TARTALOMJEGYZÉK

ELŐSZÓ HELYETT ...................................................................................................... 5

TAVASZ....................................................................................................................... 6

BALÁZS ANNA: A KIKELET POSTÁSAI ....................................................................... 7

V. HMELJNYICKIJ: TAVASZ..................................................................................... 8
B. WEBER: FECSKÉK ÉS MÁS MADARAK ................................................................... 9
MÉSZÖLY MIKLÓS: TÍZ KICSI BARÁT ...................................................................... 10
BALÁZS ANNA: LIBIKÓKA ÖRÖME .......................................................................... 11
MÉSZÖLY MIKLÓS: PIPISKE ÉS A FŰSZÁL ................................................................ 12
SZUTYEJEV: A HÁROM KISCICA .............................................................................. 14
ZELK ZOLTÁN: A HÓVIRÁG..................................................................................... 15
BARTÓCZ HONA: HOGYAN BARÁTKOZOTT ÖSSZE A KISCICA ÉS
A KISKACSA? ........................................................................................................... 17
ANGOL MESE: A FEKETE CSIBE ............................................................................... 19
KOVÁCS KLÁRA: A BÁRÁNYKA ÉS A PATAK ........................................................... 21
ANGOL MESE: TOTYOGÓ-KOTYOGÓ TÁRSASÁG ...................................................... 23
SZILÁGYI ANNA: KI-KI A MAGA ÚTJÁN? ................................................................. 25
MARC HEINRICH: PANCSOLÓ CSIBÉK...................................................................... 27
HELGARD CORLIK-BUHTZ: CSIP, A TALÁLT CINKE ................................................. 28
ÁKOSSY ESZTER: A SZIVÁRVÁNY BARÁTAI ............................................................ 30
ANGOL MESE: MESE AZ ELTÉVEDT KISVERÉBRŐL................................................... 32
OSVÁT ERZSÉBET: HINTAMESE .............................................................................. 34
URSULA WÖLFEL: A NAGY FÜLŰ NYÚL .................................................................. 36
FÉSŰS ÉVA: A HÁROM KISKECSKE .......................................................................... 38
JÉKELY ZOLTÁN: A HÁROM PILLANGÓ ................................................................... 41
OROSZ NÉPMESE: A RÉPA ....................................................................................... 43
BARI DÁNIEL ÉS IFJ. BARI ISTVÁN FORDÍTÁSA: AZ
ÁLOMSZUSZÉK CSIGA .............................................................................................. 44
FÉSŰS ÉVA: A SZÍVTELEN CSIGA............................................................................. 45
BARTÓCZ ILONA: HÁROM KICSI, FERGETEGES KECSKEBAK .................................... 48
KORMOS ISTVÁN: A NYULACSKA CSENGŐJE ........................................................... 50
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: A KISNYÚL ....................................................... 53
NÉMET NÉPMESE: A KECSKEGIDA ÉS A FARKAS ...................................................... 55
MÓRA FERENC: JÉRCIKE ÚTITÁRSAI........................................................................ 57
CSARUSIN: A VERÉB ............................................................................................... 61
OROSZ NÉPMESE: A KAKASKA MEG A BABSZEM...................................................... 63
GÁRDONYI GÉZA: MI ÚJSÁG, MALAC ÚRFIAK?........................................................ 65
OROSZ NÉPMESE: NAGYANYÓKA, UNOKÁJA MEG A
TYÚKOCSKA ............................................................................................................ 67
NÉMET MESE : A SZITAKÖTŐ ................................................................................... 69
BÁLINT ÁGNES : AZ ÖREG KUTYA ........................................................................... 71
MÉSZÖLY MIKLÓS: A BÁNATOS MEDVE.................................................................. 74
MÉSZÖLY MIKLÓS: AZ EGÉR FARKINCÁJA .............................................................. 76
HÁRS LÁSZLÓ: A VILÁGOT JÁRT KISCSACSI ............................................................ 78
KERÉKGYÁRTÓ JÁNOS : DÁNIEL ÉS A CSIGAHÁZAK ................................................ 80
KERÉKGYÁRTÓ JÁNOS : DÁNIEL ÉS A MADÁRTOLL ................................................. 82
KERÉKGYÁRTÓ JÁNOS: DÁNIEL ÉS A NAGY CSOKOR VIRÁG .................................... 84
ÚJHELYI EVA FORDÍTÁSA: A REBARBARALEVÉL..................................................... 86
ÚJHELYI ÉVA FORDÍTÁSA: A KIS PIROS KALAP ........................................................ 88
ÚJHELYI ÉVA FORDÍTÁSA: A KÍVÁNCSI KISEGÉR ..................................................... 89
MARÉK VERONIKA: A POCOK AJÁNDÉKA ............................................................... 90
VARGA KATALIN: ZSIGA ÉS CSIPET ........................................................................ 91
JOSEF CAPEK: A GŐGÖS HÁLÓINGECSKÉRŐL .......................................................... 93
NYÁR ......................................................................................................................... 97

MÉSZÖLY MIKLÓS: A TÍZ TESTVÉR ......................................................................... 98

MÓRA FERENC: MESE A KIS GIDÓRÓL ................................................................... 100
VARGA KATALIN: UGRÁNDOZÓ KICSI CSÖNGŐ ..................................................... 103
NOSZOV: A SAVANYÚ CUKOR ............................................................................... 106
BÁLINT ÁGNES: HINTA-PALINTA .......................................................................... 108
G. GEORGIU: A NAP KÁLYHÁJA............................................................................. 111
ZELK ZOLTÁN: AZ OKOS BODRI ............................................................................ 112
FÉSŰS ÉVA: A FOGFÁJÓS NYUSZI .......................................................................... 115
NÉGER NÉPMESE: TÖBBET ÉSSZEL, MINT ERŐVEL ................................................. 117
HARASZTKÓ ILONA: A GYÁVA KISKUTYA ............................................................. 118
ANGOL NÉPMESE: MESE A MEDVEBOCSRÓL, AKI MADÁR
AKART LENNI ......................................................................................................... 121
I. SUTOV: AZ ALMA ............................................................................................... 123
BIANKI : MEDVEBOCSFÜRÖSZTÉS ......................................................................... 125
FRANCIA NÉPMESE: A LUSTA NYULACSKA ............................................................ 126
VARGA KATALIN: JÁTÉKMACKÓ........................................................................... 128
MÓRA FERENC : KÉT KIS CSIRKE........................................................................... 130
WIERA BADALSKA: MIT TUDNAK A KISCSIRKÉK? ................................................. 133
MARÉK VERONIKA: VADKACSA ........................................................................... 134
DOBOS HAJNALKA: A CSÚNYA KISKAKAS ..................................................... 136
RAUSCH JUDIT: MALACKALAND ........................................................................... 138
VARGA KATALIN: VADMALACOK .................................................................... 140
MÉSZÖLY MIKLÓS : REGGEL A TANYÁN ............................................................... 142
KÁNYÁDI SÁNDOR: MEDVEMESE.......................................................................... 146

ŐSZ ........................................................................................................................... 147

B. WEBER: VÁNDORMADARAK ............................................................................. 148

B. WEBER: KÉSZÜLŐDÉS A TÉLRE ......................................................................... 149
JANCZARSKI: A JÁTÉKBOLTBAN...................................................................... 150
MÉSZÖLY MIKLÓS: KEREKECSKE-DOMBOCSKA .......................................... 151
HAUNSCHILD: A BABASZÉK .............................................................................. 152
MÓRICZ ZSIGMOND:ICIRI-PICIRI ....................................................................... 153
MÓRICZ ZSIGMOND: TÖRÖK ÉS A TEHENEK .......................................................... 154
JANIKOVSZKY ÉVA: MÁR ÓVODÁS VAGYOK ................................................. 155
T. VOLGINA: MIÉRT SZÁLLNAK EL A FECSKÉK? ........................................... 158
MARÉK VERONIKA: ELSŐ NAP AZ ÓVODÁBAN .............................................. 160
VARGA KATALIN: MILYEN A JÓ ÓVODÁS? ..................................................... 162
B. NÉMETH ÁGNES: A KISFECSKE BÚCSÚJA................................................... 165
ARANY LÁSZLÓ : A KÓRÓ ÉS A KISMADÁR .................................................... 167
ARANY LÁSZLÓ: A KISKAKAS GYÉMÁNT
FÉLKRAJCÁRJA ................................................................................................ 170
BALOGH BÉNI: BÓKUSKA .................................................................................. 173
KASZÁS KÁROLY: A BÉKA ŐSZI BIRODALMA................................................ 176
ANGOL MESE: A PIROS KABÁT KALANDJA .................................................... 177
MARC HEINRICH: ZÁPORESŐ................................................................................. 180
ZELK ZOLTÁN: MESE AZ ÉHES KISEGÉRRŐL .......................................................... 181
ZELK ZOLTÁN: A VILÁGGÁ MENT PORSZEM ................................................. 183
ANGOL NÉPMESE : A HÁROM KISMALAC ÉS A FARKAS ............................... 185
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: A KÉT KICSI BOCS MEG
A RÓKA ............................................................................................................... 187
AFRIKAI NÉPMESE: A CSÖKÖNYÖS KISELEFÁNT .................................................... 189
ARANY LÁSZLÓ: A FARKASTANYA ................................................................. 191
FRANCIA NÉPMESE: A HÁROM CSIBE ..................................................................... 193
 OROSZ NÉPMESE: A KECSKEGIDAK MEG A FARKAS .................................... 195
ANGOL MESE: CIRMOS CILI JÁTSZÓTÁRSA ................................................... 197
ESZKIMÓ NÉPMESE : A HŐS EGÉR....................................................................... 199
BENCZ MIHÁLY: A CSAVARGÓ BALLÁBAS CIPŐ .................................................... 201
VARGA KATALIN: A KIS EGÉR HÍDJA ............................................................... 202
BAKÓ KRISZTINA FORDÍTÁSA: AZ ELTŰNT DIÓK! ............................................ 203
ROMÁN NÉPMESE : RÓKÁNÉ KOMÁMASSZONY FÜLÖNFÜGGŐJE ............................ 204
BOLGÁR NÉPMESE : MACKÓ ANYÓ DAJKÁT KERES ...................................... 206
JOSEF CAPEK: HOGYAN SÚROLTA FEL A KUTYUS MEG
A CICUS A PADLÓT .......................................................................................... 212
KERÉKGYÁRTÓ JÁNOS : DÁNIEL ÉS A MOGYORÓK ........................................ 216

TÉL ........................................................................................................................... 218

PEARL BUCH: ITT VAN A TÉL................................................................................. 219

B. WEBER: TÉLI ALVÓK .................................................................................... 220
BALÁZS ANNA: A HÓEMBER ORRA........................................................................ 221
KOVÁCS KLÁRA: CSINTALANKA ÚTJA ........................................................... 222
MARC HEINRICH: AZ ELSŐ TÉL ......................................................................... 224
HELGARD CORLIK-BUHTZ: A FELEDÉKENY MÓKUS .............................................. 225
B. WEBER: A TÜCSÖK ÉS A HANGYA ............................................................. 226
OROSZ NÉPMESEA VITYILLÓ ............................................................................. 227
VARGA KATALIN: A KESZTYŰ ........................................................................... 229
UKRÁN NÉPMESE: A KESZTYŰ ........................................................................... 231
ANGOL NÉPMESE: NEM ÉR A NEVEM! .............................................................. 234
VARGA KATALIN: TÉLI LAKOMA .......................................................................... 236
OROSZ NÉPMESE : A VAJASPÁNKÓ ................................................................... 237
ANGOL NÉPMESE: EGÉRKE PIROS SZEGÉLYES KÉK
KABÁTJA ............................................................................................................ 240
LETT NÉPMESE : AZ ÖT KISMACSKA ................................................................ 242
BALÁZS ANNA: MI VOLT A TÉLAPÓ ZSEBÉBEN? .......................................... 243
BARTÓCZ ILONA : JÖN A MIKULÁS!.................................................................. 244
FÉSŰS ÉVA: JÁTÉKORSZÁG KIS MACKÓJA ................................................... 246
KOZSÁR ZSUZSANNA: TÉLAPÓ KIS BARÁTAI ................................................. 249
CSUKCS NÉPMESE : A NAPLOPÓ MEDVE .......................................................... 252
VARGA SAROLTA: TÉL KIRÁLY ÉS SZÉL KIRÁLY
BARÁTSÁGA ...................................................................................................... 253
VÉGH GYÖRGY: MÓKA MIKI MACKÓJA ......................................................... 255
VARGA KATALIN: A BARNA MACKÓ KUCKÓJA ............................................ 257
A KIS FA ÉS A NYULAK ................................................................................... 259
GORJAN PETREVSZKI: A SZOMORÚ MUZSIKUS .............................................. 260
ÚJHELYI ÉVA FORDÍTÁSA: A KIS GIRBE-GÖRBE FENYŐ ......................................... 261
ARANY LÁSZLÓ: A KISMALAC ÉS A FARKASOK ........................................... 262
BALÁZS ANNA: KI LAKIK ODABENN? ............................................................. 264
MIHAIL PLAJCKOVSZKIJ: A LEGÉRDEKESEBB SZÓ ......................................... 265
ELŐSZÓ HELYETT

„Szól a mese, s még ha zordul

indul is, de jóra fordul. Minden jó,
ha jó a vége... itt a vége, juss el
véle.

Jobban mondva, el ne juss, lassan

járj, de messze juss mesék útján
barangolva, csodák földjén
csatangolva!"
TAVASZ
BALÁZS ANNA: A KIKELET POSTÁSAI

- Az idén késni fog a tavasz! - híresztelte a kertek alján a lódarázs.

- Micsoda? Késik a tavasz? - csilingelték ijedten a hóvirágok.
- Nem lesz tavasz? - forgatták sárga bóbitájukat a pitypangok.
- Hol a tavasz? - dudorászta a szellő.
- Züm-züm, a tavasz, a tavasz, jön-e már? - döngicsélték a méhek.
- Kukucs! Van tavasz, nincs tavasz? - kukkantottak ki viaszka-
lapjuk alól a cseresznyevirágok.
- Persze, hogy van, csak én bezártam a házamba. Itt cipelem a
hátamon - incselkedett Csigabiga néni - és addig ki nem engedem
onnan, míg valaki alaposan rám nem ijeszt.
Futótűzként terjedt a hír, hogy a tavaszt fogva tartják.
- Brekeke-keke! - brekkentette a béka Csigabiga néni felé, hogy
nagyon megijessze, de nem sikerült.
- Mik-mak-muk! - kiáltotta el magát egy harcias kis hangya. Ez is
hiába volt. Csigabiga néni tovább hintázott egy vastag fűszálon.
Ekkor érkezett oda Gyuri, a kisdiák.
- Ni-ni! Itt egy csigabiga! - rikkantott akkorát örömében, hogy
Csigabiga néni hetet bukfencezett rémületében, s úgy visszabújt háza
mélyébe, hogy ha netalán ott lett volna a tavasz, hát egyből
kifüttyentette volna.

Ijedtében a nevét is elfelejtette.

Úgy megijedt, majd elsüllyedt.
V. HMELJNYICKIJ: TAVASZ

Megérkezett a tavasz!
A földet körös-körül még hó borítja, a fák álmosak és feketék.
Egyedül a Nap vette észre a tavasz megérkezését, és elmosolyodott.
- Mosolyog a Nap! - csicseregték a verebek.
- Ká-r-r! Kire? - károgták a varjúk.
- Kire! Kire! Mindenkire! - trillázták a fülemülék.
- Énekelnek a madarak! - mozdult meg a fehér hó alatt a
patakocska, és széthordta, szétcsörgedezte szerte a világon a hírt: - Itt a
tavasz! Itt a tavasz! Itt a tavasz!
Meghallotta a medve is, és abban a pillanatban elszállt az álma.
Előbújt a barlangjából, s mellső lábait széttárva megiramodott, mintha
fel akart volna
reppenni.
Amikor a tavasz látta
és hallotta, mennyire
örül mindenki a jöttének,
nagy melegség töltötte el
a szívét. Ha jégcsap lett
volna, minden bizonnyal
elolvad a
meghatottságtól.

Dagad a szíve az örömtől.

B. WEBER: FECSKÉK ÉS MÁS MADARAK

Tavasz van. Jó melegen süt a napocs-

ka. Messze délről, hosszú vándorú íjukról
már a fecskék is visszatértek. Ismét
ugyanazon a helyen raknak fészket ma-
guknak, mint tavaly.
Általában ereszek alá fészkelnek,
sárból, szalma- és fűszálakból készítik
gömbölyű fészkeiket. Azt mondják,
fecskét látni szerencsét jelent.
Ha a fecskék magasan repülnek, szép
idő lesz, ha alacsonyan, esni fog az eső.

Ismeritek ezt a versikét:

„Fecskét látok, szeplőt hányok,
selymet gomholyítok!"

Az erdőben gyakran lehet hallani a kakukk kiáltását. Állítólag ez is

szerencsét hoz. Mindenesetre különös madár a kakukk.
Képzeljétek el, ő nem épít magának saját fészket, hanem be-
csempészi a tojásait más madarak fészkébe, hogy azok viseljék
gondját. így nem kell azon fáradoznia, hogy felnevelje fiókáit, hanem
helyette gondtalanul kakukkolhat naphosszat az erdőben.

Szerencse próbálva jó.

A szerencse szárnyon jár, akire száll az jól jár.

9
MÉSZÖLY MIKLÓS: TÍZ KICSI BARÁT

Kicsi kínai fiúcska volt Liu.

Édesapja már kora reggel dolgozni ment a gyárba, édesanyja meg a
szántóföldre indult kapával a vállán. Liu otthon maradt egyedül a
házban - és a világon semmi dolga nem volt. Elhatározta, hogy ő is
dolgozik valamit. Kapát, seprűt keresett elő, és kiment az udvarra.
Az udvaron temérdek sok kő és szemét volt. Liu szépen felsöpörte
az udvart, a köveket kosárba gyűjtötte, és a ház közelében folydogáló
patak partjára hordta. Aztán vette az ásót, és virágágyakat csinált.
Mikor elkészültek, Liu magot vetett beléjük, vödörben vizet hozott, és
gondosan megöntözte valamennyit. Miután evvel is elkészült, szép
tisztára megmosta a kezét. Akkor aztán leült pihenni a fa alá. Liu
édesapja délután hazajött a munkából, és mindjárt megkérdezte:
- Ki hozta rendbe az udvart?
Liu így válaszolt:
- Tíz kis barátom segített nekem.
Aztán édesanyja is hazajött a szántóföldről, ő is megkérdezte:
- Ki csinálta ezeket a virágágyakat? Liu
megint csak így válaszolt:
- Tíz kis barátom segített nekem.
- De hát hol van a te tíz kicsi barátod? - csodálkozott az anyja és az
apja.
- Nézzétek! - szólt Liu, és
felemelte két kezét. - Az én tíz
ujjam az én tíz kicsi barátom!

Munka után édes a pihenés.

A munka és a boldogság egy úton jár.
BALÁZS ANNA: LIBIKÓKA ÖRÖME

- Unatkozom. Már egészen berozsdásodtam a nagy tétlenségben.

Nem történik körülöttem semmi, semmi... Hol vagytok, aranyos kis
gyerekek? Miért nem jöttök már libikókázni? Elolvadt a hó. A hátamat
langyos napsugár melegíti. Hát ti ezt nem érzitek? Jöjjetek! Vidítsatok
fel!
így siránkozott a libikóka a játszótér egyik sarkában. Veréb Juci a
télen néha-néha meglátogatta az elárvult libikókát, és hírül vitte neki,
hogy a gyerekek most a jégen korcsolyáznak, vagy a domboldalon
szánkáznak. De egy ideje Juci is nyomtalanul eltűnt. Mi történhetett
vele? Talán csak nem esett valami baja?
Ó, nem, nem! Veréb Jucit éppen ebben a pillanatban ereszkedett le
a libikóka ég felé meredő deszkájára.
- Ide figyelj, barátom! - csiripelte vidáman. - Jó hírt hozok neked.
Nagy csapat vidám gyerek közeleg a játszótér felé. Hallod-e
hangjukat, messze szálló dalukat?
- Igen, igen! - nyikordult fel örömében a már rozsdásodni kezdő
libikóka.
A következő percben a gyerekek megrohamozták. Felültek rá, ki
tudja, hányan. Hintáztak, nevetgéltek, kiáltoztak.
Eleinte kissé rozsdásan nyikorgott a libikóka, de a nagy lendületben
lassan kitisztult a hangja:
kifényesedtek csavarjai, és
ragyogott, csillogott a kora
tavaszi napsütésben.
Most már nem, egyáltalán
nem unatkozott.

Le van törve, mint a bili füle.

A bú sem tart örökké.
MÉSZÖLY MIKLÓS: PIPISKE ÉS A FŰSZÁL

Láttatok már pipiskét? Olyan apróka madár, hogy akár a mar-

kotokban is elférne. Barna a háta, fehér foltos a szárnya. Kint lakik a
réteken, bokrok alá rakja a fészkét. Nagyon jókedvű madár. Ahogy
felkel a nap, a pipiske is talpon van. Mint a nyíl, fölrepül a magasba,
és ott dalolgat. Ha megunja, megint csak visszaszáll a mezőre. Egyszer
éppen a mezőn csicserikélt. Meglátott egy fűszálat.
- Nicsak, milyen nagy fűszál! Nagyobb, mint én! Mi lenne, ha
kihúznám?
S mindjárt belecsimpaszkodott, elkezdte húzni erősen. Odament a
barázdabillegető és a tövisszúró gébics. Az egyik a farkát billegette, a
másik a csőrét csattogtatta.
- Mit csinálsz, pipiske? - kérdezték kíváncsian.
- Kihúzom ezt a fűszálat!
- Aztán mért húzod ki?
-Azért, mert nagyobb nálam! - szólt hetykén a pipiske. A két madár
összenézett, elnevették magukat.
- Tudod mit, pipiske? Ha már kihúzod, húzd ki ezt a bokrot is, ez is
nagyobb nálad.

A pipiske bólogatott:
- Bizony, azt is kirántom, csak előbb a fűszállal végzek.
 S húzta, húzta, míg csak el nem szakadt. Akkor egyszeribe
hátrahömbülödött, és a fenekére csüccsenl. Azt hiszitek, mérges volt?
Cseppet se. Talpra ugrott, s azt kiáltotta!
- En is így akartam!
Aztán mint a nyíl, fölrepült a magasba, és ott csicserikélt. Mikor
megunta, visszaszállt a mezőre, és bebújt a bokor alá. Ha a bokrot is
kihúzta volna, bizony nem tudom, most hol aludna.

Sokat képzel magáról.

Magasan hordja az orrát.
SZUTYEJEV: A HÁROM KISCICA

Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér meglátott egy
egeret, és - uccu neki! - utána futottak. A kisegér beugrott a
lisztesládába A kiscicák - hopplá! - utána. A kisegér elszaladt.
A ládából pedig három fehér cica mászott ki. A három fehér kiscica
meglátott az udvaron egy békát, és - uccu neki! - utána futottak.
A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe. A
kiscicák - hopplá! - utána.
A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből előbukkant
három fekete kiscica.
A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát, és -uccu
neki! - utána ugrottak.
A halacska elúszott, és a tóból kimászott három csuromvizes
kiscica.
Es a három vizes kiscica elindult hazafelé. Útközben szépen
megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak; egy fekete, egy szürke és
egy fehér kiscica.

Futott, mint a nyúl.

Minden jó, ha jó a vége.
ZELK ZOLTÁN: A HÓVIRÁG

Az erdőket, mezőket hó borította, de a hó alatt a kis fűszálak

ébredezni kezdtek már mély álmukból.
- Alszol még? - suttogta szomszédjának az egyik fűszál.
Bizony, aludt az még, de a suttogásra fölébredt: azt hitte, a szellő
szólt hozzá, ezért még boldogan mosolygott is, mert éppen azt
álmodta, hogy harmatcseppben fürdik, és napsugárban szárítkozik. De
szomszédja hamar visszaterelte a valóságba:
- Miért mosolyogsz?
- Nem a szellő hív játszani? Erre
elnevette magát a füvecske.
- Jól mondod! Mert a szellő olyan erős, ugye, hogy leszedi rólunk
ezt a vastag fehér dunyhát!
A másik fűszál csak most tért magához.
- Ah! Hát még mindig hótakaró alatt vagyunk! Még mindig nem
láthatjuk az eget, a napsugarat!
Olyan szomorú lett, hogy bánatában a másik oldalára akart fordulni.
- Aludjunk inkább! Legalább szépet álmodunk!
- Ne aludj! - suttogta a másik. - Nézzük meg, mi van a világban.
- Hogyan nézhetnénk meg mi azt, gyenge kis fűszálak, a nagy
hótakaró alatt! Ha akárhogy erőlködünk is, akkor sem tudjuk kidugni
fejünket a nehéz hótakaró alól.
De a másik fűszál nem nyugodott meg ebben.
- Meg kell keresnünk a módját!
- De hogyan?
Az első fűszál nem soká törte a fejét, hamarosan megszólalt:
- Én már kitaláltam!
Még jobban odalapult a földhöz, hallgatódzott. Aztán megko-
pogtatta a földet.
- Fölébresztem a föld alatt alvókat - mondta titokzatosan.
- Hallják is azok! Még nálunk is messzebb vannak a napvilágtól.
De a kis fűszál szorgalmasan kopogtatta a földet, és reménykedve
hallgatódzott. Nemsokára aztán mozgolódást vett észre a föld alatt.
Megörült a kis fűszál.
 - Jó reggelt! - kiabált jó erősen. - Kialudtátok magatokat?
A hóvirág még zsenge zöld csíraágyában aludt, de a kiabálásra
fölébredt, és figyelni kezdett, meg is szólalt álmos hangon:
- Ki az, mi az?!
- Fűszálacska! - volt a válasz.
Megörült a hóvirágcsírácska, egyszerre víg lett.
Hát ti már fölébredtetek? Akkor én sem leszek rest! Kiugrott
csíraágyacskájából, bimbófejét nekifeszítette a földnek, s egyszeriben
ott állt a fűszál előtt, boldogan ölelték meg egymást.
- Csakhogy itt vagy! - mondogatták a fűszálak.
Igen ám, könnyű volt a jó puha földből kibújni - gondolta az első
fűszál. - De hogyan lehet a nehéz hótakaró fölé kerülni?
- Te voltál az egyetlen reményünk - mondta a másik fűszálacska. -
És tudtam, hogy te bátor és erős vagy, és hírt adsz nekünk a
nagyvilágról. Mert meguntuk már a sok alvást. Szeretnénk napvilágot
látni és megtudni: van-e már meleg napsugár.
A hóvirágbimbócska nem kérette magát, hiszen neki is ilyen vágyai
voltak. A két fűszál észre se vette, a hóvirág már a szabad ég alól
kiáltott hozzájuk:
- Jaj de fényes a napvilág! Jaj de szép az ég!
Amint a napsugár tekintete a hóvirágra esett, úgy körülölelte
langyos sugarával, hogy a hó is olvadozni kezdett.
A két fűszál fölött egyszerre csak világosodni kezdett. Nemsokára
ott álltak ők is a szabad ég alatt.
- Most már nemsokára jön a szellő is - mondta az első fűszálacska a
szomszédjának.
- És akkor úgy lesz, mint ahogyan álmodtam - válaszolta a másik
füvecske - harmatcseppben fürdöm, s napsugárban szárítko-zom. A
hóvirág szelíden mosolygott rájuk, s fehér bóbitáját a nap felé
fordította.

Sándor, József, Benedek, hozzák a jó meleget.

József nap után kalapáccsal se lehetne visszaverni a füvet.
BARTÓCZ HONA: HOGYAN BARÁTKOZOTT ÖSSZE A
KISCICA ÉS A KISKACSA?

A sötét erdő szélén állt egy egészen apró házikó. Az apró házikó
előtt akkora kert, hogy beesteledne, mire körbejárná az a csöpp
kiskacsa, amelyik kora reggel elindult világot látni. Ment a kiskacsa,
ballagott csak úgy magában, mert nem volt egyetlen testvérkéje sem.
Egy körtefa alatt totyogott éppen, mikor szembe jött vele egy
magányos kiscica.
- Jó reggelt, kiscica! - köszönt udvariasan a kiskacsa. - Egyedül
vagy te is?
- Jó reggelt, kiskacsa! - biccentett a cica. - Egyedül vagyok, de ezen
nincs mit csodálkozni. A világon nagyon sok a magányos kiscica. De
olyat még senki se látott, hogy egy kiskacsa magányosan sétálgasson.
A kiskacsák mindig seregestül totyognak, úgy tudom.
- Igaz, de én mégiscsak magányos kiskacsa vagyok. Mondd, kis-
cica, nem akarsz a barátom lenni?
- Szíves örömest - mondta a kiscica -, kettesben mégis jobban lehet
játszani. Legyünk hát jó barátok!
- Jó! - hápogott boldogan a kiskacsa. - Először is menjünk úszni!
- Úszni? - hökkent meg a kiscica. - Nem tudok én úszni, egy
csöppet sem tudok?
- Nem nehéz mesterség - biztatta a kiskacsa a kiscicát. - Rádobod
magad a vízre, egyet-kettőt evezel a talpacskáddal, szárnyacs-káddal, s
máris úszol! A tollacskádról meg szépen lepereg a víz...
- Csakhogy nekem nincs szárnyacskám! És nem széles a talpacs-
káin, nézd, egészen más, mint a tiéd! És azt hiszem, tollacskám sincs.
A kiskacsa alaposabban megnézte a kiscicát, és nagyon nekibúsult:
- Nem, valóban nincs egy csöpp szárnyacskád, egy csöpp tollacs-
kád sem!
- Játsszuk inkább azt, hogy fára mászunk! - ajánlotta a cica.
- Kiereszted a kar mocskaid, belevágod a fa törzsébe, és ka-
paszkodsz!
- Csakhogy nekem nincsenek karmocskáim! - búsult a kiskacsa. -
Nem úszhatunk együtt, nem mászhatunk a körtefára, azt hiszem, nem
is leszünk jó barátok, magányos kiskacsa maradok én mindörökre, te
meg magányos cica.
Ebben a pillanatban észrevették, hogy feléjük rohan egy fekete
kiskutya.
- Jaj, félek! - nyávogott a kiscica. - Jaj, félek! - hápogott a kiskacsa.
- Jaj, de félünk! - mondták mind a ketten, és félelmükben szorosan
összebújtak. A fekete szőrű puli meg elvágtatott mellettük, esze
ágában sem volt bántani őket.
A puli eltűnt, a kiskacsa meg a kiscica egymásra bámult, aztán így
hápogott a kiskacsa:
- En ugyan nem tudok veled fára mászni, te ugyan nem tudsz
velem a tavon úszni, de itt, a körtefa tövében olyan jól tudunk együtt
félni! En azt hiszem, mégiscsak jó barátok leszünk.
- Igen! - ujjongott a cica. - Nagyon jó, ha egy magamfajta ma-
gányos cica összebújhat a barátjával, mikor éppen fél.
Magam is így gondoltam - mondta a kiskacsa, és az ugrándozó cica
mellett totyogva folytatta világjáró útját a nagy-nagy kertben.

A jó barát drágább az aranynál.

Ki szükségben barát, az valóban barát.
ANGOL MESE: A FEKETE CSIBE

Szép, derűs áprilisi nap volt. A nap ragyogóan sütött, a gyü-

mölcsfák már mind kivirítottak a majorság kertjében, lyúkanyó, aki
már hosszú napok óta álmosan, békésen gubbasztott a tojásain,
hirtelen felült és tágra nyitotta a szemét.
- Érzem, hogy most valami történik! - gondolta magában. És
csakugyan, történt is valami. Ki-kop-kop! Kip-kop-kop! Cip-cip!
- Á, a tojáskáim töredeznek! - mondta tyúkanyó nagyon elé-
gedetten. Azután szép óvatosan leszállt a fészekről és benézett.
- Itt vannak! Kibújtak! Jaj, de szépek! - csipogott boldogan. A
fészek mélyén hat bársonyos, pelyhes csibe húzódott meg!
- Egy, kettő, három, négy, öt - számolta az öt kis sárga fejecskét.
Nem tudott választani, melyik szebb, kedvesebb közülük. De azután
egyszerre csak csodálkozva hallgatott el. - Hat! - mondta végül lassan
és csodálkozva pislogott a hatodik kicsinyére. Isten tudja, ez egészen
más volt, mint a többiek, nem is volt sárga, hanem koromfekete. -
Furcsa! - mondta tyúkanyó fejét csóválva. -Nagyon furcsa!
Most, hogy a kis csibék végre kibújhattak a tojásokból, nagyon
kíváncsiak voltak a nagyvilágra. Alighogy a nap másnap reggel
bekukucskált a majorság udvarába, a csibék már ébren voltak és
csipogva követelték, hogy tyúkanyó vigye el őket sétálni.
- Előbb hadd látom, hogy itt vagytok-e valamennyien - mondta
Tyúkanyó. Egy, kettő, három, négy, öt, hhh... - De Tyúkanyó
elhallgatott, amikor a hatodik fiókájára, a koromfekete csibére nézett. -
Hat! - mondta ki végül kételkedő hangon és oldalra hajtotta a fejét,
mialatt sokáig tűnődve nézte ezt a hatodik, furcsa kis csibét.
- Kotkotkot! - mondta gyöngéden. A kis csibék mind köréje
gyülekeztek és kivezette őket az udvarba.
Megmutatlak benneteket az édesapátoknak mondta Tyúkanyó
büszkén és megindultak a ragyogó napfényben.
A kakas is nagyon örült kis pelyhes sárga csibéinek és elját-
szadoztak együtt. De amikor hazafelé indultak, szegény Tyúkanyó
nagyon megijedt. Éppen a tó mellett haladtak el, amikor az a hatodik,
koromfekete kis csibe egyszerre csak elszaladt mellőle, és mielőtt még
visszatarthatta volna, egyenesen belefutott a tóba!
- Gyere vissza! Gyere vissza! - kiáltotta szegény Tyúkanyó és
szaladt, szaladt a tó körül, kétségbeesetten verdesve szárnyaival. De
akkor szerencsére Hápháp, a bölcs, öreg gúnár jött vele szemben.
- Ne féltsd a kicsinyedet! - mondta. - Nagyon jó helyen van a
vízben. Nem történik ott semmi baja. Majd kijön, ha kedvére kiúszta
magát. - Es az öreg Háphápnak igaza volt. Kormos nemsokára kiúszott
a vízből, megrázta tollacskáit és láthatólag nagyon elégedett volt.
Hápháp bölcsen elmagyarázta Tyúkanyónak, hogy kacs a tojás
keveredett az ő tojásai közé és a kiskacsák igazi hazája a víz. De
képzelheted, hogy megijedt szegény Tyúkanyó.

Tátva maradt a szája a csodálkozástól.

Minden csoda három napig tart.
KOVÁCS KLÁRA: A BÁRÁNYKA ÉS A PATAK

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bárányka. Vidáman leg-
elészett a selyempázsiton.
- Bé-bé-bé, be-be-be! - bólingatott, amikor selyemfűvel jóllakott.
- Be-be-beee! Friss vizet iszom most már! - mondogatta.
Ugrándozva, jókedvűen ment a patakhoz, de szomorúan, bánatosan
látta, hogy a patak medrében nincs víz. Könyörögve szólt a patakhoz:
- Patakocska, adjál vizet!
- Biz én nem adok, mert nincs vizem, bárányka! - válaszolta a
patak.
Bánatosan ment-mendegélt a bárányka. Talált egy nagy kősziklát.
Odaállt a kőszikla elé, amely elzárta az utat a forrás elől.
- Kőszikla, engedj utat a forrásnak!
A kőszikla nem engedett utat a forrásnak, a forrás nem táplálta a
vízzel a patakokat, a patak nem adott vizet a báránykának.
Bánatosan ment, mendegélt a bárányka. Találkozott egy bikával, így
szólt a bikához:
- Bika, gurítsd el a kősziklát
A bika nem gurította el a kősziklát, a kőszikla nem, engedett utat a
forrásnak, a forrás nem táplálta vízzel a patakot, a patak nem adott
vizet a báránykának.
Bánatosan ment, mendegélt a bárányka. Tklált egy botot. így szólt a
bothoz:
- Bot, verd meg a bikát!
A bot nem verte meg a bikát, a bika nem gurította el a kősziklát, a
kőszikla nem engedett utat a forrásnak, a forrás nem táplálta vízzel a
patakot, a patak nem adott vizet a báránykának.
Bánatosan ment, mendegélt a bárányka. Talált egy kis parazsat.
Odakiáltott a parázsnak:
- Parázs, égesd el a botot!
Fut a parázs: zsr, zsr, z s r é g e t i a botot! Fut a bot: riccs-reccs,
riccs-reccs veri a bikát! Fut a bika: bfuj, bfuj, bfuj gurítja a
kősziklát! Fut a kőszikla: dri-dru, dri-dru, dri-dru utat enged a
forrásnak! Bezzeg a forrás: bigy-bugy, bigy-bugy, bigy-bugy táplálja a
patakot! Fut a patak: licsi-locsi, licsi-locsi, licsi-locsi, adott vizet a
báránykának!
Bizony, ha a patak nem adott volna vizet a báránykának, az én
mesém se érne még véget.

Szomorú, mint aki rosszat álmodott. Nagy

bánatban nehéz víg arcát mutatni. Borúra
derű.

22
ANGOL MESE: TOTYOGÓ-KOTYOGÓ TÁRSASÁG

Nagyon takaros kis pelyhes, sárga kacsák voltak.

- Szépek, mint az angyalok! - mondta boldogan Kacsa anyó a
szomszédasszonyának. - És amellett olyan szófogadók és enge-
delmesek, hogy igazán öröm mellettük az életem.
Mindennap levitte kicsinyeit a tópartra, hogy úszóleckét adjon
nekik. Csakhamar valamennyien éppen olyan jól tudták a fejüket
lebuktatni, a vízben bukfencet vetni, akár csak az édesanyjuk.
Azaz, valamennyien, kivéve egyet. Gólyaláb, a legpelyhesebb kis
fióka nem tudott és nem akart úszni! Engedelmesen követte a többieket
a víz pereméig, sőt még egyik lábacskáját is hajlandó volt
megmártogatni benne. De ennél tovább azután a világ minden
kincséért sem ment.
- Kotykotykoty-háphápháp! - mondták megbotránkozva a testvérei
és Gólyaláb tudta, hogy ez a legnagyobb sértés.
Kotykotykoty-háphápháp, ezzel azt akarták mondani, hogy ő a
leggyávább kis fickó a világon! Sírva menekült Kacsa anyó védő-
szárnyai alá és elrejtőzött a jó puha tollak között. De idővel még Kacsa
anyó is megneheztelt rá.
 - Gyere, Gólyaláb! - mondta határozottan. - Meguntam már ezt a
csacsiságot, végre is nem vagy már pólyás, ideje, hogy okosan vi-
selkedj! Csak nem akarod, hogy szégyent vallják veled?
Nem, ezt a világért sem akarta és Gólyaláb nagy kétségbeesésében
végre elszánta magát. És így másnap, amikor kisétáltak a tópartra,
egyenesen nekiment a tónak és addig-addig lépkedett a vízbe, míg már
egészen a csőréig ért.
- Tudom, hogy belefulladok, tudom, hogy belefulladok! - gondolta
magában szegény Gólyaláb kétségbeesetten és addig-addig csipogott,
verdesett a szárnyaival, míg Kacsa anyó sietve odaúszott hozzá és
kisegítette a partra.
- Látod, anyó, most megpróbáltam, de biztosan tudom, hogy úgyse
tanulok meg sohasem úszni! - mondta bánatosan Gólyaláb. - Akarod,
hogy még egyszer megpróbáljam?
Kacsa anyó látta, hogy mennyire megijedt szegény kis Gólyaláb.
- Talán jobb, ha egyelőre nem teszel újabb kísérletet - mondta
szelíden - mert bizonyos, hogy te egészen más vagy, mint a többiek és
lehet, hogy a víz nem tesz jót neked.
Gólyaláb megnyugodva sütkérezett a jó napon, amikor látta, hogy a
majoros csodálkozva hajol hozzá, figyelmesen nézegeti, azután
óvatosan a kezébe veszi.
- Nini, kiscsibe került a kacsák közé! - kiáltotta.
Ebben a pillanatban odatotyogott Kacsa anyó és csodálkozva látta,
hogy a majoros elviszi Gólyalábat és odateszi a szomszédnője, Tyúk
anyó csibéi közé.
- Háphápháp! - mondta Kacsa anyó. - Nem csoda, ha szegény kis
jószág nem szerette a vizet! Tehát nem is kacsa, hanem csibe!
Alighanem valaki tyúktojást rakott az én tojásaim közé. Ma délután
meglátogatom Tyúk anyót és megbeszélem vele ezt a bolond históriát!
Azóta Tyúk anyó és Kacsa anyó egyformán szeretik a kis
Gólyalábat.

Minden csoda három napig tart. Ki

mit szeret, kedves az annak.

24
SZILÁGYI ANNA: KI-KI A MAGA ÚTJÁN?

Kakaska és a kiskacsa a hátsó udvarban laktak. Együtt nevelkedtek,

és mindenki jó barátoknak tartotta őket. Amikor a kiskacsa szomjas
lett, és az itatóhoz szaladt, kiskakas is utána eredt csupán azért, hogy
egyetlen percig se hiányozzon pajtása mellől. Máskor meg, amikor a
kiskakas szökkent fel a szemétdomb tetejére, hogy kapirgáljon egyet, a
kiskacsa is nekirugaszkodott a számára hegynyi magasságnak, és ott
téblábolt a kakaska mellett.
Egyszer azonban olyan dolog történ kettőjük között, amelyre csak
szégyenkezve tudtak visszagondolni. Azzal kezdődött, hogy elhatároz-
ták, másnap elmennek kirándulni. A nagyok: kacsák, libák, tyúkok, sőt
még Dingó, az örökké ugató házőrző is gyakran tettek kisebb-nagyobb
sétákat a környéken. Korán reggel, amikor még fel sem száradt a
harmat, a kiskacsa és kakaska szaporán lép-kedtek a kerítésajtó felé.
Éppen nyitva találták, így könnyűszerrel kijutottak a rétre. Majd
elakadt a lélegzetük. Ha jobbra néztek, a távolban egy óriási víztükröt
pillantottak meg. Balfelől pedig egy gyönyörű, virágokkal telehintett
mező terült el előttük. Itt-ott bokrok, messzebb, a mező szélén jókora
domb emelkedett.
- Milyen szép úszómedence! En még ilyent nem is láttam! ámult el
a kiskacsa.
- Odanézz! - kiáltott a kakaska lelkendezve, és a mezőre meg a
dombra mutatott.
- Gyere, kakaska, siessünk! - S a kiskacsa máris elindult a tóhoz
vezető gyalogúton.
- Ne arra menjünk! - húzta vissza a kakaska. - Szaladjunk inkább
ahhoz a dombhoz!
- No de kakaska! Ezt komolyan mondod? - nézett szemrehányóan a
kiskacsa. - Miért ne úszkálhatnánk a tóban?
Szó szót követett. Mindegyik a magáét hajtogatta, és alaposan
összevesztek. Már magasan járt a nap, és még mindig a kertajtóban
toporogtak.
 - Ti még mindig itt? Csak nincs valami bajotok? kérdezte tőlük
Dingó a sok futkározástól lihegve.
Miután végighallgatta mindkettőjüket, röviden így szólt:
- Minek vitatkozni ezen a semmiségen? Menjetek külön-külön:
kakaska a dombra, a kiskacsa pedig a tóra.
- Hogyan mehetnénk külön, hiszen barátok vagyunk! - kiáltották
azok méltatlankodva.
- Talán csak hiszitek. Ha barátok lennétek, már rég megegyeztetek
volna.
£ szavak után kakaska és a kiskacsa szemlesütve bámulták a földet,
mert a vüágért sem mertek volna egymásra nézni.

Barátságban egy kis veszekedés olyan jó, mint étekben a bors.

Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!

26
MARC HEINRICH: PANCSOLÓ CSIBÉK

A tyúkanyó már alig várta, hogy kiscsibéi kikeljenek. Végre elér-

kezett a nap, amikor mocorgás hallatszott a héj jak alól, melyeken már
oly régóta kotlott. És, íme, az első! Röviddel ezután már ott
szemelgetett a tyúkanyó csibéivel az udvaron. De hát ez meg mi a
csoda? A csibék alighogy jóllaktak, fogták magukat, besétáltak a
közeli tavacskába, s jókedvűen uszikáltak ide-oda. A tyúk annyira
megrémült, hogy csaknem csuklani kezdett. A galambok meg gú-
nyolódtak a tetőről: „Na téged aztán jól beugrattak!" - nevették. „Te
kacsa tojásokat költöttéi ki,..!" Meglepetésükre azonban a tyúkanyó
így válaszolt: „Persze, hogy kacsa-tojásokat! Tudtam én azt jól!"
„Akkor meg mit kárálsz olyan idegesen?" - kérdezték a galambok.
„Dehogy kárálok!" - védekezett a tyúk. „Csak a kicsiket tanítom
úszni..." Ekkora talpraesettség láttán a galambok már befogták a
csőrüket, a tyúkanyó pedig kedvére kárált tovább.

Tévedni emberi dolog.

friss cselekvés, friss gondolat aranyat ér.
HELGARD CORLIK-BUHTZ: CSIP, A TALÁLT CINKE

Csip nem más volt, mint egy kis cinkefióka. Egy juharfa magas
koronájában látta meg a napvilágot, és öt testvérke közül ő volt a
legfiatalabb. Bizony szűk lett a hely a fészekben, mikor mind az öten
kikeltek, és ugyancsak össze kellett bújniuk, Sok dolgot adott a
szülőknek, míg a kis siserahad étvágyát csillapították. Csip, a
legkisebb rendszerint rosszul járt, mert erősebb testvérkéi fél-
relökdösték, amikor az anya- vagy az apacinke élelmet hozott a
csőrében. Csip egy kicsit visszamaradt a fejlődésben, és gyengébb volt,
mint a testvérei.
Egy szép napon nagy vihar tombolt, erősen hajlítgatva a juharfa
ágait, úgyhogy a kiscinkék fészke is ide-oda himbálózott.

28
 Jól belefúrták magukat a fészek mélyére, miközben Csip kiszorult a
peremre. Persze Csip teljes erőből kapaszkodott. Amikor a vihar
megint istenigazából megrázta a fát, Csip végül is kibukfencezett a
fészekből. A vihar egy darabon elsodorta a fától, és Csip földre
pottyant egy kertben. Ott hevert hát tehetetlenül, félig még csupaszon.
Most mindjárt vége lesz, gondolta. Ám hirtelen ott termett mellette egy
nagy bernáthegyi kutya és körülszaglászta. A lehelete meleg volt, de
Csip félt tőle. Csak nem fogja bekapni? Ahogy Csip alaposan
megnézte a kutyát, semmi rosszindulatot nem látott rajta. A
bernáthegyi letelepedett mellette, és halkan vinnyogott, hogy felhívja
magára a gazdija figyelmét, majd hangos ugatásba kezdett. A kert
tulajdonosa mindjárt óvatosan felvette a kis cinkét, és bevitte magával
a házba.
Csípnek a szerencsétlenségben még szerencséje volt, mert olyan
emberekhez került, akik szerették, ezt megtapasztalhatta a következő
hetekben. Egykettőre szereztek neki egy ketrecet, és puha kis fészket
készítettek benne, ahol hamarosan nagyon jól érezte magát. Óránként
etették finom lisztkukaccal és minden egyébbel, amire csak szüksége
van egy fiókának, hogy gyorsan erős és nagy madár legyen. Egyszer
még távoli útjukra is magukkal vitték, hogy rendszeresen
gondoskodhassanak róla. így nőtt, növekedett, gyönyörű tollruhája és
pompás szárnyai lettek. Már ide-oda röpködött a lakásban, és örült az
életnek.
Egy szép napfényes reggel Csip az egyik ablakot nyitva találta,
pazar fűszeres illat áradt be rajta. Nagy ívben körberepülte a szobát,
majd egyenesen a kertbe, onnét pedig a juharfára, ahol a szülei fészke
volt.
De azok már elköltöztek, így Csip visszarepült a házba, ahol oly
nagy szeretettel befogadták. Ezentúl Csip naponta kirándult a szabadba
a nyitott ablakon át, és csak etetés idejére tért vissza. Egy szép napon
vendéglátói hiába várták. Felnőtt, most már tudott magáról
gondoskodni.

Egy kis segítség többet ér, mint egy rakás részvét.

Akkor tégy jót, mikor kell, s ahogy kell úgy tégy!
ÁKOSSY ESZTER: A SZIVÁRVÁNY BARÁTAI

Hirtelen felhők borították el az eget, és nagy vihar kerekedett.

Süvített a szél, majd esni kezdett, A mező lakói riadtan igyekeztek
búvóhelyükre. A nyulak föld alatti üregekbe, a mókusok odúkba
húzódtak, a szarvasok sűrű bokrok rejtekében bújtak meg. A
tapasztalatlan pillangók ijedt rebbenésekkel kerestek száraz menedéket.
- Jaj-jaj! Vizes lett a szárnyam, hogy fogok ezután repülni? -
kérdezte a Nappali pávaszem.
- Nagyon fázom! Há-áp-ci! - tüsszentett az Égszínű boglárka-
lepke.
- Húzódjunk a virágszirmok alá - mondta unokatestvére, az
Ékes boglárka.
Csak hát az esőben a virágok is becsukták kelyhüket. A kis pillék
bánatosan vonszolták vizes, elnehezült szárnyaikat a fűben. Fölrepülni
sehogyse tudtak.
- Szegény kis pillangóim! Gyorsan gyertek a levelem alá. Igaz, a
csigák néhol megrágcsáltak, de azért mindnyájan idefértek. Szívesen
betakarlak titeket.
- Köszönjük, kedves La- . ------------------------------------------------- ,

Hozzám máskor is,

bármikor eljöhettek.
A lepkék remegve bújtak
egymáshoz a jóságos Lapu
alatt, aki puhán, óvatosan
beborította őket.
Lassan csendesedni kez-
dett a tomboló vihar.
pulevélApő! ff

- Nézzétek, már el is állt az

eső! - kiáltott boldogan a Nappali
pávaszem.
- A napocska is próbál előbújni - mondta vidáman az Ekes bog-
lárkalepke - már otl kukucskál a felhő mögül!

