SPIRIT

BLISS

A múlt árnyai

Démoni érintés I.

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged,2012

Írta: Spirit Bliss Szerkesztette: Hegedűs Noémi

Borító: Hujder Adrienn és Katona Ildikó ötlete alapján kivitelezte Zsibrita László

Copyright © Hujder Adrienn, 2012

„A démonoknak akkor se higgyünk, ha igazat mondanak!”

( Gabriel García Márquez )

 Prológus

Lihegve rohantam végig a csatornán. A tornacipőmmel felvertem a szennyvizet a nadrágom

szárára, de nem foglalkoztam most ilyen apróságokkal. A szívem a torkomban dobogott, a
kezem pedig reszketve szorította a nyakamban lógó tarisznyát. Nem hallottam semmit a
fülemben dobogó vér zúgásától, de tudtam, hogy jönnek utánam – hangtalanul, mint az
árnyék. Egyszerűen éreztem. Ha az ember folyamatos életveszélyben van, megtanul az
ösztöneire hagyatkozni – márpedig a jelenben senki sem tudhatta, mikor fújja ki az utolsó
lélegzetét.

Futás közben rácsaptam a falon lévő piros gombra, ettől a plafonra szerelt öntözőrendszerből
szenteltvíz kezdett hullani. Ez egy időre feltartja majd őket. Talán pont elég időre ahhoz, hogy
megakadályozzuk a közelgő világvégét...

Hallottam a dühös morgolódást, de nem mertem hátrafordulni, csak szaladtam tovább. Egyik
tenyeremet szúró mellkasomra nyomtam, hogy enyhítsem a fájdalmat, de nem sokat használt.
Már patakokban folyt rólam a víz, mire elértem a célomat. A fémajtó nyikorogva tárult ki
előttem, és apám aggodalmas arca volt az első, amit megláttam odabent a szobában.

– Itt van. Megszereztem! – vettem le azonnal a tarisznyát a nyakamból, és apám felé

nyújtottam.

 1. fejezet

Nő férfiruhában

Fájdalmas sikoly hagyta el a számat, valaki a hajamba markolt, és felrángatott a földről.

Erőtlenül próbáltam kiszabadulni a szorításból, hiába. A szemem már nyitva volt, de a
könnyektől csak homályosan láttam. A lábam újra és újra összecsuklott, ahogy az idegen
vonszolni kezdett, és éreztem, hogy a combom külső felét horzsolja a föld. Fogalmam sem volt,
mi történik velem. Minden olyan zavaros volt.

– Gyerünk, banya, szállj fel! – nyomódott a hasamba valaminek a széle. Hogy elkerüljem az
újabb fájdalmat, engedelmeskedni akartam az utasításnak, de nem volt elég erőm hozzá. A
durva férfikéz végül belemarkolt a fenekembe, és feltolt valami platófélére. Pár másodpercig
csak feküdtem mozdulatlanul, remélve, hogy vége a megpróbáltatásaimnak, de csalódnom
kellett. A férfi némi motozás után felugrott mellém, és megragadta a csuklómat. A testével
nekem préselődve nehezedett rám, hogy lefogjon, amitől a hányinger és a frász kerülgetett.

– Ne, kérem! Ne bántson! – rimánkodtam. Biztos voltam benne, hogy meg akar erőszakolni.
Mi mást akarhatna tőlem? A Rejtekhelyen sok szörnyű történetet hallottam. A vérszívók nem
kímélték a nőket, ahogyan a talpnyalóik sem, ha a szolgálataikért cserébe ajándékként kaptak
egy-egy fogolynőt.
Szerencsére nekem eddig nem kellett átesnem ilyesmin. A mi kolóniánkra két évtizedig nem
találtak rá a föld alatt, mert a biztonsági rendszerünk profi volt, apámnak köszönhetően.

Hirtelen nedvesség fröccsent rám. Először nem tudtam, honnan jött, aztán döbbenten
értettem meg, hogy arcon köptek.

– Sosem érnék úgy hozzád, te undorító pokolfajzat! – sziszegte a férfi, miközben ujjai
fájdalmasan szorították az állkapcsomat. Ahogy elengedett, a fejem a platónak csapódott.
Szédelegve meg akartam érinteni a tompa lüktetés helyét, de ismét megragadta a kezemet, és
valamit köré tekert. Megkötöz engem! – jöttem rá.

Feljajdultam, ahogy a csomó a kézfejemben fájdalmasan elzárta a vér útját.

– Vigyázz rá, Kislány! – Hallottam leugrani a földre, aztán nem sokkal később döcögve
elindultunk. A fejemet oldalra fordítva töröltem le a nyálat az arcomról, miközben az agyam
pörögni kezdett.

Emlékeztem a csatornára, apámra, arra, hogy értünk jöttek...

Hát sikerült! – nyögtem fel. – Itt vagyok!

Felhúztam magam ülő helyzetbe, aztán izgatottan szétnéztem. Egy szekér hátuljában voltam
néhány mezőgazdasági eszköz és egy nem túl kedvesnek tűnő kutya társaságában. Nem
ismertem fel a fajtáját, de abban biztos voltam, hogy a házi ölebtől távol áll. A plató végében
feküdt, és úgy figyelt engem, mintha egyetlen parancsszóra várna csak, hogy végre belém
kóstolhasson.

Ki kell szabadulnom! Meg kell találnom Őt, hogy végezhessek vele! Megmozgattam a
csuklómat, de csak azt értem el, hogy lehorzsoltam a bőrömet. Nem messze tőlem egy kasza
feküdt. Ha egyedül lettem volna, talán a segítségével sikerül elvágnom a kötelet, de Kislány
mellett – aki nem is volt olyan kicsi – nem mertem megmoccanni sem.

– Hová visz? – kérdeztem. A bakon ülő férfi mintha meg sem hallotta volna, csak meredt maga
elé az útra. Nem láttam
értelmét ismét megkérdezni, már csak azért sem, mert nem akartam újra feldühíteni.
Felhúztam a lábamat, és dühösen elkönyveltem magamban, hogy a farmerem több helyen is
elszakadt, miközben ez az állat idevonszolt. Vennem kellett pár mély levegőt, hogy ne kezdjek
el káromkodni. A dédnagymamámtól örökölt ezüst karkötőt kellett eladnom, hogy
megvehessem ezeket a ruhákat. Hiába próbáltam alkudozni az árussal, azt felelte, hogy
örüljek, ha nem pucéron kell mászkálnom. A ruha, az étel és a tiszta víz nehezen beszerezhető
árucikk volt, mióta Véreskezű Casimir átvette az uralmat a fenti világban is.

Mivel egyelőre nem tudtam mihez kezdeni, lehunytam a szememet, és megpróbáltam pihenni
egy kicsit. A deszka nem volt túl kényelmes, de aludtam már ennél rosszabb helyen is.
Akárhová megyünk, szükségem lesz minden erőmre.

Hogy ellazítsam magam, gondolatban végigvettem a Delawer család leszármazottjainak neveit

és születési, valamint halálozási dátumaikat. A történelmet mindig is szerettem, még a
vámpírok történelmét is. Apa inkább a reál tudományokat kedvelte – a legzseniálisabb tudós
volt, akit valaha csak a hátán hordott a föld –, anya és én ezzel szemben az irodalomért és a
történelemért voltunk oda. Legalábbis ezt mesélték nekem róla. Meghalt, miután engem a
világra hozott.

A lovak hirtelen álltak meg, a kocsi pedig döccenve rándult egyet. A fadeszka a hátamnak
ütközött, valószínűleg elszundikálhattam egy kicsit anélkül, hogy feltűnt volna, mert a kietlen
út helyett egy város főterén találtam magam. Emberek nyüzsögtek mindenfelé – valami
vásárféle lehetett, mert a különböző árukkal megrakott asztalokról mindenki érdeklődve
válogatott. A nyáltermelésem azonnal beindult. Rég láttam már ennyi ételt, az illatuk pedig
egyenesen kínzó volt. Friss kenyér-, hús- és gyümölcsillat töltötte meg az orromat. A hasam
hangosan kordult egyet.

– Gyerünk, lefelé! – zökkentett ki a kínzó élvezetekből fogvatartóm, aztán eloldozta a kezemet,
és lelökdösött a kocsiról. Kislány árgus tekintettel követte a mozgásomat, de a plató sarkában
maradt. Zavartan vettem észre, hogy az emberek nagy része felhagyott a vásárlással, és
engem bámul, mint valami cirkuszi látványosságot.

– Mi folyik itt? – lépett elénk két idegen. A tankönyveim alapján, amelyekből apám tanított
minket, lovagok lehettek. A vászoningük felett bőrből készült pikkelyes mellvértet viseltek, az
oldalukon kard lógott, a nyakukba kötött köpeny pedig vörös színű volt, akár a frissen ontott
vér. Megszokott volt, hogy a harcosok vörös vagy fekete ruhát hordtak, taktikai okok miatt. Ha
a harctéren ne adj isten megsérültek, az ellenség így nem látta a vérfoltot. A gyengeségüket
és a gyenge pontjaikat titkolták ezzel a trükkel, ami sokszor az életüket mentette meg.

– Orson Travers a nevem, jó uram, és boszorkányt fogtam! – húzta ki magát büszkén a

mellettem álló férfi. A gyomrom hirtelen ugrott egyet. Szóval ezért volt minden? Mert azt
hitte, hogy én... Hirtelen a tankönyvekből valami más is beugrott, ami egyáltalán nem
nyugtatott meg.

– Elnézést, de én nem vagyok boszorkány! – tiltakoztam halk hangon. – Ez valami tévedés!

– Hogy mersz megszólalni, banya? – vágott közbe Orson – a szája szinte habzott a gyűlölettől
–, aztán ismét a lovagokhoz fordult. – Férfigúnyában feküdt a szántó kellős közepén.

– Igaz ez? – nézett rám összevont szemöldökkel az egyik lovag, miközben végigjáratta a
tekintetét a ruhámon. A vonásai szigorúnak tűntek – a hangom remegni kezdett.

– Igen, de...

– Hallottátok, beismerte! – csattant fel Orson, mire a tömegen végigzúgott a felháborodás.

„Férfiruhát visel.” „Biztos, hogy boszorkány.” „Csak egy démonfajzat lenne képes ilyen
szentségtelenségre.”

– Igen, ez tényleg férfiruha, de nem vagyok boszorkány, én csak...

– Az agyam veszettül pörögni kezdett, mert a máglyahalál nem tűnt túl kellemes élménynek. –
Megtámadtak, elraboltak, és megszöktem – hadartam végig az első mesét, ami eszembe jutott
a Vámpír-kódexnek köszönhetően. Volt benne egy régi történet, ezért úgy véltem, hihetőnek
tűnhet, amit mondok. – Rokonlátogatóba jöttem, de néhány bandita utunkat állta. Elvettek
minden nálam lévő értéket, és magukkal hurcoltak – telt meg könnyekkel a szemem.
Igyekeztem a világunkban történt sok szörnyűségre gondolni, hogy hitelesen tudjam alakítani
a szerepemet.

– Bántották a kisasszonyt? – szólalt meg a másik lovag. Zömök volt, olyan súlyemelő alkat, és
répavörös hajjal, valamint arcszőrzettel büszkélkedhetett. Sokkal kedvesebbnek tűnt, mint a
társa, és mintha tényleg aggodalmat véltem volna felfedezni a hangjában és a tekintetében.

– Nem. Nem, szerencsére, nem. Csak pár horzsolásom van, semmi több – ráztam meg a
fejemet.

– Ugyan, minden szava szemenszedett hazugság! Csak nem hiszik el a lovagurak, amit mond?
– csattant fel a férfi.

– Azt hiszem, innen már a mi dolgunk az eset – ragadott karon a mogorvább lovag, de még
mindig finomabban bánt velem, mint a kocsis.

– És mi lesz a jutalmammal? – tiltakozott Orson. – Elfogtam egy boszorkányt, ezért húsz arany
jár! – követelte a jussát. A lovag arca elsötétült, ujjai pedig a kocsis iránti düh miatt fájóan
összeszorultak a felkaromon.

– Ha nem takarodsz innen, örülhetsz, ha húsz botütéssel megúszod! – sziszegte a férfi képébe,
aztán hátat fordítva neki elindult a vásári asztalok között, magával vonszolva engem is.
Botladozva igyekeztem lépést tartani vele, de minden tagom fájdalmasan tiltakozott az
erőltetett menet ellen.

– Lassabban, kérem... – motyogtam. A lovag nem szólt egy szót sem, de érezhetően visszavett
a tempóból. Hálásan sóhajtottam fel, és megpróbáltam összeszedni a bátorságomat.

– Hová visznek? Mi lesz most velem? – kérdeztem végül.

– Mansfield püspök elé. Majd ő eldönti, hogy igazat mondasz-e – jött a cseppet sem
megnyugtató válasz. Az egyház kegyetlen és elvakult boszorkányüldözéseket folytatott, és az,
hogy egy vallási vezető fog dönteni a sorsomról, nem feltétlenül jelent jót számomra.
Felrémlett előttem néhány kínzási mód, amellyel az ártatlan embereket kényszerítették
vallomásra, hogy boszorkánynak kikiáltva végül máglyára küldjék őket.

Történelemórára egyszer a középkori kínzásokról kellett házi dolgozatot írnom. Valamiért az

orrfacsarás maradt meg bennem leginkább. Talán mert tréfásan hangzott – mint a barack a
fejünkre vagy a hátsón billentelek kifejezés –, de korántsem volt az. Az ember orrcimpáját
átszúrták egy fémpálcával, és addig tekerték körbe-körbe, míg le nem szakadt az orra. Az
emberi orr három teljes kört bír ki, mielőtt megadja magát. Legalábbis a könyv szerint – futott
végig rajtam az ideglelő borzongás.

– Regan! – A férfihangra mindkét lovag azonnal megtorpant. Egy magas, csuklyás köpenyt
viselő alak sietett felénk. A férfiak meghajtották a fejüket, így sejtettem, hogy valami rangos
személlyel van dolgunk. Az ismeretlen megállt előttünk, keze a magasba emelkedett, és
hátracsúsztatta az arcát takaró csuklyát. Az arcvonásai karakteresek voltak – szögletes áll,
telt ajak és vastag, de ívelt szemöldök –, mégis volt valami, ami miatt jóképűnek mondtam
volna. Hosszú, szőkésbarna haját kissé csapzott copfban viselte – vagy kapkodva fogta össze,
vagy a csuklya miatt szabadult el néhány tincs –, tekintete pedig kéktopázként ragyogott
egyenesen rám.

– Mit tehetünk a fiatalúrért? – érdeklődött tiszteletteljesen a komorabb lovag, akit ezek szerint
Regannek hívtak.

– Hallottam, hogy elfogtatok egy lányt – tartotta még mindig fogva a pillantásomat.

– Így van, Úrfi!

– Ő lenne az? – lépett elém, aztán kezébe vette az államat. Kényelmetlenül éreztem magam,
amiért egy vadidegen tapogat, de vagy nem vette észre, vagy nem foglalkozott vele.

– Igen, Úrfi!

– Azt is hallottam, hogy boszorkánysággal vádoltátok, de ő valami támadást emlegetett... –

folytatta, miközben az egyik ujja kisimított a homlokomból egy kósza tincset.

– Igen, Úrfi! – helyeselt ismét Regan.

– Te vagy Roderica Galahad? – jött egy újabb kérdés, ami ezúttal hozzám szólt. A név olyan
ismerős volt... Roderica...

Rica... Ó, te jó ég! – kerekedett el a szemem. A szívem a torkomban dobogott, de

megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra.

– Igen. De csak Rica – tettem hozzá a könyvben olvasottak alapján. – A Roderica olyan, mintha
valami bűzös gyógynövény nevét viselném. – A férfiarcra mosoly ült ki, aztán bólintott.

– Eresszétek el! – adta parancsba.

– De, Úrfi, tudja jól, hogy ha valakit boszorkánysággal vádolnak, akkor muszáj a püspök úr elé
vinnünk – tiltakozott ijedten a lovag.

– Ez a lány itt nem boszorkány, erről én kezeskedem! Ő az unokahúgom. A püspök úr is tud az

érkezéséről – tette hozzá, miközben nekem leesett az állam. Casimir Delawer maga állt
előttem, még emberi alakjában.

 2. fejezet

Unokahúg

A testem megfeszült, és az arcomon lévő gyengéd kéz hirtelen mintha savként kezdte volna
marni a bőrömet. Alig bírtam ki, hogy ne teljesítsem be már most a feladatomat, de
legnagyobb sajnálatomra még nem jött el a megfelelő idő. Nem volt nálam semmiféle fegyver,
és a két férfi simán lefogott volna, ha puszta kézzel esem neki ennek a szörnyetegnek.

– Inkább keressétek meg azokat a gonosztevőket, akik az életére törtek! – zökkentem ki a

gondolataimból, mikor Casimir kék tekintete megkeményedve fordult a lovagok felé.
Meghunyászkodva hajtották le a fejüket. – Elmondan ád, kérlek, kik támadtak rátok az úton?

– Én... – jöttem zavarba. Megpróbáltam felidézni a Kódexből tanultakat, de hirtelen a saját

nevem sem jutott eszembe.

– Ne félj, most már nem eshet bajod – nézett rám biztatóan. Az ő szájából ez a mondat
majdhogynem komikusan hangzott. A világunk zsarnoka, amint megígéri, hogy biztonságban
vagyok mellette. Ha Hale ezt hallaná, valószínűleg könnyesre röhögné magát!

– Köszönöm – motyogtam, miközben igyekeztem nem foglalkozni a rám törő hányingerrel. –

Három férfi volt. Megölték a két szolgámat, aztán elvették a lovainkat, és magukkal hurcoltak.
Az egyik ló után kötöztek, de a ruháimban csak lassan tudtam haladni, ezért arra
kényszerítettek, hogy

felvegyem ezt a férfiruhát – hajtottam le a fejemet, hogy ne zavarodjak bele a mesémbe a rám
szegeződő tekintetek kereszttüzében. – Órákig mentünk, aztán megálltunk pihenni egy
erdőben. Azok a gyilkosok veszekedni kezdtek egymással, hogy... hogy melyiküké legyen
először a zsákmány – vörösödtem el, de nem változtathattam az eredetileg megtörtént
dolgokon, amelyeket lejegyeztek a Kódexben. – Én pedig kihasználtam, hogy egymással
vannak elfoglalva, és elillantam. Azt hiszem, elájultam azon a szántón, ahol végül az a vadállat
megtalált. Boszorkánynak hitt, és...

– A többit már tudjuk – bólintott Casimir.

– Tudna a kisasszony leírást adni azokról a gazfickókról? – érdeklődött Regan.

– Nem is tudom... Annyira féltem – remegtem meg, mire Casimir nyugtatóan megérintette a
kézfejemet. Önkéntelenül rántottam el a karomat, aztán mikor rájöttem, hogy hibáztam,
szempilla-rebegtetve pillantottam fel a három férfira, mintha csak szemérmességből
reagáltam volna így. – Az egyikük azt hiszem, magas volt és barna hajú. Igen, így volt –
bólintottam.

– A másik pedig alacsony és tömzsi. Neki fekete haja volt. A harmadiknak meg volt egy
sebhely itt, az arcán – mutattam meg a képzelt heg helyét. – De többre tényleg nem
emlékszem... Sajnálom.

– Érthető, hogy a kisasszonyt megviselték a történtek. Igyekszünk mihamarabb fülön csípni

azt a három akasztófáravalót, és biztosíthatom róla, hogy meg fognak bűnhődni a tettükért –
hajolt meg előttem Regan.

– Akkor az urak mehetnek is a dolgukra. Én majd gondoskodom az unokahúgomról. – Casimir

hangja magabiztos és ellentmondást nem tűrő volt, a lovagok pedig egy újabb apró főhajtás
után azonnal magunkra is hagytak.

– Már azt hittem, hogy tényleg boszorkánynak hisznek, és máglyára vetnek – lélegeztem fel
egy kissé megkönnyebbülve, aztán újra tudatosult bennem, kivel is maradtam kettesben.

– Szerencsére, nem így történt. Gyere, biztosan fáradt és éhes vagy – nyújtotta felém a karját
az állítólagos unokatestvérem. Viszolyogva fogadtam el a gesztust, eldöntve, hogy amint
lehetőségem adódik rá, végrehajtom a feladatomat. Az emberek érdeklődve fordultak
utánunk, ezért igyekeztem csak előre nézni.

– Ne foglalkozz velük! – hajolt le a fülemhez Casimir, mire apró reszketés futott végig rajtam. –
Egy férfiruhában lévő lány a titokzatos Úrfi társaságában, sajnos nagyobb látványosság, mint
amilyet kelteni szerettem volna.

– Titokzatos? – vontam fel a szemöldökömet.

– Majd elmesélem otthon. Előbb vagy utóbb úgyis hallanád a pletykákat – ült ki apró mosoly a
férfiarcra, mintha szórakoztatták volna a mondottak.

Mély levegőket véve igyekeztem kitalálni, mihez is kezdjek most. Mindenképpen szükségem
van valami fegyverre, és el kell érnem, hogy kettesben maradjak vele. De mi lesz aztán?
Apámnak nem volt elég ideje felkészíteni a továbbiakra, mert hirtelen kellett döntenie.
Hogyan jutok haza? Esetleg itt ragadtam mindörökre?

Vadidegen környezetben teljesen egyedül, világrengető titkokkal a fejemben, és valószínűleg

úgy, hogy gyilkosnak hisznek majd. Rémülten hunytam le a szememet egy másodpercre, mert
éreztem, hogy kezd eluralkodni rajtam a pánik. Nem engedhettem meg magamnak, hogy
összeomoljak. Az egész emberiség sorsa nyugodott a vállamon.

A gondolataimból kizökkenve néztem végül fel az orrom előtt magasodó, légiesen karcsú,
kovácsoltvas kapura, amely mögött a távolban egy hatalmas kőkastély állt. A három torony,
amely úgy tört a magasba, mintha át akarná fúrni a kék eget, egyszerűen lenyűgözött. Az
egyiken ott lobogott a Delawer család címeres zászlaja: két kard X alakban egymásra fektetve,
markolatukra egy-egy sárkány kapaszkodott fel. Hale-lel egy csomószor röhögtünk a saját
szimbólumértelmezésünkön: a

sárkányok a Delawer nőket jelképezik, akik elnyomják a ház férfijait. A sárkányokhoz képest
aránytalanul nagy kardok pedig az ő frusztrációjukat vetítik ki, és a kompenzálást szolgálják.
Az egész elmélet még egy üknagymama miatt jutott eszünkbe, aki letérdeltette egy pocsolya
fölé a férjét, hogy sárfoltok nélkül át tudjon kelni a hátára lépve. Legalábbis a Kódex így
mesélte.

Meglepett, hogy nem találtam őröket a kapuban. A nemesek általában nagyon adtak a
biztonságra, de úgy tűnt, Casimir ezzel egyáltalán nem foglalkozik. Csak egy hatalmas lakat
volt a kapun, amelyet a nyakában lévő kulcs nyitott, de azt én is bármikor megbuheráltam
volna egy darab drót segítségével.

Ahogy Casimir feltárta előttem a bejáratot, tátott szájjal sétáltam be a kastély előtt elterülő
hatalmas parkba. Látszott, hogy valaki rendszeresen és lelkiismerettel gondozza, mert a fű
méregzöld színben pompázott. Az ember legszívesebben hátravetette volna magát rajta, hogy
az eget bámulja, miközben belélegzi a friss illatokat.

Felcsillant a tekintetem, mikor jobb oldalon megláttam egy magas bokrokkal körbevett kertet
is. Nagyjából elzárta a virágágyásokat a kint lévők pillantásai elől. Talán, ha be tudnám oda
csalni Casimirt, megölhetném, és megszökhetnék, mielőtt bárki felfedezné, mit tettem – futott
végig az agyamon a gondolat.

Csak nehezen tudtam a küldetésemre koncentrálni ebben a környezetben. A napsütés, a

virágok, a hatalmas, gyönyörű épület teljesen elvarázsoltak. Mintha egy évek óta tartó
rémálomból ujjcsettintésre felébredtem volna. Csak akkor tudatosult bennem, hogy ez
színtiszta illúzió, mikor végül beléptünk a kastélyba.

Az előcsarnok még lehengerlőbb hatással volt rám, mint a park. A padló és a falak fehér
márványból voltak, akárcsak a lépcsősor, ami az emeletre vezetett. A kiugró épületrész három
oldalán hatalmas, félköríves ablakok világították be a teret. A

vörös brokátfüggönyök és szőnyegek csak még inkább kiemelték a márvány hűvös fehérségét.
A falakat festmények díszítették – főleg tájképek, bár a bejárattal szemben, a lépcső tetején
egy gyönyörű nő portréja nézett szembe a belépővel és a plafonon egy gyertyás csillár lógott.
A felfüggeszthető fémabroncson vagy húsz gyertyát számoltam, de lehet, hogy több is volt.
Éjszakánként igazi fényárban úszhatott az előcsarnok, mikor meggyújtották őket.

– Cas, végre! – Felkaptam a fejemet a kiáltásra. A megszólítottal körülbelül egykorú férfi

sietett le izgatottan a lépcsőn. Egy idősebb nő követte, de a korának és a gömbölydedségének
köszönhetően ő lassabban szedte a lábát. – Ez a vén csoroszlya már megint nem hagy békén! –
morogta a férfi szinte gyermekien dacos arccal.

– Én csak szerettem volna ráigazítani az öltözéket az Úrfira. Hamarosan itt az ünnepség, és

még sehol sem tartok – mutatta fel a tűt és a cérnát védekezően a nő.

– Keith, igazán lehetnél egy kicsit segítőkészebb – nevetett fel mély hangon Casimir, mire a
barátja sértődötten összevonta a szemöldökét. Eltátott szájjal mértem végig Keith Ridge-ot,
mert róla is pontosan tudtam, hogy kicsoda. Ahogyan azt is, hogy Casimir keze által fog
elveszni. Legalábbis, ha nem cselekszem hamarosan...

– Ha már nem állsz ki mellettem, legalább a kisasszonynak bemutathatnál... – mosolygott rám

őszintén, mintha észre sem vette volna a furcsa öltözékemet. Együtt érzőén viszonoztam a
gesztust. Szegény olyan fiatal volt még, és igazán jóképű. Rövid fekete haja kicsit kócosnak
tűnt, vonásai kisfiús bájt kölcsönöztek neki, sötétbarna tekintetéből pedig melegség sugárzott.
Nem érdemelt halált. Azt meg még inkább nem érdemelte, hogy a legjobb barátjának hitt
valaki gyilkolja meg, pusztán hatalomvágyból.

– Ő itt az unokahúgom, Rica – mutatott be Casimir. Felpillantottam rá, miközben eltüntettem
az iránta érzett undort az arcomról.

– Ő pedig Keith Ridge, a legjobb barátom és fogadott testvérem.

– Roderica? – kerekedtek el a barna szemek. – Nem úgy volt, hogy csak egy hét múlva
érkezik?

– Bizonyos okok miatt korábban indultam – feleltem, remélve, hogy nem kérdeznek rá, mik is
lehettek azok a bizonyos okok. Casimir és Keith váltottak egy furcsa pillantást, amit nem
tudtam hova tenni, de végül nem faggatóztak.

– És miért van Roderica kisasszonyon ez a förtelmes ruha? – szólt közbe a nő, aki még mindig
feltartott tűvel várta, hogy folytathatja-e a munkáját.

– Útonállók támadták meg. Nem részletezném, mert nem akarom ismét felkavarni az érzéseit.
– Épphogy vissza tudtam fogni magam, hogy ne horkanjak fel Casimir álszent viselkedésétől. –
Tudnál adni neki valami rendes ruhát, dadus?

– Persze – bólintott lelkesen a nő. – Gyere csak utánam, kedvesem! Csinálok egy finom fürdőt,
és keresek az úrnő régi holmijai között valamit, amit felvehetsz. Körülbelül olyan az alkatod,
mint szegény asszonyomnak volt – sóhajtott fel, és kézfejével gyorsan letörölt egy kibuggyanó
könnycseppet.

– Örülök, hogy itt vagy. Egy időre megmentettél – súgta oda nekem Keith, mikor elmentem
mellette. Az arcomat elöntötte a forróság, ezért gyorsan a dada után siettem, aki az emelet
felé tartott.

Az egyik hátsó szobához vezetett, amit valószínűleg az igazi Roderica Galahad számára
készítettek már elő. Magdalena – mint később kiderült, így hívták a dadát – leültetett egy
székre, aztán nekiállt rohangálni, hogy elkészítse a fürdőmet.

– Istenem, ez borzalmas! Mivé lesz így a világ? – csapta össze a kezeit, mikor elmeséltem neki
az elrablásom elképzelt részleteit.

– Én mondom, higgy nekem, lánykoromban elképzelhetetlen volt az ilyesmi. De az emberiség
egyre csak züllik és züllik... – vetett gyorsan keresztet a levegőben. Ha tudta volna, hogy
valójában kit szolgál, valószínűleg azonnal szívszélhűdést kapott volna. – Gyere csak, segítek
levetni ezeket az istentelen ruhákat – ajánlotta fel végül, mikor a szoba közepén, egy fakádban
ott gőzölgött a virágillatú fürdővizem.

– Én... Jobban szeretnék egyedül mosakodni... Ha lehet... – próbálkoztam, de Magdalena nem

hagyta magát lerázni.

– Ugyan már, kedveském! Nem kell szégyenlősködni előttem. Ahány gyereket én már
felneveltem, láttam elég pucér embert fürdeni. Lányokat, fiúkat egyaránt. Na, persze, nem az
enyémeket. Nekem sosem volt gyerekem... – szomorodott el az arca. – De én vigyáztam még
fiatal lányként az úrnőmre és a testvéreire, valamint az Úrfit is én neveltem fel – mesélte
lelkesen, miközben nekilátott megfosztani a ruháimtól. Zavartan emeltem a mellem és az
alsótestem elé a karjaimat, és gyorsan beléptem a fakádba. A víz enyhén csípte a
horzsolásaimat, de igyekeztem nem foglalkozni vele.

– Milyen... milyen ünnep lesz? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott, hogy
megfeledkezhessek a meztelenségemről. A dadus keze megállt dörzsölés közben a hátamon.

– Keith Úrfi és Perlina kisasszony esküvője. De hát, tudja, hiszen ön is azért érkezett, hogy
segítsen az előkészületekben, és részt vegyen rajta – ráncolta össze a homlokát Magdalena, és
gyanakvó pillantást vetett rám.

– Igen, persze – nyögtem. – Csak egy kicsit össze vagyok zavarodva... Nem érzem túl jól
magam... – Szerencsémre, az ijedtségtől, hogy véletlenül elszóltam magam, tényleg
elsápadtam, így a dada vonásai átváltottak aggodalmaskodóba. Gyorsan végigsikálta a
testemet – hála az égnek, a kényes területeket azért rám hagyta –, aztán segített kiszállni a
kádból, és becsavart egy hatalmas lepedőbe.

Miután megszárítkoztam, bekente a combomon lévő sebeket valami hűsítő gyógykenőccsel, és
felöltöztetett. Több mint egy órába telt, mire minden egyes kényelmetlen ruhanemű rám
került. Egy hosszú, combközépig érő ing, egy alsó- és egy felsőruha. Azt el kellett ismernem,
hogy szép, de fel nem foghattam, hogy képesek a nők ezt az öltözéket hosszú távon elviselni...

– Gyere, nézd csak meg magad! Tudtam, hogy pont jó lesz – mosolygott rám Magdalena, aztán
a fésülködőasztal tükre elé húzott. A számat eltátva mértem végig magamat. Pont úgy
festettem, mint a Kódex egyik kézzel rajzolt képén lévő nő. Roderica Galahad.

 3. fejezet

Levelek

Elkerekedett szemmel néztem végig a kipakolt ételeken. Különféle húsok, mártások,

zöldségek, gyümölcsök, sőt, még friss kenyér is volt a vacsoraasztalon. A Rejtekhelyen élő
összes ember jóllakhatott volna minimum kétszer belőle. Amint leültem, mohón kaptam a
finom falatok után teljesen megfeledkezve magamról. Utoljára talán, valamikor
gyerekkoromban volt szerencsém ilyen jót enni – olyan hároméves lehettem. Aztán jött a
Sötétség kora, és örülhettünk annak is, ha csak morzsák jutottak.

Éppen egy csirkecombot ragadtam meg és emeltem a számhoz, mikor hirtelen feltűnt a teljes
csend. Ahogy felpillantottam, és szembetaláltam magam a két döbbent tekintettel, megállt a
számban a falat. Ó, hogy az a...

Valószínűleg, egy nőtől nem ilyesfajta étkezési stílust szoktak meg. Úgy tömtem magamba
mindent, mint egy disznó.

– Jól megéheztél az ijedelemtől... – szólalt meg Keith, mire elvörösödtem.

– Bocsánat...

– Ne szabadkozz! – legyintett Casimir. – Magdalena örülni fog, hogy így ízlik a főztje. Azért is
boldog volt, hogy meglátogatsz minket. Így legalább lesz társasága a konyhában.

– Sajnos, főzni nem nagyon tudok, de az biztos, hogy rég ettem ennyire finomat – vallottam be
teljesen őszintén, mire Casimir arca elkomorult. A szívem hirtelen a torkomba ugrott.

V alami rosszat mondtam? Miért nem tudom egyszerűen csak befogni?

– Igen, sejtem... – tette le Casimir a boros kupáját anélkül, hogy ivott volna belőle. – Azt
hiszem, erről is beszélnünk kéne...

– Miről? – vékonyodott el a hangom. Nem igazán értettem, hogy miről is van szó, de azt
éreztem, hogy éppen egy szakadék szélén egyensúlyozom. Ha bármi rosszat találnék
mondani...

– A jövődről. Édesapád szörnyen nehéz helyzetben hagyott a halála után, és arra gondoltam,
hogy esetleg itt maradhatnál velünk az esküvő után is – nézett fel rám Casimir gyengédnek
tűnő tekintettel. Összezavarodva idéztem fel Roderica Galahad életrajzát, de fogalmam sem
volt, milyen nehéz helyzetben lehetett, és hogy vajon igent mondott-e erre a kérésre. A Kódex
valamiért nem tért ki erre. Casimir valószínűleg félreérthette a homlokomon megjelenő
ráncokat, mert folytatta. – Tudom, hogy nem ezért jöttél, és hogy magadtól eszedbe sem jutna
ezt kérni. Nem akarom, hogy úgy érezd, alamizsnát adok vagy kegyelemből fogadlak be –
mentegetőzött.

– Nem, én... Nem is tudom, mit mondhatnék – dadogtam. – Ez igazán kedves... Csak...

– Ha az adósságok zavarnak, rendezem őket apád helyett, ahogyan ígértem. Nem hagynálak
szégyenben az emberek előtt

– biztosított róla. Adósság, hát persze! Szóval, ez volt az oka az előbbi komorságnak. Casimir
azt hitte, annyira nehéz anyagi helyzetbe kerültem az állítólagos apám miatt, hogy már a
falatot is meg kellett vonnom a számtól. – Elhoztad az adósleveleket, ahogyan kértem? –
Hirtelen kivert a víz.

– Elhoztam... Csak... Azok a férfiak elvették minden tulajdonomat. A ládikát is, amiben az
adóslevelek voltak – magyaráztam kissé megkönnyebbülten. Ebből is sikerült kivágni
magamat, hála az égnek!

– Értem – gondolkozott el Casimir. – Semmi gond, megoldom az ügyet. Feltehetnék még egy
kérdést?

– Persze – bólintottam kelletlenül. Legszívesebben nemet mondtam volna, de azt gyanúsnak

találhatnák.

– A magánlevelezésed is a ládikában volt? Azt is mind ellopták?

– Igen. Semmim sem maradt – feleltem. Ez félig igaz is volt. Tényleg úgy jöttem ide, hogy csak
a ruhám volt az enyém, de mostanra azt is elvették tőlem. Magdalena valószínűleg már
elégette a nehezen szerzett farmeremet és a többi cuccomat is – szorult össze a gyomrom.

– Én megtartottam minden egyes leveledet, igazán szörnyű a tudat, hogy az általam küldöttek
avatatlan kézbe kerültek. Mégiscsak egy kedves rokonhoz szóltak, nem igaz?

– Igen, persze, sajnálom, hogy elvesztettem őket. – Ujjaim idegesen gyűrögették a ruhámat,
aztán hirtelen felugrottam a helyemről.

– Elnézést, de folytathatnánk később? Szörnyen elfáradtam.

– Persze, menj csak nyugodtan! – állt fel az asztaltól mindkét férfi. – Felkísérjen egyikünk?

– Nem, semmi szükség rá. Csak megfájdult egy kissé a fejem – hadartam.

– Akkor nyugodalmas éjszakát!

– Nektek is jó éjt! – siettem ki az ebédlőből, hogy a folyosón zihálva dőljek a lépcsőkorlátnak.

Nem voltam felkészülve az ilyen helyzetekre.

Sosem voltam jó színésznő. Egyszer Hale, hogy elterelje az emberek figyelmét a

szörnyűségekről, írt egy színdarabot, amely az Aranykorban játszódott, és egy görkorcsolyázó
pincérnőt kellett alakítanom benne. Ahogy kigurultam az emberek elé, abban a pillanatban el
is ájultam a stressztől. Amikor közvetlen veszélyben éreztem magam, akkor persze ment a
hazudozás, de egy egyszerű beszélgetésnél mintha megálltak volna a kerekek az agyamban.

Felsiettem a szobámba, és megpróbáltam lenyugodni. A halántékomon lévő apró ér
lüktetéséből tudtam, hogy nemsokára tényleg rám fog törni a migrén, és most, hogy végre a
gyomrom nem volt üres, a fáradtság is újult erővel vert le a lábamról. Nem volt sem kedvem,
sem energiám átgondolni a történteket, ezért úgy döntöttem, hogy a fejtörést inkább
elhalasztom holnapra. Majd kipihenten talán rájövök, mihez is kezdjek...

A felső ruhát csak félig sikerült lerángatnom magamról, aztán valahogy összegabalyodott a
kötője. Ötpercnyi szöszmötölés után morogva dőltem ruhástul az ágyra, magamra rángattam a
paplant, és bár egy kissé kényelmetlen volt így, lehunytam a szememet. Az álom azonnal
elragadott, visszakergetve egy régi emlékbe.

Kényelmetlenül éreztem magam, mert nem tudtam, mit is kéne mondanom. Csak ültem Hale
mellett, és hallgattam a csendet. Nem sírt, nem tombolt, egyszerűen csak meredt maga elé.
Mindig ő volt az, aki vigyázott rám és megvédett engem, most mégis azt éreztem, hogy nekem
kéne megvigasztalnom. De hogy lehetne vigaszt nyújtani valakinek, aki az egész családját
elvesztette egyetlen nap leforgása alatt?

– Összepakolom a holmimat – szólalt meg hirtelen. Meglepetten kaptam rá a tekintetemet.

– Miért? – Attól féltem, meg akar szökni vagy más őrültségre készül. A fenti világ még egy
felnőtt számára is veszélyes volt, nemhogy két tizenkét évesnek, mint mi.

– Most, hogy egyedül vagyok, elég egy kisebb zug is, ezt inkább átadom egy családnak.
Wearék már hónapok óta nyomorognak a bal szárny egyik kis lyukában – állt fel az ágyról.

– Nem hiszem, hogy el akarnák venni az otthonodat... – szorult össze a torkom. Megszoktam
már, hogy Hale itt van pontosan huszonöt lépésnyire a mi kabinunktól.

– Nem akarok itt maradni! – pakolta bele a párnáját egy kissé rongyos hátizsákba.

– Akkor gyere át hozzánk! – ajánlottam. Biztos voltam benne, hogy apa megengedné, ha
szépen megkérem rá, de Hale csak a fejét rázta.

– Egyedül akarok lenni.

– Nem kell egyedül lenned – érintettem meg a karját, miközben a szemem megtelt könnyel. –
Barátok vagyunk, melletted vagyok.

– De én nem akarom! – rántotta el a kezét.

– Hale! – suttogtam ijedten. Még sosem láttam ilyennek, még soha nem utasította el a
közelségemet. Amióta az eszemet tudtam, úgy tekintettem rá, mint egy testvérre. Valakire, aki
mindig itt lesz mellettem.

– A francba, Katie! – csattant fel hirtelen, és kipirult az arca a dühtől Fogalmam sem volt. mi
rosszat mondtam, de ösztönösen összébb húztam magam. – A fenébe is! – csapódott a táska a
szemközti falnak. Nem mertem megmozdulni. – Csak arra tudok gondolni, hogy gyűlölöm őt!
Érted? Tiszta szívből gyűlölöm, mert az ő hibája minden!

– Ez nem baj... – értettem meg végre. – Én is gyűlölöm Casimirt, mint mindenki más. Ez
normális. – Ahogy Hale felnevetett, a pihék vigyázzba vágták magukat a karomon.

– Nem arról a mocsokról beszélek – hajtotta le a fejét, és ökölbe szorultak a kezei. – Az

apámról. Őt gyűlölöm. – Kikerekedett szemmel meredtem rá.

– Ezt nem mondod komolyan...

– De, de igen, Katie, komolyan mondom! – nézett a szemembe. Tényleg ott lángolt a
tekintetében a gyűlölet, amiről beszélt, de fájdalomkönnyek kíséretében. – Még csak nem is
nekünk lopta az ételt. Egy másik családnak akarta adni! Kockáztatta az anyám életét is
idegenekért! Miért nem volt képes meglapulni? Miért nem a mi biztonságunk volt neki az
első?

– Jó ember volt... – suttogtam magam elé megrendülten.

– És mire ment vele, ha? – fúrta a kezét a hajába, mintha ki akarná tépni a tincseit. Ahogy
hirtelen elém lépett és megragadott a vállamnál fogva, felnyekkentem. – Esküszöm neked,
hogy soha nem fogok úgy meghalni, mint ők. Sosem lesz belőlem... vámpírkaja – vicsorodott el
megvetően. – Bárhogy máshogy meghalhatok, de így soha! Érted?

– Igen – cincogtam. Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán mély levegőt vett. Mikor ismét
rám nézett, már újra az a Hale volt, akit mindig is ismertem.

– Gyere, segíts nekem összepakolni! – kérte. Lehajolt a földön heverő táskáért, aztán
odanyújtotta nekem.

 4. fejezet

Véres sport

A hirtelen jött fény zavaró volt, kirángatott az álmaimból. Az arcom elé kaptam a karomat, és
halkan felmordultam.

– A francba, Hale! Csavard lejjebb a világítást!

– Hogy mit szeretne a kisasszony? – Az idegen hangra úgy ültem fel, mintha a gerincem
helyén rugó lett volna. Egy tíz év körüli lány álldogált az ablak előtt, kezében a függöny
szélével, és zavartan engem figyelt.

– Csak álmodtam... Semmit... Bocsánat, de te ki vagy? – vontam össze a szemöldökömet

idegesen. Ha így folytatom, hamarabb bukom le, minthogy azt mondhatnám: a jövőből jöttem.

– Lucinda a nevem. Itt dolgozom a házban – mosolygott rám. – Magdalena küldött fel, hogy
segítsek a reggeli készülődésnél. Neki most sok a dolga, mert az Úrfiak kitalálták, hogy
vadászni mennek ma, és még élelmet kell készítenie nekik az útra – csacsogta. Hosszú, szőke
haját vöröses árnyalatúvá tette a besütő nap fénye. Szóval, erre ébredtem fel... Szinte már el
is felejtettem, milyen a napfelkelte.

Izgatottan kászálódtam fel az ágyról, és a félig félrecsúszott ruhával mit sem törődve léptem
az ablakhoz. A mesterséges fény még csak meg sem közelítette ezt a csodát! A színek sokkal
élénkebbnek tűntek. Mintha megteltek volna élettel.

– Ez gyönyörű... – sóhajtottam fel.

– A kisasszony felöltözve aludt? – mért végig Lucinda kizökkentve az álmélkodásból.

– Én csak... begabalyodtam egy kissé – mutattam meg a csomót.

– Szívesen segítettem volna este is, ha a kisasszony szól – nyúlt azonnal a kötő felé, és
gyakorlott mozdulatokkal fél másodperc alatt kiszabadított a szorításból.

– Köszönöm! – sóhajtottam fel megkönnyebbülve. Oxigén...

Végre...

– Igazán nincs mit. Készítettem oda mosdóvizet és új ruhát is – mutatott a szoba másik végébe.
A kisasztalon egy lavórszerűség állt, a szék támlájára pedig egy fehér ruha volt terítve.
Odaléptem hozzá, és a kezembe véve megállapítottam, hogy sokkal könnyedebb szabású, mint
ami éppen rajtam van. Legalább nem kell azon is aggódnom, hogy megfulladok...

Gyorsan lemosakodtam, Lucinda segítségével felöltöztem és megfésülködtem, majd épphogy

megettem az időközben felhozott reggelimet, mikor kopogtattak az ajtón. Belepillantottam a
tükörbe, hogy nem kentem-e össze magam az étellel, aztán intettem a kislánynak, hogy
beeresztheti a látogatót.

– Jó reggelt a hölgyeknek! – lépett be Casimir a szobába. Egyszerű, fekete nadrágot és szintén

fekete, hosszú ujjú felöltőt viselt, amely combközépig ért neki, elöl gombokkal összefogva.
Lucinda arcára, ahogy meglátta, azonnal ragyogó mosoly ült ki – mintha valami istenség jelent
volna meg előtte. Bármennyire is nem akartam elismerni, ha fogalmam sem lenne, hogy
kicsoda is lesz Casimir, vonzónak találnám. – Hogy aludt, szép kisasszony? – érkezett a kérdés,
miközben a férfikéz kinyúlt, és kedvesen megsimogatta a gyermekfejet. Lucinda arcát vörös
pír lepte el, és lesütötte a pillantását.

–Jól – felelte. – Köszönöm szépen! – Lehetetlenség volt nem észrevenni, hogy a kislány miféle
bolond tündérálmokat

kerget az urával kapcsolatban. Ostoba gyerek! Muszáj valahogyan távol tartanom őt a
veszélytől!

– És a másik szép hölgy? – érkezett ezúttal felém a kérdés, kizökkentve a kislány iránti
aggodalmamból.

– Én is – füllentettem. Nem kell, hogy az egész ház tudomást szerezzen arról, hogy egy ruha
kötőjét sem tudom egyedül kibogozni. Lucinda szerencsére nem árult el – túlságosan lekötötte
Casimir bámulása.

– Szép napunk van. Arra gondoltunk Keith-szel, hogy kilovagolhatnánk, és elejthetnénk pár
szarvast vacsorára. Lenne kedved velünk tartani?

– Mármint vadászni? – gondolkoztam el egy pillanatra. Lucinda halkan kisurrant a szobából,

mire Casimir arcára mintha megkönnyebbülés ült volna ki. Talán zavarja a kislány rajongása?

– Sajnálom. Nem akartalak felkavarni azzal, hogy ilyen véres sportra invitállak... –
szabadkozott.

– Nem! Nem, igazából, ez egészen jó ötlet. Szívesen megyek! – Ahogy felfogtam, mit is
jelenthet ez, egy másodperc alatt fellelkesültem. Így könnyedén szerezhetek fegyvert, és az
erdőben történnek balesetek...

Kihagyott egy ütemet a szívem, mikor Casimir tekintete keményen az enyémbe fúródott. Ha
nem tudtam volna, hogy a gondolat-olvasás nem tartozik a képességei közé, akkor
megrettentem volna.

– Valami baj van?

– Nem, semmi – mosolyodott el hirtelen. – Csak elgondolkoztam... Használtál már íjat? –

érdeklődött.

– Nem, még nem. – De csak egyszer mutasd meg, hogyan kell lőni vele, és véged, te
szörnyeteg!

– És a lovaglással hogy állsz?

– Nem lesz vele gond – húztam ki magam. Igaz, élő ló hátán még sosem ültem, de a
szimulációs játékok között volt egy lovagi tornás, amiben mindig megvertem Hale-t. Ez volt az

egyetlen, amiben ezt a csodát sikerült véghezvinnem. Csak nem lehet olyan nagyon más egy
valódi állatot megülni.

– Akkor mehetünk? – nyújtotta felém a karját Casimir. Kelletlenül elfogadtam, aztán hagytam,
hogy levezessen a lépcsőkön. Keith már a ház előtt várt minket három ló kíséretében.

– Tudtad, hogy igent fogok mondani? – pillantottam fel Casimirra.

– Mondjuk, hogy sejtettem – engedte el a karomat anélkül, hogy rám nézett volna, aztán a
hófehér ló mellé lépett. – Ő lesz a tiéd. Lidércnek hívják. Gyere, ismerkedj meg vele! – intett a
fejével, hogy menjek közelebb. Tétovázva teljesítettem a kérését. Ez a ló sokkal nagyobbnak
tűnt, mint a játékban, és valahogy a nyereg is furcsa volt.

Óvatosan kinyújtottam a kezemet, és megsimogattam a homlokát. Meleg volt és selymes. Az

állat hálásan horkantott egyet, hogy megköszönje a gyengéd érintést, miközben a farkával
csapott párat. Mély levegőt vettem, összegyűjtöttem a bátorságomat, aztán megkapaszkodtam
a nyeregben, hogy fel tudjam húzni magam.

– Várj, segítek! – ajánlotta Casimir, de a makacsságom nem hagyta, hogy elfogadjam a

segítségét.

– Menni fog egyedül is! – jelentettem ki büszkén. Megpróbáltam az egyik lábamat átlendíteni
a másik oldalra, de a vádlim beleütközött valamibe. A következő pillanatban már a földön
ültem, az önérzetem pedig romokban hevert. A háttérből felhangzott Keith halk vihogása, és
ahogy felpillantottam, Casimir is elfojtott egy kitörni készülő kacagást. Valószínűleg, jól
szórakoztak a bénázásomon. Dühösen kászálódtam fel, aztán ütögetni kezdtem a ruhámat,
hogy megszabaduljak a portól.

– Hé! – sikkantottam fel, ahogy Casimir a karjába kapott. A kezem önkéntelenül is

kapaszkodót keresett a vállában. – Mit művelsz?

– Felültetlek a nyeregbe – vigyorgott rám.

– Erre semmi szükség, egyedül is menni fog, csak kijöttem a gyakorlatból – pirultam el, és
megpróbáltam minél messzebb távolodni a mellkasától, amelynek forrósága még a ruhán is
átütött.

– Az látszik. Ugyanis férfi módra akartál felülni egy női nyeregbe – nevetett fel, aztán
megtartva a súlyomat feljebb nyomott, és a ló hátára tett úgy, hogy mindkét lábam bal oldalon
lógott. – Furcsa egy lány vagy te, Roderica Galahad...

– nézett rám átható tekintettel, mintha belém akarna látni, aztán kezembe adta a
kantárszárat. Elfehéredve igyekeztem a nyeregben maradni, amíg ő és Keith felszálltak a
lovaikra, aztán megpróbáltam utánozni a mozdulataikat.

– Menj már! – suttogtam a lónak, mikor az nem volt hajlandó egy tapodtat sem mozdulni. – Na,
gyerünk! Ne csináld ezt velem...

– Segítsek? – léptetett mellém Keith. Majdnem megint az ostoba önérzetem győzött, de aztán
rájöttem, hogy ha nemet mondok, holnaputánig itt fogok ülni ezen a szent helyen – hacsak
Lidérc meg nem un addig, és le nem hajít a hátáról.

– Igen, köszönöm – sóhajtottam végül megadóan. A férfikéz átvette tőlem a kantárt, és a saját
lovához kötötte.

– Azt hittem, hogy tudsz lovagolni. Legalábbis Casimir ezt mondta... – szólalt meg Keith pár
perccel indulás után. Kettesben maradtam vele, mivel Casimir előrevágtázott.

– Az az igazság... – haraptam be a számat – ...hogy már rég lovagoltam, és akkor is

férfinyeregben.

– Ezt komolyan mondod? – kerekedett el Keith szeme. – Hű, te aztán tényleg különleges egy
nőszemély vagy.

– Botrányosan különleges? – meredtem az előttünk lévő kapura. Rossz érzéssel töltött el, hogy
Keith megvethet engem a viselkedésem miatt.

– Nem. Egyáltalán nem. Érdekesen különleges – felelte. Éreztem, hogy a pillantása az arcomat
pásztázza, de nem

mertem ránézni. – De azért ezt a férfinyeregdolgot ne nagyon terjeszd... így is szerencséd,
hogy Cas ki tudott húzni a pácból a nadrág miatt. Az emberek nagy része elég babonás, főleg
egy ilyen kis városkában. A másik részük pedig az anyját is máglyára küldené pár aranyért –
feszültek meg a vonásai.

– De te nem tartozol egyik csoporthoz sem... – tippeltem meg a viselkedése alapján.

– Nem, határozottan nem! – mosolygott rám, én pedig automatikusan visszamosolyogtam.

Casimir bevárt minket a kapuban, és kivezetett az utcára. A gyomrom enyhén görcsbe

rándult, mikor a főtérre értünk, ahol előző nap még majdnem boszorkánynak kiáltottak ki.
Ösztönösen összébb húztam magam a lovon, mintha így elbújhatnék az emberek szeme elől,
de persze, ez nem sikerült. Voltak, akik nyíltan megbámulták a hármasunkat, és voltak, akik
csak oda-odalestek és susmorogtak. Keith egy kicsit gyorsabbra vette a tempónkat, amiért a ló
hátán való bizonytalanságom ellenére most hálás voltam.

A várost védő falakon túlra egy hatalmas kapu és egy híd vezetett, amelyet két katona tárt ki
nekünk. Innen egy földúton ügettünk majdnem az erdőig, majd egy kis ösvényen mentünk
tovább. Újra és újra élvezettel szívtam be a friss levegőt, arcomat pedig a nap felé fordítottam.
Csodálatos volt ez a világ annak ellenére, hogy ott lebegett a fejem fölött a végzet bárdja.
Nem akartam tudomást venni róla, amíg el nem jön az a bizonyos másodperc.

– Nemsokára elérjük a tisztást – szólalt meg Casimir úgy negyedóra után, aztán megint
magunkra hagyott minket. Az arca gondterheltnek tűnt. Mintha csak érezte volna, hogy ez
lesz élete utolsó napja.

Alig három perc múlva álltunk meg az említett tisztáson, ahol két fiatal, tizenkét év körüli fiú
várt ránk – immár Casimir társaságában. Mellettük íjak és tegezek feküdtek. Fegyverhordozók
lehettek.

Keith segített leszállni Lidérc hátáról, aztán átadta a kantárokat a fiúknak, hogy kössék ki a
lovakat. Toporogva figyeltem, ahogyan Casimir és ő sutyorogva előkészítik a fegyvereket.

– Nesze! – nyújtotta át Casimir a barátjának az egyik íjat. – Menj nyugodtan előre, addig
megtanítom Ricának, hogyan használja a sajátját.

– Amire utolértek, már biztosan elejtek egy szarvast! – vetette be magát Keith gyorsan a fák
közé. Casimir egy másodpercig arrafelé meredt, amerre a barátja eltűnt, aztán hozzám
fordult.

– Rendben, akkor kezdjünk neki! – tanácsolta. – Először is fel kell ajzani az íjat – állított be a
megfelelő pozícióba. Az íjat a jobb kezembe adta a markolatánál fogva, az alsó szarvát a jobb
lábfejemhez helyezte, aztán bal tenyeremet a fegyver hátára, a felső húrtartó alá fektette. – Ez
az, tartsd szilárdan a könyöködet a csípődön, aztán fordulj el jobbra! – csúszott a férfikéz a
derekamra, hogy a megfelelő irányba fordítson. A levegőt visszafojtva hagytam, hogy
irányítson, és végül sikerült feltennem az ideg fülét a bal kezemmel a helyére. – Ügyes –
mosolygott rám Casimir. Megrándult a szám, de végül az utolsó pillanatban elfojtottam a
viszonzást. Csak azért tűrtem el, hogy tapogasson és utasítgasson, hogy később végezhessek
vele. Márpedig egy gyilkosság – bárki is az alanya – nem deríthet jókedvre.

– Most mit csinálsz? – érdeklődtem, mikor Casimir a hüvelykujját felfelé tartva valamit
méricskélni kezdett az íjamnál.

– Csak azt mérem, hogy megvan-e a hat hüvelyk a markolat és az ideg között. Rendben, jó lesz
– bólintott végül. – Most vedd át a bal kezedbe az íjat, én pedig hozom a vesszőt – hajolt le az
egyik tegezhez, aztán előhúzva belőle egyet megint a hátam mögé lépett. Vízszintesbe
fordította a kezemben az íjat, és megmutatta, hogyan tegyem a nyílvesszőt a helyére.

– Ennyi? – kérdeztem izgatottan.

– Igen. Most pedig kilőjük! – lépett távolabb tőlem egy kicsit. – Állj kis terpeszállásba! – kezdte
magyarázni a helyes testtartást, én pedig teljesítettem minden utasítását. Mikor a megfelelő
pozícióban voltam, kiszemeltem magamnak az egyik fa törzsét. Pár másodpercig csak
visszatartott lélegzettel fókuszáltam, aztán a jobb kezemet hátrahúztam, és az ujjaimat
lecsúsztattam az idegről. A nyílvessző suhogva hasította keresztül a levegőt, aztán
megállapodott a fában nem sokkal a megcélzott hely felett.

– Nos? – fordultam Casimir felé.

– Őstehetség vagy, azt hiszem – bólintott elismerően. – Még egy próba, mielőtt elindulunk?

– Nem szükséges, menni fog – emeltem fel a tegeztartómat.

– Ti itt maradtok, és vigyáztok a lovakra! – adta ki a parancsot a fiúknak Casimir, mire azok
leheveredtek a fűbe az állatok mellé.

Abba az irányba indultunk, amerre Keith is ment. Casimir elöl, én pedig feszülten követtem.
Egyfelől szörnyen zavart a hosszú szoknya – még akkor is, ha kényelmesebb viselet volt, mint
a tegnapi –, mert folyton beakadt a bokrokba, másfelől pontosan tudtam, hogy addig kell
végrehajtanom a feladatomat, amíg be nem érjük Keith-t.

Már jó öt perce gyalogoltunk, mikor Casimir hirtelen kitartotta előttem a karját. Bosszúsan
néztem rá, mert majdnem hasra buktam miatta, de ő csak a szája elé helyezte a mutatóujját.

– Mi az, mit...? – kezdtem volna, aztán meghallottam a halk motoszkálást. Casimir megragadta
a karomat, és behúzott az egyik fa mögé. Az íjam közénk szorult, mégis olyan közel volt
hozzám, hogy egy másodpercre elfelejtettem lélegezni. A pillantása az enyémbe fúródott,
aztán hátrébb húzódott pár centivel. Óvatosan kipislantott a fa mögül, letette mellém a

vállára akasztott bőrtáskát, majd intett nekem, hogy maradjak, ahol vagyok.

Elindult előre, én pedig a fához simulva leselkedtem. Egy őz volt nem sokkal előttünk. Azt
hittem, hogy Casimir végezni akar vele, de ahelyett, hogy megállt volna pár méternyire, és
felajzotta volna az íját, egyenesen az állat felé sétált. Óvatosan lépkedett, miközben halk,
nyugtató szavakat suttogott.

Pont háttal áll nekem. Nem tudna védekezni. Talán fel sem fogná, hogy ki küldte a vesztét
okozó nyílvesszőt, mielőtt meghalna – futott végig az agyamon. Az íjamat a földre
támasztottam, és pontosan azt tettem, amire Casimir tanított.

Gyors voltam és halk, de a szívem a torkomba csúszott, és a fülembe zúduló vér dobolásán
kívül alig hallottam valamit. Mire Casimir az őzhöz ért, már megcéloztam a hátát bal oldalon,
hogy a nyíl egyenesen a szívébe hatolhasson.

Az ujjaim elkezdtek lecsúszni a húrról, de az utolsó pillanatban megmerevedtem. Az állat pár

lépést arrébb sántikált – csak most vettem észre, hogy sérült a jobb mellső lába –, Casimir
pedig a földre helyezte az íját, és letérdelt mellé. A kezeim reszketni kezdtek, és apró
verejtékcseppek ültek ki a homlokomra.

– Jól van, semmi gond... – motyogta, aztán hátraszólt nekem anélkül, hogy felém fordult volna.
– Megsérült. Idehoznád, kérlek, a táskámat?

– Miért... miért nem ölöd meg? – zavarodtam össze teljesen. Az általam ismert Casimir azonnal
végzett volna egy sérült állattal. Hiszen védtelen gyerekeket, öregeket, nőket is szemrebbenés
nélkül, élvezettel gyilkolt meg.

– Mert nem nagy dicsőség egy gyenge és sérült állattal végezni, akinek esélye sincs – morogta
maga elé. – Segítesz vagy nem? – simított végig gyengéden az állat bundáján.

Egy másodpercig ledermedve álltam, mintha Isten sóbálvánnyá változtatott volna, aztán
leeresztettem az íjat. Nem tehetem meg... – döbbentem rá. Bármi is lesz egyszer

Casimirből, most még csak egy ember. Aki talán, nem is olyan gonosz, mint azt elképzeltem...

A felismerés gyomorrúgásként hatott rám. A földre hajítottam a fegyvert, mintha

megperzselte volna a kezemet. Én erre képtelen vagyok! Apám rosszul választott, mikor Hale
helyett engem küldött vissza.

A fa mellett heverő bőrtáskához sétáltam, és odavittem Casimirnek.

 5. fejezet

Rokoni vonzalom

Azt hittem, egy kiadós alvás után megkönnyebbülök, de nem így történt. Megint a
Rejtekhelyről álmodtam – olyan valóságosnak tűnt, hogy szinte éreztem az orromban a
csatorna jellegzetes szagát. A hűvös párnába fúrtam a fejemet, ám a szégyen lángjai így is
marcangoltak belülről. Hogy amiatt, mert embert akartam ölni, vagy mert egyszerűen
képtelen voltam megtenni – még a jövő ismeretében sem –, nem tudtam. Ha apám most látna,
csalódott lenne. És Hale is...

– Mike azt mondja, úgy visított, mint egy kislány! – Hale a tanári asztalon ült, mi pedig
körbevettük, akár egy mesemondót. A csatorna egyik kis szegletében kialakított osztályterem
nem volt túl nagy, de ahhoz pont megfelelt, hogy megtartsuk az elméleti órákat. És persze
nem is voltunk túl sokan. A csoportunkban összesen tizenkét kiskorú volt, ebből három még
túl kicsi a tanuláshoz.

– Úgy hencegsz, mintha te végeztél volna a vérszívóval, nem Mike és Perry! – Payton a
második sor bal oldali asztalánál ült, lábai a pad tetején pihentek. Ő volt a Rejtekhely szép- és
rosszfiúja egy személyben, és élete legfőbb céljának tekintette, hogy az idegeimen táncoljon.

– Hale csak elmesélte, mi történt – vettem védelmembe a legjobb barátomat. Payton egy
hanyag mozdulattal végigszántotta sötétbarna tincseit az ujjaival, és az ajka gúnyos mosolyra
húzódott. Az egész lénye annyira bosszantóan

nyugodt és öntelt volt, hogy a tenyerem azonnal viszketni kezdett.

– Már értem, miért dicsekszel más sikereivel. Hogy is végezhetnél egy vámpírral te magad, ha
egy kislánynak kell megvédenie tőlem is? – mért végig lenézően. Az agyamat elöntötte a forró
gőz.

– Hé, hé, Katie, nyugalom! – Hale az utolsó pillanatban kapta el a karomat, és annál fogva
tartott vissza.

– Eressz e,. hadd húzzak be neki! – fújtattam.

– Most a barátodat akarod védeni, vagy a kislány jelző fáj ennyire? – röhögött fel Payton. Meg
sem rezzent, a lábait sem tette le a földre, mintha egyáltalán nem félne tőlem. Tényleg csak
egy béna. gyenge kislánynak tart.

– Bunkó! – sziszegtem oda neki. Többre nem futotta, mert apám léptei figyelmeztettek arra,
hogy kezdődik az óra. Gyilkos pillantással sétáltam el Payton mellett, aztán leültem a
helyemre.

– Szép napot mindenkinek! – tett le apa egy közepes méretű papírdobozt az asztalára.
Megtörölte a homlokát, aztán a tekintetét végigjáratta az osztályon. Észrevehette, hogy
valami nem stimmel, mert először az én arcomon állapodott meg a pillantása, aztán Paytonén,
végül Hale-én, de nem szólt egy szót sem. – Hoztam nektek valamit... Oszd ki, kérlek! – intette
oda magához Faith-t az első sorból.

– Ez micsoda? – lengette meg a kezében Hale a furcsa szemüveget.

– Szimulációs játék. Most fejlesztettem ki... – Halkan felsóhajtottam. Apa sokszor az életét
kockáztatta, hogy beszerezze, ami a kísérleteihez szükséges, én pedig frászt kaptam a
gondolattól, hogy baja eshet odafent. Ha létfontosságú alkatrészekről volt szó, mint például az
a dugattyú a víztisztító készülékhez, amit pár éve szerelt össze, kicsit könnyebben viseltem a
helyzetet, de egy játék miatt fellógni a vámpírok uralta felszínre, felelőtlenségnek tűnt. – Be

lesztek zárva egy középkori várbörtönbe, elr ejtettem pár használati tárgyat, amit meg kell
találnotok, és a segítségükkel ki kell szabadulnotok. Hajrá! Aki jól teljesíti a feladatot, bekerül
egy különleges projectbe.

– Milyen projectről van szó? – Hale lelkes kérdése mosolygásra késztette apát.

– Majd megtudjátok később... Szemüvegeket fel!

Persze Hale győzött. Ő jutott ki elsőként a fogságból. Payton talán egyetlen másodperccel
végzett később, aztán öt perc múlva már én is levehettem magamról a szemüveget. Tőlem
csak egy kevéssel maradt le Faith és John. A többiek vagy jócskán késve oldották meg a
feladatot, vagy ki sem jutottak élve. Akkor igazán élveztem ezt a tanórát – csak az bosszantott,
hogy Payton megelőzött. Izgalmasnak tűnt bezárva az életemért küzdeni és megölni az
ellenséget a megtalált késsel. Ostoba voltam, hogy azt hittem, a valóság is ilyen. Hogy ennyire
egyszerű elvenni valaki életét... Hale-nek menne, ő nem hátrálna meg soha! – emlékeztetett a
belső hang gúnyosan. Igen, Hale igazi harcos. Hosszú évekig készült arra, hogy végezzen
Casimirrel, és bosszút álljon a családjáért és az emberiségért. Nekem pedig megvolt a
lehetőségem, hogy végrehajtsam helyette a feladatot, mégsem tettem meg. Paytonnek igaza
volt: csak egy gyáva és gyenge kislány vagyok, semmi több.

Egy hangos gyermeki kacaj zavarta meg az önmarcangolásomat. Lassan tápászkodtam fel az
ágyról, aztán az ablakhoz sétáltam, és egy kicsit arrébb húzva a függönyt kikukucskáltam. Az
épület előtti udvaron Lucinda éppen a sérült őzet ugrálta körbe lelkesen, miközben Casimir
valami vicces történetet mesélhetett neki, mert a kislány újra és újra felnevetett.

A férfi arcán vidám mosoly ült, keze az állat fejét simogatta gyengéden. Amint odaadtam neki
az erdőben a bőrtáskát, egy

kürttel magához hívta a két fegyverhordozót és Keith-t, majd szekeret hozatva hazahozta az
őzet. Ellátta a sérülését, és befogadta arra az időre, amíg felgyógyul. Hihetetlennek tűnt, hogy
a két Casimir – az udvaron álló és a gyilkos – egy és ugyanaz a személy.

Mitől fog szörnyeteggé válni? Mi lehet az oka, hogy az örök életet és kárhozatot választja?
Hogyan lesz belőle kegyetlen, hidegvérű mészáros? Újra és újra végigfuttattam a tekintetemet
a finom vonásokon, de egyszerűen nem tudtam rájönni a szörnyű titokra.

Aztán a levegő hirtelen a tüdőmben akadt. A gondolatvillám keresztülhasított rajtam,

felvillanyozva minden egyes sejtemet.

Mi lenne, ha kideríteném az okát? Ha megállítanám őt, mielőtt elvesztené a lelkét? Akkor nem
kéne gyilkossá válnom, de megmenthetném a jövőnket. – Az izgalomtól megremegett a
gyomrom.

Gyorsan felkészültem, aztán a szoknyámat enyhén megemelve lerohantam az emeletről.

Cipőim kopogása visszhangot vert az előcsarnokban. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, vettem
egy mély levegőt, és felöltöttem az arcomra egy mosolyt.

– Á, megjött a másik szép hölgy! Jó reggelt! – biccentett felém Casimir egy félmosollyal az
arcán, mire Lucinda és – legnagyobb bosszúságomra – én is elpirultunk a bóktól. – Jobban
érzed magad?

– Igen, minden rendben – bólintottam. Tegnap, amikor Casimir ellátta az őz sérülését, azt
füllentettem, hogy kissé szédülök. Így gond nélkül visszavonulhattam a szobámba a
lelkiismeretemmel viaskodni. – Csak nem szeretem a vért – rázkódtam meg, miközben az őz
bekötözött lába felé pillantottam.

– Én segítettem az Úrfinak kitisztítani a sebet – fordult felém Lucinda csillogó szemekkel.

– Úgy bizony, nagyon ügyes kis segédem voltál! – borzolta össze ismét Casimir a szőke
tincseket – úgy látszott, ez egy megszokott gesztus a kislány és közte, mert Lucinda
ösztönösen belebújt az érintésébe.

– Szóval, értesz az ilyesmihez?

– Mihez? – Casimir arcáról hirtelen leolvadt a mosoly.

– Hát, az orvosláshoz – tartottam a kezemet az őz orra elé, aki megszaglászott, aztán

végignyalt.

– Ó, Casimir Úrfi jobb, mint az igazi gyógyítók. Saját maga keveri a gyógyszereket a pince...

– Elég volt! – szakította félbe Casimir Lucinda elragadtatott szónoklatát. Ő és én is

megremegtünk a keményen felcsattanó hangtól. A férfitekintet jégcsapként fúrta keresztül a
riadt gyermekét egy másodpercre, aztán mikor észrevette, hogy figyelem, megenyhültek a
vonásai. – Ne untasd Ricát a fecsegéseddel... – utasította rendre kedvesebb hangon a lányt.

– Sajnálom... – motyogta maga elé Lucinda. Megszégyenülten gyűrögette a szoknyáját,

miközben behúzott nyakkal pislogott fel a gazdájára, mintha valami rosszat tett volna.

– Menj, segíts Magdalenának a konyhában! – intett Casimir a ház felé a fejével. Lucinda
azonnal engedelmesen bólintott, aztán elsietett.

– Nem zavar, ha mesél – vontam meg a vállamat. Biztos voltam benne, hogy nem azért kapta a
szidást, mert csacsogott. Casimir valamiért nem akarta, hogy tudomást szerezzek arról, ami a
pincében folyik.

– Mert nem hallottad még, mikor igazán belelendül – nevetett fel öblös hangon, majd a karját
nyújtva nekem a kert felé vezetett.

– Azt hiszem, eleget leszek itt ahhoz, hogy megtapasztaljam. – Próbáltam őszintének tűnő
mosolyt ölteni, mikor Casimir kíváncsian rám emelte a tekintetét.

– Ez azt jelenti, hogy elfogadod az ajánlatomat, és az esküvő után is velünk maradsz? – A
hangja lelkesnek tűnt, de nem voltam biztos benne, hogy őszinte is.

– Igen – bólintottam. Ragyogó mosoly ült ki a férfiarcra, nekem pedig félre kellett néznem egy
másodpercre, hogy ne vörösödjek el teljesen. Casimir túl jóképű volt, de nem hagyhattam,
hogy ez hatással legyen rám vagy a terveimre. Ő csak egy gyilkos! – ismételgettem
magamban. Vagyis az lesz, ha nem maradok teljesen józan, és nem mentem meg a lelkét.

– Ez a hír kimondhatatlanul boldoggá tesz! – emelte fel a karjáról a kezemet, és egy csókot
lehelt rá. Zavartan köszörültem meg a torkomat.

– Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg gyorsan témát váltva.

– Természetesen.

– Mikor idehoztál, azt mondtad, a városban lakók titokzatos Úrfinak tartanak, és megígérted,
hogy elmagyarázod, miért... – emlékeztettem.

– Ó, igen, persze... – bólintott szórakozott csillogással a szemében. – Tudod, ha egy ilyen

hatalmas birtokon élsz, elkerítve a világtól, az nem furcsa. A nemesség szeret elkülönülni.
Viszont, ők dicsekedni is szeretnek azzal, hogy az úri réteghez tartoznak. Ünnepségeket
rendeznek, vendégeket hívnak, szolgák garmadát tartják maguk mellett, akik elviszik a
gazdagságuk hírét az egyszerű embereknek is.

– Te nem ilyen vagy.

– Nem igazán. Sosem tartok ünnepségeket, és csak annyi szolgálót foglalkoztatok, amennyire
tényleg szükségem van. Nem szeretek kérkedni azzal, ami nem az én érdemem – vonta meg a
vállát.

– Ez igazán... jó tulajdonság.

– És az igazság az, hogy nem nagyon vagyok oda az emberekért. Nem tudják értékelni, amijük
van. Csak akkor jönnének rá, hogy milyen jó dolguk volt, ha elvesztenének

mindent. Néha annyira ostobák, felszínesek és idegesítőek – sóhajtott fel fáradtan. Haragosan
szaladt össze a szemöldököm. Na, ez a kijelentés már sokkal inkább illett a Casimirről alkotott
képembe! Megtorpantam, és kihúzva magamat a férfikarból, szembefordultam vele.

– Lehet, hogy csak nem ismered őket eléggé. Minden egyes emberélet fontos! Nem tudhatod,
hogy ki mire rendeltetett ebben a világban, és senkinek nincs joga eldönteni, ki élhet és ki
nem! Nem vagyunk istenek! – kapott el az indulat. Hirtelen láttam magam előtt Hale
édesanyját, aki esténként mindig mesét mondott nekünk gyerekként, és az édesapját, akinek
az volt az egyetlen bűne, hogy ételt lopott egy vámpír talpnyalójától, hogy másoknak segítsen.
Kivérezve hagyták őket a kivégzőtéren a többi áldozattal együtt, hogy példát statuáljanak
velük. Nem néztük végig a halálukat – apám nem engedte –, de el tudtam képzelni, milyen
érzés lehet, mikor vámpírok táplálkoznak az ember testéből úgy, hogy érez minden egyes
harapást.

– Nyugalom, Rica! – A hihetetlenül kék tekintet döbbenten meredt rám, én pedig reszketve
fordítottam félre a fejemet. Tudtam, hogy ezt nem kellett volna, de hirtelen elöntötte a vörös
köd az agyamat, és nem voltam képes uralkodni magamon. A kezem még mindig ökölbe
szorult, és bármennyire is igyekeztem, az izmaim nem tudtak elernyedni. Casimir ujjai az
állam alá kúsztak, és addig tolták finoman a fejemet, amíg a szemébe nem néztem. –
Sajnálom, nem akartalak felzaklatni. Félreértettél engem... Nem kívánom egyetlen ember
halálát sem, sőt! Az, hogy egymást pusztítják babonák miatt... Ez a szememben ostobaság.
Titokzatosnak tartanak, csak mert jobban szeretek egyedül vagy a családom körében lenni,
mint idegenek közé járni, és mert értek olyan dolgokhoz, amelyekhez szerintük nem lenne
szabad – magyarázta halkan, mintha attól félne, valaki kihallgat minket.

– Ha nem az lennék, aki vagyok... Ha nem élvezném az

uralkodó támogatását... Már én is rég egy máglyán égnék – ismerte be. – Hogy gondolhatod,
hogy nem számít nekem az élet? – nézett rám olyan szomorúsággal a szemében, hogy hirtelen
lelkiismeret-furdalásom támadt.

– Nem... Én nem... – próbáltam tiltakozni. – Csak, amit mondtál...

– Sajnálom... Édesanyádat juttatta eszedbe, igaz? – szomorodtak el a vonásai, miközben ismét

a karjába fűzte az enyémet, és továbbvezetett. Fogalmam sem volt, miről beszél, de
bólintottam. – Ne haragudj rám! Nem akartalak felzaklatni. Tudod... – gondolkozott el egy
pillanatra. – Egyszer gyerekkoromban láttam az édesanyádat. Hasonlítasz rá.

– Igazán? – nyeltem nagyot. Ez a téma túl kényesnek tűnt...

– Igen. Felettébb érdekes, hogy nem külsőleg – nevetett fel halkan. – Ha nem tudnám, hogy az
ő lánya vagy, el sem hinném – mért végig. Idegesen pillantottam körbe.

– Gyönyörű ez a kert... – tereltem gyorsan ismét másra a szót. Csak most vettem észre, hogy
már a bokrok takarásában sétálgatunk. Tegnapelőtt ilyenkor még azt tervezgettem, hogy itt
követek el egy gyilkosságot.

– Régen édesanyám ápolta. Nagyon szerette a növényeket – meredt a távolba a kék tekintet,
mintha szomorú emlékképeket látna maga előtt délibábként felbukkanni.

– Fogadjunk, hogy a rózsa volt a kedvence, igaz? – próbáltam meg oldani a feszültséget. A
külső bokrokon gyönyörű vörös, a kert belsejében lévőkön pedig fehér rózsák nyíltak.

– Tévedsz... – rázta meg a fejét Casimir legnagyobb meglepetésemre. – Ezek az én kedvenc

virágaim – lépett az egyik bokorhoz, aztán egy mozdulattal letört egy félig kinyílt vörös rózsát.
Az orrához emelve mélyen beszívta az illatát, majd felém nyújtotta a virágot.

– Köszönöm – nyúltam ki, hogy átvegyem. Éles fájdalom hasított belém, ahogy a tüske
felhorzsolta a bőrömet, és az

ajkaimat, ha halkan is, de önkéntelen szisszenés hagyta el. Mielőtt a számba vehettem volna
az ujjamat, egy kéz fonódott

csuklómra.

– Sajnálom, az én hibám – húzta elő a nadrágövére kötött fehér zsebkendőt, majd óvatosan az
ujjam köré tekerte.

– Semmi... semmi baj – nyeltem nagyot. A mi világunkban egy ehhez hasonló apró seb akár
halálos is lehetett volna. Ha egy vámpír közelében történik egy ilyen baleset, és kiszagolja... A
gondolattól éreztem, hogy elsápadok, és a lábamból kifut az erő.

– Hé, hé! – kapott el az utolsó pillanatban a derekamnál fogva az erős férfikéz. – Látom,
tényleg nem bírod a vért... Jól vagy?

– Aha – motyogtam, miközben próbáltam ráfókuszálni a világra, ami forgott velem. Mikor halk
kuncogást hallottam a fülem mellől, forróság öntötte el a testemet. Csak most tudatosult
bennem, hogy mindkét karom Casimir nyakában van, az ő kezei pedig a csípőmön
nyugszanak. Zavartan próbáltam meg eltolni magamtól, de ezzel csak azt értem el, hogy
megint összecsuklottam, és még szorosabban vont magához.

– Látom... – nevetett fel ismét. – Gyere, ülj le egy kicsit! – húzott maga után, megtartva szinte
a teljes súlyomat, mert én képtelen voltam rá. Mikor ülő helyzetbe kerültem,
megkönnyebbültem egy kissé. A meleg test távolabb került tőlem, és a világ is
biztonságosabbnak tűnt, úgyhogy nem kellett a lábam erejére hagyatkoznom.

– Vegyél mély levegőket! – tanácsolta, miközben kisepert egy zavaró tincset az arcomból – ez a
gyengéd gesztus egyáltalán nem segített abban, hogy összeszedjem magam.

– Sajnálom, totál lúzer vagyok... – hagyta el sóhajként az ajkaimat, mielőtt átgondolhattam

volna, mit is mondok. Abban a pillanatban, ahogy az agyam ismét működni kezdett,

ledermedtem. Nem mertem felnézni Casimirre, mert féltem attól, hogy mit fogok látni majd az
arcán.

Eltelt jó pár másodperc anélkül, hogy bármi történt volna, én pedig kezdtem azt hinni, hogy
valójában meg sem szólaltam hangosan, csak képzeltem. Óvatosan pislogtam fel a szempilláim
alól, és egyenesen Casimir fürkésző pillantásával találtam szemközt magamat. Túl szép lett
volna...

– Mi az a totál lúzer?

– Én csak... Azt jelenti, hogy nagyon szerencsétlen és ügyetlen vagyok – magyaráztam

természetesnek szánt hangon.

– A mi vidékünkön így mondják... – Lélegzet-visszafojtva vártam a nyilvánvaló füllentésemre a

reakciót. Casimir egy másodpercig még figyelt engem, aztán bólintott.

– Értem. Totál lúzer... – ismételte meg ízlelgetve az újonnan tanult szavakat. – Nem vagy totál
lúzer – mosolygott rám. Csak most vettem észre, hogy a rémülettől a szívem majdnem
szétrepeszti a bordáimat. – Fáj még? – fogta meg újra a kezemet, és letekerve az ujjamról a
zsebkendőt, megvizsgálta a sebemet.

– Egy kicsit – vallottam be, és kissé megkönnyebbültem, hogy az előbbi hibámon ilyen
könnyen túlléptünk.

– Csak egy pillanat... – pattant fel mellőlem hirtelen. Az egyik bokorhoz sétált, letört róla egy
újabb rózsaszálat – ezúttal egy hófehéret –, majd az oldalán lévő tokból előhúzott egy tőrt, és
levágta róla a szúrós töviseket. – Ez megy a hajad színéhez – térdelt le ismét elém, és a
tincseim közé tűzte a virágot.

– Köszönöm – sütöttem le a szemeimet, de így is magamon éreztem az égető pillantást.

– Mondták már, hogy gyönyörű vagy? – A kérdéstől a tüdőmben rekedt a levegő. Nem létezik,
hogy Casimir udvarol nekem! Nem, az lehetetlen... A rokona vagyok. Vagy legalábbis ő azt
hiszi. Tisztára megőrültem, már képzelődöm! – nevetett fel a belső hangom.

– Csak az apám, de ő nem számít – vontam meg a vállamat.

– És én számítok? – jött a halk kérdés. Elkerekedett szemekkel néztem fel Casimirre.

– Tessék? – A hangom szinte cincogásként hatott, mintha nem is én beszéltem volna.

– A leveleink miatt maradsz? Hogy... mellettem legyél? – Az erős férfikéz a sajátjába fektette
az enyémet. A hirtelen pániktól dermedten meredtem rá. Mi a fene folyik itt? A Kódexben
erről semmit sem írtak – erre tisztán emlékeztem! Rodericát mindig úgy festették le, mint egy
visszafogott nőt, akit sosem érdekeltek a férfiak. Vissza is utasított egy csomót közülük, és...
Uramisten! Azért mondott mindig nemet, mert ő és... Casimir?

Úgy pattantam fel a kis kerti pádról, mint Payton, mikor Hale rajzszöget tett a székére
harmadikban.

– Rica? – A bizonytalan férfihangtól a frász tört rám. – Meg... meggondoltad magad? Azt írtad,
semmi sem gátolhat minket...

– Nem... Igen... Én... – teljesen összezavarodva dadogtam leblokkolt aggyal.

– Cas! – Keith kiáltásától összerezzentem. Mikor kilépett az egyik bokor mögül, és meglátott
minket, megtorpant, és furcsa tekintettel mérte végig a párosunkat. Vajon ő tud arról, ami
Casimir és Roderica között folyt? Nem... Nem, biztosan nem. Akkor Casimir már korábban is
próbálkozott volna nálam, de megvárta, amíg nyugodtan kettesben maradunk. – Bocsánat, azt
hittem, egyedül bujkálsz itt...

– Mi történt? – jött a kérdés Casimirtől. A kezei ökölbe szorultak, az arcizmait pedig mintha
viaszból öntötték volna. Látszott rajta, hogy ideges, amiért félbeszakították a vallomását.
Engem ezzel szemben elöntött a pillanatnyi megkönnyebbülés.

– Itt van Regan. Veled és Ricával szeretne beszélni. – Ég veled megkönnyebbülés...

– Miről? – kérdeztem, miközben most már tényleg az ájulás környékezett.

– Állítólag megtalálták a szolgálóid holttestét.

 6. fejezet

Emlékek a jövőből

Mit csinálok, ha rátaláltak Rodericára is? – futott át rajtam a rémület, miközben a ház felé
tartottunk. Mielőtt még Casimir odanyújthatta volna nekem a karját, Keith megelőzte. Nem
mertem hátrafordulni, hogy megnézzem Casimir reakcióját, csak elfogadtam a felajánlott
gesztust.

Felderengett előttem a rémkép, ahogyan a tűz lángjai nyaldossák a testemet, mikor

boszorkányként megégetnek majd. Emellett Casimir közeledése nem is tűnt olyan lényeges
problémának. Hiszen, mennyire lehetnek komolyak az érzései, ha eddig csak leveleztek, és
még csak nem is látta soha az igazi Rodericát?

– Regan – köszöntötte Casimir a lovagot, mikor beléptünk a házba. A férfi az előtérben

várakozott tegnapi társával együtt. A rőtszakállú kedves mosollyal fogadott, és kissé
meghajtotta magát, amint meglátott. – Mit tudtatok meg?

– Lehet, hogy ezt nem a kisasszony előtt kéne... Nem akarom felzaklatni – felelte halk hangon
Regan Casimirnek, mintha ott sem lennék.

– Hallani akarom! Végül is, velem kapcsolatos... – vágtam közbe, mielőtt elküldhettek volna. –
Elég erős vagyok, nyugodtan mondja – húztam ki magam. Regan Casimirre pillantott
megerősítésként, és csak miután ő bólintott, kezdett beszélni.

– Két holttestet találtunk az út mellett arra, amerről a kisasszonynak érkeznie kellett.
Valószínűleg a szolgálóiról van szó. Átvágták a torkukat. A kisasszony, ha elmondaná, hogyan
is néztek ki pontosan, biztosra tudhatnánk, hogy ők azok... – fordult most először felém. Az
egyetlen probléma az volt, hogy nem tudtam, mit válaszolhatnék. Halovány lila gőzöm nem
volt róla, milyenek voltak Roderica szolgálói. Az agyam ismét pörgésbe kezdett. Ki kell
vágnom magam a slamasztikából!

– Inkább megnézném őket. Úgy biztosabb a dolog – mondtam a lehető leghatározottabban. A

férfitekintetek rosszallva fogadták az ötletemet, de nem foglalkoztam velük. – Hol vannak
most?

– Egy szekéren a kapu előtt. De nem kéne ezt tennie kisasszony, nem túl szép látvány... –
próbálkozott a vörös hajú lovag.

– Köszönöm... Hogy is hívják? – néztem rá kérdőn.

– Anwell, kisasszony – kaptam meg a választ.

– Köszönöm, Anwell, de nem kell aggódnia értem – mosolyodtam el halványan.

A következő pár percet legszívesebben töröltem volna az emlékezetemből. Láttam már

halottat, de csak messziről és néhány pillanat erejéig. A két férfi látványa felforgatta a
gyomromat. A bőrük fehér volt, a szájuk ellilult, felvágott torkuk látványa pedig, biztos voltam
benne, hogy jó pár éjszakán át kísérteni fog. Örültem, hogy végig Keith karjába
kapaszkodhattam, mert a látszat ellenére remegtek a lábaim.

– Ők azok – bólintottam rá, aztán félrefordítottam a fejemet. Regan visszatakarta a

holttesteket. – Menjünk! – kértem elhaló hangon.

– Még egy pillanat, kisasszony!

– Igen? – torpantam meg. Regan az oldalára függesztett zsákocskából elővett valamit.

– Ezt az egyik szolga mellett találtuk, a földön hevert. A rablók valószínűleg nem vették észre,
különben ezt is ellopták

volna. Az öné? – lengetett meg előttem valamit, amin a napfény megcsillant. Kinyújtottam a
kezemet, és hagytam, hogy a tenyeremen elfeküdjön az ékszer. A szemeim egy pillanatra
elkerekedtek, aztán igyekeztem, megfegyelmezni a vonásaimat. Hale?

– Igen, az enyém. Akkor szakadhatott le a nyakamból, mikor elhurcoltak – hazudtam, aztán

átvettem az ékszert, és a markomba zártam.

A szívem eszeveszett dübörgésbe kezdett: Hale itt van, Hale itt van, Hale itt van. Fogalmam
sem volt, hogyan lehetséges ez, de kétségtelen tény volt. A láncon lévő apró medál Hale
édesanyjáé volt, ezért viselte fiú létére emlékként – bár mindig az inge alá rejtette, hogy ne
gúnyolják miatta. – Most bocsássanak meg, de visszavonulnék! – kértem elnézést, aztán
eleresztve Keith-t, gyors léptekkel visszaindultam.

Egyedüllétre vágytam, de nem volt szerencsém. Az előcsarnokban belebotlottam Magdalena

és Lucinda kettősébe. A medált gyorsan a melleim közé rejtettem, és igyekeztem nyugalmat
erőltetni magamra. Valószínűleg nem sok sikerrel.

– Minden rendben, gyermekem? – Magdalena aggódó arccal vizslatott. Bár csak pár napja
ismertem, olyan típusnak tűnt, aki mindig tisztában van azzal, ami a házban történik. Nem
leselkedett vagy hallgatózott, erre a fejemet mertem volna tenni, egyszerűen csak mindent
tudott. Ő volt a Delawer-ház tündérkeresztanyja. Biztos voltam benne, hogy most is pontosan
tudja, miért jöttek a lovagok.

– Igen, jól vagyok – biztosítottam róla. Lucinda közelebb lépett hozzám, és együttérzően
megérintette a kezemet – ahogyan a gyerekek, mikor érzik, hogy egy felnőttnek baja van, de
nem tudják, hogyan segítsenek. Olyan volt, akár egy játék baba, amit a régi filmeken láttam.
Szőke, fonott copfok, nagy kék szemek, rózsás arc és meggyszín ajak.

– Kimegyünk a piactérre bevásárolni a vacsorához. Nem jön velünk a kisasszony is? –
próbálkozott a felvidításommal. Csak most vettem észre a Magdalena karjára akasztott fonott
kosarat.

– Én nem hiszem, hogy most... – kezdtem volna bele a visszautasításba, ám Magdalena mellém
lépett, és határozottan az ajtó felé terelt.

– Leköti majd a figyelmedet, kedvesem, és nekünk is jól jön a társaság – győzködött.

– Az érkezésem után nem biztos, hogy örülnének nekem. Még mindig boszorkánynak
gondolhatnak – kapaszkodtam szalmaszálként az utolsó mentő ötletembe. Annyi mindent át
kellene gondolnom...

– Ugyan már! – legyintett Magdalena, és továbbra sem eresztett.

– Pont azért kell megmutatnod magad, hogy lássák, ki vagy valójában. Ha elbújsz, nem old
meg semmit, csak még furcsább leszel a szemükben. Az Úrfinak is mindig ezt mondom, de ő
már csak ilyen. Nem szereti a társaságot... – sóhajtott fel. A vonásai ellágyultak, akár egy
édesanyának, aki félti a magánytól a gyermekét.

Mire észbe kaptam, már a kapu felé sétáltunk, nekem pedig görcsösen rángani kezdett a
gyomrom. Féltem tőle, hogy Regan és a holttesteket tartalmazó kocsi még mindig ott áll, de
végül szerencsém volt. A vasrácsok mögött az út teljesen üres volt.

– Casimirék hová lettek? – ráncoltam össze a homlokomat. Szembe kellett volna találkoznunk
velük, mikor visszafelé jöttek.

– Biztosan bementek a kertbe – intett a fejével Magdalena a bokrok felé. Lábujjhegyre álltam,
hátha át tudok pillantani felettük, de nem sikerült.

– Igen, az lehet – sóhajtottam végül. Abban reménykedtem, hogy majd megjelennek, és

megmentenek a városi sétától, de végül anélkül értük el a kaput, hogy ez megtörtént volna.

Aggódva léptem ki a birtok területéről – valahogy úgy éreztem, ha nem is vagyok odabent
teljes biztonságban, mégis kevesebb bakit követhetek el, mint az emberek között.

Lucinda végül kicsit elterelte a gondolataimat. Belekezdett valami történetbe egy helyi
kovácsról, akinek a lányával szokott játszani hétvégente, de nem nagyon figyeltem rá. Néha
bólintottam vagy rámosolyogtam, hogy ne bántódjon meg, miközben a bőrömhöz érő ékszeren
gondolkoztam. Hogy kerülhetett Hale ide? Miért jött? Merre lehet most?

Nem volt túl sok időm megfejteni a rejtélyeket, mert a sejtésem beigazolódott. Ahogy kiértünk
a városka főterére, azonnal én lettem a napi látványosság. Hiába tart a mondás szerint
minden csoda három napig, az itteniek úgy látszik, nem felejtenek egykönnyen. Talán nem
ismerik a mondást... – sóhajtottam fel. Most, hogy nem lovon jöttem ki közéjük, még zavaróbb
volt a kíváncsiságuk.

– Gyere, kedvesem! Ne is törődj velük! – vezetett Magdalena az első zöldségespult elé. Az árus
merőn bámult engem, miközben kiválasztottunk néhány szem krumplit. Nekem ez a választék
maga volt a földi Kánaán, de Magdalena nem tűnt túl elégedettnek. Magában mormogva
panaszkodott, amiért nem talál szép paradicsomot. Tényleg kissé puhák és nyomottak voltak,
de a Rejtekhelyen a legtöbb ember a fél karját odaadta volna értük.

– Ő volt az, akit a szántón találtak... – hallottam meg a suttogást, miközben Magdalena egy
zsák búzára alkudott. Nem messze tőlünk két fiatal lány ácsorgott a halas előtt. Egyiküknek
hosszú barna haja volt, és kibontva viselte, míg a másiknak szőke konty trónolt a fején, amit
hálóval tartott rendezetten. Ahogy észrevették, hogy feléjük nézek, azonnal elpirultak, és
elfordították a fejüket. Mintha attól tartottak volna, szemmel verem őket, ha túl sokáig
figyelnek.

Hirtelen nyüzsgő hangyabollyá vált a tömeg, a suttogások felerősödtek, hogy minden egyes
pletykáló szava eljusson a

fülemig. Kezdtem úgy érezni, a tér összeszűkül körülöttem, és kipréseli a tüdőmből az utolsó
kortynyi oxigént is.

– Minden rendben, gyermekem? – Magdalena érintése a könyökömön szerencsésen

visszarángatott a pánikroham küszöbéről. Mély levegőt vettem, aztán szólásra nyitottam a
számat, de már nem volt lehetőségem hangot kiadni.

– Mocskos paraszt! Meg akarod lopni a püspök urat? – A dühös hang irányába fordultam, de a
tömeg egyetlen pillanat alatt elzárta előlem a kilátást. Egy pillanatra megijedtem, hogy engem
akarnak meglincselni, ám kivételesen senki nem bámult felém.

Előrébb léptem, hogy kilessek egy férfi mellett és megnézzem, mi történik, de Magdalena
visszahúzott. Gyorsan kifizette a zsák búzát – korábban megbeszélte a pult mögött álló fiúval,
hogy másnap reggel kihozza a kastélyhoz egy kis plusz aranyért –, aztán az ellenkező irányba
terelt. Még láttam egy magas, fekete ruhás férfit a távolból, aztán kénytelen voltam
előrefordulni, nehogy hasra bukjak az egyenetlen kövezetben.

– Ez meg mi volt? – kérdeztem rá, mikor már egy szűk mellékutcán tartottunk hazafelé.
Magdalena – a korát meghazudtolva – még mindig rohant, alig bírtunk lépést tartani vele.
Nem tudtam eldönteni, hogy az előbbi kis közjáték készteti sietségre, vagy az orrfacsaró
csatornabűz. A kor higiéniás elvárásai még az én szintemet is alulmúlták – pedig mi sem
éltünk luxuskörülmények között. A Delawer-házban szerencsére ügyeltek a tisztaságra, és a
szükségleteink elvégzését is könnyítette a fedett csatorna, ami a várfalon kívülre vezetett, de
az utcák tisztasága bőven hagyott kivetnivalót magában.

– Valaki nem fizette be az egyházi adót – közölte Magdalena komoran.

– És most mi lesz vele? – csúszott ki a számon a kérdés, de azonnal megbántam. Magdalena és
Lucinda rémült arcát látva biztos voltam benne, hogy semmi jó.

– Kint marad velem a kisasszony egy kicsit? – érdeklődött Lucinda, mikor visszaértünk a
birtokra. – Megetethetnénk az őzet – próbált csellel rávenni, hogy igent mondjak. Ki tudna
ellenállni egy aranyos állatnak?

– Vacsoráig jót fog tenni a friss levegő – döntötte el helyettem a kérdést Magdalena.
Egyáltalán nem úgy viselkedett velünk, mintha szolgáló lenne, inkább anyáskodott felettünk.
Beletörődve bólintottam az újabb figyelemelterelésre

– úgysem menekülhettem volna előle.

– Az Úrfi azt mondta, kapok egy új ruhát az esküvőre – ugrándozott az állat pihenőhelye felé
Lucinda. Casimir elkeríttetett neki a kertésszel egy kisebb füves területet az istállók mellett,
hogy jól érezhesse magát nálunk, de ne mászkáljon be a kertbe, kárt téve a virágokban.

– Tényleg? – Zavarodottságomban először rá akartam kérdezni, milyen esküvő, de még időben

kitisztultak a gondolataim.

– Kék színű lesz. A kisasszony milyen ruhát visel majd? – kérdezősködött, miközben felemelte
a deszkát, ami lezárta a hirtelen összeeszkábált kerítést.

– Én... Nem is tudom. Talán kölcsönadják Casimir édesanyjának egyik ruháját.

– Nem, nem. Az Úrfi biztosan varrat önnek is egy új ruhát – rázta meg a kislány a fejét. –
Szerintem zöld színűt kérjen.

– Zöldet?

– Igen. Neldának ugyanolyan színű haja van, mint a kisasszonynak, és ő is mindig olyan
gyönyörű, mikor a zöld ruháját húzza fel. Illik a vörös hajához – csacsogta a gyerek. Mikor az
őz észrevette, érdeklődve indult el felé. Még mindig bicegett, de úgy tűnt, már nincsenek
fájdalmai.

– Ki az a Nelda? – érdeklődtem.

– Ő Ulysses felesége. A kertészünké. Éppen kisbabát vár, és az Úrfi már összekészült, mert
bármelyik pillanatos – guggolt le, hogy aztán belemarkoljon a fűbe, és megcsavarintva tépjen
belőle egy maroknyit.

– Casimirt miért érdekli ennek a Neldának a szülése? – értetlenkedtem.

– Ó... Hát... – Lucinda zavarba jött, így tudtam, hogy valamibe megint sikeresen belenyúltam.

– Nyugodtan elmondhatod, megbízhatsz bennem – hajoltam közelebb hozzá bizalmasan.

– Az Úrfi jól ért a gyógyításhoz, és segít majd neki világra hozni a babát – mondta el végül
Lucinda kelletlenül. – De Casimir Úrfi nem igazán szereti, ha erről beszélünk bárkinek is.
Ugye, nem mondja el senkinek? – pislogott rám könyörgően.

– Hallgatok, mint a sír – ígértem. A kék tekintet az arcomat fürkészve próbált rájönni, bízhat-e
bennem. – Esküszöm – rajzoltam keresztet a szívem fölé, hogy biztosítsam arról, tartom a
szavam.

– Na, várj, te buta! – sikkantott fel Lucinda, ahogy az őz megbökdöste az orrával a füvet tartó
kezét. Egyetlen pillanat alatt teljesen elfeledkezett az előző beszélgetésünkről, és már csak
legújabb barátja kötötte le minden figyelmét.

A délutánt odakint töltöttem Lucindával és az őzzel, aztán egy gyors vacsora után
visszavonultam a szobámba. Az ágyamra huppanva nem bírtam levenni a szememet a
kezemben tartott láncról. Még csak négy napja, hogy utoljára láttam Hale-t, de mintha ezer
éve lett volna. Annyi minden történt azóta, és én szörnyen össze voltam zavarodva.
Szükségem lett volna a tanácsaira, vagy legalább arra, hogy lássam őt. Mindig meg tudott
nyugtatni a jelenléte, és már a gondolat is, hogy valahol a közelemben van, jólesett.

Azzal a tudattal hajtottam le a fejemet a párnára, hogy már nem vagyok egyedül, és bármi is
történjék, nem lesz semmi

baj. Talán a megnyugvás érzése, talán még mindig a kimerültség volt az oka annak, hogy
elszundítottam.

Először nem tudtam, mi ébresztett fel. Már sötét volt, és szinte vaknak éreztem magam. Pár
másodpercig csak mozdulatlanul feküdtem, aztán megéreztem a gyomromnál az ismerős,
szorító érzést. Ledermedve feküdtem, mint aki sóbálvánnyá változott. Bár nem láttam és nem
hallottam semmit, tudtam: nem vagyok egyedül a szobában...

 7. fejezet

Árny az éjszakában

A sokktól mozdulni sem tudtam. Az árnyék kilépett a sarokból, ahonnan eddig engem figyelt,
és az ágyam felé indult. Kapkodva szedtem a levegőt, a szívem pedig épphogy ki nem ugrott a
torkomon. Aztán megláttam őt a bevilágító Hold fényében. Hosszú, szőke haj, sápadt bőr,
vérvörös szemek...

Nem, ez nem lehet! – győzködtem magam, ám, mikor a női ajak mosolyra húzódott, a két
tűhegyes szemfog biztosított róla, hogy nagyon is azt látom, amit hiszek.

A vámpírnő mintha a levegőben úszott volna. Kecses volt és gyönyörű. Tátott szájjal
bámultam, közben az agyamban mindhiába vijjogott a vészriasztó: fuss, menekülj, rohanj!
Megdelejezve figyeltem, ahogyan az ágyra térdel, és bár éreztem a testéből áradó hideget,
még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez a valóság.

Hiszen Casimir volt az első... Ő volt az első... Ez a nő nem létezhet! Egyszerűen ellentmond
mindennek, amit a Vámpír Kódexből tanultam.

A hűvös ujjak végigsimítottak az arcomon, talán ez az érintés volt az, amely felrázott a
bénultságból. Rémülten kúsztam hátra a kezem és lábam segítségével, mint egy csípőficamos
rák. Szenteltvíz, kereszt, fokhagyma, bármi... – tapogatóztam körbe a félhomályban, mintha
nem tudtam volna, hogy ezeket csak a saját világomban találnám meg az ágyam mellett.

Megragadtam az egyetlen dolgot, ami a kezem ügyébe került – egy kis vázát tele kókadt
virágokkal az éjjeliszekrényről –, és egyenesen a vámpír arcába hajítottam. Csak egy
pillanatnyi meglepettséget okoztam neki, de ez elég volt, hogy leguruljak a földre, és az ajtó
felé induljak négykézláb olyan gyorsan, ahogyan csak tudok.

– Segítség! – Az ajtóhoz érve megpróbáltam felállni és megragadni a kilincset, de hirtelen egy

kéz fonódott szorosan a bokám köré. Éles sikoly szakadt fel belőlem, és kapálózva igyekeztem
kiszabadulni az erős szorításból. Az ujjaim ösztönösen meg akartak kapaszkodni az ajtó sima
fájában, de a testemet úgy rántotta hátrébb a vérszívó, mintha rongybaba lettem volna. A
félelemtől reszketve éreztem meg a hűvös leheletet a nyakamnál, és már csak abban
reménykedtem, hogy a halál gyors és fájdalommentes lesz.

Ahogy egy kéz az arcomhoz ért, riadtan pattant fel a szemem, és ösztönösen csaptam egyet.
Megpróbáltam ráfókuszálni az ágyamon ülő alakra, és mikor sikerült, értetlenül néztem körbe.

– Lucinda? Mi történt?

– Csak meg akartam nézni, hogy jól érzi-e magát a kisasszony, mert már dél is elmúlt...
Magdalena küldött fel – mentegetőzött.

– Én... Jól vagyok... Azt hiszem. – Zavartan próbáltam összekaparni az emlékezetem széthullott
darabkáit, aztán eszembe jutottak az éjszaka történtek, és a levegő a tüdőmben akadt. Hogy
lehetek életben? Hová tűnt a vámpírnő? És hogy kerültem vissza az ágyamba?

– Kell egy tükör! – rúgtam le magamról a takarót, hogy Lucinda rémült pillantását – melyet
valószínűleg az őrült viselkedésem okozott – teljesen figyelmen kívül hagyva a
fésülködőasztalhoz siessek. Félredöntöttem a fejemet, és összeszoruló gyomorral kerestem az
apró szúrásnyomokat. Az

ujjam újra és újra végigsimított az ütőér mentén, de semmi. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a
számat.

Csak egy álom lett volna? Ahhoz túl élethű volt az egész... – ráncoltam össze a homlokomat,
aztán az ágy felé pillantottam, hogy fel tudjam idézni az éjszaka történteket – az éjjeliszekrény
látványától felnyögtem.

– Valami baj van, kisasszony? – tördelte az ujjait Lucinda, mintha attól félne, ő csinált valami
rosszat, amiért szidást fog kapni.

– Volt egy váza az asztalon – mutattam az említett tárgy hűlt helyére, aztán visszaléptem az
ágyhoz, és lerángattam róla a takarót. Végigfuttattam a szememet a lepedőn, de egyetlen
szilánkot sem találtam.

– Délután kivittem, mert elhervadtak már benne a virágok. Akartam újakat szedni, de nem volt
rá időm, mert a konyhában is segítenem kellett, és... nagyon sajnálom! – hajtotta le
bűnbánóan a fejét.

– Tegnap éjszaka még itt állt az a váza! – ráztam meg a fejemet.

– Nem, kisasszony, téved... Vagyis... – haraptak rá a fehér fogak a rózsaszín ajakra. – Bocsánat!
Nem kellett volna... – mentegetőzött, amiért megcáfolta a szavamat. – Megesküszöm, hogy azt
a vázát kivittem még délután – nézett rám, és a tekintete őszintének tűnt.

