Magyar Múltban - Magyar Jövő

Radics Géza

OLVASMÁNYOK MÚLTUNKRÓL
Kurinszky Kata és Szalai András rajzaival

I. rész: Alföldi Géza; Magyar ember, A Csodaszarvas, Emese álma, Álmos

Nagyfejedelem népe, Alföldi Géza; A fa névtelen gyökereinek…
II. rész: A magyar kutyafajták, Isten kardja, A kocsi, A rovásírás,
A visszacsapó íj, A harcmodor.
III. rész: A vérszerződés, Árpád, A "honfoglalás", Árpád apánk birodalma,
Vérbulcsú, Uralkodóink származásrendje, A központi hatalom
megszilárdul, A Magyar Szent Korona.
IV. rész: A magyar királyság fénykora és hanyatlása,
Országcsonkítás, Magyarország nemzetiségi térképe.
V. rész: A Magyar Nemzeti Címer, Nyilatkozatok a magyar nyelvről,
Vérszerződés
(színdarab), Forrásmunkák, Ady Endre, Fölszállott a páva.
(Az alábbi történelmi olvasmányok némely tételére a magyar őstörténetben
nem jártas olvasónak, csak az Eredetünk és őshazánk című tanulmányban
tárgyaltak adhatnak eligazítást.)

Alföldi Géza

Magyar ember
Légy óvatos, mint a róka,
Tiszta, mint a fehér rózsa,
Mint a tigris, olyan bátor,
Hűséged vedd a kutyától,
Szelíd, mint az őzek népe,
Gyors, mint a sas repülése,
Szorgalmas légy, mint a méhek,
Nemes, mint a telivérek,
Fáradatlan, mint a hangya,
Erős, mint a medve mancsa,
Derűs, mint az ég tavasszal,
Olyan lágy, mint lágy a hajnal
Egyenes, mint az a nyárfa,
Vidám, mint a lepke tánca,
Nyílt, akár a nyári rózsa,
Nótás, mint a rét rigója,
Jó, akár a búzakenyér,
Liliomként buja fehér,
Merész, mint merész a sólyom,
Hangod, mint a gerle szóljon,
Nyugodt, mint a békés tenger,
Egy szóval, légy: magyar ember.

A Csodaszarvas
Valamikor réges-régen az ősi napkeleten, ott, ahol a két nagy folyó önti vizét az égszínkék
tengerbe, volt egy csodálatos szép és gazdag város, melynek híre a messze földeket bejárta. Ur volt e
város neve, talán azért, mert lakói Isten gyermekeinek vallották magukat. A város királya a bölcs és
igazságos Nimród volt, aki arról volt híres, hogy nagyon szeretett vadászni. Nimródnak és
feleségének, Enéhnek két fia született. Az idősebbet Hunornak, a fiatalabbat Magyarnak hívták.
Apjuk már kamaszkorukban magával vitte fiait a vadászatokra. Idő múltával a fiúk bátor és daliás
legényekké cseperedtek, s mint apjuk, nagyon szerettek vadászni. Az íjat mesterien kezelték, és ha
birokra keltek, ellenfeleiket mindig leteperték.

1. kép: A Csodaszarvas (Szalai András rajza)

Egy szép napon a két testvér elhatározta, hogy apjuk nélkül indulnak vadászatra. Hunor is,
Magyar is választott maga mellé ötven-ötven ifjú vitézt. Másnap hajnalban tüzes paripáikra pattantak,
és úgy elvágtattak, hogy nyomukban csak a nagy porfelhőt lehetett látni. Űzték, hajtották a vadat,
szilaj hévvel; a vadak százait ejtették el. Már éppen haza készülődtek, mikor egy "csodálatos
színekben pompázó" szarvasgím bukkant elébük az erdő sűrűjéből. Mindannyian megigézve nézték a
káprázatosan szép állatot, de csak egy röpke pillantásig, mert Hunor harsány kiáltása törte meg a mély
csendet:
- Utána, vitézek! Ejtsük el e vadat!
Mint a villám, szökkentek a nyeregbe, és a gyönyörű gím után iramodtak. A szélvésznél is
gyorsabban száguldottak a paripák, de gyorsabb volt a vad. Sebesen röppent a nyílvessző, de sebesebb
volt a szarvas. Egész nap üldözték a tüneményes állatot, a nyílvesszők százait lőtték ki, de megsebezni
nem tudták. Fáradt volt már a lovas és ló, s mikor a Nap a föld mögé ereszkedett; a szarvas is
beleveszett a bizonytalan homályba.
A testvérpár és vitézeik nagy tábortüzet gyújtottak, és friss vadhúsból ízletes vacsorát sütöttek.
Evés közben sok szó esett a pompás állatról, nem tudtak betelni csodálatával. Vacsora után felcsendült
a dal, s a jókedvű legények erejéből még néhány szilaj táncra is futotta. Aztán mindnyájan lepihentek,
hogy kora reggel frissen indulhassanak vissza Ur városába.
Pirkadatkor Hunor és Magyar a vitézekkel együtt talpon voltak. Mire a nap arany sugarai
beragyogták a keleti ég alját, útra készen állottak. Hunor már ki is adta a parancsot az indulásra. Mint
valami varázslat – talán a földből nőtt ki? Talán a mennyből ereszkedett alá? –, a szarvasgím elébük
szökkent.
 2. kép: Tábortűz (Kurinszky Kata rajza)

„Vitézek! Száz arany annak, aki elejti!” – rivallta Magyar.

„Hajrá! Hajrá!” – harsant száz torokból, s nagy lendülettel üldözőbe vették a vadat. Hegyre
föl, völgybe le, át a végtelen síkságokon. A legények kurjantásai és vágtató paripáik patáinak
dübörgése verte fel a vidék csendjét. A nyílvesszők ezreit lőtték ki, de a csodálatos állat, mint valami
mennyei fény suhant előttük, sebezhetetlenül. Mikor a Nap koronája a földet érintette, a csodaszarvas
beleolvadt az égalj vörös fényébe.
A kemény hajsza megviselte a lovat és lovast egyaránt. Vacsora után a hangulat se volt olyan
vidám, mint előző este. A nótázás is kelletlenül ment. Tánchoz meg csak egyik-másik legénynek volt
kedve. Szót is alig váltottak. Szemük előtt a csodálatos állat alakja lebegett, gondolatukat igézete
tüzelte. Miért nem sebezhető!? Honnan a gyorsasága és fáradhatatlansága!? Nem tudták. Nem értették.
„Reggel indulunk haza!” – mondta Hunor.
„Úgy lesz, bátyám.” – válaszolt Magyar.
„Minket ugyan nem bolondít tovább e vad, még ha olyan csodálatos is. – mormogták többen.
Harmadnap reggelén, lovon ültek már, s a vad ismét ott állt előttük dacosan, káprázatos
színekben, mint valami égi tünemény, lenyűgözően, csábítóan, ellenállhatatlanul. Nem szólt a két
testvér, csak egymásra néztek kérdően, aztán bólintottak. Sarkantyúik lovaik oldalába fúródtak, és
százkét ló százkét lovasával lendült fergeteges üldözőbe. Repültek a paripák, patáik mintha a földet se
érték volna. A szarvas meg csak csalta, vezette üldözőit egyre messzebb Nimród király országától. Ki
tudná megmondani, hány folyót, hegyláncot, rónaságot hagytak már maguk mögött?! A Nap az
utolsókat hunyorította a nyugati ég alján, mikor a csodaszarvas belemerült egy sötét tó ragyogó
tükrébe.
Hunor, Magyar és vitézeik hatalmas erdőség aljában táboroztak le. A frissen sült pecsenyét
szótlanul, kelletlenül fogyasztották, pedig egész nap egy falatot se ettek. Se nótához, se tánchoz nem
volt kedvük, csak csendben maguk elé meredtek. Szemük előtt egy pajkos fény imbolygott,
szüntelenül. Előbb egyik, majd másik legény tért pihenőre. Hunor és Magyar is álomba szenderült.
Éjféltájban lenge szellő suhant át a hatalmas fák lombjain, amire a testvérpár fölrezzent. Távolról
hangfoszlányokat hozott az áramlat, néha-néha felerősödve. Magyar a hang irányába indult, Hunor
nyomban utána. A vitézek szeméből is elszállt az álom, óvatos léptekkel követték a két királyfit.
Csakhamar egy tisztás széléhez értek, s látták, hogy százkét hajadon lejti táncát, miközben hol
ropogós, vidám dalokat énekeltek, hol pedig szívet kínzó fájdalmasakat. A leskelődők arra lettek
figyelmesek, hogy a dalok olyan ismerősek, és megértik a leányok nyelvét. Nem is tétováztak, a
hajadonokhoz siettek. Megtudták, hogy Pannóniában vannak, és a két legszebb hajadon a pannon
király leánya. Lett is erre nagy öröm. Hunor, Magyar és vitézeik nyomban feleségül vették a
leányokat, és olyan lakodalmat csaptak, aminek híre bejárt hetedhét országot.

3. kép. A táncoló hajadonok (Kurinszky Kata rajza)

Sok évszázaddal később, mikor Hunor és Magyar ivadékai nagyon elszaporodtak, kettéváltak.
Hunor utódai lettek a hunok, Magyaré pedig a magyarok.
(A sumer, szittya és hun származástudatunkat a Csodaszarvasmonda őrizte meg napjainkig. A mondák
valóságos történetek mesés elbeszélői, amelyekből rendszerint kilehet bontani a történet magvát. A
Csodaszarvasmondának három változata van. A legismertebb szerint Hunort és Magyart a csodaszarvas Meótisz
mocsaras vidékére vezette, ahol Dúl király lányait vették feleségül. Miután megszaporodtak, onnan jutottak el a
hunok is, magyarok is Pannóniába, amely Dunántúl neve volt a római korban. A monda második változatában
Hunor és Magyar egy „csodálatos színekben pompázó vadra” találtak, amelyet nem tudtak elejteni, és e vad
Perzsia vidékére vezette a testvérpárt. Onnan indultak Pannónia elfoglalására, ahol az „ő nyelvüket beszélték.” A
harmadik változatban csak Hunor szerepel, akinek a „csodálatos színekben pompázó vad jelzi”, hogy el kell
foglalnia Pannóniát. Hunor ugyan meghal, de az őt követő Kattar (Kádár), teljesíti az „égi parancsot”. A
szarvas ugyanis az Égi Fény, azaz a Nap földi jelképe, a Nap pedig az Istené. E szerint a „csodálatos színekben
pompázó vad”, az Isten jelképe, a Nap volt, vagyis Hunort és Magyart az isteni gondviselés vezette vissza őseik
földjére, Pannóniába.)

Emese álma
Atilla nagykirály birodalmának széthullása után a súlyos megpróbáltatások évei nehezedtek a
hun és a testvér magyar népre. Némelyek feltehetően hódoltságba, mások függőségbe kerültek. Nagy
volt a szomorúság a szabadsághoz és uralkodáshoz szokott őseink szívében. Reményüket mégse adták
föl. Bíztak a magyarok Istenében! Bíztak abban, hogy Isten akaratából jön majd egy uralkodó, aki
ismét eggyé kovácsolja a hun-magyar népet, és vezetésével visszafoglalják őseik földjét, Pannóniát,
ahol újra boldogan és szabadon élhetnek. Emlegették is folyvást Isten ostorát, kinek fél világ hódolt.
Az ő kardja előtt bizony minden nép meghajolt.
 Az eszes és kiváló hadvezér, Ügek nagyfejedelem uralkodása alatt a Mindenható mintha
lemosolygott volna népére. A kazár birodalom hanyatlásnak indult, és határain belül élő testvérnépek
függősége meglazult. Azonban még nem jött el e népek egyesítésének az ideje, ami nemcsak a teljes
függetlenséget, hanem a régi dicsőség és hatalom visszaállítását jelentette volna. Igaz, az égi fény
újjászületésének napján a főtáltos már megjósolta, hogy a tudás népére rövidesen egy dicső kor
hajnalodik, amikor minden magyar emelt fővel nézhet a jövőbe.

4. kép. Emese álma (Kurinszky Kata rajza.)

A jóslatot követő éjszakán Ügek feleségének, a jóságos és kegyes

nagyasszonynak, Emesének megjelent álmában Isten szent madara, a Turulmadár. Alakja mintha
Emese bársonyos, acélkékes hajából szövődött volna, s mellén egy emberi arc vonásai rajzolódtak ki.
Emese mélyen meghajolt, fejét lassan fölemelte, és szelíd szemét az ég küldöttjére vetette. Valami
különös, fenséges érzés és nyugalom hatotta át egész lényét.
A Turul alakja ekkor mennyei fénnyé változott, és így szólt Emeséhez Isten követe:
„Néped a megpróbáltatások éveit méltósággal viselte. Istenét soha nem hagyta el. Ezért az Úr
kegyelméből fiad születik, ő és utódai dicső uralkodói lesznek népednek. Ez Isten akarata.”
A Turulmadár ekkor nagy sebességgel elszállt, és beolvadt a csillagok sziporkázó fényébe.
Emese felébredt. „Felébresztem Ügeket” – gondolta. Ujja már majdnem a férje vállát érintette, mikor
keze megállt, visszahúzta.
„Talán csak álom, álom volt az egész!? A képzelet pajkos szüleménye!? – semmi más.” –
mormolta Emese.
 5. kép. Emese a csillagos égre veti tekintetét (Kurinszky Kata rajza)

Emese óvatosan felkelt. Vigyázott, hogy ne ébressze fel Ügeket. Magára öltötte fehér bársony
köntösét és csendben kiment. Leült az udvar közepén álló, lombtalan nagy fa alá. Tekintetét
bizonytalanul, elmerengve a hideg, de ezernyi csillagfényétől sziporkázó égre emelte. Testét melegség
sugározta át, és a szíve alatt fogamzott élet elindult a sorstól meghatározott útjára.
„Álmos!? Álmos legyen a neve – gondolta Emese. Arcát önfeledt mosoly ülte meg, és szeme
sarkában az örömkönny gyöngyszeme csillogott.

Álmos nagyfejedelem
Korai múltunkból csaknem minden, ami dicső, ami megéneklésre való, Árpád nagyfejedelem
nevéhez kötődik. A magyar nagyfejedelmi, majd pedig királyi uralkodócsalád is Árpádról kapta
nevét: Árpád-ház. Hogyan történhetett, hogy az isteni kinyilatkoztatás ellenére, az elhivatott és szent
uralkodó neve: Álmos és alakja olyannyira háttérbe szorult a történetírásunkban? Árpádot költőink is
megénekelték, Álmost talán senki. Ismertvilágunkban neve, csak mint Árpád apja él. Alig tudunk
valamit azon uralkodónkról, aki munkája eredményeként a Turul ismét a magasba szállt, és
századokon keresztül hirdette a magyarság nagyságát, dicsőségét. A válasz tulajdonképpen egyszerű.
Alig akad forrásmunka, amelynek segítségével a történetíró képet alkothatna azon nagyfejedelemről,
aki születéséről Anonymus aGesta Hungarorum című munkájában a következőket írta:
„Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, ... feleségül vette
Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emese nevű lányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet
kapta. Azonban isteni, csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben lévő anyjának
álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt.
Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak,
ámde nem a saját földjükön sokasodnak el.”
Ez kísértetiesen hasonlít Jézus születésének történetéhez, amint ezt megtaláljuk Máté
evangéliumában. Íme: „Jézus Krisztus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek.
Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A
férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban
bocsátja el. Míg ezen töprenkedett, megjelente neki álmában az Úr angyala, és így szólt: József, Dávid
fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert a benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik
majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét bűneitől.”
Jézus, mint Isten Fia a Világ királya lett, a keresztény tanítás szerint az emberiség megváltója.
Ezzel szemben Álmos cselekedetei, uralkodói nagysága és emberi alakja elmosódott a „honfoglalást”
követő századokban. Nézzük tehát, vizsgáljuk meg Emese álmának történeti hátterét, körülményeit,
kinyilatkoztatását, beteljesülését.
Kr.u. 453-ban halt meg Isten ostora Atilla, a hunok nagykirálya. Előző évben birodalmát a
Kaszpi-tengertől az Atlanti-tengerig terjesztette ki. A nagy szervezőképességgel megáldott uralkodó
váratlan halála megrendítette a hun népet és birodalmat. A meghódítottak viszont függetlenségük
visszaszerzésének lehetőségét látták elérkezettnek. Atilla fiai között is viszály keletkezett, s hatalmas
birodalom bomlásnak indult. A megmaradt hunok a Fekete-tenger északi, és a Kaszpi-tenger észak-
nyugati partvidéke feletti térségbe húzódtak vissza. A nyugati történettudomány utrigur hun, kutrigur
hun és szabír hun névvel illeti őket. 530 tájáról esik róluk említés utoljára, de az utrigur hunok neve
még 600 táján is felbukkan. Az utrigur-kutrigur szövetégből jött létre a bulgár nép. E térségben éltek
az alánok, majd a később feltűnő kazárok. A kazárok 650 táján leverték az alánokat és bulgárokat,
amelynek eredményeként létrejött a Kazár Birodalom. Azonban, a 737-ben előrenyomuló arabok
megtörték a kazárok hatalmát, és uralmuk hanyatlásnak indult. A bulgárok egy része nyugatra vonult
(dunai-bulgárok), a másik a Volga-mentén északra (volgai-bulgárok). A kettő között – a Don és a
Kárpátok közötti térségben – ebben az időben tűntek fel Álmos-Árpád-ágbeli őseink is. Hivatalos
történetírásunk szerint Levedi volt az első uralkodójuk, és kazár függőségben éltek, és mondják Levedi
felesége is előkelő kazár úrnő volt. Levediről nevezték volna el azon vidéket, ahol éltek. Ez pedig az
Alsó-Dontól keletre eső térségben, valamint a Don-Donyec közében terült volna el. Ez részben
valóban kazár fennhatóság alatt álló terület, részben pedig kazár őrvidék volt.
Padányi Viktor a Dentumagyaria című művében azt írja, hogy a labuttu-labatu Delitzsch és
Sayce szófejtése szerint asszír katonai közigazgatási szó, amely„hódított tartományt” jelent. Ezért ő
a „lebedi” szót az asszír „labuttu-labatu”-ból származtatja. Padányi még további asszír közigazgatási
és katonai jellegű szavakat is felsorol, annak igazolására, hogy a „lebedi” nem egyedül áll
szókészletünkben. Íme: khasánu, szalat, tarta, kundur, kundu, zakánu, pekhu, vizír, harku,
csitár éssák. Ismerősek? Eszerint „Lebédia” sohase létezett, de létezett egy nép, amely kazár
hódoltságban élt, és e nép lehetett Álmos által létrehozott nemzetszövetségonugor ága. Padányi szerint
a szabír réteg sohase élt kazár fennhatóság alatt. Bárhogyan is voltak a dolgok, ha őseink ezen ágánál
minden rendben lett volna, Emese álmának semmi jelentősége nem lenne. Itt arról lehet szó, hogy egy
hajdan hatalmas, de széthullott, nagy múltú nép visszasóvárogta a régi idők dicsőségét. És a dicső múlt
Atilla nagykirály nevéhez fűződik, akinek jelvényét a fekete sas, a Turulmadár is díszítette. Tudjuk,
hogy Álmos-Árpád népe hunutódnak vallotta magát, és úgy a szabír-szavárd, mind az onugor réteg a
hunok leszármazottai kellett hogy legyenek.
Emese álmában megjelent Turulmadár tehát megjövendölte azon uralkodó eljövetelét, aki
vezetésével ismét visszaszerzik a régi hatalmat és dicsőséget, s hogy ezen uralkodó ivadékaiból
választanak nagy, elhivatott vezetőket. Továbbá azt, hogy nem az akkori hazájukban, hanem más
földön sokasodnak meg. Vannak lelkileg, érzelmileg különleges adottságokkal megáldott emberek,
akik bizonyos dolgok eljövetelét megérzik, esetleg megálmodják. Erre a női alkat nagyon is alkalmas.
Az ilyen jelenségeket a kor mélységes istenhite vagy hiedelemvilága is elősegíthette. És természetesen
ott vannak az emberfeletti tulajdonságokkal rendelkezők, akik kapcsolatot tudnak teremteni túlvilági
szellemekkel, istenekkel. E kapcsolatteremtés valódiságát a tudomány nem tudja alátámasztani, de egy
részét cáfolni se tudja. Ugyanakkor az is ismert, hogy az Istentől kinyilatkoztatott születése nem csak
Álmosnak és Jézusnak volt, hanem például Nagy Sándornak is. Hollywood ezt a Nagy
Sándor (Alexander the Great) című filmben ekképp tolmácsolja, mikor Nagy Sándor anyja Olympia,
II. Fülöp felesége azt mondta férjének:„E fiú nem tőled, hanem Zeustól fogant.”. A kérdés talán csak
az, hogy egy nagy vezéri képességekkel megáldott egyéniség eljövetelét az isteni sugallat előrejelzi-e,
avagy a kiválasztottság varázsa, a szinte emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező, az eszményi
uralkodó alakja köré a kimagasló teljesítmények eredményeként, esetenként talán a nagyvezér halála
után bontakozik-e ki? A válasz az, hogy mindkét eset lehetséges.
 Nem tudhatjuk, hogy Álmossal kapcsolatban melyik esettel állunk szemben, de az álomban
történt előrejelzés a valószínűbb. Erre minden igényt kielégítő választ valószínű csak az eltűnt
Ősgesztából kaphatnánk. Annyi azonban minden kétséget kizáróan leszögezhető, hogy úgy az egyik,
mind a másik változat Álmos kimagasló egyénisége, szervezői és vezéri készsége mellett szól.
Egyébként az álomban megjövendöltek, nem lettek volna időtállóak, és Anonymus nem jegyezhette
volna le, akár szájhagyomány alapján, akár írásos forrásból. A monda, azaz az álomban
megjövendöltek maradandóságának másik tényezője, hogy Álmos uralkodása idején őseink ezen
ágának életében jelentős változás történt kedvező irányban. És e változás lényegét megfelelő kútfők
hiányában csak körvonalazni lehet a később történtek figyelembevételével.
Az emberi művelődés, majd pedig a műveltségek milyenségét, nem csupán a szellemi
képesség, hanem az emberi létfenntartást illetően, az adott környezetben uralkodó tényezők is döntően
befolyásolják. Eszerint kialakulhatnak a helyhez kötött és a vándorló életformák különböző változatai.
Ezeket a 18-19. században műveltségi fokoknak képzelték el, amelynek csúcsán a letelepedett
életforma, műveltség állt. A többi ez alatt foglalt helyet a ranglétrán. A társadalmak, a műveltségek
besorolása tehát ennek megfelelően történt: fejlett, kevésbé fejlet vagy fejletlen címszókkal jelölve. A
letelepedett társadalmak óriási előnyre tettek szert, a megítélést illetően, hiszen ezek építményei,
művészete és szellemi hagyatéka is sokkal nagyobb százalékban maradt meg a vándor
társadalmakéhoz viszonyítva. E társadalmak szellemi hagyatékával állunk a legrosszabbul.
Nagyobbrészt csak közvetett ismereteink vannak, amelyek alapján az mutatkozik, hogy inkább
másmilyenek és nem okvetlen alacsonyabb rendűek voltak. Műveltségek ugyanis nem emberi terv
alapján jöttek létre, hanem azok milyenségét egy bizonyos területen belüli életlehetőségek határozták
meg.
Álmos-Árpád-ágbeli őseink a lovas műveltségű népek táborába tartoztak. E műveltség két fő
csoportra osztható: 1. A vándorló (nomád), 2. A félig letelepedett, (fél-nomád). A vándorlók
csoportjába tartoztak és tartoznak az állattenyésztéssel foglalkozók, akik a zöldellő legelők eltartó-
képességétől meghatározva terelgetik nyájaikat. A félig letelepedettek közé pedig azok, amelyek
fölműveléssel és állattartással is foglalkoznak, de télire falvakba, városokba húzódnak. Az arab utazók
arról írtak, hogy etelközi őseinknek gyümölcsöseik, és sok szántóföldjük volt. Tehát a félig
letelepedett társadalom keretén belül éltek. Nem biztos azonban, hogy e jellemzés megfelel a valós
képnek. A földművelőnek ugyanis tavasztól őszig bőséges munkája akad a földeken. Attól aligha
maradhat távol huzamosabb ideig. Inkább arra kell gondolni, hogy az ilyen társadalomnak megvoltak
az állattartói és a földművesei egyaránt.
A lovas műveltségű társadalmaknak volt egy másik sajátos jellemzőjük is. A szövetségkötés.
Ezen társadalmak ugyanis lélekszámukat illetően kicsik voltak, ezért saját biztonságukat a szomszédos
népekkel való szövetségben látták. Így szükség esetén együttes erővel tudtak fellépni a külső
ellenséggel szemben, és e célból központi vezetőt, nagyfejedelmet, nagykirályt választottak. E szerep
minden bizonnyal a szövetség szervezőjét illette meg, hiszen benne nyilvánult meg a rátermettség, az
uralkodói képesség. Az is előfordult – nem is olyan ritkán –, hogy egyik-másik hadvezéri képességgel
megáldott uralkodó egyszerűen maga alá hajtotta, meghódította a szomszédokat. Sőt, hódításaival
birodalmát óriásivá növelte, mint például Nagy Sándor, Dzsingisz kán, Atilla és mások. A mi
szempontunkból a kazárokat kell figyelemmel kísérni, akik a 650 táján aratott győzelműkkel a térség
népei fölött uralkodói helyzetet vívtak ki. Aligha lehet vita kérdése, hogy e hatalomnak közvetlen
befolyása volt Álmos-Árpád-ágbeli őseinkre. Hogy ez hódoltsági, valamilyen függőségi, szövetségi,
avagy csupán szomszédi viszony volt-e, lehet vita tárgya, de e viszonyban a kazároké volt a fő-, a
vezető szerep ebben az időben.
Amint az előzőekben elmondottakból láthatjuk, a kazárok hatalmát a 737-ben előretörő arabok
törték meg, amelynek következtében a volgai bolgárok visszaszerezték függetlenségüket, és a
magyarok, mármint Álmos-Árpád-ágbeli őseink is ekkor jelentek meg a történelem színpadán a
Dontól nyugatra, a Fekete-tenger feletti térségben, ott, ahol kétszáz évvel korábban az utrigur és
kutrigur hunok hazája volt. McEvedy térképe szerint tehát a Volga-Káma-Belaja övezte térség, vagyis
Magna Hungária nem tartozott ide. A szabír hunok, akik az ötszázas évek elején a Kaszpi-tenger
északnyugati partvidékén éltek, később a Kaukázus gerincétől délre kerülhettek, s az arab előretörés
mozdíthatta ki őket is e hazájukból, és a Don-vidéki Dentumagyariában telepedtek le. Persze az se
kizárt, hogy a szabír hunok a kazárok 650-es győzelme következtében szintén kazár fennhatóság alá
kerültek, és csak a hódítók 737-es hanyatlása után húzódtak nyugatra. Bárhogyan is voltak a dolgok,
ekkor indulhatott el ama folyamat, mikor az elkövetkező száz évben őseink ezen ága kiművelte önálló
arculatát. De az álomban megjósoltak szerint Álmos nagyfejedelem volt az, akinek vezetésével
elindultak a régmúlt idők dicsősége útján.
Ha Ügek 819-ben nősült, akkor Álmos 820-ban születhetett, és 839-ben az Al-Duna vidékén
vívott háborúnak már ő lehetett a névleges, esetleg valós parancsnoka. Az ifjak abban az időben nem a
televízió képernyője előtt nőttek fel, hanem a harctereken. Egy tizenkilenc-húsz éves fiatalember már
komoly tapasztalatokkal rendelkezhetett, különösképp, ha született adottsága is volt a szervezéshez,
hadvezetéshez. Ezt pedig minden kétséget kizáróan el kell fogadnunk Álmos személyét illetően. Erre
egyébként jó példa Hunyadi Mátyás, akit 18 éves korában választottak királlyá. Az ország vezetésével
nagybátyját, Szilágyi Mihályt bízták meg, de az ifjú király hamarosan félreállította az „alkalmatlan”
nagybácsit, és bebizonyította, hogy benne megvannak az uralkodói képességek és erények. Eleink
860-ban Krímbe, 862-ben pedig a Kárpát-medencébe vezettek hadjáratot, amelyeket már Árpád is
vezethetett. Az ismert hadjáratok, még ha sikeresek is voltak, nem elégségesek ahhoz, hogy Álmos
alakját az általánosból kiemelték volna. 839 és 860 között számos olyan esemény történhetett,
amelyekről nem tudunk, de amelyek Álmos kiválasztottságának tartóoszlopai lettek. Függetlenségük
megőrzése érdekében, minden bizonnyal számos háborút kellett vívni a kazárokkal is. Ezt tovább
fokozta az, hogy Álmos nagyfejedelemmé választása után létrehozta az onugor népekkel való
szövetséget. Szövetséget kötött Bizánccal és a Frank császársággal, és előkészítette a Kárpát-medence
elfoglalását. Mindennek ellenére Álmos neve, kiemelkedő uralkodói alakja elmosódott
történetírásunkban, mert a „honfoglalás” befejezése már Árpád nevéhez fűződik. Az se lehetetlen
viszont, hogy történetírásunk tudatosan mellőzte azon elhivatott uralkodónk alakjának kiemelését,
akinek isteni kinyilatkoztatás jelezte eljövetelét. Képtelenek voltak elfogadni őseinkről, hogy olyan
hagyományokkal, múlttal rendelkeztek, amilyet csak nagyműveltségű népekről tudtak feltételezni.
Történetírásunk nagy mulasztása tehát, hogy Anonymus közléseit elhanyagolta, így hagyta,
hogy Álmos kiválasztottságára, kimagasló uralkodói teljesítményére a feledés homálya boruljon, de
amelyre a „névtelen” jegyző Emese álmában emlékeztet. A Vérszerződés határozatainak rögzítésében
is arról tudósít, hogy a szövetkezők nem Árpádot, hanem Álmost választották nagykirállyá,
nagyfejedelemmé. Hogy hol és mikor halt meg Álmos, arra vonatkozólag csak találgatások vannak. A
Vérszövetség megkötésének időpontja is bizonytalan, de amelynek rögzítése némi fényt vethetne e
kérdésre. Padányi szerint ez 888 és 891 között történhetett. Álmos tehát 891 és 895 között halhatott
meg.