30
 - Száradnak a szárnyaim, próbáljunk meg fölrepülni! - kiáltott az
Égszínű boglárka.
Rázogatták szárnyaikat, törölgették csápjaikat. Éppen indulni
készültek, amikor furcsa, sírásféle hangot hallottak. Valahonnan
föntről jött.
- Brühühühü!
- Hát veled mi történt kedves szivárvány? Mi okod lehet a sírásra?
Olyan szép vagy, hogy öröm tölti el azt, aki rád néz!
- Nézzetek rám! Nem vidítok én már fel senkit. Amikor az előbb
észrevettem, hogy az esőtől elszontyolodtatok, arra gondoltam,
lejövök és felvidítalak benneteket. De a vihar megtépázott. így senki
sem fog többé gyönyörködni bennem. Brühühühü!
A lepkék elszomorodva nézegették a szivárvány meglehetősen
csapzott öltözékét.
- Én szívesen adok neked a levelemből egy kis nedvet, hogy a zöld
csíkodat kijavítsuk - mondta az öreg Lapulevél, és visszafestette a
szivárványra a zöld színt.
- Én sárga és vörös port adok neked a szárnyamból - ajánlotta a
Nappali pávaszem.
- Az ibolyaszínt pedig én festem rád - kiáltotta vidáman az Ékes
boglárkalepke.
-A kékedet én frissítem fel - tette hozzá mosolyogva az Égszínű
boglárka.
A szivárvány ragyogott a boldogságtól. Szebb lett mint valaha. A
pillangók kergetőzve, bújócskázva körbe-körbe röpködték a
szivárvány ívét.
Lapulevél Apó elégedetten nézte őket. De bizony nem sokáig, mert
a simogató napsütésben nagyot ásított és elaludt.
A pipacs épp ekkor simítgatta ki bimbókba göngyölt, összegyűrt
szirmait. Igyekezett nagyon, hogy a tánctól elfáradt pillangók ész-
revegyék és rátelepedjenek pihenni.

Bajban ismerni meg a jó barátot. Sok

kéz, hamar kész.

31
ANGOL MESE: MESE AZ ELTÉVEDT KISVERÉBRŐL

A fészekben kikeltek a tojások: öt kis verébfióka tátogott a mamája

felé. A verébmama megetette, melengette a kicsinyeit, s mikor
nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és
ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje.
Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem
látta sem a mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a
szárnya elfáradt, már nem is tudott röpülni, csak ugrándozott a vékony
lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.

- Befogadsz a fészkedbe? - kérdezte a kisveréb.

- Befogadlak, háp-háp... - mondta a vadkacsa.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp...- mondta a
vadkacsa.
A kisveréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:
- Melengetnél-e a szárnyad alatt?
- Melengetnélek szívesen, kruuú... buk... buruk... - turbékolt a
galamb.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
-Akkor nem melengetlek, kruuú... buk... buruk... - mondta a
galamb.
A kis veréb továbbugrált. Találkozott a bagollyal.
- Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? - kérdezte.
- Szívesen adok, uhuuu - huhogott a bagoly.

32
 - De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
-Akkor nem etetlek meg, uhuuu - mondta a bagoly.
Besötétedett, hideg lett, a kisveréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan
ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke
madarat, az is a földön ugrált.
- Kedves madár - szólította meg a kisveréb a madarat befogadnál-e,
megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom
mondani, hogy csip-csirip!
- Befogadlak, megetetlek, melengetlek, én vagyok a mamád! Egész
nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!
A verébmama hazavitte a fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya
alá vette, s ott melengette reggelig.

Kopog a szeme az éhségtol.

Azt se tudja mitől fázik.
Borúra derű.

33
OSVÁT ERZSÉBET: HINTAMESE

Négy hintát a játszótéren fejtettek egész télen át. Egymás mellett

aludtak ázva-fázva, fagyban dideregve. Puszta lett a játszótér.
Magukra maradtak. Néha varjak károgása riasztotta fel őket szen-
dergésükből. Ám amikor vastag, habos hó borította be és óvta őket a
szúró széltől, hamarosan elszunnyadtak.
Eljött a jeget hozó január, el is ment nemsokára. Utána megérkezett
a fagymarasztó, orrpirosító február. De ő is elkorcsolyázott
csakhamar, mert március közeledett.
Télapó a naptárjára pillantott, és ugyancsak meghökkent.
- No, lejárt a szolgálat, sarkomban a Tavasz - dünnyögte ked-
vetlenül.
Aztán hagyott csapot-papot, hómaradékot, jégmaradékot, és ahogy
tudta, szedte a lábát, hogy mielőbb hazaérjen. El is fáradt a nagy úti
készülődésben, és már szinte várta, hogy fejét puha fel-hopámájára
hajthassa.
Napanyó lekukucskált, megleste Télapót, mosolyogva mondta száz
lányának, száz napsugarának:
- Rajtatok a sor. Fussatok a földre, és ébresszétek fel a téli álmukat
alvókat!
Ilyenek sokan, rengetegen voltak: először a mackókat csalták ki
barlangjaikból, a mókusokat odúikból, a sünöket búvóhelyükről.
Felmelegítették a fagytól dermedt földet, megbizsergették az ibolya,
hóvirág, kökörcsin gyökereit. Ki is bújtak nemsokára, egyik fehér,
másik lila sapkában. Vidáman sütkéreztek a napon, és szippanthattak a
jó szagú levegőből.
Utoljára a játszótérre szaladtak ki a virgonc napsugarak.
- Eleget dolgoztunk - mondták. - Most már játsszunk egy kicsit. És
boldogan hancúroztak, fogócskáztak, ki- és bebújtak az óriás
játékhengerekbe.
- Nicsak hinták! - örültek meg. - Ébresszük fel őket! Nosza, röglön
rájuk szálltak. Játszótársaikat, a Szellőfiúkat kérték meg, hintáztassák,
repítsék őket magasra.

34
 - Pszt! - mondja halkan az egyik Napsugárka a másiknak. Figyelj
csak, valami suttogást hallok.
Es valóban. Felébredtek a hinták, és suttogni, mocorogni kezdtek.
Azt mondja az egyik:
- Testvéreim, alighanem tavasz van már. Róla álmodtam a sötét,
hideg éjszakákon. Hiszen akkor várhatjuk a kis pajtásainkat. Nincs is
szebb muzsika a gyerekkacagásnál - tette hozzá.
- Ó - szólt elmélázva a másik -, mennyire szerettek a kicsik engem.
De sokszor hajba kaptak miattam!
A harmadik lustán nyújtózkodott.
- Jó lesz - mondta -, ha újra eljön a kis huncut Peti. Jókat hinta-
palintáztunk.
A negyedik hinta nagyot ásított.
Nagy álomszuszék volt.
- Mi az, csak nem a Napsugárkák hintáznak rajtam? - kérdezte
örömmel.
- De bizony! - felelték a többiek.
A napsugarak mindent hallottak, és tovarepültek hirtelen.
Nesztelenül besurrantak Petiékhez, Panniékhoz, Zsófiékhoz,
Andrisékhoz, Rékáékhoz.
Megsimogatták a gyerekek haját, megcsiklandozták az orrukat. Fel
is ébredtek tüstént.
Es amikor a napsugárkák elmesélték, hogy mennyire várják őket a
hinták, azon nyomban kipattantak az ágyból. Éppen vasárnap volt. így
aztán gyorsan megmosdottak, és reggeli után siettek ki a játszótérre!
A hinták már messziről megpillantották őket, és csodálkozva
kiáltottak fel:
Ejnye, de megnőttek!

Sándor, József, Benedek, zsákban hoztak meleget

35
URSULA WÖLFEL: A NAGY FÜLŰ NYÚL

Volt egyszer egy nagy fülű

kis nyúl. Óriási füléért a többi
nyúl folyvást kinevette.
- Túlságosan nagy a füled!
Nagy a füled, csúnya vagy! -
csúfolták.
Ez fájt a kis nyúlnak, s a
szíve megszomorodott.
De hiszen én még csak
süldő nyúl vagyok, még nőni
fogok - felelgette a
gúnyolódóknak. S lehet, hogy
a fülem már nem fog tovább
nőni.
Es a kis nyúl valóban
növekedett, de sajnos, a füle
is vele nőtt.
Lám, szemlátomást
csúnyább és csúnyább leszel,
te óriásfülű! - mondogatták
neki a nyulak.
És a nyúl mind szomorúbb
lett, hiszen reménykedése
füstbe ment. Óriási fülével viszont sokkal jobban hallott a többinél.
Meghallotta a bogarak leghalkabb neszezését, az esőkukacok föld
alatti pusmogását, sőt még a legpuhább madárpi-he földre hullását is.
Egyszer a nyulak mind kivonultak a lóhere földekre. A vadász épp
arrafelé tartott a kutyájával. Igaz. meg messze járt, de az óriás fülű
meghallotta.
Fülelt, aztán sebesen, akár egy szclforgóka, lengetni, mozgatni
kezdte a fülét. Minden irányba integetett a fülével. A nyulak
észrevették a jelt, és mind megugrottak az erdőbe. Egyet sem
kaphatott puskavégre a vadász.

36
 Ekkor a többi nyúl így szólt Nagyfülűhöz:
- Mindnyájunk szerencséje, hogy ekkorára nőtt a füled! Tüdőd,
tulajdonképpen nem is vagy te csúnya, Oriásfülu!
És a nagy fülű nyúl elmosolyodott a bajsza alatt, és nem
szomorkodott többé.

Szomorú, mint aki szomorút álmodott.

Szomorú dolog azt bántani, aki senkinek nem vétett.
Borúra derű.

37
FÉSŰS ÉVA: A HÁROM KISKECSKE

Három kecskegida legelt a selymes füvű réten. Egyszer csak látja a

legnagyobbik, hogy vadméhecske hintázik egy fűszálon.
- Kedves kecskegida - kérlelte a méhecske ne legeld le a hintámat,
olyan lágyan ringat!
- Mee-mee-megeszem biz’ én, mert ez a legkövérebb fűszál a
réten! - mekegett haragosan az éhes gida, és már harapta is, úgy, hogy
a vadméh ijedten tovaröppent.
Ráült egy napsütötte levélre. Alig pihent meg rajta, odalépett a
második kiskecske.
- Kedves gida - szólt a vadméh - olyan sokat dolgoztam ma,
nagyon fáradt vagyok, kérlek, ne legeld le ezt a kényelmes levelet!
- Mee-mee-megeszem biz' én, mert ez a legzöldebb a réten! -
válaszolt a kecskegida, és már ropogtatta is a fodros szélű levelet.
Szegény vadméhecske alig tudott elmenekülni. Rátelepedett egy
sárga virágra. Arra lépdelt a harmadik kis gida. Elszomorodott a
méhecske.
- Biztosan te is leharapod ezt a szép virágot, pedig még egy perce
sincs, hogy megpihentem rajta - mondta.
- Mee-mee-meghagyom a kedvedért! - szólt jószívűen a kis gida, és
másfelé ment legelni.
Másnap megint kijöttek a kiskecskék a rétre, de csak sírtak-rít-tak,
egy falatot sem legeltek. A fürj megkérdezte, hogy mi bajuk.
- Jaj nekünk, beteg az édesanyánk! - felelték a kecskék.
Meghallotta ezt a bozótban rejtőzködő, midig éhes ordas farkas.
így gondolkozott magában:
-Hm!... Finom falat lenne mind a három, de ha közéjük ugrom, csak
egyet tudok megragadni, kettő elszalad. Túl kell járnom az eszükön,
hogy mindegyiket megkaparinthassam!
Azzal hazafutott, magára terített egy lenyúzott kecskebőrt, és
alkonyatkor bekopogott a kecskeól ajtaján.
Kinézett a három bánatos kiskecske.

38
 Ki az? Ki kopog
odaki?
- Ne féljetek, én vagyok
Mek-mek doktor bácsi
mondta rekedt hangon a
farkas. Eljöttem, hogy
meggyógyítsam az édes-
anyátokat.
Örömmel be is eresz-
tették.
A farkas megkopogtatta
kemény körmével a
kecskemama hátát, meg-
nézte a nyelvét, azután a
fejét csóválgatta.
- Te már nagyon öreg vagy, kecskéné asszony, és súlyos a bajod, de
a fiaid fürge lábúak és fiatalok. El kell jönniök velem, hogy
megmutathassam, hol találnak gyógyfüvet a bajodra!
Szegény kis gidák nagyon szerették az anyjukat, és mert nem
ismerték fel a farkast a kecskebőrben, nyomban útnak indultak vele.
Elöl ment az ordas farkas, utána a három kecske.
Hát, amint a réten keresztül haladtak, arra repült a tegnapi vad-
méhecske. Ráült a legkisebbik gida szarvára, és megkérdezte:
- Hová mentek, kiskecskék?
- Mek-mek doktor bácsival gyógyfüvet szedni - felelte a gida.
Megrémült erre a méhecske.
- Jaj, nektek, szegények! - suttogta. - Hiszen ez a mindig éhes ordas
farkas! Meglestem, amikor belebújt a kecskebőrbe!
Remegni kezdett a kis gida lába. Mi lesz most vele, meg a gyanútlanul
lépkedő testvéreivel? Hogyan oldjanak kereket? Akkor azt súgta neki a
méhecske:
- Igaz, hogy a bátyáid egy parányi szívességet sem tettek meg
nekem, de te jó voltál hozzám. Ne félj, most meghálálom. A te
kedvedért segítséget hozok mindhármatoknak. Csak annyit tégy, hogy
ha ideérünk, rántsd le a kecskebőrt a farkasról. A többit ránk bízhatod!

39
 Azzal huss!... elrepült, de néhány pillanat múlva egész felhőnyi
vadméhecskével tért vissza.
A legkisebb kecske nekirugaszkodott, és hátulról, a farkánál fogva
lerántotta a farkasról a kecskebőrt. Megtorpant az ordas, de még
meglepődni sem maradt ideje, mert a vadméhek ellepték a fejét, és
orrát, fülét, egész ábrázatát alaposan összeszurkálták.
Üvöltött a farkas kínjában. Nyomban bedagadt a szeme úgy, hogy
azt sem látta, merre szaladjon. Csak csörtetett vakon előre, egyenesen
neki egy mély farkasveremnek. Abba úgy belebukfencezett, hogy
mind a négy lába égnek állt.
Amikor a kis gidák magukhoz tértek az ijedségtől, akkora me-
kegést csaptak, hogy egy egész kecskenyájat odacsődítettek. Azok
éppen hazafelé tartottak a rétről, de amikor megtudták, hogy mi
történt, örömükben eljárták a verem körül a kecsketáncot.
A nagy zsivajt kecskemama is meghallotta. Odavánszorgott, s hát,
amint megpillantotta a veremben a dagadt fejű farkast, fölötte meg a
sok bokázó kecskét, olyat nevetett, hogy tüstént meggyógyult, nem
volt már szüksége gyógyfüvekre.
A farkast másnap meglelték a vadászok, és elevenen elvitték az
állatkertbe. Azóta ott vicsorgatja a fogát a vasketrecben.
Aki nagyon kíváncsi rá, holnap megnézheti!...

Jótéteményedén jót várj!

A jóság kölcsön jár.

40
JÉKELY ZOLTÁN: A HÁROM PILLANGÓ

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér.
Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak,
táncoltak, repdestek jókedvükben.
De hirtelen beborult az ég, közeledett a vihar.
- Repüljünk haza - mondta a sárga pillangó, s ijedten pergette
szárnyát.
- Menjünk gyorsabban - mondta a piros is, a fehér is, s elindultak
gyors szárnyalással.
Éppen jókor érkeztek haza, mert a zápor már megeredt, s egyre
vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső
mind jobban s jobban szakadt.
- Menjünk a sárga tulipánhoz - mondta a sárga pillangó az majd
bebocsát.
S a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, és könyörögni
kezdtek neki:
- Kis Tbli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől. De
a tulipán így felelt:
- A sárgának meg a pirosnak szívesen kinyitom, de a fehérnek nem.
Erre a sárga meg a piros pillangó összenézett, majd így felelt a
szívtelen tulipánnak:
- Ha fehér testvérkénket nem bocsátod be, mi is kint maradunk! A
tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső
pedig mind sűrűbben szakadt.
- Menjünk a liliomhoz - mondta a fehér pillangó, Azva-fázva
elvergődtek a liliomhoz, s szépen kérlelni kezdték:
- Kis Lili, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől. De
a liliom így felelt:
- A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem. Erre a
fehér pillangó így felelt:
- Ha a testvérkéimet nem fogadod be, én is kint maradok. Inkább
ázzunk együtt, mintsem elhagyjuk egymást.

41
A szívtelen liliom csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki.
Továbbvergődtek hárman csuromvizesen a szakadó esőben.
Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze-össze-
tapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek-botlottak fűszálról fűszálra, s
egy-egy lapu alatt húzták meg magukat, de a szél oda is besüvöltött, s
be-becsapott az eső.
Süss fel, nap, süss fel, nap,
szárogasd meg szárnyamat,
nyisd kis a virágokat!
- Könyörgött a három didergő pillangó.
A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő kérését,
s annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a
mezőre, s a pillangók szárnyát egykettőre megszárította.
S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem
áldozott a nap. Akkor aztán szépen hazaszálltak, kis házukat kiny-
itották, lefeküdtek s elaludtak.

Akkor tégy jót, mikor kell, s ahogy kell, úgy tégy! Bajban
ismerni meg a jó barátot.

42
OROSZ NÉPMESE: A RÉPA

Az apóka ültetett egy répát, és így biztatgatta: - Nőj, nőj, répa,

növekedjél, gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Meg is nőtt a répa, jó édes lett, szép kövér lett, óriási nagy lett. Ment
az apóka, hogy kihúzza. Húzta-húzta, tépte-cibálta, ráncigálta, de
hiába - nem mozdult a répa. Hívta az apóka az anyókát. Anyóka húzta
apókát,
apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába -nem
mozdult a répa.
Hívta az anyóka unokáját.
Unoka húzta anyókát, anyóka
húzta apókát,
apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába -nem
mozdult a répa.
Hívta az unoka a kutyát, Bogárkát.
Bogárka húzta unokát, unoka húzta
anyókát, anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába -nem
mozdult a répa.
Hívta Bogárka a tarka macskát.
Macska húzta Bogárkát, Bogárka
húzta unokát, unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát - húzták-húzták, ráncigálták, de hiába -nem
mozdult a répa.
Hívta a macska az egérkét.
Egérke húzta a macskát,
macska húzta Bogárkát,
Bogárka húzta unokát,
unoka húzta anyókát,
anyóka húzta apókát,
apóka húzta a répát -
húzták-húzták, jót rántottak rajta - erre aztán engedett a répa,
kifordult a földből.
Egységben az erő!
Sok kicsi sokra megy.

43
BARI DÁNIEL ÉS IFJ. BARI ISTVÁN FORDÍTÁSA: AZ
ÁLOMSZUSZÉK CSIGA

Csiga Biga a folyó mellett talált magának egy sima, kör alakú
követ. - Na most fölmászom ide - határozta el - és szundikálok egy
jót a házacskámban.
Nem sokkal azután,
hogy Csiga Biga el-
szunnyadt, eleredt az eső.
Mikor felébredt, azon
vette észre magát, hogy a
kis köve, amin aludt,
magányos szigetként
emelkedik ki a megáradt
folyóból.
- Segítség! - kiabált
Csiga Biga. Itt re-
kedtem! Szerencsére Béla
Kacsa meghallotta a
segélykiáltásokat.
- Nyugi, semmi baj! -
hápogta. - Ha felmászol a
hátamra, biztonságban a
partra viszlek.
Ezek után Csiga Biga
mindig nagyon vigyázott, hogy ne aludjon el a folyó közelében, és
megköszönte Béla kacsa baráti segítségét.

Bajban ismerni meg a jó barátot.

Segítsd a rászorulót!

44
FÉSŰS ÉVA: A SZÍVTELEN CSIGA

Amikor a csigabiga megkapta a házát, még nem viselte a hátán.

Boldogan járta körül, szarvacskáit ki-be nyújtogatta, úgy gyö-
nyörködött benne.
- Ugye szép? Ugye szép? - kérdezte a kék szarkalábaktól. A
szarkalábak bólogattak, és elismerően mondogatták:
„Kicsi, kerek, hófehér
csigabiga belefér,
folyosója csavaros, kívül-
belül takaros!"

Fehérre meszelt falán átrengett a napfény. Igazán barátságos kis

otthon volt. A csigabiga elgondolta, hogy a gyík kövek alatt lakik, a
tücsök lyukban tanyázik, és még a gazdag hörcsögnek is csak földi
üreg a lakása. Lám, egyikük sem olyan előkelő, mint ő, akinek igazi,
fehér házikója van!...
Amint így örvendezett magában, egyszer csak lélekszakadva eléje
röppent egy rémült kis katicabogár:
- Jaj, csigabiga, szörnyű bajban vagyok! Kergetnek a rablólegyek!
Kérlek, bújtass el a házikódban, mert három pettyemet már elrabolták!
A csigabiga gyorsan behúzta barátságosan szarvacskáit:
- Mit képzelsz, te pöttyös? Csupa virágpor a lábad, mind behor-
danád hozzám. Bújj el másutt!
Azzal villámgyorsan behúzódott a házikójába, és jól elterpeszkedett
benne, hogy a kicsi katica be se férjen.
Szegényke ijedtében a negyedik pettyét is elveszítette, és az utolsó
percben menekült be a rablólegyek elől egy virágkehelybe, amely
jóságosan bezárult mögötte.
A csigabiga bosszankodva dohogott, és amint elmúlt a veszedelem,
hátára vett a féltett házikót, és odébb vitte egy mellékutcába, ahol nem
járnak katicák.
Alig helyezte cl egy sárga boglárka szomszédságában, megdördült
az ég, cs nagy, fényes cseppekben hullani kezdett a zápor, A csigabiga

45
megint élvezhette kényelmes kis házát. Csak a szarva hegyét dugta ki,
hogy lássa, irigylik-e mások az ő szerencséjét.
A bogarak kő alá, rög alá futottak az eső elől. Egyszer csak
megkopogtatta valaki a csigaház falát, és sírós hangon így könyörgött:
- Csigabiga, eressze be! Eltévedt hangyácska vagyok. Hangyatojást
Őriztem a napon, amikor rám szakadt a zápor, és ijedtemben
elvétettem az utat.
- Nincs hely! - szólt mérgesen a csiga, és egészen behúzódott.
- Legalább a hangyatojást hadd tegyem be hozzád, nehogy
megázzék! - kérlelte a pici hangya, de a csigabiga hallani sem akart
róla.
Nem is tudom, mi történt volna a riadt hangyácskával, he egy
lehajló levél meg nem szánja, és föléje nem borul, apró, zöld eser-
nyőnek.
A zápor után vidáman csillogott, frissen lélegzett a rét, csak a
csigabiga volt morcos, mérges.
- Még tovább viszem a házamat - gondolta -, hogy a hangyák se
háborgassanak!
Meg is tette. Nagy üggyel-bajjal ismét a hátára vette, és egy
békarokka tövéig cipelte.
Na itt jó lesz! mondta, és büszkén körülnézett, Hát, képzeljétek,
mit látott!?
Egy csuromvizes tücsök állt előtte, sáros hegedűvel.
- Kiöntött a lyukamból az eső, hajléktalan lettem. Ó, ó, cip-cirip!
Kérlek szépen, adj nekem szállást egyetlen estére, amíg lakásom újra
kiszárad. Szép nótával megfizetek érte.
- Még csak az hiányzik! - fortyant fel a csigabiga. - Az én házam
nem szálloda! Hordd el magad hegedűstől, vonóstól, mindenestől, te
ostoba!
Mit tehetett szegény tücsök, elindult másfelé szerencsét próbálni.
Útközben találkozott a katicával meg a hangyával, és mindjárt
kimuzsikálta mindhármuk bánatát:
„Kicsi fehér csigaház, kerüld el,
ha arra jársz, hiába is keresed,
nincs ott vendégszeretet!"

46
 Meghallotta ezt a réti tündér, aki a virágok szirmát, katicabogarak
pettyét, pókfonalak hosszát számon tartja, és nagyon megharagudott.
A csigabiga éppen újra hátára emelte a házát, hogy olyan helyre
szállítsa, ahol tücskök sincsenek, amikor a tündérke aranyoszöld
ruhájában eléje libbent. Kinyújtotta pici varázspálcáját, és felkiáltott:
- Szívtelen csiga! Viseld hát a hátadon a házadat, éjjel-nappal,
télen-nyáron, és amíg élsz, senki be ne tegye hozzád a lábát!
A csigának a vére is meghűlt ijedtében, de abban a szempillan-
tásban már rá is nőtt a háza a hátára.
Azóta cipeli magával, ha tetszik, ha nem, kövön, földön, fűszálon,
hetedhét határon, akármerre visz az útja.

Rossz fában ringatták.

Azt kapta, amit megérdemelt.

47
BARTÓCZ ILONA: HÁROM KICSI, FERGETEGES
KECSKEBAK

Volt egyszer három okos kis kecskebak. Okosak voltak és vidámak,

mindig ugrándoztak, mindig futkostak, el is nevezték őket három kicsi,
fergeteges kecskebaknak. A három kis kecskebak egyszer nagyon
megéhezett a sok futkosásban, s megbeszélték, hogy elmennek a rétre
selymes füvet legelni, kedvükre játszadoznak. A rét szélén egy kis
patak folyt, a patakon híd vezetett át. A híd alatt lakott a tányérszemű,
krumpliorrú, tökfejű szörnyeteg.
Először a legkisebbik kecskebak lépett a hídra. Kipp-kopp...
kopogott a négy fürge lábacskája.
- Ki lépett a hidacskámra?! - ordított a tökfejű szörnyeteg.
- Csak én vagyok, a legkisebbik fergeteges kecskebak, megyek a
rétre selymes füvet legelészni, kedvemre játszadozni - mondta
rémülten a kis kecskebak.
- Várj csak, te tolakodó, megyek, és menten bekaplak!
- Kicsi vagyok még, ne kapj be, szörnyeteg! - rimánkodott a
kecskebak. - Mindjárt jön a középső fergeteges testvérem, az sokkal
nagyobb, mint én vagyok!
- Jó, majd azt kapom be! - mondta a tökfejű szörnyeteg. Kipp-
kopp... - már a középső kis kecskebak fürge Iába kopogott a hídon.
- Ki lépett a hidacskámra?! - ordította a tökfejű szörnyeteg.
- Csak én vagyok, a középső fergeteges kecskebak. Megyek a rétre
selymes füvet legelészni, kedvemre játszadozni.
- Várj csak, te tolakodó, megyek, és mentem bekaplak!
- Kicsi vagyok még, ne kapj be, szörnyeteg! - rimánkodott a
középső kecskebak. Mindjárt jön a legnagyobbik fergeteges testvérem,
az sokkal nagyobb, mint én vagyok!
- Jó, majd azt kapom be! - mondta a tökfejű szörnyeteg. Kipp-
kopp... - most a legnagyobb fergeteges kecskebak négy
fürge lábacskája kopogott a hídon,
- Ki lépett a hidacskámra?! - ordította a tökfejű szörnyeteg.
- Csak én vagyok, a legnagyobbik fergeteges kecskebak. Megyek a
rétre selymes füvet legelészni, kedvemre falatozni.

48
 - Várj csak, te tolakodó! Megyek és menten bekaplak!
- Gyere csak, gyere! - rikkantott a legnagyobbik fergeteges
kecskebak. - Szarvacskámmal föltaszítlak, lábacskámmal széttiporlak,
azért vagyok fergeteges kecskebak!
A tányérszemű szörnyeteg a hídra ugrott, s a legnagyobbik fer-
geteges kecskebak meg nekirontott, föl is taszította, szét is tiporta,
aztán a két testvérével együtt ment a rétre selymes füvet legelészni,
kedvére játszadozni.
A három kicsi fergeteges kecskebak azóta is a réten legelészik, ha
ugyan akad még a réten selymes fű.

Bátraké a szerencse.
Azt kapta, amit megérdemelt.

49
KORMOS ISTVÁN: A NYULACSKA CSENGŐJE
Hol volt, hol nem, volt egy
nyulacska -Bundája szürke,
négy lába fürge, két füle
hosszú, kurta a farka.
Volt neki egy csöpp csengője,
azzal járt sétálni erdőre. Ha azt
a csengőt megrázta,
„csincsincsin" csengett az
erdőn, csengett keresztbe,
hosszába.
Egyszer a nyulacska
sétálgatott,
s hát! egy rét közepén
elfáradott.
Ott állt egy kicsinyke almafa,
a fűbe lefeküdt alatta,
aludni egy kicsikét -Almafa
ágára felakasztotta
„csincsincsin" csenge tyűj ét.
Fölébredt, héj, kutya mája!
Nem látott őkelme még olyat:
Aludt a nyulacska
jó sokat -
„Fejszécske, kedves, vágd ki a
fát! Ne sajnáld, kérlek, a
komiszát!
megnőtt a kis fa nagyra, legalább
hét araszra; csengője ott csengett
fenn magasan, hiába ugrált érte,
nem érte el sehogyan.
Hosszúfül-kurtafark nyulacska
néz, néz: „De magas a csengő!1
Aztán elpityerdül bánatosan, kéri
a fát, kérleli, vékonyka hangja
csengő: „Fácska, te kedves,
hallod-e? Pici csengőmet add
ide, hogy egy vidámat
csengessek,
csengetyűszóra léphessek!"
De a fa így szól:
„Nem adom!
Csak hilintázzon ágamon!"
Hosszúfül-kurtafark koma
keserves könnyeket hullat, s
szalad négy fürge lábán, szalad a
fa alól tova.
Egy fejszére talál,
annak így kunyorál:
Nem adja vissza csengőmet,
azt a csudásan csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
50
csengetyűszóra léphessek!"
A fejsze így szól: „Nem
vágom! Felőlem a te
csengettyűd hintázhat holtig az
ágon!"
Hosszúfül-kurtafark koma
keserves könnyhullatással
szalad négy fürge lábán,
szalad a fejszétől tova. Egy
nagy kőre talál, annak így
kunyorál: „Kövecske, kedves,
csorbítsd ki a fejszét! Mért
nem megy vágni a fát, a
bestét? Nem adja vissza
csengőmet, azt a csudásan
csengőset, hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra léphessek!"
De a kút így szól: „Nem!
A követ el nem nyelem! A te
bolondos csengettyűd ugyan
mivégre kell nekem?"
Hosszúfül-kurtafark koma
hüppöget egy kicsikét, s szalad
négy fürge lábán, szalad a kút
fejsze nem vág fát,
fa nem adja
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengetyűszóraléphessek!"
mellől tova. Egy emberre
talál, annak így kunyorál:
„Ember, te kedves, a kutat
merd ki! Nem akar, kérlek,
követ elnyelni! Kő nem
csorbít fejszét, fejsze fát
nem vágja, fa nem adja
csengőmet, azt a csudásan
csengőset, hogy egy vidámat
csengessek,
csengetyűszóra léphessek!"
Az ember így szól: „Nem!
A te csöpp csengetyűdért a
kutat ki nem merem!"
Hosszúfül-kurtafark koma
pityereg egy sort magában, s
szalad négy fürge lábán,
szalad az embertől tova. Egy
bikára talál, annak így
kunyorál: „Bika, te kedves,
döfj az emberbe! Kutat
kimerni mért nincsen kedve?
Kút nem nyel kövecskét, kő
nem csorbít fejszél,
A bika így
szól: „Nem
döföm!
A te fán csüngő
csengetyűdhöz nincs
közöm!"
Hosszúfül-kurtafark koma
keserű könnyeit nyeli, s szalad
négy fürge lábán, szalad a
bikától tova.
Egy pulikutyát talál, annak így
kunyorál: „Kis puli, kedves,
szaladj! Bika farkába harapj!
Bika embert nem döföl, ember
kutat nem merít, kút nem nyeli a
követ, kő fejszét nem csorbítja,
fejsze nem vágja a fát, fa nem
adja csengőmet, azt a csudásan
csengőset, hogy egy vidámat
csengessek,
csengetyűszóra léphessek!" Hát
az a puli, csöpp fekete,
ugat egy akkorát, de milyen
mekkorát, hogy ég-föld szakad
bele.
Ugrik:
ott a bika farka, nosza, kutyául
harapja, bika az ember után,
52
szarvával döföl csúnyán,
ember a kutat meri, merítő
vödre teli, kút a követ
nyeli: hopp!
kő fejszét csorbítja: kopp!
fejsze vágja a fát, döngeti a
komiszát, adja a csengőt a
fa, nyújtja a nyúlnak maga.
Hosszúfül-kurtafark kom;
szalad a csengővel tova.
Vidáman kalimpál
csengője, azzal jár sétálni
erdőre.
Ha azt a csengőt megrázza,
„csincsincsin" csendül az
erdőn, csendül keresztbe,
hosszába.
Talán épp most is cseng, a
nyulacska fülébe zeng.
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: A KISNYÚL

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt

egy kisnyúl. Ez a kisnyúl jó étvággyal legelészett a réten, s hogy még
jobban legelészhessen, felakasztotta a csengettyűjét egy fiatal fára.
Mire a kisnyúl jóllakott, megnőtt a fa. Olyan magasra nyúlott, hogy
a kisnyúl hasztalan ágaskodott, a csengettyűjét nem érte el. Kérte tőle,
adja vissza.
- Nem adom én, eleget adtam már! - válaszolt a fa. Megharagudott
a kisnyúl s elment a fejszéhez:
- Kérlek, fejsze, döntsd le a fát, nem akarja visszaadni kis csen-
gettyűmet.
A fejsze a fejét rázta:
- Nem döntöm én, eleget döntöttem már!
Elment a nyúl a kőhöz:
- Kérlek, kő barátom, csorbítsd ki a fejsze élét, a fejsze nem akarja
ledönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni a kis csengettyűmet.
- Nem csorbítom, eleget csorbítottam már!
Nem boldogult itt sem a kisnyúl, a patakhoz járult hát: -Kérlek,
patak, mosd el a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a
fejsze élét, a fejsze nem akarja eldönteni a fát, a fa nem akarja
visszaadni a kis csengettyűmet. De a
patak csak ennyit mondott:
- Nem mosom én, eleget mostam már! Az ökör
csak megsegít, gondolta a kisnyúl:
- Kérlek, ökör komám, idd ki a palakot, a patak nem akarja kimosni
a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja
eldönteni a fát, a fa nem akarja visszaadni kis csengety-tyűmet.
Az ökör bődült egyet:
- Nem iszom én, eleget ittam már!
- Majd a mészáros! - reménykedett a kisnyűl:
- Kérlek, mészáros, vágd le az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a
patak vizet, a patak nem akarja kimosni a követ, a ko nem akarja
kicsorbítani a fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem
akarja visszaadni kis csengettyűmet.
- Nem vágom én, eleget vágtam már!
Erre úgy megharagudott a kisnyúl, hogy meg sem állott a bolháig:
- Edes-kedves bolha komám, csípd meg a mészárost, a mészáros
nem akarja levágni az ökröt, az ökör nem akarja kiinni a patakot, a
patak nem akarja kimosni a követ, a kő nem akarja kicsorbítani a
fejsze élét, a fejsze nem akarja ledönteni a fát, a fa nem akarja
visszaadni kis csengettyűmet.
- No, majd meglátjuk!
A bolha megcsípte a mészárost, a mészáros levágta az ökröt, az ökör
kiitta a patakot, a patak kimosta a követ, a kő kicsorbította a fejsze élét,
a fejsze kivágta a fát, a fa visszaadta a kis csengettyűt. A kisnyúl
csilingelni kezdett a csengettyűvel s még most is csilingel, ha azóta el
nem vesztette.

Borúra derű.
Minden jó, ha jó a vége.

54
NÉMET NÉPMESE: A KECSKEGIDA ÉS A FARKAS

Kecskemama megéhezett, alig várta már, hogy egy kis friss füvet
haraphasson a réten. Azt mondta a kisgidának:
- Jól figyelj rám, gidácska. Én most elmegyek egy kicsit legelni;
minél zsengébb füvet harapok, annál ízesebb tejet kapsz tőlem. De
nagyon vigyázz, be ne engedj senkit, amíg oda járok! Bezárom az
ajtót; ki ne nyisd belülről senkinek!
Bezárta az ajtót, aztán még beszólt az ablakon a gidának:
- Még egyszer mondom: ki ne nyisd, hacsak a jelszónkat nem
hallod. Remélem, tudod a jelszót.
- Hess, csúnya farkas! - mekegte az ablak mögött a gida. - Hess,
csúnya farkas!
Éppen arra kullogott a farkas; meglapult egy bokorban, vé-
gighallgatta a párbeszédet, és jól megjegyezte magában a jelszót.
Kecskemama nem vett észre semmit, szép csöndesen ballagott a rét
felé.
A farkas alig várta, hogy eltűnjék a kanyarodóban. Előlépett a
bokorból, odaosont az ajtóhoz, elváltoztatta a hangját, és azt mondta:
- Jaj, kedves gidácskám, vissza kellett jönnöm, itthon felejtettem
valamit, engedj be gyorsan!
A gidácska jól emlékezett az anyja tanácsára.
- Beengedlek, hogyne engednélek - mondta csak előbb hadd
halljam a jelszót!
- No, ha csak az kell! - dörzsölte odakint a kezét a farkas, és máris
összefutott a szájában a nyál, mintha gidahúst enne. Aztán kivágta a
jelszót: - Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas!
A kisgidának azonban gyanús volt ez a nagy hessegés. Mi ez az éhes
lihegés hozzá? És mi ez a furcsa rekedtség? Azt mondta:
- Most már mindjárt beengedlek, csak még előbb a lábadat
szeretném látni.
- A lábamat? - kérdezte meglepve odakint a farkas. - Miért akarod
te a lábamat látni?
 - Azért, mert az én anyácskámnak szép fehér lába van; a tiéd meg -
mondta a gida, kikandikálva a résen a tied meg, úgy látom, barna.
Hess, csúnya farkas! Hess, csúnya farkas!
A farkas látta, hogy fölsült: nem sikerült rászednie az okos kisgidát.
Mi egyebet tehetett; szégyenkezve elkullogott.

Jó nevelés legjobb szokás.

Pórul járt.
Többször győz az okos, mint a bátor.

56
MÓRA FERENC: JÉRCIKE ÚTITÁRSAI

Jércike reggel óta ott kapargálgatott a kerítés tövében, aztán

megfürdött a homokban, körülnézett a szalmás istállóban, háromszor
megkerülte a szénaboglyát, de utoljára mindenbe beleunt. Fölrepült a
kerítés tetejére, és elsóhajtotta magát:
- Kár, kár, kár, kár, kár, kár, eluntam magamat már. Dara, búza,
köleskása: nincs mulatság a tanyába.
- Miau, Jércike, gyere le, szállj ide! - kiáltott át a macska a kerítés
másik oldaláról -, gyere világot látni, ha unod magad!
Jércike egyben ott termett.
- Hát hova menjünk?
- Jártál-e már a kölesföldön? Ott van csak jó világ, szép világ, víg
világ. Ennivaló, mint a csuda. Kigömbölyödsz, mint a duda.
Megindultak, mentek, mendegéltek. Találtak paprikaföldet,
dinnyeföldet, patakot, malmot, de a kölesföld csak nem akart elő-
kerülni.
Jércike már csak úgy szédelgett az éhségtől.
- Cica, én már nem sétálok, a lábamon alig állok, gyerünk vissza
mielébb, kész már otthon az ebéd.
Cica-mica megvigasztalta:
- Minek az a lárifári? Nem kell, csak egy kicsit várni; ehhez a
kukoricaföldhöz már csak egy ugrás a kölesföld.
A nagy kukoricabokrok levele haragosan zörgött, ahogy közéjük
értek. Jércike ijedten állt meg, s észre se vette, mikor a Cica-mica
elszaladt mellőle. Csak azt hallotta, ahogy futtában visszakiabált neki:
- Jó mulatást, Jércike! Tessék világot látni! En hazaszaladok, mert
elhűl a leveske. Te csak mulasd magad a nagyvilágban, te ostoba
csirke! Kakasuccse, sose láttam szebb kirándulási!
Szegény Jércike majd meghalt ijedtében. Egy darabig azt gondolta,
csak tréfálkozik vele az a gonosz macska. De biz az nem ment vissza
alkonyatig se.
Mar sötétedett, hullani kezdett a harmat. Jércike éhiben, feltihen.
fáztában meg mindig olt didergett. Kereste az utat, de még tán ma se
találta volna meg, ha a Morzsa kutya arra nem vetődik.
 - Mi a szösz, Jércike, hát tebelőled kukoricacsősz lett?
- Jaj. Morzsa bácsi, csúffá tett az a gonosz Cica-mica! Ugyan
rángassa meg a farkát, ha hazaérünk!
Morzsa megígérte a jóakaratát, hanem azért Jércikének is volt mit
hallgatni egész úton.
- Sose higgy a macskának, Jércike, mert az akkor leghamisabb,
mikor legjobban hízeleg!
Jércikén fogott a tanács, mert azóta se barátkozik a macskával.
Hanem azért harmadnapra, hogy megint elunta magát, megint csak
fölrepült a kerítés tetejére.

- Kár, kár, kár, kár, kár, kár, eluntam magamat már. Kipirgálni,
kapargálni, mást se lehet itt csinálni.
- Me-e-e, Jércike, gyere le, szállj ide! - kiáltott föl hozzá a csen-
gettyűs bárány gyere világot látni, ha unod magad.

58
 Jércike leugrott, de óvatosan megkérdezte a bárányt:
-De ugye, barikám, te nem hagysz magamra, mint a Cica-mica?
- E-e-én? - méltatlankodott a bárány -, ne-e-em.
Nem is kívánt magának a Jércike soha jobb útitársat, mint a bárány.
Ez nem futkározott ide-oda, mint a macska, hanem szép lassan
ballagott, s lépten-nyomon megállt, hogy a Jércike jól szemügyre
vehessen mindent. Megnézték a legelőt, szélmalmot, a csordakutat, a
haranglábat, utoljára azt kérdezte a bárány:
- Hát az erdőben voltál-e már, Jércike?
- Hírét se hallottam.
- Jaj, Jércike, az pedig csak a szép. Árnyékos nagy fák alatt csörög
a patak, s a patakparton olyan porcfű terem, hogy ránézni is
gyönyörűség. Gyere, kukkantsunk be egy kicsit!
Bementek az erdőbe, a bárány lehevert a fűbe, Jércike pedig
szaladozott ide-oda, de egyszer csak úgy érezte a gyomrocs-kájában,
mintha rég elharangozták volna a delet.
- Bárányka, itt nagyon szép minden, de a néznivalóval nem lehet
jóllakni. Gyerünk már haza!
- Gyerünk! - ugrott föl a bárány, de egy lépést se mozdult.
- Vezess hát, barika! - kérte a Jércike.
- E-e-én? bégte panaszosan a bárány. Ne-e-em. En bevezettelek, de
visszafelé már te vezess, mert én nem tudom az utat.
Jércike nem tudta, nevessen-e, vagy haragudjon. Járt föl-alá,
nézelődött jobbra-balra, de egyre jobban belekeveredtek a fák közé.
Pedig már megnőtt az árnyék, ereszkedett az este, huhogni
kezdett a kuvik.
- Kár, kár, kár, kár, kár, kár, nagyon megbántam már, hogy a
tanyáról eljöttem - búsult a Jércike.
A bárány is egyre hangosabban vette a panaszt, s mindjobban rázta
a csengőjét. Még ő tett szemrehányást a pajtásának:
- Jércike, Jércike, minek csaltál ide?
A két gyámoltalan már összekapott volna, mikor nagy lihegve
közéjük ugrott a Morzsa kutya. Jól megrázta Jércikének a szárnya
végét:
 - Ó, te kis ostoba, hát mindig ilyen útitársakat kerítesz te ma-
gadnak? Hol a macskát, hol a bárányt. Az egyik ravasz, a másik
együgyű. Kotródjatok hazafelé!
Jércike nagyon elszégyellte magát, s megfogadta, hogy többet nem
megy világot látni. De nem is mehetne, ha akarna se, mert azóta
mindig szemmel tartja a Morzsa. S mikor Jércike fölszáll a kerítés
tetejére, és belekezd a mondókájába, hogy mennyire unja már magát a
tanyán, a Morzsa mindjárt elejbe ugrik:
- Ham, ham, ham, Jércike, le onnan ízibe, mert mindjárt ellátlak
útravalóval!

Ostoba, mint a szamár.

Eszt nem árulnak a vásárban.
Ravasz, mint a róka.
Ki szükségben barát, az valóban barát.

60
CSARUSIN: A VERÉB

Egyszer Nyikitka sétálni ment a papájával, sétálgat, egyszer csak

hallja - valaki csiripel:
- Csirip-csirip!
- Csirip-csirip!
- Csirip-csirip!
És látja Nyikitka, hogy egy csepp kis veréb ugrándozik az úton.
Felfújja magát, olyan, mint egy tollgombóc. Rövid a farkincája, sárga a
csőre, és nem repül el sehová. Úgy látszik, még nem tud repülni.
- Nézd, papa! - kiált fel Nyikitka. - Ugye, ez a veréb nem igazi? A
papa pedig azt feleli:
- Dehogynem, Nyikituska, igazi veréb az, csak még kicsi. Kiesett a
fészkéből a verébfióka.
Nyikitka odaszaladt, hogy megfogja a verebet. Meg is fogta.
Hazavittük, és nálunk lakott kalitkában. Nyikitka etette - léggyel,
kukaccal, tejben áztatott zsömlével.
Szóval ott lakott Nyikitkával a kisveréb. Egész idő alatt kiabált, enni
kért. És milyen falánk! Mihelyt reggel felsüt a napocska, a kisveréb
rákezdi a csiripelést, fölébreszt mindenkit.
Azt mondja Nyikitka:
- Megtanítom repülni, és elengedem.
Kiveszi a verebet a kalitkából, a padlóra teszi és oktatja.
- így csinálj a szárnyaddal - mondja neki, és a karjával mutatja,
hogyan kell repülni.
A veréb pedig bebújt a pohárszék alá.
Még egy napig etette Nyikitka a madárkát. Aztán újra kiültette a
padlóra, és tanította repülni. Karjával hadonászott, a kisveréb meg a
szárnyával. Fölrepült!
Átrepülte a ceruzát.
Azután átrepülte a piros tűzoltóautót. De mikor a játékcicán akart
átrepülni, beleütközött és leesett.
- Még nem tudsz elég jól repülni - mondta neki Nyikitka. - Még egy
napig etetlek.
 Etette, etetgette még egy napig, másnap pedig a kisveréb átrepült
Nyikitka zsámolyán.
Átrepült a széken.
Átrepült az asztalon, amin rajta állt a tejesköcsög. De a pohárszéken
még nem bírt átrepülni - beléütközött. Úgy látszik, még egy napig kell
etetni. Másnap Nyikitka kivitette kertbe a verebet, ott kieresztette. A
kisveréb átröpült egy téglán. Átrepült a fatuskón.
Megpróbált átrepülni a kerítésen, de beleütközött és leesett.
De másnap már átrepült a kerítésen.
Átrepült a legmagasabbik fán.
Átrepült a házon.
Elrepült egészen Nyikitkától.
Ilyen jól megtanult repülni a kisveréb!

Aki tanul, halad, aki lusta, marad.

62
OROSZ NÉPMESE: A KAKASKA MEG A BABSZEM

Volt egyszer egy kakas meg egy tyúk. A kakas mindig csak sietett,
mindig csak sietett, a tyúk meg csak mondogatta:
- Ne siess úgy, te kakaska. Ne siess úgy, te kakaska. Egyszer
felkapott a kakas egy babszemet, de a nagy sietségben a
torkán akadt. Torkán akadt, se nem szuszog, se nem hall, elterül a
földön, mint a holt.
Megrémült a tyúkocska, rohan a gazdasszony hoz, s kiabálja:
- Jaj, gazdasszonykám, hamar adj egy kis vajacskát, hadd kenjem
meg vele a kakaska torkát, megakadt benne egy babsze-mecske.
Azt mondja a gazdasszony:
- Szaladj hamar a tehénhez, kérj tőle tejecskét, hadd köpüljek
vajacskát belőle.
Rohan a tyúkocska a tehénhez.
- Kedves tehenecske, adj
hamar egy kis tejecskét,
tejecskéből a gazdasszony
köpül vajacskát, vajacskával
megkenem a kakaska torkát,
megakadt benne egy babsze-
mecske.
- Eredj hamar a gazdához,
hozzon nekem friss
füvecskét.
Szalad a tyúkocska a
gazdához.
Gazda! Gazda! Hamar adj
a tehénnek friss füvecskét, ad
a tehén jó tejecskét,
tejecskéből a gazdasszony
köpülni fog jó vajacskát,
vajacskával megkenem a
kakaska torkát, megakadt benne egy babszemecske.
 - Szaladj hamar a kovácshoz kasza után! Rohan a
tyúkocska hanyatt-homlok a kovácshoz.
- Kovács, kovács, gazdámnak egy jó kaszát adj! Gazdám ad a
tehénnek jó füvecskét, a tehén ad jó tejecskét, a gazdasszony köpül
belőle jó vajacskát, avval megkenem a kakaska torkát, megakadt benne
egy babszemecske.
Adott a kovács a gazdának új kaszát, adott a gazda a tehénnek friss
füvecskét, adott a tehén jó tejecskét, köpül a gazdasszony jó vajacskát,
odaadta a tyúkocskának.
A tyúkocska megkente vele a kakaska torkát. Kiszökött belőle a
babszemecske. A kakaska felugrott a földről, s elkiáltotta, ahogy a
torkán kifért:
- Ku-ku-rikú!

Egységben az erő.
Ki szükségben barát, az valóban barát.

64
GÁRDONYI GÉZA: MI ÚJSÁG, MALAC ÚRFIAK?

Szép tavaszi nap volt. Azt mondja az öregdisznó a kocáknak:

- No, malac úrfiak, röf-röf, ma kisétálunk a mezőre, röf-röf. Azzal
fölkerekedett az egész család, és kisétáltak a mezőre. Tetszett a
mező a malac úrfiaknak.
- De jó itt lenni, ui-ui! - mondották. - Virágos szép asztal a mező,
ui-ui! A fű gyönge, porcogós, ui-ui! A virágok pedig édesek, mint a
cukor, ui-ui!
Játszottak, legelésztek.
Egyszer csak szél kerekedik, de olyan erős, nagy szél, hogy a vén
fűzfák is meghajladoztak előtte, mintha a földre akarnának feküdni.
Persze, mikor szél fú, jó a földön lenni. A malacokat sem érte a szél
erősen, csak az öregdisznó sertéjét borzolta fel egy kicsikét.
Hát egyszer lebeg ám valami fekete csodadolog a magasságban, és
leereszkedik a mezőre.
- Mi lehet az, ui-ui! - kérdik a malacok.
- Nem tudom, röf-röf - felel az öregdisznó.
A fekete kerek valami megáll egyhelyen. Odafutnak hozzá a
malacok, és egymást kérdezgetik:
- Mi lehet ez, ui-ui? Egy a lába, kerek a háta, feketék a bordái, ui-
ui! Feje meg nincs, ui-ui! Csak orra van, egy hosszú, az is rézből, ui-
ui!
- Madár ez, ui-ui, - mondja egy másik -, mert repülni tud, ui-ui!
- Ha madár volna, lépkedni is tudna, röf-röf mondja az öregdisznó.
- Hátha holt madár, ui-ui! - mondja ismét egy malac.
Pedig hát nem volt az se holt madár, se eleven, hanem esernyő volt,
valami nagyságos úrnak az esernyője. Hintóból kapta el a szél.
- Én megkóstolom ezt a madarat - szólt ismét egy malac meglehet
hogy jó.
- Hozzá ne nyúlj, röf-röf - szólt az öregdisznó -, hátha harap, röf-
röf.
 Én is meg akartam kóstolni egyszer egy bundás kutyát, röf-röf,
aztán harapott, röf-röf.
Amint ott tanakodnak, egyszer csak új szélroham jön, és meg-
mozdítja és gurítja az esernyőt.
Az öregdisznó leült ijedtében, a malacok pedig visítva futottak
előtte.
- Jaj, végünk van, ui-ui! Megesz bennünket, ui-ui!
- Itt a vüág vége! Szaladjunk! - kiáltották a malacok.
Persze az esernyő nem ette meg a malacokat. Gurult, gurult a
mezőn, azután ismét fölemelkedett a szélnek szárnyain, és repült,
repült, ki tudja, hova, talán éppen oda, ahol esett már az eső, és egy
szegény öreg koldus esernyő nélkül ballagott az országúton.

