Szonár

A hangradar, másnéven szonár egy tájékozódási eszköz, amely hanghullámok segítségével állapítja
meg környezetében található objektumok helyét.

Kifejlesztése hosszú folyamat volt, Da Vinci írta le először a működési elvének egy kezdetleges
alkalmazását, a modernebb berendezések fejlesztése pedig a két világháborúban -katonai célokra-
indult.

Neve: A szonár az angol “sonar” magyarosítása, a sonar szó az angol “sound navigating and ranging”
kifejezésből képzett mozaikszó, jelentése “hang (alapú) tájékozódás és bemérés/felderítés”.

Működésének alapelve: a berendezés hanghullámokat bocsát ki, majd azoknak visszaverődését fogja
be. A hang kibocsátása és beérkezése közt eltelt időből -az adott közegben tapasztalható
hangsebesség ismeretében- megállapítható a hangot visszaverő objektum távolsága, a hanghullám
beérkezésének irányának megállapítása pedig az objektum pontos lokalizálásában segít.

A képlet amit a berendezés használ működése közben így néz ki: L=(t*c):2 , ahol az “L” az objektum
távolságát, a “t” a hanghullám kibocsátása és befogása közt eltelt időt, a “c” az adott közegben a
hanghullámok terjedési sebességét jelöli.

Az, hogy ez a tájékozódási eszköz -néhány kivételtől eltekintve- vízben használatos több dolognak
köszönhető. A vízben a hanghullámok terjedési sebessége több, mint 4-szerese (ca. 1500 m/s) a
levegőben mérhetőjének (ca. 344m/s), így a messzebbi objektumok is vízben viszonylag hamar
bemérhetőek. A vízben (és a levegőben) a hang terjedési sebessége több mindentől függ
(hőmérséklet, sótartalom, nyomás...), de -ha megfelelő mennyiségű adat áll rendelkezésre a
hangradar környezetéről- nagyon pontosan használható tájékozódásra, tárgyak élőlények és azoknak
mozgásának bemérésére, megállapítására.

A másik fő ok amiért a hangradarok alkalmazása vízben terjedt el az az, hogy a