KÁRMÁN

IRÉN

Szex és Pest

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2015
 Tartalom
Előjáték
Kiflik a kemencében
A drogdíler szenvedélye
Maffiózók az éjszakában
Simon jóslatai
A halál kísértése
Politikus a matracon
Az éjszaka királya
A jólét ára
Legyen ez a hely: ne Kőbánya-Alsó
 Előjáték

Megérkezett a női szakasz Pestre is. A XXI. század a nők évszázada, mondják sokan. Egy epés
megjegyzés szerint a mai, modern nők anyái még úgy főztek, mint a nagyanyák, ők meg úgy
isznak manapság, mint az apáik meg a nagyapák. A szingli lét erőssé és önállóvá tette a nőket.
Anyagilag, egzisztenciálisan függetlenné. A hagyományok a homályba vesztek, a nemi
szerepek felcserélődtek, a pesti kávéházakat, pubokat, kocsmákat, szórakozóhelyeket meg
lazítani, feltöltődni vágyó lányok, asszonyok lepték el. Könyvem három szereplője szintén
független, látszatra erős nő. Három merőben eltérő karakter. Egy valamiben hasonlítanak:
vágynak egy stabil, bensőséges, meghitt kapcsolatra, hiszen mélyen legbelül magányosak.
Ildikó fotóriporter, aki külsejében is tükrözi korunk nőideálját: sportos, atletikus, viszont
ismer minden trükköt, amivel nőiességét hangsúlyozni tudja. Vica reklámfilmrendező, molett,
lágyan testesül meg benne minden, ami a nagybetűs Nő. Szakmájában sikeres, célja világos:
jól akarja magát érezni a világban. Piroska könyvkiadó, látszatra csöndes, befelé forduló.
Magas, vékony alakját akár a kifutókon is csodálhatnánk, ha Piroskát valaha is érdekelte volna
a kifutók világa. De sokkal inkább az agyafúrt üzleti élet érdekelte.
Három modern, trendi nő, egyformán sikeresek. Mindhárman Louis Vuitton táskára
vágynak és olyan orgazmusra, aminek reggel nincs vége. Történetük áradó, gyakran egymásba
mosódó. Mintha a három nő egybeolvadna, amikor kitárulkoznak egymásnak. A férfiak azt
szokták mondani, kalandokkal úriember nem dicsekszik. A nők? Nos, mint tudjuk: titoktartók,
szemérmesek, gátlásosak. Csak a nagy horderejű élményeiket osztják meg egymással, azt is
csak akkor, ha képtelenség róla hallgatni, ha már a hallgatás szétrobbantja őket. A nőkben
abszolút meg lehet bízni, ebben egyetértenek mindhárman. Vica, Ildikó és Piroska csak
egymással tárgyalja meg életük fontosabb szereplőit, egyébként hallgatnak, mint a sír.
Hallgatásuk okát pedig mély titok fedi: mindhárman – természetesen kizárólag a siker
érdekében – éltek már a szexuális korrumpálás eszközével. Történeteikben politikusok,
ügynökök és maffiózók bukkannak elő a félhomályból. Hiszen Pesten vagyunk. Közép-
Európában, nem New Yorkban. Ahol a szex akkor a legfontosabb, ha hoz valamit a konyhára.
 Kiflik a kemencében

– Mit gondoltok, mivel tömködi Guszti a fejem? – kérdezte Ildikó a barátnőitől: az alacsony,
molett, viszont piciny füle mellett göndörödő hajfürtjeitől dögös Vicától és a látszatra karót
nyelt, de titkos gondolataiban vad vágyakat kergető Piroskától heti rendes találkozójukon.
Forralt bort rendeltek sok fahéjjal, citromkarikákkal, hogy minden kalandjukat kibeszéljék,
ahogy szokták.
– Azt mondta a héten – Ildi kissé az orrába tolta az egyébként kedves, gurgulázóan nőies
hangját, hogy eljátszhassa Guszti fontoskodó monológját barátnőinek –, hogy hálátlan
vagyok! – A férfi modorában folytatta, miután barátnői figyelmét felkeltette játékos
hangjával:
– Hálátlan vagy, pedig igazán nem vagyok nyomulós. Nagyjából tíz éve várok arra, hogy
veled tölthessek egy éjszakát. Te hitegetsz, én pedig próbálok hinni. Úgy csinálok, mintha
hinném, amit mondasz. Viszont örülök, hogy már hozzám sem vagy őszinte. Mert ha hozzám
nem vagy, akkor máshoz sem vagy, és ez a te életbiztosításod. Jegyezd meg, amit mondok
neked, kétszer nem fogom elismételni: senkihez ne légy őszinte. Még saját magadhoz sem. –
A lányok nevettek. Ildikó pedig folytatta: – Tizenöt éve tanítalak, és egy nyomorult hétvégét
nem vagy képes rám áldozni. Mi vagyok én? Fakír? Egy frászt vagyok fakír! Mazochista? Az
sem vagyok. De te beteggé teszel. Mert minden szaros, hazudozó maffiózó megkapott téged,
csak én nem, aki viszont többet teszek érted, mint anya a gyermekéért.
– Apa a fiáért – vágott közbe Vica hahotázva. – Azt szokta mondani.
– Jó, legyen igazad – engedett Ildikó, majd folytatta a magánszámát Gusztiról, a pocakos
pesti svihákról, aki a nyolcvanas években még farmert és kvarcórát csencselt Bécsből, aztán
persze őt is beszervezték, mert sok volt a rovásán, amiért egyébként ülnie kellett volna. Újra a
férfi hangján beszélt, megnevettetve ezzel barátnőit. – Sem apád, sem anyád nem vagyok, de
azt nem mondhatod, hogy nem virágoztattam fel az életedet. Kiszíneztem, ez a minimum. És
kapok tőled egy kis figyelmet? Nem. Pedig nem nyomulok, nyugton vagyok, várok. Ha egy
kicsit őszinte lennél hozzám, akkor megmondanád, hogy tulajdonképpen kikre buksz. Ne
gyere nekem az alkoholista barátoddal, az avítt macsóval, mert felrúgom az asztalt!
– Ilyenkor szokott ásványvizet rendelni – vágott közbe Piroska. Ildikó történetét a Bécs,
Budapest és Tel-Aviv között ügynökösködő Gusztiról minden héten meghallgatják. Ildikó
mindig ugyanolyan szemléletesen és árnyalva parodizálja nekik a fickót, mégis mindig
jókedvre derülnek tőle. – Mit gondolsz, én mindent beveszek? – folytatta Ildi ismét Guszti
orrhangján. – Ne gyere a maffiózóval sem, az már egy éve visítva menekül előled. Jegyezd
meg! Az alvilágban a rend az úr. Te zavaros nőszemély vagy. Egyszerre akarsz szabad lenni és
igában vergődni.
– Azt mondtam neki egyszer, hogy cinikus – zárta le a magánszámát immár a saját hangján
Ildikó, miközben nagyot kortyolt a borából.
– Erre mit válaszolt? – kérdezte Vica elgondolkodva.
– Azt, hogy persze, cinikus. Az ő korában már megengedheti magának ezt a pimaszságot.
És azt, hogy én egy passziókat kergető úrinő vagyok.
A kávézó zaja elnyelte a hangos női nevetést.
– Hol az igazság? – kérdezte Piroska mosolyogva.
– Na hallod! A fene tudja. Ő rám vágyott már a kezdetektől, én meg mások ágyában
kerestem a boldogságot. Tizennyolc éves voltam, amikor megismertem. Ő engem akart, ezért
okított, formált, én meg fiatal, szellemes és stílusos pasik után vágyakoztam. Vágyakoztam!
Ez fontos. A házasságaim csupa álmodozással teltek. Az első azzal, hogy egyszer végre
asszony leszek. Amikor a nagyanyám megkérdezte, hogy miért megyek férjhez húsz évesen,
akkor azt válaszoltam: mert asszony akarok lenni. Lettem is. A második praktikus döntés volt.
De belefér, az ember néha szívvel, másszor ésszel dönt. Volt ilyen is, olyan is. Guszti meg ott
lihegett az életem minden pillanatában. De annyira okos volt! És valójában szórakoztató.
Olyan volt a pasas, mintha egy XIX. századi ponyvaregényből lépett volna elő.
– Persze mindig ott lebegett az a kis szócska: esetleg – szólt közbe Piroska finom mosollyal
a szája szegletében. Mindhárman elgondolkodtak.
– Ez a szó mindig ott lebeg a levegőben. Mert nem jár alanyi jogon semmi senkinek. Még a
férjnek sem, teszem hozzá – mondta Vica, akinek a tapasztaltsága, a higgadt véleménye
mindig helyrebillentette a lányokat.
– Látod, ehhez képest egy dumagép kész főnyeremény. Eltelnek az órák, a napok, néha
hárítani kell, de a világ vicces és színes lesz. – Ildikó elgondolkodott, aztán ismét elváltoztatta
a hangját, utánozni kezdte Gusztit, mert arra vágyott, hogy a lányok önfeledten kacagjanak: –
Aranyom, látod, mindenemet odaadtam már – kezdődik általában a nagyjelenet, tette hozzá
Ildi a saját hangján, majd visszaváltott: – Mindent elmondtam neked, amit tudtam. Te már
sokkal okosabb vagy, mint én, mert te nem csak hallomásból ismered azokat az embereket,
akikről én beszélek, hanem láttad is őket. Sőt testközelből is tapasztaltad, hogy milyen a pesti
alvilág, babám. – Ildikó kis szünetet tartott. Elgondolkodva emelte ajkához a forralt boros
csészéjét, és saját hangján szólalt meg újra. – Általában ezzel a dumával próbálta kipuhatolni,
hogy éppen kihez van közöm. Mert nem hitte el, hogy senkihez nincs közöm.
– Fotós vagy, nem is hihette, hogy nincs minden aszfaltbetyárhoz telefonszámod.
– Ja.
– Tényleg van? – kérdezte Vica nevetve.
– Volt alkalmam arra, hogy megismerkedjek emberekkel.
 – De mivel szent vagy, kihagytál minden lehetőséget! – évődött Piroska. – Mindent…
Mindent írj le egyszer! – tette aztán hozzá.
– Feltéve, ha emlékszel mindenre – nézett Ildikóra kérdőn Vica, kicsit irigykedve.
– A lényegre emlékszem. Például arra, amikor egy művészlakásban reggelre megtalálták a G
pontomat.
– Nem mondom, engem is megleptek egyszer a lépcsőházban. Fájdalmas felismerés: mi a
túróért éltünk korábban, ha még a G pontunkról sem tudtunk? – Vica, ha formában volt,
mindig megnevettette barátnőit. Most is hatalmas kacajjal nyugtázták: fogytán a forralt bor,
rendelniük kell.
– El voltam tévedve folyton a világban. Valahogy lebegtem a valóság és az álmok között –
folytatta Ildikó, miután kihozták az újabb forralt borokat. – Volt egy filmszemle, vártam egy
pasit, aki nem jött. Muszáj volt felvidítani magam egy kicsit. Néhány pohár vörösbor után
kezdtem magam jól érezni.
– Ismerős – vágott közbe Vica. – Ha iszol, rögtön oldódsz. Ami persze jó dolog, mert
eldobod a prűd reflexeidet, másrészt kínos, ha valami olyasmit csinálsz vagy vállalsz be, amit
másnap megbánsz.
– Nem tudom, nekem kell néhány pohár bor ahhoz, hogy egy pasit komolyan tudjak venni.
Mármint férfi mivoltában… – gondolkodott el kicsit Ildi.
– Ezek szerint még egyetlen krapekra sem tudtál felnézni csak azért, mert hímnemű? –
kérdezte Piroska. Vica válaszolt.
– Tulajdonképpen nem arról van szó, hogy fel tudsz-e nézni bárkire, hanem arról, hogy oda
tudod-e magad adni. Úgy, hogy semmilyen előítélet, önvédelmi reflex nem kapcsol be nálad.
Az az igazság, hogy túl sokat tudok már túl sok mindenről. Ez néha kiborít és elborzaszt –
gondolkodott el Vica, aki tudta, milyen érzés, ha a pasikon kívül a nők is buknak rá. Előnyös,
puha nőiességét sokan és sokféle aspektusból csodálták már. – Nem tudom magam gyakran
elengedni.
– Na hogy volt az a filmszemle? – térítette vissza a társaságot kis szünet után Piroska.
– Vártam egy hónapok óta kapcsolatot lebegtető férfire, de nem jött. Tolta, csak tolta a
találkozásunk időpontját, én meg úgy gondoltam, nem várom – igazított finoman haján Ildi
egy nőies mozdulattal.
– És belebotlottál valami kozmopolitába? – nevettek össze a lányok.
– Egy spanyolba! – vágta ki a rezet Ildikó.
– Azok azért tudnak valamit! – jegyezte meg Vica kicsit irigykedve.
– Tudnak – nyugtatta meg Ildi. A lányok nevettek, mert elképzelték Ildikót egy álmos
reggelen az idegen pasas ágyában. A történeteit mindig olyan szemléletesen tudta elmesélni,
hogy szinte ott érezték magukat ők is. Ott vacogtak vagy kuncogtak Ildikóval, aki hármójuk
közül a legvizuálisabban tudott mesélni. Történeteinek minden képkockája megelevenedett.
– Nem kellene megfosztanod minket attól, hogy megtudjuk, a kis spanyolt hová vitted –
feszegette a történetet Vica.
– Ő vitt. Borozgattunk, aztán taxit hívtunk. Egy festőművész lakásán találtam magam. Nem
lepett meg a látvány, voltam modell pár évvel ezelőtt, lefestették a hátamat. Szanaszét heverő
festékek és vigyázzban álló állványok, mintha vitorlák lennének a rájuk feszülő vásznak.
– Csak a hátadat festették? – kérdezte pikírten Piroska. A forralt bor jól fogyott, és a lányok
kíváncsian várták a folytatást.
– Na jó, egyszer voltam modell bugyiban és melltartóban is – vallott színt Ildikó. – De
tényleg nem vetkőztem senkinek. Eleve fázós vagyok.
– Szóval bevezetett a csodák birodalmába a művész úr. Elhiszem, hogy tudott valamit, ha
nem rohantál el rögtön. Ismerlek már. Ha valami kellemetlen, te rögtön lelépsz – idézte fel
Vica Ildikó egyik komolyabb szökési jelenetét a régmúltból. Tizenhét éve voltak barátnők,
számtalan történetet meséltek már el egymásnak.
– Persze, volt olyan is – merengett kicsit Ildikó. – Arra gondolsz, amikor a vécéablakon át
távoztam, mert nem akartam magyarázkodni?
– Mondjuk.
– Á, itt maradnom kellett. Halk zene szólt, és a fények beborítottak. Csak ültünk, és
hallgattuk a zenét.
– Valahogy reggelre csak összejöttetek! – türelmetlenkedett Piroska. Szerette volna már
hallani a szaftosabb részeket. Közben az jutott eszébe, hogy hármójuk nevének
kezdőbetűjéből jó kis mozaikszó alkotható: Vica, Ildikó, Piroska, azaz VIP.
– Később felmásztunk a galériára, és azonnal egymásba csúsztunk. Ő volt felül, kicsiket
sóhajtott. Így aludtunk el.
– Semmi előjáték? – reklamálta a részleteket Piroska.
– Nem tudom, valahogy nem igényeltem, hogy tovább izgasson. Azt akartam, hogy az este
testesüljön meg bennünk, olvadjunk eggyé. Reggel arra ébredtem, hogy a kezével keres.
Közelebb húzódtam hozzá, hogy érezze, mellette vagyok. Átölelt hátulról, erősen magához
húzott, és egy pillanat alatt belém hatolt. Olyanok voltunk, mint két kifli a kemencében.
Ildikó elgondolkodott, folytassa-e a lányoknak a kalandját a festőművésszel. Rájuk nézett,
és érezte, nem kerülheti ki a lényeget. Már csak azért sem, mert Vica és Piroska is mesélni
akarnak. Beszélgetéseik szertartásszerűen zajlottak. Felébresztették egymásban a
kíváncsiságot olyan intim részletekre is, amikről egyébként az ember legfeljebb a
terapeutájának mesél. A bortól, esetleg a kellemes bevezetőtől, de az is lehet, hogy a közeledő
teliholdtól a lányok gyorsan oldódtak egymás társaságában.
– Kellemes állapot – nézett Vicára és Piroskára.
 – Micsoda? A nagykifli a paplan kemencében? – kérdezte Piroska, és nagyot nevetett saját
vicces beszólásán.
– Nem. Úgy elengedni magad, hogy semmi következményük nincs a dolgoknak. – Ildi
igyekezett komolyabban megfogalmazni a pillanatot. – Az, hogy mi itt ülünk és teljesen
természetesen beszélgetünk egymással a saját orgazmusainkról, több, mint kellemes.
Egyszerűen szabaddá tesz, ha megoszthatom veletek az élményt.
Gondolkodott, hogyan fejezze be a történetet, de inkább azt szerette volna, ha más is
beszámol a heti kalandjáról, és egy kicsit elterelődik róla a figyelem.
– Na gyerünk! Ne kímélj minket! – biztatta Ildikót Vica.
– El is mondanám, tényleg. De csak utánad. Mert nem fejezted be a múltkor, hogy mi volt a
törökkel – nézett Vicára Ildi.
– Na, hát mi lett volna. Mondtam, hogy összejöttünk.
– Igen, de nem derült ki, hogy a fiúhoz végül is hogyan került a fű, amit elszívtatok – vette
fel a múltkori beszélgetés fonalát Piroska, aki maga is kíváncsi volt Vica történetének a
végére.
– Halkabban egy kicsit. Még a végén idehívják a kommandósokat, és letepernek minket a
földre – sóhajtott Vica.
– Te most félsz vagy álmodozol? – nézett rá kérdőn Piroska.
– Rendben, de aztán botránkozás ne legyen a fülledt-Psyché jellememen! – idézte Vica
hibátlanul „Az én daemonomat”.
 A drogdíler szenvedélye

– Mikor néztél ki magadnak? Ez volt az első kérdésem a fiúhoz, aki az anyósülésen