Fél, mint a tűztől.

Ugy megijedt, majd el süllyedt.

6B
OROSZ NÉPMESE: NAGYANYÓKA, UNOKÁJA MEG A
TYÚKOCSKA

Elt egyszer, éldegélt egy öreganyó. Dása néni, unokájával, a kis

Másával. Volt egy tarka tyúkjuk, úgy hívták, hogy Pöttyöske. Együtt
éltek, együtt háltak, még vízért is együtt jártak.
Megy anyóka a folyóra, és a vödre így csörömpöl:
- Csörr-csörr!
A kis Mása megy a vízre, vödörkéje így csörömpöl:
- Csirr-csörr! Csirr-csörr!
A tyúkocska megy a vízre, vödröcskéje így csörömpöl:
- Csirr-csirr-csirr, csörr-csörr-csörr!
Jön anyóka a folyóról, olyankor így szól a vödre:
- Lotty-lotty!
A kis Mása jön a folyóról, azt mondja a vödörkéje:
- Litty-lotty! Litty-lotty!
Jön Pöttyöske a folyóról, vödröcskéje így beszél:
- Litty-litty-litty, lötty-lotty-lotty!
Egyszer megint vízért mentek. Elöl baktat Dása néni, középen
lépked a kis Mása, mögöttük tipeg Pöttyöske.
Himbálóznak a vödröcskék a vízhordó rúdon, nyikorognak,
énekelnek a rudak, a vödrök meg rábólogatnak.
A nagyanyóé azt mondja:
- Nyekk! Csörr!
Másáé azt mondja:
- Nyikk-nyekk! Csirr-csörr! A
tyúkocskáé meg:
- Nyikk-nyikk-nyekk, csirr-csirr-csörr!
Egy faágon éppen akkor ringatózott egy nagy alma. Körülnézett,
hallgatózott, rántott egyet a kis ágon, s lepottyant az almafáról. A zöld
fű közt végigfutott, kigurult a dűloútra, onnan meg a domb-hajlatra.
Odagurult Pöttyöske lába alá, a tyúkocska hanyatt esett nagyot
bukfencezett. Továbbgurult a kis Mása lába alá.
Mása eleseit, nagyot bukfencezett. Megint gurult egy kicsit, Dása
néni lába alá - nagyanyó elterült a földön, bukfencezett, prüszkölt és
jajgatott.

67
 A vízhordó rudak nyikorogni kezdtek: - Nyikk-nyekk, nyikk-nyekk!
A vödröcskék is rákezdtek: - Csirr-csörr, csirr-csörr! Nyikorgott-
nyekergett, csörgött-zörgött minden! A nyikorgásra-nyekergésre,
csörgésre-zörgésre odafutott nagyapó.
- Hát veletek mi történt?
A tyúkocska ezt kárálja:
- Jaj, egy ölyv csapott rám! A
kis Mása ezt pityergi:
- Farkas támadt nekem!
Nagyanyó meg így sírdogál:
- Rám meg medve ugrott!
Pedig csak egy alma volt, semmi más!

Ha meg nem láttam volna, most elestél volna.

Elterült, mint egy palacsinta.

6B
NÉMET MESE : A SZITAKÖTŐ

A szitakötő talált egy pénzdarabot és nagyon megörült. Vett rajta

magának egy szép piros övet, azt felkötötte a derekára. A réten
összetalálkozott a kis bocival.
- Jó reggelt, kis szitakötő! - köszönt rá a boci. - Nagyon szép öved
van. Szeretnék a barátod lenni.
- Örülök neki - mondta a szitakötő. - De szeretném, ha előbb
énekelnél nekem valamit.
Elcsodálkozott a kis négylábú ezen a kívánságon, de rákezdett:
- Mu-uuu-uuu...
- Hagyd abba, hagyd abba! - ijedt meg a szitakötő. - Ez nem ének.
Ha csak ennyit tudsz, nem leszek a barátod.
A kis boci nem értette a dolgot, hiszen Ő így szokott „énekelni", de
hát ha nem, hát nem. A szitakötőt már nem is látta, annyira sietett az
útjára.
A réten éppen egy kis csacsi legelt. Észrevette a szitakötőt,
illedelmesen ráköszönt:
- Jó napot, kis szitakötő! Nagyon szép öved van, látom! Annyira
tetszik, hogy szeretném, ha a barátod lehetnék...
- Legyél, ha úgy gondolod - válaszolt a szitakötő. - De arra kérlek,
előbb énekelj nekem valamit.

69
 A csacsi ugyan nem értette, miért kell ahhoz valamit énekelnie,
hogy a szitakötő barátja legyen, de rákezdett:
- Iá...iá...iá!
- Hagyd abba, hagyd abba, kérlek! - jajdult fel a kis szitakötő. -Ez
neked éneklés? Ha csak ennyit tudsz, már nem hiszem, hogy a barátod
lehetnék...
Puha papucsában éppen arra somfordált a macska. Hízelgőén
dorombolt és kedveskedve szólította meg a szitakötőt:
- Mirr-murr, te nagyon tetszel nekem!
- O, te kedves doromboló - érzékenyült el a szitakötő. - Te is tetszel
nekem. Olyan szépen énekelsz...
Alighogy ezeket mondta a macskának, az már ugrott is, hogy
elkapja új kis „barátját", a szitakötőt. Az éppen csak hogy el tudott
röppenni előle. A szép öve ott is maradt a macska karmai között.
A szitakötő csak most értette meg, hogy nem való neki a szép öv, és
nem is biztos, hogy az az igazi barát, aki szépeket mond, hízeleg...

Nem mind barátod, aki rád mosolyog.

6B
BÁLINT ÁGNES : AZ ÖREG KUTYA

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy-nagy kert. Annak
a kertnek a közepén állt egy nagy-nagy labdarózsabokor, tele nagy-
nagy fehér virágokkal. A labdarózsabokor árnyékában állt egy kis ház.
Ajtajára az volt kiírva, hogy: Nem harapós kutya. Ezért aztán a kis
házat mindenki csak kutyaháznak hívta. Meg azért is, mert egy öreg-
öreg kutya lakott benne. Olyan öreg volt, hogy már csak lassan,
döcögve tudott járni: döcc, döcc, döcc.
Ezt az öreg kutyát úgy hívták, hogy Csibi. Akkor nevezték el
Csibikének, amikor még egészen kicsi kutya volt, akkorka csak, mint
egy zsömle. A színe is olyan volt, mint a szép, ropogósra sült
zsömlének. De ez már régen volt. Csibi kutya azóta megőszült. És ha
senki sem zavarta, akkor egész nap csak szunyókált.
Egy szép napon, mikor Csibi kutya a labdarózsabokor tövében
sütkérezett, Tyúkanyó jött a kerten át.
Tyúkanyó hátul, a szemétdombnál lakott, olyan házacskába,
amelyikbe létrán kellett fölmenni.
- Ko-ko-ko-ko, szép jó napot, Csibi kutya! - kotyogott Tyúkanyó.
Az öreg kutya erre kinyitotta a fél szemét, és megnézte, ki az. Mikor
látta, hogy csak Tyúkanyó, újra lehunyta a szemét. Azt hitte, hogy
Tyúkanyó majd szép csendesen kapirgál a fűben, és nem zavarja őt.
Tyúkanyú azonban odaállt elébe, és azt mondta:
- Mégiscsak furcsa, hogy egy ilyen vénséges vén kutyát Csibikének
becézzenek, mint valami kis csirkét!
Az öreg kutya erre megint kinyitotta a fél szemét - de nem azt,
amelyiket az előbb, hanem a másikat. Tyúkanyó pedig tovább ko-
tyogott:
- Csirke koromban engem is pipikémnek, csibécskémnek becéztek.
De most már kikérném magamnak, ha valaki úgy szólítana, hogy:
„Pipikém."
- Pipikém! - mondta erre az öreg kutya, mert kíváncsi volt, milyen
az, ha szelíd Tyúkanyó megharagszik. Rögtön megtudta, mert
Tyúkanyó mérgesen rákiáltott:

71
Én már kinőttem a pelyhes korból, én már énekelhetem, hogy:
Kotkodács, kotkodács, minden
napra egy tojás.
És ahogy engem nem illik Pipikének becézni, úgy egy ilyen öreg
kutyát sem illik Csibikének hívni. Vénségedre igazán választhatnál
valami szép, komoly nevet!
Ezzel Tyúkanyó sarkon fordult, és elment kapirgálni a lab-
darózsabokor alá, mert arról a fehér szirmokkal együtt kis fekete
bogarak is hullottak le a földre, és azokat a bogarakat lyúkanyó
szívesen fölcsipegette.
Az öreg kutya nem látta a kis fekete bogarakat, mert az öregségtől
már nagyon megromlott a látása. O csak a szép, fehér labdarózsákat
látta a sötétzöld levelek között.
Mi volna, ha Labdarózsának hívnának? - kérdezte Tyúk-anyótól.
- Különös név egy kutyának - vélekedett Tyúkanyó.
- Ha már vénségemre új nevet választok magamnak - mondta az
öreg kutya -, akkor az szépen csengő név legyen.
Labdarózsa... Labdarózsa... próbálgatta Tyúkanyó. Szépen
hangzik. Komolyan.
- Nemcsak a hangzása miatt gondoltam erre - magyarázta az öreg
kutya hanem azért is, mert fiatalkoromban nagyon szerettem labdázni.
Azért is sütkérezem mindig itt, a labdarózsabokor tövében, mert ezek a
labda formájú virágok a fiatalságomat juttatják eszembe.
Tulajdonképpen miért ne hívhatnának egy kutyát Labda-
rózsának? - tűnődött Tyúkanyó. - Szép, komoly név, nem úgy, mint a
Csibi.
- Ki is írom az ajtómra - mondta az öreg kutya. Azzal bement a
házába, egy fehér kartonlapra ráírta, hogy: Labdarózsa, és odatűzte a
Nem harapós kutya feliratú tábla alá.
Délután, mikor ebéd utáni álmát aludta bent a jó hűvös szobában,
Szidol cica sétált el a kutyaház előtt.
Szidol cicáról senki sem tudta, hol lakik, és azért hívták
Szidolkának, mert fekete bundája mindig úgy fénylett, mintha
kifényesítették volna.
- Ki lehet az a Labdarózsa? - állt meg Szidol cica az új névtábla
láttán. - Utóbb is az öreg Csibi kutya elköltözött, és más lakik a

6B
házában. Vajon ki? Meg kellene nézni. Már csak azért is, mert hátha az
új lakónál bödönszámra áll a vaj, a tejföl, a tejszín...
Szidol cica nesztelenül beugrott az ablakon. Puha talpacskái nem
ütöttek zajt, az öreg kutya azonban megérezte a macskaszagot, és
nyomban kinyitotta a szemét.
- Huh! - mondta mérgesen. - Téged meg ki hívott ide?
- Senki - miákolt Szidol cica. - Azt akartam csak megnézni, ki
költözött ide. Az ajtón ugyanis új nevet láttam kiírva.
- Az az én új nevem - magyarázta az öreg kutya. - Nem vagyok már
kölyökkutya, hogy Csibikének becézzenek. Ezért választottam új,
komolyabb nevet.
- Ez igazán nagy esemény - mondta Szidol cica. - Meg kellene
ünnepelnünk. Nincs véletlenül egy kis tejszín vagy sajt a
hűtőszekrényedben?
Véletlenül volt tejföl is, sajt is. így azután kellőképpen megün-
nepelték az új név választását. Igaz, az öreg kutya csak egy sonka-
csontot rágcsált, mert félt, hogy a hűtőszekrényből kivett tejföltől
megfájdul a torka. Szidol cica bezzeg annyi tejfölt, túrót evett, hogy
mikor elköszönt az öreg kutyától, csupa fehér volt a bajsza. Kérdezte is
tőle mindenki, akivel csak találkozott, hogy hol torkoskodott már
megint.
- Nem torkoskodtam - mondogatta Szidol cica. - Azt ünnepeltük
meg, hogy az öreg kutya új nevet választott magának.
így estére már az egész kert tudta, hogy Csibi kutyát ezentúl
Labdarózsának kell hívni.
Megtudta Barbara, az a helyes, bogárszemű kisleány, aki ott lakott
közel az öreg kutya házához; megtudta Ádámka, az a szőke kisfiú, aki
nagyon szeretett autót javítani, egy fekete fülű kiskutya és ahány
madár meg ahány béka volt a kertben, azok is mind hírül vették. Még a
méhecskék is azt zümmögték:
Csibi kutyát ezentúl Labdarózsának kell hívni.

73
MÉSZÖLY MIKLÓS: A BÁNATOS MEDVE

Volt egyszer egy medve, sose volt jókedve. Dirmegett-dörmö-gött,

mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búsiakodásra.
Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem
volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább
egy bokor aljában. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve - s akkor meg
emiatt dörmögött őkelme. Egy szép napon aztán maga is megunta,
hogy mind csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta, hát
azon minutába, hogy megy, s megtekinti: mi van a világba.
Mikor a rengeteg szélére kijutott, egy kicsi lepkével össze-
találkozott.
- Hová? Hová?! - mordult reá. S
a lepke mondta:
- Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Eg veled! Nagyot
nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.
- Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled. De a lepke szót
se szólt, rippem-röppöm elrepült.
Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment,
mendegélt, dimbes-dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint
erdőn a leveles ág.
„No - gondolta -, itt megállok, szedek egy csokor virágot!"
S neki is látott nyomban, nem gyorsan, csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt
meredezni!
- Hát ez meg miféle? - szól megrökönyödve. - Tán kóró? Majd
elbánok vele! Semmi szükség az ilyen semmirekellőkre, az ilyen
csúfságra...
S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró
mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a
medve...

74
 - Ó, te golyhó,
nem vagyok én kó-
ró! Hát nem látsz?
Vagy elment az
eszed? Fél szarvval
sétáljak most?
Világcsúfja le-
gyek? - támadt rá
dühösen, s fújt
bőszen a kecske.
A medve meg csak állt; hej, beborult a kedve.
- Én szerencsétlen, minek is születtem? - sóhajtott nagyot. Mindig
csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám,
visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám...
Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte - és máris kicsordult a
könnye. A kecske észrevette.
- Ne sírj, no! - mekegte, és leszegte a fejét. Szörnyen megsajnálta a
szomorú medvét.
- Szép szarvacska volt, igaz... Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz-
rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod,
kössünk igaz barátságot.
Megörült nagyon a mackó:
- Köszönöm, hogy nem haragszó...
S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempe szarv
helyébe.
Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekó-
colódott a medve feje búbján.
S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a bús-
lakodásra: a mezecske édes, a napocska fényes, s - micsoda csuda -
nem szűk az odúja!

Dirmeg-dörmög a medve, nincsen neki jókedve.

A jó barát drágább az aranynál.

75
MÉSZÖLY MIKLÓS: AZ EGÉR FARKINCÁJA

Volt Julis néninek egy nagy, fekete macskája - a Circi. De volt a

házban egy árva egerecske is - a Cinci.
Hát ez a Circi macska - csudák csudája - sose bántotta a Cinci
egeret. Már csak azért sem, mert jobban szerette a tejet, azt meg kapott
eleget.
Egyszer amint éppen lefetyelte az édes tejecskét, látja ám, hogy a
tányér túlsó szélén ott torkoskodik Cinci egér is. Mérgesen rászólt:
- Hallod-e, Cinci, ne bántsd a tejemet, mert leharapom a farkadat!
Megijedt az egér - úgy megijedt, hogy menten beszaladt a lyukba.
Circi meg tovább lakmározott. Egyet nyalintott jobbról, egyet
nyalintott balról. Nagyon ízlett neki a tejecske.
Cinci pedig ott lapult, kucorgott a lyukban, és majd elepedt a
szomjúságtól.
„Kibújjak, ne bújjak? Kibújjak, ne bújjak?" - így tanakodott. Aztán
mégiscsak előmerészkedett. Amikor látta, hogy Circi nem néz oda, egy
szempillantás alatt ott termett a tányér szélénél.
De haj, ott termett Circi macska is, és egyszeribe leharapta Cinci
egér farkát...
Sírt-rítt a kisegér, keservesen rimánkodott:
- Csak most az egyszer add vissza a farkincámat... De Circi nem
adta.
- Hozz nekem tejet a tehéntől, akkor visszaadom! - mondta. És
Cinci szaladt a tehénhez.
- Tehén, adj nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja
farkincámat.
- Adok én, adok én, de előbb hozz füvet a zöld rétről! - mondta a
tehén.
Cinci rohant a rétre.

76
 - Zöld rét, adj füvet, füvet viszem tehénnek, tehén ad nekem tejet,
tejet viszem cicának, cica visszaadja farkincámat.
- Adok én, adok én, de előbb kérj esőt a felhőtől - mondotta a zöld
rét.
Cinci mindjárt könyörögni kezdett:
- Felhő, adj a rétnek esőt, zöld rét ad füvet, füvet viszem tehénnek,
tehén ad nekem tejet, tejet viszem cicának, cica visszaadja
farkincámat.
A felhő lepislantott a magasból, megsajnálta az egeret, s szépen
meglocsolta a zöld rétet.
Akkor egyszeribe minden jóra fordult.
Rét adott füvet - Cinci vitte a tehénnek.
Tehén adott tejet - azt meg vitte a macskának.
És Circi macska azon nyomban visszaadta a kunkori farkincát!
Az egér pedig, tudjátok-e, mit tett?
Elszaladt a patikába! Kapott is olyan kenőcsöt, amitől úgy odanőtt a
farka, mintha sose harapta volna le a macska.

Bajban ismerni meg a jó barátot.

Minden jó, ha jó a vége.

77
HÁRS LÁSZLÓ: A VILÁGOT JÁRT KISCSACSI

Itt látható Füles, a csacsi, amint éppen világgá bujdosik.

Ejnye csak! Méghogy világgá? Világgá bizony! Talán örömében?
Inkább bánatában. A tekintete csupa szomorúság, a két lekonyuló füle
csupa nyomorúság, a képe csupa kétségbeesés.
Szegény Füles, ugyan miért búbánatos? Hát azért, mert mindegyre
gúnyolták, csúfolták, pocskondiázták. Úgy megkeserítették az életét,
hogy még legkedvesebb csemegéje, a bogáncs is kifordult a szájából.
Baj, baj, nagy baj. De hát kik tették, hol tették, miért tették? Hát az
udvarbéliek tették, mégpedig az udvaron, no meg az istállóban, és
azért tették, mert túl nagynak találták Füles fülét és csúfnak találták
Füles hangját:
- Röf-röf, rőfnyi füled van! - röfögték a disznók.
- I-á!... - felelte Füles, ugyanis azt akarta mondani, hogy Ő nem
tehet róla.
De belefojtották a szót.
- Meg-meg, megsiketülünk! - mekegték a kecskék, és a szakállukat
rázogatták.
Füles elkocogott, de vesztére tette. A kapirgáló tyúkok közé botlott.
Azok hegyes csőrükkel a csülkéhez vágtak, és így kiáltoztak:
- Kot-kot, kotródj innen, te nagy fülű, borzasztó hangú szörnyeteg!
Akármerre térült, akármerre fordult, mindenütt csacsi fülű sza-
márnak, szamár hangú csacsinak csúfolták. Addig-addig, amíg Füles
mélységes búbánatában elhatározta, hogy világgá bujdosik. S nem
pihen, amíg meg nem szabadul szörnyeteg fülétől, rémséges hangjától.
Es csakugyan el is indult világgá.
Amint megy, mendegél, hetedhét ország ellen, hát egy kerek erdőbe
jut. A tekintete csupa szomorúság, a két lekonyuló füle csupa
nyomorúság.
Egyszer csak hallja, hogy gyönyörűségesen énekel valaki a feje
felett. Feltekint, s egy kismadarat pillant meg a faágon.
- Kérlek, kismadár - esedezett Füles -, taníts meg engem énekelni.
-Jaj, te nagy fülű! - nevetett a kismadár. - Ki hallott olyat, hogy a
szamár énekeljen?

78
 Elröpült a kismadár. Füles tovább baktatott, ment, mendegélt,
világgá, amint megfogadta. Csobogó patak keresztezte az útját. Igen
megszomjazott a világgá menetelben, lehajolt, hogy igyék egyet. A
vízben egy ollós jószágot pillantott meg.
- Kérlek szépen - esedezett hozzá - légy oly jó, kurtítsd meg a
fülemet az ollóddal.
- Szamár beszéd - felelte a rák -, ki látott már kurta fülű csacsit?
Elúszott a rák. Füles meg baktatott tovább, ment, mendegélt vi-
lággá.
- I-á, i-á, hiába - sóhajtott bánatosan -, sohasem szabadulok már
meg szörnyűséges hangomtól, rémséges nagy fülemtől.
Viruló rét zöldellt a fákon túl. Igen megéhezett a világgá menetelben,
gyorsan harapott vagy kettőt a jóízű fűből. Amint ott eddegélt, azt
mondta valaki:
- Milyen gyönyörű nagy fül!
Felpillantott, s hát egy nagy fülű, szürke csacsi nézett rá. Sza-
kasztott olyan, mint ő.
- I-á! - kiáltott boldogan Füles.
- I-á! - felelte örömmel a másik füles. - Ilyen gyönyörű szamár-
ordítást még sohasem hallottam életemben.
Ott helyben megkérte Füles kezét, azaz patáját, nemsokára
megülték a lakodalmukat is.
Es a vendégek úgy találták, hogy még sohasem láttak szebb füleket,
még sohasem hallottak gyönyörűségesebb hangot.
És Füles? Boldogan i-ázott és büszkén billegette világszép csa-
csifülét.

Te vagy az, akivel anyád a többit ijesztgette.

Oda se neki!

79
KERÉKGYÁRTÓ JÁNOS : DÁNIEL ÉS A CSIGAHÁZAK

Dániel, a kövér kismalac mindig gyűjtött valamit: faleveleket,

kavicsokat, ketteseket az ellenőrzőbe, sőt egyszer két képeslapot is
sikerült összegyűjtögetnie.
Egyik nap azonban elhatározta, hogy mást fog gyűjteni, egészen
mást, mint eddig. Csigaházat.
Felbattyogott nyomban a dombra, nézte az ösvényt, nézte a bokrok
alját, és egy nagy kő mögött talált is két tarkabarka csigaházat.
- Jól összegyűjtögettem ezeket, röf-röf - dünnyögte. - Mintha valaki
pont nekem tette volna ide őket... Nagyon rendes lehet az a valaki! -
motyogta. Éppen gyönyörködött a csigaházakban, amikor
elécsoszogott két kis hazátlan csiga.
- Szia, te malac! - szólította meg Csiga Csilla. - Mit találtál?
- Nem találtam, hanem gyűjtögettem - mondta Dániel. - Össze-
gyűjtögettem egy csomó csigaházat.
Véletlenül nem két csigaház az a csomó? - kérdezte Csiga Csaba.
De, véletlenül pont kettő és nagyon szépek válaszolta Dániel.
- Képzeld, te malac - kezdte Csiga Csilla -, nekünk is volt két szép
csigaházunk, csak letettük egy nagy kő mögé, mert nehéz volt cipelni,
és mire visszamásztunk a kőhöz, valaki elcsenegette onnan.
- Elcsenegette? - tátotta el a száját Dániel. - Irgumburgum,
szedtevette, nem szép dolog! Ha akarjátok segítek nektek megkeresni a
csigaházatokat.
- Nagyon rendes vagy, hogy segíteni akarsz - bólogatott Csiga
Csaba - de azt hiszem, mi már tudjuk, hogy ki csenegette el.
- Tudjátok? Akkor gyerünk, majd én elveszem tőle, ha nem akarja
nektek visszaadni!
-Tudod, te malac, az a helyzet - magyarázta Csiga Csilla hogy nem
kell elvenned senkitől, csak egyszerűen vissza kellene adnod...

80
 - Mert, hogy is mondjam... szóval, te csenegetted el a csi-
gaházunkat - tette hozzá Csiga Csaba.
- Én? A tiéteket? - meresztette a szemét Dániel. - Nem is láttam a
csigaházatokat.
- Amik ott vannak a kezedben, azokat keressük - mondta Csiga
Csaba.
- Ezeket én gyűjtögettem! - dugta kezét a háta mögé Dániel. De
aztán mégiscsak visszaadta a két csigának a csigaházukat, és haza-
ballagott.

A tiédet tedd el, a másét ne vedd el!

81
KERÉKGYÁRTÓ JÁNOS : DÁNIEL ÉS A MADÁRTOLL

Dániel, a kövér kismalac mindig gyűjtött valamit; faleveleket,

kavicsokat, sőt egyszer még képeslapot is sikerült összegyűjtögetnie.
Egyik nap azonban elhatározta, hogy mást fog gyűjteni, egészen
mást mint eddig. Madártollakat.
Kószált erre, kószált arra, de bizony egyetlen madártollat sem talált.
- Szedtevedte, röf-röf, jól elbújtak ezek a madártollak!
mérgelődött, amikor egy fa tetején meglátott egy fészket, a fészekben
pedig három madárfiókát.
Odament a fa alá és felkiáltott:
- Gyertek csak le onnan, hadd gyűjtögessem össze a tollaitokat! A
fiókák csak csipogtak és tátogatták ide-oda a csőrüket, de
eszük ágában sem volt lemenni Dánielhez... meg nem is nagyon tudtak
volna.
- Ha nem akartok lejönni, majd én felmegyek hozzátok! -mondta
Dániel és mászni kezdett a fára.
Már majdnem felért a fészekhez, amikor odaszállt elé Sárgarigó
Sarolta és megszólította:
- Hová, hová, Dániel? Csak nem fészket akarsz te is rakni?
- A, dehogyis, csak össze akarom gyűjtögetni a madártollakat -
mondta Dániel.
- Es honnan veszed a madártollakat? - kérdezte Sarolta.
- Hogyhogy honnan? nézett nagyot Dániel. - Azoktól a madaraktól -
mutatott a fészekre. - Nekik úgyis van egy csomó...
- Nem baj, hogy azok a madarak az én fiókáim?
- A tieid? - csillant fel Dániel szeme. - Akkor mondd meg nekik,
hogy adják nekem a tollaikat!
- Ha neked adnák a tollaikat, akkor nem tudnának megtanulni
repülni - magyarázta Sarolta.
- Nem baj, úgyis egész nap a fészekben kuksolnak...

82
 - Persze, a fészekben van-
nak, mert még picik...
Hanem tudod mit, adok
neked egy tollat a sajátomból,
de aztán gyorsan mássz le a
fáról, és meg ne lássalak még
egyszer a fiókáim körül!
mondta Sárgarigó Sarolta,
azzal Dániel kezébe nyomott
egy szép sárga tollat.
Dániel kapta magát,
lemászott a fáról és haza
indult.
Útközben meg minden-
kinek megmutogatta, milyen
szép madártollat kapott
Sárgarigó Saroltától.

Az eszéhez kell érteni.

Úgy örült, hogy majd ki ugrott a bőréből,

83
KERÉKGYÁRTÓ JÁNOS: DÁNIEL ÉS A NAGY CSOKOR
VIRÁG

Dániel, a kövér kismalac mindig gyűjtött valamit; faleveleket,

kavicsokat, sőt egyszer még két képeslapot is sikerült össze-
gyűjtögetnie.
Egyik nap azonban elhatározta, hogy mást fog gyűjteni, egészen
mást, mint eddig. Virágokat.
Ki is battyogott a rétre, nagy nehezen összeszedegetett három szál
virágot és nagyokat röfögött örömében, amikor odaugrándozott hozzá
Káposztás Kinga, a nyuszi, és megszólította:
- Szia Dániel! Ilyen hatalmas csokor virágot még sose láttam!
meresztette a szemét. - Kitől kaptad?
- Nem kaptam - rázta fejét Dániel -, hanem én gyűjtögettem mind a
hármat. Bizony!
- Egyedül? Ezt a hatalmas csokrot? - csodálkozott Kinga.
- Persze, hogy egyedül - húzta ki magát Dániel. - Miért, kivel
gyűjtögettem volna?

84
 - És mit akarsz csinálni ezzel a nagy csokor virággal? - kérdezte
Kinga.
- Hogy mit akarok? - tűnődött el Dániel. - Nem is tudom, mit
akarok... Lehet, hogy megeszegetem.
- Azt nem lehet! A virágokat nem szabad megenni! - kiáltott fel
Kinga. - De figyelj csak, szereztél te már valaha örömet valakinek?
- Örömet? Szerezni? Azt még nem csináltam - rázta a fejét Dániel. -
Csak nem azt akarod mondani, hogy te már csináltál olyasmit? - húzta
össze mérgesen a szemöldökét.
- De bizony, csináltam - bólogatott Kinga. - És te is jobban tennéd,
ha örömet szereznél másoknak... Például nekem.
- Neked? - nézett nagyot Dániel. - Hogyan?
- Nagyon egyszerű - kezdte Kinga. - Nekem adsz egy szál virágot,
aminek én nagyon örülök... és kész. Ezzel máris örömet szereztél
nekem.
- Ha csak ennyi az egész, akkor tessék! - adott Dániel Kingának egy
szál virágot.
- Igaz milyen jó érzés örömet szerezni másoknak? - szagolgatta
Kinga a virágot. - Nem akarsz véletlenül még egyszer örömet szerezni
nekem?
- De akarok, tessék! - bólogatott vigyorogva Dániel, és megint
odaadott egy szál virágot.
- Látod, most már még nagyobb örömet szereztél nekem -
mosolygott Kinga.
- Igen? Akkor még ez is a tied lehet - nyomta Kinga kezébe a
harmadik szál virágot is.
Kinga megköszönte és nagy vidáman elugrándozott. Dániel is boldog
volt, hiszen megtanult örömet szerezni másoknak.
Szedett is még vagy három szál virágot és mindenkinek, akivel
hazafelé találkozott, adott egyet-egyet.

Jobb adni, mint kapni.

Amit örömmel cselekszünk, nem esik nehezünkre.

85
ÚJHELYI EVA FORDÍTÁSA: A REBARBARALEVÉL

Volt egyszer egy nagyon szomorú rebarbaralevél. A rebarbale-

veleknek semmi haszna nincs, mert csak a szárat lehet megenni.
Ahogy beköszöntött a nyár, a rebarbaralevél annyira szomorú lett,
hogy összeszáradt, és kókadtan lógatta fejét. Lehet, hogy egy kis esőre
vágyott?
Egy délután nehéz, sötét felhők gyülekeztek az égen, és úgy látszott,
vihar közeledik. Villámlott és dörgött.
Egy gyönyörű, fényes szárnyú pillangó repült a rebarbaralevél felé
és letelepedett a levél alá. Reszketett, alig kapott levegőt. Amikor
megnyugodott, azt kérdezte szégyenlősen:
Itt maradhatok? Úgy félek az esőtől! Egyetlen csepp is
tönkreteheti a szárnyaimat és többé nem tudnék repülni.
- Persze, maradj csak - válaszolta a rebarbaralevél helyezd magad
kényelembe!
- Züm, züm - a kis méhecske repült arra.
Lábain virágport cipelt, ami olyan nehéz volt, hogy csak lassan
tudott repülni. A méhkaptár pedig még messze volt!
- Idehúzódhatnék? - kérdezte.
-Természetesen - mondta a rebarbaralevél foglalj helyet. Van ott elég
hely.
- Igen, gyere ide. Itt mindketten biztonságban leszünk - mondta a
pillangó.
Az első esőcseppek hullani kezdtek. Láttak egy kiscicát, aki
menedéket keresett a kertben.
- O, itt egy esernyő! - kiáltotta boldogan.
A kiscica a rebarbarát nézte esernyőnek, ezért gyorsan aláugrott.
- Üdvözöllek az esernyő alatt! - kiáltott fel a boldog rebarbara-levél.
A kiscica csak akkor vette észre a többieket, amikor a méhecske egy
kis dalt kezdett zümmögni.

86
 Azután hármasban beszélgettek, nevetgéltek, hogy gyorsabban
múljon az idő. Amikor a vihar elvonult, köszönetet mondtak a
rebarbaralevélnek a menedékért.
Milyen boldog és büszke volt a levél! Három gyámoltalant védett
meg! Az esőtől felfrissülve, vidáman állt a levél. Igazán örült, hogy
segíthetett.

Sok jó kis helyen is elfér, Bajban

ismerni meg a jó barátot.

87
ÚJHELYI ÉVA FORDÍTÁSA: A KIS PIROS KALAP

Marikának volt egy kis piros kalapja. Kék szalag és egy csokor
nefelejcs díszítette.
Egy nyári délután így szólt Marika nagymamája:
- Menjünk málnát szedni!
Marika feltette kis kalapját, fogta a kosarát és elindultak a ház
mögötti erdőbe. Sok-sok málnát szedtek. Egyszer csak Marika
felkiáltott:
- Tele van a kosaram!
És azzal feldobta a kalapot a levegőbe. De - ó, jaj - a kalap nem jött
le. Egészen sötétedésig keresték, ám a kis kalap nem került elő. Marika
nagyon szomorú volt, de a nagymamája azt mondta neki:
- Ne aggódj. Majd egy szép nap megtaláljuk.
Elmúlt a nyár, az ősz, a tél. Ahogy újra beköszöntött a tavasz,
Marika az erdőbe ment kankalint szedni. Hirtelen csivitelő
madárhangra lett figyelmes. A hang a mogyoróbokor felől jött.
Óvatosan elhúzta az ágakat és... egy madárcsalád fészkelt ott, az ő kis
piros kalapjában!
- Kérlek, Marika - rimánkodott a madármama -, hagyd nálunk a
piros kalapodat még egy kis időre! Csak addig, amíg a fiókáink
elhagyják a fészket.
Marika jószívű kislány volt, ezért így szólt:
- Megtarthatjátok. Nekem már úgysem jó.
És amikor a madárfiókák megerősödve elhagyták a fészket, egy dalt
énekeltek, ami csak Marikának szólt.

A jóság kölcsön jár.

Újhelyi Eva fordítása

88
ÚJHELYI ÉVA FORDÍTÁSA: A KÍVÁNCSI KISEGÉR

A fák alatt, a réten egy kis patak rohant boldogan. Mindkét partján
szépséges, öreg bokrok nőttek.
Az egyik bokor alatt egy kisegér lakott. Minden nap keresztülfutott a
füvön, egészen a patakig és ott felugrott a bokrok gallyacskáira. A
kisegér nagyon, de nagyon kíváncsi volt.
Egy szép napon az egyik bokor alatt ült és bogyókat majszolt.
Hirtelen észrevett valami pirosat hányódni a vízen. A valami egyre
közelebb ért.
- Ezt meg kell néznem - gondolta a kíváncsi egérke, és szaladt a
patakhoz, amilyen gyorsan csak tudott.
De a magas fűtől semmit sem látott. Hegyes orrát magasba tartva
kémlelt körül. Egy víz fölé nyúló gally éppen megfelelőnek látszott,
hogy felcsimpaszkodjon. Ráugrott, és egyre feljebb mászott. A
patakparton egy béka így figyelmeztette:
- Óvatosan! - és intett neki zöld lábaival.
De az egérke nem figyelt rá. nemsokára meglátta, mi volt az a piros
valami. Egy babakoffer lebegett a vízen. Az egér úgy meglepődött,
hogy elengedte a gallyat, és fejre esett. De nem bele a vízbe, hanem a
babakoffer tetejére.
- Szerencséd volt! - mondta neki a béka, és segített kievickélni a
patakból.
Az egér köszönetet mondott a békának. Elhatározta, hogy többé nem
fog annyit kíváncsiskodni.

Ne légy kíváncsi, mert hamar megöregszel.

Isten fizesse meg!

89
MARÉK VERONIKA: A POCOK AJÁNDÉKA

Szomorú volt a csigabiga, mert csillogó, sima háza megrepedt.

Valaki félredobta az útról, csupa jószándékból, de egy kőhöz koccant, s
így sérül meg szegény. A pocok elhatározta, felvidámítja valamivel.
Csak éppen az nem jutott az eszébe, hogy mivel. Ahogy fel s alá
szaladgált a réten, találkozott egy lepkével.
- Mondd, mit szeret a csigabiga? - kérdezte tőle.
- Nem tudom - felelte a lepke. - Kérdezd meg a szitakötőtől! -A
szitakötő a darázshoz küldte, a darázs a szarvasbogárhoz, a
szarvasbogár a gilisztához, a giliszta a szúnyoghoz, a szúnyog a
hernyóhoz, a hernyó a békához, a béka a gyíkhoz, a gyík a szöcskéhez,
a szöcske a cinegéhez, a cinege újra a szitakötőhöz. A szitakötő
továbbküldte a pókhoz, a pók a katicához, a katica a légyhez, a légy
újra a békához.
- Akkor most mivel lepjem meg a csigabigát? - kérdezte lihegve a
pocok.
- A béka széles szájával nagyot nevetett. - Ahogy futottál, le is
rajzoltad, mit szeret a barátod. Nézd meg jól, mi az!
- Egy lehullott levél! - álmélkodott a pocok. Aztán felcsillant a
szeme. - Eszembe jutott valami, amit még jobban szeret a csigabiga-
- Mi az? - kíváncsiskodott a béka.
- Lerajzolom neked! - szólt a pocok, és futni kezdett. Elfutott
először a katicához, aztán a hernyóhoz, a szúnyoghoz, a gilisztához, a
szarvasbogárhoz. Továbbszaladt a pókhoz, a darázshoz, a lepkéhez, a
szitakötőhöz, a légyhez és a békához. Aztán érintette a gyíkot, a
szöcskét, a cinegét, s fáradtan megérkezett a lepkéhez.
- Tudod-e már, mit viszel ajándékba? - kérdezte tőle a lepke.
- Tudom! - válaszolta büszkén a pocok. - Egy lehullott levelet, meg
egy gombát. Épp most rajzoltam le a békának. Örülni fog a csigabiga,
és hamar meggyógyul a háza is!

90
VARGA KATALIN: ZSIGA ÉS CSIPET

Zsigát, a kiskutyát, édesanyja tanítgatta a kutyakötelességre:

- Ha idegen jószág közeledik, felugrasz a kerítésre két mellső
lábaddal, így ni, és ugatsz: vau-vau, takarodj!
- Nem merem! - reszketett Zsiga.
- Jaj, kisfiam, mi lesz belőled? - szomorkodott édesanyja. Olyan
gyáva, félénk jószág vagy, mint egy kiscsirke!
A baromfiudvarban pedig élt egy hangos, veszekedős csirke. A neve:
Csipet, Szidta is édesanyja eleget:
- Csipet, Csipet! Miért hangoskodsz, verekszel ennyit? Úgy
viselkedsz, mint egy neveletlen kiskutya!
Zsigát addig-addig korholta édesanyja, amíg a kiskutya egy szép
napon elhatározta: „Megnézem, milyen az a félénk kiscsirke."
Aznap Csipet is útnak indult: „Felkeresem a neveletlen kiskutyát!"
A kertajtóban találkoztak.
- Te vagy az a gyáva kiscsirke? - kérdezte Zsiga.
- Én mérges, verekedős csirke vagyok. Menj utamból, mert
megcsíplek! - förmedt Zsigára Csipet.
Zsiga félénken félreállt, de kíváncsisága nagyobb volt félelménél,
megkérdezte hát:
- Minden csirke ilyen mérges, félelmetes jószág?
- Buta! - mérte végig Csipet. - Csak én vagyok mérges, verekedős.
Mondtam már! A többiek mind unalmas, nyafogó, gyáva jószágok.
Felkeresem hát a kutyát. Játszani akarok a bátor kutyával. Nem tudod,
hol találom?
- A kutya én vagyok - felelte Zsiga -, de én sokat sírok, és mindentől
nagyon félek.
- Akkor te nem is vagy kutya. Édesanyám azt mondta, a kutyák
bátor, verekedős jószágok. Tudsz kiabálni?
- Nem tudok - sóhajtott Zsiga.
- Látod! Akkor kutya se vagy! - diadalmaskodott Csipet.
- De kutya vagyok! - bizonygatta Zsiga.

91
 - Nem hiszem! - rázta a fejét Csipet. - Ha kutya vagy, zavard el a
kerítés tetejéről a verebet!
- Hogyan zavarjam el? - görbült sírósra Zsiga szája.
- Dobbants a lábaddal, és kiabálj: csirr-csirr!
- Édesanyám nem így szokta - okoskodott Zsiga.
- Hanem hogyan?
- Két mellső lábával felugrik a kerítésre, így ni, és ugat: vau-vau-
vau, takarodj!
A kerítésen ülő veréb a hangos kutyaugatásra ijedten elrepült
- Tényleg kutya vagy! - ismerte el Csipet. - A veréb elrepült.
- Tényleg elrepült! - örült Zsiga. - Pedig csak annyit mondtam: vau-
vau, takarodj! És azonnal szót fogadott. Vau-vau! O, de jó! Vau-vau!
- Nagyon szépen ugatsz - reszketett a kiscsirke de kérlek, most már
hagyd abba, mert félek a hangodtól.
Zsiga azonban nem hallgatott Csipetre. Annyira örült saját
hangjának, hogy háromszor körbefutotta az udvart.
- Vau-vau! Tudok, tudok! Vau-vau, házat őrzök! Ugatok! Csipet
csirke sírva bújt el a kertajtó mögött.
- Jaj, de csúnya hangod van! De csúnya ez a nagy kiabálás! Zsiga
mérgesen rávakkantott:
- Elhallgass, gyáva jószág! Az ugatás az nem csúnya, hanem kutya-
kötelesség. Vau-vau!
Csipet bánatosan hazakullogott. „Soha többé nem kiabálok! Ilyen
förtelmes hangoskodást én nem utánzók."
Zsiga pedig attól kezdve nem ijedt meg senki fiától. Derék házőrző
kutya lett belőle.

Gyáva, mint a nyúl.

ügy kiabál, ahogy a torkán kifér.
Ki-ki legjobban tudja maga dolgát.

92
JOSEF CAPEK: A GŐGÖS HÁLÓINGECSKÉRŐL

Képzeljétek csak el, gyerekek, mi történt egyszer a kutyussal!

Ugrándozott, hancúrozott a réten a cicussal, cigánykereket hánytak,
bukfencet vetettek, és még sokféleképpen mókáztak, amíg a kutyus
talpacskájába bele nem fúródott egy éles üvegszilánk. Pici kis szilánk
volt, de a kutyus talpa nagyon fájt tőle, úgyhogy csak három lábon
tudott állni.
- Micsoda butaság és gondatlanság - zúgolódott a cicus - így
szanaszét hagyni az üvegszilánkokat! Igazán óvatosabbak lehetnének
az emberek! Az üvegdarabokat mindig szépen el kell takarítani, mert
máskülönben ráléphet valaki, állat vagy mezítlábas kisgyerek, elvágja a
lábát, ami aztán nagyon fáj és vérzik. Gyere ide, szegény kis
kutyuskám, szívem gyöngye, cirókám-marókám, édes kutyulim-
mutyulim, csicsicsókám, virágom, aranybogaram, gyere, te kis árva
hegyesfülesem, hazaviszlek, bekötözöm a talpacskádat, hogy ne fájjon
az a fájóka olyan nagyon!
Otthon a cicus ráfújt a kutyus talpacskájára, kimosta és bekötözte a
sebet, hogy a fájóka ne fájjon.
- Csak aztán ne legyen belőle vályog! - aggódott a kutyus, amikor a
cicus bekötözte a sebet.
- Hogy mi ne legyen belőle? - csodálkozott a cicus.
- Hát vályog - felelte a kutyus. - Az ilyen fájókákból néha nagy fájás
keletkezik, daganat, aminek a széle piros, a belseje fehér vagy sárga, és
ezt vályognak hívják, és nagyon fáj.
- Ja úgy! Tályog! - mondta a cicus boldogan, hogy végre kitalálta,
mit akart a kutyus mondani.
- Dehogyis tályog! méltatlankodott a kutyus. Hiszen a tályog, az
tégla, amit agyagból csinálnak, és házat építenek belőle.
- Hát ezt alaposan összekeverted! - mondta a cicus. - A vályogot
csinálják agyagból, nem a tályogot. Hahaha, kinek jutna eszébe
tályogból házat építeni?! Azt hiszem, senkinek a világon, de nem ám!

93
 - Te keverted össze a dolgokat! - vitatkozott a kutyus. - A fájókából
néha vályog keletkezik, és a tályogot agyagból csinálják. így van ez, és
punktum!
- Felőlem nevezd, ahogy akarod, de nekem ezen nevetnem kell, és
ha majd elmondom a gyerekeknek, ők is kinevetnek - mondta a cicus,
és ráültette a kutyust egy párnára.
A kutyus ott ült a párnán a bekötött talpacskájával, és várta, mikor
keletkezik belőle vályog. Sokáig várt, forgolódott jobbrabalra, de
szaladgálni nem tudott, így hát unatkozott.
- Mit csináljak, mit csináljak? - panaszkodott. - Unatkozom!
Cicuskám, mesélj valamit!
- Mit meséljek? - kérdezte a cicus.
- Mesélj mesét! - mondta a kutyus.
- Milyen mesét? - tudakolta a cicus.
- Szépet - kérte a kutyus. - Csak mesélj, mesélj már!
- Elmondjam a hálóingecskét? - kérdezte a cicus.
- Nem bánom, mondd el azt, csak jó legyen a vége! - rendelkezett a
kutyus.
- Akkor hát elmondom a hálóingecskét - mondta a cicus, és
elkezdett mesélni:
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hálóingecske, és az a
hálóingecske nagyon szegény volt. Es mivel nagyon szegény volt, nem
voltak rajta se piros, se kék, se sárga, se zöld, se lila csíkok, és nem is
hímeztek rá karikákat, kockákat, csillagokat, virágokat, de még
faleveleket se. A hálóingecske csak sima fehér volt, de igen-igen
jószívű. Egyszer elment sétálni, és találkozott egy másik
hálóingecskével.
„Jaj, de szép ingecske! - kiáltott fel a szegény hálóingecske. Mert
bizony a másik hálóing gazdag volt, színes, díszes, mindenféle
kockákat, csíkokat, karikákat és sok más mintát hímeztek rá. - Ó,
ingecske, de szép vagy, jaj, de tetszel nekem - mondta a szegény
hálóingecske a gazdagnak gyere, játsszál velem!"
De a gazdag hálóing nagyon gőgös volt.
„Nem játszom! mondta. Terajtad nincsenek csíkok, se karikák,
semmi sincs rajtad, nem játszom veled!" Ennyit mondott, és büszkén
továbbvonult.

94
 - Az a szép hálóingecske nem volt jó - mondta a kutyus -, mert nem
akart játszani a szegény hálóingecskével.
- Persze, hogy nem volt jó - bólintott a cicus. - Be is piszkolódott
aztán nagyon, mert egyedül játszott a sárban.
- Úgy kellett neki, mért volt gőgös! - mondta a kutyus. - No de
meséld tovább!
- Szóval - folytatta a cicus - a szegény hálóingecskének nagyon fájt,
hogy a másik nem akart vele játszani. Szomorúan hazament, leült az
ágyacskájára, és búsult, búslakodott. Egyszer csak odajött hozzá egy
angyalka, és megkérdezte:
„Miért vagy ilyen szomorú, ingecske?"
„Azért vagyok szomorú - válaszolt a szegény hálóingecske -, mert
találkoztam egy gyönyörű hálóingecskével, tengernyi hímzés volt rajta,
mindenféle karikák, eprecskék, kockák és csíkok, szóval nagyon szép
volt, és én játszani szerettem volna vele, de ő nem akart, mert én
szegény vagyok, és nincs rajtam semmi dísz."
„Ne búsulj - mondta az angyalka. - Vetkőzz le szépen, és menj
aludni. Reggelre talán minden jóra fordul."
A szegény hálóingecske szót fogadott. Levetkőzött, és szépen
lefeküdt.

95
 Amikor már aludt, az angyalka összehívta a többi angyalkát,
valamennyien elkezdték hímezni az ingecskét, szép csíkokat, piros
pettyeket és kockákat meg még sok más mintát hímeztek rá, hogy
mindenki találjon rajta valamit, ami neki tetszik, aztán szépen ki is
vasalták és elrepültek. Amikor a hálóingecske reggel felébredt és
felöltözött, nem ismert magára. Sétálni ment, és találkozott a gőgös
hálóinggel, amelyik tegnap nem akart vele játszani. A gőgös hálóing,
amint már mondtam, előző nap nagyon bepiszkolódott, mert egyedül
játszott a sárban, és még most is piszkos volt. Mikor meglátta a szegény
hálóingecskét, nem ismerte meg, és így szólt magában: „Jaj, de szép ez
a hálóingecske, de jó lenne, ha játszana velem egy kicsit!"
- Játsszon vele a szegény hálóingecske! - mondta a kutyus a
cicusnak. - Játsszon vele, ne legyen olyan gőgös, mint a másik, amelyik
nem akart vele játszani!
- A szegény hálóingecske egy csöppet se volt gőgös, nem bizony -
folytatta a cicus -, pedig most már pettyek, kockák meg csíkok voltak
ráhímezve. Azt mondta a gőgös hálóingnek: „Gyere, ingecske,
játsszunk együtt!"
- Jaj, de jó, jaj, de örülök, hogy az ingecske nem lett gőgös! -mondta
a kutyus. - És mit játszottak?
Mindenfélét - válaszolt a cicus. - Papás-mamást, boltost,
iskolásdit, fogócskát, főzőcskét meg vendégesdit, koszorút is fontak,
kertészkedtek, és még sok mindent csináltak, amikor pedig már eleget
játszottak és elfáradtak, közös ágyacskába mentek aludni. A gőgös
hálóingecske már nem volt gőgös, és elhatározta, hogy sohase lesz
gőgös. A két hálóingecske ettől fogva mindennap együtt játszott, nem
is veszekedtek, és nem akartak egymásnak parancsolgatni.
- Örülök, hogy ilyen jók voltak - mondta a kutyus. - És a talpam se
fáj már. Olyan szépet meséltél, hogy egész elfelejtettem a fájókámat.

Kényességgel nem mehetni mennyországba.

Nem mind kevély, ki ünneplőben jár.

Minden jó, ha jó a vége.