– És más sem hozhatta vissza később? Magdalena esetleg?

– Nem, ez az én dolgom. De kérem, ne mondja el neki vagy az Úrfinak, hogy elfelejtettem...

Mindjárt hozok egy friss csokrot! – indult az ajtó felé gyorsan.

– Ne, várj! – kiáltottam utána már a padlón térdelve, hátha ott lelek valami bizonyítékot, de
semmi. Mély levegőt vettem, aztán a fejemet megrázva feltápászkodtam. – Hagyd, ráér később
is. Inkább kaphatnék valamit enni? – érdeklődtem, mikor halkan megkordult a gyomrom.

– Persze, kisasszony, azonnal hozom a reggelit... vagyis...

ebédet... – motyogta Lucinda, aztán hatalmas megkönnyebbüléssel az arcán kisietett a

szobából. Szegényre biztosan a frászt hoztam a különös viselkedésemmel.

A szoba közepén álló fakádhoz léptem, amelyet valószínűleg a kislány vagy Magdalena
készített elő nekem, aztán lecsúsztattam magamról a hálóruhámat.

Óvatosan beülte m a kellemesen meleg vízbe, és hátradöntöttem a fejemet a kád szélére.

Olyan valóságos volt az a vámpír. Éreztem az érintését, a leheletét... Hogy álmodhattam... –
csúsztam előre, hogy a fejemet a víz alá meríthessem. A tompa hangok és a körülölelő víz
biztonsága egy kicsit megnyugtatott. Sajnáltam, hogy fel kell jönnöm levegőért.. .

A kád melletti széken megtaláltam azt a barna, kerek kis valamit, amit itt szappannak hívtak.
Sokkal kevésbé habzott, mint az otthoniak, viszont hússzor jobban csúszott. Egy csomószor
beleejtettem a vízbe, mialatt lemostam a felsőtestemet. Halkan káromkodva tapogatóztam a
kád alján a sokadik alkalommal, mikor belém nyilallt egy furcsa érzés. Valami hiányzik...

Elgondolkodva vettem ki a szappant a vízből, hogy aztán végigdörzsöljem vele a lábamat.

Először fel sem tűntek a halványlila foltok, csak mikor a bokám környékét is mosni kezdve
jelentkezett a fájó érzés. Az úton szerzett sérüléseim kezdtek gyógyulgatni, de ezekre nem
emlékeztem. Zihálva kapaszkodtam bele a kád szélébe – hát mégsem álmodtam!

A lábamat behajlítva vizsgáltam meg a bőrfelületet, amin közelről tisztán kivehetőek voltak az
ujjnyomok.

Gyorsan befejeztem a mosakodást, aztán kipattantam a kádból, magam köré tekertem az

előkészített lepedőt, és csomót kötöttem rá, hogy le ne essen rólam. Ahogy az ablakkeret
reccsent egyet, riadtan kaptam arra a tekintetemet. Ha az a vámpír egyszer bejutott ide,
máskor is megteheti. De

csak éjszaka, nappal nem – léptem az ablakhoz, és még jobban elhúztam a függönyt, hogy a
napfény az egész szobát eláraszthassa. Nem értettem semmit... Mit akart tőlem? Miért nem
ölt meg? Hová lett a váza és a szilánkok? – reszkető lábakkal rogytam le az asztal melletti
székre.

Meg kell találnom Hale-t, ő tudni fogja, mit tegyünk. Vigyáz majd rám – hajtottam a
tenyerembe az arcomat.

Hirtelen rájöttem, mi okozta az előbbi hiányérzetem. Úgy aludtam el, hogy Hale nyaklánca a
markomban volt.

Pár lépéssel az ágy mellett voltam, és elkezdtem feltúrni az ágyneműt. A takaró, a párna és a
lepedő a hátam mögött a földön végezte, aztán a figyelmem az ágybetétre terelődött. Először
csak a kezemet dugtam a betét és az ágykeret fája közé, hátha a résbe csúszott az ékszer,
aztán amikor semmit sem találtam, megpróbáltam kirángatni a helyéről a matracot.

Már félig sikerrel jártam, mikor a halk kopogástól ijedten léptem egyet hátra. Csak arra
eszméltem, hogy a lábam alól kicsúszik a talaj, és hangos csattanással terülök el a földön.

– Au! – nyögtem, először fel sem fogva a nyíló ajtó hangját.

– Rica, jól vagy? – A férfihangot hallva jöttem csak rá, hogy a padlón fekszem, az engem
takaró lepedő szétnyílt, fentről pedig agyonnyom – és egyben szerencsére, takar – a nehéz
matrac.

– Ne gyere ide! – nyögtem fel, miközben megpróbáltam legalább annyira megmozdulni, hogy
összébb húzzam magamon a lepedőt.

– Várj, segítek! – éreztem, ahogy a mellkasomat nyomó teher megszűnik, és a hideg levegő
végigborzongatja a testemet. A kezem azonnal a lepedő után kapott, és gyorsan
beletekeredtem, mint egy hernyó, ami épp most várja a pillangóvá válást. Elvörösödve
pislogtam fel, és Keith elkerekedő szeme láttán a zavarom csak még erősebb lett. –
Megkérdezzem, hogy mit csinálsz? – nyögte ki döbbenten.

– Lehetne, hogy inkább ne? – kérdeztem vissza, miközben a kiszolgáltatottság forrósággal
öntötte el minden porcikámat. – Kimennél, kérlek?

– Persze. Bocsáss meg, csak szólni akartam, hogy Cas és én bemegyünk a városba, és csak
este jövünk haza. Aztán hallottam azt a csattanást, és... Máskülönben nem jöttem volna be
engedély nélkül. Azt hiszem, túl sokat beszélek... – rázta meg zavartan a fejét, majd lefektette
a matracot a földre, és gyorsan elhagyta a szobát.

Ahogy egyedül maradtam, feltápászkodtam a padlóról, és megigazítottam magam körül a

lepedőt. Csak én lehetek ennyire béna és szerencsétlen. Nem akartam tudni, hogy mit
gondolhat most Keith. Feltúrom a fél szobát, aztán pucéran a földön kötök ki egy matrac alá
szorulva – amiről fogalmam sincs, hogyan fogom egyedül visszatenni a helyére. Ilyen az én
formám... – nevettem fel kínomban.

– Itt is vagyok, kisassz... – Lucinda elhallgatott mondat közben, és megtorpant, ahogy

észrevette a szétdobált ágyneműt. Kezében egy hatalmas fatálcát cipelt, rajta kenyérrel,
gyümölccsel és valami lefedett edénnyel. – Rosszkor jöttem? – fürkészte félve az arcomat,
mintha attól tartana, bármikor rám törhet egy idegroham, és nekieshetek. Biztosan ő is
teljesen őrültnek hisz...

– Hozd csak nyugodtan! – intettem neki, és megpróbáltam a lehető legkedvesebb mosolyt

varázsolni magamra. Bátortalanul megindult felém, aztán letette az asztalra az ételt. A
lábamat magam alá húzva ültem le a székre, és falatozni kezdtem, miközben Lucinda
visszament becsukni a szobaajtót, majd teletöltötte a poharamat valami vöröslő folyadékkal –
valószínűleg borral.

– Tegyek rendet? – pillantott végül az ágy felé.

– Nem – ráztam meg a fejemet. – Én csináltam, én teszem vissza a helyére. – Lucinda

meglepetten nézett rám, de mikor látta, hogy komolyan gondolom, bólintott. Valószínűleg nem

volt hozzászokva, hogy a ház lakói takarítanak helyette. – Én...

– Ittam egy kortyot, hogy lemossam a lenyelt falatot, és csak aztán folytattam a mondatot. –
...csak elvesztettem a nyakláncomat, azt hittem, hogy beesett az ágyba valahová. Azt
próbáltam megkeresni – magyaráztam a viselkedésemet.

– Ó, értem... És meglett? – érdeklődött Lucinda most már csevegőbb hangon.

– Nem, sajnos, nem.

– Segítsek megkeresni? – ajánlotta fel.

– Nem kell, majd meglesz – vontam meg a vállamat azt tettetve, hogy nem érdekel annyira a
dolog. Valójában biztos voltam benne, hogy ha felforgatnánk az egész szobát, akkor sem
találnánk meg a láncot. Túl sok a véletlen egybeesés... – vetettem gyanakvó pillantást Lucinda
felé. – Ülj le, amíg eszem, utána segíthetnél felöltözni... – dobtam egy kenyérdarabot a
számba, közben megpróbáltam helyre tenni a gondolataimat. – Szóval... Mióta is élsz itt? –
kezdeményeztem beszélgetést. Eddig nem nagyon kérdeztem a személyes dolgairól, de most
már úgy véltem, bízik bennem annyira, hogy ne találja furcsának a faggatózásomat.

– Amióta az eszemet tudom – mosolyodott el.

– És a szüleid? – érdeklődtem. Az arcáról hirtelen lehervadt a mosoly.

– Az anyámat máglyán égették meg boszorkányként, az apám pedig elmenekült, és itt hagyott
– felelte, mire a számban lévő kenyérdarab hirtelen keserűbbnek tűnt.

– Sajnálom...

– Semmi baj. Még kicsi voltam, nem is emlékszem rá igazán

– vonta meg a vállát, de láttam rajta, hogy valójában még nem dolgozta fel teljesen a múltat. –
Casimir Úrfi mentett meg. Ő egy igazi angyal! – mosolyodott el ismét halványan. Az ajkamra
haraptam, hogy ne csússzon ki véletlenül egy megjegyzés a feltételezésével kapcsolatban.

– Hogy mentett meg?

– Hároméves voltam. A főtér közepén anyám hóhérjai éppen azon tanakodtak, hogy vajon én is
boszorkány vagyok-e, és vessenek tűzre vagy vigyenek el egy lelencházba, mikor Casimir Úrfi
arra járt az édesanyjával. – Megborzongtam a gondolattól, hogy léteznek olyan emberek, akik
egy gyereket a lángok közé tudnának lökni. – Pénzt adott, hogy elhozhassanak magukkal.
Legalábbis így mesélte Magdalena...

– Szóval, te ismerted Casimir édesanyját?

– Igen. Kedves nő – csillantak fel a szemei. – Mindig megengedte, hogy kimenjek vele
kertészkedni.

– Akkor otthon érzed itt magad, igaz? – nyújtottam felé egy almát a tálcámról.

– Igen, szeretek itt élni – vette el félénken.

– És Casimiren, Keith-en, Magdalenán és rajtad kívül él még más is a birtokon? – folytattam az

óvatos faggatózást.

– Nem – forgatta az almát a kezében.

– Nem lakik itt egy szőke, hosszú hajú nő sem? Mintha láttam volna tegnap valakit az
ablakból... Talán Keith menyasszonya lehetett – haraptam gyorsan egy újabb falatot a
kenyérből. Féltem, hogy Lucinda rájön, miért is kérdezősködöm, de szerencsére a hangja
fesztelennek tűnt, ahogy válaszolt.

– Nem, Perlina kisasszonynak fekete a haja. De nem ismerek olyan szőke nőt, aki erre
járhatott... – meredt a távolba a gyermeki tekintet elgondolkozva. – Nelda vörösesbarna hajú,

néha Magdalenának segít a takarításban vagy a nehezebb munkákban, de most nem jön ide
egy jó ideig – emlékeztetett egy kézmozdulattal a lány terhességére. – A férje, Ulysses
kertészként dolgozik itt. Más nem szokott erre járni.

– Lehet, hogy csak rosszul láttam – legyintettem. – Sötét volt – tettem hozzá
magyarázatképpen, nehogy Lucinda a korábbi viselkedésem után még azt is higgye, hogy
hallucinálok. – Nyugodtan edd meg azt az almát –

mosolyodtam el. Lucinda még mindig csak játszadozott vele, mintha nem mert volna
beleharapni a jelenlétemben.

– Nagyon kedves a kisasszony, de nem igazán vagyok éhes

– rázta meg a fejét.

– Persze, te biztosan ettél már – jutott eszembe, hogy milyen későn is ébredtem.

– Nem, nem ettem még... Előkészítem a kisasszony ruháját

– tette le a gyümölcsöt az asztalra, aztán a hatalmas szekrényhez lépett, és kitárta azt.

– Lehetne valami kényelmeset? – néztem félve a szekrény belseje felé. Azt terveztem, hogy ha
már egyedül maradtam a házban – legalábbis Casimir és Keith távol volt akkor körbejárok
mindent.

Hátha találok valamit, ami segít rájönni, mi történt velem az éjszaka, vagy mivel segíthetnék
Casimiren. Ehhez pedig nem tűnt megfelelő öltözéknek egy olyan ruha, amelyben akkor is
megfulladok, ha meg sem mozdulok.

Miután végeztem az evéssel, és Lucinda segítségével felöltöztem, úgy döntöttem, hogy

későbbre hagyom a matraccal való újabb küzdelmet. Minél előbb fényt akartam deríteni az
összes sötét titokra, amely veszélyeztette a világom jövőjét.

Lucindát visszaküldtem a konyhába a maradékkal, aztán körbenéztem a szobában valami

használható fegyvert keresve. Átkutattam a szekrényeket és fiókokat, és bár az ékszerektől
kezdve a gyertyákon át mindenfélét találtam, kereszt nem volt a szobában. Ez meglepett –
főleg Magdalena vallásosságát ismerve.

Már éppen kezdtem feladni, mikor a pillantásom a falon lévő festményre vándorolt. Fogalmam
sem volt, hogyan magyarázom majd meg a dolgot, ha észreveszik, de most ezzel törődtem a
legkevésbé – egy vámpír fogai és egy kis szidás közül ésszerű volt a másodikat választani.

Leakasztottam a festményt a falról, letettem a földre, aztán felemeltem a lábam, és teljes
erőmből a keretre tapostam. A fa megreccsent, de nem tört el, ezért újra és újra
megismételtem a mozdulatot, míg végül meg nem adta magát egy jókora keretdarab.
Elégedetten hajoltam le a frissiben kinevezett karómért, és közelebb emelve a szememhez
megvizsgáltam. Tökéletes! – fogtam marokra.

Most, hogy volt mivel védekeznem, sokkal nyugodtabban léptem ki a folyosóra. Végigsiettem
rajta, és egyenesen a földszint felé tartottam. Lucinda korábbi elszólása miatt volt egy olyan
megérzésem, hogy a pincében érdemes elkezdenem a kutatást.

– Az Úrfi azt mondta, hogy le kéne vágni a belógó ágakat – ütötte meg a fülemet Magdalena
hangja. Egy férfihoz beszélt, aki az öltözéke alapján Ulysses lehetett. Gyorsan behúzódtam a
fal mellé, hogy ne vegyenek észre.

– Azonnal nekilátok – hallottam a választ. Megvártam, amíg kimennek a házból, aztán gyorsan
lesiettem a lépcsőn, és elindultam a hátsó folyosók egyikén.

A pincébe vezető lejáratot nem volt túl nehéz megtalálni, de az már annál bonyolultabb
feladatnak bizonyult, hogy a sötétben hasra ne essek. Ablakok híján ide nem hatolhatott be a
napfény, fáklyákat pedig nem láttam a falakon, mint az emelet esetében. Csak az a gyertya
adott némi világosságot, amit magammal hoztam a szobámból.

A kanyargó folyosókon haladva minden eddigi biztonságérzetem elszállt. Az érzékeim

kiélesedtek, és a halk reccsenések is úgy visszhangoztak a fejemben, mintha legalábbis
óriások döngő lábait hallanám. Kezem elfehéredve szorította a fadarabot, miközben azon
gondolkoztam, hogy fogok egyáltalán visszatalálni a felszínre.

Egy kanyar után végre találtam egy ajtókkal teli folyosót, ami megint fokozta kissé az
időközben minimálisra csappant kalandvágyamat. Megpróbáltam benyitni mindenhová, és

szerencsémre az ajtók nem voltak zárva. A legtöbb egyszerű lomokat rejtett, de találtam olyat
is, amit csak a pókok laktak.

Az utolsó ajtóhoz érve megtorpantam. Egy hatalmas lakat lógott rajta. Megrángattam a
fémszerkezetet, és elgondolkozva dörzsöltem meg a homlokomat – az előző szobákban nem
láttam semmi olyasmit, amivel le tudtam volna feszíteni a zárat. Végül beugrott a megoldás
kulcsa. Lucinda hajtűket is használt a kontyomhoz, amelyek most kifejezetten jól jöttek.

– Ez az, most finoman mozgasd meg erre a csuklódat... – Hale megmutatta a pontos
mozdulatot, mire a zár halkan kattant egyet, a lakat pedig kinyílt. – Ügyes! Most egyedül! –
nyomta vissza a lakatkengyelt a helyére.

Az ajkamra harapva koncentráltam, míg meg nem hallottam ismét a kattanást. Vigyorogva
néztem fel Hale-re.

– Akkor magaddal viszel? – néztem a szemébe izgatottan. Elgondolkozva mért végig, magában
mérlegelve az érveket és ellenérveket.

– Egyedül úgysem sikerülne, és ki más segíthetne? – vetettem be az utolsó adu ászomat.

– Mellettem maradsz, és minden parancsomnak gondolkodás nélkül engedelmeskedsz! –

sorolta a feltételeit nagyon komolyan.

– Úgy lesz!

– Rendben, akkor este – egyezett bele. – Amint apád elaludt, találkozunk a szokott helyen.

– Ott leszek. – A gondolattól is bizseregni kezdett minden porcikám.

A lakat felnyílt, kizökkentve a régi életem emlékéből. Egészen eddig úgy éreztem magam,
mint az a szerencsétlen, akit vízbe löktek, de nem tud úszni. Most végre találtam valamit,
amiben jó vagyok.

Ahogy belöktem az ajtót, a lélegzetem elakadt a látványtól. Biztos voltam benne, hogy jó
helyen járok, kétség sem fért hozzá.

A fal mellett polcok sora állt, melyeken üvegekben és edényekben különféle folyadékok,
szárított növények és egyéb anyagok voltak, amelyekről tudni sem akartam, mire valók. A
szoba közepén egy hatalmas asztal majdnem teljesen kitöltötte a teret. Csak annyi hely volt
körülötte, hogy egy-két ember kényelmesen elférhessen munka közben. Az asztal hozzám
közelebbi oldala tele volt pakolva mindenféle furcsa gépezettel, a másik pedig úgy nézett ki,
mint egy kémialabor.

A legtávolabbi részén egy apró üst fortyogott. A benne lévő átlátszó folyadék gőzölgő
kipárolgása gyógynövényszaggal töltötte meg a szobát. Ahogy közelebb sétáltam, a szemem
megakadt hirtelen valami ismerősön. Kíváncsian emeltem fel a fehér zsebkendőt – Casimir
kendőjét –, és a lélegzetem elakadt. Valaki kivágta a közepét pont ott, ahol összevéreztem.

Nem hittem a mágiában vagy a woodoo-ban – ezek nekem mind csak érdekes mesék voltak –,
de a gondolattól, hogy a véremet a vámpírok leendő nemzője és vezetője felhasználta
valamihez, kivert a víz. Mihez kellhetett neki a vérem? Ezért adta volna nekem azt a rózsát?
Az egész kedves gesztus csel volt?

Zaklatottan ejtettem vissza a zsebkendőt az üst mellé, aztán tovább vizsgáltam az asztalon
lévő dolgokat. Találtam néhány kést – valószínűleg az alapanyagok szeleteléséhez voltak
előkészítve, mert egy fából készült deszka mellett feküdtek –, pár újabb üvegcsét, és egy
díszes dobozt, amely azonnal felkeltette a figyelmemet. Az ujjaim érdeklődve futottak végig a
faragáson.

Letettem a karót az asztalra magam elé, aztán a kezembe vettem a dobozkát, hogy leemeljem
a tetejét, és megnézzem a tartalmát.

– Szóval idetaláltál... – A hang összerántotta minden izmomat, az ujjaim közül pedig kicsúszott
a dobozka. Ahogy hangos csattanással földet ért, a belőle kieső szív végigbucskázott a padlón,
véres nyomot hagyva maga után.

A mellkasomra szorított kézzel ziháltam az ijedtségtől, miközben tágra nyílt szemekkel

bámultam a földön heverő szívre. Vajon emberi? Mire kellhet Casimirnak? Miféle sötét
dolgokat folytat idelent? És ki lehet még benne ezekben? – néztem fel az ajtóban álldogálóra.
Mikor Keith egy lépést tett felém, önkéntelenül hátrálni kezdtem. Megtorpant, és felemelte a
kezeit.

 8. fejezet

Oroszlán és gyöngy

– Nyugalom... Gondolom, megijesztett ez az egész... – pillantott a véres padló felé. – Ez nem

az, amire gondolsz.

– Honnan tudod, mire gondolok? – Valamiért nem tudtam elképzelni, hogy Keith bármilyen
módon árthat nekem, de az ösztöneim hozzászoktak a védekezéshez.

– Fortyogó üst, állati szív és egy titkos szoba... Szerintem mindenki ugyanarra gondolna –
vonta meg a vállát, de az arcán látszott, hogy mennyire feszült. A földön heverő szervre
meredtem. Szóval, csak állati eredetű lenne? – De ez itt nem boszorkányság, hidd el!
Színtiszta tudomány. Casimir jó ember. Segít azoknak, akiknek nincs pénze egy igazi,
orvosnak mondott kuruzslóra. Még sosem ártott senkinek, és sosem kért cserébe semmit a
segítségéért. Ha mások megtudják ezt – mutatott körbe –, nem fogja megvédeni a családja
hírneve. Sokan úgy gondolják, hogy ha Casimir nem létezne, jobban ki tudnák zsigerelni a
környéken élőket, és örömmel látnák őt a kivégzőpadon. Lényegtelen lenne, hogy valójában
mit tesz, meg sem hallgatnák az igazságot. Ha ez kiderülne... – borzongott meg, nekem pedig
nagyot kellett nyelnem a gondolattól. – Ígérd meg, hogy nem beszélsz róla senkinek! – lépett
elém, még mielőtt ismét elhátrálhattam volna előle, és megragadta a vállaimat. A tekintete
könyörögve fúródott az enyémbe. – Esküdj, kérlek!

– Esküszöm... – suttogtam magam elé anélkül, hogy felfogtam volna, mit is teszek. Egy
másodpercig csak álltunk mozdulatlanul, aztán Keith mély levegőt véve eleresztett.

– Köszönöm... – nézett körbe zavartan. Előhúzott a zsebéből egy kendőt, aztán megfogta vele a
véres szervet, és visszatette a helyére. – Casimir olyan, mint a testvérem. Ha bármi baja
esne...

– Nem fogok szólni senkinek sem – ismételtem meg, miközben logikusan végiggondoltam a
történteket. Talán a hasznomra fordíthatnám ezt az ígéretet. Ha Keith és Casimir megbízna
bennem... Ha ott lehetnék mellettük, hogy felügyeljem mindazt, amit csinálnak... – Segíteni
szeretnék nektek, csak avassatok be! – mondtam ki hangosan az ötletet, ami alig fél perce
fogalmazódott meg bennem. – Értek egy kicsit a betegápoláshoz, bár a vért nem igazán bírom
– ismertem be. – De a hasznotokra lehetnék. És más emberek hasznára.

– Komolyan... segíteni akarsz? – Keith szemöldöke a magasba szaladt a döbbenettől.

Elgondolkozva helyezte a dobozt az asztalra, aztán megrázta a fejét. – Nem. Már az is épp
elég veszélyes, hogy tudsz erről. Nem hagyhatom, hogy velünk együtt gyere a halálba, ha
véletlenül lebuknánk.

– Tudok vigyázni magamra!

– Lehet... De a családunkhoz tartozol, és kötelességünk megóvni téged.

– Ha a családotokhoz tartozom, akkor nekem pedig kötelességem segíteni nektek! –

fordítottam ellene a szavait.

– Ez nem ilyen egyszerű... – sóhajtott fel. – Majd később megbeszéljük. Csak valamit itt
felejtettünk, azért jöttem vissza. Casimir már vár rám – jutott eszébe hirtelen. A szemben lévő
polchoz sietett, és gyorsan lekapott róla egy üvegcsét. Sokszor segíthetett Casimirnek, mert
elsőre tudta, hová kell nyúlnia, és nem is ellenőrizte, hogy mit vesz magához.

– Veled megyek! – jelentettem ki.

– Dehogy jössz! – rázta meg hevesen a fejét, majd kiterelt a szobából. Magában hümmögve
tette vissza a lakatot az ajtóra, miközben én toporogva várakoztam mögötte. – Hogy jutottál
be? – kérdezte, bár volt egy olyan érzésem, hogy a kíváncsisága mellett az is közrejátszik,
hogy el akarja terelni a figyelmemet.

– Hajtűvel – vontam meg a vállamat. – De akkor is veled megyek – eredtem azonnal a

nyomába, mikor elindult. Botladozva próbáltam lépést tartani vele, de a végén séta helyett
lassú kocogásra kellett váltanom. – Na, várj már...

meg... – lihegtem, mikor végre kiértünk a sötét folyosókról, és végső kétségbeesésemben

belekapaszkodtam a karjába. Pár másodpercig próbált úgy tenni, mintha nem lógnék rajta,
mint kabát a fogason, de végül megállt, és bosszús arccal fordult felém.

– Miért akarsz mindenáron bajba kerülni? – morogta felém. A homlokán megjelent egy apró
ránc, amit eddig nem vettem észre, és ami nem illett a kisfiús vonásaihoz.

– Hát, én már csak ilyen vagyok... – tártam szét a karomat. – Mit ér az élet egy kis izgalom
nélkül? – vigyorodtam el remélve, hogy ezzel oldom majd egy kicsit a feszültséget, de arra a
reakcióra, amit kiváltottam Keith-ből, egyáltalán nem számítottam. Halkan felsikoltottam,
amikor megragadta a karomat, és maga után húzott a lépcső takarásába.

– Ez nem játék, az isten szerelmére! – csattant fel, miközben ujjai fájón szorították a karomat.

– Áu! – nyögtem fel, mire arcára kiült a felismerés, és azonnal elengedett.

– Sajnálom – mentegetőzött. – De te nem láttad azt a sok szörnyűséget... Lucinda édesanyja, a

szüleim, egy csomó ártatlan ember... Mind-mind ennek az álszent ostobaságnak az áldozatai.

– A szüleid? – kérdeztem vissza.

– Casimir nem mondta el? – lepődött meg. – Azt hittem, hogy... – hajtotta le a fejét, aztán ismét
felnézett rám, és szomorúság ült a tekintetében. – A szüleim egy járványban haltak meg pár
éve. Mansfield püspök elkeríttette a fertőzötteket, és nem engedte, hogy bárki segítsen rajtuk.
Casimir hiába mondta, hogy van ellenszer, nem figyelt rá. Őrök vigyáztak, hogy senki se
juthasson be a fertőzött területre – vagy juthasson onnan ki –, de Casimir a sokadik
próbálkozásra végül kicselezte őket. Épp időben érkezett, hogy rajtam és néhány
szerencsétlenen segítsen, de egy csomó ember és a családom... – akadt el a férfihang. Fél
percig csend volt, de nem akartam siettetni Keith-t a történet folytatásával. – Ők az elsők
között kapták el a betegséget, így túl késő volt már.

– Szörnyen sajnálom – motyogtam. Az, hogy egy férfi elérzékenyült előttem, mindig jobban
megrázott, mintha egy nő tette volna. Hülyeségnek tartottam, hogy az erősebbik nem ne
mutathassa ki a gyengeségeit, de tudtam, hogy csak nagyon komoly helyzetben teszik meg.
Épp ezért voltak ezek a helyzetek szörnyen ijesztőek számomra.

– A püspök úr úgy gondolta, hogy a járvány Isten büntetése, és az éli túl, aki megérdemli. Aki
pedig nem, az a Sátán szolgája, és a vagyonát lefoglalhatja az egyház. Ez az elvakult hit és a
kapzsiság annyi emberrel végzett már, mi pedig Casimirrel harcolunk ellene, még ha titokban
is – torzult el a szép arc a haragtól.

– Én is ezt szeretném tenni... – Kissé lelkiismeret-furdalásom volt, amiért valójában nem ez az

egyetlen okom arra, hogy csatlakozzam hozzájuk, de azzal nyugtattam magam, hogy ha a
küldetésem mellett másokon is segítek, az nem lehet bűn.

– De neked nem kell ezt tenned. Te... – kezdett bele Keith, aztán elhallgatott.

– Nő vagyok? Ez az oka? – vontam fel a szemöldökömet. Tudtam, hogy ebben a korban a nők
szerepe teljesen más, mint

a mi világunkban, de akkor is zavart, hogy azt hiszi, nem vagyok elég erős. – Lehet, hogy
gyengébb vagyok, mint te, de mégis legyőznélek... – fúrtam a tekintetem kihívóan az övébe,
mire halkan felnevetett. Sértődötten húztam fel az orromat. – Nem csak az erő számít! Igenis
legyőznélek!

– Elhiszem – bólintott. – Elég lenne csak ilyen tekintettel nézned rám, és rögtön el tudnád
te relni a figyelmemet... – vigyorgott rám, mire fülig vörösödtem. Zavartan hajtottam le a
fejemet, és a cipőmmel a padlót kezdtem rugdosni.

– Szóval, indul... – kezdtem bele pár pillanatnyi csend után, de mire felpis lantottam, már csak
az üres folyosót láttam. – Keith? – fordultam körbe, aztán hitetlenkedve megráztam a fejemet.
Szóval, csak azért hozott zavarba, hogy meglóghasson előlem... – nyögtem fel teljesen
hülyének érezve magam. De hogy tudott ilyen gyorsan eliszkolni?

Ahogy a bejárati ajtó megnyikordult, ijedten rezzentem össze, és a kezem azonnal a karót
kereste. Mikor rájöttem, hogy ott felejtettem a titkos szobában az asztalon, feszülten
haraptam az ajkamba.

– Igazán sajnálom, Perlina kisasszony. Pont lekésték Keith Úrfit – hallottam meg Magdalena
hangját. Kilestem a lépcsők mögül, és láttam, hogy két nővel álldogál az előcsarnokban. Nem
értettem, hogy surranhatott ki Keith úgy, hogy nem futott össze az alig pár pillanattal később
érkező vendégekkel, de nem volt időm végiggondolni az újabb rejtélyt.

– Kivételesen nem Keith-hez jöttünk – felelt az idősebbik nő. Azonnal eldöntöttem magamban,
hogy egyáltalán nem szimpatikus nekem. A haja szorosan fel volt tűzve, a fejét pedig a
magasba tartotta, mintha azt akarná jelezni, hogy ő mindenki felett áll. Az sem tetszett, hogy
úgy pillantott Magdalenára, mint a koszra a cipője talpán.

A mellette álló fiatalabbik nő – valószínűleg Perlina –, bár vonásaiban hasonlított rá, de az

arca sokkal kedvesebb volt. Hosszú, fekete haja ki volt engedve, és egy csodaszép, de

valószínűleg nagyon kényelmetlen fehér ruha volt rajta. Igazán gyönyörű lány – állapítottam
meg.

– Hallottuk, hogy megérkezett Casimir unokahúga. Szólj neki! – intett az idősebb nő a kezével.
Aggodalmasan néztem körbe, hogy merre menekülhetnék, de a lépcső mellől csak úgy tudtam
volna eltűnni, hogy biztosan lebukom. Elég kínos lenne megmagyarázni, hogy miért bujkáltam
és leselkedtem eddig...

– Igen, Lady Everard – bólintott Magdalena mogorva pillantással illetve a nőt. – Addig jöjjenek
a szalonba, és nyugodtan foglaljanak helyet! Hozhatok esetleg valami frissítőt?

– Igen, az jólesne... Köszönjük, Magdalena! – mosolygott bocsánatkérően Perlina, miközben

elindult a szalon ajtaja felé.

– És hozz nekem egy ív papírt és tintát! – parancsolta a Lady még elhaladtában.

Visszatartott lélegzettel vártam, hogy mindhárman eltűnjenek, de Magdalena becsukta

kívülről a szalon ajtaját, és egyenesen a lépcső felé indult. Gyorsan visszahúzódtam, és a
lépcsősor oldalához lapulva hallgattam a kissé csoszogó lépteket. Azt hittem, hogy az emeletre
megy engem megkeresni, de pár lépés után csend lett.

– Előjöhetsz, kedveském... – hallottam meg a hangját. Egy másodpercre mozdulatlanná

dermedtem, aztán kiléptem a takarásból.

– Honnan...? – kezdtem volna kíváncsian, mire elmosolyodott.

– A ruha alja... Kilógott – mutatott a hosszú anyagra. – És az a fiúknak is a kedvenc búvóhelye.

Valahányszor vendégek érkeztek szegény úrnőmhöz, ők mindig onnan leskelődtek –
emlékezett vissza csillogó szemekkel.

– Én csak sétáltam, aztán meghallottam a hangokat, és... azt hiszem, megijedtem... – sütöttem
le zavartan a szememet.

– Nem csodálom! Lady Everard elől még az ördög is sikítva futna el – nevetett fel, aztán mikor
rájött, hogy mit is mondott,

bűnbánóan tördelni kezdte a kezeit. – Jaj, ezt nem kellett

volna... Nincs jogom ilyesmiket mondani, elnézést...

– Ha nem árulod el senkinek, hogy gyáván elbújtam a lépcső mögött, akkor én sem fogom
elárulni, mit mondtál. Lesz egy közös kis titkunk – kacsintottam rá cinkosan, mire felderült az
arca.

– Rendben.

– Akkor gondolom, most vár az oroszlánbarlang... – néztem a szalon ajtaja felé aggodalmasan.
Szerencsére Magdalena azt hitte, hogy az idős hölgy ijesztett meg ennyire, pedig valójában a
lebukástól tartottam. Fogalmam sem volt, hogy mennyit kéne tudnom Perlináról és az
anyjáról. Igazából még abban sem voltam biztos, hogy Lady Everard tényleg Perlina anyja-e...
De annyira hasonlítottak egymásra, hogy ez volt a leglogikusabb feltételezés.

– Csak mindig helyeselj, és nem lesz gond. A Lady nem szereti, ha ellentmondanak neki –
vezetett a helyiség felé Magdalena. – Perlina kisasszonytól pedig nem kell félni... – biztatott,
aztán kinyitotta előttem az ajtót.

– Rica kisasszony, Milady – mutatott be, aztán magunkra hagyott minket. Nagyot nyeltem,
mielőtt közelebb léptem volna. Hirtelen tényleg úgy éreztem, hogy egy ragadozóval kerültem
egy légtérbe.

– Szóval, te lennél Roderica? – állt fel Lady Everard, majd vizslatva körbejárt, mint egy eladó
lovat a piacon. Feszengve bólintottam.

– Igen, de inkább csak Rica – kértem. – Örülök, hogy megismerhetem! – tettem hozzá gyorsan,
mikor megállt előttem.

– Nos, Roderica, hallottam, hogy elég kalandos módon érkeztél meg hozzánk. – A Lady
tekintete olyan volt, akár egy kés, amely ki akarja hasítani belőlem a titkaimat. Megpróbáltam
nyugodt maradni, de nem volt könnyű – a hideg futkározott tőle a hátamon.

– Igen... De... Inkább elfelejteném a dolgot – gyűrögettem a szoknyám anyagát. A Lady még
egy pillanatig tartotta velem a szemkontaktust, aztán egy hirtelen mozdulattal megfordult, és
visszasétált a székéhez. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat.

– Ő itt a lányom, Perlina – intett az említett felé, aki azonnal felállt, és elém libbenve két puszit
nyomott az arcomra. Az anyja kimért és fensőbbséges modora után ez a közvetlenség
váratlanul ért, olyan volt, akár a tavaszi szellő egy fülledt napon.

– Örülök, hogy itt vagy. Végre lesz társaságom – ajándékozott meg egy baráti mosollyal.

– Szégyentelen lány! Mintha én nem lennék neki elég jó társaság! – mordult fel Lady Everard.
– Visszasírod még jó öreg anyádat, amikor a férjed egész nap vadászattal, fegyverekkel és
politikával untat.

– Jaj, mama, tudod, hogy nem úgy gondoltam. Csak hát, Rica mégiscsak korombeli...

– Szóval most már öreg is vagyok! Gyönyörű... – forgatta meg a szemeit a Lady. – Látod,
milyen gyermekkel vagyok megáldva? – nézett rám, de a sajnálat nem iránta, hanem a lánya
iránt töltött el. Nem lehet könnyű egy ilyen anya mellett... – Na, üljetek már le! – szólított fel
minket végül ellentmondást nem tűrően, mikor rájött, hogy nem fogok együttérzést mutatni. –
Nos... azért jöttünk, hogy köszöntsünk téged, és hogy megbeszéljünk néhány dolgot az
esküvővel kapcsolatban.

– Értem – feleltem.

– Három nap múlva megérkezik Barden mester, úgyhogy át kell jönnöd hozzánk! Küldetek
érted kocsit, mert a ház ura, a híres Delawer család leszármazottja, képtelen arra, hogy
kocsist fogadjon – húzta el a száját, közben olyan arcot vágott, mintha citromba harapott
volna. A Casimirre vonatkozó rosszindulatú megjegyzést próbáltam elereszteni a fülem

mellett, és igyekeztem rájönni, miféle mesterről is lehet szó. – A selyem, amit rendeltem, már
megérkezett, úgyhogy azzal nem lesz gond, csak méretet kell vennie a Mesternek rólad.

– Ó! – nyögtem fel, mikor megértettem, hogy egy szabómesterről van szó, aki az esküvőre fog
ruhát varrni nekem. – Mármint, persze. Köszönöm.

– Nincs mit. Ha én nem intézkednék, valószínűleg, bottal járna már a lányom, mire a pap elé
kerül. Remélem, az a két mihaszna legalább megcsináltatta már a ruháját – morgolódott
magában a Lady, miközben Magdalena megérkezett egy kancsó mézsörrel és három kupával.

– Az Úrfik ruhái már majdnem elkészültek – szólt közbe, de Lady Everard úgy tett, mintha
nem hallotta volna.

– Vaskupák, nézd csak meg! – kapta a kezébe az egyik üres kupát, és fitymáló arckifejezéssel
körbeforgatta. – A parasztok isznak ilyenből, nem a nemesek! Fogadjunk, hogy az
ezüstkupákat elherdálták. Nem is tudom, miért egy ilyenhez adom hozzá a lányomat... –
sóhajtott fel, mire Perlina elvörösödött, és az ujjai a kanapé szélébe martak. – De hát ki vagyok
én, hogy a szerelem útjába álljak...

– Na és, az adósságokat is ki kell fizetni valamiből... – motyogta halkan Magdalena, miközben

jelentőségteljesen rám nézett, majd töltött az italból.

– Hogy mit mondtál? – A Lady ajkai keskeny vonallá préselődtek.

– Csak annyit, asszonyom, hogy itt van a papír is, ahogyan kérte – mutatott a tálcára
Magdalena, aztán gyorsan távozott.

– Rendben, akkor írjuk össze a teendőinket... – emelte fel a lapot és a tintásüveget – amelyben
egy hosszú, fehér lúdtoll volt –, és átült vele a fal mellett lévő kis íróasztalhoz.

 9. fejezet

Egy új barát

Egy ideig próbáltam odafigyelni arra, mit is beszél Lady Everard, de mikor a listánk már a
harminckettedik pontnál tartott, egyszerűen elvesztettem a fonalat. Csak bámultam magam
elé, és megpróbáltam lelkes arccal bólogatni, amikor kérdezett tőlem valamit – remélve, hogy
nem éppen abba egyeztem bele, hogy az esküvőre kopaszra nyírjanak, mert külföldön ez az új
divat.

Ahogy láttam, Perlina is szörnyen unta magát, amit egyáltalán nem csodáltam. Még arról sem
dönthetett, hogy milyen virágok díszítsék a templomot a saját esküvőjén. Hogy lefoglaljam
magam, megpróbáltam elképzelni őt és Keith-t férjként és feleségként, de valahogy nem
sikerült. Perlina kedves lánynak tűnt, de olyan... szürke volt. Jobb szó nem jutott eszembe rá,
hiába gondolkoztam. Mintha nem lenne saját akarata, csak tenné, amit mások – elsősorban az
anyja – mondanak neki.

Kíváncsi voltam, hogy vajon, tényleg szerelmes-e Keith-be, vagy csak kötelességből megy
hozzá. És Keith szereti őt? Fürkészve végigmértem

Perlinát, amikor nem figyelt rám. Tényleg gyönyörű, de úgy gondoltam, hogy Keith-hez egy
tüzesebb, életrevalóbb nő illene.

– Nos, azt hiszem, ennyi lenne... – zökkentett ki a gondolataimból Lady Everard. Ahogy
kinéztem az ablakon,

rájöttem, hogy már késő délután lehet, és nagy erőfeszítések árán elfojtottam egy ásítást. –
Tessék, leírtam ide a rád vonatkozó teendőket – nyújtott felém egy cetlit.

– Remélem, te nem vagy olyan hanyag, mint az unokatestvéred meg a leendő vőm, és időben
elvégzed a feladatokat! A pontosság erény!

– Úgy lesz, asszonyom – vettem át a listát.

– Akkor azt hiszem, indulhatunk is! – intett a fejével a lánya felé a Lady.

– Nem várhatjuk meg Keith-t? – szólalt meg Perlina most először hangosabban, mióta
megérkeztek.

– Ki tudja, hol csavarog és mikor jön meg az a semmirekellő

– indult a folyosó felé az anyja, egyáltalán nem foglalkozva a kéréssel.

– Keith nem semmirekellő... – motyogta maga elé Perlina, aztán mikor rájött, hogy őt figyelem,
megint elpirult. Talán mégsem olyan elveszett, csak segíteni kéne neki kibontakozni... – futott
végig rajtam a gondolat. – Anyuka! – sietett a nő után. A Lady határozott mozdulattal
megfordult, és türelmetlenül várta, mit akarnak tőle. – Mi lenne, ha itt töltenék pár napot? –
kérdezte. A Lady elkerekedett szemekkel a levegőt kapkodva nézett rá.

– A vőlegényed házában, esküvő előtt, felügyelet nélkül? Hogyisne! – kérte ki magának,

mintha Perlina azt kérte volna, hadd aludjon Keith ágyában.

– De hát itt vagyok én is... Én lennék a felügyelet – léptem közelebb, és megpróbáltam nagyon
megbízhatónak látszani. Nem tudtam, miért is akarom, hogy Perlina itt maradjon – talán
megsajnáltam, hogy egy házisárkány az anyja, vagy csak kellemes gondolatnak tűnt, hogy az
éjszaka történtek után nem kell egyedül maradnom–, de hirtelen úgy éreztem, mindenképpen
el kell érnem. – Higgye el, Lady Everard, nagyon vigyáznék a lányára, és abban senki nem
találhat kivetnivalót, ha szeretném egy kicsit megismerni őt. Hiszen a

családunkhoz fog tartozni, és hát... senkit sem ismerek a környékről, a házban sincs
társaságom. Tudja, milyenek a férfiak... nem lehet velük igazán beszélgetni – legyintettem
egyet.

– Hát igen, ez így van... – értett egyet a Lady. Úgy láttam, már csak egy kevés hiányzik ahhoz,
hogy meggyőzzem, ezért folytattam.

– Akkor képzelheti, hogy mennyire egyedül érzem magam...

– sóhajtottam bánatosan. – Ha Perlina itt maradhatna, mindenki úgy vélné, kedves maguktól,
hogy törődnek az új rokonnal, és segítenek neki beilleszkedni – sütöttem le a szememet
behódolóan, miközben gondolatban elégedetten vállon veregettem magam.

– Igen... Igen, igazad van. Az Everardok mindig is fontosnak találták a családot, és mivel
nemsokára egy család leszünk, segítenünk kell neked – vágott elgondolkozó arcot. –
Elvihetnélek majd bemutatni Groverékhez is. Ők elég befolyásosak, és már rég jártam náluk...
– motyogta maga elé.

– Ez jó indok egy látogatásra... Rendben – bólintott végül. – Perlina maradhat, de rajta tartod
mindkét szemedet! – emelte fel a mutatóujját előttem.

– Úgy lesz, asszonyom! Köszönöm! – próbáltam visszafojtani egy lelkes vigyort. – Megbízhat
bennem.

– Remélem is. Te meg viseld jól magad! – fordult a lánya felé.

– Igenis, anyuka! – vágta rá azonnal Perlina, és hálás pillantást küldött felém.

A Lady csak hosszas kioktatás után szállt be a hintóba – a végén már azt hittem, sosem indul
el, és ő is nálunk éjszakázik. Mikor végre a kocsis a lovak közé csapott, fellélegeztünk.

– Köszönöm, ez igazán kedves volt tőled – hálálkodott Perlina.

– És bocsánat minden megjegyzésért, amit az édesanyám tett! Nem rossz ő, csak...

– Nyugalom, tudom... – szakítottam félbe a mentegetőzését.

– Van kedved sétálni egyet? Megismerhetnénk egymást kicsit jobban... – ajánlottam fel, még
két-három óra lehetett napnyugtáig, addig veszélytelen volt a kintlét. Valójában inkább én
akartam megismerni Perlinát. Tudni akartam, milyen, amikor az anyja nincs a közelében.
Talán boldoggá tudja majd tenni Keith-t. Ha összeházasodnak, kikerül az anyja irányítása alól,
és végre önmaga lehet. Nem tudtam elképzelni, milyen lehet ekkora fegyelemben élni. Persze,
nekünk is voltak szabályaink a Rejtekhelyen, de ezek leginkább az életünket védték.

A horkolástól már jó fél órája visszhangzott az üreg, így összeszedtem minden bátorságomat,
lerúgtam magamról a plédet, és halkan felhúztam a cipőmet. Lábujjhegyen osontam keresztül
a kis „szobán”, miközben figyeltem minden apró neszre. Hála az égnek, apa jó alvó! –
sóhajtottam fel, amint szerencsésen kijutottam.

Tisztában voltam azzal, hogy amit teszek, tiszta őrültség, mégsem fordultam vissza. Nem
hagyhattam Hale-t egyedül, és az izgalom egyszerűen hajtott előre. Olyan ritkán járhattam
odakint, itt pedig a tanuláson kívül semmit sem tudtunk csinálni. Ha nem éltünk volna állandó
készültségben, hátha a vérszívók felfedezik a búvóhelyünket, még unalmasnak is mondtam
volna.

– Végre... azt hittem, már nem is jössz! – vágott Hale morcos arcot, mikor felbukkantam a
megbeszélt kanyarnál. – Majdnem elindultam nélküled.

– Apa későig dolgozott, sajnálom – mentegetőztem.

– Na gyere! – hajította fel a hátizsákját Hale a vállára, aztán kézen fogott.

– Biztos, hogy átjutunk? – aggodalmaskodtam. Harry és Steven őrizték ma a két lejáratot,

hogy jelezhessék, ha esetleg behatolnának a területünkre.

– Persze, van egy meglepetésem... – rándult felfelé Hale szája. Csendesen haladtunk észak
felé. kikerülve a lakórészeket, aztán váratlanul lekanyarodtunk. Meglepetten pillantottam fel
Hale-re, de úgy tűnt, tudja, merre tart. Talán nem is akar kiszökni? Lehet, hogy ez az egész
csak azért volt, hogy meglepjen valamivel, ahogyan mondta is?

–Hale...

– Nyugi, mindjárt ott vagyunk – kacsintott rám vidáman. Tudtam, hogy úgysem fog beszélni,
míg meg nem érkeztünk, így csak csendben követtem. A generátor nyújtotta fény egyre
halványabb lett, ahogy kiértünk a használatban lévő csatornaágból, de mielőtt hasra buktam
volna a saját lábamban, Hale előhúzott két elemlámpát, és az egyiket a kezembe nyomta.

– Van erre egyáltalán valami? – aggodalmaskodtam. Teljesen kihaltnak tűnt minden, és egyre
hátborzongatóbb volt az üres, sötét és nedves fémfalak között mászkálni.

– Persze, voila! – világított magunk elé Hale. Összeráncolt homlokkal meredtem a beomlott
aszfaltdarabokra.

– Ez zsákutca – világosítottam fel. Még két éve robbantották fel apáék, hogy lezárják a
bejutási lehetőséget. Több tonna betonon kellene átásni, ami egy vámpír számára is órákig
tartana. Ha a vérszívók felfedeznék ezt a helyet, akkor is bőven lenne időnk evakuálni.

– Volt – vigyorgott rám Hale. Szájába vette az elemlámpát, aztán odalépett az egyik nagyobb
betonlaphoz, és lassan mozgatva arrébb araszolt vele. Közelebb mentem, de csak egy sötét
üreget láttam, semmi kijárat.

– Várj, mit csinálsz? – ragadtam meg Hale több helyen is össze-férceit kabátját, mikor be akart
mászni a törmelékek közé. – Rád fog omlani az egész!

– Nem fog, nyugi! Gyere! – nyújtotta felém a kezét egy újabb vigyor kíséretében. Egy
pillanatig mérlegeltem a helyzetet,

végül a tizenhárom évesek gyermeki kíváncsisága győzött bennem. Látni akartam, mit titkol
Hale.

Borzongva másztam be a segítségével a résbe, és egy pillanatra olyan érzésem volt, mintha
élve eltemettek volna. A levegő csak nehezen hatolt a tüdőmbe, és úgy szorítottam Hale-t,
hogy a másik kezét kellett igénybe vennie, mikor le akart hámozni magáról. Lefeszegette az
ujjaimat, aztán behúzva a fejét előrearaszolt, és néhány méter után ismét tornáztatni kezdett
egy betontáblát. Ahogy friss levegő áramlott be a résen át, elkerekedett a szemem.

– Kiástam. Három hónapba telt, de megvan – intett magához. – Igaz, egyszerre csak egy
ember fér át, de nekünk tökéletes.

– De... Mi lesz. ha más is rátalál? Egy vámpír? – haraptam be a számat, és aggódva kémleltem
a fal mögötti csatornarészt.

– Nyugi, nem veszik észre, hogy van egy kis rés. Még ha ásni is kezdenek, mennyi az esély
arra. hogy pont ezen a részen fognak neki? – győzködött. – És különben sem találnak ide.

– Nem is tudom... – vakartam meg a fejemet.

– Bízz bennem, Katie! – nézett rám. A félhomályban a szemei zöld topázként ragyogtak rám.

– Bízom – mosolyodtam el halványan.

– Akkor... – nyújtottam a kezem a parkot kettészelő út felé. A megszokott csatorna szűkössége

után csodálatos érzés volt a szabadban sétálni. A tér olyan hatalmasnak tűnt, és a színek! A
színekkel képtelen voltam betelni. Bár megmutathatnám az otthoniaknak! A gyerekek teljesen
odalennének a fű zöldjétől, a madarak csicsergésétől, a hatalmasra nőtt fáktól. Ők sosem
láttak ilyesmit, csak képeken. A felnőttek pedig... Még emlékeztek a világunk szépségeire,
pont ezért a hiányérzetük is erősebb lehetett.

Számomra csak halovány emlékek maradtak. Egy rigó fütyülése. A parkban sétálva próbáltam
elkapni, de hiába

totyogtam utána, mindig arrébb repült. A fagylalt íze. Apa tölcséréből kaptam pár nyalásnyit,
mert még nem tudtam volna megenni egy egész gombócot. Istenem, de vágytam mindig a
csokoládéfagylalt ízére!

Legszívesebben a sövénykertbe mentem volna, hogy a virágokban is gyönyörködhessek, de

tartottam tőle, hogy eltévednénk, és nem keverednénk ki onnan, mielőtt besötétedne. Annyi
kérdésem volt így hirtelen, de nem mertem feltenni őket. Nem tudtam, mi az, amit az igazi
Rodericának már tudnia kell.

– Várod már az esküvőt? – kérdeztem végül olyasmit, ami nem fenyegetett veszéllyel.

– Igen, nagyon – ragyogott fel a női arc. Látszott rajta, hogy az igazat mondja. – Keith az egyik
legjobb ember, akit valaha ismertem. Casimir mellett persze. Ő is jó ember – pillantott felém.

– Igen, tényleg az – hagytam rá, miközben a tekintetem a látványt szívta magába.

– Tudod, kicsit féltem tőle, hogy milyen leszel...

– Miért? – lepődtem meg.

– Kevés lehetőség van errefelé korombeliekkel ismerkedni. Legalábbis, akik rangban hozzánk
méltók. Casimir mesélt rólad egy keveset, és kedvesnek tűntél az elmondása alapján, de hát,
eddig még sosem találkoztunk... – tárta szét a karjait egy sóhaj kíséretében. – De kedves vagy.

– Örülök, hogy nem okoztam csalódást – mosolyodtam el. Perlina hasonló reakciója váratott
egy pár másodpercig, de végül visszamosolygott. Zavartan próbáltam rájönni, mi furcsát
mondhattam, de nem sikerült. Biztos, csak képzeltem a tétovázást...

– És hogy érzed magad itt? Casimir szörnyen örült, hogy meglátogatsz minket... Az is
felmerült benne, hogy esetleg...

– Tovább maradok? Igen, ez a tervem – kanyarodtam le a kőkerítés mentén.

– De jó! Akkor tetszik neked itt! – lelkesedett fel. Ilyenkor kissé gyerekesnek tűnt, és
nehezemre esett feleségként – talán anyaként elképzelnem őt.

– Igen, nagyon szép itt, és mindenki olyan kedves – szomorodtam el kissé most tényleg. Ez az
illúzió nem fog örökké tartani. Így vagy úgy, de vége lesz, és akkor nem maradhatok tovább.
Talán az itt élők gyűlölni is fognak, amiért hazudtam nekik...

– De valamiért mégis szomorú vagy... – Zavartan rezzentem össze. Eddig úgy véltem, Perlina
előtt nem kell óvatosnak lennem, de szemfülesebb, mint gondoltam.

– Csak fáradt vagyok egy kissé – vettem fel ismét a maszkomat.

– Szerintem más is van itt – került elém pár lépéssel, és felém fordulva megállt. A tekintetétől
kényelmetlenül éreztem magam. Nem szerettem hazudni, mert úgy éreztem, a velem szemben
álló tudja, hogy ezt teszem. Mintha csak a homlokomra lenne írva. Épp ezért az igazat
feleltem.

– El kellett hagynom az otthonomat, elvesztettem az apámat, új, idegen helyen vagyok. Igaz,
hogy mind kedvesek vagytok, mégis elveszettnek érzem magam, és félek attól, hogy minden
tönkremegy majd. – A zöld pillantás lézersugárként pásztázta minden egyes vonásomat, aztán
a legnagyobb meglepetésemre Perlina megölelt.

– Nem megy tönkre semmi. Mi majd vigyázunk rád! – ígérte halk hangon. Bármilyen jólesett
volna elhinni a szavait, képtelen voltam rá. Fogalma sincs róla, ki vagyok, miért vagyok itt, és
mibe keveredett. Annyit azért mégis megengedtem magamnak, hogy pár percig élvezzem a
baráti gesztust.

 10. fejezet

Elégetve

– Lemegyek, rendben? – Perlina szépen felöltözve várakozott eddig arra, hogy végre én is
elkészüljek, de megunhatta a tétlen ácsorgást. Magdalena még mindig a tincseim
megzabolázásával küszködött, és nem tűnt úgy, hogy egyhamar győzni fog. Egy csipkés
hajháló alá akarta beszuszakolni őket néhány hajtűvel lefogva. Vacsorához készülődtünk, és
mivel Perlina a vendégünk volt, meg kellett adnunk a módját.

Meg akartam figyelni, hogy Keith és Perlina hogyan néznek egymásra, de egyelőre nem volt
időm erre. A fiúk alig egy órája értek haza – ki tudja, honnan és bár elég fáradtnak látszottak,
még ők is jó ötletnek találták a közös étkezést. Éppen ezért ahogy köszöntöttek bennünket,
azonnal vissza is vonultak a szobáikba lemosakodni és átöltözni.

Igazából nem bántam, mert féltem, mi lesz, ha kettesben kell maradnom Casimirrel. Keith
biztosan elmondta neki, hogy lent jártam a pincében, és bár nem mutatta, valószínűleg
szörnyen dühös lehet most rám, amiért kutakodtam. Így még jól is jön a vacsora és Perlina
jelenléte, nyertem egy kis időt magamnak. Egy vendég előtt csak nem fog kérdőre vonni és
leszidni.

– Menj csak! Ha a többiek már végeztek, mondd meg nekik, hogy azonnal megyek én is, csak
előbb még kopaszra nyírom magam... – forgattam meg bosszúsan a szemem a tükörben. Már
fájt a fejbőröm a sok rángatástól. Perlina felkuncogott,

aztán az ajtó halkan bezárult mögötte. – Áu! – szisszentem fel, mikor az egyik hajtű megszúrt.

– Bocsánat, mindjárt végzek – próbált lelket önteni belém a dada.

– Szép, sűrű hajad van. Még az asszonyomnak sem volt ilyen, pedig neki is igazán gyönyörű és
egészséges tincsei voltak.

– Köszönöm – pirultam el a dicsérettől.

– Kedves tőled, hogy meghívtad Perlina kisasszonyt hozzánk. Jót fog tenni neki egy kis
pihenés, távol az anyjától...

– Előtte meg kellett volna kérdeznem, hogy ne okozzak gondot, de úgy megsajnáltam
szegényt... – kértem elnézést, amiért nem vártam engedélyre, hanem azonnal cselekedtem.

– Ugyan! Örülök, hogy itt van a kisasszony. Kedvelem őt – mosolygott rám. Nem csodálkoztam
ezen. Igazából nem tudtam elképzelni olyan embert, akit Magdalena igazán utálhatna. Még a
Lady-vel szemben is próbált megértő lenni, mikor Perlina kétszázadszorra is bocsánatot kért
tőlünk az édesanyja viselkedése miatt.

– Kérdezhetek valamit? – pillantottam a tükörbe. – Ha jól tudom, Keith nem nemesi

származású... Hogyhogy a Lady beleegyezett ebbe a házasságba?

– A pénz miatt. Az Úrfi a testvérének tartja Keith-t, emiatt, ha Perlina hozzámegy,

családtagnak számít majd ő is. Így Casimir szép kis apanázst ígért a Lady-nek, amiből gond
nélkül eléldegélhet ő és a szerelmesek is.

– Akkor csak a pénzért megy hozzá?

– Nem, egyáltalán nem. Szerintem ha úgy alakulna, még az anyjával is szembeszállna, és

beköltözne egy világvégi kis kunyhóba Keith-szel. A pénz csak a Lady számára fontos tényező.

– Szerinted boldog lesz Keith mellett? – csúszott ki a számon a kérdés, bár inkább fordítva
érdekelt volna. Vajon Keith boldog lesz Perlina mellett?

– Úgy gondolom, igen – hümmögött Magdalena, miközben egy újabb hajtűvel rögzítette az
utolsó tincset is. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. – Elsőre úgy tűnhet, hogy a
kisasszony túl unalmas és csendes. Az Úrfi mellé pedig egy életrevalóbb lány illene –
fogalmazta meg hangosan, amit korábban gondoltam. – De Perlina kisasszony nagyon is
szenvedélyes tud lenni, ha van lehetősége kimutatni. Bevallom, én jobban aggódom Casimir
Úrfi szíve miatt... – lépett hátrébb tőlem megszemlélve a művét. Zavartan álltam fel a székről.
Vajon célzásnak szánta? Észrevette volna, hogy Casimir helytelen érzéseket táplál irántam?

Persze hogy észrevette, hiszen gyerekkora óta ő neveli, ismeri minden apró rezdülését.

– Miatta én is aggódom – ismertem be csendesen. – Lemegyek, mert már biztosan várnak... –

indultam el az ajtó felé, de ez csak kifogás volt. Valójában a beszélgetés folytatása elől
akartam kitérni. – Köszönöm

– szóltam még vissza a küszöbről, hogy kimutassam a hálámat a szép frizuráért.

A folyosót fáklyák fénye világította meg. Magdalena mindennap sötétedéskor végigjárta a

kastély használatban lévő területét, hogy világot gyújtson, aztán lefekvés előtt ismét
körbesétált, hogy kioltsa a tüzeket.

Ahogy kipillantottam az ablakon, hirtelen megborzongtam. A nap utolsó sugarai vörösre

festették az üveget. Napközben nagyjából sikerült megfeledkeznem a veszélyről, de az éjszaka
közeledtével a gyomrom ismét szűkülni kezdett. Az csak még inkább rátett egy lapáttal, hogy
fogalmam sem volt, ki tett rendet a szobámban. Mire a délutáni séta után felmentünk, a
matrac a helyén volt, a törött festmény pedig eltűnt. Lehet, hogy Magdalena keze volt a
dologban, de akkor miért nem vont kérdőre a rongálás miatt? Rá akartam kérdezni
Lucindánál

– őt gyerekként könnyebben félrevezethettem –, hátha tud valamit, de mintha szőrén-szálán
eltűnt volna. Csak remélni tudtam, hogy sötétedésre előkerül.

Mikor beléptem az ebédlőbe, a halk beszélgetés abbamaradt. Ha Casimir és Keith tekintete

nem szegeződött volna rám csillogva, azt gondoltam volna, valamiféle összeesküvésről
duruzsoltak, azért hallgattak el hirtelen a jöttömre.

– Igazán gyönyörű vagy! – Casimir pár lépéssel mellettem termett, és a karját nyújtva az
asztalhoz kísért. A szoknyámra vigyázva óvatosan leültem a szabadon hagyott helyre, aztán
várakozva körbenéztem.

– Akkor... jó étvágyat mindenkinek! – adta meg az engedélyt, hogy nekilássunk. Hogy egy
kicsit ellazuljak, azonnal megragadtam a kupámat, és belekortyoltam a boromba. Nem
akartam túl sokat inni – a saját helyzetemben ezt nem is engedhettem volna meg magamnak
de egyelőre úgy éreztem, hiába a sok finom falat, egyetlenegy sem fog lemenni a torkomon,
amíg ennyire feszült vagyok.

– És, mit csináltak a kisasszonyok, amíg nem voltunk itthon? – törte meg a csendet Keith.
Tekintete fürkészőn vándorolta végig a menyasszonya arcát, aztán áttért az enyémre.

– Édesanyámmal hármasban megbeszéltünk néhány részletet az esküvővel kapcsolatban,

aztán miután magunkra maradtunk, sétáltunk egyet odakint – mesélte Perlina lelkesen.

– Három nap múlva jön valami szabómester, és a Lady átküldet értem egy kocsit – foglaltam
össze azt, amire emlékeztem az egész megbeszélésből.

– Mintha én nem tudnék fogadni egyet... – morogta az orra alatt Casimir. Perlina pillantása
megtalálta az enyémet – mindkettőnkből egyszerre tört ki a kuncogás.

– Valami vicceset mondtam?

– Nem, nem, semmit. És ti mivel töltöttétek a napot? – kérdeztem vissza. Abból, ahogy a fiúk
arca elkomorult, tudtam,

hogy valami olyasmibe nyúltam bele, amibe talán nem kellett volna. Kitérő válaszra
számítottam, így meglepett, mikor Casimir beszélni kezdett.

– Eredetileg csak vételezni akartunk pár új íjat a vadászathoz – füllentett valószínűleg Perlina
jelenléte miatt. – Aztán megjelent Regan... Nem messze attól a helytől, ahol megtalálták a
szolgáidat, találtak egy női holttestet is – emelkedett rám a kék szempár. A kezemben
megremegett a pohár.

– Egy holttestet? – kérdeztem vissza, mintha rosszul hallanék.

– Egy megégett holttestet...

– Boszorkánynak hitték? – szólt közbe Perlina. Ő is legalább olyan sápadt lehetett, mint én.

– Nem valószínű. Legalábbis Regan nem tudott hivatalos kivégzésről, és azt különben is a
főtéren csinálták volna mindenki előtt – piszkálgatta a tányérján lévő húst Keith. Azt kívántam,
bár visszamehetnék öt percet az időben, hogy ráharapjak a nyelvemre, mielőtt még
feltehetném a témát előhozó kérdésemet. Bár nem lehettem benne biztos, a sejtésem mégis
megijesztett. Mi van, ha a két halott, akit mutattak nekem, tényleg Roderica szolgái voltak?
Ha a Kódexből vett történet igaz volt, de a valódi Roderica Galahad nem élte túl a támadást?

– Regan megengedte, hogy megvizsgáljam gyorsan a testet, mielőtt értesíti a püspök embereit
– vette át a szót ismét Casimir. Az ujjaim már olyan erővel szorították a fémkupát, hogy
belefehéredtek. – Húsz év körüli nő volt, körülbelül azonos súlyú és magasságú, mint te, Rica.
– Biztos voltam benne, hogy ismét engem néz, de nem mertem felpillantani a tányéromból.
Tartottam tőle, hogy ebben a pillanatban az arcom nyitott könyv. – Elvágták a torkát.

– Azt mondtad, megégett... – Perlina hangja szinte suttogásnak hatott.

– Csak miután meghalt. Valószínűleg nem akarták, hogy bárki felismerje.

– Ez olyan szörnyű... – koppant a villa Perlina tányérja szélén.

– Sajnálom, nem kellett volna felhoznom. Most elment mindenki étvágya... – köszörülte meg a
torkát Casimir. Úgy tűnt, nem gyanakszik arra, hogy bármi közöm lenne az esethez. Bár én a
helyében biztosan megkérdeztem volna magamtól, nem tudok-e valamit a nőről. Ha már a
szolgáim közelében volt a holtteste. – Beszéljünk inkább valami másról! – próbálta meg
visszahozni a korábbi hangulatot. – Az esküvőre milyen virágot szeretnél? – érdeklőd ött
fesztelennek tűnő hangon Perlinától.

– Nem is tudom... Valami szépet és egyszerűt. Anya vörös rózsát szeretne, de én inkább fehér
virágokat képzelnék el.

– A kertben van gyönyörű fehér liliom... – tanácsolta Casimir.

– Nekem tetszene, de... – A következő fél órában a mondatok nem igazán jutottak el hozzám.
Eddig igyekeztem nem gondolni arra, mi történhetett a valódi Rodericával. Csak úsztam az
árral, és úgy véltem, ráérek majd akkor izgulni, ha egyszer mégis felbukkanna. De talán
valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy úgysem jelenik meg. Mióta Regan elhozta a
holttesteket. De a rablók miért gyújtották fel? És hogy került Hale nyaklánca a helyszínre?
Lehet, hogy segíteni akart? Megmenteni Rodericát? De nem sikerült neki, akkor pedig...

– Rica?

– Igen? – kaptam fel a fejemet a névre – valószínűleg csak a sokadik szólítás után.

– Alig ettél... – Le kellett pillantanom a tányéromra, hogy megállapítsam, Casimirnek igaza

van. – Sajnálattal tölt el, hogy felkavartalak. Ostobaságra vall, hogy felhoztam ezt a szörnyű
témát az asztal mellett. – A hangja bűnbánónak tűnt.

– Semmi baj, csak nem vagyok éhes – ráztam meg a fejemet. – Felmennék a szobámba, ha nem
gond. Megfájdult a fejem... – toltam hátra a székemet. Casimir és Keith azonnal felpattantak,
és addig állva maradtak, míg el nem hagytam az ebédlőt. Nem akartam Casimirnek
lelkifurdalást okozni, de egyszerűen képtelen voltam tovább egy helyben ülni.

Ahogy becsukódott mögöttem a szobám ajtaja, zaklatott járkálásba kezdtem. Jó, tegyük fel,
Rodericát és a két szolgáját tényleg megtámadták, kirabolták és meggyilkolták, ahogyan a
Kódexben meg van írva. De ez mit jelent? Hogy a valódi Roderica életének folytatását az
enyémről mintázták végül? Rólam rajzolták a Kódex képét, rólam írták, hogy magamnak való
voltam, és minden férjjelöltet visszautasítottam, én fogok nyolcvankét évesen egy meghűlés
miatt meghalni szép csendesen? És az istenit neki, hol van Hale!

– Rica... – Ahogy kinyílt az ajtó, és Perlina bedugta a fejét a résen, összerezzentem.

Szükségem lett volna legalább arra az átkozott karóra ahhoz, hogy megnyugodjak, és
biztonságban érezzem magam, de most, hogy mindenki itthon volt, nem mehettem vissza a
pincébe feltűnés nélkül. Talán a konyhából szerezhetek ezüstöt... Mondjuk egy kést... – merült
fel bennem az új ötlet.

– Gyere csak!

– Jól vagy? – mért végig aggódva.

– Persze, csak megviselt egy kicsit Casimir története. A szolgáim, most meg az a szegény
lány... – borzongtam meg.

– Igen, tényleg szörnyű – bólintott. Ahogy az ablakkeret reccsent egyet, döntést hoztam.
Képtelen lennék védtelenül itt maradni, és Perlinát is meg kell óvnom.

– Figyelj csak, maradj itt, én mindjárt jövök. Mégis megéheztem, kérek valami maradékot a
konyhából... – siettem el mellette, és mielőtt még visszatarthatott volna valamivel,
kislisszoltam a szobából.

Lábujjhegyen lopakodtam el a szalon előtt, mert a félig nyitott ajtón át hallottam, hogy a fiúk
még odalent beszélgetnek. Nem akartam újabb kínos kérdéseket, sem azt, hogy aggódjanak
értem. Végül sikerült feltűnés nélkül eljutnom a konyháig. Magdalena bele volt merülve a
koszos tányérok mosogatásába, de mikor megjelentem, felpillantott rám, és elmosolyodott.
Furcsamód, a kedvességétől mindig sokkal jobban éreztem magam. A sosem ismert
nagymamámat pont ilyennek képzeltem gyerekkoromban. Mindig mosollyal vár, és finom
ételeket tesz elém, amiket maga főzött – fűszerként használva a szeretetét.

Meg akartam szólalni, de nem volt szükség rá.

– Viszek fel valami ételt – mondta Magdalena anélkül, hogy bármit kértem volna. Biztosan
észrevette, hogy otthagytam a vacsorám nagy részét, és számított rá, hogy később még
megéhezem.

– Köszönöm – pillantottam körbe. Nem volt jó érzés, hogy át kell vernem őt, de végül egy mély
levegővel erőt vettem magamon, és belevágtam. – Arra gondoltam, hogy segíthetnék egy
kicsit az esküvő körül – dőltem neki az asztalnak, mintha csak egy kis beszélgetésre vágynék.
– Perlina édesanyja adott egy listát a feladatokkal, én meg úgyis nagyrészt csak unatkozom.
Esetleg megpucolhatnám az ezüstöt az ünnepi vacsorához... – ajánlottam fel a lehető
legártatlanabb arcot vágva. Magdalena megmerevedett egy tányér sikálása közben, és
gyanakvóan emelte rám a tekintetét.

– Nincs ezüst étkészletünk – jelentette ki.

– Nincs? – jelentek meg ráncok a homlokomon. Azt hittem, minden nemesi családnak van az
ünnepi vacsorákhoz. A történelemkönyvben egy egész fejezetet szenteltek a Warfield,
Mansfield, Delawer és az egyéb itt élő gazdagok családi jelképeinek. Emlékeztem a zászlókat,
medálokat és tányérokat díszítő szimbólumokra. Valamint arra a különleges,

összecsukható dobozban lévő ezüst evőeszközkészletre is, amin Casimir házának a
szimbóluma volt.

– Már nincs – fordult vissza a dézsához. – Az Úrfi úgy gondolta, hogy felesleges nagyzási
hóbort. Eladott minden ezüstöt a házból, és az árát odaadta pár rászoruló családnak –
hadarta, de közben egyáltalán nem nézett rám.

– Mindet eladta? Ó, ez... igazán kedves tőle – feszült meg az arcom. Csak ennyi lenne? Puszta
kedvesség? Ez azért elég furcsa, főleg, hogy az aranytárgyak jótékony célra fordítását
valahogy nem találta fontosnak. Ezenkívül ért az orvosláshoz, tudnia kell, hogy az ezüstnek
fertőtlenítő hatása van. Nem véletlenül tartották már a föníciaiak is ezüstedényekben az
ivóvizet és a bort. Nem tudtam elképzelni, hogy van olyan gazdag család, aki a
pestisjárványok közepette lemond az összes ezüstjéről, és nem foglalkozik az élelmiszerek
biztonságos tárolásával.

– Még elmosom ezeket, aztán azonnal viszem az ételt. Menj csak nyugodtan! – mosolygott rám
ismét Magdalena, de most valahogy másnak tűnt ez a gesztus. Inkább mintha meg akart volna
szabadulni tőlem. Minél gyorsabban.

 11. fejezet

Családi kápolna

A virágillat bekúszott az orromba, és tüsszentésre késztetett, mégis élveztem. A földön

térdeltünk Perlinával, és új virágokat ültettünk a kert szélén. Sosem hittem volna, hogy ez a
munka érdekes lehet, de tényleg az volt. Kikapcsolta az agyamat, úgy éreztem, ha éjszaka
nem is tudtam, most egy kicsit pihenhetek végre.

Minden egyes reccsenésre olyan éber lettem, mint Perry, aki álmatlanságban szenvedett.
Egész végig azon pörgött az agyam, honnan szerezhetnék valami fegyvert, de semmi értelmes
nem jutott eszembe. Mintha ebből a nyomorult házból eltűntek volna a vámpíröléshez
felhasználható tárgyak. Újabb festményt, széket vagy egyéb berendezést csak végső esetben
akartam megrongálni. Ha egy alkalommal szó nélkül el is nézték nekem, másodszorra már
nem akartam megkockáztatni. Ha tudnak a vámpírnőről, biztosak lehetnek abban, hogy
végezni akarok vele, ha nem tudnak róla, őrjöngő elmebetegnek vélnének.

Mikor kijöttünk kertészkedni, nagy lelkesen arra gondoltam, talán találok majd valami
vastagabb faágat, ám rá kellett döbbennem, hogy a bokrok ágai túl vékonyak és hajlékonyak,
a fákról pedig csak mászással szerezhettem volna megfelelő karónak valót. Még nadrágban
sem tudtam fára mászni, nemhogy ebben a fidres-fodros női ruhában. Mentségemre szóljon,
sosem tanultam ilyesmit – a csatornákban nem nőttek

fák. Perlina pedig egy pillanatra sem hagyott magamra, hogy esetleg mégis
megpróbálkozhassak a lehetetlen küldetéssel.

– Nem tudod, van esetleg a közelben egy templom vagy kápolna? – szólaltam meg, miközben a
kezemmel ellapogattam a földet a palánta gyökerei fölött. Az éjszaka során támadt egy
alternatív ötletem, de ki kellett még derítenem, mennyire megvalósítható. Perlina megállt
munka közben.

– Van a kerten túl egy régi családi kápolna. Imádkozni akarsz?

– Valami olyasmi – bólintottam. Hívő voltam, de Istent valahogy sosem tudtam úgy elképzelni,
ahogyan a vallások megjelenítették. Öreg, kaporszakállú apó; jutalmazó isten; büntető isten;
egy isten, aki megteremtett minket, aztán szabad akaratot adott, és magunkra hagyott; és egy,
aki minden lépésünket felügyeli és irányítja. Mindegyik ostobaságnak tűnt.

Én, ha Istenre gondoltam, akkor egy fényes energiagömböt láttam magam előtt, ami lassan
szétterjed és elönti az egész világot. Akár egy fényrobbanás. Talán azért képzeltem ilyennek,
mert a világunkban a fény egyet jelentett az élettel.

Amíg a Napunk el nem halványult, biztonságban voltunk az éjszaka lényeitől, még éjszaka is
veszélyes volt számukra előjönni. Sokan voltunk, ha lelepleződtek volna, megvárjuk a nappalt,
és levadásszuk őket. Ezért kellett titokban tartaniuk a létezésüket egészen a Sötétség Koráig.

Nem egyetlen pillanat alatt történt, mégis gyors volt. Pár hét alatt minden teljesen
megváltozott. Apa magyarázott valamit a klímáról és az ózonrétegről, de nem figyeltem rá.
Talán, mert nem akartam megérteni, hogy minden a mi hibánk. Mi tettük tönkre a világunkat.
Lehet, hogy a Napot nem tudom megmenteni – hogy is bírhatnám rá az embereket, hogy ne
használják ki és erőszakolják meg a bolygónkat, ha több ezer Zöldnek sem sikerült –, de azt
elérhetem, hogy ha eljön a Sötétség, legalább a vámpíroktól ne kelljen félnünk. Így is elég
gondunk lesz majd az újrakezdéssel. Annyi kemény munka vár

még ránk, hát én előre letudom a részemet. Csak arra kell még

rájönnöm, hogyan...

– Megmutatod, merre van?

– Ebéd után elkísérlek.

– Nem szükséges. Tényleg. Nem akarlak fárasztani – tettem gyorsan hozzá, hogy ne legyen túl
feltűnő a tiltakozásom.

– Nem fáradtság. Úgyis rosszul voltam múlt héten, és kihagytam a misét. Úgyhogy szívesen
megyek – mosolygott rám.

– Rendben – törődtem bele. Majd úgy intézem, hogy feltűnés nélkül a szenteltvíztartó közelébe
juthassak. Nem lehet olyan nehéz kicselezni Perlinát...

– Kész is! – sóhajtott fel hirtelen. A kézfejével megtörölte a homlokát, sáros csíkot húzva a
bőrére. Kuncogva vettem le a kesztyűmet.

– Gyere, mosakodjunk meg! – tápászkodtam fel a földről. Megszemléltem a művünket, és

elégedetten kihúztam magam. Ez volt az első eset életemben, hogy valami maradandót
alkottam. Talán még száz év múlva is itt lesz ez a virág, vagy az egyik ükunokája.

Mire beértünk a házba, Magdalena forró vízzel és szappannal várt minket. Mialatt
megmosakodtunk, megterítette az asztalt – megkértem, hadd együnk a szobámban –, de
láttam, hogy lopva a kezeinkre pillant. Valószínűleg túl nagynak talált már minket ahhoz, hogy
maga elé parancsoljon, és ellenőrizze a körmeink tisztaságát, de nem bírta ki, hogy ne járjon
utána ennek a komoly kérdésnek. Végül egyikőnket sem figyelmeztette, úgyhogy elég
alaposak lehettünk.

– Ebéd után lemennénk a kápolnához – ült le az asztal mellé Perlina. Magdalena levest mert
mindkettőnk tányérjába – már a látványától halkan megkordult a gyomrom.

– Rendben, de sötétedésre gyertek vissza! Casimir Úrfi nem örülne annak, ha odakint
kódorognátok.

– Persze, úgy lesz – biztosította róla Perlina, közben letört egy falat kenyeret, és kezébe vette
a kanalat. Bár álmos voltam, a gondolat, hogy nemsokára szenteltvizet szerezhetek, újult
erővel töltött fel, és az étel is segített, hogy összeszedjem magam.

– Casimirék mikor érnek haza? – vettem egy húsdarabot a kanalamra. Tegnap Casimir nem
vont kérdőre a pincében tett látogatásom miatt, ma reggel pedig ismét elmentek itthonról
Keith-szel együtt. Tartottam tőle, hogy a halott nő után nyomoznak, de amíg nem tudják
kideríteni róla, kicsoda, addig nincs mitől félnem. És hogy is deríthetnék ki? Végül is, ez itt a
sötét középkor. Se DNS-vizsgálat, se más modern eszköz.

– Valószínűleg csak sötétedés után, mert az Úrfi nem mondta, mit kér vacsorára – kaptam meg
a választ.

Az ebéd igazán finomra sikerült. Éreztem, ahogy a forróság a gyomromból átszivárog minden
porcikámba, és kellemesen elbágyaszt. Ha tehettem volna, ledőlök egy kis délutáni
szunyókálásra, de sajnos erről most szó sem lehetett. Amíg Perlina kiment felfrissíteni magát,
kiválasztottam egy közepes méretű üvegcsét a fésülködőasztalról, kihúztam belőle az apró
dugót, aztán kiöntöttem a tartalmát az ablakon. Végül a ruhámba rejtettem, hogy magammal
vihessem a kápolnába.

Perlina lelkesen vezetett át a kerten. Úgy tűnt, a tegnapi aggodalmam, hogy egy kerti séta
esetén eltévednénk, felesleges volt.

Járhatott már itt párszor, mert célirányosan a kápolnához tartott. Igyekeztem megjegyezni,
merre is megyünk, hogy ha kell, később is visszatalálhassak szenteltvíz-utánpótlásért.

A kápolna tényleg kicsi volt, de nem messze tőle állt egy másik épület is. A nagysága miatt
elsőként ezen akadt meg a szemem. Kőből készült, hatalmas ajtajai voltak, és két oszlop
övezte, amelyen egy-egy szépen megformált angyal ült. Az arcuk annyira élethű volt, hogy
szinte vártam, mikor néz felém

az egyik. Borzongató érzés volt, úgyhogy inkább a kápolnára fordítottam a figyelmemet.

Ahogy Perlina betolta az ajtót, a nyikorgó hang visszaverődött a falakról. Azonnal

megállapítottam, hogy ez a legfurcsább kis templom, amit valaha láttam. Az oltár mögött nem
volt kereszt, és ahogy jobban körülnéztem, rájöttem, hogy máshol sincs. Viszont az ajtó
mellett ott állt a kőtál, amit annyira kerestem. Azonnal odaléptem hozzá, hogy aztán
csalódottan bámuljak a fenekére.

– Ez üres... – fordultam hátra.

– Ritkán járnak erre a házból – vonta meg a vállát Perlina. Összepréselt szájjal figyeltem,
ahogy eltűnik a padsorok közötti keskeny úton az oltár felé. Tényleg csak véletlen lenne? A
Sors mindent eltüntet előlem, amivel meg tudnám védeni magam?

Ez már több mint gyanús, mégsem bíztam teljesen a megérzésemben. Talán tényleg csak a
három moira egyike van tréfás kedvében, miközben az életem fonalát szövi. Képtelen voltam
elképzelni Magdalenáról vagy Perlináról, hogy átvernek. Még Casimirről és Keith-ről sem
tudtam elhinni. A paranoiától már világméretű – vagyis házméretű – összeesküvésről
hallucinálok.

Perlina után sétáltam, letérdeltem mellé, és utánozni kezdtem. Még sosem jártam
templomban, így fogalmam sem volt, mit hogyan kéne tennem. Összefonta az ujjait, behunyta
a szemét, és az ajkai csendben mozogni kezdtek a néma imától. Ismertem két imát – még Hale
édesanyja tanított meg rájuk gyerekkoromban –, én is becsuktam a szememet, és azokat
gyorsan elmormoltam magamban.

Mikor végeztem, felsandítottam Perlinára, aki még mindig csukott szemmel imádkozott. Az
arca kisimult volt, úgy tűnt, számára tényleg megnyugvást ad, hogy elbeszélgethet az
istenével.

Ahogy lassan felnézett, megköszörültem a torkomat, és leeresztettem a kezemet.

– Szeretnél még imádkozni vagy gyertyát gyújtani? – kérdezte meg halk hangon.

– Nem, nem, most nem – ráztam aprót a fejemen. Feltápászkodtam a földről, és egy
mozdulattal leporoltam a szoknyámat. Perlina még vetett egy keresztet maga előtt, aztán
követte a példámat.

– Ez az épület micsoda? – Ahogy kiléptünk a szabadba, a kérdés egyszerűen csak kicsusszant

a számon. Egy röpke, eltévedt pillantást vetettem csak az angyalszobrokra, aztán elkaptam
róluk a tekintetemet.

– A családi kripta. Ott nyugszik Casimir édesanyja és még pár rokon – kaptam meg a választ.
Így már érthető, miért rázott ki a hideg a látványától is. Ösztönösen megéreztem, hogy mire is
szolgál a hely.

Lassan és csendesen sétáltunk visszafelé. Perlina nagyon bele volt merülve a gondolataiba,
mintha különösen foglalkoztatta volna valami. Attól féltem, olyannyira nem figyel, hogy
eltévedünk, de a lábai szerencsére automatikusan kivezettek minket a hatalmas és
kacskaringós kertből. Az utolsó bokrok mögül kilépve, Lucinda mosolygó arcával találtuk
szemközt magunkat. Az utóbbi pár napban nagyon összebarátkozott az őzzel, most is a
kezéből etette. Casimir hozott egy zsáknyi különleges takarmányt neki, mert állítólag túl
finnyásnak bizonyult a répához és egyéb zöldségekhez.

– Megkérem Luandát, hogy küldesse fel a szobánkba a vacsorát, te menj csak nyugodtan
előre! – eresztettem el Perlinát. Eddig belékaroltam, ahogyan barátnők között szokás. Először
nem mertem fizikai kontaktust felvenni vele, ez számomra szörnyen szokatlan volt. Odahaza
csak fiúbarátaim voltak, akikkel megtartottuk a tisztes távolságot. De idővel megszoktam,
hogy beszélg etés közben megérinti a vállamat vagy a kezemet, és sétánál vagy ő fűzi a karját
az enyémbe,

vagy odanyújtja a sajátját. Jólesett ez a gesztus. Néhány pillanatra azt képzelhettem, hogy
csak egy átlagos lány vagyok egy átlagos baráttal.

– Ugye, milyen aranyos? – lelkesedett Lucinda, mikor odaértem hozzá. Megsimogattam az őz

bundáját a nyakánál. – Már kezd javulni a lába. Az Úrfi szerint egy-két hét, és helyrejön.

– Ennek igazán örülök.

– Én is. Azt hiszem... – bizonytalanodott el a hangja.

– Valami baj van? – kérdeztem rá. Némán gyötrődött, hogy elmondja-e, mi bántja, aztán végül
mégis belekezdett.

– Ha meggyógyult, biztosan nem tarthatom meg. Hiányozni fog – biggyedt le hirtelen a szája,
és a szeme bepárásodott.

– Jobb lesz neki az erdőben. Az az otthona.

– De itt is jól érzi magát! Tudom!

– Igen, biztosan így van – érintettem meg a kezét együtt érzően.

– És szeret téged. De... Ez nem mindig elég. Tudod, hiába érzed jól magad valahol, az otthon
olyan, mint egy mágnes – mondtam ki, mielőtt átgondoltam volna, vajon ismerheti-e ezt a szót.
Mivel nem kérdezett rá, hogy miről beszélek, és értetlenséget sem láttam a vonásain, úgy
véltem, biztosan tisztában van a jelentésével. – Egyszerűen nem tudsz neki ellenállni. A szíved
mindig haza fog vonzani, és ha távol vagy tőle, lehetsz boldog, de sohasem teljesen.

– Neked is hiányzik az otthonod? – emelkedett rám a kék tekintet. Nyelnem kellett egyet, hogy
leplezzem a hirtelen rám törő szomorúságot.

– Igen – vallottam be. Ha tudta volna, honnan jövök, biztosan elcsodálkozik ezen. Hiszen ki
akarna egy sötét, hideg, veszélyekkel és halállal teli világban élni? Sőt, kit tenne egy ilyen
világ igazán boldoggá? Mégis honvágyam volt. Abban a világban él az apám, Hale és a többi
barátom. Azt a világot ismerem. Még Payton is hiányzik...

– Azt akarom, hogy Izzy teljesen boldog legyen – motyogta maga elé Lucinda.

– Így nevezted el őt?

– Aha, gondoltam, mindenkinek kell egy név – sóhajtott fel.

– Tudod ugye, hogy akkor is szeretni fog téged, ha már nem lesz veled? Mindig emlékezni fog
rád és arra, hogy mennyire vigyáztál rá, hogyan ápoltad.

– Köszönöm – ült ki kedves mosoly a gyermeki ajkakra. – Jaj, de tehetek valamit a

kisasszonyért? – jutott eszébe hirtelen, hogy valószínűleg nem csak beszélgetni álltam meg
mellette.

– Kérni szerettem volna valamit. Megmondanád Magdalenának, hogy a szobámban

vacsoráznánk?

– Persze, kisasszony!

– Köszönöm – simogattam meg a fejét. Az én érintésembe nem bújt bele, mint Casimirébe
szokott, de hálásan fogadta.

Ahogy beléptem az épületbe, elmerengtem azon, vajon a feladatom, a vámpírnő és minden

egyéb aggasztó bonyodalom ellenére miért érzem én is legalább olyan otthonosan magam itt,
mint az őz. Bár csak nemrég ismertem meg az itt lakókat, mégis megkedveltem őket, kötődöm
hozzájuk. Még ha nem is bízom bennük teljesen – érintettem meg a ruhám alatt az üresen
maradt üvegcsét.

Ahogy a szobámhoz közeledtem, a gondolataimból egy tompa puffanás és halk sikítás szakított
ki. Egy pillanatra ledermedtem, aztán szörnyű kép rémlett fel előttem – a szőke vámpírnő
Perlina mellett térdel, az ajkait friss vér festi vörössé.

Megígértem, hogy vigyázok rá... Hogy hagyhattam egyedül? Nem eshet baja! – száguldottam
végig a folyosón. Nem gondoltam végig, mit teszek majd a vámpírral, ha odabent találom,
egyszerűen az ösztöneimre bíztam magam.

Lihegve téptem fel a hálószobám ajtaját, és az odabent fogadó jelenettől elkerekedett a

szemem. Perlina a földön hevert, a pupillái kitágultak a rémülettől, fölötte pedig egy férfi
feküdt, akinek nem láttam az arcát. Egyik kezével a vékony

csuklókat szorította egymáshoz, míg a másikkal megpróbálta betapasztani Perlina száját, hogy
elhallgattassa.

Gondolkozás nélkül ugrottam neki az alaknak, hogy aztán a körmeimmel végigszántsam az

arcát.

 12. fejezet

Arc a jövőből

– Á, az istenedet! – hallottam meg az ismerős ordítást, amitől azonnal megmerevedtem. A férfi

lerázott magáról – mire a földön kötöttem ki –, és vérző arcát tapogatta. Riadtan pillantottam
Perlinára, aki az ijedelemtől ájultan hevert mellettem. – Mi a franc bajod van? – fordult felém
az alak, nekem pedig kihagyott egy másodpercre a szívem a meglepettségtől.

– Payton? – bámultam rá tátott szájjal.

– Nem, a jó isten! Kire számítottál? A francba, Katherine, ez vérzik! – lépett a

fésülködőasztalom tükre elé. Most már biztos voltam benne, hogy tényleg Payton az, és nem
hallucinálok. Egyfelől olyan dühös szemeket meresztett rám, amilyet csak ő tudott, másfelől ő
volt az egyetlen ember az egész világon, aki Katherine-nek szólított – mindenki másnak csak
Katie vagy Kate voltam. Lassú, hitetlenkedő mozdulatokkal tápászkodtam fel a földről, és úgy
bámultam magam elé, mint aki szellemet lát. – Gyerünk, húzzunk innen! – lépett végül felém.
Ahogy kinyúlt értem, elrántottam a karomat, és hátrálni kezdtem.

– Mi? Hova?

– Nem tök mindegy? A lényeg, hogy el innen, amíg nem találunk ki egy jó tervet, hogyan
végezzünk azzal a pokolfajzattal! – rándult undorodó fintorba az arca.

– Én... Nem mehetek... – motyogtam összezavarodva.

– Mi az, hogy nem jöhetsz? – vonta fel a szemöldökét türelmetlenül. – Azért jöttem, hogy
megmentselek!

– De nem kell megmenteni, semmi bajom! – tiltakoztam makacsul. – És különben is, hogy
kerülsz ide?

– Na, szerinted? Apád utánad küldött, hogy ne kerülj bajba. És mint látom, helyesen döntött.
Mi a jó fenét keresel ebben a házban? Mikor meghallottam a pletykákat a városban a
boszorkányról, aki férfiruhában jár és Casimir unokahúga, azt hittem, menten agyvérzést
kapok! – dühöngött. – Teljesen megőrültél?

– Apu jól van? – hagytam tökéletesen figyelmen kívül Payton szidását.

– Jól. Elmenekült, mielőtt azok a dögök áttörték volna a védelmünket. De ez most lényegtelen!
– intett le, mire kapott tőlem egy dühös pillantást. Hogy lenne lényegtelen, hogy az édesapám
életben van-e, vagy sem! – Mit... keresel... itt? – követelte a választ, minden egyes szót
megnyomva.

– Van egy tervem, amivel megakadályozhatjuk, hogy Casimirből az legyen, aki – suttogtam
halkan. Perlina még mindig ájultnak tűnt, de nem akartam kockáztatni.

– Hogy micsoda? – hördült fel Payton. – Mi a fenéről hablatyolsz? – meredt rám úgy, mintha
megőrültem volna. Mielőtt még elmagyarázhattam volna neki a helyzetet, odakintről csoszogó
lépések hangzottak fel. Magdalena...

– A fenébe! Bújj el! – léptem Paytonhöz, és a szekrény felé kezdtem lökdösni. Pár lépést
sikerült megtennünk, de aztán magához tért a döbbenetből, és lefékezett. Hiába taszigáltam
tovább, nem bírtam vele. – Megkértem a házvezetőnőt, hogy hozzon fel ételt. Nem láthatnak
meg! – néztem rá határozottan, aztán kitártam a szekrény ajtaját. Payton tiltakozva emelte fel
a kezét, ahogy meglátta a női ruhákat felaggatva, de mikor kopogtattak az ajtón, mégiscsak
belépett közéjük. Gyorsan rávágtam a szekrényajtót, aztán Perlinához rohantam, és
letérdeltem mellé.

– Magdalena! Gyere gyorsan! – kiabáltam ki neki. Az ajtó kinyílt, a női arcról pedig hirtelen
leolvadt a mosoly.

– Atyaég, mi történt? – sietett az asztalhoz, hogy letegye az étellel megpakolt tálcát, aztán
hozzánk lépett. – Kisasszony, kisasszony, jól van? – pofozgatta finoman Perlinát.

– Ő... Csak egyszerűen elájult – próbáltam magyarázatot adni.

– Ezek a ruhák... Kipréselnek az emberből minden korty levegőt... – sopánkodott Magdalena,

miközben a köténye zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kis üvegcsét. Kiszedte belőle a dugót, és a
pisze orr alá tartotta.

Perlina köhécselve rezzent össze, aztán lassan felnyitotta a szemét. Ahogy ráfókuszált a
világra, hirtelen összerezzent, és riadtan húzódott hátra. Láttam a tekintetében azt a
pillanatot, mikor ráeszmélt, mi is történt vele.

– Nyugalom, semmi baj... – érintettem meg a karját finoman. – Csak elájultál, mert túl szoros
volt a ruhád – néztem rá szuggerálóan. Zavarodottan pislogott rám, aztán legnagyobb
meglepetésemre, bólintott egyet.

– I... Igen. Kaphatnék egy pohár vizet? – kérdezte remegő hangon, miközben a pillantását le
sem vette rólam.

– Persze, kisasszony, azonnal hozom! – pattant fel a korához képest elég gyorsan Magdalena,
hogy az asztalon lévő kancsóból töltsön egy kevés vizet az egyik pohárba. Amíg visszaért
hozzánk, segítettem Perlinának feltápászkodni a földről. Még mindig zavarba ejtően fürkészte
az arcomat, én pedig igyekeztem legyűrni az ideges szorítást a gyomromban. – Parancsoljon...
Hogy érzi magát a kisasszony? Hozzak esetleg még valamit? – aggodalmaskodott.

– Nem, már semmi baj – rázta meg a fejét, aztán aprót kortyolt a vízből.

– Magdalena, hálásan köszönjük a segítséget – néztem a ráncos arcra. Kellett pár pillanat,
hogy megértse, mit szeretnék, aztán engedelmesen biccentett.

– Nincs mit. Ha valamire szükségetek lenne, csak szóljatok! Akkor én magukra is hagyom a
kisasszonyokat – hátrált ki az ajtón.

– Biztos, hogy jól vagy? – pillantottam Perlinára, aki elég sápadtnak tűnt – bár lehet, hogy csak
a fekete haja miatt tűnt fel jobban a bőre haloványsága.

– Mi történt? Hol van az a férfi? – tette le a poharat az éjjeliszekrényre.

– Milyen férfi? – próbáltam meg tettetni a hülyét, de a zöld tekintet szigorúan nézett rám. –
Egy próbát megért – vontam meg a vállamat beletörődést játszva, miközben az agyam pörögni
kezdett, mit is hazudhatnék. Mielőtt megtehettem volna, kinyílt a szekrény ajtaja, és Payton
mogorva tekintettel kászálódott elő belőle. Perlina reszketve hátrált mögém, mire
felsóhajtottam. – Nem kell félned tőle. Nagy barom, de nem bánt – fintorogtam Paytonre, mire
bosszúsan megrándult az arcizma.

– Ez a nagy barom azt mondja, hogy húzzunk innen, mielőtt a kiscsaj meggondolja magát, és
összecsődíti a házat – indult az ablak felé.

– Tessék? – Perlina halk hangja értetlenséget tükrözött a nem ismert szlenget hallva.

– Nem fogja összecsődíteni, igaz? – fordultam felé. – Bízom benned, és tudom, hogy nem
szólsz senkinek. Kérlek...

– Ha elmondjátok, mi folyik itt, akkor talán nem – rázta meg a fejét, aztán szégyenlősen
beharapta a száját. – Ha nem sántikáltok rosszban...

– Nincs semmi ha! – mordult fel Payton, de egyetlen pillantásommal elhallgattattam.

– Esküszöm, hogy nem akarunk rosszat – rajzoltam keresztet az ujjammal a szívem fölé.
Perlina átható tekintettel nézett a szemembe.

– Rendben. Akkor elmesélitek, hogy mi folyik itt? Kit tisztelhetek a személyedben, miért törtél
be Rica szobájába, és

miért támadtál rám? – vonult az asztal mellé, aztán egy kecses mozdulattal helyet foglalt.
Leültem vele szembe, hogy megpróbáljam kimagyarázni magunkat, de még mielőtt
megszólalhattam volna, Payton megelőzött. Valószínűleg attól félt, hogy én többet mondanék,
mint szabad lenne.

– Mi... szerelmesek vagyunk – préselte ki a szavakat a fogai között olyan arccal, mintha
kínoznák.

– Dehogy vagyunk szerelmesek! – csattantam fel. Payton dühösen, Perlina pedig gyanakvóan
fordult felém. – Vagyis...

csak szeretné, ha igent mondanék neki, de én nem vagyok szerelmes – javítottam gyorsan ki
magam. – Barátok vagyunk, és nem érti meg, hogy nem táplálok iránta ennél gyengédebb
érzéseket – sóhajtottam fel –, kezdtem egyre jobban belejönni a hirtelen jött szerepbe. – De
nem juthat senki tudomására, hogy idáig követett. Még a végén rosszat feltételeznének rólam,
és kétségbe vonnák a tisztességemet – sopánkodtam.

– Nem úgy viselkedik, mint aki a kegyeidet keresi... – vonta össze a szemöldökét Perlina, és
fürkészően vizsgálgatta Payton vonásait. – Inkább mintha dühös lenne rád.

– Eh, Payton furcsa ember, aki furcsán mutatja ki a szeretetét... – forgattam meg a szememet.
Ez legalább nem volt hazugság...

– És miért tört be a szobádba? – sápadt el hirtelen, ahogy a fejében összeállt egy elmélet.

– Nem rosszakarat vezérelte! – vettem azonnal a védelmembe. – Ő csak, gondolom, ismételten

meg akart győzni... Sosem ártana nekem, igaz, Payton? – löktem oldalba a könyökömmel, mire
felszisszent.

– Nem, nem ártanék neki. Csak beszélni akartam vele. Meg akartam győzni, hogy jöjjön velem
– folytatta a történetemet kelletlenül. Egyikünknek sem fűlt túlságosan a foga ahhoz, hogy
szerelmi civódást kelljen megjátszanunk.

– Akkor miért támadt rám? – kötötte az ebet a karóhoz Perlina. Ahhoz képest, hogy eleinte azt
hittem, mindig

mindenben mások szavát követi, és nincs egyetlen önálló gondolata sem, egész logikus volt, és
nagyon kitartónak bizonyult – aminek persze, jelenleg egyáltalán nem örültem.

– Azt hittem, őt találom itt – intett Payton a fejével felém. – Csak annyit láttam, hogy egy fiatal
nő mászkál a szobában. Aztán mikor rájöttem a tévedésemre, már nem tudtam, mit csináljak...
Attól tartottam, hogy majd gonosztevőnek nézel. Pánikba estem – vonta meg a vállát flegmán.

– És nagyon sajnálja, hogy megijesztett! – néztem rá szúrósan. Kisgyerekes anyukának

éreztem magam, aki épp bocsánatkérésre próbálja rávenni rakoncátlan ivadékát.

– Úgy van – sóhajtott fel, mint akinek már tökéletesen elege van belőlünk. – Ahogyan
gondolom, te is sajnálod ezt... – mutatott az arcára dühösen. A véres nyomok, amiket a
körmeim hagytak hátra rajta, tényleg elég csúnyán néztek ki.

– Hát, persze – legyintettem, mintha egyáltalán nem érdekelne – nem akartam, hogy Payton a
lelkiismeret-furdalástól gyengének lásson –, pedig tényleg bántam a dolgot. A mi világunkban
nagyon vigyáztunk, hogy még véletlenül se okozzunk egymásnak vagy magunknak vérző
sebeket, mert egy cseppecske felfedhette volna a rejtekhelyünket.

– Ezt nézd! – Hale csillogó tekintettel mutatott fel egy sült csirkecombot. Úgy markolt rá,
mintha bunkósbotot fogna. Ahogy bejutottunk a kiszemelt lakásba, azonnal a hűtőt vette
célba, míg én a gyógyszeres szekrényt és az elektronikai cuccokat néztem át. A fent élők –
vámpírok és szolgáik – lakatokkal és primitív zárakkal védték a tulajdonukat, miközben igazi
kincseket rejtegettek itthon. Úgy gondolták, nincs merszünk betörni hozzájuk, és elvenni, ami
jár. Főleg a pár évvel ezelőtti példastatuálás után, amelynek Hale szülei is áldozatává váltak.
Hát nekünk volt merszünk!

– Gyere, vegyél! A többit meg hazavisszük – intett magához Hale. Zsebre vágtam az asztalon
hagyott mp3 lejátszót,

kiszedtem a tévé távirányítójából az elemeket, és némi gondolkozás után a kapcsolót a kanapé
párnái közé csúsztattam. Míg mi odalent a csatornákban gubbasztunk, éhezünk, fázunk, addig
ezek az árulók – saját fajtájuk pusztítói

– itt fent élvezik a tőlünk elorozott luxust. Legalább egy kis borsot törhetek most az orra alá.
Hadd keresse az a mocsok! – somolyogtam az orrom alatt elégedetten.

– Tessék! – nyújtott felém Hale egy combot. Élvezettel haraptam bele, és lehunyt szemmel
rágtam meg a falatot. Még így hidegen is isteni volt, ettől pedig csak jobban gyűlöltem az itt
lakót.

Hale hátizsákja két perc múlva már teljesen ki volt tömve. Amit csak tudtunk, beletettünk –
vagy egy hétre való kaját zsákmányoltunk.

– Ez király volt! Na, húzzunk! – lendítette fel a vállára most már lomha mozdulattal a zsákot,
aztán becsukta a hűtőajtót.

Egy almát rágcsálva indultam a kijárat felé. Nem is volt ez olyan nehé...

– Megvagy, te tolvaj! – Ahogy az erős kar a derekam köré fonódott, sikoltva rándultam össze.
Ösztönösen igyekeztem szabadulni hátrafelé rúgva, hátha eltalálom a támadómat egy
megfelelő helyen, közben pedig Hale után visítottam.

– Eressze el! – A táska puffanva csapódott a hátam mögötti férfi oldalának, mire szitkozódva a
földre taszított. Kellett pár pillanat, mire talpra tudtam vergődni. A fejem zúgott, a szívem
dobogását a fülemben hallottam, és fogalmam sem volt, mit csináljak. Hale bátor volt, de még
csak egy gyerek. Esélye sem volt a férfival szemben. Mire feleszméltem, már a földön feküdt
vérző orral, miközben a ház tulajdonosa leszorította.

– Fuss, Katie, fuss! – A kiáltás riasztott fel a sokkból. Hale oldalra fordította a fejét, és a
tekintetét az enyémbe fúrta. – Menj már. menekülj!

Nem gondoltam át, mit teszek, csak az utasításnak engedelmeskedve megperdültem, és a

hátsó szoba felé vettem

az irányt. Fogalmam sincs, hogy jutottam ki végül az ablakon át a szabadba, de sikerült. A
házak mellett rohantam végig a sötétben, és csak a szerencsén múlt, hogy nem vett senki
észre. Egyáltalán nem voltam magamnál, talán az sem tűnt volna fel, ha valakinek egyenesen
a karjaiba rohanok.

– Csak hogy tudd, rohadtul fáj – morogta Payton az arcát tapogatva. Kábán pislantottam párat,
mire visszazökkentem a valóságba.

– Rohadtul? – ismételte el kíváncsian Perlina, mire megint csak Payton felé villantottam a
tekintetemet.

– A mi vidékünkön így szokás azt mondani, hogy nagyon...

– próbáltam megmagyarázni a furcsa szavakat, amelyeket önkéntelenül is el-elejtettünk néha

– bár, legalább Payton lehetne óvatosabb, ha már odahaza a tanórákon annyira odavolt a
képzettségétől.

– Ó! – kerekedett el a rózsaszín ajak, aztán Perlina felpattant, és az éjjeliszekrényen lévő

mosdótálhoz lépett. – Idejönnél, kérlek, kitisztítom a sebet... – mutatott az ágyra.

– Erre semmi szükség – tiltakozott Payton.

– Csak nem félsz? – gúnyolódtam, mire kihúzta magát, és határozott léptekkel odasétált
Perlinához.

– Ez egy kicsit fájni fog! – Payton legnagyobb bánatomra zokszó nélkül tűrte a macerát, pedig
örültem volna, ha legalább egy kicsit sziszeg. Később lett volna mit az orra alá dörgölnöm!
Viszont, amire most még jobban vágytam, az az volt, hogy kettesben beszélhessek vele. Tudni
akartam, hogy került ide, mit tervez és legfőképpen, hogy vele van-e Hale...