kornyadozott, és egykedvűen várta, hogy megérkezzünk a lakásához. „Amikor beléptél az
ebédlőbe. Még tavasszal”, válaszolta. Lánnyal voltál – vetettem oda neki. „Jó, de tudod, azóta
mi a történet, nem?” – kérdezte kissé tettetett indulattal a hangjában Abdal. Török neve volt, ő
maga sem tudta pontosan, miért.
Vica kicsit merengett, próbálta felidézni a fiú arcát.
– Talán a szülei kurdok voltak. De szerinte inkább cigányok. Szerb cigányok. Anyja
táncosnő volt, korán meghalt, apja cirkuszi zsonglőr, hamar eltűnt. Szerteágazó rokonságából
anyja második unokatestvére vette magához. A rokonsági fokban nem volt biztos, de azt
tudta, jobban nem is alakulhatott volna az élete. Amióta az eszét tudta, szabad volt. Soha
senki nem kérdezte tőle, mit csinál, hová megy, kivel kószál, mikor érkezik. Nem
aggodalmaskodtak, evett-e, ivott-e, volt-e széklete, tanult, készült, ment-e iskolába vagy sem.
Egyébként ment. Magától. Ilyen volt. Magától bármit. Parancsra semmit. Ekkor már jól
ismertem. Igaz, nem volt közöttünk látszólag semmi, még barátság sem. Egy pókhálóvékony
érzelem fűzött össze minket: a szeretet magányossága. Első találkozásunkkor még kissé
félszegen, de inkább féltékenyen pillantgattam oda Abdal asztaltársaságához, és figyeltem a
fiú látszólag nyugodt arcát, mégis vibráló tekintetét. És fürkésztem a lányt mellette, akit
jelentéktelennek ítéltem. Abdal karja a vállán nyugodott. Meg voltam róla győződve:
összetartoznak. Egy reklámkonferencia nyitóeseménye volt a közös vacsora és iszogatás.
Később összetoltuk az asztalokat, nyolc-tíz fős vidám társaságok alakultak. Igyekeztem
keveset beszélni, inkább figyeltem. Néhány embert ismertem, leginkább arcról és a
munkáikról.
– Persze, tudom, hogy nem jártatok együtt, engem mégis feszélyezett az az este –
mondtam Abdalnak. „Még mindig feszélyez?” – kérdezte Abdal kissé értetlenkedve tőlem.
Minden megnyilvánulásában, még a legapróbb kérdéseiben is volt valami teátrális. Olyan
műbalhészerű. A kérdésében benne volt a lehetőség: ha hülyeségeket válaszolok,
megállíttatja a kocsit, és kiszáll.
– Nem szúrhattad el! – szólt közbe Piroska.
– Nem. Az kudarc lett volna – válaszolt Vica. – Rá kellett hangolódnom a lelkivilágára.
Átcsúsztattam a sebességváltóról jobb kezemet a fiú baljára. Mosolygott. Ismerős kerület felé
autóztunk. A külvárosba.
– Ismerted az utat a külvárosi lakótelepre? – kérdezte kíváncsian Piroska. Lekötötte Vica
beszédmódja, hanghordozása, lassú előadásmódja. Még a forralt borából is elfelejtett
kortyolni.
– Igen. Gyakran jártam erre tizenvalahány éve. Hallgattunk. Már majdnem mesélni kezdtem
Abdalnak, ahogy az ismerős utcák kanyarulatainál az emlékek megrohantak. De aztán jobbnak
láttam hallgatni. A fiú is pihent mellettem. Egész nap talpalt, dolgozott, viselkedett, tartotta
magát. A meleg is elviselhetetlen volt. Éjfél pedig rég elmúlt már. Az egyik négy sugárutat
összekötő felüljáró alatt haladtunk, amikor majdnem befordultam a Pacsirta utcába. Talán
tizenhárom éve nem jártam erre, de élesen láttam magam előtt egykori szerelmem, Tamás
kacsázó lépteit, amint kilép a lépcsőház kapuján, és elindul felém.
– Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Ildikó. – Abdal arra lakik, ahol Tamás annak idején?
– Igen. Magam előtt láttam Tamás akkurátus mozdulatait, ahogy kulcsaival több
zárszerkezettel is bíbelődött, mielőtt elhagyta a házat. Az idősíkok ide-oda ugráltak bennem.
Ekkor hirtelen megszólalt Abdal: „Mindjárt megérkezünk!” Kértem, hogy onnan, ahol
befordultam, mondja az utat. Idejében szóljon, hogy be tudjak sorolni. A következő saroknál
jobbra irányított. „Aztán majd megint szólok!”, mondta tömören, ellentmondást nem tűrő
hangon. Láttam rajta, hogy gondolkodik. „Tudod, hogy minden lány féltékeny lett rád, amikor
ma megjelentél?” – kérdezte végül. Nevettem a felvetésén. Aztán az ismerős környék miatt
megint Tamás lassú, komótos járását láttam magam előtt a fülledt utcán. Eszembe jutott az
utolsó beszélgetésünk.
– Arra emlékszem. Telefonon bonyolítottátok – bólogatott Ildikó, és eszébe jutott, hogy
barátnője nemes egyszerűséggel „féregnek” nevezte szerelmét. Ezt most fel is idézte.
– Igen, igen, minden indulat nélkül eme kellemetlen állatcsoport, törzs vagy mifene nevét
emlegetted, amikor szakítottatok – rémlett Piroskának is Vica tizenhárom évvel ezelőtti
fergeteges szerelmi drámája. – Miért is érdemelte ki szegény Tamás, hogy így beszélj róla?
– Sok oka volt ennek. Tamás állami gondozásban nőtt fel. Alkoholista volt az anyja, ezért
tizenkét évesen egy gyermekotthonba került. Ott szépen szakmát tanult, asztalos lett. Aztán
felkarolta egy tanárnő, aki később, a rendszerváltás idején az akkori kormánypárt egyik
háttéralapítványának vezetője lett. Irdatlanul sok pénz ment át rajtuk. Gyakorlatilag egy
komplett várost fel lehetett volna annyi pénzből építeni, amennyi Tamás jótevőjének a kezén
átment. Persze ebből a pénzből Tamás is részesedett, kapott egy lakást. Éppen a külvárosban,
Kispesten, a piac mellett. Két szoba összkomfort, kezdésnek éppen jó. A tanárnő pedig
cserébe először apró dolgokat kért tőle. Jótékonysági bál szervezésébe vonta be, aztán
könyvárusításba. Később kötelező színházlátogatásokra vette rá, ahol figyelnie kellett
bizonyos embereket: ki kivel megy előadásra. Mindig megmondták neki, hogy kit tartson
szemmel. Így sikerült elterjeszteniük egy politikusról, hogy kiskorú cigánylány a szeretője,
azzal jár színházba. Utóbb kiderült, a napbarnított lányával volt.
– Miféle szervezet volt az, ami Tamást kihasználta? – kérdezte Ildikó elgondolkodva.
 – Szerintem a titkosszolgálat, mert később a tanárnőről kiderült, hogy ügynök volt.
Úgyhogy amikor szakítottunk, én már mindent tudtam róla. De addigra nem voltak
indulataim. Azokat már kikönnyeztem, kiszenvedtem magamból az átkínlódott hónapokon át.
A szakításkor mondott szavaktól kellemes bizsergés lett úrrá rajtam. Jólesett őt féregnek
nevezni. Ilyen egyszerű – gondolkodott el Vica. – Szimplán a közérzetemnek tett jót.
Emlékszem, Tamás motyogott valamit a vonal túlsó végén megértően…
– Tudom, letettétek a telefont. Szakítottatok. Minden héten kétszer, két éven keresztül –
emlékeztette Ildikó Vicát.
– Jó. Kanyarodjunk egy kicsit vissza a törökhöz. Túl fájdalmas nekem Tamás históriája. A
beszervezett állami gondozott, aki szinte gyerekfejjel politikusok után kémkedik. És még a
nemi vonzódása sem biztos – tette hozzá Vica. – Akkor, ott, az útelágazásnál persze jó lett
volna Abdalnak beszélni arról, hogy mi minden kavarog bennem, de úgy gondoltam,
untatnám vele. Egyébként meg fogalmam sincs, hogyan is lehetne egy hosszú, fájdalmas
szerelmi históriát elmesélni egy érzékeny művésznek.
– Talán úgy, ahogy egy nem érzékeny művésznek – szúrt oda Piroska. Mindig is tudta, hogy
a barátnője sznob, a „művész” szó nála az adu ász.
– Á, minek beszéltem volna róla? Egyszer már belefogtam egy kacifántos szerelmi
történetbe, meg akartam osztani vele éppen annak az emlékezetes bulinak a történéseit, de
Abdalt nem érdekelte, csak legyintett: „Marhaság. Te többet érdemelsz, mint fantomokat.”
– Jó szövegei voltak a pasasnak! – ismerte el Ildikó.
– Jólesett, amit mondott. – Vica elgondolkodott, majd folytatta: – Ebben a válaszban azt
éreztem, ez a fiú mindent tud a szeretetről. Arról, mennyire fájdalmas érzés átélni, dédelgetni
dolgokat. Aggódni és tudni, a semmiségek mindig csak az egyént nyitják meg, de a világ
förtelmein nem változtatnak. A szeretet is ilyen semmiség. Szuverén, tökéletesen magánügy.
– Igazad van, Vica! – Piroska hosszasan, elmélázva bámulta az utca forgatagát. Barátnője
gondolatai megérintették. – Most már igazán nem is a vége érdekel a történetnek. Azt
magamtól is kitalálom.
– Együtt néztünk egy filmet Abdallal. Áradó, harmonikus alkotást egy emberről, aki a
művészetre tette föl az életét, és még az égiek is kegyesek voltak hozzá. Álmodozó film volt
egy valószínűtlenül tökéletes életről. A szememből patakokban folyt a könny. Abdal
mellettem ült, meg sem rezdült. A film végén vidáman odaszólt: „Hallottam, nagyokat
sóhajtoztál itt nekem.” Akkor már taknyam-nyálam egybefolyt, kicsit undoknak éreztem a
beszólását, de meg is nyugodtam tőle, mert kizökkentett. A „vége” főcím után visszaérkeztem
a valóságba.
– A ridegbe és érdektelenbe. Elfogyott a forralt borom – Ildikó a szemével a pincért kutatta.
Vica gondolkodott, milyen hosszúra nyújtsa az Abdal ágyáig vezető útról szóló bevezetőjét.
Barátnői szemmel láthatóan jól érezték magukat, egyre vidámabbak lettek.
– Abdal nem tudta, hogy előző este a film rendezőjének szobájában voltam – bökte ki Vica
váratlanul.
– Mit kerestél te ott? – váltotta vissza hirtelen a pincérről a figyelmét Vicára Ildikó.
– Valahogy fölkeveredtem… így alakult. – Vica hatásszünetet tartott, és önelégülten
bezsebelte barátnői elismerését. „Na igen! Ez már valami!” Ilyesmit látott a tekintetükben. –
Szóval Abdal nem tudta, hogy a rendező maga is nagy hatással volt rám. Aztán jött ez a film,
ami összemosta az alkotót az alkotásával. A valódi érzéseket a képzeltekkel. A rendező fiatal
volt, a vetítés előtti éjszakán együtt jártuk a város szórakozóhelyeit, talán öten indultunk el az
ismeretlen város zsibongásában. Abdal mindenáron biliárdozni akart. Kocsmáról kocsmára
jártunk, mindenütt ittunk valamit, de biliárdasztal nem volt sehol. Abdal nem nyugodott, taxit
intett a társaságunknak, és a külvárosba hajtatott. Biztos volt benne, ott lesz biliárdasztal.
Volt.
– Sután tartottad a dákót, kinézem belőled – pillantott szeme sarkából cinkosan Piroska
Vicára.
– Szóról szóra így volt. Éreztem Abdal forró leheletét a tarkómon. Folyton dicsérte a
játékom, még akkor is, amikor a golyó kiugrott az asztalról, és valahol a szennyes
kocsmakövön kellett négykézláb keresgélni. A fiatal rendező csak figyelt minket. Nagyon
keveset beszélt. Tetszett nekem. Minden keveset beszélő emberben legyőzhetetlen
westernhőst látok. A rendező kezében a dákó puskacsőnek tűnt. A szájában fityegő cigaretta
pedig még ellenállhatatlanabbá tette. Igaz, az ismerkedésünk sem volt jelentéktelen. Egy
prezentáción kiosontam a teremből. Egy férfi botorkált utánam a kábeleken és függönyökön
át. Majd a csapóajtóval odacsukta a kezem. „A szentségedet!” – sziszegtem rá az ismeretlenre
fájdalmasan. A mutatóujjam ugyanis elvágtam még otthon, a seb nehezen gyógyult, érzékeny
helyen volt. A kötést már levettem róla, de a pasas lerendezte. Megint vérezni kezdett. „Ne
haragudj, nem akartam” – mondta a férfi, és mivel a szeméből őszinte sajnálat és megbánás
áradt, hát megbocsájtottam neki. „Nem történt semmi. Csak egy hete majdnem amputáltam
magamnak otthon, főzés közben. Baromira fáj. De ne aggódj, van nálam ragtapasz, majd
bekötöm.” – Ilyesmit motyogtam neki, és próbáltam mosolyogni, miközben menekültem a
vetítő előteréből. A férfi utánam szólt: „Nem szokásom dicsérgetni, de a te reklámod nagyon
tetszett!” „Örülök neki. Köszi” – vetettem oda, és már mentem is a lépcsőn lefelé, hogy valami
félreeső helyen rendbe tegyem a vérző ujjam. A közös kocsmázással és biliárdozással eltöltött
estéig ennyit beszélgettünk. Az ötfős társaság éjjel két óra felé megcsappant. Abdal javasolta,
keressünk másik helyet. Én már nagyon nyűgös voltam, vissza akartam menni a szállodába.
Gyalog elindultunk, és nem nagyon beszéltünk semmit. Egy szórakozóhelyről cigányzene
szűrődött az utcára. Igazi romabál volt. Abdal kérlelt minket, hogy menjünk be. Az alkoholtól
és a fáradtságtól holtponton voltunk, Abdal lelkesedése viszont átbillentett minket. Öt perc
múlva Abdal átölelt valami lassú számnál. Magához húzott, egyre jobban ölelt, én viszont
toltam magamtól. Pár pillanat múlva lekértek, amitől émelyegni kezdtem. Levegőtlen volt a
helyiség, izzadtak az emberek, mint a lovak. Az én westernhősöm, az ujjamat majdnem
amputáló rendező viszont nem táncolt. Azt mondta, soha nem tenne ilyet. Kimentem hozzá a
kocsma előterébe, utánam egy felajzott cigánygyerek. Nem volt más választásom, rámutattam
a rendezőre: „a pasim”, mondtam a srácnak rezzenéstelen arccal. Lekopott. „Húzzunk a
terepről, de gyorsan!” – mondtam a néma lovagomnak, aki engedelmesen a karját nyújtotta.
– Abdalt ott hagytátok? – kérdezte Ildikó érdeklődve. Ezt a történetet még nem hallotta.
– Persze. Már három cigánylány ajnározta.
– Megszólalt a fószer legalább egyszer is? – kérdezte Piroska.
– Igen. Azt kérdezte, miután eljöttünk a bálból, hogy fáj-e még az ujjam.
– Fájt? – szúrta közbe Ildikó.
– „Nincs jelentősége” – valami ilyesmit válaszoltam. Hallgattam én is. A hallgatásom és az
érdeklődésem hiánya megnyitotta a zsilipeket a férfiben. Csöndben sétáltunk a kihalt utcán.
Tíz perc alatt mindent elmesélt magáról. A terveiről, a munkáiról, a vágyairól. Összefüggően,
logikusan beszélt.
– Mintha egy kortyot sem ivott volna, igaz? – vágott közbe Ildikó, és kortyolt a forralt
borból. Ismeri az ilyen típusú embereket. Isznak, de nem annyit és nem úgy, ahogy a társaság
többi tagja. Színjózanok maradnak, miközben mások matt részegre isszák magukat. Aztán
csak figyelnek.
– Pontosan. Elmondta, hogy ő egy nagy reklámcég igazgatója, csak hobbiból rendez néha.
Majd felajánlotta, van még behűtött söre, igazán megihatnánk a szobájában. Nem volt
ellenemre. Meleg volt és örültem, hogy nem nekem kell beszélnem, nem kell figyelnem a
kiejtett szavakra. A férfi magabiztosan felvitt a harmadik emeletre, szobája ajtaját
másodpercek alatt nyitotta és csukta, és éppen ilyen sebesen kezdett el csókolni. Minden
lehetséges módon, ahogy valaha életemben csókoltak. „Sört mikor iszunk?” – kérdeztem a
lélegzetvételnyi szünetben. A férfi nyugodtan a hűtőszekrényhez ment, kibontotta az italt, és
üvegből kínálta. Közben kiment a fürdőszobába kezet mosni. Amikor visszajött, ledobta a
bőrkabátját, elém térdelt, kivette a kezemből az üveget, és ismét csókolni kezdett. Ismeretlen
alapossággal, csak a számat. Kezével a fejemet tartotta, az arcomat simogatta. Nyelve mélyen
járt, kalandozott, csiklandozott, bökdösött. Ajkaimat harapdálta, majd olyat tett, amitől
potyogni kezdtek a könnyeim: két ujjával morzsolgatni kezdte az alsó ajkam, közben a fogaim
és az ínyem simogatta a nyelvével. Másik kezével a nyakam cirógatta. Végtelen percek teltek
így el, én is megfogtam a fejét. „Elmegyek! Ne haragudj, mennem kell!” – kiáltottam levegőhöz
jutva, teljesen logikátlanul. Rendezgettem kissé a ruháimat, az ingem, amit a férfi már egy
ügyes mozdulattal kigombolgatott, visszagomboltam.
Vica elhallgatott. A barátnőit nézte, de azok nem szóltak. Percekig ültek a kávéház
zsivajában, nézték a betérők zsibongó forgatagát. Majd Vica váratlanul folytatni kezdte a
történetet.
– „Komolyan el akarsz menni? De hát miért?” – kérdezte a pasas elképedve. „Mert mennem
kell. Egyedül hagysz. Holnap elmész, és egyedül hagysz.” A férfi csalódottan felállt. „És így itt
hagysz?” – kérdezte. „Igen. Megyek. El kell mennem. Nagyon hiányoznál. Nem bírnám nélküled.
Üldöznélek, megkeresnélek, elszakítanálak a családodtól. Ne haragudj, de már ez is több volt,
mint amit el tudok viselni a gyönyörűségből.” A férfi maszlagnak gondolta a mentegetőzésemet,
és megpróbálkozott még egy utolsó rohammal, de ez csak fokozta az ellenállásomat.
„Összevissza beszélsz. Jó lesz, hidd el!” – próbálkozott, amitől csak még jobban megrémültem.
Hiszen éppen ezt nem akartam, hogy túl jó legyen! Mondott még néhány ostoba mondatot,
ami már nem kedves volt, inkább csalódott. Egy csatát vesztett férfi szomorú mondatai.
Később megpróbáltam Abdalnak elmesélni a történetet, de ő dühös volt az este miatt. Hallani
sem akart a titokzatos rendezőről. Alig tudott elszabadulni a cigánybálból, mesélte később
tettetett haraggal, agyonitatták, és a csajok sem akarták elengedni. Fokozta és színezte a
„szörnyűségeket”, amik vele történtek a szégyentelen és szótlan lelépésünk után. Nem lehetett
neki semmit elmagyarázni, a tévedést, a magányt gerjesztő orális, erotikus örömöket, semmit,
mert nem volt hajlandó beszélgetni egy „bunkóról”. A rendezőt ugyanis annak titulálta. Éppen
ezért a filmjét, amit én végigbőgtem, ellenszenvvel nézte. Nagyon örült, hogy a pasas másnap
már nem volt ott.
– Megértem szegényt – mutatott váratlan együttérzést Piroska.
– Kész csoda, hogy az a vadidegen pasas nem vágott hanyatt a szobájában és erőszakolt
meg! – aggodalmaskodott Ildikó utólag is Vica felelőtlen viselkedésén. – Felajzani egy
férfiállatot és ott hagyni… ez kicsit felelőtlenség. Nem gondolod?
– Van benne valami, de ő ellenállhatatlanul gyöngéd volt. Ebbe belebetegedtem volna.
Lefekszem vele, reggel fölkelünk, kiosonok, ő elmegy, és valami megmagyarázhatatlan űrt
hagy maga után. Ráadásul miután elment, megnéztem a filmjét, és letaglózott a tehetsége.
Egy ilyen pasival nem lehet kalandba keveredni, belepusztultam volna a hiányába.
A lányok ebben egyetértettek. Hosszú évek barátsága igazolta: alapvető kérdésekben
hasonló a nézőpontjuk. Kalandozni csak tét nélkül szabad.
– Abdalban nem akartam a kést forgatni, ezért nem is hozakodtam elő semmilyen múltbéli
tisztázatlan kérdéssel – folytatta Vica a történetet. – „Itt parkolj le! Feljössz?” – kérdezte azon
az estén inkább parancsolóan, mint kérlelően tőlem Abdal. „Igen. De megint lehet valami
ostoba félreértés közöttünk” – válaszoltam. „Nem lesz. Gyere! Zárd a kocsit!” – mondta
ellentmondást nem tűrő hangon. Három szintet zötyögtünk a lakótelepi lifttel. Mielőtt Abdal
a külvárosi panelházban kinyitotta a liftajtót, vártam, hogy megcsap a jellegzetes húgyszag,
ami a tömbházak lépcsőházaiban és liftjeiben szokásos. Elmaradt. Meglepő tisztaságszag
fogadott. Amíg fölfelé haladtunk, ismét eszembe jutott Tamás és a tíz évvel azelőtti
románcunk. Tamás csupán két háztömbnyire lakott abban az időben, amikor még szerettük
egymást, attól a háztól, ahová Abdallal tartottam. Furcsa dolog hallgatni valamiről, ami
annyira természetes, mint a mi szerelmünk volt. Még furcsább lenne beszélni róla, hiszen ki
is érthetné meg azt a zaklatott és szenvedélyes kapcsolatot?
– Újra és újra visszatérünk Tamáshoz. Lebuziztad szegényt – emlékeztette Ildikó Vicát a
szakításukra. – Persze úgy látszik, te bármikor képes vagy rajta keseregni, hogy nem vetetted
el magad vele feleségül, és nem szültél neki három gyereket.
– Nem buziztam le, csak neked mondtam, hogy szerintem homoszexuális.
– Mit mondtad! Nyögted – nevetett Ildikó. – Miután egy hét lesötétített, önkéntes
szobafogság után érted mentem autóval, és magammal ragadtalak.
– Igen, emlékszem! – derült fel Vica a múltat megszépítő anekdotán. „Elég volt!
Kávézzunk!” – kiabáltad. Remek helyre vittél, a város legpuccosabb kávézójába. A felszolgálók
XIV. Lajos korabeli jelmezben hozták a kávét, természetesen süteménnyel és néhány szem
mandulával a tányéron.
– De most már ne csigázz! Ezzel a szegény törökkel is csak lelkiztél? – vágott a szavukba
Piroska.
– Fölmentem hozzá. Több volt, mint döntés. Eltökéltség volt.
– Szóval elszánt voltál? – kérdezte Piroska, aki Vicával csak a Tamással történt szakítása
után ismerkedett meg, tehát kevesebbet tudott a számos elképesztő, néhol kudarcba, néhol
vicces szituációba torkolló szerelmi drámáról, ami szerinte legfeljebb tíz évente fordulhat elő
az emberrel.
– Igen. Nem akartam hülyíteni. Persze jól is éreztem magam vele. „Na, itt vagyunk. Gyere!”
– nyúlt a kezem után Abdal. Az ajtón előrement, villanyt kapcsolt. Gyenge fény világította
meg az elképesztő előszobát. Sehol nem voltak burkolatok. A csupasz vasbeton falakon
rajzok, régi plakátok, cetlik. Továbbmentünk a konyhába. Linóleum, csempe sehol. Szakadt,
beépített bútorok, üvegek, tányérok rendetlen, mégis logikus elrendezésben. Ócska lámpa,
gyönge égőkkel. Nem tudtam titkolni a meglepetésem. „Nahát! Azért ez elképesztő!” –
makogtam zavaromban. „Gyere beljebb is! Van még egy üveg borom, karácsony óta tartogatom”
– biztatott Abdal. Keskeny folyosón, sötétben tapogatózva haladtunk előre. Abdal kezében
már ott volt az üveg és két pohár. A raktárnak használt nappaliból jobbra nyílt egy kisebb
szoba, amelyben csak egy priccs volt és a számítógép, mindenféle kiegészítőkkel. Itt is furcsa,
cementes vakolat ölelte körül a helyiséget, könnyű vászonfüggöny takarta az ablakot, és
rongyszőnyeg simult a padlón burkolat helyett. „Jó kéró, nem?” – kérdezte Abdal. „Te biztos
másmilyen körülmények között élsz…” – tette hozzá kissé félszegen, miközben a kicsi, puritán
szobán körbe-körbejáró tekintetemet fürkészte. „Itt hagyták nekem” – magyarázta kérdezés
nélkül a kéró eredetét, mire megjegyeztem, hogy mázlista. Hozzávágnak egy lakást. Erre ő azt
mondta, hogy frászt mázlista. Megdolgozik érte. Hetente érkezik neki szállítmány, kényes
helyről, amit kényes helyeken kell továbbadnia. Ez van. Ebben a pillanatban leesett a tantusz:
te jó ég, ez egy díler! Ráadásul elég jó rendőrségi összeköttetésekkel. Számára a
reklámszakma csak álca, aprópénz. Elmesélte, hogy a város különböző pontjain a rendőrségbe
beépült drogterjesztők mondják meg, mikor mit kell tenni. Szinte diszpécserközpontjuk van,
magyarázta. A városban a kényes pontokat és a váratlan közúti ellenőrzéseket jelzik.
Folyamatosan kapnak információt arról, hogy hol állnak kint a „be nem avatottak”.
– Ezt nem hiszem el! – lepődött meg Ildikó, és munkaüzemmódba kapcsolt újságíró énje. –
Hát nem csak pletyka, hogy a zsaruk közt is vannak dílerek? Nem a speciális razzián buknak le
a legtöbben?
– Abdal szerint nem, mert arról kapnak értesítést. Azt mondja, ha észnél van, és betartja az
utasításokat, akkor képtelenség lebukni. Előfordult, hogy fél kiló marihuánával szelte át a
várost, és öt különböző helyen kellett leadnia az anyagot. Közben folyamatosan nyomták neki
az információt, hogy merre ne menjen.
– Mit kérnek cserébe a rendőrségi informátorok? – kérdezte izgatottan Piroska.
– Füvet.
– És információt – tette hozzá Ildikó.
– Ezt nem mondta – rezzent össze Vica.
– Persze, hogy nem. Mert nem akart kiábrándítani. Folytasd! – legyintett Piroska.
– Mondtam neki, hogy én másként élek. Nem bírom a kupit. Utálom a rendetlenséget. A
felfordulástól, a káosztól rosszul vagyok. Amikor ezt kimondom, mindig Tamás jut eszembe.
– Keressünk neked valami pszichoterapeutát? – kérdezte Piroska, miközben lepillantott a
széke mellett lévő újságra. „Kylie Minogue-nak mégis lesz esküvője” – olvasta a főcímet. Mégis
elveszi őt Andres Velencoso. Nahát. Ez a viaszbaba is csak elkel valahogy, gondolta magában.
– Tamás az Alfa meg az Omega is Vicánál – magyarázta Ildikó. – Pedig emlékezhetnél rá,
mit mondott neked még lánykorodban a hittantanár… – fordult Vicához.
– Tudom, „a Jóskák, a Pisták jönnek-mennek, az Örökkévaló viszont egy csupán” – Ildikó
Vicával hangosan mondta, mint egy leckét, az ismert mondatot. – Mit csináljak? Tamás
pedáns volt.
– Nem pedáns: mániákus – legyintett Ildikó.
– A poharakat rögtön mosogatta, törölgette, pakolta. Külön szivacsokat tartott az
asztaltörléshez, a kredenctisztogatáshoz, a mosogató kisikálásához – tette hozzá Vica.
– Később persze ezt is annak a számlájára írtad, hogy homokos, és valószínűleg a női
szerep fekszik neki – emlékeztette Ildi Vicát. De barátnője szerette színezni a múltat.
– Nem teljesen így volt. Megszállottjává váltam annak a gondolatnak, hogy Tamás megcsal,
mégpedig a saját neméhez tartozóval. Lehet, hogy nem is tudtok róla: egyik rögeszmés,
tolulásos állapotomban a munkahelyemen taxiba vágtam magam, mert Tamás letette a
telefont, amikor felhívtam. A taxis még a járdára is felment a jobb kerekeivel, hogy a szélső
sávban előzni tudjon. „Mi a helyzet? Leleplezünk?” – kérdezte izgatottan. „Valami olyasmi” –
nyögtem fáradt egykedvűséggel. Negyed óra múlva ismét megszólalt a taxis: „Verekszünk is?”
Kissé oldódott a feszültségünk. Persze a taxis kajánul vigyorgott, és próbált még
hatékonyabban előzgetni a csúcsforgalomban. Nem kapott választ, ennek ellenére folytatta:
„Van egy pajszervas a csomagtartóban, ha kell” – nézett rám kérdőn az utolsó egyirányú utca
előtti kerülőnél.
– Az volt a baj, hogy Abdallal éppen ezt az útvonalat jártad be – mutatott rá Piroska.
– Igen. Pedig megfogadtam, hogy többé még a környékre sem megyek. A kerületet is
elkerülöm – erősítette meg Vica. – Abdal érezte, hogy feszült vagyok. Megpróbálta oldani a
görcseimet. „Volt egyszer egy csaj” – mesélte. „Feljött hozzám, és az is itt ült egész éjszaka a
hokedlin.” Nevettünk. „Át kéne mennünk a másik szobába. Az barátságosabb!” Felbontotta a
bort. Majd mentegetőzött. „Meleg. Nem készültem.” Nem zavart.
– A hideg bornak egyébként sincs íze – vetette közbe Ildikó.
– Nem tudom. Azért jobb, ha nem túl meleg.
– Attól függ, milyen bort iszol – szólt hozzá a kérdéshez Piroska. – De ne ragadjunk le a
részleteknél!
– Elhelyezkedtünk a nagy franciaágyon, és csöndben boroztunk. „Megnézed azt a filmet,
aminek a múltkor nem volt hangja?” – kérdezte váratlanul Abdal. „Miért? Van hangja is?
Nekem nem hiányzott.” Megcirógattam az arcát. Néhány hónappal korábban együtt voltunk
egy klubban, ahol rossz hangminőséggel vetítettek egy filmet, végül teljesen levették a
hangot. A történet zavaros volt szöveg nélkül, úgyhogy örültem, amikor vége lett. Abdal
komótosan felállt, betette a kazettát. Elindította a filmet és visszakuporodott az ágyra. „Nem
akarod a fejed a mellemre tenni?” – hívott, miután kényelembe helyezte magát. Engedelmesen
odahajtottam a fejem. Abdal simogatni kezdte. Rövid volt a film, de érdekes.
– Miről szólt? – kérdezte Piroska, aki tartotta magát a történet labirintusában. Pontosan
tudta, hogy Vica alkatához nagyon is illik a kényelmes, komótos, cicás tempó.
– Lányokról.
– Mi másról? – fűzte tovább a beszélgetés fonalát Ildikó. – Ha én filmes lennék és
készíthetnék valami elszállt marhaságot, csak fejükön gyümölcsös kosárral rohangászó
férfiakat filmeznék, amint pucéran sorversenyeznek. – Nevettek. – Nem akarod ezt a jelenetet
felhasználni az egyik reklámodban?
 – Tudtam, hogy jól fogjuk magunkat érezni! – kacagott Piroska. Elképzelte a gyümölcsös
kosarakat.
– Mi mindig jól érezzük magunkat. Vica, ha kérhetnélek, most már ne húzd tovább, számolj
be arról is, ti jól éreztétek-e magatokat a drogdílerrel azon az estén – nézett a barátnőjére
Ildikó.
– Jó, de végül is mire vagytok kíváncsiak? – kérette magát Vica.
– Csak a lényegre. A mocskos részletekre – vágta rá Piroska.
– „Lazítanod kellene!”, szólalt meg a film végén hirtelen Abdal. „Merev vagy!
Megmasszírozlak! Tedd szabaddá a derekad!” Úgy dirigált, mint egy despota – folytatta Vica. –
„De nincs a ruha alatt semmi. Nem gondoltam, hogy itt kötök ki – figyelmeztettem. Egyébként is,
volt veled egy lány. Az akart téged hazacipelni. Kétszer is visszajött. Miért nem vele mentél el?” –
kérdeztem Abdaltól. „Mert nála tegnap voltam” – válaszolta pofátlanul. „Hát ez remek. De ő ma
is akart téged, te pedig velem hozattad magad haza.” – méltatlankodtam. „Baj ez?” – kérdezte
ő. Nem. Persze, nem baj. De mit keresünk intim helyzetben? Gondolkodtam és morgolódtam
magamban. Ő masszírozásról beszél, azt ismételgetve, hogy görcsös vagyok. Majd gyertyákat
és füstölőket gyújtott. A szoba megtelt a szantál illatával. Olyan lett hirtelen a fura lakás, mint
egy szentély. Ledobtam vékony, hosszú farmerruhámat, ami alatt tényleg nem volt semmi.
Még melltartót se vettem, pedig nem szokásom melltartó nélkül rohangálni. Abdal előtt
viszont nem voltam zavarban, az ágya melletti tükörben még nézegettem is kicsit magam
meztelenül. Aztán lehasaltam az ágyra. Abdal törülközőt terített a fenekemre, de úgy, hogy a
finom anyag becsusszanjon a combjaim közé. „Mindenütt barna vagy. Olyan egyenletes a
színed. Hogy csináltad? Szolárium?” – kérdezte. „Persze. Barnító krém. Gyárilag ilyen a bőröm,
kedves, még a feltételezés is sértő, hogy műdolgokat keresel bennem.”
– Kikérted magadnak a szolibarna jelzőt – mosolygott Ildikó.
– Abszolút. Aztán Abdal finom, illatos olajat kent szét a tenyerén, és gyöngéden
masszírozni kezdett. Alulról felfelé, alaposan, éppen csak annyira erősen, hogy ne tűnjön
cirógatásnak. A mozdulatai határozottak voltak. Ahogy a keze alatt kezdtem felengedni, úgy
tett egyre kutatóbb mozdulatokat a combjaimon. Erősen dörzsölte a belső oldalait, majd a
combtövem felé haladt lassan, egyre erősebben. Hosszú ujjait a fenekem belső oldala felé
csúsztatta. Többször, határozottan ismételte a mozdulatokat. Majd levette a törülközőt, és
hátulról a derék ívének gödreit kezdte ingerelni. Éreztem, ez már több, mint lazító masszázs,
ez már előjáték, izgatás. Abdal szétnyitotta hátulról a combjaimat és közéjük térdelt. Még
mindig gyúrta, nyomogatta a húst, játszadozott a gerincemen. Alkarjával a lapockáimat
simogatta, majd lefelé haladva a fenekemen megállt. Ujjaival folytatta ismét, most apró
nyomásokkal haladt a csigolyák láncolatán, egészen a nyakszirtig, majd vissza. A
farokcsontnál utoljára úgy nyomta meg a gerincemet, hogy ujjai besiklottak a vaginámhoz.
Majd hirtelen megállt. „Most te jössz!” – parancsolta kedvesen, de azért despota
hanghordozással. Örültem, hogy viszonozhatom a gyöngéd előjátékot. „Kényúr” – suttogtam
a fülébe hátulról. Szeretek masszírozni. Finoman, ahogyan ő is tette, alulról felfelé haladtam.
Kezem minden izmával, ujjbegyeimmel, kézfejemmel végigjártam Abdal gyönyörű testét.
Mindenütt csillogó barna volt. Inas, magas, sovány, talán kissé alultáplált is, állapítottam meg
magamban. Csigolyái nem bújtak párnák közé, minden csontot, idegszálat tapintani lehetett.
Kedvemet leltem az érintésében. És a gondolataim ismét elkalandoztak…
– Kitalálom, még abban a pillanatban is Tamás járt a fejedben – állapította meg Piroska, aki
maga is volt egyszer őrülten szerelmes. Őrülten. Annyit jelent a szótárában: ilyen nincs.
Nincs őrült szerelem. Van talán tényleg minden tíz évben lelket felforgató érzés. De
szerelem? Valakit annyira szeretni, hogy akkor is látni, érezni, amikor nincs jelen? Vannak
szerelmek, úgy általában. Piroska is tudta, hiszen 37 évesen az ember már túl van pár érzelmi
toluláson, stresszen, de a fergeteges, mindent elsöprő szerelem csak párszor érintheti meg az
embert.
– Igen. Tamás jutott eszembe. Amikor férfitestet érintek, mindig valamihez hasonlítom.
Tamásnak pont olyan teste volt, mint Abdalnak. Tudományos alapon magyarázom most el
nektek. Az emlékeimben kutatva összeállítottam egy listát, amely igazolta feltevéseimet.
– Ezt teljesen komolyan mondod? – kerekedett tágra Ildikó szeme.
– Igen. Emlékszel, amikor utoljára beszéltem neked Tamásról?
– Ja. Egy kávéházban, a frissen, nagy ceremóniával főzött és felszolgált kávét szürcsölve.
Ekkor mondtad el, hogy Tamás nem a nőkre gerjed.
– Igen. Ez volt a meggyőződésem, mert lankadt benne a tűz.
– Nem térhetnénk vissza Abdalra? Éppen masszíroztad – méltatlankodott Piroska, aki
kezdte már unni a Tamás-sztorit, viszont igen érdekelték a szaftos részletek.
– Dehogynem! A kezem alatt a férfi bőre egyre forróbb lett. Minden simításnál kissé
visszakanyarodtam az időben. Az első komolyabb randink jutott eszembe, amikor Tamás még
nem akart felvinni a lakására, viszont én már nem bírtam tovább. Meg akartam nézni a férfi
teveszőr takaróját, amiről mesélt. Alá akartam bújni, hozzá akartam simulni. Tamás hárított,
azt mondta, rengeteg időnk van még. Amikor Ildikónak a kávé mellett meséltem, tényleg az
elején kezdtem. Piroska, te erről még nem tudsz! – gondolkodott el Vica, hogyan is folytassa
az elbeszélést. – Beavatlak, hogy értsd, miért annyira fontos nekem egy tökéletes férfitest.
Most, sok év után már nem tudom olyan pontosan felidézni a románcunkat, inkább csak a
sovány férfitest érintése kavarta föl az érzéseimet. Tamás vonzó, gyönyörű, tiszta tekintetű
férfi volt.
– És mások után kémkedett – tette hozzá Ildikó fintorogva.
– Na és? Engem az akkor nem érdekelt. És nem is tudtam még róla. Több hetes nélkülözés
után már eszeveszetten kívántam. A testét inkább, mint a lelkét. Aztán mégis csak szellemi-
lelki orgazmus lett a dologból, mert annyira ki voltunk éhezve a szeretetre, hogy ezt a
szerelem testiségében nem tudtuk kifejezni.
– Rendben. Miközben ilyesmiken járt az eszed, mi történt Abdallal? Megint megfutamodtál
egy hatodik emeleti erkélyről? – kérdezte Ildikó Vicától. Ő már minden apró toldalékszót
ismert Vica szerelmi drámájából, és kezdett elege lenni a mellébeszélésből.
– Nem. Helytálltam. És ránk virradt a reggel.
– Persze azért előtte még történt pár dolog – Piroska fantáziáját az izgatta, mi történt
Vicával, miután Abdal testében egykori szerelmét, Tamást simogatta.
– Abdal kérlelt, hogy ne hagyjam abba, amikor érezte, hogy a mozdulataim lassulnak és
ernyednek. Persze ő nem tudhatta, hogy én Tamást simogatom gondolatban. Akivel valahogy
soha nem tudtam dűlőre jutni. Gyakran tombolt a testem lehűtetlenül, soha nem éreztem,
hogy jóllakott nagymacskaként nyúlhatnék el a szavannán.
– Na, ez igazán képszerű hasonlat volt – dicsérte Ildikó. – Tényleg olyan vagy, mint egy
nagy, vörös macska.
– Mondd ki nyugodtan: egy dög!
– Nem mondom, mert szeretem a lustán nyújtózkodó macskákat, és nem illetném őket
méltatlan jelzővel. Semmi dolguk a világban, elég nekik, ha néha valami préda után néznek,
amúgy meg kifejezéstelen tekintettel maguk elé bámulnak.
– Nem mondod! Ilyen lennék? – hökkent meg Vica.
– Azt nem állítom. De említetted, hogy Tamás soha nem tudott „csak úgy” boldoggá tenni.
– Ez igaz. Gyakran elmaradt az ő gátakat átszakító, mindent elsöprő gyönyöre.
– Magyarán: te voltál neki kevés. Ezt már leszögeztük, tisztázatlan volt a nemi identitása.
De mi történt végül ott a franciaágyon, a vörös bor kortyolgatása közben a törökkel?
– Abdal nem hagyta, hogy a gondolataim a múltban kalandozzanak. „Erősebben! A
combtövemnél is!” – utasított hirtelen, megzavarva gondolataimat.
– Bevallom, sosem értettelek igazán – vágott közbe Ildikó. – Én mindig racionális voltam.
Nem bírtam soha a mellébeszélést. Vagy kell valaki, vagy nem. Köztes megoldás nincs.
– Igazad van, megvolt rólunk is a lesújtó ítéleted. Piroska nem is tudja. Éppen itt az ideje,
hogy beavassuk!
– Piroska, figyelj! – vágott Vica mondatába Ildikó. – Ott a kávéházban világosodott meg
számomra minden. Tudtam, hogy örökre barátnők maradunk. A barátságot, főleg a
„barátnőséget” szoros kötőanyag, a titkok megfejtésének masszív vakolata tartja össze.
Miközben annak idején a kávéházban kihúztam Vicát a depresszióból, ő a szervírozott
aprósüteményből tunkolt a fekete nedűbe.
– Elmeséltem neki – vette át a szót Vica –, sokszor éreztem úgy, én vagyok az oka, hogy
Tamás nem tud beteljesülni a vágyaink örvényében. Aztán rájöttem, lelki defekt van a fiúban.
Tamás elmesélte, az előző barátnőjével fél évig nem szeretkezett. Azt mondogatta, kevés, ha
egy nőnek csak jó melle van. Nem tudta a „nőt” mint hús-vér izzó parazsat megkívánni,
befalni, mint táltos a mesében az eledelül elé tálalt ínyencséget. Soha nem mondta ki a szót:
„kívánlak”, és tette pár mozdulattal boldoggá magát, hogy aztán szégyenkezve, bocsánatot
kérve mentegetőzzön. Tamás kötelességszerűen akarta az élvezetemet, amiben ő
gyönyörködött. De én görcsössé váltam.
– Persze. Világéletében teljesítenie kellett, mitől is lett volna normális? Először megvették
a bizalmát, aztán beszervezték és olyasmire kényszerítették, amiről ő is tudta, hogy
tisztességtelen – zárta rövidre Ildikó Vica múltba kapaszkodó monológját.
– Aztán cserben hagyták – szomorodott el kissé Vica. – Az ügynökök világa már csak ilyen.
Használnak, aztán eldobnak, mint egy sörösdobozt.
– Abdal végül is mit akart tőled? Lehet, hogy ő is valaki mással kalandozott gondolatban? –
térítette vissza Piroska történetéhez a csapongó Vicát.
– Nem tudom. Masszíroztam, és egyszer csak felsóhajtott. Nem is sóhajtott, inkább nyögött
egyet. „Csináld még!” – kérte. Aztán megfordult. Ekkor először láttam elölről teljesen
pucéran. Minden olyan kisfiús volt rajta. A merevedése még nem volt az igazi. A mellkasát
masszíroztam és a karjait. Lehunyta a szemét, fejét a párnán támasztotta. A gondolataim
ismét elkalandoztak. Ildikó, te jutottál eszembe.
– Ott, akkor, egy félmerev török díler mellett? – robbant ki Ildiből a nevetés.
– Igen. Pontosan. Mert te mondtad annak idején a kávéházban: Tamás a kötelességszerű
örömszerzéssel a saját magának szabott feladatot próbálta megoldani. Szaggatottan előjöttek
a történetmorzsák. Talán még amikor megismerkedtünk, Tamás nem volt meleg. De nem járt
messze tőle, elmélkedtem, miközben Abdal lehunyt szeme mögé próbáltam pillantani.
Masszíroztam inas karjait, miközben további „rosszpontokat” kerestem. Tamás azt mondta,
bennem van a hiba. A vevőkészülékemben. Miközben ezen agyaltam, a kezem alatt Abdal
szerszáma egyre erősebben ágaskodott. Ildikó, emlékszel, mit mondtál nekem akkor?
Szerinted is úgy lehetett, ahogy Tamás mondta? És mire kértél?
– Hogy ne agyalj fölöslegesen – válaszolt Ildikó. – Azt ajánlottam, szedj föl valakit, és verd
ki a fejedből Tamást.
– Szó szerint ezt mondtad. Úgy emlékszem a szavaidra, mintha ma hallanám őket.
Miközben ez a régi história kavargott bennem, Abdal az arcára mutatott: „ülj ide!”, parancsolt
rám. Tiltakoztam. Valami olyasmit mondtam, hogy meg van őrülve! Meg sem mosakodtam. És
azonnal adjon egy törülközőt. Kimentem a fürdőszobába. A burkolatlan fürdőszobában
áztattam magam, és arra gondoltam, Tamás pont tavasszal fordult el először tőlem. Abban az
évszakban, mikor zsong a természet. A zuhanyrózsából ömlött rám a víz egy másik ember
fürdőszobájában, miközben azon gondolkodtam, hogy Tamást nem hagytam kiszeretni
magamból. Elkezdtem a „lebegtetést”. Furcsa játékot a szellemi erőmmel. Sikerült lelkemet a
testemtől függetleníteni számára, amibe még jobban beleszeretett. Az anyáskodó lényembe, a
gyengéd, figyelmes megnyilvánulásaimba. Ekkor hirtelen benyitott Abdal. „Nagyon vonzó nő
vagy te, tudod?” – kérdezte. Mosolyogtam, de zavart a jelenléte, mert félbeszakította
gondolataimat. „Mindjárt megyek. Ne nézz! Menj ki!” – szóltam rá határozottan. És kicsit még
Tamással időztem gondolatban. Megszerettem az érzelmi, szellemi játékot, igazi
megszállottjává váltam. Később Kálmánnak, egykori főnökömnek meséltem erről a furcsa
lelkiállapotról, amit pillanatok alatt kielemzett: azt mondta, olyan ez, mint a narkó vagy a
kaszinó. Függés és beteges játékszenvedély. Nem a szerelem vagy a szex kell nekem, hanem
az érzés, hogy bárkit megkaphatok. Gyorsan elzártam a zuhanyt, és bementem Abdalhoz a
szobába. „Itt vagyok” – léptem oda hozzá törülközőbe csavart testtel. A fiú hímvesszője a
hosszúra nyúlt várakozás alatt ellankadt. „Meg kell dolgoznod kicsit, mert elaludt” – mondta.
– Abdal a művészi ambíciói és a drogterjesztés mellett egy török vendéglőben volt
pénztáros hetente kétszer. A vendéglő minden nap este tízkor zárt. Ekkor megszállták a pesti
brigantik, stricik és arab drogfutárok, éjjel zártkörű klubként működött. Abdal főnöke,
Mohamed mindenkit ismert az éjszakában. Éjféltájt került sor a pénzosztásra, akkor érkezett a
„Főnök” vastag zsebbel. Mennyit kerestek a lányok? Mennyi védelmi pénzt kaszáltak az
éttermekben? Abdal mesélte, hogy a védelmi pénzt egy helyi csoport tartotta meg, akiknek az
volt a dolguk, hogy a rendőrségi kapcsolataikat mozgósítsák, ha kell. Mert Mohamednek
mindene volt. Ugyan a heroinistákat rühellte, de ha kapcsolat kellett az anyag
megszerzéséhez, abban is tudott segíteni. Mohamedánként egyetlen dolgot nem vetett meg: a
sisát. Éjjel-nappal vízipipázott. Tőle szippantgathatták a kokaint az orra előtt, nem érdekelte.
A marihuána jellegzetes füstjét éjfélkor már vágni lehetett a levegőben, de ez is hidegen
hagyta.
– Abdalt persze nem – jegyezte meg Ildikó.
– Nem, ő szívta.
– Csakhogy visszatérünk a lényegre – sóhajtott Piroska, aki képtelen volt a forralt bora
végére érni, inkább kért két decit tisztán. – Érdekből fakad minden, mi is érdekből ölelünk,
csak közben szeretjük jól érezni magunkat – filozofált.
– Lényeges kitétel: legyen jó minden, minden irányban. Illatok, fények, színek, és az
érzékeim nyíljanak ki – válaszolta Vica.
– És mondd, mi lett Abdal bőrnyelűjével? Életre keltetted újra? – kérdezte Piroska lényegre
törően, szemernyi pironkodás nélkül. Vica kicsit lehalkította a hangját:
– Odahajoltam hozzá. Gyöngéden a számba vettem. Az ajkammal végigsimítottam.
– Milyen hosszan csináltad? – kérdezte Ildikó, mintha arról érdeklődött volna, Vica hány
percre szokta beállítani a futópadot.
– Megállt az idő, fogalmam sincs. Abdal feje ugyanis a két lábam közé került, viszonozta a
játékomat. Nyelvével minden apró zugot végigjárt, olyan természetesen, mintha örök időktől
összetartoznánk. Egyikőnkben sem volt semmi szégyenérzet. Abdal néha felnyögött.
Csöndben élveztem ajkának és nyelvének kalandozásait. Mikor már jó kemény volt, leszálltam
róla, és a mellemmel kezdtem simogatni a golyóit lassan, kényelmesen, alulról fölfelé.
„Nagyon finoman csinálod. Ne hagyd abba!” – irányított Abdal, miközben hosszú kezével a
hátsó felemet simogatta. Váratlanul megrántott, és egyik ujját a fenekembe mélyesztette.
Felnyögtem, és elterültem a hirtelen mozdulattól, a szokatlan érintéstől, ami egyáltalán nem
fájt, viszont pillanatok alatt végem lett. A testem elrepült messzire, talán kicsit el is aludtunk.
Tamás lakásán éreztem magam. Akkor már elfelejtettem a pofont, amit a fotós miatt kaptam
tőle. Álmomban hozzád beszéltem, Ildikó.
– Emlékszem a fotósra! – örült meg Ildikó. – Nyáron újítottad be. Amikor Tamás külföldön
volt, te felcipelted a lakásodra. Nálad hagyta a fotófelszerelését. Akkora pofont kaptál érte,
hogy beestél a szekrénybe. Miért volt neked fontos az a fotós?
– Nem tudom. Ismeretlen volt és izgató. Odajött hozzám egy forgatáson, leguggolt elém, a
combomra tette a kezét. Meghökkentem. Kérdeztem tőle, hogy mit akar. Azt válaszolta,
engem. Pofátlan volt és céltudatos. Akkor még nem mondtam neki, hogy foglalt vagyok, de
azt érzékeltettem, nehéz dió leszek.
– De nem volt nehéz hozzád feljutnia – jegyezte meg Piroska, emlékezve Ildi korábbi
szavaira.
– De igen, megdolgozott érte. Akkor érzelmileg nagyon Tamáshoz húztam. Igaz, időnként
eltűnt, máskor felbukkant, de úgy éreztem, szoros, nagyon szoros a kapcsolatunk. Birtokolt,
ami néha furcsa volt, de igényeltem ezt az érzést. Mástól nem tűrtem volna, de vele így volt
teljes és értelmezhető a viszonyom. Úgyhogy a fotósnak nem mondtam semmit magamról,
csak annyit, hogy ne fáradjon, vad és szenvedélyes kapcsolatban élek egy „dúlt arcúval”. Még
a telefonszámomat sem adtam meg.
– Azért csak megtalált. Jól is néznénk ki, ha egy reklámfotós nem találna meg egy
szakmabelit ebben a városban! – szólt közbe Ildikó.
– Megtalált. Egyik este váratlanul kopogtak. Kinéztem a kémlelő lyukon, és egy vadidegen
férfit láttam az ajtóm előtt. Megkérdeztem, mit akar. Egy hatalmas virágcsokrot tolt maga elé,
és lassan, tagoltan azt mondta: ő taxis, és egy férfi küldi nekem az autóból a csokrot.
Kérdezteti, hogy itt van-e a „dúlt arcú”? Elröhögtem magam. Gábor volt, a fotós, aki
komolyan vette, hogy nem lehet hozzám csak úgy beállítani. Mert mi van, ha éppen itt van
Tamás?
– Megskalpolta volna – nevetett Piroska jóízűen.
 – Az a minimum – tette hozzá Ildikó. – Tamás látszatra szelíd volt, de ha bedühödött, úgy
bevágta az ajtót, hogy kiesett a falból a tokjával együtt.
– Tényleg így volt. Ritkán volt ideges, de akkor szikrázott a szeme. Persze nem mintha
féltem volna tőle, de jobbnak láttam kerülni a konfliktusokat. Úgy gondoltam, ha Gábor feljön
hozzám, abból még nem lesz féltékenységi dráma, mert eleve meg sem tudja. Úgyhogy
mondtam a taxisnak, szóljon a pasasnak, tiszta a levegő. Riadtan lépett be az ajtón,
körbenézett, talán kicsit színészkedett is. „Na, nincs itt a skalpszedő?” – kérdezte.
– Aztán mindjárt ott éjszakázott nálad? – érdeklődött Piroska. Tudni akarta, a barátnői is
olykor könnyűvérűek és kalandorok-e, mint ő.
– Nem. Nem aludt ott. Dőlt belőle a whiskyszag.
– Ha nem dől belőle, akkor ott alhatott volna? – feszegette tovább a témát Piroska. Arra
volt kíváncsi, Vica milyen gyorsan megy bele egy kalandba.
– Nem tudom… Azt kérded, le tudtam volna akkor és ott feküdni vele?
– Pontosan.
– Le. Helyes, kívánatos pasi volt, de inkább megnevettetett, semmint vágyra gerjesztett.
Annyira mókás volt, ahogy hozzám talált! Kérdeztem tőle, honnan tudta a lakcímem. Azt
mondta, egy könyvelőtől, aki utalt nekem pénzt. Egy doboz bonbonjába került. Viccesen
elszánt volt. Azt mondta, belehal, ha nem leszek az övé. Képzelj el egy teátrális fazont, aki
olyan, mint egy gyerek. Azt gondolja, minden játékszer jár neki, mert különben nem éri meg a
másnapot.
– Igen, minden kis piros autó kell nekik, játszani akarnak, nem érdekli őket semmi, csak az,
ami a kirakatban van – toldotta meg Ildikó Vica gondolatát.
– Feltehetően így van. Viszont a szakmámban nem én szoktam a vágyott kirakati tárgy
lenni, hanem a modellek, a hibátlan testű lányok, akik bármire képesek, hogy egy kis
előnyhöz jussanak. Kérdeztem is Gábortól, nem gondolja, hogy rossz irányba halad?
– Nem gondolják – fűzte tovább Piroska Vica gondolatait. – Úgy érzik, a gépezetben a
motor lelkét kell megszerezniük. Azt a kis alkatrészt, amitől felbőg a motor, amitől elindul az
üzemanyag a dugattyúk irányába.
– Tehát kell nekik az érzés, hogy olyan nőt szereztek, akinek egyébként ők érdektelenek?
– Igen. Roland is ilyen volt – folytatta Piroska. Tetszettem neki, nem vitás, de olyan
kalandra vágyott, ami befolyással lehet az életére.
– Megdöntött? – kérdezte Ildikó Piroskától gátlások nélkül.
– Hát, ha már itt tartunk, a török fazonnal nem történik már semmi? – terelte vissza
Piroska a szót Vicára.
– De, majd elmesélem, hogyan futottuk tovább a köreinket. De most te jössz! – biztatta
Vica.
 – Rendben. Azt mondhatom, összeborultunk. Szerelem volt első látásra… De mégis,
maradjon még nálad a szó! – dobta vissza Vicának a labdát mosolyogva Piroska, aki profi
módon tudta hallgatni a barátnőit. Tudta, hogy mindenkinek a maga története a
legkedvesebb. Ildikó fölállt egy kicsit, a pincért kémlelte, intett neki. Rendeltek még egy kört.
Úgy érezték, ma este nem mennek haza, itt, ebben a füstös kis kávéházban virrad rájuk a
reggel.
– Sokszor az ember nem is tudja, mi történik vele… – gondolkodott el Vica. A beszélgetés
immár több szálon futott, szinte képszerűen látták a lányok maguk előtt Vica pucér, kívánatos
testét, ahogy Abdal gyöngéden ismét simogatni kezdte. Vicával együtt átélték, hogy a fiú úgy
simogatta, mint egykori szerelme, Tamás, aki a lány szerint ugyancsak kötelességszerűen
akarta, hogy élvezze a testiséget, viszont minden vágya az volt, hogy a karjaiban
megsemmisüljön. Dörzsölt alakok, pontosan tudták: az a férfi, akinek az emlékétől egy nő
nem tud szabadulni, az örökké élni fog, legfeljebb más testekben köszön vissza, kopog be,
érint és simogat, vall szerelmet és hívogat. És mire vágyhat egy szó szoros értelmében vett
férfi: hogy ha átlényegülve is, de örökké ott éljen fojtogató vágyként egy nő emlékezetében.
– Abdallal csak egyszer voltam együtt. Viszont nem fogom elfelejteni azt az érzékeiben
lelassított éjszakát – folytatta Vica az elbeszélését. – Miután magamhoz tértem, feltérdeltem.
Fenekem ismét Abdal feje mellé került, de ő már nem a szájával dolgozott rajtam. Érezte,
jobban esik, ha simogat. Megint végtelen idő telt el. A nedvei összekeveredtek az enyéimmel,
pedig még az aktustól messze voltunk. Nem értettem, mi történik velem: amíg a farkát
dédelgettem, hátulról ismét erős nyomást éreztem. A hátam megfeszült, és mint egy macska,
a férfi lábfeje felé nyújtóztam homorú háttal, szaggatottan, nevetve, nyögve. „Miért nevetsz?”
– kérdezte Abdal. „Nem nevetek, élvezem” – nyögtem hátra, miközben kezével a nyújtózkodó
testem után nyúlt. Végem volt, nem tudtam tovább csinálni. Elnyúltam. Rám hajolt, és
gyöngéden megcsókolta a hátam. „Aludjunk kicsit” – javasolta megértően. Gyöngéden
betakart, és még egy kis bort öntött. Virradt, amikor kinyitottam a szemem. Abdallal
összetekeredve aludtunk. Nem akartam az álmát megzavarni, nem mozdultam. Úgy éreztem,
Tamás inas karjaiban fekszem, és közben arra a szégyenteljes pofonra gondoltam, amit Gábor
miatt kaptam. Soha nem fogom elfelejteni.
– Nekem úgy mesélted, Gábor, miután hazaküldted a váratlan betoppanása után, rád hajtott
– próbálta Ildikó felidézni a történetet.
– Igen, de rövid ideig tartott az egész, talán három hétig. És komoly érdek fűzött minket
össze. Egyik este turnéztunk, tudjátok, így hívom a megállás nélküli bulizást. Beültünk egy
taxiba, és egyik szórakozóhelyről a másikba vitettük magunkat. Aztán valamikor éjjel egy
órakor egy szexboltnál állíttatta meg a taxit Gábor. Kis elkülönített fülkékben lehetett filmeket
nézegetni. Az egyik fülkébe bementünk, Jancsi és Juliska ment pornóváltozatban. Gábor
próbált meggyőzni, hogy itt legyünk egymáséi, de taszított a hely, a miliő, a gondolat, hogy
mások lucskos, alantas vágyai is itt találják meg a dagály utáni egykedvű nyugalmat. Nem
engedtem, hogy hozzám nyúljon. Kicsit néztük azt a banális, ostoba filmet, ahol Jancsi egy
vízszintesen nőtt fán tette magáévá Juliskáját, majd úgy döntöttem, felviszem magamhoz
Gábort.
– Hiba volt – jegyezte meg Piroska.
– Nem tudom. Egy láncszem abban a hosszúra szőtt történetben, amiben egy szerelem
agonizált. És évekig összekapcsoló közös érdek, miután már semmi közünk nem volt
egymáshoz. A pofon ellenére se bántam meg. Taxiba ültünk, és hozzám hajtottunk. Leültünk
a földre, Gábor közben kiszabadította a mellemet a ruhából. „Csodásak” – sóhajtott. Sokáig
nem csináltunk semmit, csak a melleimet nézte. Aztán a kezével, vékony ujjaival játszadozni
kezdett velük. Semmit nem csinált, csak a melleimet izgatta. Nem tudtam türtőztetni magam,
benyúltam a nadrágjába. Megtaláltam a város talán legnagyobb falloszát, erre utólag is meg
merek esküdni. Volt egy óvszerem a fiókban, de képtelen voltam ráhúzni. Nevetnem kellett.
Gábor is nevetett. Ahogyan ez a jelenet az agyamba tolakodott ott, Abdal szobájában, és arra
gondoltam, hogy veletek ezt is részletesen kibeszéljük majd, megrázkódtam Abdal karjaiban,
aki halkan morgott kicsit a hajnali nap beszűrődő fényében. Gáborral gumi nélkül csináltuk,
mert az rakoncátlanul mindig lecsúszott. Aztán ő hazament. Amikor Tamás hazaért külföldi
útjáról, a vesszeje erőtlen volt. Kívánásnak, férfias vágyakozásnak nyomát sem éreztem. „Várj
még egy kicsit, nem csak a testedet akarom kívánni” – magyarázta nekem. „Miért, miért? Az
ördögbe is! Amikor az éhezik rád” – gondoltam magamban. Nem értettem, mi az istennyila van
a lelkemben, hogy abból akarnak habzsolni a férfiak? Abdal karjaiban éreztem, változnak az
idők.
– Bevált a jóslatom? – kérdezte Ildikó. – Azt mondtam, egyszer talán találkozol majd egy
normális pasassal is.
– Igen – válaszolt Vica lassan kortyolva a forralt borból. Már a harmadik pohárnál tartott. –
Akinek a piros piros lesz, a nappal nappal, és az éjszakát arra használja, amire való – mondták
szinte egyszerre.
– Rudi, Tamás barátja májusban vágódott be az életünkbe, mint több mázsás meteor a
földbe. Féltékeny lettem – folytatta Vica a hömpölygő történetet. – Követelőztem, de nem
figyeltem eléggé, mert a női hiúságom nem engedte, hogy nyitott szemmel, éber kutyaként
lássam az előttem zajló eseményeket. Egy suhanás: Tamás mindenhová Rudival kezdett járni.
Gyakran ott hagytak az utcán, villamosmegállóban, mennek, dolguk van, mondták. A taxis,
lefülelős história is akkoriban történt. Tamás letette a telefont, nem tagadom, berágtam.
Amikor taxival megérkeztem Tamás lakásához, a taxis még kajánkodott, hogy szívesen
megvárna, mert ha csetepaté lesz, nem hagyhat magára egy nőt. Ugyanaz a lakótelep volt,
ahol Abdallal szerelmeskedtem mostanában, évekkel később. Két utcányival lejjebb volt az a
lakás, amit Tamás a pártalapítvány kasszájából kapott. Megcsókoltam a mellettem pihenő,
csokoládébarna Abdal karját azon a hajnalon, és élesen láttam magam előtt a taxist, a házat,
az egész jelenetet. Kifizettem a sofőrt és mondtam neki, menjen a dolgára nyugodtan,
megoldom egyedül is a problémámat. Csöngettem. Tamás nyitott ajtót, de csak résnyire. Nem
akart beengedni, de már késő volt, a lábamat betettem az ajtórésbe.
– Képletesen is – tette hozzá Piroska.
– Igen. Amikor szunnyadt a figyelme, odébb löktem ajtóstul. Szólt bent a zene fényes
nappal. Meditatív zsongás. Émelyegni kezdtem, de mivel Tamás nem akadályozott meg,
bementem a szobába. Rudi a földön ült. Valamit szívott. Füvet? „Nem, annak jellegzetes szaga
van”, gondoltam. Próbáltam felidézni a múltból visszagomolygó illatokat. Inkább valami
gyógynövényből készült, sodort cigarettát szívott. Talán zsályából. Igen, zsálya illata volt! –
gondolkodott rövid ideig Vica. Arcán látszott, hogy a legpontosabban akar visszaemlékezni
múltjának ezekre a fontos pillanataira. Összeráncolta a szemöldökét. – Örülök, hogy a
lakásban terjengő szagot sok év után végre be tudom azonosítani. Képről képre élesen látok
ma is mindent magam előtt. A döbbenettől és a csalódástól szólni sem tudtam. Valamit
motyogtam: „ja, hogy ti itt…” Kis nőcskére számítottam, és lélekben már felkészültem, hogy
cirkuszt csinálok. Tamásnak beolvasok, a nőt pedig kihajítom. Utána látványosan szakítok.
Nem így történt. Némán kimentem a konyhába, Tamás utánam jött. Lassan kinyitottam a
konyhai csapot, vizet engedtem magamnak a kezem ügyében lévő pohárba. Félig kiittam. A
maradékot hirtelen Tamás képébe löttyintettem, és elrohantam.
– El kéne felejtened. Mit mondtam neked akkor? – emlékeztette Ildikó.
– Fülemben csengenek a szavaid. Álltam a buszmegállóban, patakokban folyt a könnyem.
Szerettem volna magamban is kárt tenni. Vagy tombolni, üvölteni. Miért nem vagyok elég jó
neki? Miért hagyott cserben? Amikor éppen erre gondoltam, Abdal ébredezett. „Nagyon jó
vagy” – motyogta félálomban. „De csak annak, aki rám gerjed” – válaszoltam neki álmosan.
Aztán rólad kezdtem el neki beszélni – mutatott Vica Ildikóra.
– Ne már! Miért?
– Nem tudom. Összemosódott bennem minden.
– Kihagytad, hogy mariskáztatok?
– Jó, igen. Szívtunk egyet. Mondjuk, az jó erős volt. Szóval azt mondtam Abdalnak: „Ildikó
is ezt mondta. Azt kérdezte tőlem, miért nem keresek egy olyan pasit, aki odavan értem.” „Ki az
az Ildikó?” – kérdezte Abdal. Mondtam neki, hogy a barátnőm. A VIP-részleg közepe. Erre
motyogva megjegyezte: „Ja, akivel kibeszélitek a pasikat, mi? Kinek mekkora?”
– Remélem, tagadtál – nevetett Ildikó.
– Persze. Azt mondtam neki, hogy á, dehogy. Megcsókoltam az arcát, ajkát, gyéren szőrös
mellkasát, hasát. Lassan haladtam a hasa alja irányába. „Jé, te borotválod ott lent?” Őszinte,
gyermeki csodálkozással pillantottam arra, amit az éjszakai gyertyafényben nem tudtam
tövéről hegyére szemügyre venni. Abdalban a kíváncsiságom rejtett energiákat mozgósított.
A fejemet gyöngéden, de határozottan nyomta, ellentmondást nem tűrő játékossággal.
Engedelmesen elkezdtem, amit éjjel abbahagytunk. Derengett, a fény kicsit zavart. Leginkább
az, hogy nem volt függöny. Talán a szemközti házak ablakából be is látnak. Abdal félig aludt.
„Ülj bele” – utasított. Óvatosan ráereszkedtem, lassan mozogni kezdtünk. „Szedsz valamit?” –
kérdezte váratlanul. Értetlenkedtem kicsit. Arra volt kíváncsi, antibébit szedek-e.
– Sosem szedtél – legyintett Ildikó. – És ez csak a harmadik aktus után jutott eszébe?
– Persze, hogy nem. Mindent vagy semmit, tudod, ez az elvem. De soha nem voltam
egyetlen pasassal sem, akit ez komolyan érdekelt volna. Lassan mozogtunk tehát tovább. Az
ágy túl puha volt, lehengeredtünk a földre. Ütemesen, egyre gyorsabban csináltuk. „Ez neked
nem jó így, ugye?” – kérdezte Abdal magától értetődő természetességgel, mert nem érezte a
testemből áradó melegséget. Tényleg nem volt jó. Megálltunk, nem mozogtunk tovább. Abdal
félszeg lett. „Nem, ne így csináljuk! Csináld a kezeddel!” – próbált változtatni a koreográfián.
„Az nekem nem megy” – viccelődtem. „Az első férjem is egy hegedűművésznővel csalt meg,
amikor rájött, hogy nem elég finomak az ujjaim.” Erre fölcsattant a már ismerős, teátrális,
haragos hangján. Azt hittem, mindjárt kirúg, rám rivall, hogy öltözzek azonnal, és tűnjek a
fenébe. Szó szerint azt mondta: „Nem a fészkes fenét!” Egyébként meg kikérte magának, ne
meséljek neki senkiről! Se férjről, se szeretőkről. Most ő van itt, ő akarja élvezni a
társaságom, és nem óhajt semmiféle szellemidézést, a „holt költők” társaságát meg roppant
irritálónak tartja egy olyan helyzetben, amikor ő éppen bennem van.
– Jól helyre tett – csodálkozott Piroska.
– Tudjátok, mit mondok nektek? Éppen erre vártam már. Hogy helyre tegyenek. Abdal
szavai szinte mosták, öblítették a fejemből a sok zavarodott gondolatot, ami az évek során
csak rakódott. Mert hiába a veletek folytatott diskurzus, annak mindig a férfiak fanyar
lesajnálása a vége.
– Igazad van. A beszélgetéseink végállomásán mindig a nő dicsőül, a férfi pedig porba hull
– kontrázott Piroska.
– Ez már csak így megy – tette hozzá Ildikó. – Megbékélt a végén a te kis szenvedélyes
kurdod?
– Szerintem csak műbalhé volt nála a felháborodás. Nem tudta elviselni, hogy egyetlen
percre is lankadjon a figyelmem, hogy ne vele foglalkozzam. Erősen markoltam a farkát, mint
egy kalapács nyelét, s a hasa alját csókolgattam. Közben pedig, Ildikó, a te hangod csengett a
fülemben, amikor kijelentetted nekem, hogy Tamás imád engem.
– Igen. Kénytelen vagyok mindig kételkedve fogadni az áradozásaidat és ömlengéseidet.
Akkor éppen úgy tudtam, a pasas felszívódott. Egy hét múlva viszont megjelent nálad, mintha
mi sem történt volna, és akkor végre szembesíteni lehetett a bűnlajstromával. Mit mondott
neked Tamás, miután végighallgatta az agymenésedet?
– Csak annyit mondott, hogy nem buzi.
– Ebben maradtatok.
– Többórás beszélgetés után – nézett kicsit mélázva maga elé Vica.
– Kénytelen voltál tudomásul venni az érveit, bármennyire is próbáltad magadban a
gondolataidat tényekkel alátámasztani. Mi jutott még eszedbe?
– Pszichopata? Kezdő skizofrén? Mi a fene?
– Meglehet. De már mindegy, ha jól sejtem, Abdal megvigasztalt – mosolygott Vicára
Piroska, aki úgy érezte, barátnője kezd már kicsit belefáradni az emlékezésbe.
– Fájdalmasan szép volt minden. Tökéletes. Viszont Abdal nem hagyott agyalni. Agyalni
azon, hogy Tamás ugyan nem volt meleg, de ügynök volt. Beszervezett, kispályás spion. És
nagyon apró pénzért adta el a lelkét.
– Hát… Egy lakás manapság? Főleg egy volt állami gondozottnak? Ne hülyéskedj! – csattant
föl Piroska, aki racionálisnak látta a döntést.
– Lehet, hogy igazad van – gondolkodott el Vica. – Miközben a múlton agyaltam és azon,
hogy mikor csináltam magamból hülyét, Abdal azt követelte, csókoljam lejjebb is. Tiszta
kényúr, keleti pasa volt, még félálomban is. Közben úgy éreztem, a nagy, világos ablakokon át
már az egész lakótelep minket néz. Tamás háztömbje is látható volt az ablakból. Abdalt nem
zavarta. Viszont megérezte, hogy arra gondolok, túlságosan kitárulkozunk a világnak. „Hadd
nézzenek! Nem számít!” – nyögte elégedetten. Megkérdeztem tőle, honnan tudja, hogy erre
gondoltam. Azt mondta, érzi, nem arra koncentrálok, amit csinálok.
– Nem paráztál be tőle? Nem elég, hogy dirigál, még gondolatolvasó is – méltatlankodott
Piroska.
– De. Majdnem elküldtem a francba. Elhúzódtam. „Sajnálom. Hagyjuk abba! Nem megy” –
mentegetőztem. Abdal feltápászkodott, és az ablakpárkányba vert két szögre egy lepedőt
akasztott. „Na, így már megy?” – kérdezte. Azt mondtam neki, hogy az egyik barátnőmtől azt
hallottam, a skizofréniát valami anyagcserezavar, talán inzulinhiány okozza…
– Ezt én mondtam neked! – lepődött meg Ildikó. – Hogy jut eszedbe szex közben erről
beszélni?
– Fogalmam sincs. Valahogy beszélhetnékem támadt. Abdalt már nem érdekelte, mit
locsogok. „Micsoda? Majd utánanézek. Erősebben!” – nyögte magán kívül, és megszorította a
kezem. Azt hittem, nem jól csinálom, ezért kértem, segítsen, irányítsa a kezem. De ő azt
mondta, azt akarja, érezzem, amit csinálok.
– Ügyes fiú! – Ildikó túl hangosan visított fel a felismeréstől. – Kiszolgáltatja magát,
kiszolgáltatottá tesz, de úgy, hogy közben neked sikerélményed legyen.
– Pontosan. És ettől nagyon jól éreztem magam vele.
– Született strici – tette hozzá Piroska nevetve.
– Furcsa, néha milyen hülye helyzetekben tudom jól érezni magam. Úristen, hány óra van
már? Csak én beszélek. Ráadásul lassan mennünk kéne, nem, csajok? – kérdezte Vica a
barátnőitől.
– Még maradhatunk egy kicsit. Nyugodtan elmesélheted, a pasas hogyan élvezett a
markodba – nevetett Ildi, és a másik két lány vele kacagott hátravetett fejjel.
– Tiszta röhej! – elmélkedett Vica –, miért adott Tamás akkora pofont, hogy berepültem a
gardróbba, amikor megtudta a históriát a fotóssal? Nem is gondoltam, hogy a hűség ilyen
fontos neki.
– Honnan tudta meg? – kérdezte Piroska.
– Elhencegett neki veszekedés közben – fújt Ildikó.
– Igen, így volt – ismerte el Vica. – De valahogy nem ütköztem meg ezen. Azt hittem,
velem soha nem fordulhat ez elő, hogy egy pofon nem dönti romokba a női méltóságomat. A
következő pillanatban felsegített, agyoncsókolt, és akkorát szeretkezett velem, mint még
soha. Végül is: valahogy a prostituáltakat is így törik be. A pianínón kezdtük.
– Én az íróval a kiadó asztalán – kottyantotta közbe Piroska.
– Hogy milyen kényelmetlenek ezek a berendezési tárgyak! – tette hozzá Ildikó. Ismét
nevettek.
– Lányok! Sosem tudjuk abbahagyni – próbálta Vica rábírni barátnőit, hogy ők beszéljenek.
Piroskára nézett.
– Egyelőre még nem tudjuk, hogy kidobott-e téged a török a hatodikról, vagy rendes kislány
voltál, és megszántad alantas vágyaiban – hárította Piroska Vica pillantását.
– Igen, igen. Jó kislány voltam. Megszántam, alaposan megjárattam a kezem rajta. Az
ujjaim hegyében éreztem, ahogy felrobban. A gondolataim viszont ismét kirepültek a
szobából. A pofon. Az az örökké égő képzelt szégyenbélyeg. Tamás már az előszobában
leszaggatott rólam mindent, becipelt a szobába, felültetett a zongora klaviatúrájára,
megtámasztotta a lábam, és kiszabadította a nadrágjából a csodálatos, végre hihetetlen
energiával ágaskodó farkát. Zavarban voltam, mert nagyon hamar elröptetett. Még
könnyeztem is. A fájdalmas boldogságon mindig sírnom kell. Nem tudom, ismeritek-e Yves
Montand-nak azt a gyönyörű számát, ahol egy szerelem elmúlásáról énekel – Vica
elgondolkodott, hogy folytassa-e immár a benne kavargó érzelmek ellenére ezt a váratlanul és
meglepően jól sikerült, mindent felidéző és egyben feledtető hajnali kalandot a drogfutárral.
– Les feuilles mortes… – mondta Piroska halkan. – Nekem is az egyik kedvencem.
– Igen. Csodálatos a szövege, igaz, én csak angol fordításban olvastam. Két szerelmes,
akiket elválaszt az élet. A körülmények, a helyzet. Vannak olyan pillanatai az életnek, amit
nem lehet elfelejteni. Amikor Tamás a zongorától átcipelt az ágyra, nem beszélt hozzám, csak
figyelte a lélegzetemet. A mellkasom emelkedéséhez igazította a mozgását. Sokáig örültünk
egymásnak. Aztán újra és újra. Azt mondta, ne próbálkozzak mással, mert mi egymáséi
vagyunk. Ekkor minden megváltozott. Szabad lettem az érzéstől, hogy így is lehet. Nincs több
jelenet, nincs törlesztés, követelődzés, magyarázkodás, felesleges kérdések. Csak öröm van,
ha találkozunk. Miközben ez az érzés járt át, egy idegen lakásban szeretkeztem egy
gyakorlatilag idegen fiúval, akihez viszont erősen vonzódtam. Szó nem volt szerelemről, csak
egyfajta biztonságos és kiszámítható örömről. Nagyon jó volt érezni a fiú beteljesülését.
Reggel volt már. A szögre akasztott lepedőt néha megmozdította a játékos, langyos szellő.
– Felöltöztél és gyorsan eljöttél? – kérdezte Ildikó egykedvűen, kezdve már kissé unni a
hosszúra nyúlt beszámolót.
– Nem. Még simogattuk egymást és beszélgettünk. Ahogy az előbb mondtam: biztonságos
volt vele és otthonos. Nem siettem. Váratlanul azt kérdezte, be lehet-e csapni a szerelmünket.
– Gondolom, volt egy bölcs, asszonyos válaszod – mondta pikírten Piroska.
– Igen. Azt feleltem: hiszem, ahogy fokozatosan megtanulok hallgatni, úgy megtanulom az
„elhallgatást” is. Nem kell mindenről tudnia az ember párjának, hiszen életünk csak pár
felületen érintkezik. Bár én tartós párkapcsolatban nem éltem még, egyedül Tamás volt, aki
azt mondta, nehezen tudja elképzelni nélkülem az életét. Abdal azt kérdezte, én mit
képzeltem a közös életünkről. Furcsa, de semmit. Olyan volt, mint egy egyre halkuló
melankolikus dal. Élveztem, amikor szeretett Tamás. Abdal arcán megnyugvást láttam.
Gondolkodott, majd elmosolyodott. „Végtelenül nyitott, kedves nő vagy, hallod.” Aztán felült és
elkomorodott. „Most hazamész, és előállsz valami hülye mesével. Nem megalázó?” – kérdezte.
Nem akartam neki elmondani, hogy nincs senkim, ezért próbáltam az „önszántából független
nő” formámat hozni, amit mindig egy kis nagyképűséggel vegyítettem.
– Tudom, ismerem ezt a szövegedet – mosolygott Ildikó. – Te vagy az a típusú nő, akinél a
dolgok nem fajulhatnak odáig, hogy kérdőre vonják.
– Egyáltalán nincs kérdés. Nem lehet kérdés, hogy én hol vagyok, mit csinálok, kivel
időzöm.
– Közben meghalsz egy kis követelőzésért, egy pofonért, amitől berepülsz a gardróbba –
nevetett Piroska. – Ebben szerintem nem vagyunk őszinték. Nagyon, nagyon szeretjük, ha
valakinek fontos, mi van velünk, mit csinálunk, kivel vagyunk.
– Igen, de arra gondoltam, Abdalban is a bírvágy kezdett dolgozni. Még ki sem hűlt a
vulkánja, és tessék, máris a birtoklás kezdi izgatni. Nem tudnám hosszú távon az életemet
elképzelni csak egy olyan pasassal, aki hasonlóan gondolkodik: az ember nem árucikk, a társ
nem egy darab sajt, egy üveg bor, amit a polcról levéve haza lehet vinni. Viszont ez a
kalandom abszolút tanulságos volt. Abdal megfejtette számomra azt a rejtélyt, hogy Budapest
szórakozóhelyein hogyan tudnak büntetlenül drogot árulni.
– Drogot? Ami nem az érzékiség lebegtetése? – nézett ártatlanul barátnőjére Ildikó.
– Na persze. Lehet, hogy az erősebb, viszont az anyag, ami nem a szenvedélyből születik,
veszélyesebb játék.
 Maffiózók az éjszakában

– Viszont ha már itt tartunk, és egyszer úgyis rám kerül a sor, hogy beszámoljak a saját
szerelmi csatámról, megmutatok nektek egy levélkét – vette elő gyönyörű bőr pénztárcájából
Piroska azt a kis lapot, amiről eldöntötte, a sírba is magával viszi. – Jó dolog, amikor az
emberben tényleg csak az izzó nőstényt kívánják. Nyár közepén Roland, az író lépett be a
kiadóba. Izzott minden. Ő csak a nőt kívánta bennem, azért kapott meg könnyen. Játékos volt.
Ildi, emlékszel? – fordult barátnőjéhez. – Arra voltál kíváncsi, engem mennyire könnyen
kaphat meg valaki.
– Emlékszem. Azt mondtad, ha valaki képes veled együtt rezegni, akkor könnyen.
– Elcsodálkoztál – mosolygott Piroska.
– Igen. Üldögélsz a szende arcoddal, a kicsit bürokratikus testtartásoddal, úgy taszítasz,
hogy közben vonzol. Te olyan vagy, mint valami húsevő virág.
– Nem gyorsan, engem rögtön megkap az, aki tudja, hogy milyen hangnemre vagyok
hangolva. Ültem az irodámban, telefonra vártam, amikor benyitott hozzám egy feltűnően
öltözött férfi. Ezüst szkarabeusz bogár díszítette a mellényét. Könnyű pipafüst lengte körül.
És a szemüvege… A különös alak odalépett az asztalomhoz. Csak annyit súgott a fülembe:
Psyché, téged kerestelek.
– Persze azóta már tudjuk: ez a pesti értelmiségi pasik csajozós dumája – vágott közbe
Ildikó. Nevettek. – És a kötetét is szerette volna a kiadódon keresztülverni, de tulajdonképpen
ennek semmi jelentősége.
– Itt hordom a pénztárcámban a férfi egy darabkáját.
– Csak nem a makkjáról egy bőrdarabot? – kérdezte Vica játékos, zrikálós hangján. Piroska
egy falatnyi gyűrött papírdarabot vett elő. Körbeadta. A lányok olvasták.

