Vi-nak,

aki nélkül talán nincs történet,

És Tunnel Bobnak, aki nélkül nem lenne Auri.
 A SZERZŐ ELŐSZAVA
Nem biztos, hogy ön meg akarja venni ezt a könyvet.
Tudom, egy szerzőtől nem várnak ilyesfajta kijelentést. A marketingeseknek nem
fog tetszeni. A kiadóm rohamot fog kapni. De inkább már az elején őszinte leszek.
Először is, ha nem olvasta a többi könyvem, akkor ne akarja ezzel kezdeni.
Az első két könyvem A szél neve és A bölcs ember félelme. Ha kíváncsi a
munkásságomra, kezdje velük. Az lesz a legjobb bevezetés a világomba. Ez az írás
Auriról, a sorozat egyik szereplőjéről szól. A két regény összefüggéseinek ismerete
nélkül ön valószínűleg azt sem tudja majd, hol áll a feje.
Másodszor, még ha olvasta is a másik két regényemet, azt hiszem, úgy
tisztességes, ha figyelmeztetem önt, hogy ez kissé fura történet. Nem akarom lelőni
a poént, ezért elég, ha annyit mondok, hogy ez… más. Sok minden hiányzik belőle,
aminek egy klasszikus történetben szerepelnie kell. És ha Kvothe történetének
folytatását keresné, azt nem leli meg.
Viszont ha többet akar tudni Auriról, ez a történet sokat kínál. Ha szereti a
szavakat, misztériumokat és titkokat; ha kíváncsi Odalentre és az alkímiára; ha
többet akar tudni világom rejtett fordulóiról…
Nos, akkor ez a könyv önnek szól.
 A DOLGOK MÉLYSÉGES MÉLYE

AMIKOR AURI FELÉBREDT, tudta, hogy hét napja van.

Igen. Ez biztos. Ő a hetedik napon jön látogatóba.
Hosszú idő. Hosszú a várakozáshoz. De nem elég hosszú mindahhoz, amit tenni
kell. Akkor nem, ha körültekintő. Akkor nem, ha addig el akar készülni.
Auri kinyitotta a szemét, és meglátott egy csipet fakó fényt. Ami ritkaság itt, a
Köpönyeg takaros redőiben, az ő legtitkosabb helyén. Akkor hát fehér nap van.
Mély nap. Találós nap. Elmosolyodott, a mellkasában pezsgett az izgalom.
Éppen csak annyi fény volt, hogy lássa halvány karját, miközben ujjai rátaláltak a
csepegtetős palackra az ágy melletti polcon. Lecsavarta a tetejét, és egyetlen cseppet
pottyantott Foxen tányérjára. Egy idő múlva Foxen szürkületi halványkékké
erősödött.

Auri félrehajtotta a takaróját, óvatosan, hogy ne érjen a padlóhoz. Kisiklott az
ágyból. A kőpadló meleg volt a talpa alatt. A mosdótál az ággyal szomszédos
asztalon állt. Mellette egy darabka a legillatosabb szappanjából. Az éjszaka semmi
sem változott. Ez jó.
Újabb cseppet pöttyentett egyenesen Foxenre. Habozott, azután széles mosollyal
utánaküldte a harmadik cseppet is. Egy felfedező napon nem érjük be félmunkával.
Fölvette a takaróját, kétrét, majd négyrét hajtotta, gondosan az álla alá szorítva,
hogy ne érjen a padlóhoz.
 Foxen fénye tovább duzzadt. Először csak pislákolt: pötty volt, távoli csillag.
Azután szivárványlani kezdett, akkora világosságot adva, mint egy tűzbogár. Ez a
fény addig erősödött, amíg Foxen mindenestől át nem változott reszketeg
ragyogássá.
Ezután büszkén megült tányérjában, mint egy fémpénznél valamivel nagyobb,
kékeszöld parázs.
Auri rámosolygott. Foxen tovább dagadt, és az egész Köpönyeget betöltötte
legigazabb, legragyogóbb kékes fehér fényével.
Utána Auri körülnézett. Látta tökéletes ágyát. Éppen az ő mérete. Pontosan.
Ellenőrizte a székét. Cédrusfa dobozát. Pici ezüstpoharát.
A kandalló üres volt. Fölötte húzódott a kandallópárkány: rajta Auri sárga
falevele, kőszelencéje, szürke üvege, benne az illatos, szárított levendula. Semmi
sem volt más. Semmi sem volt olyan, amilyennek nem szabad lennie.
Három út vezetett kifelé a Köpönyegből. Volt egy folyosó, egy kapualj és egy
ajtó. Utóbbi nem Aurié volt.
Auri átment a kapualjon a Portára. Foxen még mindig a tányérján pihent, így a
fénye itt elhalványult, de még mindig elég világos volt ahhoz, hogy Auri lásson. A
Porta mostanában nem volt túl forgalmas, de Auri így is mindent ellenőrzött. A
borosállványon törött porcelántányér fele nyugodott, nem vastagabb a
virágsziromnál. Alatta nyolcadrét, bőrkötésű könyv, két dugó és egy parányi
gombolyag spárga. Az egyik oldalon az ő finom, fehér teáscsészéje várakozott
olyan türelemmel, amit Auri csak irigyelni tudott.
A falipolcon, egy tányérban sárga gyantagolyó. Meg egy fekete kő. Egy szürke
kavics. Egy sima, lapos fadarab. A többiektől távolabb pici, kapcsos palack, szája
tárva, mint az éhes madár csőre.
A középső asztalon maroknyi magyalbogyó egy tiszta, fehér vásznon. Auri egy
darabig szemlélgette a bogyókat, azután fölrakta őket a könyvespolcra, mert jobban
illettek a magaslatra. Körülnézett a szobában, bólintott. Minden a helyén.
Visszament a Köpönyegbe, arcot, kezet, lábat mosott. Kibújt hálóingéből,
összehajtogatta, betette cédrusdobozába. Boldogan nyújtózott, fölemelte karjait, és
lábujjhegyre emelkedett.
Azután belebújt kedvenc ruhájába, amelyet tőle kapott. A ruha kellemesen simult
rá. Auriban úgy égett a neve, akár a tűz. Ma sok dolga lesz.

Auri fölvette Foxent, elhelyezte tenyerének öblében. Keresztülvágott a Portán,
átbújt a fal fűrészes repedésén. Nem volt széles repedés, de Auri olyan vékony volt,
hogy épp csak elfordította a vállát, és máris nem ért hozzá a törött kövekhez. Neki
ez egyáltalán nem volt szoros.
A Batár magas szoba volt, amelynek egyenes, fehér falait gondosan összeillesztett
kövekből rakták. Üres volt, leszámítva az állótükröt. De ma volt benne még valami:
egy leheletnyi gyöngéd napsugár. A csúcsíves ajtón osont be, amelyet elsáncolt az
omladék: törött deszka, lehullott kőtömbök. Ám a legtetején ott volt egy fényfolt.
Auri a tükör elé állt, elvette a tükör fakeretéről a sörtekefét, és addig kefélte
alvástól kócos haját, amíg olyan nem lett, akár egy felhő.
Eltakarta a kezével Foxent, akinek kékeszöld ragyogása nélkül a szoba
elsötétedett. Tágra nyitotta a szemét, és nem látott mást, csak a meleg, puha, sápadt
fényt, amely magasan fölötte csorgott le az omladékról. A halványarany csillogás
megakadt a halványarany hajban. Auri rámosolygott magára a tükörben. Olyan volt,
mint a nap.
Kezét fölemelve szétnyitotta az ujjait Foxen fölött, és besurrant a Kacskaringó
hatalmas útvesztőjébe. Alig egy perc alatt rátalált egy rézcsőre, amelyet a megfelelő
szövettel burkoltak. De a tökéletes pontot megtalálni, az már nehezebb volt.
Csaknem fél mérföldön át követte a csövet a vörös téglával falazott, kerek
alagutakban, vigyázva, nehogy megszökjön előle a másfajta, összefonódó csövek
rengetegében.
Azután a cső minden átmenet nélkül elfordult, és egyenesen belevágódott a görbe
falba, otthagyva Aurit. Ilyen durván. Természetesen számtalan más cső is volt, de az
apró ón csöveket be sem burkolták. A jeges, csiszolt acélcsövek túlságosan újak
voltak. A vascsövek annyira lelkesek voltak, hogy az már szinte kínos, ám ezeknek a
burkolata kizárólag pamutból készült, és az több gonddal járt, mint amennyit Auri
vállalt a mai napon.
Ezért Auri egy fontoskodó, kövér cserépcső nyomába szegődött, amely egy idő
után mélyen belefúrta magát a földbe, de a görbületénél a lenvászon burkolat
leszakadt és rongyosan lógott, mint egy utcakölyök inge. Auri elmosolyodott, és
gyengéden legöngyölte a vászoncsíkot, nagyon vigyázva, hogy ne szakítsa el.
Végül lejött. Tökéletes volt. Egyetlen légies, szürkülő vászonpólya, hosszú, mint
Auri karja, fáradt, ám készséges. Auri, miután összehajtogatta, megfordult, és
keresztülnyargalt a visszhangos Ernyőn, majd onnan le és egyre lejjebb, a
Tizenkettőbe.
A Tizenkettő egyike volt az Odalent ama ritka helyeinek, amelyek változtak. Elég
bölcs volt az ön ismerethez, elég bátor, hogy önmaga legyen, és elég szilaj, hogy a
változásban is hű maradjon önmagához. E tekintetben szinte nem akadt párja, és
noha nem mindig volt biztonságos vagy szelíd, Auri akaratlanul is kedvelte.
Ma a tér magas boltíve éppen olyan volt, mint Auri várta: ragyogó és eleven.
Messze a magasból napfénydárdák döftek le az égre nyíló rácson át, lesújtva a
változó hely szűk, mély völgyébe. A fény átszűrődött csöveken, támgerendákon és
egy ősrégi deszkapalló egyenes, kemény vonalán. Az utca távoli zaja leszivárgott a
dolgok mélységes mélyére.

Hallotta a patadobogást a macskakövön. Éles volt és gömbölyű, mint egy
megropogtatott ujjperc. Hallotta egy elhaladó társzekér mennydörgését és a hangok
tompa kevercsét. Mindezen átütött egy baba éles, magas bömbölése, aki
nyilvánvalóan cicit akart, de nem kapott.
A Sárga Tizenkettő mélyén volt egy hosszú, mély tó, amelynek a vize olyan sima
volt, akár az üveg. A magasból érkező napfény elég erős volt, hogy Auri lelásson
egészen a második csőgomolyig.
 Itt volt szalma, és három palack is várakozott az egyik falon végigfutó, keskeny
kőpárkányon. De ahogy rájuk nézett, összevonta a szemöldökét. Volt egy zöld, egy
barna és egy átlátszó. Volt egy nagy, csatos kupak, egy szürke, elgörbült fedő, meg
egy ökölnyi dugó. Mind különböző formájú és méretű, de egyik sem egészen
megfelelő.
Auri a magasba lökte a kezét bosszúságában.
Így hát visszafutott a Köpönyegbe. Meztelen lába csattogott a kövön. A
Köpönyegben szemügyre vette a szürke üveget, amelyben a levendula volt.
Fölkapta, tüzetesen megvizsgálta, azután visszatette a megfelelő helyre, mielőtt
ismét elrohant.
Keresztülsietett a Portán, ezúttal a ferde ajtón távozva a hasadék helyett. Fölfelé
kanyargott a Hajlékonyban, Foxen vad árnyakat vetett a falakra. Futás közben a haja
úgy lobogott mögötte, mint egy zászló.
Megindult a Sötétház csigalépcsőjén, le és körbe, le és körbe. Mikor meghallotta
a mozgó vizet és az üveg csöngését, tudta, hogy átlépte a Csingiling küszöbét.
Foxen fénye hamarosan arról a gyűrűző, fekete tóról verődött vissza, amely elnyelte
a csigalépcső folytatását.
Itt két palack állt egy sekély fülkében. Egy keskeny kék. Egy zömök zöld. Auri
félrehajtotta a fejét, lehunyta egyik szemét, azután két ujjával megérintette a zöldet.
Vigyorogva felkapta, és visszaszaladt a lépcsőn.
Visszafelé a levegőváltozás kedvéért a Szökkenőt választotta. Végigrohant a
folyosón, egy táncos hajlékonyságával ugrott át a romos padló első mély
hasadékán, egy madár könnyedségével röppent át a másodikon, a harmadikon pedig
olyan szilajon pattant át, akár egy csinos lány, aki olyan, mint a nap.
Pihegve-szuszogva érkezett meg a Sárga Tizenkettőbe. Miután kilihegte magát,
Foxent beledugta a zöld palackba, gondosan megágyazott neki szalmával, és
szorosan lezárta a gumitömítésű kapcsos fedelet. Az arcához emelte, és mosolyogva
megpuszilta a palackot, mielőtt gondosan elhelyezte a medence szélén.
Kibújt kedvenc ruhájából, felakasztotta egy ragyogó rézcsőre. Vigyorgott és
didergett, ideges halacskák cikáztak a gyomrában. Azután két kézzel összefogta
gomolygó haját. Hátrasimította, belefonta az ócska, szürke vászoncsíkot, majd
megkötötte. Mire végzett, hosszú farka nőtt, amely a keresztcsontját verte.
Karjait a törzséhez szorítva két apró lépést tett, és megállt a medence mellett.
Előbb a lábujját, majd a lábfejét dugta bele a vízbe. Vigyorgott, mert a víz olyan
fagyos és friss volt, akár a borsmenta. Lassan lejjebb ereszkedett, belemártotta két
lábát a vízbe. Egy pillanatig egyensúlyozott, a tenyerére támaszkodva, hogy pucér
teste minél messzebb legyen a medence hideg kőperemétől.
Ám ezt nem lehetett megúszni, így hát összehúzta magát és lecsúszott. A hideg
kőperemben nem volt semmi mentolos. Tompán, otrombán karistolta az ő érzékeny
tomporát.
Megfordult, elkezdte beleengedni magát a vízbe. Lassan haladt, addig keresgélt a
lábával, amíg meg nem találta az apró, kiugró követ. Rágörbítette a lábujjait,
megállt a combig érő vízben. Azután néhány mély lélegzetet vett, szorosan lehunyta
a szemét, vicsorított, majd elengedte a követ a lábujjaival, és lebuktatta a hátsó
fertályát a felszín alá. Sikkantott egyet, és egész mivoltában libabőrös lett a hidegtől.
Most, hogy túlesett a legrosszabbon, ismét lehunyta a szemét, és a fejét is
megmártotta a tóban. Hápogva-pislogva dörzsölte ki szeméből a vizet. Még jött egy
nagy vacogás, miközben a mellét takargatva citerázott, de mire ennek vége lett, a
fintor átváltozott mosollyá.
Hajának dicsfénye nélkül kicsinek érezte magát. Nem azzal a kicsiséggel,
amelyért naponta megküzdött. Nem úgy, mint egy fa a fák között. Vagy egy árnyék a
föld alatt. És nem is csak testben. Tudta, hogy nem sokat nyom a latban. Amikor
kedve támadt alaposabban megnézni magát állótükrében, a lány, akit látott, olyan
pici volt, mint egy kolduló utcagyerek. A lány, akit látott, vékony volt, akár a cérna.
A járomcsontja magas és finom. A kulcscsontjai majd átszúrták a bőrét.
De nem. Hátrakötött, átázott hajjal valahogy… csekélyebbnek érezte magát.
Lefojtottnak. Homályosnak. Csináltabbnak. Csalfának, csalárdnak, csalékonynak.
Kimondottan kellemetlen lett volna a tökéletes vászoncsík nélkül. Ha ez nincs, úgy
érezte volna magát, mint egy lecsavart lámpabél, vagy egy esővízcsatorna. Megéri
úgy csinálni a dolgokat, ahogy kell.
Végül abbamaradt a remegés. A halak még mindig úszkáltak a gyomrában, de
már lelkesen vigyorgott. Az arany napfény föntről olyan egyenesen, ragyogva,
keményen zuhant a medencébe, mint egy lándzsa.
Auri mély lélegzetet vett, azután kifújta, miközben a lábujjait mozgatta.
Másodszor is mélyen beszívta a levegőt, de ezt sokkal lassabban engedte ki.
Azután jött a harmadik mély lélegzet. Egyik kezében Foxen palackjával elengedte
a kőperemet, és a víz alá merült.

A fény beesési szöge olyan tökéletes volt, hogy Auri tisztán látta az első
csőgomolyt. Megpördült, mint a fürge cselle, és ügyesen átúszott a gomolyon, nem
engedte, hogy bármelyik cső is megérintse.
Alatta jött a második gomoly. Megrúgott egy öreg vascsövet, hogy mélyebbre
merülhessen, a szabad kezével megrántott egy szelepet, miközben lesüllyedt
mellette: sebességet váltott, és átsiklott két csuklóvastagságú rézcső között a keskeny
résen.
 Ahogy süllyedt, a fénylándzsa halványodott, csak Foxen kékeszöld izzása maradt.
De itt az ő fénye is eltompult a szalma, a víz és a vastag, zöld üveg miatt. Auri
tökéletes O-vá kerekítette a száját, és kifújt két gyors buborékfüzért. Minél
mélyebbre hatolt, annál nagyobb lett a nyomás. A homályban elmosódó formák
derengtek: egy ódon futóhíd, egy megdőlt kőlap, egy ősrégi, elalgásodott
fagerenda.
Kinyújtott ujjai hamarabb megtalálták a feneket, mint a szeme. Végigsöpört velük
a félig kivehető, sima kőpadlón.
Oda-vissza. Oda-vissza. Gyorsan, de óvatosan. Időnként éles dolgok is voltak itt.
Ujjai összezárultak valami hosszú, sima tárgyon. Bot lenne? A hóna alá csapta, és
elindult a távoli fény felé. Szabad keze rátalált az ismerős csövekre, húzott,
kormányzott, kígyózott a félig érzékelt formák útvesztőjében. A tüdeje kissé
megfájdult, emelkedés közben kifújt egy buborékcsokrot.
Arca a perem közelében bukkant fel, és az arany fényben meglátta, mit talált: egy
tiszta, fehér csontot. Hosszú, de nem láb. Kar. Singcsont. Végigsimította, és
kitapintott egy apró varratot, amely körbefutott rajta, akár egy gyűrű, jelezve, hogy
a csont valaha eltört, majd meggyógyult. Tele volt kedves árnyékokkal.
Mosolyogva félretette. Utána háromszor lassan, mélyen beszívta a levegőt,
megmarkolta Foxent, és ismét lebukott a medencébe.
Ez alkalommal a lába beszorult két cső közé a második gomolyban. Balszerencse.
Elkomorodva rángatta a lábát, fél perc múlva sikerült is kiszabadítania. Kifújta a
fele levegőt, keményen rúgott egyet, és kőként zuhant alá a feketeségbe.
A rossz kezdet ellenére könnyen talált valamit. Ujjai még meg sem érintették a
feneket, amikor beleütköztek egy gubancos valamibe. Fogalma sem volt, mi lehet.
Valami fém, valami síkos és valami kemény csimbókja. A melléhez szorította, és
ismét elindult fölfelé.
Ez alkalommal nem csaphatta a hóna alá a leletet, mert attól tartott, elveszíti egy
darabját. Ezért Foxen palackját a könyökhajlatába fogta, és a bal kezével húzta
magát fölfelé. Jól, kiegyensúlyozottan haladt, ki sem kellett fújnia a maradék
buborékjait, mire felbukkant.
Kiterítette a gubancot a medence szélén. Egy régi öv, szénfeketére oxidálódott
ezüstcsattal. Egy leveles ág, rajta meghökkent csiga. És végül, de nem utolsósorban,
egy rothadt zsinóron, az ágra gabalyodva egy vékony kulcs, olyan hosszú, mint a
mutatóujja.
Auri megpuszilta a csigát, és bocsánatot kért tőle, mielőtt visszatette volna az ágat
a vízbe, ahova tartozott. A bőröv összegubancolódott, ám a csat a legkisebb húzásra
levált róla. Mindkettőnek jobb volt így.
A medence kőperemébe kapaszkodó Aurin apró hullámokban futott végig
reszketés, amely megborzongatta a vállát és a mellét. Ajka rózsaszínből kékes
halványrózsaszínre változott.
Felkapta Foxen palackját, és ellenőrizte a dugót, hogy jól zár-e. Lenézett a vízbe,
a halak izgatottan úszkáltak a gyomrában. Három az igazság.
Mély lélegzetet vett és ismét lebukott, teste simán kanyargott, jobb keze megtalált
minden barátságos fogódzót. Le a sötétbe. Kövek. Gerendák. Azután semmi, csak
Foxen homályos fénye, amely halvány kékeszöldre festette Auri kinyújtott karját.
Egy sellőé lehet ilyen.
Ujjpercei horzsolták a kút alját. Kissé elfordult, hogy tájékozódjon. Rúgott egyet,
kezével végigsöpörte a medence fenekének fekete kövét. Azután észrevett valami
csillogót, és az ujjai egy csupa kemény, sima vonalból álló, szilárd és hideg
valamibe ütköztek. Tele volt szeretettel és válaszokkal, olyannyira, hogy Aurinak
úgy tetszett, a legkisebb érintésre is kiömölhet belőle.
Tíz szívverésnyi ideig úgy gondolta, hogy bizonyára a fenékhez van rögzítve.
Azután a tárgy megcsúszott, és Auri rájött az igazságra. Ez egy súlyos dolog volt.
Ujjacskái egy hosszú, síkos pillanat után megtalálták a módját, hogyan feszítsék fel.
Tömör fém volt, vastag, akár egy könyv. Különös formájú volt és nehéz, mint egy
rúd nyers irídium.
A melléhez szorította a tárgyat, érezte széleinek nyomását a bőrén, Meghajlította
a térdét, és a magasban csillámló, távoli felszínt nézve két lábbal erélyesen
elrugaszkodott.
Egyfolytában rugdosott, de mintha alig mozdult volna. A fémtárgy lefelé húzta és
nyomta. Amikor beleütötte a lábát egy vastag vascsőbe, kihasználta az alkalmat, és
ismét lökött egyet magán. Egy pillanatra felgyorsult, de azonnal le is lassult,
mihelyt a lába elszakadt a csőtől.
Most a tüdeje vette föl vele a harcot. Félig volt levegővel a szamár, de többet
akart. Auri kiengedett egy falatnyi buborékot, megpróbálta becsapni a tüdejét, de
közben tudta, hogy minden elveszített buborék elnehezíti, és még az alsó
csőgomolyt sem érte el.
Próbálta áttenni a könyökhajlatába a fémtárgyat, hogy kézzel húzódzkodhasson
fölfelé. De amikor ezzel próbálkozott, a sima dolog megcsúszott az ujjai között.
Ettől váratlanul pánikba esett, és a nagy kapkodásban odaütötte Foxen palackját
valami láthatatlanhoz. A palack kiugrott a markából.
Utánakapott a szabad kezével, ám az ujjpercei csak még messzebb lökték Foxent.
Egy pillanatra megdermedt. Arról szó sem lehet, hogy a fémet elejtse. De Foxen!
Egy örökkévalóság óta vele van…


A szeme láttára kapta el Foxen üvegét egy örvény, és tovapörgette három ferde
rézcső mögé, ahol Auri nem érhette el. A tüdeje most már dühös volt.
Összeszorította a fogát, szabaddá vált kezével megmarkolt egy közeli kőpárkányt,
felhúzódzkodott.
A tüdeje nehezen dolgozott mellkasában, így hát lassan kiengedte a buborékait,
noha még az alsó gomolyt sem látta. Foxen nélkül sötét volt, de legalább mozgott,
hirtelen, esetlen rántásokkal húzta magát fölfelé, a legkülönösebb kapaszkodókat is
felhasználva. Rugdosott is, de ezzel nem sokra ment a melléhez szorított éles,
kemény szeretet koloncának terhével. Talán a belé zárt válaszok adják a súlyát?
Végre elérte az alsó csőgomolyt, ám addigra a tüdeje kiürült, a teste ólomnehéz
lett. Normális körülmények között halként cikázott a gomolyban, hozzá sem érve a
csövekhez. De most elnehezedett, kiürült. Fél kézzel kapaszkodva vonaglott a
gubancban. A térdét beverte, és rémületére odadörgölte a hátát valamihez, ami
karcos volt a rozsdától. Kinyújtotta a karját, ám ennyire elnehezedve még csak nem
is súrolta szokásos kapaszkodóját.
Rugdosott, haladt egy-két ujjnyit, azután a haja minden gondos körözgetés
ellenére is beleakadt valamibe, ami hirtelen megállította, és hátrarántotta a fejét.
Teste kipörgött oldalra.
Szinte azonnal süllyedni kezdett. Vadul csapkodott. Sípcsontja nekiment egy
csőnek, amitől egész mivolta beleremegett a fájdalomba, de ő gyorsan megkereste a
másik lábával, ránehezedett, és keményen ellökte magát. Ügy lőtt ki fölfelé, akár egy
dugó, elég gyorsan ahhoz, hogy a haja kitépje magát annak a goromba dolognak a
fogságából. Feje hátracsuklott a kíméletlen húzástól, ki kellett tátania a száját.
Ekkor fuldokolni kezdett. Vízzel teli szájjal köhögött és öklendezett. De bár a víz
megtöltötte az orrát és a száját, attól félt a legjobban, hogy a keze megcsúszik, és
visszaejti fém terhét a sötétbe. Rossz volt elveszteni Foxent. Mostantól vak és
magányos lesz a sötétben. Csapdába esni a csövek alatt és megfulladni is borzalmas.
De egyik sem helytelen. Azt viszont egyszerűen nem teheti meg, hogy hagyja
visszasüllyedni a sötétbe ezt a fémdarabot. Ez elképzelhetetlen. Annyira ildomtalan,
hogy az már rémítő.
A haja kibomlott, és füstként kavargott körülötte a vízben. Keze megmarkolt egy
ismerős, vigasztaló csőkanyarulatot. Felhúzódzkodott, azután megint és megint.
Összeszorította a fogát, fuldokolt, húzódzkodott, markolt.
Lihegve-köpködve áttörte a felszínt, azután visszasüllyedt.
A következő másodpercben ismét felkaparta magát a vízből. Ez alkalommal
szabad kezével elkapta a medence kőperemét.
Nehézkesen kilódította a vízből a tárgyat, amely akkorát kondult a kőpadlón, mint
egy harang. Ragyogó réz fogaskerék volt, akkora, mint egy pecsenyéstál.
Vastagabb, mint Auri hüvelykujja. A közepén volt egy lyuk, körben kilenc fog, meg
egy fűrészes foghíj, ahonnan a tízediket valamikor réges-rég kitörték.


