Mozgási energia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A mozgási energia (kinetikus energia) a mozgásban levő testek energiája, melyet mozgásuk folytán
képesek munkavégzésre fordítani. A klasszikus fizikában a mozgási energiát a vele szoros kapcsolatban
[1]
álló munkából származtatják. Egy adott sebességgel mozgó test mozgási energiájának nagysága
megfelel annak a munkának, melyet a test nyugalomból az adott sebességig történő gyorsításkor kell
végezni. Az energia munkával való szoros kapcsolatát a munkatétel írja le, továbbá mindkettő
mennyiség SI-beli mértékegysége Joule.

Megjegyzendő, hogy a modern fizikában az energia általánosabb fizikai mennyiség, így a munka és az
[1]
energia értelmezése fordítva történik: a munkát tekintik az energiaátadás egy lehetséges formájának.
Tartalomjegyzék

Tapasztalati tények
Fizikai értelmezése
Klasszikus definíció tömegpontra
Kiterjedt testre
Relativisztikus megfogalmazása
A hőmérséklet és a mozgási energia
Története
Irodalom
Jegyzetek

Tapasztalati tények

A természetben és a mindennapi életben gyakran megfigyelhetünk munkavégzésre képes tárgyakat.

Hétköznapi szemléletünk szerint egy mozgó tárgy mozgásba hozhat egy másikat, miközben lassul, a
másik tárgyat pedig gyorsítja. A fizikai értelmezés szerint ekkor azt mondjuk, hogy az egyik test munkát
végzett a másikon, melynek következtében mozgásállapotuk megváltozott. Ezzel magyarázható például
biliárdgolyók ütközés előtti és utáni mozgása.

Előfordul az is, hogy egy tárgy mozgásából fakadó energiája bizonyos kölcsönhatásban más energiává
alakul. Súrlódó testen például maga a súrlódási erő végez munkát, miközben hőenergia szabadul fel,
illetve gravitációs térben feldobott tárgy mozgási energiája először helyzeti energiává, majd a tárgy
visszahullásakor ismét mozgási energiává alakul.
Munkavégzés közben jellemzően az alábbi folyamat játszódik le: egy test a másikkal valamilyen
kapcsolatba hozva azon munkát végez, így energiacsere történik a testek között. A gyakorlatban az
energiaátadást veszteségek is kísérik, melyeket disszipatív folyamatok okoznak.
Fizikai értelmezése
Makroszkopikus mozgás esetén ezt a kifejezést a teljes útra összegezve

Klasszikus definíció tömegpontra

A mozgási energia kifejezéséhez elsőként tekintsük azt a munkát,

melyet a mozgó testen (az egyszerűség kedvéért tömegponton) egy
elemi időegység alatt egy F erő végez:

kapjuk az elvégzett makroszkopikus munkát, azaz a munka az erő

Elemi munka vonal
menti integrálja:

Ha egy tömegpontra az 1. és 2. pont között Fe eredő erő hat, a

), illetve
fentiek értelmében az eredő munkát végez. Írjuk bele ebbe Newton

2. törvényét (azaz hogy

fejezzük ki az elemi elmozdulást az elemi idővel összefüggés segítségével. Így a végzett

munkára azt kapjuk, hogy:

Azaz a végzett munka a kezdeti és befejező sebességektől függ, míg az időtől, az úttól nem.

Definíció szerint a kinetikus energia:

mellyel a munka kifejezése az alábbiakban írható (ez a tömegpontra vonatkozó munkatétel):

A gyorsítási munka végzése közben a test által nyert Ek mozgási energia felírható a sebesség (v) és az
impulzus (p) skaláris szorzatának az integráljával is:
 .

Kiterjedt testre
Forgást is végezni képes testre ez a kép kiegészül a forgási kinetikus energiával. A klasszikus
mechanikában egy test teljes kinetikus energiája egyenlő a test haladási kinetikus energiájának és
forgási kinetikus energiájának összegével:

ahol:

Ek a teljes kinetikus energia

Et a haladási kinetikus energia
Er a forgási kinetikus energia

Egy m tömeggel rendelkező, egyenes vonalban, egyenletes sebességgel mozgó testnek a haladási
kinetikus energiáját a következőképpen számíthatjuk ki:

ahol:

Et a haladási kinetikus energia m

a test tömege
vTKP a test tömeg-középpontjának sebessége

Tehát 10 m/s sebességgel mozgó, 1 kg tömegű test mozgási (kinetikus) energiája 50 J, 100 m/s-nál 5 kJ
stb.