„Drága Piroska! Olyan jó, levélbe való neve van magának. Szinte szecessziós, hogy mindjárt
bókkal kezdjem. Üzenetéhez önhibámból késve jutottam, ugyanis egy napig hanyagoltam a
munkát. Így jár, ki lóg. Elszalasztja nyitányát az ősznek Magával. Mondanom se kell, a
lelkem sajog, és ez jelentős veszélyt rejt. Tán korai volt ajánlata, tán korai is lesz
mindegyik, ha lesz. De tudja mit? E hó tizennegyedikén, hétfőn délután várom a Fekete Rúzs
kávéházban. Ha még emlékszik rá. Fogyasztanánk egy-egy krémest, és megbeszélnénk, ami
a mai napon elmaradt. Amennyiben ez alkalmatlan Önnek, úgy kérem, értesítsen időben,
azaz vasárnapig, és javasoljon jobbat kedve szerint. Csak bátran, ne kíméljen. Rám fér.
Kezét addig is csókolom, és arra kérem, legjobb képességei szerint ne legyen túl szép. Most
pedig szereztem magamnak hat kerek napot, amíg reménykedhetem: úgysem tartja be.”
 – Téged is megdolgoztak rendesen, látom – mosolygott Vica Piroskára. – Érzelmileg
mindenképpen.
– Kicsit belehaltam.
– Magázódik.
– Mindig magázódtunk.
– Miért? Mert elegáns és arisztokratikus? – kérdezte Ildikó.
– Nem. A pasas nem az volt, akinek mutatta magát. Pontosabban álca volt a művészlélek.
Roland ugyanis Erdélyből származott. Ezt később tudtam meg. Egy teljes éjszakát
átbeszélgettünk. Még a rendszerváltás előtt kapott letelepedési jogot Magyarországon.
Gyorsan lakáshoz is jutott. Ennek azért megkérték az árát. Romániában szekus volt, itthon
pedig a művészvilág egyik legtájékozottabb besúgója lett.
– Jól kifogtad – jegyezte meg Vica.
– Persze. De nem csodálkozom rajta. Ott a kiadóm, elég szépen termeli a pénzt. Miért én
maradtam volna ki azok közül, akiket figyeltetnek? Ráadásul pártoknak is dolgoztunk. Az
pedig tudjátok, hogy megy.
– Á, dehogy tudjuk! – mosolygott Ildikó. – Színtiszta verseny az egész, és a korrupciót
távolról sem ismerik a pártkasszás bizniszek. – Nevettek.
– Tudjátok, hogy van egy blogom? – kérdezte Piroska.
– Persze. Már négy éve – bólintott Vica.
– No, a minap érkezett rá egy hosszú levél. Úgy látszik, ma levélmutogatós napom van.
Kinyomtattam. Ha megengeditek, fölolvasnék néhány sort belőle.
– Ahhoz képest, hogy Rolandról beszélgettünk, eléggé nagy kanyarral viszel minket más
irányba. Pedig, pedig… – gondolkodott el Ildikó. – Lenne azért néhány kérdésem.
– Majd visszatérünk rá is – mosolygott Piroska. – Tehát ezt a levelet kaptam a minap arra
az e-mail címre, amelyet a blogtéren megadtam. Ez teljesen nyilvános e-mail cím. Rendesen
fel is szokták törni.
– Honnan tudod?
– Egy informatikustól. Egyszer megnézte, hogy milyen szemetet fog a postaládám. Azt
mondta, ennek a fele sem tréfa, szakavatottak olvasgatják illegálisan a leveleimet. Mindegy,
ez annyira nem izgat. Az informatikus viszont veszettül jóképű volt, majd szerintem ő is
megér egy forralt boros estét. Szóval a levél. Képzeljetek mögé egy bársonyos férfihangot.
Felolvasom:

„Ha nem értelek félre én is, akkor a közönséged egyik fele nem bírja, a másik fele nem meri
felfogni a problémádat. Ha jól értem, azt állítod, hogy az országunk egy pártfüggetlen
(köpönyegforgató) maffia kezében van, és soha nem fogja „felgöngyölíttetni önmagát” az
 általa uralt rendőrséggel és titkosszolgálatokkal. Ha jól értem, az öncélú és
antidemokratikus hatalmi harcot nevezed maffiának. Ezzel egyetértek. Apró észrevételeket
viszont tennék, csak a közös gondolkodás kedvéért. Lehet, hogy a hozzánk hasonlók a
„pálya szélén” állnak, de sajnos a belső szélén. Bár „nem kapunk labdát” és „nem osztanak
lapot”, mi is aktív játékosok vagyunk. Amíg élünk, nem lehetünk kívülállók. Bárhogyan
szeretnék én magam is inkább kívül lenni a magyarországi és a globális őrületen. A
maffiának van egy kemény (magyar) magja, de szoros és napi együttműködésben van más
országok maffiáival, illetve magyarországi, de nem magyar maffiákkal. A magyar maffia
egy globális pókháló néhány négyzetcentije. A „forró kása”, amihez nem nyúl hozzá se
főkapitány, se főügyész, valójában nemzetközi kiterjedésű. Nemcsak hatnak ránk a
nemzetközi antidemokratikus hálózatok, hanem átszövik a magyar maffiát. A
pártképviseletig hatoló szervezett bűnözés nemcsak a nemzetközi szervezett bűnözéssel van
egyetlen hálózatban, hanem az egész magyar umbulda-kultúrában és az országosan
jellemző korruptságban vannak a hajszálgyökerei.”

– Azért ez elég hihetetlen – nyögte Vica elképedve.

– Mi? – kérdezte Piroska.
– Hogy fölmegy egy pasas… lehet, hogy nem is pasas. Tényleg, miért gondoljuk, hogy az?
– Mi hihetetlen?
– Szóval, hogy fölmegy egy tag az oldaladra, aztán baráti hangvételben csevegni kezd veled
a nemzetközi bűnszervezetekről. Aláírta a levelet?
– Nem.
– Szerintem aki ezt írta neked, jól ismer téged.
– Hát, így már elég hátborzongató az egész levél. De most ne aggódjuk túl a levél
jelentőségét, hanem olvasnám tovább. Figyeljetek!

„Szeretnék egy mesét mondani neked arról, hogy miért nem annyira rossz a helyzet.
Természetesen amit most leírok, az fikció. A lopott autók nemzetközi „forgalmazása”
összekapcsolódik egy magyar város bűnözői kemény magjának, polgármesteri hivatalának,
bankfiókjának az együttműködésével, és nem mellesleg a rendőrséggel, amivel nem egyetlen
szálon rokoni kapcsolatban is állnak. Szívességet tettek bármilyen pártállású
polgármesternek, aki viszont szívességet tesz nekik – nem mintha ujjat merne húzni velük.
Pénzt kölcsönöznek egy vállalkozó ismerősük korrupciójához, hogy le tudja fizetni az egyik
egyház illetékes vezetőjét és két minisztériumi alkalmazottat egy zsíros felújítási munka
megszerzése érdekében, majd a munka során mellesleg hamis számlák is születnek, és
alaposan átmosnak néhány százmilliót. A város majd minden lakója és az építkezés majd
minden melósa ismeri a szereplőket és az erőviszonyokat. De miért is lenne bárkinek írásos
bizonyítéka, bátorsága és pénze a feljelentéshez? Amikor örül, hogy feketemunkát kapott, és
a rokona is kapott pénzes részfeladatot a polgármesteri hivatalban! Azután egy másik város
másik országos bandája megtámadja a pályázatot, amire agyonlőnek egy vállalkozót,
közvetlenül megfélemlítenek vagy egy tucat embert, és a nyomokat a rendőrség tünteti el.
Amikor a másik banda a rendőrséget is gyanúba keveri egy feljelentéssel, a minisztérium és
a szakszolgálat nem a rendőrök után nyomoz, hanem a feljelentők után, és kiadják az
adataikat az előző csapat bűnözőinek. Itt már nagyon durvul a „D” kategóriás akciófilm,
mert a másik banda bevonja a sajtót és a hivatásos internetbloggereket a leleplezésbe.
Köztük téged is. A bűnözők minisztériumi védelme összeköttetéseiken keresztül
nemzetközileg megoldott. Van egy alkalmazott személy, aki azt csinál ebben a körben
nagyjából, amit akar. Egyebek között kitalálja, hogy politikus ügyfelein keresztül támogatja
a sajtó korlátozását. A politikus ismerősei szintén éhezik a segítségét, úgy is, mint egy
leendő miniszterét. De ez még nem elég! Bár a pénzről és a hatalom dicsőségéről, gőgről,
presztízsről szól az egész, mindkét bűnbanda – amely valójában egy, és csak az adott
ügyben ütköznek a részérdekeik – támogatja a demokrácia csökkentését. A szabadság és a
társadalmi egyenlőség a hatalmi ágak megosztásának és átláthatóságának a csökkentését.
Mivel? Politikus ismerősük megfinanszírozásával. Pártoktól függetlenül. Miért? Mert úgyis
az számít, hogy milyen intézkedéseket hoznak. A lógó nem érdekes. A dolog odáig fajul,
hogy egy országos választáson egy ügyesebb csoport váltja a bénákat. Az Alkotmányt játszi
könnyedséggel felülírják. A választókban persze fel sem merül, hogy milyen
alkotmánymódosításra is szavaznak közvetve. Azon sem sokat gondolkodnak, van-e
program vagy nincs. Csak ellenszenves és még ellenszenvesebb arcok vannak. És jól vagy
rosszul szervezett összeköttetések, és konkrétan felépített harag. Mit is ír az ő alkotmányuk?
Csak olyan fontos dolgokat, amikkel a hatalom bebetonozható. Tisztán fikció, amit írok, de
azért megismertetem veled, hogy milyen is az az „alkotmány”, amelyet bűnözői körök
egymás között írottan és íratlanul mantráznak.
a. Mindig nekem van igazam.
b. A szabályok soha többé nem módosíthatók, csak ha úgy látom helyesnek.
c. Visszamenőleg érvényes minden az őskorig.
d. A sajtó és a szólás szabad, ha mindenki azt mondja, amit megengedek.
e. A szabadságot úgy értelmezzük, hogy nekem mindent szabad.
A bűnözésből élő emberek leborulnak, a bűnözést irányító emberek fellélegeznek. Végre
minden kutya tudja a helyét. Rend lett. Éljen a sátán! Az egyház, miután egyre nagyobb
pénzeket kap, kötelezővé teszi mindenkinek a tekintélyelvű szemléletet az óvodától az
egyetemig és a bölcsőtől a sírig, szentté avatja a Főszervezőt, akinek a szobrát a főváros
 feletti hegy csúcsán helyezik el.
Mekkora botrány lenne, ha kiderülne, hogy egy szomszédos háborúban minden embargót
követelő hatalom titokban már megsértette azt? Sőt! Ha kiderülne, hogy az ország
közreműködött a titkos szállítmányok kézbesítésében, amit azonban szó szerint
megcsapoltak a szemfülesek, és egy egész maffiát szerveztek a potyapénzre. Mekkora
botrány lenne, ha kiderülne, hogy alvilági leszámolásokat és utcai zavargásokat szerveztek
nekünk külföldről abból a célból, hogy olcsóbban jussanak hozzá nagyobb magyar
cégekhez, illetve destabilizálják és drágábbá tegyék a szemben álló nagyhatalomnak a
térség uralmát!
Itt a mese vége. Azért nem kell elkeseredni. Mert nálunk minden másképpen van. A mi
országunk és a mi vezetőink nem ilyenek. A mieink emberségesek, és messziről kerülik a
bűnt. Nem járnak kuplerájba, Afrikába vadászni. Nem vesznek áron alul lakásokat, és nem
teszik el a csúszópénzeket. Nem tesznek szert „mellékes” jövedelemre a politikusaink. Nem
tartják úgy kézben az állami és az önkormányzati vállalatokat, hogy a családtagjaik,
szeretőik és barátaik is jól megéljenek belőle. Nem fizetgetnek százmilliókat tanácsadói
szerződésekre. És így tovább, és így tovább… Ja, bocs. Körülbelül március végéig még
írogathatsz, azután „rágalmazó” és „érzékenységsértő” leszel, és a cenzorszoftverrel
kitöröltetnek. Előtte óvatosan megkérdezik, hogy van-e írásos bizonyítékod. És hogy te egy
másik csapatot szeretsz? Mintha azért ültél volna a gép elé, hogy béna csalókat támogass
vagy az országod ellen tegyél. Na ja. Aki nincs velük…”

– Egyikünk se tudna másként megszervezni egy ekkora hatalmat. Legfeljebb még ennél is
gonoszabbul. A hatalom már csak ilyen, természeténél fogva – törte meg a csendet Vica.
– Azok az újságírók, akik valódi problémákhoz nyúltak, már nem élnek vagy legalábbis nem
írnak. Azok főleg nem, akiknek „írásos bizonyítékuk” volt – gondolkodott el Ildikó, aki
fotóriporter lévén jobban ismerte a sajtó világát, mint a barátnői.
– Te is tudod, a komoly írásos bizonyíték úgy kerül a kezükbe, hogy átadja valaki. Aki
célirányosan „robbantani” akar. Aki egy adott irányban akar rombolni – tette hozzá Piroska.
– Például sződi beszéd? – kérdezte Vica.
– Például. Vagy azok a profi lehallgatások, amelyeket titkosszolgálati módszerekkel vettek
föl a bizniszbe bevontak. Hogy aztán a választások előtt teregetni tudják bizonyítékaikat az
„ötlapos texasiban” – magyarázta Piroska jól értesülten.
– Nézegesd a megölt oknyomozók nemzetközi statisztikáját és az internetes
emlékoldalaikat! Amikre a kollégáik kirakták azokat a családi fotókat, ahol az utóbb árván
maradt apróságaikat tartják a karjukon hétköznapinak látszó férfiak és nők. Komolyan vette
őket a maffia. És az nem vicc – nézett Piroskára Ildikó.
 – Igen. A nyilvánosság az egyetlen erő. Meg lehet nézni, hogy a világméretű
megvesztegetési háló egyik zászlóshajója hogy kalimpál a kiwileaks ügyben. A kiteregetett
szennyest már nem lehet tisztára mosni. Egyébként ha már itt tartunk, simán el tudnám
képzelni például a nem titkos olajos aktákat egy piratebay torrent-fájl képében is, akár. Akkor
nem lehet levakarni – lelkesedett Piroska a saját ötletétől.
– Ne dolgozzunk már ennyire! – nyögött fel Vica. Fáradt volt, az órájára nézett. – Holnap
rengeteg dolgom lesz. Filmterveket kell leadnom egy reménybeli megrendelőnek. És tudjátok,
hogy mennyire szeretem a pénzt.
– Nem vagyok én sem önmagam ellensége – helyeselt Piroska.
– Komolyan kérdezem – nézett cinkos mosollyal Ildikó Piroskára. – Bele voltál zúgva
Rolandba?
– Azt hiszem, kicsit megvezettem. Játszottunk. Saját magamat is szórakoztattam. Egy
felnőtt, érett nő bárkit be tud csapni, ha érzelmekről van szó. Még saját magát is.
– Saját magát a legkönnyebben! – helyeselt Ildikó.
– A végtelen szabadságnak ára van. A magány rabsága. Mi Rolanddal hasonlóan
gondolkodtunk. Ebben egyek voltunk. Mondhatom, a gondolkodásunk összhangban volt.
Mindketten úgy éreztük, két ember együttélése olyan különleges mélység, amit értelmetlen
lenne leegyszerűsíteni. Ha megpróbálnánk megfogalmazni, miért érezzük jól magunkat
együtt, mi az, ami még a legsúlyosabb közöny idején is összetart minket, csak egy homályos
felületet kapnánk. Lassan tényleg húznunk kéne. Holnap is nap lesz, hozzám korán jönnek.
– Mikor jövünk össze legközelebb? – kérdezte Ildikó.
– Szerintem holnapután beülhetünk. Holnap szaunázni megyek, diétás napot tartok,
méregtelenítek, cikória saláta, búzacsíra, szöges deszka. – Nevettek Vica poénján. Mind a
hárman kicsit aszketikusan éltek, de hármójuk közül Vica volt a legkevésbé elfoglalva a
súlyával. Kicsit molett alakját imádták a férfiak, ezért soha nem gyötörte magát semmivel, ami
kényelmetlen vagy fárasztó.
– Nincs pia, semmi kilengés, értettem – zárta a beszélgetést Ildikó. – Azért holnap hívjuk
egymást! És ha valakinek előbb van meg a Louis Vuitton táskája vagy hétmillió dollárt talált
egy borítékban, az éjszaka is telefonálhat. Ki akar velem jönni taxival egy darabig?
– Megyek veled – csapott le a lehetőségre Piroska, miközben a pincérrel a számlát
rendezték. Ildikó mobilon taxit hívott.
– Én hazasétálok, megnézek még pár kirakatot. Ez jó sport este. Ellazít – tájékoztatta Vica a
barátnőit. – Egyébként meg kinek kéne elszámolnom a saját éjszakámmal? Nem igaz?
– Amíg a taxi megérkezik, meséld már el, hogyan váltatok el Abdallal? Találkoztok még? –
kíváncsiskodott Ildikó.
– Kávéztunk. Utána felöltöztem. Illetve pőrén belebújtam este elhajított zsákszabású, földig
érő, vékony farmerruhámba, és beleléptem a sarumba. Tíz másodpercnél nem vett többet
igénybe a művelet. Mégis hosszúnak tűnt. Álltunk az előszobában. Olyan boldog, szabad,
hippi érzés lengett körül. Azt kérdeztem Abdaltól, hogy felhív-e. Azt mondta, hogy nem. Ő
nem hívogat senkit, ő már csak ilyen. Megmondom őszintén, mosolyogtató volt a dumája.
Amint becsuktam magam mögött az ajtót, megkönnyebbültem. Régen tudom, meg kell
történnie, aminek meg kell, és nem kell erőltetni semmit, ami nem megy.
– Mit szoktam mondani? – kérdezte Ildikó, majd gyorsan válaszolt is: – Perverz vagy! És én
is az vagyok. Hallgatom a hülye történeteidet, közben magam sem vagyok képes uralkodni a
vágyaimon.
– Leértem a szűk és sötét lépcsőházból, és végtelenül szabad voltam. Nem vágyakoztam
vissza, nem hiányzott Abdal, nem mardosott a lelkiismeret-furdalás, szóval tökéletes volt
minden. Komótosan az autóhoz mentem. Nem törték fel az éjjel, ez jó jelnek számított.
– Te csak a tökéletes helyzeteket használod ki – pakolt el Ildikó. – Éppen ezért soha nem
csalódsz. Egyetlen szégyenteljes bukásod Tamás volt, akinek a hiánya tizenhárom év után is
mardos. Amikor a rendező megcsókolt a szobában ott a konferencián, feledtette veled azt a
fájdalmat, amit a csapóajtóval okozott. A csókjai elsöpörték a fájdalmad. Nem kezdhetsz
többet olyan férfivel, aki fájdalmat okoz!
– Ebben biztos lehetsz – fogadkozott Vica.
– Tamás felképelt annak idején. Aztán a szerelmével elcsitította benned a fájdalmat. Majd
eltűnt. Eltűnt teljesen. Ahogy eltűnt Roland is – dobta magára könnyű kis kabátját Piroska.
Megérkezett a taxijuk, a kávézó ablakából látták, amint a vészvillogójával jelzi, nincs
parkolóhely. Ildikó és Piroska elindult az autó felé. Elköszöntek Vicától, aki az utca túloldala
felé igyekezett. Pesten nem szokás zebrán járni, úgyhogy ő is csak a kocsik között sasszézott.
Ahogy a taxi elgurult, a fényei eltűntek a pesti éjszakában, Vica visszagondolt arra a reggelre,
amikor Abdaltól eljött. Nem Abdal hiánya fájt neki, hanem Tamásé. Amikor a külvárosi
háztömb előtt beindította a motort, tudta, Tamás egykori lakásának háztömbje felé fog
kanyarodni. Az utca túloldalán lassan, komótosan haladt. Jó kedve volt. Eltűnnek mind, akik
fontosak, akik számítanak, akik, mint egy élő buzgár, időről időre feltörnek a női lelkekben –
gondolta. És marad mindenki, akinek a hiányát meg lehetne emészteni. Ezen elmélkedett
hazáig. Számba vette az „eltűntek listáját” és azokat, akik valamilyen módon az élete részesei
maradtak.
 Simon jóslatai

Ildikó nem bonyolította így az életét. Ő valóban élt, a szó nemes értelmében. Sportos
alakjával, „bikavadító” kisugárzásával alig tudta levakarni magáról a pasikat. Önálló,
független, szabad nő volt – legalábbis annak tartotta magát –, aki tudatosan használta a
nőiességét, a testét. Gyakran miniszoknyában és tűsarkú cipőben járt-kelt, hogy még inkább
felhívja magára a figyelmet. Szerette, ha figyelnek rá. Pest utcáin többször karamboloztak
miatta az autók. Éjszaka egy pasas maszturbált mellette a metrón. Csak ketten voltak a
kocsiban. Verje csak ki nyugodtan, amíg magával foglalkozik, addig ártalmatlan – gondolta
Ildikó, miközben a sötét üveg visszatükröződéséből egykedvűen figyelte. A pasas elélvezett.
Aztán leszállt. Ildikó mindent ilyen egyszerűen intézett. Soha nem ferdített és nem kertelt.
Amikor Vica szerelmi bánatában meghízott, csak annyit mondott: „tehén vagy, mozognod
kell!” Minden este elment Vicához. Tréningruhában, ellentmondást nem tűrő hangon közölte:
„Futunk!” És futottak. Akkor még föl-fölbukkant Vica életében Tamás. Mire lefogyott, a fiú
végleg eltűnt.
– Így van ez! – mondogatta akkoriban Ildikó. – Nem is a férfiak miatt fogyunk, hanem
magunk miatt.
Ebben egyébként igaza volt.
A taxiban a sofőrt a két nő arra kérte, forduljon a Károly körút felé. Piroska a Dohány utca
elején lakott.
– Tudtad, hogy összeállítottam egyszer az „eltűntek listáját”? – kérdezte Ildikó Piroskától,
miután befészkelték magukat a hátsó ülésre. Az autó nesztelenül haladt a körúton.
– Nem. Kik vannak rajta? Szülői szigor elől megszökött tizenéves lányok? – mosolygott
Piroska Ildikó listájáról hallva.
– Férfiak. Az első férjem például az eltűntek listáján kapott egy rubrikát. Mégpedig az elsőt.
Aztán egy nős férfi szeretőm is helyet kapott a listán. Egy héten háromszor volt az enyém.
Azt játszottuk, beérem ennyivel. Valójában eszem ágában sem volt elfogadni a helyzetet.
Felszedtem egy újságírót. Telefonon. Beleszerettem az írásaiba, majd a szerkesztőségben
elértem. Búgtam neki kicsit, a pasinak hízelgett, hogy a tehetségét méltattam. Meghívott
magához. Bekötött szemmel várt. Azt mondta, felesleges látnunk egymást, elég az érintés.
Vakon csókolt, levetkeztetett és lefektetett.
– Mondjuk ez kissé perverz – nézett a barátnőjére Piroska a taxi hátsó ülésén.
– Ugyan, hol vagyunk mi a rómaiaktól! Akik renyhe heréltekben lelték örömüket – nézett
pajkosan Piroskára Ildikó, ahogy a bizarr eset megelevenedett gondolataiban.
– Úgy van! – csattant fel vidáman Piroska is. – A mindig lágy csókban és a sima,
szakálltalan arcban. Mert nekik még magzatölőszer sem kellett – folytatták, közben a tükörből
a taxis arcát figyelték. A férfi lekapcsolta a rádióját, és igyekezett elkapni a szavakat.
– Persze, a kéjnek az volt a csúcspontja, ha hagyták jól kivirulni az ifjat, és csak akkor
szolgáltatták ki a késnek, amikor már pelyhedzett az álla – rögtönzött Piroska Ildikó
felvetésére.
– Látszik, hogy könyvek között élsz! Tudtam, hogy te be tudod fejezni a gondolatomat.
Mondd csak, Roland teljesen felszívódott? – kérdezte Ildikó.
– Mint a tavaszi zápor. Később derült ki, hogy terhes volt a felesége, éppen a második
gyermeküket várták.
– Azért ez elég disznó dolog! – csattant föl Ildikó. – Terhes feleséget megcsalni.
– Nem éreztük megcsalásnak. Olyan volt minden, mintha másik dimenzióban lennénk.
Nem akartam a feleségétől megszerezni, ő nem akart a családi kötelékén változtatni. Az
egymásra találásunk tiszta volt és őszinte.
– Önemésztés és önsanyargatás, amit csinálunk. Magunkat kínozzuk, gyötörjük, és
magyarázatokat akarunk. Ez az igazi perverzitás. Amikor egy-egy történetet szép aprólékosan
elmesélünk egymásnak, és csöndben válaszokat adunk magunknak ostoba kérdésekre. Néha
nagyon vágyom arra, hogy valaki mindig elérhető közelségben legyen.
– A szerelemről le tudnál mondani? Képes lennél kompromisszumokat kötni? – kérdezte
Piroska a barátnőjétől. – Egyidősek vagyunk, szerintem értem, miről beszélsz.
– Most már le. Fáj a magány.
– Nekem kényelmes az egyedüllét. A szerelem hiányzik. A másik szférába röpítő érzés. A
repeső várakozás, hogy betoppan valaki hozzám. Az érintés, amibe beleborzongok. Hány éve
vagytok barátnők Vicával?
– Húsz éve. Még diákkorunkban kezdtünk összejárni.
– Sokat tud a szeretet magányosságáról.
– Mert ő is nagyon tud szeretni.
– És ragaszkodni.
– Simont is közösen építettük le Vicával. Tizenhét éves voltam – kalandozott ismét a
múltban Ildikó. A taxi egy piros lámpánál álldogált. Lassított felvételként mozgott mellettük a
világ. – A nyelve hegyes, kutató volt, amikor a számba, a nyakamba, a fülembe fúrta magát.
Mit akart tőlem? Ő maga sem tudta, de a percek kellemesek voltak. Látod, ő például nem az
„eltűntek listáján” van nyilvántartva.
– Hanem?
– A múltbéli ködhercegekéin. Akik jöttek és úgy mentek, hogy nem sokat vittek. Simon
nagy, érzékeny mamlasz volt. Én meg még jószerével gyerek. Tizenöt évvel idősebb volt
nálam. „Azért nem jött még senki feleségül hozzám, mert megbízhatatlan vagyok” – mondogatta
büszkén. Az is volt. Ivott, lébecolt a világban, semmije nem volt. „Mit kezdjek veled?” –
kérdeztem tőle, amikor célozgatni kezdett arra, kettőnk között akár szorosabb, mélyebb
kapcsolat is lehetne. „Azonnal megkezdeném az átnevelésedet!” – jelentettem ki kategorikusan.
Valójában Simon tényleg nem csak szexre gondolt. Inkább gyöngéd érzésekre, romantikára
vágyott. Folyton loholt múlófélben lévő fiatalsága után. Kutatott, keresett, ezért pörgött, mint
a gép, tempója gyorsabb volt, mint amit a nyikorgó-csikorgó fogaskerekek elbírtak. Jó volt
vele.
– Érdemes átélni az élet minden apró ajándékát – sóhajtott Piroska.
– Néha elidőzök kicsit a Simonnal töltött órák kedves emlékén. Hozzá mehettem volna
feleségül érettségi után. Miután eltűnt – persze nem fájdalmasan, hiányérzetet hagyva maga
után, hanem csak úgy, természetesen és magától értetődően más pályára állt –, még egyszer
találkoztam vele. Egy fogadáson futottunk össze. Simon megpuszilt, megállapította, hogy
még mindig milyen jól nézek ki, aztán ment a dolgára. Persze ennek is már vagy nyolc éve… –
számolgatta elrévedve Ildikó. – No igen, ő valóban egy vérbeli bohém volt – mosolygott kicsit
magában a lány, ahogy az autó visszapillantó tükrében az éjszakai utcát kémlelte.
– Kérem – szólt Piroska a taxishoz –, itt legyen kedves megállni, a piros autó mögött!
Megpuszilta Ildikót, elköszönt a taxistól, és integetett a barátnőjének, amikor elhaladt az
autó mellette. Ildikóval a taxi tovább gurult, a Lánchíd felé vette az irányt. Utasa Simonra
gondolt, a gondtalan, dologtalan évekre, amikor először találkoztak. Simon fotóriporter volt
egy bulvárújságnál. Ildikó diákként nyári munkát vállalt, érdekelte a fotózás. Egy családi
ismerősük segített neki. Gyakornokoskodott az akkor még nagy példányszámban megjelenő
vezető újságnál. A lány mélyen dekoltált, hófehér ruhában lépett be a szerkesztőség ajtaján,
fülében hatalmas, dekoratív fülbevalókkal. Simon nem titkolta, hogy magán kívül van a
látványtól. Felpattant egy székre, majd átugrott az íróasztalon, hogy azonnal ott lehessen a
lány előtt, akiről akkor még fogalma sem volt, kicsoda.
– Kisasszony! – hajolt meg teátrálisan, majd folytatta színjátékát. – A szerkesztőség
legnagyobb nőcsábásza áll maga előtt, és kéri alázatosan, hogy a látvánnyal ne gyötörje
nagyon.
– Jaj! Ezt nem is sejtettem. És mit akar? – kérdezte Ildikó a színpadi jelenethez igazodó
hanghordozásban, kissé lekezelő módon. A férfi felegyenesedett a meghajlásból. Fejét
hirtelen a lány arcához közelítette, és érzéki hangon a fülébe lehelte:
– Téged. – Majd úgy, ahogy a Veszedelmes viszonyokban látta, kinyújtotta hegyes nyelvét,
és végigsimította vele Ildikó nyakát a bal oldalon, szinte a vállgödrétől a füle tövéig. Ildikó
megdermedt. „Pofátlan!” – gondolta magában. Később, amikor megismerkedésük színpadi
túlzásokkal hangsúlyozott jelenetét visszaidézték, ebben is maradtak. Simon először
felbuzdult azon, hogy egy belvárosi moziban megfoghatta Ildikó mellét, és szájon
csókolhatta.
– Dugni szeretnék! – mondta felajzottan a férfi.
– Ahhoz én nem kellek. Dugd a konnektorba! – vágott vissza Ildikó, rutinosan leszerelve a
tolakodó hódolót. Őt, aki fénykorában megszokta, hogy bomlanak utána az újságban feltűnni
vágyó lányok. Omlanak a nyakába, ágyába, hogy aztán nevüket feledvén a „művész” évekkel
később előkotorja őket poros emlékképei közül. Simon úgy vélte, Ildikó havernak is jó, esetleg
barátnőnek, ha úgy alakulnak a dolgok. Ildikó gondolkodott: nem is kellene továbbengednie a
férfit. Úgy érezte, Simon túlságosan bele szeretne mélyedni a kapcsolatba. Első látogatásakor
– ahogy behúzta maga mögött az ajtót – otthon érezte magát. Vacsorát kért Ildikóéknál. Nem
mintha sajnáltak volna tőle egy-két szelet sajtot és pirítóst, de a bizalmas viselkedés arra
utalt, Simon melegségre vágyik. Otthont, hátországot keres, és ki akarja húzatni magát a
mocsárból, amelybe egyre jobban belenehezült. Ital, ordenáré viselkedés, trágár beszéd,
érzelmi túlkapások. Ildikó tudta, az alkoholisták – bármennyire is jópofák, helyesek
kellemesen oldott idiótaságukban – gyógyíthatatlanok. Tartott tőle. De tisztelte is Simon
tehetségét. Látta a fotóit. A beállítások, a fények, a kompozíció tökéletességet árasztott
minden képen. Ildikó mindig nehezen vallotta be magának, hogy a tehetség leveszi a lábáról.
Simonon érezte ezt. Tudta, kevés ostrom kell még a vár bevételéhez, de nyerni fog. Értelmes
fickó volt. Nem titkolta: addig nem tűnik el Ildikó életéből, amíg a hatvankilences pózt ki nem
próbálják. Ebben maradtak. És abban, hogy nem állít be hozzájuk váratlanul, és nem fogadja
el az anyja vacsorameghívását. Aztán egyszer csak megtört a fogadalom.
Meghívták magukhoz a férfit. Ildikó anyja azt is megengedte, hogy náluk aludjon. A
vacsoraasztalnál aztán kiderült, Simon egyáltalán nem az a széllelbélelt és hebrencs pasas,
akinek Ildikó még akkor látta. Simon rendkívül jól tájékozott, sok irányból kivételes
információkkal rendelkező fotóriporter volt. Ildikó itta minden szavát. Ahogy beszélt, minden
szava megelevenedett. A szervezett bűnözés került szóba. Kábítószerek, prostitúció. Simon
szerint a szervezett bűnözők egyre inkább visszatérnek a hagyományos bűnelkövetési
módszerekre. A hagyományos, köztörvényi bűnözési területekre. Az újabb bűnözési formák
irányát elsősorban a pénz- és a bankvilág szabja majd meg. Simon többször járt külföldön.
Látott bankkártyát. Magyarországon akkor nem volt még. De Simon azt mondta azon az estén,
hogy a bűnözői körök felkészültek azokra a bűnözési formákra, amelyeket külföldön már
kipróbáltak. Esetleg ki sem próbáltak, de tíz-tizenöt év múlva elkövethető lesz, mert a világ
változik. Szervkereskedelemről beszélt és sejtkutató központokról. Olyan dolgokról,
amelyekről Ildikó azt hitte akkor még, hogy csak közepes orvosi krimikben szerepelnek.
Simon meggyőzte: a haladás irányát a bűnözői körök igényei szabják meg. A bankkártya-
hamisítással, a bankkártyákkal elkövetett egyéb visszaélésekkel hamarosan megismerkednek
itthon is. Ahogyan azzal is, hogy a kemény, szervezett bűnözői vonal foglalkozik
pénzhamisítással, hamis pénz előállításával és prostitúcióval. Amit hiába szabályoznak, nem
sikerül soha megoldani. Legfeljebb jogszabályokkal kissé kordában tartani.
Emberkereskedelem. Megzsarolt, megfélemlített férfiak és nők. A hagyományos bűnözés, az
csak aprópénz. De a bűnözői logika ott csiszolódik. Az aszfalton. A besurranásokkal,
rablásokkal és megfélemlítéssel. A hagyományos bűnözés a maffia gyakorló terepe. Ha az
utcai rablások száma nő, akkor az azt jelenti: a bandák, a szervezett bűnözők tréningeznek.
Akik utcai rablásokon edződnek, azoknak később semmi nem esik majd nehezükre. Idős
embereket, gyerekeket kifosztani? Ott támadni, ahol kicsi az ellenállás? Ez csak a pénzszerzés
logikájának utcai megnyilvánulása. Az intellektuális bűnözés ugyanígy épül fel. Gyenge a
rendőrség, egyre több az autólopás. Az is csak szervezett körülmények között életképes. Egy-
egy autó eltulajdonításából négy-öt ember vígan megél az alvilágban. Gyenge az állam?
Olyan, mint egy beteg, kifosztható, magatehetetlen ember? Növekszik a gazdasági bűnözés!
Ildikó Simon minden szavára emlékszik, amit akkor este elmondott neki. Később, amikor
Simon már eltűnt az életéből, és maga is felnőtté vált, tudta jól, hogy mit jelent az áfa-csalás.
Hamis áfa-visszaigénylések, fantom cégek létrehozása, adó-visszaigénylés. Körbeszámlázás.
Piramisjátékszerű jogosulatlan pénzintézeti tevékenység. Ha őrizetbe vettek és letartóztattak
egy-két embert, az üzletágnak semmit nem ártottak, mert a szervezésben és az elkövetésben
legalább három ország bűnözői vettek részt. A legkeményebb szervezett bűnözői területnek
Simon mégis a kábítószer-kereskedelmet tartotta. Ildikó azt hitte, pesszimista víziói vannak a
férfinek. Azt mesélte azon az estén, hogy rohamos növekedés lesz. A gomba növekedése eső
után a meleg tehénlepényben ahhoz képest semmi, mondta Simon, ahogy Magyarországot
behálózzák majd a kábítószer-kereskedők. És ez be is következett – gondolt vissza Ildikó
egykori szerelme szavaira. Sőt! Simon azt is megjósolta, hogy a szervezett bűnözés kezében
lesznek azok a vegyipari laboratóriumok, ahol olyan szereket fognak gyártani, amelyeket nem
is tiltanak. És nem hogy nem tiltanak, nem is ismernek majd azok, akiknek üldözniük kéne!
Nemzetközi bűnbandák magyar kapcsolatrendszerrel és együttműködéssel. Tiszta profittal,
hiszen egy-egy adag drogban naponta meg tud kétszereződni a pénz. Simon robbantásokat
jósolt. A danubithoz könnyű hozzáférni, mondta Ildikónak és az anyjának. Ildikó azelőtt azt
gondolta, hogy a léha, szoknyapecér fotós fejében tulajdonképpen nincs sok minden. Szép
nők, könnyű, bulizós esték, laza munka, csupán ez érdekli a férfit. S most a
robbanóanyagokról hosszasan értekezett. Magyarországi csempészútvonalakon keresztül
látják majd el az országokat. Kézigránátok. Az alvilágnak mindig szüksége van nyomós
érvekre, hogy akaratát érvényesíteni tudja. Ildikó elmosolyodott magában. A kilencvenes
években 25–30 ezer forintért lehetett kézigránátot venni az alvilágban, hogy valakit
megfegyelmezzenek. Hogy ne felejtse el kifizetni az adósságát. Amfetamin. Szintetikus
drogok, amikkel az iskolák környékén etetik a gyerekeket. Sötét és bűnös világ. Aljas és
alattomos. Olajügyek. Amelyekről sok-sok évvel később az országos rendőrfőkapitány úgy
beszélt a parlamenti vizsgáló bizottság előtt, mint egy olyan ügyről, amit a rendőrök is a
közvetett tanúkon keresztül, csupán anekdoták szintjén ismernek. Amelyben nem látnak
tisztán, és nem látnak összefüggéseket. És pár hónap alatt felszámolták, olyannyira, hogy a
rendőrség sajátos hírszerző csatornája nem jelezte, hogy folytatódott volna bárhol az
olajozás. A rendőrség sajátos hírszerző csatornájáról az derült ki, hogy akiknek jelenteniük
kellett volna, ők nyomták legnagyobb iparban és leggátlástalanabbul a visszaéléseket. Egy-két
esetben persze kezdeményeztek eljárást, mert muszáj volt valamit a kirakatba tenniük. Ildikó
csak ezekben az időkben értette meg Simon szavait. A szervezett bűnözés a rendőrséggel
együttműködve, a rendőrség kötelékein belül dolgozik. Az országos rendőrfőkapitány szerint
az illegális olajfelhasználástól a rendőrség figyelmeztetésére elálltak. Elmondták ugyanis,
hogy adagoló dugulásokat és egyéb problémákat okoz a csúnya, illegálisan piacra dobott olaj.
És a bűnözésnek az a formája, amely a legnagyobb szervezettségben és a politikai pártok óvó
szeme előtt zajlott, hipp-hopp, egy csapásra megszűnt. Simon azt is megjósolta Ildikónak,
hogy akkor következik be az ország legnagyobb és legprofibb kifosztása, amikor
többpártrendszer lesz. Ildikó anyja ezt elképzelhetetlennek tartotta. Mindig azt mondta, a
ruszkik nem mennek ki maguktól, csak ha világháború lesz, és elüldözik majd őket. Aztán az
esti vacsorabeszélgetést követően nem sokkal az oroszok maguk kimentek. És több párt lett.
Ildikó pedig látta, Simonnak mindenben igaza lett. A pártok sosem érték be annyi pénzzel,
amennyi jutott nekik az állami költségvetésből. Ezért a politika a maffiózók játszóterévé vált.
Amíg a gondolatok kavarogtak Ildikó fejében, a taxi gyorsan átért vele Budára. A háza előtt
kifizette a taxist, aki nem állta meg a kérdést:
– Már megbocsásson, nem hallgatóztam, csak fültanúja voltam pár mondatnak.
Megkérdezhetem, hogy maguk mindig ilyen szabadon beszélgetnek egymás között a
férfiakról?
– Igen – válaszolt bizonytalanul Ildikó. Úgy érezte, a taxis nyitni akar felé, kicsit vájkálni,
persze csak jóindulattal, unaloműzés céljából. – Nincsenek titkaink egymás előtt.
– Értem – reagált a férfi tudálékos hanghordozással. – Mindig azt hittem, csak mi tartjuk
számon a nőket numerák szerint.
– Szerintem mi nem numerák szerint tartjuk számon a férfiakat, hanem aszerint, hogy
hagytak-e nyomot az életünkben.
A taxis felbátorodott:
– Megkérdezhetem, hölgyem, ön minden szexpartnerének tudja a nevét? – úgy kérdezte,
mintha az érdekelte volna, milyen parfümöt használ Ildikó.
– Megnyugszik, ha őszinte választ adok?
– Fölöttébb.
 – Nem tudom mindegyiknek a teljes nevét. De a keresztnevét mindegyiknek tudom.
– Tudtam! – kiáltott fel elégedetten a taxis. – Maga az a típus, aki striguláz, de nem
dicsekszik.
– Óh! Meglep a pontos helyzetelemzése, de szerintem késő van már ahhoz, hogy
belemenjünk egy mélyebb beszélgetésbe arról, mit strigulázok, és mit nem.
– A listája alapján, ha jól értettem, az eltűnteket. Azokat, akik úgy mentek el az életéből,
ahogyan jöttek. Drága, vitte már magának a kávét valaha valaki reggel az ágyba?
Ildikót mellbe vágta a kérdés, amely egyértelműen arra irányult: kényeztette-e valaki valaha
úgy, hogy teljesen kiszolgáltatta magát. Azon gondolkodott, még jobb lett volna, ha azt
kérdezi, ápolta-e férfi valaha, amikor beteg volt.
Igen. Volt egy fiú, aki ápolta. Három évvel ezelőtt. Tejeskávét hozott fel neki a szobába,
pontosan úgy, ahogyan szereti: meleg tejjel, cukor nélkül. Az arca mindig búskomor volt.
Ildikó megsimogatta a fejét, és megköszönte a kávét. A férfi ettől kicsit felderült, bár
mosolyogni ritkán látta őt. Ha nagyon jó kedve volt, nyihogott, mint egy ló, de ez is csak
kivételes alkalmakkor fordult elő vele. Pali kritikus volt egy irodalmi folyóiratnál. Munkája és
személyisége teljesen összeolvadt. Igazából nem tudott semminek örülni. Mit szeretett benne
Ildikó? Az intellektusát tisztelte és szerette. A jellemével viszont nem volt kibékülve. Ildikó
tudta a munkát értékelni. Mert még a silány, rossz vagy gyengécske alkotásokban is munka
van. Temérdek munka. A munkát pedig mindennél jobban tisztelte. Ellentétben a
kritikusokkal, akik a tökéletesen is találnak ficamot. De úgy érezte, ezt azért mégsem meséli el
a taxisnak, tehát egy kérdéssel válaszolt:
– Előfordult már, hogy tartósan hűséges volt egy kapcsolatban? – nézett a taxisra. A férfi
meghökkent a kérdésen.
– Tudja mit? Ön nyert! – válaszolta kényszerűen vicces hangsúllyal. – Megyek is. Maga
sokkal okosabb, mint én, biztosan tudja, mit csinál.
– Maga arra volt kíváncsi, hogy magányos vagyok-e. Elmondhatom. Baromira magányos
vagyok, mert nem találtam még olyan embert, akivel megalkuvások nélkül élhetek, akinek
szívesen szülnék gyereket – hadarta Ildikó tettetett indulattal, miközben szedelőzködött. –
Nem találtam meg álmaim lovagját, azt, akivel ötven év múlva is szívesen ébrednék együtt,
akinek a horkolása nem zavar, akivel elmennék egy lakatlan szigetre is örökre. És nem vagyok
olyan szerencsés, hogy valakinek azt hazudhattam volna, hogy holtomiglan, holtodiglan. –
Ildikó levegőt sem vett, úgy darálta a válaszát, közben kiszállt, a mondat végén meg mérgesen
a taxisra csapta a kocsi ajtaját.
– A fene egye meg az ilyen kérődzve vakkantgatókat – mondta félig magában, félig halkan.
Hogy ez hogy jutott eszébe, nem tudta. Úgy csámcsognak egyesek másokon, hogy közben
leugatják az életformáját. Talán ebből a gondolatkörből szakadt ki belőle ez a furcsa ciráda a
taxisra, akiről egyáltalán nem volt jó véleménye. Utálta, ha valaki túllép a hatáskörén,
belemászik mások arcába, magánszférájába. Utálta már magában Palit is, akit eszébe juttatott
a taxis. Nem lehetett egy filmet, egy színdarabot vagy egy koncertet úgy végignézni vele,
hogy ne káráljon – füstölgött magában Ildikó, miközben a kapucsengővel beengedte magát a
lépcsőházba. Csinos budai házban lakott, belső kertre néző nagyablakos lakásban. Szerette
ezt a lakást, a szülei segítségével sikerült megvennie. Palival itt éltek együtt, akár jól is
érezhették volna magukat. De neki semmi nem volt elég jó. Általában tíz perc után mindenütt
unni kezdte magát. Kivételt képeztek talán azok a helyek, ahol jó koszt volt és finom borok.
Bár az ételekre is kényes volt Pali. Válogatott is rendesen. Persze csak ha megengedhette
magának. Ildikó mellett túl gyakran nem válogathatott. Vagy ette, amit Ildikó elé tett, vagy
tüntetőleg bement a kamrába, és előkotort magának valami konzervet. Gyíkhúst, ahogy ő
mondta mindenről, amit bedobozoltan árultak. Ildikó akkoriban rendszeresen főzött. A
vacsora általában valamilyen olasz étel volt, tészta tésztával, paradicsommal, oregánóval,
sajttal, olajbogyóval, lehetőleg hús nélkül, mert Ildikó nem nagyon szerette a húst. Pali
szerette volna, de már ennél a kérdésnél is úgy taszították egymást, mint azonos pólusú
mágnesek, amikor egymás felé fordítják őket. Később, amikor ebből forradalom lett, akkor
Ildikó többféle szószt és masszát készített a tésztákhoz. Tegye ki-ki a magáéra, amelyiket
akarja. Ezzel a vacsoravita rövidre zárult, mert Ildikó nem szerette, ha a biológiai
szükségletek kielégítése túlsúlyba kerül, és maga a fizikai létezés eltolja az emberi lét
arányait. Enni kell. Hogy mit, az számára teljesen mindegy volt. Ami van. Ha valaki
megcsinálta helyette, azért nagyon hálás volt. Egyébként úgy érezte, tejeskávén, vajas
pirítóson, ásványvízen, vörösboron élete végéig elélne. Abban nem volt biztos, hogy az élete
hosszú lesz, de ez sem foglalkoztatta különösebben. Azt szerette, ha egyensúlyban vannak a
dolgok. Palinak egyetlen rossz kérdése volt a kapcsolatuk alatt. Egyszer megkérdezte
Ildikótól, hogy mikor érkezett haza éjszaka. Miután fölvitte neki a kávét, az ágyra ült és
kérdezett. Egykedvűen, de gyilkos módon. Ildikóban megállt az ütő. Egy férfi ül az ágya
szélén, királynőnek járó módon kiszolgálja, és közben pontosan tudja: a kérdésére hazugság
lesz a válasz! Buta, banális hazugság. Hazudni fog, amitől rossz lesz a lelkiismerete. Pali
annyira okos volt és rafinált, hogy a benne motoszkáló rossz érzést, a bujkáló féltékenységet
ezzel az egykedvű kérdéssel Ildikóra passzolta.
– Reggel tájt – felelte kissé bizonytalanul, mert arra nem emlékezett, hogy a kocsi ajtaját
mikor zárta be a házuk előtt.
– Jól szórakoztál? – kérdezte kissé pikírt hangsúllyal tőle Pali. Úgy tudta, Ildikó egy
rendezvényre megy, ahol producerek, rendezők, színészek tivornyáznak egész éjjel.
– Nem volt semmi különös – tétovázott kicsit Ildikó, és érezte, ahogyan a férfi taktikája
miatt egyre süllyed a hazugság dágványába. – Sokat beszélgettem egy francia színésszel,
akinek a filmjét tavaly te is láttad. – Ildikó úgy döntött, ha hazugság, akkor legyen
körmönfont, masszív, kövérre dagasztott. Ha Pali úgy akarja, akkor beszélgessenek egymással
egy hazugság-hullámvasúton. Ildikó mindig szeretett játszani, és nem akart magának
lelkiismeret-furdalást.
– És tetszett? – kérdezte Pali még mindig mereven.
– Nem, drágám, neked nem tetszett. Mi az, ami neked tetszik? – mondta most már Ildikó
olyan hangsúllyal, amit rögtön meg is bánt.
– Például te – válaszolt meggyőzően a férfi, és Ildikó haját cirógatta.
– Jó, de én „ki” vagyok, és nem „mi” – mosolygott Ildikó. Kedvesnek találta Pali válaszát,
mégis zavarta, hogy a férfi számon kéri.
– Az nem számít. A tökéletes, az tökéletes, élő vagy élettelen, egyre megy.
Ildikó számára világos volt, hogy Pali szeretkezni szeretne vele. Talán kicsit tesztelné is, az
éjszakája tényleg csak beszélgetéssel telt-e vagy történt más is. Ildikó simogatta, puszilgatta
kicsit, majd mivel ismerte már a hasonló hűségtesztelő trükköket, kissé színlelt ijedtséggel ült
fel az ágyban:
– Jézusom! Ma jön anyám hozzánk? – Nem volt benne biztos, ezért kérdés formájában
próbálta Pali figyelmét elterelni a további nyomulástól. Semmi kedve nem volt a Konrád
ágyában töltött éjszaka után az élettársához. Ráhangolódni sem tudott volna, de ízléstelennek
is tartotta. A kilengéseknek le kellett ülepedniük. Biztos volt abban, hogy Konráddal többet
nem kerülnek intim helyzetbe, ezért úgy gondolta, Pali tud várni egy-két napot, amíg orrából,
érzékszerveiből eltűnik a másik férfi nyoma. Pali kikecmergett Ildikó ágyából, amibe már félig
befészkelte magát, és kelletlenül válaszolt. Ő is úgy tudta, a lány anyja aznap délután érkezik.
Ildikó megitta a kávét – nagyon jólesett neki a kényeztetés –, komótosan felöltözött, és
azon gondolkodott, ha Pali eltűnne az életéből, őt az „eltűntek listá”-ján tartaná-e nyilván, és
vajon sajogna-e a hiánya. Ők annyira természetes és egyértelmű módon találtak egymásra,
hogy a férfi már-már szemtelen egyszerűséggel lett az élete része. Közös gyermeket akart, és
egyáltalán nem érdekelte, Ildikó mivel foglalja el magát. Szerelmes volt Ildikóba, és ez
megnyugtatta. Tudta, a férfi nem dúlja fel az életüket csak azért, mert neki esetleg valami nem
jó vagy nem tetszik. Ildikó nem akart közös gyereket, ezért érezte, valahogy szépen, lassan
majd meg kell szabadulnia Palitól. Nem volt belé szerelmes, de jó volt vele együtt élni.
Kényelmes. Voltak közös terveik. Vásárolni akartak egy új autót és összehozni egy céget.
Reklámcégben gondolkodtak. Összeboronálta őket a tervezgetés, a közös jövőkép. Legalábbis
Pali így látta. Később Ildikó is hinni kezdett ebben. Igaz, ő többször próbált elfordulni Palitól,
de a férfi erről nem vett tudomást. Ildikót az üres lakásában megrohanták az emlékek. Úgy
érezte, még kicsit beszélgetnie kell valakivel, ezért Vicát tárcsázta. A telefon kétszer csöngött,
barátnője gyorsan fölvette.
 A halál kísértése

