MÉLTÓ HELYRE

A rovásírás megérdemelné,
hogy hungarikum legyen
Valami, ami tényleg csak a miénk, miközben rengeteg tévhit és vita
kering itthon róla
Sashegyi Zsófia

Az énlakai unitárius erődtemplom kazettás mennyezetének részlete az 1668-ban

Muzsnai György által festett rovásfelirattal: „Egy az Isten. Georgyius Musnai diakon”
Fotó: Oláh Tibor / MTVA

Van, aki romantikától hajtva, van, aki nemzeti öntudattól vezérelve,

van, aki esztétikai okokból használja a rovásírást. Bár az elmúlt
évtizedek műkedvelő kutatásai rengeteg tévhitet hintettek el a
köztudatban ősi székely írásunkról, egyvalamiben – a kormány
kivételével – mindenki egyetért: a rovás méltó arra, hogy
hungarikummá nyilvánítsák, ezzel méltó helyre tegyék a nemzet
kincstárában.

Ha kézbe vesztek egy könyvet, merről szoktatok belelapozni? – szegezi a

kérdést a padban ülő tizenöt kisdiáknak Szondi Miklós, mire azok habozás
nélkül felelnek: hátulról előre. – Hát persze – folytatja a tanár –, mert így
esik jól! Nem véletlen, hogy róni is jobbról balra szoktunk.

A pedagógus, aki nevelőként tizenöt évig dolgozott különböző börtönökben,

nyugdíjasként második éve vezeti a tanulószobát a solti Vécsey Károly
Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola Nagymajori úti telephelyén, és
bár ország-, sőt Kárpát-medence-szerte gyakran hívják iskolai órákra, hogy
tanítsa meg a gyerekeknek a régi székely betűket, ebben a csoportban ez az
első rovásórája, hiszen a napköziben leginkább a napi tananyagot
gyakoroltatja a gyerekekkel. Ennek ellenére mindenki tudja róla, hogy a
rovásoktatás szakértője; ebben az iskolában tíz éven át heti rendszerességgel
vezetett ilyen tárgyú szakkört.

A gyerekek és a tanár szemmel láthatóan kivételes összhangban működnek

együtt. Bár a többség számára tökéletesen új a rovásról szóló tananyag, egy
mégis akad közöttük, aki feltűnően képben van. Patrik a birtokában lévő
tudástól izgatottan, de magára kényszerített visszafogottsággal vágja ki a
válaszokat, majd a füle hegyéig elpirul a sikerek fölött érzett büszkeségtől.

Szondi Miklós órát tart Solton. Bevésődések

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet
– Magamtól tanultam meg a rovást – mondja szerénykedő, boldog mosollyal.
– Miklós bácsi mutatta meg, hogyan kell.

A kisfiú, aki egyébként az osztály nagy csínytevője, láthatóan fürdik a friss

sikerben.

Szondi Miklós vérbeli pedagógus. Már a közös munka elején új szabályokat

állított fel. A tanulószoba nem gyermekmegőrző, ide rang bejárni, és ez a
gyerekek hozzáállásán is tükröződik. Valamennyien csüngnek a tanár szaván,
gyorsan, pontosan reagálnak, egy hullámhosszon vannak vele, pillanatra sem
kalandozik el a figyelmük a negyvenöt perc alatt. Nem csoda, hiszen a
kipróbált pedagógus érdekesebbnél érdekesebb dolgokat tartogat a
tarsolyában, amelyet direkt erre az alkalomra csatolt magára. Például a
„nyolcezer éves tatárlakai lelet mását”, amely, mint fogalmaz, „bizonyíték
arra, hogy a világ első írásbelisége a miénk”. Szó esik a gyökerekről és arról,
miért ne nevezzük egymást gyökérnek, parasztnak.

– Van egy jó hírem: mindegyikőtöknek életképes parasztember volt az őse.

Mert csak az tudott túlélni, aki a parlagot képes volt megművelni, azaz
földműves volt. Az műveltség ám; a földet megművelni nagy tudás! Ma, ha
valakinek odaadnának egy darab földet, hogy tartsa belőle fenn magát,
bizony nem nagyon menne neki – szól a tanár, és a gyerekek öntudatlanul
kissé kiegyenesednek a padban, miközben lélegzet-visszafojtva hallgatják.
Kívülállóként jó rácsodálkozni erre a beszédes csöndre.