96
NYÁR
MÉSZÖLY MIKLÓS: A TÍZ TESTVÉR

Volt egyszer egy kerek erdő, a kerek erdőben egy pici ház, a pici
házban tíz testvér lakott. Senki más.
De ez a tíz testvér úgy hasonlított egymáshoz, mint a tíz ujjam. Volt
közöttük kicsi, volt közöttük nagy - és volt egy legeslegkisebb: mint a
kisujjam.
Történt egyszer, hogy a tíz testvér nagyon megéhezett. Azt mondta a
legnagyobb:
Rettentően éhes vagyok! Mire a másik kilenc is zúgni kezdett: -
Mi is! Mi is!
S bementek gyorsan a kamrába, beszagoltak mindegyik sarokba - de
bizony semmit se találtak.
Csak egy árva kukoricaszemet. De még annak a felét is megrágta az
egér.
így hát tovább kutattak, tovább kerestek.
Ahány fiók volt, mindbe belenéztek, ahány láda volt, mindet
kinyitották. Padlásra fölmásztak, pincébe lementek - de hiába, nem
volt szerencséjük.
- Bizony, akkor nincs mit enni, ha sehol sincs semmi! - sóhajtoztak
búsan.
De hogy mit tegyenek, azt egyikük se tudta.
Azazhogy az egyik - a legkisebb - mégis kitalálta.
- Menjünk el vadászni! - kiáltotta s felugrott. A tíz
testvér menten útnak indult.
Mentek, mendegéltek, elől a nagyobbak, hátul a kisebbek -utolsónak
a legkisebbik.
Hegyezték a fülüket, jártatták a szemüket, de semmit se láttak. A
tenger nagy réten csak fű volt és virág.
Aztán hirtelen megállt az egyik testvér.
- Ott van ni! - kiáltotta.
- Micsoda? - kérdezték.
- Hát egy nyúl! Ott fut, ni!
- Puskát ide rögtön! - kiáltotta a másik, és máris kapta, fogta, a
vállához emelte, aztán durr! - lelőtte a nyulacskát. Mit gondoltok, mi

98
történt utána? A harmadik testvér odaballagott a nyúlért... A negyedik
a vállára vette... Az ötödik hazavitte... A hatodik megnyúzta... A
hetedik feldarabolta... A nyolcadik megsütötte... A kilencedik tányérba
rakta...
És a tizedik - aki olyan nyiszlett, kicsike volt, mint a kisujjam - az
egész nyulat egymaga megette!
A kilenc testvérkének csak a nyuszi farka maradt.

Olyan éhes, mint a farkas.

Mohó, mint a kis Gömböc.

99
MÓRA FERENC: MESE A KIS GIDÓRÓL

Hold volt, hol nem volt, kristálypatak mellett volt egyszer egy
gyöngyliget, abban a gyöngyligetben volt egy ezüst fa, annak az ezüst
fának rengő-ringó ágán volt egy aranytollú madár, annak az aranytollú
madárnak volt egy nagyon okos íródiákja, az a nagyon okos íródiák
mindig ott ült a fa alatt aranyos karszékben, előtte volt egy nagy
könyv, abba a nagy könyvbe mind beleírta, amit az az aranytollú
madár dalolt.
Itt van az a könyv éppen a kezemben. Elmondok nektek belőle egy
szép mesét a kis gidóról.
Nagyon szerette ezt a kis gidót az édesanyja, az öreg kecske, mert
ez az egyetlenegy fia volt csak. Féltette még a fúvó széltől is, friss
hajnali harmatban fürdette meg minden reggel, fehér rózsalevél-
törülközővel törülgette gyönge arcocskáját, pillangós mezőről
selyemfüvet hordott neki, ezzel etetgette. Úgy szerette, hogy ki se lehet
azt mondani. Nem is hívta másképp, mint drága szemefényének, édes
cukrocskájának.
Varrt neki szivárványszín labdát, s labdázgattak együtt kerek erdő
szélén, mert majd el is felejtettem mondani, hogy ott laktak zöld fák
között, fehér kis kunyhóban. Hozott neki a vásárról fütyülős lovat,
kerekest. Húzogatta, vonogatta a kis gidó, nagy öröme telt benne.
Jávorfából metszett ágat, csinált belőle furulyát, s megtanította
furulyázni. Olyan szép nótákat fújdogált el rajta a kis gidó, hogy a
mókusok mind otthagyták a mogyorót, fáról fára szökdelve mind
odamentek a fehér kis kunyhóhoz hallgatni a furulyaszót. Még a
pintyőke is, a rigó is szívesen hallgatta.
Mind azt mondták, hogy a kis gidó szebben tud furulyázni, mint a
juhászbojtár a napsütötte halmon. Azt a nótát is tudta, hogy:
Zöld erdőben, sík mezőben
Lakik egy madár.
Kék a lába, zöld a szárnya,
Jaj, de szépen jár!

100
 Édesanyja, az öreg kecske nem tudott hova lenni örömében.
Ezerszer is megcsókolta; ahova csak lépett a kis gidó, virágot szórt az
útjára.
- Me-e-e! - szólalt meg egyszer a kis gidó, fejét az öreg kecske
fejére hajtva. - De jó is vagy te, édes anyuskám! Úgy szeretsz te
engem, mint a galamb a tiszta búzát!
- Me-e-e, rubintocskám, gyémánt csillagocskám! Hogyne sze-
retnélek, mikor olyan szófogadó, engedelmes kis gidó vagy. Légy is az
mindig, akkor megáld az Isten. Most pedig elmegyek pillangós mezőre
füvet szedni. Elfogyott az elemózsiánk. Zárd be jól az ajtót, be ne
eressz senkit, akárhogy zörget, mert hátha a nagyfogú farkas jön és
elvisz a barlangjába. Hallod-e, hogy ordít most is a sötét erdőben? Itt
terem, hízelgő szavakkal kér, hogy bocsásd be, de be ne ereszd.
Elment az öreg kecske. A kis gidó jól bezárta az ajtót, és elgondo-
lkozott azon, amit édesanyja mondott. Egyszer csak kopogtat a
nagyfogú farkas. Szelíd, szép szavakkal beszél be kívülről:

Gidócskám, gidócskám, tubicám, kincsecském,

Rózsafán született kedves kicsi kecském!
Eressz be, bocsáss be, aranyos szép szentem!
Zöld erdőben fehér gyöngyvirágot szedtem.
De a kis gidó nem hitt a mézesmázos szónak. Édesanyja intése
csengett a fülébe. Nem nyitotta ki az ajtót. A nagyfogú farkas a fejét
csóválja, kerül-fordul egyet, s megintcsak kopogtat:
Gidócskám, gidócskám, gyönyörű madárkám,
Fürge kis halacskám, gyönge violácskám!
Eressz be, bocsáss be, tudom, örülsz mostan,
Arany skatulyába sárga cukrot hoztam.
Beszélhetett a koma akármilyen szépen, a kis gidó csak nem
bocsátotta be, mert a fülébe csengett az édesanyja intése.
A nagyfogú farkas újra csak a fejét csóválja, kerül-fordul kettőt-
hármat, s megint csak visszatér:

101
 Gidócskám, gidócskám, gerlicém, mókuskám,
Csillagom, rubintom, angyalom, babuskám!
Eressz be, pántlikát hoztam a nyakadba,
Szép piros pántlikát, ezüst csengő rajta.
Hiába volt minden kísértés. Azokra a hízelgő szép szavakra, aranyos
ígéretekre nem nyílt meg az ajtó, mert a kis gidónak csak az édesanyja
intése csengett a fülébe mindig.
A nagyfogú farkas haragosan morogta magában: „Lám, lám, ennek
a kis gidónak több esze van, mint gondoltam. Bizonyosan megtanította
az édesanyja, annak fogadja így a szavát."
Nem is próbálta meg többször, nekiiramodott az erdőnek. Ideje is
volt elillanni, mert az öreg kecske hazafelé jöttében megtudta, hogy mi
történt. Szaladt egyenesen a vadász bácsihoz, akinek jó puskája volt,
aki a kecskecsaládot nagyon szerette.
Mikor zöld fák között, a fehér kis kunyhóhoz értek, a nagyfogú
farkasnak már híre-hamva se volt.
Bezzeg volt aztán nagy vígság. A kis gidó édesanyja nyakába
borult, sírt-rítt örömében. Az öreg kecske ezerszer is megcsókolta
szófogadó fiacskáját. Mindjárt meg is fürdette friss hajnali harmatban,
fehér rózsalevél-törülközővel törülgette gyönge orcácskáját, pillangós
mezőről hozott selyemfűvel etetgette.
A kis gidó aztán elővette jávorfurulyáját, olyan szép nótákat fúj-
dogált el rajta, hogy a mókusok mind otthagyták a mogyorót, oda-
mentek hallgatni a furulyaszót. A pintyőke is, a rigó is hallgatták, s
minden nóta után ezt dalolgatták:
- Éljen soká a gidó!
Nincsen tovább. Vége a mesének. Aki szebbet tud, mondjon
szebbet.

Ugy szereti, mint galamb a tiszta búzát. Okos

embernek esze van. Szót fogad.

102
VARGA KATALIN: UGRÁNDOZÓ KICSI CSÖNGŐ

Egyszer volt egy icipici kis csöngő. Ott ugrándozott, ott villogott
egy icipici fehér bárány nyakán:
Csing-ling, csing-Ung, bárányka!
Hopp, hopp, szökj a tisztásra!
Járd a kopogós, ropogós, friss táncot!
Táncold körül a csudaszép, csudaszép világot!

Megirigyelte a kisbárány játékát a kiskutya:

- Kisbárány! Az ugrándozó kicsi csöngőd add nekem!
- Jaj, kis pajtás, nem adhatom. Ugrándozó csöngőm nélkül én már
nem is alhatom.
- Ha nem adod, elveszem. Ugrándozó kicsi csöngőd kell nekem! -
kapott a csörgő szalagja után a kutya, s hopp, leszakította a kisbárány
nyakáról.
Szaladt, szaladt a kiskutya. Ott ugrándozott nyakán a vidám kis
csöngő:
Csing-ling, csing-ling, kiskutya!
Hopp, hopp, szökj a pázsitra!
Járd a kopogós, ropogós, friss táncot,
táncold körül a csudaszép, csudaszép világot!

Ugrándozott a kiskutya rétről

rétre, pázsitról pázsitra,
találkozott a kisfarkassal.
- Kiskutya, az ugrándozó
kicsi csöngőd add nekem!
- Jaj, ne vedd el, kedves
farkas! Csöngőm mellett el
nem alhatsz! Éjjel-nappal ug-
rándoztat, erős lábad bele-
roskad. Ugrándozó kicsi
csöngőd elveszem!
Csilingelő, vidám hangját
kedvelem! - szólt a farkas, s a kis csöngőt a kutyától elrabolta.

103
 Szaladt, szaladt a kisfarkas. Ott ugrándozott, csillogott nyakán a kis
csöngő:
Csing-ling, csing-ling, kisfarkas!
Énmellettem nem alhatsz!
Járd a kopogós, ropogós friss táncot,
táncold körül a csudaszép, csudaszép világot!

Ugrált, szökdécselt a kisfarkas erdőről erdőre, tisztásról tisztásra.

Bizony elfáradt már, mikor találkozott a medveboccsal. így történt,
hogy a medvebocs kérésére a kisfarkas maga nyújtotta át a kis csöngőt.
Hej, de örült a medvebocs a gyönyörű játéknak! Ugrált, szökdécselt
körbe-körbe a kis tisztáson. Ugrált, csilingelt nyakán a kis csöngő:
Csing-ling, csing-ling, medvebocs!

Hopp, hopp, szökj a nádashoz!

Járd a kopogós, ropogós, friss táncot,
táncold körül a csudaszép, csudaszép világot!

Olyan szelíden biztatta a furfangos kis csöngő a medvebocsot, hogy

az bizony szót fogadott. Pedig a kis csöngő nem véletlenül kérte. A
nádas szélén ott látta a gólyát. S a kis csöngő a gólyával szeretett volna
találkozni.
- Haszontalan medvekölyök! Elzavartad vacsorámat! A szemfüles,
friss békákat! - kiáltott a gólya a megszeppent medvebocsra.
- Nem akartam, kedves gólya! Ugrándozó kicsi csöngőm tehet róla
- motyogta a medvebocs.
- Ugrándozó kicsi csengőd elveszem. Sivalkodó, éles hangját egy
csöppet sem kedvelem! - szólt a gólya, s a kis csengőt elvette a
medvebocstól.
No, a kis csöngő csak erre várt! Hiába tette le őt a gólya a legsűrűbb
bozótba, ott sem hagyta abba a csilingelést:
Csing-ling, csing-ling, vén gólya!
Kisbárányhoz vigy haza!

104
 Ott sír egyedül, a szegény, az ólban!
Kisbárányhoz vigy haza!
- Hazaviszlek! - mordult rá a gólya. - Mert amilyen haszontalan
fecsegő vagy, képes vagy a környék összes békáit elijeszteni a
közelemből!
Csőrébe vette, és elrepült vele a kisbárányhoz.
O, de örült a kisbárány! Piros szalaggal kötötte nyakára kedves
játékát, s úgy ugrándozott vele körbe az udvaron.
Elfáradt a kis csöngő a nagy kiránduláson. Álmosan dünnyögte a
kisbáránynak:
Csönd-csönd, nyughass, báránykám!

Aludjunk már, pajtáskám!

Hunyd le, picikém, picikét két szemed,
táncolhatsz még holnap is, máskor is eleget!

Borúra derű.
Minden jó, hajó a vége.

105
NOSZOV: A SAVANYÚ CUKOR

Édesanya el akart menni hazulról, s azt mondta Misának:

- Misa, én elmegyek, viseld jól magad. Ne rosszalkodj, amíg nem
leszek itthon, ne nyújt semmihez! Hajó leszel, kapsz egy szép, nagy,
piros savanyú cukrot.
Édesanya elment. Misa eleinte jól viselte magát: nem rosszalkodott,
semmihez sem nyúlt. Aztán később is csak a tálalóhoz tolta a széket,
felmászott rá, és kinyitotta a szekrény ajtaját. Csak állt a széken, és
nézegette, mi van a tálalóban. Közben az járt a fejében: „Igazán nem
nyúlok semmihez, csak nézegetek."
De a tálalóban ott állt a cukortartó. Misa kivette, és az asztalra tette.
„Csak megnézem, nem nyúlok semmihez" - gondolta magában.
Levette a cukortartó tetejét, legfelül valami piroslott. Ahá - gondolta
Misa -, hisz ez savanyú cukor. Bizonyára az, amit anyuka nekem
ígért."
Bedugta kezét a cukortartóba, és kivette a savanyú cukrot.
- Hű, de nagy! - mondta. - Biztosan édes is!
Megnyalta a cukrot, s azt gondolta magában: „Szopogatom egy
kicsit, aztán visszateszem."
Szájába vette, szopogatta, időnként megnézte, mennyi van még
belőle. Még mindig soknak találta. Végül is a savanyú cukor olyan pici
lett, mint egy gyufaszálacska. Ekkor aztán visszatette a cukortartóba.
Ott álldogált tovább, ujjait nyalogatva, nézte a cukrot, s arra gondolt;
„Megeszem az egészet, úgyis nekem adná anyuka, hiszen jó vagyok,
semmi rosszat nem csinálok."
Fogta a cukrot, bekapta, a cukortartót meg vissza akarta tenni a
helyére. Két marokra fogta, de ragadt az ujja, és zsupsz, leejtette. A
cukortartó kettétört, s a cukor mind szétgurult.
Misa megijedt. „Jaj, mit fog szólni anyuka!"
Fogta a cukortartó két darabját, egymáshoz illesztette. Nincs olyan
nagy baj, úgy marad. Nem is látszik, hogy eltört.
Vissza rakosgatta a cukrot, rátette a tetejét, és óvatosan a helyére
tette.
Végre hazaérkezett anyuka.
 - Na, hogy viselted magad?
- Jól.
- Derék gyerek vagy. Tessék, itt a cukrod!
Édesanya kinyitotta a tálalót, és a cukor mind a földre potyogott.
- Hát ez meg mi? Ki törte el a cukortartót?
- Én nem! Magától törött el...
- Ú-úgy! Szóval magától törött el. Hát ez igazán érthető! Es a
savanyú cukor hová lett?
- A savanyú cukor? A savanyú cukor?... Azt megettem. Nagyon jól
viseltem magam, hát megettem.

A mohóság mindig bajjal jár.

Ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó.

107
BÁLINT ÁGNES: HINTA-PALINTA

Barbara nagyon szeretett hintázni. Kérlelt is mindenkit, aki elment a

háza előtt, hogy hajtsa neki a hintát. Szidol cica sohasem ért rá a hintát
hajtani, azt mondta, várják az egerek. Tyúkanyó is többnyire sietett,
mert nála mindig sült-font valami a tűzhelyen. Adámka ráért volna, de
ő még kicsi volt ahhoz, hogy a hintát hajtsa. Egyedül az öreg kutyának
volt ideje is, türelme is a hinta hajtásához. Mindig azért ő sem ért rá,
hiszen neki is volt dolga otthon a ház körül, meg időnként boltba is
kellett mennie.
Barbara egyszer behívta magához.
- Nézd, Labdarózsa, milyen szépen összeraktam a játékaimat! Az
öreg kutya elámult.
Olyan szép rend volt, hogy sehol egy elgurult gyöngyszemet sem
lehetett látni. Minden baba a helyén ült, minden babaruha a
babaszekrényben, a babaedények kis konyhaszekrényben, az
építőkockák a dobozukban. Még a limlom-papírdarabkákat is
összeszedegette Barbara egy kosárba.
- Olyan szép rendet raktál, Barbara - mondta az öreg kutya hogy
ezért valami jutalmat érdemelsz. Mit szeretnél?
- Hintáztassál! - kiáltott Barbara, és már szaladt is ki, hogy felüljön
a hintára. Mikor pedig Labdarózsa meglökte a hintát, elkezdett
énekelni:
Hinta-palinta, Karácsonyi
Katica, régi dunna,
kiskatona, ugorj a Dunába!

Már talán százszor is elénekelte, mikor arra töfögött Ádámka saját

gyártmányú kék autóján.
- Tütü, tütü! - kiabálta. Mögötte Dóra-Réka ült az autóban. Mikor
meglátták, hogy Barbara hintázik, mind a ketten azonnal hintázni
szerettek volna. Barbara azonban azt mondta nekik:

in
- Ti most nem hintázhattok, mert ez az én jutalomhintázásom,
amiért olyan szépen összeraktam a játékaimat. Igaz, Labdarózsa?
 - Igaz, igaz - mondta az öreg kutya csak az a baj, hogy Ádámka is
nagyon szerelne hintázni. Dóra-Réka is. Most mit csináljunk?
- Nem tudom - motyogta Barbara tanácstalanul. Dóra-Réka már
kézzel-lábbal kalimpált a hinta felé, Ádámka pedig odaállt Barbara
mellé, és szorosan fogta a kötelet.
- Mondjuk, hogy ez volt a jutalomhintázás egyik fele - szólt végül
is Labdarózsa. A jutalomhintázás másik felét pedig eltesszük addigra,
mire feljön a hold. Ma korán kel, és meglátod, hogy majd hintázik
veled. Az lesz ám csak érdekes!
Barbara erre nyomban leszállt a hintáról, és kezdte nézni az eget,
hogy mikor jön fel a hold. Minthogy azonban még délelőtt volt, jó
sokáig kellett várnia. Előbb az öreg kutya Dóra-Rékát és Ádámkát
hintáztatta ebédidőig. Akkor ebédelni kellett. Azután aludni kellett.
Azután uzsonnáztak.
Uzsonna után egyszer csak meglátta Barbara a hold ezüstös
tányérját a tujasövény fölött.
- Labdarózsa, Labdarózsa, feljött a hold! - szaladt az öreg
kutyához. - Nézd, milyen nagy és kerek!
- Igen, ma telihold van - mondta az öreg kutya. - Ülj fel a hintára,
és ha meglöklek, veled hintázik majd a hold is.
Barbara felült a hintára, az öreg kutya pedig meglökte. Szállt a hinta
föl-le, és a hold is szállt az égen föl-le.
- Hintázik velem a hold! - csodálkozott Barbara. - Hogy lehet ez,
Labdarózsa? Hiszen nem is ül a hintán.
- Csak úgy látszik, mintha hintázna - magyarázta az öreg kutya. -
Ami nagyon messze van, az mindig úgy látszik, mintha velünk együtt
mozogna. Ha például ugrálsz, akkor a holdat is ugrálni látod.
Barbara erre, hopp, tüstént leugrott a hintáról, hogy kipróbálja:
csakugyan ugrál-e vele a hold. Amíg ő ugrándozott, az öreg kutya ült a
hintára pihenni. Mert mi tagadás, alaposan elfáradt már a sok
hintahajtásban. Barbara észre is vette.
- Elfáradtál, Labdarózsa... ugye, elfáradtál?
- Bizony, Barbara, elfáradtam.
- Akkor menjünk aludni!
Jó éjszakát kívántak egymásnak, és hazamentek: az öreg kutya az ő
kutyaházába, Barbara pedig az ő babaházába. Ablakukból kinézve
mind a ketten láthatták a holdat. A holdfényben Barbara szobája
egészen megvilágosodott, és látni lehetett, hogy minden a helyén van:
a babák, a játékok, a ruhák, a meséskönyvek.
Elalvás előtt Barbara arra gondolt:
„Milyen jó lesz holnap reggel ilyen rendes szobában felébredni!"

Rend a lelke mindennek. Jó

munka dicséri a mestert.
G. GEORGIU: A NAP KÁLYHÁJA

A cseresznyefán már néhány érett gyümölcs piroslott. A többi még

jócskán éretlen volt. Jánoska mégis felmászott a fára és nagy-nehezen
leszedett egy-két érett szemet. Bizony, az finom, édes volt. Megkóstolt
egy éretlent is, de az egyáltalán nem ízlett!
Amikor a nagymamájának elmesélte, hol járt és mit csinált, hogy
megkóstolta az érett cseresznyét, de ehhez a fára kellett másznia, nem
kapott dicséretet.
- Hiszen még nincs itt az ideje a cseresznyeérésnek - mondta a
nagymamája. És mivel a sütőből éppen akkor vette ki a süteményt, ami
szép piros volt, Jánoskának felcsillant a szeme, és így szólt:
- Nagymama! Ha a sütemény ilyen szépen megpirosodik a sütőben,
akkor a cseresznyét is meg lehetne benne érlelni!
- Dehogyis, kisfiam! Azt nem lehet... mindennek megvan a
maga ideje és módja. A
sütőben a gyümölcs csak
odaégne, nem érlelődne meg...
- De hát miért nem? -
hitetlenkedett Jánoska.
Nagymama felmutatott a
magasba, a ragyogó Napra.
Mert a cseresznyét egyedül a
Napocska tudja megérlelni. Az a
csodálatos Nap-kályha, annak a
melege és a fénye kell hozzá,
hogy a cseresznye finom, édes,
érett legyen.

Savanyú, mint az ecet.

111
ZELK ZOLTÁN: AZ OKOS BODRI

Volt egyszer egy szegény ember, de olyan nagyon szegény, hogy

már a szomszéd Bodri kutyája is megsajnálta, és elhatározta, hogy
kutya létére is segít ezen a szegény emberen. Elindult az országúton,
ment, mendegélt, amíg csak egy kerítést nem talált. A kerítés alján egy
szép fehér tojás volt, a szájába vette hát Bodri, és elvitte a szegény
embernek. De az még meg se köszönhette, amikor Bodri így szólt:
Vau-vau, mit találtam,
míg az országúton jártam,
egy tojás hevert a porban,
fölvettem és idehoztam.
Mondom, meg se köszönhette a szegény ember, mert kisvártatva ott
termett egy kotlós, és teli hanggal kiáltozni kezdett:
Átrepültem bokron-ágon,
megtaláltam a tojásom!

De aztán örömében, hogy megtalálta a gyönyörű fehér tojást,

elhatározta, hogy ott marad a szegény ember udvarában. Most már
boldogan ment haza Bodri, mert ha egyebet nem is, de egy kövér
kotlóst mégiscsak szerzett a szegény embernek.
Alighogy másnap hajnalodni kezdett, hatalmas gágogással beállított
a szegény emberhez egy gúnár. Amikor a tyúkot meglátta, menten
fölkiáltott örömében:
A vén gúnár addig repült,

míg a kotlóstyúk megkerült!

Csakhogy hiába hívta haza a gúnár a kotlóst, az már olyan jól érezte
magát, hogy a libát is maradásra bírta.
Ketten járták most már az udvart, s volt is örömük, amikor egyszer
csak beállított az udvarra a fekete kecske. Az is örült persze régi
pajtásainak, s elkezdte a mondókát:

112
 Már két napja kerestelek,
azt hittem, hogy elvesztetek
Régi pajtásotok vagyok,
én is veletek maradok!

Kotlós, gúnár, kecske volt már a szegény ember udvarán. Boldogan

nézegette a jószágait, de azért néha így sóhajtott:
- Hej, ha még egy hízó malacom is lenne...
Hát lett is nemsokára. Mert másnap egy rózsaszínű kismalac állított
be az udvarra, és így üdvözölte boldog röfögéssel a pajtásait:
Megjártam én völgyet-hegyet, nem
bírtam ki nélkületek!
Bodri is átlátogatott néha, és mondogatta is büszkén:
- Lám, lám, mi lett abból a kis tojásból...
Pedig még most sem ért véget a csodálatos vándorlás. Nem bizony!
Délfelé járt az idő, amikor a tarka tehén döfködni kezdte szarvaival a
kaput. Hej, ez volt csak az igazi öröm! Kotlós, gúnár, kecske, malac
mind odaszaladt a kapuhoz, hogy beengedjék Riskát, a tarka tehenet.
Az aztán szép szavakkal hálálta meg az örömöt:

113
 Hosszú nagy út volt előttem,
de mégiscsak idejöttem!

Rögtön szénát és friss vizel tett elébe a szegény ember, aki most már
valóban olyan boldog volt, amilyennek Bodri kutya szerette volna. S
hogy még nagyobb legyen a boldogsága, Bodri is gondolt egy nagyot,
és eljött a szegény emberhez házőrzőnek. Kapott is olyan takaros
kutyaházat, hogy még Kutyaországban sincs különb annál. Este aztán,
amikor fölbámult a holdra, ezt a kis versikét ugatta el az égen sétáló
szellőnek:
Rátaláltam egy tojásra,

kövér kotlós jött utána.

Másnap pedig hajnaltájba
ideért a vén gúnárka.

Gúnár után késő este

eljött a fekete kecske.

Kecske hozta a malacot

s a Riska is elballagott.

Most már én is elszegődtem,

házőrző lett itt belőlem.. .

Okosnak áll a világ.

Sok kicsi sokra megy.

114
FÉSŰS ÉVA: A FOGFÁJÓS NYUSZI

Képzeljétek, gyerekek, mi történt!... Egy nyuszikának a mezőn

megfájdult a foga. Valószínűleg úgy esett meg ez a nagy baj, hogy
kemény káposztatorzsára harapott. Panaszosan makogott a nyuszi, és
nem tudta, mitévő legyen. A pofácskája hamarosan dagadni kezdett, s
amikor a barázdabillegető meglátta, ijedtében még billegetni is
elfelejtett.Lekonyult a nyuszi füle bánatában, és csak üldögélt a rét
közepén. Gyógyfüvecskék kínálták magukat orvosságnak a fájós
fogára, vadvirágok legyezgették a daganatot, de hát mindez nem sokat
használt.
Észrevette a nyuszi, hogy egy mókus mogyorót ropogtat az erdőszéli
fán. Elkezdett vele beszélgetni.
- Mak-mak, de jó neked, mókuska!
- Mi bajod van, nyulacska.
- Fáj a fogam, mókuska.
- Ki kell húzni, nyulacska!
- Ki húzná ki, mókuska?
- Harkály doktor, nyulacska.
- Nem fog fájni, mókuska?
- Csak egy kicsit, nyulacska.
Gyáva volt a nyuszi, de a foga már annyira fájt, hogy mégis elindult
az erdőbe. Messziről hallatszott Harkály doktor kopácsolása. Amint
közeledett hozzá, egyre jobban inába szállt a bátorsága.
- Sárgarépás jó napot! - toppant eléje hirtelen a róka. - Mi lelte azt a
szép nyúlpofikádat, hogy ekkorára dagadt?
- Éppen most megyek fogat húzatni - reszketett a nyuszi de nagyon
félek, mert Harkály doktornak éles a csőre.
- Ó, ó! - sopánkodott a róka hiszen nem is kell ahhoz a harkály! Ide
süss, nyulacska! majd én rákötök egy vékony indát a rossz fogadra,
megrántom, és úgy kihúzom, hogy cseppet sem fog fájni.
Valójában persze azt gondolta a ravasz róka, hogy a fogára kötött
indánál fogva szépen hazavezeti az ostoba nyulacskát a róka

115
lyukban várakozó fiainak. Azoknak
ma éppen ilyen gyönge nyúl húsra
támadt kedvük.
A nyuszi ezt nem tudta, ezért
izgatottan mozgatta a bajuszát.
- Komolyan mondod, Róka
bácsi?
- Úgy ám, füles öcsém! So-
hasem fog többé fájni a fogad! No,
gyere csak közelebb, nem bántalak.
Tátsd ki szépen a szádat!... így ni!
Biz' ez csúnya fog, de már rajta is a
hurok. No, most gyere szépen
velem, amerre vezetlek!
Vitte a róka a megszeppent
nyulacskát, és már majdnem a
rókalyuknál voltak, s be is húzhatta
volna oda szépen, de akkor az
egyik rókafi, a legéhesebbik, kidugta a fejét, és elkiáltotta magát:
- Hozza a papa a pecsenyét!
Ettől a nyuszi úgy megijedt, hogy hátrarántotta a fejét, s nyomban
kirepült a szájából a fájós fogacska. A róka meg, aki húzta az inda
másik végét, hanyatt bukfencezett, és legurult a domboldalon, bele a
jéghideg patakba.
Felröppentek a madarak a fákról, összeszaladtak az őzek, és makkot
dobáltak egymásnak a mókuskák, úgy örültek, hogy a ravaszdi pórul
járt.
A nyuszi pedig megszabadult fájós fogától, s ma is vidáman ugrál a
barázdában.
Aki nem hiszi, menjen ki a mezőre és kérdezze meg tőle.

Fél, mint kutya az égzengéstől.

Aki másnak vermet ás, maga esik bele.
Azt kapta, amit megérdemelt.

116
NÉGER NÉPMESE: TÖBBET ÉSSZEL, MINT ERŐVEL

Élt egyszer a nagytó mellett egy

törpe, aki folyton arra várt, hogy
megnő. Amikor beleunt a várakozásba,
elment tanácsért a lóhoz:
- Ló komám, adj tanácsot, mit te-
gyek, hogy olyan nagy legyek, mint te?
A ló így válaszolt: - Egyél zabot és
szaladgálj egész nap. Meglátod, meg-
nősz.
A törpe hazament és úgy tett, ahogy
a ló tanácsolta. Zabot evett, reggeltől
napestig futkosott, de nem
nőtt egy cseppet se. Elment tanácsért a bikához:
- Bika komám, adj tanácsot, mit tegyek, hogy olyan erős legyek,
mint te?
A bika ezt mondotta: - Egyél füvet és meglátod, milyen hatalmas
leszel.
A törpe elment haza, egész hónapban füvet evett, reggeltől napestig
rágta. Ettől sem nőtt naggyá, hatalmassá. Elment tehát tanácséit az
okos bagolyhoz:
- Bagoly komám, te nagyon okos vagy. Adj tanácsot, mit tegyek,
hogy ne legyek ilyen kicsi és gyenge?
- Miért akarsz nagy és erős lenni? - kérdezte a bagoly.
- Hogy messzebbre lássak - felelte a törpe.
A bagoly kacsintott egyet és azt mondta:
- Ha messzebbre akarsz látni, másszál fel a fa tetejére.
- Látod, ez nem jutott eszembe - hálálkodott a törpe. Pedig a
közmondás is azt tartja: Többet ésszel, mint erővel!
Ésszel él az ember.
Többet ésszel, mint erővel!

117
HARASZTKÓ ILONA: A GYÁVA KISKUTYA

Hol volt, hol nem volt, élt a kerek nagy erdőben egy szürke bundájú
nyuszigyerek. Ezt az ugri-bugri nyulacskát Csupafülnek hívták.
Nagyon vidám, jókedvű nyuszi volt. Egész nap barangolt az erdőben.
Itt is megfordult, ott is megjelent. Vidámságával, jókedvével hol a
medvét nevettette meg, hol az őzikéket. Ezért szívesen látták vendégül,
bárhova tért is be.
Történt egyszer, hogy a nagy kerek erdőben barangolva keserve
sírást hallott az egyik bokorból. Odament, hát látta, hogy egy fekete kis
gombóc sírdogált.
- Ejnye, no! Ez meg micsoda szerzemény?
- Én... én... én vagyok a kiskutyuska - dadogta a kis szőrgombóc.
- Hát aztán miért sírsz olyan keservesen kutyuska?
- Jaj, hogyne sírnék, amikor a gazdám azt mondta, haza ne menjek,
amíg meg nem lelem a bátorságot! Kerestem itt is, kutattam ott is, de
bizony csak még gyávább lettem. Brühü... hü... és mindenki azzal
csúfol, hogy gyáva kutyus...
Megsajnálta csupafül a kiskutyust, gondolt egyet, s így szólt hozzá:
- Tudod, mit? Neked adom az én bátorságomat. Akarod?
- Á, nyulacska, akkor neked nem lesz - szipogta a kiskutyus.
- Jó, hát akkor a felét! - s azzal a nyuszi elővett a zsebéből egy
fényes kis kövecskét.
- Nézd - mondta -, az egyik fele a tiéd. Ennek a kőnek olyan
varázsereje van, hogy a legeslegbátrabbá válsz tőle kerek e világon.
Próbáld ki! Csak el ne felejtsd a varázsigét: Aki mer, az nyer!
A kiskutyuska megköszönte új barátjának az ajándékot, elköszöntek
egymástól, s ment ki-ki a maga útján.
Ment a kiskutya a nagy kerek erdőn át, hol erre pislogott, hol arra
félelmében, s szorongatta a markában a fényes követ. Egyszercsak
nagy csörtetéssel elétoppan egy medvebocs.
Nemrég bújt ki anyja mellől a barlangból, nemigen ismerte a
világot, hát megkérdezte:
- Szia! Hát te ki vagy?

118
 - Jaj, jaj, vaú, vaú, vauuú... - vakkantotta el magát ijedtében a
kiskutya, s úgy ugrott be a legközelebbi bokorba, hogy a fényes
varázskő nagy ívben repült ki a mancsából. Mit tehetett hát szegény,
amikor látta, hogy a medvebocs elcammogott, nagy búsan, csupa
félelemmel kicsi szívében elindult megkeresni barátját, Csupafül
nyuszit. Hát ahogy ment, mendegélt, egyszercsak furcsa hangokat
hallott, nyilvákolást, sivákolást, hozzá valami furcsa csaholást.
Kidugta félénken a fejét a gyalogúira, hát akkorát dobbant a szíve,
hogy majd a torkán bújt ki. Nem is csoda, mert Csupafül nyuszit épp
egy nagy lompos farkú róka akarta a zsákjába belegyömöszölni.
Mint a nyíl, repült ki a kiskutya a bokorból, s elkezdett ugatni, de
úgy ugatott, hogy csak úgy zengett a nagy kerek erdő. A róka először
megrettent, de amikor látta, hogy csak egy kis fekete gombóc szalad
feléje, nagyot kiáltott:
Takarodj innen, te
kis mitugrász! - és vitte
is már Csupafül nyuszit.
A kiskutya azonban
nem hátrált.
- Ereszd el rögtön a
barátom, vagy ki-
csupálom azt a nagy
lompos farkad! s
beleharapott a róka nagy
vörös farkába, tépte,
vágta, harapta, mígnem
a róka ledobta a zsákot,
s jobbnak látta elisz-
kolni.
Kibújt Csupafül
nyuszi a zsákból,
sóhajtott egyet-kettőt,
hogy szóhoz jusson a nagy ijedtség után.
- Köszönöm, kiskutyus - nyújtotta felé a jobbját. - Úgy látszik,
segített a varázskövem.

119
 - Elvesztettem - mondta kicsit szégyenlősen a kiskutyus.
- Nem baj, kutyuska - mosolygott a nyuszi -, tudod, az csak egy
egyszerű kis kövecske volt, a patak partján találtam. Csak rajtad
akartam segíteni. Tudod, kiskutyuska, a bátorságot a szívben a szükség
éleszti fel, és válik erősebbé, mint a félelem.
Elköszönt a kutyuska a nyuszitól, el a kerek nagy erdőtől, a lakóitól,
s szívében boldog érzéssel ment haza gazdájához.

Sír, mint a záporeső'.

Nem találta fel a bátorságot.
Aki mer, az nyer!

120
ANGOL NÉPMESE: MESE A MEDVEBOCSRÓL, AKI MADÁR
AKART LENNI

Volt egyszer egy kis barna medvebocs, az mindenáron madár akart

lenni. Keresztültotyogott az erdőn, s a magas lombok között meglátta a
madarat.
- Jó napot! - kiabálta a kis barna medvebocs. - Én is madár vagyok
ám!
De a madarak kinevették:
- Nem vagy te madár! A madaraknak csőrük van.
A kis barna medvebocs elbaktatott az erdő szélére, ott talált egy
alkalmas fadarabkát, azt gyantával az orrára ragasztotta, és visszament
a madarakhoz.
- En is madár vagyok ám! - kiabált feléjük. - Van már csőröm!
- Hogyisne! - nevettek a madarak. - A madarak tudnak énekelni!
A kis barna medvebocs már-már elszomorodott, de eszébe jutott,
hogy az erdő szélén lakik egy énektanár. Rögtön el is ment hozzá, és
azt mondta:
- Kérlek, taníts meg engem énekelni!
- Nem hinném, hogy sikerüljön - csóválta a fejét az énektanár -, de
ha nagyon akarod, megpróbálhatjuk. A tanítási módszerem kitűnő!
Próbáld csak meg! Do, re, mi, re, do...
A kis barna medvebocs buzgón brummogott napokon át: - Do, re,
mi, re, do - és az énektanár megdicsérte szorgalmáért.
Aztán ismét elment a madarakhoz, és brummogott nekik: - Do, re,
mi, re, do...
A madarak csak nevettek, és azt mondták:
- Nem vagy madár! Nem tudsz repülni!
A kis barna medvebocs megsértődött, és kijelentette, hogy
hamarosan megtanul repülni is. Azzal fölemelte az első két lábát,
ugrott egyet, de ez csak ugrás volt, és nem repülés, aztán fölemelte a
két hátsó lábát, így is ugrott egyet, de ez az ugrás sem hasonlított a
madarak röptéhez, és a madarak egyre csak nevették.
- No, most figyeljetek rám! - kiabált a medvebocs. Azzal fölka-
paszkodott egy sziklára, hogy majd onnan leröpül a földre. Vett egy

121
nagy lélegzetet, behunyta a szemét, s nekilódult. Jókorát puffant a
földön, sajgott utána minden bordája, és letört a fából ragasztott csőre
is. Nagy keservesen föltápászkodott, nyögdécselt, a madarak meg
nevetve odébb röppentek.
A kis barna medvebocs betotyogott az erdő sűrűjébe, és szüntelenül
nyögdécselt. Nyögdécselve ült le a legsűrűbb sűrűbe, és egyszer csak
finom málnaillat ütötte meg az orrát. Körülnézett, s látja, hogy az
egyik bokor tele van illatos, piros málnával. Nyögdécselve, szuszogva
lakmározni kezdett a kis barna medvebocs.
Még javában lakmározott, mikor arra jött egy kis fekete medvebocs.
- Brumm... brumm... - üdvözölték egymást.
- Brumm... brumm... - mondta a kis fekete medvebocs. Mézet
találtam az odvas tölgyfa üregében. Nem jönnél velem uzsonnázni?
- Brumm... brumm..., hogyne mennék! - mondta a kis barna
medvebocs, azzal nyögdécselve föltápászkodott, nyögdécselve elin-
dult, és arra gondolt, hogy ő bizony soha többé nem akar madár lenni,
meg arra, milyen jó dolguk van a kis barna meg a kis fekete
medvebocsoknak.

Más kárán tanul az okos.

Késő bánat ebgondolat.

122
I. SUTOV: AZ ALMA

Maxika egy szép kora nyári napon kiment a kertbe és örömmel látta,
hogy az almafán egy szem gyönyörű, piros, érett alma mosolyog le rá.
„Jó lenne ezt a szép píros almát leszedni" - gondolta. De ő még
nagyon kicsi volt, az ágat nem érte el, ezért segítségre volt szüksége.
Marikának sok barátja volt: a hosszúfülű nyuszi, a kis tarka boci,
még a fekete varjú is. „Ők biztosan segítenek nekem..." - gondolta
Marika és el is ment mindjárt a bocihoz.
Együtt mentek vissza a kertbe. A boci kérlelni kezdte az almafát:
- Kedves fácska, add le a szép piros almádat Marikának - és mert a
fa nem mozdult, a boci nekidőlt és úgy mozgatta, bökdöste, ám az
alma mégsem esett le.
Akkor a nyuszit kereste meg Marika.
- Segíts nekem, kérlek... - és elmondta, mi a gondja.
- Megyek máris, megyek - készségeskedett tapsifüles, de hiába
ugrált a fa alatt, az almát nem érte el, sehogy sem tudta leszedni.
Ment a kislány a varjúhoz:
- Segíts nekem a piros almát leszedni a fáról... - kérte.
- Jobb is, hogy engem kértél..., a nyuszi kicsi és butácska ahhoz,
hogy segíteni tudjon neked - dicsekedett.
Fel is röppent, körbe-körbe röpködte az almát, meg-megcsipegette a
szárát, meg a fa ágát, de az alma nem mozdult, maradt a helyén. El is
szégyellte magát a varjú, hogy még dicsekedett is, mégsem tudja az
almát leszedni. Marika pedig most már a szelet kérte: fújja le neki az
almát.
Jött is a szél, fújt, egyre erősebben és erősebben - az alma mégsem
esett le. Marika már-már elpityeredett, és arra gondolt: nem kéri már
senkinek sem a segítségét. Odaállt a fa elé és kérlelni kezdte:

123
 - Légy olyan jó, almafácska, add nekem az érett, szép piros
almádat!
Az almafa ekkor megszólalt:
- Gyere közelebb, Marika!
Marika közelebb lépett, az almafa megrázkódott, és a gyönyörű
piros, érett alma leszakadt az ágról, leesett, egyenesen a kislány
kezébe.

Segíts magadon, az Isten is megsegít!

Borúra derű.

124
BIANKI : MEDVEBOCSFÜRÖSZTÉS

Egy fiúcska bogyót szedett az erdei patak partján. Egyszer csak

hangos ágropogásra lett figyelmes. Megijedt a kisfiú, és felmászott egy
fára.
A következő pillanatban hatalmas, barna anyamedve csörtetett ki a
patakpartra. Két vidám medvebocs ugrándozott a nyomában.
S medve óvatosan fogai közé vette az egyik bocsot, tarkójánál fogva
felemelte, és zsupsz - beledobta a patakba.
Prüszkölt a bocs, kapálódzott, de az anyja nem engedte el addig,
amíg alaposan ki nem öblögette a bundáját.
A másik bocsnak nem fült a foga a hideg vízhez, kereket oldott,
beiramodott az erdőbe.
Az anyja utolérte, megveregette jobbról-balról, aztán őt is jól
megfürösztötte, mint az elsőt.
A két bocs nagyon elégedettnek látszott, amikor szárazra került, a
rekkenő hőségben melegük lehetett sűrű, bozontos bundájukban, s a
víz jólesően felfrissítette őket.
A medvék eltűntek az erdőben, a kisfiú pedig lemászott a fáról és
hazament.

Hideg, mint a jég.

Minden jó, hajó a vége.

125
FRANCIA NÉPMESE: A LUSTA NYULACSKA

Egy messzi-messzi országban egyszer olyan forró volt a nyár, hogy

még az erdei patakok is kiszáradtak. Az állatokat szomjúság gyötörte,
és elhatározták, hogy ásnak egy kutat, amiből friss vizet ihatnak. A
nyulacska azonban nyafogni kezdett:
- Nem akarok ásni! Kicsi vagyok, különben is gyöngék a man-
csaim.
Az állatoknak csöppet sem tetszett a nyulacska kényeskedése.
- Tudsz te dolgozni, ha akarsz! - mondták neki.
- Csakhogy nem akarok! - jelentette ki a nyuszi.
Az állatok szorgalmasan dolgoztak, az elefánt, a gazella és az
oroszlán egymással versengve ásta a kutat. Még a kis madár is segített:
csőrében hordta el a földet.
A nyulacska meg nézelődött, szundikált, s néha megszólalt:
- Nem, nem tudok és nem is akarok segíteni! Hiszen olyan csöpp
kis jószág vagyok.
Az állatok nagyon megharagudtak rá, s mikor elkészült a kút, ittak a
tiszta, hűvös vízből, de egy csöppet sem adtak a nyulacskának.
- Bánom is én! - mondta a nyulacska. - Ha most nem adtok, majd
adtok később!
- Szégyelld magad! - szólt rá a strucc. - Dolgozni nem akarsz, kérni
nem tudsz, mi lesz belőled így?
- Mi is kicsinyek vagyunk! - mondták a madárkák. - De lásd, mi is
dolgoztunk a kútért, ihatunk is most kedvünkre!
- A nyulacska egy csöpp vizet sem ihat a kutunkból - jelentette ki
az oroszlán. - A leopárd egész éjszaka ébren lesz, és vigyáz a kútra. A
nyulacska éjszaka sem kaphat vizet!
A nyulacska sértődötten ment a bokrok közé, de nem tudott aludni,
gyötörte a szomjúság. Nagy nehezen megvirradt, minden állat ihatott
kedvére, csak a nyulacska maradt szomjan.

126
 l-l Következő éjszaka az
e
elefánt őrködött a kút
mellett. Csakhogy nappal
sokat dolgozott, nagyon
elfáradt szegény, és
amint letelepedett a kút
mellé, nyomban elaludt.
„Az elefánt nagyon
jószívű gondolta a
nyulacska -, ha szépen
megkérem, csak ad egy
kis vizet!" Ébresztgetni
kezdte az ele-
fántot, de az mélyen aludt, nem ébredt fel. A nyulacska ekkor - mit
tehetett mást? - megcsípte az elefánt fülét. Az elefánt fölugrott, közben
véletlenül meglökött egy nagy követ, az a kútba esett, s utána még sok-
sok kavics záporozott a gödörbe: betemetődött a kút.
- Ö, jaj, mi lesz velünk?! - jajgatott az elefánt. - Szomjan pusz-
tulunk mindahányan!
- Dehogy pusztulunk! - mondta a nyulacska. - Együttes erővel
kiszedjük a köveket a kútból!
- De hiszen kicsi vagy, és gyöngék a mancsocskáid! - mondta az
elefánt.
- Ne félj - vigasztalta a nyulacska -, majd meglátod, milyen erős
vagyok, ha kell!
Az elefánt és a nyulacska egész éjjel dolgozott, s hajnalra ismét
tiszta víz bugyogott a kútból. Az elefánt elmesélte az állatoknak, hogy
a nyulacska milyen szorgalmasan dolgozott, és akkor az oroszlán
megengedte, hogy igyék, amennyit csak akar. A nyulacska ivott, ivott,
aztán boldogan letelepedett a kút szélére, és megtörölte csinos kis
bajuszát.

Lusta, mint a tehén.

Aki nem dolgozik, ne is egyék.
Közös munka sok siker.

127
VARGA KATALIN: JÁTÉKMACKÓ

Játékmackót valaki ott felejtette az erdőben. Ült, ült a fűben.

Gyönyörű, piros pillangó repült melléje.
- Ó, de szép repülő szalag vagy! - örült Játékmackó.
- Csacsi, én pillangó vagyok! - nevetett a pillangó, és elrepült. Jött a
kis sün. Itt a szaladgáló tűpárna! - rikoltotta Játékmackó.
- Ugyan, én a kicsi sün vagyok - felelte a tüskés állat. - Gyere
velem fogócskázni!
- Játéklábakkal hogyan tudnék fogócskázni? - csodálkozott
Játékmackó.
Otthagyta kicsi sün Játékmackót hamarosan.
Odaugrott mellé egy béka.
- Úszó gumi! - Ugrik az úszó gumi! - sikítozott Játékmackó a béka
láttán.
A siklót mozgó kötélnek nézte, a gombát baba-napernyőnek. A
szarvasbogár szarvairól azt hitte, hogy azok ollók.
A kis madártól pedig azt kérdezte: - Gyomrodban gép van?
- Ugyan miféle gépről beszélsz? - csodálkozott a kis madár.
- Csicsergő-gépről. Valamitől kell, hogy csicseregj. Itt, az én
gyomromban is van egy szerkezet, s ha megnyomják, brummogok -
felelte Játékmackó.
- Gyomromban semmiféle szerkezet sincs. Igazi madár vagyok -
sértődött meg a kis madár, és elrepült.
Játékmackó szomorúan nézett utána. - Úgy látszik, megharagudott.
Vajon miért?
Jött, futott a kicsi nyúl is. Játékmackó egyszeriben elfelejtette
bánatát.
- Ugrani is tudsz? - faggatta a kicsi nyulat.
- O, persze, hogy tudok! - kiáltott a kicsi nyúl, és átugrotta a széles
árkot.
- Ilyen ügyes rugók vannak lábaidon? - kérdezte Játékmackó.

128
 - Juj, de buta vagy!
- kacagott a kicsi nyúl.
- Igazi lábaim vannak.
- Itt minden igazi? -
csodálkozott Játékmackó.
Itt minden igazi. A
fák, bokrok, állatok,
madarak és bogarak -
bólogatott a kicsi nyúl, és
elsietett.
Csakhamar leszállt az
est. Játékmackó szomorkodni kezdett: Igazi a sötét is. Jó lenne már
aludni.
Cammogó léptek hallatszottak. Játékmackó érezte, hogy a cammogó
valaki felveszi, és viszi, viszi magával.
Cammogó valaki jó sokára megállt, és egy szűk nyíláson bebújt egy
barlangba.
- Ide nézzetek, mit hoztam! - brummogta.
Játékmackó körülnézett a tágas medvebarlangban, s három apró
medvebocsot vett észre.
- Játékmackók! - rikoltotta Játékmackó boldogan.
Ó, te kis oktondi, mi valódi medvebocsok vagyunk. Játékmackó
te vagy - nevettek a medvebocsok.
- Itt maradhatok veletek? - kérdezte Játékmackó.
- Velünk maradsz örökre - hangzott a felelet. Játékmackó rámutatott
a gyomrára: - Itt nyomjatok meg, és
akkor brummogok.
Jaj, de örült a három apró medvebocs a gyönyörű játéknak!
Örült a Játékmackó is: - Igazi medvebarlangban lakom! Igazi
medvék között! Igazi, igazi erdőben!

Szeme-szája tátva marad a csodálkozástól.

Minden jó, hajó a vége.