Tele volt igaz válaszokkal, szeretettel és kandallótűzzel. Szép volt.
Auri elmosolyodott, és fél gyomorra való vizet öklendezett a kövekre. Utána
ismét öklendezett, úgy fordítva a fejét, hogy a víz ne érje a ragyogó réz
fogaskereket.
Utána köhögött, és kimosta a száját vízzel, amit visszaköpött a medencébe. A réz
fogaskerék olyan nehéz volt a Sárga Tizenkettő hideg kövén, akár a szív. A föntről
érkező fény vibrálkodóvá aranyozta. Olyan volt, mint egy darab nap, amelyet Auri
hozott föl a mélyből.
Ismét köhögött, didergett. Megérintette az ujjával a fogaskereket, és
rámosolygott. Az ajka kék volt. Reszketett. A szíve megtelt örömmel.

Miután kikecmergett a vízből a Tizenkettő aljába, végignézett a medencén. Jobb
meggyőződése ellenére azt remélte, hogy meglátja a víz színén a lustán bukdácsoló
Foxent.
Semmi.
Auri elkomolyodott. Fontolgatta, hogy visszamegy. De nem. Három. Ez a dolgok
rendje. Viszont a gondolat, hogy otthagyja Foxent a sötétben, elég volt, hogy
vékony rést repesszen a szívén. Ennyi idő után elveszíteni…
Ám ekkor meglátott a mélyben valamit. Egy villanást. Egy izzást. Fülig szaladt a
szája. Foxen pontosan úgy festett, mint egy hatalmas, furcsálatos tűzbogár, ahogy
mindennek nekimenve lassan pattogott fölfelé a csőgomolyban.
Öt hosszú percen át figyelte Foxen szökdécselő palackját, amely végül úgy
szökkent ki a vízből, mint egy kacsa. Akkor fölkapta és megcsókolta. A melléhez
szorította. Ó, igen! Nagyon is megérte, hogy a megfelelő módon csinálta a
dolgokat!

Mindent a maga idejében. Auri kiszabadította Foxent a palackból, és elhelyezte a
többiek mellett a falon. Azután átment a Csingilingbe, hogy leöblítse magát az ottani
örvénylő vízben. Azután megmosakodott egy szappan vékony maradványával,
amelynek olyan illata volt, mint a cinnas gyümölcsnek és a nyárnak.
Miután beszappanozta, átdörgölte és megszárította a haját, belevetette magát a
Csingiling végtelen, fekete vizébe, hogy egy utolsó alkalommal leöblítse magát. A
felszín alatt valami súrolta. Valami síkos és nehéz nyomta oda mozgó súlyát a
lábához. Nem zavarta. Akármi is az, a megfelelő helyen van, akárcsak ő. A dolgok
éppen úgy vannak, ahogy lenniük kell.
Csöpögve, tisztán, a haját csavargatva ment át a Tízeseken. Nem ez volt a
leggyorsabb útvonal, de illetlenség lett volna egy szál rózsaszínben bemenni az
Intésekbe. Ám még a hosszabb úton is hamarosan befordulhatott a Sütőházba.
Nedves talpa csattogott a kövön. Feltette Foxent egy közeli, kiugró téglára, mivel ő
nem szerette a nagy meleget.


A vastag acélcsövek az alagút fala mentén túl forrók voltak ahhoz, hogy ma a
közelükbe menjen. A falak és a padló addig fűtőztek, amíg sercegtek a hőségtől.
Auri lassan körbeforgott, hogy gyönge testének egyik részét se süsse ropogósra a
csövekből áradó, néma, vörös harsogás. Ez a hely pillanatokon belül megszárította
a bőrét, felhővé fújta szép haját, kisütötte jeges csontjaiból a vacogást.
Ezután elhozta kedvenc ruháját a Sárga Tizenkettőből. Átcsúsztatta a fején, majd
összes kincsét elvitte a Portára, ahol elrendezte őket a középső asztalon.
A bőrövbe különös, kanyargós mintákat égettek. A nagy réz fogaskerék
keresztül-kasul ragyogott. A kulcs olyan fekete volt, mint a feketeség. Az övcsat
azonban úgy volt fekete, hogy alatta ragyogott. Ez egy rejtőzködő tárgy volt.
Lehet, hogy neki szól a csat? Akkor jól kezdődne a nap. Egy szép dologgal,
amelyet korán elintézett. Az ajándék készen várja majd a látogatás napját.
 Szúrós szemmel vizsgálgatta az övcsatot. Csakugyan megfelelő ajándék? Ő
valóban gubancos karakter. És nagyon rejtőzködő. Bólintott, megérintette a hűvös,
sötét fémet.
De mégsem. Nem illik hozzá. Több esze lehetett volna. Ő nem az a típus, akit meg
lehet kötni. Akit el lehet zárni. És nem is sötét. Ó, dehogy. Parázsos. Lángvörös.
Kívül fényes, de alatta még annál is fényesebb, akár a rézzel bevont arany.
A fogaskeréken gondolkodni kell. Már-már úgy érezte, hogy ezt kell neki adnia,
de az várhat. A kulcs sürgős ellátást igényelt. Az egész társaságban kétségtelenül ő
volt a legnyugtalanabb. Ami egy cseppet sem volt meglepő. A kulcsok nem az
elégedettségükről ismertek, és ez itt szinte üvöltött a zár után. Auri fölvette, forgatta.
Ajtókulcs. Amit egyáltalán nem szégyellt.
Fekete kulcs. Fehér nap. Auri félrehajtotta a fejét. A dolgok formája helyes volt.
Ez egy találós nap, és nem kétség, hogy ez a szegény tárgy alig várja a gondozást.
Biccentett, és a ruha zsebébe csúsztatta a kulcsot.
Mindazonáltal távozás előtt mindenkinek segített, hogy rátaláljon a megfelelő
helyére. Az öv nyilvánvalóan a középső asztalon maradt. A csat átkerült a gyantás
tányér mellé. A csont szinte illetlenül közel férkőzött a magyalbogyóhoz.
A fogaskerék problémás volt. Föltette a könyvespolcra, azután áttette az asztal
sarkára. A falnak támasztotta, úgy, hogy a foghíj a magasba mutasson. A homlokát
ráncolta. Nem igazán ez a megfelelő hely.
Elővette a kulcsot, a fogaskerék elé tette. Fekete és réz. Mindkettő forgatásra való.
Összesen tizenkét foguk van…
Megrázta a fejét, sóhajtott. Visszacsúsztatta a kulcsot a zsebébe, és a
könyvespolcon hagyta a nagy réz fogaskereket. Nem ez volt a megfelelő hely, de
pillanatnyilag nem talált neki jobbat.

Mivel a Falu volt a legközelebb, Auri odasietett. A nyakát behúzva ment át az
alacsony, kő kapualjakon, amíg meg nem érkezett az első ajtóhoz. Ott megállt, a
tenyerébe vette Foxent, és gyengéden ráfújt, hogy szítsa a fényét. A faajtó hatalmas
volt, vénségtől szürke, zsanérjai hámló rozsdává öregedtek.
Kihúzta a kulcsot a zsebéből, előretartotta, maga és a hatalmas, szürke ajtó közé.
Hol a kulcsot nézte, hol az ajtót, azután megfordult és eltrappolt. Három bal kanyar
és egy törött ablak vezetett a második ajtóhoz, amely szintén vén és szürke volt, de
nagyobb az elsőnél. Alig kellett rápillantania, hogy tudja az igazságot. A kulcs nem
ebbe való. Ezek nem a megfelelő ajtók. Akkor hát hova? A Tízesekbe? A Fekete
Ajtóba?
 Megborzongott. Nem a Fekete Ajtóba. Egy ilyen fehér napon nem. Inkább a
Társzekér. Vagy akár a Mindenek Alja. Ez a kulcs nem való a Fekete Ajtóba. Nem.
Keresztülsietett a Kacskaringón, kétszer balra fordult, majd az egyensúly
kedvéért kétszer jobbra, vigyázott, hogy egyetlen csövet se kövessen túl sokáig,
nehogy megsértse. Ezután következett a tekervényes, kénszagú Kibékülés. Kissé
eltévedt a roskadozó falak között, de végül rátalált a megfelelő útra a Mállataghoz,
egy földbe vájt, szűk alagúthoz, amely meredekségével alig volt több egy aknánál.
Auri leszökdécselt egy összekötözött botokból álló, hosszú létrán.
A létra szépen faragott kőből falazott, pöttöm és takaros szobához vezetett. Alig
volt nagyobb egy ruhásszekrénynél, és nem volt benne semmi, csupán egy
rézveretes, ódon tölgyfaajtó. Auri megtörölte a kezét, kitárta az ajtót, és belibbent a
Társzekérbe.
A folyosó olyan széles volt, hogy egy társzekér elfért volna benne. Magas volt, és
olyan hosszú, hogy Foxen fénye alig ért oda a végét eltorlaszoló törmelékkupachoz.
Auri fölött kékesfehéren sziporkázott egy kristálycsillár.
A falak alsó részét sötét faburkolat, ölelte, ám fölötte ékes stukkó burjánzott. A
mennyezetet hatalmas freskók díszítették. Fátylas nők lustálkodtak, pusmogtak,
olajjal kenegették egymást. A vízben semmibe öltözött férfiak dévajkodtak
nevetségesen csapkodva.
Auri szokása szerint egy darabig nézegette a képeket, és pajkosan vigyorgott.
Egyik lábáról a másikra állt, mert a csiszolt márványpadló hideg volt pici lábának.
A Társzekér mindkét végét eltömte a köves-földes omladék, de a közepe olyan
tiszta volt, akár egy olvasztótégely.
Kifogástalanul száraz és rendes. Semmi nyirok. Semmi penész. Semmi huzat,
amely port hozna. Puci férfiaktól függetlenül is illedelmes hely volt, így hát Auri
vigyázott, hogy finoman viselkedjen.
A folyosót tizenkét tölgyfaajtó szegélyezte. Valamennyi szép, szorosan záró,
rézveretes. Hosszú évei alatt Odalentben Auri hármat nyitott ki.
Elindult a folyosón, Foxen fényesen ragyogott fölemelt kezében. Tizenkét lépés
után meglátott valami csillogót a márványpadlón. Közelebb szökdécselt, és látta,
hogy egy csillárról lehullott, töretlen kristály hever a padlón. Szerencsés, vitéz
tárgy volt. Fölvette, és a zsebébe tette, abba, amelyikben nem volt kulcs. Csak
zsémbelnének, ha összerakná őket.


Nem a harmadik ajtó volt, nem is a hetedik. Már azt tervezte, hogy lemegy a
Mindenek Aljába, amikor fölfedezte a kilencediket. Várta őt. Lelkesen. A kilincs
elfordult, az ajtó simán kinyílt hangtalan zsanérjain.
Auri belépett, előhúzta a kulcsot a zsebéből, majd gondosan lefektette egy üres
asztalra közvetlenül az ajtón belül. A halk koppanás, amellyel a kulcs megérintette a
fát, átmelegítette a szívét. Elmosolyodott, amikor nézte, hogyan ül ott, a helyével
elégedetten.
Ez egy szalon volt. Nagyon elegáns. Auri felültette Foxent egy falikarra, és
körülnézett. Egy magas támlájú bársonyszék. Egy alacsony faasztal. Plüssdívány
egy plüss-szőnyegen. A sarokban apró zsúrkocsi, tele poharakkal és palackokkal.
Nagyon méltóságteljesek voltak.
Valami hiba volt a szobával. Semmi fenyegető. Semmi olyan, mint a Kettős
Ülésben vagy a Felszínesben. Nem. Ez jó hely. Csaknem tökéletes. Minden csaknem
az. Ha ez nem lett volna fehér nap, amikor mindent a megfelelően csinált, talán nem
is látta volna meg, hogy valami hibás. Mégis az volt, és ő meglátta.
Körbejárt a szobában, kezét pedánsan hátrakulcsolva. Szemügyre vette a
zsúrkocsit, amelyen tucatnál több, színes üvegpalack állt. Némelyik bedugaszolva,
színig töltve, másokban alig volt több pornál. A dívány közelében az egyik asztalon
ezüstóra fénylett. Volt ott még egy gyűrű és szétszórt pénz is. Auri kíváncsian
figyelte őket, de semmihez nem nyúlt.
 Kecsesen mozgott. Egy lépés. Még egy. A sötét plüss nyájasan simogatta a lábát,
mint a moha, és amikor lehajolt, hogy megsétáltassa csendjében az ujjait, pici
fehérséget pillantott meg a dívány alatt. Apró, fehér kezével mélyen benyúlt az
árnyékok közé. Kicsit nyújtóznia kellett, hogy ujjai elérjék a tárgyat. Sima volt és
hideg.
Halvány, zárkózott kőből faragott, apró alak volt, pinduri katona, amelyen ügyes
vonalak jelezték a páncélinget és a pajzsot. De igazi kincse arcának csókolni való
kedvessége volt.
Nem ide tartozott, de nem volt rossz. Vagy inkább nem ez volt a hiba a szobában.
Ez a szegényke egyszerűen eltévedt.
Auri elmosolyodott, és a figurácskát betette a zsebébe a kristály mellé.
Csepp dudort tapintott a lába. Felemelte a szőnyeg egyik sarkát, visszahajtotta, és
egy csontgombocskát talált alatta. Egy hosszú pillanatig nézte, azután megértően
rámosolygott. Nem is ez volt a hiba. A gomb épp olyan volt, amilyennek lennie
kellett. Óvatosan visszahajtotta a szőnyeget, pontosan úgy, ahogy volt, és
eligazgatta.
Ismét körülnézett a szobában. Jó hely volt, csaknem teljesen olyan, amilyennek
lennie kell. Aurinak tulajdonképpen nem is volt itt dolga. Igazán meglepő, azok
után, hogy ez a hely irdatlan időkig egyedül volt, anélkül, hogy gondot viseltek
volna rá.
Mégis volt benne valami helytelen. Valami hiány. Valami apróság, mint például
egyetlen tücsök, amely veszettül cirreg az éjszakában.
A szoba másik végében újabb ajtó volt, amely alig várta, hogy kinyissák. Auri
elfordította a kilincset, keresztülvágott egy folyosón, és megérkezett egy lépcső
lábához. Némileg meglepetten nézett körül. Azt hitte, hogy még mindig a
Társzekérben van. Pedig nyilvánvalóan nem. Ez egy teljesen más hely.
Szíve gyorsabban vert. Idejét sem tudta, hogy utoljára mikor bukkant rá egy
vadonatúj helyre. Egy helyre, amely teljesen önmaga mer lenni.
Azért csak óvatosan. Foxen egyenletes fényénél alaposan megnézte a falakat és a
mennyezetet. Néhány repedés, de egyik sem vastagabb egy hüvelykujjnál. Néhány
kisebb kő lehullott, föld és vakolat is hevert a lépcsőn. A falak kopárak és kissé
leereszkedőek voltak. Nem. Nyilvánvalóan elhagyta a Társzekeret.
Kezét végigfuttatta a lépcső kövein. Az első néhány fok szilárd volt, ám a
negyedik meglazult. Akárcsak a hatodik és a hetedik. Meg a tizedik.
Fölfelé félúton pihenő volt, ahol a lépcső visszafordult önmagába. Volt ott egy
ajtó, de olyan borzasztóan pironkodott, hogy Auri udvariasan úgy tett, mintha nem
látná. Óvatosan elindult a második lépcsősoron, és úgy találta, hogy a fokok fele
vagy laza, vagy hajlamos kibillenni.
 Utána visszament a lépcsőn, hogy ellenőrizze, megtalálta-e az összes mozgó
követ. Nem találta meg, ami borzasztó izgalmas volt. A hely olyan furfangos volt,
mint egy részeg üstfoltozó, ráadásul kissé alattomos. Azonkívül pukkancs. Nehéz
lenne olyan helyet találni, amely kevésbé hasonlít egy kerti ösvényre.
Bizonyos helyeknek volt nevük. Bizonyos helyek változtak, vagy féltették a
nevüket. Bizonyos helyeknek egyáltalán nem volt nevük, és ez mindig szomorú. A
titkolózás egy dolog. De hogy egyáltalán ne legyen neve valaminek? Milyen
borzasztó. Milyen magányos.
Auri másodszor is elindult fölfelé, minden fokot megvizsgált a lábával, kerülve
azokat a helyeket, amelyekről tudta, hogy rosszak. Nem tudta eldönteni, miféle hely
ez. Tartózkodó, vagy titkolózó? Tévelygő, vagy társtalan? Fejtörő hely. Ettől Auri
még szélesebben vigyorgott.

A lépcső tetején a mennyezet leszakadt, de volt egy rés a meghasadt falon. Auri
átbújt rajta, és ez olyan érdekes volt, hogy fülig szaladt a szája. Ismét egy új hely.
Kettő egy napon. Meztelen lába olyan sebesen járt a murvás kőpadlón, hogy szinte
táncolt az izgalomtól.
Ez a hely nem volt olyan szégyenlős, mint a lépcső. Taligának hívták. Szétszórt
volt, félig megroggyant, félig tele. Mennyi néznivaló!
A mennyezet fele beszakadt, és mindenen állt a por. De a lehullott kövek ellenére
száraz és szilárd volt. Semmi nyirkosság, csak a por és az áporodott levegő. A
szoba nagyobbik részét megtöltötte a föld, a kő és a deszka sűrű tömege. Az
omladék maga alá gyűrt egy törött mennyezetes ágyat. A szoba kisebbik részében
volt egy háromszárnyú tükrös pipereasztal meg egy sötét fa ruhásszekrény,
magasabb egy lábujjhegyen pipiskedő, magas nőnél.
Auri bátortalanul bekukkantott a szekrény félig nyitott ajtaján. Tucatnyi ruha volt
benne, csupa bársony és hímzés. Cipők. Egy selyemköntös. Valami fátyolszerű
neglizsé, olyasféle, amilyet a Társzekér freskóin viseltek a nők.
A pipereasztal kéjenc dolog volt, szószátyár és szégyentelen. Az asztalon púderes
szelencék, kis kefék és szemfesték-rudak hevertek szétszórva. Meg karkötők és
gyűrűk. Szaru-, elefántcsont- és fafésűk. Továbbá tűk, tollak és tucatnyi palack,
némelyik vaskos, mások törékenyek, akár a virágszirom.
Meglepő volt ez a rendetlenség. Az öltözőszekrény lapján minden valahogy
csáléra állt: a púder kiömlött, az üvegek felborultak, a tűk egymás hegyén-hátán
hevertek a tányérban.
Aurinak a rendetlenség ellenére is megtetszett ez a bútor, minden érdességével és
ledérségével egyetemben. Kimérten mozogva elhelyezkedett az egyenes hátú
széken. Kezét végigfuttatta lebegő haján, és rámosolygott önmagára a hármas
tükörben.
A leomlott fallal szemben is volt egy ajtó, amelyet félig elrejtett egy törött
gerenda és a kőzúzalék. De bármennyire bújt is, nem volt félénk.
Auri munkához látott: rendet csinált, amennyire tudott.
Arrébb tette a gerendát, amely eltorlaszolta az ajtót. Emelt és erőlködött,
egyszerre mindig csak egy ujjnyit, addig, amíg ki nem tudta ékelni egy másik
lehullott fadarabbal. Ezután eltakarította a köveket: tolta azokat, amelyeket nem bírt
emelni, gurította azokat, amelyeket nem bírt tolni.
A kövek alatt rátalált egy asztalka roncsaira, a szilánkok között egy hosszú,
finom, fehér csipkére. Óvatosan összehajtotta, és betette a zsebébe a kristály és a kis
kőkatona mellé.
Amint megvolt az út, az ajtó már könnyen kinyílt nyöszörgő, rozsdás
sarokvasain. Mögötte kis mosdó várakozott. Volt benne egy porcelán éjjeliedény.
Volt egy rocska, egy kefe, az a fajta, amellyel a hajók fedélzetét sikálják, meg egy
sűrű vesszőseprű. Az ajtó belső oldalán két üres lenvászon zacskó lógott. A kisebbik
alig várta, hogy munkába állhasson.
Auri elmosolyodott, és abba a zsebébe dugta, ahol senki sem tartózkodott a
zacskón kívül.
Mivel a seprű türelmetlenkedett a hosszú bezártság után, Auri kivitte és söpörni
kezdett, takaros kupacba söpörve az ősrégi port és földet. De a seprűnek még ettől
sem lett nyugta, ezért Auri lesöprögette a névtelen lépcsőt is.


Természetesen magával vitte Foxent, mert nem bízhatott egy ilyen helyben, hogy
illedelmesen viselkedik majd a sötétben. Mivel azonban a rendes söpréshez két kéz
szükségeltetik, Foxent az egyik hosszú hajtincsére kötötte. Ez valamiért bántotta
Foxen önérzetét. Auri őszinte töredelemmel puszit adott neki, hogy bocsássa meg a
sértést. Ugyanakkor tisztában voltak vele mindketten, hogy Foxen titokban élvezi a
szilaj hintázást, amitől az árnyékok pörögnek és visonganak.
Így aztán Foxen egy ideig libegett és lobogott. Auri óvakodott mutatni, hogy
érzékeli Foxen frivol szertelenségét, miközben energikusan végigsöpörte a névtelen
lépcsőt. Föl és le, majd megint föl: a sűrű seprű lecsiklandozta és lefricskázta a
lépcsőről a törött követ, a murvát és a port. A fokoknak hízelgett a figyelem, noha
ugyanolyan félénkek maradtak.
Miután a seprűt visszatette a helyére, Auri kihozta az éjjeliedényt, és letette a
ruhásszekrény mellé. Kissé megperdítette, hogy a kellő irányba nézzen.
A pipereasztal minden bűbája mellett is bosszantotta. Valahogy csálénak tűnt, de
semmi sem követelte benne a rendcsinálást. Az egyetlen kivétel a hajkefe volt,
amelyet Auri közelebb tolt egy alamuszi rubingyűrűhöz.
Összefonta a karjait, és egy hosszú percig bámulta a tükörasztalt. Azután
négykézlábra ereszkedett és megnézte az alját. Kihúzta a fiókokat, a bal oldaliból
áttette a zsebkendőket a jobb oldaliba, azután elkomorodott, és visszapakolta őket az
eredeti helyükre.
Végül az egész bútort két arasszal balra tolta, kicsit közelebb a falhoz, vigyázva,
nehogy valami leessen róla. Ugyanennyivel tolta el az asztalhoz tartozó, magas
támlájú széket is, hogy szembenézzen a tükörrel. Utána fölemelte a széket, és
megvizsgálta a lábai alját, mielőtt egy pici vállrándítás kíséretében visszatette volna
a helyére.
A padlóban volt egy laza kő a ruhásszekrény mellett. Auri fölfeszítette,
megigazította a kis bőrtasakból és gyapjúdarabból álló alátétet, azután a helyére
illesztette a követ, és határozottan lenyomkodta a seprű nyelével. Egyik lábával
kipróbálta, és elmosolyodott, amikor meg se mozdult a súlya alatt.
Utoljára kinyitotta a szekrényt. Elhúzta a borvörös bársonyruhát a halványkék
selyemköntös mellől. Megigazította egy magas kalapdoboz kissé félrecsúszott
fedelét. Kihúzta a szekrény alján levő fiókot.
Ekkor elakadt a lélegzete. Szorosan összehajtogatott, tökéletes, sápadt és sima
lepedők feküdtek a fiók alján. Benyúlt, megérintette az egyiket, megcsodálta sűrű
szövését. Olyan vékony fonalból szőtték, hogy ujjai nem érezték a szálakat. Hűvös
és édes volt, mint a hidegből frissen érkezett szerető csókja.
Végigsimította a felületét. Milyen jó lehet egy ilyen lepedőn aludni? Elnyúlni
rajta, érezni üdeségét a meztelen bőrén?
Megborzongott, ujjai megragadták az összehajtott lepedő szélét. Alig érzékelte,
mit tesz, amikor kihúzta a megfelelő helyéről és a melléhez emelte. Ajkával
végigsúrolta simaságát. Más lepedők is voltak alatta. Micsoda kincsesbánya!
Bizonyosan elegendő egy ilyen helynek, mint a Taliga. Mellesleg ő olyan sok más
dolgot helyesbített. Biztosan…
Egy hosszú percig nézte a lepedőt. A tekintete lágy volt és vágyakozó, de a száját
dühösen összeszorította. Nem. A dolgok nem így működnek. Ezt ő jobban tudja.
Tökéletesen tisztában volt vele, hova tartozik ez a lepedő.
Lehunyta a szemét, és visszatette a fiókba a lepedőt, miközben perzselte a
szégyen. Néha igazán kapzsi jószág volt. Önző. Eltorzította a világ helyes alakját,
összevissza lökdösött benne mindent vágyának súlyával.
Betolta a fiókot, felállt. Körülnézett, biccentett. Itt jól kezdett. A tükörasztal
nyilvánvalóan megkíván némi figyelmet, de Auri még nem érzett rá, hogy milyen
természetűt. Mégis, a helynek volt neve, és ő már orvosolt mindent, ami
szembeszökött.

Fogta Foxent, lefelé indult a névtelen lépcsőn, át a Társzekéren és a Mállatagon,
vissza a Köpönyeghez. Friss vizet hozott. Arcot, kezet, lábat mosott.
Ezután sokkal jobban érezte magát. Elvigyorodott, és hirtelen a fejébe vette, hogy
elnyargal az Üregbe. Idejét sem tudta, mióta nem járt arra, és hiányzott neki a meleg
föld szaga. A falak közelsége.
Lábujjhegyen, a csöveknél le-lebukva végigtáncolt a Kacskaringón. Átszökdécselt
a Rengetegen, fel-felugorva, hogy hintázzon egyet a roggyant mennyezet megvénült
tartógerendáin. Végül odaért egy püffedt faajtóhoz.
Belépett, magasra tartotta Foxent. Beleszimatolt a levegőbe. Fülig szaladt a szája.
Pontosan tudta, hol van. Minden ott volt, ahol lennie kellett.
 MIVEL JÁR EGY PILLANTÁS

A MÁSODIK NAPON AURI A CSÖNDRE ÉBREDT a tökéletes sötétségben.