Mennyi mindent át lehet adni egy kis játékossággal a gyerekeknek! A magyar

nyelv pedig csak úgy szórja ránk a szójátékokat. Miután a rovott Gy (gyökér)
betűt kitárgyaltuk, jön a kereszt alakú I(sten) betű, amelyet arról tudunk
megjegyezni, hogy Isten fiát keresztre feszítették. Jöhet a T, amelynek rovott
változata leginkább egy tornác támoszlopára hasonlít, aztán az A betű, amely
a gyermekét vállára vevő anyára emlékeztet.

– A másikat becsapni elég ronda dolog, de van valami, ami még rondább: ha
kit csapsz be?… – mondja a tanár, és kérdő tekintetére ismét egyként
felelnek a gyerekek: „Magadat!” A betűk gyakorlása ennek értelmében
szigorúan bizalmi alapon folyik. A tanár diktál, a gyerekek írnak anélkül, hogy
közben fölnéznének, hisz csak utólag ellenőrizhetnek. Az első lecke hét
betűjéből az óra végére már takaros kis mondatot tudnak leírni.

– Az elején nem volt könnyű elfogadtatni velük az értékrendváltást – mondja

Szondi Miklós, miután a gyerekek az általa írt ajándék tankönyvvel vidáman
eltávoztak. – Az olyan fordulatokat, mint például azt, hogy csak olyat tégy
mással, aminek te is örülnél, ha veled tennék, még most is hetente
ismételjük – fogalmaz a pedagógus, aki a kérdésre: miért jó megtanulni róni,
így válaszol:

– Azt is kérdezhetnénk, miért kell megtanulni az egyenletmegoldást, ha

úgyse fogjuk használni soha. Sokféle válasz létezhet, de az biztos, hogy az
egyenletek pallérozzák az eszünket. A rovásírással is hasonló a helyzet:
gondolkodásra tanít. És azzal, hogy az ősi írás apropóján rá tudunk mutatni a
gyökereikre, a gyerekek másképp mennek ki innen, mint ahogy bejöttek. Ha
nincsen gyökér, nincsen fa sem – idézi az egyszerű székely közmondást a
tanár.

Lapozható rovásos „könyv” falapokból. Szondi Miklós gyűjteményéből

Mindezek ellenére Szondi Miklós nem tartaná jó ötletnek, ha kötelezővé
tennék a rovásoktatást az iskolákban, mert szerinte úgy járnánk vele, mint az
orosz nyelvvel: sokan megutálnák.

– Újra és újra felmerül ez az ötlet – többnyire a Jobbik hozza fel –, de

szerintem nem kell kétségbeesni azért, mert nem sikerül bevezetni a kötelező
tananyagba. Ennek az írásképnek olyan ereje van, hogy nem fogja elfújni a
szél csak azért, mert nem került bele a Nemzeti alaptantervbe – mondja
nyugodt derűvel. Szondi Miklós akkor is nyugodt marad, amikor arról
kérdezem, melyik iskola híve: azé-e, amelynek követői a hosszú
magánhangzókra utólag kialakított írásjeleket elfogadják ugyan, de az X, Y,
W és Q rovott jeleit elutasítják?

– Ha kicsit sótlan az étel, ugye ad hozzá még egy keveset? – kérdezi

játékosan. – No de ha sótlan, ugye nem cukrot ad hozzá? Mert annak éppúgy
semmi keresnivalója nincs abban az ételben, mint a rovásban az X-nek és a
Q-nak!

Nem minden rovással foglalkozó tudja azonban Szondi Miklóshoz hasonlóan

megőrizni a lelki békéjét, ha valaki ezt a kérdést feszegeti. A rovásírásról
szóló ismereteket, a XX. században rendszerező Forrai Sándor hagyatékát a
Forrai Sándor Rovásíró Kör karolta föl, amely e téren látszólag kibékíthetetlen
ellentétben áll az új jelek bevezetését pártoló, könyvkiadással is foglalkozó,
2008-ban alakult Rovás Alapítvánnyal.

