nem szabad, míg ki nem hallgatják és
el nem ítélik” (Liv. 3,13).
109 Vö. O’N eill (183) 74.

56
mása alapján.110 A Talmud részletesen leírja az istenkáromlás
esetén követendő eljárás menetét. A tanúkat elválasztották egy
függönnyel a vádlottól, aki mellett meggyújtottak két gyertyát,
hogy arca látható legyen, ő azonban ne láthassa a tanúkat. Ekkor
ráparancsoltak a vádlottra, hogy ismételje meg a nyilvánosság
előtt tett istenkáromló szavait. Ha a vádlott visszavonta károm­
kodását, szabadon engedték; ha viszont megmaradt bűnében, tet­
téért halállal bűnhődött.111 A zsidó büntetőjog szerint tehát nem
lehetett istenkáromlásért elítélni azt, aki csupán a bíróság tagjai
előtt használt istenkáromló kifejezéseket. D aniel -Rops vélemé­
nye szerint „A törvény ezzel elejét akarta venni annak, hogy va­
laki, akit betegség vagy súlyos szégyen emésztett, így törvényesen
vessen véget életének. ”112 Másrészt ilyen esetben a terhelt szavait
csak a bírák hallották. Az pedig már az ókori jogrendszerekben is
alapvető szabály volt, hogy ugyanazon ügyben nem lehet valaki
egyszerre bíró és tanú.113 A főtanácsnak tehát semmilyen törvé­
nyes bizonyítéka nem volt Jézus ellen. Ennek ellenére Kaifás a
bizonyítási eljárást befejezettnek nyilvánította.
A zsidó törvényszék bíráinak a végső döntés meghozatalával
várniuk kellett másnapig. A Misna ugyanis a következőképpen
rendelkezett: „Pénzügyek esetében a per befejezhető azon a na­
pon, amelyen megkezdődött. Főbenjáró ügyekben a felmentés
ugyanazon a napon kihirdethető, elítélés azonban a következő

„...no prisoner could befonná guilty on the basis ofhis own answers” - ír­
ja B arclay [(8) 60.]. Vö. C heever (51) 499 és 504.; D anby (60) 54.; C ohn
(52) 98.; D rapkin (74) 64.
111 Vö. Renan (199) 329.; R osadi (204) 170.; D aniel-R ops (62) II. köt. 140.
112 D aniel-R ops (62) II. köt. 140.
113 Ez magától értetődő szabály volt a görögöknél: „Ha pedig valaki a bírák
egyikét hívja tanúul, az illető tanúságtétele után szavazatával nem járulhat
hozzá az ügy eldöntéséhez” - mondja Platón (nőm. 11,14). Rómában sem
lehetett az ügyben eljáró bírót tanúként kihallgatni: „A dolog természete
hozta magával, hogy a felek ügyvédei és a bírák nem léphettek fel tanúkul”
- írja B urány [(35) 60.].

57
napra halasztandó, abban a reményben, hogy még akadhat a
vádlott javára valamilyen bizonyíték.”114 A per ilyen formájú ket-
téosztottsága nemcsak a zsidó jogra volt jellemző az ókorban:
„Ez a legalább két részes tárgyalás általános jelenség a Földkö­
zi-tenger medencéjében” - írja Z linszky .115 A római esküdtszéki
tárgyalások rendje szerint az első vád- és védőbeszéd, valamint a
bizonyítás lefolytatása után meghatározott időközt kellett hagy­
ni, s csak utána kerülhetett sor a vád és a védelem összefoglaló
beszédeire, s végül az ítélethozatalra. A görög perrend viszont
érdekes módon nem ismert ilyen szabályt. Szókratész szerint ez
a görög vádlott számára komoly hátrányt jelentett: „ha nektek is,
mint más népeknek, törvényetek volna rá, hogy a halálbüntetés­
ről ne csak egy, hanem több napon át tanácskozzatok, meggyőz­
telek volna. így viszont nem könnyű ilyen rövid idő alatt oly nagy
rágalmat kiirtani belőletek” (ápol. 27).
Másnap, tehát csütörtökön „reggel a főpapok a vénekkel és az
írástudókkal együtt, vagyis az egész főtanács döntést hozott”
(Mk 15,1). A Misnában megtalálható a határozathozatal menete.
A főpap megnyitotta az ülést és felszólította a törvényszék bíráit:
„Az urak adják elő ítéletüket!” A törvényszolga ekkor minden
tanácstagot a nevén szólított; a szavazást a tanács legíiatalabb
tagja kezdte. Miután a bírák leadták voksukat, a főpap megállapí­
totta a szavazás eredményét.116 A római esküdtbírósági tárgyalá­
sokon az ítélet meghozatala (sententiae latio) szintén szavazással
történt, de az általában írásbeli és titkos volt.117

114 Ld. M olnár (169) 336.; B arrett (15) 214.; D anby (60) 55.; R osadi (204)
333.; B arclay (8) 60.; D rapkin (74) 67. A zsidók így főbenjáró ügy tár­
gyalását nem is kezdhették meg szombat vagy ünnepnap előtti napon.
115 Z linszky (263) 58.
116 Vő. B arclay (8) 60.; Kroll (144) 427.; D rapkin (74) 67.
117 Minden bíró kapott a praetortó\ egy fából készült, viasszal bevont táblács­
kát, amelyre vagy „A” (absolvo = felmentem), vagy „C” (condemno - el­
ítélem), vagy „NL” (non liquet = nem világos) betűt írt fel; vő. Burány (35)
73-74.; Z linszky (263) 65.

58
 Jézust a főtanács bűnösnek találta, igaz nem az eredeti vádban
(hogy ti. hamis próféta), hanem istenkáromlás ((^aoétipioO bűn­
tettében. A tanácstagok véleménye szerint tehát Jézus halált ér­
demlő bűntettet követett el akkor, amikor - isteni dicsőséget tu­
lajdonítva magának - Isten fiának vallotta magát. Számos kutató
véleménye szerint Jézus szavait semmiképpen sem lehetett ká­
romkodásnak tekinteni, mivel a zsidó jog szerint csak az követett
el istenkáromlást, aki Isten nevét (Jahve) gyalázta.118 Mózes har­
madik könyve valóban a következőket mondja: „Aki az Úr nevét
káromolja, haljon meg, kövezze meg az egész közösség. Akár ide­
gen, akár közülünk való, haljon meg, ha káromolta a Nevet”
(Lev 24,16). A káromkodás fogalma azonban ennél jóval tágabb
volt; így istenkáromlónak tekintették például azt is, aki egyenlő­
vé tette magát Istennel.119Ez az evangéliumok több részletéből is
jól kitűnik. János szerint a zsidók Jézus életére törtek, „mivel
nemcsak megszegte a szombatot, hanem Istent is Atyjának mond­
ta és ezzel egyenlővé tette magát Istennel” (Jn 5,18). Egy másik
alkalommal „a zsidók ismét köveket ragadtak, hogy megkövez­
zék. ” Jézus megkérdezte tőlük, hogy miért akarják megölni, mire
a zsidók így feleltek neki: „Jótettért nem kövezünk meg téged,
hanem a káromlásért, mert ember létedre Istenné teszed magad”
(Jn 10,31-33; vö. Mt 9,3; Mk 2,7).
Érdemes megfigyelni azt, hogy Jézus milyen magatartást ta­
núsított bírái előtt. A zsidó vádlottak általában rendkívül félén­
ken és alázatosan viselkedtek, a ruhájukat és a hajukat szaggat­
ták, hogy bíráikban valamiképpen szánalmat ébresszenek (vö.
Jós. ant. jud. 14,9,4). Ez a magatartás általános volt az ókorban:
így viselkedtek a görög és a római vádlottak is. A rómaiak „tóga
sordidá”-t öltve, vagyis gyászruhában jelentek meg a törvény-

Vö. D anby (60) 55.; B urkill (37) 3.; B enőit (20) 108.; C ohn (52) 98 és
130.; Caroll - G reen (45) 173-174.; W atson (252) 115.
Vö. Horváth (114) 175.; W ead (253) 185.; O’N eill (183) 73.

59
 szék előtt, s emellett - amint B urány G ergely írja - „Sajátságos
szokás volt, hogy a vádlott kiskorú gyermekeit is magával vitte a
tárgyalásra és a védő ügyvédek gyakran felhívták reájuk a bírák
figyelmét könyörületességük felkeltése végett. ”no Liviusnál ol­
vashatjuk az alábbi jellemző esetet: „M. Flavius néptribunus azt
javasolta a népnek, hogy büntesse meg a tusculumiakat, mert
a veliternaebeliek és a privernumiak az ő tanácsukra indítottak
háborút a római nép ellen. Erre a tusculumiak gyermekeikkel,
asszonyaikkal együtt Rómába jöttek, s az egész tömeg - ahogy a
vádlottak szokták - gyászruhába öltözve, minden polgárnak a lá­
ba elé borulva, körbejárta a tribusokat. Vétkükért bocsánatot
nyertek, de ezt inkább a szánalomnak köszönhették, s nem annak,
mintha jogszerűen tisztázni tudták volna magukat a vádak alól”
(Liv. 8,37). Plutarkhosz Milo peréről szóló beszámolójában a kö­
vetkezőket írja: „Milo csodálatra méltó bátorságot tanúsított a
tárgyaláson; nem volt hajlandó sem a haját megnöveszteni, sem
gyászruhát ölteni; lehetséges, hogy nem kis részben ezért is ítél­
ték e l” (Plut. Cic. 7). Jézus - Milóhoz hasonlóan - szintén végig
megőrizte a törvényszék előtt méltóságát és fenséges nyugalmát.
Párhuzamot vonhatunk Jézus és Szókratész viselkedése között
is.121 A nagy görög bölcselő szintén nem hunyászkodott meg bírái
előtt, sőt a következőket vágta azok szemébe: „Talán könnyen
akad közietek, aki bosszankodik, mert visszaemlékezik önmagá­
ra, amikor ennél a pernél sokkal jelentéktelenebb perben perle­
kedve könnyek közt könyörgött és esdekelt a bírákhoz, ... én pedig
mindebből semmit sem teszek, noha veszedelem fenyeget, még­
hozzá, amint látom, a legnagyobb. Könnyen lehet, hogy akad
majd, aki ezt észrevéve, gőgösebben viselkedik irányomban, és
éppen ezek miatt ingerülten úgy szavaz, ahogyan a haragja irá-

12ü B urány (35) 42.

121 VÖ. L indenbauer (150).

60
nyitja” (ápol. 23). Szókratész magatartása valóban felbosszant­
hatta bíráit, s így lehetett ez Jézus esetében is.
Mózes törvényei szerint az istenkáromlót meg kellett kövezni
(vö. Lev 24,16). A zsidók a halálbüntetés végrehajtásának e sajá­
tos formáján kívül még három kivégzési módot ismertek: az ele­
venen elégetést, a lefejezést és a megfojtást.122 Megkövezésre
legtöbbször vallási bűntettek esetében került sor. Az istenkárom­
láson kívül ilyen volt a bálványimádás (MTörv 17,12), a szombat
megszegése (Szám 15,35), s a halottidézés vagy jövendőmondás
(Lev 20,27). Ezt a büntetést szabták ki továbbá a házasságtörőre
(MTörv 22,22; Jn 8,5), a rossz útra tévedt, önfejű fiúra (MTörv
21,21), s arra a férfira is, aki már mással eljegyzett hajadonnal
hált együtt; a lányt ebben az esetben csak akkor végezték ki, ha a
városon belül követték el a bűnt (MTörv 22,24). A megkövezést
a városfalon kívül hajtották végre (Lev 24,14; Szám 15,36; lK ir
21,10). Az első köveket a tanúk vetették az elítéltre (MTörv
17,7), de a büntetés végrehajtásában az egész közösség részt vett,
hogy együtt irtsák ki a bűnt Izraelből.123
Jézus perének idején azonban - amint azt már korábban
megállapítottuk - a zsidók senkit sem végezhettek ki. A főtanács
tagjai így határozatuk meghozatala után „Kaifástál a helytartó­
ságra vezették Jézust” (Jn 18,28).

122 Vő. D omán (72) 122.; D rapkin (74) 71.

123 A Talmud a büntetés végrehajtását részletesen szabályozza; ld. B arrett
(15) 215-216.; D rapkin (74) 71-73.

61
 8. FEJEZET
A Pilátus előtti első tárgyalás

A principátus alatt a római prvinciák még nem álltak egységes

irányítás alatt. A régi, paciíikált tartományokat (pl. Africát, Bae-
ticát, Macedóniát) a Severusok idejéig a senatus igazgatta, a határ
menti területeket viszont (pl. Galliát, Pannóniát, Syriát) Augus-
tus óta maga a princeps kormányozta. Míg a senatusi provinciák
(provinciáé populi Rontani) élén álló proconsulok megbízatása
egy-egy évre szólt, a császári tartományok (provinciáé Caesaris)
legátusait a princeps határozatlan időre nevezte ki. Jelentősége
miatt különleges kormányzattal rendelkezett Egyiptom: helytar­
tója (praefectus Alexandriae et Aegypti) mintegy alkirályként
igazgatta az országot. Különleges kormányzattal rendelkeztek
továbbá a nemrégiben annektált kis királyságok és egyes katonai
határterületek is: ezek élén a császár képviselője a procurator cí­
met viselte. Ilyen terület volt Mauritánia, Rhaetia, Noricum és
Thracia mellett Júdea is.124
Júdea, Szamária és Idumea procuratora széles jogkörrel ren­
delkezett: irányította a katonaságot, a kincstári pénzügyeket és az
igazságszolgáltatást. Josephus azt írja, hogy amikor Arkhelaosz
területét átszervezték római tartománnyá, a császár a helytartó­
nak teljhatalmat adott (Jós. beli. jud. 2,8,1). Mivel a provinciában
helyi büntetőbíráskodás is folyt, a procurator elé csak a komo­
lyabb ügyeket vitték; a főbenjáró bűntettek elbírálása azonban
kizárólag a helytartó hatáskörébe tartozott. Júdea kormányzójá­
nak nem lehetett könnyű dolga, mivel - ahogy A. H. M. Jones ír­
ja - „a zsidó notóriusan nyugtalan és nehezen kezelhető népnek

124 Vö. Földi - H amza ( 81) 50- 51.

62
számított. ”125 A procurator felett Syria legátusa. - Jézus perének
idején e tisztség viselője Pomponius Flaccus volt - elvileg ellen­
őrzést gyakorolt; valójában azonban csak különleges esetekben
avatkozott a dolgok menetébe.126
A palesztinai tartomány - időrendben ötödik - procumtora
26-tól a lovagok rendjéhez127 tartozó Pontius Pilátus volt, aki
a kinevezését minden bizonnyal Seianusnak, a császári gárda
praefectusának köszönhette. Tacitus azt írja, hogy „ki mennyire
volt Seianus bizalmas híve, annyira élvezhette Caesar barátsá­
g á t” (Tac. ann. 6,8). Pilátusról pedig tudjuk, hogy elnyerte Tibe-
riustól az „amicus Caesaris” címet.128
Seianus az egész birodalomban hírhedt volt zsidóellenességé-
ről.129 Josephus történeti munkái szerint Pilátus hűen követte
pártfogója politikai irányvonalát. Rögtön hivatalbaléptekor dur­
ván megsértette a zsidók vallási érzékenységét. A római katoná­
kat ugyanis ezredük zászlói alatt (amelyek a császár képmásaival
voltak díszítve) vonultatta be Jeruzsálembe, majd Heródes egy­
kori palotájában különböző fogadalmi jelvényeket állíttatott ki
(vö. Jós. ant. jud. 18,3,1). Ezeket az intézkedéseit a zsidók ma­
kacs ellenállása miatt kénytelen volt visszavonni, nemsokára
azonban újabb elégedetlenséget váltott ki azzal, hogy egy víz­
vezeték építésének költségeit a templom kincstárából fedezte

-5 Jones (128) 114.

126 Vö. C adbury (39) 300.
127 A lovagrend (orcio equester) a római társadalom második - a senatorok
után következő - rendje volt. A lovagokat a consulok és a censorok nevez­
ték ki a szabadonszületett, legalább 400 000 sestertius vagyonnal rendelke­
ző, meghatározott életkor alatti férfiak közül. A köztársasági korban ők vol­
tak Róma nagyvállalkozói. A principatus idején a kereskedelmi életben el­
vesztették vezető szerepüket, a császári közigazgatásban viszont egyre na­
gyobb befolyásra tettek szert. Vö. F öldi - H amza (81) 31 és 45.
128 E megtisztelő cím eredetéről és jelentésének alakulásáról ld. Cuss (58)
44-49.
I2‘7 Vö. M errill (166) 372.; S cramuzza (216) 289 és 294.

63
(vö. Jós. beli. jud. 2,9,4). Nem csoda, hogy Philón, a zsidó filozó­
fus, azt írta Pilátusról, hogy „Nem volt hajlandó semmi olyat ten­
ni, ami zsidó alattvalóinak tetszhetett volna” (lég. ad Gai. 38).
A jeruzsálemi helytartóság (praetorium) épülete valószínűleg
az Antonia-erődítmény volt, amelyet még Nagy Heródes építte­
tett. A római helytartók itt tartózkodhattak, amikor a nagyobb
zsidó ünnepek idején - az esetleges zavargások megfékezésére -
a fővárosba jöttek székhelyükről, a tengerparti Caesareából. Ez
azért valószínű, mert a „praetorium” - amely egyébként katonai
szakkifejezés volt és eredetileg hadvezéri sátrat jelentett - általá­
ban a meghódított város legszebb háza, vagy a főváros fejedelmi
palotája volt. Az Apostolok Cselekedeteiben is azt olvashatjuk,
hogy Félix helytartó Pál apostolt Caesareában Heródes palotájá­
ban (in praetorio Herodis) tartotta őrizetben (ApCsel 23,35).
Akik Jézust Pilátushoz vitték, „nem mentek be a helytartóság­
ra, nehogy tisztátalanná váljanak, s elkölthessék a húsvéti bá­
rányt. Ezért Pilátus jött ki hozzájuk, és megkérdezte tőlük: - M i­
vel vádoljátok ezt az embert? -A z o k így feleltek: - Ha nem volna
gonosztevő, nem hoztuk volna eléd. - Pilátus szabadkozott: —Vi­
gyétek vissza és ítélkezzetek fölötte saját törvényetek szerint! -
De a zsidók nem tágítottak: - Nekünk senkit sem szabad meg­
ölnünk” (Jn 18,28-31).
F rancois M auriac , a Nobel-díjas francia író, a következő találó
megjegyzést fűzi e jelenethez: „ugyanazok a zsidók, akik félnek
beszennyezni magukat azzal, ha a helytartó palotájának padlójá­
ra lépnek, ahol egyébként rövidesen halálra ítélnek egy ártatlant,
most bevallják, hogy nekik nem szabad megölniük senkit. Ok a
keresztfára juttatják Jézust, de nem mondják ki az ítéletet. A fari-
zeizmus, amelyet Krisztus három éven át oly felháborodottan vá­
dolt, ebben a percben megmutatkozik a maga egész utálatossá­
gában. ”,3°130

130 M auriac ( 162) 190.

64
 Ebből a jelenetből az is kiderül, hogy a főtanács küldöttsége
nem azért ment a helytartóhoz, hogy engedélyt kérjen tőle Jézus
halálos ítéletének végrehajtásához, hanem azért, hogy Jézus ellen
vádat emeljen. Hasonló a helyzet ahhoz, ami majd Pállal is törté­
nik: „Ananiás főpap néhány vén és egy Tertullus nevű ügyvéd kí­
séretében elment, hogy vádat emeljen Pál ellen a helytartónál”
(ApCsel 24,1).
Pilátus „szabadkozását” többféleképpen értelmezik. R o sa d i -
nak például az a véleménye, hogy „Pilátus e szavaival ki akarta
gúnyolni a zsidókat, amennyiben felszólította őket olyan jog gya­
korlására, melyet tőlük a római uralom rabolt el, amelyet ez
alkalommal s e helyen ő képviselt. ”m Szerintem azonban való­
színűbb, hogy Pilátus nem gondolt először halált érdemlő bűn­
tettre, s így ama enyhébb büntetések egyikének kiszabását aján­
lotta a zsidóknak, amellyel ők is sújthatták a bűnelkövetőket.
Semmi akadálya sem volt például annak, hogy a zsidók Jézust
megvesszőzzék vagy börtönbe zárják: az Apostolok Cselekedetei
szerint az apostolokkal ezt minden további nélkül megtehették
(ApCsel 5,18 és 5,40).
A zsidók Pilátus elé terjesztették a részletes vádat: „Azt ta­
pasztaltuk, hogy tévútra vezeti népünket. Megtiltja, hogy adót fi­
zessünk a császárnak. Azt állítja magáról, hogy ő a Messiás ki­
rály” (Lk 23,2). Amint látjuk, itt már szó sincs az istenkáromlás
bűntettéről, aminek elkövetésében a főtanács bűnösnek találta
Jézust. A zsidók ugyanis tudták, hogy Pilátus nem fogja Jézust
halálra ítélni istenkáromlás miatt, mert az a római jog szerint
nem volt büntetendő cselekmény.13132 A helytartónak pedig a pro­
vincia területén bűncselekményt elkövető személyek felett a ró-

131 Rosadi (204) 217.

132 Pontosabban az istenkáromlást ( b la sp h e m ia ) a római jog csak a keresztény­
ség államvallássá tétele után büntette; vő. Z linszky (263) 108.

65
mai törvények szerint kellett bíráskodnia.133 Az, hogy a helytar­
tók nem foglalkoztak a helyi vallási törvényeket megszegők
ügyeivel, világosan kiderül az Apostolok Cselekedeteiből, ami­
kor Gallio proconsul így kergeti el a zsidókat bírói széke elől:
„Ha valami törvénytelenségről vagy gonosztettről volna sző, ak­
kor meghallgatnálak benneteket, ahogy annak a rendje van. Ha
azonban valamely tanítással, személlyel vagy törvényeitekkel
kapcsolatban merül fe l vitás kérdés, magatok lássátok. Ilyesmi­
ben én nem akarok bíró lenni” (ApCsel 18,14-15).
A főpapok ezért a káromkodás helyett olyan cselekmények el­
követésével vádolták meg Jézust, amelyeket a római jog is halál­
lal büntetett: az adófizetés megtagadására való lázítással és azzal,
hogy királynak vallja magát, ami a rómaiak szemében szintén azt
jelentette, hogy Jézus az államrend elleni lázadó. A messianiszti-
kus és Róma-ellenes jelszavakat hirdető lázadó bandavezérek
ugyanis általában királynak nevezték magukat.134 Josephus is be­
számol arról, hogy „Júdea csak úgy hemzsegett a rablóbandák­
tól és ha egy-egy lázadó csapat összeverődött valahol, rögtön
királyt választott magának, és ezek az állam egész rendjét felfor­
gatták” (Jós. ant. jud. 17,10,8; vö. 17,10,5-7). A Jézus ellen vád­
ként felhozott cselekményeket a római jog felségsértésnek (cri-
men laesae maiestatis) minősítette, ami a legsúlyosabb állam
elleni bűntett volt.

133 „Az egész ókorban (és sokáig még a középkorban is) érvényesült az ún. sze­
mélyiségi elv (Personalitcitsprinzip), amelynek értelmében mindenkit saját
(helyi, nemzeti stb.) joga szerint kell elbírálni. (...) Nem vonatkozott azon­
ban a személyiségi elv a súlyosabb bűncselekmények elkövetőire; ezekben
az ügyekben ugyanis mindig a római hatóság (a helytartó) járt el, és a ró­
mai jog szerint ítélkezett. így történt ez Jézus Krisztus perében is... ” - írja
Földi A ndrás és H amza G ábor [Földi - H amza (81) 212.].
134 Vö. Kínodon ( i 39) 557.

66
 Ulpianus, a III. századi római remekjogász meghatározása
szerint az a cselekmény felségsértő, amely a római nép vagy an­
nak biztonsága ellen irányul: „Maiestatis ciutem crimen illud est,
quod adversus populum Romanum vei adversus securitatem eius
committitur” (Dig. 48,4,1). E bűntett tehát - ahogy D iósdi
G yörgy írja - „nem azt jelentette, mint amit a szó sugall. Nem a
császár személyének védelmére szolgált, hanem általában a ró­
mai államot védte, így nagyjából a mai hazaárulás és hűtlenség
bűncselekményének felel meg. ”135 A Digesta (a római jogtudósok
munkáiból Justinianus császár parancsára összeállított törvény-
könyv) 48. könyvének 4. címe sorolja fel a felségsértés különböző
eseteit. Ezek szerint az államellenes felkelés szervezésén kívül
felségsértésnek minősült az ellenséggel való bármiféle együtt­
működés, a magistratusok által elkövethető számos vétség (pl.
engedély nélküli háborúindítás vagy békekötés, egyéb hatáskör-
túllépés), a polgári kötelezettségek megszegése (pl. a katonai
szolgálat megtagadása, a hatósággal szembeni engedetlenség),
valamint a császárkultusz megsértése (pl. a császár felszentelt
szobrának beolvasztása).136 A crimen laesae maiestatis elkövető­
jét általában halállal büntették. Azt, aki lázadást szított, a Digesta
szerint - méltóságától, társadalmi rangjától függően - vagy ke­
resztre feszítették, vagy a cirkuszi játékokon a vadállatok elé ve­
tették, vagy egy szigetre száműzték: „Auctores seditionis et tu­
multus, populo concitato, pro qualitate dignitatis aut in furcam
tolluntur, aut bestiis obiiciuntur, aut in insulam deportantur”
(Dig. 48,19,38,2). A provinciákban a peregrinusokkal, vagyis a
római polgárjoggal nem rendelkező személyekkel szemben min­
dig a keresztre feszítést alkalmazták.

D iósdi (70) 215.

Vö. M orlin (175) 58-63.; M ommsen (173) 546-587.; B auman (17);
Z linszky (263) 103-107.

67
 A helytartó valószínűleg már az elejétől kezdve furcsának ta­
lálta ezt az ügyet. Bizonyára felmerült benne az a kérdés, ame­
lyet P apini így fogalmaz meg: „Elképzelhető-e, hogy ezek az
áruló viperák, akik utálják Rómát és őt, és több ízben megkísérel­
ték már kiemelni hivatalából, és egyébről sem ábrándoznak, mint
hogy kikergessék pogány és idegen uraikat, hogy ezeket hirtelen
olyan nagy buzgalom fogta el, hogy beállónak egy tulajdon nem­
zetükben lázadó feljelentőinek? ”ni Tekintettel azonban a vádak
súlyosságára, Pilátus kénytelen volt kivizsgálni Jézus ügyét.
Talán érdemes itt röviden kitérni arra, hogy a római büntető­
pernek két alapformája volt: az ősi quaestio vagy cognitio és a
később kialakult esküdtbírósági rendes eljárás, a iudicium ordi-
narium.m CognitiónÁl az imperiummal, vagyis állami főhatalom­
mal rendelkező magistratus a vád előterjesztése és a vádlott nyil­
vános tárgyaláson (ún. anquisitión) való kihallgatása után maga
folytatta le a bizonyítási eljárást és - amennyiben a tényállás tisz­
tázódott előtte - önállóan hozta meg az ítéletet. A tárgyaláson ál­
talában néhány ülnök (assessor) is részt vett; erre az Apostolok
Cselekedeteiben is találhatunk utalást: mielőtt Festus helytartó
döntést hozott volna Pál ügyében, „néhány szót váltott tanácso­
saival” (ApCsel 25,12). Ezek az ülnökök azonban nem rendel­
keztek szavazati joggal az ítélet meghozatalakor, csupán taná­
csukkal segítették véleményének kialakításában az ítélkező
magistratust. A cognitiós eljárás alapvető jegyeit ma elsősorban
a kontinentális büntetőper viseli, amelynek központi szereplője
szintén a bíró: ő irányítja a bizonyítási eljárást, ő hallgatja ki a
vádlottat, ő kérdezi ki a tanúkat. Rómában ilyen eljárást általában
csak rabszolgák (servi), idegenek (peregrini) és nők (feminae) el­
len folytattak. A iudicium ordinarium - a cognitiós eljárással el­
lentétben - két szakaszból állt: az első szakaszban a magistratus1378

137 Papini (186)442.

138 Vő. M ommsen (173) 339.; Z linszky (263) 57.

68
megvizsgálta, hogy megvannak-e a per jogi előfeltételei (pl. a
vádlóként fellépni kívánó személy emelhet-e vádat, indítható-e
büntetőeljárás a bűncselekmény elkövetésével vádolt személy el­
len, megalapozott-e jogilag a vád), majd megalakította az esküdt­
széket, amely az eljárás második szakaszában - a nyilvános
tárgyaláson lefolytatott bizonyítás után - hozott ítéletet. Az es­
küdtbírósági eljárás főbb vonásai ma az angolszász büntetőpert
jellemzik: a bíró itt passzív, csupán arra ügyel, hogy a felek be­
tartsák az eljárási szabályokat; a bizonyítás a felek dolga, ők ter­
jesztik a bíróság elé a bizonyítási eszközöket, s a tárgyaláson ők
kérdezik ki a tanúkat. Az egész per tulajdonképpen nem más,
mint a vád és a védelem párharca. Az egyes bűncselekményekre
Sulla, majd Augustus külön állandó törvényszékeket (quaestio-
nes perpetuae) állított fel. Büntető esküdtbíróságok a források
szerint Róma városán kívül csak Kyrénében működtek.139A többi
provinciában a helytartó - így Pilátus is - consiliumával cogni-
tiós eljárás során ítélkezett.140
Pilátus tehát „visszament a helytartóságra, maga elé hívatta
Jézust” (Jn 18,33a), és megkezdte kihallgatását. Jézus kihallga­
tása ezek szerint - a római büntetőeljárás általános szabályaitól

Vö. Jones (128) 190.

140 A római büntetőeljárás szabályainak rövid összefoglalásakor érdemes még
megemlíteni, hogy a modern büntetőeljárás főbb alapelvei már a római bün­
tetőperben is megvalósultak. A tárgyalás mindkét eljárási formánál szóbeli
volt és nyilvános, a vádlottat megillette a védelem joga. A bűnösséget és
nem az ártatlanságot kellett bizonyítani. A bizonyítás nem volt kötött: a sze­
mélyi és tárgyi bizonyítási eszközöket szabadon lehetett megválasztani.
A bíróság a bizonyítékokat közvetlenül vizsgálta meg, s azokat szabadon
mérlegelhette. A római bizonyítási jog e szabályait szépen összefoglalja
Hadrianus egyik rescriptuma, amelyben a császár kijelenti, hogy a bírónak
nem szabad magát elköteleznie a bizonyítás valamely módja mellett (ad
imám probationis speciem), hanem a felmerült bizonyítékok alapján kiala­
kult belső meggyőződése szerint (ex sententia animi) kell elbírálnia azt,
hogy mit fogad el és mit nem tekint kellően bizonyítottnak (Dig. 22,5,21).
Vö. B ajory (5) 666.

69
eltérően - nem a nyilvánosság előtt történt. Ennek minden bi­
zonnyal a vád tartalma volt az oka. Ahogy Klaus R osen , német
történész írja, „A crimina laesae maiestatis-t Rómában is csá­
szári bírói testület vagy a szenátus előtt tárgyalták, a nyilvános­
ságot kizárva. Ott is, a tartományokban is fontosabb volt a politi­
kai célszerűség szempontja. ”141
Pilátus kérdő formában közölte Jézussal az ellene felhozott
vádat: „Te vagy a zsidók királya?” (Jn 18,33b). A helytartó kér­
dése nem volt világos, mivel a király szó többféle jelentéssel bírt.
A rómaiak felfogása szerint, tehát politikai értelemben, Jézus
nem tartotta magát királynak; lelki-vallási értelemben viszont
mint Messiás, nem utasította vissza a királyi címet. Jézus ezért
- a félreértések elkerülése végett - megkérdezte Pilátustól: „Ma­
gadtól mondod ezt, vagy mások mondták neked rólam?” Pilátus
erre így tört ki: „Hát zsidó vagyok én? Saját néped és a főpapok
adtak kezemre. Mit tettél?” Jézus erre megmagyarázta királysá­
gának lényegét: „Az én országom nem ebből a világból való. Ha
ebből a világból volna országom, harcra kelnének szolgáim,
hogy ne kerüljek a zsidók kezére. De az én országom nem innen
való. ” Pilátus értetlenkedve nézett Jézusra: „Tehát király vagy?”
„Te mondod, hogy király vagyok” - felelte Jézus, és hozzátette:
„Arra születtem, s azért jöttem a világba, hogy tanúságot tegyek
az igazságról. Aki az igazságból való, hallgat szavamra. ” A hely­
tartó erre a rómaiakra jellemző szkepticizmussal csak ennyit mon­
dott: „Mi az igazság?” (Jn 18,34-38).
Pilátus úgy látta, hogy - D idón szavaival élve - „Jézus afféle
álmodozó bölcs, aki hiú ábrándokat kerget, de semmi esetre sem
fenyegeti Júdea békéjét, sem a császár jogait. ”142 Kijelentette te­
hát a főpapoknak: „Semmiben sem találom ezt az embert bűnös­
nek. ” A vádlók haragja erre fellobbant, és újabb rágalmakat szór­

141 Rosen (205) 49.

142 D idón (69) 302.

70
tak Jézusra: „Tanításával fellázítja a népet Galileától kezdve
egész Júdeáig” (Lk 23,4-5).
Amint a helytartó meghallotta a Galilea szót, hirtelen pompás
ötlete támadt arra, hogyan szabadulhatna meg az ügytől.
Amennyiben ugyanis Jézus galileai, vagyis Heródes Antipász or­
szágából való, akkor a tetrarcha - akinek joga volt a büntető-
bíráskodásra alattvalói felett - eljárhat ügyében. Pilátus tehát
elküldte Jézust Heródeshez, „aki azokban a napokban épp Jeru­
zsálemben tartózkodott” (Lk 23,7).
 9. FEJEZET
Jézus Heródes előtt

Heródes Antipász Nagy Heródes legfiatalabb fia volt. Ekkor már

harmincnégy esztendeje uralkodott Galileában és Pereában. Mint
ún. c/í^s-uralkodó, a princepsnek hűséggel tartozott.143Területét
önállóan igazgatta, saját hadsereggel is rendelkezett, háborút
azonban szomszédai ellen csak a császár jóváhagyásával indítha­
tott.144 Alattvalói felett pallosjoggal is rendelkezett, római polgár­
ral szemben azonban kizárólag a császár külön engedélyével
járhatott el.145 Az ünnepekre ő is Jeruzsálembe látogatott; ilyen­
kor a Hasmoneusok királyi palotájában szállt meg.146
R osadi szerint Jézus ügye kizárólag Pilátus illetékességi köré­
be tartozott, s ezért az ügy áttétele Heródeshez jogszabálysértő
volt. Az olasz büntetőjogász álláspontját a következőképpen in­
dokolja: „A római jognak egyik alapelve volt, amit a római pro-
kurátornak is nagyon jó l kellett ismernie, s nem volt szabad fi­
gyelmen kívül hagynia, hogy valamely bíróság illetékessége vagy

143 „H ogy m ennyire terem te tt lo ja litá st a hű ség eskü , vitatható , de a m eg le vő

érzelm eket valószínűleg m e g e rő síte tte " - írja Jones [(128) 125.]. A császá­
rok egyébként szigorú fegyelmet tartottak c lie n s - királyaik ill. fejedelmeik
között, azonnal elmozdítva azokat, akik hűtlenné válva nem az utasításaik­
nak megfelelően kormányozták országukat. így járt Heródes Antipász test­
vére, Archelaosz is, akit Augustus Viennába száműzött (vö. Jós. ant. jud.
17,13,2).
144 Vö. Jones (128) 162.
145 Nagy Heródes is csak a császár felhatalmazásával végeztethette ki római
polgárjoggal rendelkező fiát, Antipatroszt. Josephus azt írja, hogy amikor
Heródes megkapta a császár levelét, „ az a b izo n yo ssá g , h o g y fe lh a ta lm a ­
zá st ka p o tt fia kivég zésére , h a n ya tló életerejét kissé m eg in t fe lv illa n y o z ta "
(Jós. ant. jud. 17,7,1).
146 Josephus is tudósít arról, hogy Heródes Jeruzsálembe utazott a zsidók ősi
ünnepére (Jós. ant. jud. 18,5,3).

72
 a letartóztatás helyétől, vagy attól volt meghatározva, hol követ­
ték el a bűntettet. Jézust Jeruzsálem kapuinál fogták el, állítóla­
gos bűncselekményeinek legnagyobb részét, úgyszintén utolsó
cselekedeteit is, végig e városban magában vagy Júdea egyéb he­
lyiségeiben követte el. Már most a folytatólagos bűnöknél az ille­
tékességet az a hely határozza meg, ahol a bűnt alkotó utolsó
cselekmények történtek. ”U1
R osadi figyelmen kívül hagyja, hogy a római büntető perjog a
bűncselekmény elkövetésének helye szerinti illetékesség (fórum
delied) mellett ismerte és alkalmazta a vádlott származási helye
ül. lakóhelye szerinti illetékesség (fórum originis ill. fórum
domicilii) elvét is, s így a názáreti Jézus ügyének áttétele Galilea
fejedelméhez nem sértette meg a római jog szabályait.148
Egyes biblikusok szerint Pilátus nem akarta Jézus ügyét vég­
leg áttenni a tetrarchához; a helytartó csupán Heródcs vélemé­
nyét akarta kikérni az ügyben. G erhard L ohfink szerint Pilátus
kezdettől fogva látta, hogy a vádak alaptalanok, egyedül azonban
nem mert szembeszállni a zsidó vezetőkkel. Jézus felmentéséhez
a helytartónak szüksége volt Heródes segítségére. A fejedelemtől
„ véleményt várt a vádlottról, amelytől azt remélte, hogy a gali-
leaira nézve pozitív lesz. Heródes Antipás végtére is semmi ellen­
ségeset nem tett Jézussal szemben, noha lett volna alkalma rá.
Egy olyan állásfoglalás, amely bizonyítja a galileai Jézus politi­
kai veszélytelenségét, lehetővé teszi Pilátus számára, hogy »ki-
felé« is igazoltan felmentse a vádlottat. ”149 L ohfink logikusnak
tűnő elgondolását Pilátus későbbi szavai („lám, visszaküldte hoz­
zám ”) egyértelműen cáfolják: amint a későbbiekben látni fogjuk,
a helytartó nem számított arra, hogy Heródes visszaküldi hozzá

R osadi (204) 225-226.

Vő. M ommsen (173) 356-357.; S herwin-W hite (218) 28-31.; Hoehner
(112) 87.
Lohfink (153) 34.

73
a vádlottat. így nem lehet kétséges, hogy Pilátus az ügyet végleg
át kívánta tenni a tetrarchához.
Úgy tűnik, hogy a helytartó a vádlott átadásával egy korábban
általa okozott sérelmet is engesztelni kívánt. Heródes ugyanis
zokon vette tőle, hogy az előző húsvét idején galileai férfiakat
öletett meg (vö. Lk 13,1), s ezzel megsértette Galilea fejedelmé­
nek hivatali tekintélyét. Jézus átküldésével tehát Pilátus nemcsak
egy kellemetlen ügytől kívánt megszabadulni, hanem így feled­
tetni akarta a Heródesen esett múlt évi sérelmet is.150 E diplomá­
ciai udvariasság el is érte célját, Lukács ugyanis megjegyzi, hogy
„ezen a napon Heródes és Pilátus jó barátok lettek” (Lk 23,12).
„Jézus láttára Heródes igen megörült. Már régóta szerette
volna őt látni, mert sokat hallott róla, és azt remélte, hogy valami
csodát tesz szeme láttára. ” A fejedelemnek azonban csalódnia
kellett: a názáreti próféta egyetlen szóra sem méltatta őt.
„Odajöttek a főpapok és az írástudók is és szüntelenül vádol­
ták” Jézust. Heródes számára az ügy egyre terhesebbé vált. Tud­
ta, hogy ha a főpapok kívánságára halálra ítéli azt a Jézust, akit a
nép prófétának tart, akkor alattvalói előtt még gyűlöletesebbé te­
szi magát. Néhány évvel korábban már kivégeztetett egy prófé­
tát, Keresztelő Jánost (vö. Mt 14,10), amivel kiváltotta a nép
megvetését és ellenszenvét. Nem akart még egy próféta meggyil­
kolásában részt venni. Heródes azonban tudta azt is, hogy ha sza­
badon bocsátja a vádlottat, azzal a főpapok haragját vonja magá­
ra. Ebből a kellemetlen helyzetből egyetlen menekvési lehetőség
kínálkozott számára: visszaküldeni Jézust Pilátushoz. S Heródes
így is tett. Miután udvarával együtt kigúnyolta Jézust, és „csúf­
ságból fehér ruhába öltöztette”, mint egy királyt, visszaküldte a
helytartóhoz, hivatkozva talán arra, hogy folytatódjon a per az
előtt a fórum előtt, ahol már elkezdődött (Lk 23,8-11).

150 Jusztinosz szerint Pilátus egyértelműen kedveskedni kívánt Heródesnek,

amikor elküldte hozzá a megkötözött Jézust (Just. diai. 103,4).

74
 10. FEJEZET
A Pilátus előtti második tárgyalás

Mire a katonák Jézussal visszaértek a helytartóságra, már késő

délután lehetett. A helytartó ilyenkor már nem foglalkozott hiva­
talos ügyekkel. Jézust ezért valószínűleg a prcietorium börtönébe
vitték.
Pénteken reggel „Pilátus ismét öszehívta a főpapokat, a véne­
ket és a népet s így szólt hozzájuk: - Elém vezettétek ezt az em­
bert mint a nép lázítójáit. Jelenlétetekben kihallgattam, de az elle­
ne felhozott vádak közül nem találtam egyben sem vétkesnek. És
Heródes sem, mert lám, visszaküldte hozzám. Láthatjátok, semmi
olyat nem követett el, amiért halált érdemelne” (Lk 23,13-15).
Pilátus tehát meg volt győződve Jézus ártatlanságáról. Ezért a
római jog szabályai szerint formális ítélet meghozatala nélkül
egyszerűen el kellett volna bocsátania a vádlottat, közölve vele,
hogy felmentést (absolutiót) kap az eljárási kényszer alól, s nevét
törlik a vádlottak névjegyzékéből.151 A helytartó így is akart cse­
lekedni. Szándékát bizonyára megerősítette felesége üzenete is:
„ Semmi dolgod ne legyen azzal az igaz emberrel, ma álmomban
sokat szenvedtem m iatta” (Mt 27,19).
A főtanács tagjai azonban háborogni kezdtek Pilátus döntése
ellen. A helytartó ekkor arra gondolt, hogy a praetorium előtt
összesereglett tömeget fogja felhasználni a vádlott szabadon bo­
csátásához. Arra számítva, hogy az egyszerű nép megszánja a
nyilvánvalóan ártatlan Jézust, így szólt: „Az a szokás nálatok,
hogy húsvétkor szabadon engedjek valakit, akarjátok-e, hogy el­
bocsássam a zsidók királyát?” (Jn 18,39).

Vö. Zlinszky (263) 67.

75
 W interszerint ilyen húsvéti kegyelmezési szokás (privilégium
paschale) nem létezett: az egész csupán a képzelet szüleménye.152
Hasonlóan vélekedik e kérdéssel kapcsolatosan H. A. R igg , R. W.
H u sband , H. C ohn és J. D. C rossan is: álláspontjukat valamennyi­
en azzal indokolják, hogy a Szentíráson kívül egyetlen forrás
sem utal e kegyelmezési gyakorlat létezésére.153 Véleményem
szerint azonban ez az érv meglehetősen gyenge: az, hogy egyéb
források nem erősítik meg az evangélisták közlését, még egyálta­
lán nem ok arra, hogy kétségbe vonjuk a Szentírás hitelességét.
W atson szerint Pilátus attól tartott, hogy Jézus kivégzése za­
vargásokhoz vezethet; ennek elkerülése végett kínálta fel a nép­
nek a kegyelem lehetőségét.154 Ez az álláspont sem egészen helyt­
álló: Pilátusnak semmi oka nem volt arra, hogy egy Jézus mellet­
ti lázadástól tartson, hiszen a vádlott kivégzését maguk a zsidók
követelték. A helytartó célja véleményem szerint egyértelműen
Jézus megmentése volt.
A procurator azonban rossz taktikát választott: óriási hibát kö­
vetett el azzal, hogy kegyelmet kínált a vádlottnak. Ezzel ugyan­
is - amint L ohfink rámutat - „nyilvánosan megerősítette a Jézus
ellen felhozott vád jogosságát.”155 Pilátus ezzel a lépéssel hozta
magát olyan helyzetbe, amelyben nyomást gyakorolhattak rá. Az
ifjabb Plinius jobb taktikus volt Pilátusnál; ő ugyanis felismerte
azt, hogy védőként elhibázott lépés kegyelmet kérni a vádlott
számára. Az éles eszű Plinius egy per során így okoskodott ma­
gában: „Azt kérjem, hogy kegyelemben részesítsék? Ezzel csak­
ugyan a vádlott nyakára teszem a kést, ha olyan vétkesnek muta­
tom be, aki csak kegyelem révén szabadulhat” (Plin. ep. 4,9).

152
„ The privilégium paschale is nothing hűt a figment of the imagination. No
such custom existed” - írja W inter [(260) 134.].
153
Rigg (202) 422-423.; Husband (117) 111-112.; Cohn (52) 168.; C rossan
(56) 111.
154
W atson (252) 123-124.
155
L ohfink (153) 37.

76
 Érdemes egy kis kitérőt tennünk a kegyelem jogintézményé­
vel kapcsolatban. Az ószövetségi törvényekben nyomát sem ta­
láljuk a kegyelemnek. Mint R osadi is kifejti, „ összeegyeztethetet­
len volt a zsidó törvény alapelveivel és intézményeivel valamely
büntetés elengedésének gondolata. A törvényt isteni dolognak
vették s alkalmazásánál nem volt megengedve se enyhítés, se
kegyelemszerű elintézés.”156 Bár a bűnök bocsánatára már az
Ószövetségben is találhatunk utalást, ez sohasem a büntetés el­
engedését jelenti. A Számok könyvében például a következőket
olvashatjuk: „Az Úr türelmes, s bőségben van nála a kegyelem,
megbocsátja a bűnt és a gonoszságot, de azért nem hagyja meg-
torlatlanul, ellenkezőleg, az apák vétkét a harmadik s negyedik
nemzedékig számon kéri az utódokon” (Szám 14,18). Erre példa
Dávid története is: Isten megbocsát a bűnbánó Dávidnak, a bűnt
azonban nem hagyja megtorlás nélkül: „így az Úr is megbocsát­
ja bűnödet s nem halsz meg. De mert ezzel a tetteddel káromoltad
az Urat, a fiú, aki született neked, m eghal” - mondja Nátán pró­
féta (lSám 12,13-14). Érdekessége a zsidó büntetőjognak, hogy
még a király számára sem biztosított kegyelmezési jogot; az ural­
kodónak csupán az állt módjában, hogy az általa túl enyhének
ítélt büntetést súlyosbítsa.
A római jog - a zsidó joggal ellentétben - ismerte mind a vég­
rehajtási, mind az eljárási kegyelem intézményét.157 A végrehaj­
tási kegyelem (indulgentia) a bíró által kiszabott büntetés végre­
hajtását zárta ki: „ Indulgentia... poenae gratiam fa c it” - mondja
egy császári rendelet (Cod. 9,43,3). A császárkorban a büntető-
eljárás során elmarasztalt római polgár kegyelmi kérelemmel
fordulhatott az uralkodóhoz. „Nem sorolom el - írja Suetonius

Rosadi (204) 232.

