Mandzsúriai válság

A japánok 1905. évi portsmouthi béke értelmében kizárólagos engedélyt szerzett a

dél-mandzsúriai vasútvonalra, és ezt követően egy nagyobb haderőt csoportosított át
Mandzsúriába. A japánoknak jól jött volna a nagy lakosság a piac szempontjából, illetve
gazdaságilag is jó pont lett volna, hiszen szükség lett volna a nyersanyagaikra, stratégiai
szempontból ütközőzóna lehetett volna az oroszokkal. A japánok megszállják. INCIDENS-
Mukdeni incidens- felrobbantották a vasutat. A japánok létrehoznak egy bábállamot, és
élére az utolsó kínai császárt tették, Pu-Jit (12 évesen lett császár, aztán elkergették, mert
Kínában köztársaság lett). Ennek következtében a hatalom a Mandzsúribán állomásozó japán
főparancsnok kezébe összpontosult. Mesterségesen létrehoztak egy mandzsukó államot, és
annak saját pénznemet, bélyeg, útlevelet. A háborúk a japánok és a kínaiak közt egy évig
tartottak, 38tól 39-ig. Ennek érdekében létrehoznak egy bizottságot: Lytton, aki kimegy és
megállapítja, hogy a japánok ebben a konfliktusban az agresszorok, és azt javasolja, hogy
vonják nemzetközi ellenőrzés alá (a népszövetség ellenőrzése alá). A Mandzsúriára
vonatkozó szankciók pedig szintén rossz döntés volt, hiszen nem ismerték el a mandzsúriai
útleveleket, bélyegeket. A Mandzsúriai megszállásnak az lett a következménye, hogy – az
ún. Stimson-doktrina értelmében, amely kimondja, hogy az erővel végrehajtott nemzetközi
területmódosítások nem ismerhetők el, az USA felrúgta a flottaegyezményüket, amit
Japánnal kötöttek. Erre válaszul 1933 Japán kilépett a Népszövetségből.

Abesszíniai háború

1896-ban el akarták foglalni az olaszok, de kikaptak tőlük. Mussolini ragaszkodott Etiópia

elfoglalásához, ezért később újabb kísérletet tett. Mussolini ennek következtében el kezdik
provokálni az etiópokat (határincidensek- Val-Val incidens 1934- kecskepásztorok).
Anglia és Franciaország próbált közvetíteni és felajánlották kétharmadát az
olaszoknak, és ebbe Mussolini bele is ment, de ez kiderült a sajtóban és ennek következtében
megbukott francia és angol a kormány. Ezért Mussolini megtámadta Etiópiát. Légierőt és
gyalogosokat szállítottak Eritreában és Olasz-Szomáliföldre. A csapatokat vezető
tábornok Emilio de Bono volt. Az olasz támadás két irányból zajlott: Eritrea felől (Bono
tábornok), és olasz Szomáliföld felől (Graziani). Az etióp hadsereg nagyon gyenge nem volt,
nem rendelkeztek kellő katonai potenciállal. Csak a császári gárdának voltak fegyverei.
Olaszok mérgesgázakat dobtak a falvakra. Az egyik repülőgépnek elromlott a motora és
kényszerleszállást hajtott végre. Az etiópok meglincselték az olasz pilótákat, és kihurcolták.
Ez kijutott a nyugati sajtóhoz, és Mussolini bosszúból, az etiópok civilizálásának címén el
akarta foglalni, így folytatta az offenzívat. Egy 1 év után elfoglalják Addisz-Abebat, a
fővárost. Revánsként az etiópok gránát bombákat dobnak az olasz tábornokra, de ő nem
hal meg. Az olaszok erre válaszként 90 ezer Addisz-Abeba-i etióp lakost gyilkolnak meg.
A Népszövetség erre lépésként gazdasági szankciókkal sújtja Olaszországot (kőolaj
embargó – USA - semlegesség megszegése lett volna részükről, szén, vas).