Az ember tragédiájának konstantinápolyi színe jut a laikus eszébe a

rovásírással foglalkozók internetes és szakmai fórumokon váltott dühös
üzeneteit olvasgatva: „homoiusion” kontra „homousion” – cseng a fülünkbe.
A kívülálló szemében ebben a rovásírás esetében sem sokkal nagyobb a
különbség, mint az a bizonyos i betű. Pártok sajátítják ki, a nemzeti öntudat
jelképét látva benne, megint más pártok pedig épp ezen ok miatt támadják.
Hogyan viszonyulhat hozzá mindezek ellenére az, aki se többet, se
kevesebbet nem lát benne, mint egy ősi írásképet, amely különleges
tipográfiájával nemcsak esztétikai, de érzelmi töltetet is hordoz, és a
gyökereinkhez vezet?
A rovásnak már az eredetéről, sőt pontos megnevezéséről is parázs viták
folynak az érdeklődők – és érdekeltek – körében. Van, aki török írásokból
eredezteti, és van, aki szerint minden írásnál előbb létezett. Arról sem
egyeznek a nézetek, hogy melyik a legrégebbi emlék, amelyiken feltűnik. A
leghevesebb viták azonban kétségkívül a rovás szabványosítása körül
alakultak ki. A legmegosztóbb kérdés az, hogy része legyen-e a nemzetközi
szabványnak az X, Y, W és a Q, valamint legyen-e rovott Dz, Dzs jel. Ezek az
újítások végül nem kerültek bele az európai Unicode szabványba, és a
karakterkészlet Old Hungarian néven ma már a világon mindenki számára
elérhető. Első ránézésre nem tűnik nagy veszteségnek, de az a tény, hogy
így még Wass Albert nevét sem lehet begépelni gond nélkül, bizonyosan hagy
némi hiányérzetet az írás használóiban.

A rovásírás, amelyet a kommunizmus alatt jóformán csak a székely öntudat

és a cserkészek tartottak életben fű alatt, a rendszerváltás után, a
kilencvenes években indult újra virágzásnak. A laikusok mozgalmának hála
egyre többen fedezték fel maguknak ezt az ősi írásképet, amelyről a nyári
táborokon, a szakkörös foglalkozásokon túl egyéb fórumokon is egyre több
szó esett. Tudományos és áltudományos könyvek jelentek meg róla, és idővel
számos „szakavatott” képviselője akadt a témának. Az írást mégsem sikerült
„kanonizálni”. Az elmúlt huszonöt évben hozzátapadt előítéletek és a
viszonylag kevés tudományos munka meggátolta, hogy a kormányok
zászlajukra tűzzék a rovásírás ügyét. Azt, hogy a téma hányféle politikai erő
képviselőjét foglalkoztatja, jól mutatja az is, hogy az általunk megkérdezett,
a székely rovást kutató nyelvész, Sándor Klára 2006-ban az SZDSZ és az
MSZP közös jelöltjeként szerzett mandátumot, az írásnak a közhasználatba
való bevezetéséért küzdő Sipos László, a Rovás Alapítvány elnöke viszont a
Jobbik EP-képviselőjelöltje volt.

– A körülötte kialakult indulatok kifejezetten ártanak ennek az írásnak –

állítja Sándor Klára, akinek több könyve jelent meg a témában, és épp
cikkünk megjelenésével egy időben lát napvilágot A székely írás reneszánsza
című kötete, amelyben a rovás Mátyás idejében fellángoló kultuszát mutatja
be. A turkológiából doktorált egyetemi docens az írás eredetéről vallott
nézeteit a rovás hívei közül valószínűleg jó néhányan istenkáromlásnak
tartják.
– A székely írás őse a Kelet-Európában használt török írások közé tartozhat –
állítja a nyelvész. – A XV. század végén, Mátyás korában indult el a rovás
Székelyföldön kívüli kultusza. Ekkor vált népszerűvé a humanisták körében,
akik tudományos kutatás tárgyává emelték. Ők kapcsolták hozzá a székely
írást a hun eredettudatba ágyazott magyar identitáshoz, ezért is kötődik
szorosan a köztudatban a hun hagyományhoz. Azok a kéziratos emlékek,
amelyeket a Székelyföldön kívülről ismerünk, ennek a tudósok között terjedő
hagyománynak a folyományaként keletkeztek – állítja Sándor Klára, aki ez
okból nevezi a rovásírást székely írásnak.