– Mióta vagytok ismeretségben? – zökkentett ki a kérdés a gondolataimból.

– Amióta az eszemet tudom – vontam meg a vállamat. – Mondjuk úgy, hogy szomszédok
voltunk eddig... – próbáltam megmagyarázni.

– És csak azért utaztál ennyit, hogy Ricával lehess? – jött a következő kérdés Paytonnek
címezve.

– Igen. – Alig bírtam visszafojtani a kuncogást. Sosem hittem volna, hogy egyszer majd pont
neki kell megjátszania, hogy szerelmes belém. Hiszen mindig martuk egymást, mint kutya a
macskát.

De a jelenléte mégis megnyugtatott. Most már nem voltam egyedül, és ez felszabadító

érzésnek bizonyult. Bár sosem árultam volna el Paytonnek, hogy ilyen hatással van rám, ha
megnyúznak, akkor sem.

– Ez igazán romantikus... – törölgette még egyszer végig Perlina az egyik hosszú

karmolásnyomot a kendőjével. – Akkor biztosan nagyon szereted őt. Igazán adhatnál neki egy
esélyt! – nézett rám, mire majdnem félrenyeltem.

– Én... Én... – kezdtem dadogva.

– Ó, igen, Roderica – nyomta meg gúnyosan a nevet Payton –, igazán adhatnál nekem egy
esélyt... Én mindent megteszek érted, te pedig semmibe veszel. Ez úgy fáj! – Legszívesebben
fogtam volna az egyik almát az asztalon lévő tálcáról, hogy fejbe dobjam vele.

– Sajnálom, de az érzéseim irányítása nem az én kezemben van! – vörösödtem el.

– Anyám mindig azt mondja, hogy idővel mindent és mindenkit meg lehet szokni és szeretni.
Először én sem voltam szerelmes Keith-be, de aztán rájöttem, hogy kedves, megbízható és
okos. Nem is lehetne jobb férjem. És ezt anyám is tudja, akármit is mond... – magyarázta
lelkesen Perlina.

– Szóval, végül beleszerettél Keith-be? – kérdeztem. Payton összeráncolt homlokkal próbálta

meg összerakni a számára hiányos kirakós darabkáit. Mikor bevillant neki, hogy kicsoda is
Keith, a tekintete megkeményedett.

– Igen, azt hiszem...

– Azt hiszed? – vontam fel a szemöldökömet.

– Kedvelem őt, tisztelem és nagyon jóképűnek tartom. Úgy vélem, ez a szerelem, nem igaz? –
nézett rám elgondolkozva, aztán mikor rájött, hogy Payton is jelen van, és nem vagyunk
kettesben, belepirult a vallomásába.

– Lehet... – vontam meg a vállamat. Még sosem voltam szerelmes, ezért csak annyit tudtam
erről az érzelemről, amennyit régi lányregényekben olvastam vagy mások meséltek.

– Szóval, lehet, hogy nálatok is kialakulnának az érzések – játszotta a kerítőt Perlina nagy
élvezettel. A naivitása egyszerre volt idegesítő és hasznos. Egy hülye is észrevette volna, hogy
Paytonnal ösztönösen taszítjuk egymást, és minden, amit mondtunk, csak mese, viszont jól
jött, hogy Perlina kételkedés nélkül hisz nekünk.

– Hidd el, ez lehetetlen – morogtam a fogaim között. – És ha most megbocsátasz, beszélhetnék

egy kicsit négyszemközt Paytonnal? – léptem az ágy mellé.

– Persze, ezzel már végeztünk is... – tette mosolyogva a vizes-véres kendőt a mosdótál mellé,
aztán feltápászkodott a földről, ahol eddig térdelt. – Én addig... – nézett körbe tétovázva.

– Lemennél kérlek, a konyhába, és kérnél még friss vizet? – segítettem ki egy álindokkal. – És
kérlek, ne szólj senkinek! – néztem a szemébe.

– Nem fogok – rázta meg a fejét mosolyogva. – Legyél vele kedves! Nem kellemes, ha
visszautasítják az embert – suttogta mellém érve, miközben aggódó pillantást vetett Payton
felé. Majdnem felhorkantottam a feltételezéstől, hogy Payton kőszívén képes lennék bármivel
is sebet ejteni. Összepréselt szájjal bólintottam egyet, aztán megvártam, amíg Perlina felemeli
a kancsót, és kisétál a szobából. Már éppen ki akart törni belőlem egy kérdésáradat, de
Payton megelőzött.

– Na jó, akkor most halljam, mi a fenét keresel ebben a házban! És ha már itt vagy, miért van
életben még mindig az a

szörnyeteg? – vont kérdőre. Bosszúsan huppantam le az ágy szélére.

– Oké – sóhajtottam. Annyi mindenre voltam kíváncsi, de tudtam, addig nem kapok válaszokat,
amíg én nem szolgálok velük. Mire az éjszaka rám támadó vámpírnőhöz és a titkos laborhoz
értem,

Payton arca már tökéletesen tükrözte, hogy mennyire ideges. – Hát, ennyi lenne... –
hallgattam el végül.

Payton járkálásba kezdett előttem, közben többször is megállt, rám pillantott, aztán megrázta
a fejét, és továbbsétált. Türelmetlenül toporogva vártam a kitörését, hogy minél hamarabb túl
legyek rajta, de mikor még percek után is csak csendben mászkált, elvesztettem a
türelmemet.

– Gyerünk, mondd már! – Megtorpant, aztán mély levegőt vett, és végre rám nézett.

– Mit? Hogy amatőr vagy, ahogy megmondtam? Ezt már úgyis mindketten tudjuk –
fölényeskedett, miközben összefonta maga előtt a karjait. Dühösen meredtem rá. – Te
mondtad, hogy mondjam! – vonta meg a vállát.

– Sikerült bejutnom Casimir házába! – kértem ki magamnak. – Annyira mégsem lehetek

amatőr...

– A véletlennek köszönhetően, és mit értél el vele? Hogy mikor lehetőséged lett volna jobbá
tenni a jövőt, meghátráltál – vágta a képembe az igazságot. Sértődötten sétáltam az ablakhoz.

– Nem hátráltam meg, csak igyekszem humánusan megoldani az egészet. Casimir még nem
vámpír, talán megmenthetnénk... Vagy azt akarod, hogy valamelyikünkből gyilkos legyen?
Mennyivel lennénk jobbak, mint ő, ha akkor végeznénk vele, amikor még ártatlan ember? –
túrtam bele a hajamba idegesen. Újra átfutott rajtam az érzés, ami az erdőben is átvette
felettem az irányítást, mikor képtelen voltam kilőni a nyílvesszőmet.

– Annyival, hogy mi tudjuk, mi lesz belőle.

– De ha megakadályozhatnánk, hogy átváltozzon, az jobb megoldás lenne, nem?
Megmentenénk egy csomó ember életét és Casimir lelkét is.

– Ki a fenét érdekel a lelke? – förmedt rám Payton.

– Engem – néztem vele farkasszemet.

– Te tényleg megőrültél! – fordult el fél perc után.

– Nem, csak találkoztam és beszéltem vele, megismertem. És nem hiszem, hogy gonosz
lenne... Elismerem, hogy vannak furcsa dolgai, de... – emlékeztem vissza a laborban hagyott
zsebkendőre – ...de úgy érzem, hogy nem... rossz ember.

– És kockáztassunk a megérzéseid miatt? – nevetett fel Payton nekem cseppet sem tetsző
felhanggal.

– Miért, van jobb ötleted? – vesztettem el a türelmemet.

– Kés, pisztoly vagy akár puszta kéz, ha nincs más...

Soroljam még? – Összeszorított fogakkal fordítottam hátat neki, hogy ne feleljek semmi olyat,
amit később megbánhatnék. Hihetetlen, hogy alig egy órája voltunk csak egy légtérben, de
máris elérte, hogy újra az arcába akarjak karmolni – és most már direkt.

– Márpedig én nem vagyok hajlandó ártani Casimirnek, amíg nem vagyok biztos benne, hogy
nincs más lehetőségünk – jelentettem ki. – Te meg csinálj, amit akarsz...

– Szóval, itt akarsz maradni? – hallottam meg a hátam mögül a kérdést.

– Itt, és akármit mondasz vagy teszel, akkor sem tudsz lebeszélni róla – hadartam, először
szinte fel sem fogva Payton következő mondatát.

– Akkor találd ki, hová rejtesz el!

– Hogy mi? – perdültem meg hirtelen, ahogy rájöttem, mit is mondott.

– Nem fogom hagyni, hogy itt maradj egyedül egy házban Casimirrel és egy ki tudja, honnan
jött vámpírnővel! Mire kitalálom, hogyan kerüljek Casimir közelébe és öljem meg őt, simán
kicsinálnak téged. Jobbik esetben... Rosszabbikban

nekem kell majd karót vernem beléd. Bár, azt még élvezném is... Csak hogy magyaráznám ki
apádnál? – biggyesztette le a száját, mintha valami jó szórakozástól lenne megfosztva.

– Kösz, igazán kedves vagy, de tudok vigyázni magamra – morogtam.

– Ebből nem engedek – huppant le az ágyamra, és legnagyobb bosszúságomra kényelmesen

elhelyezkedett. – Elfogytak a vázák, mit vágnál a következő vámpírhoz, aki rád támad? –
vigyorgott rám elégedetten, amiért megalázhat. Kellett nekem minden részletet elmesélni...

– Igazad van, maradj, és akkor hozzávághatlak legközelebb téged – rúgtam bele a falba, de
amint sajogni kezdett a nagy lábujjam, azonnal meg is bántam. Payton halkan röhögött rajtam,
én pedig már majdnem rávetettem magam, hogy behúzzak neki egyet, mikor meghallottam
odalentről a lovakat.

– A francba! – nyögtem fel, aztán az ágyhoz ugráltam fél lábon, és megragadtam Payton
karját. – Gyerünk, kelj fel! Itt vannak! – rángattam teljesen feleslegesen.

– Mi a frász bajod van? – nézett rám teljesen értetlenül.

– Csak annyi, hogy megjött Casimir, és ha itt talál az ágyamban, én esküszöm, azt mondom,
hogy egy perverz betörő vagy, és rám támadtál – vágtam csípőre a kezemet.

– A szekrénybe nem megyek vissza!

– Akkor meg hová tegyelek? – néztem körbe kétségbeesve, de egyetlen épeszű ötlet sem jutott
eszembe. Még mielőtt kiötölhettem volna valamit, az ajtó kicsapódott, én pedig riadtan
rezzentem össze.

 13. fejezet

Bűn

– Ó, te jó ég! – A kezemet a mellkasomra szorítva próbáltam meg visszanyerni a

lélekjelenlétemet. Mikor kicsapódott az ajtó, azt hittem, vége mindennek és lebuktunk – a
szívem még mindig vadul dobogott. Payton mellettem halk káromkodásba kezdett,
valószínűleg ő is frászt kapott, és ezt a módját tartotta elég férfiasnak ahhoz, hogy szégyen
nélkül kimutathassa a félelmét.

– Itt van Casimir és Keith! – közölte velünk Perlina lihegve, miközben becsukta maga mögött
az ajtót. Valószínűleg rohant egészen idáig, mert a kancsóból némi víz a ruhájára lötykölődött.
A lépcsők számát tekintve ez igazán kedves gesztus volt tőle.

– Tudjuk – morgott Payton. – Majdnem megállt a szívem! Muszáj ijesztgetni?

– Sajnálom... Megrémültem... El kell tűnj innen, nehogy azt higgyék, hogy valamelyikünk...
tudod... – motyogta Perlina lesütött szemekkel. – Anyám megölne, ha gyanúba keverednék,
aztán ő is belehalna a szégyenkezésbe – borzongott bele a szörnyű, alternatív jövőbe.

– De hová tegyük? – forogtam körbe tehetetlenül a szobában. A szekrénybe csak nem

költöztethetem be hosszú távon... Bár vicces lenne... Egy fűző, egy ruha, egy Payton...

– Tegyük? Köszönöm szépen a tárgyiasítást, de inkább magam mennék – dünnyögte Payton

még mindig morcosan. –

Csak döntsétek el végre, hová! – fonta össze a mellkasa előtt a karjait.

– Tudom! – hasított belém hirtelen az ötlet. – Van a sövénykert végében egy kápolna. Azt
mondtad, nem járnak ki oda túl gyakran – pillantottam Periinára. – Igaz, hogy elég
hátborzongató mellette az a kripta, de...

– Jó lesz – bólintott Payton. Halk kopogás dermesztett minket mozdulatlanságba.

– Casimir vagyok, bemehetek? – Riadt szemekkel pislogtam fél percig magam elé, aztán
rádöbbentem, hogy nekem kéne válaszolnom.

– Ööö... Mindjárt, csak fél pillanat. Éppen... öltözködöm...

ünk... – javítottam ki magam.

– Csak mássz le, és vágj át a sövényeken észak felé – suttogtam, miközben kinyitottam az
ablakot.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – tiltakozott Perlina aggódó arcot vágva, de nem foglalkoztunk
vele. – Legalább óvatosan...

jaj, nem bírom nézni... – szorította a szemére a kezét, mikor Payton átlendítette a lábát az
ablakpárkányon.

– Viszek majd neked enni – jutott eszembe, de nem voltam biztos abban, hogy Payton hallott-e.
Ahogy leugrott a fűbe, körbepillantott, aztán futni kezdett a növénylabirintus felé. – Oké... –
fordultam vissza Perlina felé, aki óvatosan kikukkantott az ujjai közül, majd az ablakhoz
hajolva megbizonyosodott róla, hogy Payton összetört teste nem fekszik a fal tövében. Mikor
semmit sem talált odalent, halkan felsóhajtott.

– Ez a titkos szerelem dolog elég izgalmas...

– Nincs semmiféle titkos szerelem! – csattantam rá, aztán az ajtó felé indultam. – Nehogy
elszóld magad... – figyelmeztettem még egyszer, és beeresztettem Casimirt.

– Szép estét a hölgyeknek! – lépett be mosolyogva. – Már azt hittem, valamiféle titkos
összeesküvés folyik idebent, annyit várattatok – nevetett fel, miközben a tekintete az

enyémbe fúródott. Borzongva néztem másfelé, mert furcsa érzés fogott el – mintha Casimir
átlátott volna az előbb az ajtón, és tisztában lenne azzal, mi is történt.

– Szia, Cas! – lépett Perlina az említetthez, és két gyors puszit nyomott az arcára.

– Keith odalent vár... – intett a fejével az ajtó felé, mire a női arcon ragyogó mosoly jelent meg.
Ahogy Perlina elindult, az én lábaim is azonnal követték. Ha kettesben marad Keith-szel, még
a végén elszólja magát.

– Rica, te várj egy kicsit... – Casimir ujjai a felkaromra fonódtak. Perlina tétovázva fordult
vissza.

– Menj csak! – mosolyogtam rá kényszeredetten. Casimir eleresztett, aztán a szoba másik

végébe sétált, míg becsuktam Perlina mögött az ajtót. Ujjai szórakozottan végigsimítottak a
szekrényajtó fáján, én pedig örültem, hogy végül mégsem oda rejtettük Paytont.

– Keith beszámolt nekem arról, hogy tegnap kutakodtál odalent – szólalt meg félpercnyi csend
után. – Nem kellett volna. Elmondod valakinek, hogy mit találtál? – A szürkéskék tekintet az
enyémbe fúródott, mintha a fejemből akarná kiolvasni a választ.

– Nem.

– Keith is biztosított erről, de hallanom kellett a te szádból is

– bólintott. – Gondolom, feltennél pár kérdést... – intett az ágy felé kevésbé feszült arccal.
Lassú léptekkel odasétáltam, és leültem, ő pedig helyet foglalt mellettem. A combja olyan
közel volt az enyémhez, hogy ez összezavart egy pillanatra.

– Mióta... mióta segítesz másokon? – nyögtem ki az első kérdést, ami eszembe jutott.

– Gyerekkorom óta. Édesanyám jól ismerte a gyógynövényeket, és kioktatott, hogyan lehet

használni őket az emberek érdekében – mosolyodott el halványan. – Ő rendezte be a labort a
pincében, és a kertünk is arra szolgál, hogy feltűnés nélkül megtermeszthessük, amire
szükség van.

– Akkor ő is segített az embereknek, ahogyan te és Keith?

– Igen. Anyám nagyon bátor asszony... volt – javította ki magát, aztán zavartan a hajába túrt. –
Néhanapján megfeledkezem arról, hogy már... – sóhajtott fel. A kezem önkéntelenül
emelkedett fel, hogy megérintse az övét. Mikor rájöttem, mit csinálok, már túl késő volt – a
bőre forrón melegítette az ujjaimat, pont úgy, ahogyan a tekintete az arcomat. Elpirulva
köszörültem meg a torkomat, és vissza akartam húzni a kezemet, de nem hagyta. – Nem
akarsz kérdezni még valamit? – érdeklődött rekedtes hangon. Értetlenül néztem rá, fogalmam
sem volt, mire gondol. – Ha lent jártál, biztosan láttad a zsebkendőt... – fürkészte az arcomat.

– Én... nos... igen – vallottam be, miután győzött a kíváncsiságom. Tudni akartam, mihez
kezdett a véremmel, bár féltem is attól, amit hallani fogok.

– Azt is láttad, hogy kivágtam belőle egy darabot... – Ez inkább kijelentés volt, mintsem
kérdés, ezért nem válaszoltam.

– Nem használtam sötét praktikákra. Nem boszorkányság, ami odalent folyik – szorította meg
a kezemet finoman, aztán elengedett, és a kabátja gombjához nyúlt.

– Mit csinálsz? – nyeltem nagyot, ahogy kigombolta, és feltűnt alatta a fehér ing. Kihajtotta a
kabát szélét, én pedig észrevettem a rejtett zsebet.

– Ez belőled való, én pedig mindig a szívem fölött akarom hordani – húzta elő a zsebkendő
darabkáját, amin ott vöröslöttek a már megszáradt vércseppek.

– Ó... – nyögtem fel. Ilyen romantikus gesztusokról eddig csak régi regényekben olvastam, a
mi világunkban nem nagyon volt mód hasonlókra. Kínosan feszengve pislantottam az ajtó felé,
hátha valaki pont most akar benyitni valami sürgős és halaszthatatlan ügy miatt, de hiába
vártam a felmentő sereget.

– Úgy érzem, valami megváltozott – állt fel mellőlem Casimir, én pedig megkönnyebbülve
fújtam ki a levegőt. A

közelsége feszélyezett, mintha elektromos szikrák pattogtak volna ki a bőréből, hogy az
enyémben találjanak új otthonra. Tett pár lépést az asztal felé, aztán megállt, háttal nekem. –
A leveleid... annyira közel éreztelek, bár távol voltál. Most meg közel vagy – nevetett fel olyan
keserű hangon, hogy összerándult a mellkasom, aztán visszafordult felém –, és mégis messze
jársz. Már nem szeretsz, igaz? Csalódtál bennem, másnak képzeltél? – sétált vissza hozzám,
aztán letérdelt elém, hogy az arca egy vonalban legyen az enyémmel. Hátrébb akartam
húzódni, de képtelen voltam rá. A keze felemelkedett, én pedig sóbálvánnyá válva figyeltem,
ahogy megérint. – Talán csúnyának találsz?

– Nem – leheltem, miközben minden értelmes gondolat kiszállt a fejemből.

– Akkor egy másik férfi elrabolta tőlem a szívedet? – keményedtek meg a vonásai.

– Tessék?

– Ugye, van valaki? Otthonról ismered? Vagy... talán itt ismerted meg? – szorultak ökölbe a
férfikezek.

– Esküszöm az életemre, hogy nincs senki! – Casimir pillantása ismét hazugságvizsgálóként

szegeződött rám, és én visszafojtott lélegzettel vártam az ítéletet.

– Akkor mi a baj? Miért nem szeretsz már? – simított végig a mutatóujja a számon, mire
megremegtem. Mielőtt még válaszolhattam volna, Casimir előrébb dőlt, én pedig élesen
szívtam be a levegőt. – Most meg foglak csókolni – jelentette ki, de én szinte fel sem fogtam,
hogy mit mondott. A tudatom azt kiabálta, hogy el kellene tolnom magamtól, mielőtt még késő
lenne, de a kezem már nem engedelmeskedett.

A forró száj egy sóhaj kíséretében finoman ért az enyémhez. A szemem lecsukódott, és
szédelegve markoltam bele a ruhám anyagába. Ahogy a nedves nyelv végigsimított az alsó
ajkamon, bebocsátást kérve, hirtelen belém nyilallt, mit is csinálok éppen.

– Ne! – A tenyerem Casimir mellkasának feszült, és mikor hátrébb húzódott, felpattantam az
ágyról. Zaklatottan érintettem meg a számat, a bizsergésről úgy képzeltem, sav, amely
fájdalommentesen marja szét a húsomat. Nem is érdemeltem volna mást!

– Rica... – Casimir gyötrődő értetlenségét képtelen voltam tovább elviselni. Gondolkodás

nélkül feltéptem az ajtót, aztán kirohantam a folyosóra. A könnyek égették a szemem, ahogy a
lelkemet is a tudat, hogy mit tettem. Nem foglalkoztam Keith döbbent hangjával, amikor
elfutottam mellette és Perlina mellett, ahogyan azzal sem, hogy odakint a kertben a ruhám
széle beakadt egy bokor ágába, és felhasította a szoknyarész anyagát.

Csak akkor álltam meg, mikor a sövénylabirintus közepén álló, kőből faragott szökőkúthoz
értem. Korábban messzebbről már láttam, mikor Perlinával mentünk a kápolnához, de akkor
nem volt lehetőségem rendesen megnézni. A közepén egy üres vitorlás hajó szelte a
képzeletbeli habokat, körben a peremén pedig négy szirén ült vizet spriccelve a szájából. Egy
pillanatig megbabonázva bámultam a mesterművet, aztán hirtelen ötlettől vezérelve
elkezdtem kibontani magam a ruhámból.

 14. fejezet

Már kettő

Alsóneműben léptem be a medencébe, és egyenesen az egyik sellő-lány sugara elé álltam. A

víz az arcomba spriccelt, de ez nem volt elég. Dörzsölni kezdtem a bőrömet, hátha így
megszabadulok az érzéstől, ami a mellkasomat égeti. Hagytam, hogy megcsókoljon az, aki
megölte a szeretteimet és kiirtotta a fél emberiséget. Akiből a világ legkegyetlenebb gyilkosa
lesz egyszer...

– Rica! – Casimir hangja tompán jutott el a fülemig. Riadtan néztem körbe, aztán kimászva
megragadtam a ruháimat, és bekuporodtam az egyik bokor tövébe. Szerencsére nem volt
tüskés, mint a rózsabokrok. Apró, sárga virágok nőttek rajta, amelyek kellemesen bódító
illatot árasztottak magukból. Nem akartam most megbeszélni a dolgokat – azt sem tudtam,
mit is mondhatnék, hiszen az igazat nem vallhatom be.

A határozott lépések elhaladtak a sövény másik oldalán, és még néhányszor hallottam kiáltani
a nevemet is, de nem válaszoltam. Akkor sem bújtam elő, amikor csend lett. Jólesett
befészkelni magam az ágak és levelek közé – megadta azt az álbiztonságérzetet, amire most
szükségem volt az sem zavart, hogy a hűvös szellőtől meg-megborzongtam néha.

A ruhámat a fejem alá gyűrtem, és lehunytam a szemem. Nem akartam a csókra gondolni,
mert valahányszor megtettem, végigbizsergett a testem, ettől pedig szörnyű lelkiismeret-
furdalás gyötört. Képtelen voltam bevallani még magamnak is,

hogy kellemes volt. Hiszen nem lenne szabad ezt éreznem. Sőt, egyenesen bűn, amit azok
ellen az áldozatok ellen követek el, akik az én világomban átélték Casimir gonoszságának a
következményeit.

Már majdnem elszundítottam, mikor megzörrent mellettem egy bokor. Visszafojtottam a

lélegzetemet, és beljebb húzódtam az ágak takarásába. Először azt hittem, Casimir jött vissza,
de a lépések sokkal halkabbak voltak.

Megnyugodva sóhajtottam fel, amikor megláttam Lucindát. Az apró lábak szökdécselve

haladtak a szökőkút felé, aztán odaérve hozzá, megálltak. A kislány a medence fölé hajolt, és
kezével a vízfelszínt simítgatta játszadozva. Mit kereshet kint ilyen késői órán?

Már mozdultam, hogy előbújjak és visszatereljem az ágyába aludni, mikor új abb hangok
ütötték meg a fülemet – ha az éjszaka nem ilyen csendes, valószínűleg, meg sem hallom, hogy
még valaki érkezik.

Az egyik bokor mellől egy fehér ruhás női alak libbent elő, nekem pedig elakadt a lélegzetem,
mikor felismertem benne a vámpírnőt. Lucinda még mindig a szökőkút föl é hajolt, és úgy
tűnt, nem észleli a veszélyt. Riadtan körbenéztem, honnan szerezhetnék valami fegyvert, de a
bokor ágai túl vékonyak voltak ahhoz, hogy karóként használhassam őket.

A vámpírnő lassan, szinte hangtalanul suhant a kislány felé, én pedig egyszerűen nem
hagyhattam, hogy baja essen. Ha nem is győzhetem le azt a démont, Lucindának legalább lesz
ideje elmenekülni, aztán... Majd lesz, ahogy lesz.

Halkan feltoltam magam négykézlábra, és már készültem előrevetni magam, amikor olyasmi
történt, amire egyáltalán nem számítottam – Lucinda halkan felnevetett, megfordult, és a
vámpírnő arcába fröcskölte a kezéről a vizet. Először döbbenten meredtem magam elé, aztán
rémült sziszegés hagyta el a számat. Lucinda tekintete ugyanolyan vörös színben játszott,
mint a vámpírnőé. Elkéstem...

– Kezdesz elszemtelenedni... – borzolta össze a hófehér kéz a kislány haját. A mozdulat
annyira hasonlított Casimirére, hogy libabőrös lettem a látványtól.

– Sajnálom, Úrnőm! – pukedlizett a kislány vigyorogva. Annyira gondtalannak és boldognak

tűnt, hogyha nem tudom, mit látok, azt hiszem, csak egy családi séta jelenetének vagyok a
szemtanúja.

– Gyere, menjünk! Biztosan szomjas vagy már... – fogta meg Lucinda kezét a nő. Nem akartam
belegondolni, mivel is akarják majd csillapítani a szomjukat. A torkomban dobogó szívvel
néztem végig, ahogy eltűnnek a szemem elől, miközben a tehetetlenségtől ökölbe szorult a
kezem. Valakire ma a biztos halál vár, csak mert én nem tudtam végezni ezzel a két démonnal.
Ha lett volna nálam valami fegyver, vagy ha nem egyedül vagyok... – jutottak eszembe a
kifogások, amikkel mentegetni akartam magamat, de egyik sem segített.

Jó pár percig térdeltem csendben a bokorban, mire összeszedtem magam, és feltápászkodtam.

Hogy nyerjek egy kis időt és rendezni tudjam a gondolataimat, nekiálltam felöltözni. Lucinda,
mint vámpír... – Bár alig ismertem a kislányt, mégis gyászoltam a korai halálát.

Miután eligazgattam a ruhámat, megpróbáltam átgondolni a történteket, de csak egyetlen név

jutott eszembe, akihez fordulhatnék. Payton...

Bármennyire is bosszantott, ő volt az egyetlen szövetségesem – akinek tényleg mindent

elmondhattam, és aki előtt nem kellett titkolóznom. A lábaim elindultak arrafelé, amerre a
kápolnát sejtettem, és alig pár percnyi séta után meg is láttam az épületet.

– Payton... – szólongattam, miközben végigjártam a termet.

– A fenébe, hová lettél... – A rettenettől fuldokolva léptem ki ismét a szabadba, hogy aztán
tehetetlenül megtorpanjak. Mit tegyek? Hol keressem?

Ha a pillantásom nem téved véletlenül oldalra, talán reggelig ott szobrozok kétségbeesve. így
viszont a látványtól ráncok jelentek meg a homlokomon. A kripta épületének ajtaja résnyire
nyitva volt. Határozottan emlékeztem rá, hogy korábban be volt zárva.

Halkan osontam a kétszárnyú ajtóhoz, majd egy gyors körbepillantás után – hogy
megbizonyosodjak róla, tényleg senki sem jár a közelben – megfogtam a kilincsként szolgáló
két fémkarikát, és meghúztam őket.

Azt vártam, hogy az ajtó nyikorogni fog, de ehelyett könnyedén és hangtalanul tárult fel
előttem. Lélegzet-visszafojtva léptem beljebb, és igyekeztem a szememet hozzászoktatni a
félhomályhoz. Ahogy távolodtam a bejárattól, úgy lett egyre sötétebb és dobogott egyre
hevesebben a szívem.

– Payton... Payton, itt vagy? – suttogtam bele a semmibe. Odalent a csatornában, ahol az
apámmal éltem, folyton áporodott volt a levegő a bezártságtól, de itt, mintha mindennap
kiszellőztetett volna valaki. Még a kápolnában is fülledtebb volt, pedig ott délután jártunk.

– Pay... – Ahogy egy kéz a derekamra fonódott, egy másik pedig a számra tapadt, riadtan
rúgtam hátra a lábammal.

– Nyugalom, te liba! Ha a nemesebb részeimben is kárt teszel, én esküszöm, megfojtalak –

hallottam meg Payton halkan sziszegő hangját a fülemnél. – Most pedig eleresztelek, de
maradj nagyon csendben, megértetted? – kérdezte. Hevesen bólogatni kezdtem, mert a
szorítása már fájt, aztán mikor végre szabad lettem, villámló tekintettel fordultam felé.

– Majdnem infarktust kaptam! – csattantam fel.

– Azt mondtam, hogy fogd be! – lökdösött be az egyik sarokba, miután becsukta a kripta
ajtaját mögöttünk.

– Mi a...

– A vámpírnő, akiről beszéltél, itt él – szakította félbe dühösen a tiltakozásomat.

– Mi? – nyögtem fel, és most már csendesebbre vettem a hangomat.

– Mikor lement a nap, egyszer csak előbújt innen. Épphogy el tudtam rejtőzni, de szerencsére
nem vett észre. Nem is értem... – ráncolta össze a homlokát. – Mintha a hallása és a látása
tompább lenne, mint a többi vámpíré. Odahaza már biztos halott lennék. De ha visszajön,
végzek vele!

– Már ketten vannak – közöltem a szomorú tényt.

– Tessék?

– Van egy fiatal szolgálólány a házban... Lucinda. Láttam őt az előbb, és... már semmit sem
tehettem – ráztam meg a fejemet, és próbáltam visszanyelni a torkomban keletkező csomót.

– Csodás... – sóhajtott fel Payton. – De kettővel még elbírok.

– Én is itt vagyok, segítek – hívtam fel a figyelmét magamra. Bár a sötétben nem láttam
rendesen, le mertem volna fogadni, hogy el-fintorodott.

– És mit csinálsz majd? Harc közben megsajnálod őket, és sírva bocsánatot kérsz tőlük, amiért
karót akartál verni a szívükbe? Vagy dühösen nézel rájuk, hátha megijednek? – kuncogott fel.

– Képes vagyok megölni egy vámpírt – feleltem sértetten.

– Nekem nem úgy tűnt, hiszen az a mocsok még életben van

– váltott Payton játékosan gunyoros hangnemről komolyra, mire elvörösödtem. Vissza akartam
vágni, de a csók után, amit Casimirtől kaptam, minden mentegetőző szavam képmutatásnak
tűnne. Vajon, tényleg csak azért nem öltem meg eddig, mert hiszek abban, hogy
megmenthetem a lelkét? Vagy elgyengített, hogy vonzónak találom? Ha csúnyább lenne vagy
egy mogorva tuskó, akkor könnyebben végeznék vele? – Katherine... – Payton zölden csillogó
szemei fürkészően szegeződtek rám, és bár biztos voltam benne, hogy ő sem láthat belőlem
sokat a sötétben, mégis zavarba jöttem. – Most kéne

annak a résznek jönnie, ahol vagy elküldesz a fenébe, vagy magyarázkodni próbálsz... –
próbált meg rávilágítani a beszélgetéseink szokásos menetére.

– Most egyikhez sincs kedvem – mordultam fel. – Inkább adj valami fegyvert... – nyújtottam
felé a kezemet. Rövid tétovázás után a kezembe nyomta a karóját, aztán lehajolt a
csizmájához, és előhúzott belőle egy ezüst tőrt.

– Miért én kapom a karót? – háborodtam fel.

– Mert az ezüst csak megsebesíteni tudja a vámpírokat, megölni nem! Tudod, ötödik fejezet –
Tárgyak, melyek kárt tehetnek a vámpírokban – idézte pontosan a Vámpír Kódex megfelelő
fejezetének a címét.

– Igen, tudom – szorultak össze az ujjaim a karón. Megfordult a fejemben, hogy kipróbálom,
Payton szívén vajon keresztül tudom-e verni, vagy túl kemény a kő, amelyből kifaragták. – Úgy
értem, miért én kapom azt, amivel ölni lehet, míg te csak a tőrt?

– Mert azzal könnyebben meg tudod védeni magad.

– Te csak ne tegyél nekem szívességet! – vágtam csípőre a kezemet.

– Most már az is baj, ha kedves akarok lenni? – horkant fel.

– Mondtam én az apádnak, hogy nem kellenek nők a kiválasztottak közé. Csak hisztizni és
elégedetlenkedni tudtok, a harc pedig a férfiakra marad.

– Ezt vond vissza, különben megmutatom, hogyan küzd egy nő – követeltem, bár pontosan
tudtam, hogy Payton nem csak fizikailag erősebb, hanem sokkal képzettebb harcos is nálam.
Apa csak az önvédelem alapjaira képzett ki – azt is főleg vámpírok ellen, így nagyrészt a
menekülés és rejtőzés művészetébe voltam jó. Valószínűleg úgy vélte, végül nem én leszek a
feladatra kijelölt ember, hanem Hale vagy Payton.

– Inkább megkímélnélek a leégéstől. Különben sem ütök meg nőt – vonta meg a vállát.

– Az ciki... Akkor hogy fogsz megküzdeni a két vámpírral?

– húztam gúnyos mosolyra a számat.

– A vámpírok nem embernők. Ők nem számíta... – Payton hirtelen félbehagyta a mondatát, és

én is mozdulatlanná dermedtem, ahogy meghallottam a motozást az ajtó túloldalán.

Mindketten a levegőt bent tartva, ugrásra készen vártuk, hogy a prédáink belépjenek a
kriptába.

 15. fejezet

Szerelmi viszonyok

A tenyerem izzadva markolta a karót, miközben lélegzet-visszafojtva meredtem a belépő

alakra. A félhomályban nem tudtam kivenni az arcát, de abban biztos voltam, hogy nem nő.
Payton olyan csendben volt, hogy legszívesebben oldalra pillantottam volna, egyáltalán még
mellettem áll-e, de nem mertem másfelé nézni. A szívem felugrott a torkomba, és attól féltem,
mindenki meghallja a dobogását.

– Rica... – A félhalk hang hívóan suhant végig a kriptában, én pedig döbbenten ismertem rá
Keith-re benne. Éreztem, ahogy Payton megmoccan mellettem, de a karom megállította őt. Az
elsődleges feladatom megváltozott – el kell vinnem valahogyan a kripta közeléből Keith-t,
nehogy baja essen, ha visszatér a vámpírnő és Lucinda.

– Maradj – súgtam oda Paytonnak közvetlenül a füléhez hajolva, és a kezébe csúsztattam a

kölcsönkapott karót – nem akartam, hogy védtelen maradjon, ha magára hagyom.

– Itt vagyok – léptem ki a sötétből, mire Keith megkönnyebbülten fellélegzett.

– Az isten szerelmére! Hogy jutott eszedbe így eltűnni? – szidott meg komoly tekintettel. –
Casimir és én felkutattuk érted az egész birtokot! Már az is megfordult a fejemben, hogy... –
feszült meg az arca, mire összeráncoltam a szemöldökömet. Talán tud a vámpírnőről, és tőle
féltett?

– Hogy? – kérdeztem rá a mondata végére.

– Ho gy kiszöktél a városba. Tudod, milyen veszélyes az éjszaka odakint? Ott az ivó a sok
részeg férfival. Ha meglátnának egy ilyen gyönyörű nőt, mint te..., én... – túrt bele idegesen a
hajába. Beleborzongtam a gondolatba, bár a jelző nagyon is legyezgette a hiúságomat.

– Nincs semmi bajom – vágtam bűnbánó arcot, és lopott pillantást vetettem arrafelé, amerre
Payton bujkált a sötétben.

– De mi történt? Casimir megszidott? – érintette meg a karomat gyengéd ösztönzésül.

– Nem... én csak... szükségét láttam, hogy egy kis friss levegőt szívjak – motyogtam magam
elé elvörösödve, és a zavaromon egyáltalán nem enyhített, hogy a barna tekintet az arcomat
fürkészte.

– Látom, nem akarsz beavatni – sóhajtott fel Keith végül.

– Talán majd később – füllentettem. Persze eszem ágában sem volt pont vele megbeszélni azt
az elátkozott csókot. – Most viszont menjünk innen, hátborzongató ez a hely... – emeltem meg
a hangomat egy kissé, hogy Payton tudja, hozzá beszélek. – Senkinek sem kéne itt maradnia
hosszú ideig! – adtam a tudtára, hogy tűnjön el, amilyen gyorsan csak tud. Csak reméltem,
hogy meg is teszi. Nem akartam, hogy egyedül szálljon szembe két vámpírral, de Keith-t
mindenképpen el kellett vinnem a közeléből. Az egyetlen megoldást az jelentette, ha
elnapoljuk a vadászatot, és Payton is eltűnik a kriptából.

– Rendben – bólintott Keith, aztán a kezét az enyémbe csúsztatva elindult a kijárat felé.

Igyekeztem gyorsabbra venni a lépéseinket, hogy minél hamarabb kiérjünk a kertből,

miközben a bokrokat fürkésztem, és figyeltem minden egyes neszre. Ha lett volna
lehetőségem rá, legalább a tőrt elkérem Paytontól szükség esetére, de így is épp elég
szerencsések voltunk, hogy nem bukott le.

– Valami baj van? – szólalt meg Keith.

– Baj? Dehogyis! Miért lenne baj? – néztem fel rá, és igyekeztem nagyon ártatlan arcot vágni.

– Talán, mert úgy szorítod a kezemet, mintha egy szakadék fölött lógva az életed múlna
rajtam... – pillantott le az összefonódott ujjainkra. Csak most döbbentem rá, hogy még mindig
fog engem. Valahogy olyan természetes volt ez az érzés, hogy fel sem tűnt, de most zavarba
hozott a felfedezés.

– Ó, bocsánat – próbáltam meg kihúzni magam a markából, de finoman összezárva az ujjait

nem hagyta.

– Nem kéne kiszökdösni éjszaka, ha félsz a sötétben – nevetett fel halkan. – De ne aggódj,
majd én megvédelek.

– Nem félek... – motyogtam magam elé, ám az újabb halk nevetés után jobbnak láttam befogni.

Ahogy kiértünk a kertből és megláttam a ház előtt álldogálókat, a félelem gyomorgörcsének

helyét átvette egy másik kényelmetlen érzés. Pont úgy keresett mindenki engem, mint egy
dacos tinédzsert, aki elszökött otthonról. Pedig már jó pár éve kinőttem abból a korból.

Casimir, Perlina és Magdalena feje egyszerre fordult felénk, és mikor Casimir pillantása a
tekintetemet elhagyva lejjebb kúszott, úgy engedtem el Keith kezét, mintha lángokba borulva
megégetett volna. Nem mertem ezek után a szürkéskék szemekbe nézni, de mindvégig
magamon éreztem őket, mintha csak lézersugárként pásztáztak volna.

– Sajnálom, hogy... – kezdtem bele a magyarázkodásba, mikor eléjük értünk, de nem volt
lehetőségem befejezni a mondatot.

– Látom, sértetlen vagy. Akkor nyugodalmas jó éjszakát! – Casimir hangja kemény és

érzelemmentes volt. Mikor meglepetten felpillantottam rá, hátat fordított nekem, és bement a
házba. Tátott szájjal bámultam utána, és fogalmam sincs, miért, kényszert éreztem, hogy
beérjem és befejezzem a magyarázkodást.

– Aggódott érted, már kétszer végigjárta a birtokot. – Perlina hangjától aprót rezzentem.

– Igen... igen, tudom – bólintottam. A furcsa az volt, hogy őszintén reméltem, tényleg így van.
A torkom összeszorult, de még mielőtt kielemezhettem volna ennek az okát, Magdalena
beterelt a szabadból.

– A frászt hoztad mindannyiunkra, te lány! – szidott engem féltő, de kedves hangon, ahogyan
egy anya szokta megfeddni a gyermekét, mikor az elkövet egy csínyt. – És vizes a hajad... –
simított végig a tincseimen. – Biztosan teljesen át vagy fagyva.

– Nem fázom – tiltakoztam erőtlenül, de borzongásom megcáfolt. Tétován a hajamhoz

nyúltam, ami tényleg vizes volt még egy kissé.

– No, gyere! – terített egy kendőt a vállamra, aztán az emelet felé vezetett. Ahogy elmentünk
Casimir szobája mellett, lopott pillantást vetettem az ajtaja felé. Bár átláthatnék a tömör fán!

Átöltöztem és megszárítkoztam, aztán Magdalena beparancsolt minket Perlinával az ágyba.

Most szívesebben maradtam volna kettesben a gondolataimmal, hogy eldönthessem, mit
kellene tennem, de az éjszaka közepén nem tessékelhettem haza a vendégemet.

Payton vajon eltűnt a kriptából? Talán ki kéne mennem megnézni... – harapdáltam a szám
sarkát gyötrődve, ám végül elvetettem az ötletet. Perlina biztosan nem értékelné túlzottan, és
még eszébe jutna szólni valakinek. Arra már nem is akartam gondolni, mit szólnak majd a
többiek ahhoz, ha holnap kiderül, hogy Lucindának nyoma veszett. Mi lesz, ha azt hiszik,
közöm van hozzá?

– Nála voltál kint? – suttogta bele Perlina a sötétbe, miközben én merev testtartással, a plafont
bámulva a ház neszezéseit hallgattam.

– Igen – tartottam magam Hale tanácsához. „A féligazságba nehezebb belezavarodni, mint a

teljesen valótlanba.” – De nem

azért, amire gondolsz... Csak tudni akartam, hogy jó helyen van.

– Pusztán ennyi? – Perlina hangja kételkedően csengett. Mivel fogalmam sem volt, mit
mondhatnék, így a hallgatást választottam. Már kezdtem reménykedni, hogy feladta a
kérdezősködést, mikor ismét megszólalt. – Miután Casimirrel beszélgettél, nyilvánvaló volt a
zaklatottságod. Mondott valamit, amivel megbántott téged? – könyökölt fel végül az ágy másik
végében.

– Nem mondott semmit – morogtam magam elé.

– Akkor tett? Elég heves természetű... néha előbb cselekszik, mint kéne. De esküt mernék
tenni rá, hogy nem akart megbántani – kezdett védőbeszédbe.

– Nem bántott meg. Inkább én bántottam meg őt... – sóhajtottam fel. Valami reccsent odakint,
mire abbahagytam a lélegzést, de több zaj nem érkezett.

– Visszautasítottad? – jött a kérdés, ami miatt egyszerre akartam nyelni és tiltakozni. Köhögve
ültem fel az ágyban, aztán mikor elmúlt a roham, riadtan fordultam Perlina felé.

– Ő az unokabátyám, rokonok vagyunk – nyögtem ki.

– Tudom – ült fel Perlina is, és megvonta a vállát. – Az egyik távoli rokonom is az unokahúgát
vette nőül. Kicsit furcsa érzés lehet családtaghoz menni, főleg, ha már régóta ismered, de
azért nem szokatlan – csacsogta, mire fintorba rándult az arcom. Még hozzá kellett szoknom,
hogy ez a világ teljesen másképp működik, mint az enyém. Ha ott az unokatestvérembe lettem
volna szerelmes, biztos, hogy egy perverz ribancnak tartottak volna. – És láttam, hogy néz rád
Casimir...

– Nem néz rám sehogy!

– Ó, dehogyisnem! – nevetett fel. – Csak így nem tudom, kinek segítsek... – Bár nem láttam a
sötétben rendesen az arcát, biztos voltam benne, hogy elgondolkozva beharapta a száját. –
Payton is rendes férfinak tűnik, de Casimir jó ember és a barátom. Jaj, ez a szerelem-dolog
néha olyan nehéz – dőlt

vissza fáradt sóhajjal a párnára, mintha ő keveredett volna bele egy szerelmi háromszögbe. –
Megvan! – Ahogy hirtelen felsikkantott, riadtan rezzentem össze. Ezt a szokását már most
utáltam.

– Mi? – fújtattam kissé bosszúsan.

– Hát, nem az a lényeg, hogy a fiúk mit akarnak, hanem hogy te melyiküket szeretnéd. Azt
fogom támogatni, akibe te szerelmes vagy. Így lesz a legjobb – ült fel ismét, aztán kitapogatta
a kezemet a sötétben, és megszorította. – Nekem elmondhatod, hogy kié a szíved... – suttogta
a sötétbe, mintha bizalmas barátnők lennénk. Bár, ahány barátom volt jelenleg ezen a világon,
tényleg ő számított a legbizalmasabb barátnőmnek – és az egyetlennek is.

– Senkié – ráztam aprót a fejemen.

– De tetszik valamelyikük? Mármint, ha tetszik, akkor lehet, hogy a szerelem is megjönne

később, nem? – Fáradtan hunytam le a szememet. Kisebb gondom is nagyobb volt most a
szerelemnél, és ez a női fecsegés egyáltalán nem volt az ínyemre.

– Casimir tetszik... – feleltem, csak hogy Perlina végre békén hagyjon. – De nem vagyok
szerelmes belé! – jelentettem ki nyomatékosan, csak hogy a fejébe véssem végre a dolgot.

– Szegény Payton milyen csalódott lesz... – Perlina hangja együttérzésről árulkodott, én pedig
majdnem felnevettem. Elképzeltem „szegény Payton”-t, amint az irántam érzett szerelmi
bánattól szenved.

– Túléli majd, ne aggódj!

– Látszik, hogy még nem voltál szerelmes. A szerelem néha nagyon tud fájni – halkult el
Perlina hangja, mire összeráncoltam a homlokomat.

– Ezt úgy mondod, mintha saját tapasztalatból tudnád...

– Én csak... – A koppantástól halk sikoly hagyta el mindkettőnk száját. Egy másodpercig csend
volt, aztán újabb kopogtatás hallatszott az ablak felől.

– Maradj itt! – suttogtam.

 16. fejezet

Új rejtek

Perlina feltérdelt az ágyon, és riadtan figyelte, ahogy kimászom a takaró alól, és lábujjhegyen
a függönyhöz osonok. Mély levegőt véve megfogtam az anyag szélét, miközben felkészültem
minden eshetőségre. Mikor egy hirtelen mozdulattal elrántottam a vastag anyagot és Payton
nézett velem szembe, halk nyögés kíséretében távozott belőlem a feszültség.

– A francba, azt hittem, hogy reggelig itt kell lógnom...

Süket vagy, vagy mi? – morogta, miközben felhúzta magát a párkányra a segítségemmel.

– Mi a fenét keresel itt? – ütöttem a vállába, miután bemászott az ablakon. Felemelte a kezét,
hogy megérintse a fájó részt, aztán mikor rájött, hogy ez a gyengeség jele, villámló tekintettel
nézett rám a frusztrációja miatt.

– Azt mondtad, húzzak a kripta környékéről, szerinted hová mehettem volna?

– Itt nem maradhat – hallottam meg Perlina kétségbeesett hangját. Nyakig burkolózott a
takarójába, pedig a hálóingek, amiket viseltünk, többet takartak, mint bármelyik ruha az én
jelenemben. – Nem vagyunk tisztesen öltözve. Fordulj el! – kérte Paytont, aki egy horkantás és
fújtatás keverékét hallatta.

– Ez most komoly? – mért végig engem röhögve. – Előbb gerjedek rá az őzre, ami odakint
grasszál, mint erre a hálóingre.

Istenem, mintha a dédnagyanyámat látnám – fintorgott gúnyosan.

– Kösz – húztam ki magam sértődötten, de Perlina sápadt arcát elnézve sajnos foglalkoznom
kellett a problémával. Az ágyhoz mentem, és a takarómat felnyalábolva a szoba legtávolabbi
pontjához sétáltam. – Payton itt alszik majd, így nem lát ránk, és biztosíthatlak róla, semmivel
sem fog próbálkozni.

– De mi van, ha bejön valaki, és meglátja? Ha azt hiszik, hogy mi... ő... Kitagadhat az egyház,
sőt, boszorkánynak is tarthatnak minket. Az egy dolog, hogy segítek, de ez... ez túl veszélyes...
– kúszott az ágy széléhez szorosan markolva a takaróját, majd mikor levergődött róla,
lepkebábként csoszogott az ajtó felé. Mielőtt még megállíthattam volna, Payton két lépéssel
megkerült engem.

– Nem mész sehová! – kapta el Perlinát, akinek ijedten akadt el a lélegzete.

– Ereszd el, te tulok! – siettem oda hozzájuk a takarót a földre hajítva, és Payton fejére
csaptam hátulról. – Halálra rémíted. Azt hiszed, hogy segít, ha fél tőled? – löktem arrébb. – Ne
haragudj, egy idióta – próbáltam megnyugtatni Perlinát.

– Én segíteni akar tam, de már nem vagyok biztos benne... – rázta meg a fejét Perlina, és a
szeme csillogni kezdett a sötétben a könnyektől.

– Barátnők vagyunk, igaz? Mármint... tudom, hogy még alig ismersz, de én bízom benned...
Tisz tában vagyok vele, hogy ez veszélyes, de esküszöm, hogy senki nem fogja itt találni
Paytont. Kicsempészem őt egy másik szobába. Akkora ez a ház, biztosan van vagy ezer szoba,
amit sosem használnak. Csak kérlek, ne szólj senkinek! Ez az... alak megérdemelné, de
gondolj rám! Bajba akarsz keverni? – néztem rá könyörgően. Vett pár mély lélegzetet, aztán
bólintott.

– Rendben. – Tisztában voltam vele, hogy mekkora erőt kellett vennie magán ehhez a
szívességhez, ezért nem akartam tovább húzni az idegeit.

– Egy életre leköteleztél! Akkor maradj itt, én mindjárt visszajövök... – indultam az ajtó felé
megragadva Payton karját.

– Mi van, ha közben megy, és szól valakinek?

– Nem fog – jelentettem ki, bár csak remélhettem, hogy induló barátságunk elég ehhez a
bizalomhoz.

Óvatosan kinyitottam az ajtót, aztán kidugtam a fejemet a résen, és körbekémleltem. A falra

tűzött pár fáklya adott némi fényt – Magdalena még nem oltotta el őket. Mikor
megállapítottam, hogy egy lélek sem jár odakint, magam után húztam Paytont. Végigsiettünk
a folyosón, Casimir és Keith ajtaja előtt is, majd elkanyarodtunk a másik szárnyba.

Jó pár percnyi bolyongás után egy – a fáklyák hiánya miatt

– sötétebb és elhanyagoltabb részre értünk, ahol ajtók sorakoztak. Végül az egyik mögött
találtunk egy használaton kívüli vendégszobát, ami hasonlóan volt berendezve, mint az enyém,
csak dohszagú és kissé poros volt.

– Ez jó lesz – léptem beljebb, és kissé elhúztam a függönyt, hogy lássunk valamit.

– Klassz – húzta végig az ujját az ágytámlán Payton, aztán fintorogva ledörzsölte a ráragadt
port.

– Mintha nem aludtál volna már rosszabb helyen. Ne játszd a finom lelkűt, mert én ismerlek –
húztam el a számat. – Reggel visszajövök... – indultam vissza.

– Várj... Mi lesz a vámpírokkal?

– Perlinát nem hagyhatom magára sokáig, és nem küldhetem most haza sem. Holnap éjjel
elmehetünk vadászni – jelentettem ki határozottan.

– Rendben, de ezt addig is tedd el – nyomta a kezembe Payton a karót.

– Nem, neked is szükséged lehet rá – tiltakoztam.

– Majd faragok magamnak az egyik szék lábából – forgatta meg a szemét. – Tedd el, és menj
vissza, mielőtt a kiscsaj bepánikol, és felveri a fél házat – utasított.

– Oké, csak még valami... Már meg akartam kérdezni, de mindig közbejött valami. Tudod,
hogy merre van Hale?

– Hale? – vonta fel a szemöldökét értetlenül.

– Veled jött, nem?

– Velem ugyan nem! Honnan vetted, hogy igen?

– Megtalálták a nyakláncát nem messze attól a helytől, ahová én érkeztem – magyaráztam

összezavarodva.

– Hol van most a lánc? – nyújtotta felém a tenyerét, mire beharaptam az alsó ajkamat.

– Hát... ööö... azt hiszem, elvitte a vámpírnő, mikor éjszaka rám támadt a szobámban –
vallottam be, mire Payton homlokán egy mély ránc jelent meg.

– Az a medál nem ezüst volt? – kérdezte végül, mire elkerekedett a szemem a felismeréstől.

–De.

– És vajon, miért lopna el valaki egy ezüstmedált, szerinted?

– érdeklődött gúnyos hangon, mintha egy fogyatékoshoz beszélne.

– Mert nem akarja, hogy legyen mivel ártanom egy vámpírnak – fontam össze magam előtt a
karomat duzzogva. – Vagyis, a vámpírnő magával vitte, hogy megóvja magát.

– Vagy valaki más vitte el, hogy megóvja a vámpírnőt – vetette fel ötletként Payton. – Azt
mondtad, nem emlékszel, hogy menekültél meg... Amíg ájult voltál, bárki bemehetett hozzád,
nem igaz?

– De igen. Ám ez még mindig nem magyarázza meg, hogy mit keres itt az a nyaklánc... Hale
sosem venné le a nyakából magától – öntött el egy kellemetlen érzés.

– Holnap elkapjuk azt a két vérszívót, aztán megkeressük – ígérte. Bólintottam egyet, és
indulni akartam.

– Katherine... – fordultam vissza Payton hangjára.

– Igen?

– Hale-nek nem esett baja – nézett a szemembe. Ismét bólogatni kezdtem, mert nem akart
hang kijönni a torkomon. – Jó éjt, Katherine!

– Jó éjt! – motyogtam egy kis fáziskéséssel a már csukott ajtónak. Tudtam, hogy Payton csak
meg akart nyugtatni, de ezzel a hirtelen jött kedvességével inkább megijesztett. Ha már

is ilyen óvatosan bánik a lelkemmel, az nem jelent túl jót. Gyors léptekkel indultam visszafelé
a karót szorongatva, és

már majdnem a szobámnál voltam, mikor a hirtelen dörrenő hangtól megugrottam.

– Te meg merre jártál megint? – Mikor rájöttem, hogy még mindig a karót szorongatom, a bal
kezemet gyorsan a hátam mögé rejtettem. Casimir dühös arccal sétált ki a folyosó árnyékos
részéről a fáklyák fényébe. Ahogy most felnéztem rá, egy pillanatig tökéletesen el tudtam
képzelni azt a vámpíruralkodót, aki majd lesz belőle.

– Én csak... lent voltam vízért – böktem ki az első kifogást, ami eszembe jutott.

– Vízért... – préselte össze a száját mogorván.

– Akkor... vissza is megyek a szobámba aludni – indultam el ismét, de mielőtt kikerülhettem

volna, az ujjai a karomra fonódtak, a következő pillanatban pedig már a falhoz lapítva találtam
magam. Casimir villámló tekintete az enyémbe fúródott, a szorítása kezdett fájni. – Mit
csinálsz? – nyöszörögtem.

– Szóval, odalent voltál vízért?

– Igen – feleltem, miközben a hazugság okozta bűntudattól felforrósodott az arcom. Casimir

arcizma megrándult.

– Legalább ne hazudj a szemembe! – A hosszú férfiujjak a torkomra szorultak, de ahelyett,

hogy megszorították volna, csak gyengéden megakadályozták, hogy megmozduljak. Először fel
sem fogtam, mi történik, mikor Casimir szája az enyémre tapadt, ahogyan azt sem tudtam
volna utólag

megmondani, mikor csókoltam vissza őt. A tudatomat teljesen elöntötte a rózsaszín köd, én
pedig egyszerűen megadtam magam neki – képtelen voltam küzdeni ellene. A halk koppanást
sem vettem volna észre, ha Casimir nem hagyja abba a csókot és ereszt el. Értetlenül
nyitottam fel a szememet, és még láttam, ahogy leguggol, és felemeli a kezemből kicsúszott
karót.

 17. fejezet

VÉR

Ahogyan Casimir a kezében lévő karóra mered, a vonásai keményekké váltak, nyoma sem volt
már rajtuk az előbbi szenvedélynek. Zihálva próbáltam összeszedni a gondolataimat, de
képtelen voltam kitalálni, miféle hazugsággal tudnám kihúzni magam a pácból.

– Elmagyaráznád, hogy ez mi? – emelte az orrom elé a hegyes fadarabot. Majdnem

felnevettem kínomban a képtelennél képtelenebb ötleteken, amik hirtelen beugrottak
magyarázatként – ezek között szerepelt a nyárs a szobám közepén lévő tábortűzhöz, és az
óriási fülpiszkáló is –, de kételkedtem benne, hogy bármelyiket is bevenné. Pár másodpercig
csend volt, aztán megragadta a karomat, és vonszolni kezdett maga után.

– Ne, eressz el! – próbáltam meg kiszabadulni az ujjai közül, de túl erős volt. – Hová viszel? –
kérdeztem végső kétségbeesésemben.

– Egy titkos helyre. – Nagyot nyeltem a gondolattól, és riadtan néztem körbe. Rájött, hogy ki
vagyok – vagyis, hogy ki nem vagyok –, és most végezni akar velem úgy, hogy senki se lássa?
Vagy a vámpírnő elé vet, és nem akarja, hogy a halálsikolyomtól zengjen a ház.

– Bántani fogsz? – csúszott ki a számon halkan a kérdés. Hirtelen megtorpantunk, Casimir

pedig hitetlenkedve nézett a szemembe.

– Épp az előbb csókoltalak meg, te pedig azt gondolod, hogy képes lennék bántani téged?
Milyen embernek nézel te engem? – A tekintete olyan szomorúan kapcsolódott az enyémbe,
hogy egy pillanatra teljesen elbizonytalanodtam. – Nem foglak bántani – jelentette ki, aztán
eleresztve továbbindult. Szabad választást adott nekem.

Tétován egy helyben toporogtam egy másodpercig, aztán botladozva megindultam utána.
Payton valószínűleg megölt volna, ha megtudja, hogy önként, puszta kíváncsiságból tartok
Casimirrel, de tudnom kellett, mit akar nekem mondani.

Mikor mellé értem, kutakodva néztem fel az arcába. Semmit sem tudtam leolvasni róla – csak
bámult maga elé kifejezéstelenül. Utáltam, hogy ennyire kiismerhetetlen.

Egy olyan szoba ajtaját nyitotta ki előttem, amelyben korábban még nem jártam. Ahogy
körbepillantottam, rájöttem, hogy a családi könyvtárban vagyunk. A falak mentén polcok
álltak, melyeken könyvek sorakoztak szép katonás rendben, a helyiséget pedig egy hosszú
asztal szelte ketté.

Azt hittem, hogy Casimir leül majd az asztalhoz, ehelyett az egyik polchoz sétált, és kihúzott
egy zöld borítójú könyvet. A nyikorgó hangra összerezzentem, és elkerekedő szemekkel
figyeltem, ahogy egy rejtett nyílás jelenik meg a falon. Casimir belépett az alagútba, aztán
felém nyújtotta a kezét.

– Gyere! – Tétovázva indultam felé, és a gyomrom összerándult, mikor a zöld könyv gerincére
pislantva elolvastam a feliratot: Dante Alighieri: Isteni színjáték. „Ki itt belépsz, hagyj fel
minden reménnyel.”

Casimir kiemelte a falon lévő tartóból az égő fáklyát, aztán mikor mellé értem, megfogta a
kezemet. Ahogy a tenyerébe zárta az ujjaimat, egy pillanatra úgy éreztem, biztonságban
vagyok, ám ez az érzés csak a következő kérdéséig tartott.

– Hiszel a gonoszban? – Az alagút félhomályában a hangsúlya még hátborzongatóbbnak tűnt.

Kezdtem úgy érezni magam, mint egy horrorfilm főszereplője.

– Igen – feleltem, bár nem abban az értelemben hittem, mint a legtöbb ember. Szinte biztos
voltam abban, hogy a Bibliában szereplő gonosz vagy az egyéb vallások démonjai és ördögei
nem léteznek – az én félelmem sokkal reálisabb volt. Azoktól a szörnyetegektől féltem, akiket
már a saját szememmel is láthattam – a vámpíroktól és az emberi követőiktől. Valós gonoszok
a valódi világban.

– És mit gondolsz, felismernéd, ha előtted állna? – húzta félmosolyra az ajkát. Ahogy a tűz
fénye az arcára vetült, szinte vártam, hogy az írisze vörös fényben villan majd meg.

– Eddig azt hittem, igen, de most már nem vagyok biztos benne – nyeltem nagyot.

– A gonosz olyan, mint bármelyikünk. Egy egyszerű ember ruhájába bújik. Talán még meg is
kedveled, mert jónak álcázza magát – szólalt meg ismét, engem pedig most már folyamatosan
rázott a hideg. Tétova pillantást vetettem a hátam mögé, de már nem láttam a kijárat fényét. –
Nyugalom, nem foglak bántani – ismételte meg szinte jókedvűen. Mintha jót szórakozott volna
azon, hogy félek tőle. – Nem én vagyok a gonosz.

– Ha az lennél, akkor is ezt mondanád, nem igaz? – motyogtam, miközben az izgatottságtól és

az erőltetett menettől alig kaptam levegőt.

– Igen, azt hiszem – vallotta be. – De tényleg nem fogla k bántani. Nem én vagyok az, akitől
félned kell.

– Akkor kitől kéne félnem? – kérdeztem, miután sikeresen megbotlottam egy kavicsban, és
csak Casimirnek köszönhetően nem vágódtam hasra.

– Attól, aki megbízott – állt meg váratlanul, mire én majdnem megint elestem, mert nem
fékeztem le időben.

– Megbízott? – nyeltem nagyot, ahogy felfogtam a szavait. Mégis tudja, hogy miért vagyok itt.
Hogy megölni jöttem őt. Tényleg lelepleződtem. De miért kéne félnem az apámtól, a
barátaimtól, azoktól, akikkel együtt harcoltam eddig?

– Tudod jól, hogy miről beszélek. Tudom, hogy ki küldött és mi célból. Csak egyet nem tudok
még...

– Mit? – A hangom halk nyikkanás volt. Úgy éreztem, mindjárt elájulok, és biztos voltam
benne, az arcom olyan fehér, hogy nem tűnnék ki egy vámpírhordából.

– Hogy hajlandó vagy-e meghallgatni... – A kék szemek csillogva fúródtak az enyémbe. – Sok
hazugság áll közöttünk, de egyvalami igaz: szeretlek téged. És bizalmat érzek irántad annak
ellenére, amit tenni készültél...

– Amit tenni...? – akartam rákérdezni, de megelőzött a válasszal.

– Az erdőben meg akartál ölni. – A fáklya sisteregve lobbant egyet Casimir kezében, mintha a
lángokat is megrettentette volna a mondottak súlya.

– Én... – Tiltakozni akartam, letagadni a valóságot, de nem jutottak eszembe a megfelelő

szavak. Mintha kikapcsolták volna az agyamat, vagy a túl sok információtól túlterhelődött
volna.

– Semmi baj, megértem. Megtévesztettek, ahogyan sok más embert is – emelte fel az
összefonódott kezünket, és a kézfejével végigsimított az arcomon. – De az én hitem töretlen,
bízom benned.

– Bízol? – A hangom kezdett hisztérikus felhangot ölteni. Ez a macska-egér játék túl sok volt
az idegeimnek.

– A lehetőség adott volt. Hátba lőhettél volna... – hajolt közelebb hozzám. – De visszakoztál.

– Honnan tudsz erről? – Nem láttam értelmét tagadni, hiszen olyan biztos volt a dolgában.

– Keith látott minket az erdőben. Látta, mit akarsz tenni.

– Látta?

– Először csak egy sugallat volt. Apró furcsaságok, amiket ráfogtam a fáradtságra,
zavarodottságra. Dadus mesélte, hogy nem emlékeztél, milyen ünnepségre is készülünk. Aztán
a főzés. Az egyik leveledben úgy tájékoztattál, tudsz főzni, de

mikor említettem, hogy jó társaság lehetnél a konyhában számára, az ellenkezőjét állítottad.

Istenem, de hülye vagyok! Legszívesebben fejbe vágtam volna magam, csak az üres alagútban
nem volt mivel. Már az első nap első pár órájában lebuktattam magam.

Hogy is hihettem, hogy bevették a béna kis színjátékomat? Hiszen annyi hibát vétettem,
annyiszor elárultam magam...

– Na és a vadászat. Egyszer úgy nevezted: barbárság. Az a Roderica, akivel leveleket

váltottam, sosem vett volna íjat a kezébe. És persze a lovaglás... Azt nem lehet elfelejteni,
Rica...

– vonta fel a szemöldökét. Vissza akartam fogni a reszketést, ami az egész testemet rázta, de
képtelen voltam rá. Ahogy Casimir a hibáimat sorolta, csak arra tudtam gondolni, hogy vége,
mindent elszúrtam. – Megkértem Keith-t, hogy tegyen úgy, mintha előremenne, aztán álljon
lesben. Az erdő tökéletes hely, ha az ember el akar tüntetni valakit az útból. Fogadást mertem
volna kötni, hogy erre készülsz. De még időben meggondoltad magad...

– Időben? – Kellett pár pillanat, hogy felfogjam a szavait, és mikor megértettem őket, úgy
éreztem, valaki jól kupán vágott egy bunkósbottal. – Keith megállított volna, mielőtt... Meg
akartatok ölni...

– Csak, hogy magunkat védjük. Aznap egyetlen hajszálon függött mindkettőnk élete, és a
hajszál elég erősnek bizonyult. Aznap újjászülettünk, Rica és te elnyerted a bizalmamat. – Le
kellett hunynom egy pillanatra a szememet, mert megszédültem.

– Miért nem vontatok kérdőre azonnal? Miért hagytátok, hogy...

– Keith meg akarta tenni, de én óva intettem ettől.

– De miért? – ismételtem meg.

– Mert tudni akartam, hogy miért akarhatsz megölni engem?

– Kiszedhettétek volna belőlem – csúszott ki a számon az újabb ostoba kijelentés. Csak és

kizárólag a stresszre

foghattam, hogy magam ellen beszélek. Egyszerűen már fogalmam sem volt arról, mit teszek
vagy mondok.

– Az avatatlanok azt mondják, annak tudjuk a legnagyobb kínt okozni, akit igazán szeretünk,
de ez valótlan. Ha valaki örökre elrabolta a szívünket, előbb kínozzuk meg önmagunkat
bármiféle módon, mintsem hogy neki egyetlen hajszálát görbítsük – fürkészte végig
gyengéden az arcomat. – A várakozás és figyelés maradt az egyetlen lehetőségem.

– Most miért mondtad el mégis? – tettem fel rettegve a kérdést. Talán megunta a várakozást?
Azért visz most magával, hogy rábízza valaki másra a kínzást?

– Rájöttem, hogy kiknek dolgozol, és félek, hogy bajod esik.

– Nem értettem, miről beszél. Hogyan jöhetett volna rá, hogy a jövőből jöttem, és apa küldött
vissza? – Megtaláltam a nyakláncodat a medállal, és közelebbről megvizsgáltam.

– A nyakláncot? – ráncoltam össze a homlokomat. Hogy lepleződhettem le Hale nyaklánca

miatt?

– Azért lettél olyan ideges, amikor visszakaptad, mert nem lett volna szabad látnom. Féltél,
hogy felismerem a jelképet.

– A jelképet? – Kezdtem elveszíteni a fonalat, és ez iszonyatosan zavart. Ha már meg kell

halnom, legalább értsem, hol rontottam el. Mert abban biztos voltam, hogy Casimir végezni
fog velem ezek után, az ígérete ellenére. Egy pillanatig csak félredöntött fejjel nézett rám,
mintha olvasni akarna a gondolataimban, aztán egy kérdéssel kerülte ki a válaszadást.

– Mit gondolsz, mit ábrázol az a medál? – A számat összepréselve próbáltam pontosan

felidézni magam előtt az ezüstvésetet.

– Egy kereszt, amelynek a tövében egy rózsa van. A szára felfut a kereszten – feleltem végül.
Casimir ajka megrándult, mintha egy mosolyt fojtott volna el, de a szeme csillogni kezdett a
lelkesedéstől. Nem értettem, mitől lett ennyire izgatott, mikor inkább idegesnek kellene
lennie. Hiszen,

becsaptam, hazudtam neki, tönkre akartam tenni a terveit, és

meg akartam ölni...

– De mit ábrázol az a medál? – ismételte meg a kérdését, mire dühös értetlenséggel bámultam
rá. – Mi a jelentése? – próbált meg másféleképpen rávezetni arra, mit is akar. Idegesen túrtam
a hajamba. Ha nem féltem volna attól, hogy mi következik a szimbolikatan után, akkor
valószínűleg elküldöm a pokolba. De most a legjobb, amit tehettem, hogy addig húzom a
beszélgetésünket, amíg csak lehet.

– A rózsa... Szűz Mária szimbóluma. A nőiség szimbóluma

– böktem ki végül, ami rémlett a tanulmányaimból. – A kereszt pedig... hát, gondolom, a

keresztény egyházé – vontam meg a vállamat. Többre nem futotta a tudásomból, de ez is elég
volt ahhoz, hogy Casimir vigyorogva csóválja a fejét.

Idegesen figyeltem, ahogy leguggol, és az ujjával lerajzolja a medál kinagyított képmását a

porba. Mikor felegyenesedett, a fáklyát lejjebb eresztette, hogy a fény megvilágítsa a művét.

– Ez itt mi a rózsán? – mutatott a rózsabimbó alján lévő nyílfej alakú apró kinövés felé.

– Azt hiszem, vacoknak hívják – vontam meg a vállamat. Biológiából sosem voltam jó...

– És ha így szemléled? – ragadta meg a kezemet, és átvezetett a porrajz másik oldalára. Mély
levegőt véve pillantottam le ismét, és pár másodperc múlva már valami teljesen mást láttam,
mint korábban – a virágvacokból hirtelen egy kard hegye lett.

– Ez egy kard, amin egy rózsa van – mondtam szinte unott hangon. – Igazán érdekes, de miért
fontos? – értetlenkedtem. Láttam már pár játékos rajzot régi újságokban és könyvekben,
amelyen rejtett képek jelentek meg, ha elforgattuk őket.

– A kard minek a jelképe? – ösztökélt, és ismét izgatott csillogást láttam a szemében.

– A világi uralomé... – szedtem össze a gondolataimat, miközben a számat harapdáltam. Úgy
éreztem magam, mintha egy olyan vizsgára ültem volna be, amire alig tanultam valamit.

– És még? – sürgetett. Hirtelen forróság öntötte el az arcomat.

– Azt hiszem, már tudod... – kuncogott fel, mire még inkább elpirultam. – A felállított kard a
férfit jelképezi. A kard átszúrja a rózsát, ami női jelkép, Szűz Mária jelképe. Amit pedig a
keresztre tekeredő rózsaszárnak látunk... Nem szár, hanem egy apró vérfolyam.

– Még mindig nem értem... – ismertem be.

– A Vérző Rózsa Rend... Ők az egyházba beépült titkos szekta, akik ahelyett, hogy Istent
szolgálnák, az örök élet titkát keresik.

– A kard átszúrja a rózsát, Máriát, ez... ez szentségtörés... – próbáltam megérteni a képet

bámulva. Leguggoltam, és a mutatóujjam végigjárta a kard vonalát. – A kard pedig... ha a
hegyét nem vesszük figyelembe, és mégiscsak keresztnek nézzük, olyan, mintha fordítva
lenne. Egymásba épült szimbólumok... Egy fordított kereszt – a Sátán jele.

– Érted már, kiknek dolgozol, Rica? – ragadta meg Casimir a vállamat, mire meglepetten
néztem fel rá. – Hogy kik fordítottak a saját családod ellen?

– A családom ellen? – motyogtam utána. Te jó ég! Még mindig nem tudja, hogy csak egy csaló
vagyok! – döbbentem rá. Azt hiszi, hogy Roderica vagyok, akit megtévesztett valami sátánista
szekta.

– Mindvégig... nekik dolgoztál? – jött a halk kérdés. – Vagy a szerelmed először még valós volt
irántam, és csak később mocskoltak be előtted és változtatták meg az érzéseidet?

– Casimir, én... – Hirtelen csomó keletkezett a gyomromban. Annak ellenére, hogy rettegtem,
valahogy mégis átjárt a megkönnyebbülés, hogy már nem kell többé megjátszanom magam.
Azt hittem, hogy vége a színjátéknak,

mert lelepleződött a csalásom. Most pedig ismét csak egy szerep voltam, egy álarc. Mikor
nem folytattam, Casimir mély levegőt vett, a lábával elsöpörte a rajzot.

– Gyere velem, és megszabadítalak a szemeden lévő hályogtól. Elmondom, kiket is taka r ez a

szimbólum, és mire képesek. Nem hagyom, hogy továbbra is megtévesszenek! – A hangja elég
eltökéltnek tűnt.

 18. fejezet

A kis lak

Hosszú percekig csak csendben gyalogoltunk a többfelé ágazó alagútrendszerben, én pedig

úgy éreztem magam, mint aki éppen a vesztőhely felé sétál. Amíg újra meg nem álltunk, a
járat végén lévő faajtót sem vettem észre, annyira bele voltam merülve a gondolataimba.

Casimir eleresztett, aztán a falon lévő tartóba helyezte a fáklyát, és tétovázva rám pillantott.

– A bizalmam erős, de óvatlanság lenne a kockázatot mások életére is kiterjesztenem. Bocsáss

meg! – fordított háttal az ajtónak. Megfeszülő izmokkal vártam, mire készül, de végül csak egy
fekete kendő került a szemem elé. Tiltakozva emeltem fel a kezemet. – Nyugalom, vigyázok
rád. Másképp nem tudom megmutatni, amit akarok – suttogta közvetlenül a fülembe, amitől
hirtelen nemhogy ellenkezni, de még lélegzeni is elfelejtettem. Mire észbe kaptam már vakon
vezetett valahová.

Az érzékeim elárulták, hogy elhagytuk az alagutat, és odakint járunk – a friss szellő

végigsimított az arcomon, a fű illata pedig bekúszott az orromba. Biztos voltam benne, hogy
az ujjaim teljesen elfehéredtek, olyan erővel szorítottam Casimir kezét. Minden lépésnél azt
vártam, hogy mikor esek hasra vagy megyek neki valaminek.

Először a másodperceket számoltam magamban, aztán a folyó zúgása összezavart. Olyan

ironikus volt ez a helyzet. A

szerelem által elvakított vezet vakon azon az úton, amit a vak végzet jelölt ki számomra. A
gondolattól idegesen felkuncogtam, aztán rájöttem, hogy ez elég hülyén hathat jelen
pillanatban.

Mikor végül megálltunk, egyszerre könnyebbültem meg és szorongtam a bizonytalanságtól.

Hallottam, ahogy Casimir kinyit egy újabb ajtót, aztán a kendő suhogó hangot hallatva
lekerült a szememről. Pislogva próbáltam fókuszálni a világra, és mikor sikerült, legalább
olyan meglepetten bámultam a kis házban lévő emberekre, ahogyan ők bámultak rám.
Egyiküket felismertem – Ulysses volt, a kertész.

Casimir a könyökömnél fogva arra ösztökélt, hogy bemenjek a konyhaszerű helyiségbe, aztán
becsukta az ajtót a hátunk mögött.

– Idehoztad? – nyílt el Ulysses szája döbbenten. Eddig az asztal mellett ült, de most úgy
pattant fel, mintha kigyulladt volna a szék alatta. – Te teljesen megőrültél? – meglepett a
hangnem, amit megengedett magának. Casimirrel még Magdalena is tisztelettel beszélt,
ahogyan illett.

– Nem lesz semmi baj – lépett még beljebb Casimir, maga után húzva engem is. Zavartan
pillantottam körbe. Valahogy nem így képzeltem ezt az egészet...

Azt hittem, hogy majd egy elhagyatott helyre megyünk, ahol Casimir egyszerűen eltöri a
nyakamat, vagy valami hasonló. De az ablak melletti székről egy fiatal nő figyelt visszafojtott
lélegzettel – a hasa méretét elnézve már mindennapos lehetett, ezért úgy tippeltem, ő Nelda.
Csak nem végez velem Casimir előtte!

– Azt hiszed, hogy nem fog elárulni minket? – csattant fel Ulysses.

– Ha Casimir azt mondja, megbízható, én hiszek neki. – Halk sikkantás hagyta el számat,
ahogy a vámpírnő előlépett az egyik sarokból. Annyira beleolvadt a félhomályba és olyan
halkan mozgott, hogy eddig fel sem tűnt a jelenléte. Riadtan

húzódtam hátrébb, miközben a tekintetem a fiatal lányra

szegeződött. Ki kell juttatnom innen, mielőtt még késő lenne...

– Nem fogom bántani – követte a pillantásomat a vérszívó, és olyan kedves mosoly ült ki az
arcára, hogy ha nem tudtam volna, kicsoda, még engem is megtéveszt. Hisztérikus nevetést
hallattam.

– Nem kell félned – lépett egyet felém Casimir, de én egészen a falig hátráltam. – Anyám nem
árt senkinek sem.

– Az... anyád? – értettem meg. Mégsem volt véletlen, hogy Casimir jelen időben beszélt róla a
múltkor, ahogyan a közte és a vámpír között lévő hasonlóság sem. Nem is értem, hogy nem
tűnt fel eddig... Vagy talán csak nem akartam megérteni? Vak akartam maradni. Hinni, hogy
még megváltoztathatom őt, és nem kell megölnöm.

– Szörnyen röstellem, hogy hazudtam.

– Ő egy vámpír – nyögtem undorodva.

– Vámpír? – néztek egymásra értetlenül a jelenlévők.

– Egy gyilkos vérszívó! – sziszegtem a fogaim között szűrve a szavakat.

– Rosalind Úrnő nem gyilkos! – villámlottak meg a kertész szemei. – Ezt csak azok a férgek
akarják elhitetni az olyan ostoba emberekkel, mint te!

– Ulysses! – figyelmeztette Casimir.

– Szóval ostoba vagyok? – A düh hirtelen elfeledtette velem a félelmemet, és erőt adott.
Előrébb léptem, és farkasszemet néztem a barna tekintettel. – Tudom, hogy a vámpírok vért
isznak, tudom, hogy gyilkolnak, hogy a fakaró, ha a szívükbe verik, megöli őket, az ezüst pedig
megsebzi. Hogy gyűlölik a napfényt, és ezért a sötétségben élnek, mint az élősködő férgek.

– Azt tudod, amit mondtak neked, vagyis semmit sem tudsz!

– mondta hideg hangon Ulysses.

– Azt tudom, amit láttam – vágtam vissza. – De te tudod például, hogy a szent vérszopód rám
támadt egyik éjjel? Az ég tudja csak, hogyan sikerült megmenekülnöm...

– Hazug! – Ulysses fenyegetően lépett egyet előre, de a vámpírnő egy szempillantás alatt
mellette termett, és a kezét a széles vállra tette.

– Nyugalom, a lány igazat mond – szólalt meg lágy, nyugtató hangon. Elégedetten húztam ki
magam. Fogalmam sem volt, miért mondta meg az igazat, de nem is érdekelt. Legalább a
halálomnak lesz értelme – felnyitom vele pár ember szemét.

– De asszonyom, Ön soha... – rázta a fejét hitetlenkedve Ulysses.

– Meg akartam nézni a lányt, akibe a fiam beleszeretett, ezért meglátogattam a szobájában,
mikor aludt – lépett közelebb hozzám a vámpírnő, mire minden izmom megfeszült.

– Nem állt szándékomban bántani őt.

– Akkor miért vannak az ujjlenyomatai még mindig a bokámon? – kérdeztem vissza, bár
lényegesen halkabb hangon, mint ahogyan Ulyssesszel beszéltem. Ha kihozom a sodrából,
akkor már nem élek sokáig. Óvatos pillantást vetettem Casimir öve felé, amelybe a karómat
tűzte, és elkezdtem azon gondolkozni, hogyan szerezhetném meg a túlélést jelentő fadarabot.

– Igazán sajnálom, hogy végül úgy alakult, ahogy – vágott bűnbánó arcot az élőhalott nő. –
Nem számítottam rá, hogy felébredsz, ahogyan arra sem, hogy tudni fogod, mi vagyok. Más
álomképnek, hallucinációnak vélt volna, de a te szemedben láttam a bizonyosságot. Aztán...
mikor észrevettem a medált melletted az ágyon, elvesztettem a fejemet.

– Mégis maga lopta el! – szorult ökölbe a kezem.

– Anyám csak védeni szándékozott. Azt hitte, hogy meg akarsz ölni... – Casimir tekintete
figyelmeztetően az arcomra szegeződött. Nem árulta el az anyjának, hogy tényleg így volt?

– Ulysses, vedd elő a könyvet, kérlek!

A férfi magában morgolódva lépett a fal mellett álló hatalmas ládához. A durva kezek óvatosan
félretettek pár ruhadarabot, aztán kiemeltek a láda aljából egy vastag könyvet.

A Vámpír Kódex – akadt a lélegzet a tüdőmben.

– Ezt a könyvet néhány éve kezdtem írni. Összegyűjtöttem benne pár bizonyítékot,
megfigyelést – vette át a Kódexet Casimir. – Megtennétek, hogy magunkra hagytok? – kérte.
Ulysses egy dühös pillantást vetett rám, aztán segített felállni a székről a terhes feleségének,
és átmentek egy másik szobába. Biztos voltam benne, hogy nem ért egyet Casimir döntésével,
de nem mert vele tovább vitatkozni.

– Én is megyek. Ránézek Lucindára és Emmanuelára – indult el a kijárat felé a vámpírnő.

– Lucinda! – kiáltottam hirtelen hangosan, ahogy eszembe jutott a kislány. – Ha nem gyilkos,
hogy lehet az, hogy az a gyerek reggel még ember volt, mostanra pedig olyan, mint maga? –
vádaskodtam. Casimir hangosan felnevetett, és Rosalind is elmosolyodott. Kinyitotta az ajtót,
aztán kihajolt rajta. Éreztem, ahogy a hűvös, esti szél beáramlik a kis szobába.

– Lucinda, Emmanuela, ide jönnétek, kérlek? – Ahogy a hívottak megjelentek, eltátottam a

számat. Két majdnem egyforma gyerek állt velem szemben, csak a szem– és bőrszínükben
különböztek.

– Kisasszony? – A kék szemű kislány csodálkozva pislogott rám.

– Lucinda... – jöttem rá. – Ikertestvérek?

– Nem. Emmanuela az idősebb, csak mikor megtörtént az átváltozás, nem öregedett tovább,
míg Lucinda igen. És hát, nagyon hasonlítanak egymásra... – sétált oda hozzájuk Casimir, mire
a vörös és a kék szempár csillogva emelkedett rá. A férfikezek mindkét lány haját
összeborzolták. – Menjetek! – intett Casimir a fejével az ajtó felé. A testvérek engedelmesen
szaladtak ki az ajtón, és Rosalind is követte őket.

Összezavarodva rogytam le az asztal melletti székre. Két vérszívó is emberek között mászkál,
és azok az emberek még életben vannak... Hihetetlen.

– Jól vagy? – ült le velem szemben Casimir, és a kezét az enyémre fektette.

– Nem tudom – ráztam meg a fejemet.

– Tudom, hogy ez most zavaros neked. Azok az emberek elhitettek veled mindenfélét, de én
magyarázatot adok mindenre – nyúlt az állam alá, hogy a szemembe tudjon nézni. Lassan
bólintottam. – Köszönöm – mosolyodott el. – Ez egy hosszú történet, azt hiszem, a legjobb, ha
az elején kezdjük...

 19. fejezet

Bejegyzések

Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy Casimir beszélni kezdjen, de csak a Kódexet lapozgatta.
A csend már kezdett zavaróvá válni, amikor a keze hirtelen megállt, és elém tolta a könyvet.

– Ez az. Innen kezdd! – mutatott az egyik oldalra.

– Naplóbejegyzések? – ráncoltam össze a homlokomat. Ilyesmi biztosan nem volt az eredeti

Kódexben, erre a fejemet mertem volna tenni.

– Copiák és utólag megírt bejegyzések. De hitelesen összefoglalják a történteket. Az én

bejegyzéseimet a naplómból másoltam át, Keith utólag egészítette ki őket a saját élményeivel,
a Belzebub néven írottak pedig egy rendtagtól származnak.

– Egy rendtagtól? Hogy szerezted őket?

– Csak olvass, és kiderül!

– Most? – A jelenlététől zavarban voltam. Attól tartottam, a sorok csak összefolynak majd a
szemem előtt, de nem értem meg őket. Mint mikor dolgozatírás közben apa a hátam mögé állt
és figyelte, mit írok. Olyankor egyetlen szó sem jutott eszembe, sőt, még a kérdéseket sem
tudtam értelmezni.

– Nyugodtan, nem olyan hosszú, és tengernyi az időnk – állt fel az asztaltól. Az ablakhoz sétált,
és hátat fordítva nekem kibámult rajta. Mély levegőt vettem, aztán lepillantottam az első
bejegyzésre.

Január 13„ este

Betegség ütötte fel a fejét a városban, páran gyengeségre, lázra panaszkodtak, köztük Keith
is. Anyám kint volt náluk, azt mondta, elég súlyos a helyzet, a kór alig pár óra alatt ledöntötte
az embereket a lábukról. Kértem, hogy holnap engem is vigyen magával, de határozott nem
volt a válasza. Túlságosan aggodalmas. Még a pinceszobából is kizárt éjszakára, mondván,
aludnom kell. Úgy kezel, akár egy csecsszopót, pedig már rég kinőttem abból a korból. Ezt
neki is el kell fogadnia! C.

Nem bírtam elfojtani egy halvány mosolyt még annak tudatában sem, hogy hallottam már
Keith-től a betegségről, és tudtam, milyen tragikus lesz a kimenetele. Az ablak felé tekintve
végigmértem a mostanra felnőtt férfit. Elgondolkozva fürkészte a kinti tájat – már amennyit
látott belőle a holdfényben. A tartása büszke volt, határozott. Képtelen voltam lázadó
tinédzserként elképzelni, aki amiatt duzzog, hogy az anyja gyerekként kezeli. Ahogy
megmozdult, gyorsan lesütöttem a tekintetemet, és csak akkor kezdtem ismét olvasni, mikor
lopva megbizonyosodtam róla, hogy nem engem figyel.

Január 14„ éjszaka

Éjfél után hangzavar riasztott fel, ezért kikeltem az ágyból, és lementem megnézni, hogy mi
történt. Ludella kért tőlünk bebocsátást. Egy vén vajákos asszony az erdőből, akivel anyám
gyógyfüveket szokott gyűjteni. Anyám mindig azt mondja, sokat tanult tőle az orvoslásról.

Ő is a betegség tüneteit észlelte magán, és nem mert egyedül az erdőben maradni, máshová
pedig nem tudott menni. Magdalena bekísérte az egyik vendégszobába, és ágyba fektette.

Beszélni akartam anyámmal, de visszazavart a szobámba, aztán ismét a pincébe zárkózott.

Január 14.

Magdalena reggel ki akart menni a piactérre gyümölcsért és tejért, de az őrség félúton

visszafordította. Az indok: vesztegzár. Egyetlen nap alatt még húsz ember betegedett meg.
Mansfield elrendelte, hogy zárják el a fertőzötteket a többiektől, mert nincs gyógymód.

Az ostoba, álszent mocsok! Le merném fogadni, hogy máris a kezét dörzsöli a halottak
elkobzott vagyonának gondolatára. Tiszta szívből gyűlölöm!

Anyámat tegnap óta nem láttam, hiába kopogtattam a pinceszoba ajtaján. Magdalenának
kiadta a szereket, amiket be kell adnia Ludellának – erősítők és lázcsillapító – és ellátta
néhány alapvető feladattal. Főzzön ki mindent, amihez csak Ludella hozzáér, és forró vízzel
meg alkohollal mosson kezet, mielőtt és miután a közelébe megy. Gonoszan hangzik, de most,
hogy karantén van, jól jön a beteg a háznál. Anyám a tervei szerint a városi fertőzötteken
akarta kipróbálni a szereit, de ez már lehetetlen. Csak Ludella maradt.

Aggódom Keith-ért, és a tétlenség terhe őrjítően hat rám. Miért nem segíthetek megtalálni a
gyógymódot én is? Hiszen a legjobb barátomról – szinte testvéremről – van szó! Értek annyira
a gyógyfüvekhez és más szerekhez, mint anyám, biztosan hasznára lehetnék! C.

Január 14, pár órával később

Mindenható Istenem, őszinte szívvel könyörgök most hozzád, segíts! Ne vedd el tőlem az
anyámat! Bármit megteszek, akármit! Csak kérd, és én teljesítem! Vedd el a lelkemet, de őt
gyógyítsd meg! Miért nem szólt, hogy rosszul érzi magát? Miért hallgatta el, hogy
megfertőződött?

Casimir szavai a jövő rémképét idézték bennem. Igen, az anyja miatt képes lenne eladni a
lelkét. Vagy valaki miatt, akit igazán szeret. Egy lehetséges ok a listámon, amit figyelemmel
kell kísérnem, hogy a világom megmenekülhessen a zsarnokától.

Mire előbújt a pincéből, már alig állt a lábán, és összevissza beszélt. Ágyba fektettem, de
fogalmam sincs, hogyan segíthetnék rajta. Az biztos, hogy titokban kell tartanom a dolgot
különben őt is belökik az elzárt területre, az pedig egyet jelentene a biztos halállal. Meg kell
találnom a gyógymódot mielőtt túl késő lenne! C.

Január 13-17. (utólagos bejegyzés – K.)

A kór olyan hirtelen tört ránk, és teljesen letaglózott. Mozdulni is alig bírtam, de anyám és
apám még nálam is rosszabb állapotban voltak. Csak feküdtek, és... azt hiszem, a láztól őket is
hallucinációk gyötörték. Anyám valami tűzről motyogott. Valószínűleg arról, ami
gyerekkoromban tört ki a házunkban. A nyomát a felkaromon viselem azóta is.

Január 15-én haltak meg mindketten. Anyám kora délután lehelte ki a lelkét, apám pedig rá
pár órára. Talán érezte, hogy mi történt anyámmal, és nem akart tovább élni nélküle.
Bekuporodtam az ágyamba, magamra húztam a takarót, és csak vártam a halált. Nem nagyon
bíztam segítségben, bár Rosalind asszony ígéretet tett rá, hogy keres valami gyógymódot. De
hogy is juthatna át a vesztegzáron? Az egyik beteg ki akart menni még az első nap, mire
kapott egy nyílvesszőt a szívébe. A katonák valószínűleg nem akarták a saját köz elükben
tudni, így a távoli gyilkosságot választották inkább.

Az ötödik éjszakán kezdődött minden. Odakint már napok óta csend volt, de most sikoltást
hallottam. Azt hittem, megint csak lázálom, de nem akartak elhalni a hangok. Egy nő

sikoltozott odakint. A kíváncsiság erőt adott, hogy elhagyjam az ágyat és az ablakhoz menjek.

Odakint sötét volt, először csak árnyakat láttam. Aztán a szemben lévő ház falánál
kirajzolódott két alak körvonala. Emlékszem, meglepődtem. Betegen élni sem volt erőm,
nemhogy üzekedni, de bármennyire is meresztgettem a szememet, nyilvánvaló volt, hogy egy
férfi és egy nő állnak ott összefonódva. Ahogy a felhők elvonultak a Hold elől, az erősebb
fényben azt is észrevettem, hogy a nő lábai nem érik a földet. A férfi a nyakára hajolt, ott
csókolta. Vissza akartam tántorogni az ágyamhoz és magukra hagyni őket a szenvedélyükkel,
mikor a férfi hátrébb lépett, a nő pedig a földre rogyott. A szenvedély heve – ez volt az első
gondolatom, de a férfi nem hajolt le hozzá segíteni, a nő pedig nem mozdult. A szívem
veszettül verte a bordáimat, meg kellett kapaszkodnom az ablakpárkányban.

Én is az asztal szélét markoltam, és a feszültség a gyomromba sűrűsödött. Keith még nem

tudhatta, amit én már igen. Hogy mi is az a férfi. De hogy került egy vámpír a karantén
közepére? Vagy úgy egyáltalán, honnan jött az a vámpír?

Mindig azt hittem, Casimir az első, aztán megjelent Rosalind és Emmanuela. De többen is
vannak, előttük is léteztek már. Izgatott félelemmel hajoltam ismét a könyv fölé, hátha választ
kapok a kérdéseimre.

A férfi egyenesen rám nézett. Nem égett idebent gyertyavilág, de pontosan tudtam, hogy lát
engem. A sötétben. Önkéntelenül hátráltam a szoba hátsó részéig, és a falhoz tapadtam. A
hűvös felület jólesett lázban égő testemnek.

Már kezdtem azt hinni, hogy a kinti jelenet meg sem történt, amikor hangos recsegést
hallottam. Csak késve jöttem rá, hogy valaki épp betöri a bejárati ajtót. Mire észbe kaptam, a
háló

ajtaja is átrepült a szobán, majdnem eltalálva és agyonütve engem is.

Hogy a betegség vagy a döbbenet dermesztett-e mozdulatlanságba, sem akkor, sem most nem
tudnám megmondani. Egyszerűen csak képtelen voltam mozogni.

Figyeltem, ahogy a férfi megközelít. Az ablakból nem vettem észre rajta semmi különöset, de
most...

Mintha egy állat és egy ember nászából született volna. Beszéd helyett morgás hagyta el a
torkát, a szája vértől maszatos volt. Támadásra készen feszültek az izmai, akárcsak egy
veszett kutyáé. És a tekintete... egyáltalán nem tűnt emberinek.

A szeme vörösen izzott, akár a rémmesékben az ördög tekintete.

Remegtem, ahogy egész közel ért hozzám. A leheletét éreztem a bőrömön. Lehunytam a
szemem, aztán vártam. Tisztában voltam vele, hogy nincs választásom. Most azonnal meg
fogok halni.

Épp ezért lepett meg a puffanás, ami csak tompán jutott el a tudatomig, ahogyan az is, hogy
fájdalom helyett valaki csak megrázott a karjaimnál fogva.

Kábán pislantottam párat, és ismét azt gondoltam, lázálmom láttatta csak velem a
szörnyeteget.

„Hé, fiú, jól vagy? Megsérültél?” – A történtek összezavartak, de megráztam a fejemet. A

betegség kínjain kívül nem éreztem más fájdalmat. „Akkor jó. Megúsztad. De el kell bújnunk.
Odakint még vannak ilyenek. Hé, hallasz?” – A szemem a földön heverő démoni lényre
szegeződött, akinek egy vastag fadarab állt ki a hátából.

„Van... van odalent egy titkos pince. A konyha padlója alatt.” – Csak ennyit tudtam kinyögni.
Gyerekként anyám oda rejtett, mikor a püspök adószedői megérkeztek. Azt biztonságos
helynek éreztem.

„Akkor gyerünk!” – Az idegen eleresztett, de a lábaim összecsuklottak, úgyhogy utánam
kellett kapnia. „Maradj itt, leviszem a lányt, aztán visszajövök érted” – közölte.

Csak akkor vettem észre, hogy nem vagyunk egyedül, mikor leültetett a földre, és visszament
az ajtófélfának támaszkodó lányhoz. Fiatalnak és törékenynek tűnt. És betegnek.

Elfáradtam, ezért lehunyt szemmel vártam, hogy a megmentőm betartsa az ígéretét, és

visszajöjjön értem.

Mély levegőt vettem, hogy a görcsöt kiűzzem a hasamból, de nem jártam sikerrel. Valahogy
éreztem, hogy a neheze még hátravan. Egyszerre akartam mindent tudni és tudatlan maradni.
Féltem, hogy ha elolvasom az utolsó bejegyzést is, minden alapjaiban megváltozik majd. Nem
éreztem elég erősnek magam, hogy készen álljak elfogadni: minden, amit korábban hittem,
tévedés volt. Mégis, kényszerrel rávettem magam, hogy tovább olvassam az előttem lévő
betűket.

Január 15.

Komoly döntéseket kellett hoznom. Magdalenára bíztam Lucindát. Távol kell tartania őt és
magát a betegektől. Korábban azt tapasztaltuk. hogy a kisgyerekekre és az idősekre a
legveszélyesebb mindenféle kór. Emmanuelát is féltem, de Ő a legalkalmasabb arra, hogy az
anyámat és Ludellát ápolja.

A másik döntésem miatt felváltva önt el a szégyen és a bizonyosság, hogy így kell
cselekednem. Hazudnék, ha azt állítanám, a szeretet, amit anyám iránt érzek, nem volt
befolyásoló tényező, de voltak egyéb szempontjaim is. Édesanyám nagyon gyenge, látomások
gyötrik és fájdalom, nem adhatok be neki mindenféle kivonatokat és főzeteket anélkül, hogy
tudnám, mi lesz a hatása. Ludella viszont öreg, és úgy tűnik, jobban viseli a betegséget.
Anyámnak erősítőket és lázcsillapítót adok továbbra is, a szereimet pedig a vajákos

nőn próbálom ki. Bocsáss meg, Istenem, de az anyám nem halhat meg miattam!

Január 20.

Anyám egyre gyengébb, én pedig csak a sötétben tapogatózom. Kökénykivonattal és

angyalfővel próbálkozom, pestis idején anyám ezekkel erősítette fel a betegeket és mielőtt
megbetegedett volna, most is ezekkel kísérletezett.

Január 21.

Emmanuela elkapta. Semmit sem haladtam. Arra nem is merek gondolni. mi lehet a
vesztegzár mögött lévőkkel.

Január 24.

Új keverékkel próbálkozom, minden bizodalmam ebben van. Anyám jegyzeteit kiegészítettem

néhány új tapasztalattal. Rájöttem, hogy a zsályakivonat segít a görcsrohamokon.

Január 25.

Napokkal ezelőtt kifogytunk az élelemből Se zöldség, se gyümölcs, csak egy kis rozsunk
maradt a kenyérhez. Ha nyár lenne, a kertben megteremne, ami kell, de tél van. Tegnap még
havazott is. Szerencsére anyám előrelátó volt mert két éve télen annyi hó esett hogy hetekig
nem jutottunk ki a piactérre. Van jó pár üvegnyi tinktúránk fekete áfonya kivonatból, így
megelőzhetjük a skorbutot – ki tudja, mennyi ideig leszünk ide bezárva. Mindenkinek be kell
vennie belőle naponta legalább egy kanállal.

Január 26.

„Éhes vagyok” – Ez volt a legszebb mondat amit az utóbbi két hétben hallottam. Csak két
napja adom Ludellának az új keverékemet de már lement a láza, és sokkal jobb színben van.

Ha estig tovább javul az állapota, beadom a szert anyámnak és Emmanuelának is.

Január 27.

Köszönöm, drága Istenem, köszönöm!

A betegek láztalanok, a hallucinációk elmúltak, és anyámmal még pár szót is tudtam váltani.
Most mind pihennek, de én még nem tehetem. Be kell jutnom Keith-hez. Csak azért
imádkozom, hogy ne legyen késő.

Január 17-19. (utólagos bejegyzés – K.)

„Nesze!” – A megmentőm – Ulyssesnek hívták – egy letört széklábat nyomott a kezembe.

„Reméljük, itt nem találnak meg minket, de ha mégis, ezt vágd a mellkasukba, ott, ahol a
szívük van. ”

Ulysses? Ulysses is a betegek között volt? Gyorsan lapoztam egyet.

„Mik ezek?” – Csak suttogásra futotta tőlem. A torkom ki volt teljesen száradva, és mindent
olyan forrónak éreztem annak ellenére, hogy tudtam, valójában hidegnek kell lennie. Tél volt,
idebent pedig nem gyújthattunk tüzet.

„Kutya legyek, ha tudom. Talán az ördög szállta meg őket”

– ült le velem szemben a lány mellé. Magához húzta, és betakargatta magukat.

„Honnan tudtad, hogyan kell végezni vele?” – merült fel bennem a kérdés. Az arca elkomorult.
Azt hittem, nem fog felelni, és már majdnem ismét elszunnyadtam, mikor végül megszólalt.

„Biztosan nem fogsz hinni nekem, de a megboldogult anyám sírjára esküszöm, hogy a saját
szememmel láttam.” – Azt akartam mondani, hogy a mai este után én már bármit elhiszek,

de túl gyenge voltam a beszédhez. „A testvéröcsém, szintén beteg volt. Betegebb, mint én.
Aztán ma délután meghalt.”

„Saj... sajnálom” – préseltem ki magamból a rekedt szavakat, de vagy nem hallotta meg, vagy
nem érdekelte. Csak maga elé meredt, és tovább mesélt. Olyan érzésem volt, mintha magában
beszélne, nem hozzám.

„Ki akartam vinni, hogy a ház mögött eltemessem a testét. Tudom, hogy az előírás szerint el
kellett volna égetnem, de...

képtelen voltam csak úgy ráhajítani a tűzre, mint egy zsákot. Papnövendék volt, tisztességes,
keresztény temetést érdemelt.

– Nagyot nyeltem, mert bár tisztában voltam vele, hogy bolondság, de én is valami hasonlót
tettem. Bebugyoláltam a szüleim testét egy-egy lepedőbe, és a szobájukban hagytam őket.
Gondoltam, ha vége ennek az egésznek, valaki eltemet majd minket. Vagy eléget. De akkor
sem nekem kell megtennem. „Így hát előkerestem az ásót a kamrából, de mire
visszamentem...”

Ulysses csak mesélt, én pedig úgy éreztem, mind megőrültünk. A testvére feltámadt holtából.
Olyan démon szállta meg a testét, mint amilyen a hálószobám padlóján is feküdt éppen. Ahogy
leírta a dulakodásukat, elakadt a lélegzetem. Élethalálharc volt két testvér között, és Ulysses
csak a véletlennek köszönhette az életét. Ahogyan én is az enyémet.

„Megragadtam az első tárgyat, ami a kezembe került” – húzott elő a kabátja alól egy
gyertyatartót. Úgy tűnt, ezüstből van, bár nem voltam biztos benne. A városiak tulajdonában
kevés értéket lehetett találni. „Anyám úgy szerette. Még az ő anyja kapta ajándékba a gazdag
úrnőtől, akinél szolgált.

Beugrott a tóba, mikor a kisebbik Úrfi fuldoklott, és megmentette. Ez volt a jutalma. Az

egyetlen kincs a házunkban. Mióta elment, mindennap megtisztítottam, és keményen
dolgoztam, csak hogy az adót ne ebből kelljen befizetnem.” –

vált lágyabbá a hangja, ahogy elmerengve forgatta a tárgyat a kezében.

„Nem számítottam rá, hogy megmenekülök” – nézett fel rám most először, mióta beszélni
kezdett. Arca és a hangja feldúlttá vált, a szeme pedig csillogott a sötétben. „Olyan... erős lett.
Pedig korábban fél kézzel lenyomtam. Csak az ördög szállhatta meg, nem történhetett
másképp. Azt nem értem, miért pont őt. Mindig is jó ember volt, talán túl jó is. Azért
kéretőzött haza a templomból, hogy engem ápolhasson” – nevetett fel halk elkeseredettséggel.
„Én pedig... megütöttem a gyertyatartóval. Ordítani kezdett, és az arca felhólyagosodott.
Aztán újra rám támadt, én pedig csak ütöttem, ahol értem. Érted? A saját testvéremet!” – túrt
bele a hajába, mély levegőket véve. „Mikor utoljára megütöttem, ráesett a törött székre, amit
korábban hozzávágtam menekülés közben. Át... átment a mellkasán az égnek meredő törött
székláb. Megöltem őt.”

A csend talán napokig is eltartott volna közöttünk ezek után, ha nem kell létfontosságú
dolgokat megbeszélnünk. Mindketten úgy tettünk, mintha a fenti eset meg sem történt volna.
Vagy az elmúlt fél óra lenne semmis.

„Mi van, ha ismét feltámadnak?” – tettem fel a kérdést a csapóajtó felé pillantva.

„Akkor ismét megölöm őket” – biztosított róla, de a köhögő görcs, ami rátört,
elbizonytalanított abban, vajon képes lesz-e rá.

„Hányan lehetnek?” „Nem tudom. Egypáran.”

„Lehet, hogy velünk is ez lesz?” – tört rám a kétségbeesés. „ Meglátjuk ” – közölte.

„Ha én is...”

„Végzek veled, és elmondok érted egy imát” – nézett a szemembe. Bólintottam.

A lány motyogni kezdett álmában. Talán, ha tizenöt éves lehetett, még szinte gyerek.

„Ő is a rokonod?” – tértem át kellemesebbnek hitt témára. „A szomszédunkban lakik.
Megmentettem egy démontól, de a családja halott. Most én vigyázok rá.” – Meg akartam
kérdezni a nevét is, de Ulysses egy újabb köhögőroham után a falnak döntötte a fejét, és
lehunyta a szemét. Elfáradhatott, és

én is kimerültem.

A következő pár nap maga volt a pokol. Bár nem voltam éhes, néha rákényszerítettem magam,
hogy a mellettem lévő zsákból kihalásszak egy almát, vagy a számba tömjek némi lisztet.
Köhögnöm kellett tőle, de egyébként is sokat köhögtem. Ez a két élelmünk maradt, nem volt
más.