Álmos nagyfejedelem népe

Az ötszázas évek elején a Fekete-tenger feletti térségben éltek az utrigur és kutrigur hunok,
akiket a magyar történettudomány csak "utrigurnak" és "kutrigurnak" nevez, figyelmen kívül hagyva
a hun megnevezést. Említést sem tesz a szabír hunokról, akik a Kaszpi-tenger északnyugati
partvidékén éltek. Pedig nem lehetetlen, hogy Álmos-Árpád népének őseit bennük kell keresni. A
magyar történetírás szavárd magyarokat jegyez a Kaukázus gerincétől délre eső területen a IX.
században, akik északról jöttek volna erre a vidékre. Ezzel ellentétben sokan úgy vélik, hogy ez
a szabír őshaza helye, és a szavárd magyarok a szabírok utódai voltak. E feltevés szerint nem világos,
hogy a szabír hunok azonosak-e a szavárd-szabír magyarokkal, és ha igen, mikor szakadtak ketté. A
szabír magyarok nagyobb részét a 740-es évek táján az arabok előretörése szorította a Kaukázus feletti
térségbe. A Kaszpi-tenger nyugati partvidékén pedig a kazárok éltek, akik a kazár birodalmat
alapították, tehát erősen befolyásolták e térség hatalmi viszonyainak alakulását. Bakay Kornél hazai
régész-történész nem tartja lehetetlennek, hogy a kazárok és Árpád népe is a szabír hunok
leszármazottai.
A hivatalos történetírás úgy véli, hogy Árpád-ágbeli őseink 820 táján jelentek meg a
történelem színpadán, míg a nyugati források már 737-től jegyzik őket. Bizánci feljegyzés szerint első
"vajdájuk" Levédi volt, aki nemes kazár nőt vett feleségül. Róla nevezik Levédiának a Don-kanyarban
fekvő területet, ahol éltek. (A lebedi=labattu szavak esetleges kapcsolatáról már szó esett.) Levédi
húszezer harcossal vonult ki, szövetségese, a kazár kagán csak ennek felével. Ezt jó tudni, mert
történetíróink Levédit tévesen a kazárok hűbéresének tartják. Nos, Levédi népe alkotta
az Álmos nagyfejedelem által szervezett nemzetszövetség onugor rétegét.

6. kép: A Penguin Atlasz Kr.u. 737-es térképén már szerepelnek Álmos magyarjai

A kazároknál 830-ban lázadás tört ki, amiért a térség politikai és hatalmi viszonyai
bizonytalanná váltak. A hun maradványok, így az utrigur-kutrigur szövetségből létrejött bolgárok és az
onugor "magyarok" nyugatabbra húzódtak. Közelebb kerültek a Dentumagyariában élő szabír
réteghez. Nem lehetetlen, hogy ezt követően kötött szövetséget Ügek nagyfejedelem a Nyék nemzettel.
A nagy szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos 820 táján született, ami azt
jelenti, hogy 840 körül nősülhetett. Egyes jelek arra mutatnak, hogy a Nyék nemzet horkájának lányát
vette feleségül. Miután apósa meghalt, Álmos lett e nemzet horkája. Ezzel magyarázható az a különös
jelenség, hogy a későbbi "honfoglaló" nemzetszövetségnek látszólag "két" vezérnemzete volt,
a Megyer és Nyék. Elképzelhető viszont az is, hogy a Nyék nemzet nem Álmos,
hanemÁrpád házassága révén került szövetségbe a szabírokkal. Őseink által 839-ben az Al-Duna
vidékére indított hadjáratnak már Álmos lehetett a névleges vezetője. Később ugyanígy állhatott a 840
körül született Árpád a 862-es pannóniai hadjárat élén.
Ügek halála után Álmos vette át a Megyer nemzet és a szabír nemzetszövetség vezetését,
Árpád pedig a Nyék nemzetét. Nem lehet tudni, hogy mikor érett meg a Kárpát-medence
elfoglalásának szándéka, de a 862-es hadjárat után bizonyára többet foglakoztak e gondolattal. Úgy
tudjuk, hogy az onugor nemzetekkel, Kér-rel, Keszi-vel és a köktürk Kürt-tel – vagy a kabarokkal –,
888 és 891 között kötöttek szövetséget, amit Vérszerződéssel, azaz esküvel foganasítottak. A hajdani
író arról tudósít, hogy Etelközben három évet töltöttek, ami meg is felelhet a valóságnak. A Don
vidéki hazából Etelközbe költöztek, hogy itt megpihenjenek és feltöltsék utánpótlásukat, valamint
megtegyék a külpolitikai és hadműveleti előkészületeket a Kárpát-medence elfoglalására.
Bizánci feljegyzésekből tudjuk, hogy két különböző feladatkört teljesítő uralkodójuk volt. Az
Istentől felhatalmazott szent uralkodó volt a kende, akinek a neve a török künn (=nap) szó kapcsán
nyer értelmet. A de, di, du pedig fiú-t, gyermek-et jelent. E szerint a kende rangjelző szó értelme:
a Nap fia, ami meg is felel az Isten, azaz a Nap jelképében uralkodó méltóságának. A nap ugyanis az
Isten égi jelképe. A kende tehát a szent uralkodó, az Isten földi helytartója, népe lelki és eszmei
vezetője volt.
 A világi hatalom a gyula kezében összpontosult. Ő volt az ügyes-bajos dolgok intézője, a
hadak vezetője, a szerződések megkötője, a kende utasításainak végrehajtója. A nemzetek vezetőit
pedig horkának vagy karhásznak (fejedelem, a szövetség választott vezetője a nagyfejedelem)
hívták, akik a nemzetszövetség ügyeiben a gyula irányítása alatt álltak, de függetlenek voltak saját
nemzetük vezetésében. Alattuk álltak a társadalmi ranglétrán a nemzetségfők. A nemzetségeket a
nagycsaládok alkották, amelyek élén a nagycsalád legidősebb nőtagja állott. A nagycsalád rendjéről és
közvetlen szükségleteiről ő gondoskodott. A férfiak feladata volt a társadalom védelme, a
kereskedelem, a nagyállattartás, a halászat és vadászat.
Az ősi hit papjai, a táltosok (más néven mágusok) végezték népük testi-lelki gondozását. Mint
koruk legnagyobb tudósai, értettek a gyógyításhoz, a sebészethez, a csillagászathoz és a szellemi
tudományokhoz. Tanácsadói voltak a kendének, gyulának, a horkáknak és nemzetségfőknek. Nem volt
vagyonuk, csak népük, amely szerette, tisztelte és eltartotta őket. Mivel szertartásaikban a tüzet is
használták, egyesek leértékelően azt mondják a magyarokra, hogy "tűzimádók"voltak. Igen, de
a tűz a nap földi mása, míg a nap az Égi Hatalom jelképe. Erre emlékeztet a keresztény templomok a
gyertyalángja is.
Sajnálatos ténynek mondható az, hogy a magyar birodalomalapító Álmos-Árpád népének se
népnevét, se nyelvét illetően nincsenek megbízható, határozott ismereteink. Népnevünket
korábban Megyer-Magyar nemzet nevéből származtatták. E feltételezés nyelvészetileg elfogadható,
de ellentmond a történelem. A vérszerződést független nemzetek kötötték a Kárpát-medence
elfoglalásának érdekében, amikor egy közös népnév gondolata még föl sem vetődhetett. Továbbá az is
kérdéses, hogy vajon a szövetkező szabírok és onugorok azonos népnek tartották-e magukat azonos
népnévvel? Mások az arab forrásokban talált M.dzs.gh.r. mássalhangzók különböző változataiban
látják a megoldást, de megjegyzik, nem lehetetlen, hogy a baskírok madzsghir népneve rejtőzik
mögötte. Valóban, a madzsghir szó írásához többlet nélkül megvan minden mássalhangzó. Ezzel
szemben vagy a dzs vagy a gh fölösleges a magyar szó írásához. Ez azonban nem zárja ki, hogy
madzsghir lehetett Álmos-Árpád népének a neve, legalábbis a szabír rétegnek. Amennyiben ez így
volt, mivel a madzsghir szó alakilag és hangtanilag oly közel áll a magyar szóhoz, nyomtalanul
beolvadhatott az őstelepesek magyar népnevébe.
Álmos népének nyelvét illetően is nagy a bizonytalanság. A hivatalos történetírás nekik
tulajdonítja a magyar nyelv meghonosodását a Kárpát-medencében. A turkológusok szerint viszont a
személy- és nemzetnevek a török nyelvek segítségével értelmezhetőek. Tehát török nyelvűnek vélik
Álmos népét, kiknek viselete – melyről az arab források a legnagyobb elismeréssel írtak (7. kép) –,
műveltsége, társadalmi és hadi szervezete különben is jellegzetesen török.

7. kép: Álmos és Árpád-korabeli öltözet (László Gyula rajza)

Ha figyelembe vesszük a nemzetszövetség szabír-onugor összetételét, nem lehetetlen a kétnyelvűség
sem. Elképzelhető, hogy a szabír rétegnek (Megyer, Tarján, Jenő és Gyarmat) magyar volt a nyelve,
míg az onugoroké (Nyék (?), Kér, Keszi és a köktürk Kürt) török. Amennyiben Dr. Detre Csaba hun
szógyűjteménye valósnak bizonyul – mely szerint a hunok magyarul beszéltek –, úgy e kérdés
megoldódik. Ha az elmondottakat figyelmesen kiértékeljük, akkor nehéz azt állítani, hogy Álmos-
Árpád népe volt a Kárpát-medence népességének nyelvadója. Sokkal valószínűbb, hogy bármily
nyelvet beszéltek, az beolvadt az őstelepes földműves népnek magyar nyelvébe.
Nincs egységesen elfogadott álláspont arra vonatkozóan se, hogy a rovást őseink melyik ágától
örököltük. A Kárpát-medencében talált ősi rovásjelek se segítenek előrelépni e kérdésben, mert a
megfejtők különböző eredményekre jutnak. Jó példa erre az 1983-ban, Szarvas határában talált csont
tűtartó, amelyen 63 betű és összevont betű (ligatúra) tanulmányozható. Elég hosszú szöveg, tehát
megbízható megfejtéssel kecsegtetett. Nem így történt. Többen törökül olvasták el, mások magyarul.
A legnagyobb baj az, hogy a magyar olvasatok még csak megközelítőleg sem tartoznak azonos
fogalomkörbe.
A tűtartó a hétszázas évekből, vagyis az avar-korból való. Vannak, akik a magyar olvasatokkal
az avarok magyar nyelvűségét látják bizonyítottnak. Lehetséges! De hogyan lehet bizonyítani azt,
hogy a rovást avar ember rótta? Ha e korból sok ilyen írásos emlékünk lenne, és azok mind vagy
zömükben avar sírból kerültek volna elő, és olvasatuk is bizonyíthatóan magyar nyelvű lenne, akkor
igen. A tűtartó rovója ugyanis lehetett egy Volga mentéről jött indás, Irán vidékéről jött griffes,
kaukázusi hun, korai avar vagy éppenséggel egy őstelepes magyar.

Alföldi Géza

A Fa Névtelen Gyökereinek Ajánlom

Kint a szőlőnkben, emlékszem rája,

Deszka kunyhónk előtt állott
Öregapám diófája.

Ha vihar támadt, - szőlőkötözéskor, -

Dörgött az ég, csattant a villám,
Füstölt az úton a felpaskolt por,
Ahogy végigverte a dörgő esőostor,
Bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
Miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.

Vajon elbír-e a széllel?
Recseget, ropogott öreg teste,
A szél a gallyakat csomósan tépte,
Hullott a zöld dió, áldott termése,
Mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:
De győzte a vihar öregapám konok,
Törzsekopott Diófája.

Csak a gyökér kitartson!...

Még ma is hallom, -
Motyogott nagyapám,
S nem lesz baj, gyermek!
Dió lehullhat,
Új tavasszal terem az ág újat,
Ág is kinő a letépett helyére,
De ha a gyökér nem bírná tovább,
A diófának, kisunokám vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,

De állja a vihart Árpád vezér
Ezeréves, öreg diófája!
Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek,
Tapadnak a földre, hogy termés legyen
Az örök magyar szőlőhegyen,
Hogy élni tudjon: dió, levél, ágak...
... Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,

Letörhet száz ág, ezer nő helyére,
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!
Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson!

A gyökér kitartson!

A magyar kutyafajták

Nemzetközileg a legismertebb magyar kutyafajták a puli, kuvasz, komondor és a vizsla. A

vizslát mint kedvelt vadászkutyát említették már a Mátyás király korabeli följegyzések. Ma, az
amerikai vadászok körében is jól ismert. Eredetére nincs kielégítő adatunk.

A puli és a komondor
 8. kép. A magyar kutyafajták: A kuvasz és a vizsla

Badiny Jós Ferenc tanulmányaiból értesültünk, hogy az angol régész,

R:C: Thompson Jarmó (Irak) ásatásánál talált egy napon szárított, ékírásos agyagtáblát, amelyre a puli
neve, így: puli és alakja van bevésve. A sumer ékírásos táblácskákon a komondor és a kuvasz
nevei kumundor és ku-assa alakban kerültek elő. A sumérek a kutyát kudda-nak nevezték. Mások ezt
nem látják igazoltnak. Ha azonban valósnak bizonyulnának, abból arra lehetne következtetni, hogy e
kutyafajták a kárpát-medencei őstelepes nép szolgálatában állottak már a korai ezredekben. Ez
azonban nem zárja ki, hogy az avarok és Árpád népe is használta őket. A sumer nyelvben számos
olyan szó van, amely e kutyák munkakörével, azaz a pásztorélettel kapcsolatos, és ma is érthető, bár
nem minden esetben pontos megfelelőik a mai értelmüknek, de azonos fogalomkörbe tartoznak.
Például:

A juhászlegény vászonból készült bő-gada-t (len, gatya, Bobula) visel, s miután magára teríti
meleg suba-a-ját (díszes, suba, Bobula), fütyörészve tere-el-geti (uralkodik, terel, Dudás.
R.) ugadu (düh, Kis D. A dühös kutya ugat) kudda-jával (kutya, Orbán) a jámbor bar-rin-na-ait (bárány,
Bobula), miközben ustur-ával (ostor,Dudás R.) nagyokat csördít.

A puli, kuvasz és komondor neve ötezer éves cserepeken, írásos alakban megtalálható. Eme
kutyák már ekkor gazdáik hűséges szolgái voltak. Háziasításuk tehát több ezer évvel korábbra tehető.
A hosszú ezredek során a rájuk bízott és megkövetelt munka ösztönszerű tulajdonságukká vált.
Alkalmasak állat- és házőrzésre egyaránt. Gazdáikhoz és a közvetlen családhoz szilárdan
ragaszkodnak, azoknak szükség esetén nem megvesztegethető, harcias védelmezői lesznek.
Kisgyermekektől még a fájdalmat is eltűrik, legfeljebb odébbállnak. Az idősebbeket morgással vagy
fogvicsorgatással figyelmeztetik, hogy hol a határ, de nem harapnak. Az apróállatot orrukkal
terelgetik a helyes irányba, ugyanakkor szívesen csípnek a nagyok oldalába. Idegen a házat vagy
nyájat csak a gazda jelenlétében közelítheti meg. Pontosan ismerik a terület határvonalait, amely
felügyeletük alatt áll.
 Az utóbbi időben egyre több komondort használnak Nyugat-Amerikában a nyáj őrzésére.
Kiderült ugyanis, hogy a prérifarkas (coyote) ravaszságával a legeredményesebben a komondor veszi
fel a harcot. A kuvasz szintén elterjedőben van Amerikában.

Termetre a komondor a legnagyobb, rövid, erős állkapcsa az oroszlánéhoz hasonlít. A kuvasz

arányos és határozottan szép pofájú, okos kinézésű kutya. A puli a legkisebb, s talán a legokosabb.
Akik a pulik tulajdonságait jól ismerik, azt mondják: a puli nem kutya, a puli az puli. Egy tanult, de a
második világháború után kényszerből több évig pásztorkodó ember is azt állítja, hogy a puli nem
ugat, a puli beszél. 36 olyan jelet ismert föl, amellyel a puli valamit közölni akart gazdájával. A puli
közölnivalóját hangszínezéssel, és különböző mozdulatokkal, cselekvéssel adja tudtára gazdájának.

Isten kardja

9. kép. A bécsi szabja markolata

(A bécsi Szépművészeti Múzeum Királyi Kincstára (Schatzkammer) részlegében látható egy szablya,
amelyet ha gondosan megvizsgálunk rádöbbenünk, hogy e szablyát nem mindennapos használatra, hanem
szertartás céljából vagy nagyfejedelmi jelvénynek készítették. E szablya markolata aranylemezzel van borítva és
drágakövekkel díszítve, amely alkalmatlanná teszi harci használatra. A markolat arany burkolatán nincs a
használatnak vagy kopásnak jele. E szablya a magyar nagyfejedelmek, majd pedig a magyar királyok
tulajdonában volt, de a XI. században Salamon király anyja Nordheim Ottó hercegnek ajándékozta. Testvér, ha
Bécsben jársz, tekintsd meg e szablyát, mert ez Isten Kardja!)

A nap vörös koronája az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján. Homály borult a nap tűzétől
felhevült rónaságra. A puli is körbeterelte a nyájat éjszakai pihenőre. Tüzek gyúltak itt is, ott is.
Pásztorlegények készítették vacsorájukat, miközben milliónyi csillag ült a sötét égboltra. Furulyaszó
hallatszott innen is, onnan is, melyet időnként egy-egy puli vakkantása vagy bagoly huhogása tört
meg. A magasban denevérek köröztek a rovarok után. Azután mély csend borult a nagy rónaságra.