Orosz támadás (Finn- Téli háború)

1939. nov. 30-án kezdődött. Oka: mainilai incidens (Mainilt - határ menti Finn város-
elkezdték ágyúkkal lőni). A konfliktus a moszkvai békeszerződés zárja le. A Népszövetség
Oroszországot az agressziója és illegális támadása következtében kizárja.
A támadás előzményei (orosz): Az I. világháborút lezáróan Oroszország teljesen
elszigetelődött, emberi és anyagi károkat szenvedett és jelentős területeket vesztett
(Finnország- „cordon sanitaire”). (Rappallói egyezmény-> Ribbentrop- Molotov paktum->
párizsi békekonferencia által előírtak eltörlése a cél-> Lengyelország megtámadása-> Breszt-
litovszki béke-> Észt, Lett, Litván segítségnyújtási paktum). Okt. 5-én a Szovjetunió
felajánlotta Finnország számára is a „segítségnyújtási” szerződést (átadja Karéliai
földszoros, Finn öböl bejárata- Hankó félsziget, Petsamo kikötő).
Az incidenst követően az oroszok felszólították a finneket a bocsánatkérésre, de ők
nem tettek eleget a kéréseiknek, ezért felbontották a szovjet-finn megnemtámadási
szerződést. Helsinkit bombázták először (ekkor már Észtországból is indíthattak
repülőket). A szovjetek Terijokiban egy szovjet kormányt hoztak létre, a „Finnországi
Demokratikus Köztársaság Népi Kormánya”. A szovjetek 5 irányból támadtak, de
ellenállásba ütköztek (svéd rejtjelfejtő iroda). A Finnek a jó taktikájuk és stratégiaismeretük
következtében visszaverték az oroszokat, és még előre is nyomultak, de februárban az
oroszok megindítják a Vorosilov-offenzívát és áttörik a harcvonalat. A oroszok megkezdik
Viipurt ostromolni (Mannerheim vonal), és ennek következtében a finnek megadják
magukat. 1940-ben kezdtek tárgyalni Finnországgal. Az oroszok háborús bűnösöknek
tekintette, ezért megnövelte a feltételeit (le kellett mondani területének a 10%-ról, 40 000
négyzetkm.)