– Hali! Nem tudsz megnyugodni? – kérdezte Vica jókedvűen.

– Nem. A taxis, akivel eljöttünk a kávézóból, beszélgetni akart velem. Eszembe juttatta
Palit. Emlékszel még rá?
– Persze. A karót nyelt vőlegényed, aki utálta az egész világot. Csak nyúztátok egymást.
– Nem nyúztuk egymást, inkább csak hazudoztunk…
– Az ugyanaz. Fájdalmat okoztatok egymásnak.
– Persze, te mindig azt a kis fájdalmat akarod megspórolni – gondolkodott el Ildikó egy
pillanatig azon, mit meséljen el az érzéseiből Vicának.
– Igen. Egy törülközőbe csavarva ülök a fotel karfáján, és arra gondolok, hogy utálom a
szenvedés minden formáját. Még a virtuális szenvedéstől is viszolygok. Viszont te látod
benne a teljességhez vezető utat. Neked nem ellenszenves, hanem pikáns, ha valaki
érzelmileg zsarol, becsap vagy megcsal.
– Szenvedés nélkül nem tudnánk örülni a jobb pillanatoknak.
– Ezt már zsolozsmáztad nekem néhányszor. Amikor úgy éreztem, összeroppanok egy
döntés súlya alatt.
– Palit megtarthattam volna. De szerelmes lettem. Semmit nem tudott az egészről.
– Végezte a munkáját, reggel elment, este hazavágtatott. Ilyennek ismertem. Tisztességes
családapa lehetett volna belőle.
– Általában rosszkedvű volt. Az tűnt fel, hogy már én sem tudtam kizökkenteni a
búskomorságából. Aztán Pali minden átmenet nélkül rosszul lett a munkahelyén. Nekem
telefonáltak, hogy kiveri a hideg veríték, remeg mindene, menjek érte. Pali munkahelye a
Róbert Károly körúton volt, Pest másik felén. Autóba ültem, és próbáltam a leghatékonyabb
útvonalon eljutni érte. Tényleg nagyon rossz bőrben volt, igaz, addigra már kicsit
megnyugodott, viszont pergamensárga arcbőre riasztó volt. Hazavittem, nyugtattam,
többnyire közhelyekkel.
– Közben fájt a lelkiismereted… – Vica emlékezett rá, Ildikó csalta a férfit, aki állandóan
közönyt színlelt.
– Pali szenvedése nekem is sajgott. Másnap kivizsgálás következett, az orvos
megnyugtatott minket, semmi komoly, stresszbetegség, magas vérnyomás. Palinak pihennie
kellett, és úsznia mindennap. Egy hónapig nem dolgozott, nem vett magához, csak
lakberendezési újságokat. Olvasás helyett pedig kizárólag vígjátékokat nézett videón. Egyik
délután megállított, és olyat tett, ami egyébként nem volt szokása. Kérdezett.
– Mit kérdezett?
 – Miért hazudozok neki össze-vissza? Nyugodtnak tűnt, de éreztem a hangján, nagyon
ideges. Ekkor már két hónapja tartott a viszonyom azzal a titokzatos férfivel, akire Pali
alapvetően féltékeny lett. Aki alaposan felforgatta mindkettőnk életét. Illetve nagyjából nyolc
ember életét közvetlenül és vagy húszét a dominó elv alapján. Felborult, megrogyott,
megtépázott bábukként álltunk kapcsolatunk végén, értetlenkedve.
– Emlékszem. Konrádnak hívták. Szerelmes voltál belé. Kivételes férfi lehetett, ha belőled
ezt az érzést előhozta – érzékeltette Vica a barátnőjével, hogy képben van, tudja, miről beszél
Ildikó.
– Megnyilvánulásaiban, összhatásában éppen annyira kivételes volt, mint részleteiben,
akkurátus szokásaiban. Felnéztem rá. Pedig úgy indult, hogy csak egy éjszaka, és semmi több
nem lesz köztünk – folytatta Ildikó.
– Kicsit a státusza is tetszett. Tudom, mondtam neked, nagyon tehetséges, Amerikában
lenne a helye.
– Elámultam azon, hogy a semmiből jött fiú hogyan tört föl pár év alatt a fotós elitbe.
– Ő nem csak feltört, de a legjobbakkal dolgozott. Mert amit tudott és megtett a sikerért, az
kivételes volt. Soha nem kímélte magát, nem féltette az életét. Született zseni volt.
Vica is istenítette, amit már maga is szégyellt. Vicának Tamás volt a tökély. Időnként
felsejlett, mint szellemkép a homályból. Ildikónak Konrád volt a tökéletes és idejében
felszívódott idol.
– Emlékszel, mit mondtam? Betegesen rajongsz érte. Úgy nézel rá, mint egy földöntúli
csodára.
– Igen. És azt kérdezgettem magamtól, normális dolog-e úgy rajongani valakiért, hogy a
hibáit nem látom.
– Mit tudott, amit a többiek nem?
– Tanítani.
– Mire tanított? – kérdezte Vica. Ildikó tétovázott. Nem akarta elhamarkodni a választ.
– Arra, hogy a rögvalóság teljesen távol áll az ember vágyaitól. A szakadékot átugrani nem
lehet, de beletörődni, hogy van, az lehetséges és megnyugtató. Ő tanította meg, hogy a
boldogságot nem kell hajszolni. Jön az magától, és megy is. Megtanított arra is: egyedül lenni
jó. A víz alatti csodavilág az itteni poros, csikorgó életünk lendületes, tiszta és tökéletes
előzménye. – Ildikó annyira belemerült Konrád gondolatainak és lelkivilágának dicséretébe,
hogy arról megfeledkezett, a vonal túlsó végén értik-e egyáltalán, amit beszél. Vica
hallgatott. A sárga irigység emésztette. Jó fej pasasokkal neki is volt dolga számtalanszor.
Okosakkal, műveltekkel, tehetségesekkel, befolyásosakkal. Olyanokkal is, akik bravúrosan
űzték a szerelem művészetét. De iskolateremtőkkel, új messiásokkal még nem bújt ágyba.
Ildikó közben azon töprengett, hallgatva a vonal túloldalán a csöndet, hogy Pali a barátja
volt-e. Korábban ezen soha nem gondolkodott. Soha. Viszont amikor Pali szembesítette őt a
hazugságaival, akkor belegondolt: egy férfit, aki mindent tud, be lehet-e egy kicsit avatni a
titokba? Elbírja-e kettőjük kapcsolata, hogy őt nagy energiák és érzelmek mozgatják egy
másik férfi irányába?
– Végül is: nem hazudoztál tovább Palinak – gondolkodott Vica az eredeti problémán. –
Szerelmes voltál.
– Ezt be is vallottam neki. Aztán egy olyan beszélgetésbe kezdtünk, amiről még nektek sem
meséltem. Pali végül is nem miattam volt teljesen megzakkanva abban az időben.
– Gondolom, ettől kicsit meg is nyugodtál. Vagyis hogy nem azért rázza a hideg és ugrál a
pulzusa, mert te mélyre merültél egy búvárfotóssal.
– Igen. Egyszerűbb volt magam felmenteni. Palinak volt egy zavaros cégügye. Illetve
dehogy egy! Huszonnyolc cég volt a nevén, különböző felszámolás és csőd szélén álló cégek.
Ezeknek egy részét Szlovákiában jegyezték be, tehát nem is volt annyira feltűnő. A cégek az
égvilágon semmivel nem foglalkoztak, csak számlákat adtak ki különböző más cégeknek.
– Számlagyáros volt? – képedt el Vica a telefon túloldalán.
– Igen. Ez akkor derült ki, amikor végre leültünk egymással beszélgetni. Engem az érdekelt,
hogy a búskomorság mitől kebelezte be. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem az én
félrekefélésem miatt készült ki. A számlákat több százmilliós tételben adta ki. A számlák egy
része az akkori egyik legnagyobb olajos cégnél landolt. Az a cég nagyban űzte az ipart.
Romániából szállított nyersolajat. Illetve nem nyersolajat szállított valójában, hanem
finomítottat, de a vámot nem fizette ki. Nagyon rafinált és körmönfont üzlet volt. Egy orosz
cég állt a hátterében, Constanzába hajózták be az olajat papíron, Romániában finomítottak,
és csak a finomítás után fizettek adót. A cégnek, amelyik papíron az egész ügyletnek a
hátterében állt, volt egy import bizományosa. Tulajdonképpen az bonyolította az egész
üzletet. Az importbizományos Pali testvére volt. A rakás pénz pedig a Virgin-szigeteken egy
offshore cégben landolt. Pali testvére gyakorlatilag egy dörzsölt olajkereskedő volt. Én ugyan
soha nem találkoztam vele, illetve egyszer, egy rokonuk keresztelőjén. Azt már akkor
megállapítottam, hogy elképesztően jól öltözött. Hatalmas sportkocsival viharzott el a
templomból.
– Mit csináltál, amikor mindezt megtudtad?
– Ismersz, nem szoktam sokat problémázni semmin, de azért ez az információ nekem is
nagy falat volt. Nem is tudtam magam rögtön túltenni rajta. Hallgattam Palit, aki
megkönnyebbült, hogy gyónhatott. Sőt, a tisztázó beszélgetésünk után életében egyszer ő is
végighallgatott.
– Mit mondott, amikor megtudta, hogy Konrádba vagy szerelmes? – kérdezte Vica.
– Hogy nagyszerű. Megrándult kissé az arca, bár szarkasztikus modorban igyekezett
távolságot tartani. Pali összességében humortalan ember volt. Intellektuális csillogása ugyan
ezt sosem engedte láttatni, de ez az igazság, amit csak én tudtam. Szakmája cinikussá tette,
amiről úgy gondoltam, az már-már a szadizmus előszobája. Sosem értettem, miért jó emberek
lelkébe belegázolni, másokat megsemmisíteni. Pali ugyan elmagyarázta: a jó kritika építő, és
nem romboló. De ez csak elmélet. A jó kritika emberséges, és a részletekben rejlő titkok
felfedezése íratja. Jó kritikus kevés van.
– Én csak egyet ismertem – vágott közbe Vica. – Egy potrohos, infantilis urat, bizonyos
Markusz Dánielt, aki úgy tudott mindennek örülni, mint majom a farkának. Nem volt olyan
rossz film, amit a fellegekbe ne magasztalt volna. Mindegy volt, hogy horrort néz,
reklámfilmet, vígjátékot vagy bárminő művészfilmet, mindenről elragadtatással írt.
Gyermekded lelkét ugyanis örömmel töltötte el, hogy valami újat lát. Az én egyik filmemről is
írt, igaz, nem részletezte a film erényeit, de engem megnyugtatott, hogy van, akit a „létezés
puszta erotikája” elragadtat. Markusz úr ugyanis ezt írta, a tőle megszokott kedves
megközelítésben.
– Pali teljesen más lelkialkat volt – folytatta Ildikó. – Őt kihozta a sodrából, ha valamiben a
művészi egység megbillenését látta. Nem viselte el, ha valaki a műfaji határok feszegetésével
próbált rendhagyó módon kitörni. Ebből a szempontból konzervatív volt. Botanikus volt ő, és
nem kertész. Úgy vélte, voltak, akik minden műfajban maradandót alkottak, ehhez kell
igazodni, ha tetszik, ha nem. Valójában a te munkádat se tartotta sokra – szúrt kicsit oda
barátnőjének Ildikó. Vica a reklámfilmek mellett néha dokumentumfilmekkel is próbálkozott,
kis költségvetéssel persze, amúgy hobbiszinten. Filmecskék – mondta róluk rosszabb
pillanataiban, de büszkébb volt rájuk, mint a reklámjaira.
– Utólag is fájdalmas pillanatok lehettek neki, hogy megnézte őket – hárította a
piszkálódást Vica.
– Engem Konrád tanított meg arra, hogy magasról tojni kell mindenre, ami nem fontos.
– Filmről, fotóról véleményt bárki alkothat. De vannak fontos és kevésbé fontos
vélemények. Tök igaza lehetett – vélekedett Vica.
– Fontos és nem fontos: a határt mi húzzuk meg magunkban. Arra kért, ezt sose felejtsem
el! – Ildikó szeme megtelt könnyel. – Az egyszerű, tiszta gondolatok úgy hatottak rám, mint
egy labirintusban az útjelző. Meg voltam róla győződve: a legnagyobb zsenialitás az
egyszerűség. Az emberiség gondolkodását meghatározó művek és művészek akkor érték el a
tökéletességet, amikor a legbonyolultabb érzelmeket és gondolatokat a legegyszerűbben
közvetítették. Pali többek között ezért is volt féltékeny Konrádra. Megsebezte őt az, hogy a
tanításai átszaladtak rajtam. Pali körülményes volt, általában kifáradtam egy-egy
eszmefuttatásától, ezért az évek múlásával el is zárkóztam a nagyobb beszélgetésektől.
Amikor hosszadalmas monológba kezdett, kértem, próbálja meg röviden és egyszerűen
elmondani, amit akar. Pali ettől görcsössé vált, talán volt egy rövid idő, amikor meg akart
felelni, de aztán győzött benne a dac, és fölényesen elhatárolódott. Nem kezdeményezett
beszélgetéseket, csak akkor szólt, ha érdeklődtem, ha kíváncsiságot tapasztalt. Tehát ritkán.
– A számlagyárral kapcsolatban kérdezősködtél? – kanyarodott vissza Vica.
– Nem mertem. Tudod, megtanultam már, hogy vannak bizonyos helyzetek, amikor az
ember jobb, ha hallgat.
– De fúrta az oldaladat a kíváncsiság.
– Igen. Pár hónappal később vettem a fényképezőgépemet, és kimentem egy olyan helyre
Bács-Kiskun megyében, ahol fejtették az olajat. Ezt a szót használták, ezért mondom így.
Magyarán tartályokba töltötték és savazták vagy lúgozták, mindegy, nem értek hozzá, a
kémhatását állították be, hogy mehessen a benzinkútra.
– Ezt soha nem említetted – álmélkodott el barátnője bátorságán Vica. – Tudod te, hogy
mennyire veszélyes játék beleavatkozni az illegális olajüzletbe?
– Igen. Meghaltak az olajtanúk. A rendőrök is, akik próbáltak nyomozni azok után a
rendőrök után, akik szintén benne voltak az üzletben. Mert itt a kenőpénzt milliós
nagyságrendekben osztották.
– Ezt kitől tudod?
– Pali mondta. Attól tartott, hogy el kell hagynia az országot. Hogy túl sokat tud már arról a
gépezetről, amely mozgatja az egész olajüzletet. Pali tudta, hogy az adóhatóság nyakig benne
van. Az, hogy őt nem izélgették, annak köszönhető, hogy a megfelelő helyen megkenték az
illetékest. Nem firtatták tehát, hogy egy cégcsoport két-háromszázmilliós számlákat adogat
egy másiknak. Eszükbe sem jutott ellenőrzést tartani, esetleg megnézni, hogy ki a franc az,
akinek a nevén több mint húsz cég van.
– És milyen képeket készítettél? Lehet erről egyáltalán tudni?
– Nem. Soha nem mutattam meg senkinek. Akkor még hagyományos filmre dolgoztam, és a
filmről nem készíttettem nagyított képeket. A fekete-fehér filmen csak én látom, mi van. Nem
akartam feltűnést kelteni.
– És mi van rajtuk? – Vica úgy érezte magát, mint egy krimiben. Megborzongott.
– Tartályok. És egy vasúti vakvágány. Amin szintén tartályvagonok vannak. A vasúti
vágánynak utánanéztem, az hivatalosan nem létezett már akkor. Valamikor régen téesz telep
volt az a terület, de a vasút szerint nekik az ipari vágányokról is tudniuk kellene. Azt
állították, nincs ott semmiféle vasúti vágány, se keskeny, se széles. Semmilyen. Ehhez képest
több mint harminc vagon állt bent az ipartelepen, és abba szivattyúzták az olajat. Ez a vasúti
kocsi aztán másnap, amikor visszamentem, már nem volt ott.
– Jézusom! Kétszer is visszamentél? Akkor a vasúti szállítók is benne voltak a buliban.
Feltehetően magas szinten, ha a dezinformációra is fel voltak készülve.
 – Igen, másnap visszamentem. Később pedig egy rendőrt is megkerestem, akiről azt
állították, hogy tiszta, mint a baba popsija, és ő is nyomoz bizonyos szállítmányok után.
Egészen biztos, hogy benne volt a vasút, hiszen a mozdonyt valakinek vezetnie kellett. Pali
neveket nem mondott. De azt igen, hogy melyik pártnak dolgozik az ő számlagyára. Mondjuk,
ez nem is volt kérdéses. A rendőr szerint a mozdonyvezetőket pár tízezer forinttal vették rá a
kitérőre. A hallgatásra meg fenyegetéssel.
– Végül is Palit ezért tetted lapátra?
– Nem, nem rúgtam ki a szó hagyományos értelmében. Egyik délután már nem találtam a
lakásomon a cuccait. Elment. Szerintem a konok hallgatásunk felőrölt mindent. Én ugyanis
többet nem kérdeztem semmiről. Úgy tettem, mintha teljesen lényegtelen lenne az, amiről
mesélt.
– Én beledöglöttem volna! – szakította félbe Vica Ildikót.
– Kicsit én is beledöglöttem. De ott volt Konrád. Igyekeztem teljesen más dimenzióból
szemlélni a világot. Nem foglalkozni azzal, hogy a hétköznapok hogyan zabálják fel a szép
pillanatokat.
– Konrád felcsigázott és felpörgetett? – kérdezte Vica évődve a telefonban.
– Elég volt egyetlen mondata, ami rendszerint megállította bennem az időt. Elringatott, és
a közös révedés maradandó nyomokat hagyott a lelkemben. Sokat beszélgettünk. Egyszer
majdnem sikerült közösen meghalnunk. Te erről sem tudsz, mi?
– Nem. Ezt sem merted eddig elmesélni.
– Konrád egy nyári estén elvitt motorozni. A motor világítását lekapcsolta, teljesen
sötétben száguldottunk. Halálfélelmem volt. Ettől a motoron üvöltve elélveztem. Durva, de
így volt. A halál közeli élmény teljesen megfordította bennem a véráramlást.
Beszélgetésfoszlányok törtek elő belőlem, ködös, elmosódott emlékek, közben saját
sikolyomba zárkóztam. Egyedül voltam, amikor a motoron a testemet elhagyta a lelkem.
Konrád a motorozás előtt arról mesélt, a merülés narkó az életében. Bizonyos mélység alatt
olyan anyagok szabadulnak föl a szervezetében, mint a morfinistáknak.
– Hallottam róla. A mélységi mámortól épp olyan nehéz szabadulni, mint a kábítószerektől
– válaszolt Vica Ildikónak jelezve, hogy minden mondatra, szóra figyel.
– Bizonygatta, hogy nekem is ki kell próbálnom a merülést. Látnom kell, mi van a csönd
országában, ott, ahol a nagy kékségen túl semmi nem fontos. A motorozás váratlan ötlet volt
azon az estén. Konrád simogatta a kezem, cirógatott, dédelgetett.
– Ekkor már, gondolom, túl voltatok a misztikus hazugságokon, a „becsajozós” sztorikon.
– Túl. Amiket persze, akár egy kamaszlány, szóról szóra elhittem. Konrád karján például
volt egy iszonyatos sebhely, amitől megismerkedésünk után nem sokkal kiborultam. A
motorozástól tehát nem vártam semmi újat, megrázót. Két hónapja naponta találkoztunk, úgy
éreztem, ismerem a férfit. Azt kérdezte, milyennek tartom.
– Hiú majmok kérdeznek ilyet…
– Tudom. De minden szavát, mondatát szerettem. Azt válaszoltam neki, hogy őrültnek
tartom. Bolondnak, akiben van ugyan rendszer. Ilyesmiket mondogattam neki nagy
szeretettel. A motorozás Konrád másik nagy szenvedélye volt a merülés mellett.
Beszélgetésünk után beindította a motort, és intett nekem. Úgy éreztem, talán engem is, mint
a nem kívánt kutyanászból született kölyköket, utolsó utamra visznek az erdőbe. Az úton –
amelyről máig nem tudom, hová vezetett – Konrád egyszer csak kikapcsolta a fényszórókat.
Vaksötétben száguldottunk, bukósisak nélkül.
– Még jó, hogy életben maradtatok – sóhajtott Vica a telefonba. Tudta, hogy barátnője
életében nincsenek szabályok és korlátok. Mégis meglepte Ildikó vakmerősége.
– Konrád valószínűleg az út minden négyzetcentiméterét ismerhette, mert életben
maradtunk. Sokkot kaptam. Visítottam, ahogy a torkomon kifért, de az üvöltést elnyomta a
motor és a szél zaja. Valójában saját kiabálásomat sem hallottam, tehát az is lehet, hogy csak
akartam ordítani, a félelem viszont a mellkasomba zárta a hangot. Szerettem volna, de egy
hang sem jött ki a torkomon. Fogalmam sem volt, mi történik velem, de amikor Konrád
megállította a motort, és elhallgattatott minden zajt, úgy éreztem, puha felhőkön ringatózom.
– Meghaltatok kicsit mégis.
– Meghaltunk. Éppen ezt mondtam. Szorosan öleltem Konrádot.
– Mit mondott?
– Azt, hogy meg. Majd hallgatott. Sokáig.
– Te mit csináltál?
– Amikor magamhoz tértem, teljes erőmből ütni kezdtem az öklömmel. Ordenáré dolgokat
mondtam neki, mindent, ami a számon kifért. És zokogtam. „Rohadt, szemét, tetűláda! A saját
életeddel szórakozz! Ki vagy te, hogy az én életemet is elvidd az ördög kaszinójába, és feltedd a
piros huszonhétre? Ki vagy te, és mi a faszt akarsz tőlem? Miért akarsz megölni? Kinyírni?
Tönkretenni?” Ezt üvöltöttem neki, és rázott a zokogás, majd hirtelen nevetni kezdtem.
Hangosan és önfeledten. Kacagtam, hátravetettem magam az árokparton, elterültem, karomat
magasba tartottam, és amikor Konrád közel hajolt hozzám, magamhoz öleltem. A könnyeim
patakokban folytak. Hirtelen egy autó állt meg mellettünk. Egy kövér pasas letekerte az
ablakot, és kiszólt: „Valami baj van?” – kérdezte. „Nincs” – feleltem neki önfeledten kacagva.
Konrád közbeszólt: „De van. Elfelejtettük, hol lakunk. Nem tudná megmondani?” – kérdezte az
autóban ülő vadidegen pasastól.
– Felbőszítettétek azt az egyszerű, segítőkész lelket, mi? – nevetett Vica.
– Föl. Kiköpött az ürge az ablakon, és lemarházott minket. Az autója motorját felbőgetve,
sietve távozott. Mi ott maradtunk a földön. Nekem másnap fogalmam sem volt, hogy kerültem
fel ismét a motorra. Gyalog indultam vissza az úton, de motorral érkeztem.
– De mi volt a kezével? Arról kezdtél beszélni korábban – tért vissza érdeklődve Vica a
barátnője egy korábbi megjegyzésére.
– Amikor először megpillantottam a több mint száz öltéssel összevarrt jobb kezet,
elborzadtam. Viszont határtalanul kíváncsi is voltam. Ki vagy mi tehetett Konrádban ekkora
kárt? „Nem fogod elhinni, egy cápa majdnem leharapta a karom” – mondta ő szemrebbenés
nélkül.
– Sokkot kaptál? – kuncogott Vica. Tudta, ha barátnője szerelmes, képes mindent elhinni.
– Összeomlottam. Magam előtt láttam egyik kezében a kamerájával, miközben a másikat
egy felbőszült cápa szaggatja. Láttam, hogy ömlik, dől a vér literszámra, és szinte éreztem,
ahogy az életéért küzd.
– És el is hitted neki, mi? – évődött Ildikóval Vica.
– Nem, először nem akartam elhinni. Ilyen nincs, mondogattam magamban, hogy egy
cápatámadás túlélőjével öleljük egymást, de mivel saját szememmel láttam a sebhelyeket,
kénytelen voltam feltételezni, hogy csakis így szerezhette Konrád a sebét.
– És megrendülten kérdezted tőle: ugye rettenetes volt, édes?
– Igen. Szó szerint így volt. Elmondta, hogy marha sok vért veszített, és nehezen tudták az
orvosok az idegeket helyreállítani a karjában. Egykedvűen beszélt az egész horrorról. Majd
amikor látta, hogy már majdnem sírok, nevetni kezdett. „Ez a dög harapott meg!” – bökött
fejével a bejárati ajtó melletti kosarában békésen szundikáló dobermanjára. A kutya teljesen
normálisnak tűnt. Amikor megérkeztünk Konrád virágokkal telizsúfolt, vörös és fekete falú
lakásába, még arra sem méltatott az eb, hogy megugasson. Egykedvűen, nyugodtan feküdt.
Akkor élénkült meg, amikor Konrád a véres történetet mesélni kezdte, és a nevét kiejtette.
Bohóc jámbor állat volt Konrád szerint. Viszont ő négy hónapig nem látta, mert a munkája
miatt Dél-Amerikában volt. A kutyát rábízta a szomszédjára és egykori barátnőjére. Felváltva
etették, sétáltatták. Bohóc jól tűrte a gazdája hiányát. Amikor Konrád a hosszú útról
megérkezett, kissé kapatos volt, és bizalmaskodni akart a kutyával. Jobb kezével megrángatta
a pofáját, miközben a nevén szólongatta. Bohóc nem akart bizalmaskodni vele, hiszen négy
hónapja nem látta. A dohányfüst- és alkoholszagú tenyérből nem ismert rá a gazdájára vagy
csak haragudott rá, amiért itt hagyta. Az ebeknek is van lelkük. Mindenesetre csúnyán
megmarta, szétszakította Konrád alkarján az ütőeret.
– Jó a cápahistória is – gondolkodott el Vica azon, hogy barátnője még mindig milyen
hévvel, szenvedéllyel beszél a férfiról. – Ez a banális kutyahistória tényleg marhaság.
Mármint jó nagy marhának kell ahhoz lenni, hogy részegen leállj egy vérebbel szórakozni.
– Konrád úgy vélte, Bohóc nem véreb. Ezen akkor kissé össze is vitatkoztunk, mert
szerintem egy kutya, amelyik majdnem letépi a gazdája fél karját, az egy fenevad. Egy dög,
amelyik közel jár ahhoz, hogy embert öljön. Konrád hallgatta az okfejtésemet, majd odalépett
hozzám, és kibújtatott a blúzomból. Megcsókolta a nyakam, és az ujjait lassan, mintha
vizsgálna, végigcsúsztatta a mellkasomon, egészen a köldökömig.
– Elképesztő, hogy még az érintése is mennyire megmaradt benned. Pont úgy élted át, mint
én Tamással. Még évekkel később, mások érintéseiben is őt érzem – mosolyodott el Vica.
– Igen. Nagyon meghatározó volt az az este. Érzéki kalandozás. A melltartót nem vette le
rólam. Leültetett a fekete bőr kanapéjára, és tovább simogatott, szinte csak az ujjhegyével.
Éreztem a feszültséget. Azt hittem, belepusztulok, úgy kívántam. De nem akartam elrontani a
játékát. Ujjaimmal én is Konrád hajába túrtam, amit inkább megnyugtatásnak szántam,
semmint izgatásnak. Konrád halkan megszólalt. „Bohóc! Gyere ide!”
– A szadista rohadék! – csattant fel Vica.
– Kérleltem, hogy ne hívja oda. Hogy félek tőle. Hiába. Bohóc lomhán odavonszolta magát.
Konrád egyik kezével engem simogatott, a másikkal a kutyát. „Bohóc éhes” – mondta
ellentmondást nem tűrő hangon. „Enni fog. Maradj mozdulatlan!” – parancsolt rám. „Mi a
szentséget akarsz?” – kérdeztem izgatottan. „Csak nem én leszek a vacsorája?”
– Próbáltad a saját feszültségedet tréfával oldani – vágott közbe Vica. Közben a pulzusát
tapogatta. Úgy érezte, Ildikó eddig nem véletlenül titkolta előtte bizarr kalandját.
– Nem sikerült. Úgy éreztem, egy aberrált pasas és az idióta kutyája foglya lettem.
Fogalmam sem volt, mit akar tőlem Konrád.
– Nem vagy normális! – csattant föl Vica. – Szegény Palit ezzel a bolonddal a pálya szélére
küldted.
– Lehet. De várd ki a végét! Egyáltalán nem sült el rosszul a kutyakalandom. Konrád azt
mondta, nyugi. Ne izguljak. Amíg ő velem van, nem lesz bajom. Megemlítettem neki
visszafojtott hangon, hogy éppen őt támadta meg a kutyája. Nem értettem a magabiztosságát.
Erre tudod, mit mondott?
– Nem találom ki. Nem is akarok találgatni. Eddig mindig irigyeltem tőled ezt az embert, de
úgy érzem, amit mesélsz, már sok lett volna nekem.
– Azt mondta, hogy ezt ő már megbeszélte Bohóccal. Teljes lelki nyugalommal így szólt:
„Jó, de ezt mi már megbeszéltük.” Én még egy utolsó kísérletet tettem. Azt válaszoltam,
rendben van, beszélgessenek tovább egymással, de én inkább elmennék. Próbálkoztam a
szabadulással. Konrád nem válaszolt, ezért úgy gondoltam, lassan fölveszem a pulóveremet,
és elsétálok. Ahogy a ruhadarab után nyúltam, a kutya morogni kezdett, és félreérthetetlenül
vicsorgott. Szinte hallottam a szívem lüktetését. A fülemben dübörgött, mintha a félelmemet
hangosította volna ki valaki sztereóban. Tudtam, Konrád valamit mutatni akar nekem, aminek
vagy alávetem magam, vagy engem is megszaggat a kutya. „Látod, Bohóc tudja. Szeretném, ha
maradnál” – mondta lassan, tagoltan Konrád. Ekkor már kissé hisztérikus voltam a helyzettől.
 – Kissé? – kérdezte elképedve Vica.
– Nem. Nagyon. Magamból kikelve kiabáltam: „Jó, tessék, itt vagyok, csináld, amit akarsz!”
– Megadóan elterültem a kanapén. Konrád rám hajolt, megcsókolt, és megint érzékien kezdett
simogatni. Majd váratlanul megszólalt: „Igen, de ennek így semmi értelme. Csak ha te is
akarod.” „Mit? Mi a fenét akarjak?” – kérdeztem még mindig zilált idegállapotban. – „Hogy
miközben megdugsz, a kutya lerágja a fél karom?”
– Nem értetted őt, fogadjunk. A helyes kis játékát – fűzte Ildikó történetéhez a gondolatait
Vica.
– Igen. Pontosan.
– Egyformák – legyintett Vica, mintha barátnője látná a gesztusait a telefonban.
– Az arcomba lehelte a kívánságát: „Nem értesz. Azt akarom, bízz bennem és azokban, akiket
én szeretek”. Kezdtem pedzegetni. Kívánom és szeretem, ő is engem, de ez kevés. Bizalom
kellett Konrádnak. Teljes odaadás, és elszakadás mindentől. Tudod, mi járt ekkor a fejemben?
– kérdezte Ildikó Vicát.
– Nem.
– Pali. A párom. Aki ugyan untatott, viszont soha nem kért tőlem önfeladást,
meghasonulást és egyéb lelki attrakciókat. Abban a pillanatban hazavágytam. Viszont úgy
éreztem, mégis meg kell tennem, amit Konrád kér tőlem. Azt mondtam neki nagyon
nyugodtan, hogy akarom. Konrád kiment a konyhába, hallottam, ahogy a hűtő ajtaját nyitja.
Tálcával a kezében érkezett vissza. Virsli volt rajta, kenyér és dijoni mustár. Odatette a tálcát
elém. Kínált. „Tessék! Egyél!” – mondta. Falatozni kezdtem, és teljesen megnyugodtam.
Együtt ettük a virslit, játszadoztunk vele.
– A virsli erotikus étel – mosolygott Vica.
– Simogatta vele az arcom, a szám, majd egy falat virslit Bohócnak is dobott, aki eddig csak
vágyakozó szemlélője volt a vacsorának. Konrád váratlanul, mintha egy kósza ötlet vezérelné,
arra kért, feküdjek hanyatt. Áttetsző melltartóban voltam, a hátamra feküdtem. Konrád egy
darab virslit tett a nyakamra, éppen az ütőerem fölé. Úgy éreztem, szörnyet halok
félelmemben. Becsuktam a szemem, és próbáltam nem gondolni arra, mi történik néhány
másodperc múlva.
– Tudtad, mi következik?
– Igen. „Bohóc! Gyere! Vedd el!” – mutatott Konrád a virslire, amely a nyakamon nyugodott.
– Visítottam volna. – Vica lélegzetvisszafojtva hallgatta Ildikót.
– Nem mertem hangot adni, próbáltam teljesen elvonatkoztatni a helyzettől. A kutya
odalépett, és finoman elvette a rám készített falatot. Konrád megdicsérte.
– Ügyes kutya, jó kutya, mondta neki, nem? Hol tudtad ezt a perverz disznót összeszedni?
Mit csináltál?
 – Felültem, és piszkosul megharaptam Konrád fülét. Azt mondtam neki, ezt kapja cserébe.
Nevetés lett a vége. Meg persze csókolózás. Faltuk egymást. Konrád a szentélyként felállított
franciaágyhoz vezetett, amelyhez három lépcsőn át lehetett föllépni.
– Megérdemelted eme nem könnyed előjáték után. Remélem, bekaptad az ő virslijét is –
nevetett Vica felszabadultan. Tudta, a barátnője szélsőséges kalandokra is képes, hogy a
szerelmet megtapasztalja. De ekkora őrültséget nem feltételezett róla.
– Igen, amikor teljesen megnyugodva, immár kielégülten feküdtem Konrád karjaiban,
megkérdeztem tőle, az ő virslijét hová tegyük.
– Gondolom, nem választotta a kutyája száját – hallatszott a telefonvonalban Vica fojtott
nevetése.
– Meghatározó volt kettőnk kapcsolatában az az átkozott este.
– Hová került? Az eltűntek listájára vagy a ködlovagokéra?
– Konrád egyik listára sem került.
– Ezt nem értem. Mi lett vele? Jártok még?
– Nem, de mégis megmaradt. Nem lett megunt kapcsolat a vége, és normális szakítás sem.
Úgy érzem, Konrád szívét megkaparintottam. Ugyan fizikai értelemben több-kevesebb időre,
hónapokra, évekre is eltűnik, de mindig megkerül. Utoljára akkor szívódott fel, amikor
állítólag kiadtam az útját. Ez már két éve volt, és fél éve mesélte el, hogy mennyire
megbántottam. Felidézte, mi történt kettőnkkel. Éppen Egyiptomban dolgozott, amikor írtam
neki egy rövid mondatot mobilon.
– Mi állt benne?
– Szia!
– Ennyi?
– Igen.
– Ettől miért sértődött meg?
– Mert ez egy válasz volt a gondolatára, amelyet szintén mobilon küldött. Így hangzott: „Az
élet betegség, amelyet az álom minden tizenhat órában enyhít. De ez csak tüneti kezelés, az
orvosság: a halál.” Többször elolvastam az üzenetet, nem tudtam pontosan, kitől származhat,
de megrázott.
– A közös halál még viccnek is rossz – komorodott el Vica.
– Később jöttem rá, mert rákerestem neten, hogy egy francia író, Chamfort a gondolat
atyja, aki magányos farkas, embergyűlölő lett, amikor megcsömörlött a nagyvilági élettől.
– Óh, igen – jutott eszébe Vicának is az egykori kegyelt. – Pedig hogy szerették őt a maga
korában! A királyi család, az arisztokrácia kegyeltje volt. Unta, gyűlölte, megvetette a földi
életet, ezért választotta a magányos ösvényt. Azt hiszem, azt is ő mondta, hogy az
udvaroncok koldusok. Olyanok, akik meggazdagodtak a kolduláson.
 – Te ismered a nevét? – képedt el Ildikó barátnője műveltségén.
– Igen. Én is szoktam olvasni – nevetett Vica. – Éjszakánként, amikor nem tudok aludni.
Chamfort a 18. században élt. A forradalom ugyan tűzbe hozta, de csalódnia kellett. Akikben
bízott, akiknek hitt, elárulták a gondolatait, a hitét, az eszményeit.
– Oké. Te erre az idézetre mit válaszoltál volna?
– Nem tudom. Talán semmit.
– Én is egy napig gondolkodtam, mit üzenjek Konrádnak. Nem akartam az életről és a
halálról beszélgetni rövid üzenetekben. Őt egyébként is idegesítette az üzengetések felszínes
jelentése. A mélységei még inkább. Úgy gondoltam, ki kellene zökkenteni a
gondolatmenetéből. Ezért találtam jónak a rövid köszönést. Visszatért Egyiptomból, de nem
akart beszélni velem. Nem vette föl a telefont, nem nyitott ajtót. Belülről őrjöngtem a
fájdalomtól. A féltékenység gyötört, teljesen szétzilálta az életemet.
– Nem ettél, nem aludtál, és folyton csak a férfi járt a fejedben. – Vica pontosan tudta, mi
játszódott le Ildikóban akkor. Esti forralt borozgatásuk közben ő is rendszeresen felidézte,
Tamással hogyan marták, bosszantották egymást.
– Pontosan. Akárcsak te, én is folyton agyaltam, kombináltam. Miért nem mondja meg,
hogy mást szeret? Miért nem beszél őszintén? Ilyesmiken tépelődtem magamban. Egyik éjjel,
amikor már több hete nem beszéltünk és nem találkoztunk, fölkeltem éjszaka Pali mellől,
gyorsan felöltöztem, és a ház előtt beugrottam az autómba. Eltökéltem, éjjel rárontok
Konrádra. A lakása előtt megálltam, és felcsöngettem neki a lépcsőházból. Senki nem szólt
vissza, a csengetés, miután bejárta a lakását, visszakanyarodott hozzám. Tettem még két-
három kísérletet, hogy felébresszem, de a csöngő egy rövid pittyentéssel jelezte, senki nem
reagál a kaputelefon hangjára. Éppen kifelé mentem a lépcsőházból, amikor megpillantottam
Konrádot és egy elegáns, szőke hölgyet. Konrád csontrészeg volt, dülöngélt, lábai mókásan
kaszáltak alatta. Valamit mondani próbált a nőnek, aki a hóna alá bújva támogatta. Egy fa
mögé bújtam, onnan figyeltem a jelenetet.
– Pedig ez nem a te módszered. Féltékenykedés, kémkedés… – ironizált Vica. – Legalább
kiderítettél valamit?
– Nem csináltam ilyet előtte soha. Sötét volt, az utcai világítás és a fáradtság nehezítette a
koncentrálást. A párt elnyelte az éjszaka, valószínűleg eltűntek Konrád lépcsőházának
gyomrában. Szomorúan mentem haza. Másnap újra csöngettem a lakásában, a mobilját is
hívtam, de minden néma volt. Délután nem haboztam tovább, szorongva ugyan, de
felkerekedtem, Konrád keresésére indultam. Először a munkahelyén próbálkoztam. Nem
találtam. A stúdió egyik asszisztense csak annyit mondott, egy hete nem látták. Elment
Zoltánhoz, mondták. Őt is hívtam, de ő sem tudott semmit. Úgy éreztem, most az egyszer
talán igazat mondhatnak, de más helyzetben, ha tudnának valamit, akkor sem mondanák el.
Véd- és dacszövetség volt a két fivér között, bármilyen összezördülésük volt is egymással, a
titkok őrzése, a falazás szent dolognak számított. Azért akadtak segítők. Konrádra egy kis
erdei házban akadtam rá, amihez a kulcsot Konrád egyik barátja adta. Ott feküdt, bal szemén
hatalmas monoklival. Az ajtóból odafutottam, és muszáj volt megcsókolnom.
– Adott valami használható magyarázatot?
– Egy frászt! Miután túlestem a szörnyülködésen, szembesítettem vele, hogy össze van
verve. Nem hitte el. Azt mondta, nincs monokli a szeme alatt, és nem történt vele semmi.
Erősködtem, hogy de igen, sötét folt van a szeme alatt. Az ujjam hegyével egy félkört
rajzoltam az arcára. Felcsattanva kikérte magának, hogy nincs ott semmi. Félig felült a
sarokkanapén, ahol az előző pillanatban még szinte élettelenül terült végig. „Nem érted?
Nincs ott semmi! Menj a fenébe!” – Sírni kezdtem. Váratlanul ért a durva hang. Elindultam az
ajtó felé. A kilincs már a kezemben volt, amikor a hangja utolért: „Nem tehetsz ilyet, hogy most
elmész.” Megfordultam, és nyugodtan visszalépkedtem az ágyához. „Éppen most küldtél el a
fészkesbe” – mondtam neki. – „Most mit akarsz?”
– Kitalálom, mit válaszolt – szólt közbe Vica. – Téged akart.
– Pontosan ezt válaszolta.
– Mintha minden férfi egy rossz regényből gyakorolta volna be a válaszokat a kellemetlen
helyzetekre.
– Igen. Olyan hangon mondta, mintha biztosan tudná, pontosan mit is akar. Már vártam a
választ, amit hallottam néhányszor az életemben.
– Férfiak, akik vágyakoznak, előszeretettel mondogatják: „téged, téged”, persze fogalmuk
sincs, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél, mit csináltál, milyen világba vágyódsz.
– Konrád tudta.
– Ő talán tudhatta. Azt hiszem, le kell tennünk a telefont, holnap elég korán kell kelnem.
Mikor folytatjuk?
– Szerdán? A szokott időben?
– Megyek. Jó éjszakát.
– Neked is.
 Politikus a matracon

