Libri

2021
Jules-nek és Rosie-nak
„Annakokáért elhagyja a férfiú az ő
atyját és az ő anyját, és ragaszkodik
feleségéhez: és lesznek egy testté.”
(1 MÓZES 2,24)
 1. FEJEZET

CHANI, BARUCH

2008. november, London

A menyasszony, mint egy sóbálvány, mereven állt az alsószoknyák
csiklandós rétegei alatt. A verejték végigcsöpögött a hátán, tócsába gyűlt a
hóna alatt, foltot hagyott az elefántcsontszínű selymen. Chani közelebb
araszolt a badeken szoba ajtajához, és rászorította a fülét.
Hallotta a férfiak énekét. „Láj-láj-láj!” kiáltásaik végiggördültek a
zsinagóga poros folyosóján. Érte jönnek. Most fog megtörténni. Ez az ő
napja. Amikor a valódi élete kezdődik. Tizenkilenc éves, és még sosem
fogta meg egy fiú kezét. Egyetlen férfi érintette meg, az apja, és az ő
szeretetének testi megnyilvánulásai is megfogyatkoztak, amióta Chani teste
gömbölyűbb és érettebb lett.
– Ülj le, Chanile, légy kicsit szerényebb. Gyere, egy kále nem ácsorog
az ajtónál. Ülj már le!
Az anyja arcszíne szürke lett. A ráncai fénylettek, ahogy a smink a
gallérja felé csúszott róluk. A vékonyra szedett szemöldök állandó
meglepetést kölcsönzött az arcának. A szája fagyos, rózsaszín vonalba
préselődött. Mrs. Kaufman besüppedt jellegtelen parókája súlya alatt. A
saját haja szürke és pelyhes volt. Negyvenöt évesen öregasszony: elfáradt.
Chani az ötödik lánya, az ötödik a sorban, aki a badeken szobában áll, az
ötödik, aki ezt a ruhát viseli. És nem is az utolsó. Utána, mint a matrjoska
babák, még három kisebb lány sorakozott.
Chani ott maradt az őrhelyén.
– Nem kéne már itt lenniük?
– Nagyon is hamar ideérnek. Már davenolnod kellene a hajadon
barátnőidért. Nem mindenki olyan szerencsés, mint te ma. Báruh Hásem!
– De mikor érnek ide? Ezer éve várom őket. – Chaniból hosszú, unott
sóhaj tört elő.
 – Amikor elkészülnek. Most már elég legyen, Chanile.
Az anyáról lányára, nővérről húgára szálló ruha hűséges barát volt,
mindig az új menyasszony igénye szerint szűkült-bővült. Az ezüsthímzés és
a számtalan gyöngy a bőrt karcoló, cakkos szegések tömegét takarta.
Minden átalakítás egy újabb menyasszony útját jelezte, körvonalazta a
reményeiket és a vágyaikat. A megsárgult hónalj, amit annyiszor
vegytisztítottak, a félelmeikről beszélt. A jéghideg szorongásról, ahogy
minden menyasszony tudatába bevillant a fehér lepedő, és ott derengett a
hatalmas, várakozó ágy. Milyen lesz? Milyen lesz? Ez a kérdés lüktetett
Chani fejében is.
Végigbukdácsolt a szőnyegen. Az anyja és a nővérei szétváltak előtte,
mint a Vörös-tenger, arrébb vitték meglehetős farukat, hogy az ő kicsi, nett
fenekének helyet szorítsanak a díványon. Szelíden a kezébe nyomták a
fehér menyasszonyi imakönyvet. A nők suttogtak és mormoltak, az ima a
légzésük, a szívverésük ritmusára hangosodott és halkult. A héber szöveg
szelíd női sóhajtásokban áradt ki. Chani elképzelte, hogy a szavak lebegnek
fel-fel-fel – és a szárnyas betűk a mennyezetbe olvadnak.
A forró levegőben parfümök illata kavargott, elfedte a testek szagát és
a savanyú leheletet. A nők kiszáradt ajkai ragacsosak voltak a rájuk száradó
rúzstól, korgó gyomrukat a ruhák rétegei rejtették. Volt, aki kétrészes
kosztümöt viselt, hosszú szoknyát és hozzáillő, állig begombolt kabátot.
Mások a kötelező hosszú szoknyát sima tengerészkék blézer alá rejtett
fehér, magas nyakú blúzzal párosították. A színek szándékosan voltak
tompák, csak egy-egy kis bross vagy a zseb peremén leselkedő krémszín
dobta fel őket. Önkéntes egyenruha, ami a teremben még a
legfiatalabbaknak is egy nagyasszony méltóságát kölcsönözte.
A férjezett asszonyok Mrs. Kaufmanhoz hasonlóan a legjobb
parókájukat vették fel – a súlyos, fényes fürtök elrejtették a hajukat az
ellenkező nem elől, a műhaj állagában és színében is nyilvánvalóan
pompásabb volt. A hajadonok azzal hirdették állapotukat, hogy fedetlen
fejjel jártak, bár még a legcsodásabb sörényeket is megszelídítették és hátul
összefogták, vagy rendezett bubifrizurára vágatták.
A korábbi menyasszonyok kerek háta-válla föl-le hullámzott, a térdük
megreccsent, ahogy meghajoltak. Chaniért imádkoztak és sóhajtoztak, hogy
a házassága jó és igaz legyen, hogy Hásem kegyesen tekintsen le rá és a
férjére. Chani szeme könnybe lábadt a hűségüktől és a kedvességüktől.
 De hol van a rebecen? Mikor véget értek az órák, megígérte, hogy ott
lesz az esküvőn. Chani pislogott, és még egyszer átfutotta a termet, és csak
aztán hagyta, hogy átjárja a csalódottság. Azzal vigasztalta magát, hogy a
rebecen már a sulban van, és a nők karzatáról figyel. Chani megfogadta,
hogy felnéz, mielőtt belépne a hüpe alá.
Helyette a leendő anyósa társaságát élvezhette. Chani elkapta a
pillantását, és már meg is bánta, hogy nem merült az imáiba. Mrs. Levy
tündökölve ült a sötéttürkiz selyemkosztümben. Az együttest hozzá illő
tokkalap koronázta, amitől egy csillogó, burzsoá jégmadár benyomását
keltette. Odaoldalazott Chanihoz, és gonoszul a fülébe lehelt:
– Bájos ruha, Chani, bár az én ízlésemnek kissé régimódi. De attól
még nagyon csinos. És illik is hozzád, drágám.
Az anyósa kalapja megdőlt, amitől kissé hetyke lett. Chani elnyomott
egy gonosz fintort. A kalap alatt Mrs. Levy mértéktelen rézszínű parókáját
szögegyenes függönnyé húzgálták, ez keretezte a ravasz mosolyát. A
leopárd vigyora, ugrás előtt. Chani tudta, hogy nem bízhat benne. Állta a
sarat.
– Köszönöm, Mrs. Levy, családi örökség. A nagymamám is ebben a
ruhában házasodott. Megtiszteltetés, hogy viselhetem. – Feszesen
mosolygott, és a dívány felé fordult, Mrs. Levy csak bámulhatott utána.
Most, hogy idáig eljutott, nem fogja hagyni, hogy ez a nő bosszantsa.
Idővel meg kell tanulniuk tolerálni egymást. A megvetés kölcsönös volt, de
a díjat Chani nyerte, és ez különben is az ő napja.
A ruha ropogott, ahogy leült benne. Szétáradt a térdén, és fénylő
hullámokban omlott a lábfeje köré. Chaninak csak az arca és a keze
lélegezhetett szabadon. A ruha felkúszott a kulcscsontjáig, és megmarkolta
a torkát. A selyem feszesen simult rá, kiemelte elegáns, hosszú nyakát.
Apró mellein virágok és madarak virultak ezüst ívekben, pókhálószerűen
fonták körös-körül a törzsét. A gerince egyenes tartásra kényszerült: a fűzőt
olyan szorosra húzták, hogy a bordái segítségért kiáltoztak. A hátán két
sorban gyöngygombok kapaszkodtak felfelé, akár egy létra. A dereka alatt a
ruha bőségesen borult a csípőjére. Az ágakon ezüstlevelek bomlottak,
ahogy a hímzés a szegély felé araszolt.
A lába szatén balettcipőben topogott, a lábujjai az átizzadt harisnyában
fészkelődtek. A csuklóit gyöngyök vastag bilincse szorította, ezer tágra
nyílt szem, amiket a pupillájuknál öltöttek össze. Igazán szűzies
menyasszony volt, a kulcscsontját, a csuklóját és a bokáját szakértelemmel
rejtették el a férfiúi tekintet elől. A ruha viszont a lányos idomaira simult, és
sejteni engedte a felfedezetlen testet.
A ruha volt az útlevele, a szökés eszköze a szülei hendoni házának
ragacsos kilincsei és örökös káosza elől. Chaninak soha nem volt saját
szobája, nem voltak új ruhái. Mindent mindig másodkézből kapott. Mint ezt
a ruhát is. Még a szeretet, amit kapott, az is ilyen lepasszolt fajta volt.

***

Nem tudta felidézni Chani arcát. Aprócska gond. Baruch azért jött, hogy
azonosítsa a menyasszonyát, és biztosra vehesse, hogy a megfelelő lányt
veszi el. Nehogy becsapják, mint régen Jákobot, amikor Lábán Ráchelt
Leára cserélte az esküvő napján. Segíts, Hásem. Milyen is volt? Eddig a
percig ott ragyogott az arca a tudatában, de most kiürült az agya. Három
széles fekete puhakalap takarta a kilátást, ahogy a rabbi, a kántor és az
apósa a badeken szoba ajtaja felé furakodott. Baruch háromszor találkozott
Chanival, és a negyedik alkalommal megkérte a kezét – de most tényleg,
hogy a csudába is néz ki a menyasszonya? Az agya a koplalástól kábán
fellázadt, és csak egy elmosódott tésztaarcot kínált Chani vonásai helyett. A
hőség hasonlóan a markában tartotta: a ruhák rétegeinek fogságában Baruch
megingott a talpán. A nagybátyja és az apja kapta el. Úgy tartották kétfelől,
ahogy a részeget kísérik ki a kocsmából. Végigtámogatták, egy-egy lépéssel
közelebb. Baruch annyira izzadt, hogy a szemüvege bepárásodott. Nem
maradt más választása: az ajtó nagy lendülettel kinyílt.

Chani még emlékezett rá, amikor a szüleinek volt ideje, amikor az anyja
várt rá az óvoda kapujában. Együtt mentek haza, és végig beszélgettek, az
anyja szorosan fogta a kezét, és nagy figyelemmel hallgatta a locsogását.
Volt egy homályos emléke arról is, hogy az anyja ugróiskolát játszott vele a
kertben, felkapta a szoknyáját, és ügyesen ugrált egyik kőről a másikra. De
aztán gyors egymásutánban jöttek az újabb babák. A szülei
végigtámolyogtak a tápszerek és a büdös pelenkák mocsarán. Chani az
iskolából hazafelé a bevásárlást cipelte, míg az anyja a babakocsit tolta, és
várta, hogy a lemaradozó kicsik utolérjék. Mire Chani gimnazista lett, már a
nővérei kísérték haza.
 Az apja köztiszteletben álló rabbi volt Hendonban, egy kis stiblben,
szerény közösséggel. Szelíd, vékony, csöndes ember, elnyelte a spirituális
világ, lélekben inkább volt ott, mint testben. A szakálla hosszú volt és
bolyhos, mint a szürke vattacukor. A szokásos fekete öltönyt hordta, a zakó
alatt nadrágtartó, hogy a nadrágját rögzítse. Az anyja mindig olyan nadrágot
vásárolt neki, ami kicsit nagy volt rá; talán úgy képzelte, hogy majd belenő.
De az apja inkább összemenni látszott, miközben az anyja egyre
szélesedett.
Chani rajongott az apjáért. Melegszívű, szerető apa volt, csupa fény és
nevetés. Chani emlékezett sovány karjai lendületére, ahogy felkapta őt a
levegőbe. De ahogy nőtt a család, az örömét, ami a lányában telt, felváltotta
valami feledékenység, ami az elutasításra emlékeztetett. Úgy járkált a
házban, mintha az apaság örökös állapotának kábulatában élne.
Nem csak a húgai. A közösség lopta el tőle az apját. Az elhanyagolt fél
ikerházban, ami az otthona volt, szakadatlanul szólt a csengő. A
boldogtalan feleségek, az elbizonytalanodott apák és mohó tudósok sora
vonult át a hallon az apja tanácsaira éhezve. A rabbi begyűjtötte őket a
dolgozószobájába, az ajtó órákig zárva maradt. Chani gyerekkorában
odakint játszott, csak hogy hallja az apja dörmögését. A türelmének az lett a
jutalma, hogy kifelé jövet az apja megpaskolta a feje búbját. Azt a
nadrágszárat bárhol felismerte. Ha becsukta a szemét, maga előtt látta
összehúzott vállát és az elcsúszott fekete bársonykipát a kopasz fejtetőjén,
ahogy az apja eltűnt a földszinten.
Az anyjából gép lett, a részei elkoptak és csikorogtak. Valamikor
karcsú, formás fiatal nő volt, vidám és gyors mozgású. Ahogy múltak az
évek, Chani látta, hogy az anyja hasa hol felfújódik, hol leenged, mint a
kecskebéka torka. Nem emlékezett, hogy lett volna olyan, hogy az anyja ne
szoptatott volna. Ha most a szemébe néz, látja, hogy a fény kihunyt. Az
anya idegen lett, omladozó teste kitermelt hegy, folyton szoptat, nyugtat,
paskol és etet valakit.
Az apja újra meg újra bevetette a magját a felesége kimerült méhébe.
Chani beleborzongott, ahogy elképzelte a sok fájdalmas szülést, ahogy
egyik baba siet a világra a másik után. Megesküdött, hogy ha rá kerül a sor,
minden más lesz. Az ő gyerekeinek nem lesz hiányuk figyelemből. Bár a
fogamzásgátlásról csak homályos képzetei voltak, megfogadta, hogy
valahogy megáll négy után.
 De türelmesnek kellett lennie, várni a sorát, amíg a nővéreinek
megfelelő kérőket nem találnak. A vidám lányok, akik föl-le vágtattak a
lépcsőn, harcoltak a telefonért, és hol dédelgették, hol ugratták, azóta
eltűntek. Családi fényképek érkeztek Brooklynból és Jeruzsálemből. A
nővérei úgy halványultak, mint a kísértetek, amint a maguk fészekalja
bővült.
Telefonban a hangjuk lapos volt és rekedt. Nem volt idő beszélgetni,
nem volt idő feltenni a sok kérdést, amikre választ szeretett volna kapni.
Most eljött az ő ideje.

Chani nem viselt ékszert, mert a Tóra tiltja. A kále, a zsidó menyasszony a
menyegzői baldachin alatt gyűrűtlen ujjal, díszítetlen fülcimpával szokott
állni, hogy jelezze, a küszöbön álló egyesülés a spiritualitáson, és nem az
anyagi javakon alapul. Chani végignézett az imakönyve gerincén fénylő
kezén. A körmeit kiegyenesítették és szép rózsaszínre festették, de akkor is
csúnyák és rövidek. Tövig rágta őket. A keze gyerekes, az ujjai tömpék.
Hiányzott a gyűrűje ragyogása – a szemérmetlen méretű gyémánt, ami a
kicsi, nedves öklén még nagyobbnak látszott a valóságosnál. Imádta
megvillantani, és rászokott, hogy ha csak teheti, bal kézzel mutogasson és
gesztikuláljon.
Kinyitotta a könyvet, de az ősi betűk ugráltak, nem nyughattak. Hol
vannak a férfiak? Miért nem kopognak már? Most tényleg nem lett
hangosabb az éneklés? Nem tudott tovább várni. Pedig muszáj volt. Végül
is egész életében várt. Szeretett volna egy tükröt, hogy megnézze a
sminkjét. Óvatosan megbökte a fejbőrébe harapó csatot, amely a padlóig
érő fátylat tartotta. A fátyol ráborult a vállára, és lezuhogott a hátán.
Egyenesen áll rajta? Épp megfordult, hogy megkérdezze, amikor az ajtó
megrándult a keretében. A kopogást hallva az anyja felpattant. Mrs.
Kaufman az ajtóhoz billegett, a cipője nyikorgott, a bütykei lüktettek.
Az anyja megmarkolta és elfordította a kilincs gombját. Hátralépett,
lesütötte a szemét, az ajtó meg kivágódott. A két fél egymást bámulta, a
férfiak kint, a nők bent. Egy pillanatig csend volt, nyugalom, mintha
mindenki egyetlen húrt hallgatna, ahogy felzeng a porszemcsés levegőben.

Baruch majdnem bezuhant a badeken szobába. Visszanyerte az egyensúlyát,

a szemüvegét megtörölte a táleszában, és visszatette izzadó orrára. Valaki
erőteljesen meglökte hátulról, amitől egyszerre bent állt a szoba markáns,
idegen, női illatában.
És tényleg ott volt Chani. Találkozott a tekintetük, és Baruch mélyen
elvörösödött. Lehajolt, hogy megvizsgálja az előtte lévő arcot. A lány
szeme huncut barna volt, mandula alakú, és ceruzával gondosan ki volt
emelve. A pillái hosszúak és selymesek. Az orra hosszú, de egyenes, a bőre
tejfehér, a vonásai élesek. Arca riadtnak tűnt. Nem babaarc; élő volt és
kifejező. Fényes, koromfekete haját gyöngyökkel tűzték fel. A szertartás
befejező részeként pillanatokon belül paróka fogja eltakarni a
selyemcukorfényt. Nagyon kellemes látvány. Jól választott, de egy jó
házból való zsidó lány csak nem bámul így vissza? Chani száján félmosoly
játszott, és Baruchnak eszébe jutott, miért őt választotta.
A keze remegett, ahogy elhúzta a lány arcából a fátylat.
– Ámen! – búgták mögötte a férfiak. Ő az igazi: de kicsoda valójában?
Baruch megszédült a rémülettől, hogy mit fog hamarosan tenni.

Chani egy ideig egyik randevúra ment a másik után. Mind el volt rendezve,
a szülei és a házasságközvetítő gondosan fontolóra vettek minden
reménybeli kérőt. Chani órákon át szenvedett a hideg kávéktól és a kínos
beszélgetésektől. Aki neki tetszett, annak ő nem, és aki őt kívánta, azt ő
találta unalmasnak és érdektelennek. Minden találkozás után telefonált a fiú
anyja, hogy mindentől függetlenül közölje a döntést. Chani anyja udvarias
hangokat hallatott a telefonban. Aztán letette, az arcán áthatolhatatlan,
türelmes csalódás. A visszautasítás magában is elég kemény volt, de
kifejezetten sértő, ha olyan fiú részéről jött, akit ő nem is tartott
kívánatosnak. A társait egymás után jegyezték el. Chani kétségbeesetten
küzdött, hogy ne ő legyen az utolsó. Nem pusztán beérkezni akart, de
felfogta azt is, hogy nincs sok választása.
Mi értelme egy férjezetlen zsidó lánynak? Nem akart olyan lenni, mint
Miss Halpern, a bibliatanárnője, akinek hosszú, fakó arca évről évre
savanyúbb lett, miközben tépett iskolai füzetek fölé hajolt a fedetlen
fejével, és nem törődött az általa tanított fiatal lányok vihogásával, akik a
nővé válás határán tele voltak a remény és az ígéret vitalitásával. Úgyhogy
Chani összeszorította a fogát, és kitartott.
Egy idő múlva mindegyikükre neheztelt, még azokra is, akik
választották volna. Nem tudta rászánni magát, hogy igent mondjon a
tésztaképű tudósnak, a tömzsi tanárnak vagy a melankolikus
özvegyembernek. Mind nagyon fürkésző volt, mind egy jó zsidó lányt
keresett, hogy megkavarja a sóletet, és meggyújtsa a sábeszgyertyákat.
Instant feleséget – akihez már csak vizet kell adni. Egyikük sem akarta
megismerni.
Éjszaka, a nagy fehér bugyogó alatt a keze felfedezte a saját meztelen
alakját, élvezte a szagát, a kontrasztos felületeket. Nyomta, simogatta, és
hirtelen elektromos lüktetés járta át. De a teste rejtély maradt a számára.
Láthatatlan korlátok vették körül. Kislány korában szerette volna
felkapni az ódivatú szoknyáját, és végigrohanni az utcán a busz után,
dugattyúként pumpáló lábbal. De megtanulta, hogy járjon, ne szaladjon, és
a karját mereven az oldala mellett tartsa. Vágyott a mozdulat szabadságára,
de megtanították, hogy fegyelmezze a járását.
Az iskolában, tizenöt évesen a fecsegése sodorta bajba. Válaszul régi
iskolás füzeteket töltött meg dühös firkálással. Arcátlannak tartották, de
tehetségesnek. A jegyei kiválóak voltak. Minden érdekelte – mármint az a
kevés, amit talált. Se otthon, se az iskolában nem volt se tévé, se internet.
„A televízió a nyitott szennycsatorna a nappaliban” – dohogta az apja.
Iskola után a Brent Cross bevásárlóközpontban Chani a Dixons kirakata
előtt járkált fel-alá; megdelejezték a villogó képernyők és a rikító színű
világ, amelybe kétségbeesetten szerette volna belevetni magát.
Shakespeare szövegein vastag, fekete filctollak tettek erőszakot. A
Julius Caesar vadonatúj példányait megszentségtelenítették, undok
tintafoltok rejtették el „a nem megfelelő szóhasználatot”. A
művészettörténet-órán, ami a kedvence volt, Gauguin aktjait ügyesen
megigazították. Da Vinci rajzai úgy néztek ki, mint egy patchwork takaró.
A fenekeket, a melleket és a genitáliákat fehér címkékkel takarták el.
Chanit egyszer rajtakapták, amikor egy címke szélét próbálta
lekaparni, és felküldték az igazgatónőhöz. Senki nem tudta, hány éves lehet
Mrs. Sisselbaum. Általában feltételezték, hogy öregen és ráncosan született,
mert nagyon alacsony volt. A parókáját Mrs. Thatcher-féle hamvasszőke
hullámba formázták, olyan volt, mintha ráfagyott volna a fejére. Az
igazgatónő tág pupillával meredt Chanira, a szemét felnagyította a hatalmas
szemüveg. Chanit egy albínó nyúlra emlékeztette. A nyúl tájékoztatta, hogy
ez a fajta kíváncsiság természetellenes egy zsidó lánynál.
– Ha még egyszer megteszi, hamarosan új iskolát kereshet, ahol a
magafajta szégyentelen lányokat tanítják. – Chani elmenekült az irodából,
de a szívében lázadás lüktetett. Ha a meztelen emberi testet Hásem
teremtette, akkor miért kell tiltani a tekintettől?
Chani üvegbúra alatt élt. De a tiltások és akadályok ellenére végre
létrejött a parti. Végül igent mondott. Alig ismerte meg Baruchot abból a
pár kínos találkozásból, ahol ő maga is a nyelvét harapdálta, és mesterkélt
mondatokban beszélt. Ideges, langaléta jesivás fiú, bár őszintén kedvesnek
és figyelmesnek tűnt. Chani remélte, hogy az üvegbúra végre felemelkedik.
Vagy legalább lesz kivel megosztania.

Az éjkék baldachin összezárult a feje fölött: aranyrojtjai remegtek, ahogy a

házasulandók aláálltak. Minden oszlopot krémszínű rózsák, viaszos
liliomok takartak, az illatuk betöltötte a levegőt. Chani egy pillanatra
megállt Baruch mellett.
Furcsa érzés volt ilyen közel állni. Ennél közelebb még sosem voltak
egymáshoz. De így sem érintették egymást. Egyelőre. Maradt köztük egy
hajszálnyi hely. Chani élénken érezte Baruch testi jelenlétét. Érzékelte,
milyen melege van, és milyen feszült a fekete öltöny és a tálesz alatt. A
kalap karimája elrejtette az arcát. Baruch megrándult, és toppantott a
cipőjével. De nem nézett Chanira. Legalábbis nem nyíltan. Chani tudta,
hogy ravaszul figyeli. A saját testéből a hisztéria buborékjai szálltak fel. A
szája sarkából apró kiáltás tört ki. A rabbi figyelmeztető pillantást vetett rá,
a szemöldökét rosszallóan felhúzta.
Körbe-körbe-körbe. Chani körüljárta Baruchot, elszámolt hétig,
minden lépéssel sorra törte le a köztük levő határokat. Eszébe jutott, hogy
mindketten összerezzentek, amikor a hotel előcsarnokában véletlenül
összeért az ujjuk. A cukor kiszóródott az asztalra. Megdermedtek, egyikük
sem mozdult, hogy feltakarítsa. Mindketten somer negiák voltak – a
megtartóztatás törvényének tisztelői.
Ma éjszaka a tiltás megszűnik.

Baruch talpa a borospohárra taposott. A pohár szilánkokra tört, és a sul

élettel és hangokkal telt meg. „Mazel tov!” – harsant fel a közösség. A
férfiak felemelték Baruchot, és őrült táncuk közben a levegőbe dobálták.
Valaki a lábára lépett. „Szimen tov un mazel tov! Mazel tov un szimen
tov!” – ordították, és dobbantottak. A nők a karzatról tapsoltak. Szakállak
lengtek, vállak ütköztek, a férfiak forogtak és pörögtek a hüpe körül. Egyre
gyorsabban pörögtek. Chani csak egy elmosódott fehér alak volt a
látómezője peremén. Próbálta elkapni a pillantását, de tovább pörgették.
Fentről édességek záporoztak rájuk, a gyerekek dobálták, hogy az ifjú
párnak szerencséje legyen. Az egyik eltalálta a tarkóját.
Húszéves volt. Az élete nagyon is szűkös: nyomasztotta a kényszer,
hogy sikeres legyen, rabbivá váljon, örömet szerezzen az apjának. Hogy a
gyors, analitikus agyát a Talmud igájába fogja. Az irodalom szakos
diploma, amit szeretett volna megszerezni, a szívébe temetett szentségtörő
titok maradt. Coldplayt hallgatott az iPodján, amikor az apja azt hitte, hogy
Rabbi Shlomo bölcsességeit szívja magába. A matraca alatt lapultak a
könyvek, amelyektől el volt tiltva – Dickens, Chandler, Orwell –, de már ez
sem volt elég. Úgy érezte, ellenőrzik – nincs feloldozás, nincs
megkönnyebbülés.
Egy este metróval ment haza az óráiról. Vele szemben egy nő ült.
Hatalmas nő. A blúza ki volt gombolva, és két napbarnított golyóbis látszott
ki alóla. Hogy elvegye róla a tekintetét, a feje fölé nézett. De a reklám egy
lányt mutatott bikiniben. Baruch nem tudta, hova nézzen. Elmormolt egy
imát, de a szeme visszavándorolt a lepirult halmokra vele szemben. A test
riasztóan eleven volt a maga tökéletlenségeivel. A nő nyaka tövében
halvány gyászszegélyt fedezett fel. A mellei elemi erővel hatottak rá.
Belefulladt a köztük levő sötét szakadékba. A szerelvény zakatolt. A nő
mellei remegtek. Baruch érezte, hogy merevedik. A nő rábámult. Baruch az
imakönyvét kapta az erekciója elé. Az ajtók nyíltak, ő kitántorgott.
Éjjel a kényszerűségét a matracba préselte. Remélte, hogy az anyja
nem fogja észrevenni az elvesztegetett magokat, amikor mossa a lepedőt.
Baruch próbálta megtartóztatni magát, kesztyűt vett és két pár alsót, de az
álmaiban attól fogva hatalmas mellek tilos vidéke jelent meg, úgy
emelkedtek, mint a dűnék a sivatagban. Magányos volt, vágyakozott
valamire, valakire.

Összeházasodtak. Tíz percre csak magukban voltak a badeken szobában.

Chaninak hirtelen hiányozni kezdett a női testek tülekedése, a szoknyák
suhogása. Furcsa módon nem tudta, mit csináljon, mit mondjon. Próbálta
elképzelni, mit tanácsolna a rebecen ebben a helyzetben, de a szelíd szavak
nem jutottak eszébe. Felpillantott a női karzatra. Hol lehet?
 Nem nézett Baruch szemébe. A barátnői azon az elméleten vihogtak,
hogy ez a kis pihenő, amit az új házasok közvetlenül a szertartás után
kapnak, valójában arra szolgál, hogy a pár tegye meg. Chani megdermedt a
félelemtől. Tűnődött, vajon Baruch is erre gondol-e.
Az asztalra állított süteményesállványon válogatott finomságok
csillogtak a csipkés papírkákban. Két üveg ásványvíz és két kristálypohár.
Se Chani, se Baruch nem evett és nem ivott tegnap óta. A süteményeket
bámulták. Ösztönösen egyszerre nyúltak ugyanazért a mandulás szeletért.
– Nem, tessék… vedd el. Kérlek – mondta Baruch rekedten.
Chani elmotyogott egy köszönömöt, elsuttogott egy áldást, és
beleharapott a süteménybe. Az összeset be tudta volna falni. Miközben
csendben majszoltak, kerülték egymás tekintetét.
– Fura érzés házasnak lenni, nem? – kérdezte Baruch.
– Ühüm. – Chani szája még tele volt.
– Ilyennek képzelted?
Chani élénken csóválta a fejét.
– Nem tudom, mit is képzeltem – mondta. – Eléggé, hm, gyorsnak
tűnik.
– Igen. Gondolom, mindenki így érzi.
– Valószínűleg.
– Hát, most már bármikor benyithatnak, úgyhogy talán… – Baruch
nem fejezte be a mondatot.
Úgy érezte, most kellene megcsókolnia, de fogalma sem volt, hogyan.
Mindenesetre egész nap nem mosott fogat, úgyhogy elvetette az ötletet.
Chani érezte, hogy egy széles, csontos tenyér kulcsolódik a tenyerére. Bár
az ő keze ne lenne olyan izzadt. Ahogy egymás mellett, kézen fogva álltak,
még mindketten lenyeltek egy-egy sütit, aztán nyílt az ajtó, és gyorsan
eleresztették egymást.

***

Baruch az esküvő előtti héten Zilberman rabbi dolgozószobájában ült. A

szoba egy poros, szürke dobozra emlékeztetett. Két ajtaja volt, mindkettő
zárva, ablaka viszont egy sem. Az íróasztalt papírok borították. A polcokat
könyvek töltötték meg, a földön is hevertek szétszórva. A két műanyag szék
számára alig maradt hely. Az iratrendezők Baruch elé tornyosultak. A falon
egy szeretett bölcs képe lógott. Az öregember rábámult a hályogja
kékesfehér homályából, a keze két fagyott karom a tátogó kabátujjban. Őt is
gyötörte vajon a nászéjszaka előtti idegesség?
A fénykép alatt ült Zilberman rabbi, monokróm tanulmány. A szakálla
csíkos szénrajz, fekete zakóján fehér korpa. Szomorú, szürke szemei
Baruchot vizsgálták. Zilberman rabbi vezette a zsinagógát, ahová Baruch
családja járt Golders Greenen. Baruch jobban ismerte a rabbi kerek hátát,
ahogy a sul elejében az imái fölé hajol. A rabbi fia, Avromi ugyanabba a
hendoni iskolába járt, mint Baruch, és kevés közeli barátainak egyike volt,
de Baruchnak a Zilberman rabbival való viszonyát mindig is a tiszteletteljes
formalitás jellemezte. Ahányszor meglátogatta Avromit, Zilberman rabbi
kurta biccentéssel és szigorú, atyai mosollyal vett tudomást a jelenlétéről, a
szája széle egy pillanatra felfelé görbült, de az arckifejezése komoly
maradt. Miután udvariasan érdeklődött a szülei felől, gyorsan továbbhaladt,
a sötét gyapjú és a fehér ing forgó oszlopa, és maga mögött hagyta a két
némán, feszengve ácsorgó fiút. Ez volt Baruch minden kapcsolata a vele
szemben ülő vékony, szürke szakállas férfival, amíg ezek a furcsa, kötelező
tanórák el nem kezdődtek.
A rabbi belekezdett.
– Felelős vagy a feleséged minden szükségletéért – mondta. –
Táplálnod, ruháznod kell, fedelet kell biztosítanod a feje fölé,
gondoskodnod kell minden anyagi szükségletéről. De örömöt is kell neki
nyújtanod, amikor kapcsolatot létesítesz vele.
Baruch fészkelődött a székén. Örömöt. Olyan egyszerűen hangzik.
Már maga is végzett némi privát kutatást a témában a Swiss Cottage-i
Könyvtárban, messze a hendoni stetltől. Még a kipáját is baseballsapkára
cserélte a biztosabb inkognitó kedvéért. De félt kérdezősködni, és úgy
vándorolt a sorok közt, mint a sivatagban eltévedt Mózes, amíg meg nem
találta a megfelelő szekciót. Ott aztán leült, és elmerült a szextanácsadó
kézikönyvek világában, ami akkora tabu volt a számára, hogy a szíve a
bűntudattól kalapált. De nem tudta abbahagyni. Izgatottan olvasott tovább,
és csak bámulta az ábrákat, amitől szégyenkezve égett a füle. Csikló,
ingerel, felizgul, szeméremajkak, orgazmus – a női testnek semmi értelme
nem volt.
Az iskolában már belenézett a mocskos férfimagazinokba, amiket a
pad alatt adtak körbe. A feje kóválygott a képektől – nők ilyen erkölcstelen
helyzetben, a fénylő, elnyílt szájuk, a síkos testük és a telt keblük. Nem
tudta őket közös nevezőre hozni Chanival. Neki még a könyökét se látta.
De kötelességének tekintette, hogy örömöt szerezzen neki.
– Orgazmust, rabbi? – segített. Aztán észrevette, hogy hibázott, és
elvörösödött, az arca bal oldalán a pattanások hirtelen újra lángra
gyulladtak.
Zilberman rabbi felvonta a fél szemöldökét.
– Igen, azt hiszem, manapság úgy nevezik. – De nem mélyedt el a
témában.
– Honnan fogom tudni, hogy örömöt szereztem a feleségemnek? –
Baruchnak muszáj volt megkérdeznie. Ez az egyetlen lehetősége. A szája
kiszáradt, de a szavak csak kicsúsztak.
– Idővel tudni fogod, ha több gyakorlatod lesz. Talán meg is mondja
majd, de ne vesztegessétek az időt a frivol dolgokról való fecsegésre. A tett
a fontos, nem a szavak. A gyermek csodálatos micve. És a terhesség alatt
kapcsolatot létesíteni dupla micve.
Terhesség. Baruch szinte el is felejtette, hogy ezek a rejtélyes
kapcsolatok ilyesmihez is vezethetnek. Nem állt még készen, hogy apa
legyen.
A rabbi mintha megnőtt volna, betöltötte a szobát.
– És Baruch, ahogy nem is úgy eszünk, mint az állatok, nem is úgy
létesítünk kapcsolatot, ahogy ők. Hásem testi vágyakkal teremtett minket,
és a házasság felszabadít, hogy a megfelelő módon élvezzük ezeket a
vágyakat. Nem úgy, mint a vadak a mezőn. – Zilberman rabbi a szemébe
nézett.
Mint a vadak a mezőn? De az anatómiailag hogy volna lehetséges?
Baruch emlékezett a képekre – na de hátul nem is a megfelelő hely, nem?
Nagyon megkönnyebbült, hogy Hásem ezt a problémát is megoldotta
helyette.
De a rabbi még nem végzett.
– És amikor a feleséged nidá, nem mehetsz közel hozzá. Soha ne
érintsd meg, amíg a vérzése be nem fejeződött, és meg nem tisztította magát
a mikvében. Aztán újra örömöt lelhettek egymásban, mint a
nászéjszakátokon. De ezeket a feleséged úgyis fogja tudni. Azt az időt,
amikor nem tudtok kapcsolatot létesíteni, tekintsétek olyan időnek, amikor
jobban megismerhetitek egymást, mint a testvérek, megoldhattok vitákat, és
elmélyíthetitek a barátságotokat. – A rabbi nyugodtan beszélt, kínos érzések
nélkül. Baruch a fülét bámulta. Az egész nagyon bölcsen és logikusan
hangzott, és nem volt számára újdonság. A családi tisztaság törvényeiről
olvasott a Gemárában, ami olyan száraz és annyira távoli szöveg, hogy
minden lehetséges erotika kilúgozódott belőle. Az iskolában tanult
valamennyi biológiát, de a technikai részletek előtt továbbra is értetlenül
állt.
Hogy vérezhet ott lent minden hónapban? A gondolattól Baruch
émelygett.

***

Két nappal az esküvő előtt. Chani megmosakodott, megfésülte és kikefélte

a haját, és szárazra dörzsölte magát. A kis kabinban ülve várta, hogy az ajtó
fölött kigyulladjon a fény. A fürdőszoba gyönyörűséges volt. Makulátlanul
tiszta, a felületei fénylettek, nem úgy, mint otthon. A falakat
pasztellrózsaszínre festették. Egy melegített tartón hozzáillő rózsaszín
törülközők feküdtek szépen összehajtogatva. Még egy vadonatúj fogkefe,
egy friss tubus kóser fogkrém, egy minicsomag fültisztító, egy
körömreszelő, egy körömolló és egy csipesz is oda volt készítve. Mind az ő
számára.
Chani aznap reggel elvégezte az utolsó belső ellenőrzést, pontosan
úgy, ahogy Zilberman rebecen, a rabbi felesége tanította. A puha bediká
rongy tiszta fehér maradt. Egy csepp vér sem volt. Készen állt a mikvére, a
rituális fürdőre.
A rebecen elkísérte ide, és a recepción várt. Chani a bekeretezett írást
tanulmányozta a falon:

Mielőtt a tisztasági előkészületekbe kezdene, távolítson el:

a) minden ékszert,
b) műfogsort, fogszabályozót (ideiglenes korona esetén forduljon
a rabbijához),
c) műszempillát,
d) kötszert, tapaszt,
e) sminket,
f) körömlakkot.
 Ezután vágja és reszelje le a körmét a kezén és a lábán. Mosson
fogat, használjon fogselymet, öblítse ki a száját, és (szükség
esetén) használja a vécét.
Ezután fürödjön meg és zuhanyozzon le az alámerülés előtt.
Ellenőrizze, nincs-e a testén, és távolítson el minden alvadt vért
vagy gennyet, mellbimbóra száradt tejet, tésztamaradékot, serkét
és tetűt, szálkát, vart, tintát és festéket.

Chani elég biztos volt benne, hogy nincs rajta se tetű, se megszáradt tej. A
puha törülközőbe bugyolálva, csöpögő hajjal ült a kád szélén. Halkan
elmondta a merülés előtti imát.
Add, hogy a férjem szeme csak rám tekintsen és az én szemem csak
őrá… add, hogy a férjem áldottabbnak tekintse önmagát miattam, mint
bármilyen más áldástól a világon…
Elképzelte, hogy a többi kabin ajtaja mögött is hozzá hasonló fiatal
menyasszonyok vannak. Képtelenség volt megtudni. A mikvében egyszerre
csak egy nő van jelen.
Hopp! Kigyulladt a fény. Chani talpra ugrott, megnézte, hogy a
törülköző mindenhol takarja-e, és kinyitotta az ajtót. Odakint hívogatóan
derengett a mikvemedence. Fodrozódó, mélykék vizét visszatükrözte a
fehér mennyezet és a falak fehér csempéje. Szélesebb volt, mint ahogy
Chani képzelte. A medence körülbelül három méter hosszú és két méter
mély volt. Kitöltötte az üres termet.
– Hahhhóó, kedvesem, nyissa szét a törülközőjét, hadd vizsgáljam
meg.
Chani összerezzent. Mögötte ott állt a mikvés néni. Aszott dióra
hasonlított. A haját kifakult kék fejkendő takarta. Fapapucsot viselt, hozzá
sötétkék harisnyát. A mosolya barátságos és nyílt volt, de a szeme szúrós,
mint a tű.
Chani szétnyitotta a törülközőt. A mikvés néni élénken végignézte a
teste minden részét.
– Micsoda szép kis menyasszony – búgta. Chani nevetségesen érezte
magát. Egész életében rejtegette a meztelenségét a kíváncsi szemek elől, és
most tessék, egy vadidegen tanulmányozza a testét.
A mikvés néni megkérte, forduljon meg, hogy megvizsgálhassa, nem
tapadt-e egy kósza hajszál a hátára.
 – A körmei, kedvesem?
Chani engedelmesen bemutatta a kezét. A mikvés néni a kezébe vette,
és minden egyes cikcakkos félholdat megvizsgált. Aztán megfordította
őket, és Chani tenyerébe lesett.
– A lábai? – Chani feltartotta egymás után mindkét lábfejét.
– És ott lent is megfésülte? – kérdezte a mikvés néni.
Chani nem tudta biztosan, mi a csoda rejtőzhetne ott lent, úgyhogy
kötelességtudóan bólintott.
– Akkor jó, kedvesem, mehet is. Jól áztassa ki magát, kedvesem.
Merüljön alá teljesen.
Három lépés, aztán két tempó, és Chani a medence közepére ért. A víz
meleg volt. Lesüllyedt, és a víz felszíne összezárult a feje fölött, mint az
anyaméh. Chani szíve a fülében dobogott. Ahogy a felszínre emelkedett, két
sötét alakot látott, ahogy a mikve szélén állnak. Áttörte a víz színét, és
teleszívta a tüdejét levegővel. Amikor kinyitotta a szemét, Zilberman
rebecent látta, ahogy lemosolyog rá. Mellette a mikvés néni állt, ugyanazzal
az eksztatikus mosollyal.
Chani a szerény kis melle elé kapta a kezét. Nem számított rá, hogy a
rebecen bejön és megnézi. Hátulról egy kis buborék szállt fel. Imádkozott,
hogy a rebecen ne vegye észre.
A rebecen halkan szólalt meg.
– Chani, háromszor kell alámerülnöd, aztán elmondani az áldást. Ne
érintsd meg a medence falát, amikor lemerülsz, mert akkor a tenyered nem
tisztul meg teljesen. Tárd szét az ujjaidat és a lábujjaidat, amilyen szélesre
tudod. Hadd járjon át minden rést a víz. Készen vagy?
Chani bólintott, és mélyen alámerült a mikvében. Tudta, hogy amikor
egy nő a víz alatt imádkozik, az imája azonnal Hásemhez száll. Ott függött
az időben és a térben, a tagjai szétterültek, a víz minden redőt átjárt. Chani
kinyitotta a szemét. A víz nem csípte. Tiszta volt és természetes.
Kérlek, Hásem, add, hogy ne fájjon a nászéjszakán. Kérlek, Hásem,
tedd, hogy könnyű és gyors legyen.
Még kétszer merült alá. Végül a felszínre emelkedett, és elmondta az
áldást. Újjászületett. Készen állt a házasságra.
 2. FEJEZET

A REBECEN

2008. november, London

Újabb nap. Újabb alámerülés. Újabb fiatal menyasszony.
A rebecen és Chani végigsétált a fasoron a vasúti árkád mellett.
Fölöttük hullámos, szürke takaró volt az ég, és a fagyos szél csomóba fújta
a hosszú szoknyájukat. A jelentéktelen külvárosi utca végén egy kis ipari
terület egy szerelőműhelynek és egy parkolónak adott otthont. A legvégén
állt az alacsony, lapos mikveépület. Rejtve, feltűnés nélkül, a jelenlétére
semmi jel nem utalt, de a közösség asszonyai tudták, hogy hol van, és
nagyra becsülték a titkos helyszínt.
– Esetleg adhatnál Baruchnak egy kis ajándékot a nászéjszakátokon,
valamit, ami az új életetek kezdetét jelöli.
– Például?
– Egy kis doboz csokoládét vagy új mandzsettát? Vagy egy új,
bőrkötéses szidurt, amire dombornyomással ráírták a nevét?
– De miért kéne adnom neki valamit, amikor megkap engem? Én nem
vagyok elég?
– De, nagyon is, Chani: én csak javasoltam valamit.
A rebecen mosolygott, de látta a félelmet a lány szemében. Nem volt
nehéz észrevenni. Sok lánynak tanította meg, hogy kell az éjszakákat és a
nappalokat számolni, hogy kell előkészülni a mikvére. Még aki rettegett a
víztől, aki nem tudott úszni, végül az is alávetette magát. És mindig rendben
ment. Még annál is jobban. A menyasszonyok álmodozó szemmel, lágyan
mosolyogva bukkantak fel, sápadt, sima bőrükről csorgott a víz, a
combjukat szemérmesen összeszorították a szőr sötét háromszöge alatt.
De Chani más. Belőle hiányzik a többi lány együgyű passzivitása. Ő
válaszokat szeretne kapni, de a rebecen nem volt benne biztos, hogy az ő
feladata-e, hogy megadja neki. Mrs. Kaufmanra gondolt, Chani anyjára.
Nem volt meglepve, mikor az asszony felhívta, és közölte, hogy nem tud
eljönni ma. Mrs. Kaufman lélekszakadva magyarázta, hogy Chani húga
leesett a lépcsőről, és kórházba kell vinni – lenne olyan jó a rebecen, hogy
elkíséri Chanit a mikvére? Chani kedveszegetten érkezett, a szemén látszott
a csalódás.
És most ki feleljen a kérdéseire? A rebecen úgy döntött, beszélni fog.
Az ő kötelessége.
– Chani, elsőre kicsit fájni fog, de hagyd, hogy megtörténjen. Próbálj
lazítani, lélegezz mélyen, lassan. Idővel jobbak lesznek a kapcsolataitok.
Teljesen új világ lesz mindkettőtöknek. A férfi igényei gyakran elnyomják a
nőét. Amikor nidá vagy, pihenhetsz. De egy nő nagy örömöt is lelhet a
férjében, felfedezhetik egymást…
Túl sokat beszélt, és kínosan érezte magát. Chani csak bámult rá. Nem
tudta értelmezni a lány tekintetét. A vasúti árkád félhomályában Chani
szeme csillogott. Egy vonat húzott el a fejük fölött. A rebecen megköszönte
Hásemnek, hogy elterelte a figyelmüket.
Némán mentek tovább, mindketten a gondolataikba merültek. A
rebecen Baruchra gondolt. Tehetséges jesiva boher, és elég jó parti. Kicsit
neurotikus, az igaz, de melyik fiú nem az? Jóban vannak Avromival, az ő
legidősebb fiával. Egy iskolába jártak, sőt egy osztályba is. Baruch
kifinomult, gazdag családból származik. A szülei a férje sulját látogatták.
Lényegében egészséges család. Egy kis diabétesz apai ágon, de kinek nincs
manapság egy kis diabétesze? Másfelől Chani családja szegényebb, de
előkelő: sok cádik őssel, ezért jellegében hagyományosabb. De jaj, túl sok a
lány. Szegény Mrs. Kaufman, micsoda fejfájást okozhat neki, hogy
mindnek férjet találjon. Biztos nagyon szeretett volna fiút.
A rebecent kicsit meglepte, hogy létrejött a siduh. Hiszen nemcsak a
családi háttérben vannak különbségek, de Chani ráadásul nem is az a
könnyen kezelhető meny, amilyenről Mrs. Levy álmodott. Először is nem
járt szemináriumba, bár a rebecen úgy gondolta, az nem olyan
leküzdhetetlen akadály. Mrs. Levy mindenesetre fájlalta. Chani talpraesett
is, és az iskolában elég jó híre van, persze melyik élénk, érdeklődő lány ne
tudná megszerezni ezt a rangot a közösségben. Miért választotta hát őt
Baruch?
A rebecen elképedt, hogy a fiú szülei végül beleegyeztek a partiba.
Tudta, hogy Mrs. Levy halálosan ellenezte. Talán Mrs. Gelbmann győzte
meg őket? Jó szimatú házasságközvetítő, ritkán szokott tévedni. Talán
Avrominak is tud egy megfelelő lányt. Egy jó hejmis lányt, rendes
családból. Igen, pontosan erre van szükség. Vagy már késő lenne? Erről a
fajta lányról Avromi lemaradt már? A rebecen elkomorult, ahogy
összezavart, eltévelyedett fiára gondolt.
Elmentek a műhely mellett, és a szerelők szokás szerint megbámulták
őket. Két frum nő a régimódi ruháikban, a hosszú, sötét szoknyáikban,
amikben járni se tudnak. Chani nedves haja foltot hagyott a kabátja hátán.
Hogy mutathatnak a külvilág szemében? A férfiakéban, akik megszokták,
hogy a női testet minden szögből láthatják? A rebecen szorosan összehúzta
magán a kardigánt, keresztbe fonta a karjait, és gyorsan továbbment.
Felszegte a fejét, nem nézett se balra, se jobbra. Hadd bámuljanak. Nincs
mit nézni.
A lakónegyed utcája végén megálltak. A rebecen szelíden átölelte
Chanit.
– Ha bármire szükséged lenne, hívj fel még a sábesz előtt – mondta.
– De vasárnap úgyis találkozunk, ugye?
A rebecen hátrébb lépett, és Chanit karnyújtásnyiról nézte.
Tanulmányozta ezt az apró, összeázott lényt, aki előtte állt.
– Persze, ott leszek. De most már ne aggódj, hanem próbáld kiélvezni
ezeket az utolsó napokat, amiket otthon töltesz a családoddal. Itt vagyok, ha
szükséged van rám, Chani.
Aztán mindketten elindultak a maguk útján. A rebecen lassan ment
végig Golders Green főutcáján. Csalónak érezte magát, mert már hónapok
óta nem járt a mikvében. Megvoltak az okai. Az alkalmazott megbámulta a
hasát, de a rebecen a leglazább, legsötétebb ruháit viselte. Csapkodtak
körülötte, hatalmas varjú lett bennük. Gondoljanak, amit akarnak.
A forgalom zaja magába nyelte. Egy komor, fekete ruhás haszid, aki
olyan volt, mint a lengyel múlt kísértete, jiddisül hadart a mobiljába, és
bevágódott két piros busz közé, gyapjúharisnyája kivillant, ahogy
továbbsietett. Egy buszvezető rátaposott a fékre, és megnyomta a dudát. A
haszid nem foglalkozott vele, felszökellt a járdára, és szakértelemmel
folytatta útját a zsúfolt járdán, továbbra is dühösen beszélt, közben a
pajesza a szaggatott járása ritmusára lengett a levegőben. A jobb kezében
egy műanyag zacskót tartott, amiben sütemény vagy pácolt hering volt.
Lefelé nézett, kerülte a női szemek pillantását, sietett, sietett, hiszen soha
nincs elég idő mindent elvégezni, amit Hásem parancsol.
 A goj világ érdeklődés nélkül ment el mellette. Néhányan kicsit
megbámulták, de a legtöbb nem zsidó megszokta a haredi közösség köztük
élő, kalapos-parókás tagjait. A rebecen figyelte, ahogy a férfi eltűnik egy
judaikaüzletben. Két japán nő megállt beszélgetni egy kínai étterem
ajtajában. Mögöttük fejetlen, kövér pekingi kacsák ültek a nyársukon, és
fürödtek nem-kóser glóriájukban a forró lámpák alatt. Egy tengerészkék
gyapjúkabátba bugyolált, idősebb afrikai férfi egy fonott bevásárlókosarat
tolt el egy Big Issue-árus mellett, aki az unalomtól és a kétségbeeséstől
dermedten állt egy pizzéria csillogó, sötét ablaka előtt. A rebecen beért a
zsidó célegyenesbe.
El a kis kóser kávéházak mellett. El a Carmelli pékség mellett.
Odabent lökdösődtek, tolakodtak az emberek, a pult fölött pénzt adtak az
édes, meleg kenyértől vagy mákos bageltől duzzadó kis zacskókért. Nyílt az
ajtó, párás tésztaillat áradt az utcára. Fahéjas rugelachok, szirupos baklavák,
lekvárban úszó fánkok, marcipántekercsek, ropogós florentinok, óriási
macaronok, a közepén mindnek külön cseresznye mellbimbó. A tálcák
gyorsan ürültek. Pár óra, és vége a tolongásnak, csak az eldobált blokkok és
használt szalvéták maradnak, hogy eltömjék a csatornát. Péntek volt, ami
csak egy dolgot jelentett.
Sábesz. Hat óra múlva bejön, és a rebecen még semmit nem készített
elő. És a sábesz nem vár se embert, se asszonyt. Hásem a hetedik napon
megszűnék minden munkájától, és megáldá a hetedik napot, és megszentelé
– pihenőnapnak. Sábesznek. Pontosan 16:12-kor fog bejönni. És a rebecen
16:13-kor már egy villanykapcsolót sem fog tudni felkapcsolni. Még az is
munkának számít. És tíz embernek kell enni adnia, köztük öt vendégnek.
Még a barheszt sem sütötte meg. Volt pár mézszínű, fonott kalács. Vegyen
kettőt?
A gojok ott tétlenkedtek, fogalmuk sem volt, hogy milyen növekvő
nyomás nehezedik zsidó polgártársaikra. A nők már a konyhában
készülődtek az esti lakomára. Néhány iskolás lány arra ténfergett,
beszélgettek, nevettek, halogatták az elkerülhetetlen házimunkákat, amik
rájuk törnek, amint hazaértek. A rebecen továbbsétált, átkelt az úton.
Bólintott a távoli ismerősöknek. A levegőt a sábesz előtti rohanás töltötte
meg. Elhaladt a fűszeres Yarok boltja mellett, ahol a gyümölcsök buja
formákban ragyogtak, élénk színükkel a vásárlók hosszú sorát hozták
kísértésbe. A répák hatalmas ujjakként álltak ki egy nagy hordóból.
Krumplira és hagymára lett volna szüksége a sólethez, de nem állt meg.
 Arrébb a Kosher Kingdom integetett hívogatóan. A szupermarket
kirakatában neonfeliratok villogtak. A rebecennek nem maradt se kidus
bora az áldáshoz, se maceszgombóca a csirkehúsleveshez, mégis hazafelé
vette az irányt. Végigballagott a csöndes utcán. A fagyalsövény elrejtette
szem elől, de érezte a hátába fúródó tekinteteket. A tüllfüggönyök
megrezzentek. Ott megy Zilberman rebecen, mormolták a szájak. Hadd
pusmogjanak. A kukák csordultig voltak szeméttel, az előkerteket vagy
dzsungel, vagy csupasz beton borította. Lombjuktól megfosztott szilfák
emelték amputált ágaikat az ég felé, egyedül ez kínált némi enyhületet az
aszfalt és a szerény ikerházak szürkeségében. A házak egymásba rogytak.
Itt igazán senkit nem érdekeltek a formaságok. Kinek volna ideje és
energiája, amikor annyi fontosabb dolog van a világon?
A bejárati ajtajuk bevágódott. Úgy tűnt, a ház magába csomagolja,
megtartja a sötét folyosóin, és megnyugtatja ismerős szagával. Most csak az
övé: a férje a sulban van, az irodájában, Michal és Moishe még nem jött
meg az iskolából. A rebecennek fogalma sem volt, Avromi hol lehet. A
szorongás ismerős pislákolását elnyomta. Majd később aggódik miatta.
Béke. Csönd. A ház sóhajtott, ahogy lerúgta a cipőjét, és harisnyás
lábbal végiggyalogolt az előszobán. Minden lépte halvány, izzadt nyomot
hagyott a fapadlón.
A hall sötétje után a konyhai napfénytől káprázott a szeme. Hunyorgott
a ragyogásban. A hűtőszekrények a szokott dallamukat dúdolták. A húsos
fagyasztó kattant és gurgulázott. A hús balra. A tej jobbra. A húsos hűtő
ezüstösen világított, a tejes hűtő fehéren ragyogott. Az edények és a
tányérok a maguk külön szekrényében úgy sorakoztak, mint a bevetésre
váró, ellenséges csapatok. A húsos tányéroknak arany kagylómintás
peremük volt, ellenségeik, a tejes tábor tagjai viszont halványzöldben
pompáztak. A külön-külön evőeszközös fiókokban nyugtalanul aludt a
gyalogság. A tejtermékek kanalai biztonságosan egymásra voltak halmozva,
a saját tálcájukon. A szomszédos fiók sötétjében a húsos kések úgy
csillogtak, mint akik tudják, hogy eljön az ő órájuk.
A rebecen kinyitotta a húsos hűtőt. A hatalmas csirke rábandzsított: a
tátogó lyuk olyan volt, mint egy gúnyos száj.
Süssél meg! Egyél meg!, csikorogta a száj.
– Süsd meg magad – dohogta a rebecen, és bevágta a hűtő ajtaját.
A parókája viszketett. Hol lehet a kötőtű? Meg kell piszkálnia, jól
megvakarni a forró, légmentesen zárt fejbőrét. Feldobogott az emeletre, a
lába érezte a vékony szőnyeget a pókhálós harisnyán át, a keze
végigcsúszott a kopott korláton.
A hálószobában felfordulás volt. Pállott lehelet és apátia szaga. Egy
zokni itt, egy ott – a férje fáradt volt, hogy bedobja őket a szennyesbe. A
tegnapi szoknyája összegyűrve a földön. A függönyök még behúzva. A
súlyos szövet helyenként egyenetlenül belógott. A nap ujjai végignyúltak a
mennyezeten. A rebecen szétrántotta a függönyt, és kitárta az ablakot.
Sokkal jobb. Végre levegőhöz jut.
A ruhásszekrény fáradtan ásított. A férje öltönyei szelíden lógtak a
vállfáikon. Jól meglökte őket, úgy táncoltak, mint a vidám haszidok egy
esküvőn. Mind fekete, mind ugyanaz a szabás. A férje évekkel ezelőtt
kidobta a tengerészkék hajszálcsíkosat, a sötétszürkét és a nyári lenvásznat.
A rebecen sóhajtott. A felé eső oldalon sem volt változás a
szekrényben. A szokásos hosszú, nyomasztó szoknyák sorakoztak a
sötétkék, a fekete és a galambszürke izgató változatosságában. A cipői
engedelmes párokban ültek odalent: ugyanolyan fekete olasz papucscipők,
illetve egyetlen pár fehér színű nyárra. A rebecen sóhajtva gondolt arra a
sok cipőre, amit régen hordott. Gonosz, hegyes orrú cipő ragyogó
ezüstcsattal, piros, szűk tűsarkú, ami megnyomorította a lábfejét, vagány
sárga edzőcipő neonzöld fűzővel, cuppogó strandpapucs, meg a szandál az
imbolygó parafa talppal.
A pipereasztalát az ablakfülke elé préselték. A parókái az állványaikon
pihentek, kemény, fehér, arc nélküli léggömbökön. Leült a tükör elé. Az
ágyuk tükröződött benne, a hatalmas mahagóni csoda, ami két külön ággyá
vált, amikor ő nidá volt. Az ágy némán kettévált, a bekent kerekein gördült.
A súlyos matrac egy cipzárt rejtett, amit összehúzva észre se lehetett venni.
A szüleitől kapták nászajándékba. A rebecen el volt ragadtatva a
nagylelkűségüktől, mert egy ilyen ágy pár ezresbe legalább belekerült. A
megértésük azért is meghatotta, mert az ő ágyuk nem vált ketté.
Az ágy már hetek óta szét volt húzva, és a szándékosan középre tett
fenyőfa fiókos szekrényen vékony porréteg gyűlt.

***

Jó pár héttel korábban. Apró rúgások. Egész nap. A rebecen negyvennégy

évesen tudta, hogy ez a gyerek lesz az utolsó. A terhesség ajándék. Moishe
után nem is gondolta lehetségesnek. A fiú teste úgy tépte ki belőle magát,
hogy azt hitte, ennyi volt. A terméketlenség egy darabig könnyebbséget
jelentett, amíg a régi sóvárgás vissza nem tért élesebben, mint valaha, de
évekig nem talált meghallgattatásra. Most mégis itt van, a hasa újra
felemelkedik, mint a kelt tészta a formában. A régi terhességi csíkok
kifeszültek, mint a gumiszalag. Az öröm átjárta a szívét, meglágyította az
arcvonásait, a mosolya ragyogott. Félretolta az aggodalmakat, a zsigerei
közti tépést és kapaszkodást, a teste felszakadását. Ami akkor olyan volt,
mint a halál.
Ezt az utolsót még a világra hozza, ha belehal is.

***

Valami nem stimmelt. Az ágy nedves lett. A rebecen felült. Görcs. A

fájdalom tompa sajgásként tért vissza.
– Chaim? Chaim!
– Mi az? – dörmögte Zilberman rabbi.
– Valami baj van… a baba… minden nedves…
Chaim felkattintotta a lámpát, és félrerúgta a takarót. Élénkvörös folt
terjedt a felesége lábai közül. Abban feküdtek.
A rabbi kiugrott az ágyból, és lenézett a pizsamájára. A folyadék
átáztatta a vékony anyagot, és a lábszárához ragasztotta. Chaim remegett. A
felesége vére nidá, és így ő maga is az. De hát vészhelyzetben minden
törvény fel van függesztve, nem? Tépelődött. Az egyik törvény megtiltja,
hogy megérintse, a másik törvény kötelezi, hogy tegyen meg mindent egy
másik élet megmentéséért. Nem tudta, mit tegyen. Ez még sosem fordult
elő. Ez a nők dolga.
– Mit… mit csináljunk? – dadogta.
Szivárog ki a kisbabája, és Chaim azt kérdezi, hogy mit csináljon.
Micsoda egy férje van. Nagy nehezen négykézlábra állt, körbetapogatta a
lepedőt. Hol lehet? Az ujjait ragacsos folyadék lepte be.
– Hívd a mentőket! – csattant fel. Ne. Ne. Kérlek, Hásem. De tudta,
hogy a gyerek odalett.
Zilberman rabbi nem tudott megmozdulni. Melyik törvénynek
engedelmeskedjen? Enyhén émelygett is ennyi vér láttán. Segítenie kell, de
a tagjai fellázadtak. Ott maradt egy helyben.
 – Chaim, csinálj már valamit!
– Mindjárt… mindjárt hívom a Hacolát – motyogta.
Átbotladozott a szobán a telefonhoz, ami az éjjeliszekrényen volt,
közben nem mert az ágyra nézni. Megmarkolta a kagylót. De nem jutott
eszébe a haredi ambulancia száma. A rebecen felnyögött.
– Nem emlékszem a számra!
A felesége odafordult, és rámeredt. Átvergődött az ágyon, kikapta a
telefont a férje kezéből, és hívta a 999-et. Beléhasított a fájdalom. A két
combja meleg volt és nedves, a hálóinge rátapadt, az anyaga olyan sötét
volt, hogy feketének látszott.
– Halló… jó estét… igen, mentőre van szükségem. Igen, az én
részemre. A kisbabám. Nem, nem vajúdok… most, legyen szíves. 36, The
Drive, Golders Green. A nevem… igen… Zilberman rebecen… mármint
Mrs. Zilberman… köszönöm, igen… jó… köszönöm.
Visszarogyott, és várt. Nem volt mit tenni. A férje a
döntésképtelenségtől dermedten állva maradt.

Chaim hülyén érezte magát. Milyen önző, hogy a törvények miatt aggódott.
Másvalaki életének megmentése mindig előrébb való. Ösztönösen elugrott a
vér elől, de többről volt szó. Undorodott. A felesége hasa odáig olyan sima
volt, olyan tökéletes a szelíd domborulásában. Az élet, ami olyan gondosan
el volt rejtve, kiömlött belőle, és ekkora káoszt teremtett. A tartózkodó
viselkedés illúziója szétfoszlott, és az anyaméh nedves, zavaros igazsága túl
sok volt, hogy elviselje. Az undor felszíne alatt félt is. A gyereke
elvesztésén túl a vér mintha valami baljós üzenetet hordozott volna, amit
nem tudott felfogni.
Émelygett az önutálattól, hogy ilyen gyáván reagált. Miért nem hívta
egyszerűen a 999-et? Rettenetes hiba volt, az önuralom elvesztése, és most
valahogy meg kell próbálnia jóvátenni a dolgokat. Próbált valami
mentegetőzést megfogalmazni, de nem volt értelme. A szavak szánalmasak
lettek volna.
Közelebb csoszogott az ágyhoz.
– Rivka…
Csak a nevét tudta kimondani. Inkább az izzadt kezét nyújtotta ki,
hogy megpaskolja a felesége vállát. Rivka felnézett rá, megvetően elhúzta a
száját.
 A kezét ellökte.
– Rivka… nem tudom, mi fogott el… a bölcsek azt mondják…
– Nem érdekel, hogy mit mondanak! Ez most nem annak az ideje… –
a fájdalomtól eltorzult az arca. – Hozz egy törülközőt… sőt kettőt… és
nyúlj be a fiókomba, hozz egy tiszta hálóinget.
Rivka még mélyebbre húzódott az ágyba. A férje követte az utasítást,
megkönnyebbült, hogy hasznos lehet. A karján egy halom törülközővel
jelent meg a fürdőszobából. Erőt vett magán, hogy elviselje a vérontást, és
lehúzta a paplant a feleségéről. Mennyi vér. Ki hitte volna, hogy egy ilyen
kicsi baba ennyi vért tud okozni. A rabbi be akarta hunyni a szemét a
látvány előtt, de kényszerítette magát, hogy folytassa. Rivka szétnyitotta a
lábait, és a férje betolt közéjük egy összegöngyölt törülközőt. Aztán ülő
helyzetbe húzta a feleségét. A hálóing felgyűrődött a csípője körül. A
rebecen fölemelte a karját, és a férje áthúzta a hálóruhát a fején. Aztán a
tisztát a vállára csúsztatta, segített átdugni a karját az ujjain.
Hálás volt, hogy elvégezheti érte ezeket az apró feladatokat, bár még
mindig nagyon émelygett. De ez nem volt elég. Soha nem lesz elég.
– Még mit tehetek?
– Semmit. Öltözz fel te is, mindjárt itt lesznek – mondta halkan Rivka.
– Rendben.
A hangja megremegett. Zilberman rabbi tehetetlennek érezte magát a
fájdalmas női rejtéllyel szemben, amely feltárult előtte. Pár perce a felesége
még terhes volt, és minden rendben ment. Nehéz volt felfogni, hogy az
örömük hogy tud ilyen hirtelen szétfoszlani. A gyerek biztosan igazán szent
volt, ha Hásem azelőtt visszahívta, mielőtt egyáltalán lélegzetet vehetett
volna. A gyereke talán nagy cádik vagy rebbe lett volna. De így is látni
szerette volna ezt a gyereket, látni, ahogy az apró arcát összegyűri, hallani,
ahogy életében először bömbölni kezd. A kezében tartani a fiát. Mert biztos
volt benne, hogy fiú.
Egy régi veszteség emléke tért vissza olyan tisztán és élesen, mint a
sakter kése, és egy másik gyerek kísértete lebegett köztük a levegőben, egy
szellemfüstöcske.
A felesége figyelte, ahogy öltözik. Nem volt mit mondani.
Cserbenhagyta Rivkát, a feleségét, aki annyi éve a szeretett társa és a
legjobb barátja. Talán idős lett volna még egy gyereket szülni, de Izsák a
kilencvenedik évében született Sárának. Hásem lehetővé tette.
 Mikor odafordult és ránézett, Rivka szeme csukva volt. A szemhéja
lilának tűnt a sápadt bőre mellett. Látszott, hogy mozognak a szemgolyók,
de az arca olyan volt, mint egy maszk. Csak akkor vette észre, hogy a haja
nincs eltakarva. Nevetséges lett volna most megzavarni, de a
szemérmetlensége zavarta. Más férfiak is meglátják a haját. Persze ez
hülyeség. Mit számít most… Hásem egész bizonyosan…
Megszólalt a csengő, és Zilberman rabbi rohant az ajtóhoz.

A mentősök halk, barátságos hangon beszéltek, és minden egyes tagot

óvatosan emeltek, mintha Rivka porcelánbaba volna. És valóban el is tört,
széttört, az élet most is folyik ki belőle. A szívverése lelassult, a fájdalom
ritmusára vert. A hangok mintha egyszerre közel és távol úsznának.
Megérintették. A rebecen mindig próbálta kerülni, hogy más férfi
hozzáérjen a férjén kívül. De ezek az idegenek, ezek a gojok felemelték, és
olyan részvéttel beszéltek hozzá, amire kétségbeesett szüksége volt. És itt
van, kitárt testtel. De már nem érdekelte. Ezek az emberek tudják, mit
csinálnak. Magabiztosan hajtják végre a mozdulataikat, nem mutatnak
félelmet, se zavarodottságot, és ennek örült. Könnyebbség volt, hogy valaki
más veszi át az irányítást.
A férje föl-le rohangált, utat csinált a hordágynak, elfoglalta magát,
amíg ajtót nyitott a mentősöknek, és visszahessegette a gyerekeket a
szobáikba. Ott álltak az ajtóban, pizsamában.
– Papa, papa… mi baj van a mamával? – kérdezte Moishe. De a
nővére, Michal rájött, mi történt. Megragadta az öccse csuklóját, és elhúzta
az útból. A fiú könnyedén lerázta magáról.
– Hagyjál már, Michal! Tudni akarom, hogy mi történt…
– Majd később elmondom, de most hadd intézzék a dolgukat. – Michal
hangja kicsit remegett, de Moishe megadta magát, és visszavonult, hogy az
ajtóból figyelje az eseményeket.
Avromi előrelépett, hogy segítsen a mentősöknek.
– Maradj ott, és ne avatkozz közbe – csattant fel az apja.
Rivka hallotta Avromi eldohogott válaszában a fájdalmat; a férje még
mindig nem bocsátotta meg a fiuknak, hogy kegyvesztett lett.
Hálás volt, hogy rajta van a lepedő, amivel betakarták, elfedve a
kegyetlen magyarázatot. Nem akarta, hogy a gyerekei lássák a lábai közül
terjengő foltot, ami átáztatta az odapréselt törülközőt.
 A hordágy nekilendült a lépcsőn lefelé, az emberek minden lépésnél
nyögtek. Zilberman rabbi követte őket, mutatta az utat, miközben figyelte,
ahogy a felesége lefelé zötykölődik.
– Óvatosan, engedjék kicsit lejjebb, kicsit balra… itt a fordulóban
lassan… – Valamivel kevésbé érezte magát hasznavehetetlennek. A férfiak
türelemmel viselték az izgalmát, megértették, hogy részesülni szeretne a
dolgokban – de végül a mentőtiszt, egy nagydarab, izmos ír közbeszólt:
– Rabbi, ne aggódjon: mi már megcsináltuk ezt egy párszor, most már
rendben lejuttatjuk a lépcsőn…
Úgyhogy Zilberman rabbi tartotta a száját. A feleségét kivitték a
hálószobából, lábbal előre – mint egy halottat. Nem tetszett neki, de mit
mondhatott volna ezeknek a gojoknak? Attól még jó emberek, és megvan a
helyük ebben a világban is, és a következőben is.
Hülyén érezte magát, tisztára nebich volt. Még a hordágy emelésében
sem segíthetett, voltak nála alkalmasabb férfiak a feladatra. Szeretett volna
a hordágy mellett gyalogolni, hogy belenézhessen a felesége szemébe, de a
szűk hallban nem volt hely. És amikor lenézett rá, a felesége elfordította a
fejét.

A mentő a járda mellett állt. A szirénája hallgatott, de a kék lámpa forgott, a

fénye visszaverődött a kis házak sötét ablakairól. És persze a függönyök
megrezdültek, és a villanyokat felkapcsolták. Az ablakokban arcok jelentek
meg. Mrs. Meyer és a férje kibukdácsolt az álomtól ráncosan. Mr. Meyer
kipája ferdén állt, a köntöse kötőjét a pocsolyában húzta. Mrs. Meyer
hatalmas, gyöngyszemű, majomfejes papucsban volt, amit az unokáitól
kapott. A csíkos zoknija a bokája körül harmonikázott, de a haját kendőbe
kötötte.
További szomszédok jelentek meg, akik a hordágyat lesték.
– A rebecen… a rebecen… – mormolták.
És ott feküdt, és a haja lelógott a hordágy szélén.
Kis csoport gyűlt össze, a mentősök azt vették észre, hogy közönségük
van. Megszokták már a bámészkodókat, nem törődtek velük, amíg nem
jöttek túl közel. Gyorsan és hatékonyan dolgoztak, nem foglalkoztak a
nézelődőkkel, de ez a csoportosulás más volt. Suttogott, beszélt,
siránkozott, és ami rosszabb: tanácsokat osztott.
– Imádkozzunk Rivka Zilberman rebecenért! Hásem megmenti!
 – Én orvos vagyok, és közlöm, hogy oxigénre van szüksége…
– A fiam, Simcha orvos, mindjárt felhívom…
– A haja: mi lesz a hajával? Szégyen egy férjezett nőnek így
mutatkozni!
Az utolsó megjegyzés volt az, ami a rabbit cselekvésre ösztönözte.
Tudta, hogy tennie kellett volna valamit, mielőtt kihozzák. Ha egy nő
glóriája a haja, akkor Rivka nagyobb glóriával van megkoronázva, mint a
legtöbben. A haja hosszú, fényes, és még most is gesztenyebarna, csak itt-
ott ékíti egy-egy ősz szál. Az esküvőjük napjától befedte, ahogy a Tóra
előírja. Zilberman rabbi olyan sokszor fúrta bele az ujjait a hálószobájuk
magányában, hogy a keze még most is őrizte a sima, fényes súlyát. A
hosszú, kígyózó fürtök az aszfalthoz értek.
– Fedjék be! – kiáltotta. Odalépett a tagbaszakadt írhez, és megrázta a
vállát. A mentőtiszt ott térdelt a rebecen mellett, miközben a hordágyat a
mentőbe emelték. A válla fölött nézett hátra a rabbira. Chaim feje köré
pihés glóriát vont a haja, ahogy az utcai lámpák megvilágították. A szeme
rémületről árulkodott.
– Uram, rabbi… hiszen be van fedve… tettünk rá egy takarót, hogy
melegen tartsuk… kérem, engedje, hogy végezzük a munkánkat.
– Nem… nem érti… a haját, látja… a lepedőt húzzák rá…
– Uram, de hát nem holttest. – A mentőtiszt kezdte elveszteni a
türelmét.
– Igen, igen, tudom, de… a haja, nincs befedve… – hadarta Zilberman
rabbi.
A tömeg egyetértően hullámzott. Hirtelen Mrs. Gottlieb vitorlázott
előre, fenséges kebleit teveszőr köntös alá szorította. Megsuhogtatott egy
hosszú, laza anyagot, mint egy győzelmi zászlót, és meglengette Zilberman
rabbi orra előtt.
– Tessék, meg is van, nem kell felfújni a dolgot – jelentette be
fontoskodva. Odatérdelt védelmezően a rebecen mellé. Egyetlen
csuklómozdulattal felkapta és rendesen bekötötte a hajat. A kendőt
megtekerte, és szorosan megcsomózta. Minden eltévedt fürt rejtve volt. A
rebecen szeme felnyílt, és Mrs. Gottliebre bámult. Mrs. Gottlieb
megdöbbent, milyen üresek ezek a szemek, „mintha senki nem lenne ott”,
hajtogatta elragadtatott vendégeinek később, a jótékonysági kávés
délelőttön.
A csoport megkönnyebbülten felsóhajtott. Igen, igen, sokkal jobb.
 A mentősök beemelték a hordágyat a kocsi hátuljába. A rabbi
felkapaszkodott utánuk. Az ajtókat becsapták, és a mentő hördülve életre
kelt. A szirénák felsikoltottak, és a kocsi csikorogva elhajtott a járda mellől.
A műsor véget ért. A lakók lassan szétszéledtek. Holnap bőven lesz
miről beszélni.
 3. FEJEZET

BARUCH

2008. november, London

Baruch korán kelt, és felöltötte az imaszíját. Bár eredetileg a reggeli imát
mindenki mással együtt a zsinagógában akarta elmondani, ma reggel azzal
az érzéssel ébredt, hogy egyéni imára van szüksége. A sulban élvezte az
egység és a közösség érzését, amit a közös imádkozás hoz el. Kellemes volt
úgy kezdeni a napját, hogy az ismerős, barátságos arcoktól körülvéve merül
el a szertartásban. De a férfihangok mormolása el is vonta a figyelmét, és
nem volt mindig képes azt az intenzitást átélni, mint amikor egyedül
imádkozott.
Hogy még rosszabb legyen, az esküvőt megelőző héten az apja
ragaszkodott hozzá, hogy minden reggel elkísérje a sulba, ahelyett, hogy
otthon davenolna az irodájában, ahogy szokta. Mr. Levy jelenléte valahogy
mindig kiszívta a levegőt a szobából, nem mellesleg a pézsmaillatú
aftershave-je miatt, amitől Baruchnak kóválygott a feje.
Baruch imádta a kora reggelek csendjét, a fény hideg derengését. A
családja még aludt. Ilyenkor egyedül a szárnycsattogás és a madárdal
hallatszott be az ablakon. Baruch biztonságban érezte magát, élettelinek,
minden gondolata megtisztítva, a tudatában semmi más, csak Hásem. A
bőrdobozokat szorosan az alkarjára és a homlokára kötözte; a sötét csíkokat
olyan szorosra fűzte, hogy a belső karján bizsergett a halvány hús.
Később gondosan kikötözte a tfilineket, megcsókolta és visszatette
őket a fekete bársonyzacskóba, majd szorosan összehúzta a zsinórt. A
zacskót az íróasztala fiókjában tartotta, az összehajtogatott tálesza alatt.
A szobája szűk volt, de kényelmes, egyszerű cella, benne az a néhány
személyes tárgya. Nemsokára örökre elhagyja ezt a szobát. Átmeneti
menedékhely lett a számára két jesiva között. A régi iskolai egyenruhája
most is a ruhásszekrényében lógott, és a poros, szamárfüles jegyzetei és
füzetei is ott sorakoztak a polcokon. Megnyugtatta, ahogy ezeken az
ismerős tárgyakon végignézett, elűzték a félelmét, amely hetek óta nem
hagyott neki békét.
A félelem az ismeretlentől. Ami először is a házasság, aztán végső
soron az új élet Chanival Jeruzsálemben, ahol a rabbinikus tanulmányait
folytatja majd az apja által választott, legjobb jesivában.