Ez felfordulós napot jelentett. Sürgő napot. Helyes. Sok tennivalója van, mielőtt ő
megérkezik. Korántsem volt készen.
Fölkeltette Foxent, összehajtotta a takaróját, vigyázva, hogy a csücskök ne érjék a
padlót. Körülnézett a szobában. A doboza, a levél és a levendula rendben volt. Az
ágya is. Minden olyan volt, amilyennek lennie kell.
A Köpönyegből három út vezetett kifelé. A folyosó későbbre marad. A kapualj
mostanra való. Az ajtó tölgyfa volt, vasveretes. Auri rá sem nézett.
A Portán a kőfigurácska és a csipke már berendezkedett. A vitéz kristály elégedett
volt a bortartó állvánnyal. A karcsont és a lenvászon zsák olyan kényelmesen
elterpeszkedett, mintha már száz éve ott lennének. A vén, fekete övcsat kissé
feszélyezte a gyantát, ám ezen lehetett segíteni. Auri oldalba bökte a civilizált
felállás érdekében.
Körülnézett, felsóhajtott. Minden rendben volt, leszámítva a nagy réz
fogaskereket. Ez bosszantotta.
Fölvette a kristályt, a fogaskerék mellé ültette. Ám ez sem segített, csak felizgatta
a kristályt. Tíznek elegendő vitézség volt benne, de nem illett a sarokasztalra. A
mentegetőző Auri gyors puszit nyomott rá, majd visszatette a bortartó állványra.
Két kézzel fölkapta a súlyos fogaskereket, és bevitte a Köpönyegbe. Ami igazából
hallatlan volt, de nem tudta, mihez kezdjen. Letette a kőfal keskeny peremére,
szemben az ágyával. Megdöntötte, hogy a foghíj a mennyezetre mutasson, mintha a
kerék fölfelé nyújtózna túlságosan kurta, vastag karjaival.
Hátralépett, ránézett, sóhajtott. Jobb. De még ez sem egészen megfelelő.
Arcot, kezet és lábat mosott. Vékony szappandarabkájának napsugár-illata volt, és
ettől elmosolyodott. Azután belebújt második kedvenc ruhájába, mert annak jobb
zsebei voltak. Végtére is ez egy felfordulós nap.
A Portán a vállára kapta vászon átalvetőjét, és beledobott pár dolgot. Azután
megtömte a zsebeit. Távozás előtt visszanézett a Köpönyegbe, a réz fogaskerékre.
De nem. Ha jönni akart, akkor meg kellett volna elégednie a Portával. Ezt a
fennhéjázást!
 A Batárban meglepetten látta, hogy a tükör izgatott. Sőt, szorong. Nem valami
szerencsés kezdet a naphoz. Mégis az a fajta dolog, amit csak egy bolond hagy
készakarva figyelmen kívül. És Auri nem bolond.
Mellesleg a tükör már egy ideje itt volt, tehát Auri kiismerte. Költözni akart, de
először meg kellett nyugtatni. Vigaszra volt szüksége. Hízelgésre. Kendőzésre. Így,
noha még meg sem fésülködött, Auri fogta Foxent, és megtette a hosszú utat a
Társzekérig. Lassan odaballagott újonnan kinyitott ajtajához, miközben a freskókat
bámulta a magasban.
Rövid időre megállt a szalonban, és körülnézett. Még mindig ott volt a kis hiba,
mint egy pici porcogó a fogai között. Nem zavarta volna, ha minden más nincs
olyan majdnem tökéletes rendben.
Ám bizonyos dolgokat nem lehet siettetni. Auri aztán tudta. Mellesleg minél
hamarabb meg kellett nyugtatnia a tükröt. Ami kendőzést jelent. Így hát elindult
fölfelé a névtelen lépcsőn, ide-oda szökkenve, hogy elkerülje a bizonytalan köveket.
Azután átlépett a romos falon a Taligába.
Odabent kihúzta a ruhásszekrény fiókját. A lepedőkhöz hozzá sem érve a zsebébe
nyúlt. Megtapintotta a vitéz kristály sima lapjait. Nem. Megérintette a kedves
kőfigura görbületeit. Nem. A lapos, fekete kavics? Nem.
Azután az ujjai hozzáértek az övcsathoz, és Auri elmosolyodott. Elővette,
gyengéden betette a fiókba. Ezután fölemelte a legfelső, összehajtogatott lepedőt.
Sima és bársonyos volt. Halvány, akár az elefántcsont.
Megállt, a csat feketeségét nézte a fiókban. Követ érzett a gyomrában. Nem
tartozott ide. Ó, ésszerűnek látszott. Hát persze. De Auri tudta, hogy végső soron
mennyit ér a látszat.
Kelletlenül visszahelyezte a lepedőt a fiókba, ujjai végigfutottak sima, tiszta és új,
tökéletes fehérségén. Volt benne egy árnyalatnyi a télből.
De nem. Más az igazság, és más az, amit szeretnénk igaznak hinni. Sóhajtva
visszavette az övcsatot, és mélyebben beletuszkolta a zsebébe.
Otthagyta a lepedőt, visszaindult a Köpönyegbe. Most lassabban ment, nem
szökdécselt. Az út lefelé a névtelen lépcsőn valahogy felvidította. Útja részegen
kacskaringózott egyik biztonságos részből a másikba.
Egy kő kifordult a lába alól. Szélmalomként forgatta a karját, nehogy elessen. A
fejét félrehajtotta, egy lábon egyensúlyozott. Netán Billentő ez a hely? Nem, ahhoz
túl félénk.
A tükör még mindig idegeskedett a Batárban. Auri, nem lévén jobb ötlete,
kénytelen volt elhozni a takaróját az ágyról. Óvatosan, hogy a pokróc ne érjen a
földhöz, betakarta vele a tükröt, majd a falnak fordította. Csak ekkor lehetett átvinni
a szobán a téglával elfalazott ablak elé, ahova olyan kétségbeesetten igyekezett.
 Visszavitte a takarót a Köpönyegbe, arcot, kezet, lábat mosott. Visszament a
Batárba, és látta, hogy eredményesen dolgozott. A tükre még sosem volt ilyen
elégedett. Auri csendesen vigyorogva kikefélte a tündecsomókat a hajából, hogy
olyan legyen, mint egy aranyfelhő.
Alighogy végzett – éppen fölemelte a karját, hogy hátravesse a hajfelhőt –,
amikor váratlanul elszédült, és kicsit megtántorodott. Miután a szédülés elmúlt,
lassan elsétált a Tücskölő Erecskéhez és teleitta magát. A hideg víz
feltartóztathatatlanul járta át a belsejét, mintha kiürült volna. A gyomra üres ököl
volt.
A lába az Almáskertbe kívánkozott, de tudta, hogy nem maradt alma. Amúgy sem
várakozhat ott. A hetedik napig semmiképp. Ami valójában jó. Nincs semmi
alkalmas, amit megoszthatna. Semmi, ami akár félig megfelelne ajándéknak.
Ehelyett a Fához ment. Serpenyői a megfelelő helyeken lógtak. A spirituszlámpa
szintúgy. A repedt cserépkupa csöndesen gubbasztott. Minden olyan volt,
amilyennek lennie kell.
Azaz több eszköze volt a Fában, mint étele. A polcokon ott ült a sós zacskó,
amelyet tőle kapott. Egy összehajtogatott papírban négy kövér füge húzódott meg
szerényen. Volt egyetlen, magányos, ráncos alma. Az átlátszó üveg alján maroknyi
szárított borsó búsult.
A kőpulton a hűtőkútból lassan, de folyamatosan csörgedezett a jeges víz. De csak
egy darab sárga vajat hűtött, az pedig tele volt késekkel, nemigen lehetett megenni.
A pulton egy finom, csodálatos dolog állt; egy ezüsttál, színültig muskátdióval. A
dió kerek volt, barna és sima, akár a folyami kavics, távoli országból érkezett
látogató. Illata megtöltötte a levegőt, szinte dalolt a messzeségről. Auri vágyódva
nézte, ujjhegyeivel végigsimított az ezüsttálon. Összefonódott leveleket véstek rá…
De nem. Akármilyen ritka és kedves a muskátdió, mégsem lenne jó étel.
Legalábbis nem most. A maga módján a vajhoz hasonlított, nem egészen volt étel.
Ezek misztériumok, amelyek a maguk idejét várják a Fában.
Auri felmászott a kőpultra, hogy elérje a magas polcon kuporgó almát. Azután
törökülésben, egyenes háttal letelepedett a hűtőkút mellé, és hét egyenlő részre vágta
az almát, mielőtt megette volna. Bőrszerű volt, csordultig ősszel.


Mivel még mindig éhes volt, levette hát a papírt, és maga elé fektetve gondosan
szétbontotta. Piciket harapva megevett három fügét, és közben dúdolt. Mire végzett,
a keze remegése alábbhagyott. A megmaradt egyetlen fügét visszacsomagolta,
föltette a polcra, azután lemászott a padlóra. Vizet mert a kútból, megitta.
Vigyorgott, mert a hasa borzongott a víztől.

Evés után Auri tudta, hogy ideje felkutatni a megfelelő helyet a réz
fogaskeréknek.
Először hízelegni próbált neki. Két kézre fogva gondosan elhelyezte a
kandallópárkányon, a kőszelencéje mellett. A kerék nem törődött a bókkal, csak ült
ott, fikarcnyival sem lett kezesebb, mint amilyen volt.
Auri sóhajtva, két kézzel fölemelte, és átvitte az Ernyőbe, de a kerék ott sem volt
boldog az ódon hordók között. Nem akart megpihenni a Tücskölő Erecskénél, a
patak mellett sem. Keresztülvitte az egész Sötétházon, letette az összes
ablakpárkányra, de a legkevésbé sem illettek hozzá.
A karja egyre jobban fájt a kerék súlyától. Igyekezett bosszankodni, de nem tudott
haragot tartani. A fogaskerék semmire sem hasonlított, amit az évek során valaha is
látott idelent. Már az boldoggá tette, ha ránézett. A súlya ellenére is öröm volt
megérinteni. Édes jószág volt. Néma harang, amely a szeretetről zenélt. Cipelés
közben Auri ujjain át kiénekelte a titkos válaszokat, amelyeket őrzött.
Nem. Auri nem haragudhatott. A fogaskerék megtett mindent, amit tehetett. Az ő
hibája, hogy nem tudja, hova tartozik. A válaszok mindig fontosak, de ritkán
könnyűek. Egyszerűen muszáj rászánni az időt, hogy megfelelően intézze a
dolgokat.
Csak a biztonság kedvéért visszavitte a fogaskereket oda, ahol találta. Szomorú
lesz, ha elmegy, de néha nincs mit tenni. Egyes dolgok túlságosan igazak ahhoz,
hogy maradjanak. Egyesek csupán látogatóba jönnek.
Ahogy belépett a Szürke Tizenkettő sötét kupolája alá, Foxen fénye felágaskodott
a láthatatlan mennyezet felé. Nyugodt, zöld izzása felnyúlt a falakon
összegubancolódott csövek között. Ma egészen más volt a hely. Ilyen volt a
természete. Auri ennek ellenére tudta, hogy szívesen látják. Vagy ha nem látják
szívesen, legalábbis közömbösen átnéznek rajta.
Beljebb lépett a szobába, ahol a medence mély, fekete vize olyan sima volt, akár
az üveg. Óvatosan ráállította a ragyogó fogaskereket a medence kőperemére, úgy,
hogy a foghíj fölfelé mutasson. Hátrált egy lépést, kezével eltakarta Foxent. Most,
hogy csak a fenti rácsból jött a gyér szürke fény, a kerék megközelítőleg sem volt
olyan villózó, mint korábban. Auri félrehajtotta a fejét, és egy repeső pillanatig
összehúzott szemmel figyelte.
Azután fülig szaladt a szája. A kerék nem akart távozni. Ez legalább világos.
Fölvette, odapróbálta a palackjai mellé a medence fölötti keskeny polcra. De csak
ült ott közömbösen, válaszoktól sziporkázva, és incselkedett vele.
Törökülésben leereszkedett a padlóra, és igyekezett kitalálni, milyen hely való a
rézkerékhez. A Csákány? A Gyertyatartály? Tollak suhogását hallotta a levegőből.
Szárnyak csattogtak, azután elhallgattak. Auri felnézett a rácsra, és meglátta egy
lappantyú fejének árnyképét a szürke fénykörben.
A madár odavágott valamit a csőhöz, azután megette. Auri úgy sejtette, egy csiga
volt. A cső típusát nem kellett találgatnia. A kondulásból tudta, hogy vas, fekete, és
kétszer olyan vastag, mint a hüvelykujja. A lappantyú ismét megkoppantotta a
csövet, azután lecsapott a medencére inni.
Ivás után gyorsan visszaszállt korábbi helyére. Vissza a csőhöz. Vissza, hogy a
halványszürke fénykör közepén legyen. Harmadszor, utoljára is megkoppantotta a
csövet.
Auri megfagyott belül. Kihúzta magát ültében, rámeredt a madárra. Az egy
hosszú percig visszanézett rá, azután elrepült, miután megtette, amiért jött.
Auri zsibbadtan bámult utána, zsigereit lassan görcsbe kötötte a hideg. Ennél
világosabb nem is lehetett volna. A pulzusa kalapálni kezdett, a tenyere hirtelen
megizzadt.
Futásnak eredt, és már egy tucat lépést megtett, mire észbe kapott, és visszasietett.
Bárdolatlanságán szégyenkezve megcsókolta a réz fogaskereket, tudatva vele, hogy
nem hagyja magára. Visszajön. Azután sarkon fordult és elviharzott.
Először a Köpönyegbe ment, ahol arcot, kezet, lábat mosott. Elővett egy
zsebkendőt cédrusdobozából, azután átszáguldott a Kacskaringón és az Alantin a
Faluba. Lihegett, mire megállt a Tartás egyszerű deszkaajtaja előtt.
A félelemtől jeges, keserű szájjal vizsgálta végig az ajtó szélét, és
megkönnyebbülten látta a vékony pókhálókat. Még van idő. Talán. A deszkához
szorította a fülét és egy hosszú percig hallgatózott. Semmi. Lassan kinyitotta az
ajtót.
Szorongva állt a nyílásban, és belesett a poros szobába. Megszemlélte a
mennyezetről lógó pókhálókat, a poros eszközökkel zsúfolt asztalokat.
Megszemlélte a palackokkal, skatulyákkal, bádogdobozokkal teli polcokat.
Megszemlélte a másik ajtót a szoba túlsó végében. Nem látott a széleinél
világosságot.
Nem szerette ezt a helyet. Nem tartozott az Odalenthez. Köztes hely volt. Nem az
övé. De bármennyire nem szerette, a többi lehetőség még rosszabb volt.
Megszemlélte a finom porral borított padlót, amelyen csak két nehéz bakancs
nyoma látszott, fekete maszatok a szürke porban. A nyomok egy történetet meséltek.
A másik ajtón jöttek be, egy asztaltól egy közeli polcig vezettek, azután egyenes
vonalban haladtak az ajtóig, ahol Auri állt.
Gyilkosan meredt a pontra, ahol a lábnyomok átkeltek a küszöbön. Mihelyt
elhagyták a Tartás poros padlóját, láthatatlanná lettek. Mindez régen történt. De még
a látványtól is meglódult a szíve. A bőre forrón bizsergett a felháborító gondolattól.
Egy második csapa visszafelé mesélte el a történetet. A bakancsok az Odalentből
visszatértek a Tartásba. Odamentek asztalokhoz, a polchoz, majd ki a másik ajtón.
Egyfajta kört alkottak. Áramkört.
Újabb nyomokat nem látott. Ám ezek mégis olyan történetet meséltek, amit nem
szeretett. Olyan történetet, amelyet nem akart még egyszer hallani.
Mély lélegzetet vett, hogy lecsillapodjon. Erre nincs idő. Eljönnek nehéz
bakancsukban, gőgösen, és fogalmuk sem lesz róla, hogyan kell viselkedni ezen a
helyen. Hideg verejték mosta le bőréről a vacogó hőséget. Újabb nyugtató lélegzetet
vett, és összpontosított.
Ádáz elszántsággal, mélyen beszívta a levegőt, és átlépte a Tartás küszöbét. Apró
fehér lábát beletette a fekete bakancsnyomba. A lába olyan kicsi volt, hogy könnyen
ment. Ennek ellenére megfontolt lassúsággal haladt. A második lépésnél szinte csak
a lábujja érintkezett a padlóval. Talpa simán elfért a fekete foltokban, így ő nem
hagyott nyomot maga után.
Így haladt előre, pípes lépésenként. Először egy polchoz: megszemlélte a
tartályokat, mielőtt fölvett egy súlyos, tejüveg-dugós palackot. Azután egy ecsetet
vett föl, megtapogatva a sörtéket. Majd visszatért az ajtóhoz, olyan lassú és kecses
lépésekkel, akár egy őz.
Becsukta maga mögött az ajtót, mélységes megkönnyebbüléssel sóhajtott, majd
visszarohant a Kacskaringóig.
Akármilyen fürgén mozgott, egy órába is beletelt, amíg rátalált a megfelelő
helyre. A Kacskaringó kerek téglaalagútjai széltében-hosszában behálózták az
Odalentet sok mérföldön át, ide-oda kanyarogva vitték a csöveket, amerre menniük
kellett.
Már attól kezdett félni, hogy sosem talál oda, már attól kezdett félni, hogy nincs is
a Kacskaringóban, amikor olyan hangot hallott, amely dühös kígyókra és esőre
emlékeztetett. Ha ezt nem hallja meg, egész nap kutathatott volna. Követte a hangot,
amíg meg nem érezte a nedvesség szagát a levegőben.
Végül befordult egy sarkon, és megpillantotta a vizet, amely szökőkútként
spriccelt egy megrepedt vascsőből. A permet húsz láb sugarú körben áztatta el a
téglákat, a többi cső is csöpögött tőle. A sűrített levegőt szállító, pici rézcsövek
cseppet sem bánták. A vastag fekete pisicső inkább viccesnek találta. Ám a páracső
nem örült. Vastag borítása átázott, így hát zsémbelt és gőzölt, dohos melegházi
nyirokkal töltve meg az alagutat.
Auri figyelmesen nézte a törött, fekete vascsövet, nyomon követte a többi között,
azután Foxent magasra tartva eltávolodott a léktől a sötét vonal mentén.

A Tízesekbe tett gyors kitérő és tíz perc után megtalálta a szelepet, egy kis
kereket, amely alig volt elég nagy ahhoz, hogy két kézzel megfoghassa. Letette a
palackot és az ecsetet, erősen megmarkolta a kereket és megtekerte. Semmi sem
történt. Így hát elővette a zsebkendőjét, ráborította a kerékre, és újra próbálkozott,
vicsorítva az erőfeszítéstől. Egy hosszú perc múltán az ősidők óta nem olajozott
kerék engedett, és kelletlenül elfordult.
Összeszedte a holmiját, elindult vissza. Most nem sziszegtek a kígyók.
Abbamaradt a zuhogás, noha még mindig vizes volt az egész alagút. A levegő
nyirkos és fojtós volt, Auri haja csapzottan lógott az arcába.
Sóhajtott. Pontosan úgy volt, ahogy Mandrag magiszter mondta sok-sok éve.
Odáig ment, ahol a padló száraz volt, és törökülésben leereszkedett a csövek közötti
téglákra.
Ekkor következett a legnehezebb rész. A várakozás idegesítette. Annyi dolga van.
Ez kétségtelenül fontos. Ám ő jön a hetedik napon, és Auri még koránt sincs
készen…
Valamit hallott a távolból. Egy hang visszhangját. Csoszogást? Lépést? Bakancsok
dobogását? Megrezzent, azután megdermedt. Kezével eltakarta Foxent, némán ült a
váratlan sötétben, a fülét hegyezte…
De nem. Semmiség. Az Odalent tele volt sok-sok ezer, apró, mozgó dologgal: víz
folyt a csövekben, szél járt a Lebbentőn, a társzekerek mennydörgése átszűrődött a
macskakövön, elmosódó szavak visszhangzottak a rácsokon át. De nem voltak
bakancsok. Most nem. Még nem.
Levette a kezét Foxenről, és ismét megnézte a léket. A levegő még mindig forró
és sűrű volt a nedvességtől, így hát visszatért az ülőhelyre, ahol nem tehetett mást,
csak fészkelődött és aggódott. Azon gondolkodott, hogy visszafut és elhozza a réz
fogaskereket. Akkor legalább lenne társasága. De nem. Maradnia kellett.
Egy lék rossz dolog. Ám egy lék egy darabig észrevétlen maradhat. Most, hogy
ebben a csőszakaszban elzárta a vizet, minden esély megvan rá, hogy odafönt
tönkremegy valami életfontosságú. Nem tudhatta, mi. A cső vezethet egy
használaton kívüli helyre a Mainsben, ahol éveken át szárazon maradhat, és senki
sem tudja meg.
De mi van, ha a Mesterek Csarnokába vezet, ahol valamelyikük most éppen a
kádjában ül? Mi van, ha az Olvasztóba vezet, és a csendes kalcinálásból akaratlanul
hőtermelő kaszkád lesz?
Mindez ugyanahhoz vezet. Felforduláshoz. Az emberek kulcsokat keresnek. Az
emberek ajtókat nyitnak. Idegenek jönnek az ő Odalentjébe, ildomtalan lámpákkal.
Füstölnek. Bömbölnek. Összevissza trappolnak durva, kíméletlen bakancsaikkal.
Mindenre ránéznek, dehogyis gondolnak rá, hogy mivel jár egy pillantás. Bökdösik
a dolgokat, és összekeverik őket, mert fogalmuk sincs róla, hogy mit illik.
Észrevette, hogy ökölbe szorított kezén kifehérednek az ujjpercek.
Összerázkódott, felállt. A haja ernyedten lógott a fejéről.
A levegő most már tisztább volt, nem nyirkos és gőzölgő. Összeszedte a holmiját.
Örömére a páracső végre kiszárította magát és a környezetét. Ami még ennél is
sokkal jobb: a szótlan tárgyak lassú szemlélése kifújta a nedvességet a levegőből.
Auri odavitte Foxent a fekete vascsőhöz, és megkönnyebbülten látta, hogy csupán
cérnavékony repedés van rajta. Noha a cső száraznak tűnt, letörölte a
zsebkendőjével. Majd másodszor is letörölte. Azután kihúzta a dugót a palackból,
belemártotta ecsetjét, és tiszta folyadékkal kente be az apró repedést.
A pengeéles szagtól fintorogva ismét belemártotta az ecsetet a folyadékba, és
körbefestette a csövet. Széles mosollyal nézett a palackra. Kedves volt. A tenákulum
trükkös anyag, de ez itt tökéletes volt. Nem sűrű, mint a lekvár, nem híg, mint a víz.
Tapadt, ragadt, terjedt. Tele volt zöld fűvel, szökdeléssel és… szulfóniummal?
Naftával? Ő nem ezt használta volna, de az eredmény vitathatatlan volt, a
szakértelem tagadhatatlan.
A fényes folyadékkal hamarosan bekente az egész csövet a repedés körül.
Megnyalta az ajkát, felpillantott, csücsörített, majd finoman ráköpött a nedvesség
túlsó szélére. A tenákulum fodrozódott, mire Auri szélesebben vigyorgott.
Megérintette egy ujjal: olyan kemény és sima volt, akár az üveg. Ó, igen. Akárki
keverte és gyártotta is, ez itt élő bizonyítéka annak, hogy az alkímia művészet.
Fölényes tudás tükröződött benne.
Fölkent még két réteget, körbe a csövön, arasznyi szélesen a repedés két oldalán
is. Még kétszer köpött rá, hogy kemény és üveges legyen. Azután bedugaszolta a
palackot, megcsókolta, és mosolyogva elrohant, hogy megnyissa a vizet.
Miután végzett a munkával, ellátta az ecsetet, és visszaindult a Tartásba. Az
ajtóhoz szorította a fülét. Hallgatózott. Hallott is valami halk… Nem. Semmi.
Visszafojtotta a lélegzetét, ismét hallgatózott. Semmi. Ennek ellenére lassan nyitotta
ki az ajtót. Benézett, és nem látott fényt a másik ajtó mellett. Egy pillanatra elállt a
szívverése, mert mintha új bakancsnyomokat látott volna… De nem. Csak árnyék
volt. A saját fojtogató félelme.


Óvatosan visszahelyezte a palackot a polcára, abba a sötét, portalan gyűrűbe,
ahonnan elvette. Azután jött az ecset. Vigyázva lépkedett a bakancsok nagy, fekete,
otromba nyomaiban. Ő nem az a rendetlen fajta. Úgy járt, ahogy a víz mozog a
szelíd hullámban. A víz mozog, de nem változik. Ez a dolgok rendje.

