„Tudta. Anya ezért nem akarta kinyitni az ajtót.

Mert tudta,
hogy meghalt.”

Ember Howard 20 éves, és apja mindig is katona volt. Ő is tudta

az igazságot. Az ajtóban katonák álltak, ami azt jelentette,
hogy az apja nem tér haza többé. Amit azonban nem tudott,
hogy honnan talál majd magában annyi erőt, hogy a gyászba
belerokkant édesanyja helyett összetartsa a családot.

Aztán belép az életébe Josh Walker. A hokicsapat sztárja,

közvetlen szomszédjuk, nem is beszélve arról, hogy az érintése
különösen gyengéd, és újra és újra megmenti Ember életét. Van
benne valami, ami miatt egyetlen pillantása vagy egyetlen
érintése elűz minden fájdalmat. Ember bármennyire is szeretné
kikapcsolni az érzelmeit, és egymaga megbirkózni a gyásszal,
nem tagadhatja a kettejük között kialakuló vibrálást.
 R E B E C C A Y A R R O S

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2017
 Irta: Rebecca Yarros
A mű eredeti címe: Full Measures (Flight & Glory Book 1)
Copyright © 2014 by Rebecca Yarros

First published in the United States under the title FULL

MEASURES. This translation published by arrangement
with Entangled Publishing, LLC through RightsMix LLC.
All rights reserved.

A művet eredetileg kiadta: Entangled Publishing, LLC, 2014.

Cover design by LJ Anderson

Fordította: Császár László

A szöveget gondozta: Sándor Anna

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2064-7174
ISBN 978 963 457 005 9

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2017-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
 Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Gera Zsuzsa, Korom Pál
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
– akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és
bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Jasonnek.
Most és mindörökké te vagy a mércém.
 Első fejezet

KI A FENE LEHET REGGEL 7:05-KOR?

A hálószobám ajtaján három halk kis kopogás visszhangozta
a bejárati ajtónk felől érkező hangosabb dörömbölést. Bárki
legyen is az, anya le fogja tépni a tökét, amiért felborítja a reggeli
rutint.
– Nyitva van! – kiabáltam a szobámból, és gyorsan
végigfutottam az iPod lejátszólistáját, mielőtt a szinkronizálásra
kattintottam volna. Zenével elviselhetőbb a futás. Némiképp.
Mert egyébként maga a pokol, de már kiszámoltam, mennyit
kell letudnom, ha kompenzálni akarom a hazaérkezésem óta
magamba tömött karácsonyi sütiket. A hőmérő -5 fokot mutatott,
és nemigen volt kedvem jégszoborrá merevedni, úgyhogy
karácsonyi futásra Coloradóban csak egy lehetőségem maradt.
Futópad. Király.
Gus dugta be a fejét az ajtón, a homlokára feltolva az
alapfokú kémiakurzusra kapott laborszemüvegem. Kis arcán
hihetetlenül aggodalmas kifejezés ült, amitől egészen olyan lett,
mint egy apró, vörösesszőke hajú, hétéves, őrült tudós.
– Mi a pálya? – kérdeztem.
– Ember? Ki tudnád nyitni az ajtót? – kérdezte könyörgő
hangon.
 Lehalkítottam a zenét a laptopon.
– Az ajtót?
Olyan vadul bólogatott, hogy a szemüveg kis híján lecsúszott
a fejéről. Éreztem, hogy a szám megremeg, amint próbálom
visszafojtani feltörő mosolyomat. Pedig nem akartam kinevetni.
– Nekem készülnöm kell a hokira, anya meg nem akarja
kinyitni az ajtót, nehogy az legyen a vége, hogy mást is nekünk
kell elvinni – mondta.
Komolyságot erőltettem magamra, majd az órára néztem.
– Nyugi, Gus, még csak reggel hét óra van, és ha jól tudom,
délután lesz az edzés. Anya pedig soha nem feledkezik el róla.
Ki tudja, honnan örökölhettem az A-típusú személyiségemet.
Izgatottan felsóhajtott.
– De mi van, ha korábban kezdik?
– Hat órával?
– Igen, és? – Elkerekedett szemmel nézett rám, és az
arckifejezése azt sugározta, hogy nálam hülyébb nővér még soha
nem élt ezen a földön.
– Jól van, öcskös.
Természetesen beadtam a derekam. Tavaly, amikor
főiskolára mentem, olyan keservesen sírt, hogy attól a pillanattól
kezdve gyakorlatilag korlátlan hatalma volt a lelkem fölött. Ő
volt a világon az egyetlen, aki miatt bármikor kész voltam
felborítani a ritmusomat.
Még egyszer utoljára ránéztem a Skype-ra, mert reméltem,
hogy apát online találom, aztán lecsuktam a laptopot. Három
hónapja, két hete és hat napja ment el. Nem mintha számoltam
volna.
 – Ma este biztosan hívni fog! – mondta Gus, és átölelte a
derekam. – Tuti. Ez valami törvény, vagy ilyesmi. Kötelesek
felhívniuk a gyerekeket a szülinapjukon.
Mosolyt erőltettem az arcomra, majd megszorongattam a kis
gizda testét. Nem érdekelt, hogy éppen ma lettem húszéves, csak
nagyon szerettem volna beszélni apával. Megint kopogtattak.
– Anya! – kiabáltam. – Kinyitnád?
Felkaptam az asztalomról egy hajgumit, majd a fogaim közé
vettem, hosszú hajamat hátrafogtam, aztán gyors, futós
lófarokba kötöttem.
– Már mondtam – motyogta Gus mellettem. – Nem fogja
kinyitni. Mintha azt akarná, hogy kihagyjam az edzést, pedig te
is tudod, hogy az azt jelenti, hogy örök életemben szar játékos
maradok. Nem szeretném, ha Walker edző szarnak tartana.
– Ne mondj olyat, hogy szar! – feleltem, és megpusziltam a
feje búbját. A hajának pókember samponos narancsillata volt. –
Menjünk, nézzük meg, ki az!
Diadalmasan emelte fel a kis kezét, majd végigrohant
előttem a folyosón, és a szobámhoz közelebbi, hátsó lépcsőn
futott le. Zoknis lábával végigcsúszott a konyhán, én meg menet
közben gyorsan felkaptam a hűtőből egy üveg vizet. Megint
hallatszott az a három kopogás, de anya még mindig nem volt
hajlandó kinyitni. Biztosan Aprillel van valahol, bár őszintén
szólva a reggel hét órai program egy kicsit erős lett volna a
húgomnak.
Átvágtam az ebédlőn, lecsavartam az üveg kupakját, és
átsétáltam a nappaliba. Az ajtó üvegén keresztül két alakot
láttam, akik megint épp kopogtatásra emelték a kezüket.
 – Csak egy perc! – kiáltottam nekik, és közben átugrottam a
Lego csillagrombolót, amit Gus hagyott a nappali közepén.
Legóra lépni valami olyan különlegesen pokoli érzés, amit csak
azok ismerhetnek igazán, akik kénytelenek az öccsükkel együtt
élni.
– Ne nyisd ki! – Anya elfojtott suttogása az elülső lépcső felől
érkezett. Ez a lépcső közvetlenül a bejárati ajtóhoz vezetett.
– Anya? – Megkerültem a korlátot, és ott találtam a lépcsőn
ülve, a térdére hajolva. Lassan ringatta a testét előre-hátra. A
hajába túrt, és a sötét vörösesbarna tincsek, melyek éppen olyan
árnyalatúak voltak, mint az enyém, az ujjai köré tekeredtek.
Valami nem volt kerek. – Kik ezek?
– Ne, ne, ne, ne, ne – motyogta, és nem volt hajlandó
felemelni a fejét a térdéről.
Tettem egy lépést hátra, majd értetlenül néztem Gusra. Ő
azonban csak megvonta a vállát, és a tekintetével mintha azt
mondta volna, „én megmondtam”.
– April merre van? – kérdeztem az öcsémet.
– Alszik.
Természetesen. April tizenhét éves volt, és mintha semmi
egyebet nem csinált volna, mint aludt, kiszökött a házból, aztán
megint aludt.
– Gondoltam.
Még három kopogtatás. Gyorsan, határozottan szóltak, és
közvetlenül utánuk egy férfihang is következett.
– Mrs. Howard? – A hangot eltorzította a bezárt ajtó, az
üvegen keresztül azonban tisztán láttam, hogy közelebb hajol, és
megpróbál benézni. – Asszonyom, kérem!
 Anya felemelte a fejét, és a szemembe nézett. A tekintete
fénytelennek tűnt, mintha valaki egy pillanat alatt kiszippantotta
volna belőle az életet, a szája félig kinyitva. Aki velem szemben a
lépcsőn kuporgott, nem az a skatulyából kihúzott anya volt, akit
én ismertem.
– Mi van már? – kérdezte April hatalmas ásítás kíséretében,
ahogy alvástól összevissza kócolódott, lángvörös hajjal, még
mindig pizsamában leült a lépcső tetejére.
A fejemet ingattam, majd az ajtó felé fordultam. Megfogtam
a kilincset, és melegnek éreztem. Még általánosban
megtanították nekünk, hogy ha tűz van, szigorúan tilos kinyitni
az ajtót, aminek forró a kilincse. Miért éppen ez jutott most az
eszembe? Hátrapillantottam anyára, majd döntöttem. Nem
törődtem a könyörgő tekintetével, és mintegy lassított felvételen,
kinyitottam az ajtót.
Két díszegyenruhás katonatiszt állt ott, sapkájuk a kezükben.
A gyomrom azonnal összerándult. Ne. Ne. Ne.
Anya tudta. Ezért nem akarta kinyitni nekik az ajtót. Mert
tudta.
Könnyek marták a szemem, és csípték az orrom, mielőtt
egyetlen szót is mondhattam volna. A vizesüveg kicsúszott az
ujjaim közül, és a földre zuhanva felborult, vizet fröcskölve a
férfiak fényesen fekete cipőjére. Kettejük közül a fiatalabbik
szóra nyitotta a száját, de felemelt ujjal csendre intettem, majd
halkan bezártam az ajtót.
Néma zokogással tört fel mellkasomból az imént beszorult
lélegzet, és homlokomat a meleg ajtóra hajtottam. Tényleg
lángoló pokolra nyitottam ajtót, olyan pokolra, mely a családom
megtizedelésével fenyegetett. Reszkető lélegzetet vettem,
kényszeredett mosolyt erőltettem az arcomra, és Gus felé
fordultam.
– Figyu, öcskös! – Megsimogattam gyönyörű, ártatlan kis
arcát. Nem akadályozhattam meg az elkerülhetetlen igazságot,
de egy kicsit még védelmezhettem előle. – Az iPhone-om ott
maradt az éjjeliszekrényen. – Vagyis a bejárati ajtótól legmesszebb
lévő helyiségben. – Mi volna, ha felmennél a szobámba, és Angry
Birdsöznél egy kicsit? Nem hokira akarlak vinni, csak felnőttes
dolgokról fogunk beszélgetni. Oké? Játszhatsz, amíg nem szólok.
A szeme csillogni kezdett, én pedig erőt vettem magamon, és
még szélesebben mosolyogtam.
– De király! – kiáltotta, majd rohanva ment fel a lépcsőn, és
April mellett haladva megjegyezte: – Látod, Ember persze
hagyja, hogy játsszak a telefonjával!
Aztán hangosan dobogó léptekkel indult a szobám felé.
– Mi van? – kérdezte April idegesen. Elengedtem a fülem
mellett a kérdést, és anyához fordultam.
Letérdeltem a lépcsőre, egy fokkal a lábai alatt, majd
felnyúltam, és megsimogattam a haját.
– Ideje beengedni őket, anya. Most már mindnyájan itt
vagyunk. – Az egész világ elmosódott a szemem előtt, és
éreztem, hogy a mosolyom nagyon torz.
Anya semmit sem reagált. Beletelt vagy egy percbe, míg
rájöttem, hogy nem is fog. Egyszerűen… nem volt jelen. April
leszaladt a lépcsőn, és leült mellé. Megint kinyitottam az ajtót, és
amikor megláttam a fiatalabb katona szemében csillanó
szánakozást, kis híján elveszítettem a fejem. Az idősebbik
kezdett beszélni.
– June Howard?
Megráztam a fejem.
– Ember… December Howard vagyok. June… – Aztán
elcsuklott a hangom, és magam mögé mutattam. – …az
édesanyám.
Melléálltam, és a korlát oszlopai között átnyúlva a hátára
tettem a kezem.
Lehet, hogy apa csak megsebesült. Csak megsebesült. Akkor
is ki szoktak jönni, ha súlyos a sebesülése. Aha, biztosan ez lesz
az. De azt kibírjuk.
A katonák megint bólintottak.
– Vincent százados vagyok, a társam pedig Morgan
hadnagy. Bejöhetünk?
Bólintottam. Ugyanolyan hadosztályjelzés volt a vállán, mint
apának. Beléptek, nedves cipőjük halkan csikorgott a csempén,
majd becsukták maguk mögött az ajtót.
– June Howard, ön Justin Howard alezredes felesége? –
kérdezte az idősebb.
Anya erőtlenül bólintott, de egyre csak a szőnyegre meredt,
miközben Vincent százados szavaira az egész világunk
darabjaira hullt.
–A hadügyminiszter nevében szeretném részvétemet
kifejezni. Férje, Justin, ma, december 19-én hajnalban, az
afganisztáni Kandahárban életét vesztette. A vizsgálat még
folyamatban van, de baráti tűz végzett vele a kórházban. A
hadügyminisztérium őszinte együttérzését fejezi ki az ön és
családja vesztesége miatt.
A kezem megkereste és megszorította a korlátot, mert attól
tartottam, összeesem. A szemem pedig lehunytam, de a könnyek
máris patakzani kezdtek. Tisztában voltam az eljárással. Húsz
éve katonák között élek, pontosan tudtam, hogy a holttest
azonosítását követően, néhány órán belül mindenképpen
tájékoztatniuk kell a családtagokat. Néhány órán belül. Órákkal
ezelőtt még életben volt. Nem tudtam lélegezni, és nem voltam
képes levegőt erőltetni a tüdőmbe egy olyan világban, amiben
már nincsen mellettem az apám. Hihetetlennek tűnt az egész. A
föld beomlott alattam, elmondhatatlan fájdalom szaggatta
darabokra a testem minden sejtjét, majd tört fel belőlem valami
mélyről szakadó zokogásban. April sikolya a levegőbe hasított,
és a lelkembe hatolt. Istenem, mennyire fájt! Nagyon fájt!
– Asszonyom? – szólalt meg a fiatalabb hadnagy. – Szeretné
esetleg, hogy értesítsünk valakit? Hamarosan itt lesz a
támogatószolgálat, de addig is.
Támogató. Támogatásra van szükségünk, mert apát megölték.
Meghalt. Baráti tüzet mondott? Szóval olyan ember lőtte le, aki
afgán katonai egyenruhát viselt. Az apám orvos volt. Orvos! Ki a
fene öl orvosokat? Ez biztosan csak valami tévedés lehet. Volt
egyáltalán apának fegyvere?
– Asszonyom?
Miért nem mond anya semmit?
Csendben maradt, a tekintete egyfolytában a lépcsőre felfutó
szőnyeg mintáit figyelte, és nem volt hajlandó válaszolni.
Nem volt képes mondani semmit.
 Valami megmozdult bennem. A felelősség súlya lassan a
vállamra nehezedett, ezzel együtt pedig enyhült egy kissé a
fájdalom, és már megint tudtam lélegezni. Nekem kellett
felnőttnek lennem, mert úgy látszott, senki más nem képes rá.
– Majd én gondját viselem, amíg a támogatószolgálat
megérkezik – szólaltam meg reszkető hangon, April sikolyain is
túl.
– Biztos benne? – kérdezte Vincent százados, és idegen
arcára az aggodalom ezernyi jele ült.
Bólintottam.
– Anyáéknak van egy mappájuk, pont az ilyen… – Aztán az
öklömet a számba kellett nyomnom, és keményen ráharapnom,
ha gátat akartam vetni kétségbeesetten feltörni akaró
sikolyomnak. Összeszedtem magam, és mély levegőt vettem.
Miért olyan nehéz lélegezni? – …pont az ilyen eshetőségre, ha ez
megtörténik.
Apa őszintén hitt benne, hogy ha valaki rendesen felkészül,
azzal nem történhet semmilyen kellemetlen meglepetés.
Rohadtul dühös lenne, ha tudná, mennyire tévedett!
A százados bólintott, majd azt kérte, erősítsem meg, hogy az
apa kézírásával lejegyzett adatok helytállóak. A címünk és a
telefonszámunk volt odaírva. Ott volt ezenkívül mindünk neve
és születési ideje is. A hadnagy döbbenten olvasta a lapot.
– Boldog születésnapot, December! – suttogta.
Vincent százados némán, de nagyon dühösen nézett rá.
– Őszinte részvétünk a veszteségük miatt. A
támogatószolgálat egy órán belül itt lesz, és ha szükséges,
természetesen a rendelkezésükre állnak.
 Bólintottam. Pontosan ismertem az eljárást, és azt is, mire
van szüksége anyának.
Aztán becsuktam mögöttük az ajtót, és a világunk továbbra
is darabjaira hasadva maradt.
A következő egy órában anya egy szó nélkül ült a lépcsőn,
míg April a vállamon sírt. Nem lehetett valóság. Képtelenség,
hogy az legyen. Nem tudtam annyira erősen ölelni, hogy
abbahagyja. A támogatók nagyjából akkor érkeztek meg, amikor
April keserves sírása halk szipogássá csendesük. Intettem nekik,
hogy jöjjenek be. Szemükben őszinte együttérzés, kezükben
némi meleg kaja. Ez a három nő, akik az apa egységéhez
kirendelt családtámogató szolgálatot alkották, azért jöttek, hogy
elvégezzék mindazokat a dolgokat, amikre esetleg még szükség
lehet. Eltakarították a reggeli után maradt mosat lant, helyére
tették a szennyest, felsepregették a gabonapelyhet, a mit Gus
nem sokkal korábban borított ki a padlóra. Tudtam, hogy
segíteni jöttek, hogy egy kicsit rendbe tegyenek mindent, amíg a
nagyi meg nem érkezik, de akkor sem voltam képes elűzni
magamtól az érzést, hogy ezek az idegenek behatolnak az
életünkbe, és úgy viselkednek, mintha nem lennénk képesek
gondoskodni magunkról.
Persze, kit áltattam? Anya még mindig a lépcsőn ült, teljesen
magába fordulva. Tényleg nem lettünk volna képesek
gondoskodni magunkról. Az egyik támogató felvitt Gusnak egy
kis nasit, és megnyugtatott, hogy még mindig egészen bele van
merülve az Angry Birdsbe. Nem tudtam elmondani neki.
Egyszerűen nem találtam magamban annyi erőt.
 A kegyeleti tiszt nagyjából egy órával később kopogtatott
halkan. Én nyitottam neki ajtót. April a kanapéhoz kísérte anyát,
és segített neki leülni, majd a háta mögé tett egy párnát, hogy
egyenesen maradjon. Anya tekintete most már nem a szőnyeg
mintáira meredt, hanem a kétajtós szekrény mélyén sötétlő
fekete tévéképernyőre. Nem volt hajlandó ránk nézni. Biztos
voltam benne, hogy igazából fel sem fogta, mi történt. Persze
még abban sem voltam biztos, hogy én magam felfogtam. A
különbség csak az, hogy én nem engedhettem meg magamnak a
luxust, hogy ilyen katatón állapotba kerüljek.
– A nevem Adam Wilson százados – mutatkozott be a férfi.
Ahogyan az a két tiszt, aki értesített bennünket, ő is éjkék
díszegyenruhát viselt, velük ellentétben azonban úgy tűnt, ő
igen kényelmetlenül érzi magát ebben a szerepben. A helyében
biztosan én is így lennék. Ahogy leült a kanapéval szembeni
fotelba, szinte teljesen ki is töltötte. Előrehajolt, és ahogy
közelebb húzta magához a dohányzóasztalt a szőnyegen, halk,
súrlódó hang hallatszott.
– Nem szeretnének jegyzetelni? – Majd anyára pillantott, és
hozzátette: – Hogy később mindent el tudjanak mondani neki,
ha olyan állapotban lesz.
– Majd én jegyzetelek – mondta az egyik családtámogató,
aztán tollat és egy kis jegyzetfüzetet vett elő.
Wilson százados egy köteg papírt húzott ki bőr
aktatáskájából, majd megigazította a nyakkendőjét.
– Jól látom, hogy van egy harmadik gyermek is? – Gyorsan
végiglapozott néhány papírt, majd kivett egy űrlapot. – August
Howard.
 – Gus az emeleten van – feleltem, majd leültem anya mellé.
Kezemben tartottam a dolgozószobájában talált fekete mappát.
Ez volt leghátul az iratszekrényben, éppen úgy, ahogyan apa
indulás előtt mutatta. – Még nem mondtam meg neki.
– Szeretné, ha én közölném vele? – kérdezte halkan Wilson
százados. Anya nincsen olyan állapotban, hogy megtegye,
Wilson századost pedig valószínűleg éppen ilyen hírek közlésére
képezték ki, de akkor sem voltam képes rászánni magam. Nem
hagyhattam, hogy az öcsém gyermeki világát egy idegen törje
darabokra.
– Nem, majd én megteszem. – April megint sírni kezdett,
anya azonban azóta is éppen olyan mozdulatlanul ült, mintha
igazából nem is lenne jelen. – Csak szeretnék a lehető legtovább
várni vele. Az ő világa még mindig a régi kerékvágásban halad.
Még nem tudja, hogy számára soha semmi nem lesz már
ugyanolyan. – Aztán elfojtottam a sírásomat. – Csak hétéves, és
máris véget ért minden, amit eddig ismert. Úgyhogy azt hiszem,
adnunk kellene neki még néhány percet.
Hogy aztán darabokra tépjem a lelkét. Éreztem, hogy az arcom
lángolni kezd, és a szemem könnybe lábad. Sejtettem, hogy most
egy darabig jobb, ha ehhez hozzászokom, de tudtam,
mindenképpen meg kell tanulnom úrrá lenni az érzéseimen.
Wilson százados megköszörülte a torkát, majd bólintott.
– Megértem.
Aztán elmagyarázta nekünk, milyen szerepet fog játszani az
egészben, hogy ő fog végigvezetni minket a papírmunkákon,
segít a temetés körül, és minden olyanban, amit senki sem
láthatott előre. Bizonyos szempontból amolyan összekötő volt,
ütköző a gyászunk és az Egyesült Államok Hadserege között.
Legalább annyira voltam hálás neki ezért, mint amennyire a
puszta létezése miatt is gyűlöltem.
Egészen addig velünk marad majd, amíg szükségünk van a
segítségére.
Miután végzett, azt mondta, rengeteg kérdés van, amit meg
kell válaszolnunk. April kimentette magát, és azt mondta,
nagyon fáradt, de szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy
perceken belül valószínűleg ez az egész kikerül a Facebookra.
April nem az a fajta volt, aki szeret magányosan szenvedni.
Megkezdődtek a kérdések, én pedig kinyitottam a fekete
mappát. Apa kézírásával teleírt lapokat vettem elő – a
végrendeletét, az életbiztosítási kötvényét, a végakaratát,
valamint minden efféle dokumentumot akkurátusan, pontosan
erre a pillanatra összerendezve. Tudjuk, hol szerette volna, ha
eltemetik? Milyen koporsót szeretett volna? Volt valaki, akit
mindenképpen szerettünk volna, hogy ott legyen a temetésen?
Helyes a bankszámlaszám, ahova az életbiztosítás összegét
fogják utalni? Szeretnénk elrepülni Doverbe, és megnézni a
holttestet, amíg a hadsereg előkészíti a temetésre?
Dover. Olyan volt ez nekünk, mintha a Styx katonai
változatán kellene átkelnünk.
Mialatt előkerestem a válaszokat a feltett kérdésekre, anya
csak ült, néma csendben meredve a tévé fekete képernyőjére.
Semmilyen kérdés nem tudta kirángatni ebből a kábulatból,
bárki fogta a kezét, bárki suttogta a nevét, semmi sem tudta
visszahozni ide, ahol pedig annyira nagy szükségem lett volna
rá. Egyre nyilvánvalóbban kezdtem érezni, hogy teljesen
magamra maradtam.
– Nincsen esetleg valaki, akit felhívhatnánk, hogy segítsen az
édesanyjának dönteni?
A százados ajka vékony vonallá keskenyedett, és diszkrét
pillantást vetett anyára. Nem tudom, hogy ő hány sokkolt
özveggyel találkozott pályafutása során, nekem mindenesetre
anya volt az első.
Még legalább egy nap volt, amíg a nagyi is megérkezik.
Mivel ő apa édesanyja, a hadsereg éppen úgy, ahogy bennünket,
őt is értesítette. Kétségtelen volt, hogy már úton van, de amíg ő
megérkezik, addig sem jutott eszembe senki más. Anya szülei
régen meghaltak. Anya bátyja soha nem volt különösebben jelen
az életünkben, és nem láttam okát, hogy most belevonjuk a
dolgainkba.
– Csak én – feleltem. – Majd én vállalom a felelősséget a
döntésekért, amíg anya nem lesz olyan állapotban.
– Ember? – Gus hangja a lépcső tetejéről hallatszott. Ott állt,
és bennünket nézett. – Mit csináltok?
Visszatettem anya kezét az ölébe. Nem, mintha feltűnt volna
neki, hogy egészen mostanáig fogtam. Soha nem vettem még
annyira mély lélegzetet, mint azelőtt, hogy felálltam, és
elindultam a kisöcsém felé. Leültem mellé a lépcsőre, és egy
hétéves szavaival elismételtem neki mindent, amit tudtunk;
vagyis gyakorlatilag nem sok mindent. De mindenképpen el
kellett ismételnem neki valamit, amit viszont egészen biztosan
tudtunk.
– Apu nem jön haza, Gus.
 Kis kék szeme könnyekkel telt meg, és az alsó ajka reszketni
kezdett.
– A rosszfiúk elkapták?
– Igen, kicsim. – Odahúztam magamhoz, megöleltem, és úgy
ringattam a kis testét előre-hátra, mint kiskorában. A szüleink
mindig azt mondták, csoda, hogy megszületett. Hátrafésültem a
haját a homlokából, és megpusziltam.
– De hiszen most van a szülinapod! – Forró könnyei
eláztatták a futófelsőmet, és ahogyan magamhoz szorítva
tartottam a fejét, a könnyek egy pillanat alatt jegesen hideggé
váltak. Megtettem volna bármit, hogy megszüntessem a
fájdalmát, és hogy ki nem mondottá tehessem a szavakat,
melyekről tudtam, hogy mindenképpen ki kell mondani. De apa
testéből nem vehettem ki a lövedéket.
Amíg Gus kisírta magát, Wilson százados türelmesen várt, és
csendesen figyelte anyát, aki erre az egészre sem reagált semmit.
Azon töprengtem, vajon mennyi idő fog eltelni, míg
elhangzanak az olyan szavak, mint a „gyógyszeres kezelés”
vagy a „pszichológus”. Nem ismertem anyánál erősebb embert,
de közben azt is tudtam, hogy még ő is mindig egy nálánál
erősebb emberre támaszkodott. Apára.
Amikor Gus kis testét már nem rázta a zokogás, halkan
megkérdeztem tőle, hogy nincs-e szüksége valamire, és hogy
van-e bármi, amivel megkönnyíthetném neki.
– Azt szeretném, ha tortát és fagyit ennél. – Kis fejét felemelte
a mellkasomról, és megszorította a kezem. – Azt szeretném, ha
megünnepelnénk a szülinapodat.
 Feltámadt bennem a pánik, és egy pillanat alatt felgyorsult a
szívverésem, miközben a szemem könnyek marták. Valami vad
és rettenetes kezdte marcangolni a bensőmet, követelve, hogy
engedjem szabadjára, hogy ismerjem már el, hogy érezzem.
Inkább grimaszoltam, mint mosolyogtam, vadul ráztam a fejem,
és két kézzel megfogtam Gus édes kis arcát. Aztán
visszafordultam Wilson századoshoz.
– Kaphatnánk tíz percet?
A százados lassan bólintott, mintha érezte volna, hogy
bármelyik pillanatban megkattanhatok. Ő volt az egyetlen stabil
pont ebben a gyászoló nőkkel és gyermekekkel teli házban.
– Szükségük van esetleg valamire?
– Megtenné, hogy felhívja a nagyimat, és utánanéz, merre
jár? Ő Vietnamban veszítette el a férjét, és… – Aztán semmi
többet nem tudtam kinyögni. Még egy lépéssel közelebb voltam
az elkerülhetetlennek tűnő sikolyhoz, mely egyre csak gyűlt a
mellkasomban.
– Nem, megoldom.
Megpusziltam Gus homlokát, majd felkaptam a kocsikulcsot,
és mivel tudtam, hogy nem lenne erőm még egy pillanatnál
tovább maradni a házban, kirohantam. Bevágtam magam az
érettségi ajándékként apáéktól kapott Volkswagen Jettámba.
Apa azt akarta, hogy biztonságos kocsim legyen, ha
hétvégenként hazajárok majd Boulderből, a Coloradói Állami
Egyetemről. Sajnos őt semmi sem tudta megvédeni
Afganisztánban.
Keményen belenyomtam a kulcsot a gyújtásba, indítottam,
majd túl nagy gázzal tolattam ki a behajtóról. Eszeveszett
sebességgel kanyarogva robogtam le a dombról, csikorgó
gumikkal véve a kanyarokat. Most először nem törődtem a saját
épségemmel azóta, hogy megszereztem a jogsit. A vegyesbolt
előtti lámpa éppen pirosra váltott előttem, és csak ekkor
figyeltem fel a tagjaimba beszivárgó hidegre, ami miatt lassan
minden ujjam bizseregni kezdett. A kocsi hőmérője szerint -8 fok
volt odakint, én meg még mindig a futópadhoz voltam öltözve.
A kabátomat sem kaptam fel. Leparkoltam a kocsit a vegyesbolt
előtt, és hirtelen nagyon hálás voltam, hogy nemcsak a
végtagjaim, de a szívem is zsibbadni kezd.
Megkerestem a cukrászpultot, és karba font kézzel
megálltam előtte. Torta. Gus tortát akart, úgyhogy azt fog kapni.
Csoki. Vanília. Eper. Tejszín. Vajas krémmel bevonva.
Egyszerűen túl sok volt a választási lehetőség. Hiszen csak egy
rohadt tortáról van szó! Ki a fenének kell ennyi rohadt választási
lehetőség? Kit érdekel egyáltalán? Felkaptam a legközelebbit,
aztán a fagylaltos hűtőhöz léptem, és gondolkodás nélkül
kivettem belőle egy literes csokis keksz ízesítésűt.
Már majdnem a kasszánál voltam, amikor megláttam egy
kisebb családot. Teljesen átlagosak voltak: anya, apa, egy fiú, egy
lány. Nevettek, és azon vitatkoztak, milyen filmet
kölcsönözzenek ki aznap estére, és végül a kislány nyert a
Télapuval. Hogy lehet, hogy ezeknek ennyire átlagos napjuk van,
és ennyire mindennapos dolgokról beszélgetnek? Nem fogják
föl, hogy nekem az egész világom semmisült meg?
– Tudod, ha megmondod, hogy kinek szánod, akkor
feliratozzák! – A mély, férfias hang azonnal kizökkentett a
gondolataim közül, és amikor felnéztem, a Coloradói Állami
Egyetemes sapka ellenzője alól mosolygósan csillogó, némiképp
ismerős barna szempárba néztem. Biztos voltam benne, hogy
találkoztunk már valahol, csak nem tudtam hova tenni.
Fájdalmasan ismerős volt. Mondjuk érthető, ha megjegyeztem
magamnak egy ennyire jó pasit. Egy olyan egyetemen, ahova
negyvenezren jártak, rengeteg mindenki lehet ismerős, viszont
csak maroknyi olyan, akinek a nevét is tudja az ember, arról nem
is beszélve, hogy hol találkoztak. De egy olyan pasira, aki ilyen
jól néz ki, és ilyen állat a teste, még ebben a mostani, sokkos
állapotomban is simán emlékeznem kellene.
Ő meg csak várt, hogy mondjak valamit.
– Ja, igen. A torta.
A gondolataim kavarogtak, és kétségbeesetten
kapaszkodtam bele abba a néhányba, ami még némileg egyenes
maradt. Bólintottam, köszönömöt motyogtam neki, majd
megfordultam, és elindultam vissza a cukrászpult felé. Hála
istennek, legalább a lábaim tudtak maguktól mozogni!
A pult mögött álló testes nő kinyújtotta a kezét, én pedig
átadtam neki a tortát.
– Ráírná erre, hogy „Boldog szülinapot”?
– Hát persze, kedvesem! Kinek a nagy napja ez a mai?
Nagy napja? Inkább pokoli napja. Csak álltam a
cukrászpultnál, egy olyan tortát bámulva, ami igazából nem is
érdekelt, és hirtelen rádöbbentem, hogy ez a nap
összehasonlíthatatlanul a legrosszabb volt egész életemben.
Mondjuk abból a szempontból akár megnyugtató is lehetett
volna a gondolat, hogy innen már biztosan minden csak jobb
lehet. De mi van, ha ez igazából nem is a legrosszabb? Ha a
holnap már ott leselkedik a következő sarkon, készen arra, hogy
rám vesse magát, és még mélyebb kétségbeesésbe taszítson?
– Kisasszony? – A tekintetem megint a cukrászpult mögött
álló nő arcára fókuszált. – Milyen nevet szeretne felírni a tortára?
– December.
– Igen, kisasszony, tudom, hogy december van, de kinek a
nevét szeretné felírni a tortára?
Ugyanaz a mélységes, gyásszal terhes pánik, amit valamivel
korábban is éreztem, megint azzal fenyegetett, hogy
összeszorítja a torkom, és nem hagy lélegezni.
– Ez a nevem. Decembernek hívnak.
A cukrász kuncogni kezdett.
– De kisasszony, ez egy Tini Nindzsa Teknőcös torta.
Kisfiúknak való.
Ekkor valami elpattant bennem. Átszakadt a gát, a folyó
vadul törte át a falakat, meg még egy csomó hasonló szóvirág.
– Nem érdekel, kinek való a torta!
– Pedig biztos vagyok benne, hogy ön is sokkal jobban
örülne…
Ennyi.
– Nem! Nem örülnék jobban! Tudja, mi volna az egyetlen
dolog, aminek most örülni tudnék? Annak, ha visszabújhatnék
az ágyamba, és ez az egész soha nem történne meg! Nem akarok
itt állni a vegyesbolt kellős közepén, és szülinapi tortát vásárolni
csak azért, hogy a kisöcsém úgy tudjon tenni, mintha apa nem
lenne halott! Úgyhogy nem, tényleg nem érdekel, mi van a
tortán, a Tini Nindzsa Teknőcök, Barbie vagy az elcseszett
Spongyabob Kockanadrág!
 Az asszony ajka remegni kezdett, és a szemében könnyek
csillantak.
– Boldog… születésnapot… December – mondta lassan,
miközben a cukrászzacskót lassan mozgatva a zöld és kék
színekkel díszített torta fölött, elkészítette a feliratot. Aztán
remegő kézzel nyújtotta vissza nekem, én pedig egy gyors
biccentéssel vettem át.
Visszafordultam a coloradói egyetemes sapkát viselő pasi
felé, aki éppen egy csomag áfonyás muffin felé nyúlt, de a szeme
döbbenettől elkerekedve meredt rám.
Nem hibáztattam. Én is meglepődtem magamon az iménti
kitörésem miatt, és szégyelltem is magam, amiért ennyire
elveszítettem a fejem a vegyesbolt kellős közepén. Észre sem
vettem, hogy könnyek patakzanak az arcomon, miközben a
pénztárnál álltam, és arra vártam, hogy a fiatal lány beüsse a
torta és a jégkrém árát.
– Harminckettő-tizenkilenc – mondta. A farzsebem felé
nyúltam, ahol általában a kis pénztárcámat szoktam tartani, de
ujjaim ezúttal csak sima latexanyagot simítottak.
– Francba! – suttogtam, és összetörtén hunytam le a szemem.
Sem kabát, sem tárca. Ezt klasszul megtervezted, Ember!
– Majd én megoldom – mondta a barna szemű pasi, és a
szalag fölött egy ötvendollárost csúsztatott a pénztárosnak. Nem
is vettem észre, hogy mögöttem áll.
Megfordultam, az arcába néztem, és hirtelen megdöbbentem,
mennyire magas. Csak a válláig értem. Ahogy hirtelen felé
fordultam, elveszítettem az egyensúlyomat, de a következő
pillanatban erős keze már a karomat fogta gyöngéden, és
megakadályozta, hogy elessek.
– Kösz! – A kézfejemmel, amennyire tudtam, letöröltem a
könnyeimet, majd átadtam neki a pénztárostól kapott visszájánk.
Valamiért nagyon ismerősnek tűnt… de vajon miért?
– Kellek? – kérdezte halkan, miközben a pénztáros beütötte
az ásványvizét.
– Tessék? – Gőzöm sem volt, hogy ezzel meg mit akar.
Elpirult.
– Úgy értem, kell, hogy segítsek? Kicsit nehéznek tűnik –
fejezte be lassan, mintha még önmagát is meglepte volna azzal,
hogy ki meri mondani a szavakat.
– Ez csak egy torta. – Még soha életemben nem találkoztam
nála szexibb félénk pasival.
– Tudom – felelte, aztán felemelte a szatyrát, és úgy rázta a
fejét, mintha csak ki akarna verni belőle egy gondolatot. – És ha
legalább azt hagynád, hogy hazavigyelek?
Hűha, szerencsétlen jól beleválasztott a napba, hogy
megpróbáljon felszedni!
– Még nem is ismerlek. Nem hinném, hogy helyes volna.
Ajka barátságos mosolyra húzódott.
– December Howard vagy, én pedig Josh Walker. Három
évvel fölötted végeztem.
Josh Walker! Szent isten! A gimiből. Emlékek rohantak meg,
de az a Josh Walker, aki az emlékeimben élt, nem lehetett
ugyanaz a pasi, aki most előttem állt. Nem, az a Josh Walker
szénné volt varrva, motorral járt, egymás után vitte ágyba a
vezérszurkoló csajokat, és semmiben sem hasonlított erre a
teljesen normális, igazi amerikai, kedves pasira.
– Josh Walker. Ja, persze. Annak idején, amikor
megnyertétek az állami bajnokságot, a szekrényem ajtajára volt
ragasztva a fényképed. – Basszus! Ezt meg most miért
mondtam? Csodálkozva vonta fel a szemöldökét, én meg
magamban hozzátettem, hogy egyébként még mindig ott van a
fényképed, de teljesen mindegy. – Ha jól emlékszem, akkora arcod
volt, hogy teljesen beleszorult a hokisisakodba, és az
elsőéveseknek esélye sem volt, hogy észrevedd őket.
Én persze nagyon is észrevettem őt, és rajtam kívül a suli
összes csaja is. Hunyorítva néztem végig vékony arca szögletes
vonásain, amiket csak még felháborítóan izgalmasabbá tett ez a
néhány év.
– És több hajad is volt.
Pusztító vigyora elsöpörte az agyamra ülő ködöt, és egy
áldott pillanatra elfelejtkeztem a fájdalmamról is. Hogy lehet egy
hokisnak ennyire tökéletes fogsora?
– Látod, mégis tudod, ki vagyok. – Aztán átadta nekem a
tortát, és a mosolya egy szempillantás alatt eltűnt, átadva a
helyét valami egészen másnak… fájdalomnak, szánalomnak?
Nem is tudtam. – Ember, nagyon sajnálom, ami édesapáddal
történt. Kérlek, engedd meg, hogy hazavigyelek! Nem vagy
olyan állapotban, hogy vezess.
Megráztam a fejem, és elszakítottam pillantásom az
együttérző arcról. Szinte már majdnem el is felejtettem, mi
történt. Bűntudat vett erőt rajtam. Egyszerűen hagytam, hogy
egy csinos arc elterelje a gondolataimat a… nos, mindenről, ami
most egyszerre rohant meg a lelkembe marva. Mi a fenét
csinálok én itt egyáltalán, hogy ezen a pasin gondolkozom?
Hiszen van barátom, az apám meghalt, és most nincsen időm
ilyesmire. Meghalt. Szorosan lehunytam a szemem, próbálva
visszafojtani a fájdalmat.
– Ember?
– Nekem kell megtennem! Tudnom kell, hogy képes vagyok
rá. – Aztán megint megköszöntem neki, hogy kifizette a tortát, és
kirohantam.
Becsusszantam a jegesen hideg bőrülésre, és egy pillanatra
mozdulatlanná dermedtem. Hogyan lehetséges, hogy egy
ennyire egyszerű dolog miatt, mint hogy megláttam Josh
Walkert, hirtelen begyógyult a lelkem egy kis darabja, miközben
az összes többi része fájdalomtól izzott? Az ülés hidege
keresztülszivárgott a futónadrágomon, elűzve belőlem minden
melegséget, amit a Joshsal kapcsolatos gondolatok keltettek. Az
anyósülésre helyezett torta is szinte mintha gúnyolódott volna
rajtam azokkal az ostobán vigyorgó, boldog nindzsa
teknősökkel. Gus nagyon boldog lesz. Már ha valaha lehet még
boldog szegény. Istenem, mit fog csinálni apa nélkül? Mit
fogunk mindannyian csinálni nélküle? A mellkasomban megint
egyre magasabbra csaptak a pánik hullámai, elfojtották a
torkom, és végül keserves sírással törtek ki belőlem. Ez nem én
vagyok. Apa nélkül hogyan fogom tudni gondját viselni
anyának? Hogyan leszek képes bármire, amikor legszívesebben
összegömbölyödnék itt az ülésen, és csak zokognék?
Az önuralmam darabokra hullt, és öt teljes percig sírtam a
kormányra borulva. Azután felültem, letöröltem a könnyeimet,
és már nem sírtam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy
még egyszer így szétessek. Nekem most a családomról kell
gondoskodnom.
 Második fejezet

NEM EZ VOLT AZ ELSŐ KATONATEMETÉSEM, de akkor még kicsi

voltam, és egy olyan ember halála, akit a szüleim ismertek
valahonnan, nem hagyott bennem túlságosan mély nyomot. Apa
temetése azonban minden egyes visszatartott könnycseppel
újabb darabot szakított ki a lelkemből. Minden alkalommal,
amikor valaki odalépett és megölelt, vagy azt mondta, mennyire
sajnálja, lényem egy újabb kis része kapcsolta le önmagát,
mintha csak túltöltődtem volna fájdalommal, és nem bírnék
ennél többet elviselni.
Riley, az én gyönyörű, tökéletes barátom, akivel három éve
jártunk együtt, a Breckenridge-ben töltött családi síelést
szakította meg, és jött el kocsival, hogy velem lehessen. Persze
nem vagyok biztos benne, hogy valóban velem volt. Az elmúlt
néhány napban ugyanis az idő túlnyomó részét a mobiljába
temetkezve töltötte, és jóformán csak testben volt mellettem.
Nem mintha hibáztattam volna ezért. Nem voltam különösebben
vidám társaság. Miután múlt héten megjött a hír, a karácsony
szinte észrevétlenül telt el, a szilveszter pedig már a küszöbön
állt, és anya még mindig nem reagált… semmire.
Szerencsére megérkezett a nagyi, ez a rettenthetetlen,
ezüstszürke hajú, kőkemény déli hölgy, és távol tartotta a
farkasokat. Senki nem mert azzal fenyegetőzni, hogy anyát
gyógyszeres kezelésre kellene fogni. Egyelőre.
A kápolna nagyon gyorsan megtelt. Az ismerős arcok és a
megszámlálhatatlanul sok, soha nem látott katona szinte egy
hang nélkül töltötte meg a padokat. Azt kértük, hogy az egység
is most búcsúztassa apát, mert nem voltunk biztosak benne,
hogy volna elég erőnk egymás után kétszer is végigcsinálni az
egészet. April a barátaitól körülvéve ült, és mindenki vigasztalni
próbálta, miközben egyre csak hulltak a könnyei. Egy pillanatra
féltékenység vett erőt rajtam, amiért ő megengedhette magának,
hogy szétessen. Olyan luxus volt ez, ami nekem meg sem
fordulhatott a fejemben.
Miközben a kápolna mögött Gusra vártam, odalépett mellém
az egyik legjobb barátnőm, Sam, és átölelt.
– Ó, Ember! – Hagytam, hogy ő tartson. – Ez annyira gáz!
Sam mindig pontosan tudta, mit kell mondani.
– Kösz, hogy eljöttél! – mondtam, és úgy éreztem, azon a
napon először tudok őszintén beszélni.
– Hol van Riley? – Sam tökéletes, tejeskávé színű homloka
ezernyi ráncba gyűrődött, ahogy a szemöldökét dühösen
összehúzva körülnézett.
Hamis mosolyt erőltettem az arcomra.
– Nem tudom biztosan. De azt mondta, itt lesz.
Még dühösebben vonta össze a szemöldökét, és mintha láng
lobbant volna a szemében, majd nagyot sóhajtott, és témát
váltott.
– És Kayla? Ugye még mindig a szobatársad?
 – Bostonban van a családjával, de néhány nap múlva repül
vissza Boulderbe.
Visszatartottam a lélegzetem, és arra vártam, hogy Sam
elsüssön néhányat a rá oly jellemző, szarkasztikus kis
megjegyzéseiből. Kaylával nemigen kedvelték egymást, ha jól
emlékszem, azóta, hogy Sammel tavaly nyáron kénytelenek
voltunk elválni egymástól. Én Boulderbe költöztem és Kayla
szobatársa lettem, Sam pedig maradt otthon, és inkább Colorado
Springsben ment suliba. Még mindig nagyon imádtam Samet, de
egy kicsit nehéz volt úgy fenntartani a barátságot, ha ennyire
más vonalon indult el az életünk.
– Jól van. – Orgonazene szólalt meg, és Sam megszorította a
két kezem. – Ez a végszó. Ha bármire szükséged van, rám
számíthatsz.
– Tudom.
Halvány mosolyt villantott rám, majd elment, és leült az
anyukája mellé, aki mindig nagyon jóban volt apával.
Gondolom, azért ez elkerülhetetlen, ha éveken keresztül
ugyanott állomásozik valakivel.
– Ember? – Megfordultam, és egyenesen Mrs. Rose szemébe
néztem. Az ő férje ugyanabban a támadásban vesztette életét,
amiben apa is. Az egyszerű, fekete ruhában, valamint a hozzá
illő magas sarkú, fekete cipőben nagyon elegánsnak láttam. Két
kisfia, Carson és Lewis ugyancsak nagyon jól nézett ki
tökéletesen szabott, fekete öltönyben.
– Üdvözlöm, Mrs. Rose, az egész családom nevében
köszönjük, hogy eljött – mondtam. – Hogy van?
 Úgy simogatta a kisfiúk vállát, mintha csak megerősítésre
lenne szüksége, hogy valóban ott vannak mellette.
– Megvagyunk. Édesanyád?
Az arcomat forróság öntötte el.
– Elég nehezen viseli.
Mrs. Rose bólintott.
– Mindnyájan másképpen éljük meg a gyászt. Majd rendbe
jön. – Ezzel a fiaira mosolygott. – Gyertek, keressünk helyet!
Elindultak a padsorok között, és éreztem, hogy feltámad
bennem valami sötét harag, és a vér az arcomba szökik. Hogyan
lehet, hogy nincsen semmi baja? Hogy lehet ennyire tökéletesen
összeszedett, mikor az én anyám mintha már nem is lenne az
élők sorában? Hatalmas súllyal nehezedett rám a helyzet
rettenetes igazságtalansága. Azt szerettem volna, ha anya is úgy
összeszedi magát, ahogyan Mrs. Rose.
Vibrálni kezdett a mobilom, figyelmeztetve, hogy új üzenetet
kaptam.
Riley: Úton vagyok, de késni fogok.
Ember: Akkor hamarosan.
Éppen akkor csúsztattam vissza az iPhone-t a zsebembe,
amikor Gus kilépett a vécéből. Az öltönyben sokkal idősebbnek
nézett ki. Ez is olyasmi volt, ami újabb darabot rabolt el a
gyermekkorából. Ujjai a nyakkendő két lelógó szárával matattak.
Biztos odabent bomlott ki a csomó. Gusnak csak két
nyakkendője volt, és mielőtt küldetésre indult, apa mindkettőt
megkötötte. A csomók persze fel és lecsúszkáltak, ahogyan
minden templomba menetel előtt áthúztuk Gus fején, de mindig
nagyon gondosan vigyáztunk, nehogy szétessenek. Apán kívül
senki sem volt a családban, aki tudott volna nyakkendőt kötni.
Soha nem is gondoltuk, hogy egyszer szükségünk lesz rá.
– Nem volt szándékos – mondta Gus, és ahogy a szeme
megtelt könnyel, az én szemem úgy száradt fel. Mosolyt
erőltettem az arcomra, amely hamarosan mintha odafagyott
volna, ahogyan próbáltam rájönni, hogy működik ez a hülye
csomó. Aztán megint erőt vett rajtam a gyász. Ez apa dolga volt.
Neki kellett volna megtanítania Gusnak, hogyan kell
nyakkendőt kötni, kocsit vezetni, csajokkal flörtölni. Hogy fog
Gus felnőni, ha nincsen előtte az apja példája? Persze engem sem
fog már apa soha odakísérni az oltárhoz, és nem fogja magához
ölelni az elsőszülött gyermekemet, ahogyan mondjuk a
másodikat sem. De nálam legalább mellettem állt, amíg szinte
felnőtt nővé értem. Mélyen átitatódott vele az egész létezésem.
Nagyon igazságtalannak éreztem, hogy a fia csak hét évet
kaphatott belőle.
Ujjaim a nyakkendővel matattak, de sehogy sem tudtam
rájönni, hogyan kössem meg. Aztán egy nagy kéz ereszkedett le
kettőnk közé, és én csodálkozva néztem fel. A döbbenettől kis
híján fenékre ültem, amikor megláttam, hogy Josh Walker
guggol mellettem. Arcán szomorú mosoly.
– Szia, Gus, segítsek?
– Igen, Walker edző. Köszönöm!
Edző? Persze, Gus mondta, hogy ez az edzőjének a neve,
csak valahogy soha nem kapcsoltam össze a személlyel. Mert azt
a Josh Walkert, akit én ismertem, soha nem érdekelte volna,
hogy bárkivel – különösen nem egy csapat hiperaktív kissráccal
– foglalkozzon edzőként. Vajon mi okozhatta ezt a gyökeres
változást négy rövid év alatt?
Gus rám nézett, és gyönyörű mosolyt villantott rám, én meg
kis híján megöleltem Josht, hiszen tudtam, hogy ez a mosoly
neki köszönhető.
– Ember, ő a hokiedzőm.
– Már találkoztunk, Gus. – Összeborzoltam a haját, majd
óvatosan, nehogy a magas sarkúban hanyatt essek,
felemelkedtem.
– A nővéreddel ugyanabba a gimibe jártunk, kisöreg.
Josh semmi perc alatt megkötötte a nyakkendőt. Hurkolt és
áthúzott, és hamarosan tényleg teljesen úgy nézett ki, mint az a
csomó, amit apa kötött. Nagyon hálás voltam neki. Gus számára
Josh volt a nap hőse.
Amikor a káplán szólt, mind elfoglaltuk a helyünket. Gus
mellettem ült, aztán anya, nagyi és April. Egymás után léptek fel
az emberek az emelvényre, és idézték fel az apával kapcsolatos
legszebb emlékeiket. Annyi életet mentett meg, és olyan sokat
adott át magából azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük volt
rá! Bármit tett, az számomra is mindig példamutató volt – kivéve
a halálát. Mert azt értelmetlennek éreztem. Másoknak segített,
miközben meghalt. Milyen igazság ez egyáltalán? Hisztérikus
nevetés tört fel belőlem, nagyi pedig anya háta mögött odanyúlt,
és a vállamra tette a kezét. Most miért, talán ott, a helyszínen
kellett volna rádöbbennem az élet és a halál jelentésére? A
gondolat is felháborító. Hiszen senki sem értheti a háború
értelmét. Nevetséges volt feltételezni, hogy ez a tudás
egyszeriben megnyílik majd előttem csak azért, mert meghalt
valaki, akit szerettem. A pszichológiatanárom elemében érezte
volna magát.
A szertartás közepe felé egy ismerős kéz szorítását éreztem a
vállamon. Ezúttal mögöttem állt meg valaki. Végre Riley is
megérkezett, azonban, ahelyett hogy ez megnyugtatott volna,
csak még dühösebb, még feszültebb lettem miatta. Ahhoz
képest, hogy nemegyszer kimondta, mennyire szeret, pont,
amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, úgy tűnt, hogy
messze nem én vagyok számára a legfontosabb. Ugyanakkor
biztos voltam benne, hogy ha rákérdeznék, valami teljesen
tökéletes indokot mondana, például hogy egy macskát kellett
lehoznia egy fáról, vagy valami idegennek kellett segítenie, aki
defektet kapott.
Egy tiszt lépett az emelvényre, és megkezdte a szokásos
névsorolvasást. Jaj, istenem, ez lesz a legrosszabb! Ahogyan név
szerint szólította az egyes katonákat, mind felálltak, és
jelentkeztek. Körülöttem mindenhol sötétkék egyenruhás alakok
álltak fel, mind élő, mind egészséges. Azt hittem, már
felkészítettem magam arra, hogy ezt végighallgassam. Hiszen
pontosan tudtam, hogyan zajlik az ilyesmi! A kegyeleti tisztünk
részletesen elmondott mindent, többször egymás után. Végül
majd apát fogják szólítani, és ő nem fog jelentkezni.
Ez volt az egésznek a lényege.
– Howard alezredes! – A tiszt hangja visszhangzott a teljesen
néma kápolnában. Minden izmom megfeszült, és
összeszorítottam a fogaimat. – Justin Howard alezredes!
April magas hangú sírása volt az egyetlen hang, én pedig
éreztem, hogy a könnyeim forró ösvényeket égetnek az arcomba.
Annyi erőt sem találtam magamban, hogy felemeljem a kezem,
és letöröljem őket. Istenem, csak ne szólítsák már többet! Kérem
szépen! De nem hallgatott rám senki.
– Justin A. Howard alezredes!
Még egyszer szólították. Hát persze hogy még egyszer
szólították!
– Miért ismételgetik apa nevét? – kérdezte Gus.
Mert meg akarnak győződni róla, hogy valóban elment.
Nem tudtam neki válaszolni. Annyira rettegtem attól, hogy
milyen hangok fognak előtörni belőlem, ha kinyitom a szám,
hogy a hangszálaim egészen megbénultak. Közelebb húztam
magamhoz.
– Justin August Howard alezredes!
Tudtam, hogy még többször szólították, de ekkorra már nem
hallottam semmit. Ehelyett elmenekültem az emlékeim közé, és
megint azt néztem, ahogyan apa letérdel, és hagyja, hogy a
négyéves Gus feltegye a zubbonyára az alezredesi váll-lapot.
Mindnyájan annyira boldogok és annyira büszkék voltunk!
Sejtettem, hogy az lett volna a helyes, ha abban a pillanatban is
büszkeséget érzünk, hiszen apa valami nálánál sokkal nagyobb
érdekében áldozta fel az életét. Csak azt nem értette senki, hogy
az én szememben nem létezett semmi, ami apánál nagyobb
lehetett volna, és nem volt semmi olyan értékes, hogy ő
meghaljon érte.
A dudások játszani kezdték az „Amazing Grace” dallamát,
és mellettem anya is megszólalt végre. Könyörögve suttogta apa
nevét.
– Justin!
 Alsó ajkamba haraptam, mert csak így tudtam
megakadályozni, hogy fel ne kiáltsak, és addig haraptam
magam, amíg már úgy éreztem, hogy az ajkam húsába nyilalló
fájdalom legalább olyan nagy, mint a lelkemet hasogató gyász.
Amikor a szertartásnak vége volt, akár gratulálhattam is
volna magamnak, amiért nem omlottam össze, de még át kellett
vészelnem a temetést is. A káplán mögött mentünk végig a
padsorok között, és a főbejáraton léptünk ki a kápolnából, ahol
már várt egy fekete limuzin. Nagyi besegítette anyát. Utánuk
következett April és a barátja, Brett. Én azonban Gusszal nem
szálltam be, mert tudtam, hogy Riley azt szeretné majd, ha vele
mennénk.
Lassú léptekkel jött le a lépcsőn, és tökéletesen festett a
zakójában. Biztos voltam benne, hogy az anyja választotta ki
neki. Szőke haja kétfelé fésülve, szikrázóan kék szeme csak úgy
világított az öltöny feketéjéhez képest. Majdnem feltört belőlem
még egy hisztérikus nevetés. Riley olyan volt, mint egy élő Ken
baba. Ismerős öleléssel vont közelebb magához, én pedig
elmerültem az arcszesz felhőjében. A gimi utolsó éve óta
ugyanezt az illatot viselte. Közelebb hajolt, hogy megcsókoljon,
de aztán elkerekedett a szeme.
– Ööö. Kicsim?
Elhúzódott tőlem, teljesen úgy, mintha undorodna valamitől.
Josh jelent meg mellettünk, felkapta és megölelte Gust, majd
visszatette a földre. Aztán kivett a zsebéből egy papír
zsebkendőt, és megtörölte az állam, közvetlen az ajkam alatt.
A zsebkendő vörös volt. A vérem festette vörösre. Akkor
serkent ki, amikor megharaptam magam. Halványan
elmosolyodott, majd gyorsan hátralépett, mintha megérezte
volna, hogy áthágott valamiféle határt. Hűha! Megnyaltam az
ajkam, és azonnal megéreztem a kisebesedett részt.
Riley a szemét forgatta, de aztán felismerte, ki lépett mellénk
az előbb.
– Josh Walker? – kinyújtotta a kezét, Josh pedig megrázta. –
Rég nem láttalak, haver! Ugye te edzed az öcsémet és Gust is?
Josh bólintott.
– Rory nagyon klassz kissrác. Később találkozunk, Gus.
Gus megragadta a kezem, és megrángatta.
– Kérlek, engedd meg, hogy Walker edző is velünk jöjjön!
Riley azelőtt válaszolt, hogy megszólalhattam volna.
– Gus, a limóba csak családtagok szállhatnak be.
Gus azonban elvigyorodott.
– Te sem vagy családtag. Különben pedig, ha April és Ember
is hozhat magával valakit, akkor én is hozhatok.
Gus logikája kikezdhetetlen volt.
– Nos, akkor szívesen látunk a limóban – mondtam Joshnak,
de kerültem a tekintetét.
Még életemben nem éreztem magam kínosabban, mint
azalatt a húsz perc alatt ott, a limóban. Bal kéz felől Riley
folyamatosan a Facebook-profilját frissítette. Vajon mit írhat?
Úton a csajom faterjának a temetésére? Soha nem tudta igazán jól
kezelni a stresszt, úgyhogy nem is vetettem a szemére a dolgot.
Ez is csak a személyiségének egy olyan része volt, amit
megértettem, és amit próbáltam ellensúlyozni. Végső soron ez
volt a mi nagy trükkünk, ezért voltunk olyan jók együtt. Fél
szavakból is megértettük egymást.
 – Ó, basszus! – suttogta.
– Mi van? – kérdeztem.
A fejét ingatva görgette lejjebb a képernyőt.
– Egy héttel előbbre hozták az ünnepséget.
Nem is foglalkoztam azzal, hogy válaszoljak. Különben sem
arra várt, hogy én reagáljak. Nagyi egykedvűen ült, ősz haja
francia kontyba fogva, egyetlen sor gyöngyből álló nyaklánca
tökéletes. Mindig belengte a méltóság fura légköre, azt azonban,
ahogyan a fia halálát kezelte, kimondottan csodálatra méltónak
éreztem. Két kezével egy kis, bekeretezett fényképet fogott, mely
a térdén nyugodott, és amely apát ábrázolta, még az
alapkiképzés időszakából.
– Min gondolkozol? – kérdezte Josh jobb kéz felől. Ő
ugyancsak elővette a telefonját, de aztán átadta Gusnak, aki
azonnal elfoglalta magát az apró, zöld malacok
szétrobbantásával az Angry Birds Star Wars kiadásában.
Fejemmel alig észrevehetően nagyi felé biccentettem.
– Nagyapám Vietnamban halt meg. – Aztán megráztam a
fejem. – Nagyi már így is annyit szenvedett, hogy végtelenül
igazságtalannak érzem ezt az egészet.
Josh vagy egy percig nem felelt semmit. Olyan volt, mintha
próbálta volna megtalálni a megfelelő szavakat.
– Bármennyire nehéz is lehet most neki, ebben a pillanatban
ő az egyetlen, aki átsegítheti anyukátokat ezen a helyzeten.
Végső soron ő pontosan tudja, milyen érzés elveszíteni egy férjet.
Csak figyeltem, ahogyan nagyi kinyúl, megfogja anya kezét,
és a hüvelykujjával gyöngéden simogatni kezdi. Joshnak igaza
volt. Ha bárki visszaránthatja anyát a szakadék széléről, az
csakis nagyi lehet. Mind a ketten egyformán makacsok, erősek és
kitartóak.
– Előbb vagy utóbb túljut rajta.
– És te is. – Keze megszorította az ujjamat, aztán gyorsan el is
kapta nagyon óvatosan, nehogy hozzáérjen a térdem meztelen
bőréhez, közvetlenül a szoknyám szegélye alatt.
Riley csak akkor csúsztatta vissza a telefonját a zsebébe,
amikor megérkeztünk a temetőhöz. Kiszálltunk a kocsiból, majd
a fagyos földön odasétáltunk az apa által kiválasztott sírhelyhez.
Akkoriban rettenetesen morbidnak gondoltam, hogy az ember
így, előre megválasztja a saját sírhelyét, most azonban nagyon
hálás voltam neki, amiért megtette. Ez pontosan azoknak a
dolgoknak az egyike volt, amivel most nem kellett törődnöm, és
jól tudtam, hogy ennek ő is nagyon örülne. Miután leültünk az
első sorba, közvetlenül apa koporsójával szemben, egy csomóan
mentek el előttünk. Mindenki kezet fogott velünk. Lehajoltak, és
megöleltek bennünket. Nagyon sajnálták, ami történt. El sem
tudták mondani, mennyire osztoznak a gyászunkban. Azt
kérdezték, hogy mit tehetnének. Olyan sokszor mondtam
köszönetet, hogy lassan már nem is tűntek különálló szavaknak.
És önző módon nem szerettem volna semmi egyebet, csak azt,
hogy ne érjen hozzám senki.
Riley leült mögöttem, aztán a kezét a vállamra tette, és úgy
nyújtott nekem támaszt, ahogyan az elmúlt néhány évben
mindig tette. Emlékeztetett arra, hogy egyszer túl leszek ezen is,
hogy egyszer majd minden visszatér a normális kerékvágásba, és
a terveink változatlanok maradnak. Már amennyire normális
lehet az a „kerékvágás”, ami rám vár.
 – Meg tudnád mondani nekik, hogy ne ölelgessenek? –
szólalt meg Gus, és megfogta a kezem. Lágyan megcsókoltam a
homlokát.
– Persze, öcskös. – Aztán egészen addig fedeztem, amíg
végre mindenki leült. A káplán megint a kötelességről és az
áldozatról kezdett beszélni. Küzdöttem a késztetés ellen, hogy
felpattanjak és toporzékoljak, és emlékeztetnem kellett magam,
hogy többé már nem vagyok akaratos tinédzser. Mit tudnak ezek
a kötelességről? Az én apám kötelessége az lett volna, hogy itt
legyen, velünk. Most pedig valaki más lesz kénytelen átvenni az
ő szerepét, és megfejteni, hogy innen hogyan tovább. Ez nem
volt fair.
A csillagsávos lobogót apa ezüstszínű koporsójára terítették.
Nagyon szerettem volna látni, mert a saját szememmel akartam
meggyőződni arról, hogy valóban meghalt. De amikor a földi
maradványai megérkeztek Doverből, a következő kegyetlen kis
üzenet volt csatolva: „A maradványok megtekintése nem
ajánlott.” Amikor sikerült egyszer kettesben maradnom Wilson
századossal, és rákérdeztem a dologra, egy ideig próbálta
elkerülni a választ, de végül azt mondta, hogy apát a fején, a
mellkasán és a lábán lőtték meg. És hogy a seggfej annyira
alapos volt, hogy apa arcából szinte semmi sem maradt.
Az a kis, gyermeki lény, aki bennem élt, azon töprengett,
vajon mi lehet valójában a koporsóban, hogy nem történt-e
esetleg amolyan drámába illő tévedés. Még az is lehet, hogy a
koporsóban heverő szegény lélek egy másik családhoz tartozik,
apa pedig még mindig ott hever valahol sebesülten, csak nem
tudja megmondani a nevét. De én már nem voltam Gus.
Tudtam, mi az igazság. Az apámat temetjük éppen.
A lobogó lecsússzant a koporsóról, egyenesen a várakozó
díszőrség karjába. Katonás alapossággal, hajszálpontosan
hajtogatták össze. Ez a zászló végigkísérte az afganisztáni
kórháztól kezdve, ahol halottá nyilvánították, Doveren keresztül,
ahol előkészítették a testet, és megvarrták a méretre készült
egyenruhát, egészen idáig, Coloradó-ig, ahol eltemették.
Eldördültek a fegyverek, szétszaggatva a csendet, és kis híján
megállítva a szívem. A díszőrség három sortüzet adott le, és én
minden alkalommal összerezzentem, minden alkalommal egy
kicsit jobban meghaltam odabent. Három sortűz. Három golyó
apa testében. Igazság szerint nagyon költői volt. Gus rettenetes,
fuldokló zokogásban tört ki. Miközben a díszőrség tagjai
tökéletes háromszöget formázva a lobogó utolsó sarkát is
behajtották, odanyúltam hozzá, és megsimogattam. Josh
előrehajolt, odahúzta magához Gust, majd az ölébe ültette, és
úgy ringatta, akár egy kisbabát. Köszönetképpen bólintottam
neki. A most már üres szék fölött átnyúlva megérintettem Aprilt.
Jéghideg ujjai kemény szorítással ragadták meg a kezem. Mind a
ketten elfelejtettünk kesztyűt venni.
Egy ezredes ereszkedett fél térdre anya előtt, kezében az
összehajtott lobogóval. Anya felnézett, majd felemelte az állát, és
egy pillanatra megint felsejlett benne a szokott büszkesége.
– Az Amerikai Egyesült Államok elnöke és egy hálás nemzet
nevében – mondta az ezredes komoran, majd anya remegő
kezébe adta a lobogót. Ő karba font kézzel szorította a
mellkasához, majd lehajolt, és úgy sóhajtott bele, mintha még
mindig érezhetné rajta apa illatát. Aztán magas hangú,
elnyújtott, rettenetes hang tört fel a torkából, mintha a lelkét
hasogatták volna darabokra.
Én egészen addig kitartottam, amíg a kürtös elkezdte játszani
a „Takarodót”. Elvégeztük a dolgunk, leszáll a Napunk. Olyan
gyakran hallottam azon a rengeteg támaszponton, ahol eddig
állomásoztunk, hogy szinte volt benne valami ismerős – valami,
ami megtisztította a gondolataimat, mintha maga a dallam is azt
mondaná nekem, hogy ez a rettenetes esemény véget ért. Hogy
ez volt a legrosszabb, és ennél lejjebb már nem lehet. Az Úr
mellettem jár.
Anya másik oldalán nagyi zokogva gyászolt. Most már
tényleg a nemzetnek adta mindenét, amije csak volt. Aztán
megölelte anyát, és a vállához húzta. Mind a ketten elveszítették
azt a személyt, akit mindennél jobban szerettek.
És miközben mindenki szépen távozott, az én családom is
bezsúfolódott a limóba. Én azonban még nem tudtam elmenni
onnan. Még nem. A díszőrség átadott Riley-nak néhány
összehajtogatott lobogót. Egy a nagyié volt, egy Aprilé, egy Gusé
és egy az enyém. Mintha szükségünk lett volna valami
emlékeztetőre. A háború nagyon szemét egy ribanc – elvett
tőlünk mindent, ami igazán fontos volt, és cserébe csak egy
összehajtogatott lobogót kaptunk, mintha az igazságos és
egyenlő értékű fizetség lett volna az áldozatért. Pedig nem volt
az.
Apa öt küldetése közül az egyik nem sokkal Gus születése
után kezdődött. Emlékszem, hogy azt figyeltem, ahogyan apa a
holmijait pakolja, miközben anya ringatva próbálja elaltatni a
hangosan síró Gust. Ekkor már tizenhárom éves voltam, de még
mindig nagyon szerettem apa ölébe bújni. Apa pedig átölelte a
csontos testemet, és úgy puszilta meg a homlokom, ahogyan
csak az apák tudják.
– Szeretném, ha vigyáznál anyára, amíg oda vagyok –
mondta. – Legyél vele elnéző! Nagyon kemény időszak lesz, de
akkor is szeretném, ha te lennél a nagylány a házban. Megtennéd
ezt a kedvemért? Megtennéd, hogy gondját viseled anyának,
Aprilnek és Gusnak?
És hát persze hogy beleegyeztem. Megtettem volna bármit,
csak apa elégedett legyen velem éppen úgy, ahogyan tudom, ő is
megtett volna értem bármit. Kivéve azt, hogy mellettünk
maradjon.
Mikor elkezdték leereszteni a koporsót a fagyos földbe,
odarohantam.
– Állj!
A temetői munkások megmerevedtek, és apa ott maradt,
néhány centire a föld felett lebegve. Ahogyan a cipőm sarka
megakadt a fű maradékában, megbotlottam, és előreestem.
Közvetlenül az apa sírjának a peremét jelző hideg fémkeret előtt
zuhantam térdre. Jobb kezem a koporsó deres felületére
helyeztem, míg a másikat a számra szorítottam, próbálva
visszafojtani a sírást.
– Nagyon szeretlek – suttogtam. – Nagyon hiányzol, és
fogalmam sincs, mihez kezdek nélküled.
Most már sírtam. A csípősen hideg levegő marta a tüdőmet.
 – De nem kell aggódnod miattuk. Sem nagyi, sem anya, sem
April, sem Gus miatt. Mert megígérem, hogy én majd a
gondjukat viselem.
Riley ismerős karjai átöleltek, és felemeltek, míg teljesen fel
nem egyenesedtem. Biccentettem a temetői munkásoknak. Ok
pedig újra elkezdték leengedni apa koporsóját a sírba, egyre
mélyebbre.
– Ígérem.
 Harmadik fejezet

– EMBER! – Gus megrázott, és felébresztett, még mielőtt a reggel

7-re beállított ébresztőm megtehette volna. Pedig az alvás jó volt.
Amikor aludtam, akkor megint minden normális volt, és az
ébrenlét tűnt rémálomnak. De aztán az ostoba ébresztőm
mindennap reggel üvölteni kezdett, és minden visszatért az „új
kerékvágásba”.
– Mmmm? – motyogtam, kifésültem a szememből a hajam,
majd álomittas tekintettel próbáltam Gusra összpontosítani.
– Éhes vagyok! – Gus közelebb mászott hozzám, és kis fejét,
mindössze az arcomtól néhány centire, a párnámra fektette. Még
nem mosott fogat.
– Te mindig éhes vagy. – Közelebb húztam magamhoz,
megsimogattam, és ahol ujjaimnak a pizsamát kellett volna
érniük, most farmert simítottak. – Te már fel is öltöztél?
– Suliba kell mennem. A busz nullahét-harminckor, vagyis
fél óra múlva itt lesz.
Erre azonnal magamhoz tértem. Kimásztam az ágyból, és
gumival valamennyire összefogtam a hajam, majd sikerült
találnom magamban egy mosolyt is.
– Akkor pedig kajálunk, öcskös!
– Mit? – És már rohant is a hátsó lépcsőn le a konyhába.
 – Hogyhogy mit?
A konyha nagy ablakain keresztül csak úgy áradt be a
reggeli napfény, és a padlót különösen hidegnek éreztem
meztelen talpam alatt. Kávé. Kávé kell. Bekapcsoltam a főzőt, és
amíg a gép sziszegve életre kelt, benéztem a kamrába. Na, igen,
nekem is nehezemre esik a kelés. Gusnak igaza volt. Tényleg nem
volt itthon sem gabonapehely, sem zabkása, sem bagel.
Mindenből kifogytunk.
Ez meg vajon mikor történhetett? Kivettem az utolsó vekni
kenyeret, és a hűtő felé menet a naptárra pillantottam. Január 5.
Az egyébként teljesen fehér, üres lapon anya kézírásával annyi
állt, hogy: „Első nap a suliban.” És pontosan egy héttel később a
következő, baljóslatú megjegyzés: „Ember visszamegy az
egyetemre.”
Visszanyeltem a feltörő pánikot, és ahelyett, hogy a közelgő
indulásomra gondoltam volna, inkább benyúltam a hűtőbe,
hogy kivegyem a tojást meg a tejet. A polcok megdöbbentően
üresek voltak. Mióta nem szállítanak ki nekünk kaját? Az étel
korábban rendszeresen jött hozzánk házhoz, és eszembe sem
jutott, hogy talán el kellene menni és vásárolni.
Megkértem Gust, hogy ébressze fel Aprilt, ő pedig boldogan,
hogy végre megint azt csinálhatja, amit minden reggel szokott,
mosolyogva rohant el. Egy rántottával és némi pirítóssal később
kivettem a befőttesüvegből 5 dolcsit, és odaadtam Gusnak, hogy
vegyen magának valami ebédet belőle. Aztán elindultunk a
buszhoz. A megállóban a szülők mintha kicsit félve húzódtak
volna el tőlem. Végső soron most már mi voltunk azok a
gyerekek, akiknek nincsen többé apukája. Szerencsére a
gyerekek ezzel szemben ugyanúgy viselkedtek Gusszal, mit
azelőtt, hogy minden megváltozott volna. Nekik ő nem Gus, az
árva volt, hanem csak Gus. Hála istennek!
Homlokon pusziltam, megvártam, míg felszáll a buszra,
majd hazamentem, és amikor becsuktam magam mögött az ajtót,
azonnal körülvett a kellemes meleg. April még mindig
pizsamában ült a tévé előtt.
– Te meg mit képzelsz, mit csinálsz? – kérdeztem. – Már a
suliban kellene lenned!
– Valami jó műsort keresek. – És nyilvánvaló volt, hogy esze
ágában sincs megmozdulni.
– Sulinap van – mondtam, és egészen meg voltam döbbenve.
Most azonnal szedelőzködnie kellene, különben lekési az első
órát. Tudtam, hogy a házunktól a suliba egészen pontosan
tizenhat perc alatt lehet elérni.
– Ma nem megyek.
Kikaptam a kezéből a távirányítót, és a lehető legtávolabbi
dohányzóasztalra tettem. Ha veszekedni akar, akkor legalább a
seggét fel kell majd emelnie.
– De nagyon is mész.
– Nem vagy az anyám! – Most komoly, hogy velem szemben
akarja használni az ősi tinédzserlogikát? Ez volna a büntetésem
azért a sok szenvedésért, amit én okoztam anyának ilyen idős
koromban? – Különben is, ma rövid nap lesz. Senki nem várja el,
hogy bemenjünk.
– Nos, én viszont a nagyanyád vagyok, és igenis iskolába
mész! – Nagyi francia kontyba csavarta a haját, miközben
felöltözve és a nyakában a gyöngysorral belépett a szobába.
Nagyi hitt benne, hogy az embernek semmilyen körülmények
között nem szabad elhagynia magát. Amikor pedig April
vitatkozni kezdett volna, elég volt csak az egyik szemöldökét
felvonnia, és azonnal belefojtotta a szót. – Az apád halt meg,
nem pedig te. Most pedig öltözz, fogd a táskád, és irány az
iskola!
April nem is próbált vitába szállni vele. Ehelyett gyorsan
felöltözött, majd keresztülrohant a konyhán, és miközben én a
kelleténél sokkal több tejszínt öntöttem a kávémba, ő is kikapott
egy ötdolcsist a befőttesüvegből.
– Legyen szép napod, kedvesem! – énekeltem neki.
Válaszként kaptam tőle egy egyezményest, majd véleményét
a becsapódó ajtó hangos csattanásával tette egyértelművé.
Nagyi a cukorért nyúlt, és ő is megédesítette a kávéját.
– Nagyi, azt hiszem, kifogyott a kaja itthon.
– És hogy tervezed megoldani ezt a helyzetet?
Belekortyolt a kávéjába, majd elment, hogy megnézze a
reggeli híradót. Pontosan értettem, mire gondolt. Elég nagy
vagyok már ahhoz, hogy egyedül is tudjam, mi a dolgom.
Öt perccel és vagy száz mély lélegzetvétellel később óvatosan
kinyitottam anya szobájának az ajtaját.
– Anya? – Halkan szóltam neki, mert nem akartam
megijeszteni. Nem mintha mostanában olyan könnyen megijedt
volna. Most már beszélt ugyan, de csak akkor, ha mi szóltunk
hozzá. Ő maga soha nem kezdeményezett beszélgetést, és nem is
akart tudni senkiről. Többnyire aludt, és ha ő is olyanokat
álmodott, mint én, vagyis azt, hogy apa eljön, és azt mondja,
minden rendben lesz, akkor meg is értettem, hogy ide menekült.
Szívesebben aludnék én is naphosszat.
Leguggoltam hozzá az ágy mellé. Rémesen nézett ki. Talán
ma sikerül majd rávennem, hogy lezuhanyozzon vagy
megfésülködjön.
– Anya?
Megérintettem a csuklóját. Úgy aludt, mint valami gyerek,
felfelé fordított, nyitott tenyérrel. Barna szeme csak egyetlen
pillanatra nyílt ki. Tudatánál volt. Csak egyetlen másodperc,
kevesebb, mint egy szívdobbanás, és a szemem láttára döbbent
rá, hogy apa még mindig nincs mellette, hogy amire ébredt, az a
valódi élet, és a tekintete azonnal könnyekkel telt meg.
– Anya, ma el kell mennem kaját venni. Nincs itthon semmi
ennivaló, és a többiek már elmentek suliba. – Láttam rajta, hogy
felfogta, amit mondok neki, válaszolni azonban nem válaszolt
semmit. – Azt hiszem, a héten Gusnak hokija is van, de nem
biztos. A januári naptár teljesen üres.
Anya naptára általában hajszálpontosan volt vezetve, és
mindig minden időpont stimmelt.
Nem adhattam fel ennyire könnyen. Addig fogom csinálni,
míg nem mond valamit.
– Anya, nem tudom, hogy a hitelkártyával vásároljak, vagy
inkább használjam fel a maradék készpénzt, amit találok. De ma
mindenképpen el kell mennem vásárolni. Neked ne hozzak
valamit?
– Aludni – motyogta. – Csak aludni szeretnék.
Aztán lehunyta a szemét, és láttam rajta, hogy abban a
pillanatban, amikor az utolsó hangot is kimondta, már mélyen
aludt. Olyan erősen szorítottam ökölbe a kezem, hogy a
körmeim a tenyerem húsába vájtak. Szerettem volna teli tüdőből
sikoltani, de tisztában voltam vele, mennyire gyerekes lett volna.
Legalább annyira, mint az izzó irigység, amitől a gyomrom
rándult fájdalmas görcsbe. Szerettem volna, ha nekem is van egy
ilyen menedékem, mint amilyen neki.
Az előszobában levettem a táskáját a fogasról, majd a
konyhapultra borítottam a tartalmát. A tárcáját, a
napszemüvegét, a kulcsait, a vastag jegyzetfüzetét, amit végtelen
szeretettel csak úgy nevezett, hogy „Az Agyam”, mindent.
Aztán kinyitottam Az Agyat, és azonnal láttam, hogy Gus
hokiedzései ma délután kezdődnek. A többi bejegyzéssel nem is
foglalkoztam, mert úgy voltam vele, hogy akkor már úgysem
leszek itthon. Aprilnek nagyon gyorsan fel kell majd nőnie a
feladathoz.
Még egy hét. Még egy hét, és elmehetek végre ebből a
gyásztól szenvedő házból, vissza az egyetemre. Kayla már
visszarepült Boulderbe a karácsonyi családlátogatásból, és
hamarosan én is megint belevethetem magam a bulizásba, az
ivásba és a tanulásba. És akkor már nem kell majd egyfolytában
azon rágódnom, vajon April időben felkelt-e, vagy hogy anya
evett-e egy falatot egész nap. Megint Riley-val lehetek.
Mostanában nem nagyon volt időnk egymásra. Persze
állandóan bocsánatot kért emiatt, de közben tisztában voltam
vele, mennyire kínos lehet neki most a hangulat a házban, és erre
még úgy sem lehet felkészülve az ember, ha gyakorlatilag három
éve a családunk tagja. Ő azt szerette volna, ha megint minden
olyan normális lenne, mint Boulderben volt. Igazság szerint én
is. Csak az a baj, hogy a normális számomra már nem volt többé
lehetőség. Viszont, mivel az elmúlt vagy két hétben egyetlen
alkalommal sem jött el hozzánk, és egy szót sem váltottunk, ő
ennek a legkevésbé sem volt tudatában.
És hirtelen abban sem voltam biztos, hogy akkor normális
lesz-e az életem, ha visszatérek Boulderbe.
– Csak vedd el a hitelkártyáját – szólalt meg nagyi a pult
másik oldaláról. Annyira elmerültem a saját gondolataimban,
hogy észre sem vettem, amikor odajött. – Te sokkal jobban
tudod, mit használtok ebben a házban, úgyhogy okosabb lenne,
ha te mennél vásárolni.
Lezuhanyoztam, megszárítottam a hajam, majd felkaptam a
kulcsom és anya tárcáját, aztán az ajtó felé indultam.
– Ja, és December! – szólt utánam nagyi. – Hívd fel ezt a te
barátodat, és ma este menjetek el valahova! Ez parancs.
– Aha – feleltem szórakozottan.