***

Az apró, sima oldalszoba intimitást kölcsönzött a tevékenységnek. A férfiak

puhafából készült padok mögött álltak, amik az esdeklők minden
mozdulatára megnyikordultak. A falak fehérek voltak, a szőnyeg lágy
mélykék. A nős férfiak táleszának fekete-fehér csíkjai kínálták a mintát, és
a frigyszekrény fölötti arany héber betűk az egyedüli díszítést.
Baruch próbált elvonatkoztatni az apja bosszantó énekhangjától, de a
derűs nyugalom elhagyta. Egy pillanatig azon tűnődött, miért kell az
apjának ennyire közel állnia. A terem kicsi, de nincs tele. Rájött, hogy
valószínűleg hosszú időre ez az utolsó alkalom, hogy az apjával davenolhat
a reggeli imán. Pár napon belül már mint nős férfi fog davenolni, a saját
táleszában, amit Chani választott és vásárolt neki.
Mennyire másnak érezte magát, mint az apja. A szeme sarkából
figyelte, ahogy a sarkán ülve előre-hátra hintázik. Mindig úgy gondolta,
hogy az apja magasabb, de az évek során azzá a kompakt, izmos tömeggé
zsugorodott és keményedett, amely tőle jobbra kitöltötte a teret. Baruch már
az apja fölé magasodott, és ez a változás a kedvére volt. Az ő számára az
apja a hideg, kemény külvilágot testesítette meg, a sima beszédű seftesek
világát, akik a telefonban nevetve smúzolnak egymással. Az apja mobilja
most is kísértetiesen villant ki a tálesza alól, egy vibráló neonszív.
Baruch örült, hogy nem fog belépni az apja világába. Az apja
gondoskodott is erről. Baruch nem üzletember-anyagból való. A családban
csak egy machernek van hely, és ezt a nehézsúlyú címet az apja megtartja
magának. A két bátyja, Yisroel és Ilan majd az apjuk sodrában fognak
úszni, a sarkában kaffogva, kis kutya-cápák, akik védik a család területét, és
növelik a profitot, amikor beszedik a lakbért a patkány módra lyukakba
zsúfolt lakóktól. A két húga, Bassy és Malka meg hasonlóan gazdag,
befolyásos családokba mennek majd férjhez.
 Baruch soha nem tudta megérteni, hogy tud az apja tiszta
lelkiismerettel davenolni, amikor a pénzét más emberek szorult helyzetéből
szerzi. Pedig nem rossz ember. Bőkezűen adakozik jótékony célokra, habár
nagy, nyilvános gesztusokkal. A sul számára új tóratekercset rendelt és
fizetett, amivel biztosította, hogy a neve mindig meg legyen említve a rabbi
imáiban. És a lányiskolában, ahova Baruch húgai járnak, szintén az ő
költségén újították fel az omladozó tetőt. Az emeleten található falitábláról
mindenki megtudhatta, ki tette lehetővé a beruházást.
Az apja összeszorította a szemét, az arca jobb oldalán egy húsos redő
forradása húzódott. Sötét szakálla gondosan megnyírva. A csillogó
mandzsettái a fényes bőrcipője ragyogására feleltek. A fején puhakalap,
fekete, mint az éj, egy szem pihe nem volt rajta. Mr. Levy minden reggel
áhítattal kefélte le a kalapját, mielőtt hetyke szögben feltette, alá rejtve a
fekete bársonykipát. A haja sűrű volt és göndör, mint Baruché, és nem
mutatta jelét, hogy ritkulni akarna.
Erőteljes testét eltakarta a finom, méretre szabott öltöny, a tálesz és a
ropogós fehér ing. De amikor Baruch vállára tette a kezét, és megszorította,
bokszoló marka most is kemény volt, mint az acélbilincs.
Az apja whitechapeli srác volt, helyi bajnok. A taxisok imádták a
gonosz balhorogjáért. De tizennyolc éves korában valaki, aki nála is
nagyobb és gyorsabb volt, bevitt neki egyet, és nem tudott talpra állni, mire
a bíró tízet számolt volna. Mikor visszajött a kép, azt vette észre, hogy a
jobb szemére nem lát, a kitágult, sérült pupilla eltakarta a mogyoróbarna
íriszét, amitől sötét belladonna-nézése lett. Az ütés leszakította a retináját,
és összetörte az orrcsontját. Ezzel ért véget a ringben töltött élet. Még egy
ütés, és soha nem tudta volna elolvasni a szidurt. A boksz különben sem
illendő szórakozás egy rendes zsidó fiú számára.
Mr. Levy éhezett a sikerre. És mint szerény magyar bevándorló apa
fia, mindenáron bizonyítania kellett. Baruch nagyapja halkereskedő volt,
pácolt heringet árult a környék zsidó háziasszonyainak, akik kizárólag
jiddist beszéltek. Mr. Levy viszont nem a magafajtáktól várta az elismerést,
hanem a fehér srácoktól, a verekedős nem zsidóktól, akik elgáncsolták, és
lelökték a kipáját a sárba. Émelygett a halszagtól, a nedvesen csúszós,
tengerszagú belsőségektől, és amikor a bokszolásnak leáldozott, tudta, hogy
valami más módon kell megcsinálnia a szerencséjét. Bármilyen durván
mosta a kezét és sikálta a körmeit, bármennyi citromlét dörgölt a friss
sebekbe, az érett tőkehal bűze megmaradt.
 A fiainak sosem kellett a kezüket a síkos heringestartályba mártaniuk.
Erre vigyázott. Mr. Levy gondoskodó természet volt. A háza tágas és
fényűző, a szőnyegei süppedősek, az ablakai háromrétegűek. Baruch meleg,
kényelmes és szerető környezetben nőtt fel. Mr. Levy minden
materializmusa ellenére odaadó apa volt. Baruch értékelte az apja
erőfeszítéseit, és soha nem szenvedett hiányt semmiben. Nem is lett volna
szüksége semmire. Eltekintve a szabadságtól, hogy maga választhassa meg
az útját.
 4. FEJEZET

CHANI

2008. november, London

A mikvéről hazafelé Chani a busz elejébe ült, és előrehajolt, mintha
ösztökélni akarná a buszt a dombon felfelé. Hátul vallásos zsidó fiúk
lármáztak, chipset meg csokoládét tömtek a szájukba, miközben
hülyéskedtek és hencegtek, tobzódtak a szabadságukban, hogy pénteken
korán mehetnek haza. Egymás kipája után kapdostak, a kötőik kioldódtak,
az ingüknek kicsúszott a dereka. Baruch régi iskolájának egyenruhája volt
rajtuk, és Chani azon tűnődött, hogy ő is ott ült-e valamikor a busz végében,
és ilyen illetlenül viselkedett-e. Nehéz volt elképzelni. Több sorral a háta
mögött két fiatal lengyel nő ült, halkan beszélgettek, vékonyak és elegánsak
voltak a makulátlan farmerjükben, a sminkjükben.
Chani a széles szélvédőn át figyelte a világot, ahogy odalent siet a
sábesz felé, és bűntudat járta át. Neki is otthon kellene segítenie a
nagynénjének és a testvéreinek az esti étel elkészítésében. Ez lesz az utolsó
sábesze otthon. De már nem érezte az otthonának. Úgy érezte, ki van
zökkentve – se nem távozott el, se nem érkezett meg egészen. És most,
hogy végre küszöbön állt a házassága, amiről azt hitte, sosem éri meg,
valahogy furán tompának érezte magát.
Ugyanazt a monoton utat teszi meg most is, amit kamaszkorától
jóformán mindennap. De ezúttal az anyjának is itt kellene lennie vele,
bámulni odalent a vásárlókat, léha megjegyzéseket tenni az ismerős
arcokra. A nagynénje, Frimsche felajánlotta, hogy elkíséri helyette a
mikvére, de Chani visszautasította. Ha az anyja nem jöhet vele, akkor
inkább megy egyedül. Meg a rebecen úgyis várni fog rá.
A hatalmas ablak csillogott a késő őszi fényben. Chani látta a
tükörképét az üvegben. Úgy érezte, kisebb és sápadtabb, mint máskor. A
homlokán egy ránc húzódott. Az üléstámla krómja végtelen sorozatban
csillogott mögötte. Általában szórakoztatta az efféle magaslati magány,
élvezte a karistoló-hussanó hangot, ahogy a busz elhalad a fák mellett.
Belebámult a sűrű, sötétzöld lombkoronába, és elképzelte, ahogy a fák
éjszaka háborítatlanul himbálóznak, mikor a forgalom megáll, és az utcák
hallgatnak.
De ma úgy érezte, el van hanyagolva. A fákat észre se vette. Ennél
többet érdemel: egy lány csak egyszer megy férjhez, hacsak nem nagyon
szerencsétlen. A kále mégiscsak előrébb való a hülye kishúgánál. Chayale,
akinek mindig fésülgette a haját, akinek a kabátját mindig begombolta,
akinek mindig fogta a kezét az iskolába menet, leesett a lépcsőről, és el
kellett vinni a sebészetre. Chani tűnődött, hogy az ő nővérei is ugyanígy
nehezteltek-e rá, de abban akkor is biztos volt, hogy az ő szükségletei nem
élveztek elsőbbséget, amikor a nővéreit kellett a mikvébe kísérni. Ha a kálét
az esküvő előtti időszakban úgy kell kezelni, mint egy királynőt, akkor az
anyja miért nem volt ott? Más is elvihette volna a húgát a sebészetre. Chani
nagyot nyelt, és összeszorított foggal előrenézett. Ma aztán tényleg nem fog
sírni.
A ragyogás, ami körülvette, mikor kilépett a mikvéből, már megfakult.
Ahogy a busz továbbrobogott, Chani próbálta feléleszteni az alámerülést
követő első pillanatok izzását. Akkor úgy érezte, védve van, bevonja az
erényesség láthatatlan pajzsa. Maga a víz közönségesnek tűnt, de a lelkét a
béke mély érzése hatotta át, mintha minden tettén és gondolatán Hásem
elismerő pecsétje volna. A törülköző nyers dörgölése is szentségnek tűnt.
Később, a fülkében még meztelen maradt, ameddig csak a jólneveltség
határai engedték: hagyta, hogy megszáradjon. A rebecen kint várt
türelmesen. Chani gondosan vizsgálta magát a tükörben, de nem látott
semmi külső változást. Az arckifejezése talán kicsit mélyebb lett,
lelkesültebb, döntötte el, de a teste vékony és ruganyos maradt. Nem
bimbózott asszonyosan érzékivé. A bőrén, a két kis melle közt és a lapos
hasán nedves csíkokat húztak a cseppek, és eltűntek a sötét fészekben
odalent. Chani megnyalta a karját, hogy megízlelje a vizet. De nem volt íze.
Végül is csak víz, ha tiszta esővíz is. Mégis mindent jelentett.
Már nem volt mit tanulni, nem volt több magánóra a rebecennel, ahol
csukott ajtók mögött suttogtak, nehogy a gyerekei meghallják a bizalmas,
női dolgokat. A zsidó nők és az asszonyi kötelességek rejtélyes tudását
továbbadták, és Chani szíve hűségesen magába zárta őket. Egy hónapon
belül egyedül fog visszatérni a mikvébe. Aztán lehet, hogy egy darabig nem
is lesz új látogatás. Chani megdermedt. Még nem állt készen, hogy gyereke
legyen. De ha Hásem úgy akarja, úgy lesz. Nincs mit tenni. Már beléivódott
az asszonyi élet és szerep elkerülhetetlensége. Hirtelen teherként nehezedett
rá a jövendő felelősség, annak a súlya, hogy feleség és anya lesz. Ez az új
világ száguldva közeledett felé. Annyira kétségbeesve várta, hogy az
életének ez az új szakasza, a relatív szabadság és felnőtt lét elkezdődjön, de
most túlzottan is komolynak tűnt az élet. Nem érezte magát méltónak ebben
a félkész állapotában. De Baruch nem akarna ijedős feleséget: össze kell
kapnia magát.
Az ő megállója következett, de Chani a helyén maradt. Van még idő.
Csak egy órát fog ott tölteni. Elöl már feltűnt a másik templom, ahol
áldozni szokott: a Brent Cross bevásárlóközpont. Szürke falai az északi
körút betonívei és rikító plakátjai fölé magasodtak. Chani úgy érezte, jár
neki valami kárpótlás, ha önmagától kapja, akkor is. A menyasszonyi
járandósága.
A szíve kicsit gyorsabban kezdett verni. A zsebében volt a tárcája, és
benne gondosan eldugva az egyetlen hitelkártyája. Az e havi nyomorúságos
fizetését, amit a régi iskolájában keresett azzal, hogy a rajztanár mellett
segédkezett, még nem költötte el. A festékek kikeverésével, tálcák
letörlésével és az ügyetlenül fogott ecsetek eligazításával töltött, végtelen
napok elmúltak. Chani egy ilyen napra gyűjtögetett, mint a mai, és az volt a
szándéka, hogy elveri bármire, amit csak megkíván. A vakmerő költekezés
előérzetétől az öröm remegése futott végig a gerincén.
Öröm. A rebecen is ezt a szót használta. Chani legnagyobb öröme a
vásárlás volt, de a rebecen valami sötétebb, rejtélyesebb örömre célzott, ami
szinte ugyanennyire izgatóan hangzott, bármilyen valószerűtlennek is érezte
Chani ebben a pillanatban, amikor a busz a fogyasztói boldogságok
Mekkája felé robogott.
Addig a beszélgetésig Chani a nászéjszakáját az intenzív, rémisztő
fájdalommal kapcsolta össze. Tudta, hogy vérezni fog. És ha vér van, akkor
természetesen fájdalom is van, érvelt magában Chani. Beleborzongott a
gondolatba, hogy mennyire szűk neki ott lent, a legszentebb helyen. Ha
véreznie kell, akkor valaminek biztosan be kell hatolnia azon a kis sötét
helyen. És a valami Baruchhoz tartozik. És a rebecen elmondása alapján
olyan képességének is kell lennie, hogy örömöt szerezzen. Hát, gondolta
Chani, a rebecen nyilván tud ezekről a dolgokról: végül is már legalább
húsz éve feleség. Úgyhogy rengeteg tapasztalata is lehet… abban a
valamiben, ami örömöt ad.
Bárcsak ne hallgatott volna el a rebecen. Bárcsak folytatta volna azt a
rövid beszédet a homályos eseményekről, amikről hamarosan Chani is első
kézből értesül. Pontosan hogy értette, amikor azt mondta, „felfedezitek
egymást”? A rebecen is felfedezte Zilberman rabbit? Zilberman rabbi
gyapjas szakálla, ahogy a felesége puha húsán legelészik, nem volt túl
étvágygerjesztő gondolat. Sőt, tiszteletlen volt. Chani azonnal meg is tiltotta
magának ezt a szentségtelen látomást. Helyette egy távoli emlék emelkedett
a felszínre. Chani megpróbálta elrejteni az agya poros, elfeledett sarkába, de
újabban kísérteni kezdte.
Öt éve részt vett a kilencedikesek cornwalli kirándulásán. Száz lány
vonult krokodilformán, szép rendben, párosával kézen fogva, a harmattól
facsaró vizes, bokáikat verdeső szoknyákban, a zsoltárénekléstől rekedt
hangon, és tekergett végig Észak-Cornwall sziklacsúcsai mentén. Nyirkos,
párás délután volt, minden csupa szúnyog, szüntelenül zabálták őket,
bármilyen eszelősen csapkodták is maguk előtt a levegőt. Az ösvény
keskeny volt, de mindkét oldalon többméternyi ragyogó zöld fű. A lányok
ügyesen elkanyarodtak a sziklák peremétől, gondosan követték a
tornatanárukat, Mrs. Deant. Mrs. Dean apró, sötét figura volt a távolban, az
egyetlen nem zsidó a társaságban, és ezért meg a tantárgya gyakorlati
természeténél fogva ő volt az egyetlen nő, aki nadrágot hordhatott. A
nadrágja az általa tanított frum lányok örökös bámulatának tárgya volt,
gyakran lehetett őket azon kapni, hogy a tanárnő lábát nézegetik, miközben
az utasításaira kellett volna figyelniük. Ha nem a nadrágja, akkor a festett
szőke haja babonázta meg őket, amit szoros, lengő lófarokban hordott. Goj
lévén nem kellett befednie, hiába volt férjnél. A haja mesterséges ragyogása
döbbenetes, egyben bámulatos látvány volt.
Mrs. Dean mellett az igazgatóhelyettes, Mrs. Bernard gyalogolt.
Szokatlanul magas, vállas nő volt, és bár a menet élén haladt, a melle még
annak is az élén. Bárhova ment, a melle ment be elsőként. Az
igazgatóhelyettes széles szalmakalapot hordott, a fejfedő gumiszalagja
mélyen bevágott többszörös tokájába. Nem volt haredi, de annak
megfelelően öltözött, hosszú szoknyát, hosszú ujjú inget viselt. Azt
beszélték, az iskolán kívül ő is nadrágban jár.
Chani a legjobb barátnője, Shulamis mellett ment. Olyan hangosan
énekeltek, hogy észre se vették, hogy a sor megállt. A kapucni csőlátást
okozott, a távoli hangok eltompultak. Beleütköztek az előttük haladó párba.
Mi történt? Miért álltak meg?
– Állj, állj! – ordította Mrs. Bernard. Az igazgatóhelyettes fel-le ugrált,
a karjait lengette, a keblei nyugtalanítóan hullámoztak.
Késő volt már száz iskolás lányt visszafordítani. Mert odalent, a
sötétszürke homokban tésztaszínű emberi testek csoportja hevert, olyan
meztelenül, mint Ádám és Éva Gán Edenben, az almás incidens előtt. Egy
nudista-strandra bukkantak.
– Lányok, vissza, megfordulni! – üvöltötte az igazgatóhelyettes. A sor
kötelességtudóan megfordult. De velük szemben, a parti ösvényen két alak
közeledett. Az alakok egyre közelebb értek, és nyilvánvalóan látszott, hogy
ők is meztelenek. A tanárok sehogyan sem tudták megakadályozni, hogy a
lányok ilyen irtózattal szembesüljenek. De mivel jóravaló frum lányok
voltak, udvariasan hátat fordítottak, vagy elfordították a tekintetüket. Az
ilyen látvány nem nekik való. Egyelőre legalábbis. Csak egy lány volt, aki
kővé dermedt.
Egy középkorú házaspár jött szembe. A kezükben sétabot, a fejükön
széles szalmakalap, aminek a pereméről parafa dugók lengtek. A lábukon
bőrszandál. De igazán a kalap és a szandál közt voltak a kiállítási tárgyak,
amelyek Chani tekintetét magukra vonták. A nő ingó, kék eres mellei úgy
himbálóztak, mint egy-egy születésnapi léggömb, a ringó járásának
ritmusára szelíden lökdösték egymást. A köldökét több redő hús rejtette el,
úgy borultak a derekára, mint a nyeregtáskák. A felső combján kívül sötét
szőrgubanc. A nő derűsen rámosolygott Chanira.
A nagyobb döbbenetet férfitársa teste okozta. Napsütötte törzsén
foltokban őszes szőrök nőttek. Csontsovány volt, a mellkasa beesett, kis
kerek hasa volt, amilyen az éhező gyerekeknek szokott lenni. A has alatt
sötét fürtök erdeje nőtt, és dús lombozatuk közül még furcsább, lilás
bőrtokok lógtak. E tokok között egy rózsaszín ormány látszott remegni. Az
ormánynak szeme is volt, és Chanira bámult. Hirtelen rá is kacsintott.
– Jó reggelt, hölgyeim – mondta az ormány tulajdonosa. A kalapja alól
rájuk villant a vigyorgása.
Senki nem válaszolt. Pár horkantás és ciccegés hallatszott, ahogy a pár
végighaladt a sor mellett. De a lányok mozdulatlanul álltak, és mindenhová
néztek, csak arra nem, aki köszönt nekik.
– Chani Kaufman. Fordulj meg!
 Az igazgatóhelyettes felfigyelt rá. Chani összerezzent, és a másik
irányba fordult.
– Erről később még beszélünk, és beszélek… – Mrs. Bernard
elhallgatott, hogy teleszívja a tüdejét. – Anyáddal is! – A drámai hatás
kedvéért várt egy kicsit. – És Mrs. Sisselbaummal.
Erre mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Chani a földre bámult maga
elé, megjátszott alázattal: nem bánta meg. Végül is Hásem az első sorba
adott neki jegyet, hogy ezen a spontán előadáson meglássa, mi mindent
titkolnak előle. Ettől függetlenül nem volt kellemes látvány. Sőt, a férfi
függelékei undorították. Milyen nevetségesek, ahogy a levegőben lengenek.
Ezek a rejtett csodák nyilvánvalóan Hásem sajátos viccei. Se nem
rejtélyesek, se nem szépek. Inkább céltalannak és csúnyának találta őket.
Eszébe jutottak a meghamisított művészeti könyvek és a Mrs. Sisselbaum
irodájában tett látogatása. Elpazarolják azt a sok fehér címkét, gondolta.

Chani csak azt nem tudta, hogy Mrs. Bernard még aznap este rájött, hogy
kínos helyzetben van. Sarokba szorították. Chanit büntetésből külön ültette
a vacsoránál. De a karantén nem elég. Beszélnie is kell a lánnyal. Csak egy
kis gond van: azzal fenyegette, hogy szól Mrs. Sisselbaumnak a vakmerő
viselkedéséről.
Ám ha az igazgatónő megtudja, hogy az egész kilencedik évfolyamot
egy nudistastrandra vezérelték, akkor fejek fognak hullani, és az övé lesz az
első. Mrs. Bernard megnézte a térképet, de nem vette észre, hogy a partnak,
amit megjelölt, speciális célja van. Ha tudta volna, mindent megtett volna,
hogy kerülőutat tegyenek, bármilyen hosszút. Az ő feladata, hogy
mindenféle értelemben védelmezze a lányokat, szükség esetén a
kellemetlen látványtól is.
A többi tanárban bízhatott, hogy tartják a szájukat. Az nem valószínű,
hogy a lányok elmondanák az igazgatónőnek, de esetleg szólnak az
anyjuknak, és az is panaszokhoz vezethet. Sokkal valószínűbb, hogy szépen
elkerülik, hogy ezzel a részlettel szórakoztassák a családjukat, mivel a
kirándulás hatalmas siker. A lányokat boldoggá teszi a szabadság és egymás
társasága. Erős kötelék alakul ki közöttük. Ami a cornwalli kiránduláson
történt, remélhetőleg következmények nélkül marad.
Mrs. Bernard magához hívta Chanit. Nehéz volt rá haragudni. Chani
egyéniség, és az igazgatóhelyettes sokkal jobban szerette azokat a lányokat,
akikben van spiritusz, mint a szelíd tedd-ide-tedd-oda társaikat, akiket az
iskola kitermelni vágyott. Chani megtörte a rendet, ami üdítő
változatosságot jelentett. Mrs. Bernard nem volt vallásos nő. Aggasztotta,
hogy ezekből a lányokból, ahogy nőnek, az önkifejezés minden formáját
kivéreztetik. Chani, ebben az igazgatóhelyettes biztos volt, szenvedni fog,
mivel az értelmesebbeknek, az élénkebbeknek mindig nehezebb, hogy
megcsinálják, amit elvárnak tőlük, nehezebb, ha az egyéniségüket
kilúgozzák belőlük, amíg olyan finom beszédű, szerény, erényes lányokká
nem válnak, akiket az iskola a házasságra érettnek ítél. Viszont keményen
kellett vele bánnia, mert Chaninak szó nélkül engedelmeskednie kellett
volna: nagyon is jól tudta, mikor forduljon el. Szándékosan volt engedetlen.
Ami az anyja értesítését illeti: szegény Mrs. Kaufman így is alig győzi.
Kegyetlenség lenne őt a csemetéje apró bűneivel terhelni. Maga elé
képzelte Chani anyját, a hatalmas és bánatos nőt, az arca, mint a szomorú
hold, a dagadt bokája kidudorodik a kopott cipőből. Nem tudta volna vele
megtenni. Így is kijut neki a córeszból. Igen, elkél egy kis ráhmónesz, egy
kis könyörület. Mrs. Bernard elmosolyodott a saját nemeslelkűségén.
Chani kellő bűnbánattal jött elé. Megállt előtte összekulcsolt kézzel,
lehajtott fejjel. A frufruja alól tekintett fel az igazgatóhelyettesre. Mrs.
Bernard előkészítette a fegyvereit.
– Igen, Mrs. Bernard.
– Chani Kaufman, a mai viselkedésed enyhén szólva nem volt
megfelelő.
– Igen, Mrs. Bernard – súgta Chani.
– Ez mit jelent? – csattant föl az igazgatóhelyettes.
– Nagyon sajnálom, Mrs. Bernard – mondta Chani valamivel
hangosabban.
– Hát ajánlom is! Egy Queen Esther-es lány nem viselkedik úgy, ahogy
te ma! Hogy mered figyelmen kívül hagyni az utasításomat! Ha azt
mondom, fordulj meg, akkor ajánlom, hogy azonnal megfordulj!
Az igazgatóhelyettes keblei remegtek. Az arca vörösesbarna volt.
– De, de… én nem hallottam… – dadogta Chani. Most már kicsit
aggódott. Mindenki odafordult, a tányérok kaparászása abbamaradt. A
csend kísérteties volt.
– Nem hallottad? Nem hallottad? Nem hiszek neked.
Chani lesunyta a fejét. A szemhéja alatt könnyek csillogtak. Most sír
egy kicsit. Ez általában segít. Felemelte a fejét, épp amikor az első
könnycsepp végiggördült az arcán. Nyelt egyet, és egy másik cseppet is
kipréselt. A szemében folyékony bocsánatkérés ragyogott.
– Ké-kérem, Mrs. B-b-bernard… nem akartam…
Kinyílt a zsilip. Chani sírt és rázkódott. Az orra folyni kezdett, a szája
rettentő sikoltásra nyílt. Rémesen nézett ki, úgy is hangzott. És egyre
hangosabban csinálta. Mrs. Bernardnak le kellett ezt állítania. A hisztéria a
fiatal lányok körében ragadós.
– Jól van, jól van, Chani, hagyd abba, elég volt. Oké, oké, elhiszem,
hogy sajnálod. Tessék, itt egy zsebkendő, menj, és mosd meg az arcod.
Mrs. Bernard odaadta Chaninak az utolsó gyűrött, de tiszta papír
zsebkendőjét. Chani hálásan elfogadta, és trombitálva kifújta az orrát. A
zsebkendő mögül azt zihálta:
– És… és akkor… elmondja anyámnak és Mrs. Sisselbaumnak?
Az igazgatóhelyettes hallgatott. Az üres fenyegetőzés nem használ a
tekintélynek.
– Majd kiderül, Chani. Meglátjuk, hogy viselkedsz a kirándulás
végéig, és majd a végén mérlegelünk.
Chani nyelt egyet, és hevesen bólogatott. Aztán felnézett piros
szemhéjai mögül az igazgatóhelyettesre.
– Köszönöm, Mrs. Bernard – súgta.
– Most visszamehetsz a barátnőidhez. De ne felejtsd, hogy rajtad
tartom a szememet.
Mrs. Bernard nézte, ahogy Chani visszakullog a társai közé.
Körülvették, mint a rögbilabdát, magukhoz ölelték, és a részletekről
faggatták: „Mit mondott, mit mondott?”. De Chani némán ült le, és úgy
helyezkedett el, mint egy nagyasszony a színházban. Kicsit még várhatnak:
lesz mit mesélnie.
Az igazgatóhelyettes elfordult, hogy elrejtse a mosolyát. Ismerte Chani
játékát, és tetszett neki a stílusa. És este, később, mikor a lányok már mind
az ágyukban aludtak, leült a kolléganőivel, és annyira nevettek a nap
történésén, hogy a könnyük végigfolyt az arcukon, és félő volt, hogy
bepisilnek.

***
A busz befordult a beállóba. Chani gondolatai visszatértek a jelenhez és
Baruchhoz.
Megpróbálta elképzelni a leendő férjét meztelenül. Biztos van
ormánya. Ez elkerülhetetlen tény, de remélhetőleg kellemesebb látvány
lesz, mint annak az embernek a tartozéka. Nyilván ez az eszköz fog
beléhatolni. Nehéz volt elképzelni, hogy az a petyhüdt csáp képes efféle
betörésre. A szükséges hidraulika meghaladta Chani élénk képzeletét.
És kérlek, Hásem, hadd ne legyen olyan szőrös. Chani nem tudta
elfogadni a gondolatot, hogy egy bozontos test dörgölőzzön az ő sima
bőréhez. Próbálta felidézni, mennyire szőrös Baruch csuklója, de nehéz volt
megmondani, mivel akárcsak az övé, Baruché is mindig el volt takarva. De
az ujjpercei simák, és ez legalább megnyugtató.
A busz megállt. Ahogy az ajtók kilendültek, Chani elfeledkezett a
félelmeiről. A földi Paradicsoma intett, és ő sietett felé.

Az emberek úgy kavarogtak körülötte, mint a fényes trópusi halak. Mintha

egy akvárium vastag üvegén át nézné őket, a hangjuk harsány volt és
kivehetetlen, a ruháik élénkek és idegenek. Chani leült egy padra, és
elragadtatva bámult. Egy indiai család sétált arra, a gyerekek lemaradtak a
szüleiktől, és kikerekedett szemmel meredtek Chanira, aki visszabámult
rájuk. Az anyjuk egy bordó száriban lebegett, járás közben megcsillantak
rajta a flitterek. A homlokát karmazsinpiros pötty díszítette. Chani
megcsodálta az egyenes hátát és a bőrén megvillanó finom, arany
karpereceket. A Brent Cross volt a kukucskálóablak, ahonnan a tágabb
világot megleshette. Nagyon szerette volna megtudni, milyen lehet, ha
valaki része mindannak, amit neki megtiltanak.
Hogy élnek mások? Ők is úgy éreznek és gondolkodnak, mint ő?
Milyen lehet szabadon kószálni a világban, anélkül, hogy minden tettedet és
spirituális következményét meg kellene fontolnod? Az apja oldalán vannak
távoli rokonaik Amerikában, akik világi életet élnek. Chani agya megrémült
a sok kérdéstől, amit feltenne nekik, ha egyszer alkalma adódna.
Milyen ízű például a nem kóser világ? Az iskolába menet minden
reggel elhaladt egy kávézó mellett. Az ajtajából erőteljes sós, füstös illat
szállt. Shulamis azt mondta, ez a szalonna szaga. Honnan tudja? Shulamis
megvonta a vállát, és azt felelte, egy másik lánytól hallotta. És milyen ízű a
szalonna? Amerikában az ember vehet szalonna ízesítésű kóser chipset –
zavarba ejtő fogalom, hiszen honnan tudják a kóser forgalmazók, milyen
ízű a szalonna? Vagy egy goj is benne van az íztesztelésben?
Aztán a karácsony. Chani csodálta a díszeket és a fákat. Határozottan
jobb, mint a hatalmas hanukia a Golders Green állomás előtt. Tudta, hogy a
karácsony a gojok legnagyobb ünnepe, és valahogy a Joski nevű ember
születéséhez kötődik, akit ők Jézusnak neveznek. Vajon ők is vadul
táncolnak, mint ahogy a férfiak szoktak szimhát tórakor? Szoktak
davenolni? Őket is átjárja a puszta öröm? Az apjáról köztudott, hogy
reszket a boldogságtól szimhát tórakor. Nyilván a whisky is segít. És
pontosan mit esznek? Chani hallott a kóser pulykáról, amit a liberálisabb
zsidóknak szabad enniük. Egy kóser pulyka Joski születésének ünnepére.
Érdekes gondolat. Az apja a karácsonyt csak háromnapos ünnepként
emlegeti. Joski ezek szerint hívő zsidó volt. Mi történhetett útközben?,
tűnődött.
Ahányszor elsétált a helyi templom előtti hatalmas kereszt mellett,
mindig gyorsan felpillantott a fájdalmasan sovány testre és a kócos,
lecsüggő fejre. Annyira ki van éhezve, hogy a bordái is kilátszanak. Az
átszúrt lábfejétől és tenyerétől Chani megborzongott, de oda kellett néznie.
Csak pár pillanatra, ha senki se látta, persze. A dédnagyanyja háromszor
kiköpött volna a templom előtt, hogy megakadályozza a szemmel verést.
De Joski majdnem meztelen, és már csak emiatt is rá kellett pillantania. Egy
frum fiú ágyékkötőben. Miért szenved mindig?
De legjobban a fiatal nők érdekelték: mit hordanak, hogyan
mutatkoznak a világban, ahogy neki nem lehet. Irigyelte, hogy szabadok a
döntéseikben, a színekben és az anyagokban, az önkifejezésükben és az
egyéniségükben. Milyen lenne nadrágot hordani, vagy nyáron fedetlen
karral járni? Milyen érzés lehet az anyag érintése a lábai közt, és milyen, ha
semmi nem tekeredik a bokájára? És a mozgás könnyűsége, ha soha nem
lenne túl melege, soha nem kéne azt éreznie, hogy a nyári melegben
rátapadt a lábára a harisnya?
Tudta, hogy udvariatlanság bámészkodni, úgyhogy próbálta lopva
megfigyelni őket. Ha elkapta valaki tekintetét, elfordult, és a mobilja üres
képernyőjére nézett. Baruch hívását várta. Azt mondta, még felhívja,
mielőtt bejön a sábesz. Ez az utolsó lehetőség, hogy beszéljenek az esküvő
előtt. Mostanáig hetente egyszer mindig telefonáltak. Baruch minden
vasárnap este nyolckor felhívta. Eddig sosem hagyta cserben.
Chani összemarkolta, amit vásárolt, és ledöngetett a lépcsőn a kijárathoz.
Baruch még mindig nem hívta. A szívét csalódás járta át. A busz előtt
emberek tolongtak, ő is lecövekelt a sorban. Épp felugrott a buszra, amikor
az ajtók sziszegve bezárultak mögötte. A busz kikanyarodott a járdától, és
Chani a sofőr ablakához sodródott.
– Elnézést, drága! De most már kapaszkodjon!
Chani nem találta a bérletét. Ahogy a táskájában kotorászott, az ujjai
belekaptak a varrás melletti ragacsos szemcsékbe, vakon azonosított egy
hajkefét, a kulcscsomóját, az imakönyve kifeslett széleit, egy rongyos
papírzsepit és egy kifogyott golyóstollat, amikor a zsebében megrezdült a
telefon.
Zavarában egy tízfontost nyújtott a sofőrnek:
– Sajnálom… nem találom a bérletem… tud visszaadni?
– Nem, drága. Nincs apróm. – A sofőr szomorúan rázta a fejét. –
Menjen, most az egyszer elviszem ingyen!
– Köszönöm! – zihálta Chani, és beljebb ment a buszba. A mobilja
elhallgatott. Baruch volt. De nem beszélhet vele a buszon. Mindenki
meghallaná. Chani rájött, hogy nincs sok választása. Ha most nem hívja
vissza, nem tudnak beszélni, amíg össze nem házasodnak. A térdek,
fenekek és egy babakocsi mellett préselődve felfelé bukdácsolt a lépcsőn.
Hátul volt még egy hely. Végigimbolygott a folyosón, lezuttyant a hátsó
ülésre, és hívta a számát.
– Halló, Chani? – Úgy tűnt, Baruch megkönnyebbül.
– Szia, Baruch… bocs, hogy nem vettem fel, épp a buszra szálltam a
Brent Crossról… nem találtam a bérletem, de a sofőr ingyen felengedett…
– hadarta. Ezt meg miért mondom neki? Azt fogja gondolni, tisztára nebich
vagyok.
– Nahát, micsoda mens: jól tetted, én is mindig elveszítem a
bérletemet… És hogyhogy a Brent Crosson vagy? Azt hittem, otthon leszel
a családoddal. Én folyton hasra esem az enyémekben…
– Ugyanez megy nálunk is… és hát oda tartok. Khm, hosszú. Csak
szükségem volt egy kis időre…
– Csak úgy magadnak?
– Igen. Pontosan.
– Tudom, milyen érzés. Nálunk őrültekháza van… sikerült eljönnöm,
hogy felhívhassalak. A Hendon Parkban vagyok, a hintáknál. Biciklivel
jöttem. – A hangja megbicsaklott. – Olyan jó most beszélni veled, Chani…
 Chani feszengett az ülésén. Idáig az ablakra firkált a mutatóujjával, de
abbahagyta, hogy Baruch szavaira figyeljen. Ám több nem volt. Most neki
kéne válaszolnia? A tartózkodása kínos csendhez vezetett. Várta, hogy
Baruch folytassa, és tovább hallgatott. Érezte, hogy a fiú várakozása lankad,
és hülyén érezte magát. Bárcsak Shulamis volna a vonal túlsó végén. Akkor
tudná, mit mondjon.
Valamit pedig mondania kellett.
– Vettem pár szép dolgot, tudod.
– Mit vettél?
Chani megtapogatta a csipkés, rózsaszín melltartót a Marks and
Spencer táskában. Volt hozzá bugyi is, hátul sima, elöl fodros. Ezt nem
mesélheti el neki. Miért is hozta szóba a vásárlást? Égett az arca.
– Hát, csak ezt meg azt…
Az ezt-meg-azt a nászéjszakáján akarta felvenni. És eszébe jutott Mrs.
Freidelberg arca, ahogy fölé tornyosult a sorban, olyan közel, hogy látta a
púdert az öregasszony ráncaiban…
– Nahát, a kis Chani, a kále, hát mit keresel itt a kedves anyukád
nélkül? – Mrs. Freidelberg majdnem megfulladt, amikor meglátta, mit
szorongat Chani. De ő bátran kivágta magát.
– Ó, hát csak vettem egy kis semmiséget a nászéjszakámra, Mrs.
Freidelberg. Gondolja, hogy a hosznemnek tetszeni fogok ezekben? –
Meglengette Mrs. Freidelberg orra előtt a melltartót és a bugyit. Mrs.
Freidelberg hátraugrott, mint aki megégette magát: a szája elnyílt, aztán
becsukódott, mint egy guppinak.
– Kicsit harsány a színe, nem? – A kinyilatkoztatás után Chanira
hunyorgott, a tokája helytelenítően rezgett.
– Egyáltalán nem – felelte Chani. – A rózsaszín nagyon divatos.
Anyám azt mondja, kiemeli a barna szememet. – Mrs. Freidelberg
megadóan megdöntötte a fejét, és szorosabban markolta a kosara fogóját.
– Ha úgy gondolod, kedvesem… – A kosarában valami erősen
gumírozott harisnya volt, meg egy melltartó, ami inkább egy hámra
hasonlított.
Mrs. Freidelberg arrébb szerencsétlenkedett, és Chani diadalmasan
maradt ott. Közelgett a sábesz, és Mrs. Freidelberg már lekéste, hogy
rinyáljon Chani anyjának. Addigra ő már abszolút házas lesz, és
remélhetőleg a fehérnemű is eléri a célját.
– Nagyon izgalmasan hangzik… és nekem semmit?
 Chani egyszerűen nem mondhatta meg neki.
– Igen, khm, hát… – kitért a válasz elől.
Baruch hiába várta, hogy folytassa. Azt akarta mondani, hogy alig
várja a vasárnapot, de nem volt benne teljesen biztos, hogy így van. Tudni
szerette volna, hogyan érez ezzel kapcsolatban Chani. Tudni szerette volna,
hogy ő is ugyanolyan ideges-e a vasárnap miatt. A keze izzadni kezdett a
gondolatra. Baruch megérezte, hogy a társalgás elapadt. Két nap múlva
összeházasodnak, és még mindig nem tudnak normálisan lefolytatni egy
telefonbeszélgetést.
Szokás szerint szakadék tátong közöttük. Baruch alig egy mérföldre
volt Chani buszától, mégis úgy érezte, fényévek választják el tőle. A
megszokott udvarias csevegés fojtogatta, de nyilvánvalóan érezte, hogy
Chani még nincs kész, hogy elhagyja az ismerős terepet, hiába beszélgettek
többször is. Miért is lenne? Végül is alig ismerik egymást. Úgy érezte,
csapdában van. Ez a hívás akár felvételről is hangozhatna.
Baruch többet kívánt. A biciklije hátsó gumiját rugdosta, és tűnődött,
nem kéne-e témát váltania. A ragyogó őszi levelek tengerét könnyű szél
kavarta, kis örvényekben peregtek a lába körül, beleakadtak a nadrágjába.
Bár itt állna mellette Chani. Óriási szüksége lett volna arra, hogy lássa,
hogy olvashasson az arcáról, és hogy továbblépjenek ezen a mesterkélt
beszéden. Minden tekintetben ismerni akarta, de minél jobban próbálta,
annál távolibbnak érezte.
– És hogy vagy? – kérdezte Chani hirtelen.
– Jól, azt hiszem… – Baruch egy pillanatra megdöbbent a kérdésen. A
busz zúgását hallotta. Talán rosszul értett valamit? Várta, hogy Chani
megszólaljon, hogy biztos lehessen a dologban.
– És mit gondolsz a… mármint gondolsz a vasárnapra?
Ez egy nyitás. Chani szavai tiszták és világosak voltak. Baruch
megállt, összeszedte a gondolatait, készült valami őszinte, bár kissé
megkurtított, cenzúrázott és elfogadható válaszra.
– Azt hiszem, kicsit ideges vagyok… a vasárnap nyilvánvalóan azt
jelenti, hogy a dolgok mindkettőnk számára végleg megváltoznak, és azt
hiszem, ha Hásem engedi, akkor a változás remélhetőleg jó lesz. Igazából
nem is tudok nem a vasárnapra gondolni… és te?
– Khm, ugyanaz… igen, kicsit ijesztő, nem?
Gyerünk már, Chani, mondj még valamit. Baruch szuggerálta, hogy
folytassa.
 – Igen. Megkérdezhetem, hogy mi nyomaszt a legjobban? Nem az,
hogy nem is ismersz túl jól?
A nászéjszaka, a nászéjszaka, a nászéjszaka. A szavak úgy keringtek
Chani agyában, mint egy centrifuga-programon akadt mosógépben. A busz
motorja mintha a szavak ritmusára pöfögött volna.
Ezt persze nem mondhatja.
– Beezrát Hásem, minden rendben lesz. Ma este mindkettőnkért
davenolok, hogy Hásem megáldjon és megtartson minket, és úgy intézze,
hogy a hászenénk megfelelően menjen végbe… – itt elhallgatott, a tompa
érzések csalárdsága elvágta a folytatást.
– Ámen – felelte Baruch. Hát, mi mást mondhatott volna?
Próbálkozott. Elszomorodott. Chani annyira frum volna, hogy soha nem
omlanak le köztük a falak?
– Baruch, igen, félek, igazából halálosan rettegek… nem tudok se
aludni, se enni… – bökte ki Chani.
Túl sokat árult el. A tartás, amire eddig úgy vigyázott, romokban. Ezt
nem így szokták csinálni. Mégis valahogy megkönnyebbült, jólesően
kiöntötte a szívét.
– Ugyanez… pontosan… Úgyhogy ne aggódj… mindketten… Én sem
aludtam igazából hetek óta… illetve, amióta megismertelek…
Chani elmosolyodott. A kétségek még gyötörték, de Baruch vallomása,
bármilyen túláradó volt, elvarázsolta.
– Most már mennem kell, itt kell leszállnom… akkor találkozunk a
sulban vasárnap, Baruch, és… jó volt beszélgetni. Máris jobban érzem
magam.
– Én is, Chani. Gut sábesz, és aludj is egy kicsit. Akkor vasárnap…
hát, gondolom… egyelőre ennyi! – A hangja kicsit elvékonyult.
– Gut sábesz neked is. Igen, akkor vasárnap.

Chani leugrott a buszról, és az ajtók csikorogva bezáródtak mögötte.

Elsietett a Hendon Park mentén, végig a Queens Roadon, és imádkozott,
nehogy összefussanak. Az ő utcáját egy szűk, nyirkos kis sikátoron át is el
lehetett érni. Felhúzta a kapucniját, és bevetette magát a nedves, lelógó
tiszafák biztonságos menedékébe, ügyesen kikerülve a kutyapiszkot. Eljött
a délutáni imák ideje. Pár perc, és hazaér.
 Ha Baruch megfordult volna, talán meglátott volna egy kis ódivatú
alakot, ahogy eltűnik az utca másik oldalán egy rövidítő úton. De ha
meglátta volna, valószínűleg akkor sem ismeri fel benne azt a lányt, a
leendő feleségét. Csak egy elmosódó női alak lett volna. A szemüvege
közelebb hozta a világot, de soha nem elég közel.
Nem is fordult meg. A gondolataiba mélyedt, a kezét zsebre téve
álldogált a biciklije mellett, amit egy gesztenyefának támasztott. A lábánál
megsárgult, tüskés tokok, üres héjuk belülről még viaszos, az utolsó
gesztenyék csillogva hevertek a rothadó leveleken.
 5. FEJEZET

A REBECEN

2008. október és november, London

Az utána következő pár napban egyedül az ébredés volt az, amikor a
rebecen érezte, hogy él. Azokban a ködös pillanatokban még azt hitte, ott
van a hasában. De aztán felriadt a testében lévő ürességre. Amikor a keserű
valóság beállt, elkezdődtek az álmok. Tolta a babakocsit a Brent Streeten, a
baba onnan gügyögött hozzá. De amikor lenézett rá, csak a sötét, nyúlós
vért látta, ami a pereméig megtöltötte a babakocsit.
Kábultan mozgott, a teste teljesítette a szokásos funkcióit, de az
ételnek nem volt íze, és az alvás nem hozott megkönnyebbülést. A keze
elfoglalta magát a napi házimunkával, de imádkozni nem tudott vele. A
szavak megakadtak a torkán. Próbálta olvasni a szidurját, de az sem hozott
vigaszt.
A férje folyamatosan a veszteségére emlékeztette. Ezért nem is figyelt,
ha a rabbi szólította. Régen a férje odatérdelt elé, hogy lesegítse a cipőjét,
és megdörgölte mindkét apró, fájós, forró lábfejét, míg az élet zsibongva
vissza nem tért a lábujjaiba. Most ennek a gondolatától is irtózott. A vérzés
már elállt, de a rebecen kerülte a mikvét. Mivel nidá maradt, a férjét távol
tudta tartani magától. Azt akarta, tűnjön el, hogy egyedül gyászolhasson, de
a léte bizonyítékai behatoltak a magánszférájába, és megzavarták néma
fájdalmát. A kalapja most is ott függött a korláton, a szennyes alsói
előbukkantak a mosnivalók halmából.
Folytak a könnyei, és nem tudta abbahagyni. A legváratlanabb
pillanatokban ömlöttek végig az arcán, lehetetlenné téve, hogy boltba
járjon. Inkább Michalt küldte. Amikor egy receptet akart elolvasni, hirtelen
elvakították a könnyek. Folyamatosan nyelte őket. Az álla kisebesedett,
annyit törölgette a kézfejével. Az arca égett a sótól.
 Mikor a könnyei elapadtak, akkor kezdődött a dühöngés. A haragja
fehéren izzott. Belülről világította át, szelíd arca kemény kifejezést öltött,
ahányszor egy várandós anyát látott, akinek az élettől duzzadt a hasa. A nők
megérezték az irigységet, és oltalmazón megsimították a domborulatukat,
miközben elfordultak. Az ilyen féltékenység vonzza a rontó pillantást, és a
rebecen tudta, miért kelnek át a nők az utca túloldalára, ha meglátják.
Szégyellte a keserűségét, de nem tudta visszafogni. A közösség így is rajta
köszörülte a nyelvét: idős volt már, hogy gyereket várjon. Csak beszéljenek.
Neki úgysincs mit mondania.
Amikor elkezdődött az ordítozás, a férje könnyű célpont volt. Régen
soha nem emelte fel a hangját senkivel szemben: edzette magát, hogy még
nyomás alatt is kedves legyen. A torka hirtelen vádakat kezdett öklendezni,
nyers szavakat, szemrehányásokat. A férje lehajtott fejjel viselte őket,
mintha megérdemelné. Meg is. Ha elege lett, elment otthonról.
Rivka csapkodta az edényeket a konyhában, levágta az ételt az
asztalra, olyan szokatlan dühösen kavarta a levest, hogy oldalt kicsordult, és
olajzöld csöppekben megszilárdult. A gyerekek előtt próbálták megőrizni a
normalitás építményét, a hangjuk hamisan derűs volt, de nem néztek
egymás szemébe. A gyerekek elég idősek már, hogy megérezzék a köztük
ólálkodó feszültséget, amit elektromos áramként táplált az anyjuk
kimondatlan haragja. Az étkezések szürreális komédiává váltak, csak épp
senki sem nevetett. Még a tizenhat éves Moishe is visszafogta magát,
engedett kamaszfiús komorságából. A férje és Avromi között csikorgó,
néma fegyverszünet alakult ki.
A fájdalma megmérgezte a főztjét, leégett miatta a sólet, és savanyú
lett a túrótorta. A mindig zamatos, ízletes gefilte fisnek most savas utóíze
maradt. A cimesz, amivel régen annyi élvezetet szerzett a vendégeknek,
most emésztési zavarokat okozott. De senki nem mert panaszkodni. A
család szorongva rágott és nyelt. Moishe néha engedélyt kért, hogy
távozzon az asztaltól, és kiköphesse a gulyás egy-egy rágós csomóját, amit
a szája sarkában tartott.
Pár hét leforgása alatt az eredeti düh valamennyire visszavonult, égető
megvetéssé, végül hűvös közönnyé csillapodott. A rebecen újra tanítani
kezdett, de mélységesen nyugtalanná tette az ironikus helyzet, hogy a
Chanihoz hasonló lányoknak épp azt kell megtanítania, hogyan használják
havonta a mikvét.
 A tükörképére meredt. Minden olyan nehéz. Úgy érezte, lesüllyed az
óceán fenekére. A hálószoba falai köré akarnak zárulni. A sábesz négy óra
múlva bejön. Nem tudott tisztán gondolkozni a szétválasztott ágyuk
közelében. Elhatározta, hogy sétálni megy a parkba, és időben visszajön,
hogy előkészülhessen.

Zilberman rabbinak hiányzott a felesége. Vágyódott utána, és a sóvárgástól

összeugrott a gyomra. A mellkasa összeszorult, a szíve mintha gyorsabban
vert volna. Ilyen fájdalmat még nem érzett.
Amikor lehajolt, hogy kipakolja a mosogatógépet, felnézett a felesége
puha, kerek fenekére. A szoknya felakadt a csípőjénél, és a rabbi szerette
volna elkapni, odapréselődni hozzá, a kezével bejárni a hasát, aztán a
melleit. De uralkodott magán, próbálta azzal elterelni a figyelmét, hogy
szétválogatta az evőeszközt, minden villa ágát megvizsgálta, nem rozsdás-e,
nem ragadt-e rá makacs ételmaradék. Aztán lendületesen eltörölte őket
konyharuhával, és mindet bedobálta a húsos fiókba. Az evőeszközök
hevesen egymásnak ütődtek, ami eszébe juttatta, hogy a feleségével még
idáig sem jut el mostanában.
Már nagyon rég nem érintették meg egymást. Még meddig, Hásem?
Az embernek várnia kell. Belefáradt a várakozásba. Az ő hibája – beszélnie
kellett volna a dolgokról, amikor Rivka szerette volna. De ő megint nem
tudott szembenézni.
Újabb péntek délután. A rabbi a poros, szürke irodájában ült, és a fiatal
hosznre gondolt, aki épp elment tőle. Hallotta, ahogy a léptei
végigkopognak a lépcsőn, és leér az utcára. Múlt héten Baruch Levyvel
beszélt, az előző héten egy másik fiatalemberrel. A házasság soha véget
nem érő ügymenet. A fiatalembereken ugyanaz a sötét öltöny, fehér ing,
ugyanaz az aggodalmas, ijedt arckifejezés. A műanyag szék peremén ülnek,
és élénken figyelik a szavait. Ő meg, mint egy megakadt lemez, ugyanazt a
tanácsot intonálja minden héten.
Zilberman rabbi szeretett volna átvetődni az íróasztalán, és galléron
ragadni a fiatal hoszneket, a szemükbe nézni, és azt mondani: „Szeresd,
hallgasd meg! Amikor szüksége van rád, rohanj hozzá. Adj meg neki
mindent teljes szívedből, mert idővel, ha szerencséd lesz, többet fog
jelenteni puszta segítségnél. A legjobb barátod lesz. Felejtsd el, hogy túl
sokat beszélsz vele! Beszéljetek egész nap és egész éjjel, ha kell. Akkor is
adnod kell neki, amikor nem érzed, hogy kedved van adni. Mert ezt jelenti,
hogy igazán szeretitek egymást.”
De visszafogta magát. Inkább a kötelességről és a szerénységről
beszélt. És közben csalónak érezte magát.
Majd inkább imádkozik. Kinyitotta a szidurját, de a zsoltárok nem
hoztak vigaszt. A szavak távoliak és hidegek voltak. Beszél akkor
Hásemmel. Zilberman rabbi megköszörülte a torkát.
– Hásem? Hallasz engem? – felnézett a mennyezetre, és meglátta a
repedéseket. Nevetségesnek érezte magát. Talán nem így kellene a Világ
Urát szólítani. – Ribojnoj sel Ojlem, segíts, hogy elérjem a feleségemet,
Rivka Zilbermant. Jó asszony, jó feleség, de én annyiféleképp
cserbenhagytam… – elhallgatott. Mi van, ha valaki meghallja kint, a
folyosón? Azt hiszik, hogy mesüge, az biztos. És aztán az egész világ tudni
fog a dolgáról.
Úgy tűnt, nem érkezik azonnali válasz Hásemtől. Akkor beszél a
feleségével. Bevallja, hogy sok mindenben nem volt igaza. Felhívja, és
megmondja neki, hogy szereti. Nem, azt már reggel megmondta. Nu? Hát
megmondja neki újra. Most már biztos a sábeszre készülődik. Lehet, hogy
nem a legjobb időpont. De ha nem most, mikor?
Zilberman rabbi hazatelefonált. Maga elé képzelte a feleségét, ahogy
megtörli a kezét a kötényébe, és felveszi a kagylót. A telefon hosszan
csöngött. Talán kiment valahová. Zilberman rabbi várt még egy kicsit,
hipnotizálta az üres gépi pittyegés. Mintha kiélesítené a magányát.
– Halló?
– Rivka? Hogy vagy? Én vagyok az, Chaim.
– Igen. Tudom, hogy te vagy, Chaim.
– Csak… csak tűnődtem, hogy vagy, és hogy nem tudok-e segíteni
valamiben.
– Nem, Chaim: minden rendben van, köszönöm.
Zilberman rabbi tántoríthatatlanul tört előre.
– Na de hogy érzed magad? Nem vagy fáradt?
– Nem, megvagyok. Most mennem kell. Még be kell szereznem pár
dolgot, mielőtt bejön a sábesz… nincs időm…
– Hiányzol.
Csend. Zilberman rabbi hallotta a felesége légzését.
– Tudom.
– Én is neked?
 Muszáj volt megkérdezni. Látta maga előtt, ahogy ott áll a hallban,
tekergeti a lisztes ujjai közt a telefonzsinórt, a fejkendője hátracsúszik. A
homlokán elkent lisztes folt, ahonnan letörölte a verejtéket.
Megint csend, aztán egy hosszú sóhaj.
– Szeretlek, Rivka.
Újabb sóhajtás.
– Tudom. Most mennem kell, különben nem készülök el sábeszig.
A rabbi érezte, hogy a felesége egy kicsit megenyhült: meg kell
ragadni a lehetőséget.
– Sajnálom. Tényleg beszélnünk kell. Akár… – Nem tudta kimondani.
Hallotta, hogy a felesége levegőt vesz, aztán megszólal.
– Késő. És mennem kell.
Megint elvesztette. Kétségbeesetten igyekezett.
– Rivka, nem gyászolhatsz így. Hásem nem akarja, hogy így gyászolj.
Ez nem helyes. Nem helyes, ahogy élünk. Beszélnünk kell, változtatnunk
kell ezen a… kérlek… itt vagyok neked.
– Tudom… tudom. De több időre van szükségem.
– Még mennyi időre, Rivkele?
– Nem tudom. Csak még egy kicsire, ennyi az egész.
– Jó, hát akkor még egy kicsire. Mit tehetnék? Találkozunk otthon, sul
után.
– Rendben, szia.
– Szia. Rivka…
– Igen?
– Gut sábesz, kedvesem.
– Neked is gut sábesz, Chaim.
A telefon kattant, és visszatért a szokásos dallam. A rabbi a kezében
fogta a kagylót, amíg a vonal el nem némult.
A kisbabájuk elvesztése neki is fájt. De az ő gyásza nem volt olyan
éles: a felesége hordta a gyereket négy hónapig. Eszébe jutott az az idő,
Avromi születése előtt. Az ő szegény Rivkája mindkettőjüket büntette. A
rabbin átvillant a harag: nem érdemli, hogy így bánjon vele. Megbántotta a
feleségét, de ami sok, az sok. Van három gyerekük, épp elég, hogy hálásak
legyenek. Hásem jó volt hozzájuk. Vannak párok, akiknek nem fogan
gyerekük. A feleségének az áldásokat kellene számolnia, és abbahagyhatná
ezt az őrületet. Még egy kis idő, többet el sem visel, mert szeretni annyi,
mint adni, még ha adni néha teher is.
A rebecen a helyére tette a kagylót, és egy pillanatra megállt a folyosó
hűvös, csendes félhomályában. Chaim próbálkozik – ezt el kell ismernie –,
de érteni nem igazán érti. Ez több volt sima vetélésnél. A bűntudat hulláma
söpört rajta végig: irritálta a saját érzéketlensége.
Nem, ez most az ő ideje. Először is összecsomagol egy doboz maradék
ételt a koldusnőnek, aki egy bezárt zöldségesbolt kapualjában él. Előhúzott
egy kis krumplisalátát, pár füstölt heringet, egy nagy kanál majonézes tojást
és egy adag reszelt céklát. A fedelet szorosan rányomta, és a dobozt egy
bevásárlótáskába tette. A kenyértartóban kutatva talált két megszikkadt
mákos zsömlét, és a spájzból előhozott egy literes almalét.
Ellépdelt a szomszédok háza előtt, magas, csontos alakját egy régi
esőkabát takarta. Odabent Golders Green jó háziasszonyai már javában
vagdosnak és kavargatnak, a kezük vak bizonyossággal mozog, készülnek
az újabb sábeszre.
A főutca most nyugodtabb volt. Néhány vásárló sietett még ide-oda. A
forgalom is csillapult.
A koldusnő a bolt szűk kapualjában guggolt. A kirakat üvege
megvédte a széltől és az esőtől, de éjszaka biztosan fázott. Bepólyált lábát
pecsétes steppelt paplan takarta. Kopasz, kisebesedett fejbőrét piszkos
fejkendő fedte. Körülötte világi javai, többségük műanyag zacskókban,
amiket nagyobb műanyag zacskókba passzírozott, más zacskókat csíkokra
vágott, és tarka színű masnikba kötözve, girlandként hordta őket a
nyakában, mint egy hindu istenség a virágfüzéreket. A szalagok
meglebbentek a szélben. A háta mögött egy bűzlő rongyokkal tömött
áruházi bevásárlókocsi parkolt, annak a fémvázához görnyedt a hátával. Két
keze reumás halomban hevert az ölében.
Ki lehet, kinek volt a felesége vagy az anyja? Kinek a lánya, kinek a
nővére? A rebecen folyton ezen tűnődött. És hogy hagyhatta magára a
családja, hogy így élje le az utolsó napjait – kiszolgáltatva a hidegnek és a
gonosz idegenek erőszakoskodásának? Vagy ő hagyta el a családját? A feje
olyan üres volt, mint a zacskói, és abban a kevés tiszta pillanatában azt
állította, hogy a városvezetés rakta az utcára, de nem emlékezett, hogy
honnan. A társadalom hagyta, hogy ott pusztuljon el a küszöbén, öreg
csontjai merevre dermedjenek a betonon üléstől. A rebecennek ennyi
nemtörődömség láttán égett az arca a keserűségtől.
Az ő közösségében ez nem történhet meg. Ők gondoskodnak az
idősekről és a betegekről. Az ő anyja egy szép otthonban él a közelben. Az
öregek csontjait központi fűtés melegíti, a szívüket meg a gyermeki szeretet
és kötelességtudat. A látogatók óraműpontossággal érkeznek, ajándékba
házi blincseszt és mézes süteményt hoznak. Ezeket az imádott fosszíliákat
minden sábeszkor, jom tovkor vagy családi ünnepen hazagurítják, és a
családi asztalhoz ültetik, a kedvenc székükbe. Amikor megemelik remegő
hangjukat, hogy kérjenek még a sóletből vagy elmondjanak egy történetet,
amit már ezerszer hallott mindenki, figyelmesen meghallgatják őket, és
minden kívánságuk teljesül.
A rebecen óvatosan közeledett. A koldusnő, ha feldühítették, nagyon
rondán beszélt. Most a jó szemével bandzsított a rebecenre. A másikat
genny zárta le. A rebecen letérdelt elé, visszafojtotta a lélegzetét – mert a
koldusnőnek legalábbis érett szaga volt.
Hogy tudunk mi továbbra is hízni és boldogan élni, miközben hagyjuk,
hogy egy ilyen miszkena ott pusztuljon el a küszöbünkön? Látta, hogy a
nők továbbtolják a gyerekkocsit a koldusnő mellett, mintha csak láthatatlan
volna, felgyorsítják a lépteiket, mintha ott se lenne. Ezek olyan asszonyok,
akik minden héten cedokét adnak, és a bőkezűségüket micvének tekintik. A
lányaikra gondolt, az iskolás lányokra, akik sikoltozva rohannak el mellette,
amikor feléjük nyúlkál, mert úgy gondolják, vén boszorkány, és a tekintete
bajt hoz rájuk.
A rebecennek úgy tűnt, a közössége csak a közéjük tartozókkal
törődik. Aki nem zsidó, vagy nem a megfelelő módon zsidó, annak nincs
különösebb jelentősége. Bár az az igazság, hogy a közösségén kívülről sem
látott senkit, aki a szegény asszonynak segíteni próbált volna.
A koldusnő várakozón csücsörítette aszott száját. Figyelte, ahogy a
rebecen kinyitja a dobozt, és a kezébe helyezi. A kezei remegtek, de a
doboz tartalma nem borult ki. A rebecen előhúzott a zsebéből egy műanyag
kanalat.
– Köszönöm, kedveském. Nagyon kedves magától. Az Isten áldja meg.
– Isten áldja magát is. Most már egyen. Majd hozok még hamarosan.
– Hát, nem sokan vannak olyanok, mint maga, annyit mondhatok. Az
édes Jézus szeresse és tartsa meg.
Valóban. A rebecen beledugta a szívószálat az almalé dobozába, és
letette a járdára, a koldusnő közelébe. Hétfőn, fogadkozott, felhívom a
szociális ellátót, és szerzek segítséget.
Aztán továbbment. Már kiért a közössége hátországából. Errefelé
csökkent az élelmiszerboltok száma. Egy szalagfüggöny rebbent meg a
szellőben, bentről a sportközvetítések könyörtelen hadarása hallatszott.
Néhány összekapaszkodó hátat látott kintről, és a tévéképernyő villanását.
Egy antikvárium, egy lengyel étkezde, egy internetkávézó és végül egy „új,
függőleges fülkékben tiszta, biztonságos, gyors barnítást” kínáló
szépségszalon következett. Valamikor régen ő is feküdt szoláriumban.
Eszébe jutott, ahogy ott hevert a neonkoporsóban, és csak egy fekete
védőszemüveg volt rajta, semmi más, a teste sziluettje az élénkfehér
rudakkal szemben, a meleg üveg alatt.
Finom permeteső kezdett esni. Elhaladt a Golders Green metróállomás
mellett. Odakint egy csapat visító kamasz gyülekezett. Cigarettáztak,
flörtöltek, telefonszámokat nyomkodtak a mobiljukon. A lányok
hátradobták a hajukat, vagy szemérmesen a kézfejükre húzták a pulóverük
ujját, jól megnyújtották, a hosszú csikólábuk kivillant a rakott iskolai
szoknyák alól. A lányok magasabbak voltak, mint a fiúk.
Valaha ő is közéjük tartozott. Nem hívták mindig Rivkának.
Tizennyolc évesen felvették a Manchesteri Egyetem történelem szakára. De
Rebecca Reuben egyetlen előadást sem hallgatott. Lekanyarodott a
választott ösvényről, mert kihagyott egy évet, és Jeruzsálembe ment. Egy
évre, ami sivatagi hőségből, porból, ősi kövekből és az eukaliptuszfák
zizegéséből állt.
Abban az évben ismerte meg Chaimot. És Istent.
 6. FEJEZET

CHANI

2008. november, London

A fürdőszoba meleg és fülledt volt. A tükör csupa pára, kivéve az
ujjnyomok mozaikjait. A lefolyót haj tömte el, és Chani lába előtt nedves
törülközők hevertek kupacban a padlón. Megdörgölte a tükröt, tisztított
rajta egy ablakot. A mosdó jéghideg peremének dőlve lábujjhegyre állt, és a
tükörképét nézte a félhomályos, párás fényben.
A rózsaszín melltartó és bugyi mintha csak lebegett volna a fakó
bőrén. A színét rikítónak látta, a matt fürdőszoba homályában
mesterségesen fényesnek. A szaténkosarak befelé és felfelé nyomták a
mellét, a puha anyag fölött halványkék erek látszottak. A pánt feszes és
leheletnyi, és mindkét vállán apró aranykapcsok gubbasztottak. A
kulcscsontja alatt egy csillogó kis ékkő. Chani úgy forgatta, hogy elkapja a
fényt, és közben megpillantotta a selyemsifonba csomagolt fenekét: úgy
csillogott rajta, mint a celofán. Ilyesmit hord egy szajha, gondolta. Ő nem
ezt a benyomást szeretné kelteni, de a kép így is elbűvölte az útszéli
idegenségével. Az ellentéte volt a keményített fehér fűzőnek és
harisnyának, amit az anyja vásárolt neki a Lieber’sben. Annak a tartópántja
enyhén sebészeti benyomást keltett, a zsinórjai vastagok és ügyetlenek
voltak, és a gumija irritálta a bőrét. Aztán a bugyi: fehér szatén, unalmas,
köldökig érő.
Chani tűnődött, mit szól majd Baruch, ha meglátja ebben. Csábítónak
találja? A Queens Road mellett egy poszter telt keblű popsztárokat ábrázolt,
akik hasonló öltözékben vonaglottak, a szemük tintafekete a festéktől, és
gonoszul fondorlatos, mint egy női démoné. Chani nem akart kurvásan
megjelenni: Isten ments, hogy Baruch olcsónak találja. A célja csak annyi
volt, hogy valami tulajdonjogot vindikáljon a nászéjszakája fölött,
megjelölje a küszöböt, amit önként lép át a nővé válás felé. A rózsaszín
melltartó és bugyi a személyes ünneplése része. Az általuk megrajzolt
idomok boldoggá tették. Igen, fel fogja venni.
Az álmodozását élénk kopogás szakította félbe. Chani felkapott egy
törülközőt, és a válla köré tekerte.
– Chani! Mit csinálsz ott bent? Csipkedd magad! A barátnőid lent
várnak. Elkésel! – ordította a nővére, Rochele.
– Megyek! Csak fésülködöm. Egy perc, és lent vagyok.
– Ne felejtsd el elmondani a brochét, mikor végeztél.
– Igeeeeeen, Rochele…
– Na, akkor várunk lent!
Egy gyerek felsírt odalent, és a nővére elsietett. Chani kipréselődött a
melltartóból és a bugyiból, és a legjobb sábeszi ruháját vette fel, egy
tengerészkék bársonyszoknyát és kabátkát. Megmosta a fogát, a kezét, és
elsuttogott egy brochét. Végül a fehérneműt visszadobta a műanyag
zacskóba, és kilépett a fürdőszobából. A menyasszonyi bőröndje titkos
cipzáras rekeszébe rejtette. Minden készen állt vasárnap estére.
Felkapcsolta a sábeszi éjszakai világítást, becsukta az ajtót, és lesietett.

A nappaliban egy régi karosszéket díszítettek fel egy királynő trónjához

hasonlóvá. A kopott kordbársonyt elefántcsontszínű selyemmel takarták le,
a karfájára és a támlájára ezüstbrokátot borítottak. Mindkét sarkában egy-
egy aranyrojtos, piros bársony díszpárna gubbasztott.
Chanit Shulamis és Esti, a két osztálytársa és barátnője vezette a
székhez, hármójukat körülvette a barátnők és nőrokonok csokra. A lányok
éljeneztek, füttyögtek és tapsoltak. A ház beleremegett, ahogy a talpukkal
dobbantottak és csapkodták a szőnyeget. Az örömtől bohó dallal és tánccal
üdvözölték a menyasszonyt. A férfiak a sulban mondtak délutáni imát. A
nők már túl voltak az otthoni, közös imádkozáson, és a férfiak
hallótávolságán kívül olyan hangosan és hamisan énekelhettek, ahogy nekik
tetszett.
– Mazel tov, Chani! – visongták. Az idősebb nők hajlaláztak, a
hangjukból áradt a boldogság. A szoba különböző sarkaiból hangzott fel az
áldás, ahogy kezdetét vette a forspil.
Chani a figyelem középpontjában sütkérezett, miközben a barátnői
körülötte szökelltek, és képtelen jelenetekkel meg tréfákkal szórakoztatták.
Rochele a zongorát püfölte, a hangjegyek röpködtek, ahogy az ujjai a poros
billentyűket erőltették. A kisfia, egy kövérkés hároméves a zongoraszék
alatt guggolt. Hátul, egy szétnyitható asztalon nagy műgonddal büfét
állítottak össze. Almatorta, fahéjas rugelach, szirupos sárgabarackkal
megkoronázott miniatűr profiterolok, egy tömörnek látszó túrótorta, a
tetején fényes, piros eprekkel, tonhalas-tojásos bagelek és egy hatalmas
Fekete-erdő torta – mind arra várt, hogy megegyék. A teát Chani legidősebb
nővére, Shuli töltötte. Devorah-t, Mrs. Kaufman harmadik lányát vasárnap
délelőttre várták New Yorkból, de Sophie az előrehaladott terhessége miatt
nem vághatott neki az útnak.
– Beszédet! Beszédet! A kálének beszélnie kell – kiáltotta a nagynénje,
Frimsche tele szájjal, az alsó ajkán morzsa billegett.
– Jaj, hagyd már, Frimsche. Hadd pihenjen a kále, hadd élvezze az
életet. – Ez Rochele volt, az örökös védelmező. Chani nem akarta, hogy az
esküvő után elutazzon. Nem látta azóta, amióta férjhez ment, és New
Yorkba költözött. Megdöbbent, mennyit változott a nővére. Meghízott, az
arca kidagadt, és ahogy beszélt, a tokája remegett. A karját kinyújtotta a
hasán, hogy elérje a billentyűket. Nem lehetett eldönteni, hogy a hasa attól
nőtt meg, hogy gyereket vár, vagy csak a süteményektől, és Chani nem mert
rákérdezni.
– Azt hiszem… össze tudok hozni egy beszédet… – emelte fel a
hangját Chani, hogy meghallják a zajban. A lárma elhalkult, ahogy
megszólalt. – Mint tudjátok, eléggé szeretek beszélni…
– Na neeee! Tényleg? – elméskedett valaki a háta mögött.
– Kösz, Naomi… akkor talán folytatnám… szóval elég hosszú út volt,
mint tudjátok, eltartott egy ideig, mire megtaláltam a megfelelő hosznt… de
khm, itt vagyok, és Hásemnek meg a szüleimnek hála… még két nap, és jó
feleség leszek…
– Ámen! De jó? Jó?! Mióta szoktál „jó” lenni? – Ez Shulamis volt.
– Oké, oké, Shulamis: próbálok jó lenni!
Az iskolai barátnői egymást böködték, és kuncogtak. Chani álharagos
tekintetet vetett rájuk.
– Báruh Hásem! A segítője leszel, a jobb keze… és adja, hogy
egészséges és boldog gyermekeket hozz a világra… Beezrát Hásem –
dünnyögte Frimsche nagynéni, és szelíden hintázott a székén.
Chani Frimsche ájtatos közbeszólásával nem törődve továbblendült.
– Úgyhogy meg akarom köszönni mindannyiótoknak, hogy itt
vagytok, és megünneplitek velem ezt a nagy pillanatot. Nem mondhatnám,
hogy nem vagyok ideges, de tényleg remélem, hogy minden bájos
barátnőm, aki még most is vár és keres, Shulamis, Esti és Sophie…
– És én! Rólam se feledkezz meg! – suttogta Shoshanah, és megbökte
Chani vállát. Chani hátrafordult.
– Ja, igen, bocs… és Shoshi… nagyon sajnálom, Shoshi, nem láttalak
ott hátul… mind hamarosan megtalálja a megfelelő embert, és férjhez
megy! Vasárnap davenolok értetek, aztán majd táncolok az esküvőtökön!
– Ámen!
– Úgy legyen!
A nők felemelték a teáscsészéjüket, és a szoba elhalkult, csak a
porcelán koccant. Csönd szállt le. A férjezetlen lányok magukba merültek,
kerülték a pillantásokat, és a saját félelmeikbe süppedtek. Naomi és Maya,
akiket nemrég jegyeztek el, az esküvői helyszínek lehetőségeiről
sugdolóztak, és elismerő pillantásokat vetettek egymás jegygyűrűjére. Az
idősebb feleségek átsomfordáltak az asztalhoz, és megvizsgálták a
pusztítást. Csipegetni kezdték a maradékot, az ujjuk ragadt a sziruptól és a
cukormáztól. A szendvicsek vége kezdett bekunkorodni, a Fekete-erdő
tortát lemészárolták. Az asszonyok kis csoportokban álltak, halkan
beszélgettek, a hét eseményein rágódtak, a pletyka ízes morzsáit osztották
meg egymással.
Akik nem a családhoz tartoztak, hamarosan elköszöntek Chanitól, és
hazamentek. Chani újra egyedül maradt, illetve Frimsche nagynénivel meg
a két nővérével. Az osztálytársai közül csak Shulamis maradt még. Ők
négyen a rendrakással foglalatoskodtak, és nem hagyták, hogy Chani
beavatkozzon. Megparancsolták, hogy üljön a trónján és pihenjen, de
könnyű mondani!
Mivel nem volt, ami elvonja a figyelmét, megint rátört a tudata mélyén
leskelődő pánik. Chani a négy nőt figyelte. Egyiküket sem lehetne
megközelíteni. Shulamisnak sejtelme sincs a félelmeiről, a testiségről meg
még nála is homályosabbak a fogalmai. Chani egyszer megpróbálta szóba
hozni a kérdést, amikor az Orli’s kávézóban ültek egy-egy forró csoki
fölött, de Shulamis megvadult az izgalomtól, és őrült feltételezéseket
kezdett sorolni hangos színpadi suttogással. A szomszéd asztalnál ülő nő
lesújtó pillantásokat vetett rájuk, és Chani kénytelen volt az asztal alatt
bokán rúgni Shulamist.
Frimsche határozottan reménytelen. Chani azon tűnődött, hogy
Frimsche egyáltalán konszummálta-e a házasságát Ephraim nagybácsival,
mert gyümölcsözni nem gyümölcsözött. Frimsche csontos, aszalt vén
pálcika: mindig is az imádságok éteri világát részesítette előnyben a való
világgal szemben. Kedves, aggodalmas és különös lélek: Chaninak
nehezére esett kíváncsi menyasszonyként maga elé képzelnie, nemhogy
meztelenül, Ephraim nagybácsival áldott szenvedélyben tekergőzni.
Ami Rochelét illeti, jó ideje nem merültek igazán bensőséges
beszélgetésbe. Furcsa és kínos élmény volt újra látni a nővérét. Sok mindent
még szokni kell, többek közt az idegen, nazális amerikai kiejtését.
Shulihoz meg soha nem állt közel, úgyhogy erről ennyit. Chani még
csak tizennégy éves volt, amikor Shuli férjhez ment, és Stamford Hillbe
költözött. A legidősebb nővére most, huszonhat évesen, a dohos
tweedkosztümjében egy matrónára emlékeztetett. Ragaszkodott hozzá,
hogy a parókája fölött gyapjúbarettet hordjon, nehogy bárki férjezetlennek
nézze. Hogy tudna bárki ekkorát tévedni, azt Chani fel nem foghatta. Shuli
úgy be volt bugyolálva különböző rétegekbe, mint egy csomag, és a
gyerekeivel jobban szeretett jiddisül beszélni, mivel olyan emberhez ment,
aki Antwerpenben végezte a jesivát. Mindig nagy küzdelem volt kibogozni
az unokaöccsei és -húgai angolságát. A mondataik összegabalyodtak, és a
szavak úgy zümmögtek bennük, mint a darazsak egy palackban: Chani
gyakran zavarban volt, hogy egyáltalán mit is mondanak.
Inkább kimegy az anyjához a konyhába, és visz neki egy szelet tortát.
Egy papírtányérra lapátolt egy leomló halommal, és kivitte a konyhába. Az
ajtó nyitva volt, a résen a neonfény csíkja ragyogott ki. Chani végiglépdelt a
ragacsos linóleumon. A hőség elnyelte, amikor belépett. Az anyja egy
hatalmas levesestál fölött állt, és türelmesen kavargatta, a csuklója lassú,
körkörös táncot járt. Az arcát fényes rétegbe vonta a verejték. A háta
mögött Chayale ácsorgott, a szoknyájába kapaszkodott, és az arcát az anyja
fenekéhez dörgölte. A kötés rajta volt még, bár most már ferdén állt, és
lekváros ujjlenyomatok borították.
Egy kisgyerek, Chani legkisebb húga, Yona a babaszékében ült, és
ráérősen ette a gyurmát: néma csodálattal bámult Chanira. Kint az udvaron,
a műanyag tető alatt Chani meglátta Yaelt is, épp a tiszta ruhát rángatta ki a
mosógépből, és válogatta nedves halmokba. Tizenöt éves volt, magas és
hajlékony, hosszú haját sima sötét fonatban hordta. Chani észrevette,
milyen finoman tartja magát és milyen emelkedett, ami korábban nem volt
rá jellemző. Most, hogy ő férjhez megy, Yael is érzi, hogy közeleg az ideje,
és tudatosabban figyel magára. Halkan beszél, és félszegebb, befelé
fordulóbb lett. Chani egy pillanatra elszomorodott arra a gondolatra, hogy a
húgából nő lesz: az a Yael, aki nemrég még mellette szökdécselt, végleg
eltűnt.
– Anya. Anya! – kiáltotta Chani, és várta, hogy az anyja fátyolos arca
felé forduljon.
– Szia, Chanile. Milyen volt a forspil? Jól mulattál, drágám?
– Szuper volt, anya, nagyon felkészültek, olyan édesek voltak, Shoshi
és Sarahle írta az összes jelenetet, és Shoshiéknál próbálták össze a múlt
héten. Tessék, hoztam neked egy szelet tortát.
– Tedd csak le a pultra, egy perc és nézem… nem hagyhatom, hogy a
leves felforrjon, mert akkor oda a zamata… és a csirkét se töltöttem még
meg, mindennel úgy el vagyok késve…
– Anya, hagyd abba, csak egy percre, és egyél egy falatot, csak egy
morzsát a kedvemért… egész nap nem is láttalak. – Chani visszatartotta
magát, és nem hozta szóba, hogy az anyja nem volt ott a mikvében. Tudta,
hogy bűntudata van. Nézte inkább, hogy elmormol egy áldást, és befalja a
tortát, fáradt vonásait öröm futja át az édes ízre. Tűnődött, hogy az anyja
tudna-e enyhíteni a szorongásán.
– Anya… khm, azt szeretném kérdezni… te emlékszel a
nászéjszakádra?
Az anyja döbbenten nézett rá, abbahagyta az evést, mint amikor a
tehén kérődzés közben egy pillanatra megriad. Hangosan nyelt, és úgy
bámult Chanira, mintha most látná először.
– Chayale, menj, és teríts meg a mama kedvéért, legyél jó kislány –
mondta Mrs. Kaufman. – Keress tizennyolc egyforma villát és kést a húsos
fiókból, légy szíves.
Chayale kidobogott, hogy megtegye, amire az anyja kérte, és menet
közben Chanira nyújtotta a nyelvét. Chani beletúrt a hajába.
– Auú! A varratom! – visított Chayale.
– Ó… elnézést, fenség… a bocsánatáért esedezem… – cukkolta Chani.
Chayale felemelte, aztán leengedte a vállát, és kiszökellt a konyhából.
– Félsz, ugye, drágám? – kérdezte Mrs. Kaufman. Kinyújtotta a kezét,
és meleg, puha tenyerét Chani fehér öklére tette.
– Nem, igazán nem is… illetve, igen, anya.
– Hát… Azt hiszem, minden kálének meg kell tennie, amit meg kell
tenni. A nővéreid is szemmel láthatóan tökéletesen boldogulnak… –
tűnődött Mrs. Kaufman.
 – Anya! Ez nem segítség! – Chani nem tudta már türtőztetni a
frusztrációját.
– Tudom, drágám, de annyira régen volt már, amikor én voltam
menyasszony… Próbálom felidézni, milyen érzés volt… apád nagyon jó
volt hozzám aznap éjjel… azt hiszem, a fő az, hogy ne felejtsd el, hogy
minden nő életében csak egy első éjszaka van. És túl kell esni rajta: hadd
tegye meg a férjed, ami a kötelessége. Ne állítsd meg. És neked is meg kell
tenned a magadét… minél kisebb felhajtás, annál jobb… és Hakodes borech
hu áldjon meg gyermekkel… Hiszen már megáldott egy hosznnel, nem?
Egy jó haszid családból való fiúval, aki épp a megfelelő fajta, ráadásul egy
jesiva boher. Biztos vagyok benne, hogy minden jó lesz.
– Ámen. De nem fájt?
– Nem fájt? Hmmm… nyolc gyerekkel később, Chani, nem is tudom
őszintén felidézni! Ha fájt, múló fájdalom… nem tart sokáig, és idővel meg
gyakorlattal majd jobb lesz, drágám, meglátod.
– Pontosan ezt mondta a rebecen is – sóhajtott Chani.
– A rebecen? – Mrs. Kaufman szemöldöke eltűnt a frufruja alatt. – Te
a nászéjszakádról beszélgettél a rebecennel? Jaj, Chani, hogy tehettél ilyet?
Esetleg egy kis illendőség, egy kis önbecsülés? Hova tetted a szerénységed?
– Nem értem, mi a gond. Minden másról beszélgettünk… igazából ő
hozta fel a mikvéből hazafelé…
– Zilberman rebecen az utcán beszélt veled a házastársi
kötelezettségeidről? NYILVÁNOSAN? Nahát! Mindig is gyanús volt
nekem az a nő, nagyon is modern… – csattant fel Mrs. Kaufman. Az
összegyűrt papírtányért bedobta a szemetesbe, és a száját megtörölte a
kötényében.
– Anya… te nem voltál ott, igaz? – A vád mégis kicsúszott. Chani
összerezzent, ahogy az anyja arca megnyúlt. Szaggatott sóhaj szakadt fel
belőle.
– Tudom, tudom… Megint elárultalak… sajnálom, de mit tehettem?
Tudod, Chani, amikor gyerekeid vannak, lesznek napok, amikor hibázol,
amikor az egyik gyerek megelőzi a másikat… és semmit nem tehetsz
ellene… sajnálom… bárcsak ott lehettem volna… – A szavak csak úgy
kibuktak a száján, megbánás és harag keveredett bennük, a hangja rekedt
volt.
Mrs. Kaufman megremegett, súlyos teste úgy reszketett, mint egy
léghajó a szélviharban. Chani odalépett, és amennyire lehetett, átölelte az
anyját, beszívta a különleges aromát, az átizzadt paróka, a sült hagyma és az
arckrém elegyét. Érezte, hogy az anyja könnyei beszivárognak a gallérja
alá, és megérezte a feszültséget az ormótlan vállában. Megsimította a hátát,
és a vállai megkönnyebbülten rázkódtak össze.

Baruch felfelé pedálozott a dombon, a kabátja csapkodott mögötte, ahogy

hazafelé tartott, hogy még mielőtt bejön a sábesz, megmosakodjon és
átöltözzön a sulhoz. A szeme könnyes volt a forgalom bűzétől. Szerette
volna megtörölni az orrát, de nem merte elengedni a kormányt. Mikor felért
a tetőre, szabadon robogott le a Brent Streeten, a pedálon állt, és a súlyát a
bicikli zömök vázára helyezte. Szerette a száguldást. Kis szerencsével átér a
zöldön, és átgurul az északi körúton Golders Greenre anélkül, hogy
fékeznie kellene.
A feje tele volt Chanival, a képek, a szavak és a hangok özönével. Az
elakadó lélegzete. A szív alakú, sápadt arca. Chani a felesége lesz. Hirtelen
újra rátört a félelem, és azzal fenyegetett, hogy beárnyékolja a kedvét.
Tudta, hogy kívánja Chanit, de vajon Chani is kívánja őt? Semmi nem
biztos. Mi van, ha nem? A vágya naponta izmosodott, amióta először
találkoztak, és most már állandóan mardosta. Eszébe jutott a nászéjszaka, és
úgy pedálozott, mintha az élete múlna rajta. Mi van, ha Chani eltaszítja? Mi
van, ha ő nem tudja visszatartani magát? Minden éjjel erotikus álmok. Nem
sok remény van rá, hogy féken tudja tartani az izgalmát Chanival, ha
egyedül sem tud úrrá lenni rajta.
Chani apró, fehér keze, a körmei, a cakkos félkörök, a sima, világos
bőre, a sötét szeme, amiben éles értelem fénylett, hiába próbálta rejteni.
Talán vakmerő felfedezőnő lesz, aki elvezeti őt az Ígéret Földjére. A bicikli
megingott alatta. Hülye ötlet, de hát látta az éberséget az arcán, és tetszett
neki.
Minden gondolatát ismerni akarta. A saját gondolatait is meg akarta
vele osztani, de attól félt, hogy untatná. Ezer meg ezer nyomasztó gondolat:
nem szeretné megfojtani velük. Az agya tele volt a jövővel, a közös
jövőjükkel: hogy lesz, és hogy fogja tudni Chanit eltartani?
De már kezdte megismerni. Chani most más volt. Mostanáig
mindketten félszegek lettek a telefontól, folyton visszaestek a merev,
udvarias formaságok monoton változataiba. Ez az utolsó beszélgetés
viszont élőbbnek tűnt, ráadásul Chani nagyon is hamar tapintható valóság
lesz.
Baruch arra gondolt, hogy Chanival Jeruzsálemben fognak élni. Ez a
lépés elkerülhetetlen. Hat hónap, és elmennek Londonból. Hogy fognak
boldogulni az új és ismeretlen környezetben? Egyikük sem beszél héberül.
Ő majd órákig görnyed a vallási szövegek fölé, Chanit meg magára hagyja
otthon egy idegen országban. Ez a gondolat rémülettel töltötte el. Nem
akarta, hogy Chani magányos legyen. Minden idejét vele szerette volna
tölteni. De nem sok választása marad. A szülei beleegyeztek, hogy
vásárolnak nekik egy kis lakást Nahlaotban, és támogatják a tanulmányait,
azzal a feltétellel, hogy folytatja őket. Neki is van félretett pénze, de nincs
semmilyen pénzzé tehető tudása. Chaninak találnia kell majd egy
részmunkaidős állást valahogy, hogy eltartsák magukat. Talán adhatnának
angolórákat? Egyiküknek sincs semmi képesítése.
Baruch gyorsabban tekert, próbálta lehagyni a gondolatait. A hideg
levegő égette, de a sebesség megfelelt a vénáiban száguldozó érzelmek
rohamának. A fejében Chani hangja visszhangzott, és hallotta a beszéde
megtorpanó ritmusát a kamionok, buszok és kocsik harsogó zaján át. A
pedál minden fordulása hátrébb tolta a mardosó gondolatokat az agyában.
Úgy érezte, saját buborékába zárva repül, és megvédik az intenzív érzései,
amiket egy olyan lány iránt érez, akit alig ismer.
 7. FEJEZET

A REBECEN

1982. május, Jeruzsálem

Rebecca a sorban állt, és várta, hogy átjusson a biztonsági ellenőrzésen. Az
előtte és mögötte tolongó emberek nyomása kicsit megijesztette. Fekete-
fehérbe öltözött férfiak fekete puhakalapban vagy prémmel bélelt
fejfedőben áramlottak át a kapukon, tolták-lökték egymást igyekezetükben,
hogy az esti imát a Falnál mondhassák el. A feszültség tapintható volt,
ahogy a hitbuzgók egyre idegesebbek lettek. A levegőben az izzadság, a
pállott ruhák és a zsíros szakállak szaga szállt. Rebecca visszafojtotta a
lélegzetét, nem értette, hogy tudják elviselni a meleg gyapjúöltönyt ebben a
hőségben. A nők is be voltak bugyolálva. Néhányan pulóvert hordtak az
állig begombolt, hosszú ujjú ingeiken. Muszáj volt megbámulnia vastag
fekete harisnyáikat. A fiatalabb nők hosszú, lengő pamutszoknyában voltak,
a lábfejük is alig látszott. Lemaradtak a férfiaktól, diszkrét távolságot
tartottak.
Megkönnyebbült, hogy a leghosszabb szoknyáját vette fel egy hosszú
ujjú pólóval. Shifra hasonló öltözetben állt mellette, csak az ő felsője
buggyosabb volt. Akkor ismerkedtek meg, amikor Rebecca heti egy
alkalommal látogatni kezdte a bet midrás campust, ahol a frum nők önként
vállalkoztak, hogy világi nőket tanítsanak a Tóra és a judaizmus alapjaira.
Chaim vette rá, hogy legalább egyszer menjen el. Shifra volt a kijelölt
mentora, és Rebecca élvezte a könnyed társaságát, így a spirituális tudás,
amit átadott, nem tűnt tehernek. Egyidősek voltak, és hamarosan az órán
kívül is barátnők lettek. Rebecca hirtelen rádöbbent, mennyire a bőréhez
tapad a vékony pamutpóló. Bárcsak hozott volna egy sálat, gondolta, de
már késő volt visszamenni.
A női katonák valamilyen parancsot kiáltottak, mire a sor továbblódult,
és Rebecca megbotlott.
 – Jól vagy?
– Igen, jól – mondta halkan, és kicsit hülyén érezte magát.
– Mindjárt átjutunk. Ez a része mindig bosszantó.
– Az biztos.
De nem volt biztos semmiben. Kellemetlenül érezte magát,
képmutatónak. Már máskor is járt a Falnál, mikor a családjával itt
nyaraltak, de soha nem közvetlenül sábesz előtt. A terület akkor félig
üresnek tűnt, a hatalmas méreteivel békésnek. Az a láz, ami most
megtöltötte a levegőt, hiányzott. Rebecca kezdte megbánni, hogy
beleegyezett, hogy idejöjjön. De megígérte Chaimnak. Csak most az
egyszer. Tudta, hogy ő is itt van valahol. Talán már át is jutott.
A sor megint lódult egyet, és most egy kis teremben találták magukat.
Odabent egy futószalag és egy biztonsági kapu volt. Rebecca üres kézzel
jött, mivel sábeszkor tilos bármit cipelni. Az unott katonák átirányították a
fémdetektorok között. Közömbösnek tűntek, a puskák ott lengtek a
csípőjükön, az álluk mozgott: rágóztak. Tréfálkoztak és flörtöltek
egymással, a hívők feje fölött ordibáltak.
A terület hatalmas méreteitől Rebecca kicsinek és sebezhetőnek érezte
magát. A tér túlsó oldalán volt a Fal. Ott állt masszívan és fenyegetően, a
felszínét árnyék borította. A tövében kezdtek összeseregleni az esdeklők,
mint a hangyák, a siratófal tömegéhez képest elenyésztek.
Turisták, katonák, diákok és iskolások gyülekeztek apró, izgatott
csoportokban. Az esti égbolt indigószínűre sötétedett. Egy izraeli zászló
lengett büszkén, a vászna a rudat csapkodta a kitartó esti szélben. Oldalt
fehér abrosszal leterített, összecsukható asztalok kínáltak alkoholmentes
italt és süteményeket. Villogtak a kamerák, kamaszok kapaszkodtak össze
és vigyorogtak, a túravezetők neveket kiáltoztak. Fiatal haszidok vegyültek
a világiak közé, és sábeszvacsorára invitálták őket. Ce-do-ke! – kiáltozták a
koldusok, miközben pléhdobozukat rázták. Rebecca észrevett egy magas,
karcsú menyasszonyt lebegő ruhában és csillogó mellényben. A lány
nevetett, az arcáról öröm sugárzott.
A Fal női részének sorompójánál egy nő vállkendőket osztogatott
azoknak a turistáknak, akik nem voltak megfelelő öltözékben. Mikor
Rebeccára pillantott, elmosolyodott, és bólintott. Átfurakodtak a műanyag
székek közt, ahol idős nők ültek összegörnyedve, és az imakönyveikbe
mélyedtek. Némelyikük mosolygott, és üdvözlésül súgott valamit. Rebecca
azt vette észre, hogy ő is szelíden visszamosolyog.
 Már csak pár lépés volt a Fal. Rebecca körül mindenütt nők
hajladoztak, a levegő megtelt az elsuttogott imádságokkal. Minden csöndes
és komoly volt, a biztonsági sor perlekedése feledésbe merült. Énekhang
szállt a szélben a férfi rész felől, aztán elült, amíg újabb hanghullám nem
árasztotta el a zárt teret. Rebecca biztosra vette, hogy Chaim is ott van.
Átpréselődtek a tömeg utolsó sorai közt, aztán már nem volt hova
menni. Rebecca felnézett a masszív tömbökre. A repedésekből növények
nőttek, a leveleik poros zöldje elütött a jeruzsálemi kő hatalmas felületétől.
A kolosszális magasság és vastagság az örökkévalóság élményét nyújtotta.
Már kétezer éve itt áll. Rebecca ösztönösen végighúzta a kezét a
ráncos felszínen. A kő még langyos volt a naptól, a repedéseibe több száz
apróra hajtogatott papírcédulát dugtak. Rebecca azt kívánta, bár hozott
volna ő is titkos kívánságot, de nem tudta, mit kérjen. Volt egy halvány
elképzelése, de félt szavakba foglalni, hátha valóban hat a csoda. Nem tudta
eldönteni, készen állna-e az eredményre.
Körülnézett. Balra egy nő támaszkodott mozdulatlanul a falnak, az
arcát a karja hajlatába fúrta, és imádságba merült. Jobbra egy másik nő
zokogott. Rebecca nem számított az érzelmek ennyire nyílt
megnyilatkozására ezen a szent helyen. Shifra átnyújtott neki egy kis bőr
imakönyvet, a miniatűr írást képtelenség volt kihámozni. De nem is volt
jelentősége, mivel amúgy sem tudott héberül.
Shifra imádkozni kezdett. Ő viszont nem tudta, hogy kell imádkozni.
El volt veszve. Próbálta az angol imákat, fejben mondta a szavakat, de az
egész hamisan csengett. Egyetlen imát ismert, a Smát. Fogalma sem volt,
helyes-e ilyenkor ezt imádkozni, de valamit csak kellett mondania.
Odahajolt a falhoz, és az arcát eltakarta a kinyitott imakönyvvel, ahogy a
körülötte lévő asszonyoktól látta. Halkan elmormolta a Smát, bizonytalan és
rozsdás hangon.
– Smá Jiszráel Ádonáj Elohenu Ádonáj Ehád!
Halljad, Izrael, az Örökkévaló, a mi Istenünk, az Örökkévaló
Egyetlenegy!
Nem gondolta, hogy hinne Istenben, de nem is tudta egészében tagadni
a létét, és félt, hogy ha szüksége lenne a segítségére, Isten nem adná meg
neki. Helyette spirituális senkiföldjén járt, a teljes hithez cinikus volt, de
teljesen elszakadni is félt. A szülei lengyel menekültek voltak,
holokauszttúlélők. Nem voltak hívők.
 De itt, ezen az idegen, ősi helyen Rebecca mégis valami mást érzett
meg. Mintha a siratófal egy nép – és a hozzá kapcsolódás – szimbóluma
lenne. Az ő népe. Eddig sosem gondolt rájuk így. A Fal maradt meg
egyedül a szent helyükből, és Rebecca akkor azt is megértette, hogy nem
elég túlélni. Vissza is kell térni.