Lassan becsukta a súlyos ajtót. Az abszolút biztonság kedvéért ellenőrizte a
kilincset. Az Odalentbe visszatérve nyájasnak kellett volna éreznie a köveket a talpa
alatt. De nem voltak azok. Csak kövek. A levegő furcsa, feszült volt. Valami nincs
rendjén.
Megállt, ismét fülelt az ajtónál. Még jobban fülelt, azután résnyire nyitotta az
ajtót, hogy belessen. Semmi. Bezárta, ellenőrizte a kilincset. Az ajtónak dőlt, és
sóhajtani próbált, de nem találta magában a szuszt. Valami baj van. Valamiről
megfeledkezett.
Kalimpáló szívvel futott vissza a Kacskaringóba. Rossz sarkon fordult be. Majd
megint. De végül ismét megtalálta a szelepet. Letérdelt, mert az abszolút biztonság
kedvéért meg akart győződni róla, hogy nem elzárta a csövet, hanem megnyitotta.
Mindkét kezét rátette a csőre, és érezte, ahogy remeg a rohanó víztől.
Akkor hát nem ez a baj. Mégis. Elég óvatosan mozgott? Talán elmaszatolta a port
a padlón? Visszafutott a Tartáshoz, fülét az ajtóra tapasztotta. Semmi. Kinyitotta az
ajtót, és olyan magasra emelte Foxent, hogy fénye bevilágítsa a port. Semmi.
Bőre mostanra fénylett a verejtéktől. Becsukta a súlyos ajtót. Ellenőrizte a
kilincset, nekidőlt csekély súlyával, kezével és homlokával nyomta. Igyekezett
mélyebbeket lélegezni, de a szíve merev és görcsös volt. Valami rossz volt a
levegőben. Az ajtó nem volt hajlandó belesimulni a keretébe. Két tenyérrel nyomta.
Ellenőrizte a kilincset. Foxen fénye váratlanul felhígult. Elég elővigyázatosan
mozgott? Nem. Tudja. Hallgatózott, azután kinyitotta az ajtót, és ismét benézett.
Semmi. De a látás itt nem elég. A látszat még a felét sem teszi ki a dolgoknak.
Valami baj van. Hiába próbálkozott, nem bírt kiengedni. Nem jutott lélegzethez. A
kövek a lába alatt nem olyanok voltak, mint az ő kövei. El kellett jutnia valami
biztonságos helyre.
A kövek és a levegő furcsasága ellenére is visszaindult a Köpönyegbe. A
legbiztonságosabb úton ment, de még így is lassan lépkedett. Még így is kénytelen
volt meg-megállni, hogy behunyja a szemét és csak lélegezzen. Még így is alig
segített a lélegzés. Hogyan segíthetett volna, amikor maga a levegő lett hazug?
A Válogatóban egyetlen sík sem volt helyes, de csupán akkor jött rá, mennyire
eltévedt, amikor körülnézett, és az Oszloposban találta magát. Nem tudta, hogyan
térhetett le ennyire az útról, de vitathatatlanul ott volt. Egy merő latyakban. A
rothadás szagában. Szúrós murvával a talpa alatt. Gúnyosan vigyorgó falak között.
Körbe-körbeforgott, de nem találta a helyét.
Azért nem hagyta abba a próbálkozást. Tudta, hogy ha elindul, aztán befordul,
aztán megint elindul, végül kijut a komor, szúrós Oszloposból. Barátságos helyre
érkezik. Vagy legalábbis olyan helyre, amely nem indázik, nem görcsöl, és nem
keríti be.
Így hát elindult, befordult és körülnézett, mindennek ellenére azt remélve, hogy
ismerős helyet fog látni. Azt remélte, hogy a kövek a talpa alatt lassan
visszaédesednek hozzá. De nem. Szívének pörölye unszolta, hogy fusson. Szüksége
van a biztonságos helyre. Vissza kell jutnia a Köpönyegbe. De merre vezet az útja?
Még ha ismerte volna is, a levegő sűrűbb és szédítőbb lett körülötte. Auri, noha
viszolygott az Oszlopos érintésétől, megtámaszkodott a fal metsző
rosszindulatában.
Lassú léptek. Egy kanyar. Mosolyogva látta, hogy a dolgok kinyílnak előtte.
Végre! Mellében kezdett lazulni a szorítás, amikor feltűnt az Oszlopos vége. Két
lépést tett, mire észbe kapott, miféle kiutat kínál az Oszlopos. Megtorpant. Nem!
Nem, nem! Elöl ott tátongott az ellenszenves alagútvesztő bejárata. Csakhogy az a
Fekete Ajtó hatalmas, üres némaságába vezet.
Még csak meg sem fordult. Csak tette az egyik lassú, csosszanó lépést a másik
után abba az irányba, amerről jött. Nehéz volt. A fal hozzáragadt a kezéhez,
karistolta, lehorzsolta ujjperceiről a bőrt. Az Oszlopos nyirkos, fojtogató gubanca
nem akarta, hogy visszamenjen. A Fekete Ajtó viszont igen. Széles, hívogató út
vezetett hozzá, olyan, mint egy koromfekete, tátott száj. Egy pofa. Tele fogakkal.
Kényszerítette magát, hogy lépésről lépésre hátráljon vissza az Oszloposba. Nem
merte levenni a szemét az útról a Fekete Ajtóhoz. Nem merte hagyni, hogy mögéje
kerüljön, ahol nem láthatná. Az illetlen. Ízetlen.
Végül befordult hátrálásban egy sarkon, és reszketve lesüllyedt a padlóra. Arra
volt szüksége, hogy ne essen szét körülötte minden. Arra volt szüksége, hogy
visszajusson a Köpönyegbe. A legtökéletesebb helyére volt szüksége. Ott a kövek
biztonságosak a talpa alatt. Ott minden aranyos, ildomos és igaz.
Szédült, megdűlt, ferdült. Reszketett, de képtelen volt fölállni, így hát törökülésbe
hajtogatta magát a padlón.
Sokáig, némán ült. Behunyta a szemét. Becsukta a száját. Eltakarta a kezével
Foxent. Nagyon picin ült. Nagyon némán. Az Oszlopos szennyes vizenyője belevette
magát a hajába, és egyenesre húzta. Auri hagyta, hogy loncsos függönyként
boruljon rá a haja, csak egy csipetnyi helyet hagyva odabent, egy pöttöm helyet,
amelyben egyedül ő fért el.
Kinyitotta a szemét és körülnézett ezen a csöppnyi, meghitt helyen. Látta a vitéz
Foxent, amint vitézül világít tenyerének menedékében. Kitakarta Foxent, és bár
ványadt és vékony volt a fény, Foxen látványa ezen a csepp helyen is
megmosolyogtatta. Tapogatott önmagában az ő tökéletes, igazi neve után, és bár
kellett hozzá egy hosszú, magányos pillanat, végre rátalált. Fázott, félt és földön
futott, de a széle így is fénylett. Még mindig Auri neve volt, és ragyogott.
Lassan fölállt, lassan kifelé indult az Oszloposból. A levegő sűrű és vacogtató
volt, a falakból csorgott a rosszindulat. A kövek irigyelték minden lépését. A világ
vicsorogva hasadozott. De ő így is megtalálta az utat a Válogatóba, ahol a falak csak
duzzogtak. Onnan átment az Intésekbe.
 Talpa végre ráismert a Köpönyeg köveire. Könnyedén belibbent az ő csodásan
tökéletes helyére. Arcot, kezet, lábat mosott. Ez segített. Egy hosszú percig csak ült
az ő tökéletes székében. Gyönyörködött az ő tökéletes levelében. Beszívta a drága,
rendes levegőt. A bőre már nem feszült. A szíve meleg vajjá puhult. Foxen ismét
édes, sőt édeskés lett.
Elment a Batárba, és addig kefélte a haját, amíg el nem tüntette belőle a vizenyőt
és a gubancokat. Beszívta a levegőt, kifújta. A neve andalítóan csilingelt odabent.
Minden visszakerült a megfelelő helyére. Auri vigyorgott.
 GYÖNYÖRŰ ÉS MEGTÖRT

RÖVID PIHENŐ UTÁN IVOTT a Bucka tavának vizéből, azután elindult a réz
fogaskerékért. A kerék türelmesebb még egy birkánál is, de akkor is ugyanúgy
kiérdemli a tisztességes helyet, mint a többiek.
Miután nem volt jobb ötlete, Auri elvitte a Társzekérbe. Talán oda tartozik.
Esetleg, ami még jobb, a pimasz rézkerék megsúghatja, miféle apró hiba
akadályozza, hogy a szalon úgy zengjen, akár a harang.
Vagy talán odalent jobb fényben láthatja a fogaskereket. Főleg mivel az a hely új,
és csaknem tökéletes. Van olyan jó, mint bármelyik.
Tehát lement a jól nevelt, gazdag, faburkolatú Társzekérbe, ott is az új szalonjába.
Leültette a réz fogaskereket a díványra, és a lábát maga alá húzva lekuporodott a
közelében.
De a kerék itt sem volt elégedett. Auri felsóhajtott, félrehajtotta a fejét. Szegényke.
Hogy ilyen kedves és reménytelen legyen! Teli van válaszokkal, de minden tudása
csapdába esett odabent. Hogy ilyen gyönyörű és megtört legyen! Bólintott, és
vigasztaló gyengédséggel rátette a kezét a fogaskerék sima arcára.
Talán a Mindenek Alja? Miért is nem gondolt erre korábban? Igaz, amikor
szeretetre és válaszokra gondolt, az ősrégi roncs a barlangban aligha jutott az
eszébe. Pedig talán éppen erről van szó. Lehet, hogy egy rég halott masinéria üres
szívének borzasztó szüksége van kilenc ragyogó fogra és némi szeretetre?
Ujját végigfuttatta a kerék szélén. Bőrét kissé karcolta a csorba felület ott, ahol
kitörték a tizedik fogat.
Villámként sújtott le rá az igazság. Tudta már, mi a baj! Hát persze! Izgatottan
vigyorogva felpattant. Felhajtotta a szőnyeg sarkát, és addig csavarta, amíg meg
nem látta az elégedetten üldögélő gombot.
A zsebéhez kapott, keresgélt… Igen!
A patinás csatot lefektette a gomb mellé. Közelebb tolta. Megfordította. Igen!
Kissé remegve terítette vissza a szőnyeget, azután két kézzel laposra simította.
Felállt. Valami kattant benne, mint kulcs a zárban. A szoba most már tökéletes
volt, mint egy kör. Mint egy harang. Mint a tökéletesen kikerekedett hold.
Boldogan fölnevetett, és a nevetés minden ízében olyan volt, mintha egy apró
madár röpködne a szobában.
Megállt a szalon közepén, és körbefordult, hogy mindent lásson. És amikor a
pillantása beleütközött az asztalon fekvő gyűrűbe, látta, hogy már nem tartozik ide.
Oda megy, ahova akar. A gyűrű aranyul énekelt, és a borostyán, amelyet körülölelt,
gyöngéd volt, akár egy őszi délután.
Auri táncra perdült gyöngyöző boldogságában. Meztelen lába fehéren világított a
szőnyeg moha-puha sötétjében.

Boldogan bukfencező szívvel ismét fölkapta a réz fogaskereket. Mosolygott,
amikor megfogta. Még félúton sem volt a Köpönyeghez, amikor halk zene ütötte
meg a fülét.
Auri kővé dermedt. Néma volt, mint a szív hallgatása. Ez nem lehet. Még nem.
Még több napja van. Még korántsem…
Ismét hallotta. Nagyon gyöngén. Lehetett volna az üvegen koccanó üveg hangja
is, vagy egy madáré, vagy egy megfeszített húr messzi dallama.
Megérkezett! Napokkal előbb, Auri pedig piszkos, és a keze is üres. Ennek
ellenére a szíve félreütött a mellében a gondolatra, hogy ismét láthatja.
Sebesebben rohant vissza a Köpönyegbe, mint a nyúl a farkas elől. A leggyorsabb
utat választotta, noha az a Felszínesen át vezetett, amely csupa nyirkosság, félelem,
és forró virágok borzalmas szagától sűrű a levegő.
Ahogy visszaért a Köpönyegbe, feltette a réz fogaskereket a kandallópárkányra.
Arcot, kezet, lábat mosott. Levetkőzött, átöltözött a kedvenc ruhájába.
Azután ideges izgalomtól remegve átsietett a Portára, és megszemlélte a polcokat.
A csont természetesen szóba se jöhet.
A könyv sem. Még nem. Két ujjal fölvette a kristályt, és megforgatta. Beszívta a
levegőt, kóstolgatta. Visszatette a kristályt.
Toporgott, átlesett a Köpönyegbe. Tökéletes sárga levele majdnem rendben volt.
A réz fogaskerék most duzzogott és fennhéjázott. Neki utóbbiból bőven kijutott.
Itt volt az újonnan talált őszi aranygyűrű. Ez mégiscsak szép. Illik is hozzá, a
kétszer ragyogóhoz! De mint ajándék… rossz előjel. Auri nem akart a démonaira
célozgatni.
Utána a tátott szájú kis palackot kémlelte. Tekintete átszökkent a másik polcon
szétszóródott magyalbogyókra. Úgy ragyogtak a kelmén, akár a vér. Auri szíve
szárnyra kelt a lelkesedéstől, a szája a füléig szaladt.
Felmarkolta a bogyókat, beletöltötte őket az apró palackba. Tökéletesen illettek
bele. Hát persze. Hiszen kötelességtudók és igazak. Magyalpalack. Hogy vigyázzon
rá. Egy korai látogatás. Zene.

De ez sokkal hevenyebb volt, mint szerette volna. Ez nem illendő. Bár igazság
szerint ő érkezett időnek előtte. Egy korai látogatásra a magyal tökéletesen
megfelel. Auri kivágódott az ajtón, talpa végigcsattogott az Ádázon, utána le az
Evezősön, végül fel az Alvégre.
Megállt a súlyos csatornarács alatt. A szíve vadul vert, miközben hallgatózni
próbált. Semmi. Tényleg hallotta? Ő várja vajon? Vagy Auri addig habozott, amíg ő
megunta és eltávozott?
Foxent beletette apró dobozába, azután elfordította a titkos kallantyút, és remegő
karral megemelte a súlyos vasrudakat. A rács fölemelkedett, Auri kimászott az
Almáskertbe, a sövények védelmébe. Mozdulatlanná dermedt. Hallgatózott.
Nincsenek hangok. Ami jó. Sem fények az ablakokban. Ami jó.
A hold lenézett az Almáskertbe. Nem jó hold volt. Auri kilesett a sövény
biztonságából, föl az égre. Nincsenek felhők. Lehunyta a szemét, ismét hallgatózott.
Semmi.
Mély lélegzetet vett, keresztülsurrant a gyepen, beállt Lombos Úrnő oltalmazó
ágai alá, olyan mereven, akár a cövek. Visszafojtotta lélegzetét, még egyszer
körülnézett, és felkapaszkodott a göcsörtös ágakra. Nehéz volt, mert egyik kezében
a magyalbogyós üveget tartotta. Egy kicsit meg is csúszott, a durva kéreg
megkarcolta a talpát.
És már fent is volt a Dolgok Tetején. Innen mindent beláthatott mindörökké. Lába
alatt vég nélkül göngyölte ki magát az egész Temerant. Olyan szép volt, hogy Auri
szinte nem is törődött a holddal.
Látta az Olvasztó tüskés kaminlukait, a szárnyas Mews-t, tele hunyorfényekkel.
Keletre a Nagy Kövesút ezüst vonala vízmosásként hasította az erdőt a Kőhídig,
onnan át a folyón, és onnan is tovább, tovább, tovább…
De ő nem volt itt. Semmi nem volt itt. Csak a meleg kátrány Auri talpa alatt. Meg a
kaminlukak. Meg a hold élessége.
Szorosan megfogta a magyalpalackot. Körülnézett, és belépett egy tégla
kéményfa árnyékába, hogy a hold ne láthassa.
A lélegzetét visszafojtva hallgatózott. Ő nem volt itt. Vagy talán. Talán, ha Auri
kivár.
Körülnézett. A szél huhogott, örvénnyé kavarta a haját. Elkomolyodott,
hátrasimította. Hát persze hogy nincs. Nem jön a hetedik napig. Auri tudta. Tudta,
hogy működnek a dolgok.
Mozdulatlanul állt, kezét a melléhez emelve. Fogta a magyalpalackot. Tekintete
ide-oda villant a holdban fürdő háztetőkön.
Törökülésben letelepedett a bádogra a kéményfa árnyékában.
Nézegetett. Várt.


 EGY SZOKATLANUL KELLEMES HELY

VÉGÜL EGY FELHŐ ELREJTETTE A HOLDAT. Öntelt jószág! Auri kihasználta

az alkalmat, hogy visszainaljon az Odalentbe.
Nehéz szívvel ment át a Tízesen. Ám az Ernyőben talált egy nagy gallygomolyt,
amelyet egy elfelejtett vihar mosott le ide a csatornanyílásokon. Kőris, szilfa,
galagonya. Olyan sok, hogy hat fordulóval tudta csak átvinni a Köpönyegbe. Pazar
lelet volt; mire Auri végzett, majdnem fütyörészett.
Arcot, kezet, lábat mosott. Megmosolyogtatta egyre karcsúsodó
szappandarabkájának finom illata. Ismét fölvette a második kedvenc ruháját. Még
mindig sürgő nap volt.
Miután megtöltötte a zsebeit és a vállára kanyarította az átalvetőt, elindult a
Csákányba. Be sem kellett vizeznie a lábát, mivel időtlen idők óta nem volt zivatar.
A kanyargós út legtúlsó farkincájában megállt az utolsó saroknál. Előtte szilánknyi
holdfény csillant, ezért gyorsan megpuszilta Foxent, majd visszatette apró
fadobozába.
A Csákány végét inkább emlékezetből találta meg, mint látás után. Addig
lépegetett óvatosan, amíg oda nem ért a függőleges vízlevezető rácshoz, amely nem
másra nézett, mint egy vízmosás fenekére. Odaállt a súlyos vasrudakhoz. Látta a
domb tetején az elterpeszkedő Menedéket, amely hatalmas, fenyegető árnyékot vetett
a csillagos égre. Néhány lámpa égett az ablakokban, voltak vörösek, voltak sárgák,
és a legfelső emeleten volt egy vakító és dermesztő kék.
Visszafojtotta a lélegzetét. Semmi hang. Semmi patadobogás. Semmi üvöltés.
Felnézett, látta a csillagokat, a holdat, és néhány vékony felhőrongyot. Figyelte,
ahogy a felhőfoszlány lassan keresztülevez az égen. Megvárta, amíg elrejtette a
karcsú holdat.


Csak ekkor nyitotta ki belülről a rejtett zárat. A rostély úgy tárult, akár egy ajtó.
Auri felszaladt a vízmosás oldalán, keresztülvágott egy ápolt gyepsávon, majd eltűnt
egy dúslombú tölgy árnyékában.
Mozdulatlanul állt, amíg le nem lassult a szívverése, amíg teljesen biztos nem
lehetett benne, hogy senki nem látta.
Ezután behúzódott a fa mögé, hogy a Menedék ne láthassa. Ott megfordult és
eltűnt az erdőben.

Akkor találta ezt a helyet, amikor fenyőtobozt szedett. Egy kis, elfelejtett temető,
borostyánnal beszőtt kövek. Vadul burjánzó rózsák futottak fel egy ódon
kovácsoltvas kerítés romjaira.
Auri a törzséhez szorította a karját, és az álláig emelte a kezét, mielőtt belépett a
temetőbe. Pici lába nem ütött zajt a kövek között.
A hold ismét előbukkant, de most már alacsonyabban járt, és pironkodott. Auri
rámosolygott, örült a társaságnak most, hogy már nem volt a Dolgok Tetején, és a
Menedék is messze elmaradt. Itt, a tisztás szélén a hold megmutatta a földön
szétszóródott makkot. Auri pár percet azzal töltött, hogy fölszedte azokat,
amelyeknek hibátlan volt a kalapja, és bedobta őket az átalvetőjébe.
Sétált a kövek között, megállt egy töröttnél, amelyről a betűket már lemosta az
eső és a kor. Két ujjával megérintette a követ, azután továbbment. Egy síremlékről
fölemelte a borostyánt, azután megfordult, hogy megnézze a temető távoli sarkában
magasló babérfát. A gyökerei mindenütt ott voltak a kövek között, az ágai fölöttük.
Magányos lény volt. Egészen különös, nem idevaló.
Auri közelebb lépett hozzá. Csepp lába pontosan beillett a gyökerek közé, kezét a
sötét kéregre szorította. Mélyen beszívta a levelek meleg illatát. Lassan megkerülte a
fát, és felfedezett egy sötét rést a gyökerek között.

Bólintott, benyúlt az iszákba és előhúzta az előző napon talált csontot. Lehajolt,
bedugta a sötét üregbe a fa alatt. Elégedetten mosolygott.
Felállt, leporolta a ruháját, nyújtózott. Azután szedni kezdte az apró, kék
babérgyümölcsöt, és az átalvetőbe dobálta.

Később átkutatta az erdőt. Talált egy gombát, azt megette. Talált egy levelet,
rálehelt. Felnézett a csillagokra.
Még később keresztülvágott egy patakon, amelyet még sosem látott, és meglepő
módon rábukkant egy eldugott apró tanyaházra a fák között.
Meglepő volt, ugyanakkor kellemes. Csinos ház volt, csupa kő, palából a
meredek tető. A hátsó tornácon az ajtó mellett egy kis asztal állt. Felfordított fatállal
letakart fatányér pihent rajta. Mellette cseréptál volt, mázas cserép tányérral
letakarva.
Fölemelte a fatálat, és egy darab friss, barna kenyeret talált alatta. Egészség, szív
és kemence volt benne. Kedves dolog, tele hívogatással. A zsebébe tette.
Tudta, hogy a másik tálkában tej van, de a tányér, amellyel letakarták, fölfelé
nézett. Vagyis nem neki tették oda. Meghagyta a tündéknek.
Az árnyékban maradva került a kerten át a csűrhöz. Volt ott egy különös kutya,
egy merő ín és ugatás, a tömege a másfélszerese Auriénak. A válla csaknem a lány
melléig ért. Az árnyékból lépett elő, amikor Auri közel ért a csűrhöz.
Fekete volt, vastagnyakú, a pofája tele forradásokkal. Az egyik fülét megtépték
egy elfelejtett küzdelemben. Közelebb trappolt Aurihoz, mélyen leengedve hatalmas
fejét, és gyanakodva körüljárta a látogatót.
Auri elvigyorodott, nyújtotta a kezét. A kutya megszimatolta, azután megnyalta az
ujjait, mielőtt hatalmasat ásítva letelepedett, hogy tovább aludjon.
A csűr óriási volt, alul kő, följebb festett fa. A zárt ajtót kövér vaslakattal is
megerősítették. Ám odafönt a szénapadlás ajtaját szélesre tárták, hogy üdvözölje az
éjszakát. Auri egy mókus fürgeségével kapaszkodott fel a kőfalat gúzsba kötő
borostyánon. Föntebb lelassult, mert keze és lába különösnek találta a deszkát.
A csűr tele volt pézsmaillattal és alvással. Sötét is volt, csak néhány ferde
holdfényszalag hullott a deszkafalakra. Auri kinyitotta Foxen pici dobozát.
Kibuggyant a kékeszöld fény, betöltötte a teret.
Egy öreg ló megbökte Auri nyakát, amikor elment a boksza előtt. Auri
rámosolygott, és megállt, hogy megsimogassa a farkát és a sörényét. Egy vemhes
nősténykecske mekegve üdvözölte. Auri öntött egy kis szemet a vályújába. Volt még
egy macska, de kölcsönösen levegőnek nézték egymást.
Eltöltött itt némi időt, amíg mindent megszemlélt. A köszörűkövet. A darálót. Az
apró, akkurátus köpűt. Rácsra feszített medvebőr várta a kikészítést. Egészen
szokatlan, kellemes hely volt. Itt mindent gondoztak és szerettek. Amit látott, abból
semmi sem volt haszontalan, boldogtalan vagy hibás.
Nos, szinte semmi. Még a legjobban dugarozott hajó is ereszt egy kicsit. Egyetlen
tarlórépa kigurult a vödréből, és elhagyatva hevert a padlón. Auri betette az
átalvetőjébe.
Volt egy kőből rakott, nagy hűtőláda is. Akkora jégtömbökkel töltötték fel,
amelyek vastagabbak és kétszer hosszabbak voltak egy salaktéglánál. A ládában
Auri nyers húst és jóízű vajkrémet talált. Volt még tálban egy kolonc marhafaggyú,
és egy tálcán mézes lép.
A faggyú dühöngött. Viharzott az őszi almától, a kortól és a haragtól. Világgá
akart menni. Auri bedugta az iszákjába.
 Ó! A lépes méz! Igazán szép. Nem lopott. A paraszt szerette a méheket, és mindent
a megfelelő módon csinált. A méz tele volt néma harangokkal és álmatag nyári
délutánokkal.
Auri átkutatta a zsebeit. Ujjai megsimították a kristályt és a kis kőbabát. A kő nem
illett ehhez a helyhez. Benyúlt az átalvetőjébe, megtapogatta a makkokat, amelyeket
gyűjtött.
Egy hosszú percig úgy rémlett, hogy semmi sem illik ide abból, amit hozott. De
azután az ujjai rátaláltak, és rögtön tudta, hogy ez az. Óvatosan előhúzta a finom,
fehér csipkét. Összehajtotta, és otthagyta a köpű mellett. Sok hosszú, álmatag őszi
nap gondos munkájával készült. Éppen megfelelt egy ilyen helyre.
Azután elővette a tiszta, fehér vásznat, amelyben korábban a magyalbogyót
tartotta, és bedörgölte egy kis vajjal. Majd letört egy darab ragacsos lépet, akkorát,
mint a tenyere, és a lehető legszorosabban becsomagolta.
Szeretett volna még egy kis vajat, mivel az övé tele volt késekkel. Tizenegy
szögletes tömb sorakozott a hűtőláda polcán. Tele lóherével, madárdallal és agyag
furcsa, durcás nyomaival. Ám így is kedvesek voltak. Auri kétszer is átkutatta az
átalvetőjét és a zsebeit, de nem talált semmit.
Gondosan becsukta a hűtőládát. Azután fölment a létrán a nyitott padlásablakhoz.
Eltette Foxent, szorosan megcsomózta a vállán az átalvetőt, és lassan leereszkedett a
csűr oldalán.
A földön hátradobta lebegő haját az arcából, azután megcsókolta a drabális, alvó
kutya fejét. Szökdécselve kifordult a sarkon, és már megtett tizenkét lépést, amikor
tarkójának bizsergése jelezte, hogy valaki figyeli.
Szoborrá dermedt. Haja magától mozgott a szélben, lassan körülvette az arcát,
olyan gyengéden, mint egy füstgomoly.
Csak a szemét mozgatva megkereste, hogy ki az. Fönt az emeleten, egy nyitott
ablak feketeségében megpillantott egy halvány arcot, amely még az övénél is kisebb
volt. Egy pöttöm lány figyelte nagy szemekkel, szájához kapva parányi kezét.
Vajon mit láthatott? Foxen zöld fényét, amely megvillant a lécek között? Auri
pitypangpehely hajú, cseppnyi, mezítlábas alakját a holdfényben?
A hajfüggöny eltakarta Auri hirtelen mosolyát. Cigánykereket vetett, időtlen idők
óta az elsőt. A haja úgy követte, mint üstököst a csóvája. Körülnézve megpillantott
egy fát, amelynek sötét odú volt a törzsén. Forogva-szökdécselve odatáncolt, azután
lehajolt és belesett az odúba.


Háttal a tanyaháznak kinyitotta Foxen dobozát, mire mögötte egyetlen, elhaló
kicsi sóhaj szövődött bele a néma éjszakába. Auri befogta a száját, hogy ne
nevessen. Az odú tökéletes volt, épp annyira mély, hogy a kislány benyúlhasson és
körbetapogathasson. Már persze, ha elég kíváncsi. Amennyiben elég bátor, hogy
csaknem vállig bedugja a karját.
Előhúzta a kristályt a zsebéből. Megcsókolta a vitéz és szerencsés felfedezőt.
Tökéletesen illett ide. Ez volt a tökéletes hely. Persze, így kikerül az Odalentből. De
akkor is, ez annyira igaz, hogy kétség nem fér hozzá.
Egy levélbe csomagolta a kristályt, és lefektette az odú aljába.
Azután táncolva, szökdécselve, vadul vihogva berohant a fák közé.


Utána visszatért a temetőbe, és fölmászott egy nagy kőlapra. Egyenes háttal,
mosolyogva rendes vacsorát készített magának puha barna kenyérből és pár csepp
mézből. Desszertnek kifejtett néhány fenyőmagot a frissen szedett tobozokból.
Mindegyik mag parányi, tökéletes nyalánkság volt.
A szíve egész idő alatt csordultig tele volt. Vigyora fényesebben ragyogott, mint a
karcsú holdsarló. Az ujjait is lenyalta, mint egy haszontalan, neveletlen lurkó.
 ÜRESSÉG

A HARMADIK NAPON AURI SÍRT.