Éjszakánként morgást, sikoltozást, kiabálást hallottunk. Ha a lány, Nelda nincs velünk,

Ulysses felmegy segíteni, de a női ujjak sírva kapaszkodtak belé, mikor felvetette ezt az
ötletet. így csak ültünk a halálra várva, és tehetetlenül hallgattuk a hangokat, amik napkeltére
mindig elhaltak.

Az ismerős érzéstől hirtelen szédülni kezdtem. Egyszer már voltam hasonló helyzetben. Egy
sötét lyukban, tehetetlenül, lelkifurdalástól szenvedve. Akkor én is a véget vártam, mert úgy
éreztem, nem tudok együtt élni azzal, amit elkövettem, de ahhoz sem vagyok elég bátor, hogy
véget vessek az életemnek. A sötétben kuporogtam a föld alatt, akár valami féreg. Úgy is
éreztem magam.

Hogy mehetnék vissza a többiekhez? Hogy mondhatnám el nekik, hogy Hale-t elkapták, és
valószínűleg mostanra már halott? Magára hagytam. Megmentett engem, én pedig elfutottam.
Miféle barát vagyok?

Szégyenkezve zokogtam fel, miközben vártam a világvégét. Abban reménykedtem, hogy a

Hale által kiásott alagút a fejemre szakad és eltemet, véget vetve a szenvedéseimnek. Bár
harcoltam volna! Neki kellett volna ugranom annak a férfinak. Karmolni, csípni, harapni,
rúgni, bármit... A halál is jobb

lehet, mint ez a szörnyű gyötrelem, amit most a lelkiismeretem okoz.

– Katie... – A halk suttogás betöltötte az üreget. Riadtan kezdtem kapkodni a levegőt – Hale
szelleme eljött értem, hogy a pokolba vigyen! – Katie... – A fülemre szorítottam a kezemet.
Mikor megéreztem az érintést a csuklómon, sikítva kezdtem rúgkapálásba.

– Ne. kérlek, ne vigyél el! Kértek! Annyira sajnálom! Ne vigyél el! – A hisztérikus kitörést
végül egy ölelés csillapította le. – Kérlek. Hale. bocsáss meg! – szipogtam belemarkolva az
ingébe.

– Nyugalom. Katie... Semmi baj, jól vagyok – jutottak el a tudatomig a szavak, jól van. A kezem
forró, tömör testet érint, nem egy szellemet.

– Te élsz! – állapítottam meg döbbenten, – Jaj, istenem, köszönöm! – borultam megint a

nyakába. Kellett még pár perc, hogy teljesen megnyugodjak. és érezni akartam egy kicsit,
hogy nem hallucinálok, tényleg itt van velem.

– Itt vársz rám két napja? – tolt el végül magától.

– Nem... nem is tudom, mióta – vallottam be. Csak vegetáltam a sötétben, nem figyelve arra,
hány óra vagy nap telik el. – Azt hittem... én azt hittem, meghaltál – tört ki belőlem a sírás. –
De hogyan? Hogy élted túl?

– Megszöktem, mielőtt még az a tag elcipelhetett volna a vérszívókhoz. Látnod kellett volna,
jól fejbe vágtam. – A könnyeimtől elmosódva láttam a vigyorát. – Csak közben megsérültem, és
nem akartam visszavezetni ide a dögöket. Elbújtam, míg be nem gyógyult nagyjából a seb –
mutatta meg a kezét, amin egy vágás volt. Már nem vérzett, de még nem is gyógyult be
teljesen. – Na, ne sírj már, gyerünk! Itt vagyok! – ölelt újra magához.



Összerezzentem, mikor a hátsó ajtó váratlanul kinyílt. Beletelt pár pillanatba, mire rájöttem,
hogy most nem az

alagútban vagyok, hanem egy kis házban. Egy nagyon idős nő csoszogott elő hálóruhában. A
látása valószínűleg nem lehetett túl jó – vagy még félig aludt –, mert simán elsétált mellettünk,
és csak a konyhaszekrénynél állt meg. Casimir halkan megköszörülte a torkát, mire a nő a
korát meghazudtolva perdült meg.

– Úrfi! – szorította a mellkasára a kezét. – Elnézést, nem vettem észre.

– Semmi baj, Ludella! – lökte el magát az ablaktól Casimir.

a vajákos, akiről az előbb olvastam?

– Én pusztán vízért jöttem. Nem tudtam, hogy az Úrfi... és a kisasszony – mért végig
érdeklődve – ...itt van.

– Kaphatnék én is egy korty vizet? – érdeklődtem elhaló hangon. Túl sok volt számomra, amit
eddig megtudtam, kellett néhány perc, hogy feldolgozhassam.

 20. fejezet

Kísérlet

– Jól érzed magad? Teljesen elvesztetted a színedet – simított végig a férfikéz az arcomon,
miután ismét magunkra maradtunk. Ludella kitöltötte a vizet, aztán bocsánatot kért, és
visszacsoszogott a szobájába. Letettem a kiürült kupát az asztalra. – Ha akarod, elolvashatod
később is a végét.

– Nem, kérlek, hadd folytassam! – húzódtam el Casimir érintése elől. – Legyünk túl rajta! És
ne kérdezd meg, hogy biztos-e... – figyelmeztettem, mikor meg akart szólalni. Kelletlenül
visszasétált az ablakhoz, mintha számára is kínszenvedés lenne ez az egész. Kezdtem
gyanítani, hogy nem miattam, hanem maga miatt kérte a szünetet.

Január 20. (utólagos bejegyzés – K.)

Egy kiáltás, aztán még egy és egy újabb. Aggódva néztünk egymásra. Azt már megszoktuk,
hogy éjszakánként a démonok hangos ramazurit csapnak, de napközben eddig minden
nyugodt volt. Nelda elejtette az almát, amit lassan már órák óta rágcsált, és apró ujjai
belekapaszkodtak Ulysses koszos ingébe. Az arcát belefúrta a mellkasába, a teste
megrázkódott. Nem tudtam eldönteni, hogy köhög vagy sír.

„Betörték az ajtót, legyetek óvatosak!” – Ahogy az erőteljes férfihangot meghallottuk

odafentről, hirtelen átjárt a remény. Mégsem hagynak minket itt meghalni? Segíteni jöttek?

Megmozdultam, de Ulysses nyugalomra intett, bizalmatlanabb volt, mint én. Talán ennek
köszönhetően élünk még mindig.

„Van két hulla az ágyban, egy dög meg a hátsó szobában. Biztosan megölték, aztán meghaltak
a betegségtől.” – Fentről, a deszkák közötti résen át por hullott alá, ahogy a lépések
elhaladtak a fejünk felett.

„Vigyétek ki őket a máglyára!” „Ez mennyit érhet vajon?”

Tedd azt le!” – Fémes csattanás hallatszott.

Pár aranyat kapnánk érte... ”

„Vagy kicipelnéd a kórt. Tedd le! Amint itt végeztünk, a sokszorosát kapjuk. Gyerünk, indulás!
Még át kell néznünk a többi házat is, legyen kéznél a karó.”

„Találtunk a szomszédban egy túlélőt, beteg, de...” „Dobjátok őt is a tűzre. Belzebub azt
mondta, nem maradhatnak szemtanúk. ”

Meg akarnak ölni minket – pillantottam Ulyssesre, akinek a tekintetében ugyanezt a

felismerést véltem felfedezni. Sóhajtott egyet, aztán hátradőlt. Végül is, ez semmin sem
változtat. Démonok, ismeretlen gyilkosok vagy a betegség. Valami hamarosan úgyis végezni
fog velünk.

Január 28.

Ezt az éjszakát soha nem tudom majd kitörölni az emlékezetemből. Úgy véltem, nehéz lesz
bejutni a vesztegzár mögé, de tévedtem. Az őrök mintha elunták volna a dolgukat. Vagy csak
tudták, hogy már úgysem akar senki kiszökni – az pedig fel sem merült bennük, hogy van
olyan bomlott elméjű, aki bemenni akar.

Magamban imádkozva jártam körbe a házakat túlélők után kutatva, de minden teljesen üres
volt. Sehol senki, még csak holttestek sem. Nem volt kin segítenem a főzetemmel. Aztán
megláttam a kialudt máglyát az utca közepén. Már napok óta

ott állhatott mert a jellegzetesen torok- és szemmaró füstszagot messze fújta a szél.

Csak álltam előtte hosszú percekig, és nem voltam hajlandó beletörődni. Az nem lehet hogy
mindenki halott. Képtelenség.

Keith-ék házához érve megtorpantam. Az ajtó nem volt a helyén, és mikor beléptem a kis
konyhába, üresen találtam. Reszkető kézzel nyitottam be a hátsó szobába, de az ágyon sem
feküdt senki.

Visszamentem a konyhába, és leültem az asztal mellé. A tudat hogy elkéstem, kínzóbb volt
mint számítottam rá.

„Jaj, testvérem!" – Azt hiszem, ezt motyogtam magam elé újra és újra, míg meg nem hallottam
a mozgolódást a talpam alól. A felismeréstől a szívem hatalmasat dobbant. A pince. Keith-szel
ott bújócskáztunk a zsákok között és ha elfáradtunk, leheveredve megettünk egy-két almát.

Felhajtottam a rongyos szőnyeget aztán megragadtam a fémkarikát. A bűz átható volt,

majdnem öklendezni kezdtem. Végül a karomat az arcom elé szorítva másztam le. Ami odalent
fogadott szavakkal nem lehet kifejezni. Talán nem is akarom. A lényeg, hogy Keith élt ahogyan
a férfi és a lány is, akiket mellette találtam. Az első adag főzetet azonnal beadtam nekik, aztán
felcipeltem őket a pincéből.

Február 2.

A főzet, ha lassan is, de kifejtette a kívánt hatást. Mindhárom beteg megerősödött és

gyógyulófélben vannak, de... amiket meséltek... Képzelődhet három ember ugyanarról a
dologról annyira pontosan, ahogyan ők?

Biztos, hogy csak hallucináltak. De már vége. Este hazaviszem őket.



Február 2. éjszaka

Igaz volt. Minden, amit csak vad lázálomnak és képzelgésnek hittem, igaz volt! Lehetetlenség,
mégis így van!

Amint hazaértünk. Magdalena elém rohant. Kétségbeesettnek tűnt így azt hittem, anyám
visszaesett, vagy ne adj isten, még rosszabb. De az a még rosszabb is sokkal jobb lenne ennél!

Anyám Emmanuelával már öt nappal ezelőtt bezárkózott a szobájába, és nem hajlandó kijönni.
Magdalena azt mondta, miután elmentem, mindketten órák alatt teljesen helyrejöttek, aztán...
Egyszer csak hirtelen rángás tört rájuk, összeestek, és leállt a szívük. Meghaltak és
feltámadtak. A szemük pedig vöröslött, ahogyan Keith is mesélte.

A kezemben egy karó van, és tudom, mi a dolgom, de nem biztos, hogy képes vagyok rá.
Hogyan ölhetném meg az édesanyámat és egy gyereket? Hogy tehetnék ilyet?

– Eljutottál addig az éjszakáig, igaz? – Casimir hangjára felkaptam a fejemet. Annyira

belemerültem az olvasásba, hogy megfeledkeztem róla, nem vagyok egyedül. – Mit gondolsz
most rólam? Nem, ne is mondd ki, látom az arcodon!

– Mit látsz az arcomon? – néztem egyenesen a szemébe. Megrebbentek a szempillái, aztán

elfordult.

– A rettenetet. – Arrébb toltam a Kódexet, aztán felálltam az asztaltól. A székem nyikorgására

összerezzent, de nem mozdult az ablak mellől.

– Akkor jól látod. Rettenetet érzek – sétáltam elé. – De csak mert tudom, milyen iszonyatos
érzés a tudat, hogy végezned kell valakivel, aki fontos számodra – mondtam ki, ami olvasás
közben a fejemben járt.

Casimir hitetlenkedése nyilvánvaló volt. Az arcomat fürkészve próbált rájönni, hogy tényleg
komolyan beszélek-e.

– Meséld el, mi történt végül! Tőled akarom hallani, kérlek!

– Tisztában voltam azzal, milyen nehéz dolgot várok el tőle, de erre egyszerűen szükségem
volt. A leírt szavak hazudhatnak, elferdíthetik a történteket, vagy csak szimplán nem adják át
a pillanatnyi érzéseket, de a hangja, a tekintete, az arca...

Azokkal hittem, hogy nem képes megtéveszteni. – Mondd el

nekem! – ragadtam meg a kezét. Hagytam, hogy összeszedje a gondolatait, aztán figyelmesen
hallgattam, ahogy beszélni kezd.

– Meg akartam ölni az anyámat. Fogtam a karót, a hálószobájához mentem, és egyszerűen

berúgtam az ajtót. Az arcvonásai örökre az emlékezetembe vésődtek, tudta, miért jövök –
borzongott aprót. Az ujjai rászorítottak az enyémekre, mintha bennem keresnének
kapaszkodót. – De Keith, Ulysses és én még együtt is gyengébbnek bizonyultunk, mint ő és
Emmanuela – köszörülte meg a torkát, mert kissé rekedtessé vált a hangja. – Azt hittem, hogy
ők fognak végezni velünk, és anyám később bevallotta, tényleg csak egy hajszálon múlt a
dolog. Végül mégsem tették meg. Mások, mint a vesztegzár alatti örültek. Hasonlóak, mégis
mások.

– Tudják uralni a szomjúságukat. De hogyan? – Bár nem akartam beismerni magamnak, sokkal
könnyebb volt úgy hallgatni a történetet, hogy Casimir fogja a kezemet. A bőre melegsége
biztonságérzetet keltett bennem.

– Úgy véljük, az ellenszerem valahogyan módosította az őket megfertőző kór hatásait.

– Az őket megfertőző kór? – szaladt össze a szemöldököm. Casimir visszavezetett az asztalhoz,

de nem eresztett el.

– Miután rájöttem, hogy nem kell végeznem anyámmal, mert senkinek sem árt, fogalmam sem
volt, mit tegyek. Végül egyetlen ötletem támadt. Betörtem oda, ahol ironikus módon jobban
ismerik a démonokat, mint bárhol másutt. A helyi templomba. Abban reménykedtem, találok
valamit Joseph atya jegyzetei vagy könyvei között, ami segíthet. Végül is anyám vérre vágyott,
akár egy démon, ki más segíthetett volna, mint Isten szolgája? Nem kérhettem tőle tényleges
segítséget, hiszen ha a püspök fülébe jut a dolog, mindennek vége. Azonnal máglyára küldött
volna egy ártatlant is, nemhogy egy olyan lényt, amivé anyám vált. Gondoltam, ez az egy
esélyem van, hogy megmentsem. De nem azt találtam ott, amit kerestem. A

mókás az, hogy ha nem török be oda anyám miatt, sosem jövünk rá a Rend létezésére. A Sors
velem volt, és vezette a lépteimet.

– Rátaláltam egy titkos szobára. Ha az én laboromat elsőre ördöginek hitted, azt a helyiséget
a Sátán szobájának gondolnád – nevetett fel keserűen, de nem részletezte, hogyan is nézett ki
a szoba. Meg akart kímélni engem, bár már így is pattanásig feszültek az idegeim.

– A szobában ráleltem egy naplóra. Belzebúb naplója – ez volt ráírva –, de ahogy felnyitottam,
ráismertem Joseph atya írására. Rövid, tömör, lényegre törő bejegyzések. Hidegek, akár az
atya lelke – emelte a kezébe a Kódexet. Elgondolkozva futotta végig a tekintete a sorokat,
aztán lassan olvasni kezdte az egyik bejegyzést.

– December 24-e. A mai nap minden szempontból ünnep a Rend számára. A kísérletek nagyon
jól haladnak, nemsokára próbát tehetünk embereken is, ahogyan már rég tervezzük. Az örök
élet kapujáról leesett a lakat, már csak rajtunk múlik, kinyitjuk-e. – Lélegzetvisszafojtva
figyeltem Casimir hangjára, ami keményen ejtette ki a kegyetlen szavakat.

– December 30. Az ebeknek beadott szer hatásosnak tűnik. A sebeik azonnal gyógyulnak, és
sokkal erősebbek, mint korábban. Az egyetlen hátrány, hogy a vadságuk felerősödött, de ez
reményeink szerint csak az állati mivoltuknak köszönhető.

– Január 13. Úgy látszik, a mi Igaz Urunk valóban figyelemmel kíséri és segíti a terveinket.
Nemrég kaptam a hírt, hogy járvány tört ki a városban. Gyors döntést kellett hoznunk, és elég
bátrak voltunk hozzá. Megtaláltam a tökéletes trójai falovunkat Peter személyében. A bátyja,
Ulysses szintén megbetegedett, ő pedig kimenőt kért, hogy gondját viselhesse. Megadtam
neki, de előtte megkínáltam egy kupa borral. Meglátjuk, milyen hatása lesz a szernek az
embereken.

– Ez iszonyatos! – ráztam meg a fejem, miközben visszarogytam a székre. Legszívesebben a
fülemre szorítottam volna a kezemet, hogy ne kelljen hallanom a szívtelen kíméletlenség
szavait. De már késő volt, hallottam és megértettem őket. Két különböző betegség volt. Az
egyik, amiben Keith, Ulysses, Nelda és Ludella is szenvedett – egy természetes, emberi
betegség, amire Casimir megtalálta végül az ellenszert. A másik pedig a Rend vámpírkórja.
Ezt kapta el Rosalind, tőle pedig Emmanuela, és ez tette tönkre az életüket.

– Az, és még nincs vége. Olvassam tovább, vagy álljunk meg? – ajánlotta fel Casimir aggódó
hangon ismét a pihenőt. Nem tudta eldönteni, mennyit bírok még a titkok súlyából, ahogyan
én magam sem. Végül lehajtottam a homlokomat a kézfejemre, és intettem neki, hogy
folytassa.

– Január 14. A püspököt rávettem, hogy rendelje el a vesztegzárat és felajánlottam, hogy

felbérlem hozzá az őröket. Nem volt nehéz. A halottak vagyonának ígérete igen kecsegtető
egyházunk nagybecsű vezetője számára. A kísérlet megkezdődött, most már csak várnunk
kell.

– Január 18. A zsoldosok szerint az éjszaka megkezdődtek a feltámadások. Akárcsak az

állatoknál, az embereknél is öt nap után következett be az ideiglenes halál. Az agresszió
nyilvánvaló, de Masztema és Belial reményét fejezte ki aziránt, hogy csak ideiglenes.
Várakozunk pár napot még.

– Öt nap? – emeltem fel a fejem, ahogy visszaszámoltam. – Hogy lehet, hogy édesanyádéknak
tovább tartott?

– Talán a nyugtató szerek miatt, amikkel tömtem őket a lázálmok és képzelgések miatt. Ez
lelassíthatta a folyamatot. Más magyarázat nem jutott eddig eszembe.

– Igen, ez logikus – bólintottam rá. – Olvass tovább, kérlek!

– biztattam a folytatásra, hogy minél hamarabb a végére érjünk a szörnyűségeknek.

– Rendben – sóhajtott nagyot. – Január 20. Éjszaka néhány feltámadott át akart törni a
védelmen, majdnem sikerült is

nekik. Odabent valószínűleg elfogyott az élelmük... Bocsáss meg egy pillanatra!

– Casimir lehunyta a szemét, miközben az arca megfeszült a gyűlölettől. – Élelem. Ennyit

jelentett számukra az odabent lévő emberek élete. Élelem az általuk kreált szörnyeknek –
sziszegte halkan, miközben a kezében remegni kezdett a Kódex. A felháborodása és dühe
szinte kézzel tapintható volt, az energiája rám is átragadt, és felerősítette a mellkasomban
dúló vihart. Végül kinyitotta a szemét, és kényszeredetten tovább olvasott. – Fejenként...
fejenként plusz három zsák aranyat ígértem a zsoldosoknak, ha holnap napközben
levadásszák az élőhalottakat. A kutyákhoz hasonlóan, amint felkel a nap, visszahúzódnak
aludni, úgyhogy bízunk abban, nem lesz semmi probléma.

– Azok a férfiak, akiket Keith-ék hallottak... A Rend zsoldosai voltak – tettem a helyére a
kirakós darabot. Casimir bólintott.

– Az utolsó bejegyzés jön, amit sikerült lemásolnom – dörzsölte meg a szemét. Hirtelen
rájöttem, hogy sokkal fáradtabbnak tűnik, mint fél órával korábban. Mintha a szavak
kiszippantották volna belőle a fiatalság derűjét.

–Január 21. Probationibus et testibus deleta. A szert további módosításoknak kell alávetnünk,
hogy az agressziót csillapítsuk. A karantént még fenntartjuk egy hétig, a látszatra adva –
mondta ki az utolsó szót is, aztán elcsendesedett.

 21. fejezet

A vámpírok

tulajdonságai

– Miért, miért kísérleteznek ilyesmivel? Mi a jó nekik ebben? – törtem meg végül a ránk
szakadó csendet. Casimir fáradtan megdörzsölte az állán serkenő apró borostákat, aztán
megpróbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant.

– A halál az egyetlen bizonyos és elkerülhetetlen ténye a jövőnek, a tehetetlenség miatt pedig

a legrémisztőbb átok sok ember számára. Van, aki eladná a lelkét, hogy kitérjen előle, és olyan
is akad, aki más lelkével kufárkodik.

– Ilyen áron nem éri meg... – motyogtam magam elé, miközben könnyel telt meg a szemem.
Így indul hát minden. Pár ostoba gyávának köszönhetően.

– Ezzel egyetértek.

– Keith és Ulyssesék... Utólag nem akartak végezni velük? Azt mondták, minden szemtanút el
kell tüntetni – gondoltam végig a hallottakat.

– Magdalena és én istenre esküdve tanúsítjuk bármikor, bárki előtt, hogy Keith sosem volt
vesztegzár alatt. Mikor kitört a járvány, épp nálam vendégeskedett. Ulysseséket pedig
elrejtettem – tárta szét a karját körbemutatva. – Senki nem tud róla, hogy életben vannak.
Ulysses mindig a titkos

alagútrendszeren át jön el hozzám, a városba pedig csak Ludella jár be. Az emberek bár
sokszor fordulnak hozzá segítségért, tartanak tőle. Nem merészkednek az erdő szélénél
beljebb. Fogalmuk sincs róla, merre lakik pontosan, és különben is, elég nagy ez a rengeteg...
– húzódott elégedett mosolyra a szája. – Úgyhogy egyedül sose indulj neki! – tanácsolta.

– És az anyád?

– Az anyám? – kérdezett vissza értetlenül.

– Nem furcsállják, hogy csak úgy eltűnt Emmanuelával együtt?

– Írtam a tűzről neked... – szaladtak végig ráncok a férfihomlokon.

– Tűzről, igen, persze. Csak kiment a fejemből – emeltem a kezembe zavartan a Kódexet. A
francba!

– Kár volt a vadászkunyhóért, igazán szerettem, de ez volt a legjobb megoldás. Így nem
keresték a testüket, csak por maradt utánuk.

– Okos.

– Na igen – rándult meg a válla, és iróniát hallottam a hangjában. Mintha arra gondolt volna:
„Legyek büszke arra, hogy jól tudok hazudni és titkolózni?” – Elmondod, mit mondtak rólam?
Mivel győztek meg, hogy segíts nekik?

– Azt mondták, te kísérletezel a vámpírok létrehozásával. Hogy te játszol élettel és halállal –

futtattam végig a szememet azon az oldalon, ahol épp nyitva volt a könyv, és megborzongtam.
Erre emlékeztem a jövőből – a vámpírok tulajdonságait taglalta –, de a fejezetnek még nem
volt címe. Azt hittem, minden egyes szót ismerek már, de mikor végigfutottam a sorokon,
rájöttem, hogy tévedek.

„Kezelhetetlen vérszomj, emberfeletti erő, kiváló látás, szaglás és hallás, allergiás reakció a
szenteltvízre, az ezüstre és a fokhagymára, valamint halál a napfény által.” – Ez állt az általam
jól ismert könyvben. Ezzel szemben itt csak erős

vérszomj, a naptól, szenteltvíztől, fokhagymától és ezüsttől való égési sérülések, valamint
nagyobb erő és jobb látás, hallás, szaglás szerepelt.

– Ulysses azt mondta, hogy anyád nem öl embert. Akkor hogyan táplálkozik? – tettem fel a
legfontosabb kérdést jócskán megkésve – és ezáltal bizonyítva, hogy én vagyok a
legpocsékabb titkosügynök a világon.

– Vannak, akik önként segédkeznek neki és Emmanuelának

– lépett Casimir az ablakpárkányhoz, és a kancsót leemelve róla újra megtöltötte fapoharamat.

– Mármint, hogy... hagyják megharapni magukat? – tátottam el a számat. A gondolat, hogy az

éles fogak belemarnak a húsomba, annyira lezsibbasztott, hogy majdnem elejtettem a kupát.

– Nem – nevetett fel úgy, mintha valami vicceset mondtam volna. Aztán a konyhaszekrényhez
lépett, és félretolva egy tálat kivett mö güle valamit. – Ezzel kevésbé fájdalmas – tette elém.
Érdeklődve emeltem fel a furcsa tárgyat, és kellett pár pillanat, amíg rájöttem, hogy mire is
szolgálhat. Egy középkori, vérvételre alkalmas eszközt tartottam a kezemben.

Hosszú fémcsövet erősítettek egy fából kifaragott másik csőszerűséghez, amelynek a szabad
vége olyan vékony volt, mint egy tű. – Én magam csináltam. Csak egy apró szúrás, és egy
tálba fel lehet fogni a friss vért. Ha már nem tudtam megmenteni az anyámat, legalább
megkönnyítem mindenkinek a helyzetet – mosolyodott el keserűen.

– Megmentetted, csak... nem úgy, ahogyan tervezted. De veled van, szeret téged, és bár
vámpír, mégsem olyan, mint a többiek voltak. Neked és a főzetednek köszönhetően nem lett
belőle gyilkos.

– Ez igaz, köszönöm – emelte fel az asztalról a kezemet, hogy egy csókot nyomjon rá. Elpirulva
húztam vissza, aztán a Kódex lapozgatásába kezdtem, csak hogy elrejtsem a zavaromat.

– Milyen szót is használtál a démonokra és anyámra? – váltott témát.

– Vámpír.

– Vámpír – ismételte meg Casimir ízlelgetve a szót. – Honnan vetted ezt a kifejezést?

– Nem tudom – estem pánikba hirtelen. Eszembe sem jutott, hogy esetleg még nem
ismerhetik. – Hallottam valahol... Talán a Rendtől – vontam meg a vállamat, mintha nem lenne
fontos.

– Mit jelent pontosan?

– Azt hiszem, vérivót – kortyoltam bele a vizembe.

– Találó elnevezés... – gondolkodott el, aztán maga felé fordította a Kódexet, és az asztalon
lévő tintásüvegből kiemelte a madártollat. Gyorsan valamit ráfirkantott a lapra, aztán elém
csúsztatta.

A Vámpírok tulajdonságai. – A cím láttán meglepetten nyögtem fel. Most már majdnem olyan
volt az oldal, amilyenre emlékeztem. Apa nem igazán örülne ennek a hírnek... – rándult össze
a gyomrom. Vagy milliószor hallhattuk tőle, hogy bárki is lesz a kiválasztott, legyen nagyon
óvatos. Egyetlen apró változás a múltban végzetes kihatással lehet a jövőre nézve. Persze,
akkoriban nem nagyon figyeltem rá – sosem gondoltam, hogy a vészhelyzetnek köszönhetően
pont engem küldenek majd vissza.

Ez a cím a könyvben, a legkisebb dolog, te agyament! – figyelmeztetett a belső hangom, ami

furcsamód Payton hangján beszélt hozzám. Ki tudja, mekkora hatással van a saját jelenemre
az, hogy átvettem az igazi Roderica helyét, vagy hogy Casimir belém szeretett, én pedig
visszautasítom őt? Lehet, hogy minden, amit nem úgy csinálok, ahogyan Roderica Galahad
tette volna, egy-egy szeg a jövőnk koporsójában.

– Mire gondolsz most? – Casimir hangja kizökkentett a gondolataimból.

– Hogy Perlina már biztosan felverte az egész házat, hogy megint eltűntem – jutott hirtelen
eszembe az ijesztő gondolat.

– Erre nem is gondoltam – hümmögött.

Becsuktam a Kódexet, és felálltam az asztaltól. Annyi minden történt az elmúlt pár órában,
hogy teljesen megfeledkeztem Perlináról. Csak remélni tudtam, hogy nem szólt senkinek
Paytonról, amikor nem tértem vissza a hálószobába.

– Várj! Még tudnom kell pár dolgot... – állított meg Casimir. Egyenesen a szemembe nézett,
úgyhogy tudtam, az este lezárásaként valami komoly kérdés következik. – A Rend egyik
tagjához szöktél ki ma éjszaka?

– Nem – jelentettem ki határozottan, és álltam a pillantását. Casimir pár másodperc után

bólintott. Bár nem lehettem teljesen biztos benne, úgy éreztem, hisz nekem.

– És mondtál valamit a Rendnek anyámról és rólam?

– Nem árultam el sem az anyádék, sem a laborod létezését a Rendnek. És nem is fogom –
ígértem meg. Azt csak gondolatban tettem hozzá, hogy azért, mert nem is a Rendnek
dolgozom. Amíg Casimir ebben a tévhitben van, sokkal könnyebb elrejtenem előle az
igazságot – győzködtem magam.

– Hogyan szoktátok tartani a kapcsolatot? – Mély levegőt vettem. Nem készültem fel arra,
hogy válaszokat kreáljak hasonló kérdésekre és a szemébe hazudjak. Főleg azok után, amiket
ma este megosztott velem. Bizalmat szavazott nekem, holott azt hiszi, a Rendnek dolgozom.
Én pedig még mindig csak egyre vagyok képes: átverni.

– Odahaza egy közvetítőjük keresett meg engem, de mióta itt vagyok, nem jött tőlük senki
hozzám. Esküszöm. És nem is tudom, hogy egyáltalán fog-e. Az lett volna a feladatom, hogy
megöljelek. Fogalmam sincs, meddig várnak arra, hogy megtegyem, és ha nem történik meg,
mit fognak lépni. Talán azt hiszik, nem dőltem be a hazugságaiknak, vagy képtelen voltam
megtenni, és békén hagynak. Lehet, hogy soha többé nem hallok róluk... – hadartam a hirtelen
kitalált sztorit. Casimirnek annyit tudnia kellett, hogy nem érhetem el a

Rendet semmilyen formában, csak ők kereshetnek. De ez úgysem fog megtörténni, a
patthelyzet pedig védelmet ad még egy ideig.

– Reméljük, hogy így lesz – sóhajtott fel. – Akkor... hiszel nekem, igaz? Mostantól őszinték
lehetünk egymáshoz?

– Persze – biztosítottam róla.

– Nincs más, amit el akarsz mondani nekem?

– Nincs. Mindent elmondtam. – A füllentés terhe ránehezült a mellkasomra, miközben

feszülten vártam Casimir reakcióját.

– Köszönöm, hogy hiszel nekem, és az őszinteségedet is. – Ahogy kinyúlt felém,

összerezzentem. Egy pillanatra megállt a mozdulat közben, de aztán mégis végigsimított az
arcomon.

– Casimir... – húzódtam el előle, mikor lehajolt, hogy megcsókoljon. – Ne csináld ezt folyton,
nem akarom! – fordítottam félre a fejemet.

– A folyosón mégis viszonoztad a csókomat...

– Össze vagyok zavarodva, fogalmam sincs róla, mit akarok. És szerintem te sem tudod...

– Ezt meg hogy érted?

– Belém szerettél pár levél alapján, de nem is ismersz igazán. Nem szerethetsz engem, mert...
én nem az a nő vagyok, akinek hittél. – Legnagyobb rémületemre az igazság olyan könnyedén
akart kicsusszanni a torkomon át a szabadba, akár az utolsó lélegzet. Persze, ő másképp
értelmezte a szavaimat, mint ahogyan én gondoltam őket.

– Nem, tényleg nem az vagy. A lány, akivel leveleket váltottam, meg akart felelni a feltételezett
elvárásaimnak, hogy a bizalmamba férkőzzön, te viszont... Azt mondod és teszed, amit a
szíved valóban helyesnek vél. Ezért bízom benned – jelentette ki. Pár pillanatig csend volt,
mert erre nem tudtam mit felelni, végül Casimir megkönyörült rajtam. – Akkor menjünk... –
hagyott fel az ostromlásommal, ám tartottam tőle, hogy csak egy időre.

Idegesen indultam az ajtó felé, de még mielőtt kinyithattam volna, az erős férfiujjak
megragadták a csuklómat. Meglepetten fordultam vissza, hogy aztán egyenesen Casimir
mellkasának ütközzem. Elakadó lélegzettel néztem fel a hihetetlenül kék tekintetbe, miközben
éreztem, hogy a forróság felkúszik az arcomba.

Ahogy Casimir közelebb hajolt, sóhajtva hunytam le a szememet, és a várakozás izgalmától

apró borzongás futott végig a gerincemen.

A kendő érintésére kellemetlen érzés költözött a gyomromba, és paradicsomvörössé váltam.

Hülye liba! Az egyik pillanatban azt mondom neki, hogy nem érzek iránta semmit, és ne
közeledjen felém férfiként, a következőben pedig tiszta idiótát csinálok magamból. Elmebeteg
vagyok, ez most már tény.

Összepréselt szájjal hagytam, hogy kivezessen a szabadba, miközben magamban dühöngtem

az ostobaságom miatt. Hallottam, ahogy elköszön a ház lakóitól és bocsánatot kér a késői
zavarásért, ezért én is elmotyogtam egy halk viszontlátásrát, de Casimirhez egy szót sem
szóltam egész úton.

A testem, a szívem és az eszem különvált egymástól, és saját akaratot követelt magának. Az

első élvezte, mikor egy-egy kavicsosabb résznél az erős férfikéz szorosabban simul a
derekára, és ujjongott, hogy van oka közelebb bújni a férfitesthez, kiélvezve a belőle áradó
hőt. A második veszett dobogással jelezte a testnek, hogy egyetért a vágyakozásával. A
harmadik pedig az első kettőt korholta mindhiába. Azok egy dacos tinédzser süketségével
fordítottak hátat az érveinek.

Korábban még sosem történt velem ilyesmi, mindig pontosan tudtam, hogy mit akarok, és
aszerint is cselekedtem. De most... Casimir teljesen összezavart. A legviccesebb, hogy
fogalmam sem volt, mikor történt mindez. Hiszen nemrég

szörnyetegnek hittem, aztán pedig áldozatnak, akit meg kell mentenem önmagától. Mióta
nézek rá férfiként is?

Egész úton az érzéseimet elemeztem – arra is csak akkor ébredtem rá, hogy ismét fedett
helyen vagyunk, amikor megálltunk, és már nem éreztem a hűvös esti szellőt. Zavartan
várakoztam, miközben az ajtó halkan becsukódott mögöttem, és megkönnyebbülten fújtam ki
a levegőt a tüdőmből, mikor megéreztem a matatást a fejemnél.

Fényes karikák lebegtek egy pár másodpercig a szemem előtt, amíg hozzá nem szoktam a
sötétség után a fáklya fényéhez, aztán mikor helyrejött a látásom, észrevettem Casimir arcán
az elégedett mosolyt. Szó nélkül hagyva indultam el az alagútban, de amikor beért és még pár
perc múlva is rám szegeződött a pillantása, nem bírtam tovább cérnával.

– Mi az? – csattantam fel a hálóingemet szorongatva, bár az alja már úgyis tiszta kosz volt a
kinti mászkálástól.

– Csak rájöttem, hogy türelem, rózsát terem – mosolygott rám csillogó tekintettel. Az ujjaim
elfehéredtek az anyagot markolva.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz – vontam meg a vállamat.

– Igazán nincs? – hajolt Casimir a fülemhez, aztán megkerülve előresietett. Dühösen rándult
meg az arcom, amikor rájöttem, hogy a szívem megint heves dobogásba kezdett.

 22. fejezet

Fekete szemek

Ahogy a szobáink felé igyekeztünk, egyre inkább elfogott az aggodalom. Füleltem, hátha
hallok valami zajt vagy beszédet, de csend volt. Reméltem, ez annak a jele, hogy Perlina a
hálószobámban vár rám, és nem annak, hogy mindenki átsereglett a kastély másik felébe
megkeresni engem és meglincselni Paytont.

– Szerintem jobb, ha most elválnak útjaink – torpantam meg, mikor Casimir szobájának
ajtajához értünk, de ő nem ment be, hanem tovább követett engem a sajátom felé.

– Csak nem félsz, hogy levetkőzöm az úriemberségemet odabent? – nevetett fel halkan, jól
szórakozva a zavaromon.

– Nem valószínű, hogy Perlina előtt megtennéd – vontam meg a vállamat, megjátszva az
érdektelent, mire Casimir félredöntött fejjel sandított rám.

– Tudod, vannak pillanatok, mikor akár egy egész falunyi ember sem zavarna – mért végig
perzselő tekintettel. Mikor rémülten elkerekedett a szemem, a szája megremegett az elfojtott
mosolytól. – De nyugalom, láthatatlan köteleket aggattam a vágyaimra, amik visszafognak.
Még ha nehéz is... – hajolt közelebb hozzám bizalmasan. Az újabb elégedett kuncogást már
nem bírtam elviselni.

– Megyek aludni – fordítottam neki hátat, de alig tettem két lépést, máris hallottam, hogy
követ. Bosszús sóhajjal fordultam vissza.

– Mit akarsz?

– Csak elkísérlek a szobádig, ahogyan illik – biccentett felém udvariasan, de engem nem
tudott átverni. Támadási felületet nyújtottam neki a gyengeségemmel amiatt az átkozott csók
miatt. Arról már ne is beszéljünk, hogy a szemem bekötésénél mekkora hülyét csináltam
magamból! – szorult ökölbe a kezem. Most pedig élvezi, hogy szórakozhat velem. De abból
nem eszik!

– És mi lenne, ha inkább a te szobádba mennénk? – váltottam taktikát kacéran megrebegtetve

a szempillámat. Nem tudta azonnal elrejteni a meghökkenését, én pedig a reakciójától
elégedetten, folytattam a visszavágást. – Ha már ennyire be akarod bizonyítani nekem, hogy
te vagy számomra a megfelelő férfi, azt hiszem, ez lenne a legegyszerűbb módja, nem igaz? –
léptem közelebb tenyeremet a mellkasára fektetve. Furcsa izgalom futott végig rajtam, mikor
a kőkemény izomtömeg alatt megéreztem a hevesen vágtató szívverést.

– Nos, mi a válaszod? – érdeklődtem, miközben igyekeztem nem beleesni a saját csapdámba.

– Az, hogy a felhívásod teljesen komolytalan. És az, hogy ha én mégis komolyan megfontolnám
ezt a felelőtlen és gyermeteg ajánlatot, akkor az irántad való érzéseim nem lennének valósak –
vált kimértté. – De én szeretlek. Ez van... – tárta szét a karjait. – Most pedig eredj a szobádba!
– intett a fejével a megfelelő irányba, miközben leemelte a kezemet magáról. Zavarodottan
teljesítettem a kérését, ő pedig már csak a szemével követte a lépteimet. Mielőtt kinyitottam
az ajtót, nem bírtam ki, hogy ne lopjak egy utolsó pillantást – a szürkéskék tekintet gyengéden
simogatott végig. Tényleg szerethet engem? Vagy csak áltatja önmagát, ahogyan én is
magamat?

Azt gondoltam, hogy a nehezén már túl vagyok, de ahogy beléptem a szobámba, rá kellett
jönnöm, hogy nem így van. A

neheze még jócskán hátravolt egy kissé hisztérikus barátnő személyében.

– Merre jártál? Majdnem elaléltam az aggodalomtól – támadott le azonnal Perlina.

– Sajnálom – mondtam szűkszavúan arrafelé, amerre a félhomályban ki tudtam venni a

körvonalait. Itt sokkal sötétebb volt éjszaka, mint otthon. A hold és a csillagok – bár
gyönyörűek voltak – kevesebb fényt adtak, mint a neonlámpák.

– Ennyi? – jött a vádló kérdés, mikor elindultam az ágy felé. Leültem a szélére, és
bosszankodva tapogatni kezdtem a hálóingem alját. Csupa víz és sár volt. így nem fekhetek
le...

Nem mintha soha nem aludtam volna koszosan, amikor vízhiány volt a csatornánkban, de ez
az ágynemű túl szép volt ahhoz, hogy tönkretegyem.

– Payton biztonságban van, nekem pedig még akadt egy kis dolgom. Ennyi – sóhajtottam fel,
aztán az éjjeliszekrényen kitapogattam a gyertyát és a kénezett végű gyújtószálat.

– Te odakint jártál? – vonta össze a szemöldökét Perlina, amint a láng megvilágította a zilált
kinézetemet.

– Jobb, ha nem tudod – léptem a szekrényhez, hogy új hálóinget keressek magamnak.

– Nem tetszik ez nekem. Nagyon nem tetszik ez nekem – hajtogatta, miközben elpirulva hátat
fordított nekem, hogy levetkőzhessek.

– Ha ez megnyugtat, Casimir is velem volt – tettem hozzá. Úgy tűnt, ha szerelmi szálról van
szó, Perlina sokkal támogatóbb, mint egyébként. Most is kissé megnyugodva sétált közelebb
az ablakhoz.

– Akkor... mégiscsak vannak érzéseid iránta... – motyogta maga elé. Gyorsan eligazítottam az
új hálóinget magamon, aztán bemásztam az ágyba. Perlina a mozgolódást hallva végre újra
felém fordult, és követte a példámat.

– Aludjunk, késő van, és ez egy nagyon fárasztó nap volt – igazgattam el a dunyhát. Láttam
Perlinán, hogy még vagy ezer

kérdése lenne, de most nem volt kedvem és erőm kitalálni számára néhány elfogadható
választ. A ma esti információáradat miatt az elmém kimerültén követelte a pihenést, mégis
nehéz volt kikapcsolnom.

Megváltozott volna a múlt? Vagy végig hazugságban éltünk mind a vámpírok eredetét
illetően? Sosem voltam jó fizikából, de eddig folyton csak azt hallottam a tanárainktól, hogy
vigyázzunk, ne változtassunk a múlton, mert attól a jövő fog megváltozni. De arról egy szót
sem szóltak, hogy a múlt magától megváltozhatna. Hiszen mikor a járvány kitört, én és Payton
még sehol sem voltunk. Túl sok ez nekem egyszerre!

Sóhajtva fordultam az oldalamra. Majd holnap Payton biztosan okosabb lesz nálam, és
elmondja, mi történhetett – nyugtattam meg magam a gondolattal.

– Mmm... – Ahogy az orrom megtelt a friss kenyér illatával, félálomban megkordult a

gyomrom. Csak lassan jutott el a tudatomig, hogy már ébren vagyok, de mikor ez megtörtént,
egyetlen másodpercbe telt, hogy teljesen magamhoz térjek.

– Jó reggelt, kisasszony! – mosolygott rám Lucinda, mikor felültem az ágyban. Láttam, hogy
kicsit fél attól, hogyan fogok vele viselkedni az éjszakai találkozás után, de Perlina jelenléte
miatt igyekeztem úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Egyszerűen csak örültem annak,
hogy jól van és mégsem lett belőle vámpír, ahogyan én hittem.

Perlina már az asztal mellett ült nappali ruházatban, de még nem látott neki a reggelinek.
Valószínűleg arra várt, hogy én is felébredjek, és csatlakozzak hozzá. Kimásztam a takaró alól,
és nagyot nyújtózkodtam.

– Jó reggelt! – viszonoztam a köszöntést, és leültem Perlinával szembe. Az asztalon tényleg ott

várakozott ránk a frissen sült, ropogós kenyér, amitől a nyál összefutott a számban. Azonnal
vettem belőle egy szeletet, és csak úgy magában elkezdtem falni. – Te nem eszel? – néztem fel,
mire Perlina megrázta a fejét.

– Ideges vagyok, és így nem tudok – nézett rám kissé nyűgösen. Lenyeltem a számban lévő
falatot, aztán Lucindához fordultam. Bár semmi kedvem nem volt Perlinának magyarázkodni,
úgy véltem, jobb, ha megnyugtatom.

– Köszönjük. Majd szólok, ha segíthetsz öltözni, rendben?

– Igenis, kisasszony! – hajtotta meg magát a kislány, aztán magunkra hagyott minket. Pár
pillanatnyi csend után Perlinából szokásához hűen kitört az aggodalmaskodás.

– Nézd, én nem akarlak kioktatni, és távol áll tőlem, hogy az anyám másává váljak, de ez így
nem tisztességes, és nagyon veszélyes is – kezdte a szónoklatot. – Keith a vőlegényem,
nemsokára a férjem lesz, Casimir pedig a legjobb barátja – nézett rám nagyon komolyan. A
kenyér íze savanyúvá vált a számban, ezért a vizeskancsóért nyúltam. – Először még
szórakoztatónak tűnt ez a szerelmi összeesküvés, a barátnői féltett titkok, de éjszaka az
ijedelmem minden ostobaságomat messze fújta. Fogalmam sem volt róla, merre vagy, nem
esett-e bajod? Szólnom kellett volna valakinek, de úgy éreztem, azzal csak felesleges bajt
okoznék. Ám az is eszembe jutott, hogy ott fekszel valahol vérbe fagyva, én pedig későn hívok
segítséget – tördelte az ujjait, miközben újra átélte a kétségbeesés emlékét. Korábban csak
idegesített és fárasztott a viselkedése, de már nem ezt éreztem. Apámon és Hale-en kívül
senki nem aggódott még miattam, és most egy lány, akit alig ismertem, őszintén féltette az
épségemet és az életemet.

– Sajnálom – sütöttem le a szememet.

– A te érdekeidet tartom szem előtt, ezért szidlak – enyhült meg kissé Perlina. – Nem
tudhatom, a ti vidéketeken hogy mentek a dolgok, de itt... ha kiderülne, hogy két férfi is a
kegyeidet keresi, te az egyiküknek rejteket biztosítasz a házban, míg a másik a saját unoka-
testvéred... Nos, ennél kevesebbért is sütötték már rá a boszorkányság bélyegét másokra. És
hidd el, a püspök szívét nem lehet megolvasztani – rándult meg az arca.

– Ennyire... kegyetlen? – hajoltam közelebb hozzá puhatolózva.

– A hite megingathatatlan. És leginkább abban hisz, hogy mindig igaza van.

– Ez úgy hangzik, mintha jól ismernéd...

– Mert így is van. Ő a nagybátyám, édesanyám testvére. – Hogy leplezzem a rajtam eluralkodó
döbbenetet, gyorsan enni kezdtem. A püspök egyik rokona beházasodik a Delawer családba?
Jó, persze, Perlina sosem ártana szántszándékkal Casimiréknek, de ha véletlenül lát valamit –
talán azt sem tudja, hogy mit és elszólja magát a nagybátyja előtt, máris kész a baj. Ez elég
nagy felelőtlenség Casimir részéről...

Ahogyan az is, hogy téged nem penderít ki innen, holott tudja, hogy áruló vagy – szólt közbe
Payton hangja a fejemben. Hiába győzködtem, hogy ez nem igaz, hiszen valójában nem is
dolgozom a Rendnek, csak nevetett rajtam. Igaza volt. Végül is hazudozom összevissza, és
másvalakinek adom ki magam, mint aki valójában vagyok. A szerelem, a gyűlölethez
hasonlóan, teljesen irreális lépésekre kényszeríti az embert, azt a látszatot keltve, hogy van
választása. Pedig nincs. Perlina és én is csak ezért lehetünk még mindig itt.

– Nem kedveled a püspököt, igaz? – tippeltem meg.

– Ő még anyámnál is sokkal-sokkal rosszabb. Anyu...

szigorú elvek alapján irányította a nevelésemet, de csak mert én vagyok a legfontosabb

számára az egész világon. De Egmont bácsi... szerintem élvezetét leli a kegyetlenkedésben –
suttogta oda nekem úgy, mintha valami titkot árulna el, amit senki más nem hallhat meg.

– Ezt meg honnan veszed? – hajoltam közelebb hozzá. Valamiért úgy éreztem, több van e
mögött, mint a boszorkányperek.

– Erről... erről nem szeretnék beszélni – pattant fel hirtelen, és a pillantása került engem. –
Reggelizz meg, aztán odalent találkozunk. Én megkeresem Keith-t – indult az ajtó felé

bizonytalan léptekkel. Talán tényleg tud valamit, és megijedt, hogy túl sokat árult el nekem?

Gyorsan végeztem az utolsó falatokkal, aztán elrejtettem némi ételt Payton számára is. Az
öltözködés segítséggel most már egész gyorsan ment, így mikor kész lettem, ahelyett, hogy
lefelé vettem volna az irányt, elindultam a kastély másik szárnyába.

Halkan kopogtattam az ajtón, és mikor Payton kikukucskált, félretolva őt beslisszoltam a

résen.

– Hoztam enni – tettem le az ágyra a kis csomagot. – Bocsánat, hogy csak ennyi, de nem
mertem többet hozni, nehogy észrevegyék – mentegetőztem. Payton anélkül, hogy
megköszönte volna, mohón szétnyitotta a kendőt, és falni kezdte a kenyeret. – Nagyon
szívesen! – morogtam oda neki sértetten.

– Köff... – Nem sikerült túl meggyőzőre a teli szájas köszönetnyilvánítás, de nem volt
lehetőségem kiselőadást tartani a jó modorról, mert legnagyobb meglepetésemre felém
nyújtotta az egyik kenyérszeletet. – Kérsz?

– Nem, köszönöm, már ettem – ráztam meg a fejemet.

– Ja, igaz, neked nem kell bujkálnod – fordult vissza az ételhez. Elgondolkodva kezdtem
rágcsálni az alsó ajkamat. – Na, mi az? – hagyta abba hirtelen az evést.

– Tessék? – néztem rá értetlenül.

– Kérdezni akarsz valamit, nem? – vonta meg a vállát.

– Ezt meg miből gondolod? – ráncoltam össze a homlokomat.

– Szájrágcsálás, bizonytalanul ide-oda járó tekintet, és még a szoknyádat is gyűrögeted –

biccentett a fejével a kezem felé.

– Akkor szoktad ezeket csinálni, ha valami nagyon foglalkoztat, de nem tudod, hogy kérdezz
rá.

– Honnan tudod, hogy mi mit jelent nálam? – kértem ki magamnak a feltételezést, hogy
ennyire kiszámítható lennék.

– Figyeltelek – hunyorgott rám.

–Mi?

– Az órákon. Figyeltem, hogy mire hogyan reagálsz. – A meghökkenésem még erősebb lett.

– Miért?

– Mit gondolsz, hogyan szívathattalak annyira hatékonyan? Csakis úgy sikerülhetett, hogy
előtte kiismertelek – vigyorgott rám elégedetten, mire felhorkantam.

– Szemét! – vágtam hozzá az asztalon lévő félig szétolvadt gyertyát, de sajnos időben
félrehajolt.

– Fogadjunk, hogy arra gondoltál először, hogy beléd vagyok zúgva – gúnyolódott. Utáltam,
hogy igaza van. Eltüntette az utolsó falatokat is, aztán a markába gyűrve a kendőt felkelt, és
elém lépett. Ahogy közel hajolt hozzám, összerezzentem. – Nyugi, kislány, nekem te túl apró
falatka lennél! – röhögött a képembe. Felemeltem a lábamat, és teljes erőből bokán rúgtam. –
Á, a francba! – Ahogy fél lábon ugrálva a lábát tapogatta, elöntött az elégedettség. – Hülye
liba!

– kezdett szidni, de minél csúnyább szavakat használt, annál jobban rázott a röhögés. Főleg
azért, mert nem ereszthette ki a hangját, mint otthon, így a sértéseit kénytelen volt szinte
suttogva elmondani.

– Lassan mennem kell, és még kérdeznék valamit – fontam össze magam előtt a karjaimat. –
Már ha abbahagyod végre ezt az indiántáncot – töröltem ki a könnyeket a szemem sarkából.

– Kérdezz, aztán húzz a pokolba! – nézett rám nagyon csúnyán, de egyáltalán nem tudott
megijeszteni. Az előbbi kósza gondolat, hogy gyengéd érzései vannak az irányomba, sokkal
rémisztőbb volt, mint a dühöngése. Ezt az énjét simán tudtam kezelni, de a kedves énjével
nem tudtam volna mihez kezdeni.

– Hallottál már valaha a Vérző Rózsa Rendről? – Mivel továbbra is nagyon el volt foglalva a
lába masszírozásával, így már azelőtt tudtam a választ, mielőtt megszólalt volna.

– Nem. Miért, mi az? – nézett végül fel rám.

– Casimir mondott nekem tegnap egy történetet. Szerintem az igazságot... – kezdtem bele. –
De nem igazán értem...

Mármint... Megváltozhat a múlt anélkül, hogy valaki beavatkozna a jövőből? – tettem fel az
éjszaka óta engem foglalkoztató kérdést.

– Elvileg nem. Gyakorlatilag... Amit az időről tudunk, az csak elmélet. Mi vagyunk az elsők,
akik megbontották a világ rendjét.

– Szóval bármi megeshet – sóhajtottam fel.

– Igen. De az elmélet azt mondja, hogy csak külső hatásra változhat a múlt, és ha a múlt
változik, akkor a jövő is változik vele. Külső hatás nélkül... nem nagyon valószínű – rázta meg
a fejét. – Elmondod, hogy miről is van szó pontosan? Mi ez a Rend, és mi változott szerinted?

– Tegnap este... – kezdtem bele a történetbe, de a kintről behallatszó hangos nyihogás

félbeszakított. Payton és én óvatosan lopakodtunk az ablakhoz, és egy kissé félrehúzva a
függönyt, kilestünk rajta.

– A rohadt életbe! – Payton morgása cseppet sem tett nyugodttá, bár én nem ismertem fel azt
a férfit, aki leszállt a koromfekete lóról.

– Ki az?

– A nevét nem tudom, de higgy nekem, nem akarunk szembekerülni vele – húzódott beljebb az
ablakból, engem is távolabb toloncolva a szoba belsejébe.

– Miért? Mit tudsz arról a férfiról? – követeltem a választ.

– Mikor megérkeztem ide, és átszöktem a városon, láttam őt és néhány társát. Éppen valami
adót szedhettek, elég durván bántak az emberekkel. Azt hiszem, az egyháznak dolgoznak,
mert a fazon Istent és a püspököt emlegette, és egy hatalmas kereszt lóg a nyakában.

– A püspöknek dolgozik? – nyeltem nagyot.

– Valami verőlegény és behajtószerűség keveréke lehet, aki előbb üt, aztán kérdez, és visz
mindent, ami érték.

– Mennem kell! – indultam az ajtó felé hevesen dobogó szívvel. Még hallottam, ahogy Payton
utánam sziszeg, hogy várjak, de nem foglalkoztam vele. Csak az járt a fejemben, hogy talán
Casimir és Keith lebuktak a laborjukkal, vagy a püspök valami más álindokot talált ki ellenük,
és az a férfi most azért jött, hogy elhurcolja őket.

Éppen akkor értem a lépcsőhöz, mikor Casimir kitárta az ajtót az érkező előtt. Valószínűleg
tudta, ki jön, ezért nem hagyta Magdalénára a feladatot. Keith Perlinával az oldalán kicsit
távolabb állt az ajtótól, és mikor észrevett engem, intett a fejével, hogy inkább maradjak
odafent. Összerándult a gyomrom, amikor megláttam, hogy keze a szíjára rögzített tőr
markolatát szorítja.

– Valdemar, mit keresel itt? – Casimir meg sem játszotta, hogy nem veti meg a férfit. Az
arcáról lerítt az undor, de úgy tűnt, hogy ez a másikat egyáltalán nem zavarja.

– A püspök úr küldött – húzta ki magát, és egyenesen a szürkéskék szemekbe fúrta a

tekintetét.

Most hogy beljebb lépett, rendesen meg tudtam nézni magamnak. Fekete ing, mellény és
nadrág volt rajta, a nyakában – ahogyan Payton is mondta – ott lógott egy hatalmas
ezüstkereszt vörös kövekkel díszítve, az oldalán pedig kardot viselt. Vállig érő sötét haját egy
csattal fogta össze, az írisze pedig olyan volt, akár egy fénytelen verem legmélye.

Nem csodálkoztam, hogy még Payton is tartott tőle. Volt valami az egész kiállásában, ami
ledermesztette az embert...

Sütött belőle a gonoszság.

– Mit akar a püspök úr? – morogta Casimir. A koromfekete tekintet elszakadt az övétől, és
legnagyobb rémületemre egyenesen rám szegeződött. Az ujjaim reszketve markolták meg a
korlátot.

– A fülébe jutott, hogy megérkezett az unokahúgod. Ahogy az is, hogy milyen körülmények
között. – Casimirhez beszélt,

de a pillantása még mindig nem eresztett. Apró, hideg verejtékcsepp csordult végig a
gerincem mentén.

– És? – sürgette a választ Casimir, mire Valdemar végre felé fordult.

– A püspök úr sérelmezi, hogy még nem mutattad őt be neki. Szereti ismerni a városában
élőket, még ha azok csak asszonyok is – ejtette ki az utolsó szavakat lenézően. Ha nem
rémített volna halálra még a látványa is, nem tudtam volna visszafogni magam a hímsoviniszta
szavak miatt. De ő nem Payton volt, akitől maximum szócsatára számíthattam...

– Ha a püspök úr meghív minket, természetesen örömmel elviszem hozzá az unokahúgomat,

csak nem akartuk zavarni. Tudom, hogy mennyire elfoglalt, végül is nem lehet könnyű munka
Isten földi helytartójának lenni – szorult ökölbe Casimir keze. Sejtettem, hogy mekkora
megerőltetés lehet számára, hogy arról az emberről kell beszélnie, akit tiszta szívéből gyűlöl.

– Akkor vedd úgy, hogy ez egy meghívás – mért végig ismét Valdemar. Összeszedtem minden
bátorságomat, és nem fordítottam félre a pillantásomat. – Holnap vacsora lesz a püspök úrnál,
amire ezennel hivatalos meghívást kaptatok.

– Rendben. Mondd meg az Uradnak – vetette oda lenézően a szót Casimir –, hogy ott leszünk.

– Este hat órakor. Pontban.

– Rendben.

– Helyes.

– Van esetleg még valami közölnivalód? – kérdezte éles hangon, mikor Valdemar nem mozdult,
csak farkasszemet nézett velem.

– Semmi – húzódott hideg mosolyra a férfiajak. – Akkor további szép napot! – fordult ki a tárva
hagyott ajtón. Reszketegen fújtam ki a levegőt, miközben igyekeztem nem foglalkozni a rám
törő hidegrázással.

 23. fejezet

Az élet csodája

A szalonban voltunk mindannyian, és próbáltuk kiheverni a püspök küldöttének látogatását.

Perlina még mindig sápadt volt és remegett, és én is valószínűleg annak köszönhettem csak a
színemet, hogy megittam egy pohár bort a nagy ijedelemre. Casimir és Keith félrevonulva
beszélgettek az ablaknál, míg mi, nők a kereveten ücsörögtünk. Casimir arca elég dühösnek
tűnt, a tekintete kéken izzott, és Keith sem volt túl nyugodt. Próbáltam kihallgatni, hogy miről
is társalognak, de csak szófoszlányokat kaptam el a halk susmorgásból. A csörömpölésre
Perlinára kaptam a tekintetemet.

– Jaj, de ügyetlen vagyok! – törölgette fehér zsebkendőjével az asztalra kiborult vizet.

– Jól vagy? – dőltem előre, hogy segítsek neki.

– Igen, csak... Az a férfi maga az ördög – borzongott meg. – Valahányszor látom, napokig
lidérces álmok gyötörnek.

– Már találkoztál vele? – érdeklődtem csevegő hangon, de feszülten vártam a választ. Tudj
mindent a barátaidról, de még többet az ellenségeidről! – jutott eszembe Hale egy régi
tanácsa.

– I... igen. A nagybátyám néha magával hozta hozzánk, de...

jobb nem is beszélni róla. Olyan, mint az ördög, ha emlegetik, ismét megjelenik – rázta meg a
fejét, aztán reszkető kézzel felállította a feldőlt poharat.

– Holnap este látogatást teszünk a püspöknél – lépett mellénk Casimir, félbeszakítva a
beszélgetésünket.

– Rendben – néztem fel aggódva a szürkéskék szemekbe.

– Előtte viszont beszélnünk kéne. Felkészítelek, mit mondj és hogyan viselkedj, gyere! –
nyújtotta felém a karját Casimir. Hagytam, hogy felsegítsen és kivezessen a szalonból. –
Először is, egyszerűen öltözz! Fehér ruha, kendő, amivel elfeded a válladat, és fogd fel a
hajad! A püspök nem szereti a kibontott hajat, mert szerinte a cédák hordják így. – Casimir
ujjai végigsimítottak a vállamra omló vörös tincseken, mire izgatottan megborzongtam.

– És szerinted? – csúszott ki a számon önkéntelenül, miközben megálltam a lépcsőkorlátnál, és

szembefordultam vele. Ahogy elsötétült a tekintete, legszívesebben a falba vertem volna a
fejemet. Idióta, mit csinálsz!

– Szerintem gyönyörű a hajad – felelte mély hangon, mire elpirultam. Lesütöttem a szemem,
aztán továbbindultam a kijárat felé. Casimir követett.

– A vacsora előtt imádkozni fogunk, szóval, ne állj neki azonnal felfalni mindent – folytatta,
miközben megrándult a szája sarka.

– Nem is szoktam mindent felfalni! – ráncoltam össze morcosán az orromat. Casimir kinyitotta
az ajtót, és előreengedett.

– Rendben, akkor mondjuk úgy, hogy jóízűen eszel – kuncogott. Ahogy kiléptem a szabadba, a
nap sugarai azonnal átmelegítették a bőrömet. Ilyenkor kellemesen meleg volt az idő, csak
estére hűlt le kissé. Annyira vágytam pár nyugodalmas percre, amikor anélkül élvezhetem ezt
a csodás világot, hogy a szörnyűségek árnyékot vetnének az örömömre.

– Néha olyan érzésem támad, mintha nem gyakran láttál volna ételt az asztalon – fürkészte
Casimir az arcomat, mire idegesen rándult egyet a gyomrom.

– Pedig hatalmas lakomák voltak nálunk otthon – lódítottam.

– Nagyobbak, mint itt. – Casimir tekintete ellágyult, és újra felém nyúlt, hogy megsimogasson.
Sóhajtva húzódtam el az érintésétől.

– Ezt még mindig ne – ráztam meg a fejem.

– Nem tehetek róla – húzta vissza a kezét. – Olyan, mintha lenne benned valami, ami magához
vonz. Néha olyan nehéz megállnom, hogy ne érjek hozzád.

– Inkább azt mondd el, mire kell még figyelnem! – léptem be a sövénylabirintusba, csak hogy
legalább egy kis időre leszereljem a próbálkozásait.

– Ha beszélgetünk, ne szólj közbe! Légy tisztelettudó, engedelmes és csendes, ahogyan azt

egy asszonytól elvárják – sorolta Casimir, mire felháborodottan megtorpantam.

– Lábat ne csókoljak nektek? – fontam össze magam előtt a karomat, és csak még dühösebb
lettem, mikor nevetni kezdett.

– Ez egyáltalán nem vicces! Pont annyit érek, mint bármelyik férfi! – tört elő belőlem az
önérzetesség.

– Még többet is érsz, mint sok férfi – ismerte el Casimir ellágyuló hangsúllyal. – De a püspök
ezt másképp gondolja. Ha nem akarjuk, hogy szálka legyél a szemében – márpedig nem
akarjuk –, akkor úgy keli viselkedned, ahogyan elvárja tőled. Figyelj – lépett elém, miközben
megemelkedett a karja, de végül nem ért hozzám –, Mansfieldnek én már úgyis szemet
szúrtam, nem akarom, hogy te is túlságosan felkeltsd az érdeklődését. Hidd el, így
biztonságosabb. Csak próbáld megtartani, amiket kértem, rendben? – Szinte könyörgött, ezért
bólintottam. – Köszönöm.

– Te hogy bírod ki? – kérdeztem, mikor továbbmentünk. Az ujjhegyemmel végigsimogattam a

rózsákat – a szirmaikon még ott ültek a reggeli harmatcseppek.

– Mit?

– Hogy nyugodt maradj a közelében, és ne törd be minimum az orrát – morogtam. Bár még
sosem láttam a püspököt, már most viszketett a tenyerem. Az összecsipegetett
elszólásmorzsák alapján egy szadista, nőgyűlölő szemétláda, aki ártatlan embereket végeztet
ki Isten nevében, hogy megszerezze a vagyonukat.

– Hatalmas erőfeszítésembe kerül, elhiheted. – Casimir mély levegőt vett, aztán a hajába túrt.
– Tudod... ha megütném, pár hét, és felgyógyulna. Én viszont másnap mehetnék a máglyára.

– Az tényleg nem lenne túl kellemes – rázott ki a hideg a gondolattól. Nemrég még bármit
megadtam volna azért, hogy Casimirt a lángok emésszék el, most viszont azért tettem volna
meg mindent, hogy megvédjem őt. Teljesen összezavarodott az életem, és már fogalmam sem
volt róla, mi is a pontos feladatom.

– Ne értsd félre a szavaimat! – emelte fel a kezét Casimir tiltakozva. – A haláltól való félelem
nem ura az életemnek. Bármikor kész vagyok meghalni az ügyünkért, ha kell! De sok
embernek van szüksége rám, és még jó pár fontos feladat áll előttem, mielőtt nyugodt szívvel
eltávozhatnék.

– Én melletted állok. – Casimir halványan elmosolyodott.

– Tudom.

– De van valami baj, igaz? – érdeklődtem az arcát fürkészve.

– A vacsora meghívottjai között ott lehet Joseph atya vagy egy másik rendtag. Ha a közeledbe
akarnak férkőzni, ez megfelelő lehetőség számukra.

– Nem árullak el. – Bár teljesen felesleges volt az ígéret, meg akartam nyugtatni vele.

– Tudom, de nyugodtabbá tenne, ha a közelemben tudhatnálak, nem akarom, hogy bajod

essen!

– Rendben – bólintottam rá. – Kérdezhetek valamit?

– Természetesen.

– Joseph atyán kívül ismersz mást is a Rendből? – Jó lett volna tudni, kiket kell elkerülnöm a
vacsora során. Még halvány gyanúját sem akartam kelteni az árulásnak, nehogy Casimir
kételkedni kezdjen bennem ismét.

– Ismerem néhányukat, de nem mindenkit. A naplón kívül találtam egy névsort is az atya
rejtekhelyén, de a tagok álneveket használnak. A vezetőik Belzebúb, Azazel, Mefisztó, Beliál
és Masztema. Mintha a Sátán öt testben éledt volna újjá, ironikus, nem? – mosolyodott el
gúnyosan, miközben a tekintetét megint megkeményítette a gyűlölet. – Elég sok befolyásos
tagjuk van, így elegendő védelmet élveznek ahhoz, hogy ne kelljen félniük az egyházi vagy
világi büntetéstől.

– Honnan tudtad meg, kik a tagok, ha álnevet használnak? – szóltam közbe, engedve a
kíváncsiságomnak.

– Folyamatosan nyomozunk utánuk, és kiderítettünk már egypár dolgot.

– Nyomoztok... Kikkel? – vontam össze a szemöldökömet. Casimir egy pillanatra

elgondolkodva nézett rám félredöntött fejjel, csak aztán válaszolt.

– Szeretném elmondani, de... ugye, megérted, hogy miért nem tehetem meg?

– Azt hiszem, igen – sütöttem le a szememet. Tökéletesen megértettem őt, mégis fájtak a
szavai. – Én sem tudnék teljesen megbízni valakiben, aki korábban végezni akart velem –
ismertem be. Egy kis kacérkodással biztosan vallomásra bírhattam volna, de képtelen voltam
még jobban visszaélni a jóindulatával. Az információszerzés fontosságáról különórát tartottak
nekünk, de én már annyi tanult szabályt megszegtem, hogy eggyel több mit sem számított.

– Ennek semmi köze ahhoz, hogy meg akartál ölni.

– Nincs?

– Nincs – erősítette meg, amit az előbb mondott. – Ahhoz már inkább van, hogy belehalnék, ha
bármi bajod esne, csak mert olyan titkok kulcsát akasztottam a nyakadba, amelyet

mások bármi áron meg akarnak szerezni. Rossz emberek, akik képesek lennének... bántani,
hogy kiszedjék belőled, amit akarnak.

– Így is túl sokat tudok már, nem? – kezdtem volna bele, mikor egy kiáltás félbeszakított.

– Casimir! Casimir! – Ulysses rohant felénk a sapkájával integetve, és szörnyen izgatottnak

látszott. Mikor elénk ért, lihegve dőlt előre, és kezét a térdének támasztva fújtatott egypárat.
– Nelda – nézett fel ránk végül. – Neldánál beindult a szülés. Rohantam, ahogy tudtam.

– Megyek. Ezt este majd befejezzük, bocsáss meg! – kérte Casimir az elnézésemet.

– Arról a lányról van szó, aki este ott volt a kisházban? – kérdeztem, miközben szabad
kezemmel feljebb emeltem a szoknyám alját, hogy ne bukjak hasra benne a nagy rohanásban.

– Igen, róla.

– Hadd menjek veled! – kértem. Casimirt korábban mindig úgy festették le nekem, mint magát
a Sátánt, látni akartam, milyen, mikor valami jót tesz. És mi lehetne jobb tett, mint világra
segíteni egy új életet?

– Szó sem lehet róla!

– De hát miért?

– Mert biztonságosabb, ha nem keverlek bele az ügyeimbe – jelentette ki, miközben beléptünk
a házba. – Ulysses, készítsd elő a lovakat, úgy gyorsabb, mint gyalog! Mindjárt jövök! –
utasította a férfit, aztán a pince felé indult. Még hallottam, ahogy Keith-ék kijönnek a
szalonból, és megkérdezik Ulyssest, mi történt, de nem hagytam lerázni magam. Casimir
hatalmasakat lépett, ezért szinte futva követtem őt.

– Kérlek, látni szeretném!

– Miért akarnál látni ilyesmit? – vetette oda nekem a kérdést, miközben kikapta az egyik
fáklyát a fali tartóból, és befordult a folyosón.

– Mert ez egy csoda. Még sosem láttam megszületni egy kisbabát, de... kérlek, Casimir...
annyira szeretném... – markoltam meg az ingujját, mikor megállt a titkos szoba ajtajánál. Egy
pillanatra felnézett rám, aztán megadóan kifújta a levegőt.

– Rendben, te makacs nőszemély. De ha elájulsz, ne engem hibáztass! – forgatta meg a

szemét.

– Nem fogok elájulni! – húztam ki magam megfeledkezve arról, hogy tényleg nem igazán
bírom a vért.

– Ez majd kiderül. De csak abban az esetben, ha szabadon engedsz – pillantott le a kezemre.

Zavartan köszörültem meg a torkomat, mikor rájöttem, hogy még mindig a ruháját markolom.

– Csináltál korábban ilyet? Mármint, segítettél már szülésnél? – kérdeztem, miközben nekiállt
összeszedni, amire szüksége lehet.

Persze abból, amilyen tudatosan pakolta össze a dolgokat, biztos voltam a válaszában, de
zavart volna, ha csendben kell maradnom.

– Egy párszor. A legtöbbször csak anyámnak segédkeztem – emelt le egy kis üvegcsét az egyik
polcról.

– Ő is ott lesz? – érdeklődtem. Megpróbáltam a lehető legfesztelenebb lenni, de még mindig

nem tudtam megemészteni, hogy egy szobában voltam egy vámpírral, és mégis mindketten
úgy döntöttünk, nem akarjuk megölni a másikat.

– Nem. Édesanyám és Emmanuela pihennek alkonyatig, ezenkívül kínzás lenne számukra a

vér illata – hajtotta le a táska bőrfedelét, aztán felkapta, és megint rohanni kezdett, csak most
visszafelé.

Izgatottság száguldott keresztül rajtam, pedig korábban sosem érdekelt a születés csodája.
Vagyis inkább nem mertem arra gondolni, hogy egyszer valaha lehetne egy kisbabám. Az
anyai szeretet határtalan önzetlensége kizárta, hogy a mi

világunk szörnyűségeit kívánjam a gyermekemnek, így inkább lemondtam még a gondolatáról
is a fogantatása előtt.

Toporogva figyeltem, ahogy Casimir a lova nyergéhez rögzíti a táskát, aztán mikor intett
nekem, közelebb siettem.

– Na, gyere! – húzta elő az ismerős fekete kendőt.

– Ó, ne! – nyögtem fel.

– Sajnálom, de ez a feltételem!

– Mit szólnak majd a városiak, ha azt látják, hogy bekötözött szemmel viszel valahová? –
érdeklődtem.

– Nem a városon keresztül megyünk – mosolyodott el. Bosszúsan szusszantottam, aztán

megadóan hátat fordítottam neki. A sötétben bizonytalanul vártam, hogy most mi lesz, és
mikor eltűnt a lábam alól a talaj, halkan felsikkantottam. – Nyugalom, foglak! – hallottam
Casimir hangját egészen közelről. Összepréselt ajkakkal tűrtem, hogy felültessen a ló hátára,
aztán igyekeztem mozdulatlan maradni, nehogy szégyenszemre megint lepottyanjak.

Ahogy felugrott mögém, ijedten kaptam a nyereghez, és csak akkor fújtam ki megnyugodva a
levegőt, mikor Casimir keze a derekamra csúszott. Addig húzott maga felé, míg a hátam hozzá
nem szorult a mellkasához.

– Ne aggódj, nem hagyom, hogy leess – suttogta a fülembe. Bármennyire is nem akartam,
forróság futott végig a mellkasomon, hogy végül az alhasamban koncentrálódjon. Biztos
voltam benne, hogy direkt csinálja. Egyszerűen élvezi, hogy zavarba hozhat. És a
legbosszantóbb, hogy sikerül is neki. Próbáltam egyenletesen lélegezni, de valahányszor a
hosszú férfiujjak szorosabban markoltak egy-egy döccenőnél, a tüdőmben akadt a levegő.

Casimir közelsége ijesztő intenzitással hatott rám – talán, mert a pillanatnyi vakságom miatt
kiélesedett a többi érzékem. Az orromban éreztem a fűszeres férfiillatot, a bőrömet égette a
hozzá simuló test, a fülemben pedig ott dobogott a saját heves szívverésem hangja.

– Istenem, add, hogy ne lássa rajtam!

A feszültség fülledt hálója csak akkor lazult meg körülöttünk, mikor végre megálltunk.
Casimir leugrott mögülem, aztán megragadott a derekamnál fogva, és leemelt a lóról. Ahogy
lehúzta a szememről a kendőt, megállt az idő egy pillanatra. Mindig azt hittem, ilyesmi csak a
régi filmeken létezik, de a tekintetében parázsló vágyakozás nagyon is valóságos volt.
Ijesztően valóságos.

– Casimir, kérlek... – Ulysses hangjára tértem vissza a valóságba. Kikötötte a saját lovát az
egyik fához, és most idegesen toporogva ránk várt.

Ahogy beléptünk a házba, az arca még aggódóbbá vált. Nelda az asztal mellett üldögélt egy
széken a hasát simogatva. A homlokán apró verejtékcseppek ültek, és elég sápatagnak tűnt.

– Mondtam neki, hogy maradjon ágyban, de nem hallgatott rám – szólalt meg Ludella, aki
éppen egy hatalmas fazék forró víz fölött állt, és egy lepedőt főzött ki benne, valószínűleg
fertőtlenítés céljából.

– Fekve jobban fáj – zihálta a lány.

–Jól van, semmi baj. – Casimir letette a bőrtáskát az asztalra, aztán előhalászott belőle egy kis
üvegcsét. – Tessék, ezt idd meg! Erőt ad.

– Nem kaphatnék inkább abból, amit Ulysses a fogfájására ivott? Iszonyatosan fáj – markolták
meg a női ujjak az asztal szélét.

– A babának hasznos, ha érzed a fájdalmat. Így tudod, mikor kell nyomni, és segíthetsz neki a
világrajövetelben – magyarázta Casimir türelmesen. – Meg kéne vizsgáljalak, megtennéd,
hogy... – nem fejezte be a mondatot. Ulysses az ablakhoz lépett, és kibámult rajta, én pedig a
padlót kezdtem fixírozni, de Casimir nem hagyta. – Rica, gyere ide! Azt mondtad, a
segítségemre lennél. Na, gyere már! – intett felém. Tétovázva léptem mellé. Az egy dolog,
hogy jönni akartam,

hadd lássam, ahogyan dolgozik, az pedig egy másik, hogy közvetlen közelről nézzem végig egy
baba születését. – Tartsd a kezed! – parancsolt rám. Úgy nyújtottam ki a karomat, mint egy
körmösre váró diák. Felfelé fordította a tenyeremet, aztán valami égető szagú folyadékot
locsolt rá. – Rendben, most dörzsöld bele a bőrödbe! – magyarázta, miközben ő is hasonlóan
cselekedett. – Akkor kezdjük! Csak próbálj ellazulni! – mosolygott fel Neldára, aztán leguggolt
elé, és felhajtotta a szoknyáját térdig. Nem akartam tudomást venni arról, hogy mit is csinál,
de úgy tűnt, nem úszom meg ennyivel. Tényleg azt akarta, hogy részt vegyek az egészben.
Hogy azért, mert meg szeretett volna leckéztetni, vagy csak nem vette észre a zavaromat,
nem tudtam eldönteni. – Gyere, nézd meg te is! – ragadta meg a csuklómat, aztán lehúzott
magához, és az ujjaimat a combok közé irányította. – Hány ujjnyi a tágulás? – kérdezte.
Félrefordított fejjel próbáltam túllenni az egészen.

– Körülbelül három – feleltem végül, és azonnal visszahúztam a kezem. Ez volt a legbizarrabb

élmény egész életemben, pedig már jó pár furcsa dologban volt részem.

– Pontosan. Még van pár óránk, úgyhogy te addig pihenj, mi meg előkészülünk – hajtotta le a
szoknyát, aztán finoman megpaskolta Nelda térdét. – Ulysses, az a gerenda mennyire tart? –
intett a fejével a konyha hátsó része felé, miközben egy tálban megmosta a kezét. Mikor
végzett, követtem a példáját.

– Én magam választottam a fát és húztam fel az egész házat, úgyhogy egy bivaly is
nekimehetne, állva maradnának a falak – felelte büszkén a férfi.

– Én is így gondoltam – bólintott Casimir, aztán a táskájából legnagyobb meglepetésemre

elővett egy kötelet. Érdeklődve figyeltem, ahogy a két férfi valamiféle kapaszkodót készít a
gerendára, miközben Nelda egyre sűrűbben és hangosabban nyöszörög.

Pár óra múlva az asztalon könyökölve támasztottam a fejemet, és már majdnem elaludtam,
mikor Nelda éleset

sikoltott. Összerezzenve néztem fel. Casimir ismét elé térdelt és megvizsgálta, aztán óvatosan
felhúzta a székről, és a kötélhez kísérte a görnyedező lányt, mely alá le lett terítve a kifőzött
lepedő.

– Kapaszkodj bele erősen, és guggolj le annyira, amennyire jólesik! – adta a kötél két végét a
lány remegő kezébe, aztán mögé térdelve átfogta őt, hogy kitámassza. Ludella odalépett
hozzájuk, és le akart guggolni, de Casimir megállította. – Ne! Majd Rica – nézett rám, mire
rémülten pislogtam magam elé. – Önts újra a kezedbe abból! – biccentett az üveg felé, amiben
a fertőtlenítő volt, aztán mikor megtettem, folytatta. – Most pedig guggolj Nelda elé, és ha jön
a baba, kapd el!

– Hogy mit csináljak? – kerekedett el a szemem.

– Fogd meg a babát, nehogy lepottyanjon! – ismételte meg.

– Ez nem fog menni! – ráztam hevesen a fejemet. Nelda felsikoltott, és zihálva kapkodta a
levegőt.

– Már jön, érzem, hogy jön!

– Gyerünk, Rica! Csináld! – Casimir kemény hangjától összerezzentem, aztán odatántorogtam

Nelda elé. A kezem reszketett, ahogy a combok közé tartottam, és legalább úgy kapkodtam a
levegőt, mintha én magam szülnék. Rendben, csak nyugalom! Az égvilágon semmi gond!
Végül is, csak meg kell fognom egy kisbabát, mi ez nekem?

– Ó, istenem! – szakadt ki belőlem a nyögés, ahogy észrevettem a padlóra csöpögő vért és

egyéb testnedvet. A látványtól közel álltam ahhoz, hogy Casimir gúnyolódását valóra váltva
elájuljak, de nem akartam megadni neki ezt az örömet. Gyorsan letérdeltem, mert a lábaim
már nagyon remegtek, és igyekeztem mélyeket lélegezni.

– Nyomj, ez az! Gyerünk, kislány! Még egyet! – Casimir folyamatos biztatása és Nelda zihálása
betöltötte a konyhát. Kezdtem szédülni, mikor valami hozzáért a kezemhez. A levegő a
tüdőmben akadt.

– Itt... itt a feje... – remegett meg a hangom. Ilyen nincs! Ilyen egyszerűen nincs! Elképedve
figyeltem, ahogy minden nyögés után egyre többet látok a piciből, és mikor a kezembe
csusszant, nem bírtam tovább, könnyek öntötték el a szememet.

Az egész teste ragacsos volt, de ahogy sírni kezdett és rám nézett, úgy éreztem, hogy nem is
lehet a világon ennél csodásabb érzés. Nelda megkönnyebbült sóhajjal elengedte a kötelet, és
Casimirre rogyott, aztán pár pillanat múlva kinyújtotta a kezeit.

– Megfoghatom? – Alig pihegett, ezért mikor a karjába adtam a gyermekét, vigyáztam, nehogy
leejtse.

– Kisfiú.

– Marcus – felelte Nelda, miközben felcsillant a tekintete. – Marcus a neve.

– Rendben, most már adjátok ide, megmosdatom – lépett hozzánk Ludella.

Nem akartam zavarni a családi idillt, ezért nem sokkal később, mikor nem figyeltek,
kiosontam a ház elé, és megálltam az egyik fánál. Az élménytől még mindig hevesen dobogott
a szívem, és úgy éreztem, megteltem valami furcsa, lüktető energiával. Halkan felnevettem,
aztán a számra szorítottam a kezem, mikor rájöttem, hogy magamban kacarászom.

– Ügye s voltál! – Casimir hangjára vigyorogva fordultam meg.

– Mondtam, hogy nem fogok elájulni – húztam ki magam.

– Azért valld be, közel álltái hozzá párszor! – nevetett.

– Nem is! Na jó, talán egyszer... – adtam meg magam a kételkedő pillantást látva. – De... ez
olyan csodálatos volt! Rémisztő. De csodálatos – magyaráztam heves kézmozdulatokkal. – El
sem hiszem! Nekünk köszönhető, hogy egy új élet a világra jött. Egy kisbaba.

– Talán nem ez az utolsó alkalom, hogy ketten életet alkotunk – nézett a szemembe. Mikor
megértettem, mire gondol, elpirultam.

– Nem hiszem, hogy ez lehetséges lenne.

– Dum spiro, spero – lépett közelebb hozzám. Aprót borzongtam, mikor megfogta a kezemet. –
Gyere, neked sem ártana egy kis pihenés. Ma igazán kiérdemeltük mindketten – húzott maga
után, de ahelyett, hogy visszamentünk volna a házba, megkerültük azt.

– Hová megyünk?

– Ha nem tudok hazamenni valami miatt, mindig itt töltöm az éjszakát – mutatott az apró
istállószerűségre. – Alszunk egy kicsit, amíg Ludella el nem készül a vacsorával.

– Al... szunk? – haraptam be a számat.

– Nyugalom, úriember vagyok – eresztett meg Casimir egy olyan mosolyt, ami a szavaival
ellentétben cseppet sem volt megnyugtató.

– Csak hogy tudd... ha hozzám érsz egy ujjal is, biztosra veheted, hogy sosem lesz utódod –
fenyegettem meg.

Belépve az istállóba odasétált egy halomnyi szénához, eldőlt rajta, és magában somolyogva
megütögette maga mellett a földet. Dacosan átsétáltam a helyiség túlsó oldalára, és ott
feküdtem le, háttal neki.

Még vagy két percig hallottam a halk, dörmögő nevetést.

 24. fejezet

Nő vagy harcos

A csiklandozó érzéstől az orromnál nyűgös mormolást hallattam. Kisöpörtem az arcomból a

szénaszálat, ám az hívatlan vendégként újra és újra visszatalált. Meglepetten felnéztem, és
mikor egy vöröslő szempárral találtam magam szemközt, riadtan ültem fel. Szédelegve
próbáltam rájönni, hol is vagyok – a gyereknevetés szürreálisnak tűnt azok után, amilyen
jelentéseket az agyam egy vörös tekintethez csatolt.

– Emmanuela, Lucinda, szégyelljétek magatokat! – csattant Casimir hangja feddőn az istálló

bejárata felől. A két lány elpirulva pattant fel mellőlem és bűnbánóan sütötték le a
pillantásukat. – Miért kellett felébresztenetek?

– Semmi baj – vágtam közbe halkan, aztán feltápászkodtam a földről, és végigcsapkodtam egy
párszor a szoknyámon, hogy megszabaduljak a rátapadt szénától.

– Bocsánat! – motyogták a lányok. A kezem automatikusan kinyúlt, és megpaskoltam a fejük

tetejét. Furcsa érzés volt, hogy mindketten ugyanolyan hálásan pislogtak rám a gesztus miatt.
Ha Emmanuelát nem árulná el a szemszíne és a bőre fehérsége, teljesen átlagos kislánynak
tűnne. Életemben először sajnáltam egy vámpírt...

Vajon mi lehetett volna belőle, ha nem történik ez az egész? Lassan nővé cseperedett volna,
hogy megtalálja élete szerelmét, és gyermekeket hozzon a világra, akárcsak Nelda?

Vagy valami különlegesebb sors volt számára elrendelve, amit a Rend gonoszsága darabjaira
tört?

– Na, menjetek, elkészült az étel! – hessegette el Casimir a lányokat, kizökkentve a

gondolataimból, aztán hozzám lépett. – Hogy aludtál? – érdeklődött. Álmosan dörzsöltem meg
a szemem, és elnyomtam egy ásítást.

–Jól...

– Örülök – mosolygott rám. A nyitott ajtó felé pillantva csak most vettem észre, hogy odakint
már sötét van, és a belső fényt a falon lógó lámpások lángja adja.

– Bocsánat, hogy ilyen sokat aludtam... – pirultam el. Casimir keze felém nyúlt, de ahelyett,
hogy megsimogatott volna szokása szerint, egy szénaszálat húzott ki a hajamból, aztán a
földre hajította.

– Semmi gond, legalább kipihented magad. Éhes vagy? – A kérdéstől azonnal feszülni kezdett
a gyomrom tája. Bólintottam. – Akkor gyere... Ludella isteni sült húst készített az ünnepi
asztalra. Mind a tíz ujjadat meg fogod nyalni – kacsintott rám.

Nem tévedett. A teríték elég szegényes volt a fatálakkal és – serlegekkel, de a rajtuk lévő étel
és a bennük lévő bor miatt egyáltalán nem volt okom a panaszra. Igyekeztem visszafogni
magam azok után, hogy Casimir a múltkor felemlegette az étvágyamat, de így is annyit ettem,
hogy a végén már lélegezni is alig bírtam.

– Azt hiszem, mi lassan indulunk... – állt fel az asztaltól végül, mikor látta, hogy már én is csak
piszkálgatom a tányéromon lévő pár falatot.

– Itt maradhattok reggelig – ajánlotta Ulysses.

– Köszönjük, de még akad odahaza egy kevés dolgom – tért ki az ajánlat elől Casimir.

– Rendben, mi... nagyon köszönjük! A hálám mostantól nem egy, hanem két életre is kitart
majd – nyújtotta a kezét Ulysses,

Casimir pedig egy „Nincs mit” biccentéssel elfogadta a gesztust.

Mélyet sóhajtva tápászkodtam fel a székről, és azon imádkoztam, hogy a ló ne rogyjon majd
össze alattam. A hasam annyira feszült, hogy képzeletben akkorának láttam, mint Neldáét
szülés előtt.

A szoknyámat igazgattam, mikor meghallottam a halk torokköszörülést. Hitetlenkedve

emeltem fel a tekintetemet, és mikor tényleg Ulyssest láttam magam előtt, kikerekedett a
szemem.

– Én... szeretném megköszönni a kisasszonynak is a segítséget. Azt hiszem, a gazda mégsem

tévedett veled kapcsolatban.

– Köszönöm – mosolyodtam el halványan. – Kérlek, add át Neldának a jókívánságaimat újra, és

egy puszit a kicsinek! – pillantottam a hátsó szoba ajtaja felé, amely mögött ott pihentek az
említettek.

– Úgy lesz!

– Akkor további nyugodalmas éjszakát mindenkinek! – nyitotta ki előttem az ajtót Casimir.

– Ugye, megint kendőt kapok? – húztam el a számat a lovunk felé sétálva.

– Bizony. – Mikor megálltam neki háttal, a hangjába csodálkozás vegyült. – Nem is ellenkezel?

– Lenne értelme?

– Nem igazán.

– Akkor kivételesen engedelmes leszek.

– Kivételesen... – ismételte utánam szórakozottan, miközben ideiglenesen elvette a látásomat.

– Azt hittem, hogy Ulyssesék szegények... – szólaltam meg, miután elindultunk. – Honnan futja
nekik ilyen lakomára? – érdeklődtem. A beszélgetés segített egy kicsit megfeledkeznem arról,
hogy a szememen lévő fekete kendő miatt megint semmit

sem látok, viszont Casimir jelenlétét a hátam mögött annál inkább érzékelem minden
porcikámmal.

– Tőlem kapták a húst Marcus születését megünnepelni – válaszolt, miközben az ujjai

belemarkoltak a csípőmbe egy döccenőnél.

– Ó... ez igazán kedves tőled... – motyogtam, aztán a számat harapdálva próbáltam rájönni,
miről is beszélhetnénk még figyelemelterelésként.

– Tényleg nagyon ügyes voltál. Tartottam tőle, hogy elájulsz, és téged is élesztgetnem kell
majd – mentett meg Casimir a kínos csendtől.

– Szeretted volna, mi?

– Hát, bevallom őszintén, elég vonzó gondolat, hogy felnyalábollak a földről, az ágyra
fektetlek, aztán életet lehelek beléd... – Zavartan köszörültem meg a torkomat, mert a
szemem előtt megjelent a leírt helyzet. Kell nekem vizuális típusnak lennem...

– Álmodozni szabad...

– Sosem akartál férjhez menni és gyerekeket szülni? – A kérdéstől megmerevedtem.

– Nem nagyon volt lehetőségem még ezen elmélkedni...

– Gyönyörű voltál a kisbabával a kezedben. – A rekedt hang borzongásra késztetett. –

Látomásom támadt tőle. A kerti pádon üldögéltél karjaid között a fiunkat ringatva. Igazán
szép kép volt...

– Őrültség. És mondtam már, hogy ne reménykedj. Tényleg ne. Én nem fogom tudni megadni
neked, amit szeretnél. Se gyereket, se semmit – szorult össze a torkom. Éreztem, ahogy a
férfitest megfeszül a hátam mögött.

– Miért?

– Mert egyszerűen nem illünk össze.

– Miért? – bosszankodva fújtattam egyet.

– Mert unokatestvérek vagyunk, mert nem ismersz, mert nem az a típusú nő vagyok, aki
otthon ül az utódaidat

nevelgetve, és mert nem vagyok szerelmes beléd – soroltam azokat az érveket, amelyeket
megoszthattam vele, de ezenkívül még ezernyi másik okom volt.

– Nem számít. Akkor hagyd, hogy megismerjelek! Nem várom el, hogy otthon ülj az utódaimat
nevelve, és még magadnak is hazudsz...

– Az ellenérvek hallatán nem tudtam eldönteni, mit kéne éreznem. Az egyetlen, amiben biztos
voltam, hogy semmin sem változtatnak. Ha beteljesítettem a sorsomat, így vagy úgy, de
elveszítem őt.

– Neked is jobb, ha minél hamarabb megérted, hogy a nem, az nem – próbáltam a fejébe verni.
Bosszúsan felemeltem a kezemet, aztán visszaejtettem a combomra. Idegesített, hogy nem
látom az arcát beszélgetés közben.

– Érzem, hogy nem vagy közömbös irántam – hallottam pár pillanat múlva. Casimir keze
finoman megmozdult a derekamon, de most nem volt semmiféle döccenő. Összerándulva
fogtam le.

– Azt mondtad, úriember vagy. Nem tisztességes kihasználni, hogy nem látok!

– Igaz, elnézésedet kérem! – lazultak el az ujjai a csípőmön.

– Az pedig semmit nem jelent, hogy vonzónak talállak. Minden épeszű nő annak talál. Ne láss
többet mögé, mint amiről szó van, kérlek! – próbáltam határozott hangon beszélni. Casimir
mély levegőt vett mögöttem, mintha valamit mondani akarna, de végül csendben maradt. –
Most haragszol rám... – állapítottam meg szomorúan.

– Nem – jött a rövid válasz.

– Ó, dehogynem... – Nem kellett volna törődnöm Casimir érzéseivel, hiszen nem tehettem a
szenvedéséről, mégis rossz érzés volt, hogy akaratlanul fájdalmat okozok neki.

Az út további részében a gondolataim sebesgyorsként száguldoztak. Kétséges volt, hogy egy

pályaudvaron vagy egy szakadék mélyén végzem-e miattuk. Az egyik pillanatban

bocsánatot akartam kérni Casimirtől, aztán rádöbbentem, hogy nincs okom a lelkiismeret-
furdalásra, hiszen nem tettem semmi rosszat. A sajnálkozásom végül átcsapott bosszúságba,
amiért folyton rám mászik, zaklat, és mégis elérte, hogy gyötrődjek miatta. Mire megálltunk,
addig hergeltem magam, hogy végül egyetlen szó nélkül siettem be a házba.

– Hé, hé, jól vagy? – Keith a karomnál fogva tartott meg, mikor véletlenül nekirohantam.
Elvörösödve pillantottam vissza az ajtón belépő Casimirre, aki felvont szemöldökkel szemlélte
a szeleburdiságomat. Biztos voltam benne, hogy nem akarja annyiban hagyni a vitánkat, de
jelenleg nem volt erőm századszorra is végighallgatni, hogy szeret engem.

– Igen, minden rendben. Nincs kedved beszélgetni egy kicsit? – ragadtam karon Keith-t, és az
emelet felé húztam. – Képzeld, most segítettem világra egy kisbabát. Kicsit összekoszoltam
magam, segítesz kiválasztani holnapra egy másik ruhát?

Mikor felértünk a lépcsőkön, lopva még egyszer hátralestem. Casimir merev tekintettel
bámult minket, és a vonásai dühről árulkodtak.

– Beléd meg mi ütött? – nézett rám döbbenten Keith, mikor a szobám ajtaja becsukódott
mögöttünk.

– Semmi. – Meggyújtottam az asztalon lévő gyertyát, és csak utána szólaltam meg. – Perlina
hol van?

– Hazavittem az anyjához. Kissé felzaklatta a püspök emberének felbukkanása, jobbnak

láttam, ha nem marad tovább – magyarázta.

– Ó, értem... – ültem le az asztal mellé, és a fejemet a karomra hajtottam.

– Mi történt? – hallottam meg a széklábak halk csikorgását, ahogy Keith leült velem szembe.

– Világra segítettünk egy kisbabát – ismételtem el azt a részét az eseményeknek, ami

boldoggá tett. – Annyira

hihetetlen volt! Egy igazi csoda – néztem fel Keith-re, akinek lágy mosoly ült az arcán. – Most
kinevetsz?

– Nem, egyáltalán nem. Csak... kívülről teljesen más vagy, mint belül.

– Ezt meg hogy érted? – ráncoltam össze a homlokomat.

– Nem is tudom... Mindig olyan erősnek és határozottnak látszol – vágott elgondolkodó arcot.
– Anyám mesélt régen egy történetet egy lányról, aki levágta a haját és férfiruhát öltött, hogy
részt vehessen egy háborúban, és megvédhesse a faluját. Kívülről pont ilyennek látszol. Aki
álruhát ölt, ha kell, és harcol, mert az elvei a legfontosabbak számára. – Zavartan sütöttem le
a szemem. Ha Keith tudná, hogy az álruhát illetően egyáltalán nem téved, akkor biztosan nem
fürkészné az arcomat ennyire büszkén.

– És milyen vagyok belül?

– Lágy, sebezhető, puha és forró... – sorolta, kiváltva belőlem a pirulást. – Olyan nő, akinek
remeg a lába, ha igazi csókot kap, és akit látok magam előtt virágok között üldögélve,
karjában egy kisbabával – nézett rám elmerengve. Önkéntelenül is felkuncogtam.

– Most kinevetsz? – utánozta a korábbi hangsúlyomat.

– Nem, egyáltalán nem. Csak Casimir pont valami hasonlót mondott nekem nemrég. –
Felálltam a székről, és az ablakhoz sétáltam. – De mindketten tévedtek.

– Igazán?

– Igen. Én nem vagyok feleségnek és anyának való.

– És harcosnak? – A kérdésre meglepetten fordultam Keith felé.

– Annak inkább.

– A szerelem is egyfajta háború – sétált mellém Keith. – A nők és a férfiak folyamatosan

harcban állnak egymással, csak ez a küzdelem kellemesebb.

– Hát, hamarosan Perlina és te harcba szállhattok egymással

– feleltem mosolyt erőltetve az arcomra.

– Igen, hamarosan. – Boldognak tűnt a gondolattól, ez pedig engem tett boldoggá. Kezdtem
úgy tekinteni rá, akár egy testvérre vagy jó barátra, ezért fontos volt számomra a jövője. – Épp
ezért aggódom annyira...

– Aggódsz?

– Féltem Casimirt. Mi lesz vele, ha elköltözöm új családot alapítani?

– Én itt vagyok, nem marad egyedül – csúszott ki a számon az eddigi legnagyobb butaság.
Úgysem maradhatok örökre, egyszer magára kell hagynom őt.

– Azt hiszem, emiatt csak még jobban aggódom – dörzsölte meg elgondolkozva az állát, aztán
a döbbentségemet látva halvány mosoly jelent meg az arcán. – Szerelmes beléd.

– Alig ismer.

– Nem hiszel abban, hogy egyetlen pillanat is elég megszeretni valakit?

– Nem igazán. Kinőttem már a tündérmesékből – húztam félre kissé jobban a függönyt, ahogy
észrevettem Casimirt. Az őznek elkerített terület felé tartott egy fáklyával a kezében.

– Igen, azt látom... – Keith hangja közvetlenül a hátam mögül jött. Elpirulva mentem vissza az
asztalhoz. – Te is gyengéd érzelmeket táplálsz iránta, hiába tagadod.

– Tévedsz.

– Biztosan? – A tekintetében barátságos derű csillant. – Jó éjt, Rica! – biccentett felém, aztán
egyszerűen csak kisétált a szobából. A becsukódó ajtó hangja sokáig visszhangzott a
fülemben.

Mikor végre összeszedtem magam, bosszankodva rángattam le magamról a ruháimat. Már

majdnem ágyba bújtam, mikor hirtelen beugrott Payton. Egy pillanatig elgondolkoztam azon,
hogy csak holnap látogatom meg, de tartottam tőle, hogy az éjszaka során éhen hal, és
reggelre a hullája ott fekszik majd az elhagyatott vendégszobában. Kelletlenül surrantam ki a
szobából egy gyertya társaságában.

– Köszi, hogy benéztél. Ó, csodásán vagyok! Igaz, hogy egész nap egy falatot sem ettem, de
még élek, úgyhogy semmi gáz – kezdett nyafogni, amint megérkeztem.

– Miért nem hoztad magaddal a szobalányodat? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, majd
az asztalra tettem az ételt. – Egyébként ma fárasztó napom volt, világra segítettem egy
kisbabát. Köszi, hogy kérdezted... – fintorogtam rá.

– Egy kisbabát? – vágott meglepett képet.

– Úgy bizony.

– Csodás... ahogy látom tökéletesen berendezkedtél. Van egy pasid – mit számít, hogy a
jövőben vámpír lesz belőle –, teszed-veszed magad a csinos ruhákban, elvegyülsz a pór nép
között, és élvezed az életet. Kár, hogy ettől a jövőnk még ugyanolyan szar marad – tárta szét a
karját.

– Nincs pasim, és nem teszem-veszem magam! Azon dolgozom, hogy megmentsem a

világunkat! – feleltem villámló szemekkel.

– Hát persze!

– Miért kell neked folyton cseszegetni?

– Kislány, ha én cseszegetnélek, azt megéreznéd – röhögött fel.

– Ah, fúj, gusztustalan vagy! – húztam el a számat a gondolattól.

– Nyugi, bottal sem piszkálnálak meg. Még a végén dobnád a fiúdat, és könyörögnél nekem az
ismétlésért. Én pedig egy nőt csak egyszer próbálok fel. Kell a fenének a lelki kötődésük meg
a nyavalygásuk! – harapott bele az almába, amit hoztam.

– Tudod, néha kedvem lenne megütni téged. Nem is értem, miért... – forgattam meg a
szememet. – Neked kéne beolvadnod ebbe a világba, sokkal jobban ideillesz, mint én! Tele van
olyan disznókkal, mint te.

– Talán mégsem olyan sötét az a középkor – húzta vigyorra a száját. – Na, de inkább arról
mesélj, mi a fenét akart itt reggel a püspök verőlegénye! – váltott témát hirtelen legnagyobb

szerencséjére. A Casimirrel és Keith-szel folytatott beszélgetések után még kevesebb
türelmem volt hozzá, mint egyébként. Pedig máskor sem volt könnyű elviselni.

– A püspök azt akarja, hogy Casimir vigyen el hozzá bemutatni engem.

– Ó... – hagyta abba a rágást Payton. – Az nem túl jó...

– Nem mondod? Hidd el, nekem sincs sok kedvem hozzá, de muszáj – fontam össze magam
előtt a karomat, és a lábaimmal topogni kezdtem, hogy levezessem valahogy a feszültséget.

– Csak ne szúrj el semmit! De most komolyan! – nézett egyenesen a szemembe. – Elég

egyetlen apró gyanú, és keresztet vethetsz az életedre. Jobbik esetben... Rosszabbikban
először megkínoznak, és utána vetheted az utolsó keresztet, ha még fel tudod emelni a karod
hozzá.

– Kösz a biztatást! – morogtam.

– Ezt most nem rosszból mondom. Lehet, hogy semmire sem vagy jó, de megígértem apádnak,
hogy hazaviszlek.

– Semmire sem vagy jó... Pf... Köszönöm, de nem kell rám vigyázni. Tudok magamra.

– Hát persze – bólintott, de láttam rajta, hogy pont az ellenkezőjét gondolja. – És mi a helyzet
azzal a Renddel? Reggel elrohantál, és nem mondtad el, miről is van szó... – nézett rám
várakozva. Mély levegőt vettem, aztán belekezdtem a történetbe, amit Casimirtől hallottam.
Élvezet volt látni, ahogy Payton álla mondatról mondatra egyre lejjebb esett.

– Véres kezű Casimir, milliók gyilkosa, mint hős megmentő? Te ezt komolyan beveszed? –
hördült fel, miután elhallgattam.

– Nekem igaznak tűnt.

– Na persze... Mert jó pasinak tartod – felelte lenézően.

– Egyáltalán nem tartom jó pasinak, csak egyszerűen hihetően mondta el az egészet –

vitatkoztam.

– Persze hogy hihetően mondta el! Egyfelől ő maga a GONOSZ, csupa nagy betűvel. A vérében
van a hazugság – szorultak ökölbe a kezei. – Másfelől az ember elég meggyőző tud lenni, ha
meg akar dönteni egy nőt.

– Mi a fenéről beszélsz? – háborodtam fel.

– Arról, hogy az ipse, mielőtt kinyírna, meg akar dugni – vonta meg a vállát.

– Megismétlem, amit korábban mondtam. Gusztustalan vagy!

– Lehet, de ettől még, amit mondtam, igaz. Figyeltelek titeket az ablakból reggel, csak úgy
csorgatja utánad a nyálát. Rohadt vérszívó! – morogta maga elé.

– Na jó, azt hiszem, megyek, még mielőtt újra bokán rúgnálak. – Payton pár perc alatt úgy fel
tudott húzni, ahogyan senki más. – És ne leskelődj utánam az ablakból! – morogtam neki
búcsúzóul.

Lábujjhegyen lopakodtam vissza a szobámig, és közben csak arra vágytam, hogy végre ágyba
kerülhessek. A délutáni alvás ellenére úgy éreztem magam, mint egy zombi. Lenyomva a
kilincset azt hittem, végre ezen a napon is túl vagyok, de tévedtem. Ahogy elfújtam a
gyertyám lángját, a sötétben egy szempár csillant felém.

 25. fejezet

Szárnyas angyalkák

Ösztönösen a fal mellé húzódtam, amint a női alak kilépett az árnyékból a holdfényre. A bőre
szinte világított, a tekintete pedig vörösen izzott. Újra lejátszódott a fejemben az éjszaka,
amikor először találkoztam vele, és kirázott a hideg. Rosalind felemelte a kezét, és
elmosolyodott.

– Nem akarlak bántani, csak beszélnünk kell... – Idegesen köszörültem meg a torkomat, de
nem akart hang kijönni rajta, ezért csak sután bólintottam. Az asztal felé intett, és mire helyet
foglaltam mellette, már egy kis gyertya lángja adott némi világosságot.