***

A boltban nem volt szinte senki. A bevásárlókocsiba hajítottam

egy zacskó almát, majd keresni kezdtem a gránátalmát, amit
April annyira szeretett. Utána következett anya kedvenc
kávétejszínje, és végül Gus sütije. Szépen lassan annyira
megraktam a kocsit, hogy már az egész testsúlyommal rá kellett
támaszkodnom, hogy be tudjak fordulni vele, és ekkor még azt is
ki kellett volna találnom, hova teszem a tejet.
Na, igen. Ennyi biztosan elég lesz, tekintve, hogy a kocsiba
már semmi egyéb nem fér. Vibrálni kezdett a telefonom.
 Kayla: Alig várom, hogy a jövő héten találkozzunk!
Az érzés nagyon is kölcsönös volt. Nem kellene hozzá tíz
percnél több, és Kayla képes lenne elfeledtetni velem mindent,
ami rossz. Ő elragadó volt, életteli és a legjobb barátnőm
Boulderben.
Ember: Csajszi, már annyira hiányzol! Ha van időd leugrani Springsbe a
félév kezdete előtt, mindenképpen szólj rám!
Ha nem, akkor majd az egyetemen találkozunk.
Kayla: Simán! Pusza!
Ember: Pusza!
A pusza az olyan kaylás dolog volt.
Kifizettem a kaját, és közben elmosolyodtam, amikor
eszembe jutott, hogyan fizette ki Josh a tortát. Nagyon szerettem
volna megint találkozni vele, de Riley tutira kiborulna. Pontosan
tudta, mennyire bele voltam zúgva még elsőben. A pokolba is,
hiszen minden csaj bele volt zúgva! Josh azonban tiltott
gyümölcs volt, érinthetetlen, és ha az utcai versenyzéssel
kapcsolatos pletykák igazak voltak, akkor egy kicsit veszélyes is.
A pletyka szerint az előző sulijából kirúgták, amihez hozzájött,
hogy amolyan rosszfiús-versenyzős típus volt, valamint
mindenre kész lányok háreme vette körül, és már kész is volt a
Josh Walker-legenda. Nem, mintha nagyon aggódnom kellett
volna miatta, hiszen gimiben konkrétan észre sem vett. Soha
nem nézett rám.
Egy csomó másik csajt viszont nagyon is észrevett. Akárhány
alkalommal találkoztam vele, mindig valami lányt ölelgetett, és
ezek elég gyorsan cserélődtek. Josht csak egyvalami miatt
érdekelték a lányok a suliban. És még ha nem is jártam volna
Riley-val, akkor sem hagytam volna, hogy egy ilyen nagy
játékos, mint Josh Walker, megdöntsön. Különben pedig ott volt
nekem Riley.
Betettem mindent a kocsi csomagtartójába, majd áthajtottam
a Starbucksba a szokásos délutáni koffeinbeöntésemért.
Miközben a barista az ablakon keresztül kiadta a
rendelésemet, kinyitottam a napfénytetőt, és arcomat a fénybe
fordítva élveztem a meleget. A januári levegő fagyosan hideg
volt ugyan, de a napnak mégis volt egy kis ereje.
Nem éreztem ennyire jól magam, amióta… nos, amióta
értesítettek bennünket.
Mosolyogtam, és a sós-karamellás mocha illata betöltötte a
kocsit. Talán nagyinak tényleg igaza van. Ki kell mozdulnom a
házból, és emlékeztetnem magam, hogy egy egész élet vár rám a
világban.
Vagy tucatnyit kellett fordulnom, míg minden zacskót
bevittem a konyhába, és a konyhapultra pakoltam, ahol persze
felborultak, és a tartalmuk széjjelszóródott. Hallottam nyílni az
ajtót, és mindössze a másodperc töredékével később, hatalmas
hangzavarral, boldogan kiabálva rohant be Gus.
– Édesség! – És felkapott a pultról egy gyümölcsös
cukortekercset. – De klassz!
Összeborzoltam a haját, majd elvettem tőle a hátizsákját, és
csodálkozva néztem az órámra, hogy máris délután három volt.
– Házi?
A mosolya azonnal lehervadt.
– Ja, igen. – Majd olyan képet vágott, mint aki citromba
harapott. – Biztos?
 – Aha, nagyjából egy óra múlva kezdődik a hoki, és addigra
mindennel készen kell lenned.
Aztán töltöttem neki egy pohár narancslevet, és elé tettem az
asztalra. Folytattam a kaja kipakolását.
Két nagy grimasz és három törött ceruzahegy után Gus
befejezte a házi feladatát, én pedig elkészítettem a szendvicset.
– Figyu, ezt felvinnéd anyának, ha készen vagy?
– Mennem kell! – Azzal felkapta a tányért, és teljes
sebességgel felrohant a lépcsőn. Úgy tűnt, Gusnak csak két
sebességi fokozata van: a teljes gázzal előre és az alvás.
Kinyitottam egy üveg vizet, és gratuláltam magamnak,
amiért ennyire ügyesen bevásároltam.
Megint csapódott az ajtó, aztán magas sarkú cipők kopogása
következett. April könnyedén belibbent a konyhába, majd a
hátizsákját, a táskáját és a kulcsait ledobta az éppen csak
letakarított konyhaszigetre. Nagyon szerettem volna rászólni,
hogy tüntesse el onnan a vackait, de lenyeltem. Hé, ez új táska?
– Nézd csak, kit találtam odakint! – mondta énekelve, majd
az egyik tökéletesen ívelt szemöldökét felvonva rám nézett.
Kivette a kezemből az üveg vizet, és elindult felfelé a lépcsőn.
Josh Walker a konyhánkban állt, és a pultnak támaszkodott.
Farmer volt rajta, egy coloradói állami egyetemes kapucnis
pulcsi, fekete baseballsapkája megfordítva. Szentséges isten, kis
híján beindult a nyálelválasztásom! Hogy a fenébe nem vettem
észre az utolsó két alkalommal, hogy ennyire vonzó? És
különben is, mit keres a konyhánkban?
– Szia, Ember! – mosolygott.
 – Josh? – Attól féltem, hogy ha bármi mást mondok neki,
azonnal rávetem magam, de azért megkockáztattam. – Mit
csinálsz itt?
Josh biztonsága kedvéért úgy álltam, hogy kettőnk között
legyen a sziget.
– Gondoltam, felkapom Gust, és elviszem edzésre. – A
mosolya a kisfiús báj és a színtisztán szexis gyilkos keveréke
volt. Szex? Hol jár az eszed? Mi a fene van veled? Hiszen neked
barátod van!
– Ez… izé… nagyon kedves tőled.
– Gondoltam, anyukád még nem áll rá készen, hogy elhozza,
és tudom, mennyire szeretne Gus megint jégen lenni.
Annyira megértően viselkedett, hogy még jobban
ellágyultam. Az egy dolog volt, hogy vágytam megkapni, az
azonban egészen más, hogy azon kaptam magam, a
személyiségét is vonzónak tartom, nem csak a testét. Aztán,
miután vagy egy teljes percen keresztül némán bámultam,
felvont szemöldökkel megkérdezte:
– Szóval akkor mi lesz a vacsora? – És közben a felhalmozott
papírzacskókra mutatott.
– Ööö… – Fejben villámgyorsan végigfutottam, milyen
hozzávalókat vásároltam. Mit is akartam készíteni? Csirkét? Azt
nem is vettem. Fajitast? Nincsen itthon marha sem. Mérgesen
sóhajtottam, és elmosolyodtam.
– Süti.
Felnevetett.
– Pedig esküszöm, hogy voltam bevásárolni! – nevettem én
is, és kezemmel a fejem fogtam. – Megvettem minden olyasmit,
amit szeretünk, de nem vásároltam semmit, amire igazán
szükségünk lenne! – Nem tudtam abbahagyni a nevetést, és
amikor feladtam a küzdelmet, a vállam is rázkódni kezdett bele.
– Vettem kávétejszínt, de kávét nem. Vettem tortillát, de nem
vettem hozzá sajtot.
Josh nevetése összekeveredett az enyémmel. Kinyúlt felém,
majd elvette a kezem az arcomról, és finoman megszorította.
– Jó megint nevetni látni téged, Ember!
És az érintésére minden idegvégződésem zárlatos lett.
Lehervadt a mosolyom. Túl korán volt? Nevethetek én
egyáltalán? Ebben a pillanatban, mintha csak végszóra tenné,
bejött Gus a garázsból, és egy akkora sporttáskát cipelt, tele a
hokiscuccával, ami nála is nagyobb volt.
– Készen tetszik lenni, edző bá?
– Készen, kishaver – válaszolta Josh, és elengedte a kezem.
Aztán villantott rám egy olyan mosolyt, hogy a saját nevem is
elfelejtettem. – Később találkozunk, Ember.
Még szerencse, hogy eszembe juttatta.
Bólintottam, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne
legyek olyan, mint akit teljesen rabul ejtett.
– Az övet el ne felejtsd, Gus, vetted?
Josh nem gúnyolt, és nem is beszélt velem lekezelően,
egyszerűen csak biccentett.
– Hallottad, Gus? Öv.
Becsapódott mögöttük az ajtó, én pedig azon nyomban
előkaptam a telefonom, mert szükségem volt a biztos pontra az
életemben, és arra, hogy emlékeztessem magam, nekem most
nem szabad huncutságokra gondolni Josh Walkerrel
kapcsolatban.
Ember: Szia, édes, mit terveztél ma estére?
Riley: Nem sokat. Csak azon töprengek majd, mennyire hiányzol.
A mellkasomban megjelent az a bizonyos ismerős, édes
nyomás.
Ember: Nem lenne kedved megszöktetni ma éjjel? Azt hiszem, készen
állok, hogy visszatérjek a civilizációba.
Beletelt néhány percbe, míg a válasz megremegtette a telefonomat.
Riley: Ó, basszus, kicsim, ha tudtam volna, nem jövök fel Breckbe.
Ember: Visszamentél Breckenridge-be?
Riley: Igen, egypár haverral. Gondoltuk, rendezünk egy bulit.
Nem is tudtam, hogy erre hirtelen mit is mondhatnék.
Úgyhogy felkaptam egy üveg vizet. Néhány korty vízzel később
a telefonom megint megrezgett.
Riley: Kezdődik a buli. Ne haragudj, kicsim, mennék én haza hozzád, de
nem hagyhatom magukra ezeket az állatokat a házban.
Riley klubbulit rendezett. Egy kicseszett klubbulit.
Ember: Semmi gond.
Riley: Szeretlek!
Megráztam a fejem, és nem is törődtem azzal, hogy
válaszoljak neki. Küldtem Samnek is egy gyors üzit, de ő meg
visszaírta, hogy Denver-ben tölti az éjszakát az anyjával.
Rohadt klubbuli!
Felkaptam a legközelebbi szivacsot, és cafatokra szaggattam
a mosogató fölött. Riley magasról tesz arra, hogy mi van velem.
Hát nem a miénknek kellene lennie a tökéletes kapcsolatnak? Ha
valóban „politikai pályára” vágyik, akkor papíron mindennek
tisztának és egyenesnek kell lennie. De hol volt Mr. Tökéletesség
ezen a napon? A mosogató agresszív hipózás áldozata lett, utána
megtámadtam a szekrényeket is, majd a padlót, a hűtőt és még a
kamra polcait is. Semmilyen vízszintes felület nem
menekülhetett szörnyű haragom elől.
Mire vagy három órával később végeztem, a veríték a
homlokomon gyöngyözött. A szivacsot és a kesztyűt egy kicsit
túlságosan szenvedélyesen vágtam bele a mosogatóba. Egy
cseppet sem éreztem magam kevésbé dühösnek.
– Citromszag van! – Gus elhúzta a száját, miközben a nedves
padlón csikorgó cipővel végighúzta a hokicuccát a konyhán, és
betette a nagy táskát a mosókonyhába. Anya nagyon jól
megnevelte.
– Citrom és pizza – nevetett Josh, miközben letett a
konyhaszigetre három hatalmas pizzásdobozt. – Bármennyire
állatul hangzott is a süti, valami azt súgja, hogy néhány
táplálékcsoportot kihagytál a számításból.
Kifújtam egy kósza hajtincset a homlokomból, és sajnos a
mosolya túlságosan ragadós volt ahhoz, hogy ellen tudjak neki
állni.
– Na, és a pizza lefedi ezeket a hiányzó csoportokat?
Kinyúlt, a fülem mögé fésült egy másik hajtincset, és az ujjai
szinte egészen véletlenül végigsimítottak a nyakamon is. Én
legalábbis erősen győzködtem magam róla, hogy csak véletlen
volt.
– A pizza minden létező szabály alól kivételt képez.
Utána nem lépett hátra, hanem ott maradt, mindössze
néhány centire tőlem, és a testem minden porcikája nagyon is
tudatában volt a közelségének.
 – Na, persze.
Csak álltunk ott egymással szemben, és habár egy szót sem
szóltunk, remegett közöttünk a levegő. De közben cseppet sem
éreztem kínosnak, hogy Josh társaságában nem beszélek
semmiről. Nem éreztem semmi kényszert arra, hogy kitöltsem a
csendet, hogy elsüssek valami poént, de ember, a levegőben
szinte pattogtak a szikrák!
– Á, Mr. Walker! – Nagyi meglapogatta a hátát, amikor
belépett a konyhába. – Az unokámnak mindenképpen ki kell
mozdulnia a házból ma este, és a híres barátja semmit sem
hajlandó tenni ennek érdekében. – Még hallottam, hogy az orra
alatt halkan hozzáteszi azt is, hogy mint általában. – Megtenné,
hogy kirángatja innen?
A vér az arcomba szökött, és a döbbenettől mozdulni sem
tudtam. Mintha nagyi tudta volna, hogy Riley lepattintott. Vagy
csak számított rá, hogy megteszi?
– Asszonyom? – kérdezte Josh, fejét oldalra billentve,
érdeklődő pillantással nézve végig rajtam.
– Ember lassan olyan lesz, mint egy remete, Mr. Walker.
Meggyőződésem, hogy ha ez így megy tovább, hamarosan tele
lesz a ház macskával. Kérem, legyen szíves elvinni itthonról
valahova!
– Riley hol van? – Josh ajka lefelé görbült. Még mélyebbre
süllyedtem szégyenemben.
– Breckenridge-ben. Valami klubbulit rendez. – Ó, mi volt ez,
talán egy egészen kis keserűséget hallottam kicsendülni a
hangomból?
– Hmmmm – sóhajtott fel nagyi.
 Josh csak bólintott egyet, és a tekintete olyan volt, mintha
gondolatban egészen máshol járt volna.
– Értem. – Vagy egymillió érzelem futott végig az arcán,
amelyek nagy részét fel sem ismertem, de melyek ennek ellenére
egymás után, sorban megváltoztatták az arckifejezését. – Mit
szólnál, ha váratlanul mi is betoppannánk?
Az izgalom hullámokban rohant végig rajtam. Hűha!
Meglepjem Riley-t? De a józan ész és a realitás végül csak
megérkezett.
– Tényleg nem kellene ilyen messzire elmennünk!
Nagyi felsóhajtott.
– Ostobaság. Josh, Ember egy órán belül indulásra készen
lesz, váltóruhával, mindennel. Ember, gondolom, csak holnap
jöttök haza. Szedjétek össze a kulcsokat, és menjetek el a szüleid
faházába!
A faházat anya a negyvenötödik szülinapjára kapta apától –
mintegy ígéretként, hogy egyszer majd itt fognak letelepedni, és
aztán nem kell majd többé költözniük.
A gyomrom is görcsbe rándult már magára a gondolatra is,
hogy jól érezzem magam. Mintha ezzel apa emlékét árulnám el.
Még nem gyászoltam eleget; nem hordtam feketét; nem sírtam el
a kötelező mennyiségű könnycseppet.
– Nem szeretném ezt tenni. Még nem állok készen.
– A húgod is ezt mondta. Miből gondoltad, hogy veled
kesztyűs kézzel bánok majd? – Felvont szemöldökkel nézett
egypár pillanatig, majd hátat fordított nekem.
Nos, gondolom, ezzel nem volt értelme vitázni. Nagyi
beszélt. Megyünk a buliba.
 Negyedik fejezet

KÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB MÁR Josh Jeep Wranglerjével robogtunk a

kanyargós hegyi utakon. Ragaszkodott hozzá, hogy ő vezessen,
de megengedte, hogy én válasszak zenét. És tekintve a grimaszt,
ami a képére ült, mikor meghallotta a country első taktusait, ez
éppen elég büntetés volt a számára.
– Azért örülök, hogy a motorod már nincs meg. Pokoli lenne
azzal menni ebben a hóban.
Halvány mosoly villant az arcán.
– Honnan szeded, hogy nincs meg?
– A motor veszélyes.
– És nagyon buli.
Aztán áthajtott a szembejövő sávba, és megelőzött egy texasi
rendszámú Subarut. Jókora sebességgel hajtott, de lenyeltem a
tiltakozásom. Zuhogott a hó, ám őt ez láthatóan egyáltalán nem
zavarta. Aztán amikor visszahúzódott a saját sávunkba,
visszavett a gázból.
– És igaz? – kérdeztem, lopva rápillantva. – Úgy értem, az a
rengeteg pletyka, ami a suliban terjengett, hogy illegális
versenyeken vettél részt.
Az állkapcsában megremegett, majd megfeszült egy izom.
 – Amikor Arizonából elköltöztem, nagyon sok mindent
hagytam a hátam mögött. Ez az egyik előnye annak, ha
elköltözik az ember. Mindent újra lehet kezdeni, és a korábbi
tettei nem befolyásolják többé. Vagy legalábbis nem kellene,
hogy befolyásolják.
Persze ezt már tudtam. Josh annyiszor költözött, hogy két
kezemen sem tudnám megszámolni. A telója vibrált a két ülés
közti konzol tartórekeszében, és egyetlen diszkrét pillantás
elárulta, hogy „Heather” küldött neki üzit. Aha, gondolom, azért
a nőcsábász Josh annyira nem tudott megváltozni. Ez jó
emlékeztető volt.
– Úgy tűnik, valaki hiányol.
A szája sarka kis vigyorra húzódott.
– De csak azok, akik után nincs értelme futni.
Nem is próbálta elolvasni az üzit, és engem sem kért meg,
hogy felolvassam neki. Teljesen figyelmen kívül hagyta.
Dühösen sóhajtottam fel.
– Különben is, miért csinálod ezt?
– Úgy érted, miért viszek el egy csinos csajt bulizni péntek
este? – Ujjai többször megszorították a kormányt. Tudta jól, hogy
gondolom.
– Miért vezetsz két órát csak azért, hogy én találkozhassak a
pasimmal?
Basszus, így kimondva még furcsább, hogy tényleg miért
csinálja.
– Mert erre van szükséged.
A tekintetét le sem vette az útról, és azt sem láthatta,
ahogyan a döbbent csendben az arcát nézem. Az éles, szögletes
vonások miatt szinte inkább görögnek, semmint amerikainak
tűnt (szemben azzal, ahogy korábban gondoltam), de azok az
ajkak… megráztam a fejem, mert próbáltam kiverni a
gondolataim közül azokat, amik jelen pillanatban helytelennek
tűntek, különösen úgy, hogy Heather üzenete ott hevert kettőnk
között.
– Különben is, miért jársz te együtt Riley-val?
Ez aztán egy pillanat alatt kizökkentett a Josh-bámulásból.
Riley. Na, igen.
– Mert ez a helyes. – Amint kimondtam, máris felfogtam,
mennyire ostoba indok. – Na jó, nem így akartam mondani. Nem
erre gondoltam.
– Mintha egy kicsit védekezni kezdtél volna.
Visszafordultam az út felé, amiből csak annyi látszott,
amennyit a fényszórók kévéje megvilágított.
– Csak annyit szerettem volna mondani, hogy van egy közös
tervünk, és szeretnénk is kitartani mellette. Három éve járunk
együtt, és még két évünk van, hogy lediplomázzunk. Aztán
Riley jogot fog tanulni, és felkészül, hogy politikai pályára
lépjen. De még azelőtt el szeretne venni, hogy megkezdi a jogot.
– Nekem úgy tűnik, ez a terv inkább Riley-ról szól.
A tarkómon forrón perzselő kétségbeesés kúszott fel, mire
ökölbe szorítottam ölemben nyugvó kezemet. Különben is,
kicsoda egyáltalán Josh Walker, hogy megkérdőjelezze a
terveinket?
– Nagyon nagy részben rólam is szól. – Aú, ez már megint
úgy hangzott egy kicsit, mintha védekeznék. – Úgy értem, azt is
én szeretném, ha még a jogi suli előtt összeházasodnánk, mert
egyszerűen nem látom magam előtt, hogy még néhány évig
együtt legyünk anélkül, hogy sz…
Elharaptam a szót. Az arcom lángolni kezdett. Az utastér
annyira sötét volt, hogy Josh nem láthatta, és nem is sejthette,
hogy az arcom éppen olyan élénkvörös árnyalatú lett, mint a
kocsi.
– Mi nélkül? – kérdezte.
Nem válaszoltam.
Felém kapta a tekintetét, és a szemöldöke csodálkozva
szaladt fel a homlokára.
– Azt akarod nekem mondani, hogy három éve jártok, de
még egyszer sem volt szex?
– Az utat nézd! – szóltam rá. Elnyomott egy nevetést, majd
megint az út felé fordult. Ölemben nyugvó kezem ujjai nyíltak és
csukódtak, nyíltak és csukódtak. – El sem tudom hinni, hogy ezt
elmondtam neked! Soha, senkinek nem adhatod tovább!
– Te is olyan csaj vagy, aki szeret a házasságig várni? – Úgy
kérdezte, hogy a hangjában nyoma sem volt a gúnynak. – Mert
szerintem ez nagyon király, meg minden, csak tudod, egy
pasinak három év rettenetesen sok.
Megráztam a fejem. Már kimondtam, úgyhogy akkor sem
ronthatok tovább a helyzeten, ha befejezem és mindent
elmondok. Különben sem kell attól tartanom, hogy majd az
egyetemen összefutunk vagy ilyesmi.
– Riley szeretne az esküvőig várni. Azt mondja, csak miattam
teszi. Tudod, hogy mindent együtt éljünk át először, és minden
színtiszta legyen. Megígérte, hogy nagyon megéri majd a
várakozás, és én tudom, milyen fontos neki ez az egész.
Hatalmas gáz, de mindennek tökéletesnek kell lennie… pontosan
úgy, ahogyan elterveztük. Gondolom, ilyen téren elég régimódi.
– Ezek szerint te nem szeretnél várni.
Ezzel azért most már áthágtunk bizonyos határokat,
úgyhogy válasz helyett csak a fejem ráztam.
Gyorsan végigmért.
– Riley tutira egy kibaszott szent.
Gyűlöltem, mennyire jólesett a tekintete, és amit mondott.
Pedig nekem az lett volna a fontos, hogy Riley-nak tetszem,
nem? Amikor ma este felöltöztem, akkor is nagyon odafigyeltem
minden részletre – végső soron nekem is megvolt a saját tervem.
Nem akartam tovább várni. Mert mi értelme van, ha az ember
nem tudhatja, mit hoz majd a holnap?
Testhezálló farmerem szárát belehúztam a fekete csizmámba,
és csipkés, fekete fűzőt vettem a mélyen kivágott, szürke pulcsi
alá, amit Riley annyira szeretett. A hajam feltűztem,
gesztenyebarna kontyot formáztam belőle, és nagyon figyeltem a
sminkelésre. Mindenképpen le akartam nyűgözni Riley-t.
Helyette viszont Josht nyűgöztem le. Láttam, amikor
kinyitotta nekem az ajtót. Észrevettem a tekintetében az éhséget,
ahogyan végignézett rajtam, és hirtelen megint fellángolt
bennem valami, amit már régen halottnak hittem. Észrevett
engem, kívánt, és tudtam, ha nem vigyázok, akkor ez a kis láng
teljesen elpusztít.
Megköszörültem a torkom, reménykedve, hogy ezzel majd
feloldom a téma keltette feszültséget.
– Különben hogy tetszik az edzősködés?
 – Az elmúlt néhány évben ez a legjobb dolog, ami velem
történt. El sem tudom mondani, milyen csodálatosak ezek a
srácok. – És szerintem nem is volt tudatában, hogy
elmosolyodott.
De itt valahogy nem állt nekem össze a kép.
– Viszont nem értem, hogy lehetsz Gus hokiedzője, ha a
Coloradói Állami Egyetemre jársz. – Az ugyanis vagy két óra
autóút.
– Mert a springsi intézetbe járok, nem Boulderbe. Tartottam
egy kis pihenőt.
– De én azt hittem, hogy neked Boulderbe volt hokis
sportösztöndíjad. – Meglepetten kapta felém a fejét. – Nos, igen,
nagyon alaposan követtem gimiben a hírhedt Josh Walkerrel
kapcsolatos pletykákat. Szóval mi van Springsszel?
Az ajka vékony vonallá keskenyedett.
– Nem úgy jöttek össze a dolgaim, ahogy szerettem volna.
Téma lezárva. Vettem.
Elővettem a telefonom, és megnéztem, nem válaszolt-e
valamit Kayla az üzenetemre, amit akkor küldtem, amikor
eljöttünk Springsből. Nagyon reméltem, hogy ma este ő is el tud
majd jönni a buliba. De nem volt semmi válasz. Gáz. Pedig most
nagyon szükségem lett volna a legjobb barátomra.
Befordultunk Breckenridge-be, és sikerült úgy
végigmennünk az alvó kisváros központján, hogy nem ütöttünk
el egyetlen részeget sem. A karácsonyi szünet idevonzotta a
síelőket, a háztetőkön kialakított kocsmák pedig a nap végén
magukhoz vonzották a részegeket is, és azok, akik nem voltak
hozzászokva a magaslati viszonyokhoz, általában másnap
nagyon gyorsan rájöttek, milyen rosszul döntöttek.
Kanyarogva vágtunk át a városon, követve a GPS
iránymutatását, egészen Riley házához.
– Ez lesz az az utc… – Aztán belém szorult a szó, amikor
befordultunk a sarkon. Hirtelen olyan volt, mintha valami
hatalmas parkolóházba érkeztünk volna meg, annyi kocsi állt az
út mindkét oldalán. – Ezek tutira nem Riley bulijára jöttek!
De ahogy közelebb gurultunk a házhoz, és még mindig nem
találtunk egyetlen árva helyet sem, nyilvánvalóvá vált, hogy
nagyon is Riley bulija miatt van itt mindenki. Emberekkel volt
tele a házat körülvevő terasz, és egy csomó srácot felismertem,
akik mind ugyanabba a klubba tartoztak, mint Riley.
– Kapaszkodj! – mondta Josh, majd a Jeeppel felhajtott egy
széles, de lapos tetejű sziklatömbre, és ott megállt.
– Felvágós! – mondtam, de nem tudtam visszatartani a
feltörő nevetésemet.
Kiugrott a kocsiból, és mire sikerült kicsatolnom az övemet,
már az én ajtómat is kinyitotta. Lenéztem, és láttam, hogy felém
nyújtja a karját. A kocsi ugyanis olyan szögben állt, hogy
másképpen nemigen tudtam volna kiszállni belőle.
Kilógattam a lábam, ő pedig megfogta a csípőm, és
leengedett a földre. És habár nem tett semmi olyat, amiből másra
is gondolhattam volna, a teste puszta közelsége miatt is elakadt a
lélegzetem. Ennyire közel hozzá. Csak a válláig értem fel, melyet
ebben a pillanatban kék színű ing takart. Könnyedén leugrott a
nagy szikláról, aztán megint felém nyújtotta a kezét, hogy
segítsen nekem is lelépni.
 Elmosolyodtam, majd egyszerűen a karjaiba vetettem
magam. Halk nyögéssel kapott el. Aztán felnevetett, és ezt a
hangot annyira szépnek, annyira tisztának hallottam.
– Látom, azért vigyázol, hogy Riley ne unatkozzon nagyon,
Ember!
Ölben vitt át a havas részen.
– Nem igazán. Ő nem az a játékos típus.
Megrázta a fejét, és letett a kicsit még mindig havas járdára.
– Nem tudja, mit veszít.
A hó sűrű pelyhekben hullt, ő pedig kinyúlt, és egy kis
pelyhet vett ki a hajamból.
Megfogtam a kezét, és a bejárathoz vezettem. Nem lett volna
szabad vágynom arra, hogy megérintsem, de nem tehettem
ellene. Kicsit megszorítottam a kezét, majd gyorsan elengedtem,
és közben azt próbáltam bebeszélni magamnak, hogy nem is
élveztem annyira. Hazug.
– Gyere, bemutatlak a… – Egy részeg csaj botladozott le a
lépcsőn, de a barátnői szerencsére időben elkapták. – Szóval
azoknak, akiket én is ismerek.
A Dave Matthews Band zenéje dübörgött a házban. A
szomszédok azért nem laktak annyira messze, és csodálkoztam,
hogy nem zavarja őket a zaj. A lépcsőn ülő embereket kerülgetve
mentünk be a házba.
Odabent éppen olyan nagy volt a tolongás, mint kint. Mintha
valaki meg akarta volna dönteni az egységnyi helyre bezsúfolt
egyetemisták számának rekordját. Elindultam az első csoport
felé, akiket felismertem. Ott volt Riley egy klubtársa, valamint a
csaja is, aki a koliban ugyanazon az emeleten lakott, mint én.
 – Szia, Charlotte! – kiáltottam, ő pedig felugrott, és megölelt.
– Ember! – A söre kilöttyent a műanyag poharából, én pedig
gyakorlottan táncoltam félre, mielőtt teljesen tönkretette volna a
ruhámat. Erősen megölelt, majd elhúzódott. – Ember, annyira
sajnálom az apukádat!
– Igen, Ember! – tette hozzá Scott kásás szavakkal és félig
lehunyt szemhéjjal. – Tényleg szar.
– Kösz! – feleltem gyorsan, mert nem akartam, hogy erőt
vegyen rajtam a bánat. Éppen az elől szerettem volna ma éjjel
elmenekülni; nem engedhettem meg magamnak, hogy a lelkem
még egy részét eleméssze. Mindenképpen szükségem volt
néhány óra szünetre.
– Ő itt Josh.
Josh előrelépett, kezet rázott Scott-tal és rámosolygott
Charlotte-ra, aki szó szerint azonnal levetkőztette a tekintetével.
És nem is tudtam hibáztatni emiatt. Josh ugyanis minden csajra
ilyen hatással volt. Gimiben legalábbis igen, és volt egy olyan
gyanúm, hogy ez azóta sem változott.
– Josh Walker! – Egy csaj integetett felénk a tömeg fölött.
Ahogy mozgott, a mellei szinte maguktól bújtak ki a mélyen
dekoltált felsőjéből.
– Hát persze hogy itt is van néhány ismerős csaj –
mormogtam félig Josh felé fordulva.
Villantott rám egy vigyort.
– Ó, nem is egy, Ember. Adnál egy másodpercet?
– Persze. Megyek, és megkeresem Riley-t.
 Figyeltem, amint keresztülvág a tömegen, majd ölbe kap
valami szőkét. A féltékenység kellemetlen íze jelent meg a
számban.
– Josh? – kérdezte Charlotte elismerően, és azonnal
átkapcsolta magát stírölő módba.
– Csak egy barátom még a gimiből – feleltem.
– Fincsi. – És úgy vigyorgott rám, hogy kedvem lett volna
képen vágni. – Kayla tudja, hogy itt vagy?
– Nem, küldtem neki egy üzit, és megkérdeztem, mit csinál
ma este, de aztán kocsiba ültem, és gondoltam, meglepem Riley-
t.
– Valószínűleg nem is kapta meg az üzenetedet, mert ma
délután megúsztatta a telóját a jakuzziban. Kampec.
– Ti délután óta itt vagytok? – kérdeztem, miközben éreztem,
hogy egy ismerős, nagydarab test csúszik egészen közel hozzám,
és két kéz simul a csípőmre, támaszt keresve.
– Szia, Drew!
Drew lehelete rettenetes volt.
– Riley odafent van, azt mondta, hogy egy kis nyugalomra
vágyik.
Bólintottam, és próbáltam a lehető legdiszkrétebben kibújni
Drew kezei közül. De követett.
– Milyen volt az út idefelé?
– Nagyon hosszú, Drew...
Josh könnyedén kettőnk közé lépett, és Drew kénytelen volt
egy pillanatra elengedni a derekam. Ez éppen elég volt nekem,
hogy meglépjek.
 – Minden rendben? – kérdezte Josh, miközben elindultunk
felfelé a lépcsőn.
– Drew egy kicsit szeret fogdosni, de semmi baj vele.
Még többen álltak a nagy nappalira néző galérián. Itt volt az
egész rohadt hallgatói klub?
– Ember… – Mindenki a nevemet motyogta, és mindegyikük
szeméből kiolvashattam, hogy basszus, szar az élet. Én persze a
tőlem telhető legvidámabb mosolyt villantottam rájuk. Ma éjjel
nem is akartam erre gondolni, ennek ellenére bármerre néztem,
akik ismertek, mind sajnálattal néztek rám. Én meg tudtam
tenni, hogy szándékosan nem gondolok apára, de mindenki más
gondolatai fölött már nem volt hatalmam.
– Ki a barátnőd? – kérdeztem.
– Barátnő...? Ja, Whitney? Ő csak egy csaj, akivel egy vagy
két alkalommal találkoztam.
Találkoztam. Vagyis keféltem. Ez a normális.
– Hú! Ember! – Egy újabb klubtag, Greg állt elénk a folyosón.
– Ööö, Riley tudja, hogy jössz?
– Nem. Gondoltam, meglepem.
– Akkor megyek, és megmondom neki, hogy itt vagy… –
Aztán elém állt, és nem hagyta, hogy bemenjek a szobába, ahol
az elmúlt néhány évben annyi éjszakát töltöttem.
Rohadtul különös volt az egész.
– Greg, majd én megoldom.
Aztán elléptem mellette, és kinyitottam Riley hálószobájának
az ajtaját.
– Jaj, bocs! – És zavartan nevettem. Rányitottam egy párra,
akik Riley ágyát használták, és a csaj mozgásából ítélve
nyilvánvalóan szeretkeztek. A csaj éppen hátrahajtotta a fejét, és
koromfekete, hullámos haja a hátára hullt.
Annyira elvesztek egymásban, hogy engem észre sem vettek,
én pedig halkan kuncogva, finom kattanással zártam be megint
az ajtót.
– Jézusom!
Aztán háttal az ajtónak támaszkodtam, a fejem
hátrahajtottam, és feltartóztathatatlan nevetés vett erőt rajtam.
Nagyon jólesett. Nagyon jólesett elengedni magam, és hagyni,
hogy jókedvem legyen. Amikor viszont abbahagytam, feltűnt,
hogy Josh és Greg is döbbent arccal néz.
– Mi van?
Greg azonnal mélyvörösre pirult, ami csak még jobban
kiemelte a haja szőkeségét.
– Ember, annyira sajnálom!
– Megölöm a szarházit – Josh hangja mély morgás volt
csupán. A szeme barnáról szinte teljesen feketére változott, és
aztán megcsillant benne valami vad fény.
– Mi van? Miért? Kit érdekel, hogy...
És ekkor kapcsoltam. Ilyen koromfekete haja csak egyetlen
embernek volt, akit ismertem. A szobatársamnak.
– Kayla!
Kayla Riley ágyában volt. És alatta...
– Ne! – suttogtam, miközben tagadóan ingattam a fejem.
Megpördültem, és ezúttal semmivel sem törődve téptem fel
az ajtót. Ez alkalommal nem érdekelt, hogy minél csendesebb
legyek. Kayla volt felül, és lassan ringatta a csípőjét, míg meg
nem hallotta a falnak csapódó ajtó csattanását.
 – Mi a fene...?
Megfordult, hogy aki az ajtóban állt, tökéletesen láthatta
meztelen melleit. Legalább két mérettel volt nagyobb, mint én.
És amikor elnéztem mellette, pontosan azt láttam, amit nem
akartam látni.
Riley ott volt alatta. Benne.
A levegő kifutott a tüdőmből, és miközben
hátratántorodtam, kétségbeesetten próbálva minél messzebb
menekülni innen, Josh elkapott. Fájdalom, az a kegyetlen, nyers
fájdalom marcangolt, széttépve mindent, ami a szívemből
megmaradt, és hagyva, hogy teljesen kivérezzek. Elnyomtam a
sikolyt, mely megállíthatatlanul próbált feltörni belőlem, világgá
kürtölve a fájdalmamat.
– Ember? – Riley kimászott az ágyból, és hároméves együtt
járásunk során most először láttam teljesen meztelenül.
Kinyújtottam felé a nyitott tenyerem, mintha ezzel próbáltam
volna távol tartani magamtól. Ez nem velem történik! Nem lehet!
– Ember! – kiáltotta Kayla, és maga köré csavarta az
egyiptomi pamuttakarót, amit még tavaly nyáron vettem Riley-
nak.
Aztán a sokk csillapodott, és átadta a helyét a forrongó
haragnak, mely ott lüktetett a szemhéjam mögött, és dühvel,
valamint az árulás érzésével töltötte el a testem.
– Ó, szóval mégis emlékszel rám? – Amennyire tudtam,
higgadt maradtam, miközben ők ketten kapkodva öltöztek. – Jó
tudni, mert ti ketten ettől a pillanattól fogva nem léteztek a
számomra!
 Becsaptam az ajtót, majd kihátráltam a folyosóra, lehunytam
a szemem, és mélyeket lélegeztem. Öt. Négy. Három. Kettő. Egy.
Vége.
Kinyitottam a szemem, és magamban bólintottam. Ennek
vége. Nem fogok itt mindenki szeme láttára bőgni vagy
összeroskadni. Én nem vagyok az a fajta csaj.
– Hazavihetlek? – kérdezte Josh. – Mielőtt szétverem ezt a
seggfejt?
Megfordultam, és elmosolyodtam.
– Igen, megtennéd, kérlek!
A szeme összeszűkült, és úgy vizsgálta az arcom, mintha
csak arra várna, hogy bármelyik pillanatban szétrepedhet a
nyugalom magamra erőltetett maszkja. De nem hagytam, hogy
ez megtörténjen. Megfogta a kezem, majd végigvezetett a
folyosón, és ez alkalommal mindenki félreállt az utunkból.
Greg Josh elé lépett.
– Figyelj, Ember, nagyon sajnálom, hogy...
Josh jobb kézzel nekivágta a falnak, de olyan könnyedén,
hogy ki sem esett közben a lépései ritmusából. Felemeltem az
állam, és Josh ingének mintájára koncentráltam. Az ing nem volt
a nadrágba gyűrve, és az ujját felhajtotta. Greg ezután már nem
nagyon akart mondani nekünk semmit.
Aztán végigpillantottam a galérián, ahol Riley klubtársai a
hatalmas nappalit bámulták. Szinte tapintható volt, amint a
szánalom hulláma végigcsapott rajtuk. Mindenki tudott a
dologról? Én voltam az egyedüli hülye? A földszinti
hangrendszer zenével töltötte meg a házat, és megszólalt a „#4l”.
A szívem szakadt, amikor meghallottam a kedvenc Dave
Matthews-dalomat.
De Dave-nek mindig igaza volt. Továbbmegyek az utamon, és
egyedül is kitalálok.
Amikor elértük a lépcső alját, Charlotte rohant elém.
– Jaj, istenem, Ember! – A sajnálata csak még magasabbra
korbácsolta bennem a harag lángjait.
– Mióta? – kérdeztem követelőzve. Erre volt képe olyan
értetlen arccal nézni rám, hogy legszívesebben ott helyben
megfojtottam volna. – Mióta kefélnek?
A hangom kínosan hangos lett, de túl gyorsan történt, hogy
megakadályozzam.
Charlotte gyorsan pislogott, és a szeme egyre nagyobbra
kerekedett.
– Nem is tudom. Talán valamivel több mint egy éve? Azóta a
hálaadás óta, amit a szüleiddel töltöttél.
– És ti mindnyájan tudtatok róla?
A fejét rázta.
– Csak egypáran. Próbálták csendben intézni.
Próbálták csendben intézni egy ilyen hatalmas házibuli kellős
közepén? Na, persze.
Josh keze megszorította az enyémet, és egy szó nélkül
megfordult.
– Ennyi – mondta, mert érezte, hogy szinte árad belőlem a
hideg. – Tűnjünk el innen!
Josh áttört a tömegen, de most már maguktól is szétváltak
előttünk. Szó nélkül követtem egészen addig, míg meg nem
éreztem lángoló arcomon a fagyos éjszakai levegőt. Ha most egy
hópehely hullana rá, tutira sisteregve párologna el. Határozott
léptekkel vágott át az odakint gyülekező dohányzókig, és
finoman húzott maga után. Amikor elértük a nagy sziklát, felém
fordult, és kérdően vonta fel a szemöldökét.
– Megengeded?
Már nyoma sem volt az előbbi játékosságnak. Minden szava
és mozdulata udvarias volt, visszafogott, óvatos.
– Csak menjünk már innen, kérlek! – suttogtam, és szinte
teljesen meg voltam semmisülve. Nem sok büszkeség maradt
bennem, de rohadjak meg, ha hagyom, hogy ezek közül a
bámészkodók közül egyetlen is sírni lásson, nem is beszélve
arról, hogy a szemük láttára omoljak össze hisztérikusan
zokogva! Pedig most legszívesebben ahhoz lett volna kedvem.
Josh a karjaiba kapott, én a nyakába temettem az arcom, és
belélegeztem az arcszesz enyhe illatát, amiben a szantálfa és a
biztonság keveredett. Odahajolt a kocsihoz, kinyitotta az ajtót, és
finoman beültetett. Az ülés még meleg volt, hiszen csak az imént
érkeztünk. Kevesebb idő alatt, mint ami ahhoz kellett, hogy a
szélvédő befagyjon, az életem darabjaira hullt.
Riley rohant ki a házból. Farmer volt rajta, valamint a pulcsi,
amit tavaly kapott tőlem, és ahelyett, hogy átvágott volna a
tömegen, egyszerűen átugrotta a korlátot. Reméltem, hogy
mezítláb van, és a talpa jéggé fagy a járdán.
– Ember! – kiáltotta, miközben felénk rohant.
Josh halkan káromkodott. Az ajtókeretbe támaszkodva
áthajolt előttem, és próbálta az én oldalamról beindítani a kocsit.
– Nem akarom, hogy megfázz – mondta, majd megsimogatta
az arcom, becsatolta az övem, és becsapta az ajtót. Én azonnal
lehúztam az ablakot, mert tudtam, hogy Riley biztosan mondani
akar majd valamit.
Josh nem kerülte meg a kocsit, nem ugrott be a vezetőülésbe,
és nem hajtott el onnan. Ehelyett lazán a Jeep oldalának dőlt, két
karját a mellkasa előtt keresztbe fonta, és csak a párafelhőben
feltörő lélegzetéből lehetett látni, mennyire hideg van valójában.
Riley néhány lépésre állt meg tőle. Erősen lihegett az előbbi
rohanás miatt. Na, igen, biztosan nagyon sokat kivesz az
emberből, ha félbe kell szakítania a szexet, aztán gyorsan magára
kapkodni a ruháját, és még az excsaját is üldöznie kell a házon
át.
– Josh, engedd meg, hogy beszéljek Emberrel!
– Én nem a börtönőre vagyok, haver. Ember azzal beszél,
akivel csak akar.
Nem mozdult, de az egész testbeszéde hatalmas, elfojtott
feszültségre utalt. Nem voltam hajlandó Riley-ra nézni, inkább a
Josh nyakában lüktető érre koncentráltam.
– Ember, kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam! – Tett egy
lépést Josh felé, de csak egy apró fejmozdulat kellett hozzá, hogy
azonnal visszakozzon. Nem is akartam tudni, milyen kifejezés
ülhetett Josh arcán, ami ilyen hirtelen meghátrálásra
kényszerítette a rettenthetetlen Riley-t.
– Nem igazán tudom, mivel tudnád ezt megmagyarázni,
Riley. – Még mindig nem néztem rá. Éppen eleget láttam az
előbb a gyönyörtől eltorzult arcából. – Azt hiszem, láttam annyit,
hogy tudjam, mi a helyzet.
– Annyira távoli voltál egész héten! – Istenem, mennyire
béna egy kifogás. – Csak egy kis vigasztalásra vágytam, és Kayla
ott volt, amikor szükség volt rá. Aztán az egyik dologból jött a
másik. De nekem az egész nem jelentett semmit!
Elszakítottam a tekintetem Josh nyakáról, és végre
belenéztem Riley szemébe. Nem fogok sírni. Nem fogok összetörni.
– Egy éven keresztül, Riley… – Aztán elment a hangom, mert
úgy összeszorult a torkom, hogy nem tudtam beszélni. –
Köztünk mindennek vége!
Hatalmasat nyeltem, és szinte szükségem volt arra, hogy
érezzem a fizikai fájdalmat, ezért keményen az alsó ajkamba
haraptam.
– Te tudsz róla, hogy… – Megrázta a fejét, majd megint
belekezdett az előbbi nyavalygásba. – Szükségem volt valakire,
Ember! Szükségem volt valakire, aki törődik velem is. De te
annyira bele voltál merülve a saját családi drámádba, hogy soha
fel sem ötlött benned, mi folyik az én lelkemben!
– Menjünk, Josh!
– Innen sehova sem viszed a csajomat! – kiáltotta Riley.
– Nem úgy tűnik, mintha még mindig a csajod lenne –
mondta Josh lassan, vontatottan.
Riley meglendítette ökölbe szorított kezét, de Josh a
levegőben elkapta.
És ő már nem hibázott. Az ökle hangos, gyomorforgató
roppanás kíséretében csapódott bele Riley szájába. Sötét örömmel
töltött el ez a hang. Riley hanyatt zuhant, egyenesen bele a hóba.
Josh megállt fölötte, és amikor Riley próbált volna felkelni,
megrázta a fejét.
– Maradj lent!
 Riley megtörölte a száját, és a pulcsi elefántcsontszínű ujja
vértől vöröslött.
– Miért? Attól félsz, hogy szétrúgom a segged?
Josh gonosz mosollyal nézte.
– Nem. Attól félek, hogy a sitten végzem, ha szétverem a
csinos kis pofikád. – Lehetséges volna, hogy Riley tényleg
elsápadt? Onnan, ahol ültem, nagyon úgy tűnt. – Ahogyan
December az előbb mondta, ennek vége.
Az egészen apró, elégedett öröm nem hagyta, hogy a
könnyeim megint patakzani kezdjenek. Hála isten, hogy itt volt
Josh.
 Ötödik fejezet