Fotó: Végh László / Magyar Nemzet

– A székely írás a XVII. század közepéig volt használatban, de nem széles

körben, hiszen már a XVI. század végén lehetett titkosírásként használni, ami
azt jelenti, hogy korábban sem volt nagyon ismert – mondja a nyelvész, aki
rámutat: ennek az írásformának elsősorban identitásjelző funkciója volt. –
Amikor egy templom építésénél a mester rovásírással írta fel a nevét a
gerendára, nem információt akart közölni, hiszen ugyanarról a munkáról
sokkal bővebb információt nyerünk a székely melletti latin feliratokból.
Kétségtelen, hogy ez magyar kulturális örökség, amely alkalmas arra, hogy
hungarikummá nyilvánítsák, hiszen csak magyar nyelvű szövegeket írtak le
vele. Mindenkinek kellene tudnia róla az alapokat, ahogy a csodaszarvas-
legendáról és a hun hagyományról is tudni kell, még akkor is, ha utóbbiak
történetileg nem igazolhatók – mondja az egyetemi docens.

– A tudományos alapokra helyezett ismeretek terjesztése már csak azért is

fontos, mert ezek mellett kevesebb terük lenne az olyan habókos
ideológiáknak, amelyek szerint a rovásírás negyvenezer éves, vagy hogy a
Szíriuszról származik, illetve hogy ez a világ első írásbelisége. Léteznek olyan
állítások is, melyek a fentieknél visszafogottabbak, de nem igazolhatók. A
székely írás mai kultuszában és ellenkultuszában egészen abszurd nézetek is
megjelentek, de a magyar emberek nagyon nagy többsége a magyar kultúra
részeként tekint erre az írásra, és nem gondolják úgy, hogy aki nem ismeri,
az nem jó magyar ember, vagy fordítva, hogy aki ismeri, az szélsőjobboldali.
Az emberek mindkét nézetet elutasítják – magyarázza a nyelvész, aki a
karácsonyfalvi leletet (templomkapu tartóoszlopának maradványán talált
rovásokat) és annak szinte egykorú párját, a rovásokkal díszített varasdi
keresztelőmedencét jelöli meg az eddig fellelt legrégebbi emléknek. Ezek a
XIII. század végén keletkezhettek. Sándor Klárának gyakran fölteszik a
kérdést, mit gondol az új rovásjelek beiktatásáról.

– Az írásokat meg szokták reformálni az adott kor követelményeinek

megfelelően. Véleményem szerint azt, hogy milyen jeleket használnak,
azoknak kell eldönteniük, akik valóban írnak velük. Az újítás nem alaptalan,
csak tudni kell róla, és a gyerekeknek is meg kell tanítani ezeket az ősi
ábécétől való eltéréseket – figyelmeztet az egyetemi docens.

Márpedig vannak, akik valóban használják, nemcsak az aláírásukban, de

olvasmányaik kiválasztásakor is. Az írásjelek korszerű, azaz többek között az
X, Y, W, Q betűkkel kiegészített ábécé használatának nagy pártfogója a
Rovás Alapítvány, amely amellett, hogy igyekszik a közéletben, az
oktatásban, a gazdaságban és a technikában egyenrangú írásmódként
elismertetni, használatban tartani és fejleszteni ezt az írásrendszert, rovott
könyveket is megjelentet. Elsőként az Egri csillagok rovott változata látott
napvilágot, majd Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmeséje, Wass Albert
klasszikusa, az Adjátok vissza a hegyeimet!, végül az Újszövetség. Utóbbinak
díszkötéses példányát XVI. Benedek pápának is átnyújtotta Sipos László, az
alapítvány elnöke, aki azt mondja, a gyerekek vagányságból is szívesen
olvassák a rovott könyveket, hogy aztán eldicsekedhessenek vele az
iskolában.

– Sokféle megközelítés létezik, van, aki romantikától hajtva, van, aki nemzeti
öntudattól vezérelve, van, aki esztétikai okokból használja a rovásírást. Van,
aki technikai kihívásként kezeli, van, aki a népművészetben alkalmazza –
mondja Sipos. – A rovott @ jel megalkotása hozzám és munkatársaimhoz
fűződik. Az ősmagyaroknak nem volt rá szükségük, mert még nem volt ímél.
A mai magyarok számára viszont elengedhetetlen.