– Azt hiszem, jobb, ha rögtön a lényegre térek, és nem kertelek. A fiam szerelmes beléd –
jelentette ki tényszerűen. Leült velem szembe, és az asztalra helyezve a kezeit, összefonta az
ujjait. Nagyra nyílt szemekkel néztem rá, és nemhogy megszólalni, lélegezni sem tudtam vagy
fél percig. Mire összeszedtem magam annyira, hogy végre feleljek valamit, ismét beszélni
kezdett. – Még sosem láttam ilyennek. Persze, voltak kisasszonyok, akik tetszettek neki, de ő
nem áldozza az idejét múló szeszélyekre. Te viszont... Rabul ejtetted őt.

– Szerintem téved. De ha mégsem, akkor sem tudom, mit vár tőlem... – feleltem halkan.

– Talán csak annyit, hogy ne bántsd a fiamat – nézett a szemembe.

– Nem tehetek róla, ha nem úgy érzek iránta, ahogyan szeretné. Ezt nem én irányítom, nem
tudom magamra kényszeríteni – bosszankodtam.

– Nem is ezt várom el tőled. Csak hogy légy őszinte vele.

– Én már ezerszer mondtam neki, hogy ez lehetetlen közöttünk!

– Igen, tudom – bólintott. – Csak nem vagyok biztos abban, hogy a valódi okokat hallotta. –
Elfehéredtem, de álltam a pillantását.

– Fogalmam sincs, mire gondol...

– Mondjuk arra a férfira, akit a másik szárnyban rejtegetsz. Vagy hogy valójában nem
Roderica Galahad vagy – mondta ki egyszerűen.

A szívem a torkomba ugrott és olyan irammal kezdett verni, hogy attól féltem, menten
infarktusom lesz. Eszembe jutott, hogy tagadhatnám a dolgot, de nem sok értelme lenne.
Rosalind annyira határozottnak tűnt, hogy biztos voltam benne, pusztán sejtésekkel nem állt
volna elém.

– Most mit akar tenni? – remegett meg a hangom.

– Meg akarlak hallgatni. Mondd el, ki vagy! – dőlt hátra a széken nyugodt arccal. Megfeszülő
izmokkal meredtem az asztallapra. Hogyan mondhatnám el az ellenségnek, ki is vagyok és
miért jöttem?

– Először Ön mondja el, miből jött rá... – próbáltam időt nyerni, hogy kitaláljam, mit tegyek.

– A barátodat nem volt nehéz felfedeznem. Éreztem a szagát a kriptában, aztán pedig a
szobádban, utána már csak követnem kellett, hogy rájöjjek, merre bújtattad el – felelte
teljesen nyugodtan.

– És miért nem szólt azonnal Casimirnek?

– Felesleges fájdalmat okozni a fiamnak, ha én magam is el tudom rendezni az ügyet – vágta

rá azonnal.

– És honnan veszi, hogy nem én vagyok Roderica? – tettem fel az újabb kérdést.

– A fiam elmondta, hogy teljesen másképp viselkedsz, mint ahogyan a leveled alapján várta
volna. Ő azt hiszi, hogy a Rend az oka. Azt írtad neki, amiről tudtad, hogy hallani akarja, de
személyesen már nehezebben játszod a szereped.

– Mi van, ha tényleg csak rosszul játszom a csábító szerepét és téved? – vontam fel a
szemöldökömet.

– Nem tévedek – mosolyodon el béna próbálkozásomon. – Miután Casimir megosztotta velem a

kétségeit, leellenőriztem a sejtésemet.

– Leellenőrizte? Mégis hogyan?

– Megkértem a fiamat, hogy szerezzen tőled egy kis vért. Az

tudomása szerint csak hogy felismerjem és megszokjam az illatát, és ne legyen túl csábító a
számomra – lélegzett mélyet, aztán nyelt egyet. Megborzongva meredtem rá. A rózsatüske...

Hát ezért volt, és ezért tette el a véres zsebkendőt Casimir. Enyhe feszülést éreztem a
gyomromban. Valahogy jólesett az a szörnyen ostoba, mégis romantikus gondolat, hogy a
szíve felett akart hordani belőlem egy részt.

– De miért kellett a vérem valójában? – Tényleg nem értettem, pár csepp vér hogyan
bizonyíthatja a személyazonosságomat. Persze a jövőben szóba jöhetne a DNS-vizsgálat, de
ebben a korban még magát a szót sem ismerték.

– Roderica édesanyjának volt egy öröklődő vérbaja, nem túl komoly, de nagyon fáradékony
volt tőle. Egy ideig én készítettem rá az erősítő szert, aztán megtanítottam neki is a receptet,
hogy miután hazautazik, ne kelljen abbahagynia a kúrát. A kis Rica is örökölte a kórt, de a te
véred tiszta volt. Tudod... egy beteg vérének más az íze, az illata... A te véred egészséges.

– Vérbetegség? – hökkentem meg. A Kódex egyáltalán nem említette, hogy Rodericának

bármiféle betegsége lett volna. Miért nem említettek egy ilyen fontos részletet?

– Pontosan. Most pedig hallhatnám, hogy ki is vagy? – nézett rám félredöntött fejjel. Egyetlen
választásom maradt. Ha semmit sem mondok, elárul Casimirnek, és az a minimum, hogy
kidobnak, ha mindent elmondok, lehet, hogy a jelenünk romjai az én lelkemen száradnak
majd.

– A nevem Katherine – vallottam be az igazság egy részét.

– És a férfi a vendégszobában?

– Ő egy barátom. Segít nekem véghezvinni valamit...

– Katherine, a Rend küldött titeket? – vésődött a vörös pillantás az enyémbe.

– Nem. – A hangom teljesen határozott volt. – Mielőtt Casimir mesélt róluk, azt sem tudtam,
hogy léteznek.

– Akkor ki küldött? Miért vagy itt? – Úgy tűnt, a vámpírnő hisz nekem. Talán kivívhatnám a
bizalmát... Ha elég ügyes vagyok...

– Azért jöttem, hogy megmentsek egy csomó ártatlan embert. Köztük Casimirt is – próbáltam
úgy fogalmazni, hogy az pozitív színben tüntessen fel előtte. Mi lenne erre alkalmasabb, mint
az a tény, hogy meg akarom védeni a fiát?

– Kitől akarod megmenteni őket? – jött az újabb kérdés.

– A jövőtől. – A válaszomra a magasba szaladt a szőke szemöldök.

– Ezt kifejtenéd bővebben? – érdeklődött Rosalind csevegő hangon. Fogalmam sem volt róla,
hogy tud ennyire nyugodt maradni...

– Nem tehetem – ráztam meg a fejem, de még ez sem bosszantotta fel.

– Miért is nem?

– Mert azzal veszélybe sodornám a barátaimat, a családomat, egy csomó idegen nőt, gyereket
és férfit. És Casimirt is – ismételtem meg az állandó adumat.

– Ha elmondanád, talán segítségedre lehetnék – ajánlotta fel. Önkéntelenül kitört belőlem a

nevetés. Egy vámpír a segítségét

ajánlja nekem. Ennél képtelenebb már csak az lenne, ha Payton most átugrálna a szobán
rózsaszín tütüben, masnival a hajában.

– Kétlem, hogy így lenne. Ahonnan én jövök, ott a vérszívók az ellenség. Rengeteg embert
mészároltak le – feszült meg az arcom az emlékektől.

– Ezért féltél tőlem, és ezért lepődtél meg, hogy én nem gyilkolok a vérért? – komorodott el a
szép arc. Bólintottam. – Csak azt nem értem, hogy lehetnek ott is hozzám hasonlók, ahonnan
te jössz... Ez az egész csak akkor fertőzött, amikor megbetegedtem. Emberek között élünk
Emmanuelával azóta is, és csak mi ketten vagyunk... ilyenek.

– Haraptak már meg valakit? – tettem fel félve a kérdést. A vámpírnő szégyenkezve hajtotta le
a fejét, így a válasz nyilvánvaló volt.

– Meghalt? – A hangom halk volt, mert biztosra vettem a választ. Ha egy vámpír belekóstolt
valaki vérébe, csak a legritkább esetben volt ereje félbehagyni a csapolást. Éppen ezért lepett
meg, hogy Rosalind megbotránkozva hördült fel.

– Nem, dehogy is!

– Tényleg sokkal nagyobb az önuralmuk – képedtem el. – Azok a vámpírok, akiket én ismerek,
ha megharapnak valakit, arra két dolog várhat: halál vagy elátkozott félélet. Még sosem
hallottam olyanról, hogy valaki túlélt egy harapást, és nem változott át maga is vámpírrá.

– Azt mondod, hogy harapással terjesztik a kórt? – Rosalind most először vált izgatottá a
beszélgetésünk során. Eddig sem voltam túl nyugodt, de ettől a reakciótól még
kényelmetlenebbül éreztem magam. Valószínűleg észrevehette a feszültségemet, mert
bocsánatkérően elmosolyodott. – Sajnálom, a fiammal évek óta vizsgálódunk. Ha megtalálnánk
a kór okát, talán rájöhetnénk arra is, mivel lehet visszafordítani.

– Ha egy vámpír megharapott, de nem ölt meg, és ittál a véréből is, nincs többé visszaút.

– Mi nem adjuk fel! – közölte határozottan, aztán a tekintete elhomályosult, mint akit magával
ragadtak a gondolatok. – Nyál és vér... Ez érdekes lehet... – motyogta maga elé.
Megköszörültem a torkomat, hogy kizökkentsem az elmélkedésből.

– Akkor... elmondja Casimirnek, amit megtudott? Rólam... – szorult össze a gyomrom.

Felrémlett előttem a szörnyű kép, mi történne ebben az esetben. Az a minimum, hogy
elzavarnak a háztól, és én nem akadályozhatom meg Casimir átváltozását. Akkor pedig nem
lesz választásom, végeznem kell vele.

Ahogy a hűvös ujj hozzám ért, összerezzentem. Rosalind letörölt egy, a feszültségtől
kicsorduló könnycseppet a szemem alól, aztán a tenyerét az arcomra simította.

– Nem mondom el neki. – Máskor biztosan elhúzódtam volna az érintés elől, de most képtelen
voltam rá. Nem félelemből, hanem mert annyira emberi és kedves volt a gesztus. És olyan
ismerős...

– Miért nem?

– Mert bízom benned – közölte. Ezt az ostoba kifogást már Casimirtől is hallottam. Bizalom...
Mégis elhittem, hogy így éreznek irántam, mert én is ezt éreztem. Egy gyerek naivságával
hittem az emberi Casimir lelkének tisztaságában, annak ellenére, hogy az ismert jövőkép
megcáfolta a hitemet.

– Hazudtam...

– Tudom – rándult felfelé a szája széle.

– Másnak adtam ki magam...

– Tudom.

– Akkor miért?

– Megérzés... – simított végig ismét az arcomon. – Furcsamód úgy érzem, mintha ismernélek.
Mintha már láttalak volna... Bolondság – rázta meg a fejét, aztán visszahúzta a kezét.

– Bolondság – ismételtem meg halkan, miközben a női arcot fürkésztem.

A csend bekebelezte a szobát, de most egyáltalán nem találtam kellemetlennek. Pár perce
még feszült voltam attól, hogy egy vámpírral kell egy helyiségben tartózkodnom, de ez szinte
teljesen elmúlt. Egyre inkább ellazultam, és az egész napi fáradtság egy ásítás formájában
tört utat.

– Késő van... – állt fel azonnal Rosalind. – Elmegyek, te pedig aludj nyugodtan.

– Rendben.

– Egyet azért megígérnél nekem?

– Persze – vágtam rá, mintha megbabonáztak volna.

– Amint lehetőséged nyílik rá, mondd el az igazat a fiamnak. – Beleegyezően biccentettem.

– Ha nem ártok vele senkinek, megteszem.

– Azt is, hogy szereted – tette hozzá. Tiltakozva nyitottam ki a számat, de a mindentudó
mosoly elnémított. Zavartan sétáltam az ágyhoz, és bebújtam a takaró alá. Ahogy
elhelyezkedtem, Rosalind az éjjeliszekrényen hagyott gyertya felé hajolt.

–Jó éjszakát, szép álmokat, szárnyas angyalkákat! – fújta el sötétbe borítva a szobát.

Úgy ültem fel az ágyban, mint akit megcsípett valami, de mire megszólalhattam volna, már
kiugrott az ablakomon. Honnan tudta? Honnan ismeri az elköszönésünket?

A szívem olyan erőteljesen dobogott a mellkasomban, hogy mikor rászorítottam a kezemet,

éreztem a lüktetését. Ezt az elköszönést összesen három ember használta rajtam kívül, a
régen halott édesanyám, az apám és Hale, mert én megtanítottam neki még gyerekként. Senki
más. Senki.

A pár perccel ezelőtti bizarr nyugodtság elszállt, és bármennyire is fáradt voltam, nem jött
álom a szememre. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez pusztán véletlen, de ahhoz túl
nyilvánvaló volt. Az egyetlen eszembe jutó válasz az volt, hogy Rosalind valahol találkozott
Hale-lel. De hogyan, mikor és miért?

Már jócskán hajnalodott, mire a fejemben zsongó méhkas ellenére nyugtalan álomba tudtam
merülni, de alig egy-két óra múlva már fel is riasztott valami halk motoszkálás. Szédelegve
ültem fel az ágyban, és figyeltem, ahogy Lucinda megterít a reggelihez.

–Jó reggelt! – pukedlizott felém.

– Mmm reggelt... – mormoltam az orrom alatt egy nagy nyújtózkodás közben. Kelletlenül
kimásztam az ágyból, és az asztalhoz ültem. Kezdtem úgy érezni, mintha egy időhurokba
kerültem volna. Bár minden napom más volt, mégis hasonlítottak egymásra. Reggel Lucinda
ébresztett, napközben történt valami akciófilmbe illő, este betörtek a szobámba, éjszaka pedig
nyugtalan forgolódásra voltam ítélve.

Lucinda szelt nekem a kenyérből, elém tette a poharat, és kiválasztott egy szép almát a
gyümölcsös tálból.

– Köszönöm – sóhajtottam fel.

Kivételesen pár falatnál több nem akart lecsúszni a torkomon, de a kislány vagy nem vette
észre az étvágytalanságomat, vagy csak tapintatosan nem hozta fel témaként.

– Casimir Úrfi megkért, hogy szóljak Önnek, reggeli után várja odalent – adta át végül az
üzenetet, miután eltoltam magam elől a tányért.

– Rendben, azonnal megyek... – bántam meg egyből, hogy egyáltalán ettem valamit. Tegnap
még úgy gondoltam, Rosalind nem fog elárulni, de az esti elköszönése után már nem voltam
biztos abban, hogy tényleg bízhatok benne.

Kelletlenül mentem le a földszintre, miközben azon rágódtam, mit mondhatnék, ha Casimir

nekem szegezné az igazságot. Hogyan magyarázhatnám meg neki, hogy ennyire átvertem?

Valószínűleg sehogy.

– Rica... – állt fel az asztal mellől, amint átléptem a küszöböt. Felém biccentve egyet a
szemközt lévő székre

mutatott, de mikor leültem, visszatemetkezett a papírokba, amiket eddig olvasgatott.

– Lucinda mondta, hogy beszélni szeretnél velem... – szólaltam meg kétpercnyi várakozás
után. Képtelen voltam csendben tovább elviselni ezt a feszültséget.

– Nemsokára megérkezik Lady Everard kocsisa. Átmész ruhapróbára, aztán délután ötkor
elhozlak, és a Ladytől azonnal a püspökhöz indulunk – vetette oda anélkül, hogy rám pillantott
volna. – Én elmegyek, megnézem Neldát és a kicsit, de időben érted fogok menni.

– Rendben – bólintottam, aztán csendesen tovább fürkésztem az arcát. Nyugodtnak tűnt,

mégis úgy éreztem, ez csak a látszat. Akár egy fortyogó vulkán, ami hirtelen riad fel álmából,
de akkor a haragja elpusztít maga körül mindent és mindenkit. Fél pillanat múlva rám
emelkedett az acélkék tekintet, én pedig nagyot nyeltem.

– Elmehetsz – közölte. A hangja keménysége felért egy arculcsapással.

– Haragszol rám? – csúszott ki a számon. – Ha a tegnapi miatt, én...

– Nem történt semmi.

– Kérlek, Casimir! Csak fogadd el a tényeket, de ne büntess olyasmiért, amiről nem tehetek! –
sóhajtottam fel.

– Nem büntetlek olyasmiért. Egyáltalán nem büntetlek! – jött zavarba hirtelen, aztán ismét a
papírjai mögé rejtőzött. Felálltam, de ahelyett, hogy elhagytam volna a szalont, odasétáltam
mellé.

– Kérlek... – próbáltam kedveskedve kihúzni az iratokat a kezéből. Mielőtt sikerrel jártam

volna, ő maga hajította az asztalra őket, aztán dühös arccal fordult felém.

– Hagyd ezt abba! – csattant fel. Meglepetten húzódtam hátrébb, és úgy éreztem magam, mint
egy gyerek, akire egy csíny után csúnyán néz az apja. – Ha azt akarod, hogy elfogadjam, nem
táplálsz irántam gyengéd érzéseket, akkor

viselkedj is úgy! És ne akarj féltékennyé tenni a legjobb barátommal!

– Tessék?

– Azt hiszed, ostoba vagyok? Hát nem, nem vagyok az. Viszont ezzel csak összezavarod Keith
fejét is. Ezt akarod? Élvezed, hogy magadba bolondítasz mindenkit, aztán elutasítod? –
sziszegte az arcomba.

– Keith mondott valamit? – forrósodott fel az arcom.

– Nem mondott semmit, de mint mondtam, nem vagyok ostoba – fordult el tőlem, és egy
mordulás kíséretében összefonta maga előtt a karját.

– Én esküszöm, hogy nem bátorítottam! – győzködtem. – Kedvelem őt és Perlinát is, és a

világért sem akarnám, hogy összevesszenek. Főleg nem miattam.

– Akkor talán nem kéne felhasználnod Keith-t ellenem – fúródott a kék tekintet az enyémbe.
Mikor a szavak értelmet nyertek a fejemben, hirtelen elsápadtam. Viszályt szítok a két férfi
között anélkül, hogy tudatosult volna bennem. Viszályt, aminek akár halál is lehet a vége!

– Nem, én nem! – tiltakoztam tovább. – Casimir, én sosem akartam felhasználni őt. Vagyis nem
direkt... – sütöttem le a szemem.

– De tudnod kell, hogy semmit sem érzek Keith iránt, ami miatt féltékenynek kéne lenned rá.
Semmit, érted? Nagyon fontos, hogy ezt elhidd nekem! – ragadtam meg a karját.

– Miért olyan fontos? – Még mindig nem nézett rám, de nem húzta ki magát az ujjaim közül.

– Mert barátok vagytok, szinte testvérek, és ezt a kapcsot senki nem bonthatja fel. Sem én,
sem egy másik nő, semmi. Ugye, így van? – néztem rá kétségbeesett szemekkel.

– Persze – fordult végre felém, és a pillantása döbbent volt.

– Sosem tudnék igazán haragudni rá. És nem is az ő hibája... – nézett a szemembe egy
másodpercre, aztán megint elfordult.

– Hanem az enyém? – kérdeztem halkan, miközben úgy éreztem, valami a torkomra
tekeredett, hogy elzárja a levegő útját.

– Nem. Csak egy zavarodott kislány vagy, aki maga sem tudja, mit akar, és ösztönösen csábít.
Ennyi vagy, semmi több.

– Kislány? – nyögtem fel. A szó megsértve marta végig a nyelőcsövemet. Sokkal jobban fájt,
mint mikor Payton használta rám ugyanezt a kifejezést.

– Igen, és nekem igazi asszonyra van szükségem. Igazad volt, közöttünk ez úgysem működhet.
Még nem vagy elég érett a szerelemhez... – vonta meg a vállát, aztán az érintésemtől
elhúzódva rendezgetni kezdte az asztalra hullott papírokat. – Most pedig, ha megbocsátasz, el
kell intéznem néhány üzleti ügyet, és ehhez nyugalomra van szükségem. Köszönöm.

– Persze... Megyek, nehogy véletlenül zavarjalak az üzleti ügyeidben! – markoltam meg a

ruhámat.

– Viselkedj Lady Everardnál! – szólt még utánam Casimir, de nem válaszoltam. Dühösen
vágtattam ki az előtérbe, és mikor felértem a szobámba, úgy vágtam be az ajtót, hogy
belezengett az egész kastély.

 26. fejezet

Veszélyes vacsora

Lady Everard háza teljesen más volt, mint Casimir otthona. Az épületben szolgák nyüzsögtek,
a berendezés pedig egyenesen a látogató arcába kiabálta, hogy: „Felettetek állok!”. Hálát
adtam az égnek, hogy nem kell itt laknom, képtelen lettem volna sokáig elviselni ezt a helyet .
Perlinának jót fog tenni, ha elkerül innen, ebben biztos voltam.

A szalon közepén álltam egy zsámoly tetején, miközben a szabó eligazgatta rajtam a ruhát, és
tűkkel megjelölte, mennyit kell bevarrni belőle a derekamnál. A Lady a hátam mögött állt, és
onnan szemlélte a történéseket, mégsem úsztam meg, hogy egyenesen szembebámuljon
velem. A szemközti falon egy élethű festmény lógott Mrs. Everardról, amelynek a tekintete
legalább olyan élesre sikerült, mint a valódié.

– Mit gondol, Milady? – érdeklődött a Mester. A nő hümmögve körbejárt engem, mintha valami
kiállítási tárgy lennék, és aprólékosan megvizsgálta minden egyes porcikámat.

– Szép, egész szép... Talán itt elöl még be lehetne venni a dekoltázsából egy keveset, ha
leszorítanánk egy kötéssel a kebleket. Túl nagyok. – Felhorkantam, de végül sikerült
köhögésnek álcázni. Méghogy nagyok a melleim! Pont normális méretük van. Nem lehet
mindenki deszka!

– Most éppen ez a divat, asszonyom. A kerekded formák – próbálta jobb belátásra téríteni
Barden mester a Ladyt.

– Szerintem ez nem divat, hanem erkölcstelenség – emelkedett a hegyes orr a magasba. – Egy
hajadon csak ne mutogassa a kerek formáit férfiak előtt. Annak mindig rossz vége van!

– Igaza van, Milady! – hajtott fejet a férfi.

– Már így is alig kapok levegőt – tiltakoztam kétségbeesve. Ha a fémfűző mellett még a
melleimet is leszorítják, biztos, hogy elájulok a szertartás közepén.

– Egy nő élete csupa szenvedés. Jobb, ha időben hozzászoksz! – hagyta teljesen figyelmen
kívül a véleményemet Mrs. Everard. Visszasétált a hátam mögé, aztán hallottam egy halk
sóhajt. – Rendben, ennél jobbat nem tudunk kihozni belőle. Ez így megfelelő lesz – bólintott rá
a ruhára. Igyekeztem nem megsértődni a szavain, de az önbecsülésem jelentősen
megcsappant az utóbbi pár órában. Egy egész kőszikla zuhant le a mellkasomról, mikor végre
kiszabadítottak a ruhából, és visszavehettem a sajátomat.

– Eredj, szólj Perlinának, hogy jöjjön le! – kaptam meg a feladatomat. Megvártam, amíg a Lady
elhagyja Barden mesterrel a házat, aztán az emelet felé indultam. Amikor délután
megérkeztem, Perlina körbevezetett, így tudtam, merre kell mennem. Ő is lent akart maradni
a ruhapróba alatt, de az anyja felzavarta, hogy ne csacsoghasson bele a munkába.

Halkan kopogtam az ajtón, ám válasz nem érkezett. Vártam pár másodpercig, aztán egy újabb
próbálkozás után lenyomtam a kilincset.

– Perlina, itt vagy? Édesanyád üzeni, hogy... – léptem beljebb, aztán körbenézve rájöttem, hogy
magamban beszélek. Hová tűnhetett ez a lány? – csuktam be az ajtót magam mögött, hogy
megvárjam, amíg visszaér.

Érdeklődve sétáltam körbe a szobát, végül megálltam a fésülködőasztal tükre előtt, és oldalra
fordulva megszemléltem magam. Tényleg túl nagyok lennének a melleim a mostani ízléshez
képest? Vajon csak a Lady erkölcsi szabályainak nem

felelnek meg, vagy az itteni férfiaknak sem tetszik? Megpróbáltam visszaemlékezni rá, hogy
Casimir tekintete valaha elkalandozott-e rajtam, de nem nagyon figyeltem eddig erre. Bár
biztosan feltűnt volna, ha bámul... – szorítottam le a kezemmel a mellemet.

Az ajtónyitódásra ijedten ugrottam hátrébb, a karjaimmal feldöntve a fésülködőasztalon

álldogáló üvegcséket.

–Jaj, sajnálom! – igyekeztem kapkodva felállítani őket, aztán elő szedtem a zsebkendőmet, és
felitattam a kiborult illatszereket.

– Mit csinálsz a szobámban? – Perlina felelősségre vont, hangjától meglepetten hagytam abba
a takarítást.

– Csak vártalak. Anyukád küldött fel, hogy szóljak, végeztünk – pirultam el. – Olyan ügyetlen
vagyok, biztosan sokba kerültek – pislantottam bűnbánóan a rombolásom végeredményére.

– Nem számít – sietett oda hozzám, és belökte a fiókot a helyére – eddig észre sem vettem,
hogy félig nyitva van. Csak nem hiszi, hogy lopni akartam tőle? – Menjünk! – fogta meg a
kezemet hirtelen. Meg akartam magyarázni a helyzetet, de mire észbe kaptam, már a szalon
ajtajáig vonszolt.

– Végre! Azt hittem, hogy nekem kell utánatok szaladgálni... – kezdett azonnali
bosszankodásba Lady Everard, ahogy megjelentünk.

– Teljesen kihűlt a Piment! – csóválta meg a fejét. A gőzölgő kupára pillantottam, ami felől
fahéj illata áradt felém.

– Bocsánat, mama! Az illemhelyen voltam, Rica pedig csak megvárt a szobámban.

– Rendben, rendben, üljetek már le! Megfájdul a nyakam, ahogy így fel kell néznem rátok –
emelkedett fel a női kéz, hogy megnyomkodja az állítólag fájó testrészt. Perlina sóhajtva
foglalt helyet, én pedig követtem a példáját.

A következő óra azzal telt, hogy végighallgattunk egy kritikaáradatot az időjárásról, a

falusiakról, az esküvőről, a

férfiakról és persze Perlináról. Néha a számba kellett harapnom, hogy ne hördüljek fel, vagy
mondjak olyasmit, amit később megbánnék, de úgy tűnt, szegény lány már megszokta a
strapát. Rezzenéstelen arccal tűrte a sértéseket, mint akit egyáltalán nem érdekel, sőt, néha
még egy „igen, mamát” is megeresztett.

Mikor az egyik szolga bejelentette, hogy Casimir megérkezett értem, nem tudtam, hogy
megkönnyebbüljek vagy aggódjak. Úgy éreztem, cseberből vederbe kerültem.

– Nocsak, sikerült kocsit bérelned? – vonta fel a szemöldökét gúnyosan a Lady, miközben
visszaeresztette a függönyt a helyére.

– Igen, szereztem egyet ma estére – bólintott Casimir hidegen, miközben vetett felém egy
figyelmeztető pillantást. Felkeltem és odasétáltam hozzá. – Ha nem bánják a hölgyek, nem is
zavarunk tovább. Nem akarunk elkésni a püspök úrtól – ajánlotta fel a karját. Kelletlenül
fogadtam el a gesztust, csak hogy ne okozzak feltűnést. Semmi haszna nem lenne, ha Mrs.
Everard megtudná, hogy Casimir és én összevesztünk.

Az út dühös csendben telt. Legalábbis részemről. Casimirt mintha szórakoztatta volna, hogy
összepréselt szájjal meredek rá, ezért tízpercnyi szemmel verés után elfordítottam a
tekintetemet, és csak bámultam kifelé a kocsi ablakán. Még hogy kislány vagyok! Ha tudná,
hogy mi mindent éltem már át, miket láttam, mennyit kellett küzdenem pusztán a túlélésért...

A szavak, amiket legszívesebben a fejéhez vágtam volna, végigmarták a torkomat. Az, hogy
nemet mondtam neki, még nem jelenti, hogy gyerek lennék. Egyszerűen csak nem tudja
elfogadni, hogy nem tetszik. Vagyis... Tetszik, csak tudom, hogy úgysem működne. Akkor meg
miért vágnék bele?

Lopva felé pillantottam, mire a szürke szempár vidáman felém csillant. Beképzelt majom!

A kocsi nagyot zökkenve megállt, én pedig örültem, hogy végre kikerülök a zárt térből.

– Ne feledd, amiket mondtam! – figyelmeztetett, miközben lesegített a kocsiról. Ahogy biztos
talaj volt a lábam alatt, azonnal kihúztam a kezem az övéből, de a halk kuncogást hallva
megbántam ezt a valóban gyerekes viselkedést. Szedd már össze magad, és mutasd meg, hogy
felnőtt nő vagy!

Mély levegőt véve fűztem a karomat Casimirébe, és hagytam, hogy a hatalmas épület felé
vezessen. A Delawer-ház látványa azonnal lenyűgözött, mikor megláttam, de a püspöki
rezidenciától kirázott a hideg. A komor, rideg épület, a tornyok szélén ülő vízköpők
groteszksége és a kapuban ránk váró sötét alak sziluettje tett arról, hogy kényszeredetten
lépjem át a küszöböt.

A fekete szemek végigmértek, és olyan mosoly ült ki a férfiarcra, amitől minden idegszálam
vészriadót fújt. Valószínűleg Casimir is észrevehette a pillantást, mert közelebb húzott
magához. Bármenynyire is mérges voltam rá, nem ellenkeztem.

– Valdemar! – biccentett a férfinak, mikor elé értünk. Éreztem, hogy az ujjaim alatt
megfeszülnek az izmai, mint egy ugrásra kész nagymacskának.

– Casimir, kisasszony... – nyomta meg a szót megjátszott nyájassággal. – Jöjjetek velem a

püspök úrhoz! – mutatott az ajtó felé.

Rossz érzés volt hagyni, hogy a hátunk mögé kerüljön, de mivel Casimir húzott maga után,
nem ellenkezhettem. Remegtek a lábaim, ahogy végigmentünk a folyosókon. Egyszerűen
éreztem, hogy Valdemar engem bámul, és bár nem fordultam hátra, arra is meg mertem volna
esküdni, hogy illetlen helyeken teszi.

– Csak tovább, egyenesen – utasított minket, mikor elágazáshoz értünk. Végül egy díszes
faajtóig terelt minket, amit két testőr őrzött.

– Meghoztam a vendégeket – szólt oda nekik, mire a hosszú lándzsák szétnyíltak előttünk, utat
engedve.

A boltíves ebédlő sokkal nagyobb volt, mint a Delawer-ház étkezője. A helyiség közepén
hosszú, terített asztal állt, körülötte vagy harminc székkel, de csak négy terítéket vettem
észre.

– Hol a többi vendég? Azt mondtad, vacsora lesz... – fordult hátra Casimir gyanakodva.

– Ez egy szűk körű vacsora – húzódott gonosz mosolyra Valdemar szája. – Várjatok itt, azonnal
szólok a püspök úrnak!

– parancsolt ránk, aztán elsietett.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, és elengedve Casimirt érdeklődve körbesétáltam. A

falakra szerelt és az asztalon álló hatágú tartók gyertyái sejtelmes fénybe vonták a termet, és
biztosítottak arról, hogy ez nem egy baráti vacsora lesz. A narancsos falakra vetülő árnyékok
olyan érzést keltettek bennem, mintha égető lángok vennének körbe minket. Semmi
otthonosság nem volt itt, amit vendégmarasztalónak szánhattak, még a székek is kínzóan
kényelmetlennek látszottak a merev, magasított háttámláikkal.

Egyedül a festmények fogtak meg, látszott, hogy a püspök, ha mást nem is, a művészeteket
szereti. A fő képen a domborműszerű alakok éppen imádkoztak. Ruháik bő rendőkben
hullottak alá a földre. A háttér kopárságát a jobb sarokból áradó fényesség ellensúlyozta,
amelyet egy férfialak – Isten vagy Jézus – sugárzott magából.

– Nos, hogy tetszik az álszentség háza? – lépett közelebb Casimir, és lehalkította a hangját.

– Egyedül ez tetszik – mutattam a képre.

– Jó az ízlésed – bólintott elismerően. – Kár, hogy a szépérzék a püspök egyetlen jó

tulajdonsá... – harapta el a mondat végét, mikor az ajtó feltárult. Idegesen fordultam az
érkezők felé, aztán gyorsan felvettem azt a behódoló testtartást, amit Perlinától lestem el.
Mikor az anyja beszélt hozzá, a fejét kissé lehajtva a szempillái rejtekéből pislogott fel rá,
kétoldalt megmarkolta a ruháját, a lábait pedig szorosan összezárta.

Az elöl jövő férfi lila, főpapi ruhát viselt. Ő lehetett Mansfield, mert ahogy megállt, egy
kézcsókra Casimir felé nyújtotta a kezét. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem. Azt hittem, egy
kövér, drága kelméket viselő alak lesz, akin meglátszik a gazdagság, ehhez képest vékony,
szinte már csontos férfi volt. Vékony ajkait összepréselte, amitől elég szigorú kinézetet kapott
– mintha folyton dühös lenne valami miatt. Annyiban megfelelt az elképzeléseimnek, hogy
egyáltalán nem találtam szimpatikusnak.

– Á, fiam! Igazán örülök, hogy újra találkozunk! – lépett előre az eddig hátul várakozó férfi.
Rajta már látszott, hogy nincsenek anyagi gondjai. Hordóhasa vagy húsz centivel előtte
terebélyesedett, és az orra pirosságából ítélve a bor sem hiányzott soha az asztaláról. Barna
papi csuhát viselt, de az öve selyemből készült, a nyakában hatalmas aranykereszt lógott, a
gyűrűjében lévő kő pedig, le mertem volna fogadni, smaragd. Abban is pont a püspök ellentéte
volt, hogy elég vidám természetnek tűnt.

– Én is örülök. Elhoztam bemutatni az unokahúgomat – mutatott felém Casimir. Gyorsan

előrébb léptem, és még lejjebb hajtottam a fejemet, ahogyan Casimir kérte tőlem korábban.
Meglepődtem kicsit, mikor a püspök köszönés helyett az orrom alá nyomta a kezét, de végül
megfogtam, és rányomtam a számat a gyűrűjére. Büszke voltam magamra, amiért sikerült
fintorgás nélkül véghezvinnem ezt a cselekedetet annak ellenére, hogy minden porcikám
háborgott ellene.

– Örülünk, hogy magunk között üdvözölhetjük a kisasszonyt! Joseph atya vagyok – mosolygott
rám szélesen a csuhás. A másodperc egyetlen töredékéig megfeszültek a tagjaim, de a
vonásaimat még sikerült időben megreguláznom. Mit keres ez itt? Casimir biztosan azt hiszi,
hogy miattam jött el...

– Roderica – motyogtam halkan, mert nem voltam biztos benne, hogy elvárják-e a választ.

– Hallottam, hogy elég furcsa körülmények között érkezett közénk a lány... – szólalt meg most
először Mansfield. Felháborítóan lekezelő volt, ahogyan a lány szót kiejtette. Mint egy matróz,
aki egy köpéssel szabadul meg a szájában összegyűlt slejmtől. Már éppen válaszolni akartam,
mikor Casimir megszólalt helyettem.

– Igen, az unokahúgomat útonállók támadták meg idefelé jövet, de szerencsére sikerült

megszöknie – mesélte, kifelejtve azt a részt, hogy aztán boszorkánynak néztek, és csak a
szerencsémnek köszönhetem, hogy végül nem lett nagyobb bajom.

– Pont ezen szeretnénk változtatni... – indult el a püspök az asztal felé. Tétován Casimirre
pillantottam, aki intett a fejével, hogy kövessem őket. Kihúzta nekem az egyik széket, miután
Mansfield leült az asztalfőre, aztán ő maga is helyet foglalt az atyával egyetemben.

– A sok naplopó a városban ahelyett, hogy tisztességesen dolgozna, könnyebbnek találja a bűn
útját. Most kell őket szigorúbban fogni, különben ez az erkölcsi fertő csak még jobban
elterjed, és a végén lehetetlenség lesz megszabadulni tőle – beszélt tovább a püspök,
miközben intett az ajtónál álló szolgának. Az asztal alatt ökölbe szorult a kezem. Előre
sejtettem, hogy ez lesz életem legbosszantóbb és -idegtépőbb estéje, de korántsem
gondoltam, hogy ennyire.

Pontosan ismertem a történelmi hátterét az egésznek. Az embereket kizsákmányolták,

elvették tőlük azt, amiért keményen megdolgoztak, küzdöttek az éhséggel, betegségekkel,
miközben az egyház és az ország vezetése dőzsölt és szórta a pénzt. Hát csoda, hogy ilyen
helyzetben megnőtt a bűnözés?

– Egyetértek. – Casimir hangjára meglepetten kaptam fel a fejem.

– Jobb levágni az üszkös végtagot, mielőtt az egész testet elpusztítaná.

– Úgy van – bólintott Mansfield, miközben a tekintete lézerként pásztázta vendége arcát.
Tudtam, hogy ez csak színjáték, mégis kirázott a hideg. Casimir annyira meggyőző volt, olyan
hihetően beszélt, hogy egy pillanatra még engem is megingatott.

Én képtelen lettem volna erre. Az is szörnyen nehéz volt, hogy csendben maradjak, és ne
keljek ki magamból a nyilvánvaló igazságtalanságok és kegyetlenségek miatt.

– A gróf úr és tanácsosai új törvények bevezetését tervezik, amivel talán rendet tudunk tenni a
városban – szólalt meg fecsegő hangon Joseph atya. – Rendeleteket hoznak a lopások
ügyében, és az úton-állókkal szemben külön lovagi egységet képeznek ki, hogy mihamarabb
megtisztíthassák a környéket. Aki pedig tolvajt vagy útonállót bújtat, azt ugyanúgy fogják
kezelni, mintha ő maga követte volna el a bűntetteket.

– Helyes, remélem, hogy elég szigorúak lesznek ahhoz a törvények, hogy hasznosnak
bizonyuljanak – bólintott Casimir, miközben három szolga jelent meg az ajtóban hatalmas
tálakkal, és bevonulva letették őket az asztalra.

Már nyúltam volna az ételek felé, hogy evéssel foglalhassam le a gondolataimat, de mikor
Casimir figyelmeztetően megrázta a fejét, gyorsan visszakaptam a kezem az asztal alá. Úgy
tűnt, a püspök és az atya semmit sem vettek észre a közjátékból, mert Mansfield összefonta az
ujjait az imádkozáshoz, és lehunyta a szemét. Casimirék követték a példáját, ezért én is így
tettem.

Sosem voltam vallásos, így egy szót sem értettem abból a latin szövegből, amit a püspök
mormolt, de nem igazán bántam. Mikor végzett, az egyik szolga ismét hozzánk sétált, és
leemelte az első tálról a fedőt. Először a férfiak tányérjára szedett, végül az enyémre.
Csodálkoztam, hogy egyáltalán hagyják, hogy egy asztalhoz üljek velük, és nem zavarnak ki a

konyhába enni. Önkéntelenül is megforgattam a szemem a gondolattól, mire Casimir lába
meglökte a bokámat. Bosszúsan pillantottam fel rá, de úgy tett, mint aki semmit sem csinált.

Egy ideig csendben ettem és hallgattam, ahogy különböző vérlázító törvények merülnek fel
asztaltémaként, de mikor azt kezdték el ecsetelni, hogy annak, aki ételt lop, le kéne vágni
mindkét kezét büntetésből, és Mansfield ezt még alá is támasztotta a Biblia egyik idézetével,
nem bírtam tovább visszafojtani egy bosszús szusszantást.

A püspök összevont szemöldökkel nézett felém, Casimir pedig ismét meglökött az asztal alatt.

– Elnézést, kicsit meleg az étel... – motyogtam a tányéromra szegezve a tekintetemet.

– Akkor fújd meg! Úgy tűnik, a fehérnépeknek mindent a szájukba kell rágni, mert maguktól
nem gondolnak semmire...

– húzta el Casimir a száját.

– Ne bántsd, fiam, nem az ő hibája. Isten azt akarta, hogy mi kapjuk az észt, a nők pedig a
gyengéd érzéseket. Ez kell ahhoz, hogy beteljesítsék azt a feladatot, amire rendeltettek, az
anyaságot – mosolygott rám együtt érzőén az atya. Kényszeredetten viszonoztam a gesztust.
Ez az álszent, soviniszta disznó nem elég, hogy lenéz, még azt is hiszi, hogy az ostobaságaival
megvéd!

– Igaza van, atyám. Csak néha nehéz elviselni a butaságaikat... – nézett rám Casimir,
miközben gonosz kis szikra villant a tekintetében. Egy másodpercig farkasszemet néztünk
egymással, aztán egy újabb bokán rúgás után ismét az étellel kezdtem foglalkozni. Dühösen
vagdostam apró darabokra az előttem lévő húst, miközben azon töprengtem, hogy tudnék
bosszút állni. Az egy dolog, hogy meg kell játszania magát, az pedig egy másik, hogy direkt
élvezi a megalázásomat!

Elégedetten elmosolyodtam, ahogy a kissé sajgó bokám eszembe juttatott egy ötletet.
Körülbelül három perc alatt

észrevétlenül a szék szélére araszoltam, kibújtam az egyik cipőmből, aztán kinyújtottam a
lábamat.

– Igen, egyetértek a... – Casimir megakadt a mondat közepén, ahogy a lábfejem végigsimított
a vádliján. Meglepetten kapta fel a fejét, de direkt nem néztem rá. Úgy csináltam, mint akit
tökéletesen lefoglal az evés.

– Valami baj van, fiam? – Az atya kérdésére összerezzent, mintha elfelejtette volna, hol is van,
és csak most térne vissza a valóságba. Alig bírtam ki, hogy ne nevessek fel hangosan.

– Nem, nem, semmi... Csak elgondolkoztam, bocsánat – rázta meg a fejét. Hagytam, hogy
tovább folyjon a beszélgetés, és megfeledkezzen a kis incidensről, vagy azt higgye, csak
véletlen volt, miközben borzongás futott végig rajtam. Az, hogy bosszanthattam Casimirt, és
mindezt titokban kellett tennem, igazán izgató volt.

Már a második fogásnál tartottunk, és éppen egy számomra teljesen érdektelen külpolitikai
vita folyt, mikor újra akcióba lendültem. Casimir teste megfeszült, ahogyan végigsimítottam a
lábszárán, de más reakciót nem sikerült kiváltanom belőle. Merészen feljebb mozdítottam a
lábam – kíváncsi voltam, meddig hagy elmenni, mielőtt leállítana valahogyan.

Már a combjánál jártam, mikor az egyik kezét letéve az asztal alá megragadta a lábfejemet.
Azt hittem, hogy majd lelök magáról, ehelyett az ujjai a bokámig siklottak, aztán vissza.
Meglepetten akadt a lélegzet a tüdőmben, és éreztem, hogy reszketni kezdek. Vissza akartam
húzni a lábamat, de olyan erősen megszorította, hogy látható mozgolódás nélkül nem tudtam
volna kiszabadulni.

– Én úgy gondolom, hogy kölcsönkenyér visszajár! – Casimir mondatára felkaptam a fejem.

Egy pillanatra azt hittem, hogy hozzám szólt, de csak a püspökkel beszélgetett.

– És mit gondolsz, mit kéne tenni? – érdeklődött Mansfield.

– Először óvatosan meg kéne közelíteni a területet – simított végig újra és újra a lábfejemen át
a bokámig. A számba vettem

egy újabb falatot, de nem is éreztem az ízét. Az alhasam megfeszült és éreztem, hogy az
arcom kipirul. – Aztán körbezárni – kezdett őrjítő körözésbe a mutatóujjával egy érzékeny
ponton. Alig bírtam visszafojtani a zihálást, ami elő akart törni a mellkasomból. – Végül
mélyen be kell hatolni a területre, és kemény kézzel meg kell hódítani – fordult felém egy
pillanatra. A tekintetétől a gerincemen újabb borzongás futott végig.

Miután a lábamat oldalra mozdítva leemelte magáról és eleresztett, zavartan csúsztam feljebb
a széken. A testem legrejtettebb pontja kínzóan lüktetett, miközben szédelegve próbáltam
egyenletesen lélegezni. Két pappal ültem egy asztalnál – akik valószínűleg bármikor
gondolkodás nélkül megöltek volna miközben őrülten kívántam azt a férfit, akit
legszívesebben megfojtottam volna egy kanál vízben a pofátlanságáért. Csak én vagyok képes
ilyen képtelen helyzetbe kerülni...

Visszabújtattam a lábam a cipőmbe, és vacsora végeztéig egyáltalán nem vettem tudomást a

világról. Bele sem mertem gondolni, hogy hazafelé egy kocsiban kell utaznom Casimirrel.
Milyen ostoba ötlet volt kikezdeni vele! Tényleg csak egy buta gyerek vagyok!

– Én most visszavonulok. Még el kell intéznem néhány egyházi ügyet – bontotta meg az asztalt
a püspök egy újabb ima után. Casimir azonnal felállt a helyéről, nekem pedig beletelt pár
másodpercbe, mire rájöttem, hogy követnem kéne a példáját.

– Köszönjük a meghívást és a vacsorát, püspök úr! – csókolt neki ismét kezet.

– Ha a kisasszony még nem fáradt, esetleg mi még tehetnénk egy sétát a kertben – ajánlotta
Joseph atya, miután magunkra maradtunk. Casimir kérdőn fordult felém, nem láttam rajta
ellenkezés nyomait. Legszívesebben azonnal hazavitettem volna magam, de féltem, hogy ha
ilyen állapotban

szállok be mellé a lovas kocsiba, annak nagyon nem lesz jó

vége. Talán egy kis friss levegő segít majd...

 27. fejezet

Zaklatás

A hátsó kert beláthatatlanul hatalmas volt, mégis üres. Se virágok, se fák, csak a füves
területet kettészelő kőút, amelynek mindkét oldalán háromméterenként egy-egy fáklya adott
világot. A mi kertünk ezerszer szebb volt. Vagyis... Casimiré. Csendesen hallgattam tovább a
férfiak beszélgetését – szerencsére a szó átterelődött a politikáról a művészetekre –, miközben
a csillagokat figyeltem.

Apa egyszer azt mondta, a Sötétség Korában az egyetlen jó dolog, hogy a csillagok
huszonnégy órában ragyoghatnak. Először nem értettem őt – miért lenne jó az ezernyi világító
pontocska az égen, mikor odalentről nem is láthatjuk? –, aztán elmagyarázta. Hiába nem
látjuk őket, ők láthatnak minket, és vigyáznak ránk. Állította, hogy anya is közöttük van,
ahogyan minden elhunyt lélek. Nyolcéves koromig el is hittem a meséjét, aztán Hale mutatott
egy régi csillagászati könyvet, amiből megtudtam, hogy a csillagok valójában nukleáris
energiát termelő égitestek, amelyek saját fénnyel rendelkeznek. Sosem voltam még
csalódottabb, most mégis nosztalgikus érzés fogott el az ég látványától.

Meglepetten kaptam oldalra a tekintetemet, mikor Casimir kihúzta a karját a kezem alól, és
levéve a köpenyét a vállamra terítette. Fel sem tűnt, hogy borzongok, annyira elmerültem a
saját kis világomban. Az anyagból áradó illat újra eszembe juttatta a kis játékunkat az asztal
alatt, és elpirultam.

– Elnézést, hol tudnám felfrissíteni magam? – szólaltam meg halkan, mikor egy pillanatra
elakadt a beszélgetés. Casimir összeráncolt homlokkal fürkészte az arcomat. Tisztában voltam
vele, hogy maga mellett akar tudni, de szükségem volt egy kis csendre és némi hideg vízre.

– Menjen csak vissza arra, amerről jöttünk, aztán a folyosón jobbra, fel egy emeletet, és az
első ajtó – magyarázta el az atya.

– Hívassak egy szolgát, hogy elkísérje?

– Nem, nem. Köszönöm, nem szükséges. Odatalálok – mosolyogtam rá kényszeredetten, és

Casimir rosszalló pillantását figyelmen kívül hagyva elindultam a megadott irányba. Kicsit
megkönnyebbültem, mikor végre egyedül maradtam. A színjátszás nem az én területem volt,
és ez a sok ostoba fecsegés is kezdett migrént okozni. Még a nőket mondják pletykásnak...

Az atya kételkedése ellenére könnyen visszataláltam az ebédlőhöz, onnan pedig a megadott

irányba. Már majdnem a lépcsősorhoz értem, amikor egy halk nyögés megtorpanásra
késztetett. Fülelve ácsorogtam fél percig, aztán megráztam a fejemet. Már hallucinálok is!

A következő pillanatban egy női sikoly megcáfolta ezt a reményemet. Minden kétséget
kizáróan, tisztán hallottam.

Menj tovább, és ne foglalkozz semmivel! Gyerünk! – győzködtem magam, mégsem tudtam

megtenni. Casimir szörnyű meséi után ki tudja, mi folyhat itt. A nyögések és sikolyok egyre
sűrűbbek és hangosabbak lettek, így könnyű volt rájönnöm, melyik ajtó mögül jönnek. Ahogy
óvatosan lenyomtam a kilincset, a szemem elé táruló látványtól elfutotta az arcomat a
forróság.

– Kérem, kérem, gyorsabban... – Egy fiatal szolgálólány feküdt az asztalon, miközben

Valdemar a lábai között állt, és a magáévá tette. Egyik keze a női torkot szorította, de nem
úgy tűnt, mintha a lánynak ez fájna – a szemeit lehunyva kéj ült ki az arcára. Döbbenten
figyeltem, ahogy a ritmus egyre vadabbá

válik, aztán Valdemar egy morgás kíséretében megfeszül. Ahogy a sötét tekintet hirtelen rám
emelkedett, belefagytam a rémületbe.

A férfiarcra kiülő elégedett mosoly térített magamhoz és öntött elég életet a lábaimba ahhoz,
hogy sarkon fordulhassak.

Hülye, idióta, kíváncsi liba! Ostoba, ostoba, ostoba! – loholtam fel a lépcsőkön.

Ahogy becsuktam magam mögött az első emeleti női szalon ajtaját, nekidőltem, és igyekeztem
megnyugodni. Az arcom még mindig égett, és egy kissé kavargott a gyomrom is. Végül egy
utols ó mély levegő után ellöktem magam az ajtótól, és körülnéztem.

Vécét, ahogyan arra számítottam is, nem találtam odabent, csak egy a sarokba diszkréten
félretett éjjeliedényt. Sajnos ahhoz pár évszázaddal későbbre kellett volna utaznom az időben,
hogy kényelmes angol vécéhez legyen szerencsém. Végül úgy döntöttem, hogy ezen
szükségleteimet még tudom tartani hazáig – ott mégiscsak kényelmesebb, mint egy idegen
helyen.

A szoba kisebb volt, mint a Delawer-házban, valószínűleg, mert a püspökhöz ritkán jártak női
látogatók. A fal melletti tükrös asztalkához léptem, és felemeltem róla pár illatos pacsulit.
Szerencsére Casimirék odafigyeltek arra, hogy mindennap mosakodjanak, de az emberek
többsége inkább ezekkel a kencékkel igyekezett elfedni a testszagát. Ha apám nem eszkábál
össze egy zuhanyt a Rejtekhelyen, nekünk is hasonló módon kellett volna élnünk.

Ahogy észrevettem a kisebb asztalt rajta egy lavórral, azonnal odasiettem hozzá. Valószínűleg
nemrég cserélhették a vizet, mert frissnek tűnt. A kezembe mertem egy keveset, és az
arcomra löttyin-tettem. Hűvös és kellemes érzés volt.

Jól van, nyugalom! Nem történt semmi!

A lábam még mindig remegett egy kicsit, ezért leültem az egyik támla nélküli székre, és a
combomra könyökölve a

tenyerembe hajtottam az arcomat. Nem elég, hogy sosem fogom elfelejteni a tudatomba
vésődött, undorító képet, még annak az alaknak is meg kellett látnia... Ha nem egy szörnyű
jövőből jöttem volna, és most nem azért lennék itt, hogy megváltsam a világunkat, biztosan ez
lenne életem legpocsékabb estéje.

Legszívesebben soha többé el sem hagytam volna a kis helyiséget, de végül muszáj volt
feltápászkodni és visszaindulni. Nem akartam, hogy Casimir és az atya a keresésemre
induljanak, és azt higgyék, tényleg csak egy ostoba nő vagyok, aki eltéved a folyosókon. Vagy
ami még rosszabb, hogy Casimir úgy vélje, valami összeesküvésben veszek részt ellene.

Nyikkanó hangot adtam ki, és azzal a mozdulattal akartam visszacsukni az ajtót, amivel
kinyitottam, de a résbe csúszó láb megakadályozott ebben. A taszítás erejétől, amivel kintről
meglökték az ajtót, önkéntelenül is hátrébb léptem.

– Nocsak, nocsak... Nem gondoltam volna, hogy a kisasszony ennyire kíváncsi természetű. –
Valdemar ijesztő mosollyal az arcán lépett be a helyiségbe, aztán becsukta maga mögött az
ajtót.

– Mit akarsz? – hátráltam pár lépésnyit, miközben körbepillantva valami tárgyat kerestem,
amivel védekezhetnék, ha kell.

– Gondoltam, megkérdezem, hogy tetszett a látvány... – mért végig nagyon elégedett arcot
vágva.

– Véletlenül nyitottam be, és csak hogy tudd, egyáltalán nem tetszett – vörösödtem el a dühtől.

– Biztosan? – lépett közelebb, mire újra tettem két lépést hátra.

– Ha nem megyek vissza pár percen belül, keresni fognak – próbálkoztam. Valdemar ajkai még
szélesebb mosolyra húzódtak. Bólintott egyet, és ellépett oldalra, hogy elengedjen maga
mellett.

A vészjelző hangosan vijjogott a fejemben, de nem sok választásom volt. Lassú, óvatos
mozdulatokkal kerültem ki, miközben minden rezdülését figyeltem. A sötét pillantás egy
másodpercre sem szakadt le rólam.

Éppen az ajtógomb után nyúltam, és már kezdtem megkönnyebbülni, mikor Valdemar utánam
kapott. Puffanva csapódtam a falnak, halk nyikkanást hallatva. Sikolyra nyíltak az ajkaim, de
mielőtt még kiabálni kezdhettem volna, Valdemar ujjai a nyakamra fonódtak, pont úgy, mint a
szolgálólányéra nemrég.

– Eressz el... – nyöszörögtem, ahogy a férfitest hozzám simult. Az alhasamhoz nyomódó

merevedéstől rémülten kerekedtek ki a szemeim. – Ha Casimir megtudja, megöl! –
fenyegetőztem, de csak karcos nevetést kaptam válaszként.

– A sarokba szorított nyúl fenyegeti a vadászt? Bátor kisnyúl... Vagy botor? – vonta fel a
szemöldökét. Ahogy a fülemhez hajolt, minden sejtem visítva próbált elhúzódni tőle. Az
undorom nyilvánvaló volt, de egyáltalán nem érdekelte. – Az előbb, amikor azzal a kis
cseléddel voltam, végig azt képzeltem, hogy benned vagyok – suttogta kéjesen, hányingerig
fokozva a rosszullétemet. Ahogy hirtelen eleresztett, és hátrébb lépett tőlem, majdnem
összerogytam. – Egyszer úgyis megkaplak, de nem most jött el az ideje. Fuss...

Reszkető kézzel téptem fel az ajtót, és tettem, amit mondott: futottam.

Zihálva kapkodtam a levegőt, miközben leszaladtam a lépcsőkön. A sokktól azt sem tudtam, jó
irányba megyek-e, csak az ösztöneim vezettek visszafelé. A legalsó foknál megbotlottam, és
térdre estem, de nem érdekelt. Azonnal felpattantam, és rohantam tovább. Ahogy kiértem a
kertbe, úgy csapódtam neki valami keménynek, mint bogár az ablaküvegnek. Kábán hátrálni
kezdtem, de valami visszahúzott. Mikor meghallottam Casimir hangját, reszketve bújtam az
ölelésébe.

– Mi történt? Rica? – A bársonyos aggodalom bekúszott a fülembe, és megnyugtatott kissé.
Könnyes szemekkel néztem fel az örvénylő kékségbe, de az atya hangja ráébresztett, hogy
nem vagyunk egyedül.

– Történt valami? Rosszul érzi magát, kisasszony? – mért végig. Zavartan pillantottam le a
lábamra, ami még mindig rettenetesen sajgott.

– Én csak... Elestem a lépcsőkön, és megütöttem magam. A lábam vérzik is, azt hiszem –
szipogtam, mire az atya arcára elnéző mosoly ült ki. Nem mondhattam el az igazat, főleg nem
előtte. Még a végén rám fognák, hogy én próbáltam meg elcsábítani azt a gazembert...

– Ó, mindjárt bekötözzük, és... – kezdett bele, de Casimir közbevágott.

– Inkább hazaviszem, úgyis késő van már. Majd otthon ellátjuk a sebet – fogta meg a karomat.
– Köszönjük még egyszer az estét, atyám! Remélem, hamarosan megismételjük!

– Úgy legyen, fiam, úgy legyen! Jobbulást, kisasszony, és nyugodalmas éjszakát!

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor végre beülhettem a hintóba. Letöröltem egy

arcomon végigfolyó könnycseppet, aztán magam elé bámulva vártam, hogy végre elinduljunk.
Ahogy Casimir is beszállt, és leült velem szembe, kellemetlen csomó keletkezett a
gyomromban.

– Most pedig mondd el, hogy mi történt valójában! – nyúlt az állam alá, hogy a szemembe
tudjon nézni.

 28. fejezet

Kukkoló

A kocsi zötyögve haladt végig a kövesúton, ami egyáltalán nem tett jót az amúgy is kavargó
gyomromnak. Casimir még mindig várakozva fürkészte az arcomat, pedig már ezerszer
elmondtam neki, hogy semmi sem történt. Béna voltam, és leestem a lépcsőn, ennyi. Tényleg
ez történt. A kis balesetem előtti eseményekről pedig nem kell tudnia.

Nem mintha nem néztem volna végig, hogyan törli fel Valdemarral a padlót – a gondolat is
elégedettséggel töltött el – , hanem mert tudtam, hogy ha megtenné, akkor ő kerülne bajba.
Végül is miért hinnének az én állításomnak a püspök szolgájának szavával szemben? Főleg,
hogy egyébként sem nagyon kedvelik Casimirt, és ha elszólná magát vagy olyasmit tenne,
amibe beleköthetnek, azonnal elfogatnák. Persze, ha így történne, az valószínűleg
megváltoztatná a jövő menetét, de én nem ilyen módon akarom megmenteni a világot.

Ahogy megállt a kocsi, Casimir kiszállt, és lesegített engem is. Nem vártam meg, azonnal
bicegni kezdtem a ház felé, bár tudtam, hogy jön utánam, hallottam a lépteit. Már majdnem
elértem a bejáratot, és kezdtem örülni, hogy megmenekültem a további kérdésektől, mikor
újra megszólalt.

– Szóval, nem mondod el?

– Mit? – morogtam. Miért nem képes egyszerűen csak annyiban hagyni a dolgot?

– Hogy mi történt – ért be két nagyobb lépéssel.

– Már elmondtam – ragadtam meg a fémkarikát, de Casimir ujjai a csuklómra fonódtak, a
másik kezével pedig maga felé fordított. Olyan szomorú és átható volt a tekintete, hogy
elöntött a lelkifurdalás. Tudta, hogy hazudok neki, és ez bántotta. Vajon mit szólna ahhoz, ha
azt is tudná, mi mindenben nem mondok még igazat neki... – rándult meg a gyomrom. – Jól
van. Tényleg történt valami. De semmi köze a titkaidhoz, és nem akarom elmondani. Ha egy
kicsit is fontos vagyok neked, nem faggatsz róla – tört ki belőlem a vallomás, miközben
kihúztam magam a kezei közül. Lesütött szemmel vártam a reakcióját, miközben egy kis követ
bámultam a lábam előtt.

– Igazságtalan ezzel jönnöd. Ha tovább kérdezlek, azt jelentené számodra, hogy nem vagy
fontos. Ha pedig hallgatok, akkor tényleg nem vagy az, mert nem érdekel, mi történt veled.
Nincs jó válasz.

– Nem tudom, mit mondhatnék... – ráztam meg a fejem. A hideg miatt a leheletem halovány
fehér pamacsot hagyott maga után a levegőben.

Casimirrel minden annyira bonyolult volt, még egy egyszerű beszélgetés is. Más azt mondaná,
hogy jó, akkor békén hagylak, vagy tovább követelné, hogy most azonnal mondjak el mindent,
de Casimir nem! Ő csak közli a gondolatait, és visszadobja nekem a labdát, még nagyobb
bűntudatot keltve bennem.

– Azért nem beszélek, mert nem akarom, hogy bajod legyen

– néztem fel végül. Bosszantott, hogy tudtam, mire játszik, mégis képes célt érni nálam.
Casimir egyetlen másodpercig nem szólt egy szót sem, aztán közelebb lépett hozzám.

– És amikor a lábaddal olyan illetlen helyeken jártál, akkor nem gondoltál arra, hogy gondot
okozhat a viselkedésed? – A vér az arcomba tódult, és hirtelen nagyon forrónak éreztem az
éjszaka hűs levegőjét. Csináltam már pár bolondságot életem során, de ilyen nyíltan nem lett
volna merszem beszélni róluk.

Mikor Hale-nek és Paytonnek hatévesen megmutattam a bugyimat, mert azt mondták, hogy
úgysem merem, akkor is mind tudtuk, mi történt, de sosem beszéltünk róla többé. Vannak
titkok, amelyek tabunak számítanak, még akkor is, ha mindenki beavatott.

– Képzelődtél. – Meg akartam fordulni, hogy bemenjek a házba, de Casimir nem hagyta – az
ujjai bilincsként tartottak egy helyben. A közelsége forrósággal öntött el, de Valdemar
erőszakossága után kicsit zavarónak találtam. Ösztönösen húzódtam el tőle, mire azonnal
elengedett.

– Nem hinném, hogy ilyesmiről képzelődni tudnék – felelte, de a hangja elég bizonytalannak
tűnt – valószínűleg az előbbi reakcióm miatt.

– Akkor lehet, hogy az atya tévedt rossz útra – vontam meg a vállam. A beugró kép egyszerre
volt vicces és bizarr. Casimir arcán elborzadó fintor futott végig.

– Azt hiszem – hála az égnek – elég valószínűtlen, hogy egy női lábat összetévesszek az
atyáéval.

– Akkor nem tudom, mi történhetett – tettettem az ártatlant.

– Én tudom – támasztotta a fejem mellett az ajtónak a tenyerét. Feszülten pislantottam felé,

miközben ujjaim a szoknyámat szorongatták. – Zavart, hogy gyerekesnek neveztelek, ezért
megpróbáltad bebizonyítani nekem, hogy nő vagy. Csakhogy elég gyerekesek az ilyesfajta
játszadozások, nem gondolod? – A mellkasomat döntötték a düh lángjai, elfeledtetve velem a
szorítást a gyomromban.

– Menj a pokolba! – ütöttem el magamtól a kezét. Bár tökéletesen igaza volt, sosem ismertem
volna be neki. Az egy dolog, hogy én tisztában vagyok a viselkedésemmel, az pedig egy másik,
hogy ő élvezettel dörgöli a képembe a valóságot.

– Így beszélned sem lenne szabad. Ez is bajba keverhet...

Egy nő ne káromkodjon, és ne emlegesse a poklot! – feddett meg úgy, akár egy gyereket.

– Miért, egy férfinak szabad? – vágtam csípőre a kezem, aztán mikor rádöbbentem, hogy ez
sem túl felnőttes viselkedés, magam köré fontam a karjaim.

– Az sem túl szép, de egy férfi más. Sokkal többet megengedhetünk magunknak gond nélkül,
mint ti.

– Éljen az egyenjogúság!

– A mi?

– Lényegtelen – legyintettem lemondóan. Úgysem értené meg, hogy miért is vagyok mérges,
hiszen teljesen más világban, más szabályok között nevelkedtünk. – Bemehetnénk végre?
Megfagyok, és a lábam is fáj! – nyűgösködtem. Casimir hátrébb lépve az ajtó felé mutatott.

– Nos, hogy ment? – Keith még nappali ruhában sietett elénk. Valószínűleg aggódhatott, ezért
várt minket ébren, akár egy szülő a lányát az első randevú estéjén.

– Egész jól. Legalábbis semmivel nem buktatott le minket. Azt hiszem... – tette hozzá. Nem
tudtam eldönteni, hogy a titkolózásommal tényleg megingattam a bizalmát, vagy csak
piszkálni akar. – Szólok Magdalenának, hogy lássa el a sebedet

– indult el a konyha felé.

– Seb? Milyen seb?

– Csak elestem, és beütöttem a térdem. – Próbáltam leplezni a sántikálásomat, mert nem

akartam, hogy Keith is ezen csámcsogjon napokig. Mellette és Casimir mellett úgy éreztem
magam, mintha üvegből lennék. Tudtam, hogy gyengének és esetlennek tartanak, és ezért
ösztönösen meg is feleltem az elvárásaiknak, bármennyire is nem akartam. Pont, mint
odahaza...

Semmi kedvem nem volt a mai órához. Amióta áttértünk az időhurok-elméletre, majd’
elaludtam minden egyes nap. Hale próbálta elmagyarázni nekem az egészet, és elég lelkesnek
tűnt, de fogalmam sem volt, mit szeret abban a sok értelmetlen

képletben. Ennyi erővel kínaiul is írhatna apa a táblára, körülbelül ugyanannyit értenék az
egészből.

Ahogy befordultam a sarkon, már tudtam, hogy valami simli folyik az osztályteremben. Faith a
bejárat előtt álldogált – úgy tett, mintha csak olvasgatna, de félpercenként körbelesett, nem
közeledik-e valaki. Mikor észrevett, leeresztette a könyvét.

– Mit csinálnak? – húztam el a számat. Biztos voltam benne, hogy a fiúk találtak ki megint
valami hülyeséget Payton vezetésével.

– Tetoválást.

– Mi? – hökkentem meg.

– Rick szerzett valahonnan egy régi tetoválógépet – forgatta meg a szemét. Ő is pont olyan
ostobaságnak tartotta az egészet, mint én. Mikor visszatemetkezett a könyvébe, beléptem
mellette a csatornanyíláson.

Payton az asztalán ült félig levett pólóval, és Rick éppen a bal bicepszét dekorálta. A zümmögő
hangtól egy kissé lezsibbadtam.

– Kész is! – kapcsolta le a gépet Rick. végigtörölgette a művét, aztán felegyenesedett. Payton
karján egy tüskés inda kanyargóit végig.

– Jöhet a következő! – nézett körbe, miután letapasztotta egy gézdarabbal a tetovált felületet.
A többiek lesunyt fejjel húzódtak hátrébb.

– Nos. Hale? Csak nem félsz egy aprócska tűtől? – húzta vissza a pólóját Payton, hogy aztán
azonnal támadásba lendüljön. Hale az egyik hátsó padban üldögélt, és a füzetébe rajzolgatott.
A neve hallatán úgy nézett fel, mintha fogalma sem lenne, miről van szó. Végül megdörzsölte a
szemét, és letette a padra a ceruzáját.

– Nem félek, de inkább lemondok róla, kösz.

– Ó, hát persze... Miért sejtettem, hogy nem lesz merszed hozzá? – kacagott fel Payton.
Beljebb mentem, és lepakoltam az asztalomra.

– Tudod, nekem nincsenek lelki gondjaim, amiket a testem megcsonkításával akarok leplezni –
vonta meg a vállát. Elégedetten húztam ki magam Payton vonásait látva. Talált, süllyedt. – És
különben sem kéne olyasmit csinálnotok, ami vérrel jár. Hacsak nem akartok mindenkit
vámpírkajává degradálni.

– El fogom égetni a rongyot, és nem is vérzik annyira – próbált mentegetőzni Rick.

– Hagyd csak! – csapkodta meg Payton a vállát. – Csak fél a tűtől. Jó kifogás sosem rossz. Na
és te? Te is olyan nyuszi vagy, mint a barátod? – Egy pillanatig reméltem, hogy nem hozzám
beszél, de mikor felnéztem rá. ez a reményem is tovaszállt, mint oly sok másik.

– Szerintem felesleges hülyeség ez az egész – közöltem a véleményemet. – Semmi értelme.

– Értelmet akarsz neki? – lépett elém. A gyomrom kellemetlenül zsugorodott össze – biztos
voltam benne, hogy nem következhet semmi jó. – Odaadom a heti fejadagom felét, ha
csináltatsz egy aprócska tetoválást. – Az ajánlattól nagyot nyeltem, és tétován Hale-re
pislantottam.

– Ne csináld, nem éri meg! – figyelmeztetett.

– Annyi tartalékotok van elrejtve, hogy felesleges számotokra az étel? – gúnyolódott Payton
tovább. Egy pillanatra elakadt a lélegzetem, és meg mertem volna esküdni rá, hogy tudja. Tud
a titkos kijáratról, a portyáinkról, mindenről. Azt vártam, hogy mindjárt a képünkbe vágja az
egészet, de végül nem ez történt. – Most már értem, miért kerekedtél ki az utóbbi időben. Azt
hittem már, hogy Hale apai örömök elé néz...

– Tahó! – mordultam fel. de valójában átjárt a megkönnyebbülés. Mégsem jött rá, csak véletlen
elszólás volt.

– Nos kislány, mit szólsz? Van elég bátorságod? – kérdezte végül kihívó tekintettel. Már a
gondolattól is elfogott a

hányinger, mégis kihúztam magam, és bólintottam. – Helyes! Akkor csücs! – csapkodta meg a
padot.

– Katie, ezt nem kéne! – állt fel a helyéről Hale.

– Te ne szólj ebbe bele! Az ő döntése. Vagy talán össze vagytok nőve? – tolta félre az utamból
Payton. Remegő lábakkal sétáltam az asztalhoz, miközben arra koncentráltam, hogy ne ájuljak
el. Ahogy felültem a padra, szédelegve pillantottam Rickre.

– Na, mit szeretnél? Valami nonfiguratív vagy egy pillangó?

– érdeklődött, miközben bekapcsolta a tetoválógépet. A következő emlékképem az volt, hogy

Hale próbál felkaparni a földről, miközben Payton halkan kuncog felettem.

– Kifelé, Úrfik! – Magdalena harsogó hangjára összerezzentem. Egy vízzel teli edényt, egy
rongyot és egy kis üvegcsét tett az asztalra, aztán kiterelte a szobából a fiúkat, és becsukta a
szalon ajtaját. – Jól van, ez nem is olyan vészes – mosolygott fel rám a jóravaló tekintet, miután
felhúztam a szoknyámat. – A fiúknak ennél sokkal csúnyább sebei is voltak. Képzeld csak el,
Casimir egyszer egy almafáról esett le.

Szegény asszonyommal azt hittük, hogy kitörte a nyakát. De ő csak felpattant, leporolta
magát, aztán újra visszamászott. Az istenért sem tudtuk leimádkozni, hogy kimossuk a
horzsolásait

– csóválta meg a fejét, és olyan arcot vágott, mintha az elmesélt történet alig pár órája történt
volna. Már szinte vártam, mikor hívja be Casimirt, hogy újra leszidja a régen elkövetett csíny
miatt.

Halkan felszisszentem, amikor a nedves rongy a sebemhez ért, aztán összeszorított fogakkal
tűrtem, hogy Magdalena valami csípő folyadékot öntsön a térdemre. Mikor végzett, bekötözött
egy tiszta, fehér kendővel, aztán visszaigazgatta a szoknyámat.

– Köszönöm – hálálkodtam, miközben a ráncos kezek visszadugaszolták a kis üvegcsét.

– Segítsek átöltözni az alváshoz? – emelte fel az edényt.

– Nem, köszönöm. Egyedül is menni fog. Jó éjt! – búcsúztam el.

Annyira kimerültem, hogy ahogy ágyba bújtam, azonnal elnyelt az álom sötétsége, ám
nyugalomra még öntudatlanul sem számíthattam. Kivételesen nem haza repített a
tudatalattim, hanem vissza a püspök rezidenciájába.

Az épület hatalmasabbnak tűnt, mint a valóságban, és a folyosói lélekvesztő labirintusként

kanyarogtak előttem. Hiába siettem végig azon, amelyikről úgy hittem, a kijárathoz vezet,
végül mindig ugyanott lyukadtam ki. Egy barna ajtó előtt, ami mögül nyögések és sikolyok
hallatszottak ki.

Hosszú órák kóborlása után láttam meg végre a kaput. Megkönnyebbülve indultam el felé, de
ez az érzés nem tartott sokáig. A semmiből fullasztó fekete füst szivárgott elő, betöltve a teret.
A szám és orrom elé szorítottam a tenyeremet, de szinte semmit sem használt.

A füst végül egyetlen pontra koncentrálódott, és kavarogva formálódni kezdett. Végül szilárd
testté állt össze, egy férfi testévé.

A pokolfekete szemek kivilágítottak a csuklya alól, és a bennük lobogó kéjes gonoszság

gumivá változtatta a lábaimat.

– Ne! – A saját kiáltásom ébresztett. Veszettül dobogott a szívem, és a lepedő a saját

verejtékemtől nedvesen tapadt hozzám. Jó pár percig képtelen voltam megmozdulni, csak a
mellkasomra szorítottam a tenyeremet, aztán végül sikerült összeszedni magam annyira, hogy
kikászálódjak az ágyból.

Mezítláb sétáltam az ablakhoz, és félrehúzva a függönyt, kinéztem a kertbe. Még alig

hajnalodott, a nap csak a látóhatár peremét festette vörösre a sugaraival. Olyan gyönyörű volt
itt minden, egyszerűen képtelen voltam hozzászokni a természet szépségéhez. Mindig az
újdonság erejével hatott rám. Nagyot nyújtózkodva próbáltam lerázni magamról az álom
szorító indáit, mikor a szemem sarkából fekete villanást láttam. A

sövények felé kaptam a pillantásomat, és a lábaim reszketni kezdtek.

Egy pillanatig azt hittem, hogy még mindig alszom, de bárhogy is pislogtam, a rémkép nem
akart eltűnni. Úgy rántottam vissza a helyére a függönyt, hogy az majdnem leszakadt. Hogy
jutott be a kapun az a szemét? És egyáltalán mi a fenét akar?

Mikor rájöttem, hogy zihálok, mélyen beszívtam a levegőt, aztán lassan kieresztettem a
tüdőmből. Végül is a házba nem juthat be úgy, hogy senki ne vegye észre, igaz?

Óvatosan újra elhúztam egy hajszálnyit a függönyt, de Valdemar még mindig ugyanott állt. A
fekete ruhájában és köpenyében úgy nézett ki, mint a halál küldötte. Tényleg ijesztő volt.

Olyan gyorsan öltöztem át, mintha bármelyik pillanatban rám törhetne, aztán kilopakodtam a
folyosóra. Casimirnek és Keith-nek nem mondhatom el, mi történt, de muszáj valakivel
megosztanom. Ha történne velem valami, legalább legyen, aki tudja, hol keressen...

– Payton, én vagyok. Bemehetek? – kopogtattam az elhagyatott vendégszoba ajtaján.

Odabentről nyűgös morgolódást vártam, amiért hajnalok hajnalán felzargatom a legszebb
álmából, de semmi válasz nem érkezett.

Óvatosan kinyitottam az ajtót, csak a fejemet dugtam be a résen. Az ágy teljesen üres volt, és
ahogy beljebb léptem, rájöttem, hogy a szoba is az. Dühösen jártam körbe az egészet, hátha
Payton legalább valami üzenetet hagyott nekem, de hiába. Hová a fenébe mehetett? És miért
nem szólt? A francba is, csak egymásra számíthatunk ebben a nyomorult világban, erre szó
nélkül lelép!

Morgó hang hagyta el a számat, de ahogy megfordultam, felsikkantottam.

–Jézusom! Te meg mit keresel itt? – meredtem Keith-re.



– Én is ezt akartam kérdezni tőled. – Úgy éreztem magam a rám szegeződő barna tekintettől,
mintha hazugságvizsgálót kötöttek volna rám.

– Én csak nem tudtam aludni, és körülnéztem a há zban egy kicsit... – adtam semmitmondó
választ remélve, hogy nem veszi észre az idegességemet. – Most te jössz a magyarázattal –
tereltem rá a szót.

– Láttam, hogy a folyosókon mászkálsz egyedül, és kíváncsi voltam, hová tartasz – feszültek
meg a máskor lágy, szinte kisfiús vonások. Örültem, hogy Keith-re most jött rá a kíváncsiság –
bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha korábban követ, és itt talál Paytonnel. Az viszont,
bár érthető volt, mégis zavart, hogy bizalmatlan velem szemben. Lerítt róla, mire gondol. Azt
hitte, hogy a Rendnek akarok üzenetet kijuttatni, vagy valami hasonló rosszban sántikálok.
Persze, az

reakciója volt eddig a legtermészetesebb velem szemben. Casimirt elvakította a szerelem,

Rosalindet pedig a fia iránti szeretete és a vágy, hogy boldognak lássa őt. De Keith szemére
semmi sem vont hályogot. Éreztem, hogy kedvel, de azt is, hogy a kétség lángja ott pislákol
benne, és egyre csak erősödik.

– Mint láthatod, sehová – tártam szét a karjaimat az üres szobára mutatva. – Csak itt lakom
már egy ideje, de a ház felét még nem is láttam.

– Ha akarod, körbevezethetlek... – jött az ajánlat.

– Köszönöm, de már nincs túl sok kedvem hozzá – sétáltam el mellette.

– Akkor van kedved sétálni egyet odakint? – tett baráti gesztust felém a meghívással.
Zavarodottnak tűnt. A kétkedése és a lelkifurdalás, amit ez okozott benne, valószínűleg
teljesen felforgatta az érzéseit és gondolatait. Ha pedig Casimir elmondta neki, hogy tegnap
eltűntem egy időre, aztán feldúltan érkeztem vissza, és nem vagyok hajlandó beszélni a
történtekről, csak még érthetőbb a gyanakvása.

Tétovázva fordultam az egyik ablak felé, ami a kertre nézett. Vajon Valdemar még mindig
odakint áll, és utánam leskelődik? – dühöngtem magamban. Legalább karmoltam volna az
arcába, mikor sarokba szorított...

Abban a percben annyira kicsinek és védtelennek éreztem magam. Teljesen leblokkoltam, és

eszembe sem jutott védekezni, mintha az agyam törölt volna minden információt, amit az
önvédelemről tanultam. Persze, minket főleg vámpírok ellen készítettek fel, arra valahogy
nem számítottam, hogy egyszer egy élő embertől kellhet majd megvédeni magam.

– Rica? – Keith hangjától megrezzentem.

– Igen? – pislogtam úgy, mintha csak most döbbentem volna rá, hogy mellettem áll. Mikor
felfogtam, hogy még mindig válaszra vár, Megpróbáltam elzárni a sötét gondolatokat. –
Nekem... nem igazán... – ráztam meg a fejemet összepréselt szájjal.

– Haragszol rám?

– Nem, egyáltalán nem, csak bizonyos női okok miatt most nem esne jól távol lenni a háztól –
próbáltam virágnyelven megfogalmazni a füllentésemet. Keith egy pillanatig csak bámult rám,
aztán a fülei fokozatosan lángokba borultak.

– Értem, persze, rendben.

– De örömmel beszélgetnék veled a szalonban – tettem hozzá gyorsan. Legszívesebben

bezárkóztam volna a szobámba, de féltem egyedül lenni. Ha Payton fel tudott mászni az
ablakomhoz a múltkor, más is megteheti – borzongtam meg, és egy pillanatra ismét átfutottak
rajtam a püspök otthonában tapasztalt érzések. A szégyenkezéstől remegni kezdett a kezem.
Legközelebb nem hagyom magam megfélemlíteni. Ha kell, karmolok, harapok vagy csípek, de
még egyszer nem fogok úgy viselkedni, mint egy gyenge nő.

– Persze, örömmel – nyújtotta felém Keith megnyugodva a karját.

 29. fejezet

Az erősebb nem

A tűz pattogva falatozott a fából, kellemes meleget varázsolva körénk. Közelebb húzódtam a
kandallóhoz, és belekortyoltam a forró Pimentbe. Magdalena készítette nekem, mert a
Ladynél nagyon ízlett. Valójában egyszerű forralt bor volt, csak paradicsommag, hosszú
paprika és fűszerolaj ízesítette. Mikor megtudtam, hogy miket kevernek bele, egy pillanatra
elbizonytalanodtam, de az íze feledtette a kétségeimet.

– Tudsz vívni? – nézett rám Keith kihívóan. Azon elmélkedtünk vele már vagy egy órája, hogy
vajon a férfi és a női nem egyenlő-e. Ez az ostoba téma legalább elterelte mindkettőnk
figyelmét a titkok okozta feszültségről.

– Nem, de megtanulhatok.

– Lovagolni? – vonta fel a szemöldökét elégedetten. Azt hitte, legyőzött, csak mert egyszer
látott fenékre pottyanni a nyeregből.

– Csak bele kell jöjjek, és lehagylak egy versenyben! – fontam össze magam előtt dacosan a
karjaimat.

– Na és íjjal lőni?

–Jobban céloz, mint te! Ezt tanúsíthatom! – szólt bele a versengésünkbe Casimir. Lejjebb
eresztette a könyvet, amit eddig olvasott és belekortyolt a fémkelyhébe.

– És te tudsz gyereket szülni? – tettem fel a végső, mindent eldöntő kérdést. Keith
összeráncolt homlokkal meredt rám.

– Add fel, testvér! Igaza van! – nevetett fel Casimir barátja gyötrődését látva.

– Jó, jó, belátom.

– Mit is? – néztem rá nyomatékosan a választ várva.

– Hogy a férfiak és a nők egyenlők – dünnyögte, de csak a fejemet ráztam.

– Téves következtetés – jelentettem ki. Casimir mellettünk tovább kuncogott. Valószínűleg

rájött már, milyen választ akarok kicsikarni. – Én meg tudok mindent tanulni és csinálni, amit
te, te viszont nem tudsz gyereket szülni, ha megfeszülsz se

– emlékeztettem. – A nők többet tudnak, mint a férfiak.

– Így igaz. A nők az erősebbik nem, csak hagyják, hogy mi az ellenkezőjét gondoljuk. Ebből is
látszik, hogy okosabbak, mint mi – ismerte be Casimir azt, amit a barátja képtelen volt.

– Gaz áruló.

– Veritas vincit – vonta meg a vállát egyszerűen. Meglepett, hogy ennyire könnyedén veszi a
kérdést. Hale, Payton és a többi srác a Rejtekhelyen felháborodottan dühöngött és érvelt még
azután is, hogy tudták, vereséget szenvedtek.

– Téged nem zavar? – érdeklődtem.

– Miért zavarna? Anya szült, akire büszke vagyok, és egy nőt szeretek, akire szintén az vagyok
– mért végig olyan tekintettel, amitől zavarba jöttem. Az utóbbi napok vitái után nem mertem
nyíltan azonosítani magam az általa említett nővel, de a reménykedést magam előtt nem
tagadhattam.

– Engem azért zavar. Főleg, mert igaz. – Keith úgy biggyesztette le az ajkait, akár egy kisfiú,
akinek elárulták, hogy nem létezik a Télapó. Nevetnem kellett a látványtól.

– Ne aggódj, csak egy hajszálnyival vagytok lemaradva. És be kell ismernem, hogy azért van,
amiben jobbak vagytok, mint mi – adtam meg a feloldozást számára.

– Mint például?

Tudományosan bizonyított tény, hogy a férfiaknak jobb a térlátása – csúszott ki majdnem a
számon, de végül visszaszívtam.

– Például, mi könnyebben eltévedünk mindenhol – egyszerűsítettem le a dolgot.

– Tegnap este is ez történt a püspöknél? Eltévedtél? – váltott vallató hangnemre Casimir.

Reméltem, hogy már elfelejtette az éjjel történteket, és nem kérdez rá soha többé, de nem volt
szerencsém. Keith zavartan fordította a figyelmét a lángok felé

– ki akarta vonni magát a társalgás kínosabb részéből.

– Már megmondtam, hogy semmi olyasmi nem történt, amiről beszélni szeretnék – tekintettem
lezártnak a témát.

– Inkább hagyod, hogy ostoba gondolatok járjanak-keljenek a fejemben?

– A te bajod, ha ostobaságokon elmélkedsz – feszültem meg dühösen. Nem rá voltam mérges,

inkább csak az bosszantott, hogy bármennyire is vágynék a teljes bizalmára, már rég
eljátszottam azt.

Szólásra nyitotta a száját, így már fel voltam készülve az újabb visszavágásra, mikor kinyílt az
ajtó, és Lucinda szökdécselt be rajta. Megállt a küszöbtől kétlépésnyire, aztán a
szoknyácskáját megfogva pukedlizett egyet.

– Magdalena azt kérdezteti, hogy almás vagy meggyes süteményt kívánnak-e a vacsorához –
adta át az eldöntendő kérdést. A fiúk, megfeledkezve a beszélgetésünkről, azonnal pusmogni
kezdtek, míg végül döntésre jutottak.

– Most almásra vágynánk – mondta ki a végső döntést Casimir. Mielőtt Lucinda elhagyhatta
volna a szobát, letettem a poharamat, és a szoknyámat igazgatva felálltam.

– Most meg hová menekülsz? – Casimir hangsúlya és a szó, amit használt, jelezte számomra,
hogy tisztában van vele, miért vettem sietősre a távozást, de figyelmen kívül hagytam.

– Megyek a konyhába, és segítek Magdalenának.

– Azt mondtad, nem tudsz főzni meg sütni se – emlékeztetett a kis bakimra, amit az első este
vétettem.

– De ezt is meg tudom tanulni. Mint mindent – tettem Lucinda vállára a kezemet, és az ajtó
felé tereltem.

– Ügyes vagy, ez már egész jó lett – hümmögött néhány órával később Magdalena biztatóan,
bár nem mertem volna megesküdni rá, hogy tényleg komolyan gondolja. Már fülig lisztes
voltam, mire sikerült végre úgy megsütnöm egy adag süteményt, hogy az nem égett oda, és
nem volt olyan lapos, mint a mellkasomnak kellene lennie Lady Everard szerint. – Vigyél az
Úrfiknak pár szeletet! – nyújtotta felém a tányért, amire kiszedte a már ehetőre hűlt és
felvágott pitét.

Mikor beléptem a szalonba, Casimir és Keith észre sem vettek. Mindketten egy sakktáblára
meredtek, és olyan koncentráció ült az arcukon, mintha élethalálharcot vívnának egymással.
Nem értettem, hogy élvezhetik az órákon át tartó játékot. Én csak annyit láttam, hogy két
ember ül egymással szemben, néma csendben, és néha-néha arrébb tol egy bábut a táblán.
Bár lehet, hogy csak a rossz emlék miatt nem kedveltem ezt az elmesportot.

Még mindig aggódva néztem körbe minden egyes reccsenő hang hallatán. Már sokadszorra
szöktünk ki Hale-lel, de az első alkalom emléke ott kísértett a fejemben. Nem is értettem,
hogy tudott újra és újra magával rángatni. Vagyis de. Nem akartam egyedül elengedni.
Megfo gadtam magamban, hogy ha ismét elkapnak, küzdeni fogok, többé nem hagyom
cserben őt.

– Ezt nézd! – intett oda magához suttogva. Fogalmam sem volt, kitől szedte az információit a
csatlósok időbeosztásáról, de az első alkalmat kivéve mindig bejött. A házak üresen vártak
ránk. és a lakóik órákon keresztül nem dugták haza az orrukat.

– Sakk? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet.

– Nem akármilyen! Kézzel faragott és festett bábuk, amelyek A Gyűrűk Ura szereplőit
formázzák. Egy régi újságban láttam ilyet, majdnem 500 euróért adták.

– 500 euró? – kerekedett el a szemem. – Egy vacak sakk-készletért?

– Vacaaak? – kanyarodott a magasba a hangja, aztán tipikus férfilenézéssel mért végig. –

Lányok... – fújtatott végül, miközben összepakolta a készletet, és betette a táskájába. A
fejemet rázva léptem el mellette. Sosem fogom megérteni a másik nemet, ez most már biztos!

Átsétáltam a hálószobába, ami elég puritánnak tűnt a többi csatlóséhoz képest. Egy ágy és egy
szekrény volt benne, semmi több. Kinyitottam a szekrényajtót, de csak férfiruhákat találtam
mögötte.

Néhányat azért begyömöszöltem a hátizsákomba, hátha jó lesz apámnak, Hale-nek vagy

valamelyik társunknak, aztán visszaindultam a nappaliba. Hale a könyvespolc előtt állt, egy
könyvet lapozgatott, és teljesen elmerült benne.

– Megnézed a hűtőt, vagy menjek én? – érintettem meg a vállát. A könyv kiesett a kezéből,
ahogy hirtelen megperdült. Az arca rémültnek tűnt.

– A francba, Katie! Hányszor mondjam még, hogy ne osonj a hátam mögé, mikor nem figyelek!
– mordult fel. Leguggoltam, hogy bűnbánatom jeléül visszaadjam a könyvét

– valami fizikakönyv volt a borítóján lévő képletek alapján – de kikapta a kezemből, és csak
még dühösebben nézett rám. – Menj inkább a hűtőhöz, engem meg hagyj olvasni! – hessintett
el egyetlen intéssel.

– A betűket lehet falni, de megenni nem – emlékeztettem rá. de csak fintorgott egyet, és újra
belemerült az oldalakba. – Inkább pakold el, ami érdekel, mert szeretnék minél előbb eltűnni
innen – kiabáltam ki neki a konyhából, miközben megállapítottam, hogy nem csak
bútorzatában él szerényen az itt élő. Furcsa...

Az egyik polcon árválkodó alma felé nyúltam, mikor egy kéz a számra tapadt. Az emlékektől
sokkosán nyüszítettem fel. de Hale hangja lecsillapított.

– Cssst, maradj nagyon csendben! – suttogta a fülembe egészen közelről. Most már én is
hallottam odakintről a zörgést. Valaki hazajött. Hale keze lecsúszott a számról, hagyta, hogy
megforduljak, aztán újra jelezte, hogy legyek halk. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy
felhúzza a kis ablakot, miközben vártam, mikor bukkan fel az ismeretlen férfi a
konyhaajtóban, és kap el minket.

Végül szerencsénk volt. El sem hittem, mekkora. Gond nélkül kijutottunk a szabadba, hogy
aztán rohanva induljunk haza. Ahogy a sikátorba értünk. Hale megperdült, és kipirult arccal
felkurjantott. Az adrenalin az én ereimben is ott száguldozott, de nem tudtam ennyire
önfeledten átadni magam az izgalom örömének.

– Ez nem volt semmi! – vigyorgott rám. – Kár, hogy nem mesélhetjük el a többieknek.

– Ó, dehogyisnem! – A hangra mindketten riadtan perdültünk meg. Payton az eltorlaszolt

lejárat mellett állt, és szörnyen elégedett képet vágott. – Visszamegyünk, és szépen
elmesélitek, hogy kevertétek veszélybe a Rejtekhely minden lakóját – közölte velünk.

Csendesen megálltam az ajtóban, hogy ne zavarjam Casimirt és Keith-t, és csak figyeltem. A

szürke tekintet megvillant, aztán Casimir felemelte a kezét, és a sötét lovat áthelyezte egy
másik mezőre a korábbi helyéről. Ahogy végzett, a mutatóujját a szájára fektetve várta
ellenfele lépését, miközben valószínűleg előre gondolkozott. A szeme sarkában apró ráncok
keletkeztek, amiktől idősebbnek – és még vonzóbbnak – tűnt.

Keith pillantása ide-oda járt a táblán. Nyugodtnak tettette magát, de az asztal alatt toporgó
lába elárulta. Megvártam, amíg lép, aztán megköszörültem a torkomat.

– Almás süti, én csináltam – kínáltam meg őket. – Remélem, hogy nem lett túl szörnyű... –
haraptam be az alsó ajkamat aggodalmaskodva.

– Biztosan isteni lett – mosolygott fel rám Keith, aztán a kezébe vett egy szeletet, és a lehulló
morzsákkal nem törődve beleharapott. A szeme lecsukódott, és halk doromboló hangot
hallatott, akár egy elégedett kandúr. – Tényleg isteni! – erősítette meg a saját szavait, miután
lenyelte a falatot.

– Te nem kóstolod meg? – fordultam Casimir felé, de mikor megláttam a tekintetét,

hátrahőköltem. Az ablak felé meredt, aztán hirtelen felpattant, és kiszáguldott a szobából.
Döbbenten néztem utána.

– Ezt meg mi lelte? – vontam össze a szemöldökömet, miközben Keith nyomában az előtérbe
loholtam. A bejárat nyitva volt, Casimir pedig egy fáklyával a kezében állt odakint, és maga
elé nyújtva a fényforrást a környéket fürkészte.

– Mit csinálsz, testvér? – lépett mögé Keith.

– Láttam valakit – jött a válasz, mire a gyomrom összerándult. Rémülten próbáltam kivenni a
körvonalakat a félhomályban – Valdemar egészen a házig merészkedett volna? Vagy Payton
jött vissza, és túl óvatlan volt?

– Nem lehet, hogy csak képzelődtél?

– Nem, biztos, hogy... Ott van! – Casimir keze a sövény felé mutatott, és mielőtt még észbe
kaphattam volna, rohanni kezdett.

– Casimir, ne! – A lábaim gondolkodás nélkül indultak utána, de Keith keze sorompóként
állított meg.

– Megőrültél? Nem bóklászhatsz a sötétben! Menj vissza a házba, én Cas után megyek.
Gyerünk! – lódított az ajtó felé. Kelletlenül sétáltam Magdalena mellé, aki megjelent a
hangzavarra.

– Jól van, gyere be, kedvesem! – csukta be az ajtót, aztán visszavezetett a konyhába.

– Nem kéne segítenünk? – szemeztem a falon lévő fáklyával, ami megvilágította a helyiséget.
Legszívesebben azonnal felkaptam volna, hogy a fiúk után menjek. Mi van, ha elkapják
Paytont? Gonosztevőnek nézhetik, ő pedig tiszta szívéből gyűlöli Casimirt, és gondolkodás
nélkül... Nem, nem gondolhatok ilyesmire! – fúrtam az ujjaimat a hajamba idegesen.

– Nyugodj meg, nem lesz semmi baj – nyomott le az egyik székre Magdalena, aztán elkezdett a
kenyérsütés rejtelmeiről fecsegni. El akarta terelni a figyelmemet, de láttam, hogy az egyik
kést közvetlenül a keze mellé teszi, hátha szüksége lesz rá.

Hatalmas sziklákkal a gyomromban várakoztam, és mire a bejárati ajtó nyikorogva kinyílt,

már kész idegronccsá váltam. Magdalena keze a kés nyelére csúszott, de felesleges volt az
elővigyázatossága. Az előtérből ismerős hangok ütötték meg a fülünket.

– Hogy csinálhattál ilyen butaságot? – hallottam meg Keith feddő hangját, még mielőtt őt
magát megláthattam volna. Csak akkor jöttem rá, kihez is beszél, mikor kiértünk az előtérbe.
Perlina lehajtott fejjel állt, a ruhája kissé zilált volt, fekete köpenye félig lecsúszott a válláról,
a hajából pedig levelek és ágak meredeztek, de Keith sem nézett ki jobban. Fehér inge végig
volt szakadva a mellkasánál, és igazán mérgesnek tűnt.

– Én... – szorongatott Perlina egy fekete kendőt a kezében.

– Te? Tudod, hogy majdnem megöltelek? Mégis mi ütött beléd? – csattant fel Keith. A
menyasszonya összerezzent, aztán elpirult. Láttam, hogy mozog a szája, de olyan halkan
suttogott, hogy nem hallottam, mit felel. Azt viszont láttam, hogy a düh ráncai eltűnnek Keith
arcáról.

– Kisasszony, Úrfi! Hogy néznek ki? – csapta össze a kezét Magdalena. A két viharvert azonnal
elhallgatott, mintha

valamiben megzavartuk volna őket. A dada sopánkodásba kezdett, majd az ellenkezéssel nem
törődve felrángatta magával az emeletre Perlinát.

– Casimir hol van? – fordultam Keith-hez, de megrázta a fejét.

– Még odakint. Valószínűleg az árnyat keresi, szólok neki, hogy már megtaláltam – intett a
lépcsők felé a fejével. – Mindjárt visszajövünk.

Elgondolkozva indultam Magdalenáék után, hogy megtudakoljam, mi történt Perlinával. Vajon

mit kereshetett odakint? Mikor beléptem a szobámba, Magdalena éppen lerángatta a szakadt
ruhákat Perlináról, és hálóruhát adott rá. Leültem az ágyam szélére, és megvártam, amíg
végeznek.

– Akkor ma éjszakára megint szobatársak leszünk, gondolom... – kezdeményeztem

beszélgetést, miután Magdalena lerohant a földszintre valami vacsoráért. Perlina nem reagált,
csak az ablakhoz sétált, és kibámult rajta. – Elmondod, hogy kerültél ide? – Fejrázást kaptam
válaszként. – Hát jó, de ha beszélni szeretnél, én itt vagyok. Szívesen meghallgatlak! –
biztosítottam róla. Pár pillanatig csend volt, aztán mély levegőt vett.

– Csak azért... – kezdett bele a magyarázatba, ám szinte azonnal el is hallgatott. Valamit

matatott a párkányon, de nem láttam, mivel vacakol. – Ez meg mi? – fordult meg végül, felém
nyújtva egy papírdarabot.

 30. fejezet

A félelem súlya

Falfehéren meredtem a sárgás lapra, aztán gyorsan az éjjeliszekrényen álló gyertyához

siettem, és elégettem a lobogó lángban. Nem maradt utána más, csak fekete hamu a kis
fémtálka alján az olvadt viasz mellett. Perlina nem tudott uralkodni a vonásain – az arcára
kiült a kíváncsiság. Tudtam, hogy mondanom kell valamit, ha azt akarom, hogy hallgasson.

– Payton elment – feleltem a féligazságot. Így könnyebb volt, mintha valami teljesen valótlant
találtam volna ki. Az ajkai elkerekedve egy hangtalan „ó”-t formáltak, és mintha
csalódottságot láttam volna rajta. Reszkető kézzel öltöztem át, aztán felhajtottam a takarót,
bár úgy sejtettem, hogy ez az éjszaka sem az lesz, amikor nyugodtan alhatok.

– Sajnálom – bújt be mellém Perlina, és elhelyezkedett az ágy másik oldalán. – De talán így
lesz a legjobb. Nem jó játszani a tűzzel... Ha kiderült volna, hogy egy férfit rejtegetsz

– borzongott meg.

– Na igen – hagytam rá. – Jó éjt! – Gyorsan elfújtam a gyertyát, és úgy tettem, mint aki aludni
akar. Nem tudtam volna most végighallgatni a butuska locsogást, ahhoz túl ideges voltam.

„Ha Casimir meghal, a barátod szabad Ha holnap napnyugtakor még él. a barátod
halott.”

Rövid üzenet volt, de teljesen egyértelmű. Ha nem végzek Casimirrel, sosem látom viszont
Paytont. Most mi a fenét csináljak?

Az ujjaim a sötétben gyűrögették a paplant, miközben a gondolataim ide-oda cikáztak.

Kétségbe voltam esve. Eddig csak az én életem volt közvetlenül veszélyben. Ha elbukom,
semmi nem változik azon kívül, hogy meghalok. De most...

Most a változatlanul szörnyű jövő mellett nem az én halálom állt a középpontban, hanem egy
ismerősöm – talán barátom – élete. Ez nagyobb felelősség volt, mint tömegbe olvadt
ismeretlen arcok jövőjének a terhét cipelni. Legalábbis pillanatnyilag nagyobb súlyt éreztem a
mellkasomon.

– Jól vagy?

– Nyugodtan menj aludni...

– De biztos, hogy...

– Menj! Jó éjt! – A kintről jövő hangokra felkaptam a fejemet. Lassan oldalra fordultam,
Perlina már az igazak álmát aludta. Egy boldog tudatlan. Most szívesen lettem volna a
helyében...

Megvártam, amíg elcsendesülnek odakint, aztán halkan kimásztam az ágyból, és magamhoz

vettem a gyertyát meg egy gyújtópálcát. Lábujjhegyen lopakodtam az ajtóig, majd fényt
gyújtva körbevilágítottam. Sehol senki.

Megborzongtam, ahogy mezítláb kiléptem a hideg kőre – a szoba padlóját fedő meleg szőnyeg
után nem volt túl kellemes érzés. Arrafelé pillantottam, ahol a sötétben a cipőmet sejtettem,
de nem mertem visszamenni érte, nehogy felébresszem Perlinát.

Hallgatózva tettem pár lépést Casimir szobájának irányába, mikor hirtelen megcsúsztam.
Ijedten kaptam a fal felé, hogy megtámaszkodhassak, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem
dobtam ki a kezemből a gyertyatartót és gyújtottam fel az egész házat.

– Basszus... – Vettem pár mély, nyugtató lélegzetet, aztán lehajoltam megnézni, mi tört az
életemre. A sötétvörös foltokkal tarkított kövek láttán ledermedtem a rémülettől. Vércseppek?

Vadászkutyaként követtem a nyomokat egészen Casimir ajtajáig. Lehet, hogy valami baja esett
odakint? Megsérült?

Anélkül nyomtam le az ajtón a kilincset, hogy eszembe jutott volna kopogni, de azonnal meg is
bántam. Casimir a lavór mellett állt félmeztelenül, az arcán vízcseppek csorogtak végig, hogy
aztán az álláig jutva a földre csepegjenek. Lefagyva bámultam rá, és ő is hasonlóan nézett
vissza rám. Tudtam, hogy el kéne forduljak vagy magára kéne hagyjam, mégis képtelen
voltam megmozdulni.

Végül zavartan sütöttem le a szememet, ennek köszönhetően pedig észrevettem valami

furcsát, ami felidézte, miért is nyitottam be. Ahelyett, hogy kifordultam volna az ajtón, azonnal
beljebb siettem, és aggódva guggoltam le elé.

– Megsérültél – jelentettem ki a nyilvánvalót. A nadrágja szét volt hasítva egy helyen, és bár
nem látszott a fekete anyagon a vér, mikor hozzáértem, az ujjaimat vörösre festette.

– Csak egy karcolás – vonta meg a vállát. – Mindjárt bekötözöm.

– Majd én. És ki is kell tisztítani – fogtam meg a karját felegyenesedve, és az ágy felé tereltem.
Nem ellenkezett, bár a tekintete tartózkodó volt. – Mi történt? – kérdeztem, miközben
visszamentem az asztalhoz.

Felvettem a vízzel teli edényt és a mellette fekvő, tisztának tűnő rongydarabot, aztán
tétovázva pillantottam Casimirre. Lehet, hogy ez mégsem volt a legjobb ötlet tőlem... –
nyeltem nagyot.

– Valahogy... hozzá kéne férnem a sebhez – köszörültem meg a torkomat. Casimir tekintete
sötétebbé vált, nekem pedig remegni kezdett a kezemben a lavór. Gyorsan letettem a földre,
mielőtt még kiborítanám az összes vizet. Az elég kínos lenne...

Azt hittem, hogy Casimir leveszi majd a nadrágját, ehelyett leült az ágyra, és egyetlen
rántással szétszakította a szárát egészen a térdéig. Nem tudtam eldönteni, hogy
megkönnyebbültem, vagy csalódottságot érzek.

– Találsz egy üvegcsét a fiókban, azt használd a fertőtlenítéshez – intett a fejével az

éjjeliszekrény felé. Gyorsan előkerestem az üveget, aztán letérdeltem elé a földre. Az arcom
felforrósodott, de igyekeztem nem tudomást venni róla.

– Hogy sérültél meg? – vontam össze a szemöldökömet, miközben lemostam vízzel a vágás
széleit.

– A bokor egyik ága végighasította a lábam odakint. A sötétben nem láttam rendesen, merre
megyek – vonta meg a vállát. Hazudott. Ebben tökéletesen biztos voltam. Láttam már néhány
kés ejtette sebet régebben, és ez is azokhoz hasonló volt.

– Szóval Perlina volt az árnyék, akit láttál odakint? Nem találkoztál mással? – érdeklődtem
fesztelen hangon, mint aki elhitte az előbbi hazugságot.

– Kivel találkoztam volna? – Casimir lábán az egyik izom össze-rándult, ahogy a fertőtlenítőből
pár cseppet öntöttem a sebbe.

– Nem tudom... Annyi titkod van – néztem fel a kék szempárba.

– Csak amennyi neked – felelte komolyan. Zavartan fordítottam a figyelmemet ismét a lábára.
Sakk, matt.

– Nincs esetleg tűd és cérnád? – tereltem gyorsan másra a szót. – Nem igazán bírom a vért, de
ezt össze kéne varrni.

– A szekrény aljában találsz egy fadobozkát.

Az utasítás szerint megkerestem, aztán kissé szédelegve visszatértem az ágy mellé. Vagy egy
percig próbálkoztam a cérna befűzésével, de túlságosan remegtem.

– Jól van, nyugi! Mintha csak egy ruhát varrnál – motyogtam magam elé, mikor végre készen
álltam a művelethez. A gondolat, hogy akár a legkisebb fájdalmat is

okozhatom, lezsibbasztotta minden tagomat. Legalább lenne valami fájdalomcsillapító... –
futott végig az agyamon, aztán hirtelen megvilágosodtam. Óvatosan letettem a tűt a dobozka
tetejére, aztán ismét az asztalhoz siettem. Megfogtam a kancsó bort, és pohár nélkül vittem
oda Casimirhez. – Ezt idd meg! – nyújtottam oda neki.

– Le akarsz részegíteni? – vonta fel a szemöldökét, mire elpirultam.

– Csak azt akarom, hogy ne fakadj sírva a fájdalomtól.