EGÉSZ ÚTON FOJTOGATOTT A HARAG, amíg a szüleim faháza felé

tartottunk. Beszélni sem tudtam, csak ültem néma csendben. Az
egész út vagy negyedóráig tartott Breckenridge jobb, de azért
nem annyira jó részén, mint ahol Riley-ék háza állt. A mi
faházunk sokkal félreesőbb helyen állt, és ami a legjobb, hogy
Riley a közelében sem volt.
Hogy tehették ezt velem Kaylával? És hogy nem vettem
észre, ami a jelek szerint itt zajlott az orrom előtt? Többször is
keféltek, míg Riley velem öv alá sem igen volt hajlandó menni.
Abban a pillanatban, hogy befordultunk a faház előtti
behajtóra, éreztem, hogy felfordul a gyomrom. Összerándult, és
amikor a számban is elkezdett gyűlni a nyál, már tudtam, hogy
mi következik.
– Engedj ki! – kiáltottam a kilincs után matatva, pedig az ajtó
nem volt reteszelve. Josh rohanva kerülte meg a Jeepet, feltépte
az ajtót, és ugyanazzal a mozdulattal engem is kisegített.
A hó majdnem a térdemig ért, de akkor is tettem néhány
lépést előre, mielőtt kiadtam volna a gyomrom tartalmát. Csak
öklendeztem és öklendeztem, kihányva a vacsorámat, aztán
epét, megszabadulva a legutolsó dologtól is, amibe még azt
hittem, belekapaszkodhatok. És aztán még maradt annyi eszem,
hogy hátráljak néhány lépést, mielőtt zokogva térdre hulltam
volna a hóban.
Rekedten üvöltöttem, miközben a hó csuromvizesre áztatta a
nadrágom szárát, és a jeges hideg eszembe juttatta, hogy ami
történik, nem álom. Hogy nincsenek többé álmaim. Minden
álmom jéggé fagyott, és szilánkokra robbant abban a pillanatban,
amikor kinyitottam azt a rohadt ajtót. Minden alaposan
átgondolt tervem füstbe szállt. És már nem maradt az életemben
semmi bizonyosság. Sem Riley. Sem apa. Még anya sem.
– Mit akarsz még tőlem? – üvöltöttem az égre bárkinek, aki
éppen hallgatja. – Hiszen már nincsen semmim, amit még
elvehetnél tőlem! Nem volt még elég?
Aztán a sarkamra ültem, egyenesen bele a hóba, az arcom a
két kezembe temettem, és rettenetes, ugató zokogás tört fel
belőlem.
Egy meleg kabát takarta be a hátam. Az illatából ítélve Joshé
volt. Könnyedén az ölébe vett, és elindult velem a ház felé.
– Ne! – szólaltam meg nagy nehezen, ő pedig azonnal
megállt. – Menni akarok.
A karja egy pillanatra megfeszült, mintha nem is akarna
igazából elengedni, de aztán óvatosan mégis letett a földre.
– Hozom a cuccot.
Hallottam, ahogyan távolodó léptei a hóban ropognak.
Egyik lábam a másik elé téve, lassan megtettem a házig tartó
vagy háromméteres távolságot. A hó keményre volt fagyva, és
ropogós felső réteg volt rajta, de élveztem, hogy meg kell
küzdenem vele, mert ez is csak felidézte bennem, hogy még
mindig élek, és még mindig itt vagyok.
 Ugyanolyan fontos volt, hogy érezzem a fájdalmat, a hideget
és az izmaim lángolását, mint az, hogy lélegezzek.
Kivettem a kulcsot a pulcsimból, majd kinyitottam az ajtót.
Felkapcsoltam a villanyt, és a szemem elé tárult az anya ízlése
szerint rusztikusán berendezett ház. A bejárati ajtó egy kis
előtérre nyílt, ahol a legutóbbi, hálaadás napi kirándulásunk óta,
még mindig ott állt mindannyiunk síléce, a saját tartójában.
Átvágtam a nappalin, és feljebb vettem a termosztátot. A
sarokban álló vaskályhában hangos zúgással keltek életre a
lángok. Szerencsére nem aludt ki az őrláng. Azért ez is valami,
nem?
A faházban volt konyha, étkező, nappali, fürdő és három kis
hálószoba. Szeretettel simítottam végig a kinagyított, textilre
nyomtatott családi képünket. Tavaly, síelés közben készítettük a
fotót. Megsimogattam apa mosolygó ajkát, és az ujjaim
bizseregni kezdtek. Hirtelen megint eltöltött az érzés, ami akkor,
és lelki füleimmel megint hallani véltem a nevetését. Mintha ott
állt volna, közvetlenül mellettem. Anya szeme csillogott.
Látszott rajta, hogy szerelmes. Most már nem több, mint a képen
látható ember üres héja.
– Mire gondolsz? – kérdezte Josh, miközben a nappali
padlójára dobta a táskáinkat.
Nem is próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra.
– Ez a hely menedéket jelentett mindannyiunk számára. Ez
jelentette az ígéretet, amit apa anyának tett, hogy lesz olyan
időszak, amikor már nem katona.
 Josh a kezébe vett egy bekeretezett képet, amin apa és Gus
mosolygott. Egy félresikerült csokis süti készítés
eredményeképpen mind a kettőjüket csokidarabok borították.
– Azért nagyon klassz, hogy még megvan. Mert ez is egy
olyan hely, ahol mindig érezheted a jelenlétét.
Megráztam a fejem.
– Nem kellett volna így történnie. Semmi sem úgy alakult,
ahogy terveztük. Minden darabjaira hullik körülöttem. –
Mérgesen töröltem le egy könnycseppet, de a kis rohadékok
egyre csak hulltak. – Miért nem tudott apa bankár lenni? Vagy
villanyszerelő?
Josh visszatette a képet az asztalra, és a tekintete hihetetlenül
szenvedélyesen csillant.
– Édesapád nagyon fontos dolgot csinált, Ember. Rengeteg
életet mentett meg.
– Aha, csak a sajátját nem tudta.
Fájdalmas volt a házon ülő csend. Szinte már kínzó. Ez olyan
hely volt, ahol lehetett szabadon nevetni, és lehetett vadulni,
ahol anya szabályai hatályukat vesztették, és apának sem volt
semmi fontosabb dolga. Ez volt az a hely, ahol anyáék vasárnap
reggel kulcsra zárták a hálószobájukat, és ahol megtanultuk,
hogyan kell magunknak reggelit készíteni. Ez volt a menedék.
Volt. Miért kell mostanában mindennek múlt időbe kerülnie?
Josh tökéletes figyelemelterelést jelentett.
– Akkor mesélj róla valamit, amitől jó kedved lesz!
– Mire gondolsz?
Megvonta a vállát.
– Bármilyen jó emlékre.
 Volt vagy tízezer olyan dolog, amit nagyon szerettem
apában. Hogyan lehetne kiválasztani egyetlent? De mégis
eszembe jutott…
– A napló.
– Napló?
Mosolyogtam, amikor eszembe jutott, hányszor nyitottam rá
a billentyűzet fölé görnyedve.
– A naplóját mindennap vezette. Jobban mondva gépelte.
Azt mondta, túlságosan lusta ahhoz, hogy bármit is kézzel írjon
le. De egyébként szerintem élő ember nem tudta volna kiolvasni
a macskakaparását. Rettenetes volt. – Hangosan nevettem. –
Mindent a számítógépén tartott. Azt mondogatta, hogy ha leírja
a dolgokat, az segít neki kitisztítani a gondolatait, és jobban tud
koncentrálni a következő feladatra. Ez volt az ő valódi
szuperképessége. Hogy mindent le tudott vetni magáról pusztán
azzal, hogy leírta őket.
Én is szerettem volna, ha ilyen képességem van. Szerettem
volna, ha bennem is megvan az a béke, ami őt áthatotta.
De ebben a pillanatban rádöbbentem, hogy még ennél is
jobban szeretném elolvasni a naplóját, különösen azokat a
bejegyzéseket, amiket az utóbbi néhány hónapban írt. Szerettem
volna megismerni a gondolatait, a félelmeit, és azt, hogy miért
érezte elég fontosnak a munkáját ahhoz, hogy az életét áldozza
érte.
Lassan pislogtam, mintha azzal eltörölhettem volna az
elmúlt hét minden eseményét, és ott folytathattam volna az
életemet, ahol megszakadt.
 – Nos, mivel előttünk az egész éjszaka… – Átmentem a
konyhába, majd könnyedén felmásztam a pultra, és felnyúltam a
hűtő fölötti szekrénybe. Egy átlátszó folyadékkal teli, zöld
szalaggal átkötött üveget vettem ki belőle. – Tequilát?
Josh ajka lassan mosolyra húzódott, mire én kis híján
elejtettem a drága kincset. Ez a pasi kifejezetten halálos ezzel a
fegyverével. Végigsimított rövidre vágott haján, és láttam, hogy
véres a keze.
– Egyébként jól vagy? – kérdeztem, és miközben az üveget a
pultra tettem, sérült keze után nyúltam.
Amikor meglátta, megvonta a vállát.
– A bütyköm kicsit fel van dagadva, de ez nem az én vérem.
A kezénél fogva a mosogatóhoz húztam, és lemostam róla
Riley vérét. Figyeltem, ahogyan a vörös kis patakok egyre
halványabban folynak le.
– Jeget?
– Nem, tényleg semmi gond.
Megnéztem a duzzanatot, és ujjaimmal finoman
végigsimítottam a bőrét. Milyen érzés lenne, ha ezek a kezek a
testem simogatnák? Felpillantottam rá, és figyeltem, ahogyan a
szeme elsötétedik. Nagyon közel voltunk egymáshoz. A
tekintetét le sem vette az ajkamról, amit hirtelen nagyon
száraznak éreztem, és megnyaltam. Majd elengedtem a kezét.
Bármelyik pillanatban elnyelhetett a feledés, és én szívesen
adtam volna át magam neki.
– Nos, ebben az esetben ajánlom, hogy vedd ki a lime-ot a
táskámból, mert ma leisszuk magunkat.
 – Ahogyan a hölgy óhajtja – felelte hülyéskedve, majd
elment, és odahozta a kis zöld gyümölcsöket.
A tequila három felessel később kezdte éreztetni a hatását, és
a melegség a gyomromba költözött. A lime-gerezdet a
szemetesbe hajítottam, majd felültem a konyhapultra. Mezítláb
voltam, és száraz pizsamanadrágban, mert már régen levettem a
csuromvizes farmert.
Josh velem szemben, a pult másik oldalán támaszkodott, és
velem együtt ivott.
– Jobban érzed magad?
Hátranyúltam a fejem fölé, kinyitottam a szekrényajtót, oda
sem nézve tapogattam, majd kivettem egy zacskó chipset.
Tejfölös-hagymás. Apa kedvence.
– Inkább úgy mondanám, hogy nem hiszem, hogy
érezhetném magam ennél is rosszabbul – feltéptem a zacsit,
majd belemarkoltam, egy nagy adagot a számba tömtem, és a
zacskót Josh felé nyújtottam. – De nem vagyok hajlandó azon
rágódni, hogy milyen szerencsétlen vagyok. Tereld el a
figyelmem valamivel.
– Mivel? – És a szeme összeszűkült.
Csókolj! Feledtess el velem minden rosszat!
– Mondjuk meséld el, mi lett azzal a kőkemény rosszfiú Josh
Walkerrel, aki a gimiben voltál. Emlékszem, akkoriban olyan
hosszú hajad volt, hogy az álladig…
– A hoki.
– És az a fekete motor…?
– Egy raktárban áll.
 – Miért? Talán van még valami illegális örömforrás, amiről
nem szeretnél beszélni?
– December, az hat éve volt. Különben is, te szívesen
motoroznál Coloradóban a tél közepén?
– Ebben igazad van. – Behajtotta a chipses zacskó tetejét, és
maga mögé, a pultra tette. Minden mozdulata lenyűgözött. –
Most annyira más vagy.
Keze megfeszült a pult szélén, és úgy szorította, hogy az ujjai
belefehéredtek.
– Milyen értelemben?
Lehunytam a szemem, és felidéztem magamban, milyen volt
tizenöt éves lánynak lenni.
– Régen nagyon népszerű voltál, kiváló sportoló, állandóan
valami „rosszfiú vagyok, szarok a világra” légkört árasztottál
magadból, és ne haragudj, hogy ezt mondom, de egy seggfej
voltál.
Úgy tűnik, a tequila megoldotta a nyelvem.
Josh köhögött, majdnem rám köpte az éppen aktuális felesét,
aztán nevetett.
– Jó tudni.
– Úgy értem, hogy általában persze az a nagyon szexis pasi
voltál. – A szemébe néztem, és elvesztem benne. A tekintetét
most egészen feketének éreztem, mintha feneketlen kútba
néztem volna bele. – De a szezonban ennél sokkal több lettél.
Egy isten. Mindenki csak a tiéd akart lenni, te pedig… hagytad
őket. Úgy tűnt, még az sem érdekel, hogy gyorsabban váltogatod
őket, mint a bandázst a botodon. És tényleg. Egy igazi. Seggfej.
Voltál.
 Kidugta a nyelvét, végignyalta az alsó ajkát, megtalálva az
utolsó csepp tequilát is. Úgy követtem a nyelve hegyét, mintha
megbabonáztak volna.
– Na, és most mi az ítéleted velem kapcsolatban?
Nem tudtam levenni a tekintetem azokról az ajkakról.
Miközben azon töprengtem, vajon mi oka volt, hogy az a
rengeteg lány egyfolytában vissza akart menni hozzá, az én
ajkaim is bizseregni kezdtek.
– A bíróság megfontolásra visszaküldte az ügyet.
Az utóbbi pár napban bármit tett, minden jó volt, talán
túlságosan is tökéletes. Ennek ellenére nem hagyhattam
figyelmen kívül, hogy hány lány szívét törte össze eddig.
– Jogos – mondta, majd megdörzsölte a homlokát. –
Másodévesen mentem át abba az iskolába, és nagyon kemény
volt.
Bólintottam. Pontosan tudtam, mire gondol. A felső tízezer
iskoláiban engem, a katonagyereket sem látták különösebben
szívesen elsőévesként. Amikor azonban másodikban a
hihetetlenül népszerű Riley kezdett érdeklődni irántam, majd
járni kezdtünk, egy pillanat alatt megváltozott minden. Rohadt
Riley.
– A hokizás miatt aztán gyorsan befogadtak, de attól még
rengeteg pletyka keringett a suliban arról, hogy egyáltalán miért
kellett váltanom. Fura, hogy ha az ember nem költözik valahova
nagyon messze, akkor a gimis hülyeségeit sem tudja lemosni
magáról.
– Attól függ. Még mindig megdöntesz mindenkit, akin
szoknya van?
 Mint Riley?
A kezét a szívére szorította.
– Ma nagyon kegyetlen vagy!
– Az igazság fáj. – Különösen az utóbbi időben.
Aztán fel-le mozgatta a szemöldökét, és a ruhámra mutatott.
– Figyelj, ha szembejönne velem egy csaj Daisy Duck-mintás
pizsamában, szerintem az sem érdekelne, hogy nincs
szoknyában.
Szerettem volna hangosan nevetni, de csak egy mosolyra
futotta. Lehet, hogy mindörökre meghalt bennem a nevetés?
– Feles?
Felvonta a szemöldökét, és a tekintete azt kérdezte, hogy
„most hülyéskedsz?”.
– Tuti?
Gyorsan végiggondoltam. Közel sem voltam ahhoz, hogy
összeessek vagy összehányjam magam, de közben amolyan
kellemes zsongás költözött a fejembe. Úgyhogy itt az ideje a
negyedik körnek is. Nyalás, nyelés, harapás, szívás. A tequila
édesen égette végig a torkomat, lángra lobbantva a bensőmben
mindent. Azt kívántam, bárcsak keresztülégethetné magát a
szívemen is, hogy utána már ne érezhessék a világon semmit.
– Tudod, azért én is emlékszem ám rád. Akkoriban nagyon
aranyos voltál. – A felespohár hangosan csattant, ahogyan
lecsapta a pultra. – A hajad sokkal göndörebb volt, egy kicsit
összevissza, mintha amolyan megszelídítetlen és betöretlen
vadló lettél volna. Nagyon csendes voltál, és mindig lesütötted a
szemed, amikor elmentem melletted a folyosón. De én akkor is
láttalak. És pontosan tudtam, hogy ki vagy. Volt benned valami.
Valami érinthetetlen lángolás.
A meztelen lábát néztem.
– Ez a lángolás kihunyt.
Ő azonban közelebb lépett, be a két térdem közé, és a
testéből sugárzó forróság szinte megolvasztotta a flanelpizsamát.
Az állam alá nyúlt, gyöngéden felemelte az állam, és a szívem
azonnal kihagyott egy-egy ütemet. Egyszerre volt lélegzetelállító
és félelmetes, milyen áthatóan tudott nézni.
– A benned lángoló tüzet semmi sem olthatja ki. Amikor
ennek az egésznek vége lesz, és te először sóhajtasz fel
megkönnyebbülten, azonnal életre kel benned, és zúgva emészt
el mindent. Ez az, ami annyira lehetetlenül szép benned.
– Riley nem így gondolta. Többször is megkértem, hogy
érintsen meg, de mindig azt mondta, semmi értelme nem volna
belekezdeni, ha aztán nem fejezhetjük be. De közben ő volt az,
aki nem akart engem. Mert nem voltam neki elég szép. – Ha nem
ittam volna, biztosan nem mondok ilyesmit. A szemem égett, és
az arcomon egyetlen könnycsepp gördült végig. Josh a
hüvelykujjával törölte le. – Mondd meg, mi baj van velem!
Josh lassan ingatta a fejét, majd az arcomra tette a kezét, és
finoman megsimogatott. Ahogyan a hüvelykujja végigsimított az
alsó ajkamon, a lélegzetem is felgyorsult.
– Az égvilágon semmi.
– Akkor miért feküdt le vele, és miért nem volt hajlandó
hozzám egyetlen ujjal sem érni? – Már akkor tudtam, hogy
milyen szánalmasan hangzik, amikor kimondtam, de csak úgy
kijött belőlem.
 – Mert egy kibaszott idióta. – Riley szinte soha nem
káromkodott előttem, de most, ahogyan Josh csinálta, szinte
olyan volt, mintha simogatna. Ez volt az egyik legperzselőbb
dolog, amit valaha hallottam, és azonnal elszállt az előbb érzett
önutálatom. Tekintete az ajkamra vándorolt, azok pedig azonnal
bizseregni kezdtek, majd finoman szétváltak.
– Még nem láttam nálad vonzóbb csajt. És ez mindig is így
volt.
Aztán megcsókolt.
Nem habozott, nem töprengett, nem késlekedett. Egyszerűen
odahajolt hozzám, és az ajka felfalta az ajkamat. Tequila és lime
íze volt… ezek alatt pedig volt valami édesebb, sötétebb aroma
is. Nyelve végigsimított az ajkamon, én pedig beengedtem a
számba, szinte könyörögtem neki, hogy jöjjön már be. Kitöltötte,
és a legérzékenyebb részeken kényeztetett, amikor pedig
visszahúzódott, csak azért tette, hogy újult erővel folytathassa.
Nem tudtam visszatartani a torkomból felszabaduló kéjes
nyögést, amikor az ajka megint az enyémnek feszült.
Meghajlítottam a hátam, és a mellem egészen nekinyomtam a
mellkasának, ő pedig halkan felmordult. Mámorító érzés volt,
milyen erő remegett ebben a hangban, és abban a pillanatban
már tudtam, hogy bármit megtennék, hogy újra hallhassam.
Elengedtem a pultot, kezem a nyakába fontam, majd a hátát
simogattam. Egészen megrészegített, ahogy kitapintottam az
inge alatt feszülő izmok finom mozgását, és még hevesebb
érzések törtek rám, amikor felfogtam, hogy az ujjaim Josh testét
érintik. Szenvedélyesen visszacsókoltam, mert szükségem volt
rá, szükségem volt arra, hogy a lehető legközelebb legyek hozzá.
Szükségem volt arra, hogy érezzék, és ezt Joshnál jobban senki
sem adhatta meg nekem. Még akkor is csodálatos, ha csak egy
éjszakáig tart.
Aztán elvette a kezét az arcomról, és végigsimította a
hátamat le, egészen a fenekemig. Mind a két tenyere rátapadt,
majd egészen közel húzott magához, neki a kemény hasának.
Mindenképpen látnom kellett azt a hasat, mert tudni akartam,
hogy olyan állatian néz-e ki, amilyennek tapintásra tűnik. Éppen
csak annyi időre szakítottam el az ajkam az ajkáról, amíg
felrángattam az ingét, és a fején keresztül lehúztam. Szája
résnyire nyílt, és sziszegve szívta be a levegőt, majd tekintete
végigjárta a testemet. Akart engem. Engem!
Rámosolyogtam, reménykedtem benne, hogy csábítóan, és
tekintetemmel felfaltam testének minden egyes vonalát.
Szentséges ég, milyen teste volt! A bal vállát törzsi tetoválás fura
szimbólumai ölelték át, és futottak le a szoborszerűen kigyúrt
jobb mellkasán. Ujjaimmal végigrajzoltam a tetoválás vonalait. A
bőre lágy volt, és selymes, az izmok alatta azonban
nyálcsorgatóan kemények. A kockahas nem is volt elég erős
kifejezés a hasára, és az egyesével kirajzolódó izmok
végigvezették a tekintetem az övcsatja alá. így kell kinéznie egy
igazi férfinak, és ez a férfi jelen pillanatban az enyém volt.
Ujjaimat becsúsztattam a farmere övrésze alá, magam felé
húztam, és most már teljesen hozzám simult a teste.
– Te… – Küzdenem kellett, hogy kimondjam a szavakat,
mert a lélegzetem egyfolytában elakadt. – Csodálatos vagy.
 Ajka lassú, csábító mosolyra húzódott, és a hasam alsó
részébe a színtiszta vágy forrósága költözött. Még soha nem
éltem át ennyire intenzív érzéseket.
– Ember! – suttogta bele a számba, miközben ujjaival
hátrafésülte a hajam, kivette belőle a hullámcsatokat, aztán ajkát
megint az ajkamra tapasztotta.
Igen. Igen. Igen. Lábam a dereka köré fontam, és két bokám a
háta mögött összekulcsoltam. Egyszer mélyen és hosszan, a
következő pillanatban pedig finoman harapdálva csókolt, és az
alsó ajkamat a fogaival karistolta. Teljesen megőrjített vele. Az
ujjaim hegye bizsergett, annyira szerettem volna megérinteni, és
nem is akartam ennek ellenállni többé. Rövid hajába túrtam,
majd a kezem elindult lefelé a széles vállán, ujjaimmal kitapintva
a gerincét. A bőrét simának és melegnek éreztem, de azt is tudni
akartam, milyen íze lehet.
Megszakítottam a csókot, majd megfogtam a fejét, és nem túl
óvatosan oldalra döntöttem. Feszült nevetéséből arra
következtettem, hogy nem bánja. A pulton ülve majdnem
egyforma magasak voltunk, én pedig közelebb húztam
magamhoz a nyakát, és végignyaltam a bőrét, pontosan a lüktető
verőere fölött. Bűnös és mennyei íze volt egyszerre. Hangosan
felsóhajtott, vagy két teljes másodpercen keresztül hagyta, hogy
ízleljem, aztán visszavette a kezemből az irányítást.
Megragadta a hajam, hátrarántotta a fejem, majd odahajolt,
és a fogával finoman végigkarcolta a nyakam. Te jó ég!
Nyalogatta, szívogatta, és nekem minden másodpercben újabb
és újabb villám rohant végig a testemen, majd jóleső hideg töltött
el, ami egy pillanat alatt forrósággá változott a combjaim között.
Megragadtam a nadrágját, mert attól tartottam, hogy ha nem
kapaszkodom meg valamiben, egyszeriben remegő kocsonyává
olvadok a pulton.
Megfogta a pulcsim alját, én pedig kétségbeesetten
próbáltam minél gyorsabban megszabadulni tőle. A bőrömön
akartam érezni az érintését. Még többet akartam kapni abból a
hihetetlen érzelmi hullámból, amit keltett bennem, bármi legyen
is az. Egyre lejjebb csókolt, végig a nyakamon, most már a
meztelen vállamon, majd le a karomon egészen a könyökömig,
ahol a karom belső oldalát kezdte kényeztetni. Soha nem
gondoltam volna, hogy az is egy erogén zóna, pedig… nagyon is
az.
Aztán a két kezét a térdemre tette, és lassan egyre feljebb
csúsztatta a combomon, egészen a combtőig. A bensőmben
minden egyszerre ugrott görcsbe, és vártam az érintést..., ami
nem jött el. Ehelyett megfogta a csipkefűzőm alját, és csak
annyira távolodott el tőlem, hogy lássa, mit reagálok. Erre a
fejem fölé emeltem mind a két karom; az, hogy én is ezt akartam,
nem is fejezi ki az érzéseimet. Lassan, felfelé vette le rólam a
fűzőt, amikor azonban a csipke a szememet takarta, megállt, és
az egyik kezével mind a két csuklómat átfogva, a fejem feletti
szekrényajtóhoz szegezett. A lélegzetem egy kicsit kihagyott,
aztán megéreztem az ajkát az ajkamon. Basszus, hogy csókolt!
Mivel a kezem a fejem fölött nem tudtam mozdítani, nem nálam
volt az irányítás. Nem tehettem egyebet, mint hogy elfogadtam,
amit adott.
És ő mindent nekem adott. Addig és olyan szenvedélyesen
csókolt, amíg már csak nyögdécselni tudtam, és teljesen
nekinyomtam a testem, hogy minél jobban érezhessem. Most,
hogy a szememet eltakaró csipke miatt semmit sem láttam,
mindent sokkal intenzívebbnek éreztem, és minden sóhajt sokkal
hangosabbnak hallottam. Aztán levette rólam a fűzőt, és a
pulóver mellé, a pultra tette.
Hangosan lihegtem. Hála istennek, ő is hasonlóan fel volt
pörögve. Rávetettem magam, belemarkoltam a rövid hajába, és
magamhoz rántottam az arcát és a testét is. Mindent meg
akartam kapni. Mégpedig most azonnal.
Egy kézzel kikapcsolta a melltartómat, míg a másikkal az
arcomat simogatta, és a várakozást, amíg a keze hozzám ért,
lassú kínzásnak éltem meg. Aztán mind a két kezét a melltartóm
alá csúsztatta, tenyere a mellemre simult, én pedig leráztam
vállamról a pántot. Végre.
A melltartó a fűző tetejére került, én pedig hanyatt a
szekrénynek dőltem, és átadtam magam Josh kezeinek. A fogak
újra a nyakamat karistolták, majd egy kis ösvényt csókolt a
mellkasomon, míg tapasztalt nyelve a mellemet nem kezdte
kényeztetni. Úgy éreztem, mindjárt megsemmisülök. Éppen úgy
nem vethettem gátat a torkomból feltörő nyögéseknek, ahogyan
annak sem, amire a testem vágyott volna, szinte hangosan
sikoltva. Megragadtam a fejét, és hagytam, hogy magával
ragadjon az a rengeteg érzés, amit ő ébresztett bennem.
Felemelkedett, megcsókolt, majd még egyszer, és utána a
homlokomnak nyomta a homlokát. Mind a ketten lihegtünk.
– Istenem, Ember!
Kimondtam az egyetlen dolgot, amit ebben a pillanatban ki
tudtam mondani.
 – Többet!
Felemelte a fejét, és úgy nézett a szemembe, mintha azon
keresztül egészen a lelkem mélyéig pillanthatna.
– Te nem ezt akarod.
Figyeltem, ahogyan két szeme sötétebbre válik, és ujjam
hegyével finoman végigrajzoltam a mellkas izmainak vonalát.
– De igen. Azt akarom. Úgyhogy, kérlek, ne hagyd abba!
Tényleg ilyen a hangom, amikor lihegve könyörgök?
Lehunyta a szemét, és állkapcsában minden izom
megfeszült.
Küzdenie kellett, hogy megőrizze az önuralmát. Két keze
lecsúszott a csípőmre, és szenvedélyesen megszorította, aztán
elengedte, és inkább a pultot markolta meg. El akarta magát tolni
tőlem. Nem hagyhatja abba! Most, hogy ennyire csodálatosan és
ennyire elevennek éreztem magam, semmiképpen!
– Kérlek, Josh! – könyörögtem.
– Nem tudod, hogy mit kérsz tőlem – mondta, és úgy hajtotta
le a fejét, mintha imádkozna.
– Szűz vagyok, nem hülye.
Szűz. Vajon hány másodéves egyetemista csaj mondhatja
magáról, hogy habár fix pasija van, még mindig szűz?
Mocorogni kezdtem a pulton. Mindenem lüktetni kezdett.
– Josh, kérlek!
Mélyen felsóhajtott, és a testében minden izom megfeszült.
Csak egyetlen szó jutott eszembe, ami leírhatta volna, mennyire
vadító, és annak az egyetlen szónak pontosan nyolc betűje volt.
Rohadtuk Magamon akartam érezni a bőrét. Körülöttem
akartam érezni.
 – Kérlek, simogass!
Felmordult, de valami birtokló, vadállatias hangon, majd
rám támadt, felfalva a szám, elragadva a lelkem. Akart engem –
ezt teljesen tisztán éreztem a lábam között, amikor a fenekemet
lehúzta a pultról. Amikor megéreztem, hogy a fenekemnél fogva
felemel, a bokámat szorosabban kulcsoltam össze a dereka körül,
és erősebben kapaszkodtam meg a nyakában. Háttal indult el a
folyosón. Hihetetlenül felizgatott, hogy ennyire erős karjai
vannak, és tudtam, hogy ha még ennél is jobban feltüzel, akkor a
tíz körmömmel szaggatom le róla a nadrágját, még mielőtt ágyba
vihetne.
– Melyik a te szobád?
– Balra a második. – Aztán azonnal folytattam vele a
csókolózást, ezúttal mélyen a szájába nyomva a nyelvem.
Felnyögött, és még szorosabban szorított, beszívva a nyelvem.
Szent ég, milyen őrjítő!
Aztán a hátam valami puhának nyomódott. Ja, igen. Az ágy.
Ez jó lesz. Rám nehezedett a teste, és úgy éreztem, hogy ennél
csodálatosabb súly még soha nem nyomott. A fejem
hátrahajtottam, amikor az ajka megtalálta a mellem, és a két keze
fel-le simogatni kezdte az egész testem, olyan izzóan forró tüzet
gerjesztve, hogy attól tartottam, elemészt.
Ujjaim megragadták az ágytakarót, vadul belekapaszkodtak,
és miközben a fejemet jobbra-balra dobáltam, a csípőm már a
saját akaratának engedelmeskedve mozgott. Azt akartam…
Nem, mindennél nagyobb szükségem volt rá, hogy megérintsen.
– Josh...!
– Tudom.
 A megkönnyebbüléstől szinte sírni tudtam volna, amikor
lerángatta rólam a pizsamát. Felemeltem a csípőm, és esetlen
mozdulatokkal kászálódtam ki belőle, de nem érdekelt. Lent volt
rólam! A keze végigsimított a vádlimon, megcirógatta a térdem
hátsó oldalát, majd a combom elülső részén folytatta.
Az egész testét mozgatta rajtam, és ahogy egymáson
súrlódtunk, mindennél finomabb bizsergés költözött belém.
Ajkunk kemény csókban találkozott, aztán a keze lecsusszant a
csípőm alá, és végre – végre! – a bugyimba is utat talált.
Felemeltem a csípőm, egyenesen bele a kezébe, szavak nélküli,
hangtalan könyörgéssel, mire ő belenyögött a számba. Aztán az
ujjával végigsimította a lábam közét, és egy kicsit bedugta ott,
ahol pontosan tudtam, hogy csurom nedves vagyok.
– Basszus! Ember!
Artikulálatlan hang tört fel a torkomból, amikor az ujja a
csiklómhoz ért, és a testemben szikrák robbantak ezerfelé.
Megkapaszkodtam belé, az ujjaim a válla feszes bőrébe vájtak, és
eltorzították a tetoválás vonalait. Annyira jó érzés volt, hogy itt
van a kezemben. Nagyon szükségem volt már erre.
Újra és újra végigsimított, amíg már a számban éreztem,
mennyire vágyom rá. A nevét suttogtam, ő pedig bódítóan édes
csókkal válaszolt, majd mélyebben belém nyomta az ujját. A
csípőm megmozdult, még többet akartam – még többre volt
szükségem. Megértette a szavak nélkül kimondott könyörgésem,
és még egy ujját belém nyomta, jobban kitágítva.
– Annyira rohadtul szűk vagy! Tökéletes.
A gyönyör teljesen átitatta a testem, az izmaim megfeszültek,
míg már a combom izmai is teljesen görcsben voltak, és a
feszültség elviselhetetlen volt. Az ujja ki és be járt a testemben,
úgy játszott rajtam, mint valami hangszeren, és mintha pontosan
tudta volna, mikor kell gyorsítania, és mikor kell egy kicsit
visszafognia magát.
Aztán a fejét az enyém mellé az ágyra hajtotta, és ahogyan
finom remegések futottak végig a testemen újra és újra, a
fülemben éreztem szaggatott lélegzetét. Az ujjaim a bőrét
marták. Kellett valami. Akármi. Mert tudtam, hogy belehalok, ha
nem oldja fel valami ezt a feszültséget, ezt a vágyat.
– Josh, kérlek…!
Finoman szájon csókolt, aztán egyik ujjával finoman
megnyomta a csiklómat, a másik kezével pedig éppen ilyen
gyöngéden a mellbimbómat. És ekkor szétrobbantam.
A feszültség egy pillanat alatt szabadult fel bennem, és rajta
kívül mindent elpusztított a világomban. Végig simogatott, amíg
az orgazmusom hullámain utaztam, majd finoman vezette le,
pontosan tudva, hol érintsen meg, hogy az utórengéseket is
minél jobban kiélvezhessem.
Egy teljes percbe beletelt, míg sikerült észhez térnem.
– Szent ég, Josh! – felé fordítottam a fejem, és két, kapkodó
lélegzetem között megcsókoltam. – Még soha… ez olyan… én
nem...
Mindennél szexisebb mosolyra derült az arca, és a
holdfényes szobában a szeme csak még sötétebbnek, még
titokzatosabbnak tűnt.
– Igen.
És ez az egy szó megválaszolt minden egyes kérdést, ami
abban a pillanatban átrobogott az agyamon.
 Lenyúltam a hasára, készen arra, hogy lehúzzam a sliccét,
mert a farmere már úgy dudorodott, hogy az semmiképpen nem
lehetett kényelmes, de megfogta a csuklóm, és a kezem a
szájához emelte, majd belecsókolt a tenyerembe. Kellemes hideg
futott végig a testemen.
– Ember.
Nem? Ez tutira nemet jelentett. Nem teheti meg, hogy
megkapom tőle életem első orgazmusát, aztán egyszerűen nemet
mond.
– Mi a baj?
A másik kezemet is végigcsúsztattam az étvágygerjesztően
kőkemény hasfalon, de azt is elkapta.
– Ma este nem fogjuk megtenni.
Ha nem lett volna az arca annyira eltökélt, talán meg is
próbáltam volna meggyőzni. Ehelyett a megalázottság mindent
átható hulláma öntötte el az egész testem.
– Nem kellek neked? – Alig bírtam kimondani. Nem hittem
el, hogy ez velem történik.
Erre végigcsókolta az ujjaim hegyét, és úgy helyezkedett el
fölöttem, hogy a merevedése szinte kettévágott.
– Hidd el, hogy nagyon kellesz. És ebben a pillanatban a
lélegzetemnél is jobban kellesz.
– Akkor meg mi a baj? – Meztelen lábammal átöleltem a
csípőjét, mire felszisszent.
– Ne csináld. Így is elég kemény a helyzetem.
Kuncogtam.
– Hát ez a lényege az egésznek.
 Elkeseredetten felsóhajtott, majd lefejtett magáról, és a
hátamat a mellkasához húzta, de arra azért ügyelve, hogy a
csípője ne legyen túl közel hozzám.
– Nagyon akarom, hogy megtegyük. Nagyon akarlak,
Ember! De a ma éjszakának rólad kell szólnia, nem pedig rólunk.
Szükséged volt rá, hogy ezt megkapd, én pedig boldogan adtam
meg neked, de ennél tovább ma nem fogunk menni. – A csípőjét
nekinyomta a fenekemnek, és én annyira szerettem volna, hogy
bennem legyen, hogy hangosan felnyögtem. – És ez egészen
addig így is marad, amíg már tényleg csak és kizárólag rólunk
fog szólni, nem pedig bárki másról.
Rólunk? Erre eddig gondolni sem mertem. És amikor
megtettem, már semmi másra nem tudtam.
A kimerültségtől elnehezedett a szemhéjam. Most már értem,
miért mondogatták azt a lányok, hogy az orgazmustól jobban
alszanak. Vagy legalábbis Kayla ezt mondogatta. Tök mindegy.
Mert nagyon kételkedtem benne, hogy Riley akár a töredékével
is rendelkezne annak a tudásnak, ami Josh kisujjában van, és
amit az előbb az én testemen használt.
Josh betakart mind a kettőnket, én pedig az erőm utolsó
morzsájával még hátranyúltam, és megsimogattam a hátát, majd
benyúltam a farmerébe, mert mindenképpen érezni akartam azt
a csinos seggét.
A nevetése pedig majdnem megint vággyal árasztotta el a
testem. Lassan kihúzta a kezem a gatyájából, összefonta az
ujjainkat, és megölelt, mintegy burokba zárva engem.
 – Kérlek, ne akarj visszaélni az erényemmel! – mondta
játékosan, és a lélegzete hamarosan egyenletessé lassult.
Mosolyogva aludtam el.
 Hatodik fejezet

A SZALONNA SISTEREGVE SÜLT a serpenyőben, a zsír kicsapott, és

kis tűszúrásokként égette meg az alkarom bőrét.
– Basszus! – Gyorsan letöröltem a karomat, majd
megfordítottam a szalonnát, még mielőtt megismétlődhetett
volna. A konyhai óra szerint még csak tíz óra volt, a
gyomromban levő óra viszont „tömj meg, vagy meghalsz” időt
jelzett. Olyan voltam, aki másnaposan mindig farkaséhes lesz.
Két szem fájdalomcsillapító, és egy pohár víz segíthetett a
fejfájásomon, viszont ebben a pillanatban hőn imádkoztam
Istenhez, hogy üssön már fejbe a bogyó, mert rohadtul
hasogatott.
Kivettem két tányért a szekrényből, és rájuk tettem a kész
szalonnát, mielőtt nekiláttam volna megsütni a tojást. A
ritmusosan kaparó hang alapján Joshnak sikerült végeznie a
hófúvóval, és most a járdára fagyott havat próbálta lapáttal
felszedni. Persze, amikor reggel felébredtem, és nem találtam
magam mellett, egyből az jutott eszembe, hogy szerencsétlen
pasi biztosan fejvesztve menekült, miután az éjjel megpróbáltam
leteperni.
Az éjjel. Szóval ez az, ami miatt mindenki annyira imádja a
szexet. Most már értettem. Mindig is szerettem volna
szeretkezni. Nem vagyok prűd, és Riley megígérte, hogy a
házasság után majd annyit szeretkezünk, amennyit csak
akarunk. De akkor már miért ne tartanánk ki addig? Miért ne
tennék a házasságunk első néhány évét hihetetlenül érzékivé és
tökéletessé? Most visszatekintve, Riley-val csókolózni kellemes
volt, mert jól csókolt, de amikor Joshsal csináltam, az olyan volt,
mintha lángra lobbantotta volna a testem, és aztán nem is hagyta
volna, hogy addig elaludjon a tűz, míg teljesen hamuvá nem
égek. Egyszerűen össze sem lehetett hasonlítani őket.
Basszus! Már a tojást égetem. Abban a pillanatban
csúsztattam a tányérra őket, amikor a pirítós kiugrott a sütőből.
Egy kis vaj, és ehetünk. Josh mintegy végszóra ugyancsak
belépett, majd gyorsan bezárta maga mögött az ajtót.
Kerültem a tekintetét, miközben a sárfogó szőnyegen levette
a bakancsát, majd felakasztotta a kabátját. Miközben a kávé
lassan ugyancsak lefőtt, elővettem a szekrényből a cukrot és a
kávékrémport. Különben még szerencse, hogy legalább tojás volt
itthon, hiszen anya Gusszal és Aprillel mindössze néhány nappal
korábban volt itt fent.
– Kávét? – kérdeztem, és még mindig nem néztem rá. Bár
lábujjhegyre álltam, még mindig nem értem el a csészéket.
– Tökéletes. Kösz! – felelte, majd mögém csusszant, hogy
levegye helyettem. Elhajoltam előle, majd az evőeszközöket a
tányérok alatt tartva, mindent az asztalra vittem. Még soha nem
éltem át, milyen az a bizonyos „másnap reggel”, de feltételezem,
hogy csakis ez lehet: ez a mostani kényelmetlen és kínos érzés,
ami bennem volt. Vajon mit gondolhat? Haragszik a tegnap éjjel
miatt? Többet akar? Kevesebbet?
 Lehajtott fejjel mentem el mellette, és minden erőmmel a
parketta mintáira koncentráltam. Josh közben kitöltötte a kávét.
Cukor, igen. Tejszín, sokkal több. Szerettem a reggeli cukrozott
tejszínt egy csepp kávéval inni.
– Ember! – Közvetlenül mögöttem állt. Elejtettem a kanalat,
és hangos csörömpöléssel hullt le a pultra. Nagy levegő. Josh
hangja gyöngéd, de határozott volt. – Fordulj meg, kérlek!
Tegnap éjjel nagylányos dolgokat csináltam, úgyhogy ma
reggel is nagylányként kell viselkednem. Megfordultam, de a
tekintetem arra a pontra szegeztem, ahol a kapucnis pulcsija
olyan gyönyörűen ölelte körül a fantasztikus csípőjét.
Előrelépett, hogy a testünk egymáshoz simult, és ez az áruló alsó
felem azonnal olvadozni kezdett.
Finoman felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek, éppen
úgy, ahogyan az előző éjjel tette. És én azonnal elvesztem. A
napfény széles sávokban tört át az ablakon, lángra lobbantva a
szemében az aranyszín kis pöttyöket, és ez csodálatos
kontrasztot alkotott a koromfekete dokkmunkás sapkájával.
– Jó reggelt! – suttogta.
Idegesen elmosolyodtam, de biztos vagyok benne, hogy az
egész sokkal inkább tűnt vicsorgásnak, mint mosolynak.
– Szia!
Hosszú, feszült pillanatokon keresztül kutatta a tekintetem,
olyan válaszokat keresve benne, amiket, magam sem voltam
biztos benne, hogy megadhatok neki.
– Aha – suttogta, mintha csak saját maga válaszolta volna
meg a kérdését.
 Aztán perzselő csókkal tette magáévá a szám. Két kezében
tartotta a fejem, a nyelvét pedig ugyanolyan ritmusban mozgatta
a számban, ahogyan az ujját bennem előző éjjel. Két másodperc,
és teljesen elernyedtem. Vigyorogva húzódott el tőlem, majd
lágyan megcsókolt. Egyszer. És még egyszer.
– Ez csak annyira kínos, amennyire hagyod, hogy az legyen.
– Felvonta az egyik szemöldökét, és ahogy elmosolyodott, a
szívem is majdnem megállt. – De én nem fogom hagyni. Ahhoz
túlságosan akarlak.
Elkaptam róla a tekintetem. Kicsit gyorsnak tartottam, hogy
mindössze egy nappal azután, hogy a pasimat, basszus, szóval
az expasimat rajtakapom a szobatársammal, máris beleugorjak
egy újabb kapcsolatba.
– Josh...
– Nem, semmi kifogást nem akarok hallani. Én akarlak téged,
de te még nem állsz készen rá. Még semmire sem állsz készen.
Aztán a fülem mögé fésült egy kósza hajtincset, ami
kiszabadult a laza kontyom alól. Megráztam a fejem, megtörve a
kábulatomat.
– Tegnap éjjel, nem is tudom, mi történt. Csak azt akartam…
csak az kellett...
– Hogy elevennek érezhesd magad.
Azonnal felkaptam a fejem. Fején találta a szöget.
– Igen, és azt hiszem… hogy kihasználtalak.
A bűntudat egészen eltöltött, mert az igazság egy pillanat
alatt eloszlatta a gondolataimra rátelepedő ködöt.
Ő meg nevetett.
– Ugyan már! Azt hiszed, nem tudtam?
 – N-n-nem. – Én nagyon nem így terveztem ezt a hétvégét.
Eltávolodott, a szemben lévő pultnak támaszkodott, és
azonnal hiányozni kezdett a melegsége.
– Neked most az kell, hogy elevennek érezhesd magad.
Édesapád meghalt, ezt megértem. És az igazat megvallva, amit
te átélsz, az nagyon is mindennapi reakció. – A tenyerével
dörzsölte meg az arcát, mintha az álmot akarná kidörzsölni
belőle. – És az után, ami Riley-val történt az éjjel, nem csoda,
hogy azt akartad érezni, hogy valaki rád is vágyik.
– Úgyhogy hagytad, hogy… – A szemem összeszűkült. – De
miért?
– Mert erre volt szükséged. Annyira elfoglal, hogy mindenki
mással törődj, hogy nem is veszed észre, ha valaki rólad szeretne
gondoskodni. Úgyhogy mondd meg, hogy mit szeretnél, mi
legyek neked, és én az leszek.
Szóhoz sem jutottam. Valami megmagyarázhatatlan módon,
a gimi rosszfiúja átváltozott ezzé a… felnőtt férfivá, és az a pasi,
aki miatt egész első évben majd’ összepisiltem magam, az előbb
éppen felajánlkozott nekem. Próbáltam volna valami poénosat
mondani, bármit, ami oldja az iménti dolog félelmetes
komolyságát, de nem jött a számra semmi.
– Még én sem tudom, hogy mi kellene.
– Semmi gond. De miután rádöbbensz, hogy ezzel neked
sincsen semmi gondod, majd elkezdheted átgondolni, hogy mit
ajánlottam fel neked, és mit szeretnél ebből kihozni. Addig is,
nincsen rajtad semmi nyomás.
Néhány héttel ezelőtt a legvadabb álmaimban sem merült
volna fel, hogy egyszer majd olyan embernek ismerem Josh
Walkert, aki rólam gondoskodik. Mert ez apa és Riley feladata
volt. Aztán lehajtottam a fejem, és a reggelimre koncentráltam.
Sokkal könnyebb volt csendben maradni, de közben a ki nem
mondott dolgok miatt azért érezhető volt a levegőben a
feszültség. Olyasmi volt ez, amihez még nem szokhattam hozzá.
– Vanderbilt Egyetem, mi? – Fejével a kedvenc, agyonhordott
kapucnis pulcsim elején levő felirat felé bökött.
– Aha – feleltem, és feltűrtem a kinyúlt ujjat.
– A folyosón is van rólad egy kép, amin vanderbiltes pólót
viselsz te is és apád is. – A hanghordozásából arra
következtettem, hogy válaszra vár. Tudom, hogy csak kíváncsi
volt, és nem akart tolakodó lenni.
– Apa a Vanderbilten diplomázott, és én is mindig arról
álmodtam, hogy majd oda fogok járni. Talán amolyan apa-lánya
dolog volt, mert amikor én megszülettem, ő még oda járt
orvosira. És ha jól tudom, a legelső rugdalózóm is vanderbiltes
volt.
Felnéztem a tányéromból, és összeakadt a tekintetünk. Még
mindig nem akartam elhinni, hogy Josh Walker itt van velem a
faházban, és együtt reggelizünk. És még ennél is
hihetetlenebbnek tűnt, hogy csókolóztunk. És megérintett.
– Akkor miért nem oda mentél?
Visszanyeltem a keserű ízt, ami mindig a számba költözött
erre a kérdésre, különösen akkor, ha apa tette fel.
– Riley az első körben bejutott a Coloradói Egyetemre, és oda
akart járni.
– És téged egyébként felvettek a Vanderbiltre? – Üres
tányérja fölött közelebb hajolt hozzám.
 Megint a gyorsan eltűnő tükörtojásra szegeztem a
tekintetem.
– Nem is jelentkeztem. Riley nem hitt benne, hogy a
távkapcsolatok működőképesek.
– És te hittél benne?
Megvontam a vállam.
– Mint kiderült, bizonyos kapcsolatok akkor sem működnek,
ha mind a két fél ugyanabba a suliba jár.
– De szerinted egyébként működhet egy távkapcsolat?
Megfogtam a mostanra kiürült tányért, és felálltam.
– Mi ez a vallatás, Josh?
Félig lehunyt szempillája alól rám nézett, és én kis híján el is
felejtettem, hogy mit kérdeztem az imént.
– Csak próbállak megérteni. Szóval szerinted
működőképesek lehetnek a távkapcsolatok?
– Azt hiszem, azok, akik szeretik egymást, úgy értem valódi,
őszinte szerelemmel, azok meg tudják oldani, hogy
működőképes legyen. – A konyha felé indultam, és meg mertem
volna esküdni, hogy úgy hallottam, felsóhajt. – De aztán most,
hogy láttam, min ment végig anya újra és újra, már tudom, hogy
valószínűleg nem ezt választanám.
Mögém osont, majd gyöngéden ellopta a kezemből a tányért.
– Megértem. Én sem tudom elképzelni, hogy mindig várjak
valakire.
Figyeltem, ahogyan módszeresen elmosogatja az edényeket,
én pedig átvettem és eltörölgettem őket, majd a helyükre raktam,
hogy minden rendben legyen, amikor legközelebb idejövünk.
 – Nem is az a bajom, hogy várni kellene a másikra, már nem.
Inkább az, hogy nem tudhatom, hazatér-e valaha egyáltalán. Én
nem vagyok hajlandó így élni. Nem tudom mindig az egész
életemet megállítani, ahogyan ő. Minden, amit anya tett,
folyamatosan apa körül forgott, és most nézd meg, mi maradt
neki. Teljesen készen van. – Megfordultam, és láttam, hogy
háttal a pultnak támaszkodva néz. Szinte teljesen úgy álltunk,
mint tegnap, amikor megcsókolt. Egy pillanatra lehunytam a
szemem, és próbáltam elűzni magamtól minden emlékképet. –
Ne haragudj, nem akartam a nyakadba zúdítani.
Előrelépett, és a kettőnk közötti távolság egy pillanat alatt a
semmibe veszett.
– Már megmondtam. Nem kell semmi miatt elnézést kérned.
Ha beszélgetni szeretnél valakivel, én itt vagyok.
Aztán átölelt, hogy még ha akartam, sem tudtam volna
elmenekülni. Csak annyira hajoltam hátrébb, hogy a fejemet
oldalra billentve a szemébe nézhessek.
– Nem tartozol nekem semmivel. – És éreztem, hogy az
arcom lángolni kezd. – Nagyon sajnálom a tegnap éjjel...
– Ne merészeld befejezni ezt a mondatot! – mondta Josh
szenvtelen hangon, határozottan. – Soha ne kérj bocsánatot
olyasmiért, amit én is annyira akartam, hogy gyakorlatilag már
akkor a számban éreztem az ízed, amikor tőletek eljöttünk. –
Felemelte a kezét, és ujjai külső felével végigsimított az arcomon.
Az érintésére jóleső borzongás futott végig rajtam. Aztán a
tekintete az ajkamra tévedt, és amikor elmosolyodott, a lábam
között azonnal gyülekezni kezdett a melegség. – Ja, és
December? – Ahogy ajka az ajkamhoz simult, minden
idegvégződésem egyszerre kezdett bizseregni. – Engem
bármikor nyugodtan használhatsz.
 Hetedik fejezet

HÉTFŐ REGGEL VOLT, és megfogadtam magamban, hogy ha a

fene fenét eszik, akkor is palacsintát fogok csinálni. Vasárnap
mindig palacsinta volt a reggeli, csak egészen mostanáig ez
eszembe sem jutott. Mindannyian elfelejtkeztünk róla. Apa csak
három hete ment el, és máris nagyon sok tekintetben
kibillentünk a ritmusból. Voltak ugyan bizonyos dolgok, amik
visszatértek a… nem is tudom, milyen normalitásba. Az
atlétámra felvettem a vanderbiltes kapucnis pulcsimat, és a
konyhába mentem. Elhatároztam, hogy mire April és Gus lejön,
már az asztalon lesz a reggelijük. Korábban anyához is
bepillantottam, de az igazat megvallva egy cseppet sem tűnt
elevenebbnek, mint péntek este, amikor elmentem itthonról.
Apa szakácskönyve pontosan a palacsintánál volt behajtva.
A lap tele volt tej- és tojásfoltokkal, mert mindig megengedte,
hogy segítsünk, bármilyen nagy kuplerájt csináltunk is. Úgy
simogattam a hullámosra száradt papírt, mintha azzal
visszaugorhatnék az időben.
Kivettem a hűtőből a tojást meg a vajat, majd kezet mostam.
Fúj! A tegnapi mosatlan még mindig a mosogatóban volt
felhalmozva.
 Persze csak akkor lesz rá időm, ha a többiek már suliba
mentek. Felhajtottam a pulcsim ujját, és megláttam rajta Josh
alkoholos filccel ráírt telefonszámát. Az ajkam
feltartóztathatatlan, széles mosolyra húzódott. A
kesztyűtartójából vette ki a filctollat, és gyöngéden felírta a nevét
és a telefonszámát az alkaromra. Amikor megkérdeztem tőle,
hogy miért csinálta, hiszen Gus hokis egyesületi tagságiján már
megvan a száma, lesújtó tekintettel válaszolt.
– Gusnak azért van meg a számom, mert az edzője vagyok.
Neked pedig azért, mert neked meg az akármid.
– Az akármim?
Lágy csókot lehelt az ajkamra, és kénytelen voltam közelebb
hajolni, és még többet kérni belőle.
– Akármi, amit csak szeretnél, hogy az legyek neked –
suttogta a számba. Aztán kinyitotta az ajtómat, és bevitte a
táskámat az ajtóig. – Nem lehet olyan könnyen levakarni – tette
hozzá. – Ahogy engem sem.
Azonnal belepirultam, amikor ez eszembe jutott, és
óvatosan, nehogy tényleg levakarjam magamról, körbemostam a
számat. Felkiabáltam az emeletre Aprilnek és Gusnak, hogy ideje
felébredni. Basszus, tisztára, mint anya! Zavartan és kicsit
dühösen forgattam a spatulával a palacsintát. Hát persze hogy
tisztára olyan vagyok, mint ő – végső soron nekem kellett
átvennem a szerepét!
Gus a kedvenc, kifakult Csillagok háborújás kapucnis
pulcsijában dobogott le hangosan a lépcsőn, én pedig azonnal elé
tettem a reggelit.
 – Ember! Király vagy! – Aztán nem egészen 15 másodperc
múlva, már csupa juharszirup volt az egész kiskölyök.
April is lesétált, a haja tökéletesen belőve, és elhúzta a száját.
– Ki mondta, hogy szénhidráttal fogom teletömni magam
korán reggel?
Nem mondtam ki neki, amit akartam, de minden
önuralmamra szükségem volt. Ellépett mellettem, és a
konyhasziget elé állt. Szűk farmer és pulcsi volt rajta. Egyébként
sem volt kövér, de mostanra nagyon sokat fogyott. Na, igen,
most az volt a legmenőbb, ha mindenki csont és bőr. Egy
sajtburger kellene ebbe a csajsziba!
– Ha most eszel szénhidrátot, még itt lesz az egész nap, hogy
a tested elégesse – feleltem. Kinyújtotta rám a nyelvét, én pedig
csodálkozva néztem a komolyan csecse és láthatóan vadonatúj
lovaglócsizmát a lábán. – Karácsony?
Megrántotta a vállát, majd a hűtőből kivette a narancslét, és
töltött magának egy nagy pohárral. Ezzel szemben én Gus Obi-
wanos uzsonnásdobozát vettem magamhoz, és megtömtem neki
mindennel, amivel, ha jól emlékeztem, anya is szokta, felkészítve
a kissrácot az egész napra.
– Megvan a mappád és a házid? – Gus tele szájjal bólintott. –
Király. Akkor fejezd be, és menj, mosd meg az arcod, te nagy
cukormázas malac!
Aztán úgy tettem, mintha bele akarnék harapni az arcába, ő
pedig felkacagott. Minél több kacagás kellett ebbe a házba.
Miközben ő és April a szokásos reggeli rutint végezték,
próbáltam visszaemlékezni, hogy anya mit szokott hétfőnként
csinálni. Annyit tudtam, hogy ez volt az „intézkedős” napja.
Levettem a polcról Az Agyat, és fellapoztam a naptárát. Ma Gus
hokira megy. Vagyis látni fogom Josht.
Kényszerítettem magam, hogy nyugodjak meg egy kicsit, és
amikor elmúlt a jóleső gyomorgörcs, arra a részre lapoztam, ahol
a listákat gyűjtötte. Itt is van. Hála istennek, anya rémesen
kiszámítható volt a napirendjével kapcsolatban. Minden hétfőn a
következőket intézte: vásárlás, rohangálás, előkészület a hétre és
számlák. A számlák.
Odafordultam a halomban álló posta felé, amihez hetek óta
senki sem nyúlt. A halom mostanra elfoglalta az egész
konyhapultot, és lassan az a veszély fenyegetett, hogy
egyszerűen a földre csúszik az egész. Ez nagyon gáz lesz. Nagy
levegő!
Először is különválogattam az újságokat, a katalógusokat, a
szórólapokat, a számlákat, valamint a többtucatnyi
gyásztáviratot. A legfontosabbak a számlák lesznek. Ha sikerül
rávennem anyát, hogy aláírja őket, akkor be tudnám fizetni
mindet. Kinyitottam az első levelet, ami a hitelkártya-egyenleget
tartalmazta. Ötezer dollár! Nem is tudtam, hogy anyának és
apának ennyire megvolt terhelve a kártyája!
Na várjunk csak! Hiszen ezek a terhelések mind az elmúlt
pár hétben történtek. White House Black Market, Nordstrom,
American Eagle – vagyis ruhák, ékszerek és cipők? Étterem,
szállodai szoba, és így tovább. És mind azóta, hogy apa meghalt.
– Itt a busz! – kiabálta Gus. Megpusziltam, és ekkor belibbent
April is; és aha, egy vádi új Kate Spade futártáska lógott
keresztben a vállán.
– Majd én kikísérem a buszhoz! – ajánlotta fel.
 – Megtaláltam a hitelkártya számláját – feleltem neki fojtott
hangon, mert hallottam, ahogyan nagyi közeledik lefelé a
lépcsőn.
– Tényleg? – Ártatlan tekintettel vonta fel a szemöldökét.
– April, több mint ötezer dollárt költöttéi! Anya nagyon pipa
lesz!
– Nem fog észrevenni semmit. – Aztán volt pofája
egyszerűen elmenni mellettem.
– Ez nem helyes, April! – Basszus. Mióta lettem én az erkölcs
mintaképe, aki próbálja rendre nevelni a húgát?
Tekintete összeszűkült, és dühösen nézett.
– Itt semmi sem helyes. Apa halott. Anya zokni. Én meg csak
próbáltam egy kicsit feldobódni a vásárlással. Na, és akkor mi
van? Van pénzünk, nem?
– De loptál.
Horkantott.
– Leszarom.
– Nem szarod le! – Ez volt a nagy visszavágásom, aztán
hangosan becsapódott az ajtó.
– Szia, Ember! – Gus megölelte a derekamat, kirohant az
ajtón, de még menet közben felvette, és mélyen a fülére húzta a
sapkáját.
Megragadtam az előszobai pádon heverő legközelebbi
párnát, felkaptam, az arcomra nyomtam, és belesikítottam.
Minden egyre szarabb lett.
– Kávét, kedvesem? – kérdezte nagyi, és megtapogatta maga
mellett a széket.
 Bólintottam, majd átvettem a felém nyújtott kávéscsészét, és
leültem a párnára. Nagyi majd tudja, mi a teendő.
– Meddig maradsz, nagyi?
Egy pillanatig megállt, és töprengett.
– Hamarosan haza kell mennem. Ugye megérted, hogy van
saját életem is?
A csésze majdnem kiesett a kezemből. Nem mehet még el!
Nélküle összedől a világ. Anya még nem tért magához. Én pedig
még nem álltam készen, hogy mindent átvegyek.
– Már magam sem tudom, hogy mit kellene tennem, hogy
milyen életet kellene élnem.
Törékeny karja a vállamat ölelte, és egészen közel húzott
magához.
– A gyász természeténél fogva olyan, hogy kiszívja az ember
életkedvét, mert ha gyászolunk, legszívesebben mind
csatlakoznánk a halottainkhoz. Kell, hogy nehéz legyen kitalálni,
mi legyen a következő lépés, mert ez a „következő” tesz minket
élővé… nem pedig a halottaink emléke.
– Kösz, nagyi! – Ezzel meg mi a fenét akart mondani?
Nevetett.
– Jaj, December, hiszen csak annyit tehetsz az életeddel,
amennyire lehetőséged van, amekkora hatalmad a saját sorsod
felett van! Sem többet, sem kevesebbet.
Tegyem meg, amit tudok. Aha.
A házimunka az egész reggelemet felemésztette.
Elmosogattam, porszívóztam, bevásároltam, mostam, és a
hokicuccot is összekészítettem. Nagyi mellettem ült az
ebédlőasztalnál, és míg én a számlákat adtam össze, ő sorra írta a
leveleket, megköszönve a rengeteg kaját, amit kaptunk, és amin
egészen mostanáig éltünk.
Úgy tűnt, a gyász eléggé sok feladatot tud adni az embernek,
és minden alkalommal, amikor írás közben megmozdítottam a
csuklóm, Josh fekete filccel írt száma nézett vissza rám. Nagyon
szerettem volna találkozni vele, de tartottam is a dologtól, mert
pontosan tudtam, mit jelentene, és még nem voltam biztos
benne, hogy készen állok rá. Már így is egy kész kupleráj volt az
életem, és nem lett volna jó, ha közben még lepattanó is vagyok
neki. De vajon tényleg csak lepattanó voltam? Az első
gondolatom az volt, hogy semmiképpen. Az agyamban élesen
elkülönült egymástól az, ami Riley-val, és ami Josh-sal történt,
még akkor is, ha időben nagyon közel álltak egymáshoz.
A csengő olyan délután három körül szólalt meg.
Visszanyeltem a feltörő epét, és emlékeztettem magam, hogy apa
már nincs többé, úgyhogy nincsen mitől tartanom csak azért,
mert váratlan vendég áll az ajtónál. De amikor kinyitottam, és
Riley anyja állt ott, már azt kívántam magamban, bárcsak az
ösztöneimre hallgattam volna.
– Ember! – Egy kézzel átölelt. Másikban egy lasagne-val teli
tepsit tartott. – Remélem, June már készen áll egy kis társaságra.
A temetés óta nem volt hajlandó találkozni velem.
Mielőtt nemet mondhattam volna, nagyi közbelépett.
– Még nincs a legjobb formában, Gwen. De biztos vagyok
benne, hogy te segíthetsz rajta. Miért nem megyünk fel az
emeletre? – Aztán könnyedén kivette a kezéből a tepsit. –
Annyira kedves vagy, hogy meglátogattál bennünket!
 Mrs. Barton levette a kalapját, a kesztyűjét és a kabátját is,
majd ugyanúgy, ahogyan megszámlálhatatlanul sok egyéb
alkalommal, mióta anyával összebarátkoztak, mindegyiket
akkurátusán felakasztotta a fogasra. Kedves mosolya és vidám
köszönése mindennél többet elárult. Riley egy szót sem szólt
neki a történtekről.
– Lássuk, rá tudom-e venni, hogy egy kicsit rendbe tegye
magát. Ja, és Riley éppen csak befejezi a telefonálást, aztán már
jön is be.
Francba! Basszus! Bassza meg!
Nagyi figyelmét nem kerülhette el a rémületem.
– Megtennéd, hogy ezt a hűtőbe rakod, Ember? – kérdezte
halkan.
Bólintottam, és a konyhába mentem. Mi a fenét akarhat még
Riley?
Teljesen biztos voltam benne, hogy Breckenridge-ben
mindent tisztáztunk. Éppen becsúsztattam a tepsit a hűtő egyik
polcára, amikor nyílt az ajtó, és a hátam mögött meghallottam
mély, bűntudatos hangját.
– Szia, Ember!
– Riley! – Lassan fordultam hátra, és erősen megszorítottam
a gránitpult peremét.
Ugyanolyan tökéletesen nézett ki, mint mindig – a haja
divatosan borzasra belőve, a pulcsija kék színe pedig passzolt a
szeme színéhez. A hazug, áruló, csaló szeme színéhez.
– Beszélnünk kell.
– Biztos vagyok benne, hogy nincs miről.
 Közelebb lépett hozzám, én azonban jobbra mozdultam,
ügyelve, hogy a pult kettőnk között maradjon.
– Annyira sajnálom, kicsim! Nem tudtam, hogy te is feljössz.
– Ez a magyarázatod? – suttogtam, a fogam között sziszegve
a szavakat. Nem volt semmi szükség arra, hogy nagyi is hallja
ezt az egészet. Ő még mindig azt hitte, hogy Riley egy tökéletes
úriember.
– Soha nem állt szándékomban téged megbántani.
– És az sem állt szándékodban, hogy egy éven keresztül
félrekúrj a legjobb barátnőmmel?
Na, jó. Most már kiabáltam. És ahogy meghallottam a
mosogató előtti pultnak csapódó csésze hangját, nyilvánvaló
volt, hogy nagyi mindent hallott. Amikor pedig odanéztem, és
összetalálkozott a tekintetünk, a forróság egy pillanat alatt
elöntötte az arcom. Soha nem káromkodtam előtte. Ezért még
szorulni fogok.
Nagyi felváltva nézte Riley-t és engem, majd könnyed
mosolyt erőltetett az arcára.
– Azt hiszem, felmegyek, és megnézem a fürdőt. Ügy
hallottam, van egy kis szemét. Gyorsan ki kellene dobni.
Aztán kemény pillantást vetett Riley-ra, és egyetlen további
szó nélkül magunkra hagyott bennünket.
– Halkabban! Anya odafent van.
– Helyes, legalább megtudja, milyen seggfej a kedves
fiacskája!
A hajába túrt, teljesen tönkretéve a gondosan beállított,
borzos tincseket.
 – Csak véletlen volt az egész. – Fújtam, de nem volt hajlandó
elhallgatni. – Komolyan! Első alkalommal, amikor nem voltál ott
velem, mind a ketten nagyon magányosak voltunk, aztán leittuk
magunkat, és egyszerűen csak megtörtént.
– Aztán pedig megtörtént újra és újra? – Most rajta volt a
pirulás sora. – Na, igen. És tudod, hogy mi az egészben a
legszarabb? Hogy vele képes voltál lefeküdni, de akárhány
alkalommal kértelek, egy ujjal sem voltál hajlandó hozzám érni.
Istenem, mennyire szánalmasnak láthattál! És közben Kaylát
kefélted! – Most már minden erőmmel a haragomra és
gyorsvonatként zakatoló szívemre összpontosítottam, mert
tudtam, hogy ha most megállok, és azon kezdek töprengeni,
mennyire összetörte, mennyire vérzik miatta, akkor soha nem
leszek képes végigcsinálni.
– Én… – Két tenyerével a hideg gránitpultra csapott. – Bassza
meg! Akartam én lefeküdni veled, de egyszerűen nem tehettem,
mert tönkretette volna minden tervemet… minden tervünket. Te
vagy a lány, akit el akarok venni. Ennek tökéletesnek kellett
lennie.
Hogy hozzá menjek? Egy frászt!
– Na, és Kayla tökéletes volt? Tudod, mennyi értelme van
ennek? Kurvára semmi!
– Kayla könnyen elérhető volt, megkapható, és egy nagy
hiba. Te viszont a mindenem vagy. Rád építettem a jövőmet.
Nem akartam az egész életünket kockára tenni azzal, hogy
lefekszem veled.
– Mit kockáztattál volna? Ez nem a középkori Anglia. Egy
lány nem lesz rosszabb feleség attól, hogy a házasság előtt
lefekszel vele. Éppen úgy, ahogyan te sem leszel rosszabb férj
tőle.
Megragadta a pult szélét, és olyan erősen szorította, hogy
belefehéredtek az ujjai.
– Megegyeztünk, hogy várunk a házasságig.
– Csak te! Te akartál várni! Nekem eszembe sem jutott!
– Akkor csak erről van szó? Mert ha ezt akarod, akkor most
azonnal felviszlek az emeletre! – És közben a lépcső felé
mutatott.
– Ha azt hiszed, hogy még egyszer a közelembe engedlek… –
Ekkor megszólalt a telefon. Egy pillanat alatt kirántott abból a
lefelé tartó spirálból, amibe az érzelmeimen lovagolva
zuhantam. – Ez a szerencséd – motyogtam, aztán felvettem. –
Halló?
– June Howard? – Basszuskulcs! Felismertem a hangot. Mrs.
Angelo, a gimi iskolatitkára.
A tőlem telhető leghihetőbben próbáltam utánozni anya
hangját.
– Igen? – Még nem volt olyan állapotban, hogy beszélni
tudjon vele, én pedig nem voltam olyan hangulatban, hogy ezt
az egészet elmagyarázzam egy rohadt iskolatitkárnak. A dolgok
éppen elég gázosak voltak így is.
– Asszonyom, Mrs. Angelo vagyok, a Cheyenne Mountain
gimnáziumból.
– Üdvözlöm.
– Ne haragudjon, hogy ilyenkor zavarom, de szeretnék
érdeklődni, hogy számíthatunk-e April megjelenésére ebben a
félévben.
 – Tessék? – Basszus, most tutira kiestem a szerepemből.
– Ebben a félévben April még nem jelent meg az iskolában.
Készen áll arra, hogy folytassa a tanulmányait? Őszinte
részvétem a veszteségük miatt, csak szeretnénk tudni, mik a
terveik. – A hangja tényleg őszinte részvéttel csendült.
Basszus. Basszus. Basszuskulcs.
– Természetesen, nagyon sajnálom. Megtenné, hogy még erre
a napra kiírja? Én pedig gondoskodom majd róla, hogy holnap
mindenképpen bemenjen.
Ezért szorulni fogsz, hugi.
– Természetesen, Mrs. Howard. További szép napot!
Aztán kattanás jelezte, hogy megszakad a vonal, én pedig
visszatettem a készüléket a töltőállványra. Riley még mindig ott
volt, engem bámult, és éreztem, hogy minden harciasságom
ennyire egyszerűen, egyetlen pillanat alatt elszáll.
– Nem akarom, hogy bármi további közünk legyen
egymáshoz, Riley. Vége.
– Szeretlek, Ember. – Mi van, talán pánik csillan a szemében?
– Te csak saját magad szereted. Talán az elején, amikor járni
kezdtünk, még engem is szerettél, de aztán valami nagyon
elromlott. Te is tudod, hogy igazam van. Mert ha szeretnél,
akkor soha nem feküdtél volna le Kaylával.
– Hányszor mondjam még, hogy sajnálom!
– Te nem azt sajnálod, hogy megtetted. Hanem azt, hogy
lebuktál.
– Kérlek, ne szakíts így velem! – Felém indult, de elléptem az
útjából. – Kérlek! Hiszen a te öcséd és az enyém is ugyanabban a
csapatban hokizik. Anyáék barátnők. Közös tervünk van, Ember.
Engedd meg, hogy mindent visszazökkentsek a régi
kerékvágásba! Annyira sajnálom. Mindent jóvá fogok tenni.
Felemeltem a kezem.
– Állj! Ne gyere utánam, ne kérj bocsánatot, és ne… legyél az
életemben!
Tekintete összeszűkült, és az alkaromra tapadt.
– Ez meg mi a fene?
Magam felé fordítottam a csuklóm, és azonnal megláttam,
mire gondolt.
– Josh száma.
– Hát ez király. Összebalhézunk, te meg azonnal a következő
pasi karjába ugrasz. Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora
ribanc vagy.
Hát előbújt Mr. Hyde!
Biztosan maradt a lényemnek olyan része, ami még mindig
szerelmes volt belé, mert éreztem, hogy ebben a pillanatban
darabokra hasad bennem valami, és én ott maradtam pőrén,
üresen és hidegen.
– Most már tényleg vége mindennek. Takarodj!
Az arca megnyugodott, és az ajkát apró sóhaj hagyta el.
Visszatért dr. Jekyll.
– Nagyon sajnálom, nem gondoltam komolyan. Csak láttam
a telefonszámot, és… tudom, hogy soha nem történne semmi
ilyesmi Josh és közted. – Aztán leereszkedő mosollyal rázta a
fejét. – Még csak nem is olyan vagy, aki bejön neki. Túlságosan
visszafogott vagy. Ugye csak azért írta fel, mert a tesódat edzi,
vagy ilyesmi?
 És ez vajon mégis mit akart jelenteni? Hogy túlságosan
visszafogott vagyok Joshnak?
– Na, és ha mégsem? – Mindenképpen azt akartam, hogy
fájjon neki, hogy ő is legalább annyira szenvedjen egy kicsit,
amennyire én. – Mi van, ha azután írta ide a telefonszámát, hogy
az egész éjszakát együtt töltöttük Breckben?
A szeme egy pillanatra elkerekedett, harag villant benne,
aztán összeszűkült, és megint visszatért Mr. Hyde.
– Mondd, hogy nem dugtál vele! Mondd, hogy valójában
nem ezzel töltötted a péntek éjjelt!
– Úgy érted, azt az éjjelt, amikor rajtakaptalak Kaylával?
Istenem, mennyire képmutató vagy, Riley! – Vadul pislogtam,
nehogy patakzani kezdjenek a könnyeim. – Három év! Három
évet áldoztam rád! Szerettelek, támogattalak, melletted álltam!
Minden álmomat feladtam azért, hogy beteljesíthesd a
kényszerképzeted, hogy nekünk kell lenni a tökéletes párnak,
mert csak akkor van esélyed vagy tíz év múlva politikai karriert
befutni! És miért? Hogy aztán félrekúrj Kaylával, és nem is csak
egyszer, hanem egy teljes éven keresztül?
És ez alkalommal én csaptam teljes erőből az asztalra, úgy,
hogy az ujjaimon kínzó fájdalom rohant végig, elzsibbasztva az
alkarom.
Megszólalt az ajtócsengő.
– Mi a fene van itt ma reggel? Átjáróház lettünk? –
csattantam fel. Riley úgy nézett rám, mintha az eszem ment
volna el, és lehetséges, hogy tényleg ez történt. – Nyitva van!
Már az sem érdekelt, a nagyi meghallja-e, hogy így
üdvözlöm a vendéget, és az sem, hogy anya fent van az
emeleten, és azt teszi, amit mostanában szokott, bármi legyen is
az.
Mindössze 180 centi gránitpult választott el Riley-tól, akivel
nem is olyan régen még az életem terveztem eltölteni, de ahogy
a helyzet állt, ez a távolság éppen úgy lehetett volna kettő vagy
kétmillió kilométer.
– Kicsim, én nagyon szeretlek. Biztos vagyok benne, hogy ha
küzdünk érte, akkor van még közös jövőnk. Esküszöm, hogy
soha többé nem találkozom Kaylával. Ha visszamegyünk
Boulderbe, minden megint olyan lesz, mint régen. Tudom.
Csakis én vagyok, aki hozzád illik.
Aztán észrevett valamit a hátam mögött, és védekezően tett
egy lépést hátra, majd a szemébe izzó harag költözött.
– Te meg mi a fenét keresel itt? Nincs egy kicsit korán az
edzéshez?
Josh mellém lépett, letett a kezem ügyébe a pultra egy
„Ember” feliratú Starbucks-poharat, majd rám nézett, és a
tekintetétől az összes feszültség egy szempillantás alatt elszállt a
testemből. Ellazultam, és csak néztem, hogy lehúzza a fekete
sídzseki cipzárját, láthatóvá téve szépen kidolgozott csípőjén az
alacsonyra letolt farmerét, valamint puha, szürke gombos
pólóját. Nem is lehetett volna másabb, mint a skatulyából
előhúzott Riley.
– Nem csak a hoki miatt jöttem.
– Nos, ebben a házban neked kurvára semmi keresnivalód
más miatt – vágott vissza Riley, és közelebb lépett a pulthoz. –
Nem mintha tényleg akarnád Embert! Emlékszem még, hogy
milyen csajok után futottál a suliban. Ember meg sem közelíti
őket!
Meg sem közelítem őket? Nocsak! A pasi, akit életem
szerelmének hittem, meg van győződve róla, hogy nem vagyok
elég jó Josh Walker figyelmére? Nem is hittem volna, hogy
ennyire lenéz. Hogy lehettem ennyire vak?
Felpillantottam Joshra.
– Akármi, amit csak szeretnék?
Josh alig észrevehetően biccentett, én pedig azonnal
rávetettem magam. Két karommal átöleltem a nyakát, és ajkam
az ajkára forrasztottam. Pontosan tudtam, hogy csak Riley miatt
teszem, de aztán, amikor Josh ajka az enyémet érintette, Riley-
nak még az emléke is kitörlődött a fejemből.
Josh megragadta a fenekem, és felemelt magához. Teljesen
elvesztem abban, ahogyan a szája az enyémet érintette, ahogyan
fölém hajolva a nyelve a számba hatolt. A testem emlékezett
még, milyen volt, amikor a teste simult hozzám, és azonnal
ellágyultam. Ó, igen, nagyon is emlékeztem még, milyen
reakciókat váltott ki a teste az enyémből, és azt akartam, hogy
megint ugyanazt érezzem.
– Ez komoly? – Riley kiáltása hatolt keresztül az agyamra
telepedő ködön. Josh finoman csókolt, még egyszer utoljára
megérintve ajkával az ajkam, majd leengedett a padlóra.
Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy megint Riley-ra
nézzek.
– Takarodj! Végeztünk. Nem akarom még egyszer
elmondani.
 – Mindent rendbe tudunk hozni, ha visszamegyünk
Boulderbe, Ember! Nem fogok ilyen könnyen lemondani rólad.
Nem érdekel, mi történt közted és közte. – Az arcán vörös foltok
világítottak. – Ne felejtsd el, hogy nekünk közös terveink
vannak! És tudom, hogy te is ugyanazokat a dolgokat akarod,
amiket én!
Megint megszólalt a telefon.
– Az isten szerelmére! – Odaléptem a készülékhez, felkaptam
a töltőről, és dühösen megnyomtam a gombot. – Halló!
– Beszélhetnék December Howarddal? – felelte a vonal másik
végéről egy udvarias női hang.
– Én vagyok. – Pedig most rohadtul nem voltam olyan
hangulatban, hogy még mással is kelljen foglalkoznom. Josh és
Riley a sziget két oldaláról nézte egymást, és attól féltem, hogy
bármelyik pillanatban kitörhet a konyhánkban a verekedés.
– Mrs. Shaw vagyok a Columbia Egyetem boulderi
campusáról. Az ön egyik tárgyát… – a háttérből papírzörgés
hallatszott –, a Pszichológia 235: Kora gyermekkori traumák címűt
sajnos törölnünk kellett. Van esetleg valamilyen más tárgy, amit
szeretne helyette felvenni?
– Törölték?
– Igen, kisasszony.
Josh felém fordult, a tekintete ellágyult, és tett felém egy
lépést. Riley karba font kézzel hajolt előre a szigetre.
Most döntenem kellett, de nem kettejük között. Ilyen döntést
soha nem hoznék meg egyetlen pasi kedvéért sem… ugye?
Viszont Gusnak mindenképpen szüksége volt rám. April kezdett
szétesni, anya pedig még mindig nem tért vissza a régi
valójához. Mégis mi a fenét tegyek?
Tedd azt, amit tudsz. Nagyinak igaza volt. Hiszen tényleg csak
annyit tehetek, amennyi hatalmamban áll, a többit pedig
okosabb lenne egyszerűen figyelmen kívül hagyni. De ez? Ezt
igenis hatalmamban áll megtenni.
– Nem, köszönöm!
– Nem kíván újabb tárgyat felvenni?
A múlt állt szemben a jövővel, csakhogy, tekintve a
lehetőségeimet, nem is tudtam biztosan, melyik melyik.
Mindkettő ismerős volt, mindkettő az otthonomat jelentette, de
csak egyetlen olyan hely volt, ahol valóban mindennél nagyobb
szükség volt rám. Riley dühös tekintetébe néztem.
– Nem, asszonyom, nem térek vissza Boulderbe. Szeretném
átkérni magam a springsi campusra.
Riley arcából azonnal kifutott minden szín, és gyorsan
megrázta a fejét. A szája úgy nyílt és csukódott, akár egy partra
vetett, fuldokló halé.
– Nagyon sajnálom, ami az édesapjával történt, és azt is,
hogy elhagy bennünket, December – felelte a ügyintéző együtt
érzőén.
Felnéztem, megláttam, ahogyan Josh ajka lusta mosolyra
húzódik, és csak annyit válaszoltam:
– Köszönöm!
 Amikor letettem a telefont, már éreztem, mennyire igaz volt,
amit mondott. Soha nem térek vissza Boulderbe Riley-hoz és
Kaylához.
Csak abban nem voltam biztos, hogy Joshhoz visszatérek-e
majd.
 Nyolcadik fejezet