Leszállt a sötét, és a nappali hőség gyorsan elillant. Rebecca

megborzongott. Sietve vágtak át Mea Shearim kanyargós, szűk utcáin, amíg
ki nem értek a főutcára. A forgalom már leállt, de a hely az emberi
energiától vibrált. Az utcai lámpák alatt gyerekek surrantak erre-arra.
Kerek, prémmel bélelt kalapot viselő öreg haszidok lépdeltek lassan,
jiddisül mormogtak, a kezüket összekulcsolták görbe hátuk mögött.
Az utcáról elfogytak a színek, amitől az árnyék még feketébbnek és
sűrűbbnek tűnt, mint különben. A férfiak arca, keze és hófehér inge vibrált
a sötétben. Az éjszaka még a piszkot és a szemetet is elkendőzte, ami
nappal annyira előtérben volt. Itt-ott megcsillant egy-egy üveg, vagy egy
csokoládé csomagolópapírja akadt a rácsok közé, a modern élet apró jelei.
Minden nyitott ablakból és kapualjból a főzés illata szállt. A leves, a sült
hagyma, a frissen sült sólet, a rozmaring, az aranyló krumpli és a sült csirke
édes illata. A lábasokat már lefedték, a sütők hűltek, és az asszonyok várták
haza a férjüket a zsinagógából. Az ablakban sercegve égtek tovább a
gyertyák.
Minden külső felületre fehér, hámló plakátokat ragasztottak dühös,
jiddis szöveggel. A durva nagybetűs írás valami baljós szellem jelenlétét
sugallta, amely figyel, ítél és engedelmességet követel. Rebecca nem tudta
elolvasni a szavakat, de ahogy belépett a gettóba, érezte magán a lobbanó
tekinteteket. Őt is figyelték.

Shifra meggyorsította a lépteit, és belépett egy düledező bérházba. Az

előcsarnokban a tükör repedezett és maszatos volt. Egy kukászacskó
szétrepedt, és a szemét kiszóródott a lépcső aljára. Egy macska surrant el
mellettük. Világítás nem volt, a lépcső a sötétbe tekergett fölfelé.
Rebeccának hirtelen rossz érzései támadtak, és Shifra karjára tette a kezét,
hogy megállítsa.
– Várj, kicsit furán érzem magam, hogy csak úgy idejövök. Biztos
vagy benne, hogy rendben lesz, ha itt vagyok?
 – Persze, Becca. Ne hülyéskedj, én akartam, hogy itt legyél. Meséltem
rólad a szüleimnek, és várnak. Gyere, a nővéreim is meg akarnak veled
ismerkedni.
Rebecca már nem aggódott annyira, de még bizonytalan volt.
– Shifra, egyetlen áldást sem ismerek, semmit, a szüleid azt fogják
hinni, hogy…
– Hidd el, nem olyanok. Nem ítélkeznek az emberekről. Ne felejtsd el,
hogy ők is olyanok voltak, mint te. Ne félj. Ne tántorítsanak el ezek az
utcák és ezek az emberek: ők nem ismernek! Itt vagy, és velem vagy.
– Na és a ruháim? Rendben vannak?
– Nagyon is. Majd adok kölcsön egy pulóvert, ha szeretnéd.
– Igen, légy szíves. Majd megfagyok.
– Oké. Na, menjünk föl a lépcsőn.
Felkapaszkodtak a sötétbe, a márvány visszaverte a lépteiket és a
hangjukat. Az épület dohos szagot árasztott. A levegőben állt az ételszag.
Megcsapta őket a nappal bent rekedt melege, ahogy elérték az ötödik
emeleti lépcsőfordulót. A csukott ajtó alól sárga fény áradt, és
megvilágította a lábtörlőt meg a korlátot. Az ajtó nem volt bezárva. Shifra
belökte, és beléptek.

Nagy, ovális asztal közepén egy pár díszes, ezüst kandeláberben gyertyák
pislákoltak. A fehér abroszon csillogott az evőeszköz. Shifra apja kitöltötte
a bort egy talpas pohárba, és felemelte, hogy elmondja az áldást. Amikor a
lányok beléptek, komoran bólintott Rebecca felé, de nem szólalt meg.
Rebecca az asztal másik végébe ült, a nők közé, és várta, hogy kortyoljon a
pohárból. Figyelte, ahogy sorra adják, férjtől feleségnek, idősebbtől a
fiatalabbnak. Mikor elért hozzá, kortyolt belőle. A bor émelyítően édes volt,
és Rebeccának vigyáznia kellett, nehogy fintorogjon.
Továbbadta a poharat Shifrának. Megint azt érezte, hogy figyelik.
Felnézett, és egy pillanatra találkozott a tekintete a rabbiéval. Shifra apja
fürkésző szemmel, alaposan megvizsgálta. Rebecca úgy érezte, felbecsüli
az értékét. Észrevette, hogy a szakáll mögött a rabbi fiatalabb, mint
amilyennek látszik.
A szoba fülledt volt, sokan zsúfolódtak össze benne, bár mindenből
nyugalom áradt. A kisebb gyerekek szabadon mászkáltak. Senki nem bánta.
Az egyik kisgyerek egy legót rágott a padlón, két nagyobb meg az asztal alá
bújt, ott sugdolózott és vihogott.
Rebeccát szívesen látták, a tányérját megtöltötték, mégsem tudott enni.
Az étvágya elszállt a hőségben, az étel túl nehéz volt az ízlésének; a
csirkecombok beledermedtek az olajos mártásba, a káposztasaláta szétázott,
és borzasztó édes volt. A gyerekek bámulták. Rebecca nem ismerte a
kézmosáshoz tartozó áldást, és akadozva ismételte Shifra után. A vízben
eláztatta a felsője hosszú ujját. Kínosan érintette a tudatlansága, és ideges
volt, aggódott, hogy megbántja őket, vagy önmagát hozza megalázó
helyzetbe. Elhatározta, hogy ezt az estét túléli, aztán hazamegy a normális
és megnyugtató világába. De ezek az emberek megbabonázták. Ő is
visszabámult, megigézték a szelíd hangok és a szokatlan szertartások.
Náluk otthon a sábesz kényszerű dolog volt. Felületesen végighaladtak
a gyertyákra, a borra és a kenyérre vonatkozó áldásokon, az apja általában
összekeverte őket az akadozó hébertudásával. Az anyja rémületesen főzött.
A leves mindig langyos volt és túl sós, a krumpli égett és a széle kemény. A
hangulat örökösen melankolikus. Rebecca magányos volt. Idős szülők
egyetlen gyereke, az apja az emlékeibe süppedt, és folyamatos
beszédkényszere volt. A pislákoló sábeszgyertyák fényén túl
kimondhatatlan rémület ólálkodott. A szoba sarkában árnyak moccantak,
újrajátszották a rémtetteket, amik az álmait gyötörték. Nem volt mibe
kapaszkodni, semmi remény, semmi öröm, ami ellensúlyozta volna a komor
hangulatot. Vacsora után az apja lerogyott a tévé elé, a piszkos edény pedig
Rebeccára maradt.
– Tehát kihagytál egy évet, és eljöttél Jeruzsálembe?
A rabbi hangja félbeszakította a merengését. Rebeccát meglepte, hogy
ilyen nyíltan szólítja meg. Az asztalnál csönd támadt. A gyerekek rágtak, és
közben rá bámultak.
– Igen. Ez egy egyéves program az egyetemen, külföldi diákok
számára.
– És hol laksz?
– Kollégiumban. A Scopus-hegyen.
– És milyen? Nagyszerű lehet a kilátás az óvárosra.
Rebecca elhúzta a száját, amikor eszébe jutottak a csótányok a
konyhában.
– Egész jó, kicsit zsúfolt. Van egy szobatársam, de szerencsére jól
kijövök vele. Skót lány.
 – Örömmel hallom. És a későbbi terveid?
– Történelem szak Manchesterben. Aztán talán jog. Vagy újságírás,
amit jobban szeretnék: a jog olyan száraz. De a szüleim azt akarják, hogy
ügyvéd legyek. – Most már fecsegett.
A rabbi elismerően bólintott.
– Ó, a szülők: mindig közbelépnek! Na és hogy tetszik az élet
Jeruzsálemben?
– Furcsa. Hozzá kellett szokni. Illetve azt hiszem, még mindig
szokom. Az új rész egyáltalán nem olyan, amilyenre számítottam, de az
óvárost imádom felfedezni. Van benne valami, amit nem tudok
megmagyarázni. Valahogy behúz. – Remélte, hogy ez a válasz megteszi, és
elterelődik róla a figyelmük.
A rabbi mosolygott, a foga fehér és szabályos a kócos szakállához
képest.
– Tudom. Számomra is sokk volt Golders Green után. De most már
nem is tudnék másutt élni. A város beférkőzik az ember bőre alá, belénk
szívódik… – Elhallgatott, hogy a kisfiára figyeljen, aki épp felkapaszkodott
az ölébe. A pillanat elmúlt.
A rabbi az áldást kezdte énekelni, a hangja minden kadenciánál
megremegett. A család könnyű, természetes modorban válaszolt, felcsapták
az imakönyveik megviselt lapjait. A rabbi hangosabban énekelt, az asztalon
dobolt, elragadta a saját lelkesedése. A gyerekei vigyorogtak. Rebecca nem
tudta, hova nézzen, úgyhogy a lapra szegezte a tekintetét, bármelyik lapra,
kétségbeesetten igyekezett nem kitűnni.
A rabbi hirtelen elhallgatott, és angolul szólalt meg, az anyanyelvén, a
szavai világosan és rendíthetetlenül szóltak.
– Sábeszkor tehát arra emlékezünk, kik is vagyunk. Abbahagyjuk a
munkát, és pihenünk. Van időnk gondolkozni. Van időnk gyertyát gyújtani,
és elmondani az áldást. De elég ez? Vagy túl sok is? Itt ülünk, a saját
földünkön. Szabadságban. Nem mindig békés hely, de itt vagyunk. Több
ezer év száműzetés után visszatértünk. De néhányan közülünk még most is
messze földön élnek, elvágva a spirituális önazonosságuktól, elfelejtik a
szokásokat és az imákat, amelyek a népünket mindig továbbvitték. Felejteni
könnyű. Könnyebb nem imádkozni, nem mérlegelni minden
cselekedetünket és következményeit. Könnyű tréflit enni, és eltávolodni
mindentől, ami azzá tett minket, akik vagyunk. Végül is hatmillióan
meghaltak a gázkamrákban, úgyhogy mi értelme az egésznek? Hol volt
Hásem Auschwitzban? És Buchenwaldban? És Treblinkában?
A rabbi tekintete mintha felnyársalta volna Rebeccát. Mit mesélhetett
neki Shifra? Ki ez az ember, hogy megmondja neki, hogyan éljen, bár ő
maga is ugyanezt a kérdést teszi fel magának minduntalan?
A rabbi valamivel halkabban folytatta.
– Nincs rá válaszom. Senki nem tudja megmagyarázni Hásem tetteit
vagy a tettei hiányát, ahogy egyesek fogalmaznak. De van választásunk.
Megtarthatjuk az identitásunkat, ha a hagyomány nevében folytatjuk.
Megtarthatjuk az örökségünket, bár annyian meghaltak érte. Vagy
folytathatjuk Hitler munkáját, és elfelejthetjük, kik vagyunk, és hátat
fordíthatunk. Annyival egyszerűbb modern életet élni, azt enni, amit
akarunk, azzal házasodni, akivel akarunk, és sábeszkor tévét nézni. De
ahányszor egy zsidó távozik, az is újabb győzelem azok számára, akik azt
kívánták és kívánják most is, hogy meghaljunk.
Rebecca nem mert felnézni. Iszonyú dühös volt Shifrára. Egyáltalán
nem kellett volna eljönnie. Tiszta hülye. A prédikáció neki szólt, az
asztalnál ő az egyetlen, aki tréflit eszik.
Jeruzsálem mégis tartogatott a számára valamit, valamit, ami
felkavarta a vérét, és beindította az érzékeit, bármennyire is kételkedett
Isten létében. A város ezer különféle hangtól lüktetett, ezer különböző
sóvárgó lélektől: muszlimoktól, zsidóktól, keresztényektől. A falai Isten
nevétől vibráltak. Csábította, megtréfálta, hol új arcát mutatta, hol
elkanyargott, tobzódott az általa keltett zavarban. Világosság és sötétség.
Tudás és tudatlanság. Ezek a vallásos zsidók a fekete ruháikban egyszerre
taszították és vonzották. Miben ilyen bizonyosak? Milyen titkok tárultak fel
előttük? Rebecca irigyelte a békéjüket és a kötődésüket. Tartoznak
valahová. Ő csak egy pillantást kapott el, és nem elégítette ki.

A visszaút kínos volt. Rebecca némán duzzogott, és olyan gyorsan ment,

hogy Shifra alig bírt vele lépést tartani. Shifra idegesen pillantott rá, de nem
szólt semmit. A házak közt suhantak, hallották, hogy a nyitott ablakokból
árad ki az énekszó. Az éjszaka elcsendesedett, a sötétséget nem törte meg a
hold fénye.
– Nem rád haragszom. De haragszom.
Shifra hallgatott, a választ fontolgatta.
 – Hát, minden okod megvan rá. Azt hiszem, túl sokat mondtam neki
rólad. Tényleg, komolyan nem számítottam rá, hogy ezt mind rád önti: nem
kellett volna a szüleidről mesélnem neki.
Rebecca hirtelen megállt, és szembefordult Shifrával.
– Nem bánom, ha tud a családomról és a hátteremről. Nem erről van
szó. Jobb, ha tudják: az legalább megmagyarázza, miért nem kötődöm a
hagyományhoz, a tudáshoz, nevezzük bárminek. Nem szégyellem a
szüleimet. Nekem a mai estében az nem tetszett, Shifra, hogy az apád
előadást tartott, hogyan kéne élnem az életemet. Akár bedobhatott volna
egy fazékba, és meg is főzhetett volna! Nem mintha nem hallottam volna
már az egészet.
Shifra lesütötte a szemét, aztán elfordult.
– Tudom, tudom: néha ilyen lesz. Végül is rabbi, ez a munkája. Mind
ilyenek: úgy érzik, muszáj, tudod. Sajnálom.
– Figyelj, mindent összevetve elgondolkodtatott. Talán pont ezért
vagyok olyan dühös. Hiszen kíváncsi vagyok. Különben nem is lennék itt.
Nem találkoztunk volna, ha nem akartam volna egy kicsit többet megtudni
a dolgok vallási oldaláról, megtanulni, mit jelent zsidónak lenni, nem igaz?
– Igen, de akkor is rosszul érzem magam, hogy ilyen helyzetbe
hoztalak. Nem alakult valami jól. Azt akartam, hogy lazíts, érezd jól magad
nálunk sábeszkor. Összesen annyit akartam, hogy érezd magad otthon, de az
egész valahogy elromlott. Ezért még beszélek a fejével.
A barátnője komornak látszott, és Rebecca megsajnálta. Ő jót akart.
Nem úgy alakult, ahogy tervezték, de megpróbálták. Belekarolt Shifrába.
– Na, ne búsulj. Hagyd most az apádat: nem tehet róla. Gyere, Shifra,
hagyd már, sábesz van. Semmi baj. Ezután is eljárok a bet midrásra, és
továbbra is fürdethetsz a szent sugárzásodban!
Shifra elnevette magát.
– Örülök, hogy nem ment el a kedved az egésztől.
– Igazából azt hiszem, többet akarok tudni. Szép lassan, semmi
nagyszabásút, csak az alapokat: semmi agymosás vagy ilyesmi.
– Milyen agymosás? Mintha képes lennék ilyesmire. Nem vagyok az
apám.
– Oké, engedd el magad.
– Én engedjem el magam?
– Igen, te! Először is legyél lazább azzal a sok vallásos randival
kapcsolatban, amikre jársz.
 – Bár lehetnék.
Továbbsétáltak, és az égvilágon mindenről beszélgettek, amíg el nem
értek a vallásos terület végét jelző oszlopokig. Azon túl már az autók hangja
morajlott, és pezsgett a modern élet. Kedd este újra találkoznak az
egyetemen, az órán. A vallásos negyed csöndes visszafogottságából
kiszabadulva Rebecca belevetette magát a világi Jeruzsálem kavargásába.
Kamaszok tántorogtak el mellette, sörösdobozokat szorongattak, a lányok
rikító, feszes harisnyában, elkent sminkben. A káosz elnyelte, ahogy a
taxisor felé vette útját. Semmi másra nem vágyott, csak hogy Chaimmal
találkozzon.

A szokott helyükön várta, a kosárlabdapálya előtt. A háta mögött a

kollégium épületeinek betontömbje. Leült a drótkerítés elé, a karjával
átfogta a térdét, hogy ne fázzon annyira. Lent a völgyben az óváros úgy
terült el, mint egy csillogó falikárpit. Az esti szellő elhozta a forgalom
tompa zaját, beleolvadt a müezzin kísérteties siráma. A város olyan
közelinek tűnt, mégis jobban kitért előle, mint bármikor. A
megfigyelőhelyéről olyan érzés volt, mintha hozzá tartozna, de bármilyen
erősen próbálta, nem tudta felfogni a rejtélyeit, se kibogozni ősi titkait. Az
óváros iránti rajongása minden egyes sétával fokozódott, ahányszor arra
jártak Chaimmal az utóbbi hat hónapban, amióta együtt voltak. Rebecca
nem tudott betelni a kanyargós kis utcákkal és a hirtelen kitáguló terekkel,
ahogy a ragyogó kék ég alatt égette őket a nap. Még így a sötétben is, hogy
alig pár órája hagyta ott, vágyakozott rá, hogy újra belevesse magát a
közepébe. De hol van Chaim? Talán ha megérkezik, foghatnak egy taxit, és
kószálhatnak egyet odalent.
Aztán eszébe jutott, hogy Chaim már nem ül taxiba, se buszra
sábátkor. Tiszteletben tartotta a döntését, de néha frusztrálónak találta.
Hiányoztak a bárok és a hétvégi nyüzsgés. Most már meg kell várniuk,
amíg kimegy a sábát. A várakozás néha örökkévalónak tűnt. De hát mégis
inkább van vele, mint bárhol másutt.
Az órájára nézett. Majdnem éjfél. Chaim French Hill felől jön gyalog,
ahol a barátaival vacsorázott. Rebecca tudta, hogy azért teszi meg ezt a
hosszú kerülőutat visszafelé, hogy ne kelljen éjjel átvágnia az arab falun. A
kavics csikorgásáról vette észre, hogy valaki közeleg. Egy cigaretta piros
fénye hullámzott a sötétben.
 – Szia.
– Szia. Mi újság? Milyen volt a vacsora?
Chaim leereszkedett mellé, és szorosan átölelte, megdörgölte a hátát,
hogy felmelegítse.
– Érdekes. Illetve kicsit nyugtalanító.
– Hogyhogy? – Chaim átnyújtotta a cigarettát, és Rebecca egy jó
slukkot szívott.
– Egyáltalán nem olyan, mint otthon. Van valami intenzitása, valami
komolysága, ami…
– Különleges?
– Olyasmi. De a rabbi, Shifra apja az egészet elrontotta azzal, hogy
elkezdte mondani, hogy a hozzám hasonló világi zsidók meghiúsítják az
izraeli vallásos visszatérést, mert nem tartják a kóser szokásokat, és
kiházasodnak. Azt mondta, lényegében Hitler munkáját fejezzük be.
Érezte, hogy Chaim elvigyorodik mellette. A derűje bosszantotta.
– Nem vicces, Chaim! Tényleg nekem támadt! Bűntudatot ébresztett
bennem, és ehhez nincs joga.
– Nem, persze, de nézd meg, milyen reakciót váltott ki belőled. Ha
nem érdekelne, nem lennének ilyen erős érzéseid. Nincs feltétlenül igaza.
Némelyikük úgy gondolja, hogy mi okoztuk a holokausztot, mert
asszimilálódtunk, és elfordultunk a Tórában írt élettől.
– Nevetséges! Hogy hihet ilyesmit bárki? Sajnálom, de ez egyszerűen
őrültség. Annyi vallásos zsidó halt meg a gázkamrákban a sok bűnös
mellett. Hogy lehetne már ez igaz? – A hangja egyre ingerültebbé vált.
Shifra csak nem hiszi el ezt az elméletet?
Chaim megvonta a vállát.
– Egyetértek. Teljesen irracionális. De többek közt ezt szeretem
azokban, akiknek erős a hitük: fenntartás nélkül hisznek, és a hitük keretei
megteremtik a számukra a válaszokat.
– Mint a birkák – vetette oda Rebecca.
– Igen, lehet, de nekik a mi életünk puszta káosz. Semmi szabály,
semmi irány. Mindent úgy csinálunk, ahogy nekünk tetszik, és pokolba a
következményekkel.
Rebecca odafordult, rábámult. Csak a profilja homályos vonalát látta.
Chaim meggyújtott egy gyufát, és a sárga villanás egy pillanatra keretbe
vonta a szeme ráncait, és pirosra festette a lángot árnyékoló tenyerét. Chaim
még nem mondott le a dohányzásról sábátkor. Valami még megvolt a régi
Chaimból, és Rebecca hálás volt érte. Látta, hogy változik, és ha ő is lépést
akar tartani, neki is alkalmazkodnia kell ezekhez a változásokhoz. Chaim
nem sürgette. A maga ösvényét kutatta, és szerette volna megosztani
Rebeccával. Most, hogy Rebecca rátalált, nem akarta elveszíteni. Próbálta
megérteni, és azt érezni, amit ő. És néha, például egy fellobbanó gyufa
röpke szikrája mellett úgy is gondolta, hogy érzi. Az óvárosban, a fényben,
az árnyékban. Éjszaka, mikor a teste melegét érezte a sajátja mellett.
– Gyere. Menjünk haza. Hideg van. – Chaim felállt, odanyújtotta a
kezét, és talpra húzta Rebeccát. A hidegtől elgémberedve mereven mozgott
a lábuk, aztán kocogni kezdtek, és érezték az ereikben keringő vért, ahogy a
lábfejük a kavicsösvényen csattog.
 8. FEJEZET

CHANI

2008. november, London

Miután azok a vendégek, akik nem voltak családtagok, végre hazamentek,
Chani az ágyban feküdt, és gondolkozott. A plafont bámulta, miközben a
sötétség a váltakozó színek és kivehetetlen minták kavalkádjává alakult. Az
unokahúga, Malka szelíden horkolt mellette egy kempingágyon.
Chani irigyelte a képességét, hogy csak úgy átcsúszik a tudattalan
világába. Ő maga feszült volt és éber. A feje aggodalmasan lüktetett. A ház
ketyegett és nyikorgott körülötte, a lakói többsége nem volt tudatában a
hűlő gerendáknak, a glugyogó csöveknek, de Chani kedvéért mintha
minden hang felerősödött volna. Az anyjára gondolt, és azon tűnődött,
kívánta-e valaha, hogy más életet éljen. Nem csalódott-e a sorsában?
Szokás szerint csüggedéssel töltötte el, amikor az anyja boldogtalanságára
gondolt. A felismerés se váratlan nem volt, sem új. Chani egész életében
érezte az anyja növekvő kétségbeesését. Régen többet mosolygott, még
nevetett is. Az emlékezete peremén megakadt egy elhomályosult kép: az
anyja a helyi vidámparkban egy óriási, keringő teáscsészében ül és nevet. Ő
ült ott az anyjával a teás-csészében, vagy valamelyik húga? Nem számít, az
a lényeg, hogy az anyja akkor még boldog volt.
A legrégebbi időkben, ha jött a sábesz, az anyja ült az asztalfőn, igazi
sábeszkirálynő, a legszebb sájtlijában tündökölt, szelíden mosolygott, és a
legkisebb lányait kényeztette, engedte, hogy az ölébe üljenek, vagy
vaduljanak a vendégek közt. Az élénk beszélgetésbe is bekapcsolódott,
játékosan vitázott Chani apjával. Chani arra is emlékezett, hogy megkapja
az anyjától az áldást, egy puha puszit a homlokára, és a rúzs ragacsos foltot
hagy rajta. Az apja azóta is minden pénteken elénekli az anyjának a
vacsoraasztal fölött a kedvenc zsoltárát, az Eset hájilt – Egy derék
asszonyról –, és Chaninak eszébe jutott, hogy az anyja régen mennyire
ragyogott az örömtől, hogy a férje remegő hangon az ő dicséretét zengi.
Manapság fakó a mosolya, és gyakran még az étel utáni áldás előtt felsurran
az emeletre, hogy a legkisebb gyerekkel együtt lefekhessen.
Az anyját felhőként követte a szomorúsága, enyhén a lányait is
beárnyékolta, de Chanit ez jobban bosszantotta, mint a többieket. Amikor a
nővéreit faggatta, miért hiányzik az életkedv az anyjukból, megvonták a
vállukat, és azt felelték:
– Ő már csak ilyen, anya mostanában ilyen. – Ez nem enyhített Chani
szorongásán. Milyen lehetett az anyja az ő korában? Chani a családi
albumokat bújva talált is bizonyítékot, hogy az anyja régen más volt:
purimra egyszer fogkrémnek öltözött, az apja meg fogkefének: ott
vigyorogtak egymásra félszegen. Milyen lehetett a házasságuk a gyerekek
előtt? Nem volt sok fénykép, a legtöbb még az esküvőn készült. Az anyja
mint ideges, vékony menyasszony a ruhában, merev pózban, tűnődő
arckifejezéssel. Az apja kicsi és vézna. A későbbi családi képeken Mrs.
Kaufman térfogata szélesedett, de párnaarca kifürkészhetetlen maradt. Ott
ült a kis közösség közepén. Az arckifejezése nem változott. Csak ő maga
terebélyesedett.
Chani úgy látta az anyját, mintha magányosan élne a saját felhője alatt.
Shulamis anyja örökké vidám. Mrs. Feldmannak öt gyereke van, és karcsú
maradt, mint egy pálcika. Fürgén mozog, bőbeszédű, vendégszerető. Mrs.
Feldman soha nem mulasztja el megkérdezni, hogy van az ő anyja.
Chani érezte a részvétet, ami az udvarias kérdés mögött megbújt.
Azonnal szégyellni kezdte az anyját, az ormótlan termetét, a borongós
hangulatát, és a szégyent hamar elsodorta a bűntudat hulláma az árulása
miatt. Szeretett volna büszke lenni rá, ugyanakkor modern anyára vágyott
volna, aki elegáns ruhákat hord. Olyan anyát szeretett volna, akinek
parfümillata, nem sütőolajszaga van. Energikus anyát, aki elviszi vásárolni,
és legfőképp meghallgatja, és válaszol neki.
Egy délután arra érkezett haza, hogy az anyja valami transzban ül
egyedül. Az apja a sulban volt még, a húgai hazafelé tartottak az iskolából.
Mrs. Kaufman a nappaliban a rozoga kanapé szélén ült, a fejét a tenyerébe
hajtotta, előre-hátra ringatózott, és azt mondogatta félhangon:
– Nem bírom tovább, nem bírom tovább. – Chani megrémült. Az anyja
mintha teljesen elvesztette volna az önuralmát. Chani dermedten állt az
ajtóban, az anyja észre se vette. Remegő hangon szólt neki:
– Anya? Anya, jól vagy?
 De Mrs. Kaufman tovább ringatózott, mintha élénken davenolna.
Chani közelebb lépett, aztán odatérdelt mellé. Szelíden elhúzta az anyja
kezét, és az arcába lesett. Az arca síkos volt a könnyektől, és a szája
groteszk grimaszra húzódott. A szavak rekedt suttogássá váltak, végül
elfogytak. A térde közt ott reszketett a duzzadt hasa, nagyobb, mint valaha,
feszítette az új élet, a nyolcadik.
– Anya… anya… mi baj van? Mi történt? – faggatta Chani. – A baba
jól van?
Az anyja légzése zihálóbb lett. Az alsó ajkáról nyálcsepp nyúlt el, és
az ölében landolt. Hirtelen hosszú, mély, kétségbeesett kiáltás szakadt fel a
torkából. Chani megragadta a kezét, és erősen rázta az anyját. Erre
abbahagyta a ringatózást, és kábán pislogott rá.
– Lány – mondta reszelős hangon.
– Tessék, anya? Miről beszélsz?
– A baba… megint lány. – Mrs. Kaufman keze a hasát dörzsölte. –
Megígértem apádnak, hogy nem kérdezem meg a bábát, de nem tudtam
ellenállni. Hülye voltam… jobb lett volna nem tudni, míg meg nem
születik…
– Jaj, anya… nagyon sajnálom…
– Apád olyan csalódott lesz. Ez alatt a sok év alatt mindig
imádkoztunk, hogy fiú legyen, de semmi, csak egyik lány a másik után!
Még mindig nem teljesítettük a micvét, hogy egyet-egyet hozzunk a
világra… és ez lesz az utolsó, abban biztos vagyok… öreg vagyok már! –
siránkozott Mrs. Kaufman.
– Anya, a baba akkor is Hásem ajándéka… nem neheztelhetsz rá,
amiért lány…
– Nyolc lány! – sikoltotta Mrs. Kaufman, és a szoknyájába markolt. –
Még egy lány, akinek hosznt kell találni, még egy hászene, amit ki kell
fizetni… nem bírjuk ezt! Az apád így is eléggé eladósodott már. A nővéreid
esküvője tönkretette… mit csinálunk most? És te még hajadon vagy. Hásem
büntet minket valamiért…
A hangja egy oktávot emelkedett. Chani olyan szorosan átölelte, ahogy
csak tudta. Biztos, hogy az apja hibája. Nem tudná visszafogni magát?
Valahogy biztos lehet védekezni az újabb gyerek ellen. Chani érezte, hogy
elönti iránta a harag, és aztán az anyja iránt is, mert nyilván ő sem teljesen
ártatlan. Vannak nők, akik megtagadják, hogy elmenjenek a mikvébe, hogy
ne kelljen kapcsolatot létesíteni a férjükkel, de az ő szülei jó emberek,
egyszerűen élik az életüket, ahogy Hásem előírja. Az anyja soha nem bújna
ki a rituális kötelesség alól. Sem az apjának nem állna ellen.
Chani tudta, hogy a szülei szeretik egymást, ebben biztos volt. Sokszor
volt tanúja, milyen mélyek az érzelmeik, mennyire szelíden, tisztelettel
beszélnek egymással, bár ritkán érintették meg egymást a gyerekeik
jelenlétében. Az apja soha nem emelte fel a hangját vele szemben, és
bármilyen kimerítő tudott lenni az anyja, az apja sztoikusan melléállt, soha
nem panaszkodott, nem kritizálta.
Chani egy dolgot tudott biztosan. Nem akart a szüleiéhez hasonló
házasságot, és nem akarta az anyja példáját követni. Nem minden anyának
születik nyolc gyereke. Bár a kilében a nők többsége teljesíti a spirituális
kvótát, és legalább egy lányt és egy fiút ad. A legtöbben túlteljesítik a
kötelességüket, és négy-hat gyerekük is születik. Tíz már túlzásnak számít,
de nem ismeretlen. A Nemzet fennmaradásának biztosítása örökké
jelenlévő nyomás.
Nem mindenki tesz eleget az elvárásnak. Chani barátnőjének, Estinek
csak két testvére született, és az anyjuk aránylag fiatal és friss maradt. Esti
anyja még abban a korban van, hogy szülhetne gyereket. Talán csak úgy
döntött, hogy nem akar többet. Ami meg Zilberman rebecent illeti, hát a
rabbi felesége is meg tudott állni három után… Chani megtorpant. Hallotta
a pletykát, de a rebecen iránti tisztelet miatt nem akart vele foglalkozni.
Sem a szenvedésére nem akart gondolni. De akkor is kell hogy legyen
valami mód, ami megakadályozza, hogy megfoganjon. Ezt a dolgot fel kell
vetnie Baruchnak, ha valahogy össze tudja szedni a bátorságát, amíg nem
késő.
A feje kóválygott. Miféle férj lesz Baruch? Fog rá hallgatni? Fogja
szeretni? Talán már most is szereti egy kicsit. Nem, az nem lehet: ő sem
szereti Baruchot, akkor neki miért kellene? Egyelőre legalábbis. És majd
szerelembe esnek? De mit jelent ez? Hallotta már ezt a kifejezést sokszor,
de nem tudta elképzelni, hogy vele is megtörténjen. Olyannak hangzik tőle
a szerelem, mintha egy dézsa veszélyesen fortyogó folyadék lenne.
Gyanúsan az önuralom elvesztésére emlékeztet, bár erre régen ő is hajlott
volna.
Az ő világában az emberek nem esnek egymással szerelembe.
Elgardírozzák őket a házasságba. Találkoznak, összeházasodnak, aztán
gyerekeik lesznek. És valahol útközben megismerik egymást. Kettős fogat
lesznek, férj és feleség, még több babát hoznak a világra, Hásem akarata
szerint. És ha szerencséjük van, Hásem rájuk mosolyog, és fokozatosan
megtanulják szeretni egymást. A két idegenből lassan, de biztosan rendes,
szoros egység válik, akik micvéket teljesítenek az Ő nevében. Szerelembe
esni, azt a gojok szoktak.
De milyen igazából Baruch? Chani csak egy udvarias homlokzatot
látott belőle, ahogy ő is csak ennyit engedett magából látni. Baruch a
kérője, régimódi, szerény és udvarias, és átesik az óriási lábán, hogy neki
ajtót nyisson. Chaninak hatalmas akaraterőre volt szüksége, hogy ne
nevessen. Baruch érzékeny és módfelett figyelmes, de mi van, ha a
viselkedése csak álarc? Lehet, hogy a valóságban egy szörnyeteg. Bár
nehéz Baruchot másnak képzelni, mint szelídnek és barátságosnak. Kérlek,
Hásem, csak ne legyen unalmas!
Chani visszagondolt a legutóbbi beszélgetésükre, és egy pillanatra
megborzongott. Az izgalom azonban szinte azonnal elszállt, amikor a tudata
sürgetőbb ügyekhez száguldott. Vajon jól fog vele bánni? Mi van, ha verni
fogja? Ez a gondolat megriasztotta. Egyedül lesz egy idegennel, egy
idegennel, aki sokkal erősebb nála. Tudta, hogy előfordulhat. Elő szokott
fordulni. De pontosan kivel? Csak homályos célozgatásokat hallott, de a
rabbik mindent elcsitítottak, elsimítottak. Az áldozat hallgatott, a
bántalmazás fekély maradt a kile teste mélyén. Tény tehát, hogy amint
csukott ajtók mögé kerülnek, Baruch bármit megtehet vele. Chani
forgolódott az ágyában, a gondolatai vadul kavarogtak. Baruch képe, ahogy
ordít, a szája tátva, egy dühös lyuk, az ujjpercei megvillannak az öklén.
Chani megfordította a párnáját, hogy a hűvös felére fekhessen. Baruch nem
tűnik zsarnoknak. De honnan lehetne biztosan tudni?
Remélte, hogy ő sem ábrándítja ki feleségként. Tudta, mit várnak tőle,
de hogy mik a saját elvárásai a szerelemről és a házasságról, azt egyelőre
nem tudta kibogozni. Nehéz volt kitalálnia, mit vár Baruch. Chani próbálta
maga elé képzelni, de az arca mindig elúszott. Pattanások – három kitörni
készülő piros púp az állán. Az apró zöld szemek a vastag szemüveg mögött.
Ennél azért csak több van benne. Nem is annyira taszító, igaz? Chani
erőltette az agyát, kétségbeesetten kereste a részleteket. A haja – igen, az
sűrű és göndör. Nincs jele, hogy kopaszodna, Báruh Hásem. Az ő apja
tonzúrája nem annyira vonzó. Igen, de miért őt választotta Baruch? Annyi
lány van, aki kétségbeesve szeretne férjhez menni. Miért pont őt?
Semmi értelme. Nem tudott elaludni, az agyában kavarogtak a
kérdések. Kikászálódott az ágyából, felvette a köntösét, és lelopózott a
konyhába. Csokoládéra volt szüksége.

Mrs. Kaufman a hálószobája sötétjében hallotta a lánya lépteit. Nem tudott

elaludni. Gyötörte a bűntudat, az előző pár órát azzal töltötte, hogy vádolta
magát, amiért nem törődött Chanival, miközben a férje Baál Sém Tóvról
motyogott álmában. Az örök erényes Kaufman rabbit nem kínozta
álmatlanság.
Mrs. Kaufman csak forgolódott, az ágy tiltakozásul felnyögött,
Kaufman rabbi a matrac peremére sodródott. A paplan magasra emelkedett
a felesége dobálódzó hátsóján. Kaufman rabbi arra ébredt, hogy ki van
takarva, és a lábfeje megdermedt. Odafészkelődött a felesége széles hátához
melegért, és visszamerült az ősi bölccsel való társalgásba.
– Chanile? Chani, te vagy az? – súgta Mrs. Kaufman.
De nem jött válasz. A léptek egyenletesen haladtak, és eltompultak
távolodóban.
– El kellett volna mennem vele a mikvébe, de annyira fáradt vagyok –
nyögte halkan magának, a sötétbe, vagy Hásemnek, ha egyáltalán figyelt.
Fel kéne kelnem, gondolta Mrs. Kaufman. A szeméből a vereség
könnycseppje gurult a párnára. Hosszú, kimerült sóhajt hallatott, és
nyugalomért fohászkodott. De nem jött nyugalom. A hajhálójától viszketett
a fájós fejbőre, a férje csontos térde rugdalta a hátát.
– Yankel, ébren vagy?
– Hm? – dörmögte Kaufman rabbi. Vajon a Baál Sém Tóv itt áll előtte
a hálószobájában?
– Yankel, ébredj fel! Beszélnem kell veled! – Nem, határozottan nem a
BÁST szólt hozzá, állapította meg szomorúan Kaufman rabbi. Hanem a
felesége. A nagy rebbe már el is tűnt, és csak egy halvány lobogás maradt
Kaufman rabbi csukott szemhéja mögött a sötétben.
– Miről, Leale? Most az alvás ideje van.
– Yankel?
– Igen, Leale?
– Nem tudok elaludni.
– Hát próbálj, drágám, próbálj… mondj el egy brohét.
– Semmi nem segít. Rossz anya vagyok.
– Jaj, Leale, már megint kezded?
 – Ez az igazság, rossz anya vagyok. És már késő helyrehozni azt a sok
hibát, amit elkövettem.
– Ugyan már, Leale! Csodálatos anyja vagy a gyerekeinknek, és
nekem is csodálatos feleségem…
– Nem igaz, ezt csak azért mondod, hogy… – csuklott Mrs. Kaufman,
miközben a párnáját könnyek áztatták.
– Leale, elég már! Kérlek, próbálj aludni. Na, na, kedvesem…
Reggelre minden jobb lesz…
Kaufman rabbi megpaskolta a felesége kezét, és a szakállát a poliészter
hálóingéhez nyomta. Szorosan magához ölelte, amíg az álom vissza nem
követelte magának, és akkor a szorítása engedett. A Baál Sém Tóv nem tért
már vissza.
Mrs. Kaufman tovább nyöszörgött. Chanira gondolt, hogy megint
elhagyja az egyik lánya. Sokadszorra ismételte át magában a konyhai
beszélgetésüket.
– Meg kellett volna neki mondanom az igazságot. Soha nincs olyan,
hogy ne fájna. Soha nem lesz könnyebb ebben az életben… csak
nehezebb… – motyogta a sötétben.
 9. FEJEZET

A REBECEN

1981. október, Jeruzsálem

Először az egyetemi menzán találkoztak. Rebecca későn ébredt, és
farkaséhes volt, mivel elmulasztotta a reggelit – és a délelőtti előadásokat.
Az éhségtől és a koffeinhiánytól letargikusan kóválygott be a menzára.
Beállt a sorba, állva aludt, csosszant előre a tálcájával. A levesesfazék
gőzölgött, a tartalma sós, íztelen nyálkává főtt. A húsos lasagne
biztatóbbnak tűnt, Rebecca egy jókora adagot vett ki, fizetett, és egy üres
asztalhoz indult, amelyik a tájra nézett, az őszi napfényben fürdő, csupasz
és poros medencére.
Mire leült, az étel megszikkadt, zsíros masszává állt össze, de legalább
laktató volt. Energikusan esett neki, döfködte a tésztát a hasznavehetetlen
műanyag evőeszközökkel. A felénél se tartott, amikor árnyék vetült az
asztalára.
– Szabad ez a hely? Leülhetek?
A hang enyhén nazális volt, és a pattogós kiejtése alapján a gazdája
valahonnan a déli féltekéről származhatott. Ugyanakkor megnyugtatóan
ismerős is volt a kaotikus héberrel szemben, amit még el kellett sajátítania.
Rebecca felpillantott, és egy magas, sovány fiatal férfit látott, a halvány
bőrét egy halom teaszínű szeplő tarkította. A sötétbarna, gubancos hajtömeg
alatt az arca sovány és aszimmetrikus volt, hegyes állát borosta borította.
Volt benne valami éber és óvatos. Rebeccát egy rókára emlékeztette.
– Persze – mondta. Váratlanul érte a dolog. Biztos volt benne, hogy a
szája csupa paradicsomszósz. A fiatalember leült vele szembe, és minden
további nélkül falni kezdte az ebédjét. Rizs, csirke, répa és borsó tűnt el
riasztó tempóban. Megállás nélkül evett, a villája végigszántott a tányéron,
és megrakva érkezett meg a szájához. Rebecca próbált nem bámulni.
– Bocs. Gyorsan eszem. Az ízét nem is nagyon érzem.
 Rebecca elpirult.
– Jaj, nem akartam bámészkodni! Bocs: nem, ne zavartasd magad, én
már amúgy is kész vagyok. – Gyorsan felállt, és felemelte a tálcáját.
– Még be sem fejezted.
– Nem is voltam olyan éhes – hazudta Rebecca. A férfi szeme
nyugodtan időzött az arcán. Rebecca zavarában megrázta a fejét, félszegen
rámosolygott, és elindult.
– Legalább hadd vegyek neked egy kávét! – kiáltotta utána a férfi,
megállítva útközben. Rebecca mosolya természetessé oldódott.
– Oké. Feketén iszom, két cukorral. Kösz.
– Ülj le addig – vigyorgott a férfi, és elindult a sor felé.
Rebecca követte a szemével, ahogy féloldalasan beáll a sorba. Tudta,
hogy csak megjátssza, hogy nem veszi észre. Tetszett neki a sovány válla
esése, a nyaka alatt a lebarnult háromszög, a kopott edzőcipő és a kifakult
farmer. Úgy tűnt, meglepően jól érzi magát a bőrében.

Chaim huszonhárom éves volt, és dél-afrikai. Négy éve vándorolt Izraelbe,

miután Johannesburgban megbukott a vizsgáin, és elvesztette a helyét az
egyetemen. Túl sok buli, túl kevés tanulás. A szülei ragaszkodtak hozzá,
hogy utazzon Izraelbe. Úgy érezték, ez egyenesbe hozná, és sok
szempontból igazuk volt. Chaim letöltötte a katonaságot: gyűlölte, de a
tapasztalattól keményebb lett. Megtanulta az igazodást, a fegyelmet és a
csapatmunkát, olyan tulajdonságokra tett szert, amiket korábban került. De
mint pacifista nagyon kellemetlenül érezte magát a katonai környezetben,
és megkönnyebbült, amikor letelt a szolgálata.
Azért jött Jeruzsálembe, mert itt élt a nagyanyja egy zsúfolt
kislakásban, a Rehavia városnegyedben, és először nála lakott, amíg úgy
nem érezte, hogy saját térre van szüksége. Továbbra is látogatta
másnaponta, bár az egyetemi kollégiumban bérelt szobát. Másodéves
filozófia–politológia szakos volt, és fogalma sem volt, mit csinál aztán.
Talán nyit egy filozófiaboltot. Hogy fenntartsa magát, angolórákat adott, és
az izraeli diákok angolul írt esszéit lektorálta.
A szabadidejében az óvárost fedezte fel, szabadon kószált mind a négy
negyedében, megtanulta a furcsa ritmusukat, elmélyedt a rejtett
szépségeikben. Az arab és a keresztény utcákat is bejárta, ahova a turisták
és az izraeliek nem merészkedtek be. Omladozó kávézókban ült, és
szegfűszeggel édesített, keserű kávét ivott. Az árusok megismerték, és
barátként köszöntötték, kihívták ostáblaversenyre, amit könyörtelenül
elveszített, csak hogy másnap visszatérjen, és megint veszítsen.
Azt mondta, nagyobb biztonságban érzi magát, mint Johannesburgban,
vagy bárhol Dél-Afrikában. Az óváros közepén, a szűk, vérfoltos utcákon,
amikért évszázadokon át folyt a háború, egy dohos kávézó sötétjében, ahol
az asztalok ragadósak voltak a kólától, és a levegőt megtöltötte a statikus
zaj és az arab nyelv ropogása, békében érezte magát. Számára ez volt a
vihar magja.
Mesélt ezekről Rebeccának is, aki kérte, hogy őt is vigye magával.

A fogékony, elbűvölő külső mögött enyhén elveszett lélek lakozott.

Keresett valamit, és valakit, akivel ezt a keresést megoszthatja. Chaim
liberális zsidó családból származott. Szinte semmilyen hagyományt nem
tartott, de az óváros és a benne lakozó hitek intenzitása kérdések elé
állította. A szent helyek, ahová mindhárom hit zarándokai járultak, élénken
felkeltették az érdeklődését. Chaim tudni akarta, mi hajtja a
meggyőződésüket, és milyen módon segíti őket, hogy túléljék a
viszontagságokat. Ezenkívül azon is tűnődött, tartogat-e ez az ő számára is
valamit, és hogy ha valaki hisz, és egy magasabb minőség nevében
cselekszik, akkor jobb ember lesz-e.
Biztos volt benne, hogy az élet valami többről szól. Többre vágyott,
mint amivel az anyagi világ szolgált, és gyakran mesélt erről a
vágyódásáról Rebeccának. Értelmes életet akart élni – bármit jelentsen is
ez. Rebeccát ez eleinte nyugtalanította. Nem akart egy álmodozóval
kezdeni, márpedig Chaim mintha egyre inkább erre mozdult volna.
Ugyanakkor új és inspiráló gondolatokról és elméletekről beszélt neki.
Megragadta a gondolatait és képzelőerejét, és Rebecca úgy tapasztalta,
hogy az ilyesmi ritka képesség egy férfi részéről.
Chaimmal egyszerű volt, mert békében élt magával, kedves volt és
szerény. Szerette a nőket, és a nők is őt. Udvariasan flörtölt, vidáman,
ártalmatlanul. Érzékeny hallgatónak bizonyult. Igazából a nők társaságát
szerette jobban, és Rebecca eleinte úgy gondolta, ő is csak a sok barátnő
egyike.
Szerencsére kölcsönösen értékelték egymást. Chaim tudta, mikor
keresztezze Rebecca ösvényeit a campuson, hogy fusson vele össze
véletlenül egy bankban, vagy találjon rá, ahogy kávét iszik a menzán. Az
együtt töltött délutánok estékké és aztán éjszakákká nyúltak. Nem Chaim
volt az első férfi Rebecca életében, de az a kevés korábbi pásztoróra, ami
akkor annyira jelentősnek tűnt, mostanra lényegtelenné halványult.
Ami Chaimot illeti, végre talált valakit, akivel igazán tudott
kommunikálni. Mindenről beszélt vele, a vágyairól, az álmairól, sőt a
félelmeiről is. Rebecca az egészet magába itta, és válaszul mesélt neki a
maga belső világáról. Amit a legtitkosabban őrzött, azt most boldogan
megosztotta vele. Chaim teljesen más volt, mint a korábbi barátai. Mintha
egy langyos tengerbe ugrana, és rájönne, hogy tud úszni.

Rebecca nem tudta, pontosan miért, de a Shifra-féle órák nyugalommal

töltötték el, bár gyakran egész idő alatt vitázott. Ahogy utána hazafelé ment
a szobájába, tovább töprengett azon, amit tanult, elrendezte a fejében,
készült, hogy megvitassa Chaimmal. Imádta ezeket az elmélyült, spirituális
vitákat, amikben most már részt vehetett vele. Közelebb hozták őket
egymáshoz. Rebecca még mindig nem tudta biztosan, hogy hisz-e, de
elbűvölte az egyes szakaszok finomsága, és a hatása a vallásos életre.
Jobban tudatosította az évszakok váltakozását, és minden évszak külön
ünnepét és szertartásait. Az idő tudatosabban telt, a ritmusát imák tagolták,
és minden nyüzsgő hét a sábát lassúságában és csöndjében ért véget.
Rebecca gyakori vendég lett Shifráéknál a pénteki vacsorákon, és
megbékélt az apjával is. Eleinte óvatosan kerülgette, felkészült az újabb
kritikára, de a rabbi visszafogta magát, mintha érezné, hogy megsértette.
Sőt, mindent elkövetett, hogy szeretettel lássa, beszélgessen, tréfáljon vele.
Rebecca szinte csalódott volt, szerette volna kikérdezni az elveiről. A rabbi
most nyíltan és barátságosan beszélt vele, biztatta, hogy kérdezzen. Shifra
csendes büszkeséggel ragyogott.
Rebecca hamarosan otthon érezte magát náluk. Az áldásokat és a
szertartásokat megismerte, és most már egyedül is el tudta őket mondani. És
mikor elmondta, úgy érezte, minden rendben van, úgy teszi a dolgokat,
ahogy kell. A gyerekek most is megbámulták, de ha rájuk mosolygott,
visszamosolyogtak. Kezdte úgy érezni, hogy elfogadják.
A változások lassan történtek. Először alig lehetett észrevenni őket, de
ahogy a tudása mélyült, helyénvalónak tűntek. Tovább küzdött a hit
fogalmával. Most akkor hisz már? Valami mozdult a szívében, de még
bizonytalan volt. Amikor a kételyeiről beszélt, Chaim azt felelte, az ő hite is
törékeny még. Jön és megy, de úgy tapasztalja, hogy amikor teljesít egy
micvét, vagy elmond egy áldást, akkor erősödik. Mikor megteszi, még ha
elkalandozik is a hite, helyre tudja hozni a kapcsolatot, amit keres. Végül is
tévedni emberi dolog, és a kétely az út része. Rebecca erősebben
próbálkozott, és Chaimnak igaza volt. Amikor a legapróbb, legalapvetőbb
micvét teljesítette, például adakozott, úgy érezte, jobb ember lett tőle.
Már nem keverte a tejet és a húst, és Chaimhoz hasonlóan csak kóser
kávézókban evett. A tévé és a rádió hallgatott sábátkor. A farmerjait
félretolta a szekrényben, szoknyákat és ruhákat kezdett hordani, színes
darabokat keresett, amik légiesek, puhák és nőiesek. Jobban szeretett smink
nélkül járni, csupasz, tiszta arccal. Amit régebben nem talált vonzónak, az
most természetesnek és helyesnek tűnt. Chaim amúgy is azt mondta, hogy
nincs szüksége rá.
Chaim rászokott, hogy befedje a fejét: néha csak egy fehér, horgolt
kipával, és világos színű öltönyt hordott, lazát és kényelmeset, alatta meg
egy táleszt a bőrén: az apró, fonott rojtjai lelógtak a bő nadrágjára. A haja
vastag, göndör fészekké nőtt, hamarosan egybeolvadt a szakállával, és a
vad, bibliai megjelenés titokban tetszett Rebeccának, bár mindig
panaszkodott, hogy szúr a csókja.
A kapcsolatuk elmélyült. Annyi mindenről tudtak beszélgetni, de a
szavaikat nagyobb gonddal válogatták meg. Néha nem is érezték szükségét
a beszédnek. Rebecca soha nem találkozott senkivel, akivel csendben tudott
volna ülni. Korábban mindig szükségét érezte, hogy kitöltse a beszélgetés
réseit, miközben utálta a saját száján kiáradó értelmetlen fecsegést. Most
hosszú, lassú pillantásokat váltottak, elidőztek, egymásra mosolyogtak. És
ennyi elég is volt.
Amíg egy este Chaim el nem tolta magától.

Odakint a sivatagi szél őrülten korbácsolta a szemetet és az avart. Bár

Rebecca szobatársa nem volt otthon, suttogtak. Melegük lett, elálmosodtak.
Rebecca Chaim mellkasára fektette a fejét, és Chaim magához vonta, a
légzésük ugyanazt a könnyű ritmust vette fel. Rebecca keze elindult lefelé.
Megdöbbenésére Chaim ujjai megragadták a csuklóját a takaró alatt, és
szelíden eltávolították a kezét. Rebecca megdermedt. Eddig sosem
utasította vissza.
 Felkönyökölt, és Chaimra nézett.
– Nincs kedved?
Chaim elfordította a fejét, elhúzta a választ. Aztán felült, magára
húzott egy régi pólót. Rebecca némán figyelte, a gyomrában csomót érzett.
– Dehogy nincs, Becca. Semmi nem változott abban, amit irántad
érzek. Csak az változott meg, ahogy magunkat látom, a kapcsolatunkat.
Nem kéne így folytatnunk. Nem vagyunk házasok.
Rebecca már várta ezt. De attól még olyan volt, mintha Chaim
megütötte volna. Isten többet ér nála. Chaim ellen tud állni neki. Kezdi
elveszíteni, és éppen abban, amit olyan intenzíven, olyan intim módon éltek
meg. Rebecca riadtan felült, és az ágykerethez kuporodott.
– És akkor ez mit jelent ránk nézve?
Chaim a szemébe nézett, és a cigaretta után nyúlt. A hirtelen sárga
fény megvilágította az arcát, de a szeme a lobbanás miatt csukva volt, nem
árult el semmit. Újra elnyelte őket a sötét.
– Azt jelenti, hogy össze kellene házasodnunk. Szeretlek. Tisztellek, és
épp ezért nem helyes ez. Érintenünk se lenne szabad egymást, amíg nem
vagyunk házasok. – A szavai súlyosan szóltak, a hangja lapos és
dogmatikus lett. Rebecca beleborzongott, a szívét pánik járta át. Ez nem az
a Chaim, akit megismert.
– De én nem vagyok kész a házasságra. Tizennyolc éves vagyok, az ég
szerelmére, Chaim! És te is csak huszonhárom.
– Tudom. De én készen állok. Tudom magamról. Beszéltem a rabbival
magunkról, és azt mondta, ha szeretjük egymást, akkor össze kellene
házasodnunk, túlesni rajta. A judaizmusban is megvan a szex helye, a
szerető, összetartó házasságban. És nem így, Becca. Ettől minden olcsó
lesz. Figyelj, a rabbi megmondta, hogy amikor két ember összeházasodik,
az olyan, mintha ugyanannak a léleknek a két fele találkozna, ami egyszer
elhasadt, és két megszületetlen gyerekbe helyeződött. Aztán felnőnek,
járják a maguk útját, élik a maguk életét, külön-külön, és nem is tudnak
egymás létezéséről, amíg nem találkoznak, és össze nem házasodnak, ha
olyan szerencsések, hogy újra egymásra találnak. Ahogy én is rád találtam.
Rebecca hosszan sóhajtott. Nem tudta elhinni, amit hallott. Teljesen
készületlenül érte, hogy Chaimnak a cölibátus iránti hirtelen vágyával
kelljen foglalkoznia. Száguld el tőle. Ő ezt nem tudja követni.
– Hogyhogy hirtelen így érzel? Eddig sosem zavart a házasulatlan
státuszunk. – Gyűlölte, hogy szarkazmus kúszott a hangjába. Ingerültnek,
gyerekesnek hangzott. Chaim olyan határozott, olyan felnőtt a
meggyőződéseiben. Talán nem is ő a megfelelő nő a számára. Elképzelte,
ahogy Chaim egy apró, engedelmes nő mellett áll, akinek a haját fejkendő
borítja, amit mélyen a homlokába húz, a vonásai szelídek és kegyesek. Ez a
nő nem ő.
Chaim a szemébe bámult. A sötét oszlott, benzinkék lett az árnyak
mélyebb vizéhez képest. Chaim a válaszon gondolkozott, óvatosan
keresgélte a szavakat. Rebecca némán sürgette, siessen már, a szíve
lüktetett.
– Nem tudom. Minél többet tanulok, annál inkább úgy érzem, eljutok
egy igazsághoz, hogy hogyan is kellene élnünk. Ki akarom magamból
hozni a lehető legtöbbet. És ez azt is jelenti, hogy neked is a legjobbat kell
nyújtanom. Szeretném, ha újrakezdenénk.
Kezdett úgy hangozni, mint Shifra. Az ő Chaimja, a régi Chaim – aki
annyira cinikus, önironikus és olyan jó humorú volt – kezdett eltűnni.
– Megváltoztál. Nekem ez nem tetszik. Az egész túl gyorsan történik.
Nem tudok lépést tartani. Én már mindent megtettem, Chaim. Addig
mentem veled az utadon, ameddig tudtam, de nem biztos, hogy tovább is
tudlak követni. Eldobtam a nadrágokat, nem eszem tréflit, tartom a
kedvedért a sábeszt…
– A kedvemért? És te? Ez az egész neked semmit nem jelent, Becca?
Azt hittem, igen. Azt hittem, jól érzed magad tőle. Jobban. – Most már
könyörgött. A szemében megbántottság. Rebecca azt kívánta, bárcsak ne
lett volna ilyen nyers. De hát ez van: az ő kedvéért csinálja.
– Tényleg jobb. De semmit nem csináltam volna belőle, ha nem
kezdesz el hirtelen frumkodni vele.
Fogak villanása a sötétben. Chaim a kifejezésen nevetett.
– Soha nem leszek olyan, mint azok a pingvinek. Ugyan már, Becca,
hát ismersz, nem vagyok olyan, mint ők.
– Chaim, tudom, milyen vagy, és teljesen mindegy, hogy személy
szerint milyen stílusban vagy frum: te ott vagy, én nem. Úgyhogy lehet,
hogy azt kéne mondanunk, ennyi volt.
Chaim nagyon elhallgatott. Rebecca nem tudta, dühös-e, vagy
megbántódott. Szerette volna felrázni az álmodozásából, megmutatni neki,
hogy túl messzire ment. Most kezdte úgy érezni magát, mint a farkast kiáltó
fiú. Várt.
 – Nem hiszek neked. Nem hiszem, hogy szeretnéd befejezni. Ha több
időre van szükséged, Becca, én tudok várni. Semmi sem sürget. – A hangja
rekedt volt, mintha miatta fulladt volna ki. Rebecca így is meg tudta volna
érinteni, de az erőlködést olcsónak és utálatosnak érezte volna. Csak
próbára tette, a lelke mélyén tudta magáról, hogy nem akarja elengedni.
– Azt hiszel, amit akarsz. Szerintem neked másfajta lányra van
szükséged, akit feleségül vehetsz. Egy rendes frum fajtára, olyanra, aki
születésétől frum, és segíthet, vezethet…
Chaim karja hirtelen előrelendült, és elkapta Rebecca alkarját. Annyira
megszorította, hogy fájt. Rebecca elhúzódott.
– Becca, ezt hagyd! Bocs… fájt?
Rebecca megrázta a fejét, és a karját dörgölte, hogy kiálljon a
zsibbadás.
– Téged akarlak. Szeretlek. Nem akarok valami buta, unalmas lányt,
mint Shifra, már elnézést Shifrától. Azt akarom, hogy ezt az utat együtt
folytassuk. Senki más társaságára nem vágyom. – A megkönnyebbülés
jelzőfénye újra felvillant. Tehát Chaim nem hagyta el. De ez sem elég.
Rebecca nem hagyhatta annyiban.
– De nem akarsz velem lefeküdni? Erről hogy tudsz lemondani?
Chaim sóhajtott.
– Mert tudom, hogy jobbakká válhatunk, ha a helyes úton haladunk.
Rebecca elernyedt. Üresnek érezte magát a kimerültségtől.
– Oké, Chaim: ezt még át kell gondolnom. Még be kell fogadnom ezt
az egészet.
– Annyi időt adok, amennyit csak szeretnél. – Tett egy mozdulatot,
hogy átölelje, de Rebecca kibújt előle. – Mi az?
– Nem akarod, hogy lefeküdjük. Somer negiá akarsz lenni.
Chaim zavartan nézett, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valamin,
holott megígérte, hogy jó lesz.
– Attól még… megérinthetjük egymást, csak ne…
– Basszunk?
Chaim kelletlenül nevetett. Rebecca soha nem használta még ezt a szót
arra, ami köztük történik az éjszaka hevében. Most mintha beszennyezte
volna.
– Ne légy közönséges, Becca.
– Nem vagyok. Te mondod, hogy helytelen, hogy tisztátalan,
őszintétlen. – Érezte, ahogy növekszik benne a harag, mint az életenergia.
Chaim jobban tenné, ha tudná, hogy mit szeretne.
– Tudod, hogy nem így értem. Becca, légy szíves. – A keze után nyúlt,
és Rebecca ezúttal hagyta, hogy megfogja.
– Jó, és akkor mit csinálunk?
– Folytatjuk.
– Úgy, mint eddig, csak szex nélkül?
– Nem. Nem is alhatunk többé együtt, Becca. Volna kedvem: nagyon
nehéz lesz ellenállni neked, de meg kell tennem. Így döntöttem.
– Még meggondolhatod magad. – Rebecca Chaim karjaiba bújt.
– Próbálom nem meggondolni. És neked is segítened kell.
– Hogyan? – Tudta, hogyan, de tőle akarta hallani.
– Hogy nem provokálsz. Nem csábítasz.
– Hah! Most már olyan vagyok, mint Lilith. – Odafészkelődött
Chaimhoz, élvezte a hatalmát.
– Komolyan, Becca. – Chaim szelíden megrázta, aztán megcsókolta a
haját, belefúrta az arcát, beszívta a fejbőre, az olajos hajtövek szagát.
Aztán felült, és lassan elengedte. A farmerjáért nyúlt, és kezdte
felhúzni. Rebecca némán figyelte.
– Hova mész?
– Vissza a szobámba. Könnyebb lesz úgy.
– Alhatsz itt is. Az ágyamban. Majd én alszom Kate ágyában.
– Nem, Becca. Te is tudod, hogy nem működne. Túlzottan
hiányoznánk egymásnak. Kísértés.
– Külön-külön szobában még jobban fogunk hiányozni egymásnak.
– De lehet, hogy az jó. Hosszú távon megtanulhatjuk értékelni a
dolgok ízét. Még különlegesebb lesz, ha addig megtartóztatjuk magunkat.
Tényleg komolyan gondolta. A régi kapucnis pulóverét is magára
húzta, és letérdelt, hogy kihalássza az edzőcipőjét az ágy alól, és
megkeresse a jobb zokniját.
– Mint mondtam, nekem még gondolkoznom kell ezen. – Ezt azért
mondta, hogy legalább részben visszajusson önmagához. De már döntött.
– Oké, tedd azt. Én nem megyek sehová. – Chaim átfordult az ágyon,
és szorosan átölelte Rebeccát, az arcát a nyakához fúrta. – Annyira fogsz
hiányozni – mormolta, és közben a szakállával karistolta Rebecca bőrét.
Rebecca ezúttal nem húzódott el.
A szíve majd megszakadt. Hagyta, hogy Chaim átölelje, aztán
elengedje, és kinyissa az ajtót.
 Chaim alakját keretbe foglalta a folyosóról jövő sárga fény. Rebecca
ott maradt egy kupacban az ágyon, a térde, a bokája, a lábfeje elzsibbadt a
mozdulatlanságtól. Nem tudta elhinni, hogy Chaim tényleg kimegy.
– Akkor holnap. Találkozzunk egy kávéra a bölcsészkávézóban a
második szünetben. Háromkor előadásom van.
– Oké.
– Szia. Aludj jól.
– Te is. Lájlá tov.
– Lájlá tov.
Chaim becsukta maga mögött az ajtót, Rebecca meg ott maradt a
sötétben ülve.
 10. FEJEZET

BARUCH, AVROMI

2008. május, London

Baruch az órájára pillantott. A női részen osont át, amennyire lehetett, a fal
mentén. A lába mintha a saját kedvére mozdulna, hatalmas, ingatag lépteket
tett. 49-es lábfeje inkább tűnt uszonynak az elegáns oxford cipőjében.
Vigyázott, hova teszi le. Egyre közelebb araszolt a mehicéhez. A
térelválasztó túloldalán már ott a menedék: a férfi rész.
A nők nem foglalkoztak vele, de Baruch sejtette az igazságot.
Megnézik, felmérik. A szemükkel követik, ahogy áthalad a területükön, és
úgy raktározzák el az információt, mint a biztonsági kamerák. Puha,
parfümös formájuk csak álca. Valójában minden női lény titkos ügynök a
férjhez menni, férjhez adni bevetésen. Ez a tudás elbizonytalanította
Baruchot, és lépés közben, fél lábbal a levegőben megingott.
Körülpillantott, hogy ellenőrizze, nem vette-e észre valaki. És akkor látta
meg.
Ott állt egy csapat lány mellett, a jégszobornál.

Chani figyelmét egy maraszkinó cseresznyével megkoronázott

keserűcsokoládés ganache krém lehetősége kötötte le. A cseresznye a
jéghattyú tiszta, fagyott hátának mélyedésében rejtőzött. Már kétszer vett
belőle, de unatkozott, és valamit csinálnia kellett, amíg a tánc el nem
kezdődik. Megmarkolta az ezüst merőkanalat, és belemerítette a gőzölgő
tálba. A kanál kellemesen sima és súlyos volt a kezében, és sűrű, fényes
hullámokat vetett, ahogy kavargatott vele.
A fecsegés hol erősödött, hol alábbhagyott körülötte. A szokásos üres
badarság volt, amiről fiatal hajadon nők beszélnek, akik várják a sorukat.
Általában így indult:
 – Hogy vagy?
– Jól, Báruh Hásem.
– Nem: tényleg hogy vagy?
– JÓL, Báruh Hásem. És te?
– Báruh Hásem, jól.
Aztán a tárgyra tértek:
–… és jesivába megy, az Or Jerusálájimba… Mea Shearimban
bérelnek lakást…
– Mikor lesz az esküvő?
– Jövő kedden, a Watford Hiltonban.
– Na, hallottam, hogy az öccse is keresgél, annyira cuki…
– Dovid? Évek óta ismerem a családjukat, ők csak egy boboverrel érik
be…
– Gondolom, én itt ki is estem. New Yorkban rengeteg bobover lány
van… és Benji káléje honnan is jön?
– Brooklynból.
– Tipikus. Mindig azoknak az amerikai lányoknak van szerencséjük.
– Hát, én azt hallottam, hogy a szülei reménykedtek, hogy összejön
egy siduh egy régi családi barát fiával, de nem lett belőle semmi.
Eljegyezték egymást, aztán a fiú szakított.
– Miért? A lány nem volt elég jó neki?
– Úgy tűnik, nem. És aztán Benji megmentette.
– Nebich!
Bár a pletykálkodást súlyos vétségnek tekintették, itt azonnali
megkönnyebbülést hozott. Terápia volt a lányoknak, akik folyton csak
vártak. Mindannyiuk számára minden nappal közelebb jött a pártában
maradás elviselhetetlen gondolata. Némi vigaszt merítettek belőle, hogy
nem egyedül hajadonok. Mindig ugyanaz volt minden. Ugyanaz a
beszélgetés, ugyanaz az étel, amit ugyanazok a lányok ettek. Aztán majd
egyenként eltűnnek, fellépnek a frissen felkentek, az ifjú férjes asszonyok
rangjára. Ott álltak, türelmesen helyezték át a súlyukat egyik csípőjükről a
másikra, a lábfejük sajgott az elegáns cipőben, ami se túl magas, se túl
alacsony nem volt. A szemüket egymáson nyugtatták, de a gondolataik
szorongva verdestek. A ruháikban idősebbnek, józanabbnak, szinte
öregasszonynak látszottak. Merev szoknyájuk bársonyba vagy gyapjúba
takarta a térdüket, de a harisnyájuk a lehető legvékonyabb volt, hogy takarja
a testet, de mégis azt az illúziót keltse, mintha csupasz lenne. A kabátkák
állig be voltak gombolva, bár a teremben trópusi hőség uralkodott.
Némelyik lány hordószerűre dagadt, a nyalánkságok tompították a sok
csalódást. Mindig volt belőlük kellő mennyiség: a desszertesasztalok
roskadoztak a ragacsos süteményektől és a cukrozott gyümölcsöktől. A
kezük vakon nyúlt a következő porcióért. Nem számított, mi megy be, amíg
a szájuk folyamatosan majszolhatott. A többiek soványak maradtak, mint az
agár: csak a tekintetükkel ettek, és szomorúan bámulták a menyasszonyt a
szép ruháiban.
Minden esküvő, amire elmentek, sót dörzsölt a sebükbe, és minden
menyasszony, akivel táncoltak, látta a sóvárgást a szemükben, és
megkönnyebbülten sóhajtott fel, hogy rá végre sor került. A vénlányság
eleven poklát mindenáron el kellett kerülni.

Baruch látta Chani vékony lapockáinak mozgását a fekete kasmírpulóver

alatt, amelynek a könyöke kicsit kikopott és kifakult. Ha elég közel lett
volna, észrevehette volna, hogy a pulóver kicsit bolyhos is. De Baruchot
jobban érdekelte, amit a pulóver elrejtett – a lány karcsú háta, a gyapjú alól
kitetsző gerincvonala, és a vékony dereka, amely szelíden hullámzott,
ahogy előrehajolt, hogy megküzdjön a cseresznyékkel. A haját sima, sötét
copfba fogta. Apró termete nyugtalan energiájától a mozdulatai gyorsak és
elegánsak voltak.
Baruch szerette volna az arcát is látni. Fordulj meg, fordulj meg. Alig
várta. Tilosban járt.
Chani barátnője észrevette, hogy bámulják őket. Megperdült, és
megbökte Chanit. A cseresznyék kiugrottak a kanálból, foltot ejtettek a
fehér vásznon.
– Shulamis! Nézd, mit csináltam miattad, te őrült! – kiáltott Chani
vigyorogva. A fehér kézelőjére ráfolyt a gyümölcs leve.
– Valaki figyel téged! – súgta Shulamis.
– Ki? Nem fordulok meg, úgyhogy neked kell nézned: de ne feltűnően.
Próbálj kicsit visszafogottabb lenni.
– Oké, oké, csak nyugalom, honnan tudod, hogy nem engem néz
kivételesen…
– Nézhetne, bár nem valószínű. – Chani a könyökével Shulamis jól
szigetelt bordái közé bökött. Shulamis elkomorodott, és Chani már bánta,
hogy odaszúrt. Szeretetteljesen átkarolta a barátnőjét. Tudta, hogy a
féktelen külső mögött Shulamisból hiányzik az önbizalom, és érzékenyen
érinti a súlya. Nem jön össze annyi siduhja, mint neki, és egyre jobban
szorong, hogy egyedül van. Chani szerette Shulamist, és nem szívesen látta
szomorúnak. Kedves, hűséges barátnő. Bűntársak is voltak: egyformán
játékosak, enyhén antiszociálisak, hiányzott belőlük a társaik tartása és a
csendes méltósága. A barátnőik józan érettségét nevetségesnek tartották. De
néha muszáj volt magukra ölteniük a felnőttség köntösét, ha nem akartak
lemaradni.
– Bocs. Igazad van, bármelyikünket nézheti.
Shulamis megvonta a vállát.
– Meg van bocsátva! Engem igazából nem érdekel. Hadd bámuljon.
Chanin erőt vett a kíváncsiság, bár tapasztalatból tudta, hogy egy
fiatalember figyelme nem sokat ér. Már többször megbámulták. Elindult a
kérdezősködés, zizegtek a telefonvonalak, aztán nem történt semmi. A
fiatalember hallotta, hogy Chani kicsit túl eleven, és odébbállt. Most is
biztosan így lesz, de a remény szikrája nem hagyta kioltani magát. Chani
elrendezte a vonásait, kihúzta magát, felemelte a fejét, és elfordult
Shulamistól. Szükség volt a szerénység álcájára.

Baruch tudta, hogy a lányok róla sugdolóznak. Ezt szokták csinálni. Neki is
van két húga, akik az idejük nagy részében a konyhában pusmognak. A
világukban semmi nem marad észrevétlen, sem egy túl hosszan időző
pillantás, sem egy kitüntetett pillanatban fellobbanó pirulás. Mivel fiatal és
nőtlen, a finom női vizsgálódás tárgya, bárhol is jár. Ezt utálta: hogy
állandóan a partiképességét, a családját, a kilátásait méricskélik. De hát
ebben a gettóban él, és nincs menekvés. Az egyetlen kijárat a házasság. Épp
ideje lenne.
Baruch nem volt egy Adonisz, és ezt tudta is. Az arca hosszú volt és
sovány, de a félszeg mosolya azért barátságos. A haja lágy és dús, de a feje
toboz alakú, mintha a fogó túlzottan megszorította volna, amikor született.
A szemüvegében kicsit bagolyszerűen, rövidlátón hunyorgott a világra.
Chani talán nem is olyan vonzó, mint ahogy ő érzékeli. Kell egy
elfogulatlan vélemény. Megkéri Avromit.
A mehice magasabb volt nála. A paravánt dús borostyán borította. A
fényes, sötét levelek közt itt-ott egy rózsa bújt meg. Van valami ősi egy
ilyen dús burjánzásban. Baruch meglökte az utolsó paravánt, és átsurrant. A
levelek érdesek voltak: nem valódiak. Nem is takartak tökéletesen. A
lukakon át megvillantak a fekete-fehér színek, ahogy a férfiak föl-alá jártak
a túloldalon.
Baruch átért. A színek eltűntek, és kezdetét vette a tolakodás.
Visszatért a savanyú szag. A férfiak párálltak a gyapjúöltönyükben és a
fekete prémkalapjukban. A levegőt átjárta a halgombócok szaga. Avromi
Weisenhoff rabbit hallgatta élénk tekintettel. Baruch elkenődött.
Weisenhoff rabbi amúgy is rekedten suttogva beszélt, de amikor a
spirituális bölcsességet adta át, alig lehetett hallani a hangját. A
mutatóujjával a levegőbe böködött, a körme sárga volt és vastagon
barázdált. Ahogy belemelegedett, a szeme kitágult, alatta a táskák
megnyúltak, a szemöldöke meg úgy szállt fel, mint egy-egy felhőpamacs. A
rabbi öreg volt és magányos. A felesége évekkel ezelőtt meghalt. Sokat élt,
túl sokat, és már csak a tudásvágya tartotta életben. Ösztövér testének nem
volt igazán szüksége táplálékra: az étel irritálta a nyelőcsövét, köhögnie és
köpködnie kellett tőle, ezért nyilvános helyen tartózkodott az evéstől.
Jobban szeretett beszélni.
Baruch bármely más napon üdvözölte volna a rabbit, és
bekapcsolódott volna a vitába. Nagyon szerette ezt a kedves, szelíd embert.
Weisenhoff rabbi nagy tanító volt, szenvedélyes, de türelmes, Baruch
szívesen hallgatta. Most viszont nem vesztegethette az időt. A lány talán
továbbmegy, ő meg soha nem tudja meg, tényleg olyan csinos-e, ahogy
gondolta. Tett pár lépést a rabbi háta mögött, és próbálta elkapni Avromi
pillantását. Hiába. Avromi épp az arcát csiklandoztatta Weisenhoff rabbi
szakállával. A földre szegezte a tekintetét, és bólogatással kísérte a rabbi
monológját. Az idős ember Avromira támaszkodott.
Baruch egy csöndes helyet keresett a fal mentén. A levegőben
férfihangok zümmögtek, a szavakat nem lehetett kivenni, de a zaj egyre
erősödött körülötte. Mintha azt mondanák: „zuzuze, zuzuze” meg
„vouzvouzvouz”: a jiddis és az angol hibrid nyelvet teremtett.