Vö. M ommsen (173) 452-458.; Zlinszky (263) 69-70.; S áry (212)
538-539. Részletesebben ld. W aldstein (248).

77
Augustusról hogy az ellenséges pártok tagjai közül, ki minden­
kinek kegyelmezett m eg” (Suet. Aug. 51). A történetíró tudósítá­
sa szerint Tiberius „ elűzte Rómából a csillagászokat; de amelyik
elment hozzá könyörögni és megígérte, hogy abbahagyja mester­
ségét, annak megkegyelmezett” (Suet. Tib. 36). Suetonius szerint
Caligula is gyakorolta kegyelmezési jogát: „nagylelkűségbőlfel­
mentette az elítélteket, és hazahívta a száműzött eket” (Suet. Cal.
15). Seneca is ezt tanácsolta Nerónak: „Ha saját biztonságának
veszélyeztetése nélkül megteheti, engedje el a büntetést, ha pedig
ezt nem teheti, akkor legalább enyhítse” (Sen. elem. 1,20). Am-
mianus Marcellinusnál azt olvashatjuk, hogy Valentinianus „so­
ha egyetlen halálraítéltet sem mentett meg az ítélet aláírásakor
kegyelmezéssel a haláltól, holott ezt néha a legkegyetlenebb csá­
szárok is megtették” (Amm. 30,8).
Az eljárási kegyelem a büntetőeljárás megindításának, illető­
leg folytatásának képezte akadályát. Az eljárás megindítását ki­
zárta például az amnesztia. E jogintézményt a rómaiak a görö­
göktől vették át. A görögök azt a kiengesztelődést nevezték így,
amely a forradalmak és politikai pártharcok után a polgárok kö­
zött létrejött, s amely során a győztes párt kinyilvánította, hogy
„elfelejti” az ellenpárt tagjaitól elszenvedett sérelmeit, s azok
miatt nem alkalmaz felelősségre vonást (vö. Cic. phil. 1,1). A ró­
mai történelemből talán az az amnesztia a legismertebb, amelyet
a nép első kivonulásakor (secessio in montem Sacrum) hirdettek
ki. Livius szerint ekkor a senatus határozatot hozott, amelyben
kimondta, hogy „senki sem üldözhető a hadsereg és a nép ki­
vonulásában való részvétel bűne m iatt” (Liv. 3,54). Caesar meg­
gyilkolása után szintén általános amnesztiái szavazott meg a se­
natus; Appianosz tudósítása szerint kihirdették, hogy „e gyilkos­
ság ügyében nincs helye bírósági eljárásnak” (App. beli. civ.
4,94). A császárkorban az uralkodó is kihirdethetett amnesztiái.
Claudius például, amikor megszilárdította hatalmát a Caligula el­
leni összeesküvés és merénylet után, Suetonius szerint „bocsá­

78
natot és feledést ígért minden akkor elhangzott szóért, minden
te tté rt-é s állta is szavát” (Suet. Claud. 11).
A már megindult bűnvádi eljárás folytatását gátolta meg az
ún. abolitio. A szó törlést jelent, a vádlottak nevét ugyanis ilyen­
kor a császár határozata értelmében törölték a vádlottak jegyzé­
kéből: „nőmén rei aboletur” - mondja Paulus, a római remek­
jogász (Dig. 48,2,3,4). Eljárási közkegyelem (abolitio publica)
kihirdetésére általában valamilyen örvendetes esemény (pl. egy
győzelem, a császár születésnapja vagy császári utód születése)
kapcsán került sor (vö. Dig. 48,16,8). Suetonius szerint Augustus
„a vádlottak nevét, ha perük már régóta húzódott - amiben csak
ellenségeiknek telt öröme - töröltette” (Suet. Aug. 32). Hasonló­
képpen cselekedett Caligula is: „a régebbi időkből elhúzódó
bűnügyeket megszüntette” (Suet. Cal. 15).
Láthatjuk tehát, hogy míg a kegyelmezés gyakorlata a zsidó
törvényekkel nehezen hozható összhangba, addig a római jog
szabályaival könnyen összeegyeztethető. Ebből pedig vélemé­
nyem szerint egyértelműen az következik, hogy az evangéliu­
mokban említett húsvéti kegyelmezési szokást a rómaiak vezet­
ték be Palesztinában.
A hódítók más provinciákban is megadták a helyi lakosoknak
azt a jogot, hogy kegyelmet kérjenek egy vádlott vagy elítélt sze­
mély számára a helytartótól. Jó példa erre a Kr. u. 85-ből szárma­
zó Papyrus Florentinus azon részlete, amelyre - többek között -
B linzler is utal. Egy tárgyalási jegyzőkönyv szerint az egyiptomi
helytartó, Septimius Vegetus, így szólt egy Phibion nevű vádlott­
hoz: „Megérdemelnéd, hogy megostoroztassalak... Mégis úgy
döntöttem, hogy ajándékul adlak a népnek” (Pap. Flór. 61,59).158
Egy Liviusnál olvasható történetből szintén kiderül, hogy a ható­
ság a nép kérésére kegyelemben részesíthette a terheltet. Papirius

158 Ld. B linzler (23) 149.; vö. W aldstein (248) 42-43.; W inter (260) 131.;
K roll (144) 455.

79
Cursor dictator halállal kívánta büntetni Quintus Fabius katonai
főparancsnokot, mivel az határozott parancsa ellenére kezdett
csatát. A római nép - mivel Fabius megnyerte az ütközetet - „ké­
résekkel és fogadalmakkal ostromolta a dictatort, hogy engedje
el a lovassági főparancsnok büntetését. ” A dictator - hosszú
győzködés után - végül meghajlott a nép kívánsága előtt, s így
szólt: „Rendben van polgárok... odaajándékozzuk őt a római
népnek..., mert kegyelemkérésekkel... sietett segítségére. Élj hát,
Q. Fabius, s tegyen boldogabbá polgártársaidnak megmentésed
érdekében történt összefogása” (Liv. 8,35). A nép akaratának ily
módon való kedvezés (favor populi) római gyakorlata kitűnik a
Digestából is. Modestinus azt írja, hogy a helytartó a vadállatok
elé vetés büntetését nem köteles elengedni a nép kívánságára:
„Ad bestias damnatos jávoré populi praeses dimittere non de-
bet” (Dig. 48,19,31). Ebből pedig - a contrario - az következik,
hogy a helytartó a nép kívánságára elengedhette a büntetést.
A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy vannak olyan el­
képzelések is, amelyek szerint a húsvéti kegyelmezés szokását
nem a rómaiak vezették be Jeruzsálemben. C harles B. C havel rá­
mutat arra, hogy a Hasmoneus (másnéven Makkabeus) királyok
uralkodásának idején (Kr. e. 142-63) polgárháborúk dúltak Pa­
lesztina területén, aminek következtében jelentősen megnőtt a
politikai foglyok száma. A Hasmoneusok elrendelték, hogy min­
den húsvétkor szabadon kell bocsátani egy politikai foglyot,
mégpedig azt, akit a zarándokok választanak. Ezzel azt akarták
elérni, hogy a diaszpóra zsidósága lássa, mennyire kegyes kirá­
lyok ők, ellentétben vérengző hírükkel. Amikor aztán Augustus
római provinciává tette Júdeát, keleti szakértői azt tanácsolták
neki, hogy ő is tartsa meg ezt a világi uralmat népszerűsítő szo­
kást.159 C havel elméletét a Misna egyik részletére alapozza,
amely szerint a zsidók húsvétkor egyes foglyokat kiengedtek a

159 C havel (50) 273-278.

80
börtönből annak érdekében, hogy azok így elfogyaszthassák a
húsvéti lakomát (Pesz. 8,6).160 Erre az álláspontra helyezkedik
Ijjas A ntal is, aki véleményét így összegzi: „a húsvéti meg-
kegyelmezés tehát nem római jogelv volt, hanem a Makkabeus-
királyok politikai öröksége s a Talmud átkutatásaiból lett kihüve­
lyezhető. ”m
Véleményem szerint C havel elméletét nem fogadhatjuk el.
A Misnában ugyanis nem arról van szó, hogy egyes foglyoknak
megkegyelmeznek az ünnepek alkalmából, hanem arról, hogy
egyes foglyokat az ünnepek idejére hazaengednek. E foglyoknak
az ünnepek után valószínűleg vissza kellett menniük a börtönbe:
a Misna tehát nem kegyelmezési aktusra utal.162
Jézus perének eseményeit vizsgálva ott tartottunk, hogy Pilá­
tus a nép kérésére eljárási kegyelemben (abolitio) részesíthette
volna Jézust. A praetorium előtt összesereglett zsidók azonban
Jézus helyett egy nyilvános gonosztevőnek kértek kegyelmet:
„Pusztuljon ez! Bocsásd szabadon Barabást!” (Lk 23,18). Bara­
bás Lukács szerint „lázadás, fölkelés és gyilkosság miatt volt
börtönben” (Lk 23,25).

C havel (50) 275. Vő. R igc, (202) 422.; B linzler (23) 157.; W inter (260)
131.; Cohn (52) 166.; K roll (144) 451.
161 Ijjas (118) 570.
162 Bizonyos engesztelő ünnepek idejére a rómaiak is szabadon engedték a fog­
lyokat; ezekben az esetekben azonban a foglyok nem kaptak kegyelmet. Li-
viusnál olvashatjuk a következőket; „Az áldozatok lebonyolítására kijelölt
duumvirek ekkor rendeztek először lakomát az isteneknek, nyolc napon át
vendégelték három, az akkori viszonyokhoz képest legpazarabbul megterí­
tett asztalnál Apollót, Latonát, Dianát, Herculest, Mercuriust és Neptunust.
Az áldozati ünnepet magánszemélyek is megtartották, városszerte tár\>a-
nyitva voltak a kapuk, s kivétel nélkül mindenkinek minden rendelkezésére
állt. Egyaránt vendégül láttak ismerőst és ismeretlent, ellenségükkel is szí­
vélyesen és nyájasan elbeszélgettek, megszűnt minden per, cívódás; e na­
pokban a foglyokról is levették a bilincset, majd lelkiismeret-furdalással tet­
ték vissza rájuk, ha az istenek egyszer már ilyen kegyben részesítették eze­
ket az embereket” (Liv. 5,13).

81
 Felmerül a kérdés, hogy vajon miért választott így a nép?
A tömegben könnyen elvegyülhettek a főpapok által fizetett han­
gulatkeltők, akik heves agitációt folytathattak Jézus ellen. Ott le­
hettek a nép sorai között azok a kereskedők is, akiket Jézus ki­
űzött a templomból; ezeknek most alkalma nyílt a bosszúállásra.
Bizonyára sokan azok közül is, akik néhány nappal korábban
még hozsannázva köszöntötték Jézust (vö. Mt 21,9), most - látva
teljes kiszolgáltatottságát - ellene fordultak. A római uralom el­
len lázadást szító Barabás viszont nagy népszerűségnek örvend­
hetett a nép körében. A tömeg válsztásáról elmélkedve S zath -
máry S ándor a következőket írja: „a nép ci lázadót óhajtja és
ebben kifejezésre ju t, hogy a politikai szabadítás számára kedves
és reménységének tárgya, miközben Jézus, aki nem az a Messiás,
akit szeretnének, ezt a vágyat nem valósította meg és reménysé­
geiket megcsalta. Egyszóval a választásban a politikai szabadító
és a lelki szabadító melletti döntésben számukra a harcos zelóta
a kedves és nem az, aki erről a harcról egész életében egy másik
harcra irányította a figyelmet: az embernek a bűnével és ön­
magával szembeni harcára, mely éppen az ő követésében megy
végbe. ”163
Pilátus - miután a tömeg akaratának engedve szabadon bocsá­
totta Barabást - így szólt: „Mit tegyek tehát azzal, akit a zsidók
királyának hívtok?” A nép kiáltozni kezdett: „Keresztre vele!”
Pilátus megkérdezte: „De hát mi rosszat tett?” Erre még erőseb­
ben kiáltották: „Keresztre vele!” (Mk 15,12-14).
A helytartónak ekkor egy utolsó mentő ötlete támadt. Arra
gondolt, ha megostoroztatja Jézust, az talán kielégíti a tömeg
vérszomját, s utána elengedheti a vádlottat. Ezt Pilátus coercitiós
jogköréből fakadóan ítélethozatal nélkül megtehette.164 Jézus vé-

S zathmáry (232) 452.

164 A m a g istra tu s o k c o e r c itió s jogköréről a későbbiekben még szó lesz.

82
gül is megzavarta a város nyugalmát, s ezért a procurator mint a
közrend legfőbb őre, kiszabhatott rá testi büntetést. Pilátus nem
tehette volna ezt abban az esetben, ha Jézus római polgár; a lex
Porcia ugyanis megtiltotta, hogy a magistratusok rendfenntartó
tevékenységük során, fegyelmezési jogkörükben eljárva, ítélet-
hozatal nélkül testi fenyítést alkalmazzanak római polgárokkal
szemben.165
A katonák a helytartó parancsára tehát megostorozták Jézust
(Jn 19,1). E büntetési formát a zsidók is alkalmazták.166 Minden
írástudónak jogában állt a Törvény megszegőjét azonnal megos-
toroztatni.167 A büntetést legtöbbször a zsinagógákban hajtották
végre; Jézus is így okította tanítványait: „Az emberekkel szemben
legyetek óvatosak, mert bíróság elé állítanak, zsinagógáikban
pedig megostoroznak benneteket” (Mt 10,17). Mózes törvényei
szerint negyvennél több ütést nem volt szabad merni a bűnösre
(vő. MTörv 25,3). A zsidók - hogy még véletlenül se szegjék
meg ezt az előírást - csak harminkilencet mértek a delikvensre:
tizenhármat a mellére és tizenhármat mindkét vállára. Szent Pál
azt írja, hogy a zsidóktól ötször kapott „egy híján negyvenet”
(2Kor 11,24).
A rómaiak a testi fenyítés (corporis verbera) három formáját
ismerték: a vesszőzést, a botozást és az ostorozást.168 A legeny­
hébb fenyítés a vesszőzés volt. A magistratusok a kisebb rend­
zavarokat általában megvesszőztették //c/oraikkal (vö. ApCsel
16,22). Botozással elsősorban a katonákat fenyítették (vö. Cic.
phil. 3,6), de a meg nem fizetett pénzbüntetést is megfelelő tételű

3 Vö. Zlinszky (263) 16.; Földi - Hamza (81) 20.

166 Vö. D rapkin (74) 79-81.
167 Talán ez a magyarázata annak, hogy amikor Jézus ostorral űzte ki a pénz­
váltókat és az árusokat a templomból (Mt 21,12; Mk 11,15-16; Lk 19,45;
Jn 2,15), senki sem mert vele szembeszegülni.
168 Vö. M ommsen (173) 983.

83
botütésre váltották át (vö. Dig. 47,9,9; 48,19,1,3).169 Az ostorozás
vagy korbácsolás volt a legsúlyosabb testi büntetés, amit leg­
többször rabszolgákkal szemben alkalmaztak. Macer, az egyik
neves római jogtudós, azt írja, hogy ami miatt a szabadot meg-
vesszőzik, a rabszolgát megkorbácsolják: „ex quibus causis liber
fustibus caeditur, ex his servus flagellis caedi” (Dig. 48,19,10 pr.).
Szolgálhatott az ostorozás halálbüntetés kiegészítésére is. Jose-
phus Flaviusnál olvashatjuk, hogy zsidó lázadókat sokszor kor­
bácsütésekkel szaggattak szét keresztre feszítésük előtt (Jós. beli.
jud. 2,14,9). A rómaiak általában ostorozást alkalmaztak valla­
táskor is, de csak római polgárjoggal nem rendelkező személyek­
kel szemben. Az Apostolok Cselekedetei szerint Szent Pált is ostor­
ral akarták vallatóra fogni, de amikor kiderült, hogy római polgár,
„akik vallatni akarták, nyomban félreálltak” (ApCsel 22,29).
Az ostorozást a rómaiak sokkal keményebben hajtották végre,
mint a zsidók. Mivel az ütések számát törvény nem szabta meg,
az a bíró tetszésétől vagy a hóhér szeszélyétől függött. Kétféle
kínzóeszközt ismertek: zfiagellumot, ami ólomgolyókkal kirakott
végű szíj korbács volt, és aflagrumot, ami vas láncból készült, s
aminek a végére szintén fémnehezékeket vagy birkacsontdarabo-
kat erősítettek.170 A kínzóoszlop vastag, alacsony oszloptörzs
volt, amihez úgy kötötték hozzá a megfenyítendő személyt, hogy
meztelen bőre kifeszüljön, s így a korbácsütések minél mélyebb­
re hatolva cafatokká szaggassák a bőrét-húsát. A keresztényüldö­
zések idején Krisztus követőit is gyakran megostorozták. Az
egyik vértanúakta szerint „Némelyeket annyira megkorbácsol­
tak, hogy húsukat egészen a vénákig és artériákig látni lehetett”
(acta Pol. 2,2). A római ostorozás olyan kegyetlen volt, hogy az
elítéltek sokszor belehaltak. Ulpianus azt írja, hogy senkit sem
szabad olyan büntetéssel sújtani, hogy vesszőzéssel, ostorozással

169 Vö. Z linszky (263) 87.

170 Vö. D aniel-Rcps (62) II. köt. 162.

84
vagy kínzással öljék meg, mégis sokan bele szoktak halni a kín­
zásba: „Nec ea quidem poena damnari quem oportet, ut verberi-
bus necetur vei virgis interematur, nec tormentis: quamvis pleri-
que dum torquentur deficere solent” (Dig. 48,19,8,3). A zsidók
ezen a téren sokkal elővigyázatosabbak voltak. A Talmudban
ugyanis ez áll: „Ha megállapította a bíróság, hogy a bűnös kibír
negyven ütést, de miután egy részét kiállotta, megállapították,
hogy nem bír el negyvenet, fel van mentve a további büntetések
alól. ”m
A katonák miután megostorozták, kigúnyolták Jézust. Elhasz­
nált, bíborszínű köpenyeget (ún. sagumot) borítottak rá, majd a
helytartóság udvarán tüzelésre összehordott rozsé tövises ágaiból
koszorút fontak és a fejére tették, a jobb kezébe pedig - királyi
pálca gyanánt - nádszálat adtak. Térdet hajtva hódoltak előtte:
„ Üdvözlégy zsidók királya! ” Közben leköpdösték és a fejét ver­
ték (Mk 15,17-19).
D aniel -R ops véleménye szerint a katonákat Jézus kigúnyolá­
sára egy szkíta eredetű mulatság inspirálhatta. E sacaea nevű já ­
ték abból állt, hogy megválasztottak egy bohóc-királyt, akinek
néhány napon keresztül minden élvezetben része lehetett, végül
azonban megfosztották királyi öltözékétől, megostorozták és fel­
akasztották.172 Nincs kizárva, hogy Jézus kigúnyolására valóban
e véres mulatság adott ihletet a katonáknak.
Pilátus a megkínzott és kigúnyolt Jézust a nép elé állítva így
szólt: „Ecce homo!” (Jn 19,5). S zathmáry S ándor szerint „Pilátus
szándéka, miközben az összetört Jézust bemutatja a tömegnek, az
volt, hogy benne az embert láttassa meg. Azt akarja elérni, hogy
lássák: íme nincs ebben már semmi királyi, ami veszélyeztetné
Izrael jelenlegi formáját, nem király már, akit így testileg össze-

Ld. M olnár (169) 419.

D aniel-R ops (62) II. köt. 163.

85
 törtek és megaláztak, csak ember, és az ember iránt irgalom kell,
hogy fakadjon. ”173
A helytartó azonban ismét kudarcot vallott. A feltüzelt tömeg­
ben nem ébredt szánalom Jézus iránt. Sőt egyre őrjöngőbben
kiáltották: „ Keresztre vele, keresztre vele! ” Pilátus ekkor dühö­
sen szabadkozni kezdett: „ Vegyétek át és ti feszítsétek keresztre!
Én semmi vétket sem találok benne. ” A főpapok erre ezt kiáltot­
ták: „Nekünk törvényünk van, és a törvény szerint meg kell hal­
nia, mert Isten fiává tette magát!” (Jn 19,6-7).
Izrael vezetői ezzel a mérgükben tett kijelentésükkel elszólták
magukat: kiderült, hogy valójában miért követelik Jézus kivég­
zését. Pilátus immár egészen bizonyos lehetett afelől, hogy a Jé­
zus ellen felhozott politikai vádak teljesen alaptalanok; a vádlott
keresztre feszítését nem Róma-ellenes felkelés, hanem valami­
lyen vallási deliktum miatt követelik. Pilátus többször meggyő­
ződhetett már a zsidók vallási fanatizmusáról, s tudta, hogy akár
lázadás is kitörhet, ha megakadályozza vallási előírásaik érvé­
nyesülését. A helytartó ezért János szerint „még jobban meg­
ijedt”, és újra ítélőszéke elé állította Jézust. Megkérdezte tőle:
„Honnan való vagy te?” Jézus azonban nem válaszolt e kérdés­
re. Pilátus erre figyelmeztette a vádlottat: „Nekem nem felelsz?
Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy keresztre feszítselek,
és hatalmam van arra, hogy elbocsássalak téged?” Jézus csak
ennyit mondott: „Semmi hatalmad sem volna rajtam, ha onnan
felülről nem kaptad volna. Annak, aki engem kiszolgáltatott ne­
ked, nagyobb a bűne” (Jn 19,8-11).
Pilátus nem tett fel több kérdést a vádlottnak. Világosan látta,
hogy nincs semmiféle olyan törvényes ok, amely alapján halálos
ítéletet kellene hoznia az ügyben. Teljesen elfogadhatatlan Klaus
R osen azon elképzelése, amely szerint Jézus azáltal, hogy meg-

S zathmáry (232) 455.

86
tagadta a válaszadást Pilátus kérdéseire, súlyos vétséget követett
el, s e makacssága („contumáciá”-ja) miatt halálra ítélhető volt.
Először is Jézus válaszolt Pilátus legtöbb kérdésére, másodszor
pedig a római perjog szabályai szerint a vádlottnak jogában állt
hallgatni: „nemo tenetur prodere seipsum” - mondja az ősi jog­
elv, vagyis senki sem kötelezhető arra, hogy bizonyítékot szol­
gáltasson önmaga ellen. Nem igaz tehát az, amit R osen ír, ti.
hogy „Ha bármely vádlott nem felelt a bíró kérdéseire, akkor
egyértelműen a contumáciá fogalma alá tartozó cselekményt kö­
vetett el. Tartományi lakosokat... a helytartók ellenszegülés cí­
mén halálra ítélhettek. ”174R osen elméletét az ifjabb Plinius egyik
levelére alapozza. A bithyniai helytartó e levelében arról számol
be Traianus császárnak, hogy keresztényeket végeztetett ki, mert
azok „makacskodva” és „csökönyösködve” kitartottak hitük mel­
lett (Plin. ep. 10,96). Könnyen felismerhetjük, hogy hol van a hi­
ba R osen következtetésében: az említett keresztények „contumá-
ciá”-ja nem abban merült ki, hogy hallgattak a helytartó előtt,
hanem abban, hogy nem tagadták meg hitüket. Ezért pedig már
valóban ki lehetett őket végezni.
Jézus hallgatásával kapcsolatban érdemes még néhány gon­
dolatot megjegyezni. Jézus sokak szerint - az emberiség meg­
váltása érdekében - mindenképpen meg akart halni, s ezért nem
védekezett Annás és a főtanács, majd Heródes és Pilátus előtt.
A hallgatása azt fejezte ki, hogy belenyugodott sorsába. Célja az
volt, hogy biztosan halálra ítéljék és kivégezzék. Z linszky János
mutatott rá arra, hogy ez az elgondolás téves: Jézus nem akart
mindenáron meghalni. Az evangéliumok tanúsága szerint Jézust
annyira megviselte a rá váró szenvedés tudata, hogy az elfogatá-
sa előtt vérrel verítékezett (Lk 22,44), s kérte Atyját, hogy vegye
el tőle a szenvedés kelyhét (Mt 26,39). Ne gondoljuk azt, hogy

Rosen (205) 59-60.

87
a megváltás műve más módon nem lett volna megvalósítható,
csak Jézus halála árán.175Jézus szerette a földi életet és egyáltalán
nem akart meghalni: hallgatásával éppen az életéért küzdött. Jól
tudta azt, hogy aki hallgat, arra nehezebb rábizonyítani bűn-
cselekmény elkövetését, mint arra, aki beszél; az utóbbi ugyanis
említést tehet olyan dolgokról, amelyek felhasználhatók ellene.
A vádlott legfontosabb joga a büntetőeljárás során ma is az, hogy
a vallomást megtagadhatja.176
Az újabb kihallgatás után Pilátusban még jobban megerősö­
dött a szándék, hogy szabadon bocsássa Jézust (Jn 19,12a). Lát­
hatjuk, hogy a helytartó mennyire igyekezett jogszerűen eljárni
a perben. Egész eddigi magatartásában hű maradt az igazságos­
ság azon hagyományos elvéhez, amelyet később Maximianus és
Diocletianus császár egy közösen kiadott rendeletben így fogal­
mazott meg: „Vanae vocespopuli non sünt audienciáé: nec enim
vocibus eorum eredi oportet, quando aut obnoxium erimine ab-
solvi aut innocentem condemnari desideraverint’>- „A nép sem­
mitmondó szavait nem kell figyelembe venni, mert azok szavának,
akik vagy a bűnös felmentését, vagy az ártatlan elítélését kíván­
ják, nem lehet hitelt adni ” (Cod. 9,47,12).
A zsidóknak azonban végül mégis sikerült megtalálniuk azt az
érvet, amelynek hallatára Pilátus kénytelen volt megadni magát.
Látván azt, hogy a helytartó szabadon kívánja bocsátani Jézust,
a főpapok - kijátszva ezzel utolsó kártyájukat - fenyegetőzni
kezdtek: „Ha elbocsátod, nem vagy a császár barátja! Mindaz,
aki királlyá teszi magát, ellenszegül a császárnak! ” (Jn 19,12b).
Vagyis visszatérve a Jézus elleni politikai vádhoz - ahogy R enan
írja - „A római uralom ádáz ellenzői hirtelen Tiberius ragaszkodó

175 Vő. Előd (78) 212-213.

176 Vő. Be. 87. § (2) bek. Az amerikai rendőr is - ahogy a filmekben láthatjuk
- ezért köteles tájékoztatni az általa őrizetbe vett személyt arról, hogy jogá­
ban áll hallgatni, s amit mond, az felhasználható ellene.

88
 híveivé változtak át, hogy felségsértéssel vádolhassák az elnéző
procuratort. ”177 Pilátus ekkor rádöbbent arra, hogy azok, akik Jé­
zust megrágalmazták előtte, ugyanígy őt is megrágalmazhatják a
császár előtt. Követséget küldhetnek Rómába és megvádolhatják
azzal, hogy egy lázadó pártjára állt, s ezzel maga is fellázadt a
császár ellen.178 Pilátus ismerte Tiberius gyanakvó természetét,
s tudta, hogy Jézus elbocsátásával komoly veszélybe kerülhet hi­
vatala, sőt talán még az élete is. Hogy mennyire nem volt alapta­
lan Pilátus félelme, az kiderül Suetonius Tiberiusról írott követ­
kező soraiból: „...a praetor ama kérdésére, óhajtja-e a felségsér­
tésekben ítélkező bíróságot összehívni, azt felelte: a törvényeket
alkalmazni kell; és bizony szörnyű kegyetlenséggel alkalmazta is
őket... A vádlóknak, de nem egyszer a tanúknak is, magas jutal­
makat tűzött ki. Minden feljelentőnek hitelt adtak. Minden bűnt
főbenjárónak minősítettek, már néhány őszinte szót is... Ha vala­
kit törvény elé idéztek, az biztosra vélte elítéltetését, volt, aki ott­
hon felvágta ereit, hogy a kínzást és a gyalázatot elkerülje, volt,
aki a curia kellős közepén vett be mérget... ” (Suet. Tib. 58-61).179
„Pilátus - mutat rá Papini - sakkhúzásai révén, az ide-oda kül­
dözgetés, felületes vallatások, kibúvók és félrendszabályok, této­
vázások, elhirtelenkedett és megint visszavont elhatározások,
rosszul végrehajtott intézkedések révén fokról fokra olyan hely­
zetbe sodródott, amelybe éppenséggel nem akart belekerülni. De
hogy nem vágta el rögtön egy nem-mel vagy igen-nel a kérdést,1

111 Renan (199) 340.

178 A zsidók a források szerint több ízben küldtek követeket a helytartók elleni
panasszal a császárhoz. Josephus szerint Gessius Florus, későbbi procura-
tor „mindig tarthatott tőle, hogy a zsidók panaszt emelnek ellene a császár­
nál” (Jós. beli. jud. 2,14,3). Félix helytartóval kapcsolatban pedig ezt olvas­
hatjuk: „a kaisareai zsidók vezetői Rómába utaztak és panaszt emeltek Fé­
lix ellen; nem sok híja volt, hogy a zsidók ellen elkövetett hatalmaskodásai
miatt halállal nem bűnhődött” (Jós. ant. jud. 20,8,9).
179 Vö. Morlin (175) 93-94.

89
 azzal csak fokozta a vezetők arcátlanságát és a nép forrongását
is. ”180 A helytartót a zsidók immár markukban tartották, így az
már csak két megoldás között választhatott: vagy szégyenletesen
visszavonul és teljesíti a nép követelését, vagy kockára teszi kar­
rierjét. Pilátus az előbbit választotta. Vagyis - ahogy Z linszky
János írja - „A felelősség, a személyes felelősség a császár felé,
»barátja vagy-e a császárnak«, elég volt arra, hogy egy legátust
adott esetben még akár a jog útjáról is letérítsen. ”181
A helytartó „Bírói székébe ült a köves udvaron, melyet hébe­
rül Gabbatának neveznek. ” S János, mintha jegyzőkönyvet ve­
zetne, hozzáteszi: „Húsvét készületi napja volt, a hatodik óra tá­
ján ”, vagyis dél felé járt az idő. Az ítélkezés helye, a bírói szék
((Jppot, tribunal) valószínűleg egy félkör alakú emelvény volt,
amelynek két szélén ültek az írnokok és az ülnökök, a közepén
pedig - az ún. „sella curulis”-en - az ítéletet hozó magistratus
foglalt helyet.182 Pilátus ítélőszéke a praetorium előtti téren lehe­
tett, M ommsen állítása szerint ugyanis „A tribunalt csak szabad
ég alatt, vagy a nagyközönség számára is hozzáférhető helyen ál­
lították fel, egy olyan térségen, amelynek csak teteje volt. A prae­
torium ezzel szemben fedett épület, amelyben a helytartó hivatali
és lakóhelyiségei voltak, továbbá az őrség termeit és a börtönö­
ket foglalta magába. A tribunál a praetorium. közelében, de azon
kívül volt, mert magába a praetoriumba a népnek nem volt be­
járása. ”183 Josephus következő soraiból is kitűnik, hogy a hely-

18,1 Papini (186) 458.

181 Z linszky (265) 188.
182 A sella curulis jelentése: kocsiszék. M ommsen szerint „E kocsiszék... leg­
egyszerűbben úgy magyarázható meg, hogy a királynak kizárólagos joga
volt a városban kocsin járni, s innen származott át e jog ünnepélyes alkal­
makra a legfőbb hivatalnokra, aki kezdetben, míg bírói emelvény nem léte­
zett, kocsin ment a Comitiumba s a kocsi üléséből ítélt. ” [Mommsen (170)
I. köt. 198-199.].
183 M ommsen (174) 201. Vö. Kroll (144) 433.

90
tartók a szabadban állították fel bírói emelvényüket: „Florus p e­
dig, aki a királyi palotában szállt meg, másnap a palota előtt
felült az emelvényre, és nemsokára megjelentek a főpapok, a ha­
tóságok és a polgárság tekintélyesebb része, és megálltak az
emelvény előtt” (Jós. beli. jud. 2,14,8).
Pilátus bosszúból a zsidók győzelméért Jézusra mutatva gú­
nyolódni kezdett: „Nézzétek, itt a királyotok!” A tömeg erre újra
ordítani kezdett: „Halál rá! Halál rá, keresztre vele!” Pilátus
még egyszer megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyoto­
kat?” A főpapok tiltakoztak: „Nincs királyunk, csak császá­
runk!” Pilátus ekkor végleg feladta az igazságért folytatott har­
cot, és kimondta Jézus felett a halálos ítéletet. Ahogy János írja,
„kiszolgáltatta őt, hogy keresztre feszítsék” (Jn 19,13-16). A ró­
mai jog szerint hozott ítéletet a birodalom egész területén latinul
kellett kihirdetni. Szent Pioniosz presbiter perének aktája szerint
a helytartó egy tábláról olvasta fel az ítéletet latin nyelven (acta
Pion. 20,7). A kereszthalálra ítéltek felett így hangzott a bírói ha­
tározat: „Ibis in crucem!”, vagyis „A keresztre mész!”194 Az íté-.
let indokolása - a mai perjogi szabályokkal ellentétben - nem
volt kötelező.185
Mielőtt Pilátus kiadta volna a parancsot katonáinak arra, hogy
vezessék Jézust a vesztőhelyre, még egy jelképes cselekedettel
kifejezte a sokaság előtt, hogy döntéséért nem vállalja a felelős­
séget. Zsidó szokás szerint (vö. MTörv 21,6-7) vizet hozatott,
megmosta a kezét és így szólt: „Ennek az igaz embernek vére on-
tásában én ártatlan vagyok. Ti lássátok! ” Erre az egész tömeg
zúgta: „Vére rajtunk és fiainkon!” (Mt 27,24-25).

Vö. B linzler (23) 174.

Vö. Zlinszky (263) 67.

91
 11. FEJEZET
A kivégzés

A perzsa eredetű keresztre feszítés a halálbüntetés végrehajtásának

egyik legősibb módja. Kialakulása - amint Pap A ndrás L ászló ír­
ja - kultikus okokra vezethető vissza: „A törzsi társadalmakban
a halálbüntetés - amellett, hogy biztosította a közösségből törté­
nő eltávolítást - engesztelő áldozat is volt, amely során a bűnöst
feláldozták az égieknek. Mivel számos kultusz szerint a közössé­
gen belüli vér kiontása további szerencsétlenséget okozott, volna,
olyan kivégzési módszert kerestek, amely nem járt kiomló vérrel,
közvetlen halállal. Ilyen volt az, amikor egyszerűen egy élő fához
kötözték a halálraítéltet, aki ott szomjan halt vagy vadállatok
martaléka lett. Erre utal a szerencsétlenség fája (arbor infelix)
kifejezés, mely alatt a rómaiak később a keresztet is értették. ”m
A zsidók ugyan nem alkalmazták ezt a büntetési formát, de
náluk is szokás volt a már kivégzett gonosztevőt egy fára felfüg­
geszteni, hogy annak szégyenét ezzel tovább fokozzák, s kifejez­
zék, hogy ez az ember Isten előtt is kárhoztató ítéletet érdemel
(vö. MTörv 21,23: „az akasztott ember Istentől átkozott”).187 Pa­
lesztinában először Alexander Janneusz hasmoneus király (Kr. e.
103-76) feszíttetett keresztre lázadókat; Josephus Flavius szerint
800 embert végeztetett ki így (Jós. beli. jud. 1,4,6).
Rómában a bárddal való lefejezés mellett a keresztre feszítést
(crucifixio) alkalmazták a legrégebbi időktől fogva halálbüntetés
végrehajtásaként.1861788 A rómaiak valószínűleg a punoktól vették át
e büntetési formát, amelyet eredetileg „furcá”-nak, vagyis villás

186 Pap (185) 6.

187 Vö. W ilcox (255) 85-99.
188 Vö. Cantarella (42) 171-210.

92
büntetésnek neveztek. Z linszky magyarázata szerint „ valószínű­
leg villás ágakra kötötték fö l kezdetben a bűnöst. ”m Már a XII
táblás törvényben szerepel a fára felfüggesztés, mint poena capi-
tis (Tab. 8,9). Legtöbbször gyilkosság, rablás, lázadás bűntetté­
nek elkövetőit feszítették keresztre. így büntették továbbá a ka­
tonaszökevényeket is; Liviusnál olvashatjuk, hogy „a rómaiak
a szökevényekkel kegyetlenebből bántak, mint a szökött rabszol­
gákkal: a latinokat lefejezték, a rómaiakat keresztre feszítették”
(Liv. 30,43). A későbbi időkben csak rabszolgákat és idegeneket,
vagyis római polgárjoggal nem rendelkező szabadokat végeztek
ki így, mivel római polgárral szemben megszégyenítő büntetést
nem volt szabad alkalmazni. Tacitus a keresztfán elszenvedett
kínhalált márkifejezetten „servile supplicium”-nak, vagyis szol­
gai halálnak nevezi (Tac. hist. 4,11). „Ha csak azt nézzük, milyen
bűnös szóval szennyezte be Clutorius Priscus a maga lelkét és az
emberek fülét, sem börtön, sem hóhérkötél, de még a rabszolgák­
nak kijáró keresztre feszítés sem volna elég neki” - írja Tacitus
egy másik helyen (Tac. ann. 3,50). Cicero szerint a keresztnek
nemcsak a római polgárok testétől kell távol állnia, hanem még a
gondolatától, a szemétől, a fülétől is: „Nőmén ipsum crucis absit
non modo a corpore civium Romanorum, séd etiam a cogitatio-
ne, oculis, auribus” (Cic. Rab. perd. 5,16).189190
A törvény előírásait persze - főként a zsarnokoskodó helytar­
tók - sokszor megszegték. Cicero Verres elleni vádbeszéde sze­
rint például a szicíliai helytartó római polgárokat gyötörtetett ha­
lálra a keresztfán, mintha rabszolgák lettek volna: „cives Romani
servilem in módúm cruciati etnecati” (Cic. Verr. 1,5,13). Sueto-
nius is beszámol hasonló visszaélésről: Galba - amikor még his-
pániai helytartó volt - „egy gyámot keresztre feszíttetett, mert
megmérgezte gyámfiát, akinek örökösévé is őt jelölték; ez az em-

189 Zlinszky (263) 80. Vö. Leder (147) 99.

190 Vö. C ollins (53) 156.

93
bér a törvényekre hivatkozott, és bizonyította, hogy római polgár,
mire Galba vigasztalásul és némi megtisztelésül, a büntetésnek
mintegy enyhítéseképpen elrendelte, hogy egy másik, jóval na­
gyobb, fehérre festett keresztet állítsanak fe l neki” (Suet. Galba
9). Josephusnál pedig azt olvashatjuk, hogy Gessius Florus pro-
curator „olyasmire vetemedett, amire eddig még egyik elődje sem:
lovagrendi férfiakat - akik ugyan zsidó származásúak voltak, de
kiváltságos római rangot viseltek - bírói széke előtt megkorbá-
csoltatott, aztán keresztre feszíttetett” (Jós. beli. jud. 2,14,9).
Mivel Jézus nem rendelkezett római polgárjoggal, számára
nem volt lehetőség a helytartó ítélete ellen fellebbezni a császár­
hoz. Esetében ezért a halálbüntetést a főbenjáró ítélet kihirdetése
után azonnal végre lehetett hajtani. így Jézust, miután Pilátus
meghozta döntését, a katonák rögtön megragadták, hogy a vesz­
tőhelyre vigyék, amely a városon kívül, az ún. Koponyahelyen
(héberül a Golgotán) volt (Jn 19,17).191
A kivégzőosztag legalább négy katonából (quaternio) állt, aki­
ket egy „exactor mortis”-nak kijelölt centurio vezetett.192A halál­
ra ítélt bűnelkövetőket általában a város legforgalmasabb útvo­
nalán vezették a vesztőhelyre, hogy így minél többen értesülje­
nek a kivégzésről.193 Ez a birodalom fővárosában is így történt;
sőt Rómában még szokás volt kürtjellel is felhívni a közönség fi­
gyelmét a halálbüntetés végrehajtására. Tacitusnál például egy
helyen ezt olvashatjuk: „Publius Március ellen a consulok a
Porta Esquilina előtt, a trombita megfúvatása után, ősi szokás
szerint jártak e l” (Tac. ann. 2,32). A kivégzések nyilvánosságát
Seneca a következőkkel indokolja: „A kivégzések minél nyilvá-

191 A hely nem azért kapta a nevét, mert a korábban kivégzettek koponyái ott
hevertek - ez, ismerve a zsidó temetkezési szokásokat, egyébként is elkép­
zelhetetlen -, hanem azért, mert a dombnak koponya formája volt.
192 Vő. Papini (186) 471.; D aniel-R ops (62) II. köt. 172.
193 Vö. Sáry (211) 193.

94
nosabbak, annál inkább kell, hogy példaként és leckeként hasz­
náljanak” (Sen. ira 3,19,2). A bűnösöket - írja a sztoikus bölcse­
lő egy másik helyen - azért kell nyilvánosan megszégyenítve ki­
végezni, hogy példájuk mindenkinek okulásul szolgáljon: „ut
documentum omnium sint” (Sen. ira 1,6,4). Nem véletlen, hogy a
Spartacus-féle rabszolgafelkelés élve elfogott résztvevőit - mint­
egy hatezer rabszolgát - a Capuából Rómába vezető út mentén
feszítették keresztre (vö. App. beli. civ. 1,559).194
A kereszthalálra ítélteknek maguknak kellett vinniük kivégzé­
sük eszközét. János is azt írja, hogy Jézus „keresztjét hordozva”
ment ki a Golgotára (Jn 19,17). Itt - ellentétben a hagyományos
elképzeléssel - a keresztnek csak a vízszintes szárára (az ún. pa-
tibulumm) kell gondolnunk, mert a függőleges gerenda (az ún.
stipes) a kivégzés helyén már fel volt állítva.195 Jézus a hosszúra
nyúlt pertől, s főként az ostorozástól kimerülve valószínűleg
többször (a hagyomány szerint háromszor) összeesett a keresztfa
súlya alatt. A katonák ezért „megállítottak egy kyrénei embert,
Simont, aki éppen a mezőről tartott hazafelé. Vállára adták a ke­
resztet, hogy vigye Jézus után” (Lk 23,26).
Amikor megérkeztek a kivégzőhelyre, Máté szerint „epével
kevert bort” (Mt 27,34), míg Márk szerint „mirrhával kevert
bort” (Mk 15,23) adtak inni Jézusnak. Ezt nem a római katonák
tették, hanem az ott lévő zsidók, mert a halálraítélteknek kivég­
zésük előtt hódító italt adni - hogy ezáltal öntudatuk elhomályo­
suljon és így kínjaik némiképp enyhüljenek - zsidó szokás volt.
A Talmudban olvashatjuk: „Akit a vesztőhelyre kivisznek, annak
tömjénfiistöt nyújtanak egy kehelyben, hogy érzékeit eltompítsák...

194 A büntetés egyik fő célja a zsidóknál is az elrettentés volt: „ T u d ja m e g a

d o lg o t e g é sz Izra el, h a d d retteg jen ek , s tö b b é ne v ig ye n e k v é g b e h a so n ló
g o n o s z s á g o t k ö r ö d b e n ” - olvashatjuk a megkövezés végrehajtásával kap­
csolatban Mózes ötödik könyvében (MTörv 13,12). Vö. D rapkin (74) 69.
195 Vö. Collins (53) 157.

95
Jeruzsálem előkelő asszonyai önként adományozták és hozták az
elítéltek elé. ”196 Lukács azt írja, hogy Jézust a Golgotára menet
sok asszony kísérte, „akik jajgattak és sírtak miatta” (Lk 23,27).
Valószínűleg ők kínálták meg a kábító hatású itallal, amit azon­
ban Jézus nem fogadott el. Ezután a katonák fogták, és két másik
elítélttel együtt keresztre feszítették: „azokat kétfelől, középen
pedig Jézust” (Jn 19,18).
A kivégzés a következőképpen történt. Az elítéltet levetkőz­
tették, majd a földre teperték és a kitárt karjait rászegezték a ke­
reszt földön fekvő vízszintes szárára. Ahogy P ap A ndrás L ászló
rámutat, „a szögeket - a közhiedelemmel ellentétben - a kéz-
tőcsontok közé verték, és nem a tenyérbe, mely idő előtt kiszakadt
volna a nagy terhelés következtében; és nem is a sing- és orsó­
csont közé, mely esetben pedig az ott futó verőerek sérültek volna
meg, ami az elítélt gyors elvérzéséhez vezetett volna”.191 Azután
a vízszintes gerendát - a rászegezett testtel együtt - kötéllel
(esetleg csiga segítségével) felhúzták a földbe ásott függőleges
gerendára, s rögzítették rajta. Végül odaszegezték a fához a lába­
kat. Sokszor a kereszt függőleges szárába, a lábak közé egy fa­
darabot ütöttek, amely azt a célt szolgálta, hogy csökkentse a ke­
zekre ható húzóerőt.198Nem tudjuk, hogy Jézus esetében használ­
tak-e ilyen ún. sedilét.
A rómaiak a keresztfa szárait nem mindig a közismert kereszt
alakban állították össze, bár ez volt a leggyakoribb, s ezért az
ilyen formájú ki végzőeszközt nevezik azóta is római vagy latin
keresztnek (crux immissa). Néha a gerendákat T alakban (crux
commissa vagy summissa) vagy X alakban (crux decussata) he-

Ld. Klausner (140) 309. Vő. Péld 31,6-7: „A kétségbeeső kapjon erős
italt, és a bort az elkeseredettnek adjátok. Hadd igyék, aztán felejtse nyomo­
rát, és ne gondoljon többé a kínjaira. ”
Pap (185) 7.
Vő. Leder (147) 101.

96
lyezték el; ez utóbbi módon végezték ki például a hagyomány
szerint Szent András apostolt (innen az elnevezés: András-ke-
reszt). Az ún. görög keresztet (crux capitata) két egyenlő hosszú­
ságú gerendából állították össze. Végül az is előfordult, hogy
csak egy gerendát használtak; ilyenkor az elítélt kezeit a feje fölé
szegezték (crux simplex).m Jézus keresztjét a katonák valószínű­
leg az elsőként említett formában állították össze.
A felhasznált gerendák hosszúságától függően a keresztek le­
hettek alacsonyak (crux humilis) vagy magasak (crux sublimis):
míg az előbbi esetben az elítéltek lába csupán 25-45 centiméterre
volt a földtől, magas kereszt esetén ez a távolság kb. 1 méter le­
hetett.200 Jézus keresztjének mindenképpen magasnak kellett len­
nie: az evangéliumok szerint az egyik katona úgy próbálta meg­
itatni Jézust, hogy egy nádszálra tűzött, ecetbe mártott szivacsot
emelt a szájához (Mt 27,48; Mk 15,36; Lk 23,36; Jn 19,29).
Az evangélisták szerint Jézus feje fölé erősítettek egy táblát,
amelyen három nyelven (görögül, latinul és héberül) a következő
felirat volt olvasható: „Názáreti Jézus, a zsidók királya” (Jn
19,19). Római szokás volt a halálra ítélt bűnös nyakába akasztani
vagy a keresztjére tűzni egy fehér gipsszel bevont kis táblát,
amelyre jól olvasható, fekete betűkkel ráírták a főbenjáró bünte­
tés okát (causa poenae), s esetleg az elítélt nevét és származási
helyét.201 Suetoniusnál olvashatjuk a következő esetet: Domitia-
nus „egy családapát a nézőtérről az arénába vonszoltatott, és
a kutyák elé dobatott, mert egy thrák bajvívóról azt mondta: a
myrmillóval csak megbír, a játék rendezőjével azonban soha;
nyakába táblát akasztottak ezzel a felirattal: »Felségsértő thrák-
drukker«” (Suet. Dóm. 10). János szerint a zsidó főpapok tilta-

Vö. R osadi (204) 277.; D aniel-R ops (62) II. köt. 183.; Pap (185) 6.
Vö. C ollins (53) 154.
Vö. C ollins (53) 156.; B linzler (23) 180.; C ohn (52) 171.; L eder (147)
102.