– MÁR EGYIK KOLIBAN SEM VOLT HELY – magyaráztam Aprilnek,

miközben segített a kocsimból kirángatni az utolsó dobozt is.
Amikor megkértem, hogy segítsen, azonnal igent mondott, mert
látni akarta az albit. – Különben pedig Sam lakótársa kibukott az
előző félévben, úgyhogy nem is lehetett volna ennél ideálisabb
az alkalom.
Egy teljes hetembe került ugyan, de minden cuccomat
elköltöztettem Boulderből, átiratkoztam a springsi campusra, és
közben sikerült elkerülnöm Riley-t… na, meg Josht is.
Jelen pillanatban magam sem tudtam, hogy hányadán állok
velük. Nem szerettem volna olyan csaj lenni, aki képes egy pasi
miatt sulit váltani. Kivéve persze, ha ez a pasi apa, mert akkor
mondjuk tényleg az a csaj voltam.
– Vagyis akkor hétvégéken itt alhatok én is? – Ezzel ledobta
magát az egyelőre még teljesen üres ágyamra.
Én meg hozzávágtam a párnámat.
– Csak ha anya is rábólint. Nem leszek a rejtekhelyed! – De
azért nagyon jólesett, hogy a változatosság kedvéért a nővére is
lehetek, nem pedig az anyja.
Az egyik nyitott dobozból kivette azt a családi fényképet,
amit a legutolsó közös breckenridge-i kirándulásunkon
készítettünk.
 – Már ha anya valaha is magához tér a lobotómiájából. –
Szórakozottan simította végig anya mosolygó arcát a fényképen.
Ez volt az utolsó közös kép, mielőtt apa bevetésre ment volna.
Vagyis ez volt a legeslegutolsó közös képünk. A legeslegutolsó.
– Majd helyrejön. – Pedig tudtam, hogy nincsen jogom ilyen
ígéretet tenni.
– Aha. Szerintem azt sem tudja, hogy sulit váltottál – mondta
a szemét forgatva, és gyorsan témát váltott. – És Kayla hogy
viselte a költözésed?
Hoppá. Nem is gondoltam volna, hogy egy ilyen kis
megjegyzés fájni fog majd, pedig nagyon is fájt.
– Még Breckenridge-ben volt, amikor odamentem a kokszba,
és kipakoltam a cuccom. Gondolom, nem kell elmagyaráznom
neki, miért.
– Riley egy seggfej. – Én pedig nem szóltam rá, hogy hogy
beszél. Végignézett a közös koleszszobánkból elhozott
minihűtőn és a tévén.
– Nem hagytál ott neki semmit?
Gonosz kis mosoly villant az arcomon.
– Csak minden közös képünket Riley-val, és egy kis cetlit,
amire azt írtam, hogy: „Nyugodtan megtarthatod. Pusza!”
– De durva!
Keresztbe tette a lábát, és azonnal feltűnt, hogy megint új
cipő van rajta. Nem tudtam megállni, hogy ne tegyek
megjegyzést.
– April, kifizettem a hitelkártya-tartozást, de azonnal ide kell
adnod nekem a kártyád, és el kell mondanunk anyának, mi
történt. Amit teszel, az törvénytelen, helytelen, és nagyon fáj,
hogy…
– Jézusom, ne papolj már itt nekem! – Aztán kivette a
farzsebéből a kártyát, az íróasztalomra hajította, és felugrott az
ágyról. – A fürdő?
Kiléptem a nappaliba, és megmutattam neki, hol találja.
A lakás tökéletes volt. Mivel a város északi részén volt,
viszonylag közel helyezkedett el a campushoz, ugyanakkor
annyira nem volt távol a házunktól, hogy ne ugorhassak haza
bármikor, ha arra volna szükség. Én ugyan otthon akartam lakni,
legalább még ebben a félévben, hisz végső soron ezért is jöttem
el a boulderi campusról, de nagyi hallani sem akart róla.
– Előre kell lépned – mondta nekem. – Nem pedig hátra.
A kezembe vettem egy képet, amin Sammel együtt voltunk a
gimis ballagásunk napján. Mindketten rettenetesen boldogok
voltunk, ő vakítóan csillogón mosolyogva forgatta ujján az
ajándékul kapott kocsi slusszkulcsát, én pedig a nyakamba
akasztott láncon Riley ballagási emlékgyűrűjét viseltem. Ha ez
valóban előrehaladó lépés volt, akkor mégis miért gyökerezik
olyan mélyen a múltamban?
Ekkor kivágódott az ajtó, és belibbent Sam. Meghozta a
délutáni koffeinbeöntésünket. Bombázó testét nemigen rejtette el
az élénk színű miniszoknya, valamint a csillogó Uggs-csizma.
Három hatalmas papírzacskót tartott az egyik kezében,
illetve ugyanennyi Pikes Perk feliratú papírpoharat. A poharakat
az álla alá szorította, miközben a másik kezével a szoba ajtaját
próbálta kinyitni. Aztán hallottuk, ahogy hangos csattanással a
földre zuhantak a szatyrok, ő pedig a poharakkal a nappaliba
libbent.
– Ez annyira király lesz! – mondta, és miközben kiosztotta a
papírpoharakat, a hangjából sokkal több lelkesedés csendült,
mint amennyit én éreztem magamban.
– Mindent átpakoltunk. Most már csak kipakolni kell.
– Felvetted a tárgyakat? – kérdezte, és ledobta magát az
egyik különösen finom huzattal bevont kanapéra.
– Fura, mennyire megrángatják az embert, míg
elmagyarázza, hogy azért akar átjönni, mert meghalt az apja. –
Lassú kínzásként éltem meg, hogy részletesen el kellett
magyaráznom a tanulmányi osztályon, miért jöttem ide, és
minden akaraterőmre szükségem volt, hogy közben ne omoljak
teljesen össze. – A legtöbb jó tárgy már nem elérhető, de
szerencsére sikerült felvenni az egyik legfontosabbat, az
amerikai történelmet.
Sam tökéletesen olvasott a hangulataimban.
– Nem baj, ha egy ideje már itt leszel, minden sokkal
könnyebben megy majd.
Szórakozottan bólintottam.
– Nem lenne ideje összeszedni Gust, és hazamenni? –
kérdezte April, és kilépett a fürdőből.
– De igen – feleltem, majd felkaptam a kulcsokat. – Nem
akarsz velünk jönni, Sam? Gyorsan megjárjuk, és utána még
futhatunk is egyet.
Bólintott, miközben a lattét szürcsölte.
– Örömmel veletek megyek, de nem vagyok hajlandó futni.
Nem vagy normális.
 Körülnéztem a rengeteg szétszórt dobozon, és azonnal
láttam, hogy ha még egy futást is beiktatok ebbe a napba, akkor
tényleg késő estig fent leszünk, mire mindennel végzünk. A
félév kezdetéig már csak két napom volt hátra, és addig még be
is kell rendezkednem. Szigorú határidőt szabtam saját
magamnak arra, hogy mennyit gyászolhatok, és elhatároztam,
hogy utána mindenképpen folytatnom kell az életemet.
A World Aréna hatalmas jégcsarnokának lelátói semmi perc
alatt megteltek az edzés alatt. Mi is leültünk a hideg padokra, és
ott vártuk, hogy Gus edzése véget érjen. A védőfelszereléssel
kitömött kissrácok éppen a bulit gyakorolták, és Gus mindent
beleadott. Soha nem érdekelte a sport, de abban a pillanatban,
hogy apa néhány évvel korábban a lábára adta az első koriját,
mintha egy pillanat alatt megtalálta volna a közegét. Imádta.
Ugyanakkor bármennyire aranyos volt is Gus, a tekintetem
egyfolytában csak az edzőjét kereste. Josh egyszerű
melegítőalsót, hokimezt és sisakot viselt. Fekete korija mintha a
teste kiterjesztése lett volna, olyan természetesen viselkedett a
jégen.
Minden mozdulata erőteljes volt, gyors, könnyed és rohadtul
hipnotikus. Le sem bírtam venni róla a szemem, miközben egyik
kékvonaltól a másikig korizott. Itt is, ott is magyarázott egy
kicsit a játékosoknak, majd amilyen gyorsan csak tudott, próbált
elállni az útjukból. Fura volt belegondolni, de a négy évvel
korábbi énem ugyanitt ült volna, és ugyanilyen megigézett
tekintettel figyelte volna Josh Walkert.
 – Föld hívja Embert! – Sam az arcom előtt integetett, én meg
úgy meglepődtem, hogy összerezzentem. – Nem kérsz egy
szalvétát? Felitatni a csöpögő nyálad...
Nagy nehezen elszakítottam a tekintetem Joshról, és Sam felé
fordultam.
– Hülyeség.
– Csajszi, láttam már rajtad ezt az arckifejezést. Emlékszel
még, amikor régen mindenhova követtük a hokicsapatot csak
azért, hogy Josh Walkert bámulhasd?
Nem tudtam ellenállni az emlék hatására feltörő nevetésnek,
éppen úgy, ahogyan azt sem akadályozhattam meg, hogy a
hideg pádon ülve szépen lassan elzsibbadjon a combom.
– Arra emlékszel még, amikor eljátszottad anyát csak azért,
hogy felmentést kapjunk az órák alól, és elmehessünk az aktuális
meccsre?
Sam a tőle telhető leghihetőbben próbálta most is utánozni
anya hanghordozását, mire mind a kerten szakadni kezdtünk a
nevetéstől. April megfordult és ránk nézett. Pár sorral lejjebb ült
– mert isten ments, hogy bárki meglássa, hogy velem van –, és a
tekintetében harag villant, amiért így magunkra vonjuk a
figyelmet. Lehet, hogy az elmúlt vagy tizennyolc hónap alatt
Sammel eltávolodtunk egymástól, de elég volt mindössze
néhány órát együtt tölteni, hogy megint úgy legyünk, mint a
gimiben voltunk.
A szívemet melegség töltötte el, és eltörölte annak a vastag
kéregnek a jó részét, ami az utóbbi időben rátelepedett rengeteg
rossz dologból lett.
 Letöröltem az arcomról a nevetés könnyeit, majd megint a
jégre összpontosítottam. Gus ebben a pillanatban lopta el a
korongot az ellenfél játékosától, majd azonnal lepasszolta az
egyik csapattársának. Kezdett visszatérni a régi kerékvágásba,
amiért nagyon irigyeltem. Nekem csak egyetlen alkalommal
sikerült teljesen elfelejtkezni az apával történtekről, mégpedig
akkor, amikor…
Éppen akkor néztem fel, amikor Josh felém biccentett, és
egyet intett. A sóhajhoz ijesztően hasonlító hang szakadt fel a
mellkasomból.
– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte Sam, és könyökkel
oldalba bökött.
– Uram isten! – szólalt meg mögöttünk egy fiatal lány hangja.
– Josh Walker az előbb intett nekem! Szerinted észrevette, hogy
az arcomra van festve a mezszáma?
Mit vett észre? Még mielőtt sikerült volna összeszednem
magamban annyi önuralmat, hogy továbbra is a jégre meredjek,
hirtelen mozdulattal hátrafordultam. A csajok idegesítően
gyönyörűek voltak, barnítottak és tökéletesek. Egyiküknek kék-
arany 13-as volt az egyik arcára festve. Ha a gimi óta nem
változtatta meg, akkor tényleg ez volt Josh mezszáma.
– Már vagy tíz perce errefelé néz – jegyezte meg a másik csaj.
Erővel töröltem le az arcomról a rémült kifejezést, és
kényszerítettem magam, hogy megint a jeget nézzem.
– Úgy tűnik, vannak dolgok, amik nem változnak. Még
mindig vannak rajongói.
Próbáltam úgy mondani, hogy amolyan könnyed, elejtett kis
megjegyzésnek tűnjön, de természetesen nem sikerült. Nem
tehettem róla, de nagyon csalódott voltam, amiért még mindig
futottak a csajok Josh után. Mert biztos voltam benne, hogy
szíves örömest hagyja magát utolérni.
– Pedig igenis változnak – suttogta nekem Sam olyan halkan,
hogy a lányok nem hallhatták mögöttünk. – És valami azt súgja,
hogy egyáltalán nem a fölöttünk levő sorokat nézte.
Josh odakorcsolyázott az üvegfalhoz, közvetlenül előttünk,
majd a pálya felé fordult, és a sípjába fújt, jelezve, hogy az
edzésnek vége. A gyerekek azonnal megindultak az öltöző felé,
ő pedig megfordult, levette a sisakját, és a tekintete összeakadt
az enyémmel. Ajka lassan mosolyra húzódott, és önkéntelenül is
viszonoztam ezt a mosolyt.
Fejével az ajtó felé biccentett, én pedig bólintottam, aztán a
következő pillanatban már el is korizott onnan. A két csaj a
hátunk mögött egyszerre fújt csalódottan.
– Basszus! – suttogta Sam. – Remélem, már leteperted. Mert
ha nem…
– Hallgass már, Sam! – szakítottam félbe, és óvatosan, a
lábam elé nézve mentem le a lelátón, ugyanis az aznap délutánra
tervezett programomban nem volt benne egy kellemes seggre
esés. Elmentem Riley anyukája mellett, aki persze Roryt várta, és
villantottam rá egy félmosolyt. Úgy tűnt, mintha mondani akart
volna valamit, de nem voltam olyan hangulatban, hogy
beszélgessek vele. Amikor leértem a lépcső aljára, megálltam, és
tekintetemmel megkerestem Aprilt, aki gyakorlatilag egy srác
ölében ült – és ez a srác nagyon nem Brett volt. Mi a fenét csinál
ez? Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy próbáljam kizárni a
tudatomból, és megadjam neki a szükséges magánszférát.
Követtem a palánk fölötti üvegfalat körben a pálya mellett az
ajtóig, ahol Josh várt rám. Ujjaival kicsit izzadt, és nagyon szexis
hajába túrt, és hátrafésülte.
– December – mosolygott rám, mire az agyamból minden
épkézláb gondolat szerteszállt.
– Josh. – Próbáltam úgy beszélni, hogy az ne hangozzon úgy,
mintha egy totál idióta szájából jönne; különösen tekintettel arra,
amit mondani szerettem volna neki.
A csípőmnél fogva közelebb húzott magához, nekem pedig
minden ösztönömmel arra kellett koncentrálnom, hogy bele ne
olvadjak a karjaiba, és adjam neki magam ott, helyben. Úgyhogy
tettem hátra egy lépést, és megráztam a fejem.
– Nem lehet.
Gyanakvó tekintettel nézett.
– Riley?
– Egy frászt!
Megint rám vigyorgott, mire enyhébb szívrohamot kaptam.
Közelebb jött hozzám, és úgy, hogy egyetlen ujjal sem ért
hozzám, a fülembe suttogott:
– Szeretlek megérinteni.
Bumm. Máris beindított. Basszus! Ez a pasi feromont spriccel
magából, hogy amikor csak ránézek, mindig arra gondolok,
hogy igen, a szex jó, most! Már nem tudtam megakadályozni,
hogy el ne mosolyodjak, ezzel ellentmondásos üzeneteket
küldve, de akkor is tettem hátra még egy lépést.
– Aha, éppen ez a probléma.
– Mi a helyzet? Kapok valami magyarázatot? Vagy
egyszerűen csak fura dolog az öcséd edzőjével járni? Mert
egyébként így jobban belegondolva, szerintem ez csak
kimondottan izgalmassá teszi az egészet.
– Izgalmassá? Hiszen benned nincsen semmi, ami ne lenne
izgalmas! Csak… – Basszus! Amikor így oldalra billentette a
fejét, mindig láthatóvá vált a nyaka oldala, én pedig pontosan
tudtam, milyen érzés beleharapni, és milyen íze van ott a
bőrének. Tudtam, hogy neki milyen íze van. Az ajkaim
bizseregve nyíltak résnyire.
– Nem nézhetsz így rám, miközben nemet mondasz. Ez nem
ér. – A hangja sokkal több volt, mint évődő.
A zsebembe dugtam mind a két kezem, különben attól
tartottam, maguktól rátapadnak.
– Csak nemrég szakítottam Riley-val, visszaköltöztem ide, és
persze ott van a családom, meg az új egyetem...
– Szóval emellé már nem fér be egy új kapcsolat?
Annak ellenére, hogy a csarnokban fagyos hideg volt,
éreztem, hogy az arcom lángolni kezd.
– Össze kell szednem magam egy kicsit. – Josh szája szó
szerint tátva maradt. Basszus nem hiszem el, hogy bevetettem nála
ezt a vacak nem-veled-van-a-baj-hanem-velem baromságot! Közelebb
léptem hozzá, és habár tudtam, hogy valószínűleg nem kellene
ezt tennem, a korija közé tettem a lábam. Josh egyébként is
sokkal magasabb volt nálam, de korcsolyában állva hihetetlenül
hátra kellett hajolnom, hogy a szemébe nézzek. – Nem, mintha
nem akarnálak. – Nyakának bőre szinte simogatásért könyörgött,
én pedig ekkor feladtam a küzdelmet, felnyúltam, az ujjam
végigfuttattam borostás állán, majd le, végig a nyakán is. –
Igazából sokkal jobban akarlak, mint amennyire szabad lenne. –
Elsuttogott beismerésemet azelőtt mondtam ki, semhogy
megakadályozhattam volna. – Egyszerűen csak nem akarlak
belerángatni ebbe az én hihetetlenül katasztrofális életembe.
Azt már nem tettem hozzá, hogy nem biztos, hogy túlélném,
ha én is csak egy lennék az őt hajkurászó csajok közül. Vajon
megérte volna a kockázatot?
Zavartan nevetett fel.
– Szóval akkor most azt mondtad, hogy lassítsunk, vagy azt,
hogy nem fog menni? – A háta mögé tette mind a két kezét, és
háttal az üvegnek támaszkodott. – Mert komolyan mondom,
kinyírsz, ha ezt csinálod.
– Azt szeretném, ha el lennél választva… – Próbáltam
megmagyarázni, de közben túlságosan erősen összpontosítottam
az ajkaira ahhoz, hogy koherens gondolatok formálódjanak a
fejemben. Azok az ajkak a bőrömet simogatták, és az egész
testem bejárták.
– Mitől legyek elválasztva? – A kezét nem vette le az üvegről.
– Ettől az egész szarságtól. Attól a rengeteg rossztól, ami az
elmúlt egy hónapban történt velem. – De mégis hogyan
magyarázhattam volna el neki azt, amit magam sem értettem
igazán? – Nem akarok csak egy lepattanó lenni, sem egy
röptében-dugás a koliszobában.
– Nem koliban lakom.
– Most nem ez a lényeg, Josh. – A szeme nagyon sötétbarna
volt. Ismertem ezt a tekintetet, és amikor megláttam, nem
érdekelt, menynyire nagy a tömeg körülöttünk, legszívesebben
azonnal letéptem volna magamról a ruháimat.
 – Felejtsd is el, amit az előbb mondtam neked, mert nem arra
várok, hogy bármit válaszolj. – Aztán, miközben lehajtotta a fejét
hozzám, a hangja is mélyebb lett. – Nagyon akarlak. Egyetlen
perc sem telik el úgy, hogy ne vágynék látni vagy érinteni téged.
De akkor is megértem.
– Meg?
Szomorkás mosolyra húzódott az ajka.
– Én sem akarom ezt elrontani, December.
– Miért csinálod ezt? Miért nevezel Decembernek? Már gimi
előtt is csak nagyi használta a teljes nevemet. – Pedig majd’
belehaltam, annyira szerettem volna, hogy minél többször
kimondja. Mert amikor a nevemet mondta, az olyan volt, mint a
szenvedélyes szerelemmel keveredő ima.
Még lejjebb hajolt hozzám, annyira közel a fülemhez, hogy a
leheleté megbizsergetett, de ő maga nem ért hozzám. A
nyakamon hideg futott végig, és ahogy végigrohant a
gerincemen, az egész testemet lángra lobbantotta.
– Mert ez azt jelenti, hogy a lényed egy olyan része az
enyém, amit senki más nem birtokol. Mintha az én saját kis
titkom lapulna benned.
Pedig abban a pillanatban nem volt a lényemnek egyetlen
olyan kis része sem, ami ne az övé lett volna.
– Josh! – A két megelevenedett Barbie baba a legközelebbi
padsorról szólt le neki. – Azért jöttünk, hogy megnézzük, hogy
játszol!
Aztán egy-egy hatalmas, kék-arany színű szivacskézzel
integettek neki.
Josh feléjük biccentett.
 – Kösz, lányok!
Még mindig játszik?
– A Mountain Lionsban nyomod?
– Ma este meccsünk van. Nem akarod megnézni?
A hangjából kicsendülő reménykedést hallva minden
határozottságom elhamvadt. Kis híján.
– Mindenképpen haza kell vinnem Gust, és megnézni, hogy
van anya.
– Értem. – Kinyúlt felém, és a fülem mögé fésült egy kósza,
gesztenyebarna hajtincset. – Akkor majd máskor.
Nem tudtam kipréselni magamból semmit, ami ne úgy
hangzott volna, hogy azonnal érints meg!
– Ugye tudod, hogy egy nagyon gyorsan robogó fosfolyóban
úszkálsz? Csak annyit kérek, hogy ne felejts el segítséget kérni.
Ha szükséged van rá. Nem kell ezt az egészet egyedül neked
cipelni. – Miért nem tud ő is egy érzéketlen seggfej lenni? Miért
kell mindig pontosan azt mondania, amit hallani akarok? – Azt
hiszem, ideje menned.
Egy pillanatig még a szememet kutatta, de nem voltam
hajlandó félrenézni. Nem leszek Josh Walker lepattanója. Nem
fogok egyik pasitól azonnal a másikhoz rohanni. Megköszörülte
a torkát.
– Hétfői edzés?
– Hozzuk Gust – ígértem neki.
Aztán ellépett tőlem, egyenesen a lányokhoz, akik úgy
vártak rá, mint két bandababa. Én meg neki hátat fordítva az
üvegnek támaszkodtam, és néhányszor nekikoppantottam a
fejem. Szorosan lehunytam a szemem, mert nem akartam látni,
ahogy azzal a két csajjal megy el valahova. Különben is, ki az a
hülye, aki kiengedi a kezei közül Josh Walkert?
– December?
Felpattant a szemem, és egyenesen az ő sötétbarna,
feneketlenül mély tekintetébe néztem, ahogyan fölém hajolt. Az
ajka mindössze néhány centire volt az enyémtől, és abban a
pillanatban a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül képes lettem
volna akár gyilkosságra is, csak hogy átléphessem ezt a kis
távolságot.
– Josh? – Suttogva kimondott könyörgés.
– Addig lassítunk, amíg azt nem mondod, hogy készen állsz.
Mert nem bírnám elviselni, hogy nemet mondj nekem. Azonban
figyelmeztetlek. Engem kurvára nem olyan könnyű levakarni.
És a hangjából csöpögő érzéki ígéret elég volt ahhoz, hogy
mindent lángra lobbantson a bensőmben.
Elhúzódott tőlem, és már nem voltam egyéb, mint a hideg
üvegnek támaszkodó, vadul dobogó szívű test. Integetett a
lányoknak, majd egy szó nélkül ellépett mellettük, de aztán
mégis visszafordult, és azt mondta.
– Ja, és Ember! – Várakozóan pislogtam. – Még mindig az
akármid vagyok, akit akármire használhatsz.

Samet elvittük vacsorázni az édesanyjához, aztán hazamentünk,

és beálltunk a kocsibeállóra. Gus ragaszkodott hozzá, hogy
egyedül vigye az összes hokicuccát, én pedig hagytam neki, bár
azért elnyomtam egy mosolyt, ahogy láttam, hogy harcol a
zsákkal, ami akkora volt, mint Josh. Miközben az ajtó felé
küzdötte magát, megfogtam Aprilt, és közelebb hajoltam hozzá.
 – Figyelj, ki volt az a pasi a pályán?
– Kicsoda? Paul? – És közben ártatlan tekintettel lesepert a
kabátja ujjáról egy láthatatlan porszemet.
– Igen, az a csávó, aki nem Brett. Nagyon össze voltál vele
melegedve.
– Te meg kis híján ott szaggattad le Josh ruháját, úgyhogy
nem értem, mit számít ez neked! Nem, mintha nem értenélek
meg. Az a pasi hihetetlenül szexis.
A hangjából csendülő vágyakozást felháborítónak hallottam.
– Csak azért számít, mert nekem nincsen pasim! És nem
helyes, ha Josht szexisnek nevezed. Hat évvel idősebb nálad.
– Ha te mondod… Nézd, én nagyon örülök, hogy megint
itthon vagy, meg minden, de légy szíves, ne akard úgy beleütni
az orrod az életembe, mintha jelen lettél volna az elmúlt néhány
évben! – Aztán egyszerűen faképnél hagyott, és bement a házba.
Úgy éreztem magam, mint aki kénytelen feltakarítani egy
olyan buli maradványait, amiben nem is volt jelen. És közben
igaza volt. Mert bármennyire közel voltunk egymáshoz kisebb
korunkban, ahogy egyetemre mentem, eltávolodtunk. Külön
utakon jártunk, és mostanra a távolság sokkal nagyobb lett, mint
valaha.
Amikor beléptünk, már az előtérben körülvett bennünket a
fokhagymás kenyér és a fésűskagyló illata.
– Nem igaz! – motyogta maga elé April, és kapkodva a
sarokba dobta a táskáját.
– Anya? – Felakasztottam a kabátom, és óvatos léptekkel
közelítettem a konyhához.
 Anya a tűzhely mellett állt, és egy hatalmas, gőzölgő lábas
tartalmát kavargatta. A haja nedvesen tapadt a hátára és tiszta
ruhát viselt. Pedig nem is kellett megkérnem, hogy átöltözzön.
Lehet, hogy a szeme körül vörös karikák voltak, és a tekintete
nedvesen csillogott, ás. jelen volt.
– Ember, megtennéd, hogy kiveszed a hűtőből az öntetet a
salátához?
Aprilre és Gusra néztem, akik elkerekedett szemmel és tátott
szájjal néztek vissza rám. Nagyi a tésztát kevergette, és alig
észrevehetően bólintott.
– Rajta, gyerekek, hiszen tudjátok, kinek mi a dolga, nem?
Ember, az öntetet, April, te töltsd ki az innivalót, Gus, tedd ki az
evőeszközöket!
Anya úgy adta ki az utasításokat, mintha nem is töltötte
volna ágyban az elmúlt négy hetet. Újabb szívdobbanásnyi idő
telt el, és mi csak álltunk megkövültén.
– Rajta! – Aztán az Alfredo szósztól csöpögő spatulával az
étkező felé mutatott.
Azonnal ugrottunk, mindenki a neki kiadott utasításnak
megfelelően. Pisszenni sem mertünk, nehogy tönkretegyük a
nagyon is sérülékeny harmóniát. Mindenki odavitte az
asztalhoz, amit anya kért, aztán leültünk a helyünkre ugyanúgy,
mint… nos, azelőtt. Nagyi a porcelánokkal teli tálaló mellől
elvett egy széket, és Gus mellé húzta.
Apa helyére senki sem ült le.
– Gus? – Anya az öcsémre nézett, és jelentőségteljesen
bólintott.
 Gus édes kis csilingelő hangja betöltötte az étkezőt. Áldást
mondott, de a hangja megremegett, amikor ahhoz az részhez ért,
hogy arra kérte Istent, óvja meg apát. Persze automatikusan
mondta. Rettegve kaptam a tekintetem anyára, mert azt hittem,
ettől majd megint visszaesik. És valóban, egy pillanat alatt
elsápadt, utána azonban kitartott, és némán várta, amíg Gus
végigmondja.
– Szerintem ez tökéletes volt, Gus – mondta nagyi, és
megpuszilta az öcsém homlokát.
– Na, ki éhes? – kérdezte anya, és halvány mosollyal emelte
fel a fejét.
És ennyi elég is volt ahhoz, hogy a gyász éppen csak annyira
csökkenjen, hogy levegőhöz jussunk, amíg körbeadtuk a
tányérokat. A tányérok csörömpölése elkeveredett Gus izgatott
hangjával, hogy végre elmesélhette anyának, mennyire jól
játszott aznap. Két falat között többször is lopva anyára néztem,
de mindig azt láttam, hogy mosolyogva, őszinte érdeklődéssel
hallgatja Gust. Ugyan csak a szája mosolygott, a szeme nem, de
azért teljesen velünk volt.
April feje egy pillanatra lehanyatlott mellettem, és láttam,
hogy gyorsan letöröl az arcáról egy könnycseppet. Odanyúltam
hozzá, megfogtam a kezét, és gyöngéden megszorítottam.
Amikor összetalálkozott a tekintetünk, valami kézzelfogható
kapcsolat alakult ki közöttünk, ami veszélyesen hasonlított a
közösen osztott reményre.
Nem engedte el a kezem, én pedig nem voltam hajlandó
megszakítani ezt az új dolgot. Remegő ajkakkal néztem nagyira,
aki lassan elmosolyodott, és finoman bólintott, mire a remény
megint teljesen eltöltötte a testem, hogy szinte édes ízt éreztem
tőle a számban. Nagyon féltem volna elismerni, hogy mit érzek,
vagy akár gondolni is rá, mert szinte babonásan féltem attól,
hogy elkiabálnám a dolgot, de akkor sem voltam képes
figyelmen kívül hagyni, hirtelen mennyivel pozitívabban láttam
magunkat.
Túl fogjuk tenni magunkat rajta. Minden a legnagyobb
rendben lesz.
– Te nem vagy a suliban – jelentette ki anya egyszerűen,
amikor a naptárra nézett. – Ilyen sokáig voltam távol?
– Most már a springsi tanszékre járok. – A hátam mögé
néztem a nappaliba, ahol az egyik sarokban nagyi éppen
kötögetett valamit, de amikor elkapta a pillantásom, egyszerűen
csak anya felé biccentett a fejével. Vagyis teljesen egyedül
hagyott.
– Értem – mormogta anya. – Emlékszem is, hogy mondtad.
Azt hiszem. – Aztán megrázta a fejét, mintha próbálná
kitisztítani a gondolatait. – És hazaköltöztél.
– Nem egészen. Most Sammel lakom. Egy kis lakást bérlünk
a campushoz közelebb, de azért elég közel ahhoz, hogy ha kell,
akkor Gust is össze tudjam szedni, meg mindenfélét elintézzek,
ha segítségre van szükséged.
– Miattam költöztél haza.
Nem akartam leplezni előle az igazságot. Anyával soha nem
volt amolyan ölelgetős-szeretgetős a kapcsolatunk.
– Azért jöttem haza, mert elvesztettük apát, és Boulderben
semmi nem volt kerek. Itt volt rám szükség, úgyhogy
meghoztam a legjobb döntést, amit ebben a helyzetben csak
meghozhattam.
– És gondoskodtál az egész családról. Te és nagyi.
Köszönöm!
Pedig semmi szükségem nem volt a köszönetére. Nekem
most az kellett, hogy megígérje, hogy összeszedi magát, és nem
fog megint visszahúzódni a hálószobájába. Azt akartam, hogy ő
gondoskodjon Gusról, Aprilről, és hát, többnyire saját magáról
is. Azt akartam, hogy többet ne nekem kelljen az egyetlen
felnőttnek lennem a családban.
De vajon honnan jött ez a harag, ami bennem gyűlt? Nem
kellene inkább egyszerűen csak nagyon boldognak lennem,
amiért ebben a pillanatban megint itt volt velünk? Hogy úgy
nézett ki, mintha megint a régi lenne? Nem akartam így érezni,
úgyhogy amennyire csak lehetett, kizártam magamból ezeket.
És még mielőtt hangosan is megfogalmazhattam volna
azokat a gondolatokat, melyek talán visszataszíthatták volna
anyát oda, ahol eddig volt, összeszorított szájjal, mereven
elmosolyodtam.
– Figyelj, anya, minden… érted, szóval rendben van?
– Minden fáj – suttogta, és egy pillanatra Gusra
emlékeztetett. Aztán a tekintetét elszakította a naptárról, és
megrázta a fejét. – Akarsz visszamenni Boulderbe? Nem
szeretném, ha miattam el lennél szakítva a barátaidtól és Riley-
tól.
– Riley-nak nemigen hiányzom.
– Ó, Ember! Mi történt?
 – Mint kiderült, mégsem megy neki olyan jól a távkapcsolat.
– Aztán a kezemet felemelve jeleztem neki, hogy nincs
szükségem ölelésre, mert láttam, hogy felém indul. Nem kellett
az együttérzése, mert most azt akartam, hogy minden erejét arra
koncentrálja, hogy megint minden rendben legyen vele. – Na,
mindegy. Szóval most Sammel élek, és ha bármiben szükséged
van rám, akkor ott van a számunk a hűtőn, közvetlenül a
tanrendem mellett.
– Annyira sajnálom, hogy ilyen sok mindent elveszítettél,
Ember!
– Ami nem öl meg, erősebbé tesz, nem?
– De. Erősebbé. – Aztán visszafordult a naptár felé, és tovább
bámulta.
 Kilencedik fejezet

ÁTVETETTEM A VÁLLAMON A FUTÁRTÁSKÁMAT, majd a kocsi

tetejéről felkaptam a kávéspoharat. Hála istennek, volt egy
Starbucks a suli és az albi között, mert ha ez nincs, akkor lehet,
hogy ezen a reggelen be sem indul az agyam.
Fizikailag sokkal kimerítőbb volt berendezkedni az új helyre,
mint gondoltam volna, de a végén nagyon is megérte.
Hihetetlenül felszabadító érzés volt, hogy van egy saját kis
helyem a campustól távolabb, ahol nincsenek szabályok,
előírások és véletlenszerű szobaellenőrzések. Az pedig csak a
hab volt a tortán, hogy Sammel laktam, mert a rengeteg kisebb
és nagyobb dolog mellett, ami az elmúlt tizennyolc hónapban
megváltozott körülöttem, mi ketten ugyanolyanok maradtunk
egymásnak, mint régen.
Elővettem a tanrendem, beléptem az épületbe, majd
ellenőriztem a terem számát, és sikerült úgy bemennem, hogy
közben a kávét sem öntöttem végig a hófehér pulcsimon. Egy
pont nekem.
Gyorsan végignéztem a termen, és láttam, hogy az első
sorban van még egy csomó üres hely. A poharamat letettem az
egyik asztalra, a táskámat lecsúsztattam a vállamról, majd
kivettem belőle a könyveimet és a tollakat. Alig vártam, hogy
teleírjam a spirálfüzetem. A töri engem éppen annyira élénken
érdekelt, ahogyan bizonyos csajokat a körömlakk vagy a cipő
szokott. Már nagyon fiatalon tudtam, mi lesz majd a főtárgyam.
A terem hátsó részéből idegesítő nevetést hallottam, és
ahogyan a fejemet ingatva hátranéztem, láttam, hogy egy hosszú
combú, barna hajú csaj ül az egyik asztalon, közvetlenül egy pasi
előtt. És ha a pasinak nem volt teljesen nyilvánvaló, mit akar tőle
a csaj, akkor meg is érdemli, hogy egész életében egyedül
maradjon. A csaj hangosan nevetve vetette hátra a fejét.
Basszus! Hiszen ez a pasi Josh volt!
A szeme elkerekedett, amikor összeakadt a tekintetünk, és az
arcára kiülő vigyortól a lélegzetem is elakadt. Sikerült
elszakítanom róla a tekintetem, és folyamatosan a táblára
összpontosítva leültem. Rohadt hülye kis hormonok! Miért
kellett ennyire állati jól kinéznie már reggel fél kilenckor? Persze
kit akarok áltatni? Ő gyakorlatilag a nap huszonnégy órájában
egy két lábon járó erotika. Teljesen meg is értettem a csajt, ahogy
az asztalon ült előtte. A fenébe, még példás önuralmat is
tanúsított. Mert a helyében én már Josh ölében lettem volna.
Nem kellett oldalra fordulnom, hogy tudjam, Josh leült a
mellettem lévő üres helyre. Csak nézz mereven előre! Nem vagyok
hajlandó felé fordulni. Nem fogok még egyszer elveszni azokban
a barna szemekben, és nem fog eszembe jutni, pontosan mire is
voltak képesek azok a csodálatos kezek a testemmel. Azt már
nem.
– Rettegtem ettől a tantárgytól, de mindent megér, hogy
ilyen korán reggel láthatlak, December.
 – Te és ez az állandó decemberezésed… – motyogtam, és a
világért sem vallottam volna be, mennyire bejön, hogy így hív. –
Nem tudnál te is csak simán Embernek szólítani, ahogyan
mindenki más?
Közelebb hajolt, és az ajka szinte a fülemet érintette.
– Csak akkor mondom, ha tutira senki nem hall bennünket,
és különben is, nem nevezlek így senki másnak… csak neked.
Miért kellett a hangjának ennyire selymesnek lennie? A
terem hátsó részébe pillantottam, és közben az egyelőre még
üres, de hamarosan tudással teli füzeten kopogtattam a
tollammal.
– Asszem, a papírnehezék már nagyon hiányol.
A barna az egyik leghátsó padban ült, és dühös tekintettel
nézett engem. Nem is csodáltam.
– Akarod átvenni a helyét?
Amilyen gúnyosan csendült a hangja, kénytelen voltam
azonnal felé fordulni, és egy pillanat alatt elvesztem a
tekintetében. Önkéntelenül is elmosolyodtam, amikor a
szemöldökét fel-le mozgatva, tenyerével megcsapkodta maga
előtt a padot. Ingattam a fejem, és megint a terem eleje felé
koncentráltam.
– Nem vagyok annyira biztos benne, hogy jó ötlet lenne
ennyire közel kerülnöm hozzád – emlékeztettem mosolyogva.
– Ha felmászol ide elém, megígérem, hogy ráülök a kezemre.
Nem jutottam szóhoz. Még csak ötletem sem volt, hogy erre
mégis mivel vághatnék vissza. Végül a prof. mentett meg azzal,
hogy kiosztotta a tanmenetet, és megkezdte az előadást.
Komolyan odafigyeltem rá. Illetve annyira nem is komolyan.
Egy csomót jegyzeteltem, de közben végig tudatában voltam,
hogy Josh engem néz, és erről mindig csak az jutott eszembe,
milyen érzés volt, amikor a keze simogatott. Lopva
rápillantottam, és egyenesen belenéztem azokba a kutató, barna
szemekbe. Izzó tekintet. Rohadtul forró.
Keresztbe tettem a lábam, aztán egymás mellé, és
emlékeztettem magam, hogy ez most nem az a hely és idő, ahol
rávethetem magam az egyik csoporttársamra, így inkább minél
jobban próbáltam a részletekre koncentrálni. Füzet. Azt hiszem,
menni fog, hogy a füzetemre, a jegyzetelésre és a polgárháborúra
figyeljek. Amire viszont nagyon nem voltam képes, az a saját
magam által magamra erőltetett lassú tempó Joshsal
kapcsolatban. Különösen így, hogy legszívesebben a terem
közepén tepertem volna le.
Ez volt életem leghosszabb, ugyanakkor legrövidebb egy
órája is. Legalább annyira kétségbeesetten szerettem volna minél
távolabb lenni a teremtől, mint amennyire szerettem volna a
lehető legközelebb maradni Joshhoz. Amikor a prof. elengedett
bennünket, úgy pattantam fel és siettem ki, mintha csak lángra
kapott volna a székem. A hétfő különösen könnyű volt, és
legközelebb csak délután volt órám, úgyhogy tudtam, hogy ha
hazamegyek, akkor legalább a kötelezőket előre olvashatom egy
kicsit.
Már majdnem a kocsimnál voltam, amikor Josh utolért.
– Mi van? Egy szia!-t sem kapok? – kérdezte évődően, és a
futástól még csak gyorsabban sem vette a levegőt.
 Kinyitottam az ajtót, bevágtam a táskám, és fájdalmasan
húztam el a számat, amikor láttam, hogy az összes könyv az
anyósülés előtti padlóra borul belőle.
– Szia, Josh!
– Elég barátságtalan.
Felé fordultam, de a szemében láttam megcsillanni azt a
humort, ami a szavaiban nem volt meg. A szemem forgattam.
– Most komoly?
– Micsoda? – És a kocsimnak támaszkodott. – Nem csókollak
meg, nem hívogatlak, mondjuk főleg azért, mert nem is tudom a
számod. És az eszedbe sem jutott, hogy csak egy tanulótársra
volna szükségem?
– Tanulótársra? – A hangom elcsuklott, én pedig próbáltam
azzal leplezni, hogy gyorsan megköszörültem a torkom. A
kezem a zsebembe csúsztattam, egyrészt azért, nehogy
lefagyjanak, másrészt azért, nehogy valami módon Josh testén
kössenek ki. Más megoldást ugyanis nem láttam.
Közelebb hajolt, az ajka mindössze néhány centire állt meg
az én ajkamtól, és habár én húztam meg a határvonalat, abban a
pillanatban bármit megtettem volna, hogy áthághassam.
– Valami azt súgja, mi ketten nagyon jó tanulótársak
lennénk.
A szám tátva maradt.
– Josh!
Az arcán félénk kis mosoly jelent meg.
– Miért? Tényleg jól tudnánk együtt tanulni.
A kézfejemmel a mellkasára csaptam, és hangosan
felnevettem.
 – Na, persze! – És természetesen megint igaza volt. Tényleg
lenne egy csomó olyan dolog, amit… jól csinálnánk… együtt.
Dave Matthews zenéje szólalt meg a farzsebemből, én pedig
azonnal kivettem a telómat. Nagyon hálás voltam, amiért
megzavarta a pillanatot. Amikor a kijelzőre pillantva April képét
láttam meg, a szívem azonnal felgyorsult. Neki most suliban
kellene lennie.
– April? Miért nem a harmadik órán ülsz? – Istenem, tisztára
úgy beszélek, mint anya.
– Lehet, jó lenne hazajönnöd. Mike bácsi megjelent, és van itt
csomó híradós is, anya nem akarja őket beengedni a házba. Elég
nagy a gáz.
– Lassíts le, April. Túl gyorsan beszélsz. – Aztán behajoltam
a kocsiba, és beindítottam a motort, hogy melegedjen a kocsi. –
Mi történik?
– Mike bácsi akkor jelent meg nálunk, amikor éppen eljöttem
otthonról, és indultam a suliba, aztán vagy fél órával ezelőtt egy
csomó tévéhíradós is jött. Anya teljesen ki van bukva.
– Azonnal ott vagyok. – Kinyomtam, majd Joshhoz
fordultam. – Most mennem kell. Anya öccse nálunk van, és
valami hatalmas szart kavart.
Az évődő pillantás azonnal eltűnt, és a helyét aggodalom
vette át. Sajnos ez szinte még az évődő pillantásnál is
bolondítóbb volt.
– Kellek? Segíteni? Akarod, hogy segítsek?
Elnyomtam az ösztönöm, hogy igent mondjak, mert nagyon
szerettem volna, ha ott van mellettem. De azt akkor sem
szerettem volna, ha ilyen gyorsan megint egy pasitól kezdenék el
függeni.
– Nem, jobb lesz, ha ezzel egyedül birkózom meg.
Meglepetten nézett rám, aztán csak egy gyors biccentéssel
válaszolt.
– Oké.
– De azért kösz, hogy megkérdezted! Nagyon sokat jelent.

Húsz percbe telt, míg kocsival átjutottam a város déli részébe,

behajtottam a kocsibeállónkra, majd P-be tettem a sebváltót. És
valóban, a ház előtt közvetlenül egy hatalmas híradós stáb
parkolt.
Még útközben csörgettem meg Wilson századost. Korábban
figyelmeztetett, hogy lehet számítani valami effélére, különösen
úgy, hogy apát afgán katonák lőtték le, de amikor a temetés is
teljesen eseménytelenül múlt el, reménykedni kezdtem, hogy
talán megúsztuk. Hát nem úgy tűnt.
– Anya! – Benyitottam, majd a kulcsomat az üres kulcsos
kosárba hajítottam, és a kabátomat felakasztottam a fogasra. –
Anya!
Bepillantottam a konyhába, de ott csak nagyit láttam.
– Az emeleten van.
– Nagyi, mi a f… – Aztán gyorsan elharaptam a szót, még
mielőtt az jött volna, hogy a hagyományos módon, szappannal
mossák ki a számat. – Mi folyik itt?
– Anyád öccse ellátogatott hozzánk, és vendégeket is hozott
magával. Nagyon nem szívesen látott vendégeket. – Higgadtan
ivott a teájából, de csészét tartó keze alig láthatóan remegett.
 – Értem.
Kettesével szedtem felfelé a lépcsőket, és amikor
befordultam a sarkon, pont az én szobám ajtaja előtt egy
operatőrbe ütköztem.
– Ó, elnézést, kisasszony! – motyogta.
– Rohadtul elnézést! Takarodjon az utamból! –
Elnyomakodtam mellette, majd még két másik pasi mellett, akik
valamilyen hosszú fémrudat tartottak a kezükben, míg meg nem
találtam a folyosón félve egy sarokba húzódó Aprilt.
Nagyot sóhajtott, és azonnal megölelt.
– Gus szobájában vannak.
– Majd én elintézem. – Persze fogalmam sem volt róla, hogy
hogyan, csak azt tudtam, hogy mindenképpen el kell intéznem.
Összeborzoltam Gus haját is. Szorosan April mellé bújva állt.
Neki is suliban kellett volna lennie. Semmi szükség nem volt arra,
hogy átélje mindezt.
Kinyitottam a Gus által szobának nevezett Csillagok háborúja
szentélybe vezető ajtót, és azonnal egy veszekedés kellős
közepén találtam magam.
– Én ezt nem akarom, Mike! – kiáltotta anya az öccsének.
Kettejük között az ágytakaróról Yoda arca nézett rám.
– Ők készek fizetni ezért, June! Ez egy valóságos történet, és
a családunknak meg kell adni a lehetőséget, hogy nyilvánosan is
elmondhassa, mi történt Justinnal.
– Mike bácsi? – Becsuktam magam mögött az ajtót, és anya
mellé álltam. Ha anya nem akarja végigcsinálni, akkor
mindenképpen megakadályozzuk.
 – April, már mondtam neked, hogy ez csak anyádra és rám
tartozik. Most pedig szaladj a suliba.
– De én Ember vagyok, nem April. Engem nem fogsz olyan
könnyen lerázni. Ha anya azt akarja, hogy ezek az emberek
elmenjenek a házából, akkori igenis el fognak menni. – Aztán
végignéztem rajta, a sötét öltönyén és a ránézésre is egy vagyont
érő nyakkendőjén. – És sokkal alacsonyabb vagy, mint
emlékeztem.
Elpirult.
– Ja, persze, szia, Ember! Nyelvbotlás volt. Milyen rég nem
találkoztunk!
– Aha, vagy tizenöt éve. És nem hiszem, hogy ez alapján
jogod lenne bármibe beleszólni a családunkkal kapcsolatban. –
Csak halvány emlékek éltek bennem Mike bácsiról, és azok is
főként anya régen halott szüleivel kapcsolatban.
– Azért jöttem, hogy segítsek a nővéremnek.
– Aha, biztosan ezért álltál annyira mellette a temetésen és az
összes többi alatt is, nem? – Egy lehulló tűt is meg lehetett volna
hallani a szobában.
Egy nő köszörülte meg a torkát, én pedig a hang irányába
fordultam. Egy hosszú lábú, barna hajú nő állt Gus íróasztala
mellett. Valahonnan távolról nagyon ismerős volt az arca. Kezet
nyújtott felém.
– Te biztosan December vagy. Annyira tragikus, hogy
elveszítetted édesapádat. Ráadásul éppen a születésnapodon.
A fejem úgy kaptam hátra, mintha felpofoztak volna, és a
szemem dühösen szűkült össze.
– Igen.
 A nő arcán azonnal híradós mosoly terült el.
– Kiváló! London Cartwright vagyok, és nagyon szeretném
megismerni a te érzéseidet is, hiszen ha jól tudom, csak neked
köszönhető, hogy nem hullott szét a család.
– Anya és én is azt szeretnénk, ha elmennének a házunkból.
Önt is beleértve Ms. Cartwright.
A mosoly még csak meg sem rezdült. Ijesztő.
– Biztos vagyok benne, hogy ha megérted, mit szeretnénk...
– Mert mi a fenét szeretnének?
– Hogy a nyilvánosság is tudjon arról, hogy a saját
szövetségeseink gyilkolnak amerikai katonákat, Ember! Hogy
mindenki elgondolkozzon, milyen árat kell fizetnünk a
jelenlétünkért, és miért ölik meg a katonáinkat éppen azok az
emberek, akiket védeni és kiképezni mentünk oda. Miért van
szükség még több amerikai áldozatra?
Mi a franc?!
– Apa nem áldozat volt. Hanem katona.
– Csak szeretnénk megadni a lehetőséget neked is, hogy
elmondhasd a véleményed.
Ms. Cartwright átvágott a szobán, majd Mike bácsi mögött a
falra meredt.
Anya összerezzent.
– Anya? – kérdeztem. – Mit szeretnél, mit tegyek?
A tekintete kiürült. Ne. Már megint? Megragadtam a vállát,
majd a fejem lehajtva egyenesen a szemébe néztem.
– Anya? Maradj velem! – Aztán az ajtó felé vontam. – April,
vidd le, légy szíves, a nagyihoz! Gus, te is menj velük!
 April levezette anyát és Gust a földszintre, és pedig
megvártam, amíg hallótávolságon kívül kerülnek, és csak akkor
fordultam Mike-hoz és Ms. Cartwrighthoz.
– Nem látja, mennyire törékeny állapotban van? Mi a fenét
képzeltek, mit csinálnak?
– Édesapád megérdemli, hogy emlékezzenek rá, és az
amerikai embereknek tudniuk kell, hogy nem hiába halt meg. –
Hangjából csak úgy csöpögött a hamis együttérzés. Egy nálam
gyengébb ember talán még be is dőlt volna neki.
– Ott háború folyik! Háborúban senki sem hal meg hiába! –
Megráztam a fejem, és hajszál híján elnevettem magam. – Vagy a
fenét, hiszen minden halál hiábavaló! De apám akkor sem lesz
főcím!
Mike bácsi előrehajolt, és rám villantotta használtautó-
kereskedős vigyorát.
– Ember, de ugye tudod, hogy ez nagyon jól is jöhet a
családunknak? Az embereket megindítja az ilyesmi, és a főiskola
is nagyon sokba kerül. Tényleg a hasznunkra válhatna a
nyilvánosság.
Az arcomból kifutott minden szín. El sem tudtam hinni,
hogy éppen azt javasolta, hogy a lehető legjobban szedjük meg
magunkat apa halálából. A számban valami nagyon keserű ízt
éreztem.
– Neked elment az eszed, ha azt hiszed… – Felszisszentem,
amikor megláttam, milyen zászlót tűzött ki éppen Ms.
Cartwright a Gus falán lógó parafa táblára. A West Point
Katonai Akadémia zászlóját.
– Most azonnal szedje le onnan!
 – Úgy gondoltuk, ez is hozzájárul majd a hangulathoz.
Katonacsalád, meg ilyesmi. Mert átvitt értelemben, a riportban
önök képviselik majd az egész hadsereget. – És ahogy ezt így
előadta nekem, annyira logikusnak tűnt az egész, mintha
kettőnk közül én lennék, aki nem a valóságban él.
– Apa a Vanderbiltre járt, nem az Akadémiára. – A fogaimat
összeszorítva sziszegtem a szavakat. Attól féltem, hogy
hamarosan szabadjára engedem minden dühömet. – Gusnak
eszébe sincs a West Pointra mennie, és soha nem is fog.
– Gondolkozz egy kicsit reálisabban, Ember! Gusnak
büszkének kellene lennie a család katonai hagyományaira –
mondta Mike bácsi, majd kivett Ms. Cartwright táskájából egy
West Point feliratú pólót. – Különben pedig az emberek zabálni
fogják, ha ebben interjúvoljuk meg. Ki tudja, egy napon talán ő
fog az apja nyomdokaiba lépni.
És ekkor tényleg elpattant bennem valami. Az udvariasság
finom hálója, amit azután fontam magam köré, hogy apa
meghalt, Riley pedig félrekúrt Kaylával, egy pillanat alatt
szertefoszlott. Nem hagyom, hogy Gust is felhasználják!
Átugrottam az ágyon, és kikaptam a pólót Mike bácsi kezéből.
– Takarodjatok!
Ember...
– AZT MONDTAM, TAKARODJATOK! – Megragadtam a
pólót, és szerettem volna cafatokra tépni, de aztán megértettem,
hogy az sem lenne elég. Ezért áttörtem kettejük között, és a
zászlót is letéptem a parafa tábláról. A rajszögek mind
kirepültek, és hangos kopogással a padlóra hullva az ágy alá
gurultak. Lezavartam mindenkit a földszintre, és az operatőrök
meg a stáb többi tagja kapkodva szedte össze a felszerelését az
általános felfordulásban.
– Takarodjanak! Takarodjanak! – Olyan volt ez nekem, mint
egy mantra, és egyre csak ezt hajtogattam.
A konyhaajtón aztán nem tudtak egyszerre, elég gyorsan
keresztülsietni, és egy pillanat szünet után szinte egyszerre
árasztották el a konyhát. Anya az ebédlőasztalnál ült, kezében
egy csésze kávé. Nagyi mellette állva őrködött, de olyan vadul
elszánt tekintettel, amilyet még nem láttam tőle. Egy pillanatra
meg is sajnáltam a híradósokat. Talán.
– Ember...! – Mike bácsi megindult felém, de én gyorsan a
konyhasziget túloldalára hátráltam előle.
– Ne! Hogy merészeled idehozni ezt a szart? Hogy
merészeled egyáltalán feltételezni, hogy majd Gus fejébe ülteted
ezt a hülyeséget? A sereg? West Point? – Úgy szorítottam és
ráztam a zászlót és a pólót, mintha Mike bácsi nyakára
fonódnának az ujjaim.
– Ez csak egy jelkép...
– Nem! Gusnak nem lesz semmi köze sem a hadsereghez,
sem a West Pointhoz, sem a riporthoz! Elment az eszed? Miért
akarnád, hogy egyszer majd talán… hogy… Nem! Ez a család
már így is éppen elég vért hullatott, erre idejössz, és
megforgatod bennünk a kést!
Ekkor elbicsaklott a hangom. Egyszerűen képtelen voltam
feldolgozni azokat a képeket, amik ennek a zászlónak a
látványára költöztek a fejembe. Gus egyenruhában. Gus, amint a
csillagsávos lobogóval letakarva helyezik örök nyugalomra.
 A pólót a zászlóval együtt a mosogatóba hajítottam, majd
kinyitottam a felső szekrényt, és kivettem belőle a gyújtót,
amivel anya a szülinapi gyertyákat szokta meggyújtani. Egy
kattanás, a láng életre kelt, és azonnal belekapott a West Pointos
pólóba.
– Ember! Mit csinálsz? – Mike bácsi tett felém egy lépést, de a
tekintetem biztosan éppen eléggé fenyegető volt, mert azonnal
meg is torpant, és gyorsan hátrálni kezdett.
– Ezt gondolom az aranyos kis ötletetekről, hogy Gust a jövő
kis katonájaként öltöztessétek fel, és a gyászunkat felhasználva
próbálj pénzt keresni! – A lángok éppen akkor kaptak igazán
erőre, amikor Wilson százados két másik katona kíséretében
belépett a konyhába. – Most pedig takarodjatok a francba az
otthonunkból!
– Ember? – Gus vékony kis hangja tudott csak keresztültörni
a haragom vörös ködén. A szemem összetalálkozott aggodalmas
tekintetével, ahogyan a kanapé háttámlája fölött nézett engem,
mellette azzal az emberrel, akit a világon legkevésbé szerettem
volna, hogy ilyen állapotban lásson. Azzal, akinek meleg, barna
szeme ugyancsak az én szemembe kapaszkodott, és tanúja volt,
mennyire elvesztettem a józan eszem.
A füstérzékelő felbőgött. Végre felfogta, hogy veszély
fenyeget. De ebben a pillanatban én sokkal veszélyesebb voltam
minden tűznél. Elnyúltam a lángok mellett, megnyitottam a
csapot, és a zuhanyfejjel eloltottam a tüzet. Közben pedig azt
kívántam, hogy bárcsak a haragomat is ennyire könnyen
kiolthatnám.
 A szívem olyan vadul dobogott, hogy attól féltem, kiugrik a
mellkasomból, az arcom pedig éppen úgy izzott, ahogyan az
imént a feketére pörkölődött póló.
Wilson százados kikísérte a híradósokat.
– Ne merészeljék még egyszer zavarni a Howard családot!
Figyelmeztetem önöket. A család egyetlen tagja sem írt alá
semmilyen nyilatkozatot, és ennek megfelelően nem
használhatnak fel semmit abból, amit az előbb felvettek vagy
rögzítettek.
– June, azért szeretném, ha még egyszer átgondolnád! – Mike
bácsi anya vállára tette a kezét.
– Soha az életben, Mike!
Hűha! Anya szavaiból megint a tőle megszokott nyakasság
csendült. Mennyire ismerős volt mindez! És mennyire hiányzott
már, hogy megint halljam!
– Kérlek...
Nagyi állt fel a székéről, és egyenes háttal Mike felé fordult.
– Ha nem tévedek, a menyem arra kérte, hogy menjen el
innen, uram! Kérem, ne használja ki a vendégszeretetét azzal,
hogy meg kelljen ismételnie magát!
Mike bácsi még egy könyörgő pillantást vetett anyára, de
anya felvont szemöldöke arra utalt, hogy nem fogja tudni
megváltoztatni a véleményét. Márpedig ha anyának volt annyi
ereje, hogy ellenálljon neki, akkor nem merült megint vissza a
semmibe.
Mielőtt még nagyobb idiótát csinálhattam volna magamból,
kimentem a konyhából, és csak a tornácon álltam meg. Előttem a
hegyek az ég felé törtek, és elfoglalták szinte az egész világot, az
én lelki szemeim előtt azonban az imént elfojtott lángok képe
lobogott. A jegesen hideg fakorlátra támaszkodtam, és hagytam,
hogy a karomon keresztül a testembe szivárogjon a hidegsége.
Amikor meghallottam az elhúzódó ajtó surrogó hangját,
összerezzentem.
– Hé, minden rendben van? – Josh hangja átjárta a testem, és
olyan megnyugtató kis hidat képezett a világ és közöttem, amire
most nem volt semmi szükségem, és amit nem is akartam, hogy
létrejöjjön. A pasi éppen az előbb nézte végig, ahogyan totál
megkattanok.
– Megmondtam, hogy megoldom egyedül. Nem kellett, hogy
ide gyere.
Mellettem állva ő is a korlátra támaszkodott.
– Nincsen abban semmi rossz, ha az emberben időről időre
elszakad a cérna.
– Mostanában nálam ez az időről időre konkrétan minden
áldott napot jelent, és nem örülök neki, hogy végignézted. –
Aztán mély levegőt vettem, mert nem akartam, hogy a számon
további ostobaságok jöjjenek ki. A fagyos levegő égette a
tüdőmet, de még ez is nagyon jó volt.
– Én nem bánom.
Abbahagytam a korlát textúrájának alapos tanulmányozását,
felemeltem a fejem, és egyenesen belenéztem meleg, barna
szeme megértő tekintetébe.
– Nem érted? Én igenis bánom, Josh! Ezért mondtam neked,
hogy maradj távolabb, és adj nekem helyet és időt, hogy saját
magam megoldhassam a dolgaimat! – Mély levegő!
Mindenképpen abba kell hagynom ezt az állandó kiabálást, mert
a végén tényleg azt fogja hinni, hogy nem vagyok normális.
Ehelyett inkább nevetni kezdtem, vagyis most már biztosan
meggyőződhetett róla, hogy tényleg bolond vagyok. – Basszus,
én soha nem voltam kiabálós típus, mostanában meg mintha
mást se tennék!
Kinyúlt felém, végigsimított a hátamon, én pedig gyűlöltem,
amiért ennyire kellemes érzés. Elhúztam magam tőle, és nem
lehetett nem észrevenni, mennyire megbántottan csillan a szeme.
– Nem lehetsz itt! Nem láthatsz ilyennek, mert akkor mindig
csak ez fog a fejemben járni, amikor kettőnkre gondolok. Nem
lehet, hogy állandóan megmentesz valamitől!
Karba fonta a kezét a mellkasa előtt. A lehelete tisztán
látszott a jegesen hideg levegőben.
– Az isten szerelmére, December! Hiszen te mindenkinek a
nyűgjét a hátadon hordod ebben a házban! Valakinek téged is
cipelni kell! Nem nézhetem tétlenül, ahogy szenvedsz!
– Akkor ne nézz! Megmondtam neked, hogy ne gyere ide!
Megmondtam neked, hogy maradj ki ebből, és te mégis ott vagy
mindenhol. Ott vagy, amikor Gus hokizik, ott vagy a főiskolán
is, és te… te… egyszerűen mindenhol ott vagy!
Nem hagyhattam, hogy így lásson. Nem mutathattam
magam ennyire gyengének és őrültnek. Ez a pasi az előbb éppen
azt nézte végig, ahogy felgyújtom a mosogatónkat. Basszus! A
picsába! Bassza meg!
– December!
– Menj el!
Nem kellett neki kétszer mondani.
 Felsóhajtott, és a fejét ingatva elment. Csak annyit hallottam
a visszavonulásából, ahogyan az ajtó csúszva kinyílik, majd
megint becsukódik. Aztán a fejem a korlátra hajtottam, és
hagytam, hogy a jeges hideg szétáradjon az arcomban.
Aztán megint nyílni hallottam az ajtót, és tehetetlen
dühömben kis híján sikoltani kezdtem.
– Én kértem, hogy jöjjön el. – Gus is a korlátra tette a fejét, és
ártatlan kis szemeit az enyémre szegezte.
– Mi? Hogy?
– Szerinted? Úgy, hogy megvan a száma. – Most sokkal
idősebbnek tűnt a válóságnál. – Anya nagyon dühös volt.
Tudom, hogy még ez is jobb, mint amikor szomorú, de akkor is.
April téged hívott, úgyhogy én meg Walker edzőnek
telefonáltam. Azt mondta, akkor hívom, amikor csak akarom.
Ó, basszus! Felegyenesedtem, és megöleltem Gust.
– Ne haragudj, amiért kiabáltam, öcskös. A dolgok
mostanában egy kicsit bonyolultak.
Egészen belém bújt.
– Mert apa elment? Vagy mert már nem jársz együtt Riley-
val?
Megpusziltam a feje tetejét.
– Mindkettő, kisöreg!
– Tényleg ennyire gyűlölöd a hadsereget?
Szorosabban öleltem magamhoz.
– Nem. Nem gyűlölöm a hadsereget. Csak nem akarom,
hogy még egy szerettem szolgáljon.
Nem tudtam volna elviselni, hogy még egyvalakit
elveszítsek.
 – A tűz azért nagyon király volt.
Kérdezz meg egy hétévest, és azonnal átlátja a lényeget.
– Aha, de ha lehet, ne próbáld ki, jó? Most pedig mennem
kell vissza az egyetemre. Délután órám van.
Bólintott.
– El tudnál vinni engem is? Nem szeretnék itthon maradni.
Itt mindenki szomorú.
A mellkasomat fájdalom szorította össze, de a könnyek csak
nem akartak megindulni. Lehet, hogy azon is túljutottam már.

Húsz perccel később, miután Gust és Aprilt kitettem a sulinál,

elindultam vissza a lakásom felé. Nem akartam az az ember
lenni, aki az előbb otthon voltam. Nem akartam én felelősséget
érezni mindenkiért. Önző akartam lenni, tízig aludni, ellógni az
órát, és csak a hétvégi bulizásra koncentrálni ahelyett, hogy a
kisöcsém hokiedzéseinek menetrendjére gondolnék. Nagyon jó
érzés lett volna végre tényleg húszévesnek lenni.
De már nem voltam húszéves.
Kirángattam a kocsiból a táskámat, és káromkodtam, amikor
az egyik zseb beleakadt a sebváltóba.
Mi volna, ha legalább egyvalami simán menne ezen a rohadt
napon?
Aztán a lift helyett a lépcsőn rohantam fel a negyedikre, mert
valahogyan el kellett égetnem a sós-karamellás mocha legalább
egy részét.
Az ajtó felé nyúltam, és a kulcsokkal babráltam. Az ujjam
még mindig zsibbadt volt egy kicsit, annyira hideg volt a
kocsiban, de szándékosan nem kapcsoltam be a fűtést. A kulcs
kicsússzam az ujjam közül, és a szőnyegre hullt. Lehunytam a
szemem, és a homlokom az ajtónak nyomtam, mert nem
akartam megint káromkodni. Mintha ez lett volna az életem
legnagyobb problémája.
Lehajoltam, felvettem, majd elfordítottam a zárban, és
kinyitottam az ajtót. Még mielőtt beléphettem volna, a szemem
sarkából egy nagyon ismerős alakot vettem észre. Josh lépett ki a
liftből, és indult el egyenesen felém. Az első gondolatom az volt,
hogy rohanjak oda hozzá, ugorjak a nyakába, és bocsánatkérő
csókokkal árasszam el az ajkát. Rettenetesen vágytam arra, hogy
az ujjai a bőrömet érintsék, hogy az ajka az ajkamat simogassa.
Neki megvolt a hatalma, hogy egy pillanat alatt mindent
elfeledtessen velem.
És éppen ezért nem tehettem meg. Nem akartam így
használni.
Különben pedig mi a fenét keres itt? Már megint?
– Josh, ez komoly?
Felpillantott a futártáskájából, és az arcára őszinte csodálat
ült ki.
– Miről beszélsz?
Annyira dühítő volt ez a pasi!
– Nem követhetsz a házunktól a lakásomig! Már
megmondtam, hogy szükségem van egy kis időre!
Felnevetett, de annyira hangosan hahotázva, hogy hirtelen
azt hittem, elment az esze. Szerencsére pillanatnyilag legalább az
én eszemet nem fenyegette ilyen veszély. Aztán megrázta a fejét,
és közelebb lépett… majd el mellettem, egyenesen a következő
ajtóig. Bedugta a kulcsot a zárba.
 – Örülök, hogy megismerhettelek, szomszéd! – Aztán
játékosan tisztelgett, kinyitotta az ajtót, becsukta maga mögött,
én meg csak álltam ott a folyosón, mint egy rakás
szerencsétlenség. A fenébe!
– Ember? Te vagy az? – kiáltotta Sam a lakásból.
Beléptem, a táskámat az előszobában a padlóra ejtettem,
majd a nappaliban mentem, és lerogytam a hatalmas
karosszékre. Sam letette az öléből a laptopot, és rám nézett.
– Cicám! Mi a fene van veled?
Megráztam a fejem.
– Öngerjesztett, hormonális banya vagyok. És te?
Erre odadobta nekem a félliteres doboz Ben&Jerry fagyit, én
pedig anélkül, hogy elolvastam volna, mennyi kalória van
benne, falni kezdtem.
 Tizedik fejezet

KÍNOS. EZ volt a legjobb szó arra, milyen érzés volt Josh Walker
mellett ülni, és nem beszélgetni vele. Persze az cseppet sem
számított, hogy én voltam, aki nem akart beszélni vele. Ugye?
A tekintete szinte lyukat égetett a lelkembe, amikor azonban
felé fordultam, hogy elkapjam a pillantását, már megint a tanárt
nézte. Péntek estére oda jutottam, hogy a bűntudat miatt képes
lettem volna felvágni az ereimet.
Úgy viselkedtem vele, mint valami hisztis picsa. A pasi egy
szó nélkül jött, amikor az öcsém a segítségét kérte, és ezzel szinte
félisteni rangra emelkedett a szememben, arról pedig végképp
nem tehetett, hogy éppen mellé költöztem be. Mint kiderült, már
vagy két éve ott lakott. Ha szégyenemben a föld alá
süllyedhettem volna, azonnal megteszem.
– Hé, te ott bent! – Sam engem figyelt, ahogyan üres
tekintettel bambulok a messzeségbe, nagyjából egy Dave
Matthews Band poszter irányába.
– Ja, csak eltöprengtem egy kicsit.
Szorosabban húzta össze magán a fürdőköpenyét, és
megigazította a fején a turbánt.
 – Pár óra múlva elmegyünk egy kicsit a csajokkal valahova.
Miért nem jössz velünk? Szerintem tényleg szükséged volna egy
kis terápiás kefélésre.
Végigpillantottam az asztalomon felhalmozott rengeteg
tanulnivalón.
– Bár megtehetném! – Nem a terápiás dolgot, hanem a többit.
– Tényleg jólesne most egy ital, de holnap reggel Gusnak edzése
van, és megígértem anyának, hogy elviszem.
– Ő kért meg?
– Nem, én ajánlottam fel. – Aztán amikor nem érkezett
semmi válasz, felnéztem a gyermekkori pedagógiatan
könyvemből. – Miért?
– Már egy hónapja, Ember!
Mintha komolyan arra lett volna szükségem, hogy valaki
emlékeztessen, mikor veszítettem el az édesapámat. Egy
hónapja, két napja, tizenegy órája és harminc perce, hogy
bekopogtattak hozzánk.
– Igen. Na és? Szüksége van a segítségre.
– Én nem azt mondom, hogy nincs rá szüksége. Nézd,
nagyon becsülöm, amit teszel. Sokkal többet feladtál, mint
amennyit bármelyik más gyerek ezen a világon kész lenne
feladni. Csak annyit mondok, hogy talán itt az ideje egy kicsit
jobban megbízni benne. Talán most már megvárhatnád, hogy ő
kérjen tőled segítséget ahelyett, hogy alapból feltételeznéd,
szüksége van rá.
– Ezt nem érted.
Leült mellém, levette a kezem a füzetekről, és finoman
megszorította.
 – Igen, igazad van. Nem értem. Senki más sem értheti meg.
De én láttam már, milyen az anyukád, az előző két kör alatt is,
még azelőtt, Kansasben. Nagyon kemény. Ne mondj le róla
ennyire könnyedén. Különben pedig nincsen ott mellette a
nagyid, hogy segítsen?
– Igen, és közben egyfolytában azt mondogatja, hogy
hamarosan hazamegy. De olyan, mintha várna valamire, egy
jelre vagy ilyesmire, hogy most már tényleg elengedheti a
kezünket. Azt hiszem, ha ő nincs, biztosan hazaköltöztem volna.
– Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, mitől mentett meg
ezzel. – Különben pedig, nagyi semmit sem konyít a hokihoz.
Sam arcán gonosz kis mosoly jelent meg.
– Akkor lehet, hogy valójában Josh miatt ajánlottad fel, hogy
elviszed Gust?
Azonnal elpirultam.
– Még tőle is bocsánatot kell kérnem.
– Akkor menj, és kérj! – Ezzel felállt, és a törülközővel
szárítani kezdte a haját. – Csajszi, ez a pasi itt lakik a
szomszédban. Úgyhogy emeld fel a segged a székről, menj át
hozzá, és kérj bocsánatot! Nekem most szexissé kell tennem
magam.
Aztán a fenekét riszálva ment be a hálószobájába. Nem
mintha különösebben sok segítségre lenne szüksége, de tisztában
voltam vele, hogy teljesen mindegy, milyen ruhát választ
magának, az tökéletesen kihangsúlyozza majd minden
természetes adottságát.
Az órára pillantottam. 19:15. A gyomromba költöző ideges
csomó arra utalt, hogy tényleg nincsen más választásom, és
mindenképpen meg kell tennem. Letettem a könyvemet, és
felálltam a kanapéról. Tényleg farmerben és kapucnis pulcsiban
fogok átmenni hozzá? Még szép. Nem az a célom, hogy
lenyűgözzem, nem? Ez majd az éppen megfelelő üzenetet
közvetíti neki. Maradj távol tőlem! Nem sminkeltem, és a lábam
sem borotváltam. Ki a fene lenne olyan bolond, hogy egy
bocsánatkérés miatt leborotválja a lábát, nem?
Aztán még mielőtt meggondolhattam volna magam, gyorsan
kiosontam a lakásunkból, és mezítláb az ajtaja elé léptem. Három
kopogás, aztán lélegzet-visszafojtva vártam, mikor csinálhatok
megint bohócot magamból.
Kinyílt az ajtó, és egy szálkás, eszméletlenül vonzó, szőke
pasi állt előttem.
– Szia! – mondta lassan, és tekintete tetőtől talpig végigjárta a
testem.
– Szia, Ember vagyok, a szomszédból.
Az arcára nagyon vonzó mosoly ült.
– Hát szia, Ember, a szomszédból.
– Na, igen. – És próbáltam a háta mögé sandítani. – Josh
nincsen itthon egész véletlenül?
Azonnal lehervadt a mosolya.
– Ó, a fenébe. Már lestoppolt magának? Mondjuk nem
igazán úgy nézel ki, mint Josh csajai.
Felvontam a szemöldököm, mire dadogni kezdett.
– Állati jó csaj vagy, meg minden, csak ő általában jobban
csípi...
– A Barbie babákat? – Sajnos nagyon is jól tudtam, milyen
típusú csajokat csíp Josh.
 – Pontosan. – Kitárta előttem az ajtót, és beengedett az
előszobába. A lakás pontosan olyan elrendezésű volt, mint a
miénk. – Walker! Látogatód van! – Aztán megint felém fordult. –
És csak arra az eshetőségre, ha mégsem ő az, akit keresel
magadnak… – Megint rám villantott egy lenyűgöző mosolyt. – A
nevem Jagger.
Próbáltam nem venni tudomást róla, hogy éppen próbál
felszedni, de az igazat megvallva nagyon jól csinálta.
– Örülök, hogy megismertelek, Jagger.
– Ó, az öröm csakis az enyém. – Aztán a két foga között
kidugta a nyelvét, és megcsillant egy kis piercing.
– Jagger, szállj már le róla, cseszd meg!
A lélegzetem bennszakadt, majd hangos sziszegéssel tört ki
belőlem.
Josh keresztbe tett lábbal támaszkodott neki a falnak. Szürke
melegítőnadrág volt rajta, a csípőjéig letolva. És az a selymes,
tetovált bőr, ahogyan a kidolgozott izmokra feszül, ó, még a
számban éreztem az ízét. Amikor eszembe jutott, hogy milyen
lenne újra megízlelni, a combom között egy-két szikránál sokkal
több kezdett pattogni. A puszta tény, hogy egy helyiségben
tartózkodtam vele, éppen elég volt ahhoz, hogy átértékeljem
magamban Sam javaslatát a terápiás keféléssel kapcsolatban.
– És még egy fej lehull! – motyogta Jagger, majd magunkra
hagyott bennünket az előszobában.
Josh meg sem mozdult, arra várt, hogy én tegyem meg az
első lépést. Nem is csodáltam, mert az utóbbi időben
folyamatosan küldtem neki a homlokegyenest eltérő jeleket.
Szerencsétlen pasinak biztosan fogalma sincsen róla, hogy mire
számítson.
Közelebb léptem hozzá, amíg már annyira előtte álltam,
hogy ha a szemébe akartam nézni, a fejem is hátra kellett
hajtanom. Elég közel ahhoz, hogy megérezzem a szantálfa enyhe
illatát. Aztán csak álltam ott, miközben tekintetével fogva
tartotta a tekintetem, és képtelen voltam kimondani, amit
szerettem volna. Hiszen mégis hogyan lehetnék képes
elmagyarázni neki azt, amit magam sem értek igazán? Azok a
barna szemek olyan intenzitással égettek lyukat a szívembe,
amihez hasonlót sem éreztem még soha, és mégis, sokkal többet
akartam belőle.
Felnyúlt, és az egyik tenyere az arcomra simult.
– December?
Nem szóltam egy szót sem, mert nem bíztam a saját
számban. Áruló volt, aki gúnyt űzött abból, amit az agyam
diktált. A szívverésem felgyorsult, és a lélegzetem bennszakadt.
Belehajoltam a simogatásába, és egy kicsit oldalra fordultam,
hogy még jobban érezhessem azt a csodálatos illatot. A bőrén
ezernyi apró kis vízcsepp csillogott. Biztosan éppen most jött ki a
zuhany alól.
Basszus! Mennyire akartam! Azt akartam, hogy fölöttem
legyen, hogy a súlya az ágyba préseljen, vagy éppen neki a
rohadt konyhapultnak. Mindenképpen szükségem volt erre a
pasira. Csak Joshra, és senki másra.
Én támadtam, megfogtam a fejét, és az ajkát az ajkamra
préseltem. Ezúttal nem volt semmi előzetes figyelmeztetés,
semmi gyöngéd kérés. Nyitott ajkak vad táncában találkoztunk
össze, mind a ketten készen állva a másikra. Beszippantottam a
nyelvét. Morgott. A keze végigsimított a hátamon, majd a
fenekemen, és keményen megragadta, magához rántott. Aztán
hirtelen megfordult, és nekinyomott a falnak.
Igen. Pont erre vágytam.
Ujjaim belekapaszkodtak a nedves hajába, és kétségbeesetten
akartam közelebb lenni hozzá. A bőrének eperfagyi íze volt, az
agyam pedig ezernyi fülledt képpel telt meg, ahogyan a fagyit a
hasára csepegtetem, majd szépen lassan lenyalogatom. Éppen
úgy nem akadályozhattam meg, hogy a szájába nyögjek,
ahogyan azt sem, hogy a csípőm ösztönösen az övének
dörzsöljem.
A melegítőalsó semmit sem rejtett.
Elvette a száját a számról, aztán szenvedélyesen végignyalta
a nyakam. Elengedtem a fejét, és lehúztam a kapucnis pulcsim
cipzárját. Magasabbra emelt, a karizmai táncot jártak, a tetoválás
vonalai szinte életre keltek, és az ajkai már a kulcscsontomat
kényeztették. Ahogy a gerincem az élvezettől hátrahajlott, a
fejem bevertem a falba, mire a képek megzörrentek. Innen
magasról néztem le rá, ahogyan finoman megharapdál, majd a
harapások nyomát gyöngéd csókkal árasztva el hűti le a bőröm.
Amikor felemelte a fejét és a szemembe nézett, a szemét annyira
sötétnek láttam, hogy a pupilla szinte el is tűnt benne. Akart
engem.
Jó tudni, hogy mind a ketten ugyanazt akarjuk. Két
tenyeremmel megfogtam az arcát, és végigsimítottam a frissen
borotvált, sima bőrön.
– Josh! – suttogtam.
 A szeme még jobban kinyílt, és én egy pillanat alatt
elvesztem benne – már ha eddig nem lettem volna teljesen
elveszve. Leengedett maga elé, de úgy, hogy a testünk valami
észvesztő súrlódással csúszott végig egymáson, hogy
legszívesebben azonnal rángattam is volna le a nadrágját.
Meghódította az ajkam, és elérte, hogy minden gondolatom
szerteszálljon.
A csókja olyan volt, mint a drog. Változtatta a tempót,
gyorsított, gyöngédebb lett, de egyfolytában azon kellett
töprengenem, hogy vajon mi lesz a következő lépése. Előbb
átadta az irányítást, majd magához ragadta, minden logikus
gondolatot kitörölt a fejemből, és nem hagyott benne semmi
egyebet, csak azokat, amik a minél gyorsabb és hatékonyabb
vetkőzéssel voltak kapcsolatban. Láttam, merre tűnnek el a
hasizom vonalai, és az ujjammal végig követtem őket, egészen a
nadrágig. Aztán az ujjam bedugtam a rugalmas széle alá, mert
mindenképpen érezni akartam, milyen selymes a bőre tapintása.
Belenyögött a számba. Breckenridge óta nem hallottam ennél
őrjítőbb hangot.
– December – lihegte a homlokát a homlokomnak támasztva.
– Rohadtul szeretnélek most a hálószobámba vinni, de szerintem
te nem ezt akarnád.
Várjunk csak. Tényleg, mit is akarok én?
Jaj, istenem!
Hiszen gyakorlatilag letámadtam itt a folyosón. Miután
többször is azt mondtam neki, hogy lassítsunk. Mi a fene van
velem?
Két kezem az arcomba temettem.
 – Mit művelek?
Óvatosan elhúzta a kezeimet.
– Miért, szerinted mit művelsz? – Tekintetében vágy helyett
most már inkább megértés csillogott. Ezzel a Joshsal szemben
egyáltalán semmi esélyem sem volt.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek azért, ahogyan veled
bántam. És nagyon sajnálom, ezeket az összevissza jeleket. –
Felnevettem. – Ehelyett viszont egyszerűen rád vetettem
magam, amit pedig ugyancsak nagyon sajnálok.
– Sajnálod, hogy rám vetetted magad? – És ahogy vigyorgott,
a gyomromba megint bizsergés költözött.
Nem volt értelme tovább áltatni magam.
– Nem. Nem azt sajnálom, hogy rád vetettem magam. Csak
ezt a rettenetes időzítést sajnálom.
A vigyora lehervadt. Hüvelykjével megsimogatta az ajkam.
– Már megmondtam, hogy akármire van szükséged, én itt
vagyok, Ember. Ha rám akarod vetni magad, ha bocsánatot
akarsz kérni, akármi.
Akármi. Szükségem volt rá, ugyanakkor túlságosan is féltem
belegondolni, hogy mit jelentene mindez, mert saját magamra, a
józan eszemre viszont mindennél jobban szükségem volt. Miért
volt mindig olyan érzésem, hogy a lényemnek pont az a része
van mélyen eltemetve Joshban, amire a legnagyobb szükségem
volna?
– Jobb lesz, ha most már visszamegyek tanulni. – Még én
magam is nagyon gyengének éreztem ezt a kifogást.
Tett hátra egy lépést.
– Én meg zuhanyozni.
 – De nem éppen most...?
A szeme olyan elevenen csillogott, hogy minden
akaraterőmre szükségem volt, nehogy megint nekitámadjak, és
hagyjam magam az ígéretének megfelelően berángatni a
hálószobájába.
– De igen. Csakhogy most hideg vízzel.
Josh Walkernek miattam kell hideg zuhanyt vennie? És mi
volna, ha megvárnám, míg a tus alá áll, beugranék mögé, és
felmelegíteném a vizet...
– Ó, értem. Akkor emiatt is bocs! – Egy frászt.
Ajka lassú, szexis mosolyra húzódott.
– Én nem sajnálom. – Megint nekinyomott a falnak, majd
elém állt, lenézett rám, és közvetlenül az ajkam fölött volt az
ajka. Eltökéltem magamban, hogy ezúttal kitartok, mert nem
éreztem elég erősnek magam ahhoz, hogy egymás után kétszer
is visszakozzak. Még nagyon nem álltam készen egy új
kapcsolatra. – De ha te mindig így szoktál bocsánatot kérni,
akkor bármikor bánhatsz velem szarul, szívesen leszek a
személyes lábtörlőd.
Lágy csókot lehelt az ajkaimra.
– Most már mennem kell – lihegtem szakadozottan.
Mindenképpen a lehető legtávolabb kellett kerülnöm… mielőtt
mindennél közelebb megyek hozzá.
Kinyitotta nekem az ajtót, és aztán, ahogy visszasétáltam a
saját lakásunkhoz, végig követett a tekintetével.
– Ja, és December!
 Nem fordultam meg. Nem akartam megfordulni, hogy
látnom kelljen a félmeztelen testet, és a tetoválás vonalait, amiket
szívem szerint a nyelvem hegyével rajzolgattam volna végig.
– Igen?
– Remélem, jobban alszol, mint én.
Nem értettem ezt a hirtelen témaváltást.
– Nem tudsz aludni?
Lassan megrázta a fejét.
– Tudva, hogy a hálószobám közvetlenül a tiéddel határos,
és hogy csak egy vékony fal választ el bennünket egymástól,
nagyon, de nagyon nehezen jön álom a szememre.
Testemben minden izom egyszerre lazult el, és az energia
bizsergetően rohant végig rajtam. Lehetséges volna, hogy
néhány szó is orgazmust okozzon? Feszültséggel teli csend
telepedett kettőnk közé.
– Jó éjt!
Most rajtam volt a sor, hogy csak bámuljak utána, amíg
becsukódott az ajtaja, majd én is becsuktam magam mögött a
sajátunkat, és a földre rogytam. Sam dugta ki a fejét a sarok
mögül, a haja már beállítva, félig kész sminkkel.
– Sikerült bocsánatot kérned?
El is hallgathattam volna, ami történt, de ha már
mindenképpen szerettem volna, hogy legyen egy olyan barátom,
akiben tényleg megbízhatok, akkor Samnél ideálisabb jelöltet
kívánni sem lehetett volna. Öt éve tartó barátságunk alatt
egyetlenegy alkalommal sem árult el.
 – Ha az is a bocsánatkérésbe tartozik, hogy lenyeltem a
nyelvét, és egész idő alatt azon rágódtam, hogy kézzel vagy
foggal szedjem le róla a nadrágot, akkor igen.
– Na, azt már nem! – Megfogta a kezem, felhúzott a padlóról,
majd szorosan megölelt. – Jaj, csajszi, jobb lesz, ha mindent
elmesélsz!
Aztán leültetett az ágyára, ő pedig visszatért a tükör elé, és
miközben gyakorlottan kisminkelte magát, a tükörképemet
nézte.
– Nem is tudom, mit mondhatnék.
Felém fordult.
– Kezdhetnéd mondjuk azzal, hogy hogyan sikerült
becserkészned a pasit, aki után egész első évben csorgattad a
nyálad.
Első évben? Nemcsak a nyálam csorgattam, de állandóan
fantáziáltam is róla, és az angolfüzetem hátuljára felírtam az én
keresztnevemet az ő családnevével. Josh szó szerint olyan pasi
volt, aki miatt a tinilányok össze szokták pisilni magukat, engem
azonban mégsem a konditeremben őrületesre gyúrt kockahas
ragadott meg benne. Nem, engem az a leszarom mosoly vonzott,
ami arra utal, hogy soha, semmilyen társadalmi norma nem
érdekli.
– Föld hívja Embert!
– Hmmm?
– Elvesztél Joshföldén?
– Csak azon töprengtem, hogy mennyi minden más most,
mint akkor. Öt évvel ezelőtt soha nem lett volna bennem annyi
kurázsi, hogy egyáltalán szóba merjek állni vele. – Ó, messze
nem, mert mi ketten mintha két teljesen más világban éltünk
volna. Ő lehetett volna mondjuk a Nap, én pedig a Plútó, vagy
valami ehhez hasonló, aki keményen próbálkozik ugyan, de
maga sem tudja, hogy bolygó-e egyáltalán.
– Emlékszel, hogy fogadtam veled, el mered-e hívni
táncolni? – kérdezte Sam, és egy profi sminkes gyakorlott
mozdulataival tette fel a szempillafestéket.
Visszatértek az emlékek, és hangosan felnevettem.
– Hála istennek, még idejében kiderült, hogy Vicki Brasier
megelőzött! El tudod képzelni, mennyire ciki lett volna?
– Nos, most viszont te kavarsz vele.
Elhúztam a számat.
– Azt azért nem mondanám, hogy kavarok vele. Inkább…
felkavarok.
Az ujjával fenyegetett meg.
– Tényleg ki akarod hagyni ezt a pasit, hogy még csak le sem
fekszel vele?
– Igazság szerint ő utasított el. – Vajon kicsendült a
szavaimból a rémület, amikor ilyen lehetetlenül magas és sivító
hangon válaszoltam neki? Tuti.
– Fura.
– Mi?
Folytatta a szempillafestékkel.
– Csak annyi, hogy itt is nagyjából olyan híre van, mint a
gimiben volt. A csajok futnak utána, ő pedig úgymond hagyja
magát elkapni. Igazság szerint ő lenne neked a tökéletes terápiás
szex. Mert sohasem tér vissza kétszer ugyanarra a legelőre.
Érted?
 – Sam, köpd már ki, mit akarsz mondani!
Tekintete a tükörből akadt össze az enyémmel.
– Nem is tudom. De még soha nem hallottam olyat, hogy egy
csinos csajt visszautasított volna.
– Király. Szóval ő is sérült árunak tart.
– És mi volna, ha holnap edzés után megkérdeznéd tőle?
Nem úgy tűnik, mint akit annyira zavarna, hogy ilyen híre van.
– Jaj, persze, ez nagyon is ésszerűnek hangzik! „Hé, Josh.
Elmondanád, hogy miért nem feküdtél le velem, amikor a lábaid
elé vetettem magam?” Te képes lennél megkérdezni ezt
bármelyik pasitól is? – Egyszeriben nagyon olcsónak éreztem
magam, és nyakig felrántottam a kapucnis pulcsim cipzárját.
– Te tényleg a lába elé vetetted magad?
– Akkor éjjel, amikor rajtakaptam Riley-t és Kaylát.
Eddig még gondosan kerültük a Riley/Kayla témát. Persze
tudta, miért váltottam sulit, és ki is mondta, hogy mennyire
lenézi Kaylát emiatt, azonban soha, egyetlenegyszer sem
hangzott el az „én megmondtam”.
– És egészen pontosan mit mondott neked?
A mellemhez húztam a térdem.
– Hogy nem akar addig lefeküdni velem, amíg az egész nem
„rólunk” szól, és nem csak azért teszem, ami velem történt.
A szempillafesték kiesett a kezéből, és koppanva hullt a
sminkasztalra. Sam szája tátva maradt.
– Atyaég! Josh Walker beléd zúgott!
Túlságosan féltem volna elmosolyodni.
– Nem annyira, mint én őbelé.
 Tizenegyedik fejezet