– Ettől ne tarts! Csak csináld! – tette félre a kancsót anélkül, hogy beleivott volna. Fejcsóválva
forgattam meg a szemem. Férfiak...

A gyertya lángja fölé tartottam a tűt, és mikor kissé felforrósodott, tétován próbáltam rájönni,
hogyan állna jól kézre a seb. Végül az egyik tenyeremet a lábának támasztottam, míg a
másikkal varrni kezdtem. Lélegzet-visszafojtva igyekeztem minél gyorsabban és finomabban
öltögetni. Néha-néha felpislantottam Casimirre, de az arca meg sem rezdült, csak lehunyta a
szemét.

Bízott bennem. Korábban az volt a legnagyobb problémám, hogyan kerüljek a közelébe, hogy
végezni tudjak vele, most viszont bármikor találtam volna lehetőséget rá, mégis képtelen
voltam megtenni. A sors iróniája.

Egész elégedett voltam magammal, egy orvos sem csinálhatta volna jobban. Azért
megkönnyebbültem, mikor elkészültem. Csak utólag kezdtem felfogni, hogy egy élő embert
foltoztam össze, nem pedig egy szétszakadt ruhát. Adtam magamnak egy pillanatot, hogy
lenyugodjak, aztán pakolászni kezdtem.

– Köszönöm – hallottam meg a hálálkodást.

– Nincs mit. – Az ablakhoz sétáltam, kinyitottam, aztán egyszerűen kiborítottam a vértől

rózsaszín vizet. Itt már csak így ment ez.

A szemem önkéntelenül pásztázta a környéket egy fekete alak után kutatva, és
megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, mikor semmi mozgást nem fedeztem fel. Talán
Valdemar megunta a kis játékát, vagy Casimir elijesztette.

Ahogy visszafordultam, az üres edény kicsúszott a kezemből, és fémes koppanással ért földet.
Casimir alig pár centire állt tőlem, egyáltalán nem hallottam, mikor lépett mögém. Egy
dobbanást kihagyott a szívem, és úgy éreztem, a lábaim túl gyengék megtartani a súlyomat.

– Miért jöttél be hozzám? – Kellett néhány másodperc, hogy a hangok halmaza értelmes
szavakká álljon össze. – Már rég aludnod kellene...

– Nem tudtam. – A torkomban megint fojtogató gombóc keletkezett, ahogy eszembe jutott az
álmatlanságom oka. Eddig legalább megoszthattam a gondolataimat Paytonnel, de most olyan
egyedül voltam. Legszívesebben mindent elmondtam volna Casimirnek, de nem mertem
próbára tenni. Bár a szívem ostobán remélte, hogy elhinné a szavaimat, és a szerelme
kitartana, az eszem folyton azt ismételgette, hogy a vallomásomat teljes kiábrándultság és
bizalmatlanság követné.

– Ha akarod, adhatok egy gyógynövényből készült főzetet, ami segít – ajánlotta, de megráztam
a fejem. Át kell gondolnom, mit tegyek, és az alvástól nem jutok előrébb.

Pár pillanatig szemlesütve, némán toporogtam, aztán felsóhajtottam.

– Akkor jobb, ha megyek... – léptem egyet az ajtó felé, de odáig már nem jutottam el.

A forró férfiajak úgy csapott le rám, akár egy ragadozó a prédájára. Öntudatlan
engedelmességgel viszonoztam a csókot, annak ellenére, hogy fel sem fogtam igazán. Mikor
Casimir eleresztett, egy hajszál választott el az ájulástól.

– Ezt a püspök vacsorája óta meg akartam tenni.

– Tényleg? – Utáltam, hogy a hangom egy reménykedő tinédzserlányéra hasonlít, mégsem

tudtam tenni ellene. Mi ütött

belém? Talán Casimir közelsége vagy a hirtelen rám törő magány és félelem tette, de jólesett
a csók. Jobban, mint szabadott volna.

– Igen. Így már kvittek vagyunk – fordított nekem hátat. A rózsaszín szappanbuborék
szétpukkant, beterítve a kis reményteli világom romjait. – Jó éjt!

Ahogy kitárult előttem az ajtó, zombivá változva léptem át a küszöböt. A végtagjaim tudatos
döntések nélkül kárhoztattak mozdulatra, hogy végül a sötét folyosón mozdulatlanságba
fagyjanak. A szégyenkezés jéghideg áradata végigzúdult rajtam, magával hozva hordalékként
a dühöt és kétségbeesést.

Tettem két lépést a hálószobám felé, aztán hirtelen megperdültem. Megint kérdezés nélkül
téptem fel az ajtót, és úgy láttam, most még nagyobb meglepetést okoztam Casimirnek, mint
az előbb. Persze, nem számított rá, hogy lesz elég bátorságom visszajönni!

Nem adtam időt arra, hogy megint megalázzon, csak egyszerűen elé léptem, és a kezem
meglendült. A csattanástól, amit az arca és a tenyerem találkozása hallatott, enyhe
elégedettség töltött el.

– Tudod, vicces, hogy te nevezel engem gyerekesnek! – kezdtem bele a vádbeszédbe. Ökölbe
szorítottam az ujjaimat, mert még mindig lüktetett a tenyerem a pofontól, de biztos voltam
benne, hogy Casimir arca sem felejtette el még. – Próbálok veled kedvesen viselkedni, segítek,
hálából pedig megalázol. Mi ez, ha nem egy durcás kisfiú visszavágása? Semmivel sem vagy
jobb nálam, tudod? – csukl ott el a hangom. Az erőm fogyóban volt, a tűrőképességem pedig
éppen meginogott a szakadék fölött, amelynek a kifeszített kötelén egyensúlyoztam, amióta
csak megérkeztem ebbe a világba. – Ma este... – szorult össze a torkom.

– Ma este szükségem lett volna egy kis támaszra. Jó volt, hogy nem kell a sötétben feküdnöm
egyedül a gondolataimmal, hanem elterelhetem a figyelmemet. Azt hittem, hogy... Úristen,

már az is megfordult a fejemben, hogy... – feszülten hunytam le a szememet. Nagyobb
szükségem lett volna most valaki segítségére, mint bármikor máskor, de nem volt senkim.
Olyan szörnyen rémisztő volt egyedül lenni!

Összerezzentem, mikor megéreztem az érintését az arcomon. Felpattant a szemem, és

elkerekedett a csodálkozástól. Casimir vonásai lággyá olvadtak, a szeretet egyik legtisztább
érzése finomította meg őket. Ahogy előrehajolt, azonnal tiltakozásba kezdtem. Engem többé
nem ver át!

A kezem addig püfölte a mellkasát, amíg az ujjai a csuklómra nem fonódtak. Nem volt
menekülés, az ajtóhoz szorultam, Casimir pedig ismét egyre közelebb hajolt hozzám.

– Ne merészeld! – suttogtam neki, de meggyőződésnek nyoma sem volt a felszólításomban.

Rántottam egyet a karomon, csak hogy a tiltakozás jelét mutassam, aztán felsóhajtottam,
mikor az ajka az enyémhez ért. Ez most gyengéd csók volt. Épphogy csak végigsimított a
számon. Hallottam a saját zihálásomat, ám nem tudtam tenni ellene. Talán nem is akartam. –
Kérlek, ne csapj be megint... Kérlek...

– suttogtam inkább magamnak egyfajta imaként, mint neki, miközben megemeltem a fejem,
hogy jobban elérjem őt.

A nyelveink óvatos ismerkedésbe kezdtek, hogy a következő pillanatban egy sóhaj parancsára
vadul hajszolni kezdjék egymást. A jeges áradat borzongása és a tűz emésztő forrósága
felváltva kezdett a kínzásomba, soha azelőtt nem éreztem ilyesmit. Kihúztam magam az egyre
gyengülő szorításból, de ahelyett, hogy eltaszítottam volna Casimirt, a kezemet a nyakába
kulcsoltam, és még közelebb húztam magamhoz.

– Őrült egy nőszemély vagy! – döntötte zihálva a homlokát az enyémhez, mikor a lélegzés
kényszere elválasztott minket egymástól. Más esetben sértésnek vettem volna a jelzőt, de

olyan gyengéden ejtette ki, hogy most inkább bóknak számított.

– Mert mindig felbosszantasz.

– Ha ez a vége, megéri. – Egy másodpercig hagytam, hogy az önfeledt boldogság

végigcikázzon rajtam, aztán ismét bekúszott a tudatomba a valóság. Halk sóhaj hagyta el a
számat.

– Máris megbántad? – simult Casimir tenyere a nyakamra.

– Nem – ráztam aprót a fejemen, aztán eltökélten felnéztem a szemébe. Egyetlen pillanat alatt
döntöttem, és minél előbb túl akartam lenni rajta, nehogy meggondoljam magam. – Azt
mondtad, szeretsz engem... Tényleg így van? – kérdeztem.

– Szeretlek.

– De biztosan engem? Nem azt a régi Rodericát, akivel leveleztél? – vártam aggódva a választ.
Casimir elhúzódott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. Ő nem érthette, miért kérdezem
ezt, de számomra a válasza felért egy megváltással.

– Téged szeretlek – jelentette ki határozottan.

Kihúzódtam az öleléséből, és a kezem a gyomromra szorítva sétáltam a szoba közepére. Egy

hang – Payton hangja – azt ordibálta a fejemben, hogy fogjam be, amíg még lehetőségem van
hallgatni, de nem figyeltem rá.

– Meg kell, hogy öljelek – csúszott ki a számon, amitől a leginkább rettegtem. Casimir szeme
összeszűkült.

– A Rend miatt egyszer már próbát tettél, azt hittem, azóta sikerült elnyernem a bizalmadat.
Elmondtam neked az igazat.

– Tudom. És nem akarom megtenni. Nem fogom megtenni – próbáltam megmagyarázni az

ujjamat tördelve. – De szükségem van a segítségedre, hogy életben tudjalak tartani, és
másnak se essen baja.

– Másnak?

– Van egy barátom. – A szőnyeget bámulva kezdtem bele, de végül felnéztem Casimirre, mert
tudni akartam, milyen gondolatokat váltanak ki belőle a szavaim. – Paytonnek hívják.

Még otthonról ismerem őt, és bár nem igazán kedvelem, mégis fontos része az életemnek.
Valaki fogva tartja, és holnap napnyugtakor meg fogják ölni, hacsak...

– Hacsak nem végzel velem – fejezte be a mondatot helyettem, miután megvilágosodott.

– Fogalmam sincs, mit tegyek. Csak azt tudom, mit nem tudnék megtenni – nyújtottam ki felé
a kezem. Mikor megfogta, apró megkönnyebbülés járt át. – Félek, hogy képtelen vagyok
egyedül megoldani a dolgot, és baja esik a barátomnak – ismertem be, miközben a
tehetetlenségtől könnyek szöktek a szemembe.

Casimir elgondolkozva meredt a szoba egyik sarkába, én pedig aggódva vártam, hogy mit
reagál.

– Először leellenőrizzük a Rend általunk ismert tagjait – hümmögött maga elé. – Közben meg
készítek egy listát azokról, akik el akarhatnak tenni láb alól, és ilyen módszerekhez
folyamodnának. Vannak egypáran... – nevetett fel sötéten, mire megborzongtam. Tényleg
ennyien kívánnák a halálát már most?

– Akkor... segítesz?

– Kételkedtél benne? Már az elején hozzám kellett volna fordulnod, Rica! Nekem bármit
elmondhatsz, hát nem érted? – merült el a tekintetemben.

Hinni akartam neki. Annyira hinni akartam! A torkom összeszorult a sok felgyülemlett szótól,
amely ki akart törni belőlem: „Nem Roderica vagyok, a nevem Katherine. A jövőből jöttem,
hogy megöljelek, de beléd szerettem!”.

Beleszerettem... – A felismeréstől hirtelen kifutott a vér az arcomból. Ez nem csak vonzalom

vagy vágy, hanem annál sokkal több.

– Rica? Jól vagy? – kapott utánam Casimir, mikor meginogtam. Akkor sem lehettem volna
rémültebb, ha ezernyi vámpírral kerülök szembe. Ahogy előrevetettem magam a

karjába, a könnyeim gátja azonnal átszakadt. Nem szerethetem őt, mert egyszer úgyis el kell
majd hagynom.

– Szeretkezni akarok veled – suttogtam a fülébe, miközben a kezem végigsiklott a mellkasán.

Nem tudom, honnan vettem a bátorságot. Egyszerűen csak a lehető legközelebb akartam
érezni magamhoz. Legalább most az egyszer, ha több már nem juthat nekünk. A bőre forró
volt, az izmai pedig megrezzentek az érintésem alatt.

– Én is nagyon szeretnék – mormolta rekedten. – De nem használhatom ki a helyzetet, és nem

foszthatlak meg az erényedtől. Az nem lenne helyes! – Ahogy felemeltem a fejemet és a
szemébe néztem, egy könnycsepp az államig gördült.

– Kérlek... – suttogtam elhaló hangon. – Kérlek, szükségem van rád...

– Ha az asszonyom lennél, a feleségem... – viaskodott önmagával, miközben elgyötörtén

simogatta végig a tekintete az arcomat.

– Így is, úgy is a tiéd vagyok, mindegy, hogy mikor tesszük meg. Az asszonyod vagyok,
kérlek... – Amit mondtam, nem volt hazugság. Ebben a pillanatban igenis Casimirhez
tartoztam szívvel-lélekkel, egy szertartás pedig semmivel sem kötött volna hozzá jobban.

Előrehajoltam, hogy a számat a vállára nyomhassam, aztán lábujjhegyre állva a nyakát

borítottam el apró csókokkal. Megfeszült az érintésem alatt, de nem húzódott vagy taszított
el. A vonásai belső küzdelemről árulkodtak, mintha a vágyai és a józan esze néma harcot
folytatnának. Csak rajtam múlt, hogy melyik győz, és én az elsőt támogattam minden
erőmmel.

Ahogy az állához értem, a szája követelőzve kapott utánam, én pedig hagytam, hogy rátaláljon
az enyémre és birtokba vegye. A következő pillanatban már az asztalon találtam magam. Az
egyik férfikéz a hajamba túrt, míg a másik a

derekam vonalát járta be. Apró borzongással jelezte a testem, hogy tetszik neki az érintés.

Lábaim rákulcsolódtak a férficsípőre, felsőtestem hátradőlt, hogy feltárja magát a simogató

kezek előtt. Míg Casimir a hálóingem kötőjével foglalkozott, lehunytam a szemem, és átadtam
magam a pillanatnyi boldogság szédületének. Nem akartam gondolkozni, csak élvezni
akartam a szerelmet, ami most körbevett és beivódott minden egyes sejtembe.

– Istenem, de gyönyörű vagy! – Csak Casimir nyögésére nyíltak fel a szemeim. Szétnyitotta a
hálóingemet, szabaddá téve melleim halmát. Elvörösödve gyönyörködtem a szürkés íriszében
lobbanó tűzben. A tudat, hogy tetszem neki és vágyik rám, sosem érzett elégedettséggel
töltött el.

Tétovázva emelte rám a tekintetét, én pedig csak most döbbentem rá, mennyire furcsa lehet
ez neki. Ebben a korban, ha egy nő hajadon létére odaadta magát valakinek, gondolkodás
nélkül elítélték. Azt akartam, hogy tudja, nem dobnám oda magam akárkinek, én csak őt
akarom, csak rá vágyom.

– Casimir... – ültem fel, hogy a szemébe tudjak nézni. Ujjaim a hajával játszadoztak a tarkóján,
miközben igyekeztem összeszedni minden bátorságomat.

– Ha meggondoltad magad... – kezdett bele, de a mutatóujjamat az ajkára fektettem, hogy

elhallgattassam.

– Én még sosem... sosem voltam mással. És csak veled akarom megtenni – mondtam ki
hangosan is a fejemben járó gondolatokat. A mosoly, amit válaszként kaptam, biztosított arról,
hogy Casimirt boldoggá tették a szavaim. Előrehajolt egy csókra, aztán ismét hátradöntött. Az
ajkai bejárták az állam vonalát, átkeltek a kulcscsontomon, hogy aztán felemelkedjenek rólam.
A tekintete áthatóan fúródott az enyémbe, úgy éreztem, egészen a lelkem mélyéig lát.

Óvatosan érintette meg a mellemet, mintha attól félne, megijeszt vagy összeroppant, pedig
csak és kizárólag forró

borzongást váltott ki belőlem. Ahogy a tenyerébe zárt, sóhajtva toltam előre a mellkasomat,
hogy még jobban bele tudjak simulni a kezébe. Ha teljes öntudatomnál lettem volna,
valószínűleg elszégyellem magam a torkomból előtörő nyögések miatt, de az érzékek
varázslata elnyomott bennem minden szégyenérzetet. Követelőzve húztam magamhoz újra
Casimir fejét, és mikor az ajka a bőrömhöz ért, önkéntelenül nyomtam előre a csípőmet. A
hozzám nyomuló keménység is azt bizonyította, hogy ő legalább annyira kíván, mint én őt.

Mikor Casimir a karjába emelt és elindult velem, tiltakozni akartam. Attól féltem, túl
megterhelő számára a súlyom, főleg most, hogy megsebesült, de végül sikeresen elcipelt az
ágyáig. Ahogy belefektetett, a karjaimat a nyakába fonva húztam magammal. A teste rám
nehezült, de nem bántam – sosem éreztem még tökéletesebbet, mint hogy betakar engem
saját magával.

Segítettem neki lejjebb húzni a hálóingemet, és mikor a szája a hasamra tévedt, meglepetten
nyögtem fel. Nem hittem volna, hogy egy ennyire semleges testrészen egy egyszerű csók
képes remegő kocsonyává varázsolni, mégis így történt. Ez és a combomon zongorázó ujjak
teljesen megőrjítettek. Belemarkoltam a lepedőbe, és összeszorítottam a lábaimat, hogy
enyhítsem a közöttük lüktető ürességet, amely csak arra várt, hogy végre kitöltsék.

Ha Casimir pár perc után nem tér vissza a számhoz, és nem fészkeli magát a combjaim közé,
biztosan könyörgésbe kezdek. Csókolózás közben enyhén felemelkedett rólam, hogy
kigombolja a nadrágját és megszabaduljon tőle, de túl sokáig szöszmötölt – valószínűleg
ugyanúgy remegtek az ujjai, mint nekem. Kuncogva nyúltam oda, hogy a segítségére legyek.

– Uramisten! – Ahogy felemelkedtem és szembetaláltam magam a meglepett, vörös tekintettel,

riadt sikkantás tört elő belőlem. Casimir úgy gördült le rólam, mintha én rúgtam volna le
magamról.

– Anyám... – zavartan gombolta össze a nadrágját, miközben én magamra rángattam a takarót.

– Éreztem odakint a véred illatát, azt hittem, megsérültél – magyarázkodott Rosalind az

ablakra szegezett tekintettel. Kellett nekem kiborítani a véres vizet...

Pár pillanatig kínos csend kongott a szobában. Az ujjaim fehéredésig szorították a takarót,
miközben a testemben égő tűz fokozatosan kihunyt. Rosalind végül megköszörülte a torkát, és
anélkül, hogy ránk pillantott volna, átszelte a szobát.

– Beszélhetnénk odakint? – kérdezte halkan kezét a kilincsre helyezve. Casimir rám pillantott,
és csak akkor kelt fel, miután kényszeredetten bólintottam.

Ahogy magamra maradtam, felültem az ágyban, és az arcomat a tenyerembe hajtottam. Hogy

lehetek ennyire szerencsétlen? Végre rájövök, mit is érzek, összeszedem minden
bátorságomat, erre tessék! Bármennyire is vágyakozom rá, a sors egyszerűen nem akarja,
hogy Casimir és én együtt legyünk.

Csalódottan húztam vissza a hálóingemet, biztos voltam benne, hogy ha Casimir vissza is jön,
már nem történik semmi ma éjszaka. A pillanattal együtt elszállt a lehetőség is. Talán örökre...

Fázósan gömbölyödtem össze a takaró alatt, miközben azon rágódtam, talán jobb is így...
Nekem gyönyörű emlék maradt volna ez az éjszaka, de Casimirnek lehet, hogy csak
szenvedést okozott volna, mikor végül elveszítjük egymást. A kimerültség és a félelem önzővé
tett, mikor ezt nem gondoltam végig.

– Ébren vagy még? – hallottam meg körülbelül negyed óra múlva az ajtó nyitódását. Az ágy
besüppedt a jobb oldalamon.

– Igen – gördültem a hátamra.

– Sajnálom – hajolt Casimir az ajkamra. Ez a csók nem volt szenvedélyes, inkább

bocsánatkérőnek tűnt.

– Édesanyád most biztosan rosszat gondol rólam... – rejtettem el a tekintetemet a szempilláim

mögé.

– Édesanyám örül, hogy rád találtam. Csak attól tart, elsietjük egy kissé ezt az egészet... –
cirógatta végig az arcomat. A tekintetében halványan ott lobogott a korábbi láng, és csak
egyetlen mozdulatomba került volna teljesen felszítani. Nem tettem. Lemondóan sóhajtott fel,
mikor megértette, hogy így tiszta fejjel egyetértek az anyjával. – Elmondtam neki, hogy mi
történt. Körülnéz odakint, hátha megérzi a barátod illatát a templomnál vagy a Rend egyik
tagjának otthonánál.

– Köszönöm.

– Akkor... aludj egy kicsit! Felkeltelek, ha visszatért – ígérte. Magamra akart hagyni, de az
ujjaim a csuklójára fonódtak. Nem akartam, hogy elmenjen, érezni akartam, hogy a
közelemben van. Visszahajolt hozzám, és a tekintetét egyenesen az enyémbe fúrta. – Majd
egyszer, miután elvettelek feleségül, az asszonyommá teszlek. – Az ígérete meglódította a
pulzusomat, de a halk vészcsengő hangját hiába akartam kikapcsolni, egyszerűen lehetetlen
küldetésnek bizonyult.

– Honnan veszed, hogy igent mondanék? – kötözködtem, csak hogy elnyomjam a sötét
gondolataimat. Hogyan is mehetnék hozzá, mikor két különböző világ vagyunk? Szó szerint.

– Mert olyasmiket is tudok rólad, amiket még te sem tudsz magadról – simított végig a
hüvelykujjával az ajkamon. – De most már tényleg aludj! Holnap szükségem lesz a
segítségedre, hogy megmentsük a barátodat – húzódott hátrébb, de nem hagyott magamra. Az
ágy támlájának döntötte a hátát úgy, hogy pont rám láthasson. Kinyúltam, és megfogtam a
kezét.

– Köszönöm, hogy segítesz! – motyogtam egy ásítás után.

– Köszönöm, hogy bíztál bennem – felelte. Egy ideig még, ha a testünk nem is tehette, a
pillantásunk szerelmeskedett egymással, aztán lassan lecsukódott a szemem.

 31. fejezet

Tetszhalál

Az asztalnál ültem, és friss, forró tejet kortyolgattam. Még nem kelt fel a nap, de már vagy
egy órája felébredtem. Casimir az ablaknál állt, és a kinti világot figyelte. Rosalind éjszaka
könnyebben mozgott, mint mi, jobban látott, gyorsabb és hatékonyabb volt. Ettől függetlenül
Casimir láthatóan aggódott érte – a szürkéskék szempár idegesen pásztázta a sötétséget,
hátha észrevesz valami mozgolódást odakint.

– Ha Payton nem az egyik rendtagnál van, mit teszünk? – szólítottam meg, csak hogy
eltereljem a figyelmét. Na meg a sajátomat. Felém fordult, aztán lassú léptekkel az asztalhoz
sétált, és leült velem szembe.

– Akkor meg fogsz ölni. – A szavak nyugalommal átitatva hagyták el a száját.

Torkomon akadt a tej, csak egy perc után voltam képes megszólalni, de akkor hitetlenkedve és
felháborodva tört ki belőlem a kérdés.

– Te teljesen megőrültél? – meredtem rá, de csak elmosolyodott. Bosszantóan higgadtan.

– Nem lennél képes rá? – hajolt közelebb hozzám. Elvörösödve próbáltam összekaparni a józan
eszemet, de a felém áradó, friss cédrusillat nem igazán segített ebben. Végigbizsergette az
orromat, kiszárította a számat, meglódította a szívverésemet, hogy végül édesen kínzó
feszülést okozzon az alhasamban.

– Persze hogy nem!

– Akkor sem, ha csak így mentheted meg a barátodat? – fürkészte az arcomat. Biztos voltam
benne, hogy csak azért kötekszik, hogy zavarba hozzon. Egyszerűen imád velem játszani.

– Meghalnék, hogy megmentsem. De képtelen lennék téged bántani – néztem a szemébe

közvetlen közelről. Visszatartott lélegzettel vártam, hogy végre megcsókoljon, de legnagyobb
sajnálatomra nem történt meg. Az ajtónyikorgás hangjára megriadt gerlepárként rebbentünk
szét.

– Keith? Mi történt? – pattant fel Casimir, de jó ideig nem kapott választ. A sötétbarna
szempár kettőnk között járt ide-oda.

– Perlina felébredt, és nem találta az ágyában Ricát. Megijedt, és szólt nekem. Gondoltam,
megkeressük együtt, de... úgy látom, mégsem veszett el... – mért végig. Csak most jöttem rá,
hogy még mindig hálóruhában tartózkodom egy férfi hálószobájában nagyon is félreérthető
helyzetben.

– Én csak... – kezdtem volna bele a magyarázatba, de Casimir félbeszakított.

– Ricával csak beszélgettünk. Egyikünk sem tudott aludni...

– Keith tekintete az ágyra vándorolt, ami az alvás közbeni mocorgásomnak köszönhetően szét
volt túrva, a ztán szórakozott arccal bólintott. Elvörösödve gyűrögettem a hálóingemet a
combomon.

– Akkor megnyugtatom Perlinát – közölte, mielőtt elhagyta volna a szobát. Keserű szájízzel
bámultam utána.

– Nem mondhatnánk el neki? – csúszott ki a számon.

– Miért?

– Talán segíthetne... – vettem a kezembe a poharamat, és óvatosan rázogatni kezdtem. A tej

fehér kavargó örvényként nézett velem szembe. Elképzeltem, ahogy kinyúl belőle egy kéz,
megragad, és magával ránt. A mélység pedig elnyel mindörökre.

– Vagy talán nem hinné azt, hogy együtt töltöttük az éjszakát, és a pletyka nem juthatna el a
barátod fülébe, nem igaz? – A gúnyosan keserű hangra felkaptam a fejem. Casimir teste
megfeszült, a keze ökölbe szorult.

– Nem igazán biztonságos, ha valaki azt hiszi az ember lányáról, hogy házasság nélkül
odadobta a szüzességét egy férfinak – emlékeztettem rá.

– Keith sosem ártana nekünk – jelentette ki, aztán a tekintetében gonosz kis láng lobbant. –
Különben is, nem rajtad múlt, hogy a féltve őrzött szüzességed megvan... – Elvörösödve
csaptam a poharat az asztalra – a tej fehér cseppeket hagyott a fán.

– Miért kell folyton ezt csinálnod? – A hangom fojtott volt. Nem akartam elbőgni magam, de
közel álltam hozzá. Valahányszor azt gondoltam, hogy már ismerem, hogy megbízhatok benne,
mindig szíven döfött egy sértéssel.

– Mit csinálok?

– Bántasz. – Mély sóhaj volt a válasz.

– Hát nem érted? – rázta meg végül a fejét csüggedten. – Rettegek. – Meghökkenve tátottam
el a számat. Retteg? De hát mitől?

– Nem, tényleg nem értem... – vallottam be neki. Közelebb sétált hozzám, és lehajtotta a fejét
kissé, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Gyönyörű vagy, okos, néhanapján még kedves is – suttogta. Fújtató hangot hallattam, de
arcon simított, és ezzel elhallgattatott. – Minden férfira féltékeny vagyok, aki csak a
közeledben van. Kivéve a világtalanokat és az eunuchokat, és gondolom a barátod egyik
csoportba sem tartozik.

– Féltékeny vagy? – szaladt össze a szemöldököm hitetlenkedve. Azt hittem, azok után, amiket
tegnap mondtunk egymásnak, rájött már, hogy ő az, akire igazán vágyom. Lábujjhegyre
emelkedtem, hogy aztán csókkal bizonyítsam be az érzéseimet. Casimir halk mordulással
húzott magához.

– Ez azt jelenti, hogy nincs okom rá? – motyogta, miközben az arcát kedveskedve az enyémhez
dörzsölte.

– Egyáltalán nincs. – A válaszom jutalma egy újabb csók volt.

– Akkor feltehetek pár újabb kérdést? – kért tőlem engedélyt a szokásos módon. Ismét
visszaült a székre, és áthúzott az ölébe. Izgatottan dőltem neki a mellkasának, miközben
igyekeztem nem elpirulni. – Honnan ismered őt? Ezt a Paytont?

– Gyerekkorom óta ismerem. Mondhatni... a szomszédunk volt. Egy barát – próbáltam

megkeresni a megfelelő szót. Azt mégsem mondhattam, hogy életem megkeserítője, akihez
bizarr módon mégis ragaszkodom. Úristen, hányszor próbált nekünk keresztbe tenni! És mi is
neki...

A sikátor sötétjében Hale és Payton kakaskodva álltak egymással szemben. A körmömet

rágcsálva vártam, mi lesz a vitájuk vége. Ha apa megtudja, hogy kiszöktünk, biztosan megöl
minket! Ha pedig még arra is rájön, hogy egy olyan alagúton át, ami védtelenné teszi az egész
Rejtekhelyet, előtte meg is nyúz.

– Na, most nincs nagy szátok, mi? A végén még kiderül, hogy az okostojás bajba sodor
mindenkit. Azon sem csodálkoznék, ha kivágnának a suliból és a programból. Mondanám,
hogy hiányozni fogtok, de nem! – vigyorodott el Payton elégedetten.

A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a földön fekszik, és az orrából dől a vér. A
kezemet a számra szorítva bámultam Halere. Soha az életben nem ütött még meg senkit,
soha! Az pedig, hogy vérző sebet okozzunk egymásnak, egyszerűen elképzelhetetlen volt.

– Na, ide figyelj, görény! – hajolt le Paytonhöz, és megragadta az ingét. – Ha egyetlen szót is
köpni merészelsz, te sem úszód meg.

– Csak nem fenyegetsz? – Payton igyekezett gúnyosnak tűnni, de a hangja megremegett. Hale
kiegyenesedett, és a kezét a nadrágjába törölte.

– Nem, csak ígérek. Mr. Glanville, Payton ásta ki azt az alagutat. Megfenyegetett minket, hogy
vele tartsunk, mi pedig nem mertünk szólni. Annyira szörnyen sajnálom... – vált a hangja
megjátszotton kétségbeesetté, ahogy előadta, mit fog mondani, ha vallomásra kerül a sor.
Nem mertem közbeszólni, csak aggódva néztem körbe. A vér illata bármikor idecsalhat egy
dögöt. – Kettőnk szava a tiéd ellen, és Katie Mr. Glanville lánya. Mit gondolsz, kinek fog hinni?
– emelkedett magasba a barna szemöldök.

– Szemétláda! – Payton a kézfejével megtörölte az orrát.

– Most pedig, ha megbocsátasz, hazamennénk. Te meg állítsd el a vérzést valahol távolabb,

nehogy miattad kerüljenek bajba a társaink – lépett el a földön ülő mellett. – Gyere, Katie!

– nyújtotta felém a kezét. Tétova lépésekkel indultam el, és a segítségével bemásztam a

lyukba.

– Nem hagyhatjuk itt védtelenül – suttogtam aggódva.

– Nyugi, leülünk itt és megvárjuk, amíg ez az ütődött összeszedi magát – kuporodott le a

sötétben. Melléültem, de a pillantásomat nem vettem le a bejáratról.

– Nem kellett volna megütnöd!

Akkor is furcsa érzés volt Payton miatt aggódni, de most...

Sokkal nagyobb bajban volt, mint korábban bármikor. Ő az egyetlen kapocs a világomhoz.
Valaki, aki emlékeztet arra a színjáték őrületében, hogy ki is vagyok. Elveszettnek éreztem
magam nélküle. Már a gondolattól is remegtem, hogy megsérülhet... Vagy még rosszabb.

– Miért van itt? Miért nem beszéltél róla eddig? – faggatott tovább Casimir. Kezdtem kissé
kényelmetlenül érezni magam.

– Miattam jött. Hogy lássa, jól vagyok, jó helyem van. És azért nem beszéltem róla, nehogy
valaki félreértse. – Felvonta a szemöldökét. – Tudod, hogy értem...

– Szóval, nincs mit félreérteni?

– Nincs! – vágtam rá azonnal. – Payton a legidegesítőbb, legbosszantóbb, leg... leg... –

gondolkoztam egy újabb jelzőn, de már nem volt időm rátalálni. Ijedten rezzentem össze,
ahogy az ablak hirtelen kinyílt, és egy alak suhant be rajta a szobába.

– Anyám! – tessékelt le Casimir az öléből, és azonnal a nő elé sietett. – Találtál valamit?

– Nem. Nem éreztem az illatát sem a templom, sem az erdő környékén – felelte Rosalind,
aztán elém lépett, és a kezét az arcomra fektette. – Ne aggódj, lányom, nem lesz semmi baj! –
A hangja olyan nyugtató volt, hogy egy pillanatra kiment a fejemből, mit is akartam mondani.
Kábultan ráztam meg magam, amikor eleresztett.

– És most? – vártam a tanácsot, ami megoldja ezt a kilátástalan helyzetet.

– Ahogy korábban említettem, meg fogsz ölni – felelte újra Casimir, mire megforgattam a
szemem.

– Nem hiszem, hogy ez a megfelelő időpont ahhoz, hogy tréfálkozz! – feddtem meg.
Bosszantott, hogy ennyire könnyedén beszél a saját haláláról. Mintha semmiség lenne.

– Nem hiszem, hogy a fiam ezt tréfának szánta – fürkészte Rosalind a férfiarcot. Mély ráncok
jelentek meg a homlokomon.

– Ne aggódj, nem kell valóban megtenned – húzódott Casimir szája széles mosolyra a bosszús
aggodalmam láttán. Tényleg élvezetét leli a kínzásomban.

– Pedig lehet, hogy most lenne kedvem hozzá – morogtam magam elé, mire mély, dörmögő
kacagást hallatott. A hangjába beleborzongtam, de azonnal el is pirultam, mert rájöttem, hogy
Rosalind derűs csillogással a szemében fürkész engem.

– Azért inkább fogd vissza ezt a vágyadat... – A szemem összeszűkült. Casimir túl jól érezte
magát. Sosem láttam még ennyit nevetgélni, és a tekintete is egészen nyílttá vált. Ez miattam
lenne? Az éjszakai afférunk miatt?

– Elmondod végre azt a nagy tervedet? – fontam össze magam előtt a karjaimat.

– Természetesen. Valójában nem fogsz megölni, a halálom csak egy jól megtervezett színjáték
lesz... – fejtette ki.

– Pfff... Erre már magamtól is rájöttem – vált gúnyossá a hangom, de még ez sem tudta
kizökkenteni Casimirt a jókedvéből. Ahelyett, hogy azonnal válaszolt volna, az anyjához
fordult. Pár pillanatig egymás szemébe néztek, aztán Rosalind bólintott, és kisietett az ajtón.

– Most meg hová megy? – követeltem azonnal a választ. Nem túl kellemes érzés, mikor az
embert kihagyják a fontos dolgokból, és tudatlanságban tartják.

– Előkészít nekem egy szert, ami tetszhalottá tesz, ha látni akarnák a holttestemet –
magyarázta, mire a gyomromra valaki csomót kötött. Casimir észrevehette az aggodalmamat,
mert kinyúlt, és megfogta a kezemet. – Nyugalom, nem leszek tényleg halott...

– Tudom – vontam meg a vállam, mintha csak valami semmiségről lenne szó, de nem néztem
Casimirre, hanem a padlót fürkésztem. Megérintette az arcomat, és már éreztem a forró
leheletét, mikor csörömpölő hang ütötte meg a fülemet. Először azok a buta kis mesék
jutottak eszembe az igaz szerelemről és a csókkal együtt járó csilingelésről, de mikor a
hangos sikoly is felhangzott, már tudtam, hogy nem hallucinálok.

Casimir azonnal eleresztett, és az ajtó felé sietett.

– Maradj itt! – parancsolt rám. Pár másodpercig tétovázva néztem a hűlt helyét, aztán utána
indultam. Nem kellett messzire mennem – Magdalena, Perlina és Lucinda ott toporogtak a
hálószobám ajtaja előtt.

– Mi történt? – léptem melléjük, és megpróbáltam bekukkantani mellettük.

– Valaki bedobott egy követ az ablakon – világosított fel Lucinda, mire figyelmeztető pillantást
kapott Magdalenától. Behúzta a nyakát, és bocsánatkérően lesütötte a szemét.

– Halálra rémültem. Éppen öltözködtem, és egyszer csak bumm... Épphogy nem kólintott
fejbe... – remegett meg Perlina, és szégyenlősen összébb húzta maga körül a hálóköntösét.

– Bocsánat... – furakodtam át közöttük, nem törődve Magdalena sopánkodásával, hogy talán

nem kéne most bemennem.

– Mondtam, hogy maradj a szobámban! – mordult rám Casimir. – Miért kell neked mindig
ellenszegülnöd?

– Mi az? – mutattam a kezében tartott papírdarabra, anélkül, hogy reagáltam volna a

szidására. Tétovázva nyújtotta felém úgy, hogy a többiek ne láthassák az ajtóból.

Napnyugtakor a kriptánál. A holttest a bizonyíték.

Megborzongtam. A kézírás megegyezett az előző üzenetével, és az írója tényleg látni akarta

Casimirt holtan.

Az odakint várakozók sorfala kettényílt, mikor Keith is megérkezett. Casimir elvette tőlem a
papírt, zsebre vágta, aztán a többiekhez sétált.

– Csak valami csavargó lehetett. Beszélek Ulyssesszel, hogy szerezzen pár embert, és
megerősítjük a birtok védelmét – közölte velük. – De ne aggódjatok, nincs veszély. Senkinek
nem fog baja esni. Sajnálom, hogy megijedtél! – fordult Perlina felé. – Keith hazavisz mindjárt,
az édesanyád már biztosan nagyon aggódik érted.

– Gyere, kedvesem, majd nálam átöltözöl! – fogta meg Magdalena anyáskodva a női vállakat,
aztán a saját szobája felé kezdte terelni. – Lucinda, gyere és segíts! – hívta magával a

kislányt is. Az elpirulva pislantott fel Casimirre, aztán futni kezdett a dada után.

– Te pedig készítsd elő a lovakat, aztán beszélnünk kell! – kapta meg Keith is az utasítást.

Ledermedve meredtem magam elé, miközben a rossz érzés végigcikázott a sejtjeimen.

Fogalmam sem volt, mitől is félek igazán, mégis halálra rémültem. Szédelegve botladoztam el
a kitört ablakhoz, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Jó pár percig csak álltam, és figyeltem a
színes üvegcserepeket az ablak alatt a fűben. Csak akkor tértem magamhoz, mikor egy kéz
megérintette a váltamat.

– Jól érzed magad? – Casimir hangja lágy volt.

– Persze – fordultam felé egy halk sóhajjal.

– Ne aggódj, minden a lehető legnagyobb rendben lesz! Anyám megfőzi azt a szert, és miután
átadták a barátodat, elfogják az emberrablókat.

– Elfogják? – jutott el a szó a tudatomig.

– Miután megittam az italt, huszonnégy órán keresztül aludni fogok. De az anyám,

Emmanuela, Ulysses és még néhány beavatott ott lesznek a közelben. Vigyáznak rád! – ígérte.

– Nem tetszik ez nekem – haraptam be a számat. Elképzeltem Casimirt teljesen mozdulatlanul,

védtelenül... – Mi van, ha valami rosszul sül el?

– Semmi sem fog rosszul elsülni. Nem tudnak anyámék létezéséről, előnyben vagyunk. Bízz
bennem! – Tétován bólintottam, de egyáltalán nem jött szívből a beleegyezésem. Nem mintha
Casimir iránt lettem volna bizalmatlan, csak éppen még ő sem tudta befolyásolni a sorsot és a
szerencsét. Az aggodalomtól könnyes szemekkel néztem fel rá, mire pimaszul elmosolyodott.
Ahogy magához húzott, és a szája rátalált az enyémre, úgy éreztem, átcsókolta a lelkemet
magába.

– Most reggelizz meg, öltözz fel, és ne aggódj! Beszélek Keith-szel, őt is beavatom – cirógatta
az arcomat kedveskedve.

– Azt hittem, nem akarod beavatni – ráncoltam össze az orromat.

– Én sosem mondtam ilyet. Csak úgy gondoltam, ráér később – vigyorgott rám. Mielőtt még
leszidhattam volna, újra az ajkamra nyomta a száját, és kisietett a szobából.

 32. fejezet

Mártír

A törött ablaknál álltam, és a lenti néma játékot figyelve azon töprengtem, mi nem stimmel.
Úgy éreztem, nem veszek észre valamit – egy fontos részletet, amin életek múlhatnak –, de
hiába kirakósoztam az információkkal, nem állt össze a kép. Végül meggyőztem magam, hogy
az zavar, ahogyan a lent álló két férfi között szikrázik a levegő.

Keith a lovak mellett állt, és Casimirrel beszélgetett – már ha beszélgetésnek lehet nevezni
azt, amikor valaki széles kézmozdulatokkal gesztikulál, és az arcvonásai eltorzulnak a dühtől.
Biztos voltam benne, hogy kiabál a barátjával, de túl messze voltak, hogy halljam őket. Néha
felém pillantottak, így sejtettem, hogy épp rólam van szó. Ösztönösen kijjebb hajoltam, aztán
mikor rájöttem, hogy ez egy felesleges mozdulat volt, elpirulva húzódtam vissza.

Mikor Perlina kisétált a házból, a fiúk elcsendesedve fordultak felé. Azt vártam, hogy Keith
majd felülteti a menyasszonyát a nyeregbe, és azonnal hazaindulnak, ehelyett hátraarcot
csinálva bevágtatott a házba. Hallgatóztam, hátha meghallom a folyosón a lépteit, de csend
volt. Akkor a konyhába mehetett Magdalenához. Talán útravalót kér tőle... – könyveltem el
magamban.

Visszafordulva a tekintetem végigpásztázta a sövénylabirintust, melynek a végében ott vár

napnyugtakor a

végzet. Csak a szemem sarkából láttam Perlinát és Casimirt beszélgetni, aztán pár perc múlva
Keith is megjelent ismét.

– Kedvesem. – Magdalena hangjára úgy perdültem meg, akár egy kukkoló, akit rajtakaptak.
Egy cirokseprűvel a kezében sietett be a szobába, és eltoloncolt az ablak mellől. – Gyere el
onnan, még a végén megvágod magad. Mindjárt összetakarítok. – Fel akartam ajánlani, hogy
majd én megcsinálom, de valószínűleg rossz néven vette volna. Mikor segítőkészen kivettem a
sütőből a megsült lepényeket a múltkor, vagy fél óráig sértetten pislogott felém, és többször is
megemlítette, hogy nem olyan öreg bútordarab még, hogy ne legyen képes elvégezni a dolgát.

– Na, kész is! Alig volt itt bent, szerencsére, kifelé hullott a nagyja – mosolygott rám a szabad
kezét csípőre téve. – Akkor irány a konyha, gyere, ma megtanítalak cipót sütni! – indult az ajtó
felé. Engedelmesen követtem. Nem sok kedvem volt sütögetni, de még az is jobb volt a
semmittevésnél.

A nap nagy részében igyekeztem kicselezni a pánikrohamot, ami alattomosan leskelődött

utánam az unalom percei mögé rejtőzve. Casimir lement a pincébe segíteni az anyjának,
miközben én a kenyérsütés rejtelmeit lestem el. Rosszabbul ment, mint a múltkor. Láttam
Magdalena arcán a teljes lemondást, már nem hitte, hogy valaha jó háziasszonyt farag
belőlem, de azért türelmesen magyarázta el újra és újra a lépéseket.

Az egyetlen, amit tényleg élveztem, az a tésztagyúrás volt. Levezette kissé a felgyülemlett

feszültséget. Úgy gyömöszöltem a kenyérnek valót, hogy ha érzett volna fájdalmat,
valószínűleg ordított volna.

– Jól van, jól van, ennyi elég lesz! – érintette meg a vállamat aggódóan Magdalena, aztán
megmentette tőlem a tésztát. – Gyere, mosakodj meg! – vezetett a lavórhoz, és fentről vizet
locsolt egy kancsóból a kezemre.

– Kérdezhetek valamit? – szólaltam meg halkan, miközben az ujjaimat dörgöltem. Aggasztott a
ház előtti jelenet, amelynek csak szemlélője lehettem, fültanúja nem. – Szerinted Keith tudna
úgy igazán dühös lenni Casimirre?

– Dühös lenni? Hát, volt már, hogy összevesztek, de ezek csak amolyan testvéri civódások –
legyintett, miután letette a kancsót. Egy fehér kendőt nyújtott felém, hogy megtörölhessem a
kezemet. – Amiatt aggódsz, hogy ellenzi, amit az Úrfival egymás iránt éreztek? – ült ki az
arcára mindentudó anyai mosoly.

– Ennyire nyilvánvaló? – szökött a vér az arcomba.

– Azóta ismerem őket, hogy a világra jöttek. Minden rezdülésüket előre meg tudom jósolni –
kacagott fel. – De az arcukra is van írva. Ahogyan a tiédre is! – érintette meg a mutatóujjával
az orrom hegyét.

– Az enyémre?

– Igen. Szerelmes vagy – mondta ki. Tényleg nyitott könyv lennék? – De nem kell aggódnod. Az
én Casimiremet és Keith-t sosem lehetne egymás ellen fordítani. Ebben teljesen biztos vagyok.

– Az jó... – rándult össze a gyomrom, miközben felidéztem a Vámpír Kódex néhány sorát.

Véreskezü Casimir, a démonok démona sok embert mészárolt le. Annyi vér szárad a kezén,
amennyi a világ kezdete óta még egyetlen zsarnokén sem. Első áldozata saját fogadott
testvérőccse volt, kivel gondolkodás és megbánás nélkül, hidegvérrel végzett.

– Keith aggódik, ahogyan én is. Nem szeretnénk, ha bármelyikőtök szenvedne. De megbékül

majd, ha látja a boldogságotokat – paskolgatta meg a kezemet Magdalena.

– Remélem – feleltem kételkedve. Magdalena nem tudott rólam semmit, ahogyan arról sem,
miféle bajba készülök belesodorni az ő Úrfiját, de Keith igen.

Ahogy a kenyér megsült, Magdalena leszelt belőle két nagy, ropogós karéjt, és elém tette.
Megpróbáltam letuszkolni a torkomon pár falatot, de a nyelőcsövem teljesen összeszűkült.
Közeledett a napnyugta, én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy valami szörnyűség vár ránk.

Ostobaságnak tűnt, hiszen mellettünk állt két vámpír, akiknek az ereje felért legalább öt
megtermett férfiéval, mégsem hagyott nyugodni ez a női megérzés. Jeges karként ölelte körül
a mellkasomat, folyton felvillantva a szemem előtt Casimir halottnak tűnő arcát. A bőre fehér,
a szeme csukva, a mellkasa már nem emelkedik és süllyed.

Halkan felsikkantottam, mikor egy edényhalom megdőlt, és a tetejéről lepottyant egy

fémtányér. A szégyentől lesütöttem a tekintetem az asztalra. Nem szerettem kimutatni a
gyengeségemet, azt pedig főleg nem, hogy félek. Magdalena is a szívére szorította a kezét,
aztán megcsóválta a fejét.

– Vénségemre az ijedtség visz el... – vette fel a tányért. – Az ember már a saját otthonában sem
érezheti biztonságban magát.

– Nem kell félni, Casimir azt mondta, hogy minden rendben

– próbáltam elűzni a rémképeket, amelyek engem is ugyanúgy kísértettek. Magdalena

magában mormolva állt neki a mosogatásnak, miközben a régi szép időket emlegette.

Mikor Casimir megjelent az ajtóban, remegni kezdtek a lábaim. Tudtam, hogy miért jött. Itt az
idő...

– Most elrablom a kuktádat – mosolygott Magdalenára. A pufók női arc kipirult a kedves
gesztustól. – Elviszem sétálni egy kicsit... – füllentett. Szó nélkül felálltam, és követtem őt. Egy
kendőt terített a vállamra, aztán kinyitotta előttem az ajtót.

– Nem tetszik ez nekem... – motyogtam, miközben a karomat belefűztem Casimirébe. Nem

csak azért, mert itt ez

volt a szokás, hanem mert úgy éreztem, bármelyik pillanatban elájulhatok.

– Nem lesz semmi gond – köhögött fel halkan, oldalra fordítva a fejét.

– Úgy legyen... – mértem végig, de egyáltalán nem győzött meg. A szavai határozottnak
tűntek, de a homloka verejtékezett, és legalább olyan sápadtnak tűnt, mint én lehettem.

A korábban végtelennek tűnő sövénylabirintus most, mintha egy átoknak köszönhetően

összement volna – úgy éreztem, egy szempillantás alatt a kriptához értünk. Nem akartam ezt
az egészet. Legszívesebben elrángattam volna magammal Casimirt jó messzire, csak az tartott
vissza, hogy akkor Paytonre a biztos halál várna.

Ahogy beléptünk a kriptába, Casimir az ajtó mellett hagyott és körbejárta, tényleg egyedül
vagyunk-e még. Mikor megbizonyosodott erről, visszasétált hozzám, és beljebb húzott. Csak
az a fáklya adott némi kis világosságot, amit a falon lévő tartóba helyezett. Odakint sem
voltam nyugodt, de most még baljósabbá váltak a gondolataim. Mintha a kripta a fénnyel
együtt a reményt is kizárta volna magából.

– Rendben... Akkor már csak meg kell innom ezt. – Casimir előhúzta a zsebéből a kis üvegcsét,
ami tele volt valamilyen zöld folyadékkal. Korábban azt hittem, ennél sápadtabb már nem
lehet, de tévedtem.

–Jól... jól vagy? – léptem közelebb hozzá, és végigsimítottam a homlokán. Nyirkos volt, de
egyáltalán nem undorodtam tőle. Előhúztam az övem alól a kendőmet, és végigtörölgettem. –
Pocsékul nézel ki.

–Jól vagyok – vágta rá azonnal. Mint a legtöbb férfi, ő is szégyellte, hogy fél, pedig én
megértettem. Minden oka megvolt a szorongásra, azon sem csodálkoztam volna, ha inába
száll a bátorsága.

– Nem kell megtenned. Kitalálunk valami mást, és... – adtam meg neki az egérutat.

– Nincs más lehetőség. Ígéretet tettem, hogy segítek – rázta meg a fejét összepréselt szájjal. –
Holnap ilyenkor megint együtt leszünk – erőltetett mosolyt az arcára, hogy feloldja a bennem
lévő görcsöt, de ez most nem segített.

– Várj! – kaptam el a karját, miután kihúzta a dugót az üvegből. – Teljesen biztos, hogy semmi
bajod nem lesz tőle?

– Az anyám sosem téved, ha főzetekről van szó.

– Ne! – fogtam le ismét. Nem tudtam, mit mondhatnék, csak a levegőt kapkodva meredtem rá.
A tehetetlenség béklyója gúzsba kötött.

– Én is szeretlek! – vigyorgott rám úgy, mintha csak egy tökéletesen sikerült randevú végén
búcsúzkodnánk. Elkábult tudattal figyeltem, ahogy hátrébb lép, aztán a szájához emeli a
tetszhalottság italát. Ahogy felhörpintette az utolsó kortyot is, a tekintete elhomályosult, a
teste pedig liszteszsákként puffant a földre.

– Casimir! – térdeltem le azonnal elé, és az ölembe húztam őt. Az ujjam végigsimított a

nyakán, de nem éreztem a pulzusát. Arról győzködtem magam, hogy ez semmit sem jelent, a
halál csak a látszat, mégis rémülten csordultak ki a könnyek a szememből.

– Szóval, megtetted... – A hangra felkaptam a fejemet. Három alak állt előttem, és mikor
közelebb jöttek hozzám, a

fáklya fényében rájöttem, hogy egyiküket ismerem. Payton az elöl álló csuklyás idegen
szorításában vergődött, miközben a torkához egy tőr pengéje préselődött. A szájába valami
rongy volt gyömöszölve, így csak dühös nyögésekre futotta tőle.

– Kik maguk? – Az arcukat nem láthattam a csuklyától, és gyanítottam, hogy egy kendőt is
köthettek a szájuk elé, mert az első alak hangja tompának tűnt. Valószínűleg ő volt a vezető,
legalábbis a testtartása és a viselkedése alapján erre

következtettem. Paytonnél vagy egy fejjel magasabb volt, a társa ezzel szemben alacsony és
vékony.

– Az lényegtelen... Egyelőre... Állj fel, és menj hátrébb a sarokba! – kaptam az utasítást.

Egyáltalán nem volt ínyemre, hogy ennyire el kell távolodnom Casimirtől, de végül megtettem.
A férfi a fejével intett a társának, aki elindult a földön fekvő test felé. Payton felnyögött, mire
rá kaptam a tekintetemet. A szeme jobbra mozdult, mintha a háta mögött lévőre próbálna
felnézni, aztán rám pillantott. Azt hittem, csak aggódik az életéért, de többször is
megismételte ezt, mintha jelezni akarna valamit. De mit?

– Nem dobog a szíve – rezdültem össze a fátyolos hangra – magas volt, akár egy fiatal fiúé. A
bűnbandák már gyerekeket is bevesznek maguk közé?

Pár pillanatig csend borult a kriptára, én pedig remegve vártam a reakciót.

– Nem látok vért. Hogy ölted meg? – szegezte nekem a kérdést a vezető.

– Megmérgeztem – mutattam fel a kis üvegcsét, amit korábban kivettem Casimir kezéből. –
Csak egy csepp kellett a bőrére...

– Igazán?

– Igen. – Próbáltam határozottan válaszolni, de nem tudtam, hogy mennyire sikerült. –

Megtettem, amit kért, eressze el a barátomat! – emlékeztettem a megállapodásunkra. Nem
tudtam, mikor jelennek meg a többiek, de gyanítottam, arra várnak, hogy Payton ne legyen
közvetlen életveszélyben.

– Mindjárt így lesz...

– Mindjárt? Azt mondta, hogy...

– Amint Casimir halott, a barátod szabad – fejezte be a mondatot. – Így is lesz! Amint tényleg
halott lesz, nem csak annak látszik – vált gúnyossá a hang.

– Tessék?

– Ennél többet vártam a Delawer család leszármazottjától. Így túl könnyű... – Mire eljutottak a
tudatomig a szavak, már késő volt. Az alak biccentett egyet a társa felé.

– Ne! – A sikolyom betöltötte a kriptát, ahogy a térdelő alak előhúzta az övéből a tőrét.
Előrevetődtem, hogy eltaszítsam Casimir mellől, de túl messze volt, a penge pedig
kíméletlenül lecsapott.

– Nem, nem, ez nem lehet... – motyogtam, miközben odakúsztam Casimirhez.

Tágra nyílt szemekkel meredtem a mellkasából kiálló tőr nyelére.

 33. fejezet

Élve eltemetve

Rosszul voltam. A gyomrom egy régi mosógép dobjaként kavargott, a fejem fájt, és úgy
éreztem magam, mint akit agyonvertek. A tudatom lassan tisztult ki, és mikor rádöbbentem,
hogy mi is történt, túl hirtelen mozdulattal ültem fel. A teljes sötétség megijesztett. Mintha
arra ébredtem volna, hogy a szemem világa hirtelen kihunyt. A levegőt kapkodva tapogattam
magam körül, de csak hűvös kőfalakat és a földön egy pokrócot találtam. Még azt sem tudtam
eldönteni, hogy a kriptába zártak-e be, vagy míg ájult voltam, elcipeltek máshová. A pániktól
összeszorult a tüdőm, és jó fél percig képtelen voltam a lélegzésre. Hiába próbáltam beszívni
az oxigént, a halálfélelem jeges keze megakadályozta. Mikor a görcs elmúlt, a
megkönnyebbüléstől sírni kezdtem.

Casimir halott. Meghalt.

Az arcomra szorítottam a kezemet, de még a sötétben is láttam őt, mozdulatlanul,

holtfehére n, élettelenül. Hogy történhetett ez? Hol voltak a többiek? Rosalind, Ulysses? Velük
mi történt? És mi lesz most velem?

Megpróbáltam felidézni az utolsó perceket. Segíteni akartam Casimiren, de elrángattak tőle,

aztán az alak, a magasabbik, elővett egy... egy rongyot, és az arcomhoz szo rította.
Elkábítottak, fogva tartanak. De miért? És ki?

– Hé! Valaki! – A kiáltásom kísérteties visszhangot vert, a karomon a pihék vigyázzba vágták
magukat. – Engedjenek ki! Valaki! Segítség!

Elhallgattam, hogy fülelhessek, de semmi. Az ujjaimmal ismét kitapogattam a hátam mögött a

falat, aztán talpra tornáztam magam. A fal mentén körbejártam a helyiséget. Alig volt
nagyobb, mint otthon a csatorna azon helyisége, amelyet a szobámnak nevezhettem, de ennek
nem volt kijárata. Horrorisztikus történetek jutottak eszembe, amelyektől ismét a kiborulás
szélére sodródtam. Istenem, élve befalaztak!

– Segítség! Valaki! Ki akarok menni! Kérem... – nyöszörgő hangot hallattam

kétségbeesésemben, és a fal mellett lecsúsztam a földre. Apa... Apa, segíts...

A sötétség és a félelem olyasmiket juttatott eszembe, amikre már nagyon régen nem
gondoltam. Gyerekként, amikor valami rossz történt velem, mindig apát szólongattam. Még
akkor is őt hívtam, amikor tudtam, hogy nincs a közelben. Valahogy hittem, hogy ha elég
erősen akarom, felbukkan, és egyetlen intéssel megszünteti minden bajomat, akár egy nagy
hatalommal bíró varázsló. Reményt adó gyermeki naivitás...

Persze, nem jött. Sem akkor, sem most.

Kimerültén dőltem a földre végül, a karjaimat a hasam köré fonva, mert visszatért a jól ismert,
gyomorszorító éhség. Innen magamtól nem juthatok ki, ezért az egyetlen dolgot tettem, ami
segíthetett megóvni az ép elmémet – igyekeztem édes tudatlanságba süppedni.

Semmi baj. Minden rendbe jön.

A csend egy idő után sípolva hatolt a fülembe. Eleinte örültem, hogy hallok valamit, aztán
idegesíteni kezdett. Nem tudatosan kezdtem el dúdolni, csak úgy jött. Hogy megnyugtassam
magam, és ne gondolkozzak.

Álmodj tündért, álmodj angyalt. Az éj leple jól betakart.

Nem jön szörny, és nem jön veszély. Hunyd le szemed, és sose félj!

Mikor meghallottam a halk kopogást, először azt hittem, képzelődök. Aztán ahogy egyre
hangosabb lett, abbahagytam az éneklést, felpattantam, és minden idegszálammal figyelni
kezdtem. A sejtjeim zsibongva kiáltoztak: Ez lépések hangja. Jön valaki!

– Hé! Segítség! Itt vagyok!

A karomat a szemem elé kellett kapnom, mikor hirtelen fény töltötte be a helyiséget. Beletelt
jó pár pillanatba, mire pislogás nélkül képes voltam befogadni a világot és rájöttem, hogy a
világosság a fejem fölül jön. Körülbelül másfél méterrel magam fölött nyílt az egyetlen kijárat
ebből a fekete pokolból.

– Ki van ott? Segítsen!

Ahogy valami felém repült, ösztönösen összehúztam magam, és az arcomat védtem. Két halk
puffanás és pár másodpercnyi csend után mertem csak leereszteni a karjaimat. Egy vekni
kenyér és egy bőrzacskó hevert a lábaim előtt.

– Ne! Ne, várjon! – A csapóajtó ismét a helyére került, rajtam pedig úrrá lett a kétségbeesés. –
Ne hagyjon itt! Ne csinálja ezt! Kérem!

Percekig álltam reménykedve, hátha mégis visszajönnek, végül feladtam. A könyörgésem

hiábavalónak bizonyult. A földre vetettem magam, és őrült tapogatózásba kezdtem.

Amint megtaláltam a bőrtasakot, azonnal kifeszegettem a szájából a dugót, és a számhoz

emeltem. Az sem érdekelt volna, ha megmérgeznek a benne lévő folyadékkal, de szerencsére
csak víz volt, ami enyhítette a torkom fájdalmát. Csak miután a tömlő felét kiürítettem, akkor
jutott eszembe, hogy talán tartalékolnom kéne. Ki tudja, mikor jönnek újra, és

kapok-e még inni egyáltalán. Visszadugaszoltam a tömlőt, aztán keresni kezdtem a kenyeret.
Mohón faltam be a letört darabokat, és szinte rágás nélkül nyeltem le őket.

A fal mellé húztam végül a maradékot, hogy később könnyebben megtaláljam, aztán
lekuporodtam a pokrócra. Jó érzés volt, hogy tele a hasam, de ez sajnos együtt járt a
gondolataim kitisztulásával.

A bűntudat fogai belemartak a lelkembe, és lassú, kínzó őrlésbe kezdtek. Casimir azt mondta,
nem lesz baj. Hogy minden rendben megy majd. Miért is nem hallgattam a megérzéseimre?
Miért csak képzeletben ragadtam kézen, mikor a valóságban is messze kellett volna
vonszolnom a kriptától?

A könnyek gyászolva peregtek végig az arcomon. Nem lett volna szabad beleegyeznem ebbe
az őrült tervbe. Meg kellett volna akadályoznom! Casimir önfeláldozása teljesen felesleges
volt.

Halk szipogással dőltem el a pokrócon, és hagytam, hogy a könnyeim áradata az álmok

tengerére sodorjon.

Nyűgös mordulást hallattam, ahogy valaki megrángatta a karomat. El akartam küldeni a

fenébe, de mielőtt megtehettem volna, ülő helyzetbe rántott. Zavarodottan nyitottam fel a
szemem, és próbáltam az álom és valóság összevegyült darabkáit szétválasztani az elmémben.

– Hé, mi a... Apa? – tisztult ki előttem az arca – még sosem láttam feszültebbnek. Valami
rettenetesen nagy baj van...

– Gyere, mennünk kell! Siess! – húzott fel az ágyról. Szédelegve kapaszkodtam a vállába,
miközben igyekeztem belebújni a sportcipőmbe.

– Mi történt? Mi a baj? – kérdeztem szívdobogva. A tarisznyámat a nyakamba akasztottam,

volt benne pár fontos dolog, amit összecsomagoltam, ha egyszer sietve kéne távoznunk.

– Bejutottak. Valahol áttörték a védelmünket – hallottam meg azokat a mondatokat, amiktől
szinte egész életemben rettegtem. A levegő a tüdőmben akadt. Valahol.

– Melyik részen? Megsérült valaki? Mondd már! – könyörögtem, miközben igyekeztem lépést
tartani vele. Fájt, ahogyan a csuklómat szorította, de nem róttam fel egy szóval sem.

– Fogalmam sincs. Gradie azt mondja, hogy náluk nem, de délen is sértetlen a bejárat. Lehet,
hogy találtak egy mellékfolyosót, vagy új járatot ástak. Észre kellett volna vennünk... –
morogta maga elé. Nyelni akartam, de a nyelőcsövem összeszorult a titoktól. Mi van, ha a mi
járatunkon jutottak be? Úristen, annyira ostobák vagyunk!

Hangos sikoly hallatszott, mire apa az ellenkező irányba fordult, és még gyorsabbra vette az
iramot. Lihegve forogtam hátra, miközben ki akartam húzni magam a szorításából.

– Segítenünk kell! Apa!

– Már késő! A feladatra kell koncentrálnunk! – villant felém a tekintete. Tudtam, hogy min
dolgozik, de még nem álltunk készen rá. Nem tesztelte rendesen az időgépet, és Hale... A
gondolat, hogy elveszítem őt... Nem, ennek még nem jött el az ideje! – Figyelj! – állt meg végül
egy távolabbi folyosó közepén. Emberek siettek el mellettünk, a társaink, barátok. Arcukon
halálfélelem ült. Sid felkapta a kislányát, és a többiek után rohant. A tekintete örökre
belevésődött az elmémbe. Arra gondolt, amire én: meg fogunk halni.

– Katherine! Figyelj rám! – Apa megragadott a vállamnál fogva, hogy lerázza rólam a sokk
fagyasztó láncait. A tekintete az enyémbe fúródott, a hangjára koncentráltam, hogy elűzzem a
pánikot.

– Figyelek!

– El kell jutnod a laborba, és el kell hoznod nekem a készüléket! Hallasz engem? – csúsztatott
a kezembe egy karót.

– Igen.

– Megkeresem Hale-t, aztán találkozunk a titkos szobában. Mindent előkészítek, hogy azonnal
indulhasson. Ez az egyetlen esélyünk, érted?

– Megszerzem és elhozom – bólintottam többször is.

– Nagyon vigyázz magadra! Szeretlek! – Az erős karok apai ölelésbe zártak, de a meleg
biztonság nem tartott tovább pár másodpercnél.

– Menj, várlak! – lódított a megfelelő irányba.

Nem néztem vissza, csak rohantam. Lélekszakadva.

A csapóajtó hangjára riadtam fel. A lábam még mindig mozgott az álom hatására. Futni, el
innen. Bárhová. Végül a fal mellé kúsztam, és a szívemmel a torkomban vártam, hogy mi fog
történni.

Egy emberi alak jelent meg, de csak a körvonalait láttam a túl nagy világosság miatt. Olyan
volt, akár egy fekete angyal, akit dicsfény vesz körül. Csak bámultam őt félelemmel vegyes
kíváncsisággal, miközben remegni kezdtem.

Aztán az angyalt letaszították. Tompa puffanással zuhant elém arccal előre. A döbbenet
annyira eluralkodott rajtam, hogy még a kiabálásról is megfeledkeztem. A sötét ismét
bekebelezte a börtönömet, és elrejtette a szemem elől a bukott angyalt.

Meg kéne néznem, él-e egyáltalán – merült fel bennem hosszú percekkel később. Négykézláb
másztam arra, amerre a test heverhetett, de nem mertem kinyújtani a kezemet. Mi van, ha
halott? És ha nem? Mindkét lehetőség ugyanúgy halálra rémített.

– Hé... Hallasz? – próbálkoztam a verbális kapcsolatfelvétellel, de hiába. Lehet, hogy tényleg

egy hullát löktek be mellém? Mi van, ha ez egy sír? Ha itt hagynak felfordulni?

Zihálva igyekeztem visszanyerni a lélekjelenlétemet, de csak lassan ment.

– Nyugalom, csak gondolkozz logikusan és higgadtan! – Lehunytam a szemem, és egyenletes
légzésre kényszerítettem magam. Végül is miért adnának enni és inni, ha a halálomat várnák,
nem igaz? Életben akarnak tartani, mert szükségük van rám. Valamihez...

A nyöszörgő hang halk sikkantást váltott ki belőlem.

– Katherine? – jött a kérdés egy torokköszörülés után. Az ismerős hangtól a szívem bukfencet
vetett, és ki akart ugrani a helyéből.

– Payton? Ó, istenem, de örülök, hogy itt vagy! – Mielőtt gondolkozhattam volna, már
ráborulva öleltem magamhoz. Nem érdekel, ha gyenge nőnek tart, lehülyéz vagy megszid az
érzelgősségem miatt, csak az számít, hogy nem vagyok egyedül!

– Én kevésbé... – nyögött fel ismét fájdalmasan, de azért a keze esetlenül megütögette a

hátamat. – Figyelj, Katherine...

Tényleg jólesik, hogy ennyire szeretsz, de rohadtul fáj mindenem.

– Megsérültél? – emelkedtem fel róla kelletlenül. Aggódva igyekeztem kivenni belőle valamit,
de fényforrás híján ez hiábavaló próbálkozás volt.

– Fél napig kínoztak, szerinted? – sóhajtotta. Biztos, hogy fájdalmai vannak, mert a kérdés
nem sikerült elég gúnyosra.

– Mit csináltak veled?

– Mondjuk, hogy egy darabig nem nagyon fogok ugrálni.

– Hozok... hozok vizet... – jutott eszembe. – Fel tudsz ülni?

– Némi mozgolódást hallottam, aztán egy elég csúnya káromkodás zengte be az üreget.

– Ez nem fog menni.

– Segítek! – határoztam el. Visszanyomtam a dugót a helyére, letettem a kulacsot a földre, és

tapogatózni kezdtem.

– Bocsi! – mentegetőztem, mikor Payton megint felnyögött.

– Nem okoztál fájdalmat, csak fél centin múlt, hogy rossz helyen fogj meg – röhögött fel, ami
végül köhögésbe váltott át.

Ha nem aggódtam volna miatta, biztosan elküldöm a fenébe, de így csak összepréseltem a
számat, és a felsőtestét az ölembe húztam.

– Jól van... Jól van... – fújtam ki megkönnyebbülve a levegőt, mikor félig ülő helyzetben végre
át tudtam karolni. Zihálva döntötte a fejét a mellkasomnak.

Fél kézzel ismét a kulaccsal kezdtem foglalkozni, aztán kitapogattam Payton száját. Az arca
nedves volt, nem tudtam eldönteni, hogy a verejtéktől vagy a vértől. Mohón nyeldekelni
kezdett, amint vízhez jutott, de nem hagyhattam, hogy az összeset megigya. Gondolnom kell
későbbre is, főleg, hogy már ketten vagyunk.

– Katherine... – hallottam meg a hangját pár perc múlva.

– Igen?

– Azt hiszem, most elájulok – közölte. A következő pillanatban csend lett.

A kezem lecsúszott az arcáról a nyakára, csak hogy érezzem a pulzusát, és tudjam, még
mellettem van. Ha magához tér, meg kell tudnom, mi a fene folyik itt. Talán több mindent tud,
mint én, és el tudja magyarázni, miért kellett így történnie... – dörgöltem le a szabad
kezemmel a kicsorduló könnyeket az arcomról. Nem akartam sírni, nem akartam gyászolni,
nem akartam felfogni sem, ami történt. Ami Vele történt.

Álmodj tündért, álmodj angyalt. Az éj leple jól betakart

Nem jön szörny, és nem jön veszély. Hunyd le szemed, és sose félj!

 34. fejezet

Bátorság

Újabb órák teltek el teljesen eseménytelenül. Payton az ölemben feküdt, és hál’ istennek
hangosan hortyogott. A sötétben feleslegesnek és zavarónak találtam nyitva tartani a
szememet, ezért lehunytam, és belesüppedtem a józan eszemet védő zombilétbe. Már ha
maradt még valami a józan eszemből...

Payton horkantására riadtam fel, ami megint köhögésbe váltott át. A kulacsból ismét
megitattam, aztán én is kortyoltam egyet.

– Azt hittem, csak rémálom volt... – krákogta.

– Én még most is ebben reménykedem... Hogy érzed magad?

– Jobban... Fogjuk rá – kezdett mocorogni az ölemben. – Köszönöm. – A hálálkodása meglepett.

Ezt a szót emlékezetem szerint még sosem hallottam a szájából.

– Mit?

– Hogy meg akartál menteni...

– Ez természetes.

– Én... azt hittem, őt választod majd inkább, és el sem jössz. Végül is néha igazán szemét
voltam veled – ismerte be.

– Néha?

– Sajnálom, hogy így történt. Miattad – döbbentett meg immár sokadszorra.

– Kösz – motyogtam. Ennél többet képtelen voltam kinyögni, mert éreztem, hogy annak megint
sírás lenne a vége. Fontos megbeszélnivalók várnak még ránk, úgyhogy erősnek kell lennem. –
Payton... Tudod, kik raboltak el, hol vagyunk?

– Csak az egyiknek láttam az arcát. Annak a sötét alaknak, a pénzbehajtónak a városból.

– Valdemar? Akkor a püspöknél lehetünk – vontam le a legnyilvánvalóbb következtetést.

– Tudnak a vámpírnőről.

– Tessék? – szaladt össze a szemöldököm. Elvileg ezt a titkot csak Casimir és pár megbízható
ember ismerte. Na meg persze én és Payton.

– Erre akartalak figyelmeztetni. Odakint hagytak pár katonát, akiknél karó és szenteltvíz volt.
– A torkom kellemetlenül összeszűkült. Ezért nem jött a segítség? Lehet, hogy végeztek
Rosalindék felmentőseregével ?

Újra szólásra nyitottam a számat, hogy megtudjam Paytontől, miért kínozták meg, de nem volt
lehetőségem megszólalni, mert látogatónk érkezett.

Már ösztönösen az arcom elé emeltem a karomat, mikor kinyílt a lejárat ajtaja, és csak a
surrogó hangra néztem fel – egy kötéllétra ereszkedett alá a magasból. A szívem a torkomba
ugrott, de a reménykedés megváltó gondolata csak egyetlen másodpercig volt az enyém. Egy
sötétbe burkolózott alak mászott le a börtönünkbe, a kezében lévő fáklya teljesen bevilágította
ezt a kis lyukat.

– Tudod, mi a legmeglepőbb? – hallottam meg az ismerős hangot, amitől a vér azonnal

megdermedt az ereimben, mintha jeges vízre cserélték volna. Ahogy az alak lába földet ért,
azonnal felém fordult, és lecsúsztatta a fejéről a köpenye csuklyáját. A fekete tekintet csak
még inkább fokozta a rettegésemet. – Hogy még így koszosan és szakadtan is olyan kívánatos
vagy. Bizarr... – nevetett fel Valdemar. – A

szagodról már ne is beszéljünk... Azt hiszem, rád férne a tisztálkodás. Mit szólsz hozzá?

– Inkább vagyok kívül mocskos, mint belül – feleltem elfojtott dühvel, de csak növeltem vele a
jókedvét. Payton megmozdult az ölemben, és összeszorított fogakkal ülő helyzetbe nyomta
magát. Rápillantottam. Az arca bal oldala fel volt dagadva, az alsó ajka pedig felrepedt. A jobb
keze valami anyagba volt bugyolálva, ami teljesen átázott a vértől – nem voltam biztos benne,
hogy tudni akarom a sérülése mibenlétét.

– Mit akarsz? – sziszegte.

– Tudod nagyon jól...

– Úgysem beszélek – jelentette ki. A tekintetemet egyik férfiról a másikra kaptam.

– Te talán nem, de megpróbálkozhatnék Rodericával...

Vagyis... Katherine-nel – javította ki magát, mire elakadt a lélegzetem. Tudja... tudja, ki

vagyok.

– Ha hozzá mersz érni akár csak egy ujjal is, esküszöm, hogy megöllek! – Payton tekintete
szikrázva szegeződött Valdemar arcára. Már megint kezdte ... Meg akarta oldani helyettem, a
gyenge nő helyett a gondokat.

– Ó, milyen lovagias! Szóval azt szeretnéd, ha téged kínoználak tovább? – lépett közelebb
Valdemar.

– Nem!

– Katherine, fogd be! – Payton pont úgy nézett rám, mint az iskolában, mikor elrontottam egy
feladatot, de most figyelmen kívül kellett hagynom a bosszankodását. Pocsék állapotban volt,
és tartottam tőle, hogy ha újra vallatni kezdenék, nem látnám viszont élve.

– Ha valakit meg akarsz kínozni, akkor engem vigyél! – Talpra vergődtem, és kihúztam
magam. Megfordult a fejemben, hogy nekiugrok Valdemarnak, hátha sikerül valami csoda
folytán harcképtelenné tennem, de biztos voltam benne, hogy nem jött egyedül. Odafentről
motozást hallottam. Ha őt ki is iktatom, attól még nem tudunk megszökni.

– Katherine, azonnal ülj vissza, különben... – kezdett bele Payton, de elakadt a szava. Az arcán
megkínzott kifejezés suhant át.

– Ez igazán édes... – húzódott mosolyra a vékony férfiajak.

– A kis gerlepár egymást védelmezi. Megható. De nekem erre nincs időm! – sétált elém, aztán
megragadta a karomat. – Gyerünk, lódulj! – emelte az arcom elé a fáklyát. A belőle áradó
meleg kellemetlenül felforrósította a bőrömet.

– Nem! – Payton előredőlve megragadta Valdemar nadrágjának szárát, de a férfi egyetlen

rúgással szabadult meg tőle, aztán a létra felé taszított. – Katherine! Engem vigyél! Őt hagyd
békén! Megöllek, ha bántod! Ezért ki foglak nyírni, te mocsok! – hallottam a hátam mögött a
kiáltásokat.

Gyengének éreztem magam, de igyekeztem gyorsan mászni. Valdemar a nyomomban jött, és a

nyakam mertem volna tenni rá, hogy megint a lábam és a fenekem bámulja. A pillantása olyan
undort keltett bennem, mintha egy nyálkás csiga mászna végig rajtam.

Felérve valaki megragadta a csuklómat, és kihúzott maga mellé. Két ismeretlen, nem túl
bizalomgerjesztő külsejű férfival találtam szemközt magam.

– Menj! – lökött meg Valdemar, amint ő is kijutott. Az egyik férfi felhúzta a kötéllétrát,
miközben Payton még mindig kiáltozott utánunk. – Kitartó a kis lovagod... – Valdemar élvezte,
hogy gúnyolódhat. – Tudod, eddig nem hittem a boszorkányokban, de amióta megismertelek,
már kezdek... – lépett közelebb hozzám. A csapóajtó tompa puffanással zárult le. – így
elbűvölni minden férfit...

– Akkor jobb, ha vigyázol, mert még a végén meg talállak átkozni! – sziszegtem a képébe, de
csak egy szórakozott, lesajnáló pillantásra futotta tőle.

– Na, menjünk! – ragadta meg a karomat, aztán maga után vonszolt. A lyukban ülve úgy
véltem, hogy a semmi közepén

vagyunk – mondjuk az erdőben –, de kiderült, hogy egy épület pincéjéhez tartozik a
börtönünk.

– Hová viszel? – remegett meg a hangom. Odalent, amíg Paytont kellett védenem, igazán nem
gondoltam bele abba, mi várhat rám.

– Meg kell tudnom pár dolgot... A barátod nem volt hajlandó beszélni, vagy tényleg nem tud
semmit, meglátjuk, veled mi a helyzet – nyitott ki egy ajtót. Ahogy beléptem, a rettenettől
elakadt a lélegzetem. Ez az állat tényleg meg akar kínozni!

A falon láncok lógtak, a helyiség közepén egy asztalszerűség állt, amin a kezeknek és a
lábaknak külön lyukat hagytak. Fogalmam sem volt, mire használják, de reméltem, hogy
tudatlan is maradok. Mellette egy kisebb asztal állt, amin mindenféle – számomra szintén
ismeretlen funkciójú – fémszerszámok hevertek. A láncokkal szemközt egy kis ajtó nyílt, ami
valószínűleg újabb kínzókamrákba vezetett át.

Ösztönösen hátrébb léptem kettőt, de Valdemar nem hagyott szökni. Beljebb tolt, aztán
eleresztett.

– Őrködjetek! – szólt rá a két férfira, mielőtt becsukta mögöttünk az ajtót. A lábaim reszketni
kezdtek, de nem hagyhattam, hogy ez a mocsok lássa rajtam a félelmet. Casimir a halált is
vállalta, hogy megmentsen egy számára idegent, én is ki fogok bírni bármit! Érte! Az
emlékéért!

– Nocsak... – döntötte oldalra a fejét Valdemar, és fürkészni kezdte az arcomat. – Mi ez a

változás hirtelen? Talán félsz? – csillant izgatottság a fekete íriszben.

– Nem adom meg azt az örömöt! – vetettem fel büszkén a fejemet. – Ha akarsz, kínozz meg, de
belőlem egy szót sem fogsz kiszedni!

– Majd meglátjuk! – Az elégedett nevetéstől kirázott a hideg. Valdemar hatalmas erővel

ragadta meg a csuklómat, amitől halk nyögés hagyta el a számat. Az asztal mellé rángatott, és
a lapjára kényszerítette az egyik kezemet. A

csuklómra vasbilincs szorult – sokkal vastagabb, mint amilyet a mi világunkban használtak.

Csak akkor jöttem rá, hogy kapkodom a levegőt, mikor a másik kezem is fogságba került.
Valdemar lassan hátrébb sétált, és végigmért.

– Hmmm... – hallatott mélyről jövő hangot, ami a sóhajtás és a nyögés keverékének tűnt. –
Akkor lássunk neki! – húzott elő egy tőrt a nadrágja szíjából. Összeszorítottam a fogaimat,
nehogy kicsússzon akár csak egy halk sikoly is a számon.

Ismét mellém lépett, olyan közel, hogy már az halálra rémisztett, aztán megéreztem a penge
hidegét az arcomon. A fémes érintés szinte cirógatásnak hatott, de pontosan tudtam, hogy
bármelyik pillanatban megérezhetem a fájdalmat.

– Az első kérdés... Hol van a Kódex?

– Nem tudom, miről beszélsz – tagadtam, de a döbbenetet képtelen voltam eltüntetni az

arcomról. Valaki elárulta Casimirt! Csak így tudhat Valdemar ennyi mindent. Paytonről sok
mindent el tudtam képzelni, de azt nem, hogy köpjön. Még kínzás hatására sem. Ha a cél a
jövőnk helyrehozása, legalább olyan eltökélt, mint Hale.

– Egy lapokból álló könyvecskéről, amiben díszes betűk és rajzok vannak – kaptam
Valdemartól a gúnyos magyarázatot.

– Casimir otthonában van egy könyvtárszoba, ott elég sok ilyen könyvecske van – erőltettem ki
magamból a szavakat.

– Szóval, játszani akarsz? Jól meggondoltad?

– Nem tudok semmiről. – Valdemar megcsóválta a fejét, én pedig szorosan behunytam a

szememet. Nem akartam látni az arcát, miközben az enyémet elcsúfítja. Vártam a fájdalmat,
de a késpenge továbbra is csak könnyeden érintkezett a bőrömmel. Néhány pillanat után
dühösen néztem fel. – Gyerünk, csináld már! – A bizonytalan várakozás sokkal rosszabb volt,
mint a fájdalom. A lábam megremegett a kényelmetlen testhelyzettől és a félelemtől, de
álltam a tekintetét.

– Mit is? – pillantott a tőrre. – Ó, azt hiszed, hogy ezzel akarlak bántani? – vonta fel a
szemöldökét, aztán visszatette a helyére az éles fegyvert. Meglepetten pislogtam rá. – Nem
tudnám elvenni a szépségedet – váltották fel a penge korábbi tevékenységét az ujjai, de az
iszonyat érzése ugyanúgy megmaradt.

– Miért, hiszel nekem?

– Ezt sem mondtam – szórakozott rajtam. – Tudom, hogy hazudsz. Csak van kevésbé véres
módja is annak, hogy kiszedjem belőled.

– Bármivel is kínzol, úgysem mondok semmit! – csúszott ki a számon, de azonnal megbántam.

Diadalittas mosoly ült ki a férfiarcra. Hogy lehetek ennyire ostoba!

– Egyszóval, tudod a választ, de nem akarod elmondani. A többi információt is ilyen könnyű
lesz kiszedni belőled? – alázott meg teljesen a csúfondáros hangvétellel. Összepréseltem az
ajkaimat, és nem válaszoltam. – Hát jó, meglátjuk... – vonta meg a vállát.

Ahogy a férfikéz belemarkolt a hajamba, és hátrafeszítette a fejemet, a fogsorom egymáshoz

préselődött.

 35. fejezet

Vallatás

– Hol van a Kódex? – érdeklődött Valdemar már-már kedves hangon.

– Nem tudom – szűrtem a fogaim között. A félelem és a düh felváltva fortyogott bennem. Hogy
mer ez a mocskos disznó hozzám érni!

– Szerintem hazudsz... – mosolyodott el.

– Szerintem dögölj meg!

– Imádom, hogy ilyen vad vagy, mondtam már? – simított ki egy tincset a nyakamból.

– Vedd le rólam a mocskos kezedet! – förmedtem rá. Ostoba mód, megráztam magam, mintha
ezzel megszabadulhatnék az érintésétől.

– A mocsokról jut eszembe... – Ahogy hirtelen eleresztette a hajamat, meginogtam, aztán

megkönnyebbülve hajtottam előre a fejemet. Valdemar az ajtóhoz sétált, mikor kinyitotta, a
szégyentől vörösbe borult az arcom. Gyűlöltem kiszolgáltatottnak látszani. A két őrködő férfi
tekintete végigsiklott rajtam, csak ezután figyeltek Valdemarra. Valamit pusmogtak, mintha
Valdemar utasításokat adott volna nekik, aztán az ajtó becsukódott.

– Még mindig nem akarsz választ adni a kérdésemre? – érdeklődött szórakozottan, miközben
felemelte a karját, és letörölte az ingujjával a homlokáról az izzadságcseppeket. Csak most
jöttem rá, hogy nekem is mennyire melegem van.

Mintha a kínzókamra falait maguk a pokol lángjai fűtötték volna a másik oldalról.

– Rossz az emlékezetem. Mi is volt a kérdés? – erőltettem mosolyt az arcomra, de azonnal

leolvadt rólam, mikor a fekete ing alá nyúlt, és lehúzta magáról. Elszörnyedtem a látványtól. A
hófehér mellkason különböző vastagságú és hosszúságú hegek futottak végig. Eltátott szájjal
meredtem rá.

Ahogy hirtelen megindult felém, rémülten rezzentem össze. A férfikéz olyan erővel rántotta
hátra ismét a fejemet, hogy hangosan felnyögtem.

– NE SAJNÁLJ! – nyomta meg mindkét szót. – Undorodj tőlem! Félj! De ne sajnálj, mert
esküszöm, ebben a pillanatban megöllek!

– Nem sajnállak. Csak azon gondolkoztam, hogy vajon kinek kell hálát mondanom a
szenvedéseidért – préseltem ki magamból a szavakat. Valdemar torkát mélyen rezgő nevetés
hagyta el, ami kivételesen egyáltalán nem volt jókedvű.

– Mikor kinek... – vonta meg a vállát. A szorítás enyhült, de még így is azt éreztem, tövestül
szabadít meg a tincseimtől. – Az apámnak köszönhetem a legrégebbieket. Aztán jött a püspök
úr, néha pedig egy-egy emberére bízta a dolgot. – Igyekeztem nem kimutatni a döbbenetet és
azt a halovány együttérzést, amit a valahai gyereknek szántam, aki már nem létezett.

– Majd add át nekik a köszönetemet!

– Micsoda gonosz kis boszorkány... – Megfeszült a testem, ahogy a férfiajak az enyémre

tapadt. Összeszorított szájjal próbáltam elfordítani a fejemet, de Valdemar keze
megakadályozott ebben. Végül ő volt az, aki véget vetett ennek a gusztustalanságnak. Ahogy
eleresztett, azt tettem, ami elsőként eszembe jutott: leköptem. A kiszolgáltatottság szörnyű
érzése meglepő módon csökkent. Lehet, hogy meg vagyok láncolva, az is megeshet, hogy az
őrületig vagy halálig

kínoz majd. De abban biztos lehet, hogy a lehető legkellemetlenebbé teszek számára minden
másodpercet.

– Na, így már mindjárt más! – törölte meg az arcát a kézfejével. A tekintete lángolásából egy
pillanatig azt hittem, újra meg akar csókolni, de a kopogtatás megzavarta. Feltépte az ajtót,
hogy beeressze az ajtónállót egy nagyobb lavórral a kezében. A férfi letette az asztalra, aztán
végigfuttatta rajtam a pillantását.

– Ne bámuld! Lódulj! – dörrent rá Valdemar, mire a férfi behúzta a nyakát, és kisietett a

szobából. Lélegzet-visszafojtva meredtem a vízzel teli edényre, miközben igyekeztem rájönni,
mire is kell.

– Egyszer egy parasztot tizenkétszer fullasztottam vízbe, mire bevallotta, hogy a felesége
boszorkány – szólalt meg Valdemar. A hangja csevegő volt, mintha egy kedves kis anekdotát
osztana meg velem. Lepillantottam a vízre – a gondolattól, hogy újra és újra lenyomnak és
nem kapok levegőt, zihálni kezdtem.

– Ne érj hozzám! – rántottam félre a fejemet, mikor felém nyúlt. Ahogy megragadott és
elkezdett lefelé nyomni, minden erőmmel ellenálltam, de be kellett látnom, hogy hiába. Mély
levegőt vettem, hogy minél tovább bírjam, aztán az arcom víz alá került. Az első pár pillanat
egészen egyszerű volt, csak a vizet éreztem jegesen hidegnek a helyiség melege után. Aztán
eltelt fél perc, és a tüdőm már feszülve vágyakozott a friss levegő után. Minden pillanat
hosszú óráknak tűnt, aztán az ajkaim egyszer csak szétpattantak, hogy bugyborékolva
megszabaduljak az elhasznált szén-dioxidtól. A következő pillanatban már rángatózva
próbáltam a felszínre jutni.

Ahogy az erős kéz felrántott, hörögve kaptam levegő után. Kellett pár pillanat, míg a
lihegésemen kívül mást is hallottam, ezért csak késve jöttem rá, hogy Valdemar beszél
hozzám. Ahogy ismét tolni kezdett lefelé, köhögve kezdtem tiltakozni.

– Ne, ne, várj!

– Akkor áruld el, hol van a Kódex, és azonnal békén hagylak!

– Miért... miért akarod annyira megszerezni azt a kódexet? – tereltem el a figyelmét, hogy időt
nyerjek, míg kicsit összeszedem magam.

– Szükséges, hogy azzá tegyük a jövőt, amivé válnia kell.

– Mivé kell válnia? – nyeltem nagyot.

– Egy világgá, amiben örökké élhetünk, és sosem halunk meg. Egy világgá, amiben Azazel fog
uralni. Mert ő a kiválasztott!

– Azazel? – Casimir meghalt, a jöv őnek változnia kellett. Mi van, ha valaki más veszi át a
helyét?

Egyszer arról elmélkedtünk történelemórán, hogy ha egy adott történelmi helyzetből kivonunk
egy kulcsfigurát, vajon a helyére lép-e valaki. És ha igen, hasonlóan cselekszik majd, mint
elődje? Hitler volt az egyik példa. H a gyerekként belefullad abba a bizonyos folyóba, vajon
akkor is kitör a második világháború, és megtörténik az a sok szörnyűség?

Bár nem kaptunk konkrét választ, egyik alternatívaként felmerült a szükségszerűség törvénye.
Emiatt, adott körülmények hatására emberektől függetlenül is ugyanaz ismétlődne meg.

A Sötétség Kora Véreskezű Casimir helyett Véreskezű Azazellel.

– A Kódexet! – jött az utasítás.

– Nem tudom, hol van – nyögtem.

– Meglátjuk, mikor jut eszedbe... – Az újabb két merülés sokkal rosszabb volt, mint az első. Az
erőm teljesen elfogyott, így alig pár másodperc után már a vizet nyelve fuldokoltam. A világ
kezdett elsötétülni előttem, mintha valami földöntúli erő a vödör aljánál is mélyebbre akarna
magával rántani.

– Gyerünk, ébresztő! – A pofozgatásra pislogva nyitottam fel a szememet, de amint visszatért

az öntudatom, azonnal meg is bántam az ébredést. Az ajtó nyitódásának hangja is csak

akkor tudatosult bennem, mikor Valdemar szája vicsorra rándult, és elengedve hátrafordult. A
lábaim remegve csuklottak össze, ha a kezeim nincsenek az asztalhoz bilincselve, akkor térdre
esek. Az arcomról a vízcseppek a kőpadlóra hulltak, egy nedves tincsem pedig keresztbe
tapadt az arcomra. Ki akartam fújni onnan, de nem sikerült.

– Megmondtam, hogy ne zav... – Valdemarban benn ragadt a mondat vége, mikor meglátta az
érkezőt. Felismertem. Ugyanaz a vékony fiú volt, aki a kést belemártotta Casimir mellkasába.
Az ujjaim ökölbe szorultak. – Kisasszony! – hajtotta meg magát Valdemar, és hirtelen
mézesmázossá vált a hangja. Szóval, nem is fiú? Hanem egy nő! – értettem meg.

– Sikerült megtudni, hol van a Kódex? – érdeklődött.

– Még nem, kisasszony, de kiszedem belőle – fordultak felém a sötét szemek. Igyekeztem nem
látványosan megborzongani tőlük.

– Helyes – biccentett a nő, aztán közelebb lépett. – De ne essen maradandó sérülése, annak
nem örülne Belzebúb!

– Természetesen.

– Estig legyen meg a könyv. Vacsora után pedig élve hozd át a lányt az ebédlőbe. Belzebúbék
látni akarják! – parancsolta.

– Igenis.

– Várjon! – Ahogy a női alak hátat fordított nekünk, önkéntelenül csúszott ki a számon a szó.
Lassú mozdulattal fordult meg, és csendben várta, hogy mit akarok tőle. Szerettem volna az
arcába nézni, de a csuklya még mindig eltakarta előlem. – Megölte őt. Megölte Casimirt –
suttogtam a gyűlölettől elhaló hangon. – Imádkozzon, hogy ne szabaduljak ki, mert ha mégis,
magának vége! Erre megesküszöm! – Egy pillanatig teljes csend volt, aztán a nő ismét
megperdült, és kisietett a helyiségből.

Azt reméltem, hogy visszavág, dühös lesz, vagy bármi hasonló, amiből tudom, hogy fél tőlem.
Megalázott, hogy figyelmen kívül hagyta a fenyegetésemet. És megrémisztett.

Vagy tényleg gyengének gondol, vagy biztos benne, hogy élve már nem jutok ki erről az
elátkozott helyről.

Amint magunkra maradtunk, Valdemar ismét hozzám lépett.

– Hallottad, igyekeznünk kell... Szóval, elárulnád végre, merre találom azt a Kódexet? –
Rémülten próbáltam újra átterelni a figyelmét egy másik ösvényre.

– Tisztában vagy vele, hogy milyen lesz az a világ, amiről beszéltél? – váltottam témát. A keze
megállt a levegőben.

– Virágzó és gazdag. Legalábbis annak, aki követi a parancsokat. Ebben én jó vagyok...

– Ostoba! – szakadt ki belőlem. A túl hirtelen levegővételtől kitört belőlem a köhögés, de végül
összeszedtem magam annyira, hogy újra megszólaljak. – Láttál már vámpírt?

– Mit?

– Istenem, még azt sem tudod, hogy hívják, amit a világra akartok szabadítani! – hördültem
fel. Valdemar egy pillanatra összezavarodott, de hamar túllépett a felháborodásomon.

– Miért fontos, hogy láttam-e már... vámpírt?

– Miért? – emelkedett a magasba a hangom. – Mert ha pár percnél tovább tartózkodsz vele
egy szobában, hiába szolgálod őt, hiába teszel meg neki bármit, halott ember vagy.

– Nem hiszek neked! A jel ott van Rajta. Ő az, aki megvált minket! Aki örök életet ad – kezdett
fel-alá járkálásba, ami azt jelentette, hogy összezavarodott. Hiába hajtogatta, hogy hazudok,
valahol mélyen talán érezte, hogy nem így van.

– Milyen jel?

– A Fényhozó jele.

– Fényhozó? Mármint Luciferé? – értettem meg.

– Igen, ő a mi Megváltónk! – nézett rám sötéten ragyogó szemekkel. Utoljára Hale-t láttam
ennyire lelkesnek, mikor a vámpírok történelméről magyarázott nekem az egyik vizsgára való
felkészülésünkkor.

– Megváltó? Olvastad esetleg azt a vastag, fekete könyvecskét? Tudod, amit a papok szoktak
használni a misén.

Bibliának hívják. Lucifer a gonosz! – A felháborodástól a hangom gúnyossá vált.

– Ez csak téveszme, amit az egyház el akar hitetni az emberekkel – lépett közelebb hozzám.
Egy pillanatra megijedtem, hogy abbahagyja a beszédet, és ismét a tettek mezejére lép, mert
túl izgatottnak tűnt, de valószínűleg csak a vallási hevület fűtötte. – Isten megteremtette a
világot, aztán úgy játszott az emberekkel, akár a babákkal. Lucifer volt az első, aki rádöbbent,
hogy Isten nem más, mint egy gonoszkodó, kicsinyes, szórakozni vágyó gyerek. Néhányan
még mellé álltak a lázadásban, de végül egy árulásnak köszönhetően Isten győzött.
Kegyetlenül megcsonkította Lucifert és a támogatóit, levágatta a szárnyaikat, aztán
letaszította őket a mélybe. Elterjesztette, hogy Lucifer nyomorúságba akarta dönteni a világot,
Ő pedig csak hős megmentőként cselekedett. De nézz csak körbe! – tárta szét a karját. – Olyan
ez a világ, mint amit egy jó isten irányít? – nézett a szemembe, aztán megadta saját maga a
választ. – Kétlem.

– Az emberek miatt olyan a világ, amilyen. Nem Isten miatt

– szaladtak végig ráncok a homlokomon. – Ő szabad akaratot adott nekünk. Eldönthetjük,

hogy jót vagy rosszat akarunk-e cselekedni. Mert nem akar velünk játszani, nem akar
irányítani minket. A rossz dolgokért nem ő a felelős, hanem mi. Mi rontjuk el a dolgokat. És
mi, emberek készülünk most romlásba dönteni az egész világot azzal, hogy megalkotjuk az
első, igazi szörnyeteget. – Valdemar nem válaszolt, így tovább ütöttem a vasat. – Szerelmes
vagyok Casimirbe. Meghaltam volna érte. De ha átváltozott volna, gondolkodás nélkül végzek
vele. Ha ez nem elég bizonyíték arra, hogy biztosan tudom, csak veszélyt hozhat ránk egy
vámpír, akkor semmi. Én tudom, én láttam, milyen az a világ, amiben egy ilyen lény uralkodik!

– Hogyhogy láttad? – szaladt össze a sűrű, fekete szemöldök.

– Mivel a valódi nevemen szólítottál, így azt valószínűleg tudod, hogy nem Roderica Galahad
vagyok. Mit mondtak neked, ki vagyok?

– Az ellenállás egyik vezetője. Valaki, aki a Vérző Rózsa Rendet meg akarja buktatni.

– Ez olyannyira ostobaság, hogy pár nappal ezelőttig még csak nem is tudtam a Rend
létezéséről.

– Hazudsz! – csapott rá az asztalra. A lavór megremegett, és a víz kilötykölődött belőle. –

Össze akarsz zavarni!

– Az igazat mondom – kényszerítettem nyugodtságot magamra, hogy beszélni hagyjon. Már

nem volt vesztenivalóm, inkább a saját titkomat árulom el, semmint Casimirét. Az enyém nem
okozhat kárt másoknak – maximum azt érem el, hogy őrültnek tartsanak –, de a Kódex
semmiképpen nem kerülhet rossz kezekbe. Húznom kell az időt, hátha csoda történik, ami
majd kiszabadít ebből a szobából.

– Akkor ki vagy? – nézett rám ismét Valdemar. Szerencsére az igazság – vagy legalábbis az a
része, amit elmondhattam – jobban érdekelte, mint a kínzásom.

– Az igazi nevem tényleg Katherine. Katherine Glanville – kezdtem bele. – Az apám tudós... A
mi világunkban egyfajta vezető is. Rájött, hogyan tudja meggörbíteni a teret és időt egy apró
gépnek köszönhetően, ami a gravitációt hihetetlen mértékben felerősíti – magyaráztam, aztán
Valdemar arcát látva rájöttem, hogy teljesen feleslegesen. Ez az egész olyan lehet számára,
mintha kínaiul beszélnék. – A jövőből jöttem. Pontosan 2033-ból – egyszerűsítettem le a
mondandómat. A hangos nevetés elhallgattatott.

– Szóval, a jövőből jöttél?

– Igen. Az igazat mondom! – ismételtem meg határozottabban.

– A vámpírok átvették a hatalmat a világunk felett, mikor a Nap... – akartam belekezdeni egy
újabb tudományos magyarázatba, de végül visszafogtam magam. – Mondjuk úgy,

hogy az emberiség elérte végül, hogy a Napunk fénye majdnem teljesen kihunyt. A fenti
világon örök félhomály uralkodik.

– Ostobaság. A Napot nem lehet kioltani, mint egy fáklyát!

– préselte össze az ajkait.

– Hát, nekünk sikerült! A lényeg, hogy régen a vámpírok bujkálva, titokban éltek. Az emberek
azt sem tudták, hogy léteznek. Csak buta mesének, mítosznak tartották a vérszívókról szóló
történeteket. Aztán egyszer csak örök sötétség lett, és megjelentek. Akivel nem végeztek vagy
lett a talpnyalójuk, az száműzött életre lett ítélve. Én a város alatti csatornában nőttem fel
még vagy száz másik emberrel. Egy több mint nyolcezres városkából ennyi maradt – néztem a
szemébe, és láttam benne a kétkedő döbbenetet. – És ne hidd, hogy a csatlósok élete olyan
egyszerű. Talán van egy-két szerencsés. De a legtöbben előbb vagy utóbb holtan végzik. Jobb
esetben... Kevés vámpír létezik, aki képes legyűrni a vérszomját pár percnél tovább. Nem
bízhatsz a Rendben. Gondolkodás nélkül fel fognak áldozni, ha úgy tartja az érdekük. Ha
pedig átváltoznak, csak élelem leszel számukra, semmi más.

– Te vagy a legőrültebb nőszemély, akivel valaha találkoztam! – csóválta a fejét. – De tudod

mit? Lehetséges, hogy hiszek neked.

– Komolyan? – lepődtem meg a könnyen jött sikertől.

– Tudod... Nemrég elfogtunk egy férfit. Furcsa szerkezetek voltak nála, boszorkánysággal
vádolták meg. A püspök bezáratta, nekem kellett kihallgatnom. Mikor elkezdett időutazásról,
démonokról és egy jövőbeli szörnyű világról mesélni, úgy hittem, csak bolond vagy tetteti,
hogy megússza a kínzásokat. De nem lehet véletlen, hogy mindketten ugyanazt a történetet
mondtátok el. A neve? – tett próbára. Istenem, csak ő lehet...

– Hale – suttogtam elhaló hangon a felismeréstől.

– Ismered őt.

– A barátom, a legjobb barátom – élénkültem fel. Már az sem érdekelt, hogy a ruhámat
szétáztató víztől rázott a hideg. – Hol van most?

– Egy tömlöcben a püspöknél.

– Segíts... segíts nekünk! Ha hiszel nekem, segíts! Ha másért nem, hogy a saját életedet
megmentsd – próbáltam fogást találni rajta. Ha önzésből vagy túlélőösztönből elenged,
megkereshetem Hale-t, aztán végezhetünk a Renddel. A remény most először bukkant fel a
kínzókamra falai között, mióta beléptünk ide.

– Miért segítenék? – fektette a tenyerét az asztalra. – Akkor is megölnek, ha elárulom őket. Mi

a különbség? Miért érné meg nekem a kockázatot? Talán... – kezdett elmélkedésbe –

...ha ígérnél cserébe valamit.

– Nincs pénzem vagy más vagyontárgyam – vallottam be az igazat. – De ha segítesz, tudok

szerezni némi aranyat Casimir házából – jutottak eszembe a szépen megmunkált
gyertyatartók, szobrok és más tárgyak.

– Nem ilyesmit akarok – rázta meg a fejét. A tekintete egy pillanatra lecsúszott a számra,
aztán visszatért a szememhez. – Vigyél el magaddal a jövőbe!

– Én... Azt nem tudom megtenni – halkult el a hangom.

– Miért?

– Kell... Kell hozzá egy szerkezet. Az a baj, hogy a jövőből nem tudtam magammal hozni. Az a
gép nem tud velünk utazni valami miatt.

– És ha itt létrehoznának egy ilyen gépet?

– Az lehetetlenség – ráztam meg a fejemet. – Még ha a különböző alkatrészeket be is lehetne

szerezni vagy elkészíteni, az apám tudása nélkül nem tudom megcsinálni.

– Más nem ért hozzá? – erősködött Valdemar. A szavak lassan formálódtak az ajkaimon, ahogy
végiggondoltam a dolgot.

– De... Egyvalaki... – ismertem el. Hale végig apám mellett volt, és segített neki. Ő
valószínűleg képes lenne megépíteni egy újabb idő- és térhajlító gépet. – Hale. – A fekete
tekintet felcsillant.

– Ha segítek neked és neki is, elviszel magaddal a jövőbe! – ismételte meg.

– Rendben – sóhajtottam fel. Megbontani a múlt és jövő egységét őrültség volt, de a mostani
kilátástalan helyzetben nem láttam más kiutat. Lépésről lépésre kell haladnom. Majd ha
eljutunk egyáltalán odáig, kitalálom a megoldást.

– Ugye, tudod, hogy ha átversz, megöllek? – érdeklődött.

– Ebben biztos vagyok. – Ahogy Valdemar a bilincsekhez nyúlt és szabadon eresztett,

megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Reszkető ujjakkal sepertem ki a hajamat az arcomból,
aztán megdörzsöltem a csuklóimat.

– Akkor most nagyon figyelj! – lépett el tőlem. – Visszaviszlek a hősködő kis barátod mellé, te
pedig egy szót sem szólsz neki arról, amiben megegyeztünk! Ha mégis megtennéd, az alkunk
semmis, megértetted?

– Miért nem tudhatja?

– Mert nem bízom benne. Megértetted? – ismételte meg a kérdést.

– Igen. Nem szólok neki.

– Este elviszlek az atyához, ahogyan kérte. – Tiltakozásra nyitottam a számat, de mikor

idegesen megrándult egy arcizma, inkább hallgattam. – Idelent túl sok az őr, ha fent leszünk,
könnyebben meg tudlak szöktetni.

– És Payton?

– Ő marad.

– Nem! Ha őt nem visszük, én sem megyek – ráztam meg hevesen a fejemet. Valdemar bosszús
képet vágott.

– Rendben, őt is kijuttatom... Valahogyan...