Ahogyan minden héten, most is fölkereste törzshelyét a három nő. Elfoglaltak voltak ugyan,
egész nap lótottak-futottak, szervezték az életüket, hogy mindig legyen munkájuk. Mert ha
nincs munkájuk, nincs pörgés sem. Ezt a szót Piroska szerette legjobban. „Pörögni kell!” –
mondogatta folyton. Üzletasszony volt, két céget és egy alapítványt igazgatott. A lányok közül
talán Vicának volt hajlama az ellustulásra, de barátnői nem hagyták. Amikor úgy érezte, nem
mennek a dolgai, kevesebb a megrendelés, magába fordult. Ilyenkor nagy szüksége volt rá,
hogy Ildikó és Piroska kirobbantsa őt az önsajnálat masszív dágványából. Jó ideje egyetlen
szerda délután sem telt el anélkül, hogy találkoztak volna.
– Ma délutánra, remélem, nem szerveztél randit – hívta már délelőtt Piroska Ildikót.
– De. Viszem az új pasimat is! – hangzott a vonal túlsó végéről Ildikó vidám hangja. Éppen
úgy várta a már-már szeánszjellegű, önfeltárulkozó, lélekboncolgató beszélgetéseiket, mint
két barátnője.
– Hozhatod, de csak ha taoista!
– Miért csak akkor?
– Mert bevezetjük a szexualitás mint a kreativitás gyökere tananyagba.
– Ez nem jutott eszembe. Eddig sosem kerestem taoista udvarlót magamnak.
– Na látod! Tanulj tőlem! Ma megvettem a Louis Vuitton táskámat.
–A taoizmus jegyében? – kérdezte Ildikó elismerően. Tudta, hogy Piroska akár ezer eurót is
képes kiadni egy táskáért. Amire ők csak vágyakoznak, azt barátnőjük megszerzi magának.
Elveszi, és a magáévá teszi. Percig sem habozik, ha saját életét, anyagi helyzetét befolyásoló
döntést kell hoznia, még akkor sem, ha döntései időnként a környezete idegállapotát
borzolják. Ildikó például beleszédült a tudatba, hogy neki nem megy ilyen könnyen a vásárlás.
Kétszer-háromszor is meggondolja, szórja-e a pénzét, és ha valami drága és felesleges
dologra költ, mindig enyhe, gyomortájon szorongató bűntudata támad. Piroska ilyet sosem
érzett.
– Délután ötkor megérintheted! Megyek, mert még ketten várnak rám! – köszönt el Piroska
lendületesen.
Vica érkezett legkorábban a Zöld Lyuk nevű törzshelyükre. Szerették a belvárost, a pesti
pizzériákat, kávézókat. Igaz, a pincérek gyakran változtak, de nem a kiszolgálás és a házias
ételek miatt jártak egy-egy helyre, hanem azért, hogy elbújjanak egy sarokban, és a halvány
fények mögött szemérmetlenül elmeséljék egymásnak kalandjaikat. Néha koktélt ittak,
ritkábban, nagy nyári melegben sört, leggyakrabban vörösbort. Ildikó pár perccel később
futott be. Ledobta magát az egyik szögletes fotelbe.
 – Hallottad? Piroska megvette magának a Louis Vuitton táskát! – lelkendezett.
– Nem. Honnan tudod? – kérdezte Vica.
– Felhívott délelőtt.
– Megöl a sárga irigység! Tavaly elbaltáztam a pénzem egy új szoftverre ahelyett, hogy
vettem volna magamnak én is valami dögös cuccot.
– Persze, mert te is mindig valami praktikus, előremutató dolgon töröd a fejed.
– Ha nincs fejlesztés, nincs újabb munka. A rohadt technika rabja vagyok.
– Tudsz jobbat? – kérdezte Ildikó. – Vagy a divat, vagy a technika újdonságai csapolják meg
a bankszámláinkat.
– Így van. Függő vagyok. Pestfüggő. Pedig mennyivel jobb lett volna húszévesen
hozzámenni feleségül egy tengerparti halászhoz! Álmodozásaim korában elképzeltem magam
mint szerető feleség. – Vica hátranyújtózott a fotelben, mint egy nagy macska. – Láttam
magam kibontott, fenékig érő hajjal, ahogy a szűnni nem akaró szélben futkosok a
tengerparton, és várom az uramat.
– Aki megérkezik este halszagúan, és jól eltángál, ha nincs kész a vacsora.
– Igen, sok baj volt ezzel a vággyal. Például az, hogy utálom a halat. – Nevettek. –
Egyébként Konrád neked majdnem olyan volt, mint valami tengeri medve – idézte fel Vica
utolsó, hosszas éjszakai telefonbeszélgetését Ildikóval.
– Olyan volt. Nagyjából azzal a szemlélettel, mint valami őskonzervatív pátriárka.
– Több nője volt, gondolom – legyintett Vica.
– Több. Ki tudja, hány egyszerre? És folyton tagadott.
– Mit mondtál neki, amikor rájöttél?
– Nem mondtam semmit. Kérdeztem. Nem vagyok elég jó? Ennyit.
– A szokásos kérdésre előre begyakorolt válaszaik vannak. Miért nem kérdeztél tőle valami
meglepőt? Valamit, amire nincs felkészülve. Miért nem mondtad neki, hogy szétloccsantod az
agyvelejét, ha rájössz, hogy becsap.
– Éreztem: amikor a poligámiája, a megbízhatatlansága szóba kerül, beszélgetésünk
sorsdöntő lesz.
– Új fordulat. Eddig nem is említetted, hogy lenullázott.
– Nem, mert hülye, naiv, érzelmekben, örök szerelemben hinni akaró picsának éreztem
magam, miután Konrád kifacsart. „De igen. Csak te vagy a jó. Csak te kellesz!” – ismételte
görcsösen, majd ahogy szokta, magabiztos öleléssel magához húzott. Megadtam magam.
Összeolvadva csókoltuk egymást. Konrád soha nem sietett. Olyan volt, mint víz alatti képein
az áramlatokban hajlongó, kövek közül kikandikáló élőlények vagy a komótosan, rajokban
haladó halak. Lassú, de magabiztos. Mindennek megadta a módját: csóknak, ölelésnek,
beszédnek, munkának. Azt mondta, rengeteg időnk van egymásra.
 – Amikor elkezdted komolyan venni, kifarolt.
– Magától értetődően volt független és teljesen magának való ember. Amikor azt mondtam
neki, rendben, otthon összecsomagolom a cuccaimat és hozzá költözök, akkor úgy csinált,
mintha egy viccet kéne értelmeznie. Amikor rájött, nem viccelek, tényleg hozzá költöznék,
akkor azzal védekezett, hogy tudnom kell, ő saját magával sem tud mit kezdeni, magát sem
tudja elviselni.
– És veled sem tudott volna. Érdekes, vannak olyan férfiak, akik a nőkbe csak a
boldogtalanságot plántálják át minden csókkal. Csak a magányt erősítik – gondolt Vica egy
pillanatra a saját életére. – Hogyan lett vége?
– Elindultam az ajtó felé. A kilincsen volt a kezem, úgy szóltam vissza: ha tudja, mit
kezdjen magával, szóljon. Az arcomon patakokban folyt a könny, de nem fordultam vissza.
Becsuktam magam mögött az ajtót. Aztán az autóban zokogtam. Nem akartam hallani a saját
sírásomat, ezért hangosra csavartam a rádiót.
– Elég prózai a történet vége. Kis rést azért hagytál neki. Ha szíveskedik felnőni, lélekben
megerősödni, és társra vágyik, neked még mindig szólhat.
– Igen. Nem szoktam végérvényesen bezárni a kapukat. Nem vagyok elég öntudatos nő –
gondolkodott el Ildikó. – Egy évig nem találkoztunk. Én sem kerestem. Úgy tudtam, elutazott
valahová. „Bérmunka, jól megfizetnek, meg kell élnem valamiből” – mondogatta mindig, amikor
útra kerekedett. De mindennap hallottam a hangját. Beszélgettem vele magamban. És mindig
válaszolt. Tárgyilagosan, higgadtan, okosan, némán.
Hirtelen elhallgattak. Megérkezett Piroska, oldalán az olajzöld, méregdrága Louis Vuitton
táskával. Kicsit oldalra fordult, hogy táskáját még jobban szemügyre vehessék a barátnői.
Ragyogott a boldogságtól.
– Azt a szentségit! – nyögte Vica. – Ez tényleg haláli!
Megtapogatta a táska zsebeit. Piroska az asztalra dobta zsákmányát, a közös örvendezés
földobta.
– Te jobban ragyogsz most, mint amikor a képviselő urat az ágyadba csalogattad –
állapította meg Ildikó.
– Jobban örülök, de amikor megzsaroltam, annak azért a táskánál is jobban örültem!
Nevettek.
– Szentnek és kurvának lenni egyszerre sosem volt egyszerű feladat – fűzte hozzá Vica.
– Pláne úgy, hogy még jól is érezd magad szerepjátszás közben – vigyorodott el Piroska. –
Megtanultam a lelkemet virágszirmokkal borító írótól, hogy minden érdekből születik. A
szerelem is érdek. Két különálló lélek egybeforrasztására irányuló érdek.
– Persze, a líra csupán mint kiadót érdekel, ugye? – kérdezte Vica Piroskától.
– Üzletasszony vagyok, és megmondom őszintén: úgy sem érdekel. Ma már. Régebben úgy
éreztem, kutya kötelességem olyanban is az értéket látnom, amiből nincs bevételem.
Megváltoztam, és megváltozott körülöttünk minden. Amikor farmernadrágban szaladgáltam,
és nyomdai levonatokat ellenőrizgettem, úgy gondoltam, el sem tudnék olyasmit olvasni, ami
nem érdekel. Belejöttem. Ma már olyannal is le tudok feküdni, akinek a nevét is felesleges
megjegyezni.
– Szarul sem érzed magad tőle? Mondjuk szívesen megtanulnám a recepted – hallgatta
érdeklődve Ildikó Piroskát.
– Nem bonyolult. Mindig én döntök. Csak olyanokkal töltöm az időm, akik valamiért
csodálnak. Vagy azért, mert sok a pénzem, vagy azért, mert formás a vádlim, ápolt a hajam.
Egyszerűen nem pazarolom az időmet olyanokra, akik nem tesznek úgy, mintha
megőrülnének értem.
– Szóval nem kell, hogy megőrüljenek érted, elég, ha úgy tesznek – pontosított Vica.
– Felnőtt, érett nő vagyok, tudom, mire vágyom.
– Korrupt faszokra? – kérdezte Ildikó kissé éles egyenességgel.
– Emlékeztek? Pár évvel ezelőtt még feldúltan és zaklatottan meséltem nektek, hogy megint
hülyének néznek, és módszeresen kurvát akarnak belőlem csinálni – nézett maga elé Piroska.
Hosszú szünet után előbb Vicára, aztán Ildikóra pillantott, mielőtt folytatta. – Mindig jó volt
veletek beszélgetni, csapongva, összefüggéstelenül az engem ért traumákról, de leginkább az
nyugtatott meg, hogy ti megértetek. Remélem, ez nem változott? – kérdezte kicsit zavartan,
miközben méregdrága táskáját félretolta.
– Soha nem ítélkezünk – válaszolt gyorsan Ildikó. Piroska kicsit feszengett. Zavarban volt.
Barátnői nehezen tudták megérteni, hogy érdekből is képes kapcsolatot létesíteni.
– Igaz, nem intrikáztatok a hátam mögött, nem próbáltatok meghazudtolni, de ami a
legfontosabb, nem adtátok tovább az információkat. Talán egy pillanatra visszakanyarodok
arra, mire is gondolok pontosan, amikor a megaláztatásomról beszélek. Tudjátok, tavaly
kiadtunk egy könyvet arról, hogy itthon mi alapozta meg néhány ember milliárdos vagyonát.
A témát nem bonyolította a szerző. Arra összpontosított, hogy minél egyszerűbben és
hatásosabban jöjjön vissza a köztudatba maga a tény, hogy a politika és a bűnözés kart karba
öltve hülyíti az embereket.
– Persze. Olvastam. Szavazógéppé lehet alázni bárkit kommunikációs trükkökkel vagy
egyszerűen be lehet húzni egy jó kis üzletbe, el lehet szedni a pénzüket, át lehet verni őket
valami klassznak és jövedelmezőnek tűnő bulival – élénkült fel Vica. Reklámfilmesként ő is
nagyjából ebből élt. – Jól ment legalább a könyv?
– Igen. Viszont kiadóként nem voltam elég óvatos. Megfeledkeztem pár dologról: lesznek
olyan üzleti partnereim, akik vérig sértődnek. Ráadásul az alapítványi támogatóink egy része
is a fekete pénzeit helyezte el nálunk. Szóval hirtelen elkezdtem érezni a bűzt. Az üzleti világ
bűzét. Amiben persze én alapvetően jól érzem magam, mert szeretem a pénzt.
– Olyan a csatornabűzös ügyekben való turkálás, mint a barlangászás. Sikamlós, sötét
helyeken, pislákoló lámpák fényében arra kell koncentrálni, hogy mindig legyen megfelelő
támasztékod. Ezt még Konrád mondta az üzleti életről – próbálta szemléltetni Ildikó Piroska
helyzetét. Majd kis gondolkodás után folytatta. – Hogy ne kelljen attól tartanod folyton,
egyszer a saját súlyod ránt a mélybe.
– Tökéletesen igaza volt – helyeselt Vica Ildikó hasonlatára. Piroska kicsit fáradtan
hallgatta őket. Arra gondolt, ha a felét elmesélné annak, amit azért vállalt, hogy sikeres
üzletasszony legyen, a barátnői megtagadnák.
– Általában három ponton illik támaszkodni. Egy pénzbehajtó mesélte. Illetve nem is
nekem, Konrádnak – fontoskodott Ildikó.
– Ő pedig elmesélte neked. Így születnek a legendák – mosolygott sokat tudón Piroska. Ő
személyesen üzletelt pénzbehajtókkal. Tudta, kik azok, akik pénzért bármire képesek Pesten.
– Bocsánat, nem akartalak félbeszakítani.
– A kemény bűnözői világban való elvegyüléshez is kellenek támasztékok. Hülyeséget
beszélek? – kérdezte kissé bizonytalanul Ildikó Piroskától.
– Fogalmam sincs. Én nem vegyülök – füllentett Piroska. Jobbnak látta, ha kerüli a témát.
„Az üzleti életben a diszkréció az egyetlen, ami hitelessé tesz a partnereid előtt” – jutott eszébe
az a mondat, amit egy milliárdos barátjától hallott.
– Vegyülsz vagy sem, lényegtelen, egy harmadik kívülállónak mindig tudnia kell rólad, hol
vagy, kivel vagy – idézte Vica egy újságíró barátja gondolatait.
– Persze. És akivel találkozol, arról mindig legyen olyan információd, amivel bármikor
megszorongathatod – nevette el magát Ildikó. Guszti, az egykori kémelhárító mesélt neki
folyton olyasmiket, amivel szerinte egy kétes ügyekben turkáló ember mindig meg tudja
magát védeni. – Guszti mindig ilyenekről beszél, amikor találkozunk. Jobb ügynök lenne már
belőlem, mint amilyen kipattan az amerikai forgatókönyvírók agyából. Az információid
viszont ne legyenek állandóan „kibiztosítva”, tehát ne féljenek tőled. Ezt is tudom.
– Ezt is Guszti mondta? – kérdezte érdeklődve Piroska.
– Persze. Magamtól nem tudnék ilyen hülyeségeket kitalálni. Aki fél, az előbb-utóbb támad.
– Nem hülyeség – legyintett fáradtan Piroska.
– Mi? Az, hogy állandóan úgy kell járkálni, mintha valami veszedelem leselkedne rád? –
kérdezte Vica türelmetlenül.
– Állandó veszély leselkedik rád, ha kicsivel több pénzed van annál, mint amennyit mások
szerint megérdemelsz. Ha nagyobb a befolyásod, több a hatalmad. Nem sorolom –
magyarázta Piroska.
– Na jó. Mondjuk, ha olyan helyeken mutatkozom elképesztő arcokkal, ahol nem tudom kik
látnak, akkor – ahogy mondani szokták – akarva-akaratlanul magamra rántom a
„ruhásszekrényt”? – kérdezte Vica elképedve.
– Igen – válaszolt Ildikó. – Egyszer jól összevernek, és teátrális kivitelben még hülyét is
csinálnak belőled. Aztán pisloghatsz mint áldozat. A pénz az alvilágban van. S a pénz
hatalom.
– Ezt is Guszti mondta neked? – kérdezte Piroska komolyan.
– Igen. Folyton okít.
– Miért?
– Mert meg akar dugni. Az alvilág komoly kapcsolati tőkére tett szert a különböző hatalmi
ágakban, ezzel henceg.
– Nagy igazság. A sötét oldal erősebb, mint a napfényes. Ott rend van – árnyalta Piroska
barátnőinek a helyzetet.
– Rendben és hatékonyan teszik meg tétjeiket – tűnődött Ildikó.
– Miközben mi kapdosunk, és próbálunk felszínen maradni – tette hozzá Vica. – Ildikó! –
sikkantott aztán elfojtott hangon. – Neked is volt egy maffiózó barátod!
– Kinek nem volt? – kérdezte Piroska nevetve. – Akinek egy kicsit is több pénze van ebben
az országban, aki ki tudja fizetni a vacsorádat valami menő helyen, az vagy politikus, vagy
üzletember.
– Mondjuk, ez is igaz. Viszont az én pasim tényleg kétkezi gengszterként kezdte. Intézetből
küzdötte fel magát a milliárdos vállalkozók közé.
– Tudtad, hogy miből lett a pénze? – kérdezte Piroska Ildikótól.
– Persze. Olajból.
– Nem zavart?
– Nem. Jól szórakoztunk. Hozott, vitt a luxusterepjáróján, zenét hallgattunk, és
egyfolytában azt nyomatta, milyen jó neki velem.
– És jó volt neki? – érdeklődött Piroska.
– Frászt volt jó. Le sem feküdtünk.
– Azt mondod, hozott és vitt az autójában.
– Ja.
– És?
– Mit és?
– Csak leszoptad? – kérdezte mohón Piroska Ildikótól. Vica is felélénkült. Ildikó elképedve
nézett rájuk.
– Már miért szoptam volna le?
– Mert ez nekik jár – mondta teljesen komolyan Piroska. – Nem viccelek. Aki a… hogy is
mondjam?
 – …nevezzük őket üzletembereknek! – oldotta meg Vica Piroska definíciós dilemmáját.
– Jó. Szóval, aki az üzletemberek közül elér egy bizonyos szintre, mondjuk, jó kocsival
száguldozik, vannak üzletei, szolárium szalonja, éttermei és kapcsolatai a rendőrségen, annak
a nő is csak egy eszköz.
– Vágylevezető eszköz – mosolygott Ildikó. – Ennek a pasasnak egy nő nem jelentett
szerintem többet, mint egy papagáj.
– Voltál nála?
– Voltam. Nem tudom, hogy nála voltam-e, de egy belvárosi tetőtéri lakásban, ahonnan a
Dunát és a Várat is látni, eltöltöttem vele egy estét. Tudta, hogy fotós vagyok, de nem hitt
nekem.
– Mit hitt?
– Azt, hogy ügynök vagyok.
– Szexuálisan nagyon izgató helyzet – mosolygott Piroska.
– Feltéve, ha van az embernek kedve játszadozni.
– Neked volt?
– Volt. Ráhagytam. Ültünk egy hófehér bőr kanapén, és egy József Attila-verset kezdett
szavalni. A Hajad az ujjamé címűt. „Vén küszöböm sír, mint a gyerek/ Amikor jössz, hogy
többször gyere.” – Ildikó lassan, tagoltan mondta el azt a sort a versből, amire még
emlékezett.
– Magány – nézett maga elé szomorúan Piroska.
– Igen. A saját világában élt, és bizalmatlan volt. Az ujja hegyével a vállamra és a nyakamra
rajzolta a fájdalmát. Vártam, hogy megcsókoljon. Helyette beszélni kezdett. Először
összefüggéstelennek tűnő dolgokról, aztán arról, hogy nem kockáztathat. Azt mondta, így
maradt életben. Kérdezte, van-e fogalmam arról, hányan haltak meg a kis magyar eredeti
vagyonfelhalmozási játszmában.
– Van fogalmad? – kérdezte Piroska.
– Persze. Több százan.
– Ezren.
– Ezren. Legyen.
– Több ezer áldozata volt a pénz újraelosztásának.
– Jó. Mit kellett volna tennem? Megértően a sliccére buknom? – kérdezte naivan barátnőitől
Ildikó. Nevettek.
– Azt talán hagyta volna – mosolygott Piroska.
– Nem hiszem. Azt hitte volna, hogy meg akarom csonkítani. Képzelj el egy pasast, aki
folyamatosan azt hiszi rólad, hogy ügynök vagy. Igaz, nyomul rád, fölhív a legváratlanabb
pillanatokban, kémkedik utánad, majd amikor veled lehetne, akkor azt kérdezgeti, hogy miért
hazudsz neki. Ki küldött, és mennyit fizetnek azért, hogy jelentgetsz? De a legdöbbenetesebb
mégis az volt, hogy a kanapé mögött lévő ablakot takaró függönyökre kis kamerák voltak
felszerelve.
– Uramisten! Nem rohantál el, amikor észrevetted? – kérdezte Vica.
– Nem. Konrádnál megszoktam: bármikor jöhet a konyhából egy éhes harci kutya vagy
beállíthat egy féltékeny és hisztérikus nő. A legjobb, ha az ember ilyenkor nem csinál semmit.
Azt mondtam, felkészült vagyok. A módszereitől pedig nem ijedek meg. Sosem volt takargatni
valóm senki előtt. Lassan, tagoltan mondtam neki, közel hajoltam a füléhez, izgattam a meleg
leheletemmel.
– Kész lehetett tőled a pasas! – mondta elismeréssel Piroska. – Nem szeretik, ha egy nő
fölébük kerekedik magabiztosságban, és az érzékszerveikkel olyan élményt tapasztaltatnak
meg, amit korábban nem ismertek.
– Kész is volt. De én is kész voltam! Legszívesebben ráugrottam volna, annyira finom illata
volt, úgy vonzott az érintése! Az arcomat simogatta, és szinte keresztülfúrt a tekintetével,
amikor azt mondta, jól van, essünk túl rajta. Megörültem, hogy csak beülünk a jakuzzijába
vagy rendelünk egy pizzát, és eljátszadozunk a tévé távirányítójával. De erről az opcióról szó
sem volt. Azért hívott fel magához, hogy kiszedje belőlem, mit tudok róla, és ő is elmondja a
saját verzióját. Beszélgettünk, majd hirtelen egy aktatáskát vett elő, amiben állítólag terhelő
információk lapultak politikusokra, rendőrökre.
– Nem könnyű nekik sem. Látod, itt jön be, amire Guszti tanított: mindig tudd, kit mivel
zsarolhatsz meg – mondta komolyan Piroska.
– Persze, bizonyára érdekes folyamatosan élesre biztosított helyzetben játszadozni,
iszonyatos pénzekért. De megéri? – kérdezte Vica a barátnőitől. A lányok hallgattak, majd
Piroska törte meg a csöndet.
– Azt hiszem, a pénz olyan, mint a legkeményebb függést okozó narkó. Bármennyi van
belőle: kevés. És nem azért kevés, mert el tudod költeni, hanem azért, mert ha pénzed van,
mások is függenek tőled. Munkát adsz, béreket fizetsz, szívességet vásárolsz, tervezel,
átalakítasz és kockáztatsz. Amikor kockáztatsz, akkor értelemszerűen buksz is. A pénz
alapvetően nem arra való, hogy elköltsd – gondolkodott Piroska, majd elmosolyodva folytatta.
– Persze ezt még nekem is gyakorolnom kell. Nem kéne minden cuki táskát megvásárolnom,
és cipőből is elég lenne egy szezonra négy pár. Tudjátok, tegnap a délelőtti verőfényben min
gondolkodtam?
– Te mindig jól leplezted az érzéseidet! Fogalmam sincs – nézett kérdőn barátnőjére Vica.
– Hogy a gondolataimat papírra kéne vetnem. Töltöttem magamnak egy pohár citromfű
teát, és egy szál bugyiban ücsörögve a kanapén azon gondolkodtam, hogy írhatnék őszintén
magamról. Arról, hogy mivé is lettem tulajdonképpen.
 – Tényleg, miről írhat egy nő, akinek jó kis élete van? – kérdezte Ildikó. – Bármiről is írsz, a
könyv címlapját én akarom fotózni – tette föl a kezét játékosan.
– Én vállalom a promót! – tette hozzá gyorsan Vica.
– Könyvről nem is beszéltem.
– Minek ír az ember, ha nem akarja kiadni? – értetlenkedett Ildikó.
– Magamnak. Azt csinálom, amit szeretek, mégis folyton elégedetlen vagyok.
– Persze. Miért is ne? – kérdezte Vica. – Tigris módra küzdünk, hogy életünk egyensúlyát
fenntartsuk. Emancipált nőként csak toleráns pasikkal tudnánk tartós kapcsolatban élni. Ami
voltaképpen szinonimája az együgyűnek, bárgyúnak, érdektelennek.
– Világos. Könnyebb lenne egy izgalmas, minden hájjal megkent üzletembert felszednem,
ha a szoláriumbérletem elvesztésénél csak a műkörmös telefonszámának elhagyása jelentené
a nagyobb problémát. Nem vágyom toleráns pasira, mint ahogy egy pénzmosodással sem
tudok mit kezdeni – tette hozzá Ildikó.
– A toleráns pasi akkor szól, amikor nem kéne, és akkor nem, amikor nagy szükség lenne
rá. A kedvenc viccem mindig eszembe jut, amikor ezt a témát ecseteljük. Mi a különbség a
mókus és a patkány között? – kérdezte Vica mosolyogva a kávézó asztalánál a lányoktól.
Érdeklődve néztek rá, de válaszolni nem tudtak. – Tulajdonképpen semmi, csak a mókusnak
jobb a píárja. Így vagyok ezzel én is, igyekszem a tarkát egyszínűre húzni vagy a szürkét egy
kicsit néha színezni. Attól függően, hogy az átlagnőszerepet kell domborítanom vagy a
reklámfilmest, a függetlent, a kékharisnyát.
– Ebbe a jelzőbe beleborzongok – Ildikó valóban meg is borzongott. – Ezzel a jelzővel
bármelyik pasas semmivé oszlathatja nálam az összes esélyét. Kékharisnya!
– Van benne igazság. Egy hús-vér nőnek ez olyan jelző, mintha azt mondanák neki: frigid
– fűzte tovább a gondolatot Piroska. – A kékharisnya nem háziasszony. Én például az vagyok.
Született háziasszony. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy zsigeri kispolgár. Szeretek főzni,
rendet rakni magam körül, szeretem, ha a vasalt ágyneműk glédában állnak a szekrényemben.
Ha pasi van az életemben, az ő ingeit is szeretem rendbe tenni, kivasalni, agyusztálni.
– Kispolgári állapot szeretni a rendet? – kérdezte Ildikó.
– Igen.
– Én is szeretem. De utálom csinálni – vágott közbe Vica. A lányok hangosan felnevettek. –
Belehalnék, ha nem lenne más, csak a konyha.
– Ez vagy te – zárta rövidre Piroska az eszmecserét a kispolgárságról. Arca kissé
elkomolyodott. Gondolkodott kicsit, szemét egy távoli pontra függesztve, lassan kezdett ismét
beszélni. A lányok érezték, hogy most valami komoly téma következik. – Az én
kispolgárságom mélyről jön. Mindig valaki akartam lenni. Meg akartam mutatni a világnak,
hogy képes vagyok önálló teljesítményre. Volt egy idősebb barátom az egyetem alatt. Ő azt
mondta: „Régebben azt hittem, aranyom, teljesen dilis vagy. Aztán rájöttem, egy frászt vagy te
dilis! Te nagyon is értelmes, gondolatilag is rendezett nő vagy, viszont összezavarodsz a téged
terhelő súlytól. Marha nagy súlyt viszel a válladon!” Elég fura fickó volt, a maga nemében
gusztustalan is kicsit. Amikor gondolkodott, mindig elvakart egy-egy szemölcsöt a nyakán, és
megbámulta. Ilyenkor megkérdeztem tőle, hogy szerepjátékot akar-e? Belefúrtam a
tekintetem az övébe. Szuggeráltam neki, hogy még erről sem lehet szó köztünk. Nem sokáig
bírta a nézésem. Rendszerint zavartan félrekapta a pillantását. „Ha te azt szeretnéd, én azzal is
beérem” – habogta. Nem mondom meg a nevét, mert szerintem ismeritek, elég sokra vitte,
magasra lőtte őt a múltja. Ártalmas ember, sokakról tud sok mindent. Megpróbáltam nem
félni tőle, és gyakran bátran provokáltam. Örültem, hogy játszadozhatok vele. Annyira belém
volt zúgva, hogy az sem érdekelte, ha úgy bánok vele, mint egy nyolcéves kölyökkel.
– Még jó, hogy nem nádpálcáztad meg a popóját. Miután hatalomba röpítette a
jószerencséje, biztos hálás lett volna neked érte. – Vica közbeszólása oldotta kicsit a
hangulatot, amely Piroska váratlan feltárulkozási szándékának nyomán megdermedt.
Lelassult, mint a téli erdő. A korábbi kicsit izgatott beszélgetést komolyabb, súlyosabb szavak
követték. Vicát nyomasztotta, hogy a könnyű kikapcsolódás drámai irányt kezdett venni. Ezért
is szólt közbe időnként. Piroska valójában hálás volt érte, mert nem tudta magában eldönteni:
van-e értelme beszélni barátnőinek a kapcsolatai kusza, érdekek mentén kialakult
összefonódásáról. – Így is hálás lett. Persze a maga módján.
– Vett neked egy lakkcsizmát? – kérdezte ismét Vica. – Egyébként tudod, hogy jó kis
domina lennél? Elképzellek ostorral a kezedben, amikor a szemölcsvakargató, vén kéjenceket
tanítod móresre. Nehogy már csorogjon a nyáluk a pipihúsra!
– Ezt már egy meleg barátom is megjegyezte. „Elmennénk Berlinbe, kapnál tőlem egy
lakkruhát, és végigmulatnánk a hétvégét” – ajánlotta egyszer. Szerettem, amikor azt az énemet
piszkálgatta, amit soha nem akartam felszínre hozni. Nem gondolom, hogy domina lennék.
De azzal tisztában vagyok, hogy képtelen vagyok beletörődni abba, ha valami nem úgy
történik, ahogy én akarom. Azért tiszteltem nagyon azokat a pasikat, akik ennek ellenére
képesek voltak velem nőként bánni. Megfogtak, kényeztettek, lefektettek, és kész. Nem
csináltak nagy ügyet az egészből. Nem akartak megfejteni, a személyiségembe
belemagyarázni, megváltoztatni. Tudták, ha nekem jó, nekik is az lesz. Fölvirágoztatom az
életüket, kivasalom az ingeiket, vidámak lesznek. És ami a legfontosabb: számíthatnak rám.
Kevés valódi pasi volt az életemben. Próbálkozások voltak, persze kapcsolatok is, de kevés
igazán nekem való férfi jutott – állt meg egy pillanatra Piroska. – Attól tartok, lehangollak
benneteket.
– Már mindegy! – kuncogott halkan Ildikó. – Ha belekezdtél, folytasd! Egyébként is olyan
frontos idő van, eleve borúlátón indult a nap.
 – Persze! Az Isten szerelmére, abba ne hagyd! – biztatta Vica is. – Én beledöglök a
kíváncsiságba, ha nem tudom meg, hol húztál határt!
– Egy igazi férfi szerintem soha nem árulja el, mennyire fontos vagyok neki. Úgy tesz,
mintha mellesleg lennék csak – folytatta Piroska. – Nyolc kemény év után tudtam meg, hogy
egyetemi csoporttársam, Pistu tud bánni velem. Kellett hozzá kutya-macska harcokkal terhelt
öt év együttélés.
– Mi kell egy magadfajta megátalkodott, konok nőnek, hogy kitartson? – kérdezte Vica
érdeklődve.
– Nem szabad nagyon szeretni. De bántani sem. Meg kell találni az érdektelenség és a
nélkülözhetetlenség keskeny mezsgyéjét, oda-vissza. Nekem is így kell ahhoz éreznem, hogy
szeretni tudjak.
– Ez megnehezíti minden esetben az elszakadást.
– Igyekeztem is soha nem szeretni határtalanul. Tiltakoztam ellene. Ráadásul
javíthatatlanul gerontofil vagyok, az öregebb pasikat kedvelem. Vagy az olyanokat, akik
lélekben bölcsek. Inkább az utóbbiakat. Az előbbiek viszont engem kedveltek. Húszas
éveimben jártam, egy könyvkiadónak irkáltam jó pénzért háttéranyagokat, amikor egy
politikussal randiztam. Illetve randiztam több politikussal, de tartós kapcsolatra egyvalakivel
rendezkedtem be. Pártjának elnöke volt abban az időben, amikor egy kiállítás megnyitóján
találkoztunk. Én egy idős művésszel beszélgettem, ő valaki mással. Éreztem, közben engem
figyel. Képtelen voltam arra koncentrálni, amiről a művész mesélt. A pártelnök úr pedig
képtelen volt levenni rólam a tekintetét. Úgy éreztem, oda kéne menni és pofon ütni.
Eltaszítani. Hogy aztán egy kicsit szerethessem. A nézése alkalmatlanná tett mindenre.
Igyekeztem leszerelni a művészt, és minél előbb a kijárat felé araszolni. Mellette mentem el.
Még mindig figyelt. Akkor láttam meg, hogy ismerem a beszélgetőpartnerét. Nem akartam
lassítani, ezért csak odaköszöntem az illetőnek, aki viszont megállított, kezet akart csókolni.
Talán semmit nem rühellek jobban a kézcsóknál, amely sekélyes és visszataszító testi
kontaktus olyanokkal, akiket egyébként nem akar az ember megérinteni. A kézcsók
elsilányult. A férfiak képtelenek a derekukat meghajlítani, a nő kezét húzkodják a szájukhoz,
és összenyálazzák. Titokban mindig megtöröltem az áldzsentri üdvözlések után a kézfejem.
Általában nadrágot viseltem, ezért a nadrágom szárába dörgöltem. Volt olyan, hogy a
mellettem álló ruhájába. Egyszerűen undorító, ha valaki csak azért próbálkozik egy avítt
gesztussal, mert meg akar egy nőt érinteni! Vén bolondnak tartottam mindenkit, aki így akar
bevágódni. Szóval álltam ott, és tűrtem a kézcsókot. Közben a pártelnököt néztem. Ő pedig
engem. Lassan lecsúsztattam a kézfejem, és megtöröltem a nadrágom szárában. A kézcsókos
úr tudta az illemet, bemutatott minket egymásnak. A férfi határozottan szorított kezet. Nem
szorongatta feleslegesen a kézfejemet, nem akart bizalmaskodni. Viszont határozottan kért,
hogy cseréljünk telefonszámot. A csere egyoldalú volt, névjegykártyát vett elő. Hátuljára a
saját lakástelefonszámát írta.
– Ha bármire szüksége van, csak telefonáljon! – bocsátott utamra. A névjegykártyát a
zsebembe csúsztattam. Így kezdődött egy évekig tartó fura kapcsolat. Hónapokig nem hívtam.
Akkori barátomnak, Budapest egyik legtehetségesebb vendéglősének viszont elkottyantottam,
hogy kitől kaptam névjegykártyát. Naivan kérdeztem tőle, hogy szerinte mit akarhat tőlem a
fazon. Persze a kérdést eleve provokatívnak szántam, pontosan tudtam, mit akar.
– Más szájából is hallani akartad az igazságot. Van ez így! Jobb mástól is hallani, amit
magunk is tudunk – nézett sokat tudóan Ildikó a barátnőjére.
– Igen. Hallani akartam, hogy mit akarhat tőlem egy politikus. Tőlem, a senkitől, aki még
túlzottan szép sem vagyok.
– Mit válaszolt a vendéglős barátod?
– Azt, hogy meg akar dugni. Őszinte egyszerűséggel mondta, magától értetődő
természetességgel. „Mi mást akarhat tőled egy férfi?” – kérdezte. „Illetve egy férfi, aki igazán
az, akarhat-e mást is egy ilyen nőtől, mint te?” – bonyolította tovább a válaszát. Közben kavart
egy Margarita koktélt, mert látta, hogy eléggé magamba vagyok fordulva. Egyébként ez a
vendéglős pasas volt az, akit pár évvel később a kocsijában fel akartak robbantani.
– Alakul, érzem, kerekedik a történet! – élcelődött Vica. – Nem kéne innunk is valamit?
– Mondjuk én ma innék valami töményet – szorgalmazta Ildikó is az italt.
– Töményet. Jó ötlet! Rendeljünk fehér rumot! Tudtátok, hogy a nőknek csak a fehér ital
tesz jót? – helyeselt hevesen Piroska is.
– Még nem hallottam. De jó nagy marhaság, akár még igaz is lehet.
– Ezt is a vendéglőstől tudom. A nőknek a whisky, a rum, a konyak, a metaxa nem tesz jót.
– Bezzeg a pálinka, a vodka, a fehér rum, az uzó, ezek jöhetnek literszámra. Ma bebaszunk!
– nevetett Vica saját közönséges kiszólásán.
– Mégpedig patyolatfehérből! – tette hozzá Piroska. Műkörmös pincérlány kapta el széles
gesztusaikat, és az asztalhoz slattyogott. Kissé kelletlenül felvette a rendelést.
– Szóval hol tartottunk? A vendéglős aranypofa aranyigazságainál? – kérdezte Ildikó.
– Ott. Azt válaszoltam neki a felvetésére, miszerint mi a frászt akarhatna tőlem egy potens
férfi azon kívül, hogy megdug, hogy mondjuk szerintem akár el is tarthatna. „Van annak annyi
gyereke, hogy a nevüket sem tudja” – próbálta jól informált vendéglős barátom racionális
keretekbe foglalni a kilátásaimat. Persze aznap este a legkevésbé sem ez érdekelte, hanem az,
hogy leitasson és rábeszéljen, szeretkezzem vele a zongorán. Hajnalban erre is sor került.
Vidámak voltunk. A billentyűk, főleg a feketék nyomtak. Aztán valahogy csak ránk virradt.
Reggel megkérdezte: „Azt mondod, megadta a lakástelefonszámát? Menj fel hozzá, én lesben
állok, és lefotózlak benneteket intim helyzetben. Aztán majd jól megzsaroljuk, hogy eladjuk a
képeket a Kacsa Magazinnak” – mondta a vendéglős nekem olyan vigyorral a képén, hogy
majdnem pofán vertem. „Te teljesen hülye vagy?” – kérdeztem tőle. „Ha nem így bánsz egy
politikussal, akkor te vagy a hülye. Egyetlen gesztusát, mondatát, reagálását sem veheted
komolyan. Így legalább kapnánk egy csomó pénzt, elmennénk belőle Mexikóba, mulatnánk egy
jót, és kész, el van felejtve. Azt hiszed, bármelyiküket is érdekli, hogy egyébként mi a helyzet? Azt
hiszed, érdekelni fogja, veled mi lesz, miután megdöntött?” Annyira kemények és igazak voltak
a szavai, majdnem elbőgtem magam. Nem tudtam mást tenni, nekem is vissza kellett vágnom.
„Miért? Téged érdekel?” – kérdeztem tőle. Aztán otthagytam a francba. Sok évvel később
aludtam nála újból, abban a lebegtetett, se veled, se nélküled intellektuális kapcsolatban, ahol
kevés a testiség, sok a gondolat. Kicsit persze mindig belehaltam, amikor hozzám ért.
„Megerőszakolhatlak?” – kérdezte egy átbeszélgetett éjszaka után. „Kérném. Sőt! Követelem” –
válaszoltam nevetve, évődve. Gyorsan hozzábújtam. Pillanatok alatt leszedtük egymás ruháit,
és úgy estünk egymásnak, mint akik komolyan veszik a mondást: a szex csata, a szerelem
háború. A háborút elvesztettük, de csatákat nyertünk. A szerelem elillant. Érdekes viszony
volt a pesti éjszaka egyik étteremtulajdonosával. Amikor azt éreztem, hogy képtelen vagyok
nélküle élni, maradtam. Amikor meg már képes voltam nélküle élni, elmentem. Egy éjszaka
félálomban azt kérdeztem tőle: „Mit jelentettem neked?” Felült az ágyban, percekig szótlanul
nézett maga elé, majd szinte ellenségesen válaszolt: „Azt sosem fogod megtudni!”
– Te sem tudod? – kérdezte komolyan Vica Piroskától. – Azért mielőtt folytatod, csak meg
kéne kóstolnod a rumot! Az új táskádra!
– Egészségetekre!
Egy szuszra felhajtották az erős italt.
– Azt, hogy mit jelentettem, és mit jelentek a férfiaknak, azt persze sosem fogom megtudni,
és törekszem arra, hogy ők se tudják meg, mennyit érnek nekem. Az információ hatalom. Ezt
megtanultam. Az információ ugyanis pénzre váltható. A pénznél csak a szex nagyobb
hatalom. A szexszel befolyásolni, féken tartani, csőbe húzni, megalázni, mennybe röptetni,
elárulni, várakoztatni, az érzelmi skála bármely hangján játszadozni lehet.
– Teli vagytok bölcsességgel, csajok – szólalt meg Vica, és visszatette poharát az asztalra. –
Bezzeg engem rá akartatok beszélni arra, hogy fiatalabb pasikkal kezdjek!
– És nem volt igazunk? – kérdezte Ildikó.
– Nem nagyon. Bár akkor úgy éreztem, igazatok van. Ha összekapom magam, talán még
három évet le is tagadhatnék a koromból…
– Ötöt! – nevetett Piroska.
– Ne túlozz! Szóval amikor ezt először fölvetettétek, elgondolkodtam rajta. Miért is ne
lehetne fiatal szeretőm? Tanácsotokra felcsíptem egy fiatalabb srácot, amolyan
menedzserformát. Tudjátok, az effélék jól ápoltak, csinosak, totálisan unalmasak és
középszerűek ugyan, de nem is akarnak másmilyennek tűnni. Szóval megismerkedtem egy
ilyennel.
– Hú. Azért ez az „ilyennel” meghatározás erős – nevetett Ildikó.
– Lehet. De most nem jut eszembe jobb. A beszélgetéseink részemről „alfában” teltek, nem
érdekelt, miről beszél, én pedig nem akartam neki semmiről sem beszélni, ezért hallgattam. Ő
viszont örült, hogy valaki hallgatja. Nem akartam rendszert csinálni a találkozásokból, mert
roppant időrabló volt, és nekem semmit nem jelentett, viszont kíváncsi voltam, mi van a
világfájdalmán túl. Van-e egyáltalán valami az „engem csak a pénzemért szeretnek a nők”
sirámán kívül? Felmentem hozzá, drága borokat bontottunk. Rám tört az unalom és az
álmosság. Leheveredtem egy pamlagra, és a fejemre húztam a takarót. Úgy éreztem, el kéne
menni, de lusta voltam, ő pedig fölöttébb izgatott lett. Pillanatok alatt pucérra vetkőzött, és
mellém bújt. Vártam. Vártam, hogy történjen valami. Megmozduljon bennem valami.
Minimális érdeklődést akartam magamból kicsiholni. Képtelen voltam, ezért elnevettem
magam. Ekkor már lent járt a keze, igyekezett, próbálkozott. Sikerült a nevetést
abbahagynom. Koncentráltam. Eszembe jutott tizenéves korom fiatal szeretője, aki mindig,
mindig csak arra figyelt, hogy nekem jó legyen. Nem érdekelte a maga jussa, nem akart saját
magának előnyöket, csak annak örült, ha nekem jó. Próbáltam felidézni azokat a lopott,
boldog pillanatokat. Hallottam a sóhajtásainkat. Nem sikerült. Vicces, komikus vége lett a
„matróna fiatal szeretőt keres” történetnek. Feltehetően nem voltam még elég öreg hozzá.
Esetleg ő nem volt elég fiatal hozzám. Ne erőlködjetek, nem próbálkozom többet fiatalabb
pasival! – csóválta a fejét mosolyogva Vica, és Piroskára nézett, aki a koccintás előtt nem
fejezte be a hajnali ébredés történetét, és most ott folytatta, ahol abbahagyta.
– Igen, az ébredésnél tartottam. Vendéglős barátomnak a férfiassága is felébredt. A
pirkadat halvány fényeiben belém helyezte. Elég költői voltam? – nevetett Piroska
felszabadultan. – Nem szövegelt tovább, felhúzta a térdemet, és teljesen belém feledkezett.
Én is messzi tájakon jártam. Talán Mexikó partjainál ébredtünk gondolatban. Pár héttel
később aztán egy táskát szortíroztam. Tipikus női táskát. A sajátomat. Megtaláltam a
névjegykártyát, amit a politikustól kaptam. A telefon mikrofonját közel húztam a számhoz,
eldöntöttem, csak suttogni fogok neki. Az üzenetrögzítő kapcsolt be. Határozottan
bemutatkoztam. Ekkor megszólalt a férfi a telefonban. „Halló!” – mondta. „Mi tartott ilyen
sokáig?” Három hónappal azelőtt adta oda a névjegykártyát. „Megtaláltam végre” – suttogtam.
Azt akartam, hogy vágyakozzon. Húzni akartam a beszélgetést, de semmit nem akartam
mondani neki. „Gyorsan ment” – válaszolta. Éreztem az iróniát a hangjában, amitől képes
lettem volna azonnal a nyakába ugrani. „Ilyen gyors vagyok” – válaszoltam még mindig
nagyon visszafogottan.
– Megőrjítesz minket! – csattant fel Vica. – Mi volt még? Mármint túl a vakeron?
 – Nyugi. Politikus nem siet, nem kapkod. Azt válaszolta, ő nem. – A lányok izgatottan
fészkelődni kezdtek. Piroska élvezte a hatásszünetet.
– Mit nem? – kérdezte Ildikó.
– Ő nem gyors. Erre utalt. Ennek nem lehet ellenállni. Nagy játékos, komoly erő.
„Reméltem” – válaszoltam kihívóan. Szépen, lassan, tagoltan. Képes még fejlődni, tette
hozzá. Repestem. Végre egy pasas, visszafogott, humora is van, és nem sértődős. Viszont
fogalmam nem volt, hogy erre mit válaszoljak. Nem tudok telefonban szexelni, udvarolni és
udvaroltatni magamnak. Egyszerűen zavarba jöttem, de ezt képtelen voltam magamnak
bevallani. Soha nem tudtam az érzéseimet kiadni úgy, hogy nem néztem a szemébe annak,
akit megszólítottam. Randit beszéltünk meg. Gyorsan igyekeztem letenni a telefont. A
kagylót, amelyben a férfihang mágnesként vonzott. Otthon rendszereztem a gondolataimat.
Próbáltam elképzelni, mi lesz „holnap”. Megfogja a kezem, hozzám bújik? Megcsókol?
Visszacsókolom? Magáévá tesz? Jó kis éjszakám volt, teli erotikus álmokkal. Másnap
igyekeztem a legjobb formámat hozni. Milyen a legjobb formám? Ápolt, csinos, jól öltözött,
vidám, természetes, energikus, humoros, lezser, felejthetetlen. Ezt valahogy a nap elején el
kell dönteni.
– Igen – helyeselt Ildikó. – Tudnunk kell, kik azok az érdemes emberek, akik miatt van
értelme, hogy a maximumot kihozzuk magunkból.
– Ő ilyen volt – folytatta Piroska. – Évekkel ezelőtt láttam róla egy videofelvételt. Nem
csinált mást, csak őszintén beszélt. A cigányokról, a magyarokról, az ország problémáiról, a
saját félelmeiről. Ott női szem nem maradt szárazon. Mindenki meghatottan tért haza. Öreg
és fiatal, szép és csúnya egyaránt azt gondolhatta, hogy hozzá beszél. Pedig ő csak magában
beszélt. Mintegy monologizált. Magában, magához. Ilyen volt, világéletében érdektelen volt
számára a külvilág. Eget rengető hiúságát Nárciszként élte meg. Nem kellett neki közönség
ahhoz, hogy szerelmes legyen saját magába. Később tudtam meg, hogy a magukat szerető
férfiak baromi jó szeretők. Már csak önmagukért is teljesítenek. Nem kell nekik nagy ováció,
saját tükörképükben szeretnek gyönyörködni akkor is, amikor jó szeretők. Nárcisz kevés
partneremben reinkarnálódott. De ő tökéletes önimádó volt. Az első randink után hazavitt
autóval. Észre se vettem, úgy elröpült két óra vele. Az autó suhant, mi pedig egymás markából
ettünk apró cukorkákat észrevétlen. Ő az én markomba szórta őket, és onnan csipegetett, én
az övéből szedegettem fel az apró szemeket – éppen hogy csak egymáshoz értünk, gyöngéden
érintettük egymás tenyerét. Az autó számára ismeretlen utakon robogott, úgy csinált, mintha
soha nem járt volna azon a vidéken, ahol én laktam. Úgy csinált, de tudtam, hogy azt akarja,
irányítsam. Vágyott rá, hogy valaki vigye őt úttalan utakon, ismeretlen helyeken, a biztonság
és a bizonytalanság perifériáján. Évekig szeretkeztünk különböző lakásokban. Soha nem
kérdezte, védekezem-e. Soha nem kérdezte, védekezzen-e. Egyszer pár napot késett a
menstruációm. Felhívtam, mondtam neki, ha terhes vagyok, úgyis megszülöm. Azt felelte, a
legjobb döntést hozom az életemben. Persze igyekezett cinikusnak tűnni, tudta, hogy azért
harapok, azzal csak felidegesíteni lehet, kiengesztelni nem. Idegesíteni akart. Éppen úgy,
ahogyan én őt. Próbáltam vidám maradni. Azzal nyugtattam, hogy majd örökbe adjuk a
gyereket annak, akitől a lakást kölcsönkaptuk.
Piroska kis szünetet tartott.
– Elképesztő – szólalt meg váratlanul Vica.
– Az. Főleg a folytatás. Azt kérdezte tőlem a telefonban, hogy muszáj-e nekem mindent a
titkosszolgálat orrára kötnöm. „Lehallgatnak?” – kérdeztem teljesen naivan. „Persze, hogy le!”
– felelte. Majd hozzátette: milyen jó, hogy én ilyen őszinte vagyok. Majd csemegéznek a
beszélgetésünkön. Ekkor semmi gúny vagy cinikus piszkálódás nem érződött a hangján. Ez
remek, gondoltam magamban. Nesze neked pártelnök! Először éreztem életemben, hogy
olyan pályán mozgok, amit nem látok át. Beszélek egy emberhez telefonon, akihez vonzódom.
Ő is vonzódik hozzám, de teljesen alkalmatlannak tart arra, hogy egy percig is komolyan
vegyen. Sokszor, nagyon sokszor vágta a fejemhez: pontosan tudja, össze-vissza beszélek,
idő kell hozzá, hogy higgadjak és felejtsek. Tudja azt, hogy a kettőnk viszonya soha nem ér
véget, mert valójában el sem kezdődött. Bár a kezdet kezdete mindkettőnknek emlékezetes
maradt. Évekkel később kérdeztem tőle, emlékszik-e, hogy az első éjszakán milyen autóval
furikázott haza. Emlékezett. Az ősrégi „bogarával”. Esett a hó, belepte a szélvédőt. Ott álltam
mellette védtelenül, fázósan. Pár órával előtte még azon gondolkodott, hogyan hatoljon
belém. Óvszert vittem ugyanis magammal az első közös éjszakánkra. Igazi kékharisnya
módra, felkészülten. Nem ittam, nem bontottunk bort, egyedül azt engedtem meg neki, hogy
főzzön egy cseresznyeteát. A csészével az ölébe ültem, lassan kortyoltuk a forró italt, közben
a kézfejével simogatott. Nem tolakodóan, nem követelődzve, egyszerűen csak azért, hogy
érezzük egymás puhaságát. Lassan ittuk a teát. Amikor elfogyott, döntenünk kellett, hol
folytatjuk. A tarkómat cirógatta, és lassan megcsókolt. Nem kapkodott, nem nyomult. Azt
várta, én döntsem el, hol és hogyan érjen véget a télvégi este. Sokáig csókoltuk egymást.
Lassan húzódtam tőle távolabb, a szoba belseje felé. A felhúzott redőny mögött a kivilágított
Parlamentet láttam. Jó volt vele, és jó volt egyedül abban a lakásban. Álltam az ablakban, és a
fényekkel babonáztattam magam. Lassan lépett mögém, hátulról csókolta meg a nyakam.
Csókolta és harapta. Igazi ragadozó, gondoltam magamban, aki ellenállást vár, hogy ismét
erőre kapjon. Megfordultam, és nem értem hozzá. Fél méter távolságról néztük egymást.
Egyikünk sem mozdult. „Hazavigyelek?” – kérdezte váratlanul. „Ki akarsz dobni?” – reagáltam
pimaszul. „Nem. A geometriai helyzetünkön szeretnék változtatni” – nézett egy pillanatra a
vörös takaróval letakart, földön fekvő matracok felé. „Mi tart vissza?” – kérdeztem. A
fekvőhelyek felé lépett, és lerántotta róluk a takarót. Lassan vetkőzött. A feneke világított Pest
utcai fényeiben. Szex és Pest, gondoltam magamban. Milyen szép párosítás. Fülledt, kicsit
perverz város. Sok kielégületlen, magányos lélekkel. Ebből a szempontból valóban világváros.
Én is ledobtam a ruháimat. Megelőztem. Hamarabb bújtam a takarók alá, mint ő. Igyekeztem
minden helyet elfoglalni. „Sajnos itt minden hely foglalt. Neked a kanapén kell aludnod” –
mondtam játékosan, és igyekeztem úgy elterülni, hogy egyáltalán ne jusson neki hely.
Gyorsan mögém bújt. Kicsit a térdével támasztott a combjaimon, és meghúzta a vállamat.
Elképesztően erős volt. Pillanatok alatt helyet csinált magának mellettem. Szerettem tömör és
energikus testét. Nem kisportolt, de mégis erős, izmos. A testemmel játszi könnyedséggel
bánt. Csak arra figyelt, hogy csókoljon. A keze lassan kalandozott lejjebb és egyre lejjebb. „A
szád…” – suttogta. „Mi van vele?” – kérdeztem. „Impozáns” – válaszolta. Nevettem.
Egyszerűen nevetnem kellett. Egy pasas, aki arra vágyik, hogy vegyem a micsodáját a számba,
azzal jön, hogy a szám egy műalkotás.
– És? Szádba vetted a micsodáját? – kérdezte Ildikó, kíváncsiságát közönyös
hanghordozással leplezve.
– Ekkortájt még nem volt szokásom férfiak micsodáját a számba venni. Nem mintha nem
tudtam volna, hogyan kell, de nem éreztem szükségét. Úgy gondoltam, a saját örömem
rövidítem meg, ha olyat teszek, ami az ő örömét gyorsítja. Nem akartam sietni, ezért a
megjegyzést csupán bóknak vettem. A szám után a nyakamat csókolta, majd a melleimet. Nem
tudom, mit érezhetett rajtam, de váratlanul megkérdezte, hogy miért zavarnak a melleim.
– Gondolatolvasó parafenomén – állapította meg Vica. – Vagy csak tettél egy olyan
mozdulatot, amit megérzett. Mit feleltél?
– Azt válaszoltam, hogy nem zavarnak, hanem egyenesen frusztrálnak. A vékony
alkatomhoz képest úgy éreztem, hogy a hasamig lóg a mellem. Ami persze nem volt igaz, de
ebbe az érzésbe beleéltem magam. Meg sem hallotta, amit mondtam. A mellem bőrét
simogatta az ujjai végével, közben egyre lejjebb és lejjebb csókolt. Játékos kamasznak éreztem
magam, önfeledten hagytam, hogy keresgéljen. Pillanatok alatt mindent megtalált, amit
keresett. Nem emlékszem arra, hány percig lebegtünk ebben az átmeneti állapotban, de arra
igen, amikor mondtam neki, hogy felkészült nő vagyok, és óvszert is hoztam. Meglepődött.
„Szeretnéd, ha azzal csinálnánk?” – kérdezte.
– Mit feleltél? – kíváncsiskodott Ildikó.
– Azt feleltem nagyon öntudatosan, hogy azt szeretném, ha nem lenne semmilyen
bonyodalom. A tőlem telhető legértelmesebb mondat hagyta el a számat. Gyorsan felhúzta a
gumit, és belém hatolt. Szinte mozdulatlan volt. Fogalmam sincs, mikor fordított a hasamra,
és nyúlt a két lábam közé, de azt éreztem, hogy már csak ő van bennem, nincs közöttünk
semmilyen anyag. Ki tudja, hol jártunk, hogyan csupaszítottuk le egymást teljesen
meztelenre, de arra ébredtem, hogy egy férfitest tökéletesen hozzám simulva alszik.
Köhögnöm kellett. Mozdulnom kellett. Nem köhögtem, nem mozdultam. Hagytam, hadd
öleljen és szuszogjon egyenletesen.
– Azért ez szép – sóhajtott Vica. – Ritkán adatik tökéletes összhang.
– Igen. És ha sikerül, rögtön sugárzik rólad a boldogság. Ha pedig látványosan boldog vagy,
rögtön lesznek irigyeid is. A kiadóban, ahol dolgoztam, volt egy tudálékos főnököm. Amikor
észrevette rajtam, hogy a mennyek puha felhőin lebegek, azt mondta – Piroska kissé
elváltoztatva a hangját, utánozta egykori főnökét. – „Aranyom. Tudom, hogy csak azok kaptak
meg, akik elhitették veled, hogy nem vagy fontos nekik. Az ilyen magamfajta gebedős legfeljebb
epekedhet. Persze nekem sem vagy egyébként fontos, de ha két hónapig nem találkozunk, sajnos
hiánytüneteket produkál a szervezetem. Szóval ez egy vallomás. Fontos vagy. És elviselhetetlen
számomra az az érzés, hogy olyan meztelencsiga jellemű emberek másznak rád, akik öt forintért
a saját anyjukat is megtagadnák. Mert mit tudsz te ezekről, aranyom? Te legfeljebb rajonghatsz
értük. Futhatsz utánuk. De nekik csak a saját tükörképük csillogása a fontos akkor is, amikor
veled henteregnek.”
– Mit gondoltál erről? Azt mondtad, tényleg nárcisztikus alkat volt – gondolkodott el Vica.
– Ha ilyen a nárcisztikus alkat, akkor minden Nárciszt ide nekem! Nincs annál jobb, mint
amikor egy férfi azért elégít ki egy nőt, mert saját magát imádja. Jó, persze, egy jobb van, ha
azért elégíti ki, mert a nőt imádja, de én féltem minden ilyen felém irányuló
kontrollálhatatlan férfiszenvedélytől. Tehát úgy gondoltam, sokkal jobb az, ha magát szereti
bennem, mintha engem próbál szeretni ügyetlenül. Évekkel később kérdeztem tőle, hogy
tudja-e, mennyire fájt a hiánya. Tartós kapcsolatban élt, rendezte sorait, és én már csak
néhanapján pár órára jöhettem szóba. A találkáinkat agyonszerveztük. A könyörtelen idő
nyomása alatt szeretkeztünk. A szerep tetszett nekem. Egy sok nő által vágyott és kívánt férfi
babájának lenni nem rossz, főleg ha a férfi semmi mással nem törődik az ágyban, mint a
tökéletessége visszatükröződésével. Soha nem voltam rosszkedvű, kiégett vagy megalázott a
találkozásaink után. Viszont amikor megint hetek, sőt hónapok teltek el anélkül, hogy
megérintsen, akkor űrt éreztem. Olyankor beértem azzal, hogy hallottam a higgadt hangját
valamelyik tévéműsorban. Láttam a gesztusain, hogy feszült, de jól leplezi. Aztán a
szereplései csökkentek. Visszaadott minden pozíciót, lemondott mindenről, amiről le lehet
mondani, majd eltűnt. A visszavonulások mögött mindig van valami „hivatalos” magyarázat,
és van olyan személyes ok, ami nem a külvilágra tartozik. Tudtam ezeket a személyes okokat,
és még jobban szerettem érte, hogy olyan könnyen el tudja engedni a hatalmat, a pénzt és a
csillogást. Viszont hiába szerettem még jobban, egyre távolabb kerültünk egymástól. „Nem
bírom sokáig” – suttogta a fülembe, amikor időtlen ideig ölelt egy éjszaka, amit végre reggelig
együtt tölthettünk. Nem tudom, meddig bírta, viszont azt tudom, hogy a testem eltűnt.
Testetlenné váltam a karjaiban, szinte angyallá lényegültem. A tökéletesség hangjait
hallottam, és alattam felhők repültek. Nehéz volt reggel elválni. Hangtalanul felkelt, és kávét
főzött. Nem beszéltünk, hallgattunk. Szomorúnak tűnt és gondterheltnek. Egyszer csak
megszólalt. „Tudod-e, hogy így maradunk?” – kérdezte. Az így szócskát megnyomta. Kérdőn
néztem rá. „Így. A semmiben.” Nem válaszoltam, próbáltam megérteni, mi járhat a fejében.
Később ezt írtam a naplómba. – Piroska a világszám táskájából egy füzetet halászott elő.
Lapozni kezdett, majd lassan felolvasta a bejegyzést:
„Rettenetesen tudom magam sajnálni. Szegény kislány butácska egy kicsit. Butácska, butácska,
ámbár nem rosszindulatú. Kell nekem ez a prominens képviselő. És nem csak egy-két éjszakára. A
problémát egyelőre x ideig zárolom. Gyönyörű film ment a tévében. A Jövőre veled ugyanitt. Két
ember története, akik tudják, mi a játék. Hogy ez az egész, amiben időnként itt vergődünk, az
tényleg játék. És nagyszerű tréfa. Nevessünk csak! Ha-ha-ha.” – Való igaz, egyetlen könnyet
sem ejtettem érte. De játszani sem tudtam önfeledten a boldog nőt.
– Nem tudom, a férfiak a hódításaikról beszélnek-e, azt viszont tudom, hogy mindig
viszolyogtam az indiszkrét férfiaktól. Sunyi, öreg barátomat is csőbe húztam egyszer.
Megkérdeztem tőle, közös festőművész ismerősünk – mellesleg kecses, finom úrinő – miből
újíttatta fel a lakását. A hódításáról nem akart beszélni, de elkottyantotta: ő finanszírozta –
szólalt meg Ildikó a hosszú szünet után.
– Képet adott cserébe? – kérdezte Vica.
– Azt is. – Guszti válasza egyértelmű volt. Zavartan pislogott. Nekem sem kellett több.
Rögtön lecsaptam a mondatban elhelyezett találó szócskára: „is”. „Mi az, hogy is?” –
kérdeztem agresszíven tőle. „Mit kaptál még cserébe? Csak nem szexet?” Tudta, hogy nem
pöccintheti el a kérdést nagyvonalúan, mert megbeszéltük, hogy őszinték leszünk egymással.
Szinte esdekelt a hangja, amikor arra kért, ne hozzam zavarba. Kissé nyafogva, vontatottan
beszélt. Éreztem, hogy nem őszinte. Ugyanis beszélni szeretne róla. Beszélni a fülledt
délutánokról, a karjaiban vergődő vézna testről, a kiszolgáltatottságról. Mindenről, ami vele
történt hónapokon keresztül. Azokról a fiatalságába visszaröpítő pillanatokról, amik megértek
neki a végén egy teljes műteremfelújítást a fürdőszobától a hálóig. „Na jó! A szeretőm volt” –
bökte ki végül. „Jó nő, a bitangját, de nem szeretett. A pénzemet szerette. Én pedig ahhoz már
öreg vagyok, hogy ha pénzért akarok szexet, akkor ne profi kurvával kezdjek.”
 Az éjszaka királya