 A DÜHÖS SÖTÉTSÉG

AMIKOR A NEGYEDIK NAPON FELÉBREDT, a dolgok megváltoztak.

Tudta, még mielőtt átnyújtózott volna az ébrenlétbe. Még mielőtt felpattant volna
a szemhéja a töretlen sötétségben. Foxen félt, és tele volt hegyekkel. Szóval gyertyás
nap lesz. Égő nap.
Nem hibáztatta. Tudta, hogy megy ez. Egyes napok egyszerűen ránk fekszenek,
mint a kövek. Mások állhatatlanok, mint a macskák, elsuhannak, amikor vigaszra
van szükségünk, később pedig visszatérnek, amikor már nem kellenek, lökdösnek,
ellopják a lélegzetünket.
Nem. Nem hibáztatta Foxent, bár egy fél percig azt kívánta, bár másféle nap
lenne, holott tudta, hogy semmi jó nem származik abból, ha akarunk a világtól
valamit. Holott tudta, hogy gonosz dolog ilyet tenni.
De akkor is, az égő napok lobbanékonyak. Túlságosan töredékenyek. Ezek nem
jó napok a sürgésre. Ezek a napok arra jók, hogy veszteg maradjunk, és szilárdan
megtartsuk a földet a talpunk alatt.
De már csak három napja maradt. És még mindig sok a dolga.
A sötétben óvatosan mozogva fölvette a tányérjáról Foxent, aki valósággal
füstölgött a félelemtől, semmire nem lehetett rábeszélni, már-már a durvaságig
barátságtalan volt. Ezért Auri megpuszilta, és visszatette a megfelelő helyre. Utána
átbújt az ágyból a tömény és súlyos sötétség baljós takarója alá. Mivel úgysem
számított, kinyitja-e a szemét, behunyva tartotta, és tapogatózva kereste meg a
cédrusdobozát. Továbbra is csukott szemmel vette elő a gyufát és egy gyertyát.
Végighúzott egy szálat a padlón. A gyufa köpködött, szikrázott, azután eltört.
Összeszorult a szíve. Rossz kezdet egy rossz napon. A második alig szikrázott, csak
sercegett. A harmadik elpattant. A negyedik fel-, azután ellobbant. Az ötödik
semmivé porlott. És nem volt több.
Auri egy percig ült a sötétben. Párszor már történt ilyen. Most már hosszú ideje
nem, de azért emlékezett. Akkor is ugyanígy ült, üresen, mint egy tojáshéj. Üresen,
nehéz szívvel ült a dühös sötétben, amikor először hallotta az ő játékát. Még azelőtt,
hogy megkapta tőle bájos, új és tökéletes nevét. Egy darab napfényt, amely sosem
hagyta el. Egy falat kenyeret. Egy virágot Auri szívében.
Ettől a gondolattól könnyebb lett felállni. Az éjjeliszekrényéig tudja az utat. A
mosdótálban friss volt a víz. Megmossa az arcát és a kezét…
De nem maradt szappan. Az utolsó darabot is elhasználta. És a többi darab ott volt
a helyén, a Sütőházban.
Ismét leült a padlóra az ágy mellett. Behunyta a szemét. Majdnem ott is maradt,
ernyedten, kócosan és magányosan, mint egy gomb.
Csakhogy ő jön. Hamarosan itt lesz, kedvesen, bátran, összetörten és jóságosan.
Eljön dalosan, ördöngős ujjaival, és ó, mily sok mindenekben tudatlanul! A világgal
gorombán bánik, és mégis…
Három nap. Három kurta nap múlva meglátogatja. Auri pedig ennyi munka és
bolyongás árán sem talált még megfelelő ajándékot neki. Akármilyen sokat tud is a
dolgok rendjéről, mégsem csípte el a kongó visszhangját semminek, amit adhatna.
Nincs megfelelő ajándék, semmi, amit megoszthatna vele. Ez egyszerűen
elfogadhatatlan. Így hát összeszedte magát, és lassan feltápászkodott.
Három út vezetett ki a Köpönyegből. A folyosó sötét volt. A kapualj sötét volt. Az
ajtó is sötét volt, zárt, üres, és semmi.
Így hát Auri barátok és vezérfény nélkül indult el lassan és óvatosan a folyosón
át, a Fa felé.
Átment a Gyertyatartályon, ujjaival könnyedén súrolva a falat, hogy le ne
tévedjen az útról. Széles kerülőt tett, mert a Szökkenő túlságosan veszélyes volt
világítás nélkül.
A Válogató közepén megállt és visszafordult, mert attól félt, hogy a Fekete
Tizenkettőnél fog kilyukadni. A levegő odafent ugyanolyan sötét, csöndes és
dermesztő volt, mint a medence odalent. Ma nem tudta elviselni a gondolatát.
Vagyis kénytelen lesz a nyirkos és penészes Oszloposban menni. És mintha ez
nem lett volna elég, az egyetlen megfelelő út az Intésekben szükségtelenül keskeny
volt, tele pókhálóval, amelyek beleakadtak Auri hajába, és ettől ő ragadós és
harapós lett.
De végül csak megtalálta az utat a Fához. A hűtőkút a folyóvíz cérnavékony
csilingelésével üdvözölte, és csak ekkor jutott eszébe, milyen éhes. A polcon
megtalálta pár szál maradék gyufáját, és meggyújtotta spirituszlámpáját. A hirtelen
ragyogás bántotta a szemét. Már megszokta, de a szökdécselő, sárga láng fényében
még mindig furcsának, szorongónak rémlett minden.


A zsebébe tette az öt megmaradt gyufát, és ivott a kút hideg vizéből. A polcok a
szokásosnál is üresebbnek látszottak a különös, ideges fényben. Leöblítette kezét,
arcát és lábát a jeges vízben. Azután leült a padlóra és apró falatokban megette a
tarlórépát. Utána megette az utolsó fügét. Arcocskája nagyon komoly volt. A
levegőben muskátdió illata lengett.
A pókhálóktól ragacsos, hunyori Auri a Sütőház felé vette útját, amely ma nem
volt sütős. Mogorván gubbasztott, mint egy elfelejtett aszaló.
Elhagyta a felfűlt csöveket, azután befordult egyszer-kétszer, és már meg is
érkezett a kis téglafülkéhez, amely tökéletes hely volt a szappanjai érleléséhez. Nem
tüzes, de száraz. És…
Nem volt szappan. A szappanja eltűnt.
De mégsem. A spirituszlámpa ugráló lángja vezette félre. Minden furcsa és sárga
lett a fényében. Árnyékokat vetett mindenhova. Megváltoztatta az Odalentet. Nem
lehetett bízni benne. Ez nyilvánvalóan egy másik kis téglafülke, csak üres.
Hátraarcot csinált, visszatért a Parazsasba. Azután ismét elindult, számolta a
kanyarokat. Balra és jobbra. Balra, azután balra, majd jobbra.
Nem. Ez a Sütőház volt. Ez volt az ő fülkéje. Azonban semmi sem volt benne.
Nem volt vászonzsák. Nem voltak féltő gonddal formázott, tökéletes nyári
szappanok. Auri még azon a mélyvörösben izzó helyen is jeget érzett a gyomrában.
Járt valaki az ő Odalentjében? Pakolt itt valaki? Összegyűrte a simaságot, amit neki
hosszú évek fárasztó munkájával sikerült megteremtenie?
Belseje vizenyősre lottyadt, miközben tovább keresgélt, bekukkantott a sarkokba,
bevilágított az árnyak közé. Alig tízlábnyira megtalálta cafatokká tépett
vászonzsákját. Pézsma- és pisiszag ütött át az ő cinnasszappanjának édes illatán. Egy
kiálló téglán, ott, ahol valami mászkáló kis dög hozzádörgölte magát, fennakadt
egy szőrcsomó.
Auri csak állt, loncsosan és ragacsosan. Arcocskája először hűdött és hökkent
volt a pislákoló, sárga fényben. Azután a szája eltorzult a haragtól. Pillantása
megkeményedett. Valami megette az összes tökéletes szappanját!
Ujjai közé fogta a szőrcsomót. A mozdulat olyan görcsös volt a dühtől, hogy
attól félt, kettétöri vele az egész világot. Nyolc darab! Egész télre elegendő készlet!
Valami megette a tökéletes szappanokat, amelyeket ő csinált! Ide merészelt jönni, a
szappanoknak való helyre, és mindet megette!
Toppantott. Remélhetőleg egy hétig szart a sáskabélű! Remélhetőleg összevissza
szarta az egész ocsmány mivoltát, azután beleesett egy hasadékba, elvesztette a
nevét, és egyedül, üregesre vájtan halt meg a dühös sötétben!
A padlóra dobta a szőrcsomót. Megpróbált beletúrni a hajába, de az ujjai
elakadtak a gubancban. Kemény tekintetű szeme egy másodpercre teleszaladt
könnyekkel, de visszapislogta őket.
A Sütőháztól átforrósodva, a haragtól és az igazságtalanságától izzadva
megfordult és elviharzott, meztelen lába dühödten dobogott a köveken.

A rövidebb úton ment vissza a Köpönyegbe. Mivel lucskos és maszatos volt,
megmártózott az Ezüst Tizenkettő mélyének medencéjében, és ettől kicsit jobban
érezte magát. Ez nem volt rendes fürdő. Csak merülés. Öblítés. Ráadásul dermesztő.
De a semminél azért valamivel jobb volt. A hold sápadtan leselkedett a fönti rácson
át. Azonban jó és távoli volt, így Auri nem törődött vele.
Amikor kimászott a vízből, megrázta magát, és megdörgölte nyirkos bőrét. El
nem tudta volna képzelni, hogy visszamenjen száradni a Sütőházba. Ma nem.
Felnézett a rácson beszivárgó holdfényre, és éppen ki akarta facsarni a vizet a
hajából, amikor meghallotta. Apró loccsanás. Cérnahangú nyivákolás. A
kétségbeesés hangja.
Egy hosszú, fejvesztett percig Auri fel-alá futkosott. Néha egy eltévedt lény
letalált a Tizenkettes aljára, és ivás közben beleesett a medencébe.
Fullasztó időbe került rálelni. Az ő átkozott, rémes hunyorfénye mintha több
árnyékot vetett volna, mint amennyit elégetett. Mivel mindenünnen visszhangok
hallatszottak, amelyeket szétszórtak a csövek és az Ezüst Tizenkettő vize, a fülének
is alig vette hasznát.
Végül megtalálta a nyivákoló pici lényt, amely erőtlenül taposta a vizet. Alig volt
nagyobb újszülöttnél, szinte annyi idős sem volt, hogy önállóan elboldoguljon. Auri
megmarkolt egy dúcot, vízszintesen kihajolt a medence fölé, egyik lábát és másik
karját fölemelve az egyensúly kedvéért. Úgy nyújtózott, mint egy táncosnő. Keze
szelíd ívben belemerült a medencébe, gyengéden kimerte az ázott lényecskét…
Az pedig megmarta. Belevájta a fogát a húsos párnába a mutató- és a hüvelykujj
között.
Auri pislogott, és visszahúzódzkodott a medence szélére, óvatosan fogva a
tenyerében a pici bűzös borzot. Mivel az állat kapálózott, Auri kénytelen volt
erősebben markolni, mint szerette volna. Ha a szkunk visszaesik a medencébe, vizet
nyelhet és megfulladhat, mielőtt ismét megtalálhatná és kivehetné.
Mihelyt mindkét lábbal visszaállt a kőre, összekulcsolt két kezével szorította
magához a csepp állatot. Mivel nem maradt keze a lámpához, a holdfényre bízta
magát, miközben felrohant a Vén Vaspályán. Az állatka tekergőzött, Auri mellkasát
karmolászta, szabadulni akart, és megharapta a kisujja begyét.
De addigra Auri ott volt a legközelebbi csatornarácsnál. Fölemelte a kezét és
kitaszigálta a szegény eltévedt jószágot. Ki az Odalentből, vissza a rendes éjszakai
helyére, ahol vannak anyák, szeméttartályok és macskakő.
Visszament az Ezüst Tizenkettő fenekére, beledugta lüktető kezét a medencébe.
Kegyetlenül fájt, de leginkább az érzékenysége sérült. Időtlen idők óta senki sem
bánt ilyen gorombán vele.
A neve sötéten, súlyosan csüngött a mellében, miközben lerángatta a fején át a
ruháját. Ma nem illett rá. Mintha minden őt gúnyolta volna a sárga fényben. A haja
rémítő volt.
Visszaballagott a Köpönyegbe, hosszabb kerülőt téve, hogy a Batárban ne kelljen
látnia magát a tükörben. A Portán látta, hogy szinte minden helytelen. Hát persze. Ez
egy ilyen nap.
A kelleténél keményebben tette le a lámpát az asztalra, amitől a láng a magasba
szökkent. Utána minden tőle telhetőt elkövetett, hogy rend legyen. Tolja közelebb a
magyalos palackot a fölvágatlan nyolcadrét könyv összehajtott titkaihoz? Nem.
Egyedül lesz, a második polc legszélén. A gyantának szüksége volt térre. A sötétkék
babérgyümölccsel csordultig telt üveg visszakerült a sarokasztalra. A kőfigurácska
úgy feszített a bortartó állvány tetején, mintha sokkal különb lenne a többieknél.


Egyetlen dolog őrizte meg a helyét: a frissen elnyert, tökéletes lépes méz. Kevés
híján beleharapott, csak azért, hogy földerítse a napját. Meg kellett volna tennie,
bármennyire önző dolog is. De amilyen állapotban volt, nem tudta elviselni a
gondolatot, hogy megérintse.
Amikor a dolgokat tőle telhetően rendbe hozta, fogta a lámpát és átlépett a
Köpönyegbe. Cédrusfa doboza kisebb zűrzavarban leledzett, és mindenfelé törött
gyufák hevertek, de mindkettőt gyorsan lehetett orvosolni. A réz fogaskerék jól
volt. Akárcsak a tökéletes levél. A kőszelence. Az őszi aranygyűrű. A szürke üveg,
és benne a levendula. Minden jól volt. Auri kissé megkönnyebbült.
Azután meglátta a takaróját. Tökéletes takarója, amelyet csakis a
legtökéletesebben szokott összehajtogatni. Most összecsavarodott, és a csücske
pucéron lógott a padlóra.
Auri egy hosszú percig csak állt. Arra gondolt, hogy mindjárt sírni fog, de
amikor körültapogatott magában, nem talált sírást, csak törött üveget és tüskéket.
Fáradt és csalódott volt mindettől. A keze pedig fájt.
De sírás nem maradt benne. Úgyhogy inkább fogta a takarót, és átvitte a
Lebbentőbe. Keresett egy tiszta rézcsövet, felakasztotta a pokrócot az alagút
közepén, mint egy függönyt, hagyta, hogy az örök szél simogassa, nézte, ahogy
szelíden lengedez. Felpüffedt, lelappadt, és ennyi.
 Összevonta a szemöldökét és odalépett hozzá, hogy ismét leszedje. Azonban
óvatlan volt, és egy széllökés eloltotta a lámpáját. Egy újabb értékes gyufába került,
hogy ismét meggyújtsa.
Amikor a Lebbentő ismét megtelt hunyorfénnyel, lehúzta a takarót, megfordította,
majd visszaakasztotta a csőre. De mégsem. Nem számított, hogy színe vagy fonákja.
Ezután felkapaszkodott a Vén Vaspályán ahhoz a rácshoz, amely a legjobban
szerette a holdat. A sápadt holdfény úgy szitált, mint a hópelyhek. Mint egy
ezüstlándzsa. Auri szétterítette a takarót, hogy befogja a holdat, lubickolhasson
benne.
Ez sem segített.
Visszafelé végigvitte a takarót az egész Rostálón.
Felvitte a Huzatos tetejére, eldobta és figyelte, hogyan vitorlázik alá a drótok
útvesztőjében, amíg fennakadt az egyiken a fenék közelében, és lágyan himbálózott.
Visszavitte a Köpönyegbe, és beleburkolta a kiállhatatlan, kellemetlen, makacs
rézkereket, amely aranyosan kárörvendett a hunyorfényben.
Annyit ért, mint a perec közepe.
Miután képtelen volt kitalálni még egy helyet, amely enyhítené a sértést, egészen a
Társzekérig vitte a pokrócot, be az ő új, tökéletes szalonjába, és ráborította a dívány
támlájára. Összehajtotta, letette a székbe.
Végső kétségbeesésében összeszorította a fogát, és szétterítette a takarót a puha
szőnyegen, amely a szoba közepén piroslott. Két kézzel lesimította, vigyázva, hogy
a pokróc ne érjen a kőpadlóhoz. Csaknem tökéletesen elfedte a szőnyeget. Auriban
egy pillanatra feltámadt a remény, hogy…
De nem. Ez sem hozta helyre. Akkor már tudta. Voltaképpen egész idő alatt tudta.
Semmi sem hozza helyre a takarót.
Haragosan felkapta, labdává gyűrte össze a hálátlant, és fölfelé indult a névtelen
lépcsőn. Laposnak és összekaristoltnak érezte magát, mint egy ócska irha.
Száraznak, mint egy mindkét oldalán teleírt papír. Még az új kőlépcső játékos
ingerkedése sem csiholt benne örömet.
Átmászott az omladékon és a meghasadt falon a Taligába. A szoba másképpen
festett a sárga, libegő fényben. Tele volt lappangó félelemmel és csalódással.
Amikor a tekintete beleütközött a pipereasztalba, másmilyennek látta. Most nem
volt ledér. A táncoló fény leleplezte, hogy van egy ijesztő hajlata, és Auri egy
pillantást vethetett arra, ami eltérítette a tükörasztalt az igazságtól. Érezte a káosz
fűrészes éleit.
Ám ebben a loncsos, ragacsos, mosdatlan és üres állapotban nem volt alkalmas a
javítgatásra. Nem volt kedve gondoskodni a hálátlanról.
Ehelyett letérdelt a szekrény elé, és maga mellé tette a spirituszlámpát. A térde
fázott a kőpadlón, miközben kihúzta a fiókot, és lenézett a rendesen
összehajtogatott, csontszín lepedőkre.
Lehunyta a szemét. Hosszan beszívta a levegőt, azután kifújta.
Csukott szemmel, erélyesen begyömöszölte a takarót a fiókba. Azután rátette a
kezét a legfelső lepedőre. Igen. Ez rendes.
Még behunyt szemmel is érezte üdeségét. Ujjai végigsiklottak a bársonyos
szöveten…
Halk sercegést hallott, égő haj szaga csapta meg az orrát.
Auri visszahőkölt, majd eszeveszetten hátrált a gonoszul sziszegő, sárga lángtól.
Megmarkolta a haját. Sovány vigasz volt, hogy csupán néhány tincs pörkölődött
meg. Visszatrappolt a szekrényhez, felkapta takaróját, bevágta a fiókot. Olyan dühös
volt, hogy eszébe sem jutott az előírt udvariasság.
Majd, amikor átmászott a meghasadt falon, beleütötte a lábujját egy kiálló kőbe.
Nem ejtette el a lámpáját, de kevésén múlott. Felkiáltott fájdalmában, tántorogva
próbálta visszanyerni egyensúlyát.
Lezöttyent a padlóra, és a lábát markolászta. Akkor jött rá, hogy elejtette a
takaróját. A csupasz kövön hevert mellette. Olyan vadul csikorgatta a fogait, hogy
attól félt, letörnek.
Egy hosszú perc múltán összeszedte a holmiját, visszacsörtetett a Portára, és
dühösen begyömöszölte a takarót a bortartó polcra. Mostantól oda tartozik.
Mostantól ez a dolgok rendje.




Hosszú ideig ült a gondolkodószékében, és ellenségesen méregette a réz
fogaskereket, amely meleg méz és ragyogás volt a sárga fényben. Ám Auri attól
még ellenségesen méregette. Mintha ő lenne a hibás. Mintha ő kavart volna meg
mindent.
Végül kiégett belőle a duzzogás. Végül eléggé lecsillapodott ahhoz, hogy belássa
az igazságot.
Az ember nem küzdhet az árapállyal, nem fordíthatja meg a szelet. És ha vihar
van? Nos, egy lány deszkázza be a nyílásokat és meregesse a vizet, ne a vitorlákat
igazgassa. Ilyen állapotban miként segíthetne úgy, hogy ne csináljon még nagyobb
rendetlenséget?
Letért a dolgok igaz útjáról. Először magában kell rendet tennie. Azután a
házában. Azután a szomszédságában. És azután…
 Nos, nem tudta, mi lesz azután. De remélte, hogy az után egy kicsit előremegy a
világ, mint a jól beállított, olajjal megpuszilgatott óra. Abban reménykedett, hogy ez
történik. Mert, őszintén szólva, voltak napok, amikor véresre horzsoltnak érezte
magát. Annyira belefáradt, hogy egyedül van. Hogy ő az egyetlen, aki vigyáz, hogy
megfelelően forogjon a világ.
No de nem akarásnak nyögés a vége. Így hát fölállt, leöblítette az arcát, kezét és
lábát. Szappan természetesen nem volt. Nem is volt megfelelő mosakodás. Kicsit se
érezte magát jobban tőle. De mi mást tehetett?
A szája elé emelte a lámpát, és elfújta a sárga lángnyelvet. Beömlött a sötétség,
hogy megtöltse a szobát, Auri pedig bemászott keskeny, csupasz ágyába.

Hosszú ideig feküdt a sötétben. Kimerült, kócos, éhes és üres volt. Fáradt volt a
szíve és a feje. De az álom így is elkerülte.
Először úgy gondolta, a magány miatt. Vagy a fázástól szúr a szeme és
forgolódik. Talán kétszer megharapott kezének tompa fájása…
De mégsem. Ez csak annyi, amennyit megérdemel. Ám ahhoz nem elég, hogy
egész éjjel virrasszon miatta. Megtanult már ennél rosszabb dolgok mellett is
elaludni. Valamikor régen, mielőtt megkapta volna édes, új, tökéletes nevét.
Nem. Tudta, mi a gond. Kimászott az ágyból és elővette kevés gyufaszálainak
egyikét. Elsőre fellobbant, és Auri fehéren mosolygott a kénes láng vörös fényében.
Meggyújtotta a spirituszlámpát, átvitte a Portába. Bűntudatosan vette ki a takarót a
bortartó polcról, ahova begyömöszölte. Gyengéden kisimította az asztalon, és
bocsánatkérést mormolt. Őszintén sajnálta. Több esze lehetett volna. A kegyetlenség
sosem segítette a világ forgását.
Óvatosan, gyengéden összehajtogatta a takarót. Összeillesztette a sarkait, úgy,
ahogy dukál. Azután a könyvespolcon megtalálta számára a megfelelő helyét, majd
odavitte a sima, szürke kavicsot, hogy ne maradjon társaság nélkül. Éjszaka hideg
lesz, és neki hiányozni fog. De a kő boldog volt ott. Hát nem érdemli meg, hogy
boldog legyen? Nem érdemli meg minden a megfelelő helyét?
Azért sírt egy keveset, miközben bedugta és eligazgatta a takarót a polcon.
Visszatért a Köpönyegbe, leült az ágya szélére. Azután visszament a Portára
ellenőrizni, hogy a sírása nem zavarta-e meg a tárgyakat. De nem. Vigasztalóan
megsimogatta a takarót. Olyan volt, amilyennek lennie kellett. Boldog volt.
A Köpönyegben Auri körbejárt a puszta szobában, megbizonyosodott róla, hogy
minden olyan-e, amilyennek lennie kell. A gondolkodó széke olyan volt.
Cédrusdoboza örült a falnál. Foxen tányérja és a csöpögtető az ágy melletti polcon
pihentek. A réz fogaskerék a fülkéjében trónolt, fütyülve a világra.
A kandalló üres volt, tiszta, ápolt. Az éjjeliszekrényen ott volt a pici ezüstpohár. A
kandallópárkányon ott ült az ő tökéletes, sárga levele. A kicsi, erős kőszelencéje. A
szürke üvegpalackja a jóságos, szárított levendulával. A kedves, meleg őszi
aranygyűrű.
Mindegyiket megérintette, hogy biztos legyen bennük. Mindegyik ott volt, ahol
lennie kellett, és nem másutt. Minden annyira rendben volt, amennyire lehetett.
Ennek ellenére nyugtalankodott. Itt, a legtökéletesebb helyén.
Átsietett a Faluba, hozott egy seprűt és nekilátott felsöpörni a Köpönyeg padlóját.
Ez egy óráig tartott, nem azért, mintha rendetlenség lett volna. De Auri lassan,
gondosan söpört. És nagy volt a padló. Nem sűrűn gondolt erre, mert a Köpönyeg
már nem sok munkát adott. De azért nagy volt.
Az ő szobája, amely szerette Aurit, aki úgy illett ide, mint egy borsó a tökéletes
hüvelyébe. Ennek ellenére sok csupasz padló volt benne.
Miután a padló megtisztult, Auri elvitte a helyére a seprűt. Visszafelé jövet
benézett a Portára, hogy ellenőrizze a takarót. Láthatólag jól érezte magát, de Auri
azért odavitte hozzá még a magyalos palackot is, hogy ne legyen egyedül. Szörnyű
dolog az egyedüllét.
Ismét belépett a Köpönyegbe, letette a spirituszlámpát az asztalra. Elővette a
zsebéből a három megmaradt gyufát, azokat is az asztalra rakta.
Ahogy ült az ágya szélén, rájött, mi nincs rendben. Ő maga a rendetlen. Látott
valamit a Taligában, és nem vette a gondjaiba. A pipereasztalra gondolt a hármas
tükrével, és a bűntudat megcsiklandozta a szíve peremét.
De akkor is. Még a csontja is elfáradt. Fáradt volt, sajgott. Talán ez egyszer…
Elkomorodott, és dühösen rázta a fejét. Néha olyan gonosz tud lenni. Olyan önző.
Mintha a világ formája az ő hangulatán múlna. Mintha az olyan fontos lenne.
Felkelt, visszabaktatott a Taligába. Átment a Mállatagon. A Társzekéren. A kör
alakú, tökéletes Gyűrűcskén, majd fel a névtelen lépcsőn.
Miután átbújt a fal résén, a lobogó fényben szúrósan ránézett az öltözőasztalra.
Kissé megdobbant a szíve. A három tükörben változó fény számtalan árnyékot
táncoltatott a flakonokon.
Közelebb lépett, figyelt. Sosem látta volna ezt ilyen pontosan a sárga fény
állhatatlansága nélkül. Balra lépett, azután jobbra, mindkét oldalról megszemlélte a
dolgokat. Félrehajtotta a fejét. Letérdelt, hogy a szeme egy szinten legyen az
öltözőasztal lapjával. Hirtelen napsugaras mosoly öntötte el az arcát.
Egyenes háttal leült az öltözőasztal előtti székre. Igyekezett nem nézni a tükörbe,
mivel tudta, milyen lehet. Mosdatlan, vörös szemű, kócos piszokfészek. Túl sovány.
Túl halvány. Nem igazi hölgy. Inkább kihúzta a két fiókot, és egy percig bámult
beléjük az árnyékokat görgető, sárga fényben.
Néhány perc múlva Auri bólintott. A jobb oldali fiókból kivett egy pár kesztyűt és
a tükör közelébe fektette, egy pirosítós tégely mellé. Utána teljesen lehúzta a jobb
oldali fiókot, és kicserélte a bal oldalival. Sokáig ült, és feszült összpontosítással
tologatta új sínjeiken a fiókokat.
Az asztalon teljes volt a rendetlenség, a palackok és csecsebecsék összevissza
álltak. Ennek ellenére szinte minden ott volt, ahol lennie kellett, kivéve a hajkefét,
amelyet Auri bedugott a bal oldali fiókba a zsebkendőkhöz, és egy pici arany
brosstűt, amely két repülő madarat ábrázolt. Ez egy összecsukott legyező alá került.
Már csak egy tárgy nem találta a helyét, egy ezüstkupakos, törékeny kék palack.
Ez is az oldalán hevert, mint a többi. Auri felállította, de ez helytelen volt. Be akarta
dugni a fiókba, de oda sem illett.
Felvette, hallgatta, hogyan csilingel benne a folyadék. Tétován nézett körül.
Megint kinyitotta a fiókokat, de be is csukta őket. Ott nem volt helye a palacknak.
Szórakozottan rázogatta, és a körmével kocogtatta. A halványkék üveg vékony
volt, akár a tojáshéj, de poros. Auri alaposan letakarította, hátha akkor kezesebb
lesz.