97
koztak a Jézus bűntettét jelző felirat szövege ellen, és megkérték
Pilátust: „Ne azt írd, hogy a zsidók királya, hanem, hogy azt
mondta magáról: a zsidók királya vagyok. ” A helytartó azonban
- hogy legalább ennyivel bosszút álljon rajtuk - elutasította őket:
„Quod scripsi, scripsi”, vagyis „Amit írtam, megírtam” (Jn
19,21-22).
„A keresztre feszítés - írja Pap A ndrás L ászló - egyet jelentett
a lassú kínhalállal. A két karon függés következtében a test egész
tömege az izomrendszerre nehezedett, az izmok folyamatos meg-
feszítettsége miatt rövid időn belül görcsök (tetanizáció) jelent­
keztek, majd a szinte teljes mozdulatlanság miatt a vérnyomás
egyre csökkent, s a keringés is lelassult. Emiatt vérrögök kelet­
keztek és trombózisok jöttek létre, melyek (a görcsökkel együtt)
a rekeszizmot is érintették, a légzés nehézzé vált, oxigénhiány,
majd füldokiás következett be. A keresz.trefeszített ettől pánikba
esett és elkeseredetten kezdett levegő után kapkodni. Hőmérsék­
lete ettől megemelkedett, a fű id okiás miatt elkékült, majd az akár
öt napig is eltartó agónia végén megfulladt. ”202 Láthatjuk tehát,
hogy nem túloz Joseph K lausner , amikor azt írja, hogy „A ke­
resztre feszítés a legszörnyűbb és legborzalmasabb halálnem,
melyet ember valaha kieszelt embertársa büntetéseként. ”203 Már
az ókori embernek is ez volt a véleménye. Cicero szerint a ke­
resztre feszítés a legkegyetlenebb és legocsmányabb büntetés:
„crudelissimi taeterrimique supplicii” (Cic. Verr. 2,5,64). Jose-
phus a kereszten való kínhalált a „ lég gyalázatosabb halál”-nak
nevezi (Jós. beli. jud. 7,6,4).
„Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait
és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd
a köntösét is” (Jn 19,23). A kivégzettek öltözéke, az ún. pannicu-

P ap (185) 6.
Klausner (14C) 305.

98
laría ugyanis törvény szerint a hóhérokat illette.204 Sherwin-W hite
véleménye szerint a katonák e joga a csatamezőn való szabad
fosztogatás, és az így szerzett hadizsákmány szétosztásának szo­
kásából eredt.205 A hóhérok e jogára utal Seneca, amikor Seianus
kivégzéséről szólva ezt mondja: „ akit az istenek és az emberek
elhalmoztak mindazzal, amivel embert el lehet halmozni, abból
annyi sem maradt, amennyit a hóhér magával hurcolhatott vol­
n a ” (Sen. tranq. an. 11,11). Szent Cyprián vértanúaktájában
szintén találhatunk utalást a hóhérokat megillető jogra nézve:
„ Cyprianuszt ezután Sextus mezejére vitték a praetorium mögé,
ahol levetette fe lső ruháját és a földre terítette, ahol letérdelt rá.
Utána levetette dalmatikáját, át is adta a diakónusoknak, s egye­
nesen állt, kezdett várni a hóhérra. Amikor a hóhér megjött, meg­
parancsolta övéinek, hogy adjanak neki huszonöt aranyat. A test­
vérek több kendőt és gyolcsot nyújtottak oda neki” (acta Cypr.
5,2-4).
Római szokás szerint a kivégzettek holtteste addig maradt a
kereszten, míg a madarak martaléka nem lett.206 A zsidó törvé­
nyek ezzel szemben azt írták elő, hogy a holttestet a kivégzés
napjának estéjén el kell temetni (vö. MTörv 21,23; Józs 8,29 és
10,26). Biztosak lehetünk abban, hogy a rómaiak e zsidó előírást
nem vették figyelembe. Mivel azonban Jézust és a két másik el­
ítéltet a készület napján, vagyis - a hivatalos naptár szerint - a
zsidó húsvétot megelőző napon végezték ki, a főpapok „arra kér-

204 A források szerint nem lehetett panniculariának tekinteni a halálraítéltek

minden javát, csupán azt a ruhát, amibe a kivégzésük napján fel voltak öl­
tözve, s azt a pénzt, ami táplálkozásuk céljából éppen náluk volt. A nagyobb
értékű vagyontárgyak (pl. értékesebb gyűrűk) nem tartoztak ide; azok a
kincstárat illették (Dig. 48,20,6).
203 Sherwin-White (218) 46.
206 Suetonius szerint Augustus ezt válaszolta egy halálra ítélt fogolynak, aki
könyörögve kérte, hogy tisztességesen temessék el: „lesz rá gondjuk a ma­
daraknak” (Suet. Aug. 13).

99
íék Pilátust, töresse meg a keresztre feszítettek lábszárát és vetes­
se le őket a keresztről, nehogy szombaton is a kereszten maradja­
nak” (Jn 19,31), s íg y lá tv á n y u k b e sze n n y e z ze a sz en t nap o t.
A keresztre feszítettek lábszárainak kalapács- vagy buzogány­
ütésekkel való eltörésére, az űn. crurifraguimra akkor került sor,
ha siettetni akarták a halál beálltát. A felfeszítettek ugyanis ez­
után már nem tudtak a lábukra támaszkodva, kissé megemelked­
ve lélegzethez jutni, s így hamarabb megfulladtak. János leírja,
hogy a katonák Pilátus parancsára - aki tehát teljesítette a fő­
papok kérését - eltörték a Jézussal együtt keresztre feszített két
gonosztevő lábszárát. „Mikor azonban Jézushoz értek, látták,
hogy már meghalt. Ez.ért nem törték el lábszárát, hanem az egyik
katona lándzsájával megnyitotta oldalát, melyből azonnal vér és
víz folyt ki." S János hozzáteszi: „Aki ezt látta, tanúskodik róla
és tanúsága igaz” (Jn 19,32—35a).

100
 12. FEJEZET
A per értékelése és a felelősség kérdése

Végigelemzve a Jézus ellen lefolytatott bűnvádi eljárást, N emes­

hegyi PÉTERrel együtt mi is megállapíthatjuk, hogy „Jézuspere az
igazságszolgáltatás megcsúfolása. ”207 A názáreti próféta semmi
olyat nem tett, amiért - akár a zsidó, akár a római jog szabályai
szerint - halált érdemelt volna. O is elmondhatta volna magáról
azt, amit Szent Pál mondott Porcius Festus helytartónak: „Sem a
zsidók törvénye ellen, sem a templom ellen, sem a császár ellen
nem vétettem” (ApCsel 25,8).
Jézust nem azért tartóztatták le, mert valamilyen bűntényt kö­
vetett el, hanem azért, hogy megöljék (vö. Mt 26,4), mivel tanítá­
sával veszélyeztette a zsidóság vezetőinek hatalmi pozícióit.
Mint láttuk, a főtanács előtti tárgyalás során számos jogsértést
követtek el, s végül elfogadható bizonyítékok nélkül mondták
ki Jézus bűnösségét. Semmiképpen sem érthetünk ezért egyet
KLAUSNERrel, aki szerint „a szinhedrion eljárása teljesen igazsá­
gos és szabályszerű volt.208 D aniel -R ops véleményét fogadhat­
”

juk el, aki azt írja, hogy a Jézus ügyében lefolytatott „zsidó eljá­
rás egész folyamán egy ember megölésére kitervelt összeesküvést
látunk”.209
A Pilátus által vezetett cognitiós eljárást pedig igazán nem is
nevezhetjük pernek. A helytartó már a vádlott első kihallgatása
után látta, hogy a vádak alaptalanok; Jézust „ a főpapok csak

N emeshegyi (180) 22.

Klausner (140) 289.
D aniel-Rops (62) II. köt. 169.

101
irigységből adták kezére” (Mk 15,10).210 A római perrend szabá­
lyai szerint megkezdett eljárás ekkor tulajdonképpen véget is ért:
büntetőper helyett innentől egy politikai huzavona tanúi lehe­
tünk. Pilátus végül - amikor a jog és az igazság érvényre juttatá­
sa és saját karrierjének biztosítása között kellett választania - ki­
mondta a halálos ítéletet Jézus felett. A római jog szabályai
szerint pedig elítélni csak azt a vádlottat lehetett, akinek bűnössé­
géről a bíró meggyőződött.211 A Digestábán az áll, hogy helye­
sebb a bűntettet büntetlenül hagyni, mint az ártatlant elítélni:
„ satius enim esse impunitum relinqui facinus nocentis quam in-
nocentem damnari” (Dig. 48,19,5 pr.). Pilátus pedig tudta, hogy
egy ártatlan embert küld a halálba: kézmosásával is ezt fejezte ki.
Teljesen egyetérthetünk tehát RosADival, aki arra a megállapítás­
ra jut, hogy „a Názáreti Jézust nem ítélték el, hanem megölték,
kivégzése nem igazságtalanság, hanem gyilkosság. ”212
Ki a felelős ezért a gyilkosságért? D aniel -R ops szerint „mate­
riálisán és jogilag a római főtisztviselőt terheli a felelősség a tör­
téntekért: ő Jézus hóhérja. ”213 A katonák valóban Pilátus paran­

210 Lohfink véleménye is ez. Mint írja, „bizonyítékokat nyilvánvalóan nem

tudtak felmutatni Jézussal szemben. Ezt Pilátus nagyon hamar felismerte, s
ezért talán már Jézus rövid ideig tartó kihallgatásától kezdve nem vette töb­
bé komolyan a vádat, miszerint Jézus politikai láizító volna” [Lohfink (153)
31-32.].
211 „Amikor a bizonyítási eljárás lezárult, a bíróságokban háromféle képzet
alakulhatott ki a vád tárgyává tett esettel kapcsolatban. A bíró elfogadhat­
ta a vádló álláspontját és meggyőződött arról, hogy a vádlott bűnös. Eset­
leg gyanította ezt, de nem volt meggyőződve sem a bűnösségéről, sem az ár­
tatlanságáról. Végül a bíró meggyőződhetett arról, hogy a vád alaptalan.
A római jog is úgy tartotta, hogy elítélésre csak az első meggyőződés szol­
gálhat alapul: elítélni csak azt a vádlottat lehet, akinek a bűnösségéről a bí­
ró meg van győződve. Gyanú, vagy az, hogy nem egész biztos az ártatlan­
ságban, csak feltételezés; ilyen esetben fel kell a vádlottat menteni” - írja
Zlinszky [(263) 64.].
212 Rosadi (204) 271.
213 Daniel-Rops (62) II. köt. 169.

102
csára feszítették keresztre Jézust. Az ártatlan názáreti próféta ha­
láláért azonban a helytartónál sokkal inkább a zsidó főpapok
a felelősek; az ő cselszövésük állt a per hátterében. B linzler is
azt mondja, hogy „Die Hauptverantwortung liegt auf jüdischer
Seite”, vagyis a felelősség fő súlya a zsidókat terheli.214 Hiába bi­
zonyítja K lausner , hogy „a zsidóság akkori vezetői... maguk
nem vettek részt a tulajdonképeni elítéltetésben és megfeszíttetés-
ben”,215 a főpapok taktikája teljesen nyilvánvaló. Ok csak azért
nem ítélték halálra és végezték ki Jézust, mert ehhez nem volt jo ­
guk. Aljas eszközeikkel (rágalmazással és zsarolással) ezért azon
mesterkedtek, hogy Pilátusnak ne lehessen más választása, mint
az ő akaratuk teljesítése.216
A főpapokat pedig Annás irányította. Helyesen állapítja meg
ezért R enan , hogy „Hómáin (vagyis Annás) volt az (vagy ha úgy
tetszik a párt, melyet képviselt), aki megölte Jézust. O volt ennek
a szörnyűséges színjátéknak főszereplője, őt kellett volna az em­
beriség átkának sújtania, sokkal inkább őt, mint Kajafást vagy
Pilátust. ”217 Bizonyára Jézus is Annásra gondolt, amikor azt
mondta a helytartónak, hogy „Annak, aki engem kiszolgáltatott
neked, nagyobb a bűne” (Jn 19,11).
Mindenképpen felelős a történtekért a praetorium előtt össze-
sereglett, s Jézus keresztre feszítését követelő tömeg is. A csőcse­
lék üvöltéséből (Mt 27,25: „ Vére rajtunk és fiainkon!”) azonban
téves lenne arra a következtetésre jutnunk, hogy Jézus haláláért

Blinzler (23) 208. Szent Pál is a zsidókat tartja Jézus gyilkosainak (ITessz
2,15), s Origenésznek is az a véleménye, hogy Pilátus felelőssége kisebb a
zsidókénál (Őrig. c. Cels. 2,34).
213 Klausner (140) 305.
216 Erre a megállapításra jut a domonkos professzor, Pierre B enőit is: „What
has emerged from our study is that the Christian view in the gospels is cor-
rect, that it was the Jews who were responsible fór Jesus’ death and that they
made use of the Román powers to carry out their plán ” [Benőit (20) 151.].
217 Renan (199) 311.

103
az egész zsidó népet kollektív felelősség terheli. El kell utasíta­
nunk R enan azon véleményét, miszerint „ akárcsak az egyének­
nek, a nemzeteknek is van felelősségük. S ha volt valaha is bűn,
mely egy nemzet bűne, Jézus halála az. ”218 L eroux, francia törté­
nész, egy frappáns példával világít rá e nézet elfogadhatatlansá­
gára: „Mit gondolnánk arról a történészről, aki XVI. Lajos kivég­
zését elbeszélve a következőt írná: A király a franciákhoz fordult
és bátorította őket, de a franciák helytelenítő, vad üvöltésükkel
nyomták el sz.avát! Rögtön helyesbítenénk: Nem a franciák, ha­
nem (csak) franciák. ”219 Az egész zsidó népet terhelő felelősség
kérdéséről G yürki L ászló a következőket írja: „Ha figyelmesen
olvassuk az evangéliumokat, megállapíthatjuk, hogy csak egy ki­
sebbség vett cselekvőén részt a Názáreti Jézus elítélésében. Szent
Máté szerint felizgatott tömeg kiáltozott, de ez is csak kisebbség
volt. A nép nagyobb része... távol maradt. Az igazság meghami­
sítása lenne, ha azt mondanánk, hogy Jeruzsálem egész lakos­
sága részt vett a szenvedéstörténetben... Azon is elgondolkozha­
tunk, hogy az akkori zsidóság nagy része (akárcsak a mai zsidó­
ság) diaszpórában - szórványban - élt. A palesztinai zsidóság az
összzsidóságnak csak egy heted vagy nyolcad részét képviselte.

218 Renan (199) 341. A zsidók kollektív felelősségét már az ókeresztény szer­
zők is hangsúlyozták, és a zsidó népet ért szenvedéseket (elsősorban Jeru­
zsálem elpusztítását 70-ben, majd - a Bar Kochba által vezetett lázadás le­
verésekor- 135-ben) Isten jogos büntetésének tekintették. Euszebiosz pél­
dául a következőket írja: „csapások sújtották a várost és egész Júdeát mind­
addig, amíg Vespasianus által végül is nyakukba nem szakadt az ostrom,
így érte végül is utol az isteni büntetés a zsidókat, akik kezet mertek vetni
Krisztusra” (Eus. hist. eccl. 2,6,8). Jusztinosz pedig a következőket mond­
ja a zsidó Trifónnak: „a földetek pusztasággá lett, városaitok felégetve, gyü­
mölcseiteket a szemetek láttára most más eszi meg, és közületek senki sem
teheti be a lábát Jeruzsálembe... Jogosan és méltán ért mindez titeket. Mert
megöltétek az igazat” (Just. diai. 16,2-4; vö. Őrig. c. Cels. 4,73). Az ókeresz­
tény szerzők álláspontjának összegzését ld. Carroll - Green (45) 183-187.
219 Idézi D aniel-Rops (62) II. köt. 171.

104
A szórványban élő zsidóság az eseményekről semmit sem tu­
dott... Ezek után kérdezhetjük: lehet-e felelőssé tenni a világ vé­
géig azt a népet, amelynek túlnyomó része kívül állt a történte­
ken ? Lehet-e az egész népet, amely különböző korokban élt és él,
ezért vádolni?”220 E kérdésekre csak elutasító választ adhatunk,
ahogyan tette ezt a Katolikus Egyház hivatalosan is a II. Vatikáni
zsinaton: „Kétségtelen, hogy a zsidó hatóságok és párthíveik
Krisztus halálát követelték; mégsem lehet megkülönböztetés nél­
kül minden akkori zsidónak vagy éppen a mai zsidóságnak rová­
sára írni azt, amit ővele kínszenvedésekor műveltek” („Nostra
aetate” 4).221
Végül mindenképpen meg kell említeni, hogy a zsidóság szin­
tén hivatalosan kifejezésre juttatta, hogy Jézus elítélésével és ki­
végzésével nem ért egyet, amikor 1949-ben Jeruzsálemben a leg­
tekintélyesebb zsidó jogászok - egy rendes bírósági tárgyalás
keretében - újratárgyalták a Názáreti ügyét, és - bűncselekmény
hiányában - egyhangúlag felmentő ítéletet hoztak.222

Gyürki (103) 150-151. Vö. Uő (105) 812-817.; Cargal (43) 101-112.

Ld. Cserháti - Fábián (59) 412.
Vö. B linzler (23) 7.; Ijjas (118) 621.

105
 II. RÉSZ

Szent Pál a hatóságok előtt

„Hét ízben kellett neki börtönt elviselni,

menekült, megkövezték...,
majd a kormányzók előtt halt vértanúhalált...”
(Római Szent Kelemen)
 1. FEJEZET
Forrásaink történeti értéke

A Szent Pál apostol ellen lefolytatott eljárásokról készített hiva­

talos iratok - a Jézus peréről szóló dokumentumokhoz hasonlóan
- elvesztek. Méltán furcsálhatjuk ezt, hiszen tudjuk, hogy a ke­
resztények kezdettől fogva milyen tisztelettel ápolták a vértanúk
emlékét, és - ahogy V argha D ezső írja - „szenvedésüknek ada­
tait a legnagyobb buzgósággal gyűjtötték. A bírósági írnokoktól
a tárgyalási jegyzőkönyveket - processus verbális - drága pén­
zen megvásárolták. ’n Szent Pál aktáinak eltűnésére talán magya­
rázatul szolgálnak Diocletianus császár azon rendeletéi, amelyek
értelmében a keresztények iratait meg kellett semmisíteni.12
Hivatalos dokumentum hiányában a Pál elleni peres és peren
kívüli eljárások elemzésénél is csak az Újszövetségre támasz­
kodhatunk, amelynek az Apostolok Cselekedetei című könyve
beszéli el az apostolfejedelem életének legfőbb eseményeit. Itt
újból az a probléma merül fel, ami Jézus perénél is felvetődött:
jogtörténeti elemzéseink során támaszkodhatunk-e teológiai mű­
re? E kérdésre a biblikusok - az evangéliumokhoz hasonlóan -
az Apostolok Cselekedetei vonatkozásában is megnyugtató választ
adnak: e könyv - annak ellenére, hogy elsősorban hitvalló és hit­
re indító szándékkal íródott - történeti munkaként is páratlan ér­
tékkel bír. G yörki L ászló szerint igaz, hogy Lukács e művében
„ meg akarta mutatni a Szentlélek működését a kereszténység ter­
jedésében, sőt ez könyvének a lényeges célja. Ez azonban nem ki­

1 V argha (243) 524.

2 Euszebiosz a következőket írja: „Diocletianus uralkodásának tizenkilencedik
éve volt. ...mindenütt császári rendeleteket függesztettek ki, melyek előírták,
hogy a templomokat le kell rombolni és a titkos írásokat el kell égetni” (Eus.
hist. eccl. 8,2,4).

109
sebbíti művének történeti értékét. ”3 Hasonlóan vélekedik Szörényi
A ndor is, aki rámutat arra, hogy Lukács „nem írhatott legendákat
abban a korban, amikor az események szem- és fültanúi jórészt
éltek, amikor tehát a meseköltésnek a lehetősége ki volt zárva!
(...) Különben is minden profán íróra és forrásra áll az általános
elv: Nemo mendax, nisi probetur! (Hogy valaki hazudik, azt bizo­
nyítani kell!) Márpedig a szentlukácsi elbeszélésre nemcsak hogy
nem lehet a hazugság vádját rásütni, hanem mindaz, amit a két­
ségkívül autentikus szentpáli levelekből, s profán történelem fo r­
rásaiból tudunk, megegyeznek az Ap. Csel. adataival. ”4
A könyv hitelességét nagyban megerősíti az, hogy Lukács
- mint Pál útitársa - a történések nagy részének szemtanúja volt,
ami a mű ún. „m i”-részleteiből is kitűnik. A többi esemény leírá­
sakor pedig a szerző szemmel láthatóan csak gondosan ellen­
őrzött forrásokat használt fel. Ez jellemző Lukácsra; az evangé­
liumát is így kezdi: „mindennek elejétől fogva gondosan a végé­
re jártam ” (Lk 1,3). A biblikusok szerint az, hogy Lukács a többi
apostolról szinte semmit sem mond (nem tudósít olyan egyházak
alapításáról, mint Alexandria vagy Róma, s Szent Péter Paleszti­
nán kívül tett utazásairól semmit sem közöl), szintén a mű törté­
neti hitelét támasztja alá. Lukács csak azt mondja el, amit vagy
személyesen vagy ellenőrzött forrásai révén ismer.
G yürki L ászló a mű történeti értékét még a következőkkel tá­
masztja alá: „Lukács pontosan hozza azoknak a tisztségviselők­
nek a meghatározását, akikkel Pál kapcsolatba került: Szergiusz
Paulusz és Gallio prokonzul, a filippi elöljáróságról azt mondja
»sztratégosz«, a tesszalonikairól »poliarchész«, az ázsiai tarto­
mányban »asziarchész«. A hellenista városokban, ahol nagyobb
volt a függetlenség, néplázadás fordul az apostol és munkatársai
ellen, a római kolóniákban a magisztrátus közvetlenül lép fe l el­

3 Gyürki (104) 37.

4 Szörényi (234) 427.

110
lenük. Az Apostolok cselekedeteinek szerzője nagyon jól ismerte
a helyeket, ahol a könyvében szereplő események történtek, és
pontosan írja le őket. Pál Damaszkuszban az Egyenes utcában
lakik, Filippiben Lídiánál, Tesszalonikában Jázonnál, Korintus-
ban Aquila és Priscilla házában, majd Ticiusz Jusztusznál. Ceza-
reában megáll útja során Fülöp evangélistánál, Jeruzsálemben
pedig a ciprusi Mnázonnál száll meg. Pontosan megadja Lukács
az igehirdetési helyeket is: Filippiben a kapun kívül a folyó mel­
lett, Efezusban Tirannusz iskolájában. Külön említést érdemel a
hajóút leírása. Mindebből láthatjuk, hogy ha Lukács elsősorban
teológiai művet akart is írni, azért nem tért el a történeti hűség­
től, sőt nagyon is ragaszkodott hozzá. ”s
Szent Pál halálra ítéléséről és kivégzéséről Lukács már nem
tudósít bennünket. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az apos­
tol életútját érdemes egészen a végéig nyomon követnünk. Pál
életének utolsó eseményeinek vizsgálatánál már csak az ókeresz­
tény hagyományra támaszkodhatunk. A rthur S tapylton B arnes
véleménye szerint a történeti elemzéshez e hagyományanyag is
megbízható forrásul szolgál: „Sokan hajlandók elfelejteni, hogy
egy személyiség vagy bármely rendkívüli esemény emléke hosszú
időszakon keresztül megmarad, valamint azt, hogy ezen kívül
vannak olyan közösségek, melyek hordozzák az emlékeket, külö­
nösen, ha azokat évenként megismétlődő szertartásokban őrzik.
Ilyennek kell tekintenünk a két apostol (ti. Szent Péter és Szent
Pál) mártírhalálának esetét. Róma egyszerűen nem tudta elfelej­
teni ennek a tragédiának legalábbis a fő eseményeit. ”56

5 Gyürki (104) 37-38.

6 B arnes (11) 63.: „Mén are api toforget that the memory ofan individual as
to any outstanding event may extend over a very long period, and that be-
sides this there is such a thing as a corporate memory in a community, espe-
cially if it be stimulated and kept in being by a ceremony of annual recur-
rence. Yet this must certainly have been the case with regard to the martyrdom
o f the two Apostles. Romé simply could nőt fór get at least the mainfacts of
the tragedy. ” Vő. M orton (176) 536.

111
 2. FEJEZET
Szent Pál és a római jog

Mielőtt rátérnénk a Szent Pál ellen lefolytatott peres és peren kí­

vüli eljárások elemzésére, vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy ho­
gyan viszonyult az apostol a Római Birodalom jogrendjéhez.
Kiindulópontunk az a tény, hogy Pál - egyedül az apostolok
közül - római polgár (cívis Romanus) volt. Saját állítása szerint
születése óta rendelkezett polgárjoggal (ApCsel 22,28), amiből
az következik, hogy már a szülei is római polgárok voltak. Véle­
ményem szerint Pálnak mind az apja, mind az anyja római polgár
kellett hogy legyen, mivel a Kr. e. I. században hozott lex Mini­
déi értelmében a polgár és peregrinus házasságából született
gyermek az alacsonyabb jogállású szülő statuséi követte (Gai.
1,78).7 A rchibald R obertson véleménye szerint Pál apja - mint
sátorkészítő - a római hadsereg hadiszállítója lehetett, s e tevé­
kenységéért kapott családjával együtt a császártól polgárjogot.8
A következő kiemelendő tény, hogy az apostol jól ismerte a
római jog szabályait. Erre abból következtethetünk, hogy minden
olyan esetben, amikor szükségesnek látta, élt a jogaival: elégté­
telt követelt, amikor ítélet nélkül nyilvánosan megvesszőzték
(ApCsel 16,37), polgárjogára hivatkozott, amikor ostorral akar­
ták vallatóra fogni (ApCsel 22,25), s a császárhoz fellebbezett,
amikor az ellene indított perben Festus helytartó a vádlóinak
akart kedvezni (ApCsel 25,11).

7 Vö. Földi - H amza (81) 209.

8 Robertson (203) 138. Lukács beszámolója szerint az apostol megélhetése
érdekében sátorkészítéssel foglalkozott (ApCsel 18,3); könnyen elképzelhe­
tő, hogy Pál e mesterséget valóban apjától tanulta.

112
 Mindenképpen említést kell tenni arról, hogy mennyire tisz­
telte Pál Róma állami berendezkedését és intézményrendszerét.
A római keresztény közösség tagjait a hatóságokkal szembeni
engedelmességre buzdította, rámutatva arra, hogy minden hata­
lom Istentől ered, s ezért az állampolgári kötelezettségek teljesí­
tése egyben vallási, lelkiismereti kötelezettség is: „Mindenki ves­
se alá magát a fölöttes hatalomnak. Nincs ugyanis hatalom, csak
Istentől Ahol hatalom van, azt az Isten rendelte. Aki tehát szem­
beszáll a hatalommal, Isten rendelésének szegül ellene. Az ellen­
szegülő pedig magára vonja az ítéletet. (...) Alá kell rendelnetek
magatokat, nemcsak a megtorlás, hanem a lelkiismeret miatt is.
Ezért, fizettek adót is, hiszen Isten szolgái, akik azt behajtják. Ad­
játok meg tehát mindenkinek, ami neki jár: akinek adó, annak
adót, akinek vám, vámot, akinek hódolat, hódolatot, akinek tisz­
telet, tiszteletet” (Róm 13,1-7). Pál ezt az álláspontját később
sem változtatta meg. A két évig tartó római fogságából való ki-
szabadulása után is arra kérte Timóteust, az efezusi egyház veze­
tőjét, hogy imádkozzon „a királyokért és az összes elöljáróért”
(ITim 2,1-2). Titusznak, Kréta főpásztorának szintén azt üzente,
hogy figyelmeztesse híveit: „ vessék alá magukat a fejedelmek­
nek és a hatóságoknak, engedelmeskedjenek és legyenek minden
jóra készek” (Tit 3,1).
Pál a rabszolgaság intézményével sem szállt szembe, bár azt
tanította, hogy Isten előtt minden ember egyenlő (Gál 3,27-28).9
A kolosszeieknek írt levelében például ezt olvashatjuk: „Szol­
gák! Engedelmeskedjetek mindenben földi uratoknak, ne látszatra
szolgáljatok, mint akik emberek tetszését keresik, hanem egysze­
rű szívvel, az Úr félelm ében” (Kol 3,22). Hasonló gondolatokat
tartalmaz az efezusi levél is: „Szolgák! Engedelmeskedjetek fé lő

9 Elviekben egyébként - sztoikus hatásra - a római jog is osztotta ezt az állás­

pontot: „omnes homines aequciles sunt” - mondja egy helyen Ulpianus (Dig.
50,17,32).

113
tisztelettel és egyszerű szívvel földi uratoknak, akárcsak Krisz­
tusnak” (Ef 6,5). Egy másik helyen így fogalmaz az apostol:
„Mindazok, akik a rabszolgaság igájában görnyednek, tartsák
gazdájukat teljes tiszteletben, hogy ne káromolja Isten nevét és
tanításunkat” (lTim 6,1). Hasonló tanácsokat ad Pál Titusznak
is: „A rabszolgák mindenben engedelmeskedjenek gazdáiknak,
járjanak kedvükben, ne ellenkezzenek, ne csaljanak, hanem tanú­
sítsanak mindenben igaz hűséget, hogy díszére váljanak minden
tekintetben üdvözítő Istenünk tanításának” (Tit 2,9-10).
A birodalom jogrendjének tisztelete vezérelhette az apostolt
akkor is, amikor Onezimuszt, a szökött rabszolgát visszaküldte
gazdájához, Filemonhoz (Filem 12-14); bizonyára jól tudta Pál,
hogy idegen rabszolgát - urának tudta és beleegyezése nélkül -
tilos befogadni.10Az apostol a híveit is mindig a jogrend által elő­
írt magatartás tanúsítására, a tisztesség és jóhiszeműség követel­
ményeinek betartására biztatta; a tesszaloniki egyház tagjainak
például ezt írta: „üzletkötésben senki meg ne károsítsa és meg ne
csalja testvérét, mert az Úr mindezt megtorolja” (ITessz 4,6).
Érdemes megvizsgálnunk azt a kérdést is, hogy milyen hatást
gyakorolt Pál gondolkodásmódjára a római jog szelleme és foga­
lomrendszere. A római jog az embereket alapvetően két csoport­
ba sorolta: megkülönböztetett szabadokat (liberi) és rabszolgákat
(servi).11 A kor értékrendje szerint a legdrágább kincs a szabad­
ság (libertás) állapota volt.12 Jól tükröződik e felfogás Pál tanítá­

10 E tilalmat a Kr. e. 209 körül hozott lex Fabia de plagiariis mondta ki (Dig.
48,15,6,2; Cod. 9,20,9). Vö. W estbury-Jones (254) 124.
11 Gaius, a Kr. u. II. században élt kiváló jogtudós szerint a személyek joga
szempontjából a legfőbb felosztás az, hogy minden ember vagy szabad, vagy
rabszolga: „Et quidem. summa divisio de iure personarum haec est, quod
omnes homines aut liberi sunt, aut servi” (Gai. 1,9).
12 Paulus, a neves remekjogász szerint a szabadság értéke felbecsülhetetlen:
„Libertás inaestimabilis rés est” (Dig. 50,17,106; vö. 50,17,176,1). Gaius
pedig azt írja, hogy a szabadság mindennél előbbrevaló: „Libertás omnibus
rebus favorabilior est" (Dig. 50,17,122).

114
sában is. Az apostol szerint a megváltás lényegében nem más,
mint felszabadítás a bűn szolgaságából.13
Pál korában a rabszolgává válás egyik legalapvetőbb módja a
hadifogságba esés volt.14 Valószínűleg ezért mondja azt az apos­
tol, hogy a bűnös ember a sátán fogságában vergődik (2Tim
2,26). E fogságból Krisztus váltja ki az emberiséget: „a szabad­
ságot Krisztus szerezte meg nekünk” (Gál 5,1). A váltságdíj pe­
dig nem más, mint Jézus kereszthalála; ezért írja Pál, hogy nagy
volt a mi váltságdíjunk (lK or 6,20 és 7,23).
„Ti is halottak voltatok vétkeitek és bűneitek következtében,
amelyekben azelőtt éltetek a világ szokása szerint, a levegőégben
uralkodó fejedelem hatalma alatt” - írja Pál az efezusi híveknek
(Ef 2,1-2). A bűnös ember tehát a sátán hatalma alatt áll, s álla­
pota így a halottakéhoz hasonló. E megállapítással kapcsolatban
két dologra érdemes rámutatni. Az egyik az, hogy Pál itt egyér­
telműen a rabszolgatartói hatalom (dominica potestas) intézmé­
nyére utal.15 A másik érdekesség pedig az, hogy a rabszolgaságot
a rómaiak a halálhoz hasonlították.16 A kolosszei levél szerint a
keresztény hitre térők már nem élnek szolgaságban: Jézus ugyan­
is „kiragadott minket a sötétség hatalmából” (Kol 1,13).
Az apostol szerint Krisztus követőinek nem kell betartaniuk a
mózesi törvények előírásait, mert a megváltás a törvény szolga­
ságából is szabadulást hozott: „Krisztus megváltott minket a tör­
vény átkától” (Gál 3,13).17 Az Ószövetség és az Újszövetség né­

13 Vö. D eissmann (64) 323-334.

14 Vö. Földi - Hamza (81) 214.
15 Gaius azt írja, hogy a rabszolgák természetszerűleg uraik hatalma alatt áll­
nak: „in potestate itaque sunt servi dominorum” (Gai. 1,52).
16 Ulpianus szerint a rabszolgaság a halálhoz hasonlítható: „Servitutem morta-
litatifere comparamus” (Dig. 50,17,209).
17 Az apostol szerint a mózesi törvények csupán arra szolgáltak, hogy a zsidók
Krisztushoz vezető nevelője (TtatÖaytúYOg) legyen (Gál 3,24). Pál e hasonlatát
is a görög-római világból veszi, ahol a gyermekeket a tanítókhoz egy paidagó-
gosznak nevezett rabszolga vezette (innen származik a pedagógus kifejezés).

115
pének eltérő helyzetét Pál Ábrahám fiainak történetével szemlél­
teti: „Abrahámnak két fia volt, egyik a szolgálótól, a másik a sza­
bad asszonytól. (...) Ezek az asszonyok a két szövetséget jelentik.
Az egyik a Sínai-hegyről való és szolgaságra szül: ez Hágár. (...)
A szabad asszony ellenben a magasságbeli Jeruzsálemet jelenti:
ez a mi anyánk. (...) Mi tehát, testvérek, nem a szolgáló fiai va­
gyunk, hanem a szabad asszonyé” (Gál 4,22-31). F rancis L ya l l
szerint Pál gondolatainak lényegét a mózesi könyveket nem is­
merő pogányok is megérthették, mivel mindannyian tisztában
voltak a római jog azon szabályával, hogy a gyermek anyja sta­
tusát követi: a rabszolganő gyermeke szolgának, míg a szabad
asszony fia szabadnak születik.18
Máshol az apostol arra mutat rá, hogy a megváltott embernek
Isten szolgájaként kell élnie: „nem tudjátok, hogy annak szolgái
vagytok és annak kell engedelmeskednetek, akinek mint szolgák
alárendelitek magatokat? Vagy a bűnnek, ami a halálba vezet,
vagy az. engedelmességnek, ami megigazulást eredményez. De
hála Istennek, hogy bár a bűnnek szolgád voltatok, most már szív­
ből engedelmeskedtek annak a tanításnak, amelyet kaptatok.
A bűntől megszabadulva az igazság szolgái lettetek” (Róm 6,16-
18). Ennek egyik legfőbb következménye pedig az, hogy a meg-
térők Isten hatalma alá kerülnek. Erre utal Pál, amikor az aláb­
biakat írja: „ Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja, adja
meg nektek a bölcsesség és kinyilatkoztatás lelkét, hogy meg­
ismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy megértsétek
... milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma fölöttünk, akik hívők­
ké lettünk” (Ef 1,17-19). Pál szerint az embernek nincs joga ah­
hoz, hogy bűnös életmódot folytasson és így tönkretegye magát:
„Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?” (lK or 6,19).
Az apostol gyakran nevezi saját magát is Isten ill. Krisztus szol­
gájának (Róm 1,1; Fii 1,1; Tit 1,1), s így korholja azokat, akiker-

18 L yall (157) 32-33. Vő. Földi - H amza (81) 214.

116
kölcsileg elítélnek másokat: „Ki vagy te, hogy más szolgája felett
ítélkezel? Saját ura előtt áll vagy bukik” (Róm 14,4). A bírásko­
dás joga tehát egyedül Istent illeti, aki minden ember Ura. Ezen
utóbbi tényre a rabszolgatartókat az apostol külön figyelmezteti:
„Gazdák, adjátok meg szolgáitoknak, ami jogos és méltányos.
Gondoljátok meg, nektek is van Uratok a mennyben” (Kol 4,1;
vö. Ef 6,9).
Pál többször is használja az „ oikovojuoc;” kifejezést, amely ma­
gyarul intézőt, vagyonkezelőt, sáfárt jelent. „Úgy tekintsenek min­
ket, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak intézőit. Az intézőtől
pedig nem kívánnak többet, mint hogy hűséges legyen” - olvas­
hatjuk a korintusiaknak írt első levélben (lK or 4,1-2). „A püs­
pöknek, mint Isten intézőjének, feddhetetlennek kell lennie” - írja
Pál Titusznak, Kréta főpásztorának (Tit 1,7). Az „oiKOvopog” ki­
fejezés latin megfelelője a „dispensator” szó. Dispensatoroknak
pedig Gaius szerint azokat a rabszolgákat nevezték, akiknek meg­
engedték a pénz kezelését: „servi, quibus permittitur administra-
tio pecuniae, dispensatores appellati sunt” (Gai. 1,122). E va­
gyonkezeléssel megbízott rabszolgákkal szemben valóban az volt
a legfőbb elvárás, hogy hűségesek és feddhetetlenek legyenek.19
A szabadokon belül a római jog éles különbséget tett római
polgárok (cives Romani) és idegenek (peregrini) között.20 Ez a
jogi felosztás az alapja annak, amit Pál a megtérő pogányoknak
mond: „nem vagytok már idegenek és jövevények, hanem a szen­
tek polgártársai és Isten családjának tagjai” (Ef 2,19). Az apos­
tol szerint Krisztus követőinek neve „fel van jegyezve az élet
könyvében” (Fii 4,3; vö. Zsid 12,22). L y a l l álláspontja szerint e
gondolat hátterében az a közismert tény áll, hogy a római hivatal­

19 Vagyonkezelő rabszolgái persze nemcsak a római gazdáknak voltak; gon­

doljunk itt a Lukács-evangéliumban szereplő „hű és okos kulcsár”-ra, akit
„ura a háznép fölé rendelt” (Lk 12,42; vö. Mt 24,45).
20 Vö. S zabó (229) 37-41.

117
 nokok pontosan vezették a polgárok névjegyzékét (census).21 Pál
egy másik helyen arra utal, hogy a keresztény ember a földön
idegenként él: „a mi hazánk, a mennyben van” (Fii 3,20; vö. Zsid
13,14). Helyzetünk ezért a földön olyan, mint az idegen országból
érkezett követeké: „ Krisztus követségében járunk” (2Kor 5,20).
Pál tanításának egyik sarkalatos pontja, hogy a keresztény em­
ber Isten gyermeke: „ Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.
Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben
éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét kaptátok, melyben azt kiált­
juk: Abba, Atya!” (Róm 8,15; vö. Gál 4,5; Ef 1,5). A megváltás
tökéletesen helyreállította az Isten és az ember kapcsolatát, me­
lyet a bűn megrontott. Krisztus által egészen új viszonyba kerü­
lünk Istennel. Pál mindezt az örökbefogadás aktusához hasonlítja:
a megtérő ember Isten családjának tagjává válik (vö. Ef 2,19).
L yall rámutat arra, hogy a zsidó jog az örökbefogadás intéz­
ményét nem ismerte: a zsidó családok kihalását Mózes a levi-
rátus intézményének bevezetésével kívánta megakadályozni
(MTörv 25,5-10). A görög jogban pedig az örökbefogadott gyer­
mek nem került jogilag ugyanabba a helyzetbe, mint a vérszerin­
ti leszármazó, s az eredeti családjával való kapcsolata sem sza­
kadt meg egészen. Egyedül a római jog szerinti örökbefogadás
(arrogatio ill. adoptio) járt együtt olyan teljes állapotváltozással
(status permutatio), mint amilyen radikális változást a megváltás
eredményez az ember életében.22 Az apostol metaforájának alap­
jául ezért minden bizonnyal a római jog szabályai szolgáltak.23

21 Lyall (157) 61.

22 Az örökbefogadott személy a római jog szabályai szerint kikerült agnatiójá-
ból, korábbi páter familiasának hatalma megszűnt felette, ill. ha önjogú (sui
iuris) volt, elvesztette önállóságát, s az örökbefogadó személy apai hatalma
(patria potestas) alá került, s ezáltal egy teljesen új agnatio (hatalmi kötelé­
ken alapuló rokonság) tagjává vált. Vö. Földi - H amza (81) 247.
23 L yall (157) 67-99. Vö. U ő (156) 458^166; B all (7) 1-13.; W estbury-
Jo n e s (254)162-172.

118
 Pál így folytatja a rómaiaknak szóló üzenetét: „Maga a Lélek
tesz tanúságot lelkűnkben, hogy Isten fiai vagyunk. Ha pedig fiai,
akkor örökösei is: örökösei Istennek, Krisztusnak pedig társörö­
kösei. Előbb azonban szenvednünk kell vele együtt, hogy vele
együtt meg is dicsőüljünk” (Róm 8,16-17; vö. Gál 4,7). A biro­
dalom fővárosában élő keresztények valószínűleg jól ismerték a
római jog alapszabályait, s ezért világos volt számukra az apostol
érvelése: aki a szenvedésben sorsközösséget vállal Isten fiával,
azt Isten a fiává fogadja (vö. Gál 3,26), s ezáltal ugyanolyan
öröklési jogot biztosít számára, mint amilyennel Krisztus rendel­
kezik (vö. Zsid 1,2; Ef 3,6; Gál 3,29). Az örökség pedig nem
más, mint az örök élet: „reménybeli örökösei vagyunk az örök
életnek” (Tit 3,7).
Az apostol szívesen használ más helyeken is öröklési jogi fo­
galmakat.24 Pál legfőbb ellenfelei térítő munkájában a farizeusok
közül keresztény hitre tért ún. zsidózók (judaisták) voltak, akik
azt tanították, hogy a pogányságból megtért keresztények számá­
ra a mózesi törvények megtartása elengedhetetlen az üdvösség­
hez: az embernek tehát előbb zsidóvá kell válnia ahhoz, hogy ke­
reszténnyé lehessen. Az apostol e tévtanokat a következőképpen
cáfolja: „Testvérek, emberi szokásra hivatkozom. Az ember jo g ­
erős végrendeletét senki sem érvénytelenítheti, nem másíthatja
meg. Nos, az ígéret Abrahámnak és leszármazottjának szólt. (...)
Ezzel azt akarom mondani, hogy az Istentől korábban jogerőre
emelt végrendeletet a négyszázharminc esztendővel később adott
törvény nem érvénytelenítheti, az ígéret tehát nem vesztheti el ha­
tályát” (Gál 3,15-17; vö. Róm 3,9-4,25 és 7,1-25). Pál itt azt bi­
zonyítja, hogy az Ábrahámnak, s rajta keresztül az egész világnak
adott isteni áldás független a mózesi törvényektől. Isten megígér­
te Ábrahámnak, hogy általa és az ő utódja, vagyis Krisztus által
nyer áldást a föld minden népe (Tér 12,3). Ez az ígéret olyan má­

24 Vö. B all (7) 13-37.; W estbury-Jones (254) 167-168.; L yall (157) 101-117.

119
sok által megváltoztathatatlan intézkedés, mint a végrendelet:
amint az ember végrendeletét sem módosíthatja más, a mózesi
törvények sem helyezhették hatályon kívül Isten eredeti rendel­
kezését. A lényeg tehát az, hogy az üdvösséget az ember Krisztus
által nyerheti el, s nem a mózesi törvények betartása révén.
Érdemes itt említést tenni G reer M. T aylor sajátos elméleté­
ről. Pál azt írja a galatáknak, hogy a hívők Krisztus hite (merne;
XpiGTon) által részesülnek az ígéretben (Gál 3,22). T aylor sze­
rint a „merne; XpiGTon” kifejezés nem a Krisztusba vetett hitet,
hanem Krisztus saját hitét, Atyjához fűződő hűségét jelenti. Isten
a Fiát rendelte a mindenség örökösévé (Zsid 1,2), s úgy akarta,
hogy az emberiség Krisztus megváltó műve által váljék az üd­
vösség részesévé. A megváltást pedig Krisztus hite, hűsége és
engedelmessége szerezte meg számunkra: „ engedelmeskedett
mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig" (Fii 2,8). T aylor állás­
pontja szerint Pál tanítása teljes egészében a római hitbizomány
(fideicommissum) intézményének szabályaira épül. A hitbizo­
mány a római jogban alakszerűtlenül rendelt hagyományt jelen­
tett: az örökhagyó felkérte az örökösét arra, hogy a hagyatékból
bizonyos személyeknek juttasson valamit. Fontos, hogy e kére­
lem teljesítése eredetileg peres úton nem volt kikényszeríthető: a
teljesítés csupán az örökös hitére, hűségére (fides) volt bízva.25
T aylor szerint Jézus a fiduciarius, akit az Atya az örökösévé ren­
delt, s felkért arra, hogy az őt követő embereket részesítse a ha­
gyaték javaiban. Az emberiség tehát Krisztus hite, engedelmes­
sége által jut hozzá a számára rendelt javakhoz: az örök élethez,
az üdvösséghez, az örök boldogsághoz.26
Szintén a galatáknak írja Pál az alábbiakat: „Amíg az örökös
kiskorú, semmiben sem különbözik a rabszolgától, jóllehet min­
dennek az ura. Gyámok és gondviselők alá van rendelve atyjától

25 Vö. Földi - Hamza (81) 659.

26 T aylor (237) 58-76. Vö. L yall (157) 131-141.

120
meghatározott ideig. így mi is, amíg kiskorúak voltunk, a világ
elemeinek szolgálatában álltunk” (Gál 4,1-3). A Krisztus előtti
zsidóságot az apostol a kiskorú római örökös helyzetéhez hason­
lítja,27 akinek apja a XII táblás törvényben biztosított jogával élve
(Tab. 5,3) végrendeletében gyámot rendelt (végrendeleti gyám­
ság: tutela testamentuma), s aki - bár mindennek tulajdonosává
vált - felserdüléséig semmivel sem rendelkezhetett, vagyonát a
gyám (tutor) kezelte.28 Az apostol arra céloz, hogy a megváltás
előtt a zsidók kiskorúak voltak és a „világ elemeinek”, vagyis a
különböző ünnepek és szertartások idejét szabályozó égitestek­
nek alárendelve (vö. Gál 4,10), mintegy szolgaságban éltek. Pál
mindezzel óvni kívánta a galatákat a zsidó szokások átvételétől,
rámutatva arra, hogy a hívők Krisztus által lelkileg nagykorúvá
váltak, s így már nincs szükségük a mózesi törvényekre, melyek
azt a célt szolgálták a zsidó nép életében, amelyet a gyám lát el a
gyermek kiskorúsága idején.
Pál a szeretetről szóló csodálatos himnuszában azt írja, hogy
a földi élet az üdvösség állapotához viszonyítva olyan, mint a
gyermekkor a felnőttkorhoz képest (lK or 13,11; vö. Ef 4,13).
W e st b u r y -J ones mutatott rá arra, hogy ez a hasonlat is összefüg­
gésbe hozható a római jog szabályaival.29 A gyermek és a felnőtt
helyzete között a római jog éles különbséget tett: a cselekvő-
képességet befolyásoló tényezők közül a legfontosabb az életkor
volt. A hét éven aluli gyermek (infans) például a római jog sza­
bályai szerint ügylet-, ill. vétőképességgel egyáltalán nem ren­
delkezett.30
A korábbiakban már szó esett arról, hogy az apostol gyakran
hasonlítja az Isten és az ember kapcsolatát a családapa és gyer­

27 Vö. W estbury-Jones (254) 135-137.; Lyall (157) 112-114.

28 Vö. Földi - Hamza (81) 262.
29 W estbury-Jones (254) 125.
30 Vö. F öldi - Hamza (81) 227.

121
meke kapcsolatához. Pál levelei szerint a keresztények vala­
mennyien Isten családjának tagjai (Gál 2,19), s így egymás test­
vérei (vö. Róm 8,29; lKor 6,6; 16,20; 2Kor 2,13; 1Tessz 4,10;
5,26; Gál 6,10; Filem 16 és 20). L yall felhívja a figyelmet arra,
hogy Isten családja sokban hasonlít a római családhoz: Isten
olyan, mint egy nagy páter familias.31 Ezzel kapcsolatban két do­
logra érdemes rámutatni. Az egyik az, hogy a római család első­
sorban vallási-kultikus közösség volt, melyben a családfő lénye­
gében főpapi feladatokat látott el.3132 A másik kiemelendő tény
pedig az, hogy egyedül a római páter familias rendelkezett gyer­
mekei felett olyan apai hatalommal (patria potestas), melyet az
utódok felserdülése nem szüntetett meg, s mely olyan erős füg­
gőségi viszonyt eredményezett, amely az Isten és a ember alá-fölé
rendeltségi viszonyához hasonlítható.33
Egy helyen részletesen kifejti Pál, hogy a Szentlélek tetszése
szerint különféle lelki adományokban részesítheti az embert
(lK or 12,4-11). Ismét egy érdekes párhuzam: a Lélek éppolyan
szabadon osztogathatja adományait, mint amilyen szabadon jut­
tathatott a római családfő különvagyont (peculium) a hatalma
alatt állóknak.34
Egy másik helyen azt írja az apostol, hogy „pillanatnyi, köny-
nyű szenvedésünk a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét
szerzi meg számunkra” (2Kor 4,17; vö. Róm 8,18). Földi szenve­
déseink tehát - melyekben Isten részesít bennünket - a javunkat

31 L yall (157) 119-130. Vö. W estbury-Jones (254) 165.

32 Vö. F ustel de C oulanges (87) 114-115. A családi közösség kultikus jelle­
géből következett többek között az is, hogy az ősi Rómában az örökösök leg­
fontosabb feladatának a házi istenek (Lares, az elhunyt ősök szellemei) tisz­
teletének, a családi sacrák kultuszának folytatását tekintették. Vö. Földi -
Hamza (81) 595.
33 Gaius kiemeli, hogy a gyermekek feletti apai hatalom a római polgárok sa­
ját joga (ius proprium civium Romanorum), ellentétben a rabszolgák feletti
hatalommal, mely minden népnél megfigyelhető (Gai. 1,55 ill. 52).
34 Vö. Földi - H amza (81) 213 és 244.