„Szóval oda is jársz?” – kérdeztem tőle.

Ildikó eltűnődött. Azon gondolkodott, hogyan mesélje el nagyon röviden a barátnőinek azt
az erkölcsi vívódást, amit a Gusztival folytatott párbeszéd felszínre hozott benne. Sóhajtott,
majd folytatta.
– Guszti azt kérdezte tőlem, hogy ez annyira meglepő? Azzal érvelt, hogy nem olyan rossz,
amikor az ember azt kapja, amit rendel. Ettől összeomlottam.
– Miért? – kérdezte Piroska. – Nem is jöhet nálad számításba. Nem mindegy neked, hogy
egy pasas, akihez tulajdonképpen semmi közöd, kurvázik vagy sem?
– Nem – gondolkodott el Ildikó. – Egyáltalán nem ennyire egyszerű. Megpróbálom nektek
röviden elmagyarázni, hogy miért nem. Meg is kérdeztem Gusztitól, hogy akkor miért
kínlódik velem. Profi nem vagyok, se odaadó. Lecsaptam a lehetőségre, hogy a folyton
visszatérő „mikor leszel már az enyém” kérdést egyszer és mindenkorra levegyem a
napirendről. Azt felelte, egyedül én tudnám szeretni… Ha akarnám. Magány. Sokszor
találkoztam vele, magam is folyton menekülök előle. Egy-egy félszeg mondat igazi zavarba
ejtő feltárulkozás.
– Igen – nézett maga elé Vica. Piroska a szeme sarkából a pincért követte.
– Azt mondtam neki, hogy tudnám. Erre ő reménytelenül csak annyit sóhajtott, hogy nem
akarom. És hogy megértette. Aztán hozzátette kicsit dühösen, hogy azt nem tudja, miért
hülyíti magát a gondolattal, hogy egyszer odaadom magam. Aztán persze a szokásos, teátrális
vergődés következett. – Ildikó elővette a legjobb formáját, és nyafogós orrhangon Gusztit
kezdte utánozni. – „Hány éve kínlódunk? Igazán nem mondhatod, hogy rámenős vagyok.
Valamit már csak kéne mondanod egy vénember vágyakozására” – Ildikó visszaváltoztatta
hangját, amikor a saját replikáját idézte fel a lányoknak. – „Mit mondhatnék? Tudod, hogy van
valakim. Tudod, hogy mindig volt és mindig lesz valakim, akit folyamatosan kívánok, aki után
vágyakozom. Tudod, hogy apa nélkül nőttem föl, és szakadatlanul vágyom arra, hogy
dédelgessenek. És azt is tudod, hogy alkalmatlan vagyok szeretőnek, mert nem tudok
alkalmazkodni. Felbosszant, ha egy férfi csak meg akar kapni. Ideges leszek tőle, ha csupán ki
akar próbálni. Azokat a férfiakat egyszerűen megbüntetem, torpedó módszerekkel elsüllyesztem
az önbecsülésüket” – mondta Ildikó, majd ismét Gusztit utánozta. A lányok hahotáztak. – „Ez
az! Ez vonz. Veszélyes nő vagy! Olyan élet és pezsgés árad belőled, ami nekem felér egy
vérátömlesztéssel” – Ildikó folytatta, most ismét a saját hangján. – „De nem vagyok kedves
nővér. Sőt! Megvetem a gyengeséget. Soha nem tűrtem, hogy mellettem bárki szenvelegjen. Az
érzések legyenek valódiak” – Ismét Guszti monológja következett. – „Na jó, ha már itt tartunk:
a maffiózóval lefeküdtél?”
– Ez a lényeges kérdés. A többi nem számít – törölgette a könnyeit Vica. Úgy érezte,
kilukad az oldala.
– Tudtam, hogy hónapok óta ez a probléma érdekli. És nem csak őt, a baráti társaságomban
jó pár embert. Benneteket is, csajok – nézett körbe szigorú tanárnő módjára Ildikó.
– Naná! – bólintott Piroska, és végre elcsípte a pincért. Hogy ne keverjék az italt, most egy
fehér rum alapú koktélt kértek, Vica narancslét is. A lányok legnagyobb szörnyülködésére
leivott a narancsléből, majd beleborította a koktélt. Különben idő előtt berúgok,
mentegetőzött, és Ildikóra nézett, hogy folytathatja.
– Volt, aki zavartan próbált puhatolózni, de volt olyan is, aki vadul provokált. A kedvesem,
aki nekem örökre az lesz, még akkor is, ha máshol teszi magát boldoggá, egyszerűen lehúzta a
seggéről a gatyát, úgy ordított velem, amikor megtudta, hogy találkozgatok egy olyan
emberrel, akivel szerinte nemhogy bűn találkozni, hanem maga a Halál. Nagybetűvel. Persze
neki is van hajlama a teátrális és szuggesztív jelenetekre, de akkor tényleg elgondolkodtam,
hogy mi a szart is csinálok én tulajdonképpen. Hány embert hülyítek, és hánynak okozok
fájdalmat? Ordítva mondta, hogy az, akivel én édesbús szerelmi lebegésben vagyok, az a
seggét sem csókolhatná meg. Ordított, és letolta a gatyáját, hogy megmutassa, hol nem
csókolhatná meg az, akinek én bizalmat szavaztam. Nem kérdezte, hogy megérintett-e, azt
sem, hogy megölelt-e, már az bűnnek számított a szemében, hogy beszélgetni leálltam vele.
Hogy egyetlen másodpercet is az életemből érdemtelen emberekre fordítok. „Akik kilopták az
ország szemét fényes nappal, azokat te erkölcsi alapon fölmented?” – visította. – „Csak azért,
mert intelligensek?”
– Ez a szemlélet tényleg nem rád vall – nézett kérdőn Piroska Ildikóra. – Épp az intelligens
bűnözőket hagyjuk futni, csak azért, mert nem villognak? Viszont azokat, akik az anyagi
biztonsággal a hátuk mögött tennének valamit ezért az országért, azokat nem csak a jelenlegi,
de a múltbéli vétkeikért is állítsuk pellengérre? Bár az utóbbival egyetértek, na de ne
feledkezzünk meg azokról a sunnyogókról, akik szintúgy felelősek az állam csődközeli
állapotáért! Akik szépen megszedték magukat az árnyékban, aztán egyszeri nyugdíjasként,
rokkant-parkolókártyával pihentetik a dzsipjüket a plázaparkolókban.
– Hát, mondjuk, én leszarom az államot magasról – mondta kicsit dühösen Ildikó –, az
összes hiányával együtt. Egyáltalán nincs lelkiismeret-furdalásom. Engem a lelkek
érdekelnek. A férfilelkek. Hol sértettek, hol közönyösek. A kettő között nehéz megtalálni a
szűk mezsgyét, ahol kéz a kézben boldogan lehet járni velük. Az igazságot egyszerűen nem
akartam senkinek elmondani, mert úgy gondoltam, közröhej tárgyává aláz pillanatok alatt az
a tény, hogy egy olyan pasi figyelmét igyekszem magamon tartani, akit önmagán kívül szinte
semmi nem érdekel. Szerelmes üzeneteket küldözgetek neki, kihagyom a viszonyunkból a
köztünk lévő kulturális és jelentős, sőt szakadéknyi anyagi különbségeket, arra fókuszálok
minden erőmmel, hogy meg tudjuk melengetni egymás lelkét. Nézem a kifejező szemét,
amiben hol viharos hullámokat látok, hol félelmet, hol fáradtságot, hol csillogó értelmet. Csak
arra gondolok, ami éppen abban a pillanatban kettőnk között van. Nem gondolok arra, ő
honnan jött és min ment keresztül, sem arra, hogy én honnan veszem a bátorságot, hogy
tükröt tartsak neki. Illetve magamról tudom, hiszen ismerem a saját hátteremet. Mindig
bíztam, és sosem csalódtam. A férfiaktól azt kaptam, amit kértem, és alapvetően kiharcoltam
magamnak. Ha ideig-óráig is, de lekötöttem a figyelmüket. Sőt, időnként kifárasztottam és
lemerítettem őket.
– Mikor doktorálsz filozófiából? – kérdezte Vica epésen.
– Talán majd ötven év múlva. Ha megértettem magam.
Nevettek. Piroska rendelt a pincértől még egy kört. Kicsit megakadt a beszélgetés lendülete.
Kis hallgatás után Ildikó összeszedte magát, és folytatta. A lányoknak úgy igyekezett
elmesélni a nem éppen szokványos első éjszakai randiját az „éjszaka királyával”, hogy azok
úgy érezzék, moziban vannak. Próbált mindent nagyon érzékletesen és pontosan felidézni.
– Délután felhívott, és azt mondta, este kilenc óra körül ismét hívni fog, hogy mikor
találkozhatunk. Nem gondoltam, hogy nekem az ő hívására kell várnom, kimentem a
kedvesem birtokára, sétáltunk egyet az erdőben, beszélgettünk, kutyáztunk, és kilenc órakor
lopva a telefonomra pillantottam. Sehol semmi. Kikapcsoltam a készülékemet, és filmet
néztünk összebújva azzal a férfival, akinek a kezét soha nem akartam elengedni. Tudjátok,
már meséltem, mindig filmet néztünk, és mint két szimbiózisban élő, összetekeredtünk.
Egymásból éltünk, egymást tápláltuk már évek óta. Olyan szellemi és lelki erők hatottak
közöttünk, hogy képtelenek voltunk elengedni egymást. Néha neki is volt más, nekem is volt,
de úgy tekintettem rá, mint aki az enyém. Nem tudom, azt meséltem-e – csapott át egy másik
történetbe Ildikó –, hogy egyszer egy hisztérikus női hang hívott fel az éjszaka közepén, hogy
tulajdonképpen ki vagyok én. Miért beszél rólam mindig a „párja”, és mik ezek az sms-ek a
telefonjában? Akkor magam is meglepődtem, hogy mennyire konkrét választ adtam a
féltékeny nő kérdésére. Azt mondtam neki: „Nézd, én tudom, hogy ki vagyok, de tudod-e, hogy
te ki vagy? Én ugyanis a szerelme vagyok.” Erre ő azt kérdezte sikítva, hogy ő akkor ki a fene?
Erre azt válaszoltam, ő az éppen aktuális barátnő, és letettem a kagylót. Pár perc múlva ismét
csöngött a telefonom, oroszlánbőgést hallottam a kagylóból: „Mit képzelsz te, hogy szétbaszod
az életemet?” Nagyjából ennyi volt érthető a halálhörgésből. Évek múlva saját maga állapította
meg, hogy a legértelmesebb választ adhattam arra a kérdésre, amit a számomra ismeretlen
nőnek tulajdonképpen fel sem kellett volna tennie. Mert ki ő, honnan tudja a
telefonszámomat, és mit akar, ha egyébként a barátja, partnere őszinte hozzá? Nem volt
őszinte. Az őszintétlenségért fizetünk mindig nagy árat. A kamu kerül a legtöbbe a végén.
 – Eléggé elkalandoztál az „első este a rossz fiúval” című epizódtól – térítette vissza Piroska
Ildikót eredeti témájához.
– Igen. Szóval filmet néztem azzal a férfivel, aki, mint egy tengeri őskövület, ott volt a
zsigereimben. Elvont, szürreális képeket bámultunk, közben halkan, magától értetődő módon
szeretkezni kezdtünk. Lekerült rólam minden, csak ő melegített. Csöndben elaludtunk,
összetekeredve, mint két mitológiai kígyó. Nem tudom, hány óra volt, amikor fölébredtem. A
DVD lejátszó újra indította magát, ismét Buñuel és Salamon király asztala ment. Telefonom
után tapogattam a sötétben. A súlyos férfitestet arrébb toltam. Nehezen akadtam rá, az
üvegasztal csendéletében húzta meg magát. Bekapcsoltam, kíváncsi voltam, hány óra van.
Elmúlt éjfél. Magamra húztam a takarót, és újra hagytam, hogy a film sodorjon. Éreztem,
hogy a szemem lassan leragad. A telefon váratlanul szólalt meg, csipogó hangja megtörte az
éjszaka csendjét. Ő volt. Az éjszaka királya, a félve szeretett ember, aki kilenc óra helyett éjfél
után csönget. Fölvettem. „Szia. Ne haragudj, csak most végeztem” – kezdte teljesen
szokványosan. Éreztem, hogy pontosan tudja, a telefonom ki volt kapcsolva, sőt
megkockáztatom, azt is tudta, hogy aznap este boldog vagyok valaki karjaiban. Úgy tűnt,
mintha pontosan tudná, mi a helyzet. Többször mondták, hogy a mobiltelefonnal bármit le
lehet hallgatni. A technika ma már határtalan. Nincs intim együttlét, mert valaki kifigyelheti a
gyönyör csúcsaira tett lassú avagy vad meneteket. Nincs titok, ha valaki úgy akarja, hogy ne
csak a test legyen előtte meztelen. Minden kifürkészhető és lecsupaszítható, így éreztem. De
nem baj. Vártam a hívását, mondtam neki. Azt kérdeztem, mikor találkozunk.
– Megelőzted azt a kínos helyzetet, hogy valami olyan hazugságot mondjon, ami kiábrándít
– jegyezte meg Piroska.
– Nagyjából – helyeselt Ildikó. – „Hol vagy te most?” – kérdezte. Miközben pontosan tudta,
hol vagyok. Messze. „Fél órára attól a helytől, ahol te lehetsz.” Próbáltam semmilyen
konkrétumot nem mondani. Nevetett. Majd úgy gondolta, túl késő van már ahhoz, hogy
játszadozzunk. „Fél órára?” – kérdezte. „Itt tudsz lenni a belvárosban fél óra múlva? Ne
halasszuk el a találkozást máskorra?” „Azt ígérted, ma találkozunk.” Mentem előre, mint egy
tank Sztálingrádnál.
– Jézusom! – csapta össze a kezét Vica. – Hogy te milyen eszelős hasonlatokat tudsz az
agyadból kipréselni!
– Igen. Mert ahhoz képest már másnap volt. Értitek, ugye? Éjfél után jártunk két órával.
Próbáltam határozottan ragaszkodni az eredeti megbeszélésünkhöz. A szavak nem fedték a
valódi vágyamat. Semmi kedvem nem volt kimászni a takaró alól, mellettem egy elégedett
férfi hortyogott, én sem voltam rosszul, a film is lekötött, és főleg féltem a helyzettől. De ő
azonnal rávágta, hogy rendben. Ha ragaszkodom hozzá, akkor fél óra múlva találkozzunk a
Deák téren.
 – Nem maradt sok időd – tűnődött Piroska kíváncsian.
– Nem. Gyorsan kiszaladtam a konyhába, kávét kutyultam magamnak, és pillanatok alatt
lezuhanyoztam. A szobában megcsókoltam az alvó férfi vállát, szippantottam még egy kicsit
az illatából, és betakargattam a lábát. Elvettem a kapukulcsot az asztalról, és kimentem. A
kerten át hosszú ösvény vezetett a kapuig. Mindig féltem kicsit ezen az úton, mert elhittem a
szobában alvó férfi meséjét, hogy szellemek lakják a házat és a kertet. Akkor költözött, amikor
megismerkedtünk. A ház tulajdonosát egy autó ütötte el a ház előtt, ő a visszajáró lélek.
Korábban meg valaki felakasztotta magát itt. Szóval utáltam hinni ilyen hülyeségekben, mégis
tiszteltem a házat, mert úgy gondoltam, a valódi tulajdonosai még mindig a kihalt emberek,
akik visszajárnak régi otthonukba. A kutya, a közös kutyánk – én adtam ajándékba – halkan
kísért a kapuig. Kitapogattam a sötétben a kulcslyukat, aztán kívülről a postaládába dobtam a
kulcsot. Lassan indítottam az autóm motorját. A telefonom órájára pillantottam, és
végiggondoltam az útvonalamat. Tudtam, hogy nem fogok fél órán belül a megbeszélt
helyszínre érni. A rövid telefonbeszélgetés után fél órával megcsöngettem a telefonját, hogy
egyáltalán komolyan gondolja-e az éjszakai találkozót. Nem vette fel, viszont pár perc múlva
visszahívott. „Késni fogok” – mondtam. „Még legalább negyed óra.” „Nem halaszthatnánk el ezt
a találkozót?” – kérdezte elgyötörten. „Fáradt vagyok, mennék aludni.”
– Lerázós trükk – nézett Ildikóra Vica.
– Én is így gondoltam. „Nem” – feleltem neki. „Már elindultam, kilenc órát beszéltünk meg,
éjfél lett belőle. Ha nekem fontos vagy, neked én miért nem?” – kérdeztem tőle kihívóan. „Fontos
vagy te is, de majd’ eldőlök a fáradtságtól.” Sajnáltatta picit magát. „Kibírsz még pár percet.
Vagy forduljak vissza, miután kimásztam az ágyból, felöltöztem, és csak miattad ültem autóba?”
– Kemény voltál. – Piroska elismerően bólogatott. – Jól nyomtad.
– Hatékonyan. Csönd lett a telefon túlsó végén. „Ha már így alakult, akkor gyere,
megvárlak.” Megadta magát. Az autóm lassan gördült a megbeszélt találkozási pont elé. Egy
étterem előtt álltam meg, ami már zárva volt. Sehol egy teremtett lélek. Bezártam az autóm
minden ajtaját, és vártam. Lassan, de ruganyosan egy alak közeledett felém egy
mellékutcából. Csak ő lehet, gondoltam. Villantottam az autó fényszórójával, és lehúztam az
anyósülés melletti ablakot. Bedugta a fejét. „Jó estét. Magában aztán van energia” – kezdte
viccelődve, magázva. „Nem maradok sokáig, mert tényleg nagyon álmos vagyok. Beszállhatok?”
– kérdezte. Kinyitottam az ajtót. „Jó, hogy jöttél” – mondtam neki gyöngéden. „Miért? Nincs,
aki szórakoztasson?” – kérdezte kissé pikírten. Tudtam, hogy tudja, nélküle is kellemesen
töltöttem az estémet. Tudtam, hogy teljesen felesleges bármit hazudnom neki, úgyis tudja,
honnan jövök. Váratlanul megérintette a karom. Megijedtem, kissé magam felé rántottam.
„Csak nem félsz?” – kérdezte. „Tőlem aztán nem kell. A légynek sem tudnék ártani. Viszont az
tényleg érdekel, miért vagyok neked ennyire fontos.” „Jó a kisugárzásod” – vontam meg a vállam,
és gondolkodtam valami elfogadható válaszon. Próbáltam közönyös maradni, éreztetni vele,
tulajdonképpen nem is olyan fontos az egész. Vonzott és ellenállhatatlanul sodort felé, hogy
képes vagyok vele találkozni, és beszéltetni őt. Nem akartam túlzott vágyakat ébreszteni
magamban, és benne sem. Inkább magamban. Őt nem féltettem magamtól, tudtam, ha valaki
minden információt képes megszerezni, akkor soha nem válik védtelenné még egy érzelmi
drámában sem. Mintha gondolatolvasó lett volna, beszélni kezdett. Röviden elmesélte a
gyerekkorát, és azt, hogy az éjszakái álmatlanul telnek. Filmeket szokott olyankor nézegetni.
Lars von Trier nevét említette, Wim Wendersét és Fassbinderét. Felkeltette a figyelmemet.
Hallgattam, mit beszél. Értelmesen, összeszedetten, precízen fogalmazott. Minden mondata
belém ivódott. Aztán hirtelen megkérdezte, hol voltam este. Felém fordult, és a combomra
tette a kezét. Én is felé fordultam, és őszintén válaszoltam. A kedvesemnél. „Jó volt?” –
kérdezte teljesen egykedvűen. Mintha azt kérdezte volna, hány óra van. „Igen. Mindig jó” –
feleltem. „Akkor mit akarsz tőlem tulajdonképpen?” Éreztem hangján a tanácstalanságot. Nem
számított őszinte válaszra. „Egyelőre nem tudom” – feleltem gondolkodva. „Még nem kaptál
utasítást? Nem mondták meg neked, mit kezdj velem?” Lassan a karomra csúsztatta a kezét. Úgy
éreztem, eléget az érintése. Hogy por leszek tőle és hamu.
– Kell ilyenkor valami épkézláb válasz, ami ott van tartalékban – húzta össze a szemöldökét
Vica.
– Igen. Megpróbáltam magam összeszedni. Viszont én sem voltam már túlságosan friss.
Azt válaszoltam neki, ha így akarjuk folytatni, akkor semmit nem akarok tőle. Jól érzem
magam a társaságában, és kész. És ha arra gondol, hogy én egy báb vagyok, akit valakik
mozgatnak, akkor szerintem itt és most érzékeny búcsút kell egymástól vennünk. Nekem ez
nem hiányzik.
– Jól nyomtad. Ilyenkor vissza kell támadni. Keményen és fölényesen. Nem baj, ha nincs
igazad – vágott közbe Piroska.
– Igen. Hatékony. Folytattam a monológomat. Főleg az nem hiányzik, hogy ugyan semmi
nincs közöttünk, ő számon akar kérni rajtam olyasmit, amihez egyelőre…. Nem fejeztem be a
mondatot. Túlzásnak éreztem volna. Elharaptam a mondat végét, nem mertem kimondani azt,
hogy nincs köze. Elhúzta a kezét. Megfagyott a levegő. Féltem. Ő össze volt zavarodva. Ha az
éjszakában a nevét meghallották, szalutáltak, én pedig a női önérzetemet akartam rajta
számon kérni. „Nem úgy gondoltam” – mondta összetörten. „Egy ilyen magamfajta mit adhat
neked? Neked, aki bárkit megkapsz, ha akarsz?” – toldotta meg gondolatait egy szokásos,
álszerény mondattal. Jólesett. Éreztem, hogy nem őszinte, viszont a bizonytalansága
megnyitott bennem egy empatikus kaput. Itt van egy férfi, aki nem is mászkál az éjszakában,
hanem vonul, ő maga sokak szerint a „farkasember”, bárkit széttép, aki az útjába kerül, engem
viszont megpróbál megérteni. Nemes gesztus tőle. Igaz, a kételkedők szerint egyetlen szava
nem volt őszinte soha életében, viszont a szavak mögött jelek húzódnak, energiák és
megmagyarázhatatlan rezgések. Tévedhetetlenül érzi két ember, aki egymásra hangolódott,
hogy mi rejlik a szavak mögött. „Nem kapok meg bárkit” – válaszoltam neki gyámoltalanul.
Nevetett. „Na jó, ha fáradt vagy, menj nyugodtan!” – mondtam kicsit sértődötten. Nem
mozdult. Én sem. Sokszor előfordult, hogy belemerevedtünk saját kivetített érzéseinkbe. Én
hol a szorongásba, hol a vágyba, hogy megérintsem, ő pedig abba, hogy képtelen volt hinni.
Számtalanszor elmondta: nem tudja elhinni, hogy vannak valódi érzések a földön. Nem hisz a
jóindulatban és a szeretetben. Volt, hogy próbált és akart benne hinni, de csalódott. Már pár
hónapja tartott az elmerülés egymás tekintetében, tudtam, hogy sérülékeny és kihegyezett az
idegrendszere, mint egy vadászkutyáé, amikor megkérdeztem, vannak-e barátai. „Barátok?
Persze. Csak férfiak.” Férfiak. Persze, egymásnak könnyebben hisznek, mint egy nőnek, aki
esetleg játszik velük. Láttam férfibarátságot eleget, körmönfont, bennfentes kézfogásokat,
testvéri csókokat, összebillentett homlokokat. Tudtam, miről beszél. A nő, az csak nő. Csak
férfi érthet meg egy másik férfit. Csak férfi tud titkot tartani, és csak férfi tudhatja, mi a
szenvedés és a magány. Egy nő gyönge. Egy nő nem lehet igazi társa egy férfinek, aki
beretvaélen táncoltatja az életét. Egy nő könnyen elcsábul, könnyen megvezethető. „Nőkkel
sosem barátkoztál?” – kérdeztem teljesen értelmetlenül. „Az igazat megvallva, soha” –
válaszolta. A nők a pénzét akarják. Mondhatok én is bármit, nekem sem tudna hinni. – Ildikó
kortyolt a koktélból.
– Tudta már, csak azzal tud sértegetni, ha téged is besorol valamelyik átlagos, szürke sorba.
Mert vannak az „ilyenek”, és persze vannak az „olyanok” – bólintott Vica. Ő is a szájához
emelte a poharat.
– Igen. Kitapintotta a gyengémet: hogy utálom, ha átlagos, egyszeri bigének néznek.
Persze nem hagytam magam. Azt kérdeztem tőle, mondtam-e én neki olyat valaha, hogy
minden férfi érzéketlen barom, mert csak „azt” akarja? Azt felelte, őszintén szólva nem. De
köszöni szépen, hogy felhívtam rá a figyelmét. Megkérdezte, ő mit akarhat tőlem. „Mindent”
– néztem rá kihívóan és magabiztosan. És én is mindent akarok tőle, tettem hozzá. Nem csak
pénzt, előnyöket, kényelmes életet, hanem szeretetet, szerelmet, figyelmet és tiszteletet is.
– Mindent nehéz megkapni. Elvenni egy férfi önállóságát, rátelepedni a családi, baráti
viszonyaira, költeni a közös bankszámlára érkező pénzét, valójában ezt tudjuk mi nők
felmutatni a házasság szentségének oltárán – legyintett Piroska.
– A férfiak bizalmatlanná váltak, manapság már van mit veszíteniük. Mégsem elég
óvatosak, ha az ágyékuk táján zsibbadást éreznek – helyeselt Vica.
– A budapesti éjszaka meghatározó alakjáról beszélgetünk. És a vele kötött barátságomról,
ami azért megtanított valamire.
– Mire? – kérdezte elgondolkodva Vica.
 – Kicsit kevésbé kell légies tündöklésben szemlélni a világot. Sosem voltam racionális
ember, nem is szerettem, amikor egy férfi számon kérte rajtam, miért nem gondolkodom
előre. Egyszerűen nem értettem, hogyan lehet valakinek csak a testi energiáit kihasználni. Az
érzelemmentes szexre úgy tekintettem, mint a pénzbehajtásra. Morálisan elítéltem. Ha csak a
„test energiája” jöhet számításba mint létező megoldás, akkor ott lennie kell valami
defektnek. Sokat rágódtunk már a férfiak együgyűségén. Emlékeztek, hányszor mondtuk:
„minden férfi egy végből van szabva, csak más-más részeiből”. Alapvetően arra a
következtetésre jutottam: ha elhisszük, hogy a férfiaknak csak „arra” kellünk, akkor mi nők is
cinikussá válunk. Akkor valóban nem lépünk át azon a határon, ahol a közös bankszámlán túl
az összetartozást valami mély, ősi titok lengi körül.
– Jó, de ahhoz már túl tapasztaltak vagyunk, hogy nagy szemekkel pislogjunk a világra.
Ahhoz meg túl fiatalok, hogy szentimentálisan – legyintett Vica egykedvűen. – Lassan
mennünk kéne. Mindjárt lehúzzák a rolót. Egyébként én nem hiszek a férfiak eltúlzott
érzékenységében. A túlcsordult kapálódzás nálam hamis. Vagy ideggyöngét sejtet. Egyébként
nem akarlak benneteket túlságosan untatni, de éppen a napokban találtam a neten egy
gyöngyszemet. Egy parlamenti képviselő verseit. Talán már mondtam, engem érdekelne, hogy
hány képviselő költi az adófizetők pénzét prostituáltakra, drogra, egyebekre.
– Mármint a fizetését? – kérdezte Ildikó.
– Igen.
– Magánügye mindenkinek, hogy mire költi – vágott közbe Piroska.
– Nem hiszem. Közszolgálatban álló ember, akit a közösség fizet az adóforintokból, nem
élhet úgy, mint az élveteg világfiak – érvelt Vica. – Ez a képviselő a saját ondójáról,
ejakulációjáról, kúrásairól, kurvákról ír. Elolvastam a kötetét. Szerintem a pasas patológiás
eset, vagy keményen bedrogozva írta a verseket. Láttátok a Félelem és reszketés Las Vegasban
című filmet? Ha valakinek kakasviadalban elpusztult állatot kell ennie költői vízióiban, az
lehet, hogy adrenalin miriggyel juttatta agyát abba az állapotba, hogy ilyesmik jussanak
eszébe.
– Ez egy parlamenti képviselő? – kérdezte Ildikó.
– Igen.
– Kéne nekem egy ilyen. Hol lakik, mi a mobilszáma? – Ildikó rezzenéstelen arccal nézett
barátnőire. Felröhögtek.
– Hagyjuk a kamut. Egyelőre ott tartunk, hogy az éjszakai élet nagyágyújával állítólag te
csak moralizálsz az autóban – évődött Vica Ildikóval.
– Na nem. Ráhajoltam a farkára, és kielégítettem. – Ildikó annyira komolyan tudta venni a
szerepét, hogy barátnőinek minden pillanatban meglepetést okozott. Miközben élvezte a pár
tizedmásodperces dermedt csöndet, maga is meglepődött, hogy milyen bátran kimond
bizonyos szavakat. Aztán gyorsan folytatta, hogy az alkoholtól jelentősen lelassult
barátnőinek ne kelljen sokat gondolkodniuk azon, tényleg megtörténtek-e az útszéli dolgok
vagy csak színjáték az egész. – A szex éppen akkora erő és hatalom, mint mondjuk a politika,
ahol országok sorsáról, emberekről, pénzről döntenek. Van, aki a hatalom megtartásáért
bármire képes. És van olyan, aki szereti megleckéztetni azokat, akik a hatalmukkal mindent a
befolyásuk alá akarnak gyűrni. Egy férfi, aki jelentős vagyonnal és befolyással rendelkezik,
szerintetek mennyire tudja elengedni magát? – kérdezte. Piroska gyorsan válaszolt.
– Semennyire. Csak a pénzen vett és pénzzel kézben tartható szerelemben hisznek. Soha,
egyetlen pillanatban sem engedhetik meg maguknak, hogy elgyöngüljenek.
– Ez igaz – helyeselt Vica. – Amikor valaki érdek nélkül… jó, lehet, hogy ilyen nincs… –
szünetet tartott és gondolkodott, hogyan folytassa. – …mondjuk úgy, külső befolyásoktól
mentesen van együtt valakivel, akkor fennáll a veszélye, hogy személyiségének a mélyebb
rétegei is mozgásba lendülnek.
– Soha, egyetlen hatalommal, befolyással és pénzzel rendelkező férfitól nem kaphatod azt
meg, amit egy lemezlovastól. – Ildikó lassan pakolászni kezdett az asztalon.
– Vagy lovászfiútól – toldotta meg Piroska.
– Nagyjából ugyanaz a kategória – zárta rövidre a gondolatmenetet Vica. – Jó, még
beszélhetünk tenisz- vagy szörfoktatóról.
– A lényeg, hogy nem nyúlhatsz egy anyagilag pozícióban lévő, hatalommal
körülbástyázott férfihoz úgy, mintha birtokolni akarnád. Leomlanának a bástyái –
gondolkodott Ildikó a saját szavain. – Nem. Csak annyi történt, amit tudtok ti is – tért vissza
az autóban történtekhez. – Megkérdezte még tőlem, hogy tudom-e, honnan van általában az
embereknek pénzük. Rávágtam, hogy persze. Elmeséltem neki, hogy egy olajtelepről pár évvel
korábban fényképeket készítettem. Megkérdezte, eladóak-e a képek. Mondtam, hogy nem,
mert egy volt pasimat érinti az ügy. És nem adok ki olyan dolgokat, amiből esetleg annak kára
származhat, akit szerettem. Vagy aki engem szeretett. Mondjuk, ettől nem hatódott meg
nagyon. Talán el sem hitte. Nem baj. Aztán megkérdezte, hogy tudom-e, ő miért nem tud
nagyon elmélyedni velem semmiben. Mondtam, hogy nem tudom. Azt felelte, mert túl sokat
tud. „Mit?” – kérdeztem. Válasz helyett az autóból az egyik mellékutca irányába mutatott. Egy
magányos férfi ténfergett ki egy kapualjból. Díler, mondta. Azt kérdeztem: tudja, honnan jön
az anyag, és hová kerül? Nem válaszolt. Csöndben ültünk, majd megszólalt. Csak annyit
mondott: talán. „Politikusokhoz is?” – kérdeztem. Nem szólt semmit, lassan megfogta a
fejem, és megcsókolt végre. Azt hiszem, ő volt a legérzékibb pasas, aki valaha megérintett.
Aztán csak annyit kérdezett: oda miért ne menne az anyag? Az „oda” szót megnyomta,
teátrálisan túlhangsúlyozta. Az anyag áramlása pulzál a pesti éjszakában.
A lányok összeszedték a holmijaikat. Piroska magabiztos egyszerűséggel vette hóna alá
márkás táskáját.
 A jólét ára