A megtisztított palack úgy ragyogott, akár egy elfelejtett jégisten szíve. Ahogy a
kezében forgatta, észrevette, hogy pici betűket metszettek az üveg aljába. Elolvasta:
Az én mámorító Estheremnek.
A szájához kapta a kezét, de így is felvihogott. Lassan, hitetlenkedő arccal
lecsavarta az üvegcse kupakját, és beleszimatolt. Azután kitört belőle a jóízű, zsíros
hahota. Annyira nevetett, hogy alig bírta visszacsavarni a kupakot. Még egy perccel
később is kuncogott, miközben zsebre vágta a palackot.
Még akkor is mosolygott, amikor leóvakodott a névtelen lépcsőn, és a palackot
gondosan elhelyezte a Portán. Leginkább a könyvespolc tetszett neki, és ez
kétszeresen is jó volt, mert így lesz társasága a magyalos üvegnek és a takarónak.
Még akkor is mosolygott, amikor bemászott apró, tökéletes ágyába. És igen,
fázott és magányos volt. De ezen nem segíthetett. Mindenkinél jobban tudta, hogy
érdemes megadni a módját a dolgoknak.
 HAMU ÉS PARÁZS

MIRE AURI AZ ÖTÖDIK NAPON FELÉBREDT, Foxen rosszkedve elmúlt.

Soha jobbkor. Aurinak rengeteg tennivalója volt.
A sötétben fekve azon tűnődött, mit hoz a nap. Némelyik nap büszke, mint a
trombita. Mennydörgéssel jelentkeznek. Mások udvariasak, olyan figyelmesek, mint
egy ezüsttálcán átnyújtott, kézzel írt névjegy.
Némelyik nap azonban félénk. Meg sem nevezik magukat. Egy gondos lányra
várnak, aki megtalálja őket.
Ez egy ilyen nap. Túlságosan félénk ahhoz, hogy kopogtasson az ajtaján. Vajon
ez egy hívó nap? Küldő nap? Sürgő nap? Javító nap?
Nem tudta megmondani. Amint Foxen kellően felébredt, átment a Csapba friss
vízért a mosdótáljába. Azután visszatért a Köpönyegbe, ahol leöblítette az arcát,
kezét és lábát.
Szappan persze nem volt. Ez lesz az első, amit ma el kell intéznie. Annyira nem
hiú, hogy szembemenjen a világgal. De fel tudja használni a dolgokat, amelyeket a
világ ad. Ennyi elég a szappanhoz. Ennyit szabad. Ez még a jogai közé tartozik.
Először is meggyújtotta a spirituszlámpát. Miután Foxen behízelgő, égszínkék
fénye megszelídítette, a sárga láng segített bemelegíteni a szobát anélkül, hogy
betöltötte volna eszelős árnyakkal, amelyek rángva-fetrengve karmolásszák a
falakat.
Megnyitotta a szelelőlyukat és gondosan tüzet rakott a nemrég talált
gallygomolyból. Nagyon finom, száraz tüzelő volt. Csupa kőris, szilfa és ruganyos
galagonya. A tűz hamarosan ropogó életre kelt.
Egy pillanatig nézte, azután elfordult. Ez egy darabig égni fog. Ahogy Mandrag
magiszter mondotta: a kémia kilenctized része a várakozás.
De éppen elég dolga volt, hogy kitöltse az időt. Először átment a Fába. Elhozta a
kis rézüstöt és a repedt cserépkupát. Zsebre vágta az üres vászonzsákot.
Megszemlélte a víz alatt hűlő vajat, azután elkomorodott, megrázta a fejét. Több
esze van annál, semhogy összehorgoljon a vajban levő késekkel.
Ehelyett fölemelte a kemény, fehér faggyút, kíváncsian megszagolta, azután
elvigyorodott. Fölállította vas háromlábát. Elővette a zsák sót.


Már távozni készült, amikor megállt, és szemügyre vette a muskátdióval töltött
ezüsttálat. Olyan különös és ritka. Úgy tele van távolsággal. Fölvett egyet,
ujjhegyeivel végigtapogatta recés héját. Az arcához emelte, mélyen beszívta az
illatát. Pézsma és bogáncs. Szaga, akár egy bordély függönyéé, amely mélyvörös,
tele rejtelmekkel.
Még mindig bizonytalanul behunyta a szemét, lehajtotta a fejét. Nyelvének
rózsaszín hegye félénken megérintette az idegen, barna magot. Némán állt. Azután
csukott szemmel végighúzta a sima részét az ajkán. Gyengéd, elgondolkodó
mozdulat volt. Köze nem volt a csókhoz.
Egy hosszú perc után széles, örömteli mosolyra húzódott az ajka, és a szeme
akkora lett, mint két lámpás. Igen! Igen, igen! Ez az!

Az ezüsttál, amelynek peremére leveleket véstek, nehéz volt, így Auri beiktatott
egy külön utat, hogy két kézre fogva visszacipelje a Köpönyegbe. Azután elhozta a
Sötétház rejtekén lapító, nagy kőmozsarat. Elment a Csingilingbe, és két palackkal
tért vissza. Addig kutatott a Tízes padlóján, amíg nem talált némi száraz fenyőtűt.
Ezeket is behozta a Köpönyegbe, és a repedt cserépkupába dobta.
Addigra a tűz hamuvá omlott. Auri összesöpörte, beleszórta a repedt
cserépkupába, és alaposan lenyomkodta.
Leöblítette kormos kezét. Leöblítette az arcát és a lábát.
Újabb tüzet gyújtott, jól megrakta. A faggyút az üstbe tette. Az üstöt a tűzre
akasztotta, hadd olvadjon. Sót szórt hozzá. Vigyorgott.
Ismét lement a Fához, elhozta a makkokat, és egy széles, lapos serpenyőt.
Meghámozta és a serpenyőben rázogatva megpirította a makkot. Megsózta, majd
megette őket. Némelyik keserű volt. Mások édesek. Ismét mások semmilyenek. Ez a
dolgok rendje.
Miután végzett, megtekintette a faggyút, de az még nem olvadt meg. Félig sem.
Így hát sorra feltörte a muskátdiókat, majd megőrölte a régi kőmozsárban. A finom
port egy köcsögbe öntötte. Feltör, őröl. Feltör, őröl. A mozsár komor, erőszakos és
tömör. Kétnapi mosdatlanság után tökéletesen illett Auri hangulatához.
Amikor végzett a porítással, levette a tűzről az olvadt faggyúval teli rézüstöt.
Megkeverte. Addig szűrte, amíg megtisztult a zagytól, és nem maradt benne más,
csak a tiszta, forró faggyú. Félretette hűlni a rézüstöt. Friss vizet hozott a Válogató
megfelelő rézcsövéből. A spirituszlámpát feltöltötte a Faluban rejtőző, fényes
acélcsapból.
Mire visszatért, a tűz ismét leégett. Összesöpörte a hamut, és ismét
belenyomkodta a repedt cserépkupába.
Leöblítette kormos kezét, arcát és lábát.
Harmadszor és utoljára is tüzet gyújtott, azután átment a Portára, és megszemlélte
a polcait. Magával hozta Esther üvegcséjét, és letette a többi eszközzel együtt a
kandalló közelébe. Odavitte a magyalos edényt.
Ezután odahozta a sötétkék babérgyümölcsöt. Bosszúságára azonban az nem
alkalmazkodott. Bármennyire igyekezett, a babérgyümölcsös üveg egyszerűen nem
hagyta, hogy az eszközök közé rakják. Még akkor sem, amikor felajánlotta neki a
kandallópárkányt.
Auri igazságtalanul ingerült lett. A babér eszményi lett volna. Már akkor gondolt
rá, amikor felébredt, és eszébe jutott a szappan. Úgy illett volna bele, mint kézbe a
kéz. Azt tervezte, hogy összekeveri…
De nem. Nem volt számára hely. Ez világos. A makacs jószággal egyszerűen nem
lehetett szót érteni.
Ez felbosszantotta, de több esze volt annál, hogy ráerőltesse a világra az akaratát.
A neve olyan volt benne, mint egy sajgás visszhangja. Mosdatlan és kócos volt.
Ostobaság lett volna. Felsóhajtott, és a sötétkék gyümölccsel teli üveget visszavitte a
Portára, a polcára, ahol az önimádó elégedettséggel megült.
Letelepedett a Köpönyeg meleg, sima kövére. A kandallónál ült, rögtönzött
szerszámai között.
A hamu a repedt cserépkupában éppen olyan volt, amilyennek lennie kellett:
finom és puha. A tölgy túlságosan kezelhetetlenné tette volna. A nyír keserűvé. Ám
ez tökéletes keverék volt. Kőris, szil és galagonya. Ezek keveréket alkottak anélkül,
hogy egybeolvadtak vagy zavarták volna egymást. A kőris büszke, ám jól nevelt. A
szil kecses, de nem szemérmetlenül sziromtalan nyitvatermő.
Na és a galagonya… hát igen. Auri kissé elvörösödött. Nyitvatermés ide vagy
oda, legyen elég annyit mondani, hogy ő még mindig egy egészséges ifjú dáma, és
van, amikor túlzás a sok illemtudás.
Ezután elővette Esther palackját. Borzasztóan szemérmes volt, tele lopott
pillanatokkal és a selas-virág illatával. Tökéletes. Ide pontosan a lopás kell.
A muskátdió idegen volt és szokatlan. Habzott a tengeri tajtéktól. Kellemes
kiegészítő. Nélkülözhetetlen. Maga a titkosírás és a rejtély. Aurit nem különösebben
zavarta. Felfogta, hogy bizonyos titkokat meg kell tartani.
Belenézett a hűlő üstbe és látta, hogy a faggyú kezd keményedni. Úgy tapadt az üst
szélére, mint egy keskeny félhold. Auri vigyorgott. Hát persze. A hold alatt találta.
Ez is utánozza majd a holdat: fogy és telik.
De ahogy közelebbről megnézte, lehervadt a mosolya. A faggyú tiszta és erős
volt, de eltűntek belőle az almák. Forrt a kortól és a dühtől. A harag viharfelhője
volt.
Ez nem lesz jó. Nem mosakodhat nap mint nap haraggal. És ha nincs babér, ami
féken tartsa… Nos, egyszerűen ki kell vonnia belőle a haragot. Ha nem teszi, a
szappanja rosszabb lesz a rossznál.
Visszament a Portára, körülnézett. Igazán egyszerű a választás. Fölvette a lépes
mézet, harapott egyetlen falatot. Lehunyta a szemét, és érezte, hogy csupa libabőr
lesz az édességtől. Önkéntelenül elnevette magát, miközben lenyalta az ajkát. Szinte
szédült a méhek munkásságától.
Miután minden édességet kiszívott belőle, finoman a tenyerébe köpte a méhviaszt.
Addig görgette a tenyerében, amíg puha, kerek gyöngy nem lett belőle.
Felkapta a faggyús üstöt, elindult az Ernyőbe. A hold itt anyáskodó volt, kedvesen
kukucskált be a rácson. A szelíd fény ferdén pilinckázott lefelé az Odalent
kőpadlójára. Auri leült az ezüst fénykör mellé. Az üstöt gyengéden a közepébe tette.


A hűlő faggyú mostanra vékony, fehér gyűrűt alkotott a rézüst peremén. Auri
bólintott. Három kör. Tökéletes a kéréshez. Jobb, ha kedves és udvarias lesz. Az
önzés legrosszabb fajtája, ha az ember a világra kényszeríti magát.
Cérnára kötötte a méhviasz golyót, és belelógatta a még mindig forró faggyú
közepébe. Pár perc múlva megnyugodva látta, hogy úgy működik, akár egy
varázslat. Érezte, ahogy a dermedő harag rátapad a viaszra, amely úgy vonzza
magához, mint méz a medvét.
Mire a holdfény köre elhagyta a rézedényt, a harag minden cseppje távozott a
faggyúból. Olyan ügyes kivonás volt, amilyenre emberi kéz egyáltalán képes.
Ekkor elvitte az üstöt a Fához, és beleültette a hűtőkút mozgó vizébe. A faggyú
hipp-hopp kihűlt kétujjnyi vastag, lapos, fehér koronggá.
Óvatosan leemelte a korongot, kiöntötte az alatta levő, arany vizet, mintegy
mellesleg megállapítva, hogy egy cseppnyi alvás mellett ebben van az összes alma.
Igazán kár. Ezen nem segíthetett, a dolgok néha így működnek.
A viaszgömb fortyogott. Most, hogy a harag átkerült bele, Auri rájött, hogy
sokkal vadabb, mint gondolta. Villámlóan dühös volt az idő előtti halál miatt. Az
anya haragja volt ez a bocsok miatt, akik magukra maradtak.
Auri örült, hogy a viaszgömb cérnán lógott. Nem szívesen érintette volna meg.
Lassan, csöndesen beleengedte egy vastag üvegedénybe, és szorosan rácsavarta a
fedelet. Azután elvitte a Mezsgyébe. Ó, milyen óvatosan vitte! Ó, milyen óvatosan
helyezte el egy magas kőpolcon! Az üveg mögött. Az lesz a legbiztonságosabb.


A Köpönyegben Auri harmadik és utolsó tüze is hamvába holt. Ismét
összesöpörte a hamut, amely ezúttal peremig megtöltötte a repedt cserépkupát.
Leöblítette kormos kezét. Azután az arcát és a lábát.
Minden készen állt. Vigyorogva leült a meleg kőpadlóra, szerszámait elrendezte
maga körül. Kívül fegyelmezett volt, de belül valósággal táncolt új szappanjának
gondolatára.
Az üstöt a háromlábra állította. Alája becsúsztatta a spirituszlámpát, hogy a forró,
ragyogó láng megcsókolhassa az üst réz fenekét.
Először ott volt tökéletes, tiszta, fehér faggyúkorongja. Erős, éles, és szép volt,
akár a hold. Énjének egy része, egy gonosz, nyughatatlan rész azt kívánta, törje
darabokra a korongot, akkor gyorsabban olvad. Így hamarabb jut hozzá a
szappanjához. Lemosakodhat, megfésülködhet, végre hosszú idő után rendbe teheti
magát…
De nem. Gyöngéden belehelyezte a faggyút az üstbe, óvatosan, nehogy
megbántsa. Meghagyta a tökéletes, tiszta köralakot. Türelem és illendőség. Csakis
ilyen elegánsan lehet intézni a dolgokat.
Ezután a hamu következett. Rátette a repedt cserépfazekat egy zömök
üvegedényre. Tiszta, színtiszta vizet öntött rá. A víz átszűrődött a hamun és
csöpögni, szivárogni kezdett az edény aljának repedésén. Füstös vörös volt, mint a
vér, a sár és a méz.
Amikor a csöpögés elállt, Auri fölemelte a hamuvízzel teli üveget, és látta, hogy
ugyanolyan jó, mint minden, amit csinált. Sötétvörös volt, mint a napnyugta.
Fenséges, kecses és változó. De mindennek az alján ott lapult egy csipet pajzán
pirosság. Benne volt az erdők összes helyes dolga, és mellettük sok-sok maró
hazugság.
Bizonyos értelemben ennyi elég is lesz. A faggyú és a fahamu máris kiadja a
használható szappant. De alma nem lesz benne. Semmi édes vagy kedves. Kemény és
hideg lenne, akár a kréta. Olyan lenne, mintha érzéketlen téglát használna a
fürdéshez.
Egyszóval igen, bizonyos értelemben ennyi is elég egy szappanhoz. De milyen
borzalmas lenne ez? Milyen szörnyű lenne az élet olyan merev, éles, üres
dolgokkal, amelyek egyszerűen elegendőek?
A Köpönyeg sima, meleg padlóján ülő Auri megborzongott egy ilyen örömtelen
világ képétől. Semmi tökéletesség. Semmi, ami szép és igaz. Ó, nem. Ő túl bölcs
ahhoz, hogy így éljen. Körülnézett, és elmosolyodott a fényűzésén. Neki van
tökéletes, szerető falevele és levendulája. A kedvenc ruháját hordja. A neve Auri, és
ez minden időkben egy ragyogó aranyrög volt benne.
Így hát lecsavarta az ezüstkupakot a jégkék üvegcséről, és a parfümöt a jól
összetört muskátdióra öntötte. Selas-virág illata töltötte be a szobát, andalítóan és
mámorítóan egyensúlyozta a muskátdíó bizsergő csípését.
Elmosolyodott, egy szál gyújtóssal összekeverte a két anyagot, azután a sűrű,
nedves, kásás masszát beleöntötte a vászonzsákba, amellyel kibélelt egy széles szájú
üveget. A zsák két végét egy-egy ágra csavarta, és a rögtönzött facsaróval addig
tekerte a zacskót, amíg az sűrű, sötét, olajos lét nem kezdett izzadni az üvegbe.
Lassan, lomhán csöpögött. Alig egy kanálnyi. Kétkanálnyi. Három.
Elfordította a gallyakat, a szája vonallá vékonyodott az összpontosítástól. A
vászon még szorosabban feszült. A sötét lé kibuggyant, összegyűlt, lecsöppent. Majd
megint.

Bár lenne egy tisztességes prése! Így olyan sok kárba vész. Ismét elfordította az
ágakat. Fogást váltott, csavart a vásznon. Még egy fél fordulat. Összeszorította a
fogát, ujjpercei kifehéredtek. Újabb csepp. Majd három. Tíz.
A karja remegni kezdett, és úgyszólván akarata ellenére pillantott a Mezsgyébe
vezető, vasveretes ajtóra.
Elkapta a tekintetét. Ő csak vásott, de annyira nem rossz. Az üres óhaj csak
ábránd. Egészen más, mint a saját vágyainkhoz idomítani a világot.
Végül reszkető karja nem bírta tovább. Felsóhajtott, elernyedt, kigöngyölte az
ágakat, a vászonzsákot szájjal lefelé egy lapos serpenyő fölé tartotta. A muskátdió
seprője már nem sötét kocsonya volt, hanem sápadt morzsalék.
Auri fölemelte az üveget, megszemlélte a borostyán tisztaságú, nyúlós
folyadékot. Gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű! Semmihez sem fogható, amit eddig
látott. Telítve volt titkokkal és tengeri tajtékkal. Csípős, tömény szaga volt a
misztériumoktól. Telítve volt pézsmával, suttogással, tetradekánsavval.
Olyan finom anyag volt, hogy borzasztóan szerette volna, ha több lenne belőle.
Az üvegben alig volt egy tenyérnyi. A serpenyőre pillantott, azon gondolkozott,
hogy kézzel nyomkodja ki a seprőt még néhány drága cseppért…
De amikor érte nyúlt, különös undor fogta el a gondolatra, hogy ez a
daraszerűség hozzáérhet a meztelen bőréhez. Megállt, félrehajtotta a fejét, hogy
alaposabban szemügyre vegye a fakószürke, morzsálódó seprőt, és a gyomra
összerándult attól, amit látott.
Tele volt sikollyal. Sok napra való, végeérhetetlen, sötétvörös sikollyal.
Korábban elrejtették a misztériumok, de a selas édessége mindezt ellopta, és Auri a
napnál világosabban látta a sikolyokat.
Fölemelte az üveget, szemügyre vette a borostyánszínű szirupot. Mégsem.
Ugyanolyannak látszott, mint az előbb. Nem volt rejtett sikoltozás a misztériumok
és a pézsma között. Még mindig tökéletes volt.
Hosszan, reszketegen sóhajtott. Letette az üveget, gyengéden elhelyezte a
vászonzsákot és a két ágat a lapos serpenyőben az undok pép mellé. Igyekezett
minél kevesebbet érinteni őket, csak az ujjai hegyét használta, mintha mérgezőek
lennének.
Nem akarta a közelében tudni a seprőt. Egy morzsáját sem. Egyáltalán nem. Már
ismerte. Ismerte a vöröset. Elege volt a sikoltozásból.
Kissé verejtékezve, két kézzel fölemelte a serpenyőt, és a kapualj felé fordult.
Azután megtorpant, mielőtt egyetlen lépést tett volna az akkurátus rendben tartott
Porta felé. Oda sem viheti. Ki tudja, milyen káoszt hozna magával? A sikoltozás
nem jó szomszéd.
Utána a folyosó felé fordult. Lépett egyet, majd megállt, mert nem tudta, hova
menjen. A Lebbentőbe, ahonnan a szél az egész Odalentbe elviszi a sikolyt? A
Fához, ahol úgy füstölne, mint a szén, közel az edényeihez, a serpenyőihez és az
értékes borsóhoz…
Mégsem. Nem, nem.
Úgyhogy Auri utoljára is megfordult. A Köpönyegből kivezető harmadik út felé
fordult. A vasalt ajtóhoz ment, és átvitte a vászonzsákot a Mezsgyébe.

Miután visszatért, leöblítette az arcát. Leöblítette a kezét és a lábát.
Egy lépést tett a háromláb és a rézüst felé, majd megállt. Visszament a
mosdótálhoz. Leöblítette az arcát. Leöblítette a kezét és a lábát.
Mindennél jobban szerette volna a szappant. Mindennél jobban szeretett volna
nekiülni és befejezni, amit elkezdett. Olyan közel volt! Ám előbb átsietett a Portába,
hogy ellenőrizze a dolgokat. Két kézzel kisimította a takarót. Megérintette a lapos,
szürke kavicsot. Visszatette a magyalpalackot oda, ahova tartozott. Megérintette a
bőrkötéses könyvet, azután felcsapta a borítót, hogy lássa, felvágatlan-e még. Az
volt. De amikor visszanézett a polcra, úgy látta, hogy a kő kizökkent. Igyekezett
visszazökkenteni igaz valójába, de nem látta a formáját, nem tudta, hogy működnek
a dolgok, és hogy létezik-e olyan hely, ami jó neki. Ugyanez volt a mézzel. Szeretett
volna enni, de nem szabad…
Megdörgölte a szemét. Azután megparancsolta magának, hogy hagyja abba, és
nézzen a kezére. Visszasietett a Köpönyegbe. Leöblítette az arcát. Leöblítette a kezét
és a lábát.
Ekkor megérezte magában a növekvő pánikot. Tudta. Tudta, milyen könnyen
összetörhetnek a dolgok. Az ember teszi, amit tud. Az ember a világ érdekében
ügyel a világra. Reméli, hogy így biztonságban lesz. De Auri tudta. Egyszer
összeomolhat, és semmit sem tehetünk ellene. És igen, tudta, hogy ő nincs rendben.
Tudta, hogy minden rosszfelé dől benne. Tudta, hogy a feje meg van zakkanva.
Tudta, hogy belül nem igaz. Tudta.
Nehezebben lélegzett. A szíve kalapált. A fény erősödött, és hallotta a dolgok
hangját, amit normális körülmények között nem hallhatott. A kizökkent világ
jajgatását. Mindannak a vonítását, ami elfordult az igazságtól…
Körülnézett a szobában, félt és verejtékezett. Összegabalyodott, mint a báb,
amelyet levágtak a zsinórjáról. Még itt is. Láthatta a nyomokat. A Köpönyeg csak
tojáshéj. Még az ő legtökéletesebb helye is. Az ágya szinte nem is az ő ágya.
Tökéletes levele olyan törékeny, A kőszelencéje olyan távoli. A levendulája
egyáltalán nem segít, és egyre sápadtabb…
Lenézett reszkető kezére. Vajon most ő is tele van sikolyokkal? Megint? Nem.
Nem, nem! Ő nem! Még nem. Csak minden más. Minden felfeslik, vékonyodik,
rongyosodik. Auri már állni sem tudott. A fény fűrészélű késként kaparta a fogát. És
minden alatt ott az üres sötétség. A névtelen, üres mindenség karmolászta a falak
rongyolódó szélét. Még Foxen sem volt. A kövek furcsák. A levegő. Auri a nevét
kereste, de nem látta a villogását. Üres volt belül. Minden az volt. Minden minden
volt. Minden más volt. Még itt, a legtökéletesebb helyen is. Szüksége volt. Kérem,
szükség van, kérem…
De ott! A falnál a réz fogaskerék nem változott. Túlságosan tele volt szeretettel.
Semmi sem változtathatta meg. Semmi sem fordíthatta el önmagától. Amikor az
egész világ palimpszeszt, a kerék tökéletes palindróma. Sérthetetlen.
 A szoba túlsó végén volt. Auri attól félt, nem érheti el. Nem, mivel a kövek alatta
úgy eldurvultak. Nem, amikor ilyen üres. De mihelyt egy kicsit megmoccant, látta,
hogy egyáltalán nem nehéz. Lejtőn állt. A büszke ragyogó réz fogaskerék igaz volt,
keményen nekifeszült a vékonyra kopott világrongynak, és behorpasztotta.
Azután Auri megérintette. Olyan sima és meleg volt. A reménytelenségtől
fuldokló és izzadó Auri nekinyomta a homlokát a kerék hűvösségének. Két kézzel
megragadta. Szélének élessége a tenyerén olyan volt, mint egy megnyugtató kés.
Először úgy kapaszkodott bele, ahogy a hajótörött markolja a part kövét. Ám
körülötte a világ még mindig viharzott. Minden roskadozott. Minden mállott, sápadt,
fájt. Reszkető karral feszült neki. Felnyúlt, hogy elfordítsa a fogaskereket keskeny
kőpárkányán. Elfordította az óramutató járásával ellenkező irányban. A megszakítás
irányába.
Fogról fogra billent. Auri elfordította a réz fogaskereket, és csak ekkor értette
meg, milyen félelmes súlya van. Ez egy forgáspont. Egy tű. Egy sarkalatos pont.
Mozdult, billent, de valójában csak úgy látszott, hogy forog. Valójában nem
mozdult. Maradt. A világ volt az, ami elfordult.
Egy utolsó súlyos billenés, és a foghíj került legalulra. És amikor a fogak
megcsikorgatták a követ, Auri érezte, ahogy a világ megzökken körülötte. Kattog.
Ketyeg. Illeszkedik. Rögzül. Reszketve körülnézett, és látta, hogy minden rendben.
Az ágya egyszerűen az ágya. Minden, ami a Köpönyegben volt, a helyére került.
Semmi sem volt más. Semmi sem volt olyan, amilyennek nem kellett lennie.