Avromi mobilja vinnyogni kezdett a mellényzsebében. Nem törődött vele,

nem akarta megsérteni a rabbit azzal, hogy felveszi a telefont. De
beszélgetőpartnere elhallgatott.
– Valaki keres téged, Avromile, fel kellene venned.
 – Köszönöm, rabbi. Sajnálom, ne haragudjon.
– Dehogy. – A rabbi feltartotta a nyitott tenyerét.
Avromi engedelmeskedett, bár nem szívesen hagyta magára az
öregembert. Elvezette egy székhez, segített neki leülni, nem törődve gyenge
tiltakozásával, de akkor elhallgatott a telefon. Avromi arrébb lépett,
kinyitotta a fedelét, és visszahívta a számot.
– Bruch?
– Gyorsan, gyere ide a falhoz, a zsemlék mellé, mutatnom kell valamit.
– Oké. Megyek.
Baruch megvárta, hogy a barátja átfurakodjon a sötét vállak és
öltönyös hátak seregén. Avromi jóképű volt, és Baruchba egy pillanatra
belenyilallt az irigység. Hirtelen megkönnyebbült, hogy ott a mehice:
biztosra vette, hogy a lány Avromit választaná. Baruch szégyellte ezeket a
gondolatait. Avromi a legjobb barátja, a néven kívül minden szempontból a
testvére, és nem kéne neheztelnie rá, amiért jól néz ki. Avromi magas volt,
széles vállú, a bőre tiszta, olívaszínű, a szeme sötét, csillogó.
Baruch szokás szerint mélységesen alkalmatlannak érezte magát.
Utálta, hogy csúnya, legalábbis ő annak tekintette magát. Ha az utcán jártak
Avromival, világosan látta, hogy a lányok lopva a barátjára pillantanak,
rajta meg átnéznek. Avromi mintha soha nem vette volna észre az ellentétet
a megjelenésükben, sem a lányok érdeklődésében. Vagy ha igen, sosem
tette szóvá. Általában szívesen beszélgetett Baruchhal lányokról. Volt
önbizalma, és ami még fontosabb, némi jártassága a világi dolgokban.
Egyetemre járt, és a szemináriumokon rendszeresen találkozott lányokkal,
habár gojokkal. Mondjuk, az utóbbi időben mintha többször kalandozott
volna el a figyelme, kicsit távolibb is lett. Baruch úgy gondolta, az egyetem
terheli túl.
– Bruch! – Avromi medve módra átölelte. – Mi van? Hol ég a ház?
– Szóval, van egy lány – zihálta Baruch.
– Egy lány, mi? És ki ez a csodálatos lény? Ismerem? Már voltatok
siduhon is? És csak nekem nem mondod, te ravasz gazember…
– Nem ismerem. Ez az, hogy a nevét se tudom. Talán te tudod, hogy
kicsoda, mert te mindenkit ismersz. Ott van. – Baruch a mehicére mutatott.
– Ó. Értem. És akkor mit csinálunk? Magasugrás?
Baruch kelletlenül elvigyorodott.
– Nem, nem… reméltem, hogy találunk egy lyukat, és belesünk,
amikor senki nem veszi észre… az előbb még ott volt, arrafelé. – Baruch
oda mutatott a mehicén túl, ahol Chanit sejtette.
– Baruch, ez a hely tele van rejtőzködő rabbikkal: hogy a fenébe
gondolod, hogy csak úgy benézünk? Ha elkapnak, az apám élve felnyársal!
Baruch elkomorodott. Lesütött szemmel vizsgálgatta óriási lábfejét.
– Hát jó… hagyd ezt az összetört szívű, szerelmes drámázást, mutasd
azt a lányt, csak gyorsan! Most pont jókor, a vőlegényt köszöntik!
A férfiak megfordultak. Valaki egy mikrofonba hadovált. Baruch és
Avromi a mehice felé osont.
– Már biztos elment onnan: az előbb ott állt a barátnőjével,
beszélgettek. Észrevették, hogy bámulok…
– És milyen a barátnője? Tetszene nekem?
– Hát, kövér. – Baruch szörnyen érezte magát, hogy ezt mondta: még ő
beszél!
– Szuper. Nem tudtál volna olyan lányt választani, akinek van egy
bájos barátnője a számomra? Mindig csak magadra gondolsz, igaz? – húzta
Avromi.
– Mért, lehet, hogy nagyon vonzó egyéniség.
– Na, hagyjuk ezt a kereskedődumát, és mutasd a hercegnőt. Siessünk
már.
Suttogva beszéltek. A hátuk mögött a férfiak hangos „L’chaim!
L’chaim!” kiáltásban törtek ki.
Baruch megragadta a pillanatot, és benézett egy lyukon. Még ott
voltak. Báruh Hásem. A lány még csinosabbnak tűnt a műanyag levelek
koszorújában. Feléjük nézett, és Baruchnak tetszett, amit látott, az élénk
tekintet, a rózsaszín ajkak, és az egyenes frufru, ami kiemelte a szemét.
Avromi megbökte.
– Húzódj már arrébb, hadd nézzem: és melyik az?
– A fekete V nyakú pulóverben… erre néz, sötét haja van, hátul
összefogva… kicsi és vékony…
– Á, igen, igen… szerintem megvan. Nagyon szép, Baruch. Csinos.
– Tényleg? Szerinted is? De legyél őszinte, Vrom… tudnom kell…
tudod, nem bízhatok ebben a hülye szem-üvegben. Mondd, hogy tényleg
mit látsz, mit gondolsz. Te jobban ismered a lányokat.
– Nem ismerem jobban, de szerény véleményem szerint nagyon szép
ifjú hölgy. Szép a haja is. Nem olyan bodros, mint az összes többi lánynak.
Csodás a mosolya… szép a lába. Kár a barátnőjéért, határozottan szereti a
loksn kuglit.
 – Jó, kösz, nagyon kösz. Elég, hadd nézzem én is… gyorsan, mindjárt
abbahagyják.
– Szívesen, Bruch. Tessék: én addig őrködöm.
Avromi elhagyta a leshelyet. Baruch még egyszer megnézte. Tényleg
nagyon szép a lába. Mindene szép. Elégedetten fordult Avromihoz.
– Na és kicsoda?
– Halvány gőzöm sincs. Kaufmannak néz ki a színei alapján:
mindegyiknek ilyen sima, fekete haja van, meg halvány bőre. De baromi
sokan vannak: azt hiszem, nyolc lány van a családban. Úgyhogy meg kell
tudnunk, melyik…
– Nyolc lány?
– Pssszt!
Nyolc lány. Baruch tudta, hogy ha nem a megfelelő lányt azonosítják,
minden elveszett. Meg kell tudnia a nevét, méghozzá biztosan.
Avromi végignézett a társaságon.
– Megvan! Megkérdezzük Shmuelt. A bátyja, Eli az egyik idősebb
Kaufman lányt vette el: nehogy megkérdezd, melyiket…
És mire meg tudta volna állítani, Avromi már bele is olvadt a tömegbe.
Egy másik fiatalembert vonszolt maga mögött, mikor visszajött. Avromi a
fiatalember ingujját húzta, az illető meg szégyenlősen vigyorgott.
– Helló, Shmuel vagyok – mondta.
– Helló, örülök – mondta Baruch.
– Avromi azt mondja, az egyik Kaufman lányt láttátok, vagy legalábbis
úgy gondoljátok, hogy Kaufman volt.
Baruch a résre mutatott a háta mögött. Shmuel körülnézett, aztán
odaállt elé. Baruch és Avromi fedezte.
– Oké, ő az, a fekete V nyakúban.
– Megvan. Ja: az egyik Kaufman… Azt tudom, hogy még négyen
laknak otthon, és ő nyilván a legidősebb. Van egy Rochel, és azt hiszem,
egy Sophie… – Shmuel az ujjain számolt.
– Akkor ő lesz Chani. Devorah, a sógornőm említette is egyszer. Azt
hiszem, javasolni akart egy… egy… – Baruchnak elkerekedett a szeme.
Shmuel felfogta a helyzet érzékeny voltát, és továbblépett. – Igen, khm,
szóval ő Chani Kaufman.
– Chani. Biztos vagy benne?
– Eléggé.
– Chani Kaufman. – Baruch a nevet ízlelgette.
 – Tudok még esetleg valamiben segíteni, urak? – kérdezte Shmuel.
Baruch felbukkant a víz alól.
– Nem… szuper. Nagyon köszönöm, Shmuel. Hatalmas segítség volt:
és ha valaha hasonló szívességre lenne szükséged, én is mindent megteszek,
bár nem ismerem a lányokat… se a nevüket.
Shmuel elvigyorodott.
– Szívesen. És sok szerencsét Chanival.
– Kösz. Szükségem lesz rá. – Baruch komoran nézett. Fejben már
előreugrott, megsejtette az összes akadályt, ami kőgörgetegként hever az
útjában. Avromi játékosan oldalba bökte.
– Szedd össze magad, Bruch! Nyugi, simán lehet, hogy nem jön össze.
De éljetek mindketten százhúsz évig, és legyen több száz unokátok.
Baruch nem volt biztos a több száz unokában. De legalább tudja a
nevét. Akkor nekikezdhet.
Avromi mobilja hirtelen trillázni kezdett a mellényzsebében. Gyorsan
a képernyőre pillantott.
– Bocs, srácok, ezt fel kell vennem – mondta, és a fekete öltönyök közt
barázdát szántva kislisszolt a személyzeti ajtón át, hogy Shmuel és Baruch
kíváncsian bámulhasson utána.
Belépett a konyhák poklába, és megakadt a szeme a fiatal haszidon,
aki a gőzölgő üstbe bámult bele a kásrut ellenőrzése okán. A haszid – talpig
fekete ruhában – egyáltalán nem illett a makulátlan fehér köpenyek és a
ragyogó krómok közé, de továbbra is bedugta az orrát a hűtőkbe, az
edényekbe, és nem figyelte, hogy Avromi elindul a tűzlépcső felé.
Odakint a fémemelvényen két pincér dohányzott a téglafalra
támaszkodva. Avromira bámultak, ő meg barátságosan biccentett feléjük, és
ledübörgött az alsó szintre.
– Szia, itt vagy még?
– Aha, itt, és csak várok… te hol vagy? – A lány hangja kicsit
fullánkos volt. Avromi azt ígérte, négykor felhívja, de Baruch lánynéző
kalandja lefoglalta.
– Egy esküvőn. Tudod, hogy itt nem tudsz elérni.
– Hát, azt hittem, azt mondtad, négykor hívsz. Most öt van. – Avromi
nem tudta figyelmen kívül hagyni a megbántottságot a hangjában. Az ő
hibája volt.
– Tudom, tudom, és bocs, de feltartottak. Na, mindegy, hogy vagy?
Mit csinálsz?
 – Remekül, kösz. A tévét nézem, takarítok a szobámban, és
reménykedem, hogy a fess hercegem meglátogat.
Avromi halkan felnevetett.
– Ma este átmegyek, de későn. A tánc alatt kisurranok, és vonattal
elmegyek Eustonig. De nem hinném, hogy tíz előtt odaérek. A tánc kora
hajnalig tart, úgyhogy a szüleim semmit nem fognak sejteni. Oké?
A lány sóhajtott.
– Azt hiszem. Én meg csak vágyakozom a selyem lepedőimen, és
fügét eszem melltartóban.
Avromi elpirult, és újra felnevetett, élvezte a kacérkodást. Még mindig
nem tudta, hogy kezelje ezt a dolgot. Minden szokásos önbizalma elillant,
amikor Shola a közelében volt. Mellette egyszerre érezte magát félszegnek,
szorongónak és izgatottnak. Soha egyetlen lány sem hatott így rá. A saját
közösségének fiatal frum hajadonjait szinte észre se vette. A szeme átfutott
rajtuk, az ódivatú szerénységüktől és a csendes viselkedésüktől
láthatatlanná váltak. Chani a nőiesség sótlan imitációja volt hozzá képest.
– Hát, alig várom, hogy lássam a melltartódat – mármint téged benne
–, és fügével etesselek.
Shola kuncogott.
– Oké, hercegem, akkor később találkozunk.
– Szia.
Avromi sosem tudta, hogyan fejezze be a beszélgetést. Szeretett volna
gyengéd szavakat használni, de a kedvesem vagy az édesem valahogy
erőltetett lett volna. Végül is a szó szoros értelmében nem egymás kedvesei.
Avromi sóhajtott, eldugta a telefont, és visszalépdelt az emeletre.
Nem most kell ezen gondolkozni. Próbálta zárolni Shola hangjának
emlékét, miközben betolta maga előtt a konyhai ajtót. A különféle gépek
zaja és a konyhafőnök elvakkantott utasításai sem tudták elvonni a
figyelmét Sholáról. A kukucskálóablakon át kipillantott a fekete gyapjú
örvénylő tengerére. Shola selymes bőrére gondolt, a nevető szemére, a
ragyogó, cicás mosolyára. Mit gondolna erről az esküvőről? A sok
egyformán öltözött férfiról? A szakállakról? És a hozzájuk tartozó
rabbikról? A nemek szétválasztásáról? Nem is mert belegondolni.
Nem számít. Shola úgysem fogja a saját szemével látni. Ő a másik
életéhez tartozik, az egyetemi énjéhez: az édes, tilos titokhoz, ami egyforma
mértékben tölti el gyönyörűséggel és rémülettel, és amiről nem tudna
lemondani. Egyelőre legalábbis.
 Avromi belevetette magát a tömegbe, a szíve a merész izgalomtól
dobogott, amikor megpillantotta, hogy Weisenhoff rabbi azóta is ott ül
egyedül, ahol hagyta, öregen és magára hagyottan. Avromit megrohanta a
bűntudat, a füle égett, a tenyere izzadni kezdett. Hogy folytathatja így?
Érezte, hogy elönti a szokásos undor. Olcsónak érezte magát. Romlottnak.
Hogy beszélgethet ezek után egy ilyen csodálatos és bölcs emberrel, mint
Weisenhoff rabbi, amikor olyan bűnösen vétkezett? Arra se méltó, hogy
kezet rázzon vele. Ráadásul Baruchnak is szándékosan hazudott, mintha
semmi tudomása nem lenne a lányokról. A szégyenbe beleborzongott, és
összerázkódott, hogy lerázza magáról.
Aztán ott van Shola maga. Ha ő egy mens lett volna, soha nem kerül
vele kapcsolatba, soha nem adja be a derekát. Nem Sholát vádolja: hiszen ő
szabadon cselekszik.
Avromi minden Sholára vonatkozó gondolatot kiűzött a fejéből, és
elindult a görnyedt, fáradt rabbihoz. Lehajolt, jó hangosan beszélt a szőrös,
zsíros fülébe, és felsegítette, aztán megtámogatta, amikor úgy tűnt, hogy
meginog. Együtt elindultak az oldalsó kijárat és a liftek felé. Leintett a
rabbinak egy taxit, és amint biztonságosan besegítette, visszatért a
barátaihoz, és úgy tett, mintha mi sem történt volna.
Azt is tudta, hogy a bűntudat abban a pillanatban elpárolog, ahogy a
Euston pályaudvarnál kiszáll, csak hogy viharos erővel térjen vissza, amint
magára marad, hazaindul, és az éjszaka közepén úgy surran be a szülei
házába, mint egy ganef.
 11. FEJEZET

BARUCH

2008. május, London

Baruch tudta, hogy ha találkozni akar a lánnyal, akit az esküvőn
megpillantott, akkor beszélnie kell az anyjával – amitől rettegett. Az
anyjának megvoltak a maga elképzelései, hogy kivel kellene találkoznia és
összeházasodnia, és ezek az elképzelések nem estek egybe a sajátjaival.
Korábban, amikor az anyja szóba hozta, hogy találkoznia kellene Mrs.
Gelbmann-nal, a sádhennel, azaz a házasságközvetítővel, ő kitért előle. A
bátyjait rajta keresztül mutatták be a feleségüknek. Baruch tudta, milyen
rémségek várják az asszony zsúfolt utcai szalonjában, a szorosan behúzott
tüllfüggöny redői mögött. Kikérdezik, felmérik, az adatait bejegyzik és
felfűzik egy ősrégi gyűrűs mappába, a személyiségét végül pár oldalra
redukálják.
De nincs más mód. Hiába látott meg egy lányt, aki megtetszett neki,
végig kell mindent csinálni a sádhennel, hogy találkozhassanak. Mrs.
Gelbmann mindenkit ismer, és csak ő hívhatja fel a lányt, csak ő vetheti fel
a házasságot. Ha komolyan találkozni akar Chani Kaufmannal, akkor az
érdekeit úgy kell érvényesítenie, ahogy a hagyomány megkívánja. Baruch
előtt megjelent a mohó Mrs. Gelbmann képe, ahogy magához szorítja a
gyűrűs mappáját, hárpiamosolya szétterül a cserepes ajkain, és ráncos
mutatóujját tréfásan felé görbíti.
De előbb az anyját kell meggyőznie, hogy Chani Kaufmannal érdemes
találkozni. Nyilván nem szerepel a listán, amit az anyja a megfelelő
jelöltekről vezet, akiket a közösség gazdag és jelentős tagjainak felső
soraiból válogatott össze gondosan. Az anyja valószínűleg életében nem
hallott Kaufmanékról.
Mrs. Levy épp telefonált a szalonban. A kanapén feküdt, a bokái
keresztben, a nyaka alá díszpárnát helyezett. A tűsarkúi a földön, kegyetlen
tüskéik magukra hagyva. A telefon a hasán hevert, és a légzése ütemére
emelkedett-süllyedt. A zsinórját Mrs. Levy a manikűrözött ujjai közt
tekergette, hosszú körmei korallpirosan ragyogtak.
Fáradtan mosolygott fel Baruchra, de folytatta a beszélgetést.
– Tudom, Shoshi, de nincs mit tennünk, csak ülni és várni.
Az anyja elhallgatott. Baruch hallotta a telefonkagylóból áradó szavak
sürgető kopogását és hullámzását. Leült az anyja lábfeje közelébe. Az anyja
megrázogatta a lábát, és felhúzta a szemöldökét. Baruch várt, és az arcát
figyelte.
– Minden rendben lesz. Figyelj, az normális, hogy az első baba késik.
Emlékszel az unokahúgomra, Sora-Malkára? Már két hete késett, aztán
vacsoránál hirtelen megindultak a fájásai, és a babát a férje segítette a
világra tíz perc alatt, a konyhapadlón, mire a mentő egyáltalán odaért!
Báruh Hásem, minden rendben ment. A mentősöknek csak a
köldökzsinórral kellett foglalkozniuk.
– Anya… anya… – súgta Baruch, és szelíden húzogatta az anyja
alkarját.
– Shoshile, mennem kell. Itt van Baruch. Beszélnie kell velem
valamiről… Igen, persze… im jirce Hásem, minden rendben lesz. Szia,
Shoshi, szia-szia… igen, jó… oké… szia.
Az anyja nyögve felült, letette a telefont, és hosszan sóhajtott. A keze
gépiesen felemelkedett, hogy megigazítsa és elrendezze a parókáját. Egy
rézszínű alkotást viselt a fején, a haj laza hullámokban omlott a vállára.
Sűrű és fényes volt, és abszolút természetesnek hatott. Jól állt az anyjának,
és Baruch tudta, hogy az apjának temérdek pénzébe került.
– Ez a nő képtelen abbahagyni! Micsoda egy jente! Mellesleg üdvözöl.
Nu, Baruch? Mit tehetek érted? Milyen volt a jesivában? Davenoltál Mrs.
Goldmeyerért? Válságos állapotban van. A szomszédja szerint nem bíznak
benne, hogy ezúttal is kijön belőle. Szegény asszony.
Most vagy soha.
– Anya, beszélnem kell veled egy lányról.
Az anyja ujjai megdermedtek. A szeme elkerekedett, a koromszínű
szempillafesték páfránylevelei összeragadtak.
– Egy lányról? Azt hittem, nem vagy még kész a lányokra. Most aztán
kezd érdekes lenni a napom… milyen lány? Közénk tartozik? Ismerem?
Merem remélni. Ismerem a családjukat? Nu? Mondd már! – Az anyja
játékosan megbökte.
 Baruch habozva kezdte:
– Khm, valószínűleg nem hallottál róla, úgy értem, nem ismerem a
családot…
– Nyögd már ki, Baruch! Hogy hívják?
– Chani Kaufman. – Tessék. Kimondta.
– Kaufman… Kaufman… hmmm… Ismerek egy Mrs. Haufmant…
nem, nem mondhatnám, hogy hallottam ezt a nevet… Golders Green-iek?
– Anya, nem tudom. Csak a nevét tudom. Megláttam Vishnefskiék
esküvőjén…
– Megláttad? Azt hittem, egy rendes zsidó gyerek, mint az én fiam,
nem nézeget lányokat… – ugratta Mrs. Levy.
– Hát, szóval késésben voltam, és át kellett lopakodnom a női részen,
hogy elérjek a mehicéhez. Elég rémületes volt: az a sok nő mind úgy tett,
mintha nem látnának, de egész idő alatt figyeltek…
Az anyja felhorkantott a nevetéstől.
– Nem tudtak volna igazán szem elől téveszteni, igaz? Szóval
átlopakodtál a női részen, mint egy ganef, és aztán? Folytasd!
– Próbálom, anya, de folyton félbeszakítasz.
– Oké, oké, már el is hallgattam. – Az anyja cipzárazó mozdulatot tett,
és összezárta a száját. A szeme kidülledt a várakozástól.
– Na, és próbáltam nem nézni, esküszöm, anya, tényleg, de nem
tehettem róla, mert ott volt. Ott állt, nekem háttal, a barátnőjével…
– Csak a hátát láttad?
– Anya! Hadd fejezzem be. Csak a hátát láttam, és hát nagyon szépnek
látszott…
– A tuhesze, persze!
– Anya! – Baruch kétségbeesett pillantást vetett rá.
– Oké, oké: bocs. Ne haragudj. – Az anyja szemérmes álbűntudattal
lesütötte a szemét.
– Tehát észrevettem. Volt benne valami… a haja… nem is tudom…
– Milyen a haja?
– Fényes, fekete… hosszú, azt hiszem. Felfogta, ha jól emlékszem, egy
olyan… egy olyan… tudod, ahogy Malka is szereti hordani a haját.
– Lófarokban?
– Igen. Na, mindegy – sietett tovább Baruch, mert félt, hogy újra
félbeszakítják –, csak tetszett, ahogy kinézett, ahogy állt. Vékony volt,
valahogy kecses. Nem volt időm, hogy ott maradjak és megvárjam, amíg
felém fordul, úgyhogy mikor átértem a túloldalra, megkerestem Avromit, és
egy Shmuel nevű másik srácot, és találtunk egy lyukat a mehicén, és mikor
a férfiak nem néztek oda, belestünk…
– Az én fiam beles a mehicén! Baruch! Hát, legalább vékony, és nem
slampos! – Az anyja megjátszotta, hogy dühös, de nehezére esett elrejteni,
hogy jól mulat.
– Anya! Tényleg, nem volt más, meg kellett tudnom, hogy kicsoda, és
látni akartam az arcát…
– Persze. És milyen volt, mármint az arca? És mellesleg ez a lány
tisztában volt vele, hogy fiúk nézegetik?
– Khm, hát a barátnője észrevette, hogy megbámulom, ahogy
elmentem mellettük, és azt hiszem, meg is mondta neki…
– És a lány továbbra is ott állt, és hagyta, hogy megnézd? Nagyon
szép, Baruch…
– Ez nem úgy volt, anya. Nagyon gyorsan történt. Mindenesetre én
voltam ott, ahol nem kellett volna. Nem az ő hibája.
– Az arca? – követelőzött az anyja.
– Nagyon csinos, amennyire meg tudtam állapítani. Avromi is úgy
látta, és a másik srác…
– Nu? Részletek? Részleteket kérek, Baruch. Milyen színű a szeme?
Az orra: nagy?
– Anya, ez képtelenség… Azt hiszem, sötét a szeme, valószínűleg
barna. A bőre halvány, nagyon szép… ő maga inkább kicsi. De nem tudom.
Csak nagyon tetszett. És Shmuel ismerte, mert a bátyja Chani egyik nővérét
vette el.
– Halvány? Azt mondod? Akkor askenázi lehet. Báruh Hásem… nem
szeretnék egy szefárd menyet, azokkal csak a gond van. És ki is ez a
Shmuel?
– Egy srác, aki ott volt. Tényleg rendes. Egy igazi mens. De nem
ismerem személyesen. Avromi ismerőse.
Baruch figyelte, ahogy az anyja emészti a szegényes információt, és
várta a döntést. Sejtette, hogy nem lesz kedvező.
– Baruch, nem ismerem a családot, és tudod, hogy vagyok a
családokkal… jó fajtának kell lenniük. Nem tölt el boldogsággal, hogy
sosem hallottam erről a lányról.
– Tudtam! Az első lány, aki igazán érdekel, és máris gond van.
 – Baruch, ismered a szabályokat. Az apádnak meg nekem jóvá kell
hagynunk a házasságot. Mi van azzal a Rosen lánnyal, akivel szerettük
volna, ha találkozol? Vagy Libby Zuckermannal? Mindkettő bájos, hejmis
lány: okos, szép, frum, mindkettő vékony, mint a pálcika. Még mit
kívánnál?
– Én akarom megválasztani a lányt magamnak. Nem szeretem
Rosenékat, arrogánsak, ami meg Libbyt illeti, nem vagyok az esete…
tudom, hogy nem.
– Nem vagy az esete? Csak rád kell nézni: magas, jóképű jesiva boher,
egy igazi mens. A fiam vagy, mit nem lehet ezen szeretni? Gyakorlatilag
Libbyvel nőttél fel: évek óta ismerjük azt a családot. Mrs. Zuckerman azt
mondta, boldog lenne, ha összejönne köztetek a házasság.
Baruch csalódottan bámult az asztalra. Tudta, hogy az anyja nem fogja
jóváhagyni.
– Adj egy esélyt Chaninak, anya. Ez nem fair. Nekem tetszik, és meg
akarom ismerni. Kérlek, segíts ebben – dörmögte.
Mrs. Levy megenyhült.
– Jól van, Baruch. Azt akarom, hogy boldog légy. Kötelességem, hogy
segítsek olyan feleséget találni, aki tetszik neked. Először is elmondom
apádnak, megtudom, hogy neki oké-e. Aztán elmegyek Mrs. Gelbmannhoz,
és megkérdem, ismeri-e Chani Kaufmant. Lehet, hogy szerepel a listáján.
– Kösz, anya. Komolyan – Baruch átnyúlt az asztal fölött, és
megszorította az anyja kezét.
Mrs. Levy szomorúan mosolygott.
– Egy feltétellel.
– Igen? Mi az?
– Hogy ha nem a megfelelő fajta, egy elfogadható családból, akkor
továbblépsz, és hajlandó leszel megismerni egy megfelelőbb lányt.
– Jó. De kérlek, adj egy esélyt neki is – hízelgett Baruch.
– Egyet. Ha apád beleegyezett, felhívom Mrs. Gelbmannt, és
elintézünk egy találkozót, amint lehet. – Az anyja felállt, és a telefonhoz
lépett.
– Kösz, anya. – Baruch átölelte az anyját, és arcon csókolta.
A szíve elnehezült, érezte, hogy ebből még baj lesz.
 12. FEJEZET

AVROMI

2007. szeptember, London

Avromi csoportjában találkoztak, az egyetem első napján. Shola odaült
mellé, közelebb, mint ahogy Avromi szerette volna, de az asztal körül nem
volt sok hely. Avromi szándékosan egy másik fiú mellé ült, de az asztal
körül beteltek a helyek, és megdöbbenésére a csoport fele fiatal nőkből állt.
Nem számított rá, hogy ennyi női joghallgató lesz. Igazából eleve nem
számított rá, hogy olyan sok lány lesz az egyetemen.
Egyszerűen mindenütt voltak lányok: minden alakban, méretben,
színben. Avromit letaglózta a női testek választéka, és néha azt tapasztalta,
hogy a lábak, karok, combok és mellek e zabolátlan bősége jobban gyötri,
mint amit el tud viselni. Elfordult, hogy megkíséreljen a maga dolgával
törődni, de ott, a folyosón az orra előtt táncolt el egy csinos, kerek tuhesz,
szűk farmerba csomagolva.
Avromi már értette, miért vonakodott annyira az apja, hogy felvételizni
engedje. Ha az anyja nem ragaszkodik hozzá, hogy a fia diplomát
szerezzen, és tapasztalja meg az egyetemet, miután kitűnő érettségit tett,
nem is volna itt. Ő akarta, hogy legyen valami Avromi kezében, ha a
rabbiként kapott fizetése nem lenne elegendő. Az apja fogcsikorgatva
egyezett bele, azzal a feltétellel, hogy Avromi a jogi diploma megszerzése
után azonnal továbbmegy a jesivára. Furcsa volt elgondolni, hogy
valamikor a szülei is egyetemisták voltak. Sőt, az egyetemen találkoztak.
Amikor a lány előrehajolt az íráshoz, Avromi észrevette, milyen lágy a
bőre az állcsontja alatt, és meglátta, ahogy az áttetsző, mézszínű felület alatt
lüktet a pulzusa. Sötét haját elegáns bubifrizurára vágatta, a fényes fürtök
éles arccsontja alá értek, meglágyították a vonásait. A származása
meghatározhatatlan volt, alakja karcsú, a nőisége alól mégis valami
tagadhatatlan ruganyosság leselkedett. Kopott motoros bőrdzseki volt rajta,
és Avromi az asztal alatt rövid, szűk szoknyát pillantott meg, ami fekete
harisnyába bujtatott, hosszú lábakat fedett fel. Elfordította a tekintetét, és
arra koncentrált, hogy megírja a papírja fejlécét.
Ahányszor a lány megmozdult a székén, élénk, gyümölcsös illat áradt
belőle. Avromi arrébb húzta a székét, hogy ne legyen hozzá annyira közel.
A lány oldalról ránézett, barátságos, nyílt mosolyt villantott rá.
– Bocs, beszorítottalak? – súgta.
– Nem, dehogy, csak egy kicsit szűkös itt a hely.
– Ugye? Szia, amúgy Shola vagyok.
– Én Avromi.
– Avromi? Kicsit szokatlan név. Honnan van?
– Ó, hát jiddis, az Ábrahám rövidebb alakja. És a Shola?
– Nigériából, apám nigériai, anyám angol.
– Értem. Szép név.
– Azt mondtad, jiddis? Akkor ez azt jelenti, hogy…
– Zsidó vagyok?
– Igen. A környékünkön laknak ortodox zsidók, Stoke Newingtonban,
de ők jiddisül beszélnek. Akkor ez megmagyarázza az öltönyt és a kis
fekete sapkát, ami rajtad van.
– Igen, én is közéjük tartozom… illetve nem vagyok pontosan olyan,
mert ők ultrafrumok, úgy értem, ultravallásosak. Én Golders Greenen
lakom, mi kicsit mások vagyunk. Más közösség, ugyanaz a vallás, ilyesmi.
– Úgy érezte, összevissza beszél, de Shola csak nézte, és a szája enyhén
elnyílt.
– Hú: én még soha nem beszéltem közületek senkivel. Nagyon…
hát… zártnak tűntök.
– Igen. Sajnos ez van. De ha jobban belegondolok, én sem igazán
találkoztam még magadfajtával.
Shola felhorkant, a szeme elkerekedett.
– Magamfajtával? És az mi is pontosan? – heccelte Avromit oldalt
döntött fejjel. A tollát rágta, míg a válaszra várt.
Avromi bosszankodva vette észre, hogy elvörösödik. Shola kérdőn
vonta fel tökéletes szemöldökét.
– Úgy értettem, tudod, hogy te… te… – Avromi kétségbeesett
mozdulattal felemelte a kezét.
– Fekete vagyok? Vagy nő? Melyik?
– Igazából mindkettő – bökte ki Avromi.
 – Hát akkor ez mindkettőnknek első eset. Örülök, hogy találkoztunk,
Avromi – mondta, és kinyújtotta a kezét.
Avromi megnézte a felé nyújtott apró, barna tenyeret. A pirulás
átterjedt a fülére is. Próbált mosolyogni.
– Shola, nagyon sajnálom, de bármennyire szeretnék veled kezet fogni,
tilos lányokat megérintenem.
Shola szája hitetlenkedve elnyílt. Azonnal visszahúzta a kezét.
– Úgy érted, nem rázhatsz velem kezet, mert lány vagyok?
Avromi szomorúan bólintott.
– Húha. Hát ez elég durva. És ez a szabály egész életedre szól, vagy
csak mostanra?
– Amíg meg nem nősülök.
– Francba – mondta Shola. – Nem lehet könnyű.
– Nem is – sóhajtott Avromi. – Úgy értem, a húgomat meg az anyámat
megölelhetem…
– Aha – Shola eltűnődve rágta a tollát, és Avromira bámult.
Abban a pillanatban belépett a témavezető, és üdvözölte a csoportot.
Avromi hálát adott Hásemnek, hogy megjött. Úgy érezte, megingott, nem
érti önmagát. Még soha nem érzett így, bár az is igaz, hogy soha nem
találkozott kívülállóval, aki ilyen nyíltan kikérdezte volna. Tetszett neki
Shola őszintesége, bár kicsit el is bátortalanította. Még nyugtalanítóbb volt
a lány tagadhatatlan szépsége.
 13. FEJEZET

A REBECEN

1982. augusztus, Jeruzsálem

– Gyere, nézd meg a sult. Csak pár perc gyalog. – Chaim a kezénél fogva
húzta, de Rebeccának nem volt kedve, ellenállt. Haza akart menni. A piaci
bevásárlás, amit olyan hosszan válogattak, lehúzta a vállát. Melege volt, és
a szobája hűvös félhomályára vágyott.
Bár már nem aludtak egy ágyban, Chaim és Rebecca továbbra is
mindennap találkozott. A kapcsolatuk a testi érintés hiánya ellenére
elmélyült. Chaim naponta járt imádkozni a helyi zsinagógába. Mikor
visszajött, gyakran órák múlva, az arcán átszellemült mosoly ült, a szeme
ragyogott, a hangja berekedt. Rebecca inkább a siratófalnál imádkozott.
Rászokott, hogy Shifra nélkül menjen el, különböző napszakokban, ízlelte a
fény és a hangulat különbségeit. Az imák idején, bár ilyenkor a hívők
tülekedtek, élvezte a szent rítus monotóniáját. Vagy máskor, amikor szinte
üres volt a terület, és csöndes béke szállt le. Délben, amikor a napfény
égette az ősi köveket, és egyedül a felszínén, a repedésekben volt árnyék.
Chaim suljával ellentétben – amit Rebeccának még nem volt bátorsága
felkeresni – az istentisztelet és az imák birodalma valódinak tűnt, az időben
és a térben gyökerezett.
– Chaim, ne nyaggass. Majd megyek, ha úgy érzem, hogy kész vagyok
rá.
– Folyton ezt mondod. Kérlek. Csak most az egyszer. Beugorhatunk a
buszmegálló felé menet, nem is kell kitérőt tennünk. Csak öt percre.
– Na jó, most az egyszer – sóhajtotta Rebecca.
Chaim hálásan rávillantotta a mosolyát, és vezetni kezdte a kanyargós
utcák labirintusán keresztül, a szandálja csattogott a járdán, ahogy
rákapcsolt. Hamarosan a forgalmas főutca szélén voltak, a szürke, romos
épületek előtt. Chaim megállt egy lakattal bezárt fémajtó előtt. Szűk volt, és
egyik oldalt a járda felé lejtett. Ablak sehol. Egy óvóhely bejárata volt.
– Itt?
– Igen. – Chaim szeretettel megütögette az ajtót.
– Ne hülyéskedj már. Egy sul egy régi óvóhelyen?
– Valahogy van is értelme, nem? Hásemet ott tisztelni, ahova az
emberek a rakéták elől futnak védelemért: a negatív pozitívvá válik.
– Na és ha épp támadás van? Hova mennek az emberek erről a
környékről?
– Akkor óvóhelyként szolgál. Jó sok ember befér, hidd el. És jó mély.
– Nem klausztrofóbiás dolog odalent imádkozni együtt?
Chaim rámosolygott, és megrázta a fejét.
– Becca, elképesztő. Csak hozzáad a hangulathoz. Kérlek, gyere el
este. Kérlek.
Rebeccát hirtelen érdekelni kezdte a dolog. Még soha nem járt
óvóhelyen.

Napnyugta előtt visszamentek. Néhányan fehér, horgolt kipában és laza

fehér ingben már ott gyülekeztek a fémajtó előtt, ami most nyitva volt, egy
téglával ékelték ki. Rebecca megpillantott egy hosszú beton lépcsősort, ami
a sötétbe ereszkedett. Az első tíz-tizenkét fokot egyetlen csupasz
villanykörte világította meg. Semmi nem hirdette, hogy ez egy sul, se tábla,
se jel. Ennyi erővel egy pincebárba vagy egy night-clubba is ereszkedhetne,
csak a törzsközönség tűnt érdekesen jámbornak és szelídnek a buggyos
ruhákkal és a lengő táleszrojtokkal. Chaimot meleg mosollyal fogadták,
valaki még át is ölelte. A hangjuk halk volt, a hanglejtésük lebegő és
idegen. A lábuknál különféle hangszerek hevertek. Az egyiküknek egy gitár
volt átvetve a hátán.
Chaim Rebeccát is bemutatta, az ismerősei rámosolyogtak és
bólintottak, de nem nyújtottak kezet. Aki az előbb megölelte Chaimot,
előrelépett, és Yossi néven mutatkozott be. Alacsony volt, lenszőke és
szemüveges. A szemében kedvesség és vidámság. Rebeccát egy hobbitra
emlékeztette.
– A húgom mindjárt jön a barátaival, és majd bemutatlak nekik –
mondta Yossi, és Rebeccára ragyogott. – Ne aggódj, nem leszel itt
magányos.
 – Köszönöm, nagyon kedves tőled.
– Semmi gond. Érezd jól magad. Sajnálom, most mennem kell, össze
kell készülnünk. Majd később elkaplak, Chaim.
Megfordult, indult, mindkét hóna alatt egy-egy bongódobot tartott.
Lassan a többiek is egyenként utánaereszkedtek. Rebecca nézte, ahogy
eltűnnek az óvóhely torkában. Chaim halkan várt mellette. Rebecca
odafordult, és felhúzta a szemöldökét.
– Bongódob?
Chaim rejtélyesen mosolygott.
– Majd meglátod. Menjünk be. Yossi húga majd megtalál.

A női rész ajtaját elég könnyű volt megtalálni. Odabent jól megvilágított
lépcsősor, a vastag, sima falakról neoncső fénye verődött vissza. Rebecca
repedéseket és horpadásokat látott a felületükön. A fény körül szúnyogok és
éjjeli lepkék verdestek őrült, pergő táncban. Rebecca bevetette magát a
mélységbe, a szűk falakat tapogatta, hogy megtartsa az egyensúlyát. A
lépcső meredek volt, és a lába alatt halk, ropogó hang hallatszott, ahogy
ereszkedett.
A hosszú és alacsony termet középen fehér vászonnal borított,
mozgatható válaszfal osztotta ketté, a túloldaláról Rebecca hallotta a férfiak
nevetését. Hiába próbálta kihallani Chaimot, a hangok egyenletes
morajlássá olvadtak össze.
A női rész csöndesebb volt, bár még nagyrészt üres. Díszítést alig
lehetett látni, az egyszerű, funkcionális dekoráció a betonváz durva belsejét
tükrözte. Az olívazöld szőnyeg foltos volt és piszkos. Penész szaga
érződött, és nyirkos foltok dudorodtak ki baljósan, ahol a vakolt falak
találkoztak a menyezettel.
A fehér műanyag székeket szépen sorba rendezték félútig, ahol
szélesebb teret hagytak üresen a frigyszekrény előtt. A hely szellemében ez
is csak egy falmélyedés volt, amit arany héber betűkkel hímzett
tengerészkék bársonyfüggönnyel takartak le. A terem elején néhány nő
lézengett, társalgott, mosolygott. Páran fiatalok és hajadonok, fedetlen
fejjel, mint ő. Mások sapkában vagy fejkendőben jöttek, aminek a lelógó
végét illedelmesen befonták. Egyetlen parókát sem lehetett látni, bár
Rebecca biztosra vette, hogy lesznek.
 A terem fokozatosan megtelt, és a hőmérséklet emelkedett. A nők
magukban vagy kisebb csoportokban áramlottak le a lépcsőn, és
barátságosan köszöntötték egymást. A gyerekek szökdécseltek és visongtak,
a férfi és a női rész közt futkároztak. Egyre nagyobb volt a zaj. Rebecca
ragacsosnak érezte az arcát, és zsírosnak a homlokát. A haja súlya alatt
nyirkos lett a nyakszirtje. Kínosan feszengett a székén: a combja a vékony
pamutruhán át odatapadt a műanyaghoz. A falak mintha izzadtak volna, a
felületüket vékony, fényes réteg fedte. Rebecca tűnődött, meddig fogja
bírni.
Valaki hirtelen megérintette a vállát, Rebecca megpördült, és egy
életerős fiatal nőt pillantott meg, aki őt leste. A haját hátrafogva hordta, de a
rövidebb szőke fürtök körbevették, keretbe foglalták a vonásait. A
pirospozsgás arcból mogyorószín szempár nézett rá.
– Te vagy Becca? – A kiejtése enyhén amerikai volt.
– Igen, te meg biztos Yossi húga.
A lány elvigyorodott.
– Az bizony, bár nem tudom, mit vétettem. A nevem Tovah. Gyere, ülj
át hozzánk. Hallom, most vagy itt először, ugye?
– Igen. Lesz még ennél melegebb is idebent?
– Persze, de addigra nem fogod észrevenni a hőséget. Ez is a teljes
élményhez tartozik. Ez van, ha egy óvóhelyen rendezel zsúfolt szertartást.
A klíma elromlott, még mindig gyűjtünk a javítására. De mi egy kis izzadás
barátok közt, kérdem én.
– Igaz – felelte Rebecca, és bánatosan gondolt az utcaszintre és a
hűvös jeruzsálemi estére. Most ott sétálhatna Shifrával a szellős utcákon.
Tovah odavezette három fiatal nőhöz, akik a frigyszekrény közelében a
falnak támaszkodtak. Ez volt az óvóhely legforróbb része, de egy széles
ventilátor még működött, és Rebecca, amennyire az udvariatlanság
elkerülésével lehetett, a közelébe oldalazott. A lányok vele egyidősnek
tűntek. Ketten élénk színű bandannát hordtak fejkötőnek, amitől orosz
kofáknak látszottak. A lábuk csupasz volt, barna szandálos lábfejük
kilátszott a tarka, hosszú szoknya alól. Tehát már férjnél vannak. Rebeccát
meglepte, milyen fiatalon.
– Ez itt Becca. Becca: Marty, Rahel és Suri.
A lányok egymás után elmosolyodtak, meghajtották a fejüket, és
kitágították a kört, hogy ő is közéjük férjen. De mire udvariaskodni kezdtek
volna, egy megtermett, zömök, madárfészek-szakállas férfi közeledett egy
kis emelvényhez.
A rabbi szélesre tárta a karját, és minden elcsendesedett.
– Barátaim, csodás, hogy ilyen sokan eljöttetek ma este. Ha van itt, aki
új, kérlek benneteket, ne érezze magát egyedül: a régiek éreztessék vele,
hogy kifejezetten szeretettel látjuk. Fantasztikus istentisztelet lesz ma.
Érzem. Azok, akik voltak olyan kedvesek, és hangszert is hoztak… – a
rabbi szavait egy csörgődob rezgése szakította félbe, a rabbi elnevette
magát, és feltartotta a kezét, csendet kért.
– Úgy látszik, van, aki ki sem tudja várni, hogy befejezzem. Tehát mint
mondani akartam, szabadon kapcsolódjatok be, amikor akartok. Bízom
benne, hogy a dallamot ismeritek, és ha mégsem, akkor is el fogjátok kapni.
A kántor mély, lágy hangja betöltötte a termet. Hirtelen imbolygó női
testek takarták el a látványt Rebe-cca elől. Valahol jobbra egy hegedű
szólalt meg. Erre a férfiak feleltek a kántor vezetésével. Megszólalt egy
dob, aztán egy másik válaszolt. Aztán még egy. És még egy. Az óvóhely
beleremegett a ritmusukba. A levegő hamarosan dallammal és
ellenállhatatlan energiával telt meg.
A zsoltárt héberül énekelték. Rebeccának fogalma sem volt a
szövegéről, sem a jelentéséről, de ez nem számított. A lába magától dobolta
a ritmust. Meglepetésére felerősödött az énekszó, és rájött, hogy a nők is
énekelnek halkan. Némelyikük a mellkasához szorította az imakönyvét, a
szemét szorosan lehunyta, és az arcát a fény felé emelte.
Tovah megbökte, és megmutatta az imakönyvében a megfelelő lapot.
A túloldalra nyomtatták az angol fordítást. Rebecca olvasni kezdte, de
hamarosan elvesztette a fonalat, ahogy a nők mindkét irányból rázkódni és
himbálózni kezdtek. Hol az egyik, hol a másik oldalról lökdösték. Tovah
bocsánatkérően nevetett.
– Ne aggódj a szöveg miatt, és a szidurt is hagyd, egyszerűen csak
dúdold. Semmi baj. – Rebecca megfogadta a tanácsot, az ujját bedugta az
imakönyvbe, és hagyta, hogy a lábfeje találja meg a ritmust a zsoltárban.
Aztán változott a dallam, és Rebecca hirtelen izgalommal vette észre,
hogy ezt éneklik minden este a siratófalnál. A refrén ismerős volt. Félénken
és halkan énekelte a szöveget, nem akarta, hogy meghallják. Szerette ezt a
dalt. Gyönyörű volt, a jelentése rejtélyes és sűrű szövésű, sőt érzéki.
Gyere, barátom, üdvözöljük a menyasszonyt, fogadjuk a sábátot!1
 A sábátot egy fiatal menyasszonyhoz hasonlította, és bár a rejtélyes
„barátom” kiléte, akihez a költő beszélt, titok maradt, Rebeccát
megindította a kép, hogy a sátor alatt egy vőlegény várja, hogy a díszesen
öltözött menyasszonya közeledjen felé.
Az izzadsággal telt, zsúfolt, föld alatti sulban Rebecca úgy érezte, a
zene felemeli. A lába ritmusra topogott és dobbantott. A ruhája a hátára
tapadt, de nem tudta abbahagyni. Táncolt, himbálózott, énekelt. A dalok
váltakoztak, a ritmus kavargott, a férfiak egyre jobban harsogtak, egyre
szilajabbak lettek, és nemsokára a nők is felszabadultan énekeltek.
Tovah megragadta a kezét, és hátrahúzta a terem végébe. Rebecca
nevetve követte.
– Hova megyünk? – kiabálta Tovah fülébe.
– Megnézzük a férfiakat. Meg lehet állni az ő oldaluk mögött, és
onnan nézni. Gyere.
Megkerülték a mehicét, és látták, hogy a férfiak hosszú, kígyózó
sorban táncolnak, amelyik magába tekeredik, és őrült módra hurkolódik,
ahogy a rabbi vad kongában vezeti a sort. A fejük felett rázták a tamburint,
és verték a nyakukból lógó dobokat. Chaim a szoba végében táncolt,
hátradobott fejjel, csukott szemmel, a száját szélesre nyitva énekelt, teljesen
átadta magát a pillanatnak. Mellette egy kislány ült az apja vállán, aki
körbekocogott vele a teremben. A gyerek nevetett, szorította az apja nyakát,
a lába a levegőben kalimpált.
Ahogy telt az éjszaka, az óvóhely spirituális energiától rázkódott, a
közösség tagjait öröm járta át, aztán végül kimerülten, a vidámságtól
szédülve kibukdácsoltak a friss éjszakai levegőre, és hazamentek.

Rebecca és Chaim együtt indult haza a holdfényes, szűk utcán, meghitt

csendben. Elmúlt már éjfél.
– Na és mit gondolsz? – kérdezte Chaim, és Rebecca vigyorgó arcára
sandított.
– Imádtam. Nagyszerű estém volt. – Elhallgatott, és Chaim felé
fordult, kinyújtotta a kezét. – Köszönöm.
A sötétben látta, hogy Chaim foga megvillan.
– Tehát megérte?
– Határozottan. Chaim – mondta Rebecca –, azt hiszem, most már
készen állok. Házasodjunk össze.
 Még pár lépést tettek csendben, hogy a vallomás leülepedjen. Rebecca
szívében boldogság virágzott.

Késő délután, amikor az árnyak már megnyúltak és a sötétedés hűvösét

ígérték, Rivka hazafelé sietett a mikvéből. Végigszaladt a szűk sikátorokon,
ahol a házak vastag kőfalai még mindig a nap melegét árasztották, a talpát a
szandál védte a járda forróra sült köveitől. A fejkendője alatt a haja
nedvesen csöpögött, a cseppek végigfolytak a lapockái között, és jóleső
nyugalmat hoztak.
A vékony pamutruha alatt lángolt a bőre, minden pórusa felfrissült és
megtisztult. Jól meglocsolta magát testápolóval, a térde mögé, a füle alá és
a könyökhajlatába parfümöt dörgölt. A lába síkosan sima lett. A borotvát
addig húzgálta a hóna alatt, amíg ki nem serkent a vére, de semmi nem
számított, csak a tökély. Tizennégy napja nem érintették egymást, mert a
vérzése a szokásosnál jobban elhúzódott. Elgondolta, hogy meztelenül
fekszik a férje bőre közelében, és a gyomra összeszűkült a vágytól. A
nevetésre és a halk beszélgetésre gondolt, ami utána mindig következett, és
a türelmetlenségtől felsóhajtott. Már öt hónapja házasok, de az izgalma, ami
a mikve felkeresése után elfogta, nem csökkent. Szerette az egész
szertartást: a kapcsolataik hullámzása, amit a vérzése tagolt, természetesebb
jelentésre tett szert. Már nem sima bosszúság volt, hanem azt a lehetőséget
jelölte, hogy új életet teremthessenek a férjével, vagy egyszerűen
gyönyörűséget leljenek egymásban a testi aszály ideje után.
A feje fölött, a fakuló türkizkék égen könnyedén száguldoztak a
fecskék. Hallotta, hogy gyerekek játszanak az apró, piros tetős házakban –
egy labda bevágódott valahová, egy anya kiabált. Talán Hásem ezúttal
meghallgatja az imáikat, és végre teherbe eshet. Felkapta a szoknyáját, és
felszökdécselt a lakásukba, kettesével szedte a lépcsőfokokat.
Odabent hűvös volt a félhomályban. Felkapcsolta a lámpát. A spaletták
recsegtek az esti szellőben, és az éjjeli lepkék a konyhaablaknak vetették
magukat. Odalent a poros, elhagyatott kertben a piros hibiszkusz
becsukódott éjszakára, a datolyapálmák zizegtek és hajladoztak a szélben.
A bokrok alatt hangos vernyogással macskaverekedés kezdődött.
Rivka szerette ezeket a pillanatokat, ahogy az intimitás iránti vágya
keveredett az édesen elnyúló várakozással. Még elő kellett készítenie a
vacsorát. Kavart, szeletelt, klopfolt, kevert és sütött, minden hozzávaló
közelebb hozta Chaimot, minden mozdulat szerelemmel telt meg. Ezeken
az estéken az ételeket külön érzékkel készítette, a fűszerek intenzívebbek és
zamatosabbak voltak, az ételek állagának kontrasztja kellemesebb: mintha
csak minden morzsát átjárt volna a vágy.
Megterítette az asztalt, a tányérok üres terek voltak, és a beteljesülésre
vártak. Rivka dúdolva törölgette a borospoharakat és keverte az ételt. Aztán
kisebbre csavarta a gázt, és hagyta kicsit rotyogni a levest és a mártásokat.
Megnézte magát a tükörben, észrevette, mennyire kipirult az arca, hogy
ragyog a szeme. Végül lecsatolta a brosst, amit a vérzése alatt hordott, hogy
figyelmeztesse Chaimot, ne érintse meg. Letette az asztalra, a tányérok
közé.
Chaim kulcsa fordult a zárban, Rivka rohant, hogy ajtót nyisson neki.
Chaim rápillantott a boldog arcára, és a karjába vonta, olyan erősen
szorította magához, hogy alig kapott levegőt. Háttal vezette a szobába, amíg
Rivka neki nem ment az asztalnak, és fel nem dőltek a borospoharak.
Először a nyakát csókolta, aztán a keze levándorolt a fenekére. Rivka
nevetett, és eltolta magától, amíg elég messze nem volt, hogy a szemébe
tudjon nézni.
– Mi tartott ilyen sokáig?
– Nem tudtam elszabadulni Yochanan rabbitól. Hogy ez mennyit tud
beszélni! De hé, most már itt vagyok.
Rivka Chaim mellkasába fúrta az arcát, hogy elrejtse a vigyorgását.
Aztán elhúzódott, és szelíden letolta egy székre, hogy még épp
megmenthesse a levest.
 14. FEJEZET

BARUCH, CHANI

2008. május, London

Mrs. Levy a tükörképét vizsgálta a visszapillantó tükörben. Felvitt még egy
réteg rúzst, átpörgetett egy kefét az összeragadt szemfestékén, és
helyreigazgatta a parókáját. A lapos cipőt magas sarkúra cserélte, felkapta a
retiküljét, és kiszállt a kocsiból, csak hogy az elegáns körömcipőjét
belemerítse egy olajos tócsába. Megint mérföldekre parkolt a járdától.
– Phh! – fújt undorodva. A víz beszivárgott a cipőjébe, átáztatta a
harisnyáját, és a bokája alatt piszkos jelet hagyott.
Amúgy is késésben volt. Már nem maradt idő máshová parkolni,
úgyhogy átcsúszott az anyósülésre, és kilépett az utcára. Nem vészes.
Csendes kis utca, és remélhetőleg senki nem megy neki a Saabjának.
Mrs. Levy kinyitotta a kis fakaput, végigkopogott az ösvényen, és nem
örült, hogy a lába nedvesen dörzsölődik a cipő belsejéhez. Amikor épp meg
akarta nyomni a csengőt, az ajtó kivágódott. Mrs. Gelbmann állt a
küszöbön, és negédesen mosolygott.
A két nő megvizsgálta egymást. Szokás szerint túl sok rúzs, gondolta
Mrs. Gelbmann. Micsoda egy szürke nő, gondolta Mrs. Levy ezredszer.
Pedig mekkora hatalma van. Miért nem vesz legalább divatosabb sájtlit?
Mrs. Gelbmann most is tiszta feketében volt, és Mrs. Levyt egy óriási
csótányra emlékeztette.
Nem ölelték meg egymást, még csak kezet sem fogtak, bár évek óta
ismerték egymást. Ehelyett udvariasan biccentettek, és továbbra is nyájasan
mosolyogtak egymásra.
– Üdvözlöm, Mrs. Gelbmann. Hogy van?
– Báruh Hásem, Mrs. Levy. És ön?
– Báruh Hásem, minden rendben, Mrs. Gelbmann.
– És hogy boldogul Yisroel és Tali? Hallom, megint gyerekük lesz.
 – Báruh Hásem, nagyon jól, köszönöm, Mrs. Gelbmann. És igen, jön
az újabb baba.
– Örömmel hallom. Csodálatos hír. Báruh Hásem.
Mrs. Gelbmann lepillantott, és észrevette, hogy Mrs. Levy egyik cipője
vizes. A tekintete az ázott nejlonharisnyára tapadt.
– Á, semmiség! Amilyen lúzer vagyok, beleléptem egy pocsolyába,
ahogy kiszálltam a kocsiból! – csacsogott Mrs. Levy.
Mrs. Gelbmann tovább mosolygott, de mentegetőzve döntötte oldalt a
fejét, aztán kinyújtotta a kezét, és intett besározott vendégének, hogy
fáradjon beljebb. Mrs. Levy megérintette a mezüzét, megcsókolta az ujját,
és átlépte a küszöböt.
– Jöjjön, bent meleg van, hamar megszárad. Elvehetem a kabátját?
– Köszönöm. – Mrs. Levy lerázogatta a válláról talpig érő
nercbundáját, és betipegett a nappaliba.
A szoba semmit sem változott, amióta legutóbb itt járt. Az két éve volt,
amikor Ilannak, a második fiának keresett menyasszonyt. Az elektromos
kandallóban most is egyenletesen lobogott a villanykoksz. A
kandallópárkány fölött az aranyozott óra minden finom ütésével továbbra is
arra figyelmeztette a házasulatlan klienseket, hogy múlik az idő, és vele az
ifjonti bájuk. Az óra két oldalán bekeretezett fotók álltak a Gelbmann
utódok tömegével, akik bizonyították, mennyire gyümölcsöző a sikeres
házasságközvetítés. Mr. Gelbmann maga fekete-fehérbe dermedt az
örökkévalóság számára. Kiváló és szeretett férj, csak halott.
Egy hatalmas, vörösesbarna velencei üvegtál fenekén négy kicsi
szacuma porcelán bújt meg. Valószínűleg ezek is itt voltak már legutóbb is.
Mrs. Gelbmann szelíden becsukta az ajtót, és letelepedett a giccses
karosszékébe, szembe a látogatójával. Egyenesen ült, mintha karót nyelt
volna, és a kezét összefogta az ölében. Mrs. Levy is ösztönösen kihúzta
magát, és a térdére támasztott retiküljét szorongatta.
– És ezúttal mit tehetek önért, Mrs. Levy?
Odavetette a kesztyűt. Megkezdődött a párbaj. Frissítőre nem lehetett
számítani, amíg az üzletet meg nem kötötték. Mrs. Gelbmann nem kedvelte
azokat, akik az időt vesztegetik, és mivel Mrs. Levy majd meghalt egy
csésze teáért, úgy döntött, hagyja a finomságokat.
– Egy apróság, Mrs. Gelbmann. Amiben talán tud nekem segíteni.
– Baruch, ha jól sejtem?
– Ige-een. Baruchról van szó.
 – Tudok néhány bájos lányt a számára. Mindannyian kiváló, haszid
családokból, a legjobb mutatókkal…
– Igazából, Mrs. Gelbmann, Baruch meglátott valakit, és szeretném
tudni, hogy esetleg ismeri-e a lányt vagy a családját.
– Meglátott valakit? – Mrs. Gelbmann a sasorra mentén Mrs. Levyre
pillantott. A jobb szemöldöke elegáns, gyakorlott ívbe emelkedett. Mrs.
Levy megrebbent előtte, mint egy énekesmadár egy aranyozott kalitkában.
– Igen, szörnyen kínos, de hát későn ért oda a táncra Vishnefskiék
esküvőjén, és a női részen át kellett beslisszannia, és hát, ott volt… – Azt a
körülményt nem fogja szóba hozni, hogy a fia a mehicén át is leselkedett.
Mrs. Gelbmann enyhén megdöntötte a fejét. Mrs. Levy
továbbszáguldott.
– Tetszett neki külsőre. A neve a jelek szerint Chani Kaufman. Ismeri a
családot?
– Természetesen ismerem őket, Mrs. Levy. Jó család, nagyon frum
család. Hendonban laknak. Egyszerű, tisztes emberek. Jó családból
származik.
– De egyszerűek, azt mondja?
– Az apja a Bell Lane-en annak a kis zsinagógának a rabbija. Megél az
évjáradékából, és nyolc lányt sikerült felnevelnie és iskoláztatnia belőle.
– A család hitelképes?
– Hát, Mrs. Levy, hogy is mondjam? Szóval Kaufmanék nem… – Mrs.
Gelbmann enyhén felnevetett – annyira hitelképesek, mint ön és a férje.
Tudta! Baruch egy nincstelen szépségbe esett bele.
Mrs. Gelbmann a csalódott Mrs. Levyt tanulmányozta. A szobában
csend támadt, mindkét nő azon tűnődött, mit tegyen. Mrs. Gelbmann
megérezte, hogy Baruch vonzalma erős, van olyan erős, hogy Mrs. Levyt itt
tartsa a fotelban. Talán mégis össze lehet hozni egy házasságot. Ő majd
finoman, de biztosan feltekeri a zsineget, ha Mrs. Levy bekapta a horgot.
Levyék nagyon csinos összeget fizettek a múltban, és azt kívánták, hogy a
fiaik kizárólag a legnépszerűbb és legtiszteletreméltóbb fiatal hölgyekkel
találkozzanak, akikkel a közösség egyáltalán szolgálhat. Bár Chani
alacsonyabb szinten áll, bolondság volna az ajándék ló fogát nézegetni.
– Egy kis teát, Mrs. Levy?
– Ó, igen, köszönöm, Mrs. Gelbmann. Két cukorral. Tejet nem kérek,
ebédre marhahúsos szendvicset ettem.
– Semmi gond. Akkor, ha megbocsát…
 – Persze, persze.

Nem mintha Mrs. Levy egy dölyfös sznob lett volna, vagy Mrs. Gelbmann
haszonleső. Mindkettejüknek megvolt a szerepe, amit el kellett játszania,
márpedig a házasság komoly üzlet. Ahhoz, hogy egy sikeres partit össze
lehessen hozni, mindkét családnak egyforma javakkal kell az asztalhoz
járulnia. Ha az egyik kosár gazdagabb, mint a másik, egyenlőtlenség támad,
és számtalan kínos helyzet adódhat, kezdve a lakodalom fizetésével. Ezt
általában a menyasszony családja szokta biztosítani, és a vőlegény oldala
olajozza a pénzügyi kerekeket, ahol szükséges. De ha az egyik család
annyira szűkölködik, hogy úgy érzi, le van kötelezve a másiknak, akkor
minden jövendő döntést a gazdagabb fél fog diktálni, akár tetszik
elszegényedett rokonaiknak, akár nem. Ilyen nyilvánvaló különbségekkel
nem szokott megvalósulni az esküvő.
Mrs. Levynek nem tetszett a gondolat, hogy egy másik családdal
fölényeskedjen. Vidám és meleg kapcsolatot szeretett volna a házasság által
kibővült családban. Az egyenlőtlenség titkos keserűséget szül, nem
egységet. Soha nem jó kezdet. Különben is, mit szólnának a szomszédok?
De mindennek a veleje a fia boldogsága. Baruchnak, aki mindig olyan
megbízható volt, olyan engedelmes, szófogadó, most hirtelen támadt egy
kívánsága. Nem törheti le a reményeit. Baruch soha nem okozott nekik
csalódást. Igaz, vannak sajátos dolgai, mint a művészet meg az irodalom
szeretete (Mrs. Levy megtalálta a matrac alá dugott titkos könyveket, és ott
is hagyta őket), a félszegsége és a túlérzékenysége, de mégiscsak az ő fia,
akit imád.
Ami Mrs. Gelbmannt illeti, a házasságközvetítés a megélhetése volt.
Bár megözvegyült, a foglalkozása révén anyagilag független maradt, ami
ritkaság egy egyedülálló nő esetén. És nem is felejtették el, nem tolták félre
mint afféle hervadó asszonyt, aki egyedül gubbaszt az üres fészken. Mrs.
Gelbmann nélkülözhetetlen eleme volt a közösségnek, jól megdolgozott
érte, hogy biztosítsa a folyamatosságot. Természetesen illett jól bánni vele.
Persze opportunista volt. A házasságszerzés kockázatos és kimerítő
hivatás. A fiatalok, akik nincsenek tisztában önnön középszerűségükkel, a
házastársuktól azt várják, hogy tökéletes legyen.
A gyakorlatban a fiú és a lány először a randevún találkozik. Ezért a
testi különbözőség okán történő visszautasítás nagyon gyakran vezet
kudarchoz. Alacsony! Kövér! Hol a haja? Aztán a vallásosság különböző
foka miatt adódó aknák. Túlzottan frum! Nem elég frum! A panaszok vég
nélkül áradtak, és Mrs Gelbmann-nak meglehetősen sok fejfájást okoztak.
Ebben az esetben viszont Baruch már látta a lányt, és alig várja, hogy
újra láthassa. Mrs. Gelbmann fele munkája el van végezve. Már csak annyi
marad, hogy Chani is hasonlóan álljon hozzá. A vonzalomnak kölcsönösnek
kell lennie. De Chani már több felajánlott partit visszautasított, és őt magát
is többször elutasították. Lehet, hogy kezd már kétségbeesni. Ha Baruch
nem is felel meg az elvárásainak, elég jó esélye van, hogy ettől függetlenül
hajlandó lesz hozzámenni. A fiú jó fogás, jobb, mint a korábbi kérői.
Bolond volna, ha elutasítaná.
Mrs. Gelbmann felkészült a csatára. Kioldotta a féket, és begördítette a
zsúrkocsit.

A porcelán csörömpölése félbeszakította Mrs. Levy merengését. Újra

kihúzta magát ültében, és figyelte, ahogy Mrs. Gelbmann leparkolja elé a
csillogó kocsit. Egy mandulás keksszel teli tányér bújt meg egy rúd vaskos,
porcukorral meghintett rétes mellett. A teáskanna mellett mézes torta
fénylett az arany sziruptól.
Mrs. Levy megnyalta a száját. A szeme követte Mrs. Gelbmann fürge
kézmozdulatait.
– Tortát vagy kekszet, Mrs. Levy? Esetleg mindkettőt? – kínálta Mrs.
Gelbmann. A mosolya őszinte volt, semleges, bár tudta, hogy Mrs. Levy
foglyul esett.
– Ó, Mrs. Gelbmann, igazán nem is tudom! Diétázom – tiltakozott
Mrs. Levy.
– Diétázik? De miért, hiszen olyan karcsú, mint a nádszál! Egy gramm
fölöslege nincs. Egy morzsa mézes torta nem fog megártani. Vagy egy
szeletke a rétesből? Ma reggel sütöttem – dorombolt Mrs. Gelbmann.
Igazából úgy gondolta, Mrs. Levy leginkább egy szépen megduzzadt
mazsolára emlékeztet. De hízelgéssel bármit el lehet érni. Ami a rétest illeti,
mindkét nő pontosan tudta, hogy reggel vásárolták a Carmelli pékségben.
De hát a diplomácia pénzneme a kegyes hazugság.
– Hát, ha ragaszkodik hozzá, egy szelet rétest elfogadok, Mrs.
Gelbmann, köszönöm – felelte Mrs. Levy. Ellenállni hiábavaló. A fahéj
illatára összefutott a szájában a nyál.
 Mikor mindketten elegendő tömény édességet lapátoltak a szájukba,
újra az üzletre terelődött a szó.
– Tehát – kezdte Mrs. Gelbmann édeskés hangon –, meséljen nekem
egy kicsit Baruchról.
Melyik anya tud ellenállni a lehetőségnek, hogy az imádott fiáról
dicsekedhessen? Mrs. Gelbmann hátradőlt, és várta, hogy kifejtsék Baruch
kiválóságait. Kivett egy újabb szelet mézes tortát, mert érezte, hogy hosszú
lesz a lista.
Mrs. Levy szemlátomást dagadt a büszkeségtől. Mély lélegzetet vett,
és rákezdett.
– Az én Baruchom különleges fiú, nagyon okos fiú. Más, mint a
többiek… érzékenyebb. Mélyebb, spirituálisabb. És nagyon tudós alkat,
Mrs. Gelbmann! Minden tárgyból a legjobb volt az iskolában. Az igazgató
ragyogó ajánlást írt róla a gatesheadi jesiva számára, és ő ott is kiválóan
teljesített… úgyhogy a férjemmel, szóval, abban reménykedünk… szóval
szeretnénk, ha, im jirce Hásem, rabbi lenne…
Itt hirtelen elhallgatott. Mrs. Gelbmann végig ráfüggesztette apró
szemeit. Mrs. Levy kínosan, hülyén érezte magát, amiért ezt az utolsó
információt is előadta. A Levy család nem szokott rabbinikus tudósokat
teremni, nemhogy rabbikat.
– Rabbi? Elég szokatlan választás az önök családjában, Mrs. Levy, ha
szabad így fogalmaznom. Mostanáig mindenki olyan, olyan… hogy is
mondjam csak? – Mrs. Gelbmann a megfelelő szót keresgélte. Az anyagias
nem hangzott volna túl jól.
– Vállalkozó kedvű? – vetette fel Mrs. Levy, és a szíve kicsit
gyorsabban dobogott.
– Igee-een, pontosan. Mindannyian nagyon sikeres üzletemberek.
Kiváló fejük van az üzleti sikerhez. – Gazemberek, mind egy szálig, és az
apjuk a legrosszabb! Az alma nem esik messze a fájától.
De ezek szerint ez a harmadik fiú más, talán egy leendő rabbi.
– Meséljen még, mik a terveik Baruch jövőjére nézve, Mrs. Levy.
Pontosan mennyi idős is?
Az ő körülményes, zseniális, de bizonytalan fiából árucikk lett, az
árucsere tárgya. Valahogy az idősebb fiaival könnyebb volt a helyzet. Ők
más fából vannak faragva, kevésbé törékenyből.
– Most lett húsz. Pillanatnyilag otthon lakik, most fejezte be a
tanulmányait a Gatesheaden. Felvették az Or Jerusálájimra, és abban
reménykedünk, hogy pészahra már ott fog tanulni. – Fogyassza el ezt a
gondolatot, Mrs. Gelbmann. Az Or Jerusálájim a jesiva: csak az elit tagjait
veszik fel. És az ő Baruchja közéjük tartozik!
– Báruh Hásem! Az Or Jerusálájim… milyen csodálatos érzés lehet
önöknek, Mrs. Levy. Baruch igazi jesiva boher lehet. Biztosan nagyon
büszkék rá – trillázott Mrs. Gelbmann. De valami bökkenő csak lehet.
Különben ennek a Levy wunderkindnek a híre már eljutott volna hozzá.
– Jaj, nagyon is, Mrs. Gelbmann, nagyon is. Mr. Levy el volt
ragadtatva, amikor megkaptuk a levelet Baruch felvételéről – lelkesedett
Mrs. Levy.
– És hogy néz ki Baruch? Milyen magas? Van róla fényképe?
A magasság még megy.
– Olyan száznyolcvannyolc centi. Jó magas, nem?
– Határozottan. Különösen zsidó fiú létére. És sötét hajú, mint Mr.
Levy, vagy szőke, mint ön?
– Rám hasonlít. Van róla egy elég friss képem, olyan egy éve készült,
az unokatestvére, Brochele esküvőjén. – Mrs. Levy beásott a retikülje
mélyére, és a tárcája belsejéből előhúzott egy szamárfüles fotót. Egy
darabig habozott, hogy bár ne kellene feltárnia szegény fiát a sádhen
méricskélő szemei előtt. Tudta, hogy Baruch átlagos külsejű.
Mrs. Gelbmann tanulmányozta a képet. Egy évnél határozottan régibb.
A fiú itt maximum tizenhat lehet, a vonásai homályosak, elmosódottak.
Mrs. Gelbmann megfigyelte az előreugró állat és a vastag szemüveget –
nem szokatlan, mind ilyenek. A bőre mintha helyenként pattanásos lenne.
Vagy csak az arcán a szőr nyomai? Egyáltalán nem hasonlít a sötétebb
tónusú bátyjaira, akik határozottan túltesznek rajta küllem dolgában.
Mrs. Gelbmann kicsit várt, csak aztán mondta ki az ítéletet.
– Nagyon szép, Mrs. Levy. Jóképű zsidó fiú. Egészségesnek tűnik.
Volt bármi betegsége, egészségügyi problémája?
– Egy kis asztma, de csak akkor kapja el, ha nyáron nagyon magas a
légszennyezés, Mrs. Gelbmann. Amikor legutóbb találkoztunk, már
megismerkedett a családunk kórtörténetével. Azóta semmi nem változott,
az apósom diabétesze kicsit romlott, de kézben tartja: most már azokat az
injekciós tűket használja. Nagyon büszke, és szereti a függetlenséget, ami
nekünk is nagyon megfelel. Az én szüleim is élnek, és jól vannak, Báruh
Hásem. – Baruch visszatérő lábgombáját és a fokhagyma-allergiáját most
nem fogja emlegetni.
 – Báruh Hásem. Jó, jó. Gondolom, érdekelné most már Chani.
Chani. Elég közönséges név. Vajon a lány is közönséges?
– Igee-een, ezért jöttem, Mrs. Gelbmann. Milyen ez a Chani? Mondjon
el mindent, persze csak amit biztonságosan elárulhat, Mrs. Gelbmann.
Most Mrs. Levyn volt a sor, hogy a másik nő arcát figyelje. De a
sádhen az érzelmek vagy az ítélkezés legapróbb rebbenését is leplezte. A
vonásai az elfogulatlanság maszkját öltötték, miközben szemrebbenés
nélkül teljesítette Mrs. Levy kívánságát. Amikor megszólalt, csak a szája
mozgott, a hanghordozása egyenletes volt. Húzta az időt, élvezte, hogy Mrs.
Levy a hatása alatt van.
– Ó, Chani. Szép, fiatal zsidó lány. Tizenkilenc éves. Okos, kellemes,
vidám. Gyakorlatias, segítőkész és szívélyes. Kiváló modora van.
Körülbelül százhatvan centi. Szép a mosolya. Vékony. A haja sötét,
egyenes, hátrafogva hordja. Csinos, azt lehet mondani.
Mind szépek, még a kifejezetten csúnyák is, gondolta Mrs. Levy. De
Baruch felfigyelt rá, tehát biztos vonzó. Mostanáig soha nem említette,
hogy érdekelné az ellenkező nem, és amikor Mrs. Levy rákérdezett, készen
áll-e, hogy elmenjen egy siduhra, Baruch undorodva megborzongott. Mrs.
Levy aggódott: még az a rémes gondolat is felmerült benne, hogy a fia
talán… Isten ne adja… egy… egy… Ezt a kimondhatatlan félelmet
megkönnyebbülve rázta le. Az ilyen meggyőződésűeknek nem volt helyük
az ő világában. Az ő Baruchja meg csak válogatós. Sokáig húzta az időt,
ennyi. Jól tette.
De vajon eléggé válogatós?
– Az apa rabbi, ahogy már mondtam. A családja eredetileg Vilniusból
jön, és a családfát a nagy Rabbi idejéig vissza tudják vezetni. Mrs. Kaufman
oldalán számos ismert rabbi van, köztük Smuel ben Cvi rabbi. Az ő családja
Kijevből származik.
Mrs. Levy belekortyolt a hideg teába. Tehát a lány egy rabbikkal teli
családból jön. De a keserű igazság megmarad: koldusszegény.
– És melyik iskolába járt Chani? Melyik szemináriumba? Hogy tanult?
A sádhen fészkelődött a karosszékben. Veszélyes terepre értek.
– Nos, Chani a Queen Estherbe járt. Kiváló tanuló volt, akárcsak
Baruch, csak a legjobb jegyeket kapta minden tárgyból év végén, és hozzá
még két tárgyból az érettségin, ha jól emlékszem. Pillanatnyilag tanít –
illetve segédkezik egy tanár mellett – a Queen Estherben, művészeti
órákon.
 Mrs. Levy rosszat sejtett. A sádhen nem válaszolt minden kérdésére.
De ő nem hagyja magát.
– Baruchnak hozzáillő, okos lányra van szüksége, de remélhetőleg
nem túl okosra… azok az okostojások csak a gondot okozzák… de Mrs.
Gelbmann, a szemináriumi tapasztalatát nem említette…
– Chani nem járt szemináriumba. Adhatok esetleg még egy szelet
rétest, Mrs. Levy?
Bármit, bármit, hogy elterelje a figyelmét. Mrs. Gelbmann-nak hirtelen
látomása támadt önmagáról, ahogy az asztal közepén sztepptáncol,
nádpálcát pörget, és megemeli a keménykalapját.
– Tessék? Milyen jó zsidó lány az, aki ilyen jó jegyekkel nem megy
szemináriumba? – kiáltotta Mrs. Levy vígan. Fény az alagút végén, Báruh
Hásem.
Mrs. Gelbmann nagy koppanással tért vissza a földre.
– Mrs. Levy, Chani tanítani akart, ott maradt előkészítőn a Queen
Estherben, Mrs. Sisselbaum kérésére.
– Mrs. Sisselbaum kérte, hogy maradjon? Minek? Általában
továbblökdösi őket, hogy menjenek a Gatesheadre. Ez a munkája, nem? Na,
hagyjuk, Mrs. Gelbmann, hagyjuk ezt a színjátékot. Mondja el az igazságot.
Ha ez a lány találkozik az én Baruchommal, akkor nagyon jó oka kell
legyen, hogy miért nem jár szemináriumba.
– Nos, Mrs. Sisselbaum úgy gondolta, jobb, ha marad, mert jobban
illik hozzá a… a… szóval Chani élénk teremtés… – hebegte Mrs.
Gelbmann.
– Élénk teremtés? – Mrs. Levy összehúzta a szemét. A sádhen
megingott előtte.
– Mrs. Levy, Chani bájos lány, úgy értem, élénk, mármint barátságos
és melegszívű… kicsit talán más…
– Mrs. Gelbmann, mindketten nagyon jól tudjuk, mit jelent valójában a
„más”.
A sádhen magyarázni kezdett, de Mrs. Levy feltartotta a kezét.
– Nem, Mrs. Gelbmann, kérem, ne is mondjon semmit. Nem való az
én Baruchomhoz. Szegény: ezt még épp el tudom fogadni. – Mindkét nő
tudta, hogy ebből egy szó sem igaz. Mrs. Levy habozott, aztán visszanyerte
a lendületét. – De az, hogy nem járt szemináriumba, teljesen más tészta. Ha
Baruchból rabbi lesz, akkor megfelelő lányra van szüksége, művelt, jó,
csöndes, támogató lányra. Nem valami kis különcre, aki ott maradt a Queen
Estherben tanítani, ó bocsánat, egy tanár mellett segédkezni művészeti
órákon! Mindketten pontosan tudjuk, hogy azok a lányok, akiket nem
vesznek fel, csak a bajt jelentik. Nem akarok rossz természetű menyet.
Baruch túl érzékeny, hogy egy erős akaratú lánnyal kelljen megbirkóznia.
Eleget hallottam, nem megfelelő Baruchnak. Úgyhogy lépjünk tovább, és
találjunk valakit, aki az.
Hát, a madárka elrepült! A legyőzött Mrs. Gelbmann összeszedte a
teázás kellékeit.
– Jól van, Mrs. Levy – sóhajtott, miközben egymásba rakta a
csészealjakat. – Körülnézek egy alkalmasabb siduh ügyében Baruch
számára. Nagy kár amúgy, mert Chani igazán bájos lány…
– Nyilvánvalóan! De valaki másnak bájos lány… nem Baruchnak –
csattant fel Mrs. Levy. Elege volt. Haza akart menni.
– Ahogy kívánja, Mrs. Levy, majd körülnézek… – mormolta Mrs.
Gelbmann.
– Köszönöm, Mrs. Gelbmann, nagyra értékelem. – Felállt, és lesöpörte
a szoknyájáról a morzsát.
– Megtaláljuk Baruchnak a megfelelő lányt, im jirce Hásem.
– Im jirce Hásem.
Mrs. Gelbmann kikísérte a vendégét.
– Gut sábesz, Mrs. Gelbmann.
– Magának is gut sábesz, Mrs. Levy. Intézem.
– Még egyszer köszönöm, Mrs. Gelbmann.
– Köszönöm, hogy eljött, Mrs. Levy.
Mrs. Gelbmann bezárta mögötte az ajtót. Megállt, és hallgatta a
halkuló kipi-kopogást, ahogy Mrs. Levy távolodott, aztán sóhajtva
visszatért kényelmes nappalijába, hogy eltakarítsa a maradék rétest.
 15. FEJEZET

AVROMI

2008. április, London

– Nem lehet, Shola, egyszerűen… nem mehetek – sóhajtott Avromi.
– De mindenki ott lesz, az egész csoport, és hiányoznál. – Ott állt vele
szemben a járdán a jogi fakultás előtt, a csípőjén egyensúlyozta a mappáját
és a könyveit. A szél átfújta a haját az arcán, de Shola maradt, ahol volt,
elállta Avromi elől a hazavezető utat.
– Shola, tudod, hogy nem járok ilyen helyekre. A szüleim elvárják,
hogy este otthon legyek. Tudod, hogy apám eleve hogy érez ezzel
kapcsolatban, hogy egyetemre járok… szíjat hasítana a hátamból.
Shola kérlelően nézett rá, mély, barna szeme ártatlanul elkerekedett. A
bokáját kifelé fordította a Baker’s bakancsában, hosszú, elegáns lába a
bőrnek billent. Avromit Bambira emlékeztette.
– Csak egy italra. Az én kedvemért.
Avromi sóhajtva megadta magát.
– Oké, Shola, de csak a te kedvedért. De csak fél órát maradok, és
vége.
Ahogy beleegyezett, már meg is bánta, de Shola olyan édes, napfényes
mosollyal felelt, hogy úgy érezte, valami megmoccan a gyomrában.
Hazafelé menet Avromi végigszáguldott a kifogásokon, hogy miért nem
marad otthon, miért nem tanul vacsora után. Azt bármikor mondhatja a
szüleinek, hogy Baruchhal találkozik Golders Greenen egy kávéra.

A diákegyesület bárja félig sem volt, de egy sörtócsa már végigfolyt a kis
táncparketten. A hely bűzlött az áporodott sörszagtól és az elvesztegetett
diákéjszakáktól. A plakátok régen elmúlt dolgokat hirdettek. A homályos
sárga fényt ezüstös szivárványforgácsok szabdalták, ahogy a magányos
diszkógömb szomorúan forgott a tengelyén.
Avromi a szokásos fekete-fehér öltözetében volt, a diszkrét fekete
bársonykipával kiegészítve, de a zakóját felakasztotta a ruhatárban, és az
ingujját is könyékig feltűrte, hogy ne tűnjön annyira gyanúsnak. Az első
egyetemi hetekben megtanulta, hogy a tálesza rojtjait a nadrágjába kell
tűrnie, ha el akarja kerülni a kérdések záporát.
Sholának nyoma sem volt.
A csapos odahajolt, és a fülébe kiabált. Az egyik szemöldökében
piercing, a feje féloldalt le volt borotválva, és a haja helyén egy törzsi tetkó
látszott. Avromi elbűvölve bámulta. A Tóra tiltja a tetoválást.
– Mit iszol, haver?
Avromi átgondolta a lehetőségeit. A bor és a sör itt nyilván nem kóser.
De van whisky. Egy kortyot az apja is meg szokott inni egy-egy hosszú
sábeszi vacsora végén, és bár ő utálja az ízét, ha kólával keveri – ami
szintén kóser –, talán le tud belőle nyelni egy pohárral. Annyi elég is lesz.
Nagyon jól tudta, hogy elviselhetetlennek találná az estét, ha csont józanul
menne neki. Eddig jó. Legalább nem vétkezik.
– Egy Jack Danielst kérek kólával. Jó sok jéggel. Kösz.
– Simát vagy duplát? Most féláron van, kettőt kapsz egy áráért, haver.
– Hát jó, akkor legyen dupla. – Fizetett, és óvatosan belekortyolt, aztán
elhúzta a száját az orvosságízre.
– Avromi!
Shola előtermett, és boldogan mosolygott.
– Annyira örülök, hogy itt vagy! – Megmozdult, mintha át akarná
ölelni, de észbe kapott, és félbehagyta a mozdulatot. Egymásra bámultak, és
ügyetlenül mosolyogtak. Avromi nem ismerte a helyes protokollt.
Megpuszilni nyilván nem tudja, és ajándékot sem hozott neki.
– Hát, a születésnapodon elképesztően jól nézel ki! – Shola idegesen
vihogott. Avromi érezte, hogy elpirul, és hogy elrejtse az arcát, ruganyosan
meghajolt, amitől szembekerült a lány csupasz térdével. A lábfejét a
megbízható motorosbakancs takarta, de a többi része ismeretlen terület volt
Avromi számára. Shola halvány rózsaszín ruhát viselt, amely hangsúlyozta
a karcsú derekát, a szoknya sifon anyaga csípőben kibővült, és a combja
közepéig ért. A ruhát két vékony pánt tartotta, az egyszerűsége és a lágy
vonalai kiemelték Shola finom alakját, ártatlannak és szinte törékenynek
mutatták. A bőre okkersárgán ragyogott. Avromi megbámulta a kulcscsont
gödrét, és figyelte, ahogy Shola hangjával süllyed és emelkedik. Aztán
eszébe jutott az illem.
– Hozhatok neked egy italt?
– Nagyon kedves tőled. Te mit iszol? – Shola a pohár felé nézett, amit
Avromi a kezében szorongatott.
– Dupla whiskyt szódával.
– Ó, ugyanazt nekem is!
Lassan a társaság többi tagja is megjelent, zajos csoportban vették
körül Sholát. Néhányan ajándékot hoztak, mások átölelték. Beleveszett a
társasági élet örvényébe, de Avromi nem tudta levenni róla a szemét. A
bárpultnak dőlt, az italt szopogatta, és azt kívánta, bár Shola vele
beszélgetne.
– Jól van, Avromi! Hogy vagy? Vehetek neked egy italt?
Mike állt oda mellé, és épp a fülébe üvöltött. Avromi kénytelen volt
oldalt hajolni, hogy megértse, mit mond: Mike nagyon alacsony volt.
– Nem, Mike, komolyan, jól vagyok… van mit innom.
Mike beleszimatolt Avromi poharába, és egy újabb whisky-kólával
jelent meg. Mi van ezekkel a nem zsidókkal, hogy állandóan itatják az
embert? A teremben kezdett nagyon meleg lenni. Arcok vették körül, és
hamarosan zajos társalgásba sodródott. A felét se hallotta annak, amit
mondtak, de az este során most először érezte magát lazán. Az arcán kábult
vigyorgás terült el, ahogy bekapcsolódott az általános társalgásba és
hülyéskedésbe. Meglepetésére tényleg élvezte.
A bár egyre zsúfoltabb lett. Avromi a második itala után nyúlt, aminek
már semmilyen íze nem volt, csak frissítő hidegsége. A homloka enyhén
fényleni kezdett, az inge fojtogatóan forró lett. Kigombolta a felső két
gombot. Végül is a kiléből nincs itt senki, aki látná.

Avromi a falnak támaszkodott, és figyelte, ahogy a testek tekeregnek a

táncparketten. A terem egyre gyorsabban pörgött, a levegő bűzlött, és a
kilöttyent italtól csúszós padló a basszusgitár ütemére vibrált a talpa alatt. A
lányok csupasz tagokkal, lebbenő hajjal, remegő mellekkel, ringó fenékkel
és rezgő combokkal forogtak el mellette. Avromi nyíltan bámult, és
benyakalt még egy italt. A fal hirtelen elcsúszott a háta mögül, ő meg a
földre zuhant.
 Kezek húzták fel, és a tiltakozása ellenére betuszkolták a táncparkettre,
hogy a többiekkel dülöngéljen és himbálózzon.
– Avromi! Jól vagy?
Mikor kinyitotta a szemét, a diszkógömb tükröződése majdnem
megvakította. Hanyatt feküdt. Egy padon, úgy tűnt. Egy arc eltakarta előle a
szédítő fényt, az árnyéka peremén ismerős, kócos fürtök. Shola térdelt
mellette, és egy pohár vizet kínált.
Avromi feltápászkodott, és megpróbált beszélni, de a nyelve nem
működött. A terem gonoszul billegett. Visszafeküdt.

A hideg éjszakai levegőre ébredt. A csoporttársai egy fekete taxi felé

támogatták. Shola a sofőrrel vitázott.
– Nem fog hányni, megígérem! – A hangja aggodalmas volt, de
határozott.
– Mikor legutóbb vittem egy ilyen seggfejet, két hétbe telt, mire
megszabadultam a hányása bűzétől. Úgyhogy a válasz: nem.
– Legyen szíves… Duplán fizetek. Csak haza kell vinnem innen.
A taxis sóhajtott.
– Rendben, drága, akkor duplán, de ha rosszul lesz, akkor a tisztítás
számláját is fizeti.
A taxis indított. Avromi elterült hátul, és az ülés szélébe kapaszkodott,
ahogy a taxi lendületesen megfordult. Vele szemben Shola idegesen figyelt.
Előrehajolt, és Avromi keze után nyúlt, de Avromi már elaludt, és nem vett
tudomást a helytelen viselkedésről.
Amikor a taxi megállt, mégis magához tért. A hirtelen hányingertől
gyorsan felegyenesedett. A kocsi ajtajával vacakolt, miközben Shola
fizetett. A lány támogatta, ahogy a lakás ajtaja felé bukdácsolt.
– Hol a klotyó? – nyögte Avromi.
– A lépcsőn fel, aztán az első balra.
A vécé elé térdelt, megkapaszkodott a peremében, és sötét áradatot
zúdított ki magából. Később, ahogy bizonytalanul felkelt, elképesztő undor
fogta el, de meglepő módon jobban lett.
Shola szelíden kopogtatott.
– Avromi, jól vagy?
– Igen, persze. Mindjárt lemegyek – dünnyögte.
– Jó, csinálok teát.
 – Köszönöm.
A mosdó fölött hideg vizet spriccelt az arcába. Nem mert a tükörbe
nézni. Inkább a kezével tapogatta a feje tetejét, hogy hol a kipája. Nem volt
meg. Sóhajtott. Az ő átkozott hibája. Ez a büntetés, ha valaki a hitetlenek
szokásait és viselkedését követi. Ezt még valahogy meg kell magyaráznia a
szüleinek. Eleve órák óta otthon kéne lennie.
Óvatosan kinyitotta az ajtót, és elindult lefelé.