Bogát egy utolsó pillantást vetett a pihenő nyájra, felgöngyölte szűrét, feje alá tette és hosszan
elnyúlt a bársonyos füvön. Szeme a sziporkázó csillagokat kémlelte. Képzelete a végtelenbe
száguldott, talán éppen kedvesénél tett látogatást. Nem tudott elaludni. Éjféltájban lehetett, mikor
megindult egy csillag, és nagy sebességgel a föld felé közeledett. Fénye eloszlatta az éj sötétjét.
Megriadt a nyáj, és a puli is szűkölt. Bogát felült. Dermedten nézte a tüneményt. Azaz nézte volna, de
a vakító fény elől kezével eltakarta szemét. A tüzes csillag nagy sistergéssel csapódott le, és mélyen a
földbe fúródott. Még néhányat lobbant, azután kialudt.

10. kép. A hulló égitest (Kurinszky K.)

Bogát úgy megmarkolta fokosa nyelét, hogy az csaknem lángra lobbant. Aztán összeszedte
minden bátorságát, és bizonytalanul a lehullott égitest irányába indult, de lábai alig
engedelmeskedtek akaratának. Ami talán nem is akarat volt, hanem valami titokzatos erő vonzása.
Egy jó erős hajításnyira meg is találta a még mindig vörösen izzó Mennykövet, ami lehetett úgy
kétökölnyi. Körülötte kiégett a föld és füstölgött a fű.

Bogát szemei a vörös golyóra tapadtak, és azon merengett; vajon milyen isteni kinyilatkoztatás
lehet e jelenség? Majd szerteágazó gondolataiból felocsúdott.

„Meteor! Vasmeteor!” – röppent át eszmélkedésén.

 Bogát tudta, hogy a vasmeteor a szittyák nagykirályát illeti meg. A bojtár nem is késlekedett, a
kihűlőben lévő gumó kiásásához fogott. Fokosát nagy lendülettel vágta földbe, és a föllazított földet
két kezével serényen kikaparta.
Hajnal lehetett már, mikor Bogát a királyi udvarba ért, és a meteorvasat átadta a nagykirály
kovácsának. A jutalomról meg is feledkezett, melle a büszkeségtől dagadt, nyomban visszasietett a
nyájhoz. A kovács se késlekedett. Munkához látott, mert tudta, hogy a kard, mely az ő keze alól kerül
ki, egy dicső kor kezdetét jelezi. Az inas serényen taposta a bőrből készített fújtatót, s mikor a vas
már fehéren izzott, a mester üllőre helyezte és hullottak a nehéz kalapácsütések szaporán. Újra
izzították, s megint kalapálták. Így ismétlődött a munka, mígnem elkészült a kard.

A nagykirály nagyon megörült ezek hallatára, mert ugyan hatalma nagy, birodalma óriási, de
Isten kegyelmét még nem nyerte el. De most itt van e kard!

E kardot Isten küldte! Isten akaratából lehetek népem és a világ ura! – elmélkedett a
nagykirály. Igen, de van még egy próbatétel, ami az égi üzenetet bizonyossá teszi. A nagykirály
elrendelte, hogy a pusztaságban magas földhalmot emeljenek, és tetejére tűzzék ki a kardot. Ha
ugyanis e kardba belevág a villám, és nem égeti el, inkább a legnemesebb acéllá edz, akkor e kard
valóban Isten akaratából lesz hatalmának erőforrása.

11. kép: Isten kardja (Szalai András rajza)

Sűrű sötét borult a rónaságra. Távolban dörgött és villámlott. A puli már alkonyatkor vihart
jelzett. Bogát is behúzódott a nádkunyhóba. Onnan figyelte a villámok cikázását, a vihar közeledését.
Az erősödő szél mindjobban tépdeste a kunyhó oldalát. Ömlött az eső, mintha korsóból öntötték
volna. Bogát figyelte, egyre figyelte az égi erők küzdelmét. Vakító villám oszlatta el az éj sötétjét, és
oly hatalmasat dörrent, hogy a föld is belérengett. A halom csúcsán fellángolt a kard, de csak egy
pillanatra. A zuhogó eső nyomban el is oltotta.

Bogát megfeledkezett a viharról, az esőről, mint szarvasgím, szökkent a halom tetejére. A vihar
elült, és a kard ott állt a bojtárlegény előtt. Valami különös fény áradt belőle. Bogát kirántotta a
földből, s amilyen gyorsan csak tudott, a kardal a király udvarába sietett. A testőrök nyomban
jelentették a bojtár érkezését, aki bebocsátást nyert a királyi palotába. Bogát mélyen meghajolt, és
átadta Isten kardját a szittyák nagykirályának, aki lovára pattan, és a földhányás csúcsára hágott. A
karddal a világ négy tája felé sújtott, majd térdre ereszkedett és a keleti ég irányában mélyen
meghajolt, miközben imát mormolt.

A kocsi

Ismereteink mai állása szerint a mezopotámiai sumérnek nevezett nép találta fel a kereket.
Ebből törvényszerűen fejlődött ki a kétkrekű, majd pedig az állattal vontatott négykerekű kocsi.
Kezdetben a kereket nagy átmérőjű fatörzsekből vágták ki. Lyukat fúrtak a közepébe, és csapszöggel
szerelték a fatengelyre. Ezen ősi kocsik kezelése nehézkes volt, a kerekek és tengelyek gyorsan
elhasználódtak. Nagy előrelépést jelentett, amikor a kereket megvasalták és a tengelyt is fémből
készítették. Ezzel jelentősen megnövelték a kerekek teherbírását és élettartamát.

A fejlődés következő állomása a küllős kerék volt a fémcsővel ellátott kerékaggyal. Ezzel
tovább növekedett a kerekek teherbírása, és már nem volt szükség a nagy átmérőjű fatörzsekre se.
Forradalmi újítás volt a kocsi használatában az első tengely irányíthatósága. Ez lehetővé tette a kis ívű
fordulást, és tovább növelte a teherbírást is. Eme újítások lehetővé tették a kocsi súlyának
csökkentését, ami egyben a vontathatóság sebességét növelte. Hosszú évezredek elteltével az ökör, a
bivaly és más szarvasmarhafélék mellé a lovat is kocsi elé fogták. A gőzgép feltalálásáig a lóval
vontatott kocsi volt a folyami hajózás mellett a teher- és áruszállítás leggyorsabb eszköze a
szárazföldek belsejében.
 12. kép. A szittya személyszállító kocsi

Nagy lépésnek számított a rugós kocsi, azaz hintó feltalálása, amely a személyszállítást
kellemesebbé tette. Feltalálója magyar ember volt a Győr megyeiKocs községben. Erről kapta
Amerikában a postakocsi a coach elnevezést. Manapság a kocsikra gépkocsi-, a hintókra pedig
kerékpárkereket, gumikat szerelnek, hogy ezzel még élvezhetőbbé tegyék az utazást.

A rovásírás

Az eredeti képírás, amely közel hétezer évvel ezelőtt valószínűleg Erdélyben kezdődött,
ismeretlen okokból megszakadt, de tovább folytatódott Mezopotámiában, ahol mint ékírás,
Egyiptomban pedig mint képírás (hieroglifák) fejlődött tovább. Az ókori műveltségek írásbeli
fejlődésének következő, a magyarság szempontjából is fontos fokozata a rovásírás volt. A székely-
magyar rovás ugyanis az ótörök, ógörög, latin, pelazg, etruszk és föníciai rovások körébe tartozik.
Ezek között a föníciaival 50%-os, az etruszkkal 43.4%-os és az ótörökkel 28.6%-os hasonlatosságot
mutat.

Többen felfigyeltek a rovás és a mezopotámiai ékírás alaki hasonlóságaira. Forrai Sándor hazai
tudós pedig a magyar gyorsírás és a rovás rövidítési szabályaiban ismert fel jelentős
párhuzamokat. Fadrusz János szobrászművész volt talán az első, aki felfigyelt az egyiptomi képjelek
és a magyar rovás közötti megegyezésekre. Hegedűs György szerint a magyar rovás 34 betűjéből 28
meglepő párhuzamot mutat az egyiptomi képjelekkel. Íme:
 képjelek rovás

A: s-A-s =

F: FE-száll =

H: HÁ-ló =

L: LÉ-p =

MA-rok

M: =

MA-dár

T: TE-nyér =

A rovásírás jórészt jobbról balra tartó írás volt, ami azzal magyarázható, hogy kezdetben (és a
lovas műveltségű, pusztai népek később is) fapálcákra, farudakra rótták írnivalójukat. A farudakat
négy- vagy hatszögletesre faragták. A rovó bal kezében tartotta a rudat, és a bal vállához szorította. A
rovást a rúd távoli, tehát a kezében tartott végén kezdte, és közeledett a váll felé. Mikor a rúdnak a
vállánál lévő végére ért, akkor fordított rajta, és a rúd következő lapján folytatta.
 13. kép: Rovásírás ábécé (Magyar Adorján)

A rovásnak voltak rövidítési szabályai. Az első magánhangzó kiírása után kilehetett hagyni a
szóból az azonos magánhangzókat. A betűket össze lehetett vonni, szerkeszteni, és ezt nevezik
összevont betűnek, vagyis ligatúrának. E műveletnek nem voltak rögzített szabályai, egyedül a rovó
leleményessége volt a határ, s ez megnehezíti a rovásleletek olvasatát. Azon kívül a különböző
műveltségek rovásbetűit sem lehet minden igényt kielégítően pontossággal rögzíteni. Ez
mindenképpen így van a magyar rovásírás esetében. Az ezer évnél régibb, rovásemlékek betűi között
találhatók más népeknek tulajdonított betűalakok is. Egyes szavakon vagy rövid szövegeken belül
ezeknek a hangértékét igen nehéz megállapítani.

A másik nagy gond az, hogy kevés a korai magyar eredetű vagy a magyarsággal kapcsolatba
hozható rovásos emlék. Ennek fő oka, hogy a keresztség felvétele után üldözték a magyarság
,,pogány" írását, és elrendelték annak elpusztítását. A rovásírásos tárgyakat büntetés terhe alatt be
kellett szolgáltatni. Mivel nagyrészt fából voltak, elégették. Amelyeket pedig a nép elrejtett, a
századok során elkorhadtak, nemzetünk nagy kárára.

A visszacsapó íj

„A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” – foglalták imáikba Nyugat-Európa népei
több, mint ezer évvel ezelőtt. Már a 862-es pannóniai hadjárat során Európa megismerkedett Álmos-
ágbeli őseinkkel. Félelmetes és elsöprő hadi erejükről a nyugat csak akkor győződött meg, mikor a X.
században őseink gyors lovaikon szinte tetszésük szerint vonultak végig az öreg földrész bármely
vidékén.
 Az akkori idők legfélelmetesebb fegyvere a visszacsapó íj volt. Lőtávolsága meghaladta a
nyugati íjak kétszeresét. Ez azt jelentette, hogy őseink nyílvesszői még olyan távolságban is halálosak
voltak, ahol a nyugatiaké ártalmatlanul földre hullottak. Azt mesélik, hogy egyszer egy török janicsár
fogadásból visszacsapó íjával keresztüllőtt a Boszporus tengerszoroson, amelynek szélessége 800
méter. Szittya, hun, avar őseink találták fel ezen íjakat, amelyek készítését és használatát más lovas
műveltségű népek is elsajátították Eurázsia belsejében.

A visszacsapó íj különleges és hosszadalmas eljárással készült. Az első, legfontosabb feladat a

megfelelő faág kiválasztása volt. A hajlékony és szívós fák, mint a meggy vagy szil, azon ágait
választották, amelyek C hajlásúak és bütyökmentesek voltak. Lehet, hogy C hajlású merevítők
segítségével ilyen ágakat mesterségesen is növesztettek. E hajlított ágakat kiszárították, majd a
szálakkal párhuzamosan laposra faragták. Erre halenyvvel több rétegben finomra csiszolt, vékony
szarulemezeket ragasztottak, és szintén több rétegben állati ínt préseltek. Minden réteget gondosan
kiszárítottak, így a művelet évekig eltarthatott. A markolatra csiszolt csontlemezeket ragasztottak, a
karok végére szarvasagancsot erősítettek, amire az ideget kötötték.

14. kép: A visszacsapó íj

Az íjat nyugalmi helyzetben (A) a fa eredeti hajlásának állapotában tárolták, hogy a kívánt
rugalmasságát megtartsa. Csak röviddel használat előtt ajzották föl. Ez abban állott, hogy a karokat a
természetes állapot ellenkezőjére hajlították (B), és az ideg rákötésével tartották használatra készen.
E művelet nemcsak nagy erőt, hanem hozzáértést is igényelt. Már gyermekkorban megkezdték a
harcosoknak az íjak használatában való kiképzését. Hosszú évekre volt szükség ahhoz, hogy
kifejlesszék a nyílvesszők kilövéséhez (C) szükséges izomzatot és ügyességet. Az íjak a harcosok
legféltettebb kincsei voltak. Nagyon ügyeltek arra, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére, bár
megfelelő izomzat és hozzáértés nélkül korántse voltak olyan hatásosak. Ezen fegyvereket nemcsak
háborúkban, hanem vadászatra is használták.

A harcmodor
Bármennyire félelmetes és hatásos fegyver volt az íj, őseink sikeres hadviselései mégsem
kizárólag ezzel magyarázható. A könnyű és gyors lovasság szervezettsége, fegyelmezettsége,
harcképzettsége és főleg áldozatkészsége nélkül az íj nem lett volna több egy pompás
vadászfegyvernél. Abban az időben, és még hosszú századokon át a csaták és háborúk kimenetelét a
jobb felkészültség, és elsősorban a hadi alakulatok, és azon belül a harcosok megbízhatósága,
helytállása döntötte el. A műszakilag fejlett világban ezen erények némileg háttérbe szorulnak, bár
nélkülözhetetlenek.

A lovas műveltségű népek hadviselése a könnyűlovasságra épült. Sikereik alapvető titka a

rajtaütés és gyorsaság volt. Csak sisakot és könnyű bőrvértetviseltek, míg a nyugati harcosok
mozgását lelassította és lomhává tette a nehézpáncél felszerelés. A nyugatiak lovai nagyok, erősek,
de lassúak voltak, míg őseink Belső-Ázsia szívós és gyors lovát, a tarpánt kedvelték.

A könnyűlovasság gyorsasága rendszerint lehetővé tette, hogy elődeink az ellenséggel akkor és

ott ütközzenek meg, amikor az nekik a legjobban megfelelt. Először is a csata színhelyét választották
ki, majd a terepszemle után elkészítették a haditervet, figyelembe véve, hogy milyen felszerelésű és
mekkora haderővel ütköznek meg. Kisebb lovas egységek ide csalogatták az ellenség csapatait, s ha
tudták, megbontották hadrendjét. Mire a kiszemelt csatamezőre csalogatták az ellenséget, a lesben
álló és várakozó magyar lovasság már könnyen felmorzsolta vagy menekülésre kényszeríttette
azokat. Amennyiben a hadrend megbontása nem sikerült, az ellenség oszlopai előtt három lovas-kört
alakítottak, mintegy ezer harcos egy-egy körben. Lovaikon vágtatva köröztek és puhító nyílzáport
zúdítottak az ellenség soraira. Ezt roham követte, ami lehetett valós vagy akár színlelt is. Attól
függött, hogy mekkora kárt, veszteséget okoztak az ellenséges csapatokban, meg tudták-e bontani a
hadrendet vagy sem. Ha igen, akkor a roham valós volt, és a két oldalt az erdőkben rejtőző harcosok
is a megrémült ellenségre törtek. Ha viszont az ellenség egységei továbbra is hadrendben maradtak,
akkor a roham színlelt volt. Még mielőtt az ellenséggel megütköztek volna, visszafordultak és
megfutamodást színleltek, miközben hátrafelé nyilaztak az üldözőkre, amelyet a kengyel használata
is elősegített. Ha a csel sikeres volt, akkor az üldözőkből menekülők lettek, a"menekülőkből" pedig
győztesek.
 15. kép. A hátrafelé nyilazó harcos

A magyarok ezzel megbontották az ellenség hadrendjét, s azok csak akkor vették észre, hogy
kelepcébe kerültek, mikor a lesben álló lovasok minden irányból rájuk törtek, és a „menekülők” is
velük szembefordultak. Fergeteges rohamaik lélektanához tartozott még az idegeket tépő "húj",
"húj" harci kiáltásuk, és lovaik nyerítése. Közelharcban a kétélű szablyát, a fokost és buzogányt
használták, miközben lovaik rúgtak és haraptak. Ha csak lehetett a közelharcot kerülték. A kengyel is
a lovas műveltségű népek találmánya volt.

Fegyverzetükhöz tartozott még a dárda is, késüket a csizmaszárban hordták. Az oldalukra

kötött tegezben 25-30 nyílvesszőt, tarsolyukban pedig dohányt, kovakövet, kanalat és egyéb
alkalmatosságot tartottak. Távoli hadjáratokra egy kb. 45 kg-os egységcsomagot vittek, ami többek
között szárított húst, tejport, kölest és sót tartalmazott. Így szorult helyzetben is el voltak látva
élelemmel. A tejport vízben feloldották, és a nyereghez kötött kobakban tartották. Egy harcosnak
átlagban három hátaslova és két-három málháslova volt. Ha a ló hátát a nyereg feltörte, vékonyra
vágott nyershúst kötöttek a sebre, ami fertőtlenített és gyógyított. Innen van a"nyereg alatt puhított
lóhús" meséje. Ha a szükség megkívánta, teljesítményük a hadjáratok alatt a napi 100 km-t is elérte.

A vérszerződés

Álmos-ágbeli őseink már a 862-es hadjárat alkalmával szemet vethettek Pannónia jó legelőire,
erdőségeire, szántóföldjeire. Bizonyára élt még bennük a tudat, hogy néhány évszázaddal korábban e
vidék is legendás ősük, Atilla birodalmához tartozott. Találtak a Kárpát-medencében rokon népeket
is, mint például az avarokat, székelyeket, jászokat, akik örömmel fogadták volna jöttüket.

Erdélyt, a Tiszántúlt és a Duna-Tisza közének déli részét ebben az időben a kemény, harcias
bolgárok uralták, Dunántúl pedig a frank császár tartománya volt. Álmos nagyfejedelem tisztában volt
azzal, hogy az idegenek által uralt területek felszabadításához, és a rokon népek egyesítéséhez
komoly katonai erőre és szervezésre van szükség. A terv megvalósításához nem tartotta elégségesnek
a szabír nemzetek katonai erejét, ezért az onugor nemzetek beszervezését vette tervbe. A Nyék
nemzettel már korábban szövetségbe kerültek Álmos vagy Árpád házassága révén. A Kér, Keszi és a
csonka Kürt nemzet horkái is előnyösnek látták a szövetkezést, ezért ők is csatlakoztak. A szittya-hun
fajtájú népeknél az ilyen szövetkezést vérszerződéssel foganatosították, amikor vérük keveredésével
egymást testvérnek fogadták el.

A vérszerződés nem közönséges, nem mindennapos szerződés volt, melyet a szertartásban

alkalmazott vér is jelez. Valójában szent eskütételről volt szó. Hérodotos, a görög történész, Kr.e. az
V. században a szittyáknál tett látogatása alkalmával szemtanúja lehetett egy ilyen eskütételnek,
mert arról nagy részletességgel számolt be a szittyákról írt munkájában. Íme:

„Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, az eskütevők kissé megszúrják

magukat (karjukat) késsel vagy árral, vérüket a borba csepegtetik; majd egy kardot, néhány
nyílvesszőt, egy harci bárdot (fokost?), és egy dárdát tesznek a keverékbe, miközben imákat
mondanak; végül a két szerződő fél iszik egyet az edényből, ugyanezt teszik az őket követők vezetői
is.”.

16. kép: Vérszerződés (Káy Lajos festménye)

Anonymus, a magyar történetíró pedig a következőképp írta le a vérszerződéssel

foganatosított egyezményeket:

„Ameddig az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos vezér ivadékaiból lesz a vezérük.

Ami jószágot (vagyont) csak fáradalmaik árán szerezhetnek, mindegyiküknek része legyen
abban.
 Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká, sem
ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.

Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, vagy egyenetlenséget szítana a
vezér és rokonai között, a bűnösnek vére omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos
vezérnek tettek.

Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai közül az esküvel kötött
megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.”.

A vérszerződést kötő nemzetek horkái a következő személyek voltak: Álmos, Árpád, Előd,
Kund, Ond, Tas, Huba és Töhötöm. Álmost választották meg a nemzetszövetség kendéjének,
azaz nagyfejedelmének, aki vezér Megyer nemzet horkája vagy fejedelme volt. A vérszerződést kötő
nemzetek száma nyolc (8) és nem hét volt. Ezt igazolja a XI. századból való zászló, és az hogy e
nemzetszövetség emlékét őrzi napjainkig nemzeti címerünk jobb oldalában a négy piros és négy
fehér, összesen nyolc sáv. Megtévesztő a két csonka nemzet a Kürt és a Gyarmat összeírása: Kürt-
Gyarmat. E két nemzet teljes jogú szerződő fél volt, de mert csonkák vagy kicsik voltak, hadászati
szempontból egybe tették őket. Ilyen értelemben lehet szó a hét "törzsről". Nem lehet viszont kizárni
a kabarokat, mint a nyolcadik szövetkező nemzet.

17. kép: Zászló a XI. századból

Az egyezményből kitűnik, hogy a választott uralkodónak és uraltnak egyaránt voltak jogaik és

kötelezettségeik. Az esetleges törvényszegésért nem csak az alattvalókat, hanem az uralkodót is
felelősségre lehetett vonni. A közös erővel szerzett javakból mindenki részesedett. Ezért őseink vérrel
pecsételt szerződését, minden elfogultság nélkül, az emberi művelődés egyik legősibb, demokratikus
alkotmányának tekinthetjük.
 Árpád

A kiváló szervezői és hadvezéri képességekkel megáldott Álmos kende uralkodása alatt

elődeink hatalma és tekintélye növekedőben volt, úgy, ahogy azt az Isten küldötte, a Turulmadár
megjövendölte. A hajdani nagyság és dicsőség azonban még váratott magára, Álmos haja pedig
erősen őszülőben volt. A bölcsek megnyugvással látták, hogy Álmos fiában, Árpádban felismerték
mindazon erényeket, melyek egy elhivatott uralkodó nélkülözhetetlen tulajdonságai. Árpád már
gyermekkorában feltűnt tanulékonyságával, éles megfigyelőképességével, gyors észjárásával és nem
utolsó sorban bátorságával. Mondta is a főtáltos:

- E fiú lesz Álmos urunk megkezdett munkájának befejezője, aki visszaállítja régi dicsőségünket,
ha a Teremtő is úgy akarja!

Erre elég okot adott Árpád már az első hadba menetele alkalmával. Akkoriban az volt a szokás,
hogy a csata kezdete előtt a serdülőkorban lévőket, akik apjuk vagy valamelyik rokon közelében
lovagoltak, hátra parancsolták egy biztonságos, védett helyre. Árpád ez ellen hevesen tiltakozott,
hiszen nem puhafából faragták őt, és ereiben se káposztalé csordogál. Végül aztán neki is
engedelmeskedni kellett. Árpád arról nem tehetett, hogy a csata láttára megfeledkezett magáról, és
sarkantyúját az amúgy is nyugtalankodó tüzes paripája oldalába fúrta, amire az úgy kiröppent, mintha
nyílvessző lett volna. Hiába vezényelt „visszakozz”-t a parancsnok, Árpád azt már nem hallotta. Hogy
is hallotta volna: mint a párduc, rontott az ellenségre.

Álmos, aki egy magaslatról figyelte a csata menetét – hol van szükség erősítésre, nyílzáporra
vagy csapatvisszavonásra –, maga is megdöbbent a látottakon. Az első pillanatban arra gondolt, hogy
leütteti a parancsnok fejét, de aztán az égre vetette tekintetét, és egy röpke fohászt mondott. Többet
nem is tehetett, mert Árpád kardja ekkor már javában aprította az ellenséget. Álmos gondterhelt
arcát mosoly sugározta be, melle büszkeségtől feszült.

„Parancsszegésért megbüntetem a rakoncátlant!” – dörmögte magában.