A VILÁGON NEM VOLT ANNYI KOFFEIN, ami elviselhetővé tette

volna Gus reggel hétórás meccskezdését. Vagy fél óra volt, míg
beöltözött, negyedóra, amíg kocsival megérkeztünk a pályára,
tíz perc, hogy megnézzem, anya hogy van (és amit persze, mint
anyának megígértem, majd az edzés után is folytatok), illetve fél
óra, amíg kocsival megérkeztem anyához, hogy felvegyem Gust.
Ez pedig azt jelentette, hogy szombaton hajnali ötkor kellett
kelnem, és kénytelen voltam kihagyni a reggeli futásomat is.
Nagyon dühített, hogy így felborul a menetrendem, de Gus
megért minden áldozatot.
Na és, persze a hétperces bokszkiállás a Starbucksnál. Ha
nincs koffein, ébredés sincs. Egyszerűen így működött a testem.
Meghúztam a lábán a korit, majd megpusziltam a fejét, és a
fenekére csapva útnak indítottam.
– Kapd el őket, öcskös!
– Haha! Ezt sem mondta még senki!
Még két hét volt hátra a szezonból, és utána kezdődött a
rájátszás. Annyit már fél lábon is kibírok. Annak ellenére, hogy
anya szerencsére ébren volt, valahogy mintha mégsem lett volna
jelen. Megjátszott mosoly, megjátszott nevetés, viszont nagyon is
valóságos palacsinta. Igaz, hogy egy nappal korábban a
megszokottnál, de akkor is értékeltem, hogy legalább próbál
visszatérni a mindennapokhoz. Annyira nem szaladtam volna
előre, hogy azt mondjam, határozottan jobban néz ki, de úgy
éreztem, hogy ha még egy kicsit segítek neki, akkor nem is olyan
sokára megint csatlakozik hozzánk.
Miközben a fenekemen keresztül lassan az egész testemet
átjárta a pad hidege, a mochát dajkálva melegítettem a kezem.
Bólintottam a két csajnak, akiket már az előző héten is láttam, és
minden erőmmel azon voltam, hogy ne bámuljam elkerekedett
szemmel, milyen cuccot vett magára Subidam és Subidu.
Rohadtul korán volt még ennyi dekoltázshoz egy szupermini
korosztályos mérkőzésen. Egy kicsit reménykedtem benne, hogy
majd lefagy minden adottságuk. Aztán elnyomtam magamban
ezeket a rosszindulatú gondolatokat, és a tekintetemmel az
edzőket kerestem. Josh egyelőre nem volt itt. Pedig nem rá
vallott, hogy egyetlen meccsről is elkéssen.
Úgyhogy inkább kivettem a táskámból a könyvemet, és
tanulni kezdtem az agyzsibbasztóan érdekes
gyermekpedagógiát. Ha sikerül még ma reggel letudnom, akkor
a hétvége teljes fennmaradó részében törivel fogom kényeztetni
magam.
Néhány oldalanként felemeltem a fejem, körülnéztem, és
próbáltam meggyőzni magam arról, hogy Gust keresi a
tekintetem. Pedig valójában Josht kereste. Talán bocsánatot
kellett volna kérnem tőle a tegnapiak miatt, de mint a példa
mutatta, mégsem tűnt olyan jó ötletnek a dolog. Ha most
próbálkoznék meg vele, még a végén rávetném magam a lábára,
és úgy kezdeném dugni, mint valami kutya.
 – Úgy tűnik, ma reggel nem kapjuk meg a szokásos Walker-
adagunkat – mormogta mögöttem az egyik Subi-iker.
Én azonban mereven Gusra függesztettem a tekintetem, és
nem voltam hajlandó megfordulni, hogy a mögöttem helyet
foglaló szexuális ragadozókat nézzem. Ettől persze még minden
szavukat hallottam.
– Tudom – sóhajtott fel Subidu. – Totál értelmetlen ilyen
korán felkelni, ha még csak nem is reggelizhetünk vele.
– Akkor marad Jagger – motyogta Subidam. Eddig nem is
vettem észre, hogy Jagger is edző a csapatnál.
– Te már lefeküdtél vele.
– De csak azért, mert Josh lepattintott.
Félrenyeltem, és a kávé kis híján az orromon jött ki.
– Aha, néhány hete mintha nem lenne a régi. Szerinted?
Mindenkit lepattint. – A hangszínéből ítélve Subidu nagyon
csalódott volt emiatt. – És már ne is haragudj, de bármennyire jó
pasi Jagger, azért nem áll egy szinten Joshsal.
Mindenkit lepattintott. Elnyomtam egy mosolyt, próbáltam
kizárni a hangjukat, és a tanulásra összpontosítani, amikor Gus
éppen nem volt a jégen. A mérkőzés végére a kiskrapeknek
sikerült lőnie egy gólt, és adott egy gólpasszt is. Mindkét
alkalommal megkeresett a tekintetével, és felém mutatott,
pontosan úgy, mint a nagyok. Annyira büszke voltam rá!
Apa is biztosan nagyon büszke lett volna.
Az az ismerős fájdalom megint bevette magát a
mellkasomba. Egy cseppet sem enyhült. Még mindig voltak
olyan pillanatok, amikor nagyon élesen metszett belém, máskor
pedig csak tompa izzásként éltem meg, ettől eltekintve mintha
mélyebbre süllyedt volna a szívemben, és lassan most már más
dolgoknak is jutott mellette hely. Olyan dolgoknak, mint
rámosolyogni Gusra, amikor gólt lőtt, vagy örülni, hogy
visszamosolyog rám.
Miután a csapat a meccs végén fekete és arany mezek
kavargó tömegében ölelkezett össze boldogan, én is dobtam
Gusnak egy puszit. Mert szüksége volt rá. És basszus, nekem is
szükségem volt rá.
Gus visszaintegetett nekem, azonban Jagger volt az, aki úgy
tett, mintha elkapta volna a puszit, és gyorsan vissza is küldte.
Képtelen voltam megakadályozni a feltörő nevetésemet.
És ez a Subi-ikrek figyelmét sem kerülte el.
– Figyelj, vörös! – kiáltott le nekem Subidu.
Összeszedtem minden önuralmam, és hátrafordultam.
– Igen?
– Jagger Bateman neked dobott csókot? – A szeme
összeszűkült, az ajka pedig dühös vicsorgással görbült lefelé.
Klassz.
Mély levegőt vettem. így kezdődött minden YouTube videó,
amin a zakkant szülők verekednek össze a gyerekek hokimeccse
alatt.
– A szomszédjában lakom. Csak hülyéskedett. Ne haragudj,
de együtt jártok? – Pedig természetesen pontosan tudtam a
választ.
Tényleg elpirult?
– Nem, csak ismerősök vagyunk – felelte, majd
nyomatékosan hozzátette –, nagyon közeli ismerősök.
A másik csaj is dühösen hunyorított rám.
 – Igen, én pedig nagyon közeli ismerőse vagyok a
szobatársának, Joshnak.
Micsoda egy gyökér!
– Ó, nekem csak a szomszédom, és az öcsém edzője. Melyik a
te öcséd?
Most már ő is pipacspirosra változott.
– Mi csak szurkolni jöttünk.
– Értem. – Aztán hagytam, hogy a tekintetem látványosan a
hatalmas dekoltázsokra tévedjen, és felvontam a szemöldököm.
– A kiskrapekoknak minden támogatásra szükségük van
szombaton reggel hétkor.
A gyerekek ekkorra lementek a jégről, és az öltözőbe
vonultak, Jagger pedig intett, hogy menjek oda.
– Majd később találkozunk, lányok! Aztán meg ne
fázzatok!—Aztán felkaptam a táskámat és a mostanra kiürült
kávéspoharat, és leszaladtam a lépcsőn. Nem lehetett tőlük elég
gyorsan, elég messzire kerülni.
– Mi a pálya? – kérdeztem Jaggert, aki az öltöző előtt állt. –
Gusszal minden rendben?
Hihetetlen mosolyt villantott rám, ennek ellenére mégsem
akartam volna rávetni magam és letépni róla a ruhát úgy, mint
amikor Josh mosolygott. Jó tudni, hogy még ilyen kancásan is
tudok válogatni.
– Aha, ma nagyon jól játszott. Csak azt akartam mondani,
hogy amikor levette a sisakját, lejött az egyik patent, úgyhogy ha
esetleg elfelejtené említeni, akkor légy szíves a hétfői edzés előtt
mindenképpen pótoljátok.
 – Király vagy! Kösz, Jagger! – Lehet, hogy nagy dumás és
nagyon jó fej volt, de amikor a gyerekek kerültek szóba, tényleg
komolyan vette a dolgát.
– Semmi gond. – Aztán háttal a falnak támaszkodott, és
azonnal sebességet váltott. – Tudom, hogy alapból Gus miatt
vagy itt, de ugye azért Joshnak is van a dologhoz valami köze?
Nem sok értelme lett volna Josh lakótársának hazudni. Egy
kicsit bólintottam.
– Szánalmas, tudom.
– Ha veled van, akkor teljesen megváltozik – mondta Jagger,
és kutatva nézte a szemem.
– Ő minden csaj közelében megváltozik! – énekelte Subidam,
aki váratlanul megjelent mellettünk. – Szia, Jagger!
Jagger a két csajra mosolygott.
– Heather, Sophie, rég találkoztunk.
Basszus, most már az igazi nevüket is tudom. Pedig sokkal
jobban tetszett, amit én adtam nekik.
Na, várjunk csak egy pillanatra! Heather? Vajon ö üzent
Joshnak?
– És hol van Josh? – kérdezte Heather, alias Subidu.
– Igen, csak nem megint eltűnt úgy? – szólt közben Subidam,
más néven Sophie.
– Nagyon elfoglalt ezen a hétvégén. – Jagger fura pillantást
vetett rám, amit valahogy semmiképpen sem tudtam értelmezni.
– Figyu, Ember, később még tutira összefutunk majd. Gus
biztosan nagyon gyorsan itt lesz. Akkor ne felejtsétek el a
sisakot!
 Bólintottam neki, és arra koncentráltam, hogy egyenletesen
lélegezzem, miközben hátat fordítottam a két csajnak, akik
nyilvánvalóan a sajátjukénak tekintették a szomszédaimat.
– Egyébként tudtad, hogy Josh néhány hetente el szokott
tűnni? – kérdezte Heather, és elém lépett. – Nem mintha annyira
fontos lenne neked, hogy mikor mit csinál… a szomszédod.
Lassan végignézett rajtam, aztán gúnyosan elmosolyodott,
mintha csak a farmerem, valamint a cipzáras Tigers-feliratú
polár pulcsim nem ütötte volna meg nála a mércét.
Sophie is közbeszólt.
– Néhány hetente el kell vonulnia, hogy… kiengedje a fáradt
gőzt.
– Aha, mintha mindig új csaja lenne – motyogta Heather, de
azért úgy, hogy tisztán halljam.
Még soha nem örültem annyira csapzottra izzadt fejnek,
mint amikor Gus kilépett az öltözőből.
– Ember! Láttad, milyen állat gólt lőttem?
Átvettem tőle a botot, de a cuccát semmi pénzért el nem
engedte volna.
– Te voltál a sztár!
– Hölgyeim? – Gus odabiccentett a két csajnak. Úgy tűnik,
egy kicsit túl sok időt tölt Josh társaságában.
– Találkozunk a következő nyálcsorgatáson – mondtam
nekik édesen mosolyogva, ők azonban csak néztek dühösen, és
nem válaszoltak. – Szerintem ez a győzelem fánkot érdemel!
– Éljen!
Háromnegyed órával később értünk haza mochaccinókkal és
fánkokkal felszerelkezve. Én a kávéspoharakkal
egyensúlyoztam, miközben Gus a fánkot cipelte, de egészen
meglepő módon egyikünk sem ejtett el semmit.
Anya és nagyi az ebédlőasztalnál ült. Amikor beléptünk,
anya felnézett, és erőltetett mosolyt villantott ránk.
Gus az asztalra csúsztatta a fánkos dobozt, és anélkül, hogy
szalvétát vett volna elő vagy kezet mosott volna, egyszerűen
kivett egy csokibevonatút, és a szájába tömte. Meccs után mindig
nagyon ki volt éhezve.
– Hogy ment a játék? – kérdezte anya, és döbbent szemekkel
nézte, mit csinál.
– Klasszul. Három-egyre nyertek. Gus lőtte az egyiket, és
adott egy gólpasszt is.
Aztán kiosztottam a kávét, csak Aprilét hagytam a tartóban.
Biztos, hogy még órákig nem ébred fel, de ha mégis, akkor sem
fog pattogni, hogy róla megfeledkeztem.
– Ügyes vagy! – mondta nagyi boldogan.
Gus a keze fejével törölte meg a száját.
– Kösz, nagyi! Anya, szerinted a jövő héten te is el tudsz
majd jönni? Szülős hétvége lesz, és ez az utolsó a rájátszás előtt.
Anya mosolya elhalványult egy kicsit, én pedig hajszál híján
közbevágtam.
– Majd meglátjuk, hogy megy a hét, jó?
Azt senki sem említette, hogy anya a temetés óta ki sem tette
a lábát a házból.
– De klassz! – kiáltotta Gus, majd megint a doboz felé nyúlt,
de anya egy gyors mozdulattal becsapta a fedelét.
– Majd ha lezuhanyoztad magadról ezt a bűzt, és az
összeizzadt cuccodat a szennyesbe tetted, kisfiam!
 – Igen, anya – felelte Gus mérgesen, de azért azonnal elindult
a mosókonyha felé, majd fel az emeletre.
Anya nagyon jól megnevelte. Mert törődött vele. És hála
istennek, végre-valahára tényleg észrevett saját magán kívül
másokat is. Nem tehettem semmit az arcomon elterülő széles
mosoly ellen, mikor leültem a helyemre. Most, hogy egyik
oldalról nagyi, a másikról meg anya ült mellettem, mintha
hatalmas súly emelkedett volna fel a mellkasomról.
Aztán miközben a bostoni krémes pite ízesítésű fánk
közepén jártam, megszólalt a telefon, és az idillnek egy pillanat
alatt vége szakadt.
– Halló? – Nagyot nyeltem, és csak reménykedhettem, hogy
lehet érteni, amit beszélek.
– December? Wilson százados vagyok.
Tisztában voltam vele, hogy ez is csak a rutin része, hogy
kötelessége megkérdezni, minden rendben van-e, a gyomrom
ennek ellenére görcsbe rándult. Ehhez az emberhez nem
kapcsolódott semmi jó sem az életemben.
– Üdvözlöm, Wilson százados!
Anya azonnal felkapta a fejét, és a tekintete szinte lyukat
égetett belém.
– Érkezett önöknek néhány dolog. Nem lenne gond, ha
tizenöt perc múlva leadnám őket?
– Persze, teljesen jó lesz. Akkor hamarosan. – Letettük a
telefont, majd anyához fordultam. – Wilson százados vagy
negyedóra múlva eljön. Azt mondta, át akar adni nekünk
néhány holmit.
 És ebben a pillanatban a pánik megint rám talált, és a
mellkasomra telepedett. Nyelni is alig tudtam. Vajon mi lehet
annyira fontos, hogy nem várhat hétfőig? Papírok? Még több
biztosítós dolog?
– Milyen kedves tőle, hogy a szombat délelőttjét is erre
áldozza! – jegyezte meg nagyi, mikor anya képtelen volt.
Nem is akartam tudni.
Hátratoltam a székem, felálltam, és elindultam, hogy
felkeltsem Aprilt. Amint benyitottam a szobájába, alkohol- és
hányásszag keveréke rontott rám.
– Szent isten! – A pulcsim ujjával takartam el az orrom, a
másik kezemmel pedig a húgomat kezdtem rázni. Még mindig
az előző napi ruhája volt rajta. – April, ébredj már fel!
Ő azonban csak érthetetlenül motyogott, majd még
mélyebbre fúrta magát a takaróból és párnából álló fészkébe.
Megint próbálkoztam, ezúttal úgy, hogy finoman
megrázogattam a vállát. Aztán amikor hanyatt fordult és rám
lehelt, hirtelen azt kívántam, bárcsak soha ne mozdítottam volna
meg.
Halál. Olyan szaga volt, mintha valami régen halott dolgot
szarba és egy üveg tequilába forgattak volna. Erre megragadtam
a takaróját, és egyetlen hirtelen mozdulattal lerántottam róla.
Fújtatott és köpködött.
– Mi a franc van, Ember?
– Kapd össze magad, és húzz a zuhany alá! Wilson százados
már úton van ide, és anyának szüksége lesz ránk.
Aztán a takaróját a szennyesbe dobtam, mert gyanúsan
hányásszaga volt mindennek.
 – Add vissza a takarómat, és hagyj békén! Nem érzem jól
magam.
– Ezzel a párnába temette az arcát.
Higgadtan a fürdőszobába mentem, töltöttem egy nagy
pohár vizet, és a szekrényből kivettem két szem
fájdalomcsillapítót. Aztán leültem mellé az ágyára, és
megsimogattam a fejét.
– Tudom, hogy nem érzed jól magad, édesem. Tessék, vedd
ezt be! – Te ostoba, ostoba kislány!
Felült, álmosan bólintott, aztán lenyelte a két bogyót, és
tompa puffanással hullt vissza a matracra.
– Kösz! Most már hagyj békén!
Felálltam, és végignéztem rajta.
Sápadt volt, verítékezett, bűzlött, és rettenetes másnaposság
kínozta. Nagyi alaposan kiélhetné magát rajta, de egyiküknek
sem adhattam meg az örömet.
Így inkább magasra emeltem a pohár vizet, és az arcára
öntöttem a tartalmát. Köpködve és sikoltva ült fel.
– Te ribanc!
Az utolsó cseppeket is kiráztam a pohárból, majd az
éjjeliszekrényére tettem.
– Az bizony. Most pedig takarodj ki az ágyból! – Kitártam az
ablakot, és hagytam, hogy a friss coloradói levegő kiűzze az
állott bűzt.
– Úgy akarsz inni, ahogy a nagylányok szoktak? Akkor a
nagylányos következményeket is el kell viselned. Most pedig
húzz be a tus alá, és az isten szerelmére, moss fogat!
 Megvártam, amíg dühösen döngő léptekkel kimegy a
fürdőszobába, és mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót,
még kaptam tőle egy egyezményest. Nem érdekelt. Utálhat,
amennyire csak akar.
Mire visszaértem az étkezőbe, Gus már megint az asztal
mellett ült, és éppen a harmadik fánkot tömte magába. Látszott
rajta, hogy éppen csak végzett a zuhanyzással, de máris
mindenhol csoki borította.
– Em-ba! – mondta nekem tele szájjal.
– Igen?
Nagyon nyelt.
– Megehetem az epresedet?
Ránéztem a fánkra, amit csak azért vettem, mert Josh
bőrének illatára emlékeztetett, majd bólintottam.
– Persze, öcskös! Megtennéd, hogy utána bemész a szobádba,
és filmezel egy kicsit? Itt lent nem lesz valami jó buli.
Bólintott, és már nyoma sem volt az epres fánknak. Azonnal
elindult az emeletre. így megint csak mi hárman maradtunk az
ebédlőasztal mellett, és egyedül a nagy ingaóra halk ketyegése
törte meg a csendet.
Olyannak hallottam, mint amilyen a hullámvasút hangja,
mikor egy különösen meredek emelkedőn húzzák fel a kocsikat.
Csak az a baj, hogy fogalmam sem volt, mi következik a tetőn
túl, hogy milyen gyorsan, és milyen mélyre fogunk zuhanni.
Hogy milyen mélyre zuhan majd a szívem.
Volt azonban valami szépség is abban, hogy nem tudhattam,
mi következik, hogy nem készülhettem fel.
 Megszólalt a csengő, én pedig annak ellenére is rémülten
rezzentem össze, hogy számítottam rá. Mind a hárman
felálltunk, és ez alkalommal anya ment ajtót nyitni.
– Wilson százados?
– Örülök, hogy látom, asszonyom – felelte a férfi, majd ahogy
belépett a házba, levette a kabátját. Anya a nappalira mutatott.
Két katona érkezett a századossal, és ők ketten egy hatalmas,
fekete Tough Box műanyag ládát vittek be a nappaliba. Aztán
még két katona következett, és ők is egy ugyanolyan dobozt
cipeltek. A kanapé elé a földre, a kisasztal két oldalára tették le
őket. Mi a fene?
A katonák egyik lábukról a másikra álltak, és láthatóan
nagyon kényelmetlenül érezték magukat, mikor közelebb
léptem, és alaposabban megnéztem magamnak a dobozokat. A
fedelükön, a háttértől élesen elkülönülve a „Howard. 5928.”
felirat állt.
Azok a holmik voltak bennük, amiket apa Afganisztánba vitt
magával.
 Tizenkettedik fejezet

NEM. NEM. NEM. NEM. Vajon mennyit kell még elviselnünk?

Nagyi a kanapéhoz vezette anyát, és leültette. Magunkra
hagyott bennünket, elvonult a saját emlékeinek és gondolatainak
világában, és megint rám hagyott mindent. Lenyeltem a
keserűségem, és előreléptem.
– Ez itt apa összes holmija, igaz?
Wilson százados bólintott.
– Tegnap késő éjjel érkeztek meg, de nem szerettem volna, ha
a feltétlenül szükségesnél tovább kell várniuk, míg megkapják.
Szeretnék tételesen átvenni?
– Csak mondja meg, hol kell aláírnom.
– Tényleg jobb lenne, ha végignézné, hogy minden tétel itt
van, December – javasolta.
Kikaptam a kezéből a csiptetős táblát.
– Hacsak nem apa bujkál valahol ezekben a ládákban,
teljesen mindegy, mi van bennük.
Aztán vad dühvel firkáltam fel a nevem egy újabb hivatalos
papírra, ami megint csak azt dörgölte az orrom alá, hogy apa
halott. Aláírtam és dátumoztam. A következő oldalra lapoztam.
Aláírtam, dátumoztam. Lapoztam, aláírtam, dátumoztam. Azt
sem tudtam, mit írok alá. Ezzel az erővel akár Aprilt is állami
gondozásba adhattam. De már semmit sem akartam elolvasni.
– Akarja esetleg, hogy mi nyissuk ki őket, vagy az is elég, ha
itt hagyjuk a zárkombinációt?
Anya nem volt olyan állapotban, hogy válaszoljon, nagyi
pedig felvont szemöldökkel nézett engem. Már megint minden
rám maradt.
Ujjaimmal a hajamba túrtam, és minden erőmmel
küzdöttem, hogy visszanyerjem az önuralmam.
– Inkább most nyissák ki, kérem. Legyünk rajta túl minél
hamarabb.
Két katona lépett elő, óvatosan, nehogy megzavarják anyát
vagy nagyit, majd szinte teljesen egyforma, kattanó hang
kíséretében pattintották fel a zárat. Minden további nélkül
felnyitották a ládákat, és ahogy a zsanérok halkan
megcsikordultak, a lelkűnkben felszakadt minden gondosan
beforrasztott seb, és helyette újabbak és mélyebbek nyíltak.
– Van még valami egyéb? – kérdeztem a századost, mert nem
voltam képes tovább elviselni anya üres tekintetének látványát.
– Semmi, hölgyem. Ez minden tulajdona, amit az egysége
hazaküldött.
A minden tulajdonába bele kellett tartoznia a naplónak is.
– Akkor ugye a laptopja is benne van?
– Igen, hölgyem. Meg kellett várnunk, amíg azt
felszabadítják. Azért tartott ennyire sokáig a dolog. – Tekintetét a
padlóra szegezte, nekem pedig beletelt néhány pillanatba, míg
felfogtam, mire gondolt.
 – Felszabadították? – kérdeztem vissza, és szerettem volna
félreérteni, hogy mit is akart mondani ezzel a szóval. – Vagyis
ellenőrizték, és eltörölték róla a vírusokat, bizalmas adatokat,
meg ilyesmit, ugye?
A százados elhúzta a száját, majd nagy levegőt vett.
– Nem, hölgyem. A hivatalos eljárásnak megfelelően minden
adatot el kell távolítanunk a merevlemezről, mielőtt
visszajuttatjuk a családnak.
A francba, ezt nem hiszem el!
– Maguk letörölték a merevlemezt?
– Igen, hölgyem. – Nehezére esett állni a pillantásom.
– A fényképeit is? A naplóját? Mindent, amink csak róla volt?
Úgy letöröltek mindent, mintha a tegnapi szemetet dobták volna
ki? – Ujjam körmei a tenyerem húsába vájtak, és egyszerre
mindennél jobban szerettem volna, hogy vér folyjon. Akár a
sajátom is.
– Kérem, értse meg...
– Nem! Maguk ellopták tőlünk azokat a dolgokat! Olyasmit,
amit nem lett volna joguk elvenni! – A fejemet rázva próbáltam
meg nem történtté tenni ezt a beszélgetést. – Mi megtettünk
mindent, amit tőlünk kértek! Mindent! De akkor miért csinálták?
– Ez az előírás.
– Dugja föl az előírásait! Mindent letöröltek, ami nekünk
maradt belőle! A gondolatait! Ehhez nem volt semmi joguk, ezt
maga is nagyon jól tudja!
Anya halk sírásának hangja végre keresztülhatolt a düh
ködén, és ezt hallva bennem is felszabadultak a rég elfojtott
könnyek. Kétségbeesése az enyémet tükrözte, én pedig hátat
fordítottam Wilson századosnak. Nem akartam többet látni.
Anya letérdelt az egyik láda elé, kivette belőle apa egyik
homokbarna pólóját, az arcához szorította, és amikor belélegzett,
mélyen beszívta apa illatát, amikor pedig kilélegzett, hangosan
sikoltotta apa nevét. A torkom elszorult, de annyit még tudtam
mondani a századosnak és a katonáknak, hogy menjenek el.
Nem kellett kétszer mondanom.
A katonák libasorban kimentek a friss levegőre, bennünket
pedig ott hagytak, összezárva a gyászunkkal.
– Mi folyik itt? – kérdezte April, aki támolyogva jött le a
lépcsőn. De már nem maradt annyi energiám, hogy még kiabálni
is tudjak vele a másnapossága miatt.
– Apa holmija – válaszoltam, majd a két vállánál fogva
gyöngéden felállítottam, és a kanapéra ültettem anyát. Nagyi
úgy ringatta, ahogyan egy csecsemőt szokás, miközben anya
szívszaggatóan zokogott a pólóba. Még soha nem hallottam,
hogy így sírt volna. Egy hónappal ezelőtt valószínűleg még
túlságosan tompák voltak az érzékei, és túlságosan nagy volt a
megdöbbenése. Most szinte azt kívántam, hogy bár megint
süllyedne vissza abba a korábbi, katatón állapotába, mert akkor
legalább nem kellene átélnie ezt a rettenetét.
Kivettem a ládából egy másik pólót is, és az orromhoz
emeltem. Tényleg apaszagot árasztott. Olyat, amilyet esős
délutánokon, és a kanapén olvasva éreztem. Ölelés, lehorzsolt
térd és szerelmi bánat miatti vigasztalás illata volt. Annyira
erősen éreztem, mintha apa éppen csak az imént vette volna le.
De ez persze ostobaság volt, hiszen ő kocsival húsz percre, a
temetőben nyugodott, és már semmiképpen sem viselhette ezt a
pólót.
Soha többé nem fog megölelni, soha többé nem nevet velem,
és soha többé nem old meg velem keresztrejtvényt a vasárnapi
újságban.
Nem maradt belőle nekem semmi, csak ez az átkozott póló,
és hirtelen megértettem, miért sír anya olyan keservesen. Mert a
sikolyai visszhangot vertek az én szívemben, és már a saját
sikolyaim szerettek volna feltörni belőlem. De nem hagyhattam.
Ehelyett még egyszer mélyen belélegeztem apa illatát, és azon
gondolkoztam, vajon szándékosan nem mosták-e ki a ruháit.
Mert tudták, milyen fontos lesz ez nekünk.
– Mit, mit csinálunk? – szólalt meg mellettem April remegő
hangja.
Minden bevetés előtt láttam, hogy anya mit csinál, úgyhogy
nem is lehetett kérdéses.
– Hozz simítózáras tasakokat. A nagyokat.
Egy pillanattal később egy csomó négyliteres műanyag
zacskóval a kezében tért vissza. Ezek a pólók hamarosan el
fogják veszíteni az apaillatukat, ami azt jelenti, hogy
végérvényesen nem marad nekünk belőle semmi.
– Szagold végig minden pólóját. Ha apaszaguk van, mennek
a zacskókba.
– Miért?
Visszanyeltem a könnyeim.
– Kétéves voltál, apa bevetésen volt, és téged rettenetes
rémálmok kínoztak. Senki sem tudta miért, és anya is teljesen
tehetetlen volt. – Ekkor már kis híján felnevettem. – Istenem,
hányszor elmesélték nekem ezt az egészet! Mindenesetre, anya
egyszer nem mosta ki apa párnahuzatát, hanem fogta magát, és
ráhúzta a te párnádra. Annak is apaszaga volt, és te azon az
estén végre úgy aludtál, mint a tej. Aztán amikor a
párnahuzatnak kiment a szaga, akkor elővette apa valamelyik
gondosan bezacskózott és ki nem mosott pólóját, és azt húzta rá
a párnádra.
A húgom arcán némán patakzottak a könnyek.
– Jól van.
Megszorítottam a kezét.
Itt szavaknak már nem volt helyük.
Miközben nagyi anya mellett maradt, és hagyta, hogy kisírja
magát, Aprillel gyorsan átválogattuk a ruhadarabokat, és
különszedtük azokat, amiket kimostak, fertőtlenítettek, vagy
amit apa soha nem vett fel. Mire a második ládával is végeztünk,
összesen hét olyan pólónk maradt, aminek apaszaga volt.
Összeszedtem a zacskókat, majd mindet felvittem az
emeletre, anya nagy gardróbszobájába. A legnagyobb szekrény
legalsó fiókja teljesen üres volt. Apa ezeket a pólókat tartotta
volna benne, úgyhogy én is ide tettem őket, majd becsuktam.
Felálltam, és végignéztem a szekrény legfelső polcán, ahol
apa az általa kincseknek nevezett dolgokat tartotta, vagyis azt a
rengeteg kis apróságot, amit rizsből, makaróniból meg
tojástartóból az évek során készítettünk neki. Ott volt az én
kézlenyomatom gipszben megörökítve az első apák napjáról,
mellette pedig közvetlenül egy olyan kép, amin mindhárman
rajta vagyunk, és amit élete utolsó apák napjára kapott tőlünk.
 Kifordult alólam a térdem, és a földre rogytam. Adtam
magamnak tíz percet, és kisírtam magamból mindent, amit csak
tudtam, hagyva, hogy a zokogás az egész testem rázza, hogy
megsemmisítsen, és átadtam magam az apa elvesztésével járó
végtelen kétségbeesésnek. Ez már biztosan a legvége, nem?
Ennél nagyobb fájdalom, már nem érhet.
De vajon hogy jutottunk el ide? Hiszen annyira jól
haladtunk, gyógyultunk. Most meg már megint olyan volt,
mintha a hadsereg éppen csak most értesített volna minket.
Miért nincsen előttünk egy jól látható és bejárható út, ami majd
kivezet bennünket ebből az egészből? Miért kell mindig
mindennek ennyire zavarosnak, bizonytalannak és totálisan
elcseszettnek lennie?
Vége lesz ennek valaha, mielőtt helyrehozhatatlanul
tönkremegy a lelkem?
Szerettem volna, ha jön valaki, aki megölel, aki azt mondja,
hogy minden a legnagyobb rendben lesz, és meggyőz arról, hogy
apa halálával az én életem nem ért véget. Megnyugvást akartam,
biztonságot, és azt, hogy legalább egy ideig ne kelljen erre
gondolnom. Nem volt senki a világon, aki segítene nekem
cipelni az egész háztartás terheit?
És ekkor rádöbbentem, hogy mindennél jobban vágyom Josh
ölelésére, és ez sokkal jobban megijesztett, mint bármi más,
amire ezen kívül vágytam. Viszont bármennyire is ijesztő volt az
igény, hogy mellettem legyen, tisztában voltam vele, hogy vele
soha nem fogok ilyen kétségbeesett helyzetbe kerülni, hogy ő
soha nem lesz katona, és soha nem fog zászlóval letakart
dobozban hazaérkezni.
 – Ember? – Gus hangja a fürdőszobából érkezett hozzám, és
egy pillanat alatt kirántott az önmarcangolásból.
Letöröltem az arcom, és nagyon örültem, hogy apa halála óta
rászoktam a vízálló szempillafestékre. Kiléptem a gardróbból.
– Szia, kisöreg!
– Anya megint sír.
– Ma reggel megkaptuk apa holmiját, és anya nagyon
szomorú lett.
Lassan bólintott. Felém nyújtotta az egyik kezét, én pedig
megfogtam, és együtt sétáltunk le a földszintre. Apa cuccai a
bútorokon szétpakolva arra vártak, hogy anya megmondja, mit
csináljunk velük.
A kávézóasztalról felvettem apa gyakorlósapkáját, és miután
néhány pillanatig küzdöttem magammal, Gus fejére húztam.
Tisztában voltam vele, hogy ettől még nem lesz automatikusan
katona, de akkor is nagyon fájt az álcamintás sapkát az édes kis
fején látni.
A szemem sarkából láttam, ahogy a nap fénye megcsillan
nagyi gyémánt jegygyűrűjén. Ő a férjét és a fiát is elveszítette.
Neki is könnyek csillogtak a szemében, de miközben anyát
ringatta előre-hátra, mintegy magába szívva fájdalmának egy
részét, nem hagyta, hogy potyogni kezdjenek. Egyszerűen nem
értettem, hogy mindezek után hogyan maradt még ennyi erő
benne.
Leültem anya mellé. Most már nem sírt, csak hüppögött.
– Szeretnéd, hogy átválogassuk ezeket a holmikat, vagy
egyszerűen csak pakoljunk el mindent? Nem kell most azonnal
válaszolnod.
 Tekintete ide-oda ugrált a szobában, és végül a ládákon
állapodott meg. Aztán meghozta az első döntését, aminek bármi
köze volt apához.
– A katonaholmikat tegyétek vissza a ládákba, a személyes
holmijai pedig maradjanak kint. Egyszerre csak egy lépés, igaz?
Magamra kényszerítettem egy mosolyt.
– Igaz.
A felszereléseket és az egyenruhákat mind visszapakoltuk,
viszont kint hagytuk a fényképeket, amiket annak idején elvitt, a
borotvakészletet, valamint egy csomó efféle apróságot. A laptop
jó lesz papírnehezéknek. Kezembe vettem apa kedvenc könyve,
Kahlil Gibran A próféta egy rongyossá olvasott példányát. Szinte
az egészet tudta kívülről, és a borító több helyen is egészen
kikopott az ujjai érintésétől. Gyorsan végigpörgettem az
oldalakat, mosolyogva ismertem meg az én kedvenc részeimet,
ugyanakkor éreztem, hogy az öröm mellett a bánat is mind
erősebben lesz úrrá rajtam.
Papírok hulltak a padlóra, még mielőtt elkaphattam volna.
Becsuktam a könyvet, és lehajoltam, hogy felvegyem őket. Lezárt
borítékok voltak, mindegyiken egy-egy név. June. April. Anya.
August. December.
– Anya? – mondtam, és megmutattam neki a leveleket.
Sziszegve sóhajtott fel, és remegve nyújtotta értük a kezét.
Mindenkinek kiosztottam a neki szólót. Hát mégis sikerült
elküldenie nekünk egy darabot a lelkéből! Szakadó borítékok
hangja hallatszott, ahogyan mindenki szinte egyszerre tépte fel
őket.
Mindenki, engem kivéve.
 Ha most kinyitom, vége. Soha többé nem fogok hallani
apáról. Ezt nem tudtam elfogadni.
A farzsebembe gyűrtem, majd Gus mellé léptem, hogy
segítsek neki.
– Megoldom – felelte, aztán a szobájába vitte a levelet.
Mindenki elhúzódott, mert szeretett volna egy kicsit kettesben
maradni apával.
Befejeztem a pakolást, a maradékot pedig anya szobájába
vittem. Egyelőre még nem tűnt úgy, mint aki készen áll rá, de
később majd mindenképpen tudni akarja, mit, hova tettem.
Korábban is sikerült kilábalnia a kétségbeesésből, és tudtam,
hogy megint meg tudja csinálni. Addig pedig én fogok vigyázni
rá és a családra éppen úgy, ahogyan apa is akarta volna.

Felhívtam Samet, aztán az egész éjszakát otthon töltöttem a

családommal, összegömbölyödve a régi ágyamon. Felkelt a nap,
vele együtt pedig megérkezett a hó is, ami hamarosan vastag,
puha takarót vont mindenre.
Lesétáltam, és az orromat megcsapta a sülő kolbász illata, a
fülemet pedig anya éneklése. Anya. Énekelt. Mint egy nindzsa,
úgy pillantottam be a sarok mögül, és azon töprengtem, nem
lehetséges-e, hogy az éjszaka elrabolták, és valaki egészen
mással helyettesítették. De nem. A Nyomorultak egyik dalát
énekelte, ami az igazat megvallva rémesen lehúzós volt, de
közben forgatta a kolbászt, és mellette nagyi a tojást verte.
– Jó reggelt, álomszuszék! – mondta anya, és intett a
spatulával. Leültem a pult mellé az egyik bárszékre, és nagyi
azonnal elém tett egy csésze kávét, pontosan úgy elkészítve,
ahogyan én szerettem.
Féltem belekortyolni, és attól is, hogy megcsípjem magam.
Féltem, hogy ha felébredek, akkor anya megint katatón lesz, és
mozdulatlanul hever az ágyában.
– Úgy tűnik, esett egy kis hó – jegyeztem meg, mintegy
próbálgatva, meddig mehetek el.
– Állítólag 18 centit mondtak mára. A repteret lezárták, de ha
minden igaz, holnap megnyitják – mondta nagyi kacsintva. –
Holnap estére foglaltam magamnak repülőjegyet. Ugye kiviszel
majd?
Megráztam a fejem.
– Boldogan. – Boldogan vittem ki, de rettenetes volt
belegondolni, hogy magunkra hagy bennünket. Hosszan
belekortyoltam a kávéba, és közben anyát figyeltem. Gyakorlott
könnyedséggel mozgott, néha egy kicsit mereven, de
határozottan jelen volt. A szeme dagadt az egész napi sírástól, de
amikor elolvasta a levelet, valami határozottan megváltozott
benne.
Félig máris visszatért közénk.

Délután ötre még mindig nem lehet kijutni a lakóparkból. Az én

kis Volkswagenemmel legalábbis semmiképpen. Pedig nagyon
szerettem volna már visszamenni az albiba. Ott tanulhattam
volna, felszívódhattam volna az egyetemen, és úgy tehettem
volna, mintha ez az egész soha meg sem történt volna.
Most már értettem, miért ragaszkodott nagyi annyira ahhoz,
hogy ne költözzek haza, inkább vegyek ki egy albérletet Sammel.
Ha ugyanis otthon maradok, akkor a végén megfojtott volna a
gyász.
Nagyi a kezébe vette a varrós kosarát, és leült mellém a
kanapéra. Kivette belőle a szolgálati zászlót, azt, amelyik éveken
keresztül lógott az ablakunkban. Ismertem a hagyományt. Azok,
akiknek a fia vagy később a férje háborúba ment, egy fehér
alapon széles vörös kerettel, közepén egyetlen kék csillaggal
díszített egyszerű zászlót akasztottak ki az ablakukba. Ezzel
büszkén hirdették, hogy a család megtette a kötelességét a
hazáért. Amikor azonban egy katona meghalt, a kék csillagot
aranyszínnel hímezték át, ezzel jelezve a család által hozott
áldozatot, illetve a gyászt. Szinte megigézve néztem, amint
aranyszín hímzőcérnát fűzött egy tűbe, majd öltögetni kezdett.
– Ugye csak arra vártál, hogy ez megtörténjen? – kérdeztem.
– Nem akartál hazamenni, mert itt szerettél volna lenni, amikor
meghozzák a holmijait.
A varráshoz használt szemüvege kerete fölött nézett rám.
– Igen. Tudtam, hogy ez szétszaggatja majd édesanyád
szívét. Nem tudom, mit írt neki Justin abban a levélben,
mindenesetre segített összeszednie magát. Még mindig meg tud
lepni, és úgy érzem, készen áll, hogy folytassa az életét.
Úgyhogy én is ezt teszem.
– Nagyon félek, amikor eszembe jut, hogy elmész – ismertem
be halkan, mert nem szerettem volna, ha anya véletlenül
meghallja.
– Meg kell bíznod édesanyádban, December. Nagyon sokáig
támogattad, de most már hagynod kell, hogy megálljon a saját
lábán. Gus és April többé nem a te felelősséged. Éld az életed,
kislányom! – Aztán visszafordult a zászló felé, és folytatta a
hímzést. – Apád halt meg. Nem te. És nem is én. – Aztán a lehető
leghalkabb suttogással tette hozzá. – Az élők feladata az, hogy
tovább éljenek. Nem vagyunk kivételesek. Nem mi vagyunk az
első család, aki a háborúban elveszít egy férfit, és attól tartok,
nem is az utolsó. De akkor is ki fogunk tartani.
Beleszúr. Tol. Húz. Beleszúr. Tol. Húz. A tű ki és be járt a
zászlóban, és hamarosan a hagyományoknak megfelelően csak a
kontúr maradt kék a csillagból. Nagyi folyamatosan hímzett,
aranyszínű cérnával változtatva szolgálattal teliről feláldozottra
apa életét. Az az ostoba, aranyszínű csillag csak egyetlen
eseményt jelképezett, a halálát, mégis sokkal fontosabb volt,
mint bármi, amit az elmúlt tizenkilenc év alatt az ablakunkban
lógó kék csillag jelképezett.
Nem is tudom, hogyan, de az elmúlt egy hónap minden
felfordulásában, mindenben, ami Riley-val… és aztán Joshsal is
történt… apa halála felülírt mindent, amit életében elért. És ettől
egyszerre rettenetes harag öntött el.
 Tizenharmadik fejezet

NEM ÉRDEKELT, hogy károsítja-e a környezetet vagy sem, de most

nagyon szerettem volna, ha Colorado államban sózzák az utakat.
Mert az a vörös kis kavicsos vacak semmit sem segített a
tapadáson, és így hétfőn reggel kész rémálom volt kocsival
menni az egyetemre.
Becsusszantam a helyemre, majd a táskámból kivettem a
könyvemet és az éppen aktuális anyag hétvégén megírt vázlatát.
Annyira sietnem kellett, hogy időben elérjek a város északi
részébe, ahol a campus is volt, hogy teljesen elfelejtkeztem a
diákomról, és még annyi időm sem maradt, hogy egy csésze
kávét megigyak. Márpedig ez elég rossz előjel volt erre a napra.
Aztán valaki egy csésze gőzölgően forró kávét tett le elém az
asztalra. Felnéztem, és egyenesen Josh mosolygó szemébe
pillantottam. Ő is leült mellém.
– Reggel találkoztam Sammel, és mondta, hogy tegnap éjjel
nem tudtál visszajönni a hó miatt. Gondoltam, ma reggel biztos
nagyon izgalmas volt kocsival jönni.
Bólintottam.
– Inkább pokolinak mondanám.
 – Én behoztalak volna, ha szólsz. Csak egy telefon, és máris a
jó meleg Jeepben ülhettél volna. – Aztán a pohárra mutatott. –
Kávéval meg mindennel együtt.
Kénytelen voltam elnyomni a mosolyomat.
– Már megmondtam, hogy nagylány vagyok, és nem kell
mindig rohannod hozzám, hogy megments. Különben pedig, ha
jól hallottam, te sem unatkoztál a hétvégén.
Önkéntelenül is kicsendült a hangomból egy egészen kis
keserűség. Nem tudtam megállni, hogy ne azon tépelődjek,
vajon kivel lehetett.
– Kitől hallottad?
Hosszan belekortyoltam az isteni kávéba, és mivel a prof.
éppen ekkor kezdett bele az előadásba, egyszerűen nem vettem
tudomást a kérdéséről. Egész előadás alatt engem bámult a
szeme sarkából, én azonban kötelességtudóan szegtem le a
fejem. A polgárháborúra simán oda tudtam teljesen figyelni.
Aha, ez lesz a megoldás. Már csak az a baj, hogy mindennek
eredményeképpen egy egész órán keresztül azon gondolkodtam,
hogy érhetném el, hogy ne Joshra gondoljak. Bukó.
Vajon hova mehetett a hétvégén? Kivel ment oda? És mi a
fenéért érdekel ez engem egyáltalán? Tisztán és egyértelműen
megmondtam neki, hogy nincsen köztünk semmi, úgyhogy
mégis mi jogom lett volna magyarázatot követelni tőle? Semmi.
Nem tudtam elég gyorsan eltűnni a teremből. Mire a prof.
elengedett bennünket, nekem már össze volt pakolva a cuccom,
úgyhogy azonnal az ajtó felé vethettem magam. Sikerült
kijutnom az épületből a friss, csípős levegőre, mire Josh utolért
és felvette az én tempómat.
 – Talán égett valami odabent?
Igen, én, de rohadtul. Elpirultam.
– Nem, csak olyan sok dolgom van.
– Értem. Nem akarsz bekapni valahol egy késői reggelit,
mielőtt a tanulásba temetkezel?
Megtorpantam a hóval fedett udvar kellős közepén, és felé
fordultam.
– Nem lenne jó ötlet. Úgy értem, nem lehet. Vagyis…
basszus!
Felnevetett, amivel minden közelben járó csaj figyelmét
magára vonta.
– Röviden: nem?
Gyűlöltem ennyire zavarban lenni a közelében.
– Igen, vagyis hogy nem. Mert nem járunk együtt.
– Én annak is nagyon örülök, ahogy most vagyunk
egymással. – Valami izzóan intenzív költözött a tekintetébe, és a
szeme az ajkamra vándorolt. – Csak az a baj, hogy te meg
egyfolytában azt mondod, valahogy egészen másképpen
vagyunk.
Ettől persze még minden ugyanolyan maradt.
– Annyira bánt, ahogy pénteken viselkedtem! Nem vagyok
valami ász bocsánatkérésben, mi?
Annyira közel lépett hozzám, hogy az orromban éreztem a
szantálfaillatot. Bárcsak kispadra ültethetném egy időre a
hormonjaimat! Vagy a sarokba küldhetném őket. Valahova jó
messzire.
Gyöngéden felemelte az állam, és az ajkaival megsimította az
enyémet.
 – Ember, a világon a te bocsánatkérésedet szeretem a
legjobban.
Basszus, ennek a pasinak a hangja tényleg közvetlen
összeköttetésben áll a combjaim közötti lüktető érzéssel?
Összeszedtem minden kis csepp akaraterőmet, és elléptem tőle.
És közben nem tudtam nem észrevenni az elismerő
pillantásokat, amiket az udvaron keresztülsétáló többi
hallgatótól kaptunk.
– Nem változott semmi, Josh. – Úgy voltam vele, hogy ha
elég sűrűn ismételgetem, még a végén magam is elhiszem. –
Te… te még mindig talpig joshos vagy, és tökéletes… egyelőre.
De tudom, hogy csak idő kérdése, és...
Egy izom megfeszült az állkapcsában.
– Mi csak idő kérdése?
– Tudod te azt – feleltem neki halkan, és körülpillantottam,
nem hallja-e valaki.
– Nem, Ember, attól tartok, fogalmam sincs. – Ő viszont a
kíváncsi tekintetekkel mit sem törődve, sokkal hangosabban
válaszolt.
Mintha végszóra tenné, ellibbent mellettünk Subidu, és
szándékosan riszálta egy kicsit a fenekét.
– Szia, Josh! Talán később összefuthatnánk!
Josh egy pillanatra sem vette le rólam a szemét.
– Ez most nem a legalkalmasabb, Heather.
Erre a távolodó Heather ringó fenekére mutattam.
– Erre gondoltam. Te is nagyon jól tudod, hogy a csajok
életed végéig sorban állnak majd előtted, te pedig nem az a fajta
pasi vagy, aki visszautasítaná őket. Én olyan vagyok, amilyen…
te pedig… csak idő kérdése, hogy rádöbbenj, az üldözés
korántsem annyira izgalmas, ha egyszer már sikerült elkapni a
nyulat. Különösen akkor, ha ez a bizonyos nyúl nem is a legjobb
formáját hozza.
Többször is összeszorította a fogát, majd mély levegőt vett.
– Figyelj! Teljesen mindegy, hogy milyennek gondolsz.
Felejts el rólam mindent! Azóta az éjszaka óta Breckenridge-ben
egy ujjal sem nyúltam egyetlen más lányhoz sem. És nem mintha
nem ajánlották volna fel. Hanem azért, mert egyikük sem te
vagy. – Aztán a hajába túrt, megragadta és meghúzta. – Hinned
kell bennem!
– Ha az ember hisz valakiben, akkor nagyon könnyen pofára
eshet, Josh. Riley ráadásul negyedannyira sem volt népszerű,
mint te. Hiszen te Josh Walker vagy, basszus!
– Te meg December Howard, basszus, és egészen véletlenül
az egyetlen csaj, aki igazán érdekel. Én nem Riley vagyok! Ha én
választok valakit, akkor az végleges. Nem foglak cserbenhagyni.
Nem azért jutottam oda a hokival és a sulival is, ahova jutottam,
mert olyan könnyen feladnám. Én téged választalak.
– Csakhogy én közel sem vagyok olyan, akit bárki választani
szeretne magának. Mert még nem állok készen, hogy újra
kockára tegyem a szívem.
A szeme összeszűkült, és úgy döntött, nem törődik az előbbi
kis megjegyzésemmel.
– De egy napon készen állsz majd, és teljesen mindegy,
mennyire durván akarsz ellökni magadtól, én itt leszek.
Aztán hatalmas sóhajjal hátat fordított nekem, és elindult.
– Miért? – kiáltottam utána. – Miért csinálod ezt?
 Megfordult, és láttam, hogy a hátizsákja vállpántját markoló
kezének bütykei egészen fehérek a feszültségtől.
– Mert elég mazochista vagyok ahhoz, hogy érdekeljen, mi
van veled, Ember, és mert valakinek veled is törődnie kell.
Most már nem volt a hangjában semmi játékosság.
Egyenesen az egyetemi konditerembe mentem, és lefutottam
tíz kilométert, próbálva messze magam mögött hagyni mindent,
amitől látszólag képtelen voltam megszabadulni. Teljesen
elvesztem az iPodról szóló zenében, a lábam ütemes
dobogásában a futópadon, és nem voltam hajlandó a saját
lélegzésemen kívül bármi egyébre gondolni.
Mindenképpen kellett valami terv. Mindenképpen tudnom
kellett, hogy pontosan mi a fenét csinálok.
Amikor hazaértem végre, lezuhanyoztam, megszárítkoztam,
felöltöztem, majd kipakoltam a táskám.
Apa levele az asztalomra csusszant.
Felvettem, leültem az ágyamra, és ujjaimmal újra és újra
átrajzoltam az ismerős kézírással írt betűket. Szerettem volna ott
lenni abban a pillanatban, amikor a toll a borítékra írja a
nevemet, és azt kívántam, a toll tintáján keresztül bárcsak
átnyúlhattam volna hozzá, és megérinthettem volna. A borítékot
az orromhoz emeltem, próbáltam keresni bármi kis nyomát
annak, hogy valóban a kezében tartotta. De nem volt
szerencsém. Teljesen általános papírszaga volt.
Ez a boríték tiszta és hófehér volt, és semmiben sem
hasonlított azokra, amiket a tengerentúlról a katonai
postaszolgálaton keresztül kaptunk néha. Ez a levél mindig a
könyvben maradt. Vajon mikor írhatta meg? Melyik bevetése
alkalmával? Vagy esetleg minden alkalommal készült ilyen
levél, amikor bevetésre ment?
Apa, tudtad, hogy meg fogsz halni?
– Ember? Idebent vagy? – Sam hangja a folyosóról szólt, és
közvetlenül utána azt is hallottam, ahogy a táskája hangos
puffanással a földre zuhan.
– Aha! – A borítékot a könyvespolc legtetejére csúsztattam,
két kép közé; az egyik Gust ábrázolta, a másik pedig az volt,
amit az utolsó közös breckenridge-i túránkon készítettünk. Itt az
ideje, hogy normálisan viselkedjek.
– Az király, mert a Kappa Omega pénteken bulit rendez, és
sikerült meghívatnom magunkat! – Úgy lobogtatta a feje fölött
az aranyszínű meghívót, mintha valami hatalmas díj lett volna.
– Azt már nem. Ezek a klubtagok mind olyanfajta pasik, akik
ha egy pillanatra nem figyelsz, azonnal megkúrják a
szobatársad.
– Ez lehet ígéret? Nagyon szeretnék kapni magamnak egy
Kappa Omegá-s srácot. – Ezzel elrohant mellettem, egyenesen a
szekrényemhez, feltépte, és miközben néztem, nem tudtam
megállni, hogy nevessek. – Ugye nem felejtetted el, hogy
húszéves vagy, csajszi? – Kihúzott egy kötött garbót. – Húsz, és
nem negyvenöt.
Kikaptam a kezéből.
– Hé, hiszen ez Anne Taylor!
– Inkább könyvtáros nénis. – Aztán megragadta a nagyon is
visszafogott nyakkivágásomat, és egészen lerántotta, akkora
dekoltázst villantva, ami délelőtt tízkor enyhén túlzás volt. –
Tedd csak ki a csajokat, és semmi perc alatt intézünk neked
terápiás szexet. Ha nem vagy hajlandó leteperni Josht –
motyogta –, mert elment az utolsó csepp józan eszed is, akkor
majd találunk neked egy másik szexis pasit a klubból.
Josht még mindig érinthetetlennek tartotta, és semmi
kedvem nem volt bevonni abba a szarviharba, ami jelenleg a
fejemben kavargott. Ugyanakkor azt sem láttam magam előtt,
ahogyan összejövök egy másik pasival.
– Talán mégsem lenne annyira jó ötlet.
Viszont Sam máris rángatni kezdett maga után, át a lakáson,
egyenesen a saját szobájába. Kinyitotta a szekrényét, és egymás
után kezdte a karjaimba dobálni a ruhákat.
– Nem, hanem csodálatos ötlet lenne. Mi a fenét csinálsz?
Tedd el azonnal a telefont! Mi éppen azon vagyunk, hogy
bevezessünk (éged a bulizás világába.
Elengedtem a megjegyzést a fülem mellett, és felhívtam
anyát. Hétfő volt, úgyhogy ideje, hogy utánanézzek, mi van vele.
– Szia, anya!
– Ember? Mi a helyzet, édesem?
– Csak szerettem volna megtudni, hogy sikerült-e pótolni
Gus sisakján a patentot? – Mert ha nem, akkor még mindig volt
annyi időm, hogy a ma esti edzés előtt szerezzek egyet
valahonnan.
– Sikerült. Suli után megyünk a pályára. Akarsz eljönni?
A pályára, ahol Josh is ott lesz. Ahol kénytelen lennék
végighallgatni, amint a Subidu-ikrek kitárgyalják. Ahol anya azt
hinné, nem bízom benne, és csak azért vagyok ott, mert őt
akarom szemmel tartani.
 Mindenképpen kellett a két lépés távolság Joshtól, amíg
rendbe szedem a gondolataimat vele kapcsolatban, és az is
kellett, hogy meg tudjak bízni anyában.
– Az igazat megvallva, inkább szeretném utolérni magam
egy kicsit a tanulással. Adj egy puszit Gusnak a nevemben, oké?
Hallottam, ahogy megkönnyebbülten felsóhajt.
– Persze, de azért ne felejtsd el, hogy szombaton kezdődik a
rájátszás, és Gus biztosan szeretné, ha te is ott lennél.
Az tuti, hogy mindketten szeretnék, hogy ott legyek.
– Semmi gond, anya.
 Tizennegyedik fejezet