122
 szolgálják (vö. Zsid 12,5-11). Az apostol által használt „könnyű
szenvedés” kifejezés kapcsolatba hozható a könnyű fegyelmezés
(levis castigatio) jogával, mely a források szerint minden római
családapát megilletett.35
Köztudott, hogy Pál az asszonyoknak szigorú engedelmessé­
get írt elő férjeikkel szemben. Az efezusi levélben a következő­
ket olvashatjuk: „Az asszony engedelmeskedjék férjének, akár­
csak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus
feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egy­
ház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férj ének”
(Ef 5,22-24; vö. lK or 11,3). Az apostol a nőket az egyházi-gyü-
lekezeti életben is egyértelműen engedelmességre intette: „Mint
a szentek minden közösségében, az asszonyok hallgassanak az
összejöveteleken. Nincs megengedve, hogy beszéljenek, nekik en­
gedelmeskedniük kell, ahogy a törvény is mondja. Ha tudni akar­
nak valamit, kérdezzék meg otthon a férjüktől, mert az asszony­
nak nem illik az összejövetelen beszélnie” (lK or 14,34-35). Pál
Timóteusnak is ezt írja: „Az asszony csöndben, engedelmes lé­
lekkel hallgassa a tanítást. Nem engedem, hogy az asszony tanít­
son, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csönd­
ben” (lTim 2,11-12). Ismerve az ókori társadalmi szokásokat,
nem csodálkozhatunk az apostol szavain. W estbu r y -J ones szerint
Pál gondolkodásmódjára e téren is meghatározó hatást gyakorol­
hatott a római jog.36 Ahogy B rósz R óbert írja, „nem lehet azt
mondani, hogy a római törvényhozás, jogalkotás kesztyűs kézzel*
bánt volna a nőkkel.”37 Papinianus, a római remekjogász egy he­

35 Vö. L yall (157) 127-129. A házi fegyelmezési jogát (ius domesticae casti-
gationis) egyébként a római páter familias sem gyakorolhatta önkényesen;
Róma társadalma ugyanis élesen elítélte azt, aki ok nélkül bántalmazta gyer­
mekeit. Ez Seneca következő szavaiból is jól kitűnik: „ Vajon nem tartjuk-e
igen rossz apának, aki még csekély ok miatt is állandóan ütlegeli gyermeke­
it?" (Sen. elem. 1,16,3).
36 W estbury-Jones (254) 119-120.

123
 lyen így összegzi véleményét: „ in multis iuris nostri articulis de-
terior est condicio feminarum quam masculorum”, vagyis „a
nők helyzete sok jogszabályunkban rosszabb a férfiakénál” (Dig.
1,3,5,9). A nők hátrányos jogi helyzete számos területen megmu­
tatkozott. Elegendő, ha itt csupán Ulpianus tömör regulájára gon­
dolunk, amely szerint a nők minden magánjogi és közjogi hiva­
talból ki vannak zárva, s ezért nem lehetnek bírák, nem viselhetnek
tisztséget, nem perelhetnek, senkiért sem vállalhatnak kezessé­
get, s ügyvivők sem lehetnek: „Feminae ab omnibus ojficiis civi-
libus vei publicis remotae sunt, et ideo nec iudices esse possunt,
nec magistratum gerere, nec postulare, nec pro alio intervenire,
necprocuratores existere” (Dig. 50,17,2 pr.).3738
A nők helyzetéről szóló apostoli tanítás és a római jog szabá­
lyai közötti összefüggés egy helyen egészen nyilvánvalóvá válik.
Pál azt írja, hogy a liturgikus istentiszteleteken az asszonyok
kötelesek fátylat viselni alárendeltségük jeleként: „viselje az. asz-
szony annak jelét, hogy hatalom alatt á ll” (lK or 11,10). A törvé­
nyes római házasság (matrimonium legitimum) egyik típusának
az volt a legfőbb jellegzetessége, hogy a nő férje hatalma (ma-
nus) alá került (matrimonium cum mami).39 Ezt az apostol bizo­
nyára jól tudta; nem kizárt, hogy az ő szülei is ilyen házasságban
éltek. Nem véletlen tehát, hogy Pál a házassággal kapcsolatban
az „e^ODOia” (hatalom) szót használja.
Azt is megfigyelhetjük, hogy az apostol sokszor úgy beszél a
házasságról, mint egy kötelemről (obligatio), mely alól fel lehet
szabadulni (liberatio): „Ha asszonyhoz vagy kötve, ne törekedj
elválni, ha azonban nem kötötted magad asszonyhoz, ne keress
feleséget” (lK or 7,27); „ha a hitetlen fé l elválik, hadd váljék el.
Ilyen esetben a testvér vagy nővér nincs lekötve” (lK or 7,15);

37 B rósz (32) 121.

38 A római nők hátrányos jogi helyzetéről részletesen ld. B rósz (32) 121-135.
39 Vő. Földi - Hamza (81) 250-251.

124
„az asszony le van kötve, amíg férje él, de ha férje meghal, fe l­
szabadul” (lK or 7,39). Ezek szerint Pál a római kötelmi jog fo­
galmait is felhasználta tanítása során.40
A kötelmi jogból átvett fogalmak közé tartozik a „aóptxyic;”
(pecsét) és az „appa(3o)v” (foglaló) is, melyek Pál leveleiben
többször is szerepelnek.41 Az apostoli tanítás szerint Isten „pe­
csétjével megjelölt minket és mint foglalót szívünkbe árasztotta a
Lelkét” (2Kor 1,22). Isten tehát „a Lélek foglalóját adta nekünk”
(2Kor 5,5). Ezt üzeni Pál az efezusiaknak is: „Benne (ti. Krisz­
tusban) kaptátok ti is a megígért Szentlélek pecsétjét, miután hal­
lottátok az igazság igéjét, az üdvösségteket hirdető evangéliu­
mot, és hittetek is benne. O örökségünk foglalója, amíg Isten
dicsőségének magasztalására teljesen meg nem váltja tulajdo­
n á t” (Ef 1,14). E levelében az apostol még egyszer figyelmezteti
a kis-ázsiai híveket: „Meg ne szomorítsátok Isten Szendéikét,
akinek pecsétjét viselitek a megváltás napjára” (Ef 4,30).
Pál tanításában a „Szentlélek pecsétje” - mely a keresztség
felvétele által nyerhető el - a Krisztust követő ember Istenhez
való tartozásának, s ezáltal természetfeletti értékének a jele.
A jog világában a pecsét ősi időktől fogva a szerződésről (vagy
végintézkedésről) készített okirat hitelességének jeleként szol­
gál. Ezért mondja az apostol egy másik levelében, hogy Ábra-
hám a hitbeli megigazulás - s az Istennel kötött szövetség - pe­
csétjeként kapta a körülmetélés jelét (Rom 4,11; vö. Tér 17,10).
A pecsét tehát a hitelesség bizonyítéka. Ilyen értelemben írja Pál
az általa megtérített korintusiaknak - saját apostoli küldetése iga­
zolásaként - azt, hogy „apostolságom pecsétje ti vagytok az Úr­
ban” (lK or 9,2).
A foglaló eredetileg - a pecséthez hasonlóan - szintén bizo­
nyítékul szolgált: az ókori világban szokássá vált egy bizonyos

40 Vö. W estbury-Jones (254) 120-121.

41 Vö. W estbury-Jones (254) 122.; Lyall (157) 145-152.

125
pénzösszeg vagy más érték (pl. gyűrű) átadása a szerződések (el­
sősorban adásvételi szerződések) megkötésének jeléül.42 Gaius
szerint amit foglaló (arra) néven adnak, az a megkötött adásvétel
bizonyítéka: „quod arrae nomine datur, argumentum est emptio-
nis et venditionis contractae” (Gai. 3,139). A foglaló emellett
azonban biztosítékul is szolgált: a feleket rászorította a szerződés
teljesítésére.43 Ha ugyanis a foglalót adó fél nem tartotta be a
szerződést, elvesztette a foglalót, ha pedig az nem teljesített, aki
a foglalót kapta, kétszeres értéket kellett visszaadnia (vö. Inst.
3,23 pr.). Az apostol tanítása szerint Isten nekünk adja a Szentlei­
ket, amely mintegy foglalója, azaz jele, s egyben biztosítéka a
megígért örök üdvösségnek.
Pál leveleiben gyakran szerepel a közbenjárás gondolata. Az
apostol szerint Jézus közbenjár értünk az Atyánál: „Krisztus Jé­
zus, aki meghalt, sőt fel is támadt, az Isten jobbján közbenjár ér­
tünk” (Róm 8,34; vö. Zsid 7,25). A Szentlélek szintén közbenjár
érdekeinkben: „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek,
mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk.
A Lélek azonban maga já r közben értünk, szavakba nem önthető
sóhajtozásokkal. S ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk
kívánsága, mert Isten tetszése szerint já r közben a szentekért”
(Róm 8,26-27). Pál szerint imádságaik által az emberek is szót
emelhetnek Isten előtt egymás érdekében. Az apostol - saját állí­
tása szerint - maga is szüntelenül imádkozott keresztény testvé­
reiért (Ef 1,16; ITessz 1,2; 2Tim 1,3), és arra kérte a híveket,

42 Vö. Földi - Hamza (81) 452.

43 Ha elfogadjuk azt az álláspontot, amely szerint a foglaló intézménye Rómá­
ban - elsősorban görög hatásra - csak a posztklasszikus korban vett fel bün­
tető jelleget, s vált ezáltal a kötelem biztosítékává [vö. Földi - H amza (81)
443.], Pál metaforáját a hellén jog szabályainak tükrében kell értelmeznünk.
A görög üzleti életben a foglaló intézménye minden bizonnyal már az apos­
tol korában is az adós teljesítőkészségének előmozdítását szolgálta. Érdemes
megjegyezni, hogy a foglaló (héb. erabon) biztosítékul szolgált már a leg­
ősibb zsidó jogban is (vö. Tér 38,17).

126
hogy ők is imádkozzanak érte (Róm 15,30; Ef 6,19; ITessz 5,25).
A közbenjárás lényegét tekintve nem más, mint képviselet, mely
elsősorban jogi fogalom. A jog világában a képviselet azt jelenti,
hogy egy jognyilatkozatot valaki más eszközöl a közvetlenül ér­
dekelt fél helyett. A római jog ismerte mind a perbeli, mind az
ügyleti képviselet intézményét.44 Könnyen elképzelhető, hogy
Pál gondolkodásmódjára a ius Romanum e szabályai is hatottak.45
Pál első római fogsága idején (61 és 63 között) megtérített egy
Onezimusz nevű rabszolgát, aki egy kolosszei kereszténytől, Fi-
lemontól szökött meg. Az apostol - tiszteletben tartva a biroda­
lom jogrendjét - Onezimuszt visszaküldte gazdájához. A szolga
érdekében Pál írt egy pár sort Filemonnak. Az apostol e rövid le­
velében - többek között - a következőket olvashatjuk: „Ha tehát
együtt érzel velem, fogadd őt úgy, mint engem. Ha pedig meg­
károsított vagy tartozik valamivel, írd az én terhemre. En Pál, sa­
já t kezűleg írom: Én térítem m eg” (Filem 17—19a). Nem nehéz
felismernünk, hogy az apostol e nyilatkozata lényegében egy
- az írásbeli szerződések (contractus litterales) körébe tartozó -
chirographum, mely a görög-római világban az adós által egy­
oldalúan kiállított, s általa saját kezűleg aláírt kötelezvény volt.46
E jogintézménnyel az apostol egy másik levelében is találkozha­
tunk. Pál a kolosszeieknek így ír a bűnökkel terhelt emberiség
Krisztus általi megváltásáról: „a követelményeivel terhűnkre szóló
adóslevelet (xeipoypaóov) eltörölte és a keresztre szögezve meg­
semmisítette” (Kol 2,14). Jézus tehát magára vállalta bűneinkből
fakadó adósságainkat (tartozásátvállalás), s kereszthalála által
megfizette azokat az Atyának. D eissmann felhívja a figyelmet egy
érdekes párhuzamra: az adósleveleket a tartozás kiegyenlítése
esetén a görög-római világban megsemmisítették, mégpedig oly

44 Vö. Földi - H amza (81) 164-165 ill. 402-403.

45 Vö. D eissmann (64) 340.
46 Vö. Földi - Hamza (81) 494.

127
módon, hogy a görög „X” (khi) betűt rajzolva rá, keresztben át­
húzták.47
Pál a korintusiaknak írt első levelében az apostoli munkát az
építkezéshez hasonlítja: „Mint gondos építőmester, az Istentől
nekem juttatott kegyelemmel megvetettem az alapot, de más épít
rá. Ügyeljen azonban mindenki, hogyan épít rá. A lerakott ala­
pon kívül, amely Jézus Krisztus, mást senki nem rakhat. Kinek-ki-
nek munkája mutatja majd meg, hogy erre az alapra aranyból,
ezüstből, drágakőből, fából, szénából vagy szalmából épít-e. Az
Úr napja ugyanis nyilvánvalóvá teszi, mivel tűzzel érkezik, és a
tűz majd megmutatja, kinek mit ér a munkája. Akinek építménye
megmarad, jutalomban részesül. De akinek műve elhamvad, az
kárt vall” (lK or 3 ,10—15a). W estbury-Jones rámutat, hogy az
apostol gondolatai szoros összefüggésben állnak a vállalkozási
szerződés római jogi szabályaival.48 Az építkezési munkálatokat
Rómában rendszerint valóban vállalkozási szerződés (más néven
műbérlet: locatio conductio operis) keretében végezték.49 A vál­
lalkozónak (conductor) a jó és gondos családapa (bonus et dili-
gens páter fám ilias) gondosságával kellett eljárnia. Ebből követ­
kezően már enyhe gondatlanság (culpa levis) esetén is felelős­
ségre vonható volt.50 Ha tehát az építmény a hanyagul végzett
építkezési munkálatok miatt összedőlt, a vállalkozó teljes kárté­
rítéssel tartozott. Érdemes rámutatni, hogy a rómaiak a mester­
ségbeli járatlanságot is gondatlanságnak tekintették: „ imperitia
culpae adnumeratur” - mondja Gaius, a klasszikus remekjogász
(Gai. 50,17,132).

47 D eissmann (64) 336-337.

48 W estbury-Jones (254) 121-122.
49 Vő. Földi - Hamza (81) 527.
50 Vő. Földi - Hamza (81) 527.

128
 Pál a rómaiaknak hosszasan magyarázza, hogy a hit üdvözít,
s nem a mózesi törvények pontos betartása. Abrahám is a hite
révén igazult meg Isten kegyelméből, s nem a tettei által. Aki
ugyanis „tetteket mutat fel, annak a bér (piaűoc;) nem kegyelem­
ből, hanem tartozás (o<|)eiA,r||u,a) címén já r ” (Róm 4,4). Egyértel­
műen jogi fogalmakat használ az apostol: itt a munkaszerződésre
(más néven munkabérlet: locatio conductio operarum) utal, mely
alapján a bérmunkás (locator) legfontosabb joga a kikötött bér­
összeg (merces) követelése volt.51
L ya l l szerint Pál a keresztény közösséget egy társasághoz
(societas) hasonlítja.52 A társaság haszna, melyben a tagok része­
sednek, a Krisztussal való közvetlen kapcsolat: „ az áldás kelyhe,
amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesedés?
S a kenyér, melyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való ré­
szesedés? Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel
mindnyájan egy kenyérben részesedünk” (IKor 10,16-17). A tár­
sasági szerződés a római jogban szinallagmatikus (egyenlően
többoldalú) bonae fidei kötelmet eredményezett.53 A jóhiszemű­
ség (bona fides) megkövetelte, hogy a tagok megfelelő arányban
részesedjenek mind a hasznokban, mind a veszteségekben. Ez az
alapelv tükröződik Pál következő üzenetében: „erős a belétek
vetett reményünk, mert tudjuk, hogy nemcsak a szenvedésben
vagytok társaink, hanem a vigasztalásban is” (2Kor 1,7). Az
apostol többször felhívja a hívek figyelmét arra, hogy ne lépjenek
társaságra az ördöggel és annak követőivel. „Amit a pogányok
áldoznak, nem az Istennek, hanem az ördögnek áldozzák. Igazán
nem óhajtom, hogy közösségiek legyen a gonoszlelkekkel” - írja
a korintusiaknak (IK or 10,20). „Senki ne vezessen félre bennete­
ket üres beszéddel, mert ezek miatt éri Isten haragja a hitetlenség

Vö. Földi - Hamza (81) 526.

L yall (157) 143-145.
Vö. Földi - Hamza (81) 536.

129
fiait. Tehát ne vállaljatok velük közösséget ” —inti Pál az efezusi
egyházközség tagjait (Ef 5,7).
Mindezeken túl számos egyéb olyan elemet találhatunk még
Szent Pál leveleiben, amely összefüggésbe hozható a római jog
szabályaival. Megfigyelhetjük például, hogy az apostol állításait
gyakran megerősíti esküvel. „Tanúm rá az Isten, akinek Fia
evangéliumát hirdetve szívvel-lélekkel szolgálok, hogy imáimban
mindig megemlékezem rólatok” - írja a rómaiaknak (Róm 1,9).
„Istent hívom tanúul magam mellett” - mondja egy másik leve­
lében (2Kor 1,23; vö. 11,31; Fii. 1,8; ITessz 2,5; 2,10). Pál a ga-
latáknak szóló üzenetét is így erősíti meg: „Amit itt írok, Isten
előtt mondom, nem hazugság” (Gál 1,20). J. Paul Sampley véle­
ménye szerint az apostol által használt kifejezések a római jog
világából származnak.54 Ez könnyen elképzelhető, hiszen „az es­
kü jelentősége - mutat rá B ajory P ál - a római életben rendkívül
nagy volt és megnyilvánult az állami és társadalmi élet minden
vonalán. ”5S Cicero szerint az ősi Róma lakói az eskünél semmit
sem tartottak alkalmasabb biztosítéknak az adott szó megtartásá­
ra: „Nullum vinculum ad adstringendam fidem iureiurando maio-
res artius esse voluerunt” (Cic. off. 3,31,111). Az eskü jelentősé­
ge később sem csökkent. Quintilianus a bizonyítás (probatio)
szabályait elemezve hosszasan fejtegeti az eskü (iusiurandum)
jelentőségét (Quint. inst. or. 5,6). Paulus, a klasszikus remek­
jogász azt írja, hogy az eskünek az ítélt dolognál is nagyobb ereje
van: „Iusiurandum speciem transactionis continet maioremque
habét auctoritatem, quam rés iudicata” (Dig. 12,2,2).
„Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tő­
lünk hallottatok, átkozott legyen!” - írja Pál a galatáknak (Gál
1,9). A többi ókori néphez hasonlóan (vö. MTörv 27,15-26) az
ősi Róma lakói is átkozottnak (sacer), vagyis a közösségtől elkü­

54 S ampley (207) 477-482.

55 B ajory (5) 663.

130
lönítettnek nyilvánították a legsúlyosabb bűntettek elkövetőit.56
Az átkozott embert (homo sacer) bárki büntetlenül megölhette
(vö. Dión. 6,89). E szakrális büntetéssel sújtotta például a XII
táblás törvény a clienst érdekeit megsértő patronust (Tab. 8,21).
Az apostol által használt kifejezés, a tévtanok hirdetőivel szem­
ben kilátásba helyezett szankció (av a^ep a eoxa) = sacer esto) te­
hát ismerős lehetett a birodalom valamennyi lakosa számára.
A modern büntetőjog legfőbb alapelvei közé tartozik a „nullum
crimen sine lege ” elv, amelynek értelmében egy adott magatar­
tást csak akkor lehet büntetni, ha azt előzőleg törvény bünteten­
dővé nyilvánította. E szabályt már az ókori rómaiak is alapelvnek
tekintették: az egyes bűncselekmények elkövetési magatartásait
tartalmazó római jogi források mindig utalnak arra a törvényre,
amely az adott cselekményt büntetni rendelte (vö. pl. Dig. 48,8,1
pr.). A „nullám crimen sine lege” elvet valószínűleg Pál is jól is­
merte. Erre abból következtethetünk, amit az apostol a birodalom
fővárosában élő keresztényeknek írt: „a törvény büntetést ered­
ményez. Ahol azonban nincs törvény, ott törvényszegés sincs”
(Róni 4,15).
Végül a római levél egyik legfontosabb tartalmi elemét, a ter­
mészeti törvényről szóló tanítást is érdemes megvizsgálnunk jogi
szempontból.57 „Amikor a pogány törvény híján a természet sza­
vára teszi meg a törvényben foglaltakat, törvény hiányában ön­
magának törvénye. Ezzel igazolja, hogy a törvény követelménye
szívébe van írva, amiről lelkiismerete tanúskodik és önítélete is,
mely hol vádolja, hol felmenti azon a napon, amikor evangéliu­
mom szerint Isten Jézus Krisztus által ítélkezik az emberek rejtett
dolgai fe le tt” - írja az apostol (Róm 2,14-16). Ezek szerint léte­
zik egy örök erkölcsi törvény, mely lényegében megegyezik az
ószövetségi tízparanccsal, s melyet minden ember felismerhet

56 Vö. F öldi - H amza (81) 490 és 572.

57 Vö. D ood (73) 129-142.; W estbury-Jones (254) 139-162.

131
saját szívében. A természeti törvény e páli gondolata visszave­
zethető a természetjog (ius naturale) fogalmára, melyet a római
jog a görög filozófiából vett át.58 Justinianus császár Institutiói
szerint a természetjog az, amire a természet minden élőlényt
megtanított: „ ius naturale est, quod natura omnia animalia do-
cuit” (Inst. 1,2 pr.; vö. Dig. 1,1,1,3). E jog szabályai, melyeket
mindenütt minden nép az isteni gondviselés alkotásaiként követ,
mindig erősek és megváltoztathatatlanok maradnak: „naturalia
quidem iura, quae apud omnes gentes peraeque servantur, divi-
na quadam providentia constituta semper firma atque immutabi-
lia perm anent” (Inst. 1,2,11; vö. Dig. 4,5,8; 50,17,188,1). Az Is­
ten által alkotott, örök és változatlan természeti törvényről így ír
Cicero, a nagy római szónok, politikus és bölcselő: „A valódi
törvény mindenesetre az igaz értelem, mely a természettel össz­
hangban áll, amely mindenüvé szétárad, amely tartós, örök,
amely parancsok révén kötelességre szólít és tilalmak által elret­
tent az álnokságtól, s amely parancs vagy tilalom révén hat a
tisztességtelenekre. E törvény lerontása az isteni jogba ütköző
dolog, s az is tiltott, hogy azt részben érvénytelenítsék és éppoly
kevéssé lehet egészében véve érvénytelenné tenni. A senatus vagy
a nép révén sem oldozhatjuk azonban fe l magunkat az ehhez a
törvényhez való kötődéstől, nincs szükség Sextus Aeliusra ma­
gyarázói és értelmezői minőségben, s Rómában sem lesz más tör­
vény, s megint más Athénban, s ismét más most, majd megint más
később, hanem valamennyi népet mindenkor ugyanaz az örök és
változatlan törvény fog irányítani, és valamennyinek mintegy
egyetlen közös mestere és parancsolója lesz: az Isten. O ennek a
törvénynek az alkotója, ő a döntőbíró, ő a törvényhozó, s az, aki
neki nem engedelmeskedik, önmagától hajtva menekül, és az em­
beri természet tagadása okából szenvedi el a legsúlyosabb bünte­

tő . Földi - H amza (81) 40-41.

132
tést még abban az esetben is, ha el is kerülné az általában ismert
büntetéseket” (Cic. rep. 3,22,33).
Mindezek alapján az alábbi következtetésekre juthatunk.
Szent Pál igen alaposan ismerte a római jog szabályait, s e nor­
marendszer meghatározó hatást gyakorolt gondolkodásmódjára:
a teológiai tanítását tartalmazó leveleiben számtalan római jogi
elem található. Felmerül a kérdés, hogy e levelek olvasói ismer­
ték-e olyan részletesen a római jog intézményeit, mint a római
polgárjoggal rendelkező apostol? E kérdésre L y a l l szerint egy­
értelműen igennel válaszolhatunk.59 A birodalom fővárosában
élő keresztények mindenképpen tisztában voltak a ius Romanum
alapelveivel. Korintus, Filippi és Galatia-provincia több városa
(így pl. Antióchia) római colonia volt. Az Égei-tenger mellékén
fekvő Efezus az ókori világ legforgalmasabb kereskedelmi köz­
pontjai közé tartozott, Kolossze pedig az Efezusból Szíriába veze­
tő kereskedelmi út mentén feküdt. Végül a szabad városi (civitas
libera) ranggal rendelkező Tesszalonika Macedonia-tartomány
fővárosa volt: itt székelt a római helytartó. Minden jel arra utal
tehát, hogy e városok lakói jól ismerhették a római jog szabályait.
Végül érdemes arra is rámutatni, hogy az apostol leveleiben
nem véletlenül használt római jogi fogalmakat: egészen biztosak
lehetünk abban, hogy Pál szándékosan építette hasonlatait és me­
taforáit a római jog szabályaira. Jól tudta ugyanis, hogy az embe­
rek az új tanokat akkor tudják könnyen befogadni, ha e tanok egy
olyan elméleti alapra épülnek, amelynek elemeivel mindannyian
tisztában vannak. A zsidók megtérítéséért fáradozó apostolok a
zsidó vallás alaptanaiba kapaszkodtak, s mindenek előtt azt igye­
keztek igazolni, hogy Jézus az ősidők óta várt Messiás, akinek
személyében és művében beteljesedtek a próféták jövendölései:
egyik evangélista sem idézi annyiszor az Ószövetséget, mint Máté,

Lyall (157) 23-24.

133
aki a biblikusok szerint elsősorban zsidóknak szánta írását.60 Pál
ezzel szemben a pogányok megtérítését tartotta legfőbb hivatásá­
nak (vö. Ef 3,8). Mivel a pogány görögök és rómaiak körében
nem hivatkozhatott az ószövetségi párhuzamokra, tanítását más
kulturális alapra kellett helyeznie. Pál korában a legszélesebb
körben ismert kulturális intézményrendszer a római jog volt,
mely az élet minden területén éreztette hatását. Egyáltalán nem
meglepő tehát, hogy az apostol az új vallási tanok hirdetése során
újból és újból a római jog mindenki által jól ismert szabályaira
hivatkozott.

60 Vö. M aertens (159) 28.; N ádor (178) 45^16.

134
 3. FEJEZET
Peren kívüli eljárások Pál ellen

A római büntetőjog kétféleképpen lépett fel a közösség megsér­

tőivel szemben: a komolyabb vizsgálatot igénylő bűntettek elkö­
vetőit bűnvádi per útján vonták felelősségre, míg a kisebb rend­
zavarásokat általában peren kívül, ún. coercitiós eljárás során
torolták meg. „A coercitio - írja V a r g h a D ezső - nem a büntető
törvényekből folyó, hanem a hatóság saját belátásából származó
intézkedés, mely a közrend fenntartását célozza és egyeseket
jogaitól megfoszt vagy directe kényszerít az engedelmességre
(coercere). A római közjog értelmében az elöljárónak joga van
az engedetlent peres eljárás és ítélet nélkül büntetni. A rendes
bűnvádi eljárásra külön bírák voltak felállítva, a coercitiót a fő-
tisztségviselők gyakorolták. ”61
Cicero Catilina elleni beszédében az ősök példáját idézve e
szavakkal utal a magistratusok coercitiós jogkörére: „Valaha
e köztársaságban megvolt az az erény, hogy annak bátor férfiai
kegyetlenebb kínokkal fékezték meg a veszélyes polgárt, mint a
legádázabb ellenséget” (Cic. Cat. 1,3). Bár a hatóság kezdetben
korlátlan büntető hatalmát fokozatosan korlátok közé szorították,
Róma magistratusainak mindvégig megmaradt a joguk ahhoz,
hogy kényszert alkalmazzanak (coerceo: kényszerít, féken tart) a
rendzavaró polgárokkal szemben. A törvények előírásainak be­
tartására való kényszerítés eszköze lehetett a testi fenyítés, a rö-
videbb időre történő elzárás vagy az adott településről való kitil­
tás. Z l in sz k y J á n o s megjegyzi, hogy „a magistratus coercitiós
döntése nem minősült büntető ítéletnek, ezért nem járt a becsület

61 V argha (243) 538. Vö. Greenidge (97) 331-338.; Mommsen (173) 35-54.;
Strachan-Davidson (228) I. köt. 96-114.; Zlinszky (263) 15-17.

135
korlátozásával, és nem is jelentett ítélt dolgot (rés iudicata). Eh­
hez képest más magistratus által visszavonható, törölhető volt, az
intercessiós jogkörön túl is. Ebben a vonatkozásban a mai köz-
igazgatási rendészeti döntésekhez hasonlított. ”62
A Digestában számos utalást találunk a hatóságok fegyelmezé­
si jogkörére. Paulus például azt írja, hogy a római tűzrendészet pa­
rancsnoka, a praefectus vigilum vesszőcsapásokkal fenyíti meg
azokat, akiknek a hanyagsága tűzesetet okozott: „fustibus castigat
eos qui neglegentius ignem habuerint” (Dig. 1,15,3,1). Egy másik
neves római jogtudós, Callistratus arról számol be, hogy egyes,
magukat közönségesen fiataloknak nevező személyek bizonyos vá­
rosokban hangoskodó csoportosulásukkal zavarják a közönséget.
A jogtudós szerint ha ezenfelül semmit sem követtek el, és koráb­
ban az elöljáróság nem figyelmeztette őket, megvesszőzéstik után
elbocsáthatók: „Solent quidam, qui volgo se iuvenes appellant, in
quibusdam civitatibus turbulentis se adclamationibus popularium
accomodare. Qui si amplius nihil admiserint nec ante sint a prae-
side admoniti, fustibus caesi dimittuntur” (Dig. 48,19,28,3).
Láttuk, hogy Pilátus is - mielőtt még ítéletet hozott volna - fe­
gyelmezési jogköre alapján ostoroztatta meg Jézust. Pállal szem­
ben szintén alkalmaztak a római hatóságok coercitiós intézke­
dést: Antióchia elöljárói kiutasították városukból, Filippi bírái
pedig megvesszőzték és börtönbe vetették.

I. Pál apostol először a pizidiai Antióchiában került összeütkö­

zésbe a hatóságokkal. Antióchia - ahová Pál a 45-től 49-ig tartó,
első missziós útja során jutott el - egyike volt annak a hat itáliai
joggal (ius Italicum) felruházott római coloniának, amelyeket
Augustus azért alapított, hogy megszilárdítsa a római jogrendet a
rablóktól nyüzsgő délgaláciai fennsíkon. A letelepített római ve­
teránok - a többi coloniá hoz hasonlóan - itt is fontos polgári ki­

62 Zlinszky (263) 17.

136
váltságokat élveztek, így például nem kellett földadót (tributum
soli) fizetniük (földjeiket - fikciót alkalmazva - úgy tekintették,
mintha Itáliában feküdnének). A colonia (vagy egyes források­
ban: oppidum civium Romanorum) élén két közigazgatási és bí­
rói hatáskörrel felruházott, egy évre választott magistratus (du-
umviri iuri dicundo) és adecnriók tanácsa állott.
Lukács azt írja, hogy a város ortodox zsidó lakói üldözést szí­
tottak Pál és társa, Barnabás ellen, s előkelő istenfélő asszonyok
által felbujtották a magistratusokát, hogy utasítsák ki Antióchiá-
ból az apostolokat (ApCsel 13,50).
A kis-ázsiai városban ezek szerint szép számmal élhettek zsi­
dók is, akik szabadon terjeszthették hitüket.63 Az „ előkelő isten­
félő asszonyok” kifejezésből arra következtethetünk, hogy a vá­
rosi tanács tagjainak feleségei a monoteizmus elfogadásával és
bizonyos vallási szokások (pl. szombat megtartása, vallási mosa­
kodások) átvételével lazább formában kapcsolódhattak a zsidó
valláshoz. Úgy tűnik, hogy a zsidók ezeken az általuk megtérített
asszonyokon keresztül nyomást tudtak gyakorolni a város veze­
tőire. Valószínűleg azt hozták fel az apostolok ellen, hogy meg­
bontják a város rendjét; a tesszalonikai zsidók is azzal vádolták
Pálékat, hogy „az egész világon zavart keltenek” (ApCsel 17,6).
H. V. M orton rendkívül logikusan fejti ki azon álláspontját,
mely szerint a zsidók magatartása önmagában elegendő bizonyí­
ték arra, hogy Antióchia római colonia volt. Az angol író szerint
csak össze kell vetni az eseményeket az - Antióchiától nem
messze fekvő - Ikóniumban történtekkel (ApCsel 14,1-7). „A
zsidók ott másképp viselkedtek. Ott nem sugdolóztak: »A tekinté­
lyes istenfélő asszonyoknak. Itt nem volt szó a városatyák bur-

63 Pál korában egyébként mintegy ötmillió zsidó élt diaszpórában, vagyis Pa­
lesztinán kívül, szétszóródva a pogányok között. Nagyobb közösségeiknek a
városokban saját zsinagógáik voltak, de a jeruzsálemi templommal is tartot­
ták a kapcsolatot: fizették a templomi adót és a jelentősebb ünnepek alkal­
mával sokan elzarándokoltak a szent városba.

137
költ megkörnyékezéséről Ehelyett vad tömegeket látunk az utcá­
kon, zendüléshez hasonlót... Mi ennek a magyarázata? Miért
lenne más a zsidók magatartása egyik és másik városban ? Azért,
mert Ikónium nem volt római település: ez görög demokrata vá­
ros volt, ahol a népé volt a hatalom. A leghatásosabb mód az
apostolok kiűzésére nyilvánvalóan az volt, hogy nyilvános vitát
provokálva az egész várost fellázítsák ellenük és azután a háttér­
ben meghúzódva engedjék a demokrácia legrosszabb formáját
érvényesülni. Azt gondolom, hogy a Cselekedetek Könyvének ez
a pár verse jó példája Lukács aprólékos pontosságának, s hogy
mélyebb értelme van, mint amit szavaival kifejez. Még ha a régi
érmék nem bizonyítják is, hogy Pál korában Antióchia római te­
lepülés volt és Ikónium demokrata görög, a zsidók eljárása eb­
ben a két városban legalább olyan világosan utal azok mivoltára,
mint bármilyen latin vagy görög felírás. ”M
Antióchia magistratussá, a duumvirék tehát - élve coercitiós
jogukkal - rendet teremtettek, és kiutasították vidékükről Pált és
Barnabást. Egy meghatározott területről való elűzés, mint fegyel­
mezési mód, ősi időkre nyúlik vissza. Eredetileg a családfő bün­
tette így a hatalma alá tartozókat. C s e r é p J ó z se f erről a követ­
kezőket írja: „A paterfamilias az ő potestasánál fogva falusi jó ­
szágára űzhette ki büntetésből a fiait és a rabszolgáit súlyosabb
munkára, ahol keményebb bánásmód is várt rájuk. 7,65 Liviusnál
olvashatjuk például, hogy L. Manlius „serdülő fiát minden ok
nélkül száműzte a Városból, otthonából, házi istenei köréből, el­
tiltotta a Fórumtól, a nyilvánosságtól, a vele egykorúak társasá­
gától” (Liv. 7,4). Suetonius szerint Augustus is hasonlóan járt el,
amikor „a két Júliát, leányát és unokáját, miután jóhírüket er­
kölcstelenséggel beszennyezték, száműzte” (Suet. Aug. 65).645

64 M orton (176) 248-249.

65 Pec z ( 188)IV. köt. 631.

138
 A kiutasítás gyakori eszköze lehetett - a családfők mellett - a
magistratusok fegyelmezési jogkörének is.66 Paulus, a római jog­
tudós például azt írja az egyik munkájában, hogy a vándorló, csa­
vargó jövendőmondókkal szemben a következőképpen jártak el:
„Primum fustibus caesi civitate pelluntur”, vagyis előbb meg-
vesszőzték őket, majd pedig valamennyiüket kiűzték a városból
(Paul. sent. 5,21,1).
A száműzetésnek M o m m se n szerint Sulla idején és a korai csá­
szárkorban négy típusa volt: az egyszerű relegatio, a relegatio in
insulam, az interdictio aqua et igni és a deportatio ,67 Az egyszerű
relegatio és a relegatio in insulam nem járt különösebb követ­
kezményekkel: a bűnös megtartotta polgárjogát (vö. Dig. 48,1,2:
„relegationes... civitas retinetur”) és vagyonát. Egyszerű relega­
tio esetén az illetőnek nem írták elő, hogy hová menjen, csak azt,
hogy egy meghatározott helyen nem tartózkodhat: „Relegati...
debent locis interdictis abstinere” (Dig. 48,19,4). E száműzés
határozott időre szóló vagy örökös volt. Ha a kiutasított személy
a hatóság előírásait megszegve visszatért arra a helyre, ahonnét
kitiltották, határozott időre szóló kitiltása örökössé vált, míg az
örökös kitiltás ebben az esetben egy meghatározott kényszerlak­
helyre való száműzéssé módosult: „hoc iure utimur, ut relegatus
interdictis locis non excedat: alioquin in tempus quidem relegato
perpetuum exilium, in perpetuum relegato insulae relegationis...
adrogatur” (Dig. 48,19,4). Relegatio in insulam esetében a bű­
nösnek a hatóság előre megszabta, hogy hová költözzön. Ovi-
diust például erkölcstelen költeményei miatt Augustus a Fekete­
tenger partján fekvő Tomiba, a mai Constancába száműzte.
Az interdictio aqua et igni és a deportatio már súlyosabb követ­
kezményekkel, mindenekelőtt capitis deminutio media-wdX, vagyis

66 Vö. S herwin-W hite (218) 77.

67 M ommsen (173) 967. Vö. Strachan-D avidson (228) II. köt. 51-74.;
Z linszky (263) 84-85.

139
a római polgárjog elvesztésével járt, s ha ezekben az esetekben a
száműzött személy engedély nélkül visszatért, kivégezték (vö.
Dig. 48,19,4: „deportato poena capitis adrogatur”). Az interdic-
tio aqua et igni, vagyis a víztől és tűztől való eltiltás szakrális ere­
detéről és következményeiről a neves francia tudós, N. D. F u stel
de C o u l a n g es a következőket írja: „Eme tűz alatt a tűzhelynek

szent tüzet kell értenünk, a víz alatt pedig a tisztító vizet, melyet az
áldozatoknál használtak. A számkivetés e szerint kitaszította az
embert a vallás közösségéből. (...) Meg kell jól gondolni, hogy a
régiek fogalma szerint az isten nem volt mindenütt jelen. (...) Min­
den embernek istenei csak azok voltak, akik házában, kerületében,
városában laktak. A száműzött elhagyva hazáját, elhagyta isteneit
is. Sohasem látta többé vallásának egyik részletét sem, mely őt vi­
gasztalhatta, oltalmazhatta volna; nem érezte többé a gondviselést,
mely felette őrködött volna; megvolt fosztva az ima boldogságától,
minden, ami lelke vágyait kielégíthette volna, el volt tőle véve.
A vallás volt hát a forrás, melyből a polgári és politikai jogok foly­
tak. A száműzött e szerint mindent elveszített, ha hazája vallását el­
vesztette. ( . . . ) Nem volt többé birtoklási joga; földje és minden ja ­
vai, mintha meghalt volna, átszálltak gyermekeire, ha el nem ko­
bozták azokat az. állam istenei javára. Nem lévén többé cultusa,
nem volt többé családja sem; megszűnt többé férj és atya lenni. Fiai
nem voltak többé hatalmában; neje nem volt többé neje, és azon­
nal máshoz mehetett férjhez. ”68Plutarkhosz szerint Clodius a szám­
űzetés e típusát rendelte el Ciceróval szemben: „Rendeletet tett
közzé, amely eltiltotta tűztől és víztől, és megtiltotta, hogy Itália te­
rületén ötszáz mérföldnyi körzetben szállást adjanak neki” (Plut.
Cic. 32). Míg az interdictio aqua et igni esetén kényszerlakhelyet
nem írtak elő, a száműzetés legsúlyosabb formáját jelentő deporta-
tiónál a bűnös - azon túl, hogy egy kijelölt helyen kellett laknia -
még őrizet alatt is állt. Suetonius tudósítása szerint például Augus-

68 F ustel de C oulanges (87) 298-301.

140
tus így deportálta örökbefogadott unokáját, Agrippát: „egy szigetre
szállíttatta, s még katonaságot is rendelt őrizetére” (Suet. Aug. 65).
Mivel Pál és Barnabás kiutasítása Antióchiából csupán egysze­
rű relegatio volt, az ilyen súlyosabb következményekkel nem járt.

II. Pál következő összeütközése a városi hatóságokkal második

apostoli útja során, Filippiben történt, 51 táján. Brutus és Cassius
legyőzésének színhelye - a pizidiai Antióchiához hasonlóan -
Augustus által alapított római colonia volt (Colonia Augustus
Júlia Victrix Philippensium). Itt egy alkalommal „egy jósszel­
lemtől megszállott leány” csatlakozott Pálhoz és társához, Szi­
táshoz. A rabszolgalány „jövendöléseivel nagy hasznot hajtott
gazdáinak. ” Pál meggyógyította a lányt, s így az - mivel meg­
szűntek önkívületi állapotai - elveszítette „jósló tehetségét”
(ApCsel 16,16-18). „Amikor gazdái észrevették, hogy odavan a
kereseti lehetőségük, megragadták Pált és Szilást és a fórumra
hurcolták őket az elöljárókhoz. ” Mivel a gyógyítást nem tüntet­
hették fel bűntettként, a következő vádat emelték az apostolok el­
len: „Ezek az emberek zavart keltenek városunkban. Zsidók, és
olyan szokásokat hirdetnek, amelyeket mi római létünkre nem fo ­
gadhatunk el és nem követhetünk” (ApCsel 16,19-21).
A vád értelmezése nem könnyű feladat. G y ü rk i L á szló szerint
a lány gazdái úgy gondolták, hogy az apostolok a zsidó vallás
terjesztői, s mivel a zsidóknak a rómaiak között tilos volt híveket
szerezniük, Pálékat jogellenes hitterjesztéssel vádolták meg.6970
Véleményem szerint ez a magyarázat nem egészen helytálló. Azt
mindenképpen elfogadhatjuk, hogy a vádlók a zsidó hit terjesz­
tőinek vélték az apostolokat. J. H o l z n e r is rámutat arra, hogy „a
pogányok évtizedeken át nem tudták megkülönböztetni a keresz­
ténységet a zsidóságtól.,m T a k á c s iNCÉnek is ez a véleménye.