Lezöttyent a padlóra. Olyan hirtelen öntötte el a megkönnyebbülés, hogy
levegőért kellett kapnia. Elnevette magát, fölvette a fogaskereket, a melléhez
szorította. Megcsókolta. Behunyta a szemét és sírt.
 AHOGY Ő SZERETTE

MIUTÁN FORGÁSPONTOT VISSZATETTE a keskeny párkányra, letörölte

kedves réz ábrázatáról maszatos könnyeit. Odament az üsthöz, és elégedetten látta,
hogy a faggyú teljesen megolvadt. Forró szaga volt, mint a tűzhelynek, a földnek, a
lélegzetnek. Lehajolt, elfújta a sárga lángot.
Odament a mosdótálhoz. Leöblítette az arcát. Leöblítette a kezét és a lábát.
Leült az üst mellé a meleg padlóra. Most már nincs sok hátra. Most már mindjárt.
Közel. Fülig szaladt a szája, és egy hosszú sóhajtás idejéig szinte elfeledkezett róla,
milyen kócos és piszkos.
Egy vékony ággal megkeverte a faggyút. Nagyot lélegzett, hogy lecsillapodjék.
Fogta a fahamu levét, lassan beleöntötte a faggyúba. A keverék azonnal
elfelhősödött, a fehérbe leheletnyi rózsaszín vegyült. Auri a legbüszkébb vigyorával
kevergetett.
Fölvette a csípősen bizsergető, ugyanakkor virágszirom-gyöngédségű,
borostyánszínű szirupot. Azt is az üstbe öntötte. Az egész szoba megtelt
muskátdióval, rejtéllyel és medvével. Kevergetett, és selas-illatú lett a levegő.
Komoly arccal újra megkeverte a folyadékot. És megint. Egyre sűrűsödik. Auri
megállt, félretette a vékony ágat.
Beszívta, majd kifújta a levegőt. Elment, leöblítette az arcát, a kezét és a lábát.
Kettesével összeszedte a szerszámait, és visszavitte őket oda, ahova tartoztak.
Visszavitte a palackokat, lámpákat és serpenyőket a Fához, a Portára, a
Csingilingbe.
Amikor mindezzel végzett, megfogta a mostanra lehűlt üstöt és elvitte a Portára.
Megdöntötte, belenyúlt, és kiemelt egy sápadt, illatozó, sima szappanfélgömböt.
A szirommintás tányér élével felszeletelte a szappanfélgömböt. Minden darabja
más méretű és alakú lett. Ahogy ő szerette. Bűnös és kéjes érzés volt, de tekintve,
hogy a szappan az övé, megengedhet magánalt ennyi kis önzést.
Időről időre engedett a szeszélyeinek. Ez segített emlékezni arra, hogy mennyire
szabad.
Munka közben látta, hogy a szappan nem igazán fehér, hanem a leghalványabb
rózsaszín, olyan, amilyen a tejszín lehet egyetlen csöpp belehullott vértől. Fölvett
egy darabot, nagyon óvatosan az arcához emelte, könnyedén megnyalta.
 Olyan tökéletes volt, hogy Aurinak fülig szaladt a szája. Csókolós szappan volt.
Puha, de szilárd. Rejtelmes, de édes. Egész Temerantban nincs hasonló. Semmi a
föld alatt vagy az ég alatt.
Egy pillanatot sem bírt várni. Odaszökdécselt a mosdótálhoz. Megmosta az arcát,
a kezét és a lábát. Nevetett. Olyan jóízűen, hangosan és hosszan nevetett, hogy a
nevetése úgy hangzott, mint egy csengettyű, hárfa, vagy ének.
Elment a Csingilingbe. Megmosakodott. Kikefélte a haját. Nevetett, ugrált.
Hazasietett. Lefeküdt. És noha teljesen egyedül volt, elmosolyodott és elaludt.
 A CSELEKVÉS KECSES MÓDJA

A HATODIK NAPON, MIKOR AURI FELÉBREDT, a neve szirmokat bontott a

szívében, akár egy virág.
Foxen is érezte, és már az első csepegtetéstől valósággal kirobbant belőle a
világosság. Ez egy telő nap. Alkotó nap.
Ezen már azelőtt nevetett, hogy fölkelt volna. Ez a nap későn érkezett, de nem
bánta. A szappanja olyan illatos volt, amennyire csak lehetett. Mellesleg van abban
valami méltóság, ha a maguk idejében tesszük a dolgokat.
Ám ez a gondolat valahogy kijózanította. A látogatás nem várhat. Ő hamarosan itt
lesz. Holnap. És még mindig nincs semmi jó, amit Auri megoszthatna vele. Nincs
tökéletes ajándéka.
Három út vezet ki a Köpönyegből… De nem.
Arcot, kezet, lábat mosott. Addig kefélte a haját, amíg aranyfelhő nem lett belőle.
Ivott egy kortyot, fölvette kedvenc ruháját. Nem húzta az időt. Ma sűrű napja lesz.
Elsőnek is intézkednie kell új és tökéletes szappanjáról. Hetet csinált. Az egyik
biztonságban van a Köpönyegben, a mosdótál mellett. Egy másikkal fürdött meg
tegnap Csingilingben. A legnagyobb négyet elvitte a Sütőházba, érlelni. A
legkisebbet és a legillatosabbat eldugta a cédrusdoboza aljába, hogy soha többé ne
fogyjon ki a szappanból. Ezt a leckét alaposan megtanulta. Ó, igen.
Egyik keze még a cédrusdobozban volt, amikor megállt. Tetszene neki egy
csókoló szappan? Egész jó. Ő biztosan még sosem látott ilyet…
De mégsem. Elvörösödött, mielőtt befejezte volna a gondolatot. Minden
szempontból túlságos illetlenség lenne. Mellesleg nem is illik hozzá. A rejtélyek
még csak megfelelnének, de őbenne túl sok a tölgy. A fűzfa is, és abszolúte nem
selas-típus.
Lecsukta kedves cédrusdoboza tetejét, de amikor felállt, a szoba felragyogott és
megbillent körülötte. Tántorogva tett két lépést, azután leült az ágyra, mielőtt elesett
volna. Felágaskodott benne a félelem. Tekintete riadtan röpködött a szobában. Ez
talán…?
Nem. Egyszerűbb. A gyomra ismét kiürült. Elfeledkezett magáról.
Így hát, amikor már nem forgott a feje, elindult a Fához. Hirtelen ötlettel, meg a
társaság kedvéért magával vitte a réz Forgáspontot. Olyan keveset látott az
Odalentből. Akármilyen nehéz, valójában ez a legkevesebb, amit Auri megtehet,
hálából Forgáspont segítségéért.
Úgyszólván a serpenyők jelentettek minden gyümölcsöt, amit a Fa adhatott. De
csak úgyszólván. Auri elővett egy ónedényt, megtöltötte vízzel. Utolsó előtti
gyufájával meggyújtotta a spirituszlámpát. Azután felmászott a pultra, és két kézzel
felnyúlt az üvegéért, amelyben játékosan csilingeltek a gurigázó szárított
borsószemek.
Lecsavarta az edény kupakját, és addig öntötte a borsókat pici kezébe, amíg
tenyerének öble meg nem telt. Nem volt elég nagy a keze. Nem volt valami sok
borsó, de még így is az üvegben maradt a fele. A fazékban melegedő vízbe öntötte a
szemeket, majd pillanatnyi habozás után vállat vont, és a maradék borsót is utánuk
zúdította.
Az üres üveget letette a pultra, és körülnézett. A spirituszégő fénye és Foxen
kékeszöld izzása is mutatta, milyen üresek a polcok. Felsóhajtott, elvetette a gondot.
Ma leves lesz. Holnap ő jön látogatóba. Azután pedig…
Nos, azután megteszi, ami tőle telik. Ez az egyetlen módja. Az ember ne akarjon
dolgokat. Akkor kicsi lesz, és az biztonságos. Ez azt jelenti, hogy simán mozoghat a
világban anélkül, hogy felzaklatna minden szembejövő almás taligát. És ha az
ember óvatos, ha megfelelően alkalmazkodik a dolgokhoz, akkor segíthet.
Befoltozhatja, ami elrepedt. Kiegyenesítheti, amit görbén talál. És bízik benne, hogy
cserébe a világ lehetőséget ad az evésre. Ez a cselekvés egyetlen kecses módja,
minden más hiábavalóság és kevélység.
Megoszthatja vele holnap a lépes mézet? Ez a legkedvesebb dolog. Amúgy is túl
kevés édesség jutott neki. Ez az igazság.
Ezen mélázott, miközben a fazékban a forró víz bugyborékjai táncoltatták a
borsóját. Mélán simogatta Forgáspont réz arcát, és hosszas töprengés után úgy
döntött, hogy igen, a lépes méz jó lesz, ha semmi más nem adódik.
Kicsit megkavarta a levest, és megsózta. Csak ne lennének kések a vajban! Egy
kis zsiradék olyan finommá tenné. Egy csipetnyi zsiradéktól maga lenne a tökély.

Finom levese után Auri elindult vissza a Köpönyegbe. Forgáspont társaságában
aligha mehetett át a Szökkenőn vagy a Venereten. Így hát a hosszú kerülőutat
választotta a Válogató irányában.
A levestől átmelegedve, ráadásul vendég társaságában nem sietett a négyszögletes
kövekkel szorosan kifalazott alagutakban. Hóna alatt a súlyos Forgásponttal már
csaknem visszaért a Kétségesbe, amikor puha cirregést érzett a talpa alatt, és
megállt.
Ahogy lenézett, szétszórt leveleket látott a padlón. Semmi értelme nem volt
annak, hogy itt legyenek. A Válogatóban nincs szél. Sem víz. Körülnézett, de sehol
sem látott madárpiszkot. Szimatolt, de egy csepp pézsma- vagy pisiszagot sem
érzett.
Ám fenyegetés sem volt. Egyáltalán semmilyen gubanc nem akadt ezen a helyen.
Semmi kancsalság, hiba. Viszont az sem volt igaz, hogy semmi sincsen. Ez egy
köztes valami volt. Egy misztérium.
Szelíden letette Forgáspontot a padlóra, és kíváncsian fölvett egy levelet.
Ismerősnek tűnt. Vadászatra indult, és talált még egy maroknyi ugyanilyet
szétszóródva egy nyitott ajtó közelében. Ezeket is összegyűjtötte, és amikor ott
szorongott mind a markában, akkor már értett mindent.
Izgatottan vitte vissza Forgáspontot a Köpönyegbe. Távozás előtt megpuszilta az
arcát, és kényelmesen elhelyezte kőpárkányán, természetesen foghíjjal lefelé.
Azután átugrott a Portába, és fölemelte az ezüsttálat. Fölemelte és a tál peremébe
vésett lombkoszorú mellé tartotta a cirregő levelet. Ugyanaz volt.

A fejét csóválta. Nem tudta, hogy ez mit jósolhat. Csak egy módon deríthette ki. A
tálat fölkapva visszasietett a Válogatóba, majd átment az ajtón, ahol a szétszórt
leveleket találta. Átmászott egy omláson. Megkerült egy lezuhant gerendát.
Nem tudta, járt-e valaha a Válogatónak ebben a részében. Ennek ellenére roppant
egyszerű volt megtalálni az utat. Itt-ott egy-két levél hevert a padlón, mint az elszórt
kenyérmorzsa.
Végül egy keskeny akna aljához ért, amely egyenesen fölfelé vezetett. Ódon
kémény lenne a régi napokból? Egy menekülő alagút? Vagy kút?
Szűk és meredek volt, de a pöttöm Auri simán belefért, és még az ezüsttállal a
hóna alatt is olyan gyorsan futott föl benne, akár a mókus. Fönt egy deszkát talált,
amely eleve ferdén állt, így könnyedén félretolta. Egy pincébe jutott.
A poros, elhagyott helyiség tele volt polcokkal. A sarokban átalagok
tornyosultak. A polcokat megtömték batyukkal, hordócskákkal, ládákkal. A
porszagba belekeveredett egy fuvallatnyi utca, verejték és fű. Ahogy körülnézett,
magasan a falon egy ablakot pillantott meg, amely alatt néhány üvegcserép hevert a
padlón.
Rendes hely volt, nem számítva a szétszóródott leveleket, amelyeket valamely
elfelejtett vihar fújt be ide. Volt kukorica és árpaliszt zsákszám. Téli alma. Viaszos
papírba csomagolt füge és datolya.
Hátratett kézzel, táncosan könnyű léptekkel körbejárta a szobát. Melaszos hordók.
Eperkompótos üvegek. Az ajtó mellett néhány tök kigurult a zsákjukból. Auri
visszahessegette őket, és szorosan összekötötte a zsák száját.
Lehajolt, hogy alaposabban megnézzen egy alsó polcot. Egyetlen levél pihent egy
kis cserépedényen. Óvatosan fölemelte a levelet, levette az edényt, megcserélte az
ezüsttállal. A levelet visszatette a tálba.
Egyetlen vágyakozó pillantást engedett meg magának, nem többet, azután
visszament arra, ahonnan jött. Csak a Válogató ismerős sötétségében mert
szusszanni egyet. Azután lelkesen leporolta új kincsét. Ha hihetett a képnek, akkor
olajbogyók voltak a cserépedényben. Csodaszép olajbogyók.

Az olajbogyók a Fához kerültek. Kicsit magányosan festettek a polcukon. De a
magányosság is jobb, mint az üres visszhang, a só, vagy egy késekkel teli darab vaj.
Sokkal jobb.
Következőnek ellenőrizte a tárgyakat a Portán. A jégkék üvegcse nem egészen
érezte magát otthon. A keleti fal legalsó, legbelső polcán gubbasztott. Auri
gyengéden megsimította, tőle telhetőleg igyekezett vigasztalni. Ő szerette az
üvegeket. Ez lenne a megfelelő ajándék?
Fölvette, a kezében forgatta. De mégse. Ez az üveg nem jó. Vásott. Vésett. Más
névre szól.
Talán egy másik palack? Ez már csaknem helyes. Nem egészen, de csaknem.
 Eszébe jutott a Taliga öltözőasztala. Tegnap karakánnak és igaznak látta. De
akkor ő meglehetősen rongyos állapotban volt. Nem a legjobb formájában. Talán
lesz egy palack a többi közé elkeverve. Valami, ami rossz, vagy eltévedt, vagy
kirívó.
Ha másra nem is, kiinduláshoz ez is jó. Így hát karjába kapta Forgáspont meleg,
jóleső súlyát. Mivel pedig Forgáspont még nem járt arra, a kissé hosszabb utat
választotta a Batáron, a Továbbon és a Fényesen át, mielőtt elindult a Társzekérbe.
Pihenőt tartott a Gyűrűcskében, az ő új és tökéletes, kör alakú szalonjában. A
Forgáspont királyként trónolt a bársonyszékben, miközben Auri elterült az aléló
pamlagon, és hagyta, hogy karjaiból kimenjen a cipelés édes sajgása.
De túl sok dolga volt ahhoz, hogy sokáig henyéljen. Így tehát ismét fölemelte a
nehéz fogaskereket, és lassan fölkapaszkodott a névtelen lépcsőn, időt adva
Forgáspontnak, hogy megcsodálja ennek a helynek a különös és fortélyos
szemérmességét. Mivel pedig mindketten szelídek voltak, nem vettek tudomást a
lépcsőfordulóban pironkodó ajtóról.
Elérték a Taligát. Ahogy átmászott a fal hasadékán, Auri látta, hogy a szoba éppen
olyan, ahogy emlékezett. Nem olyan tökéletes, mint a Gyűrűcske. De nincs benne
semmilyen ordító kancsalság. Semmi ferde, téves, vagy bődületesen rossz. Most,
hogy az öltözőszekrényt helyre tették, a Taliga látható elégedettséggel készült a
hosszú, hortyogó, meleg téli alvásra.
De ha már Auri eljött idáig, kinyitotta a szekrényt és belesett. Megérintette az
éjjeliedényt. Benézett a mosdóba is, udvariasan biccentve üdvözölte a seprűt és a
vödröt.
Szemügyre vette az öltözőasztalt. Volt ott néhány szép palack. Az egyik különösen
megfogta. Kicsi volt és halvány. Tündökölt, akár az opál. Agyafúrt kapocsra járt.
Tökéletes volt. Nem kellett kinyitnia, anélkül is látta, hogy lehelet van benne. Igazi
drágaság.
Magasabbra emelte Forgáspontot, és megpróbált átlesni központosultságának
legközépsőbb kerek nyílásán, hátha felfedez valamit, ami korábban elkerülte a
figyelmét. Valamit, ami felfeslett, vagy csimbólékoskodik. Valamilyen szálat,
amelyet meghúzva kiszabadíthat valamit. De mégsem. Akár egyenesen nézte, akár
görbén, az öltözőasztal jól ráncba volt szedve.
Egy opalizáló palack és benne a rejtett lehelet igazán fejedelmi ajándék. De
mégsem. Elvenni éppen olyan ostoba és bárdolatlan lenne, mint kitépni egy fogat,
hogy fonálra fűzhető gyöngyöt faragjon belőle.
Sóhajtott és távozott. Át a falon, le a névtelen lépcsőn. Talán lemehetne vadászni
Lynnébe, az egy csöves hely, és bizt…
Ekkor történt. Lefelé menet egy sunyi kő kifordult a lába alól. Miközben Auri
tűnődve ballagott lefelé a névtelen lépcsőn a Taligából, az egyik grádics megbillent,
azután dobott egyet. Aurin. Aki megtántorodott.
Felkiáltott. Forgáspont a váratlan zökkenéstől meglódult, elfordult, kibucskázott
Auri karjából, kiröppent hajának aranyfelhőjéből. Minden súlyossága mellett inkább
lebegett, és nem zuhant. Pörgött, bukfencezett, és olyan erősen csapódott a hetedik
grádicsnak, hogy megrepesztette a követ, majd visszapattant a levegőbe, ismét
pördült egyet, ráesett réz arcára, és összetört a lépcsőfordulón.
A hang, amit kiadott, a repedt harang gyászdala volt. A haldokló hárfa hangja.
Ragyogó szilánkok pattogtak onnan, ahol eltalálta a követ.
Auri valahogy állva tudott maradni. Nem esett el, de a szíve jéggé vált. Lezöttyent
a lépcsőre. Túlságosan eltompult ahhoz, hogy járjon. A szíve hideg és fehér volt,
akár a kréta.
Még mindig a kezében érezte. Látta az egyenes vonalakat, amelyeket élei
csókoltak bele az ő bőrébe. Feltápászkodott, és merev lábbal döcögött le a lépcsőn,
mert más tapintatlan grádicsok is megpróbálták felbuktatni. Úgy viselkedtek, mint
egy gügye öregember, aki ragaszkodik hozzá, hogy újra és újra elmondja ugyanazt
az ízetlen viccet.
Pedig ő tudta. Tapintatosabban kellett volna mozognia a világban. Tudta, hogyan
működik. Tudta, hogy ha nem oson galamblábon, a világ szétesik, hogy ledöntse.
Mint egy kártyavárat. Hogy összeroppantsa, mint egy palackot a köveken. Mint egy
csuklót egy marokban, a bor és a gerjedelem forró szagában…
Mereven állt a lépcső alján. Lesütötte a szemét, napfényes haja ernyőként lógott
róla. Ez volt minden rosszból a legrosszabb. Nem tudta rávenni magát, hogy
fölnézzen portól maszatos, pici lábán.
De nem tehetett mást. Fölemelte a tekintetét és lesett. Azután kukucskált. Azután
megpillantotta a darabokat, és a szíve félrevert a mellében. Nem hasadt meg. Eltört.
A Forgáspont eltört.
Auri lassan elmosolyodott, jobban mondva elvigyorodott, de olyan szélesen
vigyorgott, mintha megette volna a holdat. Ó, igen. A Forgáspont eltört, de ez nem
baj! A tojások eltörnek. A hullámok megtörnek. Hát persze hogy eltört. Egy ennyire
központosult valami hogyan küldhetett volna tökéletes válaszokat a világnak, ha
nem így? Vannak dolgok, amelyek túl igazak ahhoz, hogy egyben maradjanak.
Forgáspont három ragyogó darabra hullott. Három csorba idom, mindegyiken
három fog. Már nem volt tű, amely a dolgok szívére szegeződött. Három harmad
lett belőle.
Még szélesebben vigyorgott. Ó! Ó! Ó! Hát persze! Nem egyvalamit keresett. Nem
csoda, hogy kudarcot vallott vele. Nem csoda, hogy minden elferdült. Három dolgot
keresett. A látogató három dolgot hoz, tehát Aurinak is annyit kell. Három tökéletes
hármas lesz az ajándéka neki.
Összevonta a szemöldökét, megfordult, visszanézett a lépcsőre. A fogaskerék a
hetedik fokra zuhant. A Forgáspont alaposan összetörte. Nem volt hetedik fok. Még
egy dolog, amiben Auri tévedett. Ő nem a hetedik napon jön. Ma látogatja meg.
Más alkalommal ez a tudás csúnyán eltérítette volna az igazságtól. Reménytelenül
megizzasztotta, összekuszálta volna. De nem ma. Nem, amikor az igazság ilyen
kedvesen mutatkozik meg előtte. Nem, amikor minden hirtelen olyan nyilvánvaló
lesz. Könnyű a három dolog, ha az ember ismeri a módját.
Annyira magába merült, hogy csak percek múlva jött rá, hol áll. Vagy inkább arra
jött rá, hogy a lépcső végre tudja, hol van. Tudja, micsoda. Hova tartozik. Volt már
neve. A Kilencbölcsben volt.
 A DOLGOK REJTETT SZÍVE

ÖSSZESZEDTE A HÁROMSÁGOT, és visszaindult a Köpönyegbe. A hármak

sokkal könnyebbnek tűntek, bár ez nem lepte meg. Elárulták titkaikat, és Auri
nagyon jól tudta, milyen súlyossá tudnak válni a nehezen őrzött titkok.
A Köpönyegben gondosan elrendezte a hármakat. De mielőtt véglegesen lerakta
volna őket a fal mellé, meglátta a neki szánt első ajándék formáját. Nem is lehetett
volna világosabb. Nem csoda, hogy itt olyan nagy a fölös tér. Nem csoda, hogy
sosem használta a fal mellett a második polcot.
A fogak csodálatosak voltak. És milyen igazak. Úgy ragyogtak, mint a
kívánságok egy tündérmesében.
Miután látta, hogyan kell lennie, az első ragyogó harmadot egyenesen visszavitte
a Taligába. Át a Társzekéren a pucér férfiak alatt, a kör tökéletességű Gyűrűcskén,
azután az újsütetű nevétől nekifölényesedett Kilencbölcsön.
Vigyorogva vitte a ragyogó rézharmadot a szekrény fiókjához, és óvatosan
beletette. A harmad simán elfészkelte magát. Úgy illett oda, mint egy szerető, vagy
egy kulcs. Auri két kézzel benyúlt a fiókba, és megtapintotta a lepedő hűvös, fehér
simaságát. Fölemelte, és az ajkához szorította.
A lepedő most már szabadon elmehetett. Auri magához ölelte, és pihegve futott
vissza a Köpönyegbe.
A második harmadot egyenesen a Takba vitte, egy lélegzetelállító percre
otthagyva az Odalentet. Egy meghasadt fal, egy rejtett lépcső, azután át a pincén az
általa ismert legjobb fogadó raktárába. Otthagyta a harmadot, és elhozott helyette
egy ártatlansággal és pihével töltött, vastag, fehér derékaljat. Finom és puha volt,
tele suttogással és úti emlékekkel.
Ezzel a teherrel is olyan könnyedén cikázott végig az alagutakon, akár egy lidérc.
A Köpönyegben óvatosan leterítette a saját ágyával szemközt a fal mellé a
derékaljat. Elég közel ahhoz, hogy ha neki szüksége lesz rá, csak suttognia kelljen.
Elég közel ahhoz, hogy ha ő úgy akarja, énekelhessen Aurinak éjszaka.
Erre a gondolatra kissé elpirult, azután fogta a tökéletes, csontszínű lepedőt és
beburkolta vele az ő ágyát. Gyengéden le is lapogatta. A lepedő kedvessége olyan
volt, mint egy csók Auri bőrén.
Vigyorogva futott át a Portára, és visszahozta a pokrócot. Nem csoda, ha elhagyta
őt. Sokkal hamarabb tudta az igazságot a dolgokról. Egyszerűen nem volt többé
Aurié. Leterítette az ő pokrócát az ágyra, és észrevette, hogy a pokróc már nem fél a
padlótól. Hátralépett, megszemlélte. Olyan puha, kellemes, biztonságos és szép volt!
Elhozta a Portáról az ő remek teáscsészéjét. Elhozta a felvágatlan, olvasatlan és
teljességgel ismeretlen könyvet. Elhozta a kőfigurácskát. Mind a hármat feltette az ő
ágya mellé a polcra, hogy neki is jusson a szépségből.
Ez így együtt volt az ajándéka: egy biztonságos hely, ahol ő ellakhat.

Bármennyire szeretett volna megállni és henyélni, mozognia kellett. Ma a három
a szabály. Még két ajándékot kell szereznie.