Az esetnek úgy terjedt a híre, mint a tűz a nyári aszály idején. Az atyai szív is meglágyult, Árpád
megúszta a „csínyt” egy viharos dorgálással, amiben több volt a féltés, mint a harag. Nem kételkedett
most már abban senki, hogy Árpád atyja méltó utóda lesz. Csak a főtáltos nyugtalankodott, ő tudta,
hogy az Égben választott uralkodó elhivatottságát az Isten kardja jelzi, melynek nyoma veszett Atilla
nagykirály halála után.

Aztán telt-múlt az idő. Pannónia visszafoglalásának gondolata is érlelődött. Álmos újabb

nemzetek beszervezéséhez látott, s a vérszövetséget is megkötötték. Álmos lett az új
nemzetszövetség kendéje, Árpádot pedig gyulának választották. Aztán megint csak múlt az idő,
Álmos felett is. Izmai már sokat vesztettek acélosságukból, na meg a nemzetek horkái is
nyugtalankodtak. Így szólt hát fiához, Árpádhoz:
 „Fiam! Nem várhatunk tovább! Indulnunk kell! Vezesd népünket Atilla király örökébe!”

Hűvös, kora áprilisi hajnal volt. Csillagtávolságból úgy tűnt, mintha Etelközt valami mély csend
és nyugalom ölelné át. Odalent azonban nagy volt a sürgés-forgás. Színtelen zörejbe ötvöződött
ezernyi hangtöredék. Csak egy-egy lónyerítés, marhabőgés, kutyaugatás törte meg a hömpölygő
hangörvényt. Mint valami felbolydult méhkas, zsongott a végtelen rónaság. Lüktetett az élet, feszült
az izom, nem volt tétlen senki. Az előző este Árpád kiadta a parancsot az indulásra.

A keleti ég alján pirkadni kezdett. A csillagok fénye is halványulóban volt. Valahol, a távoli
homályban kürt harsant, amit hangtávolságból egy másik továbbított. Sorakozót jeleztek, és az
alakulatok megkezdték a felvonulást a gyülekezőhelyre. Vezényszavak harsogtak minden irányból.
Ügető lovak patáitól dübörgött a táj. Egyszerre csend lett, amit egy éles füttyszó tört meg. A legelő
irányából egy vágtató ló közeledett. A pompás fehér mén megállt az alakulatok bal szárnyán. Árpád
gyors mozdulattal nyeregbe pattant, és a hadak élére ügetett. Megállt középen, szemben harcosaival.
Érces hangján vezényszavak csattantak:

„Lóról le! Imához!” – vezényelte.

18. kép: Turul és Isten kardja

Árpád a keleti ég irányába fordította lovát, és leszállt. Letérdelt. A nap első arany sugarai
elárasztották a rónaságot. Árpád és harcosai mélyen meghajtották fejüket, és a főtáltos vezetésével
imát mondtak, majd mindannyian fölegyenesedtek. A nap sugarai között egy sötét pont tűnt fel, és
nagy sebességgel közeledett. Már látni lehetett a madár alakját, amint hatalmas szárnyaival szelte a
távolságot. Egyenesen Árpád irányába tartott.

„Turulmadár!” – kiáltották többen is.

„Kard van a karmaiban!” – csodálkoztak mások.

„Isten kardja!” – szólt a főtáltos mélyen rezgő hangján.

A nap sugarai sziporkáztak a kard acélján, s mikor az Ég küldötte Árpád fölé ért, elejtette azt. A
kard hegyével mélyen a földbe fúródott. A nagyfejedelem megragadta markolatát, és egy erőteljes
rántással kitépte onnan, aztán lóra ült. Isten kardját a magasba emelte, és kérdezte:
 „Akarjátok-e visszafoglalni örökségünket, Pannóniát?”

„Akarjuk!!!” – tört fel ezernyi torokból.

Árpád nyugatnak fordította lova fejét, és a Kárpátok irányába sújtott kardjával.

„A magyarok Istene nevében utánam!” – vezényelte.

A harcosok és szekerek végtelen menete elindult nyomában...

19. kép: Irány a Kárpátok (Kurinszky Kata rajza)

A „honfoglalás”

Nincsen hiteles adatunk arról, hogy Álmos nagyfejedelem melyik évben halt meg. Biztosak
lehetünk abban, hogy Álmos volt a nemzetszövetség létrehozója és a "honfoglalás" előkészítője.
Halála közvetlen a hadműveletek megkezdése előtt vagy röviddel utána következett be, mert azok
befejezése már Árpád nevéhez kötődik. Neki, mint gyulának egyébként is feladata volt a hadak
vezetése. Álmos halála inkább a nemzetszövetség vezetésében hozott változást, mert Árpád lett a
nagyfejedelem, legidősebb fia, Levente pedig a Nyék nemzet horkája és valószínűleg a
nemzetszövetség gyulája.
 A Kárpát-medence birtokba vételét nem csak katonailag, hanem diplomáciailag is elő kellett
készíteni. A Dunántúlt ez időtájban a hanyatlóban lévő frank császárság uralta, ahol kisebb szláv
vezérek kezdték bontogatni szárnyaikat. Megrendszabályozásukra 892-ben Arnulf, frank császár,
Álmos szövetségét kereste. Ajánlatát a nagyfejedelem el is fogadta. Őseink még ugyanebben az
évben szerettek volna szövetséget kötni Bizánccal, de Leó császár ezt visszautasította. Két évvel
később, 894-ben viszont Leó kérte Álmos szövetségét a bolgárok ellen, amit a nagyfejedelem
nyomban el is fogadott. Az történt ugyanis, hogy a fiatal és tetterősSimeon lett a bolgár cár, aki
zaklatni kezdte a bizánci határokat.

Árpád-ágbeli őseink tehát szövetségben álltak az akkori világ két nagyhatalmával, s csak azután
fogtak a nagy terv katonai megvalósításához. Ennek előkészítéséhez évekre volt szükség.
Gondoskodni kellett, hogy a szekerek jó állapotban legyenek a hosszú útra. Be kellett szerezni az
élelmiszereket, feldolgozni a nagy mennyiségű vasat, amely a szerszámokhoz, a harcosok
nyílcsúcsaihoz kellett, és így tovább. A nagy vállalkozás sikerének kulcsa a bolgár hadak kettészakítása
volt. E feladat megoldása Levente vezetésével a Nyék és Jenő nemzet támadó alakulataira hárult.
Bizánci hajók szállították a csapatokat az Al-Duna vidékére, ahol megütköztek, és kemény harcokat
vívtak a bolgárokkal. Leó császár azonban békét kötött Simeonnal, még mielőtt a harcok befejeződtek
volna. Nem tudjuk, hogy milyen megfontolás vezérelte a császárt, de valószínű ekkor ismerte fel
őseink tervét, ami megdöbbenthette. Vagy úgy gondolta, amíg a két ellenség egymást pusztítja, addig
békén hagyják Bizáncot. E váratlan fordulat nehéz helyzetbe hozta Leventét, de különösen a Duna
déli oldalán harcoló Jenő nemzet csapatait. Súlyos veszteségek árán ugyan, de feladatukat
teljesítették. A Kárpátokon belüli bolgárokkal a keleti szorosokon bevonuló harcosok küzdöttek meg.
Az utolsó, győztes csatájukat Szernél, a mai Ópusztaszernél vívták meg.

20. kép: A "honfoglalás-kori" női ékszerek és hajfonatkorongok

Miután a hadműveletek sikeresnek mutatkoztak, megindult a szekérsorok végeláthatatlan

menete az asszonyokkal, gyermekekkel és öregekkel. Ezek védelméről, élelmezéséről és a betegek
ápolásáról szintén gondoskodni kellett. Úgyszintén több milliónyi állatállományukról. E vállalkozás
nagysága akkor érthető teljes valóságában, ha tudjuk, hogy átlagban ezer, de az Etelköz legkeletibb
vidékéről elindulóknak 1500 kilométeres utat kellett megtenniük, öt nagy folyamot átúsztatniuk, és
végül a Kárpátok szorosain átvergődniük. Megérkezésük után rendben le kellett telepíteni a
népességet, és a következő tél folyamára is biztosítani élelmezésüket. Bárhogy is vizsgáljuk az
eseményeket, ez mindenképpen óriási teljesítmény volt.

Ha tekintetbe vesszük a felsoroltakat, akkor kitűnik, hogy a „honfoglalásnak” nevezett

hatalmas vállalkozásnak a világtörténelemben sem népi, sem hadászati vonatkozásaiban nincs párja.
Önteltség nélkül mondhatjuk, hogy Álmos és Árpád nagyfejedelmek a világtörténelem legkiválóbb
szervezői és hadvezérei közé sorolhatók. A Kárpát-medence birtokba vétele, és az ott élő népek
megszervezése lett az alapja a magyar birodalomnak, mely az elkövetkező 630 évben döntően
befolyásolta Európa történelmének alakulását, és erre méltán büszkék lehetünk.

21. kép: "Verecke híres útján…" (Kurinszky Kata)

Árpád Apánk Birodalma

Árpád-ágbeli őseink a mai Ópusztaszer vidékén vívták utolsó csatájukat, s ezzel a Dunántúl
kivételével birtokba vették a Kárpát-medencét. Árpád vezetésével itt gyűltek össze az első
nemzetgyűlésre a nemzetek horkái és a nemzetségfők, hogy új gyulát válasszanak, Kurszánt. Utána
megvitatták, lefektették az új haza rendjét és törvényeit. Hálát adtak a magyarok Istenének, amiért
visszasegítette őket őseik földjére. A vérszerződés értelmében felosztották maguk között az országot.
Ezen események emlékére épült az Ópusztaszeri Nemzeti Emlékpark.

Az országgyűlésről hazatérő vezetők letelepítették népüket a végleges helyükre, és

hozzáfogtak a termeléshez és a kereskedelem kiépítéséhez. Úgy tűnik, hogy ez gyorsan meg is
történt, mert már 899-ben mint Arnulf császár szövetségesei hadat indítottak Berengár, Itália
hercege ellen. Ez nem nézte jó szemmel, hogy Arnulf a római császári címre is pályázott. Berengár, a
későbbi király szintén római császár szeretett volna lenni. Arnulf, a vetélytárs azonban 900-ban
meghalt és utóda, Gyermek Lajos és tanácsadói nem újították meg a szövetséget és a velejáró
adófizetést elődeinkkel. Ennek következtében Árpád elfoglalta a Dunántúlt, és megtámadta
Bajorországot. Majd szövetséget kötött Berengárral, hogy megakadályozza Gyermek Lajos Itália felé
való terjeszkedését, aki szintén a római császári címre vágyott. Árpád tehát a magyarság érdekeit
védve hatásosan beleszólt Európa politikai életébe.

Árpád e lépései következtében ellenségessé vált a magyarok és bajorok közötti viszony, ami
egymás elleni sorozatos támadásokhoz vezetett. Amikor 904-ben Kurszán gyula Bajorországba ment
béketárgyalásokra, a bajorok a küldöttség minden tagját becstelenül legyilkolták.

22. kép: Tarsolylemez

907-ben gyermek Lajos nagy támadást indított Magyarország ellen a Dunántúl

visszahódításáért. A magyarok három napos kemény küzdelem után visszaverték a támadást, és
súlyos vereséget mértek Lajos seregeire. Luitpold herceg, Salzburg érseke, két püspök, három apát és
tizenkilenc gróf vesztette életét. Lajos király Passau várába menekült. Őseink elfoglalták a bécsi
medencét, és a magyar birodalom határát az Enns folyóig terjesztették.

Eltérnek a vélemények Árpád halálának idejét illetően. Vannak, akik úgy vélik, hogy a
nagyfejedelem halálának híre bátorította fel a bajorokat a 907-es támadásra, mert az uralkodóváltás
győzelemmel kecsegtetett. Mások szerint viszont Árpád a harcok alatt, vagy azok befejezte után
kapott súlyos sebet, amibe röviddel azután bele is halt. Az sem zárható ki, hogy a független és
szabadsághoz szokott horkák némelyike kiszolgáltatottnak érezhette magát az erőskezű
nagyfejedelemmel szemben, s a harcok végeztével még egy jól irányzott lövéssel halálos sebet ejtett
Árpádon. Ez mind csak feltevés és csak annyi bizonyos, hogy Árpád halála után a központi hatalom
hanyatlásnak indult. A későbbi nagyfejedelmek vagy nem voltak jó szervezők, vagy hiányzott belőlük
a feladatuk betöltéséhez szükséges határozottság és keménység.

Mindennek ellenére a 907-es győzelem bizonyságot tett a magyarság hatalmas hadi erejéről,
harci képességéről, és a magyar birodalom határainak sérthetetlenségéről. A magyarok tisztában
voltak a veszélyekkel, de látták a nyugati társadalmak tagoltságát is. Ezt úgy igyekeztek kihasználni,
hogy előnyös szövetségeket kötöttek. Rendszerint a gyengébb hercegek, „kiskirályok” hívták őket
saját vetélytársaik ellen. Őseink készségesen elfogadták az ilyen felkérést, kiváltképpen, ha a támadás
olyan uralkodó ellen irányult, aki egy erős királyság létrehozásán dolgozott. Még X. Leó pápa is
igénybe vette őseink segítségét az ellene lázadók leverésére. Eleink józanul felmérték Európa
társadalmi és politikai viszonyait, és nem késlekedtek a beavatkozással, amikor azt a nemzeti érdek
megkövetelte.

Bízvást leszögezhetjük, hogy őseink nem csak kemény harcosok, hanem kiváló és éleslátású
politikusok is voltak. Ehhez hozzátehetjük, hogy a„kalandozásoknak” nevezett hadjáratokat a nemzet
érdekében és annak jövőjéért, politikai megfontolásból indították, tervszerűen és szövetségben
hajtották végre. Az ország és a nemzet biztonságát szolgáló háborúkat nem hazai, hanem idegen
földön vívták meg.

Vérbulcsu

Kortársai Vérbulcsu névvel illették. Történetírásunk Bulcsunak nevezi, és inkább csak gyászos
halálát említi a németországi Lech mezőn elszenvedett vereség kapcsán. Ezzel ellentétben az igazság
az, hogy Vérbulcsu a X. század Európájának egyik, ha nem a legkiválóbb hadvezére és politikusa volt.

Árpád nagyfejedelem halála (907) és Géza nagyfejedelem uralomra lépése (972) közötti kort
sűrű homály fedi, olyannyira, hogy még a nagyfejedelmek sorrendje és neve is jórészt kérdéses. E kor
homályából és bizonytalanságából csak Bulcsu horka neve emelkedik ki teljes fényben. Úgy tudjuk,
hogy nem volt nagyfejedelem, de olyan tiszteletbeli címeket viselt, melyekkel akkoriban csak
királyokat és császárokat tüntettek ki. „Vendégbarátja” volt a bizánci császárnak. Rómában a „római
patrícius” címmel tisztelték meg. E tiszteletbeli címek azt jelzik, hogy a 930-as évek második felétől
Bulcsu haláláig (955) az akkori világ hatalmasságai vele tárgyaltak, mert ő gyakorolta a tényleges
hatalmat, még ha a névleges nem is volt az övé. Ha nem nagyfejedelem, Bulcsu esetleg gyula
lehetett.
 Madarász Henrik, német császár 927-ben egy kilenc éves békét vásárolt elődeinktől, hogy
felépíthesse és megerősítse országát. A sors úgy hozta, hogy a béke utolsó évében, 936-ban meghalt
a császár, akit életerős és nagytehetségű fia, I. Ottó váltott fel. A fiatal császár látta, hogy a békéért
fizetett súlyos adók szegénységben tartják országát. Mikor a magyarok a szerződés megújítására
szólították fel Ottót, az ifjú császár csak jelentéktelen ajándékokat küldött válaszul. Ez lett az alapja az
elkövetkező tizennyolc év összecsapásainak Ottó és Bulcsu között.

Az is a sors különös játéka, hogy a 930-as évek derekán halt meg Kál horka, akinek helyébe fia,
Bulcsu lépett a Délnyugat-Dunántúlt uraló nemzet élére. Így történt, hogy szembekerült egymással a
két nagy politikai és hadvezéri képességekkel megáldott fiatal uralkodó.

Ottó a széthullott frank császárság egyesítését tűzte ki célul, hogy annak megszervezése és
megerősödése után megvédhesse birodalmát minden ellenséges támadással és zsarolással szemben.
Bulcsu horka látta, hogy egy erős és jól szervezett szomszéd beláthatatlan, vagy nagyon is belátható
veszélyt jelenthet a magyarságnak. Ezért amit Ottó a németség részére igyekezett építeni, azt Bulcsu
szorgalmasan rombolta a magyarság érdekében. Bulcsu 937-ben csaknem egész Nyugat-Európát
érintő hadjáratával mutatkozott be, és ezzel letette névjegyét a nyugati nagyhatalmak asztalára.
Amikor 938-ban bajor szövetségben tört Szászországra, Ottó vereséget mért csapataira. Ez
figyelmeztető volt Bulcsu részére, hogy Ottót nem kezelheti félvállról. A 948-as Bizánci útja
alkalmával Bulcsu megkeresztelkedett.

Ottó egyesítési terve azonban nem ment simán. Saját uralmukat és függetlenségüket féltő
„kiskirályok” a magyarokhoz fordultak segítségért. Kéréseiknek Bulcsu készségesen és rendszeresen
eleget is tett. 954-ben egy nagy lázadás tört ki a császár ellen, melynek saját fia. Ludolf és Vörös
Konrád volt a vezetője, akik Bulcsutól kértek és kaptak segítséget. Mintegy 35.000 könnyűlovassal
Bulcsu ekkor indította a második európai méretű hadjáratát, aminek főcélja az Ottóval való
leszámolás volt. Ez olyan hatalmas erő volt abban az időben, hogy Ottó tanácsosnak látta az
összeütközést elkerülni, és kitért Bulcsu hadai elől. Ezek komoly pusztítást végeztek Ottó
birodalmában, de a nagy leszámolás elmaradt.

955-ben Vörös Konrád hívására Bulcsu ismét elindult mintegy 10.000 harcossal. Az útjába eső
városokat, várakat feldúlta, és több helyen kisszámú őrséget hagyott, és más feladatokat is bízott
egyes csapattestekre. A továbbvonuló főerő létszáma egyre morzsolódott. Időközben Vörös Konrád
és Ottó kibékültek, és így egyesített erővel sorakoztak fel Bulcsu megmaradt lovasai ellen, akik
ötezren lehettek. Heves harcok alakultak ki. Vörös Konrád is elesett. Nyílvessző, és nem Lehel
kürtjének áldozata lett. A sokszoros túlerővel azonban a magyarok nem tudtak megküzdeni. Egyesek
szerint az eső is megeredt, amiért nem tudták íjaikat használni. Nedves időben az íj készítéséhez
használt halenyv fölengedett. Alkudozni kezdtek tehát. Ottó császár megígérte Bulcsunak, ha leteszik
a fegyvert, békében elvonulhatnak. A fegyverek letétele után azonban Ottó megszegte ígéretét, és a
védtelen harcosokat könyörtelenül megcsonkíttatta, legyilkoltatta, sokakat élve temettetett el.
Bulcsut és Lehelt felnégyeltette, és a templom tornyára húzatta. Bulcsu horka itt elszámította magát,
vagy a magyarság nagy kárára a túlzott önbizalom áldozata lett.
 Uralkodóink származásrendje

Az ősi népek származástudatukat szájhagyományokban, mondákban és jelképekben őrizték

meg. A mondák és szájhagyományok az idő múlásával kiszíneződtek ugyan, de rendszerint
megtartották az eredeti történet magvát, lényegét. Ilyen a mi Csodaszarvasmondánk is, mely
nemcsak ősi eredetünket világítja meg, hanem megőrizte az első uralkodó, Nimród, és
felesége, Enéh valamint fiaiknak, Hunor és Magyar nevét is. Utánuk, nagy kieséssel
ismerjük Bendegúz(Mundzuk) nevét, aki Atilla apja volt, majd következik Ügek és felesége Emese,
akiknek fia Álmos, és az ő fia Árpád. Ide kívánkozik még a nyugati hunok és az avarok nagykirályainak
neve is: Balambér és Baján.

A felsorolt uralkodók időben hatalmas távlatot ölelnek fel. Nagy az időbeni kiesés Ügek és
Atilla között, és még nagyobb Atilla és Nimród között. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a fenti
származási családfa alapjában hibás. A mondák, a szájhagyományok, sőt a jelképek is csak a nagy
uralkodókat, sorsalakító fordulatokat vésték kitörölhetetlenül az emlékezetbe. A többi elhalványult,
majd az idő múlásával feledésbe merült. Árpád nagyfejedelem halálát, az uralkodók származását és
sorrendjét is bizonytalanság veszi körül.

Árpádnak tudomásunk szerint öt fia volt: Levente, Tarhos, Üllő, Jutas és Solt (Zsolt). Születésük
és haláluk idejére csak feltételezések vannak. Egyesek úgy vélik, hogy Levente a bolgárok ellen vívott
háborúban az Al-Dunánál esett el. Mások a 907-es háborúra gyanakszanak, amikor Tarhos, Üllő és
Jutas is életüket vesztették. E feltevések azon alapszanak, hogy 907 után nincs említés Árpád fiairól,
Solt kivételével.

Árpádot Szabolcs nagyfejedelem követte, aki Árpád legfiatalabb testvére vagy unokaöccse
volt. Őt viszont Árpád kései, legfiatalabb fia, Solt követte – egyesek szerint –, majd pedig Fajsz, Jutas
fia, tehát Árpád unokája került a nagyfejedelmi tisztbe. 955 és 970 között Solt fia, Taksony lett
nagyfejedelem, akit fia,Géza követett. 997-ben Géza halála után fiára, István-ra szállt a tisztség.

A 955-ös váltás a nagyfejedelmi tisztben bizonytalan és gyanús is, mert 955 Bulcsu horka (?)
halálának éve. Ha ugyanis a váltás valóban 955-ben történt, akkor valamiképpen köze lehetett ahhoz
Bulcsu halálának is. Lehetséges-e vajon, hogy Bulcsu nagyfejedelem volt?

A központi hatalom megszilárdul

 Mint már említettük, minden jel szerint Árpád nagyfejedelem halála után a központi hatalom
meglazult. Akik az új hazában letelepedtek, visszatértek, azaz folytatták a hagyományos, szabad és
független életüket. Erre abból lehet következtetni, hogy a nyugati forrásokból hiányzanak a
nagyfejedelmek nevei, akikkel a korabeli uralkodók tárgyaltak volna. E források többet tudnak a határ
menti nemzetek horkáiról, például Bulcsuról és Botondról, mint a magyar nagyfejedelmekről. A X.
század céltudatos, politikailag is megfontolt, külföldi szövetségben végrehajtott hadjáratai viszont
ennek az ellenkezőjét mutatják. Például a 937-es és a 954-es hadjárathoz Bulcsu horka nem tudta
volna kiállítani a 35,000 könnyűlovast a dunántúli nemzetek embereiből, Ha figyelembe vesszük,
hogy külföldi hadjáratokra csak az önként jelentkezők mentek, és a hadba állíthatók felét vihették, a
másik fele védelemre otthon maradt. Lehet azonban, hogy a nagyfejedelem támogatta Bulcsu
kezdeményezéseit. Itt megint felvetődik a kérdés: Nagyfejedelem avagy gyula volt-e Bulcsu? E
bizonytalanságot eloszlathatná az őseink tetteiről szóló hiteles történettár (gesta), de ez eltűnt a
viharos századok sodrában.

A lovas műveltségű népek történetében ismert nemzetszövetségek egyébként is

meglehetősen lazák voltak. Csak külső ellenséggel szemben léptek föl egységesen, ha azt az
önvédelem megkövetelte. Ha viszont erőskezű uralkodó volt a nemzetszövetség nagyfejedelme vagy
nagykirálya, akkor az igyekezett a nemzetszövetséget szilárdabb egységbe fogni, és hatalmi céljaira
felhasználni. Ez egyébként kimutatható a későbbi királyokra ugyanúgy, mint a nyugati országok
királyai esetében is. Ezen országok semmivel sem voltak szervezettebbek, ha egyáltalán voltak olyan
szervezettek, mint a X. század Magyarországa.