69 G yürki (104) 119.

70 Holzner (113) 112.

141
Mint írja, „Néró idejéig a pogányoktól nem igen kellett félniök
Krisztus híveinek. Ennek oka főleg az, h o g y összetévesztették
őket a zsidókkal, mert még nem látták a két vallás között a nagy
különbséget. ”71 G y ü rk i azon álláspontja azonban, amely szerint a
zsidók a rómaiak között nem szerezhettek híveket, téves. A zsidó
vallás - mint államilag engedélyezett vallás (religio licita) - ter­
jesztése ekkor még nem volt korlátozva.72 A források szerint az
első század derekán a zsidók még teljesen szabadon terjeszthet­
ték hitüket és szokásaikat.73 A zsidók éltek is e jogukkal; Jézus
meg is jegyezte a farizeusoknak: „ Tengert és szárazföldet bejár­
tok, hogy csak egy embert is zsidóvá tegyetek” (Mt 23,15). Szent
Pál levelei is bizonyítják, hogy a diaszpóra-zsidóság missziós te­
vékenysége nem maradt eredmény nélkül; a pogányságból meg­
tért prozeliták száma jelentős lehetett.74 A zsidók hitük terjeszté­
se terén az Örök Városban is szép sikereket értek el. R. J. V ipper
szerint „Rómában már az i e. I. században igen sok prozelita
akadt, méghozzá a legfelsőbb társadalmi rétegekben. ”75 Jose-

71 Takács (236) 18.

72 Vő. Guterman (99) 120.; S herwin-W hite (218) 81.; Keresztes (135) I.
köt. 49. Még Tertullianus is „ kétség telen ü l m eg en g ed ett v a llá s ”-nük nevezi
a zsidó vallást (Tért. ápol. 21,1).
73 A zsidó hit felvételét a II. század közepéig nem tiltotta császári rendelet. Mo-
destinus szerint az isteni Pius (Antoninius Pius császár) volt az, aki megtil­
totta a nem zsidó származásúak körülmetélését (Dig. 48,8,11). E rendeletet
Commodus megerősítette és „ szigorú b ü n tetés terhe a la tt m eg tilto tta , hogy
b árki is zsidó vallásra térjen á t ” (SHA Comm. 17).
74 E prozelitáknak egyébként - amint Holzner írja - „ két cso p o rtju k vo lt : a
teljes p ro ze litá k vagy a »szentély p ro ze litá i « , a kik a teljes m ó zesi tö rvén yn ek
és a kö rü lm etélésn ek aláv ete tté k m a g u ka t . . . , to vá b b á a fé lp ro ze litá k vagy a
»kapu p ro ze litá i « , ...a k ik csak b a rá ti viszo n yb a n á llta k a zsid ó va llá ssa l , és
gya kra b b a n látogatták az isten tiszte lete ke t ” [Holzner (113) 84-85.]. Ilyen
félprozelita lehetett az Apostolok Cselekedeteiben szereplő Cornelius száza­
dos is, aki „az egész zsidó lakosság tanúsága szerin t derék és isten fé lő fé r fi ”
volt (ApCsel 10,22). A prozelitákkal kapcsolatban ld. még F renyó - G ábor
(86) 5-6.; G oodman (93) 53-78.
75 V ipper (247) 99. Vö. S cramuzza (216) 292.

142
phusnál például olvashatunk egy Fulvia nevű előkelő római
asszonyról, aki zsidó hitre tért, s vallási buzgalmában azon fára­
dozott, hogy „ bíbort és aranyat küldjön Jeruzsálembe a templom
számára” (Jós. ant. jud. 18,3,5). Nero második felesége, Poppaea
Sabina szintén a zsidó vallás híve lett (vö. Jós. ant. jud. 20,8,11).
Megállapíthatjuk tehát, hogy egy római számára Pál korában
nem volt jogellenes cselekedet felvenni a zsidó szokásokat; az
más kérdés, hogy az ilyen személyt a többi római általában mély­
ségesen megvetette.76 Az apostolok ellen emelt vádat ezért más­
képp kell értelmeznünk. A vád lényege véleményem szerint itt is
a rendzavarás volt; a hithirdetők zsidó voltára és ellenszenves
szokásaikra csak azért történt utalás, hogy az felkorbácsolja a
hallgatóság antiszemita érzelmeit. S e céljukat a vádlók el is ér­
ték, hiszen - ahogy Lukács írja - „a nép is az apostolok ellen fo r ­
dult” (ApCsel 16,22), s e tömeghangulat természetesen hatott a
városbírákra is. így Pál és Szilás Filippiben tulajdonképpen a ró­
maiak antiszemitizmusának vált az áldozatává.
A zsidóellenes hangulat egyébként Pál korában szinte min­
denütt érezhető volt a Földközi-tenger térségében.77 Ahogy

76 Ez jól kitűnik Celsus alábbi kijelentéséből: „ ha a zsid ó k ennyire ra g a szko d ­

n a k a sa já t szo kásaikhoz , ezért ko rá n tsem ke ll m eg vetn i ő ket ; de a n n á l in ­
ká b b azokat , a kik a m a g u k h ité t m eg ta g a d já k és a zsid ó kého z c sa tla k o zn a k ”
(Őrig. c. Cels. 5,41).
77 Az Ószövetség szerint a zsidók iránti gyűlölet már a perzsákat is jellemezte.
Eszter könyve tartalmazza Xerxes (bibliai nevén: Achasvéros) egyik rende­
letét, amelyben többek között ez áll: „a f ö ld m in d en törzse kö zö tt szé tszó r ­
tan él egy izgága nép , a m ely tö m én y eive l m in d en nép p el ellentétben áll , á l ­
landóan m egveti a kirá ly re n d eletéit s így a ka d á lyo zza , hogy m in d en ki m e g ­
elégedésére ko rm á n yo zzu k a birodalm at . M eg tu d tu k , ho g y ez a nép - a n é ­
p e k közül egym aga - m in d en em berrel sze m b en ellen ség es m a g a ta rtá st ta ­
n úsít , tö rvén yein ktő l idegen életm ó d o t kö vet és szá n d éka in kka l sze m b e sze ­
g ü lve alávaló tetteket visz végbe , és veszélyezteti a birodalom n yu g a lm á t .
E zért elrendeljük , ho g y ...a sszo n ya ikk a l és g yerm ek eik ke l egyetem ben m in d
há n yjá k kardélre , irgalm a t és kím életet nem ism e rve . . . E zek a régen is , m o st
is go n o sz em berek ju ss a n a k erőszakos úton az a lvilá g b a . . . s szilá rd u ljo n
m eg a z állam n yugalm a és b izto n sá g a ” (Észt 3,13 d-g).

143
M om m sen írja, „már e korban is megtaláljuk a nyugatiak saját­
szerű ellenszenvét e minden ízében keleti fa j és idegenszerű néze­
tei és szokásai iránt.”78 Tacitus például azt írja a zsidókról, hogy
„szégyenletes ott minden, ami nálunk szent, ám meg van engedve
náluk, ami nekünk tisztátalan” (Tac. hist. 5,4). Már Cicero is ha­
sonlóan vélekedett. Amikor Kr. e. 58-ban Flaccust, az ázsiai pro­
vincia volt helytartóját azzal vádolták, hogy elkobozta a tarto­
mány zsidó lakosai által a jeruzsálemi templom fenntartására
összegyűjtött pénzt, Cicero a vádlott védőjeként helyeselte a
pénz elkobzását azon az alapon, hogy a judaizmus „egy barbár
babona..., amely egyáltalán nem fér össze e birodalom nagysze­
rűségével, nevünk méltóságával és őseink intézményeivel” (Cic.
Flacc. 28). N á d o r F er en c - az ókori antiszemitizmus okait kutat­
va - azt írja, hogy a pogányok „nem tudták megbocsátani a zsi­
dóságnak, hogy az vallási tekintetben türelmetlen volt, és hogy
annyira követelődzőén léptek fel, valahányszor a zsidó nemzeti­
ség érdekeiről volt szó; mindenkinek nagyon fájt, hogy a zsidók
minden más kultuszt megvetettek, és hogy annyira büszkék voltak
az egyéb népektől eltérő sajátosságaikra. ”79
A vád előterjesztése után a városbíráknak az lett volna a fel­
adatuk, hogy kiderítsék az igazságot, de ők - minthogy csak két
ismeretlen zsidó vándorról volt szó - sommásan kívánták elin­
tézni a dolgot, s azonnal kiadták //boraiknak a parancsot, hogy
vesszőzzék meg a két apostolt. Pál és Szilás tiltakozását valószí­
nűleg teljesen elnyomta a tömeg kiáltozása. Ahogy H o l z n e r
megjegyzi, „Látnivaló, hogy a sokat magasztalt római igazság­
szolgáltatás gyakran gyenge lábon állt a tartományi városok­
ban. ”80 Pál később ezt írta a történtekről: „Filippiben szenvedés

78 M ommsen (170) VIII. köt. 278.

79 N ádor (178) 46. Az ókori antiszemitizmussal kapcsolatban Id. még Frenyó
- G ábor (86) 8-10.
80 H olzner (113) 179.

144
és bántalom ért” (ITessz 2,2). Miután nem a zsidóknál szokásos
egy híján negyven ütést, hanem számolás nélkül - ahogy Lukács
írja - „sok ütést mértek rájuk”, megragadták a véresre vert apos­
tolokat, s a várhegy oldalában lévő „börtönbe vetették őket”
(ApCsel 16,22-23).
A városbírák eljárása - az antióchiai magistratusokéhoz ha­
sonlóan - a coercitiós jog alkalmazása volt. A város nyugalmá­
nak visszaállítására a legegyszerűbb módszer a rendzavarok
megfenyítése és börtönbe vetése volt. Josephus beszámol arról,
hogy amikor Caesareában a szíriai és a zsidó polgárok között vi­
szály támadt, a római parancsnokok a nyugtalanság lecsillapítá­
sára „a harciasabb elemeket mindkét oldalon minden alkalom­
mal összeszedték, megkorbácsoltatták és bebörtönöztették” (Jós.
beli. jud. 2,13,7).
A bebörtönzés a római büntetőjogban önálló büntetésként
nem szerepelt; Róma mai értelemben vett szabadságvesztés-bün­
tetést nem ismert.81 Ulpianus azt írja, hogy a börtön (carcer) az
emberek őrizetben tartására való, s nem arra, hogy büntesse őket:
„ carcer enim ad continendos homines, non ad puniendos haberi
debet” (Dig. 48,19,8,9). Caracalla elképzelhetetlen dolognak tar­
totta azt, hogy egy szabad embert úgy büntessenek, hogy élet­
fogytig megbilincselve őrzik; a császár úgy vélte, hogy ez a hely­
zet csak a rabszolgaállapottal egyeztethető össze: „incredibile
est quod adlegas liberum hominem, ut vinculis perpetuis contine-
retur, esse damnatum; hoc enim vix in sola servili condicione
procedere potest” (Cod. 9,47,6). Az adósrabság (vö. XII táblás
törvény 3,3) sem szabadságvesztés-büntetés volt, hanem vagyoni
célt szolgáló magánjellegű fogság, hiszen a fizetésképtelen adóst
a hitelező, s nem az állam tartotta fogva. Az állami börtön három

81 Vö. G reenidge (97) 513-514.; Z linszky (263) 83.; Uő (264) 30.; Uő (267)
133.; Földi - Hamza (81) 572. M ommsen szerint még a justinianusi jog sem
ismerte a határozott ideig vagy életfogytig tartó börtönbüntetést [(173) 963.].

145
 célra szolgált: vizsgálati fogságra, a halálbüntetés végrehajtása
előtti őrizetben tartásra, s végül - a magistratus fegyelmezési in­
tézkedéseként - rövidebb időtartamú (néhány napos) elzárásra.82
K á k o ssy Á r pá d E l e k a Pál apostolról szóló munkájában rész­
letesen bemutatja a római börtönök világát. Mint írja, „A római
börtönök mindenütt nagyjából egyformák voltak. Összefüggtek a
bírósággal és kétféle beosztást nyertek: külső' és belső börtönöket
különböztettek meg. A külsők fent, a belsők pedig lent voltak. Az
előbbiek kaptak némi világosságot és levegőt, s ezekbe helyezték
a kisebb bűnözőket, a belsőbe pedig kerültek a nagy gonosz­
tevők. ”83 A börtönök e belső beosztására lehet következtetni pél­
dául Livius azon leírásából, amely szerint Q. Pleminiust, akit
„számtalan vétke miatt vetettek börtönbe”, - miután a szökésére
tett előkészülete kitudódott - „levitték a pincebörtönbe” (Liv.
34,44). Szent Pioniosz és társainak aktája szerint a tartományi
börtönöket is hasonlóképpen alakították ki: „Amikor a börtönben
egy helyen voltak, az ott levők megtudták, hogy Pioniosz és társai
nem fogadják el a hívők adományait. Pioniosz ugyanis ezt mond­
ta: »Ha többekre támaszkodnánk, senkinek sem lennénk terhére.
Most azonban, hogy fogadjuk el?« A börtönőrök ezért meghara­
gudtak, mert hasznot húztak a látogatókból, s mert feldühödtek, a
börtön belsőbb részeibe vetették őket, mert nem részesültek így
semmilyen előnyben” (acta Pion. 11,3-4). Lukács szerint Pált és
társát is a belső börtönbe (carcer inferior) zárták: mivel „A bör­
tönőrnek meghagyták, hogy gondosan ügyeljen” rájuk, „az a ka­
pott parancs értelmében a belső börtönbe vetette őket és lábukat
kalodába zárta” (ApCsel 16,23-24).
Az éjszaka a börtönben nem telt zavartalanul. „Éjféltájban...
hirtelen olyan erős földrengés támadt, hogy még a börtön alap­
falai is beleremegtek. Az ajtók mind fölcsapódtak és mindenkiről

82 Vő. G reenidge (97) 333.; Z linszky (263) 84.; Uő (264) 31.; Uő (267) 132.
83 Kákossy (130) 70.

146
leoldódtak a bilincsek” (ApCsel 16,25-26). A hirtelen földren­
gés, az ajtók kitárulása és a bilincsek lehullása furcsának, sőt hi­
hetetlennek tűnik. E részletet azonban nem kell mindjárt úgy te­
kintenünk, mint történetileg értéktelen, afféle „csodás betoldás”-t.
Az Égei-szigeteken és Macedóniában gyakoriak voltak a föld­
lökések. A nagy angol tudós, W. M. R amsay pedig ezt írja: „Az,
aki látott már török börtönt, nem csodálkozik, hogy az ajtók ki­
nyíltak; minden egyes ajtó csupán egy rúddal volt bezárva, s
amikor a földrengés végigfutott a talajon, széttépte az ajtófélfá­
kat; így a rúd elcsúszott helyéből, s az ajtó kipattant. A foglyok
vagy áfáihoz voltak kötve vagy fakalodába szorítva; a láncok és
a kalodák kilazultak áfáiból, mely annyira megrendült, hogy nyí­
lások tátongtak a kövek között. ”84
„Mikor a börtönőr álmából fölriadva látta, hogy a börtön aj­
tói tárva-nyitva állnak, kihúzta kardját és öngyilkosságot akart
elkövetni, mert azt hitte, hogy a foglyok megszöktek” (ApCsel
16,27). Ezek szerint az őr a fejével felelt a rábízott foglyokért, s
a reá váró halálbüntetés helyett akarta inkább az öngyilkosságot
választani. Callistratus egy művében azt írja, hogy a foglyaikat
eleresztő katonák veszedelembe kerülnek: „Milites si amiserint
custodias, ipsi in periculum deducuntur” (Dig. 48,3,12). Lukács
a későbbiekben - amikor a fogoly Pál Rómába szállítása közben
bekövetkezett hajótörésről beszámol - azt írja, hogy „a katonák­
nak az volt a szándékuk, hogy megölik a foglyokat, nehogy vala­
melyik kiússzék és megszökjék” (ApCsel 27,42). E híradásból

84 R amsay (196) 220-221.: „any one that has seen a Turkish prison will nőt
wonder that the doors were thrown open: each door was merely closed by a
bar, and the earthquake, as it passed along the ground, forced the door posts
apartfrom each other, so that the bar süpped from its hold, and the door
swung open. The prisoners were fastened to the wall or in wooden stocks,
and the chains and stocks were detachedfrom the wall, which was shaken so
that spaces gaped between the stones. ” Vö. M orton (176) 316-317.; H olz-
NER (113) 182.

147
szintén arra következtethetünk, hogy a katonák az életükkel fe­
leltek egy-egy fogoly szökéséért. A szolgálatukat hanyagul ellátó
őröket nem büntették mindenütt ilyen szigorúan. Amikor például
Péter apostol megszökött Heródes börtönéből, a fejedelem az
őröket „csupán” börtönbe vetette (ApCsel 12,18).
Amikor Pál meglátta, hogy a börtönőr mire készül, harsány
hangon rákiáltott: „Ne tégy kárt magadban, hiszen mindnyájan
itt vagyunk!” (ApCsel 16,28). Az őr így azonnal elállt szándéká­
tól, s nagyot sóhajtva számba vette a börtön lakóit.
Másnap reggel a duumvirek elküldték lictoraákaí a börtönőr­
höz ezzel az üzenettel: „Bocsásd el azokat az embereket. ” A bör­
tönőr nyomban közölte a hírt Pállal: „A bírák üzenték, hogy bo­
csássalak el titeket. Menjetek tehát, távozzatok békében. ” Pál
azonban ezt felelte: „Római polgár létünkre ítélet nélkül nyilvá­
nosan megvesszőztek, majd pedig börtönbe vetettek minket; most
meg titokban akarnak minket kiutasítani? Ezt már nem! Jöjjenek
és ők maguk kísérjenek ki m inket” (ApCsel 16,35-37).
Pál tehát a rajtuk esett sérelem miatt elégtételt követelt a vá-
rosbíráktól, valószínűleg azért, mert az apostoli munka szem­
pontjából nem volt közömbös számára, hogy a nyilvános meg-
vesszőzésnek milyen hírét keltik majd ellenfelei.85 Pál követelése
jogos volt, hiszen a lex Porcia megtiltotta a római polgárok testi
fenyítését.86 Liviusnál olvashatjuk: „a lex Porcia védte meg a
polgárokat a testi fenyítéstől azáltal, hogy súlyos büntetést sza­
bott ki arra, aki római polgárt megvesszőz vagy m egöl” (Liv.
10,9,4; vö. Cic. Rab. perd. 3,8 és 4,12).

85 Vö. S zörényi (234) 468.

86 Vö. M ommsen (173) 31-32 és 47.; G reenidge (97) 320-323.; Z linszky (263)
16.; Földi - Hamza (81) 20. E törvényi tilalmat a Kr. e. 17 körül hozott lex
Júlia de vi publica megerősítette (Dig. 48.6,7; Paul. sent. 5,26,1); vö. Green­
idge (96) 232.; S trachan-D avidson (228) I. köt. 124.; Cadbury (39) 305.;
Jones (125) 54.; Uő (126) 86-87 és 92-93.; S herwin-W hite (218) 71-76.;
D rapkin (74) 237.; Keresztes (135) I. köt. 48-50.; Z linszky (263) 116—117.

148
 A római jogtörténet három lex Porciái tart számon (vö. Cic.
rep. 2,31,54). Ezek közül az első M. Porcius Cato praetor indít­
ványára Kr. e. 198-ban született, s csupán arra a magistratusra
szabott büntetést, aki Róma városán belül vesszőztetett meg
vagy végeztetett ki ítélet nélkül római polgárt. Három év múlva
a testi fenyítéssel szembeni védelmet P. Porcius Laeca praetor
indítványára kiterjesztették az Itáliában s a provinciákban lakó
római polgárokra is. Végül Kr. e. 184-ben L. Porcius Licinus ja ­
vaslatára a hadseregben szolgáló római polgárokra nézve is meg­
tiltották a botozással súlyosbított halálbüntetést/7
A lictorok Pál szavait hírül vitték a bíráknak, akik „ijedten
hallották, hogy rómaiakról van szó ” (ApCsel 16,38). Nem csoda,
hogy a magistratusok megijedtek, hiszen tudták, hogy ha Pál pa­
naszt tesz ellenük a helytartónál, súlyos büntetésben részesülnek.
A római polgárok elleni jogsértéseket szigorúan megtorolták. Ci­
cero legsúlyosabb vádja az volt Verres helytartó ellen, hogy jog­
talanul bánt római polgárokkal (Cic. Verr. 1,5,13). Az is előfor­
dult már, hogy római polgárokon esett sérelmek miatt egy egész
várost megfosztottak kiváltságaitól. Suetoniusnál ezt olvashatjuk
Tiberiusról: „Cyzicus lakóit, minthogy római polgárokkal szem­
ben erőszakosságra vetemedtek, megfosztotta állami kiváltságaik­
tól, melyeket a mithridatesi háború idején megszereztek” (Suet.
Tib. 37; vö. Tac. ann. 4,36). Nem kell tehát csodálkoznunk azon,
hogy a duumvirek azonnal az apostolokhoz siettek, és sűrű „bo­
csánatkérések között kísérték ki őket” a városból (ApCsel 16,39).87

87 Vö. Pec z (188)II. köt. 1095.

149
 4. FEJEZET
Az areioszpagoszi beszéd

Szent Pál második nagy körutazásának állomáshelyei közé tarto­

zott Athén is, ahol egyes kutatók szerint büntetőeljárást indítot­
tak az apostol ellen. Az ókori világ kulturális központját Kr. e.
146-ban hódították meg a rómaiak. A „szövetséges ősi város”
(vö. Tac. ann. 2,53) mindvégig megtartotta szabad városi (civitas
liberó) rangját, s az ezzel járó kiváltságait.88
Pál a zsinagógában és a város főterén hirdette az evangéliu­
mot (ApCsel 17,17). Egyesek új istenek hirdetőjének vélték, mi­
vel Jézusról és a feltámadásról beszélt nekik, s valószínűleg úgy
értelmezték szavait, hogy a Feltámadás (avaoTamg) is külön is­
tenség (ApCsel 17,18).89 Lukács tudósítása szerint Athén polgá­
rai az Areioszpagoszhoz (em xov Apeiov nayov) vezették az apos­
tolt, s ott megkérdezték tőle: „Megtudhatnánk, mi az az új taní­
tás, amelyet hirdetsz? Valami különös dolgot hallunk ugyanis
tőled. Ezért hát tudni akarjuk, miről van szó” (ApCsel 17,19-20).
Máig vitatott a kérdés, hogy hogyan kell helyesen értelmezni az
„Apeioq 7iayo<;” kifejezést: egyrészt ugyanis így nevezték Athénban

88 Az ifjabb Plinius a következőket írta a görög tartomány kormányzásával meg­

bízott barátjának, Maximusnak: „Gondold meg, hogy Achájaprovinciába kül­
denek, az igazi, hamisítatlan Görögországba, amelyről tudjuk, hogy ott fedez­
ték fel a műveltséget, a tudományt, sőt a földművelést is. S azért küldenek oda,
hogy rendezd a szabad városok helyzetét. Azaz: olyan emberekhez küldenek,
akik a szó igazi értelmében emberek, szabadok, a legteljesebb mértékben sza­
badok, s ezt a természettől nyert jogukat erényükkel, szolgálatokkal, barátsá­
gukkal s végül szövetségkötésekkel s vallásukkal érdemelték ki. (...) Egy sze­
mernyivel se kicsinyítsd senkinek a méltóságát... Mindig tartsd szem előtt,
hogy ez a föld küldte nekünk a jogot... S hogy ahová érkezel: Athén, s amit kor­
mányoznod kell: Lacedaemon! S tőlük a szabadság árnyékát és még megma­
radt nevét elvenni kegyetlen, vad, barbár dolog lenne ” (Plin. ep. 8,24).
89 Vö. Renan (200) 123.; Gál (88) 132.

150
az Akropolisztól nyugatra eső magaslatot (gör. „Árész dombja”),
de így hívták a város egyik legfőbb hatóságát is, mely többek kö­
zött büntetőbíróságként működött.90 Egyesek véleménye szerint
Pált csupán a dombra vitték fel, mások viszont a mellett érvel­
nek, hogy az apostolt a bíróság elé állították.91 Az utóbbi állás-

90 Plutarkhosz szerint a legtöbb történetíró Szolónt tekinti az Areioszpagoszon

ülésező tanács megalapítójának. A hét görög bölcs közé sorolt athéni tör­
vényhozó a volt arkhónokból álló testületet „az államrend felügyelőjének és
a törvények őrének tette meg” (Plut. Szol. 19). Bár a tanács politikai irányí­
tó szerepe fokozatosan csökkent, erkölcsi tekintélyét és büntetőbírósági ha­
táskörét a római uralom alatt is megtartotta. A forrásokban több olyan ügy­
ről olvashatunk, amelyben az areopagiták (így nevezték a testület tagjait)
döntöttek. Quintilianus például azt írja, hogy az Areioszpagosz néhány ma­
dár szemének kiszúrása miatt halálra ítélt egy fiút: e döntést azzal indokol­
ták, hogy aki ilyen szörnyű tettre képes, az felserdülése esetén sok bajt okoz­
na az embereknek (Quint. inst. or. 5,9,13). Ammianus Marcellinus pedig az
alábbi érdekes esetről számol be: „Egy smyrnai asszony bevallotta Dolabel-
la, Asia proconsulja előtt, hogy megmérgezte fiát és férjét, mivel tudomása
szerint azok ölték meg első házasságából született fiát. Törvénybe idézték
harmadnapra, de a törvényszék, amelyhez az ügyet szokás szerint utasítot­
ták, habozott, mert nem tudta eldönteni, hogy milyen különbséget szabad
tenni bosszú és gonosztett között. Ezért az Areioszpagoszhoz küldték az asz-
szonyt, Athén szigorú bíráihoz, akiknek igazságszeretete, mint mondják, még
az istenek viszályait is elsimította. Miután megvizsgálták az ügyet, fölszólí­
tották az asszonyt, hogy vádlójával együtt jelenjen meg száz év múlva. Nem
akarták ugyanis felmenteni, mint méregkeverőt, de megbüntetni sem mint fia
halálának megbosszulóját” (Amm. 29,2,19; vö. Val. Max. 8,1,2; Gell. 12,7).
91 Vö. S herwin-W hite (218) 175.; G ál (88) 132. Vannak, akik szerint Pál az
athéni főtanács előtt beszélt, de nem bírósági eljárás keretében. Renan szerint
az Areioszpagosz hatáskörébe tartozott a város vallási és erkölcsi életének fel­
ügyelete, s ezért minden új tan hirdetőjének elő kellett adnia tanítása lényegét
a testület előtt [Renan (200) 126.]. Hasonló álláspontot képvisel S zörényi
A ndor is, aki a következőket írja: „az Areopagus elé vitték Szent Pált, hogy
meghallgassák azt az új tant, melyet ő hirdetett. Az Areopagus eredetileg bí­
róság volt, később azonban a filozófusok tanácsa, mely vallási, erkölcsi és
tanbeli kérdésekben hozott döntéseket. Szent Pált tehát nem azért vitték az
Areopagus elé, hogy őt megítéljék, hanem hogy módot nyújtsanak neki arra,
hogy tanítását az előkelő gyülekezet és a nép vezetői előtt kifejthesse” [Szö­
rényi (234) 470.]. Hasonlóképpen vélekedik G yörki László is [(104) 135.].

151
p o n t o t k é p v i s e l i tö b b e k k ö z ö t t T im o t h y D á v id B a rn es is , a k i s z e ­
r in t Pál a t h é n i b e s z é d e e g y é r t e l m ű e n a b ír ó s á g i v é d ő b e s z é d e k
s t í l u s á t é s s z e r k e z e t é t k ö v e t i . 92
rámutat arra, hogy Athénban súlyosan megbüntették
B a r n es
azt, aki új vallási tanokat hirdetett. Josephus Flavius valóban a
következőket írja az athéniekről: „Ninoszt, a papnőt megölték,
mivel valaki azzal vádolta, hogy idegen istenek misztériumait kö­
vette; márpedig ezt náluk törvény tiltotta, s az idegen istenek kul­
tuszának bevezetésével szemben a halált tartották méltó bünte­
tésnek” (Jós. c. Ap. 2,37). Feltehetőleg Pált is azzal a váddal
állították bíróság elé, hogy idegen isteneket hirdet.
Az apostol védőbeszédét - bírái jóindulatának felkeltése cél­
jából - azzal kezdi, hogy dicséri a város vallásosságát: „Athéni
férfiak! Látom, hogy minden szempontból nagyon vallásos embe­
rek vagytok. ” Ezután Pál - rámutatva az ellene felhozott vádak
megalapozatlanságára - röviden kifejti, hogy nem idegen istenek
hirdetője: „Amint szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket,
ráakadtam egy oltárra, amelyen ez a felírás állt: Az ismeretlen
istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül is tisz­
teltek” (ApCsel 17,22-23).9394
A vád cáfolása után Pál - ahogy G ál F er en c írja - „az ész
világánál igyekszik igazolni Isten létét, illetve azt, hogy az igazi
Isten nem azonosítható a bálványokkal. ”94 Rámutat az általa hir­
detett vallási tanítás azon elemeire, amelyek összegüggésbe hoz­
hatók a sztoikus filozófia gondolataival, s szó szerint idézi több

92 B arnes (14) 407-419. Vö. Uő (13) 49.

93 A régészeti kutatások során több olyan oltárt is találtak az ókori Görögország
területén, amelyeket ismeretlen istenek (ArNíiSTOIZ 0EOIZ) tiszteletére
szenteltek. Vö. R enan (200) 113.; S zörényi (234) 471.; Gyürki (104) 136.;
Holzner (113) 207.
94 Gál (88) 133.

152
görög költő sorait.95 Végül felhívja a figyelmet arra, hogy min­
denkinek meg kell térnie, mert Isten ítélkezni fog a világ felett
egy férfi által, akit az által igazolt, hogy feltámasztotta a halálból
(ApCsel 17,24-31).
Lukács szerint a feltámadás hallatára némelyek gúnyolódni
kezdtek, mások meg azt mondták: „Erről majd még máskor is
meghallgatunk té g e d ” Pál erre eltávozott közülük, néhányan
azonban csatlakoztak hozzá, így például Dénes, az Areioszpa-
gosz. tagja, akiből a hagyomány szerint később Athén első püspö­
ke lett (ApCsel 17,32-34).
Ha figyelmesen olvassuk Lukács sorait, megállapíthatjuk,
hogy B a rn es elmélete meglehetősen gyenge lábakon áll. Abból,
hogy Pál beszéde egy bírósági védőbeszédhez hasonlít, még nem
következik az, hogy az apostol valóban a város törvényszéke
előtt állt. Ha főbenjáró ügyben vádat emeltek volna Pál ellen, azt
Lukács valószínűleg nem hallgatta volna el. Pál a hallgatóság
tagjait nem nevezi bíráknak, csupán „athéni férfiak”-nak. Az
apostol előadásához fűzött megjegyzés („Erről majd még más­
kor is meghallgatunk téged”) egyáltalán nem bírósági eljárásra
vall: ilyen szavakkal egy formátlan népgyűlést be lehet fejezni,
egy törvényszéki ülést azonban semmiképpen sem. Athén nagy
tekintélynek örvendő bírái egy főbenjáró ügy tárgyalását valószí­
nűleg nem fejezték volna be gúnyolódással. Lukács szerint Pál az
areioszpagoszi beszéde után teljesen szabadon távozott a város­
ból. Ebből is az következik, hogy nem indult ellene bűnvádi eljá­
rás. Egy tárgyalást ugyanis háromféle határozattal lehet befejez­
ni: a vádlott elítélésével, felmentő ítélet meghozatalával vagy a
tárgyalás elhalasztásával. Az apostol beszédéhez fűzött megjegy­
zés semmiképpen sem értelmezhető marasztaló ítéletként, de fel­
mentésként sem, hiszen a felmentés az ügy végleges befejezését93*

93 Az apostol által idézett gondolatok Epimenidész, Arátosz, Kleantész és Pin-

darosz írásaiban fordulnak elő.

153
jelenti, s így a felmentett személyt nem lehet újból kihallgatni.
Végül a hallgatóság szavai nem értelmezhetők a tárgyalás elha­
lasztásáról hozott döntés kihirdetésének sem: ebben az esetben
ugyanis a vádlottat fogva tartották volna a következő tárgyalásig.
Lukács viszont sem fogságról, sem újabb tárgyalásról nem tudó­
sít bennünket. így végső következtetésünk csak az lehet, hogy
Pált nem állították Athénban bíróság elé: az apostol híres beszé­
de nem a törvényszék előtt hangzott el, hanem az Areioszpagosz
nevű domboldalon.96

96 Areopagita Dénes megtérése sem elfogadható érv a bírósági tárgyalás mel­

lett: Dénes máshol is találkozhatott Pállal, nemcsak egy törvényszéki ülésen.

154
 5. FEJEZET
Vádemelés Gallio proconsul előtt

Szent Pál a második missziós körútja során hosszabb időt töltött

Korintusban. E görög várost, miután a rómaiak - mint kereske­
delmi vetélytársukat - Kr. e. 146-ban földig lerombolták,97 Kr. e.
44-ben Julius Caesar építtette újjá, „Colonia Laus Júlia Corin-
thiensis” néven. E település lett a székhelye a senatusi tarto­
mánnyá tett, s ezért proconsul által kormányzott Achájának.
Pál tanítása Korintusban számos követőre talált, Lukács sze­
rint „sok korintusi megtért és megkeresztelkedett” (ApCsel
18,8b). Többen a zsidók közül is keresztényekké lettek; Krisz-
pusz, a zsinagóga elöljárója például „ egész családjával együtt
hitt az Úrban” (ApCsel 18,8a). A zsidó lakosság nagy részében
azonban ellenszenvet keltett az a tanítás, amely szerint a pogá-
nyok is üdvözíilhetnek Krisztus által. A Pálban népük és vallásuk
ellenségét látó zsidók végül e városban is úgy határoztak, hogy
az apostol növekvő hatását nem nézik tétlenül.
„Amikor Gallio volt Achája proconsula, a zsidók egy ember­
ként Pálra támadtak, és a törvényszék elé hurcolták” (ApCsel
18,12). A helytartó személyéről viszonylag sokat tudunk. A his-
pániai Cordobában született, Marcus Annaeus Novatus néven.
Két testvére volt: Lucius Annaeus Seneca, a nagy sztoikus böl­
cselő, Nero nevelője, és a geográfus Marcus Annaeus Méla, Lu-
canus költő apja. Ő maga a Gallio nevet akkor vette fel, amikor
egy Junius Gallio nevű senator - aki egyébként egy retorikai tan­
könyv és számos fiktív levél szerzője - örökbefogadta. Jellemé­
ről, személyes tulajdonságairól annyit tudunk, hogy közismert
volt szelídségéről és jóindulatáról. A n a t o l e F r a n c é szerint „eb­

97 Vö. Mommsen (170) V. köt. 62.

155
ben az időben nem volt ritkaság a birodalomban a jó tisztviselő
és a becsületes hivatalnok. Bizonyára akadtak éppoly feddhetet­
lenek és igazságosak, mint Gallio; de talán egyikben sem lehetett
volna ennyi emberségre lelni.,m 1905-ben megtalálták Delphi-
ben Claudius császár egyik levelét; a szöveg negyedik sorában ez
olvasható: „Gallio, a barátom és Achája proconsula”." G eo r g e
O g g kutatásai szerint Gallio hivatali ideje 51/52-re tehető.9
89100
A zsidók - minthogy „egy emberként” támadtak Pálra - való­
színűleg egész seregestül vonultak a helytartó ítélőszéke elé,
ahol a következő vádat emelték az apostol ellen: „Ez arra pró­
bálja rábeszélni az embereket, hogy a törvénnyel ellenkező mó­
don tiszteljék az Istent” (ApCsel 18,13). A vád lényege tehát az
volt, hogy Pál állandóan zaklatja a zsidó lakosságot és megpró­
bálja rávenni őket a mózesi törvények megszegésére.
Felmerül a kérdés, hogy a zsidók milyen alapon hivatkozhat­
tak saját törvényeikre egy római helytartó előtt, Palesztinán kí­
vül, egy római coloniábanl E problémára Claudius császár egyik
rendelete szolgálhat magyarázatul. Josephus Flaviusnál olvashat­
juk a következőket: „Tiberius Claudius Caesar Augustus Ger-
manicus, tribunusi hatalommal felruházott pontifex maximus,
másodízben consul, a következőket rendeli: ...méltányosnak tar­
tom, hogy a zsidók egész birodalmunkban minden zaklatás nélkül
megtarthassák ősi szokásaikat... Ezt a rendeletemet tudomására
kell hozni minden város, gyarmatváros és önkormányzatú város
hatóságainak, Itália határain belül és kívül, továbbá valamennyi
királynak és fejedelemnek a saját követeik útján, ezenfelül pedig
legalább harminc napig ki kell függeszteni olyan helyen, ahol
könnyen elolvashatja mindenki” (Jós. ant. jud. 19,5,3). E csá­
szári rendelet tehát a római jogrend védelme alá vonta a zsidó

98 F rancé (82) 163.

99 Ld. Haag (106) 477. Vö. Holzner (113) 262.
100 Vö. Ogg (184) 111.

156
 vallási szokásokat: a zsidók zaklatása így a római jogba is bele­
ütközött.101
Pál vádlói azonban túlzottan kiterjesztve értelmezték az ural­
kodótól kapott jogaikat. Az, hogy Pál „ bizonyítékokat tárt a zsi­
dók elé, hogy Jézus a M essiás” (ApCsel 18,5), nem akadályozta
ősi szokásaik (pl. a szombat vagy a különböző tisztulási szertar­
tások) megtartását. Pál magatartása így nem ütközött Claudius
rendeletébe, s ezért nem sértette a római jogrendet. A vád ezért
alaptalan volt, s erre Gallio - akinek feltehetőleg az egész ügy
csupán a zsidók belső vallási vitájának tűnt - azonnal rá is muta­
tott: „Ti zsidók, ha csakugyan valami törvénytelenségről vagy
gonosztettről volna szó, türelemmel lennék hozzátok annak rend­
je szerint. De ha valami tanításról, személyekről vagy saját tör­
vényetekről vetődik föl vitás kérdés, magatok lássátok. Ilyesmi­
ben én nem akarok bíró lenni” (ApCsel 18,14-15). S a helytartó
ezzel elkergette a vádlókat ítélőszéke elől.
A cognitiós eljárásnak egyébként egyik alapvető szabálya volt
az, hogy a magistratus teljesen szabadon dönthetett abban a kér­
désben, hogy elfogad-e egy szokatlan vádat vagy nem. S h e r w in -
W iiit e rámutat, hogy Lukács elbeszélése teljesen összhangban áll
a római perjog ezen szabályával.102
Lukács még megjegyzi, hogy a bíróság előtt összesereglett
„görögök nekiestek Szosztenésznek, a zsinagóga elöljárójának,
és ott a bírói szék előtt agyba-főbe verték” (ApCsel 18,17a). Úgy
látszik, hogy a helytartó intézkedése, a zsidó vádlók elkergetése,
felbátorította a korintusiakat antiszemita érzelmeik kinyilvánítá­
sára. A proconsul azonban ezt már figyelembe sem vette. Ahogy
Lukács írja, „Gallio pedig mindezzel mit sem törődött” (ApCsel
18,17b).

Vö. Sherwin-White (218) 100-103.; Keresztes (135) I. köt. 53.

S herwin-W hite (218) 99-100.

157
 6. FEJEZET
Pál letartóztatása és szembesítése a főtanáccsal

Pál a harmadik körutazását befejezve, 58-ban érkezett vissza Je­

ruzsálembe. Itt Jakab apostol tanácsára (vö. ApCsel 21,23-24)
bement a templomba, hogy elvégezze a zsidóknál szokásos tisz­
tulási szertartást. Pál ezzel azt a híresztelést kívánta megcáfolni,
amely szerint ő a diaszpórában élő zsidókat a mózesi törvények­
től való elpártolásra buzdította.
A templomban néhány Ázsia-tartományból érkezett zsidó fel­
ismerte Pált. „ Végre a gyűlölt apostol - írja M o r to n - az ő hatal­
mukban volt, kiszolgáltatta magát nekik. A múltban már bevádol­
ták Pált helytartók és magasrangú tisztviselők előtt. Tömegeket
lázitottak ellene a görög városokban; üldözték őt városról város­
ra, hogy meggyilkolják; de mindig elmenekült előlük csak azért,
hogy végül is most felajánlja magát a templomban gyűlölségük
áldozatául. ”103 A zsidók megragadták Pált, s az egész népet fel­
izgatva kiabálni kezdtek: „Izraelita férfiak, segítsetek! Ez az az
ember, aki mindenfelé és mindenki előtt a nép, a törvény és e
szent hely ellen irányuló tanításokat terjeszt. Sőt még pogányo-
kat is behozott a templomba és megfertőzte ezt a helyet” (ApCsel
21,28).
Az utóbbi vádat Lukács megmagyarázza: „Látták ugyanis ve­
le a városban az efezusi Trofimuszt és azt hitték, hogy a templom­
ba is bevezette” (ApCsel 21,29). A templom előudvarára (az ún.
pogányok udvarára) egyébként a pogányok is beléphettek, de ott
- amint erről már Jézus pere kapcsán szó esett - görög és latin
nyelvű feliratok hirdették, hogy halálbüntetés vár arra, aki po­
gány létére beljebb merészkedik. Josephus híradása szerint a ró­

103 M orton (176)463.

158
maiak - figyelembe véve a zsidók vallási érzelmeit - megerősí­
tették ezt a szabályt (Jós. beli. jud. 6,2,4).
„Az egész város forrongani kezdett és a nép összecsődült.”
Mivel a templom belsejében való vérontás beszennyezte volna a
szent helyet, Pált „kivonszolták a templomból, a kapukat pedig
azonnal bezárták. Már-már azon voltak, hogy megölik, amikor
a helyőrség ezredeséhez eljutott a hír, hogy egész Jeruzsálemben
zavargás tört k i” (ApCsel 21,30-31).
A lárma bizonyára áthallatszott az Antonia-várba (arx An­
tónia), amelynek épülete a templom északkeleti oldalán állott.
A római helyőrség (cohors) ebben az erődítményben állomáso­
zott. E négyszög alakú várat még a Hasmoneusok építették, majd
Josephus szerint Nagy Heródes „a templom védelme és biztonsá­
ga érdekében még jobban megrősítette és barátja, Antonius ró­
mai hadvezér tiszteletére Antonius-várnak nevezte e l” (Jós. ant.
jud. 15,11,4). Mivel Júdea procuratora a tengerparti Caesareá-
ban székelt, helyette a római hatalmat Jeruzsálemben egy Clau-
dius Lysias nevű ezredes (tribunus) képviselte. Lysias „tüstént
katonákat és tiszteket vett maga m ellé”, és a helyszínre sietett.
A zsidók „az ezredes és a katonák láttára abbahagyták Pál ütle­
gelését. ” A tribunus ekkor odalépett Pálhoz, „ letartóztatta és ket­
tős bilincsbe verette. Azután megkérdezte, hogy kicsoda és mit tett.
A tömegből azonban össze-vissza kiabáltak. Mivel a zaj miatt
semmi biztosat sem tudott megállapítani, megparancsolta, hogy
vigyék a várba. ” A tömeg utánuk tódult és ezt kiáltozta: „Halál
reá!” (ApCsel 21,32-36).
Pál a vár kapujánál végül megszólította az ezredest, és enge­
délyt kért tőle, hogy szólhasson a néphez. Lysias meglepődött,
hogy Pál beszél görögül, és csodálkozva kérdezte: „Nem te vagy
az. az egyiptomi, aki nemrégen négyezer szikáriust lázított fö l és
vezetett ki a pusztába?” (ApCsel 21,38).
A szikáriusok szektája nemzeti jelszavakat hangoztató, fanati­
kus, vérengző zsidókból állott, akik - Josephus leírása szerint -

159
„fényes nappal, a város kellős közepén követték el gyilkosságai­
kat; különösen ünnepnapokon vegyültek a nép közé, és apró tő­
rökkel, amelyeket titokban a ruhájuk alatt viseltek, leszúrták el­
lenségeiket. Amint áldozatuk összerogyott, maguk a gyilkosok
méltatlankodtak a leghangosabban, és éppen félrevezető visel­
kedésük miatt nem. lehetett őket kézrekeríteni” (Jós. beli. jud.
2,13,3)- Josephus beszámol az ezredes által említett egyiptomi
lázadóról is, aki „prófétának adta ki magát, és lassanként har­
mincezer kótyagos embert maga köré csődített. Ezekkel a pusztá­
ból az úgynevezett Olajfák hegyére vonult, és onnan akart erő­
szakkal behatolni Jeruzsálembe. További szándéka az volt, hogy
leveri a római helyőrséget, elfoglalja az uralkodói méltóságot,
és ebben cimboráit akarta testőrökül használni” (Jós. beli. jud.
2,13,5). A rómaiak végül is szétverték e lázadó csapatot, de az
„egyiptomi hamis próféta” elmenekült (vö. Jós. beli. jud. 2,13,5).
Pál a tribunus kérdésére ezt válaszolta: „Én tarsusi zsidó va­
gyok, a híres ciliciai város polgára ” (ApCsel 21,39). Az apostol
szavaiból jól kitűnik, az ún. kettős polgárság rendszere, amely
Augustus uralkodása alatt kezdett kialakulni, s amelynek lénye­
gét A . B. R a n o v ic s így fogalmazza meg: „az a személy, aki el­
nyerte a római polgárjogot, ugyanakkor városának polgára is
maradt ”.104Pál nem kis büszkeséggel állította magáról, hogy Tar-
sus polgára. Feleletéből láthatjuk, hogy helyesen állapítja meg
R a n o v ic s : „Bármennyire elcsenevészesedett is a bürokratizálódó
birodalom nyomása alatt a városok társadalmi élete, a polgárok
sokra tartották városuk polgárjogát”.™5 S Tarsus polgárai kivált­
képpen büszkék lehettek városukra, amelyet egy felirat „a legel­
ső, legnagyobb és legszépségesebb metropolisz.”-nak nevez.106

R anovics (198) 18.

R anovics (198) 129.
Ld. R anovics (198) 127.