Gyorsan eltelt a hét. Vica, Ildikó és Piroska ott találta magát ismét a Zöld Lyukban. Azt, hogy
ők VIP-lányok – egyszer Piroska mondta ki úgy a neveiket, hogy mozaikszót alkotott a
kezdőbetűkből – mulatságosnak találták. Aztán Piroska felvilágosította őket, hogy egyáltalán
nem vicces a VIP-páholy. Keményen meg kell érte küzdeni, hogy valaki ilyen-olyan
emberekkel kapcsolatba kerülhessen. Nem sokat mesélt az üzleti ügyeiről, de azt tudták, van
egy társa. Miklóssal Ildikó és Vica is többször találkozott. Visszafogott, nyugodt krapek volt,
látszott rajta, hogy ha szöget vernek a körmei alá, akkor sem beszél arról, miért van a
cégüknek mindig megrendelése. Persze Piroska azért néha el-elkottyantotta, hogy a kencefice
pénzeket – így hívta a csúszó- és kenőpénzeket – külön könyvelik. Erre volt egy kisebb
füzetük, ebbe írták be azokat az összegeket, amiket eleve nem volt szabad elkölteni. Piroska
elmesélte, nevet nem írnak egyetlen összeg mellé sem, csak monogramokat. PJ vagy KZ.
Mindegy. Ha valaki megtalálja, ne tudja, kiről van szó. Az azért bosszantotta, ha levajaztak
egy üzletet, és mégsem úgy sikerültek a dolgok, ahogyan tervezték. Ilyenkor méltatlankodott
barátnőinek. Rendben van, hogy banánköztársaságban élnek, de azért ott is van játékszabály.
A majmoknál is rend van a banánfán, mondta egyszer mérgesen. A kenőpénzen tartott
élősködőket pedig nem embernek, hanem emberszerűnek hívta. Piroskának volt egy evolúciós
elmélete: szerinte az első „kenőbanánt” már a középső miocén korszakban lenyomták a
főmajomnak. Aztán az megállt a fejlődésben. Így nem vált emberré, csak emberszerűvé. A
szőr ugyan eltűnt a testéről, de az agya úgy maradt, mint annak a majomnak, akinek a száját
állandóan betömték egy-egy jobb falattal. Miért is kellett volna neki fejlődnie? – kérdezte
Piroska a barátnőitől. Állandóan tele volt a pofája. Míg a többiek güriztek, ő csak várta a
jutalékot. Vica mondta is Piroskának, hogy amiről beszél, az már-már a darvinizmus
parafrázisa. Ez a gondolatkör gyakran visszatért beszélgetéseikben.
– És? Mit tehetünk? – tárta szét a kezét Piroska. – Az emberek nagy része elkötelezte magát
az egyik vagy a másik oldalnak. Nem lobog sehol olyan tűz, ahol melegedni lehetne.
Oldaltudat van az emberekben, és nem öntudat.
– Mi az igazságot még koldulni sem tudjuk a megosztottság miatt, nemhogy érvényesíteni
– helyeselt Ildikó. – Felelőtlen az elit, és felelőtlenek az írástudók is. A tett halála az üres
okoskodás.
– Lányok, mi nagyon okosak vagyunk! – mosolygott Vica. – És vajon ez a sok-sok ész,
tapasztalat és szenvedély, ami összesűrűsödik bennünk, hová vezet?
– Kimondunk dolgokat. Ki merünk mondani dolgokat! Szerintem már ez is hatalmas
eredmény – válaszolt Ildikó, és a poharába kortyolt. – Tudod, milyen rémes érzés az, amikor
azért kell hallgatnod, mert figyelik, amit mondasz? Aztán felhasználják ellened!
– Nekem mondod? – kérdezte Vica. – Ki volt a legjobban meglepve, amikor elmeséltem
nektek, hogy kérni mentem egy pasashoz, aki válaszul rögtön a blúzom alá nyúlt? Mire én úgy
döntöttem, hogy tervet kovácsolok, és bizonyítékokat gyűjtök.
– Mondjuk engem meglepett, hogy mennyire felkészülten tudsz álcázni dolgokat –
válaszolt Ildikó. – Mint aki egész életében arra készült, hogy valakit jól behúzzon a csőbe,
aztán kikészítse.
– Azért odáig nem fajultak a dolgok – gondolkodott Vica. – Viszont hiszek a nyilvánosság
erejében. Úgy gondolom, hogy a férfiak még mindig nem értik világosan: egy nő nem árucikk.
Hiszek abban, hogy a nagy nyilvánosság az egyetlen erő, ami képes lehet visszatartani
embereket olyan cselekedetektől, amelyeket később, ha tükröt tartasz eléjük, megbánnak. A
nyilvánosság a tükör.
– Egyetértek – helyeselt Piroska. – Emlékeztek arra az esetre, amikor rendőrök
erőszakoltak meg egy lányt?
– Igen – bólintott Vica. Majd folytatta: – Nekem is pont ez az eset jutott eszembe. Amikor
saját magamra úgy gondolok, mint szexuális erőszak alanyára, akkor az is eszembe jut, hogy
vannak lányok, akiket az utcán, a porban, a mocsokban tesznek magukévá férfiak.
– Téged tulajdonképpen nem erőszakoltak meg. Vagy rosszul emlékszem? – nézett Ildikó
csodálkozva a barátnőjére. Úgy tudta, Vica önként adta magát oda némi előnyért egy
befolyásos embernek.
– A hatalommal és a befolyással való visszaélés szerinted mi? – húzta össze a szemöldökét
Vica. – Tudod jól, én a prostitúciót fizetett erőszaknak tartom. A lányok kilencven százalékát
a stricik prostituálják. Hatvan százalékukat tizenhat éves koruk előtt törik be. Bántalmazzák a
nőket. De akárki prostituálja őket bármilyen szinten, a nő árucikké válik. Akár a stricik
markában van, akár azokéban, akik előnyt tudnak nyújtani.
– Jó, de az utcai prostitúció mégiscsak más, mint a… – próbálta Ildikó cáfolni Vica
gondolatait. De nem jutott eszébe semmilyen értelmes cáfolat, amivel megdönthette volna
Vica sarkított, de betonkemény érveit.
– Más, mint a micsoda? – kérdezte Vica. – Mint az intellektuális kurválkodás? Mint az, hogy
az ember használja a testét előnyök érdekében?
– Igen – bólintott Ildikó.
– Egy frászt más! – legyintett Vica kicsit mérgesen.
– Na jó. Ezen nem kéne összevesznünk – szólt közbe szelíden Piroska. – Elfelejtkezünk a
stricik létéről. Ők a láthatatlan szereplők. A prostituáltak halálozási aránya negyvenszerese az
átlag lakosságénak. Gyilkosság, öngyilkosság, bántalmazások, halálos nemi betegségek mind
hozzájárulnak ehhez a szörnyű számhoz.
 – És ahhoz a testi-lelki nyomorhoz, ami mögötte van – bólintott Vica. – Hogy az egyik
ember árucikként megvásárolhatja a másik ember testét, testrészeit. Az árucikknek nem lehet
emberi jogokat biztosítani. Az országgyűlésnek be kéne iktatnia, hogy a nemzetbiztonsági
átvilágításoknak legyen része, hogy közszereplő kliensként vagy más módon kihasználta-e
mások prostitúcióját. Ne tölthessen be fontos és bizalmas munkakört, ne dolgozhasson sem a
rendőrségen, sem az igazságszolgáltatásban, sem más hatóságnál olyan személy, aki mások
prostitúcióját kihasználja.
– Helyeslem! – Ildikó feszülten figyelt Vica pengeéles mondataira. – Amikor a rendőrök
prostituáltakkal élnek vissza, akkor együttműködnek azokkal a bűnözői körökkel, akik adják-
veszik és rabszolgasorban tartják a lányokat.
– Így van. A hatalomban ülő, látszatra jogkövető és tisztességes emberek pedig nem baj, ha
megtanulják, a nyilvánosság nagy fegyver. Sokkal nagyobb, mint mondjuk egy parlamenti
vizsgáló bizottság.
– Ami az ügyek elkenésének legjobb formája – helyeselt Piroska. – Pótcselekvés. Akárcsak
az aláírásgyűjtés. Köldöknézegetés és részletrágás. Még az intelligens vécépapír is
érdekesebb, mint a hazai értelmiség eddigi tevékenysége. Gyártják a véget nem érő
elméleteket. Itt mindenki aljas és hazaáruló. Mindenki bűnös valamiért. Mi van még?
– Tessék. Neked is van egy „mindenség elméleted” – nevette el magát Vica, kicsit oldva a
feszültté vált helyzetet. – Mit szólnál ahhoz, ha egy kormányzati tényező akarna kilóra
megvenni?
– Azt, hogy maffiózó. Lehet, hogy úri és fehérgalléros, de attól még az. Hatalom. Talán ez a
legnagyobb mágia a férfiak életében. A hatalom erő. Az erő pénz. Csak azt felejtik el, hogy a
szex éppen akkora erő és hatalom, mint mondjuk a politika, ahol országok sorsáról,
emberekről, pénzről döntenek. Van, aki a hatalom megtartásáért bármire képes – válaszolt
Piroska komolyan.
– És van olyan, aki szereti megleckéztetni azokat, akik a hatalmukkal mindent a befolyásuk
alá akarnak gyűrni – nézett Ildikó Vicára. Vica elmerengett.
– A jólétnek szaga van. Csak a felkapaszkodott kispolgárok gondolják, hogy a jólétet a
megvásárolt javak tükrözik. A jólét a sejtekben lakik. A gondtalanságban, a
magabiztosságban, abban a végtelen egyszerű képletben, hogy tudjuk, kik vagyunk, milyen
szellemi és anyagi örökséggel vágtunk neki a világnak. A stressznek más szaga van. A nem
igazán vagyonos, de jómódú, egzisztenciálisan magabiztos embernek kissé savanykás az
illata. Aki aggódik valamin, az nem jómódú. Annak a lelke defektes, az érzelmei felszínesek és
felületesek, hajlamos átlépni mások problémáin, olyanokon, amelyek esetleg éppen olyan
fontosak, mint az övéi voltak bármikor. – Vica elgondolkodott. – Nekem mindig a saját
problémám volt a legfontosabb. Éppen ezért nem érdekelt, hogy vannak olyan befolyásos
ismerőseim, akiknek csak a farkuk fontos, és nem keresnek más összefüggést, ha
elpanaszolom, hogy nincs munkám, hogy szeretnék valami hasznosat és értelmeset csinálni a
„gépezeten belül”.
– Kommunikációs tanácsadás? – kérdezte Piroska Vicától némi éllel.
– Mindegy. Tizennégy éves voltam, amikor a tizenhárom éves szomszéd gyereket
összevissza verték, mert a Fradi stadionnál lófrált meccs idején. Húszéves voltam, amikor a
barátom atomrészegen vezette az apja autóját, és ezer forintért engedték továbbhajtani.
Huszonöt éves voltam, amikor a képviselők irodaházába hívtak. Párnázott szobaajtó mögött,
titkárnővel felvértezve fogadtak. Udvariasan betessékeltek, majd egyszerűen lesmároltak. A
férfi a nyelvével a fogsoromat próbálta feszegetni, és kezemet a nadrágja elejére húzta,
félreismerhetetlen jelzéseket adva, mit gondol, mit kellene nekünk nagyon gyorsan tennünk.
Habogva próbáltam helyet keresni magamnak az irodában. Meglepett a roham. Akkori
találkozásunk konkrét okára már nem emlékszem, a viselkedése annál élesebben megmaradt
bennem. Kérdezgetett. Csak az érdekelte, van-e szabad kecó, ahová ő fel tud jönni hozzám.
Közben már nyugodtan ült a helyén, mert a titkárnője kávét hozott. Fegyelmezetten
kortyolgatta, és úgy beszélt a közöttünk esetleg létrejövő kellemes délutánról, mint egy
paktumról. Azt hiszem, azzal váltam el tőle, miközben hatékonyan hámoztam magamról
polipkarjait, hogy majd hívom, és megmondom, hol tudunk találkozni. Hívtam. Nagyjából öt
évvel később. Addig nem találkoztunk, nem beszélgettünk. Miről is beszélgettünk volna,
amikor én csöppet sem kívántam? Igazából volt benne valami fura, férfiatlan vonás, ami
önmagában nem baj, hiszen nőiesen lágy férfiak is lehetnek nagyon vonzóak, viszont úgy
éreztem, a hatalom tisztességtelensége tette kissé pöffeszkedővé, érzéketlenné és
természetesen szorongóvá. Körömágya betépve, bekapirgálva. Amikor másodszor mentem
hozzá, megdöbbentett, a korábban magabiztos férfi mennyire zavart lett. Rövid
megbeszélésünk az én őszinte nyitányommal kezdődött. Azt mondtam neki, hogy kérni
jöttem. Nincs munkám. Nocsak? Nézett rám mosolyogva és enyhén beindulva. Azt kérdezte,
mit csinálok éppen. Azt mondtam, dokumentumfilmet. Akkor még nem voltam benne a
reklámfilmszakmában. Igen, igen, bólogatott. Annak sok értelme nincs, megélni sem lehet
belőle, tette hozzá. Azt kérdezte, mire gondoltam. Kérdésével szinte egy időben felállt, és
izgatottan mellém ült. Gombolgatta a blúzomat, és igyekezett belőlem vágyat kicsikarni. Ami
az éjszaka királyának egyetlen szemvillanásával sikerülni szokott, az neki, a kissé öregedő,
kielégítetlen férfiasságától szorongó politikusnak egyáltalán nem.
– Ami sikerül egy kedvesnek bármikor, egyetlen mosolyával, mozdulatával, pillantásával, az
erőltetett helyzetben soha nem működik – erősítette meg Vicát Ildikó.
– Igyekeztem tehát távolságot tartani, bár a matató kezeket nehéz leszerelni.
Diákkoromban volt egy rajztanárom, aki fotószakkört vezetett. A sötétkamrában mindig
nekilódult a keze, visszatarthatatlanul kutatni, matatni kezdett. Gyakorlatlanként sértésnek
vettem, ott is hagytam a szakkörét, főleg, amikor megkérdezte, hogy nekem jó-e. Mi lenne jó?
A kutakodás, a tapi egy olyan helyzetben, ahol mindig valami alá-fölérendeltségről,
hatalomról és kiszolgáltatottságról van szó? Hogy lehetne jó? Szóval ennek a politikus
főmuftinak az irodája diákkorom sötétkamrájába vezetett vissza.
– Kérni mentél, és nem adni – tette hozzá Piroska.
– Igen. A rajztanártól a nagyítás technikáját akartam megtanulni, tizenhat évvel később egy
hatalmi helyzetben lévő férfit pedig az életem stabilizálása érdekében kerestem meg.
Dolgozni akartam, és belülről tanulmányozni a hatalmi gépezetet. Pénzt akartam keresni, és a
szabadidőmet a személyes ügyeimre fordítani. Vannak férfiak, akik képtelenek a nőkre
figyelni. Nem értik, hogy egy nő nem gerjed vágyra önmagában a hatalomtól és a pénztől. Egy
nőre nem elég úgy tekinteni, mint egy árucikkre a cserekereskedelem piacán. Izgatott,
tépkedett körömágyú keze összevissza járkált a testemen. Nadrágját kigombolta, és csak akkor
nyugodott meg, amikor megígértem neki, hogy nem tűnök el ismét öt évre. Halkan, hadarva
beszélt: eljönne hozzám, bár nehéz lesz összeegyeztetni, mert nagyon elfoglalt, sok a dolga,
de beszéljünk telefonon. Lehallgatják, ezért legyen köztünk valami fedőtörténet. Telefonon
azt mondjam majd neki, hogy lesz egy stúdiófelvétel. Lényeges momentum: soha ne legyek
őszinte. Soha ne inogjak meg, ha kérdeznek, ha fenyegetnek, ha zsarolnak, akkor se. Ha
kedvességgel próbálnak levenni a lábamról, akkor meg pláne ne! Szóval ebben a világban
próbáltam tájékozódni, és a szexuális kisugárzásommal némi hatalomra szert tenni.
– Guszti. Hozzá kellett volna járnod leckéket venni – sóhajtott Ildikó. – Akkor ilyen
meglepetések nem érhettek volna, hogy egy politikus se szó, se beszéd, letapiz. Gusztitól
tudom azt is, hogy a lányokat a rendőrök fel szokták fűzni, mint a heringet. Simán grupiznak.
Belefér az értékrendjükbe.
– Te ismered a rendőrök szexuális fogyasztási szokásait? – kérdezte Vica meglepetten.
– Nem. Csak annyit tudok róluk, amennyit szívesen elmesélnek magukról. Vagy elmesél
nekem Guszti. Viszont érdeklődéssel hallgatom, mert az tűnik ki elbeszéléseikből, hogy
egyféle szerepet játszanak. Akkor is, amikor a fegyverhez, gumibothoz nyúlnak, és akkor is,
amikor asszonykáikról a bugyit tépik vagy a szivar csücskét harapják le. Vagy esetleg az Alfa
Romeo ajtaját nyitják-csukják, ahol egy dekorbábuként funkcionáló nővel előzékenykednek.
Éppen úgy a filmes, virtuális példaképek lebegnek a szemük előtt, mint az univerzális bűn
másik oldalán állóknak, akiket elméletileg a rendőröknek kellene üldözniük. Akik szintén
dekorációt, külsőséget, kellékeket gyűjtenek az életükhöz, viszont abból sokat és drágán. És a
rendőr – természetesen csakis a bűn felszámolásának érdekében – eggyé válik az
„ellenséggel”: üldöző és üldözött a testetlen (vagy éppen testes?) vágyakban egyesül. Tehát
szegény lányok nem tudhatják, hogy a rendőr megszállott gyűjtő, akinek a szeme úgy kezd
forogni egy jobb fogás esetén, mint Dagobert bácsinak, amikor a tíz centesét akarják elvenni a
Round Money Bin-ben: élmény, kaland, kocsi, óra, nyakkendő, tökmindegy, a lényeg, hogy a
klubban legyen majd mit mesélni a haveroknak!
Ildikó gyorsan és hadarva vázolta barátnőinek a helyzetet. Mintha egy bevetési gyakorlat
előtt eligazítást tartana. Piroska és Vica hangosan nevetett.
– Aki helyzetben van, hajlamos visszaélni azzal – toldotta meg Vica Ildikó magánszámát.
– Igen. Átmennek bárkin és bármin. Mert ez bevett dolog, mindenki tudja, kinek mikor
lehet vagy esetleg kell természetben fizetni. Neked is megtanították. Kicsi kacsódat a
domborulatára helyezte, aztán ha valami nem tetszik, akkor bizonyítsd be, hogy ő nem
tisztességes. Ha nincs bizonyíték, akkor négy rendőr egy kocsiban vagy egy politikus az
irodájában azon megy keresztül, akin akar. Ha nincs bizonyíték, akkor híresztelhetsz akármit,
kapsz majd egy pert a nyakadba, és fizetheted a százezreket.
– Ettől jobban felkavarodik a gyomrom, mint a pálpusztai szagától – fintorgott Piroska.
– Jó, persze, vannak játékszabályok. A gátlástalan, pénzéhes és kapzsi férgekkel nehéz
bánni. Védelem nélkül egyenesen lehetetlen – tűnődött Ildikó. – Amikor Pali viselt dolgai
miatt elkezdtem fényképezgetni egy olajszőkítő telepen, nagyon gyorsan megtanítottak rá,
hogy az egyik vagy a másik politikai oldal védelmét el kell fogadnom. A maffia nem a kétkezi
gengsztereknél kezdődik. Fönt, egészen magas szinten dőlnek el a dolgok. És a sorsok. Én is
megkerestem egyszer egy fazont egy köteg képpel. Köpni-nyelni nem tudott. Azt kérdezte,
melyik párt utasítására készítettem őket. Különös látogató voltam a kis táskámmal. Azt
hallottam, az olajügyben mindegyik párt benne van.
– Volt. Nem? – kérdezte Vica.
– Miért? Szerinted vége van? Nincs már illegális olajvezeték, nincsenek fekete
szállítmányok?
– Jézusom! – kapta a szája elé Vica a kezét. – Csöndesebben mondogasd. Lehet, hogy a
falnak is füle van.
– Lépjünk is. Nincs jelentősége. A lényeg, hogy nem kíméltük magunkat.
– De legalább nem a börtönbeszélőn csacsogunk most – nevetett Vica. – Egyikünk sem
kímélte magát. Olyan dolgokat láttunk és hallottunk, ami öt film forgatókönyvére elég lenne.
– Ötre? Tízre! – kontrázott Piroska. – Meg kell élni valamiből! Mit mondjak nektek? Hogy a
megélhetésem része az összes privát akcióm? Az utazgatásaim, a látszatra semmire sem jó
beszélgetéseim, az éjszakai csatangolásaim, az ajándékozgatásaim. Minden, amivel egyre
közelebb kerülök az abszolút tisztánlátáshoz. Mindig szerettem volna a saját
érzékszerveimmel felfogott világból a legtöbbet visszaadni, ezért nem kíméltem magam én
sem. Az információk közelében akartam lenni.
– A hatalom lerobbanthatatlan bástyáit pedig csak a hatalom ösvényén keresztül lehet
megközelíteni – tette hozzá Ildikó halkan.
– Ezt még én is tudom! – vágta rá vidáman Vica. – És kikérem magamnak, hogy ne tudnám,
ki volt Michael Jackson.
– Na ki volt? – kérdezte Vicától nevetve Ildikó.
– Egy híres amerikai focista, aki szőke, fehér bőrű létére mindent megtett, hogy a
feketékkel való szolidaritás kimutatása érdekében minél sötétebb legyen a bőre. Szögegyenes
haját begöndöríttette és feketére festette. Egyébként meg élt-halt az öregekért.
Ildikó önfeledten tapsolt.
– Igen, a hatalom ösvényén csak így szabad közlekedni!
 Legyen ez a hely: ne Kőbánya-Alsó