Géza nagyfejedelem 972-ben lépett uralomra. Csodálatos szépségű

feleségéről, Sarolta nagyasszonyról, az erdélyi Gyula lányáról is megemlékeznek a korabeli források.
Ezek szerint szépségét csak határozottsága, bátorsága és lobbanékonysága múlta felül. Nem csak a
vadászatokon lovagolt együtt a férfiakkal, de részt vett az ország ügyeinek intézésében is. Nem
lehetetlen, hogy nézeteltérése volt apjával, és éppen apja ellenében ösztökélte Gézát a nyugat-irányú
politikára. Más források szerint Sarolta nem sokáig ékesíthette a fejedelmi udvart, mert 973-ban
Géza másodszor nősült. Adelhaid lengyel hercegnőt vette feleségül, aki neve szerint német
származású lehetett. Házasság révén anyja kerülhetett Lengyelországba, aki német nevelésben
részesíthette lányát. Elképzelhető, hogy Adelhaid és Géza házassága mögött a német császári politika
állt. Nem lehet tudni, hogy a háttérből, vagy nagyon is nyíltan melyik nagyasszony munkálkodott.

Géza első két lányának születését a 960-as évek második felére teszik. Szent István pedig 969-
975 között született. Majd másfél-két évtizedes kihagyás után 991 és 996 között ismét két leány
született. Ebből arra lehet következtetni, hogy az első feleség 990 táján meghalt, és a két kései leányt
az új asszony – aki valószínű sokkal fiatalabb volt Gézánál – szülhette. Nem lehet kizárni tehát, hogy a
második feleség a feltűnően csinos és fiatal Sarolta volt, akit Koppány feleségül szeretett volna venni.

Bárhogy is történt, még 973-ban a nagyfejedelem béketárgyalásokat kezdeményezett I.

Ottó német császárral, és térítőket kért tőle. Géza azon kijelentése azonban, hogy „elég gazdag
vagyok ahhoz, hogy két istent is szolgáljak” rávilágít arra, hogy a római egyházhoz való közeledését
nem hitbéli meggyőződés vezérelte, hanem politikai megfontolás, melyet Sarolta vagy Adelhaid
jelentősen befolyásolhatott. Géza minden bizonnyal tudta, hogy a szabad szellemű, független
horkákat nem lehet könnyűszerrel a közös akolba terelni, ezért egyre több idegen hittérítőt és
lovagot hozott a fejedelmi udvarba, akik befolyása a politikai, gazdasági és katonai életben egyre nőtt
az idő múlásával.

Géza halála (997) után fia, István lett a nagyfejedelem, akit már római katolikusnak neveltek.
Igaz ugyan, hogy csak 1054-ben állt be a nyílt törés a bizánci és a római egyház között, de már Géza
korában is jelentős lehetett a két fél közötti világnézeti különbség. István tovább folytatta atyja
politikáját. Az idegen lovagokat nagy számban telepítette le, tisztségeket és hatalmas birtokokat
adományozott nekik, ami nagy felháborodást okozott az ország régi urai körében. István valójában
megszegte a vérszerződést. 998-ban vagy 999-ben elsőnek a somogyi horka, Koppány rántott kardot.
Őt István idegen segítséggel leverte és holttestét felnégyeltette. Koppány egyébként István
vérrokona volt, és feltételezhetően a nagyfejedelmi méltóságra is pályázott, mely a vérszerződés
szerint őt illette volna meg. Azonban e feltevés téves is lehet, mert az összeütközésnek ebben az
esetben közvetlenül István nagyfejedelemmé választása után kellett volna történnie, és nem egy vagy
két évvel később. Nagy a valószínűsége annak, hogy Koppány, majd pedig az erdélyi Gyula, és a dél-
magyarországi Ajtony nem Szt. István, hanem a királyi udvarban elhatalmasodott idegenek
garázdálkodása ellen lázadtak. Több jel arra mutat tehát, hogy nem a keresztség felvétele ellen
lázadtak, hanem a Magyarság ősműveltsége elleni támadások váltották ki azokat. Mint például a
rovásírás eltörlése és pusztítása.

A központi hatalom tehát megszilárdult, de ez nem mondható minden szempontból

szerencsésnek. Sok magyar áldozatot követelt, és azon kívül az idegenek olyan befolyásra tettek
szert, mely egész későbbi történetünkre nagyon károsan hatott ki. Példa erre, hogy a magyar nyelv
teljesen kiszorult a királyi és főúri udvarokból, és csak 1844-ben lett az ország hivatalos nyelve.
Helytelen viszont az is, amikor mai nehézségeinkért Szent István politikáját okoljuk. Akkor a központi
hatalom megszilárdítása létkérdés volt, és a magyar jövő elengedhetetlen követelménye. És ez Géza
nagyfejedelem és Szt. István érdeme.

A Magyar Szent Korona

A Magyar Szent Koronának két története van, az egyik tárgyi a másik eszmei. Mindkettő szinte
egyedülálló az ismert koronák történetében. Korábban úgy tudtuk, hogy a Szent Koronát II.
Szilveszter pápa készíttette Boleszló, lengyel király részére, de álmában azon isteni üzenetet kapta,
hogy e koronát Istvánnak, a magyarok nagyfejedelmének kell adnia, aki azt Istennek tetsző
cselekedeteivel kiérdemelte. A későbbiek folyamán e történet úgy módosult, hogy Szent István csak a
keresztpántot kapta a pápától, míg az abroncsot Dukász Mihály, bizánci császár küldte I. Géza (1044-
1077) királyunknak. Az abroncs zománcképeinek egyike Géza királyunkat ábrázolná, melynek görög
nyelvű feliratán ez áll: „Geobitzás, Turkia Istenben hívő királya.”
 23. kép: A magyar Szent Korona és a koronázási ékszerek

A magyarság csak azt fogadta el megkoronázott királynak, akit a Szent Koronával koronáztak
meg. Ezért a Szent Korona az évszázadok során nagyon sok viszontagságon esett át. Vetélytársak,
ellenkirályok többszőr ellopták, elásták, hogy magukat megkoronáztathassák, vagy a jogos uralkodó
megkoronázását megakadályozzák. A Szent Korona utolsó „kalandja” 1945-ben kezdődött. Ekkor a
Koronaőrség nyugatra menekítette a szovjet csapatok elől, majd pedig Ausztriában elásta. A
fegyverek elnémulása után átadták az amerikaiaknak, ahonnan 1978-ban hozták haza. Évekig a
Nemzeti Múzeum előcsarnokában volt kiállítva. 2000. január elsején az Országházba vitték nagy
ünnepségek közepette. A nemzet így kívánta visszaállítani a Szent Korona tiszteletét.

Miután a Szent Korona haza került, többen kértek engedélyt, hogy mint ötvösművet tüzetesen
megvizsgálhassák. E vizsgálatok nem várt, meglepő felismerésekhez vezettek. Kiderült, hogy a Szent
Koronát a kaukázusi Szabíriában, a mai Georgiában készítették a háromszázas évek végén. Eszmei
tervezője a Poti-i püspökség főpásztora lehetett. A Szent Korona szentképei ugyanis a keresztény
tanoknak megfelelően vannak elhelyezve. A legmeglepőbb, hogy az Atya Isten, Fiú Isten és Szűz
Mária elhelyezése a tulipánnal pontosan kifejezik a Szentháromság tanát. Szűz Mária a Szentlélektől
fogantatott, és szülte Isten Fiát, Jézust. A tulipán a termékenység, azaz a Szentlélek jelképe, Szűz
Mária képe fölé volt erősítve. Izabella királyné törte le, mielőtt átadta Habsburg Ferdinándnak.

Mindezzel szemben Pap Gábor az "Angyali korona, szent csillag" (Beszélgetés a Magyar
Szent Koronáról) című dolgozatában arról ír, hogy a Szent Koronát nem a római vagy bizánci egyház,
hanem a manicheus istenhit tanai alapján tervezték és készítették. A képek is a manicheista
eszmerendszernek megfelelően vannak elhelyezve, melynek alaptétele "a Fénynek az anyagi világból
való lekötöttségből a tisztult állapotba való felszabadulása." E bölcseletet azonban nem Mani alkotta
meg, mert már készen kapta Buddásztól, aki pedig Szkytiánosztól örökölte. Ezek szerint a manicheus
tanok a szkytha, vagyis a szittya hitbölcseletbe gyökereznek.
 24. kép: Tarquiniai etruszk falfestmény a Kr.e. VIII. századból és Jézus képes a Szent Koronáról

Hasonló kapcsolatra enged következtetni az etruszk falfestmény is, amelyen egy férfialak
(istenség?) jellegzetes kéztartással egy magot, gyöngyöt, tojást, esetleg gyűrűt tart a hüvelyk és
gyűrűs ujja között, amelyet felmutat az előtte lévő női alaknak (istennőnek?). E jelenet a
termékenységi vallás vezéreszméjével, a megtermékenyüléssel, az élet továbbvitelével, az örök
élettel hozható kapcsolatba. E képen látott jelenet mondanivalóját, Mesterházy Zsolt A Magyar Szent
Korona, az első keresztény ikonosztáz című dolgozatában tárgyalja.

Mesterházy ismerte fel, hogy a Szent Koronán Jézus ugyanezzel a kéz- és ujjtartással van
ábrázolva, és ujjai között gyöngy látható. Mesterházy a gyöngynek Tamás apostol evangéliumában
található Gyöngy-himnusszal kíván értelmet adni, miszerint a gyöngy elnyerése az uralkodásra való
alkalmasságot bizonyítja. Ez természetesen lehetséges, de nem lehet kizárni, hogy Jézus kezében a
gyöngy az örök életet jelképezi, így eszmeisége a termékenységi vallásból táplálkozik. Lehetséges
tehát, hogy az ősvallás jelképrendszerének és eszmeiségének a keresztény vallásba való átmenete
jelenítődik meg, némi alaki és tartalmi módosítással. Ez tehát szintén a Szent Korona ősisége irányába
mutat. Az ortodox egyház Pantokrátor ábrázolásai is hasonló kéz- és ujjtartással vannak ábrázolva, de
ujjaik közül hiányzik a gyöngy.

Mesterházy úgy véli, hogy a Szent Koronát a Pártos Birodalomban készítették Kr.u. 303 és 326
között. A két vértanúszentet – Damjánt és Kozmát –, akik zománcképe a Szent Koronán van, Kr.u.
303-ban végezték ki, tehát a Korona ez előtt nem készülhetett.
 25. kép: A Kakhuli-i Szűz Mária és Jézus képe a Szent Koronáról a ciprusfákkal

Az eredeti képekből négy hiányzik: Szűz Mária, Raffael (?) és Uriel (?) arkangyalok,
valamint Bertalan apostol. Bertalan apostol képét úgy vágták ki, hogy nevének egy része a Szent
Koronán maradt. A hiányzó Szűz Mária helyére Mihály császár képe került, mely mérete nagyobb az
eredeti kép foglalatánál, ezért szegecsekkel szerelték a Koronára. A két arkangyal kilétéről, és képeik
eltűnéséről csak feltételezések vannak. Révay Péter koronaőr 1613-ban még említést tesz írásában
Szűz Mária képéről. A legvalószínűbb tehát, hogy II. József (1784-1790) uralkodása alatt cserélték ki a
képeket. A kaukázusi Khakhuliban őriznek egy triptichont, melyen van egy megcsonkított Szűz Mária
zománckép. Csomor lehetségesnek tartja, hogy ez a magyar Szent Korona eredeti Szűz Mária képe,
mások vitatják, bár e képen látható ciprusfa hasonlít a Szent Korona Atya Isten és Fiú Isten képein
látható ciprusfákhoz.

Nincsenek bizonyos ismereteink arról sem, hogy a Szent Korona mikor és hogyan került a
Kárpát-medencébe. A legvalószínűbb, hogy a korai avarok nagykirálya, Baján kagán hozta magával,
akinek szabír királynő volt a nagyanyja. 795-96-ban a frank Nagy Károly meghódította a dunántúli
avarokat és rengeteg aranyat, ezüstöt és egyéb kincset zsákmányolt, köztük a Szent Koronát is. 800
karácsony napján III. Leó pápa e koronával koronázta meg. Nagy Károly meghagyta híveinek, hogy e
koronával temessék el, ami 814-ben be is következett. 1000-ben III. Ottó császár nyittatta ki a
sírboltot, vetette ki a koronát, mely II. Szilveszter pápán keresztül ismét magyar tulajdonba került.
Szent Istvánt 1000-ben, karácsony napján ugyanazzal a koronával koronázták királlyá, amellyel Nagy
Károlyt kétszáz évvel korábban.

A Magyar Szent Korona eszmei története semmivel sem kevésbé csodálatos, mint a tárgyi
története. Más népeknek is vannak ugyan nagy becsben tartott koronáik, de történetük során egyiket
se övezte oly tisztelet és varázs, mint a magyar Szent Koronát. Még kevésbé lettek a hatalom, az
ország tényleges birtokosaivá. A magyar Szent Korona ugyanis a királytól elvonatkoztatott
személyiség volt, aki birtokolta az országot és a nemzeti vagyont. Továbbá a Szent Korona az
államhatalom alanya volt, akinek nevében a király gyakorolta a hatalmat az alkotmány értelmében,
de akinek maga a király is alá volt rendelve. Ezen eszmei uralkodói rend a századok során, a
szabadságjogok küzdelmei kapcsán kiművelődött közjog megtestesítője volt. Ezt nevezzük a Szent
Korona tanának.

A magyar királyság korai századaiban e szabadságjogokat csak a főurak és főnemesek élvezték,

később azonban kiterjedt a köznemességre is. 1848-ban a magyar nemesség föladta kiváltságait, és
azután a Szent Korona minden polgára azonos jogokat élvezett, és azonos kötelezettségeket viselt.
1945-ben a szovjet szuronyok árnyékában uralkodó kormány megdöntötte a magyar királyságot, és
hatályon kívül helyezte a Szent Korona tanát.

A Szent Korona tiszteletének és hatalmának azonban mélyebbre nyúló gyökerei vannak. A

szabadságjogok és jogrend ugyanis nem a magyar királyság megalakulásával vette kezdetét. Elég, ha
fellapozzuk Anonymus Gesta Hungarorumát, és fölütjük ott, ahol a Vérszerződésben lefektetett
megállapodásokat tárgyalja. A harmadik pont így hangzik:

„Azok a fejedelmi személyek, akik tulajdon szabad akaratukból választották Álmost urukká,
sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi esetre ki ne essenek a vezéri tanácsból és az ország
tisztségeiből.”

A vérszerződés tehát olyan messzemenő szabadságjogokat és kiváltságokat biztosított az

ország főurai részére, melyek nemzeti szempontból talán károsak is voltak. Árpád nagyfejedelem
után a nagyfejedelmek hatalma szinte teljesen szétfoszlott. Géza (972-997) nagyfejedelem a központi
hatalom megerősítését vette tervbe, melyet fia, Szent István tovább folytatott és fejezett be. A
központi, tehát a nagyfejedelmi, később a királyi hatalom kiépítésének és megszilárdulásának útjában
meg éppen a főurak szabadságjogai állottak. Szent István ugyan leverte a lázadókat, de a
legalapvetőbb szabadságjogokat nem tudta, talán nem is akarta eltörölni.

Kezdettől fogva az államhatalom megoszlott a király és a főurak között. E hatalommegosztás

és a szabadságjogokért folytatott küzdelmek közepén ragyogott föl a Szent Korona, aki mint semleges
főbíró képes volt megoldani a vitás ügyeket, majd pedig a hatalom urává vált. A közös megegyezés
alapján létrejött vagy a kiharcolt jogokat a Szent Korona törvényébe iktatták. Ha bármelyik fél e
jogokat megsértette, az a Szent Korona ellen vétett.

Az évszázadok során a Szent Korona tisztelete, méltósága és hatalma egyre mélyült, egyre
nőtt. Úgyszintén a varázs, mely a Szent Koronát körülvette. Ennek is mélyre nyúló gyökerei vannak. A
magyarságnak, mint más ősi népeknek szent uralkodói voltak, akik Isten kegyelméből vezették
népüket. Emese álma című mondánkból tudjuk, hogy ősi hitünk szent madara, a Turulmadár hozta a
jó hírt Emesének, Álmos nagyfejedelem édesanyjának, hogy Isten akaratából fia születik, aki a
magyarság nagy uralkodója, vezetője lesz. Álmos nagyfejedelem tehát az Istentől küldött szent
uralkodó volt, aki a hatalmat Isten kegyelméből gyakorolta. Az égi és a földi hatalom közötti
összekötő pedig a Turulmadár volt.

Kezdetben, a magyar királyság megalakulásakor a Szent Korona a Turulmadár szerepét töltötte

be. Hiszen tudjuk, hogy a Szent Koronát II. Szilveszter pápa isteni sugallatra, azaz Isten akaratából
adta Szent Istvánnak, és rajta keresztül a magyar nemzetnek. A magyar Szent Korona azonban
túlnőtte az égi és földi hatalom közötti kapocs szerepét. Amint tudjuk, a magyar Szent Korona az
ország, az államhatalom valóságos birtokosa lett, vagyis szent fejedelmeink jogutóda, a hatalmat
Isten akaratából nem közvetetten, hanem közvetlen gyakorolta. Egyes vélemények szerint e
hatalomnak és a Szent Korona varázsának alapját Szent István fektette le, mikor röviddel halála előtt
Magyarországot a Szent Korona jelképében a Boldogasszony oltalmába ajánlotta.

26. kép: Fejér megye címere: Szt. István a Boldogasszony oltalmába ajánlja az országot.

Van azonban egy másik elgondolás is, mely azon alapul, hogy szentség csak Istentől
származhat és nem földi személytől. Szűz Mária ugyan Isten Fiának szülője, de mégis földi személy
volt. Tőle tehát nem származhatott a Szent Korona szentsége. Itt meg kell érteni azt, hogy a magyar
Szent Korona nem egy megszentelt tárgy, hanem szent tárgy, és amikor megszemélyesítik és
hatalommal fölruházzák, akkor az Egyház többi szentjével azonos szintre, rangra emelkedik. Kérdés:
Hogyan tűri el ezt a Római Katolikus Egyház?

Ezen elgondolás szerint a magyar Szent Korona abban az időben készült, amikor a korai
keresztények Jézus visszatérését úgy várták, hogy az bármely napon bekövetkezhet. A koronát tehát
az ismét emberi testet öltő Jézusnak, a Világ Királyának készítették. Ez lehet az alapja annak, hogy az
Egyház sohasem tiltakozott a magyar Szent Korona szentsége ellen. Már önmagában az is csodálatos,
hogy a Szent Koronával kapcsolatban ilyen gondolat egyáltalán felvetődhet.

A magyar királyság fénykora és hanyatlása

A királyságok fénykorában, ha valamelyik uralkodó a nyugati szokás szerint akarta

megkoronáztatni magát, és ilyen királya még nem volt az országnak, akkor koronát kért egy
megkoronázott királytól vagy a pápától. Ezzel azonban alárendelte magát a korona adományozójának.
Szent István tehát II. Szilveszter pápától kért és kapott koronát, mert nem akart semmilyen világi
uralkodó alattvalója lenni, legkevésbé a német császáré. Világi ügyekben azonban Szent István és a
későbbi magyar királyok a pápa felsőbbségi jogát sem ismerték el. Sőt Szent István a koronán kívül
az apostoli jogot is kérte és meg is kapta. Ez azt jelentette, hogy a magyar püspököket is ő nevezte ki,
majd pedig az őt követő Árpád-házi királyaink. Szent István megkoronázásának napja is bizonytalan,
de a legvalószínűbb, hogy 1000-ben, karácsony napján koronázták királlyá azzal a koronával, mellyel
kétszáz évvel korábban Nagy Károlyt koronázta meg III. Leó pápa.
Szent István nekilátott az egyház nagyarányú szervezéshez. Tíz püspökséget létesített, és ezzel
megalapozta a Római Katolikus Egyház terjeszkedését. Miután ellenfeleit leverte, kiterjesztette
egyeduralmát az egész országra. 1031-ben Szent István fia, Imre herceg gyilkosság áldozata lett, ami
az udvar súlyos megosztottságára vet fényt. Azt is meg kell említeni, hogy Imre
felesége bizánci hercegnő volt. Ez azt jelentheti, hogy Szent István szerette volna visszaállítani a régi
kapcsolatot Bizánccal, vagyis ellensúlyozni a nyugati nyomást. Vászolyt, Szent István unokatestvérét
azzal vádolták, hogy merényletet szőtt a király ellen, amiért megvakították és fiait elűzték az
országból. András és Levente Kijevben, Béla pedig Lengyelországban kapott menedéket. A Képes
Krónika szerint menekülésüket Szent István is segítette. Ha ez így volt, akkor Vászoly megvakítását se
Szent István rendelte el. Minden jel arra mutat, hogy a hatalomért vívott harc a magyarok és
betelepített idegenek között nagyon elfajult a királyi udvarban.
Szent István és bajor Gizella házassága, vagyis a rokoni kapcsolat békességet hozott a nyugati
határokra. Ennek vége szakadt, amikor Gizella testvére, II. Henrik császár 1028-ban meghalt. Az
őszülő király 1031-ben II. Konrád császár ellen volt kénytelen megvédeni az országot. Imre herceg
vezetésével a magyarok visszaverték Konrád hadait, és másodszor is elfoglalták a bécsi medencét.
Ezek szerint Imre herceg kemény, uralkodásra termett egyéniség volt, s idegenek ezért nem szívelték.
Szent István a Szent Korona képében, röviddel halála előtt – 1038. augusztus – a Magyarok
Nagyasszonya vagy Boldogasszony oltalmába ajánlotta Magyarországot. Ezután
unokaöccse, Orseolo Péter került a királyi székbe. 1041-ben a magyarok fellázadtak ellene és
elzavarták. Péter III. Henrik német császárhoz menekült, akitől segítséget kért. Henrik kapott az
alkalmon, és 1044-ben Ménfőnél megverte Aba Sámuel seregeit, és Pétert visszahelyezte királyi
tisztéba, mint német hűbérest. A magyarok azonban 1046-ban másodszor is elűzték Pétert, és
megtagadták a hűbéradókat. Kijevből hazahívták András herceget, és királlyá választották. Ő Szent
István politikáját folytatta, ami a nyugtalanságot tovább táplálta. A lázongások csak Szent
László szigorú büntetőtörvényei hatására csitultak el. Ebben az időben halt meg a horvát király.
Miután trónviszály tört ki, Ilona királyné testvéréhez, Szent Lászlóhoz fordult segítségért, aki
Horvátországot Magyarország társországává tette.
Szent Lászlót 1095-ben Kálmán király követte, aki olvasottsága és nagy tudása folytán
a „könyves” jelzőt kapta. Korának legműveltebb királya volt. Kálmán király kimondta,
hogy "nincsenek boszorkányok", és beszüntette a „boszorkányüldözéseket”, lazított a Szent László
által bevezetett szigorú büntető intézkedéseken. Megtiltotta, hogy kegyetlen büntetést szabjanak ki
olyan esetben, amikor az elkövetett bűn arra nem ad okot. 1105-ben koronázott királya lett
Horvátországnak és Dalmáciának is. E két tartományt a bizánci császár, Mánuel is szerette volna
megszerezni, és ehhez egy tervet dolgozott ki. III. István (1161-1172) öccsét, a későbbiIII.
Béla királyt felkérte vejének és örökösének, miután Béla Bizáncba költözött. A császárnak azonban fia
született, és Bélát megfosztotta az ígért örökösödéstől, így a terv is meghiúsult.
 27. kép: Az ősi jelképek, a nap, hold és rozetta látható az Aranybulla pecsétjén, és a babiloni
határkőn is.