129
MÓRA FERENC : KÉT KIS CSIRKE

Tyúk anyónak dolga akadt a veteményes kertjében. Meg kellett

nézni, érik-e már a papsajt, fodorodik-e a zsályalevél, tejesedik-e a vad
mák? Féreg nem túrja-e ki a muhart, rossz szomszéd nem eszi-e a friss
porcfüvecskét? Egy lépés a hossza, egy lépés a széle árokparton a
Tyúk anyó veteményes kertjének: bizony nagy gond azt rendben
tartani egy szegény tyúkocskának. Amelyiktek nem hiszi, próbálja
meg.
Elég az hozzá, hogy Tyúk anyó útra készülődött, s már a
napernyőjét is fölnyitotta volna, ha lett volna neki. Csakhogy nem telik
ám annak napernyőre, akinek olyan két kis csirkéje van, mint Tyúk
anyónak! A Kendermagos meg a Búbos!
Az ám, a Kendermagos meg a Búbos! A nagy készülődésben egész
megfeledkezett róluk Tyúk anyó. Ejnye, de jó, hogy eszébe jutottak,
örömében egész nekipirul a taréja!
- Sárgarépa, karaláb, gyertek elő legalább! - kiált be Tyúk anyó a
tormalevelek közé, mert a tormaerdőben szoktak hősölni a kis árvák.
- Mit-adsz, mit-adsz, mit-adsz? - gurul elő fürgén a tormák közül a
Búbos.
- Mit-mit-mit? - segít neki a Kendermagos is.
Tyúk anyó kiterjeszti a két szárnyát, és szeretettel cirógatja meg a
kis csirkéit:
- Minden szépet, minden jót, gyönge búzát, zöld borsót, csak jók
legyetek addig, míg Tyúk anyó odajár. Kút felé ne menjetek, kányától
őrizkedjetek, macska elől meneküljetek, egymással ne veszekedjetek.
Búbosom, te öregebb vagy, mint a Kendermagoska: neked legyen több
eszed. Amelyiktek veszekszik, annak hátrakötöm a sarkát.
Evvel Tyúk anyó kicsusszant a kapu alatt, a két kis csirke pedig úgy
megijedt, hogy azt se tudták, melyikük a Kendermagos, melyikük a
Búbos.
- Ugye, Búboska, rossz lehet az, mikor a csirkének hátrakötik a
sarkát? - tűnődött Kendermagos.
Búboska szólni se tudott ijedtében, csak a bóbitája reszketett, hanem
aztán eszébe jutott, hogy ő az öregebb, s fölbátorította a testvérkéjét:

130
 - De ha össze nem veszünk, nem kötik ám hátra a sarkunkat! Nagy
fejű veréb illegette magát a bodzabokor levelei közt, ezt már nem
állhatta meg szó nélkül:
- Az lenne már a nagy csuda, nem látott még olyat Buda: minden
csirke méregduda - csiripelt le a kis csirkékre.
A két kis csirkének nem is kellett egyéb. Egyszerre elfelejtették,
hogy ők meg vannak ijedve. Fölborzolták a tollúkat, s visszasipítottak
a nagy fejű verébre:
- Ti-zen-ket-tő egy tu-cat-ba, ti-zen-ket-tő egy tu-cat-ba! Nagy fejű
veréb úgy elszégyellte magát erre a csúfolódásra, hogy
mindjárt elrepült, meg se állt a másik bodzabokorig, onnan töltötte
rájuk a mérgét:
- Csirke csipog, csipi, csipi: ha egyéb nincs, egymást csípi!
- Tőlem járhat a kereplője - mondta Búbos a Kendermagosnak -, én
tudom, hogy nem veszek veled össze!
- Én nem veszek össze! meresztgette kopasz nyakát a Kendermagos
-, még ha te összevesznél is!
- De én nem veszek össze, mert én öregebb vagyok - bizonyította
Búbos.
- Azért is én nem veszek össze! - kötözködött a kis Kender-magos.
Búbos fölágaskodott, hogy nagyobbnak lássék, s elsipította magát:
- Elhallgass, te csöppség, mert mindjárt meggázollak! Én nem
veszek össze!
Kendermagos akkorát ugrott, hogy szinte puffant, mikor visszaesett:
- Azért se hallgatok! Hallgass te, mert te vagy az öregebb. En nem
veszek össze!
Cica-mica fülelni kezdett az istállóküszöbön, s villogtatta alamuszi
szemét. Vigyázat - biztatta magát -, még ebből lehet valami!
Karvaly vitéz is egyszerre abbahagyta a szitálást a napsugaras
levegőben: kész már az ebéd, csak teríteni kell!
Búbost elfutotta a csirkeméreg, s akkorát koppantott a Kendermagos
kopasz nyakára, hogy maga is megijedt tőle.
- nesze, te csupa nyak!
- Nesze, te csupa búb! - lihegett a Kendermagos, s úgy belekapott a
Búbos kontyába, hogy itt-ott maradt belőle.

131
 Hupp! Cica-mica odaugrott a küszöbről, s mindjárt elcsendesítette
volna a csirkéket, hogy sose kérnek többet köleskását, ha Karvaly vitéz
is nem éppen akkor csapott volna le békebírónak. így aztán Karvaly
vitéz Cica-micának a hátára ugrott, Cica-mica pedig úgy vágta képen
Karvaly vitézt, hogy szegény feje még akkor is jajgatott, mikor már a
harmadik határban leste az egeret. A kis csirkék meg ijedtükben
belefordultak az itató vályúba, s még tán most is ott fürdenének, ha
Tyúk anyó haza nem toppan.
- Koty, koty, koty, koty, koty, koty, csirkéim, hol vagytok? -
kérdezte ijedten, ahogy az udvaron körülnézett.
- Itt, itt, itt, itt, itt, itt - csipogott keservesen a Búbos meg a
Kendermagos.
Tyúk anyó ijedten futott a vályúhoz:
- Hát ti, haszontalan csirkék, hogy kerültök a vízbe?
- Fürödtünk, anyóka - szepegte a Búbos.
- Melegünk volt, anyóka - tódította a Kendermagos.
Tyúk anyó mindjárt a szárnya alá szedte ázott kicsinyeit, s nem
győzte Őket pirongatni, míg eléjük szórta a friss füvecskét:
- Szégyelljetek magatokat, csúnya porontyok. Jóravaló csirke nem
megy vízbe. Libának való az ilyen ostoba mulatság.

Úgy marakodnak, mint a kutyák.

Borúra derű.

132
WIERA BADALSKA: MIT TUDNAK A KISCSIRKÉK?

-Ágikám, locsold meg kérlek a virágokat! - mondja kislányának a

Mama.
Ági kiszalad az udvarra, de mintha nem is hallaná a Mamát. A ház
előtt egy kecske ugrál.
- En magasabbra tudok ám ugrani! - dicsekszik Ági, és nagyokat
ugrik. A kecske bólogat, lengedezik a szakálla.
Éppen arra sétál csibéivel tyúkanyó. Ko-ko-ko! - hívogatja őket, ha
túl messzire kalandoznak. Ilyenkor a csibék hanyatt-homlok szaladnak
vissza az anyjukhoz. Némelyik majd felbukik a nagy igyekezetben.
- Kis csöppségek vagytok! Még semmit sem tudtok! - nevet rajtuk
Ági.
- Valamit mégis jobban tudnak nálad! - mekegi a kecske.
- Ugyan micsodát?
- Odafigyelni arra, amit az anyjuk mond! Ági
ránéz a csirkékre, és szalad a házba.
- Mama, meglocsolom a kertet! - kiáltja messziről.
A kecske elégedetten néz utána. - Milyen remekül fut. - gondolja. -
Talán még nálam is gyorsabban!

Füle botját se mozdítja.

Szót fogad.

133
MARÉK VERONIKA: VADKACSA

- Gyertek, gyertek! Mindjárt odaérünk! - biztatta vadkacsamama a

gyerekeit. Lassan totyogtak a kiskacsák, mert már régóta kapaszkodtak
felfelé a bokrok között Kirándulásra indultak a tóból, a tószéli
nádasból, hogy megnézzék az erdei forrást Azt a helyet, ahol a víz
kibuggyan a föld mélyéből,
- Szomjas vagyok! - sipogott a legkisebb.
- Csak egy kicsit másszatok még! - noszogatta őket kacsamama. -
Mindjárt iszunk a forrásból. Aztán követjük az erecskét Ha elérjük a
patakot, leúszunk rajta, vissza a tóba. - Hirtelen megállt, kinyújtotta a
nyakát. Pszt! Lapuljatok a fűbe! Itt a róka! Meneküljetek! - S hangos,
rémült hápogással csapkodni kezdett a szárnyával.
A róka kiugrott a bokrok mögül, s el akarta kapni a könnyű
zsákmányt. De a vadkacsa felröppent, szállt egy keveset, leereszkedett,
újra továbbrepült: egészen addig, amíg jó messzire el nem csalta a
rókát. Akkor diadalmas hápogással fölszállt, és elröpült a csalódott
róka orra elől.
Visszaszállt oda, ahol kicsikéit hagyta. Kacsamama tudta, hogy
hárman háromfelé szaladtak, hiszen így tanította őket. De hiába jelezte,
hogy elmúlt a veszély, egyikük sem válaszolt. Jaj, hová lettek?
Repült erre, repült arra - hiába. Mit tegyen? Segítséget kell kérnie a
többi vadkacsától! Gyorsan visszaszállt a tóra.

Ahogy körülnézett, mit látott? Jobbra, a távolban úszott egy

kiskacsa! Balra is egy! Es középen, jó messze ott a legkisebb! Megvan
mind a három! De hogy kerültek a tó három csücskébe?

134
 A nádasba érve a kiskacsák bebújtak kacsamama puha tollai közé,
és elmesélték, hogy merre járlak. Kiderült, hogy mindhárman más-más
forrásra bukkantak. Követték a víz folyását, ahogy a mama mondta, s
így jutottak mindhárman haza, a tóba.
- Ügyesek voltatok! - hápogta elégedetten Vadkacsamama. Büszke
vagyok rátok. Holnap elmesélitek, mi mindent láttatok. Most aludjatok
gyorsan, kicsikék.

Túljárt a róka eszén.

Ki-ki örömest hallja maga dicséretét.

135
DOBOS HAJNALKA: A CSÚNYA KISKAKAS

Élt egy baromfiudvarban egy kiskakas. Mindenki Csufikának hívta,

mert valóban nagyon csúnya volt szegényke. Csúnyasága annál inkább
is feltűnt, mert a többi kakas szépjárású, erős farktollú, piros tarajú
volt. Csufika tolla szárnyaszegetten lógott, taraja pedig oldalt dőlt a
fején, a lábai meg olyan csámpásak voltak, hogy csak billegve tudott
járni. Hiába csúfolták a társai - még ha fájt is neki -, nem haragudott
rájuk.
Egyszer a róka megtámadta a baromfiudvart. Éjszaka volt, mindenki
aludt, csak Csufika ébredt fel a nagy riadalomra, és kezdett el
kukorékolni. A többi kakas, álmából ébredezve, szidni kezdte a
kiskakast:
- Mit csinálsz, Te oktondi? Éjszaka van még, nem hajnal, minek
kukorékolsz?
Mire a kiskakas elmagyarázta volna mi is történt, a róka már árkon-
bokron túl volt. Reggel, amikor a gazda meglátta, hogy a legszebb két
tyúkját vitte el a róka, nagyon szidta magát: „Istenem, milyen buta
vagyok. Hallottam a kukorékolást, de azt gondoltam, milyen ostoba ez
a kiskakas, hogy éjjel kukorékol."
- Szégyelljetek magatokat! - korholta a többi kakast. - Egyedül
Csufika jelezte a veszélyt, ti csak enni, inni, pöffeszkedni
tudtok!
A kakasok megszégyenülten húzódtak a baromfiudvar
sarkába, és azt beszélték egymás között, hogy mit
kapnának, ha tudná a gazda, hogy
még ők is lehurrogták az éjjel
szegényt.
Attól a naptól kezdve megnőtt a
tekintélye a kiskakasnak. nem
csúfolták többé.
Amikor egyszer a kacsák fürödni
mentek a közeli tóra, a kiskakas is
velük tartott. Meglátta magát a tó tükrében, és nagyon elszomorodott.

136
 - Hát igen. Nem csúfolnak már az udvarban, de az igazság az, hogy
nagyon csúf vagyok - mondta, és sírva fakadt. Egy könnycsepp
beleesett a tóba.
A tó vizén, kis zöld levélcsónakján megjelent a vizek tündére.
Hófehér ruháján ezer színes virág, hajában gyöngyvirágból font
koszorú, kezében virágzó faágat tartott.
- Ne búsulj, kiskakas. Te jó vagy. Hiába csúfoltak a társaid, soha
nem haragudtál rájuk, és amikor a róka elvitte azt a szép pár tyúkot,
egyedül te jelezted a veszélyt. Ezért hát segítek rajtad. Ezzel
megérintette a kiskakast a virágzó faággal.
Az érintésre a kiskakas megrázta magát, és egyszeriben daliás,
széptollú, piros tarajú, peckes járású kakas vált belőle. A baromfi-
udvarban senki nem ismert rá, csak néztek, ki ez a szép kakas, aki csak
úgy pengeti a sarkantyúit. A kiskakas elmesélte, hogyan varázsolta őt
ilyen széppé a vizek tündére. Mindenki örült a kiskakas
szerencséjének, még a gazda is dupla adag kukoricát szórt örömében a
táljába.

A szépség nem minden.

Ki szépen viseli magát, ha rút is, szépnek tartják.

137
RAUSCH JUDIT: MALACKALAND

Hol volt, hol nem volt, az udvar szegletében állt egy tágas disznóól.
Itt lakott Röfike sok-sok testvérkéjével.
Egy alkalommal véletlenül nyitva maradt az ólajtó, és Röfike
kíváncsian elindult felfedezni a világot. Testvérkéi nem merészkedtek
az udvaron túl, de Röfike bizony meg sem állt az erdőig. Egyre beljebb
és beljebb hatolt a fák közé. Egyszercsak KOPP, valami a fejére esett.
- Uí-uí-uí! - visított a kobakját tapogatva.
- Ki az? - dugta ki fejét Vadmalac egy bokor mögül.
- Röfikének hívnak. Képzeld! Megharagudott rám ez a nagy fa és
fejbedobott! Pedig én kicsi vagyok, ő meg nagy! Igazán csúnya dolog
a kisebbet bántani!
- Te butus! A vén tölgyfa nem akart rosszat. Makkot kínál ebédre,
csak véletlenül ejtett egyet a fejedre!
Röfike meglepetten nézte, ahogy Vadmalac nekilátott az evésnek.
Aztán óvatosan megkóstolt ő is egy makkot. Vígan ropogtatták -
csámcsogták a fejedelmi ebédet.
- Gyere, mutatok még valamit!
Vadmalac egy mohos kis völgybe vezette újdonsült barátját, ahol
sok kis gomba sárgállott. - Ez itt mind rókagomba! Roppant ízletesek!
Kóstold meg bátran!
- Hű, tényleg! Még sosem ettem ilyen finomat!
Szamócával fejezték be a lakomát. Meg is telt a bendőjük! Lassan
bandukoltak Vadmalac kedvenc pocsolyája felé. Belefeküdtek a sárba,
meghempergetőztek, kópéság csillogott a szemükben.
- Hű, most én is éppen olyan lettem, mint Te vagy! - Röfike egy
kisebb pocsolya tükrében nézegette magát.
A mogyoróbokor ekkor egyik karjával kinyúlt, és csíkokat húzott
Röfike sáros bundájára.
-Így ni! Most már tényleg vadmalaccá változtál! - nevetett a két
pajkos malacra.

138
 - Uí-uí-uí! Jaj, de jó! - ugráltak, szökdeltek, fröcsköltek a sárban.
Aztán megdördült az ég, eleredt az eső, Röfikét hamarosan
rózsaszínű kismalaccá mosta. Nagyot villámlott, és ettől mindkét
kismalac nagyon megrémült.
Még egyszer összeölelkezett a két barát, aztán mindegyik szaladt
arra, amerre a vére vitte. Röfike a disznóólba, Vad malac pedig a
sűrűbe.

Úgy jóllaktak, mint a duda.

Szeresd felebarátodat, mint temagadat!

139
VARGA KATALIN: VADMALACOK

Öt csíkos hátú vadmalac hancúrozott az erdőben. Ügyesen ker-

getőztek, bújócskáztak a bokrok között. Csak hát minden jó játéknak
vége szakad egyszer. Ők is elunták a szaladgálást, és új játék után
néztek.
- Ugorjunk árkot? Űzzünk lepkét? - tanakodtak.
- Csináljunk kis kuckót - javasolta az egyik.
- Úgy van! Úgy van! Csináljunk kis kuckót! - örültek a többiek a
nagyszerű ötletnek.
Csakhamar neki is láttak. Orrukkal jókora mélyedést túrtak az árok
oldalába. Oly ügyesen, hogy felülről nem is lehetett látni. Utána
telehordták puha mohával, száraz fűvel, falevéllel.
Úgy két óra múltán készen állt a bélelt, illatos kuckó. Vidám
röfögéssel belebújtak, és kis idő múlva már hangjukat sem lehetett
hallani.
Úgy elfáradtak a nagy munkában, hogy elaludtak.
Csalafinta Csiga Oszkár ott ült az árokparton. Onnan figyelte a
vadmalacok jóízű szuszogását.
Vaddisznó mama elindult megkeresni kisfiáit. Csörtetett a
bokrokon át, ki a tisztásra. Ó, de a vadmalacok nem voltak ott! Odaért
az árokhoz, bele is nézett, de a kis kuckót nem vette észre.
- Csemetéim, kisfiaim, hova bújtatok? - kiáltozott vaddisznó
mama, de a vadmalacok semmit sem feleltek neki. Valamennyien
békésen aludtak.
Csalafinta Csiga Oszkár pedig ült, ült az árokparton, és hallgatott.
Zorgó, a borz éppen arra járt.
- Ugyan, kedves szomszédasszony, nem látta véletlenül a kisfi-
áimat? - kérdezte tőle vaddisznó mama.
Zorgó sem tudta, hogy a vadmalacok hova tűnhettek.
- Csak nem az a zsivány farkas csalta el őket? - fontoskodott a
szajkó, az erdő mindenlében-kanál madara.
- Zsivány farkas? - ijedt meg vaddisznó mama. - Csemetéimet
elvitte volna?

140
 - Ugyan már! Csak nem hisz el ilyen ostobaságot, szomszédasz-
szony?! Van is erre farkas! - vigasztalta a borz.
Csalafinta Csiga Oszkár ült, ült az árokparton, és hallgatott.
Csakhamar híre kelt az erdőben a vadmalacok eltűnésének. Zúgtak,
zsivajogtak az állatok:
- Vajon hova lettek a vadmalacok? Vajon merre keressük Őket?
Zörgött a bokor alja, hajlott a fű, koppant a fa a nagy keresésben, de a
vadmalacokat nem találták.
Csalafinta Csiga Oszkár pedig ült, ült az árokparton, és hallgatott.
Cinke Cili bekukkantott minden odúba. Ott sem voltak a vad-
malacok. Cammogi uram, a medve bejárta az összes barlangot. O sem
találta meg a vadmalacokat. Zirregve indultak a méhek és a darazsak
is a vadmalacok után. Ők sem jártak szerencsével.
- Ó, jaj nekem! - sírt a vaddisznó mama. - Csemetéimet talán már
sohasem látom többé.
Csalafinta Csiga Oszkár végre megunta a hallgatást:
- Ott alszanak a csemetéid az árokban.
Volt öröm, volt kacagás, mikor álmosan, morcosan előkerült az öt,
elveszettnek hitt kis lurkó.
- Oszkár, Oszkár! - dohogott a borz. - Csak most jutott eszedbe
szólni?
- Csigavér, Zorgó! - felelte a csalafinta csiga. - Várt öröm kétszeres
öröm. Úgy ám!

Fáradt embernek édes méz az álma.

Nincsen öröm üröm nélkül.

141
MÉSZÖLY MIKLÓS : REGGEL A TANYÁN

Egyszer kora hajnalban kinyitottam az ablakot, és kinéztem az

udvarra.
Hát látom ám, hogy a kakas körbe-körbe futkos, kerülgeti a
szemétdombot, mintha üldözne valakit, és közben ezt mondogatja:
Ki kotor itt! Ki kotor itt?
Fekete kóró!
Aztán felröppent az ól tetejére, és rázendített:
Kukorikúúú! Kukorikúúú! Kukorikúúú!
No hiszen lett is olyan lárma, hogy alig győztem a fejemet kap-
dosni.
A kacsák meg a libák azt mondták:
Kacs, kacs, tacs,
gazdasszonyka, jó tarts!
A csirkék meg a tyúkok azt mondták:
Kity-koty-koty-koty-koty,
gazdasszonyka, gondoskodj!

No - gondoltam -, jól van, vetek nekik egy kis kukoricát, ha már

ilyen szépen megkértek rá. Egykettőre felkapdosták!
Most a gyöngytyúk is ott termett, és éktelenül pörölni kezdett:
Csüpp, csüpp, csüpp!
Bogrács! Bogrács! Bogrács!

A telhetetlen mindjárt egy bográcsra valót követelt! De neki sem

adtam többet. Előbb azt egye meg, amit elébe szórtam, majd azután
kaphat ráadást.
Ebből mindjárt megtudta az egész világ, hogy vége az alvásnak,
vége a lustálkodásnak: álmos szemét mindenki nyissa ki!
Elsőnek az öreg harang ébredt fel, s bummogni kezdett:
Grá-nit! Gyé-mánt!
Grá-nit! Gvé-mánt!
Mikor jól kibummogta magát, a kicsi harang folytatta:

142
 Eminnen-amonnan!
Eminnen-amonnan!
S csakugyan! Egyszeribe eminnen is, amonnan is előfutottak az
állatok: kiabáltak, veszekedtek, mind éhes volt, mind enni kért.
Gyorsan kaptam a ruhámat, és kiszaladtam közéjük.
Hívtam a csirkéket:
Csike, csike, csike,
pir! Csike, csike,
csike, pir!
Hívtam a tyúkokat:
Tyutyukám,tyu-tyu,tyutyukám!
Tyutyukám,tyu-tyu,tyutyukám!
Hívtam a kacsákat:
Kur, kur, tasikám,
kur, kur, tasikám,
tas, tas, tas!
Hívtam a libákat:
Libi, libi, lapatya!
Buri, buti, papatyka!
Mentem a disznókhoz, hadd lám, fölébredtek-e.
Bizony, egyik se aludt.
- Cikka, cikka, raancsi ne! Mi kéne, ha vóna? - kérdeztem az öreg
disznótól.
Rám nézett, így szólt:
Vadmák! Vadmák! Vadmák!
Jó lesz neked moslék is! - gondoltam magamban, és nyúltam a
vödör után. De akkor már a kismalacok is mind a vályúhoz rohantak,
ott visítottak:
Víz! Víz! Víz!
Nincs dara! Nincs dara! Nincs dara!
Egyszeribe csönd lelt, senki se pisszent, senki se szólt.

143
 Mindenki takarodott a dolgára: a tyúkok mentek kapirgálni, a
kacsák mentek a patakra úszkálni, a pulykák a rétre papsajtot rág-
csálni. Még a kutya is behúzta a farkát, lefeküdt az eresz alá, és vi-
gyázott a házra. A bika pedig elégedetten visszavonult az istállóba.
- Lesz majd az is mindjárt - nyugtattam meg őket, s hoztam vizet,
hoztam darát. Jól is laktak tőle, mozdulni sem bírtak. Mikor mindez
megvolt, körülnéztem, hogy ki nem kapott még enni.
Hát a pulykák! Elkezdtem őket hívni:
Puzsa, puzsa, puzsa, tuk!
Puzsa, puzsa, puj, puj!
Nem kellett kétszer mondani. Úgy rohantak, majd feldöntötték
egymást.
A kicsik így kiáltoztak:
Korpa, dudva az életünk,
csak így élünk, csak, csak, csak!
Az öregek meg így karattyoltak:
Apró túró, az lesz a jó,
lub, lub, lub, udri, udri, udri!

Hát adtam azoknak is korpát, dudvát, apró túrót, de bár ne adtam

volna!
Mikor a pulykák jóllaktak, olyan büszkén kezdtek járni, hogy még a
kutya is megsokallta. Odaugrott az öreg pulyka elé, s ahogy a torkán
kifért, úgy ugatta:
Úgy volt, úgy lesz, úgy van biz a, szebb a
páva, mint a pulyka!

No de mi lett ebből - olyat ti még nem láttatok!

A pulykák nekirohantak Bodrinak, és csípték, tépték a bundáját -
alig tudta szétkergetni őket.
Az ám, de akkor meg a csirkék, tyúkok, libák, kacsák szaladtak
szanaszét; mind azt hitték, hogy a pulykák őket kergetik.
Futkosott, röpdösött a sok állat ijedten, mikor hirtelen kidugta fejét
az istálló ajtaján a bika. Dobbantott egy jókorát, nagyot bődült, s azt
kiabálta:
Mi-háj! Mi-háj!

144
 Ha-múúú!... múl.. .
Ha-múúú!
Mindenki jóllakott, helyreállt a békesség a baromfiudvaron. Még a
pulykák se mérgesek, ha Bodri azt ugatja:
Úgy volt, úgy lesz, úgy van biz a, szebb
páva, mint a pulyka!

Éhesek, mint a farkas.

Úgy jóllaktak, mint a duda.

Szent a béke.

145
KÁNYÁDI SÁNDOR: MEDVEMESE

Egyszer egy rengeteg erdőben kézen fogva bokrászgatott egy nagy

mackó s egy mackócska. Bokrásztak, bokrásztak, de hiába, sehol egy
szem málna, de még egy árva vackort se találtak.
Úgy dél felé azt mondja a bocs az édesapjának, hogy ő nagyon
éhes, és elkezdett pityeregni. Brüm-brüm, és leült a földre. Az
édesapja meg törte a fejét, törte: mit is lehetni tenni? Végül rászólt a
bocsra:
- Ne siránkozz! Állj föl szépen, és menj el amoda, az odvas fához,
ott laknak a méhek, kopogtass be illendően, és kérj tőlük egy nyalintás
mézet. Addig én itt még körülnézek.
Ugrott is a bocs, mert nagyon szerette a mézet. Már ott is termett az
odvas fánál, de megfeledkezett az apja tanácsáról, gondolta, mit
kérjen-kunyeráljon. Egyszerűen bedugta mancsát a fa odvába, s azt
alaposan megdézsmálta. Olyan mohón nyalta-falta a mézet, hogy észre
se vette, hogy a méhek: zöm-zöm-zöm, kirajzottak, s jaj volt a
bocsnak. Úgy összevissza szurkálták, hogy akkorára dagadt a feje,
mint egy döblec, s a mancsa is beszorult a fába. Valahogy aztán
kiráncigálta, szaladt a patakra.
- Látod haszontalanja - korholta az apja -, ha kérted volna a mézet,
nem csípnek össze a méhek.
A bocs meg fogadkozott:
- Brüm-brüm, soha, de soha nem teszek ilyet többet.
S bedagadt szeméből úgy hulltak a könnyek, hogy azoktól még a
félig kiszáradt patak is megáradt.

Jó nevelés legjobb szokás.

Úgy sírt, mint a záporeső!
Szót fogad.

146
ŐSZ
B. WEBER: VÁNDORMADARAK

Fiam, elérkezett az idő, hogy útra keljünk és Afrikába repüljünk!

- magyarázza Gólyamama. - Nekünk nagyon hideg itt a tél,
megfagynánk. Ezért kell ezt a hosszú utat megtenni. Még ellátja fiát
egy-két jó tanáccsal, majd szép lassan felröppennek a magasba és
elindulnak.
A két gólya erdők, mezők, városok felett repül el, míg el nem érik a
tengert. Ekkor hirtelen elkezd havazni és a kis gólya így panaszkodik:
- Mama, olyan fáradt vagyok! A hópelyhek ráhullanak a szárnyamra és
így olyan nehéz repülni! Gólyamama nem sokáig gondolkodik. - Látod
azt a hajót ott lenn, fiam? Biztosan elvisz egy darabon bennünket!
Hamarosan már ott is gubbasztanak a hajókorláton és kipihenik a
fáradalmaikat.

■i

Esik, fúj, még sincs jó idő.

148
B. WEBER: KÉSZÜLŐDÉS A TÉLRE

Az erdőben minden állat valamilyen módon készül a télre. A

madarak egy része szárnyra kel, és elmenekül a hidegtől, éhezéstől.
Akik maradnak, megtöltik raktáraikat, élelmet gyűjtenek maguknak.

Ezt teszik a rövid farkú mezei egerek is. Gabonaraktárak, pajták alatt
vájnak maguknak lyukat, hogy éjszakánként onnan lopkodhassák a
gabonát. Nemegyszer előfordult már, hogy öt-hat kilónyi gabonafélét
is találtak egy egérlyukban.

A mókus külön fészekbe hordja a diót, mogyorót. Gombát is

raktároz, de ezt a nyírfa ágaira erősíti, hogy megszáradjon.

A medve meg a borz a saját testébe, a bőre alá gyűjti téli szükségletét.
Ezek az őszi hónapokban nagyon jól étkeznek, s meghíznak,
amennyire csak lehet. Ebből a zsírkészletből táplálkozik a testük. Ezek
az állatok azonban, hogy minél kevesebb táplálékot, azaz zsírt
fogyasszanak, átalusszák az egész telet. A bőr alatti zsírréteg meleget
is ad nekik. Védi őket a hideg ellen.

A békák belebújnak az iszapba, a kígyók pedig a moha alatti

fagyökerek köré tekerődznek.

A hangyák elzárják telepeik bejáratait, és egymáshoz bújnak a boj

közepén.

A halak csoportokba verődnek, és behúzódnak a föld mélyedéseibe.

Szorgalmas hörcsögnek nem árt meg a tél.

149
JANCZARSKI: A JÁTÉKBOLTBAN

Volt egyszer egy játékbolt. Ebben a boltban a polcokon mindenütt

játékmackók ültek és álltak.
Volt közöttük egy bizonyos Mackó, aki már nagyon régóta ott
üldögélt a polcon.
A többi mackó lassan mind elkerült a boltból, mosolygó arcú
gyerekek vitték el őket, de vele senki sem törődött. Talán azért, mert
egészen bent, egy sarokban ült.
Szegény Mackó egyre csak bánkódott, hogy nem játszhat a
gyerekekkel. A nagy szomorúságtól egyik füle lekonyult.
- Sebaj - vigasztalta magát a kis bocs. - Most legalább, ha egyik
fülemen bemegy a mese, nem jöhet ki mindjárt a másikon, mert ez a
lelapult fülem nem engedi.
Egy napon Mackó piros esernyőt talált maga mellett a polcon.
Mancsába ragadta, és merész ugrással leszökkent vele a padlóra, aztán
rögtön kisétált az utcára. Először kicsit megijedt, mert az utcán csak
úgy nyüzsögtek az emberek. Egyszer csak két gyereket vett észre:
Zoskát, a kislányt, és Jaceket, a kisfiút. Mackó félelme egyszeriben
megszűnt. A gyerekek rámosolyogtak - de még milyen kedvesen!
- Kit keresel, Mackó? - kérdezték.
- Gyerekeket keresek.
- Akkor gyere velünk.
- Jó! - örült meg a kis bocs.
S el is mentek együtt.

Szomorú, mint aki rosszat álmodott.

Le van törve, mint a bilifüle.

Borúra derű.

150
MÉSZÖLY MIKLÓS: KEREKECSKE-DOMBOCSKA

Nézd csak, itt a tenyerem! Nincsen benne semmi sem. Ha kinyitom

- akkor sincs, ha becsukom - akkor sincs. De most mutasd: hol a
tiéd? Most majd én nézek a tenyeredbe! Meglátom, mi búvik
benne...
Ó, hát itt sok minden van! Van egy kis házacska, házacska mellett
kertecske, kertecskében kutacska, abból iszik egy nyulacska. Jól ivott
a nyulacska.
Nézi a nyúl, nézegeti: de szép ez a házacska! Hogy lehetne
bemenni? Házacskában aludni?
Körbejárja, kerülgeti - de az ajtót csak nem leli.
Itt sincs ajtó, ott sincs ajtó, hopp! - de itt egy kicsi ablak!
Odamegy az ablakhoz, kapirgálja, kopogtatja - aztán bátran
bezörget.
Am a házból egy mérges hang azt kiáltja:
- Kuvik! Kuvik! Ki jár itt? Zöld a szemem, világít!
Megijedt a nyulacska.
Ide szalad, oda fut, de előbbre mégse jut.
Kerekecske-dombocska - itt szalad a nyulacska!
Erre megyén, itt megáll, itt egy körutat csinál.
Erre-erre, zöld mezőre, jó forrásra, legelőre.
Ide ugrik, oda ugrik - itt elbújik, ott felbukik,
Bokor alatt megbúvik!
Búvik, búvik, furakodik!
Ott nem látja meg a kuvik, aki kicsi házban lakik... Kuvik, kuvik -
vik-vik-vik!

Ne nevess, mert kifut a bableves!

151
HAUNSCHILD: A BABASZÉK

Volt egyszer egy kislány. Úgy hívták, hogy Marika. Marika rá akart
állni a kis babaszékre, de a szék túlságosan pici volt. Marika egyik
lábával már fenn is állt a széken, a szék megreccsent, reccs, és
felborult. Marika megütötte az orrát, és hangos sírásra fakadt.
Erre beszaladt anyuka, ölébe vette Marikát, és ezt dúdolgatta:
Piciri kis álla, piros
szájacskája, pisze orrocskája,
pisla szempillája, huzi-huzi
hajacskája.

És Marika már elmosolyodott, leugrott anyu öléből, és a babáját

ültette a kicsi székre.

Borúra derű.

152
 MÓRICZ ZSIGMOND:ICIRI-PICIRI

Ajjaj, hol volt s nem leli az iciri

hol nem... piciri tekergőt.
Volt egyszer egy Bejárja az iciri
iciri piciri kaszálót,
piciri s nem látja az iciri
házacska: piciri kószálót.
ott lakott egy iciri Rátalál egy iciri
piciri kis macska. piciri kis tökre,
Volt annak két iciri bánatában iciri
piciri kis ökre, picirit meglökte.
rákaptak egy iciri Felfordult az iciri
piciri kis tökre. piciri tököcske,
Csizmát húz az iciri benne a két iciri
piciri kis macska, piciri ökröcske.
hová lett az iciri Megörült két iciri
piciri barmocska? piciri ökrének:
Bejárja az iciri vége van az iciri
piciri kis erdőt, piciri mesének!

Minden jó, ha jó a vége.

158
MÓRICZ ZSIGMOND: TÖRÖK ÉS A TEHENEK

Volt egy török, Mehemed Számlálgatja Mehemed,

sose látott tehenet. hányfélék a tehenek.

Nem is tudta Mehemed, Meg is számol Mehemed

milyenek a tehenek. három féle tehenet.

Egyszer aztán Mehemed Fehéret, feketét, tarkát, meg

lát egy csomó tehenet. ne fogd a tehén farkát!

„En vagyok a Mehemed!" Nem tudta ezt Mehemed, s

„Mi vagyunk a tehenek!" felrúgták a tehenek.

Csudálkozik Mehemed,
ilyenek a tehenek?
JANIKOVSZKY ÉVA: MÁR ÓVODÁS VAGYOK

Amikor Dani először ment óvodába, nagyon örült annak, hogy már
óvodás. Korán reggel anyuval kettesben indultak az óvodába.
Útközben találkoztak a postás bácsival, a sofőr bácsival meg a
szomszédék macskájával.
Mindegyik megkérdezte Danitól:
- Hová-hová ilyen korán?
Es Dani mindegyiknek elújságolta:
- Már óvodás vagyok, megyek az óvodába!
Es akkor valamennyien összecsapták a kezüket a csodálkozástól, és
ezt mondták:
- Nahát, már ekkora gyerek vagy! Óvodába jársz! Ki hinné, hiszen
tegnap még kocsiban tologatott az anyukád!
Dani anyukája mindenkire rámosolygott, és azt mondta:
- Bizony, múlik az idő, nőnek a gyerekek.
Dani látta, hogy anyu büszke arra, hogy már ekkora fia van. És ő
maga is büszke volt, hogy már óvodás.
Dani még akkor is nagyon örült az óvodának, amikor befordultak a
nagykapun. Az óvó néni is örült Daninak, mert ahogy beléptek az
öltözőbe, megpuszilta és ezt mondta:
- Szervusz, Dani, örülök, hogy megjöttél, már vártalak.
De amikor anyu is megpuszilta Danit és el akart menni, akkor ő is
legszívesebben elindult volna anyukájával együtt. Meg is fogta a kezét
és indult kifelé, de akkor kiderült, hogy az óvodában nagy szükség van
rá.
- Csak nem akarsz elmenni, Dani? - csodálkozott az óvó néni.
- Hiszen éppen azért vártalak, hogy vigasztald már meg ezt a
kislányt. - És egy piros kabát mögé bújó, síró-rívó, piros harisnyás
lányra mutatott. - Látod, ő még nem tudja, hogy milyen jó óvodába
járni.
Dani odament a kabáthoz, és megpróbált mögéje nézni. A
kislánynak csak a haja látszott, az is piros volt.

155
 - Én mindennap ide fogok járni - kezdte a barátkozást Dani. -De a
piros kislány ettől csak még jobban bőgött. Aztán Dani folytatta a
barátkozást:
- Itt sok gyerek lesz, és sok játék, sokat fogunk játszani és az óvó
néni szeretni fog minket.
- Én nem szeretem az óvodát, és nem szeretem a sok gyereket, és
nekem sokkal több játékom van otthon, és nem szeretem az óvó nénit
se! - mondta a piros kabát mögül.
Dani az óvó nénire nézett, hogy vajon hallotta-e a kislány szavait, és
akkor vette csak észre, hogy az ő anyukája is elment. De most már nem
mert sírni, mert mit szólna hozzá a piros kislány a kabát mögött, akit
neki kell megvigasztalnia.
Dani kívülről bedugta kezét a piros kabát ujjába.
- Engem Daninak hívnak, és téged? - kérdezte.
A kabát mögött csönd lett, aztán a másik ujja is felemelkedett,
jobbra-balra kaszált, mintha keresne valakit. Dani elkapta a hadonászó
kabátujját, de azt már az akasztó nem bírta tovább: leszakadt.
Ott állt a piros kislány, keze az egyik kabátujjban. Dani keze pedig a
másik kabátujjban. S elkezdtek forogni körbe-körbe.
- Inkább bent játszatok, gyerekek - mondta az óvó néni, és nem
szidta össze őket a kabát miatt.
Dani és Pöszke - mert így hívták a kislányt - bement a szobába.
Három gyerek volt bent. Egyik az egyik sarokban állt, a másik a másik
sarokban, a harmadik meg a szőnyeg közepén ült és törölgette a
szemét.
Pöszke egyenest a középsőhöz tartott.
- Ez a fiú mindennap ide fog járni - mutatott Danira. - És itt sok
játék lesz, meg sok gyerek. Együtt fogunk játszani. És az óvó néni
szeretni fog benneteket.
- Nekem azért kell óvodába járnom, mert mindenki dolgozik, és
nincs aki vigyázzon rám - mondta a szőnyegen ülő, és megint
törülgetni kezdte a szemét.

A másik két gyerek egyszerre mondta:

- Az én anyukám is dolgozik.

156
 - Az én anyukám is dolgozik - mondta Dani -, de én nem azért járok
ide. - És mert mind a négy gyerek kíváncsian nézett rá, mindjárt meg is
mondta, hogy miért: - Hanem azért járok ide, mert már óvodás vagyok.

Ne búsulj, mint akinek pénze nincs.

Oda se neki!

Szeresd felebarátodat, mint temagadat!

157
T. VOLGINA: MIÉRT SZÁLLNAK EL A FECSKÉK?

Tavasszal a fecskék megépítik maguknak az eresz alatt kis

lakásukat, a fészküket. Szomszédságukban, a padláson, verebek
telepedtek meg. Hamarosan a két
családnál csipogás, csicsergés,
csivitelés hallatszik. A kis
verebek és a fecskefiókák
zajonganak.
Múlik az idő, a napok, a hetek,
a kis madarak növögetnek,
összebarátkoznak. Együtt
röpködnek az udvar fölött, mintha
kergetőznének.
- Csip, csirip!... - hangos-
kodnak a verebek.
- Csirip, csirip... - felelnek
kórusban a kis fecskék.
Egy napon, amikor már őszre
jár az idő, a kis verebek
ébredeznek, nézik a fecskefészket
- üres! Csodálkoznak, talán meg
is riadnak.
- Mama! Hol vannak a
barátaink? - kérdezik izgatottan.
- Azok bizony már messze... -
feleli a veréb mama. - Ilyenkor
minden fecske melegebb vidékre költözik. Legközelebb tavasszal
találkoztok ismét velük.
Csip-csirip! hangoskodnak, kicsit mérgelődve, a veréb-gyerekek.
- Elmentek, és el se köszöntek tőlünk? Nem is akarunk többé tudni
róluk! Es... és... ne is jöjjenek ide vissza!
- Mit beszéltek, fiacskáim! - szomorodik el veréb mama. Hiszen
kora hajnalban indultak el, ti még aludtatok. És ha jön az ősz, nekik
menniük kell! nem maradhatnak itt a hidegben, a télen, elpusztulnának
ennivaló nélkül.
- Hogy-hogy, mama? - értetlenkednek a kis verebek. - És hát a
magok? Es a kenyérmorzsa nekik nem kell?
- Ezek, fiacskáim, verébeledelek. Télen ilyen ennivalót nem
találnak. Ezért repültek el délre, messzi vidékre. De tavasszal visz-
szajönnek.

Tél, tavasz, ősz, nyár, tarka lovon jár.

159
MARÉK VERONIKA: ELSŐ NAP AZ ÓVODÁBAN

Zizegtek az erdőszéli fűszálak. Bokrok hajladoztak a gyenge

szélben. Élénken csevegtek egymással a fecskék.
- Ui, ui - visított fel valaki a sűrűben. A
madarak riadtan elhallgattak.
- Nem akarok elmenni sehova! - kiabálta a vadmalac.
- Ó, ó, malackám! - nyugtatta a mamája. - Meglátod, milyen jó lesz
az óvodában! Elviheted magaddal a legkedvesebb játékodat. Finom
tízórait is csomagoltam neked. Gyere, induljunk el!
- Ui, ui! - sírdogált a vadmalac, és erősen magához szorította a
játékmalackáját.
Az óvodához érve elcsodálkozott.
- Ui, ui! Mennyi állatgyerek! Ugye, játszotok velem? Játszani
kezdtek. Amikor észrevette, hogy a mamája elindult, utánaszaladt.

- Mama. mama, értem jössz, ugye?

- Ó, ó, malackám, csak nem hagylak itt! Persze, hogy érted jövök!
Jó legyél!
 Jó volt a vadmalacka, csak éppen, amikor megéhezett, turkálni
kezdett. És éppen ott turkált, ahol a többi állat lerakta szép rendben a
kedvenc játékát meg az ennivalóját. Össze is turkált mindent úgy, hogy
még a saját tízóraiját sem találta meg. Keservesen visítani kezdett.
- Ui, ui! Éhes vagyok!
Odasiettek az állatgyerekek, mert már ők is megéheztek. -Juj,
malacka, mit csináltál? Rakjál azonnal rendet! A vadmalacka
elkámpicsorodott.
- Én nem tudom, melyik ennivalóhoz tartozik!
- Ui, ui, jaj nekem!
Odasettenkedett mellé az egérke, és sugdosni kezdett a fülébe.
Megsúgta, mit hová tegyen. Egy pillanat alatt rend lett! Minden
állatgyerek megtalálta a babáját meg a tízóraiját. Még a vadmalacka is!
Es a három legszebb kukoricaszemet az egérkének adta!
Jóllaktak, s játszottak tovább. Egyszer csak délután lett.
- Ui, ui - visította boldogan a vadmalac. Itt a mamám! Menjünk
haza! De... holnap újra elhozol, ugye?
- Ó, ó, malackám, persze, hogy elhozlak!
- Mert már barátom is van! Tudod, kicsoda? Az egérke! - mesélte
büszkén a vadmalac.
Turkálgatva ballagtak hazafelé, a sűrűbe. Zizegtek az erdőszéli füvek.
Bokrok hajladoztak a gyenge szélben. Élénken csevegtek egymással a
fecskék.

Rend a lelke mindennek.

Szeresd felebarátodat, mint temagadat.

161
VARGA KATALIN: MILYEN A JÓ ÓVODÁS?

Kisbence megtudta Marika nénitől, hogy az ember nagyon sokáig

kiscsoportos. Közben jön Télapó meg tavasszal a nyuszi. Aztán lesz
május elsejei ünnepség meg anyák napja, vagyis nagyon sok érdekes
esemény lesz, s azt mind meg kell várni a kiscsoportban.
- Közben majd azt is megtudod, hogy milyen a jó óvodás - mondta
Marika néni.
Kisbence várta, hogy bemutassák a jó óvodást, de ehelyett Marika
néni mindenkinek egy apró kis képet adott át.
- A képet mindenki őrizze meg, s vigye haza - mondta. - Ez lesz a
jeletek. Erről fogjátok megismerni, hogy hol van a ruhátok, a fésűtök.
Kisbence egy piros lábast kapott.
- Gondolod, hogy már nem is vagyok Kisbence? - faggatta este
anyját hazafelé menet.
Anya alaposan megvizsgálta.
- Úgy látom, hogy még mindig Kisbence vagy! - mondta.
- Piros lábas vagyok! - mondta Kisbence, s azzal átadta a jelet, amit
Marika nénitől kapott.
- Szóval piros lábas a jeled! - mondta anyu. - majd szépen bele-
varrjuk a kabátodba, sapkádba, ruhádba, s beleírjuk a cipődbe is.
- Miért?
- Hogy megismerd a saját ruhádat. Nehogy tévedésből egy másik
kisfiúét vedd fel.
- Nem cserélhetem el tévedésből sem - mondta Kisbence mert azon
a polcon lesz minden holmim, ahol a piros lábas.
- Ez igaz. De nem árt az óvatosság - mondta anyu.
- Piros lábas vagyok! - újságolta Julinak és Lacinak. - Te mi voltál?
- kérdezte Julitól.
- Margaréta - felelte Juli.
- En pedig fésű voltam - mondta Laci.
- Piros lábasnak sokkal jobb lenni - nevetett Kisbence, s azzal elbújt
a sarokba, és a lónak, az oroszlánnak és a kismedve rendőrnek egy új
dalt énekelt:
Volt egyszer egy piros lábas,
 azért volt az piros lábas,

mert pirosra volt kifestve,

s úgy hívták, hogy piros lábas.

A dal mindenkinek nagyon tetszett, csak Julinak nem, mert Juli még
nem volt kész a leckével, s így sajnos a dalt abba is kellett hagyni.
Másnap az óvodában már messziről megismerte a polcát. Könnyű
volt. Hiszen ott virított a piros lábas.
- Ez az én jelem! - mondta a kopasz kisfiú.
- Gáborka, rosszul emlékszel - mondta Marika néni. - A te jeled a
gomba. A piros lábas a Kisbencéé.
- Nem akarok gomba lenni! - sírt a kopasz kisfiú. - Piros lábas
akarok lenni!
Kisbence ijedten nézett Marika nénire.
- En vagyok a piros lábas. Es anyukám már be is varrta a ruhámba,
meg készen van a dal is a piros lábasomról.
- Persze, hogy a tiéd a piros lábas - mondta Marika néni is, de nem
Kisbence fejét simogatta meg, hanem a kopasz kisfiúét. - Na, ne sírj!
Látod, milyen szépen mosolyog a gomba? Ha akarod, rajzolunk neki
szemet és szájat is.
A kopasz kisfiú akarta. így Marika néni rajzolt a gombának két
szemet meg egy nevető szájat.
- A jó óvodás nem irigy a pajtására - mondta Marika néni, s egy
icipicit hunyorított. Ebből is látható volt, hogy Marika néni nem
Kisbencének, hanem a kopasz kisfiúnak mondta, de a kopasz kisfiú,
úgy látszik, kicsit nagyothallott.
így történhetett, hogy amikor Kisbence leemelte a polcról a nagy
faautót, a kopasz kisfiú ismét kikapta a kezéből, éppen úgy, mint az
előző napon, s azt mondta:
- Ez az enyém!
De Kisbence most nem akart az emeletre felszökni, mert tudta, hogy
neki a kiscsoportban a helye, így visszavette az autót.
- En játszom vele! En vettem le a polcról! - mondta.
- Az enyém! Az enyém! - sírt a kopasz kisfiú.
Kisbence nem adta. Szorította, szorította, a kopasz kisfiú pedig
rángatta.
- Veszekedni nem lehet! - guggolt le hozzájuk Marika néni.
- Én akarok vele játszani! - toporzékolt a kopasz kisfiú.
163
 - Ejnye, Gáborka, miért nem kéred szépen? Itt minden játék
mindenkié. Kisbencéé éppúgy, mint a tiéd. Játsszatok együtt!
- Egyedül akarok játszani! - mondta Gáborka.
- Egyedül! - csodálkozott Marika néni. - Egyedül nagyon unalmas
játszani. Láttál te már teherautót egyetlen bácsival? Az egyik vezeti az
autót, a másik pedig rakja rá a téglát, vagyis az építőkockákat. Na,
játsszatok szépen! Hadd lássam, milyen jó óvodások vagytok!
Kisbence nagyon-nagyon szeretett volna jó óvodás lenni.
- Gyere, Gáborka, játsszunk! Te leszel a vezető, én meg a rakodó -
mondta.
- En leszek a rakodó! Te leszel a vezető! - akadékoskodott Gáborka.
- Az teljesen mindegy - mondta Kisbence de ha akarod, eléneklem
neked a jelemet.
Gáborka akarta, így Kisbence neki is elénekelte a „Volt egyszer egy
piros lábast"
- Most pedig énekeljünk a pettyes gombáról - mondta Gáborka.
A pettyes gombáról nagyon könnyű énekelni mondta Kisbence, és
azonnal hozzá is fogott: Volt egyszer egy pettyes gomba, azért volt az
pettyes gomba, mert pettyesre volt kifestve, s úgy hívták, hogy pettyes
gomba.
Aztán ugyanígy énekeltek még Juli jeléről, a margarétáról, és Laci
jeléről, a fésűről is.
S ettől kezdve egész nap együtt játszottak.
Irigy kutya.
Eltörött a mécses.
B. NÉMETH ÁGNES: A KISFECSKE BÚCSÚJA

AZ egyik verőfényes Őszi délutánon próbarepülési gyakorlatot

rendeztek a távoli Afrikába készülődő fecskék. A környék legfiatalabb
és legvéznább kisfecskéje is részt vett a nagy erőpróbán.
Kezdetben csak a szárnyait csapkodta, röpködött ide-oda. Aztán
mind magasabbra szállt, elérte a fák tetejét. Majd lebukott a mélybe s
merész ívben röpködött le-föl a sárguló lombok között. Örömében ide-
oda cikázott.
A gyakorlat után, amikor a fecskecsapat pihenőt tartott, a kisfecske
dicsekedve mesélte barátjának, hogy egy takaros kis csomagot
készített, amit magával visz a hosszú útra. Meg is mutatta neki a féltett
poggyászt. Volt benne hervadt akácvirág, különféle magvak és egy pár
ízletes legyecske is.
Másnap reggel útnak indult a fecskeraj, s a kisfecske is velük tartott.
Kezdetben bírta is az iramot. Terhét hol az egyik, hol meg a másik
szárnyára akasztotta.
Aztán lassan fáradni kezdett. Szárnyai egyre súlyosabbá váltak.
Végül le-lemaradozott, és jóval alacsonyabban röpült a többieknél. A
főváros fölé érve pedig belegabalyodott a villany- és sürgönydrótok
rengetegébe. Ekkor döntött: eldobta a féltett csomagot.
A kisfecske nagyon szomorú lett. A fecskemama azonban
megvigasztalta:
- Gondolj arra, kisfiam, hogy kikeletkor ismét visszajövünk. Ezért
nem viszünk mi sem magunkkal semmit. Hisz tavaszra újra itt leszünk!