160
 Lysias - miután megnyugtató választ kapott kérdésére - meg­
adta az engedélyt Pálnak, hogy beszéljen a néphez. Az apostol
- miután „mély csönd keletkezett” - arámul elmondta a népnek
megtérése történetét. Még nem fejezte be a beszédét, amikor a zsi­
dók ordítozni kezdtek: „Pusztítsd el a fö ld színéről az ilyet! Nem
érdemli meg, hogy éljen!” Ahogy Lukács írja, „ordítottak, köpe­
nyüket lengették és port szórtak a levegőbe” (ApCsel 22,1-23).
Lysias valószínűleg semmit sem értett Pál beszédéből, sem a
nép kiabálásából, de látta, hogy valami súlyos ellentét van az
apostol és a tömeg között. Ezért Pált „a várba vitette, és megpa­
rancsolta, hogy ostorozzák meg, s úgy vallassák ki, hogy miért
kiabáltak annyira ellene” (ApCsel 22,24).
Pál azonban, amikor „szíjakkal lekötözték”, megkérdezte a
parancsot teljesítő centuriótói: „Szabad nektek római polgárt íté­
let nélkül megostorozni?” A százados erre azonnal a tribunushoz
rohant: „Mit akarsz tenni? Ez. az ember római polgár!” Az ezre­
des odasietett Pálhoz, és megkérdezte tőle: „Mondd, csakugyan
római polgár vagy?” Miután Pál igennel felelt a kérdésre, Lysias
- végigmérve az apostol egyszerű öltözetét - furcsáim kezdte,
hogy egy ilyen szegény ember megszerezte a civitas Románál:
„Én drága pénzen jutottam ehhez a polgárjoghoz”. Erre Pál így
válaszolt: „Én viszont abban születtem” (ApCsel 22,25-28).
A görög vagy szír származású tribunus ezek szerint pénzen
vásárolt pártfogók révén nyerte el Claudius császártól a római
polgárjogot, s minden bizonnyal ekkor kapcsolta a saját nevéhez
a császár nevét. Pál ezzel szemben - amint a korábbiakban már
megállapítottuk - születésétől fogva cívis Romanus volt, tehát
már a szülei is rendelkeztek polgárjoggal.
Amikor az apostol polgárjogára hivatkozott, „azok, akik a
kínvallatásra készültek, nyomban félreálltak” (ApCsel 22,29a).
Azt, hogy Pál esetleg hazudik, egy pillanatig sem gondolták, hi­
szen mindenki tudta, hogy halálbüntetés jár azért, ha valaki ha­
misan hivatkozik római statuséra. Suetoniusnál olvashatjuk: „Ha

161
 valaki a római polgár jogával illetéktelenül élt, azt az Esquilinus
mezején bakó végezte k i” (Suet. Claud. 25).
A tribunus is „megijedt, amikor arra gondolt, hogy római
polgár létére megkötöztette” Pált (ApCsel 22,29b). A filippi
duumvérekhez hasonlóan ő is jól tudta, hogy a római polgárok
ellen elkövetett jogsértéseket a törvény szigorúan bünteti, s már
maga az, hogy Pált megostorozás céljából a cölöphöz kötötték,
vétség volt. A kötelékeket így nyomban feloldották, és az apos­
tolt az Antonia-erődítmény egyik cellájába vezették.
Másnap Lysias „szerette volna pontosabban megtudni, hogy a
zsidók mivel vádolják Pált. Levétette bilincseit, összehívta a fő ­
papokat és az egész főtanácsot, aztán elővezettette Pált és eléjük
állította” (ApCsel 22,30). Ez nem jelenti azt, hogy a tribunus
ítélkezni kívánt Pál felett - ezt meg sem tehette volna, mivel bí­
rói jogkörrel nem rendelkezett csupán előzetes vizsgálatot
akart tartani az ügyben.107
A hetvenegy tagú zsidó főtanács élén 47-től Ananiás főpap
állt, aki Josephus szerint olyan pénzsóvár ember volt, hogy szol­
gáival még a papoknak járó tizedet is elraboltatta.108 A tanács­
tagok között valószínűleg ott volt Kaifás is, aki Jézus perében
elnökölt. Lukács a főtanács előtt történtek előadásakor csak Pál
beszédét közli, de - ahogy G ál F erenc rámutat - „a törvényes el­
járás szerint először a vádnak kellett elhangzania, s utána a vé­
dekezésnek. ”109 Úgy tűnik, hogy a főpapok nem tudtak konkrét
vádat megfogalmazni; csak általánosságban hangoztatták az apos­
tol bűnösségét, s azt, hogy mindenütt megbolygatja a zsidók bé-

Vö. S herwin-W hite (218) 54.

108 Ananiást a nép gyűlölte e kapzsiságáéit és erőszakosságáért. 59-ben elmoz­
dították hivatalából, majd a zsidó háború kitörésekor a szikáriusok felgyúj­
tották házát, s a testvérével, Ezékiással együtt kivégezték (vö. Jós. beli. jud.
2,17,6).
109 Gál (88) 156.

162
kés vallási életét. Ezért Pál is csak általános hivatkozásokkal vá­
laszolt: „ Testvérek! Én mind a mai napig teljesen tiszta lelki­
ismerettel éltem Isten akarata szerint. ” Ananiás főpap erre rá­
parancsolt a mellette állókra, hogy verjék Pált szájon. Nyilván
hazugságnak tartotta szavait. Pál tudta, hogy a Misna tiltja a vád­
lottak megütését, s a főpapot figyelmeztette erre a szabályra:
„Megver még téged az Isten, te fehérre meszelt fal! Leülsz, hogy
a törvény szerint ítélkezzél felettem, s aztán a törvény ellenére azt
parancsolod, hogy üssenek meg?” A tanács tagjai erre felhábo­
rodva rótták meg az apostolt: „Az Isten főpapját szidod?” Pál ek­
kor arra hivatkozott, hogy nem tudta, hogy ő a főpap, különben
gondolt volna az írás szavára, ami szerint népe vezetőjét nem
szabad átkoznia (vö. Kiv 22,27).
Pál ezután ügyes taktikai cselhez folyamodott: előhozva a fel­
támadás kérdését, megosztotta ellenfeleit. Jól tudta, hogy a fő­
tanács egyik felét a túlvilági életet tagadó szadduceusok, míg a
másik felét a feltámadásban hívő farizeusok alkotják.110 Az apos­
tol - a kereszténység alaptételére, Jézus feltámadására hivatkoz­
va - így szólt: „A halottak feltámadásába vetett hitem miatt állok
a főtanács előtt. ” A főtanács erre „két táborra szakadt”, s „a vi­
tatkozás egyre inkább elfajult. ” Amikor az ezredes látta, hogy a
továbbiakban felesleges dolog folytatni az apostol és a főpapok
szembesítését, mert a vádlottal kapcsolatban semmi érdemleges
nem derül ki, véget vetett a gyűlésnek és katonáival elvezettette
Pált (ApCsel 23,1-10).
Pálról és ügyének állásáról értesülést szereztek a fanatikus na­
cionalista zsidók is, akik vadul gyűlölték az apostolt, mivel az
nemzetüknek a többi néppel szembeni kiváltságait kétségbe von­
ta. Negyvennél többen - akik a zelótákhoz vagy a szikáriusokhoz
tartozhattak - „összeszövetkeztek és átok terhe alatt kötelezték

110 A két vallási párt e hitbeli ellentétéről Josephus is beszámol (Jós. ant. jud.
18,1; beli. jud. 2,8).

163
magukat, hogy se ételt, se italt nem vesznek addig magukhoz,
amíg Pált meg nem ölik. ” Összeesküvésükről értesítették a fő­
tanácsot, és közreműködését kérték a Pál elleni merénylethez.
A főpapok csatlakoztak a tervhez, amely szerint az apostolt újra
maguk elé kéretik, az ügy tüzetesebb megvizsgálására, s miköz­
ben Pált átszállítják a várból a főtanács üléstermébe, az össze­
esküvők végeznek vele (ApCsel 23,12-15).
„ Pál nővérének fia azonban értesült a cselvetésről. Bement
tehát a várba és tudtára adta Pálnak” (ApCsel 23,16). M orton
valószínűnek tartja, hogy az apostol nővére a főtanács egyik tag­
jának volt a felesége, s így szerzett tudomást az aljas cselszövés­
ről.111 Pál az unokaöccsét azonnal az ezredeshez küldte, aki - mi­
után meghallgatta a fiút - nyomban intézkedett. Két centuriót
hívatott magához és ezt az utasítást adta nekik: „Tartsatok ké­
szenlétben az éjjel harmadik órájától kezdve kétszáz gyalogost,
hogy Caesareába menjenek, s ezenkívül hetven lovast és kétszáz
dárdást. Szereljetek föl, hátas állatokát is, és ültessétek rá Pált,
hogy épségben jusson el Félix helytartóhoz” (ApCsel 23,17-24).
Láthatjuk, hogy a tribunus mindent megtett a fogoly római
polgár biztonságáért; ennek bizonyítéka a nagyszámú kísérő­
csapat, amelynek „nagy része - ahogy G ál Ferenc írja - csak a
városból való kivonulást fedezte, a másik rész csak a közbeeső
állomásig, Antipatriszig ment, onnan pedig csak a lovasok kísér­
ték tovább az apostolt” (vö. ApCsel 23,31-32).112 Az ezredes va­
lószínűleg ezzel a gesztusával akarta jóvátenni azt a jogsértést,
amit Pállal szemben elkövetett.
Lysias a kíséret parancsnokával levelet is küldött a procura-
tornak, amelyben összegezte Pál ügyét. Az ifjabb Plinius egyik
levelében olvashatjuk, hogy amikor Appuleius, a nicomediai
helyőrség parancsnoka, egy Callidromus nevű vádlottat küldött

111 M orton (176) 466.

112 Gál (88) 159.

164
Bithyniába, szintén egy rövid levélben tájékoztatta az ügyről a
helytartót (Plin. ep. 10,47). Lysias tömör libellusa. így szólt:
„ Claudius Lysias üdvözletét küldi Felixnek, a kegyelmes helytar­
tónak. A zsidók elfogták ezt a férfit és meg akarták ölni, mire kar­
hatalommal közbeléptem, mert megtudtam, hogy római polgár.
Meg akartam tudni, milyen vádat hoznak fö l ellene, s ezért elvit­
tem őt a főtanácsukba. Úgy vettem észre, hogy törvényük vitás
kérdéseivel kapcsolatban vádolják, de semmi bűne sincsen, ami
miatt halált vagy bilincset érdemelne. Mivel pedig azt is jelentet­
ték nekem, hogy merényletet terveznek ellene, azonnal hozzád
küldtem. A vádlókat is értesítettem, hogy forduljanak hozzád, ha
valami keresetük van ellene. Jó egészséget!” (ApCsel 23,26-30).
G ál Ferenc szerint a tribunus levele „a hivatalos görög leve­
lezés példája. Röviden vázolja az ügyet, de már benne van az
állásfoglalás is: a római parancsnok pártatlansága, a zsidó fő ­
tanács álnokságának megbélyegzése és Pál ártatlanságának be­
jelentése. ”"3 Lysias kis csúsztatása („karhatalommal közbelép­
tem, mert tudtam, hogy római polgár ”) M orton szerint azt bizo­
nyítja, hogy Lukács hallotta e levél felolvasását a helytartó előtti
tárgyaláson, vagy valahogy hozzájutott egy másolathoz, „mivel
senki sem rögzítette volna le így ezt a féligazságot, ha csak hallo­
másból ismeri a levél tartalmát. ”114

Gál (88) 160.

114 M orton (176) 467.

165
 7. FEJEZET
Pál Félix és Festus előtt

Palesztina legnagyobb kikötővárosát még Nagy Heródes építette,

s Augustus császár tiszteletére nevezte el Caesareának. Miután
Júdea, Szamária és Idumea római tartomány lett, a helytartó e
városban, Heródes egykori palotájában székelt.
Júdea procuratora 52-től 60-ig az egykori görög rabszolga,
Marcus Antonius Félix volt, akit testvérével, Antonius Pallasszal
együtt Claudius császár anyja, Antoniana szabadított fel. (Ezért
vették fel a fivérek az Antonius előnevet.) Pallas a császári udvar­
ban óriási hatalomra tett szert. Suetonius szerint Claudius „min­
denkinél többre tartotta magántitkárját, Narcissust, és pénzügyi
tanácsadóját, Fóliást; örömmel hozzájárult, hogy senatusi hatá­
rozat útján óriási pénzösszegekkel, továbbá quaestort és praetori
címekkel tüntessék ki őket, de mindezen kívül úgy megszedhették
magukat, annyit rabolhattak össze, hogy mikor Claudius egyszer
az államkincstár szegénysége miatt kesergett, jogosan kapta ezt
a választ: majd lesz pénze bőven, ha két felszabadított rabszolgá­
ja társul veszi maga mellé” (Suet. Claud. 28). Pallas segítségével
Félix is ragyogó pályát futott be. A rabszolgalélek azonban mind­
untalan előtört belőle; mint procurator „minden kegyetlenkedés­
sel és önkénnyel szolgaiélekhez méltóan gyakorolta a királyi jo g ­
kört” - írja róla Tacitus (Tac. hist. 5,9). R e n a n szerint „megvolt
benne fivérének teljes erkölcstelensége, de nem annak adminiszt­
ráló tehetsége. ”ns Josephus beszámol arról, hogy Jonathán főpap
szemére vetette visszaéléseit és „gyakran figyelmeztette őt, hogy

Renan (200) 356.

166
jobban kormányozza Júdeát”, mire Félix „orgyilkosok kezére
juttatta” a zsidó főpapot (Jós. ant. jud. 20,8,5). Tacitus szerint
akkora hatalomra támaszkodott, hogy „ minden gonosztettét bün­
tetlennek gondolta” (Tac. ann. 12,54).
Amikor Pált Félix elé állították, az elolvasta Lysias levelét,
majd megkérdezte Páltól, hogy „melyik tartományból való”
(ApCsel 23,34). A procurator e kérdésével először is tisztázni
kívánta az ügy illetékességi oldalát. A római büntető perjog két
legfontosabb illetékességi szabályáról már szó esett Jézus peré­
nek elemzésekor. Az egyik alapelv szerint a helytartó bárki ügyé­
ben eljárhatott, aki tartománya területén követett el bűncselek­
ményt, tekintet nélkül arra, hogy honnan származott az illető
(fórum delicti). így ítélkezhetett a galileai Jézus felett Júdeábán
Pilátus, s így foglalkozhatott a ciliciai Pál ügyével Gallio, Achája
proconsula. A másik alapelv szerint a helytartóknak (és római
polgárjoggal nem rendelkező személyek esetében a vazallus­
királyoknak is) joguk volt mindazok felett ítélkezni, akik köz-
igazgatási területükről származtak, bárhol követtek is el bűntettet
(fórum originis). Pilátus e szabály alapján küldte át Jézust Heró-
deshez. Az illetékesség e két elve közül a rómaiak mindig azt al­
kalmazták, amely az adott esetben célszerűbbnek látszott. Pilátus
számára hasznosabbnak tűnt Jézus ügyét Galilea fejedelme, He-
ródes Antipász elé áttenni, mivel az jobban ismerte a zsidókat, s
egyébként is éppen Jeruzsálemben tartózkodott. Felmerül a kér­
dés, hogy amikor Félix megtudta Pál származási helyét, miért
nem küldte őt át Ciliciába, hiszen így megszabadulhatott volna a
zavarosnak látszó ügytől.116 E problémára nem nehéz megtalál­
nunk a választ. Tacitus tudósítása szerint Cilicia Pál korában nem
volt római provincia; Galibához hasonlóan Syria legátusé.nak

Vö. S herwin-W hite (218) 55-57.

167
felügyelete alá tartozó cliens-uralkodók igazgatták, akik római
polgárok felett nem ítélkezhettek (Tac. ann. 2,78).117Pált így csak
a legátus elé lehetett volna küldeni, aki viszont nem foglalkozott
ilyen jelentéktelen ügyekkel. Félix ezért nem élhetett a fórum
originis elv adta lehetőséggel; ily módon nem szabadulhatott
meg az ügytől.
Az illetékességi kérdések tisztázása után a helytartó kijelen­
tette: „Ha majd vádlóid is megjelennek, kihallgatlak” (ApCsel
23,35a). Félix e döntéséből jól látszik a római büntetőeljárás vá­
delvű, accusatorius jellege: vádlók fellépése (accusatio) nélkül
nem folytattak le eljárást. A római perjog ezen alapvető szabálya
jól kitűnik Lactantius azon leírásából, amely szerint Maximinus
csak azért nem tudott két előkelő hölgyet a törvényesség látszatát
megtartva megöletni, mert „nem akadt vádlójuk” (Lact. mórt.
pers. 40). Cicero is kiemelte az egyik beszédében, hogy bevádo-
lás nélkül a bűnöst elítélni nem lehet: „nocens, nisi accusatus
fuerit, condemnari non potest” (Cic. Rosc. Am. 20,56). Ammia-
nus Marcellinus pedig Gallus császár kegyetlenkedéseiről beszá­
molva a következőket írja: „Ezeknél a sorozatos visszaéléseknél
nem állítottak vádlót (még hamis vádlót sem). Még a látszatát
sem igyekezték kelteni annak, hogy az igazságtalanságokat a tör­
vényes előírásokkal összhangban követik el, holott erre még a ke­
gyetlen császárok is ügyeltek” (Amm. 14,1).
A helytartó végül parancsot adott katonáinak, hogy Pált „ He-
ródes várában tartsák őrizetben” (ApCsel 23,35b). Félix tehát az

117 Ranovics az apostol származási helyének közigazgatási helyzetéről a követ­

kezőket írja: „Kilikia heterogén részeknek túlságosan bonyolult konglome­
rátuma volt ahhoz, hogysem könnyűszerrel egységes tartománnyá lehetett
volna szervezni. Míg a görög polisok mintájára berendezett tengerparti vá­
rosokban meg lehetett gyökereztetni a szokásos római tartományi közigaz­
gatást, a beljebb eső területeken sokkal bonyolultabb volt a helyzet. Itt Pom-
peius inkább azt a megoldást választotta, hogy Syria provincia legátusának
felügyelete alatt meghagyta a helyi uralkodókat” [Ranovics (198) 125.].

168
apostol fogságban tartása mellett döntött. Ezt megtehette, hiszen
- ahogy Ulpianus írja - a helytartó - bizonyos szempontokat, így
a bűncselekmény súlyát, a vádlott tisztségét, vagyoni helyzetét
és büntetlenségét, valamint a vádló méltóságát figyelembe véve
- szabadon dönthetett arról, hogy a vádlottat őrizetbe veszi-e
vagy szabadlábon hagyja; átadja-e fogolyként a katonáknak vagy
kezességet kér érte: „De custodia reorum proconsul aestimare
sólet, utrum in carcerem recipienda sit persona an militi traden-
da vei fideiussoribus committenda vei etiam sibi. Hoc autem vei
pro criminis quod obicitur qualitate vei propter honorem aut
propter amplissimas facultates vei pro innocentia personae vei
pro dignitate eius qui accusaturfacéré sólet” (Dig. 48,3,1).
„Öt nap múlva Ananiásfőpap néhány vén és egy ügyvéd, Ter-
tullus kíséretében leutazott, s jelentkezett a helytartó előtt, hogy
vádat emeljen Pál ellen” (ApCsel 24,1). Az apostol elleni vádat
tehát többen kívánták képviselni, közülük - úgy tűnik - Ananiás
volt a fővádló, a vének pedig mint mellékvádlók (subscriptores)
vettek részt a perben."8Az ügyvéd - mivel a római jog a vád ese­
tében kizárta a közvetlen képviselet lehetőségét - csupán a per­
beszédet tartotta a vádlók helyett."9
Pál elővezetése után Tertullus hozzálátott a vád előadásához.
Az orator - az akkori szokásoknak megfelelően - ún. captatio
benevolentiae-vel (retorikai fogás: „a jóindulat megnyerése”)
kezdte beszédét: „A te gondoskodásod folytán tökéletes nyuga­
lomban élünk és sok dologban javulás állt be ennek a népnek
életében. Ezt mindig és mindenütt hálás lelkülettel ismerjük el,
kegyelmes Félix ” (ApCsel 24,2-3). H olzner szerint Tertullus
„tapasztalatlan kezdő volt, azok egyike, akik a pályájukra való
előkészületül a provinciában benszülöttek jogi képviseletét látták
el. Kezdő voltát beszéde bevezetőjén észre lehetett venni, ameny-189

118 Vö. B urány (35) 48.; Zlinszky (263) 57.

119 Vö. Z linszky (263) 57-58.

169
nyiben iskolás recept szerint ügyetlen és otromba hízelkedéssel
kezdte”12012Az orator szavai túlzottan átlátszó hazugságok voltak:
a zsidók gyűlölték helytartójukat, s ez néhány év múlva egyértel­
műen kifejezésre is jutott, amikor feljelentették őt a császárnál.
A bevezető mondatok után Tertullus a tárgyra tért: „Meggyő­
ződtünk arról, hogy ez hitvány ember. Az egész földkerekségen
lázadást szít az összes zsidók közt és a názáretiek felekezetének
ő áll az élén. Sőt a templomot is meg akarta szentségteleníteni,
s ezért elfogtuk. Törvényünk szerint akartunk felette ítélkezni, de
Lysias ezredes karhatalommal kiragadta őt kezünkből, s elren­
delte, hogy vádlói eléd járuljanak. Hallgasd ki, tőle megtudha­
tod, hogy mi az igazság mind e vádjainkkal kapcsolatban ” (Ap-
Csel 24,4-8). A vád tehát alapvetően vallási tartalmú volt, de a
lázadás (seditio) szó politikai csengéssel is bírt. (Nem véletlenül
fogalmazott így az orator.)m
Félix a vád meghallgatása után a vádlottnak adta meg a szót.
Pál nyugodtan, megfontoltan adta elő védekezését: „Meggyőződ­
hetsz arról, hogy nincs több mint tizenkét napja, hogy Jeruzsá­
lembe érkeztem imádkozni. Nem is találtak úgy rám a templom­
ban vagy a zsinagógában, de még a városban sem, hogy
valakivel veszekedtem volna vagy csődületet idéztem volna elő.
Az ellenem emelt vádakat sem tudják előtted bizonyítani” (Ap-
Csel 24,11-13).
Pál tehát cáfolta a vádakat, s rámutatott arra, hogy vádlói sem­
mit sem tudnak bizonyítani. Mivel a római jog az ártatlanság vé­
lelme (praesumptio boni viri) talaján állott, a vád bizonyítottsá­
gának hiányából egyenesen következett a vádlott felmentése:
„Actore non probante reus absolvitur” (Cod. 2,1,4). Pálnak ezért
nem kellett bizonyítékokkal alátámasztania ártatlanságát, fel­
mentése érdekében elegendő volt tagadnia a vádbeli cselekmé­

120 H olzner (113) 384.

121 Vö. S herwin-White (218) 50-51.

170
nyék elkövetését. Ez persze nagyban megnehezítette a vádlók
dolgát. Ammianus Marcellinus szerint egyszer egy szenvedélyes
szónok Julianus császár előtt egy tárgyaláson a bizonyítékok hiá­
nya miatt felbőszülve e szavakra fakadt: „ Ugyan kit nyilvánít­
hatunk bűnösnek, hatalmas caesar, ha már a puszta tagadás is
elegendő?” A császár erre bölcsen így válaszolt: „ Vajon kit nyil­
vánítunk ezután ártatlannak, ha a puszta vád is elegendő?”
(Amm. 18,1). A bizonyítási teher (onus probandi vagy onus pro-
bationis) alapszabálya egyébként a polgári perben is az volt,
hogy annak kell bizonyítania, aki valamit állít, s nem annak, aki
tagad: „Ei incumbit probatio, qui dicit, non qui neg a t” (Dig.
22,3,2). így ha a felperes nem bizonyította a keresetét megalapo­
zó tényeket, az alperes részéről elegendő volt az egyszerű tagadás:
„ actore enim non probante, qui convenitur, etsi nihil ipse praes-
titerit, obtinebit” (Cod. 2,1,4). Az alperes tehát nem volt köteles
bizonyítani a felperes előadásának ellenkezőjét, mivel „per rerum
natúrom factum negantisprobatio nulla sit” (Cod. 4,19,23).122
Pál védekezéséből még a következő mondatot érdemes ki­
emelni: „Mondja meg az a pár ázsiai zsidó, akinek meg kellett
volna jelennie előtted, hogy vádat emeljen, ha valami panasza
van ellenem, vagy akár ezek maguk, hogy találtak-e bennem va­
lami gonoszságot, mikor a főtanács előtt álltam?” (ApCsel 24,
19-20). Az apostol tehát arra is rámutatott, hogy jogszerűen csak
azok vádolhatják, akik szemtanúi voltak az állítólagos törvény­
szegéseinek.123
Ahogy K ákossy Á rpád Elek írja, „Félix két malomkő közé ke­
rült”: ha elítéli Pált, jogellenesen cselekszik; ha viszont szaba­
don bocsátja, magára vonja a zsidók haragját.124 A procurator
ezért - belekapaszkodva az orator ama állításába, miszerint

Vö. B ajory (5) 660.

Vő. S herwin-W hite (218) 52.; Keresztes (135) I. köt. 56.
Kákossy (130) 121.

171
Lysias tribunus megerősítheti a vádlók panaszát - elhalasztotta
az ítélethozatalt e ravasz kijelentésével: „Ha majd Lysias ezredes
megérkezik, döntök ügyetekben” (ApCsel 24,22).
A helytartó bizonyára az „ amplius” kifejezéssel zárta le a
ülést, ami annyit jelentett, hogy az ügy tárgyalását bizonyítás­
kiegészítés céljából elnapolta.125 Az egyik centuriónak pedig azt
az utasítást adta, hogy továbbra is tartsa őrizetben Pált, de eny­
hén bánjon vele, vagyis hagyja láncok nélkül, ún. custodia libera
állapotában, és engedje meg tanítványainak és barátainak, hogy
szabadon látogassák és szolgálatára legyenek (ApCsel 24,23).
Ilyen custodia liberót egyébként gyakran alkalmaztak a rómaiak
olyan foglyok esetében, akik kiérdemelték valamivel e kedve­
zőbb bánásmódot. Livius leírása szerint Fabius consul apja - akit
szintén Fabiusnak hívtak - azt tanácsolta, hogy egy Altinius nevű
foglyot tartsanak „szabadabb őrizetben”. Mivel „Fabius javas­
latát elfogadták”, Altinius „napközben őrök kíséretében láncok
nélkül járkálhatott, éjszakára bezárták és őrizték” (Liv. 24,45).
Teltek-múltak a hetek, hónapok, Lysias természetesen nem
jött, a zsidók pedig belátták, hogy felesleges tovább bolygatniuk
az ügyet. Céljukat végül is félig-meddig elérték azzal, hogy Félix
fogságban tartotta Pált. A helytartó Lukács szerint azért nyújtotta
el Pál fogságának időtartamát, mert azt remélte, hogy szabadon
bocsátásáért pénzt zsarolhat ki tőle vagy barátaitól (ApCsel
24,26). A procurator bizonyára tudomást szerzett arról, hogy az
apostol Macedóniában és Achájában jelentős összeget gyűjtött
össze az elszegényedett jeruzsálemi keresztények számára (vö.
Róm 15,25-28). Minthogy azonban Pál megtagadta a váltságdíj
kifizetését, Félix legalább az erősen megrendült népszerűsége ja ­

125 A római bíró háromféle döntést hozhatott: vagy elítélte a vádlottat (condem-
natio) vagy felmentő ítéletet hozott (absolutio), vagy pedig további bizonyí­
tékok beszerzése végett elhalasztotta a tárgyalást (ampliatio). Vö. C ohn
(52) 174.

172
vára akart hasznot húzni az ügyből, s továbbra is fogságban tar­
totta az apostolt.
Felmerül a kérdés, hogy meddig lehetett egy vádlottat vizsgá­
lati fogságban tartani, volt-e valamilyen törvényi korlátja a bün­
tetőperek időtartamának, Félix Pál fogságban tartásával nem sze­
gett-e meg valamilyen jogszabályt? Suetonius a következőket
írja Augustusról: „ Hogy egyetlen bűntény se maradjon büntet­
lenül, és késedelmeskedés miatt egyetlen per el ne évüljön, el­
rendelte, hogy a harminc napot, amelyet addig a magasrangú
tisztviselők által rendezett játékok számára tartottak fenn, igaz­
ságszolgáltatásra fordítsák” (Suet. Aug. 32). Ezek szerint a pe­
rek bizonyos idő elteltével elévültek.126 Az elévülési határidő
azonban nem lehetett túl rövid; a történetíró arról is beszámol,
hogy egyes büntetőperek hosszú ideig elhúzódtak (vö. Suet.
Aug. 32; Calig. 15). Pál pere Félix helytartósága alatt valószínű­
leg nem évült el, így a helytartó nem szegett meg jogszabályi elő­
írást azzal, hogy az apostolt két évig fogságban tartotta. Erre egy­
részt abból következtethetünk, hogy Pál nem emelt panaszt a
helytartónál, holott ezt megtehette volna. Már több alkalommal
is láthattuk, hogy az apostol nem hagyta szó nélkül, ha megsér­
tették jogait. Másrészt tudjuk, hogy Justinianus császár 529-ben
két évben szabta meg a büntetőperek maximális időtartamát
(Cod. 9,44,3).127Ebből pedig az következik, hogy korábban az el­
járások ennél az időtartamnál hosszabbra is nyúlhattak.
Félix valószínűleg két évnél is tovább tartotta volna őrizet
alatt (mai fogalmaink szerint: előzetes letartóztatásban) Pált, ha a
császár helytartói tisztjéről le nem váltja. 60-ban a caesareai zsi­

126 Vö. S áry (212) 538. E rwin J. U rch Pál esetéből arra a - véleményem sze­
rint téves - következtetésre jut, hogy a vádlottak fogvatartásának időtarta­
mát egyáltalán nem korlátozták: „The detention ofa person charged with a
misdemeanor was unlimited. The case ofSt. Paul, keptfor two years in Cae-
sarea, illustrates this practice” [U rch (240) 63.].
127 Vö. S herwin-W hite (218) 115.

173
dók fellázadtak a szír lakosság ellen; Félix rendet akart teremteni
és sok zsidót megöletett. A zsidók erre feljelentették Nerónál, aki
a helytartót Rómába hívatta. Mivel Félix nem tudta magát kellő­
képpen igazolni, elvesztette procuraton hivatalát. Ezt testvére,
Pallas sem tudta megakadályozni; csak annyit tudott elérni, hogy
ne végezzék ki Felixet (vö. Jós. ant. jud. 20,8,9).
Félix utódja Porcius Festus lett, aki egy régi senaton család­
ból származott, s akinek jellemszilárdságát, igazságosságát és
kötelességtudatát elismeréssel emlegették. Hivatalnoki pontossá­
gát az is jelzi, hogy a székhelyére való megérkezése után har­
madnapra már fölment Jeruzsálembe elintézni a legfontosabb
ügyeket (ApCsel 25,1). A zsidóság vezetői - kihasználva ezt az
alkalmat - mindjárt megemlítették neki - valószínűleg számos
egyéb kérésükkel együtt - Pál ügyét is: „Azt a kegyet kérték tőle,
hogy hozassa fel őt Jeruzsálembe. ” Lukács hozzáteszi, hogy így
akarták Pált „tőrbecsalni és eltenni láb alól” (ApCsel 25,2-3).
Festus azonban tapasztalt hivatalnok volt, és ezért - mielőtt in­
tézkedett volna - utánajárt a dolgoknak, s kikérdezte szolgálóit
Pál ügyével kapcsolatban. Amikor értesült arról, hogy milyen
körülmények között vitték Pált Jeruzsálemből Caesareába, visz-
szautasította a zsidók kérését. Azt felelte, hogy pár nap múlva
visszamegy székhelyére, következésképpen jobb, ha Pál ott ma­
rad, s ha valaki vádat akar emelni ellene, az utazzon Caesareába
(ApCsel 25,4-5).
Festus nyolc-tíz nap múlva tért vissza székhelyére, ahol már
a következő napon „ elfoglalta helyét a bírói emelvényen és elő­
vezettette Pált.” A Jeruzsálemből lejött zsidók körülállták az
apostolt és „sok súlyos vádat hoztak fö l ellene, de bizonyítani
nem tudták.” Pál tömören így foglalta össze védekezését: „Én
sem a zsidók törvénye, sem a templom, sem a császár ellen nem
vétettem semmit. ” Vagyis nem szegte meg Mózes előírásait, nem
vitt be pogányokat a templomba, és zendülést sem szított a róma­
iak ellen. A procuratomak - a vádlott ellen szóló bizonyítékok

174
hiányára tekintettel - felmentő ítéletet kellett volna hoznia,
„Festus azonban - feltehetőleg arra számítva, hogy a vádlóknak
való kedvezéssel megkönnyítheti kormányzását - a zsidók ked­
vében akart járni, ezért ezt a kérdést intézte Pálhoz: »Beleegye-
zel-e abba, hogy fölm enj Jeruzsálembe és ezek mondjanak ítéle­
tet fölötted az én jelenlétemben?« ” (ApCsel 25,6-9).
A helytartó ezen kérdését Paul W inter és Szent Pál legtöbb
életrajzírója - amint erről már Jézus perének vizsgálatánál szó
esett - úgy értelmezi, hogy Festus az apostol feletti bírói jogkörét
át kívánta ruházni a főtanácsra, de mivel Pál római polgár volt,
ehhez az ő beleegyezése is kellett.128 Sherwin-W hite mutat rá arra,
hogy ez az értelmezés téves: Festus a főbenjáró ügyekben való
ítélkezési jogát a főtanácsra, vagyis egy provinciái bíróságra nem
ruházhatta át: „Festus could nőt hand over his Capital juris-
diction... to a provinciái tribünül such as the Sanhedrin”.129
A Digesta egyik regulájából ugyanerre a következtetésre jutha­
tunk. Ulpianus azt írja, hogy akinek pallosjogot vagy más bünte­
téskiszabási jogot adtak, az e jogát másra nem ruházhatja át:
„Nemo potest gladii potestatem sibi datam vei cuius alterius
coercitionis ad alium transferre” (Dig. 50,17,70; vö. 1,16,6 pr.).130
Ha ezt a helytartók megtehették volna, valószínűleg sűrűn éltek
volna e lehetőséggel. Ilyen esetre azonban nincs példa a forrá­
sokban. Amikor Pilátus azt mondta a főpapoknak, hogy vigyék
vissza Jézust és ítélkezzenek felette saját törvényeik szerint, a
zsidók - utalva az ügy súlyosságára - azzal válaszoltak, hogy ne­
kik senkit sem szabad megölniük (Jn 18,31). Fel sem merült an­
nak a lehetősége, hogy Pilátus engedélyt adhat a főpapoknak a
főbenjáró ügyben való ítélkezésre, pedig Jézus nem is volt római
polgár. Ezek után elképzelhetetlennek tartom azt, hogy Festus a

W inter (260) 124. Vö. H olzner (113) 391.

S herwin-W hite (218) 67.
Vö. S herwin-W hite (218) 4.

175
római polgárjoggal rendelkező Pál főbenjáró ügyében átenged­
hette volna a bíráskodás jogát a zsidó törvényszéknek. Sherwin-
W hite véleménye szerint a helytartó a főtanácsot, illetve annak
néhány tagját, csupán mint saját tanácsadó testületét használhatta
fel ítélkezése során: „Bút nothing prevented him from using the
Sanhedrin, or members ofit, as his own consilium. ”131 Ezt az ál­
láspontot osztom magam is. A helytartónak minden bizonnyal az
volt a szándéka, hogy a főtanács tagjaiból létrehoz egy bírói taná­
csot. Az eljárást a tanács elnökeként Festus továbbra is maga kí­
vánta vezetni. Mindehhez Pál beleegyezésére azért volt szükség,
mert mint római polgárnak jogában állt tiltakozni az ellen, hogy
polgárjoggal nem rendelkező személyek is tagjai legyenek a fe­
lette ítélkező tanácsnak. A tárgyalás helyének áttételét egyébként
a római jog megengedte.132 Ez kiderül az ifjabb Plinius egyik be­
számolójából, amelyben arról értesíti Traianust, hogy egy Prusá-
ban megindult eljárás során a bírói vizsgálat székhelyét - többek
kérésére - Niceába tette át (Plin. ep. 10,81).
Pál Festus javaslatát nem fogadta el: tudta, ha most enged,
ügye elveszett. A helytartó előre láthatólag egyre jobban a zsidók
befolyása alá került volna. Ezért ezt válaszolta Festusnak: „Csá­
szári bíróság előtt állok, itt kell ítélni fölöttem. A zsidókon semmi
jogtalanságot sem követtem el, amint ezt magad is igen jó l tudod.
Ha vétkeztem, vagy valami halált érdemlő dolgot tettem, készen
állok a halálra. Ha azonban vádaskodásuknak semmi alapja sin­
csen, senki sem ajándékozhat engem oda nekik. ” S végül kijelen­
tette: „A császárhoz föllebbezek!” Festus erre „néhány szót vál­
tott tanácsosaival”, majd így szólt: „A császárhozföllebbeztél, a
császár elé fogsz járulni” (ApCsel 25,10-12).

131 S herwin-W hite (218) 67. Vő. Grant (95) 186.

132 Vö. S herwin-W hite (218) 67.

176
 Fellebbezésnek ma az első fokon eljáró bíróság határozata
(ítélete vagy végzése) ellen van helye. A római jogban járatlan
Biblia-olvasók számára ezért érthetetlen Szent Pál fellebbezése.
Mi ellen fellebbezett az apostol, hiszen a helytartó még nem is
hozott az ügyében semmiféle határozatot? E kérdés megválaszo­
lása előtt tekintsük át röviden a római jogorvoslati jog fejlődését.
Rómában már a királyság idején fellebbezni lehetett a leg­
súlyosabb bűnügyekben eljáró duumvirék ítélete ellen a népgyű­
léshez (provocatio ad populum). Jó példa erre a Curiatiusokon
diadalmaskodó Horatius-fiú esete, aki Tullus Hostilius király
idejében a duumvirek halálos ítéletével szemben a comitia curia-
tához fellebbezett (Liv. 1,26). A királyság eltörlése után a polgá­
rok fellebbezési jogát rögtön megerősítették: a Kr. e. 509-ben
született lex Valéria de provocatione alapján a comitia centuria-
tához lehetett fellebbezni. Ahogy Livius írja, „kiváltképpen szí­
vesen fogadta a nép azt a törvényt, amely arról intézkedett, hogy
a tisztviselők döntése ellen a néphez lehet föllebbezni” (Liv. 2,8).
A decemvirek ugyan megszüntették e fellebbezési lehetőséget,
de már a Kr. e. 449-ben hozott lex Valéria Horatia visszaállította
a régi rendet. Szintén Liviusnál olvashatjuk: „Majd egy másik
consuli törvényt hoztak aföllebbezés jogáról, a szabadság egyet­
len biztosítékáról, melyet a decemvirek uralkodása eltörölt, nem­
csakfelújítván, hanem a jövőre nézve új törvénnyel meg is erősít­
vén: »Senki sem tehet javaslatot olyan tisztviselő megválasztására,
akinek ítélete ellen nincs fellebbezés; ha valaki mégis megtenné,
azt az állam és a vallás törvényei szerint meg lehet ölni, anélkül,
hogy a tettest főbenjáró bűnben elm arasztalnád ” (Liv. 3,55).
A fellebbezési eljárás M ommsen szerint a következőképpen tör­
tént: „Ha a vádlott a hivatalnok által elítéltetett és a népre hivat­
kozott, ügye három községi gyűlésben tárgy altatott, midőn is az
ítéletet hozott hivatalnok a maga ítéletét igazolta, s így tényleg
közvádlóként szerepelt; a »körülkérdezés« (anquisitio) csak a ne­
gyedik határnapon eszközöltetett oly módon, hogy a nép az ítéle­

177
tét helybenhagyta vagy elvetette. Enyhítésnek nem volt h elye”133
Augustus alatt a fellebbezési jog jelentős változáson ment át.
A magistratus ítélete ellen már nem a népgyűléshez, hanem a
császárhoz lehetett fellebbezni, s a római polgár ettől kezdve
nemcsak a magistratus ítélete ellen, hanem már magának a ma-
gistratusnak az eljárása ellen is fellebbezhetett az uralkodóhoz.134
Erre több példát is találhatunk a forrásokban. Tacitus például be­
számol Cotta Messalinus peréről: Tiberius gyűlölt besúgóját fel­
ségsértéssel vádolták, „s mikor szorongatni kezdték, az uralkodó­
hoz fellebbezett” (Tac. ann. 6,5). Ammianus Marcellinus pedig
egy helyen a következőkről tudósít bennünket: „Lollianus pely­
hes állá ifjú..., aki koránál fogva még nem fontolhatta meg a dol­
got, lemásolt egy büntetendő kuruzslásról szóló könyvet. Azt
lehetett várni, hogy száműzetésbe küldik, de ő, apja tanácsára,
a császárhoz fellebbezett” (Amm. 28,1). E fellebbezést, amely
a magistratus eljárása ellen irányult, provocatiónak nevezték,
szemben az első fokú ítélet kihirdetése után - az ítélet ellen - be­
jelenthető appel latióv al.135
Ezek után már világos, hogy Pál fellebbezése provocatio volt,
ami meggátolta Festus további eljárását a perben: a helytartónak
az ügyet elbírálás végett át kellett tennie a császárhoz.136 A pro-
curator a vádlott fellebbezését nem hagyhatta figyelmen kívül,
mivel Augustus egyik törvénye, a lex Júlia de vi publica büntetni
rendelte azt a magistratust, aki római polgárt fellebbezésére te­
kintet nélkül ki végeztetett, testi fenyítékkel sújtott, követelésé­
nek teljesítésére kényszerített vagy megkínoztatott: „lege Iulia

M ommsen (170) II. köt. 261.

Vö. Zlinszky (263) 50.
Vö. Santorocci (208); Krebs (143); Greenidge (96) 232.; Strachan-D a-
vidson (228) II. köt. 178.; Cadbury (39) 312-319.; Sherwin-W hite (218)
68-70.; Uő (219) 273.; Jones (125) 55.; Uő (127) 101-102.; Keresztes
(135) I. köt. 58-60.; Zlinszky (263) 50.
Vö. Gyürki (1C4) 254.

178
de vi publica tenetur qui cum imperium potestatemve haberet el­
vem Romanum adversus provocationem necaverit verberaverit
iusseritve quid fé r i aut quid in collum iniecerit ut torqueretur”
(Dig. 48,6,7).137
Festus így nem tehetett mást, tudomásul vette Pál provocatió-
ját. Ez egyébként számára is kedvező fordulatot hozott a per me­
netében, hiszen ily módon úgy szabadulhatott meg az ügytől,
hogy eljárását egyik fél sem kifogásolhatta. A procuratomíik a
továbbiakban csak annyi feladata maradt, hogy a vádlottat kato­
nai őrizet alatt eljuttassa Rómába.
Festus azonban zavarban volt; az ügyről ugyanis egy összefog­
laló, tájékoztató jellegű iratot (ún. elogiumot) kellett készítenie.
Ahogy M orton írja, „sem ő, sem a körülötte levő rómaiak nem ér­
tették meg a kérdés velejét, és így nehéznek találták az ügyet meg­
felelő szöveg kíséretében adni át a római törvényszéknek.”1™
A helytartót e zavarából Észak-Palesztina királyának, II. Heródes
Agrippának a megérkezése segítette ki, aki azért utazott nővérével,
Berenicével együtt Caesareába, hogy az új római kormányzónál
udvariassági látogatást tegyen (ApCsel 25,13). Agrippa mindenki
másnál alkalmasabb volt arra, hogy Festusnak Pál ügyében tanács­
csal szolgáljon, „ hiszen - ahogy H olzner írja - születése szerint
zsidó, képzettsége és neveltetése révén pedig római volt. Az érméin
»Philocaesar - Philorhómaiosz«-nak (a császár barátja - a róma­
iak barátja) nevezte magát. Politikai célból tanulmányokat folyta­
tott a zsidó vallásról, és ezen a téren szakértőnek számított. ”m
A helytartó röviden összegezte Agrippa számára Pál ügyét:
„Félix itthagyott egy foglyot. Mikor Jeruzsálemben voltam, a zsi­
dó főpapok és vének hozzám fordultak ügyében, és elítélését kö­
vetelték. Azt feleltem nekik, hogy a rómaiak senkit sem szoktak

Vő. Sherwin-W hite (218) 63.; Zlinszky (263) 116.

Morton (176) 486.
Holzner (113) 393.

179
kiszolgáltatni, amíg a vádlottat nem szembesítik vádlóival s al­
kalmat nem adnak neki, hogy védekezhessék a vád ellen ” (Ap-
Csel 25,14-16). Itt érdemes megállnunk egy kicsit. Festus szavai­
ból remekül kitűnik, hogy a római peres eljárásnak mennyire
fontos alapszabálya volt a contradictio (ellentmondás, védeke­
zés) lehetőségének megteremtése. Z linszky János is rámutat arra,
hogy a római büntetőperben „a két fé l kontradiktórius alapon
részt vett a bizonyításban és kölcsönösen hozzászólhatott a másik
bizonyítékaihoz.. ”140 Az „audiatur et altéra pars” („hallgattassák
meg a másik fél is”) alapelvet már a XII táblás törvény is ki­
mondta, amikor úgy rendelkezett, hogy a Fórumon „Com per-
oranto ambo praesentes”, vagyis mindkét jelenlévő fél beszéljen
(Tab. 1,7).141 Appianosz tudósítása szerint Piso Antonius perében
a következőket mondta: „a törvény elrendeli, hogy a vádlott
személyesen hallgassa meg az ellene emelt vádat, védekezhessen,
és csak ezután kerüljön sor az ítéletre” (App. beli. civ. 3,54).
Marcianus jogtudós magyarázata szerint a méltányosság nem en­
gedi, hogy bárkit is úgy ítéljenek el, hogy ügyében meg sem hall­
gatták: „neque enim inaudita causa quemquam damnari aequita-
tis ratio patitur” (Dig. 48,17,1 pr.). Cicero egyik súlyos vádja az
volt Verres ellen, hogy feddhetetlen, becsületes embereket távol­
létükben vádolt be, meghallgatásuk nélkül ítélt el és taszított
romlásba: „honestissimi atque integerrimi absentes reifacti in-
dicta causa damnati et eiecti” (Cic. Verr. 1,5,13).
„Mikor aztán - folytatta Festus - többen idejöttek, másnap
késedelem nélkül az ítélőszékbe ültem és elővezettettem ezt a fé r­
fit. A vádlók előódltak, de nem hozakodtak elő ellene olyan go­

140 Z linszky (263) 60.

141 Z linszky rámutat, hogy a kontradiktórius eljárás elve a XII táblás törvény
azon intézkedéseiből tűnik ki leginkább, amelyek a perbehívásnak (in ius
vocatio) eleget nem tevő felet védték azokban az esetekben, amikor a meg­
jelenést méltányolható ok (súlyos betegség vagy közügyekben való távoliét)
gátolta [Zlinszky (266) 183-192.j.