Az Anschluss Ausztriának a Harmadik Birodalomhoz való csatolását jelentette a

német nemzetiszocialista uralom alatt. 1938. március 12-én a német hadsereg,
a Wehrmacht bevonult Ausztriába, ám harcokra nem került sor. Részben azért,
mert Németország előzőleg politikai nyomást gyakorolt az országra, részben pedig azért,
mert március 11-én Bécsben az osztrák náci párt megbuktatta az osztrák kormányt. Az
Anschlusst kimondó törvény 1938. március 13-án került elfogadásra. Az Anschluss
értelmében Ausztria független államként megszűnt létezni egészen 1945. április 27-éig, amikor is
felállítottak egy ideiglenes osztrák kormányt, amelyet a szövetségesek is elismertek.
Az Anschluss volt az első lépés Hitler egyik legfontosabb külpolitikai törekvésében, a Harmadik
Birodalom határainak kiterjesztésében. Ausztria Német Birodalomhoz történő csatolása
megelőzte a Szudétavidék és Csehszlovákia megszállását, illetve Lengyelország 1939-es
megtámadását, amely a második világháború kirobbanásához vezete
1938. február 12-én Berchtesgaden-ben Adolf Hitler személyesen találkozott Kurt
Schuschnigg osztrák szövetségi kancellárral, hogy az 1936 júliusában megkötött
szerződésük valamennyi pontjának maradéktalanul történő betartatását kikényszerítse. A 1936-
os szerződésben többek között az Ausztriában letartóztatott nácik amnesztiájáról, a két állam
egyesülését támogatók közös politikai felelősségéről és az osztrák szövetségi kancellár
úgynevezett „német politikájáról” esett szó. Schuschnigg a találkozón megpróbált kihátrálni a
szerződésből, de Hitler nem engedett neki, így az osztrák szövetségi kancellár beleegyezett
a Hitler által kért amnesztia kihirdetésébe, továbbá engedett abban is, hogy
egy Hitlerhez közel álló személyt, Arthur Seyß-Inquartot bevegye a kormányába.[1]
Csupán egy hónappal a berchtesgadeni tárgyalások után növekvő német nyomásra és az
osztrák kormány hatalmának erőteljesen megrendülése
következtében Schuschnigg elhatározta, hogy népszavazás alá bocsátja Ausztria
függetlenségének kérdését. Az osztrák kancellár elképzelése az volt, hogy ezzel hosszabb
időre tiszta helyeztet teremt Ausztria és Németország között.[2] A népszavazást különféle
felismerések tették szükségessé. Ezek között a legfontosabb az volt, hogy
a berchtesgadeni megállapodások nem szolgálhattak alapul a két fél (a Német
Birodalom és Ausztria) kapcsolatainak megnyugtató rendezéséhez, mivel Németország a
korábbi megegyezésekhez hasonlóan ezt is pusztán kiindulópontnak tekintette a további
engedmények elérése számára. Az is siettette Schuschnigg tervének megvalósítását, hogy az
utóbbi hónapokban a nemzetiszocialisták feltűnő aktivizálódásba kezdtek. A kancellár úgy
számított, hogy a kiírandó szavazáson az osztrák nép többsége a függetlenség megőrzése
mellett fog voksolni, ezzel semmissé téve azt a németek által propagált nézetet, amely szerint az
osztrákok túlnyomó része a csatlakozást óhajtja.[3] Az osztrák szövetségi kancellár a
népszavazással továbbá Ausztria külpolitikai helyzetében is kedvező változást szeretett volna
előidézni. Úgy vélte, ezzel kifejeződik az osztrák állam önállósági akarata, és lelepleződik a
német politika agresszív jellege.[3]
Az előkészítéssel kapcsolatos első megbeszélés már március 4-én
lezajlott. Schuschnigg, Zernatto, Pernter és Stockinger abban állapodtak meg, hogy a
népszavazást a lehetőségekhez képest mielőbb le kell rendezni. A tanácskozáson a választási
korhatárt 24 évre emelték, mivel igyekeztek kizárni a nemzetiszocializmussal szimpatizáló
fiatalságot, ezzel biztosítva a referendum eredményességét.[3]

A népszavazás kudarcba fulladása és az Anschluss[szerkesztés]