a február legnagyobb bulija. Sam egy kék, pánt nélküli

koktélruhát adott rám, majd feltűzte a hajam. Eljött a péntek
este, és ezzel az új cél, hogy találjak magamnak valakit terápiás
szexre.
Sam a bejáratnál odaadta a meghívóinkat egy jelöltnek,
villantott rá egy csábos mosolyt, majd berángatott a buliba.
Flitteres ruhája úgy szórta a fényt, mint valami diszkógömb.
Miközben keresztültörtünk a tömegen a pult felé, Riley-val
kapcsolatos emlékek rohantak meg. Imádta ezeket az idióta
klubbulikat.
Egy jóképű, szőke srác jött oda hozzánk, kezében két
pohárral.
– Kértek egy italt, lányok?
– Kösz, nem. Éppen a pult felé megyünk. – Aztán dobtam
neki egy mosolyt, hogy elvegyem az iménti szavak élét. Nem
akartam én elutasítani, csak mást akartam inni. Nem vagyok
annyira hülye, hogy egy vadidegentől egy ki tudja, milyen italt
fogadjak el, amibe ki tudja, mit tett bele!
Sam megfogta a kezem, és a pult felé húzott, jobbról és balról
kerülgetve a táncoló vagy egy helyben álldogáló embereket. Az
egyik sarokban DJ-pult állt, a hangfalakból pedig Bruno Mars
Locked Out of Heavenje üvöltött. Sam odaverekedte magát a
bárpulthoz, rendelt nekünk két üveg Sam Adams sört, és az
egyiket átadta nekem.
– Igyunk a terápiás szexre!
Összekoccintottuk az üvegeket, én pedig hosszan kortyoltam
a cseresznyés búzasörből. Terápiás szex. A mai este célja, hogy
találjak magamnak egy megfelelő pasit. Valakit, aki elfeledteti
velem apát, April baromságait, anyát, Riley-t, és… és… Josht.
Aha, sok szerencsét.
A gyászban az volt a legszarabb, hogy teljesen bevette magát
a szívembe, és elnyomott minden egyéb fájdalmat, addig
marcangolva, míg egészen át nem adtam magam neki. Apa
halála eljelentéktelenítette Riley árulását, ahogyan egy törött láb
mellett sem számítana a benőtt köröm.
És közben azon töprengtem, hogy hosszú távon vajon melyik
fog mélyebb nyomokat hagyni bennem.
– Mit szólsz hozzá? – Sam egy fekete hajú, kedves mosolyú
pasi felé mutatott.
– Túl alacsony.
– Jól van… és ő? – Egy másik pasi felé intett. Jó test,
megfelelő magasság.
– Nem mosolyog.
San felsóhajtott, és körbenézett.
– Hmm… és ő? – Ez alkalommal egy szőke pasi volt a
célpont. Tökéletes test, és úgy öltözködött, mintha az
Abercombie egyik modellje lett volna.
A gyomrom egy pillanat alatt görcsbe rándult.
– Túlságosan riley-s.
 – Értettem. – Aztán a pultnak támaszkodtunk. Persze volt itt
egy csomó olyan pasi, aki után bármelyik csaj összepisilné
magát, de sajnos nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy mi az
én nagy problémám velük.
Egyikük sem Josh.
Egy hihetetlenül szexis, szőkésbarna pasi lépett oda hozzánk,
és a sörösüvege fenekét Sam üvegének szájához koccintotta,
mire Sam söre azonnal felhabzott, és mindenfelé szétlocsolt.
– Hé! – kiáltotta Sam, miközben hátraugrott, nehogy az ital
tönkretegye a cipőjét. – Deacon! Miért kell neked ilyen kibaszott
baromnak lenned?
A srác elmosolyodott, majd egy közeli tálból egy szem
mogyorót dobott a szájába.
– Sam, hihetetlenül jól nézel ki ma este.
– Felejtsd is el, haver! – Már ismertem ezt a kifejezést Sam
arcán. Bejött neki a srác, de annyira nem, hogy el is menjen vele.
Amikor viszont odalépett egy csodálatosan szép, latinos arcú
pasi, Sam már megint szélesen mosolygott.
– Ismeritek Embert, srácok! – És a fejével felém biccentett. –
Ember, bemutatom Deacont és Markot.
Mark mosolya kedves volt és nyílt.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Ember!
Deacon szeme végigpásztázta a testem. Amikor eszembe
jutott, hogy éppen választani akarok magamnak valakit, aki nem
Josh, szinte hányinger tört rám, de gyorsan elnyomtam minden
kételyemet. Ha tényleg csak egyéjszakás kalandra vágyom, arra,
hogy elveszhessek valakiben, aki nem Josh, akkor Deacon
nagyon is megfelelő lehetőségnek tűnt.
 Lassan elmosolyodott, és a kezemért nyúlt. Előbb haboztam,
majd odaadtam neki. Ő azonban ahelyett, hogy megrázta volna,
az arcához emelte, tenyérrel felfelé fordította, és belecsókolt
egyenesen a tenyerembe.
– Nagyon örülök, hogy összetalálkoztunk… – Elhallgatott, és
miközben a tekintete megint végigjárta a testem, hozzátette: –
Ember.
Oöö. Nem. Azzal a csókkal annyira megsértette a személyes
teremet, hogy az undortól minden izmom egyszerre rándult
össze. Nagyot nyeltem, és nyugalmat erőltettem magamra.
Amikor már biztos voltam benne, hogy nem látszik teljesen
egyértelműen az arcomra kiülő pánik, elvettem a kezem, és
ügyeltem, hogy a mosolyom ne hervadjon le.
– Én is nagyon örülök, Deacon.
Ekkor Jagger állt közém és Deacon közé.
– Óvatosan, Deacon! Josh már lestoppolta magának a csajt.
Ez nagyon feldühített.
– Josh egyáltalán nem stoppolt le rajtam semmit. Nem járunk.
Jagger hunyorítva nézett rám.
– Biztos vagy te ebben?
Tényleg, biztos voltam én ebben? Az tuti, hogy addig
legfeljebb csak barátok maradhatunk, amíg ennyire katasztrófa
vagyok. Hiszen már eldöntöttem, hogy így lesz, nem? De igen.
– Biztos.
– Nos, akkor. – Deacon odalépett elém, és magához húzott. –
Táncolunk?
Sam bólintott, hogy menjek, Jagger pedig csak elhúzta a
száját, mert nyilvánvalóan csalódott volt a választásom miatt.
Pedig pontosan azt csináltam, amiért idejöttem, és amit
elhatároztam, hogy mindenképpen végigviszek. Csak tartom
magam az egyéjszakás tervemhez.
– Simán.
Deacon a tánctérre húzott, hogy valami kicsit mocskosabbat
csináljunk. A hangfalakból megszólalt Rihannától az S&M, és ha
lehetséges, akkor körülöttünk mindenki közelebb húzódott a
párjához.
Deacon az ujjával mutatta, hogy menjek oda hozzá, én pedig
egészen közel álltam mellé, és szinte eksztázisba estem, hogy
végre feloldódhatok a zene ütemében. Ha táncolok, sokszor
megszűnik körülöttem a világ.
Ő azonban durván közelebb rántott, és hozzám nyomta az
ölét. Hátrább az agarakkal! A keze végigsimított a hátamon, le a
derekamra, majd lejjebb a csípőmig. Magamban egyfolytában azt
ismételgettem, hogy „minden rendben van”. Végső soron, ha
tényleg arra vágytam, hogy terápiásán megdugjon egy pasi,
akkor hagynom kellett, hogy megérintsen. Élveznem kellett az
érintését. Igen, meg tudom csinálni.
Közelebb jött hozzám, éreztem, hogy egészen felizgul, de én
valahogy képtelen voltam elengedni magam. Nem tudtam úgy
önmagam lenni, ahogy tánc közben szoktam. Minden
alkalommal összerándultam, amikor a csípőjét nekem nyomta.
Tedd már el azt az izét, haver!
A két keze megragadta a fenekem, és ahogyan hozzám
dörzsölte az ágyékát, egy kicsit magasabbra húzott magán.
– Bébi, gyönyörű vagy! – suttogta nekem, és forró lehelete
sörtől bűzlött.
 Ez volt az utolsó csepp. Felemeltem a kezem, és a
mellkasánál fogva ellöktem magamtól.
– Deacon, ezt ne!
De többet már nem tudtam mondani, mert megjelent
közöttünk egy jókora test. Még meg sem hallottam a hangot,
amikor már megcsapta az orrom az ismerős illat.
– Vegyél vissza, Deke, basszus!
– Kapd be, Walker, ő mondta, hogy táncolni akar! – Deacon
vagy egy fejjel volt alacsonyabb Joshnál, és így közel sem tűnt
annyira fenyegetőnek.
– De azt ugye nem mondta, hogy a seggét is
megfogdoshatod?
Kiléptem Josh háta mögül, és kettejük közé álltam, szembe
Joshsal.
– Már vége van, Josh. Nincs semmi baj.
Josh azonban le sem vette a szemét Deaconról, és ha
pillantással ölni lehetett volna… Hát igen.
– Húzz a fenébe, Deke! És ne merj még egyszer Ember
közelébe jönni!
Deacon úgy tette fel a kezét, mint aki megadja magát, majd
rám nézett, megvonta a vállát, és lelépett.
– Komolyan, Josh? – És az egyik ujjammal a mellkasába
böktem. – Tudtam, mit csinálok. Semmi szükség nem volt erre az
ősemberes baromságra! – Ugyanakkor nagyon örültem, hogy
mégis megtette. A fenébe is, nagyon boldog voltam, hogy
láthatom. – Mi a fenét keresel itt?
Erre elmosolyodott, és a klub ingére hímzett kezdőbetűire
mutatott.
 – Mert szerinted hogy sikerült meghívót szereznetek?
– Nem is gondoltam volna, hogy te is klubtag vagy. –
Éreztem, hogy egy egészen kis csalódottság vesz erőt rajtam,
mert nagyon váratlanul ért a dolog.
Ő azonban lehajolt hozzám, az orrával végigsimított az
arcomon, majd a fülembe suttogta:
– Nagyon sok minden van, amit nem is gondolnál rólam.
Elhúzódtam, mert tudtam, hogy csak így őrizhetem meg a
józan eszem. Sokkal jobban szerettem volna azt a szájat máshol
tudni, mint csak az arcomon, és ez pontosan az volt, ami miatt
nem tehettem meg. Vele semmiképpen.
– De azért kösz, hogy megmentettél.
– Miért táncoltál Deke-kel?
– Mert szerettem volna.
Hunyorított.
– Na, persze. Gondolhattam volna. De miért épp Deke-kel?
Mert tőled majd becsinálok, azért.
– Elérhető volt.
Közelebb húzott magához, és a testem azonnal lángra
lobbant. Miért nem tudok körülötte soha hűvösen viselkedni?
Akkor minden annyival könnyebb lenne!
– Hazudhatsz mindenki másnak, December, de nekem nem.
Mert én átlátok rajtad. Miért táncoltál Deke-kel? Mit keresel?
Eszembe jutott, hogy talán megint hazudhatnék neki
valamit, de mi értelme lett volna? Josh látta, milyen vagyok,
amikor abszolút mélypontra jutottam. Megérdemelte, hogy
igazat mondjak neki.
 – Gondoltam, kihasználhatom terápiás szexre. – Aztán az
arcom egy pillanat alatt lángoló vörös lett, és nem csak a buli
miatt. – Csak arra vágytam, hogy végre felejthessek, hogy
elengedhessem magam, és feloldódhassak valamiben, ami nem
okoz fájdalmat. Mert még mindig nagyon fáj.
A tekintete belém mélyedt, és meztelenre vetkőztette a
lelkem.
– Táncolj velem! – szólalt meg cseppet sem kérő hangsúllyal.
– Téged nem tudlak kihasználni.
– Ha én is akarom, akkor nem kihasználás. Különben pedig,
csak egy táncról van szó, és ha nem tévedek, ez benne van a
kettőnk között köttetett, íratlan, „akármid vagyok”
szerződésünkben.
– Szóval szerződésünk van? – Nem tudtam megállni, hogy el
ne mosolyodjak.
Az ő mosolya lassú és hihetetlenül vonzó volt.
– Szerződés, fogadalom, ígéret, akármi. Azt jelenti, hogy az
vagyok neked, aminek szeretnéd, hogy legyek, és most táncolni
szeretnél. Úgyhogy táncolunk.
Tökéletes volt, én pedig tehetetlen. Odacsusszantam hozzá,
és a testem a zene ütemére mozogni kezdett. Hozzá nyomtam
magam, és azonnal kikapcsoltam magamból mindent, kivéve a
zene ütemét, valamint a csípőm mozgását.
Aztán elkövettem azt a hatalmas hibát, hogy belenéztem a
csodálatos szemeibe.
Zuhan. Zuhan. Becsapódás.
 Mardosott a kényszer, hogy megérintsem, hogy a testemen
érezzem a kezeit. Majdnem felnyögtem, amikor eszembe jutott,
mit tudott velem csinálni a kezeivel.
– Akármi? – kérdeztem a határaimat feszegetve.
– Ha lehet, akkor soha nem fogok neked nemet mondani.
Szemem a szemére szegezve kinyújtottam, és
megsimogattam az izmos vállakat. Aztán végigfuttattam
ujjaimat a bicepszén és a karjain. Kiélvezve minden kis
bizsergést, mely az ujjak hegyéből indult ki, és minden csillanást
a szemében. Amikor elértem a kezéhez, nem tudtam kipréselni
magamból egy elég csábító mosolyt, úgyhogy egyszerűen csak a
derekamra húztam.
– Eddig jó?
Válasz helyett csak közelebb vont magához, az egyik lábával
a lábaim közé lépett, és tökéletes szinkronban kezdett mozgatni.
Csupán két másodpercet kellett eltöltenem Josh karjaiban, hogy
az egyéjszakás kalandommal kapcsolatos minden tervem
megsemmisüljön. Mintha soha nem is létezett volna. A ruhám
feljebb csúszott, és kivillant a combom.
Magához szorított, én pedig elengedtem magam. Bármerre
mozdultam a zenére, tökéletesen lekövette, a keze pedig közben
a hátam simogatta, és ahol a ruha véget ért és ujjai a meztelen
bőrt érintették, azonnal bizseregni kezdtem. Két szám, aztán
még egy, és már éreztem, hogy a két mellem között gyöngyöz a
veríték. Hála istennek, hogy fel van tűzve a hajam.
Megfordultam, a hátamat nyomtam neki, és ő minden
mozdulatomat követte. A feje a vállamra hajlott, és finoman
megcsókolt. A fejem hátrabukott, rá a mellkasára, mire megölelt,
és még szorosabban fogott. Nyelve a nyakamat simogatta, a
következő pillanatban pedig már a foga karcolását éreztem
ugyanott, illetve azt, ahogyan a keze lejjebb csúszik a derekamra.
A hangos zene elnyelte a nyögésem, így a körülöttünk táncolok
nem hallhatták. Josh viszont nagyon is. Válaszképpen ujjai a
húsomba vájtak. Tudtam, hogy ezzel átlépek egy határt, de
nekinyomtam a fenekem, mert mindenképpen éreznem kellett,
hogy akar engem.
És nagyon is akart. Szégyent nem ismerve mozgattam a
csípőm az ágyékának dörzsölve.
– December… – A nevem mintha suttogva kimondott
könyörgés lett volna az ajkain.
Megfordultam a karjaiban, de a testem egy centit sem
távolodott az övétől. Minden lehetséges ponton hozzá akartam
érni. Az az ismerős fájdalom megint fellobbant bennem.
Éreznem kellett, ahogyan az ajka felfal. Két kezemmel felfelé
végigsimítottam a hátán, majd egyik karommal a nyakát öleltem,
a másik kezemmel a hajába kapaszkodtam, és magamhoz
rántottam a fejét.
– Josh? – kérdeztem, mert nem akartam semmi olyanra
kényszeríteni, amit ne akart volna ő is. Kérlek, kérlek, te is akarj
engem!
Tekintete felfelé fordított arcomra, résnyire nyílt ajkaimra
meredt, és egy pillanatnyi habozás után rárontott. Egyetlen
mozdulattal rajtam volt, a nyelve a számban, csapkodva, izzásig
hevítve a testem. Én is éppen olyan szenvedélyesen csókoltam
vissza. Pontosan ez az, amire szükségem volt. Pontosan ö az,
akire szükségem volt. Josh.
 Csessze meg a terv!
Lábujjhegyre állva hajoltam közelebb hozzá, mert ha talppal
a földön maradok, nem lettem volna elég magas. A keze a
derekamról a fenekemre csusszant, és minden erőlködés nélkül
felemelt, mintha pontosan tudta volna, hogy hol szeretnék lenni.
Ott. Istenem, igen. Ott.
– Josh… – belenyögtem a szájába, és már feladtam minden
tettetést, hogy csak táncolunk.
A nyelve ki és be mozgott a számban, hatalmasra szítva a
lángot, amely az egész testemet pusztulással fenyegette. Szinte
teljesen el is felejtettem, hogy a tánctéren vagyunk. Ahogyan
Josht csókoltam, a fejemből minden logikus gondolat füstté vált,
és csak a legalantasabb vágyak maradtak meg – a teste az én
testemen. A combjaim között a kínzó fájdalom a szája minden
mozdulatára fokozatosan egyre erősebbé vált, mintha csak
közvetlen kapcsolat lett volna a nyelve és a puncim között.
Aztán eltávolodott egy kicsit, és amikor rám nézett, a
lélegzete úgy hagyott ki, hogy hirtelen még többet akartam
kapni belőle.
– Basszus… December...
Na, ez már tényleg olyan tervnek tűnt, amit esetleg végig is
vihetek.
– Az emeleten? – kérdeztem, és már túlságosan fel voltam
izgulva ahhoz, hogy szégyent érezzék a kérdésem miatt.
Hátrahajolt, és a szemembe nézett.
– Itt?
Az ajkát a számra nyomtam, és élvezve a selymes puhaságot,
belebeszéltem.
 – Azt mondtad, akármit kérhetek, nem? – Bólintott. – Nos,
nekem most az kell, hogy eltűnjön belőlem ez a fájdalom, Josh.
És te vagy az egyetlen, aki ezt elérheti.
Minden további szó nélkül kézen fogott, és keresztülvezetett
a tömegen. Emberek nyúltak ki felé, a nevét mondták, de ő
mindenkit csak egy-egy kurta biccentéssel köszöntött. Női
elégedettség mosolyát éreztem az ajkamon. Csak én jártam az
eszében.
Amikor a lépcsőhöz értünk, maga mellé vont, és a tenyerét a
hátam alsó részére simítva, finoman tolt felfelé. Szinte rohanva
szedtük a szőnyeggel borított fokokat. Amikor a folyosó
kettévált, a bal oldaliba vezetett, majd bement jobbra az első
szobába. A buli zaja azon nyomban eltompult, hogy bezárta az
ajtót, és az egyetlen fényforrás a sarokban álló lávalámpa volt.
Semmi mást nem tudtam kivenni, mert azonnal megfordított, és
háttal az ajtónak nyomott.
– Kié ez a szoba? – kérdeztem lihegve, de igazából nem is
érdekelt.
– Marké. De nem fogja bánni.
Josh tekintete sötét volt, és szenvedélytől vibrált. Ő is éppen
annyira be volt indulva, mint én, és ez nagyon tetszett. Ez
alkalommal én támadtam le őt, felemelve a testem, hogy a szánk
összeforrhasson, hogy a nyelvemmel a szájába hatolhassak, és
megérezzem hódító ízét. Lenyúlt, a keze a térdem hátsó részére
simult, majd felemelte a lábam a csípője mellé. Azután
végigsimította a combom a ruhám alá, a fenekemig. A szoknya
egészen felcsúszott a derekamig. Helyes. Így jobban hozzám fér.
 Dörzsölni kezdtem hozzá a csípőmet, ő pedig ugyanezt tette
velem. Úgy éreztem, hogy ha még néhányszor így megmozdítja
a csípőjét, akkor itt fogok elélvezni a rohadt ajtó mellett állva.
Alig vártam. Az ajka elszakadt az enyémről, kinyújtott nyelvével
a nyakamat kezdte kényeztetni, ajkával megharapdálva, fogaival
finoman összecsippentve a bőröm.
Amikor csókjai a kulcscsontomon haladtak végig, és az orrát
a két mellem közé temette, nyüszítéshez hasonló hang tört fel a
torkomból.
– Olyan pokolian édes vagy! – mormogta.
Ujjai megmarkolták a ruhám anyagát a csípőmnél, majd egy
rántás lefelé, és a két mellem kibuggyant a nyakkivágáson.
Orrával simogatta végig pánt nélküli melltartóm vonalát, azután
nyelve megtalálta az egyik bimbót.
Felnyögött. Vagy én nyögtem? Oly mindegy.
A fejét magamhoz szorítottam, mert sokkal többet akartam
belőle. Mélyebben akartam. Ő pedig, mintha a gondolataimban
olvasott volna, az egyik bimbót a szájába szippantotta, és
szívogatni kezdte.
– Josh… – A neve öntudatlanul szakadt fel belőlem.
A mellemmel a szájában emelt fel, és vitt az ágyhoz. Velem
együtt feküdt le. Testének súlya pont akkora volt, amekkorára
szükségem volt, hogy most, amikor bármikor felröppenhettem
volna, a valósághoz szegezzen. A lábammal végigsimítottam a
csípőjén, aztán úgy mozdultam, hogy éppen ott legyek, ahol
lenni akartam. Kéjes nyomást éreztem a lüktetőén kínzó, minden
pillanattal elviselhetetlenebbé fokozódó forróságban. Azt
akartam, hogy testének minden része rajtam legyen. Érezni
akartam a bőrét.
– Az inget! – motyogtam, és rángatni kezdtem felfelé az ing
alját. Felemelkedett, de csak annyi időre, hogy letépje magáról az
inget és az alsó pólót, hogy a következő pillanatban a meztelen
mellkasa táruljon a szemem elé.
– Annyira hihetetlen vagy!
Ujjaimmal végigsimítottam a mellizma domborulatait,
végigrajzoltam a tetoválás vonalait, és a körmömmel követtem
hihetetlenül szexis hasának minden kockáját. Nem is csoda,
hogy az egyetem hallgatóinak a fele teljesen odáig volt Josh
Walkerért.
Ahogy én is.
– December? – A szemében a vágy kavargó vihara
tükröződött, de valami más érzelem is, ami szinte túlságosan
ijesztő volt ahhoz, hogy néven nevezzem. Gyengédség?
Törődés? Megsimogatta az arcom oldalát, majd rám engedte
magát, és gyöngéden szájon csókolt.
– El sem tudod képzelni, mennyire tökéletes vagy.
A körmömmel végigmartam a hátát, majd a fenekéhez érve
jobban magamra húztam, ő pedig eközben tovább csókolt, egyre
feljebb és feljebb korbácsolva a vágyam. Már tudtam, hogy soha
az életben nem fogok tudni betelni ezzel a hihetetlen őrülettel,
amibe belehajszolt. Soha nem lesz elég belőle.
Hozzányomtam az ölem, feloldást keresve a feszültség alól.
– Lángolok! – ismertem be, és a testemben támadó kényszer
minden szégyent eltörölt.
 Tekintete belekapaszkodott az enyémbe, és olyan szenvedély
lobbant fel benne, hogy kész csoda, hogy nem égtem hamuvá
ott, abban a pillanatban.
– Én is.
Aztán ösvényt csókolt végig a mellkasomig, ahol megállt, és
kényeztetni kezdte a melleimet, egyiket a másik után. Közben a
keze felfelé indult el a térdemtől, végigsimítva a combom belső
oldalát. Igen. Igen. Igen. Az arcára kiülő gonosz kis mosolyból
arra következtettem, hogy ezt hangosan is kimondtam. Aztán a
szája továbbsiklott, a lehúzott dekoltázsomról egészen addig,
ahol a szoknyám a derekamig fel volt tűrve. Megcsókolta a
hasam selymes, lágy bőrét. A gerincem ívben hajlott hátra az
élvezettől.
Keze végigsimította a combomat, míg el nem érkezett a
bugyim széléhez, és aztán megállt. A kétségbeeséstől vonítani
tudtam volna. Megállt! Hát nem tudja, hogy azt akarom, hogy
használja azokat a kezeket? Hogy az ujjai a testemen legyenek?
Most azonnal! Néma könyörgéssel ringattam a csípőmet.
– Mire van szükséged? – morogta bele a bőrömbe,
közvetlenül a bugyim vonala fölött.
– Josh… – könyörögtem neki.
– Mondd, hogy mire van szükséged, Ember! Megteszem
neked, akármit kérsz.
Megteszem neked, akármit kérsz. Ezek a szavak
flippergolyóként pattogtak a fejemben, megérintve, és fénnyel
árasztva el a testem minden érintésre éhező sejtjét. Josh Walker,
akiről egész gimiben fantáziáltam, nem elég, hogy egy ágyban
fekszik velem, de felajánlja nekem magát.
 – Rád. Rád van szükségem. Mindig csak rád. – Az utolsó
mondatot már suttogva mondtam, és az óvatlan szavak szinte
maguktól csusszantak ki az ajkaim közül, túl sokat árulva el neki
a szívem titkaiból.
De Josh biztosan nem hallotta meg, mert ekkor belemordult a
bőrömbe, és fogaival összecsippentette a bugyim selymét.
Felemeltem a csípőm, ő pedig úgy húzta le rólam, hogy közben
egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust. Te jó ég,
mennyire gyönyörű! A fogával vette le rólam, megvárta, míg
kiléptem belőle, majd elindult vissza a lábamon, csókokkal
árasztva el mindenhol, egy kicsit megállva a térdhajlatomnál.
Gyorsan lélegeztem, de így is csak nehezen tudtam tartani a
tempót vadul kalapáló szívemmel.
Felemelte a fejét, és három szívdobbanásnyi időn keresztül
csak nézett, mintha töprengene valamin.
– Éreznem kell az ízed – suttogta. A fejét lehajtotta, és nyelve
a csiklómat kezdte simogatni.
– Josh!
Hallottam már történeteket arról, hogy milyen érzés, ha ezt
csinálják az emberrel, viszont semmi sem készített fel arra, hogy
egy villám fog végigcsapni a testemen, abból az egyetlen pontból
kiindulva, ahol a szája dolgozott a lábam között. Az egyik ujját
belém csúsztatta, és a nyelve köröző mozdulatainak ütemére,
újra és újra belém nyomta.
Egyszer.
A feszültség kezdett felépülni. Egyelőre még csak enyhe, alig
érzékelhető bizsergésként, mely a combjaim tövéből kiindulva
arra késztetett, hogy két lábfejem mélyen az ágyba nyomjam.
 Kétszer.
Most már egy második ujját is belém nyomta, és a fejem
jobbra-balra kapkodtam a párnán. Ujjaim a lepedőbe
kapaszkodtak, és a testemben mind jobban növekedett a
feszültség.
Háromszor.
Csillagok robbantak a szemem előtt. Testem remegett és
rángatózott a szája alatt, gyönyör hullámzott végig rajtam, a
fejemtől kiindulva az ujjaim hegyén keresztül, egészen a
lábujjaimig. Gyöngéden vitt végig az orgazmuson, és minden
egyes utórezgést finoman követett le a nyelvével.
Amikor végre reszkető lélegzetet vettem, felfelé mozdult a
testemen, és mélyen megcsókolt. A csókjának Josh íze volt…
elkeveredve az én ízemmel.
– Rohadtul csodálatos vagy. Nem lehet betelni veled.
– Én meg szavakkal nem is tudom leírni, mit csináltál velem.
– És a tüdőm oxigénért könyörgött.
Az arcát elöntő mosoly annyira lenyűgöző volt, hogy
azonnal megállt a szívem.
– Erről álmodtam, már… – úgy vonta össze a szemöldökét,
mintha csak számolgatna magában valamit –, egy jó ideje.
Kezem lecsússzam a hasizma kockáin, egyenesen a
farmeréig. Majd szétszakította az anyagot.
Egy kis mozdulat, és máris ki volt gombolva. Ügyes kislány!
Josh egy mozdulattal elhúzta a kezem, és visszagombolta a
farmert.
– Ne itt.
Visszautasít? Már megint?
 – De én akarom. Akarlak.
Lefeküdt mellém az ágyba, és az arcát a nyakamhoz fúrta.
– Istenem, nem is tudod, hogy én mennyire akarlak téged. De
akkor sem fogom a szüzességed valaki más ágyában, egy rohadt
buli kellős közepén elvenni.
Hozzádörzsöltem teljesen meztelen csípőmet.
– Akarlak!
Ajkával elindult feljebb, végigcsókolva az állkapcsomon.
– Addig nem, amíg nem az én ágyamban vagyunk, Ember.
Az enyémben. Senki máséban.
Ekkor valahonnan a folyosóról légkürt hangja hallatszott,
majd közvetlenül utána sikoltás.
– Mi a...
– A franc! – Josh megragadta a takaró egyik peremét,
magunkra húzta, majd átgördült felettem, és a másik oldalamon
állapodott meg, tökéletesen burokba zárva mindkettőnket.
Arcom a mellkasának nyomódott, és már semmit sem láttam a
takarótól. Éppen csak felrántotta, hogy a hajam is elfedje vele,
amikor kivágódott az ajtó, és megint megszólalt a fülrepesztő
ködkürt. Két kezem a fülemre szorítva vártam, hogy vége
legyen.
– Mehet a játék! – Részeg klubtagok csoportja rontott be a
szobába, és a hangok alapján… golfoztak? Ó, igen, az a fémes kis
hang, ahogyan a golflabda az ütő fejének csapódik.
Josh közelebb húzott magához.
– Mi a fasz van? Emory! Caleb!
 – Ó, basszus! Walker? Totál abban a hitben voltunk, hogy
Mark van itt bent! – Aha, látszott rajtuk, hogy mennyire meg
vannak lepve.
– Nos, nyilvánvaló, hogy nem, úgyhogy húzzatok a francba!
Lángoló arcom Josh mellkasának nyomtam.
– Mi van ott a takaród alatt, Walker? Ugye tudod, hogy
Jessica Kirtz mindenhol keres?
Hát persze hogy valami liba őt keresi. Valamilyen csajnak
állandóan őt kell keresnie.
Felült, és közben nagyon vigyázott, nehogy lekerüljön rólam
a takaró.
– Kifelé! Most azonnal!
– Mehet a játék! – kiáltották megint. Aztán megint megszólalt
a légkürt, kivonultak a szobából, az ajtót azonban szélesre tárva
hagyták.
Felültem, óvatosan levettem magamról a takarót, éppen hogy
csak a szemem kilátszódjon, és még láttam, ahogy a három srác
kockás rövidnadrágot és kötött mellényt viselve, fejükön bojtos
barett sapkával távozik. Az biztos, hogy megadták a módját.
Josh a hajába túrt.
– Ezek a kibaszott gólyák!
Nem tudtam ellenállni, és olyan nevetés tört ki belőlem, ami
minden volt, csak nőies nem. Még horkantottam is néhányat.
Josh előbb elkerekedett szemmel nézett, majd pár másodperc
múlva ő is csatlakozott. Végül meztelen mellkasára borultam, és
annyira nevettem, hogy a könnyeimtől elfolyt a szemem előtt a
világ. Percekbe telt, mire sikerült visszanyernem az önuralmam.
 – Gondolom, most már érted, miért nem akartam a
klubházban lakni.
– Mindenesetre nagyon szórakoztató lehet! – Aztán még
mielőtt kínossá válhatott volna a helyzet, közelebb hajoltam, és
lágyan megcsókoltam. Felmerült bennem, hogy megint
letámadom, de aztán, amikor eszembe jutott a nyitott ajtó, és
meghallottam, hogy megint megszólal a légkürt, egyelőre
lebeszéltem magam a dologról.
Visszacsókolt, gyöngéden, hosszan.
Az ujjaim hegyével végigrajzoltam a tetoválás mellkasán
kavargó vonalait, és követtem őket a vállára, majd a karjára.
Amikor a kisujjam egy kis varratot ért, elmosolyodtam.
– Kocsmai bunyó? – kérdeztem, majd lehajoltam, és a
nyelvemet is végigfuttattam rajta.
– Egy különösen vad gyík – mosolygott.
– Hála istennek! – kiáltotta Sam, és úgy rontott be a szobába,
mintha a pokol minden ördöge lett volna a nyomában.
– Folytatódhat a játék? – kérdeztem, miközben próbáltam
komolyságot erőltetni az arcomra… természetesen mindhiába.
Előbb Josh, majd én is hangos kacagásban törtünk ki.
Sam szája tátva maradt.
– Tudod, ezt most majdnem poénnak is tartanám, ha nem
éppen az imént kaptam volna rajta a húgod az egyik szobában
Tyler Rozlyval.
– Mi? April itt van? Hogy a fenébe jöhetett be ide? Hiszen
kiskorú! – Tudom, hogy béna, de ez volt az egyetlen dolog, ami
hirtelen eszembe jutott.
 – Anyaszült meztelen, Ember! És a srácoknak
fényképezőgépe is van.
 Tizenötödik fejezet

– JAJ, ISTENEM! – A másodperc töredékére minden gondolat

megfagyott a fejemben. Azoknak a srácoknak talán már
meztelen képei vannak a húgomról. Aki még csak tizenhét éves.
Ha felkerülnek az internetre, soha nem menekülhet előlük többé.
– Sam, kaphatnánk egy másodpercet? – Aztán, amikor Sam
bólintott, majd bezárta az ajtót, Josh gyorsan felvette az ingét.
Most nem volt idő arra, hogy hisztizzek vagy elveszítsem a
fejem. Felvettem a melltartóm, a dekoltázsom pedig
visszahúztam oda, ahova tartozott. Aztán lefejtettem magamról
a takarót, és a következő pillanatban már a padlón koppant a
cipőm. A ruhám alját letűrtem a derekamról.
– Hol a bugyim? – kérdeztem ijedten, és felhajtottam a
takarót.
Josh felemelte a lila kis anyagdarabot, majd letérdelt elém, és
hagyta, hogy belelépjek. Felhúzta a combomon, és tudom, hogy
ennek most semmi köze nem volt a szexhez, de ahogyan előttem
térdelve felpillantott rám, az hihetetlenül szexis volt.
– Jól vagy? – El sem tudtam hinni, hogy már megint így
hagytam. Bólintott.
– Menjünk, és segítsünk a húgodnak.
Megint megigazgattam a ruhám, majd kinyitottam az ajtót.
 Sam ott állt, a szemben levő falnak támaszkodva.
– Erre! – A hajam gyorsan összefogtam, és elindultam utána,
végig a folyosón. Három, nem, négy ajtóval lejjebb megállt, és
bedörömbölt.
– Nyissátok ki!
– Húzz el! – válaszolta egy durva hang.
– April? – kiabáltam az ajtónak, és lenyomtam a kilincset.
Zárva volt. Sajnos az elején még nem zárták kulcsra, ahogyan én
és Josh sem. Megint megrángattam az ajtót, mintha csak abban
hittem volna, hogy a puszta akaraterőm, hogy megmentsem a
kishúgomat, elég lenne ahhoz, hogy valami csodálatos módon
egyszeriben feltáruljon. – April! – kiáltottam megint, és ököllel
vertem az ajtót.
– Húzzatok innen a picsába! – kiáltotta megint ugyanaz a
hang. Nem ismertem Tyler Rozlyt, de ha tényleg a húgommal
van abban a szobában, akkor hivatalosan is felkerült a
feketelistámra.
Két kéz tolt félre gyöngéden, határozottan. Josh is itt volt. Ő
is bedörömbölt.
– Azonnal nyisd ki az ajtót, Tyler!
– Egy frászt! – A választ követő nevetésből pedig
megbizonyosodtam róla, hogy April tényleg odabent van.
– Tyler, Walker vagyok! Ha nem nyitod ki húsz
másodpercen belül ezt a rohadt ajtót, kurvára repülsz a klubból!
Rajta!A csaj kiskorú.
És közben láttam, hogy a nyakán csak úgy lüktetnek az erek.
Odabentről fojtott káromkodás hallatszott, én pedig fejben
számoltam vissza a másodperceket. Tizennyolc másodperccel
később kattant a zár, kinyílt az ajtó, és egy félmeztelen srác állt
előttünk. Feltételezem, Tyler.
– Mi a francért vagy ilyen tetűláda, Walker?
Becsusszantam Tyler és az ajtófélfa közé.
– April?
A húgom felült az ágyban, a takaróval fedve meztelen
mellét.
– Ember?
Aprilre irányuló minden dühöm irányt váltott, és Tyler volt
az új célpont.
– Ő a kishúgom!
Tyler a mellkasa előtt keresztbe fonta a két karját, de Josh
mellett állva a legkevésbé sem tűnt fenyegetőnek. Josh sokkal
magasabb volt.
– Nekem nem tűnt annyira „kicsinek”.
Josh elém lépett, még mielőtt letörölhettem volna a képéről a
gúnyos vigyort. A seggfej!
– Tizenhét éves, haver! Ha jól emlékszem, te huszonegy
vagy. Úgyhogy ezért simán sittre vágnak.
Tyler elsápadt.
– Biztosan tévedsz. Ránézésre tényleg nagyon fiatalnak tűnt,
úgyhogy belépéskor elkértem tőle a diákját. Rajta volt a neve a
listán, meg minden.
April némán ült az ágyban, arcán az annyira jól ismert
bűntudatos kifejezés.
– Te elloptad a diákom?
– Neked úgysem volt rá szükséged. – Egy szívdobbanásnyi
idő alatt lett bűnbánóból vádló.
 – Te vagy December? – Tyler elsápadt, és az iménti
nagyképűsége a padlón volt April bugyijával együtt. Basszus!
April bugyija a földön van!
– Nyilvánvalóan. Te pedig hatalmas seggfej vagy, amiért
lefekszel a tizenhat éves húgommal! – Aztán mielőtt még egy
szót szólhattam volna, a folyosón megint megszólalt a légkürt.
Már majdnem el is felejtkeztem róluk. – Josh?
Bólintott.
– Megoldom. – Aztán ellépett Sam mellett, és rohanni
kezdett.
April még mindig nem mozdult.
– Azonnal öltözz! – Sziszegve mondtam ki a szavakat, ő
pedig olyan grimaszt vágott, hogy tudtam, vitatkozni akar. –
Miért? Még több meztelen képet akarsz?
– Meztelen képet?
A körmeim a tenyerem húsába vájtak.
– Azoknak a srácoknak fényképezőgépe is volt.
Erre már megmozdult.
Tyler hátát az ajtónak vetve csúszott le a padlóra. Teljesen
össze volt törve, de nem tudtam hibáztatni érte. Megkérdezte
Aprilt, ő pedig megmutatta neki az én diákomat. Átverte a
srácot.
– Egy frászt, Walker, azok a fényképek a mieink! – hallatszott
a kiáltás a folyosón távolabbról, és közvetlenül utána rohanó
léptek zaja szólalt meg.
Kidugtam a fejem az ajtón, és láttam, ahogyan a golfruhába
öltözött elsőévesek teljes erőből rohannak a korlát mellett, majd
leszaladnak a lépcsőn. El fognak menekülni, és megtartják a
képeket. Josh csak ekkor fordult be a folyosón, egy gyors
pillantással felmérte, milyen messze vannak tőle, majd átvetette
magát a korláton. Pontosan az elsőévesek előtt ért földet.
Elakadt a lélegzetem.
– Adjátok már ide azt a kibaszott gépet! – Ezzel kikapta a
kezükből a fényképezőgépet, kirántotta az oldalából az SD-
kártyát, majd mielőtt még egy szót szólhattak volna, visszadobta
nekik a gépet. – Ha még egyszer rajtakaplak benneteket, hogy
akár egyetlen csajról képeket csináltok a beleegyezése nélkül,
többé nem kell majd azon aggódnotok, hogy bekerültök-e a
klubba. Mert azon sem kell majd aggódnotok, hogy megéritek-e
a másnapot. Nincs vita. Nincs második esély. Megértettétek?
Mind a hárman lesütött szemmel bólintottak.
– Igen.
– Takarodjatok konyhát takarítani!
– Ó, ugyan már, Walker!
– Húzzatok! – Nem is kellett kiabálnia, érezték, hogy jobb
nem vitázni, és elsunnyogtak. Josh felpillantott rám, és feszült
félmosolyt villantott felém, miközben felmutatta az SD-kártyát.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
Nem találtam a hangomat. Hogyan mondhatnám el neki,
mennyire sokat jelentett ez nekem? Csak az ajkaim formálták a
szót.
– Köszönöm!
Ő pedig bólintott, és a tekintete ellágyult.
April ellépett mellettem, mostanra felöltözve, a kabátját
rángatva magára. Elé léptem, és megragadtam a karját.
– Ó, nem, te most velem jössz!
 Felvonta az egyik szemöldökét.
– Mert ha nem?
– Elmondom anyának.
A szája halk kattanással zárult be. Végigvezettem a korlát
mellett, majd le a lépcsőn. Josh elénk állt, és keresztülvezetett
bennünket a tömegen. Mögöttünk Sam jött. A zene még mindig
fülsiketítően lüktetett, és többen is lettek azóta, hogy mi
megérkeztünk, de a pasik azonnal félreálltak Josh útjából. A
csajok nem annyira. Mintha mindenki elé akart volna állni,
mindenki a karját érintette, és a nevét mondta, hogy felhívja
magára a figyelmét. Ő azonban csak udvariasan biccentett
feléjük, és rájuk is mosolygott, de cseppet sem lassított, amíg ki
nem értünk.
A tornácra kilépve szinte mellbe vágott a hideg levegő. Josh
a vállamra terítette a dzsekijét. Ezt mikor szedtük össze?
Miközben a kocsihoz vezetett, a tenyerét a hátam alsó részére
helyezte. April kocsiját néhány méterrel távolabb vettem észre.
– A sajátommal megyek! – jelentette ki April.
Sam felvonta az egyik szemöldökét.
– Szerintem nem vagy olyan helyzetben, hogy vitatkozz.
– Miért, most már te is megmondhatod nekem, hogy mit
csináljak?
– Sam mentett meg – Josh hangjából kihallatszott, hogy nem
akar több vitát hallani, de amikor lepillantva a szemembe nézett,
a tekintete gyöngéden csillant. – Akarod, hogy hazavigyelek
benneteket?
Megráztam a fejem.
– Jobban szeretnék egy kicsit egyedül maradni a húgommal.
 Bólintott, majd dühösen Aprilre nézett.
– Add oda a slusszkulcsot Samnek.
April fújt egyet, és kis híján ott helyben felpofoztam.
– Azonnal add oda neki a slusszkulcsot, April!
Káromkodva ugyan, de megtette.
Sam tisztelgett nekünk, és azonnal elindult April kis kupéja
felé.
– Otthon találkozunk.
April a kezét karba fonva, háttal az én kocsimnak
támaszkodott.
Josh átadta nekem az SD-kártyát.
– Nagyon sajnálom, hogy végül így alakult ez az este.
Halvány mosollyal ráztam meg a fejem.
– Voltak benne jó részek is.
– Voltak – felelte, és a holdfény huncutul csillant meg a
szemében. – Akarod, hogy segítsek hazavinni?
April megint fújt, és kihívóan vonta fel a szemöldökét.
– Nem, majd én megoldom. Nem kell aggódnod.
Valami keresztülsuhant az arcán, mintha csak eszébe jutott
volna az egy héttel korábbi hisztis kirohanásom. Ő azonban nem
volt az a haragtartó típus, és ez a tekintet is elszállt egy
pillanattal később. A kezével végigsimította az arcom, majd
lassan, elég időt hagyva, hogy ha akarom, akkor nemet
mondhassak neki, ajkával végigsimította az enyémet.
– Holnap?
– Az edzésen találkozunk – suttogtam bele a szájába, és
nagyon szerettem volna még egy pillanatig vele maradni.
 – Már alig várom – felelte halvány mosollyal, és visszament a
buliba.
Figyeltem távolodó alakját, és egy kis féltékenység tört rám.
A kapcsolatunk még nagyon nem volt kizárólagos. Basszus,
hiszen nem is jártunk, de amikor eszembe jutott, hogy talán
valami másik csajjal fejezi be, amit velem fent elkezdett, úgy
éreztem, darabokra szakad a lelkem.
Most viszont fontosabb volt, hogy Aprilről gondoskodjak –
és így akármennyire vágytam Josh közelében lenni, nem
tehettem meg, hogy követem.
Basszus, April!
– Képek? – És hogy nyomatékosítsam a szavaimat,
megmutattam neki az SD-kártyát. – Tudod, milyen
következményei lehettek volna ezeknek rád? Ha valaki felteszi a
Facebookra ezt a szart, soha az életben le nem mosod magadról!
Lesütötte a szemét.
– Nem vettem észre, hogy fényképezőgép van náluk.
– Eleve nem is lett volna szabad ott lenned! – Aztán a kártyát
a földre dobtam, és a sarkammal darabokra tapostam.
– Nem vagy anya!
– Pedig rohadtul úgy viselkedsz, hogy talán jobb lenne! –
Nem hagyhattam, hogy a hisztizése tovább fokozódjon. – Le
akarod inni és meg akarod dugatni magad? – Tenyérrel felfelé
tártam szét a két kezem. – Csak rajta! De ha jól emlékszem, pasid
van, úgy hívják Brett és nem is vettem észre, amikor varázslatos
módon átváltozott Tylerré! Tényleg ilyen ember akarsz lenni?
 – Azt mondtam Brettnek, hogy egy kis időre van szükségem,
és megértette. Nem, mintha még mindig szűz lennék, és Tyler
sem az első pasi, akivel lefeküdtem.
A rettegéssel teli döbbenettől szinte teljesen megdermedtem.
– Mi folyik itt, April? Ez nem te vagy!
– Mintha képes lennél felfogni, min megyek keresztül!
A szavai arculcsapásként hatottak.
– Hogy érted?
Vörös haját a füle mögé fésülte. Olyan kis ideges szokás volt
ez, amit mind a ketten anyától örököltünk.
– Apa meghalt, Ember!
Ha azt akarta elérni, hogy védekezni kezdjek, akkor sikerült
neki.
– Igen, nem felejtettem el.
– Te pedig… – A szemében könnyek gyűltek. – Egyszerűen
csak felvetted az életed fonalát, és ott folytattad, ahol
abbahagytad. Körülötted mindenki darabokra hullik, de te
továbbra is… tökéletes kis Embet maradsz! Nem várom el, hogy
megértsd, milyen érzés, ha azt kell átélned, amit nekem, mert én
nem… nem vagyok tökéletes!
A csalódottságtól gombóc nőtt a torkomba, és nem tudtam
lenyelni. Úgy éreztem, megfojt.
– Komolyan azt hiszed, nem tudom, mit csinálsz, April?
Hogy felejteni jöttél ide?
Felkapta a fejét, a tekintete az enyémbe fúródott, de nem
felelt semmit.
– El akarsz felejteni mindent, ami fáj. Nem akarsz többé arra
gondolni, hogy anya összeomlott, hogy Gusnak nincsen apja…
hogy egyikünknek sincsen apánk. – Most már az én szemem is
égni kezdett. – Eleged van abból, hogy állandóan aggódsz, hogy
sírsz, és minden kurvára fáj! Úgyhogy összejössz valakivel,
feloldódsz benne, és átadod magad az érzéseidnek, mert abban a
néhány pillanatban teljesen kiürül a fejed és teljesen kiürül a
szíved is. Igen, April, nagyon is megértem, mit miért csinálsz.
A fejét ingatta, és a szája egy partra vetett haléhoz hasonlóan
nyílt és csukódott.
– Megérted? Hogyan?
Odamentem mellé, én is a kocsinak támaszkodtam, és a fém
jeges hidege egy pillanat alatt átjárta a testem.
– Mert én is ugyanezt csináltam.
– Na, ne!
Elfordultam tőle, és a klubházra néztem, ahol Josh ki tudja,
mit csinál éppen, ki tudja, kivel.
– Nem ezekre a pillanatokra vagyok a legbüszkébb egész
életemben, de amit Riley tett, az teljesen elvette az eszem, és
Josh...!
– Szent isten! Te lefeküdtél Josh Walkerrel? Részleteket
akarok!
– Először is, nem feküdtem le vele. – Hatalmas sóhaj szakadt
fel belőlem, de természetesen nem hibáztathattam őt azért, amit
én magam is megtettem volna. – De csak és kizárólag azért, mert
Josh nagyon, de nagyon kivételes pasi. Pontosan tudta, mit
csinálok, és… vigyázott rám. Gondoskodott rólam.
– Róla én is szívesen gondoskodnék – motyogta.
Adtam neki egy nyakast.
 – Befognád? Szóval csak azért mondtam, hogy tudom, mit
érzel, mert én magam is így érzek. De akkor sem bújhatsz be
idegen pasik ágyába, és fekhetsz le velük. Mert minden ilyen
alkalommal elveszítesz valami önmagadból, és ha nem hagyod
abba még időben, akkor végül semmi sem marad a valódi
énedből.
Erre szipogott, és a vállamra hajtotta a fejét. Én meg az ő
fejére az enyémet.
– April, hidd el, hogy én sem vagyok tökéletes! Teljesen
készen vagyok, és ez rég apa halála előtt kezdődött. Csak azért
vettem át anya szerepét, mert senki más nem volt, aki betöltse.
Anya nem ebben a világban élt, Gusnak pedig mindenképpen
kellett valaki. Neked is kellett valaki. Nem hagyhattam, hogy
minden szétessen. Még mindig a vállamon nyugszik a család.
Mit gondolsz, miért vagyok még mindig itt, és miért járok olyan
suliba, ami még a D-listámon sem szerepelt soha?
– Én mindig azt hittem, hogy a Vanderbiltre akarsz menni?
Azzal a terveddel mi lett?
– Átvettem egy olyan tervet, amitől jobban éreztem magam,
és aminek semmi köze nem volt ahhoz, amit én akartam.
Hagytam, hogy valaki más szippantson bele a saját álmába.
Amit te tökéletesnek nevezel, azt én úgy éltem meg, hogy
mindig, minden erőmmel taposnom kellett a vizet, ha nem
akartam megfulladni.
Néhány pillanatig mind a ketten csak álltunk ott, néma
csendben, és a kristálytiszta coloradói égen világító csillagokat
néztük. Itt sokkal tisztábban látszottak, mint bármelyik más
állomáshelyen, ahova apával mentünk, és szinte itt éreztem
magam a legjobban. Megkerestem az Oriont, aztán vártam, hogy
April törje meg a csendet. Szívesen maradtam itt mellette,
ameddig csak neki szüksége volt rá.
– Azért egy kicsit örülök, hogy te is olyan roncs vagy, mint
én – suttogta.
Lehunytam a szemem, és felsóhajtottam.
– Én olyan roncs vagyok, amilyenné te soha nem válhatnál,
April. De ha csak egy kicsit összeszednéd magad, akkor tényleg
hatalmas adag szart lapátolnál le a vállamról.
A vállamon éreztem, hogy bólint.
– Most már hazamehetünk?
– Jól hangzik. Nem érzem a térdem.
Aztán mind a ketten hangos nevetésben törtünk ki, és April
megragadta a kezem.
– Kösz, hogy elszedted tőlük az SD-kártyát!
– Azt csak Joshnak köszönheted. – Gus és a hoki, April és a
kártya, én és az… akármi, amit mi ketten csinálunk. Úgy tűnik,
hogy Josh szépen lassan a családom minden tagját megmenti.
– Nagyon klassz pasi.
– Aha, de most mondj valamit, amit még nem tudok.
– Nem bánnám, ha vele is „felejthetnék” egy kicsit. Egészen
pontosan, ha Josh Walkerről van szó, akkor talán átmeneti
amnéziát is bevállalnék.
Finoman meglöktem, majd magamhoz öleltem.
– Na, jó. Most már eleget beszéltünk Joshról.
– Csak úgy mondtam. Láttam azt a képet róla otthon, a
szobád falán. Amit az újságból vágtál ki, amikor ők nyerték meg
az állami bajnokságot, te meg még gimiben voltál. Nagyon bele
voltál zúgva. – Hátrébb hajtotta a fejét, és rám nézett. – Jobban
mondva, még mindig. Hidd el, nincsen abban semmi rossz, ha
túl akarod tenni magad Riley-n, Ember. Vagy apa halálán.
– Még túl közeli mindkettő. Én sem tudom, hogy mi a fenét
csinálok az életemmel, és nem tehetem meg, hogy valaki mást is
magammal rántok a szakadékba.
– És akkor mi a terv?
– Gőzöm sincs. – És amikor rádöbbentem, hogy Joshnak a
mai éjjelen is több mint kétértelmű üzeneteket küldtem, az
ijedségtől elbicsaklott a hangom. Mi baj van velem?

Vasárnap délután az ajtó fölé akasztott csengő hangjának

kíséretében léptem be a kedvenc cukrászdámba, készen arra,
hogy kielégítsem az édességvágyam. Péntek óta nem láttam
Josht, és bármenynyire is próbáltam távolságot tartani tőle,
bármennyire is próbáltam nem elrontani a dolgot, rettenetesen
hiányzott. Vagy tucatnyi indok eszembe jutott tegnap, hogy
miért ugorjak át a lakásába, kezdve a hihetetlenül közhelyes
„nem kérhetnék kölcsön egy csésze cukrot?” dumával, egészen
odáig, hogy „sajnos elromlott a szemétdarálónk”. Még az is
megfordult a fejemben, hogy a biztonság kedvéért egy
villáskulcsot is beledugok. Aznap reggelre viszont már majd
meghaltam, annyira hiányzott Josh illata, és mivel emlékeztem
még, hogy a múltkor eperillatú volt, úgy döntöttem, hogy
eperfagyival fogom helyettesíteni.
Ha sietek, akkor Gusnak is hazavihetek egy tölcsérrel, még
mielőtt teljesen megolvadna. És még nincs is annyira késő, hogy
anya a plafonon legyen, amiért ebéd előtt elveszem vele az
étvágyát.
– Következő! – szólt hangosan a fekete köpenyes eladó.
Két kanál eprest kértem cukrozott tölcsérben, és két kanál ír
kávélikőröst Cornetto-tölcsérben, majd fizettem. Az epres fagyi
megtöltötte a szám, és kénytelen voltam mosolyogni. Szinte az
arcomon éreztem a simogató érintését, és a fülemben hallottam a
hangját. Amint megkerültem a pult sarkát a pénztár mellett, és
hirtelen elém tárult az egész cukrászda, kis híján félrenyeltem a
fagyit.
Onnan, ahol álltam, tisztán hallottam a nevetését, és amikor
megláttam a Josh arcáról sugárzó mosolyt, elállt a lélegzetem. És
ez a boldog mosoly tökéletesen ott tükröződött az öcsém csupa
csokis arcán is, amint ott ült Joshsal szemben, és úgy mutogatott
a két karjával, mint akinek elmentek otthonról.
– És utána tudja, mi történt? Mrs. Bluster, a tanár nénim azt
mondta, hogy soha nem látott még ennyire király vulkánt! És
aztán beindítottam, és elmondjam, mi volt? Felrobbant! –
Közben a karjával vadul mutogatta a robbanást. – És aztán
mindenki azt mondta, hogy „hú, de állat”, de szerintem Mrs.
Blusternek nem tetszett. Úgy értem, az egész tábla meg a padló
is csupa vörös szmötyis lett.
Erre hangosan felnevettem, mert lelki szemeim előtt
megjelent az imént olyan tökéletesen leírt jelenet.
– Biztos vagyok benne, hogy szerinte is nagyon klassz volt,
hogy ennyire kiszámíthatatlanul viselkedik a vulkánod. Tudod,
mindig azok a legjobbak – válaszolta Josh.
Amikor Gus engem is észrevett, integetett.
 – Ember!
Gyorsan odamentem hozzájuk, és közben le sem vettem a
szemem Gusról.
– És én meg meg akartalak lepni! – Aztán átadtam neki a
tölcsért. – Csak úgy látom, hogy hamarabb elraboltak.
Gus rám vigyorgott, és észrevettem, hogy megint hiányzik
egy foga.
– Király! Duplafagyi! Kösz! – Azonnal nekiesett, én meg
vadul imádkozni kezdtem, nehogy miattam rontsa el a gyomrát.
Joshra pillantottam, aki látszólag éppen annyira meglepett és
boldog volt, hogy találkoztunk, amennyire én.
– Szia! – Kihúzott egy széket, én pedig leültem rá, pont
kettejük közé. – Gus, szerintem te nem mondtál nekem igazat. –
Josh megjátszott sértődöttséggel az arcán vádolta Gust.
Az öcsém összevonta a szemöldökét.
– Nem, tényleg nem szereti az epres jégkrémet. A tejszínes
süti ízű a kedvence.
Én erre megelőzendő, hogy bármit válaszolnom kelljen,
hatalmasat nyaltam a fagyimba. Josht azonban nem lehetett
annyira könnyen átverni.
– Fura – nevetett. – Nekem meg az epres a kedvencem.
Tudtam, hogy több árnyalattal sötétebbre pirultam, mint a
fagyi színe.
– Csak szerettem volna kipróbálni valami újat – hazudtam.
Egy frászt, csak szerettem volna megint a számban érezni Josh
ízét, és ezt ő is nagyon jól tudta.
 – Nos, akkor ennek mi legyen a sorsa? – kérdezte évődően,
és közben a műanyag dobozba csomagolt, félliteres tejszínes süti
ízű fagyira mutatott.
– Ó, simán megeszem! – válaszoltam. Josh fagyit vett nekem?
– Jó tudni, hogy a kávén kívül egyéb gyengéi is vannak, Ms.
Howard.
Nem tudta, hogy a másik gyengém éppen ő, de ahogy így
nézett rám, a lelki szemeim előtt a jövőben még nagyon sok,
fagyizókban eltöltött vasárnap reggel jelent meg.
– Rengeteg gyengém van, Mr. Walker.
– Kész vagyok! – kiáltotta Gus, mintha valami versenyt nyert
volna meg.
– Basszus, Gus! Olyan vagy, mint egy malac!
És igaza is volt. Gus szája körben csupa fagyi volt, és mind a
két orcájára is jutott belőle bőven. Gyorsabban lenyomott két
kanállal, mint amíg én megettem egyet. A mosdó felé mutattam.
– Na, menj, és mosakodj meg! – Mire válaszul hihetetlenül
széles vigyort villantott rám, és gyorsan eltűnt a mosdóban.
– Te tényleg fagyit vettél nekem? – kérdeztem Josht.
– Mert milyen más kifogást tudtam volna találni, hogy
lássalak? Mondtam volna, hogy nincs otthon cukor? –
Elpirultam. A könyökére támaszkodva előrehajolt. – Különben
pedig, te az én fagyimat vetted?
Előrehajolt, és nagyot harapott a fagyiból úgy, hogy a szája
körül maradt is belőle valamennyi.
– Aha – suttogtam. – Azt hiszem, hiányoztál egy kicsit.
Nyelve hegyét végigfuttatta az alsó ajkán, hogy tisztára
nyalja.
 – Ha nem lenne itt az öcséd, tutira megcsókolnálak.
Tedd meg, kérlek! Készen álltam, hogy az asztalon keresztül
odamásszak hozzá, és nem érdekelt sem a fagyi, sem semmi
más.
– Aha, talán igazad van.
– Mikor fogsz már véget vetni a szenvedésemnek? – kérdezte
mosolyogva, és beleharapott a tölcsérembe.
– Nekem nem úgy tűnik, mintha annyira szenvednél. –
Aztán a hüvelykemmel letöröltem a szája sarkából egy csöpp
fagyit, és lenyaltam az ujjam.
Felnyögött.
– Pedig hidd el, hogy nagyon is szenvedek. Mikor engeded
már meg, hogy elvigyelek valahova?
Felvontam a szemöldököm.
– Mint egy valódi randin?
– Aha, tudod te is, felveszlek, elviszlek valahova, jól érezzük
magunkat, aztán a végén lopok egy csókot. – Aztán visszahajolt
hozzám az asztalon keresztül, és suttogva hozzátette. – Azt
akarom, mindenki tudja, hogy az enyém vagy.
De megtehetem én ezt? Készen állok? Egy első randi még
nem jelent semmilyen elkötelezettséget, nem? Szerencsére Gus
kihúzott a pácból azzal, hogy tisztára mosott arccal visszajött az
asztal mellé. Felálltunk, kidobtuk a szemetet, majd a parkoló felé
indultunk.
– Akarod, hogy én vigyelek haza, Gus? – kérdeztem félúton a
két kocsi között.
– Jobb ötletem van – vágott közbe Josh. – Mit szólnátok egy
kis lézerharchoz?
 Gus arca sugározni kezdett.
– Simán! – És azonnal beszállt Josh Jeepjébe.
Josh visszafordult felé.
– Ember? Lenne kedved a sötétben egymásra lövöldözni?
Képes lenne feladni a vasárnap délutánját csak azért, hogy
együtt fagyizzon és lézerharcoljon az öcsémmel?
– Hol keressem benned a hibákat, Josh Walker?
Hangosan felnevetett.
– Mindet a szekrényemben elzárva tartom.
Azt mondta Gusnak, hogy üljön át a hátsó ülésre. Mellé
álltam, majd lábujjhegyre állva a fülébe suttogtam.
– Ha sötét van, az azt jelenti, hogy csókot is kapok?
Felém fordult, így hirtelen a mellkasához simulva találtam
magam.
– Már éppen azon voltam, hogy azt mondom, randi előtt
nem lesz több csók.
– Tényleg? – Hátraléptem, nehogy Gus félreértse… illetve
nagyon is jól értse a helyzetet.
– Aha, de tudod, éppen ebben rejlik az egyik hibám,
December Howard. – Segített beszállni a Jeepbe, majd áthajolt
előttem, és bekötötte a biztonsági övem. Aztán amikor
visszahúzódott, gyorsan a fülembe suttogta. – Ha a közeledben
vagyok, nem bírok magammal.
Csak az a baj, hogy ezt én egy cseppet sem tudtam hibának
értelmezni.
 Tizenhatodik fejezet

MEGIGAZÍTOTTAM AZ ARANYSZÍN SÁLAMAT, és integettem

anyának, aki a lelátón valamivel lejjebb ült. Egy egész sort
lefoglalt nekünk. April rám mosolygott, majd meglapogatta
maga mellett az ülést. Kávéval a kezemben indultam meg
feléjük. Ezen a napon játszotta Gus csapata a rájátszás
középdöntőjét.
Az ujjaimba azonban nem a stadion hidege miatt költözött
bizsergés, hanem a jóleső tudat miatt, hogy láthatom majd Josht.
Az elmúlt két hétben minden áldott nap randizni hívott, és az
elmúlt két hétben minden áldott nap kitértem valahogy a válasz
elől. Pedig kért kölcsön tőlem egy csésze cukrot, megtalálta az
„elveszett” leveleinket, és a közös hálószobafalunkon üzengetett
morzekódban. Találkoztam vele az egyetemen, az edzéseken,
még otthon is összefutottam vele néhányszor, csakhogy soha
nem voltunk egyedül. Mert ha Joshsal egyedül maradtam, a
ruhám valahogy soha nem maradt rajtam. Márpedig ez nem
megengedhető. Amellett viszont szilárdan betartotta a
fenyegetését, és tizennégy napja egyszer sem csókolt meg.
De vajon mi a fene az, ami visszatart tőle? A puszta félelem,
a kockázat, hogy túlságosan közel engedem magamhoz, és aztán
megint darabokra hullik körülöttem minden, amikor még az
előző katasztrófából sem sikerült kilábalnom?
Az előző nap, amikor bementem a terembe, és leültem a
helyemre, abban a pillanatban előkerült valahonnan egy hosszú
combú, barna hajú csaj, és felült elé az asztalra. Én mereven a
füzetemen tartottam a tekintetem, és mindennél mélyebben
véstem bele a dátumot az aktuális lapba, miközben arra
koncentráltam, hogy ki ne jöjjön a reggelim a csaj nevetésétől.
– Jaj, Josh, már alig várom, hogy lássalak holnap játszani!
Megígéred, hogy a kedvemért belősz egyet?
Mindjárt hányok. Tuti. Mert ebben a pillanatban
rádöbbentem, hogy Josh ráunt, hogy folyamatosan rám várjon,
mikor szedem már össze magam.
– Az igazat megvallva, remélem, sokkal többet is lövök majd,
Scarlett. – A hányást is lehányom.
Ráadásul a következő vihogás még sokkal idegesítőbb volt,
mint az előző.
– Hát persze! – Mégis mi ez a csaj, valami félhiéna?
– De nekem csak egyetlen csaj jár a fejemben. – Miért kellett
vele is ilyen hangon beszélnie? Úgy, hogy nem volt benne semmi
flörtö-lős, semmi csávósan csábítós. Miért kellett vele is ezt a
halk, mélyen zúgó szexis hangot használnia, amit csak nekem
tartogatott, aminek soha nem tudtam ellenállni?
Aztán Josh keze átnyúlt a padsorok között, és megfogta az én
kezemet. Azonnal felé kaptam a fejem, és összeakadt a
tekintetünk. A mosolyom biztosan ezer szónál is többet mondott
Scarlettnek, mert azonnal leugrott az asztalról.
 – Bocs, Ember! Csak nem tudtam, hogy… na, igen. – És aztán
ringó csípővel ment vissza a saját helyére.
Josh egy pillanatra sem szakította el rólam a tekintetét.
– Minden szót komolyan gondoltam.
– Tudom. – És én is.
– Gus a kezdősorban lesz holnap.
– Igen, lenyűgöző, amit vele csinálsz.
– Gus maga a lenyűgöző – felelte. – December, ami a
holnapot illeti...
– Ne! – Az ujjaim a tollat markolták, de olyan erősen, hogy
közben a körmöm a tenyerem húsába vájt. – Ne hívj megint
randira! Még ne! Van bennem valami, ami képtelen lesz majd
neked nemet mondani. Csak adj még egy kis időt!
Megcsókolta a kezem, vagy inkább finoman megsimogatta
az ajkával a tenyerem, majd elengedte.
Olyan kétségbeesetten vágytam rá, hogy attól féltem, a józan
eszem fogja bánni, és ezt soha nem akartam hagyni.
– Ember! – April kiáltása rántott vissza a jelenbe.
Elléptem anya előtt, és leültem April mellé. Két sorral ültünk
Gus padja mögött, de a jégen egyelőre nem volt senki. A fiúk
már korábban bemelegítettek, most pedig az öltözőben
hallgatták az edző meccs előtti lelkesítő beszédét. Az aréna
majdnem félig tele volt, ami nem is volt annyira rossz, tekintve,
hogy minihokisok játszanak majd. Ha Guséknak sikerül
megnyernie ezt a meccset, akkor mehetnek tovább a
bajnokságért.
– Nekem nem hoztál kávét? – kérdezte a húgom, és
szomorúan biggyesztette az ajkát.
 – Nem tudtam, hogy te is itt leszel – feleltem, majd a
sajátomat nyújtottam felé, de visszautasította.
– Így legalább lesz kifogás, hogy a második játékrész közben
kiosonjak, és keressek egy Starbucksot. – Aztán nevetett, és
tovább játszott az iPhone-ján.
Belekortyoltam a mochámba, majd anyára mosolyogtam, aki
azonnal viszonozta a mosolyt. Arca kipirult, a szeme izgatottan
csillogott. Egész héten erre a meccsre várt. Most, hogy ott voltam
vele én is a fa ülőhelyeken, hirtelen mintha semmi sem változott
volna meg az életünkben, mintha nem is vonult volna ki belőle
hetekre.
Aztán a tekintete valahova mögém vándorolt, és az arcán
még szélesebb lett a mosoly.
– Gwen! Foglaltam neked helyet! – Aztán integetett felfelé
Mrs. Bartonnak, én pedig összerándultam.
Riley anyja ellépett előttem, és közben megveregette a
vállam.
– Annyira örülök, hogy látlak, Ember! – És közben rám
kacsintott. – Hoztam neked egy kis ajándékot. Talán
beszélgethettek egy kicsit.
Ó, ne!
Ez nem lehet igaz!
April egy pillanatra sem emelte fel a fejét a telefonjából,
viszont a szeme sarkából rám nézett, és láttam, hogy felvonja a
szemöldökét. Aztán egy pillanatra fölém nézett, és ahogy
hirtelen levegő után kapott, már tudtam, ki áll ott.
– Minden oké? – kérdezte tőlem, hangtalanul formálva a
szavakat. Nagyot nyeltem, és próbáltam nagyvonalúan
viselkedni. Anya mindig mindenkinek büszkén mesélte, milyen
nagyvonalú vagyok. Egy frászt.
– Szia, kicsim!
Riley hangjából csak úgy csöpögött a bizalmaskodás. Én
viszont annyi fáradtságot sem vettem, hogy ránézzek. Különben
is, menynyire izgi volt már a jégpálya, nem?
– Ne szólíts így!
Leült mellém.
– Ne haragudj, régi szokások, meg ilyesmi.
– Aha, meg minden.
– Ember, nem viselkedhetnénk legalább felnőtt módjára? – És
felém hajolt.
– Ha Ember nem teszi meg, akkor majd én megmondom
neked, hogy húzz el a francba, csak az a baj, hogy annyira letört
a gyász, hogy nem beszélhetek így – felelte mellettem April, de
közben még mindig a telóját bámulta.
Anya halálos pillantást vetett rá.
Az órámra néztem. Most már bármelyik másodpercben a
jégre jöhetnek a csapatok, ha pedig nem sikerül lenyelnem a
büszkeségem, és kedves lenni egy kicsit Riley-val, akkor
kénytelen leszek kínos csendben végigülni mellette az egész
mérkőzést. Hatalmas szívás lenyelni a békát.
– Persze, nagyon is lehetünk felnőttek, Riley.
Erre a pohártartó felett átnyúlva megfogta és finoman
megszorította a kezem.
Én pedig azonnal elkaptam.
– Csak azt mondtam, hogy viselkedhetünk felnőttként, Riley.
Ez nem jelenti azt, hogy hozzám is érhetsz.
 – Nem tudnál akkor legalább rám nézni?
Felé fordultam, és arra számítottam, hogy a szívem egy
pillanat alatt megint darabokra törik majd, de fura módon csak
éppen egy egészen kis szilánk maradt a fájdalomból.
– Most boldog vagy?
Nem, mintha nem nézett volna ki fantasztikusan, mert
nagyon is az volt. Mintha egy Abercombie-katalógusból lépett
volna ki.
Tökéletes, mint mindig. Volt azonban abban a kék
pillantásban valami más is, amit korábban nem láttam benne.
Talán a megbánás?
– Nem, őszintén szólva, nem vagyok. Mióta elhagytál,
egyszer sem voltam boldog.
Erre nem tudtam mit mondani, de szerencsére a
hangosbeszélő megmentett.
– A Colorado Tigers!
Mindenfelől üdvrivalgás hallatszott, ahogyan a srácok
kikoriztak a pályára, és úgy emelték a karjukat a stadion
mennyezete felé, mintha máris a profi ligában játszó sztárok
lennének. Én is felugrottam, Gus nevét kiabáltam, és tapsoltam.
Annyira keményen megdolgozott, hogy itt lehessen! Nem is
tudom, lehettem volna-e rá ennél is büszkébb.
A fiúk körbekorcsolyázták a kaput, majd egy sorban
megálltak. Jagger kisétált a jégre, bement a cserepadhoz, majd
közvetlenül utána a vezetőedző jött, és ekkor elakadt a
lélegzetem. Josh is kilépett a jégre, és a cserepadhoz ment. Fekete
öltönye csak úgy feszült izmos teste vonalain, és hozzá fekete
ing, illetve aranyszínű nyakkendő is volt rajta. Hihetetlenül erős
kép jelent meg a lelki szemeim előtt, ahogyan ujjaim
megragadják azt a nyakkendőt, és úgy húzom magamhoz.
Tekintete gyorsan végigjárt a nézőtéren, majd rajtam
állapodott meg. Titkos kis mosolyát látva én is elmosolyodtam.
Csak egyvalami volt, amire legalább annyira vágytam, mint
magára Joshra – a békére és a nyugalomra, ami mellette mindig
eltöltött. Minden más elszállt a szélben. Amikor őt megláttam,
hirtelen eszembe jutott az a rengeteg rettenetes hasonlat, amit
romantikus regényekben szoktak írni: a vízcsepp a kiszáradt
földnek, a szikrázó napfény télen, vagy a szín egy szürkére
fakult világban. Igen, igen, igen. Ő mindezt jelentette nekem, de
még sokkal többet is.
Josh minden tekintetben fölötte állt Riley-nak, és az a kis
fájdalom, ami akkor csapott keresztül rajtam, amikor hat hét
után először találkoztam Riley-val, egy szempillantás alatt
semmivé lett, amikor őt megláttam. Lehetséges volna, hogy
tényleg túltettem magam rajta?
– Ti most… Mi van kettőtök között? – kérdezte Riley, és a
hangjából éppen olyan mélységes döbbenet csendült, amilyen
mélységes döbbenet az arcára ült ki.
Bólintottam.
– Igen. Azt hiszem, igen.
Josh tekintete jobbra mozdult, és amikor észrevette Riley-t, a
mosolya egy pillanat alatt elhalványult. Bólintott, olyan arccal,
mintha végre ráébredt volna valami fontosra, majd hátat
fordított nekem. A fenébe! Azt hiszi, megint Riley-val vagyok.
De most nem volt időm ezen rágódni, mert a korong a jégre
került. Az első játékrész egy szempillantás alatt szállt el, és a
Bears kettő-nullára vezetett. Gus a lelkét kikorizta, de basszus, a
másik csapat nagyon jól játszott.
A srácok mind az öltözőbe mentek, nyomukban az edzőkkel.
Josh felpillantott rám, de a tekintetéből mostanra kiveszett az a
megszokott melegség.
– Éhes vagy? – kérdezte Riley.
A gyomrom válaszolt helyettem.
– Igen.
– Szórakozzatok jól, fiatalság! – mondta az anyja, és ránk
kacsintott. Amikor felértünk a lépcső tetejére, és elindultunk a
folyosón, nem tudtam tovább magamban tartani a kérdést.
– Ugye anyádnak fogalma sincs róla, hogy miért
szakítottunk? Riley a fejét rázta, és a túlságosan is ismerős
mozdulattal túrt a hajába.
– Nem. Azt mondtam neki, hogy eltávolodtunk egy kicsit
egymástól, neked meg mindenképpen le kellett költöznöd ide,
hogy a családod mellett maradj. Titokban azt tervezik a te
anyáddal, hogy megint összehoznak bennünket.
Felnevettem.
– Aha, én sem meséltem el anyának, mert ha megtettem
volna, azonnal tudná, hogy erre semmi esély.
Riley megállt a büfénél, és rendelt nekem egy szelet sajtos
pizzát meg egy üveg gyömbérsört. Ezt jelenti, ha valaki három
éven keresztül ugyanazzal az emberrel jár – kiismeri az ilyen
apró kis dolgokat.
– Soha?
Egy hosszú pillanatig csak néztem rá, tekintetem magába itta
a szemében megcsillanó fényt, a haja látványát, valamint az
ismerősen feszült kifejezéssel lefelé görbülő ajkak ívét. Aztán
amikor rájöttem, hogy minderről simán le tudok mondani,
hihetetlen béke szállta meg a lelkem.
– Soha, Riley.
– De nekünk van egy tervünk. Méghozzá nagyon jó terv. Te
tanítani fogsz, én pedig jogi pályára megyek. Mindent olyan
tökéletesen elterveztünk magunknak. – Átvette a pénztárostól a
pizzánkat, és átadta az üveg italt. – Hogy lehetséges, hogy
számodra ennek az egésznek… csak úgy vége van?
Kerestem egy üres helyet, és végül az egyik falmélyedésben
félig eldugott, magas asztal mellett ültem le.
– Egyszerűen, Ry.
– De én nagyon szeretlek. És ez nem csak duma. Másodéves
korunk óta ismerjük egymást, és mindig tökéletes partner voltál
számomra. Pontosan tudom, hogy ha megküzdünk érte, akkor
ezt az akadályt is le tudjuk majd győzni.
Lassan rágtam a pizzámat, és többször is átgondoltam, mit
fogok mondani neki, majd nyeltem, és válaszoltam.
– Csak pont ez a baj. Hogy én már nem akarok ezért tovább
küzdeni. Túlságosan sok minden történt ahhoz, hogy visszafelé
induljunk, és amit velem tettél, lehetetlenné teszi, hogy előre
lépjünk. – Felsóhajtottam, és hagytam, hogy a Riley-val
kapcsolatban érzett fájdalmam utolsó kis darabja is kiürüljön
belőlem. – Szeretnék mérges lenni rád. Szeretnék sikoltani és
rúgni, és azt üvölteni, hogy mekkora egy seggfej vagy, amiért ezt
tetted velem, de az igazság, hogy már nem vagyok rád dühös.
Egyszerűen nem maradt bennem annyi energia, hogy az legyek.
 És ez pontosan úgy is volt, ahogy mondtam. Mindabból a
rengeteg dologból, ami az elmúlt hat hétben történt, ő volt talán
az egyetlen, amit teljesen le tudtam zárni magamban. Most
pedig, hogy ezt ki is mondtam, véglegessé vált.
– Amiatt, ami Josh Walker és közted van? Ezért nem akarsz
második esélyt adni? – Feszült arckifejezése arról árulkodott,
hogy rettenetesen szenved. Riley soha nem volt az a könnyen
veszítő típus. Másmilyen volt a természete.
– Nem. Igen. Tudod, gőzöm sincs. – Aztán felnevettem, és
december óta most először teljesen szabadnak éreztem magam. –
Nem lehetek veled, mert amiatt, amit velem tettél, soha többé
nem tudnék teljes szívvel elhinni egyetlen szót sem, amit a
szádon kiejtesz. Talán ha szerelmes lettél volna Kaylába… – Ez a
gondolat egy kicsit megragadt a fejemben. – Tényleg, szeretted
egyáltalán?
– Nem. Csak… kéznél volt. És könnyen jött.
Minden erőmmel a hideg gyömbérsörös üveg felületén
gyülekező páracseppekre koncentráltam.
– Mindig azt hittem, hogy ha ezt mondod, akkor majd sokkal
könnyebb lesz. – Aztán megráztam a fejem. – De nem. Mert ez
csak annyit jelent, hogy a puszta szexért eldobtál mindent, amit
mi ketten éveken keresztül felépítettünk. Csak szexért. Nem
járhatok olyan emberrel, akinek a szex előrébb való a
szerelemnél, különösen úgy, hogy tőlem mind a kettőt
megkaphattad volna.
A csend végtelenül hosszúra nyúlt közöttünk. De ez nem is
annyira kínos, mint inkább végleges volt.
 – Én akkor sem vagyok hajlandó lemondani rólad, Ember.
Nincsen a jövőbeli életemnek egyetlen olyan pillanata sem, amit
ne veled képzeltem volna el. – Átnyúlt az asztal fölött, hogy
megfogja a kezem, én azonban gyorsan elkaptam, és
hátradőltem a székben, kezem az ölembe ejtve.
– Akkor itt az ideje, hogy tudatosítsd magadban. Csodálatos
dolgokat fogsz elérni az életben. Ismerlek annyira, hogy ebben
egészen bizonyos legyek. De én már nem fogok részt venni
ezekben.
Felvette az asztalról az üres tányérokat, majd az asztal
mögötti szemetesbe dobta őket, és visszafordult hozzám.
– Százszor is lejátszottam már fejben ezt a jelenetet.
Elképzeltem, ahogy megütsz, ahogy üvöltesz velem, sírsz, és
minden alkalommal sikerült meggyőznöm téged a
szerelmemről, és visszahódítottalak magamnak. – Széttárta a
kezét. – Amit tettem, az önző volt, és rossz, és… kibaszottul
szörnyű. És ezt már soha nem hozhatom helyre.
Lényemnek egy része annyira szerette volna, ha megindítja
ez az őszinte vallomás, helyette azonban nem éreztem egyebet,
mint az elvesztett közös dolgaink miatti tompa szomorúságot. O
még nem mondott le kettőnkről. Mindegy, mekkora seggfej volt,
három éven keresztül szerettem, és még akkor is fájt szenvedni
látnom, ha természetesen csak magának köszönhette, ami
történt. Odaléptem hozzá, és a fejem a vállának nyomtam, arra a
helyre, ahova mindig is olyan kiválóan illett.
– Ezt tényleg nem tudod helyrehozni. Sem most, sem soha.
 Aztán átkarolt, és miközben ölelt, körülvett az ismerős illata.
Mindig úgy gondoltam, hogy ez az ölelés életem végéig velem
marad majd.
– Lehetünk akkor barátok?
– Nem tudom. Egyelőre biztosan nem. Túl sok lenne.
Finoman hátrahajtotta a fejem, és úgy nézett a szemembe,
mintha életében soha többé nem tehetné.
– Annyira rohadtul hiányozni fogsz.
– Ismerős az érzés. – Félmosollyal az arcomon lesütöttem a
szemem, és már éppen elléptem volna előle, amikor a válla
fölött, a háta mögé pillantottam.
Josh úgy állt a folyosó közepén, mintha menet közben
dermedt volna meg. Arcán az első pillanatban még döbbent
kifejezés ült, aztán már csak a fejét rázta, ahogyan vádló
tekintettel a szemembe nézett, állkapcsa megfeszült, szemei
összeszűkültek, majd sarkon fordult, és eltűnt a tömegben.
– Josh! – suttogtam, és eltoltam magam Riley-tól. Rohantam
utána, de beleütköztem a tömegbe, és mintha a tenger
hullámaival harcoltam volna, képtelen voltam
keresztülverekedni magam az éhes nézők mindenfelé kavargó
falán. Tisztában voltam vele, kívülről milyennek tűnhetett ez az
ölelés, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ennél mi sem állhatott
volna távolabb az igazságtól. Mindenképpen kellett, hogy ő is
lássa és megértse ezt.
Csak őt akartam.
Mintha valaki megrántotta volna a vészféket, úgy torpantam
meg, és álltam ott, földbe gyökerezett lábbal, miközben
ismeretlen emberek tömege kavargott körülöttem. Basszus! Josht
akartam. Nemcsak úgy, hogy legyen mivel elterelni a figyelmem
a helyzetemről, hanem valóban magamnak. Sokáig és keményen
harcoltam ez ellen az érzés ellen, mert pontosan tudtam, milyen
pasi – hogy olyan, aki minden, kartávolságban levő csajt
megdönt. De amikor velem volt, akkor egészen másképpen
viselkedett.
Velem nagyon jó volt. Újra és újra bebizonyítottam, hogy
milyen őrjöngő elmebeteg tudok lenni, és ő ennek ellenére is
kitartott mellettem. Kivéve most, amikor a szemem láttára
fordított hátat nekem.
A hangosbeszélőben máris megszólalt a felhívás, hogy
kezdődik a következő játékrész, és tudtam, hogy a mérkőzés
után mindenképpen beszélnem kell vele. Visszamentem a saját
szektorunkba, és lementem a lépcsőn a helyünkre. A fiúk máris a
jégen voltak, harcra készen.
Riley felállt, és elengedett maga előtt, hogy leüljek.
– Ő nem lesz jó neked – suttogta, amikor már mind a ketten
ültünk.
– Nem tudsz róla semmit, és nincs is hozzá semmi közöd.
Különben pedig, te sem voltál jó nekem. – Úgy tűnt, mindaddig
békésen el tudok beszélgetni Riley-val, amíg Josht nem kezdi
támadni. Ez volt a határ, amit nem tűrtem, hogy átlépjen.
– Légy nagyon óvatos, kérlek! A srácnak még mindig nagyon
rossz híre van Boulderben, pedig már három éve elment.
– Nem mintha különösebben lehetne arra támaszkodni, hogy
kinek milyen híre van. Mert ha jól emlékszem, a tiéd viszont
patyolattiszta volt.
Felsóhajtott, és tudtam, hogy a beszélgetésünknek vége.
 A második játékrészben Gus csapata kiegyenlített.
Aztán a fiúk a harmadik harmadban még keményebben
odatették magukat, de amikor vége lett a meccsnek, sajnos még
mindig három-kettő volt az állás az ellenfél javára. Idén már
biztosan nem jutnak be a ligabajnokságba.
Mire odaértem az öltözőhöz, hogy összeszedjem Gust,
Joshnak hűlt helye volt.
Biztosan ráunt, hogy mindig rám várjon.
 Tizenhetedik fejezet