– Jézus Máriám! Te nagypályás vagy – csapta össze a kezét Piroska nevetve. – A

megjegyzéseid túlmutatnak azon, hogy érzékelnéd a saját helyzetedet.
– Ha játszunk, akkor tegyünk nagy tétre! – vonta meg a vállát Ildikó. Vica nevetett, és
játékosan megérintette barátnője arcát:
– Sokat rágódtunk már a férfiak együgyűségén. Piroska, örökbecsű mondásodat
rendszeresen idézgetem – tette kezét Ildikó barátnője kezére.
– Melyiket is? – kérdezte Piroska elmélázva.
– Mintha élne valahol egy nő számára egy férfi. Vagy egy férfi számára valahol egyetlen nő.
És ha találkoznak, nincs többé félreértés, önzés, harag. Mintha lenne boldogság. És a
boldogság nem lenne más, mint az elérhetetlen utáni vágyakozás.
– Boldogság? Egyébként ez olyan jó mondás? – kérdezte Piroska leplezetlen örömmel a
hangjában.
– Igen – felelte Ildikó elgondolkodva.
– Szép gondolat. Megélni nem lehet belőle. Egyébként nem az enyém, Máraié. – Piroska
hangjában őszinte lemondással legyintett. – Számtalanszor mérlegeltem már én is. Vártam a
választ, közben lassan múltak a napok, hetek. Nem történt semmi, a pénzem meg fogyott.
– Mondjuk érdekelne, hogy annyi tudás és információ birtokában mégis hogyan tudod az
üzleti életet komolyan venni? – nézett Ildikó kérdőn Piroskára. Kíváncsi volt az apró
részletekre: kit hogyan lehet sarokba szorítani.
– Megígértem, hogy elmesélem. De elég hosszú még az este, az ital meg fogy. Észnél kell
lennünk. Na jó, egye fene, rajtam a sor, nem csigázlak benneteket. Tudjátok, hogy rengeteget
dolgozom. Mégsem hiszem, hogy aki sokat dolgozik, az sokat keres. Az keres sokat, aki jól
mozgatja a kapcsolatait. Aki képes másokat gond nélkül átvágni. Magyarország ez, nem
Amerika. Nem hagytam itt ezt az országot időben, így kénytelen voltam hozzászokni a piti
játszmákhoz. Elfoglaltságaim közben egyre több embertől hallottam én is egy bizonyos nevet.
Hogy üzletasszonyként megismerjem azokat a köröket, ahol nagyban folynak a játszmák. Ne
örüljetek, senkit nem korrumpáltam soha. Van viszont erre egy emberem. Egy ügyvéd. Neki
átadom azt a pénzt, amit egy-egy üzletre szánok, ő továbbadja, nekem már csak a szerződést
kell aláírnom. Ha egyáltalán készül. Mindegy. Így megy évek óta. Két éve kiadtunk egy
könyvet a korrupcióról, az elsikkasztott milliárdokról. Nekem akkoriban csak a politikai
döntéshozók körül forogtak a gondolataim. Az írót arra kértem, úgy fogalmazzon, hogy minél
tisztábban és egyszerűbben közvetítse a tényeket. Az írót viszont beavattam egy saját
történetbe. Egyszer az ügyvédemtől kaptam egy nevet. – Piroska szünetet tartott
előadásában. Kíváncsian fürkészte barátnői tekintetében az elégedettséget. Szeretett felvágni
azzal, hogy tudja, mi a dörgés.
– Hihetetlen, miket tudsz. Tanítanod kéne valami üzleti akadémián. Olyanon, ahol valódi
tantárgyak vannak. – Vica elgondolkodott. Nem akart tudatlanabbnak tűnni barátnőjénél. –
Kenőpénz átadása mint fő tantárgy. Döntési helyzetben lévő emberek becserkészése. Ebből
még szigorlatozni is kéne.
Piroska mosolygott.
– Igen. Erre legfeljebb az élet tanítja meg a vállalkozó kedvű, egyszeri honfitársainkat.
Szóval elolvastam a cetlin szereplő nevet. Aztán meggyújtottam a papírdarabot. Úgy
gondoltam, segítségre van szükségem. Mégpedig nem is egyszeri anyagi segítségre, hanem
tartósra.
– Megkerestél valakit, hogy nyúljon a hónod alá? – kérdezte Ildikó.
– Igen. A te szavaiddal élve „pénzbehajtó” lettem. Eladtam magam. Ha tovább
szerencsétlenkedem, akkor a megélhetésem veszélyeztettem volna. Mit adok ki, hogyan adok
ki, lényegtelen. Milyen támogatások vannak egy-egy kiadott mű mögött, ez a lényeg. Erről
korábban fogalmam sem volt. Ahhoz, hogy megéljek, abba kellett hagynom a privát
akcióimat, az álmodozásaimat arról, hogy kultúrateremtő nagyasszony leszek egyszer. Le
kellett mondanom a tehetségek felkutatásáról. Mindenről, amiről azt hittem, hogy jó és
helyes irány. Adósságot adósságra halmoztam. A férfi, akitől megkaptam a papírfecnin a
nevet, a jóakaróm volt. Kedvelt engem. Látta, hogy szenvedek, talpalok, de semmire sem
jutok. A leveleimet lepattintják valami osztályvezető-helyettesi szintre, ahol harminc napon
belül valaki ír rá egy semmitmondó választ. Kitanítottak gyorsan és hathatósan, hogy kik azok
az emberek, akiket csak a farkuk érdekel.
– Megdobhattak volna téged is egy kommunikációs tanácsadói státusszal. Vagy esetleg
engem – bólintott Ildikó. Nevettek. – Kiket is kell leszopni egy-egy jó megrendeléshez?
– Kevés. Nem elég a szenvtelen szerelmi szolgáltatás. Ezek az emberek olcsón jutnak
érzelemmentes szexhez. Ennél aljasabb dologra van szükség. Szóval, felnőttem a feladathoz,
figyeljetek! – Piroska egyre szenvedélyesebben beszélt. Erősen gesztikulált, érezte, hogy
figyelik. Azt akarta, barátnői figyelme egyetlen pillanatra se lankadjon. – Kis gondolkodás
után fölhívtam telefonon az elégetett cetlin szereplő nevet.
– Úristen! – kapta az arca elé Vica a két tenyerét. – Ez majdnem nemi erőszak. Mármint
hogy te erőszakolod meg saját magadat.
– Nagyjából. A pasas fogadott. Nocsak, nézett rám mosolyogva és enyhén beindulva. „Nincs
megrendelésem, a könyvkiadóm haldoklik.” Igyekeztem pontosan fogalmazni, és röviden.
– Elképesztő! Nem hittem, hogy meglepetés ér még ma – szisszent fel Vica. – Te is
besétáltál egy ajtón?
 – Egyen? Látom, értesz – nézett Piroska Vicára.
– Persze.
– Igen – folytatta Piroska. – Mi van, ha a férfi mondjuk nem undorító? Még akkor is
megalázó, mert érdek áll az érintés mögött. Igyekeztem tehát távolságot tartani. Köszönöm,
hogy kisegítettél egy hasonló példával. A te rajztanárod és matató „kormányzati tényeződ” is
pont ilyen volt. És így van, kérni mész, és nem adni. Megrendeléseket akartam. Pénzt akartam
keresni. Ennyi az egész.
– Csak oda lyukadunk ki, hogy úgy tekintenek ránk, mint egy árucikkre a bolhapiacon –
tette hozzá Ildikó némi undorral a hangjában.
– Pontosan. – Piroska szünetet tartott, és fenékig kiitta a fehér rumos poharat.
Másodpercekig, talán percekig maga elé meredt.
– Tessék. Te visszaigazolod, hogy Guszti tanítása nem kamu – gondolkodott el Ildikó
barátnője frázisain. – A szex hatalom. A hatalom pénz. Soha nem akartam igazán és őszintén
élni a szexuális kisugárzásommal, a hatalmammal. Pedig tizennégy évesen tudtam, hogy jobb
jegyet ad a matek tanár, ha kidomborított mellel felelek a táblánál.
– Szóval már kora kamaszkorodban romlott voltál – kacsintott Ildikóra Vica évődve.
– Romlott. Úgy születtem.
– Mind úgy születünk – tette hozzá Piroska meglehetősen komolyan. – Nem kéne még
ebből a borzalmas italból párat rendelnünk ahhoz, hogy befejezhessem pikáns kis
ámokfutásomat?
A lányok nevettek. Magukhoz intették a pincért, és fejenként két-két italt rendeltek.
– Most már senki nem mossa le rólunk, hogy alkoholista picsák vagyunk – nevetett
hangosan Ildikó.
– És őszintén: ki nem szarja le, hogy ki mit hisz, gondol vagy beszél rólunk? – kérdezte
Piroska. – Nekem mondjuk annyi pénzem van, hogy megvehetném az egész kócerájt, ha nem
lenne leosztva az alvilágban, melyik kóceráj kié. Úgyhogy ha akarom, még a vécéjüket is
összehányom, aztán a hányást szétkenem a csempéjükön.
– Hú. Azért az undorító lenne – húzta el a száját Vica. Meglepte Piroska durva
megjegyzése.
– Miért? Mindig jó és fegyelmezett kislánynak kell lennem? Nem fordulhatok ki néha
önmagamból? – kérdezte Piroska nyugodtan a lányoktól, miközben a felszolgált fehér rum
egyikét fenékig kiitta. A pincér után szólt. – Kérem! Hozzon már egy korsó barna sört is, ha
erre jár!
A pincér visszanézett, a zajban pillantásával jelezte, megértette a rendelést.
– Nyugodtan igyál, ha jólesik, ne zavartasd magad, majd valahogy hazatámogatjuk
egymást. – A lányok hangosan felkacagtak. Feltűnő jelenség volt az asztaltársaságuk. Ritka
jól öltözöttségük és visszafogottan induló társalgásuk feltűnt a bárpultnál üldögélő
tulajdonosnak is. Lapos pillantásokat vetett a jókedvű női társaság felé. Adóellenőrnek
gondolta előbb őket, majd amikor látta, hogy újabb és újabb köröket rendelnek, akkor
megnyugodott: hisztérikus női gyülekezet, gondolta, akik jó dolgukban nem tudják mire
költeni a pénzt. Alaposan szemügyre vette őket. Piroskát szemelte ki magának, miután
megtudta a pincértől, hogy ő rendeli a rum mellé a sört. Látta, mert gyakorlott ember volt:
annyi a nő pénze, mint a pelyva. Erős gesztusaiból több méterről is érzékelhető volt, hogy
jelentős dolgokról mesél.
– Remélem, bedaráltad azt a kéjenc gecit! – visította nevetve Ildikó, amikor Piroska
elmesélte, hogy az elégetett cetlin szereplő, felfuvalkodott pasast végül a lakására vitte.
– Persze, feljött. – Piroska minden gátlását feloldotta az alkohol. – Erre várt. Egy jó kis
izgalomra, körítéssel. Arra, hogy eljátszhassa: ismét fiatal és gondtalan. Egy a baj, nem fiatal
és nem gondtalan egyetlen, a hatalom nyomása alatt tönkrement ember sem. Főleg az nem,
akinek a korrupciós ügyeitől hangos a város. Megtudtam, hogy a közbeszerzésekre
csúszópénzeket fogad el. Pesten nincs titok. Csak megvett üzletek vannak.
– Megvett? – csodálkozott Vica. – Ez azt jelenti, tisztán senki nem juthat egy jobb üzlet
közelébe? – Mire a mondatot végigmondta, már tudta, hogy álnaiv hozzáállás csodálkozni
azon, amit mindenki tud. Meglepett hangsúlya kijelentő hanglejtésre váltott. Komolyra
fordult a szó. Arra gondolt, talán ők hárman soha nem voltak még ennyire őszinték
egymáshoz.
– Megvett. Ez a jó szó – folytatta Piroska, és kortyolt a hűs barna sörből. – Persze. Előre
kitalált és gerjesztett állami és önkormányzati bulik söpörnek végig az országon. Pesten
mindenki tudja, az ebben részt vevő uraknak semmi félnivalójuk nincs. A gazdasági bűnözés
ugyanis nem bűnözés. Az dicsőség.
– Nem is félnek – sóhajtotta maga elé Vica.
– Nem. Attól semmiképpen, hogy a hamis pályázataikat, a korrupcióval előre levajazott
közbeszerzéseiket valaki kideríti. Egyetlen egytől félnek: attól, hogy valami garázda
bűncselekménnyel hozzák őket összefüggésbe.
– Vagy esetleg a drogokkal, lányfuttatással… – tette hozzá Ildikó.
– Te is tudsz róluk egyet és mást – nézett Ildikóra jelentőségteljesen Piroska. – Úgy látszik,
nem vagyunk mindig őszinték egymáshoz, lányok. Ezen változtatni kell. Pincér! – kiáltott a
bárpult irányába. – Hozzon még két rumot és egy korsó sört nekem! Ma őszinteségi rohamom
van, megünneplem, hogy vettem egy Louis Vuitton táskát. Holnap pedig bemegyek, veszek
egy puffos ujjú blúzt Escadától, egy szoknyát Ralph Laurentől és egy cipőt Patrizia Pepétől. De
Escadától még egy selyemruhát is veszek hétszázezerért! És nyasgem! Hallja, tulajdonos úr,
ha gondolja, a kocsmájára is megalkudhatunk! – harsogta Piroska felszabadultan. A lányok
visítva nevettek. Mindenki őket figyelte. A bárpultnál álló férfi elindult az asztaluk felé.
Piroska, amint a férfi az asztalukhoz ért, felállt, és tisztelettudó módon kezet nyújtott.
Bemutatkozott. Modora kifogástalan volt, egyáltalán nem látszott rajta az elfogyasztott
alkohol mennyisége. A férfi mosolygott, majd megkérdezte:
– Hölgyeim! Helyet foglalhatok?
Ildikó és Vica elbűvölten nézte a magas, jól öltözött, udvarias férfit.
– Megtisztel bennünket – mondta határozottan Vica.
– Én nem vagyok benne annyira biztos – hebegte Ildikó álszent zavart játszva. Minden
színészi képességét előhozta a bizarr helyzet. Pár perccel előtte kiabáló barátnője
megteremtette a színpadi légkört. A bárpult mögül mindenki rájuk figyelt, és a szomszéd
asztalnál is csendesebben kezdtek társalogni. Úgy gondolták, érdemes figyelni, izgalmas,
érdekes párbeszédeknek lehetnek fültanúi.
– Mármint, kisasszony? Miben nem biztos? Hogy méltó vagyok asztaltársaságukhoz? –
kérdezte a férfi szintén tagolt alapossággal. Tekintetét Ildikóéba fúrta. Arra gondolt, ha
mindegyik csajt hazavinné egyszerre, akkor lenne mit mesélnie a haveroknak. A férfi
csettintett. Szemvillanásnyi idő alatt két pincér is az asztalnál termett. – Kérem, hozzanak a
fehér rumból egy bontatlan üveggel, és nekem is egy poharat! – Rövidet tapsolt a kezével,
majd Ildikóhoz fordult. – Úgy látom, hölgyem, maga bizonytalan. Pedig igazán bízhat a
barátnője megérzéseiben. Lehet, hogy holnap már önöké ez a hely.
A férfi magabiztos mosolya elbűvölte Ildikót. Érzéseit igyekezett titkolni.
– Meglehet, a barátnőm még ma megalkuszik önnel. Mi csak támogatni tudjuk az ötletét,
most, hogy kormányváltás volt, a könyvkiadója éppen haldoklik.
– Nehéz időket élünk, senkinek nem könnyű manapság. Érdemes jól befektetni a pénzt.
Nálunk soha nincs szünnap, és kivételes alkalmakkor egy-egy kellemes társaság is a
tiszteletét teszi. – A férfi Piroskára nézett, és hatásszünetet tartott. – Talán a nevemet nem
lehetett jól érteni. Gábor vagyok. Kidobó emberként kezdtem, de aztán mellém szegődött a
szerencse.
A férfi őszinte felütése tetszett Piroskának. Úgy gondolta, ma nem viselkedik úrinőként.
– Ne aggódjon! Piroska vagyok, ez a művésznevem, és én is kurvaként kezdtem. De engem
is szeret Fortuna. Sok pénzt örököltem egy öreg, potrohos milliárdostól. Azt igyekszünk ma
elinni, de nem sikerül, úgy látom.
A lányok rezzenéstelen arccal hallgatták barátnőjüket. Maradék italukat szinte egyszerre
ürítették fenékig. A férfi mosolygott.
– Akkor lehet, hogy ismerjük is egymást. Ismerem jól a pesti éjszakát, a Rózsaszín
Párducban kezdtem, majd a King City-be kerültem. Itt már nem a testemre, hanem az eszemre
volt szükség. Kedves Piroska! Ha már megismerkedtünk, hadd legyek őszinte. Bizonyára ön is
a piacról él. Ingatlanfejlesztő lettem hirtelen, mert tudja, igaz a hír, örömlányokra és
strómanokra mindig szükség van ebben az országban. Én pedig örömmel strómankodom ott,
ahol nekem is csurran-cseppen.
– Legalább rendesen csurrant? – kérdezte Piroska meglepő komolysággal. A férfi érezte,
közös estéjük hátralévő részében csak az őszintesége vezethet eredményre. Mind a három nőt
akarta egyszerre. Régen mulatott gondtalanul, felszabadultan. Ösztöneiben bízott, a nőkről
nem feltételezte, hogy be vannak drótozva. De biztosra akart menni.
– Csurrant. De tudja, itt az egy négyzetméterre jutó rendőrök száma kicsit magasabb a pesti
átlagnál, úgyhogy ha akarja, erről a témáról beszélgethetünk még, de legfeljebb a lakásomon.
Vagy az önén.
– Nekem nincs mit titkolnom – mosolygott Piroska. – Kétkezi, egyszerű lélek vagyok, és a
memóriám is rossz. A barátnőim pedig jól nevelt úrinők. Ők nem látnak, nem hallanak és nem
beszélnek. Igaz, lányok? – fordult a barátnői felé tettetett szigorral Piroska. Ildikó és Vica
azonnal tudta: jó mókába keveredtek, kár lenne kihagyniuk.
– Nekem papírom van róla, hogy rossz a memóriám – felelte teljesen komolyan Ildikó.
Szeme sarkából Vicára pillantott.
– Nekem meg annyira alacsony az intelligenciahányadosom, hogy fel sem fogom, miről
beszéltek. Azért jöttem ide, mert jól akarom magam érezni. Remélem, ez nem hátrány. – A
férfi szemébe fúrta tekintetét.
– Nem. Egy baj van – mondta lassan, tagoltan a férfi. – Hogy háttal ülök az utcának. Nem
szeretek háttal ülni. Helyet cserélne velem, hölgyem? – kérdezte jelentőségteljesen Vicától.
– Persze. Nekem úgyis mindegy, az egyik kontaktlencsém kiesett az előbb a vécében.
– Jó válasz. Igaz, nem is volt vécén.
– Maga jó megfigyelő. Még az előző helyen történt, ahonnan ide érkeztünk.
– Hol mulattak előtte?
– Egy erotikától és szenvedélytől átitatott zártkörű klubból érkeztünk – felelte Vica. Szeme
se rebbent. – Ezért vagyunk ilyen jól – tette hozzá nyomatékkal.
– Pedig azt reméltem, a saját zártkörű klubomba kísérhetem önöket – tett célzást Gábor az
este folytatására. A rumos üveget műgonddal bontotta, akkurátusan töltött a lányoknak.
Először Piroskának. – Úgy látom, ön a legnagyobb rajongója a karibi italoknak.
– Szenvedéllyel szeretek mindent, ami misztikus. A Babilon klubból jöttünk, meglehetősen
jól éreztük magunkat ott is. Ön ismeri a tulajdonosát? – kérdezte évődve Piroska. Az asztal
fölött közelebb hajolt a férfihoz.
– Persze. Jó barátom – vágta rá Gábor magabiztosan.
– Reméltem, hogy ismerik egymást. Nem hívná ide? Tudja, nekem nagyon bejön, szívesen
megismerkednék vele.
 – Nem tudom, alkalmas-e neki az este. Megpróbálhatom. De csak ha megígérik, együtt
töltjük az éjszaka hátralévő részét – válaszolt kimérten a férfi. A mobiltelefonjáért nyúlt, és
tárcsázott. Rövid beszélgetésben invitált valakit, majd gyorsan letette. – Hamarosan itt lesz a
Babilon klub vezetője – jelentette be. Kezébe vette a poharát, és a nőkre emelte. – Örülök
önöknek, hölgyeim. Remélem, bennem sem csalódnak.
– Mi is örülünk neked, Gábor – váltott hirtelen tegezőre Piroska.
– Vannak rendszerek, amelyeket nemes elvek vagy néhány Lincoln-idézet tart egyben –
idézett egy másutt hallott, de ide illőnek gondolt mondást Vica. – Úgy gondolom, velünk az
élni szeretés teszi ugyanezt – ürítette fenékig a pohárkáját. Gábor az üveg után nyúlt, és újból
töltött.
– Vigyáznunk kell magunkra, mert belealszunk az estébe, ha túl sokat iszunk –
figyelmeztette őket Ildikó.
– Nem baj. Kényelmes és nagy az ágyam, és van még két hálófülke a váratlan vendégeknek
is. Nem hiszem, hogy elvárásokat kéne egymással szemben támasztanunk – válaszolt Gábor.
– Helyes. Akkor én felhajtom az egész üveggel, és azonnal randalírozni kezdek – nevetett
Piroska. – Megmérem a tulajdonos toleranciaszintjét.
– Van biztosításom. Engem ilyesmivel nem lehet zavarba hozni. Volt idő, amikor hetente
szétverték a berendezésemet a kemény fiúk.
– Izgalmas lehetett – jegyezte meg Ildikó egykedvűen, és arra gondolt, még egy ilyen
közhelyes történet, és hazamegy.
– Igen. Nagyon izgalmas volt. Főleg, amikor az én fejemet is a pultba verték.
– Elnézést. Azt hittem, te, mint egykori kidobóember, meg tudod magad és a helyet védeni
– pirított rá Ildikó.
– Meg is tudom. Ha szólnak, hogy jönnek. Ma már előre bejelentkeznek, a zsarolás és
fenyegetés kifinomultabb módszerekkel megy. És amint látod – mutatott a helyiség sarkai felé
–, be lettem kamerázva.
– Ez segít?
– Persze. Egy központban nézik, hogy kik mozgolódnak gyanúsan. Amikor még szabadon
lehetett törni-zúzni és vért ontani, akkor nem voltunk ilyen jól felszerelve. Akkor még volt két
baseballütőm és egy viperám. Ha szerencsém volt, időben elő tudtam kapni.
– Régi iskola… – mosolygott Vica.
– Igen, jó helyen tanultam. Egy munkásszálló alatt lévő kocsmában kezdtem a
vendéglátózást – oldódott Gábor a rum és a lányok hatására. Most már biztos volt benne,
hogy a három nő nincs bedrótozva, és abban is, ha rosszat szól, legfeljebb magára hagyják.
Tudta, művelt, értelmes nőkkel van dolga, akiket szórakoztatni kell. Tehát igyekezett a
régmúltból érdekes történeteket előhalászni. Mindegy volt, kivel történt, igaz-e, a lényeg,
hogy a nők érdeklődését és figyelmét nem szabad lankadni hagyni, futott végig Gábor agyán a
fő szabály. – Ott még visszaöntögettük a maradék sört az üvegbe, visszakupakoltuk, és
betettük a fagyasztóba kicsit, hogy szisszenve lehessen újra bontani. Gyorsan belejöttem.
Reggel öt órakor nyitottam, és este tízkor zártam. Mindennel spórolni kellett.
– Talán még a kávézaccot is kiszárítottad? – kérdezte igazi bennfentes módjára Vica.
– Ki. Aztán összekevertem a legolcsóbb valódi kávéval. Termoszból árultam, mert ezt a
kotyvalékot csak lábasban tudtam főzni, minden kávégép eldugult tőle. Látom, te is tudsz
egyet és mást a vendéglátózásról – nézett Vica szemébe keményen a férfi.
– Tudok, persze.
– Foglalkoztál vele?
– Nem. De sok ismerősöm vendéglátózott. – Kicsit gondolkodott Vica, hogyan folytassa a
mondatot, hogy a férfi ne kíváncsiskodjon tovább. Úgy gondolta, ha őszinte lesz egy-egy
pillanatra, a férfi figyelme másra terelődik. – Én reklámfilmeket készítek. Sok emberrel
találkozom.
A férfi nem mutatott különösebb érdeklődést Vica munkája iránt. Tudta, a túlzott
érdeklődés megöli a pillanatot. Rövid megjegyzésben, műveltsége felvillantásával nyugtázta:
érti, miről beszél Vica, amikor a reklámfilmeket emlegeti.
– A reklám keverőpálca a moslékos vödörben. Remélem, nem sértelek meg, ha egy Mark
Twain-idézetet citálok.
A lányok hangosan nevettek. Gábor mosolyogva nyugtázta magában: megtalálta a kulcsot
hozzájuk, és az ironikus felütéssel megvan a közös hang.
– Magam is úgy gondolom, vicces világban élünk. Az értéktelent habosítjuk, bár nem
minden ok nélkül – felelte Vica halkan és komolyan.
– Tölthetek még, hölgyeim? – kérdezte Gábor. Hangsúlyából érezni lehetett, inkább
folytatná a kellemes beszélgetést és iszogatást csöndesebb helyen, a világtól elvonultan. A
lányok értettek a hangsúlyából.
– Köszönöm, én már jelentős előnyt szereztem, nem kérek többet – válaszolt Piroska.
Kérdőn a barátnőire nézett. Ildikó a fejét rázta, Vica pedig tenyerét a pohárra téve jelezte,
nem kér több rumot.
– Tudjátok, egy baj van az alapigazságokkal – folytatta Vica. – Keveset hoznak a konyhára.
Mi pedig szeretjük a pénzt, a kényelmet. És bár vágynánk rá, hogy eltartottak legyünk,
valahogy úgy jött össze, hogy egyikünket se akarja a kutya se pénzelni és eltartani.
– Szar ügy! Nincs férj vagy megbízható háttér? – kérdezte Gábor egykedvűen. – Akkor az
sem igaz, hogy örömlány voltál – szögezte a megjegyzést Piroskának.
– De. Örömlány voltam, a mai napig örömlány vagyok. Csak a saját örömömet szolgálom.
A férfi mosolygott.
 – Látom, fel kell kötnöm a gatyát, hogy tudjam tartani a társalgás színvonalát. Sajnos már
két poént elsütöttem, az lesz a vége, hogy fel kell hívnom a különleges tudakozót egy-két
aranyköpésért.
– Á, dehogy! Megy ez neked! – mosolygott Vica Gáborra. – Ha már három nőre indultál be
egyszerre!
– Remélem, méltó partneretek leszek, lányok. – Gábor zavartan pislogott, de az ajtóban
megpillantotta nagydarab barátját. Fölállt az asztaltól, és az érkező elé sietett. Köszöntötte. –
Szevasz – ragadta meg a kezét szkanderfogással, majd megpuszilták egymást. – Ma te vagy a
„babilonos”. Sajnálom, barátom, hogy belerángatlak, de kénytelen vagyok jól érezni magam a
kivételesen intelligens bigékkel. Nem hagyhatom ki, úgyhogy ha nem tetszik a játék, majd
lekoccolhatsz. De addig is mutatkozz be udvariasan! – Gábor az asztal felé tessékelte barátját.
– Zoli vagyok. Csók – nézett a férfi először Vicára. Majd pillantását lassan végigvezette a
társaságon. Végül ismét Vicán állapodott meg a tekintete. Nem tudta, és nem is akarta
leplezni, hogy a három nő közül ő tetszik neki a legjobban.
– Csók neked is. Hová is? – évődött Vica az érkezővel.
– Jaj. Attól tartok, kivégeztek. Inkább nem válaszolok, mert zavarba jövök.
– Te meg a zavar, barátom! – veregette meg Gábor a barátja vállát kedélyesen. – Iszol egy
keveset?
– Tudod, hogy soha. Nekem nem kell stimulátor az élet szépségeihez.
– Mi sem azért iszunk – szólt közbe Piroska. – Megvettem ezt a méregdrága táskát a múlt
héten, Louis Vuitton, a barátnőimet meg azóta is eszi a sárga irigység.
Ildikó megbökte Vicát, és hangosan suttogva, hogy mindenki hallja, így szólt:
– Könnyű neki, politikusokat zsarol pucér fotókkal. Persze, hogy dől a lé hozzá! – Ezen
hangosan kacagtak.
– Megérdemlik a szarháziak! – nevetett Gábor is. Barátja érkezésétől felszabadultabb lett. –
Tudjátok, hány beszélgetést fölvettem már az asztal alatt? A hanggyűjteményemmel tele
lehetne valami nemzeti archívum.
– Nekem meg a pucér seggekből és izzadt, kéjes homlokokból van fotógyűjteményem –
fokozta Zoli a hatást. – Azt hiszik, mindent lehet nekik.
– Lehet is! – vágta rá Ildikó. – Uraim! Örülök, hogy ebben a következmények nélküli
országban hozott minket össze a jó sorsunk.
– Ebben a fülledt, korrupciótól és botrányos ügyletektől hangos városban, ahol hála
Istennek senki sem tart tiszteletben semmit – folytatta Piroska.
– Szerintem menjünk fel hozzám, és kapcsoljuk be a délelőtti parlamenti közvetítést!
Felvettem, nehogy valamiről lemaradjak. – Gábor teljesen komoly arccal sütötte el tréfáját.
Vica úgy érezte, nem tudja magát tovább türtőztetni, hozzá kell érnie a férfihoz.
 – Megfogná a táskámat? – tolta lendületesen felé. – El kell mennem a toalettbe, igazítani a
műszempillámon. – A férfi kinyújtotta a kezét. Vica úgy adta át a táskát, hogy a kisujjával
hozzáérjen a kézfejéhez.
– Ó, Gucci? Mert ha nem az, nem érinthetem meg, ne haragudj. Nekem elveim vannak.
– Tudom, borból is csak a félszáraz Baron Salvadori Gewurtzraminert – mosolygott Vica. –
Sajnos ez a táska egy olcsóbb Dolce&Gabbana… hogy is mondjam, koppintás. De egy van
belőle, mert nekem készítették. Szabad lesz?
Vica kiaraszolt az asztal mögül, és határozott léptekkel elindult a mosdó irányába. Gábor
igyekezett visszafogni érdeklődését. Nem bámult utána feltűnően. Csak finoman, a szeme
sarkából próbálta követni Vica mozgását. „Jól van” – gondolta magában. „Össze fog ez jönni.”
Vica a mosdóban könnyített magán, majd hosszasan megállt a tükör előtt. Az alkoholtól kissé
szétcsúszott vonásait nézte. Eszébe jutott, hogy gimnazista korában egy osztálykiránduláson
órákra bezárkózott a vécébe. Kint a többiek hangoskodtak, beszélgettek egy vendéglő
teraszán. Vörösboros kólát ittak. Vica életében először érezte az alkohol pusztítóan kellemes
zsibongását a testében és a lelkében. Megijedt a saját oldottságától, ezért inkább bemenekült
a mosdóba. Akkor egy barátja ment utána, mert az osztályból csupán neki tűnt föl, hogy
hosszú időre távol marad. Jóska óvatosan lépett be a női mosdóba. „Hm. Akkor még létezett fiú
és lány között barátság” – rohanták meg Vicát az emlékek. A fiú nevetgélve győzködte őt,
hogy menjenek vissza a többiekhez. Vica akkor elsírta magát. „Magányos vagyok” – nyögte a
fiúnak, aki hirtelen elkomorodott. „Magányos? De hát mind itt vagyunk” – nézett meglepetten
Jóska a lányra. „Igen. Úgy érzem, magányosan fogok meghalni is. Nem lesz férjem, és gyerekeim
sem lesznek” – zokogott Vicából a vörösboros kóla. Jóska először meglepetten hallgatott, majd
gyöngéden, játékosan nyakon vágta osztálytársát: „Ne szórakozz!” – mondta neki. „Ha majd
pár év múlva már öreglánynak tartod magad, csak telefonálj, elveszlek feleségül. Ha más nem
akad horogra.” Vica sírása a gimnáziumi osztálykiránduláson kuncogásba, majd hangos
hahotázásba váltott. Könnyei még peregtek az arcán, de a szája, a lelke már nevetett. Átölelte
a fiút, megfogta a kezét. Mindkettőjüket rázta a nevetés. Vica a kávézó mosdójában nézte az
arcát, és eszébe jutott a szó: öreglány. „Bizony. Öreglány vagy te már” – motyogta a
tükörképének. Jóskára gondolt, akinek hiába is szólna már, hogy haveri alapon szabadítsa
meg hajadonságától. Elvitte a fiút fiatalon a rák. Vica egyszer Piroskával csúnyán összekapott
azon, hogy elmondta neki, fél az egyedülléttől. Rájött, Jóskán kívül már soha, senkinek nem
beszélhet arról, hogy minden magányos, egyedül töltött perc meggyötri. Ennek persze oka
van. Egy pszichológussal kibogozták, a mániákus félelem az egyedülléttől abból gyökerezik,
hogy Vicát az anyja kiskorában büntetésből a szobájába zárta. A gyerek magányossága, az
„elhagyott kismackó” szindróma később, felnőttkorban sem múlik, magyarázta Vicának a
szakember félelme fundamentumát. Technikákat is tanított, hogyan terelje el gondolatát arról
a fájdalomról, amit a fizikai egyedüllét miatt érez. „Énekelj, dudorássz, fütyöréssz! Kapcsold be
a rádiót, a CD lejátszót! Mondj verset hangosan!” – okította őt a lélekbúvár, és Vica
megfogadta a tanácsot. Amikor Piroskának egyszer elmesélte az elméletét arról, hogy az
egyedülálló nők csupán túlélési technikákat alakítanak ki magukban, hogy átvészeljék a
magányos perceket, Piroska lebarmolta. Szó szerint leordította a fejét a telefonban. „Jobb
egyedül, mint egy rossz kapcsolatban!” – üvöltötte barátnőjének. „Mind ezt mondogatjuk
magunkban” – gondolta Vica. Majd csitította barátnőjét, és tovább fejtegette gondolatát.
„Hibátlan. Ezt minden józan ember így gondolja. De mit jelent az egyedüllét, és mit egy rossz
kapcsolat? Egyedül lenni számomra azt jelenti, hogy a helyzet kilátástalan egy tartós és teljes,
harmonikus párkapcsolat kiépítésére. Az egyedüllét egyenlő a kilátástalansággal. És ez a
kilátástalanság totálisan elszigetel minket minden olyan élethelyzettől, ami valóságos. Mert a
valóság nem steril. A mi kis életünk viszont az. Minden a helyén van benne.”
Piroska hallgatta egy darabig Vica elméletét, aztán emelt hangon tovább oktatta. Vica nem
bánta, mert minden érzelemmegnyilvánulástól helyére került a kissé billegő hangulata.
„Tudod, mit mondok neked? Keress sürgősen valami görény pasast, hogy ne unatkozz! És ne
legyenek borús gondolataid! Olyat keress, aki másnak úgysem kell. Az kell neked! Akivel
veszekedhetsz, vitatkozhatsz, gyűlölködhetsz. Mert aki valamilyen színvonalat képes nyújtani, azt
úgyis elszereti a többi hiéna nő tőled. Keress csak olyat, aki senki másnak nem kéne!” – Piroska
felháborodottan, kissé fejhangon visítozott a barátnőjével, majd hirtelen levágta a telefont.
Vicának eszébe jutott az utolsó, tartalmasnak jóindulattal sem mondható beszélgetésük a
magány nyomoráról. A toalettben a tükör előtt a gondolatai mellett éppen a sminkjét
rendezte, amikor halk férfihangot hallott kintről.
– Van bent valaki? – érdeklődött szelíd, gyöngéd kíváncsisággal az ajtó túloldaláról a
férfihang.
– Igen. Illetve nem. Nincs itt senki – válaszolt Vica vicces magabiztossággal. Felismerte
Gábor hangját.
– Már húsz perce hanyagol.
– Óh, olyan régóta? Nem érzékeltem az idő múlását. A tükörképem mindig rabul ejt –
válaszolta Vica játékosan. Az ajtó kinyílt. Gábor nem lépett beljebb a mosdó előterébe, a
küszöbről szemlélte Vica mozdulatait a tükör előtt. A lány a tükörből figyelte a férfit.
– Igen, a divat. A melegek bosszúja.
– Miért? – kérdezte meglepetten Vica.
– A második világháborúért – sóhajtott Gábor. Vica hangos nevetésben tört ki.
– Micsoda? – hangját nevetve elnyújtotta, a szó végi „a” betűt szinte skálázta.
– Az a sok haláltábor-szökevény kinézetű nőszemély a kifutókon. Vajon miért így
próbálnak divatot teremteni? Perverzitás az egész, és szimpla irigységből fakadó bosszúvágy.
A nőies idomokat gyűlölik a homokosok. Nem beszélve a sok látens homoszexuálisról. Akik
inkább a férfiseggeket markolásznák, de társadalmi státuszuk miatt nem tehetik.
– Kik azok, akik a társadalmi státuszuk miatt nem vállalhatják a szexualitásukat? – Vica
érdeklődését felkeltette Gábor gondolata.
– Például a politikusok.
– Ők hogyan gyötrik a nőket a külsejük miatt?
– Befuttattak pár milliárd forint lenyúlt pénzen egy-két fitneszarcot. Nem tűnt föl? Még volt
rendőr is van közöttük.
– Nem foglalkoztatott. Jó nekem a fényes elszigeteltségben.
– Légy sportos és sovány! Álljon előre a csípőcsontod, mint két szurony! Nem tehetek róla,
nem vagyok buzi. – Gábor közelebb lépett Vicához. A tükör előtt megfogta a vállát, és
gyöngéden, lassan nyakon csókolta. – Meghalok a pihés nyakért, a kerek vállakért – mondta
halkan, és ujjaival Vica tarkóját babrálta. Vica képtelen volt leplezni vágyait. Megfordult, és a
férfi vállára tette a kezét.
– Legszívesebben már itt hagynám magam megkefélni – sóhajtott felszabadultan. – De
sajnos nem tehetem.
– Miért? – A férfi értékelte a nő humorát és nyíltságát. Belülről ujjongott, de visszafogta
magát.
– Mert beépített szépség vagyok – válaszolt Vica egykedvűen, hátat fordítva Gábornak. A
haját igazgatta a tükörben, és nem nézett a férfire. Nem akarta magát elárulni és
kiszolgáltatottá tenni egyetlen pillanatra sem. Gábor pár másodpercig gondolkodott a
válaszon.
– Én is nagy rohadék vagyok, de felnőttem a feladathoz.
Vicából kitört a nevetés.
– Na, menjünk! – tolt egy kicsit a férfin. Elindultak. A félhomályba lépve alig láttak valamit.
Lassan botorkáltak az asztalok között.
– Jól eltűntetek! – harsogta Piroska feléjük, hogy mindenki hallja.
– Nem csináltunk semmi rosszat, ne aggódjatok – válaszolt Gábor kicsit félszegen a
harsány megjegyzésre. – Viszont mi már nem ülnénk vissza, mert úgy látom, van pár szabad
taxi a kricsmim előtt. Tehát, ahogy megbeszéltük, távozásra ösztönözném önöket, hölgyeim
és uram – hajtotta meg magát szertartásosan, először jelentőségteljesen Piroskára pillantva,
aztán Ildikóra, majd barátjára, Zolira. – Remélem, jót beszélgettetek. A politizálást és a
tényfeltárást esetleg szerény otthonomban is lehetne folytatni.
Piroska és Ildikó engedelmesen fölállt. Zoli mindkét hölgynek a karját nyújtotta. Gábor
átölelte Vicát. Mindannyian elindultak a kávézó ajtajának irányába, ahol nagy volt a forgalom.
Páran be akartak jönni, néhányan meg távozni szerettek volna. Pesten nincs az a hely a
belvárosban, ahol esténként ne lenne tülekedés. Minden kocsma, pub, kávézó, night-club
zsúfolt. Piroskának kicsit bizonytalan volt a járása. A kijárat előtt várakozó taxis előzékenyen
elébük ment, Piroskát igyekezett besegíteni az autóba. Piroska hálás volt a segítségért, és
főleg azért, hogy az első ülésre ültették. Utálta, ha nem lát ki rendesen. Arra gondolt, talán tíz
éve nem rúgott be ennyire, és esetleg hánynia is kell majd. Praktikus, ha elöl ül, az anyósülés
felől gyorsan ki tudja nyitni az ajtót. Ilyesmikre gondolt, amikor hirtelen előtört belőle egy
mondat. A taxis felé fordulva kérdezte:
– Mondja! Kik ezek az urak?
A taxis nem lepődött meg a kérdés hallatán.
– Az éjszaka királyai, hölgyem!
– Igaziak? – kérdezte vidáman Piroska. A taxis nem válaszolt. A visszapillantó tükörből
nézte, hallották-e a kérdést és a választ a hátulsó ülésen. Nyugtázta magában, hogy egyikőjük
sem hallott semmit.
– Hová vihetem, kisasszony? – kérdezte Piroskától.
– A Régiposta utca irányába.
Piroska úgy gondolta, felugrik az üzlettársához egy mondatra. Beszól neki, hogy belehajt az
éjszakába, ezért másnap munkaképtelen lesz. Lehet, hogy még a következő nap is. Piroska
ritkán ivott, de akkor sokat. Tudta magáról, rettenetes bűntudat fogja gyötörni. Szenvedni
fog. Ismerte már magát annyira, hogy tudta, az élmények hatására mire számíthat. Valójában
azt remélte, történik valami váratlan, esetleg abszurd dolog, kiesik egy tehén az emeletről, és
nem kell fölmennie a férfiak lakására. Összefut valamelyik kapualjban vagy kocsma kijáratánál
egy távoli ország hercegével, akivel összeakad a tekintetük. Esetleg egy piros lámpánál
kibólint valaki egy limuzinból, kedvesen rámosolyog, és int, hogy szálljon át az ő autójába.
Remélte, hogy elköszönhet a két ismeretlen férfitól, és barátnőit is magukra hagyhatja. Már
egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jó ötlet a Zöld Lyuk tulajdonosának a lakására
menniük, de akaratát megbénította az alkohol. A taxis a Vigadó előtt hajtott el, majd
bekapcsolta a vészvillogóját. Piroska kiszállt az autóból. Mozgása lassú és bizonytalan volt.
Zoltán mellé lépett, átkarolta a vállát. Piroska érezte, nem lesz ereje lelépni a társaságtól.
Lassú léptekkel a Régiposta utca felé vették az irányt. Piroska megkereste a kapualjban
üzlettársa nevét. Vecsera-Zimmermann – állt a csengő melletti névtáblán. Piroska hosszan
nyomta a csengőt.
– Ki az? – kérdezte egy álmos hang a kaputelefon másik végén.
– Én vagyok – szólt Piroska bátortalanul.
– Hány óra? – kérdezte a férfihang méltatlankodva.
– Jaj, ne haragudj, fogalmam sincs. Be vagyok rúgva, és föl szeretnék menni – nyafogott
Piroska. Zoltán közbeszólt:
 – Nem szeretne a hölgy fölmenni, csak mondani akar valamit.
A kaputelefon nem válaszolt. A kapualjban megmozdult a lift. Piroska gondolatai lassan
forogtak, teljesen lekötötték agysejtjeit a saját mozdulatai. Erősen koncentrált. Úgy érezte,
hogy Vecsera vonul le a lifttel. Ismét úrrá lett rajta az az érzés, hogy valaminek kell még
történnie ma éjszaka. Valami váratlan esemény megzavarja a társaságot, és nem kell
elmennie Gábor lakására a barátnőivel és azzal az izmos, szép férfivel, aki már most a
tulajdonának tekinti. Igazából kívánta a férfi közelségét, jólesett neki az érintése, de belátta,
hogy nincs döntési helyzetben. „Nem baj, majd lejön a Vecsera, és eldönti, hogy fölvisz-e vagy
tovább enged bulizni” – gondolta Piroska, megadva magát a sorsnak. A lift megállt. Egy férfi
szállt ki belőle köntösben. Pórázon kutyát vezetett. Ronda angol bulldogot. Az eb örült a kései
látogatóknak, a kevés nappali sétáltatás mellé kapott most egy kis éjszakai szabadságot.
– Jó estét! Vecsera Miklós – mutatkozott be Piroska üzlettársa. Kopaszodó, kissé vézna
fickó volt. Amint Piroska meglátta a férfit kiszolgáltatott öltözékében, rögtön megbánta, hogy
lehívta. Mellette egy hústorony állt, egy izmos, kisportolt férfi. Arra gondolt, ha a két pasas
között valami konfliktus támadna, akkor az üzlettársát rohammentő szállítaná az ügyeletes
kórházba.
– Zoli vagyok – nyújtotta a kezét Piroska kísérője.
– Piroska! Mit kerestek ti éjszaka az utcán? – kérdezte Miklós élesen, miközben kutyájáról
levette a pórázt. Az eb azonnal oldalba pisálta a kaput.
– Miklós! Ne haragudj, de döntésképtelen vagyok. Rengeteget ittam, rumot, meg ki tudja,
mit még…
– Sört. Barnát – mosolygott Zoltán Piroskára.
– Igen. Barnát. Nem tudom eldönteni, mit csináljak.
– Mármint? – kérdezte Miklós. Magában derült a helyzeten.
– A taxiban ül Ildikó meg Vica. Ott van velük egy kedves fiatalember, a Zöld Lyuk
tulajdonosa, Gábor. – Piroska szünetet tartott. Elfelejtette, mit akart mondani. A kutyát nézte,
és laposakat pislogott.
– Igen? – Miklós a lányt fürkészte.
– Igen. Ja, igen. Megvan. Eszembe jutott, miért jöttem. Azt akartam megkérdezni, szerinted
mennyire vagyok elázva. – Miklós megrökönyödve nézett a nőre. Érezte, hogy segítséget
szeretne, de nem tudta, hogy milyet. A kísérőt nem ismerte, de a lány állapotáról nem
szívesen beszélt volna egy vadidegen előtt, ezért kissé körülményes választ adott.
– A holdat céloztad, de a csillagok közé kerültél.
Piroska értette Miklós válaszának hangsúlyából, hogy nem méltó hozzá a helyzet. De
dönteni továbbra sem tudott. Ment volna tovább az éjszakába, de pozíciója, helyzete nem
engedte, hogy reggelre esetleg kibeszéljen olyan dolgokat, amiket nem akar. Attól félt,
kifosztják, majd megzsarolják. Szóval Miklósra akarta bízni a döntést, és ezzel a felelősséget
is. Bizonytalanul, kérdőn nézett rá. Miklósnak nem akaródzott felvállalni a ráhárított
felelősséget. Ha egyedül elengedi a nőt bulizni és baj lesz belőle, sosem bocsátaná meg
magának. Ha nem engedi… nos, jelen körülmények között erre nem látott sok esélyt. Hirtelen
döntött.
– Úgy gondolom, magam is unatkozom. Mi lenne, ha csatlakoznék a társasághoz? Esetleg
feljönnétek? – Piroska megörült. Érezte, Miklósban bízhat. Nem véletlenül tudtak mindenben
megegyezni már nyolc éve.
– Szerintem menjünk Gáborhoz! Fönt lakik a hegyen, elég jól el lehet nála vonulni, ha
valaki unja a bulizást – javasolta Zoli.
– Részemről rendben – bólintott Miklós. – Pár perc, és felöltözöm. A kutyát hozhatom?
– Mindjárt megkérdezem a házigazdától – válaszolta diplomatikusan Zoltán, majd pár
lépéssel távolabb ment. Telefonált. Harsányan, határozottan szólt vissza.
– Azt kéri Gábor, a kutyát ne hozza, mert allergiás rá.
Miklós fintorgott kicsit. Visszasétált a kapualjba, és a kutyával a lent várakozó liftbe szállt.
– Éjszaka nincs nagy forgalom. Nem verekszünk össze a liftért – jegyezte meg, miközben a
lift ajtaja záródott. Piroska és Zoltán lent maradt a lépcsőházban. Piroska boldog volt. Mások
döntenek helyette. Neki elég csak vizenyős tekintettel maga elé bambulni és együgyűen
mosolyogni. Mégis minden rendben megy. Arra gondolt, itt álldogál egy magas, jóképű
férfivel egy belvárosi kapualjban, és végre igazi nő lehet. Az üzlettársa az éjszaka közepén
kiugrik az ágyból, kísérője meg mindent megszervez. Nélküle. Fontos, hogy neki semmit nem
kell intéznie. Sem telefont, sem e-mailt, sem faxot. Nem kell udvariasnak lennie és jól
öltözöttnek. Nem kell viselkednie. Arra gondolt, kikezd a férfivel. Igaz, az első pillanattól nem
hitte el, hogy ő a Babilon vezetője, de nem érdekelte, mert még életében nem járt a
Babilonban. Hírhedt hely volt, hallott már róla, de fogalma sem volt, ki vezeti. Amikor a Zöld
Lyukban Gábor ismerkedni próbált velük, Piroska igyekezett úgy tenni, mintha nagyon
bennfentesek volnának a pesti éjszakában. Ismerni mondjuk ismertek pár helyet, de swinger
klubokban nem jártak még. Elmélázott saját gondolatain.
– Milyen is az? – motyogta Piroska.
– Mit mondasz? – kérdezett vissza Zoli.
– A swinger klub.
– Mi van vele?
– Mit tud?
– Mindent. – Zoli szeme felcsillant. Közelebb lépett Piroskához. Átölelte, és erősen
magához húzta. – De neked semmi szükséged rá, hogy oda járj.
– Honnan tudod?
 – Elég izgalmas az életed swinger klub nélkül is. És ahogy látom, zártkörű is. – Zoli
óvatosan megpuszilta a lány arcát. Apró, gyöngéd csókokat lehelt rá. Piroska nem is próbálta
titkolni, hogy élvezi. A férfinek markáns, jó illata volt. Dohányfüst lengte körül.
– Minden hónap utolsó hétfőjén a kezdőket avatjuk be a játékszabályokba – szólalt meg
halkan és lassan a férfi. – A lehetséges szexpartnerek azonnal tegeződnek. Kicsit felöltözve
üldögélnek. Zoli Piroska blúza alá csúsztatta a kezét. Gyöngéden simogatta a bőrét. Ujjaival a
lány melltartójának a pántját tolta lejjebb. Majd folytatta:
– Ha valódi klubnapra jössz, akkor a ruháiddal együtt a gátlásaidat is az öltözőben kell
hagynod. A kívánatos viselet fürdőruha vagy szexi fehérnemű. Átlátszó, sokat sejtető ruha,
tűsarkú papucs.
A férfi nyelve mélyen a lány nyakába fúródott.
– És ha ügyetlen lennék? Ha nem tudnék a swinger klubban megfelelni? – évődött Piroska a
férfivel. Közben a karjával magához húzta az izmos testet.
– Akkor megharapnálak – válaszolt Zoli lassan, tagoltan.
– Hogyan? – kérdezte tőle Piroska kihívó kíváncsisággal.
– Így.
A férfi a lány nyakához hajolt, és alaposan belemélyesztette a fogait. Majd nagyon lassan
engedett a fogak szorításán, és a nyelvével megérintette a nyomás helyét. Ajkával még kissé
rátapadt a fájdalmas pontra, és lassan, tüdejéből a forró levegőt a lány nyakára lehelve,
elengedte áldozatát. A kicsit fájdalmas, mégis nagyon izgató pillanat lebénította Piroskát.
Nem tudott mozdulni. Azt érezte, belehal, ha nem kaphatja meg az izmos idegent. Zoli ismét
beszélni kezdett.
– Nálunk Kata, a háziasszony fogad, ő tartja szóval a vendégeket addig, amíg meg nem
érkezik a kedélyes tulajdonos.
– Vagyis te.
– Jómagam. Én ismertetem a házszabályokat. Vagyis azt, a klub kik számára jött létre.
– Kik számára?
– Akik a szexuális életükbe szívesen bevonnak másokat is. A swinger szó az angol szlengből
származik, nyitott és intenzív szexuális életet élő személyt jelent.
A férfi Piroskát a kapualj sötétebb része felé irányította. Testével erősen a falhoz nyomta.
Egyik kezével a fejét fogta, másikkal a blúza alatt a mellét simogatta. Piroska nagyot nyögött.
Meghallotta, hogy a lift elindul lefelé. Érezte, a férfi szorítása is enyhül. Megigazította a
blúzát, és megfogta a férfi kezét. Lassan a kapualj világosabb részébe húzódtak.
– Azt hittem, a swing szóból képezték tovább valamilyen nyelvi leleménnyel. Himbálódzó,
hintázó, ingázó, lendületes. Valami ilyesmire gondoltam a szó eredeti jelentéséből kiindulva
– fejtegette Piroska az éjszaka hűvösében lassan tisztuló elmével. A lift megállt, Miklós jól
öltözötten és frissen szállt ki belőle.
– Hogy te milyen kalandokba sodorsz engem! – méltatlankodott Piroskának, felháborodást
mímelve.
– Remélem, nem csalódsz! – Zoli tegezéssel jelezte Miklósnak, hogy most már a banda
tagja. – Éppen a swinger klubomról beszélgettünk.
– Érdekes lehet. Ebben a városban már libidója sincs senkinek – jegyezte meg Miklós,
miközben a taxik irányába indultak.
– A klubot elsősorban nyitott, szexre vágyó párok látogatják. De egyedülállók is jöhetnek.
Sokan gondolják úgy, hogy idegenekkel szeretkezni izgató. Az sem kizárt, hogy egy ilyen
alkalmi együttlét színesíti a már megszokott párkapcsolatot. Egyedülálló vagy az átlagnál
nagyobb szexuális étvágyú nők is kiélhetik vágyaikat. Nekik ráadásul ingyenes a belépés.
Színház az egész világ, mi ehhez csak a díszletet adjuk. Az előadást a vendégek rendezik meg.
Ez a jelmondatunk! Jó, mi? – veregette vállon Zoli Miklóst.
– Hogyan jön létre egy aktus? – kérdezte Miklós hirtelen támadt kíváncsisággal. Piroska
mindkettőjükbe belekarolt, de a két férfi úgy beszélgetett egymással, mintha ő ott sem lett
volna.
– Természetesen kizárólag kölcsönös szimpátia alapján. Mindent szabad, de semmi sem
kötelező. A társalgóban lehet egy kis bemelegítő beszélgetést kezdeményezni. Illik
bemutatkozni, de tilos kérdezősködni. Azt persze tisztázni kell, ki milyen céllal jött. Mindenki
szórakozni akar, de nem biztos, hogy egyformán.
– Azért csodák nem történnek ott sem.
– Mire gondolsz?
– Hiába várom én Claudia Schiffert vagy mondjuk Marion Cottilard-t, nem fog beállítani.
– Az ki?
– Francia.
– Aha, tudom. Az a kis barna bige a vörös szőnyegről. A swinger klub is olyan, mint az élet.
Csupa olyan ember fordul meg ott is, mint az utcán: kövér, sovány, magas, alacsony, húsz és
hetven év közötti, átlagos megjelenésű.
– Te be szoktál állni? – kérdezte Miklós. Egyre jobban érdekelte a pesti éjszakából
Piroskával előbukkanó fickó.
– Te megdugod a munkatársaidat vagy azokat, akikből élsz? – kérdezett vissza a swinger
klubos.
– Egy frászt! – felelte Miklós magabiztosan.
– Na látod! Így megy ez nálunk is. A vendég megélhetési forrás, nem élvezeti cikk.
A két férfivel az oldalán Piroska a taxikhoz ért.
– Örülök neki, hogy ilyen jól összebarátkoztatok – mosolygott rájuk Piroska. Érezte, a feje
sokat tisztult. A férfiak leosztották a helyeket a taxiban. Miklós került Piroska korábbi helyére,
az anyósülésre. Zoli és Piroska a másik taxiban foglalták el a hátsó ülést.
– Mind egy helyre mennek? – kérdezte a taxis udvariasan.
– Igen – válaszolt Gábor. – A Remetehegyi úton föl a Farkastorokig.
Ildikón végigfutott a hideg. Két taxival elindulnak a farkastorokba. Három nő, egy gyenge
fizikumú pasas és két idegen. Arra gondolt, legalább a viperáját hozta volna magával. Volt egy
helyes, egészen kicsire összetolható önvédelmi fegyvere. Évekkel ezelőtt vásárolta egy török
büfében. Éppen falafelt evett, amikor hozzálépett egy nagyon valószerűtlen külsejű férfi. Úgy
nézett ki, mint akinek a fél arca lebénult. Szája féloldalasan vigyorgott. „Gázpisztoly, vipera,
dobócsillag, miegymás?” A fazon úgy árulta a kabátja mögül a különböző tiltott fegyvereket,
mint egy virágárus lány kosárkájából a virágokat. Ildikó megalkudott vele egy viperára.
Tizenötezer forintot gombolt le róla a merev arcú. Ildikó elmosolyodott magában, miközben a
taxi elindult velük. Soha nem használta a viperát. Pedig nem is lenne rossz kipróbálni,
játszadozott a gondolattal. Gábor két nővel az oldalán nagyon jól érezte magát a taxi hátsó
ülésén. Tudta, hogy neki Vica kell. Bár Ildikó is tetszett neki, a lányt zárkózottabbnak találta.
Úgy gondolta, hozzá több energia kellene. Örült, hogy újabb férfi csatlakozott a
társaságukhoz. Remélte, valahogy majd csak mindenki a párjára lel, és kellemesen töltik az
éjszakát. Miklós közben azon morfondírozott, milyen lesz a lapjárása. Ildikót is, Vicát is
ismerte, de soha nem jutott eszükbe közeledni egymáshoz. „Ki tudja?” – gondolta. „Lehet,
hogy ma minden megváltozik.” A másik taxiban a swinger klub tulajdonosa és Piroska
enyelgett, igyekeztek visszafogni a vágyaikat. Zoli ugyan próbálta a kezét visszacsúsztatni
Piroska blúza alá, a másikkal pedig igyekezett a szoknyája alá kerülni, de a nő gyöngéden
félretolta a férfi kezét.
– Aki a gyümölcsöt akarja, annak föl kell másznia a fára – mondta mosolyogva, de nem
nézett a férfire. Zolinak tetszett Piroska visszafogott viselkedése. Tudta, hogy nem közömbös
neki.
– Ha azzal a fránya lifttel a munkatársad egy kicsit később érkezik… – suttogta a fülébe.
– Már a lépcsőházban magadévá teszel, mi?
– Miért? Mi rossz van abban?
– Nem mondtam, hogy van benne bármi rossz. Kicsit pikáns és bizarr az én helyzetemben
kukák tetején szeretkezni.
– Nem ültettelek volna a kukákra – szabadkozott a férfi.
– Jó, akkor falhoz lapítva – mosolygott rá Piroska. Érezte, a rum és a barna sör hatása
folyamatosan csökken a szervezetében. Világosabban kezdett gondolkodni. Tetszett neki Zoli,
vonzódott az izmos, magabiztos férfihez. Úgy gondolta, a férfi sem csak érdekből van vele.
Mert ugyan láthatta, hogy Piroskának van mit a tejbe aprítania, de a pénz szóba sem került, és
a swinger klub is nyilván jövedelmező vállalkozás.
– Csak kicsit akartalak a falhoz lapítani. Csak kicsit, hogy érezd, mennyire könnyű vagy –
szólalt meg Zoli. A mondat végét szinte elharapta. Nem akart fölöslegesen nyomulni, és
okoskodni sem. Az autó egyenletesen haladt, a fények lágyan suhantak mellettük. Zoli
váratlanul megszólalt:
– Milyen érzés független nőnek lenni? – kérdezte tárgyilagosan.
– Őszinte legyek? – kérdezett vissza Piroska.
– Megtisztelnél.
– Kiszolgáltatott.
– Soha nem gondoltam volna – tűnődött Zoli. – Úgy gondoltam, azok a nők
kiszolgáltatottak, akiket bepofoznak valami ócska, elavult szerepbe. Esetleg prostituáltat
csinálnak belőle, hogy valakinek hasznot hajtson. Mi lehet kiszolgáltatott a függetlenségben?
– A független női lét nem sokban különbözik attól, ha valakit belepofoznak egy szerepbe…
– Jó, a belepofozni szót képletesen értettem – vágott közbe a férfi.
– Tudom – nyugtatta meg Piroska. – Mi magunkat pofozzuk, kényszerítjük bele egy
szerepbe. A modern, emancipált nő bármi lehet, elméletileg azt kezd magával, amit akar. Akár
mozdonyt vezethet vagy traktort. De miért akarna egy nő traktoros lenni? Előtted a választás
szabadsága, de mi a túróból lehet választani? Lehetek cicababa vagy kemény, karakteres,
igazáért küzdő nő. Lehetek háztartásbeli vagy pénzkereső. Viszont a döntéseim
következménye kiismerhetetlen.
– Amiről most beszélsz, azt juttatja eszembe, hogy olyan ez, mint amikor az ember azon
meditál utólag, hogy a gyorsétteremben jól döntött-e, amikor a szendvicséhez salsa szószt
rendelt. Vagy jobb lett volna mondjuk a barbecue.
– Nagyjából igen. Amikor kérsz egy halas szendvicset vagy egy csirkéset, a választás tök
egyszerűnek tűnik. De amikor végigkérdezik tőled, hogy lehet-e nagy krumplival, milyen
üdítővel és milyen szószt kérsz hozzá, akkor kiver a veríték. Akkora a választék, hogy képtelen
vagy választani.
– Mustár, ketchup vagy majonéz? Magyaros vagy ezersziget?
A férfi elmosolyodott. Tetszett neki Piroska logikája. Az, ahogyan rávezette, nem egyszerű
női választásról van szó, hanem társadalmi elvárásokról.
– Ezért sokan csak sodródnak. Mások után mennek. A trendekkel tartanak. Mire észbe
kapnak, már elkúrták az életüket. Emlékszel a Patch Adams filmre? – Zoli ismét a lány
combjára csúsztatta a kezét. Érezni akarta a melegségét. Majd tagoltan, lassan folytatta: –
Nevükön szólította a betegeket. Nem úgy akarta meghosszabbítani az emberek életét, hogy
egy-egy gyűrött papírlap mellé odadob nekik még egy gyűrött papírlapot. Ki akarta a
gyűrődéseket kovácsolni.
 Piroska meglepődött a férfi szemléletes hasonlatán. Bár a kikovácsolni szó helyett inkább a
kisimítani szót használta volna, de ki tudja? Ami stilisztikailag beleillik egy írott műbe, néha
az élőbeszédet tönkreteszi. És az élőbeszéd hangulata sem adható át, ha a mondatokat csak
egymásra hányjuk vasvillával.
– Kisimítani és kikovácsolni nem ugyanazt jelenti – szólalt meg végül elgondolkodva.
– A kisimítás mindig szelíd művelet. A kikovácsolás időnként durva, néhol fájdalmas. Ütni
kell hozzá és hevíteni. Közben pedig nyújtani az anyagot, a deformációkat kiigazítani rajta.
Azért használtam ezt a szót, mert változtatni valamin nem lehet puhán, könnyű kézzel. A
változtatás fájdalommal jár, és kemény, izzasztó küzdelem.
Piroska döbbenten hallgatta Zolit. A swingerklubost. Ültek a taxiban, a férfi keze a térde
kalácsa fölött pár centivel, érezte az illatát, kívánta a testét. Mondatai után pedig úgy érezte,
egy bölcs indián ül mellette, aki jó néhány csatán túl van.
– Nem tudom, a bölcsességet hol tanítják, de köszönöm a szemléltetést.
– A bölcsességet a tapasztalat szüli. A mi köreinkben meg az a mondás járja, mindent meg
lehet vásárolni, de a tapasztalat az egyetlen, amit nem. Pénzen mindent lehet kapni:
lányokat, jó autót, klassz ruhát. Előnyökhöz juthatok, mert pénzre más is vágyik. Baksisország
vagyunk, mindenkinek ára van. De a tapasztalatot, azt nem adják pénzért.
– Nem tudom, milyen meglepetések érnek még ma, de úgy érzem, ennél jobban már nem
lehetek – bökte meg Piroska játékosan a mellette ülő férfit, akit a nő érintése kizökkentett
gondolataiból.
– El lennék keseredve, ha nem tudnálak ennél is jobban megörvendeztetni – túrt Zoli
Piroska hajába hatalmas tenyerével.
– Nem hozol zavarba! – mosolyodott el a lány. – Dörzsölt nő vagyok. Fogalmam sincs,
hogy honnan szalasztottak téged, de az biztos, hogy minden alvilággal kapcsolatos
előítéletemet megdöntöd.
– Nem vagyok alvilági figura. Ezt kikérem magamnak! Mi az, hogy! – A férfi is elnevette
magát. – Csak az alvilág mezsgyéjén mozgok. A mi szolgáltatásunk olyan, mint egy egyszerű
fizikai képlet valahol a halmazállapotok határán. Emlékszel még arra a bojlerre, ami nem
elektromos energiával melegítette a vizet, hanem alá kellett gyújtani?
– Igen. Nagy, ezüstszínű, otromba henger volt.
– Úgy van! Emberi munka vált benne meleg vízzé. Fát kellett hasogatni hozzá, hogy fürödni
lehessen. A befektetett munka mennyiségétől függött, hogy negyven fokos víz folyt a
csapokon vagy tyúkkopasztásra alkalmas forróvíz. Ennek a bojlernek a csapjain
izzadtságcseppeknek kellene kifolynia, ha a világban lenne igazság, és a bojlernek lenne
igazságérzete. Viszont nincs. Ezért mindenki kéreti magát, mint cipő a sárban.
A taxi a megadott cím elé kanyarodott. Ikerház állt a telken, hatalmas ősfákkal a kertjében.
Mindenki kiszállt, Gábor fizetett. A kapu gombnyomásra nyílt és automatikusan záródott. A
hátsó bejárat felé haladtak.
– Először az alagsorba megyünk. Elnézést, de szeretnék néhány italt még fölvenni –
kalauzolta a kis társaságot a házigazda. Az ajtót ismét kulcs nélkül nyitotta és zárta. A
fényeket mozgásérzékelő kapcsolta föl és le. Az alagsor szaunát és infraszaunát rejtett
medencével és fürdőszobával. Biliárdasztal állt egy másik helyiségben, és egy magányos
játékgép. Gábor intett, hogy menjenek tovább. Elhaladtak egy hangszigetelt stúdió mellett,
ahol dobfelszerelés árválkodott. Gábor kinyitott egy rácsos ajtót, és kikapcsolta a riasztót.
Vendégei egy italokkal teli polcot láttak, ahol szigorú, katonás rend uralkodott. Gábor biztos
kézzel nyúlt egy üveg után.
– Chivas Regal Royal Salute. Huszonegy éves. Fenséges.
A házigazda megcsókolta az üveget.
– Először vendégségben kóstoltam. Aztán ráhajtottam. Hatvan rongy egy palackkal.
– Nem tudom, de én szociálisan érzékeny ember vagyok, nem tudnék egy üveg italért ennyi
pénzt kiadni – szólt közbe Miklós.
– Inni azért tudsz belőle, vagy nem? – kérdezte kissé pikírten Gábor.
– Hagyjuk a hülyeséget! Persze, hogy tudunk belőle inni! – csattant föl Piroska. Tudta,
hogy Miklós időnként szereptévesztésben van. Ő is gazdag, de az értelmiségi attitűd nem
engedi, hogy szó nélkül hagyjon ilyen pazarlást.
– Akkor ne is beszéljünk róla többet! Inkább igyunk belőle, és örüljünk az együttlétnek. Ez
suta köszöntő próbált lenni, de nem kell tapsolni. Na, gyerünk!
Belső lifttel mentek föl az első szintre. Gábor eldobta magát a hatalmas nappali kanapéján.
A skót whiskyt az üvegasztalra tette.
– Kérlek benneteket, a bárpultból hozzatok magatoknak poharat. Aki sört is kér, az a
hűtőből vegyen magához! Érezzétek otthon magatokat!
Gábor aprókat tapsolt, úgy, mint amikor a kocsmájában a lányok asztalához kérte a
rendelést, és a személyzetét utasította. Távkapcsoló után nyúlt, halk zenét kapcsolt. Egy
másik távkapcsolóval a nappali fényein állított. Kissé vöröses, sejtelmes fényárban úszott
minden. Vendégei letelepedtek.
– Ha valaki éhes, még most szóljon! Van pattogatott kukorica, sajtszósz. Kenyér nincs. Ha
valaki nagyon éhes, rendelhetek pizzát.
– Rendeljünk pizzát! Éhes vagyok – követelőzött Piroska. Most, hogy múlt a fehér rum és a
barna sör hatása, lyukat érzett a gyomrában. Attól félt, ha megint csak iszik, túl hamar kiüti
magát. Gábor a telefon után nyúlt, beprogramozott számot tárcsázott. Hat pizzát rendelt, nem
kérdezte vendégeit, hogy milyeneket hozasson. Halk, lágy, kellemes zene szólt. Gábor a
kezébe vette a whiskys üveget, és a fény felé tartotta.
 – Isten hozott benneteket a házamban! Tisztelegjünk a természet előtt, amely kegyes
ajándékokkal lát el minket.
Lassan, komótosan bontotta a drága italt, szertartásosan töltött.
– Merem remélni, hogy senki nem kér hozzá jeget – jegyezte meg. – Ostoba amerikai
szokás. Ez olyan ital, amely párját ritkítja. Semmi nem kell bele.
– Egészségünkre! – szólt elégedetten Miklós is, miután beleszagolt a nedűbe.
– Vigyázz, nehogy megakadjon a torkodon – bökte oldalba Piroska az üzlettársát.
– Azért, mert kiadóm van, még nem felejtettem el, hogy másnak ez az egyetlen pohárka ital
fél havi munkabére – méltatlankodott Miklós. Lassan kortyolva kóstolták az italt. Gábor
megszólalt:
– Én is a semmiből jöttem. A lányoknak már meséltem, kidobóemberként kezdtem. Az utca
nevelt, és ezt nem felejtettem el. Örülök neki, hogy értékelitek a vendéglátásomat.
Magához húzta Vicát, és hosszan megcsókolta. A lány hozzásimult.
– A semmiből rögös lehetett az út – jegyezte meg a csók után Vica.
– Nem titkolom, álltam néhányszor bíróság előtt. De aztán mindig kimostak. Nem vagyok
az erőszak híve, de van, amit nem lehet szimpla párbeszéddel megoldani. Mára viszont
lehiggadtam. Úgy érzem, amire vágytam, elértem. Na jó, még egy szorgos kis feleség, egy
csöndes asszonyka elkelne a házamban – tette hozzá, és Vica combjára csapott. – Egyébként
amikor az asztalotokhoz mentem a Zöld Lyukban, akkor éppen a közbeszerzési ügyekről
beszéltetek. A bárpultnál is lehetett hallani, hogy bennfentesek vagytok, úgyhogy nekem ne
adjátok az ártatlant.
– Én nem vagyok az. Csak Piroska. Ő közülünk a legsikeresebb, és neki van a legtöbb pénze
– szólt a Chivas Regal meggondolatlanul Vicából. Miklós tekintete villámokat szórt felé.
Ildikó igyekezett menteni a helyzetet.
– De ez nem jelent semmit.
– Nem tudom. Az információ, persze, csak ha minőségi, sokat ér. Mondjuk, én rengeteg
pénzt kifizetek egy üveg jó minőségű italért, de az információra sem sajnálom a pénzt –
mondta Gábor.
– Szerintem rossz irányba haladunk – szólt rá Miklós. – Úgy látom, ha megerőltetjük
magunkat, itt mindenki tud egy-egy zaftos történetet befolyásos emberek múltjáról. De nem
ezért jöttünk föl hozzátok – nézett szigorúan Zoltán szemébe. – Ha egyszer elindulsz egy
sűrű, sötét erdőben, nem biztos, hogy mire a végére érsz, ki akarsz belőle jönni. De ez még a
jobbik eset. Mert az is előfordulhat, hogy kijönnél, de már nem tudsz.
Gábor összehúzta magát.
– Tudod, mindig is voltak félelmeim. Nem bírom a bezártságot. A sötétet. Úgyhogy tudtam
és éreztem, hol húzódnak a határaim. Mikor kell megállni.
 – Akkor szerintem most is súgnak valamit az ösztöneid – suttogott lassan és tagoltan Gábor
fülébe Vica, és egy időre mindannyian megfeledkeztek Pest züllöttségéről. A magukéval
voltak elfoglalva.

VÉGE.

VAGY MÉGSEM?
 © Kármán Irén, 2011, 2014
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014

ISBN 978-963-383-425-1

Felelős kiadó Kepets András

Minden jog fenntartva. A könyv, illetve egyes részeinek másolása, terjesztése tilos. A könyv bárminemű felhasználása kizárólag
a kiadó előzetes, írásbeli hozzájárulásával végezhető, kivéve a szabad felhasználás esetköreit. A kiadó előzetes, írásbeli
engedélye szükséges különösen a jelen kiadvány lefordításához, többszörözéséhez, terjesztéséhez, digitalizálásához,
feldolgozásához, átdolgozásához, az egyes részleteknek az idézés szabályait meghaladó átvételéhez. A jelen kiadványt a
mindenkori hatályos szerzői jog védi, melynek megsértését adott esetben a Büntető Törvénykönyv is büntetni rendeli.