Egymás mellett ültek a konyhában a kis fenyőfa asztalnál. Shola egy szürke
gyapjúkardigánt borított a ruhájára. Az asztal fölé hajolt, és a teásbögréje
oldalán melengette a kezét. A lakótársai nem voltak otthon, a lakás csöndes
és sötét volt. Avromi a kezébe fogta a fejét. Nagyon ingatagnak érezte
magát. Semmi mást nem szeretett volna, csak aludni. A teásbögréjéhez
hozzá sem ért.
– Most mit mondok a szüleimnek? Apám nem fogja annyiban hagyni.
Ez is azt fogja bizonyítani, hogy neki volt igaza, nem kellett volna
egyetemre mennem.
– Nem tudnál kitalálni valamit?
– Például?
– Például hogy egy barátodnál voltál, és nem vetted észre, hogy késő
van, és lekésted az utolsó buszt, ezért úgy döntöttél, hogy ott alszol.
– De ez hazugság lenne, nem?
– Hát igen, de van ilyen hazugság meg olyan hazugság. Ezzel a
hazugsággal nem ártasz senkinek. Sőt, a szüleidet véded meg az igazságtól,
amitől csak idegesek lennének, és aggódnának. Így meg senki nem szenved.
Gondold úgy, hogy kegyes hazugság. És már most írj rájuk, hogy ne
aggódjanak, hol lehetsz.
Avromi megfújta a teáját, és óvatosan nyelt egyet. Sholának igaza van:
ez ugyan vétség, de kellemesebb, mint az igazság. Egyszerűen többet kell
davenolnia a megbocsátásért. Rossz volt arra gondolni, hogy hazudik a
szüleinek. De már arról is hazudott, hogy hova megy este. Egy hazugsággal
több már nem számít.
– Gondolom, mondhatnám nekik, hogy Baruchnál maradtam. Vagy
talán egy másik barátomnál, aki az Edgware-en lakik: az egy kicsit kijjebb
van, és a „lekéstem az utolsó buszt” része hihetőbb.
 – Na látod! Nem olyan vészes. De ne felejts el szólni annak a
barátodnak, hátha ellenőrzik.
– Á, nem érdekli őket. Nagyon elfoglaltak. – Belesóhajtott a bögrébe.
– Nem is csak a hazugság része, Shola, hanem olyan kínosan érzem magam.
– Elhúzta a száját, és kerülte Shola tekintetét.
– De mi miatt?
– Hogy így berúgtam, hülyét csináltam magamból mindenki előtt.
Előtted. – Bűntudatosan nézett fel Sholára.
A lány nevetett.
– Ne butáskodj! Mindenkinek az életében eljön a pillanat, amikor
először üti ki magát. Mindannyiunkkal előfordult. Sőt, szerintem a többiek
inkább úgy látják, hogy normálisabb vagy, jobban beilleszkedsz közénk,
bűnösök közé.
– Tényleg?
– Mintha elnyerted volna a rangodat ivásból. Bármilyen durván
hangzik.
Avromi átgondolta az ítéletet.
– Helyes. És jövök neked eggyel.
– Miért?
– Hogy vigyáztál rám.
– A barátom vagy. És végül is én hívtalak meg a szülinapi italozásra.
– Ma van a születésnapod, és teljesen tönkretettem. Micsoda barom
vagyok!
– Már nincs születésnapom, úgyhogy most már ne ostorozd magad,
Avromi. Itt vagy, vagy nem?
– Hogy érted?
– Velem. Most.
Shola Avromi kezéért nyúlt, és megszorította. Avromi hagyta. Lassan
előrehajolt, és megcsókolta a lányt. Forró, édes teaíze volt. Shola a lábával
átkulcsolta az ő lábát, és közelebb húzta magához. Avromi átfogta Shola
derekát, aztán a csípője felé csúszott a keze egy olyan ösztön sugallatára,
amit azóta próbált elfojtani, hogy először találkozott a lánnyal.
 16. FEJEZET

BARUCH

2008. május, London

Amikor Baruch hazaért, a szülei már várták a szalonban. Egymás mellett
ültek a krémszínű bőrkanapén, két teljhatalmú főkonzul. A függönyöket
behúzták, az állólámpa arany fényben fürdette a párt.
– Gyere, Baruch, ülj le – dörögte az apja. Előregörnyedve ült,
ingujjban, a nadrágtartó szíja kettéosztotta a széles hátán elterülő fehér
inget.
Baruch belépett az arénába, és helyet foglalt velük szemközt a
karosszékben. Közöttük egy üveg dohányzóasztal állt.
– Baruch, anyád ma találkozott Mrs. Gelbmann-nal, és miután velem is
megbeszélte a dolgot, arra jutottunk, hogy Chani nem illik hozzád.
Baruch az apjára, aztán az anyjára bámult. Mrs. Levy kerülte a
tekintetét. A férje keze után nyúlt.
– De hát… miért? Mi a baj vele? – buktak ki Baruchból a szavak.
Az apja az anyjára nézett. Az anyja még mindig a szőnyeg mintáit
tanulmányozta. A férje megbökte.
– Baruch – kezdte az anyja bizonytalanul. – Tudom, mennyire szerettél
volna vele találkozni. De drágám, nem illik hozzád. Hosszan elbeszélgettem
Mrs. Gelbmann-nal, és kiderült, hogy Chani valamiért nem járt
szemináriumba. Nem vehetsz el egy olyan lányt, aki nem szerzett megfelelő
tudást jiddiskejtből. Nem tudjuk, hogy csak nem vették fel, vagy valami
más oka volt, de annyit tudok, hogy a problémás eseteket nem szokták
felvenni. Drágám, te rabbi leszel, és hozzád illő feleségre van szükséged.
Valakire, aki egyenrangú veled, aki megért téged is, és a szükségleteidet is,
aki a segítőd, a…
Mrs. Levy elhallgatott. Nem bírta tovább a fia kétségbeesett tekintetét.
Baruch összeszorította a száját.
 Mr. Levy folytatta a felesége helyett.
– Baruch, mi azt szeretnénk, hogy boldog legyél, márpedig ha nem a
megfelelő lányt veszed el, az hosszú távon katasztrófához vezet
mindannyiunk számára. Az ő számára, a családja és a mi családunk számára
is. Van jó pár csodálatos lány a világban, és megígérem, hogy az egyik a
tiéd lesz. De nem Chani. Felejtsd el, lépj tovább. És a továbblépés legjobb
módja, ha megfelelőbb lányokkal kezdesz randizni. Úgy hallottam, Mrs.
Gelbmann tud néhány bájos fiatal hölgyet, akivel megismerkedhetsz.
Baruch nem bírta tovább. Hirtelen megvetést érzett mindegyikük iránt,
Mrs. Gelbmannt is beleértve. Mind ellene vannak. A dohányzóasztalra
nézett, és a Good Housekeeping példányaira. A magazinokhoz ezer éve
nem nyúlt senki, az éleik mindig tökéletesen párhuzamosak voltak.
Valamiért jelenlétük még jobban feldühítette: csupa üres ígéret a tökéletes
otthonokban leélt tökéletes életekről, ahol tobzódni lehet a választékban és
a lehetőségekben: annyira távol állt ez az ő élete mindennapi
klausztrofóbiájától.
Egyre nagyobb volt a csend. Mr. Levy már a makulátlan oxford cipőjét
vizsgálgatta, nem kopott-e ki, Mrs. Levy meg a fiára bámult.
Végül Baruch szólalt meg, olyan halk és mély hangon, hogy a
szüleinek előre kellett mereszteni a nyakukat, hogy hallják.
– Ez nem fair. Az én életemben nincs igazság. Nem találkozhatok egy
lánnyal, aki megtetszik nekem. Mindent mindig helyettem döntenek el.
Sosem panaszkodom, csak csinálom, amit mondanak nekem… és most,
amikor egyetlen dolgot kérek, egy apróságot: azt is megtagadják tőlem.
Mr. Levy kínosan feszengett. Nem szerette az érzelmek kimutatását: ő
maga kimért ember volt, úgy vélte, az efféle viselkedés a nők dolga. Azt
akarta, hogy a fia hagyja abba ezt a rinyálást.
– Baruch, nyugodj meg, és ügyelj a modorodra… – mondta.
– Nyugodt vagyok! – Baruch felpattant a székből, nyúlánk teste
egyetlen mozdulattal egyenesedett ki. A szülei fölé tornyosult, és úgy
lengette a hosszú karjait, mintha egy repülőnek segítene landolni.
– Ülj le, Baruch! Így nem lehet viselkedni – csattant fel Mr. Levy.
– Üljek le? Minek? Mindig jól viselkedtem, mindig ügyelek a
modoromra. Most meg nem találkozhatok Chanival, mert nem járt
szemináriumba! Egy csomó lány nem jár: nem akkora nagy ügy. – Most
már hangosan lamentált. Tudta, hogy nevetségesen hangzik, de nem bánta.
A szavak kiugráltak a torkán, és égették az erejükkel a légcsövét.
 Mrs. Levy megmarkolta a férje karját. Próbált megszólalni, de csak
valami nyikorgás jött elő.
– Kérlek, Baruch, tudom, hogy szomorú vagy, de próbáld megérteni…
mi csak jót akarunk, nem akarunk neked fájdalmat…
– Csak jót? És az mi volna? Hogy rabbi legyek, és vegyek el valami
lányt, aki nem is tetszik? Még azt sem tudom, akarok-e egyáltalán rabbi
lenni.
Az apja erre úgy kapta fel a fejét, mintha dróton rángatnák.
– Nem akarsz? Nem akarsz? Mi az, hogy nem akarsz? Egész életedben
mindent előteremtettem, ruháztalak, etettelek, SZERETTELEK! És ez a
hála, amit kapok? Cccc… micsoda hálás fiam van.
Az anyja közbevágott.
– Drágám, én megértem, hogy most frusztrált vagy, csalódott. De néha
azokat a dolgokat is meg kell tennünk az életben, amiket nem szeretünk…
– Például feleségül venni valakit, aki nektek tetszik, nekem meg nem?
– Baruch! Elég volt! – bömbölte Mr. Levy. A magazinok
megremegtek, ahogy az apja ellökte az útjából a kisasztalt. Nyögve felállt ő
is, szembenézett Baruchhal, mint aki kész a harcra. Vastag mutatóujjával a
fiára bökött.
– Ülj. Le.
Baruch túl volt azon, hogy engedelmeskedjen a parancsoknak, de egy
lépést hátrébb táncolt a biztonság kedvéért, és lehalkította a hangját.
– Nem, kösz, apa. Egyelőre jól vagyok, ahol vagyok. Figyelj, én
mindkettőtöket szeretlek és tisztellek… de néha egyszerűen úgy érzem…
hogy soha nem kérdezitek meg, hogy én mit akarok igazán…
– Mért, mit akarsz? – Az anyja szelíden szólt. Mr. Levy visszasüppedt
a kanapéra, érezte, hogy elül a vihar.
Baruch lehajtotta a fejét, a kezeit lazán leengedte kétoldalt.
– Nem is tudom – mondta szomorúan. – De azt tudom, hogy ha nem
hagyjátok, hogy Chanival megismerkedjek, akkor senki mással nem fogok
ismerkedni.

Mr. és Mrs. Levy odavolt. A drága fiuk hibásan működött, és fogalmuk sem
volt, mi romlott el. Úgyhogy egymást vádolták.
– Én hagytam volna, hogy találkozzon azzal a lánnyal, ha te nem
nyaggatsz.
 – Nem nyaggatlak? Dovid, hiszen egyetértettünk. Nem illik hozzá:
akkor most mit vádolsz engem? Tipikus: mindig ez van, valami elromlik, és
én vagyok a hibás… miért nem tudsz most az egyszer engem támogatni a
döntésünkben?
– Mindig támogatlak, de lehet, hogy túl gyorsan döntöttünk: talán
hagyni kellett volna, hogy találkozzanak. Mit számít, hogy van
szeminárium vagy nincs, van pénz vagy nincs? – Mr. Levy mindkét
akadályt elhessegette. Unottan és ingerülten zuttyant le a székére.
– És most mondod! Most, amikor nem áll velünk szóba…
– Meddig lehet brajgez egy gyerek?
– Ki tudja? Kit érdekel? – csattant fel Mrs. Levy. Migrén fenyegette: a
bal szeme fölött a fájdalom bíborszínű felhője lebegett. Az akaratával
elűzte.
– Azt hiszem, hagynunk kéne, hogy találkozzon vele – dünnyögte Mr.
Levy csak úgy maga elé. A napilap fedezéke mögé menekült. A felesége
rámeredt: ha még erősebben nézi, az újság parázslani kezdett volna. Mr.
Levy megköszörülte a torkát, megrázogatta a karóráját, és fölállt, közben
nem nézett a feleségére.
– Ideje davenolni…
– Kicsit korai még, nem, drágám? – érdeklődött Mrs. Levy.
A férje hümmögött, és az ajtó felé indult.
– Dovid?
– Igen, kedvesem? – Mr. Levy megigazította a kalapja karimáját, és
lekapott egy imakönyvet a polcról.
– Még nem fejeztük be a beszélgetést.
– Nem várakoztathatom meg Hásemet. – A kilincsre tette a kezét.
Mrs. Levy ruganyos és fürge eleganciával megakadályozta a
továbbhaladását, és egy energikus fenéklendítéssel biztosította, hogy az ajtó
csukva maradjon. Keresztbe font karral megállt, és a férjére villantotta a
szemét.
– Azt hiszem, Hásem megérti a késést. Miért szakítanánk egy élet
szokásával? Na, hol is tartottunk? Azt mondtad, hagynunk kellett volna,
hogy találkozzanak.
– Jaj, Berenice, abbahagynád? Csak egy pillanatra. Mindjárt kijön a
szobájából, és akkor késő. – Mr. Levy sóvárogva gondolt a férfihangok
búgására, a tálesz meghittségére, de a felesége Medúzává vált, és Mr. Levy
tudta, hogy nem szabad a szemébe pillantania.
 Mrs. Levy a vörösesszőke parókája alól fixírozta.
– Dovid, azt akarod, hogy a fiunk rangon alul nősüljön?
– Én csak annyit mondtam, hogy…
– Hallgatlak. – A felesége lerúgta a tűsarkút, és az ajtónak
támaszkodott, a lábujját a szőnyegbe vájta.
– Tényleg nem olyan vészes. Valószínűleg bájos lány, és különben is…
honnan tudjuk, hogy hozzá akar menni a mi nagy nudli gyermekünkhöz?
– Persze hogy hozzá akar menni! Ki ne akarna? – szikrázott fel Mrs.
Levy.
Mr. Levy a kezében szorongatta a kalapját, és szeretettel simított végig
a karimáján.
– Hát, ha jól emlékszem, te sem voltál igazán elragadtatva tőlem az
első siduhunkon…
– Az igaz, de aztán végül megnyertél…
– Az úriemberi sármommal? – Mr. Levy felhunyorgott a feleségére.
Mrs. Levy ajkaira mosoly rebbent. Úgy tett, mintha egy ásítást nyomna el.
A férje megemelte bozontos szemöldökét. Mrs. Levy felkacagott. – Vagy a
tárcám méretével?
– Hagyd már abba, Dovid. Ne hülyéskedj.
– Próbálok, de te még jobban próbára teszel. Adj egy esélyt a
gyereknek. Valószínűleg úgyis kútba esik az egész: minél jobban ellenállsz,
annál vonzóbbnak fogja találni ezt a lányt. Azt mondom, keressük fel Mrs.
Gelbmannt, és kérjük meg, hogy beszéljen a lány anyjával, aztán meglátjuk,
mi történik. Valószínűleg semmi nem fog történni. És akkor
továbbléphetünk.
– És ha tetszenek egymásnak?
– Akkor tetszenek egymásnak.
– Dovid, ha úgy döntenek, hogy összeházasodnak, és a rabbik
jóváhagyják: nem tudjuk megakadályozni. Csak gondold meg.
– Már meggondoltam. Soha nem lesz olyan lány, aki a te szemedben
elég jó hozzá. Nagyon válogatós vagy.
– És annak is kell lennem.
– És annak is kell lenned. De emlékezz vissza, hogy volt Ilannal. Mrs.
Gelbmann minden ajánlatát visszautasítottad, ami nem volt annyira bölcs
dolog. Az emberek már beszéltek.
– És?
 – És egy idő után egy lány sem akart volna vele találkozni. Báruh
Hásem, épp időben találkozott Dafnával. Nem élünk a korlátlan lehetőségek
világában. Ez egy kis közösség.
– De ez az első lehetséges siduh. Nem muszáj elmennie rá.
– De ez az első, amelyikre el akar menni.
– Igen.
– Ugyanolyan válogatós, mint az anyja.
– És nézd meg, én hol kötöttem ki.
Mr. Levy sértődöttséget színlelve lebiggyesztette az alsó ajkát.
– Nem te szenvedsz egyedül. Na, most már elmehetek davenolni?
Mrs. Levy sóhajtva eloldalazott az ajtó elől. Mr. Levy visszanyomta a
fejébe a kalapot, és kislisszolt.
Végigdobogott a folyosón, hirtelen kimerültség lett rajta úrrá.
– Jó, egyetértek. Találkozzanak! – kiáltotta Mrs. Levy a szalonból.
Mr. Levy elvigyorodott. Akkor most mindannyiukért davenol.

A konyhaajtó be volt csukva, Chani odakint lébecolt, hallgatózott, amely

foglalatosságban nagyon jó volt. A felnőtt társalgás, amiből folyton
kizárták, gyakran az információ olyan aranyrögeit tartalmazta, amin
csöndesebb óráiban hosszan tűnődhetett. A legjobb az volt, amikor az anyja
a kiléből látott vendégül egy-egy hölgyet. Miután őt kihessegették, Chani
végigdübögött a folyosón, hogy aztán lábujjhegyen visszatérjen, és az ajtóra
hajolhasson.
Ebben a helyzetben sok mindenről értesült – elutasításokról,
csalódásokról és csöndes lázadásokról, amelyek olyan diszkréten történtek,
hogy szinte észre se lehetett őket venni. Hogyan dolgozták fel, kezelték,
fojtották el őket. Melyik közmegbecsülésnek örvendő fiú esett ki a kegyből,
kinek a lánya panaszkodott a keserves házasságára, melyik rabbi provokált
felhördülést a szókimondásával.
A körülötte élők életét mintha az összhang sima, megnyugtató rétege
borította volna. Úgy tűnt, senki nem vétkezik. Sőt, úgy tettek, mint a
szomszédaik, és remélték, hogy a viselkedésükről elismerően döntenek a
társaik, de legfőképp Hásem. Ennek ellenére a víztükör mozdulatlanságát
időről időre megtörte valami sötét és nemkívánatos dolog, ami a felszín
alatt tekergett.
 A mai beszélgetés róla szólt. Chani épp a nappaliban hevert
egykedvűen a kanapén, amikor a telefon vadul életre kelt. Chani
feltápászkodott, remélve, hogy őt keresik, de a konyhaajtó csukva maradt.
Úgyhogy a sötétben leskelődött, mint rendesen. Az anyja lelkesen
üdvözölte a hívót. Ahogy a formalitásokon túlestek, Chani feszülten fülelni
kezdett. Az anyja reménykedő hanghordozásából világos volt, hogy Mrs.
Gelbmann hívta.
Egy siduh. Csak az lehet. Mrs. Gelbmann semmi másért nem telefonál.
Chani igyekezett, hogy minden szót meghalljon.
– Igen, Mrs. Gelbmann, most is elérhető.
Az anyja hallgatott. Chani szíve úgy dübörgött, mint egy dob.
– Hallgatom… ühüm… ühüm… nem, nem hallottam róluk. Hol is
laknak? Abban a házban a sarkon? Nagyon jómódúak lehetnek. – Az anyja
szokás szerint hangosan szippantott egyet. – És mivel foglalkozik ez a fiú?
És mik a szülei tervei a jövőre? – Hallgatás. – Rendben… ez ígéretesen
hangzik. Szóval magas. Remélem, nem túl magas! Senki nem szeretne egy
óriást a családba! És mit mondott, hány éves? Kicsit talán fiatal, de ha
készen áll, akkor készen áll, Beezrát Hásem. És mondja csak, hogyan is… –
Az anyja elhallgatott. Chani legszívesebben felrohant volna az emeletre, és
csendben felvette volna a másik telefont a szülei hálószobájában, de az
ajtóhoz tapadt: kétségbeesetten hallani akart minden életbevágó részletet.
– Hogy hol látta? – Az anyja kiáltása annyira megdöbbentette Chanit,
hogy majdnem beesett az ajtón. – Mrs. Gelbmann, hadd mondjak el
magának valamit, azok a fiúk, akik így leselkednek a lányok után, nem
illenek a lányomhoz.
Chani összerezzent, amikor rájött. Ez az a fiú az esküvőről.
Shulamisnak igaza volt! Bárcsak hátrafordult volna, hogy megnézze. De
nem volt idő bánkódni: az anyja újra megszólalt.
– Nagyon jó, Mrs. Gelbmann, igen, hallom. Persze, a fiatalemberek
nézelődnek, de nem ilyen nyíltan, nu? Ühüm… tényleg? Na, az akkor más.
Az Or Jerusálájimot említette?
Az Or Jerusálájim. Chani szíve összeszorult. A legtöbb lány számára a
legjobb jesiva diákjával összegabalyodni sikertörténetnek számított. Chani
viszont már látta a tudásukban és tapasztalatukban nyilvánvalóan tátongó
szakadékot. Miért akarna egy jesiva boher egy ilyen lányt, mint ő? El lenne
veszve. Vagy unatkozna. Vagy mindkettő. És a fiú is.
 – Igen, de Mrs. Gelbmann, mindketten tudjuk, hogy Chani nem járt
szemináriumba. A fiú tisztában van ezzel? És ami lényegesebb, a szülei is?
Ó. Tényleg? – az anyja megint élénken figyelt. – Jó. Igen. Nagyszerű.
Rendben, rendben, beszélek vele, és majd visszaszólok. Köszönöm, Mrs.
Gelbmann. Igen, és önnek is, igen, im jirce Hásem. Viszonthallásra. – Az
anyja letette a telefont.
Chani berobbant a nappaliba, a papucsa csúszkált a linóleumon.
– Chanile, tudom, hogy hallgatóztál! – korholta Mrs. Kaufman.
Chani érezte, hogy nincs értelme megjátszani magát. Belevetette
magát a díszpárnák helyrepüfölésébe. Az anyja odalépett a háta mögé.
– De legalább elpirultál! Mióta helyes dolog mások
magánbeszélgetéseit kihallgatni, ifjú hölgy?
Chani a könyvespolcra emelte a tekintetét. Aztán megpördült, és
szembenézett az anyjával.
– Anya, légyszi, ne most! Inkább mondd el! Ki az?
Mrs. Kaufman lehuppant a kanapéra, és megpaskolta az ülést maga
mellett. Chani engedelmesen leült.
– A neve Baruch Levy. Úgy tűnik, gazdag családból származik, bár én
még nem hallottam róluk. Nyilvánvalóan nem apád stibljébe járnak. –
Újabb szippantás. – Jesiva boher, és már megvan a helye az Or
Jerusálájimban, de most mondd meg, hogy milyen jesiva boher érkezik
késve egy esküvőre, és kezdi a nőket nézegetni? – érdeklődött Mrs.
Kaufman. Chanihoz fordult, a száját megvetően elhúzta. – És rémülten
gondolok rá, hogy mit csinálhattál, amivel magadra vontad a figyelmét!
– Anya! Minden fiú nézeget, még a frum fiúk is. Apa is biztos
megnézett téged, nem? Pár pillantás erre-arra, nem? Semmit sem csináltam.
Esküszöm. Jól viselkedtem. Azt sem tudtam, hogy valaki odanéz. –
Gyorsan elhallgatott, nehogy megemlítse, hogy Shulamis látta, hogy a fiú
bámulja.
Hirtelen alig várta, hogy találkozzon vele. Félresöpörte a
különbségeiket. Fiatal, azt Shulamis megmondta. És magas. És vette a
fáradságot, hogy idáig nyomozzon utána. Ha most nem lép gyorsan, akkor a
srác talán elveszti az érdeklődését, és másfelé fordítja a figyelmét.
– Anya… nem számít… találkozni akarok vele.
Mrs. Kaufman nem akart túl mohónak mutatkozni, hagyni akart egy
kis időt, mielőtt visszahívná a sádhent.
 – Nagyszerű, akkor beszélek apáddal, és sábesz után visszahívom Mrs.
Gelbmannt – sóhajtotta. – De ne bízzuk el magunkat. Te is tudod, hogy van
ez, Chanile, ezekkel a siduhokkal. Olyan sok lány áll sorban. Ezeknek a
buta fiúknak túl sok választásuk van, nu? És egy igazi mens sincs köztük!
Jó, hát kicsit bőbeszédű vagy, de ki ne akarna téged választani? –
Megsimogatta Chani haját.
– Tudom, anya. De nem hívhatnád vissza ma este?
Az anyja dohogott.
– Chani, egy kis büszkeség, egy kis illem.
– Jaj, anya! Mit számít? Hosszú távon valószínűleg úgyis elutasít. Jobb
túlesni rajta, és elfelejteni. Vagy az is lehet, hogy… hogy…
Mrs. Kaufman halványan a lányára mosolygott. Chaniról sugárzott a
pánik, és Mrs. Kaufman gyomra görcsbe rándult, amikor felismerte a lánya
félelmét. Mi van, ha senki nem választja őt? A többiekkel könnyebben
ment. Talán Hásemnek oka volt a késlekedéssel. De most már igazán
siethetne. Chani el fogja veszíteni a reményt, ahogy a felajánlott siduhok
egyre kevésbé lesznek kellemesek. Lecsúszik, és belebotlik a vénlányságba,
ellankad a végtelen csalódásoktól. Mrs. Kaufman nem tudta elviselni a
gondolatot, hogy Chani egyedül öregedjen meg. Mint akin átok ül. A
szégyenfolt továbbterjedhet, és megfertőzheti a kisebb lányokat is. Újabb
keresés csak akkor indulhat, ha Chani férjhez ment.
 17. FEJEZET

A REBECEN

2008. november, London

A rebecen tempósan lépkedett, a talpa ütemesen toppant a csúszós járdán.
Elhaladt az állomást követő sarkon álló, rejtélyes keresztény központ
mellett. Ma nem gyülekeztek afrikaiak a kapuja előtt a legszebb vasárnapi
öltözetükben, a nők királynői tartással, mintás fejkendőben és hozzáillő
ruhában. Az épület tágas volt, négyszögletes, szürke, és régen a BBC-hez
tartozott. Egyáltalán nem hasonlított vallási épületre, közintézmény jellege
most is érződött a rácsos ólomüveg lengőajtóin és a hirdetőtábláin. A
rebecen gyakran tűnődött, milyen lehet részt venni itt egy istentiszteleten.
Szerette volna hallani az éneklést. Mikor a központot elhagyta, a tudata
visszakanyarodott a múltba. Valamikor annyira boldogok voltak.

A változások nem sokkal azután kezdődtek, hogy eljöttek Izraelből, amikor

a gyerekek még kicsik voltak, és azóta is folyamatban vannak. A rebecen a
legtöbbhöz önként alkalmazkodott. Nem sok választása maradt: Golders
Green nem Nahlaot.
Chaim kénytelen volt nekigyürkőzni, keményen tanulni és dolgozni,
hogy elfogadott rabbi lehessen. Le kellett mondania a horgolt kipáról és a
laza, világos ruhákról, amiket Jeruzsálemben kedvelt. Itt a közösség nem
táncolt, nem énekelt lázasan sábeszkor, következésképp sokkal
visszafogottabban mentek a dolgok.
Lassan minden egyre merevebb és konzervatívabb lett, beleértve a
férjét is. Chaim kidobta az összes poplemezüket, és Elvis Costellót meg a
The Jamet híres kántorok felvételeire cserélte, amelyeken zsoltárokat és
egyházi zenét énekelnek.
 A rebecen sötét, télies, semleges árnyalatú ruhákat kezdett hordani,
amitől öregnek és elhanyagoltnak érezte magát. Az ezer meg ezer árnyalatú
és anyagú, élénk színű fejkendőit felmosókefe-szerű sájtlik váltották fel.
Levetette a karpereceit, a súlyos kézműves ezüst ékszereket és a hatalmas,
türkizzel és malachittal díszített gyűrűit, és csak a jegygyűrűjét tartotta meg.
Kívülről ő lett a példamutató rabbifeleség, az erény, a szerénység és a jóság
mintaképe. Látogatta a betegeket, eljárt a ros hodes találkozókra,
imádkozott, sütött és takarított, vendégeket fogadott, és a gyerekeit a zsidó
hagyomány szellemében nevelte. Mosolygott, bár az arca fájt az
erőlködéstől.
Hiányzott neki Jeruzsálem, de tudta, hogy soha nem tudna
visszamenni. Ez a mozgalmas, új élet nem sok időt hagyott a
gondolkodásra. Nem is akart gondolkodni. Jobb volt eldöcögni valahogy, és
hálásnak lenni a napi rutinért, a szent napok és ünnepek végtelen soráért,
amelyek az időt tagolták. Nézni, ahogy a gyerekei növekszenek, és egy
szerető, biztonságos, bár néha fojtogató közösség tagjának lenni. A rebecen
hagyta magát beleringatni valami homályos megelégedésbe.
Chaim egyre ájtatosabb és szemléletében egyre merevebb lett, ő meg
az idő nagy részében beérte azzal, hogy támogató házastársként követi.
Nem sok választásuk maradt. Minél jobban beilleszkedtek, annál sikeresebb
lett Chaim. Az előadásain egyre népesebb lett a hallgatóság. Egyre többen
jártak az istentiszteleteire is a helyi sulban. Már nem csak a fiatal rabbi volt:
ő volt a soron következő. Rubowski rabbi sem él örökké.

Egy nap Chaim arra ment haza, hogy egy fényes, zöld biciklit talált a
hallban. Női bicikli volt, a kormányára egy jókora fonott kosarat erősítettek.
Kipróbálta a csengőt, és élénk trilla hangzott fel.
Rivka megjelent, a kezét a kötényébe törölte. A gyerekek már
vacsoráztak a konyhában. A férjére nézett. Chaim kipróbálta a féket is, és
megtapogatta a gumikat.
– Na, mit gondolsz? Ma vettem.
– Hol szerezted?
– Van egy kis biciklibolt Hampsteadben.
– Drága lehetett, nem?
– Használt.
 – Újnak látszik. – Chaim megint megszólaltatta a csengőt, és a biciklit
előretolta, hogy hallja a küllők pörgését. – Na és hova szándékozol hajtani
az új paripádon?
Rivka aggodalmasan hallgatott, riasztotta a gúny a férje hangjában.
– Gondoltam, a környéken járnék vele, amikor valamilyen beteg vagy
idős emberhez megyek. Vihetnék nekik termoszban forró levest, vagy
frissen készült sóletet a kosárban: látod, nagyon hasznos, jó sok hely van a
vásárlásaimnak is. Segítene, hogy gyorsabban végezzek. És még jó
kondiban is tartana.
Chaim hosszú, fáradt sóhajtást hallatott. Aztán a felesége szemébe
nézett.
– Rivka, szép kis bicikli, és bárcsak használhatnád, de tudod, hogy
nem lehet. Egyszerűen nem helyénvaló, és a helyénvalót úgy értem, hogy
erkölcsös. Egy felnőtt nőt, ráadásul egy rabbi feleségét nem láthatnak
biciklin közlekedni a városban.
Rivka összeszorította a fogát, és suttogásra kényszerítette magát, hogy
a gyerekek ne hallják.
– Chaim, én használni fogom azt a biciklit. Akár helyénvaló, akár nem.
Sajnálom, de a közösség gondoljon, amit akar.
Chaim csak bámult rá.
– És az nem számít, hogy én mit gondolok? Én vagyok a férjed, és
nekem nem tetszik, hogy biciklizni látnak. Egyszerűen nem helyes.
Rivka rávillantotta a szemét. Alig tudta leküzdeni a késztetést, hogy
kiabáljon, de azzal nem jutott volna semmire.
– Tehát megparancsolod, hogy ne biciklizzek?
– Udvariasan és halkan kérlek rá. Kérlek, ne.
– Értem… Tehát most már a te parancsaid szerint élünk.
– Nem, tudod, hogy ez nem igaz: itthon te parancsolsz. Hásem
parancsol mindannyiunknak.
– Hát én nem hiszem, hogy Hásem zokon venné, hogy egy nő
biciklizik.
– Nem, de Rubowski rabbi talán igen… és ő jomtov után vonul vissza.
Figyelj, biciklizz a Heathen valamelyik vasárnap, ott senki nem lát. A Volvo
csomagtartójában kivisszük a biciklit. Én majd vigyázok a gyerekekre.
Addig majd hintáznak.
Rivka a falnak dőlt, és a férje szemébe nézett. Chaim szakálla
hosszabb és gubancosabb volt, mint valaha. A szeme alatt sötét karikák. Az
aktatáskája kopott, a cipőjén horzsolás. A fáradtság úgy csüngött fölötte,
mint egy szürke felhő.
De Rivka akkor sem akarta megadni magát. Imádta ezt az új biciklit,
és annyira kínzóan csábító volt a szabadság, hogy nem akart küzdelem
nélkül lemondani róla.
– Értem. De ha én lemondok a bicikliről, akkor te mondj le arról, hogy
focit nézel a tévében.
A tévé az ő kis titkuk volt. Egy súlyos fenyőfa szekrényben tartották
bezárva a hálószobájukban, és még a gyerekeknek is megmondták, hogy ne
emlegessék a barátaiknak az iskolában. Ha valami nagy meccs volt, Chaim
és a fiúk odagyűltek az ágyukra, hogy megnézzék.
Chaim arca megnyúlt. Imádta a focit. És Rivka is imádta nézni az
Eastenderst, ez volt a bűnös szenvedélye. De biztosra vette, hogy a férje
megadja magát.
– Az nem ugyanaz. A tévéről senki nem tud. El van rejtve a
házunkban, nem nézzük sábeszkor, és nem nézünk semmi helytelenséget.
– Á, de azt mindannyian tudjuk, hogyan vélekedik Rubowski rabbi a
tévénézésről, igaz? „A mócsok aablaka, Szódoma és Gómora az
ótthonunkban!” – utánozta a rabbi kirohanását.
Chaim szárazon elmosolyodott.
– Rivka, kérlek, könyörgöm. Ne biciklizz a környéken. Kérlek, az én
kedvemért. A mi kedvünkért.
A férje olyan szomorú, komoly szemmel nézett rá. Nem bánthatta
azzal, hogy nem engedelmeskedik. Chaim megváltozott. Mindketten
változtak. Nahlaotban az sem izgatta volna, ha szamárháton jár a városban.
Rivka nézte a biciklit, a keze a keskeny bőrülésen babrált. Aztán
hátrébb lépett.
– Jó, te nyertél. Holnap reggel visszaviszem a biciklit.
Chaim megszorította a karját.
– Köszönöm. Sajnálom. De nekem ez nagyon sokat jelent.
Másnap Rivka képtelen volt rászánni magát, hogy visszavigye. A
bicikli ott maradt a falnak támasztva, gyűlt rajta a por. Rivka megígérte
magának, hogy egy vasárnap majd megy vele a Heathen. De a vasárnap
elmúlt, aztán a következő is, és a rákövetkező is: tele kötelességekkel és
látogatásokkal, szimhékkel és imákkal.
Végül már meg se látta. A bicikli bútordarab lett. Egészen máig. Ma
eszébe jutott, miről mondott le, és hogy mivé vált.
A rebecen tovább sétált, és töprengett. Az állomással szemben a boltok az
utóbbi években nagyon gyorsan cseréltek gazdát. Néhány kivilágított
szusiétterem, kávézó és egy kis szupermarket nyílt a helyükön, a növekvő
japán közösség igényei szerint. A rebecen kíváncsian bekukkantott a
kávézó gyerekes, pasztellszínű belső terébe. Minden nagyon tiszta és fehér
volt – akár egy űrhajó utastere is lehetett volna. A falon, a magasban egy
tévé vibrált.
Jó pár hónappal a biciklis jelenet után a rebecen felment az emeletre,
hogy megnézze az Eastenderst. Tapogatta, hol a kulcs, a keze felkavarta a
port a szekrény tetején. De nem volt meg. Talán beesett mögé. A szekrény
nehéz volt, nem tudta megmozdítani.
Kiment a hálószobából, bosszankodott, hogy máris lekéste az első öt
percet.
– Chaim!
Nem jött válasz. Áthajolt a korláton.
– Chaim! – kiáltotta hangosabban. Megjelent Chaim szakálla és
szemüvege. Kötényben volt, felhajtogatott ingujjban. A bal kezében egy
fakanalat lengetett.
– Igen?
– Fel tudnál jönni egy percre?
– Épp tócsnit sütök a gyerekekkel. Nem ér rá?
– Hol van a tévészekrény kulcsa?
– Kidobtam.
– Micsoda? Mikor?
– Tegnap.
Farkasszemet néztek. Chaim kapta el előbb a tekintetét, megdörzsölte
a fájós nyakát. Rivka ledübörgött a lépcsőn, és megállt vele szemben
csípőre tett kézzel.
– Kidobtad a kulcsot, és engem meg se kérdeztél? De miért? –
dühöngött.
Chaim bűntudatosan nézett. Megvakarta a fejét, megrángatta a
szakállát, és a fakanállal gesztikulált.
– Most már én vagyok a főrabbi a sulban. Nem mondhatom másoknak,
hogy ne nézzenek tévét, ha mi is tartunk otthon, nem igaz? Mégis meddig
maradjak még ekkora hipokrita?
– Na és mi? A gyerekeid? Én? A mi szórakozásunk? Senki nem tudta
volna meg soha! Mindig tartottuk a szánkat, a gyerekek is tudják, hogy ne
fecsegjenek.
A hangja dühödt suttogás volt.
– Tudom, tudom. De Michal jövőre tizenegy lesz, és azt akarjuk, hogy
a Queen Estherbe menjen, igaz?
– Nu? Nem kell tudniuk!
– Ugyan már, hát alá kell írnunk azt a nyilatkozatot, amikor kitöltjük a
jelentkezési lapot, hogy nem tartunk itthon tévét. Rabbi vagyok. Nem
hazudhatok! Meg kell tőle szabadulnunk. Holnap áthívom Tzakit, hogy
vigye el a furgonjával.
– Hát akkor azt csináljuk, mint mindenki más: kivisszük a tévét a
kertbe, a sufniba, amíg aláírjuk a papírt, és aztán mikor Michalt felvették,
behozzuk! Akkor a szó szoros értelmében nem hazudunk, hiszen a tévé nem
a házban lesz, hanem a kertben, amikor aláírjuk!
Chaim feljebb tolta a szemüveget az orrán. Sóhajtott.
– Nem, azt nem tehetem. Nem hazudhatok így sem. Sajnálom. A
tévének mennie kell. Egyszerűen nem helyénvaló, hogy itt legyen a
lakásban.
– Jó! Akkor te mondod meg a gyerekeknek. Legyen a te felelősséged,
amikor megmondod a fiúknak, hogy nem nézhetnek többet focit.
Megpördült, és felvágtatott az emeletre.
– Nekem is hiányozni fog a foci, nem csak nekik! – kiáltotta utána
Chaim.
A hálószobájuk ajtaja olyan erővel csapódott be, hogy Lubavics Rebbe
bekeretezett fényképe lecsúszott. A rebbe féloldalasan mosolygott Chaimra,
feltartott ujjával most a hálószobájuk, és nem a menny felé mutatott. Chaim
biccentett, megigazította a képet, és visszabaktatott a konyhába.

Az elkövetkező hetekben a rebecen azzal állt bosszút, hogy az állomás

kávézójába járt, ahol az egyik sarokban a polcon volt egy kis tévé. Kora
délután, mielőtt a gyerekek hazajöttek az iskolából, beugrott, és az ablaktól
a lehető legtávolabb letelepedett egy csésze gőzölgő teával.
Bármi ment, megnézte: maga a tévézés számított. Teleszívta magát a
napi hírműsorral, másodrangú szappanoperákkal, vidéki városokban
kalapács alá kerülő gyanús régiségekkel és a legunalmasabbal, a
hajítódárda-versenyekkel.
 Ez a kis lázadás a győzelem érzetét adta. A kávézó tulajdonosa már
lefoglalta neki az asztalt. Hamarosan biccentőviszonyba került a
helybeliekkel, a dán süteményt bökdöső, idősebb keresztény hölggyel, a
délutáni különórákról lógó srácokkal, akik egy tányér sült krumpli fölé
hajolva szívtak közös cigarettát, és a buszvezetőkkel, akik külön
férfibandában ültek és dörmögtek a kávézó végében.
A ruhái szalonnazsír- és sültkrumpli-szagúak lettek, de ő kitartott a
vétség mellett, és minden percét kiélvezte. Amíg egy nap Mrs. Gottlieb, az
ügybuzgó szembeszomszédjuk meg nem látta az ablakon át, és be nem
masírozott, hogy üdvözölje.
A rebecen a képernyőre tapadt, izgatottan várta egy játék
végeredményét, amikor egy széles, ismerős, női alak takarta el a képet.
– Nahát, kedves Zilberman rebecen, micsoda meglepetés magára
bukkanni éppen itt – Mrs. Gottlieb undorodva szippantott, és rosszallóan
intett a kávézó és a vendégei felé –, egy ilyen szokatlan kis helyen.
A rebecen ülve maradt, kétségbeesetten próbált elnézni Mrs. Gottlieb
termetes sájtlija mellett. De Mrs. Gottlieb nem mozdult. Súlyos lábai
mintha gyökeret vertek volna a kávézó padlójának ragacsos kövein.
– Ó, csak bejöttem pihenni egy kicsit, hogy egy pillanatra magam
lehessek: nagyon jól jön, ha az ember épp fel akar töltődni, Mrs. Gottlieb.
– Igazán, Zilberman rebecen, én úgy tapasztalom, hogy ezt otthon is
tökéletesen meg tudom tenni. Tíz perc szunyókálás a díványon, többre
nincs is szükségem: már ha egyáltalán van rá lehetőségem. Nagy ritkaság
manapság! De látom, maga mással van itt elfoglalva, kedves rebecen. Nem
is akarom feltartani.
Mrs. Gottlieb egyszer se fordult meg, hogy megnézze a képernyőt. Sőt,
a vállával védekezett, nehogy a gonosz sugárzás a széles hátára ugorjon.
A rebecen halványan felnevetett.
– Dehogy, Mrs. Gottlieb, dehogy. És hogy van Mr. Gottlieb? És a
kedves gyerekek?
– Báruh Hásem, köszönöm, minden rendben van. Na, hát, mennem
kell, nincs fölösleges időm, a kálém jön vacsorára az újszülöttjével, a
hatodik kis unokámmal. Az embernek az áldásokat kell szem előtt tartania,
rebecen!
– Báruh Hásem, Mrs. Gottlieb! Adja át szíves üdvözletemet!
Mrs. Gottlieb gonosz, önelégült mosolyt villantott rá, és kibillegett. A
kávézó ajtaja beleremegett, ahogy bevágódott utána. Mrs. Gottlieb elhaladt
az ablak előtt, beintegetett a rebecennek, aztán eltűnt.
A rebecen felsóhajtott. A teája kihűlt. Lemaradt az utolsó dobásról. A
képernyő tovább villogott, beszélt hozzá, de ő nem tudott odafigyelni.
Ennek befellegzett. Mrs. Gottlieb a közösség legmegbízhatóbb
kommunikációs forrása. A titka még vacsora előtt eljut Chaimhoz, ebben
biztos volt.

Épp a vacsora maradékát kotorta a szemetesbe, amikor Chaim odalépett

hozzá. Michal ott állt az anyja mellett, a mosogatógépet pakolta tele,
Avromi meg Moishét kergette egy nedves konyharuhával az asztal körül.
– Rivka, beszélhetnék veled egy szót a szomszéd szobában?
Rivka húzta az időt.
– Nem ér rá? Épp szedem le az asztalt!
– Most, légy szíves. – Chaim hangja határozott és szigorú volt. Rivka
zajosan bedobta az evőeszközöket a mosogatóba. Bement a férje után a
szalonba. Chaim becsukta az ajtót, és szembefordult vele, az arcán a bibliai
kárhozat komor kifejezése.
– Ülj le, kérlek. – A kanapé felé intett, de ő maga állva maradt.
– Nem, nem vagyok a Tóra-növendéked, Chaim. Mondd el, mi a
helyzet. – Megállt, ahol volt, a jobb kezében egy konyharuha.
– Felhívott ma Mrs. Gottlieb. Azt mondja, véletlenül az állomás előtt
ment el, amikor meglátott a kávézóban, ahol tévét néztél.
Chaim elhallgatott, és dühösen nézett a feleségére.
– És? És akkor? Elvitetted a tévét, én felnőtt nő vagyok, el tudom
dönteni, hogy mit csináljak azzal a kevés szabadidőmmel, ami marad.
Különben is, nem mondtad, hogy ne nézzek tévét. Csak a miénket vitetted
el itthonról. Ez még nem jelenti azt, hogy nem nézhetek másutt.
Persze tudta, hogy azt jelenti. Provokálni akarta Chaimot, a szent életű
férjét. Figyelte, ahogy az arca egyre jobban eltorzul, miközben próbál úrrá
lenni a haragján.
– Nagyon jól tudod, hogy sehol se lenne szabad tévét nézned! Hogy
tehetsz ilyet velem? Velünk? Egyáltalán nem érdekel a hírnevem? A te
hírneved? Ez annyira felelőtlen tőled, annyira önző.
– ÖNZŐ? Méghogy önző! Te vagy az önző. Vakon követtelek a
jiddiskejtbe, mindent megtettem, amire kértél, feláldoztam azokat a
dolgokat, amikben örömöm telt. Rosszul vagyok attól, hogy ennyire
korlátozzanak. Én nem erre szerződtem.
A szavakat dühösen fröcsögte, nem is gondolt rá, mit mond. Mélyről
törtek fel belőle, és elragadta a keserűség.
Chaim arcán ráncok jelentek meg. A válla előregörnyedt.
– Azt hittem, megegyeztünk, hogy együtt lépünk ebbe az életbe. Miért
fordulsz el most tőle? Ennyi év után.
– Nem fordulok el tőle! Egyszerűen nem olyan, mint volt, kezdetben,
Jeruzsálemben, ahol minden annyira élő, annyira értelmes volt. Itt minden a
felszín: látniuk kell, hogy helyesen cselekszünk. Gyűlölöm ezt. Olyan érzés,
mintha folyton a Nagy Testvér figyelne. Miért ne élvezhetném időnként a
tévét? Felnőtt nő vagyok, az Isten szerelmére!
– Rivka!
– Sajnálom, Chaim… illetve nem sajnálom! Nem hiszem, hogy Hásem
sértésnek venne egy kis Blockbusterst, nem igaz? Ugyan már, az egész
nevetséges! Megteszek mindent, ami igazán számít. Jó ember vagyok, jó
zsidó! Megcsinálom a micvéket, davenolok. Elmegyek a mikvébe, a sulba:
még mit kéne csinálnom?
Hallották, hogy nyikorog az ajtó. Chaim odalopózott, és kitárta. A
gyerekek a lépcső felé vetették magukat egymás nyakában, és vihogtak.
– Srácok! A szobátokban kellene lennetek, és leckét írni! – kiáltotta
utánuk. Becsukta az ajtót, és visszafordult a feleségéhez.
– Te aztán jó példát mutatsz a gyerekeinknek! Egy dolgot mondasz,
mást csinálsz. Óvatosabbnak kell lenned. Menj másik kávézóba, ha már
muszáj, távolabb, a Finchley Roadra.
– Nem. Totálisan elegem van abból, hogy bujkálni és tettetni kelljen.
Nem mondok semmit, és nem csinálok semmit. Csak próbálok élni egy
kicsit. Miért nem lehetünk újra azok, akik voltunk? Mint Jeruzsálemben,
mielőtt… mielőtt minden…
Chaim sóhajtott. Elfordult, a kezét zsebre tette.
– Tudom, hogy nehéz volt neked, de döntöttünk, és most már emellett
kell kitartanunk.
– Hát te könnyen beszélsz, amikor épp te vagy a rabbik gyöngye.
Chaim összerezzent. Rivka olcsónak érezte, hogy ilyen mélyre megy,
de a keserűsége tovább izzott.
– Hát sajnálom, ha így érzed – mondta Chaim. – Mindig számítottam a
támaszodra és a szerelmedre. Én is igyekeztem, hogy megtegyek érted és a
gyerekekért mindent. Sajnálom, ha az élet, amit előteremtek, nem felel meg
neked.
Az ajtó felé fordult, és kiment a szobából. Rivka lesüppedt a kanapéra,
és erősen megdörgölte a szemét a tenyerével. Gyűlöletesnek és
kicsinyesnek érezte magát, de az igazság kemény dolog. Eleget kerülgették
lábujjhegyen.
 18. FEJEZET

CHANI, BARUCH

2008. június, London

Chani a recepcióspult körül keringett, és hülyén érezte magát. A szálloda
kapusa semleges hangon ajánlotta, hogy segít, de közben a sima, formátlan
ruháját vizsgálta, mint aki találkozott már a fajtájával. Chani nyugtalan
stílusa és ideges pillantásai elárulták a célját. A férfi aztán már békén
hagyta. Chani továbbra is ott állt a pult előtt, a táskáját szorongatta, és a
fotocellás ajtó minden mozgására összerezzent.
A szálloda előcsarnoka a parkolón túli autópálya erőteljes zajától
zsongott. A vastag üvegablakok tompították a zajt, de Chani így is érezte a
szelíd vibrálást a cipője talpán át. A padló ragyogott, visszaverte a
mennyezeti halogén spotlámpa fényét. Chani a csillogó króm és a fehér
burkolat szigetén állt, ami olyan hideg és steril volt, mintha csak egy
kórházban lenne.
Baruch késett. Chani másodpercenként nézett az órájára. A szeme
sarkából észrevette, hogy a bárban megmozdul valaki. Egy férfi állt a sötét
fapult előtt, és a csapossal beszélgetett. Chani szíve ugrott egyet. Arrébb
csusszant, és elbújt egy óriási könnyező pálma mögé. Rémületére
észrevette, hogy ismeri a férfit: ő volt a sivár özvegy a legutóbbi siduhjáról.
Húsz évvel volt idősebb nála, és azon az alapon utasította vissza Chanit,
hogy túl fiatal és könnyelmű, bár mielőtt találkoztak, úgy tűnt, nagyon is
ragaszkodik a fiatalos vonzerejéhez.
Az egyik bárszéken egy lány ült egy kis asztallal szemben. Alacsony
volt, kerek, kövér kis lábait a levegőben lóbálta. A haja gesztenyebarna
fürtök fészke. Dinah Kahn volt, Chani régi osztálytársa. Dinah elfordult,
amikor észrevette, hogy Chani bámulja. Chani bemenekült a női mosdóba.
Hol lehet Baruch? Tudta, hogy előbb-utóbb ki kell mennie, de a magány
biztonsága megnyugtatta. A tükörképét tanulmányozta, és úgy döntött, hogy
túl sok a szájfény. Zsebkendővel letörölt belőle egy keveset. Aztán kicsit
meztelennek érezte magát, és újabb réteget kent fel. A szeme jobban
ragyogott, mint valaha, de az arca mintha kipirult volna, ezért egy
zsebkendőt a hideg víz alá tartott, és leitatta az arcát. Az órájára pillantott,
és pánik fogta el. Vissza kell térnie az előcsarnokba.
Magára kényszerített nyugalommal lépett ki a mosdóból, és ahogy a
szeme megszokta a szürke fényt, pislogott párat. Baruch ott volt. Egy
magas, sovány fiatalember támaszkodott a recepcióspultnak a szokásos,
kötelező fekete öltönyben és fehér ingben. Épp hátrahúzta a mandzsettáját,
hogy az órájára nézhessen. Chani nem látta az arcát. Eltakarta a kalap
karimája.
Közelebb lépett hozzá. Baruch megpördült, felriadt a diszkrét
cipősarkak kopogására. Próbált mosolyogni, de az arcizmai úgy
megdermedtek, hogy csak egy halotti vigyorra futotta. Chani közelebb jött,
és illő távolságban megállt. Felpillantott a fiúra, aztán le a padlóra. Baruch
rettentően kínosan érezte magát a nagy lába miatt. A félcipője a köztük lévő
padló felét kitöltötte.
– Szia, Baruch vagyok…
– Helló, te vagy Baruch? – A hangjuk összeütközött, Baruché falsetto
nyekergésként hangzott. Chani a tenyerébe vájta a körmeit, hogy ne akarjon
visító nevetésben kitörni.
– Bocs, hogy elkéstem… csak épp… – folytatta Baruch.
– Dehogy, semmi gond… éppen… – darálta Chani.
–… dugóba keveredtem…
–… bementem a mosdóba… – Chani elvörösödött. Testi funkciókról
beszélgetni nagy illetlenség, és egy siduhon célozni rájuk eleve rossz jel.
Teljesen halálra vált.
Baruch felragyogott.
– Á, ne törődj vele – mondta. – Fő, hogy mindketten itt vagyunk.
– Igen, Báruh Hásem… – mondta gyorsan Chani.
Egy darabig egymást bámulták. Baruchot elöntötte a
megkönnyebbülés: ezt a lányt látta az esküvőn. Korábban azon gyötrődött,
mit csinálna, ha nem a megfelelő lány jönne el. Most, hogy a félelme
csitult, vizsgálni kezdte, már amennyire a jó modor engedte. Meg akarta
volna bámulni más részeit is, nem csak az arcát, de fegyelmezte magát.
Chani alakját elrejtették a laza anyagok rétegei. Nagyon csinos. De mi az a
kis fehér az arca bal felén? Egy kis darab zsepinek látszott.
 Nagyon magas, gondolta Chani. Talán kicsit túlzottan is. Mintha egy
vékony, kócos pálmafa árnyékában állna. Megszemlélte a pattanások trióját,
amik úgy függtek az álla vonalán, mint a mohos sziklán a kagylók. Talán ha
szakállat növesztene, az jól álcázná.
Felmosolygott rá, a nyaka belesajdult a szokatlan szögbe, közben
felfedte a metszőfogai közti kis rést. A hiányosság lehangolta Baruchot,
mert tökéletesnek és hibátlannak álmodta a lányt, bár tisztában volt vele,
hogy a saját tökéletlenségei riasztóan evidensek. Chani végül is valódi. Úgy
döntött, hogy a szabálytalan fogai bájosak.
– Leülünk valahová? – kérdezte.
Chani bólintott, és hirtelen elnémult. A hátában érezte, hogy a
belépésüket észrevették. Mikor megfordult, királynői biccentéssel nyugtázta
Dinah-t és a pasiját, és feltartott fejjel lépdelt Baruch mögött, miközben
boldog volt, hogy a másik pár unalmasabbnak tűnt, mint egy tányér sábeszi
maradék.

A randi végére Baruch tudta, hogy újra akar vele találkozni. Volt Chaniban
valami boldogító szemtelenség, valami derű, ami ott lebegett a csöndes
mosolya mögött. És időnként elszabadult, Baruch látta felvillanni a
huncutságot a szemében, de aztán eltűnt, elrejtőzött a szerénység fátyla
mögött. Minden szokásos témát végigvettek: a családot, a vallásosság fokát,
a jesivát, az iskolát, sőt a legközelebbi barátokat is. A beszélgetés oda-
vissza pattogott, eleinte bizonytalanul, de egy idő után már nem volt olyan
kínos. Baruch megérezte, hogy Chani visszafogja magát, mert voltak
pillanatok, amikor kezdte volna továbbmondani, de aztán mégis ejtette a
témát.
Mindent tudni akart róla. Hazafelé a taxiban üveges szemmel bámulta
a vibráló neonfényeket és a hirdetőtáblákat, amik az egész világot ígérték.
Az északi körút zümmögésétől elringatva minden árnyalatot, minden szálat
végigvizsgált, hogy újabb morzsákat fedezzen fel. Minden pillantást és
mosolyt meg akart fejteni. Vajon tetszik Chaninak? A lány nem árult el
semmit, amikor elbúcsúztak. Baruch azon gyötrődött, nem kellett volna-e
ott és akkor újból elhívnia. De Chani beleegyezett, hogy felhívhatja. Ez
azért mégis valami.
Észre se vette, és a taxi máris kitette a házuk előtt. Ahogy a léptei a
bejárati ajtó felé csikorogtak, a kavicsos kocsifelhajtóra fény hullott. El is
feledkezett a biztonsági lámpáról. Akkor a szülei tudni fognak róla, hogy
hazajött. Szembe kell nézni velük. Benyitott.
– Baruch, te vagy az? – kiáltotta az anyja a szalonból.
– Igen, anya.
– Nu, és milyen volt?
Belépett a szalonba, és ott találta őket, szorosan egymás mellett ültek a
kanapén, és aggodalmasan néztek rá.
– Nagyon jó – mosolygott. – Hagyjuk is ennyiben.
A szülei összenéztek. Az anyja összerándult. Az apja megnyugtatóan a
karjára tette a kezét, de a felesége lerázta. Remegni kezdett.
– És akkor ez azt jelenti, hogy újra találkozol vele? – érdeklődött.
– Ha ő is akar velem, akkor igen, szeretnék. – Baruch egyik lábáról a
másikra állt. Felkészült a szokásos kereszttűzre, de nem óhajtotta hagyni,
hogy az este emlékeibe furakodjanak, és elrontsák.
Az apja köhintett.
– És milyen? Szép?
Az anyja úgy nézte, mint egy vadászsólyom. Baruch ellazította a
vonásait, üres, semleges kifejezéssel nézett.
– Igen, nagyon szép. Tényleg nagyon szép. – Ennél többet nem
kapnak. – Akkor jó éjt.
– És akkor ezek szerint… – hadarta az anyja a háta mögött.
– Elég, Berenice, hadd feküdjön le. A fiúnak pihenésre van szüksége.
Majd holnap beszélünk. Igaz, Baruch?
– Igen, apa. – Könnyen kicsúszott a hazugság. Nem állt szándékában
Chanit részletesen megbeszélni velük. Az övé, vagy legalábbis az ő
választása, és nem vágyott rá, hogy a róla szerzett benyomása
beszennyeződjön.
Miután halkan becsukta az ajtót, szülei nyugtalan dohogását maga
mögött hagyva felrohant a lépcsőn, és a szobája jóleső magányában az
ágyára vetette magát, aztán a kezét a tarkója alá tette, és felvigyorgott a
mennyezetre.

Chani nem volt ennyire biztos a dologban. Baruch nagyon kellemes

társaság, udvarias, élénk. De ő érez vonzalmat? A pattanások és az ostoba
szemüveg még most is zavarták, akárcsak a magasságuk nyugtalanító
különbsége. Javára írta, hogy kihúzta neki leüléskor a széket, élénken
figyelt, és barátságosan mosolygott a halvány viccein. Egyre könnyebben
ment a beszélgetés. Biztonságban érezte magát a jelenlétében. Bárcsak
jobban nézne ki.
Chani belépett a konyhába, ahol a szülei ültek. A vacsora maradéka a
műanyag abroszon hevert szerteszét. Az apja egy könyv fölé görnyedt, és
nem vette észre, amikor Chani belépett. Az anyja Yonával az ölében épp
egy receptkönyvet lapozgatott. Yona álmosan pislogott rá.
– Na, milyen volt? – kérdezte az anyja.
– Hm, jó volt. Azt hiszem. Nem vagyok benne biztos.
– Nem vagy benne biztos? Yankel, Chani siduhra ment, és most nem
biztos benne. – Az anyja a könyökével az apja bordái közé bökött. Az apja
felemelte a fejét a könyvből, és ködösen Chanira emelte a tekintetét.
– Igen, siker? Rendes fiú? Ismerjük?
– A sádhen ismeri a családot – felelte Mrs. Kaufman.
– Helyes, helyes, a megállíthatatlan Mrs. Gelbmann, hm? Mihez
kezdenénk nélküle? – Miután kiadta a megfelelő hangokat, visszafordult a
könyvéhez.
– Mért nem vagy benne biztos, Chanile? Tetszettél neki?
– Azt hiszem. Megkérdezte, hogy felhívhat-e. – Ez tényleg kicsit
izgató, hogy egy fiú üldözni fogja.
– Na, hát adj a szegény fiúnak egy esélyt. És egy mens?
– Honnan tudnám, anya? Csak öt perce ismerem.
– Én akkor tudtam, hogy az apád egy mens, amikor először vetettem rá
a szemem.
Kaufman rabbi közelebb hajolt a könyvéhez. Az orra majdnem a
papírhoz ért. Chani tudta, hogy csak megjátssza, hogy nem hallja, mert nem
akarja, hogy belerángassák a beszélgetésbe.
– Yankel! – Mrs. Kaufman megint a könyökéhez folyamodott.
A férje kábán felnézett.
– Yankel, ez itt nem biztos benne, a lányod. Mondj már neki valamit.
– Miről?
– A fiúról, akivel most találkozott! Ajvé, Yankel! Miért nem figyelsz
egy kicsit? A lányod siduhra ment, és a fiú fel akarja hívni, de ő nem biztos
benne. – Yona fickándozni kezdett az anyja ölében, úgyhogy letette. A
gyerek Chani felé totyogott, és a szoknyájába kapaszkodott, hogy vegye fel.
Az apja elgondolkodva simogatta a szakállát.
– Anya, hagyd békén apát.
 – Miben nem vagy biztos? – kérdezte az apja.
– A külsejében. Nagyon magas, sokkal magasabb, mint én. Furán
érzem magam mellette…
Kínosnak találta, hogy folytassa.
– Nu? – kiáltotta Mrs. Kaufman.
– Pattanásos.
– Pattanásos! Mit számít egypár pattanás egy férjen? Te buta lány! –
Az anyja tokája a döbbenettől rezgett.
– Anya! Az én siduhom volt, és az én döntésem! – csattant fel Chani.
– Leale, ha nem biztos benne, akkor nem biztos. Igaza van. Hadd
döntse el ő maga.
– De már tizenkilenc éves – sírta Mrs. Kaufman.
– Anya, kérlek, ne… csak ma este…
– Mi az a tizenkilenc? Csak egy szám, nem más. Hadd éljen egy kicsit
– tanácsolta Kaufman rabbi.
– És akkor majd itt ül a nyakamon egész életemben. Férjezetlenül.
Hász vesolem! Na, hadd mondjak valamit, Chanile. Igenis adsz egy esélyt
ennek a fiúnak.
Chani a plafonra emelte a szemét.
– Tetszel neki. És az Or Jerusálájim diákja. Úgyhogy ajándék
póninak…
– Lónak – helyesbített az apja.
–… ne nézd a fogát – fejezte be az anyja, és hálásan bólintott a férje
felé.
– Oké, oké, majd meggondolom. De most, ha nem baj, megyek, és
lefekszem.
Chani épp menekülőre fogta, amikor az apja odadörmögte:
– Or Jerusálájim, azt mondod?
– Igen, apa, már felvették, jövőre kezdi.
– Igazán lenyűgöző – tűnődött az apja. – Ez a hely még nem létezett,
amikor én Jeruzsálemben tanultam, de nagyon szerettem volna oda járni.
Nagyon tehetséges lehet ez a te fiatalembered.
– Nem az én fiatalemberem!
Kaufman rabbi elvigyorodott.
– Adj neki egy esélyt, Chani. A többi fiatalember nem volt veled
annyira kedves, ne felejtsd el.
– Hallgass apádra! – fuvolázta Mrs. Kaufman.
 Chani sóhajtott. Fáradt volt reagálni.
– Tudom, apa. Jó éjt mindenkinek.
Lefejtegette magáról Yonát, és felvánszorgott a lépcsőn, közben azon
tűnődött, javul-e majd Baruch bőre idővel. Aztán megfeddte magát, hogy
ilyen felületes, és eldöntötte, hogy ad neki még egy esélyt, ha felhívja.

Igazából Baruch boldogabb lett volna, ha egyszerűen folytathatja az

ismerkedést Chanival. Tudta, hogy nem randizhat vele ad infinitum.
Döntenie kell, különben Chani úgy érzi, nem becsüli meg. Három randi,
maximum négy, aztán vége. Vannak párok, akik kettő után eljegyzik
egymást – ami rémisztő gondolat, de a közösség szemében teljesen
elfogadható.
Az nem zavarta, hogy Chani nem járt szemináriumba. Felsorolta az
okait, Baruch elfogadta őket: nem vizsgálódott, nem akart udvariatlannak
tűnni. Chani nagyon okos, és azt is érezni lehetett, hogy palástolja a
tehetségét. Baruch egyáltalán nem érzett kettejük közt intellektuális
különbséget, bár voltak pillanatok, amikor azon kapta, hogy furcsán bámul
rá. Még odáig is elment, hogy megkérdezte Chanit, valami baj van-e, mire a
lány gyorsan lesütötte a szemét, és félresöpörte a kérdést. Baruch érezte,
hogy kiértékeli, és feszengett a fürkésző pillantás alatt, rettentő zavarba jött
a testi hibái miatt. Némán könyörgött Hásemnek, hadd kedvelje meg Chani
egy kicsit, még ha ő jobban szereti is. Abban keresett vigaszt, hogy a lány
háromszor is hajlandó volt találkozni.
Csak egy módon tudhatja meg. Először tájékoztatnia kell a szüleit a
szándékairól – amitől rettegett. De semmilyen törvény nem tiltja, hogy
feleségül vegye Chanit. Ha igent mond, és a rabbik jóváhagyják, akkor
semmi nem akadályozhatja meg, hogy házasságra lépjenek. Még a szülei
sem. Bármennyire is szereti és tiszteli őket, felkészült, hogy feláldozza a
vágyaikat a sajátjaiért. Meg volt róla győződve, hogy ha egyszer
megismerik Chanit, megszeretik.
A harmadik találkozás után eldöntötte, hogy lenyeli a keserű pirulát. A
húgai még iskolában voltak, egy iskolai darabot próbáltak, és az anyja
tálalta a vacsorát. Villogtak a legújabb berendezési tárgyak, a fekete
gránitpult ragyogott a halogénlámpák fényében. A fényes fehér fiókok
kiugrottak az anyja érintésére, a mikrohullámú sütő egy űrhajóra
emlékeztetett. A tűsarkak kopogása visszhangzott a márványkövön. Baruch
megvárta, hogy az evőeszközök csörömpölése abbamaradjon, az anyja
helyet foglaljon, és az apja elmondja a megfelelő áldásokat.
Az apja a szokásos határozottságával végigszáguldott az étel
megszentelésén, a szája alig mozgott a szakálla sűrűjében.
– Ámen – zengte az anyja.
– Ámen – súgta Baruch. Kérlek, Hásem. Ma tényleg nagy szükségem
van a segítségedre.
– Együnk – mondta Mr. Levy, és a tányérjára lapátolta a gőzölgő
krumplit.
Baruch csak bámulta a zsíros bécsi szeletet, és a gyomra rémülten
szorult össze, de az anyja kedvéért evett egy falatot. Csak nem tudta
lenyelni. Úgyhogy rágta. És aztán tovább rágta.
– Minden rendben, Baruch? – érdeklődött Mrs. Levy, miközben a
csirkét fűrészelte. – Még van bőven a serpenyőben. Vegyél savanyút is. –
Az állával az üveg felé bökött.
– Most nem, kösz. Nagyon finom, anya. Bocsánat, egy pillanat. –
Felállt és kiment.
A szülei egymásra néztek. Mr. Levy megvonta a vállát, és még egy
villával lapátolt a már teli szájába. Mrs. Levy a kendőbe törölgette a
sajátját, és hirtelen felállt. Kilopakodott a szobából, a nyitott ajtó felé.
– Mit csinálsz, Berenice? Nem lehetne, hogy visszaülj, és egyszer az
életben nyugodtan élvezzük a vacsorát? Folyton felugrálsz, és megzavarod
a dolgokat – morogta Mr. Levy.
– Csak megnézem, mit csinál – súgta Mrs. Levy, és kioldalazott a
szobából a lépcső alatti kis vécé felé. Megkapaszkodott a konyhaajtóban,
nehogy becsapódjon, és a fülét a vécéajtó felé hegyezte.
Mikor meghallotta, hogy zubog a víz, visszasietett.
Baruch hamarosan megjelent, a száját bűntudatosan a keze fejébe
törölte. A vécében eltüntette a lenyelhetetlen falat bécsi szeletet, és már
sokkal jobban érezte magát.
Leült, megmarkolta a kést és a villát. A szüleire bámult. Az apja
túlzottan elmélyedt, hogy észrevegye. Az anyja villája megállt a levegőben.
Mrs. Levy várta, hogy a fia megszólaljon.
– Mondanom kell nektek valamit – kezdte Baruch.
Mrs. Levy jó erősen megrúgta Mr. Levyt az asztal alatt. A férje
felnézett a tányérjáról, az álla dühödten dolgozott. Zajosan evett.
 – Igen, Baruch drágám, folytasd. Csupa fül vagyunk – csiripelte Mrs.
Levy. De közben el volt csüggedve. Tudta, mi következik, és ugyanúgy nem
állt hatalmában megállítani, ahogy egy elszabadult teherkocsit.
Az elmúlt hetek során nem kerülte el a figyelmét, hogy a fia úgy lebeg
át a házon, mint egy szerelmi bánatban szenvedő felhő, és már bánta, hogy
ha vonakodva is, de hozzájárult a siduhhoz. Csak magát okolhatja. A férje
nem sok támaszt jelentett az interregnum idején, nem volt hajlandó
tárgyalni a dologról, amíg Baruch publikussá nem teszi az eredményt.
Úgyhogy Mrs. Levy próbálta nem észrevenni a fia szomorú hallgatását,
kótyagosságát, azzal áltatta magát, hogy minden elmúlik, és úgyis
meghiúsul.
Visszafogta a faggatózás iránti természetes hajlamát, mert félt, hogy
elszabadítja a kellemetlen igazságot, és legyűrte a belső énjét, erőfeszítést
tett, hogy elfogadja a fia választását az ő érdekében. De a lélekkutatás
sosem volt az erőssége. Elgondolta, hogy összenevetnek majd a háta
mögött, az ellenségei édes kárörömöt éreznek. Egyszerűen nem tudta
elfogadni ezt a lányt. Végül imádkozott is – visszatekintve teljesen
fölöslegesen, mert épp most vált valóra a legrosszabb rémálma.
Baruch megköszörülte a torkát. Az evőeszközök csúszkálni kezdtek a
kezében.
– Feleségül akarom venni Chanit.
Az apja abbahagyta a rágást. Az anyja felvinnyogott.
– De drágám, csak nem gondolod…
– Ne most, Berenice! Még be se fejezte!
Baruch hálásan bólintott.
– Tetszik nekem. Úgy tervezem, hogy a következő siduhon megkérem
a kezét.
– És teljesen biztos vagy benne, hogy elfogad? – kérdezte Mr. Levy.
– Igen, drágám: tudod, hogy szeretne-e téged? – nyafogott Mrs. Levy,
miközben a világa kezdett meginogni.
– Halkabban, Berenice!
– Dovid! Az én fiam is.
– Azt hiszem… azt hiszem, igent fog mondani. Kezdem úgy érezni,
hogy már legutóbb is remélte, hogy…
– A szülei tudják? Találkoztál már velük?
– Nem, természetesen nem találkoztam.
 – Először nekünk kell vele találkoznunk. És velük – szúrta közbe az
anyja, hogy valahogy időt nyerjen. – És csak akkor látjuk meg, hogy igazán
megfelelő-e.
– Az, anya. Esküszöm. Tetszeni fog neked. Szép és okos és szellemes,
és…
– Frum? Szerény? Megfelelő lány egy magadfajta fiúhoz? – kérdezte
Mr. Levy.
– Igen, apa. Tényleg úgy érzem.
Az anyja úgy nézett, mint aki menten sírva fakad. Az apja megpaskolta
az arcát.
– Lehetne rosszabb is, Berenice…
– Tudom. De milyen reményeim voltak. Libby Zu-ckerman… –
beleszipogott a zsebkendőjébe.
– Nem akarom a hülye Libby Zuckermant elvenni! – mondta Baruch
összeszorított foggal.
– Baruch. – Mr. Levy az öklével az asztalra csapott, a tányérok
felugrottak. Néhány zöldborsó kiugrott, és Mrs. Levy ölében landolt.
– Sajnálom, sajnálom… Chanit akarom elvenni, és ennyi. Így
döntöttem. Nekem kell együtt élnem a leendő feleségemmel a hátralevő
életemben, nem nektek.
Az anyja horkantott.
– Nekünk is együtt kell élnünk a következményekkel, amikkel ez jár –
zendített rá Mr. Levy. – De Baruch, tiszteletben tartjuk a döntésedet, ha a
lány családja hozzájárul, és elég jól kijövünk velük, adja az ég.
– Aztán magadra vess – borzongott meg az anyja.
– Berenice, találkozzunk velük, először is a lánnyal, és tartogassuk az
ítéletünket akkorra. Ha a fiunk tényleg ezt akarja, akkor kik vagyunk, hogy
az útjába álljunk?
Baruch néma hálaimát rebegett, hogy ilyen apja van, aki képes
racionálisan viselkedni. Az anyja továbbra is teljesen más kategória maradt.
– Köszönöm, apa – súgta Baruch.
– És ha a rabbik is hozzájárulnak – folytatta Mr. Levy.
– A rabbik! Na és az anyja? – sikította Mrs. Levy.
– Anya, kérlek, nekem ez tényleg nagyon fontos. – Baruch átölelte az
egyik karjával.
Mrs. Levy szipogott egyet.
 – Jól van, drágám, találkozunk vele és a szüleivel, ha tényleg ezt
szeretnéd. Ki mondta, hogy egy anya sorsa könnyű? – De a fejében már
pörögni kezdtek a fogaskerekek.
– Nagyon köszönöm, anya. Ez nekem mindennél többet jelent.
– Remélem, jól érzed – dünnyögte Mr. Levy. – Berenice, kérlek,
nyújtsd ide a zöldséget.
 19. FEJEZET

AVROMI

2008. április, London

Avromi zavartan ébredt. A szája kiszáradt, a feje meg minden szívverésre
lüktetni kezdett. Ráadásul anyaszült meztelen volt, ami szokatlan érzés
olyasvalakinek, aki mindig pizsamában aludt. Nem is volt egyedül.
Valahonnan szelíd horkolást hallott. A jobb lábát valami langyos és súlyos
teher nyomta össze. Ahogy felpattintotta az egyik szemét, megmozdult,
átgördült a teher alól. Shola megrezzent, és a fal felé fordult.
A szoba homályos, piros fényben fürdött, ahogy a reggel beragyogott
Shola gesztenyeszínű függönyein. Avromi hirtelen felült. Mit művelt? Most
azonnal távoznia kell. De hogy nézzen a szülei szemébe? Davenolnia kell.
Bűnbánatot tartani. Imádkozni a megbocsátásért. Talán ha megmerülne a
férfimikvében, az feloldaná ezt az irtózatot? Avromi megriadt, hogy milyen
hirtelen történt minden.
Villanásokban tért vissza, hogy mit csinált. A ruhák letépése, a
markolás, szorítás, a kétségbeesett szükség, hogy olyan közel legyen,
amennyire csak lehet. Aztán eszébe jutott Shola testének síkos forrósága, és
ahogy ő maga megrázkódott, ahogy sóhajtott. És hogy az egész olyan
gyorsan, túl gyorsan véget ért. Hogy Shola felmosolygott rá, és ő mekkora
gyönyört talált benne, ebben a furcsa, erőszakos új egyesülésben. Nem
akarta, hogy véget érjen. Úgy aludtak el, hogy a tagjaik összevissza voltak.
De Shola nem a felesége. Még csak nem is zsidó. Amiért fura módon
hálás lehet. Ha ugyanis zsidó volna, most el kellene vennie feleségül.
Avromi nem találta az alsóját, de megtalálta a nadrágját, és felrángatta,
elsőre mindkét lábát ugyanabba a szárba dugta. Mikor az inge is fent volt, a
meztelen lábát bedugta a cipőbe, és Shola szétdobált ruhái között elindult az
ajtó felé.
– Avromi?
 Shola álmos hangja megállította félúton. A lány a paplan alól figyelte.
– Hova akarsz somfordálni?
– Haza kell mennem. – Nem tudott a szemébe nézni.
– Oké. Nem is akartál elköszönni?
– Gondoltam, majd felhívlak. – Avromi most is totálisan megvetette
magát, hogy ilyen szánalmas kifogással jön. Shola begubózott a paplanjába,
a haja égnek állt, mintha áramütés érte volna. Kicsi és elveszett volt a
fehérség nagy tengerében.
Avromi leült az ágy szélére. Hosszan hallgattak.
– Semmi baj, menj haza, Avromi. Hibáztunk. Ne vádold magad.
Vádold az italt. Megpróbálhatjuk elfelejteni az egészet. – Shola hangja
kicsit megremegett.
Avromi a keze után nyúlt. Őt aztán végképp nem akarta megbántani.
– Tudod, hogy ezt még sosem csináltam? Megérted, hogy milyen sokat
jelent a számomra?
Shola bólintott.
– Megérted, hogy az egyetlen lány, akit egyáltalán megérinthetnék,
nem hogy lefeküdjek vele, az a feleségem lenne, mármint ha már elvettem?
– Tudom.
– Shola, össze vagyok zavarodva. És félek. Tudom, mit csináltam.
Vétkeztem – vétkeztünk – a vallásom szerint. De szeretlek. Nagyon. Nem
csak testileg, hanem mint személyt, mint barátot.
Shola megszorította a kezét, de nem mert ránézni Avromira.
– És őszintén szólva már régóta szerettem volna veled lenni úgy, mint
tegnap este.
Shola arcán szétfutott a mosoly.
– Az jó, de remélem, ez nem lánykérés?
Avromi nevetett.
– Nem, nem vehetlek feleségül. Nem vagy zsidó.
– Avromi, csak vicceltem.
– Ó.
– Elpirultál. Jól illesz a függönyömhöz! – Shola kuncogott.
– Ááá! Akkora barom vagyok! – Avromi az ágyra dőlt, és az arcát a
kezébe temette.
– Ja. De kettőn áll a vásár.
– Gondolom. Szóval elcsábítottál?
– Te csókoltál meg először!
 Avromi visszagondolt a kora hajnali órákra.
– Tényleg, igaz? Hú, nem vagyok már szűz, és gyakorlott részeg
lettem. Mindezt egyetlen éjszaka. – Elhallgatott. – És, khm, használtunk
valamit?
– Én tablettát szedek. A vérzésem miatt: úgy kevésbé fáj.
– Tablettát?
– Istenem, Avromi! Ne mondd, hogy sose hallottál róla!
– A gumiról hallottam.
– Bravó! Na, szóval a tabletta megakadályozza a nőknél a peteérést, és
így nem eshetnek teherbe. Egy kis tabletta, mindennap szednem kell, tele
van hormonokkal, amik megszakítják a normális fajfenntartó működésemet.
Úgyhogy nem termelek havonta petesejtet. Vagyis ha szexelek, akkor
semmi nem tud megtermékenyülni.
– Petesejtet?
– Igen, petesejtet.
Avromi rábámult.
– Avromi! – Shola felkapott egy párnát, és fejbe vágta vele. – Ne
mondd, hogy nektek nem tanították meg az élet dolgait az iskolában!
Avromi szégyenlősen nézett.
– Hát, nem igazán. Abban az iskolában, amilyenbe mi járunk, csak úgy
átsiklanak ezek fölött.
Shola hanyatt dőlt, és a plafont bámulta. Avromi felült, hogy
lenézhessen az arcába.
– De tegnap este élveztem, hogy tanulhatok róluk.
– Ó, tényleg? Meglep, hogy egyáltalán emlékszel.
– Csak mert olyan inspiráló tanár vagy. – Avromi föléhajolt, és
bizonytalan puszit nyomott Shola ajkára.
Shola aggodalmasan vizsgálta.
– Összesen ennyi vagyok neked?
– Nem, tudod, hogy nem. Folyton rád gondolok. – Megcirógatta az
arcát, és egy kóbor tincset a füle mögé simított. – De a mi közösségünkben
a hozzám hasonló fiúknak nem lehet barátnőjük. Semmi nincs, csak a
házasság után.
– És akkor most mit csinálunk? – kérdezte Shola.
– Nem tudom.
– Én sem. Mindenesetre most inkább menj. A szüleid.
– Igen.
 Újra csókolóztak, és Avromi megint úgy érezte, hogy elolvad. Shola
elhúzódott.
– Avromi, menj haza. Most. Nem akarom, hogy még nagyobb bajba
kerülj.
– Oké. Később felhívhatlak?
– Persze. Nagyon szeretném.
 20. FEJEZET

BARUCH, CHANI

2008. június, London

Mrs. Levynek volt egy terve. Másnap lenyelte a büszkeségét, és felhívta
Mrs. Gelbmannt.
– Mrs. Gelbmann, itt Mrs. Levy. Nem tudom, esetleg tudna-e
segíteni…
– Á, Mrs. Levy, milyen jó, hogy hallom a hangját. Hogy vannak? És
azon kívül: miben segíthetek? – dorombolt a házasságközvetítő. Tudta,
hogy a madárka vissza fog térni, és türelmesen kivárta az időt a hívásig.
Mrs. Levy úgy markolta a telefonzsinórt, mintha egy köldökzsinór
volna.
– Báruh Hásem. Van egy gondom. Már három randijuk volt, ahogy
bizonyára jól tudja, és Baruch most el akarja venni Chanit, és én ennek
egyáltalán nem örülök. Tudja is, hogy miért.
Mrs. Gelbmann kényelembe helyezte magát a karosszékében. Viaszos
vonásait mosoly koszorúzta. Ez most gondosabb ügyintézést fog igényelni,
de a képességeiből futja. Felkészült, hogy megfeszítse meggyőzőizmait.
– Értem, Mrs. Levy. Megértem önt. De pontosan mit szeretne, mit
tegyek?
Mrs. Levy hallotta, hogy a sádhen mosolyog. Tartott egy kis szünetet.
– Azt akarom, hogy beszélje le Chanit. Azt akarom, hogy vegye el a
kedvét a fiamtól. Mondja azt az anyjának, ha muszáj, hogy Baruchot már
nem érdekli.
Ó, hogy buknak el a nagyok is, derült Mrs. Gelbmann.
– De Mrs. Levy, tudja, hogy ezt nem tehetem. Szeretik egymást, ami
azt jelenti, hogy Hásem beleegyezését adta a házasságra. Én ebbe nem
tudok beleszólni… csak Hásem tud.
Mrs. Levy az ajkába harapott.
 – Megfizetem – sziszegte. A szégyen úgy áradt szét benne, mint a
meleg egy erős ital után.
Mrs. Gelbmann keményen dolgozott, hogy leplezze a gyönyörét. A
feltörő vidám göcögést köhögésbe fojtotta.
– Elnézését kérem… Mrs. Levy, megértem, milyen nehéz helyzetben
van, de ön is nagyon jól tudja, hogy engem nem lehet megvesztegetni.
Gondolnom kell a kiváló hírnevemre is…
– Ezer font készpénz. Ennyit ajánlok fel. Fehéren-feketén. – Tele volt
kétségbeesett izgalommal, hogy megússza, de komoran kitartott.
Mrs. Gelbmann megingott. Eszébe jutott az elegáns szálloda, ahol
fényűzően élhetne, amikor legközelebb meglátogatja a lányát New
Yorkban.
De ha összeházasodnak, azzal többet keres, noha részletekben. Nem
sokkal többet, de eleget. Addig meg már kibekkeli.
– Mrs. Levy, nem fogadhatom el. Rettentően sajnálom.
Mrs. Levy összeomlott. Elszállt belőle a harci kedv.
– Értem, Mrs. Gelbmann – sóhajtotta.
Itt volt az ideje, hogy a sádhen egy kis részvétet mutasson.
– Mrs. Levy, nem ön az első anya, aki hozzám fordul, és arra kér, hogy
próbáljak beavatkozni az események folyásába. Általában minden a lehető
legjobban szokott alakulni. Talán előbb találkoznia kellene a lánnyal.
– Talán igen – mondta Mrs. Levy. – De kérem, ez a beszélgetés
maradjon szigorúan kettőnk között – tette hozzá sietve.
– Abszolút megbízhat bennem – búgta Mrs. Gelbmann.
– Köszönöm, Mrs. Gelbmann. Ha a férjem megtudná…
– Nem kell aggódnia. Nem tudja meg.
– Akkor rendben.
– Rendben, Mrs. Levy.
– Viszonthallásra.
– Viszonthallásra, Mrs. Levy.
Mrs. Levy mélységesen lelombozódva a krémszínű bőrkanapéjára
kuporodott, és halkan belesírt a repedésekbe.
Mrs. Gelbmann fürgén kiugrott a karosszékéből, és benyúlt a titkos
fiókba. A belga trüffelcsokik ott várták. Végül is megérdemel egy kis
jutalmat. Aztán megbánást tanúsított, és kinyitotta az imakönyvét. Először
is hálát ad Hásemnek, amiért kegyeiben részesítette.
Mrs. Levy aludt egy keveset. Mikor felébredt, nyugodtabbnak érezte magát.
Miután visszatért az életkedve, azon gyötörte az agyát, milyen más módon
hiúsíthatná meg a fia közelgő eljegyzését. Bármennyire próbálta, nem látott
más lehetőséget, mint mennyei útmutatást kérni. Zilberman rebecennek
talán eszébe juthat valami. Zilberman rabbi beszélhetne a férjével, és aztán
Baruchhal? Ha a rabbi egyetértene vele, hogy Chani nem megfelelő, Mr.
Levy is nyilván visszatérne a korábbi véleményéhez. Ha Isten mellette áll,
meggyőződése volt, hogy Baruchot ki lehetne csalogatni ebből az egészből.
A rabbi és a felesége az utolsó mentsvár.
Felhívta Zilbermanék számát.
– Á, rebecen, itt Mrs. Levy. Nem tudom, esetleg átmehetnék-e egy kis
beszélgetésre. A tanácsára van szükségem.
– Persze. Örömmel. Most ráér? A gyerekek vannak csak itt. A férjem
később jön haza…
– Igen. Akkor jövök.
A rebecen letette a telefont, és tűnődött, miről lehet szó. A tenyerét a
hasára tette, megdörzsölte a szűkülő övszalagot, és halkan elmosolyodott
magában. Bármiről is legyen szó, semmi nem lehet olyan jelentős, mint az ő
jó híre. Boldogan ölelte át magát. Este elmondja Chaimnak is.
Megszólalt a csengő, félbeszakította az álmodozását. Ott állt Mrs.
Levy a tündöklő rézszínű sájtlijában. A válláról egy nagyon puha,
csokoládészín bőrdzseki lógott könnyedén. A nyakában hatalmas, rózsaszín
gyöngysor villogott.
– Báruh Hásem, Mrs. Levy. Jöjjön be – mondta a rebecen
barátságosan.
– Nagyon köszönöm, hogy ilyen váratlanul is fogadni tud –
negédeskedett Mrs. Levy.
A rebecen ráragyogott. Mrs. Levy felfigyelt a nő arcának rózsás
simaságára. A szeme is tisztán csillog. Nagyon is jól néz ki, gondolta Mrs.
Levy. De nem öreg már ehhez? Gyorsan elűzött minden negatív gondolatot.
Elvégre maga mellé akarja állítani a rebecent.
– Hozhatok egy csésze teát?
– Ó, igen, köszönöm. Tej nélkül, két cukorral, köszönöm.
A rebecen bevezette a nappaliba. Mrs. Levy megfigyelte a piszkos
tüllfüggönyt, miközben leült az ócska kanapéra. Végignézett a széles
üveges könyvespolcon sorakozó, bőrbe kötött könyveken. Nagyon más nem
is volt a szobában, eltekintve pár csenevész bútortól, amelyek
nyilvánvalóan jobb napokat láttak. Igen, ez az a hely, ahol igazi, égi
segítséget lehet kapni.
A rebecen visszajött két gőzölgő bögrével a kezében. A hóna alá egy
kekszesdobozt szorított.
– Na, ez meg is van – mondta, mikor a teát és a kekszeket letette a kis
dohányzóasztalra, és helyet foglalt a vendége mellett a kanapén. – Azt
vettem észre, hogy semmi nem vidít fel úgy, mint egy-két keksz. Vagy
három. – Kicsit elnevette magát.
Mrs. Levy érezte, hogy oldódik. Itt biztonságban van. A rebecen
kedvessége és a barátságos környezet megnyugtató hatására belemelegedett
a témájába. A rebecen ült és hallgatta, közben a szemét a vendége arcára
függesztette. Az arcán időről időre ráncok jelentek meg, annyira átérezte
Mrs. Levy fájdalmát.
A rebecennek eszébe jutott a saját jegyessége. Chaim szülei sem voltak
kifejezetten elragadtatva tőle. Nem volt semmiféle diplomája, se hivatása,
és nem tudta igazán eltartani magát. Eleinte úgy tekintettek rá mint újabb
teherre, ami ahhoz a kínos érzéshez adódik, hogy a fiuk hirtelen „frummá
változott”, és rabbi akar lenni Jeruzsálemben. Azt akarták, hogy menjen
haza. Eszébe jutott az első, rémületes találkozása velük, hogy mennyire
szerette volna, ha megszeretik és elfogadják. Mrs. Levyre nézett, a fényűző
ruháira, a tökéletes sminkjére, és azon tűnődött, van-e róla fogalma,
mennyire megfélemlítő lehet egy fiatal, naiv lány számára, amilyen ez a
Chani Kaufman. Mármint feltételezte, hogy Chani naiv. Korábban sosem
hallott róla, bár Kaufman rabbiról és az apró kis zsinagógájáról tudott.

– És ugye érti, hogy Baruch nem vehet el egy ilyen lányt, rebecen –
panaszolta Mrs. Levy. – Úgyhogy azon tűnődtem, nem tudna-e beszélni a
férjével, és talán ő meggyőzhetné Baruchot, hogy ne kérje meg.
– De Mrs. Levy, semmi nem tiltja a Tórában, hogy ez a házasság
létrejöjjön. Teljesen megfelelő. A férjem semmit sem tudna tenni.
– De beszélhetne a férjemmel, nem? Vagy akár Baruchhal? – Mrs.
Levy érezte, hogy az utolsó szalmaszálakba kapaszkodik.
A rebecen látta a feszültséget a púder és a festék alatt. Valóban
megsajnálta Mrs. Levyt. Senkinek a szenvedését nem nézte szívesen, és
tűnődött, mit tehetne, ha Avromi fogalmazná meg a vágyát, hogy olyan
lányt vegyen feleségül, akit ő nem tud elfogadni. Szerencsére semmi
ilyesmiről szó sincs, de sosem lehet tudni.
Megpróbálhatja azt a vigaszt kínálni, amit egyedül ismer.
– Hásem néha próbára tesz bennünket, amikor az életet megnehezíti.
Megvan a választásunk, hogy dühösek legyünk, nehezteljünk rá, vagy
tanulhatunk is a problémából, amit nekünk adott, és gyarapodhatunk általa.
Mrs. Levy, lehet, hogy Hásem valamit próbál elmondani magának?
Mrs. Levy türelmetlenül rángatózott. Nem egészen ilyesféle támaszban
reménykedett.
– Igen, de rebecen, én már látom, hogy ez könnyekkel fog végződni
mindkettejük számára. Ezt csak látja Hásem is. Most itt nem magamra
gondolok, hanem Baruchra. És persze Chanira – tette hozzá gyorsan.
A rebecen újabb kekszért nyúlt, hogy elrejtse a derültségét.
– Talán tekinthetné micvének is, hogy találkozik a lánnyal, és
megpróbálja a legjobbat látni benne. Honnan tudja, hogy annyira
alkalmatlan, mint gondolja?
– Mert az egész kile tudja, hogy mi kik vagyunk, és hogy az én fiam
elvegyen egy ilyen… ilyen…
– Senkit? – kockáztatta meg a rebecen.
– Pontosan – borzongott meg Mrs. Levy.
– És akkor az ön szemében ki lenne a tökéletes lány Baruch számára?
– Libby Zuckerman – mondta Mrs. Levy egy pillanat habozás nélkül.
– Libby el van jegyezve.
– Mióta? – kiáltotta Mrs. Levy. – Hogyhogy nekem ezt senki nem
mondta?
– Még nem köztudott, de azért mondom el önnek, mert nyilvánvalóan
egy reményt dédelget. Mrs. Zuckerman mondta tegnap este. Egy távoli
unokatestvéréhez megy hozzá, egy manchesteri fiúhoz.
Milyen provinciális, gondolta Mrs. Levy, miközben a reményei
romokban hevertek.
– Hát akkor tényleg nem így volt rendelve.
– És ezért kellene megpróbálni elfogadni Chanit, ha ő igent mond.
Befogadni. Kedvesnek lenni vele. Kifejezetten törekedni rá, és akkor lehet,
hogy kellemesen csalódik.
– Ó. És nem lenne ez nagyon is hamis az én részemről?
– Nem, ha nyílt szívvel megy, akkor nem. Legalább találkozzon a
lánnyal, aztán még eldöntheti.
 Világos, gondolta Mrs. Levy, hogy a rebecen még sosem szenvedett a
gyerekei rossz ízlésétől. Felállt, hogy induljon.
– Köszönöm, rebecen, lehet, hogy igaza van. Találkozni fogok vele, és
megpróbálok mindent megtenni, hogy addig visszafogjam az ítélkezést.
Végül is, ahogy a dolgok állnak, úgy látszik, nincs sok választásom.
– Ne legyen olyan pesszimista. Sosem tudhatja…
Mrs. Levy tudta. Mivel leleményes asszony volt, már taktikát is
váltott. Igen, határozottan találkozni fog Chanival.

A rebecen az ágyban feküdt, és várta, hogy a férje befejezze az imáit. Ő már

elmondta az övéit, és az oldalára kuporodva hallgatta az ismerős
mormolást. A függöny résein át autók fénypászmái ugráltak végig a
mennyezeten.
Végül Chaim odahúzta magához, és megcsókolta a nyakszirtjét.
– Jó éjt, Rivka.
– Mondanom kell neked valamit. Egész nap erre vártam.
– Hát mondd.
– Szóval elég sokkoló – de jó értelemben.
– Mondd, csupa fül vagyok.
– Oké… gyereket várok.
Érezte, hogy Chaim teljesen mozdulatlan. Aztán hirtelen felült, és
lenézett rá. Rivka nem látta az arcát a szoba sötétjében.
– Biztos? Mikor tudtad meg? – súgta Chaim.
– Ma. Két hetet késett, úgyhogy csináltam tesztet.
– Elképesztő… Moishe után biztosra vettük, hogy nem lehet már, és
most…
– Tudom.
Chaim visszasüppedt mellé, és a tenyerét a hálóinge alatt a hasára
csúsztatta. A csend csodával telt meg, Chaim mosolygott a sötétben, és a
pillanat mámorában minden ellentétük és régóta húzódó sérelmük feledésbe
merült.
– Ha fiú, akkor nevezzük…
– Sss. Várjuk meg, eljutunk-e odáig.
– Beezrát Hásem.
Megszorította Chaim kezét. Hamarosan megérezte, hogy a szívverése
lelassul, és a lélegzete hosszabbodik. El is felejtette említeni neki Mrs. Levy
látogatását. Az egész olyan jelentéktelennek tűnt már. Szelíden elhúzódott
az ágyban, kényelmesen elhelyezkedett, és a mennyezetre bámulva az életre
gondolt, amely útnak indult benne.
A gondolatai visszasodródtak Mrs. Levy rejtélyéhez. A lányra gondolt,
sajnálta. Tűnődött, milyen lehet, és hogy fog-e vele valaha találkozni.
Ennek a világnak a Mrs. Levyjei általában elérik, amit akarnak. Szegény
Baruch, nagyon haragudhat. A rebecen remélte, hogy ő soha nem fog
hasonló fájdalmat okozni Avrominak. A tudata álmosan keringett, és
hamarosan elszundított.
 21. FEJEZET

CHANI

2008. július, London

Chani csak vonszolta magát, a vad délutáni nap a fejére tűzött. Hosszú,
egyhangú napja volt az iskolában, ecseteket és asztalokat mosogatott. Kicsit
még időzött az árnyékban, és Baruchra gondolt. Most hívta, hogy újabb
randit beszéljen meg, pedig csak pár napja találkoztak. Ez csak egy dolgot
jelenthet. Kedvelte Baruchot, de tényleg őt választaná? A válasz továbbra is
elúszott előle. Azt kívánta, bárcsak több ideje lenne, de egyre nagyobb lett a
nyomás, és érezte, hogy nem lehet elkerülni a döntést. Az élete
összesűrűsödött. Ez a legutóbbi hónap eddig élete legjelentősebb időszaka,
és ha most rossz mozdulatot tesz, mindent elveszíthet. Még soha nem volt
sorozatban három randevún.
A házuk előtt egy széles, fekete autó állt meg a járda mellett. Az ajtaja
kivágódott, és egy drapp lakk tűsarkúba bújtatott elegáns, harisnyás lábfej
keresgélte az aszfaltot. A kocsiból egy fényes, rézszínű sájtli emelkedett ki,
a gazdája kecsesen kicsúszott az ülésről, és elállta Chani útját. A nő jókora
napszemüveget viselt, kicsit megemelte, és alatta lesett ki.
– Chani? – kérdezte.
– Igen?
– Mrs. Levy vagyok, Baruch anyja.
Chani a megdöbbenéstől leejtette a táskáját, és a tartalma szétgurult a
járdán. Térdre hullott, és markolászni kezdte a tárgyait. Mrs. Levy hűvösen
szemlélte.
Talán csak egy rossz álom. Chani pislogott, de nem, Mrs. Levy nagyon
is tömören ott állt.
Chani összeszedte a maradék méltóságát, felegyenesedett, és arcára
mosolyt erőltetett. Belenézett Mrs. Levy szemébe.
– Nahát, nagyon örülök, Mrs. Levy. Micsoda meglepetés.
 – Tudtam, hogy az lesz, Chani. De azt hiszem, legfőbb ideje, hogy
találkozzunk, nem gondolod?
Chani nem volt efelől teljesen meggyőződve, de a rossz érzéseit
sikeresen a mohó bólogatás mögé rejtette.
– Nem lenne kedve bejönni, Mrs. Levy? Anyám biztosan nagyon
örülne, ha találkozhatna önnel – felelte.
– Nem, most nem, Chani, ha nem bánod, reméltem, hogy először mi
ketten beszélgethetünk egy kicsit. Mi lenne, ha elmennénk egy kávézóba? –
tette hozzá Mrs. Levy.
Chani semmi másra nem vágyott, mint hazaérni és beugrani a zuhany
alá, de nem merte visszautasítani Mrs. Levy meghívását. Nyilvánvalóan
történt valami. A kíváncsiság és a jó modor arra kényszerítette, hogy
elfogadja.

A zsúfolt utcai kávéház előtt vajszínű és piros nádszékek álltak, hozzájuk

illő asztalokkal. A színben harmonizáló napernyő kellő árnyat nyújtott. Bár
odabent a kávézó üres volt, Mrs. Levy belépett, és keresett hátul egy
diszkrét fülkét.
– Nos, mit innál?
Chani az étlapra pillantott, és észrevett egy sajtos-sonkás szendvicset.
– Egy light kólát, legyen szíves.
Jött a pincér, és felvette a rendelést. Mikor magukra maradtak, újra
egymást figyelték. Mrs. Levy a gyöngysorával babrált. Chani a fűszereket
nézegette. Mrs. Levy, bosszúságára, nagyon vonzónak találta, bár egy kicsit
soványnak. A fiának jó az ízlése, ennyit meg kell hagyni.
– Miért jöttünk ide? – kockáztatta meg a kérdést Chani.
– Hát, reméltem, hogy megkérdezed. Chani, ez nekem sem egyszerű,
és érzem, hogy neked sem az, de úgy hiszem, amit ki kell mondani, azt ki
kell mondani.
Chani szíve kalapálni kezdett.
– Érzékelem, hogy Baruch nagyon rajong érted – folytatta Mrs. Levy
tapogatózva.
Chani nem reagált. Mrs. Levyt bámulta, alig vett levegőt, és várta,
mikor kondul meg a lélekharang.
– Csak annyit próbálok elmondani, hogy szerintem Baruch szeretne
téged feleségül venni.
 Chani szája szélén apró mosoly lebbent. Tudta! A pincér megérkezett
az italaikkal, és egy pillanatra meg lehetett könnyebbülni.
– És ha jól sejtem, igent mondasz. – Ez kijelentés volt, nem kérdés, de
a helyzet komolyságától Chanin újra zavar lett úrrá.
– Azt hiszem, igen. Úgy értem, tényleg kedvelem, legalábbis azt
hiszem. De bárcsak több idő volna dönteni. Jobban megismerni egymást. –
Nem tudott hazudni.
Mrs. Levy láthatóan megkönnyebbült. Hirtelen rájött, mennyire
szomjas. Jókorát kortyolt a szódavízből.
– Á, szóval nem is vagy benne biztos. Hát, talán ez jó jel. – Mrs. Levy
mosolya Chanit egy barrakudára emlékeztette.
– Miért? – kérdezte. Csúszós ujjai a harisnyáját húzgálták az asztal
alatt. Teljesen megfeledkezett a kólájáról.
– Hogy is mondjam csak? Te meg Baruch mások vagytok. Nagyon
más családokból származtok, mindkettő frum és rendes – de mások. És a
más nem feltétlenül jó dolog.
A lány újra csak bámult rá, és Mrs. Levy megérezte a kihívást Chani
világosbarna szemében.
– Pontosan hogy érti, hogy mások, Mrs. Levy? Én nem érzékelek
különbséget. Elég jól kijövünk.
– Igen, de nem feltétlenül Baruch tudja legjobban eldönteni, mi a
helyes a számára. Te tiszteletre méltó, hagyományos haszid családból
származol, apád egy kis sulban rabbi a környéken. Ez mind rendben van, és
jó, de van pár dolog, ami hiányzik, amit én szeretnék látni a menyemnél…
– Például a pénz? – Nem volt nehéz kitalálni.
Mrs. Levy szemlátomást abszolút kínosan érezte magát.
– Igen. De nem csak a pénz…
– Hát még mi? – csattant fel Chani.
– Nem jártál szemináriumba. Egy Baruchhoz való lány járna
szemináriumba. Olyanvalakire van szüksége, aki egy szinten van vele,
segíti a feladataiban, mivel tudod, hogy az a tervünk, hogy rabbi legyen
belőle.
– Nagyon is tisztában vagyok ezekkel a tervekkel, Mrs. Levy, és ő is.
Sajnos.
Mrs. Levy a homlokát ráncolta. Ez az egész nem úgy alakul, ahogy
tervezte.
 – Csak hogy tudja, Mrs. Levy, azért nem jártam szemináriumba, mert
nem akartam. Nem azért, mert nem jutottam be. Elmentem, volt egy interjú,
és azonnal felvettek. Kitűnő tanuló voltam…
– Igen, azt tudom, de…
– Elnézést, Mrs. Levy, de épp beszéltem.
Mrs. Levy kinyitotta a száját, aztán becsukta.
– Mint mondtam, azért döntöttem úgy, hogy nem megyek, mert
rájöttem, hogy nem nekem való. Én a valódi világra vágytam. Azt hiszem,
lehet az ember frum, és attól még élhet benne. Legalábbis amilyen közel
csak tudok. Akartam egy kis állást – talán gyerekgondozóit vagy titkárnőit
–, és valami függetlenséget, amíg kivárom, hogy férjhez menjek. De ha az
embernek nincs képesítése, nehéz álláshoz jutni, úgyhogy ott ragadtam a
Queen Estherben segíteni. Tehát eldöntöttem valamit. Ha nem megyek
hamar férjhez, akkor kiveszem a megtakarított pénzemet, és arra
használom, hogy a tanulmányaimat finanszírozom belőle egy helyi
egyetemen, művészettörténetet tanulok, és végül igazi művészettörténet-
tanár leszek.
A beszéd talán egészében improvizáció volt, de olyan könnyen pattant
ki a száján, mintha hónapok óta forrt volna a tudatában. Chani elég büszke
volt rá, és az ötlet valóban lehetségesnek tűnt, ha a dolog Baruchhal kútba
esne. De ebben a percben érezte meg, hogy nem akarja, hogy kútba essen.
Nem hagyja, hogy Mrs. Levy az útjába álljon. Ez az esélye a menekülésre,
és Baruch hirtelen – a pattanásaival együtt – nagyon is fontos lett. Megküzd
érte.
Mrs. Levy az ellenszenv és az elismerés fura keverékével figyelte.
– Ez nem túlzottan modern út? – érdeklődött.
Chani megvonta a vállát.
– Valószínűleg az. De inkább leszek elégedett úgy, hogy valami
hasznosat csinálok, mint hogy a szüleim terhére legyek, ha mégsem mennék
férjhez. – Mrs. Levyre nézett. – Baruch tud róla, hogy itt van?
Mrs. Levy erre nem számított. A gyöngyeit rángatta.
– Nem. Nem igazán.
– Értem – mondta Chani. – És Mr. Levy, ő tudja?
– Semmi közöd hozzá! – Te jó ég, ez a lány aztán szemtelen!
– Igazán? Hát akkor önnek sincs köze a családom dolgaihoz és ahhoz,
hogy hol lakom. Nem igazán tiszteletre méltó viselkedés, ha valaki a leendő
menye után szaglászik, ugye?
 – Figyelj ide, ifjú hölgy, nem kívánok ebben a dologban az első
alkalommal összeveszni veled, de nem vagy a fiamhoz való, ő pedig nem
való hozzád, és ennyi.
– Mert a családom szegény, és az önöké gazdag?
– Igen… nem… nem csak az… – hebegte Mrs. Levy. Ez a beszélgetés
kezdett nyugtalanító lenni. Minél hamarabb véget ér, annál jobb.
Imádkozott, hogy legyen valami gyors és elfogadható megoldás.
– Hadd mondjak önnek valamit – mondta Chani az anyja szavaival. –
Apám talán nem keres nagyon sokat, de jó ember. Az életét a Tóra szerint
éli. Az otthonunkat a jóság, a tisztelet és a becsület határozza meg. Lehet,
hogy sokan vagyunk, de soha nem éheztünk, nem fáztunk. A szüleim
mindig a legjobbat próbálják tenni, ha nem is tökéletes mindig minden.
– Chani, értékelem, amit mondasz, és tisztelem a családodat. De
Baruchnak olyan feleség kell, aki anyagilag is tudja támogatni, amikor
tanul, különben az anyagi teher ránk hárul. Nem érted?
– Azt hittem, van elég pénzük – csípett oda Chani. Elszakadt a cérna.
Már nem érdekelte. Ez a nő talán azt gondolja, hogy csak neki szabad
sértegetnie?
Mrs. Levy elpirult, az arca egybeolvadt a málnaszínű rúzzsal.
– Igen, Chani. De nem ez a lényeg. Ahhoz, hogy egy házasság
működjön, a családoknak minden értelemben egyenlőnek kell lenniük. És
attól tartok, te nem az vagy, akit keresünk.
Chani szemében veszélyes fény gyúlt.
– Értem – mondta könnyedén. – Akkor talán a leghelyesebb…
Mrs. Levy módfelett hálásnak látszott.
– …ha Baruchra bízzuk, hogy döntsön a kérdésben. Végül is mintha én
lennék az, akit keresett. Különben ön sem lenne itt, igaz, Mrs. Levy?
Úgyhogy bízzuk ezt rá, jó?
Mrs. Levynek leesett az álla.
– Nem, nem így értettem. Zilberman rabbi beszélni fog vele. Ő is
egyetért, hogy nem vagy megfelelő… – Belelovalta magát a csalásba. – És
a férjem is egyetért a rabbival, úgyhogy leállítjuk ezt a dolgot.
Chani egy szavát sem hitte el. Egy rabbi nem tesz ilyesmit. Nem áll
egyházi tiltás az esküvő útjában. Ők Baruchhal nem közeli rokonok. És ő
maga nem készül válni. Úgyhogy felállt.
– Nagyszerű, Mrs. Levy. Meglátjuk. Most mennem kell. Öröm volt
önnel beszélgetni. – A táskája után nyúlt. Mrs. Levy is sietve szedte össze a
holmiját.
– Várj, Chani! De Chani már a pulthoz sietett, és kifizette a számlát.
– Ne aggódjon, Mrs. Levy, már fizettem – kiáltotta édes hangon, és
kiment a kávézóból.
Mrs. Levy utánaimbolygott, a magas sarka csúszkált a viaszos
parkettán.
– Várj, Chani! – kiabálta Mrs. Levy. Chani nem várt. Kiment a
kávézóból, az állomásra futott, és csak addig állt meg, amíg a bérletét
keresgélte. Mire rátalált, Mrs. Levy utolérte.
– Viszlát, Mrs. Levy. – Chani belépett a korláton. Mrs. Levy
utánamozdult, de a korlát bezárult, és visszakényszerítette.
– Chani, légy szíves…
Chani szembefordult az ellenfelével. Mrs. Levy levegő után kapkodott:
a sájtlija fürtjei az alapozójába tapadtak.
– Ne aggódjon, Mrs. Levy. Bármi történjen, egy szót sem fogok erről
szólni senkinek. Megígérem.
A liftajtók kinyíltak, Chani beugrott. Integetett Mrs. Levynek, aztán az
ajtók bezárultak.
Mrs. Levy a harcban megfáradva, elveszetten, egyedül sétált vissza a
kocsijához.

Mrs. Levyt gyötörte a szorongás. A megbánás és a hiú remény közt

lavírozott, hogy talán a lány bátorsága csak megjátszás volt, és mégis
sikerült elriasztania. Végül a megbánás diadalmaskodott. Az egész rettentő
hiba volt. Baruch megkérte, hogy hívja meg Chanit és a szüleit vacsorára:
tökéletesen nyilvánvalóvá tette, hogy amint mindkét fél jelen van, meg
akarja kérni a lány kezét. Mrs. Levy csapdában volt. A lány itt lesz a
házában. Őt meg ki fogják gúnyolni. Még azt sem tudhatja, megbízhat-e
tényleg a diszkréciójában. Valószínűleg már az egész kile tud mindent az
erőszakos taktikáiról. Sznobnak fogják nyilvánítani. Bár volt egy olyan
érzése, hogy az elitista hírneve amúgy is közismert.
Az élet nehéz. Mrs. Levy a faltól falig érő vajszínű szőnyegére bámult,
és egy nagy, sáros lábnyomot vett észre. Baruch. Hányszor megmondta
neki, hogy töröljön lábat, mielőtt belépne a házba? Ma valahogy semmi
nem megy terv szerint. Még egy körme is letört.
 És az álma, hogy megfelelő menyet találjon Baruch mellé, romokban
hevert. Nem maradt más, csak a fegyverletétel sivár kilátása. Mrs. Levy
felemelte a telefont, és Kaufmanék számát tárcsázta.
 22. FEJEZET

AVROMI

2008. augusztus, London

A nyári hónapok során Avromi rutinos hazudozóvá vált. Már nem volt meg
a kifogása, hogy órákra kell járnia, úgyhogy ravaszkodáshoz folyamodott,
és néha egyenesen csaláshoz. A vágya, hogy Sholával találkozzon,
felülmúlta a bűntudatot, amit azzal igyekezett enyhíteni, hogy még
lázasabban imádkozott, többet adakozott, és további micvéket tett. Eljárt a
hitközség eseményeire, és vigyázott, hogy az apjához jusson el a híre, hogy
pontosan az elvárt mértékben vett részt rajtuk. A rendszeres
távolmaradásaiért a tömegközlekedést okolta, az alkalmi kávézásokat, amik
hosszú vitákká alakultak a Tóráról, és csak úgy a kellemes időjárást meg azt
a vágyát, hogy odakint legyen a parkokban, focizzon vagy frizbizzen a
barátaival, csupa bizonytalan ismerőssel, akiket nem lehetett azonosítani.
Úgy tűnt, a családja lenyeli ezeket a hazugságokat: a nyár
mindannyiukat eltompította. Az anyja az előrehaladó terhessége miatt
feledékenyebb lett és letargikus, a húga a barátnőinél pletykált ottalvós
bulikon, Moishe meg nyári táborba ment. Az apja továbbra is imádkozott és
dolgozott, a napjai ritmusa olyan kiszámítható volt, mint a metronóm.
Amint Avromi megvolt a délutáni imákkal, elsomfordált, hogy a párás
délutánokat Sholával lustálkodja át a Heath vagy a Kensington Gardens
hosszú, hullámzó mezőinek rejtekében, ahol az ő nadrágos lábszára
összefonódott Shola csupasz és barna lábával, és addig csókolóztak, amíg a
nap tüzes gömb nem lett, és az árnyékok el nem tűntek.
London volt a játszóterük, és Avromi mohó turista lett Shola oldalán.
Shola rajongása a város csodái iránt fertőző volt. Felfedezték a South
Banket, a kulturális fesztiválokat, a múzeumokat, a kocsmákat. Gyakran
csak úgy sétáltak, és vándorlás közben bukkantak történelmi utcákra, bátor,
új építészeti megoldásokra. Avromi beleszeretett a városába, ami addig
idegen volt a számára. Nehéz volt Golders Green szűkös életébe visszatérni.
Kínosan vigyázott, nehogy elaludjon Shola ágyában – bár semmi
kedve nem volt otthagyni –, és igyekezett jóval az utolsó busz előtt
hazaérni. De ahogy a busz begördült a Golders Green-i végállomásra,
visszatért az ismerős szorongás. Avromi kihúzgálta a tálesza rojtjait,
megigazította a kipáját, és felkapta a fekete zakót, amit napközben
többnyire csak átvetett a vállán.
Ahogy befordult az utcájukba, a szíve rémes dörömbölésbe kezdett, a
nappal izgalma hirtelen szétfoszlott. Az agya pörögve szállította a kész
kifogásokat, hogy miért jön ilyen későn. Ha odabent minden sötét és
csöndes volt, hálás imát suttogott Hásemnek, és fellopózott a szobájába.

A rebecen az összegabalyodott ágynemű közt feküdt. A fullasztó éjszakai

levegő megfosztotta az alvástól. Chaim mélyen aludt. Minden ablak nyitva
volt, de a hálószobájuk így is fülledt maradt. A rebecen hallotta a kerti
ösvényen csikorgó lépteket, aztán az ajtajuk nyitódását. Hazajött Avromi.
Az ébresztőórára pillantott, és látta, hogy már megint majdnem éjfél van. A
második alkalom a héten, hogy hallja belopózni.
Azon tűnődött, hol járhatott. Érezte, hogy nem szeretné tudni. A fia
már felnőtt, ő meg nem akar utána leselkedni, de a szívét nyugtalanság járta
át. Hallgatta, ahogy csendben járkál a szobájában, kinyitja, aztán becsukja a
szekrényét, és végül nyikordul az ágy, lefekszik. Aztán csend.
A rebecen az oldalára fordult, és behunyta a szemét. A kezét a hasára
tette. Bármiről is van szó, Avromi ügye. Valószínűleg egy barátjánál járt, és
gyalog jött haza. Ettől függetlenül örült, hogy Chaim átaludta az egészet. A
fia változik, kezd önmaga lenni, és amíg ezek az éjszakai tevékenységei
nem zavarják a családi békét, ő nyugton hagyja. Végül is jó fiú, és nincs
miért kételkedni benne. Valami így is sajgott a tudata peremén, de
félresöpörte, és ahogy a szemhéja súlyosodott, megadta magát az álom
húzásának.
 23. FEJEZET

CHANI, BARUCH

2008. július, London

Kaufmanék közeledtek a Levy házhoz, Chani hering módra a két szülője
közé préselődött. Mrs. Kaufman nehézkes tempóban haladt, a lányát és a
férjét is vánszorgásra kényszerítette. Chani erős kísértést érzett, hogy
végigtolja az anyját a kocsifelhajtón. Pár utcával arrébb parkoltak le, mert
Mrs. Kaufman szégyellte a család romos Volvo Estate-jét.
– Siess már, anya. El fogunk késni. Már tíz perce ott kéne lennünk.
Mrs. Kaufman válaszul csak pihegett. A férje szólalt meg helyette.
– Várj egy kicsit, Chani, anyádnak pihennie kell.
Chani az égre emelte a tekintetét. Az anyja úgy fújtatott és pöfékelt,
mint egy kék bálna. Az apja kopott zakója és gyűrött inge láttán
összeszorult a szíve. Még a szakállát sem kefélte ki, ami így leginkább egy
kupac gubancos cérnametéltre emlékeztetett.
Amikor megpillantották a bejárati ajtót, az anyja célra tartva kacsázott
végig a kavicsos ösvényen. A ház föléjük magasodott, még Mrs. Kaufman
is kicsinek tűnt mellette. Hirtelen vakító fehér fény ragyogott le rájuk.
Kaufman rabbi izgatottan nézett körül, hátha isteni vizitáció tanúja lehet.
Kinyílt az ajtó, és ott álltak Levyék makulátlanul, a legjobb sábeszi
öltözetükben, noha csak szerda volt. Baruch a szülei fölé tornyosult, egy
oxfordi zsiráf, fekete-fehérben. Chanira ragyogott a mosolya, bár Chani
csak a körvonalait látta.
Kaufmanék bután pislogtak, mint a nyúl a reflektorfényben. Mrs.
Kaufman a biztonság kedvéért közelebb csosszant Chanihoz. Az apja kezet
rázott Mr. Levyvel.
– Á, üdvözlöm. Kerüljenek beljebb – kiáltotta Mr. Levy, miközben
szívélyesen megszorongatta Kaufman rabbi kezét. A rabbi arca
összerándult.
 Mrs. Levy festett ajka széles mosolyra húzódott.
– Jó napot, Mrs. Kaufman. Szervusz, Chani. Milyen csodás, hogy
végre találkozhatunk – búgta. Mikor Chani szemébe nézett, gyorsan elkapta
a tekintetét.
– Báruh Hásem, igen, köszönöm, Mrs. Levy – zihálta Mrs. Kaufman.
– Á, szóval te vagy Baruch. Nagyon magas vagy, nem? – kérdezte
Kaufman rabbi.
– De. Sajnálom – vigyorgott Baruch szeretetre méltón.
Chani szülei megérintették és megcsókolták a méretes arany mezüzét,
ahogy átléptek a küszöbön. Chani hasonlóképpen, hiszen mindennél
nagyobb szüksége volt Hásem támogatására. Baruch hátramaradt, hogy
Chani mellett ténferegjen. Félszeg kis fintorokat váltottak.
Levyék végigvezették őket a fényes hallon át a szalonba. Mrs.
Kaufman megállt az ajtóban, és az előtte elterülő vajszínű szőnyegek
tengerét meg a krémszínű bőrgarnitúrát bámulta. Chani szelíden megbökte.
Mrs. Kaufman továbblépett.
Ahogy mindannyian kényelembe helyezték magukat, italt szolgáltak
fel.
– Egy sherry nagyszerű lenne, köszönöm, Mr. Levy – mondta Mrs.
Kaufman. Chani aggódva figyelte az anyját. Mrs. Kaufmanról közismert
volt, hogy könnyen becsíp, de most túlzottan lefoglalta Mrs. Levy
sájtlijának és tűsarkújának tanulmányozása, semhogy eszébe jusson
kortyolni az italból. Mrs. Levy próbálta megsaccolni, hány kiló lehet Mrs.
Kaufman. Csoda, hogy egy ekkora asszony hogy tudott ilyen nyeszlett lányt
szülni. De talán ez azt jelenti, hogy Chani is így felfúvódik az évek során?
Mr. Levy aggódott, nehogy Kaufman rabbi észrevegye, hogy már ivott
egy korty whiskyt, mielőtt meg lett volna áldva. De Kaufman rabbi a maga
világába merült, összevissza fecsegett ideges igyekezetében, hogy
barátságosnak tűnjön. Chani némán felnyögött.
– Nagyon kellemes. Milyen bájos szoba. Mit is mondott, Mr. Levy,
honnan való ez a whisky?
Úgy tűnt, semmiféle téma nem adódik. A társalgás nyilvánvaló témáját
ügyetlenül kerülgették. Mrs. Levy tikkelt. A férje joviálisan dörmögött.
Baruch a szülei kanapéjának szélén kuporgott, és próbálta nem bámulni
Chanit. Kaufmanék a szemközti kanapén zsúfolódtak össze. Aztán Mrs.
Kaufman hihetetlen megkönnyebbülésére az alkalmazott bejelentette, hogy
kész a vacsora.
Az ebédlőben a hatalmas asztalt barackszínű terítő borította. A poharakból
hozzáillő szalvéták álltak ki. Az aranyozott csillár gyöngyöző fényt borított
az eseményekre. Chani úgy érezte magát, mintha egy nagy tál puding
foglya lenne. Az anyja gesztenyebarna kabátja mintha valami baljós vérfolt
lenne.
– Ó, nagyon kedves – lehelte Mrs. Kaufman, ahogy lesüppedt a székre,
amit az alkalmazott kihúzott neki. Megnézte a lány szűk farmerjét, a
mélyen dekoltált felsőjét, és a lebarnult keblei közt lengő jókora
aranykeresztet, és azon tűnődött, Mrs. Levy mit gondolhat, hogy ilyen
ízléstelenséget engedélyez a házában. Baruch előtt ráadásul!
Mrs. Levy észrevette a vendége elítélő pillantását, és érezte, hogy
tisztázni kell a helyzetet:
– Ó, igen, ez itt Ava: a mi csodálatos lengyel segítőnk. Nem is tudom,
mihez is kezdenénk nélküle. Manapság nélkülözhetetlen a megfelelő
segítség, nem gondolja, Mrs. Kaufman?
– Mármint ha az ember úgy ítéli meg, hogy segítségre szorul. Mi
általában elég jól elboldogulunk, Mrs. Levy – vágott vissza Mrs. Kaufman.
Nem fog meghunyászkodni Mrs. Levy kérkedése előtt. Még van képe
ennek a nőnek.
Kínos csend állt be. Baruch és Chani kétségbeesetten bámultak a
tányérjukba. A szüleik máris mindent elbaltáztak. Két kötényes felszolgáló
érkezett, és gőzölgő ételeket tettek az asztalra. Mrs. Kaufman felemelte a
szemöldökét, miközben Mrs. Levy kiadta nekik a rendelkezéseit.
– Én általában a Hermolishoz fordulok, ha kiszállításra van
szükségem, de most egyáltalán nem volt időpontjuk, úgyhogy mára az Esti
Finkelbaum személyzetét kellett igénybe vennem: milyen kár, mert a
Hermolisnál pompás a resztelt máj.
Kaufman rabbi megáldotta az ételt, és mindenki nekilátott. Egy
darabig csak a daráló állkapcsok cuppogását és ropogtatását meg az
evőeszközök koccanását lehetett hallani. Baruch ide-oda tologatta az ételt a
tányérján, akárcsak Chani.
– Tehát úgy tűnik, a fiunk szemet vetett az önök bájos lányára –
zendített rá hirtelen Mr. Levy. A felesége negédesen elmosolyodott, és a
borospohara után nyúlt. Baruch lehajtotta a fejét, és azt kívánta, bárcsak a
szülei vastag szőnyege élve elnyelné.
– Igen: el vagyunk ragadtatva! Ráadásul az Or Jerusálájim diákja.
Csodálatos, egyszerűen csodálatos. Jövő ősszel kezdi, jól tudom? –
lelkendezett Kaufman rabbi.
– És Chani is szép, egészséges lánynak tűnik, derék, hejmis lánynak.
– Csakugyan, Mr. Levy. Az én Chanilém egészséges, mint a makk.
Szinte sosem betegeskedik.
És a szülők így folytatták a gyerekeik kitárgyalását, mintha ők ott se
lennének. A fogások jöttek-mentek, és Mrs. Kaufman szeme minden elé
kerülő finomság láttán kidülledt. A répás-korianderes levest bárány követte
tört barackkal és szilvával, nagy halom forró, könnyű kuszkusszal. Mikor
Mrs. Kaufman harmadszor szedett a karamellizált paszternákból, a lánya
elnézést kért, és fölállt.
– Ha felmész a lépcsőn, jobbra találod a vendégfürdőszobát – trillázott
Mrs. Levy. A férje egy pillanatra eltűnődött, miért nem a földszinti
mosdóba irányítja Chanit, de a kétségét elfojtotta, hogy megérkezett a
desszert, a csodás loksn kugli: a kedvence.
– Ha összeházasodnak, mi a Watford Hiltonban szeretnénk a fogadást:
természetesen, ha önöknek nincs más elképzelésük, Kaufman rabbi –
közölte Mr. Levy, miközben egy halom fénylő tésztát lapátoltak a
tányérjára.
– Apa – nyögte Baruch. – Légy szíves… még ne. – A füle skarlátvörös
lett. Még nem is kérte meg Chani kezét, ők meg már vidáman tárgyalják az
esküvő helyszínét. Mrs. Levy félig felállt, mint aki készül elhagyni az
aszalt, de még húzta az időt, hogy hallja a rabbi válaszát. Kaufman rabbi
megtörölgette gyöngyöző homlokát, és jól megfontolta a választ. A Hilton.
Akkor ő tönkremegy. A feleségére pillantott, és látta, hogy ő is abbahagyta
a rágást a döbbenettől. Jaj, siess már, te reszkető vén bolond, gondolta Mrs.
Levy. Chani mindjárt felér a lépcső tetejére.
– Hát… mi… mármint a feleségem meg én az északi körúton a
Gateway Innt mindig tökéletesen megfelelő helynek találtuk minden
lányunk londoni, khm, menyegzőjére.
– Ó, nem, nem, neeem, az nem felel meg… úgy értem, mi azt
preferálnánk, ha az étkezés és a tánc valahogy kicsit igényesebb helyen
lenne… – rikácsolta Mrs. Levy. A Gateway egy rozoga kis országút menti
motel. Ő aztán az életben be nem teszi a lábát egy olyan lyukba.
Mrs. Kaufman szelíden fuldoklott a barackszínű szalvéta mögött.
Kaufman rabbi a szódavíz után nyúlt, és töltött magának egy pohárral:
tökéletesen elkerülte a figyelmét a felesége kellemetlen helyzete.
 – Ne aggódjon, Kaufman rabbi. Én jelentősen megkönnyítem a
helyzetét – kérkedett Mr. Levy, és meglapogatta a zsebét, ahol a tárcáját
tartotta. – A gyerekeink csak a legjobbat érdemlik, nem igaz?
Kaufman rabbi komoran bólintott. Nem tudott a loksn kuglijával
szembenézni. Szerencsére Mrs. Kaufman, hogy kielégítse a cukorigényét, a
kanalát a férje adagjába mélyesztette.
Amint a dolgok elrendeződtek, Mrs. Levy felugrott, elnézést kért, és
felszaladt az emeletre.

Méghogy ilyen emberekkel rokonságba keveredni! Mrs. Kaufman – egy

gesztenyeszínű léghajó, meg a gyengeelméjű férje a kopott öltönyében.
Milyen ápolatlan. Mennyire közönséges. Nem: ez egyszerűen nem megy.
Mrs. Levy felrohant a lépcsőn, szilárdan eltökélte, hogy még egy
kétségbeesett lépést megtesz, hogy elszabotálja a dolgot.
Na de hol a lány?
Odafent csönd és félhomály uralkodott. A folyosón minden ajtó
csukva, nehogy a fény kifakítsa az aranyozott tapétát. Chani járkált a
félhomályban, szelíden meglökte az ajtókat, miközben próbálta
beazonosítani a mosdót. Mrs. Levy megállt a lépcsőfordulóban,
visszafojtotta a lélegzetét, és figyelte, hogy halad Chani. Aztán lassan
közeledni kezdett felé, a szőnyeg elnyelte a lépteit.
Amikor Chani épp készült belökni a megfelelő ajtót, Mrs. Levy
utánakiáltott. A lány összerezzent, és megpördült, hogy szembeforduljon
vele. Nem látta Mrs. Levy arckifejezését: csak egy bársonyos sziluett volt.
Csak a sájtlija hullámosra tupírozott körvonalát tudta kivenni.
– Igen, Mrs. Levy? Épp most sikerült megtalálnom a…
– Igen, persze, kedvesem, csak feljöttem, hogy lássam, minden
rendben van-e.
Volt valami Mrs. Levy hanghordozásában, ami gyanúra adott okot.
Chani amilyen gyorsan lehetett, meg akart szabadulni a nőtől, de a jó
modora megakadályozta, hogy azonnal eltűnjön.
– Ó, köszönöm, megvagyok. Gyönyörű a házuk, Mrs. Levy.
– Hát igen.
Kínos csend következett. A nő mintha várt volna valamire, Chani
viszont nem tudott tovább várni. Betolta az ajtót, és belépett.
– Ne haragudjon, Mrs. Levy. Mindjárt jövök – mondta.
 Amikor be akarta csukni az ajtót, a háziasszony lába előreugrott, és
nem hagyta bezáródni. Chani dermedten nézett le Mrs. Levy hegyes, fényes
lábfejére. Nem tudta, mit tegyen.
– Még mielőtt bemész: mondani akarok valamit – sziszegte Mrs. Levy
a résen át. A hangjában nem lehetett nem felismerni a fenyegetést.
– Mivel kapcsolatban? – érdeklődött Chani könnyedén. A keze már
nyirkos volt a kilincsen.
– Tudod te nagyon jól. Hagyjuk a színjátékot, jó, Chani? Érdekelne,
hogy volt-e alkalmad átgondolni azt a múltkori kis beszélgetésünket.
– Milyen kis beszélgetést? – Az agya kerekei forogtak. Mennyi ideig
maradhatnak idefent, mire valaki észreveszi, hogy hiányoznak?
– Ne nehezítsd meg a kelleténél jobban – mondta Mrs. Levy. A
sötétben látta, hogy Chani szeme fehéren villan. A citromszínű
kötényruhában úgy tizenkét évesnek látszott.
– Nem én nehezítem meg – mondta Chani. Határozottnak hangzott, de
belül reszketett.
– Akkor majd én megkönnyítem neked – lehelte Mrs. Levy, és
közelebb hajolt. Chani érezte a súlyos, édes parfümöt, és a leheletén a
kuszkusz fokhagymáját. – Számos rendes fiatalember van a világon. Majd
én segítek neked találni egyet. Amennyiben messziről elkerülöd az én
Baruchomat.
Szóval erről van szó.
– Nem gondoltam meg magam, Mrs. Levy. És nincs szükségem a
segítségére.
– Értem – mondta Mrs. Levy fagyosan.
– Őszintén remélem, hogy valóban, Mrs. Levy. – A nő lába nem
mozdult. – És most, ha nem haragszik…
Mrs. Levy maradt, ahol volt.
– Mrs. Levy, nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, hogy úgy
érezzem, fel kell fednem a mi kis beszélgetésünket. – Ahogy a szavait
kiejtette, szelíden, de határozottan növelte a nyomást az ajtón, és Mrs. Levy
elegáns cipőjét az ajtókerethez préselte.
Mrs. Levy élesen felszisszent, de tűrte a nyomást. Chani nekidőlt az
ajtónak.
– Auú! – kiáltott fel Mrs. Levy, és kihúzta a lábát, mire az ajtó
becsapódott. Dörömbölni kezdett, de az ajtó nem nyílt ki.
 – Chani! – sziszegte a kulcslyukon. – Gyere ki azonnal! Még nem
fejeztem be!
– Mrs. Levy, azt hiszem, világosan beszéltem. Még egy szó, és elég.
Hamarosan találkozunk odalent.
Mrs. Levy bábuját kiütötték. Ha a férje tudomást szerezne a
fondorlatos játékáról, sosem bocsátana meg neki, nem beszélve arról,
milyen feszültté válna a kapcsolata a fiával. Fene egye meg, milyen arcátlan
ez a lány.
– És miből gondolod, hogy a férjem és a fiam neked hinne, és nem
nekem? – kérdezte Mrs. Levy kétségbeesetten. Most már a mosdó előtt
térdelt, és szívből remélte, hogy senki nem jön fel, és nem találja ott.
– Hamarosan megtudjuk, Mrs. Levy – mondta Chani. A fura helyzettől
forgott a feje. Sose gondolta volna, hogy zsarolással kell eljutnia a
házasságig.
Mrs. Levy elhallgatott, hogy kitalálja, mi legyen a következő lépése.
De nem volt hova lépni.
– Értem. Akkor mindent meg kell tennünk, hogy kijöjjünk, gondolom.
– Még kimondani is fájt.
– Igaza van, Mrs. Levy. Az lenne a legjobb, úgy érzem.
– Im jirce Hásem.
– Im jirce Hásem, Mrs. Levy.
Chani megvárta, amíg Mrs. Levy lépteinek halk dobogása elhal. Aztán
a hűvös csempékhez simult, és várta, hogy a szíve lecsendesedjen.

Mrs. Levy lekopogott a lépcsőn, csak a lépcsőfordulóban állt meg, hogy

összeszedje magát, és lesimítsa a sájtliját. Sosem tudott veszíteni. Ajvé,
gondolta, muszáj. A leleplezés szóba sem jöhet. Senki nem akarná, hogy ő
legyen az anyósa, márpedig még két lányát férjhez kell adnia. Az ő
kedvükért keserűen beismerte a vereséget, a rettenetes, de elkerülhetetlen
kilátást. Megacélozta magát, és visszatért az ebédlőbe.
– Helló, kedveseim – kacsintott. – Minden rendben?
– Köszönjük, Mrs. Levy – dünnyögte Kaufman rabbi, aki most is úgy
nézett ki, mint akit fejbe vágtak.
A férje kérdőn nézett Mrs. Levyre. Elég hosszú ideig volt távol.
– Mrs. Kaufman és Kaufman rabbi, hát nem csodálatos a lányuk? –
kérdezte Mrs. Levy olyan hangon, ami nem nagyon hasonlított a sajátjára.
 Kaufmanék felragyogtak. Mr. Levy a homlokát ráncolta.
Baruch az asztal végén felkiáltott:
– Tudtam, hogy megkedveled, anya!
– És itt jön az elbűvölő hölgy maga – mondta Mr. Levy, mikor Chani
megtorpant az ajtóban.
– Á, Chanile – rikkantotta Mrs. Kaufman. – Hát itt vagy. Már
aggódtam.
– Nem kellett volna, anya. Minden rendben. – Chani őszintén
mosolygott, ahogy visszatelepedett az asztalhoz. Mrs. Levy elfoglalta magát
a kristálypoharak legjobb sorrendben való elhelyezésével.
– Kér még valaki egy kis kuglit? – kérdezte Mr. Levy, aki már kinézte
az utolsó szeletet.
– Ha nem bánja, én kérek még egy kicsit – felelte Mrs. Kaufman, és
odatolta a tányérját.
– Mondok valamit, Mrs. Kaufman, felezzük el, jó? A jövendő dolgok
jegyében, mondjuk?
– Ahogy gondolja – felelte Mrs. Kaufman. Az egész élete arról szólt,
hogy megadja magát a felsőbb hatalomnak.

Később, ahogy lefeküdni készülődtek, Mr. Levy okosabbnak találta, ha

megkérdezi a feleségét arról az elhúzódó távollétről. A felesége elmerült a
sájtlija kifésülésében.
– Elég hosszú ideig voltál távol este az asztaltól…
Mrs. Levy eltűnődött két simítás közt, aztán a parókáját belülről fogta
meg, és megújult lendülettel folytatta a tevékenységét.
– Ó, hát Chanival volt egy kis beszélgetésünk…
– Ebben biztos voltam, Berenice – felelte a férje, enyhén korholó
hangon. Mrs. Levy a szemébe nézett.
– Ez a lány aztán tudja, hogy mit akar… azt meg kell hagyni.
– Bagoly mondja verébnek – dörmögte a férje.

Kaufmanék hallgatagon tértek haza. A házuk a Levy rezidencia

pompájához képest piszkosabbnak tűnt, mint valaha. A falak elszíneződtek,
a lábuk a folyosón a linóleumhoz tapadt.
Chani figyelte, ahogy az anyja felbilleg az emeletre. Az apjához
fordult, aki épp a zakóját akasztotta fel.
 – Apa.
– Igen, Chanile?
Chani hajszálvékony repedést vett észre az egyik szemüveglencsén. Az
apja fáradtnak és törékenynek látszott. A válla kiállt a kifakult pulóverből,
és a ruhaujjból kilógó keze enyhén remegett. Chani tudta, hogy alig várja
már, hogy visszatérhessen a könyveihez és az imáihoz. Hirtelen kedve lett
volna odarepülni, és vadul átölelni, de az érzelmeknek e spontán mozdulatai
már jó rég elmúltak.
Csak álltak egymással szemben a homályos előszobában anélkül, hogy
megérintették volna egymást. Az apja valahogy szomorú és sebezhető volt,
Chani legszívesebben a védelmébe vette volna. A hangos, rámenős Mr.
Levyre gondolt, és úgy érezte, az apja végtelenül magasabb rendű, hiába
hiányzik belőle a világi önbizalom. Mindig is jó és kedves ember volt.
– Mit gondoltál Baruchról?
– Kedves, rendes fiúnak tűnik. Kicsit hallgatag, de hát, tekintve a
körülményeket…
– És a szülei? – Chani lelki szemei előtt megjelent a fölé magasodó
Mr. Levy.
Az apja a szakállát simogatta. Chani tudta, hogy gondosan megfontolja
a szavait.
– Mások, mint mi. De jó szándékúak, gondolom. És az efféle
eseményeken nehéz megmondani. A lényeg a fiú, Chani. Ő tudós, komoly
fiatalembernek tűnik. Sokkal rosszabbul is járhatnál.
Nem volt valami nagy dicséret, de az apja alig váltott pár szót
Baruchhal. Chani szerette volna, ha pontosabban fogalmaz, de az apjának a
homályosság az alaptermészete volt.
– Tehát azt gondolod, hogy mondjak igent, ha megkéri a kezem?
Kaufman rabbi kimerülten pislogott. A lánya sápadt, aggodalmas arca
ott lebegett előtte. Kinyújtotta a kezét, és ügyetlenül megpaskolta.
– Igen, talán igen. Ő volt eddig a legjobb ajánlatod. Lássuk meg,
komolyak-e a szándékai. A mai este alapján gondolom, igen.
Aztán megfordult, és halkan bement a dolgozószobájába. Chani
egyedül állt a kopott előszobában. Megvizsgálta magát a poros tükörben.
Kicsi, sovány alak bámult rá vissza. A ruhája nevetséges. Chani utálta, és
csak az anyja kedvéért volt hajlandó felvenni. Bárcsak volna valami
elegánsabb holmija. Mint Mrs. Levynek. Eszébe jutott a nő lába az ajtóban,
és elmosolyodott. Baruch el akarja venni. Mrs. Levy kénytelen volt
megadni magát. Chani beleborzongott a diadal izgalmába. A szeme
ragyogott a sötétben.
Elmúltak az évek, amikor a szülei beskatulyázták, Mrs. Sisselbaum
rendreutasította, a nyávogó tanárok kritizálták. Úgy érezte, felért valami
felnőttes és jelentős magaslatra. Egy fiú mindenki más helyett őt
választotta, az anyja tiltakozása ellenére – Chani biztosra vette, hogy Mrs.
Levy elég hangosan és világosan megfogalmazta a véleményét Baruch előtt
is. Abban a pillanatban jelentéktelen volt, hogy alig ismeri ezt a fiút. Ott
volt előtte a jövő: megharcolt érte, és győzött.
És a fiúnak most már nincs más feladata, csak hogy megkérje.

Az emésztési zavarok és az éjszakai gondolatok nem hagyták, hogy Mrs.

Kaufman megnyugvást találjon az alvásban. Halkan beleböffent a sötétbe,
és hallgatta a férje szelíd horkolását.
Kaufman rabbi egy igen izgalmas álom közepén tartott. Ő volt Mózes,
és épp kivezette az izraelitákat Egyiptomból. Aztán amikor a Vörös-tenger
kettévált volna, a felesége a bordái közé bökött a könyökével, és a rabbi
hirtelen felriadt.
– Yankel, ébredj fel!
– Az ember nem alhat egy kicsit békességben? – nyögte a rabbi.
– Most nem, Yankel, beszélnünk kell.
– Jaj, ne. Nem várhat a dolog holnapig?
– Már holnap van. Yankel, figyelj, ez most fontos.
Kaufman rabbi megadóan nyögött.
– Oké, Leale, hallgatlak.
– Aggódom Chani miatt.
– Mindig aggódsz Chani miatt. Chani jól van, hidd el, ez az egy gyerek
tud magára vigyázni.
– Olyan rémes anyja voltam… – mondta Mrs. Kaufman. A kijelentést
egy hangos, nedves szippantással fejezte be. A férje a kapcsoló után
kotorászott. Mindketten pislogtak a villany ragyogásától.
– Leah, kérlek, ne kezdd megint ezt a badarságot: megtiltom – mondta
Kaufman rabbi.
– Oké, nem kezdem – mondta Mrs. Kaufman vékony hangon.
– Helyes, akkor mondd el: mi a baj?
– Nem tetszenek nekem ezek az emberek.
 – Tudtam, hogy nem fognak tetszeni. Nem magunkfajták, és mi sem
vagyunk az ő fajtájuk.
– Az a nő… én nem bízom benne. Az a cipő meg az a rémes sájtli: úgy
nézett ki, mint egy… egy… – remegett Mrs. Kaufman.
A férje megfogta a kezét.
– Ne mondd ki, Leale, ne alacsonyítsd le magad. De tudom, hogy
gondolod. Tudom, és megértem.
– Nem tudom elviselni, hogy Chani egy ilyen családba házasodjon…
nem fog beilleszkedni.
– Ha valamennyire vigasztal, abból a kicsiből, amit láttam, azt hiszem,
Baruch nagyon rendes fiú. És határozottan nagyon tehetséges. Nem olyan,
mint ők, úgy érzékeltem.
– Beezrát Hásem. Reméljük, nem.
– Lehetne rosszabb is.
– Lehetne. De mondd, Yankel, hogyan?
Kaufman rabbi a szakállát simogatta. A felesége várt.
– Van pénzük.
– És? Kinek kell a pénz? Hásem majd gondoskodik! – kiáltotta Mrs.
Kaufman.
– Te is tudod, Leale, hogy nincs mindig így: az élet nem könnyű, ha az
ember küszködik. Nézd meg, minket hogy elkoptatott. Gondold meg, mi
mindent adhattunk volna a lányainknak.
– Tudtam. Többet kellett volna nekik adnunk – sírta Mrs. Kaufman.
– Na, na, mindent megadtunk nekik, amit tudtunk… és amire
leginkább szükségük volt: szeretetet, törődést, és rendes zsidó neveltetést.
És ott voltunk nekik mi is… nem vagyunk annyira rosszak, igaz? –
Kaufman rabbi sovány karjával átölelte felesége masszív vállát.
– Nem, és ami Mr. Levyt illeti, még a kisujjadig sem ér fel, Yankel!
Kaufman rabbi halkan felnevetett, és arcon csókolta a feleségét.
– Leale, ha Chani csak feleolyan jó felesége lesz Baruchnak, mint
amilyen te vagy nekem, akkor a fiú áldott lesz.
Kaufman rabbi alulról megcsiklandozta Mrs. Kaufman állát.
– Hagyd, Yankel! – kuncogott a felesége, aztán szipogott egyet, mert
eszébe jutottak a bánatai.
– Annak a fiúnak nagyon tetszik Chani, és azt hiszem, gondoskodni
fog róla – mondta Kaufman rabbi, miközben Mrs. Kaufman a pizsamája
gombjaihoz dörgölte az arcát. – És ha nem, még mindig hazajöhet hozzánk.
És keresünk neki másik fiút.
– Hász vesolem! – mondta Mrs. Kaufman. A szemhéja kezdett
elnehezülni. A teste lassan kilazult. Kaufman rabbi jobb karja elzsibbadt, de
nem merte elvenni onnan, amíg a felesége feje el nem gördült róla, és a
lélegzete nem vált hosszú, hangos szuszogássá. Aztán óvatosan elaraszolt
alóla a vállával, odakuporodott a meleg feneke köré, és mindketten
elaludtak.
 24. FEJEZET

BARUCH, CHANI

2008. augusztus, London

A hajnal fényesen és kéken virradt, aztán balzsamos délutánná öblösödött.
Ahogy a fülledt metrón utaztak a városba, áttörtek az északi körút
buborékján, és a nyári London szívében bukkantak a felszínre, a Hyde
Parkban. Végiggyalogoltak a széles aszfaltösvényeken, és bámulták a
látnivalókat. Egy görkorcsolyás nő suhant el mellettük, és kis híján elcsapta
Baruchot, aki annyira megbámulta az izmos combokat és a csillogó
vállakat, hogy elfelejtett kilépni a nő útjából.
Az érdeklődése nem kerülte el Chani figyelmét, hirtelen irigység járta
át, de gyorsan el is hessegette. Elvégre ez a negyedik randijuk, és biztos
volt benne, hogy Baruch ma megkéri. Túlélték a vacsorát a két pár szülővel,
és még az ármánykodó Mrs. Levyt is sikerült kicselezni. Hátra is tolta a nőt
a gondolatai közt: nem fogja hagyni, hogy elrontsa a mai napot. Chani
reggel kipattant az ágyból, de a gyomrán utána is az izgalom kis remegései
futottak át. Az ügye sikere érdekében extrakeményen davenolt.
Gondosan öltözködött, a kedvenc fehér V nyakú pulóverét vette fel,
alá fekete pólót, és a bő fekete lenszoknyáját, ami szelíden lengett járás
közben. Baruchon a szokott hosszú ujjú fehér ing volt és a fekete nadrág. A
zakóját a vállára vetette, és Chani mellett bandukolt. A fején a kötelező
fekete bársonykipa. Kettesben egy sétáló sakktáblára emlékeztettek, az
egyetlen színfoltot az a csokor virág jelentette, amit Baruch adott Chaninak.
Chani erősen a mellére szorította. Nem tudta elvenni onnan, mert félt, hogy
meglátszik a virágpor nagy sárga foltja, ami beborította a jobb mellét. Úgy
nézett ki, mintha ráfolyt volna egy tojás. De ez sem érdekelte, hiszen ma
van a napja, hogy Baruch megkéri.
Mi mást csinálna egy frum fiú és egy frum lány ennyire távol
otthonról? Az egzotikus helyszín megerősítette Chani bizonyosságát. Most
már bármikor. Ebben biztos volt.
De Baruch a legjobb pillanatot keresgélte. Fel akarta tenni a kérdést,
de ahányszor mély lélegzetet vett, valami mindig megakadályozta. Ott
ragadt a szájában. A fejében számtalanszor lejátszotta ezt a pillanatot,
mégis ott billegett a házasélet örömeinek küszöbén.
Valamit tennie kellett. A beszélgetés holtpontra jutott. Baruch érezte a
jobbján sétáló kicsi, vékony alakból sugárzó várakozást. Mindjárt fel is
teszi neki a kérdést, mielőtt ennek az ösvénynek a végére érnek. Lelassított.
A kanyar után terült el a Serpentine-tó szikrázó felszíne. A partját apró
hullámok nyaldosták. A fák megborzongtak a szellőben. Hattyúk fürödtek,
nagy narancssárga, hártyás lábaik komikusan eveztek alattuk. De Chani
nem látta az előtte elterülő szépséget. Mi tart ilyen sokáig? Mi baja van?
Baruchnak támadt egy ötlete. Elviszi Chanit vízibiciklizni a tóra.
Kiteker a víz közepére, ahol minden nyugodt és festői, és ott kéri meg a
kezét. Ő hajtja, Chani meg csak ül mellette a másik mélyedésben. Milyen
boldogító, milyen tiszta a Serpentine! Hogy ez miért nem jutott eddig
eszébe? Itt senki nem látja, nem ítéli meg őket. Nem kell a rosszallásuktól
tartani. Szabadok! Hacsak Chani nem ellenkezik.
Muszáj volt megkérdeznie. Odafordult felé. Chani is őfelé, várakozó
pillantással nézett föl rá.
Baruch belevágott.
– Ültél már vízibiciklin?
– Micsodán? – Chani felhúzta a szemöldökét.
– Vízibiciklin. Azok a fura csónakok a tavon.
Chani követte a mozdulatát, ahol egy férfi mintha egy pudingostálban
biciklizett volna át a tavon. Mellette ült egy nő, és a térde gépiesen mozgott
fel-le. A tál megfontoltan haladt előre.
– Nem. Még soha. Te?
– Nem, de mi lenne, ha megpróbálnánk?
– Most? Te meg én?
Chani kérdőn nézett rá. Csücsörítette a száját, Baruchot a
nagymamájára emlékeztette.
– Biztos vagy benne, hogy bölcs dolog? Úgy értem, oké, hogy mi
együtt beüljünk egy olyan izébe?
Chani figyelte a nagy kerek műanyag csónakokat, ahogy lassan
átkelnek a tavon. Nevetés hallatszott. A vízibiciklin ülők valóban
boldognak és izgatottnak tűntek. A vizet szellő fodrozta: hűvös és csábító
volt. Végre valami új és más.
– Végül is miért ne. Nem fogjuk megérinteni egymást. Én hajtom, te
meg élvezed. Na, mit gondolsz?
Miért ne? Végül is tud úszni, ha bármi történne. Bár a megjátszás
sokkal izgatóbb jelenethez is vezethet. Talán rá is kényszeríti Baruchot,
hogy lépjen. Chani hirtelen maga előtt látta, ahogy Baruch férfias
csapásokkal szántja a vizet, miközben ő tehetetlenül kapálózik, a hosszú
szoknyája rátekeredik a lábszárára, a szája tágra nyílik, ahogy segítségért
sikolt. Látta magát, ahogy vizesen fekszik, miután partra rángatták, és
Baruch az oldala mellett térdel.
Vigyorogva fordult Baruch felé.
– Oké. Jónak tűnik. Különben is, ki tudja meg?
– Pontosan.
Félszegen egymásra mosolyogtak, forrt bennük az izgalom. Gyorsan
odamentek a bódéhoz, tárgyaltak a kölcsönzőssel, aztán Baruch fizetett.
Baruch és Chani, immár mentőmellényben, elindult a férfi után a kis
faborítású mólón, ahol a járművük várakozott. Pasztellkék volt, és a tatjára
egy kis fehér 22-es volt festve.
Baruch kapaszkodott be elsőként a kormányállásba. A vízibicikli vadul
hintázni kezdett, és ő is megingott. Gyorsan leült. Nem volt bent túl sok
hely, de nem okozott gondot, hogy elérje a pedálokat. A térde derékszögben
behajlott, amitől a lába úgy nézett ki, mint két fekete L betű.
– Mehetsz te is – mondta a kölcsönzős Chaninak, és nyújtotta a kezét,
amit Chani könnyedén levegőnek nézett. Óvatosan betette a vízibiciklibe a
jobb lábát, megtalálta az egyensúlyát, aztán a balt is betette, közben
felkapta a szoknyáját.
– Nagyon elegáns volt – mondta Baruch.
– Kösz – felelte Chani, és dühösen elpirult. Nevetségesnek érezte
magát a mentőmellényben, bár legalább a pollenfolt nem látszott. A
szoknyát jól lehúzta, és összeszorította a két térdével, nehogy felfújja a szél.
Hálát adott Hásemnek, hogy reggel a fekete harisnya mellett döntött.
– Rendben, fiatalok – mondta a férfi. – Negyven percetek van. A
hangosbeszélővel fogom a csónakot behívni. Mindenfajta óvatlan
viselkedés, vízbe ugrálás esetén kénytelen leszek a parkőrséggel odamenni,
és kivezetni titeket a területről. Értve vagyok?
 – Természetesen – felelte Baruch. – Becsületszavamra jól fogunk
viselkedni. – Chani bólintott.
– Nagyon remélem, fiam.
A férfi még nyomatékosan nézett egyet, aztán jól meglökte a
vízibiciklit, ami billegett a hullámzásban. A gondnok komoran bólintott,
aztán elment.
– Egyszerű, majd én intézem. Te csak dőlj hátra, és élvezd a látványt.
Tudom, hogy működik. – Semmi gond, vélte Baruch.
– Oké, de biztos? Kicsit hülye érzés itt ülni, és semmit sem csinálni,
miközben te talpalsz. Bocs a poénért.
Baruch elnevette magát. Chani megeresztett egy viccet! Boldog volt.
Jó jelnek tekintette, hogy mindketten kezdenek kiengedni, és élvezni ezt a
kis kalandot.
– Ne aggódj, egyszerű. Hásem nem hiába adta nekem ezeket a hosszú
lábakat.
Baruch hajtani kezdett, és a csónakjuk lassan jobbra kanyarodott.
Erősebben pedálozott. A víz kavargott alattuk. Dohszaga volt. Baruch
remélte, hogy felgyorsítja az eseményeket, és minden erejével pumpálni
kezdett, a lába úgy dugattyúzott, mintha gőz hajtaná, de a vízibicikli alig
haladt egy métert. Így nem jutnak sehová. Baruch kimerülten megállt. Föl-
le imbolyogtak a csendben. A víz a vízibicikli oldalának csapódott. Baruch
elnézett a tó fölött, és sóhajtott.
– Azt hiszem, egyszerre kell pedáloznunk, hogy gyorsabban menjen –
mondta Chani.
Igaza volt. Baruch miért is nem gondolt erre hamarabb? Ennyit arról,
hogy ő legyen az úriember. Chani betűrte a szoknyáját a lába körül, és a
pedálokat kereste. Még biciklin se ült soha, nemhogy vízibiciklin. A
vízibicikli nyilvánvalóan pont ugyanolyan szemérmetlenség, de ez
pillanatnyilag nem érdekelte.
Lenyomta a lábával a pedált, és a kerekek forogni kezdtek. Baruch is
bekapcsolódott. Chani erősebben nyomta, hogy utolérje, és a csónak végre
megindult. A hátuk mögött hab kavargott a tó felszínén. Piszkosfehér csík
vésődött az olajos felszínére.
– Jó vagy, Chani.
– Te is, Baruch.
Teljes gőzzel előre. Egyre gyorsabban pedáloztak. Baruch csak
bámulta Chani vitézségét. Nagyon jól csinálja.
 Vihogva értek be a tó közepére. Baruch hirtelen fájdalmasan
felkiáltott. Mintha egy fejsze hasítana az ágyékába. Elviselhetetlen. Furcsa,
nyöszörgő hangokat hallatott.
– Baruch! Jól vagy? Mondd meg, mi van. Mi baj?
Chani azt kívánta, bárcsak megérinthetné, biztatóan a vállára tehetné a
kezét.
– A térdem – hangzott a fojtott felelet. Nemigen mondhatja el neki,
hogy attól fél, mindjárt heresérvet kap. Hásemtől magában elnézést kért.
A vízibicikli továbbsodródott, és most már mérföldekre voltak a
parttól. Baruch bőgött, mint egy elektromos kerítésbe akadt bika. Chani
tehetetlenül figyelte. Pár perc bénultság után Baruch felemelte a fejét.
Hamuszürke volt.
– Sajnálom, Chani. Azt hiszem, a térdem kampec… várj, próbálok
hajtani – lihegte.
– Nem, nem, hagyd… csak rosszabb lesz…
Baruch elhallgatott. Összekuporodva, kétségbeesetten ült. A terve
kudarcot vallott: a délutánnak vége.
– Huszonkettes, bejönni! Mindjárt letelik az időtök! – kiáltotta a
hangszóró.
Baruch nem mozdult: olyan volt, mint aki transzba esett. Chani
megpróbált valamit. Mély lélegzetet vett, és segítségért akart kiáltani, de a
hangja elveszett a szélben. Most már bánta, hogy jiddist tanult, és nem
jelnyelvet.
– Az isten szerelmére, huszonkettes! Mozduljatok már!
Csak egy megoldás maradt. Chani visszasüllyedt az ülésére, és tekerni
kezdett. Csigatempóban haladtak. Baruch néma halomban. Megalázó
helyzetében arra sem tudta rávenni magát, hogy Chani szemébe nézzen.
Inkább a saját lábát bámulta.
– Az egész az én hibám. Nem kellett volna ilyen őrültséget javasolnom
– mondta.
Chani hajlott rá, hogy egyetértsen. Baruch még csak meg se kérte a
kezét. Nem volt mit mondania. Inkább a partot szuggerálta. Tűzött a nap,
Chani vádlija sajgott. De folytatta, és csak időnként állt meg levegőt venni.
A vízibicikli továbbaraszolt.
– Huszonkettes! Dupla díjat számolok! Sietni!
Közben a csónak lendületet kapott, és Chani ingerültsége minden
lökésre nőtt.
 – Megcsinálod, Chani! – mondta Baruch halk, tehetetlen hangon.
Chani nem válaszolt, a feladatára összpontosított. Már tisztán látta a
mólót. És ott volt a kölcsönzős is, homályos alak, a kezében egy fehér
hangosbeszélő. Chani lába ólomnehéz volt. Kezdtek belassulni.
– Azt hiszem, megmondtam, szerelmes tubicáim, hogy ne keressétek a
bajt.
Chani dühében céklavörös lett. Baruch elfordult. Chani ellenállt a
kísértésnek, hogy kirohanjon ellene. Bölcsebb volt megtartani magának.
A vízibicikli imbolygott a vízben. Kínosan lassan, de azért így is
haladtak. Végül már belátható közelségbe került a móló. A kölcsönzős
csípőre tett kézzel várt.
– Van időnk, nem igaz? – acsargott.
– Sajnálom, de megsérült a térdem, és nem tudok tekerni – vallotta be
gyászosan Baruch.
– Mindig van egy ilyen. És szokás szerint az én műszakomban.
Helyes. Nincs értelme morogni. Mindjárt bedobok egy kötelet a fiatal
hölgynek, remélhetőleg elkapja, és odakötözi az acélfogantyúhoz, a
vízibicikli oldalán. És akkor be tudlak titeket vontatni. Mehet?
Chani bólintott. A kötél átsuhant a víz fölött a levegőben, és a csónak
oldalának csapódott. Chani utánanyúlt, és elkapta az ázott végét. Az ujjai
addig tekerték a hideg, csúszós kendert, amíg szakértelemmel meg nem
csomózta. Teljes erejéből húzta, hogy biztosítsa. A kölcsönzős savanyú
képpel figyelte.
Bólintott, és vontatni kezdte. A csónak lassan, simán haladt. Chanit és
Baruchot oldalról húzták be. Ahogy a part közelébe értek, el kellett
viselniük a többi csónakázó kíváncsi tekintetét. A vízibicikli nekiütődött az
elfűrészelt gumiabroncsokkal védett facölöpöknek. A homályos víz
cuppogott és szivárgott. Finom vízinövények sodródtak elő, akár a
petrezselyem zöldje a húslevesben. Megúszták.
Baruch Chani után bicegett.
– Várj, Chani. Légy szíves.
Chani engedelmesen megtorpant, és visszafordulva látta, mennyire
sántikál. Baruch arca maga volt a fájdalom. Chaniból elpárolgott a harag.
Már semmire sem vágyott, csak hogy hazamehessen. A gondolatai peremén
Mrs. Levy lebegett fenyegetően. Chani rájött, hogy a tűzpróbát kiállta, de a
vízpróbát nem, és úgy tűnt, mégis Mrs. Levy győzött.
Baruch utolérte, lassan haladtak a legközelebbi metróállomás felé.
 A hazaút gyászosan sikerült. Egymással szemben ültek, és mindketten
komoran bámultak a levegőbe. Baruch próbált beszélgetésbe kezdeni, de
Chani válaszai egy-egy szótagra szorítkoztak, úgyhogy feladta.
Az állomások elgördültek mellettük. Baruch alig vette észre, hogy
nyílnak és záródnak az ajtók, sem azt, hogy az utasok a helyek után
kapálóznak. Egy üzletember elállta a kilátást. Baruch már nem látta Chanit,
és hamarosan egyáltalán nem fogja látni. Elbaltázta a lehetőségét.
Chalk Farm. Belsize Park. Hampstead. A metró kizúdult az alagútból a
napfényre. Pár pillanat, és odaérnek Golders Greenre, az ő állomására. Túl
hamar. Baruch nem akarta még otthagyni Chanit.
Nyíltak az ajtók, Chani odafordult, hogy elköszönjön.
– Azt hiszem, maradok, és elkísérlek az állomásodig – mondta Baruch.
– Akkor jó.
A vonat nekilódult. Chani közömbösnek látszott, sápadt arcán
fáradtság fénylett. A virágok már rég nem voltak meg, Chani összefont
karral ült, a kézitáskája a lábánál. Baruch az alagút huzalait bámulta, ahogy
végtelen hullámokban emelkedtek és ereszkedtek a kocsin kívül. Gyorsan
kellett gondolkoznia.
Brent Cross jött és ment. A következő állomás Chanié. A vonat
begördült a Hendon főpályaudvarra. Chani felkelt, és az ajtó felé indult.
Baruch követte a peronra.
Chani megfordult, hogy elköszönjön.
Baruch kinyitotta a száját.
– Szeretnél…
Pitty! Pitty! A záródó ajtók hangja elnyomta a szavait.
– Tessék? – kérdezte Chani bosszúsan. Még mi jöhet?
Baruch mély lélegzetet vett.
– Szeretnél feleségül jönni hozzám?
Chani szeme döbbenten kerekedett el. Az arca felragyogott. A
kimerültséget felváltotta a hitetlenkedés. Baruch megkérte a kezét!
– Komolyan kérdezed? – Muszáj volt rákérdeznie. Lehet, hogy csak a
bűntudat miatt kérte meg?
– Igen – mondta Baruch nagyobb meggyőződéssel, mint amennyit
érzett. – Komolyan. – Félresöpörte a kétségeit, és lebámult az előtte álló,
izgatott lányarcra.
– Akkor oké – mondta Chani. – Igen. – És felragyogott Baruchra.
– Jaj, jó – mondta Baruch. – Hazakísérhetlek?
 – Az jó lenne, ha sikerül.
Úgyhogy a Hendon főpályaudvaron, a kettes peronon
megpecsételődött a sorsuk.
 25. FEJEZET

AVROMI

2008. szeptember, London

Jom kipurkor, az engesztelés napján Avromi elfoglalta a helyét Baruch
mellett a hitközség böjtölő, imbolygó férfi tagjai között. Muszáf volt, kora
délutáni ima, és Avromi elkésett. A homlokát kínzó fájdalomabroncs
szorította. Az éhséget már nem érezte, de a szomjúság rettenetes volt, a
szája cserepes nyílás. A sul szűk padjaiban és folyosóin imádkozók
zsúfolódtak össze, a hangulat fülledt volt és fojtogató. A hátsó padokból és
fentről, a női karzatról folyamatos morajlás jött, suttogó dorgálások az
unatkozó gyerekeknek, hosszú szoknyák suhogása, a lépcsőn dobogó
léptek.
Minden megnevezett bűnért a jobb öklével megütötte a mellkasa bal
oldalát, azonos ritmusra a körülötte lévőkkel. A bűnök száma végtelen volt.
Trágár beszéd, a száj bűnös vallomása, tagadás és hazugság, gúnyolódás,
megvesztegetés, ostoba beszéd, rágalmazás, konokszívűség, önfejűség,
kevélység és hamis eskü.2 Úgy érezte, mindet elkövette.
A mellkasa minden döngetésére Shola újabb emléke támadt rá. A
combja selymes bőre, a nyelve, a feszes vádlija, a szemtelen feneke.
– Ellenszegültünk, incselkedtünk, féktelenkedtünk, vétkeztünk,
kicsapongtunk, ellenségeskedtünk, nyakaskodtunk, megromlottunk,
elpártoltunk, elvetemedtünk.3
Baruch ott bukkant fel és bukott le mellette, és fogalma sem volt a
barátja lelkében tomboló káoszról. Avromi irigyelte az ártatlanságát, a lelki
békéjét, ami abból ered, hogy tiszta maradt. Baruch járt utat követ a Chani
elnyerése körüli törekvésében, a házasság és végül is a szexuális
felvilágosítás felé tartó, jóváhagyott ösvényen. A kanyarok, amik útközben
adódnak, lényegtelenek, szinte nevetni valók ahhoz az érzelmi zűrzavarhoz
képest, amit ő teremtett. Baruch egy rendes, frum lányt fog elvenni. Egy
boldogító pillanatra Avromi is megengedte magának, hogy elábrándozzon,
milyen lett volna, ha Sholával más körülmények közt találkozik. Bárcsak ne
született volna frum családba. Bárcsak ne volna zsidó. Vagy bár az volna
Shola is. De az efféle képzelődés csak arra volt jó, hogy súlyosbítsa a
dilemmáját.
Erősebben ütötte a mellkasát, és mélyebbre hajolt. Összeszorította a
szemét, és bocsánatért könyörgött Hásemhez. Mintha minden egyes szót az
ő számára írtak volna. Hiszen vétkezett. Kicsapongott. Hazudott.4 Vajon
Hásem belelát a szívébe és a lelkébe? A keze remegett, ahogy az
imakönyvét tartotta. És a férfiak itt körülötte és a nők odafent nem olvasnak
a gondolataiban? Az öltönye alatt teljesen meztelennek érezte magát. A
bőre hideg, nyirkos verejtékben ázott.
De lázas agyában ettől függetlenül továbbra is száguldoztak a képek.
Shola teste az övé fölött, a keze a mellkasán, a haja, ahogy az ő arcát
csiklandozza, az ő keze, ahogy Shola gerincén vándorol, a nevetésük
visszhangja, a meghittség zamata, a hosszú, nyugodt beszélgetések,
amelyek kitöltötték a délutánt.
– Eltértünk parancsaidtól és üdvös törvényeidtől, és nincs semmi
érdemünk5 – panaszolta a közösség. Az apja hangja kihallatszott a
morajlásból, hangosabb volt, mint bárki körülötte. Zilberman rabbi tálesza
szép, háromszögű redőkben lógott kerek válláról; a fekete-fehér csíkok,
hibátlanul ismételve a mintájukat, mintha Avromi helyzetének nyers
realitását tükrözték volna.
Megborzongott. Ha az apja felfedezné a kapcsolatát Sholával, biztos,
hogy kitagadná. Nem tudnának összeházasodni. Nincs jövője a
kapcsolatuknak. Ő sosem hagyná el a kilét. Nem is szeretné. Véget kell
ennek vetni.
Tudta, hogy Shola rettenetesen hiányozna neki. A kedvessége, a
barátsága, a melengető humora és az őszintesége, az éles esze és a bátor,
elbűvölő természete. A frum világban nincs ilyen lány, mint ő. Annyira élő,
annyira vibráló. Annyi új élménybe vezette be őt. Az új zenékbe, amiket
lejátszott neki, a könyvekbe és magazinokba, amiket együtt olvastak, a
kávézókba és bárokba, ahova jártak. Még művészeti galériákba is
bemerészkedett Sholával, bolhapiacokon turkált, és Londonnak olyan
részeit fedezte fel, amiknek a létezéséről sem tudott. Nem is remélheti,
hogy még egy ilyen lányt talál.
 Avromi félt a tompa magánytól, amit a Shola nélküli élet hoz. Azt
kívánta, bárcsak megtalálná a módját, hogy folytathassa. Az ortodoxiára
való betérés nem jön szóba: nem Sholának való. Shola sokra tartja a
szabadságát és a függetlenségét, és már megmondta, hogy nem áll készen a
házasságra. Elnevette magát, amikor Avromi felhozta a kérdést.
Baruch oldalba bökte. Mozdulatlanul állt, elveszett a fájdalmaiban,
abbahagyta a melle verését is.
– Jól vagy, Vrom?
Avromi bólintott, suttogni is fáradt volt. Visszakényszerítette magát a
jelenbe, a bűnvallomás soha véget nem érő feladatához és Hásem
dicséretéhez.
– Mindezeket, megbocsátás Istene, bocsásd meg nekünk, engedd el
nekünk és engesztelj érettünk6 – motyogta együtt a közösséggel. Meg kell
tennie, ami helyes, bármennyire fáj. Elmegy hozzá, ahogy megtörte a
böjtöt.

Ahogy Golders Greenen és Hendonban gyűlt az alkony, a hitközség tagjai

hazasétáltak a sulból, még a fülükben csengett a sófár hangja, amely
bejelentette, hogy a jom kipur véget ért. Örvendve, megtisztulva tértek
vissza otthonaikba, hogy elfogyasszák a tálcára tett puha, fehér vajas
kenyeret meg az aranyló mézes süteményt, és leöblítsék forró, édes teával.
Miközben a családok és a vendégeik ettek, és lassan visszanyerték
erejüket, folyt a beszélgetés. A közösségre elégedett fáradtság települt, és
egy kis megkönnyebbülés, hogy most egy évig megint nem lesz jom kipur.
Hásem meghallgatta az imáikat, és tiszta lappal kezdhetik az új évet.

Avromi kivárta a megfelelő pillanatot. Alig evett valamit. Moishe az

asztalra rogyva ült, édességet és gyümölcsszeleteket szedegetett. Michal az
anyjuknak segített eltakarítani a halom piszkos edényt, Zilberman rabbi
pedig az utolsó vendégeket szórakoztatta.
Avromi az előszobában belebújt a kabátjába, elfordította a reteszt,
némán végiglopózott a kerti ösvényen, és a gyomra összeszorult, ahogy az
előtte álló, kétségbeejtő feladatra gondolt.
Shola másnap reggel korán ébredt. Pár percig még a takarók alatt maradt
befészkelődve, és hagyta, hogy az előző esti események visszakússzanak a
szívébe. Vita és kérdezősködés nélkül elfogadta Avromi érveit, mert
kezdettől tudta, hogy a hite szükségszerűen veszélyezteti a romantikus
kapcsolatukat.
Talán egyszerűen csak nem hitte el, hogy Avromi világa még így is
erősebb, mint az egyetem, a felszabadult ifjúság és a függetlenség, ami az ő
világát jelenti. Ő becsukta a szemét, fejest ugrott a helyzetbe, és azt hitte,
Avromi ugyanígy tesz majd. És egészen tegnapig így is tűnt.
De ez nem volt elég. Maradtak kérdések, amelyekre továbbra is választ
szeretett volna kapni, és hirtelen bosszús lett, hogy ilyen könnyedén
belenyugodott. Számított valaha Avrominak? Nagyon jól tudta, hogy igen,
de mennyire? Szereti? Avromi soha nem mondta ki, de Shola biztos volt
benne, hogy olyasmit érez iránta, mint a szerelem. Vagy talán tévedett.
Lehet, hogy az egész csak játszadozás volt? A fájdalomtól és szégyentől,
ami a keserű gondolatra hirtelen megrohanta, lerúgta a pehelypaplant, és
kiugrott az ágyából.

Ahogy a metró végigrobogott az alagúton Golders Green felé, Sholát

elfogta a nyugtalanság. Avromi címét a dékáni hivatalban mesterkedte ki
egy ismerősétől, de mi van, ha nincs otthon? Előbb fel kellett volna hívnia,
de lehet, hogy nem vette volna fel, vagy ami még rosszabb, megtagadta
volna, hogy találkozzanak. Avromi evidens okokból sosem hívta meg
magukhoz, akkor meg miért örülne a váratlan látogatásnak?
Betolakodásnak fogja tekinteni, ha megjelenik. És mi van, ha otthon vannak
a szülei? Ők nem is tudnak róla.
Másfelől viszont minden joga megvan, hogy megtudja, hogyan érez
iránta Avromi valójában. Nem Avromi a kapcsolatuk egyetlen szereplője,
márpedig Shola nem az a lány, akit semmibe lehet venni, el lehet dobni,
mint egy használt zsebkendőt. Nem, Avrominak nagyon is le kell nyelnie,
ha most felbukkan az ajtajukban.
A vonat végigzörgött Hampstead állomáson, ki a hirtelen napfényre,
ahogy felbukkant a föld felett. Shola gyorsan előkapta a púdertartóját,
megérintgette az orrát, leitatta a fényes nyomokat. Nagyon kevés smink volt
rajta: egy-egy finom fekete vonal a két szeme sarkában, meg egy kis
kakaóvaj szájfénynek.
 Az ajtók kinyíltak, Shola kilépett, és arra gondolt, hogy a peron – a
zöld és vajszínű kovácsoltvas oszlopokkal és padokkal – elég vidékies.
Soha nem járt még ennyire északon, Bermondsey-ban született, és ott is nőtt
fel.
Odakint az iPhone-jára pillantott, hogy tájékozódjon, és miután
megtalálta az irányt, gyorsan nekivágott a főutcának, és adrenalin fűtötte
rohanásában szinte meg se látta a boltokat és a járókelőket. A fényes
szeptemberi nap vibrált fölötte, ahogy elsietett az árnyékos boltbejáratok
előtt. Hamarosan melege lett, úgyhogy lelassított, hátha megőrizhet valamit
higgadt és összeszedett lényéből.
A tömeg egyre fogyott, és Shola végül elérte a kertes kisutcákat. Egy
idős ortodox zsidó férfi baktatott arra, a hóna alatt aranyszegélyes,
gesztenyeszín bársonytáska. Shola megbámulta, elvarázsolta a fekete öltöny
és a szürke pajesz, amelynek fürtjei súlyos telefonzsinórként kunkorodtak
ki a régimódi kalap alól. Az apró, kerek szemüveg egyetlen elutasító
pillantással végigmérte Sholát. Aztán a férfi elfordult, Shola meg
elszégyellte magát az udvariatlansága miatt. Vajon ez az ember ismeri
Avromit?
Shola hamarosan elért Avromi utcájába. Lelassított, megfigyelte a
szokásos kis házakat: az előkertjük hol teljesen elvadult, hol tiszta beton
volt. Sok ház előtt több kuka is állt. Az utca csendes és jelentéktelen volt.
Se macskák, se kutyák, az életnek semmi jele, csak egy magányos szarka
cserregett egy megnyírt szilfán. Avromi házát sárga fagyalsövény takarta el
Shola elől.
Mielőtt benyitott a kertkapun, egy kicsit megállt. Valami nagyobb
szabásúra számított a gyöngykavicsos, barna vakolatnál és a gyomos kerti
ösvénynél. Minden annyira normálisnak látszott. Nehéz volt elhinni, hogy
Avromi itt él. Shola felemelte a kezét, hogy csengessen, de hirtelen elakadt.
Két csengő is volt, legalábbis úgy látszott: egy kicsi, átlós bronzdoboz, amit
az ajtókeretre erősítettek, és alatta egy másik, világító berregő. Utóbbit
nyomta meg bizonytalanul. Az utcai szobában be volt húzva a függöny, de
az előszobában villany gyulladt, átszűrődött a bejárati ajtó homályos,
egyenetlen üvegén. Valaki otthon volt.
 26. FEJEZET

A REBECEN, AVROMI

2008. szeptember, London

A nő üres tekintettel nézett rá. Magas volt és sovány, eltekintve a terhes
hasától. A haja fura, vastag, alacsony vonalban függött a szemöldöke fölött,
elrejtette a homlokát. Hosszú, sötét farmerszoknya volt rajta, ami a földet
söpörte, és túlméretezett, tengerészkék ing, gyöngy gombokkal.
– Igen? Miben segíthetek? – kérdezte.
Shola egy darabig csak állt tehetetlenül, a bátorsága elhagyta. A nőnek
olyan olívazöld arcszíne és éles vonásai voltak, mint Avrominak. Biztos az
anyja.
– Avromit keresem. Barátok vagyunk az egyetemről.
A nő egy pillanatra döbbenten nézett rá, aztán úgy tűnt, összeszedi
magát. Sötét szemében a felismerés szikrája villant.
– Á, már értem – mondta halkan, szinte csak magának. – Akkor te
vagy az oka a fiam késő esti kimaradásainak és a rossz hangulatának.
Shola szóhoz sem jutott. Elpirult, idegesen mosolygott a rebecenre. A
rebecen összefonta a karját, és az ajtókeretnek dőlt, végignézett a lány
szépiaszínű bőrén, a mandulavágású szemén, apró, rézszínű csigákba
kunkorodó haján és a hosszú lábain. A szoknya alig takarta el a tuheszét. A
rebecen vonakodva betessékelte, mielőtt a szomszédban elkezdődött volna a
függönyráncigálás.
Az előszoba elsötétedett, ahogy becsukta az ajtót.
– Avromi sajnos nincs most itthon. Órára ment az apja zsinagógájába.
– És mikor jön vissza?
– Legkorábban egy óra múlva. Attól függ, meddig tart utána a vita.
A lány arca megnyúlt. Mintha megroskadt volna, ahogy feszengve állt
a lábtörlőn, elárulta a törékenységét, amit a rebecen már megérzett a
motorosdzseki és a miniszoknya homlokzata mögött. Nem képzelte volna,
hogy Avromi egy önmagától ennyire különböző lányhoz vonzódhat.
Másrészt a kapcsolat nagyon is sok szempontból érthető. A lány a szöges
ellentéte annak a frum prototípusnak, akit Avrominak elvileg el kell vennie
– és mégiscsak az ő fia. Ő talán nem lepte meg és ábrándította ki a szüleit,
amikor lemondott a diplomáról, és Chaimot meg a vallásos életet
választotta?
– Nem akarsz bejönni, és a nappaliban várni rá? Csinálok teát. Avromi
anyja vagyok mellesleg. Rivka.
A lány arca felderült.
– Nagyon kedves, de csak ha biztos, hogy nem gond. Shola. – Shola
kezet nyújtott, amire a rebecen félénken elmosolyodott. Egy pillanatra
habozott, elszokott tőle, hogy akár nőkkel kezet fogjon. Aztán mégis
megragadta Shola tenyerét.