– Ha nem teszed, semmis az alkunk! – figyelmeztettem most én. Megrándult a szája sarka.
Kezdett tényleg bosszantani,

hogy nem vesz komolyan. Mintha egy kislánnyal beszélgetne, aki folyton mosolyogni való
butaságokat mond.

– A barátod is jön velünk. De a titoktartást elvárom előtte. Nem kell, hogy idő előtt túl sokan
be legyenek avatva. – Bólintottam. – Ha az atyánál leszünk, viselkedj úgy, mint egy fogoly, míg
jelet nem adok.

– Mi lesz a jel?

– Rá fogsz jönni, hidd el!

– És utána?

– Utána elviszlek ahhoz a Hale-hez. Még valami... – fúródtak a sötét szemek belém. – Nem
bízom benned, úgyhogy figyellek.

– Ez kölcsönös. Indulhatunk végre? – mutattam az ajtó felé. Töprengve mért végig, aztán
hozzám lépett, és megragadta a ruhámat. Rémülten tiltakozva csaptam felé, de a vékony
anyag recsegve kettészakadt. Felkészültem a küzdelemre, ám a következő pillanatban
eleresztett és elhátrált tőlem. Azonnal a ruhám után kaptam, és összeszorítottam magam
előtt.

– Idióta, ez meg mire volt jó? – meredtem rá dühösen.

– Egy rendes kínzás általában órákig is eltart. Azt kell higgyék, hogy más módon törtelek meg
ilyen hamar – nézett rajtam végig elégedetten. – Most már mehetünk...

Mikor kinyílt az ajtó, hátulról úgy megtaszított, hogy majdnem nekiestem az odakint várakozó
őröknek. Ahogy megláttak, meg sem próbálták titkolni a röhögésüket. Elvörösödve hajtottam
le a fejemet, aztán hagytam, hogy Valdemar megragadjon és maga után húzzon a folyosón. Jól
játszotta a szerepét, az ujjai fájdalmas bilincsként kulcsolódtak körém, a lábaim pedig folyton
összeakadtak a gyors iramtól. Nem hittem, hogy megkönnyebbülök, ha ismét meglátom a
börtönöm csapóajtaját, de így volt. Valdemar felnyittatta a fedelet, aztán legördítette a
kötéllétrát. Olyan gyorsan másztam, ahogyan csak tudtam, hogy megszabaduljak tőle.

 36. fejezet

Egyezség

– Katherine! – hallottam meg Payton mocorgását. A hangja aggodónak tűnt. Sosem hittem,
hogy egyszer tényleg félteni fog. Ő, aki folyton csak piszkált és bántott. – Katherine, merre
vagy?

– Itt vagyok – másztam arrafelé, amerre sejtettem. Nem mertem talpon maradni, mert féltem,
hogy a sötétben hasra esek. A négykézlábas megoldás biztonságosabbnak tűnt. Mikor a kezem
nekiütközött, azonnal megéreztem a tapogatózását. Az ujjai végigjárták az arcomat, a
karomat, de mikor elindult kényesebb helyek felé, leállítottam. – Hé!

– Nem esett bajod? Megsérültél? Mitől vagy vizes? Bántott?

– ömlöttek a sötétbe a kérdések.

– Semmi bajom.

– Katherine! – Nem hitt nekem. Persze hogy nem, hiszen kínozni és vallatni vittek el.

– Tényleg... nem... nem igazán bántott... – próbáltam meggyőzni. A keze ismét az arcomra
siklott – furcsa érzés volt, ahogy a forró tenyér beborít. Talán megpróbálta leolvasni a
vonásaimról, hogy igazat mondok-e.

– Mondtál neki valamit? – kérdezte rekedt hangon.

– Semmit. Semmit sem mondtam! – Pár pillanatig csend volt, mintha mérlegelné a szavaimat,
aztán tovább faggatott.

– Katherine, mondd el, mit tett veled! – kúszott lejjebb a keze, aztán megállt a vállamon – a
ruhám félig le volt csúszva.

El akartam húzódni, de mielőtt megtehettem volna, kitapogatta a szakadt anyagot. – Megölöm
azt a mocskot! – jelentette ki fojtott hangon.

– Nem tette meg. Nem tett semmit. – Most hosszabb csend ereszkedett ránk, zavarban
éreztem magam, de nem igazán értettem, miért. Hálát adtam a sötétség miatt, mert az arcom
égni kezdett.

– Katherine... – szólalt meg Payton jó idő után.

– Igen?

– Fogalmam sincs, hogy juttatlak ki innen – kesergett. Nem hívtam fel a figyelmét a ragozásra,
amit használt, hogy ne hozzam zavarba.

– Majd kijutunk valahogyan – feleltem. Nem akartam hazudni neki, de nem volt más
választásom. Csak akkor kerülhetünk ki innen élve, ha hallgatok.

– Katherine...

– Elkopik a nevem – húztam.

– Van benne jó pár betű, Katig még kophat. – Prüszkölve röhögtem fel.

– Odafent tuti azt hiszik, már megőrültünk – szólaltam meg pár perc múlva, miután végre
sikerült abbahagynom a nevetést.

– Miért, nem? Itt ülünk egy sötét gödör mélyén, és ahelyett, hogy kétségbeesetten sírnál,
nevetünk – foglalta össze a groteszk helyzetet.

– Mi az, hogy sírnál? És te?

– Én nem sírok. Te vagy a nő!

– Pfff... El sem hiszem, hogy aggódtam egy ilyen baromért!

– ütöttem finoman az oldalába, de mikor felszisszent, megbántam. Inkább csendben

maradtam, és lehunytam a szemem.

– Tényleg nem bántott? – Már félálomban voltam, így alig fogtam fel a kérdést. Arra futotta
még az erőmből, hogy elmormoljak egy nemet, aztán magával ragadott az álom.

Átverekedtem magam a szemberohanó emberek között, és amikor elfogytak, megint futni
kezdtem. Apa laborja a következő kanyar után volt. Mikor végre odaértem, szinte átestem a
bejáraton. Levegő után kapkodva néztem körül, miközben a tekintetem a kis fémdobozkát
kereste. Végül az egyik munkaasztal közepén vettem észre néhány szerszám és gépalkatrész
társaságában. Gondolkozás nélkül kaptam fel és tettem be a tarisznyámba, aztán már
spuriztam is visszafelé.

Lihegve rohantam végig a csatornán. A tornacipőmmel felvertem a szennyvizet a nadrágom

szárára, de nem foglalkoztam most ilyen apróságokkal. A szívem a torkomban dobogott, a
kezem pedig reszketve szorította a nyakamban lógó tarisznyát. Nem hallottam semmit a
fülemben dobogó vér zúgásától, de tudtam, hogy jönnek utánam – hangtalanul, mint az
árnyék. Egyszerűen éreztem. Ha az ember folyamatos életveszélyben van, megtanul az
ösztöneire hagyatkozni – márpedig a jelenben senki sem tudhatta, mikor fújja ki az utolsó
lélegzetét.

Futás közben rácsaptam a falon lévő piros gombra, ettől a plafonra szerelt öntözőrendszerből
szenteltvíz kezdett hullani. Ez egy időre feltartja majd őket. Talán pont elég időre ahhoz, hogy
megakadályozzuk a közelgő világvégét...

Hallottam a dühös morgolódást, de nem mertem hátrafordulni, csak szaladtam tovább. Egyik
tenyeremet szúró mellkasomra nyomtam, hogy enyhítsem a fájdalmat, de nem sokat használt.
Már patakokban folyt rólam a víz, mire elértem a célomat. A fémajtó nyikorogva tárult ki
előttem, és apám aggodalmas arca volt az első, amit megláttam odabent a szobában.

– Itt van. Megszereztem! – vettem le azonnal a tarisznyát a nyakamból. és apám felé

nyújtottam.

Nyugtalanul ébredtem, bár alig emlékeztem az álmomra. Mikor rájöttem, hogy már nem
Paytonnek dőlve fekszem,

hanem a földön, zavartan ültem fel. A sötét teljesen kikészített. Fogalmam sem volt róla, hogy
mennyit aludtam. Lehet, hogy csak öt perce szundítottam el, de az is, hogy órákat töltöttem
öntudatlanul. Vajon már beesteledett? Mikor jön Valdemar értem?

Nem mintha vágytam volna a társaságára, csak ki akartam végre szabadulni ebből a lyukból.

– Felébredtél? – jött a kérdés.

– Nem, csak álmomban ültem fel. Alvajáró vagyok. Vagyis alvaülő.

– Nem látom, hogy ülsz, te nagyokos! Csak hallottam, hogy mocorogsz... – fújtatott Payton.
Megforgattam a szemem.

– Jól van na!

– Figyelj csak, Katherine... Azt hiszem, van egy tervem... – közelebb húzódott hozzám, és
váratlanul lehalkult a hangja.

– Terv? – nyeltem nagyot.

– Mikor legközelebb eljönnek valamelyikünkért... Lecsaljuk azt a szemétládát, te eltereled a

figyelmét, én pedig elkapom. Ha túszként használjuk, kijuthatunk – foglalta össze.

– Megsérültél, Valdemar fél kézzel kicsinál! – emlékeztettem rá. – Ez nem sikerülhet! –

tiltakoztam torkomban dobogó szívvel.

– De igen! – fogta meg a kezemet, és belecsúsztatott valamit. Egy marok nagyságú kődarab –
tapogattam ki.

– Ezt meg honnan szerezted?

– Átkutattam a helyet, míg aludtál. Valahol szemben a fal megrongálódott. Ki tudtam szedni
némi kőmorzsalékot. Kiásni nem tudjuk magunkat, ahhoz túl vastag a fal, de harcolni jó lesz.
Lekötöd Valdemart, én pedig hátulról fejbe vágom. Meg tudjuk csinálni!

– Payton, én...

– Itt akarod tölteni az életed? Begyulladtál? – mordult fel a tiltakozásom hallatán.

– Mi van, ha nem jön össze? Bajod eshet... – haraptam be a számat kétségbeesve. Tartottam
tőle, hogy elrontja az eredeti tervemet ezzel az őrültséggel. Még ha sikerülne is megszöknünk,
Valdemar nélkül nem szabadíthatjuk ki Hale-t. Hiszen csak ő tudja pontosan, merre van.

– Azzal te ne foglalkozz! – csattant fel a tőle megszokott idegességgel.

– Barátok vagyunk. Hogyne foglalkoznék vele...

– Meghalni is jobb, mint itt várni – éreztem, ahogy megborzong mellettem. – Csak próbáljuk
meg! Ha elbukom, azt mondom majd, hogy te nem tudtál semmiről. De nem fogok elbukni.
Kiviszlek innen! – jelentette ki megint egyes szám második személyű ragozással. Ráncok
szelték ketté a homlokomat.

– Miért beszélsz folyton úgy, mintha csak engem akarnál megmenteni, és magadat nem?

– Elhiheted, hogy én sem akarok meghalni. De...

Megesküdtem az apádnak, hogy hazajuttatlak. És meg is fogom tenni. Bármi áron.

– Azért jöttem ide, hogy másokat megmentsek. Épp elegen haltak már meg, nem akarom,
hogy miattam akár csak még egy ember az életét veszítse – szorult össze a torkom. Én kértem
meg Casimirt, hogy segítsen kiszabadítani Paytont, csak miattam vállalta a kockázatot, és
cserbenhagytam. Ha Payton is meghal értem, Casimir áldozata teljesen feleslegessé válik.

– Miattad? – nevetett fel Payton, és elég dühösnek tűnt. – Miért hiszed folyton, hogy
körülötted forog a világ?

– Tessék? – halt el a hangom. Nem értettem, mivel borítottam ki. Végül is pont azt mondtam,
hogy nem szeretném, ha baja esne.

– Te vagy apuci elkényeztetett kislánya. Aki mindig megúszott mindent. Akit mindenki kedvel.
Még én is! – horkantott fel. – Hiába voltam a legjobb az iskolában, az első

pillanattól tudtam, hogy téged küldenek majd vissza. Csak mert az vagy, aki.

– Ez hülyeség! – pattantam fel. Csípőre vágtam a kezem, pedig tudtam, hogy nem láthatja a
haragom ezen kifejeződését.

– Csak a véletlenen múlt, hogy én jöttem. Gyorsan kellett dönteni, mert a vámpírok rátaláltak
a búvóhelyünkre, ti pedig nem voltatok a közelben. Különben is, utánam küldtek, nem?
Pontosan tudta mindenki, hogy milyen béna vagyok, és úgyis elszúrom!

– Nem küldtek vissza – hallottam meg a halk morgást. –Mi?

– Nem küldtek vissza, érted? Mikor apád felbukkant és elmondta, ami történt, lenyúltam az
időgépet, és írtam neki egy levelet, amiben megígértem, hogy megvédelek – fúlt el a hangja.

– Utánam jöttél teljesen magadtól? – lepődtem meg.

– Már megint ez az önzés... – nevetett fel ezúttal már inkább elkeseredetten. – Azért jöttem,
hogy megmentsem a világot. És mert én is önző vagyok...

– Hős akartál lenni – tippeltem.

– Hős? Katherine, gondolkozz egy kicsit... – tápászkodott fel halk nyögéssel. Éreztem, ahogy
elém lép – a mozgása által keltett légmozgás halványan végigcirógatta a bőrömet. – Mi lesz,
ha megváltoztatjuk a jövőt, és a vámpírok nem is léteznek majd?

– Béke.

– Te tényleg nem figyeltél az órákon, igaz?

– De, igen, figyeltem! – csattantam fel.

– Akkor biztosan tudod, hogy ha megváltoztatjuk a múltat, azzal a jövő is együtt változik. Ha
minden rendben megy, a jövőbeli embereknek fogalmuk sem lesz arról, mit tettünk. Az is
lehet, hogy mi magunk is megszűnünk létezni. Lehet, hogy azért nem jött velünk az időgép,
mert egyszerűen a mostani

valónk abban az esetben nem fog létezni. Nem lesz minek visszatérnie a jelenbe.

– Mi? – Az agyam próbálta összerakni a hallottakat, de nem akartam elhinni ezt az egészet.
Mindig úgy gondoltam, hogy ha a világ meg is változik, mi azok maradunk, akik.
Visszamegyünk a jövőbe, egy boldogabb világba, de önmag unk leszünk.

– Meghalni küldtek ide. Legalábbis átvitt értelemben. Ha minden jól megy, a jövőben egy új
világban születünk majd meg. De az a Katherine már sosem lesz teljesen az, aki most vagy.
Persze lehet, hogy ez így jó. Sokkal boldogabb életet élhetsz majd vámpírok nélkül. – Le
kellett ülnöm. Gondolkoztam azon, „mi lesz, ha”, de sosem merültem bele ennyire mélyen a
következményekbe. Vagy talán csak nem akartam tudomásul venni, amit Payton most a
nyakamba zúdított.

– Ha nem hős akartál lenni, miért vagy önző? – kérdeztem rá arra, ami a legkevésbé kavarta
fel a lelki világomat.

– Mihez kezdtem volna a jelenben? Vártam volna tétlenül, míg minden megváltozik – már ha
megváltozik? Az egyetlen ember, aki meghatározta a létezésemet, te voltál. Egész életemben
le akartalak győzni, be akartam bizonyítani, hogy jobb vagyok nálad. Reggelente csak azért
másztam ki az ágyamnak nevezett rongyos takarók közül, mert alig vártam, Hogy végre
vitázhassak veled. Szomorú és szánalmas, de nélküled olyan volt, mintha már akkor
megszűntem volna létezni. Te határozod meg a létezésemet.

– Ez... – Fogalmam sem volt, mit is akarok mondani. Valójában azt sem nagyon értettem,
Payton miért mond nekem ilyesmiket. Elég bizarrul hangzott, hogy nélkülem nem is létezik.
Hiszen folyton csak martuk egymást és utálkoztunk. Ha lelki társak lettünk volna, a kötődése
normális lenne, de így...

– A lényeg: ki foglak juttatni innen két okból. Magam miatt és a világ miatt.

– Vagyis mégis rólam szól minden?

– Idegesítő kis liba!

– Hülye bunkó! – A nevetés egyszerre hagyta el a szánkat. Kétségbeesett volt, de mégis

jólesett.

– Segítesz lecsalni a pasit?

– Nem tehetem – ráztam meg a fejemet.

– Miért? – Megdörzsöltem az arcomat, csak aztán válaszoltam.

– Csak... Bízz bennem! – kértem, betartva Valdemar utasítását. – Hidd el, amit tervezel, nem jó
ötlet!

– Akkor megcsinálom egyedül! – mordult fel, aztán eltávolodott tőlem. Úgy hallottam,
lekuporodott a sarokba. Sóhajtva ültem vissza én is a földre. Nem értettem, Valdemar miért
tiltotta meg, hogy Paytonnek is elmondjam a tervünket, de ha látni akarom még valaha a
napfényt – és Hale-t –, akkor engedelmeskednem kell neki.

Hale... A gondolat, hogy itt van valahol, talán olyan közel, amennyire nem is hinném, tényleg
boldoggá tett. Az apám mellett ő volt az egyetlen, akiben feltétel nélkül megbíztam. Aki
mindig mindentől megvédett. Egyszer majdnem az élete árán is. Ő mindig tudja, hogyan
meneküljünk meg a bajból, most is így lesz.

Ha az időérzékem nem csalt, hosszú órák telhettek el, mire odafentről motozás hallatszott le.
Payton egészen eddig figyelmen kívül hagyta a jelenlétemet, de most védelmezően mellém
kúszott.

– Felfelé! Csak a lány! – hallottam meg Valdemar parancsát, miután a kötéllétra leereszkedett.
Megkönnyebbülten álltam fel

– ha nem jön le, Payton nem tud semmi hülyeséget tenni. Egy kicsit elhamarkodtam ezt a
következtetést, és lebecsültem őt, mert hirtelen kemény ujjak fonódtak a karomra.

– Nem mész sehová! – tolt Payton a háta mögé. – Jöjjön le érte és állítson félre, mert én nem
hagyom, hogy ismét

elcipelje! – kiáltotta válaszként. Odafentről dühös morgás hallatszott.

– Mennem kell... – próbáltam meg kihúzni magam a szorításából.

– Francot!

– Payton, mennem kell! – nyúltam az ujjaihoz, hogy lefeszegessem őket a felkaromról, de csak
még fájdalmasabban szorultak össze körülöttem.

– Háromig számolok, ha addig nem leszel fent, lent maradsz örökre! – jött a figyelmeztetés. –
Egy...

– Payton! Engedj!

– Nem! Lejön érted!

– Kettő...

– Payton! – eszeveszetten rángatni kezdtem magam a tompa fájdalommal nem törődve. Biztos
voltam benne, hogy holnapra meg tudom számolni Payton összes ujjának a nyomát a bőrömön.

Ha átgondolom a dolgot, valószínűleg sosem teszem meg, de a rémület ösztönös cselekvésre

késztetett.

– Ááááá! – A fájdalmas ordításba beleborzongtam, de nem volt más lehetőségem. Meg kellett
tennem. Payton szorítása azonnal engedett, amint megragadtam a sérült kezét. Csak
másodperceim voltak, ezért a létrához ugrottam, és mászni kezdtem felfelé. Mikor Valdemar
végül kirángatott, zihálva meredtem a sötét mélységbe. A kezemet vörösre festette Payton
vére.

– Payton? – A hangom aggódó volt, ahogy letérdeltem a lyuk mellé, de nem kaptam választ. A
lelkifurdalás szinte elviselhetetlen erővel tört rám, még az a tudat sem tompította, hogy
mindkettőnk szabadulásáért tettem.

– Gyerünk! Indulj! – húzott fel Valdemar a földről.

– Tudnom kell, hogy jól van-e! – ellenkeztem.

– Katie, menj... – A csuklya alóli hangtól a szívem heves vágtába kezdett.

 37. fejezet

A megmentő

A Valdemar mellett álló alak lassan felfedte az arcát, én pedig úgy néztem fel rá, mintha
szellemet látnék. Óvatosan mertem csak felé nyúlni, nehogy szertefoszoljon. De húsból volt és
vérből.

– Hale! – Sírva csapódtam neki a testének, és a karjaimat a nyaka köré fontam.

– Jól van, Katie – simított végig a hátamon, de nem élvezhettem sokáig az ölelését. Eltolt
magától, aztán megragadta a kezemet, és maga után húzott. – Gyere, mennünk kell!

– Paytonnel mi lesz? Megsebesült és... – kezdtem, mikor Valdemar visszacsukta a lejárat

fedelét.

– Elrendezzük, de most sietnünk kell! – húzta vissza Hale szabad kezével a csuklyát a fejére.
Ebben az öltözékben úgy nézett ki, mintha belépett volna az egyház kötelékébe, és pappá
szentelték volna.

– Hová megyünk? – Minden olyan gyorsan történt, azt sem tudtam, mit kéne tennem. Ezernyi
kérdés pörgött a fejemben, és semmit sem értettem. Hogy került ide? Úgy volt, Valdemar csak
később visz el hozzá...

– Az atyához, aztán megszökünk, ahogyan tervbe volt véve. Bízz bennem! Mindent
elintéztünk! Csak tegyél úgy odabent, mintha nem ismernél! – figyelmeztetett.

– Annyira hiányoztál! – néztem fel rá. El sem hittem, hogy tényleg itt van, hogy a kezét
foghatom. Az ujjaim még erősebben markoltak rá, mire ő is visszaszorított.

– Te is nekem, Katie! Te is nekem! – motyogta halkan. Ahogy felmentünk egy lépcsősornyit,

vágyakozva

pillantottam az ablakok felé. Odalent a pincerész teljesen ablaktalan volt. Nem is gondoltam
volna, hogy egyszer majd annyira megszokom a napfényt, hogy mikor ismét elvesztem,
egyenesen rosszul leszek a hiányától.

Annyi mindent kérdeztem volna még, de nem volt már időm rá. Megálltunk egy hatalmas ajtó
előtt, amelyet nonfiguratív faragások díszítettek. A félelemtől elsápadva pillantottam ismét
Hale-re. Zavart, hogy a csuklyától nem látom az arcát, de a hangja megnyugtatott.

– Csak nyugalom, Katie, melletted vagyok... – suttogta úgy, hogy a két őr ne hallhassa, csak
én, aztán a keze feljebb csúszott a csuklómra. A hatalmas ajtó kinyílt előttünk egy
szalonszobát tárva fel a szemeink előtt. Ha Lady Everardhoz bemenni olyan érzés volt, mint
egy oroszlánbarlangba besétálni, akkor ez a vesztőhelyre meneteléssel ért fel.

– Ó, a kis vendégünk! – Joseph atya olyan mosollyal fogadott, mintha ismét csak egy vacsorára
érkeztem volna. A kezében aranykupát tartott, amiből valószínűleg bort kortyolgatott. Hale
finoman betaszított a szobába, aztán lemaradva megállt az ajtó előtt, mint egy egyszerű
szolga. A helyét Valdemar vette át, megragadta a felkaromat, és a két férfi elé vonszolt. – Na,
de miféle vendéglátás ez, Valdemar? – fordult megjátszott felháborodással a férfihoz. – Egy
hölgynek fürdő, szép ruhák és kényelem jár...

– Kételkedem abban, hogy egy hölgy áll előttünk – lépett közelebb hozzánk egy számomra
ismeretlen férfi. A ruházata alapján nem papnak tűnt, de már semmiben sem lehettem biztos.
Drága, fémszállal átszőtt selyeminget viselt, fölötte pedig sötétbordó bársonykabátot, amelyet
aranygombok

díszítettek. Összepréseltem az ajkaimat, hogy ne szóljak vissza.

– Ez a hölgy ellenünk szövetkezett, és meg akarta semmisíteni

Rendet.

– Nem hiszem, hogy tudta, mit tesz – fürkészte az arcomat az atya lágy tekintettel. – Nézz rá,
csak egy kislány... Casimir vonzereje pedig túl nagy volt. Ugye, kedvesem, ő hitette el veled,
hogy mi vagyunk az ellenség?

– Én... – A képükbe akartam vágni, hogy Casimir semmit sem tett, és tudom, miféle
szörnyetegek, de Valdemar megelőzött.

– A kis liba teljesen odavan azért a lázadóért, mindent elhitt neki. Ami természetesen nem
mentség a tetteire. Én amondó vagyok, hogy hagyjuk abban a lyukban megaszalódni. –
Dühösen emeltem a tekintetemet a gyűlölt arcra, ami rezzenéstelenül kívánta a halálomat.
Reméltem, hogy ez csak a színjáték része, mert ha átver...

– Értékeljük a hited erejét, de túl kemény vagy. Én úgy vélem, el kéne mondanunk neki az
igazat. Casimir azért tudta maga mellé állítani, mert titkolóztunk előtte. Belial, mit gondolsz?
Adhatnánk még egy esélyt... Kár lenne érte... – kért felmentést számomra Joseph atya.

– Ülj le! – biccentett a fejével a Belialnak nevezett férfi az asztal egyik széke felé. Egyetlen szó
nélkül kitartotta a kezében lévő kupát, mire egy szolgálólány azon nyomban előtte termett, és
megtöltötte. Ahogy rápillantottam, halványan elmosolyodott. Ismerem őt – döbbentem rá. A
szolgáló Mansfield házából, akivel Valdemar...

Gondolataim főszereplője zavart meg. A szék felé taszított, amit kijelöltek számomra
ülőhelyként.

– Nos, kedvesem... Azt már tudod, hogy a Vérző Rózsa Rend tagjai vagyunk, és ahogyan már
elmondtuk, Casimir gonosz ténykedéseit akartuk megállítani.

– Gonosz ténykedéseit? – kérdeztem vissza gúnyosan.

– Mi örök életet akarunk adni az embereknek, ő el akarta venni ennek a lehetőségét. Ez már
majdnem felér a gyilkossággal.

– Ezért megölték, és most vérszívóvá akarnak válni egy Azazel nevű alak vezetésével? –
szorultak ökölbe az ujjaim.

– Ez nem ilyen egyszerű – rázta meg az atya a fejét, mire kicsit megtántorodott. Valószínűleg
sok volt már abból a borból mára. – Az Új Biblia szerint lesz egy vezetőnk, aki, mivel örök
élettel ajándékozta meg a Sors, másokat is örök életűvé tehet. Gondolj csak bele... Meg
akarjuk szüntetni a halált. Soha többé nem lennének betegségek, balesetek. Az örökkévalóság
teljes ideje a miénk lehetne. Mindannyiunké.

– Vámpírként!

– Tessék? – pillantott hátra Joseph atya összezavarodva a társára. Tehát ők sem ismerik ezt a
szót...

– Vámpír. Ez a neve annak a pokoli lénynek, amit szolgálni akarnak! Azt hiszik, örök életet
kapnak majd? Azt hiszik, boldogságot hoznak az emberiségre? Ostobák! – A düh mozgásra
késztette a lábamat, felállítva a székről. – Milliók halála szárad majd a lelkükön! Bár, azt
hiszem, már megszokták az érzést, nem igaz? Végül is, a vesztegzár alatt megöltek már jó pár
ártatlant...

– Ülj vissza! – Valdemar két lépéssel előttem termett, és visszakényszerített a székre.

– Én megértem a dühödet – sóhajtott fel az atya. – Ha lett volna más lehetőségünk, ha tudtunk
volna egy gyógymódot, nem zártuk volna el azokat az embereket. De hát, mit tehettünk volna?
Betegek voltak, nem volt remény, nem hagyhattuk, hogy másokat is megfertőzzenek! – nézett
rám megjátszott szomorúsággal.

– Nem erről beszélek! Hanem a kísérleteikről. A szerről, amit beadtak a karantén leple alatt,
hogy megtalálják az örök élet titkát! Casimir mindent elmesélt! – szikrázott a szemem a
gyűlölettől.

– Hát ezt mondta neked Casimir?

– Ez az igazság!

– Az igazság az, hogy szörnyű járvány volt, el kellett kerítenünk a fertőzötteket, hogy
megvédjük az egészségeseket. Casimir beszökött a falak mögé, és beadott valamit a
betegeknek. Mindenki belehalt a boszorkányságába. Egyszerűen kockáztatta az emberek
életét azzal, hogy ki-be mászkált a fertőzött területről, csak hogy elmondhassa magáról: ő a
nép megmentője. Az egyetlen szerencséje, hogy nem csíptük fülön, és nem tudtuk
rábizonyítani, különben már rég máglyára került volna! – Belial eddig csendben kortyolgatta
az italát, de most tényleg dühösnek tűnt. Mint egy igazat szóló, akinek nem hisznek.

– Hazugság! – ráztam meg a fejemet.

A férfi szólásra nyitotta a száját, aztán váratlanul megmerevedett. A tekintete meglepett volt,
az arcára pedig mintha egy félresikerült tüsszentéstől ült volna ki a groteszk fintor. Értetlenül
bámultam rá, és mikor a lábai összecsuklottak, önkéntelenül pattantam fel ismét.

– Mi folyik itt? Belial! – Joseph atya letérdelt a társa mellé, és tehetetlenül megragadta a
rángatózó testet. Mikor az mozdulatlanságba ernyedt a kezei között, csak visszafojtott
lélegzettel bámult rá. Döbbenten fordultam Hale felé, de a hörgő hang visszaterelte a
figyelmemet. Az atya a torkára szorította a kezeit, mintha önmagát akarná megfojtani,
miközben levegő után kapkodott. Ahogy ráborult Belial testére, Hale azonnal mozdult.
Lecsúsztatta a csuklyát a fejéről, és hozzám lépett.

– Ez volt a jel.

– Meg... meghaltak?

– Csak altató – kaptam meg a választ Valdemartól. Intett a szolgálólánynak, hogy menjen
közelebb hozzá, aztán belemarkolva a fenekébe magához húzta és megcsókolta. Engedelmes
viszonzásra talált. Undorodva fordítottam a

tekintetemet a kandalló felé. – Köszönöm, pillangóm! – nyújtott át neki egy zsákocskát, mire
csábos mosolyt kapott válaszként.

– Gyerünk, menjünk! – indult el velem Hale. Egyetlen mozdulattal csapta ki a nehéz faajtókat,
hogy aztán azonnal le is üsse az egyik ajtó előtt álló őrt. A másikat Valdemar tette
harcképtelenné. A „pillangó” elslisszolva mellettünk eltűnt a bal oldali folyosón, míg mi jobbra
indultunk.

A következő percekben azon tűnődtem, hogy mégiscsak tehettek valamit a ledobott

bőrtömlőbe, mert szédülni kezdtem, és a világ homályos masszaként összefojt előttem. Olyan
volt az egész, mintha kívülről figyeltem volna egy ősrégi akciófilm lelassított jeleneteit.
Összeakadó lábakkal követtem Hale-t, aki Valdemarral egyetemben egyenként ütöttek ki
mindenkit, aki az utunkba állt. Szerettem volna segíteni, de Hale figyelt arra, hogy
védelmezően a háta mögött tartson. Talán látta rajtam, hogy nem vagyok a legjobb
állapotban...

– Mindjárt kint leszünk – fogott újra kézen, miután az utolsó őrt is leterítette. Tántorogva
támaszkodtam neki, és bágyadtan pislogva igyekeztem eszméletemnél maradni.

– Payton... Paytont nem hagyhatjuk itt! – tiltakoztam erőtlen hangon. Hale tétovázva nézett
rám, aztán Valdemarra.

– Te menj, és hozd őt! – kiáltott végül oda neki. Valdemar kelletlenül bólintott, aztán elrohant
a pince irányába.

A következő lépcsősoron fogalmam sincs, hogyan jutottam le hasraesés nélkül – a bokám

remegett, mintha túl sok lenne neki a testsúlyom. Mikor Hale megtorpant, először fel sem
fogtam, mi történik, csak a csuklómba nyilalló fájdalom figyelmeztetett arra, hogy nekem is
meg kéne állnom.

– Állj félre az útból! – dörrent Hale hangja. Az előttünk álló csuklyás köpenyes nő látványa
segített, hogy kicsit összeszedjem magam.

– Sajnálom, de ezt nem tehetem – húzott elő egy kést.

– Nem teheted? – A kérdés tele volt meglepettséggel. Talán Hale nem akar egy nővel harcolni?
Azt remélte, az ellenfél megijed majd a puszta látványától, és belátva az erőfölényt, megadja
magát?

– Majd én... – akartam levenni a válláról a súlyt, amit egy nővel való küzdelem jelenthet. A
gyűlölet adrenalinlökete végigszáguldott az ereimen, elfeledtetve velem a gyengeséget. Most
először akartam igazán harcolni valakivel. Nem voltam túl jó ebben, de Casimir arca még
mindig előttem lebegett. Hittem, hogy ez elég erőt ad ahhoz, hogy legyőzzem a velem
szemben állót.

– Szó sem lehet róla! – tolt Hale ismét a háta mögé, letörve a lelkesedésemet.

– De...

– Maradj nyugton, Katie! – A parancs szigorú volt. Amikor ilyen hangon szólt rám, tudtam,
hogy jobb engedelmeskedni, de a bennem fortyogó tűztől ez most nehezemre esett.

Ökölbe szoruló kézzel figyeltem, ahogy Hale előrébb sétál, és támadóállást vesz fel.

 38. fejezet

Áruló

Az ismeretlen nő meglepően jól harcolt. Engem Hale két perc alatt a földre tudott küldeni, de
vele már legalább tíz perce próbálkozott. Talán mert én „fejjel a falnak” típus voltam, főleg, ha
felbosszantottak, míg a nő inkább a kitérés megfontolt stratégiáját választotta. Ez volt a
legokosabb, amit tehetett. Hale előnye az erejében és a magasságában volt, ellenfele egyetlen
esélyként csak kifáraszthatta, hogy hibás lépésre kényszerítse.

Hale jobbegyenese kettéhasította a levegőt, ahogy a nő lebukott az ökle elől, ennek

köszönhetően viszont védelem nélkül maradt a mellkasa. A számra szorítottam a kezemet, de
még így is felsikkantottam, mikor a kés pengéje végigszántotta a köpenye elejét. Valószínűleg
csak a felszínt súrolta, mert nem láttam vért, de ez is elég volt, hogy a szívverésem kihagyjon
egy ütemet.

Összerezzentem, mikor egy ütés végül mégis arcon találta az idegent, és az egyik oszlopnak
esett. Mikor visszafordult, a csuklya lecsúszott a fejéről, felfedve az arcát. A zöld szempár
zavartan kapcsolódott össze az én döbbent tekintetemmel.

– Perlina? – A felismerés sokkjától reszketni kezdett a lábam.

Ezernyi kérdést akartam a képébe vágni. Megtudni, miért tette. Hogy milyen érzés megölni
valakit, aki bízott benne. Milyen átverni a vőlegényét. Nem tehettem. A pillanat, nem

törődve zaklatottságommal, véget ért, a harc pedig tovább folytatódott.

Perlina összepréselt ajakkal lendült támadásba. Az ütései és szúrásai mintha még gyorsabban
záporoztak volna Hale felé, mint eddig. Talán a leleplezés késztette sietségre. Minél előbb
végezni akart velünk, nehogy a titka bárki előtt lelepleződhessen. És én még kedvesnek
találtam! Úristen, már a barátnőmként gondoltam rá!

A keserű csalódottság beindította az agytekervényeimet. Bármit is mondott Hale, én akartam

elkapni Perlinát. Tudnia kell, hogy az én bosszúmnak köszönheti a halálát. Annyira csak Hale-
re koncentrált, hogy mikor elsiettem a háta mögött, észre sem vette.

A tervem hirtelen és esetlen volt, mint minden, amit általában tettem, de jelenleg nem futotta
jobbra. Az egyik oszlop mellett egy szépen megmunkált díszváza árválkodott, megragadtam a
szájánál fogva és vártam, hogy Hale felém terelje az ellenfelét. A szeme megvillant, ahogy a
váza a magasba emelkedett a kezemmel együtt.

Valószínűleg Perlina is észrevehette a reakcióját, mert hirtelen fordult meg. A mozdulatot már
nem tudtam megállítani, de sejtettem, hogy célt fog téveszteni. A váza a feje helyett a vállát
érte csak, legnagyobb meglepetésemre mégis térdre rogyott, és nagyra kerekedő szemekkel
bámult rám – akár egy gyerek, aki megbotlott egy kőben, de még nem fogta fel, miért is esett
el.

Ahogy hirtelen előrezuhant, rájöttem, hogy a döbbenetét nem is én okoztam. A hátából kiálló
tőr körül hatalmas, vöröslő folt terjedt szét, Hale keze pedig még mindig maga elé meredt a
mozdulatba, amellyel elhajította a fegyverét.

Nem tudom, miért vetettem térdre magam. Hogy kárörvendjek, vagy hogy az utolsó perceiben
vigaszt nyújtsak egy lánynak, akit a barátomnak hittem?

– Katie, gyere onnan! – Hale figyelmeztetésével egy időben Perlina halk motyogásba kezdett,
ezért közelebb hajoltam hozzá. A keze megragadta az enyémet és éreztem, hogy valamit a
tenyerembe csúsztat.

– Casimir... Ő Casimir... A gyilkos. Él a másik... Cas...

– Micsoda? – ráncoltam össze a homlokomat. Próbáltam értelmezni a szavakat, de olyan

zavarosak voltak.

– Azt mondtam, hogy gyere onnan! – A hirtelen rántástól majdnem kiszakadt a karom a
helyéből.

– Hale!

– Igyekeznünk kell! – hajolt le a haldokló lányhoz, és kihúzta a hátából a tőrét. Perlina ajkai
közül halk bugyborékoló hang tört elő némi vér kíséretében. Vissza akartam hajolni hozzá,
hogy segítsek és még többet megtudhassak tőle, de Hale nem hagyta. – Gyerünk! – rángatott
maga után, én pedig nem tehettem mást, csak próbáltam lépést tartani vele. Az ujjaim
körbefonták a kapott tárgyat, a fém belenyomódott a bőrömbe. Bár nem volt időm megnézni a
medált, a fejemet tettem volna rá, hogy mit mintáz. De hogy kerülhetett Perlinához, és miért
adta most vissza?

Ahogy kiértünk a szabadba, a tüdőmet megtöltötte az éjszakai levegő frissessége. A kapu

mellett lovak várakoztak ránk, mellettük pedig ájult őrök hevertek. Hogy ki és mikor iktatta ki
őket, arról fogalmam sem volt. Talán még Hale, amikor megérkezett.

– Gyere, szállj fel! – segített nyeregbe, aztán felpattant mögém.

– Payton mikor jön? – fürkésztem az épület környékét. Megesküdtem magamnak, hogy őt is

kijuttatom innen. Egyszerűen nem hagyhatom itt!

– Hamarosan, de nem biztos, hogy bevárhatjuk őket. – A ló türelmetlenül toporgott alattunk,

izgatottá téve a társát is – az ujjaim belemarkoltak a nyeregbe.

– Ott vannak! – kiáltottam fel önkéntelenül, mikor megláttam a két alakot közeledni. Payton ép
karja Valdemar nyaka köré volt fonva, hogy támogathassa. Valószínűleg nem szívjóságból tette
mindezt, és Payton sem bizalomból fogadta el, egyszerűen csak sietniük kellett.

– Sajnálom, annyira sajnálom, hogy bántottalak! – tört ki belőlem a bűntudat, ahogy mellénk
értek. Paytont még sosem láttam ilyen állapotban. Sápadt volt, a homloka verejtékezett, és
úgy nézett ki, mint aki azonnal elájul. Biztos voltam benne, hogy csak a férfibüszkeség miatt
van még ereje talpon maradni.

– Te jól vagy? – kérdezte rekedt hangon.

– Jól. – Megkönnyebbülten biccentett felém egyet, aztán megbicsaklott a lába, és majdnem

összeesett.

– Ültesd fel! – parancsolta Hale Valdemarnak, aztán meglendítette a gyeplőt. – Gyerünk!

Csak akkor tudatosult bennem, milyen szagom van, mikor Hale karja körém fonódott.
Szégyenkezve húzódtam kicsit előrébb, bár tudtam, hogy ez tökéletesen felesleges. Néhány
perc múlva önkéntelenül is újra hátradőltem, mert nem tudtam tovább megtartani magam. A
fáradtság teljesen letaglózott, bár leginkább lelkileg merültem ki. Legszívesebben bedőltem
volna egy hatalmas ágyba, hogy napokig, hetekig vagy akár hosszú évekig csak aludjak,
megfeledkezve a világ minden bajáról.

A láncot még mindig a tenyerembe zárva szorongattam, közben arra próbáltam rájönni, hogy
is hagyhattam magam ennyire átverni. Perlina simán elhitette velem, hogy egy kedves,
visszafogott lányka, akinek az a legnagyobb izgalom az életében, hogy belefolyhat a barátnője
szerelmi ügyeibe.

Annyira jól játszotta a szerepét, én pedig naivabbnak bizonyultam, mint amilyennek őt véltem.
Ostoba! Ostoba liba vagyok! – dörgöltem meg az arcomat, mikor rájöttem, hogy már megint
könnyezek.

– Pihenj egy kicsit! – hallottam meg Hale hangját a hátam mögül. Szipogtam egy párat, aztán
lehunytam a szememet.

Mikor hirtelen megálltunk, zavarodottan pillantottam körbe. Még mindig az erdő közepén
jártunk, mert amerre csak elláttam, fák meredeztek az ég felé. Megint úgy éreztem, alig pár
percre hunytam csak le a szememet, pedig valószínűleg órák telhettek el.

Hale leugrott mögülem, aztán engem is leemelt a nyeregből. Nem várta meg, míg Valdemar is
leemeli Pay tont, csak gyorsan az egyik fához kötözte a gyeplőt, aztán kézen fogott, és egy
hatalmas bokorhoz vezetett.

Mikor széthúzta az ágakat és megláttam mögötte a barlangot, eltátottam a számat. A

holdfényben biztosan nem fedeztem volna fel, de lehet, hogy még nappal sem.

– Honnan tudtad, hogy ez itt van? – kérdeztem rá.

– Mielőtt elkaptak a püspök emberei, itt húztam meg magam. Gyere, bent van a cuccom nagy
része!

Kelletlenül bújtam be a sötét lyukba, ami a közelmúlt szörnyű emlékeit idézte fel bennem.
Mielőtt még kitörhetett volna rajtam egy pánikroham, Hale egy lámpás meggyújtásával
megoldotta a problémát.

A barlang alig volt nagyobb, mint az otthoni „szobám”, de pár ember, ha szűkösen is, azért
elfért benne. Leültem az egyik leterített pokrócra, és figyeltem, ahogy Hale kinyit egy kis
ládát a barlang falánál. Egész otthonosan berendezkedett itt pár nap alatt... – néztem körbe.

– Tessék! – nyújtott felém egy már kissé kemény kenyérdarabot. Ledörzsöltem róla a
penészfoltokat, aztán gondolkodás nélkül falni kezdtem. Csak akkor hagytam abba, mikor
Valdemar betámogatta Paytont. Ahogy leülhetett végre, Payton azonnal elhúzódott a
kényszertámaszától.

– Jól vagy? – álltam fel, hogy egy fél lépést téve a szűk helyen elé guggolhassak. – Szörnyen
sajnálom, amit tettem – néztem le a kezére. – Bocsáss m...! – Folytatni akartam a

mentegetőzést, de hirtelen a levegő a tüdőmben akadt. Payton előreájult, egyenesen rám, én
pedig a fenekemre zuhantam. Próbáltam megtartani a súlyát, hogy ne nyomjon agyon, de
teljesen elhagyta magát. Hale szerencsére gyorsan reagált, és szinte azonnal lehúzta rólam.

– Hozz vizet! – fordult Valdemar felé a kezébe nyomva egy vödröt.

– Te pedig tekerd le a kezéről azt a koszos rongyot. El fog fertőződni a sebe. Már ha még nem
tette meg... – fordult ismét a ládájához, és kutatni kezdett benne. Végül elővett egy kis
üvegcsét, és amíg én Payton kezével voltam elfoglalva, ő ledöntötte a torkán a folyadékot.

Ahogy a mocskos rongydarab lekerült a sérülésről, halkan felszisszentem, és a gyomrom

heves rángásba kezdett. Ezernyi sajnálom szaladt a számra, de tudtam, hogy Payton most
úgysem hallaná. A tenyere közepén egy átszúrt lyuk volt, mintha egy apró pénzérme átmérőjű
szöget vertek volna keresztül rajta. Már nem vérzett, de a seb körül furcsa színt vett fel a hús.

– Az a szadista, szemét állat!

– Ha ő nem hajtja végre a parancsot, akkor mást küldenek helyette, aki megteszi. – Hale
mondatától felháborodva hördültem fel. Arrébb tolt Payton mellől, és komoran megvizsgálta a
sérülést.

– Hogy védheted azt a mocskot, amikor ilyesmit csinált egy barátunkkal? – pillantottam ismét
a sebre. Nem kellett volna. Mély lélegzetre volt szükségem, hogy ne dobjam ki a taccsot.

– Nem védem, csak a tettei következményét nézem. Parancsot kapott, ha nem teljesíti, halott.
Ha pedig meghal, nem segíthetett volna később nekünk – foglalta össze. Újabb üvegcsét vett
elő, belemártott egy gézdarabot, aztán körbetörölte a sebet a kéz mindkét oldalán. Ahogyan
tanultuk, szigorúan a sebtől kifelé irányuló mozgással. Úgy tűnt, készült

az időutazásra, mert a nyitott ládában ruhákat, ételt és sok más hasznos dolgot is láttam.

– Ez akkor sem mentség. Hogy képes valaki ilyesmit tenni egy másik emberrel? – futották el
könnyek a szememet. Nem akartam sírni, de a látványtól egyszerűen elgyengültem. Payton
olyan sápadt volt, és biztosan szörnyen fájhatott mindene, ehhez pedig én is nagyban
hozzájárultam.

– Egyelőre szükségünk van rá. Háború van, néha áldozatot kell hoznunk, és néha olyanokkal
kell együttműködnünk, akikkel nem akaródzik.

– Nem bízom benne!

– Ahogyan én sem. De bennem megbízhatsz. Figyelek rá, és ha bármiben mesterkedik,

közbelépek. Nem lesz baj! – csúsztatta a tenyerét az arcomra, aztán mikor bólintottam, ismét
a sebre koncentrált.

– Tudod, hogy egyezséget kötött velem? – csúszott ki a számon. Talán azt vártam, hogy Hale
majd megment attól, hogy be kelljen tartanom. – Csak azért segített a szökésben, mert
megígértem neki, hogy magunkkal visszük a jelenünkbe – tördeltem az ujjaimat Hale
reakciójára várva, de az csak nem jött. Elhelyezte Payton átkötözött kezét a mellkasán, aztán
elpakolt maga körül.

– Tudom, elmondta.

– És komolyan is gondoltam! – bújt be Valdemar a barlangba egy vödörnyi vizet cipelve. Mivel
a fal túl alacsonyan volt, így le kellett hajtani a fejét, hogy beférjen. Letette a vödröt elém,
aztán kiegyenesedett. A feje majdnem súrolta a barlang plafonját. – Ha nem tartod a szavad, a
szövetségünknek vége – villantak felém a fekete szemek, aztán ismét elhagyta a barlangot.
Hale jó pár pillanatig elgondolkozva nézett utána, majd bevizesített egy rongyot, és Payton
homlokára helyezte.

– Megyek én is. Találsz ruhát a ládában, mosakodj meg, aztán aludj egyet! Holnap majd
beszélünk...

– Te hová mész?

– Őrködni. Jobb, ha én is fennmaradok – fintorodott el.

– Igen, úgy biztonságosabb lesz – értettem egyet vele. Ahogy magamra maradtam, letérdeltem
a láda mellé, és

kutatni kezdtem benne. Korábban már láttam Hale szobájában

– ebben tartotta a ruháit és a könyveit. Kívülről kicsinek tűnt, mégis egy csomó minden elfért
benne. Egyszer viccelődtünk is azzal, hogy feneketlen.

Félretettem pár férfiruhát és néhány telejegyzetelt papírtömböt – képletek és egyenletek

álltak rajta –, majd az ujjaim valami fémes anyagot tapintottak. Ahogy előhúztam az ismerős
tárgyat, elkerekedett a szemem. Az időgép! Vagyis...

Hasonlóan nézett ki, mint az, amivel apám visszaküldött, csak a külső burkolata volt teljesen
más színű. Összezavarodva ráztam meg a fejemet. Hale holnap majd megmagyarázza... –
tettem félre végül. Most alvásra van szükségem, mert ilyen kótyagosan használhatatlan
vagyok egy beszélgetéshez.

Végül rátaláltam egy teljesen egyszerű vászonruhára, amilyet a szegényebb nők hordtak a
városban. Fehér, egyenes szabású anyag volt egy vastagabb szalaggal a derekán, ami
valójában övként szolgált. A puritánsága ellenére tetszett, és sokkal kényelmesebbnek tűnt,
mint a többi ruha, amelyhez ebben a korban szerencsém volt eddig.

Mielőtt vetkőzni kezdtem volna, hátrapillantottam Paytonre, de még mindig ájult volt.
Lekapkodtam magamról a ruháimat – jólesett végre megszabadulni ezektől a koszos
rongyoktól aztán kezembe vettem a gyógynövényillatú szappant, amire szintén a láda alján
leltem.

A hideg levegőtől libabőrösen és borzongva dörzsöltem végig magamat, miközben a barlang

bejáratát lestem. Valdemarból simán kinéztem, hogy nem foglalkozik az illemmel, és rám ront.
A víz hideg volt, és a kintről befújó szellő csak még inkább sürgetett. Amint végeztem,
belebújtam a kikészített ruhába, és elpakoltam.

Mikor megfordultam, a felháborodástól először csak dühös hápogásra futotta. Payton izzó,
zöld tekintete egyenesen rám tapadt.

– Leskelődtél? – háborodtam fel, de a haragom azonnal elillant, mikor megértettem, hogy

Payton nincsen magánál.

– Egy angyal... Angyal vagy... – A láztól már fel sem ismert, és összevissza beszélt. A fején lévő
rongyhoz nyúltam, ami majdnem teljesen megszáradt. A ruhám dekoltázsába csúsztattam a
medált, amit vetkőzéskor gondosan félretettem, megragadtam a vödröt, aztán kibújva a
barlangból a szappanos vizet egyszerűen a fűbe borítottam.

– Mi történt? – sietett elém Hale, mikor elindultam felé.

– Szükségem lenne még vízre.

– Azonnal hozom.

– Megyek én is, jó? – kapaszkodtam bele a karjába. Valdemar a lovaktól nem messze vackolt
le, és egy fűszálat rágcsálva méregetett. A fáradtságtól majd elaludtam állva, de semmi
kedvem nem volt egyedül maradni ezzel a sötét alakkal itt.

– Ugye, semmiképpen nem vihetjük magunkkal a jövőbe? – kérdeztem zavartan, mikor Hale
követte a pillantásomat.

– Nem – vezetett be a fák közé. A hold fénye alig hatolt át a lombjaikon, így vigyáznom kellett,
hogy ne bukjak: hasra semmiben. – Ahogy az előbb is mondtam, néha olyanokkal kell
szövetséget kötnünk, akikkel nem akarunk. És ezek a szövetségek nem feltétlenül tartósak –
nézett rám nyomatékosan, és a hangsúlya is célzásértékű volt.

A lelkifurdalásnak csak halovány leheletét éreztem, de hamar meggyőztem magam arról, hogy
nincs okom rá. Valdemar az anyját is eladná, ha az érdekei úgy kívánnák, mi miért ne
cselekedhetnénk a saját érdekeinknek megfelelően? Főleg, hogy a céljaink tiszták és nemesek.

– Elmondod, hogy kerültél ide? – húzódtam közelebb Hale-hez. A testmelege jólesett a
hidegben, és a tudat is, hogy megint mellettem van.

– A rövid vagy a hosszú változatot kéred? – érdeklődött könnyeden.

– Legyen egyelőre a rövid, mert kimerült vagyok, és megőrülök már a tudatlanságtól és a

titkoktól! – szusszantam fel bosszúsan. Halvány mosoly ült ki az arcára. Jól ismerte a
türelmetlen énemet, és pontosan tudta, hogy ilyenkor nem jó húzni az idegeimet.

– Épp odakint voltam ételt csórni, mikor rátok találtak a dögök. Azt hiszem, a mi bejáratunkat
használták – erősítette meg, amit egyébként is sejtettem. A torkom összeszorult a bűntudattól,
de nem szakítottam félbe. – Már későn értem vissza, apád elküldött téged helyettem.

– Hány... hány embernek sikerült kijutni?

– Ötvenheten mentek át az új szállásra. – Ötvenhét a százkettőből. A mi hibánk.

– Kik? – érdeklődtem rekedt hangon. Miközben felsorolta a túlélők neveit, megpróbáltam

összeszedni magamban, kiknek a halála szárad a lelkemen. Mire a végére ért, a sokadik
könnycsepp gördült végig az arcomon.

– Cssss... – simította le Hale az utolsót, miközben magához ölelt.

– Nem hagyhatjuk el magunkat. Arra kell koncentrálnunk, amin változtathatunk, és akkor őket
is megmenthetjük – emlékeztetett rá.

– Igen. Igen, igazad van – szipogtam halkan. Csak változtatnunk kell a múlton, hogy jobb
legyen a jövőnk. – Folytasd, kérlek! Mi történt, miután már biztonságban voltatok?

– Aggódtam érted és azért az ostoba lúzerért – utalt Paytonre a szokásos gunyorossággal ezért
megkértem apádat, hogy küldjön vissza engem is. A tanulmányaim alapján mindig

is én voltam a legmegfelelőbb erre a küldetésre, csak véletlen, hogy ti előbb jutottatok vissza
– vonta meg a vállát. A hangjában nem volt semmi kérkedés vagy lenézés, szimplán
megállapított egy tényt. Igaza volt. Hale mind az elméleti, mind a gyakorlati órákon sokkal
jobban teljesített, mint én vagy Payton valaha, és mindvégig apa mellett volt, mikor az
időgépén dolgozott.

– Ez igaz. Mi... jól el is szúrtuk. Vagyis... én – ismertem be a szégyen árnyékával a hangomban.

– Nem a te hibád, Katie, és még nincs is semmi végleg elszúrva.

– Nincs?

A saját szememben igenis elszúrtam mindent. Meg akartam menteni Casimirt, de nem jártam
sikerrel. Bármi is történik, ezen már nem változtathatok. A keserűség fojtogatta a torkomat,
attól pedig csak még rosszabbul éreztem magam, hogy ezt nem mondhattam el Hale-nek.
Véreskezű Casimir kivégeztette a családját. Hogy is érthetné meg, hogy beleszerettem a szülei
gyilkosába?

– Nincs. Holnap majd megbeszélünk mindent, és készítünk haditervet, addig ne rágd magad
rajta! – hajtott félre egy ágat előlem.

– Mit gondolsz, miért akarta annyira a Rend azt a Kódexet?

– Hale és én a barlang előtt ültünk egy szelet kenyeret rágcsálva valami bogyó mellé, amit
reggel szedett az erdőben. Nem volt valami nagy reggeli, de most jólesett. Szükségem volt rá,
hogy visszanyerjem az erőmet, mert még mindig túl gyengének éreztem magamat. Valdemar
hallótávolságon kívül pihent, hátát egy fának döntve. A szeme be volt csukva, de biztos voltam
benne, hogy nem alszik.

 39. fejezet

Testvériség vagy

szerelem

– Van benne valami, amit tudni akarnak – mondtam ki az egyetlen tippemet.

– És mit akarhatnak tudni? – tette fel a rávezető kérdést. Vagy fél percig törtem a fejemet, de
semmi. – Katie, a főzet kell nekik! Casimir széruma. Vagy legalábbis a receptje. Ők sem
akarják, hogy ebből az új tagból őrjöngő gyilkos legyen, és kinyírjon mindenkit.

Ahogyan maguk sem akarnak majd kezelhetetlen vérszomjjal küzdeni az örökkévalóságig.

– Akkor azt mondod, hogy...

– Meg kell találnunk a Kódexet és a kész szérumot is, aztán fel kell számolnunk ezt a Rendet.

– A kész szérumot?

– Casimir biztosan tartalékba helyezett pár üvegcsével. Nem hagyhatjuk, hogy a Rend
megszerezze bármelyiket, és nekiálljanak vámpírokat gyártani. Ha kevésbé veszélyesek, akkor
is csak vámpírok. Van ötleted esetleg, hogy hová rejthette? – fürkészte az arcomat.
Végigjátszottam a fejemben a lehetséges alternatívákat, és kiválasztottam a legvalószínűbbet.

A Kódex még mindig Ulysses házában lehet, míg a szérumot csak a laborjában dughatta el.

– Talán... – bólintottam. Megtöröltem a számat, aztán leporoltam a ruhámra hullott

kenyérmorzsákat. A hangyáknak jó napja lesz! – Mi lesz, ha megvannak?

– Elégetjük a könyvet, elpusztítjuk a szérumot, aztán levágjuk a Rend öt fejét – mondta el a

tervet egy vállvonás kíséretében.

– Levágjuk? – nyeltem nagyot.

– Nem vállalhatunk kockázatot, Katie – jelentette ki határozottan.

– De hát...

– Nincs semmi de hát! – csattant fel, aztán a rezzenésemet látva nyugodtabban folytatta. –
Nézd, megértem, hogy nem szeretsz másoknak ártani, de mi van, ha a Casimir-féle szérum
nem hat valami miatt? Vagy ha a Rend gonoszsága túltesz a vérszomjon? Nem biztos, hogy
egy a vérszomját kezelni tudó vámpír nem gyilkolja végig a várost pusztán élvezetből. Casimir
is egyszerűen gonosz volt. El tudod képzelni, hogy ha megkapja a szérumot, hirtelen
angyalszárnya nő?

– Ebben tévedsz – vettem a védelmembe, mire összeszaladt a szemöldöke. – Tudod... sok

minden történt azalatt, amíg nem voltál velem – kezdtem bele tétovázva. Ha nem is
mondhatok el mindent, de legalább azt megoszthatom vele, mit tapasztaltam, mióta itt
vagyok. – Amíg a Delawer-házban éltem, megismertem őt! Higgy nekem, Hale, Casimir
alapjában véve jó ember volt!

– Katie, mi ütött beléd? – Az elszörnyedt pillantástól kellemetlen görcs keletkezett a

gyomromban.

– A kisasszony szerelembe esett a világotok állítólagos elpusztítójával... – nevetett fel

Valdemar elégedetten. Dühösen villantottam felé a tekintetemet. Észre sem vettem, mikor kelt
fel és jött hozzánk közelebb, de úgy hiányzott, mint a pestis.

– Ez ostobaság, Katie nem lehet sze...rel...mes... – lassult le a beszéde, ahogy megértette az
arcomra kiülő érzéseket. – Mondd, hogy ez nem igaz, Katie! – ragadta meg a vállamat.
Megilletődve bámultam vissza rá, akár egy tehetetlen rongybaba. Egy másodpercig átfutott az
agyamon, hogy egyszerűen letagadom az egészet. Szinte hallottam is, ahogy felnevetek:
„Hogy hiheted el ezt az ostobaságot?”, de végül képtelen voltam megtenni. Ahogy az ujjai
lassan lecsúsztak rólam, keserű íz öntötte el a számat.

– Sétálnom kell egyet! – pattant fel.

– Hale, várj!

– Nem, most ne! Hagyj békén! – emelte fel tiltakozva a kezét, aztán a fák közé indult.

– Hát, ez izgalmas kis jelenet volt... – Valdemar hangja önelégültnek hangzott. Undorodva
mértem végig, aztán sarkon fordulva bevágtattam a barlangba. Szemétláda, azt sem érdemli,
hogy leköpjem!

– Katherine... – A halk motyogás józanított ki a dühből. Azonnal Paytonhöz siettem, és

megtapogattam a fejét. A láza még mindig elég magas volt. Levettem a fejéről a rongyot,
belemártottam a vödörbe, aztán kicsavarva törölgetni kezdtem vele az arcát.

– Katherine... – Én idióta! Egészen addig egész jól volt, míg bele nem markoltam a sebébe.
Csak jót akartam, hogy mindketten élve kijussunk végül, de valójában nem gondoltam át, mit
is teszek.

– Semmi baj, itt vagyok – nedvesítettem meg a homlokát. A szeme felnyílt, de a lázas
zavartság továbbra is ott ragyogott benne. Csak most vettem észre, milyen hosszú szempillái
vannak – akár egy kisfiúnak. Néha olyan mocskosan beszélt, a vonásain mégis ártatlanság ült.

– Meg kell mentselek – próbált felülni.

– Hé, hé, nyugalom, nagyfiú! – nyomtam vissza. Máskor képtelen lettem volna erre félkézzel –
valószínűleg mindkettőt

használva is –, de most olyan harmatgyenge volt, hogy azonnal visszahanyatlott. – Már
kijutottunk. Megmenekültünk, hallod?

– nyugtatgattam lágy hangon a füléhez hajolva.

Cirógatva tovább hűtöttem, miközben beszéltem hozzá. Semmiségekről. Hogy odakint milyen
kellemes az idő, és mennyire gyönyörű az a hely, ahonnan a vizet hoztam. Ahogy a szeme szép
lassan ismét lecsukódott, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

A világom annyira megváltozott pár nap alatt. Korábban, bár a gondok terhe a vállamat
nyomta, mégis otthonosan éreztem magam ebben a világban, az ideiglenes otthonomban.
Kedveltem a körülöttem élőket, Paytont pedig épphogy csak elvi seltem magam mellett
érdekből. Aztán elvesztettem az otthonomat, azokat, akiket megszerettem, és Perlina a
bizalmamat is ellopta. Payton pedig... Ahelyett, hogy a régi ellenfelet láttam volna benne,
kezdtem barátként tekinteni rá. A bezártság tényleg teljesen elvette az eszemet. És a gyász...

Az első könnycseppek lassan születtek meg a szemem sarkában, de ahogy útjukra eredtek,
azonnal követték őket a társaik. Mi lesz velem Casimir nélkül? És mi lesz, ha Hale-t is
elvesztem az érzéseim miatt?

Biztosan szörnyen nagyot csalódott bennem. Ő nem értheti... Nem ismerte az emberi
Casimirt. Bár korábban érkezett volna, mielőtt...

A sírástól fuldokolva hajtottam az arcomat Payton mellkasára. Nem volt túl jó illata, de ez
most nem érdekelt. Biztonságos meleget adott, és egyenletes szívverése jelezte, hogy nem
vagyok egyedül.

Halk nyöszörgés szakított ki az önsajnálatból, amiben vagy egy órája dagonyáztam. A szemem
fájt a bőgéstől, és biztos voltam benne, hogy rendesen fel is dagadt. Ha Hale észreveszi, csak
még mérgesebb lesz rám... – dörgöltem meg az arcomat, aztán a vödörhöz hajoltam.

– A fenébe – húztam ki a kezemet nyűgösen a langyosra melegedett vízből. Így biztos nem
segít a szememen, ahhoz hidegre lesz szükségem! Megragadtam a vödör fülét, aztán
kelletlenül elhagytam a barlangot.

– Valdemar? – Semmi kedvem nem volt látni őt, de Paytont sem szerettem volna egyedül
hagyni. – Hahó! – jártam körbe a barlang környékét, de semmi. Hogy ennek is pont most kell
eltűnnie! Tétován pillantottam a barlang bejárata felé, aztán döntöttem. Odabent nem eshet
semmi baja a betegünknek, és majd sietek vissza.

Gyors léptekkel indultam el a fák között, és alig pár méter után meg is hallottam a forrás
csobogását. Most, hogy az utóbbi pár napot egy üregben kellett töltenem, még inkább
értékeltem a szabad levegőt. Mélyeket szippantottam a fűillatból, hátha elűzi a
rosszkedvemet.

Célomhoz érve leguggoltam, és a vízfolyam alá tartottam a vödröt. A tükörképem –

megerősítve a félelmeimet – elég pocsékul festett, de nem csak a sírás miatt. A bőröm szürkés
árnyalatot vett fel, a tekintetem fakón nézett vissza rám. A kimerültség testileg is kikészített.

Jó ideje egyszerűen képtelen voltam aludni. Amikor a gödörben, a kemény földön

elszundítottam, mindig arra ébredtem, hogy görcsben van az állkapcsom. Olyan erővel
szorítottam vicsorba a fogaimat, hogy csodaszámba ment az épségük.

Sóhajtva emeltem fel a vízzel teli vödröt végül, hogy aztán mozdulat közben megfagyjak. A
szemem meresztgetve bámultam a fák közé, miközben a szívem dübörögni kezdett. Esküdni
mertem volna rá, hogy egy alakot láttam pár méternyire, de most sehol sem volt.

– Nyugalom, nyuszi! Ne tojj be! – markoltam meg erősebben a vödör fülét. Ha Valdemar
leselkedik utánam, én esküszöm, hogy fejbe vágom vele!

Úgy igyekeztem vissza a táborhelyhez, akár egy kisgyerek, aki mosdóban volt egy rémmese
után. Persze, valószínűleg csak képzelődtem, mégis biztonságosabbnak éreztem, ha Payton
mellett vagyok. Még akkor is, ha jelen pillanatában egy hároméves gyerek is földre küldené.

A barlangbejáratot takaró bokrot meglátva megkönnyebbülés futott végig rajtam, ami csak
erősödött, mikor Valdemart is észrevettem. Akkor tényleg csak hallucináltam.
Meglepetésemre Hale-lel beszélgetett a lovak mellett, aki úgy tűnt, sokkal nyugodtabb, mint
mikor elrohant.

– Merre jártál? – Kár volt elkiabálnom a dolgot. Ahogy közelebb értem, Hale arca megfeszült,
és a hangja sem tűnt túl kedvesnek. Irányt váltva eredeti célom helyett, felé sétáltam.

– Vízért – megpróbáltam feljebb emelni a vödröt jelzésképpen, de túlságosan tele volt.

– Máskor inkább szólj valamelyikünknek! Nem szeretem, ha egyedül mászkálsz!

– Rendben – bólintottam. Nem akartam vitatkozni. Most nem. Vártam, hátha még mond
valamit, de csak visszafordult Valdemarhoz. Biztosan észrevette a szemeimet...

A barlang hidegebbnek és szürkébbnek tűnt, mint korábban. Az árnyékok a lámpás fényében

groteszk fénytáncot jártak, de most nem foglaltak le, mint gyerekkoromban. Akkoriban
sokszor építettem a fantáziámban egész árnyékvilágokat. Egyszer a teregetőkötél árnyékát
cirkuszi kötélnek képzeltem, amin tündérek, ruhácskába öltöztetett, beszélő egerek, manók és
madarak mutattak be különböző ugrásokat és tánclépéseket.

Már órák óta gubbasztottam odabent az alvó Payton mellett, és ugyanazt éreztem, mint akkor,
kislányként. Az éjszaka során annyira valóságossá vált az én kis kitalált világom, hogy mikor
felébredtem, és sehol sem találtam újdonsült barátaimat, két órán át bőgtem utánuk apám
nagy riadalmára. Hale elvesztésének a gondolatától is pánik tört rám. Kipréselte az

összes levegőt a tüdőmből. Mintha valaki belekönyökölt volna a gyomromba teljes erőből.

Még ha el is vesztettem Casimirt, hogy törölhetném ki a szerelem érzését a szívemből, hogy

ne bántsam vele a „testvéremet”? Ez képtelenség! – markoltam bele a pokrócba.

– Ébren vagy? – Hale hangjára kipattant a szemem. Az arcát fürkésztem, hátha olvasni tudok a
vonásairól – hogy mit érez, mire gondol –, de még sosem tűnt kiismerhetetlenebbnek.

– Igen – ültem fel lassan. Legszívesebben megkérdeztem volna, hogy haragszik-e még rám, de
nem akartam gyerekes lenni, és a válasz nyilvánvaló volt. Ennyi idő alatt nem bocsáthatott
meg.

Ahogy beljebb sétált, és leült velem szemben, már biztos voltam benne, hogy most életünk
egyik legkomolyabb beszélgetésében lesz részem.

– Hogy van? – A kérdése nagyrészt feszültségoldás volt, amiért hálás voltam.

– Lejjebb ment a láza, úgyhogy remélem, nemsokára teljesen jól lesz – foglaltam össze.

– Örülök... Nos... – Torokköszörülés és csend. A pihék vigyázzba vágták magukat a karomon,

és a hasamba feszültséggombóc költözött. Mintha a Hale-lel összekötő lélekfonalat, amelyet
eddig tisztán láttam, hirtelen elvágták volna, akár egy köldökzsinórt. Fájó üresség tört rám,
amitől remegni kezdett a kezem.

– Nos?

– Sürgősen meg kell vitatnunk, mit tegyünk. Nem húzhatjuk az időt, csak mert... Szóval, kell
egy terv.

– Rendben – nyögtem csalódottan. Nem akar velem Casimirről beszélni, sosem fog
megbocsátani.

– Először is, el kell mennünk a Kódexért és a szerért.

– Odavezetlek.

– Másodszor... Nem ígérem, hogy tiszta maradhat a kezünk.

– Szólásra nyitottam a számat, de egy intéssel elhallgattatott. –

Mi lenne, ha ezt később beszélnénk meg? Egyelőre hajtsuk végre az első lépést, keressük meg
ezt az Azazelt meg a haverjait, aztán meglátjuk, mi lesz, rendben?

Bólintottam, bár minden sejtem tiltakozott. Harc közben, önvédelemből végezni valakivel
teljesen más, mint előre megtervezni néhány gyilkosságot. Még akkor is, ha azok az emberek
éppen a világ elpusztításán fáradoznak.

– Azt hiszem, kivételesen biztonságosabb, ha nappal vágunk neki, úgyhogy holnap reggel
indulunk. Kettesben. Valdemar pedig vigyáz majd Paytonre.

– Nem szívesen hagyom rá – pillantottam hátra aggodalmasan.

– Valdemar érdeke is, hogy együttműködjön velünk.

– Mi... mi lesz, miután elvégeztük a dolgunkat? – tettem fel most először nyíltan a kérdést.
Hale a bejárat felé pislantott, és lehalkította a hangját.

– Ha sikerül valamilyen módon kiiktatnunk a... veszélyt – szépítette a gyilkossági terveink

tényét –, két dolog lehetséges. Az egyik, hogy egyszerűen megszűnünk létezni, és kész. Ez
esetben minden gond megoldva. A másik, hogy a jövő megváltozik, és mi egyfajta alteregóként
létezünk tovább. Ez esetben... – mászott oda a ládához, aztán felnyitva kutatni kezdett benne –
...hazamegyünk, és kiélvezzük az új világot, új személyiséggel – nyújtotta felém az időgépet,
amire korábban már ráleltem. – Beállítottam az időpontot rajta, csak élesíteni kell.

– Hogy jött veled az időben? – forgattam meg az ujjaim között.

– Nem jött. Egy másikkal utaztam ide, ennek csak az alkatrészeit hoztam magammal.

– Honnan vetted, hogy azok nem maradnak otthon? – faggattam tovább. Azzal tisztában
voltam, hogy apával visszaküldték már pár tárgyat a múltba próbaképpen, de ha az időgép
nem utazhat az időben, akkor talán a részei sem.

Jólesett volna semleges, tudományos dolgokról beszélgetni – megadná a látszatát, hogy semmi
gond –, de Hale-t nem lelkesítette fel a próbálkozásom. Egy pillanatig zavartnak tűnt, aztán
csak eldarálta a válaszát.

– Igazából csak reméltem, és nem volt vesztenivalóm. Ha mégis ott maradnak az alkatrészek,
hát, így jártunk... – vonta meg a vállát, aztán kivette a gépezetet a kezemből, és visszatette a
helyére. – Megyek és segítek Valdemarnak megjáratni a lovakat, mert már elég nyűgösek. –
Az, ahogy kisietett, bizonyította számomra, hogy semmi kedve a közelemben lenni.

Talán örökre elvesztettem őt...

 40. fejezet

Vissza a városba

– Mmm... – Payton mormogására abbahagytam az evést. Már nem reméltem, hogy indulás
előtt magához tér. Hale csak hajnalban ért vissza, felkeltett, és annyi időt kaptam tőle, hogy
megmosakodjak, felöltözzek és egyek valamit. Aztán indulnunk kell. – Hol vagyunk? – A zöld
szemekben már nyoma sem volt a láznak, csak zavartságot sugároztak.

– Felébredtél – mosolyodtam el. Megmerítettem egy fakupát a vízben, de amikor a szájához

akartam tenni, durcásan arrébb húzta a fejét.

– Na! Egyedül is tudok inni!

– Tényleg felébredtél! – húzódott még szélesebb vigyorra a szám. Amíg lázas volt, Payton
olyan szelídnek tűnt, mint egy kisbárány. Néha motyogott valamit félálomban, aztán
visszaszenderült. De ez a hangnem már a valódi Paytont jellemezte. Furcsamód úgy éreztem,
mintha egy régi barátom tért volna vissza.

– Nem, álmomban beszélek. Add már ide azt a poharat, szomjan halok! – forgatta meg a
szemét, aztán átvette a vizet, és nagy kortyokban megitta. – Mi történt? És legfőképpen miért
vigyorogsz úgy, mintha titokban lefotóztál volna pucéran, hogy aztán kitapétázd a képemmel a
csatornarendszert? – ráncolta össze gyanakodva a homlokát.

– Hale eljött értünk. Kiszabadított abból a gödörből. Aztán belá-zasodtál. Valószínűleg az én

hibámból. Sajnálom –

néztem rá bűnbánóan, aztán felderült az arcom. – De ápoltalak, és helyrejöttél!

– Ápoltál? – nézett le magára. Hale a kérésemre lemosdatta, és új ruhát adott rá. – Te... te
öltöztettél át?

– Persze, ki más! – füllentettem jót derülve az arckifejezésén. – Sajnos így a pletyka az extra
méreteidről megcáfolódott, de hát, ilyen az élet! – tártam szét a karjaimat. Hannah May, az
egyik csoporttársam elterjesztette egy görbe este után, hogy Payton egy két lábon járó
szerelemisten, mert a férfiassága igazán szép méretekkel rendelkezik. Biztos voltam benne,
hogy túloz. Vagy Payton fizette le, hogy minél több lány kíváncsiságát keltse fel, és könnyebb
legyen vadásznia. – Egyszer minden titokra fény derül!

– Hazudsz! Nem te voltál – fújta ki a levegőt megkönnyebbülve, mire nekem akadt el a

lélegzetem. Elpirulva tettem le a poharat a láda tetejére, miközben azon elmélkedtem, kár,
hogy nem ellenőriztem azt a pletykát tényleg.

– Hale hazavisz minket nemsokára – váltottam gyorsan témát.

– Haza?

– Igen, haza – húzódtam közelebb hozzá bizalmasan. – Készített egy időutazó-szerkezetet, csak
el kell intéznünk még előtte valamit.

Gyorsan összefoglaltam neki a részleteket, de láttam az arcán, hogy valami zavarja. A két
szemöldöke egyre közelebb kúszott egymáshoz, és a ráncok még jobban elmélyültek a
homlokán.

– Ez így nem áll össze.

– Micsoda? – nyújtottam oda neki egy kenyérszeletet – szerencsére az étvágya is visszatért.

Hale az éjszaka során valószínűleg visszaosont a városba, mert reggelre friss kenyér várt rám.
Az íze hasonlított Magdalena cipóihoz.

– Ez az egész. Miért pont most?

– Tessék?

– Miért pont most léptek akcióba? Már évekkel ezelőtt kiiktathatták volna Casimirt,
átváltozhattak volna, és még a szérumot is megszerezhették volna – harapdálta elgondolkozva
a ken yér héját.

– Arról már ne is beszéljünk, Hale hogy a fenébe került vissza... – motyogta maga elé.

– Ezt meg hogy érted? – rándult össze a gyomrom.

– Az apád tisztában van vele, hogy egy ember is hatalmas károkat okozhat a jövőben, ha a
múltban akár csak letapos egy virágot. Nekem is úgy kellett visszaszöknöm érted. Kétlem,
hogy önként visszaküldött még egy harmadik veszélyfaktort is.

– Pedig Hale itt van! – hívtam fel rá a figyelmét. Biztos voltam benne, hogy csak az irigység
beszél belőle. Zavarja, hogy apám Hale-t találta a legmegfelelőbbnek a feladatra, és úgy vélte,
mi ketten biztosan el fogjuk cseszni.

– Itt bizony – bólintott, aztán lassan rám emelte a tekintetét. Túl komoly volt. – Katherine, nem
bízhatunk benne.

– Megőrültél! – nevettem fel. – Hale a barátom, amióta az eszemet tudom. Ezerszer

megmentett már. Most is – emlékeztettem. Egy pillanatig az arcomat fürkészte, aztán hirtelen
átsuhant a felismerés a vonásain.

– Igazad van, sajnálom. A bezártság és a sötét... Tiszta paranoiás lettem tőle. Ne is figyelj rám!
– harapott egy újabb falatot.

– Látom, felébredt a betegünk... – Payton szinte egyben nyelte le a kenyérdarabot, mikor Hale
bebújt a barlangba. – Hogy vagy, haver? – érdeklődött.

– A lehetőségekhez képest jól.

– Ennek igazán örülök. Nem voltál valami jó színben – sétált a ládához, aztán leguggolt mellé,
és felnyitotta. – Lassan indulnunk kell! – nyújtott át nekem egy pisztolyt, a saját övébe pedig
kést csúsztatott.

– Ezzel mit csináljak? – bámultam a tenyeremen heverő tárgyra. Otthon csak virtuális
játékokban használtam fegyvert a kiképzés alatt, de valódit még soha nem fogtam.
Kellemetlen érzéseket keltett bennem a hűvös vas érzete.

– Csak a biztonság kedvéért kell, ha gond akadna. Tedd el!

– Ööö... Hová? – Néztem le magamra. A ruhámon nem volt zseb, táskát pedig nem kaptam
Hale-től.

– Állj fel! – sóhajtott mélyet. Mikor teljesítettem, mellém lépett. Elvette tőlem a pisztolyt,
aztán a derekamon lévő vastag, barna szalag alá tűzte úgy, hogy nem látszott ki, de
könnyedén elő tudtam húzni.

– Nekem is adj valamit! – tápászkodott fel Payton. Egy pillanatra meginogott, és a

barlangfalba kellett kapaszkodnia, de végül sikerült megállnia a lábán.

– Csak ketten megyünk Katie-vel. Még gyenge vagy.

–Jól vagyok.

– Én vagyok a rangidős, majd ha azt mondom, jól vagy, akkor jól leszel. – Hale hangja
határozott volt, a tekintete pedig rezzenéstelenül állta a másik haragját. – Gyere, Katie!
Induljunk! – bújt ki a barlangból félrehajtva az ágakat.

– Katherine! – Payton ujjai a csuklómra fonódtak. Összepréselt ajakkal rágódott valamin, aztán
meggondolhatta magát. – Csak– légy óvatos! – kérte végül visszanyelve, amit eredetileg
mondani akart.

– Az leszek.

– Akkor most merre? – érdeklődött Hale odakint. A hátamra ka-nyarintott egy köpenyt, aztán a
fejemre igazította a csuklyáját.

– Először Casimir házába – közöltem az úti célt összeszoruló torokkal. Csak remélni tudtam,
hogy a könyvtárszobából vezető titkos átjárón át majd odatalálok Ulyssesékhez is. Csupán az
ösztöneimre és az emlékeimre hagyatkozhattam – amik a szemfedő miatt pusztán hangokból
álltak.

– Rendben – nyújtotta felém a kezét, hogy felsegítsen a nyeregbe. Az út nagy részét csendben
tettük meg. Ez egyáltalán nem volt furcsa Hale és köztem, de az igen, hogy a szótlanság most
idegesített. Amióta az eszemet tudtam, ismertem a hátam mögött ülő fiút. Testvéremként
szerettem. És bár csak pár hét telt el azóta, hogy visszatértem a múltba és utoljára láttam őt
odahaza, most úgy tűnt, ezalatt az idő alatt teljesen eltávolodtunk egymástól.

– Hale... – szólaltam meg végül, mikor már nem bírtam tovább.

– Félek. – A lehetőségek, amelyek jövőképként vártak ránk, finoman szólva is felkavaróak

voltak. Egész éjszaka azon gondolkoztam, hogy kéne alakulnia a dolgoknak, hogy boldog
lehessek, de egyetlen lehetséges változat sem jutott eszembe. Bármi is történik, elvesztettem
Casimirt, és ha minden jól megy, a világom megszűnik létezni.

– Tudom. De én majd vigyázok rád, Katie – suttogta Hale a fülembe.

– Annak ellenére, hogy csalódást okoztam? – kérdeztem félve.

– Most és mindörökké, bármi is történjék – nyomott puszit a fejemre. Mintha ezermázsányi

súly szakadt volna le a mellkasomról.

– Emlékszel, mikor a víztisztítóba kék tintapatront öntöttünk? – emlegetett fel egy régi
történetet, hogy elterelje a figyelmemet. – Payton hetekig tetőtől talpig kék volt. Majd
megütötte a guta! – hallatott halk kuncogást.

– Olyan dühös képet vágott, hogy tényleg azt hittem, ott menten agyvérzést kap – nevettem fel
én is. El sem hittem, hogy tényleg megint rendesen beszélgetünk. Hálás voltam az égnek,
amiért Hale-t ennyire megbocsátónak teremtette. – Hetekig Törpikének hívta mindenki.
Hiányozni fog ez az egész...

– Igen, nekem is.

A következő tíz perc azzal telt, hogy emlékeket idéztünk fel, a nyugtalanságom pedig lassan
teljesen elillant. Végre ismét úgy éreztem magam, mint otthon, és velem volt a legjobb
barátom. Nem is értettem, hogy pár perccel korábban mitől volt csomó a gyomromban. Hát
hogy is haragudhatna rám Hale örökké, hiszen én sem tudnék rá!

A nyugalom érzése persze nem tarthatott sokáig, hűtlen szeretőként állt tovább. Mikor
észrevettük a városkaput, a nevetésünk elcsendesült, aztán teljesen elhalt.

– Ha megállítanak minket, hagyd, hogy én beszéljek, és ne vedd le a csuklyát! –

figyelmeztetett Hale, miközben rátértünk a fahídra.

Ahogy belovagoltunk a kapun, azonnal két őr toppant elénk. Egyiküket sem láttam még
korábban, így kicsit enyhült a nyomás a mellkasomban. Tartottam tőle, hogy egy ismerős lesz
kapuszolgálatban. Mondjuk Regan vagy a vörös társa, akinek a stressz kitörölte a nevét a
fejemből. Hale a köpenyéhez nyúlt, és előhúzott belőle valami papírt. Levélnek tűnt, és az
alján egy vörös pecsét lógott. A püspök pecsétje?

– Rendben, továbbmehetnek – nyújtotta vissza a levelet az őr egy biccentés kíséretében. Mikor

ismét megindult alattunk a ló, megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.

A piactér álmosan döngicsélt, kora reggel lévén az árusok csak most kezdtek kipakolni.
Néhány vevő lézengett körülöttük, aki el akarta kapkodni a legszebb portékát, mielőtt
megjelenik a tömeg. Ismét azt éreztem, amit az első nap, mikor idekerültem. Kínzó illatokat és
gyomorszorító éhséget. A bogyók és az egyre penészesebb kenyér nem szolgált túl bőséges
táplálékul még úgy sem, hogy ma reggel frisset ehettem. Főleg, hogy osztoznunk kellett rajta.

Áthaladtunk a fabódék között, aztán Hale finoman megrángatta a bal kantárt. Ahogy a ló
befordult az egyik szűk utcába, aggódva pillantottam hátra.

– Nem erre van a ház...

– Csak bízz bennem! – haladtunk továbbra is a helytelen irányba. – Így a birtokot körülvevő
kerítésnél fogunk kilyukadni, messze a bejárattól.

– Ez a célom. Nem sétálhatunk be a kapun.

– Miért nem? – mérlegeltem a helyzetünket. – Magdalena rendes asszony, és a többiek...

– Nem értenének meg minket – rázta meg a fejét. – Megöltem az egyik hölgyismerősüket. Te
pedig hagytad meghalni a ház urát – emlékeztetett a bűnömre. Tudtam, hogy nem bántani
akar, csak összefoglalta a tényeket, mégis úgy éreztem, mintha gyomorszájon rúgott volna.

– De a kerítés túl magas. Nem jutunk át!

– Nyugalom, tudom, mit csinálok – kaptam ismét kitérő választ.

 41. fejezet

Otthon

Végigmértem a hosszú, tömör rudakat, amelyek végén hegyes, nyílszerű fémdarabka nyúlt a
magasba, és kijelentettem magamban, hogy Hale megőrült. Ha megpróbálunk átmászni,
biztosan felnyársaljuk magunkat. Még ő is, pedig nem annyira béna, mint én. Arról nem is
beszélve, hogy a kerítéshez még át kellett volna jutnunk egy bokorrengetegen is.

– Innen gyalog megyünk! – állította meg végül Hale a lovat. Leugrott a nyeregből, aztán
nekem is segédkezett. Körbepillantott, hogy jár-e valaki a közelben, majd nagyot húzott a
tenyerével a ló hátsójára. Ahogy az állat elvágtatott a piactér felé, kérdőn pislantottam fel
Halere. – Gyere! – húzott tovább maga után, anélkül, hogy válaszolt volna a ki nem mondott
kérdésre: „Most hogy a fenébe jutunk vissza?”

„Biztosan tudja, mit csinál” alapon követtem őt, de kételkedtem abban, hogy jól átgondolta ezt
a tervet. Mikor odaértünk a kerítés előtti sövényhez, az aggodalmamba izgatott várakozás
keveredett. Elengedte a kezemet, aztán magában motyogva lépdelni kezdett, mint aki számol
valamit.

– Ide! – intett magához. Lehajolt, és a kezével széthúzta az ágakat. Ahogy leguggoltam,

elkerekedett a szemem. A kerítés rúdjai alatt valaki akkora lyukat ásott, amin egy felnőtt
ember is simán átfért.

– Ezt meg honnan tudtad?

– Valdemartól.

– Itt jutott be a múltkor – értettem meg. – Nem tetszik nekem, hogy velünk van. Nagyon nem
tetszik.

– De most nincs itt. Úgyhogy inkább menjünk, mielőtt valaki véletlenül erre jár, és gyanús
lesz, hogy itt sündörgünk. Hölgyek előre! – mutatott kezével a lyuk felé.

Lehasaltam, és a fejemet behúzva átbújtam az ágak között, amiket Hale még mindig
félrehúzott előttem. Nyögve tápászkodtam fel a kerítés másik oldalán, aztán leporoltam
magam. Mire végeztem, már Hale is mellettem állt.

– Az első lépésen túl vagyunk. Eddig simán ment – jegyezte meg biztatásképpen.

– Ne kiabáld el! – Egy másodpercre összeakadt a tekintetünk, aztán felemeltük a jobb

kezünket, és nevetve megkopogtattuk a fejünket. – Fafej – mondtuk ki egyszerre. Ezt még
gyerekként találtuk ki. Ha épp nem volt fafelület a közelünkben, ahol lekopoghattuk volna a
kimondottakat, akkor pont jól jött a makacs fejünk helyettesítésül.

– Na, gyere! – mosolygott rám, újra biztosítva arról, hogy még mindig a testvéreként szeret, és
hajlandó amnéziást játszani a kedvemért. – Felmászhatnánk ott az ablakoknál – mutatott a
hálószobám felé, ahol Payton is feljutott korábban.

– Rendben – egyeztem bele a tervébe. A bokrok takarásában osontunk a házfalhoz, ahol a

kődíszítés kiszögellései könnyedén lehetővé tették a mászást. Hale ment előre, hogy segíteni
tudjon nekem, ha esetleg mégis bénáznék.

Na jó, csak ügyesen! – kapaszkodtam bele a fejem feletti kiugró kődarabba, aztán felhúztam
magam. Igyekeztem nem megcsúszni, bár a cipőm nem volt épp megfelelő az ilyen
mutatványokhoz. Visszasírtam a sportcsukámat, amelyet úgy nyúltam le egy vámpírimádó
házából.

Mikor végre bejutottunk a hálószobámba, megkönnyebbülten lélegeztem fel. A térdem és a

karom még remegett a megerőltetéstől, miközben nosztalgikus pillantással néztem körbe. Az
újdonság másodpercek alatt régi barátként

köszönt vissza, míg a lecserélt dolgok emléklommá váltak az elmém egy rejtett zugában. Az
ember olyan gyorsan meg tud szokni mindent.

Azt kívántam, bár visszamehetnék pár napot az időben. Láttam magam előtt, ahogy az ajtó
kinyílik, és Casimir belép rajta, hogy vadászni hívjon. Láttam az ágyamnál, ahogy csókot lehel
a számra, és halálra rémít azzal, hogy élvezem.

– Katie?

–Jól vagyok. – Mély levegőt vettem, és visszanyeltem a torkomban keletkező gombócot. –

Menjünk! – indultam az ajtó felé. Óvatosan nyitottam ki, és a fejemet kidugva a résen
körbekukkantottam. A folyosó üresen kongva nézett vissza rám.

A falhoz simulva haladtunk, fülelve a zajokra, de szerencsére senki nem zavart meg minket. A
ház teljesen kihaltnak tűnt, mintha az épület maga is gyászolna. Nem akartam belegondolni,
mi történne, ha összefutnánk Magdalenával vagy Keith-szel. Hogy néznék a szemükbe azok
után, hogy Casimir miattam vesztette el az életét? Hiszen anyaként és testvérként szerették.
Milyen ostoba gondolat volt, hogy ezek után csak úgy besétálhatok ebbe a házba az ajtón át,
mintha hazajönnék.

– A pincében van – suttogtam Hale-nek, mikor befordultunk a titkos labor felé vezető sötét
folyosóra. Belekapaszkodtam a karjába, hogy nyerjek némi biztonságérzetet, miközben a
szemem meresztgetve igyekeztem tájékozódni. Csak remélni tudtam, hogy fáklya nélkül is
odatalálok a megfelelő ajtóhoz. Ahogy hirtelen apró fény villant, meglepetten fordultam Hale
felé – egy elemlámpát tartott a kezében. Nem sokat segített, de arra jó volt, hogy lássuk, hová
lépünk.

– Ez az? – érdeklődött, mikor megtorpantam az egyik faajtó előtt.

– Azt hiszem – tapogattam ki a lakatot, amit egyszer már kinyitottam. Most is készültem.
Előbányásztam egy

drótdarabot, amit Hale ládájának mélyén találtam sok más egyébbel együtt. Az ember azt
gondolná, hogy majdnem vakon kinyitni egy zárat sokkal nehezebb, de ez tévedés. A kezem
ösztönösen mozgott anélkül, hogy bezavart volna a látás tudatossága. Végül meghallottam a
halk kattanást, és a lakat a kezemben maradt. – Kész. De fogalmam sincs, hogy melyik lehet
az... – járattam végig a tekintetem a polcokon.

– Biztosan van valahol egy rejtekhely – lépett beljebb Hale, és azonnal kutatásba kezdett.
Tétován figyeltem, ahogy végigkopogtatja a polcok hátulját és a falakat egy titkos zugot
keresve, miközben elgondolkozva néztem az asztalon álldogáló apró üst felé. A múltkor még
úgy hittem, valami boszorkányfőzetet tartalmaz, amelyhez Casimir a véremet használta fel, de
most hirtelen végigcsapott rajtam egy megérzés.

– Várj, szerintem ez lesz! – léptem oda hozzá.

– Kétlem, hogy Casimir csak úgy kitenné az asztal közepére azt a szert, amit az ellenségei meg
akarhatnak szerezni – vonta fel a szemöldökét Hale.

– Pont ezért! – ragaszkodtam makacsul a felvetésemhez. Az anyjával is pont ezt tette. Más
messzire küldte volna Rosalindet és Emmanuelát, egy világvégi helyre, távol mindenkitől.
Casimir csak a családi kriptába költöztette őket. Itt maradtak a városban, az emberekhez
közel. Hiszen ki gondolná, hogy egy vérivó démon ott él nem messze tőle? – Bízz bennem,
Hale! Ezt keressük! – hajoltam az üst fölé. A kavargó sötét folyadék magába vonzotta a
pillantásomat. Egy cseppje is akár megváltoztathatja a jövőnket.

– Teljesen biztos? – lépett végül oda hozzám, és összevont szemöldökkel méregette a

szérumot.

– Igen – jelentettem ki. Magam sem értettem, honnan ez a határozottság, de hittem, hogy a
megérzésem nem csap be. Talán azért, mert ha igazam van, azt jelenti, megértettem Casimir
gondolkodásmódját. Sikerült ilyen rövid idő alatt

tényleg megismernem, és nem csak egy fantazmagóriát szeretek. Fontos volt számomra, hogy
így legyen. Hogy ne csak egy fiatal lány képzelt érzései feszítsék a mellkasomat, hanem igazi
szerelem. Még akkor is, ha ő már...

– Meg kell semmisítenünk.

– Biztos vagy benne? – bizonytalanodtam el ismét.

– Gondolj bele, Katie... Ha az emberek úgy gondolják, veszély nélkül megszerezhetik az örök
életet, a többség vámpír akarna lenni. Fel sem fognák, mit is jelentene ez, ostoba mód csak
azt látnák, hogy kicselezhetik a halált. A világunk túltelítődne, mert a vámpírok sosem
halnának meg, míg a maradék emberiség tovább szaporodna. A vége így is, úgy is az emberek
veresége lenne. Kihalnánk. De az is lehet, hogy vámpírkajaként végeznénk, mert mindig lenne
egy halhatatlan, aki istennek képzeli magát, akár Casimir. Ugyanoda lyukadnánk ki, akár
vérengzőek a vámpírok, akár nem.

– Igen, igen, igazad van – gondoltam végig az érveit. – Akkor... Csak egyszerűen borítsuk ki?

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne kiönteni. Ki tudja, hová szivárogna a repedéseken át.
Bekerülhet a talajba, ezáltal a termesztett növényekbe, és nem ismerjük a hatását.

– Igaz... Rossz ötlet volt.

– Van erre valami zárt kemence? A halálos vírusokat egy zárt helyen égették el régen, mert a
hőtől elpusztultak.

– Ezt meg honnan tudod?

– Biokémia-óra, Katie, biokémia-óra – forgatta meg a szemét.

– A konyhában van kemence. Magdalena megtanított kenyeret sütni – halkult el a hangom.

– Akkor irány a konyha! – emelte a karjaiba az üstöt, aztán rám nézett várva, hogy vezessem.
Mikor kiértünk a sötét folyosóról, megkönnyebbülve lélegeztem fel. Halk léptekkel osontam
előre a lépcsősorhoz, aztán lepillantottam, nehogy

összefussunk valakivel. Mikor megállapítottam, hogy az előcsarnok üres, intettem Hale-nek,
hogy jöhet.

Szinte biztos voltam benne, hogy Magdalena nincs a konyhában, mert nem hallottam a
matatását, de azért ellenőriztem. A gyomrom környékét feszítő kellemetlen szorítás
felerősödött, már azóta kínzott, hogy bemásztunk az ablakon át a szobámba, de nem volt időm
foglalkozni vele. Gyorsan előkerestem a tűzgyújtó pálcát, és felélesztettem a kemencét –
kenyérsütéskor megfigyeltem, hogyan kell aztán várakozóan Hale felé fordultam.

– Akkor hajrá! – helyezte be az üstöt a kemencébe. Segítettem neki rácsukni a vasból öntött
ajtót, és elhúztam rajta a kis reteszt is, ami szellőzésre szolgált. Hallottam, ahogy a tűz
felcsap, mikor elfordítottam a fémkart.

– És most?

– Menjünk, keressük meg a Kódexet!

– Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg senki sincs itthon? – bukott ki végül a kérdés a számon.
Hatalmas volt a ház, és Casimir halála miatt biztosan mindenki gyászolt, mégis úgy véltem,
már bele kellett volna futnunk valakibe.

– Nem tudom, lehet. Szerencsénk van – vonta meg a vállát Hale.

 42. fejezet

Vissza a lakba

– Biztos, hogy jó felé megyünk? – érdeklődött Hale. Becsuktam a szemem, és próbáltam

visszaemlékezni, merre is vitt Casimir. Ismerős volt az apró kavicsos rész. Szúrta a talpamat
még cipőn keresztül is.

– Azt hiszem...

– Mit mondtál, mennyi idő alatt értetek oda?

– Körülbelül fél óra, talán egy kicsit kevesebb – becsültem meg.

– Katie, már legalább egy órája megyünk – sóhajtott fel.

– Erre, tuti! – mutattam az egyik irányba. Hirtelen beugrott, hogy mintha vízcsobogást is
hallottam volna, vagyis biztos, hogy egy folyó mentén haladtunk. Vagy legalábbis reméltem.
Muszáj odatalálnom!

Kétségbeesetten mentem tovább arra, amerre a kisházat sejtettem. Casimir otthonában

megrohantak az emlékek, és csak úgy voltam képes túlélni az elvesztése fájdalmát, hogy
megfogadtam, értelmet adok a halálának. Elpusztítjuk a Vámpír Kódexet is, amiben benne van
a szer receptje, megállítjuk a Rendet, megmentjük a jövőt, és amikor ez megtörtént, talán nem
is emlékszem majd a fájdalomra. Talán...

De ha mégis, akkor is legalább tudom, hogy nem volt hiába.

– Várj! – Annyira belemerültem az emlékekbe, hogy amikor Hale megragadta a kezemet és

visszarántott, majdnem hanyatt estem. Dühösen néztem rá. A tekintete a fák közé meredt,

mintha észrevett volna valamit. Alig pár pillanatra volt szükségem csak, hogy én is
meghalljam a hangokat.

– Tudtam, hogy megtalálom! – derült fel az arcom. Gondolkodás nélkül tovább akartam
indulni, de Hale visszatartot t.

– Óvatosan!

– Ha elmagyarázom nekik, hogy jót akarunk... – próbálkoztam.

– Vámpírokat bújtatnak. Nem bízhatunk bennük!

– De ők rendes emberek – vettem védelmembe a családot. Hale úgy nézett rám, mintha
megbolondultam volna.

– Mint említettem, vámpírokat bújtatnak.

– Akkor most mi legyen? – Leemelte a válláról a tarisznyát, letette a földre, aztán kibontotta.

– Tessék! – nyújtott felém egy átlátszó folyadékot tartalmazó üveget.

– Szenteltvíz? – tippeltem meg.

– Igen, és a pisztolyodban ezüstgolyó van. Ember és vámpír ellen is tökéletes. Katie – ragadta
meg a karjaimat, és maga felé fordítva a szemembe nézett –, tudom, hogy összebarátkoztál
azokkal az emberekkel. De ha kell, használd a pisztolyt! Az életünk múlhat rajta. Megértetted?
– kérdezett rá a nyomatékosítás kedvéért.

– Igen...

– Katie?

– Igen, megértettem – feleltem határozottabban.

– Helyes – vett elő egy másik üvegcsét is, aztán a markába szorította. – Odamegyünk, és
elvesszük a Kódexet. Most van a legjobb esélyünk – nézett felfelé. A nap már delelőre járt, így
volt jó pár óránk

napnyugtáig. Addig pedig Rosalindékkal nem futhatunk össze semmiképpen.

– Engedd, hogy én beszéljek. Ismernek, és talán, ha kérem, gond nélkül odaadják a könyvet.

– Rendben – egyezett bele. Tisztában voltam vele, hogy csak egy esélyem van. Nem
kockáztathatunk, és ha Ulyssesék nem együttműködőek, akkor is el kell vennünk a Kódexet.
Egyszerűen meg kell szereznünk. Casimir titka így vele száll a sírba.

Ahogy kiléptünk a fák közül, a szívem a torkomba ugrott – odabentről csecsemősírás

hallatszott. Marcus...

Egy pillanatig tétováztam, mielőtt lenyomtam volna a kilincset, de végül mégis megtettem. Az
apró konyhában hirtelen csend lett. Nelda, Ulysses és Ludella lefagyva meredtek rám. Még a
kicsi is elhallgatott. Csak akkor kelt életre az állókép, mikor Hale-t is meglátták a hátam
mögött.

– Idevezettél egy idegent? – Ulysses felpattant a székről, amin eddig ült, és megragadta az
asztalon heverő kést.

– Ő a barátom. Nem kell félnetek tőle – ígértem, de nem úgy tűnt, mintha a férfi
megnyugodott volna.

– A Kódexért jöttünk – vágott Hale a közepébe, mire Ulysses tekintete még inkább elsötétült.
Vádló pillantást vetett rám, mintha máris az életükre törtünk volna az ígéretem ellenére.

– Tudom, hogy nem ismersz engem igazán, de... Casimir bízott bennem. Szükségünk van a
Kódexre, hogy megmenthessük egy csomó ember életét – magyaráztam úgy, hogy ne keverjem
bele a történetbe az időutazást és a többi képtelenséget, amit egy egyszerű középkori
földműves úgysem értene meg.

– Casimir bizalmát úgy vélem, a kriptában történtek után nem kéne emlegetned – villant meg
a szeme. A gyomromban a csomó még szorosabbra feszült. Igaza van. Casimir bizalmát azzal
vesztettem el, hogy miattam halt meg. – Takarodjatok innen!

– Azt nem tehetjük. Hol a Kódex? – Hale tett előrefelé egy lépést, ami akár fenyegetőnek is
látszhatott. Ahogy Ulysses megmozdult, arra sem volt időm, hogy felkiáltsak. A

következő pillanatban már leszorítva vergődött, miközben a kése a fapadlón hevert a lába
mellett. Hale hátracsavarta a karját, míg a másik kezével a fejét az asztallapnak nyomta.

A zűrzavar kitört a konyhában. Nelda az ablak mellé húzódott, karjaival úgy ölelte a
kisbabáját, mintha az életét féltené, Ludella pedig mellettük állt védelmezően kitárva a
karjait. Fel sem tudtam igazán fogni, hogy a nő, akinek alig pár napja világra segítettem a
gyermekét, most attól retteg, hogy elveszem az apró életet, vagy hagyom, hogy más
megtegye.

– Nem bántunk senkit, nyugalom... – próbáltam lecsillapítani a kedélyeket. Halkan beszéltem,

és a kezeimet is a magasba emeltem, hogy lássák, fegyvertelen vagyok. – Hale, ereszd el! –
Pár pillanatig nem mozdult, aztán engedett a szorításán. Óvatos mozdulatokkal guggolt le a
késért, majd az ablakhoz sétált, és kihajította rajta. – Kérlek, nem akarunk bántani senkit –
ismételtem meg. – Segíts! Csak mondd meg, hol a Kódex, és azonnal elmegyünk.

– Az életemre esküdtem Casimirnek, hogy soha senkinek nem adom át rajta kívül! – húzta ki
magát Ulysses.

– Casimir is megértené, hogy...

– Hazugság! – sziszegte félbeszakítva. Hale türelmetlenül felmordult. Ahogy elém lépett, és a

derekamat körbeölelő szalaghoz nyúlt, összerezzentem.

– Fogd! – nyomta a kezembe a pisztolyt, aztán Ulysseshez fordult.

– Ez egy fegyver, ami egyetlen pillanat alatt elveheti az életedet – közölte vele. – Átkutatom a
házat, ha megmozdulnak, tudod, mi a dolgod! – nézett a szemembe. Tudta, hogy sosem lennék
képes rálőni a szobában lévő emberekre, de azzal is tisztában volt, hogy ők ennek nincsenek
tudatában. Csak sakkban kell tartanom őket, míg megtalálja a könyvet.

Lassan biccentettem, hogy értem, aztán megmarkoltam a pisztolyt, és a fal mellé húzódtam,
hogy mindenkire

ráláthassak. Ulysses vádló arckifejezésétől legszívesebben sírva fakadtam volna, de most nem
adhattam teret efféle gyengeségeknek.

Hale a hátsó szobába csörtetett – hallottam, ahogy mindent felforgat.

– Hogy van Marcus? – szólaltam meg, csak hogy eltereljem a figyelmünket. Nelda ijedten
emelte rám a tekintetét, de nem válaszolt.

– Hagyd őt békén! – csattant fel Ulysses. A fogait egymáshoz szorítva vicsorgott rám dühében.

– Nem akartam rosszat, csak beszélgetni szeretnék... – mentegetőztem. – Kérdezhetek

valamit?

– Van más választásom? – fonta össze maga előtt a karjait. Halk sóhaj hagyta el a számat.
Rosszulesett, hogy azok az emberek, akiket kedvelek, úgy viselkednek velem, mintha ellenség
lennék.

– Mi történt a kriptában?

– Tessék?

– A kriptában, miután... miután Casimirt... Én vártam, hogy megmentenek majd minket, de

senki sem jött – remegett meg a szám.

– Ránk támadtak. Volt náluk szenteltvíz, ezüst és karó is. Majdnem elkapták Emmanuelát.
Valaki elárulta az úrnőmék létezését – mélyedt a tekintete az enyémbe.

– Azt hiszi, hogy én...? – Hirtelen megértettem. – Sosem árulnám el magukat. Casimirt pedig
főleg nem! Szerettem őt! Vagyis... Szeretem őt – emeltem a kezemet a mellkasomhoz, mert
hirtelen enyhe, szúró fájdalom hasított belé.

– Akkor az ott csak véletlen – biccentett a fejével a szalagba csúsztatott üvegcse felé.

– Ez csak a biztonság kedvéért van nálam.

– Vagyis az úrnőm ellen használnád...

– Nem! – tiltakoztam azonnal, de végül rájöttem, hogy önmagamat is becsapom. A jelenlegi

tudomásom szerint két

vámpír él ezen a világon, akik ellen hatásos a szenteltvíz, és mindkettő a jó oldalon áll.
Elővettem az üvegcsét, a fogammal kihúztam a dugót, és a benne lévő vizet a padlóra
öntöttem. A fa sötétbarnára színeződve nyelte el a folyadékot. – Nem akarom bántani
Rosalindet és Emmanuelát – hajítottam ki az üveget az ablakon a kés után.

– Ne hidd, hogy meggyőz ez a színjáték – húzta el a száját Ulysses, aztán ebből a gúnyos
megnyilvánulásból elégedett mosoly lett. Hale visszacsörtetett a konyhába – a bosszúságából
tudtam, hogy egyelőre nem járt sikerrel.