Sipos László kollégáival élen jár az egységes (zöld keretben piros jelek)
rovásírásos helységnévtáblák kihelyezésének szervezésében is. Ezekből már
több mint háromszáz településen közel ezret tettek ki, s még száz-százötven
településen létezik egyedi tábla. A Rovás Alapítvány már a kazak főváros
tábláját is elkészítette, de vannak érdeklődők nyugat-Európából, sőt az
Egyesült Államokból is.

Az alapítvány kezdeményezte a rovásos aláírás személyi igazolványban való

használatát is, amit előbb engedélyezett, majd betiltott a
Belügyminisztériumhoz tartozó elektronikus közszolgáltatási hivatal.

– Megy a jogi csűrés-csavarás, pedig a törvény szerint semmi akadálya a

rovott aláírásnak. A világon sehol máshol nem csinálnak ebből problémát a
hatóságok, csak Magyarországon üldözik a rovást – fogalmaz Sipos László,
aki hangsúlyozza: az általa „székely-magyar rovásnak” nevezett írásrendszer
sorsa a szívügye, és ez irányú erőfeszítései pártpolitikától függetlenek.

Igaz, személyes és munkakapcsolatait is latba vetve igyekszik harcolni a

„rovásüldözés” ellen, de, mint mondja, hiába tud minden párton belül az ügy
mellé állítani embereket, a folyamat végül mindig megbicsaklik valahol, az
indok pedig: a téma most „nem időszerű”.

– Hungarikum nem lett, a Nemzeti alaptantervből kilúgozták. Nincs rá

egységes pedagógiai módszertan, így ma csak a lelkiismeretes, a téma iránt
elhivatott tanárok a tanrendi rugalmasság keretei között, szakköri vagy
önképzőköri szinten tudják tanítani – fogalmaz Sipos, aki egyébként az első
magyar nyelvű rovásemléket (a nagyszentmiklósi aranykincs egyes tételeit) a
IX. század végére datálja, s a magyar nyelvű rovásos írásbeliséget legalább
1200 évesre saccolja, de szerinte feltételezhető, hogy ennél is régebbi.

– Amikor a Klebelsberg Központ (KK) a közelmúltban felmérést végzett az

iskolai rovásoktatásról, sokan fordultak hozzánk tanácstalanul. Bizonytalanok
voltak, bevallják-e vagy sem, hogy ők oktatják a rovásírást, mert nem
tudták, retorzióra kell-e számítaniuk, vagy támogatást kapnak. Mi sem tudtuk
őket biztatni, tekintve, hogy mindeddig egyik kormány sem állt ki
egyértelműen a rovásoktatás mellett, de érdeklődéssel vártuk, mi sül ki
ebből. Aztán sajnos a KK villámgyorsan világossá tette: szó sincs arról, hogy
támogatni szeretnék a székely-magyar rovás oktatását.

A jelek szerint azonban nem teljes a közöny a kormánypártok részéről,

Hoffmann Rózsát legalábbis nem hagyja hidegen a rovás sorsa. 2013-ban,
Forrai Sándor születésének századik évfordulója alkalmából úgy fogalmazott:
„Furdal a lelkiismeret – bizonyára nem csak engem –, amiért Forrai Sándor
úgy ment el közülünk, hogy a hivatalos Magyarország azt sem igazán akarta
tudomásul venni, hogy a világon van. Mint ahogy azt sem, hogy van székely-
magyar rovásírás.”

A nézetek tisztázása, a tévhitek eloszlatása és a végleges, tudományosan is

alátámasztható, a nyelv és a nemzet spirituális egységében hívőket is
kielégítő álláspont kialakítása tehát még várat magára. Lehet, arra lenne
szükség, hogy a mindenkori állam felkarolja az ügyet, de az is lehet, hogy
éppen a politika visszavonulása segítene a legtöbbet. Még szerencse, hogy
van, aki felül tud emelkedni az eretnek civakodáson, és arra használja ezeket
az ősi jeleket, amire mindig is valók voltak: identitásjelzésre. Akárcsak
Szondi Miklós, a nyugdíjas pedagógus, aki, mikor a személyi igazolványát
forgatva arról kérdezem, miért rovottan ír alá, egyszerűen így felel:
– Mert jólesik!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A

megjelenés időpontja: 2017. 02. 18.