180
 noszság vádjával, mint én gondoltam volna, hanem vallásukkal
kapcsolatban volt vitás kérdésük vele, meg valami meghalt Jé­
zust illetően, akiről Pál azt erősítgette, hogy él. Mivel azonban én
nem igazodom el ezekben a kérdésekben, megkérdeztem, hogy
hajlandó-e fölmenni Jeruzsálembe, hogy ott ítélkezzenek fölötte
ebben az ügyben. Pál azonban föllebbezett, hogy ügyét tartsák
fönn a császár döntése számára” (ApCsel 25,17-21).
Másnap a procurator a vendégei elé állította Pált: „Agrippa ki­
rály és ti mindnyájan, akik körünkben megjelentetek, nézzétek, ő
az, aki miatt a zsidók tömegestül hozzám járultak Jeruzsálemben
és itt is, s akiről azt kiabálták, hogy nem szabad életben maradnia.
En azonban úgy találtam, hogy nem követett el semmi olyat, ami
miatt halált érdemelne. De mivel a Felséghez fellebbezett, úgy
döntöttem, hogy elküldöm hozzá. Viszont nem tudok pontos adato­
kat írni róla az uralkodónak. Ezért vezettettem elétek. és kiváltkép
te eléd, Agrippa király, hogy a kihallgatás megtörténte után legyen
mit írnom. Ésszerűtlennek találom ugyanis, hogy a foglyot az elle­
ne emelt vádak jelentése nélkül kiildjem el” (ApCsel 25,24-27).
Ezután megadták Pálnak a szót, aki ekkor ismét előadta meg­
térése történetét, s újból arra hivatkozott, hogy őt csupán a feltá­
madásba vetett hite miatt üldözik a zsidók, pedig ő nem tanít
mást, csak „amit Mózes és a próféták jövendöltek: vagyis hogy a
Messiás szenvedni fog, elsőnek támad fö l a halottak közül, s vilá­
gosságot hirdet népének és a pogány oknak” (ApCsel 25,13—
26,23). A vádlott meghallgatása után a jelenlévők e szavakat vál­
tották egymás között: „Ez az ember semmi olyat nem tett, ami
miatt halált vagy bilincset érdemelne. ” Agrippa pedig ezt mond­
ta Festusnak: „Ezt az embert szabadon lehetett volna bocsátani,
ha nem fellebbezett volna a császárhoz” (ApCsel 26,31-32).
Néhány nap múlva „Pált több más fogollyal együtt átadták
az Augusta zászlóalj Július nevű századosának” (ApCsel 27,1).
A cohors centurió)2i azt a megbízást kapta, hogy vigye a foglyo­
kat hajón Rómába.

181
 8. FEJEZET
Az apostol ügyének elbírálása Rómában

Julius százados a rábízott foglyokkal 61 elején érkezhetett Ró­

mába. A centurio az apostolt valószínűleg rögtön átadta a praeto-
rianusok\\ak, mivel - ahogy R e n a n írja - „azokat, akik a császár­
hoz föllebbeztek, Rómába érkeztüktől fogva a császár foglyainak
tekintették és mint ilyeneket, a császári gárda őrizetére bíz­
ták. ”U2 Traianus császár egyik levele tanúskodik arról, hogy a
tartományokból érkező foglyokat valóban a praefectus praetorio
őrizte. A császár a következőket írja: „Akit Iulius Bassus örökre
kiutasított..., és a tartományban merészelt maradni; azt meg kell
bilincselni, s testőrségem parancsnokához kell küldeni” (Plin.
ep. 10,57). A testőrség kaszárnyáját, a castra praetorianát, Tibe-
rius építtette a Via Nomentana mellett. Suetoniusnál olvashatjuk,
hogy a császár „Rómáiban tábort rendezett be, hogy egy helyen
tarthassa a testőrcsapatokat, amelyek azelőtt itt-ott, a városon
kívül szétszórva állomásoztak” (Suet. Tib. 37).
A császári gárda parancsnoka Pál érkeztekor Sextus Afranius
Burrus volt (vö. Tac. ann. 14,51). Julius centurio szóbeli jelen­
tése, valamint Festus helytartó hivatalos kísérőirata (elogiuma)
olyan kedvezően hangozhatott Pálra nézve, hogy a praefectus
engedélyt adott az apostolnak arra, hogy ne a castra praetorianá-
ban lakjék, hanem egy bérelt lakásban egy katona őrizete mellett
(ApCsel 28,16).
E katonai őrizet (custodia militaris) a legenyhébb válfaja volt a
vizsgálati fogságnak: Pál szabadon járhatott, látogatókat fogadha­
tott, csak egy katona - akinek balkezét hozzábilincselték az apos-142

142 Renan (201) 4. Vö. Plooij (191) 515.; Cadbury (39) 321.; Jones (125) 55.;
S herwin-W hite (218) 108.; Keresztes (135) I. köt. 61.

182
tol jobb kezéhez - állandóan mellette volt és fej vesztés terhe mel­
lett felelt érte. A foglyok ily módon való őrizetének római szoká­
sára Seneca két helyen is utal: egyik levelében azt írja, hogy
„ugyanazon lánc köti meg az őrt és foglyát” (Sen. ep. 5,7); egy fi­
lozófiai munkájában pedig ezt olvashatjuk: „azok is meg vannak
bilincselve, akik másokat megbilincselnek, feltéve ha nem gondo­
lod azt, hogy a bal kézen könnyebb a bilincs” (Sen. tranq. an. 10,3).
Az Apostolok Cselekedetei a következő szakasszal zárul: Pál
„két álló esztendeig maradt bérbevett szállásán. Mindenkit fo g a ­
dott, aki betért hozzá, és nagy bizalommal akadálytalanul taní­
totta az Úr Jézus Krisztusról szóló igazságokat” (ApCsel 28,
30-31). Lukács tehát nem számol be az apostol perének kimene­
teléről. Ez érthető is, hiszen az ő célja nem Pál életrajzának meg­
írása volt, hanem annak bemutatása, hogyan jutott el az evangé­
lium Jeruzsálemből a birodalom fővárosáig. Szent Pál életének
további eseményeit így innentől csak az apostol saját levelei, az
ókeresztény hagyomány, Római Szent Kelemen, Euszebiosz és
Szent Jeromos feljegyzései alapján kísérhetjük nyomon.
M orton elképzelhetetlennek tartja, hogy Pál két éven keresz­
tül éjjel-nappal oda volt láncolva egy katona csuklójához. Mint
írja, „Én kellő alázattal azt merem feltételezni, hogy Pál sokkal
nagyobb személyi szabadsággal rendelkezett, mint ahogy azt né­
mely tudós képzeli... Amennyire a katonákat és a katonai rend­
szabályokat ismerem, Pál őrzésének feladata egyre inkább fo r­
málissá válhatott és hamarosan egy fajta »sine cura« lett, ami
éppúgy népszerű volt az első századbeli katonaságnál, mint ma­
napság. ”143 Az angol szerző álláspontjával itt nem értek egyet.
Pál első római fogságából írott levelei cáfolják M orton elképze­
lését. Az apostol katonai őrizete legegyértelműbben a filippiek-
nek címzett levélből tűnik ki, amelyben Pál a következőket írja:
„Az egész császári testőrségben és máshol is köztudomású lett,

143 M orton (176) 526.

183
hogy bilincseimet Krisztusért viselem” (Fii 1,13). Az egész prae-
torianus gárda csak úgy szerezhetett tudomást Pál történetéről,
ha a testőrök - naponta váltva egymást - valóban össze voltak bi­
lincselve az apostollal. A praetorianusok egyébként Josephus le­
írása szerint így őrizték I. Heródes Agrippát is, amikor az Rómá­
ban vizsgálati fogságban volt (vö. Jós. ant. jud. 18,6,7).
W. M. R am say és K. J. C adbury véleménye szerint Pál ügyét
Rómában egyáltalán nem tárgyalták. Az apostolt egyszerűen sza­
badon engedték, mivel vádlói két éven át nem jelentkeztek a
princeps bírósága előtt.144 G yürki L ászló is hasonló álláspontra
jut: „Mivel bíráskodni csak a vádlók jelenlétében lehetett, ezek
18 hónapi halasztást kaphattak, ha provinciában laktak. A ha­
lasztás elmúltával Pál kétségtelenül kiszabadult, s nem ítélték el.
A zsidók lemondtak arról, hogy az apostolt Rómáig üldözzék. ”145
Valóban úgy tűnik, hogy Pál vádlói nem jelentek meg a biroda­
lom fővárosában. Erre többek között a római zsidók Pálhoz inté­
zett szavaiból következtethetünk: „Nem kaptunk felőled levelet
JúdeábóU és az ideérkező testvérek közül sem hozott senki hírt
vagy mondott rólad valami rosszat” (ApCsel 28,21). Vélemé­
nyem szerint azonban Pál ügye érdemi elbírálásának nem volt el­
engedhetetlen feltétele a vádlók személyes fellépése a császári
bíróság előtt.146 Az apostol provocatiója a vádemelést nem tette

144 R amsay (197) 350-352.; C adbury (39) 330. Vö. B arnes (12) 73.; S her-
win-W hite (218) 115-119.; Keresztes (135) I. köt. 62. R amsay szerint az
apostol vádlói tisztában voltak azzal, hogy nincs esélyük a per megnyerésé­
re: ha megjelennek a császár ítélőszéke előtt, Pált felmentik és szabadon en­
gedik. Hasznosabbnak tűnt számukra, ha nem utaznak Rómába; így ugyan­
is elérhették azt, hogy Pált két évig fogva tartsák [Ramsay (197) 361.].
145 G yürki (104) 304-305.
146 Josephus tudósítása szerint Varus helytartó lázadókat (Jós. ant. jud.
17,10,10), Félix pedig egy rablóvezért (Jós. ant. jud. 20,8,5; beli. jud.
2,13,2) küldött Rómába a császár ítélőszéke elé. Minden valószínűség sze­
rint a császári bíróság ezekben az ügyekben is az iratok alapján határozott:
a történetíró ugyanis nem tesz említést arról, hogy e gonosztevők ügyében
bárkinek is Rómába kellett volna utaznia a vád képviseletének ellátására.

184
semmissé, így azt nem kellett megismételni Rómában. Nem volt
szükség a vád újabb előadására sem, hiszen a helytartó által ké­
szített elogium valószínűleg részletesen tartalmazta a vádponto­
kat; e kísérőirat szerintem elegendő volt a tárgyalás megtartásá­
hoz. Álláspontomat az ókeresztény hagyomány is megerősíti,
amely egyértelműen úgy tartja, hogy Pált bíróság elé állították
Rómában. Euszebiosz a következőket írja: „A hagyomány szerint
miután az apostol megvédte ügyét a bíróság előtt, ismét elindult,
hogy az igehirdetés szolgálatát végezze” (Eus. hist. eccl. 2,22,2).
Miután megállapítottuk, hogy az apostol ügyét minden bi­
zonnyal tárgyalta a császári törvényszék, arra a kérdésre kell vá­
laszt találnunk, hogy személyesen ki ítélkezett a perben. A csá­
szárhoz való fellebbezés ugyanis nem vonta maga után azt, hogy
az ügyben csak maga a császár hozhatott döntést. Ahogy Z linsz-
ky János írja, „amint a magistratusok a provinciákban gyakran
jelöltek maguk helyett az ő jogukon eljáró bírót, ugyanezt meg­
tehette a princeps is. ”147 Persze nem kizárt, hogy Pál ügyét maga
Nero tárgyalta. Suetonius azt írja Augustusról, hogy „maga is ki­
tartóan, nemegyszer késő éjszakáig ült törvényt ” (Suet. Aug. 33).
Az ítélkezésben Nero is részt vett, Suetonius szerint bírói munká­
ját rendkívül körültekintően végezte: „Ha törvényt ült, mindig
másnap, akkor is írásban, nem pedig rögtönözve közölte ítéletét
a peres felekkel. A tárgyalásoknál azt a gyakorlatot követte, hogy
az egybefolyó vád- és védőbeszédek mellőzésével egyenként és
pontról pontra hallgatta ki az érdekelteket” (Suet. Nero 15).
Mindezek ellenére mégis nagyobb a valószínűsége annak, hogy
Pál felett nem Nero ítélkezett személyesen. A peres ügyek nagy
részét a császárok által delegált bírák intézték el. Suetonius sze­
rint már Augustus is átruházta bírói jogkörét magistratusma:
„A Rómában lakó peres felek fellebbezési ügyeit a városi prae-
torra bízta, a provinciák lakosainak effajta ügyeit volt consulok-

147 Z linszky (263) 51.

185
 ra, ezek közül egyet-egyet bízott meg az egyes tartományok fe l­
lebbezési ügyeinek intézésével” (Suet. Aug. 33). Nero sem maga
bírálta el a legtöbb ügyet; életrajzában azt olvashatjuk, hogy sok­
szor csak a halálos ítéletet írta alá: „ Valahányszor kérték, hogy a
szokásnak megfelelően írja alá valakinek a halálos ítéletét, ezt
mondta: »Bárcsak ne ismerném a betűket!« ” (Suet. Nero 10; vö.
Sen. elem. 2,1).
Felmerül a kérdés, hogy Nero kire delegálhatta bírói jogkörét?
H olzner szerint Pál felett a princeps személyes bírósága nevében
a praefectus praetorio ítélkezett.148 Sherwin-W hite viszont azt ír­
ja, hogy a testőrség parancsnoka az első században még nem töl­
tött be önállóan ítélkezési funkciót; e magistratus ekkor még
csak mint a császári consilium egyik ülnöke vett részt az igazság­
szolgáltatásban: „In the earlier period the pretorian prefects
were concerned with jurisdiction simply as advisers to the empe-
ror at judicial sessions ofthe consilium principis. ”149
A praefectus urbi azonban már Augustus alatt rendelkezett bí­
rói jogkörrel. Jones Augustus császárról írott művében olvashat­
juk: „Augustus egy másik, kisebb büntetőbíróságot is létesített
Rómában, a városi praefectusét. Ez elsősorban apró vétkekkel
foglalkozott, s jórészt idegenek és rabszolgák felett ítélkezett, de
alacsony származású polgárokat is büntetett... Hatásköre foko­
zatosan bővült, míg aztán Nero idején láthatóan sok mindent át­
vett a iudicia publica feladatai közül.”150 Tacitusnál egyértelmű
utalást találhatunk arra, hogy Nero alatt a peres ügyeket a „ Város
kormányzója” tárgyalta (Tac. ann. 14,41). Suetonius azt írja,
hogy maga Nero is „bíróként először Róma városa praefectusi
tisztségében lépett f e l ” (Suet. Nero 7). Nagyon valószínű ezért,
hogy a császár nevében Pál felett is a praefectus urbi ítélkezett.

Holzner (113) 462.

S herwin-W hite (218) 108.
Jones (128) 189. Vö. D rapkin (74) 239.

186
Sherwin-W hite is erre a következtetésre jut: „The praefectus urbi
is more likely to be the judge in question”.1S1 A városi praefectus
tisztségéről a legfőbb tudnivalókat C serép József így foglalja
össze: „A praefectus urbi (vagy custos urbis) hivatala még a ki­
rályság idejéből származik. A király rendelt ilyet távolléte idejé­
re maga helyett az államkormányzat vezetésére. A köztársaság
idején is föl-föllépett ez a tisztség a távollevő consulok helyettesí­
tése végett... Maecenas tanácsára már Augustus megkísérli ál­
landósítani a praefectus urbi hivatalát, de a kinevezett Messala
Corvinus rövid idő múlva leköszönt állásáról... Tiberius tette ál­
landóvá e hivatalt... Ezentúl fönnállóit e hivatal a következő csá­
szárok alatt akkor is, ha a császár Rómában volt. ”152
Ha Pál római bírájának személye vitatott is, a per kimenetele
nem lehet kétséges: egyértelműen felmentő ítélettel kellett vég­
ződnie.153 A zsidók nem tudtak bizonyítható vádat felhozni az
apostol ellen Festus előtt. A helytartó meggyőződése Pál ártat­
lansága felől így az eljárás során egyre erősebbé vált. Agrippá-
nak az volt a véleménye, hogy Pált szabadon lehetett volna bo­
csátani, ha nem fellebbezett volna a császárhoz. A helytartó
elogiumának mindenképpen tartalmaznia kellett ezeket a kedve­
ző szempontokat. Euszebiosz korábban már idézett sorai is Pál
felmentése mellett szólnak. Szent Jeromos szintén arról tesz em­
lítést, hogy az apostolt felmentették az ellene emelt vádak alól
(Hier. vir. ill. 5).

S herwin-W hite (218) 108.

Pecz (188) III. köt. 587-588. Részletesebben ld. M ommsen (171) II/2. köt.
1059-1069.
Vő. B arnes (10) 69-70.; Uő (11) 20.; R amsay (196) 360.; Plooij (191)
513.; C adbury (39) 326-328.; Ü rögdi (241) 163.; Keresztes (135) I. köt.
64. L indsey P. P herigo elmélete [(190) 278.], amely szerint Pált Rómában
bűnösnek találták és száműzetésre ítélték, teljesen megalapozatlan.

187
 Maga az apostol is biztos volt abban, hogy felmentő ítélet szü­
letik ügyében. A filippieknek például ezt írta: „ Szeretnék elköl­
tözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert ez mindennél jobb volna.
De hogy értetek életben maradjak, arra. nagyobb szükség van.
Ebben a meggyőződésben biztosra veszem, hogy megmaradok,
sőt haladásotokra és hitből fakadó örömötökre maradok meg,
mindnyájatok javára. így még több okotok lesz arra, hogy Krisz­
tusban örüljetek, ha újra elmegyek hozzátok” (Fii 1,23-26). E le­
velében Pál még a következőket írta: „Remélem az. Úr Jézusban,
hogy hamarosan hozzátok küldhetem Timóteust... Remélem te­
hát, hogy elküldhetem, mihelyt megtudom mi történik ügyemben.
Sőt bízom az Úrban, hogy magam is nemsokára indulhatok hoz­
zátok” (Fii 2,19-24). Filemonnak pedig ezt üzente: „Egyszers­
mind készíts szállást is nekem. Remélem ugyanis, hogy imádság-
tokra ajándékul visszakaptok engem” (Filem 22).
Szörényi A ndor szerint a pasztorális levelek különböző utalá­
sai egyértelműen tanúsítják Pál felmentését: „A 2Tim-ből ki­
derül..., hogy e levél megírása előtt Szent Pál szabadon volt és
nem sokkal előtte nagy utat tett meg Keleten, ahol is Troásban
otthagyta köpenyét és tekercseit, Trofimust Miletosban betegen,
Erastust Korintusban (2Tim 4,20; 4,13). Már pedig Szent Pál
első római fogsága két teljes esztendeig tartott és azelőtt Caesa-
reában volt két évig fogoly, nem tehetett meg tehát semmiféle utat
sem. (...) Az. lTim szerint Szent Pál egyik útján Macedóniába
menet Efezusban hagyta Timóteust, mégpedig az egész levél tar­
talmából kivehetően püspökként... Ez az adat sem illeszthető be
abba a keretbe, mely Szent Pál életéből az első római fogságig
bezárólag terjed. (...) A Tit 1,5 föltételezi azt, hogy Szent Pál
Krétában hirdette az evangéliumot és az egyház megerősítésére,
kormányzására maga helyett otthagyta Tituszt. Ezt sem lehet be­
állítani Szent Pál eddig ismert életének keretébe. (...) Mindezek
alapján megállapíthatjuk, hogy az apostol első római fogsága
nem végződhetett elítéltetéssel és halállal! Abból ki kellett szaba-

188
dúlnia és kiszabadulása utáni időkre esnek azok a történelmi
adatok, melyekről e három pasztorális levél megemlékezik. ”154
Lukács is azzal zárja az Apostolok Cselekedeteit, hogy Pál két
évig maradt Rómában. Ebből pedig az következik, hogy az apos­
tol két év eltelte után elhagyta a fővárost. Szörényi rámutat, hogy
ha Pál a két esztendő végén vértanúhalált halt volna, akkor Lu­
kács okvetlenül ezzel fejezte volna be művét, hiszen az Aposto­
lok Cselekedeteinek szerzője előtt „nagyobb dicsőség és nagyobb
tisztesség nem volt, mint Krisztus hitét vérrel megpecsételni. ”155
A hagyomány szerint Pál a felmentése után Hispániába ment,
ahová már régóta készült (vö. Róm 15,24).156

S zörényi (234) 548-549.

S zörényi (234) 550.
Vö. B arnes (10) 71.; Uő (12) 76.; Cadbury (39) 336.; Pherigo (190) 283.;
H enderson (110) 345.; Keresztes (135) I. köt. 65-66.

189
 9. FEJEZET
A Nero-féle keresztényüldözés:
Pál második római pere és kivégzése

64. június 18-án éjjel óriási tűzvész tört ki Rómában. A fékezhetet-

lenné váló lángok a város tizennégy kerületéből hetet részben, hár­
mat pedig teljesen elpusztítottak (vö. Tac. ann. 15,40). „Hat nap,
hét éjjel dühöngött a tűzvész” - írja Suetonius (Suet. Nero 38).
A katasztrófa által megbénított Róma bűnbakot keresett. A. S.
B arnes rámutat, hogy pontosan ez történt Angliában is, amikor
II. Károly uralkodásának idején a nagy londoni tűzvész okozásá­
val a katolikusokat vádolták.157 A nép között lábra kapott a hír,
hogy maga a császár gyújtotta fel a várost. Ahogy Ü rögdi G yörgy
írja, „a népharag förgetegét nem lehetett tartósan korlátok közé
szorítani ”15tf „Ezért a híresztelés elhallgattatása végett - írja Ta­
citus - Nero másokat tett meg bűnösnek, és a legválogatottabb
büntetésekkel sújtotta azokat, akiket a sokaság bűneik miatt gyű­
lölt és Christianusoknak nevezett ” (Tac. ann. 15,44).
Felmerül a kérdés, hogy a császár miért éppen a keresztények­
re hárította át a gyújtogatás vádját? A korábbiakban többször is
láthattuk, hogy a rómaiak sokáig nem láttak különbséget a zsidók
és a keresztények között.159 Most Nero mégis határozottan elvá­
lasztja a két vallás követőit, s kimondottan a keresztényeket vá-

B arnes (11) 32. Vö. M orton (176) 528.

ÜRÖGDI (241) 162.
Vö. B arnes (10) 83.; Uő (12) 58.; G watkin (101) 74.; C anfield (41) 43.;
K idd (137) 55.; M ackinnon (158) 124.; B ardy (9) 124.; Galambos (89)
7-9.; Elliott-B inns (77) 97.; H enderson (110) 346. Claudius sem tett kü­
lönbséget zsidó és keresztény vallásúak között, amikor a zsidókat kiűzte
Rómából (vö. Suet. Claud. 25; ApCsel 18,2).

190
dolja a tűzvész okozásával. Mi lehet ennek az oka? E problémára
T akács I nce szerint a princeps környezete szolgál magyarázatul.
Nero szívesen vette körül magát zsidókkal.160 A császár második
felesége, Poppaea Sabina, át is tért a zsidó hitre.161 Ezért nevezi
Josephus Poppaeát „ istenfélő asszony”-nak (Jós. ant. jud. 20,8,
11), s erre utalnak a császárné temetésének körülményei is.162
T akács I nce szerint „ez a nő és a zsidó környezet terelte a csá­
szár figyelmét a keresztényekre. ”163 RENANnál szintén azt olvas­
hatjuk, hogy „ Caligula trónraléptétől Nero haláláig a zsidó ármá­
nyok szüntelen tartottak Rómában. ...kétségbevonhatatlan tény,
hogy Jeruzsálem pusztulása előtt a zsidók voltak a keresztények
igazi üldözői és mindent elkövettek a megsemmisítésükre. ”164
A keresztények üldözésének hátterében V argha D ezső szerint is
a zsidóság egyes harciasabb elemei álltak: „A kereszténység és a
zsidóság közt igen nagy különbségek voltak és a zsidó zelóták
nem szűntek meg a különbségeket folyton kiemelni. A kereszté-

Vö. A llard (3) I. köt. 37. Josephus például azt írja önéletrajzában, hogy ba­
rátságot kötött „egy Alityros nevű, zsidó származású színésszel, aki kedves
embere volt Nerónak” (Jós. vita 3).
161 V incent M. S cramuzza véleménye szerint [(216) 296.] Nero személyi tit­
kára, Epaphroditus (vő. Suet. Nero 49) is prozelita volt, s azonos azzal a
személlyel, akinek Josephus Flavius a munkáit ajánlotta (vö. Jós. vita 76; c.
Ap. 1,1; 2,1; 2,41).
162 Tacitusnál azt olvashatjuk, hogy Poppaea Sabina „testét nem tűzzel ham­
vasztották el, mint a rómaiak szokták, hanem idegen királyok példamutatá­
sai szerint illatszerekkel kitömve bebalzsamozták s a Júliusok mauzóleumá­
ban helyezték el” (Tac. ann. 16,6).
163 T akács (236) 25-26. Számos kutató osztja ezt az álláspontot, ld. B arnes
(10) 86.; Uő (11) 24.; S pence (223) 46-47.; B igg (21) 24.; Foakes-Jack-
son (80) 46.; C anfield (41) 52.; P looij (191) 520-522.; C adbury (39)
324.; S cramuzza (216) 287 és 296.; Kidd (137) 58.; H uber (115) I. köt.
32-45.; M ackinnon (158) 179.; G alambos (89) 70-71.; Elliott-B inns
(77) 98.; S imon (220) 146.; Ste. C roix (226) 7-8.; Frend (83) 157.; Uő
(84) 164.; Uő (85) 109. D. R. A. H are viszont nem tartja elfogadhatónak
ezt a megállapítást [(109) 66-79.].
164 R enan (201) 106 ill. 108.

191
 nyékét, mint a zsidóságtól elszakadt extrem sectát... tekintették,
melynek mindenhol ellene mondottak. Azonnal elkövettek min­
dent elnyomására... Ok hívták fe l a római hatóságok figyelmét
rája és hogy keresztényellenesen hangolják őket, mint a római
birodalom és a császár ellenségeit denunciálták azokat. Ismétlő­
dött az a képmutató játék, amelyet Pontius Pilátussal szemben el­
játszottak, midőn császáriabbak akartak lenni a helytartónál. ”I6;'
Szent Jusztinosz szerint is a zsidóság aknamunkája állt a keresz­
tényüldözések mögött: „A most uralkodók miatt nincs rá hatal­
matok, hogy kezeteket ránk tegyétek, de amit megtudtatok tenni,
azt megtettétek. ...a velünk való rossz bánásmód okai ti vagy­
tok... Jeruzsálemből kiválasztott férfiakat küldtetek szét az egész
világra, ők a keresztényekről mint istentelen szektáról beszélnek,
és elhintették mindazt, amit bennünket nem ismerő emberek be­
szélnek” (Just. diai. 16,4-17,1). Origenész szintén azt írja, hogy
a keresztények gyalázatos bűneiről szóló alaptalan híresztelések
a zsidóktól erednek (Őrig. c. Cels. 6,27). Tertullianus szerint a
zsidók zsinagógái az üldözések forrásai: „synagogas Judaeorum
fontespersecutionum ” (Tért. scorp. 10,10). A zsidóknak a Krisz­
tus követőivel szembeni ellenséges magatartása a fennmaradt ke­
resztény vértanúaktákból is kitűnik. A máglyahalálra ítélt Szent
Polükarposz aktájában például ezt olvashatjuk: „a tömeg a mű­
helyekből és fürdőkből összegyűjtötte a rozsét és a tűzifát, a zsi­
dók különösen készségesen segítettek, amint ez már ilyen esetek­
ben szokásuk volt” (acta Pol. 13,1). Római Szent Kelemen azt
írja az egyik levelében, hogy „az irigykedés miatt a legnagyobb
és legigazabb oszlopok szenvedtek üldöztetést” (Cor. 5,2). T akács
I nce szerint irigységet egyedül a zsidók érezhették a kereszté­
nyek iránt: „Ők ugyanis már ekkor észrevették, hogy ha Jézus
vallása diadalmaskodik, akkor a zsidó hitnek meg kell szűnnie.

V argha (243) 569-570.

192
Ezért féltékenységből és Krisztus iránti gyűlöletből mindenhol a
kereszténység terjedésének útját állták Mózes követői. ”166
Rómában a tűzesetek kivizsgálásával általában a rendőrség és
tűzoltóság (a hét cohors vigilum) parancsnoka, a praefectus vigi-
lum foglalkozott,167 a legsúlyosabb bűnügyekben azonban a prae­
fectus urbi járt el. Paulus, a római jogtudós azt írja, hogy a prae­
fectus vigilum tart vizsgálatot a gyújtogatok, betörők, tolvajok,
rablók és orgazdák ügyében, az olyan megátalkodott és hírhedt
személyeket kivéve, akiket a praefectus wrfrínak adnak át: „ Cog-
noscit praefectus vigilum de incendiariis effractoribus furibus
raptoribus receptatoribus, nisi si qua tam atrox tamque famosa
persona sit, ut praefecto urbi remittatur” (Dig. 1,15,3,1). A ke­
resztények elleni eljárásokat - az ügy súlyosságára tekintettel -
valószínűleg a praefectus urbi vezette. Sok keresztényt elevenen
elégettek; Tacitus azt írja, hogy a halálraítéltek Nero kertjeiben
„éjszakai világításul” szolgáltak (Tac. ann. 15,44). A tűzvész­
okozást a nagyrészt fából épült Rómában kezdettől fogva rend­
kívül súlyosan büntették. Azt, aki épületet vagy ház közelében
lévő gabonaasztagot szándékosan felgyújtott, a XII táblás tör­
vény értelmében megkötözve és megverve tűzhalállal büntették:
„Qui aedes acerumve frumenti iuxta domum positum combusse-
rit, vinctus verberatus igni necari iubetur, si modo sciens pru-
densque id commiserit” (Tab. 8,10). A források szerint e talio-
szerű büntetést alkalmazták a császárkorban is. Callistratus azt
írja, hogy a gyújtogatókat, akik a városon belül ellenséges érzü­
letből vagy nyereségvágyból tűzesetet okoztak, főbenjáró bünte­
téssel sújtják, s legtöbbjüket élve elégetik: „Incendiarii capite
puniuntur, qui ob inimicitias vei praedae causa incenderint intra
oppidum: etplerumque vivi exuruntur” (Dig. 48,19,28,12).

166 T akács (236) 25. Vö. C anfield (41) 48.; B arnes (11) 22.; H uber (115) I.
köt. 41.; Frend (84) 164.; Cuss (58) 151-152.; Keresztes (135) I. köt. 76.
167 Vö. M ommsen (171) II/2. köt. 1057-1058.; Ü rögdi (241) 163.; Zlinszky
(263) 52.

193
 A római államhatalom képviselői előtt a tűzvésszel kapcsola­
tos eljárások során tudatosult az, hogy a kereszténység nem a zsi­
dó vallás egyik ága, hanem egy önálló, új vallás. E felismerést
követően a keresztény hit gyakorlását hivatalosan betiltották.
A keresztényüldözések neves kutatói, C. C allewaert és P. A l -
lard szerint Nero kiadott egy rendeletet, amely röviden így szól­
hatott: „Non licet esse christianos”, vagyis keresztények nem lé­
tezhetnek (vö. Sulp. Sev. chron. 2 ,29 ,3).168
Felmerül a kérdés, hogy az idegen kultuszok iránt oly türel­
mes római állam miért üldözte a kereszténységet? Hiszen - ahogy
B. W. H enderson írja - egyetlen ókori állam sem volt annyira tü­
relmes az idegen kultuszok iránt, mint Róma.169 „Magánjogi fo r­
rásaink - állapítja meg B rósz Róbert - azt mutatják, hogy egészen
a kereszténység fellépéséig nemigen találunk jogi szabályozást,
szankciókat a római valláson kívüli egyéb vallásokkal szemben.
Talán egyetlen kivétel a Senatus Consultum de Bacchanalibus az
i. e. II. századból. ”m
V argha D ezső kutatásai szerint Rómában „minden tűrt vallás­
nak két jellegzetes vonással kellett bírnia: réginek és nemzetinek
kellett lenn ie, ha nem bírt e két jelleggel, akkor »eruenda prorsus
et detestanda confessio« volt. ”171 A római jog e szabálya kitűnik
Paulus jogtudós következő soraiból is: „qui novas sectas... indu-
cunt... honestiores deportantur, humiliores capite puniuntur”;
vagyis azokat, akik új szektákat vezetnek be, ha honestiores (elő-

C allewaert (40); A llard (3) I. köt. 60 és 165. Vö. V argha (243) 532.;
C anfield (41) 32.; T akács (236) 16-17.; G alambos (89) 12.; S herwin-
W hite (218) 199.; Frend (84) 165. Számos kutató tagadja e nerói rendelet
(Institutum Neronicinum) létezését: ld. R amsay (195) 245.; S pence (223)
54.; C anfield (41) 59-60.; M ackinnon (158) 178.; Galambos (89) 5.;
B arnes (13) 34-35.; H enderson (110) 350.; Cuss (58) 149.
169 H enderson (110) 347.: „no State was so tolerant as the Román State”.
170 B rósz (32) 152.
171 V argha (243) 553. Vö. Galambos (89) 8.

194
kelők), deportálandók, ha humiliores (alacsonyrendűek), fej vesz­
téssel kell büntetni őket (Paul. sent. 5,21,2). A zsidó vallást ősi
volta miatt fogadták el a rómaiak. Ahogy Tacitus a mózesi törvé­
nyeket elemezve írja, „ezeket a szokásokat, bármiképpen hono­
sodtak is meg, a régiség védi” (Tac. hist. 5,5). Josephus is felhív­
ja Apión figyelmét arra, hogy „csodálhatná a rómaiak nagylel­
kűségét és mértéktartását, hogy alattvalóikat nem kényszerítik
ősi törvényeik megszegésére” (Jós. c. Ap. 2,6). A kereszténység
azonban - a zsidó vallással ellentétben - új vallás volt és nemzetek
felett álló: ezért vált religio illicitávL Suetonius soraiból is erre
lehet következtetni: Nero „halálbüntetést szabott a keresztények­
re, erre a káros, új babonának hódoló népségre” (Suet. Nero 16).
Egyes kutatók szerint a keresztényeket nem vallásuk miatt ül­
dözték. E. L e B lan t szerint a keresztényeket különböző állam el­
leni bűncselekmények (seditio, sacrilegium, crimen laesae ma-
iestatis) vádjával állították bíróság elé.172M ax CoNRATnak szintén
az a véleménye, hogy a kereszténység a Római Birodalomban
sohasem volt tiltva: Krisztus követőit nem a vallásuk miatt bün­
tették, hanem mindig határozott bűntettek (bestimmte Strafthaten)
miatt: Nero alatt gyújtogatás, később vérengző és fajtalan rítu­
sok, majd felségsértés, ateizmus, az államvallástól való elszaka­
dás volt a vád ellenük.173 Hasonló álláspontra helyezkedett N. A.
M askin is, aki a következőket írja: „Olyan törvény, amelyet kü­
lön a keresztények ellen adtak volna ki, sohasem volt. Leginkább
istentelenséggel (amennyiben nem voltak hajlandók résztvenni a
hivatalos istentiszteleteken), felségsértéssel (amennyiben nem
mutattak be áldozatot a császár szobra előtt), és azokkal a titok-

Le B lant (146) 51-52 és 70-71. Vö. V argha (243) 533.; C anfield (41)
30.; Takács (236) 17. '
Conrat (54) 10-20. Vö. V argha (243) 534.; Canfield (41) 30.; Takács
(236) 17.; Last (145) 92.; Galambos (89) 79.; S herwin-White (217) 199.;
Frend (84) 165.

195
zatos bűncselekményekkel vádolták őket, amelyeket kósza hírek
alapján rájuk fogtak. ”174
A fenti szerzők álláspontját a források egyöntetűen cáfolják.
Már Péter apostol ezt írta a kis-ázsiai keresztényeknek: „Egyik-
tek se azért szenvedjen, mert gyilkos, tolvaj, gonosztevő vagy bi­
torló. De ha mint keresztény szenved, ne szégyellje, hanem dicső­
ítse meg Istent ezzel a hitvallással” (Pét 4,15-16). Jusztinosz
Apológiájában a következőket olvashatjuk: „nálunk pedig pusz­
tán az elnevezést is már vádnak tekintitek. ...mint keresztényeket
ítélnek el bennünket. ...ha valaki a vádlottak közül nem vallja be
keresztény voltát, mint ártatlant szabadon bocsátjátok, ám ha an­
nak vallja magát, pusztán a beismerés alapján ítélitek e l” (Just.
ápol. I. 4,4-6). Tertullianus híres Védőbeszédében egyértelműen
Nero keresztényellenes rendeletére utal: „micsoda kemény ke­
gyetlenséggel mondjátok ki a megállapítást: nem szabad létezne­
tek. És ezt minden emberségesebb megfontolás nélkül parancsba
adjátok” (Tért. ápol. 4,4). Jusztinosz Trifónnal folytatott dialó­
gusában ezt írja: „fejünket veszik, megfeszítenek, vadállatok elé
dobnak minket, fogságba vetnek, minden más kínzással gyötör­
nek, mert hitvallásunktól nem tántorodunk e l” (Just. diai. 110,4).
V a r g h a D ezső megjegyzi, hogy „a keresztények bizonyára nem
büszkélkedtek volna a confessor címmel, ha az a majestas vagy
sacrilegium, nem pedig a kereszténység delictumának beismeré­
sére vonatkozott volna. ”175 Az ifjabb Plinius a keresztények ellen
lefolytatott eljárásokról beszámolva a következőket írja Traia-
nusnak: „Akik kijelentették, hogy nem keresztények, és nem is
voltak azok, amennyiben útmutatásom szerint az istenekhez fo ­
hászkodtak, és képmásod előtt, amelyet erre a célra az istenszob­
rokkal együtt odaállítottam, tömjén- és boráldozatot mutattak be,
azonkívül káromolták Krisztust - márpedig az igazi keresztények

174 M askin (161) 401.

175 V argha (243) 585.

196
ilyesmire állítólag semmi áron sem kényszeríthetők -, azokat el­
bocsátottam” (Plin. ep. 10,96). E sorokat szintén csak úgy értel­
mezhetjük helyesen, hogy a keresztényeket hitük miatt ítélték el,
s nem a császárkultusz megtagadása miatt. A császárkultusz
megtagadása csupán bizonyíték volt ellenük!176 A keresztény
mártírok aktáit olvasva szintén arra a következtetésre juthatunk,
hogy Krisztus követőjének lenni büntetendő cselekmény volt.177
Szent Julius vértanú például ezt kiáltotta oda Maximus praefec-
tusnak: „Hozz tehát ellenem ítéletet, mint keresztény ellen!” (acta
Jul. I.). Szent Pioniosz aktája szerint a presbiter ügyében hozott
ítélet szó szerint így szólt: „Elrendeljük, hogy elevenen égessék
el Pionioszt, aki kereszténynek vallotta m agát” (acta Pion. 20,7).
Az, hogy a keresztények büntetésének oka (causa poenae) egye­
dül vallásuk volt, világosan kitűnik Euszebiosz következő sorai­
ból is: „Körbevezették az amfiteátrumban, miközben előtte egy
táblát vittek, amire ez volt írva latinul: »Ez a keresztény Atta-
losz«” (Eus. hist. eccl. 5,1,44). Végül a kereszténységet engedé­
lyezett vallássá nyilvánító császári rendeletek szövege is arra en­
ged következtetni, hogy a kereszténység addig religio illicita
volt: „Ha... Nagy Konstantin, Galérius és Licinius türelmi ren­
deletét olvassuk - írja T a k á cs I n c e - , rábukkanunk az Institutum
Neronianum visszavonására. Ebben a türelmi rendeletben ugyan­
is a három császárkolléga megengedte: Ut denuo sint Christiani
= újra lehetnek keresztények. Eladdig tehát a keresztényeknek
nem volt létjogosultságuk a római állam törvényei értelmében! ”in
Mielőtt rátérnénk Pál apostol második perének elemzésére,
egy problémát mindenképpen tisztáznunk kell: milyen eljárás
során vonták felelősségre a keresztényeket? M o m m se n szerint a

Vö. V argha (243) 583.

Vő. B arnes (10) 91.; Uő (11) 25.; Uő (12) 99.; Canfield (41) 35 és 42.;
Ste. Croix (226) 9.; Henderson (110) 349.; Keresztes (135) I. köt. 73 és 79.
Takács (236) 15. Vö. Eus. hist. eccl. 8,17,9.

197
magistratusok coercitiós jogkörükben jártak el a keresztények
ellen, s e rendőri eljárásuk során büntették meg őket.179 A nagy
német ókortörténész itt egészen biztosan téved; a keresztények
között ugyanis sok római polgár is volt, akiket peren kívüli eljá­
rás során nem lehetett kivégezni. Plinius helytartó és Traianus
császár levélváltásából is kitűnik, hogy a keresztényeket peres el­
járás során marasztalták el. Plinius azért kért levelében tanácsot a
császártól, mert - mint írja - „keresztények ügyében folytatott tör­
vényszéki eljárásokon” még sohasem vett részt (Plin. ep. 10,96).
A keresztényekkel szemben indított büntetőperekkel kapcso­
latban még egy dolgot érdemes megemlítenünk. Krisztus köve­
tőit csak a III. századtól kezdték hivatalból (ex offtcio) üldözni,
amikor a római államhatalom általános támadást indított teljes
megsemmisítésükre.180 Az I—II. században a keresztények ellen
büntetőper megindításának - az uralkodó vádelvű (accusatorius)
eljárási rendszer elveinek megfelelően - kizárólag vádemelés
alapján volt helye. Ez világosan kiderül Traianus Pliniushoz írott
soraiból is: „Nem kell utánuk nyomozni; ha azonban följelentik
és vádolják őket, büntetendők” (Plin. ep. 10,97; vö. Eus. hist.
eccl. 5,5,7).
Pál 66-ban visszatért Rómába; bizonyára azért, hogy megerő­
sítse hitükben az üldözött keresztényeket. Az apostolt - valószí­
nűleg feljelentés alapján - hamarosan letartóztatták, s a hagyo­
mány szerint a Capitolium lábánál lévő börtönbe, a Carcer
Mamertinusba vitték.181 E börtön még Róma negyedik királyá­
nak, Ancus Martiusnak az idején készült: „börtönt építenek a vá-

Mommsen (172) 389-429. Vö. V argha (243) 542.; Canfield (41) 24-25 és
60.; Takács (236) 17.; Mackinnon (158) 177.; Last (145) 80-81.; B arnes
(12) 98.; Galambos (89) 81.; Guterman (99) 42.; Sherwin-White (217)
199.; Wlosok (261) 16.; Frend (84) 165.
Vö. Szántó (231) I. köt. 79.
Vö. B arnes (10) 95-96.; Uő (11) 61-62.; Uő (12) 103.; Keresztes (135)
I. köt. 80. Pál a hagyomány szerint kilenc hónapot töltött e börtönben.

198
ros közepén, mely fenyegetően magaslik a Fórum fe lé ” - írja Li-
vius (Liv. 1,33). A hatodik király, Servius Tullius, a börtönt egy
földalatti helyiséggel bővítette ki, amelyet a királyról Tullianum-
nak neveztek el. E sziklába vájt veremről Sallustiüs a következő­
ket írja: „ Van egy helyiség a börtönben, a bejárat bal oldalánál
kicsit felfelé, körülbelül tizenkét láb mélységben a föld alatt, a
neve Tullianum. Ezt mindenfelől falak védik, fölötte íves kőbolto­
zat, de elhanyagoltságával, sötétségével, undorító szagával félel­
metes hatást kelt” (Sáli. Cat. 55). E sötét, nedves lyukba kötéllel
engedték le azokat a gonosztevőket, akik a halálbüntetésükre
vártak.
Pál e börtönből írta második levelét Timóteusnak. E levélből
is kiderül, hogy az apostol második római fogsága sokkal szigo­
rúbb volt, mint az első. Pál azt írja, hogy bilincseket szenved,
„mint egy gonosztevő” (2Tim 2,9). Nem kevéssé fázhatott az
idős Pál a hideg, nyirkos földalatti börtönben. Jugurtha, Numidia
királya Plutarkhosz szerint így kiáltott fel, amikor leengedték e
talajvízzel telt helyiségbe: „Herculesre, de hideg a fürdőtök!”
(Plut. Mar. 12). Az apostol bizonyára ezért írta azt Timóteusnak,
hogy „Köpenyemet, melyet Troászban Korpusznál hagytam, ar­
ra jövet hozd magaddal” (2Tim 4,12).
Pál letartóztatása iején Nero nem tartózkodott Rómában. Sue-
tonius beszámolója szerint ugyanis a császár 66 szeptemberétől
68 januárjáig Görögországban volt (Suet. Nero 22). Nero távollé­
tére helyetteséül egy görög libertinusi, Heliust bízta meg, aki ko­
rábban a császári vagyon kezelőjeként Ázsia-provinciában tevé­
kenykedett.182 E császári döntés meglephette a rómaiakat, hiszen
a princepsekét Augustus óta a praefectus urbi helyettesítette.183
Városi praefectus ekkor is volt Rómában, éspedig Flavius Sabi-

182 Vö. ÜRÖGDI (241) 206.

183 Csak Tiberius alatt fordult elő, hogy a császárt nem a városi praefectus, ha­
nem a praefectus praetorio helyettesítette.

199
mis, aki a nagy hadvezér, Flavius Vespasianus testvére volt.184
Nero azonban a Piso-féle összeesküvés felszámolása után nem
bízott többé a római vezető körökben, s valószínűleg ezért esett
választása inkább a neki hűséggel tartozó felszabadított rabszol­
gára, aki mellé segítségül egy Polykleitus nevű, ugyancsak görög
származású libertinust rendelt.
Arról, hogy ki ítélkezett Pál ügyében, semmi biztosat nem tu­
dunk. A középkori legendák szerint az apostolt maga Nero ítélte
halálra,185186ez azonban a császár távolléte miatt teljességgel kizárt.
Szóba jöhet ismét a városi praefectus, de az is elképzelhető, hogy
Pál felett - a kormányzás mellett bizonyára bírói feladatkört is
ellátó - Helius vagy Polykleitus ítélkezett. Ez utóbbira Római
Szent Kelemen már említett leveléből következtethetünk, amely­
ben az áll, hogy Szent Pál „a kormányzók előtt (erei tcov tiyou-
pevwv) halt vértanúhalált” (Cor. 5,6).186
Az apostol utolsó levelében a következőket írja: „Első véde­
kezésem alkalmával senki sem állt pártomra, mindenki cserben­
hagyott. Ne számítson nekik bűnül! Am a z ú r mellém állt és erőt
öntött belém, hogy befejezzem az evangélium hirdetését, s tudo­
mást szerezzen róla minden pogány. így megmenekültem, az
oroszlán torkából” (2Tim 4,16-17). E sorok értelmezése mindig
is sok fejtörést okozott a biblikusok számára. S z ö r é n y i A n d o r és
G y ü r k i L á sz l ó véleménye szerint Szent Pál „első védekezésén”
(7ipcoTr| a7ioA,oyia) az apostol első római perét kell érteni. Az
„oroszlán torkából” való megmenekülés a per felmentő ítélettel
való befejeződésére utal; az evangélium hirdetésének befejezése
pedig azt jelenti, hogy az örömhír az apostol által - felmentése
után - eljutott egészen Hispániáig.187 Számos biblikus ettől eltérő

184 Vő. ÜRÖGDI (241) 206.

185 Vő. Schultze (214) 23.
186 Vő. T akács (236) 36.; B arnes (11) 71.; Pherigo (190) 280.; Keresztes
(135)1. köt. 81.
187 Szörényi (234) 548.; Gyürki (104) 304 és 317.