1938. március 9-én Schuschnigg március 13-ára hirdette ki az osztrák népszavazás dátumát.
Hitler a népszavazás kiírását a berchtesgadeni egyezmény egyértelmű megsértésének
tekintette, ezért Berlin kapcsolatba lépett Arthur Seyß-Inquart, németbarát osztrák
belügyminiszterrel. Schuschnigg ultimátumot kapott a referendum elhalasztását illetően,
amelyet először visszautasított, később mégis engedett, miután értesült arról, hogy német
csapatok vonultak fel a német-osztrák határ mentén. A berlini kormány azonban ennyivel
nem elégedett meg, és immár az osztrák kancellár lemondását követelte. Német
nyomásra Schuschnigg ezt március 11-én meg is tette, az új osztrák kancellár a
németbarát Arthur Seyß-Inquart lett, és március 12-én bejelentették az új
osztrák nemzetiszocialista kormány kinevezését. Ugyanezen a napon a német hadsereg,
a Wehrmacht bevonult Ausztriába, ám harcokra nem került sor, sőt a német katonákat nagy
lelkesedéssel fogadták az osztrákok. 1938. március 13-án elfogadására került az a törvény,
amely kimondta a Német Birodalom és Ausztria újraegyesülését.[1]
A nemzetközi válasz mérsékelt volt: bár Hitler egyértelműen megszegte a versailles-i
békeszerződést, a diplomáciai tiltakozáson kívül sem Nagy-Britannia, sem Franciaország nem
tett különösebb lépéseket Hitler terjeszkedésének megakadályozására.
1936. március 7-én vonult be a náci Németország 19 zászlóalja a Rajna-vidékre, melyet az első
világháború után a versailles-i békerendszer demilitarizált övezetté nyilvánított. Ezzel a
lépéssel Hitler megsértette az 1925-ös locarnói szerződést, és egy lépéssel közelebb került
azon céljához, hogy kitörjön a Németország birodalomépítő törekvéseit korlátozó európai
hatalmi rendszerből. A náci diktátor egyértelműen kinyilvánította azon szándékát, hogy szétzúzza
a versailles-i békerendszer által felállított „karantént”, és biztosítsa azt a birodalmi státust
Németországnak, amiért Berlin 1914-ben is háborúba szállt. Hitler tervei közt a Rajna-vidék
remilitarizálása kiemelkedően fontos helyet foglalt el, a diktátor azonban „nem törhetett ajtóstul a
házba”, hiszen a sorozás 1935. évi visszaállítása után kiderült, hogy adott esetben az európai
nagyhatalmak együttesen léphetnek fel Németország ellen. Az olasz–francia–brit Stresa-front
létrejötte elegendő figyelmeztetés volt ahhoz, hogy a náci diktátor konszenzusos módon tegyen
kísérletet a Rajna-vidék remilitarizálására, amire végül is egy rendkívül bonyolult és változatos
diplomáciai sakkjátszma végén kerülhetett sor. Ennek eredményeként 1936. március 7-én 19
zászlóalj és a Luftwaffe egy köteléke átlépte a demilitarizált övezet határát, és – azzal az
utasítással, hogy a francia támadás esetén azonnal kezdje meg a visszavonulást – 48 óra
alatt birtokba vette a Rajna-vidéket. Hitler bevallása szerint ez a két nap volt életének
legidegtépőbb időszaka, a kockázatos szituációból azonban végül győztesen került ki, ugyanis a
franciák a mozgósítás után tétlenül figyelték, ahogy a Wehrmacht előrenyomul a versailles-i
békében megszabott határokig.

A mukdeni incidens Mukden (ma Senjang) közelében végrehajtott szabotázsakció

volt 1931. szeptember 18-án, mely során a Japán által épített Dél-mandzsúriai
vasútvonal egy szakaszát felrobbantották. Provokatív célja a mandzsúriai területek feletti
„legális” japán igény kijelentése, casus bellijének megadása. A Japán Császári Hadsereg a
szerződésszegő kínaiakat vádolta meg az incidens elkövetésével és válaszul 19-
én megkezdte a katonai felvonulást Mandzsúriában, elfoglalva azt, majd a következő évben
létrehozta Mandzsukuót (a mandzsuk kormányzatát). Noha a japán felelősség máig nem
bizonyított teljes körűen, egyértelműen tetten érhető a japán érdek, ugyanis a katonai megszállás
célja Japán üzleti-gazdasági érdekeinek biztosítása a destabilizált, Kína által központilag évek
óta nem ellenőrzött területeken. Az eset után született meg az Egyesült Államokban
a Stimson-doktrína, amely alapján elutasították a területi változások elismerését. A
mandzsúriai megszállás miatt Kína panasszal élt a Népszövetségben (1931. szeptember 8.),
[1]
 amely végül japán javaslatra felállította a brit vezetésű Lytton-bizottságot. A bizottság végül
nem az agresszió miatt marasztalta el Japánt, hanem mert nem merítette ki az összes békés
megoldási lehetőséget. Japán tiltakozásul kilépett a Népszövetségből, a megszállt
területeken pedig 1932-ben létrehozták a mandzsu bábállamot.[2] A Kína és Japán között
elmérgesedett kapcsolat végül 1933-ban normalizálódott. Az incidens és maga a mandzsúriai
válság az 1937–1945 közötti második kínai–japán háború közvetlen előzményének tekinthető.