II. András (1205-1235) király korában az adóztatás és a hatalom egyéb túlkapásai olyan
komoly elégedetlenséget keltettek, hogy lázadások fenyegettek. Ennek elkerülése érdekében a király
1222-ben kiadta a jogok rendezéséről szóló törvénykezését, a híres Aranybullát, alig hét évvel az
angolok Magna Chartája után. Az új jogtörvény azonban nem oldotta meg a nehézségeket, ezért a
király kénytelen volt adóengedményekkel és adományokkal csillapítani a nyugtalankodókat, ami
viszont gyengítette a királyi hatalmat.
András fia, IV. Béla (1235-1270) megkoronázása után nyomban nekilátott a királyi hatalom és
tekintély visszaállításához. Adókat vetett ki, és az András által adományozott birtokok nagy részét is
visszavette, ami újabb elégedetlenséget és a király iránti ellenszenvet váltott ki. A magyar birodalom
fennállásának 346-dik évében, 1241-ben így köszöntött az országra a „tatárjárás” elnevezés alatt
ismert mongol betörés. A király végighordoztatta a véres kardot az országban, de a főurak nemmel
vagy feltételekkel válaszoltak. Követelték például a Batu kán hadai elől elmenekült kun
király, Kutten vagy Köttön kiadását, akinek Béla megengedte, hogy népével együtt letelepedjen, s
velük hadait növelje. Batu követeit pedig, akik Köttön kiadása ügyében jöttek Bélához, a főurak
meggyilkolták. Ez megbocsájthatatlan bűn volt, várható volt tehát a mongol hadak kegyetlensége és
könyörtelen pusztítása. A főurak meggyilkolták a kun királyt is, amiért a kunok is a magyarságra
támadtak, és nagyrészük elhagyta az országot.
A Muhi pusztánál Batu hadai hatalmas csapást mértek Béla seregeire, s a királyt is csak bátor
katonái mentették meg a fogságtól. Béla felesége II. Frigyesosztrák herceg fogságába esett. Béla csak
a királyi kincstár feladásával, valamint Moson, Sopron és Pozsony megyék elzálogosításával tudta
kiváltani feleségét. A hivatalos történészek szerint Béla király esett fogságba. Ha így volt, akkor miért
kellett Frigyesnek tárgyalnia a fogoly királlyal, mikor az ország mongol kézen volt, és nem volt senki,
aki Bélát megvédte vagy kiváltotta volna? Frigyes ezután az ország nyugati vidékeire tört, rabolt és
pusztított. Béla Zágrábba menekült, és onnan segítséget kért a pápától, a francia királytól és a német
császártól, de kérését mindenütt elutasították. 1242 tavaszán a mongolok váratlanul elhagyták az
országot, Béla király visszatért, és hozzáfogott az ország újjáépítéséhez. Visszafoglalta az
elzálogosított megyéket is.
Az Árpád-ház utolsó férfisarja, III. András 1301-ben halt meg. Mintegy hétéves trónviszály
után 1308-ban Károly Róbertet, V. István leányának unokáját emelték trónra szabad választással.
Károly Róbert erős kézzel rendet teremtett. Okos és kiváló szervező volt. Megfontolt külpolitikája,
józan gazdaságpolitikája felvirágoztatta az országot, és visszaállította régi tekintélyét. Fiára, Nagy
Lajosra (1342-1382) gazdag országot hagyott. Lajos király békés természetű és jóindulatú,
ugyanakkor bátor ember volt, amit többször bebizonyított cselekedeteivel. A körülmények, de talán
még inkább a háttérben munkálkodó, nagyravágyó anyja, Erzsébetösztökélése a birodalom határainak
kiterjesztését eredményezte. Ezért kapta Lajos király a „nagy” jelzőt. Bebizonyosodott azonban, hogy
atyja józan politikája okosabb és hasznosabb is volt. Az örökös hadviselés, az érdekek időnkénti
megvásárolása alaposan kimerítették az ország kincstárát. Lajos király Nikápolynál 1366-ban ütközött
meg először a törökökkel, akik 1373-ra elérték a birodalom hűbértartományainak határait.
 A Nagy Lajos halála utáni kort a Hunyadiak megjelenéséig a kiskirályok korának lehet
tekinteni. A hatalmas vagyonokkal rendelkező és egymással torzsalkodó főurak prédája lett az ország.
Csoportokra szakadva olyan királyokat választottak vagy támogattak, akik érdekeiket kiszolgálták,
holott a közeledő törökre és az ország ügyeire kellett volna figyelniük. Ebből a viszályból a
törökverő Hunyadi János alakja emelkedett ki. 1446-ban a pesti országgyűlés Hunyadit az ország
kormányzójává nevezte ki, és a királyi hatalmat némi korlátozással ráruházta (a királyi tisztet nem
fogadta el). Hunyadi e tisztségről 1452-ben lemondott, de V. Lászlókirály az ország főkapitányává
nevezte ki, és rábízta a királyi jövedelem kezelését.
1456 júniusában a török hatalmas, 150 000 főnyi sereggel, 300 ágyúval és 200 hajóval vonult
fel Nándorfehérvár (a mai Belgrád) ellen. A vár kapitánya Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály volt. A
török bekerítette a várat, és július 4-én ostrom alá vette. A pápa déli harangszót és imát rendelt el a
magyar győzelemért.Hunyadi és Kapisztrán János szerzetes, aki nagy segítségére volt Hunyadinak a
hadak toborozásában és lelkesítésében, áttörte a török gyűrűt, és megteremtette az összeköttetést az
ostromoltakkal. A török seregek július 21-én indították utolsó rohamukat, a vár védői azonban
visszaverték. E naphoz kötődik Dugovics Titusz hőstette, aki a vár fokára török zászlót kitűző harcost
magával együtt a mélybe rántotta. Másnap Hunyadi és Kapisztrán ellentámadásba lendült, és szétverte
a török seregeket. A déli harangszó ma is e győzelemre emlékeztet. A nagy nyári meleg
következtében a sok hulla gyorsan oszlásnak indult, és járvány ütött ki, ami Hunyadit is magával
ragadta. Hunyadi halálának alkalmából a nagy hadvezér, II. Mohamed török szultán is sajnálattal és
elismeréssel nyilatkozott. Két hónappal később Kapisztrán is a járvány áldozata lett. Szentté avatták,
és később Kaliforniában Capistrano Beach nevű várost róla nevezték el.
A Hunyadi család ellenségei a Cillei-Garai család vezetésével végleg le akartak számolni a
Hunyadiakkal. Hunyadi Lászlót és Mátyást elfogatták és börtönbe vetették. Lászlót törvény elé
állították és lefejezték, amire a Hunyadi pártiak föllázadtak. A veszélyt látva a gyengekezű V.
László Bécsbe, majd pedig Prágába menekült. Magával vitte túszként Mátyást is, akit Szilágyi Mihály
40 000 aranyért váltott ki.
1458-ban királlyá választották Mátyást, aki Magyarország egyik legbölcsebb és legnagyobb
tiszteletben tartott uralkodója lett. Mátyás, az igazságos cselekedeteit számos mondánk örökíti meg.
Megszilárdította a belső rendet, és megszervezte a „fekete sereget” (fekete ruhájuk volt) a török
veszedelem ellen, bár több esetben volt kénytelen a töröktől békét vásárolni, hogy nyugati, északi, és
néha belső ellenségeivel is megküzdjön. Gazdag udvart tartott fenn, ahol számos európai tudós
megfordult. Könyvtára Európa-szerte híres volt. Mátyás fiatalon, 1490-ben halt meg, mint a
magyarság utolsó erőskezű királya. Egyesek szerint gyilkosság áldozata lett. Halála után újabb
kiskirályok kora vette kezdetét, ami odáig fajult, hogy a török 1541-ben puskalövés nélkül foglalta el
Budát.
Sokan a magyar nagyhatalom romba dőlését az 1526. augusztus 29-én Mohácsnál a töröktől
elszenvedett vereséggel magyarázzák. Akkor a menekülő, II. Lajos király is életét vesztette. Azonban,
mint a magyar történetírásban oly sok minden, ez sem állja meg a helyét. A győzelem után a török
csapatok portyára indultak az ország különböző vidékeire, ahol kemény helyi ellenállásba ütköztek.
Szeptember vége felé elhagyták az országot, tehát nem tartották megszállás alatt.
A magyar birodalom bukását a magyar nemesség eszmei hanyatlása okozta, ami egyáltalán
nem volt sajátos. Az erkölcsi romlottság ugyanis a gazdagság, a jólét és a kicsinyes emberi
tulajdonságok mellékterméke. A kiskirályok minden korban és minden nép életében felburjánoztak,
amikor hiányzott az erőskezű uralkodó. Minden nemzet történetében lezajlottak hasonló események,
de ezek a magyarság esetében súlyossá, majdnem végzetessé váltak. Ennek magyarázata az, hogy
Magyarország a keleti és a nyugati műveltség ütközőpontján fekszik. Ezer évvel ezelőtt felvettük a
nyugati keresztséget, és hátat fordítottunk ősműveltségünknek. A nyugat a mai napig nem fogadott el
bennünket, mi pedig nem újítottuk fel keleti kapcsolatainkat. Egyedül állunk a népek tengerében egy
őszinte barát vagy szövetséges nélkül. Őstelepes parasztságunk révén ősibb európaiak vagyunk, mint
bármelyik európai nép, és mégis mi vagyunk a betolakodók, a földrész idegenjei. A legnagyobb baj az,
hogy mi is e szemüvegen keresztül nézzük saját magunkat. Tudatunkat, nemzeti önismertünket kell
rendbe hoznunk. Végül, jövőt és sorsot meghatározó időkben nem emelkedett fel egy erőskezű
uralkodó, aki félreállította volna a kiskirályokat, és megvédte volna az országot a külső és belső
ellenséggel szemben.
 A fent elmondottakat mi sem szemlélteti jobban, mint a II. Lajos király halála utáni
események. 1526. november 10-én a Székesfehérvárott egybegyűlt rendekSzapolyai Jánost (1526-
1540) királlyá választották. A Habsburg-párti rendek pedig december 16-án
Pozsonyban Habsburg Ferdinándot (1526-1564) választották szintén királlyá. Ezzel a magyar királyi
szék a trianoni „békeszerződésig” (1920) a Habsburg-ház birtokába került, és így jött létre az Osztrák-
Magyar Császárság is. Az elkövetkező tizenhárom év a két király közötti háborúkkal telt el. Szapolyai
több esetben kért segítséget II. Szulejmán török szultántól, míg Ferdinánd nyugatról kapta a segítséget.
1538-ban békét kötöttek azzal a megállapodással, hogy Szapolyai halála után Ferdinándra száll a
királyság. Szapolyainak két héttel halála előtt fia született, és meghagyta híveinek, hogy a csecsemőt
koronázzák királlyá, gyámjául pedig a török szultánt kérjék föl. A csecsemő király érdekeinek
védelme lett az ürügy arra, hogy 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata 15-dik évfordulója napján,
Szulejmán ellenállás nélkül megszállta és birtokba vette Budát.

28. kép: Az egri nők Dobozi Mihály és felesége

Ezt követően az ország három részre szakadt. A Dunántúl nagyobb része és a Nagyalföld török
kézre került. A nyugati és északi peremvidékek magyar, illetve Habsburg fennhatóság alatt maradtak,
míg Erdély súlyos adók ellenében „függetlenséget” vásárolt a töröktől. A török 1699-ben szorult ki az
ország területéről. Történetírásunk a közbeeső kor számos nagy alakjáról, hőstetteiről, eseményéről
emlékezik meg. Például 1552-ben az egri nők férjük, apáik és testvéreik oldalán karddal kezükben
vagy kővel és forró vízzel verték vissza az ostromlókat, és győztek. Szigetvár védői 1566-ban halált
megvető hősiességük ellenére se voltak ilyen szerencsések. Mintegy 1500 harcos, Zrínyi Miklós
vezetésével, 90 000 törökkel szemben egy hónapig védte a várost. 25 000 török vesztette életét,
miközben a védők létszáma 300-ra apadt. Tartalékaik is kimerülőben voltak. Lehetetlenné vált a vár
további védelme. A tisztek feleségei és leányai úgy döntöttek, inkább meghalnak, minthogy török
kézre kerüljenek. Az utolsó roham előtt a férjek megölték hitvesüket, apák leányaikat. Zrínyi
felsorakoztatta hű katonáit, s mint az orkán rontottak az ellenségre. Három kivételével mind hősi halált
halt. A megmaradt országot azonban, nemcsak a törökök, hanem a Habsburgok ellen is védelmezni
kellett, mint például Zrínyi Ilona vezetésével Munkács várát 1685-ben, miután a kuruc seregei ide
szorultak vissza.
Az 1568-as tordai országgyűlés törvényesítette a vallásszabadságot, mely szerint minden
ember szabadon választhatta meg hitét. Magyarország ezzel is megelőzte Nyugat-Európát.
 29. kép: gróf II. Rákóczi Ferenc

Öt évvel a török kiűzése után (1699) a Habsburgok magyarellenes politikája kirobbantotta az

1704-től 1711-ig tartó, II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharcot. A török időkben
elnéptelenedett területekre visszaigyekvő magyarokat a Habsburgok katonái elkergették és idegeneket
telepítettek helyükre, mint például a 40 000 szerb családot a Délvidékre, ami megalapozta Trianont.
Lipót császár magáénak tekintett minden visszafoglalt területet, és csak azoknak a főuraknak adta
vissza vagyonát, akik hűségesküt tettek neki. Továbbá, fel kellet adniuk az Aranybullában biztosított
jogokból is, mint például a jogos önvédelmet a királyi túlkapással szemben. Ugyancsak el kellet
fogadniuk, hogy királyt csak a Habsburg családból választhatnak. Igaz ugyan, hogy az idegenek
betelepítését illetően a magyar főurakat is nagy felelősség terheli. Főleg Erdélybe telepítettek be sok
románt, mint olcsó munkaerőt. Nagy szabadsághősünk, II. Rákóczi Ferenc nagyapja,Rákóczi György
fordíttatta le a bibliát román nyelvre, hogy ezzel elindítsa a románság művelődését. A későbbieket
ismerjük. A sors különös játéka, hogy a szabadságharc bukása után Rákóczi Törökországban kapott
menedéket, és ott is halt meg. Gróf Bercsényi Miklós fia, Bercsényi László Franciaországba menekült,
és a francia huszárság szervezője lett. Az általa szervezett huszárezred a Bercsényi nevet viselte és
viseli mai napig. 1758-ban Franciaország marsalljának nevezték ki. Az amerikai huszárságot is egy
magyar, Fabriczy Kováts Mihály ezredes szervezte ütőképes, korszerű alakulattá. 1776-ban ment
Amerikába és a lengyel származású Pulaski Kázmér tábornok alatt szolgált. 1779-ben Charlestonnál
halt hősi halált egy huszárroham során. Az amerikai polgárháború északi hadainak 1861-ben aratott
első jelentős győzelme pedig Zágonyi Károly huszárszázados nevéhez fűződik.
 30. kép: Kováts Mihály ezredes

A török és Habsburg-hódoltság nem köszönthetett volna Magyarországra rosszabb időkben. Az

Olaszországból elinduló megújulás (reneszánsz) nagy lendülettel és életerővel töltötte fel Európa
művelődését, amire napjainkban is nagy szükség lenne. Ez azonban Magyarország határainál megtört.
E kor nagyütemű fejlődésével csak az elzárt, de mégis viszonylag szabad Erdély tudott valamelyest
lépést tartani. Ekkor épültek Európa-szerte a tudomány fellegvárai. Magyarország pedig a törökkel és
a Habsburg-házzal küzdött, önmagát őrölte fel és romba dőlt.
A magyarság hanyatlásának azonban mégsem ez a legmeghatározóbb oka. Az ezerhétszázas
évek elején és közepén kezdte hajtogatni csíráit egy új eszme, anemzeti gondolat, ami 1789-ben, a
nagy francia forradalomban teljesedett ki. Addig a mindenkori hatalom birtokosa (király, császár)
iránti hűség volt a társadalmat összefogó vezéreszme. Az új irány a nemzetet emelte eszményi
magaslatra. Nem elégedett meg a nemzethez való hűséggel, mert a fajta, a vér tisztasága is
követelmény lett. A nyugati népek ezen új eszme szolgálatába állították történetírásukat, és
kiművelték erős nemzeti öntudatukat, és azon keresztül társadalmi, azaznemzeti
vezéreszméjüket. Ezen eszme a nyugati országok némelyikében, mint az orkán seperte el a
nemzetiségeket.
Magyarországon az új eszme a Széchenyiek okos gazdaságpolitikájával, és ugyancsak az ő
általuk alapított Magyar Tudományos Akadémia segítségével művelődhetett volna ki. E folyamatot
az 1848-49-es szabadságharc bukása törte meg. A Bach-kormány megtöltötte a Tudományos
Akadémiát osztrák, német és egyéb idegen származású, magyarellenes „tudósokkal”, bach-
tudósokkal. Feladatuk az volt, hogy a lehető legmélyebbre gázoljanak a magyarság öntudatába,
érzelmeibe és lelkivilágába. Csírájában fojtsák el a nemzethű történetírást, és ezzel megakadályozzák a
társadalmat vezérlő nemzeti eszme kiművelődését. E siserehad e munkát kiválóan el is végezte.
Megtagadtuk dicső szittya-hun őseinket és finnugorok lettünk. Nyelvünk egy szedett-vedett
tákolmány, melyben egyetlen magyar tőszó sincs, mondják a bach-nyelvészek. Szomorú, hogy a bach-
tudósok szellemiségétől a mai napig nem tudtunk megszabadulni.
 31. kép: A "legnagyobb magyar", Gróf Széchenyi István

E kor megértése nélkül nem születhetik meg a nemzethű történetírás, ami nélkül pedig nem
művelődhet ki az egységes nemzeti önismeret és az egészséges társadalmi vezéreszme. Enélkül pedig
nincs nemzettudat és nemzeti önbecsülés, és nincs magyar feltámadás!
Az 1848-49-es szabadságharcot megelőző évek egyik fő kérdése a közteherviselés volt. Az
1848 elején Párizsban, majd Bécsben kitört forradalom és a hazai forradalmi hangulat a nemességet
arra kényszeríttette, hogy e kérdésben a népi akaratnak engedjen. Az országgyűlés felsőháza 1848.
március 15-én a délelőtti órákban megszavazta a közteherviselésről szóló törvényt, melynek
értelmében a nemesség feladta kiváltságainak egy részét, s ezzel elejét vette, hogy a délután kitörő
szabadságharc a főúri osztály ellen is irányuljon. A magyar főnemesség az egyedüli a világon, ha
nyomásra is, de mégis önként adta föl kiváltságjogait. A szabadságharc leverése után a Bach-kormány
önkénye nehezedett az országra. Majd az 1867-es kiegyezés után egy nemzetellenes, a gazdaságot
karmaiba kaparintó réteg szorításába került és vergődött az új kormány és az ország. Ezt a kiváltságait
feladó nemesség legyengülése is elősegített.
A századforduló táján nagy volt a nyugtalanság Európában. A hatalmi villongások háborúval
fenyegettek. Kelet-Közép-Európában a nemzetiségeket a nemzeti függetlenség eszméje fűtötte. Ezt
mind Bécsből, mind Moszkvából egyaránt szították a magyarság ellen. Cikkek, térképek jelentek meg
Magyarország feldarabolásáról, melyeket magyar részről nem vettek komolyan. 1914. június 28-án
Szarajevóban egy szerb orvgyilkos megölte Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét. Ez lett az
ürügy, az utolsó szalmaszál, melyet az első világháború kitörése okának emlegetnek. Az igazi ok, mint
minden háború oka, gazdasági és hatalmi volt.
Magyarország ekkor az Osztrák-Magyar Császárság tagállama volt. Nem volt önálló
külpolitikája. A birodalom miniszterei közül csak egy volt magyar, a miniszterelnök,
gróf Tisza István. A birodalmi kormány Szerbia azonnali megtámadását javasolta. Tisza ezt ellenezte,
és politikai megoldást javasolt. A háborús hangulat azonban tovább fokozódott, és a Császárság
csapatai július végén megtámadták Szerbiát. A háború 1918-ban a felek közös megegyezése alapján
fegyverletétellel ért véget. Az Osztrák-Magyar Császárság 1918. november 3-án fegyverszüneti
egyezményt írt alá Páduában Olaszországgal, mely sértetlenül hagyta a történelmi határokat. Az
egyezményt Franciaország nem vette figyelembe, és balkáni haderejét Magyarország ellen vonultatta
fel, mely Szegedig hatolt. A román és cseh csapatoknak is engedélyt adtak arra, hogy átlépjék a
magyar határokat, miközben a frontról hazatérő magyar katonákat leszerelték. A háborút
béketárgyalások követték, melyek egyre inkább elfajultak és a nemzetek, vagy mint teljes győztesek,
vagy mint teljes vesztesek kerültek ki belőle. Magyarország ügyét a Párizs melletti Versaillesben, a
Trianon-palotában tárgyalták. Magyarországot vádolták meg, mint a háború okozóját, és mire a
„béketárgyalások” befejeződtek, elvesztettük országunk 72%-át, a lakosság 64%-át, köztük 3.5 millió
magyart, akikből másfélmillió közvetlen az új határok mentén élt, csaknem színtiszta magyar
falvakban, városokban.
1938 és 1941 között nagyhatalmi tárgyalások és egyezmények értelmében Magyarország
visszakapta az elcsatolt területek magyarlakta részeit. A részbeni igazságtétel maradandóságát azonban
egy újabb háború kitörése fenyegette, mely nem is váratott magára sokáig. Aztán a II. Világháború
győztesei 1947-ben Párizsban megismételték Trianont. Magyarország ismét elvesztette a visszacsatolt
területeket, sőt azt meg is toldották, a Duna magyarországi oldalán, Pozsonnyal átellenben három
színtiszta magyar falut, Ópozsonyt, Oroszvárat és Köpcsényt Csehszlovákiának ítélték A trianoni és
párizsi „béke”-parancsok igazságtalanságát az 1990-es évek eseményei, Csehszlovákia és Jugoszlávia
felbomlása és a véres polgárháborúk igazolják.
A történelmi Magyarország feldarabolását a nemzetiségek „önrendelkezési
jogának” érdekében a „demokratikus eszmék” jegyében tették. A tények ezt egyszerűen nem
támasztják alá. A megnövelt Románia is nemzetiségi állam lett. Úgyszintén a két új állam, Jugoszlávia
és Csehszlovákia. Egyéb nemzetiségek között csaknem kétmillió magyar került román, egymillió
magyar cseh, és félmillió magyar szerb uralom alá. A „békeszerződés” értelmében az elcsatolt
területeken népszavazást kellett volna kiírni a hovatartozást illetően. Ez Sopronban és környékén meg
is történt, de miután a város és a vidék népessége Magyarország mellett adta le szavazatát, a további
választások kiírását nyomban leállították. Ez nem volt más, mint a fennen hirdetett „demokratikus
eszmék” sárba tiprása. Világunkat azóta is a „demokrácia” zászlaja alatt kéjelgő, nép- és
nemzetellenes hatalom tartja karmaiban.

32. kép: 1956 szabadságharcosai

Az elalélt magyarságot a trianoni csapás rázta fel álmából, és rövid időn belül kibontakozott
egy életerős szellemi építkezés, melynek meglett volna a remélt eredménye, de elseperte a második
világháború vihara. 1956-ban egy újabb talpra állást kísérelt meg a nemzet. Mint a szunnyadó
tűzhányóból az izzó láva, úgy tört ki a magyarságból a szabadság és függetlenség
vágya. Halálmegvető hősiességgel, fegyverrel a kézben fordult a külső és belső ellenséggel szembe.
Hatalmas veszteségeket okozott a Magyarországot megszállva tartó szovjet csapatoknak, melyeket
visszavonulásra kényszerített, s néhány nap alatt felszámolta a hírhedt ÁVO ellenállását. Október
végére elnémultak a fegyverek, s néhány napig úgy tűnt, hogy ismét szabadok lettünk. Az új magyar
kormány már csak a nyugati hatalmak elismerésére várt. Ekkor történt, hogy a nyugat,
a „szabadságszerető” nyugat, a „szabadság bástyájával”, Amerikával az élen ismét hátat fordított,
cserbenhagyott bennünket. Eisenhower elnök Titón keresztül tudatta a szovjettel, majd pedig
nyilvánosan is közzétette, hogy Amerika nem tart kívánatosnak semmiféle lázongást a Szovjetunió
határán. Ezzel szabad kezet adott a szovjetnek a „lázongó” magyarok letörésére.