Segíts magadon, az Isten is megsegít!

165
166
ARANY LÁSZLÓ : A KÓRÓ ÉS A KISMADÁR

Egyszer volt. hol nem volt, volt a világon egy kismadár. Ez a

Kismadár egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra.
- Kis kóró, ringass engemet!
- Nem ringatom biz én senki kismadarát!
A kismadár megharagudott, elrepült. Amint ment, mendegélt, talált
egy kecskét.
- Kecske, rágd el a kórót!
Kecske nem ment kóró-rágni, a kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy farkast.
- Farkas, edd meg a kecskét!
Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró
mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy falut.
- Falu, kergesd el a farkast!
Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske
nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat. Megint ment,
mendegélt a kismadár, talált egy tüzet.
- Tűz, égesd meg a falut!
Tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas
nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse
ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy vizet.
- Víz, oltsd el a tüzet!
Víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu-égetni, falu nem ment
farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-
rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy bikát.
- Bika, idd fel a vizet!
Bika nem ment vizet inni, víz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment
falu-égetni, falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-
enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kismadarat.

167
 Megint ment, mendegélt a
kismadár, talált egy furkót.
- Furkó, üsd agyon a bikát!
Furkó nem ment bikaütni,
bika nem ment vizet inni, víz
nem ment tüzet oltani, tűz nem
ment faluégetni, falu nem ment
farkas-kergetni, farkas nem
ment kecske-enni, kecske nem
ment kórórágni, kóró mégse
ringatta a kismadarat.
Megint ment, mendegélt a
kismadár, talált egy férget.
- Féreg, fúrd ki a furkót!
Féreg nem ment furkót fúrni,
furkó nem ment bika-ütni, bika
nem ment vizet inni, víz nem
ment tüzet oldani, tűz nem ment
faluégetni, falu nem ment
farkas-kergetni, farkas nem
ment kecskeenni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a
kismadarat.
Megint ment, mendegélt a kismadár, talált egy kakast.
- Kakas, kapd fel a férget!
Szalad a kakas, kapja a férget; szalad a féreg, fúrja a furkót; szalad a
furkó, üti a bikát; szalad a bika, issza a vizet; szalad a víz, oltja a tüzet;
szalad a tűz, égeti a falut; szalad a falu, kergeti a farkast; szalad a
farkas, eszi a kecskét; szalad a kecske, rágja a kórót; a kóró bezzeg
ringatta a kismadarat.
Ha még akkor se ringatta volna, az én mesém is tovább tartott
volna.

Minden jó, ka jó a vége.

168
169
ARANY LÁSZLÓ: A KISKAKAS GYÉMÁNT FÉLKRAJCÁRJA

Volt a világon egy szegény asszony, annak volt egy kis kakasa.
Csak ott keresgél, csak ott kapargál a kis kakas a szemétben, egyszer
talál egy gyémánt félkrajcárt. Arra megy a török császár. Meglátja a
kis kakasnál a gyémánt félkrajcárt, azt mondja neki:
- Kis kakas, add nekem a gyémánt félkrajcárodat.
- Nem adom biz én, kell a gazdasszonyomnak.
De a török császár erővel is elvette tőle, hazavitte, betette a
kincseskamrájába. A kis kakas megharagudott, felszállott a kerítés
tetejére, elkezdett kiabálni:
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom! A
török császár, csak hogy ne hallja, bement a házba, de akkor
meg a kis kakas az ablakába repült, onnan kiabálta:
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megharagudott erre a török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, hogy ne kiabáljon,
vesd bele a kútba.
A szolgáló megfogta, kútba vetette. De a kis kakas csak elkezdi a
kútban:
- Szídd fel, begyem, a sok vizet, szídd fel, begyem, a sok vizet! -
Arra a begye mind felszítta a vizet a kútból.
A kis kakas megint felszállott a török császár ablakába.
- Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Megint azt mondja erre a török császár a szolgálójának:
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a kis kakast, vesd belé az égő
kemencébe.
A szolgáló megint megfogta a kis kakast, s az égő kemencébe
vetette. De a kis kakas megint csak elkezdi:
- Ereszd ki, begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet. Ereszd ki,
begyem, a vizet, hadd oltsa el a tüzet! - Erre a begye mind kieresztette
a vizet, eloltotta a tüzet.
Akkor megint csak felszállolt az ablakba.

170
 - Kukurikú, török császár, add vissza
a gyémánt félkrajcárom!
Még nagyobb méregbe jött erre a
török császár.
- Eredj, te szolgáló, fogd meg azt a
kis kakast, vesd bele a méheskasba,
hadd csípjék agyon a darazsak.
A szolgáló belevetette a kis kakast a
méheskasba. Ott megint elkezdi a kis
kakas:
- Szídd fel, begyem, a darázst; szídd
fel, begyem, a darázst!
Arra a begye mind felszítta a darázst.
Akkor megint felszállott a török császár
ablakába.
-Kukurikú, török császár, add vissza a gyémánt félkrajcárom!
Már a török császár nem tudta, mit csináljon vele.
- Eredj, te szolgáló, hozd ide azt a kis kakast, hadd tegyem ide a bő
bugyogom fenekébe.
Megfogja a szolgáló a kis kakast; a török császár beteszi a bő
bugyogója fenekébe.
Akkor a kis kakas megint csak elkezdi:
- Ereszd ki, begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát; ereszd ki,
begyem, a darázst, hadd csípje meg a farát.
A begye mind kieresztette a darázst, azok jól megcsipkedték a török
császár farát. Felugrik erre a török császár.
- Jaj, jaj, a fránya egye meg ezt a kis kakast; vigyétek hamar a
kincseskamarába, hadd keresse meg a maga gyémánt félkrajcárját!
Bevitték a kis kakast a kincseskamarába, ott megint elkezdi a maga
nótáját:
- Szídd fel, begyem, a sok pénzt, szídd fel, begyem, a sok pénzt!
Erre a begye mind felszítta a török császár három kád pénzét. A kis
kakas hazavitte, odaadta a gazdasszonyának; gazdag asszony lett
belőle, máig is él, ha meg nem halt.

Aki másnak rosszat tesz, maga se számítson jóra.

171
172
BALOGH BÉNI: BÓKUSKA

A kiskereki kerek erdő kellős-közepében, ott is egy nagy, odvas fa

mélyében, tanyázott egy mókuscsalád... Mókusmamán és Mókuspapán
kívül még három virgonc csemete ropogtatta benne a magvakat s más
egyéb finom erdei falatokat.
E népes família tagjai mindig együtt voltak, senki sem kóborolt el
közülük. Tudták, hogy nagy az erdő, sok veszélyt rejt magában, és aki
nem vigyáz, könnyen megjárhatja.
A legkisebb mókuska - akit Bókuskának hívtak - mégis meg-
feledkezett erről... Furdalta oldalát a kíváncsiság; mi lehet az erdőség
másik részében?
Aztán egy alkalommal, amikor éppen élelemszerző úton jártak,
lemaradt a többiektől.
Mi tagadás; eleinte igen élvezte az egyedüllétet, az ide-oda
futkosást, a szabad csatangolást... Talán száz bukfencet is vetett az
erdei tisztás selymes füvén, nagyokat hintázott a hajlékony, karcsú
ágakon... Még tavalyi ropogós makkot is talált, amire 10-15 korty vizet
is ivott egy szarvaspata nyomából...
A nagy játékban, az evésben-ivásban azonban teljesen meg-
feledkezett az időről... És bár pompás, meleg nyár utalta az erdős
vidéket; mégis, ahogy alkonyodott s később esteledett, úgy lett az
ismeretlen erdőrészben egyre hűvösebb... Hirtelenében szél is támadt,
s estenden pedig bő zuhogással megeredt az eső...
De ez mind nem volt elég!
Nemcsak, hogy bőrig ázott, hanem nagyokat is dörrent az ég, s éles,
sárga villámok csapkodtak bele a lombos fák sudarába. Bizony,
ugyancsak reszketett az elbódorgott Bókuska kicsi szíve. Nem tudta,
hová legyen, nem tudta, merre menjen?
Egy öreg varjú, ahogy elcsendesedett az eső, máris rákezdte fölötte
az ágon:
- Kár, igen nagy kár, hogy ez a kis mókus rossz úton jár!
- Hát akkor vezess haza! - kiáltott fel hozzá könyörögve Bókuska.

173
 - Én éjjel nem repülök, az a
baglyok dolga - felelte
gőgösen a fekete madár.
Am alighogy befejezte
furcsa beszédét, valahol máris
megszólalt a bagoly:
-Hu, hu, hu! Hi, hi, hü
Denevérek, lepkék, bogarak,
kezdjétek meg az éji utat!
Hej, szegény Bókuska!
Bizony nem jött álom a
szemére... Hiába volt az erdő
kicsi állata, ezt az éji zajt
mégsem ismerte...
Nagyon óvatosan s bizony
igen fáradtan felkapaszkodott
hát egy közeli cserfára, és ott
keresett egy odút... Mi
tagadás, nem volt olyan meleg,
mint az otthoni... Sokára,
nagysokára jött csak a szemére
álom, s a hűvös, harmatos hajnal már ébren találta... Le is ugrott
szaporán az odúból, s futott, futott, amerre a kerek erdő közepét
sejtette. Bizony, már dél is elmúlt, amikor végre ismerős hangokra lett
figyelmes... Szegény Mókusmama és Mókuspapa minden bokrot,
csalitot végigjárva, hangos kiáltásoktól kísérve kereste.
Lett is nagy-nagy öröm, amikor egymásra találtak!

Őgyeleg, mint falufarka Kata.

Reszket a félelemtől.
Borúra derű.

174
175
KASZÁS KÁROLY: A BÉKA ŐSZI BIRODALMA

Álmosan ébredt a béka. A gyomra is korgott nagyon. Nem csoda,

hogy rossz a kedve. Napok óta ködöt permetez a lég, hűvös szél
himbálja a növényeket. A nap sem melegít már. Elnéptelenedett a
mocsári békavilág.
Szegény brekegő - dermedten kuporgott a békaszittyó árnyékában.
Hangját sem hallatja. Búsul némán. Egyre csak a nyár melegére
gondol. Egyszercsak fél szemével megpillantja, hogy nem messze tőle,
apró legyek raja gomolyog. A jó reggeli reményében, úszóhártyás
lábával gyorsan átúszik a túloldalra. Csakhogy a legyek is éberek ám
ilyenkor! Veszélyt sejtve néhány arasszal feljebb tömörülnek a vízi
növény szárán. Mit tehetett mást a béka - jókora markolattal letöri a
békabuzogány tüskés gömbfejét, s odasújt vele a legyek közé. De
hiába! Erőtlen karja már egyetlen nyeszlett szárnyú legyet sem ütött le.
Beletörődve sorsába, a mocsár nagyhangú lakója szomorúan nézte a
lassan folydogáló csatorna vizét. Egy ugrásnyira tőle megpillantja a
békalencsét. Igen, jó étek ez is! De mivel ő nem növényevő - ősei sem
voltak azok - nem legelhet lencsét. Nagyot sóhajt, s bánatában a vízbe
veti magát. Odafurakszik, ahol legvastagabb a békahínár. Puha fészket,
ágyat csinál magának, és csendesen elszenderedik. Álmában sok-sok
szúnyog, kérész, aprólégy tapad érdes nyelvére, s jóízűen nyeldesi
őket. Egészen addig, míg csak téli álmából fel nem riasztja a tavasz
muzsikája.

Kopog a szeme az éhségtől.

Éhes disznó makkal álmodik.

176
ANGOL MESE: A PIROS KABÁT KALANDJA

- Huíj... huíj... - Matyiék ablaka alatl fütyült, dudált a szél, és a

kertben a fák nyöszörögve hajladoztak, hullajtották a leveleiket.
- Hullanak a falevelek, jön az ősz - mondta Matyi.
- Ki is mosom a píros kabátodat - mondta mami -, a szélben
hamarosan megszárad majd.
- Jó, legalább holnap már a piros kabátomban sétálhatok! Mami
kimosta a piros kabátot, kivitte a kertbe, két fa közé kötelet
feszített, arra akasztotta.
- Huíj... huíj... - fütyült a kegyetlen szél, fölkapta a kabátkát a
kötélről, s röpítette, addig röpítette, míg a piros kabát fönnakadt egy
öreg tölgyfa kopaszodó ágán.
- Látogatóba jöttél hozzám? - kérdezte az öreg tölgyfa.
- Nem hiszem - mondta a piros kabát -, úgy történt, hogy éppen ide
fújt a szél. De szeretnék visszamenni Matyiék kertjébe.
- Majd csak érted jön valaki - suttogott a tölgyfa.
De a piros kabátkáért nem jött senki; sem Matyi, sem mami nem
tudta, hogy elvitte a szél.
A piros kabát sírdogálni kezdett, nagyon vágyódott Matyi után.
Egyszer csak hallja ám:
- Muuú... muuú... - S a tölgyfa alá állt egy pirostarka tehénke.
- Vegyél le, tehénke - kérlelte a piros kabát vegyél le a tölgyfáról,
és vigyél haza Matyiék kertjébe!
A pirostarka tehénke szarva nem ért föl a piros kabátkáig.
- Beee... beee... - A tölgyfa alá állt egy fehér szőrű bárányka.
- Vegyél le, bárányka - kérte a piros kabát -, vegyél le a tölgyfa
ágáról, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
De a fehér szőrű bárányka nem tudott felugrani a piros kabátig.
-Nyihihihi... - nyerített egy fekete lovacska, és a tölgyfa alá állt. A
piros kabát sírva kérte:
- Vegyél le, lovacska, vegyél le, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
De a fekete lovacska hiába ágaskodott, nem érte föl a piros kabátot.

177
 - Csip-csirip - csiripelt egy színes tollú madárka, és a tölgyfa
ágára szállt.
- Éppen téged vártalak! - örvendezett a piros kabátka. - Végy a
csőrödbe, és vigyél haza Matyiék kertjébe!
A madárka a csőrébe kapta a piros kabátot, de a szél kitépte a
csőréből, s röpítette, röpítette, vitte árkon-bokron át, s egyszer csak
szépen letette Matyiék házának a küszöbére.
Matyi kinyitotta az ajtót, és azt mondta:
- Nézd csak, mami, a szél már meg is szárította a piros kabátomat,
és idehozta a küszöbre!

Eltörött a mécses.
Borúra derű.

178
179
MARC HEINRICH: ZÁPORESŐ

Az elébb még sütött a

napocska, aztán egyszer-
csak elsötétedett az égbolt,
fekete felhők gyülekeztek
fenyegetően. A szél elült, és
felvillant az első villám. A
hatalmas dörrenést azon-
nyomban eső követte, olyan,
amilyent az erdő még nem is
látott. Nox, a törpe még
éppenhogy beért egy
vargánya alá, különben bőrig
ázott volna. Es mivel az eső
oly szépen esett körülötte,
meg fáradt is volt,
elnehezedtek a pillái és
elaludt. Amikor felriadt, rémülten vette észre, hogy leszállt az este.
Igaz, az eső elállt, de az út hazáig hosszú volt. „Miért is nem hoztam
magammal a lámpácskámat?" - gondolta, amikor nekiindult a sötétben
és elbotlott. Es később újra elesett, elterült egy pocsolyában. Amint ott
feküdt tehetetlenül, elrepült fölötte egy szentjánosbogárka. „Állj csak
meg!" - kiáltott utána. „Nem tudnád egy kicsit megvilágítani előttem
az utat?" „Szívesen, gyere csak!" - felelte a kis bogár. Amikor
hazaértek, a törpe nagyon hálálkodott, és rögtön meg is hívta jótevőjét
a tavaszünnepre.

Jótéteményért jót várj!

Bajban ismerni meg a jó barátot.

180
ZELK ZOLTÁN: MESE AZ ÉHES KISEGÉRRŐL

Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen volt, tavaly talán
vagy tavaly előtt. S nem is olyan messze, csak éppen a hegyen túl, de a
patakon innen, azon a mezőn, amelyiken fehér margaréta és zöld
fűszálak nőnek, élt egy kis mezeiegér. Az is csak egy akármilyen kis
egérke volt, hosszú farkú, apró szemű s nagyon-nagyon éhes kisegér.
Mert akkor már három napja nem ebédelt s nem is vacsorázott, nem
csoda hát, ha sírva járta a rétet.
Most már tudjátok, milyen volt ez az egérke, nézzük meg a cicát is,
amelyik éppen most indul el a faluból, egyenest a mező felé. Ez is csak
egy akármilyen macska, hosszú farkú, tarka szőrű s nagyon-nagyon
éhes macska. Ez sem evett már két napja, s még egy egér-füle sem
akadt a faluban, elhatározta hát, hogy kimegy a mezőre, s egyszerre
bekapja az első egeret.
Mikor aztán kiért a mezőre, látja, hogy a kisegér ott ül egy vakond
túrás tetején, keservesen zokog, s margarétaszirom zsebkendővel törüli
a szemét. A tarka szőrű macska még sohasem látott síró egeret, el is
felejtette, hogy miért jött a mezőre, úgy megsajnálta a kisegeret, hogy
rögtön megkérdezte tőle:
- Bántott talán valaki?
- Dehogy bántott - felelte a kisegér -, más bajom van nekem.
Három napja, hogy sem nem ebédeltem, sem nem vacsoráltam...
- Szegény egérke - szólott újból a tarka szőrű macska -, hiszen
akkor te nálam is éhesebb vagy, mert én csak két napja nem ettem. Ne
félj, nem bántalak, gyere velem, ha akad valami ennivaló,
megosztozom veled.
Most már ismeritek a kis-
egeret, a tarka szőrű macskát is,
nézzük meg hát a kutyát,
amelyik most bújik ki a kerítés
alól, s elindul a mező felé.
Ez is csak egy akármilyen
kutya, hosszú farkú, fekete szőrű s nagyon-nagyon éhes kutya. Tegnap
reggel óta egy falatot sem evett, s elhatározta, hogy kimegy a mezőre,

181
nyúlpecsenyét ebédelni. De ha csak egy kóbor macskát talál, azt is
megeszi, de úgy, hogy egyszerre bekapja.
Hol lassan ment, hol szaladt, végül is kiért a mezőre. Ott aztán olyat
látott, mint soha azelőtt. Egy domb tetején ült a tarka szőrű macska és
a kisegér, és keservesen zokogott mind a kettő. El is felejtette, hogy
tegnap óta nem evett, úgy megsajnálta őket, hogy rögtön megkérdezte:
- Ki bántott titeket, hogy ilyen szomorúan sírtok?
- Nem bántott minket senki - felelte a macska -, azért sírunk, mert
nagyon-nagyon éhesek vagyunk. A kisegér három napja, én meg két
napja se nem ebédeltünk, se nem vacsoráztunk...
- O, szegénykék - szólott újból a fekete szőrű kutya - hiszen ti
akkor nálam is éhesebbek vagytok! Ne féljetek tőlem, jöjjetek velem,
hazaviszlek a gazdámhoz. Az is szegény ember, tegnap se adott enni
nekem, de ha lesz valami, majd megosztom veletek.
így indultak el a falu felé hármasban, csodálkoztak is rajtuk a
fűszálak, nevetgéltek a margaréták. De hát ők nem törődtek ezzel,
mentek, csak mentek, elől a kutya, mögötte a macska, a macska
mögött a kisegér. Végül aztán megérkeztek, s nemhiába jöttek, mert
finom vízben főtt kása volt a kutya lábasában. Neki is láttak a jóízű
kásának, s olyan tisztára nyalták a lábast, hogy a képüket is meglátták
benne. Csodálkozott is a kutya gazdája, s mindenkinek elmesélte, hogy
egy lábasból ebédel kutya, macska, kisegér. Ezt aztán látni akarta
mindenki a faluban, s hozták nekik a finomabbnál finomabb eleséget.
így aztán olyan jó dolguk van, mint soha azelőtt kutyának, macskának,
egérnek. S olyan gömbölyűre híztak, hogy nem a messzi mezőre, de
még a szomszéd utcába se tudnak elmenni.

Ékes, mint a farkas.

Sírtak, mint a záporeső.
Bajban ismerni meg a jó barátot.

182
ZELK ZOLTÁN: A VILÁGGÁ MENT PORSZEM

Kukurikú Tarajos, a falu legszebb kakasa kiállt az országút

közepére. Kora reggel volt még, nem járt arra senki, de azért égnek
nyújtotta a nyakát, és elkiáltotta szokásos reggeli mondókáját:
Kukurikú Tarajos,

szép vagyok és haragos!

Van, ki vélem szembeszáll:

ember, állat vagy madár?

Persze, ha senki sem jár arra, nem is felelhetett senki. Ezért, hogy
mégis megmutassa nagy bátorságát, belerúgott a legközelebbi
porszembe, aztán megcsattogtatta szárnyait, és büszkén elindult
hazafelé. Azt már nem hallotta, hogy a kis porszem jajgatni kezdett, és
így panaszkodott testvéreinek:
- Jaj, jaj! Már megint megrúgott engem ez a sarkantyús kakas!
Mülió testvéremmel együtt élek az országúton, és mégis csak engem
rugdos! Nem is várok én már tovább, elmegyek világgá!
Hiába kérlelték testvérei, hiába marasztalták, a kis porszem elindult
világgá. Ment mendegélt, míg a patakpartra ért. Ott aztán
megszólította egy sárga kavics:
- Hová, hová, kicsiny porszem?
A porszem meg sem állott, úgy válaszolt a kavicsnak:
Hogy ne rúgjon engem többé
Kukurikú sarkantyúja

otthagytam az országutat,

s elindultam vándorútra!

- Hát akkor ne szaladj úgy - kiáltotta utána a sárga kavics mert én is

veled megyek!
Így most már ketten vándoroltak, mentek, mentek, mendegéltek,
míg az erdőszélre nem értek. Az erdőszélen aztán rájuk kiáltott egy
vadkörte:

183
 - Hová, hová, porszem, kavics?
Azok meg sem álltak, úgy kiáltott vissza a kavics:
Porszemet a kakas rúgta,

elindult hát vándorútra,

most már én is vele járok,

három évig meg sem állok!

Egyéb sem kellett a vadkörtének! Leugrott a fáról, és szaladt a két

vándor után. Most már hármasban mendegéltek, de nem sokáig, mert a
hegyoldalban egy aranyalmafát találtak, s a legaranyosabb aranyalma
megkérdezte tőlük, hogy:
- Hová, hová, három vándor?
Most is csak futtában válaszolt a vadkörte:
Kakas elől porszem futott,
míg a patakpartra jutott,
patakpartnál kavics szaladt,
futok én is, ágrólszakadt!
De már az aranyalma is futott utánuk! A réten a retekkel
találkoztak, az is szaladt! A hagymával, az is szaladt! S nyomukban a
sárgadinnye, görögdinnye!
így szaladtak, így futottak, míg egyszer csak, hogyan nem éppen a
kis porszem szülőhazájába, az országútra jutottak vissza. Az országút
közepén pedig ott állott a kakas, és éppen kiáltotta:
Kukurikú Tarajos
szép vagyok és haragos!
Van, ki vélem szembeszáll:
ember, állat vagy madár?
Így kiáltott, de hirtelen észrevette a porszemet és a különös sereget,
ettől aztán úgy megijedt, hogy meg sem állott hazáig. Nem is mert
többé kimenni az országútra. A kis porszem elbúcsúzott
vándortársaitól; azok is hazamentek, s a kis porszem azóta is ott él
millió testvére között.

Egységben az erő. Minden

jó, ha jó a vége.

184
ANGOL NÉPMESE : A HÁROM KISMALAC ÉS A FARKAS

Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, a mamájuk

elküldte őket, hogy építsenek maguknak külön házikót. A három
kismalac nagy vígan dalolva útnak indult. Egyszer csak találkoztak
egy emberrel, aki zsupszalmát cipelt. Az első kismalac megszólította:
- Szalmás bácsi, add nekem a szalmádat, hadd építsek belőle
házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a zsupszalmát, de
még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elöl is volt
ajtaja, meg hátul is. Most már csak két kismalac ballagott tovább.
Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki deszkát cipelt. A második
kismalac megszólította:
- Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat, hadd építsek belőle
házikőt!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a deszkát, még
segített is fölépíteni a házikót. A házikónak elöl is volt ajtaja, meg
hátul is.
Most már csak a harmadik kismalac ballagott tovább. Hamarosan
találkozott egy emberrel, az meg téglát cipelt.
- Téglás bácsi, add nekem a tégládat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a téglát, még segített
is neki fölépíteni a házikót.
A három kismalac boldogan élt a három házikóban. De egyszer csak
arra tévedt a lompos farkas. Egyenest a szalmaházikó elé állt, és
csúnyán kiabált:
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szét-
verem a házikódat!
Reszketett a kismalac, de azért hetykén kiáltotta a farkasnak:
- Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be!
A farkas tépte, marcangolta a házikót, de mire szétszedte, a kis-
malac a hátsó ajtón át elmenekült a deszkaházikóban lakó testvé-
réhez.
A farkas hamarosan a deszkaházikó elé ért.

185
 - Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szét-
verem a házikódat!
- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiabált
hetykén a második kismalac, és a testvérével együtt elmenekült a hátsó
ajtón a téglaházikóba.
A farkas hamarosan odaért, és csúnyán kiabált:
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki,
szétverem a házikódat!
- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiáltotta
hetykén a harmadik kismalac, és nyugodtan leült a testvérei mellé.
A farkas felmászott a házikó tetejére, a kéményen át beugrott a
szobába. Csakhogy a tűzhelyen hatalmas fazékban lobogott, forrt a
víz, és a mérges, lompos farkas a kéményből egyenest a forróvizes
fazékba pottyant. A kismalacok meg gyorsan egy nehéz vasfedőt tettek
a fazékra, aztán egymásba kapaszkodva, táncoltak és énekeltek:
- Lompos farkas, fekete, minket ugyan nem kapsz be!
A három kismalac azóta is boldogan él, vasárnaponként meglá-
togatják egymást, és olyankor jókat nevetnek a pórul járt farkason.

Aki másnak vermet ás, maga esik bele.

Azt kapta, amit megérdemelt.

186
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: A KÉT KICSI BOCS
MEG A RÓKA

Medve apó, medve anyó dolga után járt az erdőben. Volt nekik két
kicsi bocsuk. Azok otthon heverésztek. Mikor ráuntak a heve-részésre,
elindultak sétálni. Ahogy sétáltak, egyszer csak meglátták az
országutat. Az országúton emberek jártak, szekerek döcögtek. A két
kicsi bocs egy bokor hűséből nézelődött. Az országút göröngyös volt.
Egyik-másik szekér akkorát zökkent, hogy a kocsis majd ledőlt a
bakról.
A két kicsi bocsnak a könnye is kicsordult, olyan jól mulatott.
Egyszer aztán keserves nyikorgást hallottak. Hát, egy hosszú szekér
közeledett az úton, egy roskadásig megrakott hosszú szekér. A két
kicsi bocs csendben kuksolt a bokorban s nézte, mi történik. Az
történt, hogy az egyik kerék gödörbe szaladt, a szekér tetejéről pedig a
földre gurult egy nagy fehér malomkő. Gurult, gurult, aztán elterült az
árokban. A két kicsi bocs odaszaladt. Látták, hogy nem malomkő az,
hanem egy szép, kerek, zsíros sajt.
- No, ezt megesszük - mondták.
Azzal megfogták a sajtot kétfelől, s bevitték a sűrűbe, hogy meg-
osztozzanak rajta. Csak hát egyik bocs sem bízott a másikban. Ve-
szekedni kezdtek, a sajtot pedig ide-oda rángatták.
S kiabáltak, ahogy a torkukon kifért.
A róka éppen arra kószált. Gondolta, megnézi, min torzsalkodik
a két bocs. Mikor látta, hogy a sajton kaptak össze, ajánlkozott, hogy
majd igazságot tesz közöttük, elosztja a sajtot.
- Elfogadunk bírónak, róka koma - mondta a két kicsi bocs.
- Akkor menjetek oda a bokor mögé - szólott rájuk a róka. -
Fordítsatok hátat, s addig ide ne nézzetek, míg hármat nem vakkantok.
A két kicsi bocs engedelmesen elbújt egy bokor mögött. A róka
megnyalta a szájaszélét s jóízűen hozzálátott a lakomához. Mikor a
sajtot az utolsó harapásig felfalta, megint megnyalta a száját, s
nesztelenül odébb állott.
A két kicsi bocs pedig várta, várta, hogy a róka hármat vakkantson.
Telt az idő, múlt az idő, de nem vakkantott senki. Erre kukucskálni

187
kezdtek a bokrok mögül. S nagyon elcsodálkoztak, mivel a rókának
színét sem látták. Mikor pedig kiderült, hogy a rókával együtt a szép
kövér sajtnak is nyoma veszett, akkor a két kicsi bocs rettentően
elszomorodott.
- Ha jó testvérek lettünk volna, sajtot is ehettünk volna mondták.
Azzal nagy búsan megindultak hazafelé.

Marakodás kutya szokás.

Ne csak tudd a jót, hanem tedd is!

188
AFRIKAI NÉPMESE: A CSÖKÖNYÖS KISELEFÁNT

Élt messzi Afrikában egy

kiselefánt. Olyan csökönyös
volt, olyan makacs, hogy azóta
is emlegetik. Egyszer sétálni
indult az elefántcsalád.
- Gyere velünk - hívta
elefántapja.
- Nem megyek] - rázta a
fejét a csökönyös kiselefánt.
- Gyere - hívta az anyja.
- Nem megyek!
- Gyere - hívták a test-
vérei.
-Nem!
Megunták, otthagyták,
egyedül maradt a kiselefánt. El
is unta magát hamarosan.
Akkor meg azért haragudott a
világra. Azt mondta mérgében:
- Nem is leszek én elefánt
többé! Hanem mi legyek?
Arra szökdelt egy gazella.
Nézte a kiselefánt, megirigyelte
a szép karcsú termetét, sebes
futását.
- Tudom már, mi leszek! Gazella leszek!
Azzal nekiállt, és elkezdett gazella módra szökdelni. Addig
szökdelt, míg vastag oszloplábai össze nem akadtak, és föl nem
bukfencezett. Föltápászkodott, és azt mondta magában:

„Nem is olyan jó gazellának lenni. Inkább majom leszek"

Továbbsétált, míg egy majomcsapatot nem talált. Odakiáltott nekik:
- Én is majom akarok lenni! Játsszatok velem!

.189
 No, több se kellett a haszontalan majmoknak! Körülvették a
kiselefántot, ki a fülét cibálta meg, ki a farkát, dögönyözték, csik-
landozták, kókuszdióval hajigálták. Elunta a kiselefánt, sértődötten
odébbállt.
Egyszer csak egy szép, tarka tollú papagáj röppent fel előtte.
- De most már aztán igazán tudom, mi leszek! Papagáj akarok
lenni! Taníts meg engem repülni, hallod-e!
- Megtanítalak és szívesen! - állt rá a csínytevő papagáj. - Gyere
csak utánam!
Elvezette a kiselefántot a folyóhoz, a meredek part szélére. Megállt
a magas parton, elrugaszkodott és felröppent.
- így kell, ide nézz!
- Hiszen ez semmi! - rikkantott a kiselefánt, és ő is elrúgta magát a
parttól. Belepottyant persze a folyóba.
Nagy nehezen kivergődött a partra, csupa víz volt, csupa hínár,
csupa iszap. Azt dörmögte nagy mérgesen:
- Mégiscsak elefánt maradok inkább!
Aztán elcsörtetett az erdőbe, hogy megkeresse a családját, hátha
még egyszer sétálni hívják.

Csökönyös, mint a szamár.

ARANY LÁSZLÓ: A FARKASTANYA

hgyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl, volt egy tojás.
Ez a tojás megindult világra. Görgött, görgött, egyszer előtalált egy
rucát. Azt kérdi tőle a ruca:
- Hova mégy, tojás koma?
- Megyek világgá.
- Én is megyek, menjünk együtt.
Mennek, mendegélnek, előtalálnak egy kakast.
- Hova mentek, ruca koma?
- Megyünk világgá.
- Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy varrótűt.
- Hova mentek, kakas koma?
- Megyünk világgá,
- En is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy rákot.
- Hova mentek, tű koma?
- Megyünk világgá.
- Én is megyek, menjünk együtt.
Megint mennek, mendegélnek, előtalálnak egy lovat, végre pedig
egy ökröt.
Mentek aztán, mendegéltek, egyszer rájuk esteledett. Ott volt egy
kis ház, abba bementek. Ki-ki lefeküdt a maga helyére. A tojás
belefeküdt a tüzes hamuba. A ruca meg a kakas felültek a kandalló
tetejére. A rák belemászott egy dézsa vízbe. A tű a törülközőbe
szűrődött belé. A ló lefeküdt a ház közepébe, az ökör meg a pitvarba.
Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, akiké a kis ház volt. A
legöregebb már messziről elkezdett kiabálni:
- Phü-phü, de idegen szagot érzek, ki mer bemenni?!
Volt köztük egy hányaveti, az azt mondta, hogy ő bemegy, ha ezer
ördög van is odabent, nem fél ő semmitől.
Be is ment. Hogy az övék volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol
áll. Legelőször is a kandalló tetején kereste a gyújtófát, hogy majd
mécsest gyújt, de a kakas meg a ruca elkezdtek lármázni; akkor
belenyúlt a hamuba, hogy majd parazsat keres, de a tojás elpukkant;
szaladt a dézsához mosakodni, ott meg a rák csípte meg ollójával;
azután szaladt a törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg; nagy ijedten a
ház közepére ugrik, ott a ló rúgja oldalba; amint szaladt kifelé, az ökör
is nekiesett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte.
Erre elkezdett ordítani, mint a fába esett féreg; szaladt a többi
farkashoz.
- Jaj, fussunk, fussunk! Égszakadás, földindulás! Valamennyi ördög
mind odabent van!
Nyúlok a hamuba,
meglőnek puskával.
Szaladok dézsához,
megvágnak ollóval.
Kapkodok kendőhöz,
banya szúr tűjével.
Futok ajtó mellé,
kilöknek lapáttal.
Szaladok pitvarba,
Vesznek vasvillára!
Egy kiált: Hep-hep-hep!
Más ordít: Add feljebb!
Akkor nagyot estem,
bezzeg jaj volt nekem!

Akkor nekiindultak, még most is szaladnak, ha meg nem álltak.

Azt kapta, amit megérdemelt.

Minden jó, hajó a vége.
FRANCIA NÉPMESE: A HÁROM CSIBE

Élt egyszer egy tyúkanyó. Ennek a tyúkanyónak volt három csibéje.

Az egyik vörös, mint a róka, a másik fekete, mint a korom, a harmadik
pedig fehér, mint a frissen esett hó. S mert rosszak voltak és
engedetlenek, tyúkanyó egy napon elkergette őket.
Ment, ment a három kiscsibe, addig mendegélt, míg egy irdatlan
nagy erdőbe nem ért. Ott egy kis tisztás szélén állt egy kicsi kis
kunyhó.
A fekete csibe ajánlkozott, hogy majd megvizsgálja: jól zár-e a
kilincs. Azzal már be is röppent a kunyhóba, és úgy magára csapta az
ajtót, hogy azon egy lélek se juthatott be.
Csúfondárosan kiáltott ki az ablakon:
- Künn tágas, benn szoros! Építsetek magatoknak másik kunyhót!
Sírva bandukolt tovább a két kis testvér. Mentek, mendegéltek, míg
egy másik szép kis tisztásra nem értek. Nekiálltak tüstént a
kunyhóépítésnek. Amint a kunyhó elkészült, a vörös csibe ajánlkozott,
hogy megnézi: jól zár-e a kilincs. Azzal máris beröppent a kunyhóba,
és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy azon egy lélek sem juthatott
be. Aztán kiszólt az ablakon:
- Most aztán eredj, építs te is kunyhót magadnak!
A szegény kis fehér csibe ott maradt árván, egyes egyedül, nem
segített rajta _____________________________________
senki, nem volt
se anyja, se test-
vére.
Egyszer csak
csudálatos fé-
nyesség támadt!
Amikor felpil-
lantott, egy tün-
dér állt előtte.

Olyan szép, oly kedves volt, hogy aki csak rátekintett, tüstént
elfelejtette minden búját-baját.
 A kis fehér csibe elmosolyodott, és valami köszöntésfélét pityegett
a maga csibenyelvén.
A tündér puha tenyerébe vette a pelyhes kis jószágot, és így szólt
hozzá:
- Ne búsulj, kiscsibém, tudom én, mi bánt téged. Indulj el bátran, és
ha megint tisztásra érsz, építs ott házat magadnak. Meglátod, erős lesz,
mint egy vár.
S azzal, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is tűnt. A fehér csibe
csak ámult-bámult egy darabig, aztán továbbtipegett az úton. Nem
kellett messze mennie, hamarosan egy szép, nagy tisztásra bukkant, s
nyomban nekilátott a munkának. Ahogy elkészült a kunyhó,
megcsodálta kívülről, megbámulta belülről, aztán beköltözött, és
vacsorát főzött magának.
Alig telt el néhány nap, a róka megorrontotta a csibeszomszédságot.
Odalopakodott a fekete csibe házához, és se szó, se beszéd,
bedöntötte a falat. A kiscsibének épp csak annyi ideje maradt, hogy
elszaladjon. Addig futott, míg a vörös csibe házához nem ért. De azt
hiába kérlelte, hiába könyörgött neki, nem nyitotta ki az ajtót.
Eközben odaért a róka is. Míg a fekete csibe remegve lapult a ház
egyik falához, a róka beszakasztotta a másikat. Most már együtt futott
a két ostoba jószág.
Éppen csak hogy elérték a fehér csibe házát, már jött is utánuk
száját nyalogatva, nagyokat cuppogtatva a ravaszdi róka. A fehér csibe
gyorsan kinyitotta az ajtót, a vörös meg a fekete - hess! -beröppent.
- Nyissátok ki, de tüstént! - morogta vészjóslóan a róka.
- Hát csak gyere, ha tudsz! - ingerkedett a fehér csibe.
A róka nekirugaszkodott az ajtónak, megpróbálta betörni. De láss
csodát! Az ajtó meg se mozdult, hiába döngette, feszegette. Nekifutott
a róka a ház oldalának. De bárhogy erőlködött, a fal állta az ostromot.
A kiscsibe meg annál bátrabban kiabált:
- No, te híres, gyere, ha tudsz! Hadd lássuk, megbírsz-e velünk! A róka
tehetetlen mérgében fejjel szaladt a falnak, és összezúzta rajta a fejét.
A három pelyhes, a fekete, a vörös, meg a fehér csibe azóta boldog
egyetértésben éldegél. Álló nap sütnek-főznek, vigadoznak. Legyetek
ti is a vendégeik!
Azt kapta, amit megérdemelt. Minden jó, ha jó a vége.

194
OROSZ NÉPMESE: A KECSKEGIDAK MEG A FARKAS

Volt egyszer egy kecske. Házikót épített magának az erdőben, s ott

nevelgette gyermekeit.
Mindennap elment a kecske az erdőbe eledelért. Valahányszor
elment, megparancsolta gyermekeinek, hogy az ajtót zárják be jó
erősen, s ki ne nyissák senkinek.
Ha visszatért az erdőről, megkopogtatta szarvával az ajtót, s ezt
énekelte:
Gidácskáim, kiskecskéim!
Nyissátok ki, csemetéim,
anyácskátok érkezett meg,
édes tejet hozok nektek!
Jártam bent a fenyvesekben,
selymes, finom füvet ettem,
hideg forrásvizet ittam,
tőgyemből a tej kibuggyan,
onnan körmeimre cseppen,
körmeimről földre csurran.
A gidák meghallják az anyjuk szavát, s kinyitják az ajtót. A kecske
megeteti őket, s újra kimegy az erdőre, a gidák jó erősen bezárkóznak,
s úgy várják az anyjukat.
Egyszer megleste a kecskét a farkas. Mihelyt a kecske kiment az
erdőre, odasompolygott a kunyhóhoz, s durva hangon üvölteni kezdte:
Kiskecskéim, gyermekeim!
Nyissátok ki, kedveseim,
anyácskátok érkezett meg
jó tejecskét hozok nektek:
tőgyemben a tejet hozom,
túró van a két szarvamon,
víz csurran a körmeimre!
De a gidák így feleltek:
- Halljuk, halljuk, nem az anyánk hangja! A mi anyánknak finom a
hangja, ha énekel, s nem szokott így óbégatni.
Nem nyitották ki az ajtót. A farkas egy darabig várt, még egyszer
bekopogtatott, aztán elment.
Jön haza a kecske, és kopogtat:
Gidácskáim, kiskecskéim!
Nyissátok ki, csemetéim,
195
 anyácskátok érkezett meg
édes tejet hozok nektek!
Jártam bent a fenyvesekben,
selymes, finom füvet ettem,
hideg forrásvizet ittam,
tőgyemből a tej kibuggyan,
onnan körmeimre cseppen,
körmeimről földre csurran.
A gidák beengedték az anyjukat, s elmesélték neki, hogy jött el
hozzájuk a farkas.
A kecske megetette őket, s még erősebben megparancsolta nekik,
hogy soha senkit be ne eresszenek.

Többször győz az okos, mint a bátor.

Jó nevelés legjobb szokás.

Pórul járt.
ANGOL MESE: CIRMOS CILI JÁTSZÓTÁRSA

Egyszer Jancsika elindult bevásárolni a faluba. Vett sót, cukrot,

paprikát, betette szépen a szatyrába, s mint aki dolgát jól végezte,
ballagott hazafelé. Egyszer csak eszébe jutott, hogy semmit sem visz a
macskájának. Pedig látott elég halat a piacon, s Cirmos Cilinek az apró
keszeg a kedvenc eledele...
Amint így ballag a kertek között, egyszer csak egy kicsi fehér
nyuszit lát, éppen ott fekszik előtte az ösvényen.
- Hát téged mi lelt? - kérdezi Jancsika, felveszi, s elkezdi simogatni.
- Valami bajod esett, szegény jószág? No, nem baj, hazaviszlek,
meggyógyítlak.
Egy marék füvet szakított, abból puha fészket csinált a nyuszinak a
szatyorban, s vidáman mendegélt hazafelé.
Szerencsésen hazaérkezett. Cirmos Cili ott ült a küszöbön, s amikor
meglátta, melléje sündörgött, s hízelegve dorombolt. Mintha azt
kérdezte volna: „Mit hoztál nekem, kis gazdám?"
Jancsika megsimogatta kedvencét, és így szólt:
- Valami szép ajándékot hoztam. Nézd csak - s azzal a kis nyuszit
letette elébe a küszöbre. - Mit kezdjünk vele, Cilikém?
A macska nagyot nézett, aztán kétszer-háromszor megszagolta a
nyuszit, s elkezdte nyalogatni csapzott fehér bundáját. Közben fel-
felnézett gazdájára, mintha dicséretet várt volna.
- Mindig tudtam, hogy jószívű macska vagy - mondta Jancsika. -
Ugye, segítsz nekem meggyógyítani szegény nyuszikát? Majd hozok
én neked halat is, ha bemegyek a faluba. De most előbb a nyuszinak
hozok káposztalevelet.
Azzal otthagyta őket, s kiment a kertbe. Míg odajárt, Cirmos egy
percre el nem hagyta nyuszikát. Mosdatta, babusgatta, akárcsak őt
kölyökkorában az anyja. S a nyuszi egyre vidámabban, egyre bátrabban
ugrabugrált körülötte. Jancsika is szívesen eljátszott volna velük, de
sok dolga volt a ház körül: megetette a baromfiakat, fát hordott a
konyhára, tányérokat törölgetett.

197
 S mikor dolgavégeztével kilépett a tornácra, mit lát? Vidáman
hancúrozik Cirmos Cili a nyuszikával, nagyokat ugrálnak egymás fején
át, hol a macska pofozgatja a mancsával a nyuszit, hol a nyuszi
csapkod feléje nagyokat a fülével.
Jancsika nagyon megörült ennek a látványnak, s még elnézegette
volna késő éjszakáig, ha nincs itt a lefekvés ideje. Igen ám, de hol
aluszik a nyuszika? Bevigye talán maga mellé a szobába? Vagy kivigye
a baromfiudvarba, s a ketrecbe zárja?
Amint ezen tűnődnék, csak látja, hogy a macska nagy óvatosan
szájába veszi a nyuszikát, s szépen odaviszi a kosarába.
- Hát ennél jobb helyet én sem tudnék neki - mosolyodott el
Jancsika, s ő maga is elment aludni.
Másnap reggel a tornácon a tegnapi hancúrozás fogadta.
- No lám, de jól összebarátkoztatok - mondta Jancsika, s azzal ment
is az iskolába.
Telt-múlt az idő, eltelt egy nap, eltelt kettő, s Cirmos Cili meg a
nyuszika elválhatatlan pajtások lettek. Már a kertbe is ki-
kimerészkedtek, s ott riogatták a csirkéket, kacsákat.
A nyuszika szépen nőtt, növekedett, s égy napon Jancsika úgy
találta, hogy legfőbb ideje volna nyúlketrecet csinálni neki. Alig fértek
el már ketten a macska kosarában.
Fogott egy ládát, rácsot szegezett rá, kicsi ajtót is vágott beléje, s
kivitte a baromfiudvar sarkába. Kibélelte káposztalevéllel, friss
lucernával, s a nyuszit beletette.
- Ezentúl itt laksz, ez a te házad - mondta. - Éppen eléget lebzseltél
Cirmos Cili nyakán.
A nyuszika elheveredett a káposztaleveleken, és szórakozottan bele-
belerágcsált a lucernába.
Amikor Jancsika lefekvés előtt kiment, hogy enni adjon a nyuszinak,
hinni sem akart a szemének: Cirmos Cili ott alszik a káposztaleveleken,
s egyik mancsával gyöngéden átkarolja a nyuszit.
- Ilyet se látott a világ - álmélkodott Jancsika. - Magam se hinném,
ha nem látnám.
S attól kezdve Cirmos Cili kosara hiába várta a lakóját a tornác
sarkában. Cili cica, ha elálmosodott, besurrant a nyuszi házikójába
aludni.
ESZKIMÓ NÉPMESE : A HŐS EGÉR

Egyszer nagyot gondolt a kisegér, s kíváncsian kikukkantott a

lyukból. Szép nap volt, se meleg, se hideg, éppen arra való, hogy
sétálgasson, aki sétálni szeret.
A mi kisegerünk pedig nagyon szeretett sétálni.
Szólt is mindjárt a nagyanyjának:
- Nagyanyókám, sétálni mennék!
Egérnagyanyó beleegyezett:
- Nem bánom, elmehetsz, de ebédre itthon légy! A
kisegér elindult.
Amint ment, mendegélt, egy tó partjára érkezett.
A kisegér körüljárta a tavat, aztán azt gondolta:
„Nagy tó, nem kicsike, de azért én átúszom rajta."
Azzal nekirugaszkodott, és átúszott a túlsó partra. Igen büszke volt
rá, de amikor hátranézett, csudálkozva látta, hogy a tó nem is tó. Hát
akkor micsoda? Nagyanyó lába nyoma, belefolyt az esővíz...
Kíváncsian tovább-bandukolt.
Nézelődött, cincogott - egyszer csak egy nagy, magas hegybe
ütközött.
A kisegér most se várt sokáig, hanem azt gondolta:
„Nagy hegy, nem kicsike, de azért én mégis átugrom!" Aztán hopp!
- nekifutott, átugrotta a hegyet.
De alighogy hátranézett, megint csak elcsudálkozott: a hegy nem is
hegy, hanem csak egy száraz fűcsomó...
Most már csak azért is tovább-baktatott.
Jó messze járt már, mikor hirtelen két medvét pillantott meg. Verték,
püfölték egymást.
A kisegér egy darabig nézte őket, aztán azt gondolta:
„Vadállatok, nem szelídek, de azért én mégis átcsusszanok
közöttük!"
Azzal bátran nekilódult, és átcsusszant a két verekedő állat közt.
Most csudálkozott el csak igazán! Mikor hátranézett, látta, hogy
nem is medvék verekednek, csak két kicsi hörcsög...

199
 Nem sétált tovább, hanem sietve hazament, s amit látott-tapasztalt,
elmesélte a nagyanyjának.
Az pedig jót nevetett rajta:
Butuska kisegér vagy, hallod-e! Látszik, hogy még nem kunkori a
farkad!
Azóta a kisegérből nagyegér lett, a farka is kunkori lett, ő maga is
bizonyosan sokkal okosabb lett.

Az érett ész nem egynapi munka.

Tévedni emberi dolog.
BENCZ MIHÁLY: A CSAVARGÓ BALLÁBAS CIPŐ

Egyszer, nem is olyan régen találkoztam egy ballábas cipővel. Párja

nélkül csámborgott az utcán és nagyon-nagyon szomorú volt.
- Hová igyekszel, te ballábas cipő? - kérdeztem.
- Bujdosásra adtam a fejemet. Csavargok a világban - mondta lógó
orral.
- Hol a párod? - faggattam tovább.
- O, ha én azt tudnám! Meglehet, hogy valahol ő is búsul utánam.
Ki tudja?
- Hogyhogy elváltatok? Hisz a cipők a párjukkal szoktak járni-
kelni.
- Igen ám, de Palika, az én rendetlen kis gazdám este, amikor
levetkőzött, ruháját szerteszét dobálta, s én az ágy alá kerültem. Ott
nagyon sötét volt, s majd megfulladtam, mert levegő sem volt elég.
Elindultam hát világgá. S most itt vagyok, csatangolok egymagamban.
Hamarosan megbizonyosodtam róla, hogy a ballábas cipő valóban
igazat mondott. Amint beléptem Palkóékhoz, a kisfiú az asztal alól bújt
elő, s kérdésemre, hogy mit csinál ott, így felelt:
- Keresem a cipőmet. A ballábas cipőmet. A másik, a jobb itt van, ő
az ajtó mögé bújt. Most a párja után kutatok, de úgy látszik, hogy az
ügyesebb volt s jobban elbújt - mondta, s hasra fekve kémlelte, a
szekrény alját.
Ekkor elárultam Palkónak, hogy az utcán találkoztam a ballábas
cipővel, aki bánatában csavargott el a háztól.
Pali azon nyomban utána iramodott, s hamarosan vissza is térítette
az elkóborolt ballábas cipőt.
Palkó azóta lefekvéskor mindig rendbe rakja ruháit. Még cipői is
szépen egymás mellett - mint a jó testvérek - alszanak, pihennek a szék
alatt.

Rend a lelke mindennek.