Visszament a Portára, és a legjobb alkotó tekintetével nézett végig a polcokon.
Mivel alkotó nap volt, és a szél olyan szépen fújta a hátát, azon gondolkodott, mire
lehet még szüksége neki.
Ez egészen másfajta gondolkodást követelt. Noha nem magának kívánt, tudta,
hogy az ilyesmi veszélyes lehet.
Ránézett az incselkedő magyalpalackra, de tudta, hogy nem illik hozzá. Nem
eléggé. Ez egy váratlan látogatásra való ajándék. A lépes méz… majdnem. Két ujjal
megérintette a babérgyümölcsös üveget. Fölemelte, a fény felé tartotta. Neki valóban
nem jutott babér.
Akkor hát legyen ez. Hát persze. Halványan elmosolyodott. Mivel lehet jobban
uralkodni a haragon? Mellesleg ez volt a harmadik része egy dolognak, amit már
elkezdett. Egy gyertya. Egy gyertya épp megfelel neki.
Megtorpant, kezében az üveggel. Visszatartotta a lélegzetét és az idő kemény
valóságaira gondolt. Egy gyertyához olvasztani kell. És keverni. Mindenekelőtt
pedig forma kell hozzá. Ráncok gyűrődtek az arcára a mártogatás gondolatától. Ez
nem helyes, mert ő nem egy pacsmagoló típus.
Nem. Öntőforma. Csak azzal készíthet elég jó gyertyát neki.
Ez pedig a Mezsgyét jelenti.
Szinte nem is habozott. Maga miatt nem mert volna odamenni, de ezt csakis így
lehetett megoldani. Talán ő nem érdemel meg néhány elegáns dolgot? Azok után,
amiket tett, nem jár neki finom és fejedelmi ajándék?
Hát persze hogy megérdemli. Így Auri elsietett a Köpönyegbe. Így hát Auri
kinyitotta a vasalt ajtót. Így hát Auri belépett a Mezsgyébe.

Tiszta és csöndes hely volt.


Állt benne egy munkaasztal. Sötét, sima és kemény, akár a kő. A két oldalán
keretek. Egy satu. Egy sor csúszógyűrű. Egy égetőállvány. Szép rendben csapok,
csőkarmantyúk, csupa acél, réz és vas.
Az egyik falat padlótól plafonig kitöltötték a polcok. A polcokat telezsúfolták a
mesterség nagy és változatos szerszámaival. Dugósüvegekben savak és vegyszerek.
Egy kőedényben szulfónium. Porok, sók, földek és füvek. Olajok és kenőcsök.
Tizennégy víz. Dupla mész. Kámfor. Minden tökéletes. Minden igaz. A
legmegfelelőbb módon összegyűjtve, felosztva, tárolva.
Eszközök is voltak. Lombikok és retorták. Egy remek, nagy, kanóctalan égő. Egy
tekercs rézcső.
Olvasztótégelyek, fogók, forraló fürdők. Voltak sziták, szűrők és rézkések. Egy
kitűnő daráló és egy ragyogóan tiszta csavaros prés.
 És voltak kőpolcok. Az óvatos polcok. Itt palackok kuporogtak a vastagságos
vastag üveg mögött. Ezek a palackok nem voltak olyan rendesek, mint a többi
polcokon. Nem voltak felcímkézve. Zavargósak voltak. Az egyikben sikoltozás volt.
Egy másikban düh. Sok üveg állt ott, és ez a kettő korántsem volt a legrosszabb.
A babérgyümölcsös üveget a munkapadra tette. Auri icipici volt. Akkora, mint
egy utcakölyök. A legtöbb dolog nem passzolt hozzá. A legtöbb asztal túl magas
volt neki. De ez nem.
Ez a szoba egyszer az övé volt. Vagyis nem. Ez a szoba egyszer valakié volt. De
most már nem. Nem volt. Ez egy senki hely. Ez a semmi üres lepedője, amely nem
lehet senkié. Nem neki való.
Kihúzott egy fiókot a munkapadon, elővett egy forgánytest réz öntőformát. Azt a
fajtát, amely megfelel a gyertyaöntéshez.
Auri komolyan megszemlélte a babérgyümölcsöt. Pontosan olyan tisztelettudó
volt, mint elvárható, de ugyanakkor kevély is. Volt benne egy lehelet a fagyos északi
szélből. Ezt enyhíteni kellett. És… igen. Végigfutott benne egy szál düh is. Auri
felsóhajtott. Ez nem lesz jó.
Összehúzta a szemét, végigtáncoltatta a fejében a számokat. Hol az öntőformát,
hol a gyümölcsös üveget nézte. Látta, hogy a viasz, amelyet hozott, korántsem lesz
elég. Kevés egy egész gyertyához. Egy megfelelő gyertyához. Neki.
Kiment, és a lépes mézzel tért vissza. Hozzáértő mozdulattal beletette a présbe, és
addig tekerte a fogantyút, amíg a méz bele nem folyt az alatta levő tiszta üvegbe.
Alig fél percbe telt.
Hagyta, hogy kicsöpögjön, meggyújtotta a közeli kanóctalan égőt, és beállította
az öntőformát a megfelelő magasságba. Felnyitotta a prést, kivette belőle a lapos
méhviasz lemezt, négyrét hajtotta, mielőtt beletette volna az olvasztótégelybe. Nem
volt valami sok, talán annyi, amennyi elfért a két tenyerében. De ha majd kinyeri a
babérgyümölcsöt, éppen teli lesz a tégely.
Figyelte az olvadó viaszt és bólintott. Álmosító holmi. Csupa őszi édesség,
szorgalom és kiérdemelt jutalom. A harangozás is jól jött. Semmi sem volt benne,
amit nem kívánt volna neki.

 Méz és babér elég is volna, amennyiben ez egy közönséges poéta gyertyája volna.
De ő nem csak poéta. Neki valamivel többre van szüksége.
Csipetnyi kámfor eszményi lenne. Csak egy pötty, egy szemer, egy célzás valami
illékonyra. De nem volt kámforja, és semmi értelme sóhajtozni. Így hát hozott egy
morzsa tökéletes kátrányt a Portáról. Kötéshez, és hogy megacélozza az ő szívét a
közeledő télhez.
Egy karcsú üvegpálcával megkavargatta a méhviaszt. Elmosolyodott. Ritka öröm
megfelelő eszközökkel dolgozni. Micsoda fényűzés. Várta, hogy megolvadjon a
gyanta, fütyörészve kavargatott, és vigyorgott. Ez lesz az ő titka. Az ő füttye is
benne lesz a gyertyában.
Ezután belépett a Köpönyegbe, és megszemlélte tökéletes levenduláját a szürke
üvegben. Kivett egy ágat. Azután kettőt. Azután elöntötte a forró szégyenkezés. Ez
most nem a garasoskodás ideje. Ő sosem fukarkodott a segítségével. Talán nem
érdemli meg az édes álmokat?
Összeszorította a száját, és a levendula felét kihúzta az üvegből. Időnként roppant
szűkmarkú és szűkkeblű tud lenni!
Vissza a Mezsgyébe. A babérgyümölcsöt beleöntötte a darálóba. Három
lélegzetvételnyi idő alatt szép finomra őrölte. Utána megállt, rámeredt a
gyümölcskására.
Tudta, mi a megfelelő eljárás a babérral. Ismerte a dolgok türelmes módját. Meg
kell őrölni és meg kell főzni a viaszos gyümölcsöt. Át kell törni a masszát. Ismét föl
kell forralni, meg kell tisztítani, és le kell hűteni, hogy kiváljon a viasz. Még
megfelelő eszközökkel is több óra. Órák és órák.
De a látogató hamarosan itt lesz. Auri tudta. Tudta, hogy nincs ideje.
De még ha az övé lenne az egész nap, a viasznak akkor is vannak alapelvei,
amelyek nem illenek hozzá. Csurig van dühvel és kétségbeeséssel. És
kevélységgel… nos, abból kétségtelenül fölösen jutott neki.
Vannak módok az ilyen dolgok lebontására. Auri mindet ismerte. Ismerte a
kalcinálás köreit. Tudott szublimálni és levonni. Ugyanúgy izolálni tudta a lezárási
elvet, mint bárki, aki erre a mesterségre adta a fejét.
De most nem volt idő arra, hogy szívességeket kunyeráljon a holdtól. Most nem.
Nem kapkodhatott, de nem is húzhatta az időt. Némely dolgok egyszerűen túl
fontosak.
Ahogy Mandrag mondta: az alkímia kilenctizede kémia. És a kémia kilenctizede a
várakozás.


Na és a másik? Az a vékony egy tized? Az alkímia szíve olyasmi, amit Auri régen
megtanult. Még azelőtt, hogy megértette volna a világ valódi formáját. Mielőtt rájött
volna, hogyan legyen kicsi.
Ó, igen. Megtanulta a mesterséget. Ismerte rejtett útjait és titkait. Az összes
kifinomult, andalító és csábító utat, amelyek jártassá tesznek a mesterségben. Olyan
sok út van. Voltak, akik feljegyezték, leírták. Voltak jelképek. Jelzések. Igézések és
kötések. Képletek. Matematikai mechanizmusok…
De most sokkal többről van szó. Nagyon sok dolog, amit korábban igazságnak
vélt, valójában trükk volt, körmönfont módszer arra, hogy szóljunk a világhoz.
Alkudozás. Hívás. Kiáltás.
Ám mindezek alatt volt egy titkos mélység a dolgok rejtett szívében. Mandrag ezt
sose mondta neki. Auri szerint nem is tudta. Ezt a titkot ő maga találta meg.
Ismerte a világ valódi alakját. Minden más csak árnyék és távoli dobszó.
Bólintott. Arcocskája nagyon komoly volt. A viaszos, finomra őrölt gyümölcsöt
belekanalazta egy szitába, a szitát rátette egy gyűjtőedényre.
Lehunyta a szemét. Kihúzta magát. Lassan, hosszan sóhajtott.
Feszültség volt a levegőben. Súly. Várakozás. Nem fújt szellő. Auri nem beszélt.
A világ kifeszült, megszorult.
Beszívta a levegőt és kinyitotta a szemét.
Auri pöttöm volt, mint egy utcakölyök. Pici lábát semmi sem választotta el a
kövektől.
Állt, elvigyorodott hajának arany glóriájában, és lesújtott vágyának súlyával a
világra.
Mindenek megrendültek. Minden dolog megismerte az akaratát. És minden dolog
meghajolt, hogy a kedvére tegyen.

Nem sokkal később visszatért a Köpönyegbe egy rőt gyertyával, amelybe
levendulát préselt. Babér- és mézillata volt. Tökéletes volt.
Auri megmosta az arcát. Megmosta a kezét és a lábát.
Hamarosan. Tudta. Hamarosan eljön látogatóba. Rőt lesz, kedves, szomorú és
megtört. Akárcsak ő. Eljön és mivel igazi úriember, három dolgot hoz neki.
Auri vigyorogva táncra perdült. Ő is három dologgal várja.
Az első az okos gyertya, olyan, akár Taborliné. Meleg, és tele van költészettel,
álmokkal.
A második egy megfelelő hely. Egy polc, ahol a szívét tarthatja. Egy ágy, ahol
alhat. Itt semmi sem árthat neki.
És a harmadik? Nos… Lehajtotta a fejét, és érezte, ahogy lassú pír kúszik föl az
arcába…
A kis kőkatonáért nyúlt, amely a polcon állt az ő ágya mellett. Különös módon
sosem figyelt föl a pajzs mintájára. A torony volt, amelyet lángnyelvek nyaldostak.
Nem közönséges katona, hanem egy apró kő-Amyr.
Ahogy alaposabban megnézte, vékony vonalakat fedezett föl a karján is. Nem
értette, hogyhogy nem vette ezeket észre korábban. Ez egy pöttöm Ciridæ. Hát
persze. Nyilvánvalóan az. Máskülönben aligha lenne megfelelő ajándék.
Megcsókolta az apró alakot és visszatette a polcra.
Még mindig ott volt a harmadik dolog. Ez alkalommal Auri nem pirult el.
Mosolygott. Arcot, kezet, lábat mosott. Azután átugrott a Portára, és kinyitotta a
magyalpalackot. Két ujjal kivett egyetlen szemet. A pici bogyó még Foxen zöld
fényében is vérvörösen ragyogott.
Elrohant a Batárba, és belenézett a tükörbe. Megnyalta az ajkát, rányomta a
bogyót, balról jobbra többször végighúzta rajta.
Megnézte a tükörképét. Ugyanolyan volt, mint korábban. Az ajka a leghalványabb
rózsaszínű. Elmosolyodott.
Visszatért a Köpönyegbe. Arcot, kezet, lábat mosott.
Izgalomtól pezsegve pillantott az ő ágyára. A takarójára. A polcára, amelyen az
apró Amyr várakozott, hogy vigyázzon rá.
Tökéletes volt. Helyes volt. Kezdet volt. Neki egy napon majd szüksége lesz egy
helyre, és az készen várta itt. Egy napon eljön, és Auri majd gondoskodik róla. Egy
napon ő lesz olyan üres a sötétben, mint a tojáshéj.
Azután… Auri elmosolyodott. Nem magának akarja. Nem. Még magának sem.
Neki parányinak kell maradnia, és jól el kell bújnia a világ elől.
De ő egészen más. Őérte Auri előhívja minden vágyát. Megidézi minden fortélyát
és tudását. Azután nevet ad neki.
Háromszor megpördült. Beleszimatolt a levegőbe. Elvigyorodott. Körülötte
minden helyes és igaz volt. Pontosan tudta, hol van. Pontosan ott volt, ahol lennie
kellett.

 KÓDA

AHOGY ÁLLT AZ ODALENT MELEG KÖVÉN, Auri meghallott egy halk, édes
dallamot.
 A SZERZŐ VÉGSZAVA
Hadd mondjak el egy mesét a meséről. Mert ezt szoktam csinálni.

2013 januárjában egy San Franciscó-i bárban voltam Vi Harttal, aki
matemuzsikus, videotrix, és minden téren kedves személy. Mindketten évek óta
rajongtunk a távolból egymás munkásságáért, és nemrég be is mutatott egymásnak
egy közös barátunk.
Ez volt az első személyes találkozásunk. Éppen akkor fejeztem be annak a
mesének az első vázlatát, amelyet Ön most olvasott, és Vi vállalta, hogy belenéz és
véleményt mond róla.
Néhány órán át diskuráltunk a meséről, gyakran el-elkalandozva más irányokba,
úgy, ahogy az igazi jó beszélgetéseknél szokás.
A visszajelzése valóban jó volt. Nem csupán okos, de meglepően lényeglátó.
Amikor ezt megemlítettem neki, enyhe derűvel nézett rám, és elmagyarázta, hogy
leginkább írni szokott. Ő írta a forgatókönyvet a videóihoz, amelyeket fölvett.
Munkájának oroszlánrészét a forgatókönyvek jelentették.
Megmutatott néhány dolgot, amelyeket alaposabban ki kellett dolgozni, néhány
elnagyolt részletet, logikai bakugrást. Felsorolta, mik tetszettek neki, és átfogó
értékelést is adott a meséről.
Be kell vallanom, hogy addigra kissé becsíptem, ami ritkán esik meg velem.
Mivel azonban egy bárban lógtunk, az udvariasság azt diktálta, hogy fizessek egy
kört. Utána azért ittam, mert Vi is ivott, és alkalmazkodni akartam hozzá. Azután egy
újabb kört fizettem, mert kicsit ideges voltam, hiszen először találkoztam Vi-jal.
Még egyet pedig azért, mert kicsit ideges voltam a történetem miatt.
Nos, hogy őszinte legyek, a történet miatt nem kicsit voltam ideges. A szívem
legmélyén tudtam, hogy új történetem egy vonatbaleset. Egy vonatbaleset
kolosszális, füstölgő zűrzavara.
– Hiányzik belőle minden, amire egy történetben állítólag szükség van –
mondtam. – Egy történetben szükség van párbeszédre, cselekményre,
bonyodalomra. Egy történetben egynél több szereplőre van szükség. Én csak egy
harmincezer szavas jelenetet írtam!
Vi azt mondta, neki tetszik.
– Hát igen – feleltem. – Nekem is. De ez nem számít. Mert nézd, az emberek
elvárnak bizonyos dolgokat egy történettől – magyaráztam. – Ha óvatosan csinálod,
kihagyhatsz egy-két dolgot, de mindegyiket nem mellőzheted. Az akcióhoz még a
szappanfőzéssel jutok a legközelebb. Nyolc oldalt áldoztam arra, hogy valaki
szappant főz. Egy hatvanoldalas történetben nyolc oldal a szappanfőzés. Ilyet csak
egy őrült csinál.
Ahogy már mondtam, komolyan aggódtam a történet miatt. És talán nem is kissé
voltam becsípve. Végül könnyítettem a lelkemen valamivel, amit eddig még nem
igazán osztottam meg senkivel.
– Az emberek elolvassák és begurulnak – mondtam.
Vi komolyan nézett rám. – Érzelmileg jobban kötődtem ennek a történetnek az
élettelen tárgyaihoz, mint amennyire más könyvek szereplőihez szoktam –
magyarázta. – Ez egy jó történet.
Hallani se akartam, csak ráztam a fejem, még csak fel sem nézve Vi-ra. – Az
olvasók elvárnak bizonyos dolgokat. Elolvassák ezt, és csalódottak lesznek. Ebben
semmi sincs úgy, ahogy egy normális történetben lennie kell.
Ekkor Vi olyat mondott, amire örökké emlékezni fogok. – Kapják be azok az
emberek – mondta. – Mindig csak nekik írják a történeteket. De mi lesz velem? Hol
a történet, amit a hozzám hasonlóknak írnak?
A hangja szenvedélyes, kemény és kissé haragos volt. Lehet, hogy az asztalra is
csapott ennél a mondatnál. Szeretek úgy gondolni rá, hogy az asztalra csapott.
Mondjuk, hogy meg is tette.
– Olvassák csak mások a normális történeteiket – folytatta Vi. – Ez a történet nem
nekik szól. Ez az én történetem. Ez a történet a hozzám hasonlóknak szól.
Ez volt az egyik legszebb dolog, amit valaha mondtak nekem.

Nem akartam megírni ezt a történetet. Vagy inkább nem akartam, hogy Auri
története így alakuljon.
2012 közepén kezdtem el írni. Novellának szántam a Zsiványok antológiába,
amelyet George Martin és Gardner Dozois szerkesztett. Azt vártam, hogy pikareszk
történet kerekedik belőle, és úgy véltem, Auri kellemes ellenpontja lesz a
hagyományosabb, kötni való gézengúzoknak, akik kétségtelenül felbukkannak majd
abban a gyűjteményben.
De a történet nem úgy alakult, ahogy vártam. Különösebb lett egy közönséges
kópé-mesénél, maga Auri pedig sokkal titokzatosabbnak és rejtélyesebbnek
bizonyult, mint vártam.
Végül Auri meséje elérte a 14 000 szót, ahol abbahagytam. Túl hosszú volt.
Túlságosan furcsa. Ráadásul kiderült, hogy nem illik az antológiába. Auri nem volt
selma, és ami ennél is fontosabb, ez egyáltalán nem volt egy pikareszk történet.
 Annak ellenére, hogy túlléptem a határidőt, Martin és Gardner nagyon kedvesen
adtak hosszabbítást. Ehelyett megírtam a „Ménkűfát”, amelynek Bast a főszereplője.
Az sokkal inkább illett az antológiába.
Auri története azonban továbbra is ott motoszkált a fejemben, és rájöttem, hogy
csak úgy kergethetem ki onnan, ha befejezem a történetet. Mellesleg régről
tartoztam egy novellával Bill Schafernek a Subterranean Pressnél. Ő adta ki két,
felnőtteknek szóló képeskönyvemet (A hercegnő és Mr. Whiffle kalandjai: a dolog
az ágy alatt, és folytatása, A mélysötét mélység), így tudtam, hogy nem fél a kissé
különös históriáktól.
Tovább írtam hát a történetet, amely egyre hosszabb és különösebb lett. Akkor
már láttam, hogy egy cseppet sem normális. Semmi olyan nem volt benne, ami egy
normális történetben megtalálható. Minden hagyományos mérce szerint zűrzavaros
volt.
Csakhogy tetszett nekem. Kísérteties, fals és kusza volt, hiányzott belőle egy
csomó minden, aminek egy történetben benne kell lennie. Valamiért mégis bejött.
Nemcsak hogy rengeteget tudtam meg Auriról és az Odalentről, de magában a
történetben is volt valami kedvesség.
Akármiként is, hagytam, hogy a történet a maga feje után menjen. Nem
kényszerítettem más alakba, és semmit sem tettem bele csak azért, mert annak ott
kell lennie. Úgy döntöttem, hagyom, hogy önmaga legyen. Legalábbis egyelőre.
Legalább addig, amíg be nem fejezem. Tudtam, hogy utána valószínűleg meg kell
forgatnom a szerkesztői szekercét, és kegyetlenül meg kell műtenem, hogy valami
normálist hozzak ki belőle. De most még nem.
Tudják, egyszer már végigmentem ezen az úton. A szél neve sok mindent csinál,
amit nem kellene. Az előszó mindama dolgok listája, amelyeket egy írónak sosem
szabad megtennie.
Mindennek ellenére A szél neve bejött. Néha éppen azért jön be egy történet, mert
más. Talán ez is egy ilyen…
De amikor megírtam a szappant főző Auri nyolcoldalas epizódját, rájöttem, hogy
nem az. Egy koffertörténetet írtam. Ha netán valaki nem ismerné a kifejezést, a
koffertörténet az, amikor befejezzük a kéziratot, eltesszük egy bőrönd aljába, és
megfeledkezünk róla. Nem az a fajta történet, amit el lehet sózni egy kiadónak. Nem
olyan, amelyre az olvasók kíváncsiak. Az ilyet megírja az ember, azután a halálos
ágyán eszébe jut, és megkéri egy jó barátját, hogy égesse el a kiadatlan kéziratait.
Rögtön az után, természetesen, hogy törölték a böngészőnk egész tartalmát.
Tudtam, hogy Bill a Sub Pressnél kellemesen nyitott a különös dolgokra, de erre?
Na, ne. Ez olyan történet, amelyet azért írtam, hogy kiűzzem a fejemből. Azért
kellett megírnom, hogy többet tudjak meg Auriról és világáról. (Amelynek
mellesleg Temerant a neve, észrevették?)
Hogy ne szaporítsuk a szót, tudtam, hogy ez a történet az enyém. Nem a másoké.
Megesik néha.
Mégis tetszett. Különös és kedves volt. Végül rátaláltam Auri hangjára, aki iránt
meglehetősen elfogult vagyok. Sokat megtanultam arról is, hogyan kell harmadik
személyben írni, így hát nem volt tökéletes időpocsékolás.
Amikor befejeztem, elküldtem Mattnek, az ügynökömnek, mert egy írónak ezt
kell tenni. Közöltem vele, hogy fel fogom ajánlani Billnek, de nem várom el, hogy
kelljen neki, mivel ez képletesen szólva egy vonatbaleset.
De Matt elolvasta, és tetszett neki.
Felhívott, és azt mondta, el kellene küldenünk Betsynek, aki a szerkesztőm a
DAW-nál.
– Neki sem kell majd – feleltem. – Ez egy katyvasz. Ilyet csak a bolondok írnak.
Matt emlékeztetett, hogy a szerződésem szerint Betsy jogosult elsőnek
visszadobni minden könyvet, amelyet ezután írok. – Mellesleg az udvariasság is azt
diktálja, hogy bevonjuk – folytatta. – Ő a legfőbb kiadód.
Vállat vontam, és azt mondtam, nosza rajta, küldje el. Kicsit szégyenkeztem, ha
elképzeltem Betsyt, ahogy olvassa.
De ő elolvasta és tetszett neki. Komolyan tetszett. Ki akarta adni.
Ekkor kezdtem el izzadni.

A Vi Harttal folytatott beszélgetésünket követő számos hónapban nagyjából
nyolcvanszor néztem át a történetet. (Ez nem szokatlan nálam. Igazából még egy
kicsit könnyen is vettem a dolgot.)
Aminek keretében három tucat béta olvasónak adtam oda a történetet, azután
felhasználtam reagálásaikat végeérhetetlen, megszállott javítgatásaimban. Az egyik
megjegyzés, amelyet változó megfogalmazásokban ismételten hallottam, ez volt:
– Nem tudom, másoknak mi lesz a véleménye. Valószínűleg nem fog nekik
tetszeni. De én nagyon élveztem.
Különös, milyen sokan mondták el ennek valamilyen változatát. A mindenit, most
jövök rá, hogy magam is valami hasonlót mondtam egy-két lappal előbb ebben az
utószóban!
Az igazság az, hogy elfogult vagyok Auri iránt. Külön helyet tartok fenn a
szívemben ennek a különös, kedves, összetört lánynak. Szeretem őt, nem is kicsit.
Azt hiszem, azért, mert valahol mindketten megtörtünk a magunk módján.
Ráadásul mindketten tudatában vagyunk ennek. Auri tudja, hogy nem teljesen
komplett, és ettől nagyon egyedül érzi magát.
Én tudom, hogy az milyen érzés.
Ez nem szokatlan. Elvégre én vagyok a szerző. Tudnom kell, hogyan érzik
magukat alakjaim. Amíg el nem kezdtem gyűjteni a visszajelzéseket, nem is tudtam,
mennyire általános ez az érzés. Egyik olvasó a másik után mondta, mennyire együtt
érez Aurival, és hogy tudják, miken eshetett át.
Erre nem számítottam. Akaratlanul azt kell találgatnom, vajon hányan megyünk
úgy végig az életen, napról napra, hogy egy kicsit megtörtnek és magányosnak
érezzük magunkat, holott körülöttünk mások pontosan ugyanezt érzik.
Nos, ha ön elolvasta ezt a könyvet, és nem élvezte, azt őszintén sajnálom. Az én
hibám. Ez egy különös történet. Második olvasásra talán jobban élvezik majd. (A
legtöbb mesém sokkal jobb másodjára.) Bár lehet, hogy nem.
Ha Ön azok közé tartozik, akik felzaklatónak, csüggesztőnek vagy zavarosnak
találták ezt a történetet, akkor bocsánatát kérem. Akkor valószínűleg nem az önök
műfaja volt. De van egy jó hírem: sok más történet van, amelyeket kifejezetten
önöknek írtak. Azokat sokkal jobban fogják élvezni.
Ez itt a kissé megtört embereknek szól.
Én is közéjük tartozom. Nincsenek egyedül. Valamennyien kedvesek számomra.

Pat Rothfuss 2014. június

U.i. Most jövök rá, hogy az illusztrációkról nem is beszéltem, ami borzasztó
nagy szégyen. Nem csak azért, mert szépek. Nem is csak azért, mert Nathan Taylor
egy szent, aki elviseli rögeszmés elmebajomat, de azért is, mert az már egy külön
mese, hogy a rajzok miként keveredtek ebbe a mesébe…
Sajnos, nincs több időm és helyem. Így hát ezzel várni kell, amíg megírom a
blogomban. Ha érdekli önöket, itt találhatják meg:
http://www.patrickrothfuss.com