A WORLD ARÉNA nagyon más képet festett néhány órával

később, amikor Sam és én megmutattuk a jegyünket a
biztonságiaknak, majd kinyitottuk a táskánkat, hogy gyorsan
átnézhessék. Már nem volt itt egyetlen apuka és anyuka sem,
nem voltak visító kisöccsök és kishúgok, és eltűnt az az általános
bajtársiasság is, ami a minihoki-mérkőzéseken uralkodott.
Ehelyett hangos nevetés és hatalmas zaj töltötte meg a
stadiont, és mindenhol vagy a CE Springs kék és arany, vagy a
légierő Akadémiájának kék és fehér színei látszottak. Egy kis
hazai meccsnél nem is kellett semmi jobb, hogy bevonzza a
tömeget.
– Klassz lenne elkapni egy kadétot! – jelentette ki Sam,
miközben szégyentelenül stírölte végig a popcornért előttünk
sorban álló, mit sem sejtő srácot.
– Szerintem meg vegyél vissza egy kicsit, Sam! Nem tudom,
te hogy vagy vele, de nekem semmi kedvem úgy élni, ahogyan
az anyáink élnek. Jobban mondva éltek. – Pontosan nulla az
esélye annak, hogy én bármilyen katona után akarjak futni.
Ő azonban oldalra billentett fejjel a szemembe nézett, és
mintha töprengett volna valamin.
 – Lehetséges. – Aztán megfordult, és éppen elindult volna a
popcornunkkal a kezében, amikor a tekintete összetalálkozott
egy másik kadétéval, és pillantása azonnal szégyentelenül kihívó
lett. – De azért mégsem bánnám, ha kaphatnék egy darabot
ebből itt.
A kadét mosolyogva érintette meg a sapkáját, én pedig
Samet a bejárat felé vontam.
– Ne csináld! Az ilyesminek csak az lesz a vége, hogy valaki
hármat kopog majd az ajtón. Hidd el, nem éri meg!
Ő azonban a szektorunk bejáratánál megvetette a lábát,
megállt, majd a két vállam megfogva maga felé fordított.
– Figyelj! Nem hal meg mindenki úgy, ahogyan az apád. És
ne mondd azt nekem, hogy ha anyádat megkérdeznénk, nem azt
mondaná, hogy minden pillanata megérte. Nem gondolkozhatsz
így.
És mégsem tehettem róla. Elfordultam tőle, és hálát adtam az
égnek, amiért ezt a döntést nem kellett meghoznom.
– Inkább menjünk, és keressük meg a helyünket!
Éppen akkor értünk le a lépcsőn, amikor a korong a jégnek
csapódott, és kénytelenek voltunk felállítani néhány dühös
szurkolót, hogy bejussunk a helyünkre. Őrült jó helyen ültünk,
de ez a jegy egy vagyonba kerülhetett.
– Sam, honnan szerezted ezeket a helyeket? – Konkrétan a
kék vonalnál ültünk, szinte a pálya szélén.
– Jaggertől. Azt mondta, maradt még néhány felesleges, én
pedig természetesen szívesen vettem át tőle.
– Nagyon kedves pasinak tűnik.
Huncut mosoly villant az arcán.
 – Nem is tudom. Úgy értem, természetesen nem annyira
veszélyes a csajok szívére, amennyire Josh, de valami azt súgja
nekem, hogy Jagger maga is elég rosszfiú tud lenni, ha akar.
– Josh cseppet sem veszélyes! – És hozzávágtam, egy szem
popcornt.
A válaszpillantásából kiolvashattam, hogy szerinte valami
nagyon nincs rendben az elmeállapotommal.
– Josh Walker minden kétséget kizáróan nagyon veszélyes
minden nőnemű egyénre, aki a közelébe kerül… nos, talán téged
kivéve.
Bár lett volna valami fogalma arról, mennyire téved!
– Rám is hihetetlenül veszélyes. Csak nem úgy, ahogy te
gondolod. – És a tekintetem megtalálta, ahogyan nagy
sebességgel korcsolyázott előre, a LA térfelére. – Na, és mi van,
ha úgy gondolom, hogy megéri a kockázatot? – kérdeztem
halkan.
– Komolyan? – Akkora mosolyt villantott rám, ami az egész
stadiont bevilágította volna. – Szerintem nem volt ennél jobb
ötleted azóta, hogy… nos, még soha!
Boldogsággal vegyes izgalom töltötte el a testem, és hirtelen
megint úgy éreztem magam, mint gimi első évében, amikor
egyfolytában a klassz srácokról beszélgettünk, és órákat lógtunk
el, csak hogy játszani lássuk Josh Walkert. Persze azzal a
különbséggel, hogy most már pontosan tudtam, milyen a csókja
íze, milyen, amikor a keze a testem simogatja, és sokkal többet
akartam.
Amikor Josh került szóba, mindig többre vágytam.
 Hipnotikus volt figyelni a játékát. Teljesen kiürült az agyam,
amint a korcsolya siklását figyeltem, a fordulókat és a gyors
váltásokat. Már tíz perc eltelt a játékból, de én mintha észre sem
vettem volna, annyira magával ragadott ez a puszta eltökéltség,
ami látszólag minden cselekedetét és gondolatát áthatotta.
Ellenállhatatlan volt, ahogyan keresztültört az ellenfél védelmén,
majd lőtt, és GÓL!
Mindenki felállva ünnepelte, miközben felvillant az érvényes
találatot jelző piros lámpa, és Josht azonnal körülvették a
csapattársai.
– A gólt a negyedik évfolyamos támadó, Josh Walker
szerezte a mérkőzés tizenegyedik percében és huszonharmadik
másodpercében.
A hangosbeszélő bejelentésére persze megint kitört az
üdvrivalgás.
A kiabálás azonban viszonylag gyorsan elhalt, így tisztán
hallhattam a mögöttem halkan beszélgető két csaj szavait.
– Annyira rohadtul szexis!
– Szerintem is. Vajon el tudjuk majd kapni a meccs után?
Ó, igen! A korongszedők. Hangosan felnevettem. Lehet,
hogy nekik nem jelentett többet egy különösen jól kinéző
jégkorongozónál, számomra azonban annyival sokkal több volt.
Le is felehettek volna vele, és amennyire tudtam, talán már meg
is tették, de valami azt súgta, hogy nekem akkor is sokkal többet
átadott már magából, mint amit ők valaha remélhetnek, és ehhez
még csak szexre sem volt szükség.
Sam halkan nevetett, és sejtettem, hogy meghallotta őket.
Nem mintha a két csaj próbálta volna bizalmasan kezelni a
dolgot. Egyetlen gyors pillantás is elég volt a hátam mögé, hogy
megbizonyosodjam arról, amit már eddig is sejtettem: Subidu és
Subidam volt az, és Josh mezszáma mindkettejük arcára fel volt
festve. Persze ezzel kapcsolatban sem ítélhettem el őket, hiszen
én is azt terveztem éppen, hogy a mérkőzés után elkapom majd.
Josh a harmadik harmadban még egy gólt szerzett, és a
Mountain Lions végül három-egy arányban meg is nyerte a
mérkőzést. Tekintve, milyen nagy ölelkezést rendeztek a
dudaszó után, biztosan nagyon fel lesz majd dobva. Sam azonnal
felállt, és a lépcső felé vont, hogy megelőzzük a korongszedőket.
– Egérút kell! – kiáltott vissza nekem a válla fölött, és
hangosan nevetett.
Adj Samnek egy jó pasit, akit követhet, és olyan lesz, mint
valami női 007-es, kutat és pusztít.
Éppen akkor értünk fel a fenti folyosóra, amikor már kezdett
megtelni.
– Mit szólnál, ha majd otthon találkoznánk? – kérdeztem
tőle.
Magához ölelt, és egy kicsit jobban megszorított, mint
egyébként szokott.
– De csak akkor, ha előbb Josh Walkerrel találkozol!
Nevetve toltam félre. Mi van, most megint tizenhat vagyok?
Mert basszus, éppen úgy éreztem magam!
– Akkor később! – mondtam még neki, majd gyors integetés,
és a folyosón végigszaladva, lesiettem a lépcsőn, egyenesen az
öltözők bejáratához. Megvannak az előnyei is annak, ha az
ember kisöccse ugyanabban az arénában hokizik, amelyikben az
a pasi, akit állandóan zaklatni szokott.
 Aztán megtorpantam, mert az ajtó előtt beleütköztem egy
nagyobb, feltorlódott, szinte csak és kizárólag nőkből álló
rajongói csoportba. Tehát mégsem én voltam az egyetlen, aki
ismerte ezt az utat. Aztán mind beáramlottunk a folyosóra, és
háttal a falnak támaszkodtam. A csajok sorra vették elő a
púderkompaktjaikat, és igazították meg a sminkjüket, vagy
tettek még többet magukra, miközben kuncogva arról beszéltek,
hol lesz aznap este a legnagyobb buli, és ki melyik játékost
stoppolta le magának. Josh neve persze nem egy alkalommal
elhangzott.
Atyavilág! Hiszen én bandababákkal lógok együtt!
És a gyanúmat igazolandó, riszálva belépett Subidu és
Subidam is, és merészen odaálltak a pattanásos képű biztonsági
őr elé. Be akartak jutni az öltözőbe. És habár úgy tűnt, hogy ő
nagyon is élvezi a kitüntetett figyelmet, nem adta be nekik a
derekát.
Jó fiú.
Amikor kinyílt az öltöző ajtaja, és kiléptek rajta az első
játékosok, minden fej egyszerre fordult arrafelé. Mindenhol
üdvrivalgások hallatszottak, és verődtek vissza fülsiketítő erővel
a könnyűbeton falakról. Amikor az első néhány játékos
végigjutott a folyosón, vállukon a felszerelésükkel, másik
karjukon egy-egy csajjal, a többiek is szépen megindultak kifelé.
Úgy tűnt, az egész csapat elhalad előttem, mire Josh is
megjelent. Mosolyogva biccentett a biztonsági őrnek, és
felrántotta fekete Columbia-kabátja cipzárját, majd felénk
fordult. A haja még mindig nedves volt a tus miatt, és arcán
olyan összetört kifejezéssel túrt bele, hogy kis híján elbőgtem
magam. Csak megrázta a fejét, és az arcán őszintétlen mosoly
jelent meg. A két korongszedő azonnal rávetette magát, Josh
pedig széttárta a karját, és egyszerre mind a kettőt átölelte.
Nyilvánvaló, hogy nem volt szokatlan neki a csajok imádata.
A másodperc egy töredékéig felmerült bennem, hogy
egyszerűen sarkon fordulok, és elrohanok. Fenébe a nagy
tervvel! Hiszen így is elég boldognak tűnik, nem? Ami a csajokat
illeti, soha nem fog hiányt szenvedni, úgyhogy ha én nem
foglalkozom vele, az cseppet sem lesz számára a világ vége.
Igen. Jobb lesz elmennem.
Megszorítottam a táskám vállpántját, és már éppen indultam
volna, amikor még egyszer felpillantottam rá. A padlót nézte, és
együtt nevetett a lányokkal, miközben a folyosón közeledett, de
aztán a mosolya elhalványult, és megint megláttam azt az
összetört énjét. És valahogyan tudtam, hogy ezért csakis én
vagyok a felelős. Ezt nem hagyhattam annyiban.
– Josh! – Elléptem a faltól, és olyan halkan mondtam ki a
nevét, hogy szinte nem is lehetett meghallani a folyosón
uralkodó általános zajban.
Ő azonban úgy kapta fel a fejét, mintha megütötték volna.
– Ember? – Ahogyan kimondta a nevem, éppen elég volt. A
mosolya helyett, amiért pedig mindent megadtam volna, csak
gyanakvó hunyorgást kaptam. – Mit csinálsz te itt?
A Subi-ikrekre pillantottam, akik egyformán gúnyos
mosollyal néztek rám.
– Beszélhetnénk egy percre?
 Megint rám villantotta azt a hamis mosolyt, ami sokkal
nagyobb fájdalmat okozott, mint bármi más, amit mondhatott
volna.
– Nem is tudom. – Aztán arcon csókolta az egyik
korongszedőt. – Mit gondolnak, hölgyeim? Elvigyük Embert is a
buliba?
Heather végigpillantott teljesen hétköznapi
farmernadrágomon, mellényemen és gombos nyakú pólómon,
majd végignézett magán is, a rövid szoknyáján, a mély
dekoltázsán, és halkan felnevetett.
– Miért is ne? Szerintem nagyon ráférne egy kis lazítás.
Josh ellépett mellettem, és feltételezte, hogy egyszerűen majd
utánamegyek. Rosszindulatú, gyűlölettel teli megjegyzések
jöttek a számra, és nagyon szerettek volna kitörni belőlem, de
nyeltem egy nagyot, és erővel visszafogtam mindegyiket.
Teljesen mindegy, hogy bunkón viselkedett-e velem vagy sem,
ez csakis az én hibám volt. Tartozom neki egy magyarázattal. Ő
pedig tartozott nekem egy lehetőséggel, hogy kimagyarázzam
magam. Igaz?
A lányok kuncogtak, amikor kinyitotta a Jeep ajtaját. Subidu
beugrott a hátsó ülésre, Subidam pedig az anyósülésre
telepedett, így nem maradt más választásom, mint Josh mögé
ülni. Benyúlt a kocsiba, és előrehajtotta az ülését.
– Csak utánad.
– Josh, de komolyan, csak egy perc kellene. – Felnéztem, bele
a barna szemekbe, és kis híján el is felejtettem, mit akartam tőle
egyáltalán.
 A Jeep hátsó részének nyomott, és két karját két oldalról a
fejem mellé tette.
– Tényleg? Nos, egy perc alatt én nagyon sok mindent meg
tudok tenni, Ember! De persze, gondolom, Riley nem örülne
annyira, ha megtudná, hogy mit tudnék veled csinálni egy perc
alatt.
– Éppen erről szerettem volna beszélni veled. – Minden
akaraterőmre szükségem volt, hogy ne fogjam meg és húzzam
magamhoz az arcát, és ne csókoljam meg, hogy értse, mit akarok
neki mondani. Ha ellenállhatatlannak tartottam, mikor
eltökélten nem akartam közel engedni magamhoz, akkor vajon
milyen lenne most, amikor szó szerint letámadnám?
Arcát az enyémhez dörzsölte, és a lehelete a fülemet
bizsergette. Annyival forróbb volt, mint a kinti levegő.
– Talán még nem állok készen arra, hogy végighallgassam,
mennyire kicseszettül tökéletes srác ez a Riley, hogy
megbocsátottál neki, és most megint minden kurvára tökéletes.
– Josh...
Két ujját a számra tette, belém fojtva a szót.
– Beszélgetni akarsz? Rendben. Kapsz öt percet, de csak
akkor, ha már sikerült elég alkohollal feltöltenem a szervezetem,
hogy végig is tudjalak hallgatni. Ezt akarod? Mert akkor
beszállás.
Tekintetünk összekapcsolódott, és pár másodpercen
keresztül néma, vad csatát vívtunk egymással.
– Jól van.
Aztán kezével a nyitott ajtó felé intett.
– A hintója már várja.
 Lenyeltem a szarkasztikus megjegyzést, mely már a nyelvem
hegyén volt, majd megfogtam a felém nyújtott kezet, és
beszálltam a Jeepbe. Odahajolt hozzám, és megint bekapcsolta az
övemet, éppen úgy, mint azon az éjszakán, amikor rajtakaptam
Riley-t és Kaylát. Most már valóban képtelen voltam ellenállni a
késztetésnek, hogy megérintsem, és ujjaim hegyével finoman
végigsimítottam a nyaka meztelen bőrét. Visszakapta a fejét, és
közben sziszegve kapott levegő után, mintha megégettem volna.
Tekintete egy rövid pillanatra az enyémbe mélyedt, majd
becsapta az ajtót.
Ha még mindig ilyen hatással tudok lenni rá, akkor van
esélyem.
Miután a cuccát bepakolta a kocsi hátuljába, ő is beszállt,
indított, majd elindultunk a campus felé. Megkerestem az arcát a
tükörben, és aztán hagytam, hogy minden apró vonása belém
ivódjon. Látszólag minden figyelmével a vezetésre
összpontosított, de az, ahogyan az alsó ajkát rágcsálta idegesen,
arra utalt, hogy a vezetésnél sokkal több dolog jár most a fejében.
Istenem, mennyire szerettem volna elcsenni azt az ajkat a fogak
közül, és addig csókolni, míg nem marad benne semmi kétség!
Mikor a campustól néhány percre pirosat kaptunk, és
megálltunk, a tükörben összeakadt a tekintetünk. Valami
elektromosság csapott át kettőnk között, pusztulással
fenyegetve. Vajon mindig ilyen lesz vele? Vagy eljönne az a
pont, hogy ez a vad lángolás alábbhagy? Valami azt súgta
nekem, hogy nem, és ez valahogy sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint
az a lehetőség, hogy egy napon majd mind a ketten
lenyugszunk. Már ha valaha is lesz közös „egy napon”.
 – Melyik buliba viszel minket, Josh? – kérdezte Subidu.
– Gondoltam, a klubházba, ha a hölgyek is egyetértenek vele.
A csajok felsikoltottak. Édes istenem, majd beszakadt a
fülem!
– Ezt igennek veszem – nevetett halkan. – Ember?
Belenéztem azokba a barna szemekbe, és megint úgy
döntöttem, hogy akkor is végigviszem, amit elterveztem. Most
már nem akarom tovább rejtegetni a dolgot, és nem akarok
tovább küzdeni ellene.
– Én csak ott akarok lenni, ahol te is vagy.
Éreztem, hogy mind a két csaj felém fordul, és áthatóan
bámul, de nem voltam hajlandó elfordítani a tekintetem Josh
szeméről, még annyi időre sem, hogy megbizonyosodjam róla.
Ha most mi hárman azért harcoltunk, hogy kire fog a legjobban
felfigyelni, nos, akkor nagyon is nyerésre álltam. Pont.
Szakadozott sóhaj tört fel a mellkasából, és amikor a lámpa
zöldre váltott, gázt adott, és megint az utat nézte.
Három perccel és egy élethosszal később megálltunk a
Kappa háza előtt. Nem voltak annyian, mint a legutóbbi bulin,
de azért még így is több mint elég ember volt bent. Az emberek
sorra ugráltak el a kocsi elől, ahogyan Josh nagy sebességgel
beállt a neki fenntartott parkolóba, majd csikorgó gumikkal
fékezett, kipattant a kocsiból, és úgy kezdett rohanni befelé,
mintha égett volna a ház. A lányok is kiszálltak a kocsiból, és
amikor a talpuk a földön volt, mind a ketten huzigálni kezdték a
szoknyájukat.
– Walker! – kiáltott oda neki az egyik klubtársa a tornácról,
piros műanyag poharat emelve a magasba. – Király meccs volt!
 Josh felé biccentett, majd segített átlépni Subidunak és
Subidam-nak a parkolót a járdától elválasztó kötélkordon fölött.
Én egyedül is meg tudtam oldani.
Mindkét karja alatt egy-egy csajjal lépkedett fel a tornácra
vezető lépcsőkön. Újabb csoport korongszedő nyuszi, ezúttal a
barna hajú fajtából, várta a bejáratnál.
– Jaj, Josh, mi is veled szerettünk volna jönni! – mondta az
egyik az ajkát biggyesztve, ujjával Josh mellkasát simítva.
Annyira gyomorforgató volt az egész, hogy kis híján tényleg
elhánytam magam. Viselkedhetnének ezek még ennél is
szánalmasabban? Úgy tűnt, hogy minél kétségbeesettebbek, a
csajok annál kevesebb textilt vesznek magukra.
– Ne aggódjatok, lányok! – És az öntelt mosoly miatt az arca
már nem volt olyan szigorú, inkább kisfiús. – Mindenkinek jut
bőven. Ma nagyon jól érzem magam.
Subidu és Subidam haragjára a lányok mind odabújtak
hozzá, én meg kis híján megfulladtam ettől az egész látványtól.
Ki a fene volt ma Josh?
És aztán rádöbbentem, hogy ez pontosan az a Josh Walker
volt, akinek mindenki ismerte. Aki belőtt néhány korongot a
kapuba a jégen, és aztán belőtt néhányat a csajoknak is a jégen
kívül. Ez volt az a Josh Walker, akitől mindenki óvott, és aki
után én is futottam gimi első évében. Öt évvel később nem sok
minden változott.
Felléptem az első lépcsőfokra, és amint megragadtam a
vastag korlátot, mozdulatlanná dermedtem. Mégis ki vagyok én,
hogy szánalmasnak tartom ezeket a csajokat? Persze, ők sokkal
kevesebb ruhát viseltek, mint én, de mindnyájan ugyanazért
voltunk itt – Josh Walker után futottunk. Ő egy seggfej volt, én
meg rémesen szánalmas.
– Bejössz, Ember? – És az arcára kiülő gúnyos kifejezés
éppen elég volt ahhoz, hogy átbillentsen ezen a holtponton.
Szóval játszani akar? Hát legyen.
– Aha. – Megelőztem, felszaladtam előtte a lépcsőn, és
egyenesen bementem a házba, miközben vissza sem néztem rá.
Odabent rengetegen voltak. A hangfalakból 50 Cent üvöltött,
én pedig keresztültörve a tömegen a biliárdasztalhoz mentem.
Jagger éppen a zöld posztóra hajolt, kezében dákóval.
– Innom kell.
Felvonta a szemöldökét, és leültette a golyót.
– Örömmel.
Felegyenesedett, majd a dákót két kézzel a feje fölé emelve
nyújtózkodott, mire felhúzódott a pólója, és kivillant a
szoborszerűen kockás hasizom. De akármilyen jóképű volt is,
vele valahogy mégsem volt az az érzésem, hogy legszívesebben
a nyelvemmel simogatnám végig azokat a kockákat.
– Sört? – A dákót átadta az egyik klubtársának, és a pulthoz
kísért. Egy perccel később már pattintotta is le a kupakot, és a
kezembe nyomott egy hideg üveget. – Cseresznyés búzasör-
rajongó, jól emlékszem?
– Aha, kösz, hogy észrevetted! – Rámosolyogtam, majd
hosszan beleittam a sörbe, és háttal a pultnak támaszkodtam.
– Nem vagy kimondottan bulizáshoz öltözve.
Keserű nevetés buggyant ki belőlem.
– Igen, tudod, nem arra számítottam, hogy az itt jelen levő
minden egyes csajjal meg kell majd küzdenem Josh figyelméért.
 A tekintetét elszakította rólam, és valahova a helyiség
távolabbi része felé fordult, ahol pontosan tudtam, hogy Josh
máris az ostoba libák gyűrűjében nyomja a táncot.
– De azért tudtad, hogy milyen lesz, amikor idejöttél. Josh…
egyszerűen csak Josh.
Lecsaptam a pultra az üvegem, majd levettem a gombos
pólómat, feltárva csipkés fűzőmet, ami ugyan elég mélyen ki
volt vágva, annyira azonban nem, hogy a melltartóm is
kilátszódjon alóla. Körülöttünk füttyögtek és éljeneztek. A pólót
a pultra dobtam, majd ujjamat végigfuttattam az
elektromossággal töltődött hajamon. Ez az átkozott fülledt
levegő!
– Így már jobb, nem? Akarsz táncolni?
Elkerekedett a szeme.
– Azt hiszem, Josh amúgy is nagyon elfoglalt.
Megfogta a kezem, és bevezetett a tánctérre, ahol mind a
ketten mozogni kezdtünk, ő azonban gondosan egy lépés
távolságot tartott tőlem. Nyilvánvaló volt, hogy semmi kedve
magára haragítani a lakótársát.
Pillantásom összeakadt Josh pillantásával, aki mindössze
néhány méterre tőlem, egy hozzá dörzsölődő Barbie baba válla
fölött átpillantva nézett rám. Menjetek már szobára, basszus! És ez
a gondolat kínzó fájdalommal árasztotta el a szívem. Lehet, hogy
a keze a csajt simogatta, a szeme azonban engem nézett, és
követte minden mozdulatomat. A testemet lüktető energia
árasztotta el, de nem a zene miatt, hanem azért, mert ügyeltem,
hogyan mozog Josh, és eszembe jutott, milyen érzés volt
szorosan hozzásimulni.
 Barbie megfordult a karjában, és belesuttogott a fülébe, Josh
csábítóan mosolygott rá, Barbie pedig megfogta a felé nyújtott
kezet. Előbb mellettünk mentek el, majd keresztültörve a
tömegen a csaj a lépcső felé vezette. Josh rám nézett, és felvont
szemöldökkel jelezte, hogy vajon mit szólok hozzá, de nem volt
erőm a szemébe nézni. Ha tényleg nem akart mást, csak egy
könnyű dugást, akkor tényleg jobb, hogy Barbie-t viszi fel az
emeletre.
Azonban abban a pillanatban tudtam, hogy még magamnak
is hazudok, amikor ez a gondolat megfogalmazódott a fejemben.
Persze ő sokkal messzebb vitt, mint akármelyik másik pasi, de
mindig megállt azelőtt, hogy lefeküdtünk volna egymással. Egy
ilyen pasi nem csak könnyű dugásra vágyik.
Önbecsmérlő mosollyal ingatta a fejét, mintha csalódott lett
volna valami miatt, és miközben továbbra sem vette le rólam a
szemét, odahajolt Jaggerhöz, és valamit a fülébe suttogott. Jagger
bólintott, Josh pedig egy újabb kérdő pillantás után elindult
Barbie-val az emeletre.
– Menjünk, és igyunk egyet! – javasolta Jagger.
Szórakozottan bólintottam, és követtem a pult felé. – Sört?
– Tequilát. – Ebben a helyzetben a sör nem lenne elég ütős.
Nyalás, nyelés, harapás, szívás.
Az alkohol folyékony tűzként perzselte végig a torkom, de a
lime leve egy pillanat alatt tompa bizsergéssé változtatta a
fájdalmat. Az íz azonban eszembe juttatta Breckenridge-et is, és
azt, hogy Josh nyelvének milyen íze volt a számban. Ahogy
néztem, hogy azt a csajt felviszi az emeletre, a lelkem darabokra
hasadt, és porba hullt, már-már azzal fenyegetve, hogy Riley-nál
is jobban kikészít.
– Friss levegőre van szükségem – préseltem ki magamból a
szavakat, és belebotlottam az egyik bárszékbe. Teljesen készen
voltam. Keresztülverekedtem magam a tömegen, majd
kimentem az elülső tornácra, ami csodálatos módon
pillanatnyilag teljesen üres volt. Belekapaszkodtam a hintaágy
láncába, és leültem rá. Josh az emeleten éppen egy másik csajt
érint, és helyettem őt csókolja. Mély levegőt vettem, mert nem
akartam hányni.
Jagger utánam jött, és a tornác korlátjának támaszkodott,
miközben, kezében egy üveg sörrel, engem nézett.
– Nem is tudom, mi a fenét csinálok én itt – ismertem be, és
felnéztem a csillagokra.
– Ő sem.
– Ó, azt hiszem, ő nagyon is elemében érzi magát, amikor az
ilyen bulikon mindenféle csajokat visz szobára! – Istenem,
mennyire fájt kimondani. – De akkor miért fáj ez nekem annyira?
Költői volt a kérdés, Jagger mégis válaszolt.
– Mert a szerelem hatalmas szopás.
Erre a szemébe néztem.
– Én nem vagyok szerelmes belé.
– Tényleg nem? Akkor miért érdekel, hogy kit visz fel?
Nem tartoztam Jaggernek semmilyen magyarázattal.
Basszus, hiszen alig ismertem a pasit, de talán mégis megértené!
Valakinek csak meg kellett értenie, hiszen nem egyedül én
voltam a világon ilyen helyzetben.
– E-e-engem nem érdekel, kit visz fel.
 – De amikor téged vittelek, az nagyon is érdekelt. – Josh
bársonyosan mély hangja az ajtó irányából szólalt meg.
Felnéztem, és láttam, hogy ott áll, karja a mellkasa előtt
összefonva, egyik vállával a keretnek támaszkodva. Basszus,
mennyire vonzó volt. Vajon finomnak találta a csajt?
– Készen is vagytok? Ugye tudtad, hogy ezt nem időre
szokták csinálni?
Jagger csak egy pillantást vetett Josh feszült arcára, és
azonnal kimentette magát.
– Aha, figyu, majd szólj, ha haza akarsz menni, oké, haver?
A hintaágy egészen enyhén megmozdult, ahogyan Josh
leereszkedett bele.
– Mit művelsz, Ember?
Visszanyeltem minden haragot, ami hirtelen kavarogni
kezdett bennem, és úgy döntöttem, inkább őszinte leszek vele.
– Gőzöm sincs. Miért csináltad? Miért vitted fel, miközben
tudtad, hogy figyellek?
Tekintetében könyörtelen fény villant.
– Mert számított neked? Amennyire tudom, te már együtt
vagy valakivel, vagy nem, Ember? Úgy döntöttél, hogy egy
olyan seggfejjel leszel, aki egyetlen csókod sem érdemli meg, én
pedig úgy, hogy könnyű csajokkal bújok ágyba.
– Én nem jöttem össze megint Riley-val! Éppen ezt akartam
elmondani neked egész idő alatt.
A szája egy pillanatra tátva maradt.
– Nem?
– Nem! Csak ettünk egy pizzát ebédre, és aztán mind a
ketten lezártuk magunkban a dolgot. Tudod, az ember nem
léphet csak úgy ki egy hároméves kapcsolatból anélkül, hogy
legalább elbúcsúzna a másiktól, Josh.
– De láttam, ahogy megölel. – Összevonta a szemöldökét, én
pedig annyira szerettem volna az ujjaimmal végigsimítani a
homlokát, elűzve onnan minden ráncot.
– Igen, azt láttad, ahogy búcsúzóul még egyszer megöleltem.
Aztán próbáltalak utolérni, és elmagyarázni neked mindent, de
nem vártál meg, és utána a telefont sem vetted fel.
Közelebb hajoltam hozzá, mire megnyikordult a hintaágy
lánca.
– Akkor nem jöttél össze megint Riley-val?
Mi van, most papagájost játszik?
– Nem.
– Miért?
Az ajkamat rágcsálva tépelődtem, hogy kiadjam-e neki
magam, hogy legyen-e bátorságom közel engedni. Egészen
közel. Mindössze néhány szó, és már nem rejthetném előle
tovább, hogy mit érzek iránta. De ez a néhány szó nyitott ajtót
jelentett volna a lelkem felé minden olyan fájdalomnak is, amiket
próbáltam kívül tartani.
Felém nyúlt, áthidalva a kettőnk közötti távolságot, majd
ujjaival megsimogatta az arcom.
– Miért nem, December?
Élveztem, ahogyan az ajkai a nevem formálják.
– Mondd el, kérlek!
A könyörgése volt az utolsó csepp.
– Mert nem te vagy.
 A vallomás halk suttogásként talált utat a szívemből, még
mielőtt meggondolhattam volna magam.
Szakadozottan felsóhajtott, és a következő pillanatban az
ajka az enyémre forrt. A nyelve minden különösebb felvezetés
nélkül becsússzam a számba, és mélyen, szenvedélyesen kutatott
fel. A maradék ép eszemet összeszedve elhúzódtam tőle.
– Miért nem vagy az emeleten Barbie-val? Nagyon csinos kis
csomag.
A homlokát az enyémhez illesztette.
– Mert minden, amire nekem szükségem van, az itt van,
benned összecsomagolva, Ember.
– De bennem nincsen semmi, ami… ne lenne kupleráj. El sem
tudod képzelni, mibe kevered bele magad.
– Csak beléd. És már így is teljesen beléd vagyok keveredve,
December. Rajtad kívül nem kell senki. – Az ígéret utolsó
néhány hangját már megint a számba suttogta, én pedig
feloldódtam benne. – Csak adj nekem egy esélyt!
Ha esélyt adok, akkor kiadom magam, és pontosan tudtam,
hogy még egy veszteséget már nem lennék képes elviselni.
Különösen akkor nem, ha Josh mérné rám. A másik lehetőségem
azonban az volt, hogy soha ne legyen az enyém. Úgyhogy
igazából nemigen maradt más választásom.
– Jól van. Adjunk egy esélyt kettőnknek!
 Tizennyolcadik fejezet

HÁROM KOPOGÁS HALLATSZOTT a bejárati ajtó felől. Josh

pontosan érkezett.
Gyorsan ellenőriztem a sminkem a tükörben, nem mintha
vagy tucatnyi alkalommal ne tettem volna meg eddig. Aha, az
arcom még mindig a helyén volt. Nagy levegőt vettem, kifújtam,
és miközben próbáltam lelassítani vadul dobogó szívem,
kinyitottam az ajtót, a péntek esti randevúnkra felkészülten.
Amikor azonban megláttam a lassú mosolyt Josh ajkán, a
szívem megint ezerrel kezdett verni.
– Szia!
Fogai az alsó ajkába haraptak, és mindössze egy
másodperccel később a fejét ingatva nézett végig rajtam.
– Ebben a cuccban nem jöhetsz.
Ez fájt.
– Nem tetszik? – Végignéztem a rövid, barátkozós szoknyán,
amit Sam unszolására vettem fel leggingsszel, és mélyen
kivágott pulcsival. Ez volt ugyanis az ő elképzelése arról,
hogyan „mozdíthatom előre” a dolgokat.
– Ja, nem, nagyon tetszik. – És a szeme sötétebben csillogott.
– Szó szerint szeretnélek felfalni benne, Ember. De ha ebben
jössz, le fog fagyni a csinos kis segged.
 – Akkor mit vegyek fel?
– Nadrágot.
Nevettem.
– Hiszen már van rajtam!
– Ez inkább nadrágnak csúfolt harisnya. – Aztán tett előre
három nagy lépést, és nekinyomott a folyosó falának. A
lélegzetem a torkomban akadt, amikor lenyúlt, megfogta a bal
lábam, felemelte, és térdben behajlítva a dereka köré fonta.
Egyetlen mozdulattal annyira hihetetlenül fel tudott izgatni,
hogy legszívesebben akkor és ott lemondtam volna az egész
randiről, és egyenesen átugrottam volna a jó éjt csókra, meg még
ki tudja, mi mindenre. Vagy mi. Meztelen bokámtól kiindulva
végigsimított a vádlimon, majd a térdemen és fel a combomon,
hogy csak akkor álljon meg a keze, amikor a szoknya alját elérte.
A fejét lehajtotta, és a homlokát az enyémhez nyomta. – Ebben a
tested minden kis hajlatát ki tudom tapintani, December. Mintha
a kezem egyenesen a meztelen bőrödhöz simulna.
A fejemet hátrahajtva ránéztem, készen arra, hogy
megcsókoljon, ő azonban, tekintetében a már oly ismerős
vággyal, hátrább húzódott.
– Ha most megcsókollak, akkor nem lesz randi.
– Benne vagyok.
Még egyszer gyöngéden végigsimított a lábamon, majd
leengedte. Ügy emelte fel a két kezét, mintha le akarnák
tartóztatni, és lassan távolodott.
– Nadrágot. Most.
 Ellöktem magam a faltól, majd a szobámba mentem, és
arcomon letörölhetetlen mosollyal öltözni kezdtem. Josh Walker
miattam veszítette el az önuralmát.

Istennek hála, hogy rajtam volt az a hülye nadrág!

– Nem tudom elhinni, hogy számodra ez jelenti az ideális
első randit! – Ebben az órában már vagy ötödik alkalommal
hevertem hanyatt fekve a jégen, és a Honnen Jégaréna
mennyezetét bámultam. Annyira sokszor estem, hogy a hideg
keresztülszivárgott a mellényemen, a felsőmön, és bevette magát
a bőrömbe. De legalább kesztyűt is vettem, szóval az ujjaim
biztonságban voltak.
Josh nevetett, és megint talpra rángatott.
– Úgy tűnik, téged így lehet a legkönnyebben gerincre vágni.
– Haha. – Megint kicsúszott alólam a lábam, Josh azonban
elég erősen tartott, hogy ezúttal ne essek el. Miközben a
karjaiban tartott, életemben most először nem egyfolytában azon
járt az eszem, hogy lehetne leszedni a ruháját. – Nem tudom
elhinni, hogy élvezed, ahogy szenvedek.
Elkorcsolyázott velem a kapuig, és miután meggyőződött
róla, hogy biztos lábakon állok, körbekorcsolyázott.
– Én itt élek igazán. Minden más csak arra szolgál, hogy ide
eljöhessek.
– Vagyis gyakorlatilag azért hoztál ide, hogy villoghass a
koritudásoddal.
Erre elindult háttal, tőlem távolodva, és a mosolya olyan
volt, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.
– De működik, nem?
 – Megfájdult tőle a fenekem.
Nevetése végigvisszhangzott a teljesen üres stadionban.
Néhány méterrel távolabb korcsolyáztam a kaputól, és
annyira elmerültem a látványában, hogy el is felejtettem,
mennyire bizonytalan lábakon állok. Olyan gyorsan fordult meg,
hogy hihetetlennek tűnt, miért nem esik el, majd visszakorizott
hozzám. Igaza volt. Ez tényleg az a hely, ahol Josh nemcsak
létezett, hanem valóban élt. Olyan életerő volt itt benne, ami
sehol máshol nem tört ki belőle, csak a jégen. Ha a gimiben is
megvolt benne ugyanez, nos, az évekkel csak még erősebb lett.
Most sokkal kirobbanóbban, ugyanakkor sokkal pontosabban
korizott. Nagyobb tapasztalatot szedett össze, és teljesen
elemében volt, sokkal vakmerőbben játszott, ha a helyzet úgy
kívánta, és minden további nélkül belassított, ha arra volt
szükség.
Nekem vajon hol van az ilyen helyem? Hol van az a hely,
ahol igazán élek? Van nekem egyáltalán bármim, amitől én is
éppen olyan élettelinek érezhetném magam, amilyennek Josh
érzi?
– Hé, merre jársz? – kérdezte tőlem, miközben odakorizott
hozzám, és a két karjával átölelt, mielőtt megint a földön
köthettem volna ki. – Hirtelen mintha nagyon messzire mentél
volna.
Mosolyt kényszerítettem az arcomra.
– Nincsen semmi baj.
– Nekem ne gyere ezzel a hasba akasztó dumával. Ha van
valami a fejedben, akkor szeretnék én is tudni róla. Kérlek, ne
zárj ki az életedből!
 Pedig tartottam tőle, hogy nem fogom tudni szavakba önteni
neki a gondolataimat.
– Hülyeség.
Mellém korizott, és egyik kezével gyöngéden átölelve a
derekam, lassan vitt magával.
– Nem akarlak én kényszeríteni. Csak szeretném, ha úgy
éreznéd, mellettem soha nem kell játszanod magad. Ne kezelj
úgy, mintha valaki más lennék.
Mind a ketten pontosan tudtuk, kire gondol. Megint
fordultunk egyet, és én alaposan megnéztem a lábát, próbálva
leutánozni a könnyed mozdulatokat.
– Látszik rajtad, hogy itt vagy igazán boldog.
– Igen.
– Nekem nincsen semmi ehhez hasonlóm. Nem is
emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy valamit csak az
enyémnek tekinthettem. Valamit, amitől úgy érezhettem, hogy
hajt, és élettelinek érzem magam.
Megfordult, és miközben hátrafelé korizott, a kezemet fogva
húzott magával.
– Pedig ha jól emlékszem, akkor a gimis vitacsoportban
nagyon is szenvedélyesen vettél részt.
Ha nem fogta volna a kezem, akkor most biztosan seggre
ülök.
– A vitacsoportban? Hiszen az évmilliárdokkal ezelőtt volt.
Úgy értem, gimi első és második évében. – Aztán hunyorogva
néztem. – Én viszont nem emlékszem, hogy te egyetlen
alkalommal is a vitacsoport közelében lettél volna.
 Mert ha igen, akkor tutira eszembe sem jut egyetlen
pillantást sem vetni Riley-ra.
A vigyorától kis híján összepisiltem magam.
– Pedig egészen tisztán emlékszem egy bizonyos vitára az
iskolai egyenruhák intézményével kapcsolatban. Lemostad a
pályáról az ellenfeleidet, és csodálatos cikket jelentettél meg.
– Hé! Az iskolai egyenruha igenis egyenlőséget teremt,
hiszen sikeresen csökkenti a társak irányából érkező nyomást,
aminek engedelmeskedve az emberek egy vagon pénzt költenek
ruhákra, és a társadalmi státusz egyéb… Na, várjunk csak. Te ott
voltál? Elolvastad a cikkemet?
– Aha. – Ujja az arcom simogatta, és megfogta a kezem. –
Akkor éppen Andrusyk tanársegédje voltam, úgyhogy mindig
minden jegyet én vittem fel helyette. Mit szerettél volna kezdeni
ezzel a rengeteg tűzzel?
Felkészítettem magam a kicsit lesajnáló, hú-de-kocka
reakcióra.
– Történelmi témájú könyveket szerettem volna írni, más
szemszögből mutatva be a dolgokat, egy kicsit úgy, ahogyan
Howard Zinn. – Majd mielőtt még azt hitte volna, hogy valami
agyament könyvmoly vagyok, hozzátettem. – Különben pedig
értem, hogy te írtad be a jegyeimet, de ez még nem magyarázza,
miért voltál ott.
A tekintetéből szinte könyörtelen őszinteség csillant.
– Bele voltam zúgva az egyik csajba, csak ő valahogy mindig
túl jónak tűnt egy hozzám hasonló sráchoz.
A pályára telepedő csöndet csak a korcsolyák surrogása törte
meg.
 – Őrülten beléd voltam esve. – A vallomás akaratlanul
hagyta el a szám. – Még napközben is arról álmodoztam, hogy
majd elhívlak táncolni, vagy hogy észreveszel magadtól is, de
közben tudtam, hogy te Josh Walker vagy, és erre nem sok esély
van.
Nagyot nyelt.
– Azért örülök, hogy végül nem hívtál el. Akkoriban nem
olyan voltam, aki hozzád illett volna.
– És most?
– Ez a legszebb azzal kapcsolatban, hogy telik az idő. Soha
senki nem marad ugyanolyan, mint gimiben. Te hihetetlenül
csodálatos történelmi témájú cikkeket írtál, és egészen egyedi
nézőpontból tekintettél mindenre, és biztos vagyok benne, hogy
klassz történész válna belőled. Nem értem, miért hagytad abba?
Egy másodperc sem kellett hozzá, hogy visszagondoljak, és
felidézzem magamban.
– Riley. – Suttogva szólaltam meg, és a két lábam azonnal
megállt. Még csúsztunk néhány métert, míg Josh meg nem
állított mindkettőnket, és ahogy rám nézett, láttam, hogy a
folytatásra vár. – Összejöttünk, és tervezgetni kezdtünk. Ne
értsd félre, jó tervek voltak, de most már látom, hogy mind csak
róla szólt. Úgy döntöttem, hogy történész helyett inkább
általános iskolai tanár leszek, és aztán szépen minden tervem
felszívódott. Különben pedig azzal, hogy ezt feladtam, több
időm maradt, amit más dolgokra fordíthattam. Apa akkor is
éppen egy évre ment el itthonról, és anyának nagy szüksége volt
a segítségre Gus mellett.
– Te soha nem gondolsz magadra?
 Felnevettem.
– Dehogynem, állandóan. Azért nehogy azt hidd már, hogy
valami nagy mártír vagyok, Josh! Csak annyi, hogy mindennek
megvan a maga módja, mindennek megvan a rendszere, a
menetrendje, vagy nem is tudom micsodája, és ami ebbe nem
illeszthető bele, azt ki kell szórni. Ez nem önfeláldozás, inkább
száraz logika.
– És most, hogy Riley már nincsen a képben? Még mindig
tanítani szeretnél?
A gyomromba valami üresség költözött, és azzal fenyegetett,
hogy teljesen magába szippant.
– Igen. – De a következő pillanatban már a fejem ráztam. –
Nem. – Lehunytam a szemem, felsóhajtottam, és a lélegzetem kis
felhőként szállt fel a számból. – Nem tudom. Nem is az fájt a
legjobban, hogy Riley-t elveszítettem. Inkább az, hogy vele
együtt füstbe mentek a terveink is. Mindent előre kitaláltunk,
minden egyértelmű és tökéletes volt. Most pedig már semmi
nem átlátható, és gőzöm sincs, hogyan fogom tudni rendbe rakni
a jövőbeli életemet, ha nincs ott ő, hogy megmondja, mit
csináljak.
Josh lassan bólintott.
– Csak arra vigyázz, hogy azt tedd, amit tenned kell, Ember!
Találd meg azt, amiben boldogságra lelhetsz. Mert az is ott vár
rád valahol a világban.
Csoszogva megtettem a köztünk levő néhány centi
távolságot, a mellkasához bújtam, és két karommal átöleltem a
nyakát.
 – Én már csak akkor érzem magam valóban élőnek, ha veled
lehetek, és ez mindennél jobban megrémít – ismertem be.
Hűvös ajkai az enyémet érintették. A csók tartózkodó volt,
édes, és sokkal gyöngédebb, mint valaha. Aztán még közelebb
húzott magához, és a homlokát az enyémhez nyomta.
– Engem viszont minden megrémít veled kapcsolatban,
December.
De már nem volt alkalmam válaszolni. Egy egész
elefántcsorda rontott ránk, ugyanis kivágódott a pálya öltözőre
nyíló ajtaja, és beözönlött a Coloradói Főiskola hokicsapata, a
Tigers. Gus minden álma az volt, hogy ott játszhasson. Mert ha
hokiról volt szó, akkor a Coloradói Állami Főiskolánál nem volt
feljebb.
– Hé! Nem lenne szabad itt lennetek! – kiáltotta oda nekünk
az egyik játékos, és hozzánk korcsolyázott. – Kezdődik az edzés!
– Igen, tudom, ne haragudj, haver! Kicsit tovább maradtunk,
mint gondoltuk. Máris megyünk, nem fogunk zavarni
benneteket. És kösz, hogy használhattuk a jeget!
A Tigers-játékos arcán egészen különös kifejezés jelent meg,
azután pedig őszinte meglepetés.
– Hé, te nem Josh Walker vagy?
Ha nem figyeltem volna annyira Josht, talán észre sem
veszem, ahogy az állkapcsa egy pillanatra megfeszül.
– De igen, örülök a találkozásnak.
A srác ekkor megfordult, és most már leolvashattuk a nevét a
mezéről. Cedar.
– Lugawski, Hamilton! Itt van Josh Walker!
– Eskü! – És más játékosok is odakoriztak hozzánk.
 – Haver, csodálatos voltál! Minden mérkőzésedet láttuk!
Kicsit összerezzentem, amikor azt hallottam, hogy „voltál”.
A három beöltözött hokistól körülvéve hirtelen nagyon kicsinek
éreztem magam, de akkor is meg akartam védeni Josht.
– Igazság szerint még mindig csodálatos.
Josh hátrafelé korizva kihúzott a körből, és biccentett nekik.
– Még egyszer kösz a jeget.
– Játszol még? – kérdezte Cedar, és amint Josh az ajtó felé
indult, odakorizott hozzánk.
– Aha, a Coloradói Egyetem springsi csapatában – felelte.
– Öreg, ha az edzőnk tudná, hogy felgyógyultál, biztosan
meghívott volna a csapatba. Mindig is hatalmas rajongód volt.
Hogy lehet, hogy mégis Boulderben kötöttél ki?
Felgyógyult? Mikor sérülhetett meg? Soha nem hallottam,
hogy játék közben megsérült volna, de persze vagy egy évvel
azelőtt eljött Boulderből, hogy én megkezdtem volna az
egyetemet. Erősebben szorította a kezem, mintha próbálna
visszatartani valamit.
Aztán felnevetett. Vajon feltűnt egyáltalán bárkinek,
mennyire hamis ez a nevetés, vagy egyedül én voltam, aki
ennyire rá volt hangolódva?
– Boulderben teljes ösztöndíjat kaptam. A ti főiskolátok
túlságosan drága nekem, és éppen akkor megvolt a teljes keret is,
úgyhogy már nem fértem volna be. Egyszerűen rossz volt a
csillagok állása.
Cedar a fejét rázta.
– Öreg, pedig nagyon klassz lett volna együtt játszani. Mikor
tértél vissza?
 – Idén.
– Rohadtul nagy kár a lábadért. De azért kösz! Nekünk akkor
is hős maradsz.
Josh megragadta a felé nyújtott kezet, és megrázta.
– Nem kell köszönnöd semmit. Csak teszem, amit tennem
kell. – De ekkor már olyan halkan beszélt, hogy szinte nem is
hallottam a szavait.
– Akkor is kurvára csodálatos volt.
Hűha, ezek a srácok úgy imádják Josht, mintha valami
hokiisten lenne!
– Cedar! – szólt oda nekünk egy másik játékos.
– Megyek! – Aztán még egyszer Joshhoz fordult. – Figyelj, ha
megint meccsetek van és játszol, majd szólsz?
Josh mereven elmosolyodott.
– Persze. Most már tényleg megyünk. Nagyon kemény lett a
csapatotok erre a szezonra.
Aztán még egyszer kezet ráztak, és Josh kisegített a pályáról,
majd merev, esetlen lépésekkel a padok felé indultam. A
korcsolya nyilvánvalóan nem volt a természetes közegem.
Még éppen csak kikötöttem a kori fűzőjét, amikor Josh
letérdelt elém, és a testtartásából csak úgy sugárzott a
visszafojtott feszültség. Sokkal gyöngédebben, mint gondoltam
volna, félretolta a kezem, és egy pillanat alatt levette rólam a két
korcsolyát. Annyira eltökélten segített, hogy eszembe sem jutott
közölni vele, hogy én már egyedül is le tudom venni a cipőt.
Aztán feladta rám a lapos talpúmat, és segített felállni.
– Kész vagy? – kérdezte.
 – Igen. – Aztán még egy gyors pillantást vetettem a
bemelegítést végző, fekete-arany színű mezt viselő játékosokra. –
Öregem, ezek nagyon jók.
Nem is nézett rájuk, csak a hátamra tette a kezét, és
gyöngéden kivezetett a pályáról.
– A legjobbak.
Volt benne valami, ami nagyon, de nagyon nem stimmelt.
Megszaporáztam a lépteimet, és amikor utolértem, a karja alá
bújtam. Ő pedig szorosan magához ölelt.
A stadionon kívül a hideg levegő hirtelen megcsapta az
arcom, és én mélyet szippantottam belőle. Josh kinyitotta nekem
a Jeep ajtaját, besegített, majd bekötötte az övem, ő maga viszont
nem szállt be azonnal. Megkerülte a kocsit, és az ő oldalán előbb
az ajtónak támaszkodott, majd néhányszor idegesen a hajába
túrt, és előrehajolva állt egy pillanatig. Ösztöneim azt üvöltötték
a fülembe, hogy menjek oda hozzá, de amikor megint
rápillantottam, jobbnak láttam inkább a fenekemen maradni.
Aztán felemelkedett, és a fejét az oldalüvegnek támasztotta,
végül hatalmas sóhaj kíséretében összeszedte magát. Kinyitotta
az ajtót, beszállt, majd elmosolyodott.
– Eddig hogy tetszik az első randi?
– Kérlek, ne csináld! – Tekintete figyelmeztetően villant, de
úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. – Ne bánj úgy velem,
mintha rejtegetned kellene előlem valamit, ahogyan mások elől
szoktad.
Félig sóhaj, félig nevetés szakadt fel a mellkasából.
– Jogos.
A jégcsarnokra mutattam.
 – Ez az, amire mindig is vágytál.
– Igen. – És ujjai keményen megszorították a kormány puha
bőrborítását. – Tudod, nem csak neked voltak terveid.
Odahajoltam hozzá, és a kezem a combjára tettem, mert úgy
éreztem, mindenképpen meg kell érintenem. Lehunyta a szemét,
és az arcán különös kifejezés suhant át. Talán fájdalom?
Aztán kinyitotta a szemét, felhangosította a rádiót, és kiállt a
jégcsarnok pakolójából. Két sebváltás között mindig megfogta a
kezem, de egészen hazáig nem szólt egyetlen szót sem. Istenem,
mennyire önző vagyok! Igen, elveszítettem az apámat, és már
soha nem fogom tudni megvalósítani a terveimet, de miközben
minden figyelmemmel a családomra és a személyes tragédiámra
összpontosítottam, nem is vettem észre, hogy körülöttem
másoknak az életében is történnek tragédiák. Mindennap álmok
törnek össze.
A Jeeppel keresett egy üres parkolót, majd kiszállt, gyorsan
megkerülte a kocsit, és kinyitotta nekem az ajtót. Mind a ketten
tudtuk, hogy semmi szükség nem lenne rá, de kivett a kocsiból,
és óvatosan, mintha valami nagyon törékeny kincs lennék, a
földre emelt.
– A Tigersben szerettél volna játszani? – kérdeztem tőle, mert
szerettem volna elérni, hogy beszélgessünk. Nem lehet, hogy
csak én osztom meg vele a titkaimat. Mindent tudni akartam
róla, különösen azokat a dolgokat, amiket mindenki más elől
rejtve tartott.
Kinyitotta a bejárati ajtót, és csak akkor válaszolt, amikor
már az épületben voltunk.
 – Aha. Életem egyik legboldogabb napja volt, amikor
elfogadták a jelentkezésemet a CF-re. De aztán nem volt annyi
pénzünk, hogy kifizessük, a CE pedig teljes ösztöndíjat ajánlott.
Úgyhogy inkább Boulderbe mentem.
– És meg is sérültél? Erről még soha nem hallottam.
Megnyomta a lift gombját.
– Szezonon kívül történt, és nem is olyan nagyon nagy hír.
– Ezért jöttél haza? – Basszus, hiszen szinte semmit nem
tudok Josh Walkerről.
Megrázta a fejét.
– A másodév első félévének záróvizsgája után egy nappal
anya közölte velem, hogy mellrákja van. Tudod, csak mi ketten
vagyunk egymásnak, és nincsen senki más, aki a gondját
viselhetné. Szóval átjelentkeztem ide.
– És még te mondod, hogy önzetlen vagyok! – Hatalmas
mázlija volt, hogy a springsi intézet elfogadta az ösztöndíját,
különösen arra tekintettel, hogy az ő hokicsapatuk azért messze
nem áll egy szinten Boulderével.
Ding. Kinyílt a lift ajtaja, és mind a ketten beléptünk.
– Ezért nem estem neked, hogy átkéretted magad. Pontosan
tudom, milyen az, ha csak rád számíthat a családod.
Összefonta az ujjúnkat, és megcsókolta a kézfejem.
– És anyukád? Meg...
– Nagyon jól van. Nem adja fel. Amint elkezdett
visszahúzódni a tumor, azonnal visszaköltözött Arizonába a
nagyszüleimhez, és ott is maradt.
 – És aztán megsérültél. – Olyan volt ez, mint egy kirakós,
aminek minden darabja koromfekete, és lehetetlen megmondani,
melyik hova illik.
Megint összeszorította az állkapcsát. Vajon tudja, hogy
felfigyeltem már erre az önkéntelen kis mozdulatára?
– Igen, nagyjából akkoriban, amikor anya leletei negatívak
lettek. Mivel a szezon legvégét kaptam volna csak el, már nem
folytathattam a második évfolyamban, de az első évet nagyon
megnyomtam, és a Coloradói Főiskola felkeresett, hogy az
ösztöndíjjal kapcsolatban egyeztessünk. Néhány hónappal
később pedig lesérültem, és a többi...
Ding. Megérkeztünk a mi emeletünkre. Végigmentünk a
folyosón, és a kettőnk ajtaja között félúton álltunk meg. Még
mindig nem engedtük el egymás kezét.
– Egy évbe telt, míg felgyógyultál?
– És még sokkal többe, míg megint jégkorongozhattam. De
már soha többé nem leszek olyan jó, mint előtte. – Mélyen a
szemembe nézett. – És tudod, éppen ez a lényeg. A tervek
változnak, az ember pedig csak annyit tehet, hogy szélirányba
fordítja a vitorlákat, és hagyja sodortatni magát az árral. Az,
hogy nem játszhatok a CF csapatában, nem jelenti azt, hogy ne
csinálnék valami éppen ennyire fantasztikus dolgot.
– De akkor is fáj.
– Igen, de napról napra kevésbé. Még mindig nagyon szar
érzés, ha az ember képébe vágják, ennek ellenére nem
változtathatom meg a múltat, és nem tehetem meg nem történté
azt, ami már megtörtént.
 Természetesen saját magáról beszélt, és még véletlenül sem
akart valami rejtett módon engem is kioktatni, de a szavai akkor
is az elevenembe vágtak, megsebeztek. Nem változtathattam
meg, ami az elmúlt néhány hónapban történt. Nem hozhattam
vissza apát, ha lehetne, sem hoztam volna vissza Riley-t, de
akkor is haladhattam tovább az úton.
– Valamikor majd elmeséled, mi történt veled?
Beletelt egy pillanatba, míg meggondolta a választ, majd
bólintott.
– Csak ne most. Még nem állok készen.
Az őszintesége sokkal jobban megnyugtatta a lelkem, mint
az, hogy már tudtam a sérüléséről.
– Köszönöm az estét!
A kezével végigsimította az arcom, a tenyerébe fogta, és az
érintésére elektromosság futott végig a nyakamon.
– Ne haragudj, ha egy kicsit súlyos lett az egész így első
randira.
– Tökéletes volt. De persze a gimi első éve óta arról
álmodom, hogy veled menjek el valahova, úgyhogy, ha valami
rettenetest és felháborítót műveltünk volna, azt is tökéletesnek
érezném. De kérlek, soha ne kérj tőlem elnézést azért, mert
megmutatod, ki vagy valójában.
– Volt egy másik oka is annak, hogy annyira megörültem az
átiratkozásodnak – ismerte be.
– Igen?
– Teljességgel önző módon minél közelebb akartalak tudni
magamhoz.
– Josh...
 – Csak hallgass végig! Igen, azt akartam, hogy a közelemben
légy, és még mindig ezt akarom, azonban van valami, amit
szeretnék átadni neked, és aztán azt teszel vele, amit csak akarsz.
Várj itt! – Ezzel eltűnt a lakásukban, és nem egészen egy perccel
később egy barna papírborítékkal a kezében jött vissza. Idegesen
simogatta a boríték élét. – Ezt azért kapod, mert tudom, mire
vagy képes, még akkor is, ha magadnak sem ismered be.
Átadta a borítékot, én pedig belepillantottam, és
felsóhajtottam.
– Jelentkezési lap a Vanderbiltre?
Elmosolyodott.
– Vannak álmok, amik nem halnak meg. Csak szunnyadnak.
Szeretném, ha pontosan tudnád, milyen lehetőségeid vannak, és
nem félnél megragadni őket. Rettenetesen szeretném, hogy
mellettem légy, de még ennél is sokkal jobban, hogy boldog
legyél.
És ebben a pillanatban szerettem bele végletesen Josh
Walkerbe.
Az utolsó kirakós is a helyére kattant, és a lelkem sérült
részei mind meggyógyultak annyira, hogy szabadon
lélegezhessek, hogy magamba szippantsak mindent a
pillanatból, és felismerjem, mennyire szép, hogy mi ketten
egymásra találtunk.
Lehajolt hozzám, és az arcom a két tenyerébe fogva lágyan
szájon csókolt. Hátrahajoltam, és hozzányomakodtam, mert
tapasztaltam már, mi mindent képes megadni nekem. És ez volt
a legnagyobb baj azzal, ha csókolózni kezdtem vele. Olyan volt a
csókja, hogy azzal nem lehetett betelni. De csak még egyszer
megsimította az ajkam hosszan, lágyan, és eltávolodott.
– Ne feledd, hogy ez még csak az első randi!
Az állam a padlón koppant.
– Eskü! Mindazok után, amit… – Olyan volt, mint egy gimis
kiscsaj, aki minden randi elején arra kényszeríti a másikat, hogy
mindent elölről kezdjenek.
Döbbenten nézett rám.
– Ezt soha nem gondoltam volna! December Howard! Milyen
embernek tart, hogy azt hiszi, már az első randevún hagyom
önnek elrabolni az erényemet?
– Aha, mert annyira szűzies vagy! – mondtam, és közben
csak úgy áradt belőle az a nyers érzékiség, amiről tudtam, hogy
egy egészen kicsit mocskos lesz, és csodálatos.
– Velem kapcsolatban minden újdonság lesz. – Aztán
elengedte az arcom, és az ajtóm felé fordított. – Most pedig irány
hazafelé, mielőtt meggondolom magam, December!
– Mi van, csak nem vettem be magam a fejedbe, Josh?
Elnyúlt mellettem, kinyitotta az ajtónkat, majd finoman
betolt a lakásba.
– Sokkal jobban, mint gondolnád. Most pedig légy jó! Aludj!
– Hisz még csak kilenc óra van!
– Nem számít. Menj aludni! Nem is kell átöltöznöd. Vagy
tanulj! Vagy mit tudom én.
Megfordultam, és láttam, hogy az ajtókeret tetejébe
kapaszkodik. Annyira elképesztően szép volt!
– Szerinted lesz második randi is? – kérdeztem.
Lélegzetelállító volt a mosolya.
 – Még szép!
– Akkor jobb lesz, ha olyan jó éjt csókot adsz, hogy én is úgy
gondoljam.
Egy szempillantás alatt a karjaiban voltam, és magához
húzott. A szívem hatalmasat dobbant, és az ajkaim máris
bizseregni kezdtek, mert tudtam, mi következik. Ha nem
érezhetem az ajkamon az ajkát, azonnal megbolondulok.
Könnyedén a kezébe fogta az arcom, és hátrafésülte a kósza,
barnásvörös tincseket. Alaposan végignézte az arcom minden
ívét és vonalát, egy pillanatra megállt a szememen, és aztán még
sokkal tovább az ajkamon.
Aztán pont úgy csókolt meg, ahogyan vágytam rá.
Ajkai olyan gyöngéden mozogtak az enyémen, hogy egy
pillanat alatt készen álltam rá. Egy kicsit oldalra billentette a
fejem, hogy jobban hozzám férhessen, én pedig nem tehettem
egyebet, mint hogy arra összpontosítottam, nehogy összeessek.
A kezét továbbra sem vette el az arcomról, én azonban szerettem
volna a testem minden pontján érezni az érintését.
Amikor a térdem már szó szerint remegni kezdett,
abbahagyta. Ha nem láttam volna az elsötétülő szemekben dúló
vágy viharát, azt is hihettem volna, hogy semmilyen hatással
nem volt rá a dolog.
– Megengedi, hogy egy második randevúra is elhívjam,
Howard kisasszony?
– Igen, kérem, tegye meg, Walker úr! – A hangomat
olyannak hallottam, mintha Josh éppen csak most vezetett volna
ki a hálószobából. Bár valóban úgy lett volna!
 – Kellemes esténk volt. – Megcsókolta a kezem, majd
kihátrált, és becsukta maga mögött az ajtót. Én meg ott
maradtam, háttal a falnak dőlve.
Basszus. Rohadtélet. Basszus. Rohadtélet.
Meg ilyesmi. Testem minden rostja őt kívánta, erre most
azzal a tudattal leszek kénytelen lefeküdni aludni, hogy csak egy
vékony fal választ el bennünket egymástól. Legszívesebben
felsikoltottam volna. Ehelyett felvettem a földről a táskámat,
valamint a jelentkezési lapot, amit ezek szerint elejtettem, majd
végigmentem a folyosón a nappaliba.
April a kanapémon ült, a szeme vörös, dagadt.
– Vagy fél órája érkezett – mondta Sam, bulizáshoz öltözve. –
Nem mondta meg, mi a baj, és nem szerettem volna egyedül
hagyni.
– Már itt vagyok, Sam. Menj bulizni!
Gyorsan megölelt, majd egy futó, szomorú pillantást vetet
April felé, és már ott sem volt. Hívta a péntek este.
Mindent az asztalra dobtam, aztán leültem a húgom mellé,
és a vállát átölelve magamhoz húztam.
– April?
– Elhagyott. Brett rájött a többi srácra, és azt mondta, vége! –
Zokogás rázta meg a testét.
Magamhoz szorítottam, és finoman előre-hátra ringattam.
Megígértem neki, hogy minden rendben lesz, aztán gyorsan
elmondtam egy imát is, hogy tényleg úgy is legyen. Isten nem
akarhatta, hogy a húgom hazugnak tartson.
– Most mit fogok csinálni? – Meleg könnyei teljesen
eláztatták a nyakam. – Annyira szeretem, Ember!
 Két kezembe fogtam az arcát, és csak annyira távolítottam el
magamtól, hogy a szemébe nézhessek. A könnyei valódiak
voltak, és én szörnyen éreztem magam.
– Tényleg őt akarod?
Bólintott, az ajkába harapott, és vörös arcán egyre csak
patakzottak a könnyek.
– Akkor kérj tőle bocsánatot! Ne mondd el, miért tetted, ne
keress kifogásokat! Teljesen mindegy, mit magyaráztál be
magadnak. Hibáztál, és most nagylányhoz illően vállalnod kell a
következményeket. – Tudtam, hogy most nem azt akarja, hogy
ítélkezzek felette, de akkor is hallania kellett az igazat.
Előbb vagy utóbb.
– Jó, azt meg tudom neki mondani, hogy nagyon sajnálom,
hogy tévedtem. Hogy hibáztam. De…
– Nem. Nem kellenek a kifogások, April. Saját magadnak se
próbáld beadni őket. És a bocsánatkérés nemcsak azt jelenti,
hogy sajnálod, hanem azt is, hogy soha többé nem fogod
megtenni. De ha nem állsz készen ezt megfogadni, akkor inkább
hagyd békén Brettet!
April kihúzta magát, és a szemem láttára nőtt fel egy kicsit.
 Tizenkilencedik fejezet