furcsa haboru
A furcsa háború kifejezést (németül: Sitzkrieg, ez magyarul ülőháborút jelent; angolul phoney
war) a második világháború korai szakaszában, 1939. szeptember 3. és 1940. május 10. közötti
helyzet leírására használták. Bár szeptember 3-án Nagy-Britannia és Franciaország hadat
üzent Németországnak, tényleges harci cselekmények ezen a frontvonalon
a Hollandia, Belgium és Luxemburg elleni német támadásig nem történtek, és csak kisebb
harccselekmények zajlottak a tengereken és a levegőben.
A kortársak körében használták még a twilight war (alkonyati háború, Winston Churchill), bore
war (szójáték az angol boer war, azaz búr háború kifejezésre, jelentése unalmas
háború), dziwna wojna (lengyelül ’furcsa háború’) és drôle de guerre (franciául ’furcsa háború’)
elnevezéseket is.
Az 1922-ben megkötött francia–lengyel védelmi szerződés értelmében a francia haderő
a mozgósítás elrendelésétől számított három napon belül felkészül a támadásra, felderíti a
német védelmet és 15 nap múlva megindítja a támadást Németország ellen. A franciák
augusztus 26-án kezdték meg a részleges és szeptember 1-jén a teljes mozgósítást,
szeptember 3-án pedig hadat üzentek Németországnak.
A Saar-offenzíva néven ismert támadásra szeptember 7-én, a hadüzenettől számított negyedik
napon került sor: 11 francia hadosztály indított támadást egy kb. 32 km széles
fronton Saarbrücken térségében, gyenge német ellenállás mellett. A francia hadsereg kb.
8 km mélyen benyomult Németország területére és elfoglalt 20 falut, amelyet a németek már
korábban kiürítettek. Az előrenyomulást azonban a francia hadvezetés leállította, amikor
elfoglalták a Warndt erdőt, ahol a németek aknazárat létesítettek.
A teljes támadást összesen 40 francia hadosztálynak kellett volna végrehajtani, beleértve egy
páncélozott és három gépesített hadosztályt, 78 tüzérezredet és 40 harckocsi-zászlóaljat. Ezek
bevetésére azonban sosem került sor. Szeptember 12-én Abbeville városban összeült a
legfelsőbb brit-francia főparancsnokság (Anglo French Supreme War Council), ahol
eldöntötték, hogy azonnali hatállyal leállítják a támadó hadműveletet és védekezésre
rendezkednek be (a franciák követelésére). Maurice Gamelin tábornok előbb utasította katonáit,
hogy a Siegfried-vonaltól legalább 1 km távolságban álljanak meg, majd a következő napon
utasítást adott, hogy térjenek vissza kiindulási állásaikba. Noha Franciaország és az időközben
odaérkező brit expedíciós hadsereg fegyverzetüket és létszámukat tekintve fölényben voltak a
németekhez képest, mégsem indítottak támadást, lehetővé téve ezzel a Wehrmacht gyors
győzelmét Lengyelországban.
A téli háború kitörése után a szövetségesek nyíltan megvitatták, hogy a tenger felől támadást
indítanak Skandinávia északi részén – a háborúban semleges Norvégia és Svédország
beleegyezése nélkül. A németek féltek attól, hogy a szövetséges támadás következtében
elvesztik a Svédország északi részén található vasércbányákat és megelőző támadásra
szánták el magukat. Az Unternehmen Weserübung fedőnevű hadjáratot 1940. április 9-én
indították, előbb Dánia, majd később Norvégia ellen.
Április 14-én ugyan a szövetséges csapatok partra szálltak Norvégiában, de április végére
Norvégia déli része német kézre került, majd folytatódó harcok után Norvégia északi részét
is feladták a szövetségesek – részben az időközben megindított franciaországi
hadjárat hatására, majd a norvég csapatok is letették a fegyvert június 9-én.