Shola leült a nappaliban az ősrégi kanapéra. Hosszú lábait amilyen szépen

tudta, maga alá húzta, és betakargatta, és nagyon mozdulatlanul ült, magába
szívva a környezetet. Minden hangra feszülten figyelt, hátha Avromi
érkezik, de semmi mást nem lehetett hallani, csak az elektromos vízforraló
harsogását és a teáskanalak csengését.
A szoba kopottas volt és csupasz. Shola észrevette, hogy nincsenek se
képek, se más díszek, a falakon halvány tenyérnyomok, és itt-ott
filctollfirkálás. A szobára ráfért volna egy réteg festés. A bal oldali falat egy
üvegezett könyvszekrény foglalta el. Az öt polcon súlyos, bőrkötésű
könyvek sorakoztak, a gerincükön aranyozott héber betűk, angol nyelvű
alig volt köztük, és azok is főleg vallásos szakkönyveknek tűntek.
A könyvszekrény mellett egy kis antik szekreter állt. Poros felületén
családi képek szorongtak. Shola Avromit kereste, és meg is találta, ahogy
átkarolja önmaga kisebb, komolyabb változatát. Az lehet Moishe. Mindkét
fiú a szokásos fekete-fehérben. Avromi boldognak, könnyednek látszott, a
mosolya széles és őszinte. Mikor legutóbb találkoztak, egyáltalán nem
mosolygott.
A rebecen belépett a szobába egy tálcával, és Shola, akit kínosan
érintett, hogy ott találják, ahogy a fényképeket bámulja, sietett segíteni.
Kellemetlen csend támadt. A két nő a teáját kortyolta, a fejük tele volt
megválaszolatlan kérdésekkel.
 – Szóval Sho-la – szólalt meg végül a rebecen, ízlelve a lány nevét. –
Nem akarod elmondani nekem?
Shola feszült lett. A nő vadidegen, és igaz, hogy alkalma támadt
kiönteni a szívét annak az egy személynek, aki valószínűleg a legjobban
ismeri Avromit, de a helyzet nagyon furcsa volt. A rebecen rámeredt. Shola
feszengett a sötét, átható pillantás alatt.
– Shola, a fiam egy ideje nagyon furcsán viselkedik. Késő este jár
haza, néha csak kora hajnalban. Úgy lopódzik ki és be, mint egy tolvaj.
Ingerült és visszahúzódó, és amikor megkérdezem, mi baj van, nem mondja
el. És most felbukkansz itt az ajtómban, és őt keresed. Lehet, hogy vallásos
zsidó vagyok, de nem vagyok naiv.
Avromi anyja halk, kedves hangon beszélt. Kedvesen nézett rá. Shola
hirtelen úgy érezte, nagyon fáradt, hátra kellett döntenie a fejét, mert a
könnyeivel küszködött. A rebecen az alkarjára tette a meleg tenyerét.
– Csak nyugodtan – mondta. – Nem akarok fölényesnek tűnni, de azt
hiszem, mindkettőnkön segítene, ha tudnánk beszélni.
Mi vesztenivalója maradt? Shola fejest ugrott.
– Rendben. Avromival nem csak barátok vagyunk. De tegnap szakított
velem, mert azt mondta, nincs jövője a kapcsolatnak. Nagyon hirtelen ért
véget. Nem sejtettem, hogy ez lesz, és maradt pár kérdés, amit fel akartam
tenni neki. Még egyszer látnom kéne, utoljára. Sajnálom. – Most is a
könnyek fojtogatták.
– Semmi baj, Shola. Nézd, tudom, hogy fáj, és talán elfogult vagyok,
de őszintén úgy gondolom, hogy Avromi helyesen cselekedett. Nézz rám.
Fel vagy készülve, hogy így élj, mint én? Hogy a miniszoknyát lecseréld
ilyen földet seprőre, és parókát hordj, ha egyszer férjhez mentél? – A
rebecen a sájtlijára mutatott.
– Nem értem – mondta Shola. Nem is vette észre, hogy a nőn paróka
van. – Miért kell ennek ilyen fekete-fehérnek lennie?
– Mert Avromi olyan világban él, ahol nagyon szigorú szabályok
határozzák meg, mit hogyan kell csinálni. Ha Avromival képzeled el a
jövőt, át kell térned az ortodox zsidó hitre. A betérés háromtól akár hét évig
terjedő szigorú tanulást jelenthet. Addig egy vallásos zsidó családban
kellene élned, hogy biztosan megtartsd a kóser szabályokat, és megtanuld a
szokásainkat. Avromival semmilyen testi kapcsolatod nem lehetne, amíg
nem vagy a felesége. A rabbik többször is elutasíthatnának, miközben azt
vizsgálnák, hogy az ortodox zsidóvá válásod vágya másból ered, nem egy
romantikus kapcsolatból. Nem nagyon hisznek azokban, akik valaki más
miatt akarnak betérni. A motivációnak tisztának, szentnek kell lennie, és
egyedül a tiédnek.
Shola tudta, végig. Avromi elmondta neki, mégsem vette komolyan.
Nevetett, azt mondta, még nagyon fiatal, hogy férjhez menjen.
A rebecen türelmesen várt.
– Azt hiszem, Avromi említette a betérést és a házasságot – mondta
Shola. – De az egész olyan hihetetlennek, olyan szigorúnak és távolinak
tűnt attól, ami kettőnk közt volt.
– El tudom képzelni. De készen állsz, hogy ilyen messzire elmenj érte,
Shola?
Shola elhallgatott. Nem kellett sokáig gondolkoznia.
– Nem, azt hiszem, nem. Csak húszéves vagyok, és nem akarok még
férjhez menni. Azt sem tudom, hiszek-e Istenben. A szüleim katolikusnak
neveltek, és az iskolában jártam misére, de körülbelül ennyi volt.
– Avromi számára Isten mindennek a része, amit csinál, egészen odáig,
hogy mit ehet, és mit nem. Neki olyasvalakire van szüksége, akivel meg
tudja osztani ezt az életet.
– Tudom. Csak szerettem volna még egyszer, utoljára látni.
– Van értelme meghosszabbítani a szenvedést? Azt hiszem,
mindkettőtöknek a tiszta szakítás a legjobb. Ha bármennyire vigasztal, soha
nem láttam még Avromit ennyire maga alatt. Biztos, hogy nagyon fontos
vagy neki.
– Igen… legalább tudom, hogy nem csak én búsulok egyedül.
– Nem, nem csak te. Shola, nem akarom, hogy kioktatásnak érezd, de
amikor kész leszel rá, találni fogsz valaki mást, aki jobban illik hozzád, és a
te világodból való.
– Talán, csak az nem Avromi lesz. – Hogy találna még egy fiút, aki
ilyen különleges, és ilyen izgató, mint ő? Vagy ilyen figyelmes és gyöngéd?
Bárcsak most azonnal át tudná ölelni, magához húzni, és felolvadni vele
közösen, még egyszer, utoljára.
– Nem, nem lesz. De remélem, hogy hagyja majd, hogy olyan legyél,
amilyen vagy.
Shola körülnézett a sivár, szigorú szobában. Még televízió sem volt
benne.
– Igaza van – mondta.
Ahogy Shola elindult, egy hivatalos fekete öltönybe és kabátba öltözött
magas, sovány férfi jött be a kerti ösvényen. Gyanakvó tekintettel mérte
végig a puhakalapja alól. Volt valami merev és baljós a szája tartásában, a
feszes állában, amit a hamuszín szakálla alig tudott eltakarni. Kategorikusan
bólintott, aztán félreállt az ösvényen, hogy továbbengedje. Shola mormolt
valamit köszönetképpen, de érezte, hogy a gesztusnak kevesebb köze van a
lovagiassághoz, mint a jelenléte helytelenítéséhez. A férfi mereven állt,
amíg ő el nem haladt mellette, amitől Shola sietni kezdett a kapu felé, örült,
hogy elmehet.
Rivka a küszöbön állt, és figyelte, ahogy Shola távozik. A férje jött be
az ösvényen, és a rebecen nehéz szívvel figyelte a kis táncukat, mert azt
remélte, hogy Shola látogatását eltitkolhatja előle, Avromi védelmében. De
ahogy a férje közeledett a komor, feszes vonalba merevedett szájával,
érezte, hogy közeleg a vész.
Zilberman rabbi felakasztotta a kabátját és a kalapját, és minden
köszönés nélkül fordult hozzá:
– Nu, ki volt ez a lány?
– Avromi egyetemi ismerőse.
– Nem tudtam róla, hogy lány barátai vannak, nemhogy olyanok, akik
miniszoknyában járkálnak. És mit keresett itt, mit mutogatta a portékáját az
egész utca szeme láttára? Szóval erre jó neki az az egyetem, ahelyett, hogy
tanulna? Hogy a gojokat bámulja a hiányos öltözetükben! – A rabbi szeme
villogott, ahogy bement a konyhába. Nyitogatni-csukogatni kezdte a
konyhaszekrény ajtait, mintha bizonyítékot akarna találni rá, hogy más
fiatal nők is szemérmetlenül hivalkodnak odabent.
Rivka sóhajtva követte. Nem volt mit tenni: el kellett neki mondani.
Nem tudott neki hazudni.

Aznap éjjel se a rebecen, se Zilberman rabbi nem tudott elaludni. A férje

Avromi viszonya miatti kirobbanásának utórezgései még jól érződtek a
házban. A levegő a nyers szavak visszhangjától reszketett. A rebecen az
oldalára kuporodott, és az ajtó halvány körvonalát nézte, a térdei közt egy
párna, hogy enyhítse a baba növekvő súlyának nyomását a hátán, és
hallgatta, ahogy a férje forgolódik kétségbeesésében. Mikor behunyta a
szemét, a fia sebzett arckifejezését látta maga előtt, ahogy összerezzen,
mintha egy ütést akarna kivédeni, amikor az apja azzal vádolta, hogy
megszentségtelenítette Hásem nevét.
Zilberman rabbi a konyhában fel-alá járkálva szónokolt. Aztán
abbahagyta, és a konyhai szék támláját megragadva, haragja teljes erejével
odavágta a feleségének:
– Rivka, ez mind a te hibád! Te ragaszkodtál hozzá, hogy igazi
egyetemre járjon… soha nem történt volna ez, ha a Közösségi Egyetem
kurzusára jelentkezik, mint a kile többi tagja! De nem: neked az kellett,
amit a fejedbe vettél. És én hülye, hagytam. Ki kellett volna tartanom a
saját nézeteim mellett, és jesivába küldeni.
Rivka lenézett a ragacsos műanyag terítőre, próbálta kizárni a férje
haragját, és összeszedni magát, hogy válaszoljon, közben gátat vetni a saját
haragja áradásának.

Az ébresztő elketyegte az elveszett alvás perceit és óráit. Rivka minden

hangot tisztán hallott, amit a férje kiadott. Minden köhögés, horkantás csak
fokozta a szenvedését és az ingerültségét. Hiába sajgott a jobb oldala, nem
volt hajlandó átfordulni, szembe a férjével. Érezte, hogy beszélni akar, de a
haragtól megsűrűsödött az ereiben a vér.
Zilberman rabbi egyszer csak rekedt hangon suttogni kezdett.
– Mit fognak gondolni az emberek, ha kitudódik? Mindenre hatással
lesz. A helyzetemre a kilében. Az emberek nem fognak eljárni a sulba.
Mindent veszélyeztet, amiért dolgoztam. Gondoltál te erre?
Chaim hanyatt feküdt, a karját összefonta a mellkasán, a profilja a
szürke félhomályban csak egy sziluett. A szakálla billegett beszéd közben.
Chaim végig tudta, hogy ő ébren van.
– Nem hiszem el, hogy ilyen önző vagy! Mi történt veled, amióta
átjöttünk? Csak a kilével meg az állásoddal törődsz! És mi, és Avromi?
Chaim mozdulatlanul feküdt, mint önmaga szobra, és a szavain
tűnődött.
– Bármit is tett, a mi fiunk, és megérdemli a támogatásunkat. Összetört
a szíve. Te is voltál egyszer fiatal, Chaim, és tudom, hogy lefeküdtél nem
zsidó lányokkal. Nem emlékszel, milyen érzés volt beleszeretni valakibe, és
szakítani valakivel?
A férje sóhajtott.
 – Igaz, de Avromi frumnak született. Tudta, mi tilos a számára, és egy
percig sem gondolt Hásemre: ez fáj igazán.
– És akkor mit csinálsz? Süvet ülsz érte? Ugyan már, Chaim, vége
van! Volt benne annyi előrelátás, hogy befejezte. Legalább ezt
elismerhetnéd.
– Nem, amíg meg nem mutatta, hogy davenolással és egy rendes
jeruzsálemi jesiva tagjaként jóvátette.
A rebecen nehézkesen felült.
– Hát, biztos vagyok benne, hogy később még megköszöni a
megértésedet és a támogatásodat – dühöngött. – A részvéted hiánya undorít.
Átgördült és felállt, a köntösét lekapta az ajtó hátáról.
– Hova mész?
– A kanapén fogok aludni.

Az apja azt követelte, hogy hagyja ott az egyetemet, és járjon jesivába

Jeruzsálemben. Avromi beleegyezett, az apja pedig érdeklődni kezdett a
nevében. Jeruzsálem elég távolinak tűnt Londontól és az egyetemtől – meg
az apjától is. Egyedül arra vágyott, hogy a világa visszatérjen a normális
keretek közé, ha tompább létbe is. Nem bánta a közönséges életet: a korábbi
élete az elveszített nyugalmával és bűntudat nélküli álmával vonzóbb volt
számára, mint valaha. Az apja néha alig bírt ránézni, és ha mégis, Avromi
megérezte a lobogó csalódottságot. Máskor nem bírta türtőztetni magát, és a
vacsora közben kirobogott, otthagyta a családot, hogy fojtott csendben
piszkálják tovább az ételt.
A ház homályos börtön lett, és Avromi a vékony falakon át hallotta és
érzékelte a feszültséget, amit okozott. Még Michal is hűvösen bánt vele.
Felháborodottan masírozott el mellette a fürdőszobába menet, feltartott
orral, és becsapta maga mögött az ajtót. De bármennyire elítélte, a családon
kívül nem beszélt a szégyenéről, és Avromi hálás volt a lojalitásáért. Csak
Moishe maradt változatlan, szeretett volna kőkemény részleteket megtudni
Sholáról, hogy milyen volt meztelenül, de ebbe Avromi nem volt hajlandó
belemenni.
Elvárták tőle, hogy minden családi étkezésen részt vegyen, és az apját
naponta háromszor elkísérje a sulba. Amíg imádkozott, az apja fürkésző
tekintettel nézte. Amikor felnézett, keserűséget és csalódást látott az apja
beesett arcán. A szemöldöke közt állandósult egy mély vonás, amitől űzött,
ijesztő benyomást keltett. A közössége tagjai az egészségéről érdeklődtek,
de az apja rövid bólintással és valami üres válasszal félresöpörte a
kérdéseiket. Az anyja, akinek napról napra nőtt a hasa, továbbra is
felcsoszogott az emeletre Avromi szobájába, hogy társasága legyen, és
osztozzon a bánatában. Úgy tűnt, ő az egyetlen, aki megérti a
kétségbeesését.
A lelepleződése utáni héten egy délután az anyja bekopogott a
hálószobájába egy csésze teával és egy tányér vajas pirítóssal. A látogatásai
jóleső nyugalmat hoztak. Magányos, komor nap volt. Az eső csapkodta az
ablakát, és a rozsdabarna levelek a hideg szél rohamainak örvényében
táncoltak.
Az anyja odaült a keskeny ágyra, és a hátát a falnak támasztotta.
Lerúgta a papucsát. Avromi észrevette, hogy a jobb lába nagyujja kiáll a
harisnyájából. Az olvasólámpa vigasztaló halogénfényt vetett rájuk, a szoba
többi része beleolvadt az alkonyi homályba. Avromi ágya olyan volt, mint
egy kis hajó, meleg és biztonságos az éjszaka tengerében.
– Tudod, nem te vagy az első, aki nem a megfelelő emberbe szeret
bele. Bárkivel megtörténhet – mondta az anyja.
– Hát errefelé nem annyira fordul elő, igaz? – kérdezte ő.
– Hogyne fordulna. Mindannyian emberek vagyunk, tehát
mindannyian hibázunk. Csak a mi közösségünkben az ilyesmit besöprik a
szőnyeg alá. Időnként hallok ilyesmiről…
– Tehát nem én vagyok az első, aki beleszeretett egy sikszébe? – A
szót keserűen köpte ki.
– Ne használd ezt a szót, Avromi. Nem méltó hozzád. Shola ennél
többet jelentett.
– Apa annak nevezte. Hallottam, hogy tegnap is ezt kiabálta odalent.
– Jobban kéne vigyáznia, és meg is mondtam neki. Valószínűleg azt is
hallottad.
– Köszönöm, hogy kiállsz mellettem, anya. Tudom, hogy sokat
veszekedtek miattam apával. Sajnálom, hogy akkora felfordulást okoztam.
Az anyja átnyúlt, és megsimogatta a haját, amit kivételesen engedett
neki, újra kisgyereknek érezte magát.
– Semmi baj, Avromi. Tudom kezelni. Valakinek helyre kell rántania,
ha túl messzire megy. – A rebecen arca egy pillanatra eltorzult. – És hogy a
kérdésedre is válaszoljak, nem, nem te vagy az első. Londonban élünk, nem
Mea Shearimban! Bár próbáld ezt apádnak mondani.
 A rebecen sóhajtott. Avromi arca újra elfelhősödött. Felült az ágyban,
és elvett egy pirítóst. Az anyja örült, hogy enni látja.
Avromi töprengve ropogtatott.
– Tényleg hiányzik – mondta.
– Tudom. Időbe fog telni. Tudom, hogy te is hiányzol neki.
– Ne is mondd, anya. – Felnézett, és az anyja látta a szomorúságot a
szemében.
– Sajnálom, nem kellett volna mondanom. Adj magadnak egy kis időt.
Davenolj erősen, menj el Jeruzsálembe, ha úgy érzed, hogy ezt kell tenned.
Az utazás valószínűleg jót fog tenni. Ha készen állsz, találkozz a
barátaiddal. Én itt vagyok, amikor beszélgetni akarsz, vagy ha csak
társaságra vágysz.
Avromi bólintott, és megszorította az anyja kezét.
– Kösz, anya. És apa?
– Remélem, idővel túljut rajta, és megbocsát. Ahogy meg is kellene.
De ki tudja manapság apádnál.
Kemény, dühös kifejezés villant a rebecen arcán. Sóhajtott, oldalt
döntötte a fejét, és könnyes szemmel Avromira mosolygott. Aztán
feltornázta magát, és az üres tányérért és bögréért nyúlt. Avromi felkelt, és
kinyitotta előtte az ajtót. Óvatosan figyelte, ahogy lekacsázik a lépcsőn. Az
anyja nyúzott. Világos, hogy ez a mostani dráma, nem beszélve a terhessége
növekvő igényeiről, áldozatot követel. És Avromi ebben is saját magát
okolhatta. A szidurjáért nyúlt, és kelet felé fordult.
 27. FEJEZET

CHANI, A REBECEN

2008. október, London

A vetélés után a rebecen visszavonult a feladataitól. A zsinagógában egyre
kevesebbszer volt jelen. A női karzaton az ülése, a harmadik sorban a
negyedik, ahonnan tisztán rálátni a bimára, fel volt hajtva, és az élein gyűlt
a por. Forrongott a pletyka. A nők egymást bökdösték, és elfordították a
tekintetüket, amikor belépett egy boltba vagy végigment az utcán; vagy
inkább végigcsoszogott bizonytalan lépteivel, mint aki rosszul tájékozódik,
vagy teljesen elfelejtette a célját.
Chani hallotta a suttogást, és nem volt hajlandó hinni neki. Csak
néhányszor találkozott a rebecennel, mielőtt telefonált, hogy lemondja a
következő órát. Tetszett, amennyit látott belőle, és csalódott volt. Az órái
lekötötték. A rebecen sok mindenről fellebbentette a fátylat, ami addig
rejtve maradt. Világosan beszélt, a szelíd méltóságot melegséggel, sőt
humorral fűszerezte. Chani kezdett kiengedni a jelenlétében, megnyílt,
hagyta, hogy előtörjön belőle a természetes kíváncsiság. Nem számított rá,
hogy élvezni fogja a tanulást, de ezek a beszélgetések, bár spirituálisak
voltak, de egyben bizalmasak és intenzívek is. Chani kezdte úgy érezni,
hogy bármit megkérdezhet tőle – illetve szinte bármit. És aztán hirtelen
abbamaradtak. Az anyja nyaggatta, hogy valaki mással tanuljon, de ő
makacsul kitartott. Tudta, hogy a rebecen nem hagyja cserben. Úgyhogy
várt. És úgy ezer év múlva, legalábbis úgy érezte, a rebecen végre felhívta.
Chani becsöngetett, és közben összeszorult a gyomra. Belesett az
ovális tejüveg ablakon, és az élet jeleit kereste. Egy elmosódó arc jelent
meg a homályos kristálydarabkákban. Az ajtó lendületesen kitárult, és a
rebecen lánya, Michal tűnt fel iskolai egyenruhában.
Chani az iskolában segített Michal osztályából néhány diáknak, és
akkoriban Michal, mivel tudta, miért jön Chani, somolygott és kuncogott az
érkezésekor, amitől Chani kínosan feszengett. Most viszont nem nézett a
szemébe. Dünnyögött valami köszönésfélét, és bevezette Chanit a
nappaliba.
A rebecen az ablakban állt. A piszkos tüllfüggönyön át kifelé nézett.
Semmi jelét nem adta, hogy hallotta volna Chanit, bár ő kopogott. Szorosan
összefont karral állt, mintha önmagát ölelné, vagy próbálná egyben tartani.
A válla merev volt, a háta egyenes, mint egy gázcső. A ruhája sötét és
komor. A szoba néma volt, de a levegőt rettenetes szomorúság ülte meg.
A rebecen nem mozdult. Chani megköszörülte a torkát.
Nehezére esett levegőt venni is, nemhogy megszólalni.
– Jó napot, Zilberman rebecen… megjöttem…
A rebecen lassan, vonakodva megfordult. A szeme két mély lyuk, a
tekintete élettelen, áthatolhatatlan. A bőre sápadt volt, korábban sima és telt
arcáról lefogyott a hús, sötét gödrök árnyékolták. Chanit egy gojszeszre
emlékeztette, egy haldoklóra. Megborzongott.
– Á, jó napot, Chani, ülj le, kérlek. Hogy vagy?
A rebecen mosolyogni próbált, de csak a szája feszült kétfelé. A szeme
üres maradt, mint egy elhagyatott ház ablakai. A kanapé felé támolygott.
Chani feszes, vidám mosollyal követte.
Az óra vontatott volt. Chani próbált figyelni a rebecen tanítására, de a
mellette ülő nő csak bámult lefelé az ölében fekvő könyvre. A nő, aki
valaha mosolygott, rajongott és elvarázsolta Chanit az élénk
magyarázataival és gyors észjárásával, most a sájtlija merev függönye
mögött rejtőzött. A parókájának áporodott szaga volt, elvesztette a fényét.
A hangja halk volt, szaggatott és monoton, Chani nem merte a
szokásos kérdésrohamaival félbeszakítani. Visszafojtott lélegzettel ült,
ugyanolyan mozdulatlanul, mint a rebecen. A rebecen mutatóujjára
fókuszált, amely a mondatok fölött reszketett.
A rebecen abbahagyta az olvasást. Lassan beszélt, de a hangja
valamennyit visszanyert a korábbi magabiztosságából, a szavak úgy
hullottak belőle, mint a kavicsok a tóba.
– Amikor elmész a mikvébe, miután a vérzésed elállt, nagy micvét
teszel: a férjed lelkét óvod. Ha kapcsolatot létesítenétek, amikor nidá vagy,
az rettentő bűn lenne, Chani: mindketten „káretek” lennétek, Hásemtől és
minden spirituális dologtól el lennétek vágva. Elveszettek lennétek. Amikor
vérzel, a kiömlő vér egy kicsit olyan, mint egy kis halál. Ahelyett, hogy egy
baba növekedne benned, a tested kiürül, és megszabadítja magát attól a
vértől, amire már nincs szüksége a baba életben tartásához, úgyhogy ez a
vér „táme”, rituálisan tisztátalan: nem azért, mert piszkos, vagy te volnál
piszkos, hanem mert ez a vér egyfajta élettelenséget jelképez ott, ahol
valamikor az élet megtartásának lehetősége volt. Olyan, mint egy holttest,
amikor a lélek kirepült.
A rebecen várta, hogy a szavai leülepedjenek. Chani némán sürgette.
Egy újabb fátyol emelkedett fel. Még az anyja se beszélt vele soha ilyen
bizalmasan.
A rebecen összeszedte magát.
– Ha a férjed kapcsolatba kerülne a menstruációs véreddel,
megfertőzné a lelkét az élettelenségével. Úgyhogy a te feladatod, hogy
megtisztítsd magad a mikvében. Ez a házasságotok sarokköve, és a
legfontosabb törvény, amelyet követned kell. A mikvének hatalma van,
hogy teljesen kicseréljen, megtisztítson. Amikor kilépsz belőle,
vadonatújnak érzed magad, tisztának, mint egy újszülött. Olyan erős hatás,
hogy amikor valaki betér a zsidóságba, akkor is meg kell merülnie a
mikvében.
A hangja megerősödött a szavai jelentőségétől. A rebecen odafordult,
és egy pillanatra Chanira nézett, a hangja reszelősen suttogott:
– A te felelősséged nőként és feleségként, hogy miután a vérzésed
elállt, számold a hét napot és hét éjszakát, és ellátogass a mikvébe. A
kevésbé vallásos házaspárok érintik egymást, de tisztán platonikus
kapcsolatban maradnak ez alatt az idő alatt. Persze a ti számotokra ez nem
felel meg, ha jól sejtem – sietett tovább a rebecen –, igaz, a döntés kizárólag
a tiéd és Baruché. A legtöbb frum házaspár az ágyát is elválasztja, vagy
különálló ágyakban alszanak ugyanabban a szobában. De ha már jártál a
mikvében, akkor és csak akkor visszatérhetsz a férjed teljes ölelésébe, és
mivel egy ideig külön voltatok, a kapcsolatotok édesebb és örömtelibb lesz,
mint valaha: amilyen a nászéjszakádon volt.
A nászéjszakámon. A rebecen mintha csak olvasott volna a
gondolataiban. Chani óvatosan felé fordult, és épp össze akarta szedni
magát, hogy feltegyen egy kérdést, amikor a rebecen ölében fekvő nyitott
könyvre egy könnycsepp hullott, és csillogó lencséje alatt felnagyította az
írást.
Mindkét nő némán ült, és a szétkent lapra bámult. Újabb nagy, ingó
csepp esett le, aztán egy újabb. Chani kétségbeesetten ásott a kardigánja
zsebébe. Átnyújtott egy gyűrött zsebkendőt a rebecennek. A rebecen
hálásan bólintott. Ebbe az apró figyelmességbe belesajdult a szíve, és
áradás fenyegetett. A szemét nyomkodva felpattant, és a könyvet a földre
ejtette. Aztán kiment a szobából, Chani csak bámult utána. A rebecen
szenvedése megdöbbentette. Naivan azt hitte, hogy valaki az ő helyzetében
és tartásával nem inog meg a nehézségek előtt. Jó férje van: tiszteletre
méltó, szeretett rabbi. Kényelmes háza. Három gyereke. A rebecen a
közösségben is megbecsülésnek örvend. És mégis, tessék, egy újabb nő, aki
be van zárva a szenvedésébe. Akárcsak az anyja. Hogy lehet, hogy az a két
nő, aki a leginkább hatással van az ő életére, ennyire depressziós? Akkor ő
hogyan reménykedjen boldog házasságban, ha ez a szomorúság
elkerülhetetlen?
Nyílt az ajtó, és Chani bűntudatosan felegyenesedett. A rebecen
megkísérelt egy könnyes mosolyt. A szeme piros volt, az orra rózsaszín és
duzzadt. Könnyebbség volt látni, hogy a színek visszatértek az arcára.
Visszajött a kanapéhoz, leereszkedett Chani mellé.
– Sajnálom, Chani – mondta halkan –, nem tudom, mi jött rám. Rossz
napom van. Nem érzem a régi énemet valahogy… – Erőltetett nevetéssel
hallgatott el. De újra a könnyek közelében volt.
– Semmi baj, őszintén, mindenkinek vannak rossz napjai, Zilberman
rebecen.
– Kérlek, szólíts Rivkának.
– Azt nem tudom. Olyan fura, valahogy nem helyes… – dadogta
Chani. Világ életében a rebecenként gondolt a rebecenre, hiába beszéltek
olyan bizalmas dolgokról, mint a nidá ideje.
– Nem, tényleg. Jobban szeretném. Türelmes és kedves voltál… és
hát… miután láttál ebben az állapotban… kicsit buta helyzet.
Chani a szemébe nézett.
– Oké, Rivka – mondta kifulladva.
Rivka megérezte Chani feszengését, és visszatért a tárgyra.
– Akkor folytassuk onnan, ahol abbahagytuk? – Felvette a könyvet,
amit Chani lapjával lefelé fordítva a kanapé karfájára tett, és próbált
fókuszálni. De újra erőt vett rajta a veszteség mindent elnyomó érzése, a
férje miatt, önmaga miatt, a régi meghittség miatt. A kezét a hasára nyomta,
és az éles levegővételtől az üresség fájdalma visszalökte a jelenbe.
A mozdulat olyan ismerős volt Chaninak. Ösztönösen átkarolta a
rebecen szögletes vállát, bár nyugtalanította a törékenysége.
– Anyám is elvesztett három babát – súgta.
 A rebecen megfeszült. Elhúzódott Chanitól, szelíden lefejtette a lány
karját, és nyíltan az arcába nézett. A tekintete kemény volt.
– Nem akarok erről beszélni. Nem a te dolgod, Chani. Bármit
mondanak rólam odakint, nem érdekel. Hadd mondjanak, amit akarnak. –
Összeszorított foggal beszélt.
Chani összerezzent.
– Sajnálom: nem tolakodásnak szántam.
A rebecen látta a megbántottságot Chani égő arcán, és megenyhült.
Megszorította Chani karját.
– Jaj, Chani, nem akartam felcsattanni… túlságosan érzékeny
vagyok… szégyellem, hogy így kiadtam magam. Ahogy anyád is, sok nő
veszít el babát. Ez nagyon is általános, különösen a mi kilénkben folyton
lehet hallani. Csak én most valamiért nem tudom magam összeszedni.
A szavai egyetlen zuhatagban jöttek ki. A rebecen mintha önmagával
csatázna. Hosszú pillanatokra elhallgatott.
– Ez a baba, tudtam, hogy az utolsó, vagyis azt hittem, ez lesz az
utolsó, mindkettőnk számára teljesen váratlanul jött mint elképesztő áldás.
Sose gondoltam, hogy lehetne még egy, de itt volt, azt vettem észre, hogy
negyvennégy évesen terhes vagyok, és újra meg újra hálát adtam Hásemnek
a hihetetlen ajándékért, aztán egy éjszaka arra ébredtem, hogy a baba
elveszett: és aztán nem volt idő, egyáltalán nem volt idő megmenteni, nem
is lehetett megmenteni… és utána…
A rebecen a semmibe bámult, a szája enyhén szétnyílt. Mintha teljesen
el is felejtette volna, hogy Chani még ott van vele.
– Sok évvel ezelőtt, amikor Izraelben éltünk, volt egy kisfiam, az én
angyalom, az első. Háromévesen meghalt. Yitzchaknak hívták.

Ideje volt emlékezni, leásni az emlékekbe, amelyek olyan mélyen voltak

eltemetve, hogy némán és mérgezőn terjeszkedtek, erjedtek a tudata
legsötétebb régióiban. Miután Chani elment, nem tudta abbahagyni az
emlékezést.
 28. FEJEZET

A REBECEN

1986. március, Jeruzsálem

Purim volt, és Nahlaot szűk utcáin hemzsegtek az emberek, sokan rikító
jelmezben. Még a fiatalabb, merészebb nők közül is voltak, akik levetették
a komorabb öltözetüket, és csillogó királynőkként vagy angyalokként
pompáztak. Egy boszorka épp egy babakocsit rázogatott, mert a baba
felbömbölt benne. Minden sarkon részeg haszidok táncoltak vad körökben,
némelyek annyira becsíptek, hogy filctollal írkáltak egymás homlokára.
Tántorogtak és nekilódultak, elkapta őket a bacchusi eksztázis, flaskákat és
borosüvegeket szopogattak. Kisfiúk áztatták el egymást vízipisztollyal,
vagy fújták be egymást habbal. A lányok kereplőket ráztak, vagy edényeket
ütögettek. A sípolás, visítás, nevetés és dudálás vidám diszharmóniává
olvadt össze a felgyülemlett energia féktelen kirobbanásának
kísérőzenéjeként, amely a tavasz érkeztét jelezte.
Leszállt az alkony, és odafent az ünnepi fények szivárványa lebegett.
Chaim és Rivka átvágott a tömegen, Rivka erősen markolta Yitzchak kezét.
A férje bohócnak öltözött, skarlát vattacukor-parókával, zsíros, fehér
arcfestékkel és piros szájjal. Csíkos kertésznadrág volt rajta, és hozzáillő
nadrágtartó. A túlméretezett hajtókájához műanyag virágot tűzött, ami vizet
spriccelt. Chaim be volt csípve, bukdácsolt a csattogó sárga cipőben.
Énekelt, csuklott, üdvözölte az ismerőseit, miközben Yitzchak babakocsiját
próbálta kormányozni. Yitzchak nem volt hajlandó beleülni. Türelmetlen
volt, a szeme elkerekedett az izgalomtól, forgatta a fejét, visított és
boldogan mutogatott. Ragaszkodott hozzá, hogy ő is bohóc legyen, de már
el is vesztette a piros orrát. Hamar megfeledkezett róla, és a kötőféket
rángatta. Rivka közel húzta magához.
– Yitzchak! Maradj a mamával.
– Mama, de én látni akarom… látni…
 – De nem most. El kell jutnunk Shifra bulijára, kérlek, drágám.
Rivkának a rákent csillámtól viszketett az arca. A boszorkánykalap túl
nagy volt, a karimájától nem látott ki. Érezte, hogy a csíkos harisnyája
lecsúszik. Éhes volt, és a halántéka lüktetett.
– Szia, Rivka.
Megfordult, hogy lássa a barátnőjét, Dafnát, aki kimonóba öltözött. A
sájtliját feltupírozta, és hátul két pálcikát tűzött bele.
– Szia, Dafna, hogy vagy? Imádom ezt a jelmezt.
– Kösz. Nem egy őrület ez az egész?
– Ja, mindenki teljesen mesüge. Egy buliba indultunk, a Feingold
házba. Nem jössz?
– Nem tudok, meg kell szerveznem a vacsorát, és Shaul olyan részeg,
hogy éjjel kettőig valószínűleg haza se jön. Tavaly, amikor királynőnek
öltözött, elvesztette a jogarát. Lekuporodott a díványra, és álomba sírta
magát…
– Chaim dettó. Általában zokogva jön haza, aztán borzasztó
rosszkedvűen kel fel, borzasztó másnaposan. Semmire nem emlékszik… és
találd ki, hogy ki tisztogatja ki a sok vágást és horzsolást…
– Tudom, miről beszélsz, nálunk ugyanez a helyzet. Na és Yitzchak
hol van ma?
Az előbb még megvolt. De a keze üres.
– Itt volt… az előbb… Yitzchak! – Rivka elpördült Dafnától, eszelősen
tört utat az emberáradatban.
– Yitzchak!
Chaim festett arca aggodalmasan jelent meg a rikító maszk alatt.
– Hol van Yitzchak? – kérdezte, hirtelen teljesen kijózanodva.
– Nem tudom! Nem tudom! Itt fogtam, alig egy perce, aztán
megláttam Dafnát.
– Yitzchaaaak! – üvöltötte Chaim. Átfurakodtak a tömegen.
Rivka hirtelen megpillantotta a fiát. A járdán totyogott, és elbűvölten
bámult egy hatalmas, sárga madarat, amelyik az utca túlsó oldalán
szökdécselt. A jelmez tulajdonosának lába alig látszott ki a tollak alól. Mire
Rivka elérte volna, Yitzchak kirohant két parkoló kocsi közül.
– Yitzchak! Yitzchak! – Rivka kitépte magát a tömegből, a
szoknyájában botladozott, Chaim a háta mögött. Fékek csikorogtak, aztán
valami hátborzongató fémcsörömpölés hallatszott.
 Az utca közepén csoportosulás, átlagos izraeliek hétköznapi ruhákban.
Kapkodva beszéltek héberül, torokhangon, vadul. Valaki sikoltozott. Rivka
odaért, és bevetette magát a kör közepére.
Az aszfalton egy kis bohóc feküdt mozdulatlanul.
Rivka felkapta a fia testét, a férfiak tiltakozását meg se hallotta. Hiszen
tudta.
Rémisztő sikoltás hasított a levegőbe. Idegen karok kapták el, ahogy a
földre esett.

Másnap reggel ébredt fel. Felöltöztették, leszedték róla a jelmezt; Rivka

nem volt hajlandó öltözködni sem. Összeroskadva ült a kórházi ágyon,
miközben Chaim a lába előtt térdelt, hogy ráadja a cipőt. Rivka nem látott,
nem hallott, hagyta, hogy hazavezesse.
A nap szokatlanul nyomasztó volt. Fehér hőség remegett a poros
temető és a feketébe öltözött gyászolók felett. A ciprusfák, mint megégett
ujjak álltak mozdulatlanul a rezzenetlen levegőben. Chaim valahogy
végigbotladozott a kaddison, kínosan tudatában volt, mennyire perverz
dolog a fia fölött olvasni a szöveget. Körülötte mindenütt felszakadt a sírás.
Rivka megtántorodott mellette, a szülei kapták el, és tartották egyenesen.
Amikor a lepelbe tekert apró test becsúszott a sírba, Rivka semmi mást
nem akart, csak beugrani mellé. Odakuporodni a hűvös, nedves földbe, a
fiához. Mozdulatlanul és némán feküdni, ahogy a föld hullik rá, hogy lassan
befedje őket, örökre.

A gyász időszaka pokoli álomként telt. Rivka egy háromlábú zsámolyon

kuporgott, és hagyta, hogy arctalan látogatók kondoleáljanak neki. A
tükröket a falnak fordították. A ház megtelt gyászolókkal, a levegő vibrált
az elsuttogott imák hangjától. Az emberek reggel-este jöttek, meleg
tálakban frissen főtt ételeket hoztak. Rivka nem evett. A szülei, akik
odautaztak Angliából, mellette ültek, és szinte estéről reggelre
megöregedtek. Az apja betegnek és elesettnek látszott. A sötétség magába
nyelte Rivkát, ahogy ült a föld közelében, büdösen és tompán.

A következő hetekben a kile körülvette őket. Továbbvitte őket. Barátok

jöttek át, hogy némán üljenek és sírjanak. A szomszédok kitakarították a
lakást, és a hűtőben mindig bőven volt étel. Sábeszkor kényszerítették
magukat, hogy felkeljenek és elmenjenek a sulba, de Rivka belül dühöngött.
Csak Chaim davenolt továbbra is.
Jehe sme rábo mevoráh leolám uleolme olmájo. Legyen az Ő nagy
neve áldott örökkön örökké. Ámen.
A kántálás visszhangzott Rivka fülében. Eltátogta a választ, de a szíve
üres volt, mint Yitzchak szobájában a kiságy.

A látogatók lassan elfogytak, és ők ott maradtak kettesben, hogy

szembesüljenek a gyászukkal. A lakás hatalmasnak tűnt. A régi kőfalak és a
magas mennyezet, amelyek addig a hőség elől rejtették őket, most
nyomasztó csenddel visszhangoztak. Nem volt miről beszélgetni, semmit
nem volt érdemes megvitatni, semmi nem töltötte ki kettejük közt a fekete
űrt. Rivka soha nem érezte még ilyen egyedül magát.
Némán ettek, ültek egymással szemben, de nem néztek egymás
szemébe. Yitzchak etetőszéke ott maradt közöttük, az asztal mellett. Rivka
továbbra is minden étkezés után letörölte. Nem tudta megállni.
Minden rá emlékeztette. Nem tudta rászánni magát, hogy kidobja vagy
elajándékozza a ruháit és a játékait. A kiskabátja az övék mellett lógott az
akasztón. A krikszkrakszai továbbra is a hűtőt díszítették. És mikor belépett
a szobájába, egy szívdobbanásnyi időre mindig úgy látta, hogy ott van,
alszik az ágyában: kis kupac, sima sötét fej a párnán. Elképzelte, hogy
hallja a szelíd légzését is.
Az utcát, ahol meghalt, messzire kerülték: inkább hosszú kitérőt tettek.
Rivka nem találkozott többet Dafnával. És néha, amikor az utcán jártak, és
megláttak egy gyereket, aki egy őrült pillanatra épp olyannak tűnt, mint
Yitzchak, megtorpantak, és csak bámultak. Vagy egy másik gyerek
karattyolását hallották, és a hangja olyan kétségbeejtően ismerős volt, hogy
Rivka szíve kalapálni kezdett.
Az életük kongó, értelmetlen mederben folyt tovább. Chaim továbbra
is tanult a jesivában, de a tudás iránti szenvedélyét elvesztette. Rivka is
próbált tanulni, de nem tudott fókuszálni. Semmi nem számított igazán.
Még Hásem sem. A davenolást abbahagyta, és nem járt el a sulba. Csak a
sábesz tartotta a hatalmát: Rivka nem tudta rászánni magát, hogy szakítson
a törvényekkel.
 Éjszaka úgy kapaszkodtak egymásba, mintha az ágy mentőtutaj lenne,
és ők lennének egy hajótörés egyetlen túlélői. Nem szeretkeztek. Reggel a
párnáik vizesek voltak. Száraz szemmel ébredtek egy újabb üres napra, ami
ugyanolyan, mint az előző. Nem kellett elválasztaniuk az ágyukat, mert
Rivka vérzése szünetelt. Sovány volt, mint egy kóró. Megállt benne a belső
óra, a meddőség a szíve ürességét tükrözte.
Egy év telt el, állítottak egy sírkövet. Nem beszéltek már Yitzchakról,
de mindenütt jelen volt, láthatatlanul, némán. A hiánya olyan tapintható
volt, hogy felvette a gyerek formáját, és Rivka, ha elég erősen koncentrált,
érezte is. Egy párnás kéz megfogta a kezét. Selymes haj csúszott az ujjai
közt.
El kellett menekülni.

Egy délután Chaim arra jött haza, hogy egy halom bőrönd áll az
előszobában.
– Rivka? – kiáltotta.
A felesége a hálószobájukban volt, a ruhákat kapdosta le a vállfákról,
és dobálta az ágyra.
– Mit csinálsz? – kérdezte Chaim.
Nem válaszolt. Kirángatta a fiókokat, a tartalmukat egy táskába
öntötte.
– Rivka! – tiltakozott Chaim. De Rivka nem hagyta abba. Bevonult a
fürdőszobába, és lesöpörte a tisztálkodási szereket a polcról. Égett a keze
alatt a munka.
Chaim megmarkolta a vállát, és maga felé pördítette.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– Elmegyünk. Én itt nem bírom tovább. Itt nincs számunkra semmi.
Haza kell mennünk. Egyedül is elmegyek, ha nem akarsz velem jönni –
mondta. Mélyen a férje szemébe nézett, és Chaim látta, hogy komolyan
mondja.
Várt egy kicsit, átgondolta. Aztán lassan leült az ágyukra, a holmijuk
közé. Rivka tovább szortírozott és dobált: tubusok koccantak és puffantak,
ahogy a szemetesbe zuhantak.
– Igazad van – mondta Chaim. – Azt hiszem, itt tényleg semmi nem
maradt.
Rivka visszajött a hálószobába, és megállt fölötte.
 – El kell mennünk… mennem. Még talán újrakezdhetjük, nem?
Nekem Angliára van szükségem, a szüleimre. Az otthonra. Kevesebb
emlékre.
– Igen. Azt látom.
– Foglaltam magunknak repülőjegyet. Holnap estére. A házat
eladhatjuk vagy kiadhatjuk.
Chaim döbbenten nézett. Ahogy Rivka számított is rá. Hiszen
egyáltalán nem kérte ki a véleményét.
– Oké – mondta Chaim lassan. – És szerinted visszajövünk még?
– Nem – felelte Rivka tömören. – Én nem – tette hozzá gyorsan.
– Akkor ez végleges?
– Nekem igen. Hogy te mit csinálsz, az a te döntésed.
Chaim felnézett rá.
– Akarod, hogy veled menjek?
Rivka hallgatott. Már nem is tudta. Az ürességtől a házasságuk is
mintha megszakadt volna. De Chaim akkor is a férje, Yitzchak az ő fia is
volt.
– Igen.
És ennyi. Elszöktek Jeruzsálemből, Yitzchakot otthagyták a poros kis
sírban. A fájdalmukat mélyre ásták, és próbáltak továbblépni.

Londonban lágy, szürke permeteső váltotta fel a szemet elvakító, bőrt

perzselő éles fényt. Az emberek udvariasak voltak, türelmesek, és az
anyanyelvén beszéltek. Piros tégla vette őket körül, az ősi, fehérre fakult kő
helyett. Minden zöld volt, buja és nyirkos.
A szelíd angol közösség csöndes sztoicizmussal támogatta őket. A
jeruzsálemi lakásukat eladták, és a szüleik segítségével vettek egy kis házat.
Chaim segédrabbi lett, és egy idősebb, tapasztalt rabbi felügyelete alatt
kezdett dolgozni. Rivka háztartást vezetett. Az anyja mindennap
meglátogatta. Sétálni jártak, és idővel az ismerős környezet hatott, és
kialakult valamilyen ritmus.
Amikor terhes lett Avromival, úgy érezte, mintha felébredt volna, és
két év után először újra reménykedni kezdett. Megújult lelkesedéssel és
szenvedéllyel davenolt, az arcát a nyitott szidurjával betakarva érezte, hogy
a hála kiárad belőle.
 29. FEJEZET

CHANI, A REBECEN

2008. október, London

Az a furcsa beszélgetésük három napja történt, de Chanit azóta is üldözte az
emléke. Bárcsak lenne valaki, akivel megoszthatná a rebecen közlésének
terhét, de mivel tiszteletben tartotta a kérését, megőrizte a titkot magának.
A rebecen a következő óra előtt úgy fogadta, mintha mi sem történt
volna. A vonásait valami kísérteties komolyság koszorúzta, bár a sötét
szemek mélyén a fátyolos tekintet ijesztően az anyjára emlékeztette Chanit,
függetlenül a két nő méretbeli különbségétől.
– Gyere be, Chani – mondta halkan a rebecen. Mereven állt az ajtóban,
ugyanabban a sötét öltözetben, mint a múltkor. A fejkendőjét szorosan
összehúzta a homlokán.
– Köszönöm. Hogy érzi magát, Zilberman rebecen? – Vajon jó, hogy
ezt megkérdezte?
– Báruh Hásem. És te?
– Báruh Hásem, jól, köszönöm. – Chani lekuporodott a gödrös kanapé
szélére, és várta, hogy a rebecen kijelölje a feladatot.
– Akkor ma a haj elfedéséről fogunk beszélni – mondta a rebecen,
miközben a tekintete a falon, Chani feje fölött egy foltra szegeződött.
– Igaz, hogy a világ bűneiért azok a zsidó nők felelnek, akik
szemérmetlenül öltöznek?
A rebecen a homlokát ráncolta. Mély ránc vésődött a két szemöldöke
közé, üveges tekintetét Chanira meresztette.
– Ezt ki mondta neked? – kérdezte.
– Jaj, az iskolában hallottam. Egy videón. De szerintem hülyeség. –
Figyelte a rebecen reakcióját. Valamilyen reakciót akart. Hol a múlt heti tűz
és intenzitás? Hol az igazi rebecen? A kapcsolat megszakadt. Miután egész
héten aggódott, úgy érezte, elvesztette.
 – Ezt azért nem így mondanám. Enyhe túlzás. Egy zsidó nőnek
szerényen kell beszélnie, ennie és öltöznie, ahogy a Tórában meg van írva –
magyarázta a rebecen. – Akárcsak egy férfinak. Erkölcstelenség máshogy
tenni. De egy nő számára fontosabb, hogy ne mutogassa magát valami
helytelen öltözetben, ami mások szemében divatosnak számít. Úgyhogy ha
férjhez megyünk, eltakarjuk a hajunkat, mert a haj az érzékiségünk és a
szépségünk része, ami egy férfi számára csábító lehet. De a férjünk előtt,
amikor magunk vagyunk, az más.
– És mi történik, amikor a férj és a feleség magára marad?
Chani hirtelen nagyon kimelegedett. Lesütötte a szemét, és várt. A
rebecen szelíden nézte.
– Chani, tudom, hogy szeretnéd tudni. Tudom, mennyire ijedt vagy. Ez
rendben is van. De erre nem válaszolhatok. Bárcsak tudnék, de nem vagyok
az anyád. Úgyis megtudod hamarosan. Nem lesz olyan rossz, mint
gondolnád. Csak próbáld elengedni magad, és élvezni a bizalmas
közelséget, amibe hamarosan kerülsz a férjeddel.
Nem lesz olyan rossz, mint gondolná! Kész, vége van.
– Mért nem mondja el nekem senki? Anyámat már próbáltam
kérdezni. Senki nem mondja el az igazságot. Ez nem fair. – Hallotta a saját
nyávogó hangját, és szégyellte. Utálta a nyavalygást.
– A férj behatol a feleségébe, és elhelyezi benne a magokat.
Ez nem újdonság. Így nem jutnak sehová.
– Igen, de hogyan?
– Mit hogyan? – A rebecen próbált időt nyerni, hogy valami megfelelő
választ találjon. Ez több volt, mint amit megszokott. A többi lány soha nem
mert ilyen kérdéseket feltenni, hagyták átsiklani a részletek fölött. – Ha
eljön az ideje, megtudod.
– De nekem most kell tudnom.
– Nem kell mindent tudnod. Bízz Hásemben. Bízz Baruchban. Ami
történni fog, természetesen fog megtörténni. És rendben lesz.
Chani lebámult a szidurjára, és elhúzta a száját. Minden rendben lesz!
Még a rebecen sem mondja el a teljes igazságot. Ha elgondolja, hogy a múlt
héten milyen nyílt volt a saját életével kapcsolatban. Chani több
őszinteségre számított tőle. De érezte, hogy bölcsebb, ha nem erőlteti
tovább, úgyhogy elengedte.
– És ha Hásem megáld, akkor ez a mag gyerekké nő benned.
A rebecen hangja elcsuklott. Chani aggodalmasan pillantott rá.
 – És remélhetőleg sok gyereked lesz. Beezrát Hásem.
– De én nem akarok sok gyereket! – tört ki Chaniból.
A rebecen hangosan nyelt, és az ingujjából előhalászott egy
zsebkendőt.
Jaj, ne, már megint, gondolta Chani.
– Szerencsés leszel, ha meglesznek – súgta a rebecen, és a zsebkendőt
darabokra cincálta.
– Bocsánat, Zilberman rebecen… gondolhattam volna…
– Nem a te hibád…
– Csak annyi, hogy nem tudja, milyen érzés.
– Ezt meg hogy érted?
– Sokból egynek lenni. Igazi… pokol.
A rebecen feszengeni kezdett a székén.
– Bocsánat, nem kellett volna ezt mondanom.
– Nyilvánvalóan szükséged volt rá.
– Igen. Azt hiszem, igen. Amikor az embernek sok testvére van, akkor
elveszhet a tömegben. A szüleimnek egyszerűen nincs már idejük rám.
Nem akarom kicsinyíteni a veszteségét, de Zilberman rebecen, a
gyerekeknek tényleg nagyon nehéz tud lenni, nemhogy a szülőknek.
– Tudom. Úgy értem, el tudom képzelni – mondta a rebecen halkan.
Sóhajtott. – Bár én ezt nem is hagytam volna. – Látta a nők szürke arcát,
akiknek népes családjuk van, tanúsíthatja, mekkora káosz az otthonuk, de
még soha nem hallotta egy gyerek véleményét a kérdésről. Mégis mindenét
odaadná, ha mindegyik gyereke élne és egészséges lenne. Öt teljesen
kezelhető lett volna. De nyolc? Kilenc? Vagy tizenkettő, mint
Krupnikéknál? Néha úgy tűnt, hogy ezek a párok versenyszerűen
szaporodnak a dicsőség kedvéért, hogy annyi gyerekük van.
– Mind ezt gondolják. De aztán a babák átveszik az uralmat, és
képtelenség minden gyereknek egyenlő figyelmet és szeretetet adni. És az
idősebbek érzik meg a feszültséget. Én érzem meg.
– Igen, az nehéz lehet – ismerte el a rebecen.
– Anyám néha észre sem veszi, ha ott vagyok. Nem akarok róla
rosszakat mondani… – tette hozzá gyorsan.
– Persze hogy nem. Dehogyis, Chani – mondta a rebecen.
– Csak annyi, hogy amikor a legkisebb, Yona megszületett, az már
tényleg túl sok volt neki. Remélték, hogy talán fiú lesz annyi lány után.
Úgyhogy a csalódástól anyám kis híján összeomlott. Nagyon ijesztő volt.
Mintha elvesztettem volna. Mintha egy időre eltűnt volna önmagában.
A rebecen sóhajtott. Tudta, milyen érzés. Mrs. Kaufmanra gondolt, a
mártír mosolyára, a lényéből sugárzó lemondásra, és az irigység, amit
próbált elnyomni, kicsit enyhült. A gondolatai, mint egy összekarcolt
lemezen a tű, visszatértek a saját kiürült méhéhez.
– Azt hiszem, én csak négy gyereket akarok. Akkor mindegyiknek
meg tudnám adni azt a szeretetet és figyelmet, ami nekem hiányzott. A
szüleim mindent megtettek értünk, de ez néha egyszerűen nem elég. Néha
azt szeretném, hogy jobban vegyenek észre, és figyeljenek rám, és csak
rám. Töltsenek velem külön időt. Tudom, hogy szeretnek. Csak nem lehet
annyi gyereknek ugyanannyi szeretetet adni. Anyának ez nem könnyű.
Néha azt sem tudja, hol a feje. Amikor kettőnek mennie kell valahová, és a
baba felvisít, és Chayale követeli, hogy nézze meg a leckéjét, és még meg
kell főzni a vacsorát is… és aztán még a mosást is ki kell válogatni… és
nekem is van egy beadandó esszém, amit be kell fejeznem… Úgyhogy én
eldöntöttem. – Most kicsit jobban érezte magát. Jó volt végre beszélni
valakivel, aki hajlandó odafigyelni, még ha nem is ad meg minden választ.
– Nem mi döntjük el, Chani.
– Azt hittem, van rá módszer.
A rebecen érezte, hogy veszélyes területre ért. Nem akarta magára
vonni Mrs. Kaufman haragját. Mégiscsak egy nagydarab nő.
– Ezt majd Baruchhal és a rabbiddal kell megbeszélned. És most
nézzük a kétszáztizennegyedik oldalt a menyasszonyi szidurodban, és
beszéljük meg, melyik zsoltárokat és imákat fogod elmondani az esküvőd
előtti időben – mondta olyan szigorúan, ahogy csak tudta.
Chani legyőzetve fejet hajtott a feladat előtt. Belül dúlt benne a
frusztráció, de semmit sem tehetett, hogy elnyomja.

Nem is emlékezett, mennyi ideje ül egy helyben. Chani már rég elment. A
rebecen fölállt, a tagjai csikorogtak. A szomszédban játszottak a gyerekek,
tompa sikoltásaik és puffanásaik áthallatszottak a gipszkarton falon.
Majdnem vacsoraidő. Chaim nemsokára megjön. Rivkának a vetélése óta
először szüksége volt rá. Ideje volna. Beszélniük kell Yitzchakról. Muszáj
előásnia az első fiuk szent emlékét, hogy tovább tudjon lépni. Úgy érezte,
nem bír már egyedül a régi fájdalommal. Ez a második veszteség
felkorbácsolta mindazt a fájdalmat, amit a szíve mélyére temetett. Így nem
lehet élni.
Először is megfőzi neki a kedvenc ételét. Lassú tűzön főtt bárány,
aranyló, ropogós krumplival és szezámos káposztasalátával. A hirtelen
feladat lendületével kutatta át a konyhaszekrényt, és húzta elő a különféle
edényeket. Kavart, öntött, szeletelt, sütött, az agya kavargott, átszitálta a
szavakat, válogatta a megfelelőket.

Chaim épp behúzta a hálószoba függönyét. Lerázta a válláról és

felakasztotta a zakóját. Rivka az öltözőasztalnál ült, és a kezét krémezte.
– Chaim, mostanában annyit gondolkoztam… – kezdte. A hangja
remegett.
– Mondd el. – Chaim leült a háta mögött az ágyra, megkönnyebbült,
hogy Rivka végre beszél. A szemük a tükörben találkozott.
– Yitzchakról.
Chaim elfordította a tekintetét, és lefelé bámult a gyűrött paplanra.
Rivka nem tudott olvasni a szemében. A hallgatása felkavarta, de folytatta.
– Csak arra gondolok, hogy jó lenne… már csak azért is, amin nemrég
keresztülmentünk… mármint egyszerűen úgy érzem, hogy… hogy ideje
beszélnünk róla. Emlékezni rá. Lehet, hogy nincs itt, de a tudatunkban és a
szívünkben él… legalábbis az enyémben – fejezte be.
Chaim nem szólt semmit. Rivka várt. A másodpercek végtelennek
tűntek. Kezdte magát kellemetlenül érezni. Nem kellett volna szóba hoznia.
Nyugtalanul dörzsölte a kezét, a végén két tenyere már ragacsosan
összetapadt.
Chaim felállt, és az ajtóhoz lépett.
– Én nem akarok Yitzchakról beszélni – mondta, minden szót tisztán
kiejtve.
– De azok után, ami történt, folyton rá gondolok. Ez valami jel, nem
érted?
– Nem, nem értem. – Chaim hangja szinte közönyös volt. Rivkát ez a
hang úgy érte, mint egy pofon.
Megfordult a székén, szembe Chaimmal.
– De miért nem? Miért nem beszélhetünk a fiunkról ennyi idő után? –
Szinte könyörgött.
– Mert nem akarok. – Chaim az ajtóhoz lépett.
 – Kérlek – súgta Rivka. – Szükségem van rá.
– Nekem nincs. – Chaim megpördült, hogy szemben álljon vele, a
szeme égett. – Nem akarom előhozni a múltat. Vége, elmúlt. Nincs elég
bajunk most, hogy itt van Avromi meg az a barátnője? És te, amilyen
depressziós vagy a mostani vet… a veszteségünk után? – Nem tudta
rászánni magát, hogy kimondja azt az undok szót.
– De nem érted? Ez ugyanaz. Most már kettőt elvesztettünk. Volt egy
gyerekünk régen… Yitzchaknak neveztük… ő volt az elsőszülöttünk.
– Elég, Rivka! Hagyd abba. – Chaim a fülére tapasztotta a kezét.
Hirtelen rájött, hogy a gyerekek már lefeküdtek, úgyhogy lehalkította a
hangját. – Nem akarok róla beszélni. Egyszerűen nem tudok.
Rivka sajnálkozva nézte. Abban a pillanatban jött rá, hogy szánalmas,
gyáva. Az inge ki volt gombolva, a nadrágtartója lelógott a derekáról.
Gyengének és kimerültnek látszott.
– Talán segít, ha szembe tudunk nézni a múlttal. Én jobban érezném
magam. Egy utolsó próba.
– Sajnálom, Rivka. Nekem ez most túl sok. Elegem van a rengeteg
bajunkból.
– Hát jó.
– Jó.
Kiment a szobából, és becsukta az ajtót. Rivka csak ült, és nézte magát
a tükörben, belül a harag hulláma kavargott.

Ahogy kilépett az ajtón, tudta, hogy ez nem volt jó. Megint magára hagyja.
Mi baja van? Miért nem lehet igazi mens, és miért nem tud beszélni
Rivkával? Megállt a lépcsőfordulón, újra elveszve a bizonytalanság ingatag
talaján, ahova valahogy a felesége vetélése utáni éjszaka került.
Visszafordult a hálószobájuk ajtaja felé, és a kezét a kilincsre tette.
De mégsem érzett kedvet, hogy felbolygassa a múltat. Az az igazság,
hogy nem tudott vele szembenézni. Az egész túl nagy erőfeszítés lenne.
Tovább akart lépni, elfelejteni ezt a mostani vetélést és a fájdalmas
zűrzavart Avromi vétsége körül. Azt akarta, hogy a dolgok térjenek vissza
oda, ahol voltak. Vissza akarta kapni a feleségét. Magához akarta ölelni,
simogatni, megnevettetni, az arcát a hajába, a bőrébe fúrni. Beszélgetni,
mint régen. De mikor volt utoljára ilyesmi, akár a vetélés előtt? Chaim nem
tudta felidézni.
 Erőt vett magán, megfelelő szavak után kotorászott, hogy valahogy
bocsánatot kérjen. Aztán a szakadékra gondolt, ahová Yitzchak emlékét
temette, és a keze lehullott. Chaim mozdulatlanul állt, hallgatózott, jön-e
belülről hang, de a hálószobában némaság volt. Lement a földszintre.
Felkapta a kabátját és a kalapját, és kilépett az éjszakába. Az irodája szent
nyugalmára volt szüksége, ahol tisztán tud gondolkozni, nem terelik el a
figyelmét. Majdnem éjfél volt már. Az épület csöndes lesz és üres. Chaim
meggyorsította a lépteit, a cipője fürgén kopogott a járdán.
Csöndes éjszaka volt, hűvös, nyirkos. A pocsolyák ragyogtak a
kövezeten, miniatűr olajmezők. Az utca két felén sorakozó szerény
házakban égtek a lámpák, és itt-ott egy ember kontúrja mozdult egyik
szobából a másikba. Az autók mozdulatlanul álltak a beállókban, az
ablakaikat és a karosszériájukat belepte a pára.
Az emlék minden figyelmeztetés nélkül bukott a felszínre, és szakadt
át, hogy összetörje az éjszaka nyugalmát. Chaim Yitzchakot vitte egy
ezüsttálcán. A tálca súlyos volt, ügyetlen, és Chaim felidézte, mennyire
aggódott, hogy leejti a fiát, mielőtt odaérne Yochanan rabbihoz. Yitzchak
egy hónapos volt. Nyivákolt, nyáladzott, kicsi keze az ő csuklója után nyúlt,
puha, gyönge lábával a levegőbe rugdosott.
Chaim óvatosan haladt tovább, az ujjízületei kifehéredtek az
erőlködéstől, ahogy fogta a fogantyút, és vitte a fiát a levegőben. Kétfelől a
családtagok és a barátok álltak és figyeltek, biztatóan mosolyogtak. Néhány
férfi davenolt. A nők többnyire hátul álltak, de Rivka ott volt a rabbi
mellett. Büszkén ragyogott rá. Yochanan rabbi türelmesen hajolt az asztal
fölé. A kezében imakönyvet tartott, enyhén hintázott a talpán, a kalapja alatt
arca húsos volt, ráncos, komoly és figyelmes.
Már karnyújtásra voltak a rabbitól, amikor Yitzchak arcán ráncok
jelentek meg, skarlátvörös lett, aztán rugdosni és óbégatni kezdett. Rivka
előrelépett, és megnyugtatta a fiát. Megsimogatta, megpaskolta, Chaim meg
boldogan figyelte.
A fia megnyugodott, Chaim pedig megköszörülte a torkát, és
bejelentette:
– Ez itt Yitzchak, az anyja, Rivka elsőszülöttje.
Az emlék elhomályosult. A zsebében a pengő ezüstpénzek, amiket
kifejezetten azzal a céllal vertek, hogy az elsőszülöttjét megváltsák,
visszavásárolják Hásemtől, hiszen minden első dolog őt illeti. A rabbi
áldása, és ahogy a pénzeket továbbadják Yitzchak feje fölött. Aztán
Yitzchakot visszaadták neki, miután megáldották és megünnepelték mint
Rivka méhének első gyümölcsét. A fia tekergő testének tömör súlya a
kezében. A fia testmelege, ahogy átsugárzik a táleszán, miközben az ő szíve
örömtől és büszkeségtől dagad. Felemelte a gyereket, a vendégek ujjongtak
és tapsoltak.
Ez az édes érzés soha nem fogta el olyan képtelenül erősen, mint
Yitzchakkal. Semmi nem közelítette meg azt, amikor az elsőszülöttjét,
frissen megváltva, megáldva, a kezében tartotta. Csak a remény volt
előttük. Talán ha Yitzchak életben marad, ez a fia lett volna, aki minden
más gyereket beárnyékol, és a jósága és nagyszerűsége elhomályosította
volna a később következő keserű csalódásokat.
Zilberman rabbi megtorpant, orvul tört rá a hirtelen szívfájdalom. A
torka összeszorult, a mellkasa sajgott. A járda elhomályosult. Zilberman
rabbi levette a szemüvegét, és a zsebkendője után kotorászott. Beszél
Rivkával. Bocsánatot kér. Holnap, még mielőtt bejön a sábesz.
 30. FEJEZET

AVROMI

2008. október, London

Avromi két héttel azután, hogy szakított Sholával, felkereste a
témavezetőjét, hogy közölje vele, nem akar diplomázni. A tanára
meglepődött, és sajnálta Avromi döntését, mert tehetségesnek tartotta.
Avromi zsibbadtan és kicsit szédelegve jött ki a szobájából. A folyosón
zajlott a gondtalan diákélet. Izgatott hangok pattantak vissza a csempézett
falakról, fiatal nők nevettek sikoltozva, középkorú előadók haladtak el
peckesen, mint a kövér örvös galambok, jegyzeteiket gondosan a hónuk alá
fogva. Avromi millió mérföldre érezte tőlük magát. Nem tudta, hova
menjen, semmi kedve nem volt hazamenni. A lába a kávézó felé vitte.
Már elmúlt ebédidő, és csak néhány késlekedő maradt. A pultosok az
üres tálcákat gyűjtötték össze. Pár adag magányos krumpli sütkérezett még
a hősugárzó lámpák alatt, és Avromi orrát megcsapta a túlfőtt brokkoli és
karfiol undok szaga. Sok volt az üres asztal, és ahogy átnézett a termen,
hogy egy csöndes sarkot találjon, meglátta Sholát. Egy jegyzettömb fölé
hajolt, és lázasan írt, fürtös haja eltakarta a profilját. A könyökénél egy
csésze tea gőzölgött. Shola megállt, és a levegőbe bámult. Avromi félig
rémületében, félig örömében megdermedt. Tudta, hogy itt lesz. Meg is
akarta találni.
Volt Shola arckifejezésében valami, ami megakadályozta, hogy
odarohanjon hozzá. Elhagyatottnak látszott, kicsit álmodozónak és
gondterheltnek. Hirtelen nem akarta megzavarni. Hiábavaló erőfeszítés is
lett volna. Avromi hátrébb lépett. Még egyszer megnézte, aztán sarkon
fordult, és minden önfegyelmét összeszedve kilépett a kávézóból. Amikor
elérte a lengőajtót, ami a jogi kar bejáratát jelezte, úgy botladozott át rajta,
mintha vak lenne.
 Ellenállt a kísértésnek, és legalább ezért hálás volt, de a szomorú,
melankolikus fájdalom visszatért. Avromi begombolta a kabátját az
októberi kora este hűvösében, és a metró felé vette az útját.
 31. FEJEZET

A REBECEN

2008. november, London

A rebecen továbbvándorolt, az emberi sürgést a háta mögött hagyta.
Belépett a park csöndes szentségébe, a háta mögött a csúcsforgalommal. A
kávézóban anyák és gyerekek zsongtak. Nyugdíjasok csücsörítették ráncos
ajkukat a gőzölgő tea fölé. Az asztalok közt galambok járkáltak és
kapkodták a fejüket a morzsák reményében.
Felhők gyűltek laza, szürke füzérbe, de a permetesőből csak a pára
maradt. A nedvesség az arcára ült, és lehűtötte. Kimelegedett, de nem
lassított a tempón. Továbbhaladt a makulátlan virágágyások, a hordókban
álló örökzöld bokrok és a megbecsült távol-keleti fák mellett, amíg el nem
ért a szarvasoknak elkerített területig. Nyugtalan agya vigaszt talált a járás
gépies ritmusában.
A szarvasok figyelték, ahogy elhalad, nagy, sötét szemükben a
miniatűr képmása tükröződött. Mozdulatlanul álltak, amíg egészen biztosra
nem vehették, hogy nem jelent fenyegetést, aztán újra legelni kezdtek. A
rebecen szerette, hogy vadak, és sajnálta őket a szabadságuk korlátozásáért.
Ha azt tehette volna, amit akar, szabadon engedte volna őket, hogy bejárják
az egész Hampstead Heatht, mint korábban, évszázadokon át.
A Heath. Épp oda tartott. A lába ösztönösen találta meg az ösvényeket.
Az aszfalt elfogyott, kaviccsal felszórt földút lett belőle. Végigcsikorgott
rajta, amíg az avar és a puha talaj el nem nyelte a lépteit. A park elvadult, és
a rebecen feje fölött ősi tölgyek hajoltak össze, pogány katedrálisokat
alkotva. Nedves talaj, zörgő levelek, barázdált törzsek és csend. Nem egy
közösség fészkelődő csendje, hanem még ősibb és mélyebb valami. Ezek a
fák már akkor az ég felé törtek, amikor Golders Greenen még egyetlen sul
sem épült, sőt tervbe sem vették.
 Itt tudott gondolkozni. Távol a szokásoktól és a szertartásoktól, az
áldásoktól és a micvéktől, a gyerekeitől és a férjétől. Nyugalomban a
világtól.
A szederindák a szoknyája után kaptak, az ösvény elfogyott, feltűnt
egy tisztás. A föld nedves volt, és a késő őszi szerves törmelék borította. A
rebecen leereszkedett a földre, a hátát egy öreg bükknek vetette, és a
szoknyáját keresztbe tett hosszú lábai alá gyűrte. A párás napsütés pászmája
hirtelen átfúrta a tisztást, aztán eltűnt. Egy szarka surrant el jellegzetes
komornyik egyenruhájában. Egy földön csipegető másik madár üveges
szemmel rámeredt, aztán fekete-fehér villanásban az égbe szárnyalt.
Megjelent egy férfi, egy elmozduló alak, és olyan száz méterre tőle
beleolvadt a homályba. Nem vette észre őt. Pár perccel később egy másik
férfi tűnt fel, gyorsan követte, amíg őt is el nem nyelte a távol. A rebecen
tudta, mire készülnek, és nem félt. Sok szerencsét kívánt nekik, és elhúzta a
száját. Egy haredi nőnek nem lenne szabad ilyesmiről tudni. De ő tudott
róla, mindig is tudott róla. Végül is nem volt mindig haredi. És most az?
Nem is tudta.
Az elmúlt hetekben a gondolatai úgy köröztek, mint a keselyűk, és
most arra kényszerítette magát, hogy teljes figyelmével feléjük forduljon.
Kettős életet él. Van a felszín, ahol látszólag mindent úgy tesz és mond,
ahogy elvárható. És van a káosz, ami alatta kavarog, és már nem lehet
figyelmen kívül hagyni.
Bármilyen erősen próbálta, nem volt már biztos az ösvényben,
amelyen olyan sok éve elindult. Amikor a leginkább szüksége lett volna rá,
a kile nem tudott valódi vigaszt nyújtani, sem az odatartozás érzését.
Kívülállónak érezte magát, de már rég nem olyannak, aki csak néz, és
szeretne bevonódni. Hogy tudna beilleszkedni egy közösségbe, ahol a
vesztesége fájdalmát besöprik az imák végtelen áradata alá?
Azt várták tőle, hogy térjen vissza az egyház kebelébe, és folytassa,
mintha mi sem történt volna. Mosolyogjon és imádkozzon. Térjen vissza a
mikvébe, és a férje ölelésébe. Tegye meg, amit Hásem kíván. De miért? Mi
értelme van? Azt várják az embertől, hogy boldog legyen, hogy Hásem
jelenlétét ünnepelje minden dologban, minden időben. A spirituális öröm
drogja már nem hatott, és a rebecen nem is igazán vágyott új löketre.
Hásemnek megvannak a maga érvei. De neki is.
Chaim már nem az az ember, akihez hozzáment. Az a férfi beleolvadt
a saját korábbi lénye monokróm árnyékába. Jó ember, kedves ember, és a
haredi férj mintaképe. Csak amikor neki többre lett volna szüksége tőle, azt
már nem tudta megadni. Intoleráns lett és hajthatatlan. Rivka nem tudta
megbocsátani, hogy olyan keményen bánik Avromival. Tudta, hogy
bűntudata van miatta, de a bűntudat nem elég.
Ha hátat fordítana neki, Chaim összeomlana. Egy rabbi, akit elhagy a
felesége, elveszti a közösség megbecsülését. Nem tenne jót a karrierjének.
Nem tudna boldogulni a felesége nélkül. Rivka érezte, hogy az elvárás és a
kötelesség bilincsei megfeszülnek. Végül is a férje, és valaha
szenvedélyesen szerette. Biztos volt benne, hogy most is szereti Chaimot,
de a szeretet magában nem elég. Nem annyira, mint régen. Mindketten
megváltoztak.
Előhúzta a mobilját. Háromnegyed négy volt, és sötétedett. Minden
porcikája elgémberedett attól, hogy ennyi ideig mozdulatlanul ült. Miután
felállt, visszatért az ösvényre. Ha felhívná Chaimot, még elkapná, mielőtt
elindul a sulba. Nem akaródzott felhívnia. A félelem megülte a gyomrát.
Bepötyögte a számot.
– Rivka? Jól vagy?
A nyilvánvaló aggodalom megrázta.
– Jól, én csak…
– Hol vagy? Azt hittem, mostanra hazaérsz, tudod, a gyerekek is
megjöttek, és a sütő még hideg…
– Tudom. Még nem megyek.
– De mindjárt bejön a sábesz…
– Tudom, Chaim. – A hangja feszült volt. Chaim hallgatott. – Ma este
nem megyek haza.
A vonal túlsó végén hallgatás. Rivka hallotta a hirtelen levegővételt.
Várta a robbanást. De nem jött.
Chaim végül vékony hangon azt mondta:
– Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy valami nem stimmelt ma
délután. És akkor mikor jössz haza, ha nem ma?
– Nem tudom. Egyelőre nem tudom megmondani. Talán soha.
– Ezt komolyan gondolod? Ezt akarod?
– Nem tudom, mit hogy gondolok. Össze vagyok zavarodva. Azt sem
tudom, hogy vissza akarok-e térni a haredi élethez.
– Az én kedvemért sem? Mi lesz velünk? – Chaim hangja elszorult, és
Rivka tudta, hogy sír.
 – Úgy érzem, csapdában vagyok. Már nem érzem, hogy ez valódi.
Nem hiszek már. Semmiben.
– Azért, mert nem voltam hajlandó Yitzchakról beszélni? Vagy a
vetélésed miatt? Vagy ahogy Avromival bántam?
– Igen és nem: nem egészen. Több mint ezek együtt. Már hosszú ideje
így érzek.
– Rivka, tudod, hogy sajnálom. Tudod, hogy szeretlek.
– Tudom.
– És ez már semmit nem jelent neked?
Rivka nem tudott nyelni. Valami elzárta a torkát.
– De, tudod, hogy igen.
– Akkor gyere haza. Megbeszéljük.
– Nem. Egyelőre nem akarok hazamenni. Egyedül akarok gondolkodni
a dolgokról, távol tőled és a gyerekektől. És a kilétől is.
– És ha kompromisszumra jutnánk? Hazajössz, és olyan életet élsz,
amilyet csak akarsz. És én szemet hunyok.
– Tudod, hogy azt nem tudod megtenni. Túl sokat jelent neked.
– Hát, nem bánnám, ha továbbra is kósert tartanánk, és megtartanánk a
sábeszt, és erkölcsösen öltöznél…
– Pontosan ez az, amire most nem vagyok képes. Túl sokáig csináltam,
és semmit nem jelent nekem. Olyan vagyok, mint egy robot. Úgy érzem,
belül üres vagyok.
– De talán ha az alapvető micvéket megteszed, akkor idővel újra
megtalálod a kapcsolatot…
– Nem tudom. Most mennem kell. És neked be kell érned a sulba.
– Hol leszel ma este?
– Keresek egy szállodát.
– És a gyerekek? Nekik mit mondjak?
– Hogy egy kis pihenésre van szükségem. Mondd el nekik az
igazságot. Nehéz lesz, de azt hiszem, elég idősek, hogy kezelni tudják. Ők
is tudják, hogy egy ideje boldogtalan vagyok. Mondd meg nekik, hogy
szeretem őket, és hamarosan jelentkezem… pár nap. Csak egy kis időre van
szükségem.
– Mikor?
– Chaim, hagyd ezt.
– De este vendégeink lesznek… ki fog főzni? Ki fogja meggyújtani a
gyertyákat? Jaj, Rivka, ez az otthonod.
 Rivka elhallgatott.
– Michal ezt mind meg tudja oldani.
– Rivka, én…
– Sajnálom.
Rivka letette, és kikapcsolta a telefonját, aztán a tisztásról elindult az
út irányába. Magas, erőteljes sziluett haladt a fényszórók felé.
 32. FEJEZET

CHANI

2008. november, London

A szék egy rémisztő pillanatra megingott, és oldalt billent. Chani
megmarkolta az ülés széleit, miközben a barátnői ide-oda lépkedtek
igyekezetükben, hogy elcipeljék a mehicéhez. Életében először volt rajta a
sájtlija, és érezte a rostjai közt megszorult, növekvő hőséget. Shuli extra
hullámcsatokat tűzött a hajhálója köré, hogy rögzítse, és a paróka egész
éjjel a helyén maradjon. Chani nyögött a fájdalomtól, amit a fejbőrének
okoztak, de most hálás volt a megoldásért.
A zenészek a férfiak részében egyre gyorsabban játszottak. A talpak
dobogásától úgy rázkódott a terem, mint egy részeg katonai parádén, ahogy
a mulatozók egyre jobban belemelegedtek, és az igyekezetük egyre
buzgóbb lett.
A női részben a testek úgy tülekedtek, mint a vidámparkban a
dodzsemek. Semmilyen koreográfia nem jött szóba. Akik úgy gondolták,
hogy ismerik a lépéseket, belefutottak azokba, akik nyilvánvalóan nem
ismerték. A kör egyre tágult, amíg minden nő ott nem pörgött és tapsolt
együtt, be a közepére, aztán hátra kifelé, mintha volna valami egység.
Az egész egy édes káosz volt. Chani barátnői sikoltoztak. Shulamis
parancsokat kiáltozott egy kis csoport lánynak, akik kétségbeesetten
próbálták Chanit a levegőben tartani.
– Shoshi, gyere errébb, és tartsd a jobb lábát…
– Én Rinának segítek hátul… nem hagyhatom ott, különben leejti!
– Akkor Esti, te fogd meg itt, és emeld fel… ne! Egyenesen tartsd!
– Próbálom!
A szék megint ugrott és himbálózott egyet, és Chani veszélyesen közel
került hozzá, hogy lecsússzon. Le akart szállni, de tudta, hogy még egy
kicsit bírnia kell a megpróbáltatást.
 – Siessetek! – kiáltotta. – Nem bírom túl sokáig… tudnátok kicsit
egyenesebben tartani? Köszi.
– Megteszünk minden tőlünk telhetőt, felséges asszony!
Shulamis arca nedves és rózsaszín volt az erőlködéstől, de határozottan
élvezte, hogy ő irányít.
– Mire rám kerül a sor, felszedek még hat kilót, az tuti – sziszegte
összeszorított foggal.
További nők futottak oda, hogy segítsenek fellendíteni a széket, és
Chani hamarosan a levegőben volt. A szék összevissza mozgott, dőlt,
hullámzott a célja felé. Chani körülnézett, és kezdte élvezni a helyzetét. Ez
az ő trónja, a menyasszonyi kiváltsága. Hány menyasszonyt segített ő is
cipelni: most rajta a sor.
A nők háta a szék súlyának feszült. Chani ruhája fellibbent, kivillant a
bokája és a cipője. Belemarkolt a szövetbe, leszorította, de a szék újra
riasztóan alámerült, úgyhogy el kellett engednie, hogy mindkét kezével a
szék peremét foghassa.
A szék újabb lépést haladt, és Chani hirtelen elfeledkezett a
félelmeiről, mert egyszer csak ott volt előtte a férfiak szekciója. A tiltott
világ, ahova csak a menyasszony láthat be a trónjáról.
És ott volt Baruch is, kétségbeesetten küzdött nyomorúságos életéért,
nagyjából ugyanabban a helyzetben, mint Chani. Látszott rajta, hogy
nehezen bírja, a hosszú lábai keservesen kalimpáltak a túl kicsi szék pereme
mellett. Egy merev és élettelen bábura hasonlított. Az arca aggasztó szürke
árnyalatot öltött.
Chani szeretett volna odakiáltani vagy integetni, de az nem lett volna
illendő. Inkább csak szuggerálta, és sürgette magában, hogy nézzen fel.
A férfiak úgy özönlöttek csupa feketében, mint a patkányok.
Puhakalapok, strájmlik és fekete bársonykipák buktak fel. A férfiak
énekeltek, dobbantottak, a dallam ismétlődő, egyszerű, ritmikus volt.
– Aj-jaj-ja-ja-ja-ja-ja-iiii!
– Messiás! Messiás! Messiás!
– Aj-jaj-ja-ja-ja-ja-ja-iiii!
Chani hirtelen átvitorlázott a levegőn, mert a nők a magasba lökték a
széket, a válaszfal fölé, hogy a férfiak láthassák. Kétségbeesetten
kapaszkodott az ülésbe, számított már az újabb hullámra. Az alsószoknyái
felrepültek, hiába igyekezett, és a férfiak oldaláról hatalmas felhördülés
hallatszott, miközben Baruch széke az övé mellé ért.
 – Messiás! Messiás! Messiás!
Baruch gyászosan tekintett rá. Egy fehér zsebkendőt szorongatott a bal
kezében, de nem merte elengedni az ülést.
– Közelebb! – bömbölték a férfiak. – Vigyétek közelebb!
Ahogy Baruch széke a mehicéhez súrlódott, megbillent, és félő volt,
hogy felborul. Hirtelen hosszú, nyúlánk kar lőtt ki Chani felé,
kétségbeesetten integetett egy fehér zsebkendővel. A nők ügyeskedtek,
hogy megtartsák a helyén. Kinyújtotta a kezét, és a hozzá hajított, reszkető
fehér lobogó felé hajolt, amely inkább látszott a megadás jelének, mint a
kapcsolat vágyának. A várakozó ágy, a villanó fehér lepedő: vajon Baruch
is erre gondol? Ő is ugyanannyira tart tőle? A zsebkendő továbbra is
kitartóan reszketett kettejük között. Chani a levegőben lebegett. Mi
történne, ha egyszerűen nem is törődne vele? De a vendégek megkívánták,
hogy sikerre vigyék. Nem késlekedhet tovább.
Utánavetődött, és elkapta az egyik csücskét. A zsebkendő ott
dzsesszelt közöttük a térelválasztó fölött. Összekötve, mégis külön-külön
lovagolták a széküket, ahogy a szokás megkívánta.
Chani anyja és a nővérei biztos távolból figyeltek. Shuli homlokára
kiült egy ránc a menyasszony illetlen látványától, hogy a térelválasztó fölött
rángatják, minden férfi szeme láttára. Rochele a fiát ringatta a csípőjén,
Devorah-val egyszerre hullámzott a zene ritmusára. Az anyja arckifejezése
valahogy furcsa volt. Mosolygott. Újabb rángatás, és szem elől tévesztette.
Chani szerette volna újra megnézni, hogy megbizonyosodjon, nem tévedett-
e, de épp előrelendítették, és helyette hordozói izzadt vigyorával
szembesült. Az anyja eltűnt a közös mámorban. A rebecent sehol nem
lehetett látni.

Mrs. Levy az asztala mellől követte figyelemmel a dolgok haladását.

