Az 

Európai Gazdasági Közösség (rövidítve EGK, angol (és magyar) nyelvterületen Közös

Piac-ként is ismert) egy nemzetközi szervezet volt. 1957-ben a római szerződéssel alapította
az ESZAK-ot létrehozó hat állam: Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg,
az NSZK és Olaszország. Az egyesítő szerződést követően közös intézményrendszere volt az
ESZAK-kal és az Euratommal. A maastrichti szerződés 1993-as hatálybalépésével a szervezet
neve megváltozott, Európai Közösség (EK) lett, a három pillér közül a legelsőnek, az Európai
Közösségeknek a része, annak 2009-es, lisszaboni szerződésben történő megszüntetéséig.

Az alapító államok ki akarták terjeszteni az Európai Szén- és Acélközösséget a teljes gazdasági

térre is, így 1957. március 25-én a római szerződés aláírásával létrehozták az EGK-t. Ennek
célja a tagállamok gazdasági integrációja, ezen belül is a nemzetgazdaság egészére kiterjedő
vámunió, majd az ezt követő tizenkét éves átmeneti idő után a közös piac létrehozása. Emellett
megfogalmazásra kerültek szociális és politikai célok is, így az élet- és munkakörülmények
javítása, a béke és a szabadság megszilárdítása, az európai integráció alapjainak létrehozása.[1]
Megszüntették egymással szembeni a vámokat. A külső országokkal
szemben vámuniót alakítottak ki az áruk és a szolgáltatások szabad áramlását biztosítva. Közös
versenypolitikát dolgoztak ki, ezzel óvták a versenyt a torzulástól, ezen kívül közös politikát
alakítottak ki a mezőgazdaság és a közlekedés terén. Koordinálták az egyes országok
gazdaságpolitikáját és jogharmonizációra törekedtek. Ez az egyes nemzetközi piacokon
a versenyfeltételek egységesítését szolgálta.
Létrehozták az Európai Szociális Alapot és az Európai Beruházási Bankot. Társult viszonyt
alakítottak ki az egykori tengerentúli gyarmatokkal.
Az EGK egyik első lényeges eredménye a mezőgazdasági termékek egységes árszintje
volt 1962-ben.
A hat alapító állam, a „Hatok” Franciaország, Nyugat-Németország, Olaszország, Belgium,
Luxemburg és Hollandia voltak. Rajtuk kívül később hat állam csatlakozott még az évek során.
Az első bővítésre 1973-ban került sor, amikor az Egyesült
Királyság, Írország és Dánia csatlakozott. 1981-ben Görögország, 1986-
ban Spanyolország és Portugália csatlakozott. A német újraegyesítés után a korábbi Kelet-
Németország területe is a szervezet része lett.[2]

A megvalósításhoz intézmények létrehozására is szükség volt, két paradigma mentén:

1. Nemzeti érdekérvényesítés elve: eltérő érdekeket lehet ütköztetni.

2. Nemzetek feletti elv (szupranacionális elv): olyan intézmény, amely nem a tagállamok,
hanem a Közösség érdekeit képviseli.
Ennek megfelelően létrehozták a Miniszterek Tanácsát, amely az első elv alapján alakítottak,
míg a második elvet a Bizottság képviselte. Ezeken kívül létrehozták még a Közgyűlést, a
Bíróságot, a Gazdasági- és Szociális Bizottságot. Az intézményrendszer az egyesítő
szerződés hatályba lépése után
A Marshall-terv nemzetközi segélyprogram volt a második világháború után, amely George C.
Marshall amerikai külügyminiszterről kapta a nevét. Marshall 1947. június 5-én átfogó amerikai
segélyprogramot hirdetett meg minden olyan háború sújtotta európai ország számára, amely az
újjáépítésben hajlandó volt az Amerikai Egyesült Államokkal együttműködni

A segélyprogramot politikai és gazdasági érdekek kényszerítették ki. A második

világháborút követően a romokban heverő európai gazdaság sajátos irányt vett. Jelentős
mértékű (amerikai) importra volt szükség, a lakosság jelentős része ugyanis importált élelmiszert
fogyasztott. A régió kivitele ugyanakkor elhanyagolható volt, tehát jelentős kereskedelmi hiány
jellemezte Európát (dollárhiány). 1947 nyarára gazdasági válság alakult ki: Európának nem volt
elegendő valutatartaléka az importra. Két megoldás kínálkozott: az import drasztikus
csökkentése, ami lehetetlennek tűnt, hiszen a termelés (különösen a mezőgazdaságé) töredéke
volt a világháború előtti időszaknak, továbbá a kereslet csökkentése deflációs spirálhoz
vezethetett volna. Másrészt a világháború nélkülözéseit túlélő lakosság elégedetlenkedését
váltotta volna ki a kínálat jelentős szűkítése. Francia- és Olaszország 1947 őszén ugyan
megpróbálkozott a fogyasztás csökkentésével, ez azonban sztrájkokat, zavargásokat idézett elő.
Amerika ekkor – a zavargások hírére – 247 millió dolláros segélyt irányozott elő
Franciaországnak. Ekkorra azonban világossá vált az is, hogy alkalmi segélyekkel nem lehet
elsimítani a társadalmi feszültségeket: a hidegháború kezdetén a szovjet propaganda mélyen
hatott a nélkülöző tömegekre, így Amerika a második megoldást választotta a gazdasági-politikai
egyensúly fenntartása érdekében: programszerűen és szervezetten segélyeket osztott az
európai országokban: javarészt adományként, kisebb részét kölcsönként. A Marshall-terv
politikai koncepciója beigazolódni látszott: a francia baloldal – mely a társadalmi
elégedetlenséget megszervezve és élére állva megerősödött – 1949-re visszaszorult.

A Marshall-tervet propagáló plakát – Bármilyen is legyen az időjárás,  együtt kell mozognunk!

A gyakorlatban az Európai Újjáépítési Program (European Recovery Program = ERP) kizárólag

Nyugat-Európára korlátozódott, mivel Európa közép- és keleti része
a Szovjetunió érdekszférájába került, és mereven szemben állt az USA-val.
1948. április 3. és 1952. június 30. között a tervben részt vevő 17 európai ország összesen 14
milliárd dollárnyi segélyt kapott – elsősorban amerikai áru formájában. Mai szemmel a 14 milliárd
dollár nem tűnik soknak egy világháború pusztította kontinens gazdaságának életre keltésére, az
összeg valódi nagyságának megítéléséhez azonban érdemes figyelembe venni,
hogy 1946 őszén egy amerikai dollár 11 forint 70 fillért ért. 1946 végén 1 uncia arany = $38.25
volt.[1] Ez ma $1615, az 1946-os érték 42-szerese, tehát az akkori 14 az a 2011 évi áron
számolva kb. 600 milliárd USD.
A kontinens nyugati országait támogató Marshall-terv szovjet érdekszférába tartozó országok
általi, szovjet nyomásra történő elutasítása elmélyítette és rögzítette a földrész megosztottságát.
Az anyagi támogatás folyósítása érdekében létrejött a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap.