POUL ANDERSON

Majd ha az Orion fölszáll

MÓRA FERENC KÖNYVKIADÓ
GALAKTIKA FANTASZTIKUS KÖNYVEK
SOROZATSZERKESZTŐ KUCZKA PÉTER
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Poul Anderson: Orion shall rise © 1983 bv Poul
Anderson
FORDÍTOTTA FÉMCSÍK FLÓRA
A FEDÉL VERES LÁSZLÓ MUNKÁJA
© Fencsik Flóra. 1990 Hungarian translation
ELŐHANG

1.
Rőt Mael gazda Ar-Morban élt. A vidék Brézs legnyugatibb csücskén terült el,
maga Brézs pedig a Tartomány legnyugatibb csücskén. Csillaghon innen nézve a
keleti ég alján fénylett; gyakran eltakarták a fák, a dombok, a felhők, s
feleakkorának látszott csupán, mint a telihold. Itt mégis több szorongással néztek
föl rá, mint azok, akik magasnak s hatalmasnak látták.
Merthogy azoknak már sok-sok nemzedékük élt Csillaghon uralma alatt.
Hozzászoktak a klántagok látványához. A Brézseg-félsziget alig egy évszázaddal
Mael születése előtt került a Tartományhoz, nem hódítások révén, inkább
szerződésekkel. Itt, Ar-Morban viszont - a városokat leszámítva - még mindig
ritkán láttak légszülte férfit, légszülte asszonyt meg szinte sosem. Itt szenteknek
nevezték ezeket, a közhit azt tartotta róluk, hogy csodatevők.
Mael gazda háza magában állt egy magaslaton, hanga és rekettye virult körülötte
pirosan, sárgán, amikor eljött az ideje. Lejjebb erdő húzódott, a ház alatt szétterülő
völgyben pedig mezők, gabonaföldek és házikók sorakoztak. Ameddig Mael a
kapujából ellátott, minden az övé volt, ő művelte meg fiaival, bérlőivel és azok
fiaival, övé volt ló, juh, kecske, fa, gabona, vad és hal.
Mael gyakran járt el hazulról - fontos ember volt, közügyeket intézett. Az Ar-Mor
fölött uralkodó Mestromor a maga baillgjének nevezte ki, neki kellett békebíróként
igazságot tennie a környék vitás ügyeiben. Mael Kemper városában járva
ismerkedett meg Talence Donal Ferlay-vel, akit Csillaghon az állami kormányzat
tanácsadójaként állomásoztatott ott, s ügyelt arra, hogy tanácsait meg is fogadják.
A két férfi jól boldogult egymással. Mael nyers modorú volt. Donal tartózkodó; de
Mael, okos ember lévén. Donalt, a Harminc Klánokhoz tartozó légszültét. nem
tartotta titokzatosabb lénynek bármely más földi halandónál. És Donalnak is volt
annyi esze, hogy tudja: egy olyan család fia, amelynek elei már akkor is nagy
múltra tekintettek vissza az országban, amikor Csillaghon a levegőbe emelkedett,
nem feltétlenül tudatlan a külvilág dolgaiban. Szívesen voltak hát együtt. Amellett
mindketten kötelességüknek érezték, hogy minél több értesülést szerezzenek.
Minden alkalommal jóízüeket beszélgettek, s ha mód volt rá, iszogattak is együtt.
Több éve tartott már barátságuk, amikor egy napon lovas érkezett a gazda
birtokára. Donal volt az.
Kora tavasz lévén, még hófoltok pöttyözték a barnás földet, vízerecskék csobogtak-
csillogtak, a gyümölcsöskert fái a virágba borulásra készülődtek, s felhők
árnyfoltjai szaladoztak az egyik szemhatártól a másikig. A nyirkos illatú, kerge szél
hidegre csípett még arcot-kezet, s a felhőket eszeveszett iramban kergette át a
sápadt égen. Varjak keringtek károgva a szélben.
Aki ott volt, a nagykapu előtt gyülekezett a vendég fogadására. Mael lándzsát
tartott. Még nem is olyan régen mindenki rosszat sejtett volna az idegen láttán,
fölkapta volna értékes harci eszközeit, az élezett fémtárgyakat. Mostanság
Csillaghon villámokat küld minden kalózra és behatolóra, a maradék
banditizmussal pedig fölhatalmazása alapján elbánhat a Mest-romor, a baillgjai és
azok megbízottjai. Ez a lovas vándor egyedül érkezett. Mael a szívélyes fogadtatás
hagyományos jeleként a földbe akarta döfni lándzsáját. Mihelyt azonban meglátta,
ki érkezett, fölfordította a fegyvert, és meghajolt, emberei pedig keresztet vetettek.
Sose látták még Donalt, mégis nyomban, eltéveszthetetlenül tudták róla, hogy
klántag. Még ruházata is elütött az ő len-gyapjú gönceiktől, jobb anyagból készült,
másmilyen volt a szabása - bő ing, rajta csuklyás zeke, szűk nadrág, kurta szárú
csizma. Díszes övében kés, mellette pisztoly, nyergéhez puska volt odaerősítve,
fegyverei modern gyorstüzelő fegyverek. Köpenye válllapján ezüstjelvény mutatta
rangját, köpenye bal ujján címer: kék mezőben arany csillag. De leginkább a testi
megjelenése adta hírül: ki ő. Nyúlánkan ülte meg lovát ez a hosszúkás fejű,
keskeny arcú, nagy orrú, nagy, szürke szemű férfi; arcbőre halvány volt, de haja
sötét és hosszú, benne már ősz szálak. Bár simára volt borotválva, látszott, hogy -
akárcsak a fajtájabeli többi férfinak - neki is ritkás lenne a szakálla. Tartása inkább
büszke volt, mintsem dölyfös. Mosolyogva emelte üdvözlésre karját.
- Egy szent - suttogták áhítattal a parasztok -, egy szent Ileducielből... onnan! -
Volt, aki Csillaghon felé mutogatott. Az most csak halovány sarlónak látszottt,
merthogy a Nap keleten állt, s a napfény mindig elhomályosította az emberi szem
számára. Az itteniek, akik sose jutottak messze születési helyüktől, mégis úgy
tartották, hogy maga Jisten helyezte oda az égre, mozdulatlan holdként, hogy általa
figyelhesse: nem vonnak-e magukra új ítéletet az emberek.
- Ez az úr Talence Donal Ferlay - mutatta be nekik Mael. Ettől méginkább elöntötte
őket a tisztelet, sőt a hódolat, mert tudták: a többi huszonkilenc klán családfője a
Talence-klánból választja ki mindig Ile-duciel kapitányát.
Mael a lovashoz fordult: - Megtisztelné-e hajlékomat, Uram? Remélem, vendégül
láthatom, s nem csupán egyetlen napra, - Erőteljes férfiú volt még, bár szakállának
és sörényének rőt színét már megfakította kissé az idő.
- Nagyon köszönöm - bólintott Donal. - Sokszor hívtál már pompás vadászattal
kecsegtettél. - Francáj nyelven beszélt, mert a klánbéliek nem nagyon tudtak
brezsonegül, a bennszülöttek pedig még ennyit sem angiájul. - Egy hétig maradnék,
ha nem terhelnélek túlságosan. Tovább semmiképp. Tournevbe tartok. – Mael
ismerte a város nevét: a közvetlenül Csillaghon alatt húzódó Lói-völgyben terült el;
a Tartományon belül Tournev és környéke volt az egyetlen olyan rész, amely fölött
a légszülték közvetlenül uralkodtak. - Az itteni szolgálatom ideje lejárt, most
másfele szólít a kötelesség. - Mosolygott. - De előbb megérdemlek még egy kis
pihenést és testedzést.
- Bizony megérdemli, uram - válaszolta Mael. Nem hízelgésből. Donal csakugyan
igen sokat tett azért, hogy külpiacokhoz s ezáltal jóléthez segítse Ar-Mort, s hogy
megerősítse a Kemperben nemrég alapított Tudőrzől, ahol a régi és új tudományt
ápolták, s ahol szépreményű fiatalok tanulhattak.
Parancsokat osztogatott embereinek a maguk nyelvén: gondoskodjanak Donal
lováról, teherhordó öszvéréről, csomagjairól. A klántag leszállt lováról, s
házigazdájával besétált a kapun.
Őrtornyokkal megerősített zsindelyes kőépületek formáltak szoros, védhető
négyszöget egy zászlókkal telitüzdelt udvar körül; itt zajlott a gazdaság életének
nagy része. E békességes korban az állatok már nem laktak idebenn: az istállókat
mühelyekké, raktárakká, pótlakhelyekké alakították át. A falak mentén asszonyok
és gyerekek várakoztak nagyjából rendezett sorokban, hogy köszöntsék a vendéget.
Zavart csend honolt, nem nagyon tudták, mit is kell ilyenkor tenni: máskor
lármásán zajlott itt az élet, most viszont egy „szent" jött el közéjük.
- Gyerünk, gyerünk, barátaim! - kurjantott rájuk Mael. - Eredjetek, lássatok hozzá,
vágjátok le a színejavát mindennek, készüljön az esti lakoma!
Megkönnyebbült bókolások, derűs arcok, nevetgélés fogadta a parancsot. Kutyák
ugattak, macskák futottak elő az egyszeriben megélénkülő lábak mögül.
Egy csinos asszony - hosszan leomló, őszes hajfonatokkal - a helyén maradt.
Mellette egy tízéves fiú és egy tizenhét éves lány állt.
- Talence Donal Ferlay - mondta Mael -, ez itt a feleségem, Josse. - A vendég
udvariasan tisztelgett az asszony előtt. - Idősebb fiainknak és lányainknak már saját
otthonuk van; majd idehívatjuk őket. Ez itt a legkisebb fiam, Tadeg, és a lányom,
Catan.
Donal pillantása a lányra siklott és megállapodott rajta. Pír futott át annak arcán,
keblén. Hosszú szempilláját sötétkék szemére eresztette. Alakja sudár volt,
arcvonásai szép metszésüek. Klánbéli mércével is gyönyörű volt. Amikor őrá került
az üdvözlés sora, a többiek alig hallották. Francájul beszélt, méghozzá igen jól; a
jómódú brézseg családok gyerekeinek nagy része elsajátította ezt a nyelvet az
egyházi iskolákban, amióta az ország a Tartományhoz került.
Donal megeresztette a maga zárkózott mosolyát, és kezet nyújtott a lánynak.
- Ne félj tőlem! - mondta halkan. - Vedd tudomásul, hogy magam is csak ember
vagyok, apád barátja, s rövid időre a vendégetek.
A lányból kibuggyant a fiatalos elevenség:
- Ez igaz, Uram? Szóval... tudom, nem hazudik, de... nem úgy van, hogy a szentek
újra meg újra születnek az ön... nemzetségében?
Josse méltatlankodva szisszent föl. Donal így csillapította :
- Nézd: őseink lelke bennünk él, de ez mindenki másra is áll. Legalábbis így tartja a
közhit. Apád elmondta nekem, hogy az ő és a te ereidben is csörgedez Ileduciel-vér.
Nekem meg az enyémeknek pedig számtalan elődünk volt, aki nem tartozott az első
Harmincak közé. Legyünk jó barátok, Catan!
A szülők tekintete megértőn csillant fel, mohón pillantottak egymásra.
Pár nap után Donal kis rádióadót vett elő felszereléséből, és megüzente, hogy csak
később érkezik. Csillaghon vizuálisan továbbította az üzenetet Kemperbe, oda, ahol
Donal előzőleg repülőgépet rendelt egy adott időpontra, valamint Tournevbe, a
Koordinációs Minisztériumba. Itt senki se kérdőjelezte meg Donal döntését. Tudták
róla, hogy nagy képességű és felelősségteljes férfiú, aki többet tesz a Tartományért,
mint a klánért s családi ügyekért. Nem sokkal később Csillaghon újabb üzenetet
közvetített, titkos kóddal, Donal feleségének. Az asszony már eljött Kemperből,
hogy megszemlélje dordoyni birtokukat.
Egy hónap múlt el. Elolvadt már a hó utója is, a meleg és a napfény zöldes párát
terített a táj fölé, kipattantak a rügyek, egyre zöldült a természet, megtértek a
költöző madarak, földműves és lova szántott, nyugatról szelíd esőket hozott a szél,
pacsirták dalolták víg dalukat, s mámorosan botladoztak bárányok, borjak, télen
született csecsemők.
Javában tartott már a dologidő a gazdaságban, Mael mégis mindig talált időt arra,
hogy együtt vadásszék, halásszék vagy kiránduljon előkelő vendégével. Néhanap a
közeli falvakban szórakoztak, de az esték többségét odahaza töltötték,
lámpafénynél, a kandalló előtt.
Ahogy a katonai védelem szempontja mindinkább háttérbe szorult, a föld
termékenysége visszatért, s a kereskedelem egyre messzebbre nyitott tért, az itteni
földbirtokosok nemzedékről nemzedékre egyre tágasabban és kényelmesebben
laktak. A ház központi helyiségében a vaskos gerendás mennyezetet és szőnyeg
borította padlót összekötő meszelt falakat szinte teljesen eltakarták a falkárpitok,
festmények, könyvespolcok, szépen faragott szekrények, ülőbútorok, régiségek. A
jónép ott üldögélt együtt, sört bort iddogáltak, különlegesebb alkalmakkor kávét,
teát, csokoládét; ezek mostanság külföldről érkeztek. Volt, aki dohányzott.
Többnyire beszélgettek, társasjátékokat játszottak, valaki fölolvasott a többieknek,
vagy közös éneklésbe fogtak, hangjukat duda, dob, egy-két fafurulya kísérgette
nagy vígan.
Hamarosan elmúlt a zavaruk, amelyet eleinte Donal Ferlay iránt éreztek. E
természeténél fogva zárkózott férfiú még így is több tiszteletet kapott, mint
amennyit bármely törvény megkíván. A maga módján szívélyes volt, készséggel
hallgatta mások szavát, és mesélt a kinti világról, a Tartomány más területeiről,
amelyek különösségüknél fogva mágikusnak látszottak a parasztok szemében.
Még Maelnak is nehezére esett, hogy elképzelje annak a birodalomnak a nagyságát,
amelyre Csillaghon rálátott, s amelyet épp ezért irányított. A kör felölelte egész
Francföldet, Flandrát, a Rajn-vidéket, a Jura hegyeit, Anglájlann nagy részét, Éria
egy sarkát (bár a légszülték nem óhajtottak fennhatóságra szert tenni e szigetek
csöpp országai felett), nyugatra pedig a teljes Gazkonyi-öbölt, az Óceánig. Csomó
állam tartozott bele, a maga más-más földrajzával, iparával, kormányával,
történelmével, jogalkotásával, szokásaival, nyelvjárásával, sőt néha saját nyelvével.
Donal mesélt, s az emberek földhözragadt szavakat motyogtak ámulatukban, az
asszonyok lélegzete elakadt, a gyerekek visongtak. És magáról Ileducielről... de hát
ez már szinte felfoghatatlan volt, erről a jónép nem is nagyon merészelt beszélni.
Mégis egyre jobban megkedvelték a klán emberét. Mert bármekkora hatalom rejlett
is benne, bármekkora - hétköznapi ember számára tiltott - tudásnak volt is a
birtokában, önmagából az emberi oldalát mutatta. S jó embernek találták, bár kissé
túl komolynak. Mindenek felett pedig igencsak megtisztelte Maelt és Jossét,
márpedig ez a megtiszteltetés szerencsét kell hogy hozzon mindenkinek e tájon.
Merthogy a vendég nap mint nap együtt volt Catan-nal. kézen fogva sétálgattak a
kivirágzott gyümölcsfák között, s Donal nemsokára a lány szobájában töltötte
éjszakáit.
Az efféle kapcsolatok mindennaposak voltak azokon a vidékeken, ahol a szokás
megengedte. Brézsben nagyon is megengedte. A családok nem vettek feleséget
fiaiknak, amíg a lány be nem bizonyította, hogy termékeny, s a legtöbb esküvőt
csak akkor tartották meg, amikor a gyermek már megszületett, s mindenki láthatta:
egészséges. Persze egy „szenttel" kötött kapcsolat semmiképp sem vezethetett
házassághoz, merthogy a klántagok csak egymás közt házasodtak, de elfogadták
hosszú éveken át is. Ám akár hosszú, akár rövid ideig tartott, mindenképp
dicsőséget hozott a nő családjának, s gyakran értékes kapcsolatokat teremtett a
légszültekkel. S ha egy ilyen viszony véget ért, a lányból igencsak kívánatos
menyasszony vált a maga közösségén belül a legényemberek szemében, s a férj
örömmel fogadta házába a lány előző társának ivadékát.
Mael a maga jólétét nagyrészt annak köszönhette, hogy egyik nagyapja Vosmaer
Pír Quellwind volt; annak idején csupán erre vetődött, újonnan szerzett földjét
akarta szemügyre venni - és sose tért haza. Az ebből a frigyből született
leánygyermeket azután a felföldi gazdaság örököse vette feleségül, bár ahhoz sok
gazdagabb család leánya is szíves-örömest hozzáment volna. Az efféle viszonyok
még mindig ritkaságszámba mentek Brézsben.
És... úgy látszott, többről van szó, nem csupán arról, hogy Talence Donal Ferlay
elszórakozgat a lánnyal, vagy hogy Catant levette lábáról egy hős. Akik együtt
látták kettejüket, főleg a nők, sóhajtoztak, kacarásztak, fejüket rázták, súgtak-
búgtak.
Mégis eljött egyszer az az alkony, amikor a két szerelmes megállt egy almafa alatt,
a virágok hűvös, kékes árnyékában, a közelgő nyár illatában. Donal átkarolta a lány
derekát, nézte szemében az első csillagok visszfényét, és így szólt: - Holnap
elmegyek.
Catan feje lekonyult.
- Tudtam - suttogta. - De miért éppen ezt a napot választottad?
- Mert választanom kell egy napot, és ehhez kell tartanom magam, másképp sose
megyek el.
A lány keze reszketve kúszott föl Donal arcára.
- És miért kell egyáltalán elmenned valaha is? Donal kihúzta magát.
- A kötelességem. - Majd egy pillanat múlva: - Ezt túl kevesen értik meg a
fiataljaink közül. Azt hiszik, a Tartomány mindenhatóvá vált, s nekik nincs más
dolguk, mint élvezni az életet. Ez nem igaz. Eszpánya, Itálja, a barbárok a Rajnon
túl, a gélek, a marájok, minden régi bizonyosságunk szétolvadóban... nem, nem
henyélhetek tovább. Berozsdásodik a becsületem.
- Akkor miért nem mehetek veled? - könyörgött a lány.
- Már elmagyaráztam neked. A feleségem iránt is, vannak kötelességeim. És irántad
is. Belebetegednél a honvágyba, elvesznél, szoronganál. - Megint elhallgatott, míg
végül sikerült kipréselnie magából a szavakat: - Azonkívül nem vagyok már fiatal.
Nem állhatok az utadba, előtted áll az élet.
- Ó, szerelmem! Az én életem te vagy! - Odasimult hozzá, sírt.
Donal magához vonta, beszívta hajának illatát.
- Jó, visszajövök. Amilyen gyorsan csak lehet. És olyan hosszú időre, amennyire
csak lehet.

2.
Catan télen fiút hozott a világra. Azt a nevet adta neki, amit a gyermek apja
választott. Iern.
Sokan versengtek Catan kezéért, de ő mindet visszautasította, és Mael nem
erőltette. A lány ott maradt a birtokon, kivette részét a munkából, igyekezett jól
nevelni gyermekét. Életének Donal látogatásai adtak értelmet.
A cseperedő Iern szemében apja hatalmas és talányos személyiség volt, aki
ajándékokat hoz, hogylétéről kérdezősködik, valójában azonban azért jön, hogy az
ő anyja gyöngédségéből kikérje a részét. Iern nem bánta, mert ilyenkor anyja
vidámságából őrá is hullott. Különben is: apja és nagybátyjai jóvoltából épp elég
férfiember irányítgatta kis világát.
Ők tanították meg arra, amit fiúgyermeknek tudnia kell; azután pedig, öröksége
miatt, még többre is. Magukkal vitték útjaikra Ar-Mor-szerte, meredek tengerparti
szirtekre, megbúvó falvacskákba és Kemper kikötőjébe, ahová befutottak a fél
világot bejárt hajók. A táj teli volt a múlt emlékeivel. A régi csúf idők emlékeiként
erődítmények álltak őrt; ezek némelyike még az ítélet előtti korok munkálatainak
maradványait is őrizte, néhol még régebbiekét; egy középkori városfalat, egy
kőkorszakbeli sírhelyet. Menhirek, kromlechek, dolmenek s még régebben kihalt
népek temetkezési helyei sorakoztak kísértetiesen Csillaghon látókörében. Néhány
síron az időjárás meg a zuzmók pusztításától elmosódotottan látni lehetett az
utánuk következők bevéséseit, faragványait: egy kelta arcot, egy római alakot vagy
egy keresztet: Zsézus Kritt híveiét. Iern túl kicsi volt még ahhoz, hogy igazán
értsen mindent, de valamelyest mégis kialakult benne egy képzet az időről: vég
nélküli szélviharként látta maga előtt, amely őszi falevelekként sodorja szüntelenül
az embereket, nemzeteket és isteneket.
Egyébiránt okos, víg kedvű fiúcska volt, szerette mindenki.
Donal hálás volt mindezért és még sok egyébért, s gondja volt rá, hogy Mael háza
népe minden lehetőséget megkapjon a további gazdagodásra. Brézs mind
szorosabban kötődött a Tartományhoz...
...amíg hét év után egy napon eljött, hogy magának követelje a fiát.

3.
Beborult az ég. Eső verte a falakat, a spalettákat. A szobácska sarkait sötétben
hagyta az egyetlen lámpa, hideg volt idebenn. Donal állt, nézte Catan könnyeit. Az
még mindig karcsú és vonzó volt, de arca barázdált, haja szinte teljesen fehér.
- Annyira bánt, hogy nem találok szavakat - mondta neki a férfi.
- De azért mégis elviszed! - kiáltotta a lány. Bólintott. - El kell vinnem. Hát nem
érted? Nincs már semmi kétség. Rosenn, a feleségem, soha nem fog élő gyermeket
a világra hozni. Nem képes rá!
- Akkor miért vetted feleségül?
- Nem tudtuk. - Félmosolyra húzódott a szája sarka. - És a mi világunk másmilyen,
mint a tiétek, drágám. A Talance Ferlay-k, meg a Kroneberg Lanier-k jó egyezséget
kötöttek. De szeretjük is egymást Rosenn-nel, és ez az egyik oka, amiért nem
tagadhatom meg tőle, hogy legyen neki is gyermeke, akit a magunkénak
mondhatunk.
Megemelte Catan állat, hogy a lány szemébe nézhessen.
- Neked lehetnek még gyermekeid, szerelmem. Most már nem olyan lehetetlen,
mint ahogyan eddig hittük. Rosenn... tudod, ez mindig is így volt: némely klánbéli
asszonynak nem sikerül a gyerekszülés. Túlságosan finom csontúak... túl nagy a
beltenyészet, mert nem fogadunk be közembereket... túl magas a mutációs ráta a
sztratoszférabeli tartózkodásoktól... de nem hiszem, hogy érted, mit jelent ez. -
Kifújta a levegőt. - Sebaj, ne törődj vele! Amit nyilván megértesz, s amit nyilván
nem veszel zokon: utódra van szükségem.
- Jogod van rá a törvény szerint, hogy elvidd őt - mondta keservesen Catan. - Nem
vihetnél el engem is vele?
A férfi a fejét rázta.
- Nem. Kitépnélek gyökerestül innen, elhervadnál. És Rosenn rosszul viselné.
Nem, nem féltékeny, de képzeld el, ha ott lennél nálunk... Nyugodj meg, Catan !
Rosenn ugyanolyan jó lesz a gyerekhez, mint én magam. Iern úgy nő fel majd, mint
más légszülte férfi, mindazzal, amit ez jelent. És amikor csak tud, meglátogat majd
téged. Hamarosan behívják. Már megvan a kora hozzá, hogy besorozzák kadétnak,
s a kiképzés szigorú. De utána... - Közelebb akarta vonni magához Catant. - Addig
én hozok felőle hírt neked.
Catan megfeszült, kivonta magát a karja közül. A férfi keze lehullott róla.
- Nem - mondta a lány. Hangja szomorúságán áttört a büszkeség. - Nem, soha
többé!
Donal keze ökölbe szorult, bár arcán csak a meglepetés látszott.
- Tartottam tőle, hogy meggyűlölsz.
- Nem gyűlöllek - gyűrte le magában a kétségbeesést Catan. - Még mindig
szeretlek, Donal, azt hiszem, mindig is szeretni foglak. De ideje, hogy végre a
magam ura legyek.

4.
A klánbeliek egy könnyű repülővel érkeztek, a tisztáson szálltak le. Donal másnap
reggel elrepült a fiúval keletre, Csillaghon felé. Soha többé nem tért vissza.
Leveleket és ajándékokat küldött, s amikor lehetett, elküldte Iernt, vakációra.
Catan feleségül ment Vastag Rivalhoz, egy özvegyemberhez, több karnaki hajó és
halászbárka tulajdonosához. Gyöngédségben éltek együtt, örömmel fogadták Iernt,
ha hazalátogatott.
A népség jól emlékezett rá, hogy annak idején, Iern születésekor, járt erre egy
asszony, aki léleklátónak mondta magát, s megszállt Mael fedele alatt. Egy gyertya
lángjánál, amelyet tőr alakúra formált, megnézte a csecsemőt, és ezt motyogta: -
Vigyázzatok rá nagyon! Ez a fiú átkot fog hozni az istenekre.
De lehet, hogy ez is csak olyanféle mendemonda, ami csak utólag bukkan elő.

I.
1.

Vihar támadt valahol a nyugati Óceánon. Hogy hol, soha nem tudta meg senki.
Valaha őrjáratra küldött holdacskák jártak a bolygó körül, ezek látták volna,
figyelmeztettek volna. De legtöbbjük már sok száz éve lehullt, a többi meg
elnémult. A Tartomány már nem tudott bolygószintű őrséget állítani; repülő
építésére kevés volt a fém, az üzemanyag kézműipari előállítása pedig túl drága. A
vihar, anélkül hogy bárki is látta volna (leszámítva talán pár tengerészt, akiket
azonban vízbe is fullasztott), egyre erősödött, amint keletnek tartott. Mire az urópai
partok közelében haladó hajók rádión közölték a hírt, a csillaghonbéli megfigyelők
már észrevették a messze alattuk haladó felhők alakjának legelső, halovány
változásait, és riasztották az Időjárási Alakulatot.
Iern akkor értesült a hírről, amikor épp visszatérőben volt Beynacba. Előzőleg
körüllovagolta a dordoy-ni Ferlay-földeket, ahogy az az évnek ebben a szakában
feladata volt: bérlőket, szabad parasztokat, falusiakat, pásztorokat, favágókat
hallgatott meg, panaszaikat, ötleteiket, reményeiket, dicsekvéseiket, félelmüket,
szóbeszédüket: méltánytalanságokat rendezett el, nézeteltérésekben tett igazságot,
terveket vitatott meg legjobb tudása szerint; különféle ünnepségek és szertartások
díszhelyén ült, ahogy a hagyomány megkívánta, megjutalmazta a jótetteket meg a
hűséges szolgálatokat; vendégeskedett, s hálából kellemes, alkalmazkodó
vendégként viselkedett, akiről azután legendák és történetek keringtek e tájon;
mindenfelé újraszőtte a szálakat családja s a családja vezette emberek között.
Most munkatársaival együtt hazafelé lovagolt a folyóparti úton. Ősz lángolt a
domboldal erdeiben, de a levegő édes és szelíd volt még. Nyugat felől áradt a
napfény, a szirtek fénylettek, a folyó vizének felszíne csillogott a meredek
mederben. Messziről magányos erdészkürt hangja szált, a visszhang adta rá a
választ. A férfiak köpönyege vígan röpdösött, a paták nyomán por csapódott föl, a
fény belekapott, s a por füstként gomolygott árnyékuk előterében.
Ans Debyron, Iern titkára, megnógatta lovát, hogy utolérje urát. - Igazán sikeres
utazás volt ez, uram! - fontoskodott. E környék szülötte volt, nemrég végezte el a
sarlati Tudőrzőt, s szeretett nagyképűsködni; bár egyébiránt ügyes és kellemes
fiatalember volt. Szavai keresettségén enyhített valamelyest a lágy, keleties
kiejtése, amellyel a francáj nyelvet beszélte.
- Én is úgy látom, hogy jól mennek a dolgok - válaszolta Iern. - Túlságosan új
vagyok még, ezért nem vagyok biztos ebben.
- Uram, kedvelnek téged - jelentette ki Ans. - Éles-eszű vagy, nem kell túl sokat
magyarázkodniuk neked, hogy megérts egy ügyet. És ezek nagyon hálásak, amiért
megpróbálod eltanulni a nyelvjárásukat, annak árnyalatait... de te emellett...
emellett szívélyes is vagy. Ez nem mindennapi dolog az itteni nyájbirtokosok
között.
- Akárcsak az apám, amikor ő gabalyította még itt a dolgokat? - Elnevette magát,
mert észrevette fullajtárának elképedését. - Nem akartam tiszteletlen lenni, Ans,
legalábbis nem tiszteletlenebb, mint a legtöbb fiú az apjával szemben. Nagy ember
az én apám, a saját jogán is és a Tartományén is, de ő meg én egészen másmilyenek
vagyunk. - Elhallgatott, azután mégiscsak belevágott (a végrehajtott küldetés
egészen sajátos bajtársiasságot teremtett köztük): - Igazat szólva, amikor azt
kívánta, hogy vegyem át a hivatalát, majdnem föllázadtam.
- Igazán? És miért, ha szabad kérdeznem? Iern vállat vont.
- Gondold csak meg! Ott álltam, frissen fölavatott tisztként, arra készültem, hogy
felsőfokú repülő- és meteorológusi képzettséget szerezzek, hiszen ez volt a célom a
kadétságom idején. Emellett úgy terveztem, hogy szabad időmben bepótlom
mindazokat az örömöket, amelyekből addig kimaradtam. Egyre bizonygattam neki:
semmi érzékem az igazgatási munkához. Ha mindenáron a családi birtok ügyeinek
intézésével bíz meg, nem csinálhatnám ezt olyan területen, ahol a lányok szíves-
örömest bújnak ágyba velem? Csakugyan nem sokat tudtam Dordoynról. Tudod jól,
Brézsből származom, ahol egészen más a nyelv. - Elgondolkodott, mielőtt tovább
folytatta. - Apám így szólt: „Vállald át a teher rád eső részét", s ezzel részéről be is
volt fejezve a dolog. Ő ilyen. De most már nem bánom. Szép itt a táj, kedvesek az
emberek. És csak évi két-három hónapra kell rendelkezésre állnom, több
részletben. A maradék időmben röpülök.
Eléggé tartózkodó volt ahhoz, hogy örömmel szakítsa félbe vallomását, amikor
hirtelen megkerültek egy hegyfokot, és megpillantották Beynac kastélyát. - Ujjé,
már itt is van! - rikkantotta, és meghajszolta lovát, előre, majd fölfele a mellékúton.
Ans elképedt, aztán maga is galoppra váltott. Talence Iern Ferlay nem volt
százszázalékos Ileduciel-ivadék, s egyre meglepte azokat, akik ünnepélyesebb
természetet vártak el egy lordtól.
A légszülte férfiakhoz képest csak átlagos volt a magassága, bár a zömök
dordoyniak közt így is nyúlánknak hatott. Ősei paraszti felének hála, izmosabb volt
apjánál, s a markáns arc nála valamelyest kiszélesedett, és lágyabb lett, arcsontja
szélesen és magasan állt ki. Szeme élénkkék volt, haja barna és bodros, hangja
világos bariton. Kedvelte az élénk színű öltözékeket.
A kastély lobogó zászlókkal fogadta, a toronyablakok visszaverték a nap fényét. E
kastély szépsége is belejátszott abba, hogy elfogadta az itteni állomásozást.
Francföldön sok-sok ilyen középkori épület állt, amelyeket az ítélet után, amikor
ismét erődökre volt szükség, újra elfoglaltak, s addig építgették át a századokon át,
ameddig a stílusok és funkciók teljes összevisszaságba nem gabalyodtak össze. A
Ferlay-knek általában jobb volt az ízlésük, s ha időnként kihagyott is ez az ízlés, a
későbbi nemzedékek lebontották az elrontott részeket. Beynac vára
méltóságteljesen trónolt a folyó fölötti magaslaton, s a modern toldalékok - még a
rádióantenna vagy a tágas lakószárny is - úgy festettek, mintha a hajdani,
védelmezésre felhúzott harcos falakhoz tartoznának.
A kapu nyitva állt, mint e békés időkben mindig: a néhány kis ágyú, páncélozott
kocsi, parittyahajító és dárdahajító már csupán relikvia; a kürtjét tartó őr csak dísz.
Az udvar kövei dübörögtek a patkók alatt; a Talence-klánnak telt arra, hogy vasat
vegyen, s fölszerelje vele vezető embereit és azok legszűkebb kíséretét. Az
épületekből kisereglettek a lakóik, odarohantak uruk üdvözlésére, s délies
modorban kiáltoztak, gesztikuláltak. Csaknem ugyanígy szertelenkedett az a lány
is, akit Iern Tournevből hozott. A fiatalemberben megpöndült a mohó vágyakozás.
Három hosszú hét a szűzies dordoyniak között épp elég volt.
Ekkor első tisztje, Talence Hald Tireur nyomakodott át a tömegen, s állt oda
kengyeléhez. Komor volt az arca.
- Jó, hogy megjött, uram - kezdte bevezetés nélkül.
- Üzenet jött önnek az Időjárási Alakulat Főhadiszállásáról. Azonnal vissza kell
hívnia őket.
Iern szidta magát, amiért nem vitt magával vevőkészüléket a felszerelésében.
Tapasztalatlanság. Ez nem fordul többé elő! Lepattant a nyeregből, és a vártorony
felé rohant.
Ennek komorságát lámpafény enyhítette, csupaszságát szép bútorok és műtárgyak.
Iern most alig vette észre. Sejtette, miért tart rá igényt Csillaghon; idegei
megfeszültek.
Csigalépcső vezetett föl a toronyszobába, a rádióberendezéshez. Hármasával vette a
homorúra kopott lépcsőfokokat, s fönn nyomban az operátori székbe vágta magát.
Ujjai száguldottak a billentyűkön. A kattogáson át már hallotta is a búgást, csípős
szag csapta meg, amint a gép fölmelegedett. Ez a készülék nagy volt - a
vákuumcsövek sok helyet foglaltak el a fából készült konzolban - és a tranzisztoros,
hordozható masinákhoz képest ormótlan (a Maráj Föderációból behozott árucikk
volt), de a kastély széntüzeléses generátoraival táplálva, egészen Csillaghonig el
tudta juttatni jelzéseit, s ez elég is volt.
Erről a magaslati helyről lesett ki az égi gömbre, az északra húzódó hegygerinc
alatt. Ide sokkal közelebb volt, mint születési helyéhez, s ennek megfelelően jóval
nagyobbnak látszott, csaknem teliholdméretűnek: haloványan és sápadtan lebegett
az ablak négyszögében. Keselyű húzott el előtte, s egy pillanatra eltakarta a
látványt szárnyával, amelyet tűz-aranyra festett az alkonyi nap.
Iern megborzongott egy picit. Bármennyi tudományt és logikát tanult is, mindez
nem törölhette ki teljesen fejéből mindazt, amit gyerekkorában a brézsi parasztok
dünnyögtek körülötte a kandallótűz előtt, baljós jelekről és végzetekről.
Elűzte agyából a babonaságot. A készülék készen állt. Leadta személyazonossági
kódjelét. Pillanatnyi zümmögés után női hang szólalt meg: - Kommunikációs
Központ. Az ügyeletes: Dykensky Gwenna Warden. - Angláj nyelvű beszédébe
némi rajnföldi kiejtés vegyült, nyilván ott töltötte alapideje javát. - Ön... ön
Talence Jern Ferlay? Máris kapcsolom az Időjárási Parancsnokságot.
- Iern - javította ki, hosszú i-nek ejtve a hangsúlytalan első szótagot. Lényének
egyik fele kinevette magát: olyan nagyon fontos jól ejtik-e a nevét? Hát csak azért
fontos, mert nagy az esély rá, hogy ami most következik, dicsőséget fog hozni rá,
ha túléli; s fiatalos hevében nem szerette volna, ha utólag összezavarják, ki is volt a
hős.
- Elnézést kérek - felelte közönyösen Gwenna. Azért ilyen nyers ez a lány, mert
sürgős az ügy, vagy azért, mert ő is fiatal, s a legtöbb mai fiatalhoz hasonlóan ő is
fütyül a formákra és korlátokra? Vajon milyen a külseje? A Harminc Klán mintegy
hatvanezer személyből áll, s ebből tízezer a tiszt, az ember nem fut össze
mindenkivel élete során. És vajon hogy érzi magát ott messze, harminc kilométerrel
a föld fölött, tenger fölött, közelgő vihar fölött? Őrületes vihar tarthat errefelé.
Másként aligha hívnák az Alakulathoz az összes viharlovast! Nyilván mindenkit
riasztanak a kis elit alakulatból, másként alighanem hagyták volna hadd fejezze be
Iern a szolgálati útját alattvalói között.
Berregés, kattogás, dünnyögés, újabb női hang, de ez már ismerős, a fölöttese,
Vosmaer Tess Rayman:
- Iern hadnagy!
- Asszonyom! - szólt a mikrofonba. - Tiszteletem.
- Nyilván már sejti. Hurrikán jön az Öböl felé, a zsironni part felé tart. Tizenkettes
erősségű. Le fogja tarolni az Etang-vidéket, elsodor egy csomó halászfalut, és
valószínűleg megrongálja Bordó kikötőjét, minden hajózási berendezésével együtt.
A helyi hatóságok azt mondják, a lakosságnak csak egyharmadát tudják
kiköltöztetni. Óriási emberveszteségek lesznek.
- És azt hiszi, meg tudjuk állítani? - Iern agyában trombiták harsogtak. Karján
fölállt a szőr. - Szolgálatra készen állok, asszonyom!
A nő hangját meglágyította az aggodalom: - Bizonyos benne. Hiszen ma egész nap
úton volt, nyilván elfáradt, s ez a küldetés nagyságrendekkel súlyosabb minden
eddigi bevetésénél! A legkisebb tévedés... Minden lehetséges adatra szükségünk
van, de összetört repülőgépekre és halott pilótákra nem!
- Egyikkel sem fogok szolgálni önnek, asszonyom. Tess fölsóhajtott. Iern szinte
látta, mint rázza a fejét.
- Egyetlen fiatal ember se tudja elképzelni, hogy meghalhat! Majd nyersen: -
Helyes, hadnagy! Induljon Bordó kikötőbe! Ott röviden tájékoztatják, bár attól
tartok, nagyon is röviden. Egyelőre túl kevés az információ. Ön a legközelebbi
viharlovas; ön éri el elsőként a célt, még így is, hogy ilyen késéssel kapta meg a
riasztást. Döntő jelentőségű lesz, amit megállapít. Kis szünetet tartott. - Nos.
induljon. Áldásom száll önre.
- Köszönöm, asszonyom. - Iern lekattintotta a főkapcsolót, fölpattant a székből, és
rohant.
A hurrikán hegymagasságú fekete réteget kergetett repülőgépe alá, a Nap már eltűnt
a feketeség alatt. Az előtte robogó felhők eltakarták foszlányaikkal az Öblöt, bár
Iern hébe-korba megpillantotta a fehér tajtékkal tomboló tengert - egy ízben egy
hajót is, összetekeredett vitorlákkal, irányt vesztetten, s legénységével, mely azt
leste, élet vár-e rájuk, vagy halál.
Az ég néhol tiszta volt, kelet felé, ahol már csillagok hunyorogtak, lilásan fénylett,
odafönn kéken, nyugat felé zöldesen. Csillaghonnak egyelőre még jutott a Nap
fényéből, s északról továbbsugározta, még fény és árny hajszolta egymást a lenti
felhőkön túl, de már közelgett a sötét.
De hát amúgy is elvakul, mire áthatol a lenti kavargáson, gondolta Iern.
A léglökéses gép zúgásán át is mind erősebben hallotta a levegő dübörgését:
repülője beleremegett, akadozott. Keze-lába táncolt a kormány ritmusára, s ő
fölnevetett örömében. Ez már nem az a propelleres, fából és ponyvából épült kis
fecske, amely előzőleg Beynacból Bordóba vitte; ez sólyom volt, a marájok-nak
sem volt jobb gépük ennél. A benne lévő ötvözeteket bármely pilóta megirigyelte
volna, özönével égette az üzemanyagot, ezért működött oly kevés belőle a Földön,
de sebesebben szállt a hangnál, és el tudott repülni Csillaghonba. Nem volt
fölfegyverezve, mert hát úgyse tudta volna megtámadni semmi! Nem mintha
háborúban hasznát vennék - ahhoz túlságosan értékes. Ha Iern csatába menne,
gyengébb géppel kellene repülnie, mint a birtokán működő gép.
És az a háború vajon milyen is lenne? - villant át agyán. Az eszpány konfliktus még
az ő születése előtt zajlott - serdülő kadét volt az itáljai hadjárat idején. Lesznek-e
vajon újabb zendülések? A Tartomány nem tudta megakadályozni Lonzo de
Zamorát abban, hogy Ibérja nagy részét saját tábornoksága alá ne vonja, később
azonban sikerült megfékeznie fiának becsvágyát a Mediterr-tenger nyugati
részének bekebelezésében, Iern bízott abban, hogy kitart a békesség továbbra is.
Nem vonzotta az emberölés gondolata. Még csak nem is vadászott...
Egy hang szólalt meg fülhallgatójában: - Hát ez meg mi volt, hadnagy? Mintha
mulatott volna valamin.
- Ó...semmi, semmi! - Belepirult. Nem illik beismerni, hogy az ember örül a
veszedelmes küldetésnek. - Kis recsegést hallok - mondta gyorsan. - Jól tud venni a
műszereimről?
- Kielégítően. Még három egységünk van most a széleken, s tőlük is jó a vétel,
úgyhogy kezd bennünk kialakulni a kép. Figyeljen! - S az elemzőtiszt odafönn az
égi gömbön a Tartomány egyetlen komputere segítségével elhadart egy csomó
szakszerű adatot.
Iern töprengett: - Nem elég, nem elég ez az információ ötezer méterről!
- Természetesen. Az ön feladata...
- Ide figyeljen! - vágott a szavába Iern. - Tudtam, hogy ez lesz. Mire nagy óvatosan
megtudjuk, amit tudnunk kell, ez az őrjöngő fenevad már partot ér. Nem, inkább
belevetem magam a közepébe. Azt tanácsolom pilóta bajtársaimnak, hogy onnan,
ahol vannak, ereszkedjenek alá legalább félig a ciklon szórásterületébe, megfelelő
magasságokra.
- Hadnagy!
- Továbbítani fogja a javaslatomat, őrnagy. - Iern tudta, hogy csapattársai követni
fogják tanácsát; büszkeségük s az alakulat becsülete irányította őket. - Máris
gyorsítok. Készüljön föl magas fokú energiafölhasználásra !
Mintha jókora nyelést hallott volna.
- Rendben van, hadnagy.
Iern mámoros lett, szinte megrészegült. Az efféle helyzetben egy viharlovas
rangban mindenki más fölébe kerül, Csillaghon kapitányának kivételével. Most
gyakorolta először ezt a hatalmat. Olyan volt, mint az első nő az ember életében.
És itt az első igazi ellensége is! Máskor is belevetette már magát vad viharokba, de
csak gyakorlatozásként, meg azért, hogy adatokat gyűjtsön előrejelzőknek és
tudósoknak. Ilyen vihar, amely ellen hadba vonulnak az emberek, csak kétszer-
háromszor fordul elő egy pálya során.
Ujjai alatt az irányítóberendezés mind nagyobb erővel működött. A
sugármeghajtású gép oly meredeken lendült fölfele, hogy Iernt a bőrülésnek
tapasztotta. Tíz kilométer magasságban lassított, átbillent, és körözés közben
letekintett. Ellenfele zavaros, villámsújtotta homállyal töltötte be egész látókörét,
bár kelet felé, a láthatár íve alatt megpillantott némi nyílt vizet, és látta a partot,
amelyet meg szeretett volna menteni. Volt valami vad nagyszerűség ebben a
látványban, de ha túl sokat cselleng fölötte, azzal vét a célja ellen.
Radarsugarak kémleltek a gépből. Infravörös érzékelők alakították át
mértékegységekké a sugárzást. Egy televíziókamera optikai képet közvetített,
amely kiegészítette azt, amit Iern a fokbeosztásos nagyítóján át látott, s fél-
matematikai nyelven írta le. (Ez a fegyvertár friss szerzeménye volt; a televízió
ritka és költséges importcikk a marájoktól: Iern áldotta a kereskedelmet, amely
Urópába hozta.)
Már megtalálta a vihar magját, de föl kellett még térképeznie.
- Leszállásra kész vagyok - jelentette.
- Zsézus legyen önnel! - mondta az őrnagy reszkető hangon.
Iern vállat vont. Azért lépett szolgálatba, mert így illik egy klánférfihoz, de nem
titkolta, hogy szabadgondolkodó.
- Köszönöm, uram - válaszolta. - Három kilométeres sugarú hurkokban fogok
dugóhúzózni, két kilométeres szintkülönbségekkel. Ezt találom a legjobb repülési
tervnek. - Nem tudta leküzdeni hetykeségét: - Kérje meg a bajtársaimat, kívánjanak
jó vadászatot nekem, magam is ezt kívánom nekik!
Sólyom-gépe aláereszkedett.
Éj szállt reá. Őrjöngött és csapkodott a szél, villám villant, mennydörgés csattant,
eső és havaseső verdeste a fémet, kalapált a pilótafülke tetején. Előre-hátra
lökődött, föl-le sodródott, félig megsüketítette a sivítás és dörgés, minden erejével
azért küzdött, hogy ellensége ne szaggassa szét a gépét, vagy ne vágja bele a
tengerbe. Időnként kilódult a viharfelhőből a nyugodt légkörbe, de máris
visszanyomult a falán át. És műszerei mindvégig, pörgés közben is egyre mértek, s
egy nagy erejű ultra frekvenciájú sugár küldte üzenetét kifelé, nyomásról,
sebességről, ionizációról, potenciálokról, beesési szögekről - a fenevad adatairól.
Messzi Csillaghonban komputertechnikusok táplálták bele gépükbe azt, amit ő és
társai megadtak. A meteorológusok mind világosabb képet kaptak a számítógéptől.
Programja évszázadok tudásának, gondolkodásának, kísérletezésének és
nemegyszer végzetes tévedéseinek volt a terméke. Ez a munka még az
Elszigeteltség Korszakában is folyt, amely korszaknak az Enrik-restauráció vetett
véget, így lettek a légszülték az ég királyai és királynői.
Iern radarja figyelmeztetést villogott. Közel ért a dombmagas hullámokhoz;
megtette kötelességét, most az a dolga, hogy meneküljön. Kitántorgott a
viharzásból a központi nyugalomba, sarkára állította a gépét, és fölfele tört. Bíbor
korong volt fölötte az ég, egy csillag remegett benne.
Kitört, ívet írt le a szörny felett, és keletre húzta a csíkot.
- Iern Ferlay jelentkezik! - zengte a gégemikrofonba. - Épségben végeztem.
Fölvette az adásomat?
- Igen. Szép volt, hadnagy!
- És a többiek?
- Ők is épségben vannak. Perceken belül készen állnak az akcióra. Lépjen le!
Tournevnek vegye az irányt.
Iern bólintott és engedelmeskedett. Gépére, akárcsak a többiekére, ráfért a
szemrevételezés, netán javítás, olyan, amilyet csak a főhadiszállás városában
tudnak elvégezni. A pilóták pedig a hagyományos, hódítóknak szóló fogadtatásban
részesülnek majd, utána legalább egyheti szabadság és ünneplés dukál.
S hogy csakugyan hódítók-e?... nem minden kísérlet sikeres.
Iern lassanként rádöbbent: mind ez ideig gépiesen beszélt és cselekedett. Esze
másutt járt, valami ismeretlen helyen, s csak most kezd visszatérni. Nem
emlékezett tisztán, hogyan is lovagolta meg a vihart; az élmény valamiképp
felfoghatatlan volt, s ő egyesült ellenfelével... Teste lüktetett, sajgott. A biztonsági
öve nyilván a vattázott zubbonyon át is fölsértette. Mégis béke és öröm hullámzott
benne - igen, ez csakugyan valami szeretkezésféle volt...
S az izgalom még mindig nem múlt el. Az igazi műsor még csak most kezdődött!
Megszerezte már a hírnevet, előléptetést, a dicsőséget családjának s a klánnak. Arra
nem nyert jogot, hogy akár egyetlen liter üzemanyagot is elpazaroljon, itt
kóvályogjon, és nézze a látványosságot. Viszont szállhat magasan és lassan,
kicsatolva magát, ülésére térdelve, és nézhet hátrafele. Még idejében eszébe jutott,
hogy fekete védőszemüveget tegyen föl.
S a lézersugarak lecsaptak.
A napfény minden áldott nap felhőtől, párától, esőtől nem akadályoztatva áradt szét
az égi gömbön. Gigawattokban mért energiafölvétel volt ez, egy-két kilométer
átmérőjű légkörben. Ennek egy töredéke forrón tartotta a levegőt Csillaghon
belsejében, a kettős borításon áthatolva, s ez a hő tartotta magasban. Ennél
valamivel több energiát juttattak a napkollektorokba és hőkonverterekbe, s ez
villamossággá alakult át. Ebből táplálták, a sugármeghajtású motorokat, amelyek a
sztratoszférikus szeleknek is ellen tudtak állni, s ebből fedezték a gömb egyéb
energiaszükségletét is. Az energia másik részét a Földre irányították: ott szintetikus
üzemanyaggyárakat és más alapvető fontosságú üzemeket látott el. De nem sokat; s
ezeket, meg itt-ott néhány helyi generátort leszámítva, a Tartománynak nem volt
elektromossága; túlságosan sokba került az áram vezetéséhez szükséges fém. A
napelemek nagy része tétlenül várakozott - háború vagy vihar idejére.
Most zártak az áramkörök, kinyíltak a zsilipek, s az áram beáradt a nagy
akkumulátorokba, s ezeken át a nagyméretű lézerekbe. A sugarak villámnál
erőteljesebben vetették bele magukat a harcba.
Nem esetleges dühkitörések voltak ezek. Hideg agyak célozták, azoknak az
adatoknak az alapján, amelyeket a viharlovasok ragadtak el magától a pusztító
vihartól. Energiájuk csekély volt ahhoz képest, amekkora erővel céljukba
csapódtak. Intenzitásuk, jól megválasztott helyekre irányuló összpontosításuk - ez
valami más volt.
Iern égből suhogó tűzlándzsákat látott. Körülöttük villogott és dörgött a levegő.
Ahová lecsaptak a sötétségben, ott fényár patakzott szét. Ha nem lett volna rajta a
védőszemüveg, átmenetileg biztosan megvakul, de az is lehet, hogy végleg, így is
káprázott a szeme, s nem merte sokáig nézni.
Újra meg újra kimerültek az akkumulátorok, újra meg újra feltöltötték őket a
kollektorok. Némelyik sugár kitartott, csavarodott, erodált, más sugarak csak
fölvillantak, felborították egy-egy hely egyensúlyát, s a hurrikán erejét önmaga
ellen fordították. Csillaghon irgalmatlanul csapkodott, döfött, hasogatott, tépett,
Iern és társai pedig menekültek.
A küzdelem már mögötte volt, s ő a csillagok alatt sötétlő Francföld fölött repült.
Az égi gömb még mindig fénylett, elfogta a Nap sugarait, a Napét, amelyet ő már
nem látott. De hamarosan elhalványul. Vajon teljesítik-e addig a feladatot?
A fehér izzás kialudt. Diadalordítás hangzott fel fülhallgatójából: - Ez az!
Szétrepült!
- Előrejelzés? - kérdezte egy józanságát megőrzött hang. Iern fölismerte Tess
ezredes hangját.
- Áhh-h-h... előzetes becslés, Madame. Szétoszlattuk a szeleket. A mag továbbra is
aktív marad, de az ereje jelentősen lecsökkent, és irányt változtatott északnyugat
felé. Erős szelek és heves esőzések a part mentén, amelyek a következő két-három
nap során észak felé haladnak el. De semmi katasztrofális; további energiabevetés
alighanem Éria felé sodorja majd a magot.
- Ami embertelen lenne, amellett fölháborítaná a kis országokat, amelyek azzal a
reménnyel kecsegtetnek, hogy jó kereskedelmi partnereinkké lesznek. No, most
már mindegy... Az Időjárási Parancsnokság minden viharlovasnak: gratuláció,
köszönet, térjenek meg!
Iern továbbrepült. Az ő magasságában, balján, megpillantotta Brézs egy darabját -
Ár-Gótot, ami nem Ar-Mor, de mégiscsak Brézs. Hirtelen rátört a vágy, hogy
viszontlássa anyját.
Csillaghon emelkedett, és egyre nőtt látóterében. Most, hogy csak csillagfény
hullott rá, hatalmas, de hamuszínü hold volt, itt-ott villanyok égtek. És most a Lói
folyó jelent meg előtte, dús alföldön áthúzódó ezüst szalag. Megkezdte a leszállást.
Tournev eredetileg Ó-Tours-ból nőtt ki, annak elhagyott romjaiból vették az
építéséhez fölhasznált anyag nagy részét. Az emberek nem csupán azért telepedtek
le ide, hogy védelmet szerezzenek maguknak, inkább Ileduciel megnyugtató
közelsége miatt. Újjáépítették, mert a régi épületek nagy része vagy romba dőlt,
vagy a légszülték vették kizárólagos használatukba. Külön várossá tették, mert ama
korai, kevés számú és agyondolgozott, leendő klántag nem szívesen vállalta
kormányzásának mindennapi felelősségét. Az idő múlásával az ipartelepek
elhasználódtak vagy elavultak; könnyebb volt újakat alapítani a feltörekvő új
városban. Tournev lassacskán a Tartomány második számú fővárosává lett, az első
számú, Ileduciel mellett. Ó-Tours halott város lett, kegyelettel újjáépített házak
elegye, ahol csupán boltosok és gondnokok éltek, s ahová csak kíváncsiak
látogattak el.
Annál romantikusabb helyszín volt e város. Iern egy torony tetején állt az
alkonyatban, oldalán egy ifjú nővel, s érezte: hatalmába keríti a szerelem.
Hűvös volt még, látszott a lehelet, de őket melegítette csuklyás köpönyegük, s az,
hogy fogták egymás kezét. Alattuk tornyok és elsötétült utcák. Azon túl ablakok,
bennük Tournev tükröződik, s gázlámpák megvilágította sugárutak. Másutt
lámpások himbálóztak szentjánosbogarakként: munkások tartottak hazafelé. Még
messzebb a folyó csillogott, sötét foltokat vett körül: lehorgonyzott bárkákat és
csónakokat. Jobb partján észak fölé szelíden emelkedett a táj, rajta parasztházak,
falvacskák, majd a Tudőrző dombja. Repkénnyel befutott falai még nem
burkolóztak teljes sötétségbe, még innen, sok kilométerről is látszott, hogy itt-ott
lámpák égnek az ablakok mögött, ahol későig tanul egy-egy tudós. Réges-régi hitek
szerint - amelyek sok parasztemberben éltek - ez megszentelt hely. A legmagasabb
pontja annak az ívnek, ahonnan az év bizonyos szakaszaiban látni lehetett a
Csillaghon mögött elvonuló Napot vagy Holdat.
Az égi gömb hét és félszer nagyobbnak látszott náluknál, s közvetlenül őfölöttük
lebegett. Most is - húsz perccel napnyugta után és ugyanennyivel hajnal előtt -
tompa sugárzást árasztott a tájra, mert a Nap ilyenkor is sütött rá. Iern ebben a
megvilágításban brézseg legendabeli lénynek vélte látni Ashcroft Faylis Maynt;
erdők és hegyi falvak koboldjának, túl szépnek ahhoz, hogy igaz legyen.
- Milyen sokat kóboroltam és ábrándoztam én ezen a tájon! - mondta halkan a lány.
- De azt sose gondoltam volna, hogy egyszer egy... egy szenttel járok itt.
Dallamos burgund kiejtése meglágyította vékony hangját. Iern vére lüktetett.
Csöpp, finom vonású lány volt, nagy szürke szemmel és csillogó, aranyszínű hajjal.
Élénk volt és értelmes, történelmet tanult a Tudőr-zőn. Jó házból való hajadon volt,
nem az a fajta, aki egykettőre ágyba bújik. Iern rokona, Talence Jovain Aurillac
mutatta be őket egymásnak pár napja, s Iernt egyszeribe nem érdekelték többé a
könnyű préda kikötői lányok.
- Ugyan már - szólt rá a lányra; zavarban volt, ami pedig ritkán esett meg vele -,
magad sem valami világvégi pásztorlányka vagy, hanem klánbéli nő; jól tudod,
hogy mi is emberek vagyunk. Én csak a munkámat végeztem, semmi többet.
A lány tekintete az övét kereste.
- De hát magunkban hordjuk őseink lelkét, nem? Szerintem a tiéd magától az Első
Kapitánytól származik.
- Hogyan? Nem... nem, hízelegsz nekem! Különben is őszintén szólva szkeptikus
vagyok ezzel a hittel kapcsolatban.
A lány mosolygott.
- Én meg... én tényleg hiszek benne. Igen, szerintem te egy... - habozott -.. .egy
szervecske vagy, kialakulóban.
Iern elképedt, nyelt egyet.
- Te gaeánus vagy?
- Ó, nem! Szerintem a gaeánusoknak vannak bizonyos megérzéseik, de... de én
jócskán beástam magam régi, poros könyvekbe. Álmodozó vagyok... - Föltekintett,
sóhajtott. - Hiszek abban, hogy van célja a létezésnek. Másként semminek se lenne
értelme, nem gondolod? Gondolj csak a történelemre! Hogyan is állhatnánk itt ma
mi ketten, biztonságban és boldogan, ha eleinket nem keríti hatalmába egy sors,
egy hatalom?
- Hát... - Iern szavakat keresett, de aztán letett róla. Minek vitázni, elrontani ezt a
szép órát? Neki prózaibb nézetei voltak a múltról.
Közvetlenül az ítélet Háborúja után, amikor még radioaktivitás kavargóit Urópa-
szerte, Csillaghont Párizs fölötti állomáshelyéről Tours fölé szállította át eredeti
legénysége. Tours elkerülte a megsemmisülést. Az éhínséget meg a járványokat
nem kerülte el az utána következő években, de az égi gömb távol tartotta az elszánt
kívülállókat, így lehetővé válhatott a viszonylag gyors gyógyulás.
Míg ők idelenn hevenyészetten azon voltak, hogy jámbor uralkodókká legyenek,
azalatt a Harmincak - huszonkét férfi, nyolc nő, hatféle kihalt nemzetségből,
olyanokból, amelyek már csupán mint terület és mint emlék léteztek - a maguk
túlélésével foglalkoztak. Odafönn biztonságban voltak. De enniük-inniuk kellett, a
leszállóterepeken vesztegelő repülőknek üzemanyagra és alkatrészekre volt
szükségük; otthonuk burkának minden egyes részelemét tízévenként legalább
egyszer ki kellett cserélni, merthogy a sztratoszféra ultraibolya és ózonsugárzása
mindig újra szétmarta anyagát; tömérdek dologra volt szükségük, ezeket semmi
más módon nem teremthették elő, mint fejlett technológiával - ám ennek ipari
bázisa eltűnt a Föld színéről.
Testvéri égi gömbök hullottak le hasonló okból, szerte a világon. A Harmincaknak
szerencséjük volt. A környék lakói rendezetten és újjászervezetten arra fordíthatták
szűkös többletenergiáikat, hogy újraindítsák vagy újjáépítsék ezeket az
alapberendezéseket. Hajlandók voltak rá. Ha Ileduciel elvész, akkor az a kevés,
amijük nekik van, hamarosan ugyancsak elvész. Az üzemek kezdetben - felszerelés,
nyersanyag, szakképzettség hiányában - gyengén működtek, termelésük alig volt
képes fönntartani Csillaghont és gépeit. Mégis kielégítették, eközben a gazdaságok
mind termelékenyebbé váltak, a kiskereskedelem újraéledt, némelyeknek arra is
jutott idejük, hogy régi könyveket mentsenek meg az enyészettől, és
tanulmányozzák őket.
Eközben Csillaghon hatalma is növekedett. Ez erőszakkal kezdődött, elnyomó
támadók vagy kapzsi ellenség révén. Később - újabb és újabb nemzedékek életében
már politika révén - kötelességből és elhivatottságból. A légszülték néha
közemberekből álló csapatokat használtak fel, melyeknek repülők segítettek, a
lézerek pedig tartalékban álltak. Némely területen örültek, ha bekebelezték őket,
hol ravasz diplomatatevékenység révén, hol dinasztikus házasságok segítségével.
Elvégre számos haszonnal járt a belépés a Tartományba. A békés határok és a
szabad kereskedelem hozta a legnyilvánvalóbb hasznot. A magasból történő
figyelés növelte a közbiztonságot, észrevett kezdődő gabonabetegségeket vagy
gazdag halászati területeket, naprakész térképekkel szolgált. Az időjárási
előrejelzések és az időnkénti időjárás-módosítások fölbecsülhetetlen haszonnal
jártak. A klánok alapította Tudőrzők iskolákból, könyvtárakból, laboratóriumokból,
múzeumokból, a tudás lerakataiból és kút-forrásaiból álltak - fizikusok,
agronómusok, mindenféle-fajta tanult férfiak és nők kerültek ki belőlük. És
Csillaghon nem kért sokat cserébe, csupán szerény hűbért, néhány törvény
elfogadását, amelyek főleg az emberi jogokra vonatkoztak, együttműködést az
egész Tartományt érintő fontosságú ügyekben. Az államok egyebekben - a Tournev
körüli régió kivételével - megtartották önrendelkezésüket.
Legalábbis elméletben; márpedig az elmélet századokon át igen sokat jelentett -
vagy inkább a félelem, sorsérzet s a remény, hogy ez az istenségtől kiválasztott
fajta helyreállítja majd az egész világot.
Ez persze nem volt lehetséges. Az eredmények végül is azokra a térségekre
terjedtek ki, amelyeknek Csillaghon állt a horizontján. Ha közelebb vitték volna
másokhoz, az azzal járt volna, hogy elvonják a védelmet a régebb idők óta hűséges
alattvalóktól. A légszülték nem boldogultak az egész bolygóval - mindenek ellenére
mégiscsak halandók voltak.
Elhomályosult fölöttük a gömb. Fölragyogtak a csillagok.
- Vissza kell mennem -, mondta Faylis. - Szívesen maradnék, de a jó hírem... -
elhallgatott. Iern alig látta a lány szempillájának rebbenését.
- És az én jó hírem? - Szíve nagyot ugrott. - Biztonságban vagy velem. - Nevetett.
- Akármit mondasz.
- Tudom. És szeretnék is... De hiszen olyan rövid ideje ismerjük egymást!
- Az nem számít.
A lány nem állt ellent, amikor Iern magához vonta. S egy pillanat múlva már
tanulta is, milyen dolog a csók.
Ennyiben maradtak. Iern nem akarta tovább erőltetni a szerencséjét - egyelőre.
Lámpája mutatta az utat - kiválasztott kevesek előjoga és jelvénye volt a lámpa
használata -, míg letántorogtak a lépcsőn, ki a kapun, végig az utcán. Föl-
fölkacagtak, átugrálták az utcaköveket.
Tournevbe érve illedelmesebben kellett viselkedniük. Nem a folyóparti kerületben
voltak, hanem a klántagok és gazdag alattvalók kerületében. A lány rendes
körülmények között a Tudőrző diákszállójában lakott, ám most épp szünidő volt.
Aratási szünet. Erre az időre átköltözött az Aurillac család kényelmes palotájába,
több diáktársával együtt. Itt akadt hely bőven - gyakoriak voltak az efféle
szívességek.
A legmagasabb rangú ott lakó Talence Jovain Aurillac volt, aki szolgálati úton járt
itt, az általa kormányzott Prini-hegységbéli birtokát látogatta. Mihelyt az inas
beengedte Iernt és Faylist, a férfi előjött egy dolgozószobából. Lámpafény vetett
árnyékot arcára, elrejtette szemét.
- Nagy Charles-ra, leányzó! - kiáltott fel. Ott ahonnan ő jött, az első kapitány nevét
néha szentségelésre használták. - Hát te meg merre jártál? Tudod-e, mennyi az idő?
A lány nyelvelt: - Hát te tudod-e, uram, miféle jogod van ilyet kérdezni tőlem? - És
meg is válaszolta: - Semmilyen!
Jovain megfeszült. Majd rokonára vetődött a pillantása, és Iern megpillantotta
benne a frissen született gyűlöletet.
De ez akkor már csöppet se számított a viharlovasnak.

II.

1.
„Az Orion majd fölszáll!" - Terai Lohannaso legelőször egy gyászba borult és
elkeseredett kislánytól hallotta ezeket a szavakat egy hólepte házban, amelyből a
lány épp költözni készült. Terai hívatlan vendég volt abban az országban. Sokáig
maga sem értette, miért üldözik ezek a szavak azóta is. Nem volt komor természet,
és nem szívesen hozott bánatot másokra, bár tisztában volt azzal, hogy ezt a
szükség néha megkívánja.
Talán azért nem feledte, mert jól ismerte a kislány apját, és látta meghalni. És neki
kellett elmondania a lány anyjának, mi történt. Vagy talán azért, mert ez a szomorú
kis jelenet fényt vetett más, eddig nem is tudatosult emlékeire - tettekről, szavakról,
látványokról, amelyek a maguk idejében csupán villanásokként érték, de e
mondattal együtt mind valami rettentő eshetőség felé mutattak, így hát a
rákövetkező évek során gyakran idézte föl azt a pillanatot, s mögötte Launy
Birkent.
A két férfi még az Energiaháború előtt ismerkedett meg. Ebben nem volt semmi
meglepő. Terai egy Awaii-ban állomásozó kóborló teherhajó kapitánya volt, Launy
pedig egy szerény méretű, de fejlődő gyárnak a tulajdonosa, amely elektronikus
fölszereléseket gyártott, ezekből a Maráj Föderációnak is szállított.
Terai hajója, akárcsak a hozzá hasonlók, egy keskeny átjárón hajózott át az inkább
kulturális és politikai, mintsem kereskedelmi jelentőségű Vittohrya város melletti
Seattle felé. (Az Északnyugati Unió népe különösebb aggodalom nélkül újraépítette
a valaha volt helységeket, még mielőtt a radioaktivitás alig mérhetővé csökkent
volna. Ilyen esetekben a lakosság inkább őrizte meg a város régi nevét, mint
azokét, amelyeket nem ért találat.) Rakományfelügyelője a kikötéskor üzenetet
küldött az érdekelteknek. Valahányszor Launy rendelést kapott, távolabb fekvő
falujából maga hozta el az árut, és ott maradt, amíg azt rendben be nem rakodták.
Utána Teraival vacsorázni és inni indultak. Nem beszélt marájul, társa viszont
folyékonyán beszélte az ungol nyelvet. Terai később Launy feleségét is
megismerte.
A két férfi barátságát csöppet se befolyásolta, hogy az előző konfliktus során az
ellenkező oldalon álltak. A Bálnaháború hadüzenet nélküli ellenségeskedés volt,
nem tartott soká, mindkét félnek szigorúan körülhatároltak voltak a céljai, és
betartották a lovagiasság szabályait.
Az akkor tizennyolc éves Terai, akit nemrég soroztak be a Föderáció
haditengerészetébe, kitüntetést kapott, amiért átvette egy árbócavesztett, égő fregatt
vezényletét (miután annak valamennyi tisztje eltűnt a farallonesi csatában), és
épségben visszavontatta a Hilo-öbölig. Mindig emlékezett arra, ahogy a hozzá
legközelebbi győztes Unió-hajó helyben maradásra állította vitorláit, embereket
küldött a tűz oltásához, és sajnálkozott, amiért nem tehet többet, mert üldöznie kell
a menekülő maráj egységeket.
A valamivel idősebb Launy pedig az egyik magánhajónak volt a kapitánya, amely
leállította a kereskedelmet a keleti Csendes-óceánon. Dízel-segédmotorral felszerelt
hajójával és gazdag fegyverzetével kilenc kereskedőt ejtett fogságba, kifosztotta s a
tenger fenekére küldte őket, de előbb átszállította magához a legénységüket, még a
hajómacskákról se feledkezett meg.
Elbűvölte őt a maráj kultúra, „vendégeivel" kedvesen bánt, mint aki otthonában
fogad látogatókat.
Így hát a két férfi kölcsönösen tisztelte és kedvelte egymást.
Egyszer-kétszer elvitatkozgattak ugyan indítékaik helyes és helytelen oldaláról. Az
egyik ilyen beszélgetés egy csöndes, faburkolatú szobában zajlott. Launy Farkas-
Páholya Seattle-i részlegének éttermében.
Ínyenc vacsorára hívta meg ide Terait, azt akarta megmutatni neki, mit alkotott az ő
civilizációja a kézművességen, kereskedelmen és fölfedezéseken kívül. Nagy,
magas mennyezetű szoba volt ez, az asztalok levegősen álltak benne, hófehér
damasztabroszokkal, finom porcelánnal és elefántcsont evőeszközökkel megterítve.
A kőkandallóban lángok táncoltak, de csak díszként; elektromos fűtés tartotta távol
a hideget, míg kinn szél fütyült, és eső csapkodta az üveget. A világítást ugyancsak
elektromosság táplálta, bár nem volt éles a fény. A vízi erő bőséges volt ezen a
tájon. Ráadásul a szén fölhasználása Unió-szerte évről évre oly mértékben
emelkedett, hogy a marájokat már-már megrémítette.
- Nem értelek, Launy - mondta Terai. Nyelvét megoldotta már a palack bor és a
jókora adag helyi whisky. Józan állapotban igencsak szófukar volt. - Egy ilyen
rendes fickó, mint te, harcba szállsz azért, hogy pár bálnavadász kedvére
működhessen. Nem lennél köteles harcolni. Itt nincs kötelező katonai szolgálat, s a
háborút nem is hirdették meg hivatalosan. Igen, mondtad már, megszedted magad a
csatázásban, és kalandnak se volt rossz. De a vállalatoddal még jobban megszedted
volna magad. Ha pedig egy férfi nem fér a bőrébe, hát Lézu Hariszti! Egy egész
bolygó áll a rendelkezésére, hogy kitombolja magát, s ennek fele még mindig
ismeretlen!
- És több mint a fele csupa elmaradottság és éhezés - vágott vissza Launy.
- Ó, nem! Én elég sokfelé utaztam, és tudom: nem is olyan rossz a helyzet. Nem
mindenütt.
- Épp elég rossz, és épp elég sok helyen. - Launy beszéde fölgyorsult. - Nem
könyvekből tudom. Láttam.
- Hogyan...?
- Apám, amíg köszvényes nem lett, vasember volt. Gyerekkoromban magával vitt
az utolsó utazására. Végighaladtunk a lantiéi partszakaszon, körülnéztünk. Sok
minden akad azokban a halott városokban. Nem kerültünk veszélyhelyzetbe. De ez
nem volt mégse olyan nagy öröm, merthogy a bennszülöttek csak azért nem
bántottak bennünket, mert ehhez túlságosan is gyatra állapotban voltak. Inkább
koldultak. Csomó nő igyekezett eladni magát, éspedig a családjuk beleegyezésével:
egy tűért, egy műanyag pohárért, bármi hasznavehető tárgyért, amit
nélkülözhettünk. Gyerek voltam még, nem nagyon érdekelt a dolog, de alig hiszem,
hogy ezekre a szegény, ráncos, zörgő csontú teremtésekre túl sok igénylő akadt
volna.
Jobban kedvelem öt, mint valaha, gondolta Terai. Kitér a kérdésem elöl, talán
szándékosan, de nem arra használja ki a témaváltást, hogy jobb fényben tüntesse
föl magát.
Pedig könnyű lenne, járt tovább az agya. A vasemberek nem akárkik voltak, korai
fölfedezéseik a maguk durva módján hősiesek, harccal, ügyességgel, alkuval
jutottak át a mongok elfoglalta síkságokon, hogy fémekre leljenek. Ma ugyan már
szerződések szabályozzák áthaladásukat; a lelőhelyek közelében lévő s a páholyok
tulajdonában álló üzemek dolgozzák föl a nyersanyagokat, majd vonatokba rakják
az árut, szépen átzakatoltatják a prériken és föl a hegyekbe; a szállítmány néha nem
is annyira megmentett, mint inkább újra fölfedezett tellérekből származik, a
szénmennyiség hallatlanul megnőtt. De azért még ma is megesik, hogy egyes
expedíciók a Távol-Kelet vad és terméketlen vidékén át törnek utat, s vadásznak
azokra az anyagokra, amelyek erősítik az Uniót. Hiszen ha valamivel több szívet és
észt lehetne bevetni...!
- Vegyünk egy civilizált országot! - folytatta Launy. - Délen eljutottam egészen
Coradóig, s arrafelé elég jó a helyzet: igaz, a ti politikai bábjaitok, de egészen jól
élnek. A mongok is. Jártam náluk, ők a modernizáció ellenére is nagyon
különböznek tőlünk, de még a jobbágyaik is jól táplálkoznak, és iskolázottabbak,
mint hinnéd. Csakugyan szívesen utazgatnék egyszer a ti Föderációtokban,
magánemberként persze, ó, nagyon is! És az is meglehet, hogy egyszer, pár év
múlva eljutok Jurrupba. A kereskedelem igencsak megnőtt az ő irányukba, nem?
Csillaghon nyilván gyönyörű látvány. És akadnak szerencsés környékek. De a
legtöbbjük... - Hevesen rázta a fejét. - Nem, köszönöm nem kérek belőlük! Tudok
országokról, amelyekben a gazdagoknak jól megy, de tudok a szegényekről is, és
tudok olyan országokról is, ahol mindenki szegény. Mondhatom, épp eleget láttam.
Terai újra támadásba lendült: - Ha ilyen lágyszívű vagy, hogyan támogathatod a
bálnák leölését?
- Ti, marájok is vadásztatok rájuk a múltban. És megpróbáltátok úgy tenyészteni
őket, akár a juhokat.
- Ez még azelőtt volt, hogy a tudósaink rájöttek... arra, amit a Bukás előtt röviddel
már fölfedeztek az akkori tudósok: hogy milyen intelligensek ezek az állatok. -
Terai fölkapta poharát, beszívta a füstös illatot, és leöntötte torkán a tüzes italt. - De
hát hallottál már erről. Apránként ráébredtünk: a világ nem annyira nyomorult,
hogy ilyen élőlényeket öljön le az ember a húsáért és az olajáért.
Nézte a társát az asztal túloldalán. Nagydarab férfit látott, bár nem akkorát, mint ő,
durva vonású, vörös arcot, vállra fésült, szőke hajat és rövidre nyírt, vörösesszőke
szakállt. A norrman jellegzetes esti kimenőruhát viselt: importált selyemsálja a
posztóinge nyitott gallérjába tűrve, szarvasbőr nadrág, rövid szárú csizma. A bal
kezén lévő elefántcsont gyűrű jelezte, hogy házasember.
Terai hasonlóan öltözött ebben a klímában, de ruházata egyszerű volt, szabása,
akárcsak a férfi egész megjelenése, idegenül hatott a többi vendég között. Ezek -
többségükben házaspárok - vigyáztak, nehogy túl feltűnően bámulják meg.
- Dönthet az ember a maga szakállára is - mondta Launy. - Nem az egész emberiség
szemszögéből. Amikor nekiláttál, hogy elfogd az északnyugati bálnavadász-
hajókat...
- Mindig is szokásunk volt a rabszolgahajók elfogása. Sose tiltakoztatok ez ellen.
- Nem. Minket itt nem érdekel a rabszolgaság. - Launy fölemelte a tenyerét. - Várj!
Minket a szabadság érdekel. De ez az emberek szabadságát jelenti, és nem a
lovakét vagy a csirkékét. Igaz, a bálnák okos állatok, én is jobb szeretném, ha
békén hagynánk őket. De azt sose bizonyítottátok be, hogy ezek többek lennének
állatoknál. Légy őszinte: ami a kezetekben van, az puszta elmélet!
Ivott, szava fölgyorsult:
- Indíttatva éreztétek magatokat, mindenható voltotokba vetett hittel, hogy ti
szabjátok meg szabad kapitányoknak, mit csináljanak és mit ne csináljanak a
tengereken. Talán tudod, hogy a bálnavadászatot, szinte kizárólag a Hal-Héják és a
Polárisz Páholyok tagjai folytatják; nem gondoltad, hogy ennek a lazán egybefűzött
országnak a többi polgára a vérével segít majd ezeknek. De persze egyetlen
páholytag se hagyja cserben a másikát; a mongok lojalitásra tanítottak benünket.
Azt mondtuk nektek, fontoskodóknak: menjetek Russzába! És amikor erőszakhoz
folyamodtatok, na, akkor a páholyok embereket és pénzt gyűjtöttek,
fölfegyverkeztek, összegyűltek, s ők is erőszakhoz folyamodtak veletek szemben.
És a szabályos ütközetekben, csatákban, rávettél bennünket, ne erőltessük, ismerte
be magában Terai. Vízi járművekre emlékezett, az Unió flottájának derékhadára
Farallonesnél, gőzmeghajtású, fém borította hajókra, katapultok nélküli, de
sárkányfejűekre, robbanótöltényeket kilövő ágyúkkal és rakétakilövőkkel. Nem
értettünk téged. Nem sejtettük a magunk... igen, igen, a magunk
„mindenhatóságában", hogy valaki ilyen nagyságrendű eszközöket vet be ilyen
csekély célért, mint a tiéd.
Launy hangja lehalkult. Előrehajolt.
- Ide figyelj, Terai - folytatta komolyan -, ne veszekedjünk ! Hadd mondjak még
egyvalamit, utána aztán leihatjuk magunkat, és dalolhatunk vagy szórakozhatunk,
ahogy a kedvünk tartja. De ide figyelj! Spermaolajra van szükségünk, a
zsírozáshoz. Igaz, tudom, jojobaolaj is megtenné. De nem importálhatunk eleget
onnan, ahol a jojóba növénye terem, mert ott kevés terem, és nincs velük elegendő
kereskedelmünk, amivel stimulálni lehetne. Ami a bálnahúst, lámpaolajat és
bálnacsontot illeti, ezeket főleg a mongoknak adjuk el, és olyasmit vásárolunk
tőlünk, amire szükségünk van, például szenet és az ő országaikon átrobogó
vasútjaink alkatrészeit. Mihelyt kellőképp kifejlesztjük az iparunkat, nem lesz már
szükség arra, hogy bálnákra vadásszunk. Már nem fog kifizetődni. Nem lenne jobb,
ha ahelyett hogy nyaggatsz itt a gyarapodásunk miatt, és ahelyett hogy minden
módon akadályozzátok, épp csak hogy szabályos háborút nem indíttok ellenünk...
inkább mellénk állnátok? Előbb-utóbb leállnánk a bálnavadászattal. Nem
lehetséges-e, hogy ti, nem te, hanem a politikusaid, kereskedőid, nem akarják, hogy
a világon bárhol is létrejöjjön a Maráj Föderációhoz hasonló fontosságú ország?
- Nem! - tiltakozott Terai, és egyszersmind bántotta is, hogy nem egészen őszinte.
Legalábbis énrám nem áll ez, gondolom. - Ezt már oly sokszor elmondtuk!
Nem akarjuk, hogy egyetlen civilizáció a többi fölébe kerekedjék, sem azt, hogy
bármely iparág veszélyeztesse a bolygót...
Launy hátravetette a fejét, harsogó nevetése a vendégébe fojtotta a szót.
- Elnézést! - mentegetőzött. - Csak ismételgetjük itt papagájként az újságcikkeinket
meg a professzorainkat meg a szónokainkat... amikor pedig te holnap már
elhajózol. Kár az időért!
Terai lazított, ő is elnevette magát.
- Hát ebben végre igazad van. A jó ivászat a legnagyobb kincs. És mintha említettél
volna valamiféle széplány-revűt?
- Így igaz.
Egyikük se vágyott az ócska kikötői mulatókra. Launyt elkísérte a felesége is
Seattle-be, de megegyeztek, hogy nem avatkozik bele férje görbe éjszakájába; Terai
legénységében akadtak wahinék és kanakák is. A seattle-i sztriptiztáncosnők élesen
elütöttek a negédes awaii-i hulahopposoktól. Emlékezetes este volt.
Hasonló estéjük nem nagyon lett többé. Öt évvel a Bálnaháború vége után kitört a
Hatalmi Háború - ez már hadüzenettel indult: a Föderáció indította az Unió ellen -,
és három rémséges éven át tartott, mert ezúttal mindkét félnek eltökélt szándéka
volt, hogy megtöri a másikat.
Hogy Launy és Terai összebarátkozott, abban nem volt semmi rendkívüli. Az
viszont már véletlen volt, hogy a népek közötti második összetűzés második
évében újra találkoztak.
Rövid tengeri ütközet zajlott az aurgoni partoknál. A marájok győztek, aminthogy a
tengeren mindig is ők győztek. Ők már korábban megtanulták a maguk leckéjét,
közelről tanulmányozták a másik társadalmát, s már nem becsülték le, fölkészültek
a konfliktusra, amelyet saját realistáik jó ideje kikerülhetetlennek tartottak. Mindig
is bővében voltak a kellő erőnek, hozzáértésnek, pénznek, emberanyagnak, csupán
mozgósítani kellett mindezt. Mindenek ellenére a norrmanok kemény harcra
kényszerítették őket.
A Terait vivő hajó elsüllyesztett egy ellenséges hajót, és nekilátott a túlélők
kimentésének. A vízből kihalászottak közt volt egy elektronikai tiszt - bizonyos
Launy Birken.
Kékesen, zöldesen, fehér csipkésen, tajtékosan csapódtak a hullámok a sötétségből
a hajó jobb oldalának; a sötét folt a kontinens volt, a világ végétől nyugatra. A
hullámok mormogtak, sustorogtak, sziszegtek és kacagtak; erejük fölcsapta őket,
deszkákon át, emberi csontokon át. A Nap már túljutott delelőjén, amikor kevéske
felhő és sok sirály húzott el fölöttük, tejfehér foltokkal fröcskölték teli az eget. A
szél az arcokba fújta a tengervizet s a hideget; hajukat tépte, fülüket eltömte
süvöltésével.
A Barracuda nagy mérete és a szembeszél ellenére is húsz csomóval haladt. Még
ennél is gyorsabban tehette volna, ha emelőinek motorjai még több vitorlát húznak
föl, de így lehagyta volna flottillája nagy részét. Ez a hidrodinamika tudományának
volt köszönhető, e tudomány az évszázadok folyamán csaknem ugyanolyan
pontosságot ért el, amilyenre a ballisztika megtervezte. A háromgerincű szerkezet
inkább a sebesség és a manőverezhetőség céljait szolgálta, mintsem a méreteket.
Vitorlázata hagyományosabb volt - nem mintha a maráj hajóépítők egységes
hagyományt követtek volna -, de érzékeny és hatékony. A fő hajótörzs hosszán öt
árboc magaslott, mindegyiken öt sor négyzetes vitorla (áttetsző, erős,
rothadásmentes műszál fonalból) ezek valójában szárnyszelvények voltak. Csűrő
keretelemeik komputervezérléssel tengelyeket alkottak, s ezek az árboc körül
keringtek az adott pillanatnak megfelelő optimális szögben; se tartószerkezetekre,
se túl sok kötélre nem volt szükség. És négy matróz is elég volt...
...ha a hajó teherjárműként sürgős küldeményeket szállított. Ilyenkor tizenkét tagú
legénység dolgozott a fedélzetén. Akadt számukra hely bőven. Egy áramvonalas
parancsnoki hídtól eltekintve a kabinok odalenn voltak; a gépek, páncéltornyok,
mentőcsónakok és egyéb berendezések kevés helyet foglaltak el; napkollektorok
működtek, hogy feltöltsék az akkumulátorokat, fölfrissítsék a bakteriális
üzemanyagrekeszeket, és árammal szolgáljanak; ám e napelemeket hidraulikus
állványokra emelték föl, s ezek amolyan lugasfélét alkottak, árnyékot adva az alája
gyűlőknek. De nem nagyon gyűltek oda; a marájok hidegnek találták az itteni
levegőt.
Egy polgári célú hajón nem lett volna ilyen zord ez a fedélzet. A fő hajóorron
alighanem orrszobor díszelgett volna, leginkább vallási tárgyú: a faragott
Háromszög, azaz Tanaroa, a Teremtő, a jobbján Lézu Harisztival, a Megváltóval,
balján a cápafogú Nannal, a Pusztítóval. A kertészek nyilván teliültették volna tarka
virággal, így azonban a hajópalánkok, deszkák és árbocfák faanyagának árnyalatain
kívül nem volt más szín a hajón, mint a tat zászlóárbocán csapkodó föderációs
zászló, a keresztekkel és csillagokkal.
A legénység azonban így is vidám volt, a csaták között kivették részüket az
örömökből. Voltak, akik a hideggel mit se törődve, nem viseltek egyebet szarongnál
meg gyöngyöknél, karkötőknél, láncoknál vagy virágkoszorúknál, amelyeket a
szállásukon, cserepekben nevelt virágokból fontak. Ezek a fiatal, ruganyos férfiak,
kiknek bőrszíne a borostyánszíntől a vörösesbarnán át a feketéig váltakozott,
kétszeresen is szépek voltak felöltözött társaik között. Itt-ott titokzatos tetoválások
változtatgatták alakjukat az izmok játéka szerint. Többségük férfi volt, de, mint a
maráj hajókra általában, kalandkedvelő fiatal nőket is besoroztak.
Kis, spontán összeverődött csoportokban ünnepelték víg kedvüket. Ugratások
röpködtek. Lábak szökelltek, csípők ringtak, kezek tapsoltak. A szélzúgást is
túlharsogta a furulyák, dobok, hegedűk, harmonikák, kotók, songok zenéje. Kocka
zörgött; köveket húzkodtak egy krétával megrajzolt sakktáblán. Ketten a hazájukról
meséltek távoli szigetekről származó társaiknak; se nyomtatott papír, se
rádióhullám nem közvetíthette volna jobban a Csendes-óceán felére kiterjedő
birodalom tarkabarkaságát. Egy párocska ölelkezett, más párok levonultak a
fedélközbe, hogy ott legyenek egymáséi. Három-négy magányos lény külön ült a
többiektől, s a hullámokon vagy lelkén mélázott.
A drótkötéltekercsek közt Launy állt behúzott nyakkal, zsebbe mélyesztett kézzel,
kölcsönkapott, vastag tengerészkabátjában.
- És ki az ügyeletes? - kérdezte.
- Ahogy szoktuk - vont vállat Terai. - Az első, a második vagy a harmadik tiszt. Az
első, a második vagy a harmadik gépkezelő. A kormánymester a kormánynál. És
persze a szakács és a kukta nyilván most látott a vacsorafőzéshez. És hát vannak
még mások is, mondjuk, az ács vagy a lőmester, nekik is akad dolguk. De mi,
marájok, még a haditengerészetnél sem erőltetjük a szigorú napirendet vagy a nagy
tüsténkedést. - Elnevette magát. - Hallottam már, hogy cigány népségnek neveznek
bennünket, nem is csak a magadfajta norrmanok, hanem a tőletek délre élő
merikaiak is: a mi ügyfeleink, akiket mi neveltünk át kalózokból civilizált
állattenyésztőkké, vagy mi a csuda! De azért egészen jól elboldogulunk.
- El, igen - mondta a fogoly barátságtalanul, s nézte a mellette álló férfit.
Volt mit néznie. Terai Lohannaso jó kétméteresre nőtt. Teste mégis arányos, széles
és erőteljes, vaskemény. Vonásai erősen polinézek, széles orrú, vastag ajkú arcának
ritkás szakállát simára borotválta, ám a szögletes áll, a szürke szempár s az
elefántcsontszín arcbőr, amelyet a tengerészévek se barnítottak meg: ezek inglis
ősökre vallottak. Hangja, akár a mennydörgés. Vöröses-sötét fürtjei előgöndörödtek
a füle mögül és homlokán, az új-zélanni férfiak divatja szerint. Rövid ujjú inge alól
szőrtelen mellkas és alsó kar tűnt elő, ez utóbbin tetoválás: balján a szokásos
horgony, de jobbján kalapács és harapófogó. (Mesélt már arról, hogy a
kovácsmunka a hobbija.)
- El, igen, elboldogultok - ismételte meg Launy. - Könnyednek és vidám kedvűnek
mondjátok magatokat, de az előőrseitek ott vannak mindenütt Ázsiában és
Afrikában... és Namerika meg Damerika nyugati oldalán, a határainktól lefele... s a
bennszülött uralkodók hajót akarnak, azt teszik, amit a ti helyi „megbízottjaitok"
javasolnak. Eközben a fölfedezőitek meg a kereskedőitek, az előőrseitek már
Jurrupba is benyomulnak... Bizony.
Pillantása végigsiklott a flottilla többi részén. Legtöbb hajó egygerincű volt,
kevésbé gyors, de nagyobb befogadóképességű, mint a Barracuda. (Stabilitásuk
ugyanakkora, mert széles stabilizátor-lapátok védték őket a borulástól.)
Vitorlázatuk, méretük eltérő volt: akadt itt őskori kinézetű szkúnertől szélkerekesig
minden - utóbbi lapátjai propellert forgattak. Mind fából épült, kevéske fém
akatrésszel; messziről törékenynek és ártalmatlannak látszott még az anyahajó is,
fedélzetén repülők sorakoztak. Egyik se vágtatott vadul a hullámokon át füstöt
okádva, ágyúval telitűzdelve, mint egy északnyugati vashajó.
De olyan nem volt egyik se, mint az a nagy hasú kereskedelmi hajó, amelyet ő
foglalt el a Bálnaháború során. Látta ő ezeket a vízi táncosokat, amint széttépik az
ő osztagát.
Most északra tartanak, ott van találkozójuk a többi fajtájukbélivel. Azután az
egyesített erők megkeresik majd az Unió főflottáját, amelynek hollétét
szakadatlanul nyomon követik a Föderáció földerítői. (Nem nagyon volt érdemes
ágyúlövedékekkel vagy rakétákkal lőni ezekre a magasan szálló léghajókra s
hidroplános hajókra.
Ezek elképesztően jól ki tudták védeni a találatot; ha eltalálták őket, hihetelenül
sokat kibírtak; ha elpusztultak, életmentő tutajokat tettek vízre, és a marájoknak
bámulatosán jó mentőalakulataik voltak.) Később pedig... úgy sejtette, hogy a
Föderáció tengerészei partra szállnak az Unió partjain.
Terai fázósan topogott.
- Nem, várj csak! - mondta zavartan. - Én, hm... veled érzek, hiszen elveszítetted a
tengerésztársaidat... de nem igaz, hogy a világ urai akarunk lenni. Mi jót hozna ez
nekünk? Csak egy rakás gondot. Az elképzelés az, hogy hagyjuk meg a világot
hm... sokfélének, hogy a különféle kultúrák tanulhassanak egymástól... - Elpirult,
ujjával csettintett: - Elnézést, pajtás! Nem a propagandaszövegünket akartam
ismételgetni neked. De ez az igazság.
- Igen. Kedvelitek a furcsa szokásokat meg a népi muzsikát - tört ki Launy. - De
azt nem, ami igazán más! Azt nem, ami fölborítaná a maráj felsőbbrendűséget !
- Az újra romba döntene minden civilizációt vagy magát az életet is! - vágott
vissza Terai. Ajka megfeszült, foga kivillant. - Néha eltűnődöm: nem épp idejében
jött-e a Megsemmisülés, hogy megmentse a bioszférát attól, amivé a régi ipar tette
volna.
- Úgy beszélsz, akár egy gaeánus!
- Lézu őrizz! - Terai nevetni próbált. - A mongok jobban utálnak bennünket, mint
ti, nem hiszem, hogy egyetlen maráj is foglalkozott volna a gaeanizmussal.
- Akkor miért teszitek a szent háborútok jelszavává a „környezetvédelmet" meg a
„sokféleséget"?
Teraiban föllobbant a régóta parázsló düh:
- Csak ez az egy bolygónk van! És a ti nemtörődöm szén elégetésetek meg a vegyi
szennyezéseitek már épp elég kárt okoztak! Amikor aztán hasadóanyagokra tettetek
szert, hogy nukleáris erőművet építsetek, hát az már mégiscsak sok volt.
Visszautasítottátok az ultimátumunkat, erre mi mást tehettünk, mint hogy hadat
üzentünk? Most azután megfékezünk benneteket, mindenki üdvére!
Haragja éppoly gyorsan párolgott el, mint ahogyan föllobbant. Nem volt vérmes
ember.
- Ne félj, Launy! - kotorászott a zsebeiben. - Nem a magadfajták ellen vagyunk,
csak a kiszipolyozok ellen meg az őrültek ellen, akik kiragadták a kezetekből a
kormányt. Azon kevesek ellen, akik nem tudják vagy nem akarják tudni, hogy a
földgolyó hordója már majdnem üresen kotyog. - Rózsafa pipát és dohányzacskót
húzott elő.
- Ó, tudom jól - válaszolta a norrman. - Hiszen tudod, az apám vasember volt, s én
olvastam a könyveket, és hallgattam az előadásokat.
Agya elismételte a régen hallottak lényegét: A Végzet Háborúja és annak utókora
nem törölte el a tudást. Bőven fennmaradtak különféle feljegyzések, és némely
szerencsés területeken némely szerencsés emberek előbb-utóbb hozzájuk fértek, és
elolvasták őket. Újraépíthettek volna mindent, de a korábbi technikai civilizációk
elfogyasztották a bőséges, könnyen hozzáférhető anyagokat, amelyekből eleve
építeni lehetett volna. Nem maradt meg sem Mesabi, sem a Prűd-öböl, nem
maradtak szűz erdőségek, termőtalajok tonnái minden felszántható négyzetméteren.
Az ősök mindinkább pótanyagokkal és átcsoportosításokkal voltak kénytelenek
boldogulni. Az utánuk következő, csekély energiával és szegényes
nyersanyagtartalékkal megvert társadalmaknak nem állt módjukban, hogy
helyreállítsák az ehhez szükséges ipart.
Így hát az életben maradottak a kegyetlenség és barbarizmus új változataihoz
nyúltak. Néhányuk még mélyebbre süllyedt.
A kulcs a morajok kezében volt, s az általuk őrzött ajtó mögötti lépcső a jövőbe
vezetett. Őseik szerencsések voltak. Új-Zélannt nem érte találat. Persze megkapta a
maga ultraibolya-adagját, amikor a robbanás elvékonyította az ózonréteget:
kipusztulást és mutációkat az élet mikrobiológiai alapjaiban, éhínséget,
járványokat és káoszt. De nem kapott találatot. Az épületek többnyire
megmaradtak. Gyárak, laboratóriumok, vízi erőművek, a kimerítetlen vas- és
szénbányákról nem is szólva. A városiak meghaltak, de a falusiak úgy-ahogy
életben maradtak. A rezervátumokban élő őslakosságnak pedig volt egy törzsi
társas szervezete, amelyet igen jól lehetett az új feltételekhez alkalmazni. Ahogy a
természet kezdett magához térni, az új-zélanniak szerettek volna újraépíteni, de
szörnyű munkaerőhiánnyal találták szemközt magukat. Szenet és vasat áldoztak föl
hajók építésére, amelyek nekivágtak, hogy bevándorlókat toborozzanak, főleg a
polinéz szigetekről. Természetes volt számukra, hogy egy tudományos, de takarékos
technológiát fejlesszenek ki.
Mi mások vagyunk, mi az Északnyugaton élünk. Gazdagabb alapokkal kezdtük. És
nem változtunk meg, ugyanazok vagyunk, akik voltunk. A kemény évszázadokon át
sose szűntünk meg előretekinteni, sose szűntünk meg reménykedni és álmodozni.
Terai megtöltött pipáját foga közt tartotta, és elővett egy öngyújtót. Keményfából
faragott kis henger volt, szorosan ráülő dugattyúval. Levette a dugattyút,
dohányzacskója egyik rekeszéből taplót szórt a csőbe. Elrakta a zacskót, majd
visszanyomta a dugattyút, újra lehúzta, és beleöntötte a taplót a dohányába. A lég
sűrítése a csőben izzásig hevítette. Óvatos szippantásokkal, kezével védve a szél
elől, addig dajkálta a tüzet, amíg csakugyan életre kelt.
- Látod - dünnyögte Launy -, ez az otromba jószág majdhogynem a
világszimbóluma lehetne a civilizációtoknak.
Terai elmosolyodott szarkalábak gyűltek a szeme köré.
- Ó, nem otromba ez, ha értesz hozzá! Azt ne mondd, hogy szívesen használnál
kénes gyufát! Egyetlen rágyújtás egynapi keresetedbe kerülne.
- Amit nálunk odahaza használnak az emberek, az egy lámpás, akkora, mint a
hüvelykujjad. Plasztikból való doboz, kovából és fémből való gyújtó. Az
üzemanyagot, amely többnyire bután, szénből nyerjük, vagy fűrészpor roncsoló
lepárlásából.
- Tudom. Láttam már. Egy részeg matróz nem pazarol így.
- Várj csak, Terai! A néped az erdőket is és a földeket is kihasználja. A ti farmotok
és bányátok maga a tenger.
- Újraültetünk. Helyreállítjuk az egyensúlyt.
- Mi is, amennyire csak képesek vagyunk. Még többre lennénk képesek, ha több
ráfordítható energiánk lenne. Ez a megoldás mindenre: energia.
Terai körülmutatott az óceánon, a szeles tájon és fölfele.
- Persze, persze, a ti kiválasztott erőforrásaitok - mondta Launy. - Nap, szél, víz,
biomassza. De ez végül is mind a Napból származik, márpedig a Nap alig nyújt
többet egy kilowattnál négyzetméterenként, délben, egy felhőtlen napon; a
gyakorlatban ennél is jóval kevesebbet.
- Használunk mi némi szenet is, tudod jól - válaszolta Terai. - De tiszta égéssel
hasznosítjuk. Ezt ti is megtehetnétek.
- Nem, ha úgy akarunk élni, ahogy szerintünk emberhez méltó. Ehhez nagy
teljesítményű iparra van szükség. A petróleum túlságosan értékes nyersanyag
ahhoz, hogy égessük, a fa pedig sokkal több hasznot hajt építőanyagként vagy
éppenséggel erdőként. Nem marad más, csak a szén! Beismerem: piszkos, és nem
is tart örökké. - Launyn erőt vett az izgalom: - Hát akkor miért nem engeditek a
nukleáris fejlesztést, ti marájok? Az általunk tervezett erőmű ártalmatlan és
biztonságos. A hulladékot is biztonságosan helyeztük el, üvegesítve, s geológiailag
stabil sivatagi vidéken; mindez ártalmatlan a szénbányákhoz, savakhoz, hamuhoz,
gázokhoz képest. Hajlandók voltunk együttműködni az atomfegyvergyártás elleni
védekezésben. Azon kívül együttműködtünk a termonukleáris energiával
kapcsolatos kutatások terén is; ez az energia kimeríthetetlen, amíg a Föld él. Ez az
energia újra útnak indít bennünket a csillagok felé. - Megrázta a fejét, és
felsóhajtott:
- De hiába. Nektek nincs, és nem engeditek nekünk sem.
- Elmagyaráztuk már ezt milliószor - mondta kissé fáradtan Terai. - A veszélyek a
jelenlegi módszer meghibásodása esetén súlyosabbak, semhogy megérnének bármi
lehetséges hasznot. Még ha a rendszer mindörökre hibátlanul működik is, a bolygó
maga túl sokat szenvedne az iparnak attól a nagyságrendjétől, amit ti szeretnétek.
- Mondjátok ti! - vágott vissza Launy. - No és az energiapolitika, a mohóság, a ti...
hm... hegemóniátok megteremtése? Ezek nagyon is mozgattak benneteket,
marájokat! Nem rólad beszélek személy szerint. Téged mindig tisztességes
embernek tartottalak. Csak azt nem értem, hogyan teljesíthettél kémszolgálatot a
háborúk között? Vissza is utasíthattad volna ezt a megbízatást.
- Nem voltam kém - felelte szelíden Terai. - Igaz, csak álcázás volt, hogy mint
kereskedelmi hajós szerepeltem. Haditengerészeti felderítőtiszt voltam egész idő
alatt, de nem loptam titkokat. Csak alaposabb ismereteket akartam szerezni az
országodról.
- Hogy majd fölhasználd az ellenünk vívott harcban! - Launy csak nehezen tartotta
féken érzéseit. - Nem vitás: egyszerű hazafinak tartod magad, a királynőd hűséges
alattvalójának, és törzsed tagjának. És ez bizonyos fokig igaz is. De legbelül ti,
marájok, a magatok halk, nyugodtnak tetsző módján fanatikusok vagytok.
Kis szünet után hozzátette:
- A főiskolán a történelem professzoromnak volt egy mondása: „Nincs ártalmasabb
a sikernél". Igaza volt, s erre a ti civilizációtok a legjobb példa. A vívmányaitok a
maguk idején igen értékesek voltak, de túlságosan leragadtatok náluk. Jobban
imádjátok ezeket, mint a Háromságtokat. Ha valami igazán megváltoztatja a
statusquót, akkor azt eltapossátok... és gratuláltok magatoknak, amiért jó sáfárai
vagytok a Földnek.
Levegőért kapkodott, megmarkolta a korlátot, elfordította tekintetét ostromlott
hazájáról, s újra a tengert nézte.
Terai elnémulva állt a kékes, illatos párában. Aztán rátette kezét a norrman vállára,
és ezt dünnyögte: - Nem sértődtem meg. Mondj, amit akarsz. Mondjad csak! A
barátod maradok. Minden lehetséges alkalmat meg fogok ragadni, hogy ezt
bebizonyítsam.

3.
A hajóhadak a hatamas Kolumma folyó torkolatánál ütköztek meg, viharos szélben,
amely nyugatról jeges esőt, havas esőt zúdított rájuk. Az áramlatok megcsavarták
az irdatlan hullámokat; a keleti oldalon zátonyok és homokpadok leselkedtek a víz
alól. Mintha a természet maga is harcba szállt volna az ország védelmére.
Ha harcba szállt, hát hiába.
Az Uniónak bőven voltak szakképzett matrózai, a marájok viszont gyakorlatilag
mind nagy vizek gyermekei voltak, oly ösztönösen értettek a vízhez, a vizeket
borzoló vagy korbácsoló szélhez, akár a delfinek. Jól megépített hajói voltak az
Uniónak, de a legtöbbjük típusa már azelőtt ásatagnak számított, hogy a régi
civilizáció elpusztította magát; ormótlan vitorlák vagy még ormótlanabb,
széntüzelésű motorok hajtották őket, csak néhányat hajtott dízelmotor. A maráj
hajók ezzel szemben lég- és vízmeghajtásúak voltak; oly manőverezhetőek, akár a
cápák vagy a viharmadarak; segédenergiával villanymotorokat működtettek
egyenletesen. Túl sok légi ereje egyik félnek se volt, de a kezdetleges Unió-gépek
az időjárástól függtek akkor is, amikor a maráj pilóták repülhettek. Az eső nem
vakította el a radart, a hang- és hődetektorokat és más, hasonló berendezéseket; a
marájok az effélékkel összehasonlíthatatlanul jobban voltak fölszerelve.
Ami a fegyvereket illeti, az Unió puskáihoz fémszármazék robbanóporokat
használtak. Ezek ritka volta miatt kevés volt a tartalék. A marájok szórványosabban
lelhető, de korlátlanul rendelkezésre álló anyagokból készült lőszert halmoztak föl.
Erőteljes üzemanyagaik nagyrészt biológiai eredetűek voltak, nyílt tengeri
farmokról vagy bakrétium tenyészetekből származtak. Ami fémet használtak, az
türelmes elektrokémiai eljárással a tengerből került ki. Oxigént és hidrogént
egyaránt kölcsönvettek; napelemek őrizték hűtéssel a gének állapotát a hosszú úton.
Aknák villantak, torpedók csapkodtak, bombák hulltak sivítva, s mind pontosan
talált célba. Ember alkotta villámok gerjesztették a vihart. Vasba öltözött unióbeliek
gázoltak haldokló társaik közt, és lődöztek vadul vissza. Azután megérkeztek a
legnagyobb támadórakéta-hordozók, bennük ütközésre működő folyékony gázok.
Vulkánok keltek életre. A páncélozott hajók kettétörtek. Víz lövellt föl, zuhogott
vissza, kavargott kínjában, s hajótörzsei, roncsot és túlélőket csapdosott
egymáshoz.
Két óra alatt lezajlott a csata. Utána elhalt a szél, mintha elnémult volna
iszonyatában, az eső szelíden hullott, mintha a halottakat, az elpusztult kincset, az
elvesztett reményt siratná. A marájok nem ujjongtak, a megmenthető emberek után
kutattak, sokuk arcán iszonyat ült.
Persze nekik is voltak káraik. Egy golyózápor például szinte totálkárossá lyuggatta
a Barracudát, s utasai közül jó néhányat megölt a fedélzetén. Köztük Launy
Birkent.
Még két éven át tombolt a háború, mert szárazföldi háborúvá vált. S a szárazföld
óriási területre terjedt ki. A kalforniai Klamatt-hegységtől a tengermelléken át
körülölelte egész Laszkát. Az északi részen kelet felől a Sziklás-hegység határolta,
délebbre a Kaszkádok, itt elkeskenyedett az ország, mert a norrmanokat nem
érdekelték a fátlan, száraz síkságok. Birodalmuk inkább a magaslatokra terjedt ki,
mély völgyekre, zuhogó folyókra, titokzatos szorosokra és fjordokra, erdőkre és
mocsarakra, amelyek sosem estek túl messze a leggazdagabb farmoktól vagy derűs
parti városoktól; ahol sok az eső, a köd, a hó, a szemérmes napsütés, néha
elmondhatatlanul tiszta a téli éjszaka, fénylő csillagokkal és a lángfényű
Hajnalcsillaggal; ahol sok az erődítmény, rejtek, titkos ösvény, leshely.
A norrman pedig harcos nép volt - a férfiak, a nők, a gyerekek, mind. Terai
mindinkább úgy hitte, hogy a természetes kiválasztódás alakította ki őket ilyennek.
Őseik összehasonlíthatatlanul többet szenvedtek a Megsemmisülésben, mint az ő
népe, s közben a mongok beszivárogtak Szbériából egy csatornán át, amely évente
hónapokon át be volt fagyva, mert a nukleáris robbanások porral lepték be a felső
légréteget. A Jukou-fennsíkon át nyomultak be az újonnan jöttek, a magaslatokon
fönn, a tudrákon és prériken lenn, ellenállhatatlanul, - míg a norrmanok elődeibe
nem ütköztek. Ezek hegyeikről vér árán visszafordították az áradatot:
visszaszerezték Laszkát, elvágták az ázsiai behatolást, évszázadokig tartó
hadakozás után föltartóztatták az idegeneket, kimerítették őket, ők maguk
megerősödtek, visszaszerezték a vágyott keleti részeket, amíg végre nyugalom
szállt le rájuk, s harc helyett a békesség honolt határaik mentén.
Utódjaik sem adták könnyen magukat. Megvolt a maguk józan esze; ha
egyértelműen megverték őket, komoran megadták magukat. A marájok nagyobb
öldöklések nélkül elfoglalták városaikat és ipari központjaikat. De ettől még nem
ért véget a küzdelem. Nem használt Seattle, Portanyelsz, Vittohria elfoglalása, sem
az, hogy a tengerészek egy különítményével elfoglaltatták a Szanuan-sziget
halászfalvak, ahol az Unió Nagytanácsa ülésezett („különvonulva, hogy túl sok kárt
ne okozzanak", magyarázta valaha Launy). A központi kormány hatalma annyira
korlátozott volt, hogy nem is lehetett kormánynak tekinteni. A területi
fővárosokban nagyobb hatalom összpontosult, mégse volt jelentős. E társadalom
esze és ereje a páholyokban testesült meg, ezek pedig mindenütt ott voltak. Egy
helyi páholyfőnök egyik napról a másikra harcba tudott állítani egy ezredet, s ha ez
elvégezte küldetését, névtelenül fel tudta oszlatni őket.
A marájok pokoli lassúsággal jöttek csak rá, miként érjék el, hogy ellenfelük
letegye a fegyvert. Az ország lerohanásához nem volt elegendő emberük, de ezt
nem is akarták megtenni. Agyukat sem járta meg a gondolat, legfeljebb lidérces
álmaikban, hogy elpusztítsák - hiszen ez is a Föld! De azt megtehették, hogy a hadi
nyersanyagokat a lelőhelyükön kapcsolják le. Amellett fölajánlhattak segélyt,
gyógyszert, korlátozás nélküli segítséget az újjáépítéshez, technológiai
fejlesztéshez, kereskedelemhez, ajánlhattak ösztöndíjakat egyetemeikre a
tehetséges fiatalok számára.
Ruori Haakonu főbiztos ezekért a törekvéseiért vált hőssé, hasznosabb hőssé, mint
akármely harcos. Értelme, kedvessége, őszinte szívélyessége és jósága fénnyel
vonta be meglévő eredményeit. Férfias szépsége is hasznára vált. De nem tűrt el
semmi rendellenességet, és nyugtalanító jól tájékozottsággal dicsekedhetett. (Apja,
Aruturu, a hírszerző részleg főnöke volt, Terai Lohannaso legfőbb parancsnoka.)
Így aztán a páholyokat lépésről lépésre rávették: adják be a derekukat, és próbálják
meg a lehető legtöbb hasznot kihozni a dologból. Helyzetük keservesen rossz
maradt. Az Északnyugati Unió szerződések révén lemondott minden jövőbeli
kísérletről az atomenergia hasznosítására. Haditengerészete a parti őrségre
korlátozódott, ipara pedig arra a mértékre, amit a marájok Környezetvédő
Szolgálata nem tart túl veszélyesnek. A Föderáció ezek ellenőrzésére a stratégiai
fontosságú helyeken bázisokat tart majd fenn, és korlátlanul végezhet helyszíni
szemléket. Az olyasféle előnyök, mint a kedvező kereskedelmi feltételek, csak
kevéssé enyhítették a sebzett büszkeséget, nem csökkentették a rabiga súlyát.
De legalább béke volt. Terai számára közeledett a hazatérés.

4.
Mendegélt a falusi utcán - még sosem érezte ilyen magányosnak magát.
Szép volt itt minden. A virágos tetejű, derűs színekre festett, favázas házak a
járdától távolra húzódva álltak, körülöttük gondosan ápolt pázsitok, kertek, sok
helyütt díszesre faragott ajtók, oromzatok, gerendavégek. Mögöttük fenyőerdő;
illatától fölélénkült a tavaszi hűvösség. A Rainer-hegy hófödte csúcsa tisztaságot
árasztott.
Teraiból, a külföldiből, mégis idegenség áradt. A világos bőrű norrik meg a tömzsi,
barna inzsunok megtorpantak láttára; a kutyák dühödten szimatoltak, morogtak,
acsarogtak. Mindenki odafigyelt rá, kivéve egy sütkérező macskát az egyik
tornácon meg egy fölötte röpködő hollót.
De hát mi mást vártam ?, gondolta fáradtan. Talán nem kellett volna idejönnöm. De
azt mondtam neked valaha, Launy, hogy bebizonyítom a barátságom irántad,
amikor csak tudom.
Rátalált a házra, fölment a lépcsőn, és meglódította a fából készült kopogtatót.
Anneth Birken nyitott ajtót. Magas, jó alakú asszony volt, barna hajfonatokkal,
félhosszú ruhában, amilyet az Uniónak ezen a részén hordtak.
- Jó napot - üdvözölte az asszony; fölismerte vendégét, hátrahúzódott. Szeme
kitágult: - Ó!
Terai az itteni szokásoknak megfelelően megérintette sapkáját. Gondja volt rá, hogy
egyenruhát húzzon, fehér zubbonyt, pantallót, s ne tegye föl kitüntetéseit.
- Jó napot, Mizz Birken - köszöntötte. Amikor utoljára találkoztak, csaknem négy
éve, még a keresztnevükön szólították egymást. - Remélem, nem zavarok. Ha
óhajtja, máris elmegyek.
Az asszony nem válaszolt.
- Írtam, de, gondolom, nem kapta meg a levelem - folytatta. - A posta még mindig
nem működik valami jól. Úgy hallom, a közösségi rádiótelefon sincs üzemben. De
ez az utolsó alkalmam, hogy fölkeressem. Jövő héten hazatérek Új-Zélannba.
Az asszony végre elszánta magát: - Mit óhajt? Terai csak állt ott bátortalanul, aztán
így válaszolt:
- Meglátogatni magát, a régi idők emlékére, és megnézni, nem segíthetnék-e
valamiben. És, hm, és... ha óhajtja... beszélhetek magának Launy utolsó napjairól
és a haláláról. Vele voltam.
Az asszony kivárt néhány hollókárogásnyi időt, majd így szólt: - Jöjjön be! - és
mutatta az utat.
A ház a maga kissé sötét és rendetlen északnyugati módján kellemes volt, teli
emlékekkel. Az asszony a nappaliba vezette be, s hellyel kínálta egy súlyos,
terebélyes fotelban; a többi bútor is ilyenféle volt. A kandalló fölött tölgyfa
burkolat, rajta fafaragás, annak a páholynak a címerével, amelybe Launy is és
felesége is tartozott; a címeren rohanó farkas, nyaka körül elszakított lánc, alatta
pedig a mottó: Szabadulj!
- Kérem, foglaljon helyet, Lohannaso parancsnok - szólt Anneth. - Jól olvasom a
rendfokozatát? Most parancsnoki rangban van? Megkínálhatom valami frissítővel?
Sajnos, se kávénk, se igazi teánk nincs pillanatnyilag, de van gyógyfűtea vagy tej,
vagy sör vagy almabor, ha kér.
- Nem, csak ha maga is inna - válaszolta, s arra gondolt, micsoda erőfeszítés lehet
számára ez a háziasszonyszerep, s hogy utólag miként magyarázkodhat majd a
szomszédainak. Szívesen rágyújtott volna, de emlékezett arra, hogy az asszony
rosszul tűri a füstöt; bármily általános lett is a dohányzás vétke az Unióban, amióta
újraéledt a kereskedelem a Délkelettel, úgy döntött, nem veszi elő a pipáját.
Az asszony megállt mellette. Szája megfeszült, orrlyuka kitágult, elfehéredett.
- Elmondhatja, miként hunyt el Launy. Biztos vagyok benne, hogy vitézül halt meg.
De én csupán a puszta hírt kaptam meg, azt is egy év késéssel.
Terai bólintott.
- Fogoly volt a hajómon. Az övéinek egy eltévedt golyója találta el és ölte meg
azonnal. Sose láttam, hogy akár egy arcizma is rezzent volna. Sőt, arra várt, hogy
elsősegélyt nyújthasson, ha kell.
- Értem. Szeretném, ha a lányunk hallaná ezt. A fiaink is, de ők idősebbek, oda
vannak az iskolában.
- Kilépett a hallba, és fölkiáltott az emeletre: - Ronica! Gyere le!
Egy ötévesforma kislány jelent meg. Korához képest nagyra nőtt gyermek, fiús,
maszatos pulóverben és farmernadrágban - de hát mostanáig nyilván nem a
mackóját dédelgette a szobájában. Anyja bemutatta őket egymásnak, a kislány
pedig nem szólt, csak állt, mozdulatlanul, de nem mereven. Terait egy hiúzkölyökre
emlékeztette.
- Ülj le, Ronica - szólt Anneth, megvárta, amíg a kislány szót fogad, és folytatta: -
Maga nagyon kedves, Lohannaso parancsnok, mi pedig szerencsések vagyunk. Az
időpontot is jól választotta meg. Egy hónap múlva elköltözünk innen, a... -
félbehagyta.
- Nem fontos. Kérem, mondja el, amit el kell mondania.
Terai magában már sokszor elpróbálta mondókáját. Most mégis dadogva adta elő.
Ronica zöld szeme kitágult, beszűkült, kitágult, beszűkült. Könnyezett, de némán,
csak nyelt egyet-egyet. Szőke fejét egyszer se hajtotta le. Vajon emlékszik-e
egyáltalán az apjára? Aligha; de a családjától, apja Farkas Páholy-béli tagtársaitól,
az emlékére tartott gyászünnepségből, amilyet háborús időkben összehozhattak
érte, nos ezekből biztosan ismerte.
A végén pedig, bár Terai megszelídítette elbeszélését, a kislány fölpattant, ökölbe
szorította kezét, és kitört belőle az indulat:
- Te ölted meg! Te ölted meg, vén maráj! De megölünk téged! Az Orion majd
fölszáll!
- Ronica! - ugrott föl Anneth, és visszarántotta magához a kislányt. - Maradj
nyugton!
- Az Orion fölszáll!
Az asszony Teraira szegezte tekintetét.
- Bocsásson meg nekünk, parancsnok! Hibát követtem el. Kérem, várjon egy kissé,
amíg fölviszem és megnyugtatom őt.
- Megértem, Mizz Birken - válaszolta, és kiegyenesedett. - Ne siessen, ráérek! Van
egy szobám a fogadóban, és csak holnap megy a vonatom Seattle-be. Addig
beszélgethetünk Launyról vagy bármi másról, amiről óhajt. - Majd nyugtalanul
hozzátette: - Ha nincs kedve, akkor fölfedezem magamnak ezeket az erdőket, vagy
találok egy jó helyet madármegfigyelésre.
- Köszönöm, parancsnok - mondta az asszony, talán kissé kevésbé fagyosan, mint
az előbb, és kiterelte kislányát.
Terai visszarogyott a székébe. Micsoda különös szavak egy kisgyerek szájából!,
suhant át agyán. Nyilván felnőttektől hallotta, de biztosan jelent valamit... Mit?
Gondolom, csak valami jelszó. Az Orion a Nyilas csillagkép, a világ némely táján a
Megláncolt Óriásnak hívják. Itt téli csillagkonstelláció, az Északnyugati Unió a
sarkkörig húzódik. Mégis... talán érdemes odafigyelni rá.
S a következő húsz év során, valahányszor csak tehette, újra meg újra odafigyelt.

III.

Az Otter folyó árja lerántott és megölt,

sodort tovább magával,
fölém borult a nyár;
a zúgó nádas mentén s a roskadt híd alatt
az Idris erdején át,
hol fény és árny vibrál.
A rét s berek kitárult, hol Arwy farmja áll,
hol almafa árnyában
csókolt egy régi lány.
(A dombon álltunk hajdan, a kezét fogtam én,
és ámultunk: no lám, lám,
megpördült a világ.)
Alfenton falujában, hol álmok főterén
ott játszott, tört és zúzott
a srác, ki voltam én.
S görgette a folyó, mi a fiúból maradt,
le Budley öbléhez, hol
a tengert láttam én.
 Réztorony fénylett messze: ez Ottery, ez ám!
Már ezredéve mindig
itt vásár sátra áll.
Emlék zsongott a szélben, míg arra vitt az ár -
kocsmából csábítottak
a régi cimborák.
Tipton város alá ért, hol repkény rejtekén
pajtásaimmal együtt
szakmát tanultam én.
A mester cégtáblája még billegett felém,
ki láthatatlan úsztam
tovább Harpfordfelé.
Ott ismertek, és tudták, haj, megiszom a bort,
és nóta, kártya, szép lány
mind kedvemre talál.
Munkára se vagyok rest ha úgy hozza sora -
nem látott senki most már,
csak bús hal, víg madár.
Zarándokutam vége az Otterton falu.
Fűzfák alatt a zátony -
és megpihennek itt
bús csontjaim. Nevük nincs. De suttogják feléd,
a széllel, vízzel mondják
a lelkem neveit.

Plik ujja megrebbent, amint utolsót pengetett lantján, letette hangszerét az asztalra,
fölkapta borral teli öblös poharát, és egyetlen hajtásra kiitta a felét.
- Mi volt ez? - kérdezte Sesi. Plik vállat vont.
- Azt hiszem, Nevek lesz a címe.
A pincérlány megállt előtte, és szemrehányón emelte föl ujját. A mozdulattól
meglibbent a csípője. Vonzón kerekded volt, mint minden egyéb is ezen a lányon. A
kivágott, térdig érő ruha mindezt előnyösen emelte ki. Arca is csinos, barna szeme
körül sötétes árnyék; turcsi orra volt és hibátlan arcbőre.
- Azt kérdeztem, miről szólt, te szamár! Tudod, hogy nem nagyon értek angiájul.
Plik lassan ivott tovább.
- Hát, mondjuk, majdnem az életrajzom; legalábbis egyelőre még nem az; bár azt a
vidéket írja le, ahonnan származom.
Sesi kissé megborzongott.
- Ne is mondj többet! Ami keveset megértettem belőle, attól is kilel a hideg.
Tényleg, Plik, valahányszor rád jön ez a fura hangulatod, mindig megrémülök.
- Nem akartalak én bántani, édes Szőlőlevélke. - Mosolyra húzódott a szája. - Majd
kijavítom. És a legközelebbi dalom majd francájul szól, és a te dicséreted fogja
zengeni. Egyébként javában tanulok brezsonegül; nem a konyhanyelvet, hanem az
irodalmit. Hamarosan költők egy balladát ezen a nyelven, amely neked szól, és
rólad szól.
A lány előrehajolt, csókot cuppantott arcára. A dalnok el akarta kapni, de Sesi
rutinosan kicsúszott a kezéből. Fölkacagott.
- Drága vagy! De, kérlek, mindent azért mégse dalolj el rólam!
- Nem, nem röhögött Plik. - Túl sok konkurensem van, úgy látom. - Kiürítette
poharát, és lecsapott az asztalra egy vasból vert pénzt. - Még egyet, légy szíves!
A lány elvette a pénzt és a poharat, s az asztal túlsó oldalára pillantott.
- Önnek is, uram? Iern a fejét rázta.
- Köszönöm, még nem.
A két férfi pillantása követte a lányt, amint a bárpult melletti hordóhoz lép. Csak ők
ketten voltak a Pey-d'Orban ezen a kora délutáni órán. A pincébe főleg munkások
és tengerészek jártak. Füsttől fekete fagerendák tartották az alacsony mennyezetet,
agyagból volt a padló. A négy hosszú asztal mentén padok húzódtak. A poros
ablakú alagsori helyiségben már félhomály honolt.
- Micsoda kellemes látvány! - állapította meg halkan a pilóta angiájul. - Bevallom,
már kiittam a magamét, de kivárom, amíg maga megkapja az italát, hadd sétáljon el
még egyszer az enyémért ez a lány. Csuda édesen riszálja a fenekét.
- Hogyan? - szólt Plik, ugyancsak angiájul, de a saját dialektusában. - Jól hallom? A
szóhasználata... maga a légszülték közül való?
Iern bólintott. - Nem kell nagy felhajtást csinálni a dologból. Tetszett a dala.
Hátborzongató, igen, de élveztem. Nagyon jól illett a szövege erre a régi népdalra. -
Kezét nyújtotta. - Talence Iern Ferlay vagyok.
- Azonos azzal... ? A viharlovassal, aki... ? Megtisztel, ufam. - A költő viszonozta a
kézfogást. - Peyt Rensoon vagyok, Devonból, a Csatorna túlfeléről. De itt mindenki
csak Pliknek szólít.
Jól megnézték egymást. Az angláj magas volt és karcsú, félszeg mozgású.
Hosszúkás koponyáján vékony és mélyen árkolt arc, előreugró orr, hosszú áll,
világoskék szempár. Az alkohol és a dohány megkoptatta az egykor dallamos
hangot. Akárcsak Iern, ő is simára borotválta arcát, s ritkuló vörösesbarna haját
még rövidebbre nyíratta. Zubbonya, nadrágja, cipője rosszabb állapotban volt, mint
a klántag durva, de tartós öltözéke.
- Megkérdezhetem, mi szél hozta felénk? - érdeklődött a dalnok.
- Anyámat és mostohaapámat látogattam meg Karnakban. Legidősebb fiuk
nemrég egy kis teher-kétárbocoson lett kapitány, az apja egyik hajóján. Útnak
indult az Öblön, Bordó kikötője felé, előbb még megállt Kempernél, hogy
berakodjék. Gondoltam, vele tartok. Kadét koromban magam is sokat szórakoztam
Kemperben, szabadnapjaimon, gyakran ugyanebben a kocsmában, de már évek óta
nem jártam ebben a városban. Nem sokat változott. Legfeljebb a bájos pincérnőnk
új itt.
Plik fintort vágott.
- Nem, az efféle helyek nem nagyon változnak. Túlságosan kísértetjárta helyek.
Iern meglepetten tűnődött el ezen a megjegyzésen. Kísértetjárta? Kemper volt a
legnagyobb település Brézsben, legfőbb tengeri kikötője, Ar-Mor fővárosa.
Keskeny utcái fölött nemcsak a történelem s az őstörténet borongott. Középkorban
emelték katedrálisát Szent Korentin tiszteletére; ez a szent a bretonok közt volt,
amikor a Róma által föladott Britannia tartományból ideérkeztek. Ma múzeum;
évszázadok után építették újjá, a századok szétmorzsolták már elődjét, az egykori
püspöki palotát; benne a bretonoknál, rómaiaknál vagy galloknál is régebbi
relikviák: megalitok, mint amilyenek Karnak előtt sorakoznak...
Iern sejtette, hogy Plik ezeknél újabb keletű kísértetekre gondol, bár ezek is jó
régiek már. Kemper azért vitte ilyen sokra, mert megmenekült attól a pusztulástól,
amely Brézs nagyvárosait érte az ítélet során, és mert utána a mérnökök nem
tartották lehetetlen feladatnak a felső Ódét folyó kiszélesítését és mélyítését, olyan
kikötőmedencét ástak ki, amely az akkoriban vízre bocsátott legnagyobb hajókat is
fogadhatta. Ha Pliknek van érzéke a történelem iránt - mint ahogy nyilván van -,
akkor bárhová nézett is jártában-keltében, nyilván mirjádnyi halálra, meghiúsult
reménységre kellett hogy emlékeztesse itt minden.
- Akkor miért költözött ide? - tört ki Iernből. - Miért marad itt? - Erőt vett magán,
mentegetőzni készült. A közemberek nagy részének hízeleg, imponál, ha klántagok
érdeklődnek felőlük; készen arra, hogy hosszadalmasán beszéljenek magukról. Ez
az ember nem tipikus, nem hasonlít azokra, akiket Iern eddig megismert.
Sesi szakította félbe. Visszatért a borral s Plik visszajáró pénzével. - Muszáj
angiájul beszélniük? - kesergett. - Olyan unalmas a munkám ebben a napszakban.
Később szórakoztatóbb, de akkor meg rengeteg a dolgom, egyre foglalkoztatnak a
fiúk.
Iern gyanította, hogy a fiúk nemcsak borcsapolással és felszolgálással
foglalkoztatják.
- Szőlőlevélke - szólt rá Plik francájul. - Tudnod kell, hogy ez az úr...
- Iern vagyok - szakította őt félbe a pilóta. - Iern, ennyi elég. Nem akarta
túlságosan izgalomba hozni a lányt.
- Jó, nem bánom - legyintett Plik. - Igyál velünk, Szőlőlevélke! Tölts magadnak egy
pohárral a kontómra.
- Jaj, nem szabadna... hát jó, köszönöm. Elfárad és megszomjazik az ember lánya.
Maga is iszik még egyet, Iern?
A klántag kiürítette poharát:
- Kérek, igen. De hadd hívjam meg én! Magát is, Plik. A költők hagyományosan
borban kapják a tiszteletdíjukat, nem?
- Á, maga többet tud, mint hittem. - Plik nagy ádámcsutkája föl-le szaladt, amint
kiitta a magáét. - Igen, úgy mondták a régiek, hogy a lélek kitér a pénz elől. Az a
gyanúm, hogy ezt a nagyurak találták ki, akik olcsón akartak szórakozni. De sebaj,
így legalább nem fenyeget a meggazdagodás veszélye. - Túlzott pontossággal
ejtette a szavakat, ami arra vallott, hogy részeg. Iernben méginkább megerősödött
ez a gyanú, amikor Plik keresztbe rakott lábbal, az asztalra könyökölve
hátrafordult, Sesi után bámult, s ömlött belőle a szó:
- Azt kérdezte, mit csinálok itt, száműzetésben. Nos, én mindig is száműzött
voltam, a szülőföldemen még inkább, mint itt. Van kedve meghallgatni? Sose
húzódtam attól, hogy magamról beszéljek, de itt a Pey-d'Orban a barátaim már túl
sokszor hallották a történetemet, így aztán apró részletekben mesélgetem el újra, a
dalaimban, amiket az ő szórakoztatásukra költők, az italokért, amelyekre
meghívnak. Ők meg sosem ismerik föl. Szőlőlevélkém, kedves – kiáltott át a
helyiség túl felébe -, ne duzzogj! Megígérem, hogy ezúttal rövidre fogom. - Iernhez
fordult.
- Említettem, hogy a dél-anglájlannbeli Devon szülötte vagyok. Ismeri azt a részt
egyáltalán?
- Igen, jártam ott a mostohaapámmal, amikor eladni való árunk volt - felelte Iern. -
Gyönyörű ország
- Békés, romantikus és unalmas; leszámítva a falusi tájak sajátos voltát. Ezek
másképp sajátosak, mint a városok, tudja. Apám falusi boltos volt, anyám ereiben
azonban velszi vér folyt; remélem, még most is folyik. Gyalázatban jöttem el,
tizennyolc éve, húszévesen. Tudja, mindig is mélázó kedvű, magányos gyerek
voltam, három testvér közül a legidősebb, otthon laktam, de nem sokat segítettem,
örökösen a könyveket bújtam, ami csak a kezem ügyébe került jártomban-
keltemben. Kamaszkoromban úgy-ahogy megpróbáltam tisztességes lenni - de hát
hallotta a dalom! A Devonban uralkodó Szabad Egyház papjának tetszettek a korai
kísérleteim, és az ő ajánlására ösztöndíjat kaptam a glasstobryi főiskolán.
Csodálatos lehetőség volt ez, ezer meg ezer könyv! Igyekeztem, hogy jó diák
legyek. Tényleg igyekeztem, több mint egy éven át. De oly sok volt a lehetőség az
ivászatra, a szerencsejátékra, a szoknyavadászatra... aztán elkövettem egy komoly
diákcsínyt, amiért végül is kicsaptak.
- De hát miért csinálta ezt? - kérdezte Iern. Kadét korában maga is sokat
rakoncátlankodott, de mindig ésszerű határok közt. Sose tette volna kockára
repülős jövőjét.
Sesi tálcán hozta a három teli kupát, lerakta őket, a magáét Ierné mellé.
Plik arca erre fájdamasan eltorzult, élesen válaszolt:
- A püspök sem értette meg, miért kellett így tennem. Kellett. Glasstobry olyan régi,
olyan kísértetjárta, ó, még sokkal inkább, mint Kemper! - Szava csiggadt
valamelyest, de kisé még mindig akadozott. - Nem vette be a gyomrom, hogy ott
lapuljak. Külföldre szélhámoskodtam magam. Annak a hajónak a kapitánya,
amelyik idehozott, szerette a dalaimat, bemutatott a tulajdonosnak, aki fölbérelt,
lépjek föl a Mestromor tiszteletére adott banketten. IV. Arnec őkegyelmességére jó
benyomást tettem, azt akarta, maradjak a közelében. A könyvtárban adott állást, jaj,
könyvek, könyvek, könyvek közt! Könyv és Pohár... tudja, nem is kellenek hozzá
ivócimborák. Egy könyv olyan jó társ, hogy mellette egyedül is jól lehet inni...
Őkegyessége sok udvari feladatot bízott rám, szépen jutalmazta a képességeimet.
Iern nézegette a lepusztult figurát.
- Valami félrecsúszott - következtette. Sesi fölkapta a fejét.
- Mit várt?! - kérdezte türelmetlenül. - Újra vedelni kezdett, nem inni, vedelni.
Beseggelve érkezett az udvarba, bolondot csinált magából. - Odahajolt Iernhez, az
az arcán érezte a lány leheletét. - Halljunk most magáról!
- A démonom munkált bennem - jelentette ki mereven Plik. - Magára bízom, hogy a
„démon" szót a klasszikus vagy a középkori értelmében fogja föl. Én-szerintem ott
volt a baj: beleuntam, hogy aranyos dalocskákat szerezzek aranyos emberkéknek.
Amit viszont ehelyett nyújtottam nekik, megzavarta őket.
- Juj! - tápászkodott föl Sesi. - Elnézést, Iern, hátra kell mennem. Egy perc, és itt
vagyok.
Plik némán nézte a lányt, amint a hátulsó lépcsőn fölmegy a pincehelyiségből, és
beteszi maga után az ajtót. Azután megrázta a fejét, és befejezte: - A végén a
Mestromor kiadta az utamat. Jó ember lévén, megengedte, hogy ott maradjak a
könyvtárban. De nekem nincs kedvem mást csinálni a könyvekkel, csak olvasni
őket. Halálosan egyszerű a feladatom, így aztán a fele fizetésem odaadom szegény
diákoknak, hogy rendezzék a könyveket helyettem. Ami pénzem marad, azt
kipótolom azzal, hogy föl-föllépek ennél jobb ivókban, ahol jó borravalót kapok,
néhanap pedig a piactereken kiülök egy bódéba mint írnok. Pocsék élet, de
többnyire vidám.
Jól meghúzta a poharat. Csend lett. Iern is kortyolgatta a maga borát. Olcsó lőre
volt, vizes és savanyú. Plik is ivott már jobbat.
- Nem akarom faggatni - mondta végül óvatosan a klántag -, de különösnek
találom, hogy itt marad Kemperben. Elölről kezdhetné az életet, mondjuk,
Tournevben is.
- Mit gondol, miért nem? - kérdezte rekedten a költő. Pillantása a hátulsó lépcső
fölötti ajtót kereste.
- Ó! Nagyon csinos lány a maga módján, de... - Iern úgy döntött, nem folytatja.
Őbenne van az én démonom - motyogta Plik. - Maga az Istenség lakozik benne. És
én keresztény vagyok, megvetem az eretnekséget, amelybe brézs barátaim estek. Ez
a lány néha megengedi, hogy vele háljak. - Elröhögte magát, pillantása visszatért a
pilótára. - Sesinek igaza van, csaknem bohócot csinálok magamból. Most is ezt
teszem. Nem beszélgethetnénk inkább magáról?
- Úgy látom, hallott felőlem - mondta csöppet zavartan, Iern. - Nincs sok
hozzátenni valóm.
- Nagyon is sok van! - Plik kusza kézmozdulatot tett. - Nem a mutatós dolgok
érdekelnek; nem a maga tavalyelőtti hőstette a forgószéllel szemben. Nem is az
édesapja, akit a klán tanácsnokai alighanem Csillaghon következő kapitányává
fognak választani, ha az öreg Torna Sark meghal; sem a maga meglehetősen
legendás hírneve az Ar-Mor-i parasztok körében, nem is a szokatlan népszerűsége a
más vidékek parasztságánál, nem a vezéri szerepéről szeretnék hallani az Időjárási
Alakulat aerobatikus vitorlázórepülőinél, sem a sziporkázó társasági életéről, nem
is az állatok iránti rendkívüli gyöngédségéről vagy arról a sokat hangoztatott
véleményéről, hogy a gaeánus vallás veszélyt hoz a Tartományra. Hagyjuk ezeket.
Inkább azt szeretném tudni, milyen érzés annak lenni, aki maga. Állni
Csillaghonban, harminc kilométer magasságból letekinteni a Földre, a
végtelenséggel körülvéve. Hinni abban, hogy a lélek Charles Talence-nek az énje
egyszer átszáll magába, s egybeolvad a már ott lakó ősök egyediségével. Milyen
tudni, hogy a maguk légszültéi, a fenséges citadellájukkal, nem csupán egy teljes
civilizáció kormányzói és gyámolítói, hanem annak alapmítosza is? Mert minden
társadalom egy mítosz szellemében kell hogy éljen, énélkül csak élőhalott,
egykettőre a földre zuhan...
- Óóó!
A sikoly félbeszakította és megdermesztette szónoklatát. Mindkét férfi Sesire
fordította a figyelmét. A lány úgy jött be az imént az udvarról, hogy egyikük sem
vette észre, s most hallgatózva és tágra nyílt szemmel állt a lépcső tetején:
- Ó, ön tehát szent! Ön Talence Iern Ferlay! -robogott le a lépcsőn, és térdre vetette
magát Iern előtt. - Uram, ó, uram!
Ó, a szentségit! - gondolta Iern..
Pedig Plik értelmes beszélgetőtársnak látszik, főleg ha nem lenne részeg és
csapongó. Sesi úgy omlott Iern elébe, hogy az jól belelásson ruhakivágásába.
- Ejnye, ne csináljon ilyet! - Fölállt, a lány hóna alá nyúlt, és fölsegítette. Az
hozzásimult. Igen kellemes érzés volt. - Legyünk jó pajtások! - biztatta.
- De hát ez csodálatos! - lihegte Sesi. - Ön a karjában tart!
- Sesi, a légszülték nem nagyon kedvelik a velük kapcsolatos hiedelmeket.
Ugyanolyan férfiak és nők vagyunk, mint akárki más.
Sesi a szemét törülgette.
- Akkor Ön nagyon jóképű férfi. - Fölpillantott rá, és meghúzkodta Iern
zubbonyának ujját. - Félrehúzódhatnánk egy sarokba egy pillanatra? Ugye, nem
veszed zokon, Plik?
A költő keserű mosolyt vetett rá, és ivott újra.
Sesi félrevonta Iernt, egészen közel húzódott hozzá, lábujjhegyre állt, és sebesen
ezt suttogta: - Kérem, ne gondolja, hogy arcátlan vagyok, vagy könnyelmű! Ha
nemet mond nekem, tudni fogom a helyem. Egész életemben emlékezni fogok
pusztán arra is, hogy ma délután egyazon helyiségben lehettem önnel. Imádom,
amióta bejött... ide figyeljen, hétköznap esténként a gazda, aki később csapolni fog,
a gazda általában este nyolckor zár, mert a mi vedégeinknek korán kell kelniük !
Ön biztosan a magamfajtájúak számára túl előkelő helyen szállt meg. De ha van
kedve: odafenn alszom az emeleten, és annyira megtisztelne...
Iern megvizsgálta a lelkiismeretét. Faylis? Nem. Faylis kétévi házasság után is
közönyös maradt az ágyban; élvezi a vele kötött házasság fényét és pompáját, de
mihelyt kettesben maradnak, fütyül rá; gaeánus szövegeket olvasgat, és Talence
Jovain Aurillackal levelezget, aki áttért a gaeánus hitre. Nem ez lenne Iern első
házon kívüli csintalankodása. Különben is: ma már kevés klántag veszi komolyan
az ilyesmit.
De hát Plik! Szívesen találkozna máskor is vele, hogy jobban megismerje ezt a
különös embert, s hogy még több dalát hallja.
Odapillantott Plikre. Az elkapta pillantását, arcának bal fele vigyorra húzódott, és
üdvözlésre emelte kupáját.
- Csak semmi aggodalom! Hozzászoktam az efféléhez. Úgyis eszméletlen leszek
nemsokára, zúgó fejjel ébredek majd, és hazabotorkálok. Azonkívül az én
Szőlőlevelecském úgyse csinál semmi rosszat.

IV.
1.

„Orion fölszáll." - Ronica Birken emlékezete szerint ezek voltak első szavai. A
gyermekkor ennél régebbi emlékei különváltak egymástól, csak ködgomolyból
kiemelkedő szigetekként érzékelte őket: anyja, amint esténként dallal altatja; apja
(nyilván szabadságon lehetett itthon a háborúból), amint a levegőbe dobálja, s ő
mámorosán kacag; egy ormótlan vapiti, amely holmi közös háziállatként kószál a
faluban, és salátaleveleket eszik Ronica kezéből; labdajáték-gyakorlás hosszú
órákon át, mert Ronica mindenáron ugyanolyan jól akarja csinálni, mint a fiúk; eső
csurog le az elsötétült ház ablakán, s az anyja sír...
De arra is emlékezett, amikor egyszer hazaérkezve ott találta a nappaliban Emon
bácsit és egy másik embert Annethnél, s annyira megdöbbent mindhármuk
komorságától, hogy észrevétlenül megállt az ajtóban; s az a másik ember (Rikko
Torsun? Ő volt akkoriban a Farkasok helybéli páholyfőnöke; arcára azonban most
nem emlékezett vissza) a szabadság viszaszerzéséről beszélt, nagybátyjából pedig
ezek a szavak buktak elő (Ronica nem is értette őket, merthogy a csillagok rajzolta
Nyilas továbbra is ott fénylik majd a hómezők fölött, vagy nem?), de az egész
jelenetben volt valami hátborzongató varázslatosság.
Másnap, vagy legalábbis nemsokára, beállított az az idegen. A nevét, amelyet a
bemutatkozáskor bemondott, a lány már nem tudta fölidézni, de a magassága, az
arcvonásai végleg belevésődtek, akár egy seb. A vendég szelíden beszélt. Apa
halálát tárgyalták, de a vendég a mitikus ellenséghez, a marájokhoz tartozott; az
első maráj, akit Ronica látott. A végén ő villámként rásújtott ezekkel a szavakkal a
vendégre. Nem történt semmi, csak az, hogy Anya kivitte őt a szobából. Mégis ettől
az órától kezdve Ronica emlékei mind jobban összefüggtek, mintha innentől
kezdődnék az ő igazi élete.
Bizonyos értelemben csakugyan innen kezdődött. A család nemsokára
Portanyjelszbe költözött, Vandi Fuka szorosába. Anneth itt állásba ment, erről csak
annyit mondott gyerekeinek, hogy a Páholy számára dolgozik. (Ez a kis
kikötőváros, amelyet a maráj Ellenőrzés nem nagyon figyelt, kiváló
átmenőállomásul szolgált a Kenájjal folytatott titkos forgalom tengeri ága számára;
és a könyvelők itt éppoly nélkülözhetetlenek voltak, mint a tengerészek, a szerelők
vagy a fegyveres őrök.) Anya nemrég feleségül ment Tom Jamishoz, aki ugyancsak
a Farkas Páholyhoz tartozott (és, ugyancsak titokban, komputerszakértőként
hardware-ok megszerzésével foglalkozott). Néhány év alatt a vállakozás olyan
szintet ért el, hogy szolgálataikra szükség lett a tűzhányóknál. A család Kenájba
költözött. Itt nőtt fel Ronica, később a mögötte elterülő erdőkben és azon az
irdatlan térségen, azaz Laszkában. Tizenöt éves korára megfigyelései és esze révén
rájött, mik is valójában azok a mennydörgések, amelyek a keskeny öböl túlfeléről,
a hegyek mögül hallatszanak.
Hallgatott felőle. Abban az időben már túlélő akart lenni; igencsak tanult,
vizsgázott, azokat a vándorokat kalauzolta, gondozta, néha követte és mentette,
akik visszakövetelik a vadont az ember számára. Ezenkívül tagjelölt lett a Farkas
Páholyban. Ez szinte elkerülhetetlen volt, nemcsak a családi hagyomány miatt,
hanem mert a környéken ennek volt a legnagyobb a tagsága. (Az inzsunok és
eszkimók itt is, másutt is a maguk hagyományos csoportosulásait részesítették
előnyben, bár közülük is sokan tartoztak a Farkasokhoz.) Tizennyolc éves korára
befejezte tanulmányait, teljesítette tagjelölti első feladatát, ami az ő esetében azt
követelte meg, hogy hátizsákban orvosságot vigyen egy a hótól elzárt településre,
amely rádión közölte, mire van szüksége. Emellett a Virrasztásban is részt vett.
Amikor ünnepélyesen beiktatták, Benyo Smith páholymester az irodájába hívatta.
Vele volt Ronica mostohaapja, Tom Jamis is, meg Eygar Dreng, akit ritkán láttak
Kenájban. A férfiak kék köntösben voltak, Benyo a fején hagyta a kalapját, és fogta
jelvényes pálcáját. Igen ünnepélyes pillanat volt. A páholymester íróasztala fölött a
faburkolat faragásán a láncát letépett farkas rohant.
- Ronica - szólt hozzá Benyo. - Az idősebbek régóta figyelnek, és nagyjából meg
vagyunk elégedve veled. Értelmes vagy, bátor, kalandszerető, de nem vakmerő,
hűséges, és... diszkrét. - Gondolkodott. - Mennyit tudsz arról, mivel foglalkozunk?
A lány torka elszorult.
- Az Orion fölszáll - bökte ki a torkát szorító gombócon át.
Benyo bólintott.
- Többet egyelőre ne is mondjunk. Egy ilyen nagy, ilyen jelentős és az egész világ
fölforgatását célzó munka elég nehezen rejthető el. Azelőtt, amíg a Végzet
Háborúja elhagyatottá nem tett ilyen helyeket, mint Kenáj, lehetetlen lett volna
elrejteni. S már most is egyre nehezebb.
Nagyot sóhajtott.
- Új embereket kell toboroznunk, és nem csupán azért, mert sokan közülünk
megöregedtek vagy meghaltak már az Orion szolgálatában. Eljutottunk oda, hogy
különféle képességeik alapján szedjük össze az embereket. Te ígéretes tehetségnek
látszol. De előbb hadd figyelmeztesselek: nem lesz valami izgalmas tevékenység,
szinte soha! Legnagyobb része munkálkodás lesz és áldozathozatal a
felszabadításért. Az elnyomatásból te itt, a világ végén, ahová a marájok sose
jönnek, nyilván nem sokat vettél észre. Ha nem állsz készen arra, hogy lemondj
szinte mindenről, ami örömet szerez, amit szeretsz, akkor mondd meg nekünk most
mindjárt, nyíltan! Nem haragszunk meg, ígérem. Folytathatod az életed, úgy, ahogy
eddig. Elvégre egy túlélő is igen fontos a társadalom számára.
- De Laszkában kell majd maradnom.
- Amíg az Orion fölszáll - felelte Benyo.
- Ha valaha fölszáll - mondta Eygar Dreng. - Még nincs meg mindenünk, ami kell
hozzá. Lehet, hogy sose lesz.
Tom Jamis kis görbe mosolyt vetett nevelt lányára.
- Igen, a Páholy azt fogja kívánni tőled, hogy kerüld el a civilizációt. Én magam tíz
éve nem hagytam el ezt a környéket, tudod jól. Nem azért, mintha bárki is attól
tartana, hogy elárulom őket, hanem mert csak itt végezhetem a munkámat, és nem
akarunk többletkockázatot vállalni. De én szeretek itt, te meg teljességgel itthon
érzed már magad itt, ugye?
Ronica megnedvesitette az ajkát.
- Mit... mit kellene csinálnom?
Eygar Dreng igen hosszan nézte, csak azután válaszolt lassan:
- Elolvastam az iskolai jellemzésedet, és beszéltem a tanáraiddal. Mérnök lehetnél.
Dolgozhatnál az Orionon; nem vezetőként, mert ehhez, őszintén szólva, nincs
érzéked, hanem mint értékes fiatal... ha a túlélőkészségeidet egy számunkra
létfontosságú kutatásra használod. Délre szeretnénk küldeni tanulni, a Vittohyra
Egyetemre. Olyan ösztöndíjjal, amilyet a Páholy az arra méltó gyerekeknek szokott
nyújtani.
- Mindenekelőtt alaposan gondolkodnod kell - tette hozzá Benyo Smith - azon,
hogy abban a légkörben, a te korodban, meg tudod-e magadban őrizni bolygónk
legnagyobb titkát. Ha efelől a legkisebb kétséged van, mondj nemet, és mi
megköszönjük.
- Nem taníthatnátok ti? - tűnődött Ronica. Bár ez a kihallgatás nem volt teljesen
váratlan, elképedt attól, hogy így beavatták. - A bátyám, Bill... már eltűnt a vízen
túl, a hegyek között.
- Zakki bátyád pedig teljesen beéri a favágómunkával - mondta Töm. - Igen, van
lehetőség házon belül is az oktatásodra, Bill is ilyenen vesz részt, de... te más vagy,
Ronica. Ha te belépsz, neked többet kell tudnod a külső világról.
Természetesen beleegyezett.
Négy év múlva tért vissza, s azután hamarosan újra elment; ezúttal északra, a
vadonba.

2.
Gyalog és egyedül jött át a Csugacs-hegységen s végig a félszigeten. Az egész utat
így tette meg, mert itt a szárazföldön át csak kevéske vadászó törzs élt. Ha
véletlenül beléjük botlott, akkor vendégül látták, de ezektől az alkalmaktól
eltekintve Ronica maga is vadászva-gyűjtögetve haladt előre.
Ez nem lassította le túlságosan az útját. Botja könnyűszerrel csapott le a nyulakra,
szeme sebesen rátalált a bogyókra, gyökerekre s minden más ehetőre, amit a föld
oly bőkezűen kínált; a vízzel sose volt gond, esténként pedig félóra alatt összeütötte
rőzse-rejtekét, gallyakat gyűjtött, tüzet rakott, meggyújtotta, s utána, míg a
vacsorája főtt, csapdát állított, s reggelre nagy valószínűséggel mindig talált benne
mókust vagy más állatot. Ha úgy esett, hogy egy-két napig éhen maradt, ezt apró
kényelmetlenségnek tekintette, nem törődött vele. Néha tovább maradt, hogy
kimossa és megszárítsa ruházatát, vagy hogy leegyszerűsített, rögtönzött nyelven
érdeklődjék a bennszülötteknél. De ezektől az alkalmaktól eltekintve csak ment,
mendegélt.
Útja még így is három hónapba tellett. Javában tartott már az első-sarkvidéki ősz,
mire hazaért a lecsupaszult tájba. Az erdők itt ligetekké ritkultak, a rétekből legelők
lettek. Lent haladt a parti úton. Jobbra a Cook-öböl fénylett, azon túl havas csúcsok
emelkedtek, balra a nyárfa és a nyírfa még sárgult a sötétlő fenyők közt, mögöttük
még több hegy; az erős gerendájú házak kéményéből füst szállt, repkedő sasok
szárnya aránylott időnként a felhős égbolt alatt. A félsziget feltöltött partja tartotta
vissza a tajtékos tengert, mindezt olyankor láthatta, amikor épp nem esett az eső.
Az eső majdnem mindig esett, de ezzel nem sokat törődött; másként sose jutott
volna előre.
Most már háztetők alatt, barátoknál tölthette éjszakáit. Nem éltek sokan errefelé, de
aki volt, szinte mind ismerte egymást. Az emberek örültek a vendégnek. Ronicától
meg a családok legény tagjai különösen lázba jöttek.
Huszonkét éves korára magas lett, hosszú combú, széles vállú és csípőjű, telt mellű,
arca széles, egyenes, sötét szemöldöke alatt zöld szempár, turcsi orr, erős száj és
hullámos mézszínű haját gyöngyös hajpánt fogta hátra. De nem volt különösebben
egzotikus. Gyapjúingét, nadrágját, kalapját az út megviselte, megtépázta,
hátizsákjában alig volt egyéb váltásnyi ruhánál, bakancsnál, néhány útiholminál és
felszerelésénél. Ezeken a részeken már elhajította nyúlcsapó botját és tűzgyújtó
szerszámait, hiszen effélét bármikor újra készíthet magának.
Mégis csinos volt, és nemrég fejezte be tanulmányait Vittohyrában, a városban. A
fiatalemberek az erkölcsei felől tanakodtak, csalódtak, azután rokonaikkal együtt
leültek vele, hogy meghallgassák az ő szemhatárukon túli élményeit. A lány ellátta
őket a Dél pletykáival, s ők beérték ezekkel a szórakoztató történetekkel. Mostani
expedíciójáról, amely röviddel az egyetemről történt hazatérése után kezdődött,
nem mondott semmi különöset, és senki nem is érdeklődött róla. A Farkas Páholy
már majdnem két évtizede dolgozott valamin ezen a tájon, s tevékenységüket más
páholyok is segítették, de ez nem érintette különösebben az itt lakók mindennapi
életét, s az itteni nézetek szerint mindenki törődjék csak a maga dolgával. És a
többség maga is a Farkasokhoz tartozott; ezek betartották páholymesterük
figyelmeztetéseit, és leszoktatták szomszédaikat a fölös kíváncsiskodásról.
Ronica Birken ráadásul túlélő volt, négy éven át a vadonjától távol élt. Érthető,
hogy nyilván föl akarja frissíteni a tudását róla, s emellett talán némi terepszemlét
vagy vizsgálódást folytat páholyának, övéinek.
Így azután zavartalanul gyalogolt Kenájig.
Sorra, rendre tűntek föl s maradtak el a határkövek. A korai mong háborús időszak
erődítménye ugyanúgy omladozott a feledésben, akárcsak Ankorázsé, amelynek
építőanyagát széthordták. Az Ammóniadomb egy hajdani vegyiüzem fölött
domborodott sírhalomként, azután borult fölé, hogy - száz éve - minden
hasznavehető alkatrészt eltávolítottak belőle. Egy meglehetősen modern ipari
épület is kihaltan állt, amióta kiadta magából az utolsó csöpp természetes gázt, amit
előállított; amit az ember nem vitt el, azzal az időjárás tette meg a magáét.
Nem messze azonban újabb és reménytelibb munkahely állt: ez hulladékot és
melléktermékeket - például fűrészport - dolgozott föl üzemanyagnak; ez az üzem
Kenáj határán volt található, amely éppoly élénk életet élt, mint mindig.
A várost ötezer lakója egy hatalmas terület első számú településévé tette. A
szabálytalan utcákon zsúfolódtak a házak, az utcák némelyike nem is fakockákkal,,
hanem aszfalttal volt burkolva. Az épületek legtöbbjét derűs faragások és élénk
színek díszítették, akárcsak a hátországban. Földszintjükön üzletelő kereskedők,
boltosok, részvényesek, orvosok, állatorvosok és más szakemberek működtek.
Akadt még pár áruház, gyár, húsfüstölő, fűrésztelep; volt egy kocsma, bár és grill,
iskola, két templom meg egy pogány szoborpark. A többi fölött ott magaslott a
Farkas Páholy csarnokának háromszárnyú, zsindelytetős, totemoszlop-soros,
őrtornyos épülete, benne a városi előadóterem, könyvtár. Magánházakon díszlő
címerek jelezték, hogy a csarnok más páholyoknak is ad otthont. A halászhajók a
vízen voltak, de három kereskedelmi hajó pihent a dokkokban, árbocágaik
kackiásan ferdén álltak a köröttük gomolygó ködben. Egy bivalyok forgatta
taposómalom vontatta át a kompot a csatornán, Tyonekból.
Nem volt túl nagy a forgalom, felerészben ez is gyerekekből állt, fehér, eszkimó,
aleut, inzsun, félvér gyerekek játszottak izgatott korcs kuvaszokkal és
méltóságteljes vadászkutyákkal. Hébe-korba egy-egy lovas vagy lovas kocsi
kocogott el mellette. A felnőtt gyalogosok általában üdvözölték Ronicát. Férfiak és
nők nagyjából hasonló ruhákban jártak, Ronica ízlésének kissé kérkedő
díszítésekkel; a férfiak szakállt és hosszú hajat hordtak, a nők hosszú hajfonatai a
hátukra omlottak. A város illata szállt: sósvíz-, kátrány-, hal-, füst- és emberszag. A
nyugatnak tartó Napot felhők takarták el, az ablakból lámpafény áradt.
Ronica a Farkas Páholy épülete felé tartott, föl a lépcsőn, át a tornácon, be a
főkapun. Az előcsarnok tágas volt és mutatós, padlóját, mennyezetét haboskőris
burkolat fedte, a falakon ősök arcképei, trófeák, kőkandallóban fahasábok lobogtak,
fényt szórtak a mennyezeti gerendák homályába. Az ajtók nagy része bárki számára
tárva állt. Ronica igazolta magát a recepciós pultnál, s máris mehetett föl egy
bizonyos lépcsőn, egy bizonyos szobába.
Ajtaja csukva volt. A folyosó homályában is látta, hogy a páholymester címerét
nemrég festhették át
- fegyver és ekevas keresztben egy nyitott könyv fölött, emlékeztetőül arra, hogy a
páholyokat eredetileg a harc, az együttműködés és a tudásmegőrzés kényszere hívta
életre. Ronica összevont szemöldökkel nézte. A mong háborúk ugyan rég elmúltak
már, de a marájok...
A lenti portás nem mondta, hogy Benyo Smitht nem szabad zavarni. Ronica minél
előbb eleget akart tenni kötelességének, hogy jelentést tegyen neki, utána pedig
meg akarta keresni édesanyját és nevelőapját. Bekopogott. - Szabad - hallatszott ki
a férfi hangja a falon át.
Belépett. A páholymester sas-arcán látszott, hogy fáradt, de egyenes háttal ült
íróasztala mögött, fehér haja és kecskeszakálla, akár a dac lobogója. Vendége
fölemelkedett, hogy udvariasan meghajoljon a lány előtt. Maráj befolyás,
állapította meg magában ellenszenvvel Ronica. A mozdulat kétszeresen is idegenül
hatott itt, mert az illető az Unió haditengerészetének kék zubbonyát és nadrágját
viselte, a zubbony ujjara pedig a kapitányi rang jelvénye volt odahímezve.
- Ronica! - kiáltott föl Benyo. - Isten hozott. Isten hozott itthon, kedvesem!
- Megengedi a kisasszony, hogy bemutatkozzam?
- kérdezte az idegen. - Mikli Karst.
- Ronica Birken. - Kezet szorítottak. A férfi kissé hosszan fogta a kezét, s közben
nézték egymást a lámpafénynél, a halványuló külső világításban.
A vendég ötven fele járhatott, alacsony volt és vézna, de élénk mozgású. A feje
nagy, rajta hosszú, hegyes orr, kicsi, jéghideg szempár, kurtára nyírt, őszes haj és
szakáll. Ajkai között foghíjak éktelenkedtek. Hangja kissé magas volt, beszéde
szapora. De amikor elmosolyodott, átalakult az arca - értett a bűvöléshez.
Ronica Benyóhoz fordult.
- Uram, az expedíció sikerült - jelentette. - Közöljem önnel holnap a részleteket?
- Nem. kérlek, most azonnal. - Az idős férfiból csak úgy sugárzott az öröm. - Ülj
le! Ezt meg kell ünnepelnünk.
A faliszekrényhez ment, üvegért és poharakért.
- Az én érkezésemet bezzeg nem kellett - nevetett Mikli Karst Ronica felé. - így
van rendjén. Maga sokkal tetszetősebb, mint én.
- Beszélhetsz nyugodtan - bizonygatta a lánynak a páholymester. - Karst kapitány a
Felderítésnél van. Tud az Orionról, talán nálam is többet, és jó szolgálatot tett
nekünk. Most épp az ellenfelünkkel kapcsolatos legfrissebb értesüléseit ismertette.
- Nincs sok dicsekednivaló - mondta a vendég. - Persze én is ugyanúgy szeretek
dicsekedni, mint mindenki más. De ebben az esetben a tapasztalat meggyőzött,
hogy fokozott biztonságra van szükségünk, és gyorsan. Azért jöttem, hogy ezt itt
helyben megvitassam a vezéreiddel.
Ronica lerakta csomagját, és elfogadta az italt. Jófajta whisky volt, szétáradt
nyelvén, torkán. Izmait is átjárta, kilazította.
Mikli Karst egy csomag cigarettát vett elő, megkínálta a lányt, visszautasítást
kapott, rágyújtott a magáéra. Ujja hegyét megsárgította a dohányzás. Ronica örült,
hogy a félig nyitott ablakon kiszáll a bűz.
- Úgy sejtem - mondta Karst kapitány -, a hölgy hasadóanyag után kutatott.
- Honnan tudja? - kérdezte a páholymester.
A tiszt vállat vont. - Birken kisasszony nyilvánvalóan az isten háta mögött járt.
Kisasszony, isten háta mögött fanyalgott magában Ronica: csupa maráj izmus! De
ez nem volt elég ok arra. hogy ne bízzék meg a férfi hűségében. A Dél városaiban
bőven tapasztalt idegen befolyást, s nemzedékének tagjai sokszor kérdőjelezték
meg az Észak-nyugati Unió értékeit, az általa megtestesített egész civilizációt.
- A hölgy felszereléséből, lesültségéből gondolom - mosolygott Karst. - Ezen az
éghajlaton jó sokat kell a szabadban lenni ahhoz, hogy így lebarnuljon az ember.
Ugyan mi más kívánta volna meg ezt, mi lehetett olyan fontos, hogy visszatérése
után nyomban nem kisebb személyhez jön, mint önhöz, uram? Mi más, mint
nukleáris robbanóanyagok kutatása? - Kifújt egy füstkarikát: - Tudjuk, miként
kobozták el nagyrabecsült ellenfeleink a háború után az erőműhöz tartalékolt
nyersanyagot - folytatta lustán. - De én mindig bizonyosra vettem, hogy Laszkában
a Végzet előtt akadtak katonai készletek, taktikai fegyverek, s valószínűtlennek
tartom, hogy az utolsó lövedék is ejakulált volna abban a látványos orgazmusban.
Jókora gond lenne a maradványok föllelése évszázadok múlva, egy hatalmas és alig
lakott területen. - Ronicára pillantott. - Úgy sejtem, maga nyomra akadt.
- Először is nem én - mondta a lány. - A Rangle-hegységen átkelt férfiak, főleg
kereskedők és prémvadászok, hallották a bennszülött törzsektől a szóbeszédet, ami
utalhatott valamire. Sejtelmük se volt, mire. De mi egyre kérdezgettük őket,
valahányszor beállítottak. Ez nem pletykálkodás, higgye el. Ugyan miért ne akarná
a Páholy figyelemmel kisérni a vadont? Kurvára keveset... ó, bocsánat, Smith
mester! Csuda keveset tudunk. Mégis, úgy látszott, hogy a fölgyülemlett
beszámolóknak érdemes lesz a helyszínen utánajárni, én pedig jelentkeztem erre.
- Ronica különleges lény - mondta büszkén Benyo. - Hivatásos túlélő, aki most
tudományos fokozatot szerzett mint elektromérnök. A Csatorna túlfelén fog
dolgozni, közben pedig utánajár az ilyenféle eshetőségeknek.
- Csodás ötlet - mondta Mikli Karst. - Elismerésem a főnöknek!
Benyo az íróasztalra hajolt. Nyúzott arca megrebbent.
- Mire bukkantál, Ronica?
- Három érintetlen robbanófejre - közölte velük. - És persze még többre is, ami
szétbomlott, de előhozható a földből. A sugárzás jellegéből ítélve uránium, tehát
nincs komoly szennyeződési probléma. - Ismét elfogta az izgalom. Mintha megint
ott állna annál a sziklás lejtőnél, a hideg, szitáló esőben, és hallaná a számláló
kopogását. Rekedt hangja elmélyült: - Felezési idő, évmilliók, tudja. Becslésem
szerint tucat kilótonnányit is szerezhetünk. A lelőhely a fenyőhatár fölött van,
úgyhogy nemigen jut el oda senki, de látszanak ott építkezési maradványok, mély
rozsdafoltok a sziklában meg effélék, amiket a völgyeken átvágó vadászok vettek
észre. Attól ne tartson, hogy eljár a szájuk! Tiszta és egyszerű vademberek,
halálosan rettegnek a Régi Szellemektől.
Hátradőlt, keresztbe rakta a lábát és akkorát kortyolt az italból, hogy Mikli
tiszteletteljesen fölvonta a szemöldökét. Majd Benyóhoz fordult:
- Uram, oly óvatosan kell megszerveznünk ennek az előkerítését, mint ahogy a
sündisznók szeretkeznek. Ahogy figyelmeztettem önt, a Maráj Felügyelőség
gyanakodni kezdett. Ez elkerülhetetlen volt. A titkok hírhedetten kikívánkozó
jószágok, még ha a legalaposabban rejtik is el őket. Eddig még sikerült
félrevezetnünk az ellenfelet. - Fölkacagott. - Ha jogot formálhatok az elsőségre, és
ne is próbáljanak visszatartani ettől, az én ötletem volt, évekkel ezelőtt, hogy
alakítsunk ki olyan látszatot, miszerint az Orionról szóló híresztelés nem más, mint
a szokásos legenda, amilyet leigazolt népek szoktak kialakítani, alvó hősről vagy
istenről, aki egyszer majd fölébred, hogy fölszabadítsa, és békében, igazságban
kormányozza, szóval efféle képtelenség. Rávettem különféle etnográfusokat, hogy
publikáljanak tanulmányokat... - Föleszmélt, elnyomta cigarettáját, rágyújtott egy
másikra, és hozzátette: - De ebből nem élünk meg mindörökre. A legutóbbi maráj
küldöttség túl közel jutott a céljához, nem tetszik nekem.
- Épp ezt akarta elmondani az előbb - mondta Benyo.
Ronica úgy döntött, nem sürgős mégse hazajutnia - ez egyre érdekesebb!
- Nos - fogott bele Mikli -, azzal kezdődött, hogy az egyik felderítő tisztjük
beállított a vittohryai közös főhadiszállásra, és kérte, hogy északra utazhassék.
Bizonyos információk arra mutattak, mondta, hogy valami zajlik Laszkában,
valami, amit a békeszerződés tilt, s neki parancsa van, hogy utánanézzen. Úgy
sejtem, hogy a főbiztos halála súlyosbította az ügyeket.
Ronica a homlokát ráncolta. Elszomorította ez a hír. Egyetemi hallgatóként csak jót
hallott Ruori Haakonuról. Igaz, az ő lelkén száradt az Unió függetlenségének
korlátozása - nehogy életre keltse azt a nagyenergia-technológiát, amelytől a
marájok úgy irtóznak -, de ezt a feladatát tapintatosan, emberségesen, segítőkészen
látta el. Ő, Ronica, harcba szállt az ügyért, amelyben hitt, mégis megértette, hogy
sok kortársa kételkedik: igaza volt-e szüleiknek? Több évfolyamtársnője még azt is
bevallotta: szerelmes a főbiztosba.
- Mennie kellett - mondta Mikli Karst. - Számítottunk is arra, hogy a barátai nem
hagyják annyiban.
Benyo és Ronica összenézett.
- Tessék?! - suttogta a páholymester. - De hát véletlen halál volt, nem? Egy
ünnepélyes íjászversenyen egy vak ember, aki megfelelő segítséggel
megpróbálkozott, de félrehallotta az irányítást...
- Ahogy tetszik - felelte a tiszt. - Mindenesetre túl jól sikerült annak a vak
embernek. Nem akarjuk, hogy népünk, teli legyen kétellyel önmaga iránt, majd
amikor az Orion felszáll! Hadd ámuljanak! De addig még eltöltenek néhány évet
egy kevésbé szeretetreméltó főbiztos alatt. - Láthatólag megérezte döbbenetüket,
mert ügyesen így folytatta: - Szóval az ügynökük ragaszkodott ahhoz, hogy
elmehessen északra szimatolni. Ahogy a nagy könyvben áll, a fő kísérője, egy
állítólagos civil, az én testületem tagja volt; történetesen én magam. Az ügynöküket
Terai Lohannasónak hívják, meg kell hogy mondjam, igen érdekes ember.
Középkorú, de bikaerős, jó eszű, ha nem is lángelme, emellett lefegyverzően szép
szavú és barátságos fajta.
Ronica megrebbent. Terai Lohannaso... ez a név ismerősen csengett, de nem jött rá,
hol hallotta.
- A magamfajta végletesen őszinte emberek szokása szerint azt mondtam neki,
hogy nem tudok semmi törvénytelen dologról, de nyugodtan megnézhet bárhol
bármit, én pedig a lehetőségekhez képest megkönnyíteni az útját, az övét is, az
embereiét is - folytatta Mikli. - No ez aztán csuda egy utazás lett! Elvittem őt
magammal egy tinglit településre, abban a reményben, ennek a törzsnek ismert
ünnepi mulatozó kedve elvonja majd a figyelmét. És mi történt? Ő itta az asztal alá
a tingliteket, még másnap reggel is állta a sarat. Kenájtól nem messze enyhe jeleket
észlelt, előszedte műszereit, leásott, s egy eltemetett elektromos kábelt talált.
Hatalmas, vaskos vezeték volt, de puszta kézzel megfogta, hogy lássa, van-e benne
áram. Igyekeztem meggyőzni, hogy ez egy ősrégi huzal, hiszen manapság már
senki sem pazarolja a rezet, s hogy csupán a szigetelése őrizte meg mostanáig, meg
hogy a helyi lakosság vízi erőművéből ered. El is vittem az erőműhöz, ám ő nem
nagyon hitt nekem, mire elhatároztam: legjobb lesz, ha őt és munkatársait
sajnálatos baleset éri. Épp egy hegyet mászott meg, infravörös detektorral, hogy
meggyőződjék arról, nem mesterséges-e az erőforrás. A beosztottam föntről lavinát
indított el. Társai közül egy sem úszta meg, de ő életben maradt. Hihetetlen! Szinte
úszott abban a dübörgő masszában... Igen, megsebesült, csoportja nagy részét is
elveszítette; abba kellett hát hagynia és hazamenni gyógyulni. De vissza fog térni,
vagy ő, vagy alcollégái - fejezte be komoran Mikli. - Igaz, a Végzet előtti korokhoz
képest a közlekedés gyatra, és a szállítás lassú, azonkívül a felderítők naivak, ám az
agyak éppúgy működnek, mint valaha. Javítanunk kell az álcázást, annyira, hogy
nyugodtan beengedhessük akár ide, Kenájba is a maráj ellenőröket.
- És képesek vagyunk erre? - kérdezte Benyo, hangjában kis, öreges reszketéssel.
A vendég széles kézmozdulatot tett.
- Persze hogy! A kollégáimmal jó sokat törtük a fejünket. Szervezetünk fölkészült a
cselekvésre; csak azért vagyok itt, hogy részleteiben is szemügyre vegyük az
ötletet, és konkrét ajánlásokat tegyünk. Például akár ezen a környéken is
elkezdhetjük a munkát egy titkosnak látszó atomerőművön, szintetikus üzemanyag-
gyárnak álcázva, amelyet egy konszern épít. És hagyjuk, hadd találjanak rá erre a
marájok, méghozzá nehezen, hadd higgyék, hogy lelepleztek egy titkot. Nem lenne
túl nehéz elérni. Meglátjuk. Ne aggódjék, Smith mester! Az Orion fölszáll. A
biztonsági berendezéseket egy csuda szakképzett bajkeverő irányítja majd:
jómagam.
Benyót nem dobta föl teljesen a dolog. Mikli Ronicára vetette szajkó-tekintetét.
- Maga óriási segítséggel szolgált, hölgyem. Szerintem vétek Laszkában maradnia.
Volna kedve látni a nagyvilágot? Én folyvást jövök-megyek benne.
A lány elképedt, csak ennyit tudott kinyögni:
- Ön kissé túl gyors nekem, kapitány! Az fölnevetett.
- Az ajánlat tisztességes, illetve valószínűleg az lesz, ha módunk lesz többet
megtudni magáról. Elsőrendű munkatársak lehetnénk. Ha úgy döntene, hogy van
kedve kitapasztalni azt is, mi jót művelhetnénk a szabadidőnkben, annak
rendkívülien örülnék, de ha nem, akkor se aggódjék, jól nevelt úriember vagyok.
Az arcából úgy látom, jó lesz, ha az is maradok.
Még társalgott egy darabig, azután indult; másnap délelőttre megbeszélt egy újabb
találkozót Benyóval.
Mihelyt az ajtó becsukódott mögötte, Ronica fészkelődni kezdett. Az ablakon túl
már leszállt az este, a szoba kihűlt.
- Nekem is mennem kellene, uram - mondta. - Lemásolom a följegyzéseimet, és
hamarosan, átadom önnek. Ha óhajtja, vezethetem a fölfedező-munkacsapatot, de
ez nem szükséges. És... hm... őszintén szólva ki szeretném próbálni magam a
földalatti munkában.
Benyo bólintott. - Helyes. - Habozott. - A továbbiakban alighanem több dolgod lesz
Karst kapitánnyal.
- Mmm... nem is tudom. Mondana nekem valamit felőle?
- Semmi alapvetőt nem tudok róla, de voltak közös dolgaink a múltban, neki meg
nekem. És az ember hall ezt-azt. - Benyo szavakat keresgélt. - Légy óvatos,
kedvesem! Különös és nem túl makulátlan jellem. Utcagyerekként nőtt fel Seattle
nyomornegyedében; némelyek szerint az anyja prostituált volt. Zűrbe keveredett, a
tengerre küldték. Partizánhajón szolgált kapitányként a Bálnaháborúban, később
belépett a reguláris haditengerészetbe, az Energiaháborúban felderítőtisztként tűnt
ki. Közben fölvették a Pisztráng Páholyba, később kizárták. Az ok, mint rendesen,
most se került napvilágra, de az a hír járja, hogy egy fiatal fiúval szűrte össze a
levet. Ez valószínűleg nem igaz. Megházasodott, gazdag családba nősült be, apósa
egy Farkas, felesége pedig mindennek ellenére imádja. Ahogy hallottad az imént,
felbecsülhetetlen az Orion szempontjából. Alighanem ő lesz az itteni biztonsági
főnökünk; Ab Munso már megérett a nyugalomba vonulásra. De vigyázz!
- Köszönöm. - Ronica hirtelen indíttatásból áthajolt a páholymester íróasztalán, és
megpaskolta a kezét. - Ön őrületesen aranyos, tud róla? Ne féljen! Nem vagyok én
holmi falusi kislány. Tudok vigyázni magamra.
Nem, egyáltalán nem vagyok kislány. Fájdalom nyi-lallt belé. Megvoltak a maga
szerelmi ügyei a csuda művelt Vittohyrában. (Ha a fiatal mar ajaknak szabad,
nekünk miért ne?), de az utolsó ügy csöppet se volt se mulatságos, se regényes. Egy
professzorához fűződött, egy családos emberhez, s a végén megállapodtak: nem
teszik tönkre a család életét. Ez nem sokkal az ő diplomázása előtt történt, mielőtt
hajóra szállt, és Kenájba indult. Az erdő és a hegyek: bennük a gyógyír.
Fölállt. - Hát jó éjt. Készséggel találkozom még Karst kapitánnyal, ha ő is akar, de
ne féltse az erényeimet! Idegen országokba utazni: ez őrületesen vonz.
Belereszketett. De még mennyire vonz, a franc aki beleáll! Karst igencsak
könnyedén szólt azokról a halálesetekről. Eredetileg arról volt szó, hogy az Orion
majd erőszak nélkül szabadítja föl az országot. De ami megtörtént, nyilván szükség
volt rá az adott körülmények közt. Ő pedig a saját életét kell hogy élje.

V.

A kormányozható léghajó propellerei fölberregtek, elhagyta a tournevi reptéren

lévő kikötőhelyét, és a levegőbe emelkedett. Más léghajókhoz hasonlóan ez is
rendszeresen vitt árut és személyeket Csillaghonba.
Ezen a járaton kevés volt az utas. Iern és Faylis elöl, a megfigyelőablakban
állhatott leszállás közben, innen nézhette a szemük láttára óriásira növekvő csodát.
- Óóó! - sóhajtott fel az asszony, és megfogta férje kezét. - Ó, drágám!
A férfi mosolygott, átkarolta, maga felé fordította a tökéletes arcot, fölébe hajolt, és
megcsókolta. A nő ajka hűvös mardt, de megremegett érintésétől. Amióta közölte
az asszonnyal, hogy szolgálati útra Csillaghonba mennek, az gyöngédebbé vált
hozzá, mint amilyen a nászútjukon volt.
Bizonyára a boldogságtól, vélte a férje. Ez lesz az első tartózkodása odafönn,
méghozzá teljes három hónapig! Faylis hetek óta énekelve járkált házukban. Új
ruhatárat rendelt, szőrmékkel, selymekkel, hímzésekkel, ékszerekkel, s férjének
nem volt szíve korholni őt a pazarlásáért. Olyan fiatal még, mondogatta magának;
évei szerint ugyan nem sokkal fiatalabb nála, de tapasztalatban, lélekben még
gyermek. Szereti az eleganciát, amely eddig ismeretlen volt számára, a fényűzést, a
vidámságot, fontos emberek ismeretségét, önnön tekintélyét. Márpedig nagyobb
tekintélyt semmivel sem szerezhetne inkább, mint egy csillaghoni állomásozással. A
költségekkel nem kellene törődnöm. Beynac révén jókora jövedelmem van. Inkább
én magam kevesebbet költők majd. És, igen, nem szabad hagynom, hogy a
hüvössége és szeszélyei elüldözzenek mellőle, hanem inkább többet kellene vele
lennem, mint ahogyan szoktam.
Itt a lehetőség rá. Különben nem utazna el tizenhárom hétre, legfeljebb amikor a
kadétjait rövid gyakorlórepülésekre viszi. Egyébként inkább előadásokat tartana,
tanítana, időnként tanácsokat adna. Eddig nem vállalta még ezt a szolgálatot,
amelyre felváltva osztják be a pilótákat, de most úgy vélte, jól megbirkózik vele.
Sőt, élvezi is biztosan. Mindenesetre a szabadidejében találhat valami jó
kikapcsolódást... Faylisszal persze, figyelmeztette magát.
- Ezt fénykép sosem láttatja így, tényleg! - sóhajtott elragadtatva az asszony. - Egy
sem. - Megérintette az üveget. Mint egy kisgyerek, aki a Hold után nyúl, gondolta a
férfi.
A léghajó mögül szinte árnyéktalanul sugárzott a Nap. A sztratoszféra kristályos-
kékesfekete kehelybe dobta a gyöngyszemet - Csillaghont. Azután, ahogy
közeledtek, a gyöngyszem holddá vált: világgá.
Két kilométeres átmérője ellenére légies volt, kecsesebb mindennél, amit ember
valaha is alkotott. A külső burok áttetszőén, szivárványosan csillogott körülötte.
Alatta húzódtak a feszítőszerkezet egybekapcsolódó hatszögei: karcsú, mély
tartógerendák és vékony huzalok, mintha a pókok királya szőtte volna. Száz
méterrel mögötte az ég hatalmas labdája, körülötte fölcsillant a szövedék.
Mintázata eltűnt az Egyenlítőnél. Otthonok, találkozóhelyek, műhelyek,
laboratóriumok, irányító központok s más, emberek használta terek fészkeltek
Csillaghon bordái közt. Tágas, aprólékos díszítésű , övnek látszottak, többségükben
sötétek, de színek, fémek csillogásával. Körülöttük négy megfigyelőkupola, négy
lézerépítmény, két rakétakilövő, két lapos terep, amelyeken most - innen
sárkánylegyeknek látszó - sugármeghajtású gépek hevertek, és négy motor, amely
magához az égi gömbhöz tartozott. A félgömb többi részét kis ügyeleti területek és
napkollektorok sora töltötte ki.
A Földről közeledő utas előtt az alsó sarok egy nyílása tárult föl, ahonnan a bordák
egy ötágú csillag alakú keret felé nyitottak utat. Ez egy belülre vezető csövet tartott.
Ahogy egy gép fölszállt valamilyen küldetéssel, s a gömb alá került, a túlsó oldalon
vibrálva megjelent a képe, az általa kilövellt hő rebbentette meg.
Hát ez volt Csillaghon, Ileduciel, Hemelhuis (sok neve volt), amiről már az ítélet
előtt álmodoztak az emberek, elemeiben megépítették, s héliumszárnyakon
fölemelték, hogy a magasban állítsák össze.
Faylis sokáig hallgatott. Amikor végre megszólalt, halk és félénk volt a szava:
- Most döbbenek rá, milyen keveset tudtam felőle. Hiszen mindig itt volt, akár a
Föld. Nem is tudom... szóval azt hiszem, mások se tudják egészen, miért csinálták,
és hogyan. Vagy tudják?
- Hogyan? Történészkedni akarsz? - lepődött meg Iern.
- Tudod, hogy engem mindig is leginkább az ibérjai történelem érdekelt.
- Nos, a feljegyzések nagy része elpusztult az ítélet Háborújában meg annak
következményei során, de azért elég sok minden megmaradt, s a Harmincak
találtak időt arra, hogy maguk is följegyezzenek egyet s mást. Nyugat-Urópa
népeinek egy konzorciuma elhatározta, hogy létesít egy Okress égi gömböt, mint
ahogy néhány helyen mások már létesítettek. A legénység az anglájt, mármint
annak ősi változatát tette meg közös nyelvéül, mert akkoriban ez volt az űrhajósok
állandó nyelve...
Az asszony elvörösödött.
- Hallod-e, ennyire azért nem vagyok tudatlan, bármit gondolsz is felőlem! Ezt már
az egyházi elemiben megtanultam.
- Ne haragudj! - sietett férje a válasszal. - Félreértettelek. Mit akartál tudni?
Az asszony kiengesztelődött.
- A vállalkozás technikai okait. Oly kevéssé értek a természettudományokhoz!
Emlékszem, hogy a - tanáraim magyarázták, de arra nem emlékszem, pontosan mit
is mondtak.
- Ó, sok mindenre lehet használni egy bázist a sztratoszférában - mondta Iern. - A
legtöbbet jól ismered, ma is van belőlük. Használják polgári és katonai célú
megfigyelésekre. Az időjárás és az óceánok irányítására. Kommunikációs relé
gyanánt. Ha szükséges, éjszakai megvilágításra, kereső fényszórókkal. Helyet ad a
légierőnek, rakétáknak, csillagászati és más kutatásoknak. Napenergia gyűjtésére
szolgál. De hát ezt tudod már. Ezen kívül tervezték, hogy űrhajókat indítanak róla. -
A sóvárgástól hirtelen elakadt a szava. - Az ember valaha már eljutott a Holdra, és
annál is tovább...
Az asszony nem vette észre.
- Igen, drágám. Azt hiszem, ez örökre titokzatos marad a számomra. - Nevetgélt.
Ámulata nem tartott soká. Iern sejtette: Faylist újra magával ragadta az öröm,
amiért a csillaghoni tisztfeleség pompás életét élheti majd. Ez még mindig jobb,
mint ha azzal a nyomorult Jovainen meg az eszelős gaeánus eszmém kotlik
gondolta Iern. - Még azt sem értem, mi is tartja fönn a ballont - mondta az asszony.
Iern örült annak, hogy megfeledkezhet a Lunáról, és erről a glóbuszról mesélhet.
Kis diadal ez is ama rövid hajdani kozmikus utazás fölött, de a mostaniaknak már
csak ilyen kevéske diadal maradt.
- Ez nem ballon - javította ki. - Merev alakzat, mint az a léghajó, amelyen most
ülünk. De más elven működik. Az a váz azáltal veszít súlyából, hogy inkább a
feszítőerőre támaszkodik, mint a nyomás erejére. És a gömb nem hidrogénnel van
megtöltve, hanem tűz elleni antikatalizátorral. Alapvetően két polimer burokból áll,
a belső burok fényelnyelőkkel van ellátva. A napfény itt reked, és fűti a belső
levegőt; ezt hívjuk melegházhatásnak. A nyomás azonos marad a fenéken lévő
szellőzés miatt, de a benti levegő kevésbé sűrű a magas hőmérséklete miatt, így a
felhajtóerő ezer tonnákra rúg. A Nap szolgáltatja minden egyébre is az energiát,
napelemek és hőátalakítók révén. Ez az energia működtet minden berendezést,
gondoskodik a kényelmes környezetről, pótolja a kieső éjszakai sugárzást,
mikrohullámú átvitellel meg ezekkel a motorokkal földi villamosműveket és
szintetikus üzemanyaggyárakat táplál. A csillaghoni motorok nem égetnek el
semmit; ezek elektromos meghajtású szellőzők.
Lélegzetvételnyi szünetet tartott.
- Köszönöm a kiselőadást - szólalt meg az asszony. - De több információ volt
benne, mint amennyit öt perc alatt föl tudok fogni.
A férfi nyelt egyet, s ekkor vette csak észre, hogy annak a beszédnek a rövidített
változatát mondta el, amelyet legfiatalabb diákjának akart előadni. A diákoknak a
tömör tényekre ugyanolyan nagy szükségük van, mint azokra az ösztönzésekre,
amelyeket Csillaghon adhat, meg ő, a népszerű hős. Fáradságos évek teltek el a
hatéves korban történt besorozás meg a húszévesen megszerzett diploma között. A
kisfiúk, kislányok szemében véghetetlenül hosszú idő. Akiket ő nagy magasságú
repülésre oktat, azok tizenhat év fölöttiek.
- Bocsáss meg - mondta ugyanúgy, mint az előbb, de nem érzett igazán
lelkifurdalást. Más nők nem kívánnak örökös mentegetőzést és kiengesztelést.
Emlékein a kemperi Sesi libegett át. Igen, el kell újra mennie ahhoz a lányhoz -
inkább Plik társaságáért meg a dalokért...
Faylis odébbment, a prizmás, lefelé irányított távcsőhöz, amely körül több más utas
is tolongott: - Gaea! - kiáltott föl.
Iern odalépett, ő is letekintett. A látványt jól ismerte, mégis mindig újra
fejedelminek találta. Innen, harminc kilométeres magasságból, bolygójuknak a
Tartományt magába foglaló területére lehetett rálátni; a zöldesbarnás térség fölött
fehér felhők szálltak. Fénylettek a folyók, a tavak, az Öböl; Anglájlann és Éria
smaragdként hevert csatornáik foglalatában. A világ széle mentén keskeny,
kékesfehér szalag sötétedett azúrkékséggé, majd azzá a hirtelen tisztasággá, amely
körülfogta.
Iern nagy nehezen kiűzte agyából a megnevezést, amelyet az asszony az imént
kimondott. Az ő szájából természetesnek hatott ez a szó az élő-Földre
vonatkoztatva.
Manapság már csak igen kevesen hívták Gaeának, hacsak nem voltak gaeánusok.
Átkarolta Faylis varázslatosán karcsú derekát.
Egy steward lépett be a gondola irányítóhelyiségéből a kabinba.
- Hölgyeim, uraim, hamarosan fölkészülünk a találkozásra - jelentette be. - Kérem,
foglalják el helyüket, és kapcsolják be a pántokat.
- Miért? - kérdezte Faylis Iernt. - Hiszen nyugodt az idő odakinn, nem?
A férfi megkönnyebbülten magyarázott:
- A szellőző, melyet említettem, fölkavarja a levegőt. Azonkívül időnként
Csillaghon motorjait is be kell indítani, hogy fenntartsa magát a szél ellenében.
Igen, a sztratoszférában vannak szelek, vékonyak, de gyorsak. Egy a levegőnél
könnyebb hajó otromba jószág. Egyetlen közeli, sugárhajtású gép is megpördítheti.
- Értem. - Az asszony hozzáhajolt, azután leültek: csodálatos volt minden...
...amíg a léghajó kikötött, a nyomásos alagút odatapadt, s ők azon át szálltak ki. A
fogadótérben pedig ott várta őket Talence Jovain Aurillac.
Igaz, udvariasan köszöntötte őket, s joga volt itt lenni. Nyilván megcserélte a
szolgálati beosztását valaki mással, s nyilván Faylistól kapta meg a jövetelük
időpontját. De hát Iern senkinek se tilthatta meg az efféle megállapodásokat, nem
tilthatta meg asszonyának, hogy levelezzen egy jó barátjával, akit régebben ismer,
mint őt. Csillaghon valamennyi klántag közös otthona.
A Harmincak azokból választottak maguknak feleséget, illetve férjet, akiknek
országai fölött uralomra tettek szert. Sokasodtak és szaporodtak. A későbbi
nemzedékek gyarapodván, új lakhelyet építettek, míg el nem érték a lehetőségek
határát. Ennél több csillaghoni lakó azt jelentette volna, hogy vagy föl kell
áldozniuk a tudományos és katonai rendeltetésű intézményeknek szánt teret, amiről
szó se lehetett, vagy azt, hogy kényelmetlen zsúfoltságban éljenek. Addigra már a
kezdeti családok klánokká lettek, csak egymás közt házasodtak, esetleg az ő
rangjukra emelt alattvalókat fogadtak örökbe; a Tartományban lévő birtokaik
terjeszkedtek, és jó jövedelmet hoztak. Lakások laktanyákká alakítása - ez
képtelenség lett volna. Inkább változtattak a törvényeken.
Csak a kapitány s az ő közvetlen hozzátartozói élhettek állandó jelleggel odafönn,
ám a következő évszázadok során csak kevés kapitány élt ezzel a jogával. Minden
egyébtől eltekintve: a háttérsugárzás a sztratoszférában erősebb volt, mint azokon a
földi helyeken, ahol nukleáris fegyverek pusztítottak az ítélet során. Időről időre
megesett, hogy valaki, általában egy-egy nagyra hivatott tudós, kérelmezte, hogy
hosszabb ideig maradhasson fönn, s ezt engedélyezték is, ha indokoltnak találták.
Természetesen az ilyenek gyerekei is részesültek ebben az előjogban. De ezek
csupán kivételes esetek voltak.
Csillaghon lakosságának száma lassanként mintegy kétezer körül állapodott meg,
némi fluktuációval. Ennek mintegy a fele felnőttekből állt. Nagyjából százan
tisztek voltak és technikusok, s ezek megfelelő sorrend szerint teljesítettek
szolgálatot, házastársukkal együtt. (A szakmai személyzet háromévenként
váltakozott, gyakorta látogattak le a Földre, három évig pedig a Tartomány
valamelyik vidékén a fenntartó-berendezéseknél dolgoztak.) A serdülőknek több
mint a fele kadét volt, későbbi megbízatásokra képezték ki őket; ennek keretében
néhány tanévet az égi gömbön kellett tanulniuk.
A többiek - minden felnőtt klántag joga szerint - hétévenként egy hónapot töltöttek
fönn. Érkeztek időnként mások is: a Tanács tagjai, hogy nagyjelentőségű ügyekben
döntsenek, elvezessék a nyári és téli napforduló ünnepségeit, vagy hogy megadják
a végső tiszteletet egy elhunytnak. Rendjén volt, hogy Csillaghon életéből is mind
kivegye a részét. Nem éltek azonos hiten: a lelkészek által tartott istentiszteletek
sokak szemében nem voltak egyebek hagyománynál, amelyeket nem illő
kigúnyolni. Ám Csillaghon valahogy mélyen és kimondhatatlanul szent volt
valamennyiük számára.
Szent volt születések, esküvők, halálok hosszúhosszú során át. Az idő végül
mindent elkoptat, még a megszentelt dolgokat is.

VI.

1.
A tournevi ház után -, a családi birtokokon levő otthonokról nem is beszélve - egy
csillaghoni lakás még szűkebbnek tűnt, mint amilyen volt. Három kis szobája közül
a hálószobában épp csak az ágynak volt helye, s körülötte annyi tér, hogy Iern és
Faylis épp csak odafért hozzá. A konyhával és ebédlővel kombinált helység sem
volt sokkal nagyobb, csupán mosogatóval meg parányi villanytűzhellyel szerelték
föl. A hűtőszekrények s a fürdőszoba is annak a folyosónak a végén volt, amelyre
még hat házaspár lakása nyílt. Faylis kénytelen-kelletlen maga főzött, mosott,
takarított, életében először. Utálta a házimunkát, nem is értett hozzá, gyakran
kiborult, vagy elsírta magát. Hamarosan az egyetlen étteremben fogyasztották
vacsorájukat, a többi étkezés főleg szendvicsekből állt.
A nappali szoba valamivel tágasabb és szebb volt. De ablaktalan - a lakások az
épület belsejében kaptak helyet. Faylis a fluoreszkáló falburkolatok s a tájképek
ellenére is rabnak érezte magát. Elvégre ezek nem az ő festményei, olyanok
akasztották a falra őket, akik már réges-rég elporladtak sírjukban, de ugyanígy nem
volt az övé a függöny, a szőnyeg, a könnyed bútorok. Hála előrelátásának, hozott
magával jó sok könyvet. De azt nem hitte volna, hogy épp égi tartózkodása idején
jut ideje, hogy olvasmány-adósságait letudja.
Kopogtatás rezzentette föl a könyvből. Dobogó szívvel sietett az ajtóhoz. Ki lehet
az? Iern munkában van, Jovainnel pedig délután kell találkoznia.
Gesztenyebarna hajú fiatalasszony állt az ajtóban, kissé divatjamúlt, lábszárközépig
érő ruhában.
- Áldás szálljon önre - köszöntötte, ünnepélyesen, de mosolygó arccal az idegen. -
Ha zavarok, készséggel távozom.
- Ó, nem zavar. Fáradjon be!
A látogató belépett. Kölcsönös tiszteletadás következett: keblen keresztbe rakott
karral, meghajtott fejjel.
- Ricasoli Anjelan Scout vagyok - közölte a vendég. - Még nem találkoztunk, mert
a barátommal együtt háromcsarnoknyira lakunk. Egy hónapos időszakunkat töltjük
itt... szinte hihetetlen: a fele letelt már, s csak tegnap tudtuk meg, hogy Talence Iern
Ferlay mindvégig itt volt! Képzelheti, milyen izgalomba jöttünk. Szeretném
megkérdezni: ellátogatnának-e hozzánk?
- Hogyne, persze, természetesen. Köszönöm. Nem foglalna helyet? Főzök kávét.
- Ne, kérem, ne! - nevetett Anjelan. - Nem lenne illő így kezdeni egy ismeretséget:
ilyen költségekbe verni önt!
- Akkor egy pohár bort? - Az igenlő válaszra Faylis a boroskancsóért és a talpas
poharakért indult. Gyönyörű, antik kristályholmi volt, de Csillaghoné, nem az övé.
Anjelan egy-kettőre otthon érezte magát. Élénken, bájosán csacsogott, megtörte a
magányt. A Bergdorff klánból származott, a déli Toulou-ból. Nemrég elvált - a
korosztályában nem volt ritkaság a válás, ők már nem tartották ezt a család
elárulásának, mint eleik -, most pedig egyik szeretőjével él együtt. A válási
egyezség független jövedelemhez juttatta, s nem látta okát, hogy dolgozni menjen.
- Nem mintha önző lennék - tette hozzá. - Odahaza egy kis színházi közösséghez
tartozom. Minden évben háromhetes turnéra utazunk, kultúrát viszünk a
parasztoknak, vagy legalábbis egy kis szórakozást. Talán csillapítjuk vele a
nyugtalanságukat. - Félrebillentette a fejét. - Remélem, nem botránkoztattam meg?
- Nem - felelte Faylis, de maga se tudta, igazat mondott-e. - Tudom, hogy nagyon
sokan gondolkodnak manapság úgy, mint ön; milyen jogon ítélkeznék? Az
Elszigeteltség Korszakának vége óta egyre jönnek hozzánk idegen emberek és
eszmék, mostanság már valóságos áradatban. Ez arra késztet bennünket, hogy
vizsgáljuk felül a nézeteinket.
Anjelan megnézte magának.
- Ön másmilyen, ugye, kedvesem?
- Nos, én még diákkoromban ismerkedtem meg Iernnel. És amióta házasok
vagyunk, az ismerőseink többségükben régimódiak, nagyra tartják az erkölcsi
kötelmeiket. - A közös ismerőseink - futott át agyán. De azok nem, akikkel Iern
mulatni szokott.
- És ön nagyon komoly; ez nem vitás. - Anjelan pillantása az asztalon heverő
nyitott könyvre siklott.
- Sokat olvas. Tyűha, ez aztán tudományos dolognak látszik, csuda vastag! Miről
szól? - Előrehajolt, megnézte a könyv címét. - A gaeánus gondolkodás alapjai.
Nahát! - Kiegyenesedett, elképedten nézett Faylisra.
- Ez a vallása? Sose hittem volna.
- A gaeánizmus nem vallás - válaszolta Faylis. - Hanem megérzések és gyakorlatok
elegye.
- Igazán? Nem akarok tapintatlan lenni, de, hogy őszinte legyek, mindig azt
hittem... egy kultusz, amely a barbár nomádok közt keletkezett, messze Meriká-
ban...
- A mongok nem barbárok - jelentette ki kissé ingerülten Faylis. - És nem is éppen
nomádok. Évszázadok óta civilizáltak, noha a civilizációjuk más, mint a miénk.
- De... bocsásson meg. Ámulok... egyre hallunk az Eszpánya felől jövő
veszedelmekről... igen, határozottan emlékszem, hogy egy újság idézte a maga
férjét, aki fenyegető veszedelemnek nevezte a gaeánizmust.
- Nekem nem kell a férjem minden véleményével azonosulnom. Neki, minthogy a
légierőnél szolgál, természetesen több gondot okoznak bizonyos katonai
fenyegetések. De szerintem ő eltúlozza az Eszpányával kapcsolatos gondjainkat.
Igen, a Tartomány megpróbálta visszatartani Lonzót attól, hogy Ibérja nagy részét
meghódítsa, de nem sikerült eltérítenie. A zsenerálisok ezért neheztelnek ránk azóta
is, különösen hogy később kiűztük őket Itáljából. És a gaeánus misszionáriusok
csakugyan sokakat megtérítettek náluk, ők pedig mindenki mást szeretnének
mindenáron megtéríteni. De nem akarnak ránk törni. Van egy jó barátom, akinek a
Prini hegységben van a birtoka, Eszkual-Heria Nordon, közvetlenül a határnál.
Harcolt az itáljai hadjáratban. És szerinte az eszpány vezéreknek nem ment el az
eszük. Lehet, hogy itt-ott, a határszéleknél el-elmarnak egy-egy darabkát abból a
részből, ahonnan látszik Csillaghon, de hát ez normális. Gondoljon csak a Rajnon
túli törzsekre.
- Ön csakugyan igen érdekes személyiség, Faylis - mondta Anjelan. - Annyira
nyugodt, aztán meg egyszer csak föllobban önben a tűz. - Tűnődött. - El tudná
magyarázni nekem, mi is a gaeánizmus? Eddig nem sokat figyeltem a dologra, csak
az úgynevezett közhelyeket hallottam róla.
Faylis lazított, akaratlanul is megilletődött kissé, elmosolyodott.
- Erre mondaná azt Iern, hogy „hárompalackos téma": Egy óra alatt aligha
magyarázhatom el. És hadd tegyem hozzá: én nem vagyok gaeánus. Még nem. Az
is lehet, hogy teljességében sosem teszem magamévá a filozófiáját. De folyton
tanulok, mert hiszem, hogy alapvető igazság rejlik benne.
Nem mondhatna legalább pár szót róla?
- Hadd olvasok fel önnek valamit! - Faylis visszalapozott könyvében az előszóhoz.
Tagoltan olvasta a mondatokat, hangja lehalkult, valami fölparázslott benne:
- „Az élet a Földön. Egyetlen. Ez nem holmi képes beszéd. Hanem egy tény
megállapítása, egyszerű és roppant tényé. S ez az ismeret nem is új keletű. Egyes
hitek, leginkább a hindzsa, időtlen idők óta hirdetik a lét alapvető egységét.
Régészek által fölfedezett, tudósok által tanulmányozott ősrégi feljegyzésekből
kitűnik, hogy a Bőség Korának vége felé világi fogalmakban néhány tudós
kifejtette ezt az eszmét. Munkájuk az ítélet Háborúja nyomán feledésbe merült.
Karakan Afremovek sosem hallott felőle. De ez a jüanéz filozófus-ekológus, akit
népének buddhizmusa és kereszténysége ihletett, tudományos alapokon ugyanarra a
következtetésre jutott, s így eljutott Gaea mibenlétének megértéséhez. A tanítás
magva a következő: élő bolygónk, Gaea, egyetlen organizmus. Az ősi óceánokban
megindult legelső vegyi mozgásoktól az emberi tudatig mindent egy életen belüli
erő hozott létre önnön fejlődése során, miközben egy mindig magasztosabb,
értelmesebb felé tört. Ez a fejlődés nem ér véget velünk. Addig tart, amíg Gaea
maga fennmarad. Szervek vagy inkább szervecskék vagyunk, akiket Ő fejlesztett
ki, azért, hogy Ő gondolkodhassék általunk. Éppúgy nem létezünk tőle különváltan,
mint ahogy testünk sejtjei se létezhetnek semmiképp tőlünk elkülönülten. Azért
élünk, mert Hozzá tartozunk; a hatalmas Egyet szolgáljuk, akárcsak valamennyi
állat, növény vagy a legalacsonyabb rendű mikroba.
Karakan tanítása igaz. Tehát nem érzelmi. Az evolúció sokáig vak erőként
működött, gyakran tévútra ment, bár a végén mindig korrigálta magát. Az agy,
amellyel az emberiség az életet ellátta, kezdetleges. Az értelem a Bőség Korában
iszonyúan téves irányba sodródott: egy kíméletlenül kizsákmányoló ipari
civilizáció tönkretette a bioszférát, és a legjobb úton volt, hogy elpusztítsa, akár a
rák az embert Az ítélet Háborúja nem egyszerű emberi tévedés volt, nem csupán
egy addig föl nem mért méretű pusztító erő elszabadítása. Láz volt ez, amely által
Gaea egy kórtól szabadult meg. Ezt sose feledjük! Másként teljességgel
kiiktatódunk az életből, mint hajdan a dinozaurusz, s az élet a soron következő
néhány millió év során érzékeny és épelméjű teremtményt fejleszt ki helyettünk. A
szerepünk: szolgálni azt a felsőbbrendű organizmust, amelynek részei vagyunk.
Tisztelni az életet, miközben emberként tökéletesítjük magunkat, mert ez azt
jelenti, hogy Gaea egy-egy megjelenési formáját tökéletesítjük."
Anjelan nevetve fölkapta a kezét. - Állj! Ez nekem magas!
Faylis letette a könyvet, s a borospohárért nyúlt.
- De remélem, egyetért abban - mondta Anjelan -, hogy ez pogány babonaság. Igaz,
nagyon érdekes. De hát sajnos, ez nem az én világom.
- Hm, hát elég sokféle ember elfogadta. Beismerem, legtöbbjük eléggé felszínesen
érti meg a dolgot, sok mindent rosszul ért. Az eszme tényleges tanulmányozása
kemény munka.
- És ön csakugyan tudósalkat. Gondolom, engem üresfejűnek tart.
- Ó, nem...
- Nem játszom meg, hogy túlságosan elmélyülő lennék. Szeretem jól érezni
magam. Mi más ér még valamit az életben? - Gyorsan hozzátette: - Igen,
kedvesem, ön megpróbálta elmagyarázni, mit is jelent ez... az ön számára. De nem
esik jól néhanap önnek is a kellemes élet?
Faylis az ajkába harapott.
- Ha úgy hozza a sora. Anjelanban együttérzés ébredt.
- Úgy látom, elég ritkán. A férjét gyakran tartja távol otthonától a munkája, s önnek
nincs senki mása, ugye? És az ismerősei nem valami vidámak, mi? - Mosolya kissé
megkeseredett. - Őszintén szólva, Csillaghon kissé csalódást okozott. Nekem
legalábbis. Nem vagyok oda a tornatermi testgyakorlásért. A színdarabok,
koncertek, előadások untatnak. A táncok meg a többi társadalmi tevékenység
képzeletszegények. Elmélkedés a történelem évszázadain... ó, jaj!
Faylis halványan elmosolyodott.
- Tetszik nekem, hogy ilyen nyíltan beszél. Anjalen előrehajolt, és megsimogatta
háziasszonya kezét.
- No, az én Zhoenem meg én majd hozzásegítjük egy kis szórakozáshoz, amíg itt
vagyunk. És ön is segíthet nekünk. Amit Iern felől hallottam vagy olvastam, mind
arra vall, hogy víg kedélyű alkat, amikor úgy tartja kedve. Mikor jöhetnek el?
- Meg kell kérdeznem tőle, de biztosan nemsokára.
- Jó. Pompásan főzök még ezzel a siralmas konyhaberendezéssel is, úgyhogy
hozzák az étvágyukat! Utána meg: van lemezjátszóm, el is hoztam. Különleges
lemezeim is akadnak. Hallott már a Baleárok Együttesről? Szuper erotikus.
Különösen, ha szív hozzá egy kis... No ne nézzen ilyen rosszallón! Nem erőltetjük
önökre, ha nem kérnek, de hát tényleg: a marihuána nem a bugrisoknak való. A
legtöbb fiatal klántag él vele, legalábbis az én köreimben, és semmi bajunk tőle.
- Hm... parancsol még egy kis bort?
Anjelan távozásáig már összemelegedtek. A vendég az ajtóban így szólt: - Még
valami, kedvesem. Nekem a férjed az eszményképem azóta, hogy nekirontott a
hurrikánnak. Megengeded, hogy kölcsönkérjem tőled? Egy ismerős lány mesélte
róla, hogy pompás az ágyban.
Faylis csak bámult. Mellékesen, félig kételkedve, maga is gyanította, hogy férje, ha
távol jár, nemigen hál egyedül. Talán csak ritkán esik meg vele. De ha ez
köztudott...
Anjelan kuncogott, megsimogatta Faylis arcát.
- Köszönöm. Ne aggódj, ép állapotban kapod vissza tőlem. Ég veled!
Az ajtó becsukódott mögötte. Faylis csak bámult az ajtóra, míg eszébe nem jutott:
hamarosan találkozója van Jovainnel.

2.
A Csillaghon bordái közé ékelt folyosók rövidek voltak, a lépcsők meredekek,
mindkettő szűk és zsúfolt forgalmú. Faylisnak folyvást nyomakodnia kellett;
szigorú képű tiszt, sietős műszaki ember, töprengő tudós, komoly pap, finom
nagyvárosi asszony sodródott mellette, meg ámuldozó vidéki úr, első látogatásukon
itt járó, s mégis csak egymásra figyelő ifjú pár, utoljára föllátogató, de ugyancsak
kézen fogva sétáló idős házaspár, klántagok annak az országnak a képviseletében,
ahol élnek, egy sötét idegen (biztosan maráj), akinek valami hivatalos ürügye volt
az ideszállásra... A megszokás kialakította ezeknek a tolongásoknak a
koreográfiáját, a mozdulatok és arckifejezések táncát, amellyel az ütközéseket
elkerülték, s egyszersmind megőrizték a távolságtartás látszatát. Faylis kezdetben
élvezte. Később egyhangúnak, értelmetlennek, őrjítőnek találta.
Nem is értette, hogyan viselik el az emberek az ide szóló kiküldetéseket. Jó, nekik
ott a munkájuk, s ez ébren tartja az érdeklődésüket. Nyilván hozzászoktak már a
zsúfoltsághoz, megtiszteltetésnek fogják föl, hogy itt lehetnek Csillaghonban, a
civilizáció szívében. Ezt várták el tőlük. Igyekezett beleélni magát. Hajdan, amikor
a burgund birtok tágasságából megérkezett a Tudőrzőbe, azon az alapon fogadta el
a diákszálló közös hálószobáját, hogy ennek ellentételezéseként a könyvek és
intellektusok csillogásában él.
Csillaghontól is ezt várta, sőt ennek felfokozottabb változatát - míg csak meg nem
érkezett, s rá nem döbbent, hogy Iern nem csupán szüzességétől fosztotta meg.
Ebben az üreges glóbuszban többé nem nézhetett az ég felé, nem láthatott benne
istenséget. Ember műve ez az égi gömb, amely egyeseket a mások hatalmában tart.
Az élet titokzatossága és pompája magában az életben rejlik.
Illat áradt egy lépcsős útra. Faylis besietett a Kertbe.
A lakott sáv alsó harmada nem csupán a levegő frissítésére szolgált. Zömmel
aeroponikból készült, hogy megtakarítsa a termőföld súlyosságát, mégis
természetesnek hatott. Levelekkel, virágokkal, játékos vizekkel, éneklő-röpdöső
madarakkal, rejtett helyekkel és bizalmas kis terekkel vidította a szívet. A gyerekek
vígan játszadozhattak a falak és lépcsők mentén anélkül, hogy megzavarták volna a
lugasban ülő szerelmeseket, a padon beszélgető, pihengető idősebbeket, síremlék
előtt tűnődő hozzátartozót, a békességre, szépségre vágyó sétálót. Évszázadok
művészetével kitanulták, miként teremtsenek kevésből buja, sűrű zöldet, másutt
meg hogyan tegyék széppé a ritkásabb tereket.
Onnan, ahol Faylis belépett a Kertbe, föntről egy keskeny gyalogösvény indult.
Korlátjait szőlőindák futották be, mohaszőnyeg borította, párás, zöld lombos
alagúton át haladt tovább, a lombok közt orchideák világítottak. Az ösvény egy
kicsiny patakon átívelő hídban folytatódott, a patakot néhol keményfa deszkák
szorították csatornává, s ennek szabálytalanságaitól ugrált, örvénylett, fodrozódott a
víz. Azután lépcsővel folytatódott, amelynek fáját a magváért választották ki. A
csigalépcső lefelé vezetett, odalenn egy bambuszállvány hajladozott, ropogott, a
ventilátor fúttá szellőben. Továbbhaladt, a patakocska egy-helyütt kiszélesedett:
vízesés omlott alá egy faragott lemezen az aranyhalakkal teli medencébe.
Útja ezután egy ideig komorabbá vált. Leplezetlen szerkezeti elemként csupasz fém
borította az ösvényt, mértani díszítőelemekkel kirakva. Támasztógerendákon és
huzalokon neonfények villogtak. Ezeket úgy helyezték el, hogy fény és árnyék
hatszögek végtelen váltakozását, fény-árny játékát idézték elő. Repkény, hajnalka,
néhol bozót lágyította az egyenes vonalakat. Közéjük szőve izzószálakból
szerkesztett, hatalmas kalitka kínált repülésre teret az énekes madaraknak; daluk
visszhangzóit e zárt térségekben. Kolibrik és pillangók szálldostak szabadon, élő
ékszerekként.
Filigrán csipkézetű boltív jelezte egy udvar határát, fű és virágágyak kertjét. A
patak - amely rejtve haladt idáig a halastótól - itt forrásként fickándozott, és
csillogva zuhogott dús színárnyalatú alumíniumtálakba. Innen több utacska eredt.
Faylis arra tért rá, amely bonzájfák sora közt haladt, Winter lordnak, egy jurái
legendahősnek a szobra mellett - a szobrot belülről hideg fény világította át.
Emögött egy, ugyancsak könnyű súlyú műanyagból készült félhomályos, párás
gyalogút, mutatós gombák nőttek ki belőle. Ez amarilliszágyásokhoz vezetett,
színüket megtörték Csillaghon bordái, hőlámpák alatt élénk mintájú, ártalmatlan
kígyók tekergőztek.
Innen tovább haladt lefelé két valódi fa közt egy lejtős út, a nyers deszkaburkolatot
itt már parkett váltotta föl. A narancsfa lombjain lámpásként csüngtek a
gyümölcsök, a törpe tölgy ágai közt meghúzódó házikó pedig a gyerekeket
hívogatta. Alatta álkavicsos ösvény ropogott a léptek alatt; nyírt ösvények közt
lejtett, egy filagória mellett, amelynek csipkerózsái vörös, fehér, sárga, bíborpiros
és éjkék színekben pompáztak.
Itt várt rá Talence Jovain Aurillac.
Elébe jött, s szertartásos köszöntéssel kezébe vette az asszony kezét. Lépésnyi
távolságból vették szemügyre egymást.
A negyven felé járó férfi klánméretek szerint nem volt különösebben magas, de
karcsú, könnyed, kecses mozgású. Koponyája jellegzetesen hosszú, keskeny arcán
hajlott orr, aranybarna szempár, olajos arcbőr, fekete, alig őszülő haj. Ereiben
erősen délies vér csörgedezett, s ettől sikerült neki az, ami csak kevés rokonának:
hogy bajuszt és hegyes szakállt növesszen a birtokán élő prini alattvalók módján.
Komor, de ízléses volt az öltözéke: szőrmeszegélyű bársonyzeke, feszes
csizmanadrág, opál nyakék, borostyánkővel kirakott öv, kurta szárú csizma.
Dallamosan beszélt angiájul, Eszkual-Herria jellegzetes kiejtésével.
- Már attól tartottam, hogy közbejött valami, drágám.
- De hiszen pontosan érkeztem! - Az asszony a karórájára mutatott, erre a
különlegesen drága ékszerre, igaz, nem sok vas volt benne, sőt más értékes
fémötvözet - például mangán - sem, viszont annál értékesebbé tette a sok-sok
munkaórát megtestesítő kézmüvesmunka.
- Igazán? - A férfi az óra fölé hajolt, közben Faylis karját fogta, s túlságosan is
sokáig szemlélgette. Pedig hát katonáskodása során nyilván volt dolga miniatűr
órákkal. Faylist csöpp bűntudat fogta el, amiért ilyen jólesik a férfi tapintása, de
azután emlékeztette magát, hogy Iern minden csinos nőnek udvarol, aki a szeme
elé kerül. És gyakran többről is szó van, nemcsak udvarlásról.
- Igazad van - egyenesedett ki Jovain. - Hosszúnak tűnt az idő. - Elmosolyodott.
Ideges mosoly volt ez, s szavai úgy buktak ki belőle, mintha előre begyakorolta
volna őket, de rosszul. Meglehet, csakugyan begyakorolta. Nem volt olyan könnyű
szavú, mint Iern. Pillantásából őszinteség áradt.
Vajon ő hűséges-e a feleségéhez? - tűnődött Faylis. Tizenöt éve voltak már
házasok, három élő gyermekkel - ami elég nagy feladat egy klánbéli asszony
számára, bár persze az apa ereiben kemény hegyi emberek vére is csörgedez. És bár
Jovain sose panaszkodott, Faylis úgy tudta, hogy házasságuk elhidegült azóta, hogy
Irmali nem volt hajlandó férjét követve a gaeánus hitre térni.
Mégis, gondolta Faylis, Jovainben fennmarad családjának régi dicsősége. Ősei
nemzedékeken át álltak helyt az ibérjai támadók ellen. S ő ma is helyt áll, bár
Ibérja nagy része egyetlen nemzetté lett, s kereskedik a Tartománnyal. Jovain maga
pilóta, csatázott az itáljai félsziget fölött, kitüntetéseket érdemelt ki, katonái
rajonganak érte; majd később, várúrként, elnyerte parasztjai szeretetét.
Ennél sokkal többet nem tudott róla Faylis, információi jó része másoktól eredt,
mert ritkán találkoztak, csupán olyankor, ha a férfit ugyanarra a tájra sodorta az
élet; beszélgetéseik pedig nem önmaguk körül forogtak. Akárcsak az egyre
sűrűbben váltott leveleik. Az esze, az a csodálatos esze, az vonz benne; és, igen a
lelke, amely föllobban, ha Gaeáról beszél nekem.
A férfi tárgyilagossá vált hangja döbbentette rá, hogy az Alain-korszak
krónikásainak méltóságteljes frázisaival gondol rá.
- Remélem, nem volt nehéz idetalálni?
- Nem, nem - felelte Faylis. - A Kert elég bonyolult, de az útjelzők segítségével
könnyű volt idetalálni, pedig nem nagyon látni őket. - Beszívta a mesterséges
illatot. - Miért hívtál ide?
A férfi hangja mélyebb lett, lassan válaszolt:
- Ilyen magasan a Föld fölött olyan képet kaphatsz Gaeáról, mint sehol másutt.
Újra megfogta az asszony karját, és bevezette a filagóriába. Belsejét édeskés
párával árasztották el a rózsák. A szellőző zúgásán át is hallatszott a fullánktalan
csillaghoni méhek hipnotikus zümmögése. A virágok a Zsézus töviskoronájához
hasonlatos keretet formáltak egy prizmákból kirakott ablak körül, amelyből az
alanti világra lehetett lelátni.
Faylis nyomott hangulata egyszeriben elszállt. Ez örökös csoda marad: a felhők
mindig változó látványa, a csillogó vizek, a gazdag alföldek és a rétektől,
legelőktől, erdőktől, szikláktól, hótól, árnyaktól nap-, csillag- vagy holdfénytől
sokszínű hegyek, az időjárástól függően. Ma tiszta volt az idő, kis kékesfehér
foszlányok szálltak a délutáni aranyfényben fürdő nyári tájon. Gaea álmodott.
Hosszú ideig álltak így.
- Hát nem gyönyörű innen nézve? - kérdezte halkan Jovain az asszony háta mögül.
Faylis a hajában érezte a lélegzetét.
- Nagyon - felelte éppoly halkan az aszony. Jovain megfogta a vállát.
- Azt akartam, hogy lásd, Faylis, s nem csupán a kilátásért. Meg akartam osztani ezt
az élményt a Mindenségről... veled.
Faylisra abban a pillanatban teljes erejével rátört egy emlék.
Az Aurillac-házban voltak, Tournevben. Eljegyzése után eljött a Tudőrzőből, de a
városban maradt, az esküvőig nem akart visszamenni Burgonyba, hogy Iern
közelében maradhasson. Ám azt gyakran elszólította mellőle a kötelesség. Eközben
Jovain halogatta intéznivalóit, hogy megtörje a közéjük ereszkedett elhidegülést. Ez
sikerült is neki: Faylist megbűvölte az a világkép, amelyet a férfi oly lelkesen
magyarázott.
Egy viharos, késő éjszakán együtt ültek a közösségi teremben egymással szemközt,
a nagy kandalló előtt. Abban már csak elhalón parázslóit a tűz, s csupán a
kandallópárkányon álló gyertyatartó gyertyái lobogtak. Mindenki más lefeküdt már.
A helyiséget füstillatú meleg járta át, de eső verte az ablakpárkányt, s a helyiségben
megsűrűsödött a levegő.
- Ha a falak nem lennének átfűtve, nagyon fáznánk - mondta Faylis.
- Ó, nem! Fölöltözhetnénk ellene. Az emberek ráadásul túlságosan is melegen
öltözködnek. Elcsökevényesítik azt a jó hőtároló szervezetüket, amelyet
születésüktől kaptak Gaeától.
- Ha a család engedné, kitépnéd innen a vezetékeket?
A férfi vállat vont.
- Az attól függne, hogy tudnék-e jobb hasznosítási lehetőséget a fém számára.
Elvégre nem az áramhiány miatt olyan gyatra a villamosítás. Csillaghon áraszthatna
ránk energiát, ha a fémvezetékek nem lennének ilyen drágák.
- De azt hittem... Hallottam tervekről, hogy alumíniumot importálnánk az
Északnyugati Uniótól, ahol akad szén az előállításához...
- Ó, igen. - A férfi elkomolyodott. Előredőlt. - Faylis, édes kis barátnőm, te is
osztod ezt a buta, téves elképzelést? Hogy a gaeánizmus ellenséges minden
technológia iránt, s ha tehetné, lerántaná Csillaghont? Ez nem igaz!
- De hát hallottam, Iern mondta, s magam is azt olvastam, hogy...
Jovain fölsóhajtott.
- Elismerem, vannak köztünk őrültek, fanatikusok. De nem sokan. Őrültek és
fanatikusok hamis képet alkotnak rólunk ellenségeink szemében. Mondatokat
ragadnak ki összefüggésükből, és azt szeretnék elhitetni, hogy meg akarjuk
semmisíteni visszamenőleg a Kőkorszak óta elért haladás minden eredményét.
Hogy a civilizált országokat vissza akarjuk lökni abba a tudatlanságba és
nyomorúságba, ami körülöttük uralkodik... - egyre élesebben - beszélt -, hogy meg
akarjuk szüntetni a mezőgazdasági kártevők irtását, s így éhínséget idézünk elő,
megszüntetni a gyógyszereket és a gyógyászatot, s ezzel majd járványokat
okozunk... mintha nem tudnánk, hogy a természeti riválisok elleni védekezés a
fejlődés hajtóereje! - A gyertya fénye a szemébe sütött, s az acélként csillogott a
félhomályban. - Hát azt hiszed, épp én semmisíteném meg az apáim művét?
- Nem, te nem, te nem! - felelte sietve a menyasszony. - De néha összezavarodom.
Minden világos, aztán egyszer csak... például fontosnak mondtad azt a könyvet,
amelyet olvasok, de épp most fejeztem be azt a fejezetet, amelynek a címe: A
haladás mítosza ..
- Nyilván egyetértesz a szerzővel: nem engedhetjük, hogy az Északnyugati Unió és
a hozzá hasonlók újra létrehozzanak egy olyan ipart, amely kifosztja, elfonnyasztja,
megmérgezi a bolygót. A marájoknak teljesen igazuk van abban, hogy nem engedik
meg ezt. - Gondterhelt lett az arca, a fejét rázta. - Sajnos tűrik, hogy a norrmanok
túl sokat tartsanak fönn, építsenek újjá. S a Tartomány most kereskedőket" enged
be az Unióból, hogy gazdagítsa ezeket a mocskos technokratákat. Ezt le kell
állítani.!
- Igen, ez a része könnyű volt a könyvnek - mondta Faylis -, de a szerző azt is írja,
hogy szerinte a marájok még veszedelmesebbek.
Jovain bólintott.
- A marájok az élő Föld őreinek képzelik magukat. Csináltak jó dolgokat is. De az
egész szellemük rossz. Hideg, racionalisztikus, bármennyire meleg szívűeknek is
hirdetik magukat. Azért akarják megőrizni a bioszférát, hogy kihasználják, nem
azért, hogy benne és belőle legyenek. Csupán hogy használják. A biotechnológiájuk
az eleven példa: ráerőltetik az akaratukat Gaeára, mintha ugyan az ember annyira
bölcs lenne, hogy képes kormányozni a fejlődést! Igen, bizonyos dolgokban a
szövetségeseink lehetnek, de az a gyanúm, hogy ők a mi végső ellenségeink, s az
utolsó háborút őellenük vívjuk majd.
- És azután? - csapott le rá Faylis.
A férfi újra megrázta a fejét, bár most már megnyugodott valamelyest, az a
mértéktelen béke és derű öntötte el, amely - így jósolta Karakan - akkor érkezik
majd el, ha az emberiség teljesen eggyé válik Gaeával. - Ezt nem tudom
megmondani. Mást se. Csak azt, hogy nem fogjuk elfeledni, amit megtanultunk. A
tévedéseinket sem, hiszen a tévedések a tanuláshoz tartoznak, segítenek felkészülni
az Életre, s a mi kis életünkre is. Ami jó, azt megőrizzük. Építhetünk például még
néhány Csillaghont, s amit építünk, azt jámbor célokra fogjuk fenntartani. Nem
szabad engednünk többé, hogy a civilizációnknak Gaea nem ismerete legyen az ára.
Nem lesz többé magányosság, sem csúfság, sem nyomor, sem elnyomás, háború...
A fajtánk az Ő szeme, keze, agya lesz, s kifelé fordul, a világegyetem felé.
Faylis tehát hallotta már ezt, vagy olvasta azokban az írásokban, amelyeket a férfi
olvastatott el vele. Most a jövőbeli égi gömbök felől érdeklődött. Ierntől és
nyomtatott művekből tudta, hogy a marájok a tárgyalások során terveket és
információkat akarnak szerezni, hogy fölengedjék a maguk gömbjét. Meg tudnák
ők maguk is csinálni, s ha kellene, meg is csinálnák, de a Tartománytól kapott
technikai adatok meggyorsítanák az ügyet. Faylis ezt is tudta, hogy hasonló célra
használnák, mint amire az eredeti szolgál Csillaghonon. De mire használna a
gaeánus világ ilyen szerkezeteket?
- Néhány hasonló célra - mondta Jovain. - Tisztán tudományos szerepre. Jó
szándékú segítségnyújtásra, például vihar-előrejelzésekre. - Nem helyeselte a
hurrikánok szétzavarását, azoknak nyilván van valamiféle, eddig nem értett
biológiai szerepük. Az üzenettovábbítást is csak igen korlátozott mértékben tartotta
jónak; nehogy a szavak rabjává tegye az embereket a közvetlen érzékelés rovására.
- És mindenekelőtt arra használnánk, hogy fölülről is szemlélhessük és imádhassuk
Gaeát.
És ebben az órában Faylis és Jovain csakugyan oda-fönt volt, együtt. Nem, nem is
odafönt, gondolta Faylis, ez a szó elkülönülést jelent. Még mindig belül vannak az
Egészen, hozzá tartoznak; csupáncsak elértek egy szintet, ahonnan teljesebben
látnak rá magasztosságára.
A kert padlózata szivacspuhaságú anyagból készült, könnyű volt rátelepedni vagy
rátérdelni. - Gyere - szólt Jovain -, keressük az Egyet!
Faylis egy pillanatra megrémült, hátrahőkölt. A férfi megérezte. Együttérzően
mosolygott.
- Ne legyen benned félelem! Nem terveztem semmi mást, csak a teljes szűzies
gyakorlatokat, amelyet ismersz már: elmélkedést, meditációt, jógát, a
tornagyakorlatokat, amelyeket már megpróbáltál. Talán itt, ezen a különleges
helyen segítségedre lesz mindez.
Az asszony hirtelen jött örömmel összetette tenyerét a mellén, és leereszkedett a
férfi mellé.

3.
Faylis utólag már nem is tudta, hogyan történt, de egyszer csak csókolták egymást,
előbb csak szemérmesen, azután annál lázasabban.
Az asszony végre kibontakozott, s csak kuporgott ott kábultan; borzongott.
- Nem - zihálta -, nem szabad, kérlek, ne!
Jovain engedelmesen elengedte, de ott maradt szorosan mellette.
- Miért ne? - Ő is akadozva beszélt, halántékán lüktetett egy ér.
Faylis a könnyein át nézett rá.
- Helytelen lenne, helytelen.
- Iern nem egyezik bele? Vagy a kétféle mércéhez tartod magad? Ehhez te
túlságosan is szabad lélek vagy, Faylis.
Az asszony nagy erőfeszítéssel emelte föl fejét. A férfi arcán nem annyira
szenvedélyt, mint inkább könyörgést látott. A gaeánus jövőben is lennie kell
házasságnak, de a Mindenséggel való misztikus egyesülés elmélyítésére szolgál, s
mentes lesz a gyanakodástól, birtoklásvágytól. Mégis....
- Sajnálom, Jovain. - Faylis nyelt egyet, ajka sós volt a könnytől. - Te vagy a
legdrágább barátom, de mégse tehetem. Az apám... összeomlana, ha megtudná.
A férfi magába roskadt, azután kihúzta magát.
- Tiszteletben kell tartanom az óhaját, hölgyem. Ha megsértettem, alázatosan kérem
bocsánatát.
A hagyományos fogalmazás csillapítólag hatott.
- Nem sértett meg, uram - válaszolta Faylis, ugyancsak hivatalos hangnemben. -
Folytassuk a kettőnk dolgát úgy, mint eddig, hadd leljem örömem benne!
Pillantásuk újra összetalálkozott, nézték egymást, míg el nem nevették magukat:
- Köszönöm - mondta a férfi. - Sokat könnyítesz a magányomon, többet, mint
hinnéd.
- Te is az enyémen... - Témát váltott: - Éreztem, hogy magányos vagy te is, de
büszkeségből nem vallod be. Miért maradsz ott abban a huzatos, vén várban,
félbarbár pásztorok közt, akik még csak nem is beszélnek francájul?
Jovain kényelmesebben helyezkedett el. Pillantása az alattuk elterülő szárazföldre
és tengerekre szállt. Hűbérúri birtoka a belátható térség peremén húzódott.
Faylis mind merészebben firtatta: - Rád ott legfeljebb évente néhány héten át van
szükség. A többi időben a tiszttartód intézheti az ügyeket, s ha nagy baj van,
odahívhat. Lehetne lakásod Tournevben, ahogy nekünk is, és olyasmivel
foglalkozhatnál, amit szeretsz, ahogy Iern a repüléssel.
És a közelemben lennél, amikor Iern távol van...
A férfi töprengett: - A fiaim gaeánus meggyőződése még nem elég szilárd,
vívódnak az anyjuk ellenkezésének a hatására. Nem attól tartok, hogy a városban a
klántag-életformától elveszítenék a hitüket. De a modern hitetlenekkel... vagy ami
még rosszabb, a beáramló külföldiekkel való találkozás, a marájokkal,
északnyugatiakkal, merikaiakkal, benegáliakkal... Nem, nőjenek fel inkább ott, a
tiszta hegyek közt.
Faylis szinte hallotta Iern könnyen gördülő szavát: „Látom, a mongokat nem
sorolod a romboló hatású külföldiek közé." Iern a feleségének s a nyilvánosságnak
ezt mondta: „A gaeánusokkal az a legnagyobb baj, hogy ha egyszer uralomra
kerülnek, mindent megtiltanak, amivel nem értenek egyet. Olvassuk el a
könyveiket, vagy nézzük meg Eszpányát meg a zsenerálisok „információs
biztosait”. Olyan lenne minden, mint az Elszigetelődés Korában, csak még annál is
rosszabb. Akkor a kormány legalább igyekezett védelmezni a Tartomány
bennszülött hagyományait. Egyébként, Javain, fűzte még hozzá gondolatban Faylis,
tényleg nem teljesen meggyőző, amit most mondtál. Inkább kifogás, mint valódi ok.
Mit művelsz te ott a határszélen ?
Elhessegette a gondolatot, méltatlannak találta.
- Tehát neked a hited a legfontosabb?
- A hit, ez félrevezető szó. Gaea nem Jisten. Gaea a földi élet. Nyilván vannak más
élő világok is, kell hogy legyen egy végső, kozmikus eggyéválás, ám a
világegyetem túlságosan nagy és távoli a számunkra. Sosem fogunk megtudni
semmit azon túl, amit erről a bolygóról látunk, s még ebből sem értünk meg
mindent. Talán a Gaea által kialakítandó majdani szervecskék, évezredek vagy
évmilliók múltán, talán majd ők.
Faylis félbeszakította a férfi monoton beszédét, megsimogatta a karját.
- Tudom. De nem válaszoltál nekem. Azt kérdeztem, hogy a... hogy a filozófiádért
élsz-e, Talence Jovain Aurillac.
A férfi bólogatott, s kifelé, lefelé bámult.
- Ma már igen.
- Még sosem mondtad el, miért.
- Miért tesz vagy fogad, be bárki bármit? Nem tudhatjuk. Tudatos eszünk csupán
prototípus. A legnagyobb részt még mindig az ősemlős, az őshüllő foglalja el
bennünk, az agyunkat is. - Az asszony felé fordult, és megeresztett egy csámpás
mosolyt. - Túl sokat prédikálok, nem?
- Nem - felelte az asszony. - Nekem nem sok. De csakugyan, az a gyanúm, hogy
történt benned valami.
A férfi fintorgott. - Igen. Az itáljai hadjárat. Nem valami nagy dolog, háborús
mértékkel. Semmi más, csak „segítségnyújtás" egy „baráti országnak", „az eszpány
agresszió és belső bérencei" ellen. Győztünk. Megakadályoztuk, hogy a
zsenerálisvédenc hadúr leigázza a mi védenc hadurunkat. - Ajka megfeszült.
-Katonai repülő voltam. A legkeményebb dolgokat nem is láttam. De amit láttam...
halál, súlyos sebesülések, kínszenvedés, bánat, rombolás, pusztítás... mindez miért?
Ugyan milyen veszély leselkedett volna ránk, hiszen Csillaghon készen áll rá, hogy
kifüstölje a Tartomány minden támadóját! De kereskedelmünket csakugyan
hátrányosan érintette volna, s még egy ország is gaeánussá lett volna, s aztán nem
hallgatott volna ránk többé. Hazatérve azután elfogadtam vagyis inkább kértem a
Prinekben lévő várúri klán-posztot. Ezáltal szabaddá teszem magam, zavartalanul
gondolkodhatom, bogozhatom, amit ott átéltem. Azután megérkezett oda
Eszpányból Mattas ucsenyi, gyalog jött, útközben igét hirdetett, térített. Ugye
meséltem már neked róla? Ő nem mong, hanem douroai, bár Csiang Sartovtól
tanult. Érdekelt engem, meghívtam, maradjon nálam egy ideig. - Jovain újra
elmosolyodott. - Most ott van. Nehogy valami sivár, monomanias aszkétát képzelj
el! Mattas kiélvezi az életet. Bárcsak én élvezném úgy, mint ő. Számomra ez volt a
tanulság, hogy az élet nem üres handabandázás, de nem is valami embertelen
természetfölötti lény szeszélye. Nem: az élet teremt, ebben rejlik értelme, oka és
célja. - Ellágyult a hangja. - S ettől kibékültem önmagámmal. Csodálod-e, hogy ezt
az érzést meg akartam osztani honfitársaimmal?
- Ó, Jovain! - Az asszony magához vonta. Újabb pár lépett be a lugasba, Faylist
bosszantotta, de meg is könnyebbült tőle. A belépő férfi légszülte-vonásaihoz
jellegzetes flandrai vörösesszőke haj tartozott, s ugyancsak tipikusan flandrai durva
szövésű öltözéket viselt; eltéveszthetetlenül egy Maartens a Dykenskyt-klánból. Az
asszony kicsi volt és sötét hajú, éppily világosan Silber, bár az ő családfája nem
volt ennyire magától értetődő.
- Üdvözlöm önöket, uram és hölgyem - mondta a férfi. Szintén idegenes kiejtéssel
beszélt. Nyilván ritkán jött el a családi birtokról. - Nem akarunk zavarni.
- Ez a hely mindenkié. - Jovain fölállással és meg-hajlással enyhítette hangja
nyersességét. - Engedje meg, hogy köszöntsük! Meglátják majd: rendkívüli ma a
kilátás. Épp menni akartunk, minden jót kívánunk.
Faylis követte. Kellő udvariaskodások után kint volt az ösvényen Jovainnel.
Menet közben, mihelyt hallótávolon kívülre kerültek, a férfi így szólt: -
Szerencsénk volt, hogy eddig kettesben lehettünk.
- De hát még annyi beszélnivalónk lett volna! - tiltakozott Faylis. - Egy hét múlva
lejár itt az időd. Utána mikor találkozhatunk? - Hirtelen elhatározással megfogta
Jovain kezét. - Menjünk föl a lakásomra ! - Úgy érezte, meg kell osztania magányát
a másikéval.
Jovain habozott. - Iern nem kedvel engem.
- Iern csak órák múlva jön haza. A felsős hallgatóit viszi ki, hogy megmutasson
nekik egy vihart az Öbölben. Iszunk egy kis bort, és beszélgetünk.
És... ? kérdezte magától. Kalapált a szíve.
- Örömmel - mondta a férfi. Bekanyarodtak, és siettek a visszaúton, az ösvényen át,
föl a rámpán, át az amarillisz- és gombaalagúton.
- Mindig felvidulok tőled - mondta a férfi. - Egyébként komor a természetem.
Elbűvölő vagy, Gaea kacag belőled!
Nem szabadna hagynom, hogy így beszéljen. De jólesik. Faylis megpróbált
könnyedén csevegni...
- Köszönöm, kedves. Csakugyan szűkszavú a természeted. Volt, aki azt mondta
rólad, hogy nem tudsz feloldódni. De ez nyilván nem igaz.
- Ó, föl tudok én frissülni! Szívesen edzem magam: hegymászással, sízéssel,
kemény pelotajátékkal. És nagyon jól furulyázom, tudtál róla? Nagyon érdekelnek
a művészetek. Amatőr csillagász is vagyok. Tiszta hegyi éjszakákon a csillagok
fölfele vonják a lelkem, s amikor visszatér Gaeához...
Mohón diskurálva haladtak el a szobor és a szökőkút mellett, átjutottak a
hatszögeken, látták a kis művi vízesést, áthatoltak a bambuszok közt, fölmásztak a
lépcsőn, beléptek a leveles alagútba, átkeltek a fura hidacskán, majd végigmentek a
mohás gyalogösvényen. Innen egy közönséges lépcsős út a hétköznapi
Csillaghonba vitte vissza őket, de ez már nem volt olyan rossz. Korrekten, de
gépiesen tértek ki a sűrűn jövő járókelők útjából.
Faylis kinyitotta a lakásajtót. Bal keze még mindig Jovain jobbjában volt. - Ó! Iern
fölpattant a székből: - Mi a fene?! - kiáltotta.
- De hiszen azt mondtad, azt ígérted...! - dadogta Faylis.
- A vihar érdektelen volt, nem érte volna meg az üzemanyagot a bemutatásra. - Iern
szeme beszűkült, hangja élesebb lett, csípőre tett kézzel állt. - Nem vártad, hogy
ilyen korán itthon leszek, mi?
- Uram - szólt Jovain; hangja csikorgóit, mintha fém fémhez ütődik. - A felesége
meghívott ide egy órányi udvarias beszélgetésre.
- Miről? - Iern a könyv felé intett fejével. - Eldugtad volna előlem, mire hazaérek,
ugye, szívem? És minden egyéb bizonyítékot is.
Az asszony megfeszült. Érezte, hogy lángra gyűl az arca.
- Ne beszélj velem így!
Jovain eleresztette már a kezét, de nem mozdult mellőle.
- Iern alezredes, meg szeretném őrizni a jó modoromat, és nem teszek további
megjegyzést, de a becsület arra kötelez, hogy emlékeztessem önt: a felesége Mayn
lánynak született az Aschroft-klánból.
Faylis toporzékolt. Hallatlanul jólesett, hogy végre szabadon engedheti a mérgét.
- És nem valami korasáni hárem-rabszolga! Szabad és civilizált klánasszony
vagyok!
Iern elfehéredett. Fújtatott. Faylisra hirtelen rátört a rémület. Igaz, nem tudott olyan
esetről, hogy férje valaha is súlyosan bántalmazott volna valakit, de azt tudta róla:
éppoly érzékeny, mint egy gazkony. (Hirtelen eszébe jutott: férje nevelőanyja
egyszer azt mesélte, hogy ez Iern vegyes származása miatt van. Annak idején,
amikor egyéves késéssel bekerült a katonai akadémiára, a városi modorban
járatlanul, vaskos brézs tájszólásával, egyre verekednie kellett, amíg végre elnyerte
társai becsülését.) Faylis egy ízben látta őt, amint robban. Norrmanejen utaztak át,
ahol sem a Ferlay-knek, sem a Maynoknak nem volt birtokuk, nem volt semmiféle
előjoguk; belefutottak egy parasztba, aki épp egy megkötözött kutyát korbácsolt
valami sérelem miatt; Iern leugrott lováról, és megütötte az embert. Utána azután a
klánbíróság kíméletlenül kifizettette vele a kivert fog árát. Férje összeszedte magát,
és élesen így szólt:
- Jovain őrnagy, nem állítom, hogy ön birtokháborítást követett el. A szó szoros
értelmében nem. Feleségem fiatal és ártatlan, ha úgy tetszik, naiv, ön pedig
veszedelmes ostobaságra vitte rá, ami ellen ő képtelen védekezni. Nincs jogi
eszközöm ennek megakadályozására, de az ön tisztességéről alkotott véleményem
attól teszem függővé, abbahagyja-e a beavatkozást a családi életünkbe. Addig nem
kívánt vendég a házunkban. Most pedig távozzék!
Jovain felháborodott: - De hiszen ez a felesége otthona is!
Ez rosszabb, mint egy verekedés! Faylis döbbenten bámult egyikről a másikra.
Jeges árként tört rá a félelem. Lekuporodott a földre, és elsírta magát.
Iern éppoly hamar megbánta, mint ahogyan földühödött; térdre esett előtte, karjába
vette. Jovain egy sarokban toporgott, patthelyzetben. A jó modor azt kívánta, hogy
menjen, de ha távozik, akkor megadta magát, s ezt soha többé nem teheti jóvá.
Elszántsága kerekedett felül. Maradt.
Faylis egy idő után már csak halkan pityergett. -Annyira szeretlek mindkettőtöket! -
sírta. Iern fölemelte, a pamlaghoz segítette, lefektette rá, párnát rakott a feje alá.
Megsimogatta a haját.
- Nyugodj meg, életem! Nem lesz semmi baj. Konyakot és három poharat vett elő a
faliszekrényből. Sanyarú mosolyt vetett Jovainre.
- Nem lenne valami civilizált dolog, ha szenvedélyes nagyjelenetet rendeznénk.
Értelmesen kell megbeszélnünk a dolgot. Parancsoljon egy italt, rokon!
- Köszönöm - felelte Jovain, ahogy illik.
Iern töltött. Kiosztotta a poharakat, de csak Faylisszal koccintott. Az asszony
bizonytalan mosollyal próbálkozott.
Tenyerükkel melegítették az öblös poharakat, melyekből nyugtató aroma szállt föl.
Jovain megköszörülte a torkát. - Javasolhatok valamit, uram?
Iern biccentett. - Ahogy óhajtja, uram.
- Túl sok feszültség gyülemlett fel köztünk - állapította meg Jovain. - Zokon vettük
egymástól, hogy a másik beleavatkozik egy hölgy emberi fejlődésébe, illetve abba,
amit annak tartottunk, de eközben alig találkoztunk, s akkor is csak mások
jelenlétében. Négyszemközt kellene megvitatnunk a dolgokat, de úgy hiszem,
előbb föl kellene oldani ezt a feszültséget.
- Mit javasol? - kérdezte óvatosan Iern. Jovain valami nevetésfélét produkált.
- Semmi barbár dolgot. Nem italján párbajt, sem angláj ökölharcot, sem ériai asztal
alá ivást. Hanem egy jó, lelkesítő napszárnyú versenyt.
Iern meglepődött, jobban megnézte magának.
- Nem az lenne a fontos, melyikünk győz - mondta Jovain. - A lényeg, hogy
megvívtuk jelképes csatánkat, és attól fogva szabadon folytathatjuk tovább.
- Hmm... a sportszerűség...
- Tisztában vagyok vele. Ön viharlovas. Nekem viszont a vitorlázórepülés a
sportom. Nyilván tudja, milyen ravaszak a prini szelek.
- Tudom. Ön pedig harcolt az eszpány vadászgépek ellen... - Egyre izgatottabb lett.
- A mindenségit! Érdekes lenne, mi?
Kidolgozták a részleteket, kiitták a konyakjukat, Faylis összeszedte magát. Jovain
pedig tapintatosan elment.
VII.

1.
A napszárnyú versenyek általában sokezres nézőközönség előtt zajlottak, s többet
bonyolítottak le egymás után. Ünnepségek keretében szokták megrendezni ezeket,
játékok, versengések és bemutatók közepette, kézilabdával, futóversenyekkel,
akrobatikával; volt ilyenkor élő sakk, jelmezes fölvonulás és balett. A stadion fölött
a klánok és államok zászlói lobogtak, ünnepi ruhák tarkasága kavargott, zenétől és
éljenzéstől volt hangos a lelátó, a Választott Hölgy fiatalos izgalommal hajolt előre,
hogy lássa, ki a győztes, kinek a nyakába kell majd virágkoszorút akasztania - s
közben odafönn az égen a gépek siklottak-csillogtak, bennük a levegő urai
villogtatták tudásukat.
Talán ez volt az oka, hogy Faylis kezdettől fogva szörnyű rossz érzéssel fogadta a
Iern és Jovain közti találkozó tervét. Hiába mondogatta magának egyre, hogy ez a
rossz érzése indokolatlan, mégis attól tartott, hogy nem lesz jó vége. Ezen nem
lesznek tömegek, se lárma, se ünnepség és ünneplés, mulatozástól se zeng hajnalig
az utca. Faylis egy legelőn állt, távol minden lakott területtől. Ameddig ellátott,
bokáig ért a fű, lapos volt a táj, egészen az észak felé húzódó erdős hegygerincig. A
fű ezüstösen hajladozott az erősödő-csillapodó szellőben. A távolban birkanyáj
legelt, dél felé gyommal benőtt halom emelkedett - épület lehetett valaha az ítélet
előtt. (Amikor az imént elhaladt mellette, betontörmeléket látott hosszan - hajdan
volt országút lehetett, anyaga kevésbé tartós, mint Karnak kövei. Azóta se látott rá
okot senki, hogy eltakarítsa az út maradványait, és új földutat vagy kavicsos utat
építsen helyette.) A szellő ellenére is nagy volt a hőség; földszag, trágyaszag,
lekaszált növény szaga áradt csípősen. Felhőtlenül ragyogott az ég, a Nap lassan
húzott Csillaghon nagy, halovány sarlója felé. Vakító fényébe nézve Faylis alig látta
az égi gömb árnyékolt részét. Mintha eltűnt volna az árnyék a Földről.
A közelben kipányvázva álltak a lovak, Tournevből hozták az embereket meg a
napszárnyúakat szállító platós szekereket. Minden járműnél várt egy-egy csatlós.
Mind a Talence-klán válllapját viselte libériáján vagy munkaruháján, s láthatólag
ők is ugyanolyan rossz előérzettel várakoztak, vagy legalábbis tisztában voltak
azzal, hogy ez nem barátok játszadozása; a két csoport mégsem keveredett, nem
nagyon szóltak egymáshoz.
Mögöttük küllős kerekeken és tartógerendákon ott egyensúlyozott a két légi jármű.
Faylis vészesen törékenynek találta őket, a huszonöt méteres szárnyszélesség s az
irányító burkolatán fénylő merész jelvények ellenére is. A gépek testét áttetsző,
vékony műanyag réteg fedte, ez a hajszálvékony vázra volt ráfeszítve, a váz az orr
légcsavarjától a végén lévő stabilizáló felületig húzódott, s oly könnyű volt, hogy
rezgett e könnyű szélben is. A lerakodás után egyetlen ember vitte őket, a tengelyt a
vállára véve; társainak nem volt más dolguk, legfeljebb hogy vigyázzanak, nehogy
a szárnyvégek a földnek ütődjenek, és elgörbüljenek, Iern gépe a sajátja volt,
Jovain repülőtiszti minőségében kölcsönkérte a helyi akadémiától. Játékszerek
voltak, de olyan játékszerek, amelyek embert is öltek már.
Férje odajött hozzá. Lovaglóruháját ágyékkötőre, szandálra, ejtőernyőre cserélte
föl; minden megtakarított gramm a javára válhat. Veríték csillogott izmos törzsén és
széles arcán, szeme zafírzölden fénylett, a szél összeborzolta barna fürtjeit, foga
vakítóan fehérlett. Megcsókolta az asszonyt, erős férfiszag áradt belőle. - Kívánj
szerencsét nekem, makusla! - mondta. (Ezt a szót még Ériából hozta. Ugyan vajon
hány lánynak mondta már? Igaz, akkor még nőtlen volt.)
- Légy óvatos! - könyörgött az asszony.
- Megígérem. Nem ostobán óvatos, de józanul, megígérem. - Magához vonta, és a
fülébe dünnyögte: - Elvégre terveim vannak ma estére, úgy bizony. Holnap majd
neked kell óvatosnak lenned, ha járni vagy ülni akarsz. - Nagyot nevetett, aztán
kibontakozott az ölelésből.
A távolban Jovain állt egyedül... de milyen egyedül! Fehér inget és nadrágot vett
ejtőernyője szíja alá. Ettől méltóságteljesebben festett, mint a nekivetkezett Iern.
Akárcsak attól a tartózkodó tisztelgéstől, amellyel a távolból elköszönt az
asszonytól, mielőtt megfordult, és a gépéhez indult.
Légy óvatos, Jovain! - sírt föl Faylis szíve. Nyugtatgatta magát: Jovain megígérte,
hogy beviszi a kölcsöngépet egy üres műhelybe, s ott több órán át maga veszi
szemügyre, és végzi el rajta a javításokat.
A két pilóta bemászott fülkéjébe, beszíjazta magát vázülésébe, végigfuttatta ujjait a
kezdetleges irányítószerkezeten. A szárny felső felületén napkollektorok itták az
energiát az égből. Fölébredtek a villanymotorok. Megpördültek a légcsavarok. A
napszárnyak lassan, a széllel párhuzamos síneken kitekeredtek. Fölgyorsultak.
Ha legalább egyikük egy sziklának ütközne! - imádkozott Faylis. Ez nem ártana
senkinek, csak a gépnek. S elmaradna ez az egész. De hát ez persze nem történhet
meg. A két férfi a felszállási pályája minden centiméterét ellenőrizte.
A napszárnyúak fölemelkedtek.
Miért félek? Nem értette önnön jeges rémületét. Hiszen ez csak sport, szigorú
szabályokkal! A győztes visszakényszeríti a vesztest a földre. Iern azt állítja,
kevésbé veszélyes, mint a póló.
Iern bravúros spirálokkal, Jovain egyenletes emelkedéssel törekedett a magasba. A
légcsavarok körein s a szárnyak alján csillogott a fény. Faylis már nem látta a
burkolaton át a nádszálvékony bordákat, mégis: tudta, tudta.
Jovain fölébe került ellenfelének. Gépe hirtelen megdőlt, és zuhanórepülést végzett.
Az volt a célja, hogy árnyékolja ellenfele napelemeit, de a látszat az volt, mintha
neki akarna vágódni. Faylis a foga közé kapta öklét.
Jovain egy kört, egy fordulatot írt le - Faylis nem ismerte a szaknyelvet, alig tudta
követni az akciót -, de Iern szárnya egyszer csak árnyékba került. Jovainé lett az ő
napfénymennyisége. Ha egy percen át ki tud úgy tartani, akkor elvonja
versenytársának tartalék energiáját. Iernek vagy le kell szállnia, vagy lezuhan.
Vagy elszabadul! Az alsó repülő vad pörgésbe kezdett. Szárnyának hegye kis híján
érintette a másik gépet. Ha hozzáérne, mindkét gép elpusztulna. Jovain odább
ereszkedett, hogy kikerülje ezt, meg a felkavarodott légáramokat is, amelyek
megdobták pihekönnyű gépét. Iern emelkedett és le-lecsapott. Nyilván egy felhajtó
áramlást használt segítségül - hőáramot, így mondják? Nyilván így tervezte meg.
Most ő került felülre és keletre. Úgy helyezkedett a másik mögött, hogy elzárja a
fényt Jovain napelemeinek a felétől, gondolta Faylis. Ám a másik, Dél fia, így
áramtalanítva, térbeli hátrányba kerülve, nem tudott eloldalozni előle.
Mégis: Jovain meglovagolhatta a szelet, talán még jobban is ért hozzá. Ezzel és
motorjának maradék kapacitásával fönn maradhat. De meddig? Faylis hallott már
olyan versengésről, amely órákig tartott, míg a kimerültségtől oly alacsonyan s oly
lomhán szállt már valamelyik versengő, hogy teljességgel be lehetett árnyékolni és
leszállásra kényszeríteni.
Ez nem sportszerű! Iern tizenhárom évvel fiatalabb!
A napszárnyúak úgy keringtek, mintha páros táncot járnának. Faylis nem hallotta
őket, semmit se hallott, csak a levegő sziszegését a füvön s a vér dobolását fülében.
És, igen, egy csatlóst, aki így szólt a mellette állóhoz: - Buggyantak ezek, mi, öreg?
- Ezek már ilyenek, Hannas - válaszolta a másik. Nyilván anyanyelvük volt, amin
beszéltek, az allemán elszászi változata, s biztosan azt hiszik, senki más nem érti a
szavukat. De Faylis az egyetemen az egész nyelvcsaláddal foglalkozott, az ítélet
előtti összehasonlító törtnelem kapcsán.
- Ja - folytatta az ember. - A klánbélieknek telik az efféle gazdag mulatságokra.
Elkacsmárolták maguknak a legjobb földeket mindenütt a Tartományban, meg a
legnagyobb gyárakat, meg mit tudom én. És a tetejibe még adóztatnak is
bennünket.
- No nem, Fridri, nem ők. Tudod jól. Az állambéli uraink adóztatnak, aztán
megfizetik Himmelburgnak, ami jár.
- Egyre megy az. Kiszedik a zsebünkből, akárminek nevezed.
- Nem is olyan sok az, Gott a megmondhatója. Nem, nem sok ahhoz képest, amit az
eszpányi parasztokból szipolyoztak ki. És mi kapunk is ám érte sokat! Elsősorban
is biztonságot. A nagybátyám egyszer azt gondolta, jó sok pénzt keres majd, ha
elmegy zsoldosnak a Rajnon túlra. Hát amit az mesélt nekem a háborúról... nem,
Fridri, örüljünk csak, amíg, az a nagy vén Hold ott csüng fönn!
- Te mondtad, hogy az a két repülő meg van buggyanva, Hannas.
- Ja, én mondtam. Látok én sok mindent manapság a klánbélieknél, főleg a
fiatalabbjánál: nagy lábon élnek, pazarolnak, szégyentelenek. Régen ilyesmi nem
volt.
- Méghozzá az alattvalók nyakán! Ide figyelj, nem akarok én lázongani, vagy
ilyesmi, de legfőbb ideje, hogy több szavunk legyen a Tartományban.
Egyre gyakoribb volt az ilyesféle morgolódás. Egyelőre még kevesen érezték úgy,
hogy nagyon el lennének nyomva, de sokan nyugtalankodtak. A tengeri szelek
hozták a változást, az idegen hajók vitorláit fúvó szelek.
Faylis elhessegette ezt a gondolatot meg a két csatlós torokhangú dohogását. Újra
teljes figyelmével a légiek felé fordult. Jovain időhúzással próbálkozott, abban a
reményben, hogy ellenfele átlő fölötte, de a napszárnyúak építése nem tette
lehetővé, hogy egyenest lefelé ereszkedjenek, s Iern hamarosan visszakerült eredeti
helyzetébe. A tánc folytatódott.
Melyiküket szeretném győztesnek látni? És miért? Mit változtatna a dolgokon?
Iern az én emberem, az én hebehurgya; meggondolatlan, hűtlen emberem. És
Jovain... mi ő nekem ? Erős, de gyöngéd, gondolkodó, s a páncélja alatt nagyon is
sebezhető. Szeret engem. Hát Iern szeret-e még? Jovain lélekben jobban hasonlít
Iern apjára, Donalra, mint Iern. Sokkal jobban, bármily ellentétes is a
világnézetük. Számukra a hatalom kötelességekkel jár. (Igaz, Iern is eléggé
lelkiismeretes a maga módján, de ő csak klánkötelezettségeit hajtja végre, sose
keres külön terheket magának. Jovain csak egy ízben engedett valamelyest a
tartózkodásából, azon a délutánon, amikor a Kertből jöttünk, s Jovain aranyifjúnak
nevezte Iernt, s megkeseredett a szava.) Jovain segített engem ahhoz a
megvilágosodáshoz, ahhoz a realitáshoz, amelyet mindig is kerestem, kislánykorom
óta, azóta, hogy először kezdtem kételkedni Zsézusban. Később abban kezdtem
kételkedni, akárcsak ez a két szegény munkásember, hogy a klánok valóban joggal s
jól urakodnak-e. Jovain azt mondta: akkor nyerhetjük vissza a legitimációnkat, ha,
akárcsak őseink, valami újat tudunk nyújtani a népnek. Azok békét adtak és jólétet.
Mi tisztánlátást adhatunk...
Az Aurillac-repülő került egyet, és északnak indult, a magas, erdős hegygerinc felé.
A Ferlay-gép irgalmatlanul loholt a nyomában. Faylis óhatatlanul is ámult Iern
szakértelmén, azon, ahogy állhatatosán elvonta a fényt ellenfelétől.
Mi lesz, ha eltűnnek a szemem elöl? Mi lesz, ha valami rettenetes történik, és senki
se látja ?
De a versenyzők belül maradtak a látóterén. Faylis levegőért kapkodott. A csatlósok
összesúgtak.
Messze a távolban, a fák fölött, Iern parányinak látszó gépe hirtelen megbillent.
Jovain kisiklott alóla, bedőlt, körözött, és cápaként emelkedett felé.
Mindketten eltűntek Faylis szeme elől.
Ott állt, földbe gyökerezve egy hosszú pillanatig. Kiáltások rezzentették föl. -
Gyerünk, gyerünk! Hozzátok az elsősegélytáskát! - s Faylis fölnyergeit lovához
botladozott.
Összegabalyodott, széthullott roncsok hevertek a lejtőn. Delelőn állt a nap, elállt
már a szél. Idelátszottak az északi horizont felőli házak, istállók, pajták,
szélmalmok. Közelebb bekerített búzaföldek. Fölöttük kísértetiesen úszott a
kormányozható léghajó napi járata Tournevtől Marséi felé, majd eltűnt.
Jovain túlságosan alacsonyról ugrott le ejtőernyővel, s jobb lábát törte, Egykedvűen
hevert a fűben, épp elsősegélyben részesítették. A Faylist kísérő többiek
félrehúzódtak, némán álltak.
Iern csak zúzódásokat szenvedett. Párduc módra közeledett, megállt előttük.
- Összeütköztünk. Megesik néhanap, tudjátok jól. Szedjétek össze az alkatrészeket,
és vigyétek vissza a hangáromba, javításra! Helyezzétek a lehető legnagyobb
kényelembe Jovain klántagot, és szállítsátok a kórházba! Hitvesemmel megyek
haza. - Nem magyarázta meg, mi az a hosszú tárgy, amelyet vászondarabba
csomagolva tart a kezében. Faylishoz fordult. - Hölgyem, ha megengedi: meg kell
beszélnünk valamit.
Az asszony vagy száz métert ment mellette. Ekkor Iern megállt, szembefordult
vele, és kitört:
- Jovain meg akart ölni! Kezdettől ez volt a terve! Nem... Faylis még a csatlósoknál
is kukábban állt ott.
Iern kigöngyölte a csomagot, vigyázott, hogy emberei észre ne vegyék. Nagy erejű
fegyver volt benne, Iern visszabugyulálta.
- Ezt nyilván azért tartotta készenlétben a pilótafülkében, hogy akkor használja,
amikor mindenkitől jó messzire csalt már - magyarázta Iern. - Egy reccsenés, egy
sivítás, két lyuk a gépem törzsén, néhány centiméternyire tőlem... odanéztem:
célzott rám. Átlőtte a saját gépe burkolatát is. Mit tehettem? Ezek a bogárkák túl
lassúak nekem ahhoz, hogy a lövései elől elmenekülhessek. Inkább zuhantam és
kiugrottam.
Az asszony nem válaszolt, nem tudott válaszolni, s azt se tudta biztosan, elhiszi-e.
Iern keserűn fölnevetett.
- Mielőtt ideértél, beszéltem vele pár szót idelenn. Meg kell adni: visszanyelte a
fájdalmat, meghallgatott. Megmondtam neki, hogy a klánunk becsülete védelmében
lemondok arról, hogy följelentsem. A hivatalos változat az lesz, hogy baleset
történt. De a lőfegyvert, az ujjlenyomataival együtt, megőrzőm. És megőrzőm a
műanyag darabkákat is, a golyó ütötte lyukakkal. Ha lezuhanok, senkinek se jutott
volna eszébe, hogy golyólyukakat keressen rajtam. Ő meg fölemelkedett volna,
zuhanórepülést csinál, és kiugrik. Elrejthette volna a fegyvert, s senki sem találta
volna meg a lövésnyomokat egyik gép roncsain sem. Aztán elmeséli a bús
történetet arról, hogy túl közel kerültünk, és összeütköztünk. Hát mi most a
véleményed a te gaeánus védelmeződről, Faylis? Az asszonnyal elsötétült a világ.
- És mit akarsz még tenni? - nyögte ki.
- Ha nem csinál zűrt, akkor semmit. Vagyis ha meghúzza magát a várában, a saját
dolgával törődik, és megszakítja a kapcsolatot... velünk. Veled és velem.
Iern magához húzta. A csata savanykás szaga áradt belőle. Leheletéből a
gerjedelem pézsmabűze. Faylis ezt sose állhatta. Erőfeszítésébe került, hogy ne
öklendezzen.
- Charles-ra mondom, megérte! - lelkendezett Iern. Borostája dörgölte az asszony
bőrét. Jovainnek milyen selymes volt a szakálla! - Megérte a veszteséget, hogy
végre egyszer és mindenkorra kiiktatom a forgalomból ezt a teveivadékot, mi,
gyönyörűm? Gyere, a szolgák elintéznek itt mindent! Induljunk máris, vágtában!
Otthon elkaplak és leteperlek!
Talán sikerül majd megjátszanom magam.

2.
Csendes eső hullott, akár a könnyek; alkonyodott. Az utcai lámpák és világos
ablakok fényében nedvesen csillogott a járda. Tournevnek ezen az újjáépült részén
a házak azt a jómódot tükrözték, amely ötszáz évvel ezelőtt árasztotta el a
Tartományt; zömmel cseréptetejű három-négy emeletes téglaházak voltak itt, ám az
erődszerű homlokzatok, vaskos kapuk, és ablaktáblák még az azt megelőző
nyugtalanságok korszakát tükrözték. Faylis, aki hozzászokott már a napos, modern
városi lakáshoz, úgy érezte, mintha ránehezednének ezek a házak. Meglehetősen
üres volt az utca ebben az órában, csak néhány hozzá hasonló gyalogos, egy
kerékpáros közlekedett, tompán kopogtak az úton egy kocsi elé fogott ló patái,
Faylist temetési dobszóra emlékeztette. Szorongás markolta torkát, amikor céljához
érve megrántotta a kopogtatót.
Az ajtó kinyílt. Az inas az asszony kámzsáján lévő Talence-címer láttán összetette
kezét, és mélyen meghajolt:
- Asszonyom, ittléte megtiszteltetés házunk számára - mondta ünnepélyesen, de
úgy, mint aki így is érzi. - Miben lehetünk szolgálatára?
Alig jött ki a száján a válasz:
- Én... Jovain őrnaggyal szeretnék beszélni.
- Úgy tudom, pihen, asszonyom. Várja önt?
- Nem... de... beszélnem kell vele. Biztosan beleegyezik.
- Fáradjon be, asszonyom! Elvehetem a köpenyét? Ha lenne szíves követni;
megérdeklődjük a gazdám óhaját.
A ház családi tulajdon volt, de az Aurillacok ritkán látogattak ide. Ma nem volt itt
más, csak Jovain, az Eszkual-Herria Nordról hozott kísérete meg az állandó
személyzet. Faylis lépte alatt szőnyegek süppedtek, a kortól megfeketedett
burkolatú falak közt haladt, holtak arcképei néztek le rá; föl egy lépcsőn, majd le
egy újabb előtéren át az egyik lakosztályhoz. Az inas egy beszélőcsövet tartott a
kezében, és Faylisra pillantott.
- Kit jelenthetek be, asszonyom?
- Ne a nevemet mondja. Csak azt, hogy... Csillaghonból való vagyok.
Az inas meglepődött, de szót fogadott. Jovain megértette. Öröm sugárzott
hangjából: - Igen, engedd be!
Súlyos antik bútorokkal és mélyvörös kárpitokkal teli szobába lépett be. Az ajtó
becsukódott mögötte. Jovain már kikászálódott karosszékéből, mankóra
támaszkodott. Fekete bársonyköntösében a gázlámpa fényénél még beesettebb volt
az arca, sas-arcán elmélyültek a ráncok. Azután Faylis elé indult, fürgén lendítette
előre magát. Nem lehet túl komoly a törése, gondolta az asszony, s csöppet
megkönnyebbült.
Megálltak egymással szemközt, farkasszemet néztek.
- Ezt nem is mertem remélni - suttogta a férfi.
- Jöttem volna már előbb is, de nem tudtam elszabadulni - felelte ugyancsak halkan
Faylis. - Rettegtem, hogy már hazautaztál.
- Úgy terveztem, hogy holnap megyek. De... - Jovain megnedvesítette az ajkát.
Faylist mélységesen megrendítette, hogy egy ilyen férfinak ily fontos az ő szava. -
Maradhatnék egy ideig, ha... Miért nem tértél vissza Csillaghonba?
- Azt mondtam Iernnek, hogy kényelmesebb környezetben szeretnék pihenni ez
után a... sokk után. Beleegyezett, hogy maradjak egy hétig. Ő ma délután
fölemelkedett az ingajárattal. - Miért is ne? Anjelan nyilván megmelegíti majd az
ágyát, s ha aztán már elment, hát valaki más. A gondolat annyira dühítette Faylist,
hogy elszállt a félénksége. Hangosabban beszélt, határozottabban: - Nem jöhettem
hamarabb. Neki nem szabad megtudnia. Megtiltotta, hogy bármi dolgom legyen
veled valaha is.
- Hogyan mesélte el neked az incidensünket? - kérdezte komoran a férfi.
- Nem hihetem el, amit mondott. Hogy fegyver volt nálad, és elkezdtél lőni rá.
Hogy nem volt más választása, mint rád zuhanni és kiugrani. Megmutatott nekem
egy fegyvert, de... - Szorongás fogta el. Belekapaszkodott a férfi szabad kezébe,
belevájta körmeit: - Ez lehetetlen! Ugye?
Jovain megrázta a fejét.
- Egy szó sem igaz belőle - jelentette ki határozottan. - Ütközést idézett elő,
szándékosan. Az ütközés leszakította a gépem szárnyát, hogy ne tudjak siklani,
hanem hulljak sebesen lefelé, s ne legyen időm a kellő ejtőernyős ugráshoz.
Nyilván a halálomat akarta. Eltörött a légcsavarja, de sikerült a magasságát tartania,
mielőtt kiugrott. Utána lenn, amíg kettesben voltunk, megmutatta nekem azt a
puskát, és megfenyegetett: ha nem szakítom meg a kapcsolatot veled, s ha továbbra
is aktív szerepet játszom a tartományi politikában, akkor megvádol, hogy én
hoztam magammal a fegyvert, és használtam is.
Az asszony szédült, odahajolt rá. Jovain úgy igazította a mankót, hogy mindkét
karjával átölelhesse. Ajka Faylis haját simogatta. Az a vékony ruhán át fülével-
arcával érezte a másik szívdobbanását.
- Az övé volt a puska - mondta Jovain. - Úgy képzelem, tartalékban tartotta. Hogy
legyen mivel zsarolni, ha mégse halok meg.
- Ne hagyd! Üss vissza! Követeld a klánbíróság összehívását!
Jovain szomorúan fölnevetett.
- Az én állításom állna szemben az ő állításával. Nem tudom bizonyítani, hogy nem
én állítok hazugságot mint sikertelen gyilkos.
- Ujjlenyomatokat emlegetett. Érd el, hogy mutassa be őket! És a lyukakat is a gép
burkán.
- A lyukak rajt lesznek, ha ugyan máris el nem tűntek. Ami meg az ujjlenyomatokat
illeti, csakugyan kézbe vettem a fegyvert, fájdalmamban és kábulatomban, amikor
a kezembe nyomta. Azon nyomban visszarántotta. Nyilván az övé is rajta van. De
valószínűleg mind azonosíthatatlanul elmosódott- sóhajtott föl Jovain. Szorosabban
ölelte Faylist. - Nem! Úgysem érnék el semmit azzal, hogy fölkavarom ezt az egész
sötét, zavaros ügyet. Semmi sem bizonyítható. Csak botrány lenne belőle, és te
szenvednéd meg a legjobban, pedig te aztán teljesen ártatlan vagy. Nem viselném
el. Nem olyan borzalmas sors hazatérnem a kedves hegyeim közé.
Faylis kibontakozott az ölelésből, ökölbe szorította a kezét, s a férfi arcába kiabálta:
- De hát miért tette volna? Igaz: önző, hiú, meg... meg... de szörnyetegnek sose
hittem!
- Valószínűleg nem is az - vont vállat Jovain. - Nevezzük hirtelen jött ötletnek,
reméljük, egyszer megbánja majd. Veszedelmesnek látott engem, az általa annyira
gyűlölt gaeánizmus magas rangú hirdetőjének, akinek kapcsolataim vannak az
eszpányokkal, ő meg bizalmatlan velük. De szerintem elsősorban a féltékenység
hajtotta. Fél, hogy elveszít téged, tudja, hogy közted és köztem szoros a szellemi
barátság, bár személyesen ritkán találkozunk. Gondolta, itt a lehetőség, hogy
megszabaduljon tőlem. - Eltűnődött. - Ismerjük el: végezhetett volna velem, amikor
ott feküdtem tehetetlenül, betörhette volna a fejem a puskatussal, aztán elrejthette
volna a puskát. Senki sem gyanakodott volna... Nem, beérte a zsarolással. Az is
lehet, hogy igazából nem is szándékozott megölni.
Faylis megborzongott.
- Mondd ezt még egyszer! - könyörgött. - Mondd, újra meg újra! El kell hogy
higgyem! Hogy Iern csak megbolondult pár percre.
- Azért, mert vele kell élned? – dünnyögte, Jovain. - Muszáj? Ami azt illeti: nincs
joga, hogy ő válassza ki az ismerőseidet.
- De... de akkora bajt okozhat neked... - Faylis nyelt egyet. - Már elmondtam, miért
nem hagyom el. A családom vidéki, régimódi. Ha elmegyek, kétszeresen is
megsebzem apámat. Valószínűleg az apósom a soron következő kapitány, és apa
szerint máris kevés az önbizalom a Tartományban. A kapitány családjához semmi
tisztátalannak nem szabad tapadnia.
Faylis egy asztalhoz lépett, ujjai egy metszett kristálytálat tapogattak, régi,
gyönyörű, tartós darabot.
- Azonkívül Iern nem bánt rosszul velem. A maga módján meglehetősen kedves és
nagylelkű. Azért házasodtunk össze, mert egymásba habarodtunk, igen. A dolog
nem nagyon vált be, de ő igyekszik... nemcsak anyagiakkal, ajándékokkal... amikor
odahaza van, mindent megtesz, hogy gyöngéd és türelmes legyen. És még amikor
kiborul, és kiviharzik a házból, akkor is hamarosan újra beállít egy virágcsokorral,
vagy meghív vacsorázni egy elegáns étterembe, vagy ami örömszerzés csak az
eszébe jut. Beismerem, én nem teszek annyit a házasságunkért, mint ő. - Meg-
pördült, szembefordult Jovainnel. - De olyan felszínes ember! - tört ki belőle. - És
most ez az ügy! Eddig azt hittem, legalább tisztességes, de azok után, amit veled
tett...
Jovain odamankózott hozzá. Faylis észrevette a köntös szegélye alatt, hogy sebesült
lába nincs gipszben, csak sínben és pólyában. A repedés nyilván nem nagy;
komplikációmentesen meggyógyul majd, s addig se gátolja túlságosan a mozgását.
- Drágám! - mondta Jovain. - Ne rettegj a közös életetekért! Mondtam már neked:
szerintem ez lelki torzulás. Voltaképp nem is veszem igazán rossz néven tőle.
Hiszen annyira elbűvölő vagy!
Te meg annyira nemes vagy, szerette volna mondani.
Jovain odaért hozzá. Ismét közel álltak egymáshoz. Faylis elhatározta magát:
- Ide figyelj, akármi lesz, kapcsolatban maradok veled. Ha te is akarod.
- Mi mást is akarhatnék?
- Szükségem van a... segítségedre. Hadd írjak neked úgy, mint eddig! Ha
válaszolsz... adok neked egy címet, ahova értemehetek a leveleidért, a drága
leveleidért.
- Nem szívesen csinálok ilyen alattomos dolgokat - mondta lassan a férfi. - Hozzád
méltatlan ez.
- Mégis így kell lennie. Egy darabig, amíg nem gondolunk ki valamit, hogy
változtassunk a dolgokon.
- Így lesz! - Magához vonta Faylist, megcsókolta. Az viszonozta. - így lesz,
szerelmem.
- Egy hetünk van még... nem vagy teljesen rokkant?
- Ó, nem, Faylis, nem, nem!
- Én még soha... Légy gyöngéd, kedvesem! És Jovain gyöngéd volt.

VIII.

1.

Vanna Uangovna látnoki készségre tett szert; belső derűvel szemlélte életét, s e
belső derű többet ért az elégedettségnél, sőt a boldogságnál is. Abból a
bizonyosságból fakadt, hogy eggyé vált Gaeával.
Nem mintha sebezhetetlen lett volna. A fájdalom vagy a bánat őt is lesújtotta. A
mások szenvedéseit különösen megkínlódta. Történelmet tanult, tudta: Krasznaja jó
ideje békének és jólétnek örvend; így hát ő főleg hazája helyzetének köszönheti,
hogy megmenekült a kínszenvedésektől.
Gaea részeként szívesen segített másokon, s a keserűségek elviseléséért lelkének
békéje volt a jutalom. Vanna mindenekfölött becsületes akart lenni - ez hivatásával
járt, s arra késztette, hogy részt vegyen a mások keserveiben. Hiszen az izmoknak is
az tesz jót, ha dolgoztatják őket, mondogatta magának.
Épp egy öregember halálos ágya mellől állt föl. A beteg elszenderült, s a lány tudta
róla, hogy többé nem ébred föl. Vanna beszélt hozzá, átsegítette a mantrákon át a
meditációig, végül megáldotta, s a nagybeteg megkönnyebbült. Teste is elhitte már,
amit eszével eddig is felfogott: ideje lejárt, mennie kell. Lehunyta szemét, mire a
nő hirtelen indíttatással megérintette ajkával az ajkát. A haldokló elmosolyodott.
Még akkor is ott volt ajkán a mosoly, amikor Vanna kiment.
A férfi családja odakinn várakozott. Láttára fölálltak, és mélyen meghajoltak. -
Megpihent - mondta nekik Vanna. - Úgy hiszem, most már így pihen, míg eljön a
vég, méghozzá hamarosan.
A családtagok ismét meghajoltak, - Tisztelendő asszony - mondta az ősz hajú
legidősebb fiú -, nincs szavunk arra, hogy megköszönjük önnek. Amit ön tett, arra
senki más nem lett volna képes.
Vanna fölemelte jobb kezét.
- Nem, ez túlzás. Csak beszélgettem vele. Most pedig hívják el az orvost, az vegye
gondjába.
A fiú sűrű szakállát tapogatta, mint akinek bele kell kapaszkodnia valamibe. Szeme
sarkában könny csillogott.
- Nem, hadd emlékeztessem rá: apám önt kérette, nem orvost, és nem papot, hanem
önt! Másként semmiképp se merészeltünk volna éjnek évadján felkölteni egy
proróhinát.
- Nagyon szomorú lettem volna, ha nem keltenek föl. Az édesapja a nyugalomba
vonulásáig sok éven át szolgálta hűségesen a Könyvtárat. Hálásan köszönöm önnek
és családjának, Csai Iljics, a megtiszteltetést, hogy a Könyvtár szerény
személyemben viszonozhatott neki valami keveset.
Senki sem szólt. Hajnali fény áradt be az ablakon, megvillant az üvegszekrényben
álló porcelánon. Könyvszekrény sötétlett, benne vaskos kötetek. Minden más igen
szerény volt a szobában. Szoldát-család volt, de nem túl magas rangú, nem is
gazdag; akadtak szlugájok, akik jobban éltek, mint ők. Az agyagpadlón
szalmazsákok hevertek. Pad és néhány szék állt egy asztal körül, amelynél a ház
lakói enni szoktak. Egy paravánnal elválasztott konyhabenyíló felől meleg és
ételszag áradt.
Az idősebb fiú felesége félszegen megkérdezte:
- Meghívhatnám reggelire önt, könyvtáros? Vanna habozott. Nem volt éhes. Inkább
arra vágyott, hogy otthon elfogyassza szokásos zabkásáját és teáját, majd
megfürödjék, és ruhát váltson. Ezek itt agyonkínálnák, közben zavartan
társalognának vele, amikor pedig egyedül szeretne maradni. Nekik azonban igen
sokat jelentene.
- Nagyon kedves - felelte hát.
Utána nem ment egyenesen haza. Úgy indult el a ház felől, mintha hazatartana,
nehogy aggodalmat ébresszen ezekben a jó emberekben, azután egy nyárfasoron túl
az ellenkező irányba fordult. Dulua külterületén járt, így, ez az irány egy országútra
vitte, amely nyugatnak tartott egy mezőségen át, a várostól s a tótól elfelé. Egy-két
órát fog gyalogolni, mielőtt visszatér, hogy rendbe tegye magát. Nem baj, hogy
elkésik a munkából. Senki se fogja megkérdezni, miért késett; biztosak lesznek
abban, hogy megvolt rá a jó oka. Különben se vagyok nélkülözhetetlen, gondolta
tárgyilagosan. Viszont ha előbb nem tisztázza önmagával, ami történt, az esetleg
rosszul hatna rájuk.
A simogató napsütéstől csodálatosan kizöldült a fű és a levelek, csillogtak a
harmatcseppek, föld- és virágillat szállt.
Nyugalom honolt, Vanna érezte lépte lendületét, mozgó, eleven, lüktető testét.
Testét, amely eggyé vált az egész, élő bolygóval.
Akárcsak az a drága öreg Hja Danivics Li; s együtt is marad vele. Az életerő ugyan
eltávozik elhasználódott lényéből, de az ő léte is hozzájárult a maga parányi
erejével a nagy közös áramhoz, s így mindörökre a valóság része marad, még
szeretteik se élik majd elkülönült életüket tovább. Hatalmas érzés volt ez,
túlságosan is.
Vanna Uangovnának időre volt szüksége, hogy mindezt földolgozza; nem
szavakban, hanem a lélegzetvételnél is közvetlenebbül. Segítették régebbi
veszteségek fölötti győzelmei, és mihelyt lelkileg földolgozta, úgy oszlott el bánata,
mint a hajnali harmat és hűvösség. Béke és kimondhatatlan öröm járta át.
Jókedvvel tért vissza munkájához.
S lám, mit hoz az élet: ugyanezen a napon állítottak be az idegen katonák.
Estig se tudott napirendre térni az események fölött. Otthon, egyedül se tudta
nyomban lerázni magáról a hatásukat. Elfelejtett vacsorát főzni magának,
könyveibe és emlékeibe mélyedt, tiszta képet szeretett volna kapni, amely ha
nyugalmat nem is, de legalább beletörődést hozhat.
Besötétedett, leszállt az éjszaka. Nem gyújtott lámpát, mozdulatlanul ült a
csekélyke berendezéséből áradó félhomályban. Ablakát kitárta a szellőnek;
beszivárgott az ég és az utca fénye. Szemét egy kalligrafikus dísz alatt álló
virágcsokor kísértetlátványára szegezte - ez volt a maga választotta mandalája.
Fegyelmezetten vette tudomásul a híreket, s fegyelmezetten látott hozzá a
tudományos kutatáshoz, amelyet a pokoli hírek hozója kért. Legbelül egy hang azt
súgta, hogy munkája értelmetlen. De hát mi segíthetne? Ahhoz, hogy
gondolkodjék, le kell küzdenie az iszonyatot. Az a ma reggeli halál: egy hosszú élet
vége. Természetes, igen rendjén való. De ez a másik, ami most történik, ez nem az.
Gaea, Gaea, Minden-Anya... Nem esdékelhetünk hozzád gyötrelmünkben, amelyet
mi hozunk Terád... Az idő: energiaveszteség is, illúzió is. Amit múltnak nevezünk, az
éppoly valóságos és valószerűtlen, mint az, amit jelennek vagy jövőnek nevezünk.
Hadd rendezzem a följegyzett évszázadokat éppúgy, mint ezt a mai délutánt! Ezzel
tehát ismét fölülkerekedek azon az elbátortalanító téveszmén, hogy az én bajaim
csupán az enyémek.
Dulua negyven kilométernyire volt északra a határt jelölő legközelebbi kőhalomtól.
A történelem folyamán háborúk kitörésekor sokszor hatoltak be jüanéz csapatok e
krasznaján városba. Gyakran háborúzott e két ország, majdnem olyan gyakran,
mint ahányszor Jüan, Csukri, Bolsareka és Ulun harcolt nyugaton a norrmanok és a
szabad merikaiak ellen.
Itt nem voltak ilyen idegenek. A merikaiak már régen megszelídültek (ha
eltekintünk a pásztoroktól keleten, meg az azon túl élőktől egészen a Napkeleti-
Óceánig, a nyomorultaktól, akiknek területeit még meghódítani sem volt érdemes).
Úgy tűnhetett, hogy a szoldátoknak nem volt okuk küzdeni egymással.
Tulajdonképpen különös, hogy miként maradtak ötféle fensőbbség alatt,
megosztva. Elvégre a bennszülöttek szemében és nyelvében mind mongok voltak.
Vanna tudta, hogy a dolgok nem ilyen egyszerűek. Az volt a mestersége, hogy
tudjon bizonyos dolgokat, meg az, hogy odasegítse a népét Gaea közösségébe. A
szoldátok társadalmát háborúskodásra alapozták, vagy legalábbis az ezredében
szolgáló harcosra. Kezdetben az tette szükségessé, hogy őseik harcolva haladtak át
üres ázsiai földeken s a kontinensen át. A társadalom ráadásul nem volt valóban
egységes. Egy csukrián lakos Észak fagyos tundráinak erdeiben semmiben se
hasonlított, nem is hasonlíthatott a déli prérik és bozótos sivatagok ulun lovasához.
A bolsa-rekánok és krasznajánok sík vidékeiken kultúrájukban megőriztek
valamelyes roziánus elemeket, míg a jüanézek közelebbi rokonságban voltak az
eredeti betelepültek kalkán, mancsu, koreánus és sinéz részével.
Egymás közti összecsapásaik mégsem voltak annyira hevesek, mint a
bennszülöttek elleni küzdelmeik. Az Északnyugati Unió páholyai, a merikai déli
rész városállamai és törzsei, Mejko donjai teljességgel idegenek voltak a Rio Gran
túlsó felén. Amikor a szoldátok földet vettek el tőlük, vagy azok vettek el a
szoldátok birtokában lévő földeket, ez több volt hódításnál; a legyőzöttek gyors
átformálását jelentette, életformájukat szétrombolták, unokáik elidegenedtek
nagyszüleiktől.
A szoldátok öröksége minden különbözőség ellenére mégiscsak közös volt.
Ellentéteik területi, dinasztikus, kereskedelmi, önérzeti kérdésekre korlátozódtak.
Vezéreik nem pusztítottak; miért is tették volna, hiszen az általuk elözönlött terület
értékei az övéik lesznek. Fosztogatni inkább visszavonuló, megvert sereg szokott -
s a szoldátok asszonyai a régi jog és katonai fegyelem értelmében még ilyenkor is
biztonságban voltak. Csak az ellenség szlugájnőit erőszakolták meg. Ha egy vidék
gazdát cserélt, lakosainak élete nem sokat változott. Az átlag szóidat
pásztorembernek nem sokat számított, hogy ezrede mostantól, mondjuk, a jüani
Tien Dzsiangnak tartozik szolgálattal és adóval vagy Krasznaja legfelső
goszpogyinjának, vagy hogy ezredese Csai-Ka-Go császári bírósága elé viszi-e
ügyeit a szovviet táborhelye helyett. A helyhez kötött merikai szlugáj, gazda, sőt a
városlakó munkás se mindig vette észre, hogy valami megváltozott.
Dulua utcái emlékeztek még, hogyan dobogtak itt az ellenség Jovainak patái, mint
harsogtak a trombiták, mint táncoltak, fénylettek a lándzsáik újra meg újra,
vérfürdőt azonban csak egyszer éltek meg, fosztogatást csak kétszer, az elmúlt
kétszáz év során pedig nem láttak mást, csak kereskedelmet. Békesség honolt a
síkon, s az anyák nem mondogatták már csintalan gyerekeiknek: „Ha rossz leszel,
elvisz a norrman!"
Vanna Uangovna csak a történelemkönyvek lapjairól, visszaemlékezésekből és
távoli birodalmak felől érkező töredékes hírekből ismerte a háborút. Amikor
azonban ifjúkorában Jüanban járt, s az ezred ösztöndíjával egészítette ki fizikai
tanulmányait a Csai Ka-Gó-i Nagyapa Egyetemen, akkor ott, a Megvilágosodás
Házában élt át egy a Gaeával kapcsolatos élményt. Ettől fogva ez adott értelmet
egész további életének. Később éveken át egy jüanéz ucsenyi tanítványa lett.
Hazájába visszatérve ismert proróhina - látnok - lett, sokan jártak át hozzá a
határon túlról is, megvilágosodást keresve. Gyakori látvány volt itt a szomszéd
országból érkező kereskedőkaraván - szekerek nyáron, szánok télen -, éppoly
gyakori, mint a jüanok kezében lévő Ozero Vissi délkeleti partjain az áruszállító
hajók és halászbárkák. Villongások estek ugyan néhanap, de Vanna se rádió, se
újság, se szóbeszéd révén nem hallott a két nép közötti komoly harcokról.
Így hát derült égből lecsapó villámként élte át, hogy egy jüanéz csapat teljes harci
fegyverzetben előzetes bejelentés nélkül belovagolt Duluába.
Zajt hallott, előjött, hadd lássa, mi történik. Gyönyörű, derült nyári nap volt,
ritkaság ezen a tájon. Beletelt pár pillanat, amíg szeme hozzászokott a fényhez,
agya pedig felfogta, miről van szó. Előbb csak a föntről áradó meleget érzékelte, a
közeli fatelepről szálló gyantaillatot. Emeleti balkonján állt; ez egy kövezett utcára
nyílt, amelyet szlugájok tartottak tisztán; a község két ezred tulajdonában volt, s
ezek igencsak adtak a tisztaságra. A munkások házacskái ápoltak voltak, meredek
zsindelyes tetőikkel, festett fagerendás falaikkal. Helyenként tiszti családok
palotácskája állt, sárkányos tetőgerendákkal, vagy egy kereskedőcég háza, vagy
egy templom égkék hagymakupolája. E mögött a dokkok, majd a tó húzódott,
ameddig a szem ellátott, ezüstös csillogását magános vitorlások vagy evezős
teherszállító hajók törték meg. A szárazföldön, Vanna háta mögött a sűrű település
hirtelen legelőbe, zöldségeskertekbe és fatelepekbe váltott át, azon túl erdők - ám
ezeket elfödte a Könyvtár épülete. Vanna az ismerős látványt nézte, s csak ezután
vette észre a behatolókat. Vagy száz lovast számláltak, málhavivő állatokkal és
tartalék lovakkal, amelyek gyerekek gondjára voltak bízva - teljes század.
Zubbonyuk, nadrágjuk zöldesszürke, sisakjukon forgó, ami a krasznaján katonáknál
nem volt használatos. Nyurga testűek, lapos arcúak, szemük ferdébb, mint Vanna
népéé. A kocsikon lévő zászlón nem fekete mezőben fehér kereszt, hanem piros
alapon arany nap. A felszerelés egyebekben ugyanolyan volt, amilyet megszokott.
Mindegyiküknél kard, sokuknál lándzsák, nyilak és drága puskák, egy teve hátán
rádió-vevőkészülék. Vanna észrevett egy szakasz helybéli lovas katonát, csendben
féken tartott lovakkal. Riadalma csillapult.
De mégis, miért jöttek ezek?
Az egyik férfi megpillantotta, közelebb léptetett lovával, öltözéke ugyanolyan
durva anyagból készült, mint a többié, de a vállán lévő rangjelzés villant a napban,
valódi fém volt. - Hahó, jó napot! - zengett a hangja. - A könyvtárost keresem.
Vannából ez valahogy végképp kiűzte a félelmet. A méltatlankodás került a
helyébe: bármily siralmas, de hát ő nemcsak gaeánus, hanem szoldátok leánya is, és
ezzel kötelességek járnak. E kötelességek már azelőtt szentek voltak, mielőtt
Karakan Afremovek az első jelenését látta. Vanna kiegyenesedett, s halkan
válaszolt, de úgy, ahogy azt a gaeánus felszentelés részeként megtanulta:
- Ez a duluai Könyvtár, s mint minden könyvtár, nyitva áll a tudásra szomjazóknak.
Engem ért a megtiszteltetés, hogy a könyvtárosa lehetek.
A férfi néhány szívdobbanásnyit mozdulatlanul és mereven ült a nyeregben.
Szégyellte magát? Vagy zokon vette, hogy megfeddik, hivatalos fogalmazással s
asszonyi szóval, a katonái előtt? Majd fegyelmezett hangon megszólalt:
- Nem akartam udvariatlan lenni, tisztelendő asszony. Sürgős dolgom van itt,
Krasznajának is fontos. Nem támadók vagyunk, meghívásra jöttünk.
Vanna ajka csöpp, fanyar mosolyra húzódott. Meghívás parancsra, gondolta. A
legutolsó békeszerződés elismerte ugyan függetlenségünket, de megfosztott
bennünket leggazdagabb birtokainktól. Azóta a sovány legelők és szegényes
gazdaságok országa lettünk. Nem maradt más valódi értékünk, mint az erdőink, de
a fa és a szőrme nem tart el ekkora lakosságot. Ahogy a nagy hatalmú Jüan fütyül,
úgy táncol Krasznaja... Többnyire békén hagynak. Nyilván nyomós okuk van,
másként nem jöttek volna így.
- Jó, fogadom önt! - kiáltotta. Hatásosabb lett volna, ha nyomban bemegy, és nem
álldogál idekinn, de nézegetni szeretett volna még egy darabig. A tiszt parancsokat
osztogatott egy alárendeltnek, aki továbbadta őrmestereinek. Kürtök harsantak,
gongok zendültek. A század fölsorakozott, és végigmenetelt a Minjasota utcán,
előttük a krasznajánok. Alighanem a város közelében lévő mezőre tartottak, hogy
tábort verjenek. A parancsnok beszélt pár emberrel, azok hátramaradtak, és
leszálltak lovukról. A merikaiak félénken elő-előjöttek házukból, és elkeveredtek a
szoldátokkal, akik már ott álltak és figyeltek.
A jüanéz vezér is megállt még egy pillanatra, bámulni. Volt is mit. A duluai
Könyvtár régi, híres és jó karban lévő épületben működött. Egy hektárnál nagyobb
telken állt, abba tartozott a kert és a szentély is. A kecses, oszlopos főépület állt a
főhelyen, a fehérre meszelt téglafal mondák betűivel volt kirakva, kapuzata fölött a
Bölcsesség Szeme: márványból, jade-ből, lapis lazuliból, ónixból és aranyból
készült mozaik.
Így festett kívülről. Ám a lényeg odabenn rejlett. Egymillióra becsülték a könyvek
számát, egy részük a Halál-korszak és a Bevándorlások Kora előtti civilizáció
tárgyi maradványa -, akadt köztük régi merikai vagy külföldről később behozott
anyag is. Legtöbbjük utánnyomás, aprólékos pontossággal készítették őket más
gyűjteményekben lévő eredeti könyvekről. Legtöbbje a későbbi nemzedékek
társadalom- és természettudományát képviselte, főleg az elmúlt két-három
évszázadból. És voltak itt térképek, folyóiratok, rajzok, fényképek, tengeri
térképek, kutatási eszközök, sőt legújabban egy számítógép, amelyet egyenest Új-
Zélannból szállítottak ide...
Vanna bejött az erkélyről. Bent a hűvös félhomályban összehívta munkatársait és
tanítványait. Megnyugtatta munkatársait (ezek zömmel szlugájok voltak, bár
szakképzettek, s halálosan rettegtek mindenféle háborúszerűségtől). - Menjetek a
dolgotokra! Nincs mitől félni! - (Szíve mélyén nem volt teljesen biztos ebben.) A
tanítványok szoldátnak születtek, a Könyvtárban teljesítettek szolgálatot, s Vanna
vezetésével tanulták szakmájukat, ezenközben beavatást nyertek a gaeánus
misztériumba. Tíz-egynéhányan voltak, zömükben fiatal férfiak, de néhány fiatal
nő is. Krasznajában gyakori volt - gyakoribb, mint bárhol másutt a síkságon -, hogy
az alkalmas lányokat úgy irányították: ne feltétlenül feleségnek készüljenek.
- Tömörüljetek alakzatba, és gyertek utánam! - utasította őket. A háta mögött
sorakozó köpenyes társaság nyilván majd jelzi a külföldi tisztnek, hol a helye.
Az az előcsarnokban várakozott. A színes kockákból kirakott ablakon át besütött a
nap, és fölélénkítette a kőpadló színeit. Vanna és kísérete lejött a széles lépcsőn, a
tiszt szalutált. Nem rossz ember, gondolta Vanna. A modora nyers, de ez nem az ő
hibája. Vanna nyelvészfüle már azonosította kiejtését: a Jo-Ming tartományból
jöhetett. Fiatalkorában nyilván részt vett az Északnyugati Unióval folytatott
határvillongásokban, nagyon valószínű, hogy banditákra vadászott az
előhegységben.
- Üdvözletem, tisztelendő asszony! - köszönt. -
A nevem Urluk Zsanovics Boktan, s a Biszon ezred nojonja vagyok. - A zubbonyán
lévő rézsólymok is erre vallottak; rangja közvetlenül az ezredes alatt volt az
ezredben. Bár csupán egy századot hozott magával, személye arra vallott, hogy
komoly dologban jár.
- Engem Vanna Uangovna Kimnek neveznek, Du-lua könyvtárosa vagyok,
tisztelettel üdvözlöm önt, és fölajánlom segítségemet. - Mindketten meghajoltak.
Azután szemügyre vették egymást. Vanna középkorú, vaskos és szikkadt, borotvált
fejű és hegyes szakállú férfit látott - az pedig egy negyven felé közeledő, kicsi,
szinte gyermekien karcsú nőt, nagy fejűt, finoman markáns arcút. Szürke, dísztelen
hivatali köpeny volt rajta, egyetlen dísze egy arannyal hímzett sináju
„Tudás"-írásjel; nyakán kerek jade-medál, keresztet véstek bele: a gaeánus szakértő
jelvénye.
A férfi udvariasan elmosolyodott.
- Ne féljen! Nem túrom fel a könyveit. Az önök Karszov őrnagya szerint ha valaki
segíthet nekünk itt, hát ön az. Beszélgethetnénk valahol négyszemközt?
- Hogyne. - Vanna elküldte tanítványait, és a szobájába vezette a vendégét. Az kissé
meglepődött a helyiség egyszerűségétől, a díszes falak közt, nyugatiasán keresztbe
rakott lábbal foglalt helyet egy padon Vanna íróasztala előtt. A nő magas,
kárpitozatlan ülőkét hozott oda magának, kérdőn fölemelte szemöldökét, és várt.
- Ez titok - figyelmeztette a férfi. - Ha kitudódik, és illetéktelenek fülébe jut, hogy
tudjuk, amit tudunk, és ha a dolgok fölkavarodnak, akkor olyan démonok
szabadulhatnak el, hogy maga Oktáj se képes visszakergetni őket a pokolba.
Vajon pogány-e ez az ember, futott át egy pillanatra Vanna agyán, vagy csupán
azért ejtette ki a Viharthozó nevét, hogy nyomatékot adjon szavainak? Akárhogy is,
nyilvánvalóan komolyan beszélt; szívóssága alatt iszonyat emésztette. Vanna hátán
végigfutott a hideg.
- Folytassa! - mondta halkan.
A férfi komoran babrálta szakállát. Nyilván szívesen rágyújtott volna: a nő látta
mellényzsebében a szivart. Fél perc múltán elő is vette.
- Kutatott-e valaki... urán, plutónium... nukleáris robbanóanyag után?
Mintha robbant volna valami Vanna agyában. Döbbenetében csak bámult, a férfi
pedig irgalmatlanul folytatta:
- Van okunk azt hinni, hogy valaki összeszedegeti ezeket, méghozzá évek óta. Föl
nem használt rakétákat a Halál-korszakból, amelyek helyét már elfeledték, s
eltemetődött. Nyilván tudja, hogy maráj ügynökök réges-régen világszerte
fölkutattak minden grammnyi hasadó-anyagot, s azt hiszem, igazat állítanak: amire
rátaláltak, azt betonszarkofágba zárva a tenger fenekére süllyesztették.
Mindazonáltal - folytatta a vendég - az utóbbi időben Jüanban expedíciókat
indítottunk, föl nem lelt rakéták nyomában, legyenek azok bár kilövősilókban rejlő
nagy rakéták vagy mozgóegységek, amelyeket még szétszóródása és pusztulása
előtt hagyott ott a régi merikai hadsereg. Ezt nem mondták nekem, de azt hiszem,
azért, mert a marájok figyelmeztették a Birodalmi Bíróságot. Rátaláltunk néhány
rakétára, ámde a robbanófejük hiányzott. Leszedték róluk, éspedig nem a marájok,
sok száz éve, hanem valaki más az elmúlt tíz-húsz év során. Ez megállapítható
bizonyos jelekből, például karcolásokról a fémen, annak oxidációjáról... Nos!
Valakinek nyilván tervei vannak vele, netán a világ nyakára telepedni. És Jüanhoz
tartozik az egyik olyan terület, amelyen a régiek a fegyvereiket tartották. Nem
bántó szándékkal mondom, tisztelendő asszony, de Krasznajának nincs sem
elegendő embere, sem szervezettsége, hogy olyan alaposan foglalkozzék ezzel,
ahogy kell. Át kell fésülnünk az önök vadonjait, megkeresnünk az elveszett gyilkos
tárgyakat, vagy legalábbis rájönni, kik ezek a sírrablók. A Tien Dzsang személyesen
írt az önök legfelső goszpogyinjának. Megegyeztek abban, hogy jüanéz
kutatóegységeket küldenek ide. Én vezetem az elsőt.
Berekedt, elhallgatott, s Vanna megsejtette, nyilván inni szeretne a csípőjén lévő
kulacsból, amely aligha vízzel van teli.
De hát megőrültem én ? - szólt rá önmagára. - Csak aranyoskodom itt, amikor ilyen
rettenetes dologról van szó! Lazított izmain, mélyeket lélegzett, magában egy
mantrát mormolt, s lelki szeme elé idézett egy mandalát. S utána már sikerült
nyugodt hangon válaszolnia:
- Tudomásul veszem, nőjön, és tiszta szívemből szeretnék segíteni. Ha Gaeát
megtámadja ez a rák, akkor az Életerő radikális gyógykezelésre szorul, nem egy
újabb Halál-korszakra. De sajnos nincs semmi információm.
- Kell hogy legyen! Valahol, az ön által őrzött könyvtömegben kell hogy legyen
valami iránymutatás arra, hol vannak ezek a lelőhelyek.
- Alig hiszem. Természetesen azonnal ráállítom az embereimet, minden más
feladatot félretéve, de minthogy ezeket a műveket sok évszázad során szerezték be,
kiválóan vannak katalogizálva és nyilvántartva. Újabb szerzeményekkel pedig,
ugyebár, nem megyünk semmire.
- Hátha mégis. Ki tudja? Talán valamiféle említés történik egy prémvadász által
benn az erdő belsejében észrevett különös dologról. És önnél, tisztelendő asz-
szony, sok ember megfordult, aki meg szeretne tudni ezt-azt. Ellenőriznie kell őket,
főleg ha régi könyveket kérnek ki.
- Ez igaz. - Vanna a homlokát ráncolta, visszatartotta a lélegzetét, majd nagyot
sóhajtott, és széttárta karját. - Nem, sajnálom, de bizonyos vagyok abban, hogy
senki sem végzett olyanfajta kutatást, ami ebbe az irányba mutathatna. Ha
belegondol, nőjön, ön is belátja, hogy ez valószínűtlen. Miért hagyna maga után
pontosan olyanfajta nyomot az ön számára, mint amit említett?
A keresők inkább feltűnés nélkül járják az erdőt meg a tavak mentét, éberen,
kérdezősködve minden elébük kerülő helybéli lakostól. Lehet, hogy találsz
ilyeneket, nőjön, de én ezt reménytelennek látom. Az elszigetelten élő, naiv erdei
embereknek a keresők gyakorlatilag bárminek kiadhatják magukat, aminek csak
akarják, gondolta Vanna.
Húsz ennek szentelt év, ennyire becsülted, nőjön? Akkor bizony elkéstünk.
Megborzongott.
2.

Talence Donal Ferlay épp klánjának birtokát látogatta a Vogézekben, amikor

egyszer csak mellkasához kapott, elakadt a lélegzete, összeesett és meghalt.
Teljesen váratlanul történt. Bár már hetvenegyedik évében járt, mégis jó
egészségnek örvendett, szemüveg nélkül olvasott. A Ferlay férfiak gyakran túlélték
a kilencven évet is. Előzőleg az a ki nem mondott, de nyilvánvaló vélemény alakult
ki, hogy a Klántanács őt választja meg hamarosan kapitánynak, ha az öreg Torna
Sark meghal.
Sokan igencsak vártak már erre, nem mintha rosszat kívántak volna államfőjüknek,
de érezték, hogy a Tartománynak erősebb kézre van szüksége. Ezek a
fenyegetettség s egyszersmind a remény évei voltak. Külföldi utasok és javak,
mindenekfelett pedig külföldi eszmék bomlasztották a régi bizonyosságokat. Mind
több alattvaló berzenkedett Csillaghon uralma ellen, sőt a fiatalabb légszülték is
jogosnak érezték már-már ezt a berzenkedést. Egyre többen tértek a gaeánus hitre,
ennek tanításai pedig forradalmi utalásokat tartalmaztak. Ez azzal járt, hogy ellentét
alakult ki a hagyományos hitek képviselőivel, sőt egy esetleges polgárháború és a
Tartomány szétesése sem látszott lehetetlennek. A Prinek hegyein túl Eszpánya
zsenerálisa még a sebeit nyalogatta Itálja után, de már fokozta erejét, és alkalomra
várt. A Rajnon túli törzsek némelyike a mellőzésből kiemelkedve, konföderációt
formált, amely mind erősebb lett, s külföldről vásárolt fegyvereket. Egy Új
Elszigeteltségi Korszak valószínűtlennek látszott; a gazdaság túlságosan is függött
a külkereskedelemtől s ennek folytán a bolygón zajló események szeszélyétől. És
hírszerző tisztek homályos üzeneteket kaptak maráj kollegáiktól...
Ekkor halt meg, hirtelen, Talence Donal Ferlay.
A klánok minden lehető módon megadták neki a végső tisztességet. Holttestét
távoli ősei háromszínű zászlajával letakarva vitték föl katonai kísérettel
Csillaghonba. A Tanács minden tagja körülvette, a díszhelyen közvetlen családja
állt: felesége, Rosenn, és fiának anyja, Catan egymás mellett állt és imádkozott,
előbbi francáj nyelven, utóbbi brezsonegül, majd mindketten angiájul. Iern vezette
a gyászmenetet végig a folyosókon, vízszintesen tartva egy összecsavart zászló
rúdját. Utánuk a gárda menetelt, tollforgós sisakjukat mélyen lehajtva; lassan
dübögtek a dobok. A ravatalozóban halkabb zene szólt, néhány rövid gyászbeszéd
hangzott el, s Toma kapitány fölolvasta a „Búcsúszót". Majd a koporsót
leeresztették egy acélajtón, amelybe a „Huszonharmadik zsoltár" sorai voltak
bevésve. Lézerenergia áradt fehéren; szétnyílt egy falnyílás - rajta a lelket
visszahívó szavak -, majd Talence Donal Ferlay hamvai szétszóródtak a széllel a
magas egekbe.
A gyászlakoma után a tanácsnokok gyűlést tartottak. És bár Iern csupán huszonhat
éves volt, őt emelték be maguk közé. Ez nem az apja iránti tisztelet gesztusa volt.
Könnyedén bízták rá ezt a hatalmat - a Tartomány ügyeiben való szavazati jogot, a
közvetítő szerepét a Feljebbviteli Bírósághoz. Tudniillik egyetlen klánnak se
lehetett száz felnőtt tagonként egynél több tanácstagja. Úgy találták, hogy Talence
Iern Ferlay erős, fiatal férfi, értelmes, ha nem is mélyen gondolkodó, talán kissé
könnyűvérű, de alapvetően felelősségteljes; nemcsak a légszülték körében
népszerű, hanem a brézsi, dordoyni és azon túli parasztok körében is. Nagy
nyereség lesz a Tanács számára. Alighanem ő lesz majd a legalkalmasabb a
kapitány posztjára.

3.

Valdor vára mindig is meglehetősen távol esett a világtól. A Tartomány déli határa
közelében állt, katonai bázis céljára építették, hogy visszatartsa a Prinek lejtőin
leereszkedő s a lenti gazdaságokra és városokra rátörő támadókat. Ezeket a
barbárokat lassanként pacifikálták és civilizálták, végül Eszkual-Herria Nord
állammá szerveződött. A felföld csak keveseket tudott eltartani; az ottani
pásztornépség szétszóródottan élt, s szorosabb kapcsolatot tartott a határon túli,
ibérjai társaival, mint a tőlük északra élő gazkonyokkal. Ahogy az eszpányok
lassacskán összeszedték magukat, a kereskedelem is megindult, ám ők inkább a
vízi utakat kedvelték, mint a hegyek hágóit. Valdorba a háborús időket leszámítva
ritkán tévedt látogató, s a birtokló Talence család várurai csak minimális időt
töltöttek itt évente. Csak kevesen vették a fáradságot, hogy megtanulják a
bennszülöttek kétségtelenül nehéz, Urópában rokontalan nyelvét. Inkább
tolmácsokat alkalmaztak, valahányszor olyan emberrel volt dolguk, aki se angiájul,
se francájul nem tudott. Jovain Aurillac mindkét tekintetben eltért elődeitől.
Ráadásul nem csupán birtoka jobbágyainak és bérlőinek jóléte érdekelte, hanem a
közeli falusiak s a környékbeli állattenyésztők családjainak sorsa is. Népszerű is
volt hát köztük, s vezetőjükként tekintettek rá. Ezek a szálak még szorosabbra
fűződtek, amikor Jovain az egész évet helyben töltötte, s ezt a gyakorlatot
láthatólag végérvényessé szándékozott tenni. Az emberek kósza híreket hallottak
arról, hogy valamiféle zűrbe keveredett, s ezért él itt. Ha nem megy többé
Ileducielbe és Tournevbe, akkor ki megy, és ki szól az érdekükben? Kormányuk a
helyi főurak közt oszlott meg, valamennyien csak a maguk helyi gondjaival
törődtek, a király pedig csak díszül szolgált.
Ileduciel maga csaknem ugyanennyire valószerűtlennek tűnt - kívül esett
láthatárukon, hacsak az ember föl nem mászott egy hegycsúcsra. Ugyan mit
használt, mi haszna van az égi gömbből az eszkualdunok-nak - morogtak a
parasztok -, azonkívül, hogy háborúkba sodorta őket ibérjai testvéreik ellen, terjedt
közöttük a gaeánus hit, ez tovább gerjesztette a légszülték iránti gyanakvásukat, s
ehhez járultak a külhoniak elbeszélései, akik külföldies korszellemet hoztak
Francföldre. A gőgös klánok jól teszik, ha számolnak vele: minden tizenkét évesnél
idősebb eszkualdun férfiembernek van fegyvere, és ért is hozzá!
Talence Jovain Aurillac, mielőtt elindult találkozójára az Eszpányból jött tiszttel,
megállt egy kissé toronyszobája nyitott ablaka előtt. Eléggé ijesztő dologra szánta
el végre magát (vagy Faylis vette rá?), s szerette volna, ha előbb Gaea sugároz felé
egy csöppet a maga végtelen belső békéjéből.
Múlóban volt már a nyár a Magas Prinekben. Az arcába fúvó gyönge szél a
szemközti hegyek havas csúcsai felől érkezett, jeges leheletet árasztott. Odalenn
barnult már a rét füve, a tölgyek lombja vörösödött. Az alatta húzódó völgy félig
még zöldült a lovak kifutóiban s a gyümölcsösökben, de a gabona már aratásra
éretten halványult, a folyó pedig fémesen csillogott. Látszott innen pár ház, mélyen
elbújtak cserepes tetejük alá; kéményükből szaggatottan szállt fel a füst. A vár alatti
lejtőn birkanyáj legelészett, szőrük fehéren fénylett a napon. A pásztorlány
fafurulyán játszott; Jovain jól hallotta a moll dallamot. De ezen kívül csak a
szélsuttogást érzékelte, meg azt a feszültséget, amelyet ki szeretett volna űzni
testéből.
Helyesen cselekszem, mert ez szolgálja legjobban az Életerőt, mondogatta
magának. Igaz, a magam vágyait is szolgálom, ám ezek tisztességesek, és a
fejlődést segítik. Kimenteni keserves életéből az asszonyt, akit szeretek, ismét vele
lenni, gyermekeket nemzeni neki. Megmenteni a Tartományt jelenlegi őrületéből, s
Gaea bölcsességének és tudásának mezsgyéire terelni, Csillaghont pedig az
igazság jelzőtüzévé tenni az egész emberiség számára.
Ujjai összekulcsolódtak. Hiszek-e ebben igazán? Sosem volt valóságos látomásom.
Az én megtérésem intellektuális eredetű volt, amikor megvilágosodást és értelmet
kerestem az átélt borzalmak után. Bezzeg az iszákos, falánk, élvhajhász öreg
Mattas ucsenyinek egyre újabb és újabb közvetlen élménye van az Élet eggyé
válásáról. Benne extázis honol; más látnokokban totális derű - de mindig valami
természetfölötti. Viszont olyanok, mint Faylis és én, szomorkásán kuporgunk énünk
börtönében. Távcsövem néha már majdnem kiszabadít belőle (mily csodás az
Orion Nebula, amelyben új napok és világok születnek, miközben szemlélem őket!)
de egészen sosem.
Nos, ha előkészíthetem az utat gyermekeimnek...
Lépteket hallott, megfordult. Felesége jött be. Megállt a szoba közepén.
Farkasszemet néztek.
Kísértetiesnek látta az asszonyt fehér köntösében, fehér kendővel hátrakötött
hajával, a családjára jellemző végtelen, sápadt arcbőrrel. A Lundgard-klán Ayson-
ágából származott - szeme hatalmas volt.
- Téged kereslek - szólalt meg végre az asszony oly halkan, hogy férje alig hallotta.
- Van számomra pár perced?
- Hamarosan kezdődik egy megbeszélésem - válaszolta Jovain. - Nem
beszélhetnénk később?
- Nem - sóhajtott föl Irmali. - A kettőnk legtöbb ügye ráér, mert rá kell hogy érjen,
de most éppenséggel erről a megbeszélésedről van szó.
A férfi nyugtalan lett.
- Miről beszélsz?
- Nagyon odafigyelek az emberekre. Rákényszerültem. Az a férfi, aki azért jön,
hogy tárgyaljon veled, állítólag kereskedelmi szerződést kötsz a vállalatával, ez az
ember nem holmi egyszerű eszpány kereskedő. Nem, ez hivatásos tiszt.
- Hm... Hallottam, hm... hogy valaha az volt. No és?
Az asszony közeledett felé, de megállt, mintha félne megérinteni a férjét. Talán
csakugyan félt. Össze kellett szednie erejét erre a beszélgetésre. Lecsüngő keze
ökölbe szorult:
- Jovain, én nem dőlök be a te gaeánizmusodnak, de nem vagyok bolond. Figyelek,
gondolkodom, összerakom a dolgokat. Egy éve vagy még régebben levelezést
folytatsz, amelyről nem beszélsz, de megfigyeltem, honnan jönnek a levelek.
Futárok jöttek-mentek, és én tudom - a kiejtésükről, a ruházatukról, ezer más jelből
-, honnan valók. A rádió olcsóbb, egyszerűbb, mint a levelezés, de te a rádiót
csupán rutinérintkezésre használod, nyilván valami mást akarsz megbeszélni, s nem
akarod, hogy kihallgassák. Különben is: ismerlek, Jovain. Bármily messzire
kerültünk egymástól, ismerlek.
- Szerinted mit művelek?
- Biztosat természetesen nem tudok - mondta az asszony makacs szerénységgel -,
de attól tartok, hogy valami politikai mesterkedés... hogy külföldi ügynököt hívtál
be... jaj, Jovain, ne tedd!
A szél erősebben fújt be, fölborzolta a férfi haját, Gaea élő szele betört a köntöse
alá. Ebből szívta magába a kellő erőt, s szembefordult feleségével.
- Igen, csakugyan bizalmas tárgyalásokat folytatok, de esküszöm neked, hogy ezek
nincsenek a Tartomány ártalmára. Nem vagyok áruló. Ha annak hiszel, akkor az a
kötelességed, hogy följelents Csillaghonnál.
Irmali visszariadt.
- Nem lennék képes rá. Szeretlek. De féltelek... téged, a gyerekeket - suttogta.
Most már Jovain lépett oda hozzá, megfogta az asszony mindkét kezét (milyen
hideg!), arcába mosolygott (az asszonyból az a rózsaillatú parfüm áradt, amelyet ő,
házasságuk kezdetén, annyira szeretett), és igyekezett megnyugtatni:
- Irmali, drágám, ez tényleg nagyszabású ügy, s nem tagadom, hogy ennek
keretében el szeretnék hárítani egy ránk leselkedő szörnyű veszélyt. Ennél többet
még nem mondhatok. Maradj hűséges, Irmali, és meglesz a jutalmad! - Röpke
csókot lehelt rá, sós ízt érzett. - Ne haragudj, mennem kell. Maradj hűséges!
Ott hagyta az asszonyt, tudta, hogy az addig marad, amíg egyedül ki nem sírja
magát. Zsézus Kritt! Csak legalább ne ragaszkodna hozzám annyira! - dohogott
magában. A kanyargó csigalépcsőn lemenet átalakult a hangulata. Nem, nem
vagyok tisztességes. Bátor asszony ő, évek hosszú során át kiállt ellenem a hitéért.
Jó lenne, ha őszinte lehetnék hozzá.
Elmosolyodott: „Képmutatás olajozza a társadalom tengelyét." Mattas mondta ezt
egyszer egy jókora böffenés kíséretében. Vajon egy komolyabb, kevésbé
földhözragadt, kevésbé hitvány ember is meg tudott volna-e nyerni engem a
gaeánus filozófiának ? Hiszen a tettek embere vagyok, legalább annyira, amennyire
idealista… Jaj, csak sikerült volna megölnöm Iern Ferlay-t, amikor a
napszárnyúinkkal párbajoztunk! A kudarcom az oka, hogy Faylisnak még egy évet
vele kell töltenie most. Még többe is kerül majd szegény, gyönyörű kis
szerelmemnek. De már készülök a felszabadítására. Ma nagy lépést teszek a veled
való egyesülés felé, Faylis. Faylis!
Vajon képes leszek-e valaha is, hogy bevalljam neked: a férjed az igazat mondta a
légi párbajon történtekről, a vele lezajlottakról? Aligha leszek. Jobban szeretlek
annál, semhogy ilyen szükségtelen sokknak tegyelek ki.
És a szerelem az Életerőé.
A csigalépcső egy falkárpitokkal és trófeákkal díszített folyosóra vezetett. A család
személyzetének tagjai meghajlással üdvözölték; ő rájuk mosolygott, és biccentett
feléjük. Egy másik folyosó betorkolásánál belefutott Mattas Olverába.
Csaknem összeütköztek. Az öreg már a szokott délutáni alkoholos állapotában volt.
Totyakos testén ételpecsétes, izzadságszagú göncök, - kezében borosüveg;
tántorgott, csuklott, és egy malac nóta foszlányait dünnyögte. Kövér arca fénylett,
véreres orra vörösen világított. Hosszú, ápolatlan, őszes szakálla eltakarta a jade
Föld-jelvényt, amely arra szolgált, hogy jelezze: viselője látnok - prorók -,
azonkívül ucsenyi, azaz az igazság tanítója. De hiszen mindig is azt hirdette -
amióta csak porlepetten idáig botorkált Ibérjából mint kéregető prédikátor -, hogy
Gaea nem ragaszkodik a formákhoz. Merthogy ő nem isten, hanem van, s egyetlen
volta azt kívánja, hogy ez emberek a maguk módján leljenek rá.
- Ohohó! - dörögte, és fél karjával átnyalábolta a várúr nyakát. - Jó kis találkozás,
mi, barátom? Te mész a kis összeesküvésedre, én pedig a kis szobalányhoz. Érezd
jól magad! - Régen élt itt, mégis pocsékul beszélt francájul.
Jovain megtorpant, hátrahúzódott.
- Bocsánatodat kérem, szábio - mondta, ügyelve a tiszteletteljes megszólításra. -
Csakugyan megbeszélésre megyek. Bizonyos üzleti ügyek megbeszélésére.
Figyelmeztetés volt ez, diszkrécióra. Mattas kezdettől fogva be volt avatva mint
Jovain összekötője az ibérjai szakemberek hálózatához (és az óceán túlpartján
Merikához, kormányokat, nemzeteket, fajtákat átívelve és összekötve Gaea
szolgálatában). Az apostol kedélyesen elismerte, hogy másra nem használható; nem
a gyakorlati politika a hivatása, hanem hogy megértesse: az Élet egyetlen, s
bevezesse a nyomában jövőket e csodálatos egyesülésbe. Ezen túl: az élet arra való,
hogy éljék. Jovain irigyelte.
Az ucsenyi apró szeme egy pillanatra élesen rámeredt, vigyora lehervadt, hangja
elállt, Jovainnek egyszeriben kételye támadt, csakugyan részeg-e.
- Várúr - mondta az öreg -, a geológia és a történelem egyaránt azt mutatja, hogy
akadnak pillanatok, amikor a fejlődés új fordulatot vesz, jobbra vagy rosz-szabbra
fordul. Lehet, hogy ez az óra is ilyen. Ha csakugyan az, akkor legyen az
előrehaladásé.
Aztán újra elröhögte magát, szellentett egyet, belekortyolt az italába, minden jót
kívánt a klántagnak, s eldöcögött a soron lévő szajhájához.
Jovain ment tovább.
Jago Diasz Garszaja a megbeszélt szobában várta. Alacsony, körszakállas férfi volt,
az Eszpány középső vidékén élő jómódú polgárok viseletében: vászonzubbonyban
és csíkos nadrágban; de csakugyan katonásan viselkedett, ahogyan Irmali
észrevette: mivelhogy csakugyan katona volt. Amikor Jovain belépett, a vendég
fölállt, szinte vigyázzállásba. Elvégre meglehet, hogy a Tartomány legközelebbi
kapitánya előtt áll.
- Jó napot, uram - köszöntötte. Hibátlanul beszélt francájul, gazkonyi
hanghordozással, ami sajátos színt adott mondatainak.
- Üdvözlöm. Kérem, foglaljon helyet. Megkínálhatom? - Jovain konyakot és
cigarettát tett elé, bár ő maga nem dohányzótt. Ez nemcsak a házigazda
udvariassága volt a vendég iránt. Ő ugyan a Talence-klán tagja, ám Diasz Garszaja
az eszpány zsenerálisnak volt a szóvivője. És zavarba ejtően közvetlen. Rögvest
megkérdezte:
- Mennyire veszi komolyan a tervezett államcsínyt? Jovain összeszedte a
bátorságát, hogy hasonlóan
egyenes választ adjon:
- Száz százalékig. Igyekeztem elmagyarázni a feladatokat, de hadd ismételjem itt
el röviden önnek. Azután, ha logikusnak találja az álláspontomat, rátérhetünk a
gyakorlati részletekre.
Belekortyolt a konyakba, hadd nyugtassa meg melegével, majd részletezni kezdte:
- Csillaghon tartományához tartozom. Kérem, értse meg: ehhez köt a lojalitásom.
Harcoltam érte, sebeket kaptam, az életemet kockáztattam, bár eközben sose
értettem egészen, miért épp az ön népével lövöldözünk egymásra. Azután... nos, az
ön népe ma már majdnem teljességgel gaeánus. s én mindinkább a világ
civilizációjának egy új korszakát látom magam előtt... dehát fölösleges, hogy
szólamokat ismételgessünk.
Harag fogta el, öklével székének karfájára csapott, és így folytatta:
- A tény az, hogy Talence Donal Ferlay meghalt. Ő volt a kapitányi rang
nyilvánvaló jelöltje Torna várható halála után, s ez is épp elég rossz lett volna. Ám
a klánok nagy hirtelen behozták a tanácsba a fiát, Iernt. s az a szóbeszéd járja, hogy
esetleg ezt a senkiházit, ezt a szakbarbárt választják meg... - Nyelt egyet. - Éppen
mivel személyes ellensége vagyok, úgy érzem, hogy Gaeához kell fordulnom. A
gyűlölet is adhat energiát az Életerőnek, nem gondolja?
Diasz Garszaja bólintott.
- Magam is azt hiszem. Nyilván tudja: nem vagyok szakember. A zsenerális
szolgálatában álló tiszt vagyok. Természetesen szívesen vennénk, ha a Tartomány
következő kormánya az előzőeknél barátságosabban viszonyulna a törvényes
eszpány célokhoz. S ha ez a kormányzat ráadásul még gaeánus is lenne... nos ez
már csakugyan egy új civilizáció magva! - Mélyen leszívta cigarettája füstjét. -
Nos! Akkor hát vitassuk meg az eshetőségeket. Senki se tudja, hogyan alakul a
választás. Ha például egy Ferlay-nél kevésbé ellentmondásos személyiség lesz a
jelölt, azt lehetetlen félreállni. De ha mégis Ferlay... Ön fegyvert óhajt. Eszpánya
nem szolgálhat vele közvetlenül. Csillaghon felderítői megtudnák, hogy több
fegyvert állítunk elő, mint amennyit fölhasználunk, s nyomon követnék, hová
kerülnek ezek. Viszont vannak kapcsolataink Jüannal, Merikával... s ezek
közvetítők lehetnének a kapcsolat létesítésében. Ezek a hegyek pedig alkalmasak
arra, hogy titokban embereket szállítsunk át... Igen, mindenképp beszéljük meg,
uram!
Jovain melle dagadt a diadaltól.

4.

Szőlőlevelecském, töltsd ki a csurgó

napfényt kancsódból,
hol álmodott a szép elmúlt nyarakról,
hűvöslő bíbor csodás alkonyokról.
Szőlőskertekről, hol pirult a szőlőszem,
éjsötét tövén bújt a szerelem.
Hajnalra eltűnt fiú és a lány
ne légy fukar a borral már, babám!
Nincs rózsaszirom, égöbb, pirosabb,
mint tűzhely mellett ez a kis palack.
Nincs olyan arany-fehér hab téli tengeren,
mint ott, hol Chardonnay jó bora terem.

Igyál, mielőtt vége a dalnak...

Plik elhallgatott. Horkant egyet, végigsöpört ujjaival a lant húrjain, és lecsapta

hangszerét.
- Phü. Elég! Eleget kornyikáltam, a szentségit. Megtöltenéd a poharam,
gyönyörűm?
Sesi szemközt ült vele, és meglepetten nézett rá a gyertyafényes félhomályban.
Rábámult a szomszéd asztalnál ülő négy vendég is, egy tengerész, két munkás és
egy paraszt, aki a vásárba jött. Nem volt más vendég a Pey d'Or-ban,csak a dalnok
meg ők négyen. A tulajdonos odafönn vacsorázott a lakásában, mert a nagyobb
forgalmat csak későbbre várta, amikor a többi vendég is evett már odahaza.
- Miért hallgattál el? - kérdezte a pincérlány. - Ez szép dal volt.
- Gyermekded - fanyalgott az angláj. - Olyan közhelyes, hogy már nyikorog. Nem
szállt le a földre az Úristen. Hirtelen elment a kedvem attól, hogy italról és
szerelemről óbégassak, amikor inkább inni lenne kedvem. - Szemtelenebbre váltott:
- És később talán egy kis szerelmeskedésre...
Sesi a fejét ingatta. - Hát nem nekem szólt ez a dal? És a kellős közepén
abbahagyod!
Plik fölsóhajtott: - Igen, neked szántam, de ez a dal nem volt méltó az én
Szőlőlevelecskémhez. - Megrázta a fejét, csettintett nyelvével, s félmosolyra húzta
a száját. - De az is lehet, hogy méltó volt, s az még rosszabb. Adhatnál nekem még
ihletet, édes picinyem. Először is tölthetnél újra a burgundiból.
- Vendégem vagy, Plik - kínálta az egyik munkás. Brezsonegül beszélt.
- Ó, köszönöm, Roparzs - válaszolta ugyanazon a nyelven a költő. - Ha meg is
duplázod, akkor talán kedvem szottyan egy másmilyen dalt is elkövetni, egy igazit,
aminek vér folyik az ereiben.
- És ami a mi nyelvünkön szól, hallod-e! Nem nagyon értettem ezt az angláj dalt.
Hogyan is szól az a te Bandita-balladád? - Roparzs a társaihoz fordult. - Az neked
is tetszett, mi, Koneg? Neked is tetszeni fog, te vidéki. Tudom. Fölkavaró egy nóta.
Plik tanakodott: - Eléggé felforgató dal az. - Balladája sok stanzában ünnepelte a
betyár Jakez legendás alakját, szerelmi és zabálási hőstetteit: Jakez ötszáz éve
parasztlázadást vezetett egy elnyomó Mestromor ellen. - Nem nagyon tetszene a
magatok fajtának. Hallottam Kemper-szerte bömbölni, hallottam falun is; nem
csodálnám, ha sokan zokon vennék.
Roparzs megvakarta az üstökét, és eltűpődött ezen. Koneg dohogott:
- Aha. Tudod-e, mennyire megdrágult az ennivaló? Meg a házbér és minden egyéb.
Csak a bérek nem mennek föl. És a ligánk nem tudja elérni, hogy a munkamester
emelést adjon.
- A városi ligák beadták a derekukat... - kezdte a farmer.
Koneg hevesen bólogatott. - Annyit se tesznek meg, hogy elmennének a
Mestromorhoz, és a szentekhez fordulnának az ügyünkben.
- Tudnak-e egyáltalán a ti drágalátos szentjeitek a helyzetetekről, érdekli őket? -
gúnyolódott a tengerész.
E falak közt nem ő volt az első, aki a légszülték ellen beszélt, de Sesi nyelvet öltött
rá, amire Plik így szólt:
- Nem az ő hibájuk. Az ő törvényeik szerint, a bekebelezési egyezmény szerint nem
avatkozhatnak bele ennek az államnak a belügyeibe. Ha megtennék, ti, brézsek,
legalább úgy kikelnétek ellene, mint a Tartomány más népei.
- És minket se szidj, akik az ennivalót termeljük - mondta a paraszt. - Minket
ugyanúgy megnyomorgattak, de a mi szövetségünk még nem adta be a derekát. És
még így se tudja visszatartani a déli Ar-Morból jövő olcsó gabonát. Végünk van, ha
nem szerzünk modern, tízlovas arató-cséplő gépeket. Tudjátok, mibe kerül az
ilyesmi?
- Á, hagyjuk már a ligátokat! - morgott a tengerész. - Nyírjátok ki. Nyírjátok ki a
légszültéket, mindet! Valaha, a régi időkben még volt valami hasznuk, amikor az
embereknek még mindenhez valami kötelék kellett, de ma már csak mindenbe
beavatkozó járom a nyakatokon.
- Járom, amely beavatkozik, elbűvölő képzavar - jegyezte meg Plik. Sesi ellibegett,
hogy kihozza neki a bort.
- És mit tennél a helyükbe? - kérdezte Roparzs.
- Semmit - felelte a tengerész. - Eltörölném őket. Eltörölném a munkamester
hivatalát is, minden istenverte hivatalnokot, akit a múltból örököltünk. Hadd
keresse meg a pénzét mindenki úgy, ahogy neki tetszik, hadd süllyedjen a víz alá,
vagy ússzon ki, ahogy tud. Ha együtt akarnak működni, úgy is jó, de bízzuk rájuk,
legyen joguk kiszállni, akármikor.
A paraszt elképedt. A városi emberek, akikhez jobban elértek már idegen
gondolatok, elgondolkodtak. Sesi kihozta Pliknek a teli poharát. Az nagyot húzott
belőle.
- Akkor az ember így nem tudná, kitől-mitől függ - mondta nagy sokára Koneg.
- Így csinálják Merikában, az Északnyugati Unióban - válaszolta a tengerész. - És
beválik, beválik. Nem mintha valaha is ott jártam volna, vagy akár remélném, hogy
odajutok, de beszéltem az ő hajósaikkal...
Kinyílt az ajtó a lépcső tetején. Hideg levegő csapott be a pince füstjébe. Kinn
havazott a korán jövő alkonyatban. Színezett lámpások fénye áradt át az utcán,
mint bárhol másutt a városban, mert a napforduló ünnepe már csak háromnapnyira
volt.
Ketten léptek be és jöttek le a lépcsőn a söntésbe. Köpenyüket, kalapjukat hó
borította. Hatalmas, imbolygó árnyékuk úszott utánuk a kandallótűz lobogó
fényénél. Plik rájuk nézett, s fölkiáltott:
- Nocsak, ászt emlegetünk, és bejön egy rojalflöss! Itt jön a hatalom maga, ha
továbbra is az Északnyugati Unióról szeretnétek társalogni. - Nyizga alakja
fölemelkedett, és kis meghajlást mímelt: - Isten hozta, uram és hölgyem! - mondta
angiájul. - Igyanak velünk! Nyilván úgyis ez volt a szándékuk, de mégis hadd
hívjuk meg önöket.
A pár közelebb jött.
- Nagyon köszönjük - felelte a férfi akcentusos, de folyékony francájsággal. - A
többi jelenlévő számára talán ez a megfelelőbb nyelv, nem? Az idegennek
előzékenynek kell lennie.
Az asztalhoz ért, megállt. Alacsony, csúnyácska ember volt, penge-orral, jéghideg
szempárral, rossz fogú szája körül kurta, őszülő szakállal. Öltözete jellegtelen volt,
akárcsak társáé. A férfiak inkább a nőre fordították figyelmüket, és nemcsak azért,
mert e tájon ritka látvány volt a nadrágot viselő fehérnép. Ez a lány magas volt,
szőke, fiatal, csinos, s valami vadság áradt belőle, noha nyugodtan állt.
Plik még mindig állt, s kezében öblös poharával sorra mutatta be a jelenlévőket:
- Ez itt az imádnivaló Sesi, akinek én a Szőlőlevél nevet adtam, alig várja, hogy
kiszolgálja önöket. Mit óhajtanak? Állom a fogyasztásukat, hacsak ezek a jelenlévő
urak nem óhajtanak ugyancsak beszállni. A mi isten háta mögötti törzskocsmánkba
ritkán térnek be magas rangú tisztek az Északnyugati Unióból. Nem is tudom, járt-e
itt egy is? Aligha, így hát köszöntöm önöket, a ház vezetése nevében.
A férfi furcsán kedves mosolyt eresztett meg, és üdvözölte a társaságot:
- A nevem Mikli Karst.
- Ronica Birken - mutatkozott be a fiatal lány.
- Uram, ön az a költő, akiről olyan sokat hallottunk?
- Francáj beszédét nehezen lehetett érteni,
- Néhanap elkövetek egy-egy versikét - válaszolta Plik. A vendégek az asztalához
telepedtek, Sesi fölvette a rendelésüket. - És te is kérj, amit óhajtasz, szépségem,
ami csak sovány pénztárcámtól telik.
Mikli Karst cigarettatárcát vett elő, körülkínálta, elhárították; Plik viszont megkérte
Sesit, hozza oda az agyagpipáját, s egy olyan gyújtószerkezettel gyújtott rá, amely
élénk feltűnést keltett. Az idegen kortyolt egyet, és megkérdezte:
- Honnan tudta azonnal, hová valósiak vagyunk? A norrmanok egyelőre nem
gyakoriak Urópában.
- De hát két napja érkezett egy hajó az önök országából - magyarázta Plik. -
Rendkívül imponáló hajó - tette hozzá magyarázatul Sesinek meg a parasztnak.
- Nézzétek meg, amíg lehet! Óriási katamarán, négy-árbocos, repülőgépet is hozott.
- Tekintete visszatért az újonnan érkezettekre, főleg Ronicára. - A hajó
legénységéből betértek ide páran tegnap. Épp énekeltem, nekik meg, úgy látszik,
tetszett. Gondolom, önök tőlük hallottak felőlem, s mihelyt kötelességeik engedték,
eljöttek.
Ronica bólintott.
- Így igaz. Szeretem a jó dalokat. Talán ön is szívesen meghallgatna egy válogatást
a dalainkból, melyek bizonyára tetszenének.
- Nagyon is, akár meg tudom fejteni a szavakat, akár nem. - Plik dohányzacskót
vett elő, hozzálátott a pipatöméshez. - Az önök két embere, akik valamelyest
makogtak angiájul, elmondták, hogy önök először Észak-Eszpányba jöttek, s
Bubában kötöttek ki három hétre, mielőtt továbbhajóztak volna, ide. Azt nem
nagyon tudták, miért. Nem mondhatnák el nekünk? Mikli széttárta a karját.
- Diplomáciai küldetésben járunk. Munkatársaimnak és nekem az eszpány
szárazföldön volt dolgunk. A kemperi érdeklődőknek nem kell sietniük, a hajónk
alighanem itt lesz még hónapokig, amíg munkatársaink üzleteket kötnek az önök
honfitársaival. Kereskedelmi tárgyalásokat folytatnak, vámokról és más, kölcsönös
érdeklődésre számot tartó ügyekről. Sajnálom, hogy ennél többet nem mondhatok.
Senki se bánta túlságosan. A Tartomány arisztokratái nem nagyon tették közhírré
dolgaikat, sem a légszülték, sem az alattvalók.
- Nos hát akkor - mondta Plik -, remélem, valahányszor ügyeik Kemperbe szólítják
önöket, benéznek a Pey d'Orba. Addig pedig térjünk vissza az élet igazi fontos
dolgaihoz, és igyuk le magunkat!
Emlékezetes este lett belőle, bár utólag senki sem emlékezett tisztán mindenre.
Kevesen tudták fölidézni, miként pattant föl az asztal tetejére a mulatság vége felé,
magasra emelt serleggel, Ronica Birken, és mit kiáltozott valamiféle Orionról,
amely majd fölszáll. Mikli Karst gyorsan licsitította. Senki sem tudta, mit is jelent a
dolog. A külföldieknek fura dolgaik vannak.

IX.

1.

Terai Lohannaso jachtja besiklott az öbölbe, s ő fölkúszott a főárbocra. Az árboc

csúcsa alatti kereszt-rúdra telepedett, és átengedte önmagán a világot.
A szél hűvösen és sósan fújt a kikötő felől, a ragyogáson át, átmosta testét, átsuhant
a fehér hullámtarajok fölött. A hullámok gyémántporral beszórt zafírnak látszottak,
ahol a napfény a peremüket érte, smaragdosan örvénylettek, de mindez mozgott,
hömpölygött, élt. Még idefönn a magasban is hallotta susogásukat, kacagásukat. A
hullámok eleven jókedve továbblüktetett benne. Feje fölött sirályok keringtek,
kiáltoztak. Szemközt hegyek ölelték körül a partot, ahol az ő városa fészkelt. A
hegyek nagy részét erdők bontották, a friss nyár ezer árnyalatával zöldelltek -
kivéve ahol folyó zuhogott a tenger felé, vagy ahol itt-ott érett kaszálók várták,
hogy levágják őket. Fölöttük, nyugat felé felhőrétegek gyülekeztek, fehérjükre
mélykék árnyékot vetett s enyhe aranyszínt öntött a lemenő nap.
Terai elkurjantotta magát gyönyörűségében. Fölpattant, és fejest ugrott. A hajó az
ellenkező irányba dőlt. Terai meredeken ért vizet, s késként hatolt lefele a hűs
mélységekbe, amelyek a borostyánszíntől az ametisztig sötétültek, dédelgették
testét. Fölfelé tört, s sötét forma közeledett felé. Hiti, családi delfinjük kísérte a
társaságot egész nap, a hajótörzs farvizében jött velük, s minden szökellésével,
döfködéseivel azt kérlelte: tartson már vele valaki!
Együtt törtek föl a víz felszínére. Recsegett-ropogott az orrvitorla, a fő vitorla, a
bummfa, amint a kormányos, Terai nagyobbik fia, Ranu megfordította a hajót. A
lány, akit magával hozott az útra, átkarolta a derekát. Terai második fia, Ara is
vőlegény volt, a nagyobbik lány, Mari, pedig menyasszony. Pompás látványt
nyújtottak a korlát mellett ezek a karcsú, légies, ragyogóan lesült bőrű fiatalok,
lobogó, sötét hajukkal, könnyű ruhákban vagy meztelenül. (Para-para, a legkisebb
gyerek, első iskolai szünidejét nem itt, hanem gyerektársaságban töltötte. A kislány
láthatólag szavak nélkül is tisztában volt azzal: tízéves létére már elég nagy ahhoz,
hogy ez az erotikus légkör fölkavarja, de ahhoz még kicsi, hogy részt is vegyen
benne.)
- Hahó! - kiáltotta Terai. - Gyerünk, ússzunk egyet!
A fiatalok ősszenéztek.
- Apa - kiáltott vissza Ranu, kissé zavartan -, mi inkább mennénk tovább. Mi... más
terveink vannak... azt hiszem, megyünk.
Terai mosolygott. Ugyan mire számítottam? Az ő korukban nyolc óra hosszú idő
hajózni valakivel, akit - hiába, no - öregnek tekintenek. Egy darabig szórakoztató,
de most szeretnének magukban maradni és szerelmeskedni.
- Ahogy akarod - válaszolta, és jelezte, nem veszi zokon. - Maradhatok még, de ti
eredjetek csak!
- Biztos vagy benne, hogy okos, amit csinálsz? - kérdezte Mari.
Terai közelebb úszott.
- Kedvesem, birkózásban még mindig három menetben háromszor földre tudom
teperni a bátyáidat; ha meg elfáradnék, Hiti majd kivisz.
És még mindig meg tudom örvendeztetni eggyel-mással anyátokat. De előbb úszni
szeretnék. Túl sokáig voltam távol.
Törzsének, az Uriwea törzsnek választói tanácsában vett részt. A királyné öreg volt
már, egészsége megromlott, viharos idők jártak; bölcs dolognak látszott, hajó előre
megvitatják, kit tüntessenek ki azzal, hogy a trónra ültetik. Az uralkodó hatalma
elméletileg ugyan meglehetősen behatárolt volt, gyakorlatban azonban igen sokat
jelent, ha a király vagy királynő kihasználja rangjának erkölcsi hatalmát, a manát.
Terai ismételten visszautasította a vének tanácsának kérését, hogy mágnásként
képviselje az Uriwea-törzset a parlamentben. Ha elfogadja, ott kellett volna
hagynia a Haditengerészetet. Különben sem fűlt a foga a politizáláshoz; még egy
olyan konzervatív, megegyezéses alapon politizáló civilizációban se, amilyen a
marájoké. Mégis úgy vélte, tartozik annyival törzsének, hogy bizonyos
szolgálatokat teljesítsen neki, túl azon, ami hazájának is jár tőle.
Ranu nevetett. - Holnap megint birkózhatunk kicsit. Jól van, apa, partra viszem a
hajót. Másként nem érünk haza... hm... vacsorára.
- Csalódnék bennetek, ha hazaérnétek - mondta Terai; a fiatalok vígan integettek, s
elhajóztak.
Jó srácok ezek, gondolta. Nem hiszem, hogy lesz valami köztük, kivéve talán Ranu
és Alisabeta között: hiszen a fiatalok szeretik kiismerni egymást, mielőtt
összeházasodnak, de én nagyon örülnék, ha valamennyien a szerelmükkel
házasodnának össze. Nem úgy, mint akiket a városokban oly gyakran láttam.
Miért?, - tűnődött ezredszer. Miért a kitörés a régi illemszabályokból, idegen
életformák majmolása, miért a dohogás: „Erkölcsi hanyatláshoz vezet, hogy
idejétmúlt intézmények ketrecében tartjuk fogva a világot", és közben a
Haditengerészetbe jelentkezők száma ijesztően csökken... Ó, igen, az
Energiaháború nagy sokkot okozott: számomra is kiderült, hogy nem vagyunk
angyalok. De hát meg kellett vívni, meg hát ha tiszta és biztonságos bolygót
akartunk örökbe hagyni ugyanezeknek a gyerekeknek, akik most háborodnak a
tetteink miatt...! És mindez már húsz éve véget ért, Lézu Hariszti!
Hiti orra rezzentette föl gondolataiból. Megörült neki. Nem volt ő borongós
természetű, nem szívesen adta át magát komor gondolatoknak.
A delfinnel együtt kergetőztek be az öbölbe. Sok hajó volt a vízen. Azok a
matrózok, akik fölismerték, közelebb lendültek hozzá hajójukkal, hogy üdvözöljék.
A delfinnel együtt időnként a víz alá merült, megcsodálták lenn az élénk színű, szép
formájú halakat. Egyszerre csak három percig bírta ki a víz alatt, de hát végül is jól
ismerte ő ezeket a látványokat, sok-sok oxigénpalackos lemerülésből.
Micsoda gyönyörű, titokzatos, fenséges Föld ez - s mily szívszaggatóan sebezhető!
Amikor azután Terai belefáradt kissé, fölült Hiti hátára, s az utolsó kilométereket
rajta tette meg a mólókig. Ott fölmászott magára hagyott hajójára, talált egy
darabka sonkát „paripája" számára, megtörülközött, majd inget, nadrágot, szandált
húzott. A nap már eltűnt a nyugati fellegek mögött, s már nem lehetett csupasz
bőrrel vagy szarongban lenni. Lehet, hogy ez a kis fázás is a korral jár, gondolta,
nemcsak az őszülő haj meg a barázdált ábrázat.
A város nem volt túl nagy, főleg vásározóhely s néhány kisebb ipari üzem. Az
Uriwea törzsbéliek - akik jobban hasonlítottak távoli szigetlakókra, mint az átlag
modern új-zélanniak - szívesebben laktak külön-külön családi telkeken, elszórtan,
olyan tanyákon, amelyeken közvetlenül előteremthetik a legfontosabb
szükségleteiket s az eladható termékeket is. A hátországból ideköltözöttek jó sok
munkát adtak néhány vállalkozónak.
Díszesen faragott gerendázatú, tágas házak, tarkára mázolt, téglaburkolatú,
dombnak futó meredek utcák. Gyerekek játszadoztak állataikkal, a verandákról
hangszerek és éneklők hangja szűrődött ki, az ivóból dőlt a nevetés, a térről táncos
lábak dobogása hallatszott. Fák hajoltak a házak fölé, pálma, kauri, matai, szil;
köztük madarak röpködtek és daloltak; virágok és szőlőindák futották be a legtöbb
házat - ezeknek meg a konyhákban fővő vacsoráknak az illata áradt az esti légben.
Kanakák és wahinék köszöntötték mindenfelől Terait. Meg-megállították, meséljen,
térjen be hozzájuk egy italra; ő udvariasan, körülményesen, de mindet
visszautasította. Hazavágyott, egy rumos teára, feleségére az ágyban, a kicsi
Paraparára, hogy elébe szaladjon, jó vacsorára a tűzhely mellett. De azért jólestek
neki a meghívások. A régi famíliák lassanként elidegenedtek a néptől, s a
Lohannaso család mindenképp előkelőnek számított. Ő azonban úgy vezette
birtokát, úgy volt cégtárs a Vörös Bivaly kereskedelmi hajóflottánál, s úgy végezte
felderítőtiszti hivatását a Haditengerészetnél, hogy közben ne veszítse el gyerekkori
barátait.
Háza se sokban különbözött az övékétől. Csodálatos kilátás nyílt pompás kertjéből,
ám a ház tipikus volt, legfeljebb nagyobb. A körülötte álló házikók, amelyekben az
alkalmazottak - többségükben atyafiak - laktak, pontosan úgy festettek, ahogy a
gazdák és állattenyésztők házai. Épületeiben helyet kaptak lóistállók, kifutók, ólak
s műhelyek is, amelyekben Terai szívesen ügyködött, s egyik sem volt hivalkodó.
Házában a világ minden tájáról összegyűjtött tárgyak látványos gyűjteményét
őrizte, de ez sem volt szokatlan dolog a világot behajózó marájok hagyományai
közepette.
Berontott a nyitott bejárati ajtón. Benn szalmaszőnyegek, fehér falak, tágas ablakok
borították fénybe a szobát. - Halló! - ordított be.
Felesége jött elébe. Terai átölelte. Elena most, negyvenes évei derekán is igencsak
ölelhető asszony maradt. A Te-Karaka törzsből származott mint bownu; jól
megtermett asszony volt, hajában fehér csíkok, akár az éjben foszforeszkáló tenger.
Akkor ismerkedtek össze, amikor Terait műszaki továbbképzésre küldte a
Haditengerészet, Elena pedig ott volt diáklány. Szinte azonnal egymáséi lettek,
sűrűn leveleztek, amíg Terai oda volt az Energiaháborúban, majd azon nyomban
összeházasodtak, mihelyt szüleik aláírták a szokásos megegyezést, és
megrendezték a lakodalmi ünnepséget.
- Mmm - dorombolt Terai Elena fülébe. - Csuda jó asszonyillatod van. - Majd
megérezte a feleségéből áradó feszültséget, hátralépett, kezét még mindig annak
csípőjén tartotta, de letekintett gondterhelt arcába. - Ejnye, mi a baj?
- Nem tudom. Aruturu Haakonu keresett ma rádión, személyesen. Azt mondta,
gyere azonnal, ha teheted, de ha nem, akkor is.
Terai elkomorult, ajkába harapott.
- Azt mondta, tudja, hogy nem vagy idehaza, hogy az Elektorok Tanácsában van
dolgod, és sajnálja, amiért ilyen sürgősen el kell hogy rángasson szolgálatba -
folytatta Elena. - De egyebet nem mondott. Alig hiszem, hogy tréfál.
- Nem, nem tréfál. Amióta a fiát megölték, sose... Jó, legyen. A holnap reggeli
vonattal indulok, Napiriból. Ellovagolsz velem az állomásra, és visszahozod a
lovamat?
- Hát hogyne! Ki más hozná vissza? - Mosolyt erőltetett magára, és megsimogatta
férje arcát. - Napkelte előtt nem kell elindulnunk, hogy elérjük a vonatot, kialhatod
magad. Mennyire vagy fáradt?
- Feleannyira sem, mint amilyenek hamarosan leszünk - nevetett Terai. Még régi
vágású tengerészházaspár voltak.
2.

Wellantoa legtöbb épülete időálló anyagból épült, téglából, kőből, cseréptetővel,

nagyrészt fehérre meszelt falakkal, napkollektorral minden háztetőn. Az emberek itt
se szívesen laktak közel egymáshoz. Az öböl fölötti dombokon nagyobb területet
foglaltak el a közparkok és a családi kertek, mint a lakóházak. Ez többnyire azzal
járt, hogy kilométerekre volt az egyik ház a másiktól. A sok járkálást azonban nem
bánták az emberek, még az előkelőbbek sem. Elvégre mehettek kerékpáron, lovon
(a lovakat illőn pelenkázták a városon belül), szekérrel, villamossal, a sík vidéken
át, gyalog bármerre; a langyos éghajlatban öröm volt a közlekedés.
Szükséghelyzetekre motoros járművek is léteztek, taxik, mentőautók,
tűzoltókocsik, rendőrségi kocsik. A tengerparti úton sűrű volt a forgalom, nagy a
zaj, akárcsak a vasútállomásokon, ám a helység alapjában kellemes hely volt.
Az Admiralitás épülete magaslaton állt a Tararua-hegység előterében, innen rá
lehetett látni a város nagy részére; ugyanennek a hegygerincnek két végén a
parlament és a palota állt, ezekből pedig a szép egyetemi campus látszott, a
fenséges Királyi Tudományos Múzeum, a szoroson túl pedig a Déli Sziget. Ezen a
napon szél süvített a Tasmán-tenger felől, zuhogott az eső, a látvány ezüstszürkévé
mosódott. Akik előjelekben hisznek, azokat megzavarja az ilyen idő.
Terait ugyan nem zavarta meg, de óhatatlanul azon gondolkodott: illik-e ez az idő
ahhoz a helyhez, ahol ült, s a célhoz, amely idehozta.
A nagy helyiségben az egyetlen színfolt a Felderítő Hadosztály emblémája volt a
mennyezet alatt; rajta egy sólyom csap le egy új-zélanni szajkóra; a kép a birkaölő
szajkó ördögi voltára emlékeztette a látogatókat. Nem volt a helyiségben személyes
tárgy, csupán Aruturu Haakonu halott fiának, Ruorinak, meg életben maradt
családjának fényképe az íróasztalon; egy nagyméretű földgömb mellett annak a
hajónak asztali modellje, amelyen fiatalemberként az okkaidói háborúban szolgált;
valamint az íróasztal mögötti falon két keresztbe rakott lándzsa, amelyeket
Afrikában szerzett, a felderítőként ott töltött évek során. Ezeken kívül mindenütt
csak iratszekrények, könyvespolcok, mind jól megválasztott keményfából, de csak
a célszerűség szempontjából megépítve. Hiányoztak a szokásos Háromság-
szentképek. A testület főnöke nem volt elkötelezettje a Tanaroa, Lézu és Nan
háromságába vetett hitnek, de semmi egyéb hitnek sem - mint ezt egyszer egy ritka
oldott pillanatában Terainak megvallotta -, csupán egy halandó világegyetembe
vetett állhatatos emberi hitnek.
- Köszönöm, hogy nyomban eleget tett a váratlan hívásnak, Lohannaso kapitány -
mondta, amikor vendége belépett. Majd csöngetett titkárnőjének, hogy hozzon teát,
érdeklődött Terai családja iránt, s a helyi focicsapat esélyeit latolgatta pár percig.
Súlyt helyezett arra, hogy udvarias legyen az alárendeltekkel. Jó modora mögött
Aorangi-törzsbéli arisztokrata maradt. E törzs éppoly kemény és pompás volt, mint
a hegy, ahonnan származtak.
Egyenesen ült íróasztala mögött, fél szeme oly mereven szegeződött egy pontra,
hogy jól látszott: bal szeme üvegszem. Szeme szürke volt, mellére omló szakálla és
haja fehér, vonásai gyűröttek, arca sápadt. Őseinek inglis ága dominált benne
testileg-lelkileg egyaránt - Terai legalábbis így találta.
Mindazonáltal nem volt udvariatlan, nem sietett a tárgyra térni. A maráj
vérmérséklethez igazodott azzal, hogy előbb didaktikusan csapongott a témák
között.
- Részben azért hívattam, mert ön az egyik legjobb képességű terepfölderítőnk,
kapitány. S olyan időszakban, amelyben átkozottul kevés még az épphogy
használható emberünk is. És ön a királynő átlagos alattvalóinál jobban tisztában
van a mostani veszedelemmel. Túl könnyű volt a dolgunk évszázadokon át. Ön
legalább nem hiszi, hogy hegemóniánk végérvényes tény.
- Az admirális igen kedves - dünnyögte Terai, és a pipájáért nyúlt.
Aruturu rikkantott egyet, nála ez volt a nevetés.
- Nem éppen kedves tőlem, hogy iderángatom, amikor pedig megérdemelne egy
hosszabb szabadságot. Méghozzá nem is akármilyen küldetés céljából! Nem is
szabadna ilyen feladatra kérni valakit, eleve.
- Igazán, uram?
A fél szem tekintete messze kalandozott:
- A Megsemmisülés előtt élt kollégáinkat nem lepné meg úgy, mint bennünket.
Őhozzájuk képest ma a magunkfajták itt a Földön naivak, tudatlanok, kis
létszámúak, rosszul felszereltek vagyunk. Nekünk sose voltak olyan ellenségeink,
akik miatt igazi hatékonyságra kényszerültünk volna. De hát mindezt hallotta már
tőlem. - Aruturu pillantása ismét visszatért, és Teraira szegeződött. - De most
olyasvalaki ellen készülünk, aki jól előkészítette munkáját, ért is hozzá nagyon. Ön
egyedülálló felkészültségével talán megbirkózhat az illetővel.
Terai fölhúzta szemöldökét, és várt.
- Az ön öt évvel ezelőtti laszkai útjával függ össze a dolog - magyarázta Aruturu.
Terai arca megrándult.
- Abban nem értem el különösebb sikert, uram. Inkább az a gyanúm, hogy ügyesen
átejtettek, s még szerencsém, hogy élve megúsztam: bizonyítékot azonban semmire
se találtam.
- Énszerintem viszont közelebb került valamiféle felfedezéshez, mint valamennyi
ügynökünk együttvéve, akik addig vagy azóta jártak arra. Annak az országnak
őrületes méretei, vadonjai... meg az a túl lazán szervezett társadalma, a nyavalyás
páholyaik, amelyekbe nem tudunk hasznavehetően beépülni... Nos. - Aruturu
hangja megkeményedett: - Az ön neve egy másik névről jutott eszembe, amely egy
Urópából nemrég kapott jelentésben szerepelt. Mikli Karst.
Terai kis híján elejtette pipáját, majd észbe kapott, és tömködni kezdte:
- Meglep, hogy az admirális emlékszik még erre az ügyemre.
- Ragyogó az emlékezőtehetségem, Lohannaso kapitány, s még ennél is jobb az
adatbankom, ön nyilván ma már homályosabban emlékszik, hiszen azóta olyan sok
más kiküldetése volt. - Aruturu szája ragadozó mosolyra húzódott. - Persze: ön
ahhoz túlságosan is gyanússá tette akkor magát a norrmanok között, hogysem most
ismét hasznát vehessük. Volna-e viszont kedve olyan terepen találkozni volt
ellenfelével, amely mind kettejüknek új?
Szél fütyült, eső verte az ablakot, s a szomszédos irodából behallatszó
írógépkattogás olyan hangot adott, mintha csontvázak tartanának karnevált a
Kísértetek Éjszakáján. Terai meggyújtotta pipáját. A füst barátságosan,
megnyugtatóan simogatta szájpadlását.
- Folytassa, uram!
- Ez hosszú lesz - figyelmeztette Aruturu. - El kell mesélnem a dolog hátterét. Nos:
siralmasan kevés az operatív emberünk Csillaghon tartományában, bár az
országban egyre nő a maráj jelenlét. A jól fejlett belföldi közlekedési és szállítási
rendszerek valamelyest segítik lehetőségeinket, s rendszeres jelentéseket küldenek
a GRC útján. - Terai fölismerte a rövidítést: a kódolt rádióadásokra vonatkozott,
amelyeket a Föderáció világszerte kiépített. - Ezek a jelentések közlik, hogy egy
repülőgéppel is felszerelt nagy hajó ért partot a nyugati félszigetnél, és
meghatározatlan időre lehorgonyzott ott. Előzőleg Eszpányban járt. Megküldték
nekünk a megtudott neveket és rangokat; Mikli Karst áll a lista élén, nyilvánvalóan
ő vezeti az expedíciót. Ennek célja még ismeretlen, homályosan „kereskedelmi és
diplomáciai tárgyalásokról" esett említés. Ez a jelentés két hónapja érkezett, némi,
ugyancsak titkos eszpányi puhatolódzás után. Karst ritkán jár a kikötőben, viszont
föltűnt például Tournevben, a fővárosban. Néhány társát nem is látták a kikötés óta.
Az utóbbi időben hallott és hozzám eljuttatott híresztelések annyira fölkavartak,
hogy eltökéltem: alaposan a végére járunk a dolognak. Ezek a hírek a Tartomány
keleti határvidéken felbukkanó idegenekről szólnak; az idegenek átkeltek a Rajn
folyón, és eltűntek az allemánok között. Úgy fest, hogy ezek az idegenek erről a
hajóról vannak.
- És miként tudnak róluk az embereink? - érdeklődött Terai.
- Aligha vették volna észre őket, és aligha szolgáltak volna hasznavehető
személyleírással, ha a csapat vezetője nem egy szemrevaló nő lett volna. Ez
azonban elindította a szóbeszédet az útvonalak mentén. - Aruturu újra
elvigyorodott. - A norrmanok is követnek el hibákat. Bár nyilván nem volt más
választásuk; talán ez a lány volt a legalkalmasabb az adott feladatra.
- Ön szerint miben sántikálnak, uram?
- Őrületes hiba elméleteket felállítani tények nélkül. De azért vegyük sorra! - És
Aruturu sorra számolgatta csontos ujjain: - Először is: ezt nem tehetnék a
Tartomány magas rangú arisztokratáinak tudta nélkül. Államaiknak széles körű az
autonómiájuk, de alapvetően Csillaghon irányít. Az utóbbi években gyöngült ez az
irányítás. De még így se lenne lehetséges, hogy idegenek egy csapata bázist létesít,
és kedve szerint utazgat igazi magyarázat nélkül, ha nem épültek volna be, a
hatalom néhány emberén át.
- Másodszor - folytatta az admirális: - a Tartományt át - meg átszövik az intrikák.
A kapitány élete a végéhez közeledik, akárcsak nálunk a Királynő őfelségéé, de a
Csillaghon kapitánya sokkal magasabb szinten gyakorolja a hatalmat, mint a mi
uralkodónk. Ezért a hatalomért versenyeznek a hagyományhívők, a gaeánusok és
az elégedetlenek tucatnyi titkos összeesküvése. Ha az Északnyugati Unió elő tudja
mozdítani egy neki tetsző kormányzat uralomra jutását, akkor nemcsak egy
növekvő piacról szorulunk ki, hanem urópai működésünknek és egész
felderítésünknek is befellegzett. A norrmanok pedig jönnek-mennek kedvük
szerint... Mit művel ez a nő és követői a Rajnon túl? Lehet, hogy hasadóanyagokat
keresnek? Lehet, hogy ezért játszanak össze a norrmanok némely légszültékkel?
Terai nem volt félős ember, de megborzongott. A kinti vihar se rémesebb, mint az,
amire Aruturu utalt.
- Uram, magam is hallottam bizonyos pletykákat erről, de ezeket nehéz elfogadni.
Hiszen a Föderáció már régóta kutatja át a világot efféle anyagért, s amit talál, azt a
veszélyes anyagok temetőjében helyezi el.
- Ez igaz. De a kutatás a vadonban vagy a lepusztult térségeken csak felszínesen
folyt, utána pedig feltételeztük, hogy ami maradt, az elkobozható, ha előbukkan. De
hát ez, ugyebár, nem vált be. A norrmanok a háború előtt különösebb nehézség
nélkül találtak néhány reaktorhoz való üzemanyagot. Nyilván jóval több rejlik még
elfeledett zugokban és szegletekben. S az utóbbi időben... Egyelőre titokban tartjuk,
ha másért nem, hát azért, hogy a lakosság pánikba ne essék, de határozott
bizonyítékra bukkantunk, hogy valaki ismét keresgél. Tájékoztatást fog kapni.
E nyugodt hangú közlés gyomorszájütésként érte Terait. Émelygett, szinte elállt a
szava.
- De hát ez képtelenség! - tiltakozott.
- Miért? - kérdezte feljebbvalója.
- Mert... Nan fogára mondom: képtelenség! Aruturu hátradőlt.
- Mondja el, miért, kapitány! Jómagam már vitáztam erről, de azért fejtse csak ki a
saját gondolatmenetét!
- Nos... - Terai mélyen megszívta a pipát, kis védőfelhőt fújt maga elé. A rémület
már elszállt belőle, az iszonyat visszahúzódott agya mélyére. A szörnyeket agyon
kell csapni, előbb azonban meg kell érteni őket. Módszeresen rendezte gondolatait.
- Nos, a dolgok logikája. Tegyük fel: valaki, nevezzük X-nek, összeszed néhány
száz kiló uránium - 235-öt, plutóniumot vagy más egyebet. Mondjuk, hogy ez az X.
bombát is készít belőle. És akkor? Felteszem, hogy a bombákat ellenünk
használnák, mert mi uralkodunk a Földön. Hogyan szállítanák? Bombázók vagy
rakéták flottája: nevetséges! Honnan lenne hozzá fém, és honnan lenne
üzemanyag? Az olajkutak a vegyipar által féltékenyen őrzött kincsek. A szintetikus
üzemanyagok a napenergia legutóbbi elemzésétől függenek, s ez is túlságosan
körülményes. X. nem építhet megfelelő üzemet, nem vonhatja el a kellő
mennyiséget a polgári gazdaságból anélkül, hogy mi észre ne vennénk. X. tehát
csupán egy alattomos műveletet hajthatna végre, mondjuk, kereskedelmi hajókba
rejtené a bombákat, ilyesmi. Tegyük fel, hogy össze tudná hangolni a dolgot,
anélkül hogy a világ minden táján lévő bázisaink és előretolt állásaink észrevennék,
ami szerintem képtelenség. Nos, akkor se pusztítana el bennünket. Túlságosan
kiterjedtek vagyunk, szét vagyuk szóródva, erőnknek túlságosan is nagy része
fekszik a falvakban és a családi vállalkozásokban: ami a Haditengerészetünkből
megmaradna, még az is sokkal erősebb annál, amit ők felmutathatnak. Ráadásul az
emberi faj túlnyomó többsége nyilvánvalóan hozzánk csatlakozna, hogy lecsapjon
arra, aki második Megsemmisülésre készül. Nem, uram, ha X. annyira őrült, hogy
ezt megkockáztassa, akkor őrültebb, semhogy igazi fenyegetést jelentsen.
Elhallgatott, épp mielőtt elfogyott a lélegzete ily ritka hosszú beszéd után. A vihar
egy időre elcsendesült.
Őszintén szólva egyetértek az érvelésével - mondta Aruturu. - Egy reánk mért
nukleáris támadás hátborzongató abszurditás lenne. Mégse hagyhatjuk számításon
kívül a tényeket.
- De hát mi lehet az indíték? Aruturu felsóhajtott.
- Nem is tudom már, hány álmatlan éjszakát töltöttem azzal, hogy választ keressek
erre. Az ön X-e építhet egy erőművet, ahogyan a norrmanok akarták a háború előtt.
De mivel ezt a mi politikánk tiltja, ennek se lenne értelme. El kellene dugniuk a
világtól távol, ahol viszont nem játszhatna számottevő ipari szerepet. Akkor hát
mire kell? Zsarolási kísérletre? Vagy pedig, fittyet hányva az ép észnek és az
erkölcsnek, a Föderáció megdöntésére? Bármi is a cél, szükségszerűen ellenséges
velünk szemben, mert a tilalmat mi hoztuk.
Terai nem szólt. Nem volt értelme. El lehet vitatni a marájok jogát arra, hogy a Föld
őrei legyenek, azt a tényt azonban nem, hogy a nukleáris energia bármilyen formája
és bármilyen célra való fölhasználása atomfegyverek lehetőségét rejti magában.
- Ki az az X.? - töprengett Aruturu. - Alighanem az Északnyugati Unió. De nem
hivatalosan! Egy egész ország nem képes elrejteni ilyen pokoli titkot, különösen ha
ilyen erőtlenül kormányozzák. De a páholyaik szorosra fűzött konzorciuma esetleg
igen.
- Nem szabad elvetnünk egyéb lehetőségeket se - tanácsolta Terai. - Az admirális
nyilván emlékszik Benegál hasonló álcázott próbálkozására.
- Valóban. És nyilván azt is tudja, mennyire figyeljük Benegált azóta is. Akkor hát
ki? X-nek technológiailag - alkalmasnak kell lennie, ami a mai emberiség túlnyomó
részét eleve kizárja. Amellett a legtöbb társadalom velünk érez, vagy legrosszabb
esetben is tudomásul vesz bennünket. Ami viszont az Északnyugati Uniót illeti, mi
a leghőbb vágyaik elől álljuk el az utat.
- A gaeánusok se rajonganak értünk - emlékeztette Terai.
Aruturu bólintott.
- Igaz. De el tudja képzelni őket, amint atomot hasítanak? Fölakasztanák saját
emberüket is, ha effélével próbálkozna. Úgy hiszem, a testület rajtuk tartja a
szemét. Figyelemmel kísérünk minden számba jöhető országot, Okkaidótól magáig
a Tartományig. De ne játsszuk itt tovább ezt a társasjátékot! Csupán egyetlen igazi
gyanúsítottunk van. Vagy, ami sokkal nehezebbé teszi számunkra a dolgot: számos
igazi gyanúsítottunk ; ám a bűnös csoport kilencvenkilenc százaléknyi biztonsággal
az Északnyugati Unió. A feladatunk: megtalálni őket, rájuk bizonyítani a
bűnösségüket, és letörni őket, amíg nem késő.
Elhallgatott. A szélvihar ismét tombolt. Végre megszólalt, de nagyon halkan:
- Terai Lohannaso, nem adom parancsba a küldetését. Gondolkodjék előbb! Ha
visszautasítja, nem vesszük zokon. Magányos és hátborzongató küldetés ez, lehet,
hogy nem vezeti el önt sehova, csak a halálba. Ön jobbat érdemel.
A nagydarab ember összeszedte magát, erejét, akaratát.
- Ha semmi másért nem, hát a gyermekeimért meg az ő születendő gyerekeikért.
Vállalom.
Aruturu mosolyába ezúttal melegség vegyült.
- Jó, akkor hát megígérem: izgalmas lesz, élete nagy kihívása. A jelenleg a
Tartományban tartózkodó embereink rutininformáció-gyűjtők, nem kémek.
Személyük és tevékenységük ismert Csillaghon előtt. Arra kérem, járja a terepet.
Az is lehet, hogy a norrmanok nem is hasadóanyagokat keresnek Urópában.
Semmiképp sem ez az elsőrendű cél. Szimatolja ki, mi történik, kapitány, és
intézkedjék úgy, ahogy a helyzet diktálja. Ebből következik: teljes fölhatalmazást
kap.
- Mit jelent ez, uram? - kérdezte óvatosan Terai.
- Ide kell küldenie megállapításait a Kabinetnek és a Haditengerészetnek. De ha ez
nem megy, akkor bármit dönt is, a királynő kormánya mindvégig ön mögött áll. Ők
bíznak bennem, én meg bízom önben. - Aruturu várt egy keveset, mielőtt
fájdalmasan befejezte: - A reguláris munkatársakon kívül lesz egy embere, akit
mindenben rendkívülinek tartok. Márpedig ebben nem tévedek. Az illető az
unokám... kissé sajátos módon.

3.
Ha az ősi Panama- vagy Szuezi-csatornákat újra megépítették volna (ezeket a
munkákat mind ez idáig elvetették, mert túl sok gépet és túl sok üzemanyagot
követeltek volna), vagy ha a Hivao hajó pazarló módon villanyerővel haladt volna,
akkor nem került volna két hónapjába, hogy célba érjen. A rossz időjárás és a
viharos szelek nem tartóztatták föl különösebben, ám a szelekhez a Szarv-foknál
még az Antarktisz felől úszó jéghegyek járultak, s ez lelassította a hajó útját.
Később, észak felé tartva, kedvezőtlenek voltak a szelek, míg végre az út utolsó
szakaszában a Golf-áram sodrába került.
Akik az utat megtervezték, számoltak ezzel a lassúsággal. Ezt az egytörzsű hajót
valójában nem gyorsasága miatt választották ki, hanem masszív volta és kapacitása
miatt. A hajón tartózkodó felderítőknek időre volt szükségük, komolyan kellett
koncentrálniuk munkájukra.
Teljesen eltérő civilizációjú ország felé tartottak, amelyet senki nem ismert
közülük, csak az a két ember, aki eligazította őket. A nyelvi akadályok voltak a
legszembetűnőbbek. Az angláj nem nagyon hasonlított az inglisnek ama
nyelvjárásaihoz, amelyeket például Sztráliában vagy Awaiiban beszéltek. S az itt
beszélt francáj is másmilyen volt, mint a Taiti-régióban használatos faranasz nyelv.
De a nyelven kívül meg kellett ismerkedniük a földrajz, néprajz, történelem, jog,
szokások, hagyományok, vallások, belső ellentétek alapjaival és még sok mással.
A tanulást modern pszichopedagógusok tették lehetővé, de így se volt könnyű. Nem
volt ez kéjutazás sem a felderítőknek, sem a tengerészeknek. Nők egyikük közt se
voltak, hiányzott a segítségük, a társaságuk. Az admirális a maga részéről azért
döntött így, mert úgy vélte, hogy ügynökei figyelmét ez a hiány kevésbé fogja
elterelni a feladatuktól, mint az esetleges érzelmi bonyodalmak.
Terai észrevette, hogy Wairoa Haakonu nem nagyon vesz részt az előadásokon,
nem kapcsolódik be a többiekkel a memorizációs gyakorlatokba vagy a
nyelvleckékbe, hanem bezárkózik a kabinjába a könyveivel, vagy órákat tölt a
fedélzeten anélkül, hogy bárkihez is szólna. Terai eltökélte: a végére jár, mi az oka.
Hiszen a fiút a munkatársául jelölték, a többi tíz ember főleg kettejük segítségére
jön velük; mégis a hajóra szállás előtt csupán két ízben találkoztak, pár rövid és
hivatalos szót váltottak egymással.
Terainak erre a várt beszélgetésre akkor nyílt végre alkalma, amikor a Hivao átkelt
a hatvanadik szélességi fokon. Kijött lenti osztályterméből, hogy vacsoráig
kiszellőztesse a fejét a hűvös szélben a fárasztó koncentrálás után. A fedélzeten
nem volt senki, az őrségen lévő két matrózon kívül. Vastagon öltözött, csuklyás
alakjuk úgy hatott az alkonyi félhomályban, mintha manók álldogálnának ott. A
hajó tatja felől vörös csík húzódott a láthatáron. Szemből felhősödés homályosította
a közelgő éjszakát. A hullámok e homály felé robogtak, tompaszürkén fénylett a
tenger. Albatroszok húztak a magasban, ők voltak az élet egyetlen jele a hajón túl.
A Hivao hátszéllel haladt, nem nagyon érződött sem a szél zúgása, sem ereje,
fagyos lehelete azonban megcsapta Terait, a víztől sós lett a szája.
Úgy tervezte, hogy végigsétál néhányszor a fedélzeten. Ez elég jókora táv. A Hivao
ötárbocos, keresztvitorlázatú hajó volt, százötven méter hosszú, húsz méter széles.
Nem emelkedett ki belőle más, mint egy alacsony fedélzeti épület (ennek üvegezett
elejében volt a parancsnoki híd), valamint egy hangár a magával vitt repülőnek.
Minden egyéb, még a mentőcsónak is a fedélközben kapott helyet, hogy ne törje
meg az áramvonalat. Ilyen méretű hajón ez nem csökkentette le túlságosan a
teherteret.
A fölhúzott vitorlák pompás látványt nyújtottak, de alattuk kétszer akkora volt a
homály. Terai a korláthoz menet kis híján megbotlott az árboc alján megbúvó
vitorlafelhúzó gépben. Egymástól jókora távolságban lámpások égtek. Átlépkedett
egy szellőzőrácson, lentről fölhallatszott a ventillátor halk zümmögése, s jó szagú
meleget lökött föl a kibocsátott levegő. A hajó szélére érve, mintha a légszívó
neszét is hallotta volna a hajópárkány alól.
Előrement. Szobor nem díszítette a hajóorrt, de az orrárboc előtt forgó, fénylő
radar, a cápafogú Nant kutató, éber Lézut idézte föl. Terai tisztelgett előtte. A vallás
nem kapott túl nagy szerepet életében, de a Háromságot a végső titok elfogadható
jelképének tartotta. E hit egyháza nagyjából jól szolgálta az ország népét;
szertartásai közt volt kellemes is, rémséges is.
Hátrafelé indult a jobb oldali korlát mentén. A fedélzeti épület mögött a tat
közelében halványan ködlöttek a repülőgép tároló körvonalai. Elkomorodott. Bánta
már, hogy magukkal hozták ezt a fenevadat. Az álcázásul használt ürügy az volt,
hogy egy magántársaságot képviselnek, s e magántársaság különféle árukat küld a
Tartománynak saját kockázatára, ahhoz pedig, hogy e különféle áruk piacaira
rátaláljanak, sok időre és utazgatásra van szükség. Hogy mindehhez minek kell
repülőgép, azt elég nehéz volt megindokolni.
Ám mivel a norrmanok is vittek repülőt magukkal, így a marájoknak se maradt más
választásuk. Nyilván mindkettő csupán tartalékként van itt, előre nem látható
szükséghelyzetek esetére. Csak végső esetre, hiszen a Tartomány biztonsági tisztjei
megtagadták az idegenektől az átrepülést. Ha Mikli úgy látná, hogy jó oka van e
tiltás megszegésére, úgy Terai is találna ürügyet; az ő gépe pedig fejlettebb volt
mindenki másénál az Unión belül. Az Energiaháború után megkötött békeszerződés
korlátozásokat rendelt el, amelyeket a Főbizottság és a Felügyelőség hajtott végre.
A korlátnál, a hangár közelében egy férfi állt zsebre vágott kézzel, és kifelé bámult.
Terai csak közelről ismerte föl: Wairoa. A ! Megállt mellette.
- Jó estét.
- Jó estét önnek is, kapitány - válaszolta a tenor hang. Az akcentus nem vallott
egyik szigetre sem, több rétegű volt, akárcsak ő maga.
- Kissé csípős az idő ahhoz, hogy ilyen mozdulatlanul álljon!
- A mieink nagy része így találja. - Csöpp lenézés volt a hangjában. - De nem kell
feltétlenül fázni. A polinézek némelyike jól elvisel bármiféle klímát, mihelyt a
testét hozzászoktatta. A marájok nagyon elpuhultak.
Terai nyitni akarta a társalgást:
- De maga természetesen könnyebben alkalmazkodik, ugye?
Semmi válasz. Wairoa a tengert nézte. A sötétség percről percre sűrűsödött. Terai
már semmi mást nem látott, csak a körülöttük csapkodó-sustorgó hullámokat.
Nem adta föl: - Nem látni már semmit. Nincs kedve velem sétálni néhány fordulót,
s aztán bejönni a kabinomba vacsoráig?
- Én meglehetősen jól látok. És hallok, szagolok, ízlelek tapintok minden
érzékszervemmel. De nem tudom elmagyarázni.
A barátságtalan reagálás kiváltotta Teraiból az agresszivitást. Torka legmélyéből
jött a hang:
- Ide figyeljen, nekünk együtt kell dolgoznunk Urópában! Hogy a csudában fog ez
menni, ha alig ismerjük egymást? Akár tetszik, akár nem, meg kell valamelyest
ismerkednünk. Én ezt az elvet vallom, és együttműködést várok el!
Wairoa meglepetten fordult felé. Farkasszemet néztek. Terai keveset látott a
másikból, s azt is ruhákba burkolva, bár nem oly meleg holmikban, mint a többi
tengerészt. Látta ő már napozni is Wairoát a szabadnapos matrózokkal az első
napon, mielőtt a keményebb munka megkezdődött. Akkor még el is tűnődött: vajon
merő kihívásból teszi-e közszemlére természetellenes testét, vagy így szeretné-e
fölkelteni a kíváncsiságot?
Ez a test a maga nemében semmiképp se volt deformált. Wairoa Haakonu magas
volt, főleg hosszú lába miatt; törzse vaskos, mellkasa telt, de karja sovány.
Koponyája igen hosszú, arca igen széles, rajta szétlapult orr és keskeny ajak, magas
homlok, sűrű szemöldök, hegyes áll. Jobb szeme kék volt, a bal fekete. Haja
egyenes, fekete-barna csíkos végig, homlokától a tarkójáig. Aranyszínű bőrén
tömérdek ébenfekete folt, ezek egyike maszkként fedte el arca felső részét. Egy
más bolygó lakója talán még jóképűnek is találta volna.
- Elnézését kérem, kapitány - mondta halkan Wairoa. - Gyakran követek el hibákat
az emberi kapcsolataimban. Különösen a magamfajtával nem tudok viselkedni.
Ha a marájok magadfajták, gondolta Terai; hirtelen megesett rajta a szíve. Ha
egyáltalán lesznek hozzád valók bárhol a világon.
- Semmi baj, parancsnok hadnagy. Majd csak boldogulunk egymással. Leginkább
azt nem értem, miért nem vesz részt az órákon.
- Nem érti? - Meglepetése ismét őszintének tetszett. - A legtöbb órán olyan
tárgyakat tanítanak, amelyeket már elsajátítottam, vagy amelyeket egyedül jobban
tudok tanulni. Az oktatókból csak néhány adatra van szükségem.
- Hogyan? Előre megtanulta ezeket a nyelveket?
- Nem. De gyorsan megtanulom őket. Az oktatók megértették velem a kiejtést; a
nyelvtan és a szószedet benne van a könyvben, a szófordulatok pedig a magammal
hozott irodalmi anyagban. Figyeljen csak! - Wairoa előbb angláj, majd francáj
nyelven hadart mondatokat. Terai úgy találta, hibátlanul - pedig éles volt a hallása.
- És ugyanez a helyzet a szociológiával - folytatta Wairoa. - Ha egyszer már
megértettem a téma lényegét, minek hallgassam, amíg az oktató újra meg újra
eldödögi? Nyilván ön is észrevette, hogy elkérem a társaim jegyzeteit, gyors
olvasással átrohanok rajtuk, és kérdéseket teszek fel. A réseket azután kellőképp
kitöltőm logikával meg az ösztönnek nevezett tudat alatti logikával. - Vállat vont. -
Elvégre egy torzszülöttnek nem kell a társasági élet minden árnyalatát követnie.
Jobb, ha inkább a kemény tényeket ismerem meg. Remélem, ön segít ebben,
kapitány. Őrületesen kevesen tudok az Északnyugati Unióról. A munkám eddig
más, tőle messze eső országokba szólított.
Elhallgatott, mint akit kikapcsoltak, várta a választ.
A „torzszülött" szót az imént könnyedén vetette oda, hogy ez Terait később
napokon át nem hagyta nyugodni. A nagydarab férfi némán állt, szívélyes szeretett
volna lenni. Tudata mélyén kavargóit a kérdés: Szuperember, vagy hős? Van-e
bármelyik szónak is jelentése itt? Egyszeriben összezavarodtam. Azt hittem, tudok
valamennyit a származásáról, de ha tudok, ha nem, most látom csak be, hogy nem
ismerem a dolog nyitját. Rendeznem kell az információkat.
A Királyi Genetikai Intézetnek megtisztelő megbízatása volt, hogy ne csak a tiszta
tudománnyal foglalkozzék, hanem gyakorlati dolgokkal is, mint például a mutációk
befolyásolása vagy a tenyészállomány javítása. Legmodernebb laboratóriumuk
biztonsági okokból a világtól távol, Rangatirán működött. De ez túlságosan is
felfokozta a manaérzést. Az ott dolgozó szakembergárda valóságos saját
társadalmat, saját törzset alakított ki.
Az emberi anyagon végzett kísérletekben nem volt semmi erkölcstelen. A tudás
volt a cél, s mindaz, amit a tudomány az ember javára tehet. A műhibák termékeit
fájdalommentesen megsemmisítették, vagy ha nem voltak nagyon tökéletlenek,
akkor csöndben gondjukat viselték a szigeten. Wairoa egy korai kísérletből
született: olyan kívánatos jellemvonásokat kombináltak, amelyek együtt
természetes módon sosem fordulnak elő egyénekben. Azt remélték, hogy ez új
fényt vet majd az ezzel kapcsolatos molekuláris biológiára s annak működésére a
szervezet életében.
Genetikai mozaik: végy két megtermékenyített petesejtet in vitro. Engedd
háromszorosára burjánzani, azután bökd egymáshoz őket. Ha sikerül egyesülniük,
ültesd be egy méhbe, hadd növekedjék. Az eredmény egyetlen magzat, de négy
szülőtől. Régi eljárás volt ez, még a Megsemmisülés előtt föltalálták, s behatárolt
körben hasznosították, a modern mezőgazdaságban és állattenyésztésben. Az
emberi sejt ennek a kutatásnak csupán a következő állomása volt.
A donorszülőket a kromoszómáik alapján válogatták ki, olyan kromoszómák
szerint, amelyekről a kutatók vélekedése szerint érdekes, életképes hibridek
lesznek, s az öröklött tulajdonságok kölcsönhatása világos. Voltak köztük sinézek,
fekete sztrálok, fehér merikaiak és egy maráj. Ez a maráj Ruori Haakonu volt,
Aruturu fia, bár akkor még csak tizedik évében járt. Felnőttkorában később ő lett az
Északnyugati Unió főbiztosa, és ott is halt meg. A gyermeket kihordó anya
ugyancsak maráj volt, a sziget egyik kutatója. Így hát Wairoának két apja volt és
három anyja.
Vagy kilenc anyja, így mondta egyszer, amikor pár percig beszélgettünk
Wellaníoában - mert közösségben nevelték föl a gyereket; leginkább azonban
dajkája és hat másik nő viselte gondját. Alig hiszem, hogy életének első hat éve
boldogtalan lett volna.
Azután a laboratóriumot felszámolták, s a munkatársak szétszéledtek.
Munkájuk sosem volt sem illegális, sem titkos, de jobbnak látták, ha nem beszélnek
felőle. Mind a mai napig folytak a viták: csakugyan átlépték-e a határt, amelyen túl
már nem helyes és okos dolog kísérletezni, vagy hogy a többség nem vette-e túl
komolyan a régi mottót, mely szerint: „A Föderáció az élő Föld gondnoka." A
Bálnaháború után szinte hisztérikusan fölfokozódtak az indulatok a „természet
megzavarása" ellen. Újságírók kiszagolták, mi zajlik Rangatirán, s az ezt követő
fölháborodás vezetett az intézet bezárásához.
Dajkája Új-Zélannba vitte Wairoát, s ott hamarosan férjhez ment. A kisfiú nem fért
össze mostohaapjával. Törzsön kívüli, kivetett lett, pária a maga korcsoportjában,
magányos, szomorú és ragyogó tehetségű.
Aruturu hallott felőle, és unokájaként adoptálta.
Jártam abban a házban az Aorangi-hegyen. Sok tekintetben különös hely, de ez
csakugyan otthona lett a fiúnak. Társak híján a saját agyával barátkozott;
tizennégy évesen bekerült az egyetemre, logikát és nyelvészetet tanult, a
Hadiakadémián szerzett diplomát, és a Haditengerészeti Felderítő Testülethez
került. Itt van azóta is, és most már... harmincéves lenne ? Az ő küllemével persze
nem lehet kém az ember a szó hagyományos értelmében, de hallottam híreket a
fölfedezéseiről ... És körülbelül ez minden, amit Wairoa Haakonu-ról tudok.
- Ha óhajtja, többet is mondhatok önnek, kapitány. A múltamról szerzett
információi lényegében megfelelnek a valóságnak. Köszönöm az együttérzését, de
az az igazság, hogy bennem nincs semmi önsajnálat.
- Aaa... - Terai végre becsukta a száját. - Maga gondolatolvasó?
- Nem közvetlenül. A hallásom hiperakut, és akarattal lejjebb tudom nyomni a
felfogó küszöbömet. Ez képessé tesz, hogy kis távolságból meghalljam a ki nem
mondott szavakat. Eközben a hiperakut látásom közvetíti a test beszédét, ami pedig
a szagokat illeti... Röviden: fogódzókra teszek szert, s ezekből logikai úton gyakran
sikerül rekonstruálnom egy belső monológot.
- A belső monológgal egyidejűleg? - álmélkodott Terai.
- Ez a monológ igazság szerint ritkán fordítható le nyelvtanilag kerek mondatokra -
ismerte be Wairoa.
- Az öné sem, bár ön menet közben nyilván annak érezte... kivéve azokat a
pillanatokat, amikor, a tudata teljesen le volt kötve, és a szó szoros értelmében
beszélni kezdett magában. Az általános összefüggés ismeretében tudtam, mire
vonatkozik ez a beszéd.
- Fehér fogak villantak elő a sötétben, amint elnevette magát: - Nem tudtam
ellenállni a kísértésnek, hogy sokkoljam önt.
- Tyűha! - Terai a fejét rázta. - Kezdem már látni, miért küldte magát az admirális!
A feltűnő külseje hátrányát maga aztán számos előnnyel ellensúlyozza! Mi van
még?
- Ne olyan helyen beszéljük ezt meg, ahol kihallgatják a szavainkat, kapitány! És
ugye nem beszél senkinek erről a kis bemutatóról, amelyet most tartottam?
- Nem, ó, nem! - Terai az állát dörgölte. - Legalább egy napra van szükségem, amíg
átértékelem magamban, mekkora szerencsém van magával. Kialakítottam egy
stratégiát, de ez teljesen megváltoztatja. Kezdem azt hinni, hogy a történetek,
amelyeket kósza híresztelésekből tudok a maga dél-afrikai tetteiről, nem fölfújt,
hanem ellenkezőleg, szerényített változatban terjednek.
- Miféle történetek, kérem?
- Arról, hogy maga szinte fél kézzel restrukturált egy szétesőben volt társadalmat,
és az ma stabil, és jó barátságban van velünk.
Wairoa újra a tengernek fordította arcát. Terai sejtette, legalább úgy lát a sötétben,
mint a macska.
- Hosszú és bonyolult történet ez, kapitány - mondta halkan. - Leegyszerűsítve
ennyi: mondernizálódni akartak, belebuktak, s nagyobb nyomorúságba zuhantak,
mint amilyenben voltak. Káosz keletkezett. A benegáliak sosem bocsátják meg
nekünk, hogy akadályoztuk a titkos termonukleáris kutatásaikat, s megbízottakat és
politikai agitátorokat küldtek a térségbe. Számukra ez a behatolás lehetőségét
jelentette az afrikai szárazföldre, mi viszont... mi a tenger népe vagyunk, mi nem
tudunk belterületeket elfoglalni. Annyi hasznom vették, hogy segítettem e
kétségbeesett országnak olyan társadalmi rend megteremtésében, amely összefér
mind erkölcsiségükkel, mind tudományos technológiájukkal: ez a rend az osztályok
hierarchiája a királytól a jobbágyig.
Hallottam róla harangozni valamit, hogy fura dolgot műveltél eközben, gondolta
Terai. Valamennyi leendő osztályból vettél magadnak egy-egy asszonyt, s
megtermékenyítetted őket egy-egy prototípus-gyerekkel... Vajon szükséges volt-e ez
az adott kultúra és cél okán, vagy te döntőnél így? Úgy képzelem, nem könnyű
szerelmi partnereket találnod, legfeljebb a primitív vidéken, ahol a külsőd manót
kölcsönöz neked, vagy olyan civilizációkban, ahol van prostitúció.
Hirtelen észbe kapott, mit művel, és nyelt egyet.
Wairoa újra fölnevetett. A prérifarkas ugatott így, amelyek hangját Terai az
Északnyugati Unió keleti tájain hallotta.
- Nem, most nem figyeltem önre, kapitány! Egy bálnát hallgattam, amint feltört
alulról; nagyszerű hang! Nem hallotta ? - Nagyot lélegzett. - Nézze: nem egyedül
jártam Afrikában. Kezdeményeztem egyet s mást, de az alapvető aprómunkát a
munkatársaim végezték. Mérsékelten elégedettek vagyunk az eredményekkel ; a
dolgok jól álltak, amikor eljöttünk, de ha nyilvánosságra hozzuk, azzal
tönkretesszük őket. Mi, marájok, végtelenül sokat biztatjuk a különböző népeket,
járjanak különféle utakon. Mégis ha elterjed, hogy a hűbériséget támogatjuk...
- Bizony. Magam is kicseleztem az idealistákat. Különösen az Energiaháború utáni
időkben.
- Igen, ez nagy vívmánya volt ennek a századnak. - Wairoa figyelme még mindig
észak felé, a sötétség felé irányult. - És még nincs vége. Ezért tartunk oda, ahova
tartunk, ön meg én. - A szél fölkapta az óceán felé megeresztett sóhaját, és
szétszórta az óceán fölött. - A küldetéstudat ártalmas illúzió, nem, kapitány? Mi
marájok, azt hittük, hogy uralmunk alatt tartjuk a világot, hogy erős alapzatot
építünk egy emberi és védett környezetű világrend számára. De homokra
építkeztünk, mert az ember számára nincs más, csak homok. S most kezd kicsúszni
a házunk alól.
- Hé, álljon meg! - erőltette a nevetést Terai. - A pesszimizmus drámaibb, mint az
optimizmus, mégis azt szoktam mondani, ha föladjuk a reményt, akkor holtbiztosán
el is veszítjük. Ha meggyőződése, hogy a sorsunk meg van pecsételve, akkor miért
van itt ezen a hajón?
- Ó, van még esély - válaszolta Wairoa. - Mindenképp szívderítő dolog ilyen
őrszem félének lenni; s ha minden csődöt mond, izgalmas lesz megfújni az utolsó
harsonát.
A hajó siklott tovább, bele az éjszakába.

X.

1.

Torna Sark már csillaghoni kapitánysága huszonkilencedik évében súlyosan

megbetegedett. Gondos orvosi kezelésben részesült, a legjobb, legképzettebb
orvosok gyógyították, sőt a maráj tengeri reléállomások fölhasználásával még
televíziós felvételeket is továbbítottak róla a wellantoai specialistákhoz, és
konzultáltak velük, öreg, szívós teste - e segítségnek hála! - a napfordulót követő
egy hónapig bírta.
Ekkor azonban így szólt: - Elég. Nem tudom tovább felelősséggel ellátni a
feladatomat, teher vagyok a Tartományomnak, a klánomnak, a családomnak és
magamnak is; engedjetek, hadd keressen a lelkem új hazát! - Az orvosok
tiszteletben tartották kívánságát, ő nagyjából rendbe tette ügyeit, s azután
mindörökre megszabadult fájdalmaitól.
Hírek terjengtek szerte a birodalomban, amelyet eddig kormányzott. Nem volt
titok: a tanácsnokok már tanácskoztak, kezdetben csak kisebb csoportokban, azután
szélesebb körben. Az látszott a legjobb megoldásnak, ha az Irányítói Karnak adják
át a vezetést addig, amíg az új kapitányt, közvetlenül a temetés után, meg nem
választják.
Az elektorok a múltban hónapszám nem ültek össze, és tanácskozásaik hetekig
tartottak, ám most nehéz idők jártak, nem lehetett ünnepélyeskedni. Ez azt
jelentette, hogy előre megegyezésre kell jutni, többségi szavazással. Ez halkan és
nem hivatalosan zajlott. Mindazonáltal ki kellett kérniük az előkelőbb klántagok és
alattvalók véleményét is. A bölcsebbek parasztokat és közönséges városlakókat is
bevontak. A fejlemények irányát semmiképp sem lehetett eltitkolni, s ezt nem is
tartotta volna helyesnek senki.
A kormányozható léghajók egyre-másra érkeztek Tournevből Csillaghonba, sorra
szálltak ki belőle a tanácsnokok feleségükkel, gyermekeikkel és kíséretükkel.
Néhányan hiányoztak, különféle okokból, de csak egy jelentéktelen kisebbség.
Ezernél több ember gyűlt össze ünnepélyesen, hogy megadja a végső tisztességet
Talence Torna Sarknak. Akkora nyomás nehezedett Csillaghonra, hogy minden
vendéget és kadétot felkértek, hagyja el az égi gömböt, s ígéretet kaptak: később
visszatérhetnek. Egyúttal megnyugtatták őket, hogy ez a feladatukhoz tartozik, s
önérzetesen kell végrehajtaniuk.
Szállt a szó, szólt a zene; lángolt a nap-tűz; a hamvak szétrepültek, és elkeveredtek
a csillagok porával. Utána az emlékünnepség következett a Charles-teremben, majd
más-más államot képviselő zenei, sport-, színpadi és katonai programok. Mindez
igen szép volt, de jó sokáig tartott.
Másnap szabadnap következett, hogy a tanácsnokok kipihenhessék magukat, vagy
beszélgethessenek kedvük szerint. Az ezt követő napra tűzték ki a Tanács
összehívását.

2.

- Gyere velem, Faylis! - mondta Iern. - Beszélnünk kell, ez a lakás pedig valóságos
ketrec. Gyere, menjünk a Kertbe!
Az asszony némán és mereven lépkedett mellette. A közlekedőfolyosók zsúfoltak
voltak, de nem volt olyan nagy a lökdösődés és a zaj, mint máskor. Az emberek
lassabban, ünnepélyesebben haladtak, halkabban beszéltek, vihar előtti volt a
csend. Lejjebb, a lombok alatt kevesen kerestek menedéket. Mintha nem merték
volna átadni magukat az emberek a Kert békességének.
Iern a kedvenc útvonalát választotta. Elhaladtak a szobor előtt, a taplós folyosón és
amarilliszágyásokon át, egy ösvényen a rózsalugashoz. - Senki sincs itt - mondta
Iern. - Menjünk be! Van itt egy kilátóablak. Ejnye, mi baj, kedves?
Faylis ugyanis hátrahőkölt, keze ökölbe szorult. Kilazította már az ujjait, de arca
fehér maradt.
- Semmi - motyogta.
- Nem vagy jól? - nézte az asszonyt Iern. - Pár napja olyan feszült vagy, mint a
hegedűhúr. Néha már azt hiszem, elpattansz. Miért?
Faylis megnedvesítette ajkát. Az illatszer sem fedte el egészen a homlokát ellepő
verítékcsöppek meg a hóna alatt átnedvesedett ruha kipárolgását. - Ideges vagyok...
te nem?
- Bizonyos fokig én is, persze. - Megfogta felesége karját, és bevezette a lugasba, a
sűrű virágillatba. A prizmás ablakon át impozánsan ívelt a Föld, a felhők zölden-
barnán-ezüstösen úsztak, s nem takarták el a havas hegyvonulatokat. Iern Faylis
felé fordult, szabad kezével a karját érintette, így álltak egy darabig, s az asszony
szemébe nézett. Faylis tekintete ide-oda rebbent; akár egy csapdába esett madár,
vélte Iern.
- Akarsz-e a kapitány hölgye lenni, Faylis?
- És... és te mit szeretnél? - kérdezte vissza rekedten az asszony.
Iern ajka megrándult, majd így válaszolt:
- Amikor fölvetődött a lehetősége annak, hogy engem választanak, biztos voltam
abban, hogy el leszel ragadtatva tőle. De az elmúlt pár évben, ha ugyan már nem
régebb idő óta... Igaz, nem nagyon mondtál semmit róla, de csöppet sem lettél
mámoros, amikor a klánom tanácsnokká emelt. Most pedig, amikor szinte biztos,
hogy én leszek a kapitány, valósággal elkomorultál.
Csöppnyi kihívás volt az asszony hangjában:
- Azért nem beszéltem, mert nem nagyon figyeltél rám.
- Zsézus! Megint elölről kezdjük? - Lecsiggatta magát. - Ne veszekedjünk, ne
tegyünk szemrehányásokat egymásnak, a morcosságod, az érzéketlen tested, az,
ahogy hosszú órákra bezárkózol, ahogy nyíltan tanulmányozod a gaeánus
könyveket, sőt gaeánus összejöveteleken is részt veszel... Hát nem érted? Ez az
életem legfontosabb döntése. S ha úgy döntök, hogy nemet mondok, akkor végképp
a legfontosabb marad. Tudni szeretném, mit szeretnél, merthogy, a káosz egye meg,
nekem nagyon fontos a házasságunk! Csakugyan az? No, mondjuk, meglehetősen
fontos. Nem bírom elviselni, ha szenvedsz, ha másért nem, hát azért, mert élőlény
vagy te is. És valaha boldogok voltunk egymással. - De volt a dologban egy kis
számítás is, ezt ő maga is tudta. - Egy kapitány, aki elválik, veszít a tekintélyéből a
légszülték konzervatívabb szárnya szemében, márpedig nekem az kell, hogy szívvel-
lélekkel mellettem álljanak. A szeretőimnek is, nekem is tartanunk kell majd a
szánkat. Kellemetlen. Talán ezért bizonytalankodom ennyire ?
- Ürügyet keresel arra, hogy nemet mondjál? - csapott le rá az asszony.
A férfi meghökkent, lebámult a világra, hallgatta a méhzümmögést, lüktetett az ér a
nyakán. Nagy nehezen elmosolyodott.
- Lehet, hogy azt keresek, Faylis, lehet.
- És miért ne akarnád ezt a posztot?
Iern megint megdöbbent, mert mohóságot, sőt reménykedést hallott ki felesége
hangjából, nem is emlékezett már, mikor tapasztalt nála effélét. Pillantása visszatért
az asszonyra, az tágra nyílt szemmel, szétnyílt ajakkal hajolt előre, kis mellecskéje
sebesen zihált föl-le.
- A felelősség miatt - vallotta meg. - No, igen, szert tehetnék okos tanácsadókra, s
azt is tudom, hogy átháríthatok valamennyit a hatalomból, de azt se akarom, hogy a
végén csak dísztárgy legyen belőlem.
- Miért ne? Sok kapitányból lett dísztárgy.
- Főleg az Elszigeteltség Korában, de az Enrik-restauráció véget vetett a Nagy
Házak fontosságának. - Megrázta a fejét. - Nem, ha nem vállalom a vezetést, akkor
a hivatal minden hátránya rám borul, az előnyök nélkül. És borzasztóan sok a
hátrány. Kezdve azon, hogy az ember a Tartományhoz van kötve, leszámítva az
unalmas hivatalos külföldi utakat. Tudod, hogy mindig is arról álmodoztam, hogy
beutazom az egész bolygót. Meg aztán: ezzel becsapnám a tanácsnokokat, akik
megválasztottak, az embereket akik bíztak bennem. Tudom, azt várják tőlem mint
fiatal embertől, hogy fogadjam meg a bölcs tanácsokat. De emellett egy olyan
államfőre számítanak, aki meghozza a nehéz döntéseket, és végre is hajtja azokat. -
Elgondolkodott. - Apám mindig azt mondta: aki csakugyan kapitány szeretne lenni,
az nem alkalmas arra, hogy az legyen. Ennek az elvnek az alapján én megfelelő
ember vagyok.
- Miből gondolod, hogy senki más nem az?
- Ezt nem mondtam. - A mindenségit! Milyen furcsa ma ez az asszony! De miért ? -
Bár... ugyan ki mást ajánlhatna föl a Talence-klán? Aidwar túráin reakciós, őszintén
azt szeretné, ha elmennének innen a mocskos, kellemetlen idegenek; semmiképp se
lenne alkalmas arra, hogy jó megállapodásokat kössön velük. Hald Simonay-nek
gaeánus vonzalmai vannak. Emma Zhiradounak nincsenek, de ő azt tartja, hogy
nyugodtan csökkenthetjük a katonai erőnket, s a megtakarított pénzt szociális
célokra fordíthatnánk. És így tovább.
Észrevette, mint bőszül fel az asszony, és bánta már, Hogy ilyen nyersen beszélt a
gaeánus jelöltről.
- Ha kapitány lennél, mit csinálnál? - kérdezte Faylis.
- Ami helyénvaló. Ki lát a jövőbe? De úgy érzem, mégpedig a zsigereimben, hogy
ha tetszik, ha nem, a jövő másmilyen lesz, mint a jelen. S az a dolgunk, hogy
mielőbb kedvünk szerinti jövőt kovácsoljunk ki. Például itt ez a vita: a marájok
rendelkezésére bocsássuk-e ismereteinket és hozzáértésünket, hogy megépíthessék
saját Okress égi gömbjeikrt, vagy sem? Miért ne? Így is, úgy is megcsinálják. Ha
nem segítünk, azzal csupán lelassítjuk őket; úgy sejtem, még jobb modellt fognak
kialakítani. Miért ne működnénk együtt, miért ne nyerhetnénk el a jóindulatukat,
miért ne tennénk ezt egy igazán szoros kapcsolat nyitásává? Igen, a reakciósok attól
tartanak, hogy ez óriási változásokat hoz odahaza. A gaeánusok attól félnek, hogy
győzünk, mi, technikahívők, s ők mindörökre az árnyékban maradnak.
Mindkettőnek igaza van. Azt mondom: így van jól!
- Sok mindenkit el fogsz így idegeníteni a mieink közül - próbálta meg
figyelmeztetni Faylis -, hát még az eszpányokat meg az Északnyugati Uniót!
Ejnye, miért törődik egyszeriben ennyire az Északnyugati Unióval? Azt hittem, azt
se nagyon tudja róla, hogy a világon van... Nyilván valamelyik levelezőpartnere
keltette föl az érdeklődését. Iern, ha akarta, ha nem, tudott arról, hogy az asszony
sok levelet ír, és sokat kap, de már abbahagyta a kérdezősködést, amióta ilyenféle
visszautasításokat kapott: „Egy osztálytársnőm; téged csak untatna, amiről
levelezünk." Tisztessége nem engedte meg, hogy beléjük lessen, meg azután
különben sem érdekelte annyira a dolog.
- Ez nem vagy-vagy megoldás lenne - mondta neki Iern. - Forradalmak se törnek
ki egyik napról a másikra. Kiegyensúlyozás, kiegyezések... érdekes feladat lenne. -
Szelídebb hanggal próbálkozott. - És oly sok minden más is van, amit el szeretnék
intézni, ami nem kerül be nagybetűkkel majd a történelemkönyvekbe. Például:
törvényeket hoznék az állatok bántalmazása ellen. - Bólintott. - Igen, ez vonz
igazán: hogy egy picit javítok ezen a világon. Az asszony meghökkent.
- Tehát beleegyezel a megválasztásodba?
- A félúton már túl is jutottam, tudod jól - emlékeztette Iern. - De meg akartalak
kérdezni. Hagyjuk a közérdeket! Te mit szeretnél?
Látta, mint szedi össze erejét az asszony az elhatározásra, oly görcsösen, hogy
szürke szeme könnybe borul:
- Ne! - kiáltott fel. - Utasítsd vissza, nyíltan, mindenki előtt... azonnal!
A férfi alig jutott lélegzethez. Faylis odakapott hozzá, mintha megvakult volna.
- Ó, kérlek, kérlek, Iern! Nem akarom, hogy baj érjen, hogy veszélybe kerülj!
Iern elképedt.
- Miről beszélsz? Egyszerű hisztéria? Pedig nyilván tudja, hogy vagy ötszáz éve
egyetlen kapitány se halt erőszakos halált.
Faylis az öklébe harapott, és elhúzódott. Bal kezével elhárítóan integetett.
- Semmiről, semmiről, tényleg, csak... jaj, kérlek!
Iern küzdött önnön haragja ellen. Túlságosan gyakran mérgelődik Faylis miatt.
Látómezeje szélén villanást érzékelt - ez jó alkalom, talán elterelődik Faylis
figyelme addig is, míg lecsillapodik valamelyest. A prizmához hajolt.
- Oda nézz, kedves! Egy léghajó tart errefelé odalentről. - Lekukucskált. - És egy
léglökéses, kíséretül, úgy nézem. - A gépek még mindig parányinak látszottak a
sötét égbolton, a napfény lepattant a fémről, de ő jól ismerte Urópa minden
repülőgépét, s a másutt működők különféle fajtáit is látta már fényképen. - Nem a
menetrendszerű ingajárat; ez klánjármű. És... ez a gép egy viharlovasmodell! Ki
pazarol ennyi üzemanyagot?
- Máris? - sikított föl Faylis. - Azt hittem... - Megpördült és elrohant. Szoknyája
meglibbent, széle súrolta Iernt, szőke haja is lobogott a futástól. Már ott se volt.
Még hallatszott egy darabig a futó lábak dobogása.
Utánaeredt, de egyetlen lépés után megállt. Nem. Ideges ez az asszony, nem tudom,
miért. Majd összeszedi magát. Figyelmét ismét kifelé kényszerítette.
A kormányozható léghajó közeledett, s a szárnyán levő jelvény már felismerhetővé
vált. Fekete alapon arany rozetta: a Bergdorff-kláné. Vagy úgy... Pír Verine
tanácsnok beteget jelentett, de úgy látszik, jobban lett, és meggondolta magát; jön
a holnapi tanácsülésre. Egy szavazat ellenem; hajlik a gaeánizmus felé, ha nem tért
is meg teljesen... de miért hozza ezt a nehézkes járművet olyan messziről, Délről,
ahelyett hogy gőzhajóval jönne Tournevig, és onnan az ingajárattal föl ide, mint
mindenki más ?
A léglökéses gép dugóhúzókat írt le, hogy szintre kerüljön a ritka levegőben, és
közvetlen közel haladt el. Iern utánahunyorgott. A szárnyak mentén kidudo-
rodásokat látott, de a látvány túl gyorsan zúgott el mellette, nem sikerült
megbizonyosodnia. Géppuskákra húzott védőcsuklyák? Éveken át beszéltek arról,
hogy föl kellene fegyverezni néhány meteorológiai szupergépet. Legyőzhetetlenek
lettek volna mindennel szemben a Maráj Föderációtól errefelé. Az üzemanyag-
fogyasztásuk volt a fő akadály. A másik a felszerelés, ami kellene hozzá;
keresőautók és mentőkocsik egy távoli csatatéren: ez szinte megoldhatatlan
utánpótlási gondokkal járt volna.
De meglehet, hogy az illetékes tisztek szép csöndben mégiscsak folytatták a dolgot,
módosították a tervet, létrehoztak egy kísérleti példányt. Úgy képzelem, van erre
felhatalmazásuk. Nálunk is örökösen babrálnak a sebességgel a járműveken is...
De miért hoznák ide bejelentés nélkül? Lehet, hogy Pír Verine Bergdorff ilyen
felvágással akarja bizonyítani eredményeit, s ezzel akar szavazatot szerezni Hald
Simonay-nek?
Iern megvakarta az állat. Ujját borosta karcolta. Hm. Talán elébük kellene mennem,
és megtudnom. Úgysincs most más dolgom. Elszontyolodott. Nincs más jobb
dolgom. Elindult.

3.
Csillaghon hatalmasan lebegett a végtelenben. Talence Jovain Aurillac szíve
megreszketett. Szeretett volna kihajolni az ablakon, amely előtt állt, akár a régóta
beteg gyermek, aki látja már hazalovagló apját, karjában a tömérdek születésnapi
ajándékkal. Születésnap ez csakugyan. Ezen a napon születik újjá, királyságra,
hatalomra és dicsőségre: királyságra az őt tápláló ország fölött, hatalomra, amellyel
irányíthatja annak életfelfogását, s a dicsőségre, amely nem más, mint Faylis.
Mégse leselkedhet ki. Nem veszélyeztetheti méltóságát, hiszen hatvanan
várakoznak a háta mögött, némán és feszülten ama eget-földet megrázkódtató
vállalkozásuk előtt. Elvégre ha sikerült két éven át titokban működnie és terveznie,
kockára téve mindent, amit szeret, akkor ebben a hátralévő néhány percben olyan
nyugodtan kell viselkednie, ahogyan követői elvárják tőle.
Szembefordult velük. A félhomályos gondolát megtöltötték a zöld egyenruhában
ülő férfiak - az egyenruhát ő tervezte, a zöld szín Gaeát jelképezte, bár ezt nem
mondta ki nyíltan, az ellenérzésektől tartva. A férfiak fele, a tisztek, mind klántagok
voltak, többségükben ifjú idealisták, de akadt köztük jó sok kemény fejű,
becsvágyó opportunista is. A többiek eszkualdunok voltak, a Valdor területről;
elszánt, sértett emberek, nem épp esküdt ellenségei a légszültéknek, de nem is
híveik. Lehettek volna eszpány katonái is, ám ezért árulónak tartották volna a
Tartományban, nem reformernek. Ugyanezen okból tartotta titokban az
északnyugati kalandoroktól kapott segítséget is.
- Ütött a döntés órája - mondta nekik jól begyakorolt, halk hangon a motorzörejen
át, eszkuara nyelven hozzátette: - Az igazság pillanata -, majd visszatért a francáj
nyelvre, amelyet mindenki értett. - Ismeritek a céljainkat: elkerülni a soron lévő
urópai háborút, amelyet könnyen kirobbanthat a könyörtelen militarizmus,
ellenőrzés alá vonni a civilizációnkat megmérgező idegen befolyásokat, igazságot
tenni régóta tartó jogtalanságokban, új igazságszolgáltatást teremteni, s ezeken át
kaput nyitni a jövőre, amikor e Földön minden mindenütt igazán eggyé egyesül.
Hadd szóljak hozzátok még egy utolsó pár szót vállalkozásunk megkezdése előtt -
folytatta Jovain. - Számtalanszor begyakoroltuk, melyik szakasznak mi a feladata,
mely kulcsfontosságú pontot kell elfoglalnia, hogyan biztosítjuk az egymás közti
kommunikációt, milyen akciók alkalmazhatók az előre nem látható tényezők ellen.
Vezéreitek jól ismerik Ileducielt, nem kell félnetek, hogy eltévedtek a labirintusban.
Tűzfegyverek gyakorlatilag nincsenek sehol az égi gömbben, azt mondhatnám, a
konyhakés a legveszedelmesebb fegyverük. Bevonulásotok meglepetésként fogja
érni őket.
Biztos vagyok abban, suhant át Jovain agyán, hogy ebben a pillanatban már
rádióközleményt ad le a pilóta, és „elmagyarázza", miért tartja szükségesnek Pír
Venne Bergdorff, hogy ilyen módon érkezzék. Azért, hogy bemutassa:
tartályhajóként szolgáló légi járművek bizonyos új műszerek védelmében nagy
erejű harci gépként működtethetők, s ez a vívmány kihat a politikára, tehát
számításba veendő az új kapitány megválasztásakor...
Ami Pir Verine Bergdorffot illeti, igazság szerint egy alpesi vadászlakban
heverészett. Kész volt ugyan az összeesküvésre, de szándékai tekintetében őszinte
volt Jovainhez, s megmondta: ha a puccs nem sikerül, akkor kinyilvánítja majd
döbbenetét és bánatát, amiért bizalmas kollégája ilyen célra használta a járművet,
mert azt hazafias kutatásra és fejlesztésre kapta kölcsön tőle.
- Épp ezért, emberek, döntő fontosságú, hogy mérsékeljétek magatokat. Nem
szándékunk komoly károkat okozni Ileducielnek, sőt az kell legyen a célunk, hogy
egyáltalán ne okozzunk kárt. És személyekben sem óhajtunk kárt tenni, csak ha
elkerülhetetlen; szükségünk van rájuk: kezdetben néhányuk szakértelmére, később
pedig a többség támogatására. Ne feledjétek: a létfontosságú technikai
személyzeten kívül ezek mind klántanácsnokok vagy leszármazottaik, közvetlen
segédtisztjeik. Ezek többek, mint emberi lények; joguk van arra, hogy ne kapjanak
sebet, ne érje kár őket. Vezérek, jelképek, eszmék megtestesülései. Ileduciel nagy
hatalmú, de nem mindenható. Csapataink a Földön legjobb esetben is csak kevés
területet foglalnak el. Ha itteni viselkedésünk megharagítja az egész Tartományt,
akkor nem tarthatjuk meg ezeket sem, s nem terjeszthetjük ki befolyásunkat a vidék
fölött.
A Tartományban a helyőrségek csakugyan kicsik lesznek és széthúzódók. Túl sok
újonnan jött nem helyezhető el fölös feltűnés nélkül egy városban, egy repülőtér
vagy fontos gyár szomszédságában, egy védhető domb közelében, még pár hónapig
se, még különféle leleményes ürügyekkel sem. Ennél is nehezebb volt fegyvereik
becsempészése és elrejtése. A művelet a világ bármely más táján lehetetlen lett
volna, de a Csillaghontól megvédelmezett Tartomány oly hosszú ideje élt
békességben, hogy önnön biztonságát éppoly biztosra vette, mint a levegőt és a
napfényt.
Készen állnak. Vagy ha nem: végem van. Jovaint nem rémisztette a halál. A
gondolat csengett-bongott benne.
Amikor fentről fölvillan a jel, hogy Csillaghon az övé, a Földön az emberei felőlük
majd egyenruhájukat, magukhoz veszik fegyvereiket, és elfoglalják a kijelölt
helyeket. Ha minden jól megy, alig lesz harc, lehet, hogy egyáltalán nem lesz. A
nép sokkal jobban meglepődik majd, sokkal szervezetlenebb, semhogy ellenállna, s
közben üzenetekkel árasztják majd el őket a légi gömbről, s ezek azt fogják
bizonygatni, hogy a katonák joggal vannak ott, csupán védelmezőkként egy
rendkívüli állapot alatt. Lehet, hogy a várurak, a katonai támaszpontok
parancsnokai, a Haditengerészet kapitányai ezt nem hiszik el és hatalmukba
kerítenek bizonyos erőket. De százszor is meggondolják, hogy városházák
lerombolásával, tudőrzők, raktárak, szállítási és kommunikációs központok s más, a
jovainisták uralma alatt lévő intézmények elpusztításának kockázatát vállalják. És
semmiképp sem kockáztatják, hogy maga Csillaghon megsemmisítse őket.
És amíg kavarognak, időt veszítenek, addig odafönn összegyűlnek a tanácsnokok,
és megválasztják az új kapitányt. Ehhez pedig élniük kell a tanácsnokoknak.
- Sose féljetek! Ne feledjétek: tiétek az erő! Ne tüzeljetek, csak rendkívüli veszély
esetén, s akkor is csak feljebbvalótok parancsára! Kisebb erőt vessetek be, ha kell,
de csak ha kell, és csak annyira, amennyire a feladatotok végrehajtásához
föltétlenül szükséges. Nem megszállók vagyunk, hanem fölszabadítók. - Jovain
fölemelte a kezét, tenyerét feléjük fordítva. - Mindezt tudjátok, bátor barátaim!
Nemcsak titeket figyelmeztettelek mindezekre, hanem önmagamat is. Most pedig:
előre, a győzelemre!
Fojtott éljenzés szállt föl. Csillogtak a fogak, a szemek, az acél. Leült, becsatolta
biztonsági övét. Az irányítható léghajó csöppecskét ringatózni, ingani kezdett a
nagy gömb körüli áramlatokban, s óvatosan tartott a kikötő felé.
A hajó megrezzent az érintkezés erejétől. Kötelek lökődtek ki a horgonykarikák
felé. A motorok utolsót doromboltak. Magassági szerelésbe öltözött emberek siettek
eléjük a peremen, a hátukra helyezett tartályokból lélegeztek; rugós huzalokkal jól
odaerősítették a hajót.
Azután kihúzták a bejárati alagutat, s végét réerősítették a gondola ajtajára,
amellyel minden ponton érintkeznie kellett. Amikor a légmentes csatlakozás
megtörtént, szivattyúk levegőt löktek az alagútba, tengerszintértékben.
Majd ezek hangja is elhalt. A dokkolócsapat főnöke egy csövet vizsgált, elzárt egy
szelepet, és jelt adott: ki lehet nyitni az ajtókat.
Ashcroft Lorens Mayn ment az élen. Eredetileg Jovain szeretett volna, de társai
meggyőzték arról, hogy ez őrültség lenne. Az egész vállalkozás őrajta múlt, hiszen
más Talence nem vett részt az akcióban. Már az is elég rossz, hogy egyáltalában
részt vesz a rohamban, de ennyi engedményt tenni kell az ódon érzelmeknek.
Viszont Faylis jóképű, szőke fivérének, akit az asszony szervezett be, megvolt a
kellő megjelenése, tekintélye és katonai tapasztalata ahhoz, hogy ő legyen a dárda
hegye.
Tucatnyi kiválasztott harcos szállt ki a nyomában. Vállukon nem vittek puskát, és
nem is veszik majd elő pisztolyukat és késüket, amíg hadrendbe nem állnak a
fogadótérben, és el nem érnek minden kijáratot. E hídfőállás elfoglalásához
elengedhetetlen tényező a meglepetés.
Pattogó kiáltások, kopogó léptek zaja jelezte, milyen gyorsan működnek. Egy-két
perc, s már fölsivított a Lorens nyakába akasztott síp: Eddig! - Győzelem!
Jovain meghallotta a saját torkából feltörő üvöltést. Beléphet birodalmába.
Előreugrott, átrobogott az alagúton. Annak színtelen bélése, amely csak a két végén
lévő ajtók felől kapott fényt, fehér párába vonta Jovaint; az alagútnak nem akart
vége szakadni. Háta mögött bakancsok dübörögtek, vad zihálás hallatszott, de
szívverésétől alig hallotta. Kiverte a víz, hűtötte a benne égő tüzet.
Beért az alagúton túli kamrába, amelynek közepén Lorens állt; megtorpant,
körülnézett. Izgalma, belső lüktetése tompult. Agya és érzékei éberebbek voltak,
mint valaha is.
A neoncsövek fényében nagy és visszhangos volt a tér. Az idő fakította
falfestményekről hajdani hősök tekintettek le a padokra, pultokra, a
csomagvizsgálóra és az emberekre. A kikötői tisztviselők elképedten álltak, kis
csoportokban szerteszét, fegyveres és egyenruhás férfiak felügyelete alatt; ezek
lezárták a helyiségből sugarasan szétfutó folyosókat. A tisztviselőkön kívül mások
is voltak ott: ötven-hatvan embernek szúrt szemet az előbb a közeledő léghajó, és
most eljöttek megnézni, kiket hozott. Jovain fölismert néhány ősz fejet.
Tanácsnokok.
- Nyugtassa meg őket, ezredes! - adta ki a parancsot. Csapatának maradék tagjai is
kiszálltak, minden negyedik ember kezében szuronyos puska. Ugyanennyiüknél
volt fölvont kézíj, a többieknél hosszú kések, és minden övön ott csüngött egy
gumibot.
- Igenis, uram. A megafont, őrmester! - Lorens elvette a megafont, szája elé tette,
és belekiáltott: - Figyelem, figyelem! Hölgyeim és uraim, kérem, őrizzék meg
nyugalmukat! Nincs félnivalójuk. Nem vagyunk kalózok, sőt nem vagyunk
külföldiek sem, a Tartományból jöttünk, akárcsak önök. Segélykérésre érkeztünk,
Csillaghon s a benne levők védelmére. Legyenek nyugodtak, ne avatkozzanak
munkánkba, amíg legfontosabb feladatainkat végrehajtjuk; s akkor minden rendben
lesz, sekinek nem esik baja!
Az álldogálók csoportjából kilépett egy tarka öltözetű fiatal férfi. Azok eddig
eltakarták, mert erős izmai ellenére alacsonyabb volt, mint a legtöbb légszülte férfi.
A parasztvér is meglátszott széles ábrázatán és bozontos, barna haján. - Lorens! -
kiáltotta a fiatalemberre. - Nem értettem... csakugyan te hoztad ide ezt a kígyó
Jovaint?
Faylis öccse leengedte a megafont. Arcán rémület váltotta föl az eddigi
elszántságot. - Vigyázz, Iern! - kiáltotta vissza.
Jovainben egybelobbant a félelem és diadal. Nem számított arra, hogy ilyen hamar
találkozik ellenségével. S főleg nem arra, hogy ekkora nyilvánosság előtt. Nem
számított a zendülés eshetőségére, arra, hogy ellenállás lobban föl az égi gömb
labirintusában. Odafordult a balján álló tiszthez, és Iernre mutatott.
- Hadnagy, fogja a szakaszát, és tartóztassa le azt az embert ott! - pattogta.
- Igenis! - A csapat már robogott a helyiségen át.
- Helyes dolog ez, uram? - kérdezte bizonytalanul Lorens.
- Így parancsolom! - válaszolta Jovain.
- Igenis, uram. De ez ösztönember. Engedje meg! - Ezzel Lorens újra fölemelte a
megafont. - Ne csinálj zűrt, Iern. Eredj szépen! Nem lesz bántódásod, megígérem.
Mihelyt módom lesz rá, elmagyarázom ezt az ügyet.
Iern már elugrott a felé közeledők elől.
- Jovain ügyét?! - ordította. - Hirtelen mozdulattal megpördült, s a legközelebbi
kijárat felé tartott.
- Állítsátok meg! - kiáltotta Jovain, és maga is nekirontott, űzőbe vette. Az ajtóban
álló őrök szorosabbra fogták a gyűrűt, egy pisztolyos két eszkualdun acélkardos
között. Kiáltások visszhangzottak a helyiségben, az emberek tolongva menekültek,
volt, aki a földre vetődött.
Iern lóhalálában robogott ki a kikötőből, szinte repült. Lába előrelendült, a
pisztolyos hasába, egyenest a mellcsont alá. A katona liszteszsákként zuhant le.
Társai szorosabbra akarták zárni a sorfalat. Iern a tenyere élével nyakon vágta az
egyiket. A késes katona hátrahanyatlott, elesett, fuldoklott és vonaglott fektében. A
harmadikat Iern kicselezte, és tovább iramodott a folyosó felé.
- Utána! - húzta elő oldalfegyverét Jovain. - Lőjétek le! - Tüzelt. Fegyvere
elképesztő zajjal sült el. A golyó átfütyült a légen, s egy sarokba vágódott be,
amelyen Iern épp túljutott.
Lorens utolérte a törzsfőnökét, és belecsimpaszkodott.
- Uram, uram - könyörgött -, nem így szólt az utasítás! Az egész műveletünk
kerülhet veszélybe, engedd őt futni, úgyse tud elmenekülni, majd később elkapjuk!
Jovain engedett. Megborzongott, mélyet lélegzett, legyűrte a rátört kábultságot. -
Igazad van - mondta. Hangja rekedten tört elő görcsbe rándult gégéjéből. - Tovább!
Estére Csillaghon az övé volt. Az égi gömb szívét és idegközpontját alig egy óra
alatt foglalták el, s csak kisebb dulakodások zajlottak, aztán a fegyvertelen emberek
megadták magukat. Egy pilóta megpróbált fölszállni kis gépén, de azután engedett
a figyelmeztetésnek : lelövik, ha nem tér vissza. Egyetlen repülő se merészkedett
föl, s a vadászgépek ott várakoztak a légikikötőben, harcra készen, de nem volt
rájuk szükség.
Utána azután lelassultak az események. Jovain embereire szervezőmunka várt,
egyezkedniük kellett a nélkülözhetetlen technikusokkal, gondoskodniuk szállásról
és étkezésről. Őrjáratok győződtek meg a rendelkezések betartásáról. Szónokok
nyugtatgatták, akit csak lehetett: senki élete, vagyona nincs veszélyben, hamarosan
kielégítő magyarázatot kapnak a történtekről, addig is: működjék együtt mindenki.
Hosszú időbe tellett, amíg a tanácsnokok összegyűlhettek, s Jovain szólhatott
hozzájuk, elháríthatta a nekiszegezett kérdéseket és tiltakozásokat, megígérhette
nekik, hogy konklávéjukra holnap a tervek szerint sor kerül, s ő fogja azt
megnyitni; feltárja majd a tényeket, amelyek akciói helyességét igazolják. E gyűlés
előtt és után összeült nemcsak saját tisztjeivel, hanem csillaghoniakkal is - köztük
számos tanácsnokkal -, akik előzőleg tudtak jöveteléről, és minden tőlük telhetőt
elkövettek, hogy előkészítsék számára az utat...
Alig vette észre, milyen farkaséhes, bekapott egy szendvicset, ivott egy kávét,
amelyet egy küldönc hozott, azután tovább tanulmányozta felderítőinek
információit, és érvelt, rábeszélt, fenyegetőzött, utasításokat osztogatott, döntött,
döntött, döntött...
Lement a Nap, feljött a Hold, csöppnyi nyugalmat hozott az éj. Lassacskán
kialudtak a fények, a férfiak és asszonyok ha nyugtalanul is, de nyugovóra tértek.
Jovain félretolta munkáját, megmondta az őröknek, hol találják esetleges
válsághelyzet esetén, azután kilépett hivatali szobájából. Végre megkeresi
szerelmét.
Félhomály terjengett a folyosókon, falai visszhangzották lépte zaját. Időnként
találkozott embereivel, azok tisztelegtek, de nem szóltak, s ettől a vártnál is
magányosabbnak érezte magát. Egy idő múlva véget ért ez a lakott rész. A
következőhöz egyszerű keskeny gyalogjárók vezettek át, feszítőköteleik pókhálója
szertehúzódott a messzeségbe és homályba. A külső burok tejszínű fényben vibrált
a Hold sugárzásában, a belsőt sötétség vonta be. Jovain mintha csupasz ég és kopár
föld közt bandukolt volna. Az égi gömb erős éjszakai széllel szemben állt helyt,
sugárhajtású motorok moraja vette körül halkan, de vízesésszerűen: a feneketlen
szakadékba zuhogó vízesésként.
Valahol ott ólálkodik Iern. Jovain keze újra meg újra a bütykös pisztolyagy után
kapott, megnyugtatásért. Összesen két súlyos sebesült; már kórházba vitettem őket.
A gégesérült aligha marad életben. Nem is tudtam, hogy az arany ifjú ennyire vad.
Mit csináljunk vele, ha megtaláljuk ?
Jovain keserűen döbbent rá, hogy eddig sose nézett szembe ezzel a kérdéssel.
Eddig mindig befejezett tényként gondolt az akcióra, amellyel szemben ellenfele
alig lesz több az ablaküveghez verődő bogárnál. Ha Iern úgy dönt, hogy komolyan
kellemetlenkedik, akkor internálni kell, mint a közjót fenyegető veszedelmet, utána
pedig alighanem: szabadlábra helyezés őrizet mellett.
Nem tudom, elég lesz-e. A mai viselkedése följogosít arra, hogy letartóztassuk, és a
parancs ki van adva. Ha elesne, mert azzal a gyilkos erőszakkal áll ellent a
letartóztatásának, amilyenről ma is tanúságot tett, akkor ez komoly nehézségek
árnyékát veti előre. Vagy meghalhat később is, menekülési kísérlet közben. - Jovain
mélyet lélegzett. - Min jár az eszem? Hiszen nem vagyok én gyilkos! Aznap, a
légszárnyúinkkal... Faylisnak sose szabad megtudnia. Biztos vagyok abban, hogy
soha nem fogja kikutatni az igazságot... Hagyd ezt abba! Gondolj Faylisra. Őhozzá
tartasz. Jovain meggyorsította léptét.
A következő tömör szekció lakórész volt: Faylisé. Bár két esztendeig tartott a
száműzetése, a Ferlay-lakásba vezető utat Jovain úgy ismerte, mint a tenyerét.
Kopogtatott. Az ajtó kinyílt. Ott állt az asszony. Kék köntöse karcsú testéhez
simult. Jovain előrelépett. Faylis szinte odazuhant a férfi mellére. Percekig álltak
ott összeölelkezve, csókolózva, s csak azután jutott eszükbe, hogy becsukják az
ajtót.
- Ó, kedvesem, kedvesem - suttogta könnyes szemmel Faylis -, annyira féltettelek,
órák óta vagyok itt egyedül!
- Én meg még jobban féltettelek volna, ha nem vagy itt biztonságban. -
Megsimogatta az asszony haját. Milyen selymes! - Köszönöm, hogy megtartottad a
szavad. Köszönök mindent, amit tettél.
- Olyan kevés volt, olyan siralmasan kevés!
- Nem. Nagyon is sok.
Jovain maga se volt biztos abban, igazat szól-e. Szinte erőszakkal kellett rávennie
az asszonyt, hogy játsszék aktív szerepet. Faylis levelei kezdetben kislányos
kézírásukkal, szenvedélykitörésekkel teli tekervényes mondataival! - azt
bizonygatta, hogy nem kell más, csak az, hogy elhagyja Iernt, Jovain pedig Irmalit.
S Jovain kísértést is érzett erre. De Mattas Ucsenyi révén elfogadta küldetését, és
szigorúan írt az asszonynak. De sose tartotta nagyra Faylis konspirációs készségét,
és azt sem akarta, hogy valami veszedelmes dologgal próbálkozzék. Faylisnak csak
annyi szerep jutott, hogy információkat szolgáltasson, hogy fürkéssze ki az általa
ismert egyéneket, és nevezze meg azokat, akiket Jovain lehetséges támogatóinak
tart. De ez fontos volt, gondolta. Ott voltam a hegyek közt, elszigetelten... no igen,
voltak ügynökeim, de amit te tettél értünk, azt ki más végezhette volna el? És aztán
az instrukciókon túl közvetlenül beszervezted a fivéredet, Lorenst, aki az egyik
legértékesebb emberem. Igen, méltó voltál az Életerőhöz, szerelmem.
- Szoríts magadhoz! - kérlelte Faylis ismét. S ő magához szorította, beszívta illatát.
- Szegény drágám! - dünnyögte Jovain. - Elképzelem, micsoda feszültségben éltél.
Az asszony nyelt egyet, s a férfi mellén bólogatott.
- Nem is a félelem... nem is féltem, de... de jaj, ketté vagyok hasadva! Mindig
hittem benned, nem vitás, hogy mindig hittem benned, Jovain, de... szegény Iern!
Az ő szándékai is helyesek, többnyire. - Kibontakozott az ölelésből. Föltekintett,
szeme körül fehér fény. - Hogy van Iern? Nem esett baja?
Jovain elkomorult. - Sajnos, meg kell hogy mondjam. .. tombolt, akár egy őrült. De
nem esett baja. Ha észre tér... Ugye, tudod: én mindezek ellenére nem akarok
rosszat neki. Csak azt akarom, hogy haljon meg, valamiféle kényelmes módon.
Utána aztán örömmel mondok fölötte gondosan fogalmazott gyászbeszédet, és
adakozom egy szerény emlékműre.
Röviden elmesélte a történteket.
Az asszony megborzongott. - De hát akkor biztosan rejtőzködik, egyedül, éhesen,
kétségbeesetten. Nem ezt akartam!
Jovain szorosan magához ölelte. - Én sem, bár, ha valaki megérdemli, hát Talence
Iern Ferlay aztán igazán megérdemli a sorsát. - Ne félj! Holnapra bizonyosan
megjön az esze, és megadja magát. Mindent megteszek majd, hogy megóvjam őt
őrült viselkedése következményeitől. Most pedig... Faylis, egymáséi vagyunk ! Két
esztendő után egymáséi!
Magához vonta. Az asszony lassan éledt föl, forrósodott föl karjában. Azután
eltaláltak végre az ágyhoz. Jovain rádöbbent: kimerültebb és szorongóbb, semhogy
kielégítse az asszony vágyát.

4.

Iern fölkelt, megnyomta az időjelzőt. Az ernyőn fölvillant a kijelző: 2051. - Ideje

indulnom - mondta.
Vosmaer Tess Rayman, klánjának tanácsnoknője s az Időjárási Alakulat ezredese
gondterhelten nézett rá a karosszékéből.
- Ilyen korán? - kérdezte. - Az őrök csak később álmosodnak el.
- Ha fegyelmezettek, akkor nem, Madame, s nyilván fegyelmezetten viselkednek.
És minél több idő van előttem az éjszakából, annál jobbak az esélyeim, hogy nem
akadnak a nyomomra.
- Azt hittem, pihen még. Nem sikerült elaludnia.
- Túlságosan is föl vagyok pörögve. Hogy is ne lennék!
- A terve enyhén szólva is kockázatos.
Iern vállat vont. - És ha idefenn maradnék, és egérként bujkálnék Jovain macskái
elől? Kezdetben nyilván hanyatt-homlok rohan a nyomomban, gondoltam, addig
biztonságban meghúzódom valakinél, akiben megbízhatom. De bármiben
lefogadom önnel, Madame, hogy holnap átkutatnak minden lakást, s méterről
méterre tűvé teszik egész Csillaghont, amíg csak rám nem találnak. -
Elmosolyodott. - Vagy amíg meg nem győződtek arról, hogy elszöktem. Hadd
törjék a fejüket, miképpen!
A karcsú, fehér hajú asszony nem buzgott ennyire.
- Szerintem megsejtik. De remélem, nem fogják tudni visszanyomozni egészen
Danyig. - Dany a fia volt, aki anyja hadsegédeként tartott vele, és akit Iern
megérkezése után Tess a lakására hívatott, hogy hozza el a felszerelést, amit Iern
kér.
- Alig hiszem, Madame. Nagy a fölfordulás, a technikai szolgáltatásoknak azonban
működniük kell. A betolakodók jó része alattvaló, fogalmuk sincs az itteni műszaki
feladatokról. Ki figyel oda egy fiúra, aki szép nyugodtan kinyit egy szekrényt, s
aztán, karján egy magassági öltözékkel, ellépdel? Nyilván biztosra vették, hogy a
fiúnak valami kinti munkája van.
- Ha önnel menne... önnek olyan jól jönne egy társ, egy harcostárs!
- Nem. Köszönöm, de ezt már elintéztük, Dany feltűnés nélkül visszatért a
diákszállásra. Ha viszont holnap nem találnák ott, ez egyenest önre terelné a
figyelmet.
Tess fölkapta a fejét.
- Igaza van. Megmondom őszintén, nem hittem önről, hogy ilyen okos! Egy okkal
több, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt magáért a Tanácsban.
- Ön nagyszerű teremtés, Madame! Én viszont ezt mindig is tudtam. Másképp nem
jöttem volna egyenest ide.
Tess éles profilját elhunyt férjének fényképe felé fordította.
- Igyekszem megtenni, amit Aric kívánna tőlem, Iern bement a fürdőszobába a
felszereléséért. Be akarta húzni a függönyt.
- Szamárság! - szólt rá az ezredesnő. - Hagyja csak nyitva, és addig is
beszélgethetünk, míg átöltözik! Nem fogok leselkedni, nehogy már elpiruljon!
- Hát... - Iern fölnevetett. - Megvallom, Madame, amikor beléptem az osztagába,
tartottam a köztünk lévő korkülönbségtől. Mondja: haditörvényszék elé való bűnös
az, aki a feljebbvaló tisztjéről ábrándozik?
- Ó, tudtam én erről - mondta szelíden az asszony -, és jól is esett, de én
meglehetősen örültem a kor- és rangkülönbségnek. Semmiképp se lett volna jó, ha
én is növelem eggyel a trófeái számát. - Hangja tárgyilagosabbá vált. - Föl kellene
nőnie ebben a tekintetben, Iern. Magam sem tudom, nincs-e szerepe a maga
természetének abban a katasztrófában, mely ma ránk szakadt.
Iern elkomorult. Én se tudom. Ha a sógorom az ellenséghez állt, mi a helyzet a
feleségemmel? Annyi minden jut az eszembe, amiket mondott, tett, vagy amit
elhallgatott... Nem. Az nem lehet! Levetkőzött, most a magassági öltözékkel
bajlódott. Ebben a ferde szobában az ágy tetején kellett öltözköznie.
Tess mondta tovább:
- Nem tudtuk, hogyan cselekedjünk, mi, lojalisták, de most már értjük az egész
helyzetet. Én se hiszem, hogy holnap teljesen lezárulnak a dolgok. De Jovain
meggyőző lesz, bizony, nem lesz őszinte, de szívósan győzködi majd őket. És
vannak szövetségesei a Tanácsban, van köztük, aki bevallja, és van, aki nem. Aztán
akadnak, akik elégedetlenek önnel, és hallgatnak Jovain vádjaira. Ha eljutnak majd
önhöz kósza hírek, ne boruljon ki tőlük, leni! Biztosan rossz hír lesz. És ne
kockáztasson esztelenül! Szerintem időt kell hagynunk a dolgokra, kivárni, mivé
alakul, s csak aztán dönthetünk az ellenintézkedéseink felől. Az is lehet, hogy nem
lesznek ellenintézkedések.
Iern centiméterről centiméterre húzkodta föl magára a ruha belső rétegét,
elsimítgatta a selymes fekete anyagot, hogy annak molekulái megfelelő alakzatokat
vegyenek föl, s második bőrrétegként simuljanak hozzá.
- Igenis, lapítok - ígérte.
- Megmondhatja nekem, hogy hol?
- Nem. A ma éjszakai szelektől függ. Dordoyn eszményi gerillatáj, de Brézsnek is
megvannak számomra az előnyei. Ez a két legvalószínűbb hely.
Szinte hallotta, amint az asszony vonásai gondterhelt redőkbe futnak: - Nehogy
fegyvert fogjon, Iern! Még ne.
- Ó, nem. Úgy értem, hogy elrejtőzhetem a dordoyni hegyekben, és a parasztok
segítenek nekem. De az is lehet, hogy külföldre megyek.
- Talán ott a legtöbb remény a maga számára. - Tess hallgatott egy darabig. -
Bárcsak valóra válhatnának a reményeink!
Iern már nyakig betuszkolta magát ruházatába, rögzítette a csúszózárat, majd rávett
egy súlyos kezeslábast. Ennek fő funkciója az alatta lévő anyag védelme volt,
nehogy egy esetleges repedése kitegye őt a sztratoszférabeli majdnem légüres
térnek, ezenkívül zsebek és pántok voltak rajta, hogy legyen hová raknia a
szükséges tárgyakat.
Visszatért a nappaliba, s a többiben már Tess segített. Lábát harisnya és csizma
védte. A sisakburok egy kipárnázott sapka fölé került, alsó széle a belső réteghez
illeszkedett. Az arcvédőt egyelőre nyitva hagyta. Fegyvereket dugott a pántok alá,
becsatolta a szíjat, amely a hátára illesztett oxigénpalackot tartotta. Tess bekötötte
neki, és beállította a szelepeket. Ezek kulcsfontosságúak voltak. Lélegeznie kell,
izzadnia kell. A rugalmas réteg megvédi vérét a túlhevüléstől, a verítékezést is
elállítja, a légzőrész azonban megfelelő vízpárát bocsát ki a feje által leadott
nedvességből, nehogy hőgutát kapjon.
Az ejtőernyő-kötélzet következett; ez nem a szokásos típusú ejtőernyőé, amilyet itt
külső munkáknál használtak. Minthogy az égi gömbről nemigen ugrottak, ezért itt
csupán szóbeli oktatást kaptak, ami viszont igen egyszerű felszerelést föltételezett.
Dany abból a fajtából hozott, amelyet a tapasztalt égmerülők kedvelnek: néhányuk
az égi gömbről is ugrott.
Iern is ugrott egyszer innen, évekkel ezelőtt. Tess megtudta, maga elé rendelte őt,
és a leghatározottabban megtiltotta neki, hogy még egyszer így legénykedjék. - Egy
vagyont költöttünk a maga légi kiképzésére! - pattogta az asszony. - És tegnap
kockára tette az életét! Össze is zúzhatta volna magát a Tartomány fölött, csupa
virtusból!
A mai este más, gondolta. Fölhúzta légmentes kosztümjét. Az asszony ráerősítette a
csatot a csuklójára.
Ott álltak egymással szemközt; hallgattak. Iern végül megszólalt: Hát akkor... hm,
indulok. Köszönet mindenért.
Az asszony mosolya megremegett.
- Vigyázzon magára, térjen vissza épségben nekem, maga sötét gazember! -
Lábujjhegyre állt, és fecske-röppenésnyi kis csókot lehelt a férfi szájára. - Jó utat,
Talence Iern Ferlay! Mindvégig jó utat!
Iern a szokásosnál is nagyobb zavarba jött. Az ajtóból még egyszer búcsút intett.
Ettől kezdve céltudatosan menetelt. A félig leeresztett arcvédő el kell hogy rejtse,
hacsak valaki nem leste meg, és nem kíváncsiskodik. Senkivel se találkozott.
Csillaghon magába zárkózott, a reggelt várta.
A C-3-hoz vezető légzsilipnél viszont zöld ruhás őr állt. Fölemelte a puskáját. -
Állj! - kiáltotta. Visszhangok, zengtek a szekrényekkel körülvett helyiségben. Az őr
idegesen beszélt, erős eszkuara akcentussal: - Hová megy?
- Kifelé, szolgálatra. Engedj!
- Van engedélye?
Iern kész volt arra, hogy rávesse magát, kést rántson, öljön. Inkább nem
kockáztatta, hogy a támadása kudarcot valljon; és hirtelen rádöbbent: azt se
szeretné, ha sikerülne. - Ugyan miért kellene engedély a mindennapi
rutinmunkámhoz?
- Mit akar?
Iern körülményesen sóhajtott egyet.
- Ide figyelj, bajtárs! Ott kinn nincs se parkoló-dokk, se lézerállás, se semmi egyéb,
amiről azt hihetned, kárt tehetek benne. Nincs itt semmi más, csak egy kis
megfigyelő emelvény. Onnan kell szemügyre vennem a burkot, annyit, amennyit
látni onnan. Utána megyek a következő emelvényre, majd megint a következőre.
Ultraibolya fény és ózon pusztítja az anyagot. Pótolnunk kell minden panelt, még
mielőtt kipukkad. A ti beavatkozásotok miatt ma nem ellenőrizhettük. A nyomás
megváltozik a naplementével csökkenő nyomás miatt. A főnököm küldött, nézzem
meg, nem akaródzik-e pukkanni valahol. Na, mehetek a dolgomra?
Az őr sietve félrehúzódott. - Jó, menjen, menjen!
Iern rikkantott egyet magában. Voltaképp nem is hazudott, csak azt, hogy munkába
megy. Csupán határozott hangot ütött meg, s nem kötötte az őr orrára, hogy a burok
paneljeinek élettartama tíz év, csupán évente szokták szemügyre venni, éspedig
precíziós műszerekkel, és sohasem éjszaka. Arra célzott, hogy egy esetleges
kipukkanástól Csillaghon lezuhanhatna, bár ez még az úszóképes belső szférára
sem áll - még mielőtt a nyomás észrevehetően csökkenne, a levegő külső mozgása
automatikusan kigurít egy ragasztós felületű foltot, amely órák hosszat ellátja
feladatát. Az ősök kiváló biztonsági tényezőket építettek be művükbe.
De azt sohasem képzelték, hogy elárulják őket.
Iern lezárta arcvédőjét, és átzsilipelt. Kinn hosszú percekig állt és nézelődött, hátha
utoljára néz le innen a magasból.
Kelet felé döbbenetes erővel világított a Hold a szurokfeketeségből. Másutt
csillagok sereglettek a mennyekben - száz más-más árnyalatú, rebbenetlen
jégkristály, s a galaktikus híd kardélesen húzódott szemhatártól szemhatárig. Alatta
felhőtlen ég, jól látta a Gulfot, a Csatornát s a szárazföld körvonalait, néhol folyót,
tavat vagy havas csúcsot, de a Föld egyebütt összemosódott, szürkésen-ezüstösen
és holdgyöngyházfényben. Ennyire távolinak és valószerűtlennek még sose látta.
Valahogyan még ennél is idegenszerűbb volt Csillaghonnak, a foglyul esett
erődítménynek opálos íve. Csipkézete alig látszott; Iernek a tejtől duzzadt asszonyi
mell kékes erei jutottak eszébe, oly elevenül, hogy vágy tört rá anyja után. A
napközben fölgyülemlett napenergia tartotta életben az óriás gömböt a magasban, a
helyén.
Iern belekapaszkodott az emelvény korlátjába, s megérezte a csöndes remegést, a
két sugárhajtású motorból áradó levegőét, és úgy képzelte, még hallja is halk
brummogását, amely nyolc évszázada hívja ki a felső szeleket.
Megrázkódott, mint aki jeges folyópartra ért. Ideje indulni, öreg, mondta magának.
Rettegése elszállt, izgalom fogta el. Micsoda ugrásra készül!
Átlépett a korláton, egyensúlyozott egy pillanatig, azután ugrott.
Kezdetben álomszerű volt az egész. Súlytalanul, testetlenül úszott át a csöndön és
holdfényen. Zuhant, de lassan, szelíden; a Föld megpördült látóterében, majd a
fehér gömb tűnt föl benne, amelyről a bogáncs-pihék aláhullottak. A levegő énekét
hallja, vagy ritkább a levegő? Nyilván vérfagylaló a hideg, de ruhája jóvoltából
anyaméh melegben lebegett, s csillagok fogták körül. Iernnek az a része, amely
méricskélt és számolt, most éppoly kevéssé ért el tudatához, mint szíve vagy tüdeje.
Igazi önmaga szétolvadt a körülötte tátongó térben.
Minél később kell nyitnom az ernyőt, csak ha majd kellő sűrűségű lesz a légkör,
másként a kötélzet összegabalyodik, és körülhálózza meteorrá váló ruhámat. No de
mikor? Ha óvatlanul kerülök azokba az alsó rétegekbe, túlhevülök, megfövök.
Körülbelül tizenöt kilométeres magasságban. Amikor utoljára csináltam, voltak
műszereim... Végezz egy becslést, madár-fiú, aztán ahhoz tartsd magad!
Meghúzott egy zsinórt. Elszabadult a fékezőernyő, azután az előernyő, kihúzódott,
széttárult, megmerevedett. A szíjak nagy erővel nyomódtak a húsába. Csüngött rajta
egy darabig, míg összegyűjtött annyi erőt, hogy leküzdje a fájdalmat. A kelleténél
tovább vártam. Holnapra csupa seb és horzsolás leszek. De szabad! Mámoros
érzés. Ettől azután teljesen magához tért. Hagyjuk a hátborzongató szépségeket,
elvégre pilóta vagy, akinek egy landolást kell végrehajtania! Pontos adatai nem
voltak, de alapozhat a megfigyeléseire. Óvatosan hozzálátott a kötelek
manipulálásához. A sztratoszférában általában keletiek a szelek, ez volt az utolsó
irányválasztása, de jól megfontolt zuhanással építhet rájuk bizonyos fokig, és
azután, hogy a troposzférába ér, már más irányba, más magasságokba fújnak.
Részben összecsukhatja a kupolát, és gyorsíthat, ha rossz az irány, s tágra nyithatja,
lassíthatja az esést, ha megfelelők az áramlatok.
Csillaghon egyre kisebbedett fölötte. Azután a súlyosságból s süvítésből megtudta,
hogy csakugyan áthatolt a lég alsó birodalmába. A csillagok látványa elhalványult,
s a maradék az ismerős konstellációkba rendeződött. Lendült egyet
harangnyelvként egy tágas, halovány harangban, és legjobb képességei szerint
navigált. A Csatorna és a tenger nem csúszott-e nagyon a horizontra?... Aha!
Délkeletről fúj a szél. A vonalak megrebbentek.
Biztatta magát, meghúzott egy másik zsinórt. Az ejtőernyő leoldódott és ellebegett,
a zsinórjai úgy csavarodtak a holdfényben, mint a medúza csápjai. Iern esése
gyorsult, nem szabadesésben e sűrűbb gázban, de átesve-zuhogva rajta, amíg
második ernyője is kinyílt és lefékezte.
Ez hazárdjáték, tudta jól. Az előernyő is lehozta volna biztonságban, bár így nem
sok beleszólása maradt volna, hol ér földet. A második ernyő modern, marájok
sugallta szerkezet volt, aprólékos, viszonylag törékeny jószág, légcsavarokból,
lécekből, csűrőlapokból, csaknem ugyanolyan jól kormányozható, akár egy
vitorlázó repülőgép. Csak pár kilométerrel a gyep fölött volt szabad kinyitni.
Furdalta a lelkiismeret. Azokra gondolt, akik számítanak rá: Tess, Dany, a barátai, a
parasztjai, talán Faylis? Sebaj, ha összetöri magát, hát összetöri magát. A lényeg:
úgy ügyeskedni az ejtőernyővel, hogy elérje vele Brézst, anyja hazáját.
Kiáltásába belecsendült a sisakja...
Szinte lágyan ereszkedett alá a maga választotta útra. Csizmája szürkésfehér port
csapott föl. Kétfelől fák álltak sorfalat a holdfényben, s harmat csillogott az
árokparti fűszálakon. Levetkőzött, hűvös szellő csapta meg, beitta a földi illatokat,
s a távolból bagolyhuhogást hallott. Először is el kell helyeznie valahova
felszerelésének árulkodó darabjait. Bement egy darabon az erdőbe, s késével kis
sírt ásott neki. A csizmát és a kezeslábast megtartotta; a címert leszedte róla, s így
vándormunkás-szerelésnek is elmegy.
Azután útnak indult. Nagyjából tudta, merre jár. Nem messze egy ösvénynek kell
lennie, amely várromokhoz vezet, a vár már évszázadokkal az ítélet előtt lakatlan
volt. A benn lakó remete biztosan menedéket ad majd, s utána nem beszél róla.
A Hold magasabbra emelkedett. Csillogása elhomályosította Csillaghont, amelyre
már nem jutott a Nap sugaraiból.

XL

1.

Ronica Birkent nem sokkal az után érte a hír, hogy átkelt a Szejn folyón, a Rajn
folyón túli vidékről visszatérőben. Hat emberből álló csoportját kocsistul lovastul
egy evezős komp vitte át bal parti kikötőjükből. Fölültek a nyeregbe meg a
szekerekre, s nekivágtak az utolsó három-négy kilométernek, Fonteynblo felé.
Alek Zaksun megnógatta paripáját, s előreügetett Ronica mellé.
- Ugye milyen szép ez a mai este? - szólította meg. A lány körülnézett. Éger- és
bükkfák borítottak föléjük árnyas alagutat, az utolsó napsugár fényében zöld-arany
levelek csillogtak. A nagy meleg már enyhült, de nyári illatok terjengtek. A
kavicsokkal teliszórt út csikorgott a paták és kerekek alatt. Madarak csicseregtek.
Ronicát megcsapta egy pillanatra a honvágy. Pedig Laszka a Sarkon túl terül el, s
az ottani táj vadsága nem nagyon hasonlított erre a szelíd erőre, itt a Tartomány
belsejében.
- Igen, gyönyörű - felelte.
- Nem tarthatnánk holnap pihenőt? - javasolta Alek. - Úgy hajszolsz bennünket,
akár egy öszvérhajcsár.
- Bolondok lennénk, ha húznánk az időt vágta rá. - Tudod jól.
Belegondolt: Talán a keleti részek barbárai közt nem ennyire vészes. Azok féltek
tőlünk, és fegyvertelenek. Ott leginkább a pocsék, végzetkori szintű utazási
feltételek izzasztónak meg bennünket. De ott a félig civilizált nyugati allemánok...
nem, hát nem szerettem volna, ha jut idejük kiokoskodni, hogyan fosszanak ki
bennünket! Az meg lófülit se vigasztalt volna, hogy a zsákmány majd egy-kettőre
megöli őket, mihelyt szétfeszítik.
- De itt most biztonságban vagyunk - vitázott a fiú. - Legalábbis jó pár hete. Mégis
csattogtatod az ostorodat rajtunk. Minek ez a rohanás, Ronica?
- Hátha kellünk a hajónál.
- Ha kellenénk, nyilván üzent volna Karst kapitány, nem?
Ezzel nem vitatkozhatott. A távoli vidékeken el voltak vágva a kommunikációtól,
de itt más volt a helyzet. A Tartományban a legkisebb falucskában is volt nyilvános
rádióvevő. Csillaghon minden huszonnégy órából egy órára megfelelő összegért
rendelkezésükre bocsátotta relékapacitását üzenetek számára, ezeket a kijelölt
postahivatal írta át és őrizte, amíg nem jelentkeztek érte. Mikli előzőleg rávette
Ronicát, tanuljon be egy sor kód-mondatot. Mostanáig semmi sem érkezett, s nem
volt ok arra se, hogy Kemperbe érkezésük előtt kapjon valamit; talán még ott se
várja üzenet, ha Mikli akkor épp távol jár, s a maga üzeneteivel van elfoglalva.
- A Tartomány csomó államból áll, mind a maga szabályai alapján működik -
emlékeztette Alekot. - A papírjaink eddig még átjuttattak bennünket minden
ellenőrző ponton, de gyanús külföldi csürhe vagyunk, és ha sokat csellengünk-
kóválygunk, meglehet, hogy valamelyik hivatalnoknak szemet szúrunk, és bele
akarja majd ütni az orrát a dolgainkba, hogy megtudja, mi járatban vagyunk.
- És akkor mi van? Akkor elolvassa a dokumentumainkat, és nem bajlódik... hm...
egy tudőrző számára mentett régészeti leletekkel...
Leletek... négy érintetlen plutónium gyújtótöltet, a Csehi Körzeten lévő ősrégi
csatamezőről, amelyeket két bennszülött őrzött meg rettegve... de arról semmit se
tudnak, hogy más rakéták összetört vagy megrozsdásodott gyilkos tartalma
szétoldódott már a Föld egész bioszférájába...
- De hát ez úgyse valószínű - makacskodott Alek.
- Az általunk áthágott rendelkezések nem kicsinyesek. Ezek itt évszázadok óta
békességben élnek, és mi egy leheletnyi friss levegő vagyunk a számukra. Higgy
nekem, Ronica! Ismerem ezt az országot.
Erre megint csak rá kellett hogy bólintson Ronica.
- Hát igen. Te ismered. - Alek nélkül reménytelen lett volna az expedíciójuk.
Ronica át tudott haladni erdőn és mocsáron, úttalan magaslatokon és áradó
folyókon, úgyhogy csapatának kosztolása, éji szállása körül mindig minden rendjén
volt. Ha bajba kerültek - sokszor megesett ez is -, Ronica olyan ragyogóan föl tudta
sorakoztatni őket, hogy a bajcsinálók nyomban odébbálltak. És jól irányította a
kutatást az általuk keresett tárgyak után. De nem volt ismerős Francföldön, még
kevésbé a keleti törzsi településeken, s az urópai nyelvek közül egyet se tudott, egy
kevéske anglájon és ennél is kevesebb francájon kívül - ezt a hajón tanulta, Seattle-
ből jövet. Alek Zaksun viszont éveket töltött ezen a földrészen, antropológusként.
Nemcsak francájul beszélt folyékonyán, meg néhány allemán nyelvjáráson, de több
sláv nyelvet is tudott. Ő vitte a szót azokon a tárgyalásokon, amelyek a barbároknál
egyengették útjukat, meg ama tapintatos tudakozódások alkalmával, amelyek révén
fogódzókat szereztek kutatásuk folytatásához.
- Nos, akkor miért ne tölthetnénk egy-két napot Fonteynblóban? - kérdezte Alek. -
Pompás hely, a környéke is. Legalább szegény állatainkra légy tekintettel !
Ronica lenézett a lovára. Annak lekonyult a feje, patkói csak vonszolódnak.
Furdalta a lelkiismeret. Aleknak igaza van. Nagyon kemény iramot diktáltam, és
erre már nincs szükség. Odahaza nem ölnék le állatot, nem vágnék ki fát anélkül,
hogy ezt ne suttognám neki: „Bocsáss meg, testvérem, a szükség visz erre!" És most
kínzom ezeket a nyomorultakat, csak mert sietek - de hová? Még ebben se vagyok
biztos. Bár...
- Na jó - egyezett bele. - Hacsak nem vár ránk üzenet, hogy pucoljunk.
- Csodás! Nem fogod megbánni. - Közelebb oldalazott lovával, míg térde össze
nem ért Ronicáéval, és a mögöttük jövők számára észrevétlenül megpaskolhatta a
lány kezét. - Megmutatok neked mindent. Fönségesek az itteni borok, remekül
főznek, érdekes a táj, a környék igen alkalmas kirándulásra, és... mmm... - Hangja
elcsitult, de a keze nem.
Ronica kezét szinte égette az érintése, de nem húzta el. Hevesebben lüktetett a vére.
Görcs állt a hasába, de másként, mint amikor a havibaja kínozta, vagy a gyomrát
rontotta el. Lopva oldalra pillantott. Alek nem hasonlított a mögöttük haladó
marcona, termetes férfiakhoz, katonákhoz és szerelőkhöz. A legkeményebb
körülmények közt is ápolt, elegáns, nyírt szakállú, tiszta arcú, karcsú volt, és izmos,
akár az ostorszíj, s ragyogó beszélgetőpartner. Akárcsak a többiek, Alek is
vigyázott a szavára, ha őhozzá szólt. De valahogy mindig éreztette Ronicával, hogy
annak szüzessége csak fegyelmi okokból kíván tiszteletet.
A mindenit, pedig milyen rég volt, hogy utoljára...!
- A lánynak eszébe jutottak a kísértések, főleg amikor itt-ott eltanult pár szót a helyi
törzsi nyelvekből. Olyan könnyű lett volna elosonni valamelyik jóképű törzsbéli
ifjúval, senki soha nem tudta volna meg. A baj csak az volt, hogy hiányzott az
immunitása bizonyos ronda betegségekkel szemben, amelyek járványszerűen
terjedtek az ottani lakosság körében, s nem mindegyikük reagált az antibiotikumra.
(A mai, hirtelen oly mámorítóvá lett estéig elhessegette magától a bűzös kunyhók
emlékét, a sovány földekét, a negyvenévesen a sír felé tartó, fogatlan, hajlott hátú
emberekét, a kezdetleges bölcsökben fekvő tömérdek haldokló csecsemőét a
körülöttük dongó legyekkel. Ahhoz képest, amit előzőleg olvasott, a kelet-urópaiak
jobban éltek, mint az emberi faj többi része.) Ugyancsak e betegségek miatt
remélte, hogy emberei maguk is türelemmel kivárják, amíg Francföldre nem érnek.
Abban bizonyos volt, hogy Alek kivárta.
Nem vagyok én olyan forróvérű. Mindig kibírtam, amíg ki kellett, sokszor
hónapokig kellett bírnom. Van az életben sok minden más is. Mégis... Hirtelen
elmosolyodott. Valld be, Ronica! Szeretnéd, ha diszkréten, de alaposan
megkettyintenének. És miért ne itt? Megpaskolta lova nyakát. Meleg és érdes volt
az érintése. Bátorság, pajtás! Lesz egy kis pihenőd. Megérdemled, úgy éljek!
Alek elengedte; kiértek az erdőből, s ott állt előttük a város.
Kifelé menet az északi útvonalat választották, hogy ne lássák őket, hiszen a
Tartományban nyüzsögtek a maráj ügynökök, így hát ez a látvány most új volt
Ronicának. - Hűha! - kiáltott föl, s tapsolt örömében.
Jobb felé sötétülő ívben húzódott el az erdő. A másik irányban termőföld
hullámzott, szőlők, néhol rét vagy gyümölcsös, nyárfák az utak mentén, a
völgyekben parasztházak, ablakaikban szelíd lámpafény. A város rendezetten vette
körül a szépséges, megviselt régi palotafalak maradványait. Tiszta volt az ég,
árnyalata keleten lilán fénylett, ebből ment át szürkéskékbe odafönn és zöldesbe
nyugat felé, az épp leszállt Nap fölött. Csillaghon délnyugatra lebegett, akkorának
látszott innen, mint a hamarosan fölkelő Hold. Fecskék suhantak, csapkodtak.
Vecsernyeharang szólt.
- Hát igen - suttogta Ronica. - Hát igen. - Nyelvével csettintett lovának,
megsarkantyúzta oldalát, hogy szelíden előbbre unszolja. Alek tartotta az iramot
vele. A város felé dobogtak a paták, dübörgött a szekér.
Kövezett utcákon jártak, patkóik jókora zajt ütöttek. A helybéli homokkőből épült
házfalak még árasztották a nappal melegét. Az emberek nagy része odahaza
vacsorázott, de néhányan rátátották szájukat a fogadóba tartó idegenekre,
hunyorogva bámulták őket. A fogadó egy piactéren állt, a piac bódéit már bezárták
éjszakára. A tér közepén oszlop emelkedett, tetején lámpa, még nem gyújtották
meg. Alatta hangszóró. Ronica átrobogott a téren.
A hangszóró működni kezdett. Ronica oly élesen rántott egyet a gyeplőn, hogy
paripája, ha kimerülten is, de hátrált. A lány semmit sem értett a francáj nyelvű
bömbölésből, ám az ajtajaikon kitolongó s a teret elözönlő emberek látványa
rosszat sejtetett.
Megzabolázta a lovát, odaléptetett Alekhez, és karon ragadta. - Mi ez? Mi a baj? -
kérdezte.
A férfi arca nem látszott tisztán a szürkületben, de Ronica feszültséget vélt látni
rajta. - Figyelem, figyelem, polgárok - ordította a férfi sietősen. - Rendkívüli
közlemény Ileducieltől a Tartománynak... - Föladta az erőfeszítést, a lányhoz
fordult, és angláj nyelven, a föntről dörgő szónoklatot és a körülöttük tolongok
zaját túlkiabálva, így magyarázta: - Valami politikai puccs. Válságról van szó,
rendkívüli állapotról. Azt mondják, mindenki őrizze meg a nyugalmát, de... nem
mondanak semmi konkrétumot, csak azt, hogy pokoli a zűrzavar.
Ronica visszanyerte önuralmát. - Akkor a lehető leggyorsabban megyünk tovább
Kemperbe - mondta. - Jobb, ha nem városban szállunk meg. Zsézus a
megmondhatója, mik történhetnek. Valahol messzebb letáborozunk, a készleteink
maradványából eszünk. Holnap hajnalban nyargalunk tovább.
Magában számítgatott, mintha a vulkánok közt lennének. Túlságosan gyorsan nem
haladhatunk.
A Tartomány legjobb útjai ökörcsapások az Unió fő országútjaihoz képest. A
szekerünk könnyű, szinte csak kordé, de mégis nehéz ezeknek a kimerült állatoknak.
Talán kicserélhetjük őket, kapunk a mieinkért alacsonyabbrendű, de friss lovakat.
Hét-nyolc nap Kemperig... kibírjuk pihenő nélkül? Ki hát, a szentségit!
Előrántotta kardját, nem azért, hogy levágja a rémült városlakókat, hanem hatalmi
jelképként, hogy utat vágjon maguknak közöttük. - Indulás, fiúk! - kiáltotta. - Köd
előttünk, köd utánunk!

2.

Két évvel ezelőtt a Felügyelőség megbízásából egy csapatnyi maráj érkezett

Kenájba, letelepedtek, hogy egy-egy hónapos vizsgálat központjául használják a
várost, átkutassák a környéket. Azt állították: jó okuk van föltételezni, hogy erre
valahol megszegik a szerződést, éspedig közelebbről meg nem határozott, mert
ismeretlen módon - mint ezt főnökük végül beismerte Benyo Smith
páholymesternek. Noha az idegenek gondosan ügyeltek arra, hogy korrektül
járjanak el, mégsem fogadták őket valami barátságosan, és említésre méltó
segítséget sem nyújtottak nekik. A laszkaiak függetleneknek tekintették magukat
még az Északnyugati Unió normái szerint is, s a délieknél sokkal jobban
ellenszenveztek a Főbizottsággal, mert az nem tartozott annyira a mindennapi
életükhöz, mint a délieknek. Különösképp így volt ez Ruori Haakonu halála óta;
követője jó szándékú volt, de nem valami szeretnivaló.
Az ellenőrök, küldetésük értelmében, föl akarták keresni a Cook-szoroson túli
hegyeket, amelyek közelébe húsz éve alig merészkedtek néhányan.
- Miért tiltott hely? - kérdezte Okuma Samuelo parancsnok.
- Voltaképp nem tiltott - válaszolta Benyo marájul, jobban beszélte a nyelvet, mint
vendége az anglist.
- Nyomatékosan kérjük az embereket, maradjanak távol tőle; a legtöbb rész itt a
Farkas Páholyé, vagy kezdettől, vagy házasság révén, vagy öröklés útján. Tudja, a
mi egész társadalmunk az önkéntes együttműködésre épül. - Csöpp gúny vegyült a
hangjába.
- Persze van társadalmi nyomás is. Egy ilyen határvidéken, ahol csak kölcsönös
jóakarattal lehet életben maradni, ennek hallatlanul megnő a jelentősége. A nem
tagok is ugyanezen okból tartják tiszteletben a rezervációt. Miért is ne tartanák?
Hiszen nem szenvedünk ingatlanhiányban.
- Kérem, ne bolondítson, uram! - mondta Okuma. - Mit művelnek ott?
- Nézze: tudja jól, hogy miután az ipari vállalkozás megbukott, vadrezervátumot
létesítettünk ott. Ez részben a biztonságunkat szolgálja, mivelhogy a lakosság
erősen növekszik mindenfele Északon, de főleg tudományos célokat szolgál,
környezetvédelmi, genetikai tanulmányi célokat, sok mindent, amit önök nyilván
méltányolnak. Ezt egyes más páholybéliek segítségével elsősorban a Farkas Páholy
végzi, mert a mieinknek nagy múltra visszatekintő intellektuális hagyományai
vannak. Századokon át jóval több tudóst, diákot, tanárt és katonatisztet adtunk az
országnak, mint amennyi a lakosságon belüli számarányunk.
- Katonatisztekről jut eszembe! - dünnyögte Okuma. - Maguk legalábbis
félkatonaiak mind a mai napig, ugye? Hogy lehet, hogy a tudományos teamjük
ilyen keveset publikál?
Az öregember arca mosolyba gyűrődött. - Mi, norrik versenyképes üzletemberek
vagyunk, de nem vagyunk versenyképes akadémikusok. Egy Páholy felügyel a
sajátjaira, időt ad vállalkozásaikra, ha kell, nemzedéknyi időt, és nem sóvárog
azonnali dicsőségre. Azonkívül: általában csak kevesen vesznek részt a kutatásban.
Egy nagyobb csoport megzavarná a valóságot, amelyet meg akarnak figyelni.
- Okom van azt hinni, hogy tekintélyes rakományok indultak a helyszínre, és
nemcsak a múltban, hanem évek óta állandóan.
- Akad ilyen - ismerte el Benyo. - Érzékelőket elhelyezni egy ekkora és ilyen
egyenetlen terepen nem gyerekjáték. Azon kívül kísérleti céllal helyenként
megváltozott a táj, s ehhez komoly felszerelésre volt szükség. Ezt leszámítva,
önnek szerintem túlzott elképzelései vannak az ottani tevékenységről. Nyilván
olyan szállítmányokról hallott, amelyeket valójában máshova szántunk. Nem nehéz
efféle hibát elkövetni ilyen távolságból, s egy ennyire másmilyen országból nézve.
Csibukja szárát feléje billegtette:
- Ide figyeljen, parancsnok! Tudom, hogy oda akar menni és megnézni magának.
Rendben. Beszéljük meg! Néhány nap alatt szerzek magának kísérőket. - Hogy a
tiltakozást megelőzze, megnyugtatta: - Nem, nem! Mehet, ahová akar, úgyse
dughatunk el onnan valamit egyik napról a másikra, ugyebár. A kísérők csak azért
lesznek kéznél, hogy segítsenek, tanácsot adjanak, és megóvják minden bajtól.
Hiszen veszedelmessé válhat a dolog, hómezők, síkos lejtők közepette. Azonkívül,
megmondom őszintén, nem szeretnénk, ha önök túlságosan megrongálnák a
környezetet. Nyilván megértik. Az önök Föderációja is rendtisztelő társadalom,
akárcsak az Unió.
Okuma és technikusai semmi gyanúsra nem bukkantak a torkolaton túl. Amit
valójában találtak: hatalmas, meredek, sziklás vadon, számukra teljesen idegen
világ. Rádöbbentek, milyen könnyen elkerülhetik itt a figyelmet bizonyos
nyomok... minek a nyomai...? és hogy jobb feltételek között többre mentek volna. A
sarkkörön túli rövid nyár viszont közeledett, esővel, havas esővel, köddel, viharos
szelekkel, rövidülő nappalokkal. És most egy csapat messze keleten azt az izgalmas
hírt rádiózta, hogy rátalált valamire, ami nemrég lezajlott titkos tevékenységet
bizonyít, nem messze Jakutattól; alighanem arra irányult ez a tevékenység, hogy
nagyobb sebességű és nagyságrendű repülőgépet fejlesszen ki, mint amekkorát a
szerződés engedélyez. Ez a vállalkozás, ha kinövi lehetőségeit, könnyűszerrel
átszállítható a ritkán lakott Jukon-régióba vagy esetleg titkos megegyezés révén a
mongokhoz tartozó Csukriba...
Az ellenőrök elmentek Kenájból, és nem tértek vissza. A búcsúzásnál Okuma
keserűen így szólt Benyóhoz:
- Nincs más választásom, hinnem kell az ön igazmondásában. Ha valamelyik másik
Páholy, mondjuk, a Lazac, a Hód, a Polárisz, a Bosszúálló, a Jupiter vagy a
Csinuuk, valami törvénytelent művel, azt se ön, se az egyszerű tagok nem tudják
meg. Mégis, könyörgök önnek: ha valami véletlen folytán mégis eljut önhöz
bármiféle információ, tegye félre helyi elfogultságát, gondoljon az emberiség
érdekeire, és, igen, a földi életére, és tudassa velünk!
A válasz nem volt barátságtalan: - Nem irigylem a munkáját, parancsnok; azt, hogy
meg akarják állítani a világ menetét.
A soron következő két évben gyakrabban járták át dörgések és rázkódások a tájat,
mint azelőtt. A vulkánok nyugtalankodnak, mondták a népek. Egyikük sem értett a
geológiához. Egy Farkas Páholy-béli szakember előadást tartott a témáról. Ha
értelmesek, nincs mitől félniük, mondta nekik. Ha éles villanást látnak, s utána nem
hallanak nyomban zajt a szoroson túlról, akkor keressenek fedezéket maguknak, és
takarják el a szemüket. A kitörés egy szélmentes nyári reggelen zajlott le.
Éjszaka olyan sűrű köd szállt le, hogy az emberek virradat után csak tapogatóztak a
nyirkos szürkeségben, maguk is kísérteteknek látszottak. Sötéten magasodtak a
házak, csak egy-egy homályos fénypamacs látszott, ahol egy ablak mögött lámpa
égett, de pár háznyi távolságból ezek sem látszottak. A víz felől búsan, fojtottan
hallatszott egy hajókürt szava.
Aztán vakító kékesfehér ragyogású fény villant a homályban. Fokozódott, terjedt,
tűzzé, fénygolyóvá, Nappá. Akik nem hallgattak az előzetes figyelmeztetésre, és
nem fordították gyorsan el a tekintetüket, azok retinája megsínylette volna, ha a
köd nem gomolygott volna aznap szárazon és vízen meg a levegőben. Arcukhoz
kapták kezüket, s még ezután is jó ideig ott táncolt lehunyt szemükben a látvány.
Akik épp háttal voltak a villanásnak, azok hatalmas szivárványívet láttak a
ködpárában, akár egy hirtelen nyílt nagy kaput.
Második villanás következett - ez gyöngébb volt, lévén jóval magasabban. Utólag
azután a zaj is megérkezett. Még nagy távolságon át is megreszkettetett eget-földet,
a rezgés hullámai csontig hatolón járták át az emberi testet, szívük is belereszketett,
névtelen rémület fogta el őket.
Elhalt a zaj. A pára kavargott, majd megcsillapodott. Az emberek döbbenten nézték
egymást - éltek, sértetlenek voltak -, és sietve nyugtatgatták rémült gyerekeiket.
Egy eszkimó, miután szép nyugodtan megmérte önnön pulzusszámát, körüljárt, s
kihirdette, hogy a tűzhányó körülbelül száz kilométerre lehet. Azt a véleményét
fejtette ki, hogy annak kurta tombolása nyilván egy-két olvadt lávalöketet dobott ki
magából, ez, ha vizet ér jókora csobbanást és gőzfelhőt idéz elő, ha pedig földet,
akkor pokoli károkat okoz.
A szoroson túl egy mélyen a föld alatt lévő helyiségben Eygar Dreng igazgató és
közvetlen munkatársai műszereikre meredtek. - Megy ez! - kiáltott fel Dreng, ökle
megfeszült, nagyot lélegzett, szeme megtelt könnyel. - Megy ez, a mennydörgős
ménkűbe, de még hogyan!
Rádió szárnyain szállt a kódolt üzenet három, messzi távolban állomásozó hajóhoz.
A kapitányok továbbadták embereiknek a hírt, azok éljeneztek, ugráltak,
összeölelkeztek, sapkájukat dobálták, majd munkához láttak. Szívből remélték,
hogy a három legénység egyikének hamarosan jó sok dolga lesz.

3.

A Charles-teremben félrehúzták az asztalokat, sorba állították a székeket: ez lett

Csillaghon nagy előadóterme, vagyis a tanácsterem, amelybe a klántanácsnokok
összegyűltek. A termet átalakították a kijelölt falrészekre fölhelyezett klán-zászlók;
a történelmi freskókból alig látszott ki néhány színes színfolt, a zászlók erőteljesen
eltértek egymástól, évszázadok emlékei tették ünnepélyessé őket. Jovain a
színpadon várakozott, tudta, mennyire eltörpíti őt a háta mögött húzódó
aranyhímzésű kék selyemfüggöny - és tán soha nem érezte magát ily magányosnak.
Megszólaltak a harsonák, a fegyveres ajtónálló elkiáltotta magát, és bejelentette,
kezdődik az ülés, a lelkész üdvözölte a megjelenteket, az Ügyvivő Bizottság elnöke
lebonyolította a formaságokat. A nézőtérről Jovaint nézték a tanácsnokok.
Mintegy hatszáz férfi és nő ült ott választott klánjuk képviseletében, Jovain
szorongott tőlük, hiába voltak itt a katonái. Egymástól pár méternyire lévő
blokkokban ültek. Megfelelő volt az akusztika, az apró reccsenések, suttogások is
hallatszottak, ez még inkább hangsúlyozta a csöndet. Változatos volt a ruházatuk,
akadt katonai egyenruha, helyi viselet, komoran dús városi öltözet, ám a klán-váll-
lap mindenkin ott volt, s egy zászlót ábrázolt. A többség középkorú, akadt idős,
akadt fiatal is (akárcsak Iern: a szentségit a kígyó-ügyes fajtájának, merre jár?),
valamennyi éberen figyel, és óvatos. Jovain közelében ott voltak a Talence-ek, akik
szót kaphattak, de nem szavazhattak a kapitány személyére. Jovain annyira
ellenségesnek látta néhányuk arcát, hogy pillantása körüljárt a ma választó
huszonkilenc csoporton: kereste azokat, akikről tudta, hogy támogatni fogják. A
szellőzőből jeges levegő zúdult rá.
Hagyd ezt abba!, korholta magát. Küldetésed van! S mihelyt az elnök bejelentette, s
ő a szónoki emelvény felé tartott, visszatért a bátorsága, akarata, önbizalma. Igaz:
nem így képzelte el. Előzőleg nem számított arra, hogy ilyen ideges lesz, ennyi
kétség gyötri, nem számított a részletekkel kapcsolatos kínzó gondokra, arra, hogy
viszket majd a háta, hogy érzi önnön hideg verítéke szagát, hogy eszébe jut tegnap
éjszakai lehangoló szereplése, hogy sajog a feje, mert azután nem aludt valami jól.
De hát a dolgok sosem olyanok, amilyennek elképzeljük őket.
Nem volt szüksége leírt szövegre. Az emelvényen ott állt egy mikrofon, ő a pultra
támaszkodott, és rákezdte:
- Elnök úr, tiszteletre méltó tanácsnokok, klánbéliek, a Tartomány népe!
Mindenekelőtt ünnepélyesen és alázattal megköszönöm türelmüket. A mai alkalom
előzmények nélkül áll, s így kétszeresen is nehéz...
Nem egészen semmitmondó zaj. Majmok ujjakkal csiggatják egymást, emberek
szavakkal. A bevezető jó volt arra, hogy megtalálja a kellő ritmust, megragadja a
pillanatot, ráérezzen, mint gerjed föl benne a lelkesedés. Ma éjjel Faylis már aligha
csalódik bennem!
A következő órák során szembe kell szállnia egy viharral, és le kell csillapítania.
Ugyan kinézett szembe ennél nagyobb feladattal ama nap óta, amióta az ítélet
másnapján radioaktív füst szállt szerte a világon, és Charles Talence mozgósította
embereit: tovább? Csakugyan érzem, amint lelke egyesül az enyémmel? Nem, ez
hiú remény, nem érezném, bármi is az igazság. És a gaeánus filozófia se bátorít
effajta képzelgésre... igaz, nem is tiltja.
- ...máris rátérek helyzetünk kemény, gyakorlati tényeire. Csillaghon veszélyben
van. Egész civilizációnk veszélyben van. Meggyőződésem, hogy gyors és
határozott akciónkkal elkerültünk egy veszedelmet, amelyet mindjárt ismertetek.
Ám még nagyobb, még maradandóbb veszedelmek leselkednek ránk... de végtelen
lehetőségek is adódnak, ha megfelelő szervezettséggel megragadjuk őket.
Néhány hallgatója jegyzetfüzetet és ceruzát vett elő. Nyilván kérdéseket tesznek
majd föl neki.
- ...bocsánatukat kérem a tegnapi behatolásért. Csillaghon békéjét, szentségét eddig
még soha nem zavarta meg semmi. Csak annyit mondhatok, bekövetkezhetett volna
sokkal veszélyesebb, összehasonlíthatatlanul tragikusabb fejlemény is, és
véleményem szerint csakugyan bekövetkezett volna, ha hűséges barátaim és
jómagam nem lépünk föl. Előzetesen nem mertük az önök tanácsát kikérni. A
fegyveres erő bevetése elkerülhetetlennek látszott, ám ilyesmire még nem volt
példa. Egy kapitány elrendelhette volna, s nekünk nem volt kapitányunk. Az önök
érdemdús gyülekezete kötelességének érezte volna, hogy bizonyítékokat kérjen,
megvitassa az ügyet, megkeresse a legbölcsebb döntést; s eközben az ellenség
lecsapott volna. - Mélyet lélegzett. - Önök most azt kérdik, ki ez az ellenség. Hadd
foglaljam röviden össze, amit megtudtam, kikövetkeztettem és megsejtettem.
Később majd mélyebben rátérek a részletekre. A tényleges bizonyítékok hamarosan
hozzáférhetőek lesznek ama megbízható személyek részére, akiket a Tanács
kiválaszt.
És most föltornyosul a hullám, és a partnak ront!
- Ahhoz szoktunk, hogy Eszpányát egy monolit kormányzás alatt álló egyesült
nemzetnek tekintsük. Bár azok, akik önök közül járatosabbak ebben a témában,
azok jól tudják: ez nem így van. Ez egy sebtiben és erőszakkal összekalapált
ország...
...határ menti helyzetem, határon túli kapcsolataim...
...frakciók...
...egy titkos szervezet...
...békeszerető egyének és szervezetek által kapott információim...
…igen, lehet, hogy mindez el volt túlozva. Meglehet, mindez csupán
elővigyázatlan és becsvágyó kevesek álma, akiknek úgysincs erejük Csillaghon
elfoglalására.
Nem tudom biztosan. Nem tudtam. De nem mertem kockáztatni.
Sok-sok nemzedéken át önelégülten éltünk itt a sztratoszférában. Megfeledkeztünk
arról, hogy arcátlan emberek mindig találnak váratlan új eszközöket. Most újra
biztonságban vagyunk, egyelőre. Szeretném az eljövendő időkre is biztosítani ezt a
biztonságot. Ha úgy döntenek, ám küldjék el innen embereimet. De, könyörgöm,
csak azután, hogy új kapitányunk megfelelő és állandó őrséggel lát el bennünket,
szívünk, Csillaghon védelmére!
Lehet - folytatta -, hogy ezen a ponton le kellene lépnem innen az emelvényről, s
önökre bíznom a többit. Eszemben sincs, le akarlak hengerelni benneteket. Ha ez a
kívánságuk, hát parancsolják meg nekem, hogy lépjek le. Jusson előbb eszetekbe,
ki parancsol itt a fegyvereknek!
Csönd.
- Nos jó, akkor hát a türelmüket kérem még egy darabig. Azt mondtam: az a
veszedelem, amelyet épphogy elkerültünk, nem volt több... nem több, mint egy
hullám, amely vitorláinkra támad, de amelyen mégis át kell hajóznunk. Bízom
benne, hogy a Tartomány üdve arra készteti önöket: hallgassanak rám.
A nézőtérről udvariasságok, kérdések, érvek. Jovain támogatói jó eligazításokat
kaptak; a vele rokonszenvezők úgy sorakoztak föl mellette, ahogy várni lehetett.
- Köszönöm, köszönöm. A mondandóm olyan sokrétű, mint maga a világ, ez az
összetett, változó, veszedelmes de reményteljes világ, amely elől nem rejtőzhetünk
el egy új Elszigetelődési Korszakba. A katasztrófa, mely ránk leselkedett - további
vita nélkül alapigazságként máris elfogadtuk, hogy katasztrófa volt -, megmutatta,
hogy mi is letűnhetünk, kipusztulhatunk, ahogy annyi más társadalom is letűnt a
történelem folyamán, ahogy minden társadalom letűnt és kipusztult az ítélet
Háborújában. De ez elkerülhető. Van módunk a jövő megragadására...
...veszélyek leselkednek ránk saját sorainkból is. Megdöbbentő a... nagyra becsült...
Talence Iern Ferlay esete. Azt reméltem, hogy e gyülekezet előtt s a szemébe
mondhatom és bizonyíthatom, hogy az ő militarizmusa, technika-központúsága
kizár minden együttműködési lehetőséget azokkal az eszpány elemekkel, akik
szívesen lennének a barátaink. Ám ő civilizált vita helyett inkáb azt az utat
választotta, hogy rátámadjon ártatlan emberekre, majd elmeneküljön az
igazságszolgáltatás elől. Hölgyeim és uraim: nem vagyok ideggyógyász. Nem az én
dolgom ítélkezni, diagnózist készíteni. De megkérdem önöket: vajon helyezhető-e
ilyen kezekbe a „béke vagy háború" egyensúlya?...
...és rokonszenve a Maráj Föderáció iránt, ama szörny iránt, amely már túlságosan
régen terpeszkedik el világunkon...
...kapcsolataink ápolása az Északnyugati Unióval, amely épp mostanság szaggatja a
marájok rárakta kötelékeket. - Nevess rájuk! - Az a hír járja rólam, hogy
elkötelezett gaeánus vagyok. Nos, beismerem, a gaeánizmusnak fontos mondandója
van számunkra. Ezzel önök közül sokan egyetértenek. De gaeánus elkötelezettség-e
az, hogy bátorítom az erősen gépesített Északnyugati Uniót, nem mint szövetségest
vagy barátot, hanem mint a biologikus beállítottságú Maráj Föderáció ellenfelét?
Nos, legfeljebb annyit mondhatok, hogy az északnyugatiak már nem olyan lelkes
gaeánusok, mint valaha.
S egy szót se bizonyos északnyugati küldöttekről, akik megkerestek, és
együttműködtek velem. Az a különös emberke, az a Mikli Karst... Urópában
nyüzsgött, még mielőtt az eszpányok eljöttek hozzám. S egy szót se a
híresztelésekről, hogy valakik nukleáris robbanóanyagok után kutatnak! Csak
híresztelések, amennyire tudom. A Kapitányság titkos iratai közt bizonyára
akadnak jelentések. Majd utánanézek.
...a Tartománynak, önnön életben maradásáért s mindenért, amivel az emberiség
értékeihez hozzájárulhat, nem szabad tovább befelé fordulnia, hanem mostantól
kifelé is kell! Világhatalommá kell lennünk, nem a birodalmi létért, hanem a
békéért...
...a tanácsnokok bármikor összeülhetnek, és leválthatnak hivatalából egy rossz
kapitányt. Megtörtént ez már történelmünk során két ízben is... - Csakhogy akkor
nem szállták meg katonák Csillaghont.
..mélységes alázattal, a múlt iránti tisztelettel és a jövőbe vetett reménnyel
fölajánlom szolgálataimat a Tartománynak...

4.

Terai és Wairoa a véletlen játékából épp a Prinekbe tartottak, amikor a hírről

értesültek. Kereskedelmi kalandoroknak álcázva megtett egy hónapos útjuk,
beszélgetéseik, éber figyelmük révén megsejtették, hogy valami készül e hegyek
közt. Erre vallottak azok az utalások is, amelyeket a Tartomány más részein szedett
össze a többi ügynök.
Terai és Wairoa maga csipegette össze az adatok oroszlánrészét. Az ügyes modorú,
szívélyes Terainak nem esett nehezére, hogy úgy irányítsa a beszélgetést
helybéliekkel - legyenek azok a légszülték alattvalói -, hogy olyan, aki üzleti ügyei
révén távoli régiókkal áll kapcsolatban - hogy az őt valóban érdeklő kérdésekről
essék szó, mihelyt megkötötték az üzletet, s egy ital fölött pihenték a fáradalmakat.
- Igen, persze, nekünk, marájoknak, nem kizárólagos jogunk, hogy ellátogassunk a
maguk országába. Hallom, maguk manapság gyakran találkoznak magamfajta
vándorokkal, sőt turistákkal is, még Merikából is... Mong misszionáriusok, igen...
Ilyen sok északnyugati? Igazán? Ez meglep... Nem tudja véletlenül, hogy ezek
bizonyos meghatározott területre koncentrálódnak? Ebből kikövetkeztethetnénk,
miféle konkurenciára számíthatunk... Köszönöm, uram, nagyon kedves. Nem fogok
megfeledkezni erről, majd ha létrehoztuk itt a vállalatunkat. S ha egyszer
ellátogatna Új-Zélann-ba...
Eközben Wairoa némán ült, és figyelt a különleges érzékeivel és a különleges
agyával. S ugyanígy figyelt, amikor látszólag éppoly céltalanul járkált a városban,
mint bármely más látogató. Külseje egyeseket arra késztetett, hogy vigyázzon a
szájára, másokat nagyon is beszédessé tett, de képességeivel mindig teljesen
elbizonytalanította őket. Falta az újságokat és magazinokat, hallgatta a rádió
híradásait, különös figyelemmel a piaci és hajózási hírek iránt.
A kirakós játék mozaikjai összeálltak. Mikli Karst, mint megtudták, széles körben
tevékenykedett, főleg arisztokratákkal lépett kapcsolatba; ő és munkatársai
leginkább a Prinekre összpontosították figyelmüket, meg talán még azok mögé.
- Ahhoz túl kevesen vannak, hogy maguk keverjenek zűrt - tűnődött Terai. - Vagy
mégsem?
- Nem kell túl sok katalizátor egy vegyi reakcióhoz - vélte Wairoa. - Van délen egy
Talence Jovain Auril-lac nevezetű mágnás. Meg kellene néznünk őt magunknak.
- Ugyan? És miért?
- Nyilván emlékszik, hogy többször is szó esett róla. S a testi beszéd másodlagos
jelzőrendszere arra vallott, hogy ez az ember fontosabb, mint amilyennek látszik.
Ugyan miért él gyakorlatilag száműzöttként immár két éve? Mi történt közte és
Iern Ferlay között, akiről azt hallani, hogy ő a kapitányi szék következő
várományosa? Csak célzásokat hallottam, s az a megérzésem, hogy ennél többre
van szükségünk.
Megérzés, gondolta Terai. Tudat alatti logika? Nem tudom; de Wairoa megérzései
többet érnek, mint a legtöbb ember tényfeltárása.
- Jó. Ebbe az irányba hatolunk tovább.
Ha egyenest és gyorsan odautaznak, az kérdezősködéseket válthat ki. Terai szép
lassan, cikcakkban haladt, repülővel, vonattal, s az ország többnyire pocsék útjain,
ahol ritkaságszámba mentek a géperejű járművek. A kereskedelem ismertebb
embereit kereste föl. Nyájasan és beszédesen érdeklődött, van-e igény esetleg
kobrára, korálra, tengeri termékekre, szintetikus textilszálakra, bakteriális
üzemanyagokra, miegyébre. Partnereik, köztük klánbéliek, hallottak róluk, és
gyakran maguk is keresték a megismerkedést velük. Meghívták őt otthonokba,
megmutatták a környékbeli tájakat, gyakran akadt ifjú lány is, aki ágybéli
örömökkel szolgált. Terai ezt nem tekintette hűtlenségnek, hiszen Elenától fél
földgolyónyi távolság választja el; nyilván Elena se tekintené annak. Terai
„segédje", Wairoa, a háttérben maradt, figyelt és gondolkodott.
Toulouban érte őket a hír, hogy Jovain átvette a hatalmat. - Óóó! - dünnyögte Terai,
mihelyt kettesben maradt Wairoával. - Vissza kell mennünk a hajóra.
Mindnyájunknak. Nan, a Pusztító, tudja, mi fog történni; én nem.
- És nem keltünk ezzel gyanút? Hiszen csak most érkeztünk. - Wairoa időnként
értetlenül ámult el a mindennapi képességű embereken.
- Ha úgy teszünk, mintha berezeltünk volna, akkor nem. Idegenek egy idegen
országban, satöbbi; természetes, hogy a hírtől idegesek leszünk. Én majd dadogok
valami félszeg mentegetődzést. Ez jól is áll majd nekem. Te vedd fel a kapcsolatot
a többiekkel!
Wairoa bólintott és elillant. Csomagjai közt volt egy bőrönd, benne rádiókészülék,
amely érzékeny hangfelvevő működtetésére képes ötszáz kilométeres körzeten
belül. A jelek szándékosan meg lettek kavarva, így hát az a külső személy, aki
véletlenül rááll, azt hiszi, recsegést-ropogást hall. Azok az ügynökök, akikhez az
üzenet befutott, utasítást kaptak a továbbításra. „Kemperbe, amilyen gyorsan csak
lehet, az álcázásod fölfedése nélkül!"
A két maráj másnap reggel fölszállt egy Rennbe, ArGót fővárosába menő
kormányozható léghajóra. Ott majd átszállnak céljuk, Ar-Mor felé. Az utasok
némán és feszülten ültek, a híreket várták. A kabinban a hangszóró a hírek között
zenét sugárzott, ám nem nyugtatta meg őket sem ez, sem az étel-ital.
Rennben robbanásig feszült a hangulat. Wairoa kószált az éjszakában,
beszélgetéseket hallgatott ki, fülelt. Hajnalban fölkereste Terait, és jelentette: - A
város bűzlik a félelemtől és a dühtől.
- Mert ilyesmi még sose történt velük - mondta Terai. - Szörnyű sokk.
- Egyesek szerint Jovain meghiúsított egy összeesküvést. Mindenesetre ezt
szeretnék hinni. No de kik azok az árnyalakok az összeesküvés mögött? Miféle
egyéb gaztettekre készülnek? Mások szerint koholmány az egész, s attól tartanak,
hogy Jovain erőszakkal le akarja majd erőltetni a torkukon a gaeánízmust. A
Tartomány nem az a nyugodt, egyesített birodalom, aminek kívülről oly sokáig
látszott. Keresztül-kasul szabdalják a hatalmi harcok, az etnikai, vallási, társadalmi,
gazdasági ellentétek. Amikor senki se tudja, mit várjon, mindenki tart tőle, hogy
valaki más kihasznál majd egy hirtelen előnyt.
Terai elkomorult. - A Föderáció arra azután csöppet se vágyik, hogy itt
polgárháború törjön ki. A Tartomány a természetes partnerünk, vagy azzá kell hogy
legyen, nekik is a világ stabilitásának megőrzése az érdeke, akárcsak nekünk... No,
reméljük, ez a helyzet nem jut el a robbanásig. És most gyerünk, kerítsünk valami
reggelit! Ha ugyan egy ócska francáj péksütemény meg egy gyógyfűtea reggelinek
nevezhető.
Míg Kemper felé repültek, értesültek róla: a Tanácsnokok Tanácsa Talence Jovain
Aurillacot választotta meg kapitánynak. - El tudom képzelni a jelenetet - dünnyögte
Terai Wairoa fülébe a saját nyelvükön.
- A támogatói nyilván szervezetten álltak ki és fejtettek ki nyomást mellette. Bár
nem hiszem, hogy sokan tudták volna közülük előre, mit akar tenni. Azok, akik
egy-egy részdologban pártolják, például a gaeánizmus ügyében vagy az idegen
befolyások elemzésében, azokat könnyű lehetett rávenni. Az óvatosak és a gyávák
többségükben beálltak mögé a sorba. Az az igazság, hogy egy fegyveres harcos
látványának nagy a meggyőző hatása, függetlenül attól, miféle ígéreteket tartogat a
főnöke, s mindenesetre az látszik a legbiztonságosabbnak, hogy az ember mondjon
igent, aztán pucoljon haza.
- Ehhez képest csak viszonylagos többséget ért el - mutatott rá Wairoa. - Aligha
nyerhetett volna, ha az ellenzéke nem oszlik meg több jelölt között.
- És főleg nem, ha Iern Ferlay ott lett volna. Úgy hallom, népszerű pasas. Ugyan
hova a Nanba lett?
A rádió Jovain beszédét közvetítette. Rövid volt és békülékeny, biztatta az
embereket, ne féljenek, végezzék tovább mindennapi munkájukat, s megígérte,
nemsokára közreadja részletes programját, amely az egész Tartomány igényeit és
vágyait fejezi majd ki.
- Leszállunk - mondta Terai.
A repülőtéren lovas kocsiba ültek, s a folyó kikötőjéhez hajtottak, ahol a Hivao
horgonyzott. Fölszálltak rá. Terai megtorpant, körülnézett.
Tarka volt a kép, békés a hangulat. A parti szabadnapok kiadását leállították, a
legénységnek már minden tagja visszatért. Mind ez ideig jól kihasználták a
pihenőidőt, nemcsak jókat kirándultak, hanem barátokat is szereztek. Nagy volt a
vonzereje ezeknek az egzotikus fiúknak. A teherhajóra készséggel engedtek föl
vendégeket. Furulyák és dobok szóltak, jártak a táncos lábak, lányok kacagtak,
ölelkeztek, és surrantak le időnként egy-egy tengerésszel. Férfiak is akadtak a
vendégek közt, zömükben tengerészek és matrózok; eljöttek, hogy igyanak,
kártyázzanak, beszélgessenek. Terainak feltűnt az egyikük, aki nem hasonlított a
brezsonegokra; magas volt, ösztövér, vöröses-szőke, lóarcú, húros hangszeren
játszott, és amikor épp nem az italt öntötte magába, énekelt a csoportba verődött
hallgatóságnak.
Néhány méterre mögöttük horgonyzott az Északnyugati Unió egy hajója, egy
katamarán, rajta repülőgéphangár, hasonló, mint a Hivaón. Legénysége elkerülte a
marájokat; amikor a kocsmákban összeverődtek, nem barátkozott velük, nyilván
parancsra. Terai ebből arra következtetett, hogy nem civilek, aminek kiadják
magukat, hanem a Haditengerészethez tartoznak. Őreik most idelestek a
mulatozókra, nyilván irigykedtek.
Meleg és derült volt a délután. Víz csapkodta a hajótörzseket. Gőzmeghajtású
kotrógép kaparta a medret, és öntötte a homokot az uszályába, így mélyítve a
medencét s a csatornát. Kátrányillat szállt a kikötő felől. Terai a katedrálisnak a
raktárházak fölé emelkedő kettős tornyát nézte, eltűnődött, mily réges-régi ez a
templom, s egy pillanatra szíven ütötte, menynyire tiszavirág-rövidségű az élete.
Elhesegette a gondolatot.
- Munka vár ránk.
- Miféle? - kérdezte Wairoa.
- Mmm... egyelőre azt hiszem, várunk, hogyan alakulnak a dolgok. Szerintem Mikli
és társa hamarosan ideér. Akár van közük ahhoz, ami történt, akár nincs, ők se
lehetnek biztosak abban, mi sül ki belőle. Jobb a bázisuk közelében maradni.
- Nem szabadna megtudnia, hogy itt vagy a Tartományban.
- Nem ám! Helyes. De amíg megjön, nyugodtan mozoghatok szabadon, ha nem
mondom meg az igazi nevemet.
- Mi jár a fejedben?
- Megismertük már a magasabb rangú helybélieket. Énszerintem ezek nincsenek
benne semmiféle cselszövésben. De ez a hajó hét hónapja áll ebben a kikötőben. A
helybéli átlagemberek nyilván sok norrmant megismertek már, s aprócska
információk bizonyára kiszivárogtak róluk. A városiak persze aligha ismerik föl
ezeknek a híreknek a jelentését. Mi azonban... - Terai fölnevetett: - Igen, most aztán
bőven lesz ürügyünk a kocsmázásra.

5.

Vanna Uangovna gyülekezetének szentélye Duluától néhány kilométernyire északra

állt, már ilyen közel is sűrű volt az erdő. Az egyes látnokok más más helyszínen
érezték-tudták legjobban Gaeát: dombtetőn, barlangban, folyóparton, ligetben...
Vanna nem csupán érintetlen természetet akart, hanem olyan helyet, ahol az ember
belesimul a tájba, ahol úgy működhet, ahogy a levegő, napfény vagy a láthatatlan,
parányi lények. Tehát évekkel ezelőtt így parancsolta híveinek, s a szentély el is
készült a proróhina számára.
Ide mendegélt egy hajnalon, nem egyedül, de nem is tanulócsoport élén, ahogy
régebben annyiszor, hanem egyetlen segítőjével. A levegő hűvös volt még és
nyirkos, még harmatos volt a fű, de már szállt a földszag, a fenyőillat. Oldalról már
behatoltak a napsugarak az örökzöldek közé, ott bujkáltak tűleveleik és árnyékaik
közt, majd hirtelen fölvillantak egy magas ágon, vagy megcsillantak egy harmatos
pókhálón. Fölzendült már a madarak csicsergő, kiáltozó kara, a szúnyogok süvítve
röpködtek, tücsök szakította félbe üstökös-iramát egy fatörzs fölött, és ciripelt, csak
a fák hallgattak. Az avar lepte ösvény lágyan süppedt és suttogott léptük alatt.
A két nő, mihelyt a megművelt földeket maga mögött hagyta, illő csendben
gyalogolt egy darabig a fák közt. Aztán Vanna halkan megszólalt: - Téged bánt
valami, gyermekem.
Jijan Robbs nagyot nyelt. Színtiszta merikai származású lány volt, vagy legalábbis
annak hatott, szőke feje az ucsenyi fölé emelkedett, telt termetén feszült a
félgyapjú-félpamut kabátka; de még nem volt egészen tizenhat éves, és szluga.
Keze érdes és vörös a házimunkától, amelyet intézője ráosztott.
Vanna bevárta, hogy egymás mellett mehessenek, s rátette pihekönnyű kezét a lány
karjára.
- Mondd el, kicsikém! Hadd segítsek, hadd könnyítsem a lelked terhét! Azután
Gaea majd békességet ad neked.
- Félek, hogy... - Jijan szava elakadt.
- A félelem legyen a szolgánk, sose az urunk, nehogy belefáradjon a munkába, s a
végén fölöslegesként ki ne kelljen vonni a szolgálatból. - De nem szabad
elfeledned, hogy a valóság igen kegyetlen lehet. - Mitől félsz? Rossz bánásmódtól?
Egy szavamba kerül csak, s máris véget vetnek neki.
- Ó, nem. tisztelendő asszony! Attól félek, hogy... hogy mégse jöhetek el hazulról.
- Jijan a szemét dörgölte. - Annyira bánt!
- Micsoda? - Vanna megőrizte hangja higgadtságát. - Csak nem szólt valamit az
elmeneteled ellen az őrnagy? - A Robbs család a Karszovok szlugája volt, arra
születtek, hogy az ő házukat szolgálják. Viszont nem voltak röghöz kötve,
nemzedékeken át városban laktak, sokan közülük szakmát tanultak, vagy bizalmi
pozíciót foglaltak el, szerény jómódban éltek.
Borsz Karszov, a Kék Csillag ezred őrnagya, a környékbeli birtokok java részének
tulajdonosa, csakugyan nem szívesen engedte el Jijant. Úgy érvelt, hogy: az
rendjén van, ha a lány a szabad idejében tanítványnak áll (persze, persze, egyek
vagyunk Gaeá-ban mind, szlugák és szoldátok), de elengedni őt, hadd folytassa
tanulmányait, hát az már egészen más! Még ha ígéretes tehetség is. Példája
másokat is arra késztethet, hogy... Vanna ragaszkodott hozzá, mire Karszov nem
mert szembeszállni a könyvtárossal efféle ügyben.
- Nem... de Olgh, a gazda fiatalabbik fia... ó, tisztelendő asszony...!
Apránként bökte ki. Hogy Olgh elcsábította, abban nem volt semmi szokatlan. Az
se volt valami meglepő, hogy arról beszélt, elismeri őt ágyasának, akit családja
tiszteletben tart, hiszen a fiú is ugyanabban a fogékony korban volt, mint ő. Más
volt a gond: az, hogy Jijan őrülten beleszeretett. És úgy vélte, nem viseli el még a
gondolatát sem annak, hogy évekre elszakadjon tőle. De... de mégis: az adottság
megvan benne; Vanna oktatása nyomán mindinkább megértette már, mit jelenthet a
teljes Eggyéválás.
- Ó, szegénykém! - állt meg Vanna. - Itt egy facsont, üljünk le, hadd ölellek meg,
amíg kisírod magad! A sírás természetes, ugye, tudod. Én tudom.
Azután gyakorlatokat és mantrákat végeztetett a lánnyal, amíg a nyugalom árja el
nem borította. Meg se próbálta, hogy döntést kényszerítsen ki belőle. Ennek
magától kell jönnie. Vanna remélte, hogy mégiscsak a távozás mellett dönt majd.
Jijannak itt sohase lesz elegendő szabadsága arra, hogy zavartalanul keresse az
igazságot. S ez nemcsak a saját vesztesége lenne, hanem az egész emberiségé,
amely elveszítene egy leendő nagy hatású ucsenyit.
Már jócskán megvirradt, mire továbbindultak, s az oltárhoz értek. Ez egy kis réten
álló, virágágyakkal körülvett emlékmű volt. Vanna telente hócipőben látogatott ide,
vastagon fölöltözve, s érzékelése meditációja közben jéghidegre hűlt, kifelé fordult,
a világegyetem felé, ahol Gaea táncol. Nyáron jött el az ideje az élet energiája és
csodája közepette önmagáról mint szervecskéről s az életről folytatott
elmélkedésnek.
Vanna fölemelte a karját. Odaszálltak hozzá a madarak - vörösbegy, tengelice, rigó
-, körülröpködték a fejét, szárnyak, dalok glóriája fogta körül. Leszálltak
csuklójára, ujjaira, megborzongatták lábacskájuk apró kaparó mozgásával. Őz és
páva suhant el, de Jijan miatt félénkek voltak, nem jöttek közelebb egy kis
fülvakargatásért. Vannának tíz évébe került, amíg ilyen baráti kapcsolatba került
velük - ennél értékesebben nem tölthette volna a látomások idejét. Manapság az
idetévedt medvék is szívesen eszegették vele együtt a szedret a közeli ingoványban.
Eggyéválás, Eggyéválás, szeretet, békesség... Csak az nehezítette számára a
tanítványainak tartott magyarázatot, hogy a fájdalom és a halál ugyanannak a
mindig forgó egységnek a vonatkozásai; hogy amíg ő itt áll állatai közt,
véráramában a fehér vérsejtek a ragadozó baktériumokkal viaskodnak, s hogy ezt is
föl kell fogni és be kell fogadni ahhoz, hogy végül megismerhessék Gaeát.
A madarak elröpültek. Megvolt a maguk dolga, táplálékuk után kellett nézniük.
Vanna és Jijan bement a szentélybe. Ez csupán egy göcsörtös faemelvényből és
gleccser karcolta nagy szikladarabból állt, a kőbe egy mandalát véstek. A két nő
lótuszülésben kuporodott le a kő elé.
- Azt javaslom, válassz ki ma egy levelet - szólt Vanna, s a rácsra tekeredő
vadszőlőre mutatott, amelyen át arany nyalábokban tört be a nap. - Egyetlen levél.
Tedd a kozmosz középpontjává! - Hangja hipnotikusra halkult: - Figyeld meg a
szárát, az ereit, a végtelen sok színárnyalatot, figyeld meg, miként rebben a
legkisebb szellőre. Gondolj az életciklusra, az ősökre, a sejtszerkezetre, egészen a
kvantumig, gondolj a veled való azonosságára...
Vanna maga lehunyta a szemét, hogy érezze, élje a levegőt átható ezerféle finomság
minden illatát.
Felhők sereglettek, sziszegő szél lökte őket maga elé, elborították az eget. Eleredt
az eső. Ez se szakította félbe a meditációt, inkább elmélyítette. Levették ruhájukat,
és kimentek, hadd fürössze meg testüket az ég. Jijan is megtanulta már, hogy ne
fázzék ebben az időben.
A vihar elvonult; megszáradtak, felöltöztek. Szavakra nem volt szükség. Vanna
tárgyakat keresett, köveket és ágakat, s ezekkel illusztrálta a fizika elemi törvényeit.
Ez a tárgy elég sok nehézséget okozott diákjainak. - Meg kell tanulnod az alapjait,
ha az igaz Eggyéválás felé törsz - mondta a könyvtáros, mint már annyiszor. - A
gaeánizmus nem gondolattalan miszticizmus, bármit vél is a magukat gaeánusnak
vallók többsége. Vagy talán hadd mondom így: miszticizmusa a titokzatosságból a
realitás kellős közepébe hatol. Semmiképp se vizsgálhatjuk távolról a világot. Ez
lehetetlen. A hullám-funkciók nemcsak a pontosságnak, tudásunk biztonságának
szabnak határt, hanem a részeivé is tesznek annak, amit tanulunk, s minden másnak
is. A valószínűség nem lehet egyenlő az egységgel, míg egy kísérlet le nem zajlik.
A realitást legalább annyira mi magunk teremtjük, mint amennyire a realitás
minket. - Észrevette a lányka arcán az érdeklődés fényét, mosolygott, és
figyelmeztette: - Igen, ez csodálatosan hangzik, és az is. Határtalanul csodálatos. A
világegyetem: csoda. De a szavaimnak nagy a füstje, kevés a lángja. A végső
igazság nyelve: a matematika.
Szinte hallotta a lány gondolatát: És ez a megértés ne lenne több, mint... mint Ő?
Hogy elfojtson egy gyötrelmes Nem! kiáltást, megfogta Jijan kezét. - Túl sokat
beszélek. Már esteledik, és nem ettél reggeli óta, márpedig növésben vagy, és
egészséges vagy. Gyere, hazamegyünk!
Régi seb jajdult meg. Vanna maga régóta lemondott a szerelemről, egyszer és
mindenkorra. Nem szükségszerű, hogy a házasság összeegyeztethetetlen legyen a
megvilágosodással, mégis többnyire az. A megvilágosodott jövő majd másmilyen
lesz, de más lesz a házasság is. Ő ezt már nem éri meg. Addigra már régen
visszaadja létét az Életerőnek.
Sietve indultak vissza, nem hallatszott más, csak léptük nesze s a lélegzetüké.
Kiértek az erdőből, kitárult a táj, Dulua jelent meg előttük piros tetőivel a tó
hatalmas arany tükre mentén.
Vanna búcsúzásul megölelgette diákját, s egyedül indult a Könyvtár felé.
Még sok prózai tennivaló vár rá, mielőtt hazamehet kis házába, megfőzi egyszerű
vacsoráját, és leülhet egy könyvvel - ma este semmi súlyos olvasmány nem lesz,
csak egy könnyű történelmi regény, hacsak nem érkezett meg a kiadótól Csen Jao
legfrissebb könyve. Fantasztikusan szórakoztató szerző.
Belépett a könyvtárba, egyik segítője várta az előcsarnokban.
- Tisztelendő asszony - szólalt meg, miután meghajolt, és megkapta Vanna áldó
mozdulatát -, üzenet érkezett önnek, rejtjeles radiogram a Csai Ka-Gó-i
Főszentélytől. Letettem az üzenet átírását az ön íróasztalára, és őrt álltam a szobája
előtt.
Hogyan? Vanna vasakarattal csitította szívverését.
- Köszönöm, Raiho. - Nem sikerült tovább rákényszerítenie magát a filozofikus
lassúságra. Beavatottak nem szoktak így kommunikálni, hacsak valami baljóslatú
dolog nem veti előre árnyékát, márpedig ez a kommunikáció szinte a Gaeanátus
legfelső központjából eredt. Mihelyt becsukta maga mögött dolgozószobája ajtaját,
máris lekuporodott egy zsámolyra, és aggodalmasan hajolt a papírok fölé.
A tetején lévő szám utalt a levélhez használt rejtjelrendszerre. Fejből éppoly
könnyen dekódolhatja, mint könyvből. Tintába mártogatott ecsetjével írni kezdett.
Hamarosan elégedetten nyugtázta saját kalligrafikus írását.
Ám a jókedve megdermedt és elszállt, minél jobban ránehezedett az üzenet súlya.
Aztán csak ült ott mozdulatlanul, míg kinn leszállt a nap, s a szoba besötétedett.
„...az Öt Nemzet legmagasabb fokozatú személyeihez, akik teljes titoktartásra
kötelezettek. A következő információról senkinek a legcsekélyebb utalás sem
adható további intézkedésig. A Diszkréciós Gyakorlat egy órán belül
lefolytatandó...
...nyilván tudtok a hasadóanyagok után kutató ismeretlen frakció őrült
törekvéséről...
...a hatóságok szeizmológiai, radiológiai, földi és légköri megfigyelést rendeltek
el... E tevékenységről nem történt hivatalos említés, de a jüani hadügyminiszter
természetesen bizalmas viszonyban áll Csepa prorókkal, és rendszeresen kikéri
tanácsát...
...Csukri fölött. A háttérsugárzásban enyhe, de mérhető fokozódást észleltek, s
repülőgépet küldtek ki mintaanyagok vételére... Uránhasadás egyértelmű
termékei...
...eredete még nincs megállapítva. Nem voltak egyértelmű talajrezgések, amelyeket
háromszögelni lehetett volna. Elképzelhető, hogy légrobbanás volt, de az is lehet,
hogy tőlünk nagy messziségre nyugatra történt. De persze az is lehet, hogy
mindkettő igaz...
...Nem biztos, hogy az Északnyugati Unió az egyetlen vétkes. Bár sosem került
nyilvánosságra, de a jüanéz földerítés megbizonyosodott arról, hogy volt egy
benegáli kísérlet atommáglya építésére, s ez már majdnem célt is ért, amikor a
marájok megtudták, s egy kommandó-hadművelet során elpusztították az üzemet.
Feltehetőleg magán a Föderáción belül is lázadoznak bizonyos elemek. Az se
látszik valószínűnek, hogy Csillaghon tartománya a vétkes, bár a lehetőség
nyilvánvalóan fennáll, mint ahogy fennáll Eszpány-ban, Szabad-Merikában,
Mejkóban s talán egyes, technológiailag kevésbé fejlett társadalmakban. A
robbanás vagy robbanások egy magas szélességi fokon fordultak elő, de bőven
akadnak lakatlan földek és hajózatlan folyók, ahová bárki küldhet kísérleti robbantó
expedíciót. Az efféle vád nagyon is súlyos, túlságosan alkalmas erőszakos
reagálások kiváltására, semhogy vakon cselekedjünk...
...Szoldát-kormányok tartsák meg maguknak ezt az információt most az egyszer, ne
tájékoztassanak idegen hatalmakat...
...veletek azért közöljük, mert az Emberiség Őrei közé tartoztok. A ti vezetésetekkel
kell elkerülnünk az új Halál-korszakot, amelyben Gaea nagy valószínűség szerint
egész emberi nemünktől elszakadna. Van egy praktikus ok is: tagjai vagytok egy
hálózatnak, amely az egész földgolyóra kiterjed. Legyetek éberek! Ha úgy hiszitek,
hogy valami nyomra akadtatok, bármily kicsinyre is, jelentsétek rejtjelesen...
...Bárki legyen is felelős ezért, rá kell találni, és meg kell semmisíteni. Ti vagytok
Gaea védősejtjei. Most általatok cselekszik az Életerő..."
Vanna hosszan üldögélt a homályban, kettesben ezzel az új igazsággal. Végül
összehajtogatta a papírokat, keblébe rejtette őket, hogy hazavigye és elégesse. A
papír horzsolta a bőrét. Hirtelen leborult az asztalra, és keserves sírásra fakadt.

XII.

1.

Kinyílt a bejárati ajtó a lépcső tetején, s az éles délutáni napfény szemkápráztatóan

zúdult le a Pey-d'Orba. Tíz-tizenkét vendég pillantott fel asztala, Sesi pedig a csap
mellől. Két vaskos árnyékot láttak a csillogásban. Az ajtó becsukódott mögöttük,
csizmák dobogtak. Újra félhomály szállt le a pincehelyiségre, s a homállyal együtt
aggodalom is, merthogy az érkezők idegenek voltak és fegyveresek.
A lépcső alján megálltak és körülnéztek. Ezen az órán a vendégek nagy része
matróz volt a hajókikötőből. A kövérkés, piszkostarka ruhás emberek közül négyen
látszottak külföldinek. Egyikük Plik volt, aki szétvetett lábbal dőlt a deszkafalnak.
Vele szemközt egy kurta, fakó képű ember ült, kurta, őszülő hajjal-szakállal, hosszú
orral és mosolyra kész, de fagyos szempárral, magas nyakú zubbonyban és
szarvasbőr nadrágban; a férfi eddig beszélgetésbe mélyedt. Két paddal odébb
marájok legyeskedtek a csaposlány körül, tréfákkal és ajánlatokkal bombázták; a
lány kacagott, és biztatta őket, amikor épp nem rendeléseket vett föl.
A sarokban magában ült egy ember - blúzáról, szarongjáról és szandáljáról ítélve
maráj. Ez azonban fura szerzet volt, tömzsi testű, hosszú lábú, hajában fekete és
barna csíkok, bőrén sötét foltok, akár a farsangi maszkon. Csak ő nem bámulta meg
az érkezőket.
Azok mindketten zöld ruhában voltak, karjukon katonai rangjelvény, vállukon
földgömböt ábrázoló embléma. Fejükön sisak, övükben nem csupán harci kések és
furkósbotok, hanem pisztoly is.
Sesi a szokásosnál is mosolygósabban, csípőjét még hangsúlyosabban riszálva
indult feléjük a zavart csöndben.
- Üdvözletem, uraim - szólt akcentusos francájságával. - Miben lehetnék
szolgálatukra?
Az őrmester eszkuara hangsúlyokkal szólalt meg:
- Üzleti ügyben vagyunk itt a Tartományból. Vigyázz !
Az egyik félig részeg matróz fölrezzent, és így gúnyolódott:
- A Tartományból? Hát ez meg mi a fene? Sose láttam még ilyen egyenruhát, mint
a maguké, pedig jártam én itt eleget, hallják!
A tizedes vette át a szót, beszéde arra vallott, hogy Marnaube-ból való:
- Egy új fegyveres erőhöz tartozunk, a Földi Gárdához. A kapitány rendelte el a
felállítását.
- Pár héttel azután, hogy elfoglalta a hivatalát? - motyogta Plik. - Á, aligha. Ez
nyilván előre megszervezett alakulat, amely elfoglalta ezeket a kulcspontokat a
Földön meg Csillaghonban a dicsőséges forradalom alatt. Ugye, pajtás? - kérdezte
asztaltársát.
Mikli Karst közelebb hajolt hozzá, és halkan válaszolta:
- Nyilván, de ki ne mondd fennhangon! - Elvigyorodott. - Szeszkazán létedre sok
mindent megértesz, és sokat tudsz, de nem szoktál még hozzá központi
kormányhoz, és nem szeretném, ha bajt hoznál a fejedre.
Plik elkomorodott és húzott egyet a borból.
- Pihenj! - kiáltotta az őrmester. - A várost járjuk, egy bejelentést teszünk. Ez jóval
fontosabb, semhogy csupán az újságokra és a rádióra bízhatnánk. Figyelem!
Dokumentumot vett elő zsebéből, széthajtotta, megköszörülte a torkát, és
fennhangon olvasni kezdte.
- „Talence Jovain Aurillac, Ileduciel kapitánya szól a Tartomány népéhez, annak
jóléte és biztonsága érdekében.
Mint tudjátok, nemrég közvetlen veszély arra késztette csapatainkat, hogy az égi
gömbön állomásozzanak. Ez a veszély ma is fönnáll. S amíg fönáll, a rendkívüli
fontosságú ügyektől eltekintve, fölfüggesztjük a további látogatásokat. A normális
működés és szolgáltatás biztosítva van, további utasításig minden állam hatóságai
és lakói folytassák szokásos életvitelüket!
Veszélyek és bizonytalanságok vesznek körül bennünket minden oldalról; itthon
ellentétes becsvágyak és lázadozásig fajuló elégedetlenség, külföldön gyarapodó
erejű ellenséges országok; a világ viharsebesen változik politikai, társadalmi,
gazdasági, technológiai, sőt vallási szempontból is. Arra esküdtem föl, hogy
megőrzőm a Tartomány integritását, de ez lehetetlen, ha új Elszigeteltség
Korszakába fagyasztjuk be magunkat. Készen kell állnunk arra, hogy egészséges
változtatásokat hajtsunk végre. Ezek némelyike radikális jellegű. Nyilvánvaló,
hogy a Tartomány nem lehet tovább olyan laza szerkezetű, mint eddig. Erősebb
központi hatalomra van szükségünk, amely képes a kellő gyorsasággal és
határozottsággal föllépni. Ebből a célból hoztam létre egy biztonsági alakulatot, a
Földi Gárdát, amely rangban az állami milícia vagy rendőrség fölött áll,
egyenrangú a reguláris fegyveres szolgálattal, de más a hatásköre, s a kapitány
közvetlen parancsnoksága alatt áll.
Ti, a Tartomány népei, segíthettek hazátoknak a veszély órájában. Vizsgálat van
folyamatban ellenséges tervekkel és ellenünk irányuló akciókkal kapcsolatban.
Részletes beszámolót fogtok kapni erről, közvetlenül azután, hogy a kormány
megkapja. Másfelől: eltűnt néhány fontos személy.
Akit a legsürgősebben elő szeretnék keríteni: rokonom, Talence Iern Ferlay,
klánjának tanácsnoka s a légierő alezredese. Nyilván láttatok vagy hallottatok már
jelentéseket a Csillaghonban tanúsított erőszakos magatartásáról s elmeneküléséről
onnan, amely menekülésében ismeretlen személyek támogatták. Az ember nem
szívesen mond rosszat egy népszerű személyiségről, különben is jelenleg csupán
tanúként van a törvény elé idézve. Viszont mindinkább világossá válik, hogy többet
tud a látszatnál. Ha életben van, akkor tanúvallomásának rendkívüli jelentősége
lesz a bennünket aláaknázni szándékozó frakciók elleni harcban, s e vallomás
visszatartása árulással ér föl. Ha halott, az legalább nyomra vezet bennünket.
Ezzel a körözéssel mindenkihez fordulok, akinek Iern Ferlay hollétéről netán
tudomása van. Emlékeztetem ezeket, hogy állampolgári hűséggel mindenekelőtt
Ileducielnek és annak kapitányának tartoznak. Azok számára, akik meghatalmazott
megbízottaimat Talence Iern Ferlay-nek, vagy holttestének nyomára vezeti, ötezer
arany aert ajánlok föl."
Az őrmester olvasott tovább: „...automatikus amnesztia... előléptetés...
személyleírása a következő..." - Plik halkan füttyentett, Mikli a szakállát simogatta,
és mosolygott, a tengerészek és Sesi tágra nyílt szemmel bámultak, Wairoa pedig
figyelmesen üldögélt.
A végére érve az őrmester elüvöltötte magát: - Világos? Van valakinek kérdése?! -
Senki se szólt. Tisztelgett, összecsapta sarkát. A tizedes utána. - A kapitány
szolgálatában! - rikkantotta előírásosan, bár ez az előírás új volt még a
Tartományban. A két férfi hátraarcot csinált és távozott.
Ismét csend szállt a helyiségre, aztán a félrészeg matróz nagyot csapott az asztalra,
ami úgy szólt, akár egy puskadurranás, és elüvöltötte magát: - Zsézus az
árbochegyen! Ezek a viharlovast keresik? Csak amiért ellene van a kurva
gaeánizmusuknak?
Egy férfi a szomszéd asztalról rászólt: - Vigyázz a szádra, öreg! Én is gaeánus
vagyok, és büszke vagyok erre.
- Miről van szó? - kérdezte egy harmadik. - Senkit nem akarok megsérteni, és nem
vágyom balhéra, de mi fán terem az a gaeánizmus?
- Az igazságot; igen, abban van az igazság - válaszolta a második. - Na ja, a
finomabb részleteit én se nagyon értem, magasak nekem, és megmondom őszintén,
nem nagyon érzem önmagámban az Eggyé-válást. De tudom, hogy valóság. És
nemcsak én, hanem egy csomó olyan, aki okosabb nálam meg nálad, öreg.
- Ez egy feljövő dolog - vélte egy negyedik férfi. - Egyre nehezebb a gaeánusokkal,
hacsak az ember nem gaeánus maga is, vagy nem tiszteli valamiképp ezt a hitet; és
elég sötét módon lettek azzá. - Állat vakargatta. - Hát igen: rám férne ötezer aer!
Sőt, láttam is Iernt ugyanitt, ebben a kocsmában feszített pár napja.
- Nehogy má! - ordított rá az első. - Aki a viharlovast kiszolgáltatja az
ellenségeinek, annak velem gyűlik meg a baja! - Fölemelte göcsörtös öklét. - Én az
Etangból való vagyok. Ha ő nincs, a feleségem és a gyerekeim már nem élnének.
És, ördög bújjék a seggetekbe: Iernt illeti a kapitányság is! Ő aztán nem engedné,
hogy belegyalogoljunk abba a szarba, ahová tartunk. Merthogy, jegyezzétek meg a
szavam: jókora szarba készülünk!
- De hát akkor hová ment? - kérdezte a második.
- Miért szökött el? Miért kell bujkálnia? Milyen rejtegetnivalója van?
Plik, aki eddig csak ült, s szagolgatta-iszogatta borát, most ezt dünnyögte Miklinek:
- Amit rejtegetnie kell, az a rejtekhelye, azt hiszem. - Szóvicce jól érvényesült
angláj beszédében.
Az Északnyugati Unió-béli utas rábólintott.
- A te nagyra becsült kapitányod, kimondhatjuk, igen határozott ember - válaszolta
halkan. - De úgy hallom, Iern akciója kényszerítette rá.
Plik jól megnézte magának beszélgetőtársát a bor-szagú félhomályban. Kettejük
ismeretsége az utóbbi időben már-már barátsággá mélyült. Mikli élvezte a dalokat,
Plik az Északnyugati Unióról szóló beszámolókat, s mindketten egymás gunyoros
stílusát.
- És mi mást hallottál még? - kérdezte az angláj dalnok. - Mit keresel te Urópában?
Oly homályosan beszélsz az üzleti utadról, hogy az már majdnem költészet.
Miklinek föl-le szaladt a szemöldöke.
- Homályosabb voltam, mint azok a marájok ott? Senki se locsog szívesen a
folyamatban lévő kereskedelmi és majdnem diplomáciai tárgyalásairól. Az ilyesmi
túl sokba kerül.
- De úgy látom, nem kavart fel téged annyira, ami történt, pedig Jovain és követői
eléggé hűvösek a te országodhoz.
- A marájok iránt még hűvösebbek. - Mikli rágyújtott egy cigarettára, és két
szippantás között ezzel hadonászott. - Érdekes ellentmondás! Azt hinné az ember,
hogy a gaeánusok a marájokhoz húznak, nem? Természetvédő beállítottságú
társadalom, konzervatív, de türelmes, míg mi, norrik, folyvást csak a gépekkel
törődünk, és a Keletet nem háznak tekintjük, inkább áruháznak. De a gyakorlatban
a marájok az egész bolygó fölött szeretnének gyámkodni, pedig azt a gaeánusok
maguknak akarják, s a maráj magatartás túlságosan racionalista, de egyben
pragmatikus is. Azonkívül: világhatalommá tenni a Tartományt - ez a Föderáció
egyeduralmának fejbe verését jelenti, amit mi az Unióban szívesen segítenénk elő.
Lehet, hogy erről újabb fejezetet írunk majd az államszövetségek fordulatos
történelmében.
- Nem tenném a nyakam rá.
- Ó, nem most! Jovain egyelőre nem viszi kenyértörésre a dolgát egyik féllel se, de
mással se, nem is nagyon teheti. A kapitány hatáskörének megvannak a határai,
ezeket nem lehet egyik napról a másikra kiterjeszteni, és természetes, hogy szeretné
nyitva hagyni az ajtót több irányba is. Egyszerűen némi nyomatékot vár, amíg
megerősíti helyzetét, s ezt annak a fenegyerek Talence Iern Ferlay-nek az
eltakarításával kezdené. Amíg el nem kapja ezt a pilótát, addig őrá kenhet mindent.
Hallottad a feleségéről szóló híreket?
Plik bólintott, lehajtotta italát, intett: még kér.
- El ne ismételd nekem, amit úgyis tudok! Különösen mivel nem úgy látom a
jövőt, mint te.
- Ne mondd! És miért nem?
- Szeszkazán vagyok ugyan, de művelt szeszkazán, meg költő is egy kissé. Azt
mondják, a tárgyi világ csak a matematika révén érthető meg. Az emberi világ
viszont csak a költészet és a zene révén érthető meg. Az emberek ugyanis kevésbé
logikus lények, mint az állatok, az emberi őrület csak ezek által ábrázolható. - Plik
a fejét rázta. - Nem, kedves haverom, akitől mindjárt kipotyázok még egy pohárral:
Jovain kapitányról meglehetősen világos képet festettél, mégis, biztosíthatlak, nem
lesz ilyen. Világos ez a kép, logikus, önérdekű, épp ezért nem emberléptékű.
- Ne mondd! De hiszen ezt is ember fogalmazta, vagy nem? Miféle végzetes
tévedésre bukkantál?
- Az emberi lélekkel kapcsolatos tévedésre. Merthogy mindenkinek van lelke, s a
lélek ha nem is halhatatlan, de átkozottul nehéz kiölni. - Plik széttárta karját. - Nem
tudom kifejezni, csak közvetetten, dalban. - Sesi megérkezett. Plik átkarolta a lány
csípőjét, s arcát Sesi hasához szorította. - Még egyet, Szőlőlevelecském, föltéve,
hogy ez az úr meghív rá!
- Meg hát, ha megígéred nekem ezt a dalt - mondta Mikli.
- Nem ígérhetem meg - válaszolta Plik. - Az ilyesmi akkor terem, amikor neki
tetszik. Ha erőlteti az ember, akkor csak hülye tinglitanglik teremnek. De ez, azt
hiszem, hajlandó megteremni. Várj egy-két napot.
- Így is jó - tett az asztalra egy pénzdarabot Mikli. - Nekem meg még egy
calvadost, édes cicám! - Berregés hallatszott. Mikli azon nyomban éber lett, akár a
macska. - Nem, most mégse kérek.
- Az övére szerelt tokból előhúzott egy miniatűr rádióvevőt, füléhez nyomta,
belehallgatott, majd szája elé rakta a felvevőlemezt, és belemondott egy rövid
anglis nyelvű választ.
Fölkelt. - Elnézést, mennem kell. Idd meg az enyémet is, jó kedvvel, ha nem is az
egészségemre!
- Erre az üzenetre vársz már napok óta - állapította meg az angláj.
Mikli elmosolyodott, mosolya rossz foga ellenére is elragadó volt.
- Nem valami korszakalkotó következtetés. Néhány emberünk az allemánok
országában járt, hogy kereskedelmi lehetőségeket puhatoljon ki; most közölték,
hogy hamarosan ideérkeznek. El kell hogy intézzek egyet-mást. Te foglalkozz a
daloddal... meg a pincérlánnyal.
Ezzel elment. Félóra múlva Wairoa, a magános vendég is távozott. Az utcán
ténfergett egy darabig, amíg be nem szerezte a kellő információt: merre is induljon.
Különös külsejével igazán nem lehetett kémnek hinni, feltéve, hogy a normális
hallótávolságon kívül maradt, és nem mutatott túlzott érdeklődést környezete iránt.
Látta, amint belovagol a városba egy fáradt, poros, átizzadt kis csapat, könnyű
szekér is volt velük, rajta letakart teher; a csapat élén egy szőke nő. Wairoa azt is
látta, hogy Mikli elébük megy egy férfiakból álló csapattal az Északnyugati Unió-
béli hajóról, és odakíséri őket a hajóhoz, s közben udvariasan, de határozottan
odébb tessékelik a kíváncsi járókelőket. Látta, mint emelik be daruval a fedélzetre a
kifogott szekeret. Messziről is jól látta, hogy Mikli magánkívül van örömében,
ugrabugrál, újra meg újra megcsókolja a nő kezét; nem magának a szőkének szólt
ez az öröm, hanem az általa hozott szállítmánynak.
Éjjel Wairoa, akár egy ködgomoly, fölosont a hajóra. A kikötőhíd föl volt vonva. A
rendes őrön kívül külön őr állt a szekér mellett. De egyikük se vette észre a
gumival bevont kis kutatóhorgony halk puffanását, amelyet odadobott a vízből
úszás közben, sem azt, amint fölmászik a kötélen, és odakúszik a pallókon - azután
pedig órákig lapult ott mozdulatlanul, pettyes meztelensége jótékonyan olvadt bele
a holdfénybe, árnyékba. Nem ment közel a szekérhez, csupán egy lejárati
párkányig, amögé rejtőzött. Nem kellett közelebb mennie. Egyetlen műszere egy
kézi ultraszónikus sugárgenerátor volt; kicsi és egyszerű, mert a hajón s az egész
világon sem akadt rajta kívül senki, aki jeleit fölfogni és elemezni képes lett volna.
Óvatosan haladt, csak akkor ért vissza a kikötőbe, amikor a víz már szürkén
fénylett a gyönge hajnali félhomályban. Innen Terai szállására sietett, a fogadóba.

2.

Újabb éj következett, szeles-hűvös éjszaka. A kövér félhold már magasan állt,

amikor Plik kijött a Pey-d'Or fölötti házból.
Csaknem józan volt, s amennyire a ritkásan álló utcalámpák közötti homály
lehetővé tette, sietett, mert a hideg átfújt foszlott kabátján. A száguldó felhők közül
letekintő hold mégis mosolyt világított meg az arcán; dallamot dúdolt a süvöltöző
szélben, a röpködő papírszemét sustorgása-zizegése közepette. S amikor egy
kandúr szerenádot adott holmi spaletta mögötti nőstény macskának. Plik
fölnevetett: - Sok szerencsét, barátocskám! - kiáltott oda neki. - Próbálj talán
leereszkedni a kéményen át!
Hazafelé tartott, a lepusztult ház felé, ahol két szobát bérelt, egyet magának, és
egyet a könyveinek. Útja a Szent Corentin-katedrális melletti téren vezetett át. A
teret csak a hold világította meg, s ez elég is volt, merthogy ezen a kései órán nem
járt itt más, csak ő meg egy kavargó portölcsér. A templomot mintha kettős csúcsú
hegy vetette volna árnyékként az égre. Plik a tér délnyugati sarkán vágott át. Lépte
kongott az utcakövön.
- Plik! Várj!
Szót fogadott a hangnak, megfordult, s ama valaki felé indult, aki ily furcsán-
halkan ráköszönt. A fal és a torony közti sötétségből Iern lépett elő. Plik odarohant
hozzá, átölelte. Iern viszonozta az ölelést, amíg az angláj föl nem nyögött: - Jaj.
kíméld árva bordáimat! Hitványak, de az enyémek.
Iern elengedte, elhúzódott.
- Ne haragudj, de úgy örülök... nincs is szó rá, mennyire örülök, hogy látlak! Órák
óta várok rád. Már azt hittem, sose jössz. Ilyen későn zár mostanság a kocsma?
- Nem most zártak. De Sesinek ma épp kedve szottyant rám. Olyankor fordul elő
vele ilyesmi, amikor verset írok. Lelki begerjedés, vagy mi. - Plik hangja komolyra
vált. - De most rólad van szó, pajtás. Hogy utaztál?
Hunyorogva nézte a sötétben a nemesembert, aki parasztzubbonyt és löttyedt
nadrágot viselt. Arcára nagy karimájú puha kalap vetett árnyékot, de annyi azért
látszott, hogy jól ápolt, borotvált, jól táplált - Plikről aligha lehetett effélét mondani.
- Sietősen - válaszolta Iern. - Nyilván sejted, hogy ejtőernyővel léptem le
Csillaghonból, amikor Jovain átvette a hatalmat. - Hunyorított egyet, amikor
észrevette, mennyire elborzad a másik. - Tudtam, kiben bízhatom meg errefelé,
egyik helyről a másikra költöztem, általában az éj leple alatt. Még az elején
átöltöztem ezekbe a göncökbe, merő óvatosságból. - Mint amikor felhő homályosít
el egy holdsugarat, úgy halványult el a jókedve. - Nem mertem akárhol mászkálni.
Vidéken mindig szemet szúr az idegen, és gyorsabban jár a híre, mint gondolnád.
Minden családot, amelynél megszálltam, veszélyes helyzetbe hoztam, és alighanem
a nyomomban vannak. Nyilván nem mehetek anyámhoz és a férjéhez, bizonyára
figyelik őket. Kemper látszott a legjobbnak. Egy nagyvárosban sokkal könnyebb
eltűnni. Sötétedés után érkeztem, és itt álltam le, vártam, mikor jössz már.
- Én?
- Te vagy most minden reménységem, Plik. Ismered Kemper minden sikátorát,
rablótanyáját, tudod, ki hajlandó segíteni, pénzért vagy szerelemből. - Iern keze
ökölbe szorult, feje lekonyult. - Tudom, túl sokat kérek. Ivócimborák voltunk, de
nem testvérek. És neked ez még csak nem is a hazád. De ki máshoz fordulhatnék?
A tisztességes emberek, akik mellém állnának, túl feltűnőek, meg aztán különben
sem értenek az efféléhez. Ezért döntöttem úgy, hogy Beynac-kal és- környékével
próbálkozom. Aligha kockáztatsz túl sokat. Serami mást nem kérek tőled, csak azt,
hogy hozz össze valakivel, aki elrejt, amíg... amíg... majd meglátom, mit tehetek.
Számítok rád. Ugye nem hagysz cserben?
Plik némán állt egy darabig. Vékony haját fölborzolta a szél. Majd lassan így szólt:
- Inkább ne.
A pilóta elhűlten bámult rá.
- Pedig szivem szerint segítenék - folytatta Plik. - Melletted állok, jobban, mint
hinnéd, Talence Iern Ferlay. Az ügyed túlnő rajtad, túlnő a Tartományon. Van benne
valami természetfölötti, amit nem tudok bizonyítani, de amit a zsigereimben érzek.
Ki vagyok én, hogy megtagadjam az istenektől, amit keresnek, bármi légyen is az?
Iern szeme még nagyobbra nyílt: - Hátborzongató alak vagy.
- Bizony. Mindig is az voltam. Másként hogyan is írtam volna le akár egyetlen
sornyi verset? Nem lenne más, csak rímfaragás. Elismerem: a legnagyobb része így
is az. - Plik vigyora, amely eddig kajla volt, akár a hold, most eltűnt, arca
megkomolyodott. - A baj az, hogy nem ismerek senkit, akiben bízni lehetne. -
Elmesélte a közleményt: megtalálójának nagy jutalom jár. - Ötezer aer kész vagyon
ebben a társadalmi rétegben, sőt: ennyivel már ki is lehet emelkedni ebből a
rétegből. Ráadásul további segítséget is ígérnek az illetőnek. Még ha valaki
becsületes marad is, nagy az esély arra, hogy másvalaki megtudja és följelent.
Iern elfordította a tekintetét, benézett egy alagútsötét utcába.
- Jovain, úgy látszik, mindenáron elő akar keríteni; nem is gondoltam volna, hogy
ennyire - mondta tagoltan. - De miért? Nem vagyok az ellenzékének a vezére. Nem
is létezik egyelőre ellenzéke, legfeljebb bizonyos szívekben. - Elgondolkodott. -
Igen. Mihelyt meghaltam, a feleségem... igen; feltéve, ha Faylis nem tudja meg,
hogy Jovain gyilkoltatott meg.
Személyesen is megpróbált már eltenni láb alól, három éve.
Plik csak állt szótlanul, még jobban vacogott, mint eddig, míg végül Iern pillantása
újra vissza nem siklott rá. Csúf arcát meggyűrte a fájdalom.
- Bocsáss meg! Azt hittem, tudod - dünnyögte a dalnok.
- Mit?
- A feleségedről. A posta csak hetenként jár a mi brézseg falvaink közt, rádiója
pedig csak keveseknek van. De errefelé mindenki tudja. Csillaghonból hazatért
klántagok beszélték, most meg már maguk az újságok... - Plik Iern vállára tette a
kezét. - Talence Faylis Ferlay nyíltan együtt él Jovain kapitánnyal. A beiktatásnál
ott állt mellette. Odaadta a saját nevét a felhívás alá, amely egységre szólít föl
Jovain vezérlete alatt. Tegnap bejelentette, hogy megindítja ellened a válópert.
Kegyetlenséget, hűtlen elhagyást emleget.
Leengedte a kezét, és várt. Iern meg se rebbent. A kalap karimája alatt megbúvó
arcról semmit se lehetett leolvasni. Fütyült a szél. Felhők árnyékai suhantak a
kövezeten, a kockakövek mintha mozogtak volna.
Aztán Iern ezt suttogta:
- Tartottam ettől. Az öccse... De egyre mondogattam magamnak, hogy igazságtalan
vagyok. Faylis soha... soha nem esküdne össze ellenem, nem árulna el... - Egész
teste megborzongott. Megköszörülte torkát, köpött egyet, fölemelte bakancsos
lábát, és jókorát dobbantott. - A dög! - mordult föl. - Rohad áruló kis dög!
- Pszt, csöndben, a rendőrosztag meghallja!
Iern sarkon fordult, visszabújt a sötétbe, ahol a fal a toronnyal találkozik.
Nekivetette öklét a kemény falnak, odanyomta, ráhajtotta a homlokát,
összeszorította a szemét.
Plik ott állt tovább a téren, nem látta Iernt. Fojtott szavakat hallott: - Szerettem. Ő
is szeretett valaha... - azután a mélyről jövő férfizokogást, a könnyekhez nem
szokott emberét.
Nem tartott soká. Iern gépies léptekkel, kihúzott háttal, magasra tartott fejjel
előjött. A kalap még mindig elrejtette arcát. Hangja színtelen volt és idegen:
- Bocsánat! A sokk. Talán sikerül lopnom egy csónakot, és elevezek vele
Anglájlannba vagy Ériába. Tudsz valami jót ajánlani ott?
Plik összefonta maga körül a karját, és erővel leállította foga vacogását.
- Nem, sajnos nem tudok. Ha a hajtóvadászat csakugyan olyan komolyan zajlik,
ahogy hiszem, és az ügynökök mindenhova eljutnak, oda is, ahol neked biztos
menedéket ígérnek, akkor hamar idejut a rólad szóló hír a jobb módú országokból
is. Holmi nyomorult, félbarbár faluban ugyan elrejtőzhetsz, de képes vagy-e
eltartani magad afféle körülmények közt? Ott senkinek se megy olyan jól, hogy
eltartson egy ingyenélőt. Különben is hogyan tartanád onnan a kapcsolatot az itteni
partizánjaiddal?
- Miért tartanám? Mi haszna lenne?
- Tartani fogod, mert tartanod kell - mondta komolyan Plik. - Az az igazság, hogy
árad belőled a végzet lehelete, ahogy a villámból, mennydörgés előtt. - Tűnődött. -
Sejtelmem sincs, mi a sorsod. Talán még a végzet maga se tudja. Lehet, hogy nem
megmented, hanem elpusztítod a néped lelkét. Csak azt tudom, hogy ha idegen
szellem száll belé, akkor elszabadulnak a démonok, márpedig Jovain idegenséget
hoz magával.
- Phű, a te képzelgéseid! - mordult rá Iern. - Nincs értelme, hogy itt álldogáljunk,
amíg megfagyunk. Megyek, megszerzem azt a csónakot, és még hajnal előtt
eltűnök.
Plik bensejében föllobbant valami. Megragadta Iern parasztzubbonyát.
- Ne! Várj, várj! Egy menekült, aki egyben hadműveleti tényezővé lehet... -
Megrántotta a durva vásznat. Toporgott. - Gyere! Beszélhetünk menet közben.
Amúgy is a folyó járt az eszemben.
Iern merevsége nem engedett föl, de fürgén nekiindult ő is. Maguk mögött hagyták
a teret, és nekivágtak egy belőle nyíló utcának. Keskeny volt, kivilágítatlan, falak
közé szorult; óvatosan kellett mozogniuk. - Mi az elképzelésed?
- Ugye tudsz a két hajóról? A Maráj Föderáció meg az Északnyugati Unió
hajójáról? Hónapok óta itt horgonyoz mind a kettő, a személyzetük pedig a
Tartományt járja. Mind idegesítően titkolóznak, de nekem meggyőződésem, hogy
bármi is az egymástól eltérő céljuk, mindkét legénység a maga kormányának
megbízatásából van itt - magyarázta Plik. Felröhögött. - Még az is lehet, hogy
egymás ellen kémkednek.
Iern hangja most már fölélénkült: - Charles-ra, igazad van! Hogy is nem jutott
eszembe?! A marájok...
- Mmm, csigavér! Megpróbáltam kipuhatolni a tengerészeiket, szívélyesek voltak,
meghívtak a hajójukon rendezett mulatságra... de soha nem csúszott ki a szájukon
egyetlen szó sem, amitől okosabb lehettem volna. Tisztában vagyok azzal, hogy
szívesen kerülsz közelebbi kapcsolatba a Föderációval, de ettől még nem fogja
annyira elönteni őket a hála, hogy elrejtenének, és ezzel kockára tennék a
küldetésük sikerét. Ismétlem: teljesen rejtélyesek. Amellett nem is hiszem, hogy el
tudnának dugni. Nem bújhatnál meg a végtelenségig a fedélközben, mert gyakran
kísérgetnek végig magamfajta vendégeket a hajón, és hosszú ideig szándékoznak itt
maradni. Egy fehér ember olyan feltűnő lenne közöttük, mint egy prüszkölő orr.
- Igen... és a másik? A norrmanoké?
- No, azoknak elég jól ismerem a főnökét, mulatságos hóhányó, Mikli Karstnak
hívják. Határozottan az a benyomásom róla, hogy ő fölvenne téged a fedélzetre, ha
másért nem, hát hogy egy kis bajt keverjen. Bár nyilván arra is gondolna, hogy a
légszülték egy népszerű embere száműzöttként esetleg az ő hazája hasznára is
válhatna. Ne feledd: az Északnyugati Uniót a marájok nyomják el, s az Uniónak
elege van már ebből. E célból hajlandók kockáztatni. Ez a Mikli Karst tegnap,
amikor beugrott egy italra, értésemre adta, hogy hamarosan kifutnak a kikötőből.
Nyilvánvaló, hogy valami fontos feladatot hajtott végre; nagyon ügyesen rejtette el
az izgalmát, de azért én észrevettem, mennyire föl van dobva, észre bizony! Sőt,
intézkedett is, értesítette a kikötőmestert, satöbbi: előkészületeket tett egy-két napos
hajóútra, amely ma hajnalban veszi kezdetét, s ez az út előkészítő gyakorlat lesz az
emberei számára, mielőtt nekivágnak a hazavivő hosszú utazásnak. Szóval a hajó
már csak oly rövid ideig horgonyoz a kikötőben, hogy addig könnyű lenne
elrejtenie téged. Úgy képzelem, időnként akár még a fedélzeten is megjelenhetnél,
ha norrmannak öltözöl. Ezek a fiúk annyit jönnek-mennek, hogy egy odavetett
pillantással máris maguk közé számítanának.
- Nagyon meggyőzően beszélsz, de látok még egy-két megválaszolatlan kérdést.
- Hogy miért ne zsebelnék be érted a vérdíjat? Hát Mikli nem tenné, ezt
garantálom. A pénz nem játszik szerepet nála; más céljai vannak. A legrosszabb
esetben visszautasít és elzavar, merthogy ő valamiféle titkos ügynök csakugyan, és
nem akarja szükségtelenül fölhívni magára a figyelmet. Ha befogad, akkor
biztosíthatlak: a legénység tagjai közül senki se fog egy szót se szólni erről. A
maguk módján ugyanúgy tartják a szájukat, akár a marájok.
Iern még mindig habozott.
- Gyors szavú vagy, de hát a szó a mesterséged. Biztos vagy-e abban, hogy jól
ítéled meg az embereket? Hát én? Repülő vagyok és várúr. Semmi több. Ugyan mit
értek én az emberekhez, a politikához vagy más egyébhez? Minek az alapján
képzeled, Plik, hogy vezére lehetnék bárminek is, ami nagyobb egy
repülőosztagnál?
Kiértek a kikötőhöz. A sietős hold fényében csillogott a víz a sötét hajótestek és
imbolygó árbocok mögött. Az őrök lámpásai magányos csillagokként fénylettek. A
szél lecsöndesedett, de egyre több hideget hozott.
Iern nyugati irányba nézett, a két jókora hajóra, amelyek félig körülvitorlázták már
a bolygót. Kihúzta magát. - Na jó, próbáljuk meg. Vezess!
Időbe tellett, amíg engedélyt kaptak, hogy fölszállhassanak a Hood Hegye hajóra. A
parancsnoka előzőleg elrendelte, hogy tájékoztassák minden szokatlan eseményről,
a nap vagy éj bármely szakában. Rövid kérdezősködés után a korlátnál álló őrök
leeresztettek egy pallót, s Iern és Plik hamarosan Mikli Karst kabinjában iszogatta a
konyakkal megöntözött kávét.
Meleg volt idebenn, a levegő sűrű és füstös a házigazda cigarettáitól s a költő
agyagpipájától. Iern szívesen legyezgette volna el orra elől a füstöt, de fegyelmezte
magát. Kékesen kavargott a füst a lámpafényben. Kintről szél süvöltött, és
csapkodta a vitorlát, hullámok verődtek a hajó oldalához, csikorogtak a
horgonyláncok. A fedélzet komótosan ingott ide-oda. Bőrrel bevont, ívelt pamlagon
üldögéltek, egy asztal körül. Oldalt a padlóhoz erősített iratszekrény is írógép.
Ezeken kívül hódszőr pokróccal letakart ágy, fiókos szekrény s kis külön
fürdőszobába nyíló ajtó tartozott még a helyiséghez, s ezenkívül elmozdulás ellen
lerögzített könyvescpolcok foglalták el a teret.
Rajta különféle nyelven írott könyvek, köztük régiek is; nem az ítélet előtti
évszázadból, mert azok már régen tönkrementek, hanem annál két-háromszáz évvel
korábbiak, abból a korból valók, amikor a papír és a kötés még tartósabbra készült.
Fényképek sehol, pedig Plik előzőleg megemlítette, hogy Miklinek felesége és
gyereke van. Csupán egyetlen személyes jellegű tárgyat lehetett látni: a polcra
csavarozva egy szobrocska, macskafejű nőt ábrázolt, redőzött szoknyában. Mikli
elmesélte, hogy ő talált rá évekkel ezelőtt a Nílus mocsaras vidékén, egy hajdani,
alighanem múzeumul szolgáló épület romjai közt.
Szürkült már a reggel, mire beszélgetésük végére jutottak.
- Megegyeztünk - mondta a kis ember. - Elviszem önt a hazámba, s az menedéket
ad önnek. A feltételeket természetesen nem garantálhatom, de nem lesznek
szigorúak.
- Honnan tudja ilyen biztosan? - kérdezte Iern, és köhögött a füstben.
- Nos, annak a kimustrált intézménynek, amelyet az Északnyugati Unió
kormányának van szerencsénk nevezni, nincs akkora hatalma, hogy távol
tarthasson valakit, akit egy páholy befogad; márpedig abban bizonyos vagyok,
hogy a Farkasok örömmel látják majd. Diszkréten, lehetőleg titokban. Várakoznia
kell majd, amíg kapcsolatba léphet a Tartomány valamelyik földalatti
mozgalmával. De hát azoknak is idő kell, amíg összeszerveződnek... feltéve, hogy
egyáltalán rászánják magukat. Sose féljen, Ferlay ezredes, addig sem hagyjuk
unatkozni önt!
Plik füstkarikát eregetett, s utánanézett, mint oszlik szét a gomolyban.
- Ó, emberi ármányok...! - mondta.
Mikli fölemelte ujját. Farkasszemet nézett Iernnel.
- Értsük meg egymást! E pillanatban még szabadon kiszállhat a hajóról, és
elfeledhet bennünket. Ha viszont egyszer már elfogadta a védelmünket, akkor
nekünk a magunk biztonságára is gondolnunk kell, s ez azt jelenti, hogy ön
engedelmeskedik bizonyos parancsoknak. Hajlandó erre?
- Természetesen - felelte Iern. - Teljességgel megértettem. Elfogadom a
védelmüket, és hálás vagyok érte.
- Pompás! - lelkesedett föl Mikli, - Akkor közölhetem önnel, hogy hamarabb lesz a
nyugati hemiszférában, mint sejtette volna. - Pillantása Pliket kereste. - Ez ne
legyen részeg locsogások témája, még versben sem!
Az angláj dalnok elmosolyodott.
- Csakugyan szoktam locsogni a pohár fölött, ahogy ama bizonyos patakocska, bár
remélem, nem olyan egyhangúan. De hallottad-e már valaha is, hogy olyasmit
kottyantok ki, amit nem szabadna? Költőnek lenni: ez többek közt azt jelenti, hogy
az ember tudja, mit hallgasson el.
A norrman visszamosolygott.
- Bárcsak tovább beszélgethetnénk mi ketten! Egyformán imádunk mellébeszélni. -
Odafordult Iernhez. - Nem csupán azért hajózunk ki ma, hogy felfrissítsük
tengerészeti ismereteinket. Nyilván észrevette a fedélzeten lévő repülőgéphangárt.
A Tartomány fölött nem szabad átrepülnünk, de ha túljutottunk a láthatárukon, kit
érdekel? Nem tervezzük, hogy ide visszatérve elmeséljük: a hangár már üres. -
Újabb cigarettát vett elő. - Az a helyzet, hogy sürgősen haza kell juttatnunk valamit.
Hogy mit, az most mindegy.
- Haza? - kérdezte Iern. - Hogyan?
Mikli öngyújtóval rágyújtott, és leszívta az első slukkot.
- Nyilván tisztában van a problémával. Hogy a marájok megszabják, milyen
repülőgéptípusunk lehet. Olyan semmiképp, ami egyfolytában eljut innen az
Unióhoz, és közben legfeljebb a keleti vadon szegélyénél száll le. Megalázó, nem?
Nos, útközben fogjuk feltölteni a gépet.
Iern maga elé idézte a földgömb képét: - Ez nyilván a mongoknál lesz.
Mikli rá villantotta tekintetét. - Igen? Miből gondolja?
Iern föl volt dobva, vágott az esze.
- Alig hiszem, hogy önök egy töltőállomásnyi értékes üzemanyagot csak úgy ott
hagynának a vadonban. Túl nagy kísértés lenne az ottani vadembereknek, hogy
elfoglalják, feltöltsék lámpáikat, megdézsmálják a fémet. Azonkívül önök ott aligha
tudnák hosszú időn át titokban tartani a marájok szeme elől. Így hát
összepaktálgattak valakivel. Azt hiszem, Krasznajában. Ott meglehetősen alkalmas
a hely erre a célra, az emberek nem annyira szegények és primitívek, mint a
csukrik, sem olyan nyüzsgők és fontoskodók, mint a jüanok.
Önnek sem ártana, ha gyakorolná valamelyest a hallgatás erényét, Ferlay! - csapott
le rá Mikli, azután újra szívélyes lett a hangja. - Korlátozza érdeklődését a pilótára!
Az illető elbűvölő ifjú hölgy, aki elvégezte feladatát Urópában. Azt sajna nem
javaslom, hogy a figyelmét fizikailag is kifejezze. A hölgy ugyanis emellett egy
tigris. - Ismét komolyra fordította a szót: - Ön arra késztet, hogy módosítsam a
tervet. Én magam még nem akartam elmenni. Ám e figyelemre méltó fejlemény
fényében, mármint az önben rejlő lehetőségekben, mégiscsak önökkel megyek én
is. Tanúja szeretnék lenni, amikor a vezetőinkkel találkozik, és hozzá szeretnék
szólni, Iern szúrósan nézett rá.
- Azonkívül amúgy is befejezte már itteni feladatát, legalábbis egyelőre.
Máskülönben eszébe se jutna, hogy elmenjen innen. A csillaghoni puccs folytán,
akárcsak a marájoknak, önöknek sincs további lépésük a Tartományban, amíg csak
tiszta képet nem kapnak a dolgok jövőbeli alakulásáról. Mikli nagyot nevetett.
- Pompás! Gratulálok. Eltalálta. Olyan világos ez, mint a vakablak, de eltalálta. -
Fölállt. - Nos, mi lenne, ha hívatnám Ronica Birkent, a pilótát, rendeznénk egy
ünnepi reggelizést, s közben összeismerkednének? - A harmadikra nézett. - Öö...
Plik, utálom kitessékelni a vendégeimet, de talán neked is jobb lenne, ha nem
hallanál bizonyos dolgokat.
Az angláj elmosolyodott, és kiegyenesítette hórihorgas testét.
- Bizony jobb lenne. Különben is dögfáradt vagyok, s ha kialudtam magam, be kell
fejeznem egy dalt.
Iern nyugtalanul pillantott föl rá.
- Ez az a rólam szóló dal, amit említettél? Plik bólintott.
- Ez az, de ne aggódj! Nem annyira rólad szól, mint inkább a mítoszodról.
- Miféle mítoszról?
- Á, ez még csak egy frissen fogant pete az anyaméhben. Majd megnő, és amikor
megszületik... De csak a költők ismerik föl a mítoszokat, márpedig: ki hallgat a
költőkre? - Plik meggörnyedt. Átnyalábolta Iernt, ajka odaért a füle közelébe. - Jó
utat, hercegem! - suttogta. - Aligha látjuk többé egymást, de ha majd isten lesz
belőled, vagy hős, vagy démon, én még akkor is emlékezem majd rá, milyen
átkozottul jó ivócimborák voltunk.
- Mi a csudáról beszélsz? - ölelte vissza Iern. - Na mindegy. Bolond vagy, de
megmentettél, s ezt köszönöm neked, el se mondhatom, mennyire. Isten veled!
Plik kiegyenesedett, s kiment a kabinból. Mikli kikísérte az ajtóig, intett az őrnek,
az leengedte a látogatót a kikötőhídon.
A nap még nem kelt föl egészen, de a keleti háztetők fölött már fehérlett az ég, és
Csillaghon sápadtan lebegett a párában, amely elpihent az eső elállta után. A kikötő
lényegében kihalt volt még. Harmat csillogott kátrányos deszkáin és kikötőbakjain.
Két korán kelő sirály csapott le az ezüstszürke folyóra. Plik lélegzete gőzölgött.
Meggyorsította léptét. Ujjai láthatatlan húrokat pengettek, s közben halkan
énekelte, ami eddig előtört belőle:

Elorozták a Herceg trónját,

elharsogták, hogy új kor vár ránk,
a szabadság ősi nevével,
Caesar ősi hevével
megkötözik a lelkünk, mely új eszmét keres.
A zsarnokság arat,
ledöntik ők a Herceget,
mert ők itt az urak.

Hangja fölerősödött, s a dallam trombitaharsogáshoz illett:

De halld a poros kürtöt,

a dobok zajszavát!
Lesüppedt sír megrezzen,
csontok mozognak: „Jön már! Jön már! Jön már!"
Holdsütötté felhő hozza megtépett zászlaját,
mit vad hideg szél kerget,
s elébe lovagolnak az ősi szellemek:
így tér meg majd a Herceg!

3.

Terai tehetetlenül állt hajóján, és figyelte, mint hagyják el kikötőhelyüket az

északnyugatiak, mint haladnak el mellette, s tovább, le az árral. A napsütés még
alig fénylett föl a keleti tetők fölött; sugarai fölélénkítették a zöld-fehér zászló
színeit, azok szinte ugratva integettek búcsút neki. Vitorla nem volt a katamaránon.
Mikli Karst nem várta be a dagályt, hanem segédmotorja üzemanyagát fecséreli,
hogy minél előbb eljusson innen.
Mit tegyen, mit tegyen? Századszor, ezredszer bombázta gondolataival a tények
elmozdíthatatlan szikláját. Száz sebből vérzett a lelke.
Ez a ribanc meg a bandája - vagy, így is mondható: ezek a bátor hazafiak, mindegy,
minek nevezzük, ha a valóság, amit rejtegetnek, halálos - nagy adag hasadóanyagot
vitt a hajóra. Wairoa jelentése nem hagyott kétséget ez iránt. És az is vitathatatlan,
hogy az anyag az Unióba készül... bár-hogy pontosan hová abban a hatalmas, vad
birodalomban, az kérdéses marad.
Terai latolgatta, hogy utánaered, ám a Hood Hegye furcsamód ha kisebb
teljesítményű volt is az ő egytörzsű hajójánál, de gyorsabb annál. Felvetődött
benne, hogy rádión hívja Új-Zélannt, és megkéri a Haditengerészetet, hogy
avatkozzék be, de a tenger végtelenségét és a légierő gyengeségét figyelembe véve
ez szinte lehetetlen feladat. Különben is tudta, hogy a hajó egy-két nap múlva
visszatér ide. Ezt a kapitánya mondta; és sokan itt is maradtak a legénységből. Ha
nem jönne vissza, az feltűnést keltene, s Karst ezt aligha akarhatja. (De nyilván
véget ért a politikai feladata itt a Tartományban egyelőre, bármi volt is ez a feladat.
Ezek közt van alighanem a Talence Jovain Aurillackal való viszony is, s Jovain
uralmának időre van szüksége, hogy konszolidálja hatalmát, mielőtt bárki másnak
hasznára lehet. Ha eközben ez az uralmi rendszer életképtelennek bizonyulna,
akkor a norrmanok inkább nem akarnak közeli kapcsolatban maradni vele. Így hát
Karstnak magának is hamarosan haza kell mennie.)
Terai mindezekből oda lyukadt ki, hogy az ellenség hazaröpíti szörnyű kincsét,
mihelyt túljut a látótávolon, felbocsátja gépét. Újra kell majd tankolniuk, de
előzőleg nyilván már tartalékoltak valahol. Hol és min - tengeri hajón, szigeten,
valahol a saját földrészükön -, ezt nem lehet előre látni az útirányok ismerete
nélkül; márpedig óvatosságból nyilván kerülő úton repülnek majd.
A Hivaón lévő repülő az első csavartól az utolsóig fejlettebb volt azokénál;
sugárhajtású, nem légcsavaros, sebes, fölfegyverzettsége négyszer akkora
hatóerejű, és ebben a helyzetben mégis éppoly tehetetlen, mint Terai maga.
Latolgatta, hogy fölbocsátja megfigyelőként, ám ez esetben Karst aligha röpteti föl
sebezhető gépét; rádióüzenetet küldene ide, ebben kimagyarázná valamilyen
ürüggyel, hogy a tengeren marad, és kivárná, amíg a marájok üzemanyagtartályai
kiürülnek. S ez hamar lenne, még az anyahajón lévő üzemanyag-tartalék ellenére
is, mert a kilométerek gyorsan szaporodnak egy efféle művelet során. A Tartomány
urai nem adnának el több üzemanyagot, mert nem engedélyeznek idegen
berepüléseket, s nekik csak a Biszki-öbölre szól az engedélyük. (Karst
nyilvánvalóan arra számít, hogy észrevétlen száll föl.)
Terai arra is komolyan gondolt már, hogy kihajózik, föléje küldi a gépet, és
megkísérli, hogy fölülről elsüllyessze a Hood Hegyét. Ám Csillaghon távcsövei
könnyűszerrel észrevennék a dolgot, s ez bűnvádi eljáráshoz és diplomáciai
bonyodalmakhoz vezetne; ám még ezt is megérné, ha sikerülne. Nem sikerülne.
Minthogy az ő sugárhajtású gépe vadászgép, és nem bombázó, aligha tud egy
nagyméretű hajót a tengerfenékre juttatni, főleg ha a Tartomány harci gépeket küld,
és beavatkozik. És ha mégis sikerül, akkor mérgek kilóit küldi a tengerbe, épp ő,
Óceánia fia. Mivégre? Azoknak a namerikai ördögöknek már úgyis olyan tömérdek
van belőle, hogy a veszteség nem okozna akkora különbséget; s az Unió
szándékainak titka sírba száll ővelük magukkal.A katamarán egyre távolodott. Terai
öklével a korlátra csapott, hátha a testi fájdalom enyhíti a lelki kínt.
- Leiszom magam! - hördült föl.
A mellette álló elsőkormányos rábólintott. - Magam is erre készülök, mihelyt letelik
a szolgálatom, uram. Ha akarja, megadhatom önnek egy csini kis baba nevét és
címét. Tiszta, és nem túl drága.
- Nem, köszönöm. - Terai görcsösen elfordult, és a kikötőhídhoz baktatott. Bérelt
szex... hogy lezüllöttünk ezekben az átkozott, tétlen hónapokban! Megrándult az
arca. Amúgy se hiszem, hogy most bármire képes lennék. Megcsapta a vágy: Csak
veled, Elena!
Nem vette észre leszállás közben, ki jön a rakparton. Ujjak kapták el a könyökét.
Terai hátrakényszerítette a fejét, s belenézett Wairoa maszkjába.
- Mondani akarok valamit, kapitány - szólt a hét anya fia.
- Igen? - pislogott Terai. Nagyot ugrott a szíve. - Valami jót? Ki vele!
Visszarángatta segédtisztjét a hajóra, be a kabinjába. Ez otthonosabb,
biztonságosabb volt annál a lakosztálynál, amelyet egy fogadóban bérelt, itt még
arra is volt hely, hogy üzleti vendégeket fogadjon. Tatami-szőnyegek verték vissza
a beszűrődő fényt, amely az átható hideggel együtt áradt be a nyitott hajóablakokon
át. A választófalakat ponyva fedte, rajta házáról készült képek. Nagy íróasztala teli
könyvekkel, többségükben lexikonokkal, néhány életrajzzal, effélével; Terai nem
rajongott a regényekért, versekért. Az íróasztal és priccse közé munkapadot
helyezett el, amelyen szabad óráiban huzalból, kőből, kagylóból ékszereket
készített, bár sokszor kölcsönkérte a Hivao fémműves műhelyét.
Szinte belökte Wairoát egy székbe, azután kinyújtotta izmos karját egy italpolc felé.
- Mit iszol? Tanaroa! Van mire inni végre?
- Csak szódavizet, ha lennél szíves.
- Hm, igen, hm, jó, kibírjuk még délig, de... - Terai fölbontott egy ásványvizet
vendégének, magának pedig jó adag whiskyt töltött ki, tisztán. Nagydarab teste föl
tudta dolgozni anélkül, hogy bármit érzett volna egy kis könnyűségen kívül,
íróasztala mögé zöttyent, és nekiállt a pipája töméséhez. - Beszélj már, ember! Ne
hagyj tűkön ülni!
- Szeretném tisztázni, hogy nem ígértem semmi végérvényes örömhírt - mondta
Wairoa a maga pedáns stílusában. - Csupán néhány információm van, amelyek egy
ötletet adnak.
Terai megfékezte türelmetlenségét, és összeszedte az eszét. Tudta magáról, hogy
nem a világ legokosabb embere, de agya rendszerező és megbízható.
- Folytasd!
- Amióta megtudtam, hogy a Hood Hegye ma elindul, sikerült megfigyelőállást
kiépítenem rajta - mondta Wairoa. Terai eltűnődött: ugyan mikor, hol és hogyan
alszik ez a fiú? - Tegnap késő éjjel két férfi szállt föl. Egyikük a hajón maradt. A
másik közvetlenül napfelkelte előtt hagyta el. A folyóiratokban megjelent képek és
szóbeli személyleírások alapján úgy ítélem, hogy az, amelyik a hajón maradt,
Talence Iern Ferlay, akit az új kapitány köröztet.
Terainak elakadt a lélegzete. Felhős, szeles éjszaka volt, és Wairoa nyilván
bizonyos távolságból nézte, de olyan a szeme, akár a bagolyé.
- És ez mit jelenthet?
- Engedd meg, kérlek, hogy befejezzem a tények közlését, azután előadom majd az
értelmezésemet. Ferlay kísérője egy alkoholista, angláj versfaragó, talán emlékszel
rá a katedrális közelében lévő, alantas kocsmából; Peyt Rensoon a neve, Plik a
beceneve. A közte s a hajón virrasztó férfiak közt lezajlott párbeszéd világossá
tette: rávette őket, keltsék föl Mikli Karstot, ezután pedig Ferlay-vel együtt több
órára eltűntek Karst kabinjában. Az őr túl közel volt hozzám, s így nem
surranhattam tovább a fedélzeten. Rensoon, amikor végül hajnalban fölbukkant, föl
volt ajzva, egyre egy nótát bömbölt, amelyet saját új műveként értelmeztem, egy
forradalmi hevű dalt. Nem követtem hosszan, úgy véltem, helyesebb, ha a Hood
Hegyén tartom rajta a szemem. Ám nem történt semmi jelentős. Ferlay
nyilvánvalóan rajta van most a kifelé tartó hajón.
- Gr-r-rum-m. - Terai életre pöfékelte pipáját, elengedte magát valamelyest, és
eltűnődött:
- És mit okoskodsz ki ebből? Neked több időd volt gondolkodni rajta, mint nekem.
- Tudok arról, hogy Ferlay valahányszor Kemperben járt, szívesen látott vendég
volt Rensoon törzskocsmájában, s így nyilván Rensoon barátja. Most nyilván
fölvette vele a kapcsolatot, és segítséget kért tőle, menedékszerzésre. Rensoon
másfelől jó barátságba keveredett Karsttal. Ezt persze te nem láttad, de én igen.
Elég kézenfekvő az ötlet, ugyebár, hogy a norrman magával vihetné hazájába a
szökevényt. Az Uniónak ezen nincs vesztenivalója, nyernivalója viszont alighanem
van. Egy efféle szöktetés Karstra vallana; a hasadóanyagait pedig amúgy is
hazaszállítja.
Terai átöblítette nyelvét a füsttel, keze közt melengetve a hamutálkát. - Rendben,
elszállítanak egy menekülőt. Valószínűleg a repülőjükön. És?
- Rensoon sokáig benn volt a kabinban - mondta Wairoa. - Lehet, hogy hallott
valamit, ami az útirányukhoz fogódzókat adhatna.
- Hohó! - pattant föl a székből Terai.
- Ha a repülési tervről megtudunk valamit, főleg azt, hol akarnak újratankolni,
akkor követhetnénk és megelőzhetnénk őket.
- Igen, igen! - ordított föl Terai. - Lézu Harisztih. Föl s alá járkált a szűk helyen,
pipával a fogai között. - Igen, ha úgy időzíthetnénk, hogy egy lakatlan táj fölött
érjük utol őket, akkor leszállásra kényszeríthetnénk a gépüket. Ez lenne ám a nagy
szám, Wairoa! Őrületes nagy dolgot csináltál, amikor fölfedezted, hogy
egyértelműen ők, a norrmanok azok, akik éveken át gyűjtögetik azt az ördögi
anyagot. De nincs bizonyítékunk, csak a te szavad. A fölötteseink elhiszik, de ki
még? Tudod, milyen szkeptikusak lettek az emberek a szigeteken. Nem
támogatnának még egy háborút valakinek a puszta szavára, márpedig egy totális
háború kell ahhoz, hogy ezt az iszonyatot megszüntessük. Főleg ha azt se tudjuk,
tulajdonképp mi is az a nyomorult anyag, csupán azt, hogy van. - Fölkapta poharát,
és leöntötte a tüzes italt a torkán. - Ha viszont elfogjuk őket, akkor kezünkben a
tárgyi bizonyíték. És ők is a markunkban vannak, kihallgathatjuk őket. A
Háromságra mondom: soha életemben nem használtam erőszakot, de ezzel a két
kezemmel végezném el azt, amit kell, hogy az igazságot kiszedjem belőlük, s tiszta
maradna utána a lelkiismeretem! Feleségem van és gyerekeim: szeretném, ha
unokáim is lehetnének.
Nem szokott ilyen hosszú beszédekhez, hirtelen elhallgatott, visszaült a székbe, és
nézte a sokszínű embert.
- Kínzásra bizonyosan nem lesz szükség, legalábbis ami Rensoont illeti - mondta
Wairoa. - Ha jutalmat ígérünk neki, és rámutatunk, hogy nincs okunk ártani
komájának, Ferlay-nek, nem nagyon lesz oka a hallgatásra. A fő gond elképzelésem
szerint inkább az lesz, hogy keveset tud. Karst aligha fecsegett ki bármit is
szándékosan. Olyan adatok után kell nyomoznom, amelyek véletlenül csúsztak ki
valakinek a száján, amelyekre Rensoon tudatosan talán nem is emlékszik. Attól
tartok, sokáig fog tartani, amíg vesztegetés, fenyegetés, könyörgés révén ráveszem,
hogy legyen segítségünkre.
Terai a pipája parazsába bámult.
- És a végén esetleg hoppon maradunk. Értem. De meg kell próbálnunk. Hol van ez
az ember?
- Alszik az albérletében, biztosan. Épp most kémleltem ki a lakása helyét, onnan
jövök. Nem tudjuk elrabolni onnan. Nem lenne elragadtatva, ha fölráznánk
álmából, bármit kínálunk is föl neki; aztán meg a ház földszintjén egész nap folyik
a kártyaparti.
- Igen, nem kell a nyakunkra hoznunk a rendőrséget. De eközben elrepül az a halált
és keservet jelentő szállítmány...
- Az elképzelésem a következő - mondta Wairoa. - Töltsük a következő órákat
azzal, hogy előkészítjük a hajónkat a maga „gyakorlatára"! Utolsó pillanat persze a
bejelentésére, de mondhatnád, hogy a norrmanok példáját követed, és a mai nap
éppen alkalmas rá. Én ezalatt megfigyelés alatt tartom Rensoon szállását. Ha
előbukkan, tudatom veled. Te kézbe vehetned őt úgy, ahogy én nem. Keresd föl,
légy szívélyes, hívd meg inni, invitáld ide a Hivaóra egy rögtönzött ünnepségre.
Mihelyt itt van, bezárjuk, és kihajózunk a tengerre. Amikor eljön az ideje, fölszáll a
gépünk, benne te, én, meg a foglyunk, s elrepülünk nyugati irányban. Közben
kihallgatom. Ha megtudunk valamit arról, merre tart az ellenséges gép, ennek
megfelelően változtatunk irányt. Ha nem tudunk meg semmit, visszavisszük
Rensoont Kemperbe, és adunk neki jó sok italra való pénzt kárpótlásul. Ez hát a
javaslatom. Látsz valami hibát benne?
- Nem - felelte egy idő múlva Terai. - Szerintem nincs komoly veszítenivalónk. És
talán egy világot nyerhetünk. Vagy legalábbis megmenthetjük.

XIII.

1.

A repülőgép meglehetősen kicsi volt, csupán az üzemanyagtartályok voltak

jókorák, a szállítmány pedig szinte minden maradék helyet elfoglalt a géptörzsben.
Ronica Birken a műszerfal előtt, Talence Tern Ferlay őmellette, Mikli Karst
mögöttük ült, s alig volt több mozgási lehetőségük, mint amit ülésük megenged.
Ezt ki lehetett bírni, mert tizenkét óra múlva megszakítják a repülést. A gép egy
kétmotoros, légcsavaros monoplán volt, amely képes még függőleges föl- és
leszállásra; ezt az anyahajó alkalmazása követelte meg.
A morajok megengedte lehetőségeken belül jól formálták meg, állapította meg Iern.
Nem csodálom, hogy dohognak az északnyugatiak. Én is dohognék, az biztos.
Oldalra pillantott a nagydarab, fiatal nőre. A pilótát is jól formálták meg. És nagyon
szépen szállt föl velünk itt a nehéz tengeri körülmények közt.
A tenger szürkén-zölden rohant alattuk, űzte fehér tajtékát, de az éjszakai szél,
amely fölbodrozta, már elállt, és ezerötszáz méteres magasságból irdatlan
változékony és aprólékos mintázatú körnek látszott a tenger. A fönti kékséget csak
néhány, hátulról megvilágított felhő törte meg. Csillaghon lebukott már a keleti
szemhatár mögött.
Iernnek kalapált a szíve. Ki kellett volna fáradnia már az álmatlan éjszaka után; az
izgalom azonban nem engedte elszundítani, amíg a Hood Hegye el nem indult vele.
Már elmúlt a keserűsége és a bánata. Lelkének egy mély rétege haragudott is rá,
amiért vidám, sőt boldog tud lenni, amikor gondok súlya alatt nyűglődik a
Tartomány és mindenki, aki kedves neki. De nem nagyon figyel erre a dorgáló
belső hangra. Szabad lett, kész a harcra, de előbb még a világ megismerésére.
Faylis árulása már nem fájt. Legalább tisztázódtak a dolgok. Nem hinném, hogy
bosszút állnék rajta, ha valaha visszatérnék. Máris rég álmodott álomnak érzem őt.
És addig...
Mindinkább ráérzett Ronicára. Több mint két hete nem volt már asszonnyal; Faylis
kelletlen volt, ő maga pedig nem ért rá, hogy másfelé keressen szerelmet (ez amúgy
se lett volna illő, amikor az ország épp gyászolja a jó öreg Torna kapitányt), utána
pedig a szökés következett. Ez a norri fehérnép csakugyan csuda formás és csupa
élet. Iern megérezte a lányban a féken tartott tüzet, amely érintésre föllobbanna.
- Szívesen vezetném ezt a gépet - próbálkozott Iern. Ronica a szemébe nézett.
Óceánszínű volt a szeme, vonásai erőteljesek, haja sűrű, szőke hullámokban omlott
a vállára, csak egy gyöngyös hajpánt szorította le. Melle szétfeszítette a csak félig
begombolt blúzát, nadrágja telt csípőt és hosszú lábszárat rejtett. Jókora tőr
egészítette még ki vad kinézetét.
- Semmi akadálya. - Hangja rekedten hatolt át az utasfülkét betöltő és
megreszkettető motorzúgáson. - Igazság szerint egy kissé számítottam is arra, hogy
majd levált, mert hallottam, hogy maga viharlovas. Hátha tanulok magától néhány
fogást. - Ronica angláj nyelvtudása akcentusosabb volt, mint Miklié, de megfelelt.
Iern elvigyorodott.
- Örömmel, hölgyem. Miféle fogásokra gondolt? Hátulról megcsapta Mikli
hamutartószagú röheje.
A norrman gyakran nevetett, bár nevetése jobban hasonlított rókacsaholásra, mint
kacajra.
- Ha arra gondol, hogy egy odaadó leányzóval repül, hát verje ki ezt a gondolatot a
fejéből! - tanácsolta. - Ha rástartol, könnyen veszélyeztetheti életét és testi épségét.
Ronica elpirult a napbarnítottság alatt, de nem sértődött meg.
- Nem szoktam nős férfiakkal összeszürni a levet - mondta tárgyilagosan.
- Ó, rólam nem lehet azt mondani, hogy nős lennék... - kezdte Iern.
A lányon nyoma sem volt haragnak.
- De Mikliről igen. A felesége aranyos teremtés, nagyon jó volt hozzám, de az a
szerencsétlensége, hogy szereti Miklit. Vigyázzon magára, Ferlay! Mikli
mindenkinek ajánlatot tesz, aki két lábon jár, meglehet, néhány négylábúnak is, ezt
nem tudom biztosan.
És ez az ember Ronica fölöttese! Iern elkészült a kellemetlenségre.
Mikli újra csak fölnevetett.
- Mi aztán remek kettős vagyunk Ronicával - mondta. - Pompásan ért az
ugratáshoz, mi? És éppoly jól állja is. Amikor nem együtt dolgozunk, hiányzik
nekem, ami pedig őt illeti, azt mondják, kedveli a tréfáimat, ezzel is bizonyítja,
hogy ő is ember, hajlik néha az alantas gondolkodásra.
- Elég ebből a békabrekegésből! - hurrogta le a lány. Figyelme előreirányult. - Jó,
később kirpóbálhatja a kezét, Ferlay, de ez a gép szépen megy automata
kormánnyal, és előbb-utóbb rá is teszem, ameddig csak lehet.
- Egy könnyű géppel könnyen kibabrál az időjárás, ilyenkor van szükség pilótára.
Gondolja, hogy részünk lesz benne?
- Időjárásban? Abban mindig - tért vissza a mosolya. - Ami a rossz időt illeti: ki
tudja? - Hangulata elfelhősödött. - Valaha tudták az emberek. Mi magunk is. Egy
csillagközi állomás...
Mikli megköszörülte a torkát. Ronica visszanyelte a mondandóját. Mikli vette át a
szót:
- Birken kisasszony nem az alárendeltem, nem is az én testületemhez tartozik.
Szerencsémre. Hogyan is tudnám őt katonai fegyelem alatt tartani? Néha azonban
kiszáll a mindennapi munkájából, és valami egészen mással foglalkozik; így aztán
időnként együtt dolgozunk.
- Mi a munkája? - érdeklődött a lánynál Iern. Az habozott, a fejét rázta, majd így
szólt:
- Inkább beszéljünk másról!
Iern a mögötte lévő ládákra gondolt. Nyomatékosan közölték vele, hogy tartalmuk
nem tartozik rá. Síetán könyvek? De mi lehet titkos egy könyvvel kapcsolatban?
Veszedelmes drogok? Nem tudta elképzelni, hogy ez a nő effélével üzletelne;
amellett, ha jól emlékszik, az Északnyugati Unióban nincsenek vámok, se
korlátozások a bel- és külkereskedelemben. Értékes fémek? Urópa nyugati részén
már évszázadokkal ezelőtt mindent átfésültek; úgy hallotta, hogy a lány kelet felé
járt, de Iern úgy vélte, errefelé sem igen akadhat már. A törzsek már nemzedékek
óta nem hoztak semmi effélét csereáruként civilizációs cikkekért.
De hát akkor mit műveltek e külföldiek a Tartományban ? Iern a legfrissebb
tapasztalatai alapján halványan most úgy látta, hogy igaza van Pliknek: inkább
politikai, mint kereskedelmi ügyben járnak - de lehet, hogy mégis téved, Sőt, annak
alapján, amit Iern az Unióról tudott (s csak most látta, mily keveset tud róla!),
kételkedett, meg lehet-e egyáltalán vonni a határt náluk a köz- és a
magánügynökségek között.
Lelkesedése megcsappant. Egy darabig igencsak egyedül lesz, idegen országban,
olyanok közt, akiknek céljait nem ismeri.
- Kérdezhetek valamit? - szólalt meg. - Nem kell semmi olyanra válaszolnia, amire
hm... nem válaszolhat.
- Hogyne, kérdezzen csak! - Ronica újra rámosolygott, odanyúlt, megveregette a
kezét. Meleg és kemény volt a keze. Blúza ujja föl volt tűrve; a napsugár
aranyfényben csillogtatta a parányi szőrszálakat a karján. Iernnek nehezére esett,
hogy az információ-szerzésre koncentráljon. - Úgy hallom - folytatta a lány -, hogy
maga kemény megpróbáltatásokon ment át. Helyezze kényelembe magát! És ne
feledje: cserébe azután a maga történetét szeretném hallani!
- Örömmel... mondjuk, nem olyan nagyon nagy örömmel az adott körülmények
miatt, de... Nos, mindenekelőtt: eltaláltam-e, hogy Krasznajában szakítjuk meg az
utunkat?
- Igen - válaszolta Mikli. - Reméljük, az ellenfél nem találja el így.
- Ellenfél?
- A marájok, világos! - acsargott Ronica. - Ha utolérnek, kigyulladunk.
- Nem fogják megpróbálni - mondta Mikli. - Ugyan mi okot tudnának rá? Azt
nyilvánvalóan észre fogják venni, hogy te meg én nem tértünk vissza Kémperbe a
hajón, és arra a következtetésre jutnak, hogy én elvégeztem már itteni piszkos
munkámat, és te hazaröpítesz. De nyilván befejeztem ármányos tevékenységemet,
bármi volt is az; s nyilván úgyis vannak alternatív kommunikációs csatornáim, ha
jelentést szándékszom tenni. Amellett: mire a hajó visszaér a kikötőbe, mi már
Seattle-ben leszünk. Költséges és céltalan szórakozás lenne számukra, ha a
nyomunkba erednének. Nem, szívből remélem, hogy bármiképp nyomoznak is
utánunk, az nem vezeti el őket a kis krasznajai létesítményhez.
Iern nyak- és vállizmai megfeszültek. Elektromos bizsergés hatotta át.
- Ahogy ön beszél - zihálta -, ez bizonyíték... önök is, ők is titkos ügynökök, idegen
ügynökök a Tartományban!
- Nem válaszolok - mondta Mikli könnyedén, és cigarettára gyújtott.
Ronica ráncolta az orrát a szagra, és nagy garral lehúzta pár centiméterrel az
ablakot. A beáradó fagyos levegő valamelyest megnyugtatta Iernt, akárcsak a lány
szava:
- Nos, mondjuk, a következőt válaszolom. Igen, tevékenykedtünk, de nem a maguk
rovására. A marájok az ellenségeink, nem a maga szép országa és derék népe.
- Akkor hát mit csináltak? - kockáztatta meg a provokatív kérdést.
- Semmit maguk ellen. Mikli pedig... nos.,.
- A hölgy nem tud többet, mint amennyit feltétlenül tudnia kell, márpedig ez nem
sok - mondta a norrman. - Ez a felderítő tevékenységgel járó szokásos
elővigyázatossági eljárás. Igen: megbízatásom jórészt értesülések megszerzéséből
állt, elsősorban a marájok urópai tevékenységéről. Azonkívül, szerettem volna, ha
az önök néhány vezetője felülvizsgálja a Föderációval való szoros együttműködést.
Örülök, hogy most van alkalmam részletesebben kifejteni önnek, miért rossz ez a
Tartománynak, és miért ébreszt aggodalmat az Unióban.
- Meglepetésként érte önt a puccs? - kérdezte Iern némi felhanggal.
- Nagyon is. Csöppet sem vagyok elragadtatva. Jovain kapitány várhatólag a
gaeánizmust fogja támogatni, ami ellentétben áll mindazzal, amit mi,
északnyugatiak vallunk. És arról is beszél az új kapitány, hogy a Tartomány aktív
szerepet vállal szerte a világon: kezdve Kelet-Urópán, utat mutatva az ott újjáéledő
civilizációknak. Egy gaeánus irányítású földrész... nos, ön talán tehet valamit ez
ellen, barátom.
Ronica előbb meglepett, majd elgondolkodó pillantást vetett Iernre.
- És maga mégis Krasznajába tart, egy gaeánus országba! - méltatlankodott Iern.
- Az más. Hát nem hallotta? A mong háborúk már véget értek - válaszolta szelíd
gúnnyal Mikli. - Az ő államaik és az Északnyugati Unió között korrektek a
kapcsolatok, ha nem is éppen elragadtatottak. Igaz, a legnagyobb és legerősebb
ország, Jüan még mindig ránehezül valamelyest. De Krasznaja már nem keveredik
semmi zűrbe. Békés, majdhogynem riadt.
- Mire gondol?
- Egy bizonyos polk, más szóval ezred Krasznajában, repülőteret tart fenn egy
meglehetősen elszigetelt környéken. Ennek parancsnoka hajlandó ellátni az oda
befutó északnyugati repülőket. Szerződéseink csak behatárolt számú átrepülést
engedélyeznek számunkra mong terület fölött. A marájok ezt persze tudják, de azt
hiszem, sikerült titokban tartani előttük ezt a bizonyos repteret, mármint az irántunk
megnyilvánuló ottani segítőkészséget. Pilótáink csak ritkán használják ezt, tisztjeik
megfelelő prémiumok ellenében tartják a titkot. A besorozott személyzet meg
ugyan miről és miért ismerné föl a külföldit? Általában újratöltő állomásként
használjuk ezt a repteret, amikor földerítő repüléseket végzünk a vadonba keletre és
nyugatra.
Mit kutatnak ezek a fölfedező repülések ? tűnődött Iern.
A következő kérdést Ronica tette fel őhelyette:
- Én magam még nem jártam ott. Nem az én világom. Annak a csábításnak nem
állhattam ellent, hogy lássam Urópát, de egyébként... Mit csináljunk, Mikli ?
Hogyan őrizzük a szállítmányunkat a szaglászók elől? Táborozzunk le a gép
mellett?
- Nem, sértés lenne, ha visszautasítanánk a vendégszeretetüket - felelte Mikli Karst.
- Meglátjátok, érintétlenek lesznek a pecsétek ezeken a ládákon, amikor reggel
elindulunk onnan. A parancsnok nem óhajtja elveszíteni a maga kis mellékesét,
felsőbb hatóságokhoz pedig még nem jutottak el a részletek.
- Jó! Én nem bánom, ha kinyújtóztathatom a tagjaimat, amikor leszáll az este.
Ronica köröket írt le könyökével; Iernnek kedvére volt ez a tornagyakorlat, mert
időnként véletlenül hozzáért. Megkönnyebbült a hallottaktól, bajtársak közt érezte
magát. A lány pillantása is megtámogatta ezt az érzését.
- Maga is hullafáradt lehet. Ebédelhetnénk együtt, azután megpróbálkozhatna egy
kis alvással. Majd ha fölébred, én szeretnék hallani magáról.
Iern rábólintott. Fejét mintha kiürítették volna, s egyben el is nehezült.
- Bekészítettem szendvicseket és bort abba a piros táskába ott melletted, Mikli -
folytatta a lány. - De előbb még pisilnem kell. - Kicsatolta biztonsági övét. - Adja
ide az edényt, legyen szíves. Pocsék, ha még egy átjárónyi hely sincs... Nem nagy
ügy, és a kényszerű női kígyóember-szám alighanem csodás látvány lesz, de azért
jó néven venném, Iern Ferlay, ha pár percig kinézne az ablakon.

2.
Elmúlt már dél, mire Terai a levegőbe emelkedett. Kinyitotta a hangárt, Wairoával
és Plikkel együtt beszállt a gépbe, s mihelyt a Hivaó elhagyta a folyótorkolatot, a
gép már szállt is meredeken fölfele. A parti őrállomásról méltatlankodó hívás
érkezett, mire így válaszolt: - Elnézést, tudom, hogy ez illegális, de váratlan és
rendkívüli fontosságú dolog jött közbe. Ez az én akcióm, az én felelősségem, senki
másé. Vegye figyelembe, hogy nyugat felé tartok, a Tengerentúlra.
Ha hivatalosan panaszt óhajt tenni, kérem, vegye föl a kapcsolatot a Föderáció
nagykövetével.
(Egyelőre még messze nem volt akkora forgalom a két ország között, ami
konzulátusok fölállítását tette volna szükségessé.)
Nyomás alá helyezte a kabint, és meredeken hatolt fölfele. Urópában nincs
repülőgép, amely felülmúlhatná ezt a szerkezetet, legföljebb az Időjárási Alakulat
első osztályú masinája, s legjobb tudása szerint a gépek mind messze vannak tőle,
és fegyvertelenek. Megfordult, hogy kipillantson a hátsó ablakon Csillaghon apadó,
lemenő holdjára. Ha azok onnan föntről rá akarnak ereszteni egy gyújtólövedéket,
hát sietniük kell. Számított arra, hogy lévén az általa elkövetett törvényszegés
minimális, azoknak pedig ott fönn ezernyi más gondjuk, nem fognak rálőni.
Az utasfülkében hat személy számára volt hely, kétszer annyinak, mint ők. Terai
nem látott okot rá, hogy másokat is hozzon. Ha megfelelő körülmények közt talál
rá ellenfelére, akkor maga is földre kényszerítheti, és vagy ő, vagy Wairoa fedezheti
fegyveresen a másikat, amíg az kimegy, és foglyul ejti őket.
Ha nem sikerül a fogolyszerzés, akkor további emberek amúgy is csak az idejüket
vesztegetnék, meglehet, az életüket kockáztatnák, semmiért, s a többiek számára
még bőven akad földeríteni- és elintéznivaló a Tartományban, remélhetőleg. A
tanítás úgy szól, hogy ő, az expedíció vezetője, inkább alárendeltjét vesse be,
mintsem önmagát.
Ám a küldetésük nem olyan természetű, hogy ő nélkülözhetetlen lenne ott. A
helyettese kiválóan kézben tudja tartani a dolgokat, viszont ő és Wairoa terepen
olyan felkészült együttest alkotnak, mint senki más.
Különben is - Terai nagydarab teste megfeszült - ott elöl alighanem Mikli Karst
repül. Terainak van mit megtorolnia rajta.
Wairoa a méltatlankodó Plik mellett ült, és igyekezett meglágyítani:
- Igen, fölcsaltuk magát a fedélzetre, azért, hogy így elraboljuk. Ezt még
mélyebben sajnáljuk, mint azt, hogy megsértettük a Tartomány légterét, de, ahogy
már elmagyaráztam, nem volt más választásunk, nyilván belátja. Nem teszünk kárt
magában, visszavisszük, mihelyt lehetséges, és jókora kártérítést fizetünk.
Az angláj dalnok hátradőlt, szétnyitotta csontos öklét, s egy ideig nézte a mellette
ülőt.
- Hogyan visznek vissza? - kérdezte. - Alig hiszem, hogy a hatóságok a történtek
után leszállási engedélyt adnának maguknak.
- Odahívhatjuk a hajónkat: álljon le a tengeren, és vegyen bennünket a fedélzetére.
Vagy ha ez valami okból nem kivihető, visszaszállíthatjuk magát másképpen,
például Eszpányán át. Így tovább tartana, de, ismétlem: tisztesen megfizetjük az
idejét.
Plik körülnézett a szűk utasfülkében, a fegyverállásokon, a jégvirágos, de
acélredőnnyel ellátott ablakokon. Pillantása visszatért a mellette ülő rendellenes
kinézetű alakhoz, arról pedig Teraihoz. Mindkét maráj fehér egyenruhát öltött, s
ezek oly élesen ütöttek el az ő fakult, foltozott, elnyűtt ingétől, nadrágjától, mint hó
a lehullott levelektől.
- Ez nagy ügy lehet - mondta lassan.
- Nagy - hagyta rá szigorú hangon Wairoa. Terai újra körülnézett.
- Ide hallgasson, Plik! - mondta vontatottan. - Ez nagy kaland lehet magának. Egy
kis világlátás.
A dalnok egy nevetésfélét köhögött ki.
- Ravasz! ... Na jó, akkor beszélgessünk! - Megdörgölte véreres szemét. - Először
is ihatnánk egyet, utána pedig reggelizhetnénk.
Wairoa bólintott, kicsatolta övét, és a gép végébe ment, egy szekrényhez. Egy
flaska whiskyvel tért vissza, ezt Plik kikapta a kezéből, Wairoa pedig újra tojással,
vajas pirítós, pohár paradicsomlé, bögre kávé.
- Nem kérdezte meg tőlem, tiltakozom-e létezésem ellen - vetette oda.
Plik nézte, amint Wairoa elhelyezi a tartón a tálcát, majd maga is leült.
- Azt hiszem, maga a legmagányosabb lény e Földön - dünnyögte az angláj -, de
úgy uralkodik önmagán, mint egy acélrugó.
Wairoa hozzálátott a maga szerény adagjához, és szólni akart.
- A maga különleges érzékei és képességei... - folytatta Plik. - Igen, a nagy Őrnek
lenni az bizony valami. És a világvégén majd kiengedheti azt az összenyomott
rugót.
Terainak elfogyott a türelme.
- Mi a csudát hord itt össze?! - kiáltott föl. - Ide figyeljen: most csempésznek
nyugatra egy akkora gyilkoló erőt, amely több várost is elpusztíthat. Ezt csak a
maga segítségségével tudjuk megakadályozni, és Tanaroára mondom: meg is
szerezzük! Mielőtt leissza magát, előbb ki kell hogy bökje nekünk az információt,
hallja!
Azon nyomban meg is bánta, hogy ilyen rámenős hangot ütött meg. És hatalmas kő
esett le a szívéről, amikor Plik hevesen bólogatva így szólt:
- Ó, megkapják az információimat, ha ugyan hasznát vehetik! Olvastam én történeti
műveket. És nem akarom, hogy Szőlőlevélke romok közt sikoltozzék, a bőr leégjen
róla, a szemgolyója kiolvadjon! Csak hadd tömöm meg előbb a fejem. - S ezzel a
tálcája tartalmára fordította figyelmét.
Terai csontjaiból előbújt a minden marájban benne élő iszonyat, a húsába hatolt.
- Hogyan képes ilyesmiket mondani, és azután így nekilátni az evésnek?!
Plik bekapott egy jókora sonkadarabot a villájáról.
Szinte nyájasan válaszolt: - Elvégre költő vagyok vagy mi a csuda, márpedig a
költő szakmájához az iszony is hozzátartozik.
Terai kényelmes kihallgatásokhoz szokott, ám most a Plik és Wairoa közti
közjátékot csak néma iszonyattal és értetlenül figyelte; mellkasa belesajdult a
visszatartott lélegzetébe, izmai feszülésébe - a repülőgép közben egyre rohant
nyugatnak. Wairoa később elmondta, hogy az ő számára is egyedülálló élmény volt.
Sose dolgozott együtt olyasvalakivel, mint Plik, s aligha is lesz alkalma még
egyszer effélére.
Egyik árnyalatnyi részlettől a másikig haladtak a beszélgetésben. Volt ott hipnózis
az eltemetett emlékek felszínre hozatalára, de sor került holmi kölcsönös transzra
is, s közben egy csönd ugyanakkora szerepet kapott, mint egy mondat, s a szavak
keveset mondtak a figyelő Terainak'. Tudatküszöb alatti suttogások, arckifejezések
(mozdulatok, szagok) foszlányai haladtak váltakozva egyiktől másikig, míg Plik
egy párnán hevert a padlón, Wairoa pedig föléje görnyedt.
„- Krasznaja, erre kérdezett rá?
Mikli arca, teste... A kérdés telibe talált.
- Mikli örült?
- Igen, valamiképp így éreztem, hátborzongatóan örült az egésznek...”
A végén, jó félóra múltán Plik fölkelt, megrázkódott, visszaült székébe, s az
üvegéért nyúlt. Wairoa törökülésben letelepedett a padlóra, s csak egy idő múltán
állt föl, Teraira nézett, és kifejezéstelen arccal így szólt:
- Krasznajában akarják feltölteni a gépet. Ez megfelelően közel van a közvetlen
útvonalhoz az Unió északi széle felé, titkos tevékenységre alkalmas a hely; és nincs
okuk feltételezni, hogy nekünk van okunk üldözőbe venni őket. És Mikli hirtelen
hozta a döntéseket, többek közt azt, hogy ő is megy. Ez rá vall. Szert tettem néhány
fogódzóra a jelleméhez, ezeknek hasznát vehetjük. De nem ezek a legfontosabbak.
Ami a pontos irányt illeti, végiggondoltam Krasznaja repülőtereit, leszűkítettem az
eshetőségeket egy meglehetősen kis hatósugarú körre. Adj egy térképet!
Terai most nem vesztegette az időt, hogy elámuljon ezen az enciklopédikus
tudáson, amely ily véletlenül tárult föl. Szót fogadott. Wairoa rámutatott egy
térségre, a Nagy Tavak legnagyobbikától nem messze északra. - A légiforgalom
csekély ebben a térségben; zömmel őserdő van ott. Tarts arra, amikor a közelébe
érsz, használj radart, s akkor elég jó esélyünk van arra, hogy a nyomukra jutunk, és
jóval a céljuk előtt elkapjuk őket.
- Lézu Hariszti! - lihegte Terai.
- Ha nincs tovább szükséged rám, pihennék egyet - mondta Wairoa. Behúzódott az
utastér hátsó végébe, leült, nem aludt, csak - meditált?
3.

A kapitány hivatali szobája nem volt nagy, de hagyománytisztelőbb Csillaghon

minden helyénél. A szoba valahai lakói közül senkinek a fényképet le nem vették a
választófalról, pedig a legrégebbiek már annyira megfakultak, hogy szinte
arctalanná lettek. Charles Talence képe alatt s közvetlenül az íróasztal fölött függött
a Tours-i Nyilatkozat eredeti, bekeretezett példánya, amelyet Charles és az ősök
egész gyülekezete aláírt, a mag, amelyből a Tartomány kinőtt. „Többre kötelezzük
magunkat, mint annak újraépítésére, amit az anyagi világ elveszített. A béke, a
rend, az igazság és a végérvényes újraegyesülés céljáért áldozzuk életünket, s
annak az intézményrendszernek, amelynek őreivé lettünk..." Az íróasztalt Magas
Dél ajándékozta, amikor csatlakozott. Lapján üveglap óvta az elefántcsont berakást,
de a tölgyfa borításon ott hagyta a nyomait és sebeit öt évszázadnyi használat.
Modern berendezés - radiofon, videó-képernyő, komputer-terminál, printer,
satöbbi, satöbbi - szolgált az információ forrásául és csatornájául. A könyvek a
mellette álló polcon a Harmincak idejéből maradtak. Ma már csak tudósok tudták
elolvasni a francia Bibliát, Jane Austen és Castelo Blanco regényeit, Holberg
vígjátékait, Villon és Goethe verseit; ezek vokak az utolsó efféle relikviák, amelyek
még nem porladtak el. A fedélszéket borító, fakult színekben pompázó
gyapjúszőnyeg nem volt régiség, az anglájlannbeli Devon háláját fejezte ki, amiért
Csillaghon, egy nemzedékkel ezelőtt, szétlőtt egy kalózhajóhadat. Több száz évvel
ezelőtt egy akkori kapitány ezt vésette a külső ajtó fölé: Szolgálunk.
Mattas Olvera súlya alatt roskadozott a szék; ő maga úgy festett, mint egy múzeumi
tárlóra hajított bakancs. Csuklott, böfögött, hóna alját és hasát vakarta. Cipőjét és
mocskos ruházatát legyek lepték be. Szivarfüstjétől bűzlött a szoba. Az íróasztala
mögött ülő Jovainnek győzködnie kellett magát, hogy újonnan érkezett vendége, az
ő ucsenyije, azért jött, hogy a tanok dolgában tanácsot adjon neki, hogy a
kapitányság intézménye csakugyan múzeumi tárggyá kopott már, s itt az idő, hogy
friss életet leheljenek belé.
- Nem vagyok én politikus - mondta Mattas. - A csűrés-csavarás finom részleteit
nem nekem találták ki, kivéve persze, ha egy jóképű kis fehérnépről van szó,
hijnye! De tisztában vagyok vele, hogy nem rohanhatsz hanyatt-homlok előre, nem
ám. - Megrázta feléje az ujját. Fekete szegélyes volt a körme. - De azért túl lassan
se szabad haladni, fiam. Most a legtöbb ember veled tart, mert miért ne tartanának?
A családjukra kell gondolniuk, a pozíciójukra, a vagyonukra meg a fejükre a
nyakukon; reménykednek: ha szót fogadnak, akkor élhetnek tovább úgy, ahogy
eddig. Ez áll az ellenzékre is. Ne hagyd, hogy módjuk legyen megerősödni!
- Tudom - nyomta vissza ingerültségét Jovain.
- Szóval akkor mit csinálsz?
- Folyik a hajtóvadászat Iern Ferlay után; Faylis segít abban, hogy letörjük Iern
népszerűségét a lakosság körében, hogy megvilágítsuk, mekkora felfújt hólyag. -
Ezt azzal a feltétellel vállalta, hogy garantálom Iern épségét és szabadságát.
Rendben, de hát nem vagyok én bábtáncoltató, nem én tartom kezemben az
eseményeket! - Naponta találkozom a tanácsnokokkal és más vezetőkkel, akik más-
más okból hozzám húznak: gaeánizmusból, békeszeretetből, a társadalmi haladás
jegyében - Jovain apró mosolyt eresztett meg -, netán a társadalmi erények
helyreállításáért.
- Ezek nem összeférhetetlenek. Sose állítottam magamról, hogy jó példa vagyok -
tárta szét a karját Mattas. - Gaea minden tekintetben az, ami mi vagyunk. Folytasd
csak, bélyegezd meg korunk hanyatlását, dicsérd a régiek tisztaságát! Ha ez Gaea
felé fordítja őket, akkor jó.
- Nyilván tudsz a Földi Gárdámról - folytatta Jovain. - Ez persze csak kis mag. De
ahogy növekszik, mindinkább leszerelhetjük majd a légszülték és a különféle
államok hadseregét. Ez a Gárda hatékonyabb, irányíthatóbb s ezért kevésbé kihívó
a külföldi országok szemében. - És nem a helybéli főrendeknek engedelmeskedik,
hanem közvetlenül a kapitánynak. - Az eszpányok készek az együttműködésre.
Előző nap Jago Diasz Garszaja ült ugyanebben a székben az íróasztallal szemközt,
s ugyanezt vitatták meg.
- Igen, méltóságos uram, kormányom kész bizonyos mérvű megalázkodásra -
mondta a vendég. – De hát ez is volt a terv. Ön azzal indokolja akcióját, hogy az én
országom fenyegeti. Mi mentegetőzünk, amiért nem tudtuk jobban megfékezni a
szélsőségeseinket. A nagyobb cél érdekében áldozhatunk ennyit a
büszkeségünkből. - Kézmozdulata azt jelezte: nem számít, de Jovain tudta jól, hogy
betanult mozdulat ez. - Elvégre minden jól tájékozott ember tisztában van azzal,
hogy uralmunk még nem erősödött meg teljesen területének minden sarkában; s
ami a Tartomány közvéleményét illeti, e beismeréstől csak emberibbé válunk a
szemükben. Mindkét kormány fogadkozik, hogy együttműködik a tartós békéért. A
fegyverzet csökkentése az első lépés.
- Csakugyan megengedheti ezt magának a zsenerális? - kérdezte Jovain.
Megtárgyalták ők ezt már régebben, de oly sok mindent kell észben tartani, és
minden oly átkozottul cseppfolyós...
- Ó, igen, ez őszinte és kölcsönös - felelte a zsenerális követe. - Ugyan miféle
valóságos fenyegetéssel kell önöknek és nekünk szembenéznünk, egymást kivéve?
- Nos: Kelet-Urópa erjedésben van - volt kénytelen ráfelelni Jovain.
- Szövetségesekként minimális haderővel is engedelmességben tarthatjuk azokat a
törzseket. - Az eszpány a szavakat keresgélte. - Azok messze vannak, méltóságos
uram, akárcsak az Északnyugati Unió, hogy csak a legfontosabb riválisainkat
említsem. A közeli jövőben nincs okunk aggodalomra egyikük miatt se.
- Én ebben nem vagyok ilyen biztos - válaszolta Jovain, s az aznap reggel kapott
töredékes jelentésre gondolt. Két repülő tart nyugatnak, az egyikük felszálláskor
alattomosan megsértette az őhozzá tartozó terület szuverenitását, a másik nyíltan...
Majd meg kell keresni Mikli Karstot azon a kódon, amelyet ez az idegen ügynök
megadott neki, és magyarázatot kérni tőle. Ám ezernyi tennivaló őrölte Jovaint, s
még megfelelően megszervezett munkatársi gárdája se volt.
- Meglehet - ismerte be a küldött. - De hát ez csak még inkább aláhúzza, hogy
kettőnk országának össze kell fognia. - Mosolygott. - Elég paradox: növelni akarjuk
erőnket a félrevezetettek ellen, s ezt úgy kezdjük el, hogy csökkentjük fegyveres
erőinket. De hát ilyen ez a helyzet.
Igaz: minthogy eddig mindkét ország hadserege helyi bázisú volt, ezért ezek
mindenekelőtt a klánnak vagy egy környéknek vagy más hasonló ásatag
intézménynek tartoztak hűséggel. Jovainben fölébredt a remény. Hogy is ne lenne
reményteljes egy olyan világ, amelyben Faylis is benne foglaltatik?
- Helyes! - mondta élénken. - Nyitott sorompók országaink közt, növekvő
kereskedelem, nyitott út a misszionáriusoknak.
- Ez időbe telik, ugye, tudod? - emlékeztette most Mattast. - Le kell hogy küzdjük
az átöröklött bizalmatlanságot, szerzett jogokat... tudod már.
- Ezek apróságok - vágott vissza az ucsenyi. - Nem tartoznak rám. Azért vagyok itt,
hogy megkérdezzelek: mikor kezded beengedni az Igazságot.
- A Tartomány soha nem korlátozta a vallásszabadságot - lendült bele újra Jovain. -
Sem a filozófia szabadságát.
- Tudod te jól, miről beszélek, kisfiam.
Jovain a szakállát simogatta. Selymessége megnyugtatta. - Tudom. Az elmúlt két-
három év során épp elégszer megbeszéltük. Anyagi segítség tanítóknak és látóknak
a kapitány kincstárából, végül annak elrendelése, hogy minden gyerekhez
eljussanak a tanok, az oktatás keretében... - Sietve folytatta: - Ó, nem csaplak be! -
Ma is ezek a céljaim. De mindinkább belátom, milyen elhúzódó és bonyolult
feladat lesz ez...
Mattas, ha akart, tudott pontosan fogalmazni.
- Megmondtam neked: addig üsd a vasat, amíg meleg! - vágott vissza. - A
reakciósok elbizonytalanodtak. Nem tudják, mire számítsanak, és ha haladéktalanul
nyújtasz nekik olyasmiket, mint megszilárdított béke, erkölcsi megújulás, akkor
csatlakozni fognak. És ebben a tervcsomagban legyen egy kis pénzsegély nekünk;
kezdetben nem sok, nem is kell különösebben megjelölni, mire kell... Érted?
Jovain későn ért haza. Mint mindig. Vajon mikor jön el az ideje, hogy Faylisszal
végre maguknak éljenek? Most még úgy kellett valami mástól ellopniuk minden
percet, amelyet kettesben tölthettek. Azzal csitítgatta az asszonyt, hogy még alig ült
be hivatali székébe, még konszolidálnia kell a helyzetét s megindítania közös
álmuk valóra váltását.
Faylis mind ez idáig jól tűrte ezt. Jovainnek az volt a benyomása, hogy az asszonyt
jobban érdekli a szerelem eszméje, mint a testi szerelem. Nem úgy, mint Irmalit. De
hát közte és Irmali közt már időtlen idők óta nem volt egyéb hűvösen udvarias
kapcsolatnál.
Lakásuk éppoly szűkös volt, mint az összes többi; idefenn az egyenlőség is a
hagyományokhoz tartozott. De azért Faylisnak mégis voltak cselédei, s nyugodtan
foglalkozhatott azzal a könyvkutatómunkával, amelyet annyira szeretett, Jovain
pedig ezt nagyra értékelte.
Könnyek közt találta ma Faylist.
Letérdelt az asszony széke elé, átkarolta karcsú testét, kérlelte: mondja el, mi a baj,
és halkan zümmögött neki. Faylis végre rátette kezét az ölében heverő papírlapra. -
Az a-a-apám - szakadt ki belőle. – Levél apámtól. Kitagad. Azért, amit... veled...
teszek... Óóóó - sírta a férfi karjában. - Óóóó, ó, ó.
Hagyta, hadd sírjon, alig várta, hogy abbahagyja. S közben száguldottak a
gondolatai. Ez rosszabb hír, mint a Mayn családról szóló. Ez azt is jelentheti, hogy
Lorenst kivéve az egész Ashcroft-klán ellenem van, ha az öregúr leveleket küldözget
jobbra-balra. Nem elég, hogy Irmali családja, a Lundgardok nekem estek? Ez
megrendít minden tradicionalistát a Tartományban. Ki figyel oda arra, hogy X.
várúr tucatnyi ágyast tart? A kapitánynak viszont tökéletesnek kell lennie, soha
nem szabad megbántania Charles szellemét! Iern jobban értett volna a
képmutatáshoz, mint én.
Jovainben felülkerekedett Mattas vagányos szelleme. Fölemelte a fejét asszonya
feje mellől, mely ott pihent a vállán, és így biztatta önmagát: Oké. Ahogy Mikli
Karst szokta mondani: oké! Előbb vagy utóbb ennek úgyis be kellett volna
következnie. Leküzdöm majd ezt is. Leküzdöm.

XIV.

1.

Nyugat felé röpültek, s ez meghosszabbította a napot. A Nap mégis alacsonyan állt

már, amikor a marájok megelőzték ellenfelüket.
Az alvástól fölfrissült Iern épp önmagáról mesélt Ronicának. Előzőleg a látványos
dolgokra akart koncentrálni, s a lány tágra nyílt szemmel ámult, de mélyre hatoló
kérdéseket tett föl. Iern azonban így is pompásan érezte magát.
Jókedvét részben az alatta kitáruló táj váltotta ki. Nem is képzelte, micsoda irdatlan
erdőséget lát majd: sötétzöld fa-óceánt, amelyet csak a gyakran felcsillanó tavak,
ezüst fonálként húzódó folyók törtek meg; most párhuzamosan repültek a
legeslegnagyobb tóval, egy beltengerrel. Úgy fénylett a baljukon, színezüst tömb,
amelyet megolvasztottak a hosszabbodó sárgás napsugarak.
A repülőgép zümmögött és borzongott. Iern képzelődött: úgy csörtet előre, mint
egy ló, amely érzi már istállójának illatát egy hosszú lovaglás végén. Mikli nemrég
nézte meg a térképet, és úgy számolta, hogy még egy óra van hátra. Iern örült volna
már, ha kiszabadul ebből a szűk, zajos, vibráló helyiségből; másfelől viszont amíg
Ronica neki szenteli teljes figyelmét, nem érezte sürgősnek a leszállást.
- ...Pireffnél értem földet - mesélte épp. - Ez Ellász legfontosabb kikötője. Gazdája
jó barátságban van a Tartománnyal, amely jó sok árut szállít arra. Az volt a tervünk,
hogy hajót bérlünk, és néhány hónapig a szigetek közt mászkálunk...
A repülőgép megrázkódott. Mérges sivítás hallatszott az utastér oldalfalán és
ablakain túlról. Füst szállt a nyomában. A behatoló gép kilométeres ívet írt le,
elébük került, ide-oda billegett előttük, mint aki azt mondja: „Nézzetek csak meg
jól!"
Ferlay meg is nézte. Jókora kétmotoros, sugárhajtású gép volt, szürkére mázolták,
így a fém csillogása nem kápráztatta el a szemét; látta a páncéltornyokat és a
rakétakilövőket. Felségjel nem volt rajta; de Iern mindent elolvasott már a világ
repülőiről, és ismerte ezeket a kackiás csíkokat.
- Charles-ra! - kiáltott föl. - Ez egy maráj harci gép!
Kiverte a hideg veríték. Szívverése szinte túlkopogta Ronica profán káromkodását.
Hátuk mögül csak halkan hallatszott Mikli hangja:
- Ránk találtak. De hogyan? Miért? Kapcsold be a rádiót, te lány, a szentségit! A
normál hullámhosszra!
Ronica bólintott és engedelmeskedett. Mély férfihang a vevőkészülékből: - ...
hívásunk. Vegyék sürgősen ! - Iern fölismerte az új-zélanni akcentust a francáj
beszédben. A beszélő más nyelvre váltott, ebből ő csak pár szót értett; anglis
lehetett. Doboló szívverése csillapodott. Nem nagyon tudta, miről szól a
beszélgetés, azt se, mi lesz belőle - de viharlovas volt.
Mikli előrehajolt, és dühödten válaszolt a rádióadásra. A sugárhajtású gép
emelkedett, eltűnt előlük. Szóvivőjük menet közben válaszolt. Iern képtelen volt
követni a párbeszédet, hátrapillantott a norrmanra, barázdált ábrázatát nyugtalannak
látta.
Csönd lett, csak a motorzaj hallatszott. Ronica kikapcsolta az adó-vevőt, és
határozott hangon elmagyarázta Iernnek:
- Azt követelik, hogy adjuk meg magunkat. Nem messze előttünk van egy széles
parti föveny, leszállásra. Ha nem szállunk le, rákényszerítenek.
- De hát... miről van szó?
- Ezt nem itt beszéljük meg. - Angláj nyelven hátraszólt: - Mit gondolsz, Mikli?
- Eleget tehetnénk a kívánságuknak - válaszolta társa.
Ronica elengedte füle mellett a férfi gunyorosságát. - Nem! Inkább a halál. Ha
foglyul ejtenek bennünket, kiszedik belőlünk az Oriont.
Valami irdatlan titok, találgatta Iern. Majd fennhangon :
- Még sose hallottam, hogy marájok kínvallatást alkalmaznának.
- Ha szükséges lenne, alkalmaznának, főleg ha látták a szállítmányunkat -
válaszolta Mikli. - De alig hiszem, hogy szükségük lenne erre. Vannak magas
képzettségű orvosaik, pszichológusaik. Drogjaik... bármi eszköz jó nekik, hogy
megszerezzék az értesülést, amely miatt utánunk eredtek... Bizony, kiszednék
belőlünk, az utolsó szóig.
Ronica acélosan hűvös lett. Maga elé nézett, megfogta állat, és ezt dünnyögte:
- Leszállhatnánk, ahogy kérik, azután beszöknénk az erdőbe.
- Hogy éhen haljunk? - tiltakozott Iern, azután eszébe jutott, hogy ez talán mégse
az ő csatája.
- Ó, én kijuttatlak benneteket onnan a civilizációba, éspedig jó erőnlétben - felelte
gépiesen a lány. - Ebben profi vagyok. - Iernt nézte. - Maradj a fenekeden! Nem
téged akarnak bántani.
- Elfelejted, amit Lohannaso mondott nekünk - emlékeztette Mikli. - Nem
szállhatunk ki, amíg nem engedélyezik. Ő ugyanúgy le tud szállni függőlegesen,
mint mi, a fegyvereit végig rajtunk tudja tartani. Ha futunk, tüzet nyitnak. Ismerem
őt; volt már dolgunk egymással. Nem szívesen öl vagy sebesít meg, de ha úgy
találja, hogy ezt kell tennie, akkor nem sokat latolgatja, miként döntsön.
Ronica bólintott, és lassan felelte: - És mindenképp rátenné kezét a plutóniumra.
Mire? Iernt mintha fejbe verték volna. Nem, rosszul hallottam, nyilván
félrehallottam!
Ronica újra bólintott.
- Oké, akkor egyetlen lehetőségünk maradt - folytatta normális hangon. -
Belezuhintom a gépet a tóba. Nem fognak megtalálni semmit.
- Egy pillanat! - kiáltotta Iern és Mikli egyszerre. A lány újra Iernre pillantott, s
halkan így szólt hozzá:
- Sajnálom, Ferlay. Ha nem járt volna el a szám, te ugorhattál volna ki elsőnek. De
most már hallottad, amit élő embernek nem lett volna szabad hallania az Orionon
kívül.
Iern nekifeszült, hogy megragadja Ronicát. Annak tőrje előpattant tokjából, és Iern
nyakára szegeződött. A férfi nyomban látta, hogy jól érti a módját, visszahúzódott.
Ronica bal keze működtette a botkormányt, és bedöntötte a gépet.
- Lelőnek bennünket, ha gyanúsan viselkedünk - figyelmeztette Mikli.
Ronica halálfejvigyort eresztett meg. - Hadd lőjenek! A fák közé zuhanunk, és
elégünk. Ha van eszük, nem jönnek a roncsok közelébe. A ládák meg ezek a
törékeny, régi gyújtótöltetek széttörnek, a plutónium szerteszóródik. Nem kellemes.
Mikli anglis nyelven beszélt. Ronica a fejét rázta, és így szólt Iernhez:
- Miklinek nincs kedve meghalni, de semmit se tehet ellene. Nincs fegyvere, a mi
harci eszközeink nincsenek kéznél, és ha csak egy kicsit is rendetlenkedsz, Mikli
drágám, máris zuhanunk. Nézd meg, milyen alacsonyra hoztam a gépet - lehetetlen
lenne kiszállni a buliból. Igazán sajnálom, Iern. Nem tehettem volna ezt veled, ha
nem vagyok itt magam is. Azt hiszem, élvezted volna, ha látod, amint az Orion
felszáll. Akárcsak én.
- Ez a lány őrült, fanatikus! - hadarta Mikli.
- Nem vagyok sem őrült, sem fanatikus - mondta Ronica. - Csak fölesküdtem.
A tó mindjobban és jobban betöltötte egész látóterüket. A maráj gép elsüvített
mellettük. Ronica fölrikkantott. - Ők is azon tanakodnak, mi a csudát csináljanak
-jegyezte meg. Közben egy pillanatra sem engedett föl az óvatossága a két férfi
iránt. S egy pillanatra se vette le óvatos tekintetét két utasáról.
Alacsonyan, lent, a fenyőerdő fölött napsugár zúdult be az utasfülkébe, és fénybe
borította. Nap! robbant be Iern agyába. A párbaj, amelyet Jovainnel vívott valaha,
millió éve és millió fényévnyi távolságra egy álomország fölött..-. Nem gondolta
tovább.
- Tarts ki, tarts ki! - szólalt meg Iern; a kés továbbra is ott meredt az
ádámcsutkájánál. - Még van egy esélyünk. Hogy megőrizd a titkod, és megmentsd
az életünket. Amíg lehetséges. Viharlovas vagyok.
Ronica arcán földerengett valami. Valami aprócska hang azt súgta Iernnek, hogy ez
a lány mégsem olyan fanatikus, nagyon is szeret élni. De a tőr meg se rebbent.
- Mondd tovább! Gyorsan! - sürgette Ronica.
- Ejtőernyőkre lesz szükségünk - tört fel Iernből. - Fölvesszük. Mikli, beszélj a
marájokkal! Vezesd félre őket! Úgy tudom, ez a szakmád. Azután add át nekem az
irányítást, Ronica! - Kettős volt a kormány, Iern már el is ragadta, s eleven
állatkának érezte a gépet. - Képzettebb pilóta vagyok, mint te. Jó magasra
fölmegyek, és összeütközöm a gépükkel. Mindkettő le fog esni, de mi tudjuk ezt
előre, ki tudunk ugorni.
A lány rábámult.
- Nem fognak közel engedni magukhoz. Mikli hangja energikusan reccsent:
- Szerintem igen, ha megetetem őket a szövegemmel. Oké, Ronica, mindjárt
mászom hátra az ejtőernyőkért, de ha már ott vagyok szeretnék egy pisztolyt is.
Nem azért, hogy főbe lőjelek vele. Megbízol bennem ennyire? Én is szeretném
látni az Orion fölemelkedését s az utána következő dicsőséges káoszt. - Hallatszott,
amint kicsatolja az övét, és hátrakúszik a csomagokon át.
Plutonium, gondolta Iern. Miféle szörnyetegekkel kerültem össze? De hullaként
semmit se tehetek, semmit se tudhatok meg, márpedig csak úgy maradhatok
életben, ha meghagyom őket.
Mikli átnyújtotta neki az ejtőernyőcsomagot. Bonyolult tornagyakorlat volt magára
ráncigálni és fölcsatolni a felszerelést a szűk helyen. Eközben Ronica
visszahelyezte a gépet a felszólítás szerinti útra. - Tedd föl a magadét! - mondta
neki Mikli, majd lemnek: - Nehogy szórakozz, barátocskám! A pisztoly terád céloz,
nem a hölgyre.
Úgy látszik, mihelyt lehetőséget lát a célja elérésére, máris kötéltáncot jár,
állapította meg Iern. Nyilván ebben leli örömét. Ami őt illeti: fölélénkült. Ismét úgy
érezte magát, mint mikor nekirontott a hurrikánnak.
Mikli előrenyúlt, és bekapcsolta az adó-vevőt. Anglis nyelvű szövegek jöttek-
mentek. Húztak a vadon fölött. Majd kijelentkezett a beszélgetésből, és beszámolót
tartott:
- Azt mondtam nekik, ami elhihető: hogy latolgatjuk, beléjük rohanjunk-e, mielőtt
megadjuk magunkat. Majd azt mondtam, meggondoltuk magunkat, de
biztosítékokat akarunk, hogy nem fognak lemészárolni bennünket. Lohannaso azt
állította, hogy nincsenek efféle szándékaik, ami kétségtelenül igaz, de
ragaszkodtam ahhoz, hogy egyszerre szálljunk le, s nem úgy, hogy ő miutánunk. Ily
módon, mondtam neki, a földről tárgyalhatunk, s nem úgy, hogy mi tehetetlenül
ülünk a fegyvereik csöve előtt. Nyilvánvalóan azt hiszi, hogy megpróbálunk
berontani a fák közé. És az is biztos, hogy el akar fogni vagy le akar lőni
bennünket. És ami a legrosszabb, megszerzi a plutóniumunkat (erről ugyan nem
esett szó, de persze, hogy megszerzi), és megszerzi Ferlay-t is, aki elmondhat egyet
s mást. Tud róla, hogy itt vagy velünk, Ferlay; nagyon kíváncsi lennék, honnan
tudja... Nos... szóval ezt tárgyaltam. Kielégítő? - Kattant a kibiztosítás.
- Remélem - felelte Iern. - Vezethetek most én, Ronica?
- Tessék - válaszolta a lány, s a tőr ismét ott volt a kezében.
Iern emelkedett. Ez nyilván nem riasztja meg az ellenfelet. Föltételezik, hogy a
homokfövenyes partot keresi, ahová le kell szállnia. A sugárhajtású gép
türelmetlenül ráberregett, és följebb emelkedett.
Hamarosan meglátta az irányt, egy fehér sarlóformát, amelyet árnyékba borítottak a
mögötte magasodó fenyők. Arra tartott. Amikor föléje ért, orral fölfele tört, és aztán
hanyatt a föld felé. Egy idő múlva a máráj repülő belépett a látóterébe,
százméternyire, és követte a röpte ívét. A könnyű gép megreszketett, amint a
másikból kiáramló égéstermék nyomásába került.
Szíve összeszorult. Bátor férfiak megtámadására készül, akik nem vétettek neki,
akik szívesen fogadták volna, s mindezt két gonosz lényért teszi, akik... és hogy
magamat megmentsem. Aztán, utólag Ronica talán elmagyarázza, igazolja...
mindig is kétségeim voltak, helyes volt-e az Energiaháború megvívása.
Most!
Beletaposott a pedálba, megnyomta a botkormányt. Látása elhomályosodott, és
szédülten megpördült, a légcsavarok vonítottak, a fém csikorgott. Látta, hogy a
marájok irányt változtatnak, de ő a viharlovas, s gépe önnön végtagjává lett.
Ütköztek. Az ütés hátravágta.
- Kifelé! - üvöltötte, kikattintotta biztonsági övét, s az ő oldalán lévő ajtóhoz
lendült. Ronica a szemköztinél volt, Mikli a nyomában.
Iern csavarodott a sivító levegőn át, meghúzta a zsinórt, az ejtőernyő fehéren
kibomlott, és lelassította röptét. Azután már szabad volt, kötelekkel a kezében
kormányozta magát a föld felé. Nem messze lebegett az ugyancsak megszabadult
Ronica és Mikli.
És a gépek? Az északnyugatiaké lehulló kő módján zuhant, lángokban. Neki a
víznek; hullámok csaptak föl, gőz szállt - eltűnt. Iern a gép szállítmányára gondolt.
A tó nyilván mérsékelte valamelyest az ütközés erejét, így a ládák nem törtek szét.
Végül majd szétesnek, és szétárasztják a mérget. Csak legyen még előbb idő egy
mentőexpedícióra!
A sugárhajtású még mindig repült, bár dülöngélve, Iern, amikor az imént
nekirontott, frontális ütközést akart, hogy a műszerfalat tönkretegye, de a jobb
oldali motort találta el, és a bal oldali szárnynak csapódott. Ügyes volt a maráj
pilóta. Gépe semmiképp sem érhetett földet anélkül, hogy össze ne törjön, de ő
rákényszerített egy hullási irányt, s maradék erejével lassított. A tóra hozta le a
gépet, egy kilométernyire. Permet szökött föl aranyszínűen az esti fényben. A
géptörzs himbálódzott pár percig a víz színén, csak azután süllyedt le. Eközben a
benne lévők kibújtak, s úszni kezdtek. Hármójuk közül csak egy bajlódott a
mentőpárnával.
Iernből örömkiáltás szakadt föl: nem ölte meg őket!
Ő, Ronica és Mikli a homokra hemperedett, talpra szökkentek, lebontották
magukról az ejtőernyőt. A lány megtartotta a tőrét, a férfi az automata pisztolyát.
Egy megfehéredett uszadékfa halom felé mutatott: - Kerüljünk emögé - mondta. -
Felénk tartanak ezek a déltengeri vademberek. Nyilván tudják, hogy magukban
nem maradhatnak életben egy ilyen környezetben, amely annyira más, mint az ő
déltengereik. Föl vannak fegyverezve, nyilván. De rájuk vetjük magunkat.
- Ne izgulj - nevetett Ronica. - Nem érnek ide hamar. - Iern felé lendült. - Nagy
voltál! - kiáltotta ragyogva. - Istenemre, nem hazudtál, őrületes repülő vagy! -
Megragadta Iernt, és összevissza csókolta.
A nap lebukott a fenyők mögött, zöldesre vált az ég. Hűvös árnyékok kerítették be
a homokpartot. Aprókat paskolódtak a hullámok, amint csillogón megérkeztek a
világ végére.
Az úszók közeledtek, és Iern egyszer csak fölismerte egyiküket: - Charles
szellemére! Ez Plik! - Fölpattant, át akarta ugrani a hasábot, mely mögött eddig
hasalt.
Ronica belecsimpaszkodott Iern lábszárába. - Feküdj, te marha! - mordult rá. - Egy
jól olajozott fegyver akkor is elsül, ha átnedvesedett.
Mikli kibiztosította a magáét, és leadott egy figyelmeztető lövést. Nagy zajt vert a
csöndben. Riadt madarak csaptak fel fészkükből. Némelyik oly magasra szállt,
hogy még elérte a napfény. - Figyelem! - kiáltott Mikli angiájul az előtte emelkedő
kusza gyökérzeten át. - Ha élve akarnak partot érni, akkor fölemelt karral
gázoljanak ki, dobják el a fegyvereiket!
- Hogyan szerzünk ennivalót fegyver nélkül, hogyan készítjük el kés nélkül? -
bömbölte az a basszus hang, amelyet Iern már ismert a rádióból.
- Ó, ti szamarak, csak nem gondoltátok, hogy lőttök valamit is ezekkel a
játékszerekkel? - kiáltotta vissza vidáman Ronica. - Van tőröm, ez épp elég. Ha
nem lenne, rögtönöznék. Viselkedjetek rendesen, fiúk, Ronica néni majd
gondotokat viseli!
A vízből jövők mozdulatai arra vallottak, hogy ha kelletlenül is, de
engedelmeskednek. A három férfi elérte a sekély részt, s a part felé lépkedett.
Átázott ruházatuk testükhöz tapadt, gyanús dudorok nem látszottak alattuk.
Mikli fölállt. - Helyes - mondta, és visszarakta tokjába a pisztolyát. - Kérem, ne
feledje, Terai, hogy fürge a kezem!
A hatalmas, ősz hajú férfi bólintott. Ronica átugrotta az uszadékfát, s elindult felé
meg a mellette jövő bizarr alak felé. - Jobb lesz, ha ledobálják a ruháikat, és
megszárítják őket - tanácsolta. - Göngyöljék be magukat az ejtőernyő leplébe! Nem
sokat értek a tüdőgyulladás kezeléséhez a maguk fajtájánál... Ó! - Megtorpant, jobb
kezét tátott szája elé kapta, balja ökölbe szorult.
Iern alig vette észre. Ő Plik felé rohant. A dalnoknak vacogott a foga; dörgölte
reszkető, vézna testét.
- Mit tettél, te gazember?! - tombolt Iern.
- N-n-nem azt... amit vártam. - Nyomorultul érezte magát. - Az volt a cél, hogy l-1-
lekényszerítsük a norrmanokat, f-f-foglyul ejtsük őket, k-ko-kobozzuk el a
szállítmányukat... de te szabad elvonulást kaptál volna, menedéket nyújtottak volna
neked... ha azok az őrültek, akikkel vagy, nem... Iern, ezek hasadóanyagot
szállítanak! Tudod: az ítélet anyagát! Mi mást tehettem volna, mint hogy
együttműködöm a marájokkal?
- Magam is fölfedeztem már. Jól van, megértelek, Plik. - Iern kiengedte
szorításából a dalnokot, megpaskolta a hátát. - Nem a te hibád, ami történt, nem is
az enyém. Vegyük hasznát együtt!
- Nincs nálad valami innivaló? Iernből kitört a nevetés.
- Sajnos a legközelebbi alkoholtartalmú ital kissé messze van.
- Sesi pedig még messzebb. - Plik kicammogott a partra.
Iern, amint Ronica felé közeledett, meghallott néhány szót a lány és a barnás bőrű
óriás közötti párbeszédből.
- Tehát maga az! - suttogta a lány. - Nem voltam biztos benne, csöpp gyerek
voltam, húsz év telt el azóta, de sose feledem.
- De ugye, emlékszik arra is, hogy az édesapja barátja voltam? - mennydörgött a
válasz, majdhogynem gyöngéden. - Nem az ellensége, pedig a balszerencse
szembesodort bennünket egymással a háborúban. A barátja. Azért látogattam meg a
maga édesanyját, mert úgy éreztem, jussa van rá, hogy hallja, amit elmondhatok
neki a férjéről, és gondoltam, talán segíthetek is rajta.
- Később még beszélgetünk. - Ronica hátat fordított neki, és keményen ellépdelt.
Némán gördültek le arcán a könnyek a mélyülő homályban.
A maráj férfiak levetkőztek. Iern igyekezett, hogy ne bámulja meg azt a különös
embert. Mikli nem is igyekezett. Ronica egy ejtőernyő mellett térdepelt. Pengéje
villogott, mintha mérges lenne. Darabokat vágott ki az ernyőből, törülközőknek és
tógáknak valót.
- Vetkőzz te is! - tanácsolta Pliknek Iern.
- Ha a hölgy lesz szíves elfordítani a tekintetét - válaszolta az angláj.
A lány elvigyorodott.
- Ne szemérmeskedjék! Tudom, hogy amit a hideg víz tesz a férfiemberrel, az csak
ideiglenes.
- Sose hittem, hogy gátlásaid is vannak - jegyezte meg Iern.
- Mert sose láttál józanul - válaszolta morcosán Plik.
Ronica teljesítette a kérését, s hamarosan Plik is szárazba volt burkolódzva. Már
nem vacogott annyira. Mikli fölpattant egy fahasábra.
- Gyerünk, emberek! - kiáltotta. - Ide, körém! El kell intézni egyet s mást egymás
közt.
- Ki nevezett ki főnöknek? - kérdezte Ronica.
- Elnöknek, a megbeszélés elnökének - javította ki.
Mikli. - Ez inkább az én műfajom, mint a tiéd, nem? - A többiek odajöttek, és
megálltak előtte: a marájok a jobbján, Plik és Iern a balján, Ronica egyedül a
középen. - A helyzet az - folytatta Mikli -, hogy te (mármint ez a lány, uraim), ő
lesz a vezetőnk, mert ő tudja, hogyan lehet életben maradni a vadonban. Nem
kényszeríthetik semmire, szabad kell hogy maradjon, csak így tevékenykedhet.
Tehát engedelmeskedjenek neki, ha látni akarják még az életben a saját
asszonyukat. Kezdjük a bemutatkozással! - Megnevezte a jelenlévőket, a
dominóarcú férfi kivételével, aki csupán ennyit mondott magáról: Wairoa Haakonu.
- Na hát akkor - folytatta határozott hangon Mikli -, miért vettek üldözőbe
bennünket? Miközben nyilván megszegték a Tartomány törvényeit, és biztosan
megsértették a krasznajai légteret. Mi a mentségük?
- Tudja azt maga nagyon jól! - dohogott Terai. -A plutónium miatt.
Mikli szemöldöke fölszaladt.
- Micsoda miatt? Miről beszél?!
- Több kilónyi plutónium volt a gépükön. A Föderáció felderítői évek óta azon
dolgoznak, hogy elkapják, aki azt a pokol-hulladékot gyűjtögeti. Megtudtuk, hogy
maguk. Wellantoa jelentést kapott tőlünk, de bizonyítékot nem. Puszta szavunk
nem tehet többet, mint hogy embereink alaposabban működtek a maguk
országában, mint a múltban; s már maguk voltak az első rendű gyanúsítottak.
Tárgyi bizonyítékra van szükségünk, mielőtt lesújtunk. Azt képzelte, hagyjuk
elrepülni vele, maga disznó?!
- Ez nevetséges. Ki plántálta ezt a rögeszmét a fejébe? Mindig józan, okos
embernek tartottam, Terai.
- Wairoa felsurrant a maguk hajójára a hajó érkezése után. Van detektora.
- Ne mondja! Csalhatatlan? Na, ide figyeljen, elmagyarázom! Egy otthoni
tudományos kutatás céljaira hoztunk anyagot felkérésre, egy ősrégi
bombakráterből. Volt egy kevés maradék radioaktivitása. Ha nem lenne ilyen
izgága, megmutatnám, de most épp lenn van a tó fenekén.
Iern iszonyodva látta, hogy egy ilyen fantasztikus lehetőség politikai erejével le
lehetne fogni a Föderáció kezét.
- Hazudik! - tört ki belőle. - Vagy miért kottyantották ki a plutónium nevét, amikor
kitört a veszedelem?
- Ez eldönti a dolgot. - Terai felemelte pörölyméretű öklét. - Még egy szó tagadás,
Karst, és eltöröm a derekát a térdemen, de lehet, hogy széttöröm a koponyáját, és
kiloccsantom az agyvelejét! - Szikrázó tekintettel nézett körül. - Atomfegyverek!! A
háború után azt fogom ajánlani, hogy a maguk bandáját ugyanabba a
betonszarkofágba süllyesszük bele.
- Nem! - Rónica hangja gyötrelmesen csengett. Fölemelte a karját. - Nem
fegyverek. Esküszöm.
Terai hangját ellágyította az együttérzés.
- Ez őszintén hangzik. De hát akkor mit építenek? Titkos erőművet? Nem látom a
logikát.
Orionnak nevezik, gondolta Iern. Nem tudta rávenni magát, hogy elárulja. Ez csak
még jobban fájna Ronicának, és nem lenne semmi haszna. De mit törődöm vele?
- Nem mondhatom meg - sóhajtott akadozva Ronica. - Csak az eskümet adhatom
maguknak, hogy nem atomfegyver. Ha az lenne, s én megtudnám, magam
jelenteném a világnak. Esküszöm, Lohannaso, az apám emlékére, az anyám
becsületére, a páholyom és népem tisztességére!
Úgy érzem, őszinte, gondolta Iern. Nem mintha jól ismerném őt, még nem. De nem
tudom elképzelni róla, hogy megjátssza magát.
De hát micsoda ez a lány? Félbarbár, semmi kétség; említette, hogy Laszkában élt.
Lehet, hogy tudatlan, és félrevezették? Nem valószínű. Beszéde és viselkedése arra
vall, hogy ragyogó eszű, mint a nap.
Plik, akárcsak Iern, szemrehányóan nézett a lányra:
- Maga plutóniumot gyűjtött Keleten - mondta az angláj.
A lány keményen rábólintott.
- Igen. Ismétlem: jó célra. Az embereket megőrjíti az atomenergiától való rettegés.
Évszázadok óta. Nem hajlandók belegondolni, megérteni, hogy nemcsak
pusztíthatja, hanem szolgálhatja is őket.
- Az atomenergia a végítélet sárkánya - mondta Plik. Egyik arcról a másikra nézett,
azután be az erdőbe. - Vajon véletlen-e, hogy mi, épp mi jöttünk így össze? -
Megremegett, és szorosabbra vonta a leplet maga körül.
Ez a párbeszéd kiváltott valamit Iernből. Egyszer csak az őserdei lány szava lett
igaz, s a civilizált ember hablatyolt összevissza. Iern, amikor hajdan az
Energiaháborúról olvasott, sokszor tűnődött azon, igazuk volt-e a marájoknak,
amikor hadat viseltek. Miért lenne a lekötetlen atom föltétlenül veszélyes? A
fönnmaradt krónikák azt tanúsítják, hogy az ítélet előtt Ó-Franciaország
energiájának a fele ebből a forrásból származott, és az elveszett országok közül Ó-
Franciaország volt az, ahol elégedetten és jólétben éltek az emberek. A csillagok
felé törtek...
Kikristályosodott a döntése. Nem kötelezem el magam egyik irányba sem, amíg
többet nem tudok. De Ronica... talán mégiscsak jó ügyben jár. Forró hullámokban
ömlött szét benne az öröm: nem kell óvakodnia a lánytól.
Búvármadár vijjogott a víz felől. A fák tetejéről is elszökött már a napfény.
Mikli megköszörülte a torkát. - Bevallók valamit, amit önök nyilván már úgyis
kikövetkeztettek. Túlságosan nagyra törtem. A küldetésem célja más volt, nem az,
hogy hasadóanyagokra tegyek szert. Egyszerűen csak nem tudtam ellenállni a
kísértésnek, és meghívtam Ronicát, tartson velem, hátha tehet ő is valamit,
ráadásként.
Tehát Ronica már máskor is csinált ilyet ezen a kontinensen, gondolta Iern. A lány
iránti vágyát visszafogta valami... félelem? Nem, nem az...
- Mi volt a küldetése? - érdeklődött Terai.
- Hát a magáé? - vágott vissza Mikli.
- Értesülések szerzése, főleg azokról a szerencsétlenségekről, amelyeket maguk
főznek ki Urópában.
Ronica önuralma visszatért.
- Elég! - szólt rájuk parancsoló hangon. - Francba már a politikával! Mindjárt
besötétedik. Senkinek sincs zseblámpája? Tüzet gyújthatnánk az öngyújtóddal,
Mikli.
A norrman végigtapogatta a zsebeit.
- Úgy látszik, elvesztettem, biztosan akkor, amikor fejjel lefelé pörögtünk a
repülővel.
- Fene megette.
- Igen, ez az istenek kitolása, nem vitás.
- Oké - mondta Ronica -, akkor készüljünk föl a mai estére, közben megbeszéljük,
mit tegyünk.
- És mi lesz az? - kérdezte Iern.
Mikli leugrott a fatönkről, és mélyen meghajolt Ronica előtt.
- Öné a dobogó, hölgyem!
A lány macskamozdulattal fönt termett a tönkön, s megállt ott a fák és a sötétedő ég
előtt. - Az élet három alapvető feltétele: víz, tető, tűz, ebben a sorrendben; szükség
esetén tűz nélkül meg lehet lenni. Holnapig ki kell bírnunk nélküle, amíg
tűzcsiholót készítek. De itt késő nyár van, s hideg éghajlat. Hajlékra van
szükségünk.
- Hm, és ennivalóra? - kérdezte Terai.
- Az nem sürgős. Az embernek egy hónapig is ki kell bírnia. De holnap délig talán
tudok keríteni valami ennivalót.
- Ne lássunk hozzá ahhoz a hajlékhoz? - türelmetlenkedett Iern.
Meglepte a lány válasza:
- Fél óra alatt összerakjuk, vagy annál is hamarabb. Előbb szenteljünk kis időt arra,
hogy tisztába jöjjünk egymással. Nos: itt vagyunk egy valamennyiünk számára
idegen országban, két rivális párral és egy semleges párral. Ez a régió, néhány
bennszülöttet leszámítva, gyakorlatilag lakatlan. Ha a szárazföld felé tartunk,
esetleg civilizált faluba érhetünk, de erre kevés az esély, mert nincs térképünk.
Hetekig kóvályoghatunk, közben beáll az ősz, majd egyből a tél. Javaslom, hogy
haladjunk a tópart mentén, nagyjából délnyugatnak, így egy jókora városba érünk,
Duluába, ha jól emlékszem a nevére. A távolság nagyjából háromszáz kilométer
lehet. Ki kell lépnünk. De biztosan odaérünk.
- És ha odaértünk, mi lesz? - vetette föl Terai. Ronica vállat vont.
- Az a város lakóin múlik. De a krasznajánok általában rendes népek. Legalábbis
mindig ezt hallottam felőlük.
- Igen, igen! - bizonygatta Mikli.
Terai lemre pillantott: - A maga számára szerencse, hogy nem Jüanban vagyunk.
- Miért? - kérdezte a klántag.
- Nem tudta? Nos, Wairoa meg én eléggé vázlatos információkat szereztünk, de
okunk van azt hinni, hogy Talence Jovain Aurillac magánhadserege számára a
jüanézek szállították a felszerelés javát. Eszpányon át csempészték be, ami arra
enged következtetni, hogy az új kapitány Eszpányról szóló szövege merő ködösítés.
Hm?
Iernnek elállt a szava.
- Mondtam már, hogy szarok a politikára! - kiáltott rájuk a magasból Ronica. - Én a
következőképp látom. Mi, norrik, nem akarjuk, hogy ti, marájok haza vigyétek
majd mindazt a plusz-értesülést, amelyet fölcsíptetek az Ori... a kísérletünkről.
Mint például annak megerősítését, hogy csakugyan mi vagyunk a hasadóanyag-
gyűjtők, vagy hogy miféle következtetés vonható le az én kilétemből és Iern
ittlétéből. Ti pedig nem akarjátok, hogy hazavigyük magunkkal mindazokat a
titkokat, amelyeket nem fedeztetek föl, azzal a plusszal, hogy figyelmeztethetjük a
mieinket rá, miket tudott meg tőletek a főparancsnokságotok. Szóval : össze kell
tartanunk az úton. Másként nem maradunk életben, s nem tudjuk hátba döfni
egymást Duluában. Igérjétek meg, hogy együttműködtök, és igen, bajtársiasak
lesztek, másként, úgy éljek, nekivágok egyedül, és itt hagylak benneteket a
halálnak!
Iern visszanyelte tiltakozását, Plik megnyalta a szája szélét; Mikli elgondolkodott.
Terai elkomorult, Wairoa közönyösen várakozott. Majd sorra igent dünnyögtek.
- Helyes - ugrott le mosolyogva Ronica. Megérintette Iern kezét. - Úgyse hagytalak
volna magatokra kettőtöket - suttogta. - Te ártatlan vagy. De úgy gondoltam, kell
valami dramatizálás. - Fölemelte a hangját: - Oké, akkor gyerünk, építsük meg azt a
hajlékot! Utánam!
Plik megbökte Iernt.
- Ártatlan? - morogta rekedten. - Talán, bizonyos értelemben ártatlan vagy. De nem
ártalmatlan. Te ezeknél jóval hatalmasabb fenyegetést jelentesz a világnak,
barátom, mármint a régi világnak, annak, amelyet ismerünk.
- Komolyan ez a véleményed? - kérdezte Iern. - Hogyan?
- Fölkelés. Már gyülekeznek az erők, és te vagy a középpontja. Irgalmas
Krisztusom, megdöglök egy kis italért!
Ronica hamarosan megtalálta, amit keresett: egy lehullott, hosszú ágat, amely
póznává kopott; egy fenyőt, alacsony ágakkal a talaj közelében, nincsenek a
közelben holt fák, amelyek rájuk dőlhetnének vihar esetén, mindez egy valamelyest
emelt talajon, ahol a lezuhogó esővíz nem gyűlik össze; körülötte elhalt faág és más
erdei televény, moha, cserje, kisebb fák, köztük néhány nagy levelű.
- Jobbat is csinálhatnánk, ha lenne több időnk - mondta a lány. Rohamosan
sötétedett: csak a fatönkök és édes illatú, friss sarjak közül átfénylő víztükör
enyhített a homályon. Percről percre hidegebb lett. Bagoly huhogott. - Például egy
nádkunyhót. Vagy legalább egy tűzrakást a bejárat előtt, mögéje halmozott
kövekkel, hogy visszaverjék a hőt. A következő estéken jobb menedékhelyet
készítünk, megígérem. Ez most afféle szükségszállás, jobb, mint a megfagyás.
Eközben ledugta a pózna elágazó végét, s apróbb darabokat gyűjtögetett, amelyeket
minden oldalról nekidöntött. A férfiak is segítettek az ő irányításával; utána
botokat, ágakat szőttek közéjük, ágak, moha, páfránylevél, tapló és más anyag után
kutattak, hogy a tetejére halmozzák, míg öt-hat centiméter vastag réteg nem
képződött; hozzáraktak egy második réteget vesszőkből, hogy ezt a réteget el ne
fújja a szél. - Nézzétek meg, nincsenek-e alatta kövek, ágak, mert ez lesz a
derékaljatok - mondta Ronica. - Később fényűzőén alhatunk majd borókagallyakon.
Takarók is kellenek. Ti hárman, ázott patkányok, használjátok az ejtőernyőket;
nekünk, többieknek, van száraz ruhánk. De gyerünk, szedjetek leveleket,
miegyebet, hogy a takaró tetejére rakjátok!
Mire a csillagok feljöttek, bekúsztak a sátorba, elhelyezkedtek, jó közel
egymáshoz. Állati meleg fűtötte be, s a fáradt testek puhának érezték az ágyat. Iern
mégis nehezen aludt el. Ronica mellett kapott helyet, s a lány közelsége jócskán
fölkavarta.

2.
Megkezdődött a vándorlás, és Iern ámult: fenségesen érezte magát.
Idejük felében dőlt az eső. Utána felhőrajban jöttek a szúnyogok, zúgásuk legalább
annyira idegesítette őket, mint csípésük. Fullánk fúródott a húsba; kész művészet
volt óvatosan kihúzogatni, nehogy bennmaradjon, és elgennyedjen. A férfiak
Ronica tanácsára nagy ívben elkerülték a néha fölbukkanó medvéket, és még
inkább féltek a csörgőkígyóktól; megtanulták, hogy fél szemükkel lessék a mérges
szömörcét. Időnként csalitok, vízmosások, ingoványok, patakok, tavacskák állták
útjukat, s gyakran késztették kerülőkre őket, akkorákra, hogy a beltenger eltűnt a
szemük elől. Később dombos részeket találtak a tópart mentén, s a köztük lévő
völgyekbe néha nehezebb volt leereszkedni, mint a lejtőket megmászni.
(Néhányszor különféle halmokat láttak a part menti részeken, rajtuk a magas
gyomnövényzet közül tégla- és üvegtörmelék tűnt elő. Szomorúan ismerték föl:
évszázadokkal ezelőtt falvak voltak itt- A táborban sokféle munka akadt a
tanulatlanabb, esetlenebb kezeknek, kezdve a tűzrevaló összegyűjtésével, és
végezve az ételmaradék elrejtésével a tolvaj állatok elől. A menetelés egyre folyt,
de az erdő még mindig végtelenül, lakatlanul és irgalmatlanul húzódott előttük és
fogta körül őket.
Iern életében csak olyankor érezte ilyen mennyeien magát, amikor vihart lovagolt
meg - vagy asszonyt.
Volt annyi esze, hogy ne ujjongjon fennhangon, ahogy a többiek se keseregtek
fennhangon. Öröme zömmel annak szólt, mekkora szerencséje van. Fiatal volt,
pompás kondícióban, természettől fogva fürge, s megfelelő cipő volt a lábán.
Szegény, kivörösödött Plik olyan cipőben vonszolódott, amely véresre törte a lábát.
Mikli elegáns csizmája még kitartott, de bevallotta, hogy szűk és azt is, hogy
sovány testben kevesebb a tartalék, mint hitte volna. Terai a maga tengerész- és
kovácskezével sokat segített, de a nyomasztó zöld, sűrű vadon látványa az idegeire
ment, csapdában érezte magát tőle. Wairoa láthatólag tökéletesen alkalmazkodott,
de ez csak sejthető volt, merthogy hallgatott.
Iern leginkább Ronicától tanult.
Megtanulta, hogy az eső nem istencsapás, hanem fürdő, s úgy bírja
legkellemesebben az ember, ha csaknem teljesen levetkőzik, mert ami öl, az a vizes
ruha lehűtö hatása. (A lány teste káprázatos volt, meztelensége vagy
félmeztelensége könnyedén természetes, nem kihívó - ezt megtanulta már egy
szívélyes, de csontropogtató sípcsonton rúgásból). A vadmenta vagy útifű leve elűzi
a bogarakat, s amelyik mégis átjut rajta, annak hatását kiűzi az immunrendszer. A
neszek széles skálája hallatszott, a bántó hangoktól az elbűvölőig; zajok kincstára
volt az erdő, illatoké, ízeké, felületeké, látványoké - itt egy pézsmapatkánylyuk,
láthatatlan, míg Ronica meg nem mutatja az odavezető nyomokat; amott egy róka
nyomai, semmitmondó, amíg a lány el nem meséli, milyen hosszú történetről
árulkodnak; Iernnek soha nem volt sejtelme efféléről.
Egyszerűbb lett a vándorlás, mihelyt a lány megtanította a módjára. Például: az
ember az alsó lábszárával szétválasztja a bozótot, és ugyanezzel a
mozdulatárammal a karjával is, aztán áthatol rajta. Ronica egyébként nem erőltette
az iramot. - Minek sietni? Fejlődnötök kell menet közben, nem hanyatlani.
Különben is ha az összerogyásig hajszolnék valakit, akkor azután tényleg túl sokáig
rekednénk itt. Maradjunk meg egy, mondjuk, napi húszas átlagnál.
Négy alkalommal is pihenőt iktatott közbe, azaz két éjszakát egyazon helyen,
ezalatt pihentek, és különféle munkákat végeztek el, például mostak; igaz, nincs
szappanuk, mondta a lány, de ez nem ok arra, hogy megbüdösödjenek. Az első
alkalommal leápolta Plik lábát, sebeire mohából és vászonból rakott kötést, s
közben sorolta, hányféle anyag közül választhat - madárbőr, hársfaháncs... - Addig
nem mész sehova, amíg megfelelő csukát nem csinálok neked, pajtás! Jazu Kriszt!
Anyukád sose mondta neked, hogy a lyukas harisnyától a lábad is kilyukad?
- Tegnap említetted, hogy tudnál csónakot készíteni nyírfakéregből, igaz? Miért
nem készítesz, hogy ne kelljen annyit gyalogolnunk?
- Egyrészt időbe telne, másrészt túlságosan függenénk az időjárástól, vagy
eveznünk kellene a szél ellen, s az jobban kikészítene bennünket minden
mocsárnál. Azonkívül minden szükségletünkért úgyis a partra kellene jönnünk.
Nem, a mi számunkra gyorsabb a kutyagolás.
Ronica eddig Plik bokájánál kuporgott, most fölállt. - Szerzek szarvasbőrt,
mokasszinnak. - Fölsóhajtott. - Utálok úgy szarvast ölni, hogy a tetem nagy részét
hátra kell hagyni. De muszáj. Varjú bátyám és kukac néném majd hasznát látja,
úgyhogy mégse megy veszendőbe.
Először is beállt a tábortűz füstjébe. (A tüzet a maga készítette csiholóval
gerjesztette, s most ágakkal, taplóval és óvatos fújással élesztette. A csiholót fából
és ejtőernyőzsinórból csinálta, megjegyezte, hogy az utóbbit ínnal vagy béllel is
lehetett volna helyettesíteni, vagy különféle növényi rostokkal. Ha nincs acélkés,
kővel is faraghatna használható pengét.) Iern nem értette, miért füstöli magát a
lány. - Az állatok félnek az emberszagtól - magyarázta meg Ronica. - Elvégre
millió éven át mindig ragadozók voltunk, így mondják a paleoantropológusok.
(Iernt egyre meglepte a lány szókincse.) - Az ösztöneik nem tudnak a füstszagról,
hacsak maga az erdő vagy a préri nem ég.
Iern kérésére a lány bemutatta, hogyan lel majd rá a zsákmányára a földön és fűben
lelhető parányi jelekből, az ürülék gömböcskéiről, a jellegzetes formájúra rágott
levelekről; megmutatta, hogyan cserkészi be lassú, nagy ívű léptekkel,
mozdulatlanná merevedve, valahányszor az állat folytonosan pásztázó figyelme
őfelé fordul. - Odahaza Laszkában csudajó mulatság annyira közel menni hozzájuk,
hogy meg lehessen érinteni. - Nem vitás, ha vele ment volna valaki, akkor nem
sikerül neki. El is tűnt már a fenyők között.
Mikli nem volt hajlandó megválni a pisztolyától, így hát Ronica a saját késével öli
majd le az állatot. Egyetlen fölszerelési tárgya egy nyúlölő bot volt, amit
mindenhova magával vitt, „elvből". Egyenes, tömör fadarab volt, nagyjából egy
méter hosszú, és olyan vastag, hogy kényelmesen marokra foghassa: általában a
karja alá volt rejtve. Ezzel bármibe bele tudott döfni, tűzrevaló száraz ágtól az úton
meglátott apró vadig.
- Laszkában egyszer találkoztam egy grizzly medvével, és tüstént láttam rajta, hogy
rossz a kedve - mesélte. - Meglengettem a botom. A medve ellen persze semmit
sem ért volna, de ő mégis megtorpant a bot láttán, mielőtt támadott. „Ejnye, te
mocskos kis perszóna!", gondolta, s ez időt adott nekem, hogy eljussak egy fához,
amely nagyobb volt annál, semhogy gyökerestül ki tudta volna tépni, és magasabb,
semhogy elérné. Végül elunta, és tovább-baktatott.
Ronica este ért vissza, vérrel befröcskölten, hátán bőrdarab, tele hússal és
kiválogatott részekkel, amikről úgy gondolta, hasznát veszik. Ahogy az alkony
leszállt, s ők körülülték a tábortüzet, a lánynak időre volt szüksége, hogy
felviduljon; csak ült ott törökülésben, és a tűzbe bámult. Iern megkérdezte, miért.
-Éreztem, amint kifut egy élet az ujjaim közül - mondta halkan. S a férfi ismét
tűnődhetett, ki ez a lány.
A személytelenebb jellegű öles nem bántotta ennyire. Fadarabkákat farigcsált, ezek
négyszögletes formába ékelve és csapdaként elhelyezve egy nagy ingókövet
rántottak le. Így tettek szert mókusra vagy más egyébre a reggelihez. Ha a társaság
véletlenül egy folyó mellett töltötte az éjszakát, Ronica halakat fogott fa
szigonyokkal vagy csonthorgokkal vagy kő vízfogókkal. Elhajított botja néha
madarat ejtett el; kiderült, hogy a szajkó finom étel. Egy ködös hajnalon
levetkőzött, fejét fűvel álcázta, és lassan, halkan beúszott a tóba, míg a víztükör alá
nem bukott, és két vadkacsát el nem kapott a lábánál fogva.
Társai addigra már nem forgatták nyárson a parázs fölött a húst. Ronica
megtanította nekik, hogyan főzzenek kivájt fatönkökben vagy gödrökben,
felforrósított kövekkel, vagy miként süssenek kőből, fűből készült kemencében, így
jobban konzerválódnak a vitaminok, mondta a lány. Ugyanez okból megpróbálta
rávenni a férfiakat, egyék meg az állat minden szervét. Dicsekedett
kukacpörköltjével, ám nem sikerült iránta fölkelteni az érdeklődésüket.
Nem erőltette a dolgot, főleg mivel nem volt hiány növényi eredetű élelemben sem,
különféle bogyókban, lóherékben, fűmagokban, nádbuzogányban, sásban,
bogáncsban, pitypangban, csalánban. Ezek közül némelyiket speciális módon
kellett elkészíteni, például főzni, némelyiket kerülni kellett, például a kikericset,
amely anyarozst tartalmazhat; némelyik nem termett ebben az évszakban, például a
fenyőtoboz, vagy pedig túl sok munkát igényel, mint a makk. Mégis: Ronica
bebizonyította állítása igazát, hogy a vadon valóságos bőségszaru annak, aki tudja,
hogyan kell megszerezni és föl tálalni; „mindig gonddal és szeretettel", mondta
egyik komoly pillanatában.
Beismerte: a Plik és Mikli számára készített mokaszin sietősen készült, de ki fog
tartani nekik erre az útra. Ki is tartott.
A nap legnagyobb részében távol járt tőlük, gyűjtögetett, amíg a férfiak meneteltek.
Késő délután előbukkant, elemózsiát hozott, és elvezette őket a táborhelyre.
Kialakultak az állandó részfeladatok, ki mihez értett, illetve miben volt a
legkevésbé ügyetlen. Plik és Mikli tűzrevalót és főzőköveket hordott össze; Terai
lyukat fúrt, ha kellett, vagy más nehéz testi munkát végzett; Iern és Wairoa, Ronica
legjobb tanítványai, a nagyobb szakértelmet igénylő feladatokban segítettek, főleg
a sátor megépítésében és fölszerelésében.
Minél jobban beletanultak, minél jobban megedződtek, annál több szabadidejük
jutott: ebédszünet, este egy-két óra üldögélés a tűznél lefekvés előtt, vagy odabenn,
ha esett, ilyenkor a bejárat mögött egy másik tűz melegített és világított táncos
lángokkal, körülötte a hőt sugárzó kőfal, fölötte, ha kellett, tető. Ilyenkor,
hallgatólagos megegyezés alapján, beszélgetés folyt, ki-ki a maga világáról. Ronica
ilyenkor Laszka dús változatosságára emlékezett, Iern Urópáról mesélt, Terai a
déltengerekről s az általa ismert ázsiai országokról, Mikli megeresztett egy-egy
cinikus, víg anekdótát, Plik énekelt, s egy emlékezetes estén Wairoa is elmondta,
mit látott Afrikában.
A hold apadt, majd újra kitelt.

3.

Nem jártak már messze a lakott területtől. Két-három nap volt csak hátra Duluáig.
Az évszakhoz képest szokatlanul enyhék voltak az éjszakák. Iern nem aludt jól,
inkább csak bóbiskolt. Érzékelte, hogy Ronica kimegy a sátorból. Az utóbbi időben
gyakran felejtették egymáson a szemüket. Iern azt várta, hogy a lány gyorsan
visszatér a természet parancsolta kis távollétből, de Ronica nem jött. Végül azután
hirtelen indíttatásból fölkelt ő is, átlépkedett a szunyókáló testeken, és kilépett a
szabadba.
Telihold világított, mint akkor, amikor Iern – azon a réges-régi éjszakán -
Luciferként hullott alá. Alacsonyan állt a hold a nagy tó fölött, a víztükörre vetett
tükörképét ezer és ezer parányi arany drótszállá szaggatta szét a vízfodor, s mind
külön életet élt. Csillagok hunyorogtak. Fény harmatozta be a füvet: amely a fák
felé lejtett: ezüsttel és árnyékkal tarkázta lombjukat; a szalmakunyhó fölemelt
mutatóujjnak látszott. Csend honolt. A fenyőtűk hegyére szellő szórt harmatot.
Iern odabenn hagyta az ejtőernyőselyem takarót. Akárcsak a többiek, ő is
kiakasztotta levegőzni a holmiját lefekvés előtt. Hűvösség dédelgette a bőrét,
harmat hűtötte a lábfejét. Valamiképp tudta, merre keresse a lányt - egy patakocska
fénylett-csobogott a domb oldalán le a tóba. Ott ült Ronica a sűrű gyepen, amelyet
halványra érlelt már a nyár. Átfonta felhúzott térdét, úgy kuporgott, s nézte a vizet.
Holdfény vonta be mellére omló haját.
- Szia - emelte föl arcát Ronica.
- Leülhetek melléd?
- Le hát. - Habozott. - Lehet, hogy jólesik a társaság. Lehet, hogy nem. Majd
meglátjuk. - Helyet mutatott maguk mellett a földön.
Iern letelepedett. Centiméterekre ült a lánytól, mégis érezni vélte Ronica forró
vérének kisugárzását... a szíve dobolását? A lány ismét a folyót nézte.
Így telt az idő. Ronica ajka meg-megrándult, mintha fájna valamije. Iern végül nem
állhatta meg, hogy meg ne kérdezze: - Mi bánt, Ronica?
Semmi válasz. Iern várt, majd így szólt: - Na jó. Hallgatok.
- Köszönöm neked, Iern - válaszolta Ronica. Még mindig kelet felé nézett, ahol a
Hold és a csillagállások emelkedtek. Az ég fejedelmien forogta körül a
Sarkcsillagot. Iernnek eszébe jutott az Orion... Nem, még nem. Az Orion a télé,
amikor az év elhal, s az új év megszületik.
A lány hirtelen odadőlt, megfogta Iern kezét, és lénye legbelsejéből tört fel a
kiáltása:
- Úristen, Iern, mit tegyek? Nemsokára ott leszünk.
Ez a lány mindig újra meglep. Remény villant föl benne, de mozdulatlan maradt,
csak szorította Ronica ujját, hangja elfulladt:
- Mire gondolsz, Ronica? Mi a baj?
A lány szabad keze ökölbe szorult, s a földre csapott.
- Mi együtt... útitársak... Terai oly rendes ember, Wairoa meg... nem is tudom, olyan
titokzatos, de azt tudom róla, hogy sose láttam még nála bátrabb embert... Plikkel
nincs gond; szerintem veled jól megleszünk az Északnyugati Unióban, s vele is
kijövünk. De ezek a marájok, ezek ellenségek, hiába no, ellenségek ! Nem
engedhetjük, hogy hazatérjenek a megszerzett információval. Nem engedhetjük! Ez
véget vetne Wellantoában az utolsó bizonytalanságnak is, nyomra vezetné őket.
Márpedig a vállalkozásunk épp a legjobb úton van. Miklivel beszéltünk erről... az ő
pisztolyával meg az én késemmel, álmukban... de nem, nem akarom, hiszen már az
a szarvasügy is épp elég borzasztó volt! Azt mondtam neki, megölöm, ha
megpróbálja. Ezek az emberek az útitársaink voltak... Mit tegyek?
Odahullott Iern karjába, az ölelte. Ronica nem sírt, de megborzongott.
Azután fölemelte arcát, reszketegen elmosolyodott.
- Oké, egyelőre nem döntök. Gyilkosságot nem engedek, de... mindegy, addig is.
Szükségem van, szeretnék... Na jó. Ne hidd, hogy nem vettem észre, ahogy rám
nézel. Őrületesen jóképű férfi vagy, én meg őrületesen kívánlak. M-m-m?
Vihar, téboly, nőstény oroszlán - ez volt Ronica. Két ölelés között elképedtek:
micsoda örömöt, békességet élnek át együtt!
XV.

1.

Már a vadon széléhez közeledtek, amikor Ronicának feltűnt valami, és megállt.

Korai volt még az idő, de már a zsákjában volt egy kövér mormota. Úgy gondolta,
szerez még mást is, és hamarosan visszamehet Iernhez. Hadd meneteljenek a
többiek előre, gondolta, ő meg Iern ráérnek, később majd utolérik őket.
- Óó! - ámult el, majd megeresztett egy vaskos káromkodást. A nyomok, amelyeket
követett, alapos vizsgálatot igényeltek... Ezek a törött gallyak, a bozóton át vágott
csapás, a súlyos léptek nyoma - tavalyiak. Azóta gyógyult az erdő. Senki se vette
volna észre a sebeket. Bárcsak én se vettem volna észre, a franc egye meg!
Megzabolázta érzéseit. Iern pompás szerető, de várhat. Szégyenkezve somolygott;
amúgy is fogytán vannak az Utána-kapszulái, amelyeket Kemperberi az indulás
előtt vágott zsebre, „minden esetre" jelszóval. Most csak a társaságára vágyott, s
még ez a vágy se függött össze sem Iern viharlovas hírnevével, sem - Plik szavával
- a száműzött herceg varázsával; nem, csak rá magára volt szüksége.
Inkább halasszuk el most a szerelmeskedést! Itt valami nagy dolog történt, mi meg
vakon belegyalogolnánk a következmények pokolüstjébe. Négykézlábra ereszkedett.
Orrát a földre tapasztotta, egy vékony ággal szétsöpörte a leveleket és fenyőtűket,
hogy olvashassa az alattuk rejlő nyomokat. Ezek majdnem eltűntek már. Épp az
lepte meg, hogy egyáltalán maradt valami jel. -
Napfény szivárgott át a zöld lombokon, hatolt be a tisztásokra, hogy kioldja az
aromákat a földből, s arannyal szórja be. Rovarok dongtak, varjak vertek zajt a
távolban, vadkutya ugatott. Nem sokat óvatoskodott. Arcát a földre tapasztotta, s
azokat az árnyék foltocskákat tanulmányozta, amelyek egy-egy nyom maradványait
tették láthatóvá...
A férfiak mostanra már Ronica távollétében is értettek a pihenőhely
kiválasztásához. Egy szirten ütöttek tábort, a tó fölött. Bár a fák több mint száz
méterre voltak onnan, a nap már nem sütött oda, mire Ronica megérkezett. A fák
koronái feketéllettek a sárguló nyugati ég előterében. Vetett árnyékuk mellett
kétszeres fénnyel csillogott a víz. Denevérek és fecskék vágtak át a csöndön. A
gyep meleg volt talpuk alatt, a levegő langyos, de lassan tűnőben volt már a nyár
szénaillata, Iern elébe sietett.
- Hát te? Merre jártál? - kiáltotta. - Már mindenféle borzasztóságról képzelődtem...
- Átölelte, megcsókolta. Pofaszakálla vékony és lágy volt, s az is marad, míg
borotvát nem talál, hogy leszedje magáról, de a többi, ami a lányhoz ért, férfias
volt, nagyon is. A lány hevesen viszonozta az ölelést - már amennyire kimerült
testétől tellett. Kapcsolatuk nem volt titok.
Azután Iern hátralépett, megnézte a mormotát a lány szarvasbőr zsákjában.
- Látom, dolgod volt. De nem sokat hoztál.
- Elég lesz ennyi. Ha a számításom nem csal, holnap be kell érnünk Duluába, és ott
már kapunk enni. Ha úgy döntünk, hogy nem megyünk arra, akkor kerítek még
zsákmányt.
A többiek éppily értetlenül állták körül; a görnyedt Terai, a foltos Wairoa, a nyizga
Plik és Mikli, a vadmacska. Ő kérdezte meg éles hangon:
- Miről beszélsz? Mit találtál?
- Nyomot - jelentette a lány. - Tavaly jókora férfi-csapat munkálkodott ebben az
erdőben. Súlyos terhekkel jöttek, felszereléssel, élelemmel, zömmel lóháton.
Találtam egy helyszínt, ahol hosszabb időt töltöttek, s ahol gyalog működtek,
mielőtt továbbmentek. A sátor szöglyukak, latrinák, egyebek felsorakoztatásából
arra következtetek, hogy katonák voltak. - Gondolkodott. - Nem itteni katonák. A
lomhaságuk vall erre. Sose jártam még ezen a tájon, de... a mindenit, ti is tanultatok
róla! Tudomásom szerint a legtöbb krasznaján ért az erdőhöz, ha meggondoljuk,
mennyi köztük a favágó, meg a prémvadász. Ha kalauzt béreltek föl, az nyilván
gyalogosan kellett hogy menjen, s úgy terelgetnie ezeket. - Zsebébe nyúlt. -
Körülvizslattam, rátaláltam az ott hagyott hulladékukra. Élelmiszeres
kartondobozok maradványaira, ilyesmire. A címkéjük néhol foltokban még
olvasható, de én nem ismerem ezt az ábécét. Mikli?
A férfi elvette tőle a szétázott foszlányokat, és hunyorogva nézte őket.
- Jüanéz. Jüan Császári Hadserege, igen, ez világosan olvasható!
Ronica észrevette, mint fehéredik el Iern az úton szerzett cserzett szín alatt.
Jüan!, jutott a lány eszébe. A morajok azt állítják, bizonyítékuk van, hogy ez a Jüan
fegyverezte föl Iern ellenfelét. Most nyilván csapdában érzi magát szegény.
Legszívesebben a karjába vette volna, hogy megvigasztalja.
Mikli Ronicához fordult.
- Tavaly, azt mondod? Semmiféle háború nem volt. Mi volt?
Terai megmerevedett. Azon nyomban kilazított újra, de Mikli már észrevette.
- Te tudod?
Terai összehúzta bikavállát.
- Miért válaszolnék erre? - kérdezett vissza, hangja, akár a messze zengő ágyúszó.
Közelgünk újra a civilizáció felé, s máris itt vannak, a régi gyűlölségek. Ronica
megmarkolta Iern kezét.
- Rakjuk össze, amit tudunk - mondta megszelídült hangon Mikli. - Azt tételeztük
föl, hogy vendégszerető fogadtatásban részesülünk, s elintézhetjük, hogy
hazatérhessünk. De a mong társadalomban az idegengyűlölet bele van építve az
alapokba. Jobban tesszük, ha nem sétálunk bele egy válságba; előbb tudnunk kell,
mit üdvös tennünk, mit nem.
Terai rámeredt. - Na jó! Ide hallgass, te mocskos uránvadász, azt tanácsolom, ne
szólj egy szót se nekik arról, mivel foglalkozol, máskülönben miszlikre tépnek!
Nem mintha ez engem csöppet is zavarna, de Ronicát sajnálnám. - A lányra már
kedvesebben nézett. - Behúztak téged a csőbe, lánykám. Azt hiszem, azt is tudom,
hogyan és miért. Egy napon te is megtudod, remélem.
- Vagy úgy. - Mikli elgondolkodott.
- Terai - védekezett Ronica -, esküszöm, nem készítünk Végzet-fegyvereket, se más
gazságot nem művelünk. Ti, marájok, teljesen fanatikusakká váltok az atomenergia
puszta gondolatára. Miért nem értitek meg ti is végre?
Mikli fölnevetett. - No jó, talán barátságosabbak leszünk, ha haraptunk valamit.
Főzzük meg ezt az állatot, jó? Láttam egy ribizlibokrot is, nem messze ide.
Hamarosan lebukik a nap. - Elindult a hajlék felé.
Wairoa váratlanul megtörte szokásos hallgatását:
- Ronica, mi nem fanatikusok vagyunk, hanem tanultunk a történelemből. Tudom,
hogy atomerőművek lehetnek biztonságosak is, tisztábbak és ártalmatlanabbak,
mint a szén, amit oly pazarlóan égettek az Északnyugati Unióban. Hiszen a szénből
felszabaduló izotópok nagyságrendekkel több radioaktivitást árasztanak, nem
is szólva arról a kárról, amit a kipárolgások és a szálló hamu okoznak az
élőlényeknek vagy a bányák a földnek. De az atom lehetővé tenné a nagy
energiaigényű ipar visszatérését a világba és ez az, amit a bolygó már nem tud
elviselni.
- Biztos vagy ebben? - kérdezte halkan Plik. - Az atom démoni erő, igen, a régi
rend elpusztítója. De ugyanilyen démon volt a tűz, a kőszerszámok, az első farmok,
az első hajók, fém, írás, nyomtatás, satöbbi, satöbbi. Az ember mindig is ébresztett
démonokat, s szerintem újra...
Ekkor Mikli pár méterre tőlük megpördült. Előkapta pisztolyát.
- Állj! Senki se moccanjon, vagy lövök! Ronica nem vesztette el a fejét. Veszélyben
sose.
Látta, mint hőköl vissza és mint görbed, szükségtelenül, de ösztönszerűleg,
birkozóállásba Iern, Terai tombol dühében, Wairoa mozdulatlanná dermed, Plik
pedig hasra veti magát. Figyelmét a pisztolyt tartó kis emberre összpontosította, s
az esze olyan tiszta és éles lett, mint egy üvegszilánk.
- Elnézést kérek! - vigyorgott rájuk Mikli. - Ragaszkodnom kell hozzá, hogy
beszéljünk. Ne feledjétek : elsőrendűen bánok ezzel a fegyverfajtával.
- Mi a káoszt akarsz? - kérdezte rekedten Iern.
- Semmi olyat, amitől neked személy szerint félned kellene - nyugtatta Mikli. -
Mindenekelőtt hangosan szeretnék gondolkodni, ha megengeditek. - Szabad
kezével szakállát simogatta - Terai, te is, akárcsak a jüani katonák, több nyomot
hagytál magad után, mint gondolod. Gyanakodtál, hogy hasadóanyagokat gyűjtünk
Urópában. Ez arra vall, hogy előzőleg a titkosszolgálatotok fölfedezte: valakik
minden számba jöhető helyen böngésznek effélék után. Maráj ésszel természetes
föltételezés: nyilván az Északnyugati Unió a ludas, tehát riasszuk a mongokat,
kérjük a segítségüket. A Föderációtoknak nincs módja arra, hogy mindenütt a saját
emberei nyomozzanak. De lefogadnám, Terai, hogy urópai feladatod elsősorban az
volt: megtudni, kíséreltek-e meg ott is efféle gyűjtögetést, és ha igen, akkor
megnyerni Csillaghont, kövesse nyomon, és csapjon le rá... Azt semmiképp se
hiszem, hogy azt javasoltad, öljenek le mindenkit a krasznajánok, akit
hasadóanyagok gyűjtögetésével vádolnak, hanem győződjenek meg maguk erről a
tevékenységről. Nem teszik közhírré, nem; lehetőleg maximális a diszkréció; bár
néhány civil óhatatlanul megneszeli a hivatalos izgalom okát. Különösen miután a
jüanéz különítmény megérkezett ebbe az országba. Krasznajának nincs kapacitása
arra, hogy saját hátországát átfésülje. A Tien Dzsang nyilvánvalóan fölajánlotta a
Legfelsőbb goszpogyinnak a maga. .. hm, segítségét. Nem hiszem, hogy a kutatás
bármit is föltárt volna. A jüanézek végül hazatértek. De a nyomuk itt maradt, és
Ronica rájuk talált. És ebben rejlik az a mese, amelyet az én cégem igen
érdekesnek fog találni.
A Végzet Háborúja előtt ez nem történhetett volna így, villant át Ronica agyán.
Akkoriban mindenki figyelt mindenkit. Manapság a kémek, a megfigyelők igen
elszórtan vannak csak jelen, nincs kellő felkészültségük és felszerelésük... Mégse
szeretném igazán, ha az a régi világ visszatérne.
Mikli hangja reccsent: - Helyes az elemzésem?
Terai nem válaszolt, de Wairoa, aki nyilván kevésbé volt járatos a kormányok közti
gonosz intrikákban, kibökte:
- Igen, helyes! Most már érted, miért jobb, ha nem hencegsz Duluában?
Terai figyelmeztetően fogta meg honfitársa karját. Mikli újra megeresztett egy kajla
vigyort.
- Nahát, csakugyan! De te se szövegelj sokat, se holnap, se máskor... Állj félre,
Ronica. Mostanáig átengedtem neked a vezetést, de innentől már magam is meg
tudom tenni a távot. Viseld jól magad, és jöhetsz utánam.
Terai fölhördült, és előrevetette magát. Mikli célzott.
Kivégzés! Ronica tudta. Le fogja lőni a marájt és bárki mást is, aki útjában van...
A nyúlölő bot már repült is a kezéből. Furcsa mód az a minapi emlék villant agyába
ebben a pillanatban, amint Terai mesél neki a közös munka közben a gyerekei
kiskoráról meg az unokák utáni vágyáról.
A pisztoly elsült. Elvétette Terait, aki cikcakkban összegörbedten rontott Mikli felé.
A bot keményen találta el Mikli jobb karját. Fölüvöltött. A pisztoly kiesett kezéből.
A fájdalomtól kábultan tántorodott meg. Ronica egy töredék pillanattal előbb ért
oda hozzá, mint Terai.
A nagydarab férfi arca oroszlánarccá vált a dühtől. Gyilkos volt az indulata. Ronica
fölkapta a botját, és Terai rekeszizmára csapott vele. A kemény izmok páncélként
védték, de Terai is megingott, térdre esett, levegőért kapkodott.
Ronica fölkapta a lőfegyvert, a szirt széléhez futott, és behajította a tóba, amilyen
messzire csak bírta.
Mire visszatért, áldozatai már talpon voltak. Wairoa Terainak segédkezett, Iern és
Plik zavartan álldogált a háttérben. A lány előhúzta tőrét, és végignézett rajtuk. -
Oké, elég volt az efféle őrültségből. Ami történt, megtörtént. No, nem rakunk tüzet?
Éhes vagyok.
- Csodálatos voltál! - mondta neki sötétedés után Iern; s maga is igyekezett az
lenni.
Éjszaka Ronica arra ébredt, hogy megbökik, és halkan szólongatják. Így is
meghallotta, mert éberen aludt.
- Gyere ki! - suttogta Mikli. - Beszélnünk kell. Az Orionról van szó.
Kiléptek a hajlékból, kerestek egy kissé távolibb helyet, egy óriás lucfenyő alatt.
Ágait az eltűnőben lévő hold árnyalta, lombja illatos tetőt borított föléjük, s egy kis
meleget csent el a mögötte húzódó erdőtől. Egymást is alig látták a sötétben. A fa
árnyékán túl zúzmarás-haloványan nyúlt el a gyep, egészen amíg a szirt meg nem
szakadt a tónál, mely sötéten terült el, és visszaverte a csillagok fényét.
- Ide figyelj - szólalt meg Mikli testetlen hangja. - Jól figyelj! A mai hülyeséged
már maga volt az árulás...
- Vigyük az ügyet a Páholy bírósága elé? - vágott vissza a lány.
Mikli heherészett. - Én nem tartozom egyik páholyhoz se, ne feledd! Én csak
szolgálok a magam módján. Szóval azt akarod, hogy bocsássunk meg egymásnak,
és mindent feledjünk el. Én nem tudok feledni, a karom még mindig pokolian fáj.
De értem, mi vezérelt téged. Kénytelen vagyok hozzászokni, hogy az emberi faj
idealista hajlama minden században emberéletek tömegébe kerül. Úgyhogy
hagyjuk mi is a múltat, és maradjunk abban, hogy az Orion fölszáll.
Ezek a szavak mindig megtették a hatásukat, megborzongatták Ronicát. És ez a
gazember tudja ezt jól. Egyremegy... Eszébe jutott egy régi mondás: Korcs kutya,
de a mi kutyánk kölyke... azt hiszem.
- Oké - felelte Ronica. - Nem tűrhettem el egy hidegvérű gyilkosságot. De azzal
egyetértek, hogy gondban vagyunk. Hogyan tartjuk vissza a marájainkat attól, hogy
elköpjék az értesülésüket? Azok meg odavinnék felszerelésüket a tetthelyre, még
mielőtt az Orion kész.
- Beismerem, kissé impulzív voltam - válaszolta Mikli. - Régi hibám. És nem
kellett volna, hogy magammal hívjalak Jurrupba se. Amit tehettél ott, az nem volt
kihatással az én küldetésemre, a végén pedig veszélybe sodorta. – Csettintett a
nyelvével. - Ami megtörtént, megtörtént; még valami jót is kihozhatunk a
helyzetből. Sőt máris sokkal jobban tudjuk, mint eddig, hogy mennyire vannak
nyomunkban a marájok. Tájékoztatnunk kell a szövetségeseinket, és
ellenintézkedéseket kell tennünk.
- Szerinted mit kellene csinálnunk?
- Amennyire a lehetőség megengedi, a következőt. Mindig jól forgattam a kockát.
Az út során beszélgetésekből kikövetkeztettem, hogy se Terai, se Wairoa nem tud
egyetlen mong nyelvet sem. Ez meglehetős előny a számunkra. A nehézség, amit
említettem már neked, az az, hogy a krasznajánok mit sem sejtve mindenkit haza
fognak engedni a csoportunkból. - Gúnyorosan tette hozzá?- Persze Iern más.
Tudjuk, ő kivel fog tartani... Mármost: kikövetkeztettük, hogy a krasznaján
hatóságok kíváncsiak mindenkire, aki az erdőből jön. Ezt a magatartást ki lehet
használni.
Ronica összeszedte a figyelmét.
- A következő tervet dolgoztam ki - tört rá Mikli. - Gondom lesz arra, hogy
mindnyájunkat internáljanak, ne rontsanak ránk, ne lőjenek le, hanem gyanú
alapján tartóztassanak le. Kivéve téged. Menet közben kell rögtönöznöm majd a
forgatókönyvet. A lényeg az, hogy te egy alkalmas ponton leválsz rólunk. Elindulsz
Jüan felé. Értesz a rejtőzködéshez, átsurransz, a határ nincs messze délre. Ott
fölveszed a kapcsolatot egy bizonyos illetővel. Előzőleg át kell majd menned a
szokások bürokratikus hercehurcán, de adok neked neveket, akiket idézz, és ezt a
jelszót: „Tizenkilences kód." Megjegyezted? „Tizenkilences kód." Amikor ezután
végre egy hivatalos személy elé kerülsz, aki tudja, mit jelent ez, akkor
elmagyarázod, hogy az egész vállalkozás veszélyben van...
- Miféle vállalkozás?
- Ezt nem kell tudnod, kedvesem. A titoktartás alapvető elve. Elég annyi, hogy
„tizenkilences kód". És az üzenet: Jüan jól teszi, ha sietve kiküld egy fegyveres
egységet, amely gondjaiba veszi a foglyokat. Ezután rám hagyhatod a dolgokat.
Kijuttatom épségben az egész társaságot hazánkba, a drágalátos marájaidat is meg a
pompás klántagodat is.
- Csak... csak pár szót tudok mongul.
- Nem gond. Sok szoldát tud ánglisul. Szeretik érteni, mit beszélnek egymás közt a
jobbágyaik. A nyelvjárásuk nem különbözik nagyon az unióbeliekétől. Boldogulni
fogsz. Összefér ez az akció az elveiddel?
Ronica elengedte a füle mellett a gúnyos kérdést. Fölgyorsult a szívverése. - Igen.
Úgy, ahogy mondtad, Mondd el a többit!

2.

Vanna Uangovna épp meditációjába merült lugasában, amikor az idegenek

föltűntek. Metszőn fújt a szél, kavarta a szürkés felhőket, süvített a fák közt, és
tépte ágaikat, fodrozta a rét füvét. A fű sárgult, a virágok eltűntek már; a szentélyt
borító szőlőlevelek megpirosodtak, a közelében álló két nyírfa lombja aranyszínre
vált a komoly örökzöldek közt. Vanna gyerekkorában még didergett volna ilyen
vékony ruhában. Ma, megtért gaeánusként, úgy határozott, hogy ezt az időjárást
teszi mandalájává, szemlélődése tárgyává, a Nézőponttá, amely majd magába
fogadja, és kitárja az Eggyéválás kapuját.
A Föld ismét az északi tér felé tart. Hő sugárzott ki belőle, a kozmoszt átjáró
energia részévé vált, s minden dolgok kezdetének titkát suttogja. Eddig még
egyetlen matematikus-fizikus se tárta föl az őseredeti esemény hullámfunkcióját, s
akadtak, akiknek gondjuk volt arra, hogy soha senki ne tudja föltárni, ez a
paradoxon a realitás leglényege... De ő, Vanna, nem különül el a legtávolabbi
csillagtól vagy a legelső pillanattól. A drága, jól ismert víz, amit megiszik, átjárja
véráramát, közönséges testének legtöbb molekuláját. E molekulák
hidrogénatomokat tartalmaznak, amelyek a rándulás első-második másodpercében
keletkeztek. S ezek élni fognak, amíg a világegyetem él, még azok is, amelyek
kiszöknek az űrbe, és új vasat kovácsoló új csillagok anyagává válnak... S ha ő
ilyen szerves része a galaxisnak, akkor mily mélységesen azonos kell hogy legyen
Gaeával, az élő Földanyával!
Hadd fossza meg önmagától ez a borús nap - önmagától, az Életerő kifejeződésétől,
amelynek megvolt a maga szerepe a fejlődésben, de most már nyugodtan elhalhat,
mint ahogy az ősi állatok évszakhoz kötött párzása alakult át a férfi és nő
szerelmévé! Hadd élje át, ha csak rövid időre is, ha csak homályosan is, az
Organizmust, s részesüljön Látomásban arról, hogy ő, Vanna, Gaeának ez a része
miként működjék a Cél szolgálatában. A szél fújt, fújt.
A meditáció nem transz. Míg egyesítette lényét a világgal, érzékeit még jobban
kitárta felé. Így hát már messziről hallotta az idegeneket, pedig azok nem is csaptak
zajt. El is engedhette volna őket üdvözlés nélkül - ismerősök amúgy se zavarnák őt,
csak ha valami rendkívüli ok lenne rá -, de hamarosan oly közel kerültek hozzá,
hogy felfokozottan élénk érzékszervei meghallották beszédjüket, s Vanna a szavak
lejtéséből kiérezte, hogy külföldiek.
Talajkutatók, bomba-nyersanyagért. Robbanások a Nyugaton, mint amilyenek a
Halál-korszakban. Vanna belső békességébe beledöfött az emlék, pedig már
csillapodott ott a seb. Hirtelen kilépett a lugasból, és megállt a süvöltő szélben.
A szél kíméletlen ereje megnyugtatta, elszánttá tette. Hátha ártalmatlanok.
Különben is mi okuk lenne, hogy rám támadjanak? Valaha kezdeti tanulmányai
idején megtanulta, hogy ne féljen a halál gyötrelmétől; a halálfélelem hiánya
éppoly természetes lett számára, mint a lélegzés. De azért örült saját
hasznosságának - proróhina, ucsenyi, könyvtárnok, ember -, és nem akarta
befejezni még, mielőtt Gaea nem végez vele.
A jövevények egy szarvascsapást követve tűntek föl a mezőn. Meglátták az
asszonyt, és megálltak. Egy percen át cikáztak ide-oda a tekintetek.
Elképesztően másmilyen volt mind. Az a nagydarab, a legnagyobb közülük, csak
maráj lehet. A magas, szőke nő meg az alacsony, őszülő férfi a ruhafoszlányaikból
ítélve északnyugatiak. A fiatal férfit meg azt a madárijesztő figurát nem tudta hova
tenni, ami pedig a társaság hatodik tagját illeti... nem, nem deformált, csupán
idegen.
A kis, ősz férfi mosolygott, közelebb jött, meghajolt. - Üdvözletem, asszonyom. -
Folyékonyán beszélt jazikul, a kiejtéséből Vanna megbizonyosodott, hogy
csakugyan az Unióból jött. - Ne ijedjen meg, kérem! Nélkülöző utasok vagyunk,
segítséget keresünk. Közel járunk-e Duluához?
- Igen - válaszolta Vanna, kevésbé nyugodtan, mint elvárta volna magától. -
Odaviszem önöket, ha akarják.
- Nagyon köszönjük. Ön igen kedves, asszonyom. Engedje meg, hogy
bemutatkozzunk! Tarkabarka társaság vagyunk. Sorra mutatott társaira. - Az én
nevem Mikli Karst. Ronica Birken és én a Terület üdvözletét hozzuk, mint nyilván
sejti. Terai Lohannaso és Wairoa Haakonu a Föderációból valók. Talence Iern
Ferlay és hm... Plik már egzotikusabbak: Csillaghon Tartományból jöttek,
Jevropeából. Sajnáljuk, hogy közülünk csak én beszélem az önök nyelvét.
A Tartomány!
Vanna észbe kapott, hogy úgy tátja a száját, akár egy kisgyerek. Méltóságteljesebb
tartást vett föl.
- Köszönöm, uram. Az én nevem Vanna Uangovna Kim. - És anglisul: - Örömmel
üdvözlöm önöket. - Majd elmondta ugyanezt marájul és angiájul. Legjobban a
fiatal férfi lepődött meg.
- Nem is számítottam arra, hogy szót válthatok itt valakivel! - kiáltott fel.
Vanna lassan mondta tovább:
- Én vagyok a könyvtárnok. Mint ilyennek, olvasnom kell a világ legfőbb nyelvein.
Sok rendkívül érdekes anyagot láttam már az ön országáról, uram.
- De hát ön beszéli is a nyelvet! Még csak nem is túlzott akcentussal!
Vanna elmosolyodott. Rokonszenvesnek találta a fiatal férfit.
- Vannak hangfelvételeim, és fennhangon gyakorolok. Másként hogyan is
élvezhetném az önök költészetét?
Talence, ismételte magában. Valami királyféleség a Tartományban. Ugyan mi
hozhatta Merikába, méghozzá ezek társaságában ? - Alig várom,, hogy halljam a
történetüket.
- Nos, ez eléggé problematikus, nagyra becsült Vanna - figyelmeztette Mikli. -
Eléggé behatárolt részét mondhatjuk csak el. - Anglis nyelven szólt oda a szőke
nőnek: - Azt hiszem, itt a stratégiai pillanat, hogy lelépj, kedvesem.
Ronicán határozottság vett erőt. - Igenis - biccentett, azután rávetette magát Iernre,
és vadul összecsókolóztak. Ezzel Ronica eltűnt az erdőben.
A könyvtárnok méltatlankodott: - Hát ez mi?
- Nyugodjék meg - felelte atyáskodón Mikli. - Ugyebár nem vagyunk letartóztatva?
Vagy kötelező mindenkinek Duluába menni? De mi, többiek, oda készülünk, és
örülünk, ha ön velünk tart. Mindenképp vigyen bennünket egyenesen a megfelelő
biztonsági tiszthez!
Akkor hát mégiscsak hasadóanyag-keresők? De hát ez nem tűnik valószínűnek.
Vanna a széltől kért hidegvért. Sorra nézte meg magának az itt maradt idegeneket,
és bevetette azt a képességét, hogy ért az emberekhez.
Mikli önelégülten állt. Terai fékezte harciasságát. Wairoa vonásai mozdulatlanságba
merevedtek. De látszott, hogy mindnyájukat meglepte Ronica távozása. Pliket is,
aki tétován nézett körül. Iern úgy festett, mint aki előzetesen tudott már erről (nem
csoda, hiszen láthatólag összetartozik a lánnyal), de őrajta se látszott, hogy
valamiféle tervet dédelget, csak az, hogy higgadt szeretne maradni.
De hát kik ezek ?
- Magyarázatokkal kell majd szolgálnia - óvatoskodott Vanna.
- Tudom jól - mondta Mikli. - Talán induljunk is.
Vanna szinte gépiesen indult el a hazavezető ösvényen. A többiek követték, Mikli
mellette lépdelt. Vanna nem örült ennek, nem bízott a sima beszédében.
Így szólt hát angiájul: - Tehát ezt a nyelvet tudjuk valamennyien? Akkor beszéljünk
ezen.
- Helyes, Tanaroára mondom! - robbant ki Terai-ból. - Hogy én miket mesélhetnék
magának erről a sötét kis féregről!
- Lassan a testtel! - vágott a szavába Mikli. - A te szavad áll az én szavam
ellenében; ez értelmetlen szópárbaj, amíg krasznaján vendéglátóink le nem
folytattak egy alapos kivizsgálást. - Epésen tette hozzá: - Ha megvádolsz, azon
nyomban visszavádollak, aztán kölcsönösen kicsináljuk egymást.
Vanna megnedvesítette kiszáradt ajkát. - El tud-e mondani nekem egyet s mást?
Talán tanácsot adhatok, ha ártatlan, ha nem tett semmi rosszat. Befolyásos
személyiség vagyok Duluában.
Mikli nyilvánvalóan nem számított erre, azt hitte magáról, hogy ő lesz az egyedüli
szószóló. Vanna annál jobban elámult azon, milyen gyorsan rögtönöz a kis ember:
- Nem valami szép történet, asszonyom. Hivatali titkokat is magába foglal. Úgy
képzelem, hogy ön tolmácsol majd a kihallgatáson, úgyhogy hallja majd a
különböző mondandónkat. Egyben megköszönöm nagylelkű ajánlatát, de úgy
hiszem, jobban tesszük, ha alaposan átgondoljuk a vallomásunkat, mielőtt bármit
beismerünk. Hátrapillantott. - Itt vagytok például ti, Terai és Wairoa. Nektek,
marájoknak, ügynökeitek vannak szerte a Négy Országban. Sokukról tudom,
kicsoda. Ha megnevezném őket, a szoldátoknak lépéseket kellene tenniük, s a ti
titkosszolgálatotoknak ez igen kellemetlen lenne. Nem teszek ilyet, a
hivatásommal járó udvariasságot fogom gyakorolni, amíg ti is így tesztek. Nem
lenne jobb, ha az érintett kormányok maguk között rendezik el a dolgokat? - Majd
Vannához fordult: - Remélem, nem sokkoltam önt, asszonyom?
- Ó, nem - felelte tompa hangon az asszony. Hát persze, hogy kémeket csempésztek
közénk a morajok. Be akarják biztosítani, hogy nem bocsátkozunk kalandokba, és
hogy a gaeánizmus nem ölt túlzott méreteket.
- És nektek sem állna érdeketekben, Iern, Plik, hogy mindent föltárjatok, amiről azt
hiszitek, hogy tudjátok - folytatta Mikli. - Ha a páholyok támogatásában bíztok, és
abban, hogy végre hazatérhettek hazátokba. .. De, tiszteletre méltó Vanna, Iernnek
olyan sok mesélnivalója van, ami nem titok; a tartománybéli életéről és a puccsról,
amelyről bizonyára ön is hallott. Plik pedig elszórakoztat majd bennünket egykét
dallal, ha ön italt ígér neki, ebben biztos vagyok. Legyünk barátok!
A maguk más-más módján, de beadták a derekukat. A két maráj összesúgott és
elhallgatott. Iern szemérmességböl nem mondta el, hogyan került ide, de a maga
romantikus módján nyíltan mesélte az azt megelőző élményeit. Vanna eltöprengett
a fiatalember gaeánus-ellenességén, hiszen nem tehet erről, még fogékony, és
csakugyan úgy fest a dolog, hogy igazságtalanság érte a gaeánusok részéről. A
gaeánizmus önmagában senkit sem tesz sem bölccsé, sem erkölcsössé. Vallás lévén
(a szó szoros értelmében), a legtöbb követője számára csupán mítoszok, frázisok és
szertartások összessége. Nemzedékeknek, talán évszázadoknak kell elmúlniuk, míg
ennél több válik belőle, az egész emberiség számára. Az Életerő ezeréves.
Végül az a fura alak, Plik adott elő egy dalt, amelynek Az államvezetés címet adta,
de vad és furcsa dal volt, Vannának nem tetszett.

...S most vezére azoknak, kik elmarok a trónt,

békét borít a síkra
Nem lesz több oly harc többé, amit nem ő akar.
Hamis hitek betiltva!

A Herceg letűnt, alászállt

az éjnek útjain,
örüljetek a Napnak,
Fényének, híveim!

De apáinknak kardja villan már elő,

Farkas üvölt, szél hordja szét,
villámtól borul fénybe a mező,
menny dörgi szerte újra boszorkák énekét.

Sereg sötétlik már a dombon,

vésztüzek lángja serceg,
jogáért vív a száműzött,
így tér meg majd a Herceg!

Borsz Ljuvics Karszov, a Kék Csillag őrnagya s a Duluai Magisztrátus elöljárója,

hátradőlt. Merikai stílusú széke megreccsent. Megnézte magának az íróasztalával
szemközti padon üldögélőket, megpödörte bajszát, zubbonya díszes gallérját
babrálta, és elkeseredetten így szólt:
- Sehogy se vág egybe, amit elmondtak. Ráadásul egyik se valami valószerű.
Mikli Karst így szólt:
- Uram: elmondtam önnek annyit, amennyit a kötelességem megenged. Ismétlem:
el akartuk menekíteni Talence Iern Ferlay-t, amikor ezek a marájok utolértek, és
ránk támadtak. Az összecsapás mindkét gépet leszállásra kényszerítette, s közösen
kellett menetelnünk velük, amíg csak ide nem értünk a civilizációba.
- Igen, igen. De miért vált le önökről az útitársnőjük?
Porszemek ugráltak a kormos ablakon beszűrődő napfényben. Áporodott levegő
terjengett. Négy fegyveres őr állt a falnál.
- Az a lány az erdőt szereti. Klausztrofóbiás. Félt a letartóztatástól.
- Tudja jól, hogy ebben sincs sok logika. - Borsz haragosan nézett Iern Ferlay-ra és
Plikre.
- Hát önök mit tudnak hozzátenni ehhez?
Vanna Uangovna lefordította a kérdést. Iern válasza elharapottabb volt, mint ahogy
Vanna tolmácsolta:
- Nincs válaszom, uram.
- Hát önöknek, marájoknak - szívóskodótt Borsz anglis nyelven.
- Karst hazudik! - acsargott Terai Lohannaso. - Bocsásson meg, uram, nem
mondhatok többet, mint amennyit már elmondtam. Ez egy bandita, lábbal tipor
minden törvényt; meggyőződésem, hogy az önök hatóságai is be fogják látni,
jogunk volt üldözőbe venni őket. De a részleteket nem közölhetem. Senkivel se,
csak a Föderáció fő diplomáciai képviselőivel.
- Ide fogom hívatni őket - ígérte Borsz -, de legyen türelmes! Itt Krasznajában nincs
olyan fejlett rádiókommunikációnk, mint önöknek. Szegény ország vagyunk, az
elektronikus alkatrészek drágák, a relétornyok be vannak tiltva, telefonhálózat
elképzelhetetlen. Holnap küldök futárt. Küldhet vele levelet, de ezt előbb el akarom
olvasni. Igaz, a goszpogyin ebben az évszakban szokás szerint szabadságra megy. A
bíróságok szüneteltetik tevékenységüket, és a követek is szabadságon vannak. Úgy
hallottam, hogy az itteni maráj követasszony a mi vad tavainknál szeret halászni.
Beletelhet egy-két hétbe, amíg rátalálnak, azután pedig még ide kell érnie.
- Ráérek - mondta a nagydarab férfi komor elégedettséggel.
Milyen különös, gondolta Vanna, hogy Mikli Karst, sőt még igen, még Iern is
elégedettnek látszik. A norrman nyilván számított erre a kérésre; nyilvánvaló, hogy
jól ismeri Krasznaja törvényeit és szokásait. Hogy lehet ez?
Borsz Miklihez fordult. - Az Unió legközelebbi konzulátusa Jinnyában van, ami
nincs messze. Vagy ha ez jobban megfelel önnek, írhat a követségünknek
Minyatonkába.
- Nem lenne értelme, uram - válaszolta Karst. - Ugyan mennyiben tisztázhatna
engem bármelyikük is? Adnék inkább önnek az unióbeli vagy tartománybéli
címeket, ahová írhatna. A válaszok bebizonyítanák, hogy én és munkatársnőm
hivatalos küldetésben jártunk.
- Ez meglehetősen sok időbe fog telni.
Karst elmosolyodott, és Lohannaso hangját utánozta : - Ráérek.
Borsz megmerevedett. - Addig is, lássa be: a beszámolója nem elfogadható. Igazán
nem akarok oktalanul sértegetni, de hát lehetnek önök csempészek, banditák,
vagy... uránvadászok... Nem tehetek mást, le kell tartóztatnom, a további
kivizsgálástól függően.
- Tökéletesen megértem, uram - dorombolt Karst. - Nem érzem sértve magam.
- Kényelmes elszállásolást kap...
Vannában fölbukkant egy gondolat. Előtört belőle:
- Tiszteletre méltó őrnagy, szeretnék kérni valamit. Az őrnagy meglepődött.
- Mi az óhaja, tisztelendő asszony?
- Helyezze el belátása szerint a Föderációból jött urakat meg a tisztelt Karstot...
Javaslom, külön-külön, de természetesen kényelmesen. Viszont a másik két úrért
hadd legyek én felelős! Mint tudja, a Könyvtárnak vannak vendégszobái. Ha
óhajtja, állíthat őröket az ajtajuk elé, de szerintem nem lesz semmi gond velük.
Borsz fölrántotta szemöldökét, és a bajszát pödörgette. Kettejük közt volt már
összeütközés, de sokszor dolgoztak jól együtt.
- Megkérdezhetem, milyen oka van erre, tisztelendő asszony?
- Az, hogy eddig még sose járt itt vendég Jevropeából - felelte teljesen őszintén
Vanna. - Millió kérdést szeretnék föltenni nekik, Gaea milliónyi vonatkozásáról
szeretnék új ismereteket szerezni.

3.

Nagy és gyönyörű volt a kert, de Iern számára sokban teljesen újszerű. Nem
hasonlított ez se Burgony sok virágú bujaságára, se a Brézsben közkedvelt
szabályos virágágyakra és nyesett sövényekre. A Könyvtár foglalta el a telek egyik
felét, a kert másik három oldalán kerítés húzódott, tekervényesen, de ritkásan.
Kőből és közéiktatott gerendákból épült ez a kerítés, minden darabját úgy
válogatták, úgy helyezték el, hogy harmonikus egészt alkosson. A nagy épülettel
szemben fa boltívvel koszorúzott portál tartotta a nagy kovácsoltvas kaput; a vas a
Jan és Jing jelképeit formálta. Kavicsos ösvények kanyarogtak mohával, lóherével
vagy gyógyfüvekkel benőtt halmok közt. A ritkásan álldogáló fák növekedvén
meghajoltak, s furcsa, de tetszetős formákat rajzoltak. Néhol csak földtakaró,
csupasz föld fedte őket, ezt naponta gereblyézték, s közepükön szikladarab,
domborműves faragvány vagy absztrakt szobor állt. Majd hirtelen egy vadon növő,
eredeti formájában hagyott nádas következett, amelyet egyszerűen csak
megőriztek, emlékeztetőül őseredeti formájára, s valamiképp ez is beleillett ebbe a
kertbe.
A tisztára fürdött, jóllakott, új ruhákba öltöztetett Iern ott lépkedett Vanna mellett.
Noha tegnap késő éjszakába nyúlon beszélgettek, a szertartásokhoz hívó gongok és
harangok pedig kora hajnalban ébresztették, mégis kipihentnek érezte magát. Korai
volt még az idő, az imént elfogyasztott reggeli éppoly könnyű, de ízletes volt, mint
a tegnapi vacsora; Vanna sietve végzett kötelességeivel, hogy együtt lehessen vele.
Plik épp jóízűen aludt még a tegnap elfogyasztott bor után, amelyet a
megbotránkozott szolga hordott föl neki egyre-másra; Vanna ugyanis utasította,
hogy teljesítse Plik minden kérését, bár látszott az asszonyon, hogy sajnálja
vendégét.
Csikorgott a kavics a léptük alatt. A kőkerítés megvédett a széltől, amely a
legmagasabb fákat tépázta. Hűvös, de napsütéses nap volt, kis felhőfoszlányok
rohantak át az égen.
A beszélgetés nagy része Iern és világa körül forgott. Oly sok volt az
elmondanivaló, hogy könnyűszerrel kikerülhette, amiről Ronica kérésére nem akart
beszélni. Vanna most beleegyezett: Iernen a kérdezősködés sora. Emellett - mondta
a maga szemérmes mosolyával Vanna - Iernről az is sokat elárul majd, mit és
hogyan kérdez tőle. Elérték azt a pontot, ahol már személyes dolgokat is
érinthettek.
- Csendes és nyugodt életet éltem - mesélte az asszony. Ön talán unalmasnak
találja, én azonban mérhetetlenül gazdagnak.
Iern csodálattal nézte. Pici volt és vékonyka, de a laza szürke ruha se rejtette el a
női hajlatok finom, könnyed vonalát. Feje nagy volt, barna szeme ferde vágású,
orra tömpe, álla kerek, ajka pedig virágsziromra emlékeztette Iernt.
Elefántcsontszín bőrén finom ráncok, nyakszirtjén összefogott, hátára omló fekete
haját ősz szálak tarkázták. Hangja majdnem túl halk volt, de csak azért, mert
önmagáról beszélt. A lelkesedés néhol föl-fölvillanyozta szavát.
- Az Áldan Polkba születtem bele, ezek északon élnek. Apám iskolában tanított.
Erdészek, favágók, vadászok, prémvadászok, halászok, kézművesek közt nőttem
föl. Az aldaniak kevés szlugajt tartanak, és semmi munkát nem tartanak alantasnak.
Ez jót tett nekem; másként a tudásszomjam túlságosan is könyvmollyá tett volna,
így a tanulmányaim során is kapcsolatban maradtam a természettel, s már életem
korai szakaszában gaeánus elhivatottságot éreztem.
- Bocsásson meg! - vágott a szavába Iern. - Nem értek mindent. Mi az a Polk? Hát
a szlugáj?
- Hm, ehhez történelmi magyarázat kell.
- Sebaj. Nagyon is érdekel. Meséljen, kérem!
- Azt hiszem, a polk szót leginkább ezrednek lehetne fordítani, bár ez már nem
pontosan az, amire a fogalom utal. Amikor az őseink rettenetes szegénységtől
hajtva Merikába jöttek, harcolva kellett haladniuk. Katonai jellegű szervezettség
nélkül nem működhettek egy ismeretlen országban. Egymás ellen is harcolniuk
kellett. Elvégre nem egyetlen hullámban jöttek át, és nem is egyetlen helyről. Ha
máson nem, hát egy gyógyszer- vagy üzemanyagkészleten is összecsatároztak. Az
Öt Nemzet csak lassan olvadt össze, s egészen a modern időkig vívtak háborúkat
egymással, így azután minden mong társadalomnak az ezred lett az alapja. Egy
szoldat beleszületik a magáéba, gyakran azon belül köt házasságot, s ha nem, akkor
a feleség beáll a férje ezredébe. Megvannak a maguk jelvényei, méltóságai,
szokásai, hagyományai. Képviselőket küldenek a nemzeti kormányba, ha azonban
egyikük valami okból megváltoztatja hovatartozását, nem veszti el a becsületét,
mert az ezrednek tartozik végső hűséggel. Az évszázadok során természetesen
alakult a jellege. Bár ma is mindenki átesik katonai kiképzésen, és tartalékos
marad, a tényleges katonák kisebbségben vannak. A legtöbbünk... mindenféle más
dologgal foglalkozik. - Vanna elmosolyodott. - Például könyvtárnoksággal.
Iern elgondolkodott: milyen keveset tud!
- És a szlugájok a nem tagok? - találgatta. - Az őslakosság leszármazottai? Az ezred
tulajdonai?
- Nem, nem azok, nem rabszolgák! - védekezett Vanna, és megint hosszú
magyarázatba fogott, de most gyorsabban, mint az előbb: - Ez is a
bevándorlásokkal kezdődött. A síkságon végzett mezőgazdálkodás elpusztult a
Halál-korszak során. Fű nőtte be; a szoldátok különben is mozgó életmódhoz
szoktak Mi sem természetesebb nomád állattenyésztők, nomád pásztorok lettek.
Szükségük volt helyben ülő embereknek ezttől és gyümölcstől a gépekig bezárólag.
Így hát egy Polk számára mi sem természetesebb, mint hogy megvédje az életben
maradt Merikaikat, akik az ő területén élnek, és csodálják munkaerejüket. Igen: egy
szluga arra egy bizonyos szoldátcsaládot szolgáljon szonynak a
megszüntetésére nincs joga. De garanciái a rossz bánásmód ellen, joga van
nül az ezredeshez fordulni. A szoldátcsalád gáinak jólétért, s aki ezt nem
teljesíti, az törvényt. Ma már nagyon kevesen vannak öghöz kötve, s akik
mégis, azok általában ztották. Ne feledje nem lehet elkergetni őket
földjükről. Legtöbbjük szabadon választ szakmát. Legtöbbjük szabadon választ
szakmát. Általában az az egyetlen kívánalom, hogy tájékoztassák gazdáikat a
dolgok alakulásáról, és fizessenek valamicske jövedelmi adót. Ha bármelyikük
költözni szeretne, ritkán akadályozzák meg ebben; a gazda átirányítja őket
valamelyik rokonához. Igen elterjedt gyakorlat, hogy egy szoldát-család
gondoskodik az ígéretes tehetségű szlugagyermek iskoláztatásáról s
pályakezdéséről. A szoldat és a szluga közötti viszony lehet csupán a
tudomásulvétel, de gyakran mélységes érzelmi kapcsolat is létrejön köztük. A
törvényes házasságkötés a két csoport között lehetetlen, de gyakori a nem hivatalos
házasság, s az ilyen élettársi kapcsolatból született gyerekek szoldátokká lesznek.
Iern fölidézte, mennyire hitetlenkedett Plik tegnap este, amikor Vanna országának
békés és jó akaratú voltát igyekezett érzékeltetni. Majd a hasadóanyagok gyűjtése
felől puhatolódzott a könyvtárnoknő. Nyilvánvaló volt, hogy tud efféle kutatásról,
sőt mintha még többet is tudna, valami iszonyatosat, amiről nem beszélhet. Iern
úgy tett, mint aki nem tud semmiről; Ronica, Ronica!... - Nem feltétlenül
szörnyeteg az, aki effélét művel - hablatyolta Plik.- - Krasznaja talán teljesen
ártatlan? Mennyire lenne ártatlan és tiszta, ha világhatalom lenne? Jottányit sem,
úgy éljek! A kettő nem fér össze. - Belekortyolt a borba. - Nem akartam
megbántani, hölgyem, ön őszinte. Épp csak arról van szó: ön szerint az
emberiségben adva van az erkölcs és rend képessége, s ebből kiindulva átalakulhat,
én viszont ezt a pelágikus eretnekség legújabb formájának tekintem. - Plik, ha
fölöntött a garatra, hajlamos volt az efféle homályos szóhasználatra.
Iern most ezt gondolta: Mindazok, akiket valaha ismertem, vagy akikről hallottam,
elfogadták életkörülményeiket, mert el kellett fogadniuk, s igyekeztek a legtöbbet
kihozni az életükből. Ebből nem következik, hogy azt hiszik: ez a lehető legjobb
élet. Nem szabad faragatlanul sokkolni ezt a szelíd tudósasszonyt aljasságokról és
kegyetlenségről szóló beszámolókkal! Ugyan mi értelme lenne?
Vanna láthatólag megérezte a férfi fenntartásait, mert pillekönnyűn megérintette
annak kezét, s hangja még komolyabb lett:
- Kérem, ne higgye, hogy barbárok vagyunk, vagy hogy az ősapáink azok voltak!
Szükségszerűen kemény emberek voltak, de csak ritkán kegyetlenkedtek. És a
tudomány, a könyvekben álló tudomány szent volt a számukra. A szoldát egy
könyvvel a kenyérzsákjában szinte a civilizáció egy darabkáját hurcolta magával.
És ez a magatartás fönnmaradt. - Elhallgatott. Némán sétáltak egy darabig a siváran
napos reggelben. Vanna egyszer csak fölkacagott. - Oktáj, hogyan beszélek itt!
Elfelejtettem, hogy nem előadói dobogón állok, és nem a tanítványaimnak
magyarázok!
- Nem unatkoztam - nyugtatta meg Iern. - De nem beszélne többet önmagáról e kis
kitérő után?
- Pihenjünk kissé! - Vanna egy padra mutatott, egy gránitlapra. A paddal szemben
hétméteres körben szikladarabok sorakoztak, ezek kopása és kristályosodása
egyedivé tette mindegyiket; elmélkedés tárgyaként álltak itt, de idővel különleges
szépségüket is értékelte az ember. Fehér homok borította a talajt. Ezen tengeri
kagylók sorakoztak, a tarka kupolás héjútól a parányi, spirális kúp formájúig; oly
finom rendszer szerint, hogy szinte természetesnek hatottak. Középen embermagas
koralltömb.
Vanna letelepedett a padra, és a korall rózsaszínjébe bámult.
Aligha fáradt el, töprengett Iern. Valami célja van ezzel. ..de mi? Erőt meríteni
belőle ? Nyugalmat ? Vajon látott-e ez az asszony valaha is óceánt? - Leült mellé; a
pad langyos volt a napsütéstől. - Vajon észreveszi-e egyáltalán? Tiszteletlenség:
megvilágosodás a fenéken át. És miért ne? Vonna számára, már amennyire én
látom, mindenben, ami él, méltóság van. Titokzatosság.
- Azt mondta - vágott bele Iern -, hogy gyermekként határozta el: papnő lesz.
Vanna tekintete még mindig a korallra tapadt, de újra elmosolyodott.
- Nem, nem! „Papnő" - ez teljesen félrevezető szó; belátom, éppoly félrevezető,
mint az egyházias gyakorlatok, szertartások, öltözékek, szervezet, amit a
gaeánizmus az évszázadok során magára szedett. Ezek csupán segítenek,
megtámasztanak. A gaeánizmus nem vallás, hanem filozófia és életvitel, és
semmilyen általam ismert hittel nem áll ellentétben. Semmi egyházias nincs benne.
Igaz, van kölcsönös kapcsolat, és a magamfajta jól teszi, ha elfogadja a Nagy
Központ irányítását komolyabb ügyekben, s a tanítványaimat is erre biztatom. De
ez nem kötelező. Ha elfojtanánk az egyéni ítéletet, akkor magát az Életerőt
fojtanánk el.
Mintha fájdalom vibrált volna át arcán. Mire emlékszik vissza? A közelmúltban
lezajlott válságra? Ez a kérdés túl sok mindent idézett föl Iernben.
- Megint elkalandozott - ugratta gyorsan az asszonyt.
Annak ezúttal szélesebb mosolyra húzódott a szája.
- Figyelmeztettem magát! - Azután fölsóhajtott: - Rövid az életrajzom, kedves
barátom. Egy polknak mindig jól jön egy újabb ucsenyi, vagyis tanár,
ceremóniamester, tudós. Ha netán proróhinává is fejlődöm (erre nincs pontos angláj
szó: beavatott, látnok, ilyesmi), akkor dicsőséget hozok polkomnak, s ez a
zászlajára írja. Ezért azután támogatták az iskoláztatásomat, amelynek során tíz év
alatt egészen a jüani Csai Ka-Gó-ig jutottam el.
Félbeszakította magát, hallgatott egy darabig, csak aztán tette halkan hozzá:
- Végül azután visszatértem Krasznajába, de egy évre még visszavonultam egy
réges-régi vasércbányaüreg szélére I-pingbe, a föld egy be nem gyógyult
sebhelyéhez. Ez a hely segítségemre volt abban, hogy megértsem, hogyan és miért
hozza létre az Életerő a fájdalmat, pusztulást, bánatot; s ez maga is újabb
magyarázat és fölfedezés volt... Végül azután idejöttem Duluába, az itteniek
kérésére. Ucsenyiként nagymértékben használtam a Könyvtárat. S amikor az előző
könyvtárnok elvonult végső magányába, én kerültem a helyére. Ez a fő munkám,
bár ezen kívül tanítok, és jogi tanácsot is adok, és... abban a boldogságban van
részem, hogy szeretnek a kisgyerekek... De ez már a dicsekvés felé visz. Elég
ennyi, Iern!
Hangja, mely eddig is szinte zümmögés volt csupán, elnémult, s szinte
megbűvölten bámulta a korallt. Iern úgy gondolta, ez az asszony nagyon is nyílt
lenne, de szerénysége nem engedi meg, hogy kimutassa. Nem mintha Iern erőltetni
akarta volna, vagy elcsábítani - máris sokkal jobban kedvelte annál -, de szerette
volna jobban megismerni Vannát, és esetleg áthidalni a kettejük közt húzódó hitbéli
szakadékot.
Így hát szembeszállt vele: - Ne! Hiszen az igazi dolgokat még nem mondta el!
Vanna megrebbent. A mozdulattól a homlokára hullott egy hajtincs.
- Igaz, kívülálló vagyok - mondta Iern. - Ha úgy találja, hogy behatoltam a
magánszférájába, mondja meg, és máris kilépek belőle!
- Nem - válaszolta az asszony. - A magánélet minálunk nem olyan fontos dolog,
mint amilyen önöknél. És önöknél sem annyira fontos, mint az északnyugatiaknál,
akik valósággal megszállottan ragaszkodnak hozzá. Itt egyszerűen csak tiszteletben
tartjuk a társadalmi konvenciókat. - Újra felsóhajtott. - De mi mondandóm lenne,
Iern? Nyilván azt nem érti, miért nem mentem férjhez. Szó volt róla, terveztem is,
Csai Ka-Gó-ban. De előbb elmentem a Megvilágosodás Házába, nem zarándokként
vagy kérvényezőként, hanem tanítványként, és... ott éltem át azt, ami proróhinává
tett. Az a fiú is tanítvány volt, de... de a Látomás és a Hatalom jobban jár át
bizonyos nőket, mint férfiakat, s ő nem mert feleségül venni ilyen nőt... Nehogy
sajnáljon ezért! Mondtam már: az életem mérhetetlenül gazdag, Gaeában és az
általam ismert élőlényekben.
A Hatalom, tűnődött Iern. Hallottam már olyasmit, hogy a Beavatott gondolatot
olvas, a levegőben jár, látja a jövőt, föléleszti a holtat. Csak babonaság lenne ?
Valami keveset tudok arról, mit tehet a gyakorlat és a koncentrálás. Sose lett volna
belőlem viharlovas, sose lettem volna képes ejtőernyővel leugrani Csillaghonból,
ha a vén Galvai őrmester nem okít bennünket, kadétokat, olyan irgalmatlanul.
Mennyire gyűlöltem akkor ezért! De Vanna biztosan nem kényszeríti így a diákjait.
Gondolom, csak vezeti őket, csak ajtókat tár fel előttük.
- Lelki hatalom - mondta ki Iern, alig vette észre, hogy fennhangon szól. - Ha más
nem, a totális fegyelem és elhivatottság. Igen, ez rémületes lehet. Megmozgatja a
fanatikusokat, de azt is belátom, megriaszthat egy hétköznapi embert, akinek ezzel
kell együtt élnie.
- Tessék? - fordult feléje Vanna megbántottan. - De hát én nem vagyok fanatikus,
Iern,! Hiszen önnek se tagadtam meg a jogát a véleményéhez és annak kifejtéséhez,
se senki másnak!
- Nem, ön nem az! - vágta rá Iern. - És nyilván a többi látnok nagy része sem.
Önöket túlságosan leköti a megvilágosodás keresése. Önök bizonyos fokig szentek.
Nem úgy, ahogy mi, légszülték, akiket némely parasztok szentnek neveznek! De
azok, akiket ön tanított, akik nem jutottak el olyan messzire, mint ön, azok...
nyilván nem érzik ennyire biztonságban magukat. Talán azt hiszik, hogy az
Életerőbe vetett hitüket kötelezővé kell tenniük, mert az különben kihal.
- Iern - mondta Vanna igen-igen szelíden -, önből most a keserűség beszél. Együtt
érzek önnel. Önt fájdalmak, veszteségek érték; egész civilizációját letűnni véli, és
ez a civilizáció a maga idejében valóban csodálatos szolgálatokat tett az
emberiségnek. Nem állítom, hogy az, amit ön ellen tettek, az emberi fogalmak
szerint igazolható. Az Életerő egyben a Heautontimo-roumenosz, az Ön-kínzott.
Csupán annyit mondhatok : a dolgok megtörténtek, és remélem, egyszer ön is
elfogadja ezt.
- Elfogadjam az elkerülhetetlent? - villant föl a sérelem Iernben. - De én nem
ismerem el elkerülhetetlennek !
Az asszony megőrizte szelíd, magyarázó-vigasztaló modorát: - A gaeánizmus - ami
más szóval: ép ész - világszerte terjed. Miért is ne terjedne? Ugyan mi rossz lenne a
békességben, a szeretetben, az emberi test, ész, lélek összetalálkozásában s a
minden Létezővel való eggyé válásában?
Iern azoknak a kommentátoroknak a gondolataival érvelt vissza, akiket még
odahaza olvasott.
- Vajon a világegyetem működik-e, vagy a mong kormányzat jókora anyagi
támogatása a magyarázat? És a külföldi uralkodó osztályok is gyakran támogatják.
A népeik nyugtalankodnak, a gaeánizmus viszont a megadást, beletörődést hirdeti;
ne törődjetek a szabadsággal vagy a hagyományos jogokkal, vonuljatok vissza
gondolataitokba. És hasznos lehet egy rivális elleni erő mozgósítására is... így
tudom.
Vanna hallgatott. Több felhő vonult el fölöttük, és vetett rájuk árnyékot, míg
megszólalt, még kedvesebben:
- Iern, ön egy legyecske, nem, nem is: sólyom, amely véresre veri magát az
ablaküvegen. Ha inkább kinyitná azt az ablakot, tudná, hogy ami mögötte van, nem
kép, hanem a tényleges jövő s az ön szabadsága.
- Megfogta a férfi kezét. - Beszéljünk másról! Kincseink vannak egymás számára.
Iern nyelt egyet. - Köszönöm. Jó, beszéljünk másról!
Befelé pedig: A mong népek hanyatlónak. Már nem akarnak uralkodni. De a régi
harci szellem tovább él; misszionáriussá vált. Nézte a mellette ülő asszonyt. Annak
tekintetéből törődés, együttérzés áradt, de nem hátrált egyetlen milliméterrel sem.
Hiába, szoldátok leánya.

4.

A negyedik napon Terai már alig bírt magával, és Wairoán is meglátszott a

feszültség.
Nem mintha szörnyű körülmények közt tartották volna fogva őket. Egy egyszerűen,
de jól berendezett üres szlugaházacskában laktak ketten. Jóízű ételeket, italokat
hoztak nekik, friss volt a zöldség, az enyhén átsütött hús emlékeztetett az awaii
konyhára, a gyógy-fűtea és a sör ízletes. Az egyetlen ajtónál álló fegyveres őr éber
volt, de szívélyes, örült, ha anglisul beszélhetett. A két internált két fegyveres őr
őrizete alatt naponta két órát mozoghatott; ennek keretében gyakran a szabadnapos
őrökkel kézilabdáztak. Szórakoztatásukra kártyát, sakkot, társasjátékokat
kölcsönöztek nekik, és minden föllelhető könyvet megkaptak, amit csak kértek.
Közben egyre nyugtatták őket: a maráj kiküldött hamarosan megérkezik, és
tárgyalásokat kezd a kiszabadulásukról.
- A gond csak az, hogy Mikli sötét gazember - morgott Terai kezdettől fogva.
Wairoa rábólintott csíkos fejével.
- Ott a hivatali szobában ideges volt, de alapjában bizakodó. A szaglásommal
éreztem. Sajnos nem gondolkodik mondatokban, és a testbeszéde is csak őrá
jellemző. Nem találtam még fogódzót a gondolataihoz.
- Van egy terve - göcögött Terai. - Nem azért küldte el Ronicát, hogy kitoljon
Iernnel! Ronica leharapta volna a fülét, ha ilyet tesz. De hát akkor miért küldte el?
- Talán, hogy jelentést tegyen egy északnyugati ügynöknek, és segítséget hozzon.
- Ugyan miféle segítséget? Esetleg üzenetet a jüanézeken át, hiszen szerintünk is
vannak ilyen kapcsolataik a norrmanoknak. De katonai segítséget? Nevetséges.
Wairoa az ablakpárkányra könyökölt, s az esős, szeles éjszakába bámult.
- Lehet, az a célja, hogy elhallgattasson bennünket.
- Ezt már el is érte, legalábbis eddig - mutatott rá Terai. Fölkelt székéből, és föl s
alá járt az agyagpadlón, amely hűvös volt csupasz talpa alatt.
Wairoa pillantása követte. - Tulajdonképpen nem is értem, miért és hogyan érte el,
hogy hallgassunk. Belátom, elég naiv vagyok az emberi dolgokban, a mongokkal
kapcsolatban pedig különösen. De miért nem tárjuk föl, hogy a norrmanok szedik
össze a hasadóanyagokat? Megmondhatnánk a krasznajánoknak, merre menjenek,
hol halászhatják elő a tó mélyéről a bizonyítékot.
- Hát nem hallottad? Megtorlással fenyegetőzött. A mi felderítőinket veszélyeztetné
az Öt Nemzetnél, ha elmondaná, amit tud, márpedig elég sokat tud. Az Unió
évszázadok óta működik együtt a mongokkal, nyilván kémhálózatuk van, akiknek
többek közt az a dolga, hogy a mi nyomainkat kurkásszák. Mikli pedig
nyilvánvalóan személyesen működött itt; azon látszik, hogy igen jól ismeri az itteni
körülményeket. Patthelyzet. - Terai keserűen elmosolyodott. - Ami Iernt illeti, ő
megbízható. Ő egyetlen szót se ejt ki, amivel a drága Ronicáját bajba hozhatná.
Plik pedig szót fogad neki.
- Biztos, hogy Mikli nem blöfföl?
- Nem vagyok biztos benne, de nem kockáztathatok, amíg módja van kitolni
velünk. Különben se tudom megjósolni, hogyan reagálnának a mongok az
információra. Sem azt, hogyan reagálna a Tartomány, ha egyszer eljut oda a hír,
márpedig eljut. De még azt se, miként reagál a saját Föderációnk. Szörnyű,
világszintű véres zűrbe gabalyodhatunk. Az a gyanúm, hogy az Unió a
legveszedelmesebb. Vajon mit tenne, ha egyszer a titkuk kétségkívül kiderül?
Ezeknek az összeesküvőknek nyilván vannak terveik az előre nem látható
változatokra is. És... Ronica esküdözik, hogy nincsenek atomfegyvereik, én úgy
érzem, igazat mond, de biztosak nem lehetünk benne! Legjobb esetben is
belebotorkálhatunk egy olyan háborúba, amelyet nem akarunk, s ha jól intézzük az
ügyet, nem kell harcolnunk.
Terai fölvette az asztalról a pipát és a dohányt. A pipa kukoricatorzsából készült, s
Terai azért kapta, mert elveszítette a magáét a zuhanásnál. Nehezen nélkülözte régi
hangagyökér pipáját, alig várta, hogy hazaérjen pipagyűjteményéhez. És Elenához,
a gyerekekhez, a barátainkhoz, a tájhoz, a tengerhez... milyen messze vannak!
- Igen - felelte. E miatt a dilemma miatt tartom a számat, mint ahogy a testületünk
más tagjai is hallgatnak, ha megfenyegetik őket. Mikli számít arra, hogy így
okoskodom. De hát a mindenségit, ez így van rendjén! Sokkal jobb, ha csak a
magunk kormányát tájékoztatjuk, hadd tanulmányozzák ők a dolgokat, és döntsék
el, mit kell tenni.
- És hogyan adod át az információt?
- Mihelyt megérkezik a követasszony, elmondom neki, feltéve, hogy négyszemközt
beszélhetek vele, biztonságos helyen. Ha nem, akkor megértetem vele: mindenképp
el kell érnie a kiszabadításunkat, és el kell juttatnia bennünket... gondolom, a
vittohyrai felügyeleti központba. Ezt nyilvánvalóan el tudja intézni. Nem illetnek
bennünket olyan súlyos gyanúval, hogy a helyi magisztrátus vagy akár a
goszpogyin provokálná miattunk a Maráj Föderációt.
- Mikli nyilván tisztában van a szándékaiddal - mondta Wairoa.
Terai a szükségesnél is sűrűbbre tömködte a dohányt.
- Bizony. És ez a mocskos féreg még nyájaskodott... Ha a dolog a legrosszabbra
fordul, el fogjuk mondani a mongoknak.
A negyedik nap délutánján a jüani csapatok behatoltak Duluába. Élükön,
paracsnokuk mellett, Ronica Birken lovagolt. Szitáló eső hűtötte a levegőt, áztatta a
tetőket, falakat, síkossá tette az utat. A bámész tömeget szétoszlathatta volna ez az
idő, mert a locsogás halk dünnyögéssé csendesült; a Terait és Wairoát körülvevő
lovak meg a sovány, szürkébe-zöldbe öltözött, ázsiai arcú katonák elzárták a
látványt a bámészok elől - senki ismerőst nem láttak.
Csak Miklit. Összefont karral, szétvetett lábbal, diadalmas vigyorral nézett föl a
marájok arcába.
- Ezek a kötelek lekerülnek a csuklótokról, a pockok kikerülnek a szátokból,
mihelyt kiérünk a városból, ha jól viselkedtek! - szólt hozzájuk marájul. Majd
ujjával megfenyegette őket. - Viszont négy-négy fegyveres vigyáz majd rátok
minden pillanatban, parancsuk van rá, hogy ha egyetlen szót szóltok, belétek
lőjenek. Vagy akár ha írni próbáltok. Vagy ha csak úgy látszik, mintha ilyesmiben
sántikálnátok. Ezek válogatott katonák, és meg lett nekik mondva: ti vagytok azok
az uráncsempészek, akiket ők keresnek. Lehet, hogy miniatűr rádióadó van a
testeteken, és figyelmeztetitek a cinkosaitokat, ha a szátokat kinyithatjátok.
Köztudott, hogy a marájoknak van ilyen szerkentyűjük, de a mongok nem nagyon
tudják, hol van ezeknek a teljesítményhatára. Úgyhogy: egyetlen szót se! Csak
elismételhetem, amit akkor mondtam, amikor kihívtunk benneteket a házatokból:
egyetlen szót se, vagy végetek van! Ami ugyan engem csöppet se zavarna. Az
életetekért ismét csak Ronicának tartoztok hálával. Ő ragaszkodott hozzá. És
garantálom nektek: ez nem ver föl nagy port, kevés szó esik róla... alig várom, hogy
később, könnyebb feltételek között beszélgethessek veletek. - Hátravetett fejjel
hahotázott. - Bocsássatok meg, hogy teli vagyok kárörömmel! Tényleg csuda
kockázatos ügy volt ez, túl sok tényező, rosszul is sikerülhetett volna. Most pedig
szépen működjetek együtt velünk, és jó elbánásban lesz részetek! Előbb-utóbb
hazajuttok. Nyugalom, érezzétek jól magatokat!
Ezzel ellépdelt. A jüanéz katonák utat nyitottak neki, majd újra szorosan
körülzárták a kört a két férfi körül, és mély gyűlölettel méregették őket.
Errefelé nem illett nyilvánosan kimutatni érzelmeket, Iern és Ronica fogták egymás
kezét, és egymás szemébe néztek. A lány haja nyirkos volt, csillogtak rajta az
esőcseppek; melle hullámzott. Plik sóvárogva figyelt, s közben jókorákat kortyolt
az üvegből, amelyet elővigyázatosságból zsebre vágott, amikor hívatták őket.
- Zsézus, ez csodálatos! - suttogta Iern.
- Csak várd ki, míg kettesben leszünk, pajtás! - válaszolta halkan a lány. - Majd
megmutatom én neked, mi a csodálatos!
- Rettegtem érted.
- Hát még én teérted! - válaszolta a rekedt torokhang. - Hogy érezted magad?
- Az aggodalomtól eltekintve kitűnően. A helybéli... hogy is mondjam, látnoknő
befogadott, és most már tudom, hogy gaéánusok is lehetnek nagyon rendes
emberek. Őrületesen érdekes beszélgetéseket folytattunk, ő nagyon keveset árult el
önmagáról, az állatokra, gyerekekre tett hatásáról... De mi történt teveled?
- A dolgomat végeztem, azt, amit előzőleg elmondtam neked, nagyjából úgy, ahogy
Mikli utasított. Átjutottam a határon, rátaláltam egy jüanéz katonai bázisra vagy
rendőrségre: nevezd, ahogy akarod, nincs nagy különbség. Szóval akkora lármát
csaptam, hogy végül is rádiótelefonon át beszélhettem Csai Ka-Gó-i magas rangú
tiszttel, ő pedig talált valakit, aki tudta, mit jelent a kód-jelszavam. Azután akcióba
léptem. Hűha, de még hogyan! Csak Mikli nevét kérdezték, azt, hogy hol van, s
hogy ki akar-e jönni. Üzenetek jöttek-mentek, közben összeállították ezt a csapatot
és ma hajnalban lóra ültünk. Ugye, észrevetted, milyen tajtékosak a lovak? Szegény
jószágok, remélem, nem hűlnek meg itt ebben az álldogálásban, leápolatlanul. Nos,
amikor elértük a várost, a nojon megkérte az itteni ezredest, vigyen bennünket
Miklihez, s ettől kezdve Mikli dirigált. Én csak arról beszéltem le, hogy Terait és
Wairoát egyből lelője.
- Honnan tudod, hogy sikerült-e lebeszélned? Nyilvánvaló, hogy a halálukat akarja.
- Megmondtam neki, hogy barátaimmá fogadtam őket. Azonkívül létezik olyan is,
mint a Páholy becsülete, s én panaszt teszek a Farkas Páholynál; a tetejébe mihelyt
egyedül találom őt, elkapom, és szétverem a pofáját. Ezzel meggyőztem.
- És most?
- Nem tudom biztosan, bár abban bizonyos vagyok, hogy hazajutunk az Unióba.
Alig várom, hogy megmutassam neked a hazámat.
Én meg alig várom, hogy megtudjam, nem vagytok mind szörnyetegek ti se, futott át
Iern agyán.
Amikor Orluk Zsanovics Boktant annak idején parancsnokként Duluába küldték,
hogy a gyilkos nyersanyagok rejtegetőinek nyomában cserkésszen, meg más,
rövidebb itteni megbízatásai során szívélyes barátság alakult ki közte és Vanna
Uangovna közötti találkozásaikat épp a különbözőségük tette pezsdítővé, a
parancsnok tisztelte Vanna intellektusát és hatalmát, ő pedig melegszívű embernek
találta a parancsnokot.
Így hát Vanna is ott állt az esőben, és hallgatta, amint a parancsnok így szól Borsz
Karszovnak:
- Nem, uram, sajnálom, ennél többet nem mondhatok. De nem is tudok többet. A
parancsom arra szólt, hogy érjem el Karst elengedését, s vigyem visza a többieket a
támaszpontra élve vagy halva, az ő utasításaitól s az én megítélésemtől függően. Ez
a két férfi, akiket összekötöztünk, elsőrendű gyanúsított urániumcsempészés
vétkében, és ez nem tűr halasztást.
- Marájok... akik borzadállyal kereskednek... nem hiszem el - dadogta Vanna.
- Lehet, hogy van egy hálózatuk, amelyik a saját szakállára tevékenykedik - mondta
Orluk. Nyilván alaposan átgondolta a dolgot, amíg idelovagolt. - A Föderáció
ugyanolyan tarkabarka keverék, mint az Öt Nemzet; egész Óceániára kiterjednek.
De lehet, hogy nemzetközi bűnöző-szindikátus, amelynek mindenhonnan vannak
tagjai. Vagy... az is lehet, hogy most, amikor annyi új frakció van feljövőben, a
maráj vezetők megbánták már, hogy elástak minden föllelt robbanóanyagot.
- De akkor is... - kezdte Vanna, megborzongott, s tekintete körüljárt a fölfegyverzett
idegeneken, amelyek ott álldogáltak mindenfelől.
- A norrmanok keze is benne van a dologban - mondta hitetlenkedve Borsz.
Orluk bólintott. - Tudom. De hát feltétlenül az ellenségeink-e még mindig? Ha
valaminek a nyomára lelnek, és figyelmeztetik a mi felső vezetőinket, mert abban a
helyzetben vagyunk, hogy gyorsan cselekedhetünk. .. az az igazság, hogy az utóbbi
években egyre azt láttam, hogy a norrmanok szabadon járkálnak ki-be fontos
jüanéz hivatalokba... - Elharapta a szavát. Nem volt szabad többet mondania a
szükségesnél.
- Mit mondjak a maráj követnek, ha megérkezik? - kérdezte Borsz.
- Ne kavarja föl túlságosan a kedélyét! - tanácsolta Orluk. - Magyarázza meg a
hölgynek, hogy a honfitársai, ha ugyan valóban a honfitársai, kénytelenek voltak
engedelmeskedni, s vegyen igénybe diplomáciai csatornákat további információért.
- Hosszú szárú kesztyűt tartott a kezében. Ezzel csapott a combjára, ami úgy szólt,
akár az ostorcsapás. - Induljunk!
Borsz a kapott papírokat hajtogatta, annak jeleként, hogy csakugyan nincs más
választása.
- Nem maradhatna itt egy kis frissítőt inni, tiszteletre méltó uram? - kérdezte, ahogy
az udvariasság megkövetelte.
- Nem, uram, alázatos köszönetem, de sajnos lehetetlen. - Kölcsönös hajlongások,
majd tisztelgések következtek. Borsz távozott.
Orluk megfordult, indulni akart. Vanna megfogta a parancsnok kabátujját. Félelem
szorította össze a mellét.
- Mi az igazi véleménye? - kérdezte.
- Miről? Micsoda? - pislogott meglepetten a jüanéz parancsnok.
- Erről. Mi van emögött? Érzem... valami nincs rendjén... valami ördögi... - Az
utolsó szót úgy kellett kikényszerítenie magából. Igazi gaeánus nem használja ezt a
szót, csak a legkegyetlenebbül szélsőséges esetben.
Orluk cserzett ábrázatát zavarodottság kuszálta össze.
- Hogyan, tisztelendő asszony?
- Nem tudom. Olyan hirtelen jött. És mégse jött hirtelen. Iszonytató elszabadult
erők, természetellenes szövetségek, hazugságok és titkok mindenfelé... Orluk, szél
fúj a holnap felől, háborútól bűzlik. Nem olyan háborútól, ahol néhány csata esik,
azután békét kötnek. Háború jön, erőszak s az erőszaknál is rosszabb: a világ
elpusztítása. Mondjon valamit! Mit tehetünk? .
Vajon a lecsapódott köd cseppjei ezek a szakállán, vagy verítékcsöppek? A
parancsnok határozottságot kényszerített önmagára.
- Tisztelendő asszony! - mondta. - Szinte semmit se tudok azon túl, amit
elmondtam. Valami nagyon rossz dolog történik, de egyelőre még elrejti a sötétség.
- Kihúzta megroggyant vállát. - Jöjjön, aminek jönnie kell, jöjjenek bár a pokol
démonai, én teljesítem a kötelességemet, bármi lesz is belőle! És most mennem
kell.
- Még egy percet! - könyörgött Vanna. Most, hogy a békesség darabokra hullott,
szétröpítette a jövő felől süvítő szél, őt az Eggyéválás felé sodorta ez az áramlás. -
Van egy katona fivérem. De hát mi, szoldátok, valamennyien tartalékosok vagyunk!
Ön is tudja, mennyire elbizonytalanodnának a mi csapataink, ha olyasmi történne,
ami fölébreszti a csontunkba ivódott félelmeket, a Halál-korszak atavisztikus
emlékeit, s nekik harcba kellene szállniuk. Ha van köztük egy proróhina, az sokat
változtathat harci kedvükön. Számítson rám!
- Tisztelendő asszony! - kiáltotta lenyűgözötten a parancsnok.
Vanna mosolygott, merthogy most, hogy már kimondta, nyugalom szállta meg. -
Sok ilyen önkéntes lesz - mondta. - Gaeáért vívjuk a harcot... és az emberiségért,
nehogy Gaea kénytelen legyen kitaszítani bennünket. Azért fordulok önhöz, mert
ismerjük egymást.
Krasznaja nem tud nagy hadsereget harcba küldeni, és bizonyára közös
parancsnokság alatt fog állni a jüanézekkel; kérem, közvetítse a jelentkezésemet;
egy barátommal szeretnék a csatába lovagolni.
A parancsnok a Harmadfokú Alázat meghajlásával adta meg neki a tiszteletet, a
Tien Dzsiangjának is csupán a Másodfokú járt. Az asszony megáldotta. A
parancsnok elrobogott, vezényszavakat kiáltozott.
Vannát ismét békesség töltötte el. Iernt kereste. (Majd utána visszahúzódik
otthonába, és átadja magát az Eggyéválásnak s az Eggyéválást önmagának.) El
akart búcsúzni a fiatalembertől. Soha többé nem találkoznak. Iern tengeri szélként
rontott be az életébe, s ő csak képekről és versekből ismeri a tengert. Egy parányit
ábrándozott is felőle, de hát ez természetesen lehetetlen. A csodák, amelyekről Iern
mesélt, az, ahogyan a néhány együtt töltött napjuk során föltárta a lelkét - ennél
többet Vanna nem várhatott, s be is érte ezzel.
Iern mellett ott a szerelme. Talán lesz benne annyi megértés, hogy félrehúzódik,
amíg Vanna és Iern ünnepélyesen búcsút vesz egymástól.

5.

Fehér ködpára sodródott a föld felett, de az égbolt tiszta volt, s a nap szikrázva
sütött a keleti ég aljáról. Orrukat élesen csapta meg a hűvösség, látszott a
kilélegzett levegő, de a lovak édeskés szaga is érződött már. Hallgatag volt a
csapat, csak a patkódobogás, a bőrnyergek csikorgása, fémcsattogás hallatszott.
Azután messziről, halkulón, de elmondhatatlanul tisztán megszólalt a harangszó.
Nem Francföld kádenciájával szólt, ütései alatt egy nyilván hatalmas dob
brummogott. Hangjából Iernt még inkább szíven ütötte a valószerűtlenség képzete
vagy tán ő maga a képzelet szülte fantom? Sok kilométernyi távolságból meglátta a
többszörös tetőzetű, hagymakupolás templomot, amint áhítatra és munkára szólítja
a lenti falu népét - mindennek elképesztő volt a formája. A táj is mintha egy másik
bolygón lenne. Furcsán elterülő földek húzódtak a túlsó láthatártól eddig az
országútig; se sövény, se kerítés, se fal, se határkő nem jelezte, hogy melyik rész
kinek a tulajdona ; fák csak itt-ott álltak, szélfogóul, vagy árnyékot nyújtva egy
pihenő munkásembernek. Iernnek az volt a benyomása, hogy ezt a tájat nagy
gonddal művelik a hozzájuk tartozó emberek.
Az út jobb oldalán nyárfasor húzódott, ahogy odahaza is szokott az út mindkét
felén. Itt nyíratlan rudakat szőttek közéjük, hogy a juhok át ne menjenek rajta. A
fákon túl fű nőtt. A láthatár szélén nyáj és két lovas - mintha lebegtek volna a
ködben.
Iern tegnap, a szabadulás és távozás izgalmában még nem érzett semmi furcsát. S
amikor éjjel Ronicával kisurrantak a táborból egy szénakazalhoz, amelyet előzőleg
kinéztek maguknak... (- Kit érdekel, hogy nyirkos? - kacagott a lány. - Majd
kigőzölögjük, biztosítlak!) Csak ma reggel, kifáradt testtel s az elszabadult
feszültségtől reszkető idegekkel döbbent rá Iern, milyen elveszett.
Maga megnyugtatására hátrapillantott a katonákra. Erőt akart meríteni belőlük. De
a katonák alakja, arcuk a taréjos sisak alatt, a zászlóik - mind idegen volt. Idegen
volt a lovaglási módjuk is, a ritmus, amelyben lándzsáik imbolyogtak, villogtak.
Felszerelésük hanyag, hadrendjük Iern normái szerint elképesztő, mégis fölsejlett
belőlük valami harckészség, akár az összetekeredett kígyóból. Ásítoztak, majd
beszélgettek, ahogy mások, de amikor valaki a jellegzetes magas hangján elsütött
egy tréfát, nem nevettek rajta úgy, mint az urópaiak.
Iern. figyelme ismét a parancsnok felé fordult, akinek jobbján lovagolt. A tömzsi
Orluk Boktan úgy kihúzta magát, hogy magasabbnak látszott a valóságosnál. Lapos
orr, ferde szürke szempár, ősz bajusz és hegyes szakáll tette jellegzetessé ábrázatát,
bal arcán sebhely. Hajadonfőtt ült lován, borotvált koponyáján kurta tüskék, és
rémséges szivart szívott. Hangja éles volt, de barátságosan válaszolgatott a
kérdésekre - ha Iern jól mérte föl beszédmódját, ami nem biztos.
A szót Ronica vitte, tolmácsolt anglisról anglájra; ő lovagolt Iern balján. Plik és
Mikli közvetlenül mögöttük. Terai és Wairoa a hadoszlop végében poroszkált, nem
látszottak innen. Szegény fiúk, gondolta Iern. Igaz, Ronica elmagyarázta már neki,
hogy miért kell hallgatniuk. Bármilyen célokat szolgál is Ronica, nem szabad
veszélybe sodorni őt! Milyen gyönyörűséges látvány ez a lány így, háttérben ezzel a
fantasztikus éggel! Csak nem szerettem bele?
- Igen - mondta épp Orluk a lány közvetítésével. - Jo-Mingből származom,
nyugatról, és jól ismerem a Határ hegyeit. A Biszon Polknak vadászterülete van
arra, ott lakik az idősebbik feleségem, meg a gyerekeink és unokáink. Amikor
lehet, meglátogatom őket.
- Hogy került ennyire távol keletre?
Orluk vigyorgott. - A maga országa révén! Volt szerencsém részt venni néhány
összecsapásban ellenük. Ez gyors előléptetést eredményezett, és ez fölhívta rám a
feljebbvalóim figyelmét. A Biszon Polk sok tagja él a Csai Ka-Go területen,
odahúzódtak, ahogy nőtt a nagyváros. Amikor a régi nojonjuk meghalt, engem
kértek föl, hogy töltsem be a posztját. Nem könnyű dombról síkságra áttelepülni,
olyan csapatokat vezetni, amelyek tanyákról és városokból kerültek ki. ahelyett
hogy vadászok, prémvadászok, favágók közt élnék... Nos, épp ezért volt szükség
rám, mert ezeken a részeken erdőségek is vannak, a biszonoknak egyszer talán itt
kell harcolniuk. Egy jó szóidat teljesíti a kötelességét. De azt akartam, hogy a fiaim
az apák földjén nevelkedjenek.
- Sokáig volt itt?
- Tizenöt évig. Nem rossz. Szép otthonom van Csai Ka-Gó-ban, ebben a városban
szórakoztató az élet; aranyos kis feleségem van ott, gyerekeim vannak tőle,
remélem, néhány év múlva unokáim is lesznek. Elbüszkélkedhetem: jól végzem a
dolgom. Kiket küldtek ki, hogy átfésülje a krasznaján erdőket bombakészítők után?
A biszonokat!
Ettől az emléktől Orlukból elszállt minden szívélyesség, elkomorult, vadul
pöfékelt. - Mégse találtunk semmit, míg csak a maguk csoportja... Ha az
asszonyaimra, gyerekeimre, unokáimra gondolok...! Huu, ha azt akarja, hogy
kipréseljem az igazat ebből a két kutyából, csak szóljon nekem! Szétmorzsolom a
töküket, szét bizony!
- Ez nem nagyon gaeánus beszéd - gúnyolódott Mikli.
- Én nem vagyok gaeánus - felelte Orluk. - Megadom a kellő tiszteletet az elveknek
s a hirdetőiknek. Lehet, hogy igazuk van. De a meditáció meg az elmélet nem
nekem való, s ha hízelgésből fogadnám el, azzal úgyse mennének sokra. Én a régi
isteneket imádom, Oktájt, Erliket, Lenint meg az ősöket. - Eltűnődött. - De
szerintem ebben az ügyben az igazi gaeánus se lenne lágyszívű. Mi a céljuk ezzel a
két emberrel?
- Ez már nem az én testületem dolga - felelte Mikli.
- Nem? - vetett rá kételkedő pillantást Orluk. - Alig hinném. Maga jóval többet tud,
mint amennyit elmondott.
- Csakugyan többet - válaszolta udvariasan Mikli. - Például azt, mi módon
állapították meg a munkatársaim, mire készül ez a két ember, s hogyan eredtünk a
nyomukba Ronicával. Az efféle részletek túl sok egyebet is fölfednének, olyat, amit
a testületem nem szeretne a nyilvánosság elé tárni. Nem kérdőjelezem meg az ön
megbízhatóságát, nőjön, de hát nem kell ezt tudnia. Ön katonaember, hát nyilván
megérti ezt.
- Meg, igen. De az én fiatalkoromban a dolgok még nem voltak ilyen zűrösek és
különösek...
A két férfi párbeszédét Iern voltaképp nem hallotta, csupán utólag: Ronica ugyanis
abbahagyta a tolmácsolást, amikor Orluk ingerülten rápillantott. Továbblovagolt ott
a parancsnok mellett, és figyelte az anglis beszélgetést. Még inkább fölfokozódott
benne az elszigeteltség-érzet. Hátramaradt, Plik mellé, Mikli pedig előbbre
lovagolt.
A dalnok józan volt - kifogytak a készletei -, és levert. Nézte társát egy ideig, majd
így szólt:
- Össze vagy zavarodva, barátom. Nem szorongsz, nem félsz, semmi ilyen felszínes
dolog; nem: össze vagy zavarodva. Igaz?
Iern maga elé bámult. Ronica látványa ebben a mong tájban rádöbbentette,
mennyire idegen számára ez a lány is.
- Valami ilyesmiről van szó - dünnyögte.
- De miért? Feltehetőleg biztonság vár rád az Unióban, elbűvölő hölgytársaságban.
E mondat fölidézte Iernben Vanna, s a tegnapi nap emlékét. Az asszony nem vette
zokon, amikor ő, a krasznaján társadalom szokásait megsértve, mindkét kezét a
kezébe vette, és megcsókolta. Milyen finom volt a keze, milyen elegáns formájú! -
Áldás legyen önnel, Talence, Iern Ferlay - mondotta halkan Vanna. - Legyen része
boldogságban, méltó rá. - Ebben téved, nyilallt át Iern agyán, régi csínytevéseire
gondolt. Vanna elkántált pár sort a saját nyelvén, majd elmagyarázta: - Ez nem
imádság volt önért. Mi nem imádkozunk Gaeához. Ez kívánság volt, ami erőm volt,
beleadtam: váljék teljessé az ön része az Ő életében. - Szertartásos komolysága
megtört: - Én, én emlékezni fogok önre, gyakran. Jó utat!
Iern most hevesen így szólt Plikhez: - Azért, mert vakrepülést folytatok! Vakon
repülök, s a műszereim csődöt mondtak.
- Csakugyan zavaró, ha az ember egy idegen mítoszban találja magát.
- Micsoda? Nem, figyelj! Elismerem: duluai tartózkodásunk során kétség ébredt
bennem sok mindenben, amit eddig biztosra vettem. Eddig se voltam én olyan szűk
látókörű, hogy azt hittem volna: a gaeánu-sok egyénileg ne lehetnének jó emberek.
Ismertem Urópában néhányat közülük, akik rosszak voltak... vagyishogy rosszak.
De ezek az ellenség oldalán álltak... alapvetően, ellene volt mindennek, ami szerint
a Tartomány él... és rossz, rossz, rossz! És most Vanna... A türelmes magyarázatai,
az egész lénye... - Iern összehúzott szemmel nézett a napba. Szempilláján át
szivárványszínűre tört a fény. Vanna sok efféle apró csodára hívta föl a figyelmét, s
elérte, hogy Iern is gondolkodjék felőlük, érezzen rájuk.
- Igen, a könyvtárnoknőben végletesen jelen van a gaeánus személyiség - merengett
Plik. - Vagy annak egyik irányzata... mint ahogy Assisi Szent Ferencben és
Keresztelő Szent Jánosban jelen van a végletes keresztény személyiség két
irányzata... De miért is használom ezt a finomkodó szót: „személyiség"? Amit
értek rajta: a „lélek". „Érzelmi": ez is óvatoskodó szó. így mondanám inkább:
„szellemi". Egy hit igazi jelentése szellemi, túl van a felfoghatón, csak a szellem éli
át. Vanna a magáét részben azzal értette meg veled, hogy ő maga olyan, amilyen.
- Lehetséges, hogy igaza van?
- Igaza van-e egy versnek, vagy nincs? Igen: Vanna mítosza nagy erejű mítosz.
Csönd hullott közéjük. A köd már fölszállt a talajról, balra föltárult a learatott vagy
őszi búza, jobbra az ezüstös-zöld préri. Kék ruhás szlugák jöttek elő vályog
sorházaikból. Madarak röpködtek. A föld egyre melegedett, földszagot,
növényillatot, ló- és emberszagot árasztott. A lovasosztag sokféle nesze
szinkópaütemek állhatatosságába ment át.
- És ezek a jüanézek! - tört elő Iernből. - Vajon alapvetően mások-e, mint a
krasznajánok? Ó, tudom, egyiküket sem ismerem valami jól. De egyre kevésbé
hiszem el, hogy összeesküdtek a messzi Urópában élő Jovainnel, és hogy ők
fegyverezték föl őt a puccsra, ahogyan hallottuk.
- Mi változtatta meg a véleményed? - kérdezte Plik.
- Nézd, az biztos, hogy örülnének a gaeánus uralomnak a Tartományban, meglehet,
néhány vezetőjük titokban bátorította és segítette is kissé. De egyébként... ezeket
láthatólag sokkal jobban érdekli az Északnyugati Unió. Érthető. Ugyanaz a
kontinens. Nincs olyan benyomásom róluk, hogy akár közvetve, akár közvetlenül
imperialisták lennének. A gaeánizmus a szíve mélyén nem erőszakos. Ezt már
megtanultam. Az a természetes, hogy meggyőzzön, nem az, hogy kényszerítsen.
- Ezt tényleg megtanultad. Nem mintha logikus bizonyítékod lenne erre. Az ember
már csak olyan, hogy ha egy tan értelmezéséről van szó, azt igazolja vele, amit
igazolni akar. Nem azért vagy itt, mert némely gaeánusok kalandorok és háborús
kedvűek? Ami a világban történik, az logikával nem követhető, az józan ésszel nem
magyarázható.
Iern rászegezte a szemét.
- Már megint bolondulsz?
- A világ bolond. Nem vagyok biztos abban, hogy meg lehet-e értelmesen
magyarázni, mit jelent az a szó: „realitás". - Plik odahajolt hozzá. - Itt vagyok
például én - mondta, és Iern még sose látta ilyen ünnepélyesnek. - Alkoholista
naplopó vagyok, de egyúttal költőféle is, s ezért időnként olyasmikkel foglalkozom,
amik kimondhatatlanok. Érzek valamit... mítoszok közti irdatlan konfliktust... olyan
mélyre ható konfliktust, hogy emberek, egész civilizációk akaratlanul is
alaptípusokká válnak, és újra élnek rég elfeledett, ősi mítoszokat. Mert csak a
mítosz és a muzsika érzékeltethet ilyen igazságokat... Az apollói Tartomány és az
arthuriánus marájok harcba indulnak az orpheusi gaeánizmus és a fausti
Északnyugat ellen. Vagy, ha akarod: a norrmanok démonok, arra készülnek, hogy
ledöntsék az égi, tengeri és földi isteneket (bár a ktonikus isteneknek mindig
megvolt a maguk sötét oldala), s a készülő háború a világvégét hozza meg.
Ronica... - Nem! - kiáltott fel Iern. - Őrült vagy!
Addig akarta hajszolni a lovát, amíg a szél, az iram, a kimerültség ki nem űzi
iszonyatát. Miért iszonyodom? Ezek csak szavak, Plik szeret játszadozni a
szavakkal, Plik csak különc, de nem eszelős, nem próféta. Orluk aligha engedi meg,
hogy ellovagoljon a csapattól. Előreügetett, Ronica mellé, és duruzsolt neki,
mondta, ami épp a nyelvére jött.
A lány vígan válaszolgatott. Iern rémálma haloványult. S amikor Ronica a fülébe
sugdosta, mit csináljanak majd, amíg a többiek déli pihenőt tartanak, teljesen
elszállt minden rémlátomása.
Estefelé érték el a katonai bázist. Egy rézsút az égnek törő, ormótlan tömbház olyan
évszázadokra utalt, amelyeknek Urópában nem akadt megfelelőjük, de a kisebb
épületek megnyugtatóan prózaiak és funkcionálisak voltak. Ismerősen hatott a kis
reptér is. Kevés gép várakozott rajta.
Egyikük északnyugati felségjelű volt, annak a kis repülőnek a nagyobb változata,
amely gyilkos terhével odalenn hevert a tó fenekén. Iern jól látta a farkára festett
jelvényt: futó farkas, nyakán eltépett lánccal. Ahogy közeledett a menet, hat férfi
lépett élőre, hogy fogadja a vezért, köztük ketten, eltéveszthetetlenül, Ronica
honfitársai. A többiek a gépnél várakoztak.
Egy jüanéz tiszt tisztelgett, mondott pár szót, s átadott egy papírt Orluknak. A nojon
elolvasta, elkomorult, és tűnődve ült lován. Mikli szólt hozzá, kurta választ kapott,
majd odalovagolt, ahol Iern, Ronica és Plik várakozott.
- Ma érkezett a parancs Csai Ka-Gó-ból - tájékoztatta őket. Úgy beszélt, mint akit
ez a hír nem ért meglepetésként. - Azonnal haza kell indítania bennünket, Terait és
Wairoát is visszük.
Iern szíve megdobbant. Éjszakai repülés, nem fog annyit látni, mint amennyit
szeretett volna. De Ronica mellettem lesz, s ha megérkezünk...
- A mi tiszteletre méltó parancsnokunknak nem nagyon tetszik ez a sietség -
jegyezte meg ravaszul Plik. - Túlzott rámenősségre gyanakszik, és nem biztos
abban, hogy feljebbvalói okosan teszik-e, ha jóváhagyják.
Mikli rászegezte a tekintetét.
- Nem hagyták jóvá - mondta francájul. - Számunkra parancsoló szükség:
mindenáron meg kell akadályozni, hogy bárki más hallgassa ki a marájokat. A
szószóló érvelése helytálló: minthogy mi jutottunk az összeesküvők nyomára, mi
tudjuk a legtöbbet, és mi vagyunk a leginkább alkalmasak egy alapos kikérdezésre,
nem szabad az időt vesztegetnünk. De voltak persze egyéb meggondolások is
bizonyos jüanéz vezető személyiségek részéről, s mindezek alapján egyetértenek:
vitathatatlan a jogalapunk. Gyerünk, vegyünk érzékeny búcsút, és induljunk!
Kölcsönös udvariaskodások következtek. A foglyokat fegyveres norrmanok vették
át. Utolsónak, kéz a kézben, Ronica és Iern szállt föl. Megálltak a kabinajtóban, és
visszanéztek. A lemenő nap fénye valószerűtlen aranyszínbe mártotta a tájat, amely
maga is valószerűtlen volt. Egy hosszú árnyék alól a még mindig lován ülő Orluk
nézett a távozó külföldiek után.

XVI.

1.

Iern számára az Északnyugati Unióban töltött elő hónap több lett idillnél.
Felfedezőút lett belőle.
Az első meglepetés a fogadtatás volt, illetve az, hogy nem volt fogadtatás. Nem
kérték az útlevelét, nem esett át vámvizsgálaton, nem voltak sem pénzváltók, sem
hivatalnokok. A gép egy falu melletti leszállópályán landolt, egyszerűen azért, mert
egy nagy reptéren jelen lehetnek a Maráj Felügyelőség emberei. Terai, Wairoa és
két őrük a gépen maradtak, a letartóztatott emberek puszta látványa is szóbeszédre
adott volna okot. A többiek mind a közeli fogadó felé indultak.
Amikor Iern elmondta, mennyire meglepte a formalitások hiánya, Ronica
rámordult: - Ép eszű országnak nincs szüksége efféle baromságokra! Szerintünk
azok a fontoskodó alakok keressék meg inkább tisztességes munkával a
kenyerüket.
Pár órányi alvás után gargantuai bőségű reggeli várt rájuk, a felszolgáló személyzet
nem kért fizetséget érte. - Ez a hely a Farkas Páholy, tulajdona, és mi Páholy-
ügyben járunk - magyarázta Ronica. - Más-különben fizetnénk. Ha nem volnánk
tagok, akkor pedig a kétszeresét fizetnénk.
- Föl kell majd keresnünk a páholymestert, mielőtt továbbmegyünk - mondta
Iernnek Mikli. - Légy diszkrét!
A látogatás egy út menti házban zajlott. Iern látott már egy-két képet és olvasott
hébe-korba útleírásokat az Unióról; Urópában nem sok jelent meg róla.
Valamelyest föl volt készülve az építészeti stílusokra, amelyek kevésbé
egzotikusak, mint a mongoké. A házon belüli dolgozószoba bútorzata egyszerű
volt, a festmények azonban a helyi történelem relikviái, az íróasztal fölött pedig
egy faragott dombormű: a farkas az eltépett lánccal-, s a mottó: „Szabadulj!" A
páholymester, aki ez esetben erőteljes, középkorú asszony volt, meghallgatta Mikli
rövid beszámolóját, föltett néhány kíváncsi kérdést a közvetítésével, de hamarosan
kezet rázott az új vendéggel, kellemes tartózkodást kívánt neki, és elbúcsúzott.
Iern előzőleg arra számított, hogy hivatalosan menedéket kap majd, vagy
olyasvalaki elé utalják, akinek hatalmában van megadni a menedéket, így kissé
csalódott.
- De hiszen ez csak udvariassági látogatás volt! - kiáltott fel odakinn.
- Hát persze - mondta Mikli. - Érdemes betartani az illemszabályokat, ha nem kerül
túl nagy erőfeszítésbe. Ami azt illeti, Dorda eléggé zokon vette, amikor megtudta
tőlem, hogy ez az Anya Páholy ügye, s hogy csak rövid ideig vagyunk nála, és
felszínesen társalgunk. A vidékiek mindig zúgolódnak a vezetőség szemétsége
miatt.
- Kinek fogunk jelentést tenni?
- Senkinek, hacsak nem számolod ide azt a néhány embert, akinek a segítségére
szükségünk van. Nem kell éppen némasági fogadalmat tenned, de az se tenne jót,
ha magadra vonnád a figyelmet.
- És ez nem törvénytelen? Mikli virgoncán válaszolt:
- Sokat kell még tanulnod, kispajtás! A Farkas Páholy illetékes tisztjeinek jóvá kell
hagynia olyasmiket, mint Terai és Wairoa internálása. Máskülönben, ha megtudják
rólunk, vádat emelhetnek ellenünk a személyes szabadság megsértése miatt. Akkor
el kellene engednünk a foglyainkat, és jókora kártérítési ősszeget kellene fizetnünk,
amiért meggyaláztuk a Páholy becsületét, és azért is, amit a marájok fölhoznának
ellenünk.
- De hát a kormány...! - Iern föladta.
Két automobil várakozott a leszállópályánál. Nagyok voltak, alumínium- és
farészeik élénk színűre festve. Iern megállapította, hogy gőzgéppel működnek,
amelyet szénporral táplálnak automatikusan. A szagát is érezte a kipufogógázban.
Abban nem volt biztos, vajon a kerekek rugalmas elasztomerből készültek-e, mint a
Tartományban, vagy külföldről vásárolt gumiból.
Az egyikbe a két fogoly és őreik ültek be. A másikba Mikli, Plik, Iern és Ronica. -
Hadd vezessek én! - kérte hevesen a lány. Jazu Kriszt, emberemlékezet óta nem
ültem volánnál!
Anglisul beszélt, de Iern már értette. A lány időnként gyakoroltatta vele a nyelvet,
Vanna pedig mutatott neki e nyelven írott könyveket. Az írott nyelv eléggé közel
állt az anglájhoz, nyomban látta, hogy olvasni gyorsan megtanul, ha jól írni nem is.
Az élőbeszéd valamivel nehezebb lesz. Még most is csak Ronica beszédét tudta
követni, mert hozzászokott a hangjához, s még az ő beszédének is csak töredékeit.
Az azonban még így is nyilvánvalóvá vált számára, hogy a két nyelv majdnem
állandó szabályszerűséggel kapcsolódik egymáshoz, ahogy ezt még egy tábortűz
mellett Mikli is mondta. Mihelyt e szabályszerűséget fölismerte és megjegyezte, a
folyékony beszéd már csak gyakorlás és szókincsszerzés kérdése.
Az Óceánia különböző részein uralkodó inglissz nyelv megint csak más eset volt. A
marájoknál a nyelvtani rendszer alapvetően hindzsaurópai volt ugyan, ám a
szavaknak alig a fele jött az anglájból vagy a francájból, s számtalan nyelvjárás
ágazott le belőle.
Ronica elinditotta a motort. A kocsi rakétaként lőtt ki. Bár sima úton haladtak, Iern
kissé túlzónak találta a százötven kilométeres sebességet - ha az ember a levegőbe
nem emelkedik -, főleg, mivel a lány nagy ívben előzgette a lovaskocsikon és
ökrösfogatokon ülő, méltatlankodó embereket. A második sofőr nyilván ugyancsak
egyetértett, merthogy hamarosan eltűnt a porfelhőben.
Máskülönben békés volt a táj. Napfény és felhőárny váltakozott az örökzöld erdők
és learatott földek között. Messze a távolban havas hegycsúcs látszott, a Rainer-
hegy. Süvített a levegő a kocsi két oldalán. A félig lehúzott ablak beengedett némi
hűvösséget: szénafüst, páraillat, az ősz illatai szálltak; a nyár már búcsúzott.
Valami hátborzongató érzés járta át. Iern végül megszólalt:
- Ezek a farmok... teljesen idegenszerűek számomra. .. szinte minden egyes
részletük... de mégis... Mael nagyapám birtokára emlékeztetnek, ahol születtem. És.
nem tudom, miért emlékeztetnek rá.
- Szabad földtulajdonok - válaszolta Ronica, Iern régebbi emlékezéseire utalva. -
Legtöbbje nemzedékeken át ugyanazé a családé, akik senkinek sincsenek
lekötelezve. A bérlők és mezőgazdasági munkások is ugyanott élnek, nemzedékről
nemzedékre. Ugyanúgy idetartoznak, mint a földek tulajdonosai.
- Nem ilyen eszményi a dolog, nem is ennyire szilárd a működése. Nem is volt
sosem - szólt bele a hátsó ülésről Mikli. - Mint a legtöbb intézményünk, ez a fajta
mezőgazdaság is a mong háborúk alatti védekezési kényszerünkből ered. Ma már
elavult. Egyre több gazda adja el földjét agrárcégeknek, mert fiaik, lányaik a
városba költöztek. Három-négy éve a Nagytanács határozatot fogadott el, ez
szembeszáll a kisbirtokosságnak, az Unió fenntartó rétegének hanyatlásával, és
megoldást keres. Egyetlen erénye mégiscsak van az északnyugati kormányzatnak!
Kezdetlegessége révén nyilvánvalóvá teszi önnön ostobaságát; minden kormány
ostoba, de vaskezű kormányok ezt ügyesebben titkolják.
- Nem is tudom - szólalt meg Ronica. - Szerintem marha jó a mi rendszerünk,
legalábbis az volt, amíg a marájok bele nem tenyereltek. S ha Isten adja, megint jó
lesz. - Fölemelte a fejét, és Iernnek megint eszébe jutott az a titkos csatakiáltás;
„Az Orion fölszáll!"
Mikli és Ronica egymást váltogatva, vitatkozva fölvázolták neki az Északnyugati
Unió íratlan alkotmányát:
A páholyokba önkéntes a belépés, s visszavonható. A lakosság döntő többsége
mostanság egyikbe sem tartozik, s még a tagok is a páholyoktól függetlenül
folytatják napi teendőik nagy részét. Ennek ellenére e hatalmas és sokféle
birodalomban a páholy maradt az alapja a társadalomnak, illetve társadalmaknak.
Az Unió tényleges kormányzata főleg helyi jellegű, választott, és élénken részt vesz
a közéletben, gyűléseken, ahol igen heves viták zajlanak. Ezek elsősorban
rendőrséget és bíróságot tartanak fenn. Az egyéb szolgáltatásokat - utakat,
iskolákat, könyvtárakat, kórházakat, tűzoltóságot, szemételhordást, miegyebet,
gyakran magát a rendőrséget is - magánvállalkozások működtetik, vagy egy páholy
tartja fenn, díj ellenében. (A kocsi Seattle felé haladtában kétszer is megállt egy
sorompónál, és Mikli útvámot fizetett.) A versenyhelyzet alacsonyan tartja az
árakat, a törvény senkinek se nyújt mentességet.
A helyi közigazgatás fölött vannak a területek, ötvenkét, különböző méretű és
jellegű régió, valamennyi a maga tájának, néprajzának, történelmének szerves
terméke. A területek kormányai hol parlamentárisak, hol arisztokratikusak, és
időszakosan ülnek össze, hogy regionális ügyekkel foglalkozzanak. (Ennyiben a
területek a Tartomány államaira vagy a Föderáció törzseire emlékeztetnek.) Viszont
általában olyan csekély végrehajtó hatalommal rendelkeznek, hogy a közösség
jóindulatától függ, a maguk területén végrehajtják-e a meghozott rendelkezéseket.
A Nagytanács - a szövetségi parlamentnek ez a halovány hasonmása - évenként
találkozik rövid időre a nyári napforduló idején: ennél gyakrabban csak sürgős
esetekben hívnak össze rendkívüli ülést. Az üléseket a szorosban lévő szigeten
tartják, ahonnan a környező nagyvárosok könnyen elérhetők, de még sincs annyira
kéznél, hogy a törvényhozókat netán hosszadalmas ülésezésre csábítsa a
húsosfazék közelsége.
Ez a törvényhozás kétkamarás. A Küldöttek Háza a nagyobb, a területek küldötteit
tömöríti. Minden területnek egytől háromig terjedő számú küldötte lehet, attól
függően, mennyivel gyarapítja az adott terület a nemzeti kincstárt; ezt maguk
döntik el, akárcsak a küldöttek kiválasztását. A Páholyok Házába mindegyik páholy
egy-egy embert küld; az inzsun, eszkimó, aleut törzsek is egyenlő helyzetben
vannak velük. (Némelyik páholy, amely teljesen ellenőrzés alatt tartotta a maga
területét, nem látott okot erre.) Mindkét Ház felett a főnök elnököl; a küldöttek
választják meg, a páholyok tanácsaival és jóváhagyásával.
A küldöttek törvényeket hoznak - a páholyok vétót emelhetnek ezek ellen. A
jóváhagyott törvény azonban nem vonatkozik arra a területre, amelynek saját
törvényeivel esetleg ellentmondásban van. Az ésszerűtlen vagy indokolatlan
megtagadás azonban ellenintézkedésekkel jár, például általános bojkottal. A
Nagytanács főleg közérdekű, széles hatósugarú ügyekkel foglalkozik -
közegészségüggyel, környezetvédelemmel, területközi együttműködéssel -, és csak
igen behatárolt keretek közt. Még pénzt sem ad ki közvetlenül. A területek adják ki
a pénzeket; az Unió-dollár csupán regisztrálja, amit az egyes területek
megszavaznak a közös alapba, a napi átváltási árak szerint. (A pénznemeknek
különböző az alapja, de mindig valami megfogható, általában ezüst, réz vagy
ingatlan. Papírpénzt is használnak, de sehol sem törvényes fizetési eszközként.)
A Nagytanács szerény könyvtári és kutatási lehetőségeket biztosít abban a máskor
álmos halászfaluban, ahol gyűléseit tartja. Egyéb forrásmunkák rádiofonon,
másológépen vagy valamelyik városba közlekedő hajó révén szerezhetők be.
A főnök állandó hivatalt üzemeltet Vittohryában. Itt védelmi és külügyekkel
foglalkoznak. Ami a védelmet illeti, az az önkéntes területi milíciákra hárul, bár
létezik hivatásos katonaság is. A diplomatákat a főnök nevezi ki és hívja vissza:, a
kincstár pedig hivatásos szakértők és alárendeltek egy kisebb szervezetét tartja
fenn. A nemzetközi megállapodásokat, még a legkisebbeket is, mindkét Háznak
jóvá kell hagyma. Ez eredetileg nem volt nagy ügy, mert az Északnyugati Uniónak
a maga dicsőséges korszakában, a mongok hanyatlása és a marájok bejövetele
között, álig volt oka arra, hogy külföldiek kívánságaival törődjék.
Most alázatosabb korszak van soron. A főnöknek, a Nagytanácsnak és a területi
hatóságoknak, ha továbbra is valamennyi népük nevében akarnak szólni, együtt
kell működniük a megszállók Felügyelőségével.
- Látom én, micsoda medvecsapdába kerültek ezek, kissé még együtt is érzek
velük - mondta Ronica. - Bennszülött talpnyalóink és opportunistáink se nagyon
gyarapítják a presztízsüket. Minél nagyobb hatalmat szeretnének gyakorolni
fölöttünk, annál kevésbé engedelmeskednek nekik, így hát új törvényeket
követelnek, új szimatolókat, a nép meg még inkább megmakacsolja magát, s új
módszereket talál a dolgok megkerülésére.
- Ez nem olyan egyszerű! - vetette közbe Mikli.
- Vannak közülünk, akik csakugyan erősebb kormányt szeretnének. Azt mondják,
ha lett volna ilyen kormányunk, nem veszítettük volna el a háborút; most pedig
azért kellene, mert az, hm... „bevezet bennünket a modern világba" így fejezik ki
magukat az értelmiségiek.
- Hát persze! - gúnyolódott Ronica. - Mindig akadtak infantilis lények, akik azt
akarják, hogy mások kövessék el a hibákat őhelyettük, az értelmiség pedig mindig
is örült, ha engedelmeskedhet. - Iernre pillantott. - Az utóbbi tíz-tizenkét év során a
páholytagok száma fölemelkedett a háború utáni alacsony szintről. Az egyszerű
emberek döntenek, ahogyan ők döntöttek akkor is, amikor a mongok a határainkon
álltak, s nekik nem volt hová fordulniuk.
- Amikor a láz kiégeti a zsírt belölünk - mormolta Plik a hátsó ülésről -, újra
előtűnik a valódi hús. És alóla a csontváz.
Közeledtek Seattle-hez; Iern sűrűsödő falvakat látott, kövezett utakat, növekvő
automobilforgalmat. A Tartományban kilométernyi katonai menetoszlopban se
haladt ennyi gépkocsi, mint amennyi civil itt kocsit vezetett. Teherautóból volt a
legtöbb, de motorkerékpárok és személyautók is szép számmal közlekedtek, a
nagyváros körzetében éppenséggel ezerszám. Pedig számos vasútvonal is
működött, gőzmozdonyok húzták a megszámlálhatatlan vagont maguk után.
Faoszlopok tetején vezetékek húzódtak; Iern megtudta, hogy ezek villany- vagy
távíródrótok, de akadt telefonkábel is.
Fényes nappal is villogtak a színes fényreklámok sok üzlet fölött. Sötétedés után
szénszálas elektromos izzókkal világítottak a legtöbb helyen, jó néhány család még
rádiót is bekapcsolt esti szórakozásul.
- Hogyan lehetséges ez nálatok? - álmélkodott Iern.
- Szerencse - válaszolta Mikli. - A Végzet Háborúja után bőségesen hevert
szerteszét a fém. Sok tonnányi acél és réz származott egyetlen felhőkarcolóból is
(így hívták régen a magas házakat), rengeteg fém maradt az elhagyatott
gépkocsikban, és így tovább. Emellett a természet bőséges hidroelektromos
potenciállal ajándékozta meg az Észak-nyugatot, szenet pedig a távoli Kelet
hatalmas szénmezőiről importálunk. Szóval nem szűkölködünk sem energiában,
sem vegyi nyersanyagban. Alumíniumot nyerünk az agyagból, magnéziumot a
tengervízből, műanyagokat a szén- és fatermékekből... a részleteket megtalálod a
műszaki könyvtárban.
- Több ez, mint szerencse - jelentette ki Plik. - Embereitek is vannak, akik elvégzik
ezeket a munkákat.
- Így igaz - büszkélkedett Ronica. - Szabad emberek, mindenki végzi a maga
dolgát, maga dönt. - Átmanőverezett egy zsúfolt kereszteződésen. - Ide közlekedési
lámpa kellene - mondta, miután sűrű káromkodások és kölcsönös szidalmak
közepette átjutott a kereszteződésen; szidalmaitól egy tevehajcsár is elszégyellte
volna magát. - Odabenn a városközpontban van közlekedési lámpa is. De ezekhez
anyag kell, főleg pedig elektromosság, és hát sok minden másra is nagy szükségünk
van. Hallunk olyasmiről, hogy a villanyvezetékeket föld alatti, sóoldatos
kerámiakockákkal is lehetne helyettesíteni, és akkor megtakarítanánk ezt a sok
fémet, ám az hihetetlen munkát követelne. Kitört belőle a keserűség: - Mire
lennénk képesek, ha a marájok hagynák! Határtalan energia, nyersanyagkészlet,
komplett világegyetem! De nem, nem, az megzavarná az ő drágalátos
egyeduralmukat!
Mikli előrenyúlt, és megérintette Ronica vállát. - Nyugi! - figyelmeztette.
Seattle jókora város volt. Noha az Unióban sosem tartottak népszámlálást,
lakosságát legalább ötvenezerre becsülték. Iern csúnyának találta a várost. Igaz,
utcái tiszták, a rajtuk járó lovakat, bivalyokat plasztikpelenkákkal burkolták be,
akárcsak a Tartományban. De egyébiránt ebben az országban nem érződött az a
tisztelet az ipari negyedek iránt, mint Iern hazájában, s olyan áhítattal megőrzött
romok se voltak, mint amilyenek Csai Ka-Go fölött tornyosulnak. Az épületek
zömmel vörös téglából és betonból készültek, doboz formájuk volt, és füst
feketítette őket. Hömpölygött a kocsisor, a gyárak kormot és bűzt öklendeztek,
harsogott a piac; a káoszban szánalmasan elveszetten álldogáltak a régebbi érából
itt maradt házak.
Iern megjegyzésére Ronica így védekezett: - Ez egy dolgozó város. Nekünk nem
kellenek parkok, hiszen a komppal hamar át lehet jutni egy szigetre, busszal egy
közeli erdőbe. A levegő általában nem ilyen rossz, máskor az eső tisztára mossa. És
látsz majd egy-két szép kerületet is.
Iernt azonban megzavarta az élmény, az esztétikai szempontoknál jóval mélyebb
okokból. Miért? tűnődött. Lehet, hogy Pliknek igaza van, s ez ördögi ország? Nem,
ez képtelenség! De hát akkor miért vagyok ennyire nyugtalan ? Nem szokott hozzá,
hogy a saját lelkében vájkáljon.
Ronica igazat beszélt. A vízparti rész csakugyan lélekemelő látvány volt, hajókkal
zsúfoltan. Északnak fordultak, s a kikötőket és raktárépületeket hamarosan pázsittal
és kerttel körülvett családi házak váltották fel. Friss szellő fújt a Tengerszoros felől;
fürge vitorlások és élénkzöld szigetek közt lengedezett; a zöldet csak itt-ott
bontották meg őszies színek. Az égboltra hegyek vonulata rajzolódott.
Az autó egy kocsifelhajtó végén, a kocsiszín alatt egy tekintélyes, hosszú, sötét
gerendázatú ház előtt állt meg. A főbejárat fölött a Farkas-embléma. - A Seattle-i
székházunk - közölte Mikli. - Az Anya Páholy odafönn van a Csuklya-hegyen, ahol
megalapították valaha, de ez itt a legnagyobb helyiség, itt éjszakázunk.
Ünnepi volt- a vacsora, egy fehér szakállú, kék köntösű páholymester elnökölt,
kalappal a fején, és mielőtt elindult, egy fiatal inas jogart nyújtott át neki. Két
másik páholymester is részt vett a vacsorán, egyikük nő, s még néhány személy,
akiknek nyilván kikérték a tanácsát. Kiváló tengeri étkeket szolgáltak föl,
meglepően jó helyi borokkal. Az ebédlőben a faburkolatról sok évszázados portrék
tekintettek alá, és bár szertartásos volt a légkör, és tolmácsolni is kellett, mégis
élénken csörgedezett a társalgás. Iern azon kapta magát, hogy hosszan mesél
országáról, családjáról, élményeiről, reményeiről.
A társaság azután visszavonult egy szobába, amelynek komor és pompás hangulatát
oldották is, mélyítették is a tárlókban kiállított relikviák. Ronica megmutogatta őket
az urópaiaknak: zászlók és fegyverek olyan csataterekről, ahol norrmanok
mongokat vertek vissza; az első szerelő munkacsapat logarléce, azé a csapaté,
amely helyreállított egy vízi erőművet, s közben járvány tizedelte őket, és
kegyetlen bűnözők támadtak rájuk; gerenda arról a hajóról, amely három éven át
dacolt a sarki ködökkel, viharokkal és jéggel, hogy újra föltérképezze azokat a
vizeket. Ezek mind a Farkasok emléktárgyai voltak, akik hűen szolgálták népüket,
és dicsőséget hoztak páholyukra. Iern különösen meghatódott egy sorozat
logaritmikus és trigonometrikus táblán. Ezeket kézzel másolták le egy
rothadófélben lévő könyvből egy távoli, elzárt községben, nem sokkal az ítélet
Háborúja után.
Ezalatt inasok italt, dohányt szolgáltak föl, majd eltűntek. A függönyöket behúzták
éjszakára, kinn eleredt az eső. A társaság fotelokba telepedett, hogy rátérjen a
komoly megbeszélésre.
Ronica szerette volna, ha a külföldiek követni tudják a beszédet, de nehezítette a
dolgát, hogy ő maga is részt vett benne. Jó néhányszor kemény vitákba keveredett.
Órák múlva végül is Mikli foglalta össze a döntést:
- Nem kockáztathatjuk meg, hogy kiderüljön a titkunk. Tudom, szándékosan nem
árultok el bennünket. Mégis: az ittlétetek feltűnne az ellenségnek, hiszen Terai
Urópából küldött jelentése után nyilván aktívabbak lettek. Tehát: megkapod a kért
menedéket, egy biztonságos helyen, Iern. Azt sajnos nem engedhetjük meg, hogy
akárcsak titokban is kapcsolatba lépj a hazáddal, egy darabig még semmiképp. De
hát egyelőre amúgy se jutnál sokra. Várj egy-két évig, míg meg nem látod, hogyan
alakulnak a dolgok ott. Eközben sok- mindent megtanulhatsz rólunk, gondolom,
örömöd leled majd ebben. Főleg ilyen tanítómesterrel - somolygott.
Ronica nem pirult el:
- Rám fér egy kis szabadságolás.
- Hát velem mi lesz? - kérdezte Plik. - Mikor térhetek vissza?
- Sajnálom, de neked is várnod kell még - felelte Mikli. - Igyekszünk kellemessé
tenni az ittlétedet. - Megköszörülte a torkát. - Úgy képzelem, a barátaid
szívesebben lennének négyszemközt egy darabig. Gondoskodunk a
kényelmedről és a szórakoztatásodról, és Iern hamarosan újra fölkeres.
- Értem - felelte lassan az angláj. - Ez a brandy jobb, mint amilyenre odahaza telik
nekem, ami pedig Szőlőlevélkét illeti... - Nagy sóhaj szakadt föl belőle. Lezúdította
torkán a pohara tartalmát, bizonytalan kézzel újra töltött magának. - Ugye nem baj,
ha nem várok kínálásra?
- És mi lesz Teraival meg Wairoával? - kérdezte Iern. - Hol vannak?
A nevek hallatára az északnyugatiak arca megkeményedett, mint amikor az olvadt
fém megdermed.
- Hadifoglyoknak tekintjük őket - felelte Mikli. - Jól bánunk velük.
Hadifoglyok. Iern és Plik összenézett. Eső verte az ablakot.
- Szerintem ha az Orion fölszállt, hazatérhetnek - tette hozzá sietve Ronica.
- Csönd! - kiáltott rá Mikli. A lány szeme rávillant:
- Nem köpök el semmit - mondta ugyanazon az angláj nyelven, amelyen eddig is
beszélt -, de hazudni se fogok Iernnek, sem szavakkal, sem elhallgatással.
Iern nekidurálta magát: - Búcsút szeretnék venni Teraitól és Wairoától.
- Esküszöm, semmi bántódásuk nem lesz, ha nem csinálnak semmi
meggondolatlanságot! - ígérte Ronica. - És majd viszontlátod őket, mielőtt
hazatérhettek, mielőtt mindenki hazatérhet... majd ha szabad lesz a világ.

3.

Vangcouve-sziget, a Vandi Fuka tengerszoros túloldalán, nem tűnt a száműzőttek

szigetének.
Iern és Ronica Vittohyrában töltötte az első három napot, álnéven. Iern helybéli
divatú ruhákat kapott, s így simára borotvált arca és viszonylag rövid haja ellenére
se keltett feltűnést a nagyváros kozmopolita lakói körében. Ronica láttán fölkapták
a fejüket az emberek, de csak úgy, mint mindenütt másutt. Ha Iern az emberek közé
ment, kötés volt a nyakán, és Ronica elmagyarázta: férje gégeműtét után van, nem
tud beszélni. Állapota azonban nem tartotta vissza Iernt a jó vacsoráktól; a Farkas
Páholy bőségesen ellátta pénzzel őket.
Vittohyra szinte mindenben Seattle ellenkezője volt. Nem annyira kereskedelmi,
mint inkább kulturális és némiképp politikai központ volt, s megőrizte (illetve a
századok folyamán visszanyerte) a Végzet Háborúja előtti legendás báját. A néhány
megmaradt régi épületet szeretettel restaurálták, az új építészet legjava
összhangban volt ezekkel; mindenütt kertek, parkok. Ronica körülvitte Iernt a
történelmi emlékhelyeken, kilátópontokon, múzeumokon s az egyetemen,
amelynek valaha a hallgatója volt. Esténként színházba, koncertre,
balettelőadásokra jártak, inzsun táncokban gyönyörködtek - azután hazatértek, és
egymásban gyönyörködtek.
Iern lassankint ráébredt, hogy a „szinte mindenben az ellenkezője" felszínes,
félrevezető benyomás volt. Az emberek ugyan kulturáltabbak voltak itt, kevésbé
tolongtak, de ugyanaz a démoni energia feszítette őket. Ezt látta a nyaktörő
csónakversenyeken, úszóversenyeken, labdamérkőzéseken, egy híd vagy egy
szobor feszült ívében, a Vállalkozók Csarnokában, ahová naponta érkeztek a Föld
minden tájáról a profit-kilátásokról szóló jelentések, ezt érezte a zsúfolt, füstös,
zajos kocsmákban, ahol literszám ömlött le a torkokon a sör s nyomában a tömény
szesz, ezt a falakon, amelyek az Energiaháború alatti s az azt követő zavargások
során szerzett sebeket viselték magukon, ezt a férfiak és nők könnyed, ringó
lépteiben. És azokban a mogorva nézésekben és kurta válaszokban is, amelyekben
a kevés egyenruhás marájt részesítették.
- Sajnálom ezeket a marájokat - vallotta meg egy ízben Ronicának, amikor
kettesben maradtak. - Iszonyú magányosak, lehetnek itt.
- Meglehet - felelte a lány. - Szörnyen ritkásan osztják szét a Főbiztosság
személyzetét. Persze akármibe lefogadom, hogy egy csomó úgynevezett maráj
tengerész, üzletember, tudós, turista: álcázott ügynök.
- Hogyan bánnak velük?
- Attól függ. A mieink némelyike még mindig nem hajlandó szóba állni velük,
inkább kiköp, amikor elmegy mellettük. Van, aki hűvös és korrekt velük. De
manapság a legtöbben hajlandók szót váltani velük és megadni nekik, ami jár.
Vannak, akik még hízelegnek is nekik.
- Nyilván akad őszinte barátság is, nem? Szerelmek, házasságok is talán.
- Biztosan. Ez a világ rendje. Erről jut eszembe... - bújt oda hozzá Ronica.
...Egy kis nyaralóházba költöztek be - a Farkas Páholyé volt -, s itt töltötték a hónap
hátralévő részét. Egymagában állt a nyugati part egy gyönyörű pontján. Meredeken
lejtett a part a tengerig, mögöttük erdők álmodoztak, hegyek zöldelltek. Bőven volt
élelmiszerük, könyvük, volt itt rádió, fonográf, zenei könyvtár, csónak,
horgászfelszerelés. Ha kirándulni támadt kedvük, kerékpárral elkarikáztak a néhány
kilométeres ösvényen át egy földútig, ahol megállt a busz. Többnyire a természetbe
vágytak, mert a nagy szigetet sűrűn lakták, de megesett, hogy egy halászfalu vidám
kocsmájában kötöttek ki.
Eddigre Iernnek már egyre jobban ment a beszéd, egyre kevésbé akadozott. Ronica
úgy kényszerítette rá az anglis megtanulására, hogy ragaszkodott ahhoz: a nap
felében csak ezen a nyelven beszélgessenek. Mások jelenlétében Iern továbbra is
néma maradt, míg a végén elhatározták: azt mondják majd, most már eléggé
fölgyógyult ahhoz, hogy beszéljen néhány szívélyes szót, de hangja még nem jött
egészen vissza, intonációja még nem az igazi. Továbbra is Ronica vitte a szót
mindkettejük helyett, könnyedén váltott át a tényleges emlékekről a szemérmetlen
füllentgetésre.
Szívós, csupa szív népség volt ez a halásznépség.
Alacsony kis házaikból, amelyeket jó erősre építettek a szélrohamok ellen,
alacsony kis csónakokba szálltak, azokkal szántották a tengert. A temetők sírkövei
sok olyan halott emlékét őrizték, akik sosem tértek vissza; az évszázadok
megkoptatták a neveket, de a merészséget nem. A szerencsések megtértek
asszonyukhoz, akik legalább annyit dolgoztak, és gyerekeikhez, akiknek ugyancsak
megvoltak a feladataik, de iskolába is jártak. Benéztek a templomba (merthogy
legnagyobb részük Zazuban hitt), esetleg egy áruházba, de a kocsmába
mindenképp, még ha az egyetlen szoba is csupán a tulaj házában; busz, kerékpár
vagy pónifogat vitte a nagyobb helységekbe őket, ott boltokat és a páholyuk
szerinti menedékházat találtak, még ha az csak egy ütött-kopott fülke volt is.
- Kedvelem a népedet - mondta Iern Ronicának a házikójukban. - Minél többet
vagyok velük, annál jobban kedvelem őket...
A lány mosolygott.- A lámpa fénye borostyánszínbe borította haját és bőrét;
árnyékok hajladoztak, rajzolták ki testének erőteljes öntvényét, melle közt a mély
völgyet. Vacsorát készített, a szobában meleg volt, jó szag, enyhe gyantaillat szállt.
Beesteledett már, de a világ beáradt az ablakon át, a partra csapódó hullámok, a fák
susogása, a bagoly huhogása mind az éjszaka neszeit hozták.
- Te mindenkit kedvelsz - mondta a lány. - Egyszerűen ilyen ipse vagy.
- ...de annál kevésbé értem őket - folytatta Iern; a székből gyönyörködött a
látványban. Minthogy Ronica összehasonlíthatatlanul jobban főzött, Iern a
mosogatást vállalta. Ez volt az ésszerű munkamegosztás, akárcsak az, hogy a
tűzrevalót Ronica aprította szakszerűen a kvarcélű baltával, amelyet előbb
megköszörült, és Iern hordta be a hasábokat.
- Hogyhogy? - Ronica keze egy pillanatra sem állt meg. A téglatűzhelyt borító
kőlap szinte izzott, víz forrt a kerek nyílására helyezett edényben a tűz fölött, egy
műanyag bélésű alumíniumserpenyőben már sustorgott az olaj, várta a belevalót.
Iern keresgélte a szavakat. - Nem ismerem a megfelelő fogalmakat, nem tehetem
föl a megfelelő kérdéseket. De ami a leginkább ellentmondásos: egyfelől ez a
hangsúlyozott individualizmus, a saját földjét művelő gazdálkodóé, a
kiskereskedőé vagy a saját csónakkal rendelkező halászé, ezek az ideális...
- Anyám és mostohaapám azt mesélte, a háború előtt nem csináltak olyan nagy
ügyet ebből. Természetesnek vették. Azóta a marájok ülnek a nyakunkon, s ők
ellene vannak.
- Igen, de másfelől a Páholyok s az általuk irányított emberek... vagy tévedek?
- Elég körülményes elmagyarázni - mondta Ronica. - Nem is tudom, sikerül-e
nekem, merthogy én ebben nőttem föl. Talán te, aki kívülről jössz, jobban
megérthetsz egypár dolgot. Ha föltálaltam a vacsorát, nekifoghatunk a témának.
Iernt intellektuális izgalom fogta el. Mostanra már tudta jól, hogy ez a lány
semmilyen tekintetben se barbár. De hogy micsoda, azt még mindig nem látta
tisztán.
Az Északnyugati Uniót nem alapították, hanem növekedett. A név a Vittohyrai
Gyűlésen született, amely megfogalmazott egy már létező viszonyrendszert, de
eltelt még tíz év, amíg az utolsó terület is belépett.
A Végzet Háborúját követő sötét és krónikákban alig megörökített korszakában,
amikor városaik romokban hevertek, elpusztultak vagy haldokoltak, amikor a klíma
lehűlt, és viharosra vált, amikor maga a természet is megbetegedett, amikor az
egyetlen külső kapcsolatot a mong hódítók jelentették, az életben maradt
északnyugatiak valamiképp felülkerekedtek,
és magukhoz ragadták az irányítást. Összetartásra, egymásnak vetett vállakra volt
szükség - ez hozta létre a páholyokat.
Ezek az emberek mindig is önmagukra támaszkodtak, és nyájba csoportosultak.
Megvoltak a templomaik, klubjaik, társadalmi szervezeteik, önkéntes közösségi
szolgálatot vállaló csoportjaik. A legrégebbi Páholyok - a Jávorantilop, a
Jávorszarvas, az Oroszlán, a Szabadkőműves - még a katasztrófa előtti időkből
eredeztették magukat. Ők voltak a mag és a példa; de nemcsak ők, hanem a
megmaradt nem fehér bennszülöttek is, akiknek egy része megőrizte a törzsi
szerkezet maradványait, és most új formákban élesztette föl. (Ez volt talán az
egyetlen hasonlóság a maráj történelemmel.)
A jellegzetes páholy kölcsönös segítési férfitársaságként kezdett működni, katonai,
rendfenntartói jelleggel. A páholyok újabb és újabb körzetekben alakultak meg,
rendőri, közkatonai, beszerző és raktározó feladatokat láttak el, helyőrségeket,
támaszpontokat építettek, s ha kellett, harcoltak. Ehhez járultak a civil funkciók. A
páholy egészségügyi és tűzoltó egységeket szervezett, gondoskodott az öregekről,
munkaképtelenekről, özvegyekről és árvákról, könyveket és más kegytárgyakat
mentett, iskolákat alapított a gyerekek számára, és fönntartotta a civilizált
társadalmi magatartást. Tagjainak erőt adtak a szertartások, kezdeményezések,
rangok, a misztikum - ezek a dolgok szórakoztatták is az embereket, és feltöltődtek
általuk. A tagság mindig is önkéntes volt, merthogy az emberek tudatában sokáig
ott kísértett az Egyesült Államok és Kanada emléke, de ahol páholy jött létre, ott
szinte mindenki be akart lépni a védelme alá.
A páholyok fokozatosan és esetlegesen terjeszkedni kezdtek eredeti otthonaikon
túlra. Azok a tagok, akik máshová költöztek, helyi szervezeteket alapítottak, ezek
kapcsolatban maradtak egymással, és kidolgozták a döntéshozatal hierarchiáját. A
testvériségek mindig is megőriztek egyes titkokat, és háborús jellegű funkcióik
megerősítették ezt a jellemvonásukat. Vezető tisztségviselőik végül is meglehetős
nagy hatalmat gyakoroltak. Ez nem volt korlátlan, az elégedetlen tag szavazhatott
ellenük, vagy polgári hatóságokhoz fordulhatott, vagy lemondhatott. Mégis,
minthogy olyan társadalom gazdasági és emberi tartalékaira épült, amelynek
szervezetei a Bering-tengertől a Mendocino-fokig terjedtek, s amelynek tőkéje a
farmoktól a nemzetközi külkereskedelmi vállalatokig mindenben benne volt,
hatalma igencsak megerősödött.
Egy páholy nem volt azonos egy területtel - néhány bennszülött törzset leszámítva,
amelyek fölvették a nevet. A páholyok földrajzilag átnyúltak egymásba. A korai
századokban ugyanannak a páholynak a tagjai esetleg szembe is kerülhettek
egymással a harcvonal két oldalán. (Ebben a korszakban a merikai-mong ellentét
ritkán rajzolódott ki élesen. Inkább alkalmi összecsapások zajlottak harcias és
többnyire rövid életű kis államok között. Amikor norrman norrman ellen, mong
mong ellen harcolt, akkor szövetségeseket keresett az idegenek közt. Se szeri, se
száma nem volt az összefonódásoknak, árulásoknak. Azután békés időszakban nagy
hatalmú családok előnyös házasságokat kötöttek határontúliakkal, felgyorsult a
javak és eszmék forgalma, kitűnő művészeti és oktatási központok alakultak ki, s
vonzották a kül- és belföldi érdeklődőket.)
A testvériség viszont csökkentette a harciasságot, jobban összevonta az embereket.
A végeredmény az volt, hogy a norrmanok távol tartották a mongokat, kiűzték őket
a keleti hegyek közül, s eközben új civilizációt kovácsoltak, amely végül egyesült.
Ebben a civilizációban az ember maga hozta meg legfontosabb döntéseit. A maga
páholyán át részt vett a közügyekben. Az államnak nem maradt sok tennivalója, s
nem is bánta, hogy így van.
A páholy nem maradt hímnemű. Az északnyugatiak megteremtették a nemek közti
egyenjogúság hagyományát. Legtöbb közösségük azóta is megőrizte ezt, s ezek
kerekedtek fölül a későbbiekben. A népvándorlások korában nem volt jelentősége
egy-egy szavazatnak, de a városi tanácsban egy feleség hallatlanul sokat számított.
A páholyok kezdettől fogva úgy tartották, hogy női segítség nélkül nem
maradnának életben. Ahogy az idők békésebbre fordultak, már nem volt olyan
sürgető minél több gyereket szülni, viszont egyre fontosabbak lettek az olyan
tevékenységek, amelyekben a nők részt vehettek. A páholyok első osztályú tagként
ismerték el a nőket. („Úgyis ők mondták meg a férjüknek azelőtt is: kire
szavazzanak", nevetett Ronica.)
Mostanság, ha két különféle páholy tagja házasodik össze - ami elég gyakori eset -
vagy egy tag külső személyt választ házastársul - ami teljesen mindennapos -.
akkor az a szokás, hogy az egyik páholy befogadja a másikból jött tagot. De ez nem
kötelező. Meglehet, hogy valaki nem vágyik még szorosabb régi kötelékekre vagy
újabb tagfelvételi eljárásra.
A közönséges tag tagdíjat fizet, szolgálatjellegű feladatokat lát el, részt vesz
szertartásokon és ünnepségeken. Hivatalt is vállalhat, vagy fizetett alkalmazottá is
válhat. A páholytagság jutalma mindenekelőtt a szolidaritás, a hagyományhoz
tartozás, a kölcsönös segítőkészség, iskoláztatás, biztosítás, egészségügyi ellátás; út
közben szállás, sportolási és kutatási lehetőségek meg a szabad akaratú
közszolgálatból eredő belső büszkeség; társaság, látványosságok, mulatságok.
És néha még ennél is több.
A Farkas Páholy a Csuklya-hegy környékéről származott, ahová a mongok sosem
jutottak el, és ahol viszonylag igen könnyű volt a bennszülött bajkeverők elleni
védekezés, így hát ez a páholy kevesebbet háborúskodott, annál inkább volt gondja
a rend és termelés helyreállítására, s tagjai eközben igen sok mindent megőriztek az
elveszett civilizációból. A Páholy alaposan kivette részét az általános
honvédelemből, de aránytalanul nagyszámú tisztet, főleg technikai és vezérkari
tisztet állított ki. Később igen sok tanárt, mérnököt, orvost és más jól képzett
embereket adott a közösségnek, ezek munkájára nagy szükség volt, s a szervezetek
úgy terjeszkedtek, akár a pitypang magvai. A Páholy presztízse lehetővé tette, hogy
jobban megválogassák, kit vesznek föl, s hogy a felvétel után is igényesebbek
legyenek irántuk. Mostanra a Farkas Páholy tagdíjai voltak a legmagasabbak, a
többi páholyhoz képest itt volt a legkisebb a belső pompa s a magamutogatás,
mégis az ő tagjaik toltak a legbefolyásosabbak a technológiában, tudományban,
kereskedelemben, művészetben, a honvédelmi, kormányzati és országos ügyekben.
Megvoltak természetesen a maga szertartásai, mindenekelőtt a rendszeres
gyűléseket nyitó és záró rítusok. A legkomolyabb a Visszatérés volt a téli
napforduló éjszakáján, amikor egy-egy helyi csoport összejött, hogy halottaira
emlékezzék. A nyári napfordulókor tartották a Méltóságok szép ceremóniáját.
Vigasságokat tartottak felvételek és előléptetések, valamint esküvő, keresztelő,
aranylakodalom után. A temetésekből méltóság áradt, a vitafórumokból szigor. A
Farkasok részt vettek közösségi ünnepségeken, bár nem túl feltűnően, jótékonysági,
iskolai, kulturális és tudományos - azaz a szokásos - tevékenységekben, valamint az
ugyancsak szokásos kollektív vállalkozásokban, részvényeik voltak
magáncégeknél, és képviselőik benn ültek a Nagytanácsban.
Mindent egybevetve azonban a Farkas Páholy a többieknél is inkább azt várta el
tagjaitól, hogy maguk teremtsék elő megélhetésüket, a maguk kedve szerint
éljenek. Nem annyira támogatott, mint inkább segített. A tagdíjon kívül közéleti
tevékenységet is kívánt, de nem sokat kérdezősködött. A helyi szervezet szintjén
demokratikus volt, föntebb viszont oligarchikus és titkolódzó. Azok a tagok,
akiknek nem tetszett e nyilvánvalóan a háborús időkből származó kényszerűség,
amely húsz évvel régebbről öröklődött át, szabadon tiltakozhattak, követelhettek
vizsgálatot, kizárást, lemondást. Kevesen éltek ezzel a jogukkal, legtöbben nem is
nagyon figyeltek oda rájuk. A Farkasok közt a régi seregkötelékek éppoly szorosak
maradtak, mint valaha a kapitány és a légszülték közti kötelékek Csillaghonban.
Így hát ez a páholy volt az, amelyben az Orion gondolata megfogant; ők éltették a
törekvést, hogy az Őr iont föllőjék.

4.

A lebukó nap fényében zölden, kékesszürkén, kénsárgán csillogtak a hullámok.

Méltóságteljesen görögtek a szárazföld felé, s tajtékzó szökőkutakként csapódtak a
sziklákhoz. A fölöttük fütyülő szél zaja morajjá mélyült, amint az erdőt elérte.
Tombolt, áradt, kavargott, hideget hozott, hullámot fodrozott, sós illatot árasztott,
hínár és messziség szagát. Sirályok keringtek, kiáltoztak, fekete vadludak keltek
szárnyra, valahányszor egy-egy tengeri vidra úszott a partnak, messzebb, kinn
időnként egy vonuló bálna hasa emelkedett ki, majd bukott alá, egy hajó eltűnt a
láthatáron túl, de vitorlája még mindig látszott, akár egy emlék. Örökzöld gallyak
takarták az eget, a felhők csíkokra szakadozva szálltak. A szél sárga, vörös,
bronzvörös ágakat szaggatott le a fákról, s az ágak forogva-pörögve szálltak
végzetük felé. A szirt élén őszies rőten illatozott egy gyepcsík - itt üldögélt Iern
Ronicával.
Az erdőben jártak, s útban hazafelé leültek pihenni és bálnavonulást nézni. Iern kis
idő múltán oldalvást a lányra pillantott. Az átkulcsolta fölhúzott térdét. Tekintete a
vizekről északnyugat felé vándorolt - hazafelé? A mennyország felé? Üres volt a
tekintete, ajka megereszkedett.
Megérintette Ronica gyapjúbekecsének érdes tapintású ujját.
- Szomorú vagy.
Ronica feléje fordult. Haját fonatokban viselte, de egy fürt elszabadult sapkája alól,
s a homlokára hullott, Iernt megbűvölte ez a látvány.
- Szomorú? - kérdezte vissza, mint aki révületből ébredezik.
- Egész nap az voltál. El akartad titkolni, vidámkodtál, de én már ismerlek, Ronica.
A lány fölsóhajtott. Tűnődve mosolyodott el.
- Na jó, akkor őszinte leszek. Elkeserít, hogy nemsokára vége ennek az egésznek.
Iern megdöbbent: - Nem, nem lehet vége! Nem engedem!
- Csodálatos hónap volt. Életem legszebb hónapja. De nem éldegélhetek élősdi
módon a világ végéig. Dolgom van, várnak az enyémek, a páholymesterrel
előzőleg abban egyeztünk meg, hogy egyhónapnyi szabadságra megyek veled.
Elfogadtam. - A zöld szempár állhatatosan tapadt a férfira. - Akkor még nem
tudtam, milyen nehéz lesz búcsút venni.
Iernnél azon nyomban megfordult a világ, fülében lüktetett a vér.
- Mennyi időre? - nyögte ki.
Fájdalom járta át a lány erős csontozatú arcát.
- Nem lehet tudni. Megpróbálok szabadságot kapni és visszatérni hozzád, mielőtt...
az Orion fölszáll:.. de attól függ, hogyan mennek a dolgok, mekkora szükség van
rám. Ne félj, Iern! Megmentetted a Farkas irháját Krasznaja fölött, és a Páholy ezt
nem felejti el. Nem kockáztathatjuk, hogy a marájok megtudják az ittlétedet; túl
sokat tudsz, tudod például a helyet, ahová most indulok, és semmi módon nem
őrizheted meg a titkot, ha bevetik az orvosaikat meg a drogjaikat. De kellemes
helyen várakozhatsz, azután meg remélem, segíthetünk majd neked, hogy hazatérj a
tieidhez.
- Mennyi időre ?
- Egy évre, két évre... nem tudom. Kezdő mérnök vagyok még, és olyan sokáig
voltam távol...
- És addig kellene várnom... - Iernt hirtelen elfogta az indulat. Öklével a tenyerébe
csapott. - Nem, a szentségit, nem! - ordította anglis nyelven. - Nem bírom ki!
Túlságosan szeretlek!
A lány lélegzete elakadt. - Iern, ó, Iern! - S már ölelték egymást.
...Később Ronica sírva-nevetve fél könyökre támaszkodott, és bizonytalanul így
szólt:
- Oké, fiú, győztél. Egyre azt mondogattam magamnak, hogy csak bezsongtam.
Idegen voltál nekem, ezért izgalmas, de azon kívül jó szerető is, egy ember, akit
kedvelni és tisztelni tudtam, és oly régóta voltam már egyedül... Tévedtem.
Nagyobb ügy lett belőle. Veled akarok maradni mindörökre.
- Én is veled. - Odafordult felé, hogy belefészkelődjék a nyaka és válla közti
mélyedésbe. Sima és meleg volt a lány bőre, elmúlt nyarak és leendő nyarak illata
áradt belőle. - Nem lesz könnyű, Ronica. Azonkívül, hogy más-más nációhoz
tartozunk, más-más kultúrákhoz, én... - Úgy kellett kikényszerítenie önmagából,
pedig arca rejtve volt a lány elől. - Csak most látom, milyen gyerekes voltam egész
életemben. Nem javulok meg egyik napról a másikra, ezzel már hiába is
próbálkoznék.
- Ejnye, ejnye! - Ronica beletúrt Iern hajába. -
Jobb lenne, ha felhúznánk a nadrágunkat, mielőtt lefagy a seggünk.
Fölhúzták, fölültek, egymásra mosolyogták, össze-összenéztek. Nem érzékelték
most a szelet, a bálnákat, a hidegeket, a lemenő napot.
- Eljössz velem Laszkába - mondta boldogan a lány. - El tudom intézni. Igazság
szerint annál biztonságosabb helyen nem is bujkálhatnál.
- Nem szeretném... hm... megbotránkoztatni a családodat. Házasság... Nem tudom,
mik a jogi lehetőségek. A légszülték törvényei szerint Faylis csak egy évvel és egy
nappal azután válik szabaddá, hogy beadta a válókeresetet, feltéve hogy nem
vitatják el ezt a jogát. De mit mond az unióbéli jog egy más országban kötött
házasságról, amely már nem házasság?
- Az unióbéli jog fütyül rá. Gondolod, hogy ilyen fontos dologba beleszólást
engedünk a kormánynak? Ne törd ilyesmin ezt a szép fejed! A családom meg fog
érteni, és majd ha ráérünk, elintézzük a hivatalos dolgokat.
Összeölelkeztek. Ronica kibontakozott a karjából, és elkomolyodott.
- Azért ezen gondolkodjunk még el, kedvesem! - tanácsolta. - Ahová megyünk... ha
ugyan mindketten odamegyünk... nem valamiféle nyaralóhely, ahol szórakozni
lehet a falusi élet közepette. A világ végén van. Amíg a munka el nem készül, nem
kapsz eltávozási engedélyt, és külső kapcsolatot sem tarthatsz fenn. Márpedig ez
egy-két évig is eltarthat, ahogy már mondtam neked. Rengeteg lesz a dolgom,
gyakran holtfáradtan érek majd haza; ott aztán tényleg kemény a meló. Lehet, hogy
ismét elküldenek hasadóanyagok után; ehhez olyan készségek kellenek, amelyek
neked nincsenek. Laszkának pompás a környéke, lehet vadászni, halászni, meg
amit akarsz, de gyakran pocsék az idő, és közeleg már a tél. Az idő java részét négy
fal közt kell tölteni.
- Elviselném...
- Iern - vágott közbe a lány -, azt mondtad, gyerekes vagy, és sok szempontból
talán valóban az vagy, de alapjában véve mégiscsak férfi vagy, méghozzá
energikus, fáradhatatlan férfi. Kibírnád, hogy afféle ...afféle férfi ágyas legyél?
Kibírnám ? döbbent meg hirtelen.
- Ki kell bírnom? - hallotta a saját hangját, torka összeszorult.
A lány arca megmerevedett.
- Igen. És... jaj, Istenem! - Rácsapott a földre. - Minél inkább belegondolok, annál
inkább úgy tűnik, hogy az a helyzet elronthatná, ami kettőnk közt kialakult. Lehet,
hogy... hogy jobb lenne, ha különválnánk... akármilyen soká tart is.
- Nem! - lobbant föl Iern indulata. - Miért tartanának foglyul? Hát nem
érdemeltem ki a bizalmukat?
- Az Orion túl sokat jelent, kedvesem. Nekem magamnak is. - Szinte
kikényszerítette magából a szavakat. - És te, amikor a Klán-tanácsban voltál, nagy
rokonszenvet tápláltál a marájok iránt.
Ráüvölthetek, és elronthatnám a friss örömünket, mondta egy új hang Iern fejében.
Vagy válaszolhatok óvatosan, meggondolva minden szavam.
Beleborzongott az erőfeszítésbe, hogy megválogasson minden szót és ne emelje föl
a hangját.
- Ide figyelj, Ronica! Jó kapcsolatot tartottam fenn a marájokkal, ez igaz. Mert úgy
tűnt, övék a jövő, a tudomány, a fejlett technológia. De itt megtanultam, hogy az
Unióé is a jövő, talán még inkább. És miért ne férne meg a két dolog? Az Unió
fölszabadítása nem jelenti a marájok elpusztítását!
- Ó, nem! - suttogta a lány. - Mondtam már neked : az Orion nem fegyver.
Legalábbis nem olyasmi, ami milliószámra ölné az embereket. Ha a küldetés úgy
halad, ahogy kell, akkor nem hal bele senki.
- Szóval jó lelkiismerettel tudsz dolgozni rajta?
- Igen.
Iernt hirtelen megrohanta egy nyugtalanító emlék Plikről. Elhessegette magától. A
cél mégis felülkerekedett benne. Olyan volt, mint a hurrikánt meglovagolni vagy
újra leugrani Csillaghonból. Érezte, hogy ez a döntés titokban már hetek óta
érlelődik benne.
- Miért ne tarthatnék veled?
- Tessék?! - kiáltott föl a lány.
Iern koponyájában visszhangot vert a saját hangja.
- Sorozzatok be engem is az ügy szolgálatába! Abból, amit itt-ott elejtettél, van
valami halovány elképzelésem arról, mi is lehet az az Orion. Ha jól sejtem, valami
nagyszerű! Segíteni akarok. Ha tévedek, akkor is megteszek mindent érted.
Fölajánlom neked, hogy elkötelezem magam nektek, látod. Mérnöki képesítésem
van, és első osztályú pilóta vagyok. Még az is lehet, hogy lesz egy-két
hasznavehető javaslatom. Vigyél magaddal, Ronica!
- Iern, Iern, Iern! - A nyakába borult. - Együtt röptetjük föl az Oriont!
Fagyot hordott a szél, hullámok rohantak, az Északi-sarkkör a tél felé körözött.

XVII.

1.

Újabb szél süvített a szoros felől, berohanta a város utcáit, esővel csapkodta a
házakat. A víz feketén csurgott le a falakon, bugyborgott az ereszcsatornákban,
csillogott a kövezeten, ahol az utcalámpa fénye megtörte a korai sötétséget. Még
mindig sűrű volt a forgalom: fölhajtott gallérú járókelők, poncsóba öltözött
kerékpárosok és motorosok, buborék formájú személykocsik, ormótlan autóbuszok,
néha egy-egy lovas vagy állat húzta szekér. Dudálás, csörgés, csikorgás
visszhangzott a vasútállomások és hajóműhelyek felől, kikötőkből, túlórázó
gyárakból. Kocsmákba, vendéglőkbe, játékkaszinókba, színházakba, bordélyokba
hívogattak a fények. Csavargók kuporogtak kapualjakban, surrantak sikátorról
sikátorra, s őrizték magukban egy üveg olcsó ital vagy egy marihuána-cigaretta
melegét.
Az Ellenőrző Hatóság egy őrjárata haladt át Seattle városközpontján. Körülöttük
elhalt a szó, megfagyott a levegő, csizmáik természetellenes zajt vertek. Föl voltak
fegyverezve, nemcsak a szokásos késekkel és gumibotokkal, hanem pisztolyokkal
és puskákkal is. Zárt alakulatban vonultak, zord képpel. Azt a benyomást keltették,
mintha alig várnák, hogy okuk legyen tüzet nyitni - ezek a könnyed marájok, akik a
háború óta annyira szerettek volna barátkozni!
Elwin Halmer háza mindebből semmit se látott. A régi paloták közt állt, amelyek
külön világot alkottak az ipari negyedek között; a gyárak körülnőtték, és elnyelték
szomszédait. Meleg volt a nappaliban és lágy fény, pasztellszínű tapéta vonta be a
falakat, rajtuk családi ereklyék. Lángok libegtek a kandallóban, amelyet nem
dísznek, hanem használatra építettek, nyers kövekből. Párkányán a gyertyatartók
fölött ott lógott a rozmárbőrbe égetett Farkas-címer.
- Nézd csak meg még egyszer! Hiszek neked - mondta Plik.
Házigazdája és őre jobban szemügyre vette a sakktáblát: - A mindenit! Igazad van.
Nem baj, jó játszma volt. - Hangszíne meghazudtolta a szavait.
Plik föltápászkodott, és a faliszekrényhez lépett poharával, hogy újratöltse
whiskyvel. A norrman a fejét rázta:
- Hogy csinálod? Annyit iszol, hogy csődbe viszed a Páholyt, mégis három
játszmából négyet te nyersz meg.
- Talán neked is innod kéne - javasolta Plik. Mostanra már tűrhetően beszélt
anglisul. - Ha a Páholy ilyen jó szívvel van hozzám, és fedezi anyagi
szükségleteimet, talán jutna neked is. Ne érezd úgy, mintha sikkasztanál! Az a cél,
hogy elégedett legyek, amennyire csak egy házi őrizetben tartott fogoly elégedett
lehet; márpedig nekem nagyon hiányoznak az ivócimborák.
Elwin elkomorult.
- Tudod jól, hogy nem tehetem. Fogynom kell. - A kövérsége az ő korában a
marájok közt nem lett volna feltűnő, de itt, akárcsak Urópában, szokatlanul hatott.
Plik vigyorgott. A szesz kotyogva ömlött egy üvegből.
- Tudom. Szereztem egy dalt neked, barátom.
- Hogyhogy?
- Meséltem már neked, hogy odahaza amolyan dalnokféle voltam. Ha megengeded,
eléneklek belőle egy szakaszt.

Diéta, szólt az orvos, s én bólintottam rá.

Ugyan vajon mi lesz ez? Mit adnak enni hát?
Az adagomra néztem. Az adag csöppnyi volt.
A poharamért nyúltam - nem kaptam alkoholt!
Semmi alkohol! Semmi alkohol! Csak kicsi adag
étel, és semmi alkohol!
Semmi alkohol! Semmi alkohol! Csak kicsi adag
étel, és semmi alkohol!

- Könnyű neked - morogta Elwin.

Plik visszament a székéhez: - Figyeld csak tovább!

Szerelmem, ó, szerelmem, jaj, ó, mi lesz velem,

hisz felkopik az állam kenyéren és vizen.
Az adagom csak csökkent, már egyre kisebb volt,
és ami a legrosszabb: nem kaptam alkoholt.
Semmi alkohol! Semmi alkohol! Csak kicsi adag
étel, és semmi alkohol!
Semmi alkohol! Semmi alkohol! Csak kicsi adag
étel, és semmi alkohol!

- A következőhöz női hang kellene:

Ó, édes, édes, édes, ne lógasd bús fejed,

elhoztam, nézd csak, néked a legjobb gyógyszered.
Gyere a két karomba, mihelyt feljön a hold -
ott elfeleded majd, hogy nem adtak alkoholt!
Semmi alko...
- Hagyd már abba! - kiáltott föl Elwin. Keze ökölbe szorult. - Kigúnyolsz,
nyavalyás?
Plik a pipájáért és a dohánytartóért nyúlt; ajándékba kapta őket.
- Nem én, igazán nem! Csak annyira, amennyire önmagamat is kigúnyolom.
- A fene egye meg, egy hónapja nyűglődöm már veled meg az őreiddel...!
Az angláj borvörös képe még jobban kipirult:
- Ezzel a francos Páholyodat szolgálod, majd szépen előléptetnek érte a következő
magasabb rangra... Az Első osztályú Légycsapórenddel tüntetnek ki, vagy mit
tudom én! Azt hiszed, nekem nagy öröm, hogy be vagyok ide kasznizva, és csak
rövid pórázon mehetek ki innen?
- Aha, és többnyire a legközelebbi kupiba. A házamat nemcsak a helye miatt
választották ki a szállásodul, hanem, tudod jól, te gazember: azért, mert a
feleségem a sírban van egy éve már, én meg...
- Ha azt hiszed, hogy szándékosan... Ez sértés, jó uram.
- Farkasszemet néző szemükben a hetek óta gyülemlő vihar előtti feszültség
villogott. Villámhárítóként megjelent az egyik őr, akinek az volt a dolga, hogy
meggyőződjék arról, Plik odahaza van-e, vagy elkísérje alkalmi kirándulásaira, és
gondoskodjék a dolog diszkrét kezeléséről. - Vendége jött - jelentette.
Iern lépett be. Esőkabátját letette már, de arca nedves volt még, és szinte áradt a
nyirkosság az egész emberből. Mögötte saját kísérője lépkedett egy kedvűén.
- Jó estét - mondta Iern anglis nyelven.
- Isten hozott, Isten hozott, Isten hozott! - Plik fölpattant a székből, tántorogva
elébe futott, és összevissza ölelte. - Ennél nagyobb örömet legfeljebb csak
Szőlőlevélke szerezhetett volna - mondta aztán akadozva. - Hogy érezted magad,
öreg?
- Nem nagyon értem rá - emlékezett Iern. - Hát te?
- Hem, meglehetősen kellemes szállást kaptam, igyekeztek elterelni a figyelmem;
elvittek városnézésre, színházba, kaptam könyveket, képzelheted; de hát az idő
mégiscsak nyúlik, akár a rétestészta... Sebaj, rá se ránts, hogy itt sajnáltatom
magam, most már különösen nem, hiszen szabadulást hozol. Ugye?
Iern tétovázott. - Bizonyos értelemben.
Most már angiájul beszéltek. Elwin Halmer zavartan köhécselt.
- Semmi baj - mondta neki anglisul Iern. - Kérdezze meg az őröm! Ó, elnézést! -
Bemutatkozott. - Azért jöttem, hogy megbeszéljem a terveimet a maga vendégével.
- Miért ilyen késő este? - kérdezte Plik.
- Nyilván azért, hogy ne keltsünk feltűnést. Seattle-ben egyre több maráj nyüzsög,
gondolom, az Unió többi városában is, ahová csak elérnek, de még ennél is többen
várhatók.
Plik fürkészőn nézte Iernt.
- Látom, az északnyugatiak ügye mellé álltál.
- Hm-m, szóval... valamelyest igen. Egyelőre nem magyarázhatom el, amíg te
magad is nem hozol döntést.
Leültek. Elwin jó házigazdához illőn italt kínált. Utána a két urópai már nem
törődött senki mással.
- ...Ronicával megyek, északra. Az úti célt nyilván sejted, de megígértem, hogy
nem mondok róla semmit, és voltaképp nem is mondanak nekem semmi többet,
amíg biztonságban el nem indulunk. Van kedved velünk tartani? Hogy tudd: ezzel
egy-két évre elkötelezd magad. Ha visszautasítod, akkor is fogva tartanak itt
ugyanannyi ideig. Itt viszont részed van azokban a figyelem elterelésekben, amiket
az imént említettél; ott, ahova megyünk, nem nagyon lesznek efféle örömök.
- Tudod-e, hogy ugyanúgy beszélsz, mint a barátnőd?
- Úgy beszélek? Nos... Megkértem őt, ő pedig rávette a páholybéli fölötteseit, hogy
egyezzenek bele, úgyhogy meg vagy híva. Gondoltam, dukál neked, hogy magad
dönts. Talán nem leszel annyira egyedül. Mindent összevetve azonban talán nem
okos, hogy elfogadd ezt a meghívást.
Plik szeme rávillant.
- Okos? Mit számít a vérszegény kis okosság, ha lehetőség nyílik arra, hogy tanúja
lehessek az istenek alkonyának? Hát persze hogy elfogadom!
Iern csak bámult. A dalnok csontos arcán árnyékok suhantak át. A tűz fénye
rebbenve tükröződött a szemében.
- Nem értem.
- Nem érted? Te, a száműzött herceg, nem érted?
- buktak elő a szavak Plikből. Hevesen gesztikulált.
- Ó, jaj, oly ritkán tudja, nem tudja, hogy ki ő, míg királysága napja, vagy a halál el
nem jő... Része vagy már a mítosznak, tudod-e, mítosz lettél! Azonosultál az
Orionnal. Az alvó hős fölébred majd, hogy felszabadítsa népét... vagy, mondjuk, a
Leláncolt Óriás, aki széttöri kötelékeit, és elviharzik, hogy bosszút álljon. A holtak
kikelnek sírjukból. Ebben az esős országban a rég múlt merikai szellemet
pillantottam meg; magasra emelkedik azokból a mélységekből, amelyekben
évszázadokon át hevert, s a világ alapzata beleremeg...
- Részeg vagy, Plik, megint részeg.
- Részeg hát. Gyere, igyál velem, amíg van mit!

2.

Sűrűn és fehéren csüngött a köd; elmosott mindent, ami alatta rejlett. Teraira
prüszkölés tört rá a nyirkos levegőtől, sírboltok jutottak eszébe, morbidul. Kintről
csend nyomult be. Időnként felbődült egy hajókürt, szava nem figyelmeztetésnek
hangzott, hanem mintha régen elsüllyedt hajók gyászdalát zengte volna.
A kabinban elég meleg volt, és jó világos, mégis beszivárgott a kinti hideg tudata.
Talán azért, gondolta Terai, mert ez börtön; az ablakot sietősen, de alaposan
berácsozták, a kifelé nyíló ajtót megerősítették és beszögezték. Wairoával ez a fél
szoba volt az övék, de a működő ajtón át hallotta a szomszédos helyiségből az
őröket. Pókereztek épp. Kísértés fogta el, hogy kimenjen, és beszálljon ő is -
minden jobb, mint ez a szűnni nem akaró egyformaság -, de nem volt pénze.
Ráadásul akármilyen is a játék, nem biztos, hogy szívesen fogadnák őt. Az őrök a
foglyaikra nehezteltek az életük egyhangúsága miatt. Ők ketten kezdetben szívesen
barátkoztak volna, de így inkább a komor büszkeség páncéljába burkolóztak, s
most már alighanem késő volt a bajtársiasság megteremtésére.
Föl s alá járkált, a faltól a göcsörtös fenyőtörzs falig. Foga közt pipa, s kékes,
csípős füstje külön ködvilágot burkolt köré. Nyelve, akár a cserzett bőr. De mit
tehet egyebet?
Wairoa ült, és egy könyvet olvasott. A páholytörzsfőnökök komoly kegye ezt
lehetővé tette. Volt ezenkívül rádiójuk, fonográfjuk, szalagtáruk. A páholy a tagjai
üdülőhelyéül rendezte be Shaw szigetét. Ebben az évadban üresen álltak a
szomszédos kabinok, lehet, hogy néhány lakót rávettek: költözzék máshova a
vakációja hátralévő részére. Az is jót tett volna, ha Terai bejárhat a barkácsboltba,
ha foglalkoztathatja a kezét, de az üzlet tulajdonosait szigorúan figyelmeztették:
legyenek óvatosak vele! Akkor mehettek ki tornászni a szabadba Wairoával, amikor
akartak, de csak erős őrizet alatt.
- A mongoktól a norrmanok közé - morgott Terai. - Jobb lett volna, ha a mongoknál
maradunk. Ők árbochosszal jobban bántak velünk.
Wairoa tovább olvasott, közben válaszolt. Képes volt arra, hogy így megossza
figyelmét. Egy ízben megtörte már tartózkodását, és elmagyarázta társának a
különleges idegi kapcsolatot agyi féltekéi között, de magyarázata nagyrészt kiment
Terai fejéből.
- Az a gyanúm, hogy ők udvarias bocsánatkérések közepette elvágták volna a
torkunkat - mondta. - Az ottlétünk kényelmetlen volt néhány befolyásos
személyiségnek.
- Tudom, tudom. Hanyadszor beszélgetünk már erről! Nem is tudom, hogyan
sikerül így megőrizned a nyugalmadat, Wairoa, tényleg nem tudom.
- Téged az elszigeteltség kerget az őrületbe. Nekem nincs családom, nincs, aki
hiányozzék. Az én számomra ez a földdarab, ezek a vizek körülöttünk, ez az égbolt
fölöttünk: megannyi földolgozandó realitás. Emlékszel-e, amikor Ronica Birken
rámutatott... Figyelj csak! - Wairoa letette a könyvet, és fölemelte fél kezét.
Terai egy darabig csak csöndet hallott, azután a távoli, de közeledő zajt is felfogta,
egy farmotor berregését. Meglepett kiáltások, örömteli káromkodások, a padlón
hátralökött székek reccsenése jelezték: az őrök is meghallották. Ki a Nan lehet ez?
Nem valami kóbor hajós, lefogadom, ha így égeti az üzemanyagot. Terai szíve
izgatottan vert.
A motor leállt, másféle hangok sodródtak a kikötőből. Újonnan érkezettek
közeledtek az ösvényen a kabinhoz, katonák kísérték őket, egyenruhájuk szinte
kivehetetlen volt a sűrű ködben. Elvezették őket, feltehetőleg valami védett helyre -
egyiküket kivéve, aki közelebb jött az épülethez, s a sarkánál eltűnt a szemük elől.
S már be is lépet a marájokhoz. Mikli Karst volt az!
- Azt várod, hogy szívélyesek legyünk veled, amikor meg akartál gyilkolni
bennünket? Hariszti szerelmére !
Mikli ültéből megeresztett egy vigyort a fölébe magasodó férfira.
- Az szakmai ügy volt, nem személyes. A helyedben sportszerűbben fognám föl.
- Most meg ketrecben tartasz bennünket, akár az állatokat, ami még rosszabb! -
dühöngött Terai.
Wairoa nyugodtan ült egy sarokban, s onnan figyelt, maszk-arcával; bizonyára
rejtelmes képességével fogadta be a dolgokat. Arca éppoly keveset árult el, mint a
köd az ablakon túl. A szomszéd szobából Terai semmi neszt nem hallott. Az őrök
ott húzódtak meg, nyilván fülüket hegyezik az ajtó mögött, reménykednek, hogy
véget ér lehangoló szolgálatuk.
Mikli körülmutatott a cigarettájával.
- Mondhatom, eléggé elkényeztetett állatok - nevetett. - Nézd, nem volt más
választásunk, mint vagy megölünk benneteket, vagy olyan helyen őrzünk, ahonnan
nem kommunikálhattok.
Bizony, túl sokat tudunk, túl sokat mondhatnánk, gondolta keservesen Terai, már
századszor vagy ezredszer. Hol található a plutónium és a hordozója, az
északnyugatiak bűnösségének abszolút bizonyítéka; ok a háborúra, ezt még a
legelszántabb pacifista is elismerné. És éppilyen fontos az az információ, hogy a
Farkas Páholy fülig benne van ebben az ügyben. A mi Testűletünk semmit se tud
meg az Unió kormányától, mert azok a hatalom nélküli bohócok egyszerűen nem
tudnak semmit. De a Farkashoz vezető szál, meg Kenájhoz, Laszkában, amit elejtett
szavakból tudtam meg: igen, éppen effajta fogódzók kellenének a Föderációnak,
hogy lecsapjon a szörnyetegre.
- Elvégre a ti országotokban jó ideje tudják már, hogy hasadóanyagok gyűjtése
folyik - folytatta Mikli. - Riasztották a mong kormányokat...
- Honnan tudod, hogy mi riasztottuk őket? - kérdezte Terai. (Hátha kiderül a
válaszból valami hasznavehető, ha ugyan valaha kiszabadulnak innen.) - Elvégre
ők maguktól is rájöhettek, nem?
- Ez nem valószínű. Nem figyeltek rá. Gondold csak meg, mennyire nem sejtett
semmmit a Tartomány sem. A marájok eddig nem látták semmi okát, hogy
értesítsék a Csillaghont, mert az utóbbi időkig, semmi sem utalt Urópában efféle
képtelenségre.
Mikli füstgomolyt eresztett ki az orrán. Lusta hangján így folytatta: - Most persze,
hogy a Föderáció vezetőinél ott vannak a jelentéseitek, valamint egy vagy két
tényleges nukleáris robbanás is, hogy még inkább riogassátok őket.
- Micsoda?! - bődült el Terai annyira, hogy Wairoa megrebbent a sarokban.
Mikli bólogatott:
- Igen. Körülbelül ugyanakkor történt, mint amikor Jovain puccsa meg az azt
követő érdekes akció, úgyhogy nem volt alkalom arra, hogy közöljük veletek.
Magam sem hallottam róla, amíg haza nem tértem. De így igaz: mong megfigyelők
tisztán érzékelték a légköri robbanást tőlünk nyugatra, magas szélességi fokon.
Értesítették a marájokat, akik maguk is megerősítették a tényt. A kommunikáció
szuper-jajdetitkosan ment. Kár lenne fölöslegesen megbolygatni a hangyabolyt,
addig semmiképp sem ajánlatos, amíg a tettest teljes bizonyossággal nem
azonosították. Máskülönben az ördög tudja, mi kerekedett volna ki az utána
következő globális hisztériából. Eközben a Föderáció sietve növeli Ellenőrző
hatósága létszámát az Unióban. Flottái az egész Földről Awaii körül gyülekeznek;
az a hozzánk legközelebb eső támaszpont, és mi vagyunk a legkézenfekvőbb
gyanúsítottak.
- Ti vagytok a vétkesek - mondta színtelen hangon Terai. Teste beleremegett az
erőfeszítésbe, hogy visszatartsa magát, s ne kapja el és ölje meg Miklit.
- Jó, te meg én tudjuk, de hol a megdönthetetlen bizonyíték? - torkolta le
megabiztosan Karst. - Mi után kutatna az Ellenőrző Hatóságtok, és merre? Kire
támadna rá a Haditengerészet? Elkerülhetetlenné válna új háború indítása az
Északnyugati Unió ellen, háború ártalmatlan szemlélődök ellen, akik harcolnának,
de akiknek a legkevesebb közük volt... az Orionhoz. Elhúzódna ez a háború,
akárcsak az előző, vagy talán még annál is tovább, mert most nem vagytok még
úgy mozgósítva rá, mint akkor; ráadásul népszerűtlen lenne nálatok, merthogy
semmi konkrétumot nem ismertek, csak vádaskodtok.
Terai nyelt egyet. Kóválygott vele a világ. Minden, amit hallott, megállta a helyét;
nem volt igaz, ha az „igaz" „becsületest" jelent, de megállta a helyét.
Visszaemlékezett: Wellantoában a tudós professzorok úgy írták le az
Energiaháborút, mint ami elkerülhetetlenné vált - hát igen, nukleáris generátorok
semmiképp sem engedhetők meg, de azért az elvetését meg lehetett volna vitatni.
Emlékezett rá: kommentátorok és prédikátorok ellenezték a folyamatos maráj
jelenlétet az Északnyugaton, mondván, ez kulturális imperializmus, annak a
különbözőségnek az eltiprása, amelyet pedig a Föderáció megőrizni szeretne.
Fiatalok és ősz-szakállú követőik tüntettek, sokan az északnyugatiak öltözékét is
utánozták, békét és szabadságot követeltek, mintha ők találták volna föl ezeket;
némelyek - emlékezett vissza - még rá is ripakodtak, ha épp egyenruhában volt.
(Persze az Unióban is akadnak városi fiatalok, akik a maráj divatot majmolják.) S
ami még közvetlenebbül kapcsolódik ehhez az itt zajló vitához: emlékezett
Óceánia-szerte folytatott beszélgetésekre érett és józan törzsi vezetőkkel, akiknek
komoly kétségeik voltak: nem ró-e túlságosan súlyos terheket népükre a világ
csendőrének szerepe?
No de mindegy. A tény az, hogy míg a marájok árnyakat kergetnek, sőt talán egész
hadsereget tesznek partra, eközben a Farkasok meg a szövetségeseik
munkálkodnak, s úgy tűnik, hogy már hozzá is láttak a kárhozat eszközeinek a
kipróbálásához.
Terai keserű hangulatába szárazon reccsent bele Wairoa:
- Egy kérdésem van, Karst. Honnan tudod, hogy a mongok robbantást észleltek, és
informálták a marájokat, ha ezt ennyire titokban tartották? Mikli meghökkent.
- Felderítői tevékenység révén - mondta, de nem olyan fölényesen, mint máskor.
Wairoa nem tágított:
- Továbbá: miért adtak bennünket Jüanból a ti kezetekre? Miért bízzák a jüanézek a
mi kihallgatásunkat, ezt a fontos ügyet a norrmanokra?
Mikli magabiztossága már visszatért, elvigyorodott.
- Azért, mert csakugyan sikerült együttműködésre rábírnunk őket.
- Csak bizonyos jüanéz tiszteket. Máskülönben az egész világ tudná, hogy
szövetség vagy legalábbis partner kapcsolatjött létre a korábbi ellenfelek között.
Mikli elnyomta cigarettáját, és újat vett elő.
- Okosabb vagy, mint hittem, Wairoa Haakonu.
- Beépülés - folytatta a keverékember. - Nem a jelentéktelen kormányotok, hanem
a Farkas épült be, meg az összeesküvésbe bevont többi páholy. Volt rá húsz évünk.
A polkok már nem nomád harci csapatok, ahol mindenki ismer mindenkit; ma már
tagjaik vannak mindenfelé, oda mennek, ahová a körülmények egyénileg szólítják
őket. Ügynököket építettél be közéjük, akik mongoknak látszanak, és még jobban
bedolgozhatják magukat az inzsunok, ázsiai eredetű norrik vagy azok közé a
mongok közé, akik még mindig itt élnek a keleti területeiteken. Vagy éppenséggel
fehér emberek; hiszen a mongok közt sok mindenféle akad. Vesztegethettek,
zsarolhattok, vagy meggyőzhettek komoly embereket arról, hogy hazájuk érdekeit
szolgálják, ha nektek segítenek. A társadalmi ranglétra tetején nyilván nem
próbálkoztok, ez túl kockázatos lenne abban az érdem alapján álló tiszti
hierarchiában. De nyilván ott vannak az ügynökeik azokon a jól értesült helyeken,
ahol az információk és a parancsok áthaladnak; ott vannak a szálláshelyeitek, az
egész hálózatuk, amelyre szükség esetén építeni lehet. A mongok szánalmasan naiv
emberek. Te és a fajtád nem azok. I-i-igen, hozzátehetném még, hogy amikor a
tisztségviselőitek azt hiszik, a kormányotokkal tárgyalnak, akkor valójában
Farkasokkal tárgyalnak, akik annyit adnak tovább Vittohyrának, amennyit
szükségesnek tartanak, többet nem. Gratulálok, jó munkát végeztetek a rossz ügy
érdekében!
Terai lelkén hullámként csapott át a felismerés: mennyire kitervelten zajlott ez az
egész - húsz éven át!
Látni lehetett, Miklinek nem tetszik, hogy a szót nem ő viszi. Fölállt. - Talán majd
lesz alkalmad tovább kérdezősködni, ha újra összekerülsz a kis közös erdei
kalandunk társaival.
Terai nekigyürkőzött a csapás elviselésének: - Miről beszélsz?
- Arról, hogy Iern Ferlay beállt a zászlónk alá, Plik pedig természetesen
hozzácsapódik. Én Laszkában lakom, s ott is meg kell erősíteni a biztonságot,
úgyhogy én is velük megyek. Jó lenne együtt tartani a régi csoportot! Különben
sem akarunk tovább itt tartani titeket, hiszen az Ellenőrző Hatóság emberei úgy
nyüzsögnek itt, akár a darazsak, magunkkal viszünk benneteket. Csomagoljatok!
Egy órán belül indulunk, amíg még tart ez a mindent eltakaró, jó kis köd.
Megfordult, átment a szomszédos szobába. Az ajtó becsapódott mögötte. Egy
darabig egyik maráj se szólt, nem moccant. Azután Wairoa a saját anyanyelvükön
lassan ezt mondta:
- Ez az ember a Gonosz maga. Nem egyszerűen csak ellenfél. A Gonosz sugárzik
ki belőle. Nem érzed a szagát?
- Nem - felelte Terai. - De elhiszem. - Kibámult az ablakon túli ködgomolyba: -
Üzenni fogok haza. Üzenni fogok, vagy meghalok.

3.

Alacsonyan húztak a fellegek Dordoyn fölött. Szürke fátyolba vonták magaslatait, a

lejtőkön komorra festették az őszi árnyalatokat. Süvített a szél, zajából is hideg
áradt, nemcsak a levegőből. Nedves illatokat hordott, időnként záporokat. Az utak
ingoványos folyókká váltak, cuppogtak benne a fáradt lópaták.
Beynac vára ilyenkor még inkább ideillett a tájba. A vár modern toldalékai
álomszerű valószerűtlenül hatottak az erőteljes régi falak és tornyok mellett.
Ashcroft Lorens Mayn Bordó kikötőjétől lovagolt idáig, s már elepedt egy kis
melegért, a tűz fényéért, a pihenésért, pedig nem volt nyápic ember. Azért
választotta ezt a közlekedést csatlósaival, hogy a parasztok lássák új várurukat, és
megbizonyosodjanak arról, hogy az jóindulattal van irántuk. Azok azonban
kénköves pillantásokat vetettek rá, és nem viszonozták szívélyes gesztusait. Most
kíváncsian várta, vajon milyen fogadtatásban lesz része útja végpontján.
A kapu előtt meleg gúnyákba, csuklyákba bújt fogadóbizottság állt. Biztató jel:
kiállítottak egy díszőrséget is: egyenruhás, tollforgós sisakú polgárőrök, övükben
tőrrel, lándzsákkal, íjakkal, vállukon puska. Lorens nógatta lovát, tartson ki még a
meredek kapaszkodón, megrántotta a gyeplőt, s üdvözlésre emelte jobbját.
Fölismert néhány arcot a régebbi időkből. Az első tiszt, Iern Ferlay klánrokona,
Hald Tureur, elöl várakozott, merev háttal, idő barázdálta arca meg se rezzent.
Mellette titkár, egy Ans Debyron nevű fiatal alattvaló, kezében pergamentekercs; az
ő arca se barátságos... de a többieké sem, akik az érkezőkkel szemközt álltak.
Lorens háta mögött fölhorkantak, topogtak, azután megnyugodtak a lovak.
Megszámolta az előtte állókat: kétszer annyian voltak, mint az övéik, ebből
huszonnégy fegyveres. Ő, mivel el akarta kerülni a provokációt, csupán késeket,
néhány pisztolyt és négy lándzsát engedélyezett a maga embereinek; e fegyverek
inkább csak a kopjazászló felmutatására szolgáltak.
- Üdvözletem, klán-tagok és népség! - köszöntötte őket. - Béke és jólét legyen
veletek! - A szél belekapott a hivatalos üdvözlő szavakba, és elsodorta őket, akár a
lehullott leveleket.
- Üdvözlet - viszonozta Hald. - Megkérdezhetem a nevét és küldetése jellegét?
Lorens elképedt, s csak ennyit nyögött ki:
- De hiszen ismersz!
- Ezek a tanúk nevét és küldetése jellegét szeretnék tudni, uram.
Ez valami új dordoyni törvény vagy szokás? Ezek nem azok a szelíd burgonyák,
akikkel Faylis meg én játszadoztunk a szőlődombokon!
- A nevem... Ashcroft Lorens Mayn, a Földi Gárda ezredese vagyok, nemrég lettem
Beynac és környéke várura. Azért jöttem, hogy kötelességeimet teljesítsem. - Majd
hirtelen kitört belőle: - De hiszen tudjátok jól! Előre üzentem, írott bejelentést
kaptatok...
- Nem kaptunk olyan bejelentést az ön érkezési időpontjáról, ami régi
szokásainknak megfelelne, így tehát egyáltalán nem kaptunk bejelentést.
Lorens öklével a nyereghajlatra vágott, megfékezte magát, nagy nehezen
szelídséget erőltetett szavára:
- Tudod, hogy ezek rendkívüli idők, Hald. Létfontosságú a Tartomány biztonsága
szempontjából. - Ezek a vad, csipkézett hegyek banditák, lázadók rejtekhelyei. - A
Tartomány kellő irányítása nem ér rá a hagyományos eljárások utánig - amikor
egyetlen valamirevaló Talence sem fogja átvállalni ezt a posztot Javain alatt. - A
kapitány, teljhatalmával élve, engem nevezett ki. Én vagyok az eltűnt várúr
feleségének öccse. Az a szándékom, hogy a családja érdekeit képviseljem, és
különösen a népét, a te népedét, Hald. Mihelyt egy vér szerinti utód joga
törvényesíthető, lemondok annak javára.
- Mikor lesz ez, és hány helyőrséget telepítsz addig a területünkre?
Hald is csak nagy erőfeszítéssel fegyelmezte magát. Követői megrebbentek,
szemük villogott, szorosabban markolták fegyvereiket. A tiszt Ans Debyron-hoz
fordult.
- Olvasd föl a visszautasító nyilatkozatot! - mondta mély hangon. - Te fogalmaztad
meg.
A titkár meghajolt, előrelépett, és szétgöngyölte pergamentekercsét. Sima arca hol
kipirult, hol elfehéredett. Hangja meg-megbicsaklott, el-elfúlt. De a szavak mégis
kövekként hullottak:
- „Mi, Py Beynac férfiai, Deu irgalmát kérve s az ősök szellemlényét idézve, a mai
napon összegyültünk..."
Lorens elharapott átkozódást hallott a háta mögül. Ő maga csak félig figyelt, nem
annyira döbbenet tört rá, inkább fáradtság.
- „...a Périgó-i Szerződésben megerősített régi jogaink, melyek alapján Dordoyn a
Tartomány egyik állama lett...
De ez évszázadokkal ezelőtt volt! Régen eljött már az idő Franciföld számára, hogy
megint egyszer igazi nemzet legyen, eggyé váljék az Eggyéváláson belül. Hogyan
merészelnek ezek ellene szegülni?!
- „.. .fölhívjuk Py Beynac minden fiát és testvéreiket szerte Dordoynban..."
Merészelik!
- „...semmi körülmények között nem ismerjük el senki jogát, aki nem jogszerűen
Ferlay..."
Faylis el taszította magától Iernt, s ezek most eltaszítják maguktól őt.
-„...hűségesnek nyilvánítjuk magunkat a Tartománnyal és annak intézményeivel,
így Ileduciellel és a légszültékkel, amíg ez a hűség kölcsönös, ám a törvény, a jog
és a szokásjog megsértése: árulás.
A Tanácsnokok Gyűléséhez és több állam fejéhez fordulunk, hogy vizsgálja ki..."
Még nem lázadtak föl ténylegesen. Csillaghon egy csapással megsemmisítheti
minden bevethető harci erejüket. De mi a helyzet az esetleges gerillákkal? Mi van,
ha nem hajlandók megegyezni? Csillaghon nem égetheti föl az országot. Ez bűn
lenne Gaia ellen, csaknem akkora bűn, mint az atom elszabadítása. És földi
utánpótlás nélkül Csillaghon hamarosan lepottyan az égből.
-„...amiért is arra szólítjuk föl Ashcoft Lorens Maynt, hogy szíveskedjék békében
elvonulni. Ehhez ragaszkodunk." - Aláírók s rangjuk, címük. - Ans lihegve
hátrahúzódott.
Lorens mosolyfélét erőltetett magára...
- Sajnálatosan félre vagytok vezetve, de természetesen nem akarok bajt, s
hazatérek. Vendégül láttok-e bennünket éjszakára?
- Nem - felelte Talence Hald Tireur.
Lorens hátrafordult nyergében, hogy nyugalomra intse méltatlankodó társait, - majd
ezt mondta Iern rokonának:
- Majd keresünk egy fogadót. Ne büntesd meg a gazdáját, amiért befogad
bennünket! Lehetőleg ne élezzük a dolgokat!
- Hald kurtán biccentett válaszképp. Lorens visszafordította lovát, a lejtő felé. Az
eső még jobban rázendített.

4.

Jovain tágas hivatali szobájának íróasztalánál ült, s szemközt ülő vendégére nézett.
- Ez súlyos ügy. Meglehet, főbenjáró ügy.
A karcsú, fehér hajú asszony meg se rezzent.
- Akkor hát megkérem, térjen a tárgyra, uram - válaszolta. - Már akkor
megmondtam, amikor iderendelt, hogy rendkívül alkalmatlan időpontban tette.
- Nem magyarázta meg, miért, ezredes.
- Azt hiszem, világos, miért - mondta Vosmaer Tess Rayman. Jovainnak el kellett
ismernie magában, hogy az asszony igen szakszerűen árnyalja hangszínét. A
haragot szinte sose lehetett észrevenni beszédén. - A csapataim éppoly nyugtalanok,
mint a többi. A fiúk nem tudnak semmit, csak azt, hogy önnek bejelentett szándéka
csökkenteni a katonaságot általában és a Viharellenőrzést különösen. De mikor,
mennyire, mi módon? A bizonytalanság rosszabb, mint a leépítés maga.
Szitkozódnak, zűrökbe keverednek a szabadnapjaikon, s az otthonukra,
hozzátartozóikra gondolnak, azoknak a régióknak a biztonságára, ahonnan valók,
többet, mint a szolgálatukra. - Jovain kinyitotta a száját, de Tess fölemelte egy ujját,
és elhallgattatta. - Nem is annyira a pilótákra és a légszültékből toborzott
legénységre gondolok. Ezek jobban szem előtt vannak, és nemigen tesznek lakatot
a nyelvükre, de a Légierő csak egy kis része az életüknek. Inkább a hivatásosokról
beszélek, akik zömmel közemberi származásúak, néhányuk repülő, többségük
szerelő, forgalom-ellenőrző, számítógépes, elektronikai szakember, gazdasági tiszt,
szakács, a szervezetünk egész fenntartó személyzete. Igencsak megrendült a
fegyelmük.
- Máris? Hiszen még semmi se történt! - Jovain elkomorult. - Néni is hallottam
erről a problémáról.
- Nem is hallhatott... uram. A kezdet kezdetétől közel kell lenni az efféléhez, hogy
lássa az ember. Amikor már robbannak, akkor mindenki észreveszi, de akkor már
késő. Mi a tisztikarban már tárgyaltunk arról, miként kezeljük ezeket a kérdéseket,
és mit javasoljunk a kapitánynak. - Jovain akarata ellenére nyugtalan lett, egyébbel
sem találkozom, mint nyugtalansággal, én, aki a jámborság forradalmát akartam
hozni, szakállát cibálta, és így szólt:
- Netán emlékeztethetnék őket, hogy a fegyveres erők és kiszolgáló intézményeik
vannak a Tartományért, s nem fordítva. Ha csökkenteni kell a hadsereg méreteit és
a szerepét, akkor nyugodtak lehetnek afelől, hogy ez fokozatosan történik, nem
pedig hirtelen, és senki se veszti el megszerzett jogát.
- Csak az életük értelmét. Ezt az értelmet másban kell megtalálniuk - torkolta le
Tess. - Méltóságos uram - Jovain tudta, hogy az asszony a nyomaték kedvéért
használja a legmagasabb rendű udvariassági formulát -, kérem, vésse eszébe, hogy
a Tartomány népeit és államait nagyrészt az tartja össze, amit együtt tesznek.
- Tisztában vagyok ezzel, ezredes. Arra törekszem, hogy megszüntessük az elavult
intézményeket és eljárásokat, s új célokat keressünk. De addig, az egység
kedvéért... - Jovain kihúzta magát, míg hátizmai szinte beleroppantak. - Hadd
legyek őszinte! Ez mindenképp kijár önnek, ezredes. Lehetnek nyílt
véleményeltérések abban, mi a legjobb a Tartománynak. Tiszteletben tartom ezeket.
Sőt nagyon szeretném tekintetbe venni e véleményeket, és csalódással tölt el, hogy
nem kapok reagálásokat ajánlataimra. De az egységre feltétlenül szükségünk van. A
helyesen kifejtett véleményeltérés : egy dolog. Az összeesküvés vagy a nyílt
lázadás ez viszont megint egészen más.
- Bizonyára - felelte egykedvűen az asszony. Ez talált.
- Tess ezredes - csapott le Jovain -, megkapja tőlem azt az előjogot, hogy
személyesen velem vitasson meg egy igen fontos kérdést, amely az önök akciói
kapcsán vetődött fel. - Mély lélegzetet vett. - Körözést adtunk ki Talence Iern
Ferlay előkerítésére. Ezt széles körben hoztuk nyilvánosságra. Ha önként nem
jelentkezik, akkor ezáltal a törvény elől bujkál. Ha azért nem jelentkezik, mert
bajba keveredett, akkor az, aki erre vonatkozó információt visszatart, bűntettet
követ el. - Mosolyogni próbált. - Én magam jót akarok neki. Igaz, voltak köztünk
ellentétek, de igazán aggódom miatta.
- Bizonyára aggódik, uram.
Csak közönyös ez a nő, vagy gúnyolódik? Rá se ránts! Támadj!
- Ezredes, Iern vagy ejtőernyővel ugrott le innen, vagy lezuhant és meghalt.
Harmadik lehetőség nincs. Csapataink átkutatták Csillaghont és minden távozó
repülőgépet, ahogy ön is jól tudja. Nyomozók megbizonyosodtak afelől, hogy egy
férfi, akinek személyleírása nagyon is hasonlít az övére, kicselezett egy őrt, kijutott
egy ellenőrzőpontra, és nem tért vissza, s az illetőnek ejtőernyője volt. Köztudott,
hogy ön meg ő meglehetősen jó barátságban voltak. Nyomozók egy másik őrt is
találtak, aki ezt megelőzően észrevett bizonyos személyt; az illető elvitt egy ilyen
ugrásra alkalmas fölszerelést. Emlékezetmélyi kutatással felszínre hoztuk, hogy
ennek a személynek a leírása ráillik a maga Dany fiára. Az összefüggés
nyilvánvaló. Kíván valamit szólni erről? - fejezte be Jovain.
- Igen, uram. - Az asszony nyugodt maradt. - Nem más ez, mint szóbeszéd, hosszú
idő után, amiközben az egész égi gömbön fölfordulás volt, és senki se tanúskodhat
hitelt érdemlően semmiről sem. Legkevésbé az ön által idehozott kívülállók.
- Tehát tagadja a cinkosságot?
- Uram, a légszülték törvénykönyve szerint önnek nincs joga ilyen kérdéseket
föltenni. - Tess még magasabbra szegte föl fejét, a helyiséget megtöltő
emléktárgyak magasába.
- Hol van Vosmaer Dany Rayman? Tess mosolygott.
- Honnan tudhatnám? Megkapta tőlem a jól megérdemelt eltávozását. Ő pedig
egészséges, fiatal férfi.
- Arra kényszerít, hogy őellene is idézési parancsot adjak ki.
- Csillaghon kapitányának megvan ehhez az előjoga.
- Vádat emeltek ön ellen, ezredes!
- Csillaghon kapitánya fölötteseimhez vagy a klánom tanácsnokaihoz fordulhat,
hogy emeljenek ellenem vádat. - Tess adott neki egy másodpercet, hadd mérlegelje
ezt a pontos megfogalmazást. - Javaslom, hogy tartózkodjék ettől, uram. Mint
mondottam: azok az úgynevezett tanúvallomások értéktelenek. Egy hadbíróság
vagy akár egy klánbíróság is a papírkosárba hajítaná ezeket.
A klánok és a tisztek kiállnak a társaikért. Jovain nyelőcsövébe sav tolult föl,
égette.
- Letartóztathatom önt saját hatáskörömben, ne feledje!
- És meghatározott ideig tarthat fogva, azután bíróság elé kell állítania. Ismétlem,
uram: nem ajánlom. Bajtársaimmal máris azon fáradozunk, hogy egy szétbomló
szövevényt együtt újra összefonjunk.
Ugyan milyen eshetőség ellen?- Jovain visszanyelte a savat.
- Így is jó, ezredes. Minthogy nem hajlandó együttműködni - csöpp derű villant föl
-, illetve azt is cáfolja, hogy egyáltalán lehetséges ez az együttműködés,
visszatérhet... feladataihoz. Tájékoztatni fogja a Földi Gárdát, mihelyt hírt kap
Dany fiáról. Kérem, vegye tudomásul, hogy nem tartom független testületnek a
tisztikart, és lépéseket fogok tenni annak érdekében, hogy az az eddigieknél
nyíltabban és felelősségteljesebben viselkedjék. Ég áldja, asszonyom.
Tess fölállt, tisztelgett, kiment.
Nyugalom szállt a nyomában, Csillaghon suttogásai, rebbenései a sztratoszférikus
szelek közepette, a mögötte rejlő végtelenség örök csöndje. Jovaint bántón csapta
meg önnön verítékének szaga. Kimerültség tört rá. Az asztalra könyökölt, tenyerébe
rejtette arcát. Faylis; Faylis!
Hiába, előbb még munka vár rá, egyre több munka. Meglehet, Vosmaer Tess
Rayman egyedi eset, de figyelmeztetésnek is vehető. Elégedetlenség a hadseregben
- nem olyan közvetlen fenyegetés Csillaghon ellen, ami villámként sújthatna le
bármelyik fegyveres erőre is, de a nyugtalanság csírája az országban... Tárgyalnia
kell azokkal, akikben megbízik, akik támogatják őt és célját. Csöngetett a
titkárának. Ez a munkanap is az éjszakába fog nyúlni.

5.

Az asszonyok alkonyatkor indultak Karnakból. Tiszta, fagyos este volt, a nyugati

láthatár fölött gyorsan kialudt a nap vörös utófénye, a zöldes ég gyorsan sötétült.
Keleten feketéllő bíborszínre vált, Ileduciel alacsonyan csillogott az erdő széle
fölött, a fák sziluettje csontvázként rajzolódott az égre. Az asszonyok maguk
mögött hagyták a várost, és kijutottak az országútra, léptük fagyott földön dongott,
csikorgott.
Százan lehettek, egyszerű brézseg háziasszonyok, lányok, nagyanyák.
Idegenszerűen hatottak köpönyegükben és kámzsájukban. Nem vittek lámpásokat,
mert az utat jól ismerték, és a hold úgyis fölkel, mire hazaérnek, de mindnél volt
gyertya meg gyújtókészség. Rendezetlenül haladtak, nem volt náluk zászló, de
valahogy mégis menetté alakultak, s egymással halkan váltott szavaik gyászénekké
váltak.
- ...istengyalázás... balszerencse... cserbenhagyott szent... gyilkosok... bosszút, hogy
a szegény lelkek megnyugvást találjanak...
Rosenn egyre mondogatta magának, hogy az, ami előző nap történt, csak zavargás
volt, s ami ma este történni fog, csak gesztus lesz. A gaeánusok centrumot akarnak
létesíteni Karnakban az azonos hitű látogatóknak, bevallottan abban a reményben,
hogy térítésre is szolgál. Jovain kapitány nyíltan beszélt szándékairól, „bátorítja a
kulturális cserét", és „szabadságot garantál minden hit, minden filozófia
kifejlődésére". Egyetlen közösség sem ellenezné gaeánus központ építését egy
megvásárolt, kifizetett ingatlanon. Az a hír járta, hogy a kapitány kincstára segít az
efféle vásárlásokban, amihez ugyan joga van, ám a tengerészeknek és gazdáknak
nem nagyon tetszik, mert ők viszont olyan híreszteléseket hallottak, hogy
megszűnik a Viharelűző Szolgálat. Ennél is nagyobb baj, gondolta Rosenn, ezeknek
a parasztoknak a konzervativizmusa. Jovain nem érti ezt. Karnak nincs messze a
kozmopolita Kempertöl, és maga is tengeri kikötő. Jovain azt állítja, hogy
világlátása örökkévalóságokat ível át, mégsem érti meg igazán az ősi örökséget.
Nem látja be, hogy a népnek joga van megőrizni önnön természetét, jogát az
intoleranciára.
Így hát az elmúlt héten egy késekkel, szigonyokkal, kaszákkal és bunkókkal
fölfegyverkezett csapat fölszólította a vallási centrumot építő vendégmunkásokat,
akik épp a talajt törték föl: tűnjenek el! Karnak polgármestere visszautasította az
egyenest Illeduciel-ből érkezett tiltakozásokat, és azokra az autonómiát biztosító
régi garanciákra hivatkoztak, amelyek az egyesülési egyezményben állnak. A Földi
Gárda egy osztagot küldött a munkások védelmére: összegyűlt a tömeg, köveket
hajigáltak, lövések csattantak el - három városi fiatal férfi holtan terült el. A munka
újra leállt, és a polgármester, a Mestromor s a földi nagyurak óvatos békéltető
mondatokat váltottak.
Sajnálatos incidens, semmi több, a történelem megszámlálhatatlan ilyet ismer, ez
csupán a hagyományos reagálás - a keserűség és düh némi véres kitörését
leszámítva, nincs jelentősége. Rosenn, míg ott lépkedett a, homályban, rádöbbent,
hogy már nem hisz ebben.
Miért vagyok itt ? kérdezte magától, és szinte tombolt az indulattól. A légszülték
közül való asszony vagyok, a legnagyobb férfi felesége voltam, amíg élt: magas
fokú az iskolázottságom, széltében-hosszában bejártam a Tartományt, mit keresek
itt ebben a primitív háborgási szertartásban, főleg, amikor biztosan tudom, hogy
Jovain megfigyelés alatt tart? Catanra pillantott. Az álló kövek felé tartó felvonulás
élén egymás mellett menetelt Talence Iern Ferlay édesanyja és nevelőanyja. -
Vendéglátóm iránti kötelesség? De hát miért kerestem fel egyáltalán? Mi ketten
ritkán találkoztunk. Nincs köztünk más kapcsolat, mint a külön-külön emlékeink
meg az ő fia, akit átengedett nekem, a fiú, aki alighanem halott már.
Rosennt a bensejét szaggató gyötrelem döbbentette rá hirtelen, mi hozta ide.
Megragadta a másik asszony kezét. Catan viszonozta a kézszorítást, s hosszan
nézett rá, de Rosenn a sűrűsödő sötétségben nem tudta, mosolyog-e. Az is lehet,
hogy némán sír.
Csillaghon elhalványult. Fölragyogtak a csillagok.
Amikor az asszonyok a kövekhez értek, volt annyi fény, hogy lássák, mit tesznek,
mert a csillagképek s a jégfehér Tejút, a Via Lactea világított. Az út egyik oldalán a
földek kísértetszürkén nyúltak el a sötétségben. Egy távoli parasztház ablakának
fénye éppoly messzinek tűnt, mint a csillagok. A túlsó oldalon az erdő alkotott
falat, csupasz ágak meredtek az égre, akár a harcosok lándzsái. Az erdő és az út
között voltak az őskori kőemlékek, a megalitok.
Hosszú sorban sorakoztak, végüket nem lehetett látni. Dér csillogott durva
felületükön, köztük és alattuk sűrű árnyékok bujkáltak. Az idő árnyai, gondolta
Rosenn, annak az ismeretlen népnek az árnyai, amely jóval a történelem előtt
emelte őket. A józan ész ellenére megérezte a bennük rejlő hatalmat, irgalmatlan
türelmet, az egyesülést a csillagokkal. Hogyan nyerték vissza szent voltukat? Netán
az ítéletet követő káoszban, amikor minden egyéb kicsúszott az ember kezéből, ezek
fönnmaradtak ?
Kattanások, villanások törték meg a csöndet: az asszonyok meggyújtották
gyertyájukat. Minden egyes gyertya egy-egy kámzsás arcot világított meg - nem a
nappali arcukat, nem azokat, amelyeket férjük és gyermekeik ismertek. Árnyékok,
árnyékok, csak egy arccsont, egy szemgolyó, megvillanó fogak. Kezek takarták el a
fényt, minden asszony megkereste a maga kövét, a lidérces fények tisztán s
parányian álltak, megvilágították az éjbe vivő utat.
Catan odavezette Rosennt a sor elé. Hátuk mögött egy őskori kőemlék
maradványai, lábuk alatt kiszáradt fű és jég: a földgolyó az északi szelek felé forog,
és az Orion hamarosan fölszáll.
- Én inkább nem! - suttogta rémülten Rosenn. - Semmit sem tudok erről. Nem
tartozom ide...
- Ó, dehogynem - felelte halkan Catan. - Összetartozunk, mi vezetjük őket, mi, az ő
anyái, fiunk az igazi kapitány, aki meghozza majd újra az igazságot. Csak emeld föl
a gyertyád, gyújts jelzőtüzet őérte, hogy vezesse őt! És várj!
Fölemelte a maga gyertyáját a feje fölé, és fölemelte a hangját. Rosenn alig értett
valamit brezsonyegül, de Catan elmondta neki francájul, miről szól majd az ének.
- Deu szent nevében, Zsézus Kritt s minden szentek nevében a földön és a
magasban és az Utánavaló Világban összegyűltünk, hogy a gonosztevők
elpusztításáért kiáltsunk. Mindaz a bánat, amelyet kovácsoltak, mindaz az átok,
amelyet fölgerjesztettek, szálljon rájuk; rájuk, akiknek nevét most megnevezzük...
Elsőként Talence Jovain Aurillac nevét mondták ki.
XVIII.

l.

A Graym Trader egy tiszta kora hajnalon futott ki Seattle-ből. A táj szürkészölden,
fehér hósapkásan szikrázott, máris nagy volt a forgalom. Szigetek, szárazföld,
minden az ősz élénk színeiben ragyogott, a messziségben havas csúcsok
magaslottak. Sirályok és felhők keringtek a hideg északnyugati szélben.
A hajó nem volt különösebben gyors, semmi olyan különlegessége nem volt, ami a
marájok kíváncsiságát fölkeltette volna. Az e tájon szokásos típus, kisméretű, part
menti teherhajó volt. A középtáján, a fedélzeti fölépítmény fölött, tartógerenda-
torony tartott egy négylapátos rotort, amelyet úgy szabtak és forgattak, hogy
mindig a szélirány felé mutasson. Egy gyakorlatilag súrlódásmentes mágneses
átvitelen keresztül ikercsavarokat hajtott, és szerény mennyiségű villamossággal
szolgált. Egy parányi dízel volt a tartalék, takarékosan éltek vele, a mesterséges
üzemanyag drága volt.
Drága volt a szén is; nem is annyira maga a szén, mint inkább az az acélmennyiség,
amennyi egy bármily kisméretű hajó mozgatására kell. Kevés kémény szennyezte a
levegőt - kellemes változás a parthoz képest, gondolta Iern. Egy alkoholégésű
turbinához kevesebb fém kellett volna, és tiszta is ráadásul, de még az
északnyugatiak is fölhagytak már ennek az anyagnak a tömeges előállításával: túl
sok földet kellett tönkretenni az elmúlt évszázadokban a növényi anyagok
elhasználásával, amelyeket vissza kellett volna adni a termőföldnek.
Ronicával állt a korlátnál, főleg vitorlásokat látott, némelyiken régi típusú,
szögletes vásznak, másokon pedig aerodinamikailag magas szintű vitorlák. A
nagyobb, modernebb hajópark a Kereszt és Csillag jelét viselte.
Az északnyugati civilizáció hosszú távon kudarcra van ítélve, gondolta Iern. Amíg
az atomenergia tilos, addig csak szénbehozatallal tudja fönntartani a maga nagy
energiaigényű gazdaságát. Egy napon a mongok beszüntetik a szállítást, az is lehet,
hogy kimerülnek a szénmezőik. És akkor csak két választás marad: egy
technikailag fejlett, valamelyest haladó, de szétszórt és óvatosan irányított
társadalom, mint amilyen a marájoké, vagy arisztokratikus, intenzív munkára
épülő, alapjában statikus társadalom, amilyen a Tartományé. Hacsak az Orion...
És minden forrong.
Ronica derűje valamelyest átáradt őrá is: a lány széttárta karját, és kacagott a
boldogságtól. A rotor árnyéka váltakozva vetült rá, haja kétszeresen csillogott,
amikor a napsugarak megérintették. - Elindultunk, utazunk! - kiáltott fel
mámorosán.
- Mindenható Jazu, hazafelé tartok, és viszlek téged is!
Iern átkarolta a lány vállát, és magához szorította. Egy matróz rákacsintott.
- Most már elárulnád, mit fogunk csinálni? - kérdezte Iern.
Ronica kijózanodott.
- Még nem, kedvesem. Vagyis elmondhatnám, de illő lenne megvárni, amíg Terai
és Wairoa is meghallgathatják.
- Tessék?
- Elég baj, hogy még egy-két éven át fogságban lesznek, elszigetelten, tudva, hogy
odahaza az övéik halottnak hiszik és meggyászolják őket. Legalább annyit
éreztessünk velük mégis, hogy nem vagyunk szörnyetegek.
- Hol vannak?
— Őrizet alatt a fedélközben. Éjszaka hozták föl őket a hajóra. Nem
kockáztathatjuk, amíg a zsúfolt vizeken járunk, hogy szabadságot adjunk nekik.
Terai például, ha most itt lenne, kitörne a hajó szélére, a vízbe vetné magát, és
odaúszna ahhoz a maráj hajóhoz. Már az is elég lenne, hogy ezt megkísérelje, s a
kavarodásra fölfigyeljenek. Mihelyt kiérünk a Szorosba, és senki nem lesz a
közelünkben, lazíthatunk az őrzésükön.
Ám amikor néhány óra múlva előkerültek a foglyok, még mindig meg voltak
kötözve, kísérőik oldalfegyvereket viseltek. A kapitányt és hatfős legénységét
gondosan válogatták össze; az idő nagy részében rendszeres kereskedelmi
szállítással foglalkoztak, de időnként bizonyos feladatokra rendelték ki őket,
amelyekről nem volt szabad se kérdezősködniük, se mesélniük.
Ronica, Iern és Plik a szalonban várakoztak, ahol bőrbevonatú pamlag fogott körül
három felől egy asztalt. Napfény táncolt be a hajóablakok üvegén. A padló enyhén
billegett és vibrált a talpuk alatt. Plik pipájának aromája gomolygott a levegőben.
Ronica fölpattant, és megszorongatta Terai kezét.
- Isten hozott! - Őszinte volt az öröme. - De jó, hogy újra látlak! - Majd sietve
Wairoához: - És téged is. - Előzőleg megvallotta már Iernnek, hogy szánalmasnak
és egyben nyugtalanítónak találja a keverékembert, akárhogy igyekszik is
leküzdeni érzéseit.
Terai szomorú mosollyal viszonozta a lány üdvözlését.
- Szívesebben találkoztam volna veled más körülmények között.
- Igen, szörnyen pocsék lehetett nektek, ugye, szegény barátom? És tartok attól,
hogy még nem vagyunk a végén. De nagyon remélem, hogy amit most elmondok
nektek, attól jobb véleménnyel lesztek az egészről. - Ronica intett az őröknek. -
Oké, elmehettek.
- Aj, nem úgy van az, Birken kisasszonyka, Karst kapitány úgy rendelkezett, hogy
ne vegyük le a szemünket ezekről az ipsékről! - tiltakozott egyikük.
Ronica fölhorkant: - Én meg az ellenkezőjét parancsolom ! Ha Karst kapitánynak
nem tetszik, civakodhat velem, mihelyt kialudta a tegnap éjszakai ivászatát.
Várjatok az ajtó mögött, ha ettől boldogabb lesz!
- Kizavarta őket, és bezárta az ajtót mögöttük.
- Gondolom, beszélhettünk volna angiájul a jelenlétükben, de nem beszélem elég
folyékonyan azt a nyavalyás nyelvet, különösen a szakkifejezéseket nem ismerem.
- Ha a saját embereidnek se tárod föl a titkot, akkor nekünk miért? - kérdezte
Wairoa.
- Mert nálatok jobb helyen van a titok - felelte nyíltan a lány. - Ti úgyse mentek
sehová, amíg az Orion föl nem szállt. Szeretném, ha megértenétek: komolyan
beszélünk. Türtőztetnetek kell magatokat. Nem örülnék, ha kinyíratnátok
magatokat azzal, hogy valami marhaságot csináltok. - Elmosolyodott.
- Haverok vagyunk, ne feledjétek, erdei útitársak. Gyerünk, igyunk egyet a
barátságunkra! - Töltött mindenkinek egy kancsóból, állva maradt, magasra emelte
poharát, és ünnepélyesen így köszöntötte őket:
- Arra a napra, amikor újra együtt lehetünk, és mindnyájan szabadok leszünk, mert
a világ is az lesz!
Iern belekortyolt a borba. Csípős volt az íze, de a mámor inkább a lány hangjából,
tartásából áradt - olyan volt Ronica akár egy diadalmas, ifjú istennő. Plik lehajtotta
borát, s már nyújtotta is a poharát újabb adagért. Wairoa habozott, majd vállat vont,
és ivott. Terai meg se mozdult. Ronica észrevette.
- Megértelek - mondta a nagydarab férfinak. - Talán majd ha végighallgattál, te is
csatlakozol a pohárköszöntőmhöz.
Leült, de csak testileg. Sugárzott belőle a lelkesedés. A jobbján helyet foglaló Iern
szinte érezte a lángja hevét. Plik őmellette ült, a marájok a pamlag végén,
Ronicával szemközt.
- Mi is az Orion? - kezdte a lány. Zuhatagként törtek elő a szavai. - Nem az, amitől
ti féltek, nem bomba, se semmi efféle gonosz szerkezet. Az Orion egy űrhajó. Egy
űrhajóflotta.
Iern számára nem volt teljesen váratlan ez a bejelentés. Mégis villámcsapásként
érte. Terai fölmordult, mint akit gyomron vágtak, Wairoa meg se rebbent, Plik
mulatott.
- Hajó, amely eljuthat a bolygókhoz - mondta Ronica dicsőségmámorosan. - Mint
tudjátok, az emberek már a Végzet Háborúja előtt építettek effélét. Ezek
megkerülték a Földet, és eljutottak a Holdig, sőt még azon túlra is. Azután az
emberek elveszítették ezt az álmot. Túlságosan lekötötte őket a túlélés, és a
nyersanyag is kevés volt hozzá. A régi űrhajó vegyi energiával működött. Őrületes
mennyiségű üzemanyagot égettek el. Sohase jutottunk volna semmire, ha ilyenektől
függtünk volna. Amellett az erre irányuló munkát nem lehetett volna titokban
tartani. Ti, marájok, már a kezdet kezdetén leállítottátok volna. És talán helyesen,
talán nem, csak a kis fensőbbségeteket fitogtattátok volna ezzel; hanem valóban
helyesen jártatok volna el. Ugyan honnan származna az energia a mi szegény,
kizsigerelt világunkban? Szorosabban fogta borospohara szárát. - Az atomból.
Terai megborzongott, várta a folytatást. Wairoa fura szeme kitágult. Plik
szuszogott. Iern lelke dalolt.
- A gondolat messzire nyúlik vissza - hallotta Iern. - Arra az interplanetáris korra,
amely meghalt, alighogy megszületett. Egy Freeman Dyson nevű ember gondolta
ki, ő dolgozott rajta elméletileg. A neve Szabad Embert jelentett, csodálatos név,
illik hozzá. - És ő nevezte el Orionnak.. - Ronica kortyolt egyet. -
Más semmi nem történt, főleg politikai okokból, úgy hallottam. Azután a
civilizáció alámerült. A gondolat évszázadokon át elfeledetten hevert. Ugye, ti sem
hallottatok róla? Más sem. Csak akkor, amikor az Északnyugati Unióban egyesek
érdeklődni kezdtek az atomenergia iránt, és nekiálltak, hogy részletesen
áttanulmányozzák azokat a régi anyagokat. Az Orionról szóló írások megvoltak, és
egy hatalmas, általános űrhajó irodalom is. Voltaképp nem is papíron voltak már
ezek, nagyrészt mikrofilmen és más effélén maradtak fenn, de eléggé széles körben
elszórva lehetett hozzájuk jutni, úgyhogy amire a régészek nem találtak rá az egyik
helyen, azt többnyire meglelték a másik ásatásnál.
Nos - folytatta Ronica -, mint hallottam, egyesek izgalomba jöttek az Oriontól. De
akkor az volt az első feladat, hogy atomenergia-erőműveket tervezzenek és
építsenek. Emlékeztek magatok is, hogy kutatóink hogyan leltek rá
hasadóanyagokra, amik a marájok figyelmét elkerülték korábbi kereséseikkor; arra
számítottunk, hogy még többet is találunk. Tisztában voltunk azzal, hogy a
Föderációnak ez nagyon nem tetszene, a lehető legdiszkrétebben kezelték a dolgot.
Az Orion nyilvánosságra hozatala szükségtelen fölhajtás lett volna.
Ronica fölsóhajtott. Keserűen mondta: - A norrmanok nem számítottak arra, hogy a
Föderáció ennyire fanatikusán reagál a dologra. Az Energiaháború... megtörtént
tény. Az Ellenőrző hatóság a nyakunkon ül, szigorúan megszabjátok, mit tehetünk.
- Lehajtotta borát, újra töltött. - Már a háború utolsó egy-két évében, amikor
világos lett, hogy elveszítjük, újra fölvetődött az Orion gondolata. Éspedig a Farkas
Páholy tagjai körében. A mi Páholyunkban mindig is sok tudósember, műszaki
ember, vezetőember akadt, tudjátok. Az Orion alapvetően Farkas-vállalkozás, bár
persze bevontunk máshonnan is hasznos és megbízható embereket.
Terai mereven bólintott. - Igen, értem - dünnyögte. - Egy széles hatókörű, gazdag,
befolyásos... de magánjellegű szervezet, amelynek tagjait általános szoros
kapcsolat fűzi össze, de nem követeli legfőbb vezetőitől, hogy számoljanak be...
igen.
- És hogyan működik ez az űrhajó? - kérdezte Wairoa a maga személytelen módján.
Ronicát újra elkapta a lendület: - Az idea első látásra őrületnek tűnik. De nem az.
Az ember lerak egy sorozat kis atomtöltetű bombát, s fölrobbantja őket egy vastag
lemez mögött a hajó végében. A robbanás azután fölgyorsítja a hajót. Nem
bocsátkozhatom a részletekbe, mert a meghajtórészleg munkájában nem vagyok
benne. Nekem az irányítórendszerben volt feladatom... Bár... - Újra fölkacagott,
mint az imént a fedélzeten, kirobbant belőle az öröm: - Ide figyeljetek! Magam is
csak mostanság értesültem erről, amikor Iernnel visszajöttem Seattle-be. (Ne
haragudj, kedves! Aznap, amikor magadra hagytalak az üdülőházban...) -
Megszorította szerelmese kezét. - Két vagy három hónapja végeztek egy kísérletet,
ember nélkülit, távirányitásút, a hajó visszatért a tengerre. Ragyogóak az
eredmények! Húszévi munka, húszévi áldozat, s fölküldtük az égbe és vissza is
hoztuk!
- Akkor is őrület! - morogta Terai. - Bombák. Radioaktív hulladék. Hányan halnak
majd meg rákban emiatt az egyetlen föllövés miatt? Hány torz gyerek születik?
- Elhanyagolhatóan kevés - torkolta le Ronica. Elvörösödött. - Oké, egy kis
sugárfertőzés. Nagy részét egy égetőüreg visszatartja, de azért egy megállapítható
mennyiségű radioizotóp bekerül a légkörbe. Annyira erősíti föl a háttérsugárzást a
közvetlen környéken, mintha azt a vidéket fölköltöztetnéd a Denali-hegy tetejére.
Máshová még kevesebb jut, s hamar elhal az is. És mondd csak, Terai Lohannaso:
hányan halnak meg rákban évente azért, mert ti szén égetésére kényszeríttek
bennünket? Láttam számokat erről. Többezren.
- Mi nem kényszerítünk benneteket szén égetésére. Szeretnénk, ha abbahagynátok.
- És legyen mibelőlünk is az egyik csatlóstok, akárcsak délnyugati rokonaink? Jól
van, mondd meg a következőt, mennyi ember él ezen a világon tudatlanságban és
nyomorban, hány hal éhen, hányan pusztulnak el betegségekben évente csak azért,
mert a ti rohadt szaglászaitok nem engedik meg a világnak a produktív
technológiát?
- Ide hallgass, te lány! Tanaroára mondom, megtesszük, amit lehet, s még többet is
tennénk, ha nem kellene a magadfajtákra vigyáznunk. De tagadhatatlan, hogy a
Föld, a bioszféra nem viseli el...
Wairoa fölemelte a tenyerét.
- Javaslom, hagyjuk a retorikát - mondta higgadtan. - Ezt már mindenki hallotta. - A
beállt csöndben föltette a kérdést: - Hogyan tartottátok titokban két évtizeden át?
- Szervezés kérdése - felelte Ronica. Látszott, megkönnyebbül, hogy
megszabadították a kialakulóban lévő viaskodástól. - Mikli szerint a régi időkben
nem sikerült volna, de most egyetlen felderítő testületnek sincs meg az a
fölszerelése és szakértelme, mint akkoriban. És a tényleges Orion-színhely a
laszkai Leutian-hegység alatt van. Ezek a hegyek nemcsak messzi vannak, hanem
ráadásul nagy részük vulkanikus, s így a robbanás vulkánkitörésnek álcázható.
Terai arca eltorzult.
- Milyen közel jutottam egyszer oda!
- Nyilván számos kísérleti robbantást végeztetek - makacskodott Wairoa.
- Hát persze. Legnagyobb részüket föld alatt; például ott fejlesztettük ki a
bombákat. - Ronica nevetett. - A helybéliek megszokták, hogy néhanap nagy zajt
hallanak, esetleg remegést is éreznek.
Wairoa bólintott. A napfény végigsiklott tigriscsíkos haján.
- Csakugyan. A kiáradó radioaktivitást nemigen lehetne észrevenni, ha senki se lát
okot arra, hogy háttérsugárzási mérést végezzen, amely sugárzás természetes
körülmények között is változik. De a kísérleti fellövés az mégiscsak más, nem? -
Vérfagyasztó volt a nyugalma. - A Farkas-törzsfőnökök tisztában vannak azzal: a
marájok tudják, hogy valaki hasadóanyagokat gyűjt. Nyilván azzal is tisztában
vannak, hogy ennek egy globális atomszennyezési riadó a logikus következménye.
Hogyan hihették a Farkasok, hogy a fellövést nem veszik észre?
- Nem hitték ezt - felelte Ronica. - A tervezők fölkészültek a legrosszabbra. Hogyan
találna rá a forrásra az a gyatra nyomozóhálózat? Megsejthetik, hogy a norrmanok
vannak mögötte, és kellemetlenkedhettek, de hogyan leltek rá valakire, akinek
csakugyan van információja? Tessék, kutassatok! - fitymálta Terai testületét. -
Hosszú vadászat lesz, mert nagy sietve nem tudjátok átfésülni töviről hegyire az
országunkat. És mivel az a kísérlet sikeres volt, nem hiszem, hogy megismételjük.
Pedig kellene. De ti nem teszitek lehetővé, és ezért meglehet, hogy elpusztul emiatt
néhány űrhajó, néhány élet. De sebaj, még ha az én életem is rámegy. Mielőtt ránk
találtok, az Orion már fölszáll!
Iernen végigszaladt a hideg: Ó, Deu, hogy én mibe keveredtem!
Terai csak bámult, mint akit rosszullét környékez, Wairoa viszont tovább firtatta:
- Mi ennek a katonai célja? Nyilván katonai jellegű.
Ronica bólintott. Éppoly irgalmatlan lett, mint a férfi.
- Timiattatok, igen, ez az első számú cél. Hogy kivívjuk a szabadságot, hogy újra
szabadok legyünk, mi, norrik. Az ötletet Csillaghon inspirálta, Iern. Csillaghon
egymagában uralkodik Francföld felett, mert Csillaghonnal senki se bánhat el, az
meg elbánhat bárkivel. Miért ne lehetne ezt magasabb szinten is megcsinálni? Tíz
Orion űrhajót építünk, kétszer annyit, mint amennyire a becslésünk szerint
szükségünk van. Beszámítjuk az esetleges balszerencsét. Föld körüli pályára
helyezzük őket; a legénységük egyetlen űrhajó mozgását tudja követni lentről. A
kapacitás hatalmas lesz; az általunk kialakított módszerrel egy kiló uránium vagy
plutónium fel tud lőni úgy hetvenöt tonnát. Mit szólnátok egy ilyen súlyhoz, egy
ilyen súlyú megformált, pontosan irányított súlyhoz, amely meteoritsebességgel
hullik rátok? Úgy számítjuk, hogy egy ilyen, több tonnás objektum az óceánba
becsapódva tíz kilométeres körzetben minden hajót elsüllyesztene. És lézerek...
napkollektor-tükröket alkalmazunk majd, hogy Csillaghon-típusú lézereket táplálja,
de annál nagyobbakat. Precíziós villám, drága barátaim! És semmit se tehettek
ellene, nincs az az Isten, hogy megakadályozhatnátok.
Csönd. Ronica hátradőlt. Egy idő múltán ajkához emelte poharát, és nagyon halkan
így szólt:
- Nem mintha bosszút forralnánk, vagy más efféle csacsiságon törnénk a fejünket.
Feltételezzük: a marájoknak lesz annyi eszük, hogy belássák vereségüket. Biztosra
vesszük, hogy mihelyt az Orion fölszállt, s egy-két bemutatót tartottunk lakatlan
célok fölött, ti elfogadjátok az „élni és élni hagyni" elvét. És akkor aztán
rátérhetünk a voltaképpeni munkánkra.
Csönd.- Terai és Wairoa egymásra nézett. Iernnel forgott a világ. Plik most szólalt
meg először; mindenki meglepődött.
- Hát ezt bizony jól kitaláltátok! - mondta pipája és borospohara mögül, szelíden. -
Fölengedni a Régi Sárkányt és meghozni a világ végét.
Ronica szigorúan rápillantott.
- Nem. Inkább megmenteni a világot.
- Nem úgy, ahogy az ember véli! - vágott vissza Plik. - Te se, szépségem, az
asszonyember is ember. Nem, az istenek, mindenki istenei pusztulásra vannak
ítélve. És azok az új istenek, akik a régiek hamvaiból életre kelnek, azokat mi már
nem érjük meg, tehát nem is értjük meg.
Ám az ezt követő dühödt szóváltás során már nem szólt többé egy szót sem. Szép
csöndesen álomba itta magát.

2.

Északnyugat felől vihart jelentettek a hajók. A Graym Trader kapitánya elhatározta,

hogy elfordul, a part vonalát követi tisztes távolságból, ahelyett hogy egyenesen
haladna a Vandi Fuka torkából a Cook-szigetre.
Az utazás negyedik reggelén Iern kijött a fedélzetre a Ronicával közös kabinjukból.
A lány szundított egyet a délelőtti hancúrozás után. Iern viszont nem tudott
elhatározásból bármikor elaludni, mint a macskatermészetű Ronica, fölment hát
friss levegőt szívni.
Cudarul lehűlt a levegő, a nyugati sötét ég felöl jött. Csípte Iern arcát, sós lett tőle
az ajka, süvített, fütyült a torony szerkezetén át, melynek csúcsán a szélkerekek úgy
forogtak, mintha megkergültek volna. Füstként szállt a partról fölkapott hínár az
ólomszín ég alatt. A tenger is ólomszürke volt, csak a vaskos hullámok tajtéka
fehérlett, ahogy visszagördült élükről. Haragjuktól himbálódzott, dülöngélt a hajó.
Hegyek jelentek meg a keleti horizonton, durva körvonalaik elhomályosultak.
Az ügyeletes tengerészek bent maradtak. Iern elképedve vette észre a jobb oldali
korlátnál álló Terait. A foglyokat már nem sújtották a megalázó tilalmak.
- Ugyan mit tehettek volna, hová szállhattak volna? - Csak éjszakára zárták őket
kabinjukba, s az egymásba nyíló szomszédos kabinban őreik aludtak. Ennek
ellenére mindkét maráj visszahúzódott, csak az étkezésekre és a fedélzeti sétára
jelentek meg, nemigen szóltak senkihez. Iern nem vette zokon tőlük.
Megrendülten nézte a nagydarab férfit, azután odament hozzá.
- Jó reggelt - üdvözölte anglisul.
A maráj morrant egyet, s továbbra is a partot nézte.
- Nem viseled rosszul ezt az időjárást? - kérdezte Iern. Mindketten a számukra
kiutalt kötött sapkát, vastag tengeri gyapjúkabátot és ceignadrágot viselték, de Terai
testén feszült a ruha, lábára pedig szárazföldi papucsot húzott, mert az ő méretére
nem akadt cipő a hajón.
Terai árnyalatnyit megenyhült.
- Már nem. Tegnap az egyik matróz talált nekem hosszú gyapjú alsóneműt. Feszül
rajtam, és viszketek tőle, de melegít.
- Ugye mégsem olyan rossz fiúk ezek a norrmanok?
- N-nem, egyénenként nem - tétovázott Terai.
- Ami azt illeti, épp most kértem fél kiló vajat a szakácstól. - Előkapta
kabátzsebéből a kezét, és megmutatta a zsírpapírba burkolt csomagot. - A
pluszkalória segít majd, hogy kibírjam a fűtetlen szállást.
- Úgy? Ezt még sose hallottam... - Iern elhallgatott. Lehet, hogy így van, lehet,
hogy babona, de az is lehet, hogy az óceániai fajtának másmilyen az anyagcseréje,
mint az övé. Bármit mond, megbánthatja vele a foglyot, hiszen nyilván
érzékenyebb a szokásosnál.
- A legtöbbjük jót akar - tette hozzá Terai. - Nem találkoztam olyannal, akit igazán
gonosznak tartanék. Csak a céljaik gonoszak, amelyeknek a szolgálatában állnak.
- Nézd, a te helyzetedben persze hogy nem értesz egyet az Orionnal. De hát tudod
már: nem olyan gyűlöletes dolog, mint egy atomfegyver vagy valami közvetlen
fenyegetés a hazád ellen. - Iern megeresztett egy mosolyt. - Az északnyugatiak sose
lesznek gyarmatosítók. Túlságosan... átlagosak; ugye, ez a helyes szó rájuk? Hódító
hadsereget aligha lehetne toborozni belőlük.
Terai rávillantotta a tekintetét. - Nem tudod, miféle mérget árasztanak majd a
világra az átkozott űrhajóik?
- Hallottad Ronica adatait. A sugárfertőzés mértéke elhanyagolható mérvű lesz,
ahhoz képest...
Terai szavai elnémították Iernt: - Csak nem képzeled, hogy beérik egyetlen
fölszállássorozattal? Ha elérik céljukat, akkor éppúgy kifosztják a bolygót, és
megrabolják a bioszférát, ahogy valaha az őseik. És nukleáris erőműveket fognak
építeni, tenyészreaktorokat, magfúziós generátorokat, és másoknak is követni kell
majd a példájukat, ha más okból nem, hát félelmükben, s egykettőre újra itt lesz a
bomba... - A maráj nagyot nyelt. - Fiam, én nem vagyok se történész, se filozófus,
de elég sok mindent láttam ezen a bolygón, és sok embert megismertem, hidd el,
egyvalamit teljes bizonyosággal mondhatok - nyilatkoztatta ki. - Ahol mód van rá
ott, használják is.
- Nem - vitázott Iern. - Nincs igazad! Ronica beszélt nekem a garanciákról,
amelyeket meg akarnak teremteni, mihelyt... felszabadulnak.
- Minekutána megdöntik helyetted az ellenségeidet a hazádban, és boldogan éltek,
amíg meg nem haltok - mondta epésen Terai. - Ezért adtad el magad, mi? Ezért,
meg a szeretőd kellemes testéért. Nem ő az első, aki egy összeesküvő banda
számára kurválkodik, tudod-e! Figyelj ide, mesélek neked egy-két meglepő dolgot
arról, miben mesterkedtek a te kedves norrmanjaid a Tartományodban...
Iernből kitört a düh.
- Fogd be azt a mocskos pofád! - kiáltotta. - Különben megöllek!
Terai előrenyújtotta jókora kezét, és komoran várakozott, Iern mennydörgő lelkébe
utat talált a józan ész. Meg se próbáld, úgyse sikerül, különben is: a szavainak
nincs jelentősége, ezek csak jajkiáltások. Hátat fordított neki, és elballagott, körbe-
körbe járkált a fedélzeten, amíg a nyugalma vissza nem tért. Terai ott maradt, nézte
egy darabig, azután lement a fedélközbe.
Faylis sikoltott, átrepült az égen, ő volt a Hold, de a Holdat fölfalni akaró farkas
üldözte. Vér festette vörösre a havat, amelyet a szűnni nem akaró tél borított
éveken át a földre. A hullákra sakálok rontottak. Iern kétségbeesetten kúszott egy
fára, a fa már holtra fagyott, ágai csupaszon rajzolódtak az égre, ahol hidegen
fénylett a Nap. A dolmenekből előbújtak a holtak. Északról egy fekete hajó
közelgett, a tengeri szörny emelkedett ki a vízből, addig vonaglott, míg a víz
fölforrt, s mérget okádott föl, mely ködként borult a tájra. Csillaghon zuhant, egyre
közelebb és közelebb volt már, egyre hatalmasabb, közeledtének zaja úgy megrázta
a Földet, hogy a holtak megreszkettek a havon, s Csillaghon mögött a csillagok is
földre hulltak, tüzeket lobbantottak föl, s üvöltött mindahány...
- Mi a fene?! - kiáltott föl Ronica. - Ébredj, kedvesem, valami történik!
Rázta Iernt. Az a fölső ágyban aludt. Nagy nehezen tért magához, vett tudomást a
lányról, a parányi helyiség homályában magasló árnyról, aki azonban mégis
valóság volt, alakja tömör, tapintása igazi, illata asszonyi. Élénk kiáltás, sietős
lábdobogás riasztotta föl kábulatából, s nyomban fölébredt. Kipenderült a takaró
alól, s a hideg padlóra ugrott.
- Nézzünk ki! - Ronica fölrántotta az ajtót, kilesett. A folyosói lámpa fénye
sárgásán tört át sűrű haján és csupasz bőrén. - Senki. Odafönn van a zűr! -
Kirohant. Iern utána.
Félig összetört ajtó csüngött keretéből. Wairoa állt mögötte. A kabinok közti
átjáróajtó ide-oda lendült a hajó himbálódzásával, de egyik őr se volt odabenn.
Mikli tűnt föl kabinjából, kócosán, gyűrött köntösben. Wairoa meglátta, hátrább
lépett. Plik mélységes, részeg álmát aludta, nem ébredt föl.
Üvöltés zúdult le a lépcső tetejéről és éles füttyszó. Majd egy kiáltás: - Ember a
vízbeeen!
Ronica fölszaladt a létrán. Mire Iern utolérte, már égtek fönn a lámpák. Fényükben
csillogott a szélfútta eső, inkább havaseső. A hideg éles karmokkal vájt a húsába.
Az őrök pizsamásán álltak a hajó középtáján, a bal korlátnál, pisztolyukat
markolták, s lesték a vizet.
Az éjszakai őrszem ott kuporgott a térdén, csupa vér arccal, melyről a padlóra
csöpögött a vér. Egy negyedik tengerész jött a kapitánnyal; már magukra kapták
kabátjukat és nadrágjukat. Az ötödik egy kutató-fényszórót kezelt, amely a
fedélzeti épület tetejéről keresgélt, a parancsnoki hídon álló kormányos ezalatt
visszamenetbe forgatta a propellereket. A hajó lassított, megállt.
- Hát ez meg mi a rossebb? - kérdezte Ronica a metsző hideg levegőn át.
- A nagydarab maráj a vízbe ugrott - felelte az egyik őr.
- Te, te és te! - mutatott rájuk a kapitány. - Vigyétek a mentőcsónakot! Orik, te
maradj, hogy bedobhassuk a mentőövet neki, ha meglátjuk a vízben!
- Hogy történt? - kérdezte Iern; hirtelen szédülés tört rá.
Mikli megfogta a karját.
- Éppen ezt kell megtudnunk. Addig nem sok hasznunkat veszik. Gyerünk vissza a
fedélközbe! Van elég bajunk, nem kell még tüdőgyulladás is hozzá.
Cson Till, a Graym Trader kapitánya, akár délkelet-merikai bennszülött is lehetett
volna. Az afrikai származás, amelynek jelei az átlagos északnyugati lakosságban
már szétoszlottak, őbelőle újra kiütött: barna bőr, göndör haj, széles orr, vastag
ajak. Ám mégse valami elszegényedett barbár volt, hanem sokkal inkább a Farkas
Páholy embere. A kereséshez is kék, elefántcsont-gombos egyenzubbonyt húzott.
Körülnézett a társalgóban. Idebenn fülledt meleg, odakinn üvöltött a szél, zúgott-
háborgott a tenger, eső verte az üveget. A mennyezetről tompa fényt szórt a
villanylámpa. Az asztal körül rajta kívül Mikli, Iern, és Ronica ült, szemközt vele,
szemtől szembe: Wairoa.
- Kikérdeztem a tanúkat - hadarta, és ujjain számlálta a pontokat. - Az ügyeletes
őrök erős zajra ébredtek. Gyorsan reagáltak, de Lohannaso nyilván egyetlen
nekifutással törte át az ajtót, és már rohant is. Amikor az őrök megpillantották, már
fölfelé futott a lépcsőn. Az egyik üldözőbe vette, a másik, helyesen, ott maradt,
hogy Haakonut őrizet alatt tartsa, amíg meg nem hallotta az „Ember a vízben!"-t,
ekkor ő is fölsietett a fedélzetre. Az őrszem meglátta, amint Lohannaso kitör, elébe
rohant, hogy föltartóztassa, és máris betört az orra. Most kábultabb, semhogy
elmondhatná, mi történt ezután. Lehet, hogy a maráj megcsúszott, és a vízbe esett,
de lehet, hogy beugrott. Tudni szeretném.
- Hogy akar kihallgatni egy halottat? - gúnyolódott Mikli.
Till szemöldöke fölszaladt.
- Biztos benne, hogy halott?
- Több mint egy óra hosszat kutattunk utána. Jó úszó, de... szerinted meddig
maradhat életben egy ember ebben a vízben, Ronica? Mennyi idő alatt öli meg a
hideg?
A lány megvonta a vállát, bár arcán bánat ült. - Fél óra, nagyjából - felelte. - Ebben
az esetben inkább hamarabb; nem fehér ember, nincs a sarkköri hőmérséklethez
szokva.
- Elég sokáig a víz színén maradhatott volna - mondta Till. - Rátaláltunk volna,
főleg ha kiabál. Én arra lennék kíváncsi, vajon beverte-e a fejét egy hajópalánkba,
effélébe, és azon nyomban elmerült, vagy pedig szándékos öngyilkosság volt-e,
vagy... vagy valami más. - Wairoára szegezte tekintetét. - Mit tud mondani nekünk,
Haakonu?
A válasz akárha egy gépből jött volna:
- A zár feltörésének zajára ébredtem. Láttam amint kitör. Irtózatos erős ember volt;
nyilván nem esett nehezére. Mire fölpattantam a priccsemről, már annyian
rohangáltak, hogy jobbnak láttam, ha ott maradok, ahol vagyok.
- De hiszen a barátja voltál! - tört ki Iernből. - Tudnod kell, mit akart, mi késztette
erre! - Szegény Terai! Annyira tetszettek a hazájáról szóló történetei, amelyeket
tábortűznél mesélt az erdőben, hogy szerettem volna meglátogatni őt egyszer, írnom
kellene az özvegyének... ha megengedik, majd ha az „Orion" fölszállt...
- Nem vagyok gondolatolvasó - felelte Wairoa. - Mint mindenki, én is láttam rajta,
hogy boldogtalan. Meglehet, úgy döntött: inkább a halál, mintsem ez a lehetetlen
helyzet.
- Nem! - jelentette ki Ronica. - Ő aztán nem! Csupa élet volt.
- Amellett - szólalt meg a kapitány -, a tanúk szerint teljesen föl volt öltözve. Ha
öngyilkos akart volna lenni, akkor miért bajlódik az öltözködéssel? Mikli a
szakállát vakargatta.
- Öngyilkosoknál sose lehet tudni. Furcsa dolgokat művelnek. Ismerek egy orvost,
aki rákbeteg lett, operálhatatlan. Talán meg lehetett volna menteni, ha megengedték
volna nekünk, hogy izotópokat használjunk, így azonban beadott önmagának egy
halálos adag injekciót. És előzőleg sterilizálta a tűt.
- És Terai egy idegen kultúrához tartozott - mondta Iern, bármennyire fájt is. -
Ilyenféle helyzet kikészíthet egy marájt. Lehetséges ez, Wairoa?
- Hogyne - felelte a kiismerhetetlen arcú férfi. Ronica ököllel az asztalra csapott.
- Nem, a szentségit! Igen sok marájt ismertem az idők folyamán, és én fölismerem
az igazi férfiembert. Terai nem lehetett öngyilkos. Mit titkolsz, Wairoa?
Suttogva jött a válasz: - Nem avatott be. Ha netán arra gondoltok, hogy drogokkal
vagy kínzással szeditek ki belőlem az igazságot, akkor fölhívom a figyelmet, hogy
ez az én speciális esetemben kész időpocsékolás lenne.
Ronica grimaszt vágott.
- Miféle disznóknak tartasz te bennünket? Iernt izgalom fogta el.
- Eszembe jutott valami! Tudjátok, hogy magam is valószínűtlen módon szöktem.
Hátha Terai is valami effélét akart csinálni. Ha... harcképtelenné tudja tenni az
őrszemet, ha súlyos tárgyakat vághat másokhoz, hogy az útjából eltegye őket, ha
leengedhet egy mentőcsónakot. ..
- És elevez tőlünk? - gúnyolódott Till. - Mondjuk, fölhúzza a vitorlákat az árbocra,
még mielőtt összeszedjük magunkat. Szerintem teljesen abszurd föltételezés. De
még akkor is csak a mi sebességünknek a töredékével haladhat.
- De hát sötét és viharos éjszaka van - vitázott Iern.
- Rendkívüliek voltak a testi képességei. Lehet, hogy eltávolodott volna, és kisiklik
előletek a -neki Ttellő egy-két órára. Milyen messzire vagyunk a szárazföldtől?
- Körülbelül öt tengeri mérföldnyire. Egy szigetcsoporttól. Ezen túl van a Belső
Átjáró, azon túl a szárazföld. Csupa vadon az egész, ezer kilométeres körzetben,
minden irányban lakatlan.
- A csónakban van élelem és felszerelés. Uram, tudom, hogy hazardírozás a
csillagászati valószínűséggel szemben, de el tudom képzelni Terait, amint úgy dönt,
megéri neki az életét kockára tenni, ha így esetleg eljuthat a véreihez, és elmondja
nekik, amit tudniuk kell, hogy az Oriont leállítsák. Ezt nem mondta volna el neked,
Wairoa. Miért is vonna be, amikor aligha segíthetsz neki? Inkább itt hagy téged
tartaléknak, ha ő kudarcot vall.
A maráj rábólintott.
- Hihető föltételezés - felelte egykedvüen.
Mikli rávetett egy figyelmeztető pillantást: Nehogy azt hidd, az ő embereként
tevékenykedhetsz! A kapitány az állat vakargatta.
- Hát ez nagyjából egybevág a kezünkben lévő tényekkel. Igen, egy bátor ember
megpróbálhatta. Soha nem fogjuk megtudni. - Körülpillantott. - Van még
hozzászólás? Ha nincs, akkor felesleges itt ülnünk. A hulla csak napok múlva
bukkan föl, és sejtelmünk sincs, merre sodródik először. Akár le is fekhetnek.
Újraindítom a hajót.
A priccsek keskenyek voltak, de Iern és Ronica a lány ágyában bújtak össze, s ott
ölelték egymást reggelig, csak ölelték egymást, szorosan. Sírtak is egy keveset.

3.

A sziklák közt vadul csapkolódtak a partnak a hullámok a szirt pereme alatt.

Embert, csónakot elpusztítottak volna. Terai szinte vak volt már a szeles, havas
esős, tajtékos sötétségben, de hallotta, mint dübörög, mint csapódik vissza a víz.
Találomra balra fordult, s a láthatatlan parttal párhuzamosan úszott. Hátha talál egy
megközelíthető partrészt, mielőtt a tengerbe vész.
A kimerültség kínja, a mardosó hideg már régen elzsibbasztotta - mióta is?
Halványan emlékezett, hogy előzőleg úgy taksálta, három órát tart majd, amíg
kiúszik. De mintha már háromszáz éve tempózna. Úgy úszott, mintha tárgy lenne.
De azután csöndesebb szakaszhoz érkezett, szélárnyékba. Fölrepedezett ajka már
kevesebb sót ízlelt. A szárazföld felé vette útját, alig tudatosabban, mint a hazatartó
pisztráng; s ahol az áramlás befolyt a tengerbe, lába medret ért.
Partra sodródott, és hevert ott egy darabig az áldott-kemény talajon.
Rátámadt a szél. Kényszerítette magát, hogy mozduljon, fölült, kihámozta magát a
ruhájából. Valaha régen, egy majdnem elfeledett álomban Ronica óvta volt a
nyirkos ruha ártalmasságától.
Mégis ez mentette meg. Ez tette szabaddá. Abban a percben, amikor a hajón egy
barátságos matróz fölajánlott neki egy hogyan is nevezték? - „Unió-szerelést",
kigondolta, mit tegyen, hogyan menekülhet meg úgy, hogy halottnak higgyék,
mégis életben maradjon.
„A gyapjú védi meg a legjobban az életet - mondta akkor régen Ronica a
tábortűznél. - Minden másnál jobban tartja a meleget, akár vizes, akár nem.
Legjobb a nyers gyapjú, a természetes zsiradékával, de a közönséges szövet is
megteszi. Kár, hogy nekünk nincs belőle itt".
Terainak volt belőle a hajón. Wairoával bereteszelték a kabinjuk ajtaját, s egy órán
át dörgölték vajjal az alsóneműt. Amikor kitépte azt az ajtót, teljesen föl volt
öltözve, de csak azért, hogy eltakarja az alatta rejlő ruharéteget, nehogy megsejtsék,
mire készül. Odafönn a fedélzeten letépte magáról a felsőruhát - előzőleg telirakta
súllyal a zsebeket, hogy elsüllyedjen, s búvárruhának megfelelő, vízhatlan
szerelésben ugrott a vízbe.
S ebben is épphogy életben maradt. Rögvest meghal, ha nem talál menedéket.
Centiméterről centiméterre föltápászkodott, s az előtte morajló homály felé
botorkált. Talán az lenne a legjobb, ha fenyőgallyakból, levelekből, humuszból,
miegyébből magára szór egy halomnyit, s így várja ki a hajnalt. Majd később jobb
is akad.
Később... jobb... Szigeten van, nem vitás. Egyetlen tulajdona egy darabka zsíros
alsónemű. Majdnem biztos, hogy ő itt az egyetlen ember. A civilizáció s a maráj
Ellenőrző Hatóság ismeretlen távolságra húzódik, irtózatos messze, hegyeken,
őserdőkön túl.
Bement a fák közé. Ezeken megtört a szél ereje, s Terai már nem didergett annyira.
Összeszedte a gondolatait.
Reggel az lesz az első dolga, hogy megfelelő köveket találjon; éles szerszámot, kést
vagy szekercét pattintson belőlük. Azután kunyhót építsen magának, és csapdát
állítson kisebb állatoknak, varsát halaknak és, igen, addig megéljen kukacon,
gyökéren, gumón, fenyőtobozon, bogyómaradványokon, azon, ami kerül. Először
is csontokat kell majd gyűjtenie, lyukasztóárnak és éles köveket kaparónak, belet és
inakat, hogy valami tűzszerszámfélét készítsen. Ruházatáról is gondoskodnia kell; a
gyapjú nem tart ki, csak ami megvédi a horzsolástól, súrlódásoktól. Hátha sikerül
elejtenie és megnyúznia valami nagyobb állatot. Egyelőre azonban alighanem be
kell érnie összefont füvekkel vagy valami effélével. Tökéletesítenie a szerszámait,
húst füstölni, általában szállítható élelmet gyűjtögetni, kialakítani valami utat
-módot arra, hogy a szoroson át a szárazföldre vihesse át a holmiját - netán egy
fatönkön evezve?
Nem vesztegetheti az idejét. Sebesen közeleg a tél. El is pusztulhat. De jók az
esélyei, gondolta, s hirtelen rátört büszkeségében fölkapta elgyötört fejét. Jó erőben
van, ügyes kezű, és igen sokat tanult Ronica Birkentől.

XIX.

1.

Laszkában, a hegyeken túl, iszonyatos szépség volt születőben.

Eygar Dreng, az igazgató, nem látszott varázslónak. Alacsony, tömzsi férfi volt,
félig eszkimó, arca durva és meglehetősen kifejezéstelen a sűrű, őszülő, fekete haja
alatt. Az Energiaháborúban, elszenvedett sebesülésétől sántított, bottal járt.
Öltözködésére nem fordított túl nagy gondot. Modora egykedvű volt, hacsak ki
nem hozta sodrából valami szakszerűtlenség, ilyenkor cifrábban káromkodott, mint
egy tengerész. Boldog házasságban élt, négy gyereke volt, tizenhárom évestől
huszonöt évesig; a legidősebb nős volt már, s unokával ajándékozta meg. Ha ideje
megengedte, társaságba járt, vagy a Farkas Páholy kenáji részlegében
tevékenykedett.
Múltja se volt sokkal látványosabb. E táj bennszülöttjeként hajdan délre ment, hogy
gépészmérnöknek tanuljon, később pedig egy repülőgépüzemben dolgozzék. A
háború alatt az önkéntes hadseregben szolgált, őrnagyi rangot ért el, mielőtt
megsebesült. Még zajlott a csaták utója, amikor, az elsők közt, megálmodta az
Oriont s a terveit. A színhelyet az ő javaslata alapján választották ki, és a kezdeti,
kegyetlenül nehéz előkészületi évek során ő volt a vezető. Mégis szakított arra időt,
hogy „elképzeléseket gerjesszen" - az ő kifejezése -, amelyeket az alapokat tervező
mérnökök hasznosnak találtak. Amikor tizenöt éve megkezdődhetett a tényleges
építkezés, természetesnek látszott, hogy ő legyen a főnök. Itt élt azóta is, ő hangolta
össze a munkálatokat; ezek kísérleti részekkel kezdődtek, durva, kicsi eszközökkel,
amelyeket alig lehetett szerszámoknak nevezni, amelyek semmiféle mérce szerint
se voltak fejlettek, s amelyekből az itteni férfiak és nők egy még sosem volt dolgot
készültek létrehozni.
És mégis... „Ez az ember mágus - mondta Plik lemnek, azután hogy
megismerkedtek vele. - Egy Faust. Csak azt nem tudom, miféle ördöggel kötött
szerződést."
A megszállottság, az Oriont hajtó elszántság a maga módján még hátborzongatóbb
volt, mint az eredmény. Eygar Dreng sosem ment el messzire innen; sem a családja,
sem az alatta dolgozó néhány száz munkás és családjaik, köztük olyan ifjak és
gyerekek sem, akiknek nem volt közvetlen szerepük az Orion körül és igen keveset
tudtak felőle. Időnként egy-egy szakember látogatott ide kintről valamilyen fogós
kérdés megoldására, de csak amikor a biztonsági tisztek tökéletesen meggyőződtek
az illető megbízhatóságáról. Mindazonáltal mégsem a titkosság volt a legfőbb oka
annak, hogy ez a közösség ennyire elszigetelte magát évek hosszú során át. Ez
lehetetlen lett volna, északnyugatiak számára különösen, ha nem a képességeik és
vágyaik alapján válogatják a munkatársakat. A látomás tartotta itt őket. Akár tudták,
akár nem: az istenükhöz vezető utat törték, a számukra megnyilatkozó isten felé
tartottak.
- Először is: a szabadulás, igen - magyarázta Eygar Dreng az urópaiaknak. - Előbb
szabadulnunk kell, mielőtt továbblépünk, s aztán ha rákerül a sor, sokan örömmel
hazatérnek. De nem mind; és újak is jönnek majd. Előbb szabadulást, de nem
mindenekelőtt!
- És mi jön utána? - kérdezte Iern, pedig Ronica előzetesen intette a
kérdezösködéstől.
A lány hatására Iern is föllelkesedett, csaknem annyira, mint Eygar.
- Az űr! A bolygók és a csillagok! - lelkesedett az igazgató. - Igen, a Földről nem
sok ilyen nukleáris hajót tudunk föllőni. Túl sok lenne az atomszennyezés. Amellett
egykettőre kifogynánk a robbanóanyagból. De nem is lesz rá szükség. A
hasznosteher-kapacitásukkal néhány út után Föld körüli pályára tudjuk helyezni a
szerkezetet, s a Holdra küldjük mint hídfőállásra, s ott tartós emberi jelenlétet
teszünk lehetővé. Onnan azután már magától növekszik a dolog. Nem is lehetne
másként azok közt a lehetőségek között. A nyersanyagforrások kimeríthetetlenek
ott. Az ősök már bebizonyították ezt. Megvannak nekünk az ősök tökéletesen
megvalósítható tervei, ott várakoznak az irattárakban. A holdbéli regolit maga
szinte mindazokat a nyersanyagokat tartalmazza, amelyekre szükségünk van. Az
aszteroidokban még több van és még koncentráltabban. Egyetlen aszteroid, amelyet
onnan Föld körüli pályára löknek, vagy napenergiával elröpítenek, vagy amit talán
robotokkal ott helyben kibányásztatnak, s azok visszakatapultálják az anyagot,
egyetlen nem túl nagy nikkel-vas aszteroid legalább száz évre elegendő lenne a
világ iparának. Nem is csupán vastartalmú fémek, hanem minden, ami
ötvözetekhez és elektronikához kell. És nemcsak az Unióban, hanem az egész ipari
világban, s mindenütt, ahol elmaradott emberek élnek, s akiket vissza kell emelni
általa a civilizált életbe.
Eygar föl s alá járkált irodájában, akár egy ketrecbe zárt sarki medve. A szoba szűk
volt és sivár, ez is hozzájárult ehhez a benyomáshoz. Az emberek itt nem
fecséreltek sok időt arra, hogy lakályossá tegyék ezeket az üregeket.
- És energia. Annyi energia, amennyit valaha is fölhasználhatunk, ingyen és
kimeríthetetlenül! Csak elegendő napkollektort kell építeni, jó nagyokat, az űrbe.
Nincs fölső határ. És se éjszaka, se rossz idő, se por, se guanó nem zavarhatja meg.
Igaz, én szívesebben fölélesztenék egy réges-régi ideát. Ahelyett, hogy az égre
aggatjuk őket, Crisell-állomásokat építünk a Holdon, holdkőzetekből. Akár így,
akár úgy: mikrohullámokként lesugározni ide az energiát, s villanyárammá
alakítani. Hipp-hopp, mi, norrik, egykettőre kielégíthetnénk a marájokat, és
leszerelhetnénk a Földre épített erőműveket. Nem lenne rájuk szükségünk többé.
Ha efféle energiánk van - folytatta Eygar -, akkor annyi üzemanyagot állítunk elő,
amennyi csak kell, éspedig nem szénből vagy biomasszából, hanem egyenest a
tengervízből vett hidrogénből. Ez áll a vegyi űrhajóindítókra, hacsak nem
választjuk inkább a lézeres indítást és a kizárólag aerodinamikai visszatérést. Nem
lesz több nukleáris robbanás a légkörben. A korlátlan energia kilátásával voltaképp
azt is megengedhetjük magunknak, hogy kezdetben elégetünk bizonyos
mennyiségű jelenleg létező üzemanyagot az indításhoz. Tíz Orion-föllövés
fölszabadít bennünket, még tíz-tizenöt arra kell, hogy Föld körüli pályára küldje az
űrbéli építkezéshez szükséges igazán nehéz anyagokat a kezdetekhez. És kész.
Onnantól kezdve az Orion-rendszer csak odakinn működik majd, ott, ahová
tartozik. Ahová az ember is tartozik. Persze hamarosan elavul majd. Már a
rajzasztalokon vannak a fúziós hajtóanyagú űrhajók.
- Maguk át fogják alakítani a világot - mondta halkan Plik.
- Talán nem annyira, mint hiszi, fiam. - Eygar szavai, amelyek eddig bukdácsolva,
rekedten törtek elő, egyszeriben megszelídültek. Keskeny, barna szemében kihunyt
a fanatizmus. - Legfeljebb civilizáljuk. Az űr bányászását kézműipar követi. Nem
kell majd elhasználnunk a Földanyánk méhében rejlő nyersanyagot, és nem kell
légszennyezéssel fölsértenünk a sebeit. Jöjjön vissza ide úgy száz év múlva, s
meglátja: Édenkertben élünk! Olyan változások lesznek, melyeket ma el sem tudna
képzelni!
Plik megrázta a fejét. - Az Édenkertbe csak angyalok valók.
Eygar elkomorult. - Hát az emberek? Ők mire valók ? - Azután leküzdötte
ingerültségét: - Munkára. Oké, jöjjenek, nézzék meg!
Az Orion labirintusai több mint száz méter mélyen rejlettek, tíz aknában, egy hegy
mélyében, álcázó réteg alatt. Közöttük s mindenfelé e szint alatt folyosók, szobák,
rekeszek, sínek, csövek, vezetékek és gépek futottak szét.
Magának a telepnek a megépítése is szuper-herkulesi erőfeszítést igényelt annak
idején. Magvát néhány természetes barlang és kialudt kráter alkotta, de a nagyja
dinamittal, behatárolt mennyiségű gépi berendezéssel és emberi erővel készült,
éjjel-nappali munkával, tűző napon, esőben, ködben, hóban, fagyban, olvadásban,
több mint négy éven át. A költségek is emberfelettiek voltak, és így is folytatódtak:
a beton, a fém, a gépezet, a munkaerő költségei még a generátoroké - ezek
energiája látott el mindent, a fénycsövektől és szellőző berendezésektől a kohókig
és a talajvízszivattyúkig.
(Az építőmunkásokat Délen toborozták, egy évnél nem hosszabb időre, kivéve
azon keveseket, akik tudták az igazságot. A többiek úgy tudták, hogy ipartelepet
építenek az északi természeti kincsek kihasználására, egy vállalkozói konzorcium
megbízásából. A helybéli lakosok ugyanezt hallották. Nem panaszkodtak
túlságosan, amiért ki vannak rekesztve. Megvolt bőven a maguk dolga, s rossz
modorra valló dolognak tartották volna, hogy olyanokat faggassanak, akiknek nincs
kedvük beszélni... Eygar végül fogta az összegyűjtött uránium-235 egy kis részét,
és megjátszott egy vulkánkitörést. A konzorcium jelentette; hogy a rázkódás
mindent tönkretett, annyi pénze nincs, hogy újjáépítse, még jó, hogy a katasztrófa a
földkiemelés és a beépítés közötti szünetben történt; személyzet alig volt ott, és
senkinek sem esett baja; a Farkas Páholy, amelynek tagjai a vállalkozást
irányították, volt szíves fölajánlani, hogy megvásárolja a területet vadrezervátum
céljára és tudományos bázisnak, amit már régóta fontolgatnak... A marájok az
egészről szinte semmit se tudtak, és nem érdekelte őket. Ellenőrző Hatóságuk még
új volt, és szétterült a Délen; Laszka távoli és irgalmatlan klímájú vidék, semmi
okuk, hogy turpisságra gyanakodjanak.)
A földfelszín fölött alig látszott valami: bódék, szerszámoskamrák, kezdetleges
utak, laboratórium, amit egy természetvédelmi kutatóállomás mindenképp
üzemeltetne. Egyik sem azon a helyen állt, amelyben az űrhajó rejlett. Abból se
látszott semmi, csak csúcsok, alattuk erdők; a Cook-szigetecskén fekvő Tyonek
nyolcvan kilométerre esett innen keletre.
A személyzetet családostul a föld alatt helyezték el, ott voltak az otthonaik. Nem
volt ez annyira nyomasztó élethelyzet, mint ahogyan Iern elképzelte. Az otthonok
kicsinyek, de megfelelők; kényelmesebbek és egészségesebbek, mint amilyenekben
az emberiség többsége meghúzódik; a belső díszítés népi művészetté vált; jutott
bennük tér gyűlésekre, sportversenyekre, csapatjátékok, hobbik űzésére.
ünnepségekre; kiváló volt az iskola és a könyvtár; az étkezés ugyan szükségszerűen
étkezdékben zajlott, viszont kitűnően főztek; az egyén a kölcsönös érdekű
csoportok számtalan változata közt válogathatott. Munka után kedvük szerint
fölmehettek a szabadba, olyan tájba, ahol lehetett kirándulni, hegyet mászni, sízni,
vadászni, halászni, csónakázni, piknikezni, szaladgálni vagy egyszerűen csak
élvezni a táj pompáját. Gyakran kirándultak csoportosan busszal vagy vitorlással,
ilyenkor kedvükre kitombolhatták magukat.
Az elszigeteltség valójában nem volt teljes, nem is lehetett. Sokuknak - köztük
Ronicának - bőven volt alkalma másfele is járni. Egyesek tagjai voltak a
szervezetnek, de nem kellett idejönniük: ilyen volt például Ronica anyja és
nevelőapja, akik a Farkas Páholy egyik kereskedelmi vállalkozásának voltak az
ügynökei. Valóban ez volt a dolguk, de állásuk egyben álcázta, hogy gondoskodnak
a szükséges áruk feltűnés nélküli ideszállításáról a Tengerszoroson át.
Mindent egybevetve: a legtöbb érintett átlátta a cél fontosságát, és úgy érezte, hogy
az megéri az áldozatot.
Nem mintha tökéletes lett volna az életük. Mindenki utálta, hogy a kifelé menő
postájukat cenzúrázzák, vágyódtak arra, hogy a Délre utazgathassanak, környezetet
változtassanak, más embereket lássanak maguk körül; tudták, nem távozhatnak a
világnak ebből a csücskéből, amíg az Orion föl nem száll, vagy meg nem halnak.
Sokat veszekedtek, sokat nyeltek, váltak, megbetegedtek, megismerték a
veszteséget, a gyászt, a kudarcot. Néhányan a bűn útjára tévedtek, ezek fölött egy
itt kormányzó igazgatósági bíróság ítélt. Azt a három személyt, aki megzavarodott,
emberségesen, de végleges jelleggel elzárták.
A kamaszok közül nem lázongtak annyian, mint ahogy vélhető lett volna. Az itt
felnövekedett fiataloknak vagy csak homályos, vagy semmilyen emléke se volt a
kinti világról. Biztosra vehették, hogy mihelyt munkaképes korba kerülnek, ott
szolgálnak majd ők is, ki-ki képességei szerinti beosztásban, addig, amíg a
vállalkozás be nem fejeződik. Egy kisebbség viszont nem vágyott erre, és zokon
vette, hogy itt kell maradnia felnőttként is. Szüleik valamikor életre szólóan
szerződtek arra, hogy ez alatt a - ne szépítsük! - diktatúra alatt éljenek, e fiatalok
azonban nem szerződtek erre, különben is: a norrmanok szabad emberek, nem? Hát
nem bíznak meg bennük, hogy tartani fogják a szájukat?
A válasz ez volt: nem, nem bíznak meg bennük. Igen, ez bizony a személyi
szabadság nagyfokú megsértése; mihelyt a nemzet szabad lesz, nagyvonalú
kárpótlást kapnak majd érte, vagy még annál is nagyobb összegért indíthatnak pert,
ha így látják jónak. Eddig még senki sem kísérelt meg szökést; bár ha gondosan
előkészítik, nem lett volna lehetetlen. Elvégre mindnyájan értelmes házaspárok
gyerekei, türelmes légkörben nevelték őket, kemény munkában és reménykedőn.
Mit éreznének ezek a szülők, ha a fiatalok elárulnák az Orioint, vagy ha az Orion
nélkülük szállna föl?
Az egész elrendezés csak félig-meddig volt megalapozott. Előbb-utóbb valami
véletlen mozzanat mindenképp föl kell hogy pattintsa a titkot, hacsak a nagy cél
nem valósul meg hamarabb. De hát maga a vállalkozás: kétségbeesett, vakmerő
kaland. És éppen ezzel ragadta meg a lelkeket. Az Orion hatalmas ügy, érdemes
élni érte. Az Orion az övék volt, s ők az Orionéi voltak.
Az űrhajóépítés különböző stádiumoknál tartott. Ennek egyik része bontás volt.
Mérnökök szedték szét az ember nélküli kísérleti járművet, amely ezen a nyáron
hajózott, s tanulmányozták minden apró darabkáját. Azt tervezték, hogy újra
fölépítik, de módosítva. Az űrjárművet arra készítették, hogy fönnmaradjon a víz
színén, s a tengeren rátalálhassanak, ott ahol kívülállók nem figyelnek, s
részletekben hozzák vissza ide. A többi űrjárművet földi landolásra tervezték.
Csak két további előzetes repülés szerepelt terveikben, Iernnek volt annyi technikai
képzettsége, hogy tisztán lássa, mennyire csüggesztő ez a szűkösség, de az
építőknek nem volt más választásuk. Minden fellövés fölébresztheti a gyanút arra,
miféle természetű vállalkozás készül és hol, s a maráj kopók minden lehetséges
nyomra lecsapnak. Épp ezért egyelőre fölfüggesztették a hasadóanyagok keresését;
e döntés helyességét támasztotta alá az is, hogy Mikli csoportja csak hajszál híján
menekült meg. Akkor is: aligha elkerülhető, hogy az ellenfél előbb-utóbb föl ne
fedezze ezt az erődítményt. Eygarnak nem állt szándékában, hogy erre elegendő
időt adjon neki.
A második kilövés már emberrel történik majd, hogy kipróbálják az irányító- és
leszállóberendezéseket. Eygar azt remélte, hogy néhány hónap alatt elindíthatja,
mihelyt elkészülnek azok a változtatások, amelyeket az első kísérlet tett indokolttá.
A harmadik, ugyancsak utasokkal indított repülés, lézereket, napkollektorokat és
szilárd üzemanyagot visz majd kipróbálás céljából, ennek nagyjából egy év alatt
kell elkészülnie. Ha ez nem jár tökéletes kudarccal vagy katasztrófával, akkor
ennek eredménye szolgál alapul az egész flotta fölszereléséhez. Az Orionnak teljes
egészében a mostantól számított alig két éven belül kell fölszállnia.
- Ez őrületesen szoros határidő, tudom - mondta Eygar. - Részletekben folytatjuk le
az indítást, körülbelül egy héten át, hacsak a marájok addigra fülön nem csípnek
bennünket, így kijavíthatunk bizonyos hibákat, amelyekre a tapasztalatok fölhívják
a figyelmet. Az én sejtésem az, hogy elveszítünk néhány hajót, néhány pedig hibás
működés folytán válik hasznavehetetlenné. De legyen csak öt működőképes -
tartotta föl a kezét, öt ujját széttartva -, legyen egy maroknyi hajóm, s
fölszabadítottuk magunkat!
Iern gerincén elektromos borzongás futott át - megpillantotta az Orion II-t.
A folyosó, amelyen át idáig jött, egy állásra ért, amely tíz méterrel emelkedett az
idevezető alagút fölé. Létrák, átjárópallók és kerekeken gördülő állványzat fonta be
pókhálóként a nagy, hűvös homályt. Alján akna, ahol légcsavarok és
tisztítóberendezések kapják majd az igazán mérges anyagokat a kezdeti robbanás
nyomán; az akna olyan volt, akár egy éji tó. A szélein nyüzsgő, ki-be mászó
munkások törpéknek látszottak; Iernt az a kísérteties érzés fogta el, hogy nem
építik, hanem szolgálják az űrhajót.
Plik keresztet vetett.
A közepén egyensúlyozó hajóból baljós szépség áradt. Lándzsahegy-orra alatt
szerelőnyílások és légkamrák látszottak. Lejjebb kecsesen kiszélesedett, átmérője
megnőtt, ez a szélesebb rész húzódott végig huszonhét méternyi hossza nagyobb
részén; benne fölszerelés és életvédő szállás, majd sugárzás elleni védőpajzs, a
rakodótér (amely a következő háborúban fegyvereket tartalmaz majd, valahányszor
a békét meg kell védeni), újabb védőpajzs sugárzás ellen, a hajtógépezet, és megint
egy sugárzástól védő pajzs; ez utóbbi célja nem a legénység védelme, hanem a
fémeké, műanyagoké, elektronikus berendezéseké. A hajó dereka körül kurta
szárnyak húzódtak hátrafelé. Iern ebből a szögből fölöttük és alattuk
nyílásfedeleket figyelt meg, ezek alól bújik majd elő a háromágú
leszállóberendezés. És észrevette a hővisszaverő lapocskák pikkelyes mintázatát,
bár zománcuk olyan csiszolt kékesfehéren fénylett, akár a sima fém. A legvégében
három vastag fémlap szélesedett ki fokozatosan, egészen tizennégy méteres
maximumáig. Különféle méretűek és formájúak voltak, bonyolultan kapcsolódtak
egymáshoz.
- Az eredeti terven persze minden tekintetben változtattunk - magyarázta Eygar.
Száraz mondatait belső láz fűtötte. - De az alig is volt több, mint egy rakás számítás
és vázlat. Szegény Dysonnak nem volt lehetősége rá, hogy megvalósítsa. Vajon
milyen lenne ma a világ, ha módja lett volna erre?
Az ő hajója - tért vissza a tényékhez Eygar - nagyobb lett volna, és a Föld körüli
pályán szerelődik össze. Nekünk olyan jármű kell, amely a Földről indul, és oda is
tér vissza, s szabadon manőverez a levegőben és az űrben, bármely megfelelő
kifutópályán le tud szállni, vagy akár bármilyen megfelelő földdarabkán is.
Függetlennek kell lennie a földi irányítástól is, mert mi nem állíthatunk föl
világraszóló állomásokat, mint a régiek. Komputereit magának kell vinnie, és
néhány irányítóállomásról fölvennie személyzetét. További évekbe kerülne egy
olyan integrált rendszer kiépítése, amellyel egyetlen ember repülhetne. Amennyit
ez a hajó veszít eleganciában, annyit nyer kegyetlen erejével. Ha egyszer téved,
lesz tartaléka, hogy újra próbálkozzék. A régi űrhajózási szakirodalomból indultunk
ki (már amennyi fönnmaradt), továbbá az atommeghajtásról, főleg a
robbanószerkezetekről szóló irodalomból, azután meg a saját civilizációnknak a
repülőgépekkel kapcsolatos tapasztalataiból. No meg abból a mélységes
meggyőződésből, hogy meg tudjuk csinálni!
Lefelé mutatott.
- Nincs itt túl sok fortély, igazán nincs. Az Oríonok következő nemzedékénél már
jobban megy majd. Itt a gépezet parancsra kiold egy bombát, és leereszti egy
csúszdán. Szelepek nyílnak ki előtte, és csukódnakbe mögötte, erőteljes szelepek! A
bomba automatikusan robban a hátsó lemez mögött, hacsak a pilóta nem ad
hatálytalanító parancsot. A terv az ősi taktikai robbanófejekből származik. Van
néhány változat, ötven tonnától öt kilotonnáig terjednek; a keveréket és az ütemet a
pilóta választja ki. Adhat kisebb nyomást pusztán azzal, hogy a legkisebb méretűt
oldja el, és egy „tompítva" jelet küld vele, bár ezzel minden rendelkezésre álló
energiát eltékozol. Ezeket innen nem láthatják ; úgy festenek, mint a homorú
bordadarabok, de lesznek a pilótának szilárd üzemanyagú vegyi rakétái is, hogy az
űrben való manőverezést segítsék, oda-kinn, s idebenn vannak még pörgettyűik is.
Ez az első löket lendíti mozgásba a hajót! - lelkendezett Eygar. - És azután jön a
következő bumm és bumm és bumm és bumm. A légköri robbanások alig okoznak
nagy szennyezést, az űrbéliek semmit. A delta V-t csak az általa vitt bombák száma
és mérete korlátozza. Úgy képes portyázni a Föld fölött, ahogy csak a pilóta akarja,
vagy elvihet a Holdra annyi terhet, mint egy kis óceánjáró teherhajó rakománya,
expedíciót a Marsra, azután visszatér!
- Várjon csak! - szólalt meg Iern. - Az űr magas fokú légüres tér. Hogyan
kétszerezi ott meg a hajó energiáját?
- Maga aztán ért hozzá! - nevetett Eygar. - A fenéklemez főleg szintetikus
anyagokat tartalmaz, amely fölszívja az energiát, összezsugorodik, és újra
kiterjed, egészséges ütéseket mér a hajóra. Összenyomható rácsozat ez, sűrített
fluor-szilikon láncokból és különféle széngyűrűkből, amely sejtszerkezetet alkot.
Ugyanez az anyag szolgálja a hidraulikát a felső lapokban, amelyek késleltetik-
enyhítik az ütközést. Nincs rázkódás, sima a repülés. Mi a marájokkal ellentétben
valamivel több alaptudományt tanultunk őseinktől.
A marájok miatt tudunk több biológiát, s talán még az emberi leiekről is őmiattuk
tudunk többet? suhant át Iern agyán. Nem értelmetlen egy kicsit az érvelésük?
Azután elhessegette magától a gondolatot. Azonosult Ronica életcéljával.
Plik megkérdezte: - És amikor a hajójuk elvégezte küldetését, miként tér vissza?
Eygar szigorú pillantást vetett rá, csak azután fogott magyarázatba: - Ha még nincs
a Föld körüli pályán, akkor rátér, és visszatartó lövedékeket lő ki, hogy csökkentse
a sebességet. Elméletileg visszatérhetne a légkörön át atomerővel is, de az
irányítószerkezetünk nem képes erre, amellett szükségtelenül szennyeznénk a
légkört, így hát aerodinamikusan fogunk leszállni. Látják a szárnyakat és a hő
elleni pajzsrendszert. Ezek a hüvelyek itt a szárnyak alatt turbó-sugárhajtóműveket
rejtenek, bőséges üzemanyaggal. Úgyhogy nem zuhan hanyatt-homlok. Amekkora
felhajtóerőnk van, megengedhetjük magunknak ezt a plusztömeget. Voltaképp, ha
nem kellene rejtőzködnünk, az Orion magasra szállhatna, még mielőtt kioldja az
első bombát. De minthogy az építési munkát amúgy is mindenképp rejtegetnünk
kell, ezekbe a nyilásokba helyeztük el, és úgy építettük ki az akna berendezését,
hogy elnyelje a kezdeti radioaktivitást; és természetesen azért is, hogy az ellenség
nehezebben jöjjön rá, honnan száll föl a hajó. Eygar lelkesülten tette hozzá: - Ó,
nem úgy száll majd, mint a sólyom, nem is, mint a sas! Hanem mint a sárkány, a
sárkány!

2.

Wairoa a cellájában guggolt, s a légáramlatok finomságain tűnődött. Félrehúzódott

a redőny, egy őr nézett be a tömör ajtóba vágott ablakon.
- Hé, maga!
Wairoa figyelme visszatért az érzékfelettiből, fölállt, várt.
- A főnök hívatja. Ööö... szóval hogyha maga is akarja.
A maráj visszafojtotta mosolygását.
- A „főnökön" Mikli Karstot értsem, a maguk hírszerzési és biztonsági csoportjának
fejét? - válaszolta, ugyancsak anglis nyelven. - Az igazgató, gondolom, nem ilyen
gúnyoros.
Az őr elkomorult.
- A mindenségit magának, az ember szeretne udvarias lenni, maga meg...! Na
mindegy. Jön?
Wairoa bólintott, s belebújt a számára kiutalt alsóneműbe, tunikába, nadrágba,
szandálba. Idáig meztelen voh, egész bőrfelületével figyelt. Az ajtó kinyílt, s ő
kilépett. Két fegyveres húzódott félre idegesen. Hivatásos katonák voltak, rendes
körülmények között behatolók ellen őrizték a telepet a föld fölött, néhanap
őrjáratban szolgáltak, de nem szoktak a börtönőrszerephez. Ráadásul ez a fogoly
rémisztő egy alak.
- Erre! - Az egyik előtte, a másik mögötte, így vezették végig a fagyosan világított
alagutakon. Ventilátorok berregtek, és fújták be a huzatot, amelynek enyhén olaj- és
vegyianyag-szaga volt. Az internáló területen túl emberek jöttek-mentek,
munkálkodtak. Tekintetük megakadt Wairoán. A hivatalos tájékoztató csak hébe-
korba tett említést az újonnan érkezettekről. Wairoa látványa megindította a
szóbeszédet.
A folyosó végén előszoba volt, ahol egy női tiszt dokumentumokat kezelt, egy
titkárnő leveleket gépelt. A tiszt oldalfegyvert viselt. - Menjen be! - szólt Wai-
roához. - Ti várjatok idekinn, fiúk!
Az ajtón túl egy második helyiség húzódott, ez sem volt valami tágas, sziklafalát
ugyancsak puha, kékesszürke anyag borította. A hátsó fal nagy részét egy
páncélszekrény ajtaja foglalta el. A bal oldalit könyvespolc. A jobb oldali falon
nagy, üveglapú íróasztal fölött irdatlan mamutagyar hajlott. Az íróasztalon telefon,
házitelefon, ónix tolltartó, kristály hamutartó és néhány kötet lexikon sorakozott
emberi állkapocscsontból készült könyvtámaszok között. Fényképek sehol, pedig
Mikli Karstnak felesége és gyerekei is voltak. A levegő cigarettafüsttől kéklett és
bűzlött.
- Üdvözletem - köszöntötte szívélyesen az íróasztal mögül a norrman. A szemközti
székre mutatott. - Foglaljon helyet! Kávét kér, teát vagy valami erősebbet?
Wairoa megrázta a fejét, leült, keresztbe fonta a karját, és hátradőlt.
- Nincs semmi oka a duzzogásra - folytatta Mikli továbbra is nyájasan. -
Hadifogoly létére nagyon is jól bánnak itt magával. Márpedig hadifogoly, vagy
nem?
Kényelmes cellában lakik, tiszteletben tartják a jogát az egyedüllétre, jó étel-ital,
sok könyv, sportolási lehetőség áll rendelkezésére, ha sor kerül rá, orvosi ellátásban
részesül. És emberi kapcsolata is lehetne, ha elfogadta volna az őrei
kezdeményezését. Kíváncsiak voltak magára, barátságosak akartak lenni. Nem az ő
hibájuk, hogy maga visszautasította őket.
- És maga most még többet fog fölkínálni.
- Ravasz, ravasz. Miért mondja ezt?
- Maga is kíváncsi. Minthogy nem ostoba, nem várja tőlem, hogy titkokat árulok el,
de talán szerezhet a velem való beszélgetés alapján bizonyos használható
megérzéseket. Ezek a beszélgetések ha másra nem is jók, még akkor is
mulatságosak. - Mikli cigarettáért nyúlt. - Higgye el, hogy van bennem emberség!
Maga sok hónapig lesz itt. Elintéztem, hogy ne tartsák szigorú őrizet alatt magát; ez
értelmetlen kegyetlenség lenne.
Wairoa megőrizte a nyugalmát.
- Hazudik, nem ez volt az indítéka. Mikli szeme beszűkült.
- Nem ajánlom, hogy sértegessen!
- Magát nem lehet megsérteni. Mikli rekedten fölnevetett.
- Eltalálta! Viszont kedvelem, ha elszórakoztatnak.
- Rágyújtott, leszívta a füstöt, füstkarikát fújt ki.
- A következőt javaslom. Maga szabadon mozoghat a lakó- és rekreációs
részlegekben. A legfontosabb helyek nem közelíthetők meg, ezt nyilván sejti; az
őrök senkit se bocsátanak be oda igazolvány nélkül. Időnként, ha óhajtja, fölmehet
a hegytetőre, őrizet mellett. A föld alatt bárkit fölkereshet, akit akar, szabadon
beszélgethet, bár nyilván maga is sejti, melyek azok a kérdések, amelyekre nem
kaphat választ. Az efféle kirándulásokra senki se kísérgeti magát. Fontosabb dolga
is akad a személyzetünknek, mint hogy egyre maga után caplassanak. A
korlátozások a következők: az éjszakáit a cellájában kell töltenie, zárt ajtó mögött;
nappal személyesen jelentkeznie kell négyóránként itt, az előszobámban ülő
szolgálatos tisztnél. És ezt a szerkezetet kell magán viselnie. - Egyik fiókjából
előhúzott egy szétnyitható, kipárnázott gyűrűt, amelyen zárószerkezet volt ott, ahol
nyitva állt.
- Ez a nyakára illik. Laza, kényelmes, mosakodni lehet vele, de amint látja, nem
húzható át a fején. Belsejében huzalok, tranzisztorok és egy kicsi, de megfelelő
elem. Ha bármiféle gyanú vetődik föl magával kapcsolatban, a tiszt megnyom egy
gombot, s elindít egy rádióhullámot, amely életre kelt egy adókészüléket a maga
nyakörvében. Ennek segítségével megtudhatjuk, merre jár. Szeretné megvizsgálni?
Wairoa átvette a szerkezetet, elfordította, majd visszaadta.
- Nyilván már attól is bekapcsol az adókészülék, ha babrálok vele. A frekvencia
nyilván megfelel a komplexumon belüli riasztóhálózatoknak, amelyek fölfogják és
továbbítják, másként a falak beárnyékolnának egy ilyen gyönge jelet. A föld fölött
egy érzékeny szerkezet számára fölfogható, függetlenül attól, a látószögbe esik-e.
Úgyhogy szerintem a frekvencia nagyságrendje körülbelül...
- Kit érdekel?
- Engem érdekel a konfiguráció, amely egy ilyen hullámhosszat létrehoz adott
fizikai távok között. Nagyon leleményes dolog.
- Nem kétlem, hogy fejben meg tudja szerkeszteni. Ami egem illet, én csak
kiadtam az ordrét az egyik elektronikus szak-nőszemélynek, és ő két napra rá
leszállította az árut. Elfogadja a feltételeimet?
- Igen.
Mikli fölkelt. - Akkor engedje meg, hogy föltegyem magára! Kérem, hajoljon ide
az íróasztal fölött. Mmm... Nehogy valami erőszakos cselekménnyel próbálkozzék!
Szívósabb és gyorsabb vagyok, mint gondolná. Különben is hová menne?
- Ha ellenállnék, megfoszthatnám magát a szexuális kielégüléstől - válaszolta
Wairoa. - De nem érné meg a fáradságot.
Mikli keze megállt. Majd egy idő múlva élesen így szólt: - Jó, gyerünk!
Wairoa fölállt és engedelmeskedett. Mikli a nyaka köré csatolta a gallért.
Mindketten visszaültek.
Mikli visszanyerte lelki egyensúlyát.
- A megjegyzéséről jut eszembe. Bemutathatok magának egy nőt, aki esetleg
érdeklődne maga iránt. Nem valami szépség, de hát maga sem az. Vagy ha inkább
fiatal férfit óhajt, azzal is szolgálhatok.
- Nem.
- Ahogy óhajtja. Mondhatta volna így is: „Köszönöm, nem."
- Minek?
- Ide figyeljen, nekem drága az időm! Nem vesztegethetem a maga durcáskodására.
- Egyszerűen csak szeretem a pontosságot - mondta Wairoa. - Beszélgessünk
mindenképp, amikor csak óhajtja! Maga érdekes alak.
- Maga is. Egyébként: mennyire emberi lény maga? - Mit jelent az, hogy emberi?.-
rántotta meg a vállát Wairoa. Mikli bólintott, és elnyomta cigarettáját.
- Maga és én köztem akad hasonlóság - mondta elgondolkodva. - Mindketten...
magányosak vagyunk. ... egyúttal mintha egy örökké tartó háborúba születtünk
volna bele... Nem? Nem vagyok biztos abban, hogy létezik-e olyasmi, mint az ősök
emlékezete. Lázálmok. Emlékeznek-e az emberi fajták azokra a bűnökre,
amelyeket egymás ellen követtek el?
- Furcsa a maga szájából a bűn szót hallani - jegyezte meg Wairoa.
Mikli pislogott, megrázta magát, s új cigarettát vett elő.
- Nos, még szigorúan tudományos alapon is nevetséges föltételezni, hogy az emberi
fajtáknak azonos a lelkűk. Ha minden egyedi, a termet, az arányok, a bőrszín, a
környezeti tényezők tűrése, akkor hogyne lennének azok az agyak és az idegek?
Nézze meg a különféle kutyafajták vérmérsékletbéli különbségét...
Fölberregett a házitelefon. Mikli fölkattintott egy gombot.
- Elnézést, uram - hallatszott egy női hang. - Szükségem van egy iratra a
páncélból. Oké?
- Oké. - Mikli lekattintotta a szerkezetet. - Előbb ismerkedjünk meg, mielőtt
metafizikai területekre tévedünk! - javasolta. - Mondana nekem valamit a
múltjáról?
- Hadd gondolkodjam ezen egy percre! - felelte Wairoa.
A tiszt belépett, s a páncélszekrény nagy, vasalt tölgyfa ajtajához ment. - Legyen
szíves, fordítsa el a fejét, amíg beállítja a számkombinációt - rendelkezett Mikli.
Wairoa körülforgott székével, s némán ült, amíg az ajtó kinyílt. Azután
visszafordult, s így oldalvást rápillanthatott az irattartókkal teli falra s a nőre, amint
épp kihúz egy fiókot.
- Nem, azt hiszem, maga megfordította a sorrendet - mondta. - Én úgy figyeltem
meg, hogy az emberek ismerik egymást valamelyest, mielőtt életrajzot cserélnek.
Miért nem térünk a tárgyra már ma? Mit csinált a maguk küldöttsége Jurrupban, és
mit a miénk?
Mikli kifújta a füstöt.
- Maga a kezét nyújtja nekem?
- Nem, természetesen nem. De azért érdemes lenne kicserélni néhány részletet
arról, ami kézenfekvő. Például: a maga küldetése összefüggött a Csillaghonban
lejátszódott államcsínnyel, ugye?
A tisztnek elállt a lélegzete. Mikli összevonta a szemöldökét.
- Ha úgy érti, részünk volt-e benne, a válaszom: nem.
- A mi munkacsoportunk úgy értesült, hogy maga Eszpányban járt, és később
utazgatott, és különféle magas rangú klántagokkal értekezett, továbbá hogy nem
maguk voltak az első északnyugati ügynökök a körzetben. Sőt igazság szerint
minket épp azért küldtek oda vizsgálódni, mert erről hírek jutottak el hozzánk.
A tiszt kivette a kívánt dossziét, becsukta a fiókot és a páncélszekrényt, kiment.
Mikli eközben így szólt:
- Az ilyesmit nem nagyon lehet titokban tartani. De hát használja a józan eszét! A
testületem természetesen tudni akarta, mi zajlik a Tartományban, különösen mivel
maguk, marájok is mindinkább jelen vannak ott. Hát maguk miben sántikáltak? -
Mosolyra húzta a száját. - Van egy régi mondás: „Egyenes kérdéssel nem lyukadsz
ki sehova." Nekünk az a nem túl látványos feladat jutott, hogy, mint szokás,
összerakjuk egy kirakós rejtvény darabjait, amelyekből vagy összeáll egy kép, vagy
sem. No, igen, örömmel láttuk olyan rendszer hatalomra jutását, amely
rokonszenvezett velünk, és ellenséges volt magukkal. De mi történt? Gaeánus
hatalomátvétel, olyan ideológia felülkerekedése, amely szöges ellentétben áll a
miénkkel. Ezt támogattuk volna? Ugyan már, barátom, ugyan már!
- Maguk kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat tartanak fönn a mongokkal.
- Kölcsönös előnyök alapján. Ha idő előtt megneszelik az Oriont, akkor kétfrontos
háború vár ránk, maguk a tenger felől, ők a hegyek felől. Úgy áll a helyzet: itt
akárcsak maguk, ők is azzal gyanúsítanak bennünket, hogy urániumot halmozunk, s
a kapcsolatok feszültté kezdenek válni.
- Valaki megadta Jovainnek azt a segítséget, amire szüksége volt.
- A bizonyítékok a jüanézek felé mutatnak. Maguknak van valami sejtésük?
Wairoa bólintott:
- A Tartomány új kormánya bizonyára kisemmiz bennünket. Arra fogja használni
meglehetősen nagy erőforrásait, hogy a kelet-urópaiakat megtérítse a gaeánus hitre,
s a saját vezérlete alá gyűjti ezeknek a növekvő erejét. Egy interkontinentális
szövetség... vajon reményt nyújt-e ez hosszú távon a jüanéz vezéreknek?
Lehetséges, hogy a császári szoldát-szellem újraéled?
- A maguk gondja. De hiszen a maráj politika mindig is az volt, hogy idejekorán
húzza ki a baj gyökerét, mielőtt elburjánzik! Mit szándékoznak tenni Jurup-pal?
- Nem vagyok én sem őfelsége kormánya, sem a haditengerészete.
- Sebaj - felelte Mikli, gúny bujkált a hangjában. - Ha az Orion fölszállt,
megvédjük magunkat minden agresszióval szemben. Tudja, akkor az lesz az
érdekünk, hogy megőrizzük a status quót, miközben szerteszórjuk az emberiségre
az űr áldásait.
Wairoa rászögezte a tekintetét.
- Maga nem hisz ebben. Soha nem is hitt.
- Ó, nem! - nevetett Mikli. - Hadd élvezze ki a képzelődéseit Eygar Dreng, meg a
hozzá hasonlók. Ez fölgerjeszti mérnöki lángeszüket; zseniálisak, ezt maga se
tagadhatja. De ez a jó példája annak, amikor a vágyak győznek a logika fölött.
- Mit jósol, feltéve, hogy az Orion sikerrel jár, és az Északnyugati Unió uralkodó
szerephez jut a Földön?
- Nos, merő kíváncsiságból hallgatólagosan technikai tanulmányokat rendeltem
olyanoktól, akik érzelmileg elfogulatlanok űrügyekben. És magam is
elgondolkodtam. - Mikli legyintett. - Képzelje csak el!
Nem állíthatunk föl helyőrségeket szerte a világon, s ha tehetnénk is, akkor sem
akarnánk. Tehát szükségünk lesz az Orionra és egy megnagyobbított
támogatóstruktúrára, hogy fenntartsuk fölényünket, a fenyegetést az égben. Békés
törekvésekre alig nyílik mód, amíg külön flotta nem épül ki, márpedig ehhez sok
idő kell; főleg ha nem áll igen hamar a rendelkezésünkre beruházható tőke egy
ilyen költséges és kipróbálatlan vállalkozáshoz. Dreng nevetségesen derűlátó a
vállalkozás tempójával kapcsolatban. Becsukja a szemét minden gazdasági vagy
társadalmi akadály előtt. Amellett: minden társadalom változik, a miénk is.
Biztosíték erre az Orion maga, s az, hogy megbillenti a régi maráj mérleget. De a
változások teljesen megjósolhatatlanok. - Megeresztett egy cápa-vigyort. - Egy
dolgot kivéve: soha, soha nem érjük meg, hogy a Föld virágoskertté alakul, amelyet
a Naprendszer ipari parkjai látnak el. Az emberi természetből fakad, hogy
belepiszkít a saját fészkébe.
Némi csend után, mely alatt csak a ventilátor berregett, Wairoa megrebbent, és
halkan megkérdezte:
- Ha ilyen kevéssé hisz a céljában, akkor miért szolgálja ilyen jól?
- Mert csuda mulatságos társasjáték, és pompás tűzijátékban végződik majd -
mondta Mikli. - Hát maga miért szolgálja a magukét?
- Mert, ahogy maga is helyesen látja, tudom, mi fog történni, ha maguk kerekednek
felül.
- És mit törődik ezzel?
- Ilyen a természetem: őrködöm. - Elhallgatott, majd tárgyilagosan hozzátette: -
Maga meg én arra születtünk, hogy megöljük egymást. Ezért azután nyíltabbak
lehetünk egymással, mint bárki mással e világon.

3.

...Hát újra itt az ősz, s szőlész-borász erénye

élénkbe önti dúsan egy hosszú év borát.
Itt ülünk együtt újra, míg őszi szél süvölt kinn,
s bíborvörösen izzik a szőlőskert csodája,
élénken és lobogva; de ellobbanva, sajna,
és vége már,
jaj, mily korán!
Hát élvezd még ki gyorsan a nyár-ízt a kupában,
s az égen húzó sólyom szelíd arany-ívét;
és perdülj újra táncra, a dalom dallamára;
a bor megifjít, Kedves, s tiéd maradok én.

Plik a dal végén belekapott a húrba, és félretette a gitárt. Baljával a pohárért nyúlt,
jobb karjával átölelte a mellette ülő lány derekát. Belemosolygott az arcába, majd
könnyedén megcsókolta.
Az étkezdében fölcsattant a taps. A terem vacsora után ivóvá alakult át, ezt
Csizmatalpnak nevezték el. (Senki se tudta, hogyan, de mindenki tudta, miért: az
északnyugati mérnököknek volt egy halhatatlan mondásuk: „Az utasítások a
cipőtalpra vannak fölírva.") Egy polc szolgált bárpult gyanánt, fölötte palackok és
söröshordó; mindenki magának töltött, a pénzt egy tálba dobta, becsületkassza
alapon. A neonfény helyett díszes lámpások szórták a fényt, ünnepi hangulat
terjengett, romantikus homályba borultak a sarkok. A levegőbe permetezett
fenyőillat meg a szellőző berendezések ellensúlyozták az égő olaj, dohány,
marihuána, hasis szagát.
Ezen a kései órán már csak maroknyi ivócimbora üldögélt a padokon. A munkások
csak egyetlen pihenőnapot kaptak hetenként, a hét más-más napján, sokan ki se
vették, sőt a szabadságukat sem - az Orion megszállottjai voltak.
- Kinek szólt ez a dal? - kérdezte a fiatal nő. Korábban, amikor a terem még teli
volt, Plik különféle, többnyire trágár ajánlásokkal látta el számait.
- Ki másnak: neked, édes! - duruzsolta, közben belekortyolt a tűzhányóerejű helyi
whiskybe.
Lisba Jamamura összehúzta szemöldökét, és sherryt töltött magának.
- Igen. De akkor miért neveztél Szőlőlevélnek, és miért céloztál a szép közös
múltunkra?
- Ez a költői szabadság - felelte Plik. A lány oldalvást rápillantott.
- Vagy inkább szabadosság, nem? Szerintem ez valami régi nőnek szólt, a messzi
Jurrupban, és anglis nyelvre fordítottad mosogatás közben. – Plik napközben a
konyhán kapott munkát, ahol mindig elkelt a segítség. Esténként többnyire italért és
borravalóért énekelt, s elég szépen keresett, merthogy az emberek itt nehezen
jutottak szórakozáshoz.
Plik feléje billentette a fejét. Tömzsi lány volt, de arca pikáns, egy kis ázsiai
beütéssel, értelmes és eleven teremtés volt, műszaki könyvtáros.
- Nem, tévedsz! - nyögte ki Plik. - Elismerem, eredetileg ott komponáltam, s akad
benne néhány irodalmi utalás, de mind ez ideig nem találtam olyan hölgyre, aki
méltó lett volna rá.
- Jól van, no. - A lány mosolygott, és magához húzta. - Én is hagyományosan
viselkedem, és úgy teszek, mintha elhinném. Aranyos csirkefogó vagy te! - Plik
ajka a lány illatos, kékesfekete haján kószált. - És külföldi. Ez izgalmas. Annyira
elszigetelten élünk itt!
- Ugye holnap nem dolgozol?
- Nem, holnap nem kell dolgoznom.
- Nekem se. De azért kitalálhatnánk valami tevékenységet.
- Nagyon szeretnéd?
- Másként magányos lennék.
- A barátaid...
- Á, a munkatársaim meg a legényszállás lakói kedvesek, érdeklődők, de őszintén
szólva idegenek számomra, különben is: férfiak. Iern és Ronica időnként
meghívnak a szobájukba beszélgetni, inni egyet, de nem túl gyakran. Szinte minden
idejük a munkájuké és egymásé. Wairoa pedig a szabadulása óta... figyel.
- És Karst kapitány? Úgy hallottam... Plik fintorgott.
- Miért törődne velem? Van nagyobb egér is, akivel macskát játszhat.
Lisba elhúzódott tőle.
- Kiről beszélsz? A marájról? Plik csuklott, és újra ivott.
- Nem, az ő lába nyomára kopókat küld. Mihelyt módjában áll, vissza fog osonni az
almukra, és megfojtja a kölykeiket. Nem, az egerek a közönséges emberek,
szerencsétlen és boldogtalan embermilliók. És, hogy a hasonlatot kiterjesszem: ha a
világ lángokban áll, ő odasettenkedik majd, és dorombol örömében.
A lány teljesen kibontakozott a karjából.
- Nem tetszenek a célzásaid.
- Bocsáss meg! - Szabatosabb beszédmódra váltott át: - Nyilván rosszul fejeztem
ki magam. Túl sokat ittam. Legjobb lenne, ha itt hagynánk ezeket a félig kiivott
poharakat, és...
- Nem, álljon meg a menet! - A lány kihúzta magát, és nézte. A többiek nem
hallották halk beszédüket, egymással beszélgettek, nem akartak odafigyelni. Az
Unióban igencsak tisztelték a magánéletet, az Orion-komplexumban kevéssé. -
Tudni szeretném, mit értesz azon, amit itt összehordtál. Tudnod kell, hogy Mikli
Karst nálunk itt hősnek számít azért, amit a vállalkozásért tett. Ha rosszban
sántikál, akkor mindnyájan rosszak vagyunk; márpedig ezt tagadom.
- Én is, én is - sietett a válasszal Plik. - A személyes morálján ne vitatkozzunk. Te
őszintén hiszel benne, hogy amit ő tesz, az a világ javát szolgálja. Ez elég.
- Nem, nem elég! - A lány arca megfeszült. A félhomály miatt nem lehetett tisztán
látni, de úgy tűnt, elsápadt. - Azt állítod... hogy én... a munkatársaim és én... hülyék
és vakok vagyunk, olyan célt szolgálunk, amely újabb Végzetet hozhat a világra.
Ugyanaz a hisztéria van benned is, ami a marájok lelkébe beépült, és... szóval,
többet képzeltem felőled. Tényleg.
Plik visszafogta magát.
- Minden Orion-hajó képes lesz arra, hogy kikészítsen néhány várost, ez reális
lehetőség. Ki fogja ellenőrizni a gazdáit? És az űrből hozott hasadóanyagok, a
Földön épült magreaktorok, a biotechnika, amely olyan szörnyeket teremtett, mint
ez a szerencsétlen Wairoa? A tieid egy démont szabadítanak el, a hatalom démonát.
- A hatalommal nem kell föltétlenül visszaélni. Plik a fejét rázta, ivott, összehúzta
magát.
- Üresjárat, amit beszélsz, kicsim. Legjobb esetben is: nincs jelentősége. Nem az
ember él a hatalommal. Hanem a hatalom velünk, mindig. Fölhasznál bennünket,
belőlünk él, akkor is, amikor kezdeti célján már túljutott. Önmagáért van, önmaga
istene. Azt hiszed, az Orion szabaddá tesz majd benneteket. És lehet, hogy így is
lesz, egy darabig. De azután, azután...
Lisba fölállt.
- Jó éjt.
Plik utánabámult, majd újra visszatért a tekintete a megmaradt társaságra, együtt
érzőn rájuk mosolygott, és fennhangon kijelentette:
- Ez a lány nem képes elfogadni, hogy valaki is kételkedjék az ő igazságában.
Egyikőtök se képes erre. Nem meritek elfogadni. Jobb lesz, ha megtartom
magamnak a véleményem. - És fölemelte a poharát.

4.

A legnagyobb ellenfélnek a köd számított. Nem volt ez hideg környék, még télen
sem, a szigetek elfogták a szél nagyját. A heves esőzés is ritka volt erre, bár szinte
mindennap esett. Hébe-korba havazott is, de a vékony hó alig ért földet, máris
elolvadt. Terai nyugodtan gyalogolhatott naplementéig, csak akkor kényszerült
hajléképítésre.
De azután leereszkedtek a felhők, hidegen csapódott le a pára. Átitatta a világot, s
neki szürke, alaktalan homályon kellett átgázolnia, s ez az időjárás meg a rövidülő
napok megfosztották a reggeli és esti menetelés lehetőségétől. Pár méternyire
lehetett csak ellátni, így nem tervezhette meg útját az előtte elterülő hegyeken,
völgyeken át. Találomra botorkált előre, úgy, hogy ne távolodjék el a víztől, hogy
hallja, amint az a szikláknak ütődik, s ne fossza meg magát visszavonhatatlanul a
tenger adta tájékozódástól. A ködgomoly elnyomta, elterelte a neszeket,
összezavarta az irányérzéket - sose tudta, merről hallja őket. Még ennél is
rettenetesebb volt a nyirkosság, amely minden zivatarnál jobban beleivódott a
ruhába, a bőr alá, a csontja velejéig; köhögött és borzongott tőle; már maga sem
tudta, léteznek-e valóban a déltengerek, vagy csak álmaiban éltek valaha.
Azt nem tehette, hogy letáborozik, és kivárja, amíg kitisztul az idő. Ez túl sok
idejébe került volna. Jobb napjain mintegy harminc kilométerre becsülte megtett
útját, de csak ritkán voltak ilyen napjai. A terep inkább lassította útját. A szükség
azt kívánta, pihenjen meg, készüljön fel az éjszakára, az alvásra, kerítsen magának
valamit a vadonból, és tapasztalatlan kezével, kőkorszakbeli szerszámaival
dolgozza fel ehetővé. Ha köd van, ha nincs, meg kell tennie a megteendő utat.
A part egy földcsík volt magas hegyek mentén, a földcsík meg-megszakadt, ahol a
hegyek a vízig nyúltak, amelyeken át kellett hogy másszon, másutt fjordok törték
meg, ezeken átkelt, a folyókon átúszott vagy átgázolt. Mégse volt más útvonala. Ha
könnyebb talajviszonyokat keresve keletnek fordul, egykettőre eltéved, hiszen az
eget szinte sose lehetett látni; hamarosan belekeveredne egy magaslati viharba, ha
ugyan egy lavina vagy grizzly medve nem végez már előbb vele, vagy nem zuhan
bele valamibe. Itt legalább iránytűként használhatta a szorosokat, a fával benőtt
alacsonyabb lejtők táplálékkal szolgáltak - bőven akadt szarvas ebben az évszakban
-, s nagyobb esélye volt arra, hogy településre vagy halászhajóra bukkan, segítségre
lel.
Végtelen órákon át gyalogolt, közben kialakította agyában a mesét, amellyel előáll
majd, ha emberekkel találkozik. Hitelesen kell hangoznia, illenie kell elvadult
külsejéhez. Ezzel a megtépázott, nyúzott, mosdatlan-borotválatlan megjelenésével,
nyersgyapjú és cserzetlenbőr ruházatával, amelyet állatinakkal varrt össze, s
amelyeket nem akkor váltott magán, amikor beszennyeződött, hanem amikor már
rámerevedett, kezében nyúlölő husánggal, oldalán durva zsákkal, benne vágásra és
hajításra használt kövekkel, hátán éppily kezdetlegesen szőtt-font kosárral az
élelme számára - elijesztené a legegyszerűbb vadembert is, aki az útjába akad.
Ő maga mégsem vadult el. Maráj férfiember ő, megvan a teljesítendő küldetése, s
van otthona is, ahová meg kell térnie. Nap mint nap emlékeztette magát erre, hogy
higgyen is benne.
És Terai Lohannaso bukdácsolt tovább a nyirkos ködön át.

5.
Vidáman recsegett-ropogott a tűz a kerámia tűzhely műanyag ajtaja mögött. Meleg
áradt a csövekből. Halk berregés hallatszott a kéményből, a legyezőlapát elkapta a
kürtőgázok energiáinak nagy részét; ami maradt, annak jelentős része a hőcserélőbe
jutott, s azon át vissza a házba. A lámpa fénye bevonta a tapétát, a függönyöket,
képeket, berendezést, szőnyeget, s visszaverődött az ajtó üvegéről, elfedte a kinti
éjszakát. A vacsora illatmaradványai, a kávé és brandy friss aromája lengte be a
nappali szobát.
- Biztos vagy abban, hogy Iern ittléte nem kelt gyanút? - kérdezte Tom Jamis. -
Emberekkel ismerkedik meg látogatásai során. Kenáj egy nagy falu, és a pletykát
leginkább az gerjesztené be, ha a vőlegényed nem mutatkozna be mindenkinek, de
meglehet, hogy valaki Délre utazva épp olyan helyen hozza szóba, ahol illetéktelen
fülek is hallják.
Ronica rámosolygott mostohaapjára. Az nagydarab, kopaszodó férfi volt, őszes
szakállal, külsőleg-belsőleg hasonlított Launy Birkenre.
- Igen, épp ez az egyik dolog, amiről tájékoztatni akarlak benneteket - mondta
anyjának és neki. - Amíg kellőképp óvatosak vagyunk, semmi ok aggodalomra.
Mikli Karst maga hagyta jóvá, hogyan intézzük, miként álcázzuk a dolgot. Eszerint
Iern egy szabad merikai, Korádóból, s én egy olyan utazásom során ismertem meg,
amiről nem beszélhetek. Ne feledjétek, csakugyan fölvettünk néhány külföldit az
Orionhoz. Hivatalosan Iern egy idelátogató ösztöndíjas tudós itt, a
természetvédelmi tudományos körzetben. A neve Erno Fernau, s így senki nem
figyel majd föl esetleges nyelvi hibáira. Az akcentusa elcsúszik, mint a mejkói
határ közelében beszélt anglis, amelyben sok a spanyol behatás. - Beszívta italának
erős illatát, kortyolt belőle, majd méregerős kávét küldött utána. - Különben se
leszünk itt túl soká. De hát a mindenségit: a fene megesz, ha nem látogatom meg a
szüléimet, és nem mutatom meg nekik a páromat!
Iern odanyúlt, megfogta Ronica kezét, és megszorította. Érződött, hogy imádják
egymást. Ronica lebegett a boldogságtól, világegyeteme pillanatnyilag kibillent
tengelyéből. Iernnek még a három hónapi együttélés után is sikerül őt így
kibillentenie. S mindig is sikerülni fog neki, amíg csak szörnyen meg nem
öregszem, és el nem gyöngülök. S még amikor majd mindkettőnket tolókocsiban
tolnak, akkor is kéjesen turbékolunk egymással, és megbotránkoztatjuk az
unokáinkat.
- Csuda édes vagy a magad csibészes módján - mondta az anyja. Anneth korán
megőszült ugyan, de ez volt az egyetlen engedménye, amit a korának tett. -Téged
pedig kedvellek, Iern. Alighanem nagyon meg foglak szeretni.
- Megtiszteltetésnek veszem, asszonyom - válaszolta szokatlan zavarban a klántag.
- Mármint ha alkalmunk lesz rá. Tómnak és nekem - tette hozzá Anneth. - Aligha
lesz, csak majd ha az Orion fölszáll. És azután... az ügyeid Jurrupba szólítanak...
Na jó, ne borongjunk előre! Túlzásba visszük. Hogy tetszik az élet, most hogy
letelepedtél az Öblön túl?
- Ó, csodálatosan! El vagyok bűvölve. Még az időrabló értekezletek, jelentések is
mind az űr felé visznek bennünket - ragyogott föl Iern.
Ronica egyetértett. Ő maga is a stimulátorokkal foglalkozott az
irányítórendszerekkel kapcsolatos munkája során.
Iern természetesen pilótának képezte magát. Eddigi pályája a vállalkozás
legkiválóbb repülősévé tette. Mihelyt megismerkedett valamelyest az űrhajókkal,
melyekkel majd repülni fog, máris megtette gyakorlatias javaslatait, miként
oldhatnák meg a kutató-fejlesztő csoport által felvetett problémákat. És ez a
szerepe szorosan összefonódott Ronicáéval, éppúgy, ahogy ők maguk fonódtak
egymásba, valahányszor kettesben maradtak, és rájuk tört a vágy. Iern ott volt a
közelében, napközben...
Csak a stimulatorokban nem. Ott Iern eltávolodik tőlem, és még amikor kimászik
belőle, akkor se tér vissza hozzám nyomban: a lelke, a tekintete másfelé jár. Nem
vehetem zokon tőled, Iern, kedvesem. Csak irigyellek... akkor vagy a legvonzóbb,
amikor betöltenek a csillagok... Pedig a stimulator csak egy komputervezérlésű
színjáték, képek jelennek meg egy ernyőn, jól utánzott kijelzések, kevésbé-jól
utánzott érzékelések; csak hogy halvány sejtelmünk legyen, mit is kell építenünk,
mit kell tennünk. A régieknek módjukban volt hatalmas földi irányítóapparátust
fönntartani meg a bolygót beágazó figyelőhálózatot. Nekünk erre nincs módunk.
Viszont hajókat kell építenünk, szabadon repülő személyzetekkel, köztük veled,
veled, Iern. És velem az oldaladon ?
A szülői házban készültek éjszakázni, de előtte anorákba bújtak, és kéz a kézben
kimentek a szabadba, a teljesen tiszta égboltot akarták látni, ami olyan ritkán
bukkant elő. Itt, a város szélén az övék volt a sötétség, az övék volt a csillagos ég.
A hideg csípte az arcukat, lélegzetük fehéren gőzölgött. Odafenn fénylett a Tejút, a
víz ébenfekete tükre megkettőzte a látványt. Csillogás fönt is, lent is. S a keleti
égbolton ott magaslott az a téli csillagkép, amelyet Orionnak neveznek.

XX.

1.

Olyan kevesen vannak, akikkel szabadon beszélhetek! Ketten voltak jelen ilyenek.
Jovain nézte őket kapitányi íróasztala túloldalán, és nagyon egyedül érezte magát.
A gondolatait megoszthatja velük, a szívét soha. Erre nincs senkije.
- Mi a véleményed? - kérdezte Pir Verine Bergdorff-tól.
A mágnás fészkelődött. Alacsony termetű, de jól ismert sportember volt, akit az
itáljai hadjárat tisztjeként nagyra becsültek.
Odahaza határozottan irányította a Zseneve-tó környékén lévő családi birtokait,
-valamint az általa alapított kereskedelmi ügynökséget. Most mégis habozott.
- Több információra volna szükségem, uram. Mattas Olvera káromkodott egy
mennydörgéset.
- Még? Minek? - kérdezte. - A Csatornán túl üldözik az Igazlátókat. Ez egyértelmű
törvénysértés, méghozzá a Csillaghon szeme és lézerei láttára! Ha némán tűrjük,
akkor ki támad hátba bennünket legközelebb? A keleti barbárok?
- Várj, várj! - emelte föl a tenyerét Jovain. Csend támadt, s az égi gömb állandó
lágy zúgása csak elmélyítette ezt a csöndet. Gaeánus módra tudatosította magában
környezetét, az ősrégi tárgyakat és alkotásokat, keze alatt az üveg asztallap jeges
keménységét. Ebből merített erőt ahhoz, hogy gaeánus tanítóját megfékezze. -
Hallottam már a szónoklatodat, Mattas. Ma tanácsot szeretnék kapni.
Az ucsenyi elvörösödött, szortyogott egyet, hátradőlt és duzzogott.
- Elegem van már abból, hogy az allemánokat barbároknak nevezik - tette hozzá
Pir Verine. - Ilyen is akad, de akik a közelemben élnek, azokat visszahódította már
a civilizáció. Növekszik az értelmiségük, kereskedelmük, jogrendszerük, az
igényeik. Biztos, hogy végül mindez a Tartomány riválisaivá teszi őket, ha
konföderációjuk kiterjed és modernizálódik. - Békés pillantást vetett Mattasra. -
Ennyiben igaza van. Az unokáinknak tartozunk azzal, hogy előretekintünk és
fölkészülünk.
- A kérdés az: mire és hogyan? - kérdezte Jovain. - Nem piszmoghatunk sokáig.
Különben a Tartomány széteshet alattunk. Mielőbb, mielőbb össze kell hívnom
hivatalos tanácsadóimat, megvitatnom velük a kérdést, és kiadnom a parancsaimat.
Előbb azonban tudnom kell, milyen irányt vegyek. Azért hívtalak, Pir, mert úgy
hiszem, tőled megalapozott és független véleményt kaphatok. - Vagy legalábbis az
ezt leginkább megközelítő lehetséges véleményt, gondolta. Nyugtalan lett. Vagy még
ennyit sem? Pir Verine a múltban nagy tétekben hazardírozott, de mindig
kiszámítottan, óvatosan. Előnyösnek találta, hogy a puccsom mellé álljon; s ha a
puccs elbukott volna, kész lett volna megtagadni engem; egyszer talán azt találja
előnyösnek, hogy eláru.,
A másik klántag megsimította kopasz fejét.
- Nos hát, ha őszinte akarok lenni, nem látom be, miért vegyük túl komolyan ezt az
anglájlanni ügyet.
- Micsoda?! - robbant ki Máltásból. Fölpattant, föl s alá járkált. Jovain orrát
megcsapta a mosdatlan test és mosatlan ruha bűze. - Szóval magát nem érdekli,
hogy szükagyú reakciósok bandája megtiltja az általuk kormányzottaknak az
Igazság meghallgatását? Azt állította, hogy rokonszenvez a gaeánizmus-sal, de...
Phü! - Épp csak hogy nem köpött ki a szőnyegre. Ehelyett rámutatott: - Hát
elfeledte, mit jelent ez ? Hogy megszabadítottuk: Devont a partjait fosztogató
kalózoktól, bár az sose tartozott a Tartományhoz, és Csillaghonnak semmi
kötelezettsége sincs iránta. És még sok-sok jót tettünk velük az évszázadok során,
amiért hálával tartoznának. És hogyan hálálják meg nekünk ezek a majmok? Nyílt
szerződésszegéssel!
- Helyezzük ezt megfelelő távlatba! - válaszolta szelíden Pír. - A valaha volt
kalózok és a hasonszőrűek olyan javakat raboltak el, amelyeket mi meg akartunk
vásárolni, s ezzel rontották a piaci helyzetünket; és kétségtelenül a mi partjainkig is
elmerészkedtek volna. - Fölemelte mutatóujját. - Igaz, a Guernsey-i Egyezmény
szabad bejárást garantál számukra Dél-Anglájlann országaiba, törvényes ügyekben.
Devon akkor is egyházi uralom alatt álló állam. Püspökük úgy találja, s nem is
alaptalanul, hogy a gaeánizmus aláássa az ő egyházát és hitét. Ezért, mondja, a mi
misszionáriusaink ügye nem törvényes ügy. Hát érdemes ezért háborúzni? Miért
nem arra koncentrál inkább, ucsenyi, hogy hazánkhoz közelebb térítsen?
- Ki beszél háborúról? - szólalt meg Jovain. - Csak gazdasági szankciókról van
szó...
- Ó, nem! - válaszolta Pir, még az eddigieknél is halkabban. - Azokat ne, uram és
barátom! Sokunk elégedetlen, amiért Ön azt ígéri az Új Elszigetelődés pártiaknak,
hogy korlátozni fogja a külkereskedelmet. Azon leszünk, hogy az a program
eltűnjék a süllyesztőben. A kereskedés, mondjuk, a marájokkal, nem ért el túl
magas szintet. De a Csatornán át folytatott kereskedelem: az más dolog! Egy tiltás
súlyos károkat okozna nekem és minden hozzám hasonlónak. - Jovainra vetette
tekintetét. - A kapitány aligha óhajtja megbántani a támogatóit. Nemde?
Milyen hideg van! Csak képzelődés, mégis borzongok.
- Én se háborúról beszéltem! - dohogott Mattas. - Kemény diplomáciáról, ha
szükséges, ultimátumról, mozgósításról a mi oldalunkon; ezek majd megteszik a
magukét.
Pir mosolygott. - Ez igen! És a válság hatásaként további kereskedelmi
engedményeket kapunk. Kérem, jegyezzék meg, amit mondtam. Az ügyet nem kell
komolyan venni. Ez nem jelenti azt, hogy nem húzhatunk hasznot belőle.
Mindketten feszülten figyeltek. Pir tovább magyarázta:
- Egyetlen jelentős példaként gondoljanak hivatásos katonáinkra! Azoknak nem
nagyon tetszik a régi ellenséggel, Eszpánnyal való kiengesztelődés gondolata. Még
ennél is kevésbé tetszik nekik, ha csökkentjük a létszámukat, ha netán a Csillaghon
által közvetlenül toborzott katonákkal pótoljuk őket. Igen, Alpeseimben én
hallottam panaszokat, amelyek már-már lázadozásig fajulnak. A mozgósítás
legalább ad valami tennivalót a tisztikarnak, valamit, amit ön kézben tarthat,
kapitány.
- Én... magam is... hasonlóképp gondoltam - mondta Jovain.
...Pár óra múlva ott állt egymagában, meghajlott háta mögött összekulcsolt kézzel.
Az időtől megbarnult papírt nézte, rajta a Tours-i Nyilatkozatot, de alig látta, a
szavak a tudata alatt lüktettek: „...a béke, a rend, az igazság és a végső egyesülés
céljából..."
Én, aki háborúkban éltem le az életem, a béke embere vagyok. De ha háborúval
fenyegetőzöm, és hiába, akkor meg kell vívnom a harcot. Miért? Hogyan történt ez
az egész? Hol romlott el?
Kihúzta magát. Fájdalom és halál: együtt jár az Életerővel, amelyet szolgál. Ezt
nem szabad elfeledni.
Az óra azt mutatta, hogy Urópában az évszak rövid nappala átfordult a hosszú
éjszakába. Haza kell térnie, lakásába, Faylishoz. Talán öbelőle erőt merít. De
valószínűbb, hogy az asszony szeretne erőt meríteni őbelőle, megnyugvást, vigaszt,
reményt. Az utóbbi időben már nem is panaszkodik, amiért ő ilyen későn jár haza.
2.

Terai a távolból megpillantotta a falut, az ablakok fényét a ködön át; meggyorsította

léptét, s máris megfeledkezett fáradtságáról. Tudta ő, hogy kell itt lennie egy
halászközségnek a fjord torkolatánál; mesélték neki a minap megismert inzsunok.
Szállást, ételt, ruhát is adtak, de ő egyetlen éjszaka után elhárította a további
vendéglátást. A hírek, amelyeket visz, nem tűrnek halasztást.
Amellett a lelkiismerete is hajtotta elfelé, mert az inzsunok is az Északnyugati
Unióhoz tartoznak.
Neki pedig a saját hazáját kell szolgálnia, s egyben az emberiség hazáját, az egész
élő bolygóét.
A mező homályba borult körülötte. A kavicsos út csikorgott bocskora alatt. Eddig
még csak hűvös volt, nem igazi hideg, de hamarosan megjön az is, merthogy tiszta
az ég, s az inzsunok úgy mondták, hogy ez a mai a tél első napja. Csillagok
hunyorogtak a pirosló égen, amely hamarosan elfeketült. Kutya csaholt valahol.
Az út elhajolt egy csillogó víztükör felé, a maradék fényt elfogták a hegyek. Terai
szeme épp hogy kivette az antennát az egyik épületen, amelyről úgy gondolta, hogy
ez az itteni páholy székháza. A karcsú pózna s a megfeszülő huzalok valóságos
árbocot alkottak, a csillagok közt haladó, ismeretlen partok felé tartó hajó árbocát.
Mögötte az Orion csillagkép magaslott.
Terai kátyús utcán kutyagolt e cél felé. Nem találkozott senkivel. Az emberek a
házukban ültek, többnyire az asztal körül. Látta őket - férjet, asszonyt, gyerekeket,
néhol nagyszülőket is - ugyanazon tető alatt vagy egy vendégeskedő barátot.
Végtelenül megnyugtató és nyájas látvány - s őtőle végtelenül távoli.
Kiválasztott egy házat; a legnagyobbat a városban, gyűlésteremnek megfelelő
méretűt, amely azonban ugyanolyan gerendás-zsindelyes volt, akár a többi. Ajtaja
nem volt bezárva. Terai mégis úgy döntött, hogy használja a kopogtatót, mert a
kiszűrődő fény arra vallott, hogy van benn valaki; nyilván a gondnok, aki lakást
kapott cserébe fél állásáért. A fa tompán kondult.
Az ajtó kinyílt. Középkorú férfi állt Terai-jal szemközt. Kezében egy rúdon
gyertyát hozott; görbedt, de kemény, göcsörtös izomzatú, testi munkától erőteljes
férfit mutatott a gyertyafény. Megbámulta a rá nem illő ruházatba öltözött,
nagydarab jövevényt.
- Ki maga, és mit akar? - kérdezte. Ezen a távoli tájon nem néztek gyanakodva az
idegenekre.
De én maráj vagyok, gondolta Terai. S látja rajtam. Fennhangon pedig:
- Jó estét, uram. Elnézést a zavarásért, de sürgős hírt szeretnék közölni
Vittohyrával.
- Aha. Közölje a nevét és a küldetését! - felelte a gondnok barátságtalanul.
- Tudja, hajótörést szenvedtem, tegnapig gyalog jöttem, akkor egy törzshöz
érkeztem, akik befogadtak, azután ideirányítottak. Csak értesíteni szeretném a
cégemet és elmagyarázni nekik, mi történt. Ők majd intézkednek, és értem
küldenek.
- Miféle cégnél lenne benn valaki ilyen későn, ráadásul ünnepnapon? Nem nagyon
hiszem. - Egyértelműen ellenséges lett. Szabad keze az oldalán csüngő tokos késre
tévedt. - Menjünk el szépen Óla Noren-hoz. Ő a polgármester, és szorosabb
kapcsolatban van a külvilággal, mint mi, többiek.
Terai talán elfogadhatta volna ezt az ajánlatot. Valószínű, hogy elhiszik a meséjét.
De ezen az úton eddig már sokszor került végveszély közelébe, s a „valószínű"
szinte illetlen szó volt a számára. Erőszakosság nélküli dzsúdó-testhelyzetet vett
föl, laza izmokkal, megfeszült idegekkel, fölkészült szervezettel.
- Készséggel teszem tiszteletem a polgármesterénél, mihelyt leadtam a hívást. Most
tehát előbb elintézem, ha megengedi.
- Nem engedem meg! - Elővillant a kés. - Torkig vagyunk már a magafajtákkal,
akik mindenfelé szaglászódnak, még itt is! Bánom is én, mit keres, ott egye meg a
fene magát!
Sebes-heves akció, összecsapás következett. Terai kiütötte kezéből a kést,
lehajította a tornácról, ránézett a padlón ziháló férfira.
- Igazán sajnálom. Nem én akartam, eszembe se volt bántani magát. De most
engedelmeskedik nekem, megértette?!
A gondnok föltápászkodott, fölvette gyertyáját, újra meggyújtotta, és becsoszogott
előtte egy sötét előtéren s egy sötét folyosón át. Újabb gyertya villant föl. Testes
asszony jött mögötte, ujjait agyongörbítette a köszvény, feltűnő műfogsora
elővillant - az ilyesmi Terai óceániai hazájában teljességgel ismeretlen látvány.
- Bob? - kiáltott az asszony. - Mi a baj? Bob, drágám! Ó... - Rémülten és
csodálkozva hallgatott el.
- Ne féljen, asszonyság! - szólt Terai türelmesen. - A férjének nem esett baja. Nem
viselkedett elég okosan, nem akarta megengedni, hogy egy üzenetet továbbítsak, és
most kénytelen vagyok őt túszként tartani, amíg a társaim megérkeznek, de
hamarosan itt lesznek. Ha kimegy, kérem, mondja meg a szomszédoknak, ne
csináljanak zűrt. Utólag elintézem majd, hogy kellő kárpótlást kapjanak a jó
falubéliek.
- Tégy úgy... ahogy ez az ember mondja, Mara - motyogta a gondnok.
A nő reszketve kiment, sírással küzdött. Terai leültette a férfit egy székbe, becsukta
a rádiósszoba ajtaját, majd az adókészülék fölé hajolt.
- Lehet, hogy maga hajótörött, de nem közönséges matróz - mondta a norrman.
- A Haditengerészethez tartozom - mondta Terai. - Azt reméltem, hogy nem
fogadnak ellenségesen, de úgy látszik, mégiscsak így van.
- De hát miért rakják teli az országot az embereikkel maguk, marájok? Halljuk a
Szoros menti városokból...
Terai elcsitította, és megteremtette a rádiókapcsolatot. A Vittohyrában éjszakai
szolgálaton lévő ügyeletes titkárnő hívta a tisztet. Terai szívesebben tett volna
jelentést magasabb rangú személynek, de időbe telt volna, amíg a küldönc előkerít
ilyesvalakit, s addigra ez a falu fölbolydulna. Bízott abban, hogy izgalmuk korlátok
közt marad - gúnyolódó tömeg gyűlik össze az épület előtt, méltatlankodó szóvivő
nyomul be -, de még ezt a kockázatot se merte vállalni.
- Figyeljen nagyon, zászlós - mondta a maga nyelvén -, és adja tovább az
üzenetemet Kurawa kapitánynak! Senki másnak egy szót se, megértette?!
A válasz hadarva érkezett:
- Igenis, igenis, uram! Egy órán belül oda tudunk juttatni önért egy vertikálisan
leszállni tudó gépet, egy szakasszal a fedélzetén. Jó lesz így?
- Azt hiszem, igen.
- Nincs szüksége valamire, uram?
- Hát... - Terai elnyomott egy mosolyt. - Küldhetnének egy üveg rumot. És mihelyt
elküldte azt a futárt Kurawa kapitányért, talán elintézhetne nekem még valamit.
- Bármit, amit csak tehetünk, uram! Mondja nyugodtan...
- Nem nagy ügy. Üzen Új-Zélannba, és megteremti a feltételeit annak, hogy
beszélhessek a feleségemmel.

3.

IV. Arnec, Nyugat-Brézs Mestromorja, a Kemper fölött magasló várának emeleti

termébe tessékelte vendégeit. Az ablakból friss hótól fehérlő háztetőket látott az
ember, két kovaszürke patakot, a vízparton árbócokat, hajókat, székesegyház
tornyok körvonalait a távolabbi csúcsokat borító alkonyi homály előterében. A
keskenyebb utcákba már belopódzott az éjszaka. Bíborszínü, zafir-, smaragd- és
borostyánszínű lámpások fénylettek, de tompított fénnyel; ez idén komorabban
ünnepeltek. Az ablaktáblákon át behúzott a hideg.
A lámpák idebenn se derítették föl egészen a borongó hangulatot. Talán mert a
mennyezet burkolata, a kárpitozás, a súlyos, régi bútorzat is túlságosan sötét volt, s
a falról, a képekről letekintő ősök túl szigorúak. De az is lehet, hogy maguk az
emberek árasztották a komor félhomályt. Húszan voltak, főleg férfiak,
többségükben középkorúak, részben légszülték, részben előkelőbb alattvalók.
Mindnyájan gazdagon öltöztek föl az alkalomra, de mind komor színárnyalatokba,
leszámítva egy kurta piros mantillát, Vosmaer Tess Rayman vállán. Egy
büféasztalon bor és harapnivaló állt, de a vendégek alig fogyasztottak, s azt is csak
szórakozottan. Kis, változó csoportokat alkottak, halkan beszélgettek.
Végül Arnec fölemelte a hangját, és tájszólásos francáj nyelven, így szólt: - Kérem
önöket, hölgyeim és uraim, foglaljanak helyet. - Amikor mindenki megtalálta
helyét a középen álló asztal körül, a házigazda megállt az asztalfőn, és fölemelte
kezét, csöndet kért. Külseje nem volt valami jelentőségteljes, alacsony, görbe hátú
férfi volt, ritkás, fehér hajú, szemüvege folyvást le-lecsúszott orráról. Tudós lévén -
nagy jelentőségű művet írt a kelta nyelvek ítélet utáni fejlődéséről, nem játszott
soha jelentősebb szerepet a politikában, csak amilyet örökölt pozíciója megkívánt.
Éppen ezért keltett különös figyelmet, amikor küldöncei minden egyes vendégnek
személyesen kézbesítették Arnec meghívólevelét; főleg mivel rámutatott bennük,
hogy a Földi Gárda ügynökei az ő professzori személyiségére nem fordítanak
különösebb figyelmet.
- Nyilván tudják nagyjából, miért kérettem ide önöket. - Akárha a Tudőrzőben
tartott volna előadást. - Önökre vár, hogy a következő néhány napban tisztázzák a
helyzetet, és eldöntsék a tennivalókat. Én nem vagyok a tettek embere. Csupán azt
tudom megállapítani, mikor jött el a tettek ideje. Ám azt javaslom, kezdjük a
megbeszélést kötetlen eszmecserével, most azonnal. Utána úgy vonulhatunk első
közös ünnepi vacsoránkra, hogy nem rekedt bennünk túl sok kibeszéletlen
gondolat, s élvezhetjük az ünnepi asztalt, ami összejövetelünk meghirdetett célja.
Csönd támadt. Nem mintha a jelenlévők nem ismerték volna egymást. A vezető
osztályok tagjai általában ismerik egymást. Inkább úgy tűnt, mintha senki sem
akarná kimondani a dolgokat, csak ha tartózkodás nélkül öntheti ki a lelkét.
A csöndet a legmesszebbről érkezett vendég, Talence Hald Tireur törte meg:
- Egyszerű a kérdés. Meddig tűrjük még ennek a bitorlónak az erőszakoskodásait?
- Várjunk csak! - vágott közbe kissé ijedten Dykensky Zsan Hannes. - Tisztában
vagyok azzal, hogy maguknak Beynacban súlyos sérelmeik vannak...
- Nemcsak nekünk. Kérdezősködjék bármerre Dordoynban. Ha nem tudtuk volna a
hátunk mögött az egész ország támogatását, nem tudtuk volna kiutasítani Jovain
kinevezett lakáját.
- De nyílt felkelés...
- Én nem erről beszélek, uram. Én a klántanácsnokok összehívásáról beszélek,
amely tanács leszavazná Jovaint, és elmozdítaná székéből.
Lundgard Simo Ayson az asztalt csapkodta.
- Azt hiszik, engedélyezi a tanács összehívását az a disznó! És ha igen? Csillaghon
az övé.
Vosmaer Tess Rayman rávetette félig cinikus, félig sajnálkozó tekintetét. Elvégre a
férfi Jovain elhagyott feleségének, Irmailnak volt az unokatestvére.
- Igen, de az már nem olyan biztos, hogy a hadsereg is az övé. Voltaképp nem épp
ezért ültünk össze?
Arnec kollegája, III. Sozen, Kelet-Brézs Mestrogoatja megrázta gondterhelt fejét.
- Sajnos ők Anglájlannt, ahol Csillaghon most be akar avatkozni, pogánynak, az
igaz úttól eltántorodottnak tartják. Ezt úgy élik meg, hogy beszállnak egy politikai
sakkjátszmába, amelyet sosem értettek egészen, s nem is tettek úgy, mintha értenék.
De egy leváltás: a szentek összezördülése! Ez súlyosan megrendítené őket.
Megkérdeznék: ugyan minek marad Ar-Gót a Tartományban?
- Hacsak nincs megfelelő utódjelöltjük, valaki, akinek Torna után a kapitánnyá
kellett volna lennie - vetette közbe izgatottan Kroneberg Stef Lanier - ő pedig
Rosenn-nek, Talence Iern Ferlay nevelőanyjának volt a fivére. - Akárki légyen is
az... Vagy ha ő meghalt, ami sajnos valószínűnek látszik, nos, akkor nem értenének-
e egyet az ön parasztjai abban, hogy meg kell büntetni a gyilkosait, és egy jogszerű
új kapitányt kell hatalomra juttatni?
- És ki lenne az? - Dykensky Zsan Hannes szigorúan nézett Talence Hald Tireurre. -
Látjuk, mint közeleg egy lázadás, ha nyílt kiválás még nem is... egyelőre. - Sietve
folytatta: - Hangsúlyozom, egyetértek azzal: a mozgósításra nem szabad hogy sor
kerüljön. Egységes frontot kell alkotnunk, hogy ezt a parancsot visszavonassuk. De
azt sem engedhetjük, hogy a területi uralom kicsússzék a kezünkből.
Egy kövérkés alattvaló, egy sokat utazó kereskedőnagyúr így morgott:
- Természetesen engem is aggodalommal tölt el a kereskedelem összeomlása, de
higgyék el, még ennél is nagyobb aggodalommal tölt el a Tartomány esetleges
összeomlása. Visszautasíthatja-e a tisztikar az egységei összevonását, ha „a
tárgyalások nem vezetnek sikerre", ahogy, úgy tudom, a parancs szól? S ha
visszautasítják, nem jelent-e ez nyílt felkelést?
- Talán ilyen messzire nem megy el a dolog - vetette közbe Elszász
Nagymesterasszonya. Inkább óhaj csengett ki a hangjából, mintsem remény. - Talán
egyelőre az lenne a leghelyesebb, ha egyszerűen húznánk az időt, nem csinálnánk
semmit.
Vosmaer Tess Rayman megköszörülte a torkát.
- Nem, sajnos nem. A dolgok már folyamatban vannak. Máris fenyegetésül
használnak bennünket Devonnal szemben. Ha mi beleegyezünk... de hadd
gondolkodjam egy pillanatig! Kik vagyunk a „mi"? Én természetesen nem
beszélhetek minden katona, tengerész és repülő nevében, de azt tudom, hogy sokan
szívesen összesereglenének a kapitány megzabalozására. Mi vagyunk a
hivatásosok, a fegyveres testületek csontváza, izomzata. Függünk a
tartalékosainktól, mint az erre rakódó igazi hústól, rendkívüli állapot esetén őket
hívják be. Ezek sincsenek sokan, hiszen a Tartomány évszázadok óta nem került
válságos helyzetbe. És nekik is megvannak a kötődéseik szűkebb hazájukhoz, ők is
mind hűséggel tartoznak valakiknek, akárcsak a legtöbb tiszt. És nem ostobák.
Körülnézett. - Számomra világos a dolog. Jovaint nem annyira egy maroknyi
gaeánus prédikátor védelme érdekli, sem a „szerződések szent volta", bármennyi
szót is csépel arról, hogy a külkereskedelmünk és biztonságunk függ tőle. Egyik
sem érdekli igazán, csak ezzel akarja elterelni a figyelmet, hogy összeránthassa a
fegyveres testületeket, a képzett harcosokat. Ha el tudja küldeni őket egy külföldi
kalandra, jó. Ha nem, akkor legalább össze vannak fogva, Csillaghonnak
kiszolgáltatva, s nem családjaiknál szétszórtan élnek, lehetséges gerillacsapatok
magjaiként. S emellett Jovain Földi Gárdája és politikai ügynökei mindenfelé
növelik a civilekre mért nyomást is.
- És meddig tarthat fönn Jovain egy ilyen nyilvánvalóan ingatag helyzetet? -
kérdezte Arnec.
Tess vállat vont. - Amíg kigondolja, mit tehet ezután. Szerintem éppoly
bizonytalan, mint mi. De mi hamar visszanyerjük a magabiztosságunkat, úgy
hiszem. Határozott álláspontot foglalunk el. Lesznek jogi és történelmi
precedenseink; az államoknak és népeiknek ősi jogaik vannak.
- Neki is van népi támogatása, főleg Délen - figyelmeztetett Sozen. - Ne feledjék:
azt hangoztatja, hogy helyreállítja és megvédi a hagyományokat. Ezek nem annyira
Brézsnek vagy a mi országaink nagy részének a hagyományai, hanem... -
tétovázott, kimondja-e: - Polgárháború? Nem holnap, nem éveken belül, de egyszer
végül...?
- Lehetetlen - dörmögte Lundgard Simo Ayson. - Épp ez a gondunk. Ő tartja
kezében Csillaghont.
Talence Elsabet Ormun szólalt meg halkan. Fiatal nő volt, a kapitány klánjának egy
kisebb családjából; rokonának, Bram Gunhouse-nak ajánlására hívták meg ide,
mert Elsabet technikus volt az égi gömbön.
- Nem biztos, hogy mindig a kezében fogja tartani... - mondta.

4.

Pár nappal ezelőtt nagy hó hullott, s ismét havazás ígérkezett. A levegő nedvessége
jótékony enyhülést hozott. Vanna Uangovna csupán köpenyben, csizmában
sétálgatott a Könyvtár kertjében.
Egyedül volt. A Napforduló tizenkét napja még nem ért véget, az emberek zöme
ünnepelt - odahaza, baráti körben, katonai ünnepélyeken -, halkan vagy zajosan
vagy elkeseredetten; ki-ki aszerint, miként érintette a nemrég érkezett hír.
És Vanna?... Mélabúsan, így érezte. Nem hitt úgy az asztrológiában és a
ciklusokban, mint mások; Gaea körtánca a bolygókkal és a csillagokkal finomabb
és jóval erőteljesebb ennél. Most azonban ha akarta, ha nem, úgy érezte, mégiscsak
van benne valami, ismét megismétlődik minden. Pusztulás, halál, majd ezeréves
téli álom, azután megújulás - de milyen élet folyt addig, a születés órájáig?
A sűrű, fekete felhők mintha közvetlenül a feje fölött csüngtek volna. A kert
kerítésén, amelyet most nem futottak be levelek, merev kalligráfiával rajzolódtak ki
a kő és a zsindely mintázatából - egy ismeretlen nyelv betűi. A könyvtár
alkalmazottai az ösvényeket tisztára söpörték - kavics csikorgott lépte alatt -, de
egyébként alig volt itt más, mint csupasz fák, kövek, oszlopok, szobrok, s víztelen,
dermedt tavacskák. Itt-ott egy örökzöld bonzaj-fának kellett volna azt sugallnia,
hogy az élet sokat elvisel, de ma Vannával még ezeknek se sikerült ezt elhitetniük.
Egy kőpadhoz ment, amely körberakott kövekkel és egy korall halommal szemközt
állt. Tetején tengeri kagylók kukucskáltak ki a hó alól; a következő ősz be fogja
temetni ezeket is. Vanna határozatlanul megállt egy pillanatra, azután keservesen
elmosolyodott, és leült oda, ahol valaha Iern ült.
Hozott magával írópapírt, írószert. Előszedte őket, előbb elmerengett a korallon,
hadd hatoljanak le gondolatai a lelke tengermélyébe, csak aztán érintette meg
ecsetjével a papírt. Bár anglis nyelven írt. nagy gondot fordított arra, hogy szépek
legyenek a betűi.
„Az Ardan Polkból származó Vanna Uangovna Kim, a krasznaján
goszpogyinátusban lévő Duma városából üdvözletét és jókívánságait küldi a
Csillaghon Tartományból származó Talence Iern Ferlay-nek, utolsó napján annak
az évnek, amelyben megismertük egymást.

Nem biztos, hogy ez a levél elér Hozzád. Addig küldöm el, amíg még járkálnak
vándorkereskedők a mong földek és az Északnyugati Unió között, s akik pénzért
elvállalják, hogy elvisznek valami küldeményt. Nyilván emlékszel, megkérdeztem,
hová írhatok Neked, ha rákerül a sor, s a szíved hölgye, Ronica Birken adott nekem
egy címet, egy kereskedelmi állomásét valahol a Jukon-régióban. Azt mondta,
bizonyos személyek, akik betérnek oda, elviszik az efféle postát.
Útközben nyilván ellenőrzik. Sebaj, nincs titkos közlendőm a Számodra.
Voltaképpen az is kétséges, van-e értelme, hogy írok. Alig hiszem, hogy módot
kapsz a válaszolásra, még ha óhajtanál is. Hol vagy, mit csinálsz, hogy megy
sorod? Sokszor vetődnek föl bennem ezek a kérdések azóta, hogy elbúcsúztunk, de
azt mondtam magamnak, hogy bolondság lenne kapcsolatteremtéssel próbálkozni.
Hát akkor most, amikor lehetetlennek látszik a válasz, miért írok mégis?
Erre csak annyit mondhatok, hogy nem lehetetlen. Ahhoz, hogy egészen megértsd,
miről beszélek, gaeánusnak kellene lenned, járatosnak e hitben, érezned kellene a
világegyetem teljességét. Mégis, gondold el: miképp emlékezel távol lévő vagy
halott szeretteidre? Te, aki egy régi fajta társadalomból származol, gondolj az
őseiddel való találkozásra! Te nem válaszolhatsz, de én szólhatok, s ez nagyobb
dolog, mint gondolnád.
Miután Te és társaid elmentetek, itt Duluában visszatértek a hétköznapok. Igen, jó
ideig foglalkoztatott bennünket ez a különös közjáték, de ahogy a hetek teltek,
mind kevésbé. Csak én voltam a kivétel, mert bár igyekeztem visszanyerni lelki
egyensúlyomat, ez sehogy sem akart sikerülni. Nem tudtam elfeledni jöveteled és
távozásod baljós voltát, s azt se, mennyire átsütött rajta a Te rokonszenves lényed.
Ne sajnálj, mert közben itt volt számomra a munkám, a világom! Remélem,
bensődben Te is éppily nyugodt és derűs vagy.
De ma... Cenzorok, kérlek bennetek, vegyétek figyelembe, hogy semmi olyat nem
írok, ami ne lenne köztudott, mire ezek a sorok célba érnek. És vegyétek
figyelembe egy híres norrman költő szavait : „A harc közügy, a szeretet s a gyűlölet
magán-ügy.” Bár Iern és én szemben állunk, ha ugyan szemben állunk egymással,
jogunk van arra, hogy barátok maradjunk.
Iern! Tegnap jött a hír: „Felderítők olyan akciókat fedeztek föl az Északnyugati
nióban, amelyek példátlan, azonnali és hatalmas veszélyt jelentenek. Az Öt Nemzet
kormányai soronkívül, rendkívüli csúcskonferenciára ültek össze. Diplomáciai
lépésekre van kilátás, de várható, hogy ultimátumra kerül sor. A veszedelem
méretei jelenleg még nem mérhetők föl, bár meglehet, van lehetőség a békés
megegyezésre. Az Öt Nemzet addig is el van szánva, hogy elkerülje a
legrosszabbat, és imádkozzék a legjobbért.”
Ez volt a hír lényege, bár persze sokkal több szóval. Nem tudom pontosan idézni,
nem is fontosak a szavak. Ami fontos, az az, hogy a szoldátokat közös
hadműveletekre mozgósítják.
Nem én vagyok az egyetlen, aki sejti, miről is lehet szó. Széltében-hosszában
beszéltek az urán után böngészőkről. Jómagam úgy hiszem, a marájok fedeztek föl
valami különösen rémisztő dolgot, mert vándorkereskedök egyre hordják a
történeteket arról, mennyire növelik jelenlétüket az Unióban. Logikus lenne
részükről, ha tájékoztatnák a mi vezetőinket. Nekik, nekünk s az egész
emberiségnek közösek az érdekeink, s a ránk leselkedő veszedelem is közös.
Igen, az egész emberiségnek, köztük azoknak az északnyugatiaknak is, a
vétkeseknek. Lehet, hogy felszabadítóknak képzelik magukat. Én nem hiszem el,
nem akarom elhinni, hogy Te is őközéjük tartozol, Iern. Azt se hiszem, hogy az
északnyugatiak többsége őközéjük tartozik. Valaha talán félrevezették őket a
„békés” atomerő meséjével, de nézhetik-e tétlenül, amint eszelősök fellobbantják
egy új Halál-kor fáklyáját?
Ez minden, amit ma tudok, s ez az én személyes döntésem. Várhatnék még, amíg
többet is megtudok, de a vándorkereskedelem és a postaforgalom bármely percben
megszakadhat, úgyhogy most kell írnom.
Ami engem illet, ha érdekel, kapcsolatba akarok lépni Orluk Zsanovics Boktannal,
a nojonnal, azzal, aki elvitt Benneteket az országába, és kiadott Benneteket az
északnyugatiaknak. Az én Ardan Polkom és a Kék Csillag nem nagy, és már nem
igazán katonai jellegű. Nyilván ugyanazon jüanéz irányítás alá kerülnek, mint az ő
Bölény-ezrede. Ő meg én a magunk módján jó barátok vagyunk, s a múltban együtt
dolgoztunk a magunk módján. Ő örömmel fogadja majd, ha ott leszek mint
„lelkész”, ahogyan ti, félrevezetően, nevezitek. Ha a válság nem csökken, egy-két
héten belül elmegyek. Utána már biztosan lehetetlen lesz írnom Neked, amíg a
konfliktus véget nem ér.
A Te országodból se jönnek jó hírek; nyugtalanság, erőszakos cselekmények,
külpolitikai feszültségek; s arra gondolok, hogy azok, akik szeretnek Téged, mit
sem tudnak Felőled, és nyilván megsiratnak. Ezen a nyelven így mondhatnám:
„Folytatódjék békében az ő életük, miképpen a Tiéd is”, de ez gaeánus fogalmak
szerint természetesen lehetetlen. Gaea újra forrong. Amennyire értelmes és
engedelmes lényünktől telik, ki kell tárnunk önmagunkat Neki, Aki Mi Magunk. És
lennünk kell, az Ő részecskéiként. Ez minden. Az egész.
(Az ecset megcsúszott, pacát ejtett.) Iern, Iern, dehogyis akartam én papolni! Csak
magyarázni igyekeztem. Talán egy napon találkozunk mi ketten, s akkor jobban is
elmagyarázhatom.
Kérlek, add át üdvözletem Ronica Birkennek és barátaidnak."
Az ecset tétovázott. Nekifogott hogy ezt írja: „szeretettel", de megváltoztatta erre:
„Emléked őrizve." Sötétedett, kénytelen volt a papír fölé hajolni, hunyorgott.
Lassan szálldostak lefele az első hópelyhek.

5.

Jovain az íróasztalánál ülve viszonozta vendége tisztelgését.

- Foglaljon helyet!
- Köszönöm, felség. - Talence Elsabet Ormun a szék szélén feszengett. Kezét
összekulcsolta az ölében. Jovain látta rajta, hogy ideges - ideges, de elszánt.
Alaposabban szemügyre vette. Figyelme eddig sose terjedt ki Csillaghon technikai
személyzetére s a tevékenységükre. Számára ezek egyszerűen csak jelen voltak,
akár egy gépezet. Csak akkor nyilallt belé a fölismerés, hogy nem kellene ezt
ennyire biztosra vennie, amikor ez a komputertechnikus-lány meghallgatást kért,
mondván, néhány kollegájától hoz üzenetet.
Megnyugtatóan jelentéktelen volt a külseje, ápolt, sovány, csúnyácska, kivéve
fénylő szürke szemét. Nagyokat nyelt, ideges volt a hangja. Jovain rámosolygott.
- Csak nyugodtan! Elvégre ha valahol, hát itt a sztratoszférában bajtársak vagyunk!
- Kapitány úr igen... kegyes - válaszolta a lány.
- Miben segíthetek, kisasszony?
- Hallgasson meg! Csak hallgasson meg, könyörgünk!
Jovain szíve átmelegedett. Ennek a lánynak meg a többieknek, akikre hivatkozik,
nagyon nagy szüksége van valamire. Módom lesz kegyesnek lenni hozzájuk.
- Mondja csak el! A kapitány a nép első számú szolgája.
- Nem egészen annak látják önt... - Félbeszakította mondandóját, mintha megijedt
volna hirtelen válaszától. - Bocsánatot kérek. Nem fontos.
Jovain szívében csöppecskét hűlt a melegség.
- Nos, mit óhajt elmondani?
A lány kihúzta magát, viszonozta a kapitány pillantását, és mélyet lélegzett, mád
előtört belőle:
- A testületben megvitattunk néhány dolgot. Nem együtt, kis csoportokban. Sokunk
háborog az utóbbi idők fejleményein. S a várható, aggasztó fejleményeken. Vannak
rokonaink, ősi otthonaink, amelyeket a szabadságunk idején keresünk föl; ezek az
elkötelezettségeink régebbiek, mint ami az itteni munkánkhoz köt. Nem szeretnék
tiszteletlen lenni, de a felséged megválasztásának a... a módja nem volt egészen
szabályszerű. Többen megkérdőjelezik. Többen megkérdezik: hová lett Iern
Ferlay? Kétségeiket fejezik ki az ő... az ő állítólagos gyanús volta iránt. Uram,
kérem, értse meg, hogy én s azok, akiknek nevében szólok, nem ítélkezünk! Csak
figyelmeztetni szeretnénk önt, Csillaghon és a Tartomány üdve érdekében.
Jovain annyira kihúzta magát, hogy a háta megreccsent. Nem, ez nem helyes
reagálás, ez nem igaz gaeánushoz illő. De alig hallotta meg ezt a belső hangot.
- Folytassa! - vágta rá.
- Felséged politikája elégedetlenséget kelt, haragot és... engedetlenséget. És most
ez az összezördülés Devonnal, amit sokan igazságtalannak tartanak. Mind több tiszt
jelenti: nem teljesítik a parancsot, hogy fegyverbe hívják katonáikat ebben az
ügyben, hanem odahaza maradnak, s jobbágyaik és városi polgáraik élén megvédik
ősi jogaikat. Ez rettenetes, uram!
- Valóban az. - Jovain összeszedte magát. - Ezt nem engedhetjük meg! Nem is
fogjuk.
- Mit szándékozik tenni, kapitány úr, ha kenyértörésre kerül a dolog?
- Reméljük, erre nem kerül sor. A józan ész felülkerekedik. Csillaghoné a legfőbb
hatalom.
A lány keze megreszketett.
- Ezért vagyok itt, uram. Hogy figyelmeztessem: ez nincs így. A személyzet egy
jelentős része, földön és levegőben, úgy döntött, hogy nem engedik... nem
engedjük, hogy Csillaghon tüzeljen saját népére. Vagy egy olyan idegen országra,
amely nem ártott nekünk. Nem engedhetjük, nem is fogjuk!
Úgy hangzott ez, akár a kalapácsütés. Jovain megroggyant.
- Az esküjük! - suttogta. - A szolgálatuk hagyománya!
A lányból már eltűnt minden bátortalanság.
- Mi úgy értelmezzük az esküt, mint annak zálogát, hogy a Tartomány javáért
tartjuk fönn Csillaghont. Ez a mi szolgálatunk hagyománya. S ezen nem óhajtunk
változtatni.
- Mit óhajtanak?
- Semmit, csak megbékülést, uram. Ha a kapitány szélesebb kört konzultál, több
véleményt hallgat meg, mindenki elfogadna egy megegyezést. Mi, a csoportom,
nem vagyunk politikusok. Könyörögve kérjük önt, teremtsen békét, amíg nem
késő!
Jovain újra összeszedte magát.
- És ha megkísérlem, és kudarcot vallok, akkor mi lesz?
- Nem szabad kudarcot vallania, uram! Ismétlem: sem a Tartomány bármely része
ellen, sem ártatlan idegenek ellen nem működtetjük Csillaghont.
- „Nem működtetjük"! Kicsodák maguk? Nevezze meg őket!
A lány megrázta ápolt, fekete fürtű fejét.
- Nem uram. Ez megtorlásokat eredményezne. Hát nem érti, hogy meg akarunk
előzni egy nyílt szakítást?
- Kinek a nevében...? - tört föl a düh Jovain-ból. Fémes íze volt. - Maga kezdte ezt
a zendülést, büdös dög! Maga! - ordította.
A lány fölállt.
- Azt hiszem, végeztem - mondta halkan. - Ha a kapitány úr tovább óhajt tárgyalni,
megtalál az állomásomon vagy a szállásomon.
Jovain magára maradt, reszketett. Percek teltek el, amíg képesnek érezte magát
arra, hogy hívassa Mattast. Az ucsenyi belépett, Jovain felnyögött: - Segíts!
Könnyíts rajtam!
Egyórányi jógagyakorlat, ének, meditáció végre lecsitította. Nem Gaea mély, belső
békéje volt ez, hanem inkább olyan, mint. a sima tengerfelszín, a vihar gyürkőzése
közben.
- Meg fogjuk előzni őket - mondta Jovain. - Kit értesítsek elsőként? A
tanácsosokat... A Földi Gárdát... a lojalistákat... nem elég. Szükséges, de nem elég.
Az eszpányokat, Diasz Garszaját mint szövetségest... - Föltekintett Charles Talence
fényképére, amelyet az évszázadok szinte arctalanná fakítottak.
- És a marájokat? - motyogta. - Igen, talán a marájokat, mihamarább. Nem is
„mihamarább", hanem azonnal, akármit döntök is.
Mattas a szakállát tépkedte.
- Nem vagyok elragadtatva ettől az utóbbitól. De ha muszáj, hát muszáj. Azt
hiszem, muszáj. Nem engedhetjük ki a kezünkből, amit elértünk. Túl sokat jelent az
egész Föld szempontjából.
Jovain hirtelen rádöbbent: azóta, hogy kapitány lett, egy kurta tournevi ünnepi
látogatást leszámítva nem tette lábát földi talajra. Az általa irányított vidék felhő
borította térképpé vált, még annyi realitása sincs, mint a falon függő fényképnek.
Leveheti a képet a falról, széttépheti, földhöz vághatja, rátaposhat, ha akarja. A
világ összezsugorodott ezzé az égi gömbbé s ezen belül is leginkább ezzé a kis
szobává, e magánzárkává. Vajon elhagyhatja-e valaha is szabadon Csillaghont?
XXI.

„...Az Északnyugati Unió kormánya kinyilvánította, nem áll hatalmában, hogy

közbelépjen. A királynő követei rámutattak, milyen lépéseket tehetne a kormány,
hogy segítsen: tiltson meg minden további munkát a hírhedt Orion-vállalkozáson,
rendelje el az eszközök leadását, nyilvánítsa törvényen kívülinek azokat, akik nem
engedelmeskednek azonnal, és hívjon föl minden polgárt, hogy működjék együtt a
világméretű veszély elhárításában. Amikor a Nagytanács főnöke megtagadta e
minimális követelés teljesítését is, a királynő kormánya ezt az ultimátum
visszautasításaként értelmezte. A türelmi állapot véget ért, s hadiállapot jött létre a
Maráj Föderáció és az Északnyugati Unió között."
A napiparancs szavai még másnap reggel is visszhangzottak Terai agyában, amikor
a hajóhad felsorakozott a tengeren. Hogy sor fog kerülni erre, azt azóta tudta,
amióta betámolygott a vittohryai hivatalba, és meglátta, ki várja ott - nemcsak
Kurawa a Felderítőtestülettől, hanem az Ellenőrző Hatóság vezetője, s a megszálló
erők legfőbb parancsnoka is, ott, e késő éjszakai órán.
De azután eltelt egy hónap, amely lázas álomnak tűnt a vadon után. Orvosi
kivizsgálás, sebesüléseinek kezelése, pihenés, diéta - igaz, sietős pihenés és
kapkodó diéta. Kihallgatások, repülés az oahui nagy támaszpontra, igen alapos
kihallgatások, különféle rangú és beosztású tisztekkel folytatott beszélgetések,
akiknek egy része Új-Zélannból repült oda, gyógyszeres behatás alatt tartott
kikérdezések az emlékezet mélyének tökéletes föltárása céljából, tanácskozások és
néhány nagy közös italozás, hogy elviselhetővé tegye ezt az egészet. A diplomaták
közben viaskodtak, a kikötők hadihajóktól nyüzsögtek, Óceánia erőt mutatott. Néha
fölbukkant egy-egy másfelől jött hír... a mong népek is készek a harcra, a Szabad
Merikai Államok bojkottot hirdettek meg északi rokonaik ellen, s arról beszéltek,
hogy szövetségre lépnek ellenük; Csillaghon kapitánya kiáltványt bocsátott ki,
benne mélységes aggodalmát fejezte ki, és támogatást ígért, Benegál félretette
sérelmeit, és fölajánlotta segítségét... Terai alig tudta agyában földolgozni ezt az
egészet.
Ami igazán beléje égett: amit az utcákon látott a támaszpontról kilépve. Awaii
évszázadok óta tartozott már a Föderációhoz. Több fajta vére keveredett itt, mint
magán Új-Zélannon. Mégis: az Orion létéről szóló nyilvános bejelentés - ez a
kétségbeesett kísérlet arra, hogy nyomást gyakoroljon az értelmes tárgyalásokat
hajthatatlanul visszautasító Unióra - elragadta, fölajzotta az ittenieket, e hajdan
merikai területen. Nem mindenkit, még csak nem is a többséget, nem. De
elképesztően sokakat, mindenekelőtt a fiatalokat. Északnyugati öltözékeket utánzó
szerelésekben tomboltak. Gyerünk a csillagokba! ezt irkálták a falakra, az úttestre.
Fáklyás ünnepségeken táncra perdültek, tábortüzeket gyújtottak a hegytetőkön,
énekeltek. Az egyetemi szónokokat, akik azt szerették volna elmagyarázni, micsoda
iszonyatot hoz az Orion, vagy lehurrogták, vagy meghallgatni se voltak hajlandók
őket. Néhol zavargások is támadtak. És mintha meg sem értették volna bármelyik
fél érvelését. A hírek túlságosan gyorsan robbantak, a fiatalok nem emésztették meg
őket. Csak annyit tudtak, hogy az ő hajdani törzsüknek volt erre mersze!
„Szabadságot a norrmanoknak! Eresszétek szabadon a Farkasokat!"
Ezek a föllobbanások csak még inkább erősítették Terai meggyőződését:
elkerülhetetlen a háború. Hogy annak a fura Pliknek (Ugyan vajon hova lett? Hát
Wairoa?) igaza volt a maga módján. A lélek hurrikánja fölgerjedt; józan ész,
bölcsesség, öntudat nem több, mint szélfútta ködfelhő.
Mégis: ha egyedül lett volna, hát elsírja magát, amikor a hangosbeszélők elhozták
Kepaloa admirális érces hangját a hajók fedélzetére, a felsorakozó tengerészekhez,
s az admirális kimondta a visszavonhatatlan szót.
Most pedig ott állt a Rongelap parancsnoki hajó korlátjánál, s nézte, mint tűnnek el
a láthatáron Awaii hegyei. Kékesszürkék voltak innen nézve a türkizkék ég és a
zafírzölden, kobalt- és indigókéken fénylő víztükör között; a vízfelszínt fodrozó
habok fehérebbek a hajó tatja fölött tornyosuló fellegeknél s a farvíz fölött
szárnyaló sirályoknál. Vitorlák tömege borította a hullámokat, zászlók lobogtak
vitézül száz és száz távolról jött hajón. Terai mögött a vezér-csatahajó siklott
méltóságteljesen csupa tikfa és bronz és hatalmas legénység; hat árboc tartotta
tömérdek vitorláját, a szellő dalolt és dobolt a póznák közt, és kavargott a sós légen
át. Óceánia büszkesége és ereje északnak tartott keresztes hadjáratára, s Terai tudta,
hogy örvendeznie kellene.
Az ifjú Roberiti Lokuloku hadnagy lépett oda hozzá (ugyancsak a Felderítéstől),
akivel összebarátkozott az eligazítás során. A fiatalember megállt mellette, és egy
idő múltán zavartan így szólt:
- Nem látszik valami boldognak, Lohannaso kapitány.
- Miért, maga boldog? - vágott vissza Terai. – Megyünk embereket ölni, tudja jól.
A fekete pápua arc megrebbent.
- Így igaz... és ön némelyiket személyesen is ismeri, ugye. De igaz ügy mellé
állunk ki.
Terai tovább állt ott összefont karral, szeme a távolodó szárazföldre meredt,
bólintott.
- Igen. Ha nem hinnék ebben, nem lennék itt.
- Öö... megvallom, nem értem egészen, miért van itt. Szóval... azok után, amit ön
tett, hosszú szabadság járna önnek, utána pedig otthoni megbízatás.
- Fölkínálták. Önként jelentkeztem az expedícióra. Sőt ragaszkodtam hozzá.
- Miért? Ha nem tartja túlzott kíváncsiságnak.
Terai szétnyitotta karját, belekapaszkodott a korlátba. A mozdulattól megrebbentek
tetovált izmai a trikó alatt. Szinte teljesen visszanyerte már régi testsúlyát. - Magam
se tudom biztosan. De hát... végig kell csinálnom. Vagy teljesítenem kellett egy
utolsó kötelességet, mielőtt... mielőtt? - Fölhorkant. - Elég! Nem hiszek a sorsban.
- És miben hisz? - kockáztatta meg a kérdést Roberiti.
- Az unokáimban - nevette el magát Terai. - Én már kiélveztem a magam életét.
Szeretném, ha ők is kiélvezhetnék a magukét.
„...Seattle-ben nincsenek már rendzavarások, de továbbra is az a rendelkezés van
érvényben, hogy egyetlen maráj se lépjen ki a házból kíséret nélkül, se katona, se
civil. Portanyelsben robbanás rongált meg egy hadihajót. Sebesülések nem
történtek. Az a vélemény alakult ki, hogy szabotőrök bombát helyeztek el egy
uszadékfán, és az apállyal vízre bocsátották. A múlt heti heves tűzharc után a
hátország nyugalomban maradt. Légi megfigyelők azonban, az időjárás időleges
enyhülését kihasználva, nagyobb gerillatámadások előkészületeit jelentették. A
felderítés megerősítette, hogy erőteljes vonulás folyik északi irányban, hajón,
csónakon, gépkocsin, repülőn. Ennek a mozgásnak szélesebb a skálája, mint ahogy
eddig feltételezték. Oka nem világos. Lehetséges, hogy pánik az indítéka, noha a
felső parancsnokság ismételten biztosította az északnyugatiakat, köztük a hírhedt
Farkas Páholy tagjait is, hogy személyük és tulajdonuk biztonságban van, amíg
békésen viselkednek.
Lonu Samito miniszterelnök Wellantoában a parlamenthez fordult.
Rádióbeszédében kijelentette, hogy a kormány ura a helyzetnek, s hogy a nemzet
számára legfontosabb: nyugalmának megőrzése. Hisztériának minősítette a
nukleáris robbanóanyagok említését is, rámutatott, hogy az ellenség által
fölhalmozott anyag nem nagy, s mindet az Orion-vállalkozásba fektették. E
vállalkozásról Sir Lonu azt mondta, hogy az elgondolás eszelős volta önmagában is
bizonyítja: a Farkas-bűnszövetkezet esztelenebb, semhogy igazi veszélyt
jelentsen."
- Ezért küldjük ellenük a Nagy Flottát - morgott Terai.
A tiszti étkezde közönsége nem figyelt rá. A rádió híreit hallgatták, vagy kártyáztak.
Terai hirtelen kikívánkozott a fülledt helyiségből és zsibongásból. Levette
tengerészkabátját a fogasról, s elindult fölfelé a hajólépcsőn.
A fedélzeten nem volt nagy hideg, de ismét eleredt az eső. Meredeken hullott
lefelé, olyan sűrűn, hogy ezüstszürke függönye elzárta a kilátást száz méternél
távolabbról. Fagyos hideget fújt bőre alá, tompán dobolt a hajón, bugyborékokba
futott le a vízlevezetőkön. Szél híján motorral haladt előre a Rongelap, vitorláit
lecsavarták, de a hullámok éjjel azért így is elég magasra csaptak a hajó oldalán, s a
hajótest a hullámok ütemére ringott.
A kísérő hajók, amelyekig ellátott, homályba borultak. Egy repülőgép-hordozó
haladt a legközelebb hozzá. Lapos körvonalai eltéveszthetetlenek voltak; ez a
hajótípus szükségszerűen mindig is motorral működött. Kettős törzse majdnem
olyan hosszú volt, mint a csatahajóé, százhuszonöt méter. Húsz, helyből felszálló
gép pihent a katamarán-fedélzet elülső részén a parancsnoki híd alatt, akár a
fölmeredő puskagolyók.
Nem... csak tizenkilenc. A huszadik most törte át a felhőket, és csillogva szállt rá
egy bevezető pályára. Nyilván déli napfénynél szállt föl, hogy ellenőrizze a
tehetetlenségi navigációs redszert. Hallani lehetett sugárhajtóműveinek halk
zúgását.
Vajon hogy lehet kibírni a Távol-Északot? tűnődött újfent Terai. Eső - náluk
odahaza röpke-vidám dolog az eső, s szivárványt hagy maga után, hogy áldását
jelezze. Itt viszont örökösen esett. Ha nagy ritkán mégse, akkor is borús, ködös,
párás volt az idő; még a rémséges téli sötétség idején se látszott az ég. Lehet, hogy
Észak őrjíti meg az itt élőket? Lehetséges, hogy nem is elvadult stratégiai
hazárdjátékból fogtak bele az ördögi Orion-tervbe, hanem csupán mert kiéhezettek
a csillagokra?
A repülőgép oly kecsesen ereszkedett le, akár egy delfin. Ó, Hiti, de jókat
játszadoztam veled!
Szélroham támadt a semmiből. A hajó is, a repülő is megingott. A pilóta elvétette a
fedélzetet. A gép bukfencet vetett. Időtlen időnek tetszett, amíg vizet ért, majd
nyomban elsüllyedt.
Szirénák bődültek föl. Emberek szaladtak elő. A Rongelap lefékezett,
mentőcsónakok ereszkedtek alá. Hiába. Az armada elszenvedte első
emberveszteségét, s aki a pilótát megölte, maga az Észak volt, amelyet
megzabolázni indult. Terai oly vadul csapott a korlátra, hogy ökle kisebesedett.
Aznap éjjel erős köd támadt. Egy fregatt a radar ellenére összeütközött egy
üzemanyag-szállító hajóval. Mindkét jármű üzemképtelenné vált, és újabb
tengerészek tűntek el.
„...Alano Kepaloa admirális egy rádióközleményben cáfolta a rendkívül nagy
veszteségekről szóló híreszteléseket. „Csak balszerencse ért bennünket, nem
tragédia” - állította. „Az se mondható, hogy váratlanul ért bennünket. Azt reméltük,
rákényszerítjük a Cook-szigetet, hogy Tyonek városban tengerészeink partra
szállhassanak, és beküldjük őket a szárazföld belsejébe, hogy ott fölleljék és
fölszámolják az Orion telepét. Légi hírszerzés útján csak egyetlen hadihajóról
tudtunk a szorosban, egy elavult, gőzmeghajtású páncélhajóról, az Uniónak
engedélyeztük ezt az utolsó konfliktusunk után. Ezt titokban és törvénytelenül
átalakították, rakétafellövővel és lőtornyokkal látták el, de ránk mindazonáltal nem
jelent veszélyt. Mégsem szántuk el magunkat általános támadásra, hanem egy
osztagot küldtünk ki, hogy puhatolódzzék. Hogy ez bölcs döntés volt, az kiderült,
amikor mindkét partról rejtett ütegek nyitottak tüzet. Tény, hogy főleg a tüzelés
erőssége váratlanul ért bennünket. A Farkasok meglehetős alapossággal és jól
fedezve készültek fel. De erre több mint egy évtizednyi idejük volt. Elsüllyesztettek
három könnyű hajót, másokon súlyos károkat okoztak, köztük egy nagy csatahajón
is. Osztagunk ennek ellenére rendezetten vonult vissza. Hamarosan másik tervet
dolgozunk ki."
Ki is dolgozták.
Terai és válogatott tiszttársai egy konferenciaasztal körül ültek a Rongelap
fedélzetén, hallgatták a mészárlásról szóló híradást, és megvitatták, hogyan
kerülhetett a Haditengerészet ilyen katasztrófába.
Terainak nem volt jelentésre szüksége. Neki előzőleg nem engedélyezték, hogy
részt vegyen az invázióban, lévén ő a képességei és tudása miatt jóval értékesebb,
semhogy az életét kockáztassák. Ám amikor az életben maradottak visszatántorgása
megkezdődött, s az emberek cipelték magukkal sebesültjeiket s halottaik közül
akiket tudtak, akkor csónakkal ő is a parti fogadóállomáshoz sietett. Ott segédkezett
a kórház sátorban, közben meghallgatta a kábult agyú és kíntól összeszorított ajkú
katonák beszámolóit, közben a katonaorvosok legjobb igyekezetük szerint
segítettek a megmaradtakon. A vér, a csonkult testek, a bűz, a jajgatás meg a kínos
erőlködések a kedélyek fölvidítására - ez az élmény alighanem elkíséri majd, amíg
él.
A dohányfüst szagán túl a kabin bal oldali ablakán át tompábban-élesebben fénylett
a tenger, aszerint, hogy felhők húztak-e át a Hold előtt s a Laszka-félsziget
magaslatai mögött. Fütyült a szél. A hajótestet hullámok csapkodták, dülöngött-
recsegett belé. Terai a pipáját ölelgette egy kis melegért, bár a helyiségben izzasztó
volt a meleg.
Némán ültek mind a tizenketten, nők és férfiak. Terai hagyta, hadd érlelődjék a
csend, azután megszólalt:
- Az adatok várhatnak. Vereséget szenvedtünk; minden egyéb csak részletkérdés. És
tudom, mi hozta ezt ránk.
Az elgyötört arcok feléje fordultak.
- Ezt eddig nem közölte! - vágott vissza Kepaloa.
- Nem, uram, mert nem volt módom gondolkodni felőle. És az admirális úr nyilván
emlékszik, hogy amióta visszatértem ide, azzal voltam elfoglalva, hogy a
tengerészek által hozott hadifoglyokat vallattam, és egyeztettem a vallomásaikat.
Mellesleg: hősi munka volt ezeknek a norriknak az elejtése. Megérdemlik a Te
Kooti Kersztet azok, akik megszerezték őket.
- Nos hát?
Terai hunyorgott a kékes füstben. Szeme sajgott, feje mintha homokkal lett volna
teli, minden csontja fájt a kimerültségtől.
- A tervünk maga értelmes terv volt. Ne legyen több tüzérségi veszteségünk, inkább
kössünk ki délebbre, ahol a part gyakorlatilag lakatlan, és lóduljunk neki a
hegyeknek, a célunk felé. A baj csak az, hogy ellenségünk éppúgy fölmérte, mint
mi, hogy ez az értelmes haditerv, és megtette a kellő lépéseket, továbbá
gondoskodott az öböl védelméről.
- De miféle lépéseket? - kiáltott föl a parancsnoki hajó kapitánya. - Lézu Hariszti,
hiszen az a táj üres, mert nincs miből megélnie ott embernek! A légi szemlék nem
mutattak semmit. A tengerészeink mégis csapdába estek, és megsemmisítették őket.
Hogyan ? Terai ráharapott a pipaszárra.
- Az a tömeges menekülés az Unió déli részéből minden lehetséges járművel!
Márpedig a norriknak bőven van járművük s kis kereskedelmi üzemanyag
lerakataik mindenfelé. Ez a vonulás nem pánik volt, ahogyan hittük. Hanem ezek
felé a részek felé siettek, a Belső Átjárón át vagy repülőn a felföldi országutak
fölött. Emberek ezrei, lőszerek tonnái, mind északnak tart, hogy ellenálljon a mi
várható támadási kísérletünknek.
- Nem, várjon csak! - szólt közbe egy nő Terai alakulatából. - Ez lehetetlen. Egy
teljes nemzet nem szervezhető meg efféle tömegakcióra a mi előzetes tudtunk
nélkül. A norrik semmiképp!
Terai fölsóhajtott.
- Igaz. De, amint látja nem is kellett szervezni. Az összeesküvők egyszerűen
fölhalmozták a hadianyagot: hordozható rakétalövőket, géppuskákat, effélét,
továbbá kellő mennyiségű lőszert azoknak a kis kézifegyvereknek a számára,
amelyből minden családban akad. - Könyökét az asztalra tette, és pipájával
gesztikulált. - Nem érthetik meg a történteket, csak ha ismerik a norrman jellemet.
Ami nem könnyű, hiszen. nagyon idegen tőlünk. Megpróbálom elmagyarázni.
Nos - kezdte -, ezek individualisták, de összefogásra is készek. Alapvető társadalmi
egységük a család után a páholy. És épp mivel önkéntes szervezet, demokratikus
kell hogy legyen, így kisszámú ember irányíthat nagy tömegeket, és
meghatározatlan ideig senkivel se közli a részleteket.
Második tényezőként - folytatta - vegyék figyelembe ennek a népnek a lelkét! (Plik
fausti léleknek nevezte, ő tudja, mit jelent ez.) Nem volt esélyük arra, hogy
katonaságot állítsanak föl ellenünk, úgy, mint az Energiaháború előtt tették. Az
események túlságosan fölgyorsultak; az Orionról szinte senki se tudott közülük. De
így mégis elbántak velünk. Nem érte őket villámcsapásként a hír, hogy űrhaderejük
van kiépülőben. Inkább maguk is föltelítődtek a villám hevével. Akarják az atom
újralobbanását, mert akarják azt a hatalmat, amihez ennek révén hozzájutnának. És
ha színre lépnek, Nan pokla vár a világra! Ezeket a biztonsági terveket egy igen
ravasz ember dolgozta ki. Nyilván Mikli Karst, fajtájának szellemi vezércsillaga.)
Amikor azután elkövetkezett a válság, utasítás ment a páholymestereknek.
Diszkréten tájékoztatniuk kell tagjaikat, és önkénteseket kell hívni az Orion
védelmére. A páholyok közölték az önkéntesekkel, hol vehetik át a lőszert,
élelmiszerkészletet, tartalék üzemanyagot, mindazt, amit évek hosszú során át
gyűjtögettek e célra. A rongyosgárda útnak eredt. Hivatásos tisztek fogadták őket,
és kijelölték a helyüket szerte a félszigeten. Meglehet, többen voltak, mint a mi
tengerészeink. Nem számítottunk érdemleges ellenállásra. Ráadásul a marájoknak
sose volt erős oldaluk a szárazföldi hadviselés - mi a tenger fiai vagyunk. A legtöbb
norrman viszont hozzászokott a szárazföldi vadonhoz meg a fegyverekhez is,
mindenféle gépekhez - ők a gépek fiai. Ez pótolta náluk a katonai kiképzés hiányát.
A következmény: megsemmisítették Haditengerészetünk díszét-virágát.
Terai hátradőlt. Lehunyta a szemét. A sok beszéd elvitte maradék erejét.
- Na hát akkor! - szólalt meg egy férfi nyersen. - Azt hiszem, bármily furcsán
hangzik mindez, hinnünk kell önnek. Tapasztalatai vannak erről a népről a
hadifoglyok információiból és múltbéli élményei révén. A kérdés most már csak ez:
és most mit tegyünk?
Kepaloa tekintete körbejárt a gyűlésen, megfékezte fájdalmát, és így szólt:
- Pillanatnyilag nem sokat tehetünk. Nem látom értelmét a Szoros elfoglalásának
nagy áldozatok árán, ha már nincsenek meg a csapataink, amelyeket az Orion ellen
küldhetünk. Ráadásul a hajók összevonása kiszolgáltatna bennünket egy
atomfegyvernek, márpedig számolnunk kell azzal, hogy az ellenségnek lehet ilyen
fegyvere. - Volt annyi önurama, hogy ezt színtelen hangon mondja ki. -
Felvonultatok tehát egy flottát, és megpróbálok blokádot teremteni. Eközben
hadseregünk ott délen megkísérelheti, hogy megakadályozza az irreguláris
hadsereg idejövetelét, utánpótlás ideérkezését. Egy idő után talán megéheznek.
- De mi lesz, ha addig fölröpítik az istenverte űrhajójukat? - kérdezte egy másik.
Terai ide-oda ingott, nehogy elaludjék.
- Abból, amit azalatt hallottam, amíg köztük voltam, az a benyomásom, hogy erre
nem kerül sor egyhamar - mondta a többieknek. - Egy éven belül semmiképp sem.
Kepaloa bólintott. - Ez valószínűnek látszik. Nos, mihelyt megfelelő lesz az
időjárás, ami nagy ritkaság, megpróbálkozhatunk az egész környék bombázásával,
bár úgy képzelem, hogy az Orion-építkezés alaposan meg van erősítve.
- Uram - szólt Terai -, én a partra vezethetnék egy kis csapatot, és kiszagolhatnánk,
pontosan hol van a célpont.
- Figyelembe fogom venni a javaslatát - válaszolta az admirális -, de kétlem, hogy
megéri-e a kockázatot az esetleges eredmény. Már épp elég nagy veszteségeket
szenvedtünk!
A tengerészet egyik őrnagya tett javaslatot:
- Uram: ha utánpótlást kapunk, áttörhetünk azon a csőcseléken. A Dél nem számít.
Ha egyszer megfékeztük az Oriont, akkor részletesen fölszámolhatjuk a Délt,
éppúgy, ahogy az Energiaháborúban tettük. Rendeljük ide a hadseregünket!
- Nyilván Wellantoában is foglalkoznak ezzel a gondolattal - mondta az admirális. -
De én ellene lennék. Ha eljövünk Délről, akkor semmi sem akadályozhatná meg az
emberek és tartalékok óriási áradatát a szárazföldön és föl Laszkába. Nem akarunk
vérfürdőt, egyik oldalon se.
- Hallotta Lohannaso kapitányt. Az Orion még legalább egy évig nem tud
fölszállni, legföljebb egy-két próbakilövés erejéig. Tehát van időnk. Őszintén
szólva kezdettől fogva úgy éreztem, hogy a kormány túl nagy figyelmet fordít a
társadalmi riadalomra, amikor azonnali széles körű akciót rendelt el. Túl sok térd
kezdett el reszketni erre a szóra: „atomenergia". Mármost reméljük, megengedik
nekünk, hogy ésszerűen folytassuk a dolgot, ne vágjuk le az ellenséget, hanem
fojtsuk meg.
Senki sem emlékezett arra, mikor látta utoljára mosolyogni Kepaloát, de most
elmosolyodott. - És nem is kellene hozzá olyan sok idő. Információt kaptam: igen
hamar segítséget kapunk.
„Az Öt Nemzet ma közös hadüzenetet adott ki az Északnyugati Unió ellen. Elit
csapatok - amelyek eddig a Sziklás Hegység közelében állomásoztak - az átjárók
felé tartanak, amely átjárók láthatólag nem állnak erős védelem alatt. Csai Ka-Gó-
ban a Tien Desang maga jósolta meg, hogy a szövetségesek el fogják foglalni az
Oriont, jóval a nyári napforduló előtt."

3.

Ahogy teltek-múltak a hónapok, Faylis mindinkább rászokott, hogy ne járjon el

hazulról. Bár magányos volt, mégis szinte örült, hogy Jovainnek ilyen sok a dolga,
ily későig marad el. Ha ráérne a társaséletre, ahogy normális körülmények közt egy
kapitány rá szokott érni, akkor neki, Faylisnak háziasszonykodnia kellene, és
helytállnia mellette. Egyre jobban iszonyodott az emberektől, és ha lehetett,
elkerülte a találkozásokat velük. Cselédei rendben tartották a házat, s a légi komp
hordta neki a könyveket a Tudőrző könyvtárából.
Nem mintha bárki is nyíltan megbántotta volna. Igaz, az égi gömb dolgozóinak egy
része, főleg a nők, hideg tekintetet vetettek rá, de megkapta azokat a
megszólításokat és fordulatokat tőlük, ami jog szerint járt volna neki, ha válása
rendeződik, s ő valóban a kapitány feleségévé lesz. A Földi Gárda tagjai komoly
tiszteletet tanúsítottak iránta. Néhány tiszt még barátkozni is próbált.
Nem tudta, hogyan reagáljon. Ezek katonák, más emberfajta. Legtöbbjüknek már
nincs is kapcsolata a hazájával. E gondolattól belényílallt: mennyire elidegenedett ő
maga is! Társalgásuk untatta, amikor meg katonai vagy politikai témáról beszéltek,
kifejezetten visszataszították; tudományról, esztétikáról mit sem tudtak, nem is
érdekelte őket.
Ami meg Mattas Olverát illeti, az egy bűzlő, közönséges alak, aki a ragacsos
mancsával mindenhova nyúlkál, ahová nem kellene. Faylis nemrég összeszedte
végre a bátorságát, és közölte vele: nem tart igényt tőle további eligazításra a
gaeánista eszmékkel kapcsolatban.
Öccsével, Lorensszel még csak megvolt valahogy, de az folyvást utazgatott a
Tartományban Jovain szóvivőjeként és közvetítőjeként, s ha megjött útjairól,
igyekezett kiheverni a sok feszültséget.
Maga Csillaghon borzadályos hellyé lett. Faylis mindenekelőtt a zsúfoltságot utálta.
Amióta Jovain szélnek eresztette a kadétokat és a klánjogon tett látogatásokat is
fölfüggesztette, a rendkívüli állapot idejére (ennek mibenlétét Faylis sosem értette
egészen, mert úgy látta, folyvást változik), nem maradt más, csak a csillaghoni
személyzet, azok gyerekei, Jovain néhány bizalmasa és száz, havonta cserélődő
gárdista. A hébe-korba hivatalos ügyben iderepült embereket az asszony nem
ismerte, többségükben külföldiek voltak, s egy hétig se maradtak. Valahányszor
áthaladt Csillaghon mostanság annyira visszhangzó, üres bensején, mindig érezte,
milyen hatalmas a légi gömb, milyen magasan lebeg, s erővel kellett meggyőznie
magát: amiatt értelmetlenség szorongani. Vagy még sem? E szorongást épp az
irracionalitása tette szörnyűvé. Gyakran élt át rémálmokat.
Némileg kárpótolta Faylist az, hogy a Kertben sosem volt tömeg. Gyakran sikerült
úgy sétálgatnia és élveznie szépségét, hogy senkivel sem találkozott. De legjobban
mégiscsak a lakásban érezte magát, ha olvasott, zenét hallgatott, akvarelleket
festegetett, vagy írogatott. Jovain kötelességtudón dicsérgette ezekért.
A férfi kedves volt és figyelmes, ha Faylis sírt, magához szorította, és duruzsolt a
fülébe, borozgatás közben föltárultak rendkívüli szellemi képességei, s
meghallgatta asszonyát is. Ezek a beszélgetések - művészetről, irodalomról,
történelemről, nyelvekről, csillagászatról, miegyébről - érdemesek lennének rá,
hogy följegyezzék őket, vélte Faylis. Legalább olyan magas szintűek, mint
amilyenek a Pinckard-korszak szalonjaiban folytak. Hogy ritkán szeretkeztek, ez
nem nagyon zavarta Faylist. Ez a szegény, drága ember esténként kimerültén kerül
haza, Faylis pedig megmenekül attól a sokktól, hogy csak két-három nap múlva
vette észre, nem vette be a fogamzásgátlót - a zűrzavarban ugyanis mindig
megfeledkezett erről.
Faylis rádöbbent, hogy elszakadt a világtól. Nem érezte nagy veszteségnek. Jovain
egy szép napon leszámol majd ellenségeivel, s akkor majd élhetnek együtt egy
nagy házban valahol, müveit barátok közt. Közben valamicskével többet iszogatott
a kelleténél, de ez megóvta a mélabútól. S számos tárgykörben gyarapította tudását.
Jovain lépése oly váratlanul érte, akár a korbácsütés.
A férfi ezen az estén nem késett, így akkor érkezett, amikor a szakácsnő elkészült a
vacsorával. Faylis félretette a kezében levő coimbrai regényt (bűvöletes
finomságokra lelt benne, és most újnak tűnt, tíz évvel a megjelenése után. Faylis
azzal a gondolattal játszott, hogy lefordítja francájra).
- Isten hozott, kedvesem - fogadta az asszony. Jovain komor arca meglepte. - Mi a
baj?
- Innék egyet - felelte a férfi, és az italpolchoz lépett, töltött magának egy jókora
aperitifet.
Bár a kapitányi szállás viszonylag tágas volt, Jovain hirtelen mégis szűknek találta.
A falak befele nyomultak, a képek mintha foglyul akarnák ejteni. A képek
egyikükhöz sem tartoztak. Faylisnak eddig nem volt lehetősége arra, hogy
lecserélje Torna Sark tárgyait. Legalábbis meg se kísérelte, könnyebbnek találta,
hogy ne vegyen tudomást a családi portrékról és banális tájképekről. Jovaint most
szinte bekerítették e falak. Gyorsan ivott, és újratöltette poharát.
- Remélem... nem történt semmi szörnyűség? - kérdezte Faylis.
- Nem, nem - rázta a fejét a férfi. Fölnevetett. - Ma nem. De a holnapi nap zűrösebb
lesz.
A szakácsnő értetlenül pillantott rá. Jovain a valdori birtokáról hozatta az asszonyt,
mert az jól értette a dolgát, hűséges volt, és nem nagyon tudott semmi más nyelven,
mint a maga eszkuara nyelvén. Faylis sajnálta a szakácsnőt, hiszen nyilván éppoly
magányos itt, mint ő, de megkönnyebbülés volt számára, hogy nem lehetett igazi
társalgást folytatni vele. Jovain rámosolygott az asszonyra, és üdvözölte. Az
földerült. Milyen kedves is tud lenni! gondolta Jovainről Faylis. Miért zaklatják
mégis? Hiszen a Tartomány javát akarja. S az egész bolygóét.
A szakácsnő megterített. A szobát finom illatok töltötték be. Minthogy Jovain
tovább borongott, Faylis visszatért könyvéhez, amíg a szakácsnő ki nem ment.
Reggel majd jön a szobalány, s amíg asszonya alszik, kitakarítja a házat, és
föltálalja Faylis reggelijét.
Mihelyt leültek a vacsoraasztal mellé, megkérdezte:
- No, most elmondhatod, kedves?
Jovain bort töltött, bugyogva ömlött a talpas kristálypoharakba.
- Úgy érzem, el kell mondanom. Nem, sajnálom, rosszul fejeztem ki magam.
Titokban kellett előkészítenem. De most végre készen állok.
Faylis megrémült.
- Mire?
- Szívesebben beszéltem volna neked már előbb róla - sóhajtott Jovain -, de.,,
szóval... épp elég boldogtalan vagy így is, minek kell még ráadásul álmatlanul
heverned éjszakánként és szorongani, hogy veszélyesen túllövök a célon. Ami
persze megeshetett volna, igen. De nincs más választás, csak ez, máskülönben
elvész a hatalom, jelentéktelenné törpül a kapitányi poszt, s a reakciósok veszik át
az irányítást. - Keze ökölbe szorult az abroszon. Annak fehérsége még inkább
kimutatta, mennyire sápadt lett a bőre, mily erősen kiguvadtak rajta a kék erek. -
Nem engedhetjük, hogy az Enrik-restauráció befejezetlen maradjon, amikor a
világra halálos veszedelem leselkedik.
- Nem, semmiképp sem - felelte az asszony, és szívesen csodálta volna Jovain
elszántságát. Hiszen olyan, mint egy régi regényhős, mondahős. Épp csak, hogy
nem süt belőle az elevenség, akarat, sajnos nem. Fáradt férfi, aki botladozva
morzsolja a napokat, dacolnak vele a légszülték és az alattvalók, s maga is
gyötrődve kételkedik önnön bölcsességében, még önnön igazságában is.
- Egyél! - nógatta Faylis, és megrakta a tányérját, bár neki sem volt étvágya. Torka
összeszorult, pulzusa lüktetett.
- Hadd magyarázom el! - Hangja megtelt energiával. - Pár héttel ezelőtt a
Csillaghont működtető személyzet egyik részlege elhatározta, háború vagy lázadás
esetén nem látják el feladatukat. És nem nevezik meg magukat, szóvivőjük beszél
nevükben. Nagyjából sejtem, kik közül kerülnek ki. De talán mégsem tudom
minden áruló nevét, s azt se láthatom előre, miként viselkedik a többi, ha rákerül a
sor.
Faylis kezében megcsörrentek az evőeszközök.
- Tehát megértesz - bólintott Jovain. - Nos, megegyeztem a szóvivőjükkel, hogy
egyik fél se fogja ezt szóba hozni. Hogy a közvélemény miként reagál, azt se lehet
előre kiszámítani. Emellett, mint emlékszel, enyhítettem a Devonnal szembeni
követeléseimen, s a püspökük örömmel egyezett ki. A gaeánus misszionáriusok
működése továbbra is tilos, de a gaeánus központokat használhatják a hívek.
- Igen... nagyon örültem ennek.
- Emlékszem. - Jovain arca megrebbent. - Fáj nekem, hogy egy féligazsággal kellett
megtévesszelek. Ismétlem, nem engedhetem és innen nem is szabad megengednem,
hogy a kapitányi poszt meggyengüljön. Tegyük föl például, hogy az északnyugatiak
visszaverik a szövetségeseket, felülkerekednek atomfegyvereikkel... akkor mi lesz?
Jókora adagot tálalt ki magának.
- Csöndben munkához láttam. Az öcséd volt az egyik értékes ügynököm. Az
eszpányok készek voltak az együttműködésre. A marájok is. Követük nyomban
hívta Wellantoát, s a Föderáció máris küldte repülőn azt a munkacsapatot, amelyet
kértem. Ma este már egy teljes helyettesítő stáb várakozik Tournevben.
Holnap idehozza egy részüket egy léghajó, és én megmondom a jelenlegi stábnak,
távozzanak ugyanezzel a géppel; azok pedig, akik most földi szolgálaton vannak,
azt az utasítást kapják, hogy eltávozhatnak munkahelyükről, hazamehetnek. Faylist
szédülés környékezte.
- Nem, ezt nem, ezt nem teheted! Jovain elvigyorodott.
- Már miért ne tehetném? Itt vannak a gárdistáim. Csillaghon építési-működtetési
munkálataiban nincs semmi titkos. Bármely képzett technikuscsoport beletanulhat
pár nap alatt. És ezek nem fognak semmiféle tartománybéli frakció szolgálatába
állni. Csak a kapitány rendelkezik fölöttük.
- A földiek... tartalék alkatrész, élelem, repterek...
- Parancsot adunk a Lói-völgynek, ha kell, a Gárdán keresztül; s ott van elegendő
ipar, hogy ellásson bennünket. Nincs olyan felkelő, aki meg merne támadni. -
Jovain levágott egy darab húst, és élvezettel rágta. - Megérted, mekkora kő esett le
a szívemről?
Faylis a kezébe temette az arcát.
- Jaj, nem, ez lehetetlen! Csillaghon a saját országa ellen!
- Egyáltalán nem. - Megpaskolta az asszony kezét az asztalon. - Ejnye, ne sírj,
kicsim! Csillaghon ugyanazokat a szolgáltatásokat fogja nyújtani, mint eddig,
honvédelmet, kommunikációt, meteorológiát, biztonságfigyelést,
energiaszolgáltatást, mindent. Csupán kiiktatunk néhány engedetlen személyt, és
helyreállítjuk a kapitányi poszt ősi jogait. Behegedhetnek a sebek. Egy-két év, és a
Tartomány egységesebb, elégedettebb lesz, mint valaha.
Az asszony fölemelte tekintetét. A könnyektől nem látta Jovaint, szájában keserű ízt
érzett.
- Az elején... én is... így hittem - csukladozta. - De csak egyre rosszabb lesz. És
most... külföldiek Csillaghon szolgálatában! Honnan tudod, hogy boldogulnak
egymással? Honnan tudod, nem fordulnak-e ellened?
Jovain nézett rá egy darabig, csak azután válaszolt lassan:
- Elismerem, nehéz átalakulások előtt állunk. Elszigetelten éltél, akár egy fogoly.
Szeretnél visszatérni a Földre? Mondjuk, a tournevi palotába? Hiányozni fogsz
nekem, de nem bántódom meg.
- Nem soha! Veled akarok maradni!
Jovain odalépett hozzá, és addig babusgatta, amíg a zokogása el nem állt. Azután
megeszegették a kihűlt ételt, és nem volt több mondandójuk. Jovain végigkínlódta
ezt, és fölállt.
- Nem kérek kávét. Korán kell kelnem. Egy konyak, zene, nyugtató könyv, és
lefekszem...
Faylis is fölállt.
- Járok egyet. Hamar itt leszek. - Majd a Kertben rátalál lelki békéjére.
Jovain gyöngéden átölelte, ajka az asszony ajkát érintette. Szakállának érintése
selymes volt, de testéből pállott verítékszag áradt.
Faylis folyosókon és lépcsőkön sietett végig, hogy mihamarabb szabaduljon
kettejük ürességéből. A csupaszságtól és az éles fénytől még elhagyatottabbnak
látszott minden. A ködben, az árnyékban föl-fölbukkantak a múlt kísérletei, a
biztonságos múltéi, de összekeveredtek a jövővel, annak arctalan fantomjaival.
Koppantak léptei a lépcsőfokokon, ventilátorok surrogtak. Csillaghon borzongott.
Az átjárópalló felé sietett, amelyen oly sokat járt az érdes folyondárok, nyirkos
moha közegében - úgy érezte, mintha hazatérne, mintha apja irgalma felé
közeledne. Lépte, lélegzete, szívverése lelassult. Didergése elmúlt. Izmai sorra
lazultak ki, csak most vette észre, hogy ez idáig sajogtak a feszültségtől, de most
már ez is enyhült.
Híd, újabb átjárópalló, erecske, absztrakt fémszobrok közt haladó sétány, madarak,
pillangók. Ahhoz a lugashoz tartott, amely különösképp az övé és Jovainé. ahonnan
letekinthet Gaeára a holdfényben, s ahol újra helyreállhat lelki teljessége.
Kis tisztásra lépett ki. Forrás bugyogott-dalolt; bonzaj-sorok szegélyezték a Tél
Urának szobrát. Egy nő állt előtte, elgondolkodva. Faylis fölismerni vélte törékeny
alakját, bár a lány háttal állt neki. Talence Elxcibet Ormun, Iern klánjának tagja,
aki mindig olyan kimérten udvarias velem. Nem, jaj, nem akarok találkozni vele,
most nem, épp ezen az estén!...
Emlékkép villant föl. Fülke állt a bokrok közt, rajta felirat: „Szolgálati épület."
Eddig sose nézett be, nem volt kíváncsi rá, de most ott emelkedett a balján,
bemenekülhet addig, amíg Elsabet elmegy innen. Faylis átsietett a gyepen, ágakat
választott szét, kinyitotta az ajtót, besurrant, behúzta maga után. Újra nehezen
lélegzett, és kalapált a szíve.
Épp hogy elfért a fülkében. Műanyag falai tompazölden fénylettek a neonfényben.
Meredek létra vezetett lefelé egy nyílásba. Lentről meleg, nyirkosság, szúrós szag
áradt föl. Valamilyen gépezet dübörgött, talán szivattyúk.
Hátha odalenn kényelmesebb helyre akad. Legalább megnézi egyszer, mi tartja
fönn, mi tartja életben Gaeának ezt a részét itt a levegőben. Faylis
megkapaszkodott a korlátban és leereszkedett.
Kezdetben nem látta jól a csövek, tartályok, kapcsolók, szerkezetek, tartópillérek
zavaros szövedékét. Mesterséges huzat csapott a szemébe, szúrósan csípte a vele
áradó vegyi anyagok szaga. Elindult egy darabkán az előtte lévő átjárófolyosón,
körülpillantott, gyökereket látott. Az egész mennyezetet gyökerek hálózták be.
Némelyik hosszú és vastag volt, göcsörtös, akár egy köszvény gyötörte kéz;
indákban végződtek, amelyeket megrebbentett a szél, mélyen lelógtak,
megérintették őt. Legtöbbje kurta és vékony volt, hullafehér, s kígyóztak,
kígyóztak, kígyóztak. Faylist rémlátomás vette körül, ameddig a szeme ellátott.
Bensejében egy parányi hang azt nyávogta: „Hiszen ez csak az aeroponikus
tenyészet!" Mi mást is várt? De a sikolya fölülkerekedett e halk neszen. Minden
lelassult, ahogy megfordult, ahogy futott, ujjak kapaszkodtak bokájába, akadtak a
hajába. Mintha itt akarnák marasztalni, ebben a sírboltban, mindörökre...
Betámolygott a lakásba. Jovain félretette könyvét, megfeledkezett a zenéről. Elébe
sietett.
- Édes, édes, mi baj?
- El akarok menni! - kiáltotta kiszáradt szájjal, tapló-torokkal. - Mindenképp!
Holnap. Már holnap. Kérlek, kérlek, már holnap!

3.

Megritkultak és lerövidültek a felszínen tett séták, mert a maráj bombáktól féltek. E

bombázók akkor jöttek, amikor viszonylag kék volt az ég, ami délidőn ritkaság
volt, s figyelmüket leginkább azokra a térségekre korlátozták, ahol látható emberi
munka folyt, így épületeket döntöttek össze, és utakat rongáltak meg, de a kár szűk
térre szorult össze. Az egyik repülőgép személyzete eltévedt, és merő
véletlenségből egy kilövőcső közelében dobta le terhét. Az acél és a beton ellenállt.
Az álcázásul lerakott földréteg fölkavarodott, de zöme a helyén maradt.
Nem, az embereket a munka tartotta a föld alatt. Eygar Dreng rabszolgaként
hajszolta, de belső vágyuk is hajtotta őket. Nem vették már ki a szabadságukat, alig
hagyták félbe a munkát, csak amíg sietősen ettek valamit, vagy aludtak egy
keveset.
Mégis kellett valami kis lazítás, különösen a legigényesebb szellemi munkát
végzőknek, máskülönben fölmondta volna agyuk a szolgálatot. Az egyik ilyen
estén Plik fölkereste Iernt és Ronicát. Plik már nem dalolt a Csizmasarokban, mert
a kocsmában alig volt forgalom. Hozott magával egy üveg italt. Iern kiragadta a
kezéből.
- Hű, de nyúzott vagy! - mondta neki Plik. Ronicának pedig: - Te se vagy nagyon
földobva, lányom. Miért?
- A hírek - vágta rá Iern. Poharakba töltötte a whiskyt. - Vagy a hírek hiánya. Tudtál
arról, hogy az ítélet előtt létezett egy a világot behálózó hírszolgálat? Az emberek
láthatták, mi történik a világban. Nekünk csak az van, ami beszivárog,
rendszertelen jelentések a rádióban meg a majdnem ilyen rendszertelenül érkező
posta.
Plik a vállára csapott, és együttérzőn így szólt:
- Igen, híre jár, hogy egyre nagyobb a káosz a Tartományban. Nyilván nehezen
viseled.
- És útnak eredtek a mongok!
- legen, de ezt napokkal ezelőtt hallottuk. És nyilván azt is hallottad, amit Dreng
állít. Arra számít, hogy az embereink elég hosszan föltartóztathatják őket,
mivelhogy nehéz a terep, és hosszúak az utánpótlási útvonalak.
Iern három összehajtogatott lapot vett elő a fiókjából, s az asztalra dobta.
- Olvasd el! Ma jött, a katonai futár csomagjában. Nem is tudom, milyen úton-
módon került hozzá.
Plik belehajtogatta langaléta termetét a négy magas hátú szék egyikébe. A szobában
nem nagyon volt más berendezés, csupán egy kettős ágy, a kis polc és egy
ruhatároló. Gyerektelen párnak nem járt ennél nagyobb szállás. Ronica
barátságosabbá tette: lágy iramszarvasbőr szőnyeget terített le, a falakra képeket
akasztott és Laszka térképét, szép keményfa fegyvertartót, s a ventilátor lapátjain
tarka szalagokat fújt a mozgó levegő. Vén macskája, Pussifer az ágytakarón
szundikált összetekeredve.
Plik elolvasta a levelet, majd újra elolvasta, s az italáért nyúlt.
- Megrendítő levél, ha olvasom, magam előtt látom újra az aranyos és kissé
talányos kis hölgyet.
- Hát nem érted? - ripakodott rá Iern. - Belépett abba a hadseregbe! Meg is ölhetik!
Ronica ülve maradt, nem vette le tekintetét a párjáról.
- Látom, bánt a dolog. Szeretnéd visszatartani, de sehogy se sikerül.
- És téged nem bánt? - vágott vissza Iern. - Féltékenységre egyébként semmi okod.
Vannával összebarátkoztunk Duluában. Amíg nem voltál ott, szükségem volt egy
barátra, és kész.
Ronica fölkacagott.
- Ha hazudnál, azt is szívemből kívánnám annak a nőnek; de hiszek neked.
Gondolkodj! Egyelőre mindenképp biztonságban lesz. Hiszen nem lesz a
tüzvonalban. Nem mintha bármit is jósolhatnék most, a kezdet kezdetén. Kevés és
fontos erődünk van keleten, és nyilván nincs benne elegendő harcos, az is lehet,
hogy egyáltalán nincs bennük senki, hiszen minden erősítést nyugatra és az
Orionhoz irányítottak. Lehet, hogy csak hóviharokba és suvadásokba ütköznek a
mongok.
- De később a norrmanoknak mégiscsak harcba kell szállniuk velük - mondta Plik.
- Igen - dünnyögte Iern.
- És vajon visszatarthatják-e őket amatőr, rosszul felszerelt, rosszul ellátott
csapatok? - tűnődött Plik. - És mi van, ha maguk a marájok igazán nagy erőket
vonultatnak föl? Hallottam híreszteléseket, hogy olyan országok ajánlották föl
nekik segédcsapatok küldését, mint Benegál, nem beszélve a szigeteiken
szétszóródva élő, eddig még nem mozgósított erőkről.
Iern kiitta whiskyje másik felét is. Tüze megnyugtatta valamelyest: leült, újabb
adagot töltött magának, és Ronicára nézett. Az elmosolyodott, megsimogatta a
kezét, mintha azt üzenné: ha vereséget szenvednek, ha összeomlanak az álmok, ők
akkor is megmaradnak egymásnak - és ez a legfontosabb. Vörösesszőke haján, kék
köntöse redőinek fény-árnyék játékán megtört a neonfény hidege.
- Senki se tudhatja - válaszolta Iern Pliknek. - A tavaszi napéjegyenlőség a
szövetségesünk, de azt hiszem, mihelyt eljön a nyár, veszélyes és bizonytalan lesz a
harci helyzet. Ha egy évig kihúzzák a katonáink és ha az Orion II próbarepülése jól
sikerül, legalábbis annyira, hogy nem lesz szükség további változtatásokra, akkor
menni fog a dolog, elvégezzük, ami még hátravan, és idejében elindíthatjuk őket.
Ha nem, akkor nem. Ezért sietteti annyira Dreng az építkezést. Ha előbbre hozzuk a
határidőt, azzal nem veszíthetünk semmit. Ha kiderül, hogy elhibáztuk a terveket,
akkor így se, úgy se lesz módunk változtatni.
- Úgy gondolod, hogy minden a következő bevetéstől függ?
- Igen. Először is elválik, jók-e a rendszer alapjai; de az ember nélküli repülés
sikere azt mutatja, hogy alighanem jók. Másodszor: a legfontosabb, hogy adatokat
gyűjtsön, amelyeknek még nem vagyunk a birtokában, és amelyekre nagy
szükségünk van. Rendes körülmények közt a kutatás-fejlesztés halmozná föl
ezeket, több fellövésből álló sorozat alapján. Például, hogy miként szereljük föl a
fegyvereket. Az időzavar miatt ugyanis le kell fújnunk a harmadik repülést, amely
ehhez megadta volna számunkra a paramétereket. Emellett a legénység meg fogja
oldani azokat a problémákat, amelyek megoldását eredetileg az Orion-II-re
tervezték, tapasztalatokat szereznek a lehetőségekre nézve, kipróbálják a
kormányozhatóságot, a légköri zavarokat...
Plik fölemelte a kezét.
- Elnézést! - nevetett. - Csak pazarlod a szakértelmet az én tökhülye agyamra!
Ronica érthetőbbre fordította a szót:
- Ez azt jelenti, hogy Iern, akárcsak a többi pilóta, a stimulátorban tölti szinte
minden idejét. Lefogadom, akkor is tudna már a valódiban repülni, ha álmából
keltenék föl. Eközben mi, mérnökök, komputer-programozók, életvédelmi
szakemberek, miegyebek egyre javítgatunk, akár az eszelős vakondokok. Aztán
majd jól lebaltáznak bennünket, ha kiderül, hogy rontottunk rajta!
Iernnek sikerült elmosolyodnia büszkeségében.
- Ijesztő dolog elveszíteni a tájékozódást, még akkor is, ha ez csak a valódi helyzet
imitálása. De ti, vakondokok, pompásan csináltátok a dolgotokat. Gyakorlatilag
készen állunk.
Plik megkérdezte: - Úgy érted, hogy hamarosan indul a hajó?
- Nagyon hamarosan. Ahogy már mondtam neked, nem szerelünk be tényleges
hadifelszerelést, csak a kísérleti berendezést, amiből képet kapunk majd, hogyan
szereljük be azokba, amelyeket még csak most építenek. Az Orion-II-n már csak
olyasmiket kell elvégezni, ami a tudósoknak még utólag eszükbe jut. Ami
késleltethet bennünket, az az időjárás. Nem egy esetleges vihar, hiszen az Orionnak
keresztül kell mennydörögnie minden szélrohamon. De azt akarjuk, hogy akkor az
egész környéken ne lehessen másnak fölszállnia. Így a marájok nem állapíthatják
majd meg, hol van pontosan a színhely. Hogy ne találjanak el a bombáikkal.
- Pilóta, másodpilóta, három szerelő, egy komputerkezelő, három tartalék ember,
plusz az adatgyűjtő munkacsoport... gondolod, hogy te is köztük leszel?-
Iern akkorát sóhajtott, mint egy szerelmes kisdiák: - Remélem.
Kopogás szakította félbe a beszélgetést. A magánélet védelmében olyan vastagok
voltak az ajtók, hogy nem hallatszott át rajtuk a hívó szó. Ronica az ajtóhoz lépett,
kinyitotta. A szobából s az előtérből áradó fény Wairoát világította meg.
Nem várta meg a köszöntést, egyenesen belépett, becsukta és bereteszelte maga
mögött az ajtót, és megállt, nem moccant. Az itt szokásos overall volt rajta, de
mezítláb jött. Torz, diszharmonikus arca a merev szerelés és a „judásgallér" fölött
még furcsábbnak látszott. Jókora könyvet szorított a hóna alá.
- Hát szia! - üdvözölte Ronica. - Ez ám a meglepetés ! Ülj le, és nyakalj velünk!
Plik elkomorult. Barátai eddig még sose hallották ilyen ellenségesnek a hangját:
- Hát téged miféle sötét szándék hozott?
- Állj le, pajtás! - szólt rá meglepetten Iern. - Hagyjuk a politikát! Wairoa velünk
tart.
- Wairoa Mikli Karsttal tart! - vicsorgott Plik. - Nem vettétek észre? Valahányszor
Karst lejön ezekbe a barlangokba, mindig együtt vannak.
- Nézd, igaz, hogy Mikli akkor csúnyán viselkedett. ..
Plik keserűen elhúzta a száját. - Ilyesmi megesik a mindennapi munka hevében. De
hát nem érzitek, hogy ő a Gonosz? Hogy pokolfajzat?
- Hallgass! - szólt rá Ronica. - Ez az én otthonom, és Iern otthona. Foglalj helyet,
Wairoa, és ha Plik nem ad neked az italából, hát van nekünk is innivalónk az italos
polcunkon. - Tiszta poharat vett elő, s az asztal mellé tessékelte a marájt.
Az állt még egy darabig.
- Mutatni akarok neked valamit, Iern - mondta halkan. - De ha a hatóságok
értesülnek arról, amit tudunk, végünk van. Talán jobb lenne, ha Ronica és Plik
kimenne.
Ronica rábámult, odalépett a társához, és megállt mellette.
- Inkább nem.
Plik az állat dörgölte.
- Nyilvánvaló, hogy félreismertelek, Wairoa. Kíváncsi vagyok. Én is vigyázok a
nyakamra, úgyhogy diszkrét leszek. Hadd hallgassalak!
Wairoa bólintott, odalépett, és leült a negyedik székre. Iern töltött neki, de nem
ivott belőle, Ronica, mint egy kiscica, lekuporodott. Iern megborzongott egy kissé,
s közben kiverte a víz. Plik hátradőlt és ivott.
- Sietnem kell - szólt Wairoa. Hangja mégis színtelen maradt, csöppnyi akcentussal
beszélte az anglájt. - Igen, csakugyan ápoltam a kapcsolatot Mikli Karst-tal.
Könnyebb volt, mint ahogy ő hitte. Tényekre vadászik, és természetesen azt hitte,
hogy tőlem szerez be adatokat, amelyeket ellenünk használhat. De alapjában véve
nagyon magányos ember. Mint minden szolipszista.
Plik meglepődött e kifejezésen.
- Érdekes együtt lenni vele - folytatta Wairoa. - Számomra megkönnyítette a
fogságot és tétlenséget. A voltaképpeni célom azonban túlment ezen. Kémkedni
akartam.
- Tessék?! - kiáltott föl Iern. - Hogyan? Minek? Hiszen úgyse juttathatnál ki innen
semmi információt a tieidnek.
Wairoa farkasszemet nézett vele.
- Viszont eljuttathatom tehozzád. - Elhallgatott, majd így folytatta:
- Kezdettől élt bennem egy gyanú, pontosan tudtam, mit akarok megtudni. A
királynő Haditengerészeti Földerítő Testülete éveken át gyűjtögette a gyanús
mozzanatokat, különösen az utóbbi urópai küldetésünk során. Azt hiszem, Terai
szerette volna elmondani neked, de visszautasítottad, mert addigra már elkötelezted
magad Ronica céljai mellett.
- Terai... - suttogta Plik. - Gondolod, hogy ő hozta rá az Orionra a marájokat?
Senki se válaszolt. Sokszor tették már föl ezt a kérdést azóta, hogy az ultimátumot
megkapták. Wairoa irgalmatlanul mondta tovább:
- Mióta itt vagyok, teljesen megbizonyosodtam erről, de olyan eszközökkel,
amelyeket még kevésbé lennél hajlandó elfogadni, Iern. A test beszéde révén,
felhangok révén, hangszínek révén, olyan logikával, amely nem következtetésekre
épül, inkább ösztönökre. Megfogható bizonyítékra volt szükségem.
Olyan koppanással tette le az asztalra a könyvet, hogy Iern és Plik összerezzent,
Ronica orrlyuka kitágult. A macska fölébredt, ásított, nyújtózkodott, leugrott a
padlóra, onnan pedig úrnője ölébe. Ronica szórakozottan simogatta. A macska
dorombolt. Hangja furán ellenpontozta Wairoáét.
- Először is megtudtam a hivatala páncélszobájának nyitó számkombinációját. Ő
rám szólt, forduljak el, de a hiper-akut hallás követni tudja a tárcsa fordulásait és a
kattanó rugókat. A kapott eredményt ellenőriztem, éspedig úgy, hogy néhanap
odavetettem a beosztottjaival folytatott beszélgetésbe beépítve számokat, és erősen
figyeltem a reagálásukat. Közben megszereztem Mikli engedélyét arra, hogy
könyveket vehessek kölcsön. Minthogy rendszeresen jelentkeznem kell az
előszobájában ülő szolgálatos tisztnél, természetes volt, hogy a távollétében is
bemenjek a szobájába könyveket böngészni. Az első néhány alkalom után már
senki ügyet se vetett rám. Karst sosem hagy elöl fontos iratokat, s én se látszom
olyasvalakinek, aki kémkedni vagy szabotálni akar. Sőt örült, ha olvasom a
könyveit. Gondom volt arra, hogy véleményt mondjak róluk, ez szórakoztatta őt.
- És a végén alkalmad nyílt arra, hogy kiraboljad a páncélszekrényt, amikor a tiszt
kiment a mosdóba vagy valahova - szólt rekedten Ronica. - Mit találtál? Wairoa
tigriscsíkos feje nemet intett.
- Másként jártam el. Az ilyen légmentesen elzárt környezetekben csak lazán
ügyelnek a biztonságra, mert abból indulnak ki, hogy megengedhetik maguknak
ezt. Többször is beléptem egy-egy rövid időre a páncélterembe, megszemléltem,
amíg rátaláltam arra, amit keresek. Ma este elemeltem. - A könyvre mutatott. Ez
volt a címe: Koncepciók és technikák - világszerte. Ez a dossziém.
Iern a kötet felé nyúlt.
- Mit csentél el, Zsézus szerelmére?
- Levelezést, jegyzőkönyveket, jelentések kivonatait: bizonyítékokat - felelte
Wairoa; szava kopogott, mint a vasat verő kalapács. - Nem Jüan támogatta Jovaint,
nem ők tették lehetővé a puccsát. Az igaz, hogy magas rangú jüanéz tiszteknek is
közük volt a dologhoz. Rajtuk át jutottak el bizonyos üzenetek és anyagok. Amikor
a krasznajánok lefogtak bennünket, s ez kiderült, akkor a jüanézek juttattak el és
adtak ki bennünket az északnyugati ügynököknek. De tudod-e, Iern, ki a te
tényleges, titkos ellenséged? Nem más, mint a Farkas Páholy, az Orion építői...
Ronica arcát elfutotta a vér.
- Nem! Ez agyrém! - kiáltotta. - Ugyan mi hasznunk lenne nekünk egy gaeánus
rendszerből? Épp amikor a Tartománnyal már olyan szépen kereskedtünk? Nem!
Ez nem igaz!
Wairoa kérlelhetetlenül mondta a magáét:
- Mikli ugyanígy érvelt velem szemben. Elaltattam az éberségét azzal, hogy nem
erőltettem tovább a vitát. De a tények mást mutatnak. Az összeesküvésben a
jüanézek csupán segédkezet és kiállást ajánlottak föl. Az Orionról természetesen
sejtelmük se volt, de azt tudták, hogy az Északnyugati Unió bizonyos páholyai le
akarják rázni a maráj igát. Az ő nézőpontjuk szerint ezzel segítik a gaeánizmus
terjedését Urópában, norrman szövetségeseket szereznek a rivális mong birodalom
túlfelén, Bolsarekában, és hasznot húznak a dologból. Bizony: Mikli és
bűnszövetkezete apránként behálózta őket. Egyre zsarolhatóbbakká lettek. És
kezdettől voltak a soraikba beépült norrmanok, akik mongoknak adták ki magukat,
és kulcspozíciókba jutottak föl. A Csillaghon elleni tevékenység azonban mindig is
innen indul ki.
- De hát miért? Miért?! - dadogta Iern.
- Az egész Unió számára haszonnal járt volna, ha csírájában megakadályozzák a
Tartomány és a Föderáció közötti kapcsolatot - felelte Wairoa. - Miért is nézték
volna jó szemmel, ha a marájok megvetik a lábukat Urópában, ha gyümölcsöző
kereskedelmet és műszaki kapcsolatokat építenek ki? Inkább saját maguk számára
akarták mindezt megteremteni, az északnyugatiaknak; ők akartak akadálytalanul és
garantáltan Kelet-Urópába beférkőzni, ahol hasadóanyagok találhatók. Azonkívül
ha zűr van a Tartományban, akkor senki se figyel a marájokra, akik ezalatt
zavartalanul végezhetik az utolsó simításokat az Orionon.
- De hát a gaeánusok rühellik a mi egész fi... fi... filozófiánkat! - sírta el magát
Ronica. - Efféle egyezség nem tarthatna semeddig se!
- Miklit és társait csak rövid távon érdekli az egész. Mihelyt az Orion fölszáll,
egyremegy, melyik országban ki van uralmon. - Wairoa kinyitotta a könyvet.
Papírlapok rejlettek benne. - A politikában nem számít sem az állhatatosság, sem a
hűség, sem az erkölcs, Jovain nyilvánvalóan halálra rémült, amikor hírét vette, mire
készültök, és kész támogatni az enyémeket tiellenetek. A Föderáció viszont minden
segítséget elfogad ebben a háborúban, amit csak kaphat. Viszont örömmel
asszisztálna egy alkalmasabb csillaghoni partner hatalomra kerüléséhez. Úgy
érzem, Iern, jogod van megtudni, kik az ellenségeid.
- Hadd nézzem! - Iern magához ragadta az iratokat. Ronica fölpattant, mögé sietett,
hogy ő is beléjük nézhessen, széke hátrabucskázott, macskája kiugrott öléből.
Plik odahajolt Wairoához.
- Miért csinálod ezt? - suttogta a fülébe. - Mit érsz el ezzel?
- Talán semmit - ismerte be a maráj. - Mégis meg kell próbálnom.
- Hát ez sikerült. Eljátszottad a magad szerepét. - Keze jobban reszketett, mint
amennyire ezt a megivott ital mennyisége indokolta volna. - Kinyitottad Iern
számára a pokol kapuját, s át kell mennie rajta.
- Kell? - kérdezte Wairoa.
Plik nem válaszolt. Wairoa mértékletesen kortyolt az italból, s közben figyelte az
olvasó Iernt és Ronicát.
Iern végül félretette az iratokat, fölemelte fejét, és nagy nehezen kibökte:
- Úgy látszik, igazat mondtál. És most,.. Wairoa összegyűjtötte a bizonyítékokat,
visszarakosgatta a könyvbe, fölállt.
- Most, ami engem illet: mindenekelőtt jelentkezem, szokás szerint, a
felügyelőmnél. És kihasználom ezt az alkalmat, hogy visszategyem ezeket a
dokumentumokat, azzal az ürüggyel, hogy újabb könyvet veszek kölcsön. Tudjátok,
hol találtok meg, ha akartok. Jó éjt. Kiment. Iern Ronica felé fordult. Az lehajolt, s
a keblére vonta Iern arcát. - Jaj, kedvesem, kedvesem - dünnyögte. Beletúrt a férfi
hajába. - Rémes az egész, szerelmem, szégyellem magam. De megesik ilyesmi.
Rendbe tesszük, esküszöm, rendbe tesszük! Maradj velünk! - Megemelte hangját: -
Előbb a csillagokba, előbb fölszállsz az ég felé, a gyerekeinkért és az ő
gyerekeikért, mindörökre...
Plik némán ment ki a szobából. Ott hagyta az italt. Kettejüknek alighanem nagyobb
szükségük lesz rá, mint neki.

XXII.

1.

Iern reggel a legközelebbi telefonkészülékről fölhívta munkacsapatának vezetőjét, s

beteget jelentett, mind a maga, mind Ronica nevében. Nem is hazudott. Olyan
éjszaka volt mögöttük, amely után sok hasznukat aligha lehetett volna venni.
Jó melegen öltöztek, hogy fölmehessenek a felszínre.
- Úgy látszik, ez a tiszta idő megmarad még egy darabig - figyelmeztette őket az őr
a rámpa tetején. - Lehet, hogy jönnek a bombázók.
- Úgy hallottam, letettek már erről - felelte Ronica. - Csak pazarolják a bombáikat.
- Az ember sose tudhatja ezeknél a gazembereknél. Még ha csak földerítésben
repülnek is, akkor is megeshet, hogy a pilóta kapja magát, és merő kedvtelésből
kipróbálja a magunkfajtán a géppuskáját.
- Nem. Nem szörnyetegek ők sem! - vágott vissza Iern, olyan hevesen, hogy az őr
meghökkent.
Az álcázáson kívül lucfenyők sora takarta ezt az ajtót. A tornyosuló felhők közt
áttört a napfény, sötétzöld gallyakon és vörhenyes törzseken csillogott. A fák
árnyékában hűvös volt, édes illat áradt tűleveleikből. Odébb csúcsok és meredek
völgyek felé hullámzott a hegyoldal. A talajt borító hó már régebben esett le, csak
kis foltokban-csíkokban maradt meg. Sziklatömbök és szirtek meredeztek közülük,
és kilátszott még némi télszürke fű is. A távolban juhnyáj mendegélt, élén pompás
szarvú kossal. Könnyű szellő lengedezett. Itt keresték lelki békéjüket, kettesben.
Iern fölfele indult. Ronica, mielőtt nekivágott volna, megjegyezte magának a
mezsgyekarókat. Ezen a tájon, a meleg kamcsatkai áramlásnak hála, nem volt
igazán szigorú a tél, de annál csalókább: eső, hó vagy köd váratlanul bármikor
eltakarhatta a láthatárt.
Némán baktattak, egy darabig, azután a lány megkérdezte :
- Akarsz-e most beszélgetni róla?
Iern az álmatlanságtól rekedten kérdezte vissza:
- Hát nem tárgyaltunk már meg mindent az éjszaka?
Ronica megrázta a fejét anorákja csuklyájában.
- Nem igazán. Agyontárgyaltuk azt, ami nyilvánvaló. Te meg - szorította meg a
férfi karját - rengeteget meséltél Csillaghonról, a Tartományról, az életedről, azon
voltál, hogy megértesd velem, mit jelentenek a számodra. Saját magadnak is meg
akartad magyarázni, azt hiszem.
- Azt mondtam, folytatom a munkám az Ózonnal. Mi mást is tehetnél? De én azt
szeretném, ha szívvel-lélekkel folytatnád. Úgy áll a dolog, hogy ha kiszállsz a
dologból, attól se marad félbe semmi, a hajó készen áll. És úgyse engednének el
innen. Legfeljebb azt érnéd el, hogy elgondolkodnak, mitől fogtál gyanút, s a
nyomok elvezetnék őket Wairoához. Abban megegyeztünk egymással, hogy a fiút
nem szabad nyomorult szabotázsa miatt kitenni annak a büntetésnek, amit Mikli
holtbiztosán rámérne.
- Mikli! - Iern kiköpött.
- Épp ezért akartam, hogy szabadságot vegyél ki mára, édes - mondta Ronica. -
Nem jó, ha rabnak érzed magad. Ez mindent elrontana. Igen, még a kettőnk dolgát
is.
- Meg akarom ölni Mikli Karstot. Ronica keserűn elmosolyodott.
- Elvileg pompás ötlet. A gyakorlatban nem valami okos. Innen nem lóghatnál meg,
márpedig halálra ítélnének, merthogy Mikli nélkülözhetetlen, a fene egye meg!
Történetesen tudom, hogy az ő ötlete volt annak a tengerparti tüzérségnek a
fölállítása, amely megállította a marájokat a Cook-szorosnál. S a tartalékosok
északra indítása is, meg a hadianyagok fölhalmozása, ami megmentette a bőrünket
ezen a félszigeten; s ő is intézte a munka javát. Nélküle, az ő szüntelen kötéltánca
nélkül nem lehetett volna ilyen sokáig megőrizni a titkot. Az a gyanúm, hogy
vannak még kijátszatlan kártyái.
- Amit a hazám ellen tett...!
- Már mondtam neked, hogy erre szerintem sincs mentsége. A cél nem szentesítheti
az eszközt. Mikli szadista, s nyilván ellenállhatatlanul vonzza a kontinentális
méretű Sátán szerepe, ezért azután elhitette a Farkas Páhollyal, hogy ez a helyes. És
stratégiai szempontból sajnos csakugyan helyes. Egyfelől ezzel felbujtatott egy
csomó magas rangú jüanézt, és ezek szíves örömest tartanak velünk, hogy
meggátolják a mong támadást. De azzal egyetértek, hogy a Tartományt nem lett
volna szabad áldozati bárányként kés alá hajtani. A Tartomány nem tett ellenünk
semmi rosszat, Jovain hálája pedig egykettőre elszállt.
Csikorogtak a kövek a léptük alatt. Holló húzott el fölöttük, egy pillanatra eltakarta
a napot, s váratlanul nagyot károgott.
- De mondok én valamit, szerelmem - mondta Ronica. - Tudom, hogy ez nem
logikus érv. Mindegy: ha te lettél volna Csillaghon kapitánya, amire jogosult vagy,
akkor mi ketten soha nem találkoztunk volna. Nem tehetek róla, önző vagyok, de
örülök, hogy így történt.
Iern megállt. Ronica is. Egymásra néztek. Iern magához vonta a lányt. Arcához
szorította hűvös arcát.
- Én is, én is! - ujjongott.
Ronica hátrahúzódott, kezébe vette a férfi mindkét kezét.
- Oké, később állunk majd bosszút Miklin, jó. De ő nem méltó arra, hogy ennyit
foglalkozzunk vele. Azt kell elérnünk, hogy legitim kormányt adjunk a
Tartománynak, amely helyreállítja a jogot, a rendet és a reményt. El lehet érni. El is
fogjuk érni, Iern. Minden jelentés arról szól, milyen ingatag lábakon áll Jovain
hatalma. Lehet, hogy magától összeomlik. Ha nem, mihelyst az Orion fölszáll, nem
kell más, mint egy üzenet odaföntről. És ez lehet a te üzeneted is, Iern, a tiéd, aki
segítettél nekünk a nehéz napokban. Mi, norrmanok, nem vagyunk angyalok, de
nem vagyunk hálátlanok sem.
- Igen... igen... ezt már megbeszéltük az éjjel...
- De nem árt elismételni ma is, amikor elszállt már a fejünkből a pia hatása. És
eszembe jutott még valami. Figyelmeztetlek, kedves, ez nagy sokk lehet.
Iern elmosolyodott.
- A sokkjaid általában nagy feszültségűek. Állok elébe.
A lány elkomolyodott. Hangja lehalkult, tekintete oly feszült lett, mintha egy puska
nézőkéjébe nézne.
- Kész tényként beszéltünk arról, hogy te leszel a soron következő kapitány
Csillaghonban. De akarod-e még csakugyan?
- Mit?
- Gondolkodj! Az éjjel sok mindenről szövegeltél. Többek közt arról, mennyire
szeretted volna járni a világot. Kapitányként viszont helyhez lennél kötve. Ez
kötelesség, és mindenképp nagy feladat. Viszont azóta... nem jelentene-e többet
neked, ha te nyitnád meg az utat az űrbe?
Iern lába a földbe gyökerezett.
- A Tartomány nyilván teli van Talence-okkal, akikből megfelelő kapitány válna -
szívóskodott Ronica. - Ha elérnéd, hogy ezek egyike kerüljön Csillag-honba, akkor
már be is töltenéd a küldetésedet. Nincs sok hozzád fogható tehetségű repülőnk. És
az Orion nemcsak az Északnyugati Unióé. Az egész emberiség utolsó esélye ez,
hogy kijusson az univerzumba.
Iern percekig hallgatott, míg végül alig hallhatóan így felelt: - Igazad van.
Kiütöttél.
A lány megcsókolta.
Iern az öklével törölgette a szemét.
- Belém látsz - sóhajtotta. - De alighanem járatosabb vagyok a gyakorlati
politikában, mint te, bár dolgoztál Karsttal. Én nem vagyok annyira idealista ezzel
az itteni vállalkozással kapcsolatban, mint te.
- A tapasztalataid után ezt nem is várhatom el tőled
- mondta halkan a lány. - Különben is szerintem mi, emberek, bármilyen fajta
emberek, csupán megdicsőült majmok vagyunk. Igaz, fölbasszuk magunkat az
űrbe. A lényeg, hogy ott leszünk, méghozzá hamarosan!
- Tanulj, repülj, légy merész... - nevetett föl Iern.
- Micsoda szónoklatokat vágunk itt ki! Ismét némán álltak a szélben.
- Jól van, édes-kedves Ronica - szólalt meg Iern. - Az Orionnal tartok... és szívvel-
lélekkel. Szörnyűség lenne, ha elveszítenénk; nem a háborút, hanem az Oriont.
Egyrészt mert hiszek abban, hogy ott a helyünk, részben mert igazad van, a világon
a leginkább erre vágyom, ennél jobban csak terád. És főleg mert szeretlek, és mert
a te szíved is ehhez az ügyhöz húz.
Ronica újra odabújt hozzá.
- De épp eleget nyeltem, többet nem vagyok hajlandó - figyelmeztette Iern. - Több
szörnyűségben nem leszek bűnrészes.
- Én sem - ígérte Ronica, és váratlanul megtelt a szeme könnyel.

2.

A bevagonírozás egész napos kavargása után s egy csapatszállító vonaton töltött

pokolian kényelmetlen két nap és két éjszaka után különösen csodálatos érzés volt
ismét kinn lenni a szabadban. Kal-Gar, ez a Délnyugat-Csukriban fekvő vasúti
csomópont és határtelepülés nem volt különösebben elbűvölő hely, s a Halál-
korszak előtti időkből megmaradt romok is bánatos látványt nyújtottak,
szomorúbbat, mint a nagy, élénk Csai Ka-Góban magasló műemlékmaradványok.
Az elfehérült síkság fölött szél fújt, porhó kavargott, felhőfoszlányok húztak el
vagy álltak össze és ereszkedtek alá - akár a kriptafödél. Vanna Uangovna mégis
úgy érezte: fölszabadult.
Ez részben igaz is volt. Odahaza, keleten s még inkább a vonatban Vanna
nélkülözhetetlen volt; a fiatal, rémült katonáknak, akiket hirtelen ragadtak el
otthonukból, és elvitték őket egy számukra megmagyarázhatatlan háborúba, nagy
szükségük volt őrá. Előbb idegen táborokban zsúfolták össze őket, majd bűzös,
sötét, rázkódó vagonokban - soraikban rémhírek szállongtak. Vanna mint ucsenyi és
proróhina jött-ment köztük, beszélt hozzájuk, egyénekhez és csoportokhoz, vezette
a közös énekléseket és meditációkat, emlékeztette őket: Gaeáért szállnak harcba.
Látta, mennyire félnek, s mint tűnik el riadalmuk fokról fokra. De minden belső
forrását ki kellett merítenie ahhoz, hogy ilyen nyugalmat sugározhasson magából.
Kal-Garban ismét nagy volt a kavarodás, katonák, lovak érkeztek. Ez élénkebb
hangulatban zajlott, mint a bevagonírozás. A csapatok, felváltva, kétnapos
eltávozást kaptak, és körülnézhettek, milyen kocsmákat, örömtanyákat,
játékbarlangokat kínál ez az előretolt állás, Vanna pedig ezalatt sétálgathatott
magában a prérin, szívhatta a friss levegőt, aztán hazatérhetett priccsére, hogy
kialudja magát. Eközben Orluk Zsanovics és alvezérei az indulást szervezték.
Orluk Bölény Polkjának nyugati többsége Bolsare-kán átjött északra, hogy
csatlakozzék hozzá. Az Öt Nemzet egységei ugyancsak alárendelték magukat a
jüanéz nagy nojonnak. Ezek besorozottakkal kiegészült elit alakulatok voltak,
gyorsan és hatékonyan mozgósítani lehetett őket. Az volt a megbízatásuk, hogy a
Sziklás Hegység néhány hágóján át özönöljék el az Északnyugati Uniót. Ott azután
foglaljanak el hadállásokat a Fraser-folyó völgyében, s így vágják el az ellenség
észak-déli útvonalát. A seregek többi része egyesíti és fölhozza erejét. És azután a
szoldátok követik majd őseik útját vissza a Jukon-síkságra, majd újra
előrelendülnek az Orion elfoglalására és megfékezésére.
Hogy ez a cél, ezt csak kevesen tudták. A maráj közlés nem jutott el távoli kis
pásztortanyákra, s még városi emberek se nagyon tudták, mi fán terem egy űrhajó.
Legtöbbjük nagyjából úgy vélte: a norrmanok megint olyanféle gaztettekre
készülnek, mint egy nemzedékkel régebben, s ezúttal a marájoknak új
Energiaháborúban van szükségük segítségre. Ha aztán megnyerjük, mondogatták a
katonák, akkor el kell foglalni, meg kell szelídíteni azt az ördögadta országot.
A mong hadsereg hat kígyózó sorra oszlott, és nyugatnak indult.
Vanna még sose látott ilyen hegyeket. Hiába hallott róluk, vagy látta a róluk készült
képeket, sejtelme se volt arról, hogy ilyen szépek.
A negyedik napon Orlukkal és a tisztikarral együtt lovon tette meg az út egyharmad
részét. Szívesebben maradt volna egyedül. Katonákkal körülvéve nem volt képes
rátalálnia az Eggyéválásra a környezetével úgy, ahogyan ez a menetelés kezdeti
szakaszában sikerült neki. Tegnap azonban összecsaptak az előfutárok őrjáratai a
magaslatokról aláereszkedő norrmanokkal. Ma tüzérségi megfigyelő repülőgép
ellenséges harci tevékenységről adott hírt, amely tőlük mintegy húsz kilométernyire
van kialakulóban.
Orluk meghallgatta a legutóbbi híradást, azután visszarakta tokjába minirádióját,
elégedetten bólintott.
- Még ma harcba szállunk velük. Fölvonultatják a tüzérséget, benne két nagyméretű
rakétakilövőt, beássák magukat.
- Jaj, de szörnyű! - suttogta Vanna. Egy tiszt fölnevetett.
- Azt várta, hogy rózsákat szórnak elénk?
- Őrnagy, nem illik így beszélni a tisztelendő asszonnyal - szólt rá Orluk.
A katona megmerevedett a nyeregben.
- Elnézést, uram.
- Tőle kérj bocsánatot, ne tőlem! Ő többet tett azért, hogy összetartsa ezt a csapatot,
mint közületek bárki is.
- Tisztelendő asszony, meggondolatlanul szóltam. Alázatosan kérem
megbocsátását.
- Ne, kérem, ne! - mondta Vanna. - Semmi baj. Nekem... nekem nem lett volna
szabad ilyet mondanom. Folytatnunk kell.
Orluk tőle szokatlan módon zavarba jött.
- Tulajdonképpen nem is biztos, hogy sok csatározás lesz, tisztelendő asszony. Úgy
látom, ez csak a szokásos nem hivatásos norrman milícia, alig nagyobb az ereje,
mint egy zászlóaljé. Szerintem ágyúzással és lődözéssel fogadnak majd, mihelyt
lőtávolba érünk. De kettőn áll a vásár. Bevethetünk néhány vadászgépet is, ha ez
ellenfél gondokat okoz. Lehet, hogy úgy találjuk, érdemes kiirtani az
éleslövészeiket, vagy elég, ha csak lecsökkentjük erejüket.
- Uram - szólalt meg egy másik tiszt -, engedje meg, hogy azt javasoljam: ne
halogassuk ezt! Eddig szerencsénk volt. Egy hóvihar több kárt okozhat nekünk,
jobban visszavethet, mint az ellenfél.
Eddig csakugyan szerencséjük volt, állapította meg Vanna. Tiszta, csípős, ropogós
idő, mindvégig. Nem kellettek lapátok, hóekék, mert előzőleg maguk a norrmanok
tisztították meg az utakat a legutóbbi hóvihar után. Másfelől viszont arra gondolt,
hogy ezek a drága, derék fiúk, noha sík vidéki emberek, elviselik majd azokat a
nehézségeket, amelyekkel a hegyvidék sújtja őket, derekasan kitartanak. És már
csak pár nap van hátra a tavaszi napéjegyenlőségig, a tavasz kezdetéig...
- Igen, valószínűleg - mondta Orluk. Fölnevetett. - Jaj, de régen csatáztam utoljára
hegyek közt! De jó, hogy újra eljött az ideje!
És mennyire megértem őt - most, villant át Vanna agyán hirtelen támadt szeretettel.
Szinte megfeledkezett a körülötte menetelő, vánszorgó, lovagló, csikorgó
kerekeken vonszolódó menetoszlopról, amely mélyúton haladt fölfelé. Úgy fogta
föl őket, mint az Életerő új s a maga módján szeretetre méltó kivirulását. A nyereg
csikorgott alatta, térde közt izmok feszültek, a ló verítékének édeskés szaga
enyhítette a levegő hidegét; gyeplővel a kezében, simogató tenyere alatt a kanca
érdes szőrzetével még inkább fellángolt az életkedve. A vonulók az út teljes
szélességét elfoglalták, sisakok bókoltak az egyenruhák fölött, fegyverek a
gyalogosok vállán; a lovasok lándzsája hajladozott a szélben, akár a búzaszár,
tarkán csapkolódtak a kopjalobogók és zászlók. (Az ő neve is ott állt az egyik
zászlón, ahogy más köztiszteletben álló személyeké.) Öszvérek hátul szekereket és
tábori ágyúkat vontattak. Egy-egy páncélozott gépkocsi is haladt, szinte ékszernek
hatottak, annyira megmunkálták, kifényesítették őket. A nesz, amelyet a vonuló
hadoszlop keltett, a partnak rohanó óceáni hullámok surrogására emlékeztette
Vannát.
Jobbra tőlük folyó csobogott nagy vígan, válaszképp. Szürkészölden ömlött,
csillogó csöppeket permetezett szét a köveken, hömpölygött, áradt, görgött
meredek oldalukról. A Folyón túl s a csapat balján fejedelmien és fantasztikus-
meredeken törtek az égnek a hegyek. Szakadékok, kúpos hajlatok, szirtek álltak ki
kékesszürkén a hóból, amely itt teljesen fehéren maradt meg; kivéve azokat a
helyeket, ahol a napfény csillogó gyémántként táncolt rajta, vagy kékes árnyékok
húzódtak benne. Vanna egyik csúcsot se látta innen, de előtte-mögötte hegykoronák
fénylettek.
A nap meglehetős messzeségben emelkedett delelője felé, belesütött a szurdokba,
szinte Vanna véráramába. Sas húzott el fölöttük.
Iern mesélt nekem a jevropai Alpokról.
Mi rossz lehet abban, hogy a magasba emelkedjünk? Karakan Afremovek maga
idézett réges-régi följegyzéseket arról, hogy azoknak a régi időknek az űrutasai
hirtelen úgy látták a bolygót, mint otthonunkat a kozmoszban: élőnek, végtelenül
értékesnek.
Tompa dörrenések visszhangzottak a sziklafalak közül a távolból. - Pásztázták az
előőrseinket - mondta Orluk. Mintha egy marhavásár üzletkötéséről beszélne. -
Nekik az a feladatuk, hogy maguk után vonják őket, amíg mi zárt rendben
közeledünk. Fújjátok meg a kürtöket!
Továbbadták a parancsot. Megszólaltak a harsonák. Visszhang válaszolt rá.
Lefojtott zúgás futott végig a sorokon, az őrmesterek kiáltása szinte ki se hallatszott
alóla.
Orluk odafordult Vannához.
- Bármi történik is, tisztelendő asszony, ön itt marad, Bayan hadnaggyal. - Majd a
fiatalemberhez: - Hadnagy, maga felel a proróhina biztonságáért. És ne feledje:
olyan sokat ér a számunkra, mint bármely alakulatunk.
- Jaj, ne! - tiltakozott Vanna. - Nagyon kérem... - Fölsajdult benne a fájdalom.
Számukra? A céljainkért? Azoknak az űrhajóknak a lerombolásáén. Igen, igaz, nem
engedhetjük, hogy a felelőtlen norrmanok rátegyék a kezüket az egész Földre. De
nem tehetnénk-e rá mi a magunkét ? Mi, és ti ott Csillaghonban ? Iern... ?
- Ide nézzetek!
Vanna fölkapta a fejét a hangra. Valami szállt. Ezüstösen fénylett az azúrkék égbolt
alatt, sörényes fej, hosszú farok - szívfájdítóan szépen.
Orluk a szeme fölé emelte ernyőző tenyerét, és fölnézett. - Egy rakétájuk. Tudjuk,
nincs nekik sok, és azt se tudják jól célozni. Semmi kárt nem fog tenni bennünk.
Rakéta, gondolta Vanna. Milyen lenne az „Orion", amikor fölszáll?
Ekkor fölrobbant az ég.
Vanna lassan magához tért, föltápászkodott. Meztelen volt. A robbanás letépte róla
a ruhát, amikor odavágta az útra. Bal karja összetört csontjaira aszfalt foszlány
tapadt, a csontokról leette a húst az olvadt bitumen.
Mindenekelőtt le kell küzdenie a kínt. Most úgy tűnt, nincs más, csak a kín,
mindörökre égetni fogja őt a tűz. Valahonnan, lelke mérhetetlen mélységből elővett
bensejéből egy hűvös, kék, Föld-formájú mandalát. A köréje írt mantra így szólt:
Élni, táncolni, szeretni mindörökre. Élni, táncolni, szeretni mindörökre...
Amikor eszméletre tért, füstöt látott, alaktalan feketén terpeszkedő valamikből tört
föl. Pára kavargott a folyó fölött, pedig már nem forrt a víz.
Akadt bíborvörös, duzzadt, szétfőtt test, de nem halott, még nem. Támolyogtak,
csúsztak-másztak, nyögtek.
Vanna csak tompán hallotta őket. Nyilván beszakadt a dobhártyája, vélte. Jobb
szeme eltűnt, ujjával a szemgödrébe nyúlt, majd elhúzta kezét, amely pépes valamit
érintett s alóla kiálló érdes csontokat. Bal szeme csak homályosan látott, de ahhoz
elég tisztán, hogy lássa önnön testét, ami megmaradt belőle.
Sebaj. Föltápászkodott, s kutakodott a poron, hamun át, amely a hegymagas
gombafelhő alatt hömpölygött. Sötét fröccsenés a talajon, mintha szárnyak
lennének - a sas szárnya vágódott le ide az égből? - nem, egy szétnyílt emberi fej s
benne a szétégett agyvelő. Vanna lábánál nyögdécselt valami. Lejjebb hajolt.
Távolabbról, a földről senki se hallaná a szavát.
Azután rájuk talált. Az egyiknek nem volt arca. Ott ült, karjában dajkálta egy
bajtársát, akinek alig maradt bőre, de látott, és ezt nyögte: - Ő az, azt hiszem. A
jóságos hölgy az, azt hiszem.
Vanna leült hozzájuk. Bal csípőízülete miatt nem tudta fölvenni a lótusz-pozíciót, s
mivel csak fél karja volt, nem tudta megáldani őket. De azért...
- Békesség, visszaadjuk önmagunkat Gaeának. Békesség, és visszatérünk Gaeába,
aki mi magunk vagyunk. Tegyük ezt szépen, tegyük ezt szépen... - Szava elfulladt.
Vanna meghalt.

3.

Az előadóterem teli volt, minden ülő- és állóhely elfoglalva, s tekintetek,

tekintetek, tekintetek. A szellőzés sem enyhítette a testek hevét, testek szagát; meg-
fülledt a levegő, zajt vert a szuszogás. A bejáratnál Iern és Ronica nézte az
emelvényt, amely egyetlen tömegnek látszott, fénybe borult. Eygar Dreng állt a
mikrofonnál. Széles válla meggörbedt, szavai nehezen szakadtak ki torkából. Háta
mögött két zászló borította a falat: a zöld (az élő erdőkért) s a fehér (a hegyek
tisztaságáért), az Északnyugati Unió színei, s a farkas a letépett lánccal: a Páholyé.
- ...ennél több információ eddig nem jutott el hozzám. Ismétlem: a mong inváziót
tegnap megállította, a keleti Sziklás Hegységnél álló haderejük teljes
megsemmisülése. Ezt taktikai atomfegyverek érték el. A seregük színe-java pusztult
el, és valószínűtlen, hogy egyhamar újabbat tudnának bevetni. Jelentések szerint
hazájukban hallatlanul nagy a megdöbbenés. - Hangjában nem volt diadal. -
Hírmonitoraink arról is kapnak értesüléseket, hogy szerte a civilizált világban nagy
a fölháborodás és a rémület. Vittohryában a főnök tagadta, hogy tudott volna előre
a dologról, vagy hogy cinkosa kormányunknak, s teljes együttműködéséről
biztosította a marájokat; fölhívott minden norrmant, kutassa fel és ölje meg a
vétkeseket. Mégse ostromolják tiltakozó tömegek a Farkasok Páholyát, ne támadják
meg tagjaikat. Hallottam viszont hírt arról, hogy ünnepeltek az utcákon.
Wellantoában a királynő és a miniszterelnök közös állásfoglalást adott ki... a
mindenségit, de hiszen ti éppoly jól tudjátok mindezt, mint én!
Kihúzta magát. - Igen. a Farkasok egységei posztoltak ott keleten, pontosan azokon
a helyeken, ahol a mongok behatolása várható volt. Ezt magam se tudtam a mai
napig, bár nem lett volna nehéz megtudni. És arról se tudtam, hogy az Orionnak
szánt nukleáris üzemanyag egy részét elvonták fegyvergyártásra. És nem tudom,
hogy egy békebarát zászló alatt működő Páholy miért nem azt tette, hogy
demonstrálja csupán erejét a mongok ellen, ahelyett hogy tízezerszám lemészárolja
őket. Igaz, a mongok súlyos fenyegetést testesítettek meg, s az is igaz, hogy én nem
vagyok katonaember. És most átadom a szónoki emelvényt Mikli Karstnak, a
Haditengerészeti Földerítés kapitányának, biztonsági hadműveleteink vezetőjének.
Ő állítólag további felvilágosítással is szolgálhat.
Eygar nehézkesen lelépdelt az emelvényről. Mikli odapattant.
Egyenruhát viselt, kitüntetései fénylettek, győzelemittas volt. Úgy ragadta meg a
mikrofont, akár egy fegyvert, és farkasszürke fejével fölébe hajolt. Szabad keze
gesztikulált, intett, mutatott, csapkodott, vágott; hangja csengett:
- Oké, hölgyeim és uraim, bajtársaim az Orionban Elmagyarázom, miért. Utána, ha
akarjátok, széttéphettek, merthogy én, én álltam elsősorban az egész mögött.
Természetesen nem egyedül, de én voltam a felbujtó, az ügyintéző, pártoló, amikor
keményre fordult a dolog, én vagyok végső fokon felelős érte... és büszke vagyok
erre!
A közönség fölmordult. Szinte kéjesen.
- Kezdettől fogva láttam - verte beléjük Mikli -, hogy könnyen katasztrofális
helyzetbe kerülhetünk. Sőt, nagyon nagy esélyt láttam erre. Az Orion mindig is
hazárddolog volt; bátor emberek mindent kockára tettek a szabadságért. Kérdem
tőletek: vajon nem érdemlitek-e meg ti, bajtársaim, vajon hazánk nem érdemli-e
meg, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel megakadályozzuk a
katasztrófát?
Hangja fölerősödött: - Ugyan mi olyan borzasztó az atomenergiában? Tisztább és
biztonságosabb a szénnél s a folyékony üzemanyagnál, jobban megfelel a fejlett
ipari civilizáció igényeinek, mint a napenergia. Ez a mi kulcsunk a csillagokhoz. A
szüléitek tudták ezt, és megpróbálták újra békés célra fölhasználni az atomot. A
marájok megtámadták ezért őket, mert ez fölkavarta volna kényelmes uralmukat.
Tudjátok az igazságot. Épp azért építitek az Oriont, hogy fölszabadítsátok
honfitársaitokat s az emberi fajt.
És hadd tegyem föl a kérdést - folytatta -, ugyan mi rossz van a nukleáris fegyverek
korlátozott használatában? Vajon kevésbé halott az az ember, akit lándzsa döf át.
vagy golyó fúródik belé? Vajon nagyobb fájdalmat okoz, mint egy srapnell-találat
vagy egy lángszóró? Mi más ez, mint tabu? Ezt a szót, „tabu", őseink a marájoktól
kapták. Tudjátok jól, mit jelent: értelmetlen tiltást.
Mikli kivárta, amíg véleményét megemészti a hallgatóság, majd halkabban
folytatta:
- Nem. Nem szándékozunk multi-megatonnányi fegyvert hajigálni a világra s új
Végzetet hozni rá. Nem akarjuk, s mellesleg módunk sincs erre. Nem tettünk mást.
és nem is szándékozunk mást tenni, mint megvédeni magunkat. A mongok,
akárcsak a marájok, ránk támadtak, anélkül hogy provokáltuk volna őket. Az
Energiaháborúban szabad emberek küzdöttek azért, hogy megvédjék otthonukat és
szabadságukat. Elbuktak, és nem azért, mintha nem lettek volna eléggé bátrak,
hanem mert a kezüket megkötötte egy tabu. És az csak egyfrontos háború volt.
Most azonban, mint már annyiszor, ismét nem volt elegendő emberünk keleti
határaink megvédésére a mongok ellen, közben pedig a marájok már a nyakunkra
hágtak nyugaton. Tehát a kevés védőnk számára meg kellett adnunk a kellő
segítséget, ez járt nekik.
Az igazgató felé fordult. - Dreng igazgató szájából elhangzott az a meglehetősen
logikus kérdés: miért nem azt tettük, hogy kilövünk egyetlen ilyen fegyvert oda,
ahol az ellenség látja s ezzel figyelmeztetjük őt. Dreng igazgató megrendült, s ez
érthető. Az események s a reá háruló nagy felelősség nem tette lehetővé, hogy
elgondolkodjék a kérdésen. Remélem, most elgondolkodsz rajta, Eygar Dreng.
Kitűnő agyadat fordítsd most ismét vissza a munkádra! És ti is, társaim az
Orionban.
Nem árulok el titkot - tért rá beszéde befejező részére Mikli -, amikor
emlékeztetlek benneteket, hogy korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésünkre
ilyen fegyverek. Ami hasadóanyagunk van, annak zöme az évek során ide került, s
arra vár, hogy fölemelje az Oriont. Ha csak figyelmeztető lövést adtunk volna le, a
mongok kétségtelenül visszavonultak volna... és más stratégiát keresnek. Eközben a
marájok és... igen, igen, a saját kormányunk is figyelmeztetést kapott volna.
Reagáltak volna. Ez a nagyszabású fegyvertény láthatólag a Farkas Páholy mögé
sorakoztatta föl egész népünket; ha nem ezt választottuk volna, akkor a
határozatlanság nagy valószínűséggel visszaütött volna norrman norrman ellen
fordult volna, miközben Wellantoában zsarnokok pöffeszkedtek volna tovább, így
azonban véget vetettünk a kelet felől jövő fenyegetésnek annyi időre, amennyire
szükségünk van. Akárcsak hajdani elődeink, visszavertük a hazánkra leselkedő
mong veszedelmet. Most azután egyszer és mindenkorra szabadon tárgyalhatunk a
marájokkal.
Éljenek harsantak föl.
Mikli fölemelte a kezét.
- Hadd hozzak ide elébetek egy férfit, aki tíz szavával többet mondhat nektek a
háborúról, mint én ezerrel! Arren Rogg ezredest, ama hősök hivatásos paracsnokát,
akik megmentették nekünk és máig is tartják a Laszka-félszigetet!
Nagydarab férfiú lépett az emelvényre. Jobb kabátujja üresen csüngött, s ő
rámutatott.
- Ezt a karomat egy innen délre fekvő völgyben hagytam, ahol rajtaütöttünk az
ellenségen - mondta minden hatásvadászat nélkül. - De hol jön az én veszteségem
ama sok derék fiatal emberéhez képest, akik életüket hagyták ugyanott? Azok a
maráj tengerészek jól harcoltak, ezt el kell ismernem. Nem adták olcsón az
életüket. Sok sír domborul ott, de sok társunk él még s helytállt. Bárcsak már akkor
is lettek volna atomfegyvereink! Azt hiszem, így gondolják szeretteik és a túlélők
is. Ha ismét hasonló támadással kell szembenéznünk, s nincs erősítésünk, legyen
atomfegyverünk! Köszönöm. - Lesántikált.
Moraj zúgott a nyomában.
Mikli túlkiabálta a zajt:
- Szóval csakugyan bánjuk a dolgot, barátaim? Igaz, sajnálatra méltó a dolog, de
mit szeretnétek inkább: ölni vagy rabszolgasorba jutni ? Vannak hadijelentéseim a
frontról, közlöm veletek a híreket. Most állapítjuk meg, mely mong csapatokat
semmisítettük meg. Ha tanultatok történelmet, ha hallottátok szüleitek és
nagyszüleitek elbeszéléseit gyerekkorotokban, akkor emlékeztek a neveikre. A
maguk idejében rengeteg honfitársunkat ölték meg, ők, ők, a mongok büszkeségei.
És most megsemmisítettük a kemény magot, íme, a csapatok nevei: Forgószél, Hű
Pásztor, Sárkány, Oktáj fiai, Bölény...
Ronica Iern kezéért kapott. A férfi teljesen mozdulatlanul állt.
-...Szent Ivánisták... ezek a legfőbb csapatok, akadnak kisebbek is. És most
mindnyájuknak vége, vége!
A tömeg fölpattant, dobogott, még a beton is beleremegett, öklüket a magasba
csapták, kiáltoztak.
Mikli fölerősödő hangja fonódott a zajba:
- ... hatalom... hadd tanulják meg a nyavalyás niggerek, mi történt a
ferdeszeműekkel! Igen, én mondom nektek, győzni fogunk... megvan rá az erőnk;
megadtuk a figyelmeztetést... miénk a jövő... az Orion fölszáll!
Iern kitépte a kezét Ronicáéból, s az ajtó felé tartott. A lány lélegzete elállt, utána
tekintett, elindult feléje, azután összeszorította ajkát, összefonta karját, és nézte,
hallgatta tovább a szónokot.
4.

Az Orion-vállalkozás építői gondoskodtak egy közösségi helyiségről vallási és

meditációs célra, három falmélyedésszerű kápolnával. Jazu-hitű, zsidó, buddhista.
Egyik se volt nagy, mert gyülekezet nem jött itt össze; a pogányok a szabadban
vagy lakásukban tartották szertartásaikat. Azután valahol másutt találtak egy
parányi helyiséget, alig nagyobbat egy kiegyengetett vulkanikus buboréknál, ez
néhány régi keresztény hívő kezébe került, s birtokba vették. Vagy húsz hívő fért
belé, bár ritkán jöttek össze ennyien.
Plik egyedül találta magát, amikor belépett. Boltozata alatt csönd volt, hűvösség,
mély árnyékok: egyetlen harminc négyzetcentiméteres fénycsőlap volt a
mennyezeten, a kinti folyosóról farácsozaton át szivárgott be a fény. Fából
készültek a székek is. Rajtuk párnák a térdeléshez, imakönyvekkel, a nyirkos
kőpadlón ugyanis szétrothadt volna a papír s a bőrkötés. A vakolt falakon elfakult
freskók és liliommintás díszítés, alig láthatóak. A bejárattal szemközt korlát
húzódott egy helyi bazalttömbből épült oltár előtt. Üres gyertyatartók emelkedtek
mindkét oldalán. A háziszőttes oltárterítőn csontból készült templomi edények.
Uszadékfából faragták a fölötte magasló feszületet, durván, de a tenger fehérítette
nyersanyag iránti jó érzékkel.
Hasonlóképp elnagyoltan megmunkált szenteltvíztartó állt a bejáratnál, tölgyfa
állványon sztealit edény. Plik keresztet vetett, bement, letérdepelt, gyertyát kerített,
adományt dobott egy perselybe, a gyertyát egy tartóba helyezte, és meggyújtotta
egy maráj importból származó dugattyús gyújtóval. A homályban parányi fénnyel
égett a láng.
Plik letérdepelt a csupasz padlóra a korlát előtt, összekulcsolta kezét, és ráhajtotta
fejét. Vékony ruhájában megborzongott sovány teste.
Egy idő után fölállt. Előrevette a hátán csüngő gitárt, belekapott a húrba, és nagyon
halkan énekelni kezdett a feszülettel szemben:

Isten, Te, ki örök lettél,

titkok országából jöttél –
szabaddá minket mért tettél?
Te, ki éltünk megszabod,
ki halálnak meghozod –
világod letarolod?

Minek húsvét, minek fény,

minek tavasz, azúr ég,
ha lelkünk a poklon ég ?
 Torony épül szívünkből,
szörnyek kelnek ölünkből,
ments meg önnön erőnktől!

Te, ki jöttél égő Napból,

teremtettél jó magadból,
ments meg minket önmagunktól!

Iszonyú csodákat tettünk,

villámot, gyilkol vetettünk,
segíts, mielőtt elvesztünk!

Isten, Te, ki örök lettél,

titkok országából jöttél,
szabaddá minket mért tettél?

Az utolsó akkordok elpengtek, csönd lett. Álldogált még egy darabig. Egyszer csak
megroggyant. A földre ejtette a gitárt, újra térdre esett, és a tenyerébe temette arcát.
- Megváltó - könyörgött -, bocsáss meg! Elcsigázott vagyok, bocsásd meg nekem
ezt a rossz verset!

XXIII.

1.

Az Orion intézmény - az alapvető fenntartási és őrzési szolgálattól eltekintve -

zárva volt ezen a délelőttön, mindenki az előadóteremben gyűlt össze, hogy hallja a
beszédet. Iern az üres, visszhangos, fehéren kivilágított folyosókon haladt,
katakombák jutottak eszébe - már amikor bármi is eszébe jutott a rémálmon s a
taktikán kívül.
Wairoa az imént nem volt odabenn az előadóteremben. Nyilván ott lett volna, ha
módja van rá. Fegyelmezetten állt volna hátul, s Iern látta volna. Ezek szerint be
van zárva, nyilván Mikli parancsára vagy egy óvatos beosztottjáéra.
Az irodában egyetlen őr volt szolgálatban, cigarettafüst bűze vette körül. Idegesen
nézett föl íróasztala mögül Iern beléptére, s az asztalon heverő géppisztolyához
kapott. Mihelyt meglátta, ki jön, visszahúzta a kezét. Magas, zavart hangon
kérdezte:
- Mi újság, uram? Tényleg eltaláltuk a mongokat tegnap, ahogy a rádió mondja?
Iern megállt, bólintott.
- Igen. Atomfejes rakétákkal. Elpusztítottuk őket. - Ott voltál-e, kicsi Vanna? Ott
vagy-e még? Hiszem és remélem, hogy meghaltál. Ha életben maradsz, túlságos
gyászba borultál volna a holtak miatt s a meg se születettek miatt. - Mi a
véleménye erről?
Az őrmester megrázta a fejét.
- Nem is tudom, uram. Kissé... hogy is mondjam... megdöbbentem. Új
Végzetháború elébe nézünk?
- Karst kapitány dicsőséges győzelmet ígér nekünk.
Az őrmester jobban megnézte Iernt.
- Ön se látszik valami boldognak, uram. Sápadt és reszket.
- Inkább megkönnyebbültem. Hiszen megakadályozhatták volna az Orion
fölszállását. - Ez elég meggyőzően hangzott. - Azért jöttem, hogy kiengedjem a
maráj foglyot.
- Tessék, uram?
Iernt magát is meglepte, milyen könnyedén beszél. A múltban csak a szerelem
oldotta meg a nyelvét:
- Nyilván tudja, hogy jól ismerem őt; már idejövetelünk előtt is ismertük egymást.
Azt remélem, hogy az őt ért sokk hatására most készségesebben együttműködik
majd velünk. Mint információs forrás vagy mint közvetítő vagy mindkettő, esetleg
hasznunkra lehet abban, hogy lerázzuk a nyakunkról a marájokat.
A norrmannak kételyei voltak.
- Nem tudom, uram. A parancs úgy szól...
- Most nem érünk rá a részletkérdésekre - vágta rá Iern. - Karst kapitány kért meg,
próbáljam meg. Maga eddig is rutinszerűen kiengedte őt mindennap, nem? Ma
azért volt védőőrizetben, nehogy meglincseljék. Ez a veszély már elmúlt. Majd
aláírom, hogy átvettem őt - mutatott a belső ajtó felé.
Jól sejtette, a fogoly elkülönítéséről szóló parancsot csak élőszóban, felületesen
adták ki. Túlzott óvatosságra (egyelőre) nem volt szükség ebben a labirintusban;
néhány fegyveres őr posztolt csupán a fontos pontokon, s ezek dolga is csak abból
állt, hogy hébe-korba félretaszigáljanak néhány arra vetődő részeget. Ráadásul
Iernnek mint asztronautának hallatlanul nagy volt a tekintélye. - Igenis, uram -
felelte az őrmester, kulcsot vett elő egy fiókból, és fölállt.
Csak néhány zárka volt a tömbben, nagy részük üres. Iernt végigvezették a
folyosón Wairoa szobájához, útközben egy bűnöző ásítozott, s egy elmebeteg
óbégatott. Wairoa épp olvasott. Az ajtónyitásra letette a könyvet, fölkelt, s
mozdulatlanul megállt. - Szeretnénk... szeretnék beszélni veled - mondta Iern, már
nyugtalanabbul; azon tűnődött, vajon mennyit tud őróla ez a fantasztikus agyú,
különös tekintetű férfi.
Wairoa kisétált. A számára kiutalt kék overall nem illett testének arányaihoz,
valahogy mégis fejedelmi egyenruhaként hatott rajta. Iern az irodában aláírt egy
elismervényt. Félfigyelmével azon spekulált, miként magyarázza majd meg
akcióját Miklinek. Ha minden jól megy, Mikli nem is fogja megtudni, csak amikor
már késő lesz. Ha mégis, az se változtat a dolgon.
Csak kicsiny örvények voltak ezek a gondolatok; akarata volt a folyam, amely
hömpölygött zuhataga felé. Tegnap este, amikor a rádió bemondta a hírt, sokáig
hallgattak Ronicával. Keveset beszéltek a történtekről, s inkább csak közhelyeket
mondtak. (- Borzalmas... Visszaélés a bizalommal... Talán szükség volt rá...
Háborúban nincs becsület... Várjuk, míg újabb információ érkezik; ez olyan
hiányos és zavaros...) Hangjuk színtelen volt, nem nagyon néztek egymás szemébe.
Iern korán lefeküdt, és bármily meglepő, hamar elszundított. Talán a bénultságtól.
Boldogan ébredt - azután eszébe jutott. A lélegzete is elállt, azután nekikészülődött
a napnak, mosdott, fölöltözött, a nyüzsgő étkezdében szórakozottan bekapta
reggelijét, akár egy gép. Bensejében egyre duzzadt, egyre erősödött az áramlás.
Nem is tudta, mikor aludt el Ronica, azt se, sikerült-e egyáltalán elszenderednie.
Amikor Iernt felköltötte az ébresztőóra, a lány ébren feküdt mellette. Szeme alatt
karikák, és még annyi szava se volt, mint Iernek. Együtt indultak a beharangozott
gyűlésre, kéz a kézben, mint mindig.
- Kellene egy hely, ahol négyszemközt beszélgethetnénk - mondta most Iern,
amikor Wairoával kiért a folyosóra. - Azt hiszem, a könyvtár lesz a legjobb.
A közkönyvtárt értette ezen, nem a műszaki gyűjteményeket. Általában teli szokott
lenni a könyvtárterem, minthogy az emberek a szabadidejüket legszívesebben
olvasással töltötték. Ma azonban üresen tátongott a hosszúkás helyiség, mintha már
senkit sem érdekelne többé, mi mondandójuk van a filozófusoknak és a költőknek.
Kiválasztottak maguknak egy asztalt a terem túlsó végében, leültek egymással
szemközt, és hozzáláttak a beszélgetéshez. Iernek egyszer csak föltűnt, milyen
halkan beszélnek. Fölnevetett.
- Mi olyan vicces? - kérdezte Wairoa.
- Képzelődtem... mintha Vanna Uangovna szelleme kérne, ne beszélgessünk
hangosan. - Iern nyelt egyet. Nem akarok sírni. Erre most nincs időnk. Befejezte a
beszámolóját.
Wairoa láthatólag nem lepődött meg.
- Egyszer, egy régi könyvben, még a Pusztulás előtti korból származó könyvben
olvastam egy annál is régebbi sírfeliratról, így szólt: „Számítottam rá, de nem
tudtam, hogy ilyen hamar jő."
- Én nem számítottam rá - bukott ki Iernből. - Csakugyan nem. És arra végképp
nem, hogy így reagálnak Karst szavaira. Életem legiszonyatosabb élménye volt,
mennyire örvendeznek ezek az emberek, akiket pedig már-már megkedveltem!
- Tehát nem értesz egyet azzal, hogy a fegyverre szükség volt az Orion megmentése
céljából?
- Ép elméjű ember nem érthet egyet azzal, hogy bármi is megérné ezt az árat. Azt
hittem... nem élnek vissza a nukleáris erővel. Tévedtem. Igazatok volt, marájok. Ha
megvan a potenciális lehetőség, akkor elkerülhetetlenül el is készül az atomfegyver.
És ez egyre több és egyre gyalázatosabb fegyvert eredményez, míg csak új ítéletet
nem hozunk magunkra. Csak a totális eltiltás árán maradhatunk életben.
- Amiből viszont következik, hogy meg kell hódítani az Északnyugati Uniót, és el
kell pusztítani az Oriont - mondta egykedvűen Wairoa. Iern hevesen bólogatott rá.
- Igen! Bebizonyosodott, hogy ezek a Farkasok... nem méltók arra, hogy bármi
hatalmuk legyen ezen a földön.
- Senki se méltó rá, barátom. Egyetlen ember sem. Az én népemnek legföljebb azt
lehet a javára írni, hogy egy számunkra előnyös egyensúlyra törekedtünk, nem arra,
hogy birodalmat teremtsünk. Mindazonáltal mi is jó sok gaztettet követtünk el.
- Fenébe az udvariaskodásoddal! Ide figyelj: ha sietünk, ha ketten összefogunk,
még ma véget vethetünk az Orionnak.
Wairoa pupillája kitágult, azután összehúzódott maszk-arcában.
- Hogyan?
- Úgy, hogy föllőjük az űrhajót! - tört elő lángolva Iernből.
Wairoa éber lett, akár egy macska. A szavak csak úgy zuhogtak Iernből,
akaraterejének árja lökte elő őket:
- Az Orion-II. a prototípus. A benne végzett kísérletek teljesen elegendők ahhoz,
hogy befejezzük, ami még hátravan. Készen áll. A legénység és a kisegítő
személyzet is. Úgy hiszem, már ki is választották közülük a tényleges stábot, csak
még nem jelentették be. A fölszállással csak a borús időre várnak, hogy a marájok
ne lássák, honnan száll föl. Hogy váratlanul érje majd őket, és ne tudják nyomban
ráállítani a radarjukat, amíg a látókörükben van, mielőtt fölgyorsul. A legénység
végrehajtja a kísérleteit és manővereit, rádióval leadja azt, ami nincs automatikus
távméréssel bemérve, s így ideérkeznek az adatok, bármi történik is az űrhajóval. A
terv szerint egy reptéren száll le a hegyektől északra, és teherautóval hozzák vissza.
De ha ez nem jön össze, az se változtat sokat, feltéve, hogy maga a küldetés
sikeres. Derékba törhetjük.
- Te magad akarsz repülni vele! - csapott le rá Wairoa.
- Én hát. Méghozzá azonnal. Amíg zajlik ez az obszcén gyűlés, és amíg tiszta az
idő. Így maráj testvéreid mégiscsak látni fogják a fölszállást, és bizonyára be is
mérik. Ha tudjátok a pontos helyet, hatásosabban bombázhatjátok. Ez egymagában
aligha okoz elegendő kárt, mivelhogy ezek jól páncélozott berendezések, de valami
kárt mégiscsak okoz. Ami még fontosabb: az Orion-II. elvesztése hónapokkal veti
vissza a vállalkozást. Dreng bandája nem tud egykettőre új prototípust előállítani.
Ez elengedő időt adhat a marájoknak, hogy megfelelő erőket sorakoztasson föl,
még ama néhány atomfegyver ellen is, amely bizonyosan itt tárolódik a közelben.
Ha Drengnek van esze, nyomban megadja magát. Akárhogy alakul is, szívből
remélem, hogy elevenen megégetik Mikli Karstot, bár attól tartok, túl
emberségesek ehhez. Bezzeg ő nem lenne az!
- És hogyan akarod ezt megvalósítani? Minden bejáratot őriznek.
- Igen, de én itt, mint tudod, elég nagy ember lettem. Két kulcsponton kell
átjutnunk. Az első a portál-kontroli a fölbocsátó akna tetején. Nyilvánvaló, itt
szabad kell hogy legyen az út, anélkül nem emelkedhet föl a hajó. Ezt erőszakkal
kell elérnünk; a lakásomból hozhatunk fegyvereket, kihasználhatjuk a váratlanság
előnyét, és nem lesz senki, aki segítséget hoz, vagy riadóztat. Megmutatom neked,
hogyan kell működtetni a mechanizmust. Utána lehatolok a lenti bejárathoz. Az
őrök be kell hogy engedjenek, ha meggyőzöm őket: át akarom nézni a
pilótaállványt, hogy bizonyos változtatásokat rendelhessek el, a szimulátorban
szerzett tapasztalataim alapján. Te kinyitod a kaput, én fölemelem a hajót... nem
tudom másként, a biztonsági zsilip miatt... és az Orionnak vége! - emelte föl a kezét
begörbített ujjakkal Iern.
Wairoa hallgatott fél percig, csak azután dünnyögte:
- És te is, én is meghalunk, mi?
- Ha szerencséd van, elsurranhatsz a zűrzavarban, átverekedheted magad egy
kijárati őrségen, és elmenekülhetsz a hegyekbe. Említetted már nekem ezt a gallért
a nyakadon, de talán sikerül kikerülnöd a lőtávolból, mielőtt utolérnek. Később
pedig fölveheted a kapcsolatot a flottátokkal. Igaz, nem nagyok az esélyeid, de nem
is kizártak.
- És te?
- Engem már csak egyetlenegy dolog érdekel - felelte Iern elszántan -; hogy
elvegyem ezt a hajót a norrmanoktól.

2.

Belépett otthonába - és ott találta Ronicát!

A döbbenettől a földbe gyökerezett a lába. A lány letette a macskát, amelyet eddig
magához ölelt, fölállt az ágyról, amelyen hevert, s feléje indult. Erős arccsontjaira
ráfeszült a bőr, könnycsík fénylett rajta.
- Iern, édes, beteg vagy? - A férfira korbácsütésként hatott a rekedt hang. -
Iszonyúan festesz! - Észrevette Iern mögött Wairoát. - Á, üdvözöllek - mondta
szórakozottan, és átölelte emberét.
Tudom, mit kell tennem. Örülök, hogy nem kell sokáig élnem, gondolta Iern.
Körülfogta a lány testének melege, hajának nyárillata. Bokáját Ronica bokája mögé
nyomta. A padlóra zuhantak. Ronica idejében maga alá kapta a kezét, hogy enyhítse
az esés erejét. A férfi súlya ágyékának és combjának feszült, karja a lány nyakát
nyomta le. Az elképedve meredt rá.
- Csukd be az ajtót, Wairoa - kiáltott Iern -, és segíts nekem!
- Mi az isten van veled? - zihálta a lány. - Teljesen elvette az eszed ez az ügy?
Viaskodott Iernnel. Ó, de sokszor érezte már Iern ezt a hajlékony, erős testet maga
alatt! Bal karja kivédte a lányét. Nem szabadna sokáig magához szorítania. Wairoa
odaért, és megragadta Ronica csuklóját. Kettejük súlya fékezte meg a lányt, egyik a
kezénél, másik a lábánál. Aranyhaja szétomlott a szőnyegen. Fölötte árván
röpködtek a ventillátorrács alá akasztott tarka szalagok. Az ágyról tágra nyílt
szemmel figyelt a macska. Ronica vicsorgott.
- Szerelmem, hallgass rám! - könyörgött Iern. - Szeretlek. Nem akarunk rosszat
neked. Meg kell tennünk ezt, és bárhogy ellene vagy is, legalább annyira a te
javadat szolgálja, mint a mienket.
A lány mély lélegzetet vett. Elszánt mosolyra görbült a szája.
- Ha egy férfi azt mondja nekem, hogy én miattam akar megtenni valamit, általában
elmenekülök - vágott vissza. - De most lecövekeltetek, ti nyomorultak. Mondd
tovább!
Iernből kiszakadt minden, egész terve.
- Nem engedhetjük meg, hogy figyelmeztetést adjál le - fejezte be. - Lekötözünk, és
felpöcköljük a szád. Ez bizonyítja majd a lojalitásodat: nem tehetsz arról, ami
történt. Jobban bánt ez, mint képzeled - mondta, és nyomorultul érezte magát. -
Nem vártam, hogy itt talállak. Azt hiszem, jobban szeretlek, mint ahogy valaha is
hittem...
A lány elcsitult Iern szavai közben, csak a feszültségtől borzongott. Most fölcsillant
zöld tekintete. - Akkor miért követed el ezt a gonosztettet? - kiáltott föl.
- Emlékszel... fönn a domboldalon... megmondtam neked, hogy nem leszek
bűnrészes több szörnyűségben... - dadogta. - No hát most megtörtént, és én nem
akarok részt venni benne. Nem t-tu-tudok.
- Akkor miért nem sztrájkolsz, ahelyett hogy mindenünket elpusztítod?
- Mert ti... nem, nem te, Ronica, hanem... a gyilkosok, akikből a világ korlátlan urai
válnak... Az önzésük... mindent tönkre tenne mindenki számára: az én népem
számára a Tartományban, Wairoa népe számára és... és a tieid számára is... a
gyerekeid számára, akik, remélem, megszületnek egyszer... - Iern elszántsága
hirtelen felhevült, majd sarki hidegre hűlt. - Végül: én egy Talence vagyok
Csillaghonból. Nem vagyok elragadtatva ettől, de így van. Az a gazda, aki nem
szolgál, nem gazda. Fogytán az idő. Be kell zárnunk téged, és indulnunk. Kérlek,
ne állj ellent! Kérlek, ne gyűlöld az emlékem mindörökre!
- Értem - felelte lassan a lány. - Gondoltam, hogy ez lesz. - Élesebbre váltott a
hangja: - Ugye tisztában vagy azzal, hogy a terved öngyilkos akció? Ez a hajó nem
egyszemélyi irányításra épült. Úgy egyszerűsítették, úgy gyorsították föl a tervezési
folyamatot, hogy kihagytak egy menekülést biztosító modult. Nem hozható le
zuhanás nélkül, s lehet, hogy már a légkörben szénné ég.
- Hát persze - bólintott Iern. - Kikapcsolom a távolságmérést, és egyenesen kifele
tartok. - Elmosolyodott, méghozzá őszintén. - Nyolcheti tartalék van benne. Az
adott gyorsulási képességgel csodálatos látványokban lesz részem. Rád gondolok
majd.
A lány nevetése megrázta Iernt. Wairoa meghökkent.
- De mennyire, hogy rám gondolsz, szerelmem! - kiáltotta Ronica. - Ott leszek
veled.
Iern eltátotta a száját.
- Eressz már el, jó? - szólt a lány. - Nevetséges ez a testhelyzet. Úgyse rohanhatnék
ki az ajtón, hogy ordítsak. Úgyse hallana meg senki.
Iern és Wairoa összenézett, elengedték a lányt, mindhárman fölálltak.
Ronica rávetette magát Iernre, és szenvedélyesen megcsókolta.
- Te marha! - duruzsolta a fülébe, azután visszanyelte a sírást. - Hát azt hitted,
elengedlek, és itt hagyhatsz? Nem ismersz te engem igazán!
- De... de a Páholyod...
A lány hátralépett, a szemébe nézett, és nem vette le róla a tekintetét, fogta a kezét.
- Bizony fáj, úgy fáj, hogy szinte éget. De ami még jobban fáj, az az, hogy a
kapitányaink hazudtak, nekem, nekünk. Becsületszavukat adták, hogy nem
eresztjük szabadjára a Végzetet. De kihasználtak bennünket, mintha az alattvalóik
lennénk, s nem egy szabad nép! Ha az Északnyugati Unió nem áll ki
következetesen a szabadságért, akkor ez se más. csak egy rohadt birodalom! -
Megborzongott. - És ma, amikor megbizonyosodtak róla... ma se ölték meg Miklit.
Ő szinte biztatta rá őket, de azért, mert jobban ismeri őket, mint én. Láttam, mint
hozsannáznak a szónoklatára, hogyan éljenzik ordítva a Dicső Vezért. A mi
nyugodt, művelt, okos, kedves munkahelyi főnökünk is repes örömében, és egyre
jobban beleveti magát ebbe az agyrémbe. Meg kell adnom, Eygar Dreng komoran
félrehúzódott. De Rainier Abron nem, nem ám, s vele a nagy többség sem!
Ronica levegőért kapkodott.
- Eljöttem. Hazajöttem, hogy itt őrjöngjek magamban, hogy elsirassak mindent,
amiben hittem. Azt reméltem, hogy már itt vagy. De te... - Düh borította el az arcát.
- Ó, most már tudom, mennyire szeretlek! Megvan a fedélzeti mérnököd! Együtt
teszünk igazságot. És utána leszállunk valahol... talán egy mong mezőn... és
hozzálátunk, hogy visszaszerezzük Csillaghont !
- Nem, nem... nem kockáztathatok! - Egy pillanatra maga se tudta, nem cselről van-
e szó. Nem. Nem, nem árulhat el, ő nem tenne ilyet. Wairoa aprót bólintott felé. Az
ő szuperérzékenysége is azt érzékeli, hogy Ronica őszinte. És alighanem
szükségünk van Ronica segítségére, hogy fölemeljük a hajót. - Igen - sóhajtotta.
Ronica törökülésben a padlóra rogyott, lehunyta a szemét, beletelt egy percbe, amíg
idegeit, izmait, eszét újra összeszedte. A férfiak csaknem ugyanilyen moccanatlan
álltak; nem merték megzavarni.
A lány talpra szökkent. Egyenletes volt a légzése, simák a mozdulatai. - Oké - szólt
határozottan -, akkor dumáljunk meg néhány részletet! Két puska van azon az
akasztón. - Mivel sem ő, sem Iern nem örömében ölt, a célzóképességét
karbantartották mindig. - Mindegyik ki tud ütni egy embert. Vigyünk külön lőszert
tartaléknak is, hátha keményre fordul a dolog. Ja, igen, még valami... - A
fiókosszekrény felé viharzott, papírt és ceruzát kapott elő, s állva ráfirkált valamit. -
Megkértem Browenéket, hogy vegyék gondjaikba a cicát - magyarázta. -
Macskabarát népek, jó helye lesz náluk.

3.

Egy magasan húzódó folyosón falnak erősített létra haladt át egy háromméteres
aknán. Ez egy vízszintes, rövid, de cikcakkos átjáróra nyílt, amely ismét újabb
aknához és létrához vezetett. Amikor a másodikon is fölmásztak, Iern a
harmincméteres csarnok végében bukkant elő. Ennek közepe táján nyitva állt egy
tömör tikfaajtó. Redőnylécek fedték a beléje fúrt kémlelőnyílásokat. Belső oldalát
fémlemez fedte, a túlsót vastag, szivacsos hangelnyelő anyag. Hasonlóképp ki volt
párnázva az alagút többi része is. Ennek a szakasznak a közepén vezérlő műszerfal
volt a kő- és betonfalba ágyazva. Az alagút torkolata gyéren megvilágított
ürességre nyílt: a felszállócsőbe. Biztonsági korláttal ellátott keskeny mellvéd állt
ki belőle.
Két őr ült egy asztalnál az ajtó mellett, a mosdóba nyíló bejárat közelében.
Kártyáztak, de nem figyeltek igazán a játékra. Gyakorlószerelésben voltak, csak az
oldalfegyver és a karjelzés mutatta, kik ők. Kezük ügyében, egy fogason, két
automata fegyver állt készenlétben.
Iern beléptére éberen fölfigyeltek. Közelebb jött hozzájuk, fölismerték, kissé
fölengedtek. Egyikük középkorú, őszülő, köpcös férfi, a másik vörös hajú nő, fiatal,
de szája szélén mély nevetőráncokkal. Nem overallt, nem is blúzt, nadrágot viselt,
hanem bő ruhát - merthogy hathónapos terhes volt.
- Szia, Iern! - kiáltotta. Ferlay mindkettejüket ismerte már a maga közvetlen
módján. - Miben segíthetünk?
- Mutatni akarok neked valamit, Jori - felelte Iern. Megtorpant, és biccentett a férfi
felé is. - Neked is, Dalt.
- Vége a gyűlésnek? - kérdezte a férfi. - Mi történt? Jori vidám kedve elpárolgott.
Szinte könyörögve kérdezte:
- Ugye nem igaz az a hír? Arról a... arról a fegyverről. Nem akarom elhinni!
- Sajnos igaz - válaszolta Iern. A fiatalasszony elfehéredett. Dalt Iernre szegezte a
tekintetét. - Kiborultál, látszik rajtad. Hát engem nem zavar, úgy éljek. És téged se
bántson, Jori!
- És most mi fog történni? - fulladt el az asszony, és megfogta duzzadó hasát.
Dalt vállat vont.
- A ferdeszeműek egykettőre elhúzzák a csíkot a vizeinkről, ha van egy csöpp
eszük. Tényleg, Iern: véget ért a gyűlés? Mit mondtak a szónokok? És miért jöttél
ide?
Iern ott maradt, ahol az imént megtorpant, öt méterre a szemközti faltól. - Döntés
született, hogy rendkívüli szolgálatot kell vállalnotok. Gondoltam, legjobb lesz, ha
magam mutatom meg nektek, mert alighanem én is részt veszek benne. -
Szándékosan lehalkította a hangját.
- Tessék? Nem hallom - szólt rá Dalt. - Beszélj hangosabban, vagy gyere közelebb,
légy szíves.
- Rendkívüli szolgálat! - kiabálta Iern. A jelszót. Lassan feléjük indult.
Azok minden figyelme Iernre irányult. Még mielőtt észbe kaptak volna, Ronica
már lelendült az aknából, és odaért a csarnokba. Az őrök őt is ismerték, és semmi
rosszra nem gyanakodtak. Egy pillanat, és észreveszik, hogy bal karját a háta
mögött tartja. Iern hátralépett.
Ronica előrekapta fegyverét.
- Állj! - ordította. - Senki se mozduljon! Fel a kezekkel!
Dalt a pisztolyáért kapott. Ronica tűzfegyvere fel-bődült. A golyó a férfi füle
mellett húzott el. Ronica rávicsorította a fogát Daltra, és odaugrott.
- Mondtam, hogy ne moccanj! Tudod, hogy mesterlövész vagyok!
Wairoa jött mögötte.
Nála volt a második fegyver. Vállán lepedőből tépett szalagok csüngtek. Jori
fölsikoltott. Mindkét őr fölemelte a kezét.
Wairoa utolérte Ronicát. Iern sietve így szólt:
- Ha rendesen viselkedtek, nem lesz bántódástok. Megkötözünk titeket.
Természetesen az ajtó biztonságosabb oldalán. De figyelmeztetlek benneteket:
mindenre el vagyunk szánva. El akarjuk rabolni az Orion-II-t. Ebből talán
láthatjátok, kivel van dolgotok. Fogadjatok szót!
- Jaj, nem, nem, nem! - nyöszörgött Jori.
Dalt elbődült, félmozdulatot tett, lőni akart, belenézett Ronica fegyverének
csövébe, és visszahúzódott. Ádámcsutkája föl-le járt.
- A ferde képű, hát persze! - öklendezte. - És az idegen. No de te, egy Farkas-nő!
Miért nem mentél inkább kurvának? - kiköpött.
- Egy szót sem! - rendelkezett Iern. Épp utasítani akarta őket, milyen testhelyzetet
vegyenek föl, hogy megkötözhessék őket, amikor Jori sarkon fordult, és a vezérlő
műszerfalhoz futott.
- Állj meg, te őrült! - sikította Ronica, és újabb figyelmeztető lövést adott le. Jori
meg se rebbent. Iern utánarohant. A nő teljes lendülettel futott, elképzelhetetlen,
hogy el ne érje a riasztókapcsolót, mielőtt...
Harmadik lövés visszhangzott. Jori koponyája széthasadt. Vér és agyvelő buggyant
elő. Teste előrezuhant, le a földre, gurult, gurult, kalimpáló végtagokkal. A
műszerfalig hengeredett. Dőlt belőle a vér. Élénkvörös csík jelezte útját, alatta
tócsa.
Iernt elhagyta az ereje, térde megroggyant. Térdre esett, levegőért kapkodott.
Elfeketült a világ a szeme előtt, a fegyver az agyában dübörgött.
Arra eszmélt föl, hogy Ronica térdel mellette, öleli, magához vonja.
- Nem esett bajod? Ugye, nem sebesültél meg? Iern tétován magához tért.
- Te lőtted le? - És ha ő, akkor mi van?
- Nem - válaszolta Wairoa. A hason fekvő Dalt fölött állt, tigriscsíkos maszk-
arcával, mint a halál sötét jelképe. Hangja elég erőteljesen szólt, de teljesen
színtelenül: - Én lőttem. Nyilvánvaló volt a célja, el is érte volna. Ha csak egy
megsebesítő lövést adok le rá, nem egészen biztos, hogy egyből leterítem.
- Én... nem lettem volna képes erre - mondta Ronica. Zöld szeméből lassan folyt a
könny.
- Egy asszony s egy meg nem született gyermek! - vicsorgott Ronicára Dalt. - Most
elégedett vagy, te áruló, mi?!
Még mindig él benne a gyermek, futott át Iern agyán. Mikor hal meg? Meg lehetne-
e menteni? Nem, megtiltom magamnak még a gondolatát is!
- Keresztezte volna a tervünket - jelentette ki szokott egykedvű hangján Wairoa. -
És az Orion a nukleáris fegyvermesterek parancsára szállt volna fel.
Dalt öklendezett.
- Nem azt mondtam, hogy helytelenül cselekedtél - szólt Ronica. - Nem is vagyok
különösebben büszke arra, hogy én képtelen lettem volna rá. - Fölállt, Iernt is
fölsegítette. - Gyere, kedves! Fogytán az idő.
Azt tesszük, amit tennünk kell, tennünk kell, tennünk kell! Fejében ez a mondóka
lüktetett, miközben segített megkötözni Daltot és felpöckölni a száját, majd jó
messzire húzni őt az ajtótól.
A mondóka meg a tevékenység együtt kirántotta kábulatából. Majd később gyászol,
ha lesz rá ideje.
Wairoa őrséget állt. Ronica félrehúzta a holttestet, lefektette, arcának maradványait
letakarta egy törülközővel, amelyet a mosdóból hozott ki, egy másikkal pedig
feltörölte a tócsa nagyját.
Iern eközben végzett a feladatával.
- Nem késlekedhetünk - mondta Wairoának, s szava gépiesen tört elő. - Hadd
mutatom meg a berendezést!
- Nem lehetséges, hogy kihallatszottak a lövések? - kérdezte a maráj.
- Alig hiszem. - De jó most ez a tárgyszerűség! - Egy több mint százméteres akna
tetején vagyunk, amelyet úgy terveztek, hogy teljesen nyeljen el minden hangot.
Akárcsak ennek az egész részlegnek, a hozzá vezető, lépcsősen eltolt átjárókat is
azért építették, hogy egyfelől elnyeljék a zajt, másfelől elővigyázatosságból, ha
netán radioaktív hulladék vagy sugárzás szabadul el. Viszont nem tudhatjuk, mikor
ér véget a gyűlés. Mikli élvezte a helyzetet, az is lehet, most veti el politikai
karrierje magvait. De hát azért akad más dolga is.
Iern kivezette Wairoát a balkonra. A cső mélyéből húzott a hideg levegő. Alig
lehetett szétválasztani a ventillátorok surrogásának és a szivattyúk lüktetésének
neszét. A sötétség lejjebb, még lejjebb hatolt, hatalmasnak tűnő távolságokra
fények, akár a szentjánosbogaraké, a legmélyén fehéren zuhogó sugárzás. Ott
lebegett az űrhajó. Ebből a távolságból kicsinek, elbűvölőnek látszott; a
tartóállvány szerkezetébe foglalt ékszernek. Fölfelé nézve húszméternyire lehetett
föllátni, ott homályosan fénylő fém zárta el a látványt.
Iern fölfelé mutatott: - A portál. Nem egyszerű ajtó, bonyolult gépezet.
Rendkívülien masszívnak és az építmény többi részével teljesen összehangoltnak
kell lennie, hogy kibírja az Orion által elszabadított erőket. Egy hagyományos
bombától, egy közvetlen találattól meg se rezzenne. Ez a műszerfal itt egy
motorrendszert irányít, az mozgatja. Előbb egy külső szelep nyílik ki, az, amelyre
kívül az álcázást ráépítették. Azután a belső szelep húzódik vissza, és szabad az út
az űrhajó számára. Az indítórobbanás kilendíti, eközben az alján a kicsapódási üreg
fogja el a leadott anyag nagy részét.
- Kitűnő megoldás - állapította meg Wairoa.
- Igen. Van benne egy réteg, amely a tűzgolyó-energia nagy részét fölszívja... de
hát nyilván tanulmányoztad már a témát, nem? A hajó áthalad ezen a ponton. Erős
mágneses mező révén pontos légi folyosón halad, ezt az akna falába beépített nagy
vezetőképességű drótkötelek keltik. A portál kinyílása automatikusan hozza
működésbe őket. A portál nem tud becsukódni, csak ha a légkörben már
megtörténik a második robbanás. Ez igen hamar következik be, de olyan
magasságban, ahonnan nem okoz kárt az építményekben, főleg mivel veszít az
erejéből. Szóval erre nem kell tekintettel lennünk. A te feladatod véget ér, mihelyt
kinyitottad a portált, és én a levegőbe emeltem a hajót.
- Sose értettem egészen, miért van külön berendezés a kapuhoz - mondta Wairoa. -
Miért nem a centrumból irányítják?
- Ennek sok oka van, például a decentralizálás és a védhetőség általános elve. És a
gazdaságosság: kevesebb és egyszerűbb konstrukciójú elektronika kell hozzá. Ez az
egész vállalkozás nagy hazárdjáték volt, maroknyi forrásra épült, amely maroknyit
a legfortélyosabb eszközökkel mindig újra meg újra pótolni kell... de miért
fecsegünk?
Visszaindult befele: - A lecke a következő: egy megfigyelő a portál kinyitása után a
balkonról még egy utolsó pillantással fölméri a körülményeket, főleg a csalóka
időjárást. Azután az egész személyzet elhagyja az üreget. Becsukják maguk mögött
ezt a nehéz ajtót. Sejtheted, milyen egy atomrobbanás detonációja, ilyen elzárt
térben, plusz egy a hangnál sebesebben emelkedő hajótest, amint kitör a levegőre.
A rázkódáson kívül még akkor is elég nagy marad a hőség, miután fölgyorsította a
hajót... még akkor is elég ahhoz, hogy szétégesse a tüdőt. A mérnökök úgy
gondolják: a kontrollokban van annyi kitartás, hogy ne szenvedjenek kárt az első
lövést követő módosítások után, de ezt majd meglátjuk. Mindenesetre: a
hangelnyelő ajtó a munkacsapatot is védelmezi. De mégis le kell rohanniuk a lenti
csarnokba.
- Szerintem az ajtó az ellenség elleni védelmet is szolgálja.
- Igen, fokozott elővigyázatossági intézkedésként, szabotőrök vagy terrorista-
kommandók vagy mit tudom én, kik ellen... mi ellenünk. A te eseted eléggé
különös lesz.
Iern a műszerfalhoz ért, és gyorsan elmagyarázta a mérők, kapcsolók, gombok
rendszerét. Wairoa villámsebesen megértett mindent.
- Ha a kapu kinyílik, megszólal a riasztás - mondta Iern. - Ez automatikus; semmit
se tehetünk ellene. A célja, hogy mindenki elérje a neki kijelölt biztonságos helyet.
A terv húsz percet ad rá, de a zsilipek azon nyomban szétkapcsolnak, és a hajó
bármikor fölemelkedhet. Megpróbálom leszorítani ezt az időtartamot, hogy
leléphess, mielőtt a norrik ideérnek.
Wairoa bólintott.
- Őriznem kell ezt a posztot, amíg távol vagy. Tudnál valami előzetes jelzést
küldeni nekem? - Egy hangszóróra mutatott.
- Közvetlenül sajnos nem. A hajóról és a hajóra érkező információk a központon
haladnak át, amely pillanatnyilag zárva van.
- És különben se valószínű, hogy együttműködne - vetette közbe Ronica,
miközben mosta a padlót.
- A pilótának működésbe kell hoznia a háromperces előzetes jelzést - mondta Iern.
- Ez elhallgattatja a kapuriasztást, ami úgy szól, akár egy... trombita, azt mondják.
Az űrhajóé egy magas, kitartott hang. Mindenképpen leadom ezt a jelet. Három
perc elég lesz neked, hogy kisurranj az ajtón, és megpróbálj elmenekülni. Az ajtót
nem ártana előzetesen bezárni és eltorlaszolni esetleges támadás ellen.
Ronica fölkelt, megnézte, nincsenek-e áruló jelek az overallján, majd mindhárom
fegyvert fölakasztotta az állványra. Nála és Iernnél nem lehet fegyver, amíg a
hosszabb, közvetlenebb átjárón eljutnak a legénységi bejárathoz. Iern befejezte az
oktatást. Ronica visszatért a férfiakhoz. Két kezébe vette Wairoa jobbját. Arcából,
hangjából őszinte szeretet áradt:
- Kísérjen a jó szerencse, vándortársam! Wairoa rávetette ritkán látott mosolyát.
- Én miattam ne legyenek gondjaid! Tudom, mennyi esélyem van, nincs bennem
félelem. Inkább örülök, hogy a mesterségemet űzhetem: őrködhetem. Áldás
szálljon rád!
- Ég veled - mondta Iern. Többet nem tudott kinyögni, még a kezét se volt képes
megfogni.
Wairoa összefonta a karját. Pillantása követte kettejüket, míg el nem mentek.
Azután még egyszer megnézte Daltot, bezárta az ajtót, fölfrissítette a műszerfalról
szerzett tudását, megállt egy pillanatra Jori holttesténél, majd kilépett a balkonra.
Iern gondos terve szerint harminc perc múlva kell kinyitnia a portált. Ennyi idő
kell, hogy társai célhoz érjenek, és fölkészüljenek a felszálláshoz, feltéve, hogy
nem keveredtek semmi zűrbe. Wairoának nem volt szüksége arra, hogy megnézze a
műszerfalon lévő órát - mindig tudta, mennyit mutat. Áthajolt a védőkorláton,
belebámult a tátongó mélység sötétjébe, nézte az űrhajóról széles pászmákban
fölcsillogó fényeket.