201
VARGA KATALIN: A KIS EGÉR HÍDJA

A kis egér látogatóba ment rokonaihoz. Közben az eső megeredt.

Mikor a kis egér hazaindult, rémülten látta: az árok megtelt vízzel.
- Ó, ó, miként kerülök a túlsó partra? - sírdogált. Odarepült a kis
cinke. Odarepült a kis veréb. Odafutott a kis
béka.
- Ne sírj, egérke! Segítünk! - mondták.
Vastag faágat kerestek. A cinke és a veréb megfogta a faág két
végét, a béka megfogta a közepét. Az árok fölé fektették.
- Itt a pompás híd! - kiáltották.
A kis egér boldogan futott át a faágból rögtönzött hídon. A túlsó
partról sokáig integetett kis barátainak. Azután hazament.

Sok kéz hamar kész.

Sok kicsi, sokra megy.
BAKÓ KRISZTINA FORDÍTÁSA: AZ ELTŰNT DIÓK!

Mókus Marci kétségbeesetten szaladgál fel és alá. Eltűnt az egész

zsák dióm! - kiabálja mérgesen. Vajon ki lehetett a tettes? Talán a
szemtelen kis nyuszik, akik mindig itt rendetlenkednek?
Nyúl Anyó azonban felháborodottan rendre utasítja Mókus Marcit. -
Az én gyerekeim ugyan nem lopnak el semmit! Rendes, tisztességes
nyuszi gyerekek egytől egyig. Keresd csak máshol a dióidat!
Talán valaki meg akart téged viccelni és eldugta a diókat ezekbe a
csövekbe - véli elgondolkodva Gólya néni. Marci tüstént belebújik a
csőbe és...
a cső másik végén - zsupsz - egyenesen belepottyan a tóba.
Hűha - kiáltja ijedten. Aztán megkérdezi az éppen arra úszkáló
kiskacsát:
- Nem tudod, hogy ki vihette el a dióimat?
- Valószínű, hogy a hörcsögök, mert ők nagyon szeretik a rág-
csálnivalókat és begyűjtenek mindent az odújukba.
Valóban igaza volt a kiskacsának. Mókus Marcsi hörcsögéknél
egytől-egyig megtalálta a diókat.
Hogy ti milyen telhetetlenek vagytok - mondja Mókus Marci
mérgesen. Tele van a házatok jobbnál jobb elemózsiával és ti egyre
többet akartok összeharácsolni. Ezután felkapja a hátára a zsák diót és
elégedetten ballag haza.
Másnap egy faágon kényelmesen ücsörögve elmeséli kalandjait a
madárkáknak, miközben jóízűen ropogtatja az érett mogyorókat.

Ami a tiéd tedd el; a másét ne vedd el!

203
ROMÁN NÉPMESE : RÓKÁNÉ KOMÁMASSZONY
FÜLÖNFÜGGŐJE

Rókáné komámasszonynak volt egy fülbevalója, s az egyszer

fennakadt egy vadrózsabokor ágán. Azt mondja Rókáné:
- Rózsabokor, add vissza a fülönfüggőmet!
- Nem adom biz én!
Továbbment Rókáné komámasszony, s találkozott a tűzzel. Azt
mondta neki:
- Tűz, égesd meg a vadrózsabokrot! Vadrózsabokor nem akarja
visszaadni a fülönfüggőmet.
- Nem égetem biz én!
Továbbment Rókáné komámasszony, s találkozott a vízzel. Azt
mondta neki:
- Víz, oltsd el a tüzet! Tűz nem akarja megégetni a vadrózsabokrot,
vadrózsabokor nem adja vissza a fülönfüggőmet.
- Nem oltom biz én!
Továbbment Rókáné
komámasszony, s találkozott
az ökörrel. Azt mondta:
- Ökör, idd meg a vizet!
Víz nem akarja eloltani a
tüzet, tűz nem égeti meg a
vadrózsa-bokrot,
vadrózsabokor nem adja
vissza a fülönfüggőmet.
- Nem iszom biz én!
Továbbment Rókáné
komámasszony, s találkozott
a farkassal. Azt mondja neki:
- Farkas, edd meg az
ökröt! Ökör nem akarja
meginni a vizet, víz nem
oltja el a tüzet, tűz nem égeti meg a vadrózsabokrot, vadrózsabokor
nem adja vissza a fülönfüggőmet!
 Azt mondja erre az ökör:
- Mintsem a farkas megegyen, inkább megiszom a vizet! Azt
mondja erre a víz:
- Mintsem az ökör megigyon, inkább eloltom a tüzet! Azt mondja
erre a tűz:
- Mintsem a víz eloltson, inkább megégetem a vadrózsabokrot! Azt
mondja erre a vadrózsabokor:
- Mintsem a tűz megégessen, inkább visszaadom Rókáné ko-
mámasszony fülönfüggőjét.
Vissza is adta. Rókáné komámasszony azon nyomban felaggatta a
fülére, és vidáman odábbállt. Itt a vége, fuss el véle!

Borúra derű.

205
BOLGÁR NÉPMESE : MACKÓ ANYÓ DAJKÁT KERES

Vállára vette Mackó anyó a tarisznyát; tele volt az finom sárga

körtével. Elindult a falu felé, le a völgybe. Útközben találkozott a
Hollóval.
- Hová-hová, Mackó anyó?
- Megyek a faluba, az emberek közé.
- Csak nem? Mit akarsz te az emberektől?
- Dajkát keresek a bocsaimhoz. Hadd legyen mellettük valaki, aki
vigyáz rájuk, és tanítgatja őket, amíg én eleség után járok. Elkel
melléjük egy jó kis pesztonka.
- Hát nem mondom, csakugyan jó volna. Aztán mit fizetsz neki?
- Egy tarisznya körtét.
- Mondok valamit, Mackó anyó. Adj nekem három szem körtét.
Majd én vigyázok apró bocsaidra.
- Te? Tudsz is te énekelni! Kis bocsokat mulattatni!
- Bizony tudok. Mindjárt el is dalolom neked a nótámat! - Rákezdte
a holló: - Kár, kár, kár...
Kár volt bizony neki kinyitni a száját, mert Mackó anyó ijedten
dugta be a fülét.
- Eredj, Holló, nem vagy te dajkának való. Nem értesz te ahhoz.
Nem tetszik a nótád!
Megy, mendegél Mackó anyó tovább. Találkozott a szamárral.
- Hová-hová, Mackó anyó?
- Megyek a faluba, az emberek közé.
- Mit keresel te az embereknél?
- Dajkát keresek a bocsaimhoz. Hadd legyen mellettük valaki, aki
vigyáz rájuk, amíg én eleség után járok.
- Mit fizetsz?
- Egy tarisznya körtét.
- Adj nekem csak három szemet, leszek én dajka a bocsaid mellett.
Nem kell ahhoz ember.
- Tudsz-e te játszani a bocsokkal? Tudsz-e nekik dalolni?
 - De még milyen szépen! Figyelj csak ide! Nincs nálam híresebb
énekes a faluban. - Rá is kezdte tüstént: - Iá! Iá!
Mackó anyó ijedten dugta be a fülét.
- Nem tetszik a nótád, eredj, Szamár öcsém! Megyek én inkább a
faluba.
Megy, mendegél Mackó anyó, találkozik a nyúllal. Kérdi tőle
Nyulam-Bulam:
- Hová-hová, Mackó anyó?
- Megyek a faluba, az emberek közé.
- Mit keresel te az embereknél?
- Dajkát keresek a bocsaim mellé.
- Mit fizetsz, Mackó anyó?
- Egy tarisznya körtét.
- Add nekem a körtét, leszek én dajka a bocsaid mellett.
- Értesz-e hozzá, Nyulam-Bulam?
- Hogyne értenék! Hiszen még az emberek is engem hívnak, hogy
mulattassam a gyermekeiket.
- Igazán értesz hozzá? Tudod, hogyan kell a gyermekekkel bánni?
- Persze, hogy tudom. Te csak menj nyugodtan a dolgod után, majd
én vigyázok a bocsaidra.
- Mit mondasz majd nekik?
- Azt mondom majd nekik: „Ó, én édes bocsaim, apró báránykáim!
Elment anyu az erdőbe, de itt vagyok ám mellettetek. Ne féljetek
semmit, itt maradok veletek. Csak maradjatok nyugodtan! Szép
csendesen feküdjetek! Ne veszekedjetek, ne marakodjatok! Meg ne
harapjátok egymást. Mindjárt visszajön anyus az erdőből. Hoz majd
nektek édes mézet, finom szamócát, málnát, egész kosárral. Meg is
simogatja borzas fejecskéteket, szőrös hátacskátokat, körmös
mancsocskátokat! Azt mondja majd nektek: Egyetek, egyetek, anyuska
aranyos kis bocsai!"
Örömmel hallgatta Mackó anyó ezt a mézesmázos beszédet. El is
hitte. Azt mondta a nyúlnak:
- Nagyra nőj, Nyulam-Bulam! Éppen ilyen dajkát kerestem,
amilyen te vagy! No, gyere hát velem!

Mindjárt el is vezette a nyulat a barlangjába.

207
 - Itt vannak az én aranyos kis bocsaim.
- Jól van. Úgy fogok vigyázni rájuk, mint a szemem fényére -
fogadkozott Nyulam-Bulam.
Másnap Mackó anyó elment az erdőre eleség után. Nyulam-Bulam
otthon maradt a három kis boccsal.
- Bocsok! - kiáltott Nyulam - Bulam. - Gyorsan kifelé! Szedjétek a
lábatokat! Megyünk a lápra, ott a sok finom pocsolya. Megtanítlak
benneteket, hogyan kell átugrálni rajtuk.
Kimentek egy tisztásra a láp közepén. Volt ott pocsolya akárhány.
- Ide nézzetek, bocsok! - kiáltott Nyulam - Bulam. - Most átugrom
ezt a kis pocsolyát. Ugorjátok át ti is!
Átugrotta Nyulam - Bulam az iszapos pocsolyát. Neki az meg sem
kottyant, nagymester Őkelme az ugrásban. De ő most a kis bocsokat
biztatta:
- Nosza, gyerekek! Egy-kettő! Úgy, ahogy én! Aki átugorja, mézet
kap meg édes körtét.
Nekiszaladt az egyik kicsi bocs. Zsupsz! Belezuhant a tócsa kellős
közepébe. Alig tudott kikecmeregni a sárból.
Ugrott a másik is. Pötty! Fülig sárosan mászott ki a partra.
Ugrott a harmadik. Cupp! odapöndörödött szépen a többiek mellé.
Megfürödtek a fekete iszapban mind a hárman alaposan. Lesz dolga
Mackó anyónak, amíg tisztára keféli a bundácskájukat... Nyulam -
Bulam most sorba állította a bocsokat.
- Sorakozás! így ni! Indulás! Megyünk haza ebédelni. Egy-kettő,
egy-kettő! Aki a legfürgébben szedi a lábát, az kap legtöbbet a finom
lépes mézből!
Hazaértek a barlangba. Nyulam-Bulam elővette a körtés zsákot. A
bocsok nekiestek, meg is ették mind. Nyulam-Bulam akkor elébük tett
egy mézesbödönt. A bocsok beleugrottak, mézesek lettek fülig.
Szétrugdalták a tűzhelyet, mindent felforgattak széles jókedvükben.
Aztán meghemperegtek a száraz avarban, és olyanok lettek, mint a
sündisznók, amikor száraz faleveleket visznek a hátukon.
Mackó anyó nem akart hinni a szemének, amikor hazaért, és
meglátta csemetéit. Fejéhez kapott, úgy óbégatott:

208
 - Gyerekek! Gyerekek! Hol jártatok? Tetőtől talpig sárosak
vagytok, mint a bivalyborjak. Talán megfürödtetek a sárban? Hol
csavarogtatok? A lápban? Ki vezetett oda?
- Nyulam-Bulam!
- Mézesek is vagytok. Ki fürdetett meg a mézben?
- Nyulam-Bulam.
- Ki engedte meg, hogy a száraz avarban hemperegjetek, mint a
sündisznó?
- Nyulam-Bulam.
- No várj, te gézengúz! Te semmirekellő! Hol vagy, Nyulam-
Bulam? Majd adok én neked!
Mackó anyó el akarta kapni Nyulam-Bulam irháját, hogy jól
kiporolja, de hol volt már akkor Nyulam-Bulam! Árkon-bokron is túl.
Mackó anyó utána. Nyulam szalad, Mackó űzi; Nyulam ugrik,
Mackó szökken. De hiába szaladt Mackó anyó a nyúl után olyan
gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott, nem tudta utolérni a gézengúzt.
Egy favágó mellett haladt el a tapsifüles. Odakiáltott neki:
- Medve kerget engem! Akarattal csaltam ide, hogy elhagyja a
barlangját. Egyedül maradtak a bocsok. Eredj gyorsan oda, a med-
vebarlangba. Van ott egy nagy fazék, telis-tele mézzel. Tied lehet, ha
sietsz.
 - Máris megyek, Nyulam-Bulam! Köszönöm! - kiáltott a favágó, és
sebtiben elindult a barlang felé.
Nyulam-Bulam továbbfutott. Mackó anyó már-már elérte, de a nvúl
rákiáltott:
- Idáig kergettél, Mackó anyó, de most már ne kergess tovább.
Jobban tennéd, ha hazamennél. Térj csak vissza a barlangodba, mert a
favágó éppen oda indult. Látod-e? Láthatod, hogy arra tart. Fel akarja
használni a távollétedet, el akarja rabolni a mézedet. Siess haza. Mackó
anyó!
Sarkon fordul Mackó anyó, szalad haza, amilyen gyorsan csak tud.
Nyulam-Bulam szalad tovább.
Találkozik a Farkassal. Azt mondja neki a gézengúz Nyulam-
Bulam:
- Mondok egyet, Farkas koma! Amott legel egy kanca a kisc-
sikajával. Magukra hagyta őket a favágó, mert másutt van dolga. Ha
mostan odamégy, tied lehet a csikó. Siess oda, fogd a csikót!
- Máris megyek, Nyulam-Bulam! Köszönöm szépen! Sompolyog a
Farkas a kiscsikó felé. Nyulam-Bulam pedig
továbbszalad. Találkozik Rókánéval.
- Súgok valamit, Rókáné ifjasszony! Szaladj most, de gyorsan, a
Farkas odvához! Van neki friss hala, egy egész fazékkal. A farkas
nincs otthon, elment most másfelé, ahol dolga akadt. Te csak siess!
- Sokáig élj, Nyulam-Bulam! Köszönöm szépen! Továbbszalad
Nyulam-Bulam. Találkozik a Sündisznóval.
- Szaladj, komám, a rókalyukhoz, de rögtön! Rókáné ifjasszony
nincs otthon. Van egy nagy bögréje, tele tejfellel. Ha sietsz, mege-
heted.
- Sokáig élj, Nyulam-Bulam! Köszönöm szépen! Továbbszalad
Nyulam-Bulam. Találkozik a Kakassal.
- Szaladj, szaladj, Kakas komám, siess Sündisznóékhoz! Találsz ott
búzát, egy egész szakajtóval! A Sündisznó nincsen otthon, másfelé
akadt dolga. Te csak siess!
- Sokáig élj, Nyulam-Bulam! Köszönöm szépen! Továbbszalad
Nyulam-Bulam. Találkozik a Széllel.
- Fújj, fújj, Szél pajtás! Borítsd fel a tyúkok ólját! Forgasd fel a
tyúkok fészkét, gurítsd ki a tojásukat! Kergesd szét a tyúkokat!

210
 Ugy tett a Szél, ahogy Nyulam-Bulam kérte: felborította az ólat,
felforgatta a fészkeket, elgurultak a tojások, szétszaladtak a tyúkok.
Mackó anyó, mire hazaért, a méznek már csak hűlt helyét találta.
Szaladt a favágó után, de nem tudta utolérni.
A favágó elcipelte a mézesfazekat; a kancáját megtalálta, de a csikó
már nem volt ott, azt elhurcolta a Farkas. Szaladt a favágó a Farkas
után.
A Farkas közben hazavonszolta a csikót, de otthon azt kellett látnia,
hogy a fazék halat ellopta valaki. Ezt csak Rókáné ifjasszony tehette.
Szaladt hát a Róka után.
Rókáné ifjasszony hazavitte a halakat. Akkor látta, hogy üres ám a
tejfelesbögre! Futásnak eredt, és szaladt a Sündisznó után.
Sündisznó látta, hogy Kakas koma mind felcsipkedte a búzáját.
Szaladt a Kakas után.
Kakas koma tele beggyel sétált szépen hazafelé. Ám mit kellett
otthon látnia? A Szél felborította az ólat, a fészkek felfordultak, szép
tojáskák elgurultak, a tyúkok szétszaladtak.
Szalad Kakas a Szélhez.
- Szél, Szél, miért tetted ezt velem? Hallatlan gonoszság, amit
velem mivel tél! Miért borítottad fel az ólamat?
- Miért? Mert felcsipkedted a Sündisznó búzáját. Sündisznó
megette Rókáné tejfölét. Rókáné ellopta a Farkas halait. Farkas
elhurcolta a favágó csikaját. A favágó elcsente a Mackó anyó
mézesfazekát. Úgy kell nektek!
Szél pajti még erősebben felkerekedett, fújt, fújt erősen. Olyan
forgószél támadt, hogy az örvény megforgatta Mackó anyót, a favágót,
Farkas komát, Rókáné ifjasszonyt, a Sündisznót, Kakas komát, mind
az egész társaságot. Ott kavarogtak, forogtak a forgószél örvényében.
Nyulam-Bulam nézte, nézte, s csúfondárosan nevetett. Úgy nevetett,
hogy nevettében megrepedt az ajka. Azóta is hasadt a nyulak szája;
csak nézzétek meg, ha nem hiszitek!

Olyan, mint a mézesmadzag.

Minél alázatosabb, annál gyalázatosabb.
JOSEF CAPEK: HOGYAN SÚROLTA FEL A KUTYUS MEG A
CICUS A PADLÓT

Ez akkor történt, amikor a kutyus meg a cicus még együtt

gazdálkodott. Egy kis házikóban laktak az erdő szélén, és elhatározták,
hogy mindenben utánozni fogják az embereket. De ez nem egészen
sikerült, mert a kutyusok meg a cicusok karmocskái nem olyan
ügyesek, mint az emberek ujjai. Meg aztán a kis állatok iskolába se
járnak, hiszen az iskola nem állatoknak való, de nem ám! Hová
gondoltok? Az iskola csak gyerekeknek való!
így hát volt, amit jól csináltak, volt, amit rosszul, és néha bizony
kicsit rendetlen volt a lakásuk. Egy szép napon észrevették, hogy a
padló nagyon maszatos.
- Ide hallgass, kutyuskám - mondta a cicus -, piszkos a padlónk.
- Én is úgy látom, hogy már eléggé bepiszkolódott - mondta a
kutyus nézz csak ide, milyen fekete lett tőle a talpam.
- De milyen - felelte a cicus micsoda szégyen, fuj! Azonnal fel kell
súrolni! Az emberek padlója biztosan nem Ilyen piszkos, mert azok
néha felsúrolják.
- Jól van - szólt a kutyus - de hogy súrolják fel?
- Semmi az egész - felelte a cicus. - Te csak menj vízért, a többit én
majd elintézem.
A kutyus elment egy fazékkal vízért, a cicus pedig elővett a kis-
táskájából egy darab finom szappant, és letette az asztalra. Azután
bement valamiért a kamrába; biztosan egy darab füstölt egere volt ott
eltéve. Közben megjött a kutyus a vízzel, és észrevette a kis csomagot
az asztalon. Kibontotta, és amikor meglátta a szép rózsaszínű valamit,
ezt gondolta: „Hűha, de jó falat lehet!" - és annyira megkívánta, hogy
gyorsan bedugta a szájába, és elkezdte rágni.
De csalódott, mert bizony az újfajta csemege nem nagyon ízlett
neki. Amikor aztán a cicus kijött a kamrából, meghallotta, hogy a
kutyus nagyokat prüszköl. Odanéz, hát a kutyus szája csupa hab, és a
szeméből csorog a könny.
- Jaj, istenem - kiáltotta a cicus -, mi van veled, kutyuskám? Talán
csak nem vagy beteg?! Habzik a szád! Beszélj hát: mi lelt?

212
 - Á - legyintett a kutyus találtam itt valamit az asztalon, azt hittem,
hogy sajt vagy sütemény, hát megettem. De borzasztóan csíp, és csupa
hab tőle a szájam.
- Juj, de buta vagy - mérgelődött a cicus - hiszen az szappan volt!
Nem azért vettem, hogy megedd, hanem hogy mossunk vele.
- Ja, úgy mondta a kutyus akkor azért csíp annyira. Hau-hau, de
csíp, hau-hau, de csíp!
- Igyál sok vizet - tanácsolta a cicus -, akkor majd nem csíp.
A kutyus ivott, ivott, megitta az egész fazék vizet, amit hozott. A
csípés elmúlt, de a szája még jobban habzott. Kiment, hogy beletörülje
az orrát a fűbe, azután újra vízért kellett mennie, mert amit hozott, azt
megitta. A cicusnak még maradt egy kis pénze, hát elment új szappant
venni.
- Ezt már nem eszem meg - mondta a kutyus, amikor a cicus
elhozta a szappant -, de hogyan súroljuk fel a padlót, ha nincs kefénk?
- Erre már gondoltam - mondta a cicus. - A te szőröd olyan
kemény, mint a kefe sörtéje, majd veled súroljuk fel a padlót.
- Nem bánom - mondta a kutyus, a cicus pedig elővette a szappant
meg a vizesfazekat, letérdelt, megfogta a kutyust, mint valami kefét, és
felsúrolta vele az egész padlót. A padló nagyon vizes lett, de ahhoz,
hogy tiszta is legyen, még hiányzott valami.
- Fel kellene törülni, de mivel? - töprengett a cicus.
- Tüdőd mit? - szólt a kutyus. - En már csupa víz vagyok, de te
száraz vagy, és a szőröd olyan puha, mint a legfinomabb törlőruha.
Veled fogom feltörülni a padlót! - Es már fogta is a cicát, és feltörülte
vele az egész padlót. A padló most tiszta is volt, száraz is volt, de a
kutyus és a cicus annál nedvesebb és piszkosabb, mert a cicus a
kutyussal súrolta, a kutyus meg a cicussal törülte fel a padlót, mintha a
kutyus kefe lett volna, a cicus pedig padlórongy.
- Most aztán szépek vagyunk - mondták mind a ketten, amikor
egymásra pillantottak. A padlónk tiszta, de mi ugyancsak
bepiszkolódtunk! Ha ilyenek maradunk, mindenki kinevet. Hát most
mit csináljunk?
- Kimossuk magunkat, mint a ruhát - mondta a kutyus. - Te, cicus,
kimosol engem, es majd ha tiszta leszek, akkor én moslak ki téged.
 - Jól van - egyezett bele a cicus. Volt egy teknőjük, azt telehordták
vízzel, és nekilátlak a munkának. A kutyus bemászott a teknőbe, a
cicus meg mosta. Nyomkodta, dörzsölte, aztán elkezdte facsarni, de a
kutyus jajgatni kezdett, hogy hagyja abba, mert az erős facsarástól
egymásba gabalyodnak a lábai. Amikor a kutyus már tiszta volt, a
cicus mászott be a teknőbe, a kutyus mosta, és olyan erősen
dögönyözte, hogy a cicus kiabálni kezdett, ne gyömöszölje olyan
nagyon, mert kilyukad a bundája.
- Most pedig megszárítjuk magunkat - mondta a cicus, amikor már
mind a ketten tiszták voltak. Kifeszítették a ruhaszárító kötelet. - Előbb
te akasszál ki engem, és amikor én már függni fogok, akkor lemászok,
és kiakasztlak téged - mondta a cicus a kutyusnak. A kutyus fölemelte
a cicust, és felakasztotta a kötélre, mint ahogy a mosott ruhát szokták.
Még csíptetőre se volt szükségük, mert karmocskáikkal meg tudtak
kapaszkodni a kötélben. Amikor a cicus már függött, lemászott a
kötélről, és kiakasztotta a kutyust.
így hát mind a ketten ott lógtak a kötélen, és a napocska szépen
sütött rájuk.
Süt ránk a napocska mondta a kutyus -, hamarosan
megszáradunk. - Alighogy kimondta, megeredt az eső.
- Esik az eső - kiáltotta a kutyus meg a cicus megázik a ruha! Le
kell venni a kötélről! - Gyorsan leugrottak, és beszaladtak a
házacskájukba.
- Esik még? - kérdezte a cicus.
- Már nem esik - mondta a kutyus, és valóban, már megint sütött a
napocska.
- Akkor megint kiteregetjük a ruhát - szólt a cicus. Kimentek, és
újra kiakasztották egymást a kötélre: előbb a kutyus akasztotta ki a
cicust, aztán a cicus lemászott a kötélről, és kiakasztotta a kutyust. így
hát mind a ketten ott lógtak a kötélen, mint a ruha, és örültek, hogy
megint süt a napocska, és gyorsan megszárad a ruha. De azután újra
esni kezdett az eső.
- Esik, megázik a ruha! - kiabált a kutyus meg a cicus, és besza-
ladtak, hogy elbújjanak az eső elől. Azután megint kisütött a napocska,
és ők megint kiakasztották egymást a kötélre, majd ismét esni kezdett
az eső, és ők megint beszaladtak, aztán megint kibújt a napocska, és ők

214
megint kiakasztották egymást, és így ment ez egész estig. Akkorra már
mind a ketten megszáradtak.
- Megszáradt a ruha - mondták -, betesszük a ruháskosárba.
Bemásztak a kosárba, de akkor már olyan álmosak voltak, hogy
nyomban elaludtak, és reggelig fel se ébredtek.

Tisztaság fél egészség.

Szebb a tiszta, mint a cifra.

Munka után édes a pihenés.

KERÉKGYÁRTÓ JÁNOS : DÁNIEL ÉS A MOGYORÓK

Dániel, a kövér kismalac mindig gyűjtött valamit: faleveleket,

kavicsokat, sőt egyszer még két képeslapot is sikerült összegyűj-
tögetnie.
Egyik nap azonban elhatározta, hogy mást fog gyűjteni, egészen
mást, mint eddig. Mogyorót.
Járta is az erdőt és egy hatalmas kosárba szedegette a mogyorókat a
földről.
- Irgumburgum, szedtevette, röf-röf - dünnyögött. - Nagyon fura
valami ez a mogyoró. Belül finom, de kívül nagyon kemény és hiába
rágcsálom, sosem jutok el a finomabb részéig...
Ilyesfélét motyogott, amikor odaugrándozott hozzá Mogyoródi
Márton, a kismókus.
- Szia, Dániel! - kezdte Márton. - Látom, gyűjtögeted a mogyo-
rókat.
- Igen - vigyorgott Dániel -, és képzeld, már majdnem megtelt a
kosaram!
- Ügyes vagy - bólogatott Márton -, csak az a baj, hogy az én
mogyoróimat gyűjtögeted.
- Hogyhogy a tieidet? - csodálkozott Dániel. - Hiszen itt voltak a
földön...

216
 - Persze, de azért voltak ott, hogy én szedegessem össze őket -
magyarázta Márton.
- Különben is, én meg tudom eszegetni, te pedig csak rágcsálni
tudnád.
- Igen - bólogatott Dániel ebben van valami igazság. De csak azért,
mert kemény a mogyorók ruhája... Tényleg, nem akarod véletlenül
kinyitogatni őket?
- De akarom - mondta Márton viszont akkor egyúttal hozzá is látok
az eszegetéshez.
- Azt nem lehet! - ellenkezett Dániel. - Ezeket én gyűjtögettem...
- Csakhogy nélkülem nem tudsz eszegetni.
- Valóban - tűnődött el Dániel. - Ha én gyűjtögetem és te bon-
togatod, akkor nekem is jár belőle és neked is.
- Mégpedig ugyanannyi, pontosan ugyanannyi! - tette hozzá
Márton.
Megegyeztünk. Bontogathatod a mogyorókat mondta Dániel,
azzal leültek a kosár mellé és fel sem álltak mellőle, míg közösen meg
nem eszegették az összes mogyorót.

Testvériesen megosztoztak.
Szeresd felebarátodat, mint temagadat!
TÉL
PEARL BUCH: ITT VAN A TÉL

Itt a tél, nemsokára hólepel borít mindent mondta apuka.

A tavalyi tél óta hosszú idő múlt el, s a gyerekek egészen elfeledték,
milyen is a hő.
Minden reggel kíváncsian
kukucskáltak ki az ablakon, de
a hónak se híre, se hamva. Már
kezdték unni a várakozást. Egy
reggel aztán nagy meglepetés
érte őket; hullott, szállingózott
a fehér hó, és belepte a földet
meg a háztetőket.
- Hó! Hó! - ujjongtak a
gyerekek.
Gyorsan megreggeliztek, jól felöltöztek, és kimentek játszani.
Mindannyian fölvettek egy-egy csomó havat, hogy lássák, milyen is
közelről.
- Fehér - szólt Panni.
- Hideg - mondta Miska.
- Semmilyen íze sincs - szólt Gábor.
- Játszhatunk vele - kiáltotta Olga.
S mind az öt gyerek játszani kezdett a hóval, ki-ki a maga módján.
- En lyukat ások a hóba kis lapátommal!
- Én hóembert csinálok belőle!
- En meghempergek a puha hóban!
- Én egy nagy hegyet csinálok belőle!
- Én pedig szánkózom az új piros szánkómmal!
Kiabálta mindegyik gyerek a magáét, és vidáman játszottak,
szórakoztak napestig.

Tél, tavasz, ősz, nyár, tarka lovon jár.

219
B. WEBER: TÉLI ALVÓK

Télen, amikor nagyon hideg van és esik a hó, sok állat, így a sün is,
téli álmát alussza. Jó melyen bebújnak odvaikba, barlangjaikba,
elrejtőznek a lehullott levelek alá, vagy néha az istállókba, a szalma
alá. Csak tavasszal, amikor már elolvadt a hó, ébrednek fel és bújnak
elő téli alvóhelyükről.
Mélyen barlangjába húzódva alussza téli álmát a medve, csak a
tavaszi nap langyos sugarai ébresztik fel álmából. Előbújik a bar-
langból, jókedvűen nyújtózkodik és nagyokat ásít.

Úgy alszik, mint a bunda.

220
BALÁZS ANNA: A HÓEMBER ORRA

A hóember orra sárgarépából volt. Egy éjjel a sárgarépát megette

egy kisnyuszi.
- Ha megette, jól tette! - mondogatták az emberek. - Biztosan éhes
volt szegényke.
Ám a gyerekek nem nyugodtak bele a hóember szégyenébe.
- A hóember nem maradhat orr nélkül - hajtogatták egyre.
Kerítettek is hirtelenében egy jó nagy krumplit, és azt nyomták a
sárgarépa helyébe. így lett krumpliorrú hóemberük.
Estig vidáman játszadoztak körülötte, de éjszakára ismét csak
magára maradt a hóember. Krumpliorra mindjobban fázott, nátha
csavargatta. Tüsszenteni szeretett volna, de nem volt zsebkendője. Mit
tehetett egyebet, hatalmasat tüsszentett a levegőbe. Akkorát, de
akkorát, hogy fagyos krumpliorra messzire repült a sötétben.
Éppen arra kocogott egy malacka. Megörült a jó falatnak. Hazavitte,
megfőzte a krumplit, és jó étvággyal el is fogyasztotta.
Ott állt a hóember ismét orr nélkül. Szegény most már tüsszenteni
sem bírt. Másnap reggel az emberek ismét csak nevettek rajta. De nem
ám a gyerekek...!
Egyiküknek mentő ötlete támadt:
méregerős piros paprikát dugott a
hóember orra helyére, és meleg sálat
csavart a nyaka köré.
A hóember ezután már nem fázott,
nem tüsszögött. Még most is ott
büszkélkedik a kertek alján. Piros
paprikaorra miatt még a kóbor
kutyák is messze elkerülik.

Minden jó, ha jó a vége.

221
KOVÁCS KLÁRA: CSINTALANKA ÚTJA

Csintalanka nagyon kíváncsi természetű kiscsikó volt. Sokat hallott

a csodálatos Jégcsapvárról.
- No, én felkeresem! - kapta fel a fejét, felrakta virágos új
szánkójára a bundát, és elindult.
Csilingelt a csengője, amerre csak járt.
Meghallotta Mekkecske, a kis fehér kecske.
Kikukucskált lakásából.
- Hová, hová, Csintalanka? - kérdezte.
- A csodálatos Jégcsapvárba!
- Ha elviszel, én is megyek!
- Kucorodj fel a bundára!
Csilingelt a csengő, csúszva repült a szánkó. Mekkecske meg
duruzsolva énekelte:
Új szánkót húz Csintalanka,
Jégcsapvárba megyünk rajta!
Csilingilingi, csingiling, Csingilingi,
csingiling! Kiszaladt elébük a kis
szamár: Iá.
- Hová, hová, Csintalanka? - kérdezte.
- A csodálatos Jégcsapvárba!
- Ha elviszel, én is megyek!
- Kucorodj fel a bundára!
Csilingelt a csengő, csúszva repült a szánkó.
Mekkecske meg a kis Iá duruzsolva énekelték:
Új szánkót húz Csintalanka,
Jégcsapvárba megyünk rajta!
Csingilingi, csingiling,
Csingilingi, csingiling!
Elébük toppant Gigácska, a kisgúnár.
- Hová, hová, Csintalanka?
- A csodálatos Jégcsapvárba!
- Ha elviszel, én is megyek!

222
 - Kucorodj fel a bundára!
Csilingelt a csengő, csúszva repült a szánkó. Mekkecske, a kis Iá meg
Gigácska duruzsolva énekelték: Új szánkót húz Csintalanka,
Jégcsapvárba megyünk rajta! Csingilingi, csingiling, Csingilingi,
csingiling!
Uzsgyi! Uzsgyi! Uicska, a kis rózsaszínű malacka utolérte őket.
- Hová, hová, Csintalanka? - kérdezte.
- A csodálatos Jégcsapvárba!
- Ha elviszel, én is megyek!
- Kucorodj fel a bundára!
Csilingelt a csengő, csúszva repült a szánkó, Mekkecske, az Iá,
Gigácska meg Uicska duruzsolva énekelték: Új szánkót húz
Csintalanka...
Ekkor zsupsz! A virágos, új szánkó darabokra tört. Csintalanka és
barátai belebukfenceztek a hóba és tele lett szemük-szájuk hóval.
Jókedvűen feltápászkodtak és a szánkó darabjait megkeresték, hogy
otthon együtt megjavítsák.
Vidáman énekelve mentek haza:
Hej, tél, hideg tél, hóval,
jéggel megjöttél,
mindent hóba temettél.

Sok jó kis helyen is elfér.

Nincsen öröm üröm nélkül.

223
MARC HEINRICH: AZ ELSŐ TÉL

Amikor a fagy és a
jéghideg szél a tél
jövetelét hírül hozták, a
kis mackó nyugtalan
lett. Té-rült-fordult,
kutakodott, be-bekuk-
kantott egy-egy szikla
mögé. Hogy mit is akar
pontosan, igazán nem is
tudta, mert ez volt az ő
első tele. A farkasok is
aggódtak egy kicsit,
akik a bocsot
felnevelték; tavasszal
leltek rá, sebzetten egy szakadékban. Még eltelt néhány nap, mire a
mackó rátalált arra, amit keresett: egy kényelmes, száraz barlangra.
Másnap már igen nehezére esett a mozgás, harmadnap pedig már meg
se moccant, hiába is költögették a farkasok. Aztán eljött a tavasz. A
napsütés elolvasztotta a havat, megrepesztette a jeget és kicsalogatta az
első hóvirágokat az avar alól. És még valami belenézett a tündöklő
napfénybe - a mi mackónk. Bizony lefogyott. Es milyen éhes volt! De
ez egy téli álom után igazán rendjén való.

Úgy alszik, mint a bunda.

Kopog a szeme az éhségtől.

224
HELGARD CORLIK-BUHTZ: A FELEDÉKENY MÓKUS

Peti, a szemtelen mókus az idők folyamán megtanulta, hogyan kell

egyik fáról átugrani a másikra, melyek az ízletes termések, hogyan kell
mókusodút építeni, és elsajátított néhány fogást a téli tartalékok
begyűjtéséhez is. Ennek megfelelően ősszel mogyorót és fenyőtobozt
gyűjtött, és ezeket elásta a puha erdei földbe. Ez a munka sok örömet
okozott neki, mert volt benne valami titokzatosság. Mikor lehullottak
az első hópelyhek, és a fákon már nem lehetett élelmet találni, Peti
elindult, hogy megkeresse elásott kincseit. Hirtelen azonban nem
emlékezett rá, hol van a rejtekhelye. Szerencsére egy kis erdei egérke
segítségére sietett, aki jutalmul egész télen át együtt falatozhatott a
mókussal.

Szorgalmas hörcsögnek nem árt meg a tél.

Jótéteményért jót várj!

225
B. WEBER: A TÜCSÖK ÉS A HANGYA

A tücsök egész
nyáron a fa árnyé-
kában hűsölt és
hegedű Ige tett.
Látta, amint a
hangya reggeltől
estig szorgoskodott.
- Ugyan minek
dolgozol ennyit? -
kérdezte. - Gyere ide
mellém a fa
árnyékába.
- Nem lehet -
válaszolta a hangya. - Gondoskodnom kell a téli ennivalóról. - És
sietett tovább. így teltek-múltak a szép nyári napok. Lassan ősz lett,
lehullottak a levelek és hamarosan beköszöntött a tél. A tücsök
dideregve ült a fa tövében. - Jaj, de éhes vagyok, nincs egy falat
ennivalóm sem! Éhen fogok halni! - És bánatosan gondolt vissza a
gyönyörű nyárra, a napsütésre és a zöld lombokra. Am ekkor eszébe
jutott a hangya. Elment hát a házához és félénken bekopogott. - En
vagyok az, kedves hangya, a tücsök. Nagyon fázom és éhes vagyok!
Nem segítenél rajtam?
- Látod, ez a büntetés a lustaságodért - válaszolt a hangya. De mert
jó szíve volt, befogadta a tücsköt.
így hát kettesben töltötték a telet a jó melegben, teli hassal. A tücsök
vidám dalokat hegedült a hosszú téli estéken.

Henyélőnek felkopik az álla.

Aki nyáron nem gyűjt, télen nem fiit.

220
OROSZ NÉPMESEA VITYILLÓ

Állt a mezőn egy kis vityilló. Odaszáll a fényecske-legyecske, s

bekopogtat:
- Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
Senki sem felel. Berepül fényeske-legyecske, s betelepszik.
Odaszökik ugri-bugri bolha:
- Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
- Én, fényeske-legyecske. Hát te ki vagy?
- Én az ugri-bugri bolha.
- Gyere, lakjál velem!
Beszökik az ugri-bugri bolha, s most már ketten laknak. Odarepül a
dunnyog-szúnyog:
- Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
- Én, fényeske-legyecske, meg az ugri-bugri bolha. Hát te ki vagy?
- En a dunnyog-szúnyog.
- Gyere, lakjál velünk! Most
már hárman laknak. Odasurran
serényke-egérke:
- Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban? Fényeske-legyecske
meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-szúnyog. Hát te ki vagy?
- Serényke-egérke.
- Gyere, lakjál velünk!
Most már négyen laknak.
Odaugrik a breke-béka:
- Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
- Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-
szúnyog, serényke-egérke. Hát te ki vagy?
- En a breke-béka.
- Gyere, lakjál velünk!
Most már öten laknak.
Odajön az alamusz-nyuszi:
- Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
- Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-
szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka. Hát te ki vagy?

227
 - Alamuszi-nyuszi.
- Gyere, lakjál velünk! Most
már hatan laknak. Odaszalad a
csalóka-róka:
- Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
- Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-
szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi. Hát te
ki vagy?
- Én? A csalóka-róka.
- Gyere, lakjál velünk! Most
már heten laknak.
Odasompolyog a vityillóhoz az ordas-farkas a bokros sűrűségből:
- Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
- Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyog-
szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi meg a
csalóka-róka. Hát te ki vagy?
- Én az ordas-farkas, bokros sűrűségből.
- Gyere, lakjál velünk! Ott
éltek, jól éltek.
Odacammog a vityillóhoz a medve, s bekopogtat:
- Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
- Fényeske-legyecske meg az ugri-bugri bolha meg a dunnyug-
szúnyog, serényke-egérke meg a breke-béka, alamuszi-nyuszi s a
csalóka-róka meg az ordas-farkas, bokros sűrűségből. Hát te ugyan ki
va^y?
- En a medve! Mind megeszlek! Ráfekszem a vityillóra, s össze-
törlek!
Megrémültek, s kirohantak a vityillóból. A medve pedig rácsapott
talpával a kunyhóra, s pozdorjává zúzta.

Sok jó kis helyen is elfér.

220
VARGA KATALIN: A KESZTYŰ

Valaki az erdőben elvesztett egy hatalmas, szőrmével bélelt

bőrkesztyűt. Ott feküdt a galagonyabokor aljában. Barna színe teljesen
egybeolvadt a környező avar színével.
A kis állatok mégis észrevették. A kesztyű meleg volt, tágas volt,
kuckórakásra kiváltképpen alkalmas. Beköltöztek hát a kesztyűbe:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujjába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába,
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.
Ha beköltöztek, be is rendezkedtek. Utána munkához láttak.
Mindenki saját mesterségéhez. Hű, micsoda sürgés-forgás, micsoda
kalapálás, kattogás, csattogás hallatszott a kesztyűből:
a pocok cipőt talpalt,
a cinke ruhát varrt,
a béka órát javított,
a szarvasbogár bútort gyalult,
s az öreg, rövidlátó hangya kötögetett.
De egyszer csak vége szakadt a munkának. A kis állatok meg-
éheztek. Hozzáfogtak az ebédfőzéshez. Főtt, rotyogott az ebéd a
kesztyűben:
a nagyujjában bableves,
a mutatóujjában mákos csík,
a középső ujjában töltött káposzta,
a gyűrűsujjában sonkacsülök,
s a kisujjában tejbegríz.
Délután egy kicsit pihentek. Majd saját mulatságára mindenki
muzsikált egy kicsit. Ez volt még csak az igazi zaj, ricsaj, zenebona! A
pocok hegedült, a cinke zongorázott, a béka szájharmonikázott,

229
 a szarvasbogár trombitált,
s az öreg, rövidlátó hangya sírdogált.
Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit
Estére elunták a mókát. Vacsoráztak. Egy kicsit sétáltak a patak-
parton. Utána a kesztyű tágas tenyerében klubnapot tartottak:
a pocok és a béka sakkozott,
a cinke televíziót nézett,
a szarvasbogár újságot olvasott,
s az öreg, rövidlátó hangya énekelt és kötögetett.
Tíz órakor elbúcsúztak egymástól. Aludni ment mindenki a kesztyű
ujjaiba:
a pocok a nagyujjába,
a cinke a mutatóujj ába,
a béka a középső ujjába,
a szarvasbogár a gyűrűsujjába,
s az öreg, rövidlátó hangya a kisujjába.

230
UKRÁN NÉPMESE: A KESZTYŰ

hazafelé ballagott a kutyájával. Ballagott,

Egyszer egy ősz öregember
ballagott az erdőn keresztül - s bizony észre sem vette, hogy leejtette
az egyik kesztyűjét a hóba.
Jó meleg, prémmel bélelt kesztyű volt.
Egy kicsi egér éppen arra futott. Meglátta a kesztyűt, és azt gondolta:
ez éppen jó lesz egértanyának! Es mindjárt be is költözött.
Nemsokára egy levelibéka ugrándozott arra, és bekiáltott:
- Ki lakik itt?
- Cincogi, a kisegér. Hát te ki vagy?
- Levelibéka vagyok, úgy hívnak, hogy Kvá-kvá. Én is szeretnék itt
lakni.
- Hát csak gyere, elférünk itt ketten is.
Alig bújt be a béka, véletlenül arra szaladt egy nyúl. Az is beki-
áltott:
- Ki lakik itt?
- Cincogi, a kisegér és Kvá-kvá, a levelibéka. Hát te ki vagy?
- Nyúl vagyok, úgy hívnak, hogy Nyusz-nyusz. Szeretnék én is itt
lakni.
- Hát csak gyere, elférünk itt hárman is.
No, most már hárman kucorogtak a bundás kesztyűben.
Aztán szépen kicsinosították a házukat. Somfagallyal megtámo-
gatták, pincét ástak, tornácot építettek, a tornác elé létrát raktak, azon
jártak ki-be, ha éppen kedvük szottyant.
így éltek békességben.
Egy nap róka koma is arra járt - s bekiáltott:
- Ki lakik itt?
- Cincogi, a kisegér, Kvá-kvá, a levelibéka és Nyusz-nyusz, a nyúl.
Hát te ki vagy?
- Ravaszdi Ravasz Róka vagyok. Én is szeretnék itt lakni.
- Hát csak gyere, elférünk itt négyen is.
Es a róka is ott maradt.
De jött ám a farkas - az is bekiáltott:
- Ki lakik itt?

231
 - Cincogi, a kisegér, Kvá-kvá, a levelibéka, Nyusz-nyusz, a nyúl és
Ravaszdi Ravasz Róka koma. Hát te ki vagy?
. *

- Vastagbundás Farkas vagyok. En is szeretnék itt lakni.

- Hát csak gyere, elférünk majd valahogy.
így aztán már öten laktak a kesztyűben. Es szépen tovább építették
a házukat. Ablakot csináltak rá meg kéményt, a tornácra még csengőt
is szereltek.
Egyszer aztán mit látnak? Pipával a szájában, valaki egyenest arra
sétál. Egy vaddisznó. És az is bekiáltott:
- Ki lakik itt?
- Cincogi, a kisegér, Kvá-kvá, a levelibéka, Nyusz-nyusz, a nyúl,
Ravaszdi Ravasz Róka koma és a Vastagbundás Farkas. Hát te ki
vagy?
- Röf-röf vagyok, a vaddisznó. Nyissatok ajtót, én is itt maradok!
- Nyitnánk, nyitnánk szívesen, de már csepp helyünk sincs.
- Hát szoruljatok összébb! Ha egy kicsit igyekeztek, még én is
beférek.

- No, gyere hát, gyere be, meg ne fagyj a hidegben!

A vaddisznó vidáman röfögött, felkapaszkodott a létrán, aztán sutty!
- máris odabent volt.

232
 Most már hatan laktak együtt. De hiába, akárhogy vackolódtak,
kicsi volt a lakás, egymás elől szívták el a levegőt.
Hát amint így szorongtak, szuszogtak, nagy recsegés-ropogás
hallatszott. Egy medve csörtetett ki a sűrűből. Mindjárt a kesztyűhöz
cammogott és bekiáltott:
- Ki lakik itt?
- Cincogi, a kisegér, Kvá-kvá, a levelibéka. Nyusz-nyusz, a nyúl,
Ravaszdi Ravasz Róka koma, Vastagbundás Farkas és Röf-röf, a
vaddisznó. Hát te ki vagy?
- Medve Miska vagyok! Ha van egy kis szívetek, eresszetek be.
- Jaj, már hogyan eresszünk, magunk is alig férünk!
Szoruljatok összébb, majd csak akad nekem is helyem köztetek.
- Akad, akad, de csak a tornácon, ott szívesen látunk. A medve
nagy dörmögve fölmászott a létrán.
Most már heten voltak, mozdulni is alig tudtak, szorosan össze-
bújtak. A kesztyű meg majd szétrepedt, úgy dagadozott.
Éppen akkor történt, hogy az öregember észrevette: nincs meg a
kesztyűje!
No, megfordult mindjárt, és ballagott, ballagott vissza az erdőbe.
Előtte futott a kutyája. Csakhamar odaértek a tisztásra, ahol a kesztyű
elveszett. A kutya menten meglátta, és elkezdett ugatni:
- Vau-vau-vau!
No hiszen, lett is ijedelem!
- Fusson, ki merre lát!
Egyszeriben kiugráltak a prémes-bundás lakásból, és ahányan
voltak, annyifelé futottak. Talán még most is futnak.
Az ősz öregember meg felhúzta a kesztyűjét, és szépen hazabal-
lagott a kutyájával.

Sok jó ember kis helyen is elfér.

233
ANGOL NÉPMESE: NEM ÉR A NEVEM!

Négyen voltak jó barátok: egy barna kutyus, egy fehér cica, egy
szürke nyuszi, és egy pelyhes varjúfióka.
A kutyus egy kosárban lakott, bent a nagyszobában, és esténként
pislogva nézte a kandallóban pattogó tüzet. A cica a fáskamrában
lakott, a fáskamra sarkában volt egy halom szalma, esténként abba bújt
bele, és nagyon szerette hallgatni a szalma zizegését. A barna nyuszi a
kertben lakott, egy bokor alatt ásott lyukat magának, éjszakánként ott
aludt, és nagyon szerette a sötét kertet. A varjúfióka a nyárfán lakott
egy csinos varjúfészekben, és nagyon szerette a susogó lombokat.
A négy barát jobbnál jobb játékokat talált ki: a kutyus pamut-
gombolyagot hozott ki a nagyszobából, s a cicával labdázott, a nyu-
lacska versenyt ugrált a varjúfiókával. Esténként elbúcsúztak
egymástól, s ki-ki ment a helyére aludni.
- Valami új játékot kellene kitalálni - mondta egyik reggel a kutyus.
- De mit? - kérdezte a cica, a varjúfióka meg a nyuszi.
- Gondolkozzunk! - mondta a kutyus.
És akkor gondolkoztak. Egyszer csak a kutyus fölkiáltott:
- Kitaláltam! Játsszuk azt, hogy ma éjszakára helyet cserélünk!
- Ezt nem értjük! - mondták a többiek.
- Pedig egyszerű! - mondta a kutyus, és aztán elmagyarázta nekik,
hogyan kell helyet cserélni. Este így is történt. A kutyus a
varjúfészekbe ment, a cica a bokor alá a lyukba, a varjúfióka a fás-
kamrába, a szalma közé, a nyuszi meg be a nagyszobába, a kutyus
kosarába. Aztán leszállt az éjszaka. Föltámadt a szél, szitált az eső, és
a hold néha ki-kikukkantott a felhők közül.
A nyuszi nem tudott elaludni. Pattogott a tűz, lobbant a láng, a
nyuszi reszketett.
A kutyus nem tudott elaludni. Zúgtak a lombok, fütyült a szél, a
kutyus reszketett.
A cica nem tudott elaludni. Nedves volt a lyuk, az eső dobolt a
bokor levelein, a cica reszketett.
A varjúfióka nem tudott elaludni. Zizegett a szalma, a fáskamra
ajtaja nyikorgott a szélben, a varjúfióka reszketett.

234
 - „Nem ér a nevem!" - gondolták egyszerre mind a négyen. A hold
ismét kikukkantott a felhők közül... és mit látott?
A sötét udvaron összetalálkozott a barna kutyus, a fehér cica, a
szürke nyuszi és a pelyhes varjúfióka. Csak nézték egymást. Aztán a
kutyus megszólalt:
- Ez nem volt jó játék! Menjünk mindnyájan a helyünkre aludni,
aztán reggel, majd ha kisüt a nap, fogócskázunk!
És négyen négyfelé szaladtak, hogy ki-ki a helyére kerüljön.