Anyósi pozíciója biztosította számára a porond melletti helyet, és nem is
volt hajlandó elmozdulni onnan. A mai nap nem az örömeiről szól.
Határozottan méltóbb az ő sanyarú helyzetében, ha végigüli a táncot.
Különben sem akarta összegyűrni az új kosztümjét. A barátnői magára
hagyták, hogy a parkettán viháncoljanak. Bolondok: azt képzelik, most is
tizennyolc évesek! Mrs. Levy horkantott, ahogy Mrs. Wasserman
elimbolygott mellette, karban Mrs. Schatzcal, akinek a kalapja a szemére
csúszott.
 A tekintete újra visszatért a kálére. A lány elviselhetetlenül boldognak
látszott, ami súlyosbította Mrs. Levy nyomorúságát. Chaninak odafönt, ahol
madárként gubbasztott, minden oka megvolt, hogy kárörömet érezzen, és a
lány diadalmaskodásának gondolatára Mrs. Levy kénytelen volt egy újabb
pohár pezsgőben vigaszt keresni. Nem volt hozzászokva az italhoz, és a
habnak valahogy fémes mellékízét érezte. Undorral elhúzta a száját, és egy
szalvétát keresett.
– Á, Mrs. Levy, a büszke anyós! Örülök, hogy végre megtaláltam.
Mrs. Gelbmann jelent meg a könyökénél. A sádhen, akit senki se kért
rá, kihúzott egy széket, és egy csokoládéért nyúlt. A sájtlija tetején egy
fekete tollakból és horgolt gyapjúból álló hitvány tákolmányt viselt.
Világos, hogy a haszonból ajándékozta meg magát.
– Báruh Hásem, Mrs. Gelbmann, nahát, mennyire örülök. Jól érzi
magát?
Az undok nőszemély. Muszáj volt elhívnia, hiszen ő pecsételte meg a
házasságot. Különben is, a két lányára is gondolnia kellett. Az embernek
muszáj betartania a szabályokat.
– Ó, nagyon is, Mrs. Levy. A kále csak úgy ragyog, nem gondolja?
Csinos lány, ahogy mondtam.
Mrs. Levy nem kapta be a horgot.
– Igen, bájosnak látszik. De a külső még nem minden a mai világban,
igaz, Mrs. Gelbmann? – mosolygott nyájasan a sádhen ráncos képébe.
– Mint ön is tudja, Mrs. Levy. – „Talált, süllyedt”, gondolta Mrs.
Gelbmann. – Egy nőnek természetesen erényesnek, szerénynek,
szorgalmasnak és kötelességtudónak is kell lennie… többek között.
Bizonyos vagyok benne, hogy a menyében ezek a tulajdonságok mind
együtt vannak, sőt. És hogy áldás lesz az ön számára.
– Báruh Hásem, Mrs. Gelbmann – felelte Mrs. Levy szárazon.
Mennyit tudhat a boszorka? Mit hallhatott? A közösségben forródróton
járnak a hírek, mindenütt van informátora. Chani köpött volna? A lábfeje
belesajdult az emlékbe.
– És az anyja, Mrs. Kaufman nagyon vallásos és csodálatra méltó
asszony, igaz? Biztos vagyok benne, hogy Chani az égvilágon semmi
gondot nem fog önnek okozni, hiszen ilyen háttere van.
– Reméljük a legjobbakat – mondta fojtottan Mrs. Levy. – De most
elnézést, Mrs. Gelbmann. Körbe kell járnom, hogy köszöntsem a
vendégeimet.
 – Persze, Mrs. Levy, ne hagyja, hogy feltartsam az élvezetben. Hiszen
ez az ön nagy napja.
Mrs. Levy lehajtotta a fejét, és hervadtan Mrs. Gelbmannra
mosolygott. Már fordult volna el, de egy csontos marok visszahúzta. A
sádhen karmai meglepően erősek voltak.
– Még egy szót, mielőtt elmenne, Mrs. Levy.
– Igen?
– Az az apróság a pénzzel kapcsolatban, amit nekem ajánlott.
– Nem tudom, miről beszél.
– Szerintem tudja.
Bárcsak levenné róla a kezét ez a nő. Ahogy Mrs. Levy próbált
elhúzódni, a karmok mélyebbre vájtak. Mrs. Levy szembefordult az
ellenségével.
– Mit óhajt, Mrs. Gelbmann?
– Az elismerésnek valami szerény jele garantálná a tökéletes
hallgatásomat. A mi kis telefonbeszélgetésünk, ami pár hónapja történt…
kitörlődne az emlékezetemből, Mrs. Levy. – A sádhen tekintete gunyorosan
villant.
– Mennyit akar? – szűrte a foga közt Mrs. Levy.
– Lássuk csak. A hétvégén meg kell látogatnom a lányomat New
Yorkban, és arra gondoltam, mehetnék a British Airways első osztályán…
Az ember néha kénytelen megvásárolni a szabadságát, gondolta Mrs.
Levy keserűen.
– Remek, akkor a pénzt holnap a bankszámláján találja. Most viszont
tényleg mennem kell.
– Ó, hát ne hagyja, hogy feltartsam, kedvesem. És aztán majd
jelentkezzen, ha Bassy és Malka számára keresgélni kezd. Van pár jóképű
fiú az előjegyzésemben.
– Efelől semmi kétségem, Mrs. Gelbmann. Magánál fogok először
kopogtatni. – Soha az életben, esküdött magának. Mindkét lánynak ő maga
fog megfelelő férjet találni, még ha New Yorkba kell is utaznia, és ajtóról
ajtóra járkálni.
– Mazel tov, Mrs. Levy! – felelte a sádhen könnyedén.
Mrs. Levy úgy döntött, ezt az utolsó megjegyzést meg se hallja, és
elindult megkeresni a női mosdót abban a hiú reményben, hogy ha a harci
díszeit megigazítja, jobb kedve lesz.
 33. FEJEZET

CHANI, BARUCH

2008. november, London

Mikor Chani újra szilárd talajt érzett a lába alatt, belevetette magát a
táncolás boldogságába. Kényszerítette magát, hogy ugorjon, pörögjön,
forogjon, rázza magát és tapsoljon, bár a súlyos ruha viselése nagyon
kimerítette. A fűző minden forgásnál belemélyedt a csípőjébe, de nem
törődött a fájdalommal.
Így legalább nem kellett sokat gondolkoznia. Az ismerős arcok ott
örvénylettek körülötte, és mindig egy másik barátnője kapta el a kezét.
Együtt forogtak körbe-körbe, hátrahajoltak, örvényt formáltak a kör
közepén.
Itt a nők közt biztonságban volt. Mikor az anyja csoszogott oda, hogy
táncoljon vele, Chani lelassított az ő tempójára. Az anyja praclija az
izzadságtól csöpögött, nehéz volt megszorítani. Szelíd tempóban keringtek.
Az anyja tekintete meleg volt és ragyogott, és amikor el kellett válniuk,
Chani alig akarta elengedni.
Mostantól nem lakik egy fedél alatt vele és a húgaival. Milyen csöndes
és furcsa lesz. Milyen magányos. Az anyja arcát elhomályosították a
feltörni készülő könnyek. Hátrapislogta őket. Hogy fogja valaha megszokni,
hogy csak egyetlen személlyel éljen?
Mire észbe kapott, a nővérei ragadták meg a kezét, és a lába újra
sebesen ropta. Már fáradt, de muszáj volt kitartani. Ahogy pörgött-forgott,
egy bizonyos arcot keresett a teremben. De a rebecen továbbra sem volt
sehol. Hol lehet? Chani szerette volna látni. Azt akarta, hogy az a nő, aki
megtanította, hogyan legyen zsidó feleség, lássa a munkája gyümölcsét. Az
órára gondolt, ami a rebecennek azzal a rémületes vallomásával ért véget.
Milyen jó lenne most látni, ahogy mosolyog, és elengedi magát. Ráadásul
az esküvője örömét is szerette volna megosztani vele, barátként táncolni,
mikor a tanulás kötelességét már letudták. De a rebecennek nyoma sem
volt. Sem az anyósának. Ezért a kis kegyelemért Chani rendkívüli hálát
érzett.

Avromi az oldalvonalról szemlélte a férfiak eszelős táncát. Eszébe juttatta a

legutolsó alkalmat, amikor ugyanígy a falhoz tapadt – Shola születésnapján
–, és újra feltolult benne a magány és a szorongás. A józansága sem segített,
hogy elnyomja. Amióta túlesett a mámorba való beavatáson, nem vágyott
az italra.
Aggódott az anyja miatt. Péntek reggel óta nem látta, és bár az apjuk
azzal próbálta csillapítani a gyerekei kétségbeesését, hogy azt mondta,
barátokhoz ment kicsit pihenni Manchesterbe, és hétfőre megjön, Avromi
nem hitt neki. És Michal sem. Soha nem hallottak róla, hogy a szüleiknek
barátaik volnának Manchesterben, de Avromi nem merte megkérdezni az
apját, rettegett, hogy tovább hergelné a bosszúságát. Az apja nyomottnak és
gondterheltnek tűnt. Valami nem stimmelt. Avromi többször is próbálta
hívni az anyja mobilját, de egész nap ki volt kapcsolva. A szülei házassága
egy ideje nem működött egészségesen, Avromi kétségbeesve érezte, hogy
Sholával való kapcsolata a katalizátor szerepét töltötte be a további
romlásban. Az anyja vetélése meg csak fokozta a krízist.
Kiürült fejjel bámulta az elé táruló vad jelenetet, és vágyakozva
gondolt Sholára a fakórózsaszín ruhájában. Ínséget szenvedett a ledéren
öltözött fiatal nőkben, akiket bámulhatott volna, mivel az egyedüli táncosok
a közössége ismerős, szakállas, fekete öltönyös férfiúi voltak, akik
koncentrikus körökben keringtek nyaktörő sebességgel. Régen ő is az elsők
közt ugrált és pörgött volna, bevetette volna magát az őrült, boldog
tömegbe. Most az önmaga számára kijelölt purgatóriumban tartózkodott.
Elszánta magát, hogy újra megteremti a helyét a frum világban,
amelybe született. És most már Jeruzsálem is ott volt az újrakezdés
esélyével és mindazzal a lehetőséggel, amit ez jelent. Két hete megkapta az
apja által választott jesivából a levelet, hogy felvették, ami némi olvadást
idézett elő az apja jeges viselkedésében. Alig ismer valakit a városban – az
egyik persze Baruch lesz –, és ezért hálás volt.
Amikor elárulta, hogy kimarad az egyetemről, és Jeruzsálemben fog
tanulni, Baruch kellemesen meglepődött, de csalódott is volt, hogy Avromi
nem fejezi be a világi tanulmányait, mert ezt a szabadságát nyíltan irigyelte
és csodálta. Avromi nem tárta fel előtte a hirtelen váltás valódi okát.
Egyelőre nem tudta rászánni magát, hogy megvallja az igazságot
Baruchnak, különösen most, hogy ilyen tiszteletre méltó, nős ember lett a
barátjából. És részben tartott Baruch reakciójától is.
Hűséges öreg barátja feleségre tett szert. Valamelyikükkel előbb-utóbb
megtörtént volna, de a félszeg, tudós Baruch minden várakozás ellenére
zavarba ejtően rátermettnek bizonyult a választott menyasszony
megszerzésében. A jó öreg Baruch. A végén megmutatta nekik, milyen
fából faragták. Avromi a hánykolódó fekete tengerben a barátját kereste.
Meg is látta, ahogy magukkal rángatják, mintha egy forgóajtóba szorult
volna. Baruch feje kóválygott, a karjai élettelenül lógtak, az egész teste
mintha egy napot töltött volna kalodába zárva. Avromi megacélozta magát,
hogy a segítségére siessen. Ez a minimum, amit megtehet érte.
A férfiak körbe-körbe forogtak szélsebesen, váll-váll mellett, a
zakójuk szárnya a hátuk mögött lebegett. Baruchot a lendületük erejével
felkapták a lábáról. Émelygett és az ájulás környékezte, és azt kívánta,
bárcsak leülhetne, amíg újra levegőhöz jut, de az emberi örvény nem
mutatta a csillapodás jeleit. Baruch salapált, az arcáról csorgott a verejték.
Megbotlott, amitől a mögötte lévő térdhajlaton rúgta. Fogalma nem volt,
hogy kik ezek az emberek. Itt-ott meglátott egy felismerhető arcot. Bár ne
evett volna olyan sokat. Félő volt, hogy a lazacfilé a felszínre úszik. És bár
ne ivott volna annyit. A két pohár pezsgő, ami akkor jó ötletnek tűnt, most
kavargott a gyomrában.
Hirtelen két kar ragadta meg, és biztonságba vitte. Avromi
kigabalyította összegubancolódott tagjait, és egy székhez vezette. Baruch
olyan hálás volt, hogy ott és akkor meg tudta volna csókolni. Avromi
elővarázsolt egy halom törlőkendőt, és letörölgette Baruch arcát. Aztán
eltűnt, és egy kancsó vízzel meg poharakkal jött vissza.
– Gondoltam, egy kis pihenőre van szükséged, öregem. Már úgy
látszott, hogy neked annyi.
Baruch kicsit hallgatott, amíg újra rendesen kapott levegőt.
– Csak nyugodtan. – Avromi töltött neki egy pohár vizet, és Baruch
egyetlen hajtásra megitta.
– Mihez is kezdenék nélküled, Vrom? – zihálta, és odatartotta újra a
poharát.
– Húha, csak lassan, Bruch. Rosszul leszel, ha túl gyorsan iszod.
– Máris émelygek.
 – Lehet, hogy egy kis friss levegő kéne.
– Jó ötlet. De hogy jutok ki innét?
– Egyszerűen megmondjuk nekik az igazságot.
– Oké.
Baruch bizonytalanul fölállt, és elindult Avromi után, keresztül a
táncparketten, ami magában is veszélyes vállalkozás volt. Óvatosan
átmanővereztek a különféle kapálózó tagok és csapkodó ruhadarabok
között, és haladtak a kijárat felé.
Hirtelen egy súlyos kéz nehezedett a vállára:
– Hova mész, fiam?
Mr. Levy szikrázó fehérben és koromfeketében tündökölve az útjukat
állta.
– Apa, levegőre van szükségem. Kicsit rosszul érzem magam…
– Jaj, hagyd már, Baruch, hát ez az esküvőd… nem léphetsz le a tánc
közepén! Mit fognak gondolni a vendégeid?
– Apa, légy szíves… tényleg szükségem van…
Baruch arca kísérteties árnyalatot öltött. A szeme kidülledt, a haja a
homlokához tapadt.
– Mr. Levy, azt hiszem, Baruch mindjárt…
Baruch félretolta az apját, és kilőtt az ajtó felé. Az ajtószárnyak
bevágódtak mögötte. A vastag szőnyeggel borított folyosón minden hűvös
volt és csendes. A rikító olívazöld szőnyegen fekete minta kígyózott. A
forma ott tekergett a szeme előtt, és Baruch anélkül, hogy tudatában lett
volna, megmarkolta az első adódó edényt, az ajtót kétfelől őrző széles
bronzurnák egyikét, és bőségesen belehányt.
Avromi gyengéden meglapogatta a hátát.
– Jól van, jól van. Mindjárt sokkal jobban leszel.
Újabb zihálás, és friss gejzír tört fel a gyomrából. Baruch várt egy
keveset, nagyokat zihált az urnába. Amikor már biztonságosnak tűnt,
felegyenesedett, és hagyta, hogy Avromi elvezesse a férfimosdóba.
A hűvös, fehér csempék és a csöpögő víz balzsamot nyújtottak lüktető
érzékeinek. Jól kifolyatta a hideg vizet, és a mosdó fölé hajolva megmosta
az arcát és a kezét. Gargarizált, kiköpte az undok ízt a szájából. Avromi egy
másik mosdónak támaszkodva türelmesen várt.
– Túl sok volt ez, Bruch.
– Tudom – nyögött Baruch. Bámulta magát a tükörben. Egy roncs
nézett vissza. Megvizsgálta a véreres szemét, kiöltötte lepedékes nyelvét. –
Rémesen nézek ki. Mit fog gondolni Chani? Valószínűleg borzalmas
szagom is van.
– Később meg tudsz mosdani, és fogat mosol. Addig tessék, itt egy
rágó.
Baruch a tükörnek dőlt, és behunyta a szemét. Erőt vett rajta a
teljesítménytől való szorongás.
– Vrom, hogy fogom tudni… – Megállt, mert nem tudta, hogy
fogalmazza a dolgokat.
– Megtenni? – vetette fel Avromi.
– Igen – felelte Baruch hálásan, hogy a barátja ilyen intuitívan
válaszolt. Kicsomagolta a rágót, és a szájába lökte. Avromi szintén. Pár
rágómozdulat után válaszolt.
– Komolyan nem tudom, Bruch. De biztos vagyok benne, hogy menni
fog. Később majd nyugodtabb leszel, amikor csak kettesben lesztek a
szobában.
Baruch felnyögött.
– Csak hunyd be a szemed, és gondolj Angliára, ahogy mondani
szokás.
Baruch tágra nyitotta a szemét, és a barátjára bandzsított.
– Ez meg mi a fene?
– Semmi, egyszer hallottam. Azt hiszem, igazából a lányra vonatkozik,
nem a srácra. Tudod, neki kell lefeküdnie, becsuknia a szemét, és valami
másra gondolnia, amíg te intézed a dolgot.
– Nagyon csábítóan hangzik. Mi a fenének akarna Chani Angliára
gondolni?
– Hát nem tudom. Na, Bruch, fel a fejjel! Mázlid van, hogy
lehetőséged lesz megtenni egy igazi, élő lánnyal!
– De pontosan mit? Ez a lényeg. Nem tudom pontosan, mit is kéne
tennem. Mármint honnan kéne tudnom, hogy mi megy hova? Akkor meg
hogy tudom megtenni?
– Oké, oké, nyugalom.
Egy darabig csendben voltak, és elgondolkodva rágtak. Mindketten
arra a feladatra összpontosítottak, amit Baruchnak végre kell hajtania.
– Bevallom, kicsit bonyolult – mondta végül Avromi.
– Ja.
– De ha a szüleidnek és az én szüleimnek is sikerült… akkor nekünk is
meg kell birkóznunk a feladattal.
 Baruch az anyjára és az apjára gondolt, amint megbirkóznak. A
gyomorsav újra megindult fölfelé.
– Nagyszerű tanács, Vrom. De inkább nem gondolok a szüleimre, ha
érted, mire gondolok.
– Igen, értem. Engem is kiütne. Bocs, Bruch. Csak segíteni akartam.
– Tudom, Vrom, tudom… ideje visszamennünk!
– Minden rendben lesz éjszaka! – Avromi könnyedén belebokszolt
Baruch vállába. Baruch sápadtan mosolygott, és elindult az ajtó felé.
 34. FEJEZET

A REBECEN

2008. november, London

A rebecen felbámult a szürke betonhomlokzatra. Kívülről a szobák
többsége sötét volt, lakatlannak tűntek. Itt-ott fojtott fény pislákolt a
különben élettelen belső térből. A köves előudvaron egy kopott szedán
járatta a motorját.
Erősen zuhogott. Ezzel a szállodával kell beérni. A rebecen bement.
Az előcsarnok poros és elhagyatott volt. A széles, piszkos ablakokat
egyenetlen csíkokban takarták a redőnyök. A szőnyeg elsenyvedt az
évtizedek során felgyűlt por alatt. A rebecen felnézett, és látta, hogy a
mennyezeti lámpa több száz rovar halottasháza, apró, fekete hulláik
halmokban hevertek az üvegbúra peremén belül.
– Jó estét, van itt valaki? – kiáltotta.
A pult mögött valami megmozdult. Egy alacsony, hamuszürke ázsiai
férfi csoszogott elő. Egy sarokban görnyedezett az íróasztal mögött,
úgyhogy a rebecen addig a pillanatig egyáltalán nem volt tudatában a
jelenlétének. A pulton egy kis tévé vibrált némán. A férfi végig látta őt.
– Igen, hölgyem, segíthetek? – Végignézett a nedves, csimbókokban
összeragadt parókáján. A tekintetével végigjárta a túlméretezett kabátot, a
gyűrött, ázott harisnyát, a kopott, lapos cipőt. A rebecen a jegygyűrűjével
babrált. Férjes asszony, abszolút tiszteletre méltó, de akkor is látta a férfi
szemében a kételyt.
Megköszörülte a torkát, és amilyen bátran tudta, azt mondta:
– Szeretnék egy szobát. Egyágyast.
– Természetesen, hölgyem. Szabadna a nevét?
A férfi ujjai a pult alatti polcon egy ősi számítógép billentyűin kezdtek
kopogni.
 – Igen. Zilberman reb… mármint Mrs. Zilberman. Betűzöm: Z-I-L-B-
E-R-M-A-N.
– És hány éjszakára, hölgyem? – Úgy tette fel a kérdést, mintha ő most
már örökre itt akarna élni ebben a poros, világvégi lyukban.
– Egész hétvégére maradnék, ha lehet, vasárnap éjszakára is. Mennyi
lesz egy éjszaka?
– Természetesen, hölgyem. Hatvan font egy éjszaka, és ebben a reggeli
is benne van.
A rebecen hallgatott, a szemérmetlen pazarlásra gondolt, amit most fog
elkövetni, csak azért, hogy a fejét egy piszkos párnára hajthassa. Az otthoni,
régi mahagóniágyra gondolt, és felsóhajtott. Aztán átnyújtotta a
hitelkártyáját.
Nem sokkal később a kezében tartotta a műanyag lapot, amire a
harmincegyes számot gravírozták.
– Menjen végig a folyosón, a végén találja a liftet, és nyomja meg a
harmadik emeletet. A szobája jobbra lesz. Majd én felviszem a csomagját,
hölgyem.
– Ó, arra nem lesz szükség, köszönöm. Nincs csomagom.
A recepciós áthajolt a pulton, és lekémlelt a lábához, hogy elhiggye.
Próbálta felölteni a korábbi üres tekintetét, de a szemöldöke valahogy
felakadt a meglepetéstől. A rebecen dühösen elpirult. Teljesen kihúzta
magát, köszönetképp biccentett, és elindult a lifthez, otthagyta a recepcióst,
hogy bámuljon a nyomában.
– A reggelit az első emeleten, az ebédlőben szolgálják fel hét és tíz óra
között! – kiáltotta utána a férfi. A rebecen nem válaszolt, belépett a liftbe,
és megnyomta az emelete gombját.
Tehát most törvényen kívüli lett, egy senki, egy különc középkorú nő,
aki jegygyűrűt hord, de egyedül érkezik. Egyedül is volt. Ahogy a szemével
körbepásztázott a frissen vásárolt celláján, nem is volt kérdéses, hogy
magányos. Íme, a szabadság, amelyre vágyott. A szoba néma volt, mint egy
hullaház. Végighúzta az ujját a párkányon, hogy megerősítse a gyanúját. A
szoba olyan volt, amilyenre számított. Fáradt és lelketlen.
Keserűen elmosolyodott. Ahogy leült, az ágy rugói figyelmeztetően
megnyikordultak, úgyhogy felállt, és inkább megvizsgálta a fürdőszobát. A
barna foltokkal borított zuhanyfüggöny a kádhoz tapadt. Két döglött légy
feküdt hanyatt, apró lábaik törékenyek, merevek. Kinyitotta a csapot.
Gurgulázás hallatszott, aztán rozsdás lé böffent elő, ami végül kitisztult, és
elsodorta a legyeket.
A vizes holmiját ledobta, és belépett a langyosan csordogáló vízbe,
ami kezdte megtölteni a kádat. A szappantartóban egy szeletke szappan
feküdt, mellette egy félig elhasznált minitubusban zöld sampon. A rebecen
lehúzta a sájtliját és a hajhálóját is, aztán leengedte a haja csigáit. A víz a
válláig ért, és végül kellemesen meleg lett. Lesüllyedt a színe alá, hallotta a
rozsdás csövek kongását, a haja szétterült, mint a hínár.
Később, már törülközőbe csavarva megszárította a haját egy bordás
porszívócsőre emlékeztető valamivel, a hetvenes évek relikviájával. Az
anyjának volt ilyenje. Mellesleg nem szólt neki, hogy otthagyta Chaimot és
a gyerekeket. Eszébe jutott, hogy felhívja, de az anyjának az is elég nagy
sokk lenne, ha a sábeszkor megszólalna a telefon: azt hinné, valami
katasztrófa történt. Ha a sábesz kimegy, majd keresi: remélte, hogy az anyja
nem hívja előbb Chaimot, mint hogy ő mondhatná el neki, mi történt.
Hirtelen nagyon elfáradt. Semmire sem akart gondolni. Beereszkedett
az ágyba, a haját elrendezte a párnán, az oldalára kuporodott, és behunyta a
szemét. Távolabbról egy ajtó csapódását és egy kerekes bőrönd gurulását
hallotta.
Zaklatott álomba zuhant, a férjéről és a gyerekeiről álmodott. A Brent
Streeten sétáltak, felé jöttek, de nem mutatták jelét, hogy felismernék.
Kiáltott nekik, de süketek maradtak a kiáltásaira. Egyenest elmentek
mellette, mintha kísértet volna. Amikor utánuk bámult, rájött, hogy öt alak
van, nem négy. Egy másik nő kapaszkodott a férje karjába. A nő
megfordult, és akkor meglátta a hasa dudorát. A nő megvetően nevetett, és
hátat fordított.

Szombat reggel későn ébredt. Péntek dél óta nem evett semmit.
Belekászálódott a ruhájába, és megszokásból felrakta a sájtliját is.
Odakint végigment a komor és zajos Finchley Roadon, amíg nem talált
egy kávézót, amelyik elfogadhatóan tisztának és békésnek tűnt.
A pincérnő odanyújtotta az étlapot, és elhadarta a napi menüt:
– Van bolognai spagettink, héjában sült burgonyánk választható
öntettel, ami lehet sajtos, tonhalas, csemegekukoricás, tejfölös vagy
szalonnás, gombalevesünk friss zsömlével és vajjal. Vagy spenótos-
hagymás quiche-ünk. Melyiket parancsolja?
 A rebecen nem tudta rászánni magát, hogy tréflit egyen, de itt semmi
nem volt kóser, még a tányérok se. Levest rendelt és zsömlét, mert az tűnt a
legsemlegesebb választásnak. Mikor letették elé, rövid habozás után
elmormolt egy gyors imát, mielőtt belemerítette volna a kanalat. Mostanra a
családja már hazaért a sulból, és valószínűleg az ebéd előtt ülnek. Furcsa
érzés volt egyedül enni. A zsömlével felitatta a leves maradékát, aztán
előhalászta a miniimakönyvét a zsebéből, és elsuttogott egy áldást.
A napja még üresen terült el előtte. Ruhákra volt szüksége, fogkefére,
fogkrémre, egy kis tusfürdőre. Nem volt mit tenni, vásárolni kellett indulni.
Évek óta nem vásárolt szombaton, és végigfutott rajta a bűnös izgalom,
ahogy a metró felé és a városba vette az irányt.

Mikor visszatért, a vásárlásait kiteregette a szállodai ágyra. Felhúzta az új

farmert, élvezte a vászon furcsán ismerős dörzsölését a bőrén. A pulóver
puha volt, a gallérja eltakarta a kulcscsontját, mert ahhoz így is tartózkodó
volt, hogy mutogassa. Megnézte a tükörképét, és hirtelen úgy döntött, hogy
letépi a parókáját, és a fájdalommal nem törődve a csatokat is a levegőbe
röpítette. Kirázta a haját. Puha hullámokban omlott a vállára és a hátára. Tíz
évvel nézett ki fiatalabbnak. A tükörképe visszamosolygott rá.
Nyolc óra. Korán volt még lefeküdni, de az új ruháit sem akarta volna
levenni. Ki akart menni, és megmutatni a világnak, de mit csinál egy
középkorú nő egymaga szombat este?

Egy óra múlva egy hatalmas pattogatott kukoricás zacskót szorongatva

letelepedett a bársonyülésre, és nézte, ahogy szétgördül a függöny. A
vászon felvillant, a zene bömbölt. Körülötte csupa szerelmespár ült, de a
rebecen egyáltalán nem érezte magát magányosnak. Újabb marék kukoricát
tömött a szájába, a fejét hátradöntötte az ülés támlájára, és várta, hogy
elkezdődjön a film.
Amikor kilépett a moziból, még mindig korán volt. Bár besötétedett, a
levegőben volt valami várakozás és természetesség. A párok kirakatok előtt
andalogtak, és a Nando’snál tinédzser lányok és fiúk lézengtek. A
hétköznapi rohanást elfelejtették, és előttük volt az éjszaka. A rebecen úgy
látta, egész London odakint van az utcán.
Korán volt még visszatérni a siralmas cellájába. Még nem vacsorázott,
és nem tudta rászánni magát, hogy megint tréflit egyen. Vágyódva gondolt
a Golders Green Road hummuszos és falafeles helyeire. Még jobb lenne
egy tahinitől csöpögő, könnyű, meleg pitába tekert, szaftos bárányshwarma.
A gyomra megkordult, mégsem kockáztathatta meg. Mi van, ha valaki
felismeri? Viszont: és ha felismerik? Mi történhet? A megjelenése csak
további hasznot hajt a pletykagyárosoknak, de azt még túléli. Na és Chaim
és a gyerekek? Mi van, ha beléjük fut? Az nem valószínű. Avromi biztos
most is a hálószobájában bujdokol, és a rebecen árulónak érezte magát,
amiért nincs ott, hogy felvidítsa. Michal és Moishe a barátaiknál vannak. A
férje meg valószínűleg otthon. A szíve összeszorult a gondolatra, hogy ott
ül egyedül a konyhaasztalnál, és az ő holléte miatt aggódik. Azon tűnődött,
mit mondott a gyerekeknek, és remélte, hogy valami eléggé hihetőt, hogy
ne aggódjanak túlzottan, mert gyanította, hogy nem mondta el az igazságot.
Kihúzta magát, és elindult a buszmegállóba. Pár percen belül jött egy 13-as,
és a rebecen már a régi világa felé döcögött.
Az állomásnál ugrott le. A szél belekapott a hajába, lobogott utána,
mint a zászló. Szorosabbra húzta magán a férje viharkabátját, hogy az őszi
szél jeges ujjait kivédje. A sábesz már kiment, Golders Green tele lesz
emberekkel. Összeszedte a bátorságát, feltartotta a fejét, a szíve a vétkezés
izgalmától gyorsabban lüktetett. A Starbucks, a Costa Coffee és a Caffé
Nero; a furcsa, régimódi ruhaüzletek, csupa szőrme meg bóvli; a közel-
keleti zöldségesek; és az egész éjjel nyitva tartó illatszerbolt a ragyogó
hirdetésével, amely a makulátlan bőr illúzióját ígéri. Egyelőre semleges
területen járt. Hamarosan azonban elhaladt a kóser pékség mellett, és
feltűntek a fényes és vidám kávézók, ahol a fontos emberek találkoztak,
hogy a sábesz után egy túrótorta és egy cappuccino fölött megbeszéljék a
híreket.
A járdák kezdtek megtelni. Egy párhuzamosan az útra parkoló,
sokszemélyes kocsiból több fiatal frum lány szállt ki egyforma
tengerészkék, steppelt dzsekiben. Becsapkodták az ajtókat, és a járda felé
billegtek, nem törődve a dühödt dudálással, ami az általuk feltartott
kocsikból hangzott, a hátuk mögül. A rebecen aggódva közelített feléjük.
Naná, hogy észrevette Michal osztálytársát, Sissy Rosst. A lány egy rakás
kétbalkezes, ideges energia, és ha nem is közeli barátnője a lányának, az
arcát jól ismerte. A rebecen eloldalazott a csoport mellett, középtávolra
fókuszálva. Sissyt túlzottan lekötötte a csevegés, hogy észrevegye.
Az útvonala az utcán átívelő vasúti híd alatt kígyózott el. Egy romos
internetkávézó és információközpont előtt, amely egy kis bemélyedésbe
szorult a híd árnyékában, fiatal afrikai férfiak cseréltek híreket. Egy lengyel
pár a szomszédos cipődiszkont kirakatában bámulta vágyakozva a kiállított
darabokat.
Jobbra a Dizengoff kávézó megfakult homlokzata tűnt föl. Borongós
belsejében kis csoportokban üldögéltek a vendégek a nyolcvanas évekbeli
Tel Aviv hatalmas, örökösen poros, beüvegezett fotói alatt. A rebecen
rémületére Mr. és Mrs. Schwartz döcögött felé, rendszeres suljárók, és a
férje óráinak lelkes résztvevői. Ő meg a lányuknak tanította a mikve
használatát. Már késő volt átmenni a túloldalra. Visszafojtotta a lélegzetét.
Önkéntelenül megbámulta Mrs. Schwartzot, aki súlyosan a férjére
támaszkodott az arthritises csípője miatt. Az arcát eltorzította a fájdalmas
erőfeszítés. Kedves, jó lélek, a rebecent elszomorította, hogy küszködni
látja. Az idős pár alig karnyújtásnyira volt tőle. Ránéztek, pislogtak, de
semmi jelét nem mutatták, hogy felismernék. Továbbcsoszogtak, Mr.
Schwartz szelíden biztatta a feleségét. Hamarosan elhagyták. A rebecen
sóhajtott, és továbbment.
A nő keresztülbámult rajta. A felismerés szikráját sem mutatták, egy
szóval sem üdvözölték. A rebecen láthatatlannak érezte magát, a régi énje
kísértetének. Felzaklatva, de megkönnyebbülve ment tovább. Talán mivel
már nem visel frum öltözéket, nem is létezik a közössége számára: csak azt
látják, amit látni akarnak. A farmerben, leengedett hajjal már nem tartozik
hozzájuk, nem fontos, pusztán akadály, amit ki kell kerülni, hogy tovább
lehessen menni az utcán. Ennyi erővel lámpaoszlop is lehetne. Milyen
furcsa, szemellenzős világban élnek.
Már a Solly’s is feltűnt, a rebecen betolta a súlyos üvegajtót, és beállt a
sorba. Az unott izraeli fiatalok közönyösen vették fel a rendelését, alig
pillantottak rá. Átnyújtotta a pénzt, és cserébe kapott egy csomag meleg,
fűszeres húst pitában. Ahogy kiért, feltépte a papírt, és beleharapott a
gyönge, zsíros bárányhúsba, hagyta, hogy a szaft beborítsa az állát.

Vasárnap reggel a rebecen az ágyban hevert. Pilledten nyújtózott el, élvezte

a teret, a tudata válogatott jeleneteket játszott újra a filmből. A gondolatai
kelletlenül kanyarodtak haza, a férjéhez és a gyerekeihez. A bűntudat és az
aggodalom visszatért, és az agya ide-oda lengett köztük, mint az inga.
Émelygett az aggodalomtól. Hogy léphetett le csak úgy? Moishére gondolt,
a sovány testére, a kócos hajára, amit nem hajlandó simára fésülni, a
kamaszos dührohamaira: a fiának szüksége van rá. És ki hallgatja meg
Avromit, ki vigasztalja? A gyógyuláshoz időre van szüksége, és az ő anyai
biztatására. Végül Michalra gondolt: az okos, gyakorlatias lányára, aki a
felnőttkor küszöbén áll: bármennyire érett, neki is szüksége van az anyja
irányítására.
Mire gondolt, amikor otthagyta őket?
Felült, és a mobiljáért nyúlt, de nem tudta lenyomni a gombokat. A
műanyag tárgyra nézett a tenyerében, tudta, hogy amint meghallaná a
hangjukat, perceken belül taxiba vágná magát, és robogna haza hozzájuk.
Ha kiköltözne, találna a közelben egy kis lakást, Swiss Cottage vagy
West Hampstead táján. A gyerekeit mindennap láthatná. Michal idén
befejezi az iskolát, és szeptemberben elkezdi a szemináriumot
Gatesheadben vagy Jeruzsálemben. Mindjárt felnő. Avromi is túléli.
Kiegyensúlyozott fiatalember, és ha szenved is, januárban újrakezdi
Jeruzsálemben. Remélhetőleg tanul a hibáiból, és gyarapszik, és legalább
még otthon lesz egy darabig, hogy szemmel tartsa Moishét, amíg mind
hozzá nem szoknak az új helyzethez. Őt bármikor meglátogathatják, ha
akarják, ott is alhatnak, vagy csak együtt vacsorázhatnak vele. Tehát
továbbra is kóser konyhát kell vezetnie. Az agya száguldozott a lehetőségek
közt, és belebotlott a bonyodalmakba. Rendben, főzhet továbbra is kósert,
nem akkora nagy nehézség.
Na és Chaim? Mit csinálhat ma? A rebecennek egyelőre nem volt
ereje, hogy beszéljen vele. Hirtelen rádöbbent, hogy Chaim adja össze
Chanit és Baruchot, és ő megígérte Chaninak, hogy ott lesz. Felnyögött. A
sulba aztán végképp nem vágyott. De az ígéret az ígéret.
Aztán eszébe jutott valami. A szertartás kettőkor van. Addig rengeteg
ideje marad.
 35. FEJEZET

CHANI, BARUCH

2008. november, London

A liftajtó diszkrét morajlással bezárult. Chani és Baruch némán ácsorogva
suhant fel a hatodikra. Baruch előreengedte Chanit. A folyosó üres volt és
csendes. Chani ruhája végigsuhogott a plüss-szőnyegen, ami ugyanazzal a
mintával volt ékes, mint ami pár órával korábban Baruch szemei előtt
tekergett. A fali lámpák halvány derengése azt az illúziót keltette, mintha a
minta fel akarna ágaskodni előttük.
Chani fél lépéssel követte a férjét. Baruch megmarkolta a kulcskártyát,
és vezetett. Sorra mentek el a szobák előtt, mindegyik ajtón egész alakos
tükör, amelyek sötét üvegmélyükben őket tükrözték, Chaniban azt a
benyomást keltve, hogy a korábbi menyasszonyok és vőlegények kísértetei
követik őket, akik előttük járták ezt a folyosót. Nekik hogy ment? Chani
teljesen éber volt, a korábbi kimerültsége elszállt. A hasa hangosan
kotyogott, de Baruch mintha nem vette volna észre. Úgy képzelte, Baruch
pont olyan ideges, mint ő: amióta a szüleiktől elköszöntek, alig szólalt meg,
alig nézett rá.
A szoba fenséges volt. A mérete, akár egy palotáé, a dekoráció súlyos,
hagyományos. A földig érő brokátfüggönyöket bojtban végződő, sodrott
aranykötelek fogták össze. A mennyezeten egy díszes gipszrózsából csillár
lógott. Az ablakfülkében mahagóni öltözőasztal. Chani hétköznapokra való
parókája egy állványon, egy bekeretezett tükör előtt: arctalan nő figyelte
őket közelről. Jobbra nagy kosár kóser csemege állt az íróasztalon. Az alá
készítették be a bőröndjeiket.
A szoba közepén állt a hatalmas baldachinos ágy. A hálóruháikat a
tetejére helyezték. Chani odalépett az ágyhoz, és finoman leült. A vastag
matrac meg se rezzent a súlya alatt. Baruch követte a mozdulatot, amitől az
ágy besüppedt, és Chani elbillent felé. Elvigyorodtak, és félszegen
egymásra néztek, aztán el.
– Nagy, nem? – kérdezte Baruch.
– Nagyon – ismerte el Chani.
– Az ember elvész benne. Talán hozhattunk volna térképet.
Chani hallgatott. Baruch elvörösödött, hogy ilyen alacsonyan szállt a
vicce.
– Nem vagy fáradt?
Chani röviden a szemébe nézett.
– Nem, egyáltalán. Nem hiszem, hogy ma éjszaka tudnék aludni.
– Én sem. – Baruch Chani keze után nyúlt, és rövid ideig így ültek,
aztán a csend elviselhetetlen lett, és Chani azzal törte meg, hogy úgy tett,
mintha az ajándékkosarat vizsgálná.
– Nem vagy éhes? – kérdezte Baruchot.
– Nem, semmit nem tudnék enni. És te?
Chani a fejét rázta.
– Abszolút nem.
Baruch hóna alatt hideg foltokban jegecesedett a verejték, és a szája
mintha homokkal telt volna meg. Nagyon szeretett volna megmosakodni, de
mi a helyes protokoll az ember újdonsült felesége előtt?
– Azt hiszem, előkészülhetnénk a lefekvéshez.
Chani nem mozdult. A kosár celofánjára ragasztott, rikító rózsaszín
masnit nézte.
– Szeretnél először menni a fürdőszobába?
Chani bólintott.
– Segítenél kigombolni hátul a ruhámat?
– Megteszem, amit tudok.
Chani hátat fordított, Baruch meg fölé tornyosult. A gombok nagyon
kicsik és komplikáltak voltak, de nekigyürkőzött. A gombok megadták
magukat, és Chani kecses, sovány háta feltárult előtte. Szeretett volna
végigsimítani a gerincén, de ahogy elkészült, Chani felkapta a hálóingét, és
kimenekült a fürdőszobába. Az ajtó kulcsra zárult, és Baruch ott maradt
várakozóan.
Bentről felharsant a zuhany surrogása. Baruch felállt, és körbejárt a
szobában, kinyitotta a fiókokat, megvizsgálta a tartalmukat. Írólap, boríték,
étlapok: semmi különös. Felnyomta az elektromos forraló kapcsolóját, csak
hogy lássa a felvillanó piros fényt. Aztán magára hunyorgott a tükörben,
rálehelt, és ahogy megérezte a leheletén az áporodott szagot, elhúzta a
száját. Fogat kell mosnia. Báruh Hásem, eddig nem próbálta megcsókolni.
De hogy kell megcsókolnia? Az ember mozgatja az ajkait a másikén? Vagy
mozdulatlanok maradnak, és csak egymásra kell szorítani őket? És mihez
kezd a nyelvével? Látott a tévében csókolózást. A férfi és a nő felfalta
egymást. Ő akkor azt gondolta, hogy ez eléggé kellemetlen. De talán így
kell csinálni? Talán Chaninak úgy tetszene?
Fordult a zár, és a fürdőszobaajtó lassan kitárult. Chani jelent meg a
párában, a nagy, puha szállodai köntösben teljesen eltörpült. A haja vizes
volt, a lába csupasz, a parókát a két kezében fogta. Nagyon fiatalnak és
sebezhetőnek látszott.
– Khm… csak a fogkefémre meg a fogkrémemre van szükségem. Pár
perc, és kész vagyok.
– Persze. Nem kell sietni.
Chani a bőröndje cipzárjait húzkodta, begyömöszölte az esküvői
parókáját, és kihúzta a fürdőszobai neszesszerét. Aztán visszasurrant, és
megint bezárkózott. Baruch a hálószobában járkált, hátul összefogott
kézzel.
A fürdőszoba párás magányában Chani belepréselődött az élénk
rózsaszín melltartóba és bugyiba. A neszesszerbe rejtette őket, a régi
zuhanyzósapkába csomagolva. Az anyag fényesebben ragyogott, mint
valaha, és teljesen összeférhetetlennek tűnt a hálóing sima, fehér
pamutjával. Talán nem volt jó ötlet megvenni őket. De azért élvezte a szatén
simaságát a bőrén. A hálóingen a kulcscsontjáig bekapcsolta az apró
gombokat, és az ujját csuklóig lehúzta. Miután a titkát elrejtette, fogat
mosott, elsuttogott egy gyors imát, kinyitotta az ajtót, és ott találta
Baruchot, ahogy a haját nyomogatja le. Baruch hátrapördült.
– Te jössz – mondta Chani.
– Kösz – dörmögte Baruch, felkapta a pizsamáját és a
tisztálkodószereit, és visszavonult a fürdőszoba szentélyébe.
Mit csinál ilyenkor egy menyasszony?
Chani a ruháját a gardrób ajtajára akasztotta, és most a karosszékben
kuporgott, a lábfejét maga alá húzta. Fázott. A szoba tágas és huzatos volt.
Baruch nem sieti el. Az anyja odakészítette a szidurját az éjjeliszekrényre,
de ha Chani valamire nem vágyott, az az imádkozás volt. A
dohányzóasztalon ott látta a tévé távkapcsolóját. Csak egy pillanatra
kapcsolja be. Lenyomta a nagy, piros gombot, és a képernyő felé tartotta. A
kép felvillant és kitisztult, és egy szenvedélyes ölelésben tekergő párt
mutatott a tengerparton. A férfi keze a nő combján araszolt, a nő
hátrafeszült, és lágyan nyöszörgött. A férfi csókokkal borította a nyakát, a
nő keze meg az ő izmos hátát markolászta.
Chani ott ült a képernyőre tapadva, amikor Baruch kilépett a
fürdőszobából, és megköszörülte a torkát. Chani pánikszerűen nyúlt a
távirányító után, de lelökte. A pár tovább nyöszörgött és nyögött, ahogy ő a
kanapé alatt az irányító után nyúlkált. Mikor fölállt, ott találta Baruchot,
akit bűvöletbe ejtett a szenvedély ily módon való megnyilatkozása. Azonnal
elfordult, és dühösen elvörösödött. Chani sietve kikapcsolta a készüléket, és
elhallgattatta a párt.
– Csak meg akartam nézni, mit adnak – hadarta. – Nem gondoltam,
hogy ilyesmi lesz…
– Igen, roppant kellemetlen – mondta Baruch.
– És akkor – kérdezte Chani –, most mit csinálunk?

A ruhája kicsit megremegett a vállfán. A sűrű sötétben eléggé kísértetiesnek

tűnt. Az egyetlen más fényforrás szemben a tévé volt, rezzenetlen piros
szem a homályban. Feküdtek a hatalmas ágyban, jókora darab egyiptomi
pamut választotta el őket egymástól, mivel mindketten ragaszkodtak a
maguk térfeléhez. Egyikük sem moccant, dermedten vártak, és a baldachint
bámulták a fejük fölött.
Chani lábfeje jéghidegre hűlt, de nem merte megmozdítani. Várta,
hogy Baruch tegye meg a kezdő lépést. De a férje továbbra is tehetetlenül
és némán feküdt. Chani az ágytakaró szelíd föl-le mozgásáról érzékelte a
légzését.
Baruch a helyzeten tűnődött. Be kell hatolnia a mellette fekvő lányba,
de a farka a rémülettől összehúzódott, lehetetlenné téve az aktust. A
szakirodalom, amit a könyvtárban elolvasott, egyáltalán nem készítette fel
erre. Leginkább arra vágyott, hogy kialhassa a másnaposságot, de tudta,
hogy meg kell tennie a kötelességét. Minél tovább fekszik mozdulatlanul,
annál nehezebb hozzálátni a tennivalókhoz. A tagjai mintha a matrachoz
lennének kötözve. A lány meg várja.
Chani kezdett nyugtalan lenni. Szeretett volna végre túl lenni az
egészen. Egy örökkévalóság óta várt és szorongott, csak hogy Baruchnak
lámpaláza legyen. Tudta, hogy Baruch vágyik rá. Látta, hogyan bámulja,
amikor azt hitte, hogy ő nem veszi észre. A félelem bénítja meg, ugyanaz a
félelem, ami őt is mardossa. Valamit tenni kell. Chani kinyújtotta a kezét a
tőle balra emelkedő nagy, néma kupac felé. De még így is túl messze volt.
Közelebb ficánkolt, ahonnan már el lehetett érni.
Baruch vállát egy jeges kis kéz simította meg. Valahogy az egésznek
nem így kellene lennie. De gyávaságában így is hálás volt, hogy Chani
megtette az első mozdulatot. A kis kéz tovább simogatta. Baruch könnyű,
tollas mozdulatokat érzett a pizsamáján át. Chani megérinti! Tényleg
megtörténik. Felbátorodva felé fordult, és kinyújtotta a kezét. Több réteg
anyaggal találkozott, mint amire számított, de alattuk valami
tagadhatatlanul puha és ruganyos volt. A melle? Baruch pénisze
megmoccant. Nem. Csak a felkarja. Óvatosan kezdte felfedezni. Chani keze
már a karja egész területén vándorolt, a súrlódástól átmelegedett. Baruch
közelebb csúszott hozzá, és nagy örömére Chani is őhozzá. A karjaik
tovább tekeregtek, mint a csápok, de a testük makacsul elkülönült.
Chani közelebb csúszott. Baruch csak a szemét érzékelte a párnája
fehérségéhez képest. Bámulta az arcát, érezte a meleget, ami a testéből
áradt felé – még mindig többarasznyiról. Hirtelen egy hideg, nyirkos lábfej
kezdte bökdösni a sípcsontja tetejét, a pizsamaszárát dörzsölve. Baruch ezt
felhívásnak tekintette, közelebb nyomult Chanihoz, és magához húzta.
Chani szívverése a vékony hálóingen át is száguldott. Odahajolt Baruch
fölé. Baruch arcát nedves hajfürtök cirógatták. Aztán Chani megcsókolta, a
puha szája az ő száját noszogatta. Baruch átkulcsolta a karjaival, és a két
keze felfedező útra indult Chani egész testén.
Egymáshoz préselődve tekeregtek. A levegő forró és nedves volt a
pehelypaplan alatt, de ők továbbra is minden ruhadarabot magukon
tartottak. Baruchot égette a vágy, hogy Chani köntöse alatt keresgéljen, de
Chani gyakorlatilag őrajta feküdt, és nem ért oda, hogy lehúzza róla. Egy
pillanat, és Chani keze már a pizsamafelső alá csúszott, és lopva a mellkasát
simogatta. Baruch úgy gondolta, a szíve megpattan az örömtől.
Chani meg volt elégedve azzal, amit talált. Baruch egyáltalán nem
szőrös. A bőre fókasimaságú, eltekintve pár kósza pihétől a szegycsontja
tájékán. Azalatt a bordák és a feszes izmok: Chani élvezte az energiájukat.
Baruch teste izgató új terület volt a számára.
Egyszer csak széles tenyerek markolták meg a fenekét. Chani
ledermedt. Az egész sokkal gyorsabban történt, mint ahogy szerette volna.
Még nem állt készen, hogy levegye a köntösét. Kitekergőzött, de Baruch
megragadta a lehetőséget, hogy lemanőverezze magát mellé, és a hosszú
ujjaival most már sürgetően bökdöste a köntös elülső oldalát. Az ujjai
hamarosan nekiláttak a gombok sorának, egy-egy kis pukkanással mind
megadta magát. Baruch ügyetlenül végigcsókolta Chani arcát, akár egy
önfeledt kutya. Chani szerette volna megtörölni az állát és az arcát, de nem
akarta megbántani Baruchot. Békítően odaemelte a kezét, és eltolta
magától.
Baruch riadtan húzódott hátra.
– Jól vagy? Valamit rosszul csináltam? – súgta.
– Nem, dehogy. Csak egy kicsivel kevesebb csókolózást. Kérlek.
– Bocs… Fogalmam sincs, hogy kell csókolózni…
– Nekem sincs. De próbáljuk egy kicsivel lassabban és finomabban.
– Oké – mondta Baruch. Hiszen teljesen alkalmatlan, ahogy előre
tudta.
Egymás mellett feküdtek, és súlyosan lélegeztek. Baruch úgy érezte,
apad az ereje. Chani újra a közelébe centizte magát.
– Gyere, próbáljuk meg újra – mondta.
Baruch elmerült Chani tengerében. Beborították a puha, vékony tagjai
és a selymes bőre, csókolta, nyalta, simogatta, fogdosta, bökdöste és
feszegette. Csupa ujj, száj és nyelv lett. A világegyeteme itt kezdődött és
végződött, az alatta fekvő kicsi, finom alak paraméterei által meghatározva.
Chani hasonló stílusban válaszolt: talán egy kicsit visszafogottabban, de a
lelkesedése elég nyilvánvaló volt. Időnként kis nyögéseket és rebegő
sóhajokat hallatott. Baruch felbátorodva megpróbálta eltávolítani a
melltartóját. Húzta a pántokat, rángatta a merevítő drótot, de az egész
makacsul a helyén maradt.
A köntös már rég félre volt dobva, akárcsak a pizsamafelső. Baruch
ügyetlenkedése egyáltalán nem vezetett eredményre. Chani türelmesen
feküdt mellette.
– Nem tudnál kicsit segíteni?
Chani a háta mögé nyúlt, és a melltartó pillanatokon belül a földön
hevert. Csalódott volt, hogy Baruch nem is látta. Sóvárgott rá, hogy
megcsodálja és megdicsérje, de Baruchnak az egész az égvilágon semmit
nem jelent. Ő csak azzal akar játszani, amit a melltartó elrejtett. Chanin
átbizsergett valami kellemes érzés. Bármit csinál Baruch, elég örvendetes.
Hátraívelt, és készen állt, amikor valami kemény és forró préselődött
sürgetően a bugyijának. Talán a rebecennek mégis igaza volt.
 Baruchnak be kellett hatolnia. Fogalma sem volt, hogy vigye véghez a
hőstettet. A pénisze nyomakodott, lüktetett és sajgott a nevetséges kis
anyaggal szemben, amely megakadályozta, hogy elérje azt az egységet,
amely után sóvárog. A pizsamaalsója már a padlón feküdt.
A lány már alatta feküdt, bőr és csontok tekergő halmaza. A
csípőcsontja éles és vékony volt az ő hasa alatt. Egy kéz mozdult a combjai
közt, Chani nyúlt oda, hogy letolja a bugyiját. Baruch átmenetileg levette
róla a súlyát. Aztán zihálva visszatért, és a farka vadul bökdöste az alul
talált meleg, szőrös halmot. Préselte, lökte magát, de csak az izmok forró
falába ütközött. Baruch lenézett Chanira. A sötétben a lány szeme
ragyogott. Chani összeszorította a fogát a fájdalomtól. Kelepcébe szorult
vad volt, de Baruch nem tudta abbahagyni.
Chani megfeszítette magát Baruch súlya alatt. A térdei szétálltak, és
úgy érezte magát, mint egy bogár, amit a hátára ejtettek, és nem tud
visszabillenni. Alig kapott levegőt. Megpróbált kicsit feljebb vergődni az
ágyon, de mire kettőig számolt volna, valami lüktető és sürgető lökődött
neki. Baruch ormánya.
Chani eleinte nem érzett semmit. De ahogy a nyomás nőtt, úgy nőtt a
fájdalom is. Viselte, csukott szemmel, összeszorított foggal, kitárta magát
előtte. De ő csak lökte és nyomta. Zihált, és nyögött a hasán. Chani
kinyitotta az egyik szemét, és meglátta Baruch fölé hatalmasodó alakját, a
vadul csapzott haját. Egyáltalán nem hasonlított arra a fiúra, akihez
hozzáment. Az arcát nem látta. Bárki lehetett.
A fájdalom hirtelen égető késszúrásától felkiáltott. Minden erejét
összeszedve ellökte Baruchot, és feljebb tornászta magát az ágyon, hogy a
háta a támlájának dőljön. Baruch döbbenten vonult vissza. Rémes
nyöszörgő-sóhajtó hang tört ki belőle. Chani lábára valami langyos
folyadék fröccsent. Aztán Baruch ernyedt, élettelen halomba süllyedt az
összedúlt ágynemű között.
Chani csak feküdt ott, a folyadék hűlni kezdett a lábujjai közt. Nem
tudott megmozdulni. Kezét a lábai közé szorította, csak nyomta az
elviselhetetlen sajgást, amit Baruch okozott. Rosszabb, mint képzelte. A
rebecen hazudott neki. Ilyen fájdalomban nincs öröm. Ebben a pillanatban
utálta a rebecent és az anyját is. De a legjobban Baruchot gyűlölte. Valakit
muszáj okolnia, bármilyen jól tudta, hogy nem fair. Baruch okozta a testi
szenvedését. És ha ez a házasság, akkor ő ebből nem kér.
 Baruchot átjárta a szégyen, ahogy feküdt ott kimerülten a szánalmas
teljesítménye mellett. Balek. A hasa csupa ragacs volt. Nem vetette el a
magját Chaniban. De ami rosszabb, fájdalmat okozott neki. Fájdalmában
kiáltozott az előbb, és ellökte őt. Baruch rémületében, hogy mit tett, a fejét
sem merte fölemelni, hogy ránézzen. Percek teltek el így, és egyikük sem
mozdult meg. A sötétség halk, vinnyogó hanggal telt meg. Ez nem belőle
jött. Baruch felpattant, és a villanykapcsolót kereste. A fény felvillant, egy
pillanatra a szemébe vakított, de amikor eloszlott a homály, meglátta
Chanit. Ott feküdt szorosan összekuporodva, és a térdét a mellkasához
szorította. A karjával takarta az arcát.
– Chani?
Chani nem felelt, de a keserves nyöszörgés hangosabb lett. Baruch
megrémült. Mit tett? Visszafordíthatatlan kárt tett benne? Az alig pár órás
felesége meg se mozdult, nem szólalt meg. Közelebb kúszott hozzá, fölé
hajolt, és szelíden megérintette a karját. Chani elhúzódott tőle, és Baruch
meglátta, hogy az arcán könnyek fénylenek.
– Chani! Jól vagy?
Semmi válasz. A zokogás felerősödött. Chani szája elnyílt a kezei
alatt. Baruch közelebb hajolt, hogy átölelje, de Chani ellökte. Azt sem
akarja, hogy egyáltalán hozzáérjen. Most akkor hívjon mentőt?
– Chani, annyira sajnálom… hogy tudnék segíteni?
Chani felállt, és felmarkolta az ágyról a takarót. Maga köré tekerte, és
kibotladozott a fürdőszobába, maga után húzva az anyagot, az esküvői
ruhája mását. A fürdőszoba lámpája nyers neonfénybe fogta visszavonuló
alakját. Az ajtó becsapódott, bezárult, Chani eltűnt.
Baruch várt. Teltek a percek, de csak ült mozdulatlanul az ágy szélén,
meztelenül és fázósan. Émelyedve nézett le az összezsugorodott farkára.
Végül felhúzta a pizsamáját, hogy eltakarja a szégyenét. A fürdőszobából
nem jött hang. Odament lábujjhegyen az ajtóhoz, és hallgatózott. Semmi.
Kopogjon? Valami azt súgta, jobb lenne békén hagyni. De mégis az ő
felelőssége, hogy gondoskodjon a feleségéről, aki most bajban van.
– Chani?
Idiótának érezte magát. Semmi válasz.
– Chani? Jól vagy? Kérlek, mondd, hogy jól. Ne hozzak neked
valamit? Nem tehetek valamit? – A szavait elnémította a zuhany hangja,
aztán a csobogás és a csapok surrogása. Megpróbálta lenyomni a kilincset,
bár tudta, hogy zárva. – Chani, kérlek, mondj valamit.
 – Csak hagyj békén. – A hangja kétségbeesett volt.
– Nem hagyhatlak békén. Összeházasodtunk. A feleségem vagy.
Hallgatás.
A zuhany surrogni kezdett, és Baruch újra ki volt rekesztve.

Chani minden nyomát lemosta Baruchnak. Leszappanozta az egészet – a

nyálát, a verejtékét, a magját, az érintését. Újra tiszta és új akart lenni.
Baruch várhat.
Baruch összegörnyedve ült a földön, a hátát a fürdőszoba ajtajának
döntötte. Megvárja, amíg kijön. Nem gondolta, hogy ennyire rossz vége
lesz. Micsoda hülyeség. Az ajtó kattant mögötte, és mire feltápászkodhatott
volna, kinyílt, és ő felborult. Chani hátralépett, hogy Baruchnak legyen
ideje kínosan felkászálódni. Aztán egyenest elment mellette.
– Chani? – Baruch követte. Chani előhúzta a bőröndjét, kinyitotta, és
előhúzott néhány ruhadarabot. Öltözni kezdett.
– Mit csinálsz?
– Elmegyek. – Még csak rá se nézett.
– De… de… nem mehetsz… házasok vagyunk…
– Tudom, és haza akarok menni a szüleimhez. – A hangja hűvös és
kemény volt: ezt a hangnemet Baruch sosem hallotta tőle.
– Chani… kérlek… reggel hat óra van! Még alszanak… nem mehetsz
most haza! Kérlek… maradj… beszéljük meg.
– Nincs mit mondanom.
Tovább csomagolt, háttal Baruchnak. Baruch elindult felé, és
kinyújtotta a kezét. Alig látta az arcát a könnyektől. Chani vizes, pixeles
homály lett.
– Kérlek – mondta rekedten. – Kérlek, maradj, és beszéljük meg.
Sajnálom. Az én hibám.
– Senkinek nem a hibája. Nem is ismerjük egymást, de azt várják
tőlünk, hogy egy éjszaka padlógázzal nekiinduljunk. Szánalmas! – Tompa
kis nevetést hallatott.
– Tudom. Én megpróbáltam, Chani, tényleg megpróbáltam. Elmentem
a könyvtárba, hogy kitaláljam, hogyan is lesz ma este…
– Hát akkor nyilvánvalóan nem a megfelelő könyveket nézted! –
csattant fel Chani. – Mire jók a könyvek egy ilyen helyzetben? Mindig a
nyomorult könyvek! Ugyanaz… mondanak nekünk valamit, de a valóság
annyira más…
– Egyetértek. De talán még dolgozhatunk rajta… ha több időnk lesz.
Újra megpróbálhatjuk.
– Újra? A mai után? – Chani Baruchra meredt.
Az egész annyira nem fair. Miért kell az egészért őt vádolni?
– Figyelj, Chani… egyáltalán nem az én hibám… én pont olyan
keveset tudok ezekről a dolgokról, mint te… fogalmam sem volt, hogy mit
csinálok…
– Az tuti!
A visszavágás fájt. Baruch úgy érezte, nem ezt érdemli. Hirtelen
kirobbant.
– Hát jó! Menj csak el… szaladj haza… vádolj az egészért engem, ha
neked úgy könnyebb! – Eldübörgött a fürdőszobába, hogy elrejtse a
fájdalmát.
Chani nézte, ahogy megy.
– Nem, Baruch. Az én hibám. Nem kellett volna hozzád mennem.
Hallgatnom kellett volna az anyádra, amikor próbált lebeszélni…
Baruch lába a földbe gyökerezett.
– Hogy mit csinált?
Chani már megbánta, hogy kimondta.
– Semmit, felejtsd el. – Felkapta a hétköznapokra való sájtliját az
állványról. Nem bírta volna feltenni. Olyan élettelen, visszataszító dolog. A
haj, ami valamikor valaki másé volt, ott lebegett és hullámzott az ujjai közt.
Baruch feje lüktetett. Ezt nem hiszi el!
– Nem, Chani. El kell mondanod. Mit csinált az anyám?
Ott állt csípőre tett kézzel, az arcán düh és elszántság. Chani hirtelen
megijedt. Bármit megtehet vele ebben a hatalmas börtönszobában.
– Most már az egész nem számít sokat. Felejtsd el, hogy mondtam…
– Nem tudom. Hiszen kimondtad. Úgyhogy most már mondd végig.
Legalább ennyivel tartozol nekem.
– Oké. Anyád lesből rajtam ütött, amikor az iskolából hazafelé
tartottam…
– Rajtad ütött? Hogy érted ezt? – Az agyán átvillant az anyja látványa
símaszkban, katonai gyakorlóban, a kezében géppisztoly.
– Megvárt a házunk előtt a kocsijában, és amikor látta, hogy jövök,
kiszállt, és bemutatkozott.
 – Ez mikor volt?
– Mielőtt megkérted a kezem.
– Értem. És te mit csináltál?
– Beültem a kocsijába. Ő kérte.
– És aztán?
– Elmentünk Hampsteadre, és beültünk egy kávézóba, és azt mondta,
hogy nem illek hozzád. Hogy a családunk nagyon különbözik. És hogy
tovább kéne lépnem.
Baruch rémisztő, fojtott hangot hallatott. A keze ökölbe szorult. A fal
felé fordult, hogy fegyelmezze magát.
– És te mit mondtál erre az egészre?
– Nem voltam hajlandó lemondani rólad. Megmondtam, hogy az én
családom épp olyan jó, mint a tiétek.
Baruch visszafordult, szembe Chanival. A szeme nedves volt és
kipirosodott.
– Köszönöm – mondta. – Hogy nem mondtál le rólam a nyomorult
anyám előtt. – A hangja remegett a haragtól.
De Chani most, hogy belekezdett, nem tudta abbahagyni. Ennyi erővel
Baruch akár a teljes igazságot is megismerheti, legalább megérti, hogy ő
min ment keresztül, és miért akarja otthagyni a házasságukat.
– Nem csak ennyi volt.
– Hát most már ne kímélj, Chani, ha idáig eljutottál! – Baruch
szarkazmusa tovább ösztökélte.
– Na jó. Emlékszel a vacsorára a szüleimmel és a te szüleiddel?
– Hogy felejthetném el? Életem legjobb estéje!
– Anyád feljött utánam az emeletre, amikor ki kellett mennem, és
sarokba szorított a mosdóban.
– Hogy mit csinált? Ezt nem hiszem el. Miközben a szüleidet
várakoztatta odalent… meg apámat… – Baruch fel-alá járkált, pizsamája a
lendületes léptek ütemére röpködött mögötte. Hirtelen megállt,
visszapördült, szembefordult Chanival. – És? És aztán mi történt?
– Felajánlotta, hogy segít nekem egy hozzám jobban illő fiút találni, ha
téged békén hagylak.
– Istenem! Javíthatatlan! Tudtam, hogy anyám nehéz eset, de ez
tényleg mindent visz! Ha apám tudta volna… ha megtudná…
Újraindult a járkálás.
 – Nem, Baruch… kérlek, ne szólj erről… Nem kellett volna
elmondanom.
– Hát pedig mérget vehetsz rá, hogy szólok rá valamit! De előbb
mondd el a végét. Hogy szabadultál meg tőle?
– Beszorítottam a lábát az ajtóba.
Baruch megállt, és hitetlenkedve nézett rá. Aztán ráncokba gyűrődött
arccal röhögőgörcsben tört ki.
Chani nem találta nevetségesnek a vallomását. Baruch annyira
haragszik az anyja gátlástalansága miatt, hogy nem fogja annyiban hagyni.
Az ég tudja, hogy az a nő mire lesz képes, ha bosszút akar állni. Hirtelen
eszébe jutott, hogy ha most hazamegy, azzal Mrs. Levy győzne. Most aztán
itt állt két tűz közt. Nagyon fáradt volt. Már egyáltalán nem érdekelte az
egész. Csak a saját ágyára vágyott.
Baruch egy karosszékben kapaszkodott meg, és még mindig nem bírta
abbahagyni a nevetést. Róla mintha el is feledkezett volna. Chani begyűrte
a parókát a zsebébe, becsapta a bőrönd fedelét, és odahúzta az ajtóhoz.
– Chani! Ne menj el! Kérlek, várj, beszélgessünk…
Egyetlen ugrással az oldala mellett termett, az arca csupa ránc az
aggodalomtól.
– Hát, úgy látszik, neked az én megpróbáltatásom vicces – vágott
vissza Chani.
– Nem. Dehogy. Csak elgondoltalak, ahogy… – Újabb vinnyogás
fenyegetett. Baruch elfordult, és megtörölte a száját. – Komolyan,
szeretném, ha végiggondolnánk a dolgokat. Ne adjuk fel ilyen hamar.
– Miért? Anyádnál sorban állnak a lányok, akikkel találkozhatsz, és
sokkal jobban illenek hozzád.
– Ne legyél kegyetlen. Nem érdekelnek más lányok. Veled akarok
lenni. És ezt ő is tudja.
Tehát Baruch is megküzdött érte. A szemüvege rákacsintott. Chani
nem látta mögötte a szemét, de egy nagy, meleg tenyér nyúlt a keze után, és
ezúttal ő sem kerülte az érintését. Ott álltak az ajtó előtt kézen fogva, a
bőrönd Chani lábánál.
– Ma már nem akarom megpróbálni – mondta Chani.
– Én sem. Már mondtam.
– De nincs más választásunk. Ma kell megcsinálnunk.
– Ki mondta?
Chani megvonta a vállát.
 – Mindenki.
– Nem tudják, hogy megcsináljuk, vagy sem. Ez most már csak ránk
tartozik.
– Na és Hásem?
Baruch nem gondolt Hásemre. Úgy döntött, ezúttal az ártatlanság
vélelmével fog élni.
– Biztos vagyok benne, hogy megérti, ha nem sietjük el.
– És a többiek? Hazudjunk mindenkinek?
– Már mondtam, ha nem áruljuk el nekik, akkor nem tudják. Semmi
közük hozzá. Hadd higgyenek, amit akarnak. Úgyis azt gondolják, amit
mindig szoktak.
– Oké. De ha együtt maradunk, akkor valamikor biztos túl kell esnünk
rajta… és én nem akarom még egyszer átélni, amit ma átéltem.
– Chani, bárcsak meg se próbáltuk volna. Őszintén: megpróbálhatjuk
majd, de a te tempódban. Sokkal lassabban. Nem sietjük el. Beszélgetünk.
Jobban megismerjük egymást. Amíg tényleg kényelmesen nem érezzük
magunkat. Megoldjuk. Nem vagyunk állatok. – Baruch Zilberman rabbira
gondolt, és a mezők vadjaira.
– De beszélni fognak.
– Mindig beszélnek. Legyünk önmagunk, és csináljuk azt, ami nekünk
a legjobb. – Baruch nem hitte el, mennyire éretten és felelősségteljesen szól
a hangja. Baruch, a házasember. Elvigyorodott. Chani odafordult. Baruch
tett felé egy lépést. Kitárta a karját, és Chani odalépett.

– És van még egy dolog, amiről beszélnem kell veled.

– Igen? Akkor mondjad.
Nagyjából fél hét volt, hétfő reggel. A függönyök még be voltak
húzva, és Chani törökülésben ült az ágyon, a szálloda köntösébe
bugyolálva. Baruch mellette nyújtózott, pizsamában. Nagy lábfeje lelógott
az ágy végén. Az ágytakarót széttépett csomagolópapírok és
sztanioldarabok borították, a kóser kosár kifosztott kincseinek maradványai.
Chani arcára jobboldalt csokoládé kenődött. Épp egy almát evett. Baruch
egy újabb epres ízű nápolyit vett el.
– Én még nem szeretnék kisbabát.
Baruch szüneteltette a rágcsálást. Zajosan nyelt egyet.
– Hát, én sem akarok még. Egyelőre.
 – Tényleg? Komolyan mondod, vagy csak az én kedvemért?
Baruch a plafonra nézett, és Chanit utánozta.
– Nem, csakis azért mondtam, hogy a felséges asszony kedvében
járjak. Nem vagyok kész rá, hogy gyerekeim legyenek. Semmi ijesztőbbet
el nem tudok képzelni! Még csak húszéves vagyok.
– De a közösség elvárja, a szüleink elvárják…
– És? Hadd várják. Ez most már a mi döntésünk. – Milyen erős és
magabiztos a hangja. Bárcsak Avromi is hallaná. De Chani a homlokát
ráncolta, és az almát harapdálta.
– Oké. De mit csinálunk, hogy megelőzzük, hogy ilyen hamar teherbe
essek?
Ezt Baruch még nem gondolta át.
– Azt hiszem, vannak módszerek… Azt hiszem, el kell mennünk egy
orvoshoz, és megkérdezni. De előbb, gondolom, a rabbiktól kell engedélyt
kérnünk. Úgy hallottam, maximum egy év haladékot adnak.
Egy év, az hosszú-hosszú időnek tűnt mindkettejüknek. Félszegen
egymásra nevettek. Chani sóhajtott.
– Tudtam. Soha nem leszünk igazán szabadok, hogy magunk
döntsünk, igaz?
– Nem – ismerte el Baruch szomorúan. – De mindent megteszünk.
Különben is, Jeruzsálemben leszünk, és egy időre az is jelent egy kis teret
és magánszférát.
– És én maximum négyet szeretnék.
– Négy az sok. Túl sok is!
– Komolyan?
– Komolyan.
A házasság percenként lett egyre jobb. Végül is Baruch nem olyan
rossz parti. Mrs. Levynek igaza volt. Chani beletörölte a ragacsos kezét a
köntösbe, és Baruch keze után nyúlt. Megdöbbent, milyen pici a keze a
tenyerében, és felkacagott.

Később, mikor Baruch felébredt, és vécére kellett mennie, egy pillanatra

nem tudta, hol van. Felnézett a baldachin árnyas redőire, és hallgatta a
szelíd horkolást, ami a tőle balra fekvő kis kupacból szólt. Chani. Óvatosan
mozgott, nem akarta felébreszteni, de nem tudott ellenállni a kísértésnek,
hogy megvizsgálja, milyen, amikor alszik. Chani a bal oldalára kuporodott,
a takarót az álláig felhúzta. Miről álmodhat? Baruch remélte, hogy valami
kellemesről. Összecsücsörített szája minden belégzéskor megrebbent. Az
arca kipirult, a kócos haja eltakarta a homlokát. Nagyjából tizenkét évesnek
látszott. Baruch szelíden elsimította a homlokára tapadt hajat. A felesége.
Chani tehát kiállt érte. Jól megadta az anyjának.
Baruch gondolatai visszatértek a keserves eseményekhez, amelyek az
első összekülönbözésükhöz vezettek. Beleborzongott. Báruh Hásem, Chani
maradt. Majd ő mindenért kárpótolja. Még ha egy évbe telik is, hogy
konszummálják a házasságot. Hát, talán nem egy teljes évbe. Remélte, hogy
kicsivel korábban átesik a tűzkeresztségen. De most már Chani a
legfontosabb az életében. Remélte, hogy ő is Chaniéban. Leereszkedett az
ágyról, és elindult a fürdőszoba felé, amikor a bal lába megcsúszott valami
puha, síkos dolgon. Mikor visszanyerte az egyensúlyt, megtapogatta a
szőnyeget, és valami kis szaténanyagot lokalizált. Kinyitotta a fürdőszoba
ajtaját, és megvizsgálta a fénynél.
Egy elképesztő rózsaszín melltartó. Csak Chanié lehet. Arra gondolt,
hogy a szemérmes köntös alatt végig ott volt rajta, és érezte, hogy felizgul.
Bárcsak látta volna Chanit benne. Talán egyszer még megkérheti, hogy
vegye fel a kedvéért.
Talán.
 36. FEJEZET

A REBECEN

2008. november, London

A rebecen felkapaszkodott a női karzatra vezető hátsó lépcsőn. A férfiak
hangját a vastag falakon át is hallani lehetett. Egy hegedű elsírta a kále
érkezését bejelentő első hangokat. Fürgén felszökkent az utolsó
lépcsőfokra, és talált egy diszkrét helyet a hátsó fal mellett. Senki nem vette
észre, amikor bejött. Buzgón remélte, hogy ez így is marad. A karzat első
két sora zsúfolt volt. A nők felágaskodtak, mindenáron meg akarták
pillantani a menyasszonyt. Néhányan fel is álltak a faülésről, és merészen
áthajoltak a korláton. Chani belépett a sulba, de a rebecen elől eltakarták a
kilátást, ezért nem látta az esküvői baldachint.
Chaim valahol a hüpe alatt lesz. Rivka tűnődött, hogy lehet, hogy
érezheti magát. Milyennek látszik. Chaim általában élvezi, amikor
összeadhatja a párokat, és a rebecen remélte, hogy nem rontotta el az
örömét a viselkedésével. Elöntötte a szégyen és a bűntudat. Hiszen hogy ne
rontotta volna el. Megrázta a fejét, mintha a negatív gondolatokat akarná
kiszórni, próbált kizárólag Chanira koncentrálni.
A nők nagyon elcsendesedtek, az imakönyveket elfelejtették, és csak
bámulták, ahogy a menyasszony elsuhan odalent. Felzengett a kántor
hangja.
A rebecen azt kívánta, bárcsak látná Chanit. Behunyta a szemét, és
szenvedélyes imát küldött az égbe Chani jövendő boldogságáért, remélte,
hogy a házassága jobban sikerül majd, mint az övé. És aztán a kötelességét
teljesítve gyorsan kisurrant a karzatról, nehogy bárki észrevegye.

A vasárnapi tömeg tengerként hullámzott előtte. Mély lélegzetet vett, és

bevetette magát a dagadó árba. A léptei felgyorsultak, hamarosan felvette a
tempót. Egy kívülálló csak a háta és a válla ismerős merevségét látta volna
meg a férje régi esőkabátja alatt, a kibontott haja lebegett utána. És aztán az
alakja fokozatosan egyre kisebb lett, míg egészen el nem homályosult, mint
a tömeg része, egyedül a hétköznapiságban, ahogy nekivágott a
szabadságnak.
 SZÓSZEDET

askenázi: Közép- és kelet-európai zsidó.

badeken: Szertartás közvetlenül az esküvő előtt, amikor a vőlegény ráteszi
a fátyolt a menyasszony fejére, illetve lehajtja azt az arca elé; azért a
vőlegény teszi ezt, nehogy ugyanaz történjen, mint ami a bibliai
történetben Jákobbal történt.
barhesz: Sábeszkor fogyasztott édes, fehér kalács.
Báruh Hásem (héber): Áldott legyen az Örökkévaló; Istennek hála.
Beezrát Hásem (héber): Isten segítségével.
bima (héber): Emelvény a zsinagógában, ahol a Tórát olvassák.
blincsesz (tbsz.): Ropogós, krémsajttal, gyümölccsel vagy krumplival
töltött palacsinta.
bobover: A Dél-Lengyelországból, a galíciai Bobovából származó ortodox,
haszid zsidó csoport tagja. Többségük ma Brooklynban, New Yorkban
él.
brajgez (mn): Mérges, rosszkedvű.
brohe: Áldás (héberül: bráhá).
cádik: Igaz ember.
cedoke: Jótékonyság, igazságosság.
cimesz: Gyümölcsből vagy zöldségből álló köretféle.
córesz: Gond, baj.
davenol: Imádkozik.
forspil: A menyasszony szórakoztatására rendezett esemény, amikor a
barátnők humoros jeleneteket, dalokat és játékokat adnak elő.
frum: Vallásos, istenfélő, a zsidó vallás előírásait betartó zsidó.
ganef: Tolvaj.
goj: Nem zsidó (lehet derogatív, de azt is jelentheti, hogy „a másik”, valaki,
aki egyszerűen nem zsidó), többes számban: gojim.
gojszesz: A halál kapujában álló személy.
hanukia: Nyolc plusz egy karú gyertyatartó, amit a nyolcnapos téli hanuka
ünnepen használnak.
haredi: Ultraortodox.
Hásem: Örökkévaló (szó szerint „a Név”).
Hász vesolem!: Isten ments!
hászene: Esküvő, lakodalom, házasságkötés.
haszid: A mélyen vallásos haszid irányzat tagja. A haszidizmust általában
derűs, életvidám, pozitív tanításnak tartják: a hívek Isten és a Tóra iránti
szeretetüket vidám dalokban, táncokban és imákban mutatják ki. Az
érem másik oldala a fanatizmus és a merevség. A férfiak hosszú, fekete
kabátot (kaftánt) hordanak, fehér inget nyakkendő nélkül, és széles
karimájú fekete kalapot. Szakálluk és gyakran hosszú pajeszuk van.
hejmis: Házias, hagyományos.
hoszn: Vőlegény.
hüpe (héber): Esküvői baldachin, amely alatt a házasulandók állnak a
szertartás során.
Im jirce Hásem: Ha Isten is akarja.
jente: Pletykafészek.
jesiva (héber): Vallásos felsőfokú iskola férfiaknak.
jesiva boher: A jesiva növendéke.
jiddiskejt: Zsidóság (zsidó élet, életmód).
kaddis: A gyászoló imája a halottért.
kále: Menyasszony.
kásrut: A kóser étkezés törvényei.
kidus: Áldás, amit este és délben, étkezés előtt mondanak el egy pohár bor
fölött sábeszkor és más ünnepnapokon.
kidus bor: Kóser, édes bor, a kidushoz használják.
kile: Közösség, hitközség.
kipa (héber): Kis kerek sapka, amit a fiúk/férfiak viselnek
kóser: 1. a vallásos étrend szerint ehető, 2. törvényes, 3. eredeti, igazi.
loksn kugli: Főtt metélttésztából és mazsolából készült édesség.
macher: Fontos, jelentős személy a közösségben, ügyeskedő.
Mazel tov!: Gratulálok!
mehice: Rituális vagy társas eseményeken a férfiakat a nőktől elválasztó,
mozgatható válaszfal, paraván.
mens: Nemes lelkű ember, jó ember.
mesüge: Bolond.
mezüze: Kicsi, hosszúkás tok, benne a Smá (a Halljad Izrael ima) apró
pergamentekercsre írt részletével. Az ajtófélfára rögzítik, a népi
hagyomány szerint megáldja és megvédi a házat és lakóit.
micve: Vallási parancsolat, Istennek tetsző cselekedet.
mikve: Rituális fürdő.
miszkena: Szánalomra méltó nő – szó szerint „szerencsétlen”.
náhesz: Büszkeség és szeretet, amit az ember a gyerekei és a sikereik miatt
érez.
nebich: A részvét és együttérzés kifejezése.
nidá (mn., héber): A nők rituális tisztátalansága. Amíg a nidá állapot tart, a
férj nem érintheti meg a feleségét (menstruáció/vérzés során, illetve
vetélés és szülés után).
Nu, nü?: Nos? Tehát? Szóval?
pajesz: A fülnél levő hajtincs, amit ortodox zsidó férfiak és fiúk gyakran
hosszúnak hagynak.
rabbi, rebbe: Szellemi és vallási vezető, tanár.
ráhmónesz: Sajnálat, szánakozás; szánalomra méltó ember.
rebecen: A rabbi felesége, rabbiné.
rugelach: Töltelékkel tekert, kifli formájú édesség.
sábesz: Szombat, a zsidó hét legszentebb napja és ideje, péntek
napnyugtától szombat napnyugtáig tart. Héberül: sábát.
sádhen: Házasságközvetítő.
sájtli: Paróka, amit az ortodox világban a férjezett nők hordanak, hogy
eltakarják valódi hajukat. Egy erkölcsös férjezett nő igazi haját csak a
férje láthatja.
sakter: Mészáros.
siduh: Házasságközvetítő által közvetített partner, általa szervezett randevú.
siksze: Nem zsidó nő (pejoratív).
Smá: „Halljad Izrael”, a zsidó vallás legfontosabb, legismertebb imája.
sólet: Lassú tűzön sült sűrű étel elsősorban babból; péntek délután készítik,
és szombaton (sábeszkor) eszik ebédre.
somer negiá (héber): Az a személy, aki az ultraortodox világban elterjedt
szokás szerint nem érint meg senkit az ellenkező nem tagjai közül,
hacsak nem házastársak.
stetl: Kisváros.
stibl: Kis lakászsinagóga, imaterem.
sul: Zsinagóga.
süve/süvét ül: A gyászidőszak első hete az elhunyt temetése után, ilyenkor
a közeli hozzátartozók otthon a földön, sámlikon ülnek, és a közösség
tagjai meglátogatják őket, hogy tiszteletüket tegyék.
szefárd: Az Ibériai-félszigetről, illetve Észak-Afrikából származó zsidó.
szeminárium: Vallásos felsőfokú iskola lányok számára, a férfiak
oktatására szolgáló jesiva megfelelője.
szidur: Imakönyv.
szimhát tóra (héber): A Tóra örömünnepe, amely az éves tóraolvasás
befejezését és az új ciklus kezdetét jelzi.
szimhe: Vidám esemény, például egy esküvő vagy egy bármicvó.
tálesz: Széles, csíkos imalepel, a négy csücskén rojtokkal (cicesz,
„szemlélőrojt”); kizárólag férfiak hordják. Már a legkisebb fiúk is
hordanak egy vékony trikót, aminek négy csücskén szemlélőrojtok
lógnak, az ébredésük pillanatától egészen estig. A rojtok a ruhán kívül
lengenek, hogy látszódjanak. A szemlélőrojton csomók vannak, a
csomókat meghatározott módon kötik meg úgy, hogy a csomók és a
rojtok száma mindig ugyanannyi legyen, ami misztikus jelentőséget ad
a ruhadarabnak.
Talmud: A zsidó törvények és hagyományok, illetve az azok körüli viták
összefoglalása; a jesivák központi tananyaga.
tfilin: Imaszíj.
tréfli: Nem kóser.
tuhesz: Fenék.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Sokan segítettek, hogy idáig eljussak. Tudom, hogy nélkülük nem lettem
volna képes erre. Elképesztő ügynököm, Diana Beaumont a Rupert Heath
Literary Agencytől, köszönöm, hogy hittél a könyvben, még amikor én
magam nem is hittem benne, és végig erős, biztos kézzel tartottad a
kormányrudat. Köszönet a Sandstone Pressnél mindenkinek, amiért meleg
és vendégszerető otthont kínáltatok nekem, és különösen Moirának az
érzékeny és precíz szerkesztésért. Laurence Kingnek a The Writers’
Workshoptól, aki csodálatos mentor és íróguru volt, és kinevettette velem
számtalan hibámat.
Naava Carman, hálás vagyok, hogy olyan motiváló voltál. Frum
barátaimnak – tudjátok, kik vagytok – köszönöm, hogy segítettetek a
kutatásomban. Paul Donnellonnak, hogy megalkotta a trailert. Barátaimnak,
Gagandeep Prasadnak, Irene Kanarecknek, Monika Jakdalekónak, Karen
Strattonnak, Princess Lesley-nek, Armorel Manasseh-nek, Sheila
Figueiredónak, Craig és Catherine Brownnak. A lelkesedésetek ösztönző
erőként hatott. Külön köszönet Miranda Claytonnak, hogy rendbe hozta a
hátamat, amikor szükség volt rá, és annyira pozitívan állt a kézirathoz.
Natasha Law-nak, hogy Rosie ragacsos ujjait távol tartotta a laptopomtól.
Hálával tartozom csodálatos testvéremnek, Dannek, valamint drága
sógornőmnek, Louise-nak, amiért soha nem múló optimizmussal biztattak.
És amiért (hiába) próbáltak meggyőzni, hogy a művészi alkotás fontosabb a
publikálásnál. Köszönöm édesanyámnak, Nina Kimerlingnek. Remélem, ez
a könyv bőven kínál neked náheszt. Hálás vagyok David és Emma
Harrisnek – nem is kívánhatnék jobb rokonokat. Kezdettől szerettétek
Chanit, végig biztattátok (és vele engem is). A támogatásotok nagyon sokat
jelentett. És köszönöm a legfontosabb személynek, férjemnek, Jules-nek,
akinek a könyvet ajánlottam. Nélküled nem is lenne könyv.
 JEGYZETEK

1 Balla Zsolt fordítása

2 Schön József fordítása alapján
3 Schön József fordítása
4 Schön József fordítása alapján
5 Schön József fordítása
6 Schön József fordítása
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Ajánlás
Mottó
A Kaufman lány házassága
1. Chani, Baruch
2. A rebecen
3. Baruch
4. Chani
5. A rebecen
6. Chani
7. A rebecen
8. Chani
9. A rebecen
10. Baruch, Avromi
11. Baruch
12. Avromi
13. A rebecen
14. Baruch, Chani
15. Avromi
16. Baruch
17. A rebecen
18. Chani, Baruch
19. Avromi
20. Baruch, Chani
21. Chani
22. Avromi
23. Chani, Baruch
24. Baruch, Chani
25. Avromi
26. A rebecen, Avromi
27. Chani, a rebecen
28. A rebecen
29. Chani, a rebecen
 30. Avromi
31. A rebecen
32. Chani
33. Chani, Baruch
34. A rebecen
35. Chani, Baruch
36. A rebecen
Szószedet
Köszönetnyilvánítás
Jegyzetek
Copyright
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
The Marrying of Chani Kaufman by Eve Harris
Sandstone Press Ltd, Dingwall

Copyright © 2013 by Eve Harris

All rights reserved

Hungarian translation © Mesterházi Mónika, 2021

Borítóterv © Alysia Shewchuk

Háttér © Junghyun Photo / Getty Images Hungary
Férfi © Keith Levit / Alamy
Nő © Angela Cappetta

A mottó Károli Gáspár revideált bibliafordításából származik.

A szószedetet és a szöveget ellenőrizte: Komoróczy Szonja

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője

Olvasószerkesztő Varga Anita
Borítóterv Váraljai Viktória
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi

ISBN 978 963 433 862 8

Minden jog fenntartva.