4.

A fölszállócsőhöz vezető minden bejáratnak volt egy védőajtaja s a hozzá vezető

folyosó végétől tizenöt méternyire egy hangelnyelő bélése. Az alacsonyabb
szinteken viszont, ahol folyamatosan járkáltak a munkások, könnyű volt a bejutás.
A fő aknához egy szelepen kellett áthaladni, amely legalább olyan súlyos volt, mint
az akna száját elzáró. Ha zárva van, ez leblokkolja az Orionból jövő léglökés
nagyját. A beszállószinten meglehetős nagy volt a táv az utolsó keresztfolyosótól.
Semmi esélyük nem volt arra, hogy meglephessék az őröket.
Iern nem félt, amint feléjük tartott. Még a Jori miatti bánatát is félretolta. Túl sok
egyéb tennivaló várt rá. Még soha életében nem élt át efféle extázist, bár
ugyanakkor fagyos-hideg józanság járta át. Agya a legapróbb részleteket is
rögzítette, amit fölerősödött érzékelése közvetített: a kopott szürke kőkockákat a
talpa alatt, a tompa zöld falakon a foltokat, a tiszta fehér neonlapokat a piszkos
fehér mennyezeten; berregést, zúgást, a szellőzőrácsokon át beáradó
vegyszerszagot, önnön rászáradt verítékének erős, sós szagát; maga mellett
Ronicát, magasra emelt fejét, ruganyos léptét... Ronicát, aki bizonyára nála sokkal
jobban szenved és kínlódik. Ám most nem pazarolhatják erre az időt...
Az őrök, akárcsak odafenn, itt is a kitárt külső ajtó melletti asztalnál ültek. Ma,
munkaszünet lévén, a hátulsó szelep, egy nagy, hosszúkás acéllemez, zárva volt.
Iern is, Ronica is ismerte mindkét férfit. Alfri Levayn, a fiatalabb - karcsú, sötét
hajú, szemüveges fiú - tarka inget viselt, de súlyos könyvet olvasott. A kopaszodó,
pocakos Torel Hos sötétbarna overallban ült, és szivarozott. Ő kiáltott oda:
- Hé, mit mondtak be?
- Igaz a hír az atomfegyverről - mondta Ronica.
- Aha. - Torel kivette szájából a szivarcsutkát, és komoran nézte parázsló végét. - A
mongok támadtak ránk. - Ahogy a jövevények közeledtek, jobban szemügyre vette
őket, s ettől óvatos lett. - Látom, szörnyen ki vagytok borulva. Te meg izzadsz, akár
egy öszvér. Ugyan miért?
- Nagyon megdöbbentett bennünket a hír. És az előadóterem olyan zsúfolt volt,
hogy a klímaberendezés nem győzte a hűtést - válaszolta Ronica.
Alfri letette a könyvét. Látszott a címe: A Keletrómai Birodalom rövid története.
- Biztos voltam abban, hogy készülnek ilyen fegyverek - mondta szenvtelenül. -
Persze nem sok, csak amennyi atomerőt az Oriontól el lehetett spórolni. De az föl
se vetődött bennem, hogy ne lennének ilyen fegyverek. Csak az képeszt el:
hogyhogy a marájok meg a mongok valaha is mást képzeltek?! Miért nem vették
számításba?
- Szerintem számításba vették, amennyire lehetett, de úgy vélték, vállalniuk kell a
kockázatot, másként biztosan mi nyerünk - találgatta Torel. Majd Iernhez és
Ronicához fordult. - Hogyan zajlott le a gyűlés? Még mindig nincs vége? Nem
láttam, nem hallottam még senkit, ti vagytok az elsők.
- Eljöttünk a vége előtt - mondta Iern. - Nagy volt a lelkesedés. De túl sok lett a
szónoklat. Ronica nem rajong a szónoklatokért, ami meg engem illet, mi közöm
nekem a ti politikátokhoz. Eszünkbe jutott: ez ma kiváló alkalom, hogy
utánanézzünk pár dolognak az űrhajón.
- Hogyan? Azt hittem, mindenki szabadnapos, kivéve a magunkfajta szegény
ürgéket - mondta Torel.
- Épp ezért. Mert ma nincs itt egy csomó melós, akiken át kell nyomakodnunk, se
mérnök, akivel veszekednünk kell.
Alfri szeme beszűkült a szemüveg mögött.
- Várjunk csak! - vetette közbe. - Már csak a flotta többi részén dolgoznak. Az
Orion-II. készen van.
- Igen, igen. De hát nem érted, hogy apró módosításokat, javítgatásokat az utolsó
pillanatig végezni kell? A szimulátor meggyőzött, hogy javítanunk kellene a
kormányszerkezeten. Ezen az űrhajón persze már nem lehet változtatni, de
Ronicával újra megvizsgáljuk, most már ezzel a szemlélettel, hogy a későbbi
modellekhez javaslatokat tehessünk.
- Próbára teszünk néhány kontrollt - tette hozzá a lány. - Csak „szárazpróba" lesz,
természetesen. Ne rezeljetek be, ha kigyullad a „működésben" jelzés! - Egy beékelt
üvegpanelra mutatott.
- Nem, szó se lehet róla, ez szabálytalan! - morgott Alfri.
- Ugyan, süsd meg, de hiszen ismersz mindkettőnket! - porolt a lány. - Nálunk van
az igazolványunk is, ha kíváncsi vagy rá.
- A parancsunk... Nézd, Mizz Birken, én nem vonom kétségbe a szakértelmedet, de
minket úgy tájékoztattak, hogy holnapig föl vannak függesztve a munkálatok, s a
szabály az, hogy ilyenkor nem mehet be senki, csak aki hivatalosan szolgálatban
van, vagy különleges engedéllyel rendelkezik.
- Bezony - helyeselt Torel. - Ezt meg kell értenetek. Ne sértődjetek meg! Ha
valami baj történik, Alfrit és engem vesznek elő, meg titeket is.
Iern eddig remélte, hogy elkerüli ezt, de számolt is vele. A norrmanok általában a
törvény betűjénél többre tartották a törvény szellemét, s a szellemét mindenki maga
értelmezte. De ebben a válsághelyzetben és azok után, hogy huszadik éve élnek egy
álom bűvöletében, amelynek megvalósulása ettől a titkos űrhajótól függ...
Útközben megbeszélték már ezt Ronicával. Nem tervezhették meg pontosan, de
gondolkodhattak, melyek a legvalószínűbb eshetőségek, és megállapodhattak a
jelszavakban.
- Jelenteni fogom a főnökünknek! - kiáltott föl Iern gyorsan és hangosan, francájul.
A lány biccentett.
- Mit jelentsen ez? - érdeklődött Torel, Iern vállat vont.
- Káromkodtam egyet az anyanyelvemen. Nem rátok haragszom, ti csak a
kötelességeteket teljesítitek, hanem erre a hülye helyzetre. Rainier Abron
személyesen hagyta jóvá a javaslatunkat. A nagy izgalomban nem írt le semmit.
Ugyan szóljatok föl neki telefonon a szállására vagy az irodájába, jó?
- Jó - felelte Torel. - Elnézést, Ferlay asztronauta. - Leült az asztal mellé, a
telefonhoz.
- Mindent el lehet értelmesen is intézni - mosolygott Ronica, és leguggolt.
- Nem ülnél inkább erre a székre? - kérdezte Alfri, és fölpattant.
- Nem, kösz. Kényelmes így is. Maradj csak! Amíg várunk, elmeséljük nektek a
gyűlést, ha akarod.
Alfri visszaült.
- Ami engem illet, nem nagyon érdekel, mert lényegében sejtem, mi volt. Az az
igazság, hogy önként jelentkeztem erre a mai szolgálatra; mehettem volna oda is.
- Aha. És biztosra vetted, hogy van gyilkos atomfegyverünk, és ha nagyon kell, be
is vetjük. Mi vagy te, jós?
- Nem. A szabadidőmben történelmet tanulok. A magamfajták hajlamosak erre. Túl
sokat szenvedtek a történelemtől.
- A magadfajták?
- Tegnap este Kemmer rabbi síratóimádságot tartott. Vezeklést hirdetett, Káddist
mondott a lemészárolt mongokért. Néhány társam, köztük magam is, Józsuére
emlékeztünk, és a fogságra, a Makkabeusok-ra, a Templom lerombolására, a
kazárokra, a Holocaustra, Ben Gurionra és... és így tovább. Miz Birken, így vonult
át az agyamon az egész. Ez a dolgok természete. Túl kell élni, ez a fontos. Inkább
lélekben, mint testben.
- Tehát örülsz, hogy van atomfegyverünk?
- Természetesen nem örülök. A lényeg azonban az, hogy mégiscsak van, s az Orion
megmenekült. Ami pedig azt illeti, hogy helyes volt-e megépíteni és használni vagy
sem... nos, vagyok olyan gyenge, és vagyok olyan önző, hogy azt mondjam: hála
legyen Istennek, nem nekem kellett döntenem!
Torel letette a kagylót.
- Nem találom Dr. Abront egyik helyen sem. Talán még nem ért véget a gyűlés.
Vártok, vagy mi legyen?
Iern a falon lévő órára pillantott. Wairoának tizenhét perc múlva kell nyitnia a
portált. - Várhatunk - válaszolta.
Alfri megörült: - Nagyszerű! Ilyen időkben különösen jó lesz ilyen remek
társaságban lenni.
- Ó, igen, a Tartomány csakugyan érdekes - mesélt Ronica. - Nagyon sajnálom,
látogassatok egyszer el oda, ha mód lesz rá valaha. Nemcsak a műemlékekért meg
a pompás sétányokért. Akadnak csuda vidám szórakozóhelyek. Hogy is van az a
nóta, Iern? - Francáj nyelven dalra fakadt, a dallamot most rögtönözte:
- „A riasztótól ledöbbennek. Ha készen állunk, és közel vagyunk hozzájuk,
elbírunk velük. Hátulról próbáljuk elkapni a pisztolyukat!"
Iern mosolyt erőltetett.
- Tudod, milyen botfülem van. De ha kibírod a dörmögésem: „Te kapd el a fiatalt,
én az öreget! A puskát nehogy elérjék!"
Egyikük se mondta ki, mi vár Wairoára. Alfri elhúzta a száját. - Tényleg fahangod
van.
- A táncot csuda könnyű megtanulni. - Ronica fölállt, megfogta a kezét. - Gyere,
megmutatom!
- Hogy egyeseknek micsoda szerencséjük van! - dünnyögte Torel.
- Utána megtanítlak téged is - ígérte Ronica. - Addig állj oda, és figyelj! Onnan
nagyon jól láthatod - mutatott a folyosó túloldala felé.
- Nem szabad elmennünk innen...
- Ugyan! Indíts! - A lány az asztal fölé hajolt, meghúzta a férfi maradék haját. Az
félszeg vigyorral fölkelt, és indult, amerre a lány terelte. Iern vele tartott. Ronica a
középre irányította Alfrit.
- Vigyázz, uram, beleszeretek a barátnődbe! - mondta Alfri.
Torel oldalvást pillantott Iernre.
- Rossz a kedved. És ideges vagy.
- Nem csoda - mondta Iern. - Örülök, hogy Ronica vidáman fogja föl.
Egy perc... Nem hittem volna, hogy Ronica ilyen jó színésznő. Ha megmondom
neki, biztosan ugratni fog, azt mondja, jó lesz vigyázni vele...
Ronica ugrabugrált.
- La-la-la-la - dúdolta. - így. Látod? Na, most háttal egymásnak!
- A mindenit, inkább néznélek! - nevetett Alfri. Ronica kacéran pislogott.
- A második rész még érdekesebb. Na, gyerünk szépen! - A fiú mögé surrant. - La-
la-la!
Idő!
- La-la-la, ugrás - dalolta. - Hoppá, ez a bokám volt! Sebaj. Még egyszer átvesszük.
Hát most nem sikerült eltalálni az időpontot. Vagy valami baj van fönn ?
- La-la...
A kürt felbődült.
Mély, rezes zaj áradt a mindenfelé elhelyezett hangszórókból. Zúgott, bőgött,
visszhangzott, egybefolyt; a folyosókon, a hegy alatt, zengett a figyelmeztető,
csatába hívó szó: az Orion fölszáll!
Torel szétterpesztett lábbal torpant meg, elképedt, Iern tudta, csak egy pillanatig
fog így maradni. Behúzott volna neki egy halálos ütést, de nem volt szíve hozzá.
Torel derék ember, férj és apa. Iern a hátába vágott. Jobb karjával elkapta és
megfékezte Torel mindkét karját. Baljával a revolvertokján babrált, hogy kinyissa.
Torel felordított. Bikaereje volt, kitépte magát, s az oldalfegyveréért nyúlt. Iern újra
elkapta, de ez a mozdulat az ő mozgását is gátolta. Összefogózva, imbolyogva
topogtak mindketten. A kürthang zúgott körülöttük.
Ronica hangja áthatolt a zajon: - Állj! Ne mozdulj! Pisztolycső van a hátadban!
Kihasználta a pillanatot, amíg Alfri lebénul, előhúzta a fiú pisztolyát, s a hátába
nyomva, az asztalhoz irányította, amelyen a lőfegyverek voltak. Alfri úgy állt, mint
akit fejbe vertek.
- Hagyd ezt abba, Torel! - ordította Ronica. - Nem akarlak bántani!
Torel megroggyant. Lassan fölemelte a két kezét, Iern elvette a pisztolyt, és
Ronicához ment.
- Bizony, elraboljuk az űrhajót - mondta a lány. - Ne tegyetek semmi olyat, hogy
lőnünk kelljen rátok! Azon vagyunk, hogy ne öljünk, de lehet, hogy muszáj lesz.
- Ronica! - zihálta Alfri. - Nem, nem, ez nem lehet! Te?!
- Én hát. Gyerünk, fuss, és mondd el! De figyelmeztesd őket, hogy aki utánunk
jön, meghal! Szeretnénk, ha nem kellene elsietnünk a fölemelkedést, hogy jól
előkészítsük. De ha reccsen az ajtó, akkor tudni fogjuk, hogy bevetettek valamilyen
eszközt a megállításunkra, mondjuk, rakétát lőnek a fölhajtóba. Ez esetben azon
nyomban indulunk. S a képükbe kapják a robbanást, a sugárzás meg itt árad szét.
Világos?
- Világos - nyögte Torel-. - Világos, te...! - A többi obszcén gyalázkodás volt.
- Indíts! - szakította félbe Iern, és lőtt egyet a hangsúly kedvéért. A két őr
megfordult és futott. Alfri kétszer is hátrapillantott.
Iern kitépte a telefonzsinórt Ronica magához vette mind a két puskát. Átsiettek a
belső ajtóhoz. Megnyomták a Nyitva-5 feliratú gombot - a szelep öt perc múlva
csukódik be magától. Kínos lassúsággal nyílt ki.
- Remélem - mondta Ronica, hangját alig lehetett hallani a szirénától -, remélem...
senki sem... akarja lekapcsolni ennek a résznek az áramát. Az ajtó nem tudna
becsukódni, az elfogóakna nem működne, iszonyatos lenne az atomszennyezés.
- Erre akkor kellett volna gondolniuk, mielőtt a mongokra lőttek.
Az acél elhúzódott már annyira, hogy Iern átférjen a résen. Ronica a nyomában.
A nehéz farkú űrhajónak nem volt szüksége tartószerkezetre. A munkások
szerelőállványát már lebontották. Helyébe egy az űrhajót körülölelő palló került,
félkör alakú lécezete kerekeken gördült, motorokkal volt irányítható, hogy a
hajótest bármelyik részét el lehessen érni róla. Iern tudta jól: mihelyt a legénység
beszállt, ennek a szerkezetnek félre kellene állnia. Másként szörnyű károkat
okoznának a szétrepkedő, fehéren izzó, szétolvadt vagy szétpárolgó, új izotópokká
bomló roncs szilánkjai. Bensejében Plik hangja szólalt meg angiájul: Kár lenne,
kár.
Fölléptek egy platóra. Iern megnyomott egy kapcsolót az oszlopon, s a szerelvény
elindult.
Iern előtt ott magaslott az űrhajó lándzsahegy-orra. Fény, fehér izzású ragyogás
mindenütt. Átizzadt ruháin is keresztülhatolt a hideg. A fényen túl nem látott
semmit. Ebbe a lefojtott részbe a sziréna is csak távolról hallatszott be, mintha
világvégi harsonás szólítana párviadalra.
A beszállóplató pár centivel a legénységi zsilipbejárat előtt állt meg. Ez zárva volt,
de a kulcs ott lógott az oszlopon. Iern betette ezt a kulcsot egy kerek szelep
közepébe, és elfordította. Mágneses mezők kapcsolódtak egymásba, egy
szervómotor beindult, félrelendültek a belső és a külső szelepek. Belül egy
ugyanilyen szerkezet működött.
Iern megérintette Ronica csípőjét - vajon öleli-e még valaha úgy, ahogy kell? -, és
befelé tessékelte a légzsilipkamrába. A lány a magasba emelte a fegyvereket, mint
aki el akarja hajítani őket, de azután megtartotta. Tisztelet a mestermunkának,
gondolta Iern, és odanyújtotta a lánynak a nála levő pisztolyt.
- Rendben, de helyezd biztonságba őket! Ronica bólintott. - Az első mérnök helyét
foglalom el.
- Fölösleges, hiszen egyenesen fölfele tartunk. Jobban szeretném, ha mellettem
lennél.
A lány megérintette ajkával Iern kezét, és bemászott, Iern követte. A szűk helyen
meggörnyedve kinyúlt a körpallón lévő kapcsolóhoz, és elindította. Majd becsukta
maga mögött a szelepet.
A pilótafülkéhez előrefele kellett menni; voltak benne utas ülések is, tudósok,
mérnökök részére - jól elrontom a napjukat, gondolta. Fölmászott a függőleges
testhelyzethez és súlytalansághoz szükséges fokokon a fülkébe, a bal oldali ülésre.
Hátára feküdt, térdét a feje fölé emelte, és odaszíjazta magát a vastagon kipárnázott
székhez. A bőr illata emlékeket idézett: Mael nagyapa foteljáét, amelyben az öreg
üldögélt, és mesélt a kisfiúnak dolmenekben élő manócskákról, akik hajnalban
jönnek elő, hogy táncra perdüljenek Ileduciel láttán... Az előtte lévő ablakon át
messzire messzire látott, egy iszonyatos hosszú alagútra. Ám az őt körülvevő
fényártól nem volt biztos abban, látja-e az eget a végében.
Elég. Figyelmét az előtte lévő bonyolult pilótaműszerfalra fordította. Kattintás,
zöld izzó gyúlt ki, tű indult el egy jelzőn, ventillátor zúgott fel, és arcát szellő
csapta meg, kattintás, komputer-kijelző jelent meg egy ernyőn, kattintás...
Nem pecsételődött-e meg a sorsod a késés miatt, Wairoa? Sajnálom, nem kívánom,
hogy így legyen, de ezzel valahogy jóvátennéd az ölést, a kettős ölést, és akkor -
bár ez nem valami racionális - nem siratnám többé a halottat.
De hát nagyon meglehet, hogy a mi sorsunk is megpecsételődött már, a szerelmemé
és az enyém. Nincs űröltözetünk, ezeket egyénekre szabva készítik el, márpedig a
repülőket még nem nevezték meg. Kipróbálatlan az űrhajó; a robotszerkezet sok
mindenben másmilyen. Nincs földi irányítás, amely segítene, nincs igazi legénység,
nincs vészhelyzeti kivető rendszer, nincs az a leszállópálya, amelyre a landolást
gyakoroltam a szimulátoron, hacsak nem akarjuk, hogy a hóhér várjon bennünket
kiszálláskor... Ronica, Ronica! Iern nagyot nyelt, és újra munkához látott.
Ronica elvégezte különféle feladatát a hajó hátsó részében, most bebújt és
elhelyezkedett.
- Figyeld, nem jön-e valaki! - mondta Iern.
- Nem vagyok teljesen hülye! - szólt vissza a lány. Iern megütődött, újra
félbehagyta előkészületeit,
Ronicára nézett.
- Bocsáss meg! Nem akartalak megbántani.
- Hát persze, hogy nem; az én hibám, hogy így reagáltam. Én is ideges vagyok. -
Fölkacagott. - Fenébe a biztonsági tényezőkkel! Gyorsan csókolj meg!
- Csodálatos vagy! Az én lelkem is föl van kavarodva, de te nyilván még inkább
megszenveded a magadét.
- Hát... elég pocsék volt, amíg elhatároztam magam. De most már azt tesszük, ami
a helyes, vagy legalábbis ami a kisebbik rossz. És a magunk életét tesszük kockára.
Most pedig föl, föl, Iern! Az űrbe!
Sikerült a maga derűjéből átsugároznia valamit társába, Iern elhatározta, most már
nem töpreng azon: eddig éppenséggel az volt a célja, hogy az Orion ne szálljon föl,
soha.
- ...megbosszulni, amit elszenvedtünk... Felbődült a sziréna.
Mikli szava elakadt. Megmeredt, akár egy macska. A tömeg fölmorajlott; megtörő
hullámok, vijjogó sirályok zaja kélt. Mikli foga kivicsorodott.
- Ó, jaj! Vége a dalnak - mormolta. Újra a mikrofonba szólt, hangja túlharsogta a
lármát: - Ez a fölszállástjelző sziréna! Nyugalom! Baj történt. De majd megoldjuk,
hogyne oldanánk meg, mi, norrmanok, csak őrizzük meg a józan eszünket!
Maradjatok itt! - Fölemelte karját, s a rémület zűrzavara elcsitult. - Minden itt lévő
biztonsági ember jelentkezzék nyomban az állomáshelyén! Szereljétek föl
magatokat, és álljatok készen parancsra! A többiek maradjanak ülve, amíg az
őrségünk tagjai el nem távoztak! Utána rendezetten vonuljatok haza a szállásotokra.
Dreng már fölért az emelvényre. Darabos arcán rémület; nem önmagát féltette.
- Beszélj hozzájuk, Eygar! - mondta neki Mikli. - Ne hagyd, hogy elveszítsék a
fejüket! Én pedig megmentem a szerelmetes hajódat. - Majd a mikrofonba:
- Ne féljetek, norrmanok! Helytállok.
A széksorok közén át kisietett az ajtón. Volt, aki megéljenezte. Kiáltásukat
elnyomta a sziréna.
Mihelyt kiért, eddigi sietős, de magabiztos járása helyett rohanni kezdett; át az
előcsarnokon, föl a lépcsőn, át a fenti csarnokon, az irodájába. Az ügyeletes lány ott
állt, kezében pisztoly. Fölcsapta a csövét, tisztelgésre. Mikli derűsen visszaköszönt.
- Van valami hír? - kérdezte mentében.
- Nem, uram. Egyelőre semmi.
A folyosón bakancsok csattogtak, férfiak kiáltoztak, visszhang zúgott, a sziréna
még mindig őrjöngött. Mikli nevetett.
- Így sokkal mulatságosabb, mi? - kérdezte, már a belső irodából. Fölkapta az
asztaláról a telefon kagylóját. - Első szint rendben, az őrök semmit sem észleltek,
csak a riasztást - jelentette, majd a másikat hívta.
- Második szint úgyszintén... Harmadik szint... halló, halló... süket a vonal! És ez a
legénységi szint... Negyedik szint, oké, semmi zavaró mozzanat... Ötödik szint...
Halló, halló, halló... kicsöng, de nem veszik föl... és ez a kapukontroll. -
Elvigyorodott. - Aha! Légikalózokkal van dolgunk.
A szolgálatos tiszt telefonja megcsörrent. A lány belehallgatott, majd így szólt: -
Igen, máris kapcsolom. - Hangja reszketett. - A harmadik szintről keresik.
Mikli belehallgatott. - Aha. Jó. Hos és Levayn, jelentkezzetek a
parancsnokságotokon, vegyetek magatokhoz másik fegyvert, és várjatok parancsra
a csapatok többi tagjával együtt! Most nem érünk rá azon tipródni, követtetek-e el
hibát. Indíts! - Letette a kagylót. - Shaira, kedves - szólt ki -, tudja meg, hol van
Wairoa Haakonu.
- De hát ő be van zárva, nem, uram? - Fölsikoltott.
- Jut eszembe: nincs! Ő van a zsilipkapu-irányítónál! Mikli bólintott. - Alighanem. -
Az órájára nézett.
- Ferlay meg az a Birken-kurva szerintem e percben helyezi magát kényelembe az
űrhajóban - mondta önmagának. - A normális visszaszámláláshoz egy óra kellene.
Ezt az időt könnyűszerrel le tudják csökkenteni, vagy akár az egész
visszaszámlálást is mellőzhetik, ha megpróbálnak erőszakkal bejutni, s úgy találják,
nincs vesztenivalójuk azzal, ha egyből fölemelkednek. De előbb bizonyára elvégzik
legalább a legfontosabb ellenőrzéseket és bemelegítéseket. Ez kábé húsz perc.
- Újra fölemelte a hangját: - Shaira, hívja a Biztonsági Parancsnokságot, és
szereltessen föl egy osztagot két torpedóvetővel, menjenek az ötödik szintre,
azonnal ! Ha az ajtó zárva van, mint ahogy nyilván zárva van, akkor szét kell
lőniük, be kell jutniuk, és visszazárniuk azt a szelepet, mielőtt a hajó fölszáll. Rajta!
Megint fölvette a kagylót, s egy speciális számot ütött be. A vonal végén egy hang
jelentkezett.
- Tengerikígyó csatahajó, Scarp parancsnok beszél a parancsnoki hídról.
- Itt Karst kapitány. Jól figyeljen! Vulkán kód. Megértett?
- Igenis, uram. Abszolút elsőség!'
- Adjon gőzt, és állítson ki harcoló alakulatokat! Figyelmeztesse a legénységet, ne
nézzenek nyugat felé! Meglehet, hogy lesz néhány olyan villanás arra, ami
megvakíthatja őket. És csak állig fölöltözve, kesztyűben, álarcban mutatkozzanak!
- Tessék? - A tiszt elképedt, azután összeszedte magát. - A civileket
figyelmeztették?
- Még mit nem, hát persze, amióta világ a világ, a riasztást bemondják a rádióban,
hadd hallják Kenáj-ban is! - gúnyolódott türelmetlenül Mikli. - Azt hittem, tudnak
ennyit. Ha az űrhajónk fölemelkedik, maga kihajózik a nyílt tengerre. Első
feladatuk: szétrombolni a maráj repülőgép-anyahajókat, nehogy, mihelyt
észreveszik, pontosan célzott bombákat küldhessenek utánunk. Ezt fogja tenni,
bármi áron. Ha még egyéb károkat is tud okozni, az sem árt, de igyekezzék
elszakadni és visszatérni ide, amíg még van tartalék lövedéke, az esetleges korábbi
próbálkozásaik ellen! Értette? Ismételje el!
A tengerész reszkető hangon elismételte, mire Mikli így szólt: - Mulasson jól! -
ezzel letette a telefont, és fölállt. Tekintete egy pillanatra fönnakadt egy
mamutagyaron. - Remélem, én is hagyok magam után olyan jelentős nyomot, mint
te, öreg haver - dünnyögte.
- Hová, uram? - érdeklődött a beosztott.
Mikli beleröhögött a szirénabúgásba: - Az ötödik szintre. Csak nem képzeli,
szívecském, hogy kihagyok egy ilyen szórakozást? - Barackot nyomott a lány
fejére, és jót nevetett a zavarán. Aztán elsietett.
Egy tiszt állította meg, engedélyt kért, hogy csapatával beronthasson a harmadik
szintre. Mikli veszített néhány percet; a kérést hangsúlyosan kell visszautasítania,
hogy még csak eszükbe se jusson megpróbálni. Végre liftbe szállt, amely az úti
célja alatti folyosóra vitte.
Itt akkora zajjal szólt a sziréna, hogy az állkapcsa is beleremegett. Tizenkét
fegyveres állt a létránál. Egyikük vállán egy torpedóvető, két másiknál négy-négy
kisméretű, szilárd üzemanyagú, robbanófejes rakéta, a többiek hagyományos
fegyverzetet viseltek. Teljes volt a zűrzavar: a katonák komoran vagy
kétségbeesetten álltak, a félelem bűzét árasztották, arcukon fájdalom, és nemcsak a
nyomástól szenvedő dobhártyáké.
Mikli odasietett hozzájuk.
- Mi a franc ütött belétek?! - üvöltötte. - Én két torpedót parancsoltam!
Az osztag vezetője tisztelgett, s a zajjal versenyezve válaszolta: - Uram, a másik
emberünk elesett, és rajta kívül még négyen. Egy fegyveres védi tőlünk a terepet,
odafönn, kicsinál mindenkit. Aki kiemeli a fejét az aknából, annak máris röpül a
fejébe a golyó. Annyi időt sem ad, hogy hadrendbe állítsuk a fegyvert. - Nyelt
egyet. - És... nyilván ön is tisztában van vele, uram: ez öngyilkos akció. Az ajtó
páncéljáról visszapattannak a repeszek... széttépik a torpedóst.
Mikli tekinteté egyik arcról a másikra pásztázott.
- Az Orion felszállásáért meghalni dicsőség!
- Az Orion-II perceken belül felszáll - pislogott egy másik. - Az, aki odafönn van,
az ajtó nélkül így is, úgy is meghal. Még idelenn is...
Mikli csípőre tette a kezét. Pár pillanatig csak a sziréna hallatszott.
- És ti nevezitek norrmanoknak majátokat?! - Majd hirtelen: - Oké. Töltsétek meg
ezt a gránátot, és adjátok ide!
- Tessék, uram? - Rábámultak.
- Majd én kinyitom nektek ezt az ajtót. Készüljetek föl, hogy követhessetek! Te -
mutatott a csoport leglevertebb emberére -, add ide az oldalfegyveredet! Szaladj
haza anyukádhoz, és kérdezd meg, miért nem jutott vér a pucádba, amikor a
futószalagon elkészültél!
A katona térde reszketett.
- Ez őrültség, uram! - tiltakozott a parancsnok. - Nem engedhetjük meg
magunknak, hogy elveszítsük önt! Majd én megpróbálom újra.
Mikli megrázta a fejét.
- Nem. Van egy ötletem, de most nincs idő ismertetni, meg aztán tibennetek nincs is
elég őrület ahhoz, hogy kellőn végrehajtsátok. Csak nem hagyok ki egy ilyen
alkalmat a pusztításra! - rikkantotta. - A fiúk toporogtak, nem néztek a szemébe. -
Ugrás! - parancsolta, amilyen halkan csak szólhatott a zajban. Azok ránéztek, s
nyomban sietve engedelmeskedtek.
Mikli pisztollyal a derekán, megtöltött torpedóvetővel a hátán, föllépett a
létrafokra.
- Ha halljátok, hogy elsül ez a vacak, gyertek utánam! - dirigált. Majd
majomügyesen fölsietett.
A szirénahang csak szűrve áradt be a cikcakkos átjáróba. Az átjáró végében
halomban hevertek az elesettek. Szemük kimeredt, szájuk tátva, testüket vér, velő,
ürülék szennyezte be. Mikli megkerülte őket, és elindult a fölöttük emelkedő létrán.
Amikor a perem szemöldöke magasságába került, megállt. Fél kézzel kapaszkodott,
a másikkal lecsatolta ruhája övét, átfűzte az ágyéka magasságában lévő létrafokon,
még egy másik ponton is, odakötözte, hogy hurkot alkosson, amelynek neki dőlhet.
Elővette a torpedóvetőt, erőlködve fölemelte, elülső felét a felső padlóra helyezte.
Bal kezével megfogta a puskaagyat, amelynek a vállán kellett volna lennie, és
fölfelé billentette a csövet.
Golyók puffantak. Wairoa látta, mi készül. A cső megrándult a találatoktól. Mikli
még szélesebben vigyorgott. Jobbja a ravaszt fogta.
Egy őrült terve volt ez, a katonákban ezért nem vetődött föl. Csak vak becsléssel
célozhatott, s a fegyveragyat nem rögzíthette. Óriási esély volt arra, hogy a lövedék
nem azon a sebezhető ponton csapódik be, ahol a retesz a pántjához ér, hanem
valahol másutt súrolja az acélt. Mikli bízott a szerencséjében. Amikor az
egybegyűlt Farkasokhoz beszélt, akkor ezt elhivatottságnak nevezte.
A sziréna elhallgatott. Csend támadt.
Egy darabig nem is tudatosult benne ez, annyira eldugult a füle. Azután meghallotta
az utána érkező magas, éles, sipító jelet, süvöltött, akár a téli szél.
Az Orion-II, három percen belül fölszáll.
Mikli tüzelt. Füst és láng csapott föl körülötte. Alig kapott levegőt. A rakéta
fütyülése ítéletnapi csattanással ért véget. Késéles repeszei sivítva, villogva
repültek szét, visszacsapódtak a falakról, elfütyültek mellette, s ő odatapadt az akna
oldalához. Alig érezte, mint tépik föl a bőrét. Nem számított. Semmi se számított,
csak az, hogy visszatartsa az űrhajót.
Fölpattant. Nem köszöntötte golyó. Kormosan, tépetten széthasadt az ajtó. - Mikli
diadalordításban tört ki, és az ajtó felé vetette magát.
Wairoa mereven állt, míg a sziréna világgá kiáltotta riadóját. Szemét a
kémlelőnyíláshoz nyomta, készenlétbe helyezte fegyverét, és várt. Sorra érkeztek a
fegyveresek, s ő sorra puffantotta le őket. Közben nem nézett arra, aki ott hevert a
padlón. De pillantása a lövések után egyre visszatért a halott asszonyra. Lehajolt,
megérintette a hasát, aztán kiegyenesedett, és tovább figyelt. Ösztövér éji figura a
fehér háttér előtt.
A perem fölött felbukkant a torpedó vető csöve. Wairoa tüzelt néhányszor, de ez
nem emberi célpont volt.
A sziréna elhallgatott. Az Orion sípolt.
Wairoa lazított. Az őrködés véget ért.
Majdnem.
A robbanástól hátrahanyatlott. Puskáját elejtette. Kábultan térdre esett. Orra vérzett.
Föltápászkodott. Mikli Karst már átcsúszott a megnyílt repedésen. Fölhúzott
pisztollyal.
Az Orion sivított.
Mikli lőtt. Wairoa megbotlott, a falhoz kapott, zihálva nekidőlt. A haslövés helyéről
fröcsögött, ömlött a vér. Mikli a kapcsolótáblához lépett.
Wairoa összeszedte magát, odavetődött, hogy föltartóztassa.
- Nem! Nem kapod el! - üvöltötte Mikli. Újra lőtt, csaknem közvetlen közelről.
Wairoa mintha meg sem érezte volna. Elérte ellenfelét, és birokra kelt vele.
Összekapaszkodva hemperegtek az ajtónál. Mikli nem emelhette föl fegyverét, oly
erős volt a szorítás a karján. Wairoa tekergett, csontok reccsentek, a pisztoly a
földre koppant. Mikli szabad keze csapkodott. Wairoa nem törődött vele. Jobb
kezével irányította ellenfelét, mindketten hemperegtek.
- Ne! - üvöltötte Mikli. - Ne!
- De igen - mosolygott Wairoa.
Kigurultak a balkonra. Mikli belemélyesztette a fogát Wairoa nyakába. Wairoa
fölemelte a rács fölé. Mikli nem engedte el. Együtt zuhantak, száznál is több
méteren át az aknán le, a gödör felé.
...Odalenn az osztag prancsnoka fölsorakoztatta embereit. A bátrabbak követték.
Fölmásztak a létrán, és berontottak az irányítószobába. S azon nyomban meg is
semmisültek a fölszálló űrhajó tüzében, mennydörgésében.

XXIV.

1.

A haragos mágnások ezúttal már nem kerestek hamis ürügyet ahhoz, hogy
összegyűljenek. Közhírré tették céljaikat, és Dordoynban találkoztak, Beynac
várában; ennek paracsnokai szálltak szembe elsőkként Jovain kapitánnyal.
Legtöbbjük jelen volt az előző találkozáson is. Kíséretük a vár minden szabad
helyiségét megtöltötte, sőt a közeli házakat is; a fogadósok ingyen adtak szállást.
Az ülések reggelente kezdődtek, s az estébe nyúltak. Súlyos gondot vitattak meg,
talán a legsúlyosabbat a Tartomány történetében. Mindenki jogot formált a szólásra,
többször és hosszan. Csomó ellentét és kétség alakult ki mind a nagy kérdésekben,
mind az apró ügyrendi részletekben. Személyes ellentétek lobbantak föl. Intrikák,
rejtett fenyegetések, kemény alkudozások zajlottak a kastély homályos sarkaiban. A
gyűlés lassan és nehézkesen bár, de mégiscsak a megegyezés felé vonszolódott.
Vosmaer Tess Rayman végre ott állt előttük, és előterjesztette a határozatot. A
gyűlés elején őt választották elnökül, ezen ő maga éppúgy csodálkozott, mint a
közösség.
Az a vélemény alakult ki, hogy Tess mint hivatásos tiszt, aki pályája révén szoros
kapcsolatban van Csillaghonnal, és tisztelik őt mind a légszülték, mind az
alattvalók, talán ő lesz a legelfogadhatóbb minden jelenlévő számára. Tess
hamarosan kiábrándította őket ebből a föltételezésükből, de azt senki se merte
komolyan kétségbe vonni, hogy kitűnő stílusérzékkel tartja kézben a gyűlést. A
legtöbben hálásak voltak ezért.
A gyűléstermet, ezt a hosszú, keskeny ablakú helyiséget néhány évszázada építették
hozzá az erődítményhez. Minden párkány alatt egy-egy ős szobra állt, annak a
kornak az absztrakt stílusában készültek. A fölötte lévő torony voltaképp
sötétkamra volt, amelynek elektronikus berendezésével az ablakok fölötti részre
odavetítették a kinti tájat, a hegytetőről nézve. Ezen az estén köd szállt a fákra,
csupasz ágaikra, a völgy sáros volt az esőtől, a folyó alig fénylett. A hideget idéző
táj képe behatolt a meleg, sűrű levegőjű, dohányfüstös terembe.
Tess az emelvényről szemlélte az előtte ülő sorokat. A viseletek színeinek és
szabásának sokfélesége mutatta, mennyire kevert a társaság; klán-tanácstagok és
menedzserek, kereskedő-nagyurak, helyi hölgyek és urak, kiknek skálája a félszeg,
tudós Mestromortól Elszáz elegáns Grand Majorjáig vagy Burgony szigorúan
feketébe öltözött elnökétől a viharvert hegylakóig, Jura főnökéig terjedt.
Tess megköszörülte a torkát.
- És most szeretném fölvázolni, mi az, amiben nagyjából megegyeztünk. Nem
mintha minden egyes jelenlévő egyetértene minden egyes pontjával. Mégis az a
benyomásom, hogy eljutottunk a kellő kompromisszumokhoz. Nos: nem tűrhetjük
és nem is kell eltűrnünk, hogy Jovain leváltsa Csillaghon kezelőit. Ez rosszabb,
mintha totális uralmat ruháznánk rá Urópa vagy netán a világ országai fölött, őrá és
zsoldosaira, eszpányjaira, maráj „tanácsadóira". Szétrobbanthat, hamuvá tehet
bennünket. Nincs semmiféle ellenőrzésünk fölötte, kivéve a nyílt lázadás és a
pusztító gerilla-hadviselés eszközeit. Meglehet, hogy semmi se fékezi meg, csak az,
ha tudja: ez elpusztítaná a Tartományt... és bízzunk abban, hogy azért sem az
eszpányok, sem a csillaghoni marájok nem teljesítenének ilyen parancsot, csak ha
nyíltan provokáljuk őket.
Ezek kétségkívül tiszteletre méltó személyek a maguk módján - folytatta Tess. -
Jómagam annak tartom Jovaint. A baj csak az, hogy ő és ők döntik el, mi történjék,
s nem mi, nem a Tartomány népei döntenek régi szokásjoguk szellemében. -
Fölmutatott az égi gömbre. - Ez valaha megmentette Francföldön a civilizációt.
Azután vigyázta és óvta. Most viszont az abszolút hatalom eszközévé vált. És ez a
legnagyobb baj. Csillaghon a jog szerint nem az övé, hanem a Tartományé; éppúgy
az őseinké és a meg nem született gyermekeinké, mint a miénk. Csillaghon
mindnyájunk leglényege. Tetszéstek szerint hisztek vagy nem hisztek abban, hogy
az ősök lelke odafönn él, de azt mind tudjátok, hogy az örökségük ott van. A célunk
: visszakövetelni ezt az örökséget. ,
Elhallgatott. Sustorgás támadt. Tess hangja megkeményedett :
- Mi a szándékunk, hogyan akarjuk ezt elérni? Nos, először is nyilván
kérvényezzük: hívják össze a tanácsnokokat. Csillaghonban nem jöhetnek most
össze, de ez jog szerint nem is feltétlenül szükséges. Meg kell szavazniuk Jovain
lemondatását és elmozdítását. Továbbá teljes határozottsággal be kell jelentenünk,
hogy kérésünk teljesítéséig fölfüggesztjük alattvalói kötelezettségeink teljesítését.
Államaink nem fizetik be az adókat a központnak, nem ismeri el hivatalnokaikat, és
nem engedelmeskednek rendelkezéseiknek. Fölhívunk továbbá minden államot,
testületet, szövetséget, társaságot, szervezetet, tegyék ugyanezt ők is. Önök közül
néhányan az elmúlt napok során úgy érveltek, hogy egy ilyen akció megrongálja
társadalmunk szövedékét. Ez igaz. Mégis...
Fiatal férfi rontott be az ajtón, és végigrohant a széksorok között.
- Fontos hír! Fontos hír! - Könnyek csorogtak végig eltorzult arcán. - A rádió...!
Tess fölemelte a kezét, hogy megfékezze a nyugtalanságot.
- Mi a csuda? Ez neveletlenség! Hacsak nem rendkívüli jelentőségű ügy.
- De az - mondta sírva Ans Dehyron. Fölpattant Tess mellé. - Hallgassanak meg,
hölgyeim és uraim! Az Északnyugati Uniót megtámadó mong seregeket
lemészárolták... atomfegyverekkel. Deu legyen irgalmas hozzánk! - Térdre esett,
zokogott.
Tess a helyén maradt, körülötte pánik kavargott. Azután tekintete megkereste
Csillaghon látványát; jeges fehéren fénylett a sötétedő égen. - És most mit teszel? -
kérdezte némán önmagától.

2.

Terai Lohannaso épp a kabinjában ült, és levelet írt a feleségének, amikor az

Orion-II. kilőtte magát. Kékesfehér sugárzás villant, a Nap fényének tízszeresével.
Fölpattant, széke hátrazuhant. A kabinra mintha hirtelen éjszaka borult volna, csak
fénycsíkok villogtak kábult tekintete előtt. Kitántorgott. Újabb robbanás hallatszott.
Nem volt annyira heves, mint az előző, s még ő is látta, hogy a fölszállási szög
meredekebb lett.
Mire fölért, s mire a szemét már nem homályosította el a recehártyán maradt
utókép, harmadszor is robbant, de ez már aprónak látszott, mint egy csillag - azután
több már nem látszott.
A matrózok rémülten rohangáltak, vagy döbbenten kuporogtak. Azok, akik
véletlenül épp belenéztek az első robbanásba, most nyerték csak vissza látásukat,
de Terainál lassabban. Terai szétlökdöste az előtte tolongókat, a korláthoz lépett, s
körülnézett.
Már csak néhány rémült kormorán csapkodó szárnya feketéllett a derülő ég alatt,
egyébként elcsitult a reggeli táj. Zöldesen csillogott a tenger, apró hullámokat
csapott a hajóhoz a hűvös reggeli szellő, s a hajó enyhén billegett. A Rongelap a kis
Kopár-szigetek mellett horgonyzott, hogy a Cook-szorost figyelje és őrizze. Jobb
felől a Kenáj-félsziget hegyei látszottak a horizonton, elöl a Leutian-hegylánc
vonulatai húzódtak; fénylő hósapkás ormaikat párába vonta a távolság. A hadihajó
mellett hat kisebb hajó látszott - csak ennyi, mert a flotta egymástól messzire
szóródott szét kisebb osztagokra.
Terai messze északon, a magaslatokon túl, égnek nyúló páracsíkot látott, ez lassan
oszlott szét és tűnt el: az üstökös csóvája.
- Figyelem! - harsogta a hangszóró a híd felől. - Figyelem! Félelemre semmi
okunk! Mindenki a harci állásokhoz, ügyesen, élénken! A királynő tengerészei
vagytok!
Ez hatott a marájokra. Őrhelyeikre rohantak, mozgásukból, arcukból elszántság
sugárzott. Terai szívét elfogta a büszkeség.
- Kérjük Lohannaso kapitányt, jelentkezzék az admirálisnál ! - kiáltotta a hang.
Már indult is.
A fojtott mennydörgés csak percek múlva érte utol, s ez is megerősítette, hogy a
hang forrása az Orionhoz tartozó környéken lehet.
Palu Halaweo, a vezérhajó kapitánya döbbenten nézett rá. - Úgy érti, hogy az
űrhajójuk elkészült?
Terai felderítőtiszt megtömködte a pipáját, és rágyújtott, a füst íze csillapítótag
hatott rá.
- Nem, uram. Ez egy egyedi fölszállás volt. Egy prototípus-űrhajó, amelyet kísérleti
és adatgyűjtési céllal lőttek föl; ebben biztos vagyok. Bármennyi információjuk van
is a norriknak az űrhajózás régmúltját őrző archívumokból, egyszerűen lehetetlen,
hogy ilyen nagyszabású dolgot tudnának építeni pusztán elméleti alapon. Mint már
mondtam önnek: a nyomozásom kiderítette, hogy még hónapokra van szükség a
munka elkészültéig, és még akkor is kérdéses, mennyire lesz megbízható az
eredmény.
- De miért küldték föl ezt úgy, hogy mindenki lássa? - kérdezte Kepaloa admirális.
- Miért nem vártak legalább egy kis ködre?
- Ezt én sem értem, uram - vallotta meg Terai. - Az a gyanúm, hogy valami hiba
csúszott be... de hát annál jobb nekünk! Bemértük-e a helyszínt?
- Most várom a... - Egy matróz érkezett, papírral a kezében. Kepaloa fölnevetett. -
Nanról beszélek, s máris belém harap! Azt hiszem, ez épp az a jelentés.
- Igen, uram, három számítás három pontról, szinte egyidejűleg - jelentette a
tengerész.
A számítások közül kettő repülőgépről érkezett, amelyek őrjáratra szálltak föl
hordozóikról; a harmadik a Kodiak-szigetről, amelyet az életben maradt
tengerészek foglaltak el. Ezenkívül még erről a hajóról is végeztek megfigyelést: a
fiatal Roberiti Lokuloku az imént hidegvérűen egy látcsőhöz sietett, és iránytűvel
bemérte a csóvát, ameddig még tisztán látszott. Terai berajzolta a vonalakat egy
térképre, és megvizsgálta, hol futnak össze.
- Iiigen - dünnyögte. - Ez sokkal pontosabban meghatározza a helyet minden
eddiginél. Ha javasolhatnám: admirális úr netán megfogalmazhatna egy
rádiójelentést Wellantoának. Az egyetem földrajztanszékén bizonyára akad
részletes térkép ezekről a hegyekről, vagy tudják, hol lelhető fel Hyen térkép.
Ennek alapján kikövetkeztethetnénk: hol lehet a többi fellövő berendezés, s azután
ripityára bombázhatnánk ezeket.
- Hűha! - kiáltott föl Halaweo. - Ezek nyilván alaposan meg vannak erősítve, de hát
sok-sok tonna súlyos robbanóanyagot mégse bírhatnak ki! Ha kell, konvojjal
hozatjuk ide a bombákat.
Kepaloa komor maradt. - De hát miért provokálják ki ezt? Fura, nagyon fura...
Terai idegeit ösztönszerű megérzés járta át. Öklével az asztalra csapott.
- Uram, az egyik felderítőgépünktől jelentést kaptunk: egy páncélhajó, amely eddig
Omer falu közelében horgonyzott, teljes sebességgel délnek tart. Kis, gyors
repülőket küldött föl... gondolom, megfigyelőkként a hajóágyúk számára.
Kepaloa a tengertérképet tanulmányozta.
- Hm. Úgy három óra múlva a látótávolunkba kerül. Mi lehet ez? Kétségbeesett
manőver? Megfelelő választ készítünk elő a számukra, ugye, uraim? - Észrevette,
hogy Terai megfeszül, foga közt szívja a levegőt. - Hé, mi a baj, Lohannaso?
„- Halló, Föld, halló, Föld! Az Orion űrhajó hívja a Földet és az emberiséget. Itt a
Csillaghon tartományból származó Talence Iern Ferlay beszél. Velem van Ronica
Birken az Északnyugati Unióból. Föld körüli pályán, vagyunk. Elképesztően
gyönyörű...
- Itt Ronica Birken beszél. Csakugyan az Északnyugati Unióból. Abban a
reményben segítettem elvenni ezt az űrhajót a Farkas Páholytól, hogy ezzel
csökkentsem népem bűntudatát, amelyet máskülönben mindörökre viselnie kellene.
Árulás, tömeggyilkosság, egy új Végzet hazard előidézése, birodalmi törekvések...
ha egyszer tisztába jöttök ezzel, bizonyára nem követitek ezt az utat. Figyeljetek
ránk ott lenn! Hazudtak nektek, kihasználtak benneteket, úgy kezelték a népet, mint
egy gépezet eldobható alkatrészeit. Ti, a hajdani szabad nép, most egy kormány
kezében vagytok, amely ugyanúgy bánik el veletek, ahogy a kormányok mindig is
elbántak alattvalóikkal.
- Itt ismét Talence Iern Ferlay. Nem mindennel értek egyet abból, amit szívem
hölgye mondott, de abban egyek vagyunk, hogy nem bocsátjuk meg a történteket, s
hogy bosszút állunk." - Anglisról francáj nyelvre váltott át: „- Anyámnak és
családjának, nevelőanyámnak és családjának, minden rokonomnak, minden
bajtársamnak szerető üdvözletemet és biztatásomat küldöm. Nem tudjuk még, mi
lesz a következő lépésünk, és hogy le tudunk-e biztonsággal ereszkedni valaha
valahová. De ha meghalnánk, ne sirassatok! Visszanyertük tisztességünket, s most
egy csoda kellős közepében vagyunk..."
Terai nem hallotta a rádióüzenetet. Ismét a kabinjában ült, s befejezte a hazaszánt
levelet. „Ég Veled, drágaságom" - írta, aláírta a nevét, borítékba tette, leragasztotta.
Volt valami homályos elképzelése arról, mi történhetett. Az admirális szobájába
visszatérve ott találta az üzenetről szóló szalagot. Lejátszották neki, ősz feje
megrebbent. - Tanaroára mondom, irigyellek, Iern fiam! Kísérjen a jó szerencse!
Aznap kora délután a Tengerikígyó megkerülte a Kenáj-félsziget legdélibb fokát, és
a Laszka-öböl felé tartott. Irdatlan, csúf hajó volt, mélyen a vízben, felső
építményei idomtalanul szögletesek: híd, fedélzeti felépítmény, ágyúállások,
rakétakilövők, mentőcsónakállványok. A párától elhomályosított Nap csak
halványan világította meg fénylő páncélzatát. Három kéményből dőlt a bűz és a
korom.
Messze fönn három sugárhajtású maráj gép keringett tehetetlenül. Elkergették már
az ellenséges repülőket, de amikor megtámadták a hajót, aknáik nem tudtak komoly
kárt tenni benne, és a gyilkos légelhárító ágyúk a gépek felével végeztek.
Bombázók is érkeztek, hogy biztonságos magasságból rájuk hajítsák bombáikat,
ám a bombákat még reptükben szétrobbantották a lézersugarak.
Terai dühöngött e hírek hallatán: a Föderáció Védelmi Minisztériumára volt dühös,
amiért ily ostoba és sunyi, meg a társadalmi közönyre és intellektuális álnokságra.
Ezek miatt nem sikerült életre kelteni azt az erőt és éberséget, amely hajdan az
Energiaháborút győzelemre vitte. Jól emlékezett arra, hogy Wellantoában egy ócska
és elavult Tengerikígyó létezéséről tudnak. A norrik megtarthatták, mint ezeken a
vizeken lévő parti gárdájuk anyahajóját. Voltaképpeni gazdájuk azonban a Farkas
Páholy, s ez átalakította.
Senkinek eszébe se jutott, hogy szóljon Terainak vagy szolgálata tagjainak, hogy
ellenőrizzék ezt a hajót, ha Laszkában járnak. Az szép halkan beúszott valami
távoli, elszigetelt hajóműhelybe, és ott építették át ezzé a szörnyeteggé. Páncél,
fegyverzet, elektronikus fegyverek, amelyeket Csillaghon fegyvereiről másoltak, s
amilyennel maga a Királyi Haditengerészet se rendelkezik... ha közvetlenül védték
volna az Oriont, azzal elárulták "volna az általuk őrzött objektum helyét, ám ez
mozgó színpad volt a számukra...
És ekkor megjelent ez a páncélhajó.
Rongelap és hajóraja összetekert vitorlákkal, motorerővel közeledett. Erősítés
érkezésére már rövid volt az idő. S most az is semmivé zsugorodott.
Puskalövés dörrent, a golyó láthatatlanul gyorsan szállt, irányt keresve. A
páncélhajó közelében szökőár tört föl. A páncélhajó nem puskával lőtt vissza. Fény
villant föl a hajóorr kilövőállványán. Ezüst lándzsaként, nyomában tűz gyújtotta
füsttel rakéta repült ki; röptének zaja kilométerekre elhallatszott.
A lövedék átszelte az eget, és eltűnt; Kepaloa a hídon leengedte látcsövét.
- Attól tartok, beigazolódott a sejtése, Lohannaso kapitány - mondta nyersen.
- Brutális volt, de logikus - felelte Terai. - És semmit se tehetünk ellene, hacsak...
Valami fölizzott a délkeleti horizonton. Nyomában förtelmes dörgés - a tengeren új
havas csúcsot képzett a pára.
Halaweo megragadta a mikrofont.
- Figyelem! Ez nukleáris robbanófej volt; ennek lehetőségét már jeleztük nektek.
Maradjatok az őrhelyeteken ! Nem dobhatnak ránk effélét ilyen közelről, mert
önmagukat is elpusztítanák vele. Ami a lézersugarakat illeti, amelyekről ugyancsak
hallottatok, ezek csak légvédelmi célokat szolgálnak. Egy ilyen sugár elfoghat egy
robbanófejet, de nem rendelkezik annyi energiával, amennyi árthatna egy
hajótestnek. Nincs akkora hajó, amely szállítani tudná az ehhez szükséges
generátorkapacitást. Semmi olyan veszedelem nem fenyeget titeket, ami eddig is
ne fenyegetett volna; létfontosságú feladat vár rátok. Készüljetek akcióra! Követjük
ezeket a marhákat!
A motorok fölzúgtak, maximális sebességre álltak. A maráj hajó nekilódult. Ágyúi
pásztáztak. A páncélhajót dühödten csapkodták a találatok és srapnelok.
Annak legénysége bátran viselkedett. Ügyet se vetettek a sérülésekre, második
rakétát lőttek föl, harmadikat, negyediket. Fölfénylett az égbolt.
Rádiójelentések érkeztek. A Farkas Páholy megfigyelő repülői jó munkát végeztek.
Az általuk azonosított hajók közül egynek se volt ideje elkerülni a nukleáris
lőtávolt. Minden robbanás egy anyahajót követelt, kísérőivel együtt. Másutt az
iszonyat bénította meg a maráj legénységeket, vagy kergette őket a lázadás
közelébe: - Megvertek bennünket, tehetetlenek vagyunk, ez egy új Végzet...
Terai maga se tudta, hogy az ő hajóján miért viselkednek még mindig ilyen
karakánul a tengerészek.
Igaz, ő is, a többiek is nyíltan szóltak hozzájuk, mielőtt harcba küldték volna őket, s
egy szemben álló ellenfél nem olyan iszonyatos, mint egy láthatatlan.
„Szeretlek, Elena" - így kezdte az imént a levelét. Vajon megkapja-e valaha is az
asszony? Lehet, hogy a halaké lesz a levél?
A harci kedv nyilván pattanásig feszült már. Terai észrevette: épp most pattan meg
Halaweo lelkében.
- Irgalmas Hariszti, végünk van, akárcsak a mongoknak! - hörögte a kapitány.
- Nem! - Terai megragadta a vállánál fogva, annyira, hogy a másik felnyögött
fájdalmában. - Nem, nincs végünk, ha elsüllyesztjük azt a hajót! Nyilván ez az
utolsó atomforrásuk. Nem lehet sok nekik hadi célra, ha föl akarták lőni az Oriont.
Még olyan lőtávolságú és pontosságú lövedékük sincs, amellyel a folyótorkolatból
lőhetnének. Gyerünk!
Ellenséges páncéltornyok forogtak. Ágyúk bömböltek. A Rongelap főárboca
szétroppant és leomlott. Lángok nyaldosták. Sebesült tengerészek jajveszékeltek.
Bajtársaik kitartottak, viszonozták a lövéseket.
A páncélhajó meglódult, és a Cook-szoros torkolata felé tartott, ahol a parti
tüzérség várta. A közelben égett és süllyedőben volt egy maráj fregatt.
- El kell engednünk! - kesergett Kepaloa. - Széttép bennünket.
- Nem, nem, uram! - nógatta Terai. - Hát nem érti? Nyilván van még nukleáris
tartaléka, lehet, valószínűleg minden nukleáris anyag rajta van. Ez a hajó az
atomfegyverük! És szétrombolja a segítségül hívott hajóinkat is, hacsak nem
küldjük a tenger fenekére még ma.
Kepaloa hosszan Terain felejtette a szemét, csak azután válaszolt:
- Úgy hiszem, ön kiadta a parancsot, Lohannaso kapitány. Helyes, végig csináljuk.
Vegyi kitörés reszkettette meg a hadihajót. Fém- és faszilánkok hatoltak emberi
húsba. Tűzvirágok nyíltak, ropogtatták a hajó jobb oldalát. Tengerészek hevertek
moccanatlan, összetört bábukként, vagy vonszolták megnyomorított testüket,
segítséget keresve.
Mások azonban tovább kezelték a Rongelapnak és kísérő hajóinak ágyúit. A
Tengerikígyó megingott, oldalra dőlt, lelassult. Hátsó páncéltornyai romokban
hevertek. Kéményei elpusztultak, a fekete füst nyilván benn rekedt. Ami lövést
elhárított, az gejzírré lett a tengeren. És a marájok egyre közeledtek.
- Hohoho! - kurjantotta Terai. - Ugye, nem hittétek, hogy van még bennünk
kurázsi?
A Rongelap még megdőlten és lángolva is a leggyorsabb hajó maradt. Oldalvást
haladt mellettük. Lövészei célba vették a szemközti fedélzetet. Terai lerobogott a
hídról. Útközben fölkapott egy tűzoltófejszét, és meglengette vörös nyelét a feje
fölött, villámívet húzott. - Ökölre, birokra, gyilokra! - kiáltott. - A gyermekeinkért!
Nem volt benne se félelem, se harag. Viharként, áradatként robogott. Bensejében
föléledt egy szép emlék: amint delfin barátjával úszik, hazafelé.
Utólag senki se tudta, kié volt a bosszúálló kéz, amely kilőtte a megmaradt
atomfejet. Tűzgolyó szállt föl. A hullámok felforrtak. Szénné égett madarak
hullottak le a levegőből. A csattanás visszhangja szállt hegyen-völgyön, lavinákat
indított el a hegyek oldalán. Fölsüvöltött a szél, és kelet felé hordta az
atomszennyet az Öblön át.
Azután nagy csend borult mindenre, s a tenger kiürült.

3.

A gyorsulás súlya és hevessége után a szabadesés álomnak tűnt - mint amikor

nyitott ablaknál szendereg az ember tavaszi hajnalon.
A Föld kékesfehéren fénylett, északi alföldek, fölmeredő hegyek, gyors ezüst
folyók és tavak zöldelltek. Azután új naplemente vonult át aranyvörösen a bolygó
hajlatán, amint az űrhajó befejezett egy újabb kilencvenperces kört, és átlendült az
éji oldalra. Sötétségre itt se lelt. Csillagok sereglettek körös-körül. Iern egyedül ült
a sötét irányítófülkében, s átengedte lelkét a fénynek.
Ronica visszaúszott inspekciójáról. Iern átölelte illatos, könnyed testét. A lány arcát
a homályban hidegfehérre festette a Tejút fénye. Kéz a kézben lebegtek.
- Minden oké - jelentette Ronica. - A tervezők nem is sejtik, milyen jó gépezetet
építettek... kaptál-e választ a rádióközleményünkre?
- Nem, még nem. De különleges reléberendezések kellenek hozzá, s azok... most el
vannak foglalva... és őszintén szólva, szívesebben nem hallanám még egy darabig,
mi történt.
- Megértem - sóhajtott a lány. - Én is az erőm végén vagyok. Ez a reakciója az
eseményeknek. De itt a gyógyír a számunkra.
- Talán az egész emberiség számára. Nem hagyhatjuk, hogy elvesszen, Ronica.
Valaha azt hittem, meg kell akadályoznunk az Orion fölemelkedését, de most, hogy
láttuk...
A lány megcsókolta. - Igen.
- Ezért, úgy hiszem, várnunk kellene a visszatéréssel. Mármint tovább, mint
ameddig a kipróbálás, ismerkedés tart. Egy hétig vagy még tovább, amíg a helyzet
stabilizálódik valahol, ha ugyan valaha is stabilizálódhat. Amíg nem tudjuk, hol
szállhatunk le, anélkül hogy az űrhajót elvennék tőlünk, és mindörökre eltemetnék.
- Teljesen egyetértek, kedves. Tartalékunk van bőven.
Iern fáradt hangja egyszeriben fölélénkült: - És bőven van energiánk. A
komputerkapacitás nem nagy, de nincs szükségünk sok fortélyra, minthogy
elegendő a hajtóenergia. Nem kell a földi keringési pályán maradnunk. - Hirtelen
fölnevetett. - Mi a véleményed egy könnyű Hold körüli utazásról?

4.

- Amit tettem, mindent az iránta érzett szerelemből tettem - motyogta Jovain. - No

igen, és azért is, mert a saját képemre szerettem volna újraalakítani a Tartományt,
és bosszút állni Iernen; de mindenekelőtt Faylisért volt minden. S most semmi se
maradt.
Mattas Olvera szokatlanul szelíden fogta meg Jovain vállát, s gyöngéd volt a
hangja is: - Gaeát szolgáltad.
- Önmagamat szolgáltam. - Jovain öklével ütögette a prizma-ablakot. - És Gaea is
megtagad.
Az ucsenyi a Kertben talált rá az imént, a rózsalugasnál. Jovain azért jött ide, hogy
letekintsen a Földre, oda. ahol Faylis lakik. Felhő takarta el előle a szárazföldet s a
tengert egyaránt, a délutáni Nap arany-fehér fénybe vonta a felhők tetejét, sötéten
kéklett az ég. A jelentések szerint pusztító vihar tombolt odalenn, olyan, amilyennel
valaha harcba szálltak a viharlovasok.
- Helytelenül beszélsz - korholta Mattas. - Ő már éppoly kevéssé tagadhat meg
téged, mint te őt. Az Élet egyetlen. Csak amikor a szervecskék megbetegszenek... -
Félbehagyta ezt. - És hát te nem veszítetted el a... hm, feleségedet! Nekem az volt a
benyomásom, hogy elege lett ebből a környezetből, de vár reád Tournevben.
- És meddig kell várnia? Meddig várhat? És fog-e várni vajon? Máris eltávolodtunk
egymástól. - Jovain haragjában öklét rázta a fölötte-körülötte kavargó világ felé. -
És elképzelem, hogy dobban meg az a romantikus szívecskéje a hírre: Iern, az
aranyifjú él, kerülgeti a Földgolyót, akár egy elszabadult isten, és halleluja száll a
Tartomány egyik végétől a másikig! Míg én itt állok elhagyottan, kitagadottan,
önnön erődítményem foglyaként...
Mattas élesebb hangra váltott:
- Az önsajnálat nem illik hozzád. Légy férfi újra! Az voltál.
Jovain elkapta az öklét.
- Bocsánat. A Merikában történt katasztrófa, ezek a rémisztő hírek s a saját
birodalmam széthullása... - Lehunyta a szemét, amíg csak helyre nem állt a
nyugalma. - Elképesztő, mekkora az önuralmad. Azt hittem volna, hogy te, a
gaeánus, megszenveded a történteket. Ezek az irgalmatlan technokraták maholnap
győznek.
Mattas még élesebb hangot ütött meg: - Nem értek egyet.
- Miért nem?
- Gaea győzedelmeskedik. Ezért jöttem. Rewi Seraio kérdezte, merre vagy.
Sürgősen össze szeretné hivatni a vezetőséget. Sejtettem, hogy itt talállak, és elkel
számodra egy kis lelki segítség, mielőtt találkozol vele.
- Hogyan? - Jovain kihúzta magát. Hátán végigfutott a hideg. - Köszönöm, de
inkább ne húzzuk az időt! Összeszedtem magam. - A cselekvés lehetősége,
bármiféle cselekvésé ez után a tehetetlenség után máris olyan, mint vérátömlesztés
a sebesült katonának.
Gyorsan lépkedtek a rózsák és levelek közt. Nem akarták látni, mennyi köztük az
elszáradt, hervadó, halott. Azoknak, akiket az új személyzetből a Kert ápolására
jelöltek ki, nem volt sem idejük, sem szakértelmük hozzá. És nem is jelentett nekik
érzelmileg annyit, mint az eddigi gondozóknak. Még a levegő édes illata is elillant.
A magasabb szintek üresek voltak, visszhangos folyosók és üres szobák labirintusa,
csak egy-egy technikus vagy a Földi Gárda tagjai bukkantak föl. A gárdisták
mereven tisztelegtek. A civilek közül kevesen, merthogy kevesen voltak francájok.
Csillaghont mostanság főleg eszpányok és marájok működtették. Jovain maga se
tudta, mennyi köztük egyáltalán a civil. Vezetőik, Jago Diasz Garszaja, illetve Rewi
Seraio, bevallottan nem voltak civilek, hanem a zsenerális hadseregének, illetve a
királynő Haditengerészetének felderítőtisztjei.
Olyan csapatot akart ő, amely senkinek és semminek nem engedelmeskedik, csak
őneki. Ehelyett most... No igen, katonailag övé a fensőbbség, de nem volt biztos
abban, mennyi tényleges uralmat jelent ez a számára.
Hivatali szobájába ért, hívatta az idegeneket, és leült Charles képmása és a Tours-i
Kiáltvány alá. Megérintette a hűvös üveg asztallapot. Mattas leült, a szék
megreccsent alatta.
- Bosszút akarunk - dörmögte vörös képpel. - Vagy égetést, ha úgy tetszik, kiégetni
Gaeából a rákot, mielőtt elburjánzik.
- Mi mást tehetnénk? - válaszolta tompán Jovain. - A Tartomány valaha segítséget
nyújthatott a mongoknak. de mi maradt nekünk?
Mintha csak jeladásra várt volna, belépett Ashcroft Lorens Mayn, nyúlánkan, zöld
egyenruhájában, nyúzott arca döbbenetesen hasonlított nővérére. Szót kért:
- Sajnos rossz hírem van, uram. Pár órája, mielőtt a vihar így fölerősödött, és
mielőtt megszakadt a legtöbb rádió-összeköttetésünk, két adás érkezett. A Magas-
Közép megtagadta az engedelmességét. Ugyancsak egyhangúlag megtagadták a
Kroneberg-klán tanácsosai.
- Ők is? - sóhajtott Jovain. - Nem lep meg. Ülj le, Lorens! Kaptál-e mostanság hírt
Faylisról? Én nem.
- Én sem - mondta a fiatalember együttérzőn. - De amikor utoljára Tournevbe
látogattam, nem volt időm fölkeresni őt. Emlékszel: a gárdistáink elleni álarcos
támadás miatt jártam ott.
- Még nem kapták el azokat a banditákat? Leghelyesebb lenne kijárási tilalmat
elrendelni. Ha nem tartjuk kézben azt a várost és hátországát, végünk.
Csillaghonnak is vége.
Jago Diasz Garszaja jött be, leült, rágyújtott egy szivarra, és idegeseket szippantott.
- Néhány információ érkezett hozzám otthoni hivatalomtól a mong országokról. A
gaeánus hálózat révén meg az ottani néhány ügynökünktől.
Jovain szíve hevesebben vert.
- Mit hallott? Újabb támadást terveznek? Az eszpány a fejét rázta.
- Ennek semmi jele. A szoldátok teljességgel demoralizálódtak.
Mattas fölhorkant: - És ezek nevezik magukat harcos fajtának! A norrmanok
nyilván elhasználták már minden ördögi fegyverüket. A por és hamu bosszúért kiált
az égre!
Jago a fejét rázta. - Azok az ezredek, amelyek készek voltak harcba szállni, és
meghaltak, még a régiektől örökölt szellemet hordozták. És a példájuk, úgy látszik,
megrendítette a többit. Elvégre a gaeánizmus nem alkalmas a hadierkölcs
táplálására. Viszont növeli a sokkot amiatt, ami... ami történt. Az Öt Nemzeten
belül egész polkok tagadják meg a katonáskodást. Akik hajlandók a harcra, azokat
szökések gyengítik.
Mattas összeomlott: - A Megvilágosodás szülőhelyén!
- Amellett a kormányoknak súlyos gondjaik vannak odahaza. Jelentések érkeznek
arról, hogy szlugájok szökdösnek, vagy összegyűlnek és szervezkednek,
egyenlőséget követelnek. Sokuk fegyveresen jár-kel.
- A társadalmuk romlottabb, mint ők maguk is sejtenék - mondta lassan Jovain. -
Abban a percben, amint az arisztokraták lazítottak a gyeplőn... és, igen, az, hogy
azok a rokonaik, a többi merikai, megtörte a mongok büszkeségét... Szerinted mi
lesz ebből?
Jago szomorúan rázta a fejét.
- Ki tudja? Kontinentális méretű nyugtalanság; valószínű szétesés, azután pedig a
régi rend vége. Azt hiszem, az Északnyugati Uniónak nem kell már sokáig
aggódnia keleti határai miatt.
- Amíg mi... - Mattas elhallgatott, mert belépett Rewi Seraio.
Barna bőrű, idős maráj volt, kövérkés, modora szakszerű, nem látszott félelmesnek.
Még le sem ült, máris megszólalt, kurta, gyors angláj mondatokban.
- Kapitány úr, uraim, azért kértem önöket, hogy üljünk össze, mert országomat
katasztrófa érte, és alighanem példátlan válság előtt áll. Ez természetesen érinti
őfelsége itt tartózkodó alattvalóit s ezen át Csillaghont is.
Jovain szívét görcsbe rántotta egy előérzet.
- Nukleáris csapás, ellenetek - lehelte.
- Tegnap - bólintott rá Rewi.
Mattas olyan hangot hallatott, mint akit fojtogatnak. Lorens nem rebbent, de most
csöppet se játszott fiatalnak.
- Csak nemrég kaptam a hírt - folytatta Rewi. - Annyira zűrzavaros volt a helyzet,
hogy sokáig tartott, amíg egy érthető beszámolóféle egyáltalán összeállt. A
zűrzavar az űrhajónak az érzékelésével kezdődött, és alighanem az is váltotta ki.
- Hogyan? Mi történt? - kérdezte alig hallhatóan Jovain.
- Hallottad Ferlay és a Birken lány rádióüzenetét vagy egy átjátszott felvételét,
ugye? Közölték: azért ragadták el az űrhajó-prototípust, hogy kivegyék az
északnyugati gyilkosok kezéből. Ez természetesen gyönyörű, de nagy
valószínűséggel ez késztette következő akciójukra a norrmanokat. Elindítottak egy
atomfejű rakétákkal fölszerelt hadihajót. Ez harcba szállt a mi repülőgép-
anyahajónkkal, nyilván ez volt az elsődleges feladatuk, s eközben elpusztították
vagy megrongálták a közeli hajóhadat, amely a negyede a mi Nagy Flottánknak,
vagy még annál is több. A végső robbanás elpusztította őket is, de mi többek között
elveszítettük vezérhajónkat és parancsnokló admirálisunkat.
Jovain csak ült, mozdulatlanul. Nem tudta, mit tegyen. Jago füsttel büntette a
tüdejét. Lorens keresztet vetett. Mattas valami obszcénitást böffentett.
Rewi személytelen hangja törte meg a csendet. Mondta tovább:
- Fölvetődik a kérdés: meddig bízzunk egy olyan vezetésben, amely ily vészesen
elszámította magát, és ilyen hanyagul irányította a királynő által rábízott országot.
Bár énszerintem helyes az a becslés, hogy az ellenséges hajó nemcsak az utolsó
volt, amely ilyen fegyvert hordozott, hanem el is süllyedt vele a teljes készletük is.
Nyilván emlékeztek, hogy az a Ferlay-Birken-üzenet leírásokat tartalmazott az
Orion űrhajóról, kulcsfontosságú technikai részletekkel. Tudjuk, mennyi
hasadóanyag van lekötve bennük, és fölbecsülhetjük a felső határát annak, amit
fölhasználtak. Nyilván elfogyott mindaz, amit az ellenség atomfejekre félretehetett.
Aligha áldozza fel űrhajóit arra, hogy még többet állítson elő. Nincs hozzá
elegendő megbízható szállítóeszköze, és ez ráadásul ellentétben állna az egész
erőfeszítés céljával.
- Egy őrült tetteit nem lehet megjósolni - mondta Jovain. - Aki annak a
csatahajónak parancsot adott, nyilván megtébolyult.
Rewi keserűen rámosolygott.
- A téboly relatív dolog, uram. Lehet, hogy valami démoni gyűlölet rejlett a parancs
mögött, de bármily nagy árat fizettek is érte, megérte nekik.
- Valóban?
- Gondolja csak el! Bombázásról nem lehet többé szó, hacsak nem építünk több
anyahajót, vagy nem foglaljuk el Laszkát, és építünk rajta légitámaszpontokat.
Mindezekhez bő fél év kellene legalább, még ha a fölajánlott külföldi segítséget is
számításba vesszük. Ugyanez áll a partraszállásra a félszigeten. És ők ott közben
szabadon folytatják tevékenységüket. Elveszítették a prototípust, de szerintem
hamar elkészülnek a másodikkal, főleg mivel az első igen jól válik be. És nem
tartana sokkal tovább az egész őrállományuk készenlétbe helyezése sem.
Ezenkívül: a blokádnak is vége. A veszteségeknél is súlyosabb baj, hogy
összeroppant nálunk a harcikedv. A nekem küldött jelentés szerint hiába mondják a
tengerészeknek, hogy elfogyott a túloldalon a nukleáris fegyver. Az atomtól való
iszonyat mélyen beépült a lényükbe, egész kultúrájukba. A déli területekről az
ellenség most már zavartalanul küldi az erősítéseket és készleteket északra,
szárazon és vízen. Nem tudjuk ellenőrizni ezeket a részeket, legfeljebb a beékelt
területeket. Egész népük a győzelem ízét ízlelgeti.
Rewi mondta tovább, irgalmatlanul:
- És hogyan reagálnak erre nálunk, odahaza, és külföldön? Tudniuk kell: ez a
háború nem népszerű. A jelentés több maráj településen lezajlott zavargásról és
tüntetésről ad hírt. Az emberek rémültek, és, igen: forronganak, és csodálják az
ellenség elszántságát. Az a gyanúm, hogy Ferlay és a Birken lány milliók
képzeletét gyújtotta föl, pedig mi esküdtünk föl arra, hogy leromboljuk azokat az
űrhajókat. Nem lepődnék meg, ha Benegál kiszállna a velünk kötendő szövetségről
folyó tárgyalásokból. És bármibe lefogadom, hogy a szabad merikaiak a
Délnyugaton ugyancsak.
Rewi szúrós tekintete sorra meg-megállt mindegyikük arcán, végül Jovainén kötött
ki.
- Tehát: jelenleg nagy az esély rá, hogy a norrmanok vállalkozása sikerül, s hogy
bolygónk maroknyi felelőtlen kalandor kezébe kerül. Ezek majd hasonló
nehézségekbe ütköznek, mint ön, kapitány. Mégis: elsüllyed az általunk ismert
civilizáció.
- Hacsak... - szólalt meg Mattas.
- Igen. Mi ketten már megbeszéltük ezt - felelte Rewi.
Jovain csak most értette meg.
- Várjunk csak! - Visszahallotta sikoltássá vékonyodott hangját: - Csillaghon?
- Igen, felség - mondta a maráj. - Az égi gömb kormányozható. Átvihetjük az
Északi-sarkon, és egy héten belül megállhatunk vele az ellenség fölött. Nincs
szükségünk pontos célzási információkra, ha korlátlan mennyiségű napenergia áll a
rendelkezésünkre. Annyi ideig tudunk lézertüzet zúdítani, amíg kell; lángszórótüzet
bocsáthatunk a csapataikra, kiégethetjük a tartalékaikat, a szerelőiket és művüket a
föld alá kényszeríthetjük, beszoríthatjuk őket barlangjaikba, amíg meg nem adják
magukat.
- Mindenható Deu! - borzongott meg Lorens. Újra keresztet vetett.
- Semmi baj sem érhet bennünket! - kiáltotta Jago.
- Semmi!
- Na, várjunk csak, várjunk! - dadogta Jovain. - Itt, idehaza... a Tartomány az
ellenségeim prédájává válna...
- Ez már megtörtént, nem? - vágott vissza Rewi.
- Iern szabadon leszállna Francföldön. Özönlenének köré az emberek.
- Mit árthat egyetlen, fegyvertelen űrhajó? Ön hősként térne vissza, uram,
legyőzhetetlen hódítóként. És... azt hiszem, nyugodtan megígérhetem, hogy a
Maráj Föderáció egy emberként állna ama férfiú mögé, aki megmentette a világát.
- Aki megmentette Gaeát - lódította Mattas. - Megmentette egy második ítélettől,
ítélt a kegyetlenek fölött, akik nemcsak az emberiség, hanem Őellene is bűnt
követtek el.
Csillaghon, bongott Jovain bensejében. A létező legerősebb magányos erődítmény
és gépezet. Kapitánya a következő ezer év megformálója; ha férfihoz méltó
elszántságot tud tanúsítani...
Elöntötte a diadalérzet. Fölpattant. - Akarom! - Fölkavarodott lelke mélyén ott
cikáztak a nap-nyilak, amelyeket ő hajigál majd, hogy öljön és gyújtson, öljön és
gyújtson, ő, a bosszúálló Isten.

5.

A Csizmatalpban ismét zajlott az élet.

Eygar Dreng így fejezte be az aznap egybegyűltekhez intézett szónoklatát: -
...Győzhetünk, és istenemre mondom, győzni is fogunk! Súlyos a veszteségünk, de
az ellenségé súlyosabb. Egyhamar nem tér vissza. Holnap ismét vár bennünket a
munka, úgy dolgozunk majd, akár a mondabeli óriások. Ma éjjel azonban
ünneplünk és virrasztunk. Ünnepeljük a győzelmünket, és virrasztunk azokért a
bátor asszonyokért és férfiakért, akik az életüket adták érte. Ürítsétek a hála poharát
Mikli Karst és Bryun Scarp emlékére, mindazokéra, akik meghaltak, hogy a Farkas
elszabadulhasson. Az ő szellemükben: az Orion fölszáll!
Ő maga is ott volt aznap este az étkezdében, úgy ült az asztalon, akár egy
trónszéken. Izmos markában whiskys pohár, kurta lába rúgkapált, hangja túldörögte
a zsivajt. A helyiségbe az emberek töredéke fért be csupán, főleg a szolgálaton
kívüli milicisták. Legtöbbjük szétszóródott az előterekbe, saját palakcjaikból
kínálgattak, táncra perdültek, ölelgették egymást, időnként könnyeket ejtettek,
azután újra felvidultak, kacagtak. A helyiségben meleg, füstöskék és áporodott volt
a levegő, mégis úgy érezték magukat, mint akiket frissítő téli szél jár át.
Ki-be járkáltak, tolongtak a táncparkett körül, a söntésnél. Egy madárijesztő figura
jelent meg közöttük. A folyosókon könnyen sietett végig, de itt megakasztotta a
tömeg. Szidalmak, káromlások fogadták, öklök emelkedtek a levegőbe, s a tömeg
közepe elcsöndesedett, a csend hullámokban terjedt szét: az emberek elhallgattak,
odanéztek:
- ...áruló, kém, tépjétek szét, kössétek fel!
- Hagyjátok abba! - bődült föl Eygar. - Ne bántsátok ! - A káromlás és tolongás
elcsitult a férfi körül. - Mik vagytok ti? Szabad nép, vagy mong csőcselék? Ami
történt, az nem Plik vétke. Még egyszer mondom: hagyjátok őt!
A tömeg lökdösődve széthúzódott az angláj mellől, amíg kellő tér nyílt körülötte.
Eygar odament hozzá.
- Gyere, pajtás! - kiáltotta.
Plik odalépett, s az igazgató feléje nyújtotta a flaskáját.
- Húzd meg!
Plik alaposan megbillentette.
- Ááá! - sóhajtott föl. - Ég áldjon, uram! Ez hiányzott nekem, annyira, hogy
megkockáztattam a nyakam, és idejöttem. Nagyon kedves vagy.
- Nagyon tetszettek a dalaid. És alig hiszem, hogy felelős vagy azért, amit a... hm...
barátaid tettek.
Plik a szemébe nézett.
- Nem, uram. Mindazonáltal a barátjuk maradok.
- Jogod van a rokonszenveidhez.
- De hát nem rokonszenvezem én senkivel, csak az ártatlanokkal, akiket megöltek,
széttéptek, akik elárvultak, vagy akikre még ezután kerül sor.
- Jó, végezd a munkád, és vigyázz a szádra! - tanácsolta Eygar. - A fiúk nagy része
ingerült és érzékeny azok után, ami történt velük; s nincs fölös testőröm, hogy
megvédjelek. Oké, eredj a pulthoz, ha akarsz.
Plik nem jutott nyomban tovább a sűrű tömegben, így hát hallotta, amint a főnök
mellett álló tiszt aggodalmasan így szól Eygarhoz:
- Szerintem meg kellene vitatnunk, uram, milyen veszélyeket rejt az űrhajó
ellopása.
- Oké, akkor befejezem, amit mondani kezdtem, azután rátérünk a komoly ivászatra
- válaszolta Eygar. - Ha akarod, holnap sorra vesszük a részleteket. Én alapjában
nem értek egyet azzal, hogy veszélyben vagyunk. Ferlay azt adja hírül, hogy
békések a szándékai, bár már nem áll mellettünk. Hiszek neki. És két radar-
megfigyelőhelytől azt hallom, hogy elszállt az űr külsőbb régiói felé.
- Vissza fog térni, uram. És az Orion-II-nek még lesz atombombája a
hajtóművében.
- Nem dobhatja ránk őket. Csak ha előbb az egész rendszert újratervezik és
átépítik, márpedig ki tenné ezt meg neki? A marájok? Nem; ez szemben áll egész
etikájukkal. Azonkívül Ferlay és Birken azért ment el, mert fölháborította őket az
atom háborús felhasználása. - Eygar az ajkába harapott. - Igazság szerint ezt nem is
veszem zokon tőlük.
- Mégis...
- Persze nemcsak a lélektanra támaszkodom. Ferlay talán leszállhat a Föderáció
területén, talán össze se töri magát. A marájok kétségbeesésükben talán átalakítják
az űrhajó meghajtóművét atomfejekké, és különleges küldetéssel fölénk repülnek.
De ne feledd, hogy ezek nem nagy teljesítményű nukleáris egységek; ha azok
lennének, az űrhajó köddé válna. Ha a teljes készletet egyetlen fegyverbe
helyeznék, és közel sújtanának le vele, akkor egyetlen fölszálló ürengünket
kilőhetnék, többet nem. Ezek az üregek viszonylag ésszerű távolságra vannak
egymástól, ne feledd, és marha jól meg vannak erősítve. Ha viszont a hasadóanyag
mennyiséget megfelelő számú fegyverbe osztanák szét, akkor mindegyiknek
pontosan kellene lesújtania. A marájoknak nincsenek ennyire pontos információjuk,
sem ilyen jó célzókészülékeik. A Végzet óta senki se vívott igazi légiháborút. A mai
technológia ehhez kezdetleges. Feltételezem róluk és Ferlayről: van annyi józan
esze, hogy mindezt figyelembe vegye.
- Maga az űrhajó is potenciális fegyver, uram - vitázott a tiszt.
- A légnyomására gondolsz? Igen, elméletileg lehet, hogy Ferlay a légnyomásra
számít, és kipusztítja a telepeinket, egyiket a másik után. Ez őrületes
pilótateljesítményt kívánna, és bármekkora vagány is, erre még ő is képtelen. Főleg
hogy nincs másodpilótája, csak egy fedélzeti mérnöke. De ez nagyon elméleties
föltételezés. Nos: csak hogy a magadfajtákat megnyugtassam, Jayko, idehozattam a
milíciával néhány rakétát a térségbe.
- Nukleárisat?
Eygar erőteljes kézmozdulatot tett.
- Nem! Úgy tudom, hogy kilőttük a nagyját ezeknek a borzalmas lövedékeknek, és
megmondom őszintén: örülök neki. Ezek kicsi, szilárd üzemanyagú jószágok,
kémiai robbanófejjel. Tízezer méter magasra mennek föl. Az űrhajónak ennél
közelebb kellene lebegnie, ha igazi károkat akar okozni. Egyetlen rakéta lehozhatja.
- Öklével az asztalra csapott. Csörömpöltek a poharak és üvegek. - Ferlay legalább
ilyen jól tudja ezt. Azonkívül szerintem legalább annyira szereti az űrhajót, mint én.
Talán még jobban, hiszen fölszállt vele, ez a szerencsés csirkefogó. Fölkészültünk
az eshetőségekre. Jayko. Úgyhogy hadd koncentrálok most rnár végre a piára, a
mindenségit!
Plik a tömegen át kitolakodott a halló távolból. Bár továbbra is vetettek felé
ellenséges tekinteteket, senki se bántotta.
Valaki belékarolt. Lepillantott: Lisba Jamamura volt az, a könyvtárból.
- Szia - szólt a lány félszegen.
- Á... üdvözöllek. - Plik meglepődött. A pár hónappal ezelőtti veszekedésük óta
csak egyszer-kétszer váltottak pár szót, kapcsolatuk hűvös maradt. - Hogy vagy?
- Magam se tudom mostanság. És te?
Plik kissé megvonta a vállát, kissé elmosolyodott.
- Ha szomjas vagy, márpedig lefogadom, az vagy, figyelmeztetlek: legalább
félórába telik, amíg odatolakodsz a pulthoz - mondta a lány. - Hadd töltsék neked
az enyémből!
- Köszönöm. - Elfogadta a Lisba poharát, és szerényen kortyolt belőle. - De mivel
érdemeltem ki?
A lány hosszan nézett rá.
- Nagyon magányos lehetsz mostanság. - Hát...
- Senki se kíváncsi a dalaidra, mi? Komponáltál-e újabbakat? Ezek az események
nyilván megihlettek, csak valószínűleg nem teszed közkinccsé a dalt, okosabb vagy
annál.
A csarnokból fiatal hangok éneke hallatszott be. A dallam terjedt, áradt, egyre
többen kapcsolódtak bele:

Felharsan a rég várt moraj,

hangja égre-földre száll,
ámul a sok fényes csillag,
majd ha az Orion felszáll.
Le veled, zsarnok!
Elszabadul a Farkas!
Dacolunk az istenekkel,
és szállunk, és szállunk,
és szállunk a szabadság felé.

Plik megrázta a fejét. Ajka elfehérült.

- Nem. Ezzel nem szállhatok versenybe.
- Hogyan? - lepődött meg Lisba. - A dallam lelkesítő, de a szövegbe szerintem
nincs semmi különös.
- Klapancia - válaszolta Plik, miközben a dal minden egyebet túlharsogott. - Hát
nem érted? Én költőféle vagyok, legalábbis annak tartom magam. Démonok kelnek
életre bennem, és utána igyekszem megénekelni, amit láttam. Ám ez itt maguknak
a démonoknak a szava. - Kihúzta karját a lányéból. - Elnézést! Nyilván megint
megsértettelek.
- Nem... igazán nem. Azért kerestelek meg, mert emlékszem, mi vagy, és... Ó, nem
fogom elárulni a páholyomat vagy az Oriont, de azt hiszem, talán te érted, ami
történik, és segítesz nekem, hogy én is értsem... - Lisba megfogta a dalnok kezét, és
odahajolt hozzá: - Van egy szobám a Iányszálláson - hadarta. - Csöpp kis kamra, de
csak az enyém, és van egy kancsó borom. Gyere velem! Kérlek!...

6.

Napnyugtáig tombolt a vihar Urópa fölött. Faylis odahaza maradt (mi mást is
tehetne egy érzékeny nő?), és a szél süvöltését, a mennydörgést, az esőzuhogást
hallgatta, az utcai kavarodás zaját, a dobszóként fölcsapó éljenzéseket.
Valahányszor villámlott, az ablaküvegen lezuhogó áradat pokoli fénnyel fölvillant,
mintha égne odakinn valami. A tournevi Aurillac-kastély hideg volt: szabotázs
bénította meg a város áramközpontját, amely Csillaghontól kapta az energiát. Faylis
odakuporodhatott a kandallóhoz, a lámpafénybe, de a fénykörön túl síri sötétség
honolt. Csak néhány öreg cseléd csoszogott a kastélyban, ezek akkor jöttek oda
hozzá, ha csöngetett nekik, akkor szóltak, ha ő megszólította őket, kurta válaszokat
adtak.
Nem volt étvágya, és alig vette észre, hogy a szakácsban van a hiba.
A borospince és az italszekrény vonzóbb kínálattal szolgált. Estére, amire a vihar
megszelídült, Faylis kellőképp megnyugodott és átmelegedett ahhoz, hogy ágyba
bújjék egy könyvvel, kedvenc verseskötetével. A versek megríkatták, a világ
megannyi bánatát és rettegését hallotta ki belőlük, azokét a szerencsétlenekét,
akiket oly borzalmas módon pusztítottak el a világ túlfelén, szegény Jovainét,
akinek életműve roskadozik, pedig alig fogott még hozzá, Faylis szegény apjáét,
akinek nyilván rettenetesen hiányzik a lénye, és szegény Faylisét, akinek a férje az
égen kóvályog egy barbár nőszeméllyel, és kinyilvánította hűségét az egész
emberiséghez... Sebaj, őbenne, Faylisban van elég nagylelkűség, hogy
megbocsásson neki, ha majd visszatér… Rosszul aludt, rossz álmok gyötörték.
Hajnal előtt riadt föl az egyik ilyen álomból, zihálva, verítékben úszva. Az ablakok
nem voltak sötétek, a teliholdnál is erősebb fény áradt be, a szőnyegre fehér fény
vetült. Hűvös volt, s akkora csend, hogy hallotta, mint reccsen-roppan
eresztékeiben az öreg épület. Éji gyertyája alaposan leégett már.
Nem jött vissza szemére az álom, csak hevert ott egyedül, órákon át, míg a
szobalány be nem hozta a forró csokoládét. Elmegyek kissé hazulról, határozta el.
Jól fog esni egy kis séta. Tétovázott. A terroristák! De hát azok legfeljebb néhány
katonát vernek össze, vagy gépezeteket pusztítanak el. A Tartományban senki se
támad rá egy nőre politikai indulatból. Semmi rosszabbat nem tesznek ellene, mint
hogy elkerülik, és ha beszélgetni kell, akkor tartózkodón, bár korrektül szóltak
őhozzá. Ki a házból Pillantást vetni a természetre. Gaea békéjére. Gyorsan
fölöltözött, egyszerű köntöst és csuklyás köpenyt vett föl, amely elrejti kilétét,
lámpással lement a lépcsőn, kireteszelte a főbejáratot, és kilépett.
A lépcső, alatta az utca, a szemközti falak és tetők Csillaghon hatalmas
korongjának fényében tündököltek. A ritkás gázlámpák fényét elhomályosította,
alig látszottak e valószerűtlen fényárban, s odafönn nem látott csillagot, csak
néhány fehér felhőfoszlányt. Senkise járt az utcán, csak egy macska surrant el,
Faylisra vetette opálszín szemét. Az asszony lement, elindult. Lépte kopogott a
csöndben. Felhőcskéket lélegzett ki.
Igen, azt hiszem, lemegyek a folyópartig. Meggyorsította léptét. A mozgás kiűzte
belőle a rémálmok nyomát, föllelkesedétt. Nem ért véget az életem.
Megpróbáltatás, igazságtalanság, igen, mindez rosszulesik, de ki fogom heverni,
eljutok az Eggyéváláshoz, és eljön majd az igazi férfi, hogy megkérjen.
Ha nem...
Kiért egy sétányra. Zúzmarás fák, kőkorlát, idő rágta szobrok. Mögöttük ott folyt
csillogón a Loi-, amögött pedig nyitott táj, gazdaságokkal, gyümölcsösökkel s egy
emelkedőn a Tudőrző. Ebből a távolságból elefántcsont miniatűröknek látszottak a
tetőn a csavarulatok, alattuk azonban évszázadok szépsége, tudása, nyugalma.
Kelet felé rózsaszínűén pirkadt. A Tudósok Tornyából harangjáték csendült föl,
ugyanúgy üdvözölte a reggelt, mint fél évezreddel ezelőtt. Faylis maga se tudta:
fejében cseng-e a muzsika, vagy a lelkében. Igen gondolta, itt lesz az én igazi
tartózkodási helyem.
Csillaghonra emelte a tekintetét. Még pár percig uralkodik odafönn egymagában,
fényesen, kényesen. A szokásosnál is több fény vetült Faylis arcára. És... nem
mozdult meg valami ott a szélein?
Mi ez? Jaj, ne!
A harangocskák elhallgattak. Faylis ott állt, sikoltozott, valahol belül már azt hitte,
sose hagyja abba a sikoltozást. Csillaghon észak felé úszott lassan, majd
gyorsabban, míg csak el nem lebegett Faylis látótávolából. S az égbolt ott maradt,
embertelenül.

XXV.

1.

Az Orion-II megkerülte a Holdat, s megjelent előtte a Föld. Iern és Ronica most

hárulról kapta a napfényt, s bolygójukat fehér márványba foglalt zafír-amulett-nek
látták, amelyet alig homályosított el az éjszaka. Ragyogásától a csillagok se
látszottak, pedig a Tejút másutt jég országutat rajzolt csillogásukon át.
A sápadt Hold eltávolodott mögöttük. Homály és titokzatosság vonta be az éles
nappali fényeket. Ahol tiszta volt az esthajnali sötétség, ott az emberek
megpillantották a régi Hold karjában az újat.
Ronica és Iern a pilótaablak mögött lebegett. A lány szeme teli volt könnyel. -
Egyre gyönyörűbb! - suttogta.
Iern bólintott, elnémította a látvány.
- Most látom, amit eddig nem nagyon értettem meg - mondta Ronica az űrhajót
betöltő csendben. - A gaeánusoknak igazuk van: az élet egyetlen teljesség, a Föld.
Milyen magányos, milyen végtelenül nagy kincs! Nem hagyhatjuk, hogy megöljék.
Nincs egyebünk.
Iern zavartan kereste a szavakat: - Talán valamikor lakhatunk majd az űrben, talán
még a Naprendszeren túli világokban is.
- Én is reménykedem benne, hát persze. De mindig ő lesz az anyánk.
Catan, Rosenn!, nyilallt Iern szívébe a fájdalom. Mi lehet veletek?
- Nem mintha a Hold nem lenne elképesztő a maga sivárságában is - folytatta
Ronica. - Vissza szeretnék jönni, leszállni... A Nyugalom Tengerében, hogy
tiszteletem tegyem a Sas maradványainak.
- Szerinted megérne ez még egy átkelést?
- De hiszen ez is pompás volt...
- Az volt nekem is, amikor néhány szabad percem akadt.
- Nekem is. A rutinfeladatok, a kényelmetlen szállás, szagok, íztelen ételek, ürítési
megpróbáltatások, a súlytalanság hátrányai... és mégis csodás. És eléggé jól
csináltunk mindet, nem? Rájöttünk a trükkjére, hogyan kell dolgozni a Föld körüli
pályán. A visszatérés sokkal könnyebben megy majd.
- Persze. Talán szükség lesz egy-két kisebb pályamódosításra, de egyébként három
ünnepi napra számítok. Épp csak azt kell még eldöntenünk, mit csinálunk, ha
megérkezünk, és hová tartunk.
- Van már valami elképzelésed?
- Sajnos nincs. Valahova, ahol nem kezelnek bűnözőkként bennünket, és nem
kobozzák el az űrhajót. Mejkó? Okkaidó?
- Ezek túlságosan ki vannak szolgáltatva a maráj nyomásnak, mondtam már. Én azt
javasolnám, válasszunk egy távoli, elhagyatott területet, mélyen benn a
szárazföldön.
- Gondolkodtam ezen is - felelte kelletlenül Iern -, de minél jobban megismerem
ezeket a berendezéseket, annál biztosabb vagyok abban, hogy nem landolhatunk
megfelelő földi segítség nélkül. Teljes legénységgel talán le lehetne ereszkedni egy
ázsiai sztyeppén vagy afrikai szavannán, bár én még azt se merném
megkockáztatni, pedig hajlamos vagyok a vakmerőségre. Mi ketten semmiképp se
tudjuk megoldani. Egyedüli pilótaként nincs kellő betáplálható adatom, és nem
tudnálak téged eléggé pontosan és gyorsan irányítani, miképp működtesd a
motorokat, amelyekhez egyébként ugyancsak nincs személyzetünk. Amint az
atmoszférába érünk, találomra föl kell becsülnöm a paraméterek zömét, köztük a
legfontosabbakat, és ez a masina jobb repülőgépnek, mint űrhajónak. Megoldjuk,
nem is rosszul, hogy biztonságosan leszálljunk a világ legkiválóbb és legjobb
jelzőberendezésekkel fölszerelt repterén. Ronica fölsóhajtott:
- Aha. Ide figyelj, ne lógasd az orrod, mert addig csiklandozlak, amíg el nem
neveted magad! Legrosszabb esetben a marájokhoz fordulunk. Jól bánnak majd
velünk, hiszen tudják, mit tettünk értük. És úgy hallom, Óceániában élni jó dolog.
Lehet, hogy a végén rávesszük őket, építsék újjá maguknak az Oriont. Vagy, ki
tudja, talán ha földet érünk, kellő rádiókapcsolatot építünk ki, értesülünk egy olyan
országról, amely szívesen fogad bennünket a saját feltételeink alapján.
- Lehet. Az is lehet, hogy a biológusok kifejlesztenek egy óriási legyet, amely ide-
oda röpköd a bolygók közt! - csattant föl Iern. Körmei kifehéredtek, úgy
kapaszkodott az ülés támlájába.
Ronica megérintette.
- Nocsak, kedves! Valami baj van?
Iern erővel préselte ki magából a szavakat, nézett, de nem látott.
- Igen. Az eddigiekben vagy túlságosan fáradt voltam, vagy túl sok volt a dolgom,
vagy éppenséggel nagyon lekötött ez az élmény... s nem értem rá szembenézni
azzal... hogy lezuhanhatunk vagy eléghetünk, míg lefele tartunk... és belehalhatsz.
- Ó, ó! - túrt bele a férfi hajába Ronica. - Hagyjuk már ezt a francáj lovagiasságot!
Tudtam, mit teszek, s egyetlen pillanatig se tétováztam. Persze én se rajongok a
halál gondolatáért; ráérünk meghalni, amikor már a szerelmeskedéshez is kriplik
leszünk. De ha mégis így lesz, akkor legalább gyorsan nyiffanjunk ki... és együtt!
És már eddig is szebb élet adatott meg nekünk, mint amilyet az emberiség valaha is
elképzelhetett. Eszedbe ne jusson, hogy sajnálj!
Iern megcsókolta. Eleresztették a fogódzóikat, és összeölelkezve lebegtek.
- Te vagy a világegyetem legnagyobb csodája, Ronica!
A elsötétülő kabinablakon beáradó földi fénynél meglátta, hogy a lány lehunyja
szemét, orrlyuka kitágul, ajka duzzad.
- Ez esetben - mondta mély torokhangon Ronica - menjünk a rakodótérbe, ahol
több a hely. Már töviről hegyire kiokoskodtam, hogyan lehet szerelmeskedni a
súlytalanság állapotában.

2.

Csillaghon nyolcszáz éven át kialakította fix állomáshelyét, mely ellenáll a

sztratoszférikus szeleknek, legfeljebb néhány próbautat tett nagyobb gépcserék
után; de ezekre sem emlékezett már élő emberfia. A bolygó jégkoszorúja fölött tett
utazása most a bátorság, leleményesség és akarat hőskölteményévé lett.
Jovain maga nem sokat tudott ezekről, csak beszámolókat hallott reszkető és
kimerültén ziháló emberektől. Tudott arról, hogy a tapasztalatlan Aimey Roverto
Awilar talpa megcsúszott egy váratlan szélrohamban, miközben társaival együtt egy
lerepült burokelemet helyezett vissza, ejtőernyőjének zsinórjai pedig végzetesen
összegabalyodtak; hogy a tapasztalatlan Katarina Papetoai, aki felderítésről tért
vissza, eltévesztette a landolást a peremen, elkapta az örvény, kis sugárhajtású gépe
egy forrólég-szellőző alá került, s az szétrepesztette és végzetesen megpörgette a
gép farkát; hogy azonnal jelentkeztek önkéntesek; hogy mérnökök, elektronikus
szakemberek, munkacsapatok szélsebesen kijavították a hibákat, amelyeket a
rendszert túlterhelő feladatok okoztak, pilóták lehetetlen feladatokkal küzdöttek
meg, navigátorok alkalmatlan, rossz térképek fölé görnyedtek káromkodva,
prédikátorok prédikáltak, de néhány elszántan vidám amatőr mulattató még
náluknál is többet tett a jó hangulat fenntartásáért... Hallott ezekről a dolgokról, és
elismeréseket, kitüntetéseket osztogatott, de semmit sem élt át valóságként; maga is
beleveszett a kalandba.
A kontinens, a Csatorna, a bűvöletesen zöldellő Anglájlann, a még csupasz
Skótlann, a vad és borongó vagy vad és zöld tenger, a fjordok fölé szürkészölden
magasló sziklák, majd a szűnni nem akaró jégmezők, melyek látványát csak a
viharok fogták el, az évszakhoz nem illő csillagok, borzongó hajnalfények
sötétedés után s közben folyvást az előtte lebegő cél - Csillaghon a célja felé
hömpölygött.
Azután eljött végre a megállás ideje.
- Általános ellenőrzést! - rendelkezett. - Harci egységek az állomáshelyükre,
háromváltásos őrség! - Nem ujjongott. Hajthatatlan volt, de fáradt, s Laszka nem
mutatta meg magát neki. Csillaghon alatt csak felhők látszottak a világ egyik
végétől a másikig. A navigátorok csak annyit mondhattak neki, hogy nagyjából
céljuk fölött vannak, plusz-mínusz ötven kilométer esetleges eltéréssel. A Nap
haloványan állt a kékesfekete égen.
Sebaj. Ez a zavaros fehérség itt lenn majd csak föloszlik egy kissé, és ő ráállhat a
célzott területre. Sebezhetetlen lesz és mindenható. A sarkköri Nap ebben az
évszakban ugyanolyan volt, mint a bolygó más részein, s mire meghosszabbodik,
mint a Tartományban nyáridőn, addigra Jovain bombázhatja csaknem huszonnégy
órán át. De aligha kell olyan sokáig itt maradnia. Még a nyári napéjegyenlőség
beállta előtt elpusztíthatja a környéket módszeres átfésüléssel, amellyel végül is
rátalál az Orionra, és megsemmisíti. Az ellenség alighanem már jóval előbb
megadja magát.
Fölkereste a központi irányítórészleget. Mattas elkísérte. Rewi Seraio már ott volt,
hogy képviselje kormányát, amelynek oldalán Csillaghon hadba szállt.
Mindhárman egy kerek helyiség közepén álltak, amelyet műszerekkel teli falak
vettek körül, előttük éber technikusok ültek. Képernyőkre vetült a világ különféle
irányból: lentről, oldalt, az űr felől. Zümmögés és enyhe ózonillat töltötte be a
légkört. Talpuk alatt vibrált a padló.
- Ha készen állnak, kezdhetik - mondta Jovain, kongott a szava.
Villámnál fénylőbb ívek lobbantak: a levegő tombolva szorult vissza, és kisült.
Egy főtechnikus levette fülhallgatóját, megpördült forgószékével.
- A művelet sikerült, uram - jelentette. - A radar-ionoszkópia szerint megfelelő erejű
behatás történt a földre.
- Helyes - felelte Jovain. - Maradjon készenlétben! - Ott hagyta a nyugtalanítón
vibráló oszcilloszkópernyőt, elindult otthonos hivatali szobájába; nem bánta volna,
ha Mattas és Rewi nem jön utána. Miért mentek oda az irányítóhelyiségbe?
Kíváncsiságból? Belső szükségletből, hogy részt vegyenek a dolgokban? A félelem
űzte őket? Miért?
Mihelyt odaért, megrendelt egy rádiókapcsolatot a Földdel, és meghagyta, kössék
be a vonalat a házi telefonba, amíg az Orion főnökével beszél. Azután íróasztalán át
ránézett a többiekre. - Nos - szólalt meg. Arca viszketett, fázott. Nyirkos foltokat
vett észre egyenruhája zubbonyának hóna alatt. Faylis!, futott át rajta. De az
asszony végtelen messzeségben volt. Az elhatározásától, amely erre a vállalkozásra
sarkallta, nem tágított. Faylisért, az emberiségért, Gaeáért teszem, a hírnevemért
(nem, erre nem szabad gondolnom), az értelem és az igazság győzelméért. Ebben a
szörnyű órában szörnyűeknek kell lennünk. – Nos - ismételte meg.
- Óhajtja, hogy ultimátumot intézzek hozzájuk? - vetette föl Rewi.
- Nem - felelte Jovain. - Köszönöm, de... nem. Én vagyok a kapitány. Persze ha
hozzá óhajt fűzni valamit...
- Mondtam már önnek, uram: ez azt a téves benyomást keltheti, hogy
határozatlanok vagyunk, és halogatjuk a dolgokat - válaszolta zavartalanul a maráj.
- Bízom önben, hogy nem inog meg.
- Nem lesz könnyű - szólalt meg Mattas. Szakálla föl-lejárt beszéd közben. Egy
szalonnadarabka ragadt az ősz szőrcsomóba. - Lehet, hogy alapos pusztítást kell
végeznie. Ne feledje: ez műtét. Gaea meggyógyul tőle.
És mi visszatérünk-e a szokott életünkhöz?, gondolta Jovain. Nem, Gaea sose kelti
föl a halottakat. Új életeket teremt. Milyen baljósnak láthatta az egyszervú az
emlőst!
Fölberregett a házi telefon. Megnyomta a gombját. A hangszóróból női hang szólalt
meg akcentusos angláj nyelven:
- Felség, adom önnek Eygar Drenget, az Orion igazgatóját, a Farkas Páholy
megbízásából, az Északnyugati Unióból. Dr. Dreng, ön Csillaghon kapitányával
beszél, Talence Jovain Aurillackal.
Mattas és Rewi arcán ugyanolyan feszültség látszott, mint amilyen Jovain gyomrát
feszítette. Mellizmai megsajdultak. Ez nem gaeánus dolog, nem gaeánushoz méltó.
Csak hidegvérűen, akár a tigris!
Rekedt férfias hang: - Halló, Csillaghon, halló.
- Üdvözlöm, uram - mondta Jovain, és várt a tolmácsra.
- Itt Dreng - hallotta, legalább olyan jó anglájsággal, amilyennel az alattvalók
beszélnek. - Hallgatom.
Jovain magához tért meglepetéséből. Elvégre az Orion gazdái aligha tudatlan
emberek. A Tartományban bőven lelhető fel irodalom az aerodinamika és a
társtudományok tárgyköréből, s az Enrik-restauráció óta külföldre is jutottak
példányok. Dreng annak idején nyilván eredetiből akart olvasni, s ha van
nyelvérzéke, akkor némi erőfeszítés árán megtanult beszélni is, hiszen az angláj és
az anglis rokon nyelvek; meglehet, hogy ezzel a nővel, ezzel a titkárnővel vagy
könyvtárossal vagy micsodával beszélgetve tartja szinten a nyelvtudását... Jovain
abbahagyta a spekulációt. Halálosan komoly ügyet kell megtárgyalnia.
- Én vagyok, a kapitány - mondta. - Tisztában van-e, hm... a helyzettel? Rádión
bejelentettük már szándékainkat, próbáltunk a józan eszükre hatni; minden
hullámhosszon leadtuk, de nem kaptunk választ.
- Nem jár maguknak semmiféle válasz, amíg a ballonjuk ki nem lyukad, és le nem
pottyan a tengerbe.
Jovain földühödött: - Márpedig nem lyukad ki!
- Na és?
Jovain viaskodott magával, hogy önuralmát megőrizze.
- Ide figyeljen! Az égi gömb önök fölött helyezkedik el. Akkumulátorai fel vannak
töltve, és korlátlan ideig újratölthetők. Ha repülőket vagy rakétát küld fel ellenük,
amire nyilván úgyse képes, mindet kilőjük. Lézereink tönkreteszik az ön telepét, az
önök egyetlen vívmányát ebben az értelmetlen háborúban. Adja meg magát, amíg
nem késő, könyörgöm! Önt a saját kormánya is megtagadta. Itt áll mellettem a
marájok egy képviselője, aki kész segíteni az értelmes tárgyalásokban.
- Meghiszem azt! - felelte mély megvetéssel Eygar Dreng. - A baj csak az, hogy
amit maguk „értelmesnek" tartanak, meg amit mi annak tartunk, az nem ugyanaz.
Nézze: mi itt gondolkodtunk ezen néhányan, amióta az első üzenetük ideért.
Megegyeztünk abban, hogy vállaljuk a kockázatot. Nyitva hagyjuk kommunikációs
céllal ugyanezt a csatornát, jobb lesz tehát, ha maga se nyírja ki a mi
rádióberendezésünket. Mondja: nem látja, hogy egész civilizációnkat teszi
kockára?
Mattas kiszuszakolta vaskos csípőjét a fotel karfái közül, és fölállt. A szék a
padlóhoz csapódott mögötte.
- Mit akar? Még mennyi kárt tegyünk Gaeában maguk miatt?! - üvöltötte.
- Le vagy... - szólt Eygar Dreng. Kattanás. A házi telefon hangszórója elcsendesült.
- Büntesd meg őket! - tombolt Mattas dagadt nyelvvel, öklével vagdalkozva. -
Büntesd meg őket, büntesd meg őket!

3.

Egy láthatatlan Nap szórta átkát a tájra.

Villámainak sem eső, sem felhő nem állhatta útját. Áthatoltak rajtuk, gőzzé vált a
víz, s pára szállt minden villanás után, dörgött a menny, villamos villódzások,
üstökösök zuhogtak kísérteties kéken; a szél útja is megkavarodott, hömpölygött és
süvöltött.
Ahol lesújtott egy sugár, fák robbantak, szilánkjaik lángra lobbantak. Eltűnt a fű,
ahol lecsapott, széles körökben sivárult el a táj a szárazra sült földdarab körül.
Sziklák izzottak vörösen. Szerecséjük volt azoknak az állatoknak és embereknek,
akikre közvetlenül sújtott le, mert gyorsabban semmisültek meg, mintsem tudhattak
volna róla. A széleken lévők élve főttek meg, vagy beszívták a felforrósodott
levegőt, és tüdejük összeégett. Azok, akik távolabbról a sugár irányába néztek,
megvakultak. Márpedig a sugarakból mindenhová jutott.
Némelyikük csak fölvillanás volt, amely elvégezte pusztítását, s azután újraéledve,
ismét lesújtott a közelben. Némelyik egy-két percig is eltartott. Nem maradtak egy
helyben, mert nem volt értelme belefúródni olyan célba, amit a fegyver kezelője
nem lát. Inkább pásztázták a hegyeket, a völgyeket, fölhatoltak a havas csúcsokra, s
ezzel lavinákat indítottak el. Ahogy az órák teltek, őserdők négyzetkilométerei
váltak elfeketült, füstölgő, gőzölgő, folyótól elárasztott pusztává, leszámítva
néhány foltot, amelyen félholt állatok vergődtek és üvöltöttek.
Estefelé elállt az eső, lassan megnyílt az ég. Azok, akik messzebb laktak, akik elég
távolból nézték a tombolást, és szemüket ernyőzve megőrizték látásukat, most
idegen Holdat láttak maguk fölött a sötétlő égbolton. Oly hatalmasat, hogy úgy
tűnt, rögvest rájuk zuhan. S ekkor történt, hogy sokak esze végképp megbomlott,
elhajigálták fegyvereiket, tébolyultan bömbölve rohantak. A hatalmas Hold
vöröslött a lemenő Naptól, s ettől fénybe borultak körülötte a viharfelhők, mintha
tűz égne a bensejükben, amely kisvártatva előtör.
A magaslatokon lévő őrsök, akik a rombolás alatt fedezékbe menekültek, most a
fénynél szemügyre vették, mi történt. Hordozható adóvevőket tettek szájuk elé,
rádióhullámok közeledtek-távolodtak a félelmetesen elcsendesült sötétségben. A
katonák anorákjukba bújtak a fokozódó hideg elől. A rájuk támadt Hold
elhalványult, amint a Nap föltűnt a horizonton, de egy nagy kör alakban nem
látszottak csillagok, s a katonák tudták: nemsokára újra látják az idegen Holdat, a
hideg fényű gömböt, amely készen áll, hogy az írmagjukat is kiirtsa.
Eygar Dreng az irodájában ült, mélységesen egyedül érezte magát. Csúf, rendetlen
szoba volt ez, agyonzsúfolt könyvespolcokkal, iratrendezőkkel, kommunikációs és
komputer-berendezésekkel, emléktárgyakkal - például egy kajaklapát, azé a
csapaté, amelyben fiatal korában versenyzett. Kopott, ócska íróasztalán két
fénykép, egyik a családjáról, másik réges-régi archívumokból, egy Voyager-felvétel
a Szaturnuszról. Surrogtak a ventilátorok.
Radiofont tartott a füléhez. Rogg ezredesnek a harctérről relével továbbított hangja
halkan, gyöngén hallatszott, akár egy kísérteté:
- Nem, uram, semmi reményünk. Magam is hittem benne, de az ellenség
demonstrálta, mire képes; pedig vakon lődözött ránk. Holnapra alighanem kitisztul
az idő. Ilyen technológiához, amilyennel ezek rendelkeznek, nyilván kellő optika is
tartozik, amely egy meghatározott személyt is meg tud célozni idelenn. Felelős
vagyok az embereimért, uram. Ma túl sokat láttam... szóval van egy kórházsátrunk
itt a támaszponton, mint tudja, s a mentő- és gyógyítóalakulatok rendkívül hősiesen
tették a dolgukat, de... Nem, uram, holnap visszavonulunk.
- Tisztában van azzal, hogy így az Orion védtelen marad egy szárazföldi
támadással szemben, mihelyt a marájok újabb csapatokat tudnak kiállítani? -
kérdezte Eygar. Lassan beszélt, lassan mozdult minden izma, csontja. - Nincs, aki a
maguk helyébe jöhetne, ha az égi gömb elvág minden mozgást.
- De hát úgyse jönne senki! A biztos halálba? És minek? Ki vagyunk csinálva,
uram. Az a kötelességünk marad, hogy mentsük a menthetőt.
- Gondolja, hogy a jurrupiak engedik magának, hogy visszavonuljon?
- Ezt önnek kell elintézni, uram. Van egy közvetlen vonala hozzájuk, nem? Nem
hiszem, hogy merő szórakozásból vadásznának ránk. Akármi történik: mi
elmegyünk. Ön nyilván segít nekünk abban, hogy életeket mentsünk meg.
- Mindent megteszek.
- Sajnálom, uram - mondta az ezredes. - Én magam szívesen halnék meg úgy, hogy
támadást vezetek ellenük. De ezek odafönn vannak az égen.
- Tudomásul veszem - mondta szelíden Eygar. - Kezdje meg az előkészületeket!
Jelentkezem... még napkelte előtt.
Néhány technikai részlet tisztázása után letette a telefont, és megnyomta a házi
telefon gombját.
- Kapcsolja Csillaghont, Nona - adta ki tompa hangon az utasítást.
Elképedt hang válaszolt: - Csak nem megadás? Máris?
- Nem, még nem. De tárgyalnom kell. - Eygar hátradőlt, várakozott. Rámosolygott
felesége, gyerekei, veje, unokái fényképére, megérintette a Szaturnusz képét.
Megszólalt a radiofon jelzője. Összeszedte magát. Néhány bevezető szó hangzott.
Azután:
- Itt Jovain kapitány. Dr. Dreng? Remélem, megjött az esze. Higgye el, nem
örömünkben tettük, amire rákényszerített bennünket.
- Ki tudja... Nem, elnézést. Nagy sokk volt ez. Furcsán együttérző hang: - Tudom.
Kérem, mondja, mit óhajt!
- Gondolom, értesült maráj szövetségeseitől, hogy nagyjából merre vannak a
milicistáink, és kiválasztottak egy elfoglalt területet arra, hogy bemutassák, mit
tudnak; már amennyire az időjárás megengedte.
- Igen, így volt. Figyelmeztetem: a meteorológusaim szerint holnap tiszta idő
várható.
- Aha. Oké, kapitány úr, a milícia eleget kapott. Ha megengedi, hajnalban
elvonulnak.
- Pompás! Tényleg örülök. Természetesen megengedjük, a kölcsönös emberiesség
jegyében. Figyelni fogjuk, és a hitszegés bármi jelét tűrhetetlen provokációnak
tekintjük.
- Jó, jó. - Megtárgyalták az útvonalat és az időpontokat. A norrmanok Tyoneknél
találkoznak, és maráj hajók állnak rendelkezésre, hogy elszállítsák őket, alighanem
Seattle-be. A menetelés és a behajózás igénybe vesz néhány napot.
- Addis is - csengett az öröm Jovain hangjából - az ön építkezéséről szeretnék
beszélni. Javaslom, vigye személyzetét ugyanerre a gyűjtőhelyre. A marájoknak
természetesen kíséretre lesz szükségük az önök telepéhez, akik mutatják nekik az
utat, hogy pontosan odataláljanak.
Eygar elhúzta a száját.
- Na nem, kapitány úr! Ez nem szerepelt a napirenden. Maradunk.
- Tessék? - Jovain nyelt egyet. Azután visszanyerte egyensúlyát. - A helyzete
reménytelen. Ismétlem: Csillaghon addig harcol, amíg önök vagy megadják
magukat, vagy elpusztulnak. Ön máris ki van közösítve, a kormánya törvényen
kívülinek kiáltotta ki. Tegye, amit kell, óvjon meg emberéleteket, és ez lehetővé
fogja tenni, hogy csoportjának zöme amnesztiában részesüljön.
- „Törvényen kívüli" - ennek a szónak különleges a jelentése ebben az országban -
mondta Eygar. A hagyományok fölemlítéséből erőt merített. - Nem zárunk be
ketrecbe emberi lényeket, és nem nevelünk másokból hivatásos gyilkosokat. Egy
„törvényen kívüli" olyan személy, aki kivívta a jogát, hogy jóvátegye, amit ellene
tesznek. Ez legalább olyan hatásosan véd a bűnelkövetés ellen, mint más eszközök,
és olcsóbb azoknál. De törvényen kívülinek minősíteni egy embert, az a
legkomolyabb dolog, hosszadalmas folyamat, mindenféle biztosítékokkal, amiket
őseink csak beépíthettek. Sokkal fontosabb dolog, semhogy egy kormányra
lehessen bízni. Amellett e pillanatban az Északnyugati Uniónak nincs is kormánya.
A marájok siralmas bábjait nem tekintjük kormánynak.
- Ne prédikáljon nekem anarchista tanokat! - tört ki Jovain. - A világ látta, látta a
Sziklás Hegységben, látta a Laszka-öbölben, hova vezet ez. Megérett az idő arra,
hogy véget érjen.
- Vagy úgy! - Eygar megdörgölte az állat. - Más szóval: maga nem éri be az Orion
katonai leszerelésével.
- Nem hát; az elmúlt évtizedek tanulságai után nem. Az Északnyugati Uniót
civilizált nemzetté kell átformálni. A bűnözőket, akik tiltott fegyvereket építettek és
használtak, az igazságszolgáltatásnak kell átadni... Nézze, én magam biztos vagyok
abban, hogy ön nem tartozik ezek közé, dr. Dreng. Viselkedjék rendesen, s
szerintem egy későbbi vizsgálat tisztázni fogja önt! Semmi okot nem látok arra,
hogy olyanokat büntessenek meg, akiket egyszerűen félrevezettek.
- Megtárgyalta ezeket az elveket a maráj Föderációval?
- Csak felületesen. De azt hiszem, a szándékaik nyilvánvalóak. Nem akarnak
húszévenként háborúzni! És az én kormányom részt óhajt venni a
béketárgyalásokon.
- Hatalmában áll ragaszkodni ehhez.
- Igen. - Diadalmasan folytatta: - Tehát: megállapodunk egy fegyverletételben?
- Nem - felelte Eygar Dreng. - Az Orion még nem fejezte be a munkát.
- Ön őrült! - üvöltötte a fülébe a hang.
- Inkább makacs vagyok. De nem őrült. Jól el vagyunk látva, erős páncélzattal
védve, és maga nem tudja pontosan, hova célozzon, hogy eltaláljon bennünket.
Hetekre, hónapokra van szüksége, hogy leigázzon bennünket, a marájoknak is
ennyi kell, hogy északra katonákat szállítsanak hajóval. Addig bármi megeshet.
Elég sokat foglalkoztam hadtörténettel, kapitány úr. Néha megéri egy
helyőrségnek, hogy kitartson a végsőkig. De remélem, szabad elvonulást ad a
milíciánknak. Hogy nem akar zsarolni bennünket ővelük.
- Persze, persze. A világ közvéleménye... - Jovain zihált. - El tudja-e képzelni, hogy
visszavonulok? Ha tovább állomásozom itt a maráj csapatok érkezéséig, akkor
eközben a Tartományom helyrehozhatatlanul széthullik. Ha találomra próbálkozom
az önök felszállóhelyeivel, iszonyatos kárt teszek Gaeában. Megérti, hogy két tűz
közé szorultam?
Eygar hallgatott.
- Mindent megteszek, amit kell, hogy összezúzzam az önök hitvány társadalmát -
mondta Jovain. - És van számomra egy harmadik lehetőség is. Innen hatalmas
területnek parancsolok, az önök népe lakja ezt a tájat, a vizeken az ő hajóik járnak.
Azonkívül Csillaghon mozgatható; hiszen idejött magukhoz, ugyebár. Büntethetem
az ön egész népét, amíg föl nem kel, és ön ellen nem vonul! Nem a természetét,
hanem a tárgyi világát, városait, falvait, farmjait, országútjait, bányáit, mindent,
amit ember épített sebészi pontossággal. Önnel szemközt, a Szoros túloldalán van
egy másik félsziget. Nagyon komolyan mondom önnek, Dreng, ha holnap délig,
amire a felhőtakaró elvonul, nem adja meg magát, akkor holnap estére mindez
sivataggá válik. És ez csak a kezdet lesz. A java még csak azután következik.
Eygar úgy rázta meg a fejét, mint akire bunkóval sújtottak.
- És még maga ítélkezik fölöttünk, amiért egy-két atomfegyvert bedobtunk! -
mondta.
- Elég! - ordította Jovain. Nem hallgatom tovább. Nem fogja
megszentségteleniteni Gaeát... - Egy darabig nem jött ki hang a száján, végül
sikerült nyugodtan befejeznie. - Ön túlságosan kimerült, dr. Dreng. Napoljuk el!
Gondolja át! Kérdezze meg az emberei véleményét. Azután... holnap délig
szeretnék hallani önről. Megértett? Helyes, jó éjt.
Kattanás.
Eygar Dreng hosszan üldögélt még magában, a semmibe bámult.
- Most már mennem kell - mondta Plik. - Már nekem is késő van.
Lisba magához szorította. Tekintete röpködött a szobácskában, a falakon, ahol
néhány kép lógott, prices, szék, polc, ruhatartó, parányi asztalka, egyben
mosdóállvány. Az üregek zúgtak körülötte.
- Ne, kérlek, ne menj! - esdekelte. - Tied lehet az ágy. Ledobom a hálózsákom a
padlóra, és ráfekszem.
Plik megsimogatta a lány haját.
- Ezt sose engedném meg! Én, a hölgyek rajongója. Mondd csak, mi sarkallt?
Belátom, ez az este nemcsak vigasztaló volt, hanem gyönyörű is, akárcsak az
előzőek, nekem legalábbis. Mégis: mivel érdemeltem ki az ajánlatodat? A lány
belekapaszkodott.
- Velem vagy. Ezek a pokoli rémhírek, az a valami ott az égen, a gyűlés holnap
reggel!.., Te talán szeretnél egyedül hánykolódni?
Plik összerezzent.
- Nem De te... te könnyen hívhattál volna magadhoz jobbképű, kevésbé alkoholista
partnert, akinek nem jár örökösen egy urópai pincérlányon az esze. Miért engem
választottál?
- Mert te dalokat énekelsz, vidámakat vagy bolondosakat, de dalokat, és különös
módon élsz meg mindent...
- Kis szívem - sóhajtott a dalnok -, én nem vagyok próféta. Semmi se biztos. A
száműzött herceg gyakran túl későn érkezik, vagy csupán meghalni tér meg. És
csak e vigasztalásodra mesélek néked csintalanságokat. Úgy érzem, haldoklik az
egész világ, hogy teljesen más módon szülessen újjá... márpedig, ne feledd, a szülés
fájdalmasabb a halálnál.
- Mégis azt szeretném, ha itt maradnál velem.
- Jó, jó - felelte bizonytalanul. - Ha a szegény, semmirekellő Plik adhat egy kis
meleget... Bárhogy alakul is, Sesi... Lisba, ez a dicsőségesen viharvert prices a tiéd
lesz ma éjjel. De hátha elférünk rajta mind a ketten. - Bal karjával átölelte a lányt,
jobbjával a pohárért nyúlt.

XXVI.

1.

- Jaj, ne, ne, ne! - nyögte Ronica. - Ezt nem tehetitek,. Nincs jogotok!
A hallgatóból Eygar Dreng hangja recsegett.
- Ezt kell tennünk. Legalábbis ezt akarjuk. A túlnyomó többség arra szavazott, hogy
folytassuk a harcot. Lehet, hogy Jovain blöfföl. Elvégre a Tartománynak nem
szokása, hogy hadat viseljen fegyvertelenek ellen. Vagy ha mégse blöff... nos,
akkor a szabad nép remélhetőleg szemben áll vele addig, amíg fölküldhetjük az
Oriont, A Kenáj-félszigetieket mindenesetre figyemeztettük, meneküljenek el.
- De ha mindenüket elvesztik... Jaj, remélem, a marájok hajókat küldenek értük, de
hátha elnyomorodnak, és... Nem szórhatod szét a reményeiket a kényed-kedved
szerint! Hiszen te vagy a kormány!
Az igazgató keserűen vágott vissza:
- Csak ne írd elő nekem, mit tegyek! Nem lennénk ekkora zűrben, ha nem árultál
volna el bennünket!
Ronica magába roskadt, tenyerébe temette arcát, Iern ott ült mellette a pilótaülésen,
s hallotta a zihálását.
Kitekintett. Az űrhajó helyzetéből szemből látta a bolygót, amelyet mintegy
százötven kilométer magasságban kerülgetett. A Nap delelőn állt alatta, a Föld
eltakarta csaknem a felét. Iern szeme előtt egy felhő, épp most hullott ki
látóteréből, amint a hajó szállt tovább. Fehér paplanán nyílások, ezen át
türkizkékben csillogó tenger látszott és barna meg friss zöld föld. Szeme láttára
nyíltak széjjelebb a rések. Északra tiszta volt az ég. A Jukon-medence erdői, rétéi
látszottak, meg az ezüst ér: a folyó. A havas csúcsokon túl az azúrkék ég feketébe
ment át, csillagokkal telt meg. A felhők mögött tompább árnyalatú szféra csüngött.
Ebből a távolságból korongnak látszott, fele akkorának, mint a telihold. Rajta itt-ott
fémes felületről verődött vissza a fény.
- Csillaghont hívom, Csillaghont hívom - szólt bele Iern a saját rádiójába. - Lépj be,
Jovain, jelentkezz! Ezt nem teheted! A légszülték becsülete forog kockán... az ősök
lelke...
Nyilván hallották a gömbben. Iern olyan hullámhosszt használt, amelyre mindig rá
volt hangolva egy fő vevő. A maráj hadvezetőség beleegyezett, hogy miközben
Iern köröz, beköti őt a világot beszóró reléhálózatába. Ügynökei nyilván
lehallgatják, de nyilván a kapitány is lehallgatja Ronica beszélgetését volt
főnökével. De Jovain nem jelentkezett, nem és nem.
Az Orion-II. északnak tartott, egy csaknem sarki útvonalon, amely Új-Zélann fölé
is elviszi majd, ahogy a Föld forog. Francföld felé is. Az égi gömb odanyomult a
Föld pereméhez, rosszindulatú, holdsarló alakú daganattá zsugorodott. Azután
eltűnt mögötte. Az űrhajó robogott tovább az éjszakában.
Ronica sírt. Ujjairól szétgurultak a súlytalan könnyek. Az ereszkedő Nap sugarai
gyémántszikrázással verődtek vissza róluk. Iernnek a torkán akadt a könny.
- Ez nem blöff - mondta komoran Iern. - Nem ismerem elég jól Jovaint, de épp
eleget tudok róla s az egész klánszellemről ahhoz, hogy tudjam, mennyire elszánt.
Ez az ember nem fenyegetőzik anélkül, hogy komolyan ne gondolná, amit mond.
És van egy személyes mozzanat is, azt hiszem. Gyűlöletből nem áll szóba velem,
ez is a bosszújához tartozik. S ha kiereszti lézersugarait, az is a bosszú része.
- Irgalmas Jazu! - fohászkodott Ronica, a hitetlen.
- A Farkasoknak meg kellene adniuk magukat, és menteni az irhájukat; ahogy lehet.
Ugyan milyen jövője lehet egy hullának? De hát fanatikusok, éppoly eszelősek,
mint az ellenségeik.
A lány fölemelte a fejét.
- Ne mondj ilyet! - robbant ki belőle. - Ők a Szabad Nép! - Lehorgasztotta a fejét. -
Magam is az voltam valaha.
Iern megérintette a lány vállát.
- Még mindig az vagy, édes. Dreng igazságtalan volt veled... ő is épp eléggé
sebzett. Azt tettük, amit helyesnek tartottunk, hazugságok és árulások mocsarában.
Ez a mocsár mindent elnyelt volna.
A lány kihúzta magát, megborzongott.
- De hát akkor is: ők az én népem, ők! - kesergett. - És minden, ami az övék volt,
most romba dől, s ők rabszolgasorba kerülnek.
Túlzás, gondolta Iern. Csak alávetettség, nem rabszolgaság, a morajok
nagyvonalúak lesznek, jó gazdák.
Akkor is: gazdák.
Plik.
Miért jutott most Plik az eszembe, itt, túl a mennyeken ?
Az az éjszaka Seattle-ben, Plik, amint ezt mondja: „Ebben az esős országban
megláttam a hajdan volt merikai szellemet, amint nagyra nő az évszázados
eltemetettség után, s a világ alapzata megremeg..." Igen, ezért zokog a szerelmem,
ez az igazi ok: a népe lelke vész el.
A népé, amely a csillagokba vágyott.
Más is átvillant az agyán: És Csillaghon lelke? Abból mi marad? Körülvette a
sötétség, amelybe behatolt ; ott lebegett benne egyedül, és nem kapott levegőt.
Ronica a karjához ért. A lány arca ott volt az övé mellett, az iszonyaton
felülkerekedett a szerelem és az aggódás.
- Iern, kedvesem, mi a baj? Nem vagy jól?
- D-de... - Kínlódva szedte elő önuramát. - De, csak valami rettenetesre gondoltam.
A lány megerősítette a lelkét: - Mire?
Iern elfordította róla a tekintetét, gyürkőzött, nagy elhatározásra gyűjtötte erejét.
Élete legnehezebb feladata ez: a lelkéről beszélni, itt, ebben a halkan száguldó égi
járműben. Az Északi Jeges-tenger irdatlan tükre redőzötten, fehér tajtékosan
fénylett. Jéghegyek és egy északi felhővonulat lebegett a hullámok fölött; kék
foltjaik, akár a kardok.
Nem nézett a lány szemébe, s színtelen hangon, nagy nehezen kimondta:
- Hátha megmenthetnénk őket. A tieidet és talán Oriont is. A kedvedért.
A lány lélegzete elállt.
- Persze meglehet, hogy nem sikerül - tette hozzá Iern. - És bárhogy alakul is, mi
alighanem belehalunk.

2.

- Felség - szólalt meg Ashcroft Lorens Mayn hangja. - Elmúlt dél, az ultimátumod
határideje lejárt, és az időjárás kedvező. Megkezdhetjük a bombázást.
- Készítsd elő - válaszolta Jovain -, de addig ne adj tűzparancsot, amíg oda nem
érek a központi irányítórészleghez.
Kikapcsolta a házi telefont, asztalára dőlt. Miért? tanakodott. Nem szükséges a
jelenlétem. Maradhatok itt, ahol vagyok, innen is kiadhatom a parancsaimat,
anélkül, hogy tanúja lennék a történteknek.
Tanúja kell hogy legyek. Meg kell hogy szenvedjem. Azt hittem, azért nem feleltem
Iernek, hogy meggyötörjem, de ez nem igaz. Féltem felelni neki.
Csend fogta körül, csak erődítménye örökös susogása hallatszott. Képzelődött:
mintha szavakat mondana, amelyeket szerencséjére, nem ért. Sietve fölállt.
Lábikrája nekivágódott a szék aljának. Elég a tétovázásból!, parancsolta magának.
Tedd, amit elhatároztál, teljesítsd a küldetésed!
Mégis a szobájában maradt még egy percet. Pillantása a relikviákon pásztázott
végig, a Kiáltványon, Charles portréján: a sok száz év teljesen elmosta arcvonásait.
Sarkon fordult, és hosszú léptekkel kiment.
A gömb belsején át, a bordák közt haladt az irányítóberendezésekkel, műszerekkel,
képernyőkkel teli helyiségbe. A külföldi technikusok ott működtek, ki-ki a maga
részlegénél. A levegő hideg volt, elektromossággal teli. Faylis fivére nem volt jelen,
a gárdistáit irányította, de Mattas, Rewi és Jago ott állt; Jovain úgy vélte, maguk se
tudják pontosan, miért. A maráj és az eszpány a rangjuk szerint tisztelegtek neki.
Mattas egy képernyő előtt szemlélődött. Egy felhő tejfehér széle látszott rajta, alatta
völgyek, tengerpart, csatorna: Kenáj.
- Először is borítsa lángba a várost! - mondta az ucsenyi. - Utána adjon neki
haladékot, hadd lássa be, hogy nem tréfálunk, csak azután csapjunk le a falvakra
meg a tanyákra!
Jovaint esztelen harag fogta el. Ki itt a kapitány? Ki parancsol itt? Rátört a
rémület. Senki? Leküzdötte dühét, de kiszakadt belőle a kérdés:
- És ha kitartanak e második roham után is? Mi lesz a harmadik?
Mattas fölébe hajolt.
- Mielőtt máshová indulunk, kiégetjük az egész hátországot, ahogy tegnap azt a
völgyet a Szoroson túl. Leckéztesse meg őket ott, a szomszédságukban!
- Gaea...
- Mi vagyunk Gaea.
Jovain megnyalta a szája szélét. Száraz és repedezett volt az ajka.
- Rendben - mondta a főtechnikusnak. - Készítse elő az egységeit, s ha elkészült,
tüzeljen!
A fényrohamtól a Nap is eltűnt. A Farkas Páholy kettévált, és összeomlott a tűzben.
Egyik ház a másik után lobbant lángra utcahosszat, faépületek égtek szénné, az
aszfalt bugyborékolt. A dokkok felől sűrű, barna, bűzös füst szállt, izzott a kátrány.
Lángban álltak a lehorgonyzóit hajók. A víz gőzölgött köröttük. A hegyek a tűzvész
moraját visszhangozták.
A támadás elcsendesült. A házak lakói távolról meglátták feketén nyújtózó volt
otthonaikat a bíborvörös tájban. Volt, aki jajgatott, volt, aki átkozódott, legtöbbjük
némán állt a nedves fűben, gyerekeik sírtak, páran a kórházakból kihozott betegeket
igyekeztek menteni.
Fél óra hosszat csend honolt az égben. Azután újra lesújtottak a villám-ívek, és újra
és újra az egész vidéken.
Iern a számítófülkében hátradőlt a terminál mellől, kilazította elgémberedett ujjait.
Ronica már előbb végzett a saját gépén.
- Kész - jelentette Iern. Ronica bólintott, és megnyomta a végbillentyűket. A
képernyőn számok és vonalak tűntek föl. Kattogott a rintout.
Iern az eredményeket nézte, és a lány felé fordult. - Minden stimmel. A mostantól
számított második áthaladásunkkor csináljuk. Először persze pályát kell
módosítanunk, de nem rögtön.
A lány egészen picit elmosolyodott.
- Helyes. Addig még kettőnké az idő.
Iern kicsatolta az övét, hogy odaússzon hozzá. Félúton találkoztak. Együtt lebegtek
a gépek között, kézen fogva. Ronica ma nem fonta be a haját, csak begyűrte
overalljába. A mozgástól most elszabadultak a fürtjei, s szétáradtak a hajlekötő
pántja körül, hullámzott a ventilátor fuvallatától, akár az érett búzatábla.
Tengerzöld volt a szeme, bőre barnás, akár a föld, s napfényillat áradt belőle.
- Ó, Deu, de kár érted! - mondta Iern.
- Ezt megbeszéltük már elégszer - válaszolt a lány. - Ha meghalunk, együtt halunk
meg. De ki állítja, hogy így lesz? Ekkora pilóta, mint te...
- De ilyen körülmények között? És... ki tudja, milyen hibát követek el a
visszatérésnél...
Ronica szeméből megint könnyek törtek elő, parányi gömböcskékké váltak, de csak
pár csepp volt, s a társáért hullatta. - Megértlek, egyetlen szerelmem. Gyere!
Bevezette Iernt a rakodótérbe, csak ölelte, nyugtatgatta, erősítette.

3.

Kéken, szürkén emelkedtek a hegyek, hótól, gleccsertől fénylettek, pára vonta be

hatalmas tömegüket, de a hegyek a bolygó csontjai, ők mindent kibírnak. Sötétzöld
erdő húzódott alattuk nyugat felé, tágas térségekre nyílt, világosabb árnyalatokba
ment át, míg végül elért a folyótorkolathoz. Annak kavargó csillogásán túl újabb
magaslatok emelkedtek. Esőfelhő közeledett dél felől. A sötét felhők eltakarták a
napot; homály borult a földre. Süvöltő szél jelezte közeledtét, áthatolt a fák között,
fölkavarta az égő Kenáj lángjait, és szaggatta a farmépületek füstjét. A tűz átterjedt
az erdőre is, de a nyomában érkező eső kioltotta a lángokat.
Ebben a félsötétben Csillaghon sápadtnak és gigantikusnak hatott. Az időjárás
megzavarta, már nem lassan-óvatosan küldözgette villámait, hanem szabadjára
engedte haragját. Már nem maradt épület, amit elpusztíthatott volna. Az energia
nagy ívekben csapódott ki-a város területéről. A lövöldözők talán nem emberekre
vadásztak, talán nem láttak jól a párától. De nem sokat törődtek azzal, akad-e
ember alattuk. Gyorsan és mindörökre le akarták győzni azt az országot, amely
újraizzította az ítélet fáklyáját.
A kenáj nép keletre menekült száguldó lovakon, vadul zötykölődő szekereken,
vagy gyalog rohantak ész nélkül. A lovaglók közül sokan gyerekeket vittek, akiket
anyjuk nyújtott föl nekik a nyeregbe. Senki se talált menedékre, a lézerek utolérték
őket.
A magasban fény villant.
Akik rávetették pillantásukat, fölvillanást, újabb fölvillanást láttak, aprócskát, mint
egy csillag, de fényeset, akár a nap. Recehártyájukon ott himbálódzott tovább a
fény. A felhők széle visszaverte a csillanásokat.
- Mi az ördög?! - kiáltott föl Rewi.
- Valamiféle elektronikus kitörés lehet - találgatta a főtechnikus.
- Minden ernyőn? - gúnyolódott Jovain. Gaea fölgerjedt haragja, villant át rajta.
Nem! Mi vagyunk Gaea haragja.
Megint a villanás. A túlterhelt műszerekről eltűnt a kép, az ernyők elsötétültek.
Azután visszatért rajtuk a kép, fölbukkant a meteor. Heve egyre nőtt. Mattas
kiáltozott, őrjöngött, fetrengett.
- Tarts ki! - ordította Jovain.
Egy másodperc - s már tudta, mi az. Faylis, Faylis. A zaj rátört. Feje haranggá lett
tőle, amely éppúgy dörgött, mint a meteor. A padló megroggyant talpa alatt. Elesett,
gurult. Nekiütődött valaminek, ami nem engedett, hanem ütötte, lökte. Kábultan,
alig eszmélve érezte, hogy minden zuhan, lefele, lefele, mindörökre.
Iern előtt ott domborult a hatalmas gömb. Egyre nőtt, amíg akkora nem lett, mint a
Föld, amelyet eddig kerülgetett. Nem, inkább a Hold, merthogy nem él. És
nincsenek domborulatai, síkságai, vizei, kráterei, titkai. A testét behálózó bordázat
mögött csupán iszonyatos arctalanság. És mégis: ez Csillaghon. Csillaghon!
Nem is ismerte föl igazán, csak lelkének rejtett szentélyében siratta. Túlságosan el
volt kötelezve. Az Orion nem követ vakon egy röppályát. Egy ilyen célzáshoz túl
sok az ismeretlen tényező. Az aerodinamikus irányítás a kezében volt, találomra,
ösztönei sugallatára kell működtetnie - ő maga kell, hogy legyen a hurrikán.
Lökd a botkormányt, fordítsd a kereket, pattintsd ki a pecket, nyomd a gombot!
Tűk futkároztak a jelzőkön, komputer-kijelzők tűntek föl, vibráltak. Újabb bombára
van szüksége az útirány kiigazításához? Nem. A sztratoszféra sivított. Az űrhajótest
rázkódott és dübörgött. Iernt hőhullám lepte meg. És célja még mindig nőtt, egyre
nőtt.
Betöltötte látóterét, betöltötte a lényét. Nem volt semmi ezenkívül. Most!
Különös, milyen enyhe volt az ütközés, amint az Orion átdöfte Csillaghon szívét.
De azért kibillentette útjáról az űrhajót. Iern vére föltolult a pörgéstől. Látta maga
alatt a forgó Földet. Egyre nőtt, akárcsak az imént Csillaghon, mielőtt meghalt.
Havas csúcsok nyúltak föl; de lehet, hogy a tenger fenekén leli majd meg az örök
békét. A sűrűsödő levegő rárontott. Fehérizzása elvakította. Ujjai röpködtek,
utasításokat adtak a motoroknak, szárnyaknak és Ronicának, oda a kapcsolótábla
elé. De nem sikerült visszanyernie uralmát az űrhajón, s nem is bánta már.
Legyilkolta ősei örökét.
Mennydörgés.
Horizonttól horizontig, zenittől nadirig dübörgött, újra visszaszáll! Hegyek fogták
föl, kiálló szirtek. Madarak hullottak röptükben. Tűzgolyó szelte át az eget, s eltűnt
az Északi-sark mögött.
S Csillaghon lezuhant. Anyagának foszlányai lehámlottak, elszabadultak,
szertehullottak a magaslati szelekben. Napfény röpdösött körülöttük. Csontváza
újra meg újra bukfencet vetett. Az alacsonyabb szintre érve szétesett. Darabkái
százfele szakadtak, jégverésként hullottak alá. Ahol vizet értek, gejzírek törtek föl,
ahol földet értek, az ütközés megreszkettette a talajt, ahol követ értek, bongott-
zengett.
Azután leszállt a csend - majd eleredt az eső.
Ronica hangja a fejhallgatóból túlharsogta a zűrzavart: - Sikerült, Iern! Ugye, hogy
sikerült! Ég veled. Szeretlek. Köszönöm, hogy szeretsz.
Ha mi ketten... a gyerekeink... hiszen ha... Nem, nem adom Ronicát!
A viharlovas lelkében fölülkerekedett az elszánt elhatározás: megteszi, amit eddig
lehetetlennek hitt. Maga se tudta utólag, hogyan történt. Nem is tért egészen
magához, csak amikor már áthatoltatta az Oriont a sűrű rétegeken, amikor
túljutottak az ugráson, amely átlendítette félig a világ körül, majd egy újabb
nukleáris robbanással visszakapaszkodott a Föld körüli pályára, és körözött tovább.
A rákövetkező csendben azután kisírhatta magát.

XXVII.

1.

- Innen olyan a Föld, mintha újjászületett volna - mondta a férfihang az űrből. -

Gyönyörűséges, békés, mintha el nem ültetett gyümölcs teremne.
- Újra napfelkeltét élünk át - mondta a női hang. – Nagy felhők, fény-szárnyakkal,
egy sast juttat az eszembe, amelyet a vízesés fölött láttam hajdan egy felföldi
vadonban.
Szárazföldi és tengeri rádiórelék adták tovább hangjukat a Föld körül.
- Hallgassatok meg! - kérte Iern. - Bőven volt időnk a gondolkodásra az elmúlt
napok során, amíg keringtünk körbe-körbe bolygónk felett, mindnyájunk bolygója
fölött. Nyilván gondolkodtatok ti is. Ami jelentés elért bennünket, az arról szól,
hogy a csaták véget értek, és most fegyverszünetet hirdettek, s közben a marájok és
norrmanok együtt hoznak segítséget Kenájnak és a hazafelé tartó katonáknak.
Ennyi együttérzés és józanság reményt kelt. De ti nem kívülről figyeltétek, mint én
és társnőm. Nem onnan néztétek, ahonnan a Föld csakugyan egyetlen, egyedüli a
csillagok között. Figyeljetek ránk, akik idekinn vagyunk!
- Nem akarunk mi senkit megtéríteni - szólt bele Ronica. - Azt kérjük csupán,
legyetek bölcsek és bátrak az újrakezdéshez. Bölcseknek és bátraknak kell
lennetek. Másként alámerülünk. A dolgok régi rendje megszűnt, holtan fekszik, ott,
ahol testvér testvérre tört. Maráj Föderáció! Északnyugati Unió! Vajon akartok-e
tovább küzdeni azok után, amit elveszítettetek? Tudtok-e egyáltalán küzdeni? Nem
szenvedtek-e máris túl nagy sebeket a társadalmaitok? Ha hagyjátok, hogy az
utolsó cseppig kivérezzetek, akkor egyikőtök, vagy másikotok felülkerekedhet, de
sérülten, megnyomorodva, s ez semmiben se hasonlít majd ahhoz, akik voltatok.
Mong szoldátok, uralmatok véget ért. Elpusztulni akartok, vagy a szabadság felé
tartani? Francföld! Építhettek új Csillaghont, de a Tartomány mindörökre
széthullott. És védtelenek vagytok ellenségeitek számára, s ráadásul Eszpány, a
barbárok fenyegetnek titeket. Mit akartok tenni ez ellen? Világ! Akarod-e tétlenül
nézni, amint az urópai civilizáció eltűnik, vagy ki akarjátok ti is venni a részeteket
ennek az örökségnek a megmentéséből? Minden népfajta asszonyai és férfiai!
Meddig tűritek, hogy kihasználjanak benneteket? Mikor mondjátok már
vezéreiteknek: „Elég", és mikor követelitek ki a jogot, hogy a magatok életét
élhessétek?
A hajó szállt tovább az óceán fölött, amelynek pereme összefolyt már az
éjszakával.
- Nekünk kettőnknek nincs hatalmunk - vette át a szót Iern. - Nem is vágyunk rá.
Bennünket az egyik embercsoportnak a másik embercsoport fölötti hatalma vitt
bele ebbe a pokoli tettbe. Azt se képzeljük, hogy rábeszélhetünk benneteket valami
nagyszabású újjáépítésre. A dolgok nem így működnek, s talán így is van rendjén.
A mi távlatunkból talán annyit tehetünk, hogy elmondjuk javaslatainkat. Nyilván
nektek is eszetekbe jutott már némelyik. De eddig nem hallottunk felőlük, és
gyanítjuk, senki hatalmasság nem merészelt ilyen gondolatokat bedobni, mert
félnek, hogy ezek visszaütnek, és veszélyeztetik ugyanazt a hatalmasságot.
Ronicának és nekem nincs vesztenivalónk, azoknak a millióknak sincs, akik
hallgatnak bennünket.
A Maráj Föderáció tagadja - folytatta Iern -, hogy rá akarja erőltetni akaratát az
emberiségre. Mégis ezt tette, nemzedékeken át. Legyetek őszinték, óceániaiak!
Miért akartátok volna eltiporni az északnyugatiakat, ha nem azért, mert az ő
tudósaik, mérnökeik,, vállalkozóik elkerülhetetlenül aláaknáznák a rendszereteket,
az uralmatokat? Az Unió páholyai ugyancsak tagadják, hogy birodalmi törekvéseik
vannak. Nem ártana, ha ők is őszintébbek lennének önmagukkal. Soha-soha nem
látták be, hogy másoknak joguk lehet önmaguk megóvására, arra, hogy gátakat
szabjanak nekik, és ne engedjék, hogy azt tegyenek, amit akarnak. Mi másra
törekedtetek birodalmatok védelmében ti, Farkasok, ha nem arra, hogy hatalmatok
legyen félrerugdosni az útból a többi népet? Iern hangja zengett tovább.
- Innen a világon túlról szólunk hozzátok: vessetek véget a viszálynak, és térjetek
vissza munkátokhoz! Ám szálljon föl az Orion, de ne fegyverként, hanem
eszközként, amelyet partneri viszonyban építtek és használtok. Igen: sugárzást okoz
majd, de megérett már az idő, hogy ezt okosan kezeljük. Az atomszennyezés nem
lesz nagy, hanem tűréshatáron belüli és ideiglenes, addig tart csak, amíg állandó
jelleggel megvetjük lábunkat az űrben. Utána a Föld hamarosan nem lesz többé
elszegényedett bolygó. Hogy azután meddig jutunk, mennyit értünk el, az az
utódainkon múlik majd, évmilliárdokon át. S közben hadd fejlődjék az ipar, ezen
belül a fúziós generátorok is, de csak megfelelő ellenőrzés mellett. Fogjon össze
maráj és északnyugati, hogy testvér-civilizációjukat segítsék, a mongokat, Urópát
és régi szövetségeseiket. De segítsenek a barbároknak és a vadembereknek is,
támogassák őket, legyenek türelmesek velük! De amíg nem civilizálódnak, addig
azért talán ne hitessétek el azt velük, hogy egyenlőek veletek. Elmaradott népnek
lenni éppúgy nem erény, mint uralkodó népnek.
Ronica vette át a szót.
- De az már messzire vezet. Nem hirdethetünk meg olyan programot, amely
egyenest a paradicsomba visz. Se mi, se más. A prófétákból lett uralkodók mindig
szerencsétlenséget hoztak. Azt kérjük tőletek, hogy gondolkodjatok,
gondolkodjatok, teremtsetek békét, és őrizzétek is meg! Elővigyázatosságra lesz
szükségetek, nehogy a marájok kísértésbe essenek, és megszerezzék az űrflottát
pusztítás céljára, vagy az Északnyugatiak, hogy uralkodhassanak a világ fölött. De
hiszem, hogy a békét és az egész vállalkozást leginkább az védheti, hogy az
emberek békét akarnak. Hirdessétek meg! Álljatok készen arra, hogy elűzzétek, aki
ennél kevesebbet ad! Az Orion fölszáll - mindannyiunkért !
Iern elfelejtette lekapcsolni a készüléket, mielőtt suttogva hozzátette: - Másként
sosem bocsátanék meg önmagamnak.

2.

A Terra Sztrália kora nyáron indult el Laszkából Új-Zélannba. Egytörzsű vitorlás

hajó volt, fehér, akár a vitorlái, felső része csillogott a sok réz és üveg alkatrésztől.
Orrán a Háromság jele, farán a Kereszt és Csillag lobogója, az elülső árbocon egy
címer hirdette, hogy királyi yacht. Ez a címer rendes körülmények közt a főárbocon
díszlett, ám ezen az utazáson a dicsőség mindenekelőtt az Északnyugati Uniót
illette.
A második nap derült volt az idő, s a hideget is el lehetett viselni. A felhők havas
hegyekként tornyosultak északon, de másutt semmi se fogta el a nap erejét. Erős
szél vitte; megzörgette vitorlázatát, és fehér tarajú hullámokat görgetett. Zöld volt a
hullámok háta, ametisztlila a hajlata, s mélyen, szakadatlanul dübörögtek.
Tajtékjukat szétfútta a szél, az ajkakra só tapadt.
Feljöttek a fedélközből mind a hárman, a jobb oldali korlátnál találtak maguknak
szélvédte helyet. Senki más nem volt a közelben, csak a kormányos az őrhelyén.
Ezen a hajón kevesebb tengerészre volt szükség, mint amennyi szolgára.
Plik fenékig ürítette talpas poharát, és újra megtöltötte abból a borosüvegből,
amelyet a hajó étterméből hozott el.
- Maradjatok kicsit velem a fedélzeten - kérte egyhén részegen -, mert alighanem
most beszélgethetünk utoljára nyugodtan egymással.
- És egyben először azóta, hogy Iernnel Földet értünk, és egyre ünnepelnek
bennünket - válaszolta Ronica. Nem húzta fejére a csuklyáját, s kezével simította el
szőke fürtjeit, amelyekbe belekapott a szél.
- Meg is érdemlitek, hiszen karizmatikus figurák vagytok, és világméretekben... -
Plik vállat vont. -A tisztek eddig udvariasak voltak. Tudják, mennyire szükségetek
van a pihenésre, és nem erőltették rátok magukat. De hát ez se lesz így mindig.
Örülök, hogy én csak egy jelentéktelen hóhányó vagyok, akit csak timiattatok
tűrnek meg. - Magasra tartotta a poharat, és gyönyörködött a rubinszínű
csillogásban, azután újra ivott.
- Miért kérted, hogy te is jöhess? - kérdezte Iern.
- Nem állhattam ellent az alkalomnak. De úgy számítom, nem maradok sokáig,
csak míg akad egy hajó, amely elvisz a kocsmámba és az én Szőlőlevelecskémhez.
Veletek más a helyzet. Az istenek nem olyan szabadok, mint a halandók.
- Ugyan, ne hülyéskedj! - kacagott Ronica. - Jó, igaz, hogy a nép képzeletét
foglalkoztatjuk, akad némi jelképes jelentőségünk, és ez az utazásunk segít a béke
erősítésében. De ez az érzés se tart majd örökké. Amíg tart, addig bebiztosítjuk a
magunk helyét egy az űrfelfedező programban.
Iern is beleivott a saját borába, s szokása szerint kinézett a láthatáron túlra. Már
nem volt annyira nyúzott, de kialakult néhány olyan új ránc az arcán, amely nem
tűnik többé el róla.
- Hiszen tudod: egyikünknek sincs hazája.
- Ott lehet a hazátok, ahol csak akarjátok - mondta Plik.
- Nem az igazi.
- Értem én, amit mondtok, azt hiszem. Bármilyen babérkoszorút tesznek a
fejetekre, azt nem a szülőhazátoktól kapjátok. Azoknak az istenei elpusztultak a
tűzben, és idegenek öröklik a templomaikat.
- Igen. Amellett... nos...
- Amellett sehol se lehettek úgy kettesben. Ti vagytok azok, akiknek ágyékából az
új fajta, az új világ megteremtődik majd.
- Ejnye, te! - tiltakozott Ronica.
- Ó, nem egyik napról a másikra - mondta Plik. - A világ, mint mindig, csupa
mocsokság, ellentét, bűnpártolás, rövidlátás, kapzsiság, ostobaság, lustaság,
kegyetlenség, tékozlás; jelen van minden elbűvölő emberi tulajdonság. De...
belőletek lelki varázs sugárzik ki, s az nem múlik el, még a halálotok után se.
Szurkolok nektek, hogy sikerüljön ellent állnotok a sürgetésnek, hogy ti tegyétek
helyre a kizökkent időt. De alig hiszem, hogy sikerül. - Eltűnődött, - azután így
folytatta: - Hacsak... hacsak a Földön túl röpködve nem tudtok olyan eddig meg
nem élt mítoszt teremteni és kibontani, ami tovább él a gyermekeitek életében s a
gyermekeitek gyermekeinek életében... Gyertek majd vissza ezer év múlva,
szórjátok a magot a síromra, rázzátok a csontjaimat, és meséljétek el nekem!
Iern fájdalmasan elhúzta a száját.
- Hm! De hát hogyan? Addigra már mi se leszünk erre alkalmas formában.
- Tévedsz - felelte Plik. - Kettőtök szelleme koronásán vonul át a jövendő korokba,
a messzi jövőbe.
- De hát mi csak mi vagyunk! - kiáltotta ámulva a lány.
- Az ember mindig több önmagánál.
- Nem tudom - mondta zavartan Iern. - Csak azt tudom, hogy ennek a hajóútnak a
végén Ronicával egy napon felkeressük Terai otthonát, s mesélünk róla a
családjának, róla, vadonbéli vándortársunkról. Nehogy elfeledjük - Fölemelte a
poharát. - Tölts, Plik! - Majd magasra tartotta a teli poharat. - Igyunk, amíg ihatunk,
Teraira... Wairoára... Vanna Uangovnára... és, igen, Miklire, Jovainre, mindenkire...
emlékezzünk. Halljátok? Emlékezzünk!
Szabad keze Ronicáét kereste. Összecsörrentek a poharak. A szél felerősödött. Egy
bálna bukkant föl a vízből. A hajó haladt tovább - a Dél Keresztje felé.
HU ISSN 0865-1221 ISBN 963 11 6592 2
Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Zrínyi Nyomda (89.1170/66-14), Budapest, 1990 Felelős vezető: Grasselly István
vezérigazgató Felelős szerkesztő: Futaki József Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Képszerkesztő: Kiss Tibor Műszaki szerkesztő: Rucsek Andrea Terjedelem: 37,31
(A/5) ív. IF 6385