200
álláspontra helyezkedik: szerintük Pál „első védekezése” az
apostol második (tehát a levél írásakor folyamatban levő) peré­
nek első tárgyalását jelenti.188 Az „oroszlán torkából” ezek sze­
rint csak ideiglenesen menekült meg az apostol: Pál a levelében
csupán arra utal, hogy az első tárgyaláson (actio príma) nem szü­
letett ügyében mindjárt halálos ítélet; így a következő tárgyalásig
(actio secunda) még időt nyert, s környezetében (a pogány biro­
dalom szívében) tovább hirdethette az evangéliumot.189
Véleményem szerint ezt az utóbbi álláspontot fogadhatjuk el.
Nem valószínű, hogy Pál az első perére utal a levelében: miért írt
volna az apostol olyan múltbeli eseményekről, amelyekről Timó-
teus minden bizonnyal jól tudott? Másrészt Pál azt mondja, hogy
első védekezésekor mindenki cserbenhagyta: ez a második per
során - ismerve a körülményeket - nem meglepő; az első perben
viszont az apostol olyan kedvező helyzetben volt, hogy teljesen
érthetetlen, miért hagyták volna el akkor barátai, tanítványai.
Persze, ha azt az álláspontot fogadjuk el, hogy Pál második
római perében két tárgyalást tartottak, szintén felmerülnek prob­
lémák. Az előzőekben már láttuk, hogy a keresztényeket pusztán
vallásuk miatt ítélték el, bizonyítékként pedig elegendő volt elle­
nük saját beismerő vallomásuk. A római jog úgy tartotta, hogy a
vádlott a beismerésével önmagát ítéli el: „Confessus pro iudicato

188 Lock (152) 119.; Scott (215) 140-141.; Kelly (133) 217-219.; Hanson
(107) 102-103.; Uő (108) 160.; D ibelius - Conzelmann (68) 124.; Fee
(79) 245.; Guthrie (100) 186.; Towner (238) 211-212.
189 A biblikusok szerint Pál - halálára készülve - a 22. zsoltár szövegén elmél­
kedhetett. A magára hagyottan szenvedő ember imádságát megfogalmazó
zsoltár egy részlete így szól: „Ne maradj hát távol, Uram, te vagy segítsé­
gem, siess mentésemre! (...) Szabadíts ki az oroszlán torkából, védj meg en­
gem, szegényt, a tulkok szarvától!” (Zsolt 22,20-22). Jézus a keresztfán
szintén e zsoltár szavait idézte: „Istenem, Istenem, miért hagytál el en­
gem?” (Zsolt 22,2; vö. Mt 27,46; Mk 15,34). Vö. Lock (152) 119.; Scott
(215) 142.; Kelly (133) 219.; Hanson (108) 161.; D ibelius- C onzelmann
(68) 124.; Fee (79) 246.; Guthrie (100) 188-189.; Towner (238) 211.

201
est, qui quamodo sua sententia damnatur” - írja Paulus, a római
remekjogász (Dig. 42,2,1). Biztosak lehetünk abban, hogy Pál
nem tagadta meg hitét a törvényszék előtt. A tárgyalást ennek el­
lenére mégis elnapolták. Méltán furcsálhatjuk ezt az eljárást. Az
apostol ügye nem lehetett vitás: miért nem hozott akkor a bíróság
döntést mindjárt az első tárgyaláson?
E problémára Z l in sz k y J á n o s ad választ, aki a római bizonyí­
tási eljárás szabályait elemezve a következőket írja: „a keresz­
tényüldözések idejében a vádlottnak beismerő nyilatkozata után,
ha tehát kereszténynek vallotta magát, és ennek alapján azonnal
el lehetett volna ítélni, mégis engedélyeztek harmincnapi meg-
gondolási időt. Módot adtak a beismerés után, hogy ezen változ­
tathasson. Tehát amikor a beismerésen múlott a büntetés, a ró­
maiak igen toleránsán lehetőséget adtak a büntetendő magatar­
tás megváltoztatására. Ha netán »megjött az esze« a vádlottnak,
és úgy nyilatkozott, hogy »én mégsem vagyok keresztény, még­
sem vallom ezt magamra, nem vallom azt a tant«, ezzel, úgy vél­
ték a római hatóságok, a büntetőeljárás elérte a célját, a bünte­
tés felesleges. ”190 E gyakorlat létezése a vértanúk ránk maradt
aktáiból is kitűnik. A szcilliumi vértanúk bírósági jegyzőkönyve
szerint P. Vigellius Saturninus afrikai proconsul így szólt a vád­
lottakhoz, miután azok kereszténynek vallották magukat: „Kap­
tok harminc nap haladékot, gondoljátok m eg!” (acta Scill. 13).
Perennis, Kis-ázsia helytartója, szintén ezt mondta egy Apollo-
nius nevű keresztény vádlottnak: „Haladékot adok neked, Apollo,
hogy döntést hozz magadban életed fe lő l” (acta Apoll. 10).
Pál tehát első kihallgatása után valószínűleg visszakerült a
börtönbe, hogy ott átgondolhassa ügyét. A második tárgyalás
kimenetele az apostol előtt - mivel meggyőződése továbbra is
rendíthetetlen maradt - nem lehetett vitás, s ezért levelében így
búcsúzott szeretett tanítványától: „nemsokára áldozatul esem,

190 Zlinszky (263) 61. Vö. Mommsen (173) 438.

202
s közel van már elköltözésem ideje” (2Tim 4,6). Megrendítő az a
tudatosság, ahogy Pál a vértanúságra készült: „A jó harcot meg­
harcoltam, a pályát végigfutottam. Most készen vár az igaz élet
koronája... ” (2Tim 4,7-8).
Pálnak valószínűleg a második tárgyaláson sem akadt védője:
ki is mert volna a vérengző keresztényüldözés idején Krisztus
legbuzgóbb apostolának védelmére kelni? A vádlott maga bizo­
nyára azzal védte magát a bíróság előtt, hogy az evangélium hir­
detése által nem ártott a Római Birodalomnak, sőt mindenhol az
államhatalom iránti engedelmességre buzdította a keresztény hí­
veket (vö. Róm 13,1-7). E védőbeszéd azonban nem lehetett
eredményes. Önmagában az, hogy Pál továbbra is kereszténynek
vallotta magát, elegendő volt a bíróság számára a végső döntés
meghozatalához.
Az apostol kivégzésének módja felől nincsenek kétségeink.
Az első és a második században még minden római polgárt
megilletett az a kiváltság, hogy megszégyenítő büntetések helyett
fejvétel által végezzék ki.191 Ez jól kitűnik Euszebiosz Verus
helytartó cselekedeteiről szóló beszámolójából: „akikről kide­
rült, hogy római polgárok, azokat lefejeztette, a többieket pedig a
vadállatok elé vetette” (Eus. hist. eccl. 5,1,47). A halálbüntetést
az apostolon is fej vétel (amputatio capitis, decollatio) által haj­
tották végre; ezt az ókeresztény feljegyzések egyöntetűen állít­
ják: „Pált... Rómában fejezték le ” - írja Euszebiosz (Eus. hist.
eccl. 2,25,5); „Pál ugyanazzal a halálnemmel nyerte el a koszo­
rút, mint Keresztelő János” - mondja Tertullianus (Tért. praes.
haer. 36); Szent Jeromos szerint Pálnak „Rómában Krisztusért
fejét vették” (Hier. vir. ill. 5); Lactantiusnál pedig azt olvashat­
juk, hogy Nero „Pétert keresztre feszíttette, Pált pedig lefejeztet­
te ” (Lact. mórt. pers. 2).

191 A z alacsonyrangú p o lgáro k később elv esz tették ezt a kiváltságot. V ö. S áry
(211) 199-200.

203
 A római magistratusok büntető hatalmát már a legrégebbi
időktől fogva a vesszőnyalábba foglalt bárd (fasces cum securi-
bus) jelképezte. Livius például beszámol arról, hogy a decem-
v/'rek lictorai „a vesszőnyalábokba a bárdokat is belekötözték”
(Liv. 3,36). Eredetileg tehát a lefejezést bárddal hajtották végre.
Szintén Liviusnál olvashatjuk: „a meztelenre vetkőztetek bűnö­
söket megvesszőzik és bárddal lefejezik” (Liv. 2,5). A bárd (secu-
ris) helyébe aztán a principatus alatt a kard (gladius) lépett.192 Ez
Pál alábbi soraiból is kiderül: „A felsőbb hatalom nem arra való,
hogy elijesszen a jótettől, hanem a rossztól. Azt szeretnéd tehát,
hogy ne kelljen a hatalomtól tartanod? Tedd a jót, és megdicsér.
Isten eszköze ugyanis a te javadra. De ha rosszat teszel, félj, mert
nem hiába viseli a kardot. Isten eszköze ugyanis, hogy végrehajt­
sa az ítéletet a gonosztevőn” (Róm 13,3—4). S így az apostolt
is karddal fejezték le; ezért ábrázolják Pált mindig karddal a ke­
zében.193
A halálos ítéletek végrehajtását általában egy centurio irányí­
totta: „a kivégzést vezénylő centurio ekkor az ítéletvégrehajtóval
visszatétette a kardját a hüvelyébe” - írja egy helyen Seneca
(Sen. ira 1,18,4). A kivégzések kezdetben mindig a Fórumon tör­
téntek: „azokat, akiket megbilincselve Rómába vittek, a Fóru­
mon megvesszőzték, majd lefejezték” - olvashatjuk Liviusnál
(Liv. 9,24; vö. Jós. beli. jud. 7,5,6). Később a városon kívül haj­
tották végre a halálbüntetéseket. Kivégzésekre általában csak
köznapokon került sor, mivel a szakrális normák tiltották, hogy
azok állami ünnepnapra essenek. Suetonius Tiberius bűneinek
felsorolásakor jegyzi meg azt, hogy „Nem múlt el nap halálos

192 Vö. Mommsen (173) 923-924.

193 Ld. pl. A nton van Dyck: Szent Pál című festményét, melyet Hannoverben
(Kunstsammlungen dér Pelikan-Werke) őriznek, vagy Riccardo Quarta-
raro: Péter és Pál című alkotását, mely Palermóban (Galleria Nazionale)
látható [vö. Schultze (214) 13 ill. 17.].

204
ítélet nélkül, még isteneknek szentelt vallásos ünnepnap sem.
Újév napján is hajtottak végre ítéletet” (Suet. Tib. 61; vö. Tac.
ann. 4,70).
A hagyomány szerint Szent Pált a városon kívül, a Rómából
Ostiába vezető út harmadik mérföldköve mellett végezték ki 67
nyarán, egy napon Szent Péter apostollal. „Néró császár uralko­
dásának tizennegyedik esztendejében, ugyanazon a napon, mint
Pétert, őt is kivégezték” - írja Pálról Szent Jeromos (Hier. vir. ill.
5). Pált állítólag egy cédrus mellett fejezték le, míg a római pol­
gárjoggal nem rendelkező Pétert egy terebintfa közelében feszí­
tették keresztre. D a n ie l -R ops szerint e hagyománynak szimboli­
kus jelentése van: „az Egyház két legmagasabbra nőtt fáját
egyetlen csapással vágták ki. ”m A helyet, ahol a pogányok apos­
tola a vérét ontotta, ma a Basilica di tre Fontane trappistái őrzik,
míg Pál eltemettetésének helyén a falakon kívüli Szent Pál (San
Paolo Fuori le Mura) bazilika emelkedik. Az apostol sírja felett
egy idézet olvasható, mely a íilippieknek írt levélből származik, s
amely tömören összefoglalja a páli tanítás lényegét: „Számomra
az élet Krisztus, a halál pedig nyereség” (Fii 1,21).

Daniel-Rops (63) I. köt. 104.

205
 Irodalomjegyzék

A szentírási szakaszokat Békés Gellért és Dalos Patrik (Újszövetségi Szentírás,

Róma 1985.10), illetve a Szent István Társulat Biblikus Bizottságának fordításá­
ban (Biblia. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás, Bp. 1987.5) közöltük. Az
egyéb ókori művek idézésekor az alábbi fordításokat használtuk fel: A II. szá­
zadi görög apologéták (Fodor György - Ladocsi Gáspár - Németh László -
Orosz László - Vanyó László ford.), Bp. 1984.; Ammianus Marcellinus: Róma
története (Szepesy Gyula ford.), Bp. 1993.; Apostoli atyák (Ladocsi Gáspár -
Vanyó László ford.), Bp. 1988.; Appianos: A római polgárháborúk (Hahn
István ford.), Bp. 1967.; Cicero: Az állam (Hamza Gábor ford.), Bp. 1995.;
Euszebiosz Egyháztörténete (Baán István ford.), Bp. 1983.; História Augusta
(Terényi István ford.), Bp. 1969.; Ifjabb Plinius: Levelek (Borzsák István - Ma­
ród Egon - Muraközy Gyula - Szepessy Tibor ford.), Bp. 1981.; Josephus Fla-
vius: A zsidó háború (Révay József ford.), Bp. 1963.4; Uő: A zsidók története
(Révay József ford.), Bp. 1983.2; Uő: Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltá­
ról (Hahn István ford.), Bp. 1984.; Lactantius: Az isteni gondviselésről (Ada-
mik Tamás ford.), Bp. 1985.; Livius: A római nép története a város alapításától
(Kis Ferencné - Muraközy Gyula ford.), Bp. 1982.; Platón összes művei (Deve-
cseri Gábor - Faragó László - Kárpáty Csilla - Kerényi Grácia - Kövendi Dé­
nes - Papp János - Péterfy Jenő - Ritoók Zsigmond - Steiger Kornél - Szabó
Árpád - Szabó Miklós - Telegdi Zsigmond ford.), Bp. 1984.; Plutarkhosz: Pár­
huzamos életrajzok (Máthé Elek ford.), Bp. 1978.; Sallustius összes művei
(Kurcz Ágnes ford.), Bp. 1978.; Seneca: Erkölcsi levelek (Barcza József ford.),
Bp. 1906.; Uő: A nagylelkűségről (Szőke Ágnes ford.), Bp. 1988.; Uő: A ha­
ragról (Kovács Mihály ford.), Bp. 1992.; Uő: Az élet rövidségéről. A lelki nyu­
galomról (Bollók János ford.), Bp. 1992.; Suetonius: Caesarok élete (Kis Fe­
rencné ford.), Bp. 1975.; Tacitus összes művei (Borzsák István ford.), Bp.
1980.; Tertullianus művei (Erdő Péter - Ladocsi Gáspár - Mosolygó Marcell -
Nagy Imre - Németh László - Vanyó László - Városi István ford.), Bp. 1986.;
Vértanúakták és szenvedéstörténetek (Baán István - Barsi János - Grunda
László - Fodor György - Kiss-Rigó László - Ladocsi Gáspár - Mosolygó Mar­
cell - Németh László - Orosz László - Vanyó László ford.), Bp. 1984.

207
1. A icher, Georg: Dér Prozess Jesu, B onn 1929.
2. A iyar, S. S.: The Trial ofJesus, N ew Y ork 1915.
3. A llard, Paul: Histoire des persécutions pendant les deux premiers
siécles, P aris 1885.
4. A llén, J. E.: Why Pilate?, in: The Trial ofJesus (szerk.: E m st B am m el),
L ondon 1 9 7 0 .7 8 -8 3 .
5. B ajory P á l : Bizonyítás a római jogban, in: Jog tu d o m án y i K özlöny
1987/12. 6 5 8 -6 6 6 .
6. B ajsiő, A.: Pilátus, Jesus und Barabbas, in: B iblica 48 (1967) 7 -2 8 .
7. B all, W illiam E. B.: St. Paul and the Román Law, E d in b u rg h 1901.
8. B arclay, William: Crucifed and Crowned, L o ndon 1961.
9. B ardy, G .: The Church at the End o f the First Century, L o n d o n 1938.
10. Barnes, A rthur Stapylton: St. Peter in Romé and His Tömb on the
Vatican Hill, L ondon 1900.
11. B arnes, A rthur Stapylton: The Martyrdom ofSt. Peter and St. Paul,
L ondon 1933.
12. B arnes, A rthur S tapylton: Christianity at Romé in the Apostolié
Age, L ondon 1938.
13. B arnes, T imothy D ávid : Legislation Against the Christians, in: Jo u r­
nal o f R om án S tudies 58 (1968) 32-50.
14. B arnes, Timothy D ávid: An Apostle on Trial, in: Jo u rn al o f T heolo-
gical S tudies 20 (1969) 4 0 7 -4 1 9 .
15. B arrett, C. K. (szerk.): The New Testament Background: Selected
Documents, San F ran cisc o 1989.
16. B auer, Johannes B.: Tacitus und die Christen (Ann. 15,44), in: G ym -
nasium 64 (1957) 4 9 7 -5 0 3 .
17. B auman, R ichard A.: The Crimen Maiestatis in the Román Republic
and Augustan Principate, Jo h an n esb u rg 1967.
18. B ecker, JüRGEN: Paulus: dér Apostel dér Völker, Tübingen 1989.
19. B elon Gellért: Igazságosság, jog és evangélium, in: Bibliai elméiddé-
sek, Bp. 1 9 8 7 .2 2 4 -2 3 7 .
20. B enőit, Pierre: The Passión and Resurrection o f Jesus Christ, N ew
Y o rk -L o n d o n 1969.
21. B igg, Charles: The Origins o f Christianity, O xford 1909.
22. B leby, H. A .: The Trial o f Jesus Christ Considered as a Judicial Act,
L ondon 1880.
23. B linzler, Josef: Dér Prozess Jesu, R egensburg, 1955.2
24. B linzler, Josef: Qumrankalender und Passionschronologie, in: Zeit-
schrift für die N eutestam en tlich e W issen sch aft 49 (1958) 2 3 8 -2 5 1 .

208
25. B linzler, Josef: Das Synedrium von Jerusalem und die Strafprozess-
ordnung dér Mischna, in: Z eitsch rift fü r d ie N eu testam en tlich e W issen-
schaft 52 (1961) 5 4 -6 5 .
26. B orleffs, J. W . P h .: Institutum Neronianum, in: V ig iliae C h ristian ae 6
(1 9 5 2 )1 2 9 -1 4 5 .
27. B ornháuser, K.: The Death and Resurrection of Jesus Christ, Ban-
galore 1958.
28. Bove, L ucio: A proposito dél processo di Gesú, in: Studi in onore di
Edoardo Volterra, M ilano 1971. II. köt. 8 3 -1 1 1 .
29. B ovon, Francois: Jézus utolsó napjai, Bp. 1993.
30. B randon, S. G. F.: The Trial of Jesus of Nazareth, N ew Y o rk 1979.
31. B rodrick, M .: The Trial and Crucifixion o f Jesus Christ o f Nazareth,
L ondon 1908.
32. B rósz Róbert: Nem teljes jogú polgárok a római jogforrásokban, Bp.
1964.
33. B rown, Raymond E.: The Death o f the Messiah, N ew Y ork 1994.
34. B ruce, Frederick F.: The Acts o f the Apostles, L eicester 1990.
35. B urány Gergely: A római állandó törvényszékek és a bűnfenyítő eljá­
rás Cicero korában, S zom bathely 1883.
36. B urkill, T. A .: The Competence o f the Sanhedrin, in: V ig iliae C h ristia­
nae 1 0 (1 9 5 6 ) 8 0 -9 6 .
37. B urkill, T. A.: The Trial of Jesus, in: V ig iliae C h ristian ae 12 (1958)
1-18.
38. B u ss, S eptimius: Román Law and History in the New Testament, L o n ­
don 1901.
39. Cadbury, Henry J.: Román Law and the Trial of Paul, in: The Begin-
nings o f Christianity (szerk.: F. J. F o ak es-Jack so n - K irsopp Laké),
L ondon 1920. V. köt. 2 9 7 -3 3 8 .
40. Callewaert, C.: Les premiers chrétiens furent-ils persecutés pár edits
généraux ou pár mesures de police?, in: R ev u e d ’H isto ire E cclesiasti-
que 2 (1901) 7 7 1 -7 7 9 .; 3 (1902) 5 -1 5 .; 3 2 4 -3 4 8 .; 6 0 1 -6 1 4 .
41. Canfield, León Hardy: The Early Persecutions ofthe Christians, N ew
Y ork 1913.
42. C antarella, É va : / supplizi capitali in Grecia e a Roma, M ilan o 1991 .
43. Cargal, Timothy B.: “His Blood be Upon Us and Upon our Child-
ren”: A Matthean Double Extendre?, in: N ew T estam en t S tudies 37
(1991) 101 -1 1 2 .
44. Carmichael, Joel: The Death o f Jesus, L ondon 1963.

209
45. Carroll, John T. - Green, Joel B.: The Death ofJesus in Early Chis-
tianity, P eabody 1995.
46. Catchpole, D ávid R.: The Problem of the Historicity ofthe Sanhedrin
Trial, in: The Trial of Jesus (szerk.: E rn st B am m el), L o n d o n 1970.
4 7 -6 5 .
47. Catchpole, D ávid R.: The Trial ofJesus, L eiden 1971.
48. Chandler, W . M.: The Trial o f Jesus front a Lawyer’s Standpoint, N ew
Y ork 1925.
49. Chauvin, C.: Le procés de Jésus Christ, P aris 1904.
50. Chavel, Charles B.: The Releasing o f a Prisoner on the Eve o f Pass-
over in Ancient Jerusalem, in: Journal o f B iblical L iteratu re 60 (1941)
273-278.
51. Cheever, Henry M .: The Legal Aspects o f the Trial o f Christ, in: T he
B ibliotheca S acra 60 (1903) 495-509.
52. Cohn, Haim: The Trial and Death ofJesus, New York 1971.
53. Collins, John J.: The Archeology of the Crucifixion, in: T h e C ath o lic
B iblical Q uarterly 1 (1939) 154-159.
54. C onrat, M ax : Die Christcnvcrfolgungcn im römische Rcichc vöm
Standpunkte des Juristen, L eipzig 1897.
55. Cooke, Harold P.: Christ Crucijied - and hy Whom?, in: T h e H ibbert
Journal 2 9 ( 1 9 3 0 )6 1 - 7 4 .
56. Crossan, John Dominic: Who Killed Jesus?, San F ran cisco 1995.
57. Cullmann, Oscar: The State in the New Testament, N ew Y o rk 1956.
58. Cuss, Dominique: Imperial Cult and Honorary Terms in the New Testa­
ment, F ribourg 1974.
59. Cserháti József - Fábián Á rpád (szerk.): A II. Vatikáni zsinat tanítá­
sa, Bp. 1975.
60. Danby, Herbert: The Bearing ofthe Rabbinical Criminal Code on the
Jewish Trial Narratives in the Gospels, in: T he Jo u rn al o f T h eo lo g ical
S tud ies 21 (1 9 2 0 )5 1 -7 6 .
61 . Daniel-Rops, Henri: Saint Paul, Dublin 1957.
62. D aniel-Rops, Henri: Jézus és kora, Bp. 1987.
63. D aniel-R ops, H enri: A z apostolok és vértanúk egyháza, Bp. 1989.
64. D eissmann, A dolf: Lightfrom the Ancient East, L o ndon 1910.
65. D elling, Gerhard: Dér Kreuzestod in dér urchristlichen Verkündi-
gung, G öttingen 1972.
66. D errett, J. D uncan ML: Law in the New Testament: The Story o f the
Woman Taken in Adultery, in: N ew T estam en t S tudies 10 (1963) 1 -2 6 .
67. D errett, J. D uncan M .: Law in the New Testament, L o n d o n 1970.

210
68. D ibelius, Martin - Conzelmann, Hans: The Pastoral Epistles, P h ila­
delphia 1972.
69. D idón, Pere: Jézus élete, B p. 1935.
70. D iósdi György (szerk.): A római jog világa, Bp. 1973.
71. D oerr, Friedrich: Dér Prozess Jesu in rechtsgeschichtlicher Beleuch-
tung, Berlin 1920.2
72. D omán István (szerk.): A Talmud könyvei, Bp. 1 9 21-23.
73. D ood, C. H .: Natural Law in the New Testament, in: New Testament
Studies, M an ch ester 1953. 1 2 9 -1 4 2 .
74. D rapkin, Israel: Crime and Punishment in the Ancient World, L exing-
ton 1989.
75. D rucker, A. P.: The Trial ofJesus from Jewish Sources, L o ndon 1908.
76. D unn , James D. G.: Jesus, Paul, and the Law: Studies in Mark and Ga-
latians, L o u isv ille 1990.
77. Elliott-B inns, L. E.: The Beginnings o f Western Christendom, L on-
d o n -R ed h ill 1948.
78. Előd István : Katolikus dogmatika, Bp. 1983.2
79. Fee, G ordon D .: 1 and 2 Timothy, Titus, San F rancisco 1984.
80. Foakes-Jackson, F. J.: The History o f the Christian Church from the
Earliest Times to the Death ofSt. Leó the Great, Cambridge 1909.5
81. Földi A ndrás - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói,
Bp. 1 9 9 9 /
82. Francé, A natole: A fehér kövön, B u k arest 1977.
83. Frend, W . H. C.: The Persecutions: somé Links between Judaism and
the Early Church, in: T h e Jo u rn al o f E cclesiastical H istory 9 (1958)
141-158.
84. Frend, W . H . C.: Martyrdom and Persecution in the Early Church, O x­
ford 1965.
85. Frend, W . H. C .: The Rise o f Christianity, L o ndon 1984.
86. Frenyó Zoltán - Gábor György: Pogányok, zsidók, keresztények, in:
V ilágosság 1988/4. M e llék let 3 -3 4 .
87. Fustel de Coulanges, N. D.: A z ókori község. Tanulmány a görög és
római vallásról, jogról és intézményekről, Bp. 1883.
88. Gál Ferenc: A z Apostolok Cselekedeteinek olvasása, B p. 1982.
89. Galambos József: A keresztényüldözések okai a Római Birodalomban
az I. század végétől a III. század közepéig (Domitianustól Deciusig), Bp.
1938.
90. G lasson, T. F.: The Reply to Caiaphas (Mark XIV. 62), in: N ew T esta­
m ent S tudies 7 (1960) 8 8 -9 3 .

211
91. Goguel, Maurice: A propos du procés de Jésus, in: Z eitsch rift fü r die
N eutestam en tlich e W issen sch aft 31 (1932) 2 8 9 -3 0 1 .
92. Goguel, Maurice: La vie de Jésus, Paris 1932.
93. Goodman, Martin: Jewish Proselytizing in the First Century, in: The
Jews among Pagans and Christians in the Román Empire (szerk.: Judith
L ieu - John N orth - T essa R ajak), L o n d o n -N e w Y ork 1992. 5 3 -7 8 .
94. Grant, Frederick C.: On the Trial ofJesus: a Review Article, in: T he
Journal o f R eligion 44 (1964) 2 3 0 -2 3 7 .
95. Grant, Michael: Saint Paul, N ew Y ork 1982.
96. Greenedge, A. H. J.: The ‘provocatio militiae’ and provinciái jurisdic-
tion, in: T he C lassical R eview 10 (1896) 2 2 5 -2 3 3 .
97. Greenedge, A. H. J.: The legal procedure o f Cicero’s time, L ondon
1901.
98. Guignebert, Ch.: Jésus, Paris 1933.
99. Guterman, S imeon L.: Religious Toleration and Persecution in Ancient
Romé, L ondon 1951.
100. Gutiirie, Donai .d : The Pastoral Epistles, L eicester 1990.2
101. Gwatkin, H enry M elwill: Early Church History to A. D. 313, L ondon
1909.
102. G yürki L ászló: A z evangéliumok és a történelem, in: V ig ilia 1970/1.
3-9.
103. Gyürki L ászló: A z ö vére mirajtunk és a mi gyermekeinken, in: V igilia
1970/3. 148-153.
104. Gyürki László: Szent Pál apostol útjain, B p. 1978.
105. Gyürki László: Találkozni a zsidósággal, in: Vigilia 1982/11.
8 1 2 -8 1 7 .
106. Haag, Herbert: Bibliai Lexikon, Bp. 1989.
107. Hanson, A nthony T yrrell: The Pastoral Letters, C am bridge 1966.
108. Hanson, A nthony Tyrrell: The Pastoral Epistles, L o ndon 1982.
109. Hare, D ouglas R. A.: The Theme of Jewish Persecution o f Christians
in the Gospel according to St. Matthew, C am b rid g e 1967.
110. Henderson, B ernard W.: The Life and Principate of the Emperor
Nero, Roma 1968.
111. Hendrickx, Hermán: The Passión Narratives ofthe Synoptic Gospels,
Manila 1977.
112. Hoehnf.r, Harold W.: Why did Pilate hand Jesus over to Antipas?, in:
The Trial o f Jesus (szerk.: E rnst B am m el), L o ndon 1970. 8 4 -9 0 .
113. Holzner, Josef: Szent Pál, Bp. 1982.

212
114. Horváth, T ibor: Why was Jesus brought to Pilate?, in: N óvum T esta­
m entum 11 (1969) 17 4-184.
115. Huber Lipót: Zsidóság és kereszténység a múltban és a jelenben, K alo­
csa 1936.
116. Husband, Richard Wellington: The Prosecution o f Jesus, Princeton
1916.
117. H usband , R ichard W ellington: The Pardoning of Prisoners by Pi­
late, in: A m erican Journal o f T h eo lo g y 21 (1917) 110-116.
118. Ijjas A ntal : Jézus története, Bp. 1978.
119. Imbert, Jean: Le procés de Jésus, Paris 1980.
120. Ingwersen, G.: Biblia magyarázatokkal és képekkel, Driebergen, é. n.
121. Innes, A. T .: The Trial o f Jesus Christ. A Legal Monograph, E dinburgh
1905.
122. Jaubert, A nne: La date de la Céne, Paris 1957.
123. Jaubert, A nne: Jésus et le calendrier de Qumrán, in: N ew T estam ent
S tudies 7 (1960) 1-30.
124. Jeremiás, J.: Zűr Geschichtlichkeit des Verhörs Jesu vor dem Hohen
Rat, in: Z eitsch rift für die N eu testam en tlich e W issen sch aft 43 (1950—
51) 14 5 -1 5 0 .
125. Jones, A. H. M .: 7 Appeal unto Caesar’, in: Studies in Román Govern­
ment and Law, O xford 1968. 5 1 -6 5 .
126. Jones, A. H. M .: Imperial and Senatorial Jurisdiction in the Early Prin-
cipate, in: Studies in Román Government and Law, O xford 1968. 6 7 -9 8 .
127. Jones, A. H. M .: The Criminal Courts o f the Román Republic and Prin-
cipate, O xford 1972.
128. Jones, A. H. M .: Augustus, B p. 1976.
129. Juster, J.: Les Juifs dans l ’Empire Romain, Paris 1914.
130. Kákossy Á rpád E lek: Szent Pál, a népek apostola, Bp. 1935.
131. Kastner, K.: Jesus vor Pilátus, M ü n ster 1912.
132. K astner, K .: Jesus vor dem Hohen Rat, B reslau 1930.
133. K elly, J. N . D.: A Commentary on the Pastoral Epistles, L o n d o n 1963.
134. Kengyel M iklós: Tanúbizonyítás a polgári perben, Bp. 1988.
135. Keresztes, Paul : Imperial Romé and the Christians from Herod the
Great to about200A. D., L a n h a m -N e w Y o rk -L o n d o n 1989.
136. Kereszty Rókus: Jézus Krisztus, B p. 1995.
137. Kjdd, B. J.: A History ofthe Church to A. D. 461, O xford 1922.
138. Kjlpatrick, G. D.: The Trial o f Jesus, O xford 1953.
139. Kingdon, H . P.: Had the Crucifixion a Political Significance?, in: T he
H ibb ert Jo u rn al 35 (1937) 5 5 6 -5 6 7 .

213
140. Klausner, Joseph: Jézus élete, tanítása és korának viszonyai a zsidó,
görög és római források alapján, Bp. 1993.
141. Koch, W.: Dér Prozess Jesu, Koeln 1966.
142. Koncz Lajos: A Krisztus-esemény, Bp. 1980.
143. Krebs, J. T.: De provocatione Pauli, L eip zig 1753.
144. Kroll, Gerhard: Jézus nyomában, Bp. 1985.2
145. Last, Hugh: The Study of the ‘Persecutions’, in: Jo u rn al o f R om án Stu-
dies 2 7 (1 9 3 7 ) 8 0 -9 2 .
146. Le B lant, Edmond: Les persécuteurs et les martyrs, P aris 1893.
147. Leder, Karl B rúnó: Todesstrafe: Ursprung, Geschichte, Opfer, W ie n -
M ünchen 1980.
148. Lengle, J.: Zum Prozess Jesu, in: H erm es 70 (1935) 3 1 2 -3 2 1 .
149. Lietzmann, Hans: Dér Prozess Jesu, in: S itzu n g sb erich te d ér Preussi-
schen A kadem ie d ér W issenschaften, B erlin 1931. 3 1 3 -3 2 2 .
150. Lindenbauer, Erich: Dér Tód des Sokrates und das Sterben Jesu, S tu tt­
gart 1971.
151. Linton, Olof: The Trial o f Jesus and the Interpretation of Psalm CX,
in: New Testament Studies 7 (1961) 258-262.
152. L ock, W altér: A Critical and Exegetical Commentary on the Pás torai
Epistles, E dinburgh 1924.
153. Lohfink, Gerhard: Jézus utolsó napja (A passió eseményei), Bp. 1992.
154. Loisy, A.: Les actes des apőtres, Paris 1920.
155. Longo, Gianetto: II processo di Gesú, in: Studi in onore di Giuseppe
Grosso, T o rino 1 9 6 8 .1. köt. 5 2 9 -6 0 5 .
156. Lyall, Francis: Román Law in the Writings o f Paul - Adoption, in:
Journal o f B iblical L iteratu re 88 (1969) 4 5 8 -4 6 6 .
157. Lyall, Francis: Slaves, Citizens, Sons: Legal Metaphors in the Epistles,
M ichigan 1984.
158. M ackinnon, James: From Christ to Constantine. The Rise and Growth
of the Early Church (c. A. D. 30 to 337), L o n d o n -N e w Y o rk -T o ro n to
1936.
159. Maertens, Thierry: Bepillantás a Bibliába, B écs 1978.
160. Manassero, A.: Ecce Homo. Storia dél processo di Gesü, Milano 1952.
161. Maskin, N. A.: A z ókori Róma története, Bp. 1951.
162. Mauriac, Francois: Jézus élete, Bp. 1989.
163. McA rthur, H. K.: Mark XIV. 62, in: N ew T estam e n t S tudies 4 (1958)
156-158.
164. McRuer, J. C.: The Trial o f Jesus, L o n d o n 1965.

214
165. M erkel, Johannes : Die Begnadigung am Passafeste, in: Z eitsch rift fü r
die N eutestam en tlich e W issen sch aft 6 (1905) 2 9 3 -3 1 6 .
166. M errill, E lmer T ruesdell: The Expulsion ofJews from Romé under Ti-
herius, in: C lassical P hilology 14 (1919) 3 6 5 -3 7 2 .
167. M ilman, H enry Hart: The History o f Christianity from the Birth of
Christ to the Abolition of Paganism in the Román Empire, L ondon
1863.
168. Miscio, G. Dl: II Processo di Cristo, Milano 1967.
169. M olnár E rnő (szerk.): A Babilóniai Talmud, Bp. 1994.
170. M ommsen, T heodor: A rómaiak története, Bp. 1877.
171. M ommsen, T heodor: Römisches Staatsrecht, B erlin 1887—1888.
172. M ommsen, T heodor: Dér Religionsfrevel nach römischen Recht, in:
S y b el’s H isto risch e Z eitschrift 28 (1890) 389-^429.
173. M ommsen, T heodor: Römisches Strafrecht, L eipzig 1899.
174. M ommsen, T heodor: Die Pilátus-Aktén, in: Z eitsch rift für die N eu tes­
tam entliche W issensch aft 3 (1902) 1 9 8 -2 0 5 .
175. M orlin E mil: A felségsértés a rómaiaknál, Bp. 1882.
176. M orton, H. V .: Pál apostol nyomában, Bp. 1983.
177. M urphy-O ’C onnor, Jerome: Paul. A Critical Life, O xford 1996.
178. N ádor F erenc (szerk.): Bevezető az újszövetségi Szentírásba, Bp. é. n.
179. N eil, W illiam: The Acts of the Apostles, L o ndon 1973.
180. N emeshegyi Péter: Mi a kereszténység?, E isen stad t 1990.
181. N estle, W ilhelm: „Ódium humani generis”. (Zu Tac. ann. XV 44.), in:
K lio 21 ( 1 9 2 7 )9 1 -9 3 .
182. N olan, A lbert: A kereszténység előtti Jézus, Bp. 1996.
183. O ’N eill, J. C.: The Charge of Blasphemy at Jesus’ Trial before the San-
hedrin, in: The Trial of Jesus (szerk.: E rnst B am m el), L ondon 1970.
7 2 -7 7 .
184. O gg, G eorge: The Cronology o f the Life ofPaul, L o ndon 1968.
185. Pap A ndrás L ászló: Halál a kereszten, in: R ubicon 1996/6. 6 -8 .
186. Papini, G iovanni: Krisztus története, Bp. 1925.
187. Pecker, John W.: Acts ofthe Apostles, Cambridge 1966.
188. Pecz V ilmos (szerk.): Ókori Lexikon, Bp. 1904.
189. Pérez de U rbel, Justo: Saint Paul: The Apostle ofthe Gentiles, W est­
m in ster 1956.
190. Pherigo, L indsey P.: Paul’s Life After the Close ofActs, in: Journal o f
B iblical L iteratu re 70 (1951) 2 7 7 -2 8 4 .
191. Plooij, D.: The Work ofSt. Luké: A Historical Apology fór Pauline Prea-
ching Before the Román Court, in: T he E x p o sito r 8 (1914) 5 1 1 -5 2 3 .

215
192. Pollock, John: The Apostle: A Life ofPaul, L ondon 1969.
193. Powel, Frank J.: The Trial ofJesus Christ, L ondon 1949.
194. R adin , M .: The Trial ofJesus ofNazareth, C hicago 1931.
195. R amsay , W illiam M .: The Church in the Román Empire before A. D.
170, L ondon 1897.5
196. R amsay , W illiam M .: St. Paul the Traveller and the Román Citizen,
L ondon 1907.
197. R amsay, W illiam M.: The Teaching of Paul in Terms o f the Present
Day, L o n d o n -N e w Y o rk -T o ro n to 1913.
198. R anovics, A. B.: A római birodalom keleti tartományai, Bp. 1956.
199. Renan, Ernest: Jézus élete, Bp. 1991.
200. Renan, Ernest: Szent Pál, Bp. é. n.
201. Renan, Ernest: A z Antikrisztus, Bp. é. n.
202. R igg, Horace Á brám: Barabbas, in: Jo u rn al o f B iblical L iteratu re 64
(1 9 4 5 )4 1 7 -4 5 6 .
203. R obertson, A rchibald: A kereszténység eredete, Bp. 1972.
204. Rosadi, G iovanni: Jézus pőre, Bp. 1926.
205. Rosen, Klaus: Róma és a zsidók Jézus perében, in: A történelem nagy
perei (szerk.: A lexand er D em andt), Bp. 1993. 3 3 -6 5 .
206. Rosenblatt, S.: The Crucifixion ofJesus from the Standpoint o f Pha-
risaic Law, in: Journal o f B iblical L iteratu re 75 (1956) 3 1 5 -3 2 1 .
207. S ampley, J. Paul: „Before God 1 Do Nőt Lie” (Gál. I. 20). Paul’s Self-
Defence in the Light o f Román Legal Praxis, in: N ew T estam e n t Studies
2 3 (1 9 7 7 ) 4 7 7 -4 8 2 .
208. S antorocci, J. C.: De provocatione Pauli, M arburg 1721.
209. SÁRY P ál : A passió eseményeinek jogi háttere, in: V ig ilia 1997/3.
1 66-170.
210. SÁRY PÁL: A z „unus testis tmllus testis” elv eredetének kérdése, in:
D oktoranduszok Fórum a, M isk o lc 1999. 6 6 -7 0 .
211. SÁRY P ál : A büntetés célja és a főbb büntetéskiszabási tényezők az óko­
ri Rómában, in: P ublicatio n es U niversitatis M iskolciensis, Sectio Juridi-
ca et Politica 16 (1999) 187-211.
212. SÁRY P á l : A büntethetőségi akadályok római jogi gyökerei, in: Jo g tu d o ­
m ányi K özlöny 1999/12. 5 2 9 -5 4 0 .
213. S chneider, Johannes: Zűr Kompozition von Joh 18,12-27, in: Zeit-
sch rift fü r die N eutestam en tlich e W issen sch aft 48 (1957) 1 1 1 -1 1 9 .
214. S chultze, Jürgen: Paul, R e ck lin g h au sen 1964.
215. S cott, E. F.: The Pastoral Epistles, L o ndon 1936.

216
216. S cramuzza, V incent M.: The Policy ofthe Early Román Emperors To-
wards Judaism, in: The Beginnings of Christianity (szerk.: F. J. F oakes-
Jackson - K irsopp Laké), L o ndon 1920. V. köt. 2 7 7 -2 9 7 .
217. S herwin-W hite, A. N .: The Early Persecutions and Román Law Again,
in: T he Jo u rn al o f T heological S tu d ies 3 (1952) 1 9 9-213.
218. S herwin-W hite, A. N .: Román Society and Román Law in the New Tes-
tament, O xford, 1963.
219. S herwin-W hite, A. N.: The Román Citizenship, Oxford 1973.2
220. S imon, M arcel: Verus Israel (Etűdé sur les relations entre chretiens et
juifs dans Vempire romain), P aris 1948.
221. S loyan, G erard S.: Jesus on Trial, P h ilad elp h ia 1973.
222. S otgiu, G.: II processo di Gesú, R o m a 1948.
223. S pence, H. D onald M .: Early Christianity and Paganism, L o n d o n -
P aris-N e w Y o rk -M e lb o u m e 1902.
224. S talker, J.: The Trial and Death of Jesus Christ, L o ndon 1907.
225. Stanton, V. H.: The Gospels as Historical Documents, C am bridge 1909.
226. S te. C roix, G. E. M. de: Why were the Early Christians Persecuted?,
in: Pást and P resen t 26 (1963) 6 -3 8 .
227. S tonehouse, N. B .: Paul before the Areopagus. And Other New Testa-
ment Studies, L ondon 1957.
228. Strachan-D avidson, James Leigh: Problems ofthe Román Criminal
Law, Oxford 1912.
229. S zabó B éla : Cívis Romanus. A római társadalom jogi kategóriái, in:
R ubicon 19 9 7 /3 -4 . 3 7 -4 1 .
230. S zabó Ferenc (szerk.): Jézus Krisztus tegnap és ma, R ó m a 1985.
231. S zántó K onrád : A katolikus egyház története, B p. 1983. 2
232. S zathmáry S ándor : Bibliaismeret II. (Újszövetség), Bp. 1991.
233. S zörényi A ndor : A z Úr Jézus szenvedésének története új megvilágítás­
ban, in: V ig ilia 1958/4. 1 9 3-204.
234. S zörényi A ndor : A Biblia világa, B p. 1968.
235. Szunyogh X avér Ferenc: Szent Pál cselekedetei, Bp. 1944.
236. T akács Ince : Nérótól Diokléciánig. A keresztény üldözések története,
Bp. 1933.
237. T aylor, G reer M .: The Function o f in Galatians, in: Jo u rn al o f B ibli-
cal L iteratu re 85 (1966) 5 8 -7 6 .
238. Towner, Philip H.: 1-2 Timothy and Titus, L eicester 1994.
239. T yson, Joseph B.: The Lukan Version ofthe Trial o f Jesus, in: N óvum
T estam en tu m 3 (1959) 2 4 9 -2 5 8 .

217
240. U rch, E rwin J.: English and Román Criminal Procedure, in: The Evo-
lution of the Inquisitorial Procedure in Román Law, Chicago 1980.
57-67.
241. Ü rögdi György: Nero, Bp. 1977.
242. V an P aassen, P.: Why Jesus Died?, New York 1949.
243. V argha D ezső: A kereszténység jogi helyzete a római birodalomban,
Bp. 1901.
244. V assilakos, A.: The Trial o f Jesus Christ, Chicago 1950.
245. V errall, A. W.: Christ before Herod, in: The Journal of Theological
Studies 10(1909) 321-353.
246. V illa, F.: II processo di Gesú Cristo, Torino-Genova 1925.
247. V ipper, R. J.: Róma és a korai kereszténység, Bp. 1956.
248. W aldstein, W olfgang: Untersuchungen zum römischen Begnadi-
gungsrecht, Innsbruck 1964.
249. W alker, N orman: Concerning the Jaubertian Chronology o f the
Passión, in: Nóvum Testamentum 3 (1959) 317-320.
250. W alker, N orman: Yet Another Look at the Passión Chronology, in:
Nóvum Testamentum 6 (1963) 286-289.
251. W alther, James A.: The Cronology o f Passión Week, in: Journal of
Biblical Literature 77 (1958) 116-122.
252. W atson, A lán : The Trial o f Jesus, Athens-London 1995.
253. W ead, D ávid W.: We have a law, in: Nóvum Testamentum 11 (1969)
185-189.
254. Westbury-Jones, J.: St. Paul the Román Jurist, in: Román and Chris-
tian Imperialism, London 1939. 105-181.
255. WiLCOX, M ax : “Upon the Tree” - Deuteronomy 21:22-23 in the New
Tesfament, in: Journal of Biblical Literature 96 (1977) 85-99.
256. W ilson, W illiam Riley: The Execution o f Jesus, New York 1970.
257. W inter, Paul : Marginal Notes on the Trial o f Jesus, in: Zeitschrift für
die Neutestamentliche Wissenschaft 50 (1959) 14-33.; 221-251.
258. W inter, Paul : The Marcan Account o f Jesus’ Trial by the Sanhedrin,
in: Journal of Theological Studies 14 (1963) 94-102.
259. W inter, Paul: The Trial o f Jesus and the Competence ofthe Sanhedrin,
in: New Testament Studies 10 (1964) 494^499.
260. W inter, Paul : On the Trial o f Jesus, Berlin-New York 1974.
261. W losok, A ntonie: Die Rechtsgrundlagen dér Christenverfolgungen
dér ersten zyvei Jahrhunderte, in: Gymnasium 66 (1959) 14-32.
262. Zeitlin, S olomon: Who Crucified Jesus?, New York 1942.
263. Zlinszky János : Római büntetőjog, Bp. 1997.7

218
264. Z linszky János : „Hcrculesre, milyen hidegek a fürdőitek!” (Néhány
szó Róma börtöneiről), in: Jogtörténeti Szemle 1992/1. 30-32.
265. Zlinszky János : I us publicum, Bp. 1994.
266. Z linszky János : Audiatur et altéra pars, in: Publicationes Universitatis
Miskolciensis, Sectio Juridica et Politica 10 (1995) 183-192.
267. Z linszky János : Állam és jog az ősi Rómában, Bp. 1996.
 Tartalom

Előszó 5

I. JÉZUS PERE
1. A per forrásanyaga 11
2. A per történelmi, poltikai, valamint vallási háttere
és közvetlen előzményei 15
3. A per váza és összefüggései 20
4. A per kronológiája 36
5. A letartóztatás 39
6. Jézus Annás előtt 43
7. A főtanács tárgyalása 45
8. A Pilátus előtti első tárgyalás 62
9. Jézus Heródes előtt 72
10. A Pilátus előtti második tárgyalás 75
11. A kivégzés 92
12. A per értékelése és a felelősség kérdése 101

II. SZENT PÁL A HATÓSÁGOK ELŐTT

1. Forrásaink történeti értéke 109
2. Szent Pál és a római jog 112
3. Peren kívüli eljárások Pál ellen 135
4. Az areioszpagoszi beszéd 150
5. Vádemelés Gallio proconsul előtt 155
6. Pál letartóztatása és szembesítése a főtanáccsal 158
7. Pál Félix és Festus előtt 166
8. Az apostol ügyének elbírálása Rómában 182
9. A Nero-féle keresztényüldözés:
Pál második római pere és kivégzése 190

Irodalomjegyzék 207