– Megnézem odakint. Van egy pajta hátul, ha jól láttam... – A tekintete beszéd közben a
padlóra meredt, aztán az övemre vándorolt tovább. Fújtatva rázta meg a fejét, és biztos
voltam benne, hogy őrültnek tart. – Itt hagyhatlak velük anélkül, hogy átadnád nekik a
pisztolyt is?

– Menj! – Nem teljesen bízott abban, hogy képes vagyok megoldani a feladatot, de nem volt
választása. Kisétált a házból.

– Mi történt aztán? Hogy magukra támadtak... – tértem vissza az előző témánkhoz, csak hogy
ne kelljen gondolkoznom és éreznem.

– Végül sikerült kitörnünk a gyűrűjükből, de mire a kriptához értünk, már késő volt – hajtotta
le a fejét Ulysses bűntudatosan. Késő… Igen, addigra Casimir már halott volt, és engem
elhurcoltak.

– Tudom... tudom, ki az igazi áruló – köszörültem meg a torkomat. Ulysses gyanakvóan

fürkészte az arcomat. – Perlina, Perlina az.

– Mélyről jövő nevetés tört fel a férfitorokból.

– Ez a legostobább vád, amit valaha hallottam.

– Ez nem egy ostoba vád! – csattantam fel. Bármit megtettem volna, hogy végre elhiggye, nem
én vagyok, aki ártani akart nekik. Nem vagyok áruló! – Perlina ott volt a kriptában... Ő... Ő
ölte meg Casimirt. Egyenesen a szívébe

vágta a tőrt gondolkodás nélkül! – futotta el könny a szememet, ahogy az emlékek ismét
megelevenedtek előttem.

– Szemenszedett hazugság! – szorultak ökölbe Ulysses kezei.

– Nem az! – léptem közelebb feldúltan. – Ott volt a házban is, ahol fogva tartott a Rend. Mikor
meg akartam szökni, feltartóztatott, és végezni akart velünk.

– Meg akart menteni! – Ahogy a kopott rongyszőnyeg felcsapódott és a padló hirtelen felnyílt,
rémülten tántorodtam a falig. Keith komor arccal mászott ki a deszkák nyújtotta rejtekből.

– Nem! Ő ölte meg Casimirt. Ő volt – ráztam meg hevesen a fejemet, amint felébredtem a
meglepetés dermedtségéből. A saját szememmel láttam, ezt senki sem cáfolhatta meg. A
bejárati ajtó felé pillantottam segítségért, de Hale-nek nyoma sem volt.

Keith felbukkanása még inkább összezavart. Hale azt mondta, senkiben sem bízhatok, én
mégis ezt éreztem ezek iránt az emberek iránt – főleg Keith iránt. Ahogy egyenesen elém állt
és finoman megfogta a fegyvert tartó kezemet, tudtam, hogy ellenkeznem kéne. Meg kéne
fenyegetnem, hogy agyonlövöm, ahogyan Hale mondta. Mégis hagytam, hogy kihúzza az
ujjaim közül a pisztolyt, aztán az asztalra fektesse.

– Rica, el kell tűnnünk innen! – A hangja lágy volt, mintha nem akarna rám ijeszteni, de amit
mondott, azzal mégis ezt érte el.

Hátrafordult Ulyssesékhez, és a fejével a lejárat felé intett. A kis család azonnal menekülőre
fogta.

– Nem, nem mehetnek el! – próbáltam ellépni Keith mellett, de az ujjai a karomra fonódtak.
Visszahúzott maga elé, és a tekintete az enyémbe fúródott.

– Perlina nekünk segít. Nekünk kémkedik, érted?

– Nem – tiltakoztam kétségbeesve. – Elárult titeket. Megölte Casimirt – hajtogattam

papagájmódra az álláspontomat.

Láttam, mit tett. A saját szememmel láttam. Nem dolgozhatott Casimirnek. Megölte őt.

– Mert Casimir rávette arra az ostoba tervre – fújtatott Keith.

– Perlinát bízták meg azzal, hogy a levelek által tudassa veled, mi történt a barátoddal. Ő törte
ki az ablakot, mintha kívülről hajították volna be az üzenetet. Neki kellett végeznie Casimirrel.
Ha nem teszi meg, lebukik. Casimir úgy gondolta, hogy a legjobb kémünk lebukása nagyobb
veszteség, mint a saját élete.

– Azt akarta, hogy Perlina megölje? – tátottam el a számat, de a kételkedés mérge szinte
azonnal végigszivárgott az ereimen. Keith hazudik. – Nem. Azt mondta, minden rendben lesz!
Nem esik baja! – tiltakoztam. Képtelenség, hogy ilyesfajta öngyilkosságot követett volna el.
Egyszerűen képtelenség.

– Nem is akart meghalni igazán – ült ki szomorú mosoly Keith arcára. A tekintete az enyémbe
vésődött, én pedig kiolvastam belőle azt, amit nem mondott ki szavakkal. Az erő kifutott a
lábamból.

– Át akart változni... – suttogtam magam elé. – Nem, ez egyszerűen nem lehet – markoltam
bele a hajamba. Visszapörgetve az emlékeim szalagját, a fejemet a falba akartam verni.

Casimir beteg volt, mikor a kriptába mentünk. Nem a félelem sápasztotta falfehérré, és nem a
természetes gyávaság verejtékcseppeit láttam a homlokán. Megfertőzte magát... De...

– Honnan szerezte meg a Rend vámpírelixírjét?

– Sehonnan. Rosalind úrnő nyálából és véréből nyerte ki a szert. Te adtad neki az ötletet. –
Eltántorogtam az asztal melletti székig, és lerogytam rá. Casimir átvert. Elhitette velem és
mindenki mással is, hogy halott, de még életben van, és... Ó, istenem!

„Nem biztos, hogy egy a vérszomját kezelni tudó vámpír nem gyilkolja végig a várost pusztán
élvezetből. Casimir is egyszerűen gonosz volt. El tudod képzelni, hogy ha megkapja a
szérumot, hirtelen angyalszárnya nő?” – visszhangzott a fejemben Hale hangja. Nem érdekelt
már, hogy Ulyssesék eltűntek az alagútban, ahogyan az sem, hogy mi lesz a Kódexszel. Késő.
Már lehet, hogy úgyis késő. Ha Véreskezű Casimir megszületett.

– Meg kell találnunk Casimirt! – pattantam fel hirtelen. Látnom kell őt, hogy tudjam, megvan-e
még a lelke, vagy a jövőnk sorsa ismét megpecsételődött!

Durva mozdulattal dörgöltem le az arcomról a könnyek nedvességét. Ha Véreskezű Casimirré

vált, erős leszek! Az emberekért. A világomért. Hogy megmentsem annak a férfinak az
emlékét, aki egykor volt.

– Biztonságos helyen van, amíg le nem nyugszik a nap.

– A kriptában, igaz? – Keith arca hirtelen nyugtalanná vált, mintha túl sokat mondott volna
nekem. – Vigyél el hozzá!

– Azt nem lehet egyelőre, de el kell innen tűnnünk, mielőtt az a férfi visszajön – intett a fejével
az ajtó felé.

– Hale? Ő a barátom, segít nekünk.

– Nem. Ő nem barát! – Keith vonásait a gyűlölet márványkeménységűvé szilárdította. – A

Rendnek dolgozik! – A mondat olyan volt, akár egy arculcsapás.

– Ezt honnan veszed?

– Ott volt a kriptánál. Láttam őt! Ezért nem bújtam elő, míg itt volt... – rebbent a tekintete
ismét az ajtó felé.– Mikor eltűntél, felmerült a gyanú, hogy te is rendtag vagy, de aztán Perlina
megírta, hogy milyen körülmények között tartanak fogva. Elkezdtük megszervezni a
szöktetésedet, de... elkéstünk.

– Biztosan összekevered valakivel. Sajnálom, ami Perlinával történt, de... Hale jó ember. A
barátom gyerekkorom óta. Azt hitte, hogy Perlina a Rend embere. Kiszabadított engem. –

Csak későn jöttem rá, hogy olyasmit mondtam, amit nem kellett volna.

– Ő végzett vele? – jött a kérdés fojtott hangon.

– Csak engem védett – mentegetőztem. – Egy szörnyű félreértés volt. Baleset. Ez...

– Fogd fel végre, hogy a rossz oldalon áll! – Ahogy Keith hirtelen megragadta a karjaimat és
megrázott, úgy éreztem magam, mint egy riadt kislány. A hazugságok fonala rám tekeredett,
hurkot kötött a nyakam köré, és minél jobban kapálóztam, annál szorosabbra fonódott.
Egyszerre hittem és kételkedtem mindenben és mindenkiben, az egyetlen, amiben biztos
lehettem, hogy menten megőrülök.

A kicsapódó ajtó dörrenésétől mindketten megrezzentünk. Hale a kését előreszegezve meredt

ránk.

– Ereszd el! – mutatott a penge az egymásba fonódott kezeinkre.

– Katie, gyere ide hozzám!

– Rica... – Keith nem tűnt meglepettnek az igazi nevem hallatán, csak még erősebben
szorította a kezemet, mintha egy szakadék felett próbálna megtartani engem. Tétován néztem
fel a melegbarna szemekbe, aztán a smaragdzöld tekintet szippantott magába. A két
lélektükör az én lelkemért harcolt, de hogy melyik mellett kárhoznék el, és melyik kínálja a
megvál tást, képtelen voltam eldönteni.

– Katie, kérlek! Haza kell vigyelek apádhoz! – A bizarr álom véget ért, én pedig felébredtem.
Hiszen ez Hale... Hogy zuhanhatnék le bárhonnan, ha ő mellettem van? Mindig megtart, akár
egy mentőháló. Az ujjaim lassan csúsztak ki a meleg tenyérből.

Bizonytalanul tettem előre egy lépést, de mielőtt megfoghattam volna a felém nyúló kezet, a
falnak zuhantam. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a földön ülök, a dulakodás
zaja csak később jutott el a tudatomig. Szédelegve

tápászkodtam fel a padlóról, miközben a fejemet tapogattam. Hatalmas pukli nőtt a tarkóm
fölé.

– Elég volt! – nyögtem, de rám sem hederítettek. Hale akkora balegyenest adott Keith-nek,
hogy eleredt az orra vére, de ő sem hagyta viszonzatlanul az ütést. Eszembe jutott, hogy
közéjük ugrom, de tartottam tőle, hogy bekapnék egy eltévedt pofont.

Tétován néztem körül, aztán a szemem megakadt az asztalon heverő pisztolyon. Gondolkodás
nélkül megragadtam, majd a magasba emelve a karomat meghúztam a ravaszt.

 43. fejezet

Szörnyű igazság

Automatikusan összeszorítottam a szemem, várva a hangos dörrenést, de helyette csak halk

kattanás jött. Zavarodottan néztem fel, aztán leeresztve a pisztolyt kinyitottam a tárat.
Ezüstgolyónak se híre, se hamva nem volt. De még csak egy nyomorult ólomgolyónak sem. Ez
nem lehet... Hale átvert!

Mire a fiúk felé kaptam a fejemet, Hale már győzött. A kése Keith torkának szegeződött, aki a
kezeit felemelve adta meg magát. Az arca tiszta vér volt, és úgy tűnt, elég rossz állapotban
van. Abban biztos voltam, hogy az orra eltört és a szája is felszakadt.

– Ne bántsd! – A hangom remegett. Most először el tudtam képzelni, hogy Hale direkt árthat
valakinek. Nem akartam, hogy igazam legyen, mégis teljesen másképp láttam őt, mint
korábban. A megérzés, amit Payton és Keith szavai ültettek belém, és amit emlékekkel
próbáltam elnyomni, most felerősödött.

– Hol van a Kódex? – Hale egyáltalán nem foglalkozott velem. Egyenesen a legyőzött szemeibe
bámult, és várta a választ.

– Sosem mondom meg.

– Akkor nem vagy hasznos számomra – mozdult meg a kés egy hajszálnyit.

– Ne! Ne, Hale! – nekiugrottam a vállának, de úgy söpört félre egyetlen mozdulattal, akár egy
idegesítő kis muslincát. Azonnal feltérdeltem, de tudtam, hogy ha ő nem akarja, én

úgysem tudom elvenni tőle a kést. – Kérlek, te nem ilyen vagy!

– A hangom remegett a kétségbeeséstől. Ahogy felém fordult, hirtelen megfagyott a vér az

ereimben. A szempár ismerős volt, de egy idegen tükröződött benne.

– Honnan tudnád Katie, hogy milyen is vagyok?

– Ismerlek. A barátom vagy. Nem emlékszel? – csúsztam közelebb hozzá a térdemen. – Te

altattál el, mikor apa elhagyta a Rejtekhelyet, és attól féltem, baja esett, és sosem látom
többé. Vigyáztál rám, mikor kiszöktünk. Barátok vagyunk.

– Igen, azok vagyunk – erősítette meg. A gyengédség egy pillanatra visszatért a tekintetébe,
én pedig megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt a tüdőmből. – Akkor össze kell tartanunk, igaz?

– Igen, persze – bólintottam azonnal.

– Akkor tedd meg te! – nyújtotta felém a kést. Egy pillanatig azt hittem tréfál, és majdnem
felnevettem, de végül rájöttem, hogy halálosan komolyan mondja. Elhűlve meredtem rá.

– Tessék?

– Tedd meg, és elmondok mindent. Egy új világot építünk fel ketten.

– Ez nem jó vicc, Hale!

– Nem viccelek. Katie, hát nem érted? – nevetett fel. A hangjában egyszerre volt valami ijesztő
és ijedt.

– De hát, mit?

– Én leszek az. Én leszek Véreskezű Casimir. És én vagyok Azazel is. – Eddig bírtam. A nevetés
önkéntelenül tört ki belőlem. Hitetlenkedve, kétségbeesetten. Ennél rosszabb poént tényleg
nem hallottam még, de most már legalább biztos, hogy Hale csak hülyül.

– Neked teljesen elment az eszed.

– Igazán? – emelkedett a magasba a szőke szemöldök. Pár másodpercig csend volt, a vihar
előszele, aztán a tekintete megvillant. Mire rájöttem, mire készül, már késő volt. Kiáltás
hagyta el a számat, ahogy a keze megmozdult.

– Ne! Ne, ne! Mit tettél? – Keith testéhez másztam, Hale most már odaengedett. A vér
megállíthatatlanul ömlött a felvágott nyakból, én pedig kétségbeesésemben rászorítottam a
sebre a kezeimet. A barna szemek rémülten keresték meg a tekintetemet. Segítséget vártak
tőlem, de nekem fogalmam sem volt arról, mit kéne tennem.

– Nem lesz semmi baj. Semmi baj. – Az ujjaim síkossá váltak, átszivárogtatták a haldokló
rettegését a sejtjeimbe. Aztán két bágyadt pislogás után vége volt.

A sokktól meredten bámultam magam elé, és kételkedtem benne, hogy valaha még képes
leszek megmozdulni. Ez nem lehet a valóság! Ez nem...

Először fel sem fogtam, hogy Hale beszél hozzám, a fogaskerekek lassan, nyikorogva indultak
el újra.

– Véreskezű Casimir, a rettegett vámpír, minden vámpírok atyja, ki elvette legjobb barátja és
fogadott testvére életét – idézte a Kódexet.

– Ki vagy te? – remegett meg a hangom a sírástól. Egy könnycsepp elhagyta a szememet, és
lecseppent Keith élettelen arcára. A tekintetem még mindig rászegeződött, képtelen voltam
arra az emberre nézni, akiben testvért láttam, pedig csak egy gyilkos. Hol romlott el a jövő?
Hol ment tönkre minden?

– Emlékszel, mikor az a vámpírkövető elkapott, én pedig megmentettelek? – Nem értettem,

hogy jön ez ide, de belementem. Az égbolt már úgyis leszakadt, és a fejemre borította minden
terhét.

– Igen – remegett meg a kezem. Levettem Keith nyakáról, és lebámultam a vöröslő ujjakra.
Mintha nem is az enyémek lettek volna. Talán csak elaludtam. Vagy valaki más testébe
kerültem. Egy másik életbe, ami nem az enyém.

– Valójában nem így történt. Az a férfi elkapott, aztán Véreskezű Casimir elé cipelt. Azt
hajtogatta, hogy rajtam van a jel! – felhúzta az ingujját, szabaddá téve az alkarját. Ott volt
rajta az anyajegy, amit már olyan jól ismertem. Régen mindig

megpróbáltuk kitalálni, milyen formája is van. Az én tippem a fáklya volt, de Hale váltig
állította, hogy üstökös.

– Erről... erről beszélt Valdemar – értettem meg. – Ő tudja, hogy ki vagy. Az egész szökés csak
egy jól megtervezett csapda volt, hogy elvezesselek a Kódexhez – állt össze a fejemben a
kirakós.

– Gondolod, hogy máskülönben kijutottunk volna? – nevetett fel Hale. – Jaj, Katie, olyan
könnyű téged átverni!

– De miért? Hogy tehetted ezt velem? Hogy lehetett minden hazugság? – A fenekemre
huppantam, felhúztam a lábaimat, és átkaroltam őket. Minden ízemben reszkettem, akár egy
lázas beteg. Úgy éreztem, tényleg zuhanok. Valami sötét, hideg masszába, ami elnyel és
magába fullaszt.

– Hagyd, hogy befejezzem a mesét, Katie! Mindig olyan türelmetlen vagy... – guggolt le velem
szembe Hale. A kése hegyét a padlónak támasztotta, és játékosan forgatni kezdte lyukat vájva
a fába.

– Azt hittem, meg fogok halni. Hogy Casimir majd megöl, mint a szüleimet. De tudod, mi
történt? – kérdezte, bár úgy véltem, nem vár választ tőlem. Ha várt volna, akkor sem tudtam
volna megszólalni. – Találkoztam önmagammal. – Hirtelen szívtam be a levegőt, halk, de éles
hangot hallatva. A karjaimat még szorosabbra húztam magam körül, az sem érdekelt, hogy a
ruhám csupa vér lesz.

– Először végezni akartam vele, de csak egy gyenge ember voltam, ő meg... Egy halhatatlan
isten.

– Megölette a szüleidet. Vagyis te... Nem. Szeretted őket. Hale, a karjaimban zokogtál, mikor...
Nem... Szeretted őket... – A fejemben lévő mondatok töredezve, értelmetlenül szakadtak fel az
ajkaimról. A testem meghibásodott, és nem értelmezte az agyam jelzéseit.

– Szerettem őket. És nem akarom úgy végezni, mint ők. Szánalmasan, az életemért
könyörögve, kínok között fetrengve. Belőlem vezető lesz, egy Isten! Érted, Katie? – nyúlt ki
felém,

de elhúzódtam az érintése elől. A szavai felforgatták a gyomromat. – Sebezhetetlen leszek.
Senki sem árthat nekem. Sosem leszek táplálék, ha csúcsragadozó vagyok.

– Hogy nevezheted őket szánalmasnak? – A gyűlölet könnyei homályossá tették a látásomat.

Halványan még emlékeztem Marthára, aki altatódalt énekelt nekem, mikor hiányzott az
édesanyám. Sam bácsi pedig mindig adott friss kenyeret, ha sikerült szereznie. Imádták Hale-
t! Mindennél jobban. Vajon tudták, hogy mi lesz belőle? Tudták, hogy ő mondta ki a halálos
ítéletüket?

– Ők nem az igazi szüleim voltak. Hazudtak nekem – pattant fel hirtelen, és elkezdett fel-le
mászkálni. Meglepetten kaptam rá a pillantásomat. – Az egész életem egy hazugság volt, míg
fel nem nyitottam a saját szememet. Martha és Sam Lloyd egyéves koromban vettek
magukhoz. Az anyám egy hosszú, vörös hajú, fiatal lány. Katherine-nek hívták... – Pár
pillanatig fel sem fogtam, mit mondott, aztán mikor leesett, attól tartottam, hogy a
megbomlott elmém miatt félrehallok.

–Mi?

– Egy Katherine nevű lány az anyám. Teherbe esett, és megszült engem. Vagy mondhatnám
úgy is, hogy megszülsz – húzódott szomorú mosolyra a szája. – Te hoztál a világra. Miattad
lehetek az, aki. Ez a te érdemed.

– Nem. – A gyomrom háborogva adta meg magát. A sarokba kúszva adtam ki magamból azt a
keveset, amit ma hajnalban megettem.

– Leteszteltem, hogy igaz-e. Még otthon. A DNS-ünk egyezik.

Mély lélegzeteket véve töröltem meg a számat a ruhám ujjával, és csak azután nyitottam fel a
szememet, hogy nagyjából biztos voltam benne, nem hányom el magam ismét.

– A következőket fogjuk tenni, Katie – kezdte halkan, de parancsolóan. – Megszerezzük a

Kódexet, átváltozom, és Véreskezű Casimirként megkezdem a birodalmam felépítését

itt, a múltban. Te teherbe esel, megszülsz, aztán én visszaküldöm magamat Lloydéknak.

– Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy te... Hogy az én... – túrtak bele az ujjaim a hajamba.
Jelen pillanatban nemhogy anyai szeretetet nem éreztem az előttem álló férfi iránt, de még az
a testvéri is megszűnt, ami eddig a szívemben élt. A gyűlölet volt az egyetlen, ami ott lüktetett
az ereimben és megmérgezte minden sejtemet.

– A fiad vagyok – mondta ki egyszerűen. – Tudod, hányszor el akartam mondani? Jó volt a

közeledben lenni, Katie – vett fel meleg tónust a hangja. – Még akkor is, ha csak barátként
tehettem. Kedveltél engem, igazán. És mikor kiszöktünk és megmentettelek, hősként
tekintettél rám.

– Csak azért tetted, hogy megszülethess.

– Részben... – ismerte el. – De tényleg megszerettelek – lépett ismét hozzám, aztán az

ellenkezésemmel nem törődve felhúzott a földről. – Nem lehetne, hogy... – kezdett bele,
miközben megérintette az arcomat. Undorodva ütöttem arrébb a kezét.

– Sosem segítek neked. És sosem szüllek meg. Előbb vágom ki a saját méhemet! – vágtam a
képébe minden dühömet. Egy pillanatig az arcomat fürkészte, aztán a vonásai szép lassan
megkeményedtek.

– Rendben, ha így akarod – ragadta meg a felkaromat durván. – Keress valami tiszta ruhát a
lány holmijai között, és mosakodj meg! – lódított a hátsó szoba felé. Nem hagyott magamra,
miközben öltözködtem, de szinte észre sem vettem a jelenlétét. A vért sikálva magamról csak
Keith tekintetét láttam magam előtt.

Nelda ruhája egy kicsit bőnek bizonyult, de ez izgatott most a legkevésbé. Az egyetlen,
aminek örültem, hogy ő és a kicsi megszöktek.

Amint végeztem, Hale újra megragadott, és magával rángatott a padló alá vájt alagút
nyílásához. – Gyerünk! Indulás!

– Hová viszel?

– Már megint nem figyelsz, Katie... – feddett meg. – Megkeressük Casimirt. Ahol ő van,
biztosan ott a Kódex is.

– Ha találkoztál a jövőben magaddal, aki ezt már átélte, miért nem tudod pontosan, hol a
Kódex?

– Tudom, mit kell tennem, de a módját nekem kell kitalálnom. Nem árulhattam el mindent
magamnak, nehogy önkéntelenül másképp cselekedjek. Egyszerűen csak azt teszem, amit
logikusnak gondolok, és akkor minden úgy történik majd, ahogy történnie kell. Na, gyerünk!
Ne húzd az időt! – Kétségbeesett pillantást vetettem Keith holtteste felé, aztán hagytam, hogy
Hale bekényszerítsen a sötét lejáratba.

Olyan mereven mozogtam, akár egy robot. Hale a karomnál fogva rángatott, valószínűleg azt
hitte, direkt tartom fel, pedig egyszerűen csak nehezemre esett mozogni. A tagjaim kővé
dermedtek. Képtelen voltam elhinni ezt az egészet. Hale csak azért vigyázott rám odahaza,
mert meg akart születni!

Az agyamban végigpörgettem minden egyes emléket, minden mosolyt, minden tettet, amit
nagyra értékeltem, és ami most új értelmet nyert. Mintha egy teljesen más ember lépkedett
volna mellettem. Valaki, aki magára öltötte a legjobb barátom bőrét, de belül egyáltalán nem
hasonlít rá.

Próbáltam visszaemlékezni az első felszíni kalandozásunkra és a jelekre. Hale másképp

viselkedett, miután visszajött? Észre kellett volna vennem, hogy valami gond van?

Hirtelen álltunk meg, ami visszarántott a valóságba. Az alagút végéből levegőt éreztem –
nemsokára kiérünk a felszínre. Ha pedig utolérjük Ulysseséket, Hale gondolkodás nélkül
végez velük is. Persze, csak miután elvezették Casimirhez. A sugallat nyílvesszőként talált
telibe: tennem kell valamit, hogy helyrehozzam azt, amit még el sem követtem!

Hirtelen lendítettem meg a könyökömet, és egyenesen Hale bordái közé nyomtam.
Összegörnyedve kapott levegő után, miközben eleresztette a karomat. Meglepte a váratlan
támadás azok után, hogy eddig passzívnak mutatkoztam. Ez most a hasznomra vált.

Mielőtt még összeszedhette volna magát, nekiestem. Belekarmoltam az arcába, a térdem

pedig az ágyékát célozta. Közben megmarkoltam a csuklóját, hogy megszerezhessem tőle a
tőrt. Egy újabb rúgás után az ujjai szétnyíltak, a penge pedig tompa puffanással ért földet.

Azonnal térdre vetettem magam, de pár pillanattal később fájdalom nyilallt belém. A hajamba
markoló ujjak igyekeztek felrángatni a földről. A szememet könnyek öntötték el, alig láttam
valamit.

Tapogatózva kutattam a földön a kés után, és már kezdtem feladni, mikor végre az ujjaim
ráfonódtak a markolatra.

– Eressz el! – sziszegtem, miközben a tőr hegyét Hale hasának szegeztem – egyetlen
mozdulattal kibelezhettem volna. A fejbőröm fájdalma enyhült, ahogy teljesítették a
parancsomat. Lassan felegyenesedtem, és a kést Hale torkához emeltem. Pont úgy, ahogyan
az előbb ő tette Keith-szel.

– Meg akarsz ölni... anya? – Hale nem tűnt rémültnek, inkább mintha szórakoztatta volna a
helyzet. Dühösen nyomtam még erősebben a pengét a nyakához.

– Ezért küldtek vissza. Végezni Véreskezű Casimirrel. Véget vetni a világ szenvedéseinek –
emlékeztettem rá őt és magamat is.

– Akkor tedd meg! – hajtotta hátrébb a fejét helyet adva nekem a vágáshoz. Jobban
megmarkoltam a tőrt, miközben igyekeztem összeszedni magam. Puszta kézzel embert ölni
sokkal nehezebb volt, mint azt gondoltam volna. Főleg, hogy alig negyed órája ezt az embert
még szerettem.

Már majdnem megmozdítottam a kezem, mikor észrevettem Hale tekintetében valamit. Csak
egy elégedett villanás volt, mégis összezavart.

– Azt azért ne felejtsd el, hogy ha én meghalok, Paytonnek is annyi – szólalt meg. – Ha nem
megyek vissza napnyugtáig, Valdemar gondolkodás nélkül végez vele. – A tőr megremegett. A
világ vagy egy barátom?

– Ő megértené. Meghalna, hogy megváltozzon a jövő.

– Ó, ebben biztos vagyok – pislantott egyet fejbólintás helyett. – De valahol mélyen ugyanazt
érezné, amit te velem kapcsolatban. Hogy elárultad. – A gyomromban kövek születtek a
gondolattól. Lehet, hogy Paytonnel nem vagyunk puszipajtások, de mindig lojális volt hozzám.
Segített és megmentett. Azt mondta, az én létezésem határozza meg őt is.

– Tedd meg! Bizonyítsd be, hogy nem tehetek semmiről, mert a kegyetlenséget és az árulást
genetikailag örököltem. Tőled – fúródott a sötét szempár az enyémbe.

A kezem már fájt, olyan erővel markoltam a fegyvert, az ajkaimat összepréseltem, és...
Egyszerűen képtelen voltam rá. Nem ment.

A következő pillanatban akkora pofont kaptam, hogy az alagút szemközti falának zuhantam.
Csak akkor vettem észre, hogy a kés kiesett a kezemből, mikor Hale felemelte azt a földről. A
nyakán vékonyka vérző csík jelezte, hogy megkarcoltam, de egyáltalán nem volt vészes a sebe.

Felnyüszítettem, ahogy belemarkolt a karomba, és talpra rángatott.

– Ha még egyszer megpróbálod – emelte az arcom elé a kés hegyét –, nem érdekel, hogy ki
vagy, amint a világra hoztál, megöllek! A te döntésed, hogy élni akarsz-e vagy sem. És hogy
hogyan akarsz élni – tette hozzá. – Gyerünk! – lökött az alagút kijárata felé. A fény egyre
erősebb lett, a friss levegő pedig enyhülést adva töltötte meg a tüdőmet. Lassabban haladtunk

óvatosságból, és Hale maga elé tartotta a kését, miközben minden neszre figyelt.

Ahogy néhány ágat félrehajtva kiléptünk a szabadba, elakadt a lélegzetem. Alig pár
méternyire, óriásként magasodott előttünk a kripta kőépülete.

 44. fejezet

Ismerős vörös szemek

– Csssss! – Hale az oldalamhoz nyomta a tőrt, miközben a kripta résnyire tárt bejáratához
közeledtünk. A lábamat figyelve haladtam előre, nehogy felbukjak egy kőben. Tartottam tőle,
hogy egy nagyobb botlástól belém szaladhat a penge, ezért igyekeztem óvatos lenni.

Ahogy a tömör faajtó mellé értünk, Hale – és önkéntelenül én is – közelebb hajoltunk, hogy
hallgatózhassunk. Odabentről csecsemősírás és beszélgetésfoszlány hallatszott. Először alig
tudtam kivenni valamit, aztán Neldának végül sikerült megnyugtatnia a kis Marcust, aki
elhallgatott.

– Már ide kellett volna érniük! – Ahogy felismertem a hangot, a szívem heves dobogásba
kezdett. Casimir! Hiába tudtam, hogy már nem ember, a remény ismét megérintett. Ha nem
belőle lesz az a kegyetlen gyilkos, akkor mégis jó lélek maradt! Akár az anyja.

– Nem lett volna szabad eljönnöm... Sajnálom. – Ulysses bűnbánó volt.

– Keith mondta, hogy meneküljetek, te csak teljesítetted a parancsot. A családodra kell

vigyáznod elsősorban. Nem a te hibád – jött a vigasztalás Rosalind hangján. – Biztosan nincs
semmi bajuk.

– Odamegyek! – Hale megmerevedett, ahogy Casimir elindult, de végül nem tárult fel a
hatalmas ajtó.

– Még nem ment le teljesen a nap! – jött a figyelmeztetés.

– Tudom, anyám, de aggódom. Már itt kéne lenniük... – Újabb lépéseket hallottam, de most hol
távolodtak, hol közeledtek. Szinte láttam magam előtt, ahogy Casimir feldúltan rója a köröket.
Úgy érezhette magát, akár egy leláncolt fogoly, akinek a családját épp most vette körbe egy
tucat éhes démon.

Pár másodpercig csend volt, aztán Hale a fülemhez hajolt és halkan megszólalt.

– Rendben, Katie, itt az idő... – Mély levegőt vett, aztán megragadta a fémkarikát, és kitárta az
ajtót. Casimir volt az első, aki reagált – felkapta a falnak támasztott íját, és felhúzva
előreszegezte. A mozdulatai gyorsabbak voltak, mint egy átlagos emberé.

– Rica... – A szemei – amelyek vörös színben játszottak – elkerekedtek, mikor meglátott. A bőre
is sápadtabb volt, mint korábban, de ő volt az. Az én Casimirem. Emberekkel volt egy
helyiségben, mégsem bántotta őket. Ami azt jelentette, hogy az anyja mérge hozzá hasonlóvá
tette. Nem lett gyilkos.

Ulysses hátrébb terelte a családját, és védelmezően eléjük állt, míg Rosalind és Emmanuela
közelebb léptek, hogy ha kell, segíthessenek Casimirnek.

Azt hittem, besétálunk majd a kriptába, ehelyett Hale továbbra is az ajtón kívül maradt a
napfényben. Így biztonságosabb volt neki, mert a vámpírok nem kerülhettek közvetlenül a
közelébe. A karja a derekam köré fonódott, miközben a kést fenyegetően felemelte.

– Előbb vágom el a torkát, semmint a nyíl megölhetne. – Szólásra nyílt a szám, hogy
elmondjam, úgysem árthat nekem, ha nem akar önmagával is végezni egyben, de Payton arca
még időben felderengett előttem. Nem halhat meg ő is miattam!

– Talán...

– Nem hinném, hogy megérné kockáztatni... – figyelmeztette Casimirt. A hosszú szempillák

megrezdültek, aztán végül az íj leereszkedett egy kissé. Hale elégedetten elmosolyodott. –
Helyes. Most pedig törd ketté! – parancsolta.

Némi tétovázás után hangos reccsenéssel repedt kétfelé az íj Casimir kezei között. – Akkor
vágjunk is a közepébe: átadjátok a Kódexet, és te – nézett Casimirre – velem jössz. Én pedig
cserébe nem ölök meg senkit.

– Nekem jobb ötletem van. Megvárom, amíg lemegy a nap, aztán kitépem a karodat,
amelyikben azt a kést tartod, majd eltöröm a nyakad – villant meg dühösen a vörös tekintet.

– Elfelejtettem volna említeni, hogy a Rend zsoldosai készen állnak arra, hogy felégessék a
várost, ha valami bajom esik? – Hale úgy viselkedett, mintha csak egy kis baráti csevegésben
venne részt, de a derekamon nyugvó keze megfeszült. Felpillantottam az arcára. Vajon neki
milyen érzés lehet? Szemben állni az apjával – mert abban biztos voltam, hogy csak Casimir
lehet a férfi, aki teherbe ejtett... Tényleg nincs benne semmi emberség? A szavai és tettei ezt
bizonyították, de a múlt... És hogy az én vérem... – Nem menthetsz meg mindenkit.

Erővel fordítottam vissza a tekintetemet Casimirre. Nem engedhettem meg magamnak azt a
luxust, hogy anyaként tekintsek Halere. Ő az a szörnyeteg, akit azóta gyűlölök, hogy az
eszemet tudom.

– Rendben, veled megyek – jött a határozott válasz.

– És megmondod szépen, hol találom a Kódexet – tette hozzá Hale várakozóan.

– A házban van. – A választ hallva mosoly ült ki Hale arcára. Először azt hittem, az
elégedettség okozza, de ahogy a kés a nyakamnak feszült, rájöttem, hogy pont az ellenkezője.

– Hazudsz.

– Miért tenném?

– Talán, mert nem elég fontos számodra Katie élete...

Vagyis, ahogy te ismered, Rodericáé – simított végig a pengével az arcomon. Le kellett volna
dermednem a fémes érintéstől, de valahogy éreztem, hogy nem kell fájdalomra számítanom.

Szólásra nyílt a szám, hogy mindent bevalljak Casimirnek, de a tekintetében ugyanúgy nem
láttam meglepettséget, mint korábban Keith-ében. Mintha már sejtette volna, ki vagyok. Vagy
ki nem vagyok.

– Már tudtad? – nevetett fel halkan Hale. – Kár, én akartam elmondani... Perlina árulta el?

– Igen – feszült meg Casimir arca.

– Kár volt bízni benne... Vagyis... Valószínűleg így kellett történnie, de hamarabb is rájöhettem
volna, hogy kém. Na, most már mindegy! – vonta meg a vállát Hale. – A Kódexet!

– Már megmondtam. A házban van.

– Aligha, ott már körülnéztem.

– Nem jártuk be az egészet, és nem is néztünk rendesen körbe. Lehet, hogy a szobájában van
– emlékeztettem halkan.

– Nem tudom eldönteni, hogy ennyire naiv vagy, vagy engem nézel ostobának... – hajolt a
fülemhez. Egyetlen másodperc alatt ugrott minden a helyére.

– A ház üres volt... – motyogtam magam elé. – Mit tettél? – szörnyedtem el.

– Amit kellett. Tegnap délután átkutattam. Az a vénasszony és kölyök túl hangos és idegesítő
volt. Megpróbáltak megállítani. – A lábaim elgyengültek, és ha nem tartott volna meg, biztos,
hogy összecsuklom.

– Miről beszéltek? – szakította félbe a szörnyű beszélgetést Casimir türelmetlenül.

– Semmi különösről... Csak elmondtam Katie-nek, hogy bármire képes vagyok, hogy
megszerezzem a Kódexet.

– De miért? Miért olyan fontos az a nyamvadt könyv? – tört ki belőlem kétségbeesve.

– Mondjuk úgy, hogy át kell írnom a történelmet általa...

– Átírni a történelmet... – A kódexlapok, amelyeket az iskolában lapozgattam és a Casimirtől

kapott Kódex lapjai elhomályosodva peregtek végig a fejemben. Hasonló, mégis más –
értettem meg. Minden, amit tudunk, Hale hazugsága.

Amíg az ártatlan Casimir elpusztításán dolgoztunk, az igazi biztonságban volt.

– Gyerünk! Három másodperced van, hogy átadd, utána az arcocskája elcsúful! – A rettenettől
a tüdőmben akadt levegő jeges érzéssel árasztotta el a porcikáimat. Lehet, hogy Hale nem
ölhet meg, de ahogy mondta, ő dönt arról, hogyan élhetek. A halálon kívül is annyi módja volt,
hogy ártson nekem.

– Nem teszed. – Casimir nyugodtan összefonta maga előtt a karját. Hale nevetése visszhangot
vert a kripta belsejében. Marcus nyűgösen felsírt tőle, talán ő is megérezte, hogy Casimir
most az egyszer téved.

– Ezt mondd a halott barátodnak, aki a kunyhóban fekszik átvágott torokkal. – A csend jeges
lepelként borult ránk, hogy aztán az ordítás még velőtrázóbb legyen.

– Hazudsz, te nyomorult! Eresszetek! Eresszetek el! – Casimir előre akart vetődni, de a

hófehér női és a gyermeki kéz visszahúzták. Bár Rosalindék a koruk miatt erősebbek voltak,
látszott rajtuk, hogy minden erejüket be kell vetniük.

Jó pár percbe beletelt, mire Casimir lenyugodott annyira, hogy abbahagyja a vergődést, és
nagyjából józanul kezdjen gondolkozni. A szívem majd beleszakadt a látványba, és a
tehetetlenség megőrjített.

– Rica, mondd, hogy nem igaz, kérlek! – nézett rám könyörgően. Könnyek futották el a
szememet, és képtelen voltam megszólalni. Kétségbeesett nyögés jelezte, hogy felfogta, mit
jelent ez. Újra Hale felé fordult, és vicsorra húzódtak az ajkai. A hegyes, fehér szemfogak
megvillantak a kripta félhomályában.

– Ezért megöllek! Lehet, hogy nem most, de egyszer biztosan. Az én kezeim oltják majd ki az
életedet! Megesküszöm! – fenyegetőzött.

– Ironikus lenne, de kétlem, hogy valaha lehetőséged lesz rá. Három... – kezdett számolásba.
Megrezzentem, és a kés hirtelen mintha sokkal élesebbnek tűnt volna. – Kettő... –

Casimir mozdulatlan maradt, és gyilkos tekintettel meredt Hale-re. Összeszorítottam a
szemem, mikor újra szólásra nyitotta a száját. – E...

– Várj! – A sóhaj, ami elhagyta az ajkamat, a megkönnyebbülésé volt. Hale várakozóan pár
milliméternyivel a bőröm fölé emelte a pengét. – A kősírban van a Kódex – mutatott Casimir a
terem végében álló sziklakoporsóra.

– Vedd elő! – Casimir felemelt kezekkel odasétált a sírhoz, aztán arrébb mozdította a fedelét. A
kőtömb nyikorgó sirámaitól libabőrös lettem – mintha valaki körömmel karcolta volna a táblát.
Ahogy kiemelte a könyvet, Hale még lejjebb eresztette a kését. – Helyes, most csúsztasd ide
hozzám. A lábamhoz. – A bőrkötés surrogó hangot adva tette meg az utat a porban, míg Hale
csizmája meg nem állította.

– És most?

– Most szépen felveszed ezt! – tornázta le fél kézzel magáról a csuklyás köpenyét, aztán
behajította a kriptába.

– Nem viheted ki a napra! – Rosalind most először szólította meg Hale-t, ám ő teljes
mértékben semmibe vette. – Fiam! – kapaszkodott bele Casimir karjába, miközben én
remegve próbáltam összekaparni egy ostoba érvet, ami meggyőzheti Hale-t arról, hogy ez
nem jó ötlet. Persze, egy sem jutott eszembe. Hale sokkal könnyebben és biztonságosabban
szállíthatta Casimirt úgy, hogy ő nem mozoghatott szabadon a napfényben. A köpeny egy rossz
mozdulattól lecsúszhatott volna róla, az pedig, ha nem is végzetes, de fájdalmas kínnal járt
volna.

– Nem lesz gond. Nyugodj meg, anyám! – tapadt a férfiajak a női homlokra, ám ez az ígéret
nem nyugtatta meg Rosalindet. Aggódva figyelte, ahogy a fia felteszi a fejére a csuklyát, és a
szemébe húzza. A vöröslő tekintet erőt merített belőlem, aztán Casimir lehajtott fejjel kilépett
a napra.

– Rendben, Katie... Nyúlj az övemhez, és vedd ki belőle a kulacsot. Ne merd kiönteni a

szenteltvizet, mert hidd el,

megbánod! – intett meg, mikor megvillant a szemem. Túl jól ismer...

Kitapogattam a lóbőrt, aztán elindultam arra, amerre Hale irányított. Reméltem, hogy csak
egy óvatlan pillanatot ad Casimirnek vagy nekem, de mindkettőnk mozdulatait árgus
szemekkel figyelte.

– Kend be vele az ajtó belső felét! Mindenhová jusson! – parancsolta. Tiltakozni akartam, de
úgyis hiábavaló lett volna. Ha Hale hidegvérrel képes volt végezni egy gyerekkel és egy idős
nővel, mit számít neki, ha pár ember egy kriptába zárva hal meg.

Ahogy megpróbáltam kihagyni egy tenyérnyi helyet, Hale felmordult, így kénytelen voltam
alapos munkát végezni. A kripta belső kőfala túl vastag volt ahhoz, hogy egy vámpír csak úgy
át tudja törni, én pedig megfosztom Rosalindéket az egyetlen kijárattól.

– Csukd be! – szólt az utasítás ezúttal Casimirnek. Kívülről meg tudta érinteni a fát, úgyhogy a
feladat fizikailag nem eshetett nehezére, mégis olyan lassan lépett az ajtóhoz, mintha valami
visszahúzná. Aggódó pillantást váltott az anyjával, aztán mély levegőt vett, és egyetlen
mozdulattal bezárta a kiutat.

– Azt tedd az ajtó elé! – mutatott a kripta melletti talapzaton álló egyik angyalszoborra Hale. –
Lehet, hogy anyádék nem tudják megközelíteni az ajtót, de azt sem akarom, hogy az emberek
kinyissák.

– Azzal ugye tisztában vagy, hogy ha bármi bajuk esik odabent, akkor azt nagyon megbánod? –
nézett farkasszemet vele Casimir.

– A barátod miatt már úgyis a halállistádon vagyok, talán kétszer akarsz megölni? – Hale
mintha direkt fel akarta volna bosszantani Casimirt. Próbálgatta a határokat, amiket már
réges-rég átlépett, csak a másik fél kivárásra játszva még nem mutatta ezt ki.

Casimir kelletlenül megragadta a szobrot, leemelte a talapzatról, aztán ingatag léptekkel
elindult az ajtó felé. Egy ember meg sem bírta volna mozdítani a hatalmas kőangyalt, úgyhogy
torlasznak tökéletesen megfelelt.

– Akkor irány az istálló. Ha nem bánod, kölcsönvesszük az egyik lovadat – mutatott a késsel a
megfelelő irányba Hale. – Csak nyugodtan, ne feledd, hogy sok ember élete van a kezemben! –
figyelmeztette ismét Casimirt, mikor az gyilkos pillantással mérte végig.

 45. fejezet

Láncra verve

Hale készült. Az egyik karámban a széna közé rejtve egy hátizsák várt ránk, amit valószínűleg
tegnap hagyhatott itt, amikor... Nem akartam erre gondolni sem. Véreskezű Casimirre eddig
úgy tekintettem, mint egy kegyetlen vámpírra, akit a vérszomj démona tett azzá, ami. De Hale
még ember. Megvolt a választása. Dönthetett volna úgy is, hogy senkit sem bánt. Ő mégis
megtette. Nem a szérum tette szörnnyé, már annak született. És én szabadítottam rá a
világra...

– Nyisd ki, találsz benne egy láncot. Tedd a csuklódra! – adta ki a parancsokat Casimirnek.
Meglepetten pislogtam a hátizsák felé. Hogy is tarthatna vissza egy vámpírt egy egyszerű
lánc? Casimir valószínűleg azonnal rájött, mert egyáltalán nem döbbent meg. Ahogy belenyúlt
a táskába, a teste összerándult, mintha hirtelen fájdalmak kezdték volna gyötörni. Csak akkor
döbbentem rá ennek az okára, mikor megfordult. A kezében egy ezüstből készült vastag
láncot tartott, amelynek a végén szintén ezüstből vastag bilincsek lógtak. Az ujjai halkan
sisteregtek, ahogy a bőre érintkezett a fémmel. Olyan lehetett ez számára, mintha egy ember
izzó vasat vagy savba mártott anyagot szorongatna.

– Ezt nem teheted! – rándultam meg a karok szorításában.

– Semmi baj, kibírom. – Casimir biztató mosolyt erőltetett az arcára, de tudtam, hogy ez csak
színjáték. Meg akar nyugtatni.

– Kérlek, ő a te...

– Hallgass! – rázott meg Hale erőteljesen, mielőtt kimondhattam volna. Casimir dühös
tekintettel meredt rá, aztán a csuklóira pattintotta a bilincset. Az álarca eddig bírta, jajgatva
rogyott térdre. Ösztönösen oda akartam ugrani hozzá, megfeledkezve a pengéről. Ha Hale
nem tart elég szorosan, gondolkodás nélkül végigmetszem a saját torkomat.

Hale karja végül leereszkedett, miközben elégedetten szemlélte az apja passióját. Most, hogy
Casimir nem volt többé veszélyes, már szükségtelen volt sakkban tartania. A ló mellé
rángatott, aztán felemelt a nyeregbe. Onnan figyeltem tehetetlenül, ahogyan Casimirt a
nyereg mögé láncolja, a Kódexet pedig beteszi a nyeregtáska alá. Legszívesebben
megsarkantyúztam volna a lovat, hogy elvágtassak, mielőtt felülne mögém, de nem tehettem.
Casimir túl gyengének tűnt a ló után futáshoz, és biztos voltam benne, hogy Hale betartaná a
fenyegetését, és kiirtaná a város lakosságát gondolkodás nélkül.

– Szörnyeteg vagy! – közöltem vele, amikor felpattant mögém a ló hátára.

– De a te szörnyeteged, Katie, ezt ne feledd! – nyomott gyengédnek ható puszit a fejem

búbjára. Magamnak sem akartam bevallani, de összezavart a viselkedése. Annak ellenére,
hogy az életem elvételével fenyegetőzött és megölte a barátaimat, úgy tűnt, valamiféle
beteges szeretetet tényleg érez irántam. Hogy ez az együtt töltött időből maradt-e vissza,
vagy a gyermeki kötelék váltotta ki, valószínűleg maga Freud sem tudta volna megmondani.
Ezzel szemben az apját mintha egyenesen gyűlölte volna. Útközben néha-néha élvezettel
pillantott hátra rá. Miért szeret engem, és miért veti meg ennyire az apját?

A hátsó kapun hagytuk el Casimir birtokát, hogy aztán az erdőbe vetve magunkat nyugat felé
induljunk a fák között. Először azt hittem, azért tesszük a kerülőt, mert Casimirrel a

hátunk mögött nem kelhetünk át a város utcáin, de valószínűleg nem csak emiatt választotta
Hale ezt az utat. A fák itt szellősebben álltak, így a nap gond nélkül áthatolhatott a lombokon.
Eleinte igyekeztem minél távolabb húzódni a hátam mögött ülőtől, de végül feladtam. A
kimerültség arra késztetett, hogy a mellkasának döntsem a hátamat.

– Most hová megyünk? Vissza a táborhelyhez? – kérdeztem végül.

– Igen.

– És aztán?

– Arra ne legyen gondod! Neked csak egyetlen dolgod lesz majd hamarosan... –
Megdermedtem a szavaitól. Elvárja, hogy tenyész-kancaként odaadjam magam Casimirnek?
Nem mintha nem akarnám őt. Nagyon is akarom! De nem így... Nem ilyen szörnyű
következményekkel...

– Képtelen vagyok rá – motyogtam magam elé.

– Ha így lenne, most nem lennék itt. Szeret téged, gyengéd lesz veled... Nem kell félned. – A
hangja szinte már nyugtatónak tűnt, de amit tenni készült, lerombolta a látszatát is annak,
hogy akár csak egy kicsit is törődne velem. Ki dobná oda a saját anyját egy férfinak csak úgy?

Hátrafordultam, hogy lássam, milyen állapotban van Casimir. Csoszogva haladt mögöttünk, a
válla előreesett, alig vonszolta már magát. Mintha csak észrevette volna, hogy figyelem,
lassan felemelte a fejét. Az arcát alig láttam a csuklya takarásában, de a vörös szempár szinte
kivilágított alóla. A tekintetünk egy másodpercre összefonódott, aztán egy döccenő
kizökkentett a pillanatból.

Szeretem őt. Igazán szeretem. De ha Hale megfogan... Ha világra hozom... Hogy történhetett
ilyesmi? Hogy történhet majd ilyesmi?

Mire a táborhelyhez értünk, alkonyodni kezdett. A gyomrom olyan apróra zsugorodott, akár
egy dió, és úgy éreztem, bármikor megint kidobhatom a taccsot vagy

elájulhatok. Nem láttam kiutat. Ha megtesszük, amit Hale mond, vége a világnak. Ha nem
tesszük meg, végez mindenkivel, köztük Paytonnel is. Hány embert áldozhatunk még fel, hogy
megmentsük az emberiséget?

– Ne merd elszólni magad Payton előtt! – súgta a fülembe Hale, miközben lesegített a lóról.
Aprót bólintottam, bár fogalmam sem volt, hogyan játsszam meg magam. Attól féltem, a
homlokomra van írva, hogy mi történt. Casimir kimerültén rogyott le a földre. Legszívesebben
azonnal leszaggattam volna róla a bilincseket, de Hale még nem látta elérkezettnek az időt.

– Katherine! – Payton azonnal előbújt a barlangból, mintha csak meghallotta volna, hogy róla
beszélünk. Kicsit egészségesebb színben volt, mint korábban, bár még látszott rajta, hogy
nincs teljesen jól.

Ahogy meglátta Casimirt, megtorpant, és a gyűlölettől eltorzult az arca. Úgy hitte, az

emberiség megnyomorítójával áll szemben, pedig csak egy kicsit jobbra kellett volna fordulnia
ahhoz, hogy az igazi bűnöst észrevegye. – Ez meg hogy kerül ide? Mégsem halt meg?
Elfogtátok? Miért nem végeztetek még vele? Hol egy karó? – fordult körbe valami használható
fegyvert keresve.

– Nyugalom, még várj! – lépett hozzá közelebb Hale. Aggodalommal töltött el, ahogy a kezét a
férfivállra helyezte. – Le van gyengülve, ártalmatlan. Kiszedünk belőle pár fontos információt,
aztán végezhetünk vele.

– Miféle információt? Az egyetlen feladatunk az, hogy megöljük! Már átváltozott, ilyen
esélyünk nem lesz több! – jött az ellenkezés. Attól féltem, Payton addig tiltakozik, míg Hale
megunja.

– Maradt még a vámpírelixírből. Megkell tudnunk tőle, hol rejtették el, és ki kell szednünk
belőle azoknak a rendtagoknak a nevét is, akik el tudják készíteni – szóltam közbe. Hale
elégedetten elmosolyodott.

– Pontosan. Amíg át tudnak bárkit is változtatni, a küldetés áll. Nincs szükségünk egy másik
Casimirre.

Payton mély lélegzetet vett, de a tekintetét még mindig a földön térdelő alakra szegezte.

– Rendben – adta meg végül magát. – De amint lehet, végezni kell vele! És látni akarom, ahogy
megdöglik!

– Szükségünk van a vallatáshoz a barlangra!

– Rendben, mehetünk.

– Nem, te még gyenge vagy – rázta meg a fejét Hale. – Majd Katie és én.

– De...

– Ígérem, ott lehetsz, mikor véget vetünk az egésznek, de ha túlságosan kimerülsz és újra
lázas leszel, erre sem lesz lehetőséged – mondta ki a meggyőző érvet. Payton végül bólintott
egyet, aztán a tűz mellé sétált, és leült Valdemarral szembe, megtartva a két lépés távolságot.

Megkönnyebbültem, hogy ilyen könnyen feladta a vitát, de aggódtam is érte. Ha egészséges

lenne, biztos, hogy nem hagyta volna magát lerázni. És akkor Hale-nek a meggyőzésnél
keményebb módszereket kellett volna bevetnie. Szerencséje, hogy megsérült, mert így
túlélhette ezt az egészet. Egyelőre...

– Gyerünk, vérszívó! – rángatta fel a láncnál fogva Hale Casimirt, és elindult vele a
barlanghoz. Remegő lábakkal követtem őket.

 46. fejezet

Valami vége

A barlang valahogy kisebbnek tűnt, mint korábban, a lámpások fénye pedig még
kísértetiesebbé tette a hangulatot. Hale a földre taszította Casimirt, a csuklóján láttam az
égésnyomokat. Ha leveheti az ezüstöt, pár óra, és begyógyulnak, így viszont elég csúnyának
tűntek. Rögtön mellé guggoltam, de nem tudtam, hogyan segíthetnék. Csak tétován
felemeltem a kezem, hogy aztán tehetetlenül vissza is ejtsem magam mellé.

– Jól vagy? – Az, hogy Casimir értem aggódott még ebben a helyzetben is, megdobogtatta a
szívemet. Hogy lehetséges, hogy elhittem, képes kegyetlen gyilkossá válni, miközben Hale-en
sosem vettem észre a jeleket? Olyan szörnyen ostoba és vak vagyok!

– Én igen, és te? – fektettem a kezemet óvatosan az övére. A bőre hidegebb volt, mint
korábban. Pár hónapja úgy hittem, egy vámpír érintése csak és kizárólag színtiszta undorral
töltene el, most viszont egyáltalán nem ezt éreztem. Azt kívántam, bár gyógyítani tudnék az
érintésemmel. Vagy átvenni tőle a sebeket és a fájdalmat. Szívesörömest megtettem volna
gondolkodás nélkül!

– Jól vagyok.

– Ahogy látom, nem lesz gond a tervemmel. – Hale úgy viselkedett, mintha ez az egész csak
egy játék lenne, amiben jelenleg ő áll nyerésre, az önelégültség csak úgy sütött róla.

Sokszor láttam már ilyennek, de régebben ezt egészséges magabiztosságként könyveltem el.

Csak most döbbentem rá, hogy milyen közel vagyok Casimirhez. Bár legszívesebben szorosan
átöleltem volna, mégis elhúzódtam tőle.

– És most azt várod, hogy kezdjünk szexelni? Itt a szemed láttára? Vagy hogy gondoltad? –
néztem fel Hale-re bosszúsan. Casimir összerezzent mellettem, valószínűleg nem értette,
miről is beszélek pontosan. Éreztem, hogy az arcom felforrósodik, és biztos voltam abban is,
hogy lángvörös színt vett fel.

– Szerintem örök lelki sérülést okozna, ha az anyámat ilyen helyzetben látnám... – sütött Hale-
ről a jókedv.

– Még a végén a sokktól pszichopata sorozatgyilkos lenne belőled – emeltem a szám elé a
mutatóujjamat elgondolkozva.

– Jah, nem, az nem lehet... Már az vagy! – vágtam a képébe, aztán összeszedve magam
meghoztam a döntésemet. Ez volt a leglogikusabb és legjobb döntés, mégis iszonyatosan
éreztem magam tőle. – De ki kell ábrándítsalak: nem fogjuk megtenni! Inkább most haljon
meg pár ember, semmint hogy később milliók halálát okozd! – néztem egyenesen a szemébe.
Egy másodpercig állta a tekintetemet, aztán megvonta a vállát.

– Rendben, ha így akarod. Payton, idejönnél? – hajolt ki a barlang bejáratán. Ne, ne, ne!

Elméletben elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy teljesítsem a küldetésemet, de a

gyakorlat már teljesen más volt. Valahol mélyen tisztában voltam vele, hogy képtelen lennék
elviselni azt, hogy a döntésem következményeként bárki is meghaljon. Szimplán csak
blöfföltem. Így is túl sokan voltak már, akiket nem tudtam megmenteni.

– Nem! – Ahogy előreugrottam, Hale karjai azonnal elkaptak és bilincsként tartottak vissza. –
Payton, menekülj! Menekülj! – A kiáltásaim visszhangot vertek a kőfalakon. A következő
pillanatban megint a földön ültem. Az enyhe

fájdalom először fel sem tűnt, aztán hirtelen lüktetni kezdett – egy kő esés közben felkarcolta
a lábamat. Szisszenve nyúltam a sebhez, aztán rémülten kaptam a tekintetemet Casimirre. A
szeme nagyra nyílt – vágyakozás ragyogott benne –, az orrlyuka kitágult, a fogai pengeélesen
villantak elő az ajkai takarásából. Már a vér illata is képes volt elérni, hogy egy pillanatra
megfeledkezzen a fájdalmairól. Egy, a mi világunkból származó vámpír már rég rám vetette
volna magát, de ő képes volt az önkontrollra már ilyen fiatalon is. Remegve húzódott be a
barlang szemközti sarkába, és onnan nézett rám vonásain a mohóság és szégyenkezés
keverékével.

A reményem, hogy Paytont sikerült időben figyelmeztetnem, semmivé foszlott, mikor egyszer
csak megjelent a bejáratban. Csak akkor döbbentem rá, hogy Valdemar a háta mögött áll,
mikor előretaszította őt és mellém zuhant a földre.

– Mi a fene folyik itt? – nézett körbe rajtunk.

– Csak annyi, hogy Katie úgy döntött, ideje példát statuálnom – közölte Hale úgy, mintha
valami semmiségről lenne szó.

– Mi? – Payton szemöldöke összeszaladt. Hale kegyetlenségét viccnek tarthatta, mert nem
tűnt rémültnek, csak meglepettnek.

– Nem teheted ezt. Ő a barátunk!

– Csak rajtad múlt, te döntöttél – tárta szét a karját színpadias sajnálkozásként. – Valdemar! –
A kimondatlan utasításra a férfi előrébb lépett, és az övéből előhúzott egy kést.

– Na, Hale, várj! – nyújtottam ki védelmezően a karomat, de a mosolya alapján tudtam, hogy
nem ad újabb esélyt. Ha most kegyetlenül megbüntet, nem ellenkezem többé.

Ahogy a magasba emelkedett a kés, ösztönösen Payton köré fontam a karjaimat. Ujjaim az
ingébe markoltak, az arcomat pedig a vállához fúrtam. Hogy a testemmel akartam-e védeni,
vagy csak utoljára éreztetni vele, hogy fontos számomra,

magam sem tudtam eldönteni. Vártam, hogy lerángassanak róla, de semmi sem történt. Aztán
surrogó hang hatolt a fülembe.

A következő másodpercek lassított felvételként kúsztak tova. Payton megérintette a hátamat,

de nem mertem felnézni rá – féltem, hogy a halált látom majd visszabámulni.

– Katherine... – tétova mozdulattal húzódtam el végül tőle, de a zöld szempár nem engem
figyelt, hanem a hátam mögé meredt.

Ahogy megfordultam, a tüdőm abbahagyta egy pillanatra a munkáját. Hale a földön térdelt,
mellkasából Valdemar kése meredt ki, de az arcáról nem tűnt el a jókedv. Talán meg sem
érezte a sebesülését?

– Ostobák! – A nevetése egyszerre volt gúnyos és fájdalmas. A tekintetét az enyémbe fúrta,

aztán arccal előrezuhant a kőre.

Mintha egy karmos kéz lenyúlt volna a semmiből, hogy kiszakítson a saját testemből. Éreztem
a térdem alatt a kemény talajt; Payton érintését a vállamon; a szívem dobogását a torkomban,
mégis üres voltam odabent. A halál túl sokszor látogatott meg az utóbbi pár órában, és a
tekintete kiirtott belőlem valamit.

Valdemar reagált elsőként. Nyugodt léptekkel odasétált az áldozatához, leguggolt mellé, aztán
a nyakára helyezte a kezét.

– Meghalt. – A kijelentés, akár egy elektromos impulzus, összerántotta az izmaimat, és életre

keltett. Casimir... Casimir még mindig szenved...

Izgatottan fordultam oda hozzá, és megnéztem a bilincset. A drót, amit a titkos szoba
kinyitásához használtam, még mindig nálam volt, de a kezem túlságosan remegett – hiába
próbáltam összeszedni magam.

– Segítség kéne! – kértem halovány hangon, mikor rájöttem, hogy egyedül nem boldogulok.

– Engedj! – tolt arrébb Valdemar. Egy pillanatig úgy néztek egymásra Casimirrel, mintha
verekedni készülnének, de Valdemar végül a bilincseket vette kezelésbe.

– Miért segítettél? Miért álltál mellénk? – motyogtam inkább magamnak, mint neki. Nem is
nagyon vártam választ, mert a sokk hullámokban tört rám újra és újra. Csak magamban
beszéltem, a gondolatok háborgó tengeréből kiköpve néhány kortynyit szavak formájában.

– Mert tőlem jobb ajánlatot kapott. – Payton felé kaptam a tekintetemet. Meglepett, hogy ő
válaszol a kérdezett helyett. Beletelt pár pillanatba, mire felfogtam, hogy Valdemar átállása
nem pillanatnyi döntés volt, hanem már korábban kitervelték Paytonnel.

– Ajánlatot? – Ebben a pillanatban halk kattanással felnyílt a bilincs. Casimir felnyögött a

megkönnyebbüléstől, én pedig aggódva vettem a tenyerembe a kezeit. A csuklóját körben
sebek és hólyagok fedték, legszívesebben sírva fakadtam volna a látványtól annak ellenére,
hogy tudtam, hamarosan úgyis elmúlnak. Csak késve jutott el a tudatomig, hogy Valdemar
beszél hozzám.

– Azazel olyan jövőt ajánlott, ahol bármikor megölhetnek, és őt kell szolgálnom – hajította a
láncokat a barlang másik felébe. – Ti olyat, amiben békésen eléldegélhetek öregkoromig.
Elegem van abból, hogy mások parancsait lessem, mostantól a saját magam ura akarok lenni!

– Akkor most... vége? – pillantottam Hale teste felé. Olyan hihetetlennek tűnt az egész.
Megöltük Véreskezű Casimirt, és sosem fogom újra a világra hozni. Még ha bele is halok abba,
hogy távol kell tartanom magam a férfitól, akit szeretek.

– Füsttel jelet adtam a zsoldosoknak, hogy Azazel visszatért, és egyelőre ne gyújtsák fel a
várost, de végül úgyis rájönnek, hogy halott, és keresni fognak minket – emlékeztetett
Valdemar az újabb gondra.

– Pár óránk van, hogy végezzünk Mefisztóval és Masztemával, ha ők is halottak, a Rend
szétesik.

– Ők is? – kaptam fel a fejemet.

– Belzebúbnak és Belialnak már vége. Mérget kaptak, nem altatót. Nem bízhatok egy olyan
Úrban, aki a saját híveit is eltávolítja az útból.

– A következő akár te is lehettél volna... – értettem meg. Valdemar, akár egy napraforgó,
mindig arra néz, amerre az érdekeinek megfelelően süt a nap.

– Akkor kiiktatjuk a maradék kettőt, aztán meglátjuk, mi lesz.

– Na igen... – A sóhaj, ami elhagyta a számat, egyszerre volt a megkönnyebbülésé és a

szomorúságé. A terv a következő volt: összeszedjük magunkat, kiengedjük Rosalindéket,
felkutatjuk a Rend két megmaradt vezetőjét, aztán vagy megszűnünk létezni, vagy
hazamegyünk. Egyvalami biztos: Casimir itt marad.

 47. fejezet

Valami kezdete

– Hadd kötözzem be! – Casimir a horzsolásom felé pillantott, mikor magunkra maradtunk.
Payton kihívta magával Valdemart a barlangból – elvileg azért, hogy megtudjon tőle mindent
Mefisztóékról, gyakorlatilag úgy tűnt, kettesben akar hagyni minket Casimirrel. Meglepett a
tapintatossága, általában ez nem volt rá jellemző. Bármi is vezérelte, hálás voltam, hogy adott
egy kis időt a búcsúra...

– Biztos, hogy...

– Tudok uralkodni magamon – bólintott rá a kimondatlan kérdésemre.

Ahogy tisztogatni kezdte a sebemet, lehunytam a szemem. Igyekeztem nem tudomást venni a
tőlünk nem messze heverő holttestről, amit Valdemar a fal mellé húzott, hogy ne kelljen
átlépniük rajta kifelé menet.

– Elmondod, ki is vagy valójában? – törte meg Casimir a csendet rövid idő után. – Arra már
rájöttem, hogy nem az unokahúgom. Katie-nek hívnak, igaz? – simított végig a lábamon.

– Igen – néztem fel rá a szempilláim rejtekéből. Azt hittem, haragudni fog rám, amiért
átvertem, de csak kíváncsiságot láttam a vonásain. – Mennyit tudsz?

– Perlina szerint a Rendnek valami nagy terve van veled. Ennél többet nem mondtak neki.

– Mióta dolgozott neked?

– Hosszú évek óta... A nagybátyja gyerekként elég sokszor...

megfegyelmezte. És néha később is – torzult vicsorba az ívelt száj. Így már érthető, Perlina
miért beszélt róla olyan félve. Már a beszélgetésünkkor sejtettem, hogy valamit titkol. –
Egyszer hívatlanul bukkant fel nálunk, és lebuktunk előtte. Addigra már fülig szerelmes volt
Keith-be, megbíztunk benne, és beavattuk őt – halkult el a mondat végére a hangja, a
tekintete pedig a holttest felé tévedt.

– Ő... ő végzett vele is? – Lassan bólintottam, mintha a nyakam kővé vált volna, elvesztve a hús
és inak rugalmasságát. Bogot kötött az anyagdarab végére, amivel körbetekerte a lábamat,
aztán visszahúzódott.

– Az egész egy iszonyatos félreértés volt. Ha tudtam volna, hogy... Sajnálom – nyúltam a keze
után. Nem húzódott el – reméltem, hogy ez azt jelenti, megbocsát nekem.

– Perlina titokban felkereste az atyát, és addig ügyeskedett, míg végül be nem vették a
Rendbe. Könnyen elhitték neki, hogy megveti a püspököt, az egyházat és istent azok után,
amit a nagybátyja művelt vele – tért vissza az eredeti témánkhoz végül, amiért igazán hálás
voltam. Még túl friss volt a seb, hogy tovább beszéljek róla. – Mikor elmondta, mit csinált,
Keith majdnem gutaütést kapott – nevetett fel, aztán kihúzta a kezét az enyémből, és a
tenyerébe rejtette az arcát. Azonnal feltérdeltem, és magamhoz szorítottam őt.

– Sajnálom... – nézett fel rám könnyes tekintettel. Bár a szemszíne megváltozott, mégis láttam
őt odabent. Az emberi Casimirt.

– Semmi okod bocsánatot kérni! – simogattam le az arcáról a nedvességet.

– Elmondod az igazat, Katie? – kérte ismét csókot nyomva a tenyerembe.

– Ha tudnád, mennyire el akartam mondani mindvégig. Annyira el akartam mondani! – Az

ölébe másztam, a fejemet a mellkasára hajtottam, aztán beszélni kezdtem.

Csendesen hallgatott engem, és mikor néha felpillantottam rá, láttam a döbbenetet a
vonásain. Mégis biztos voltam abban, hogy minden szavamat elhiszi. A mondatok úgy
ömlöttek belőlem, akár egy sebes vizű folyó, ami hosszas várakozás után végre áttörte a gátat,
és most szabadon tombolhat. Elmondtam, ki vagyok, honnan jöttem, meséltem az apámról, a
világomról, a szörnyűségekről, amiket láttam és amikről csak hallottam. Paytonről, Hale-ről.
És Véreskezű Casimirről. Bevallottam, hogy azért jöttem vissza a múltba, mert végezni
akartam vele, de talán túl gyenge voltam hozzá, vagy engem is egy megérzés vezetett.

Mikor végül a mondandóm végére értem, úgy éreztem magam, mint egy versenyfutó, aki
beért a célba – kimerültnek és elégedettnek.

Ismét felemeltem a fejemet a kemény mellkasról, és a félelem láncai azonnal lehullottak

rólam. Casimir tekintetében még mindig ott lángolt a szerelem, ami engem is égetett. Nem
volt mérges rám, nem vetett meg, és nem gyűlölt.

– Hogy nem omlottál össze ennyi teher alatt? – nézett rám szelíden.

– Te vagy a legbátrabb nő, akivel valaha találkoztam – jelentette ki.

Tiltakozni akartam, de mielőtt megtehettem volna, az ajkai az enyémekhez értek. A csókja

hűvös volt, mégis ismerős. A testem azonnal reagált rá, a tudatomba pedig ideiglenes
áramszünet állt be.

– Nem tehetjük ezt, igaz? – suttogta végül, de nem húzódott hátrébb.

– Nem. – A hangom túl elkeseredettre sikeredett, de most nem bántam. Azt akartam, hogy
Casimir tudja, mennyit jelent számomra, és mennyire vágyom rá.

– Bár az enyém lehetnél! Bár elvehetnélek, és szülhetnél nekem egy fiút! Egy gyermeket, aki
nem akarja elpusztítani az

egész világot... – fújta ki reszketegen a levegőt a tüdejéből. – Megtennéd, Katie?

– Meg. Megtenném – kaptam utána. Az újabb csókunk elkeseredett volt és vad. Olyan, mint
egy utolsó csók, amiről mindketten tudjuk, hamarosan véget kell vetni neki, de egyikünk sem
akarja.

Az éles szisszenő hang késztetett végül arra, hogy elszakadjunk egymástól – egy lufira
emlékeztetett, amiből hirtelen kieresztették a levegőt.

Mikor Casimir felugrott és felrántva a földről a háta mögé perdített, felnyögtem. Fogalmam
sem volt, mi történik, csak a sarokba pillantva értettem meg a reakcióját. Hale mellkasa
láthatóan megemelkedett, aztán visszasüllyedt, végül felpattant a szemhéja. A felismerés
rettenete végigszáguldott a gerincemen borzongásra késztetve.

A vörös írisz miatt kétségem sem lehetett – már nem ember.

 48. fejezet

Az anya dolga

Rémülten meredtem az előttem álló vámpírra. A tekintetében kegyetlen vérszomjat láttam, a

fogai pengeélesen villantak elő. Már az első pillanattól tisztában voltam vele, hogy egyáltalán
nem olyan, mint Casimir. Megszületett az első igazi vámpír, minden vámpírok atyja!

– Fuss! – Felfogni sem volt időm, mi történik, Casimir máris a kijárat felé taszított. A barlang
falába kapaszkodva fordultam vissza. Casimir előrevetődött, hogy megállítsa Hale ugrását – a
levegőben csapódtak egymásnak, és azonnal harcba kezdtek. A győzelem jutalma én voltam.
Vagyis, ha Hale győz, akkor a vérem. Nem értettem, hogy változhatott át, de most nem is volt
időm ezen gondolkozni. A szűk barlangban az illatom megrekedt, még jobban felhergelve
ezzel az újjászületettet.

Mire kimásztam a barlangból, Payton és Valdemar már futva közeledtek – valószínűleg

meghallották a küzdelem zajait. A föld aprót remegett alattam közvetlenül egy hangos
csattanás után.

– Feléledt! – ziháltam kétségbeesve.

– Mi? – Payton pupillái kitágultak – pontosan tudta, hogy mit is jelent ez. Sejtenünk kellett
volna, hogy valami nem stimmel!

– Egy karó! Kell egy karó! – ráztam meg őt. Odabent a tombolás még mindig tartott, én pedig
szörnyen aggódtam Casimirért. A hozzá hasonló vámpírok ereje bár az emberekénél nagyobb
volt, egy igazi vámpíréval nem

vetekedhetett. Ezenkívül az ezüstbilincs is legyengítette őt, és még nem épült fel teljesen a
sérülésekből.

Megint Valdemar reagált elsőként. A köpenye alá nyúlt, a következő pillanatban pedig már
egy karó repült felém. Az aggodalom miatt majdnem elejtettem, de végül sikerült megfognom
rendesen. Paytonnel kérdően meredtünk rá.

– Felkészültem minden eshetőségre. Első a biztonság. Én itt kint megvárom, mi lesz a vége... –
dőlt neki a fatörzsnek teljes nyugalommal.

– Vajon miért nem lep meg?

– Add ide, én megyek! – ragadta meg a csuklómat Payton, és mielőtt még tiltakozhattam
volna, kitekerte a kezemből a karót. Meg akartam állítani, de nem volt rá szükség. Mielőtt a
barlang felé indulhatott volna, két összegabalyodott test zuhant ki a szabadba. Puffanva értek
földet, majd szétváltak, és morogva merevedtek támadóállásba. Nem tudtam, hálát adjak-e
annak, hogy már lement a nap, vagy átkozzam. Igaz, hogy Casimir is megsérülne a fényében,
de Hale-re halálosnak bizonyulna.

– Menjetek innen! – Casimir csak egy pillanatra fordult felénk, de ez elég volt ahhoz, hogy
Hale kihasználja a helyzetet. Nekiesett ellenfele nyakának és belemart. Payton karjai tartottak
csak vissza attól, hogy segítsek. Hiába tomboltam közöttük, nem eresztett el. A józan eszem
tudta, hogy engem véd, de a szívem átkozódva gyűlölte jelen pillanatban.

– Elég volt! – A kiáltásom ledermesztett mindenkit. Casimir a földön feküdt, Hale rajta, a fogai
még mindig a torkába mélyedve.

– Elég volt! Hagyd békén! Ha megölöd, sosem születsz meg! Vele halsz! – ziháltam. A karjaim
teljesen megfeszültek, ahogy Payton visszahúzott azoknál fogva. Csak remélni tudtam, hogy a
vámpírösztönt képes elnyomni a túlélőösztön –

ez volt az egyetlen, amivel megpróbálhattam Hale-t manipulálni.

Az éles fogsor olyan lassan nyílt szét, hogy majd beleőrültem. Casimir pocsék állapotban volt,
ezt első pillantásra meg tudtam állapítani. Bár csak a karó és a lefejezés ölhette meg, az ezüst
és a sérülései mostanra teljesen legyengítették. Hale foga valószínűleg átharapott egy
ütőeret, mert a vöröslő vér apró folyamként csörgött a fűbe. Hosszú órák kellenek ahhoz, hogy
újra összeszedje magát...

– Szomjas vagyok – nyalta meg a száját Hale, miközben felegyenesedett és felénk fordult. – A
ti véreteknek jobb az illata – emelte a magasba az orrát, hogy mélyet lélegezzen.

– Adok a sajátomból, ha nem bántasz senkit. – Az ötlet hirtelen jött, de jónak tűnt. Ha Hale
iszik belőlem, talán csillapodik annyi időre a szomja, amíg a többiek elmenekülnek. Ha megöl,
az is jobb, mintha mind meghalnánk.

– Fenét adsz! – sziszegte Payton a fülembe hátulról.

– Ne sz ólj bele!

– Nem fogom hagyni, hogy megölesd magad, te liba! – Inkább aggodénak tűnt, mint dühösnek,
így a sértés éle most nem sebzett meg.

– Nem fog megölni. Igaz, Hale? – néztem egyenesen a szemébe.

– Az anyád vagyok. Ha meghalok, te sem születsz meg. Tudod, igaz? – vettem fel vele a
szemkontaktust. Reméltem, hogy ezáltal ébren tudom tartani az emberi énjét annyira, hogy
logikus gondolkozásra bírjam. A Hale-hez hasonló vámpírok nem bírták sokáig türtőztetni
magukat, ha szomjasak voltak, így csak egyetlen esélyem volt a többiek megmentésére. –
Végül is, az anyák ezt teszik... A saját testükből táplálják a gyermeküket – húztam ki magam a
meglepettségtől enyhülő szorításból.

Stratégiát kellett váltanom ahhoz, hogy Paytont és Casimirt megmenthessem, ha már a

világgal nem tehettem. Minden

vámpírok atyja itt volt, mi pedig szinte fegyvertelenül álltunk előtte. Közel kellett csalogatnom
magamhoz, ezt pedig csak egyetlen módon tehettem meg.

– Gyere, Hale! – nyújtottam ki akarómat felé. A tenyeremet felfelé fordítottam, és felkínálva

előrenyomtam a csuklómat. A fehér bőr alatt kéklő véna látványa izgatott légzésre késztette.

Ahogy Payton matatását megéreztem a hátamnál, önkéntelenül is összerezzentem, de Hale-t

annyira lekötötte a táplálkozás reménye, hogy szerencsére nem vette észre. Igyekeztem
kitakarni, miközben megkönnyebbültem egy kissé. Eredetileg úgy terveztem, hogy a
dekoltázsomba rejtett ezüstmed ált használom Hale megfékezésére, de a karó, amit Payton az
övem alá dugott, sokkal jobb terv volt.

– Gyere, adok a véremből... – A hangom, akár a szirén éneke, megbabonázta őt. Lágy volt,
csábító, enyhülést ígérő. Sok bolondságot tettem már életemben, de ez volt talán a
legőrültebb ötlet, ami valaha eszembe jutott. Egy vámpírt a testemből táplálni... A lábaim
gumivá váltak, ahogy közeledni kezdett felém.

Payton légzése zihálásba váltott át a hátam mögött, de nem mozdult, így én tettem előrefele
pár lépést. A szemem sarkából láttam, hogy Casimir mocorogni kezd a földön. Meg akartam
nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, de most nem volt lehetőségem rá.

Ahogy Hale elért, azonnal megragadta a csuklómat. Féltem tőle, hogy túl durva lesz, de a
lehetőségekhez képest egész óvatosan bánt velem.

– Miért tetted ezt magaddal? – A szabad kezem végigsimított a fehér arcon, és ahogy rám
emelkedett a vörös tekintet, furcsa érzések öntöttek el. Mint mikor megismertem Casimirt, és
eldöntöttem, nem végzek vele, hanem segítek neki. A múlt emlékei okozta gyengédség
valahogy lenyugtatta az előttem álló féktelenségét.

– Ez a sorsom. – A vörös tekintet elszakadt az enyémtől, és mohón siklott le a csuklómra.

– Segíthetnék... – akadt el a lélegzetem, ahogy megemelte a karomat. A szája alig pár centire
volt tőlem, a fogai látványától teljesen lezsibbadtam. Eredetileg csak időt akartam nyerni
magamnak, de a szavaim, bármennyire is le akartam tagadni, igazak voltak. A remény még
mindig ott élt bennem, hogy Hale meggondolja magát. Megváltozik. Legyőzi önmagát, és újra
az lesz – vagy legalábbis majdnem az –, akit gyerekként megismertem. Az eszem tisztában volt
vele, hogy ez ostobaság, de a szívem... – Szeretlek téged. Tudom, miket tettél és miket fogsz
még, ha továbbra is ezen az úton jársz, mégis... Nem tudom, hogy a régi emlékek vagy... anyai
ösztön...

A harapás fájdalma késlekedett. Hale lehajtott fejjel állt előttem. Nem láttam az arcát
rendesen, de úgy éreztem, talán mégis sikerül hatni rá. Annyira akartam, hogy sikerüljön!

– Én is szeretlek. – A válasz hangos sóhajt szakított fel belőlem. A remény felkavaró hulláma a
magasba hajított, hogy aztán Hale következő mondata visszarántson a valóság mély
mocsarába. – Magam mellett tartalak, és ígérem, vigyázni fogok rád. Méltó helyed lesz
mellettem még emberként is..., anya...

– Hale, várj, én...! – Megpróbáltam elhúzni a karomat, de hozzá képest az erőm semmi sem
volt. Ösztönösen nyúltam a hátam mögé a karóért, és mielőtt még belém marhatott volna,
előrelendítettem a kezemet. Olyan gyorsan kapott utánam, hogy szinte nem is láttam. Először
azt gondoltam, a hirtelen mozdulat árult el, de ahogy felnéztem rá, tudtam, mindvégig
tisztában volt vele, mire készülök. Nem volt időm azon merengeni, hogy teljesen kiismert,
mert a fájdalom felerősödött a karomban. Bármennyire is igyekeztem, a karó végül kiesett az
ujjaim közül, és nagyot koppant a lábujjaimon.

Hallottam Payton ordítását, láttam, ahogy Hale-nek ugrik, aki egyetlen mozdulattal rázza le
magáról, aztán fémes illatot

éreztem. Csak fáziskéséssel öntötte el a csuklómat az égő fájdalom, ráébresztve, mi is
történik. Hale mohón szürcsölve ivott belőlem.

A vérveszteség miatt csak néhány másodpercnyi lehetőség jutott nekem. Rúgni és ütni
kezdtem, ahol csak értem, de nem használt – valószínűleg csak cirógatásnak érezte a
menekülési kísérletemet. Annyit értem el az egésszel, hogy a lábam majdnem kicsúszott
alólam, de Hale egyszerűen megtartott, és tovább táplálkozott. A szája egyetlen pillanatra sem
szakadt el tőlem.

Oldalra akartam fordulni, hogy megnézzem, Paytonnek nem esett-e baja, de a fejemet már
nehéznek éreztem. Bágyadtan pislogtam egy ideig, aztán nem bírtam tovább, le kellett
hunynom a szemem.

Ahogy Hale eleresztett, a lábaim feladták. A könyököm fájdalmasan ütődött a földnek, de már
arra sem volt elég erőm, hogy felszisz-szenjek. Vártam, hogy ismét rám vesse magát, de aztán
meghallottam a dulakodás zajait. Minden maradék erőmet össze kellett szednem, hogy
megnézzem, mi történik, de végül sikerült félig ülő helyzetbe nyomnom magamat.

Az elém táruló kép homályos volt, a morgások alapján először két hatalmas, verekedő kutya
ugrott be. Kellett pár másodperc, hogy rádöbbenjek, Casimirt és Hale-t látom. Fogalmam sem
volt, hogyan szedte össze magát annyira, hogy újra harcba szálljon, de értem megtette.

Mikor valaki megragadott, tiltakozva csaptam felé.

– Ne, hagyj!

– Mennünk kell! Katherine, gyere! – Paytont felismerve megnyugodva ernyedtek el a tagjaim.

Majd ő segít Casimirnek.

– A karó... – motyogtam, miközben a karjába emelt. Arrébb visz, hogy Hale-t ne vadítsa be
még jobban a vérem illata, aztán visszamegy, és véget vet ennek az egésznek.

Hirtelen zsibbadt bizsergés szaladt végig a testemen. A bal lábam nagyujjában kezdődött, és
esküdni mertem volna rá,

hogy még a hajam tövében is érzem. Ismerős volt, de nem emlékeztem, honnan. Aztán Payton
végre letett a földre.

Csak másodpercekkel később jöttem rá, hogy már nem hallom a morgást. Helyette halk,
megnyugtató kopogás kúszott a fülembe, ami az esőt idézte, amint a tetőt veri. A nyugalom
végighullámzott rajtam, még inkább elálmosítva. Payton helyrehozott mindent, és Casimir
megmenekült. Mind megmenekültünk. Ha nem így lenne, Hale újra bántana, de biztonságban
vagyok. Biztonságban...

Epilógus

Halk hangokra ébredtem, de egyelőre túl fáradt voltam ahhoz, hogy kinyissam a szememet.
Csak hagytam, hogy a tudatom szép lassan ússzon a valóság felszínére, aztán mozdultam meg.
Az arcom alatt valami puhát éreztem, amit párnaként azonosítottam be, aztán kitapogattam az
ágyat is. Mikor ismét meghallottam a beszélgetőket, halkan felsóhajtottam. Hála az égnek!

Payton dühösnek tűnt, bár fojtott hangon beszélt, mintha arra vigyázna, ne ébresszen fel
engem.

– Ne merészelj még egyszer ilyesmit tenni! Amíg velünk vagy, a mi szabályaink szerint játszol,
különben...!

– Különben? Mi lesz különben? – Szinte láttam magam előtt, ahogy Valdemar vékony ajkai
bosszantóan gúnyos mosolyra húzódnak.

– Ne felejtsd el, hogy odakint van egy vámpír, akit elárultál, és aki eljön egyszer, hogy bosszút
álljon rajtad. Neked is jobb, ha vannak, akik megvédenek – hangzott a fenyegető
figyelmeztetés.

– Az a vámpír nem engem akar elsősorban. Lehet, hogy jobb is, ha nem vagyok a közelében. –
Nem láttam, de biztos voltam benne, hogy felém biccentett. Hale még életben van?

Óvatosan ültem fel, de így is beleszédültem. A kezem a fejemhez emeltem – be volt kötözve a
csuklóm ott, ahol belém martak. Az emléktől összerándult a gyomrom. Szinte éreztem a
fogakat, ahogy a húsomba mélyednek.

– Hol van Casimir? – Az első kérdés szinte öntudatlanul csúszott ki a számon. A két férfi
meglepetten fordult felém – csak most vették észre, hogy ébren vagyok. Egyáltalán nem
tetszett a kifejezés az arcukon.

– Hogy érzed magad? – Payton az ágyhoz lépett, leült mellém, aztán megfogta a fejemet,
mintha azt vizsgálná, lázas vagyok-e. Nem éreztem magam annak, és az arcán is azt láttam,
hogy kicsit megnyugodott az ellenőrzéstől.

– Én jól vagyok, de... – Ahogy észrevettem a háta mögötti szekrényt, amelynek az egyik polcán
egy régi tévé nézett szembe velem, elakadt a lélegzetem. A tekintetem körbejárta a szobát, és
megértettem. – Visszajöttünk – jelentettem ki elkerekedő szemekkel. A légzésem kapkodóvá
vált az izgalomtól.

– Ez volt az egyetlen esélyünk, de, Katie... – A zöld írisz beszéd nélkül is elmondta, mi történt.

– Otthagytuk? – suttogtam magam elé halálra váltan. – Hogy hagyhattad ott? Segíthettünk
volna, és... – A harag eszemet véve emelte fel a kezeimet, hogy Payton mellkasát kezdjem
püfölni velük.

– Meg akart menteni engem, te pedig csak úgy otthagytad! Mi van, ha megölte? Mi van, ha...

– Nyugodj már meg! – A kezeim hirtelen az ágyhoz szegeződtek, ahogy Payton hátradöntött. A
vonásai kemények voltak – talán még sosem láttam őt ennyire szigorúnak. – Leszarom, hogy
mi van azzal a vámpírral! Meghalhattál volna, nekem pedig az a dolgom, hogy rád vigyázzak,
megértetted? – Egy pillanatra félrefordította a fejét, és mély levegőt vett. – Egyébként még él.

– Honnan tudod? – cincogtam.

– Mivel Hale is életben van. Vagyis... Létezik – helyesbített.

– Akkor semmi sem változott. Nem sikerült. – Nem akartam ostoba kislányként viselkedni, a
könnyek mégis döntötték a

szemem. Minden teljesen hiábavaló volt. Perlina és Keith

halála, Casimir átváltozása...

– Még nincs vége. Még nem adjuk fel – enyhültek meg az eddig kemény vonások.

– De hát mindent elszúrtam! Miattam a világ még mindig maga a pokol – szipogtam. Ahogy
megfogta a kezemet, és húzni kezdett, nem ellenkeztem, de teljesen elhagytam magam. Mikor
végre nagy nehezen talpra ráncigált, úgy éreztem, sziklává váltam a súlyos terhektől, amiket a
lelkem már képtelen volt magával hurcolni.

– Van még valami... Gyere! – vezetett az ajtóhoz. Fából volt, nem fémből, amit furcsálltam.
Minden csatornaajtót fémből készítettünk, mert azt nehezebb volt áttörni, és a szobák is
sokkal kisebbek voltak.

Payton közvetlenül a hátam mögé állt, amitől kellemetlenül éreztem magam. Nem azért, mert
zavart a jelenléte, hanem mert tudtam, olyasmi következik most, ami miatt lehet, hogy
támaszra lesz szükségem. Ahogy kitárta az ajtót, a világosság egy pillanatra elvakított. Nem is
emlékeztem már rá, hogy a mesterséges lámpák ennyire fényesek. A szemem elé emeltem a
karomat, míg ki nem tisztult a látásom.

Ahogy lassan befogadtam a világot, csak döbbent pislogásra voltam képes. A felszínen
voltunk. De nem csak mi. Emberek mászkáltak az utcán, autók haladtak az úton és... sütött a
nap.

A sarokról gyerekkacajt hallottam, arra kaptam a fejemet. Egy szőke kislány futkározott
labdával a kezében. Párszor a földhöz pattintotta, aztán átpasszolta a barátjának – egy fekete
bőrű, göndör hajú lánynak.

– Azt mondtad, nem változtattunk semmin. – Nem fordultam hátra, csak ittam magamba a
békés világ látványát. Apa sokat mesélt arról, milyenek is voltak a régi idők, és haloványan én
is emlékeztem rá, de a képzeletem és a kisgyermekkori emlékeim nem tudták visszaadni azt a
gyönyörűséget, ami most a szemem elé tárult.

– Nem változtattunk. Katie, 2012-ben vagyunk.

– 2012? – ismételtem meg. A születésem előtti év. Négy évvel az összeomlás előtt.

Ismét körbenéztem, de most már más szemmel. A játszó gyerekek, a munkába siető
felnőttek... Mind leendő áldozatok. Fogalmuk sincs róla, mi vár rájuk. Mi vár ránk...

– Most mi lesz? – A hangom halk volt, mintha valami betegségtől berekedtem volna.

– A vámpírok odalent várakoznak, és készülődnek a nagy napra... – szólalt meg némi szünet
után Payton. – Az egyetlen, amit tehetünk, hogy megakadályozzuk a... megfoganást. Ha jól
számoltam, négy-öt hónapon belül meg kell történjen.

– Nem fog! – perdültem meg. A hangom határozott volt.

– Épp ezért kell meglapulnunk. Hale okkal állította korábbra az időgépet. Tudta, hogy itt
fogunk kikötni végül.

– Vagyis keres engem, hogy megszülethessen – értettem meg. Hirtelen úgy éreztem, mintha
figyelnének. A paranoia olyan erővel tört rám, hogy ha Payton nem állja el az utat, visszalépek
a szobába, bezárom az ajtót, és soha többé nem hagyom el a helyiséget. Talán ezt is kéne
tennem...

– Igen, de nem fogom hagyni, hogy rád találjon... – ígérte meg Payton. A szája lassan felfelé
kanyarodott, és visszatért a kaján csillogás a szemébe. – Nappal biztonságban vagyunk, csak
éjszaka kell óvatosnak lennünk. Hogy érzed magad? – érintette meg ismét az arcomat.

– Jól vagyok – biztosítottam róla.

– Helyes. Akkor fürödj le, öltözz át, és menjünk ebédelni! – teljesedett ki a mosolya egy
vigyorban, mikor meglátta a döbbenetet az arcomon. Visszavezetett a szobába egyenesen egy
ajtóhoz, amit korábban nem vettem észre. Mikor kinyitotta előttem, csak egy szájtátásra
futotta.

A Rejtekhelyen fémcsövekből összetákolt zuhanyzók voltak, és meleg vízre csak ritkán

számíthattunk. Casimir világában fadézsában fürödtem, ami egész kellemes volt, de

nehézkes. A fürdőszoba, ami előtt most toporogtam, ezekhez képest a földi mennyországnak
tűnt. Egy fürdőkád a fal mellett

– pont akkora, hogy kényelmesen elférjek benne –, polc, amin mindenféle flakonok várakoztak
a kényeztetésemre, mosdókagyló és igazi vécé. Ha semmit sem sejtettem volna a ránk váró
veszedelemből, úgy gondoltam volna, tényleg a paradicsomba kerültem.

– Hol vagyunk most? – jutott eszembe.

– Egy jobb motelben.

– Honnan volt pénzünk erre? – néztem hátra.

– Ő szerezte – bökött Valdemarra, aki eddig meghúzta magát a sarokban. – Azt inkább ne
akard megtudni, hogyan...

– A lényeg, hogy biztonságos helyen vagyunk, nem? – emelkedett a magasba a fekete

szemöldök. – Inkább meg kéne köszönnötök...

– Várj addig féllábon ugrálva – morogta maga elé Payton, aztán újra felém fordult. – Menj,
élvezd! – biccentett a fürdő belseje felé.

Tétován léptem be a helyiségbe, és mikor bezárult mögöttem az ajtó, összerezzentem. Először

végigtapogattam mindent. Az ujjaim megérintették a tükröt, a csempéket, végigjárták a csap
görbületét, aztán megvizsgáltam minden kencét, amit csak a polcok tároltak.

Finom mozdulattal nyitottam meg a csapot, és elakadt a lélegzetem, mikor megindult belőle a
vízfolyam. Alá tartottam a kezemet, és élveztem a forróságát. A polcról választottam
magamnak egy habfürdőt, aztán meg sem várva, hogy megteljen a kád, vetkőzni kezdtem.

Ahogy beleültem a vízbe, halk, elégedett sóhaj hagyta el a számat. Mintha egy egész élet
mocskát moshatnám most le magamról. Becsuktam a szemem, és a felszín alá merültem. Pár
másodpercig csak nyugalmat éreztem, aztán hirtelen képek villantak fel a szemem előtt.
Casimir késsel a mellkasában, Keith átvágott torokkal, az ezüstláncoktól hólyagos csukló, a

füvet vörösre festő vér, ami Casimir torkából ömlik, mert Hale megmarta, egy kéz, ami víz alá
nyomja a fejemet... És végül egy sötét, hideg hely. Falak, amelyeken nincs ajtó. Menekvés ről
szó sem lehet!

A rémülettől hirtelen levegőt vettem, és mikor a víz elöntötte a tüdőmet, csak még inkább
eluralkodott rajtam a halálfélelem. Csapkodva és hörögve küzdöttem magam ülő helyzetbe,
aztán köhögve igyek eztem oxigénhez jutni.

– Katherine, jól vagy? – A kérdés tompának hangzott az ajtón át.

– I... igen – feleltem két hörgőroham között. Megtöröltem az arcomat a kezemmel, aztán mély
lélegzeteket véve lenyugtattam magam. A korábbi kellemes érzés elszállt, ezért kinyúltam a
szappanért, és mosakodni kezdtem.

Amint végeztem, megragadtam egy kikészített törülközőt, a kádból kilépve magam köré
tekertem, és a tükörhöz léptem. Az arcom nyúzottnak tűnt, így inkább nem szenteltem túl sok
időt az önvizsgálatnak. Az ujjaimmal néhányszor végigszántottam a hajamon, aztán
körbepillantottam.

– Ööö... Payton... – nyitottam ki résnyire az ajtót, és csak a fejemet dugtam ki rajta. – Hol
találok valami ruhát? – érdeklődtem.

Valdemar sötét tekintete zavarba hozott. Bár csak az arcomat láthatta, mégis úgy tapadt rám,
mintha azt várná, egyszer csak feltárul teljesen az ajtó, és leesik rólam a törülköző.

– Az alsó polcra készítettem – kaptam meg a választ.

A választás tökéletesnek tűnt, a zöld anyag puhán simult a testemre – még sosem viseltem
ennyire kényelmes öltözéket. Eligazgattam a vékonyka vállpántot, aztán visszatértem a
szobába.

Payton tekintete először csak felém rebbent, mintha ellenőrizni akarta volna, egyben vagyok-
e, aztán döbbenten ismét visszatért rám.

– Hűha! Egész... nő vagy! – köszörülte meg a torkát, aztán megeresztett felém egy gúnyos
mosolyt.

– Nem értem, hogy nem buktál meg biológiából, ha erre csak húsz év után döbbensz rá...

– Ne csodálkozz! Abban a szakadt, két mérettel nagyobb farmerben meg a bokáig érő
hálóingben maximum egy hippire és a nagymamámra emlékeztethettél – folytatta a
piszkálódást. A kedvem a vitához azonnal elszállt. Nagyot kellett nyelnem, ahogy eszembe
jutott az első nap, mikor Magdalena elkobozta a ruháimat – köztük a farmeremet is –, és az
éjszakák, amiket abban a régimódi hálóingben töltöttem. Lehet, hogy bénán nézett ki, de
kényelmes volt. Otthonos. – Katherine? – Payton zavarodottnak tűnt. Nem értette, miért
változott meg a hangulatom egyik pillanatról a másikra.

– Semmi gond, menjünk enni! Éhes vagyok. – Egy halk gyomor-korgás megerősítette a
szavaimat, így Paytonnek nem volt oka kételkedni bennük.

Odakint sétálni az utcán talán még annál is furcsább volt, mint a középkori városka főterén
átmenni. A múlt világában attól féltem, hogy lebukom a viselkedésemmel, és boszorkánynak
néznek, de itt most nem kellett ettől tartanom. Bár a világom más volt, mint ez, mégis
ismertem a működését, közelebb állt hozzám.

Az egyetlen, ami tönkretette az élményt – azon kívül, hogy tudtam, a nyugalom csak
pillanatnyi látszat –, hogy Valdemar sötét felhőként követett minket. Bár ő is levedlette a
megszokott ruházatát, a fekete farmerben, ingben és kabátban legalább olyan fenyegetőnek
tűnt, mint korábban.

Önkéntelenül húzódtam közelebb Paytonhöz. Mellette legalább biztonságban érezhettem

magam.

– Ez megfelel? – intett egy épület felé, amin nagy, sárga M betű virított. A tankönyvekből
emlékeztem rá, hogy valami gyorsétterem jelképe volt. McDowelds vagy Donalds?

– Persze – bólintottam rá. Kerestem egy szabad asztalt, amíg Paytonék elmentek ételt
szerezni. Bizarr kép volt, ahogy Valdemar, a középkori rosszfiú egy iskoláscsoport és egy
szerelmespár között rezzenéstelen arccal várakozik a sorára. Ha nem félek tőle, jót
szórakozok a látványon.

Sóhajtva könyököltem fel az asztalra, és az államat a tenyerembe fektetve figyeltem az

embereket. Pár év, és ennek vége. Legalábbis, ha elkapnak.

Biztos voltam benne, hogy Payton az élete árán is elrejtene engem, de a fejemben ott
motoszkált egy gondolat, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni. Mi van, ha Hale fogságban
tartja Casimirt azóta is? Ha ő arra vár, hogy kiszabadítsam?

Nem szerethetem őt, és nem szülhetek neki gyermeket, de ez nem jelenti azt, hogy sorsára
kell hagynom.

Elhatároztam, hogy kiélvezem az ebédet, aztán este beszélek Paytonnel. Előre tudtam, hogy
dühöngeni fog, ostobának és felelőtlennek tart majd, de a végén úgyis segít fényt deríteni
Casimir hollétére.

– Elnézést! – Meglepetten kaptam fel a fejemet. Egy barna hajú, hat-hét éves fiúcska állt
előttem, kezében egy borítékot szorongatva. Tétován pislantottam Paytonék felé, épp most
próbálták elmagyarázni a piros sapkát és kötényt viselő fiúnak a pult másik oldalán, hogy mit
is szeretnének.

– Igen?

– Ezt oda kell adnom a néninek – nyújtotta felém a lezárt borítékot.

– Nekem? Szerintem összetévesztesz valakivel. Merre van az anyukád? – néztem körbe egy
aggódó női arcot keresve.

– A nénit Ricának hívják? – Hirtelen megfagytam. Ismét Paytont kerestem a tekintetemmel, de

el volt foglalva a szalvétákkal.

– I... igen – feleltem végül. Egy gyerek nem árthat... Nem kell félnem...

– Akkor a nénié – bólintott határozottan. Mikor nem fogtam meg a levelet, letette elém az
asztalra. – Azt is mondták, hogy áruljam el a nevemet... – toporgott előttem szemlesütve
továbbra is.

– Mi a neved? – kérdeztem meg kissé félve a választól.

– Marcus. Marcusnak hívnak. Azt mondták, ismerted az egyik kükükükünagymamámat...

– Ük – javítottam ki önkéntelenül is, miközben a felismeréstől izgatottan fürkésztem a

vonásait. Nem hasonlított Neldáékra, de azóta annyi évszázad telt el.

– Most mennem kell! – perdült sarkon teljesen váratlanul, mire felugrottam a helyemről.

– Várj! Hol vannak a... szüleid? – A mondatot már csak magamnak fejezhettem be, mert a
kisfiú eltűnt a tömegben. A tekintetem még egy ideig igyekezett megtalálni őt, de végül
feladva visszatért a borítékhoz.

– Az meg mi? – Payton hangja rántott vissza a valóságba.

– Egy levél...

– Azt én is látom, de hogy került ide? – tette le a tálcát elém az asztalra, aztán leült velem
szembe. Valdemar követte a példáját, becsúszott a sarokba a saját ebédjével.

– Egy kisfiú hozta... Ricának – néztem a zöld szemekbe, amik azonnal tágra nyíltak. Ahogy a
boríték után nyúltam, a hosszú ujjak a kezemre fonódtak.

– Ne nyúlj hozzá! Majd én...

– Nem! Az enyém. És azt hiszem, nem lesz baj... – húztam ki magam a szorításból. Végül is
Ulyssesék családja barátnak számít. Ha tényleg ők üzentek...

Mély levegőt vettem, aztán felemeltem a borítékot, és az ujjammal felszakítottam. Ahogy

felfordítottam, egy lánc pottyant ki az asztalra. Meg sem kellett néznem, hogy tudjam, egy
rózsát átszúró kardot ábrázoló medál van rajta. A fürdőszobában már észrevettem, hogy nincs
nálam, valószínűleg kiesett a ruhámból, mikor Hale... – Megráztam a

fejemet, hogy elűzzem a rémképet, majd az ujjaim közé vettem az ékszert, és széthajtottam a
papírfecnit, amit mellette találtam.

Este hétkor várlak a Werner utcai mozi B. termében. Hátul ülj le!

Még mindig szeretlek... C.

A szívem a torkomba ugorva kezdett őrült tam-tamba.

Casimir...

VÉGE

Drága Olvasóim!

Köszönettel tartozom nektek azért, hogy hajlandóak voltatok ennyit várni a történet végére
csak azért, hogy végül könyvként tarthassátok a kezetekben a Démoni érintést.

Ahogyan azért is, hogy annyira szeretitek Katherine-t, Casimirt és a többieket, hogy a hosszú
várakozás alatt sem feledkeztetek meg róluk, sőt, a szeretetetek csak egyre nőtt irántuk.

Köszönöm édesanyámnak, akinek a támogatása nélkül biztosan nem lenne lehetőségem arra,
hogy valóra váltsam az álmaimat és regényeket írjak.

Ő a legönfeláldozóbb és legjobb anya az egész világon'. Meg sem érdemiem...

Köszönöm Zsuzsának, aki előolvasóként soka t segített nekem a visszajelzéseivel, barátként

pedig kitartó támaszt nyújt nekem, és a kemény magnak, akik már évek óta támogatnak
engem. Szeretlek titeket, lányok!

Hálával és köszönettel tartozom a szerkeszt őmnek, Hegedűs Noéminek, aki mindig

rengeteget segít nekem a véleményével. Nagyon örülök, hogy a Démoni érintésen is vele
dolgozhattam, és remélem, hogy még sok-sok könyvemnél lesz a segítségemre.

És persze köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak, Katona Ildikónak és a kiadó összes

munkatársának, akik kedvesen és türelmesen segítenek nekem mindenben.

 Table of Contents
Prológus

1. fejezet

Nő férfiruhában

2. fejezet

Unokahúg

3. fejezet

Levelek

4. fejezet

Véres sport

5. fejezet

Rokoni vonzalom

6. fejezet

Emlékek a jövőből

7. fejezet

Árny az éjszakában

8. fejezet

Oroszlán és gyöngy

9. fejezet

Egy új barát

10. fejezet

Elégetve

11. fejezet

Családi kápolna

12. fejezet

Arc a jövőből

13. fejezet

Bűn

14. fejezet

Már kettő

15. fejezet

Szerelmi viszonyok

16. fejezet

Új rejtek
17. fejezet

VÉR

18. fejezet

A kis lak

19. fejezet

Bejegyzések

20. fejezet

Kísérlet

21. fejezet

A vámpírok

tulajdonságai

22. fejezet

Fekete szemek

23. fejezet

Az élet csodája

24. fejezet

Nő vagy harcos

25. fejezet

Szárnyas angyalkák

26. fejezet

Veszélyes vacsora

27. fejezet

Zaklatás

28. fejezet

Kukkoló

29. fejezet

Az erősebb nem

30. fejezet

A félelem súlya

31. fejezet

Tetszhalál

32. fejezet

Mártír

33. fejezet

Élve eltemetve
34. fejezet

Bátorság

35. fejezet

Vallatás

36. fejezet

Egyezség

37. fejezet

A megmentő

38. fejezet

Áruló

39. fejezet

Testvériség vagy

40. fejezet

Vissza a városba

41. fejezet

Otthon

42. fejezet

Vissza a lakba

43. fejezet

Szörnyű igazság

44. fejezet

Ismerős vörös szemek

45. fejezet

Láncra verve

46. fejezet

Valami vége

47. fejezet

Valami kezdete

48. fejezet

Az anya dolga