Minden jó, hajó a vége.

Mindenütt jó, de legjobb otthon.

235
VARGA KATALIN: TÉLI LAKOMA

Tél lett. Vastag hótakaró borította a földet. Az erdei állatok éheztek

és fáztak.
Mit tett a kis sün? Tüzet rakott. Sütni való tököt vett elő. A tököt
felvágta, magvait kikaparta, húsát kis darabokra vágta. A tökdarabokat
megsütötte. A tökmagot megpörkölte.
Mit tett ezután a kis sün? Hócipőt húzott, bundát öltött, és a fejét
bekötötte kockás sáljával. Az illatozó sült tökdarabokat tálcára rakta,
és kiült odúja elé.
- Itt a finom, forró, méz-ízű eledel! - rikkantotta.
A vidám kínálgatásra odasereglettek az állatok: a róka, a farkas, a
vadkan és a két fia, a borz, az őz és a nyuszi.
A hangos sürgés-forgásra felébredt barlangjában medve Pál.
- Brumma, brumma! Mi lehet ez? - indult a lakomázok felé. Hű, de
megörült a jó ételnek! Hat darabot falt fel belőle. Mikor
vége lett a lakomának, örömében meghívta magához a kis sünt téli
vendégnek. A kis sün beköltözött medve Pálhoz. Pipázgattak, do-
minóztak, s hozzá pörkölt tökmagot rágtak.

Jótett helyébe jót várj!

236
OROSZ NÉPMESE : A VAJASPÁNKÓ

Élt egyszer egy öregember meg egy öregasszony. Kéri az ember az

asszonyt:
- Süss nekem, anyjuk, vajaspánkót.
- Ugyan miből sütnék? Egy csepp lisztünk sincsen.
- Eh, te anyjuk! Kapard le a kosár oldalát, seperd fel a magtárt:
hátha kerül így egy kis liszt.
Úgy is tett az öregasszony: lekaparta a kosár oldalát, felseperte a
magtárt s került is liszt két marékkal. A tésztába tejfelt kevert, pánkot
vágott belőle, kisütötte vajban s kitette a pánkot az ablakra hűlni.
Elunta magát a vajaspánkó, legurult a lócára, a lócáról a padlóra s a
padlón elgurult az ajtó felé. Átugrott a küszöbön a tornácra, a tornácról
a lépcsőre, a lépcsőről az udvarba, az udvarból túl a kapun - mindig
messzebb, mindig messzebb.
Gurult, gurult az úton s szembe jött vele egy nyúl.
- Megeszlek, te vajaspánkó!
Meg ne egyél, sandaszemű! Inkább hallgasd meg, milyen szépet
énekelek neked.
A nyúl hegyezni kezdte a fülét, s a vajaspánkó rákezdte az éneket:
Vajaspánkó a nevem,
elmondom eredetem:
magtárban sepertek,
kosárról kapartak,
tejfellel kevertek,
kemencén sütöttek,
ablakon hütöttek
Megszöktem az otthonomtól,
gazduramtól, asszonyomtól,
mért féljek, nyúl, tőled?
Megszököm előled!
S tovább gurult. Úgy eltűnt a nyúl szeme elől, mintha ott sem lett
volna.

237
 Begurult a vajaspánkó az ösvényen az erdőbe s találkozott az ordas
farkassal.
- Megeszlek, te vajaspánkó!
- Meg ne egyél, ordas farkas! Szépet énekelek neked.
- És fújni kezdte:
Vajaspánkó a nevem,
elmondom eredetem:
magtárban sepertek,
kosárról kapartak,

tejfellel kevertek,

kemencén sütöttek,

ablakon hütöttek.

Megszöktem az otthonomtól,
gazduramtól, asszonyomtól,
megszöktem a nyúltól.

Miért féljek, farkas tőled?

Mindjárt megszököm előled!

S tovább gurult a vajaspánkó. Úgy eltűnt a farkas szeme elől,

mintha ott sem lett volna.
Gurult, gurult az erdőben s szembe jött vele a medve. Csörtet, töri a
lombot, rontja a bokrot.
- Megeszlek, te vajaspánkó!
- Ugyan miért ennél meg, te tányértalpú?
S a vajaspánkó már rá is kezdett a mondókára. Miska
bá' pedig a fülét hegyezte.
Vajaspánkó a nevem,
elmondom eredetem;
magtárban sepertek,
kosárról kapartak,
tejfellel kevertek,
kemencén sütöttek,

238
 ablakon hűtőitek.
Megszöktem az otthonomtól,
gazduramtól asszonyomtól,
megszöktem a nyúltól s ordas farkas
úrtól. Miért félnék, medve, tőled?
Megszököm mindjárt előled!
S tovább gurult a vajaspánkó. Úgy eltűnt a medve szeme elől,
mintha ott sem lett volna.
Gurult, gurult a vajaspánkó s szembe jött vele a róka.
- Jó napot, vajaspánkó. Ej, milyen jóképű, milyen pirospozsgás
vagy!
De a vajaspánkó már rá is kezdte:
Vajaspánkó a nevem, elmondom
eredetem: magtárban sepertek, kosárról
kapartak, tejfellel kevertek, kemencén
sütöttek, ablakon hűtöttek Megszöktem az
otthonomtól gazduramtól asszonyomtól,
megszöktem a nyúltól, ordas farkas úrtól,
Mackó Miska úrtól miért féljek hát
tetőled? Megszököm könnyem előled!

- Felséges ének! - szólt a róka. - Csak az a baj, hogy megöre-

gedtem, kedvesem: rosszul hallok. Ülj csak ide az orrocskámra s fújd
el még egyszer.
Nagyon jól esett a vajaspánkónak, hogy így megdicsérték az énekét.
Felugrott a róka orrára s újrakezdte:
Vajaspánkó a nevem...
Abban a pillanatban a róka - hamm! - bekapta.

Szép a szava, de ördög a szíve.

239
ANGOL NÉPMESE: EGÉRKE PIROS SZEGÉLYES KÉK
KABÁTJA

Volt egyszer egy öregapó, annak volt egy fekete kutyája. Olyan
kicsi volt ez a kutya, hogy öregapó elnevezte Egérkének. Egérke
nagyon szeretett vadászni. Ha gazdájával kiment az erdőbe, folyton
szimatolt, nyüszített, egyre kisnyulat keresett.
Egy téli napon ismét kiment öregapóval az erdőbe. Egyszerre
valami nagyon érdekes szag csapta meg Egérke szimatoló orrocs-káját.
Izgatottan nyüszítve rohant a bokrok közé. Az egyik bokor alatt lyukat
látott meg s belebújt. Ez a lyuk egy alagút nyílása volt, s a csöpp
kutyus sietősen totyogott előre az alagútban. Hirtelen megtorpant. Egy
nyúl állt előtte, hosszú fülét, mulatságos orrát mozgatva. Egérke
éktelen ugatásba kezdett:
- Vau... vau!... - A nyúl meg csak nézte, s mozgatta fülét meg az
orrát.
- Miért nem szaladsz el? - kérdezte Egérke. - Hogyan fogjalak meg,
ha nem szaladsz előlem?
- Miért akarsz engem megfogni? - kérdezte a nyúl.
- Nem is tudom pontosan - mondta Egérke. - De úgy tudom, hogy a
nyulak el szoktak futni a kutyák elől. Nem félsz tőlem?
- Nem hiszem - mondta a nyúl. - Tudod, te olyan pici vagy, hogy
nem félek tőled, akármilyen hangosan ugatsz is! Különben is jobban
tennéd, ha abbahagynád ezt a csúf lármázást. Nézd meg inkább a
fiaimat, olyan aranyos kis jószágok!
Nyúlanyó az alagúton át a fészekbe vezette Egérkét, és megmutatta
neki az öt aranyos nyulacskáját.
- No, most már tudod a hozzánk vezető utat, gyere el máskor is -
mondta nyúlanyó Egérkének barátságosan.
Másnap reggel leesett az első hó. Öregapó azt mondta Egérkének,
félti őt a nagy hidegbe, ezért piros szegélyes kék kabátkát adott rá.
Egérkét szorította, csiklandozta a piros szegélyes kék kabátka, próbált
tőle szabadulni, de sehogy nem boldogult.

240
 Öregapó leült a kandallóhoz melegedni, Egérke meg fogta magát, és
piros szegélyes kék kabátkájában nagy mérgesen csaholva az erdó'be
vágtatott. Egyenest a nyúlcsalád fészkébe vezető alagút felé rohant.
- Ó, egek! - kiáltott nyúlanyó, mikor meglátta Egérkét. - milyen
csinos a korcsolyaruhád!
- Ez nem korcsolyaruha - vakkantott Egérke ez csak egy piros
szegélyes kék kabátka, ami szorít és csiklandoz. Kérlek, segítsd
leszedni rólam. Odaadnám takarónak a kisnyusziknak.
Nyúlanyó óvatosan leszedte Egérkéről a piros szegélyes kék
kabátkát, gyöngéden ráterítette az alvó nyuszikra, s fölsóhajtott:
- Nézd csak, milyen aranyosak! Es gyere el, Egérke, kérlek, gyere
el hozzánk máskor is!
Egérke hazaballagott, s mikor öregapó megkérdezte tőle, hogy hova
lett az új kabátkája, boldogan csaholta:
- Vau... vau...
De öregapó nem értette, mit csahol Egérke, és még most is azon
gondolkozik, ugyan hová tűnhetett a piros szegélyes kék kabátka.

Nem ijed meg a maga árnyékától.

Kétszer ad, ki gyorsan ad.

241
LETT NÉPMESE : AZ ÖT KISMACSKA

Elment egyszer öt kismacska az erdőre fát vágni.

Elindultak reggel, megpihentek délben, este odaértek - de akkor már
olyan sötét volt, hogy semmit sem láttak, sem fát, sem bokrot, de még
a bajuszukat sem.
- Ej, ej, korábban kellett volna indulnunk! - sóhajtozott az öt
kismacska.
Es üres kézzel baktattak haza.
Elindultak este, reggel megpihentek, délre hazaértek - akkorra meg
éppen szörnyen megéheztek. Fájuk persze nem volt, így ezután nem
tudtak ebédet főzni.
Mit tehettek mást? Megint csak kimentek az erdőre fát vágni.
Elindultak délben, este megpihentek, s mire a nap kisütött, reggelre
megérkeztek.
Bezzeg most már nem volt sötét! Most már látták a fákat, de a
bajuszukat is!
Gyorsan megnyalogatták a talpukat, és nekifogtak a kopácsolás-
nak.
Vágták, vágták, aprították, s mikor kimelegedtek, egymást fújo-
gatták.
Egyszer aztán nagyot néztek: észrevették, hogy nincs is baltájuk, s
úgy kínlódnak a fával...
Nosza, futottak haza mindjárt, vitték az erdőre az öt kicsi baltát,
kivágták maguknak az öt kicsi fát.
Mikor az is megvolt, mind az öten nagy vidáman fölemelték a
farkincájukat, úgy vitték a fát hazáig.
Otthon pedig lerakták a konyhában. Tüzet gyújtottak, és megfőzték
a kását.

Munka után ízes az étel.

242
BALÁZS ANNA: MI VOLT A TÉLAPÓ ZSEBÉBEN?

A nagy újévi sürgés-forgásban még Télapó sem vette észre, hogy

potyautas került zsebébe. Megrakta puttonyát, és temérdek CSCH
magjával elindult a sok-sok várakozó gyermekhez.
Megzörgette az ablakokat, bekopogott az ajtókon. A gyerekek pedig
boldogan énekeltek, szavaltak neki, csakhogy minél több ajándékot
kapjanak a kedves jó Télapótól.
A potyautas ott fülelt Télapó zsebében. Minden távozáskor óvatosan
kidugta a fejét. Körülnézett, és amikor biztos volt a dolgában,
igyekezett visszalopni egy kis édességet. A vidáman búcsúzkodó
gyerekek észre sem vették a ravasz tolvajt.
Egyszer aztán egy kis házban, ahol sok-sok gyerek volt, Ferkó, a
legkisebbik, nagyon megijedt. Lehet, hogy Télapó piros kucsmájától
vagy éppen a sűrű fehér szakállától... Nem tudni, de Ferkó ijedtében a
szoba sarkába bújt és ott szipogott. Télapó közben kiosztotta az
ajándékokat, és elindult kifelé. Ekkor kapott észhez Ferkó, hogyha
nem bújik elő a sarokból, akkor kimarad az ajándékozásból. Gyorsan
Télapó után iramodott. A tolvaj pedig, vesztére, éppen ekkor dugta ki a
fejét a zsebből, és elcsent egy tábla csokoládét.
-Tolvaj! kiáltotta Ferkó ijedten.
Télapó a zsebéhez kapott. Nyakon csípte a potyautast. Képzeljétek:
egy kis rókát... Ki is emelte onnan, a grabancánál fogva.
O, hogy szégyellte magát ravaszdi, amikor leleplezték. Egészen
belevörösödött. Azóta is vörös a bundája, és mindenki vörös rókának
nevezi.
Nem is mert többé Télapó zsebébe rejtőzni, mert ha ismét szégyen
érné, ugyan milyen színűre változna akkor a bundája...?

A nagy mohóság mindig bajjal jár.

243
BARTÓCZ ILONA : JÖN A MIKULÁS!

Azon a télen korán leesett a hó. A Nyuszi elgondolkozva ballagott

az erdőszélen, a kopasz bokrok mentén, és éppen arra gondolt, hogy
egy csöppet sem szereti a havat. A hó alól olyan nehéz kikaparni az
ennivalót, elbújni is alig-alig lehet, márpedig egy Nyuszi életében
gyakran előfordul, hogy rejtőzködnie kell. A hó világos volt, a Nyuszi
gondolatai meg sötétek. Egyszercsak zajt hallott, megállt, hegyezte a
két tapsifülét. Mi ez a zaj? Valami pattog... Beleszimatolt a levegőbe:
füstöt érzett. Egy kicsit félt a Nyuszi, de kíváncsisága legyőzte a
félelmet, s indult arrafelé, ahonnan a zajt hallotta. Egy vén tölgyfa alá
ért. A tölgyfa alatt Barna Mackó szorgoskodott, tüzet rakott éppen,
pattogtak a tűre rakott száraz gallyak, vékony kis füstcsík szállt a
magasba.
- Jó napot, Barna Mackó! - köszönt a Nyuszi. - Látom, tüzet raksz.
Minek az a tűz?
- Jó napot, Nyuszi! Hogy minek a tűz? Ma este jön a Mikulás,
remélem, ajándékot is hoz majd. Lehet, hogy fázni fog a lába, gon-
doltam, hadd melegítse meg a tűznél... És ha már ég a tűz, főzök neki
egy kis levest. Mondd csak, nem adnál a Mikulás-levesbe egy-két
káposzta levélkét?
- Szíves örömest - mondta a Nyuszi -, hazaszaladok érte! Ugrott a
Nyuszi, futott a káposztalevelekért. Mire visszatért a
tölgyfa alá, fényesen égett a tűz; és Barna Mackó mellett Mókus
ugrándozott.
- Én makkocskát hoztam a Mikulás-levesbe! - kiáltotta, mikor
meglátta Nyuszit. - Nagyon finom lesz ez a leves!
- Magam is úgy gondolom - mondta a Nyuszi, és beledobta a
káposztaleveleket a csuporba, melyet Barna Mackó a tűz fölé
akasztott.
- Szóljunk az Őzikének is! Mókus, ugrándozz el Őzikéért! Mókus
fürgén pattant, ugrott egyik ágról a másikra, s
hamarosan visszatért Őzikével.

244
 - Illatos füvecskét hoztam a Mikulás-levesbe! - mondta őzike. - A
Kisróka még nincs itt?
- A Kisróka semmit sem tud hozni a Mikulás-leveshez - mondta
Nyuszi. - Ne is hívjuk ide!
- De bizony idehívjuk! - mordult föl Barna Mackó. - Idehívunk
mindenkit az erdőből is, a mezőről is, akár tud hozni valamit a
Mikulás-levesbe, akár nem! Meghívjuk Kisrókát, Mezei Egeret,
Kisfarkast, Kismadarat; bízd csak rám, Nyuszi, tudom én, hogy a
Mikulás még a meleg levesnél is jobban szereti, ha együtt várunk rá itt
a tűz körül!
Nyuszi megbillentette a bal fülét:
- Ahogy akarod, Barna Mackó! Te raktad a tüzet, te kavarod a
levest, te hívd meg a vendégeket is.
Az erdei apróságok hamarosan mind megérkeztek. Egérke búzát
hozott a Mikulás-levesbe, Kismadár fenyőmagot, Kisróka és Kisfarkas
meg sok-sok száraz gallyat gyűjtött, hogy minél fényesebben égjen a
tűz.
És a fényes tűz körül ülve akkor este együtt várták a Mikulást.

Amit örömmel cselekszünk, nem esik

nehezünkre.
Dagad a szívük a boldogságtól.

245
FÉSŰS ÉVA: JÁTÉKORSZÁG KIS MACKÓJA

Hallották-e már csilingelni Télapó száncsengőjét, gyerekek? Édes,

ezüstös hangja úgy muzsikál a téli erdőkön át, hogy mosolyognak
álmukban a mókusok. Szalad a csodálatos szán, tele mindenféle jóval.
Télapó nagyokat pattint az ostorával, és fürgén iramodnak a karcsú
lábú rénszarvasok. Micsoda öröm lesz ott, ahová betérnek!
Egy nyuszi felugrott a behavazott réten, két lábra állt, úgy fülelt a
csengőszóra. Szerette volna meglesni, mit visz Télapó a puttonyában.
A szánkó azonban oly sebesen siklott, hogy a szegény füles csak egy
fényes csíkot látott elsuhanni.
Lekonyult füllel indult hazafelé, amikor hirtelen furcsa dör-mögésre
lett figyelmes. Nini, hát ez meg micsoda?...
A szánkónyomban egy kis kövér, sárga bundás játékmackó
üldögélt, kék szalagcsokorral a nyakán. Látszott rajta, hogy nemrég
került ki Játékországból.
- Hát te honnan pottyantál ide? - kérdezte a nyulacska.
A mackó előbb óvatosan körülnézett, aztán halkan suttogta:
- Megszöktem a Télapó puttonyából!
- Ne mondd! - hegyezte fülét a nyuszi és ugyan miért? A
kismackónak legörbült a szája:
- Mert én nem akarok a gyerekek kezébe kerülni! - mondta félig
sírósan, félig duzzogva. - Nézd, milyen selymes a bundácskám!
Bársonnyal bélelt a fülecském! Maszatos kezükkel bepiszkítanak!
- Hm - csóválta fejét a nyuszi -, és most mi lesz?
- Azt még nem tudom - sóhajtott a mackó -, de inkább elmegyek
világgá!
- Nono, ahhoz egy kicsit hideg van!... Talán az erdei rokonaid
befogadnának?
- Milyen okos nyúl vagy! - derült fel a mackó. - Kérlek szépen,
vezess el hozzájuk!
A réti füles látta, hogy jól nevelt mackóval van dolga, felvette hát a
hátára, és úgy indult vele a medvebarlang felé. De akkorra már az
egész erdőszéle tele volt csodálkozó őzekkel, nyulakkal, rókákkal,
Cinke anyó pedig izgatottan hívogatta a gyerekeit:

246
 -Nini nézd, kicsikém! Nini nézd, kicsikém!
Nagy csippegetés, makogás kísérte át az erdőn a váratlan vendéget.
Lármájukra haragosan ébredt fel a medve. Ki látott már ilyet, hogy
megzavarják a téli álmát?
Az álmos bocsok is előbújtak, s ugyancsak nagyot néztek, amikor
megtudták, mit történt.
A játékmackó leugrott a nyuszi hátáról, és meghajtotta magát:
Bocsánatot kérek a zavarásért! Dörmike vagyok, Játékországból!
- Úgy! - morgott az öreg medve aztán tudsz-e valamit?
- Nagyon szépen dörmögök!
- Hohó, nem elég ám édes-mázos jó napot kívánni! Rendes medve
maga keresi meg a málnát és a mézet!
- Azt én még nem próbáltam - szeppent meg Dörmike.
- Hát fára mászni tudsz-e? Hadd lám a körmödet!
- Selyemcérna varrta, akárcsak az orromat!
No, lett erre hahotázás! Selyemköröm, selyemorr! Miféle medve az
ilyen?... Dörmikének nem jött ki hang a torkán. Fekete gombszeme
elhomályosult, tányértalpacskái fáztak.
- Befagyott a dör-
mögője! - zajongtak a
vásott bocsok, és el-
kezdték hógolyóval
dobálni.
A szajkó csúfon-
dárosan kiabált, a nyuszik
szétszaladtak. Szegény
kismackó pedig futni
kezdett a hasig érő hóban,
csak el innen, minél
messzebbre!
Ott állt meg. ahol már
nem érték utol a puffanó
hólabdák. Átázott a bundácskája, nedves lett az orrocskája,
bársonytenyerével könnyeit maszatolta. Elhalkult a madárpittyegés. az
erdőre leszállt a téli este. Dörmike eltévedt... Hiába nevezték
Játékország legszebb mackójának, itt nagy volt a hó, és ő olyan
picike... Sírdogálva kereste Télapó szánkónyomát, amikor hirtelen egy

247
házat pillantott meg. Ablakából fény derengett. Dörmike összeszedte
utolsó erejét, és felkapaszkodott. Az ablaktábla kissé nyitva volt, a
párkányon egy pár cipőcske állt.
Ejnye, éppen jó lesz beletelepedni és szundítani egyet! Biztosan
meleg is!... Óvatosan belemászott, de akkorát talált sóhajtani, hogy
megzörrent tőle az ablaküveg.
- Pannika, nézd csak! - kiáltott valaki mackót hozott a Télapó!
Boldog kacagás csendült, és Dörmike cipőstül beemelték a szobába.
Az ágyban egy sápadt kislány nevetett, és feléje tárta a karját:
- Sárga mackó! Jaj, de szép! Örömömben már meg is gyógyultam!
- Brumm! - rémült meg Dörmike -, mégis gyerekkézbe kerültem!
Azzal ijedtében bukfencet vetett, de a két kis kéz utánanyúlt és
cirógatni kezdte:
- Szegényke, hogy átáztál a hosszú úton! De ne félj, majd
megszárítalak!
- Brumm, brumm... - mondta szelídebben a mackó, mert ekkor
vette észre, hogy a kislány szeme örömtől ragyog. Erre aztán úgy
kihúzta magát, hogy feszült rajta a sárga bunda.
- Lám, mégiscsak vagyok olyan legény, mint az erdei bocsok!
És dirmegett-dörmögött, előre-hátra hajlongott, apró gombszeme
vidáman tükrözte vissza a nagy örömet, amit ő okozott.,. Mire Télapó
szánkója hazafelé csilingelt az alvó erdők felett, egészen átmelegedett
a szívecskéje.

Minden jó, ha a vége jó.

248
KOZSÁR ZSUZSANNA: TÉLAPÓ KIS BARÁTAI

Télapónak igen sok dolga volt mostanában. Hogyisne, mikor

nemsokára el kell indulnia, hogy szétosztogassa az ajándékcsomagokat
a gyerekek között. Asztalán ott hányódott a sok gyümölcs és édesség,
már csak a csomagolás volt hátra, aztán a téli zsákocs-kákat el kell
juttatni a mikulásváró gyerekekhez. Igen ám, a csomagolás! Ezt a
munkát Télapó sosem kedvelte. Most is sóhajtozva fogott hozzá.
„Sajnos az embernek azt is meg kell csinálnia, amit nem szeret" -
gondolta szomorkásán, és a szemüvege után nyúlt.
A szemüveg azonban nem volt az asztalon. Es hiába keresgélte
Télapó mindenütt, nem volt az ágyon se, a széken se, a komódon se.
De még a konyhában is feleslegesen forgatott fel mindent a jó öreg, a
becses szemüveg nem került elő.
„Nélküle nem tudok csomagolni - gondolta kétségbeesetten Télapó.
- A gyerekek várnak, és nagyon csalódottak lesznek, ha üres marad a
csizmájuk Mikulás napján."
Éppen az asztal mellett szomorkodott, mikor megérkeztek kis
barátai, a cinkék és a mókusok.
- Mi baj van. Télapó? - kérdezték kedvesen, mikor látták, hogy az
öreg ajándékosztó nincs jókedvében.
- Elveszett a szemüvegem - panaszkodott Télapó. - Nem tudom
becsomagolni a gyerekeknek szánt nyalánkságokat. Pedig nemsokára
indulnom kellene, hogy mindenhová időben odaérjek.
- Segítünk - mondták az állatkák. - Ez a legkedvesebb. Te se zárod
be előttünk az ajtót soha, mikor egy kis melegre vágyunk.
A mókusok meg a cinkék nekifogtak, és egykettőre zsákokba rakták
a sok finomságot. A teli zsákocskákat szépen bepakolták Télapó
szánkójába. Már csak a rénszarvasokat kellett a szán elé fogni.
- Elkísérünk, Télapó - csivitelték a cinkék. - Segítünk szétosz-
togatni ezt a temérdek csomagot.
- Mi is megyünk - ugrottak azonnal a mókusok.

249
 Télapó melegséget érzett a szíve körül. Milyen remek kis barátai
vannak!
Mind fölültek a szánra, és vidám beszélgetéssel töltötték az utazás
perceit. Egy-egy ablakba rakott kiscsizmánál megálltak, és hol egy
mókus szökkent, hol egy cinke röppent oda az ajándékcsomaggal.
Aztán elfogyott az osztogatnivaló.
- Ilyen hamar még sosem végeztem Mikulás napján! - dörmögte
Télapó nagy megelégedéssel. - Gyertek mind hozzám, kaptok egy
csésze finom forró teát, és csapunk egy kis lakomát is.
Az állatkák örültek a kedves meghívásnak.
- Ezentúl mindig segítünk neked, Télapó - mondta egy mókus
komolyan, a többiek nevében is. - Neked csak a rénszarvasokat kell
hajtanod, a csomagokat meg nyugodtan bízd ránk.
- Ez eddig az én munkám volt - tiltakozott Télapó. A gyerekek
elvárják...
- A gyerekek megértik - vitatkozott egy cinke. - Fáradt vagy már.

250
 - Ami neked nehéz munka, nekünk csak szórakozás - szólt egy
másik mókus. - Ne fossz meg tőle, kérlek.
- Hát, ha olyan nagyon akarjátok... - Télapó beadta a derekát.
Késő este volt már, mikor az állatkák elköszöntek és hazaindultak.
Télapó is lefekvéshez készülődött. Alvás előtt még egy kicsit olvasni
szeretett volna. A könyvéért nyúlt az éjjeliszekrényre, de valami más
akadt a kezébe. A sokat keresgélt, meg nem talált szemüveg. Most már
Télapó is emlékezett. Hisz előző nap éppen meghívókat írt kis
barátainak, a mókusoknak és cinkéknek, egy kis Mikulás-napi
ünnepséget tervezett hétvégére. Aztán az egész kiment a fejéből. A
szemüveg mindvégig ott hevert az éjjeliszekrényen a félkész meghívók
mellett. „Én meg mindenütt megnéztem, csak itt nem - gondolta
Télapó. - Hiába, öregszem. Még szerencse, hogy akadt segítségem.
Minden jól sikerült."
Azzal fogta a meghívókat, és berakta a fiókba. Ez éven már
lakomáztak kis barátai, nincs szüksége a meghívókra, de jól jönnek
még jövőre. Ha addig el nem felejti, hogy a fiókban vannak. Mert az is
megeshet.
Erre a gondolatra Télapó elmosolyodott, aztán eloltotta a kislámpát,
és nyugovóra tért, merthogy igencsak elálmosodott.

Igaz szeretet nem érzi a munkát.

Közös munka, sok siker.

251
CSUKCS NÉPMESE : A NAPLOPÓ MEDVE

Egyszer a vadász, amint az erdőn ballagott, találkozott a bar-

namedvével.
- Adj' isten, medve! - köszönt rá.
- Adj' isten, vadász! - válaszolt a medve. - Mi hír a nagyvilágban?
- Semmi - mondta a vadász. - Hát te mit tudsz?
- En csak annyit, hogy holnap elbújok aludni. Hiszen nemsokára
leesik az első hó.
- Elbújsz aludni? Es mikor bújsz elő? - kérdezte a vadász.
- Tavasszal, mikor elolvad a hó - mondta a medve.
- Ejnye, te világ lustája! - csóválta fejét a vadász. - Míg más
birkózik a téllel, te csak alszol?
- Bizony alszom! - bólogatott a medve. - Még a szememet se
nyitom ki.
A vadász megharagudott, és így szólt:
- Hallod-e, te lusta! Tudod-e, mi mindent csinálok én télen?
Szánkót javítok, prémre vadászom, a jég alatt halászom! Reggeltől
estig dolgozom, és csak éjszaka pihenek. Te még nappal is alszol? No
hiszen!
És magára hagyta a medvét.
De bezzeg nem segített a szidás! A medve azóta is átalussza a telet.
Elbújik a barlangjában, és elő se jön tavaszig.

Délig alvó tejfelnyaló!

252
VARGA SAROLTA: TÉL KIRÁLY ÉS SZÉL KIRÁLY
BARÁTSÁGA

Tél királyhoz egyszer látogatóba sietett Szél király:

- Hallottam, hogy megérkeztél, gondoltam tiszteletemet teszem
nálad.
- igen, örülök, hogy palotámba fújtad magad. Megkínállak finom,
csöpögős jégcsappal!
- Nem fogadhatom el, mert berekedek, és nem tudok nagy
hangerővel száguldani! - hárította el a kínálást Szél király.
- Volna egy kérésem, Szél király: elaludtak a hófelhők, a gyerekek
pedig folyton azt sóhajtozzak, csak esne már a hó!
- Fölébresztem én azokat a felhőket, hogy dolgozzanak! - ígérte
Szél király. Elszáguldott, és nagy erővel megcibálta a hófelhők
takaróit:
- Ébredjetek! Tekerjétek a hóhullajtó hengert!
- Fölébredtek a felhők, és olyan nagy sebességgel tekerték meg a
hópotyogtató hengert, hogy az emberek azon tanakodtak mikor áll el a
hóesés. Egész télen esni fog?

253
 Örültek a gyerekek a szép, fehér hónak. Lett hógolyózás, szánkózás,
hóembert is formáltak. Tél király elégedetten mosolygott. Csak akkor
lett zordabb a hangulata, amikor látta, hogy olyan sok hó esett, hogy
mindent betakart. Messze tekintgetett a mezőkre, hegyekre, erdőkre,
alig lehetett látni a fákat. Hol vannak a nyuszik? Nem ugrálnak a fák
között, biztosan betemette a hó az otthonukat.
Ugy is volt, nyúl mama és nyúl papa hiába nyomkodták odújuk
ajtaját, bizony nem tudták azt kinyitni a nagy hó miatt. Napok óta nem
tudtak kimenni az erdőbe ennivalót keresni. A kisnyuszik sírdogáltak:
- Mama, éhesek vagyunk!
A gondos Tél király látta a bajt, és elküldte barátját, Szél királyt,
hogy szabadítsa ki a nyúl családot. Szél király nagy erővel fújta is a
havat. Vele volt fia, Szellő is, tanulni. Hamarosan rátaláltak a nyuszik
odújára. A sok havat elfújta a Szél, a nyuszik boldogan ugrándoztak,
futkostak az erdőben. Megjelent Süni, a szomszéd néni, és hívta őket:
- Gyertek, kedveskéim hozzám ebédelni, a falevél házikómba! -A
kisnyuszik és szüleik elfogadták a meghívást, és finomakat ettek: téli
almát, sárgarépát, burgonyát. Ügyes a Süni néni, mert sok minden van
az éléskamrájában!
Látta mindezt Tél király, öröm melegítette szívét. Még a kíváncsi
Nap is kidugta sugarát, de rászólt Tél király:
- Gyorsan bújj vissza a házadba, mert elolvasztod a hóembereket,
amelyeket a gyerekek készítettek!
Hogy milyen sok dolga, gondja van Tél királynak! Vigyázni kell a
rendre. Ha tél van, legyen tél! A huncut Nap még becsempészné a
tavaszt idő előtt! Azt már nem!
Beesteledett, Tél király is álmos lett, úgy mint a gyerekek. A kis
nyuszikra gondolt: vajon már alszanak? Köntösébe burkolózott és
hamarosan elaludt. Szép álmokat, Tél király!

Egymást segíteni: a természet parancsa.

Szorgalmas hörcsögnek nem árt meg a tél.

254
VÉGH GYÖRGY: MÓKA MIKI MACKÓJA

Tudnotok kell, hogy Móka Mikinek sok játéka van, de a legjobban

talán mégis Maci Lacit szereti. Amíg kicsi volt, nem is tudta jól
kimondani a nevét, csak így becézte, selypegve: „Maszi Laszi".
Nővérkéi szerint azonban inkább a Mackó Lackó név illik rá. Ez
persze nagyon felnőttesen hangzó név, ezzel az erővel hívhatnánk akár
Mackó, sőt Medve Lászlónak is, azonban ilyen névvel százezer felnőtt
szaladgál a nagyvilágban. Ezért jobb, ha így emlegetjük mi is: Maci
Laci. (Maci Laci persze nem azonos az erdőben élő Maci Lacival, csak
a névrokona. Mert az erdei Maci Laci igazi kis medvebocs, Móka Miki
Maci Laci pedig játék mackó.)
Móka Miki Maci Lacijának a szőre barna, talpa sárga, és két fekete
gombszeme van, a nyakában pedig égszínkék szalag. (Jól figyeljétek
meg ezt a leírást, mert az erdei másik Maci Laci egészen másként
öltözik ám!)
Móka Mikulásné született Szomorú Borbála a múlt hét előtti kedden
elvitte kisfiát, Móka Mikit a nagyvásárcsarnokba. Vettek csirkét és
salátát, tejfölt, cseresznyét is egy kosárral. Már indultak volna haza,
amikor Móka Miki észrevett egy kis üveg akácmézet.
- Édesanya - rángatta meg Móka Mikulásné született Szomorú
Borbála kezét -, szereted te Maci Lacit?
- Hát persze hogy szeretem! - cirógatta meg édesanyja Móka Miki
fejét.
- Akkor vegyél neki egy kis akácmézet!
- Ne mondd! - mosolyodott el édesanyja. - Nem is tudtam, hogy a te
Maci Lacid is szereti a mézet!
- De mennyire! Akárcsak igazi testvérei az erdőben! Csak addig
nem merte neked megmondani!
Móka Mikulásné született Szomorú Borbála vett hát egy kisüveg
pergetett akácmézet a nagy medvék kis öccsének.
Néhány nap múlva Móka Mikulásné született Szomorú Borbála
megkérdezte Móka Mikit:
- Aztán mondd csak, Mikikém, eszik-e Maci Laci a mézből?

255
 - Hogy eszik-e? - sóhajtott Móka Miki. - De mennyit, ó, de
mennyit! Képzeld, anyu, ma reggelre mindent felfalt a kis medve!
Pedig tegnap este még egyujjnyi mézet hagyott benne az üvegben, és
komolyan mondom neked, anyu, hogy az éjjel ki se nyitottam, belé se
nyúltam, mint máskor!
Képzeljétek, egyes családokban ilyen furcsa mackók élnek; nem
átallják elnyalni gazdájuk elől titkon az akácmézet!
Vagy talán nem is Maci Laci volt, hanem Móka Miki vagy netán
Móka Sári?
Móka Mikulásné született Szomorú Borbála nem is készített attól
fogva estére akácmézet a kék pántlikás Maci Lacinak, de szívesen
kente meg vastagon mézzel Móka Miki és Móka Sári vajas kenyerét,
ha tízóraira vagy uzsonnára kértek belőle.

Olyan finom, hogy hét nyelven beszél.

256
VARGA KATALIN: A BARNA MACKÓ KUCKÓJA

A barna mackó sok, erős fából kuckót rakott, mert látta, nemsokára
jön a tél.
Arra jött a kékcinke.
- Kié ez az erős kuckó? Méz Ároné, a mackóé? Jó
lenne itt lakni nekem is!
- Tessék! Tessék! - tessékelte be a barna mackó.
Most már ketten voltak.
Arra sétált az őzike.
- Nini! Kuckó! Erős! Barna! Ki lakik itt?
- A barna mackó és én, a kékcinke - felelte a cinke.
- Bár itt laknék én is - bőgött az őzike -, nemsokára jön a tél, és én
félek tőle4
- Tessék! - tessékelte be a barna mackó. Jött a
kis borz.
- Barna kuckó, erős kuckó! Ki lakik itt?
- A barna mackó, a kékcinke és én - felelte az őzike.
- Jó lenne itt laknom nekem is! - kiáltott a kis borz.
- Tessék! - terelte be őt is a barna mackó.
Nemsokára arra futott két rémült béka.
- Brekeke! Brekeke! Itt a tél! Jaj nekünk!
- Ne sírjatok! - kiáltott a kis borz. - Itt a kuckó! Bújjatok be!
Bebújtak.
Jött a cincér, a kabóca, a tarka fácán. Jött a kis sün és a mezei
pocok. Jött a mókus és a nyúl. Utoljára érkezett Rőt Elek, a róka. A
barna mackó őket is betessékelte a kuckóba. Jókor, mert már követte
őket a tél. A barna mackó a kuckót be is zárta.
S ekkor érkezett a farkas. Üvöltözött, kiáltozott:
- Méz Áron! Te kócos állat! Miért zártál ki ebből a jó erős kuc-
kóból? Én is itt akarok telelni.
- A kuckó már tele van - felelte a barna mackó.
- Elférek a sarokban - üvöltötte a farkas.
- Ott a borz, a kis sün és a nyúl lakik.
- Elférek az ajtó előtt.

257
 - Ott Rőt Elek, a róka van.
- Elférek az asztal alatt.
- Ott a fácán ült le az őzikével.
- Elférek az ágy alatt.
- Ott a kékcinke, a mezei pocok lakik és a két béka.
- Elférek talán a falon is - felelte a farkas, mert már erősen fázott.
- Ott a cincér és a kabóca ül.
- Barna mackó! Jó Méz Áron! Barátom! - sorolta a fázó farkas. -
Egy kis rést kérnék!
- Nem! Nem! - rázta fejét a barna mackó. - Farkasnak nem raktam
kuckót. A kis állatok rám bízták életüket, és félnek a farkas-
körmöktől. En őrzöm téli álmukat, Őrzöm békéjüket. Keress más
kuckót!
Futott, futott a farkas a néma utakon, a zúzmarás fák között, ám
kuckót nem talált. Sokan látták a barna mackó kuckója előtt üvöltözni.
A kuckó néma volt. A kis állatoknak nem kellett félniük a farkastól.
Erős, okos állat, a jó barna mackó óvta életüket.

Sok jó kis helyen is elfér.

Ki szükségben barát, az valóban barát.

258
A KIS FA ÉS A NYULAK

A nap csak néhány órát

sütött. Estefelé hideg északi
szél kezdett fújni, sötét,
csillagtalan éjszaka lett. Az
állatok elbújtak, csak az
éhesek kóboroltak az éjsza-
kában.
A kis fa magányosan állt
az erdő szélén. A hó az alsó
ágait betemette. Ahogy ott
állt magányosan, egyedül, a
nyárra gondolt, amikor
madár-daltól volt hangos az
erdő. Őzek, mókusok ját-
szottak a tisztáson. Akkor
zöld volt minden, most
csupaszok a fák, az avart hó
borítja. Nagyon egyedül
érezte magát. „Bárcsak
lennének barátaim!" -
sóhajtotta.
Hirtelen egy árnyékot vett
észre a közeli bozótban. Egy
kis nyulacska volt. Éhesen, dideregve húzta össze magát a bokor alján.
Meglátta a kis fát, és gondolatban már ropogtatta is gyenge ágait.
Odafutott, de amint felágaskodott, beszakadt alatta a hó. Egy odú volt
ott, amelyben ellakhatott. Elszaladt, megkereste a pajtását, és attól
kezdve a kisfa nem érezte magát egyedül, mert a két nyúl előtte
játszott, futkározott vidáman.

A bú sem tart örökké.

A jó barát többet ér az aranynál.

259
GORJAN PETREVSZKI: A SZOMORÚ MUZSIKUS

Egy téli reggelen eszébe jutottak a tücsöknek a szép, napos hetek.

Eló'kereste hegedűjét. Meghúzta a húrokat, kézbe vette a vonót és
rázendített... azaz csak rázendített volna, mert hát mit ér a muzsika, ha
nincs, aki hallgassa. A dal sem ér semmit, ha nincs, aki örüljön neki.
Ezért minden gondolkodás nélkül kilépett a házából. Volt mit látnia!
Mindent hó borított, és a táj felett jeges csönd honolt. Hideg szél
ráncigálta a kabátját.
- Menj haza, híres muzsikus! Még korán van - mondta neki a patak.
- Nem bírom már elviselni a csendet, muzsikálnom kell! - felelt a
tücsök a hidegtől vacogva.
- Most még nem lehet. Mindennek megvan a maga ideje.
- Megszakad a szívem, ha nem hegedülhetek!
- Várd meg a tavaszt! - próbált a lelkére beszélni a patak.
- Éppen a muzsikámmal szeretném idecsalogatni...
- De nem fog meghallani! Még nagyon messze van... - suttogta
szomorúan a patak.
A tücsök azonban mégis hegedülni próbált. Az ujjai azonban
megdermedtek a hidegtől, és nem mozogtak olyan fürgén, mint
nyáron. A húroknak sem kedvezett a zimankó, s az egyik pillanat-ban
elpattantak. Újra csönd lett... A híres muzsikus, teljesen átfagyva,
kénytelen volt visszatérni a házába. Hogy mi lett ennek a
kiruccanásnak a vége? Kiadós megfázás. Köhögött, tüsszögött.
Szerencsére szorgalmas szomszédja, a hangya, megszánta és teát főzött
neki. Meg kell gyógyulnia, mire sor kerülhet a nagy tavaszi és nyári
hangversenyekre.
Amikor a hangya nem látta, kicsordult egy-egy könnycsepp a
szeméből. Jó, öreg hegedűjének elpattant húrjait siratta.

Mindennek megvan a maga ideje.

Eltörött a mécses.

260
ÚJHELYI ÉVA FORDÍTÁSA: A KIS GIRBE-GÖRBE FENYŐ

A törpék mind kivágták a karácsonyfákat az erdőben. Csak egyetlen

magányos fenyő álldogált a tisztáson. Túlságosan girbegörbe volt, és a
teteje is letört. Nem volt karácsonyfának való.
Éjjel egy angyal repült át az erdőn. Hallotta, hogy a kis fenyő
keservesen sír.
- Miért sírsz? - kérdezte.
- Mert én senkinek sem kellek - szólt a fenyő szomorúan.
Az angyal gyorsan kitépett néhány szálat aranyhajából és mintha
csillámdíszek lettek volna, a kis fenyő köré tekerte. Azután kivette
sapkájából a legnagyobb csillagot és rátette a fenyőre, oda, ahonnan a
teteje letörött.
Két feketerigó is meghallotta a fenyő sírását és egy bokorról piros
bogyókat hoztak, hogy feldíszítsék az ágakat.
Egy szentjánosbogár is hallotta a sírást. Sok apró lámpást hozott és
felakasztotta őket a fára. A kis fenyő most fénybe borult és nagyon,
nagyon boldog volt.
Néhány nappal később gyere- ____________________________
kek jártak az erdőben és meglátták
a gyönyörű fát.
- Nézzétek, milyen szép kará-
csonyfa! kiáltották. Sokkal szebb,
mint az otthoni.
Csak azt nem tudták, hogy az
aranycsillámok igazi angyalhaj-
szálak voltak!

Sír mint a sebes eső.

Borúra derű.

261
ARANY LÁSZLÓ: A KISMALAC ÉS A FARKASOK

Volt a világon egy kismalac, annak volt egy kis háza egy nagy
rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint ebben a kis házban főzögetett
magának, odamegy egy nagy ordas farkas, beszól az ajtón:
- Eressz be, kedves malackám, nagyon hideg van idekint, fázom.
- Nem eresztelek biz én, mert megeszel.
- Ereszd be hát legalább az egyik hátulsó lábam.
A kismalac beeresztette az egyik hátulsó lábát. Hanem alattomban
odatett egy nagy fazék vizet a tűzre. Kicsi idő múlva megint megszólal
a farkas:
- Ugyan, kedves kismalackám, ereszd be a másik hátulsó lábam is.
A malac beeresztette azt is. De a farkas azzal sem érte be, hanem
egy kis idő múlva megint beszólott:
- Kedves kismalackám, ereszd be a két első lábam is.
A kismalac beeresztette a két első lábát is; de a farkasnak az se volt
elég, megint megszólalt:
Édes-kedves kismalackám, eressz be már egészen, majd meglásd,
egy ujjal se nyúlok hozzád.
Erre a kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a
farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen be. Azzal beeresztette.
A farkas csakugyan a zsákba farolt be.
A kismalac se volt rest, hirtelen bekötötte a zsák száját, lekapta a
tűzről a nagy fazék forró vizet, leforrázta vele a farkast, aztán hirtelen
felmászott egy nagy fára. A farkas egy darabig ordított, mert a forró
víz úgy levitte a szőrét, hogy egy szál se maradt rajta. Azután pedig
hányta-vetette magát, míg utoljára kioldozott a zsák szája. Kibújt
belőle, szaladt egyenesen segítséget hozni. Vissza is jött nemsokára
vagy tizedmagával. Elkezdték keresni a kismalacot. Addig-addig
keresték, míg valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején. Odamentek
a fa alá, elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek. Mi módon
fogják meg a kismalacot? Mert egyik se tudott a fára felmászni.
Nemsokára azután elhatározták, hogy egymás hátára állnak
mindnyájan, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás

262
hátára mászni. A kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni. így
hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlenegy hibádzott. Az az
egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac hirtelen elkiáltotta
magát:
- Forró vizet a kopasznak.
A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól; a sok farkas mind le-
potyogott; kinek a lába, kinek a nyaka tört ki, a kopasz meg úgy
elszaladt, hogy sose látták többet.
A kismalac szépen leszállott a fáról, hazament, többet felé se mertek
menni a háza tájékának a farkasok.

Segíts magadon, az Isten is megsegít!

Többet ésszel, mint erővel!
Ésszel él az ember.
Aki másnak vermet ás, maga esik bele

263
BALÁZS ANNA: KI LAKIK ODABENN?

Az óriás tölgyfa ágán lógott egy ütött-kopott köpeny. Eső verte, hó

lepte, szél cibálta, de egyikük sem birkózhatott meg vele. A köpenynek
volt egy nagyzsebe. Amikor a cinege rábukkant a zord télben is
melegnek ígérkező zsebre, nagyon megörült neki. Nyomban be is
költözött. Alighogy elkészült, kopogtattak:
- Ki lakik odabenn a jó melegben?
A cinke előbb kissé megszeppent, de aztán bátran válaszolt:
- En, a cinegemadár. Ha tudsz madárnyelven szólni, beengedlek.
- Pik-pak, pik-pak, az erdő ácsa vagyok!
A cinege ajtót nyitott. Esténként mesélgettek egymásnak, és
szemezgettek a napraforgómagból, amelyet a zsebben találtak.
- Ki lakik odabenn? - kopogtattak újból.
- A bátor cinege és az erdő ácsa.
Ha tudsz madárnyelven, téged is beengedünk.
- Csirip-csirip - szólt dideregve a veréb. - Fázom és éhezem. Őt is
beengedték, megetették, melengették. Nem is bánták meg,
mert tőle értesülhettek a környék legfrissebb híreiről.
Közben tudomást szerzett a jó meleg lakról a macska. Elhatározta,
hogy lépre csalja és fölfalja mindhármukat.
- Ki lakik odabenn? - kérdezte.
- A bátor cinege, az erdő ácsa meg a mindentudó veréb. Ha tudsz
madárnyelven, téged is beengedünk.
- Csivit-csivit, egy árva kis fecske vagyok. Nyissatok ajtót! -
próbálta a macska utánozni a fecskét. A kismadarak egymásra néztek,
némán összebújtak - és nem nyitottak ajtót, mert felismerték nyávogó
hangjáról a macskát.

Sok jó kis helyen is elfér.

Pórul járt.

264
MIHAIL PLAJCKOVSZKIJ: A LEGÉRDEKESEBB SZÓ

A kengurumama minden este búnak eresztette a fejét. De hát miért

búslakodott? Azért, mert ilyenkor fektette le kisfiát, Cekkert, s a kicsit
ringatni kellett, ringatni véget nem érően.
A kis kenguru már megszokta, hogy esténként ringatják. Másképp
nem is aludt el. És ha a mamája csak egy pillanatra is magára hagyta,
olyan bőgést, kiabálást csapott, hogy azt csak füldugóval lehetett
elviselni.
A kengurumama elhívta az orvost - Krisztofort, a tarajos sünt.
Meghallgatta a doktor, mi a panasz, azután megcsóválta a fejét.
Hát ezen bizony nem segít semmilyen injekció. Ennek a
betegségnek egyetlen orvossága van...
- Kanalas orvosság? - kérdezte kengurumama.
- Nem.
- Tabletta?
- Nem.
- Borogatás?
- Ugyan, dehogy! A betegen nem segít sem a kanalas orvosság, sem
a tabletta, és a borogatás sem. De azért nem kell elkeseredni. Már
többször is találkoztam ilyen esettel. Mindannyian meggyógyultak.
- Doktor úr, akkor gyorsan írja meg a csodálatos receptet, hadd
szaladjak máris a gyógyszertárba!
- Nem kell ezért a gyógyszertárba menni. Ennek a kis kengurunak a
bajára egyetlen orvosság van. S ez a legérdekesebb szó...
- Milyen szó? - kérdezte az izgatott kengurumama. Az orvos
semmit sem válaszolt. Megírta a receptet.
- Itt minden le van írva - mondta búcsúzóul.
Amint az orvos eltávozott, kengurumama föltette az olvasó-
szemüveget, és megnézte a receptet. Egyetlen szó állt rajta:
- Egyszer,..
Este, szokás szerint, a kengurumama lefektette Cekkert, a kis
kengurut, de ezúttal nem ringatta.
Es amint a kis Cekker elkezdett sírni, mamája kimondta a
legérdekesebb szót:
- Egyszer...

265
 A kis kenguru rögtön abbahagyta a sírást, és megkérdezte:
- Mi történt egyszer? Mama, meséld el, kérlek! Es a
mamája mesélni kezdett:
- Egyszer egy béka fagylaltot akart enni...
Mire a mese végére ért, a kis kenguru már aludt. Egy kis zöld
békáról álmodott, aki megevett tíz fagylaltot, és már majdnem olyan
volt, mint egy jégcsap...
Másnap este Cekker már segítség nélkül levetkőzött, bebújt az
ágyba, és várta, hogy mikor mondja ki mamája a legérdekesebb szót,
azt a szót, amellyel mindegyik mese kezdődik.

- Öreganyám, nagyanyám! Hát csupa kincs a világ?

- Bizony, bizony, drága kincsem! Nézd csak, csupa kincs itt minden.

266