33.kép: Budapesti látkép 1956 októberében

A vesztes szabadságharcot és forradalmat a véres megtorlások követték. A nemzet

meghasonlott és befelé fordult. A Kádár-Aczél együttesnek aztán sikerült kiölni a magyar fiatalságból
a nemzeti önbecsülés utolsó szikráját is. Ez, és a terhesség megszakításának törvényesítése
eredményezte, hogy a magyarság évente 40-50 ezerrel, egy kisvárosnyi népességgel fogy. Ha e
folyamatot nem tudjuk megállítani, kisnépből törpe néppé zsugorodunk, és ellenségeink nagy örömére
eltűnünk a történelem színpadáról. Ahhoz, hogy nemzetünket meg tudjuk menteni a teljes pusztulástól,
szembe kell néznünk a könyörtelen tényekkel, a valósággal. Fel kell mérnünk jelen helyzetünket, és
meg kell határozni, hogy mi a teendőnk. E munka nem kezdődhet mással, mint a nemzethű
történetírással. Valós múltunk ismeretéből meríthetjük mindazon tudást, akaratot és erőt, amely
nélkülözhetetlen jövőnk építéséhez.

Trianon - Országcsonkítás - 1920. június 4.

 34. kép: A feldarabolt Magyarország

A Történelmi Magyarország területe 325 000 km2 volt, Horvátországot is beleértve. Ebből
Ausztriához 4000 km2-t, Csehországhoz 63 000 km2-t, Romániához 102 000 km2-t, Szerbiához 63 000
km2-t csatoltak. Továbbá a Magas-Tátra északi részéből Lengyelországnak is jutott egy darabka.
Fiumét, az ország egyetlen tengeri kikötőjét pedig Olaszországnak ítélték. Magyarország elvesztette
földművelésre alkalmas területeinek 61%-át, fakitermelésének 88%-át, arany, ezüst, réz és
sóbányáinak 100%-át, Vas termelésének 83%-át, vas- és acélgyárainak 60%-át, olajfinomítóinak 47%-
át, hogy csak néhányat említsünk a legfontosabbak közül.

A Történelmi Magyarország nemzetiségei

A történelmi Magyarország nemzetiségi állam volt. 1920-ban 20 886 000 lakossal. A
magyarság lélekszáma tízmillió körül volt. Az elcsatolt területek lakosságának nemzetiségi mutatói:
Ausztriához; 358 000 lélek, ebből 126 000 nem osztrák (25 000 magyar). A magyarság lélekszáma ma
5000. Csehszlovákiához; 3 576 000, ebből 1 874 000 nem szlovák (1 000.000 magyar). A magyarság
lélekszáma ma 700 000. Jugoszláviához; 4 122 000, ebből 3 093 000 nem szerb (500 000 magyar). A
magyarság lélekszáma ma 350 000 alatt van. Romániához; 5 265 000, ebből 2 465 000 nem román (1
900 000 magyar). A magyarság lélekszáma ma 1 700 000. Csonka-Magyarországnak maradt 7 516
000 lakosa. Ebből láthatjuk, hogy az elszakított területeken a magyarság lélekszáma nem szaporodott,
hanem visszaesett, míg e területeken az utódállamok népessége kétszeresére nőtt az elmúlt nyolcvan
évben. A történelmi Magyarország nemzetiségi térképén azt is láthatjuk, hogy közvetlen az újonnan
meghúzott határokon túl, mintegy másfélmillió magyar élt csaknem színtiszta magyar falvakban,
városokban. Ez a bíráskodó nagyhatalmak részéről az általuk fennen hirdetett demokratikus eszmék
sárba-tiprása, és a magyarság létére törő bűnös merénylet volt.
 35. kép: Magyarország nemzetiségi térképe Horvátország nélkül. A piros szín a magyarlakta
területeket jelzi

Azt is tudni kell, hogy a történelmi Magyarországon, a nemzetiségek panasza ellenére, a

magyar kormány főiskolákat, tanítóképzőket működtetett részükre, melyekben a tanítás az illető
nemzetiségek nyelvén folyt. E területeken az utódállamok ma mindent megtesznek, hogy
megakadályozzák a magyar felsőoktatás helyreállítását.

A Magyar Nemzeti Címer

A századok során a magyar nemzeti címernek sok változata létezett. Különböző időkben,
különböző uralkodók használták és alakították át saját családi vagy hatalmi jelképeikkel. 1896-ban
törvényerejű rendelettel szabályozták a címerek alkotóelemeinek elrendezését és használatukat. Ettől
kezdve a kis és középcímer használata volt elrendelve. A középcímer összetett, amely a Magyar
Királyság országait és tartományait képviselte. Alkotóelemei (szembenézve) bal
oldalon:Dalmácia és Szlavónia, jobb oldalon Horvátország és Erdély, míg legalul Fiume,
középen Magyarország korona nélküli kiscímere foglal helyet. E címert használták azon
minisztériumok, melyek hatásköre kiterjedt a megnevezett országokra. A koronás kis címert (mai
címer) pedig Magyarország szorosabb értelembe vett területén használták.
 36. kép: Magyar Nemzeti Kis- és Középcímer

Sajnálatos tényként állapítható meg, hogy nemzeti címerünk alkotó elemeinek nincs
tudományosan megalapozott értelmezése. Minden kétséget kizáróan megállapítható viszont, hogy fő
alkotóelemeinek eredete az ókori műveltségekhez vezethető vissza. Ezek a következők: a címer bal
oldalában helyezkedik el a négy piros és négy fehér sáv. Jobb oldalán pedig a kettős kereszt, alatta
a korona és az alatt a hármas halom.

37. kép: A babiloni pecséthenger lenyomatán Ea istenséget látjuk, akinek földi jelképén, az
oroszlán oldalán látható a négy ékjel. Az esztergomi oroszlán oldalán is négy jel van hármas
halommal egybeszerkesztve.

A négy fehér sáv piros alapon (vagy fordítva) időrendi kialakulása és bizonyíthatósága:
Körülbelül hatezer évvel ezelőtt Enki a legősibb sumér városnak, Eridunak volt a főistene, azaz
a bölcsesség istene. Anu és Enlil hármasságában uralta Sumériát. Enki nevét négy ékkel írták. Később
az akkádoknál Ea (főisten.36. kép.) vette át Enki szerepét, akinek szintén négy ékkel írták a nevét,
amint ez a babiloni pecséten, jelképe, az oroszlán oldalán látható. Vele szemben Sin istent (alisten)
látjuk, akinek nevét három ékkel írták, ezek jelképe, a bika oldalán van. Amint a következőkben látjuk
majd e négy jel több olyan tárgyon, képen előfordul, amely a magyarsággal vagy rokonnépekkel
kapcsolatos: Például Zarathustra a szittya-hun vallásújító és főtáltos köpenyének szegélyén (Forray Z.
felismerése). Bölcselete jól ismert a művelt világban. Körülbelül 2600 évvel ezelőtt élt . Négy hajlított
sáv-ív látható a cseremisz földön talált, Kr.u. IX-X. századi magyar tarsolylemez (37. kép) két
egymással szembe néző oroszlánjának oldalán is. Az utolsó ív ékszerűen képezett, tehát nem
oldalbordákat jelképeznek. Ez mutatja, hogy az esztergomi oroszlán nem egyedálló lelet. Mellette a
perzsa oroszlán, amelyet a Louvre-ban őriznek. Az oroszlán vállán látható a rozetta vagy a nap
jelképe. A legfontosabb azonban az esztergomi várkápolna egyetlen megmaradt oroszlánjának
(falfestmény. 36. kép.) oldalán a négy sáv vagy ék a hármas halommal van egybeszerkesztve. Az
oroszlán hátulsó combján szintén rozetta vagy nap jelképe látható.
 38. kép: Tarsolylemez és a perzsa oroszlán.

A hármas halom időrendi kialakulása és bizonyíthatósága: A Kr.e. 3500 előtti ősi képírásokban
a hegyet, az országot és a földet is hármas halommal írták, jelölték. A suméreknél ez
három ékjellé változott, míg az egyiptomiaknál megmaradt a hármas halom
alakjában. Kálti Márk Képes Krónikájafestményein is megtalálható a hármas halom, hol pajzson, hol
mellvérten, hol zászlón, mindenkor a kettős kereszttel a tetején. Ha közelebbről megvizsgáljuk a
matyó hímzést, tulipánjai némelyikén szintén a hármas halmot láthatjuk.
A kettős kereszt időrendi kialakulása és bizonyíthatósága: A kettős kereszt megtalálható az ősi
képírásokban, mint a főember, főpap, uralkodó, istenség jele. Az Alsótatárlakán talált korong alakú
cserépen (18. kép) is látható. Úgyszintén az egyiptomi államférfiú Nefer-Yu sírkövén, ahol a
kettős kereszt egy szív alakú „alma” tetején van, tehát ebben az esetben is főembert jelent. Hasonló a
magyar országalmához, csak a „gömb” szív alakú. Nefer-Yu Kr.e. 2170 táján élt.Nagy
Konstantin (Kr.u. 280?-337), római császár szintén használta a kettős keresztet. A hivatalos álláspont
szerint, III. Béla király révén Bizáncból került Magyarországra. E mellet szólnak az általa kiadott
pénzek is, melyek hátlapjain a kettős kereszt van. A Magyar Szent Korona Geobicás (I. Géza
királynak vélt) zománcképén is láthatjuk, de az alsó vízszintest a görög Omega helyettesíti. Kettős
kereszt van IV. Béla király nagypecsétjének hátlapján is. A rendelkezésre álló adatok alapján a kettős
kereszt a hármas halom tetején először a már említett Képes Krónika festményeiben jelenik meg, tehát
az 1300-as évek második felében. A három fő alkotóelem; négy piros és négy fehér sáv, a hármas
halom és a kettős kereszt I. Ulászló (1440-44) király dénárján jelenik meg először a mai
elrendezésben, de nem állandósul, mert a Hunyadiak családi és hatalmi jelképeikkel egyetemben
használták őket. Majd csak II. Rákóczi Ferenc zászlaján és pénzein jelennek meg ismét mai
elrendezésükben, és ezúttal maradnak. A hármas halom és a kettős kereszt közötti korona szintén
ebben az időben jelenik meg.
 39. kép: I. Ulászló dénárja és Hunyadi János aranyforintja

Ahhoz, hogy a címerekben látható alkotóelemeket értelmezzük, tudnunk kell, hogy a címerek
valójában képírások. Azokkal alkotóik valamit mondani, kifejezni akartak. A magyar címer nem egy
gondolat vagy terv alapján készült. Kialakulásához közel fél évezredre volt szükség. A három fő
alkotóelemnek több értelmezése is lehetséges.

40. kép: Az Atyaisten és a Fiúisten (Jézus)

Kezdjük a címer bal oldalán látható négy piros és négy fehér sávval. Egyesek véleménye
szerint a négy „ezüst” sáv piros alapon a Kárpát-medence négy„ezüstfolyóját”, a Dunát, Tiszát,
Drávát és Szávát jelképezné. A baj az, hogy a Kárpát-medencének öt nagy folyója van. Aligha
képzelhető el, hogy a Maros, az Erdélyi-medence vízlevezetője kimaradhatott volna. Ettől
meggyőzőbb eredményre juthatunk, ha az ókori műveltségek említett istenségei neveinek írását
vesszük figyelembe. Enki és Ea isteneknek négy ékkel írták a nevüket. A négy sáv a szittya-hun
Zarathustra köpenyének szegélyén is szerepel, amelyek ugyancsak láthatóak a Szent Koronán az Atya
Istent (főisten) közrefogó ciprusfákon is (Forray Z. felismerése). Jézust, a Fiú Istent (alisten) közrefogó
ciprusfákon három sáv van. A Cseremiszföldön talált tarsolylemez pedig azt igazolja, hogy e jelet
Árpád népe is ismerte és használta. Végül e négy jelet látjuk az esztergomi várkápolna festett
oroszlánjának oldalán. Jogos a feltevés, hogy e négy jel századokon át megőrizte Isten, istenség,
főpap értelmét.
A hármas halmot mint a Tátra, Fátra és Mátra jelképét szokás emlegetni. A hármas halmomot,
amint az imént írtuk a hegy és ország és föld értelemmel használták. Ezzel azonban nem jelölhették,
írhatták egyetlen hegy tulajdonnevét sem. Az esztergomi oroszlán oldalán a négy jel a hármas
halommal van egybeszerkesztve, s ha a két fogalmat egybeolvassuk, akkor megkapjuk az Isten
országa vagy Isten földje olvasatot.
A harmadik fő alkotóelem a kettős kereszt. A kettős keresztet az Apostoli kettős
keresztnek vélik – mely címerünkben a hármas halomra van helyezve –, mert a magyar királyok
az apostoli joggal is fel voltak ruházva. A két fogalom egybeolvasásával megkapjuk az Apostoli
Ország olvasatot, ami lehetséges. A korona a hármas halom és a kettős kereszt közé az ezerhatszázas
évek végén, az ezerhétszázas évek elején került. E három jel összeolvasásával már értelmesebb
olvasatot kapunk: Az Apostoli Király Országa vagy az Apostoli Királyság. A baj az, hogy a korona
túl későn került címerünkbe.

41. kép: Énlakai templom mennyezetének festménye

A kettős kereszt értelmezését, olvasatát illetően az énlakai (Erdély) unitárius templom

mennyezetén lévő festmény is kisegíthet bennünket, melyben rovásírásos szöveg látható. A szöveg
olvasata jobbról balra: Gy az Isten Georgyius Musnai diakon. Egy az Isten, Musnai György diakon.
Elgondolkodtató, hogy Musnai mester miért hagyta el az Egy szó írásához az e betűt? Az egy írására
miért használta csupán a rovásírás gy betűjét, mely a kettős kereszthez hasonló jel. Tény, hogy
az „e” a magyar nyelv leggyakrabban használt magánhangzója, ezért a rovásírásban el lehetett hagyni
akkor is, ha az a szó kezdőbetűje volt. Azonban, Musnai mester következetességében, mintha hiba
csúszott volna. Miért írta ki az e betűt az Isten szóban? A rovás gy betűjével ugyanis írhatjuk
az egyet,és az egyetlent is. Ki az egyetlen? Az Isten! Ez tehát megerősíti a kettős kereszt és a rovás gy
betűjének Isten értelemmel való olvasatát.
Vissza kell térnünk viszont a négy piros és négy fehér sáv további lehetséges értelmezésére. E
lehetőségnek a XI. századból való Árpád-sávos zászló ad alapot, s lehetséges, hogy a következőt kell
a legvalószínűbb megoldásnak tekintenünk. Hosszú ideig úgy tudtuk, hogy hét nemzet kötötte a
vérszerződést. Az utóbbi évtizedekben szó esett nyolcról, sőt tízről is. Nem lehetetlen, hogy a Kárpát-
medence elfoglalását tíz nemzet hajtotta végre, de szinte biztosak lehetünk abban, hogy a
vérszerződést nyolc nemzet kötötte: Megyer, Nyék, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, Kürt és Gyarmat. A
Kürt és a Gyarmat két kis, vagy két csonka nemzet volt, melyeket hadászati célból egybevontak, de a
nemzetszövetségben megkapták a teljes egyenjogúságot. Ha netán a Kürtgyarmat mégis egy nemzet
volt, akkor nyolcadiknak a kabarok jöhetnek számításba. Nemzeti címerünk bal felére tehát ennek
emléke került. Az sem lehetetlen, hogy Álmos nagyfejedelem tudatosan választotta a nyolc nemzet
szövetségét, hogy ezzel zászlójukon a négy fehér sáv piros alapon jelképezhesse az isteni szövetséget.
Amint látjuk, nemzeti címerünk fő alkotóelemeinek többféle értelmezése is lehetséges. Éppen
ezért az elmondottak hitelességét és végleges elfogadását csak a további kutatások eredményei
támaszthatják alá vagy cáfolhatják meg. Csak azt lehet minden kétséget kizáróan elmondani, hogy e
három fő alkotóelemet a régmúlt idők műveltségeiben is használták, és ezer éveken keresztül
meghatározott mondanivalóval bírtak. Hogy mit tudtak erről királyaink? – nem tudhatjuk. Talán ez a
legcsodálatosabb a folyamatban, melynek kapcsán ezen ősi jelképek egyesültek Nemzeti
Címerünkben, olvasható, értelmes jelentéssel.

A népdal és népzene
„Sírva vígad a magyar”, mondják. Ropogós zenénk, vidám dalaink mellett ismeretesek a
szívet tépő, lelket kínzó dalok is. Így van ez más népeknél is, hiszen a dal, a zene az emberi lélek és
érzelmek terméke, melyben kifejezést kapnak örömeink, bánataink egyaránt. A legtöbb dal a férfi és
nő egymás iránti érzelmeit, a szerelem bonyodalmait énekli meg és önti szavakba. Ezek a vágyódást, a
kétséget, a bizonytalanságot fejezik ki, és ezért szomorúak. Ha viszont a vágy kielégül, a
bizonytalanság megszűnik, akkor a tépelődés is eloszlik, a dal kacér és vidám, némelykor önfeledt, a
zene ropogós lesz.
Vannak dalok, melyek életünk, érzelmeink más mozzanatait öntik szavakba, mint például a
hazaszeretet, a hazafiságot. E dalok az eszmeiség pillérei, a közösségi élet szilárd kapcsai. Ápolói az
együvé tartozás tudatának, a közös sors vállalásának. Zenéjük és szavaik a nyelven túl magukon
viselik a sajátos népi jellegünket, érzelmi és lelkivilágunkat, ahonnan fakadtak és amit egyben
művelnek is.
A népdal és népzene tehát nem mesterkélt, nem is lehet az, mert az ember és a közösség
érzéseinek és lelkivilágának legmélyéből jövő. A népdal és népzene nélkülözhetetlen kelléke a népi-
nemzeti életnek. A hétköznapok kemény munkája után, vagy akár munkaközben fontos a vidámság a
felfrissülés. Milyen csodálatos volt annak idején, mikor a fonóban vagy kukoricafosztás közben
magyar dallal tették hangulatossá az estét. Amely nép föladja népzenéjét, népdalait, lemond népi
mivoltának egyik legszembetűnőbb, legalapvetőbb részéről, a kovászról, mely nélkül fellazul a
közösségi, a társadalmi élet, és pusztulásnak indul. A magyarság ezen út végére ért, legjobb esetben a
vége felé közeledik. Hozzuk vissza népdalainkat, népzenénket közösségi életünkbe, ha magyarok
akarunk maradni!

A nemzettudat
A tenni akarók körében sokat emlegetik a magyarság nemzettudatának, magyarságtudatának
hiányosságát, vagy éppenséggel teljes hiányát. Ha azonban e hiányosság orvoslásáról esik szó, akkor
nagyon megoszlanak a vélemények a teendőket illetően. Létezik egy ködös elképzelés, hogy a kérdés
nyitját történelmünkben és sajátos műveltségünkben kell keresni, de hogy innen hogyan tovább, azt
csak néhány mélyebben gondolkodó ember látja. Nem állunk jobban a nemzettudat tartalmi
meghatározásával sem. Pedig ha nemzeti sorskérdéseinket meg akarjuk oldani, akkor annak világos és
érthető megfogalmazása elengedhetetlen követelmény. Enélkül a vaksötétségben bolyonghatunk
csupán. Tudnunk kell, hogyan jutottunk a mai, kilátástalan helyzetünkhöz, s mit kell tennünk ahhoz,
hogy elinduljunk a felemelkedésünkhöz vezető ösvényeken. Íme, a nemzettudat megfogalmazása:
A nemzettudat egy egységes és átfogó, nemzeti önismeretből táplálkozó közösségtudat. Az
együvé tartozás, az egymásra utaltság tudata, mely képessé tesz és erőt ad arra, hogy egymást
megvédjük és vállaljuk a közös sorsot. Egy nép, melynek ilyen nemzettudata van, képes
megoldani nemzeti sorskérdéseit.
Az újkőkorban a termékenységi vallás volt az akkori közösségekben a lét,
a megmaradás vezéreszméje, melynek megtestesítője a termékenység istennője,mi
esetünkben Boldogasszony volt. A királyságok és császárságok korában az uralkodóhoz
való hűség volt a közösséget átfogó és irányító eszme. A nemzeti társadalmak vezéreszméjében
a nemzet emelkedett eszményi magaslatra, s lett a nép, a társadalom boldogulásának kulcsa és
őrangyala.
Tehát a nemzeti önismeretből kiművelődő társadalmi vezéreszme nem más, mint az anyag, a
lét, a biztonság, a közerkölcs és boldogulás őre, eszmei védelmezője. Ahol nincs alkotótöltetű,
társadalmat átfogó vezéreszme, ott a közösség egyedeire bomlik, a polgár elveszíti az együvé tartozás
tudatát, képtelenné válik a közös ügyek védelmezésére, és sorsa a teljes kiszolgáltatottság lesz.
Ahhoz, hogy a társadalom kiegyensúlyozott életet éljen és a polgár biztonságban érezhesse
magát, a következő négy tényezőnek kell jelen lenni a közösségi életben, amelyekből a vezéreszme is
táplálkozik: a. testi közelség, b. a közös nyelv, c. az egységes és jól megalapozott nemzeti
önismeret, d. a nemzeti önismeretet átszövő mélységes istenhit. Nem lehet fontossági sorrendben
felsorolni e tényezőket, mert együttessen alkotják az egészet. Azon társadalom, amelyikből akárcsak
egy is hiányzik, mankókon jár és pusztulás a sorsa, mert nem forrhat ki a jövőjét építő és
védelmező társadalmi vezéreszme.
Napjaink hallatlan anyagi fejlettsége a közösségi munka eredménye. A közösség teremti azon
lehetőségeket, melyeket az egyén kihasználhat boldogulása érdekében. Ez különben a közösség érdeke
is. Egy gazdag, jómódú társadalom gazdag polgárokból tevődik össze. Az egyénnek tehát
mindenképpen védelmeznie kell a közösség érdekeit, mert azzal saját érdekeit is védelmezi. Az
alkotótöltetű társadalmi vezéreszme nélkül ez lehetetlen, mert a nélkül felbomlik az együvé tartozás
tudata, amely nélkül megszűnik a kiegyensúlyozott közösségi élet.
Szó esett a nemzeti önismeretről, melyből kiművelődik, kibontakozik a nemzeti vezéreszme.
Igen, csakhogy a nemzeti önismeret nem önmagától keletkezik, hanem valamiből ered. Miből? A
nemzet múltjának ismertéből, a történelméből! A történelmet a történetírók örökítik meg az utókor
részére. Nem mindegy tehát, hogy kik írják a történelmet. A magyar történetírást a nemzetellenesség
jellemzi. Tele van tévedésekkel, tudatos hamísításokkal, és nem utolsó sorban lekicsinylő, megalázó
tételekkel, melyek mérgezik a nemzeti lelkületet, torzítják az önszemléletet, tompítják a tudatot,
meggyilkolják a nemzet és egymás iránti szeretetet. E történetírást terheli a felelőség azért, hogy a
nemzeti önbecsülésnek még az árnyékát is kiölték a magyarságból. Ahhoz, hogy helyzetünkön
változtatni tudjunk, történetírásunkat nemzetközpontúvá kell tennünk, és meg kell tisztítanunk
mindazon káros kacattól, amelyet az elmúlt századok során az idegen érdekek rávakoltak.

Nyilatkozatok a magyar nyelvről

(Kivonat: Forrai Sándor Küskarácsonytól sülvester estig című könyvéből. Múzsák
Közművelődési Kiadó, 1985.)