Ha egy merev test forog, akkor a forgási kinetikus energiája a következő képlettel számítható ki:

ahol:

Er a forgási kinetikus energia

Θ a test tehetetlenségi nyomatéka ω a
test szögsebessége ri az i-ik
tömegpontba mutató helyvektor.

Relativisztikus megfogalmazása
Einstein relativitáselméletében (ami főleg a fénysebességhez közeli esetekben jelent nagy eltérést a
newtonitól) a test mozgási energiája:
ahol:

Ek a test kinetikus energiája v a

test sebessége m a test
nyugalmi tömege c a fény
sebessége vákuumban γmc² a
test teljes energiája

mc² a
nyugalmi tömeg energiája

Ahol a gravitáció gyenge és a testek a fénysebesség töredékével mozognak (például a Földön mozgó
testek), Newton képlete tökéletes megközelítése a relativisztikus mozgási energiának: ha v közelít a
nullához, a fenti képlet és a klasszikus mechanikai képlet hányadosa tart az 1-hez:

A relativitáselmélet szerint egy tömeggel rendelkező test mozgási energiája tart a végtelenhez, ahogy a
sebessége a fénysebesség fele közeledik és emiatt lehetetlen véges energiával elérni a fénysebességet.

A relativitáselméletben a kinetikus energia már nem skalár, hanem a Minkowski-tér egy elemének (egy
négyesvektornak) egy komponense, ezért például Lorentz-transzformáció alkalmazása esetén
megváltozhat az értéke.

A hőmérséklet és a mozgási energia

A hőmérséklet az energia rendezetlen mozgásként tárolt formája. A hőmérséklet és az atomok,

molekulák mozgása közti összefüggés a statisztikus mechanika tárgya. A hőátadás belső energia
átadását jelenti. A hő és mechanikai munka kapcsolatát az energiamegmaradással a termodinamika első
főtétele tartalmazza.

Története

A mozgási energiát először Leibniz vezette be 1686-ban, akkor még az mv² szorzatot jelentette, csak
később értették ez alatt az ½mv² kifejezést. Eredetileg, régies magyar fordításban "eleven erőnek"
nevezték el, mely meglehetősen félrevezető, hiszen itt nem erő jellegű mennyiségről van szó. Amellett,
hogy "az a munka, melyet a testen kell végezni, hogy álló helyzetből v sebességre tegyen szert" a
mozgási energia jelentését a test mozgásegyenletének, mint differenciálegyenletnek megoldásában
kereshetjük. A mechanika hőskorában, a 17.-18. században minden fizikai törvényt megmaradási- és
minimumelvekben próbálták kifejezni. Tekintve, hogy a differenciálegyenletek első integráljai olyan
egyenletek, melyek bizonyos függvények konstans voltát állítják, kiválóan alkalmasak megmaradási
elvek megfogalmazására. A dinamika alapegyenlete (azaz a mozgásegyenlet) egy másodrendű
differenciálegyenlet, mely a test helyzetére, sebességére és gyorsulására felírt egyenlet:

itt F az erő, m
a tömeg, t az
idő,
a
sebesség, a
gyorsulás.
Amennyiben a ható erő csak a test helyzetétől függ (így tehát az erőtér konzervatív), akkor a fenti
differenciálegyenlet első integrálja egy olyan egyenlet, amiben már második derivált (gyorsulás) nem
szerepel, azaz alkalmas f függvénnyel fennáll:

A dinamika alapegyenletének mindkét oldalát skalárisan r-rel megszorozva a következő – megmaradási

törvényt kifejező – egyenletet kapjuk, mely a mozgásegyenlet egyik első integrálja:

A bal oldali megmaradó mennyiséget nevezték mechanikai energiának, amelynek első tagja
nyilvánvalóan a mozgási energia (mert csak a test sebességétől függ), második a helyzeti energia (mert
lévén az erő konzervatív, így munkája csak a helytől függ). Az előbbi egyenlet tehát a mechanikai
energia megmaradását fejezi ki.