„Amikor a magyarság körében is meghonosodott a latin betűs írás, kb. 12 hangunkra nem volt
betű. Ennek következtében a magyar nyelvet e betűkkel csak nehézkesen lehetett lejegyezni. Csaknem
ezer évig kellett kínlódni helyesírásunkkal, míg végre rovásírásunk logikájához (ésszerűségéhez)
hasonlóan kialakult a mai fonetikus (hangtani) helyesírás. Jól tükrözik a nehézségeket a középkori
rovásírásos ábécék latin betűs átírásai, valamint a régi naptárak és kódexek (régi könyvek) azon
szavai, amelyekben a hiányzó latin betűket igyekeztek pótolni valahogyan. Ez a mai szemnek és
értelemnek egészen furcsa írásképet eredményezett. Rovásírásos naptárunkban például a következő
néhány szó éppen úgy szerepel, ahogyan ma is ejtjük őket: püspök, gyümölcs, szent, asszony, Erzsébet,
Egyed, Gyergyvagy György. Latin betűs nyelvemlékeinkben pedig
így: pispek vagy pyspek és puespoec, gimilc, zenth vagy scent, azzon vagy asson,
Ersebet vagy Erzebeth, Eged, Georgh vagy Gorg, illetve Gerg. Régi családneveink ún. hagyományos
írásmódja sem valami előkelőséget takar, csupán nyelvünk küzdelmét a latin betűkkel.: a „ty”az 1483-
ból való ún. nikolsburgi rovás-ábécé átírásában „thy” (az y-t i-nek kell olvasni) szerepel, innen
a Batthyány családnév írásmódja. De írták „tj”-nek is. Azs=ss, az ü és ő=ew, ezért Dezsőfi is
csak Dessewffy-nek, Török csak Thewrewk-nek írhatta nevét.
 Az erdélyi Telegdi János 1598-ban írta meg a Rudimentát, azaz rovásírásos tankönyvét azzal
a céllal, hogy újból elterjessze a rovásírást, mert amint írja:„egyedül ez alkalmas a magyar nyelv
jegyzésére.”
(A magyar ember tehát soha nem beszélt úgy, amint arra a latin betűs nyelvemlékeinkből
következtetni lehet. Radics Géza.)

Kosztolányi Dezső

A vértanúk nyelvéről
Egy ájult és szomorú délutánon olvastam valami cseh falragaszt, melyben az áll, hogy a
magyaroknak már nincs semmijük, csak fokosuk, hegyesre pödört, villás bajuszuk és paprikájuk.
Váltig hozzá szoktam már az ilyesfajta sértegetésekhez. Alázatosan és szelíden fogadtam ezt is, én, a
magyar, aki fokost csak nagyon ritkán viselek, fontosabb irodalmi fölolvasásaimkor, bajuszt
mindössze másfélnapig hordtam, egyetlenegyszer, a borbélysztrájk idején, paprikával sem igen élek.
Eltettem tehát a bókot a többi bók közé, lepréseltem, mint egy emléket 1919-ből. Ha nincs fokosom,
bajuszom és paprikám, legalább ez a souvenír-em maradjon meg.
Aznap este azonban a véletlen jótékony és vigasztaló szeszélye kezembe adott egy
könyvet, Frankl Ágoston Lajosnak, a cseh születésű és cseh anyanyelvű költőnek önéletrajzát, aki
1836-ban, a nagyhéten felkereste a vatikáni könyvtárban monsignore Mezzofantit. Az olasz bíboros, a
földgolyó legnagyobb nyelvi lángész, aki hatvan nyelven írt és beszélt, hosszasan és szívesen
elcsevegett a csehországi költővel. Természetesen, a nyelvekről folyt a tárgyalás. Azt kérdezte a
költőtől, miért nem ír cseh nyelven, mire ez azt válaszolta, hogy akkor nem lenne közönsége. A
beszélők különben ötpercenként váltogatták a nyelveket, németül kezdték, csehül folytatták, és a
héberrel fejezték be. A véletlen úgy akarta, hogy Mezzofanti, aki vatikáni könyvtárban csak bíboros és
könyvtárnok volt, de a tudományban a nyelvek pápája, ez alkalommal egymás után nyilatkozott a cseh
és magyar nyelvről, s az utóbbiról való önkéntes nyilatkozatát, melyet eddig sehol sem közöltek
magyarul, éppen e cseh születésű és anyanyelvű költő írta le. A kijelentést, melyet alább szó szerint
való fordításban teszek közzé, rendkívül érdekesnek és becsesnek tartom, nemcsak a mai cseh-magyar
torzsalkodás miatt, de azért is, mert páratlan és pártatlan zseni tette, aki többek közt cigányul, koptul,
kurdul is folyékonyan beszélt, s ismert minden nyelvjárást és hangáramlatot. A bábeli zűrzavar, mely
mindnyájunkat nyűgöz, az ő villámló agyvelejében eloszlott. Tüneményes rövid idő alatt tanult meg
egy-egy nyelvet, tökéletesen, hiszen amelyre ránézett, azt többé nem felejtette el, elég volt hozzáérnie
egy nyelvtanhoz, hogy azonnal vérré váljon benne a szabály és gátlás nélkül való emlékezetében
meggyökeresedjen az idegen szó. Amit egy nyelvről állít, azt el kell hinnünk, az ex cathedra hangzik
el. Ő itten a szaktekintély.
„Tudja - mondta beszélgetés során -, melyik nyelvet tartom az olasz és görög után, minden más
nyelv előtt, leginkább dallamosnak és verselés szempontjából a leginkább fejlődésre képesnek? A
magyart. Ismerem néhány új költőjüket, néhány versüket, melyek dallamosságukkal meglepnek.
Ügyeljen, ebben a nemzetben egyszerre csak fel fog tündökölni egy költői lángész, és nézetemet
igazolni fogja. A magyarok, úgy látszik, még nem is tudják, micsoda kincs lakozik nyelvükben.”
Vajon kit olvashatott akkoriban a monsignore? Vörösmarty Zalán futása 1832-ben jelent meg,
de csak nyolcvan előfizetője akadt, itthon is alig ismerték még, nem valószínű, hogy eljutott volna
kezeihez, Csak az akkori fiatalokat lapozgathatta. Csokonai Vitéz Mihályt, Kisfaludy Sándort,
Berzsenyi Dánielt. Igen, az olasz pap a sírkövekkel kirakott vatikáni könyvtárban, régi fóliánsok és
halotti papiruszok között megálmodta Vörösmarty Mihályt a dallamos orkánjaival és égig zengő
szenvedélyével, jósolt Petőfiről, Aranyról, és látta a magyar nyelv végtelen, soha meg nem szakadó
útját. Jólesik ezt emlékezetünkbe idézni ma, mikor minden áldott nap puskatussal verik és bottal,
sóval, kötéllel szelídítik azokat, kik magyarul beszélnek. Tudják meg mindannyian, hogy királyi
kincset hordoznak magukban.
Könnyes örömmel továbbítom ezt a híradást, én, ki a vértanúk nyelvén írok.

(Pesti Napló, 1919. február 23-án.)

 A magyar nyelv eredetiségérül
(Kivonat: Berzsenyi Dániel Prózai Művei, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985. 281. oldal.)

Régóta gyanús lévén előttem az a régi előítélet, mely szerint többnyire azt hittük, hogy
mindazon szavaink, amelyek az idegenekhez hasonlítanak, kölcsönzetek és idegenek, arra határoztam
magamat, hogy némely szavaink származatját minden figyelemmel megtekintsem, s nyelvünk
becsületét e részben is oltalmazzam.
Vizsgálataimnak első tárgyai valának azon fizikai (tárgyi) dolgoknak nevei, melyek természet
szerint az embereknek és beszédnek legelső, legszükségesebb objektumai (tárgyai) voltak, mint: föld,
víz, tűz, nap, stb., melyeknek hihetőképpen legelsőbb adának nevezeteket az első emberek.
Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet
találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általláttam azt, hogy a magyar nyelv tán az egész
óvilág nyelveinek gyökere és anyja; mert nyilván tapasztalám azt, hogy legközönségesebb természeti
tárgyoknak nevezetei nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai
nyelvekben is általában magyar gyökerekbül lehet származtatni, ...
* * *

Kőrösi Csoma Sándor 1832. ápr. 30-án Neumann báróhoz, az akkori londoni osztrák-magyar
követhez írt levelében írja:

„... ha majd a magyar tudósok a szanszkrit irodalom bővebb ismereteire tesznek szert,
csodálkozandnak azon, mekkora rokonság van e régi nyelv és a mi anyanyelvünk között. A magyarság
sok régi emléke megtalálható itt, amelyeket az elhagyott helyeken ma már hiába keresünk.”
(Marton Veronika: Kőrösi Csoma Sándor megkövetése. Turán, 2000. február - március.)

* * *

Sir John Bowring: A magyarok költészete (Poertry of the Magyars)

Magyarország és Erdély nyelvének és irodalmának vázlatos ismertetésével.

John Bowring angol nyelvész, mint Mezzofanti sok nyelvet beszélt. Köztük a magyart is.
1830-ban egy magyar verses kötetet adott ki angol fordításban, melynek az előszavában a
következőket írta:

"A magyar nyelv távoli és magányos. Pontos megértéséhez más nyelvek tanulmányozása
rendkívül csekély haszonnal jár. Lényegében saját öntőformájából került ki, kialakulása és felépítése
bízvást oly korszakra tehető, amikor a mai európai nyelvek többsége vagy nem is létezett, vagy nem
hatott a magyarlakta térségre." (John Bowring, 1830, Poetry of the Magyars, Preface, VI. - Dr Végvári
József fordítása).

Az eredeti angol szöveg:

The magyar language stands afar off and alone. The study of other tongues will be found of
exceedingly little use towards its right understanding. It is molded in a form essentially its own, and its
construction and composition may be safely referred to an epoch when most of the living tongues of
Europe either had no existence, or no influence on the Hungarian region.

Vérszerződés
 Elbeszélő: Több adat utal arra, hogy Álmos népe már a nyolcszázas évek közepe táján szemet
vetett a Kárpát-medencére. Nem lehetetlen, hogy a 862-es hadjárat egyik célja Pannónia felderítése
volt, ismerkedés a tereppel, valamint az öreg földrész erőviszonyainak felmérése.
A Kárpát-medence nagy részét idegenek tartották hatalmukban. Pannóniát, a Dunántúlt a frank
császár, a Tiszántúl déli részét és Erdélyt pedig a bolgárok birtokolták. Csak a Duna-Tisza közén élő
avarok, jászok és az ősparasztság volt független. Ezek a székelyekkel együtt szövetségben álltak
Álmos nagyfejedelemmel. Közösen tervezték a bolgár hódoltság alatti területek felszabadítását. A
felkészülést a nagy vállalkozásra már a 870-es évek végén, a 880-as évek elején megkezdhették. A
szekerek rendbetételéhez, a tartalék íjak és nyílvesszők elkészítéséhez, a nagymennyiségű vas
olvasztásához és feldolgozásához évekre volt szükség.
A nagy vállalkozás sikerét politikailag is elő kellett készíteni. 892-ben Arnulf császárral
kötöttek szövetséget a morvák megrendszabályozására. Bizánc szövetségét is ebben az évben keresték,
de Leó császár ezt visszautasította. 894-ben azonban Bizánc kérte őseink szövetségét a bolgárok ellen.
Az történt ugyanis, hogy a fiatal és életerős Simeon lett a bolgár cár, aki szorongatni kezdte a bizánci
végeket. Így jött létre a szövetséges viszony az akkori világ két nagyhatalmával, ami elengedhetetlen
feltétel volt a nagy vállalkozás sikeres kivitelezéséhez.
A Kárpát-medence avarjai, székelyei és őstelepes parasztjai elérkezettnek látták az időt, hogy
megszabaduljanak idegen elnyomóiktól. Követeket küldtek Álmos nagyfejedelemhez, hogy sürgessék
a hadműveletek megkezdését.
(Színhely: Az etelközi haza nagyfejedelmi palotája vagy nyári sátora. Követek érkeztek a
Kárpát-medencéből: avar, székely és ősmagyar. Ruházatuk: Az avaré a korabeli öltözet, a székelyé a
székelyharisnya, az ősmagyaré a bőgatya és bőing.)

Testőr: Állj! Kik vagytok?

Székely: Testvéreitek vagyunk. Atilla király ősi földjéről jöttünk, a magyarok bölcs urához,
Álmos kendéhez.
Testőr: (beszól Álmoshoz). Követek érkeztek Atilla király földjéről. Bebocsátást kérnek
Hozzád, Uram!
Álmos: Testvéreink?! Atilla földjéről? Lépjetek beljebb! Tüstént! (A követek belépnek, és
mélyen meghajolnak a trónján ülő kende előtt).
Székely: Szeretettel és tisztelettel köszöntünk, magyarok bölcs és igazságos Ura.
Álmos: A magyarok Istene hozott benneteket. Mi járatban lennétek?
Székely: Nagy Urunk! Atilla király földjén, a magyarság ősi örökén idegen az úr.
Avar: A bolgárok nyílvesszői suhognak a Tisza táján. A Duna mentén a frank császár katonái
portyáznak. Pannónia nyugati végein a morvák garázdálkodnak. Kovácsaink a hódítóknak készítik a jó
acélkardokat és nyílhegyeket.
Ősmagyar: A magyar paraszt nekik arat. A halász nekik veti hálóját. Övék a legízletesebb
falat. Vállaink mind jobban roskadoznak a teher alatt. Nem bírjuk már sokáig.
Székely: Hozzád jöttünk, Urunk! Segítségedet kérjük. Istenünk is úgy akarja, hogy a Duna-
Tisza táján magyar legyen az úr!
Ősmagyar: Atilla örökét már ősidők óta műveli népünk! A vizek, az erdők, a hegyek
gazdagsága a mi népünket illeti! A Te vitéz harcosaid fegyverei védelme alatt ismét szabadok és
boldogok lehetünk.
Avar: Kovácsaink, mestereink elkészítették már a fegyvereket. Harcosaink gondosan
elrejtették mind. Csak Rátok várunk, Uram! Ha hadaid megjelennek a Kárpátok gerincein, mind egy
szálig fegyverbe állunk!
Álmos: Öreg vagyok én már, testvéreim, izmaimban fogytán az erő. A bolgár meg magunkfajta
kemény, harcos nép. De fiam, a fiam, Árpád, kiváló hadvezér, uralkodónak született. (a
testőrökhöz) Szóljatok csak Árpádnak! Hívjátok be hozzám!
Testőr: Árpád! Árpád! Urunk, atyád hivat! (Árpád belép Bogát, Csaba és Zombor
társaságában. Meghajtják fejüket Álmos előtt).
Árpád: Parancsodra, atyám.
Álmos: (A követek felé int fejével). Testvéreink. Pannóniából érkeztek. Segítségért jöttek.
Székely: (Árpádhoz). Az ősi földet idegen hódítók bitorolják. Népünk az ő jármukat húzza.
 Ősmagyar: Övék két kezünk munkájának gyümölcse. Verejtékünk, fáradságunk az ő
tarsolyukban válik arannyá. Ezt nem tűrhetjük tovább!
Avar: Vezesd hadaidat a Kárpátok bérceire! A havasokon túl, a nagy magyar medencében lesz
helye asszonyaitoknak, gyermekeiteknek, állataitoknak. Megférünk békességben.
Árpád: Szomorú hírt hoztatok őseink földjéről, melyhez oly sok dicsőség, verejték és vér tapad.
Ahol ezer évek óta magyar dal csendül az anyák ajkán. (föl-alá járkál, gondolkodik). A magyart az
Isten szabadnak teremtette! Nem lehet szolga saját földjén! (szinte önmagának mondja) Magamhoz
hívatom a testvérnemzetek horkáit. Közös erővel verjük ki az ellenséget Pannóniából! Követeket
küldök Elődhöz, Tashoz, Hubához és a többiekhez. (Izgatottan) Bogát, Csaba, Zombor induljatok
azonnal, hívjátok hozzám a testvérnépek horkáit. (a futárok elmennek. Árpád a követekhez szól) Ti
pedig pihenjetek meg, mert nagy feladat vár ránk. (Szolgálókhoz)Lássátok el őket étellel, itallal! (A
követek és szolgálók kimennek).
Elbeszélő: Bogát, Csaba és Zombor még néhány küldöttet választott, azután tüzes
paripáikon külön-külön elvágtattak a testvérnemzetek szállásterületei felé. A horkák lelkesen fogadták
a rég várt hírt, és a küldöttekkel együtt nyomban útra keltek.
Testőr: (jelenti Árpádnak) Megérkeztek a testvérnépek horkái!
Árpád: Engedd be őket! Gyorsan! Gyorsan! (A horkák belépnek és egymás mellé állnak.
Meghajtják fejüket. A székely, avar és ősparaszt is bejön). Rossz híreket hallottunk Pannóniából.
Testvéreink életét (a követekre néz) idegen hódítók sanyargatják. Ezt nem engedhetjük tovább!
Becsületünket nem szennyezheti a gyávaság!
Horkák: Úgy van! Úgy van!
Árpád: Testvéreim! Itt az ideje, hogy rendet teremtsünk őseink földjén. Ahogy legjobbjaink,
Atilla és Baján királyok tették. Bízzunk az isteni gondviselésben és fegyvereink erejében, ha
mindnyájan úgy akarjuk, akkor a Turul őrködik majd ismét a Kárpátok bércein.
Mind: Éljen! Éljen!
Árpád: Követtek-e hát mindnyájan?
Mind: Mind egy szálig!
Árpád: Esküsztök-e a Vér erejével, hogy közös határozatainkat és fogadalmainkat velem
együtt hűen betartjátok?
Mind: Esküszünk!
Árpád: (a testőrhöz) Szólj a főtáltosnak! Hozzon bort és kupát!
Elbeszélő: A Kr.e. V. században a görög történetíró, Hérodotosz ekképp írta le a vérrel tett
esküt a szittyákról szóló munkájában:
„Egy nagy agyagedényt borral töltenek meg, az eskütevők késsel vagy árral kissé megszúrják
karjukat, néhány csepp vért eresztenek a borba; majd egy kardot, néhány nyílvesszőt, egy harci
bárdot (fokost) és egy dárdát tesznek a keverékbe, miközben imákat mondanak; végül a szerződő felek
isznak az edényből, ezt teszik az őket követők vezérei is.”
(A főtáltos belép a kupával, borral és késsel.)
Árpád: (a főtáltoshoz) Istennek szolgája, a tudományok művelője, népünk testi-lelki
gondozója, azért hivattalak, mert esküt kívánunk tenni, és Isten áldását kérjük vállalkozásunkra.
Főtáltos: (bort önt a kupába és Árpádnak adja a kést.) Tiéd a tisztelet, Árpád. (Árpád
megszúrja karját, vérét a borba cseppenti. Őt követik a horkák, akik a kés átadásakor egymást néven
szólítják.)
Főtáltos: (a kupát fejmagasságba emeli) Magyarok nagy Istene! A világ Teremtője! Adj erőt
népednek és azoknak, akik színed előtt vérrel pecsételt esküvel tesznek fogadalmat, hogy egymáshoz
hűek maradnak, és vállalkozásukra áldásodat kérik. Vezesd győzelemre népedet. Add, hogy az ősi
földet ismét beragyoghassa a dicsőség és szabadság mennyei fénye. Adj erőt azoknak, akik
zsarnokságban szenvednek. Áraszd el szívüket és lelküket reménnyel és bizakodással, mert közeleg a
szabadság napja. Titeket, akik véretekkel tesztek fogadalmat, eskütök örök hűségre kötelez egymás és
népetek iránt. Teremtő Istenünk, adj erőt az eskütevőknek fogadalmaik betartásához, és kérjük
áldásodat vállalkozásukra!
Mind: Úgy legyen! (a főmágus átadja a kupát Árpádnak)
Árpád: (a kupát vállmagasságba emeli) Elfogadtok-e szabad akaratotokból fejedelmeteknek?!
Mind: El! Éljen! Éljen Árpád! (Árpád iszik és átadja a kupát Elődnek, aki azt vállmagasságba
emeli. Ezt teszik az őt követők is.)
 Előd: Ameddig élünk és utódaink élnek, mindig Árpád ivadékából legyen fejedelmünk!
Mind: Éljen! Éljen!
Kund: A közös erővel szerzett vagyonból mindenki részesedjen!
Mind: Éljen! Éljen!
Ond: Azon horkák, akik szabad akaratukból választották Árpádot urukká, sem maguk, sem
fiaik a királyi tanácsból és az ország tisztségeiből ki ne zárassanak!
Mind: Éljen! Éljen!
Tas: Azoknak, akik megszegnék Árpádnak tett esküjüket, és egymás közt viszályt szítanának,
omoljon vérük, mint ahogy a miénk omlott az esküben!
Mind: Úgy legyen!
Huba: Ha Árpád fejedelem, vagy utódai esküjüket megszegnék, örök átok sújtsa őket, omoljon
vérük!
Mind: Úgy legyen! (Árpádot pajzsra emelik.)
Árpád: Testvéreim! Fegyvereiteket tartsátok jó állapotban. Asszonyaitokat, gyermekeiteket
készítsétek fel az útra. Minden családnak legyen bőséges élelme, sója és friss víz a tömlőben.
Állataitokat tereljétek a gyülekezőhelyre. A tavaszi esőzések után indulunk. Irány a Kárpátok
hegyláncai!

Mind:

2. versszak:

Tud szeretni a magyar szív igazán,

Kit szeretne, ha téged nem, szent hazám.
Hervad régi búnk és bánatunk,
Ej, haj, újra élünk, vigadunk.

Forrásmunkák:

Anonymus : Gesta Hungarorum. Helikon. Budapest. 1975.

Badiny Jós Ferenc : Az Ister-Gami oroszlánok titka. Buenos Aires. 1979.
Badiny Jós Ferenc : Igaz történelmünk vezérfonala Árpádig.Orient Press Kft.
Badiny Jós Ferenc : Káldeától Ister-Gamig. Buenos Aires. I. köt. II. köt. 1981
Bakay Kornél : Őstörténetünk régészeti forrásai I.- II. köt. 1998.
Baráth Tibor : A magyar népek Őstörténete. I.-II.-III. kötet. Montreál.
Biró József : A szabírok őstörténete. I.II. kötet. U.S.A.
Blaskovics-Vass : A magyarok őstörténete. Magvető. 1982.
Bobula Ida : A sumér-magyar rokonság kérdése. Esda. 1961.
McEvedy, Colin : The Penguin Atlas of Medieval History.
Csomor Lajos : Őfelsége, a Magyar Szent Korona. Székesfehérvár. 1996.
de Daruvár Yves : A Feldarabolt Magyarország.
Fodor István : Verecke híres útján... Gondolat. 1975
Forrai Sándor : Küskarácsonytól Sülvester estig. Múzsák. 1985
Hóman Bálint : Ősemberek - Ősmagyarok. U.S.A. 1985.
Glatz Ferenc : Magyarok krónikája. Officina Nova. 1996.
Kocsis István : A Szent Korona misztériuma. Püski. 1997.
Kocsis István : A Szent Korona tana. Püski.
Krantz, Grover S. : Geographical Development of European Languages, (Az európai nyelvek földrajzi kialakulása.)
Peter Lang. N.Y. 1988
Kartográfiai Vállalat: Történelmi Világatlasz
László Gyula : A honfoglalókról. Tankönyvkiadó. 1974.
László Gyula : A „kettős honfoglalás”. Magvető. 1980.
László Gyula : Vértesszőlőstől Pusztaszerig. Gondolat. 1974.
Lázár István : Kiált Patak Vára. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1980
Magyar Adorján : Az Ősműveltség. Magyar Adorján Baráti Kör. 1995.
Marjalaki Kiss Lajos : Anonymus és a magyarság eredete. Budapest. 1929.
Nagy Sándor : A magyar nép kialakulásának története. 1968.
Padányi Viktor : Dentumagyaria. Transylvánia. 1956.
Pongrátz Gergely : Corvin Köz - 1956. 1992,
Raffay Ernő : Trianon titkai. Budapest. 1990.
Radics Géza : Eredetünk és őshazánk. Hódmezővásárhely. 1993.
Reston Jr., James : The Last Apocalypse. Anchor Books. 1999.
Sebestyén Gyula : Rovás és rovásírás. Evilath. N.Y. 1969.
Szász Béla : A hunok története. Budapest. 1994.
Szigeti István : A Szent Korona titka. Kecskemét. 1996
Torma Zsófia : Sumér nyomok Erdélyben. Buenos Aires. 1973.
Varga Géza : Bronzkori magyar írásbeliség