BASSZUS! Máris délután fél hét volt. Negyvenkét perc múlva

kezdődik a mérkőzés, én pedig kocsival is legalább húsz percre
vagyok. Egy lábon ugrálva próbáltam levenni a fekete csizmát,
és utána felvenni a barnát, mert az sokkal jobban illett a
krémszínű pulcsimhoz. Túlságosan nagy lendülettel rántottam
le, mire a bal lerepült, én meg fenékkel a padlóra zuhantam.
– Aú! – kiáltottam fel. A becsapódás erejétől a könyvespolc is
megremegett, én pedig azonnal a fejem fölé kaptam a két kezem,
védekezendő a bizonyosan meginduló könyvlavina ellen. Egy
pillanattal később azonban csak egy boríték pottyant le. Lehet,
hogy túlreagáltam?
Az ölemből apa levele nézett rám. Ujjammal végigkövettem
a nevemet formáló, ismerős kézírás vonalait, mintha ezzel is
közelebb hozhatnám magamhoz.
Vagy századik alkalommal történt meg, hogy ujjaim a
pecséttel évődtek, vágyva felnyitni, és még egyszer utoljára
hallani apáról. De vajon akkor mit mondana nekem, ha tudná,
mi minden történt velem azóta? Ha tudná, hogy átiratkoztam.
Ha tudná, hogy a gondosan lefektetett terveim mind hamuvá
lettek, készen arra, hogy egy erősebb széllökés szerteszórja őket?
 Vajon mi mást mondhatna még nekem, amit személyesen
soha nem közölt velem? Mit tartott vissza? Újra és újra
megforgattam a kezemben a borítékot, és megfogadtam
magamban, hogy soha semmit nem fogok magamban tartani.
Hogy nekem soha nem lesz okom ilyen levelet írni.
Joshnak mindenképpen tudnia kell, mennyire szeretem. Még
ma este. Nem várhatok tovább. Nem akarok megbánni semmit.
Nem akarok a következmények miatt aggódni, vagy azon
tépelődni, hogy vajon elég hosszú időn keresztül gyászoltam-e
apát, hogy továbbléphessek.
Felálltam, majd a levelet visszatettem a legfelső polcra.
Levettem a barna csizmát.
– Sam! Indulnunk kell!
– Egy pillanat! – kiabálta vissza a fürdőből. – A
tökéletességet nem lehet siettetni, és ma este férfivadászatot
akarok.
– Hol a fenében van a kocsikulcs? Nem tudnád oda
visszatenni a dolgokat, ahonnan elvetted őket? – Felvettem a
kabátom, és Sam dohányzóasztalon hagyott kuplerájában
kezdtem turkálni.
– Ne húzd fel magad, Ember! Nem lehet mindenki
kényszeresen rendmániás!
– Ez nemigen segít, Sam!
Erre nevetve folytatta a sminkelést.
Négy perccel és három káromkodással később, a kocsikulcsot
szerencsésen megtalálva, már úton is voltunk.
A forgalom nem is volt olyan szörnyű egészen addig, míg
meg nem érkeztünk a World Arénához. Ha ehhez még
hozzászámoljuk, hogy vagy öt percbe telt, míg sikerült parkolót
találnunk, nem is csoda, hogy kis híján lekéstük a kezdést.
Végigrohantunk a folyosón, durván félrelökve mindenkit, aki az
utunkba merészelt kerülni, egészen addig, míg a szektorunkhoz
meg nem érkeztünk. Csak egy pillantást vetettem a még mindig
teljesen üres jégre, és azonnal megnyugodtam. Időben vagyunk.
Éppen akkor ültünk le a kék vonalnál, közvetlenül a pálya
mellett lévő helyünkre, amikor a csapatok bekoriztak a jégre.
Tökéletes időzítés.
Mintha valami szuper Josh-radarral lettem volna megáldva,
azonnal kiszúrtam a többi játékos közül. Arcomon széles mosoly
terült el, miközben az egész aréna üdvrivalgással üdvözölte a
csapatot. Én azonban le sem tudtam venni a szemem Joshról.
– Basszus, csajszi, nagyon súlyos vagy!
A mosolyom azonban csak még szélesebb lett, mintegy
elfogadva, hogy egyszerre millió érzelem kavargott bennem.
– El sem tudod képzelni, mennyire! – Szerelmes voltam
Joshba. De ami még fontosabb, hogy nemcsak a játékosra voltam
hihetetlenül büszke, hanem teljesen lenyűgözött, milyen ember
vált belőle. – Te tudtad, hogy megsérült?
Sam bólintott.
– Aha, tavaly nem játszott, de őszintén szólva nemigen
beszélgettem vele. Úgy értem, találkoztunk a suliban is meg
néha bulikban, de hiába vagyunk szomszédok, egészen más
világban élünk. Nem beszélt róla?
Megráztam a fejem.
– Azt pletykálják, hogy akkor ősszel meglőtték, de vagy
ezernyi különböző változat forog arról, hogyan történt.
 Meglőtték? Te jóságos isten, meglőtték?
– És mi a legnépszerűbb verzió?
– Hallottam mindent attól kezdve, hogy megakadályozott
valami rablást, egészen addig, hogy egy bepöccent barátnő
csinálta.
Subidam és Subidu is megérkezett, és leültek mögöttünk. Na,
ennek mennyi esélye lehetett? Mi Joshtól kaptuk a jegyünket…
Josh. Hátrafordultam, és széles mosolyt villantottam a két szőke
csajra.
– Örülök, hogy megint találkozunk, hölgyeim!
Subidam dühös tekintettel válaszolt.
– Aha. Mi a helyzet veled meg Walkerrel?
A lehető legjobb menj-a-fenébe mosolyomat villantottam.
– Csak az akármim. Érezzétek jól magatokat!
Megfordultam, és nem törődtem vele, mennyire fújnak rám,
elengedtem a fülem mellett a megjegyzéseket, mennyire állatul
néz ki Josh. Nem tudtam hibáztatni a csajokat, akik annyira meg
voltak érte őrülve. Basszus, mire az első harmad véget ért, már
nekem is szinte a nyálam csörgött, annyira kívántam. Amikor a
palánkba passzírozott valakit, eszembe jutott, milyen volt,
amikor engem nyomott a falnak – nyilvánvalóan a kedvenc
mozdulatával. Amikor hátrafelé korizott, akkor eszembe jutott,
hogyan húzott engem is magával, gyöngéden fogva a kezem.
Amikor meglendítette az ütőjét, lelki szemeim előtt Riley arca
jelent meg, miközben Josh ökle belecsapódik, készen arra, hogy
elpusztítsa csak azért, mert nekem fájdalmat okozott. Amikor
fogást váltott az ütőjén, Isten a tanúm, hogy a testemen éreztem
az érintését. A stadionban annyira hideg volt, hogy csak
kabátban lehetett ülni, az én testem mégis lángolt.
Gólt lőtt, és diadalmasan emelte az ég felé az öklét, majd
tekintetünk összetalálkozott, és boldog mosolyt váltottunk egy
pillanattal azelőtt, hogy a csapattársai rávetették volna magukat.
Engem keresett meg a pillantásával.
Ezt nem lehetett tagadni, és őszintén szólva nem is szerettem
volna. Szerelmes voltam belé.
Szégyellem bevallani, de a harmadik harmad végére már
cseppet sem érdekelt, hogy nyertek, vagy az, hogy az összesen öt
gólból kettőt Josh lőtt, és egy harmadikhoz pedig a gólpasszt
adta. Csak és kizárólag őt akartam. A duda a mérkőzés végét
jelezte, és az arénában mindenki ujjongani és tapsolni kezdett.
– Figyu, megtennéd, hogy hazaviszed a kocsim? – kérdeztem
Sam-től, miközben arra vártunk, hogy a tömeg eltűnjön a
betonlépcsőről.
– Talán azt tervezed, hogy egy bizonyos játékossal viteted
haza magad? – kérdezte kacsintva.
– Valami azt súgja, hogy haza fog vinni – nevettem, és
hirtelen nagyon jól éreztem magam. Tehát mégis tudtam boldog
lenni. Már ha ennek lehet nevezni ezt a fura érzést, ami a
testemben kavargott.
Gyorsan lerohantam az aréna hátsó lépcsőjén, ami a
játékosok öltözőjéhez vezető folyosóra vitt. Mindenképpen el
kell mondanom neki. Tudnia kell. Még az sem érdekelt, ha ő
nem vallja be. Na jó, persze érdekelt, de abban a pillanatban
sokkal fontosabb volt a felismerés, hogy megint tudok így érezni,
és nem kell senki elől rejtegetnem. Nem az volt a lényeg, hogy ő
mit érez irántam, hanem az, hogy én megint képes voltam ilyen
érzelmeket táplálni Josh iránt.
A folyosó ismét tömve volt emberekkel, de sikerült találnom
egy üres falszakaszt, és miközben a Subi-ikrek a bejárat mellett
állva dühös pillantásokkal méregettek, hátamat a falnak vetve
vártam. Persze megértettem, hogy haragszanak rám, de ők akkor
sem ismerték Josht. Senki sem ismerhette úgy, ahogyan én.
Számukra csak egy jóképű jégkorongozó volt, aki történetesen
csodálatos az ágyban. De nekem… a világot jelentette.
Annyira izgultam, hogy a várakozás szinte végtelenül
hosszúnak tűnt. Aztán feltűntek az első játékosok, a tömött
folyosón mindenkivel kezet ráztak és összepacsiztak, miközben
felém közeledtek. Aztán már nem kellett tovább várnom.
Josh kilépett az öltözőből, és a folyosón hatalmas kiabálás
támadt. Ő meg felvillantotta azt a magabiztos vigyorát, amitől
olvadozni kezdtek a csajok, és mintha mindegyik őt akarta volna
megérinteni. De Josh keresztültört rajtuk.
Tekintete gyorsan végigjárta a folyosót, majd
összekapcsolódott az enyémmel. És az a mosoly, ami ekkor a
szemében csillant, már minden volt, csak nem magabiztos.
Gyöngéd volt, szexi és olyan, ami csak és kizárólag nekem szólt.
Olyan mosoly, hogy legszívesebben akkor és ott letéptem volna
róla minden ruhát, és ahogy megindult felém, mintha minden
lépéssel engem bátorított volna.
Kinyúltam felé, megfogtam a kezét, ő pedig az ajkához
emelte, és megcsókolta az enyémet.
– Kösz! Hogy eljöttél.
– Ki nem hagytam volna.
 A pillanat varázsát Subidu és Subidam rontotta el.
– Figyelj, Josh, nem viszel el bennünket az afterpartira?
Aztán hozzábújtak, az egyik az oldalához, a másik meg a
mellkasához, és minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy
engem kiszoríthassanak onnan. Hogy lehetnek ezek ennyire
rámenősek? Ő azonban gyakorlott mozdulattal lépett félre az
útjukból, és hozzám jött.
– Ember? Szeretnél elmenni az afterpartira?
Lassan ingattam a fejem, és úgy éreztem, hogy ha nem
mondhatom meg neki, amit akarok, menten szétpukkanok. Nem
tarthattam magamban, mert attól féltem, ha megteszem, akkor
úgy tör majd elő belőlem sugárzó fénnyel, mint valami elfuserált
Gondos Bocsból.
Bólintott.
– Inkább nem mennél sehova, kicsim? Akkor hazaviszlek.
– Walker, készen állsz, hogy a divíziókupáért is harcba
induljatok? – kérdezte valaki a tömegből.
– Én már megnyertem mindent, amit akartam! – kiáltott
vissza, aztán úgy mosolygott rám, hogy megállt a szívem. A
derekamnál fogva felemelt, és a feje fölé tartott. – Azt hiszem,
jobb lesz, ha a vitrinbe raklak téged is – mondta évődve.
Aztán más játékosok is jöttek, és nyomakodtak végig a
folyosón, mire a zaj már az elviselhetetlenségig fokozódott.
Leengedett, és közben a testünk végig egymásnak simult. Majd a
füléhez hajoltam, és belesúgtam.
– Szeretném, ha hazavinnél, és te is velem jönnél.
Elhúzódott. A szája egy kicsit tátva maradt, elkerekedett
szemének tekintete az enyémbe mélyedt.
 – December?
Olyan szélesen mosolyogtam, hogy nem is akartam elhinni,
képes lehetek egyáltalán ilyesmire.
– Szerelmes vagyok beléd, Josh Walker. Most azonnal vigyél
haza!
A döbbenten csillogó szemek két teljes másodpercig tudták
csak mozdulatlanná merevedve nézni az arcom, majd hirtelen
lehajolt és szájon csókolt. Szenvedélyesen, vadul, mindent
magának követelve, amit csak adhattam. Ujjaim a hajába túrtak,
ő pedig az ajkát az enyémre illesztette.
– De Josh! Mi lesz a bulival? – kérdezte hangosan kiabálva az
egyik csaj.
– Én ma Emberrel bulizom! – kiáltotta vissza, és már csókolt
is tovább. Úgy vitt ki az épületből, hogy egész végig nem
szakította meg a csókot, hiába volt a vállán a bazi nagy szerkó
meg minden.
A Jeep karosszériájának hidege a kabátomon is átsugárzott,
ahogyan Josh nekinyomott, és addig csókolt, míg már levegőt is
alig kaptam. Csak addig hagyta abba, míg kinyitotta az ajtót –
aztán folytatta a csókot, és nem is szakította meg addig sem,
amíg betett az ülésre. Honnan lehet vajon ilyen hatalmas
önuralma? Én meg úgy éreztem, hogy bármelyik pillanatban a
földre taszítanám.
Egy kattanással a helyén is volt a biztonsági övem. A kezem
a tarkójára csúsztattam, és nem hagytam eltávolodni, annyira
szerettem volna minél tovább érezni az ízét.
Belenyögött a számba.
– Most már el kell engedned.
 – Nem! – Végre megengedtem, hogy átadjam magam az
érzelmeimnek, és most már nem akartam meghátrálni.
Végigsimítottam a dzsekijén, majd lehúztam a cipzárt, és
ujjaim megtalálták az utat a pólója alá, élvezettel simogatva az
izmos hasat. Az emlékezetembe idéztem minden kis redőt, és
eltökéltem magamban, hogy ma este meg is csókolom mindet.
– Alig várom, hogy a számmal csinálhassam ugyanezt. – És
ujjam a bőrébe kapaszkodott.
– December! – Úgy suttogta a nevem, mintha imádkozna. –
Engedj el! Most azonnal. – Eltolta magáról a kezem, de a
tekintetéből kiolvashattam, hogy ezt akarta a legkevésbé. –
Engedj el, vagy itt foglak megdugni a Jeepben, a rohadt parkoló
kellős közepén.
– És ha én pontosan ezt szeretném? – Abban a pillanatban
bármilyen vízszintes felület megtette volna. Nem, nem.
Bármilyen felület megtette volna.
Ahogyan az ajkába harapott, mindig az őrületbe tudott
kergetni, és szakadozottan fellélegeztem.
– Az ágyam. Emlékszel, hogy miben maradtunk?
Emlékképek villantak be.
– Istenem, persze, mindenre emlékszem abból az éjszakából!
A kezedre, ahogyan a testemet kényezteti, és hogy mennyire
elvesztettem miattad a fejem. – Felé hajoltam, és a fejét még
közelebb húztam magamhoz. – Azt akarod, hogy az ágyadban
legyek, Josh?
A szeme szinte hihetetlenül sötétnek látszott, még a
koromfekete éjszakai égbolthoz képest is.
 – Igen. – Nehezen préselte ki magából a szavakat. –
Életemben senki mást nem akartam még annyira, mint téged.
– Akkor ajánlom, hogy gyorsan vezess!
Gyakorlottan vágott át a forgalmon, és nem egészen
negyedórával később már otthon is voltunk. Ami már csak azért
is lenyűgöző teljesítmény volt, hiszen az aréna körül a
parkolóból olyan volt kijutni, mintha roncsderbin lenne az
ember. És még ennél is lenyűgözőbb, ha azt tekintjük, hogy
miközben ő vezetett, én nagyon behatóan megismerkedtem a
nyaka minden négyzetcentijével. Amikor pedig a fogammal
finoman a fülcimpáját kezdtem harapdálni, hihetetlenül izgató
nyögések szakadtak fel a torkából. Alig vártam, hogy megint
halljam.
A Jeep nagyot rándulva állt meg a parkolóban, és még meg
sem kerülte a kocsit, amikor már kinyitottam az ajtóm. A karjába
vetettem magam. Könnyedén elkapott.
Teljesen elvesztem az érzésben, a szája tapintásában. Eper és
Josh íze volt. Most már én voltam a kezdeményező, és miközben
botladozva próbáltunk bejutni a házba, a nyelvem újra és újra
végigfuttattam a foga élén, és magaménak akartam tudni
minden kis részét.
Hallottam, ahogy a lift csenget, és a hátam máris a falnak
nyomódott. A fejem hátrahajtottam, Josh pedig a nyakam kezdte
harapdálni. A hátamon egymást követő hullámokban futott
végig a jóleső borzongás, hogy aztán egy pillanat alatt elmossa
mindet a combjaim között támadó hatalmas izzás.
Újabb csengetés, mire a karjába kapott. Szakadozottan
lélegzett, de miközben csókolt, egyenletes léptekkel ment végig a
folyosón. Nem attól lélegzett nehezebben, hogy engem is vinnie
kell – egyszerűen éppen annyira égett a vágytól, ahogyan én. És
ez a gondolat még elképzelhetetlenebb magasságokba
korbácsolta a vágyam. Attól féltem, hogy bármelyik pillanatban
lángra kaphatok.
Amikor elértünk a bejárati ajtóhoz, elvettem a szám az
ajkáról, de csak azért, hogy a nyelvem a nyaka sós bőrén
futtassam végig. Nem tudom, mi volt ennek az illatnak a neve,
de basszus, azt hittem, ott, azonnal felfalom Josht! Aztán a zár
kattanását hallottam, és már megint mozogtunk, botladozva
próbálva felkapcsolni a villanyt.
– Most már letehetsz – mondtam.
– Majd ha az ágyamba lehetlek. – És nyitott szája a nyakamra
lehelt. – Istenem, December, nem is tudod, mióta álmodozom
már arról, hogy az ágyamba fektethesselek!
Erre megint úgy csókoltam, hogy a lelkét is elemésztettem
közben. Jobban mondva ő emésztette el az én lelkem. Teljesen
mindegy, mert ezzel mind a kerten csak nyerhettünk.
 Huszadik fejezet

SIKERÜLT ÁTJUTNUNK A NAPPALIN, be Josh hálószobájába.

Felkapcsolta az éjjeli lámpát, lágy ragyogással árasztva el a
szobát. Ha nagyon érdekelt volna, biztosan körülnézek egy
kicsit, abban a pillanatban azonban csak arra tudtam
összpontosítani, hogy minél gyorsabban lefejthessem róla a
ruháit.
Amikor lassan az ágyra fektetett, kis híján győzelmes rikoltás
szakadt fel a torkomból. Testének súlya még mélyebben
belenyomott a puha ágytakaróba, és egyszerre mindenhonnan
körülvett a tapintása és az illata. Levettem a lábam a hátáról, ő
pedig nekem nyomódva elhelyezkedett a combjaim között.
Mennyei.
– Lassabban! Lassíts! – motyogta magának, miközben
tekintetével végigsimította a testem.
A csizmámhoz nyúlt, gyorsan levette mind a kettőt, majd a
combom külső oldalán végigsimítva keze a csípőmbe markolt, az
ajka pedig az ajkamra tapadt. Az ujjaim között játszó tincseit
hihetetlenül selymesnek éreztem. Megszakította a csókot, és
ajkaival a nyakamat kezdte simítani. A gerincemen kellemes
hideg rohant végig.
 Kinyomtam a mellkasom, hogy jobban hozzám férjen, és
ujjaim a fejbőrébe kapaszkodtak.
– Josh! – mormogtam, miközben ujja hegye végigrajzolta a
kulcscsontom felé vezető érzékeny ösvényt.
– Annyira édes! – suttogta bele a bőrömbe. A teste
gyöngéden csúszott a testemen, és miután felhúzta a pulcsimat,
a nyelvével finoman járta körbe a köldököm. Felpillantott rám,
megvárta, hogy mit mondok, és amikor bólintottam neki, a
fejemen keresztül húzta le rólam a pulcsit. Amikor pedig félig
felhúzva kibukkant alóla az ajkam, azonnal megcsókolt.
A szája ezután megint a hasamat kereste, és évődve
csiklandozta végig az íveket és a hajlatokat. Hihetetlenül
szépnek és kívánatosnak éreztem magam miatta. Ahogyan a
gerincem ívben meghajlott, és az ágyról elemelkedve közelebb
nyomtam hozzá a csípőm, azonnal alám csúsztatta a kezét, és
egy gyors mozdulattal kikapcsolta a melltartóm. Lassan,
áhítattal vette le rólam, és a lélegzete is elakadt, amikor
megpillantotta a meztelen mellem.
– Még soha nem láttam nálad tökéletesebb nőt.
Már így is izzottam, de a szavaival mintha benzint locsolt
volna az izzás közepébe. Miközben a combom között térdelt,
rávettem magam, hogy felüljek, majd a derekánál megragadtam
a pólóját, és egyetlen gyors mozdulattal áthúztam a feje fölött. A
teste annál is sokkal jobb volt, mint ahogyan az emlékeimben élt.
Ujjaim hegyét végigfuttattam kőkemény, lapos hasán, végig a
kockákat elválasztó vonalakon, amitől a vágyam még
magasabbra csapott bennem, és amik a tekintetem a nadrágja alá
vezették. Nem tudtam tovább ellenállni. Ujjaim
belekapaszkodtak a farmer derekába, és odahúztam magamhoz,
csókokkal árasztva el. Nem volt rajta egyetlen gramm felesleg
sem, csak kőkemény izom.
Nyelvemmel kényeztettem a hasfal vonalait, és
rádöbbentem, hogy villámgyorsan függő lettem Josh Walker
ízétől. Összeszorított fogai között sziszegve szívta be a levegőt,
és amikor felnéztem rá, láttam, hogy ő is engem néz. Ujjai a
hajamba markoltak, és gyöngéden, de határozottan szorították a
fejem a hasához, miközben a keze állandóan ökölbe szorult és
engedett, mintha csak hatalmas lelkierő árán lenne képes
megtartóztatni magát.
Én tettem ezt vele, miattam veszítette el a fejét, és imádtam a
tudatot. Másodpercekbe telt, míg kigomboltam a farmerét, és
lehúztam tökéletesen kerek fenekén, hogy a térde körül
összegyűrődve hulljon az ágyra.
– Ember! – morogva mondta ki a figyelmeztetést.
Az ilyen jó seggű pasikat törvényileg kellene távol tartani a
lakosság nőtagjaitól. Kezem végigsimított bokszeralsója gumiján,
de akármennyire is szerettem volna érinteni és látni, nem tudtam
rávenni magam, hogy azt is levegyem róla.
Aztán megint összeakadt a pillantásunk, és kis híján el is
felejtettem, mit csináltam az előbb. A tekintetéből áradó
szenvedély miatt csomóba rándult a gyomrom, és már tudtam,
hogy akkor és ott, minden további előjáték nélkül készen állok
rá. Még soha, semmit nem akartam jobban ebben az életben.
Két kezem a combokon indult felfedezőútra, de éppen csak
érintettem a bokszeralsó szárait. Nagyon élveztem a bőre
tapintását, a selymes szőrszálakat, és ezt a csodálatos illatot,
amiben az eső aromája keveredett a szantálfa bódító zamatával,
és volt ott még… Josh is. Amikor ujjaim valami dudorodást értek
a combján, finoman felhúztam a bokszeralsót, és a bal lábán
hatalmas sebhelyet vettem észre.
– Itt lőttek meg? – kérdeztem.
Nem tagadta, és nem is kérdezte, honnan tudom.
– Igen. – Hangja rekedt volt, és mély, és csak remélni tudtam,
hogy a vágy miatt.
– Egyszer majd elmondod, mi történt? – Tudtam, hogy nem
ez a legmegfelelőbb pillanat ilyesmiről faggatni, de képtelen
voltam ellenállni. Éppen arra készültem, hogy nekiadom a
testem, és szerettem volna, ha cserébe ő is átad nekem valami
értékeset.
Meleg érintését a hajamon éreztem, aztán a keze az arcomra
siklott, és elvesztem a tekintetében.
– Csak annyi az egész, hogy rosszkor voltam rossz helyen,
kicsim. Persze, ha belegondolok, hogy végső soron ez vezetett el
hozzád, az is lehet, hogy a legjobbkor voltam a legjobb helyen.
Ha ez lehetséges egyáltalán, abban a pillanatban még jobban
belezúgtam, és azonnal elfelejtettem minden csalódottságomat,
amiért még mindig nem mondott el nekem semmit az esetről.
Közelebb hajoltam, megcsókoltam a heget. Máris gyűlöltem.
Gyűlöltem minden miatt, amit képviselt, hogy emiatt mentek
tönkre Josh álmai, és közben hőn reméltem, hogy rátalál majd az
újabbakra is. Aztán hátranyúltam, és keményen megragadtam a
feszes hátsóját.
 – December, ezt most azonnal abba kell hagynod, különben
nem fogom bírni. Hiába próbálok lassítani – morogta, és hátrébb
húzódott tőlem.
Minden bátorságomat összeszedtem, megfogtam az arcomat
simogató két kezét, és húzni kezdtem lefelé a testemen, a két
mellem halma közötti völgyön keresztül a hasamra, majd be a
farmerembe. Felsóhajtott, én viszont visszatartottam a levegőt,
miközben a bugyimba vezettem a kezét, hogy érezze a forró
nedvességet. Elég volt egyetlenegyszer végigsimítani a
csiklómon, és a csípőm megrándult.
– Akkor add már fel a küzdelmet, Josh! Nem látod, mennyire
lángolok? Nem azt akarom, hogy lassíts. Azt akarom, hogy
bennem légy. Hogy érezhesselek magamban.
Egy mozdulattal levette a farmerét, és az enyémet kezdte
gombolni. Felemeltem a fenekem, ő pedig lehúzta rólam, és a
lábam is kiszabadította belőle. A combjaim közötti fájdalom az
elviselhetetlenségig fokozódott, ahogyan láttam, milyen éhes
tekintettel néz végig rajtam.
– Rohadtul tökéletes vagy. Minden ízedben.
Mielőtt bármit válaszolhattam volna, az arca a combjaimba
temetkezett, és a bugyi vékony anyagán keresztül éreztem
perzselő leheletét. Eszembe sem jutott zavarban lenni, amiért
csurom nedves volt, mert nem érdekelt semmi egyéb, csak hogy
mennyire kétségbeesetten kívánom. Csípőm mintegy saját
akaratának engedelmeskedve emelkedett fel a szájához. A
testem pontosan tudta, hol a helye.
– Josh…
 Megint végigcsapott rajtam a lehelete, vele együtt pedig a
gyönyörrel teljes vágy is.
– Mire van szükséged, kicsim?
– Rád – feleltem, és a csípőmet újra és újra az arcának
dörzsöltem.
– Rám? – És csábítóan nevetett. Ó, igen, nagyon is jól tudta,
hogy kell elcsavarni a csajok fejét.
Felkönyököltem.
– Ide figyelj, Joshua Walker! Figyelmeztetlek, hogy ha két
másodpercen belül nem folytatod a simogatásomat, már itt sem
vagyok!
Nem voltam hajlandó megadni magam a kis játékainak, mert
biztosra vettem, hogy ő is éppen annyira kíván engem, ahogyan
én őt.
És mielőtt kettőig számolhattam volna, már le is vette a
bugyim… a fogával. Felnyögtem a látványra.
Amikor a bugyi eltűnt valahol a hálószoba sötét sarkaiban,
Josh már megint rajtam volt, a bőröm simogatva, újra felfedezve
minden ívet, minden domborulatot.
– Jézusom, a közeledben alig tudom visszatartani magam,
December. Teljesen és rohadtul… – És ekkor elhalt a hangja,
amint a keze rátalált a mellemre, összecsípve és finoman
meghúzva, majd két ujja között sodorgatva a mellbimbóm, míg a
testem remegni nem kezdett.
– Teljesen mi? – Nem is tudom, hogy sikerült kipréselnem
magamból.
Arra számítottam, hogy megint azt a gyöngéd, szexis
mosolyt látom majd, ehelyett hihetetlenül vad és éhes tekintettel
találtam szemben magam. Ha nem ismertem volna sokkal
jobban, talán meg is ijedek tőle.
– Az enyém vagy – morogta, és két tenyere az arcomra
tapadt. – Teljesen és rohadtul az enyém.
Aztán szenvedélyes csókkal tapadt az ajkamra, és tudtam,
hogy ez volt a pillanat, amikor valóban elveszítette az
önuralmát. Megragadtam a csípőjét, és keményen szorítottam,
miközben ő a testével simogatta a testem, mereven álló farkával
éppen ott és éppen annyira erősen kényeztetve engem, hogy
teljesen elveszítsem a fejem, annyira azonban nem, hogy el is
élvezzek. Tehetetlenül nyögdécseltem, miközben ő irányított és
gyönyörrel árasztott el, a nyelvével ugyanolyan ütemben
nyalogatva a szám, ahogyan odalent a farkát dörzsölte hozzám.
De én ennél is többet akartam. Azt akartam, hogy magamon
érezzem úgy, hogy közben semmi se álljon közénk.
Kétségbeesésemben megtettem azt, amit soha nem
gondoltam volna magamról. Lehúztam a bokszeralsóját.
Megint belenyögött a számba, és szabad kezével gyorsan
levette a gatyát. Életemben most először voltam egy ágyban egy
teljesen meztelen férfival, és az érzés csodálatos volt.
Nekifeszítettem a testem, és pontosan tudtam, hogy ha csak a
milliméter töredékével is megmozdul, már bennem lesz.
Istenem, mennyire vágytam rá, hogy tényleg ott legyen.
Vágytam rá, hogy elűzze a kínzó vágyat, hogy eloltsa a lángoló
tüzet.
– Josh…! – És megint hozzányomtam a csípőm. – Kérlek…!
Szakadozottan felsóhajtott, majd megszakította a csókot, és
az éjjeliszekrényén levő csomagért nyúlt.
 Hirtelen mellbe vágott a valóság. Óvszert tart az
éjjeliszekrényén. Vajon hány lányt hozhatott már előttem ebbe az
ágyba? Hány bugyit tépett le a fogával? Hány lány hevert már
úgy előtte, ahogyan ebben a pillanatban én? És ami még
rosszabb, mit árult el rólam, hogy ennek ellenére is azt akartam,
amit eddig?
– Ember? – Fölém emelkedve mozdulatlanná dermedt.
Megráztam a fejem, és mosolyt színleltem.
– Csak annyi, hogy örülök, amiért ennyire felkészült vagy.
Valami majdnem megfejthetetlen suhant végig a vonásain,
aztán vágytól izzó vonásaira megint gyöngéd mosoly terült.
– December Howard, tudd meg, hogy te vagy az első lány,
akit ebbe az ágyba hoztam.
– De te és az a rengeteg másik…
A fejét rázta.
– Itt soha. Még soha nem hoztam ebbe az ágyba egyetlen más
nőt sem. Mert te vagy az egyetlen, akit valaha is itt akartam
tudni. Itt önmagam vagyok, te pedig a részem vagy. Még soha
senki más nem volt az.
Én voltam az első nő az ágyában. Szinte megszállott
mosolyra húzódott az ajkam, kikaptam a kezéből a kis csomagot,
feltéptem, aztán csak meredtem rá. Kinyitni nem volt
különösebben nagy ügy, de feltenni…
Kivette a kezemből az óvszert, és végiggörgetve teljesen
felhúzta a farkára, ezzel mindkettőnket megvédve. Aztán az ajka
megint birtokba vette a mellemet, ujjai pedig a lábam között
voltak, vad tűzviharrá szítva a lángoló vágyat. Pontosan tudta,
hol érintsen meg, hol adjon, és hol vegyen el. Miközben a
mellem nyalogatta, a fejem jobbra-balra dobáltam a párnán, és
kezem lassan, finoman belém mélyedő ujjait kereste. Hirtelen
minden összerándult bennem, amíg a nyomás már az
elviselhetetlenségig fokozódott.
– Josh! – sikoltottam fel, miközben ívben meghajló gerinccel
jutottam a csúcsra.
Míg lassan magamhoz tértem, ő fölém emelkedett, testének
súlyát két karjára támasztva.
– Lenyűgözően szép vagy, Ember! Képes lennék a nap
minden órájában kielégíteni téged, csak hogy lássam az arcod,
miközben elélvezel.
Két karom a fejem fölé nyújtottam, és úgy éreztem magam,
mint egy alaposan bemelegített motor. Ujjaimmal
végigsimítottam a széles hát izmain, a selymes bőrén, majd
belemarkoltam a fenekébe, és magamhoz rántottam.
Zihált, miközben álló farka engem simogatott, de nem
mozdult, úgy nézett a szemembe, mintha arra várt volna, mikor
fogom meggondolni magam, mikor fogok meghátrálni.
– Josh… – Úgy mozdítottam a csípőm, hogy pont a bejáratnál
legyen a farka. Egy pillanatra megijedtem, mert nagyon nagynak
láttam, de aztán eszembe jutott, hogy soha nem okozna nekem
fájdalmat.
Ahogy az önuralmáért küzdött, testében minden izom
megfeszült, de akkor sem mozdult.
Megmozdítottam a testem, és nem egészen egy centire
magamba fogadtam.
 Egy pillanatra erősen összeszorította a szemét, és amikor
megint kinyitotta, annyira sötétnek láttam, hogy a pupillája
egészen beleolvadt.
– Az enyém vagy.
Lihegtem, és kétségbeesetten szerettem volna, hogy bennem
legyen.
– Igen – ígértem meg neki.
Összeszorította az állkapcsát.
– Mondd azt, hogy tényleg akarod, és nem fogod holnapra
az egészet megbánni. Ha nem vagy teljesen biztos magadban,
nem veszem el a szüzességed.
– Kérlek, Josh! A tiéd vagyok. Tizenöt éves korom óta.
Akarom, hogy megtedd, és akarlak téged. Nagyon szeretlek. – A
nyakába kapaszkodtam, lehúztam magamhoz, és a nyelvem
keményen a szájába nyomtam ugyanabban a pillanatban, amikor
a testével ő is a testembe hatolt. Lenyeltem a sóhajom.
Homlokát az enyémhez nyomta, és láttam, hogy finom
veríték csillog a testén, ami így szinte saját fényt árasztott. Pár
másodperccel később már elmúlt minden szúró fájdalom, és
mozgatni kezdtem a csípőm.
– Ne mozogj! Jézusom, December! Annyira szűk vagy!
Tökéletes.
Finoman beharaptam' az alsó ajkát.
– Mert nekem teremtettek.
– Szeretlek – suttogta, mintha a vallomást úgy préseltem
volna ki belőle.
Hála istennek! Ebben a pillanatban az egész világom
kikerekedett.
 – Én is nagyon szeretlek – suttogtam.
Aztán elpattant benne valami húr, és primitív hangok
kíséretében mozogni kezdett, egyenletes lökésekkel simogatta a
testem, úgy emelve a csípőm, hogy pontosan elég mélyen, és
pontosan jó helyen érhessen hozzám. Ez csodálatos volt. A
testemből áradni éreztem a gyönyört, miközben ösztöneimnek
engedelmeskedve felemeltem magam ugyanolyan ütemben,
ahogyan újra és újra a testembe mélyedt.
Miközben belém hatolt, csókolt is, egyszerre téve magáévá a
szám és a testem is: teljesen, visszavonhatatlanul, semmit sem
kihagyva. Nem volt többé egyetlen olyan részem sem, ami ne lett
volna az övé, és felmerült bennem a kósza gondolat, hogy ez
talán mindig is így volt.
Aztán a kezét kettőnk közé nyomta, és addig simogatott, míg
elvesztettem az eszemet. Néhány pillanattal később pörögni
kezdett velem a szoba.
– Még! Igen! – kiáltottam olyan hangon, amiben nem is
ismertem fel a sajátom. Megragadta a csípőm, és még mélyebbre,
még keményebben hatolt belém, teljesen önuralmát veszítve.
Kimondhatatlanul élveztem.
És ekkor beütött az orgazmusom, ezernyi darabra szakítva a
testem, aztán ezeket a kis darabokat is tovább forgácsolva, hogy
a végén a gyönyör pillanatában megint egységes egésszé álljak
össze. A nevét sikoltottam, és amikor kinyitottam a szemem,
láttam, hogy arca eltorzult az orgazmusban, és gyönyörű.
– December! – suttogta fojtottan. Aztán rám rogyott, és
testének súlya csodálatosan kényszerített mozdulatlanságra.
Alig kaptam levegőt, de lehet, hogy egyébként sem akartam
volna.
Felemelte a fejét, és finoman megcsókolt.
– Jól vagy? – kérdeztem összevont szemöldökkel. – Nem
akartam így elveszíteni a fejem.
– Hihetetlen vagy.
Elmosolyodott, és a szívem hatalmasat dobbant a
mellkasomban.
– Mi együtt vagyunk hihetetlenek. Még soha nem éreztem
ilyet. Teljesen kitártam neked a lelkem.
Hüvelykemmel kisimítottam a homlokából a ráncokat, majd
évődve válaszoltam.
– Mivel nekem nemigen van összehasonlítási alapom, azt
hiszem, ennyivel is meg kell elégednünk. Úgy értem, az első az
mindig olyan ciki szokott lenni, nem? – És félénk mosolyra
húzódott a szám. – Különben pedig biztos vagyok benne, hogy a
második sokkal jobban megy majd.
Felvonta a szemöldökét, majd az ajka megint az enyémre
tapadt.
– Okostojás! Akkor lássuk a másodikat!
És csak addig tudtam nevetni, amíg az ajka el nem indult
lefelé a hasamon. Tökéletes volt.
 Huszonegyedik fejezet

Az ABLAKON SZÉLES PÁSZMÁKBAN szűrődött be a napfény. Csak

lassan nyílt ki a szemem. Mellettem teljesen üres volt az ágy. Egy
szál kála hevert Josh párnáján, a szárának támasztva egy kis
levél. Elmosolyodtam, nyújtózkodtam, és élveztem a testemben
megjelenő kis fájdalmat.
Szóval ez az, amit mindenki annyira imád. Miért is vártam
vele húsz éven keresztül? Josh illata még mindig ott volt a
párnán, és ez azonnal meg is válaszolta az iménti kérdésem.
Mert egész idő alatt Joshra vártam.
Joshra, aki nagyon szeretett engem.
Boldogság áradt szét a testemben, a virágért nyúltam, és az
orromhoz emeltem. Nem rózsa, nem margaréta – Josh mindent
másképpen csinált, mint mások. Kihajtogattam a levelet.

Jó reggelt, gyönyörű Decemberem!

Bárcsak ott lehetnék melletted, és ugyanúgy ébreszthetnélek,

ahogyan elaltattalak, de túlságosan békésen aludtál, és nem volt
szívem hozzá. El kellett mennem, de holnap éjjel, amint visszatérek,
megkereslek. Aludj csak, ameddig akarsz, mert imádom a tudatot,
 hogy az én ágyamban heversz. Köszönöm életem legcsodálatosabb
éjszakáját.
Szeretlek,
Josh

Nekem is ez volt életem legszebb éjszakája. Évek óta most

először éreztem magam szabadnak és erősnek, először éreztem,
hogy saját magam döntök a sorsomról, és minden döntésem
pontosan azért jó, mert számomra a legmegfelelőbb.
A párnájára fordultam, arcom a takaróba fúrtam, és
magamba szívtam az illatát. Holnap éjjel láthatom legközelebb.
Nem éppen ilyen másnap reggelben reménykedtem, de biztosan
nagyon fontos dolga volt, ha ilyen gyorsan el kellett mennie.
Megtaláltam a melltartóm, a nadrágom, az ingem, és egy kis
kutatás után a rózsaszín bugyim is, amire végül a komód egyik
sarkán lógva bukkantam rá. Amikor eszembe jutott, hogyan
vette le rólam tegnap este, a bőröm azonnal lángolni kezdett.
Beágyaztam, majd összeszedtem az ágy két oldalán földre dobált
ruháit, és az ajtó melletti szennyestartóba tettem.
Aztán kíváncsian végignéztem az ággyal szemközti falon
lógó fényképeket. Az egyik a motorját ábrázolta, bekeretezve,
régiesre filterezve. A többi kép szinte mind hokis. Az elsőn
akkora volt, hogy szerintem járni is éppen csak megtanult.
Mellette egy nővel, akiről úgy gondoltam, hogy biztosan az
édesanyja lehet, és így tovább, egészen a legutolsó képig, amin a
mostani csapattársai között állt. Egész életében jégkorongozott.
Akkor sem adta fel, amikor meglőtték, bár nyilvánvaló volt,
hogy még nem áll készen erről beszélni. Erősebb volt a lövésnél
is. Az álmát darabokra törte, de Josh akkor is megtalálta a
módját, hogy megvalósítsa. Mosolyogva találtam meg Gusék
csapatának fényképét, rajta a büszke edzőként feszítő Joshsal.
Nem elégedett meg azzal, hogy a sebeit nyalogassa, és nem
veszítette el a lelkesedését, hanem megtalálta a módját, hogy ha
ő maga nem is lehet sztár, visszaadjon valamit a neki átadott
rengeteg tudásból, és felnevelje a következő generációt.
Az egyik képen egy kórházi ágy fölé hajolt, és egy törékeny,
gyönyörű nőt ölelt, akinek lenyűgözően szép vonásait Josh
arcában is fel lehetett fedezni. Biztos, hogy az édesanyja volt. Az
arcáról mélységes szeretet sugárzott, a feje teljesen kopasz,
akárcsak az édesanyjáé. Lenyeltem a torkomban növekvő
gombócot. Biztosan azért borotválta le a fejét, mert édesanyja
minden haja kihullott a kezelések következtében. Lehet ez a pasi
ennél is ijesztően tökéletesebb? Másik iskolába jelentkezett csak
azért, hogy az anyja közelében maradhasson. Ezért értette meg
olyan könnyen, milyen sokat jelentett nekem a családom, hogy
mi mindenen voltam kész értük keresztülmenni – mert ő
ugyanígy érzett a saját családjával kapcsolatban.
Aztán a tekintetem megint a gimis korszakban készült képek
felé fordult, és amikor megláttam az egyiket, azonnal elakadt a
lélegzetem. Ugyanaz a kép volt, ami annak idején a sportrovat
címlapján is szerepelt, és amit kivágtam, majd a szobám falára is
kitettem. Levettem a bekeretezett képet, és nem tudtam megállni
mosolygás nélkül. Akkor készült, amikor az állami bajnokság
kupagyőzelme után a suli tornatermében gyűltünk össze
mindannyian. Még mindig elevenen élt bennem minden kis
részlet azzal a nappal kapcsolatban, a hatalmas zaj, ami a
tornatermet betöltötte, és Josh örömmámorban úszó arca, amint
a kupát magasan a feje fölé emelve jön be.
A kezemben tartott kép tökéletesen kapta el a pillanat
varázsát. A hokimez sötétbordó színétől kezdve a kupát
magasba tartó Josh arcáról leolvasható boldogságig. Gyönyörű
volt, veszélyes és nagyon fiatal, pontosan olyan, ahogyan
emlékeztem rá. De bármennyire tökéletes volt is ezen a képen, a
gimis Josh nyomába sem érhetne annak a Joshnak, akibe most
szerelmes voltam. Most már érettebb volt, ami egészen más
dimenzióba helyezte a szépségét, kordába kényszerítette a
vadságát, és ettől csak még lenyűgözőbbnek láttam.
Csak bámultam az arca vonalait, és csodáltam, mennyi
örömet és büszkeséget képes sugározni. Rengetegszer néztem
végig tüzetesen ennek a képnek minden kis részletét, és mégis,
mintha mindig találtam volna benne korábban fel nem fedezett
dolgokat. Imádtam, hogy nemcsak egyszerűen boldognak tűnt,
de volt a szemében valami egyéb is, valami csendes vágyódás.
Imádtam, hogy mind a kettőnknek ugyanaz a kép lóg a falán.
Imádtam Josht.
És ekkor észrevettem, hogy ez nem teljesen az a változat volt,
amit az újság is lehozott. A jelek szerint azt egy kicsit
körülvágták. Most újabb részleteket vettem észre a háttérben,
olyanokat, amiket az újságban szereplő változat nem
tartalmazott. Ezen a képen ugyanis gyönyörűen és élesen
látszott Josh alakja mögött a rengeteg diák. A saját képemet
nézve számtalanszor elgondolkoztam, hogy vajon mit nézhet,
vajon mi az, amire annyira vágyik. Ujjam az üvegre tettem, és
követtem a tekintete vonalát.
 Én voltam az.
Ott ültem Sam mellett, nevettem valamin, amit mondott
nekem, Josh tekintete pedig egyenesen rám irányult. Egy pillanat
alatt elolvadtam. Észrevett engem, és tegnap éjjel óta már azt is
tudtam, mit jelent ez a pillantás. Akart engem. Lehet, hogy
nagyszájú, esetlen tizenöt éves kiscsaj voltam még, de Josh
Walker már akkor észrevett. Mosolyogva ingattam a fejem,
miközben visszaakasztottam a képet. Mindenképpen kell
magamnak is szereznem egyet ebből a változatból.
Halkan becsuktam magam mögött Josh ajtaját, és
megkönnyebbült sóhaj tört fel belőlem, amikor észrevettem a
táskám a konyhapulton. Felkaptam, és kis híján sikerült is
észrevétlenül kiosonnom.
– A szégyen menete? – kérdezte Jagger viccelődve a szobája
ajtajában állva.
Szempillantás alatt pipacspiros lettem, de aztán bátran
szembefordultam vele, és tisztelegtem neki.
– Jagger?
Önfeledten nevetve hajtotta hátra a fejét. Aha, most már
láttam, miért vannak annyira odáig érte a csajok. Szinte
sugárzott belőle a hanyag nemtörődömség, de valami olyan
erővel, hogy lehetetlen volt nem észrevenni. Csakhogy az én
szívem már foglalt volt.
– Ember, hidd el, hogy neked nincsen miért szégyenkezned.
Josh totálisan meg van őrülve érted.
Az öröm azonnal elmosta minden zavarom.
– Én is eléggé meg vagyok őrülve érte. Szóval hova kellett
ma reggel ilyen gyorsan elmennie?
 Egy pillanatra Jagger arcára üres kifejezés ült ki, és habár a
következő másodpercben már könnyed mosolynak adta át a
helyét, nekem azért feltűnt.
– Az ösztöndíjával kapcsolatban van dolga.
– Az ösztöndíjával kapcsolatban? Ezt meg hogy érted?
Kerülte a tekintetem, mire azonnal görcsbe rándult a
gyomrom.
– Csak van ez a dolog, amit az ösztöndíjával kapcsolatban el
kell intéznie. Holnapra itthon lesz.
Vajon milyen dolga lehet Joshnak, amiről nem akarta, hogy
Jagger beszéljen nekem?
– Értem – motyogtam szórakozottan, majd az ajtó felé
indultam.
A lábam beleakadt a hokifelszerelésébe, és majdnem hasra
estem. Hála istennek, sikerült visszanyernem az egyensúlyom.
Hokicucc. – Várjunk csak. Ma este nincsen meccse?
Jagger odanyúlt, és elvette az útból a táskát.
– De.
– Josh kihagy egy mérkőzést? Ez nagyon nem rá vall. Mi oka
lenne rá?
Jagger a torkát köszörülte.
– Az edző tud róla, és semmi gondja vele. Tudja, hogy
működik Josh ösztöndíja.
– De miért akarna egyetlen meccset is kihagyni, ha
hokiösztöndíjjal vették fel az egyetemre?
Ennek az egésznek semmi értelme nem volt, és a helyzetet
nem tette könnyebbé, hogy Jagger láthatóan próbálta kikerülni a
választ.
 Aztán végleg bezárkózott előttem, tett egy lépést hátra, és
megropogtatta a nyakát.
– Aha, de a lényeg, hogy holnap éjjelre már itthon lesz. És
tudom mennyire szeretne már látni téged. Ugye tudod, hogy
nagyon fontos vagy neki, Ember? Még soha, egyetlen lánnyal
sem láttam őt így viselkedni.
Azonnal elolvadtam. Most komolyan hagyni fogom, hogy
valami félreértés Josh ösztöndíjával kapcsolatban tönkretegye a
másnap reggeli zsongásomat? Egy frászt. Ha valami nagy baj
lenne, nekem biztosan megmondaná. Jaj, csak arra kérlek, hogy
meg ne sérüljön!
Mert biztos, hogy ha még egyszer levennék a jégről egy
sérülés miatt, abba belehalna. Lehet, hogy sokkal súlyosabban
megsérült a lába, mint nekem bevallotta? Holnap éjjel
mindenképpen rá kell kérdeznem.
– Kösz, hogy nem szívattál halálra ezzel az egész reggellel
kapcsolatban, Jagger!
Ő pedig mosolygott és integetett. Visszaintegettem neki,
majd kimentem a lakásból, és a sajátom felé indultam.
Benyúltam a táskámba a kulcsomért. Basszus! Tegnap éjjel Sam
hozta haza a kocsimat. Hát persze. Kopogtattam, és pár perccel
később Sam ki is nyitotta.
– Hűha! Olyan vagy, mint… – Szavakkal egyszerűen
leírhatatlan volt a látvány. Vagy a szag.
– Egy szót se többet! Te Josh-Állati-Walkerrel jöttél haza, én
meg, miután hazaértem, úgy döntöttem, nem fogom
magányosan tölteni az estémet, és visszamentem. De nem
akarok kioktatást. Hívtam egy taxit.
 Kacsázó járással ment vissza a besötétített nappaliba, mint
valami pingvin. Amikor megláttam a behúzott sötétítőt,
elmosolyodtam.
– Gyógyszer és hidratálás? – kérdeztem, majd a táskám a
pultra dobtam.
Tisztelgett nekem az ásványvizes palackkal, majd a mellette
levő fájdalomcsillapító felé biccentett.
– Különben pedig lehet, hogy úgy nézek ki, mint a mosott
szar, de legalább nem a tegnapi cuccom van rajtam még mindig.
– És gyorsan fel-le mozgatva a szemöldökét rám nézett. –
Úgyhogy kezdhetsz énekelni, aranyom, mert ha a tegnap éjjelt
Josh Walkerrel töltötted, akkor minden rohadt kis részletet
hallani akarok.
Feltartottam neki a mutatóujjam, majd gyorsan a fürdőbe
mentem, levettem és a szennyesbe dobtam a ruháimat, aztán
elővettem egy kényelmes pizsialsót és egy atlétát, és felöltöztem.
Sam kinézetéből ítélve ma úgysem megyünk sehova.
A szék nagyot szusszant, ahogy ledobtam magam rá, és a
lábam a két karjára emeltem.
– Igen, Joshsal töltöttem az egész éjjelt.
Sam felsikoltott, majd felszisszent, és ujjait a halántékára
szorította.
– Hülye tequila. És az ágyban is olyan fincsi, amilyennek
kinéz?
Az arcomra terülő mosoly mintha tőlem függetlenül élt
volna, mert tudtam, hogy képtelen lennék gátat vetni neki.
– Tökéletes. Mindenben.
– Annyira kurvára irigy vagyok rád!
 Nevettem.
– Tudod, az a legjobb benne, hogy még mindig nem tudom
elhinni. Joshsal voltam! Minden rosszat elfeledtetett velem. És
amikor vele vagyok, akkor nem kell, hogy valami időrendhez
tartsam magam, nem kellenek tervek, és körülöttem minden
lehet őrült, és csodálatos, és vad, mert pontosan tudom, hogy
bármi történjen, soha nem hagyna cserben.
A szavak minden irányítás nélkül ömlöttek belőlem, de Sam
megértette, amit mondani akartam, lefordította, és aztán derűsen
felnevetett.
– Beleszerettél! – Tapsolt, és olyan boldogan mosolygott,
hogy szinte az egész helyiséget beragyogta. – Megbízol benne, és
most először végre nem azzal vagy elfoglalva, hogy
mindenképpen megfelelj a másik igényeinek.
Szívemet megtöltötte az az édes érzés – mintha így is
emlékeztetni akart volna, hogy ő már Joshhoz tartozik.
– Nem kell, hogy bárki más legyek. Szeret engem, és én is
szeretem.
Sam felpattant, az újságokat lerúgva átugrott a
dohányzóasztalka fölött, majd hatalmas öleléssel vetette a
nyakamba magát.
– Annyira boldog vagyok!
– Én is.
Aztán mind a ketten a földre zuhantunk, és hangosan
nevettünk egészen addig, míg Sam megint fájdalmasan a
homlokához nem kapott.
 – Aú! A fejem! Mi lenne, ha a nap fennmaradó részében csak
suttogva beszélgetnénk a szerelmi életedről? Pontosan tudni
akarom, milyen a teste a ruha alatt.

A nyakam mereven fordult, amikor meghallottam a kopogtatást.

Az asztalra dobtam a törikönyvet. Ennyit arról, hogy ma majd
tanulni fogok – a könyvvel az ölemben aludtam el. Az óra
szerint 16:45 volt. Sam a kanapén hevert, a szemén Díva-
hímzésű alvómaszkkal, és próbálta valahogy kialudni a
másnaposságát. Ha holnap reggelig nem sikerül, akkor
megnézheti magát. Vasárnap délutánonként ugyanis egy csoport
kissrácot szokott matekból korrepetálni, és ők még akkor is
brutálisak tudtak lenni, ha az embernek közben nem akar
szilánkokra hasadni a feje.
Kinéztem a kukucskálón, majd visszahúzódtam. Mi az
ördögöt akarhat anya? Kinyitottam az ajtót, és Gus abban a
pillanatban a nyakamba ugrott, ragacsos puszikkal árasztva el.
– Fagyi? – kérdeztem nevetve.
– Igen, és totál megettem a tiédet is.
Összeborzolta a haját.
– Totál jól tetted.
Anya végigmért.
– Éjszakáztál?
Csodálkozva válaszoltam.
– Boulderben soha nem volt délutáni vizit.
Lehajtotta a fejét, és mosolygott.
– Tus.
 Intettem neki, hogy jöjjön be. A ruhája, haja, sminkje teljesen
rendben. Gyógyul.
– Hangulatos – mondta, miközben a tekintete végigjárta a kis
lakást.
– Kösz szépen, anya!
– Howard néni! – mormogta Sam, és felült.
– Itt van az éjszakázós – suttogtam anya fülébe, ő pedig
felnevetett.
– Az anyukája biztosan ki lenne akadva!
– Akkor mondok én neked valamit, anya – feleltem, majd a
hűtőhöz léptem, kivettem belőle egy üveg Sprite-ot, és Gus felé
hajítottam. – Ha váratlanul megjelensz itt nálunk hétvégén,
titoktartásra vagy kötelezve.
– Értettem – felelte, és a telefonját nyomkodta. – A húgoddal
van egy kis dolgunk. Nálad hagyhatom Gust néhány órára?
– Milyen dolgotok van vasárnap?
– Úgy gondoltam, jobb lesz, ha elbeszélget egy kicsit
valakivel, különösen azután, hogy megtaláltam a rengeteg
hitelkártyaszámlát, amit kiegyenlítettél, amíg én nem voltam
önmagam.
Behúztam a nyakam.
– Nem tudtam, hogy mondjam el neked.
– Nagyon jól csináltál mindent. Sokkal jobban, mint
álmomban gondoltam volna. Elvettem Apriltől mindent, amit
vásárolt. Részletekben szépen mindent kifizet nekem, és csak
akkor kapja vissza őket. És a fizetségnek az is része, hogy
pszichológushoz megy. Egyébként lehet, hogy neked sem ártana,
ugye tudod? – Kényszeredetten elmosolyodott, mintha nem
éppen az imént mondta volna nekem, hogy pszichológushoz kell
mennem.
Úgy döntöttem, elengedem a fülem mellett a megjegyzést,
majd Gus felé fordultam, aki megkövülten nézte Sam csillogós
szemmaszkját.
– Akarsz egypár órát nálunk maradni Gus?
– Igen!
– Nem lesz semmi baj, anya. Sam, semmi értelme
megpróbálni tovább aludni. Öt perc, és bökdösni fog.
– Grrrr! – Sam morogva Gusra vetette magát, és megölelte,
miközben az öcsém játékosan küszködve próbált kiszabadulni a
karjai közül.
– Kösz szépen, Ember!
– Semmi gond. Hiszen éppen ezért költöztem ide, anya.
Hogy segítsek, ha kell.
Hűvös ujjaival úgy simogatta az arcom, mintha megint
ötéves lennék, és a fény megcsillant gyémánt jegygyűrűjén.
– De közben azt is szeretném, ha a saját életed élnéd.
Josh jutott eszembe, és ahogyan az előző éjjel a testem
imádta. Anya azonnal meghalna, ha tudná, min jár az eszem.
– Élem is. Nem kell aggódnod miattam.
– Miattad soha nem is kellett. Sokkal keményebb fából
faragtak, mint az emberek nagy részét. Gus! Két óra, és itt
vagyok. Ne merészelj hisztizni!
– Szia! – Két nevetés között sikerült csak kipréselnie magából
ezt az egy szót.
Anya megölelt, és az ajtó felé indult.
Kimenekítettem Gust Sam karjai közül.
 – Ha mindenképpen birkózni akarsz a kisöcsémmel, akkor
legalább emberi szagod legyen. Zuhanyzás! Még mielőtt valaki
ránk hívja a gyermekvédelmet.
Kaptam tőle egy egyezményest, és miközben Gus a
szobámba rohant, ő a zuhanyzó felé indult.
– Ezt megnézhetem? – Gus levett a könyvespolcról egy
rettenetesen véres filmet, és felém fordult.
– Nem.
Aztán levette a könyvespolc tetejéről a borítékot, és értetlen
tekintettel nézte.
– Még nem is olvastad el apa levelét?
Megráztam a fejem.
– Azt hiszem, még nem állok készen rá. Talán majd egyszer.
Bólintott.
– Nincsen azzal semmi baj, ha az ember mindent a maga
idejében csinál.
Kisöcsém, a nagy bölcs!
– Te elolvastad a tiédet?
Bólintott, és megint a DVD-gyűjteményemre összpontosított.
– Nagyon szeret, de ezt mindig is tudtam. Azt is írta, hogy
elküldte nekem a saját katonavédelmezőmet. Egy majdnem-
angyalt. Vagy legalábbis ő így nevezte. Mennyire klassz már,
nem?
Néha egyszerűen nem tudtam megérteni a hétévesek
nyelvét.
– Nagyon klassz!
– A Vasember?
– Királyul hangzik.
 Betettük a lemezt a lejátszóba, én pedig az ölembe ültettem
és magamhoz húztam Gust. Beszippantottam a hajából áradó
napillatot, és egy pillanatra színtiszta boldogság töltötte el a
testem. Mosolyogva élveztem a helyzetet.
Sam visszatért frissen zuhanyozva, tettre készen, haja
törülközőbe csavarva.
– A zuhany csodát tett veled.
– Nos, úgy voltam vele, hogy hamarosan úgyis készen kell
lennem a hokimeccsre, nem?
Gus szürcsölve itta a Sprite-ot, és úgy döntöttem, nem szólok
rá. Az az anyák dolga. A nővérek arra vannak, hogy hagyják az
embert filmet nézni és cukros üdítőt szürcsölni.
– Nem hiszem, hogy megyek.
– Tessék? – Sam álla a földön koppant. – Konkrétan te vagy a
sztárjátékos csaja, és éppen te nem leszel ott? Josh mit fog szólni
hozzá? Majd én megmondom neked. Azt fogja hinni, hogy
biztosan rettenetes volt az...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a képébe vágtam egy
párnát.
– Az ösztöndíjával kapcsolatban van valami dolga, és csak
holnap éjjel fog hazajönni.
– Hát ez gáz. És szerinted mit csinál?
– Nem tudom biztosan. – Miközben a fejem ráztam, Gus haja
az állam csiklandozta. A kiskrapek még szorosabban hozzám
bújt, és egészen elveszett Tony Stark kalandjaiban és az
üdítőjében. – De azért remélem, hogy nem a lába miatt kell. Nem
is tudom, mit csinálna, ha elvesztené az ösztöndíjat.
 – Te és Walker edző? Ez nagyon király… kicsit undi, de
király. Tudtad, hogy meglőtték? – jelentette ki Gus. – Úgy értem,
Walker edzőt.
Rettenetesen gyűlöltem, hogy Gus már ilyen korán ismerte
az élet mocskosabbik oldalát is.
– Igen, öcskös, tényleg meglőtték. De már jobban van.
– Kis híján belehalt. Szupermázlija volt.
Éreztem, hogy a félelem végigkúszik a gerincemen.
– Ezt ő mondta neked?
Josh ugyanis nem nagyon szeretett beszélni a sérüléséről.
Olyannyira, hogy még nekem sem volt hajlandó elmondani a
teljes történetet.
– Nem, hanem apa.
Magam felé fordítottam, és mélyen a szemébe néztem.
– Tessék?
– Nyugi már, Ember, nem vagyok őrült. – Aztán majd’
kitörte a nyakát, annyira szerette volna látni a filmet. – Mindig
apa vitt hokizni, úgyhogy ismerte Walker edzőt. Néha
beszélgettek is.
Ne légy már ilyen hülye! Hit persze hogy az öcsém nem a
halottakkal beszélget!
– Ja, persze, bocs! – És a következő pillanatban már vissza is
szippantotta magába a film.
Sam is leült mellénk a kanapéra.
– Szóval akkor szerinted mi folyik itt? Lehet, hogy megint
megsérült?
– Kiképzésen van – felelte Gus, és nagyot szippantott.
 A gyomromban hatalmas lyuk támadt, amit kétségbeesetten
szerettem volna valami logikus magyarázattal betölteni.
– Milyen kiképzésen? Úgy érted, edzésen?
Rám nézett, és a pillantásából láthattam, hogy teljesen
hülyének néz.
– Nem, hanem kiképzésen, Ember. Tudod, a hadsereg. Ezért
kedvelte annyira apa. Ő is katona, mint apa volt. – Aztán úgy
fordult vissza a tévé felé, mintha csak annyit közölt volna, hogy
vörös a haja. Teljesen mindennapi hangsúllyal.
– Kiképzés? Katona? – Ne. Ne. Ne.
Gus felsóhajtott és felállt.
– Most komolyan? Ha egyfolytában beszélsz, vissza fogod
nekem tekerni, Ember! Lemaradok a legjobb részekről.
Sam megragadta a távirányítót, és megnyomta a
pillanatmegállítót.
– Josh a hadseregben szolgál, Gus? – kérdezte tőle halkan.
Gus bólintott.
– Mert szerintetek hogy lőtték volna meg?
Ahol a gyomromban az előbb még hatalmas lyuk volt, most
úgy éreztem, hogy mindenem darabokra törik, és a lelkemben
megnyíló hatalmas fekete lyuk mindent magába szippant.
Havonta egyszer. Eltűnik egy hétvégére. És kiképzésre megy.
– Gárdista – suttogtam.
– Aha! Walker őrmester! – felelte Gus, majd lehuppant a
földre, közvetlenül a tévé elé.
Sam megnyomta a lejátszás gombot, a szobámba vitt, és
becsukta magunk mögött az ajtót.
– Beszélj!
 Hirtelen összeállt a kép. Rosszkor, rossz helyen. Éppen csak azt
felejtette el említeni, hogy ez a rossz hely a világ másik felén volt,
és éppen egyenruhát viselt. Az első naptól kezdve hazudott.
Ó, istenem! Beleszerettem egy katonába. Nem szerethetek
katonát. Megfogadtam, hogy soha nem teszem. Mert soha nem
szeretném egy olyan embernek adni a szívem, aki könnyedén
eldobja magától az életét, és hónapokra elvonul egy idegen
országba harcolni olyanokért, akik nem is akarják, hogy ott
legyünk.
Nem szerethetek katonát. Nem lennék képes csak ülni
otthon, és arra várni, hogy hazajön-e egyáltalán. Nem lennék
képes még egyszer ajtót nyitni ismeretlenek kopogtatására. Nem
lennék képes még egyszer így darabokra hullni. Nem lennék
képes arannyal hímzett csillagot akasztani az ablakomba.
Nem lennék képes olyan lenni, mint anya.
– Miért nem mondod, mi van, Ember?
Összeszedtem magam.
– Téved. Gus téved. Josh biztosan megmondta volna, ha így
van. Pontosan tudja, mit gondolok a katonaságról. Elmondta
volna!
Mielőtt felfogtam volna, hogy mit akarok tenni, már talpon
voltam. Tudnom kellett.
– Gus, maradj itt Sammel! – Aztán kirohantam az ajtómon, és
azzal sem törődtem, hogy bezárjam magam mögött. Megálltam
Josh ajtaja előtt, és bedörömböltem.
– Jól van, jövök már, baszd meg! – hallatszott odabentről
Jagger kiabálása, és dühösen feltépte az ajtót. – Mi a fa… Szia,
Ember! Itt felejtettél valamit?
 Csak megráztam a fejem, majd benyomakodtam mellette a
lakásba, és közben úgy botladoztam, mintha valami részeg őrült
lennék. Talán tényleg az is voltam.
– Ember? – Utánam jött Josh szobájába.
– Téved. Nem lehet igaza – motyogtam magam előtt, és sorra
húztam ki Josh fiókjait. – Csak gyerek. Honnan tudhatna
ilyesmit?
– Mit keresel? És ki téved? Ha emiatt aggódsz, hidd el, hogy
Josh senki mással nem jár rajtad kívül. Mióta decemberben
visszajöttél, másra szinte rá sem nézett.
Amikor pedig végeztem a fiókokkal, és alaposan áttúrtam a
bokszeralsókat, farmerokat, ingeket és zoknikat, keresve bármit,
ami bizonyíthatná, hogy Gus téved, odalépett, és betolta őket.
– Gus azt mondta… – A fényképekre pillantottam. Egyetlen
olyan sem volt, ahol katonák között lenne, vagy bevetésen, vagy
éppen egyenruhában. Egyenruha.
Hol keressem benned a hibákat, Josh Walker?
Hangosan felnevetett.
Mindet a szekrényemben elzárva tartom.
Ez az. Elléptem Jagger mellett, és kinyitottam a
gardróbszekrény ajtaját, majd felkapcsoltam a világítást.
– Ember, ne tedd! – kiáltotta Jagger.
De már túl késő volt.
Tekintetem szinte észre sem vette a hokimezeket, meg a
mindenféle elegánsabb ruhákat. Ezzel szemben mágnesként
vonzotta magához a terepszínű egyenruha. Két lépés,
kinyújtottam a kezem, és az ujjaim máris azt érintették. Az anyag
idegen volt, mégis ismerős, hiszen az egész életemnek hátteret
adott.
– Ne, ne, ne – suttogtam, és még mindig azért imádkoztam,
hogy ne legyen igazam.
Az egyenruha lecsúszott a vállfáról, és ott tartottam a
kezemben. Bal vállán a Coloradói Nemzeti Gárda jelvénye, és
annak jelzésére, hogy küldetésen vett részt, a jobb vállán
ugyanaz. Az őrmesteri rangjelzése a mellkasára volt varrva, és a
hadseregre utaló US ARMY felirattal szemközt, a mellrészen az a
felvarró, amitől megfagyott bennem a vér, és a szívemben
meghalt minden remény.
– Walker – suttogtam, és egy világ omlott össze bennem.
Ökölbe szorítottam a kezem, benne az egyenruhával, és azt
kívántam, bárcsak lennék olyan erős, hogy cafatokra
szaggassam, vele együtt széttépve azt a jövőt is, amit jól tudtam,
számomra jelképez. A jövőt, aminek semmiképpen sem
kívántam részese lenni.
– El akarta mondani – szólalt meg Jagger halkan. – Csak…
nem tudta, hogyan. Nem akart elveszíteni.
– Kifelé!
Felsóhajtott, és már csak a távolodó lépteket hallottam.
Vajon tényleg a szoba forgott velem, vagy csak az ezerrel
zakatoló szívem miatt láttam így?
Hogyan lehet, hogy valami, ami ennyire tökéletes, éppen
ennyire tökéletesen el is legyen átkozva? Ennek nem így kellett
volna lezajlania. Nekem nem így kellett volna élnem!
A torkomból állatias sikoly tört fel. Letéptem a vállfáról a
maradék két egyenruhát, mert egyszerűen nem állhattam a
látványukat, majd hátamat a gardrób hátsó falának vetve
lecsúsztam a földre. A fájdalom cafatokra szaggatott, elpusztítva
és mindent átható reménytelenséggel helyettesítve az egy órája
is végtelennek tűnő boldogságot. Talán mindig, minden
szerelemnek így kell véget érnie. Talán mindig valami sötétebb
és erősebb pusztítja el.
Reméltem, hogy hamarosan a könnyeim is potyogni
kezdenek, felszabadítva belőlem a fájdalmat, bizonyítva, hogy
megtanultam a leckét. De száraz maradt mind a két szemem. Az
elmúlt három hónapban annyit sírtam, hogy talán mindörökre
kiszáradtam. Üres és száraz voltam.
Feltérdeltem, majd felnyaláboltam az egyenruhákat. A
gardrób háta közelében valami keményebb tárgynak ütközött a
kezem. A halvány fény sötétzöld, felpattintható tetejű dobozra
vetült, olyanra, amilyet ki tudja, hány alkalommal láttam már.
Kitüntetésé volt.
Levettem az üres iratfűzők tetejéről, és felnyitottam.
„Bíborszív Érdemérem, Joshua A. Walker specialistának, az
afganisztáni Kandahár tartományban, harc közben szerzett
sebesüléseiért.”
Pontosan ott, ahol apát is megölték. Rossz helyen. Rossz
időben.
Pontosan úgy, ahogyan én is éreztem magam ebben a
pillanatban.
Mindent felnyaláboltam, és a szobájába vittem. Az
egyenruhákat az ágyára fektettem, az érdemérmet pedig az
egésznek a tetejére helyeztem. Ő sebesült meg, de valamiképpen
mégis az én lelkem kapott halálos lövést.
 Szemben a falon szinte gúnyolt engem az állami bajnokság
megnyerése után készült fénykép. Levettem, majd azt is az
érdemérem mellé tettem. Tévedtem. Bennünket nem a sors szánt
egymásnak tizenéves korunk óta. Hanem a végzetünk.
 Huszonkettedik fejezet

A TELEFONOM TRILLÁZOTT, jelezve, hogy újabb üzenetet kaptam.

Pontosan huszonkilenc másodperc múlva négyszer megcsörren
majd, aztán hangpostára kapcsol. És vagy tíz perccel később az
egész kezdődik majd elölről.
– Nem akarod felvenni? – kérdezte Sam, miközben a
tálalópult fölött egy tányér spagettit nyújtott át.
Villámmal feltekertem a tésztát, de valahogy nem tudtam
rávenni magam az evésre.
– Nem.
Túljátszott sóhaj.
– Ember...!
– Ne! Légy szíves… ne, mert nem vagyok képes megtenni. –
Feltekertem egy újabb falatnyi tésztát, aztán hagytam, hogy a
villáról visszacsússzon a tányérba.
Sam mellettem ült a széken, és miközben evett, behatóan
figyelte az arcomat.
– Tegnap óta egy falatot sem ettél. Nem sírsz. Nem szólsz
egy szót sem. Ezzel most mit kezdjek?
Mindenem tompának éreztem, mintha a lelkem belülről
kifelé megdermedt volna. Nem éreztem fájdalmat, mert nem
éreztem egyáltalán semmit. Talán azt sem vettem volna észre, ha
a karomat szakítják ki, és a vérem literszám ömlik a padlóra.
Minden szín eltűnt a világból, és vele együtt elvesztettem a
képességet, hogy érezzék… akármit is.
Csak játszottam a kajával, és azt néztem, hogyan váltogatják
egymást a számok a sütő digitális óráján. Öt perc. Négy. Most
már biztosan hamarosan hívni fog, és nekem fogalmam sincs,
mit mondjak majd neki. De persze kit akartam én hülyére venni?
Hiszen nem maradt már semmi, amit mondhatnék neki.
Ököl csapódott a bejárati ajtónak, háromszor egymás után.
Összerezzentem.
– December! – Josh hangja nyers volt és érzelmektől
fulladozó.
Sam felvont szemöldökkel pillantott rám, de képtelen voltam
megtenni. A piros-fehér pepitamintás tányérra szegeztem a
tekintetem, és csak megráztam a fejem. Tök jól ment a
paradicsomszósz színe a tányéréhoz. Sam csak és kizárólag az én
érdekemben nagyot sóhajtott, majd hallottam, ahogyan a szék
lábai a padlón súrolódnak, miközben hátratolja.
Hallottam azt is, ahogyan az ajtó kinyílik.
– Nem akar látni téged, Josh. – A hangjában mintha
szomorúság csendült volna, mintha ő is annak a srácnak a
pártján állna, aki összetörte a szívem.
– Sam, légy szíves! Beszélnem kell vele.
Lehunytam a szemem, amikor észrevettem a hangjából
áradó fájdalmat. De ha most beengedem, akkor mind a kerten el
fogjuk veszíteni a fejünket.
 – Nem lehet. – Az ajtó halk kattanással becsukódott, én pedig
nem is vettem észre, hogy egészen mostanáig visszatartottam a
levegőt.
– December! – kiáltotta, de a hangja a bezárt ajtón keresztül
már tompábban szólt. – Beszélnünk kell! Addig fogom verni az
ajtót, és addig fogom a neved üvölteni, amíg a biztonságiak el
nem visznek, vagy ki nem jössz!
Sam visszaült a helyére, és egy falat tésztát tett a szájába.
Miközben ő rágott, én pedig a tésztát tekertem a villára, Josh
egyre kiabált. Fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom, amikor
meghallottam a hangjában a szenvedést, de gyorsan kizártam
magamból. Mert tudtam, hogy abban a pillanatban, amikor ezt
tudatosítom magamban, az összes többi is rám tör, és maga alá
temet majd. Márpedig erre még nem voltam készen.
– December!
– Az isten szerelmére, basszus! – Sam megragadta a kezem,
és megszorította. – Mielőtt letartóztatják itt nekem.
Nem hagyhattam, hogy bajba kerüljön, különösen nem olyan
jelentéktelen dolog miatt, mint én. Lecsusszantam a bárszékről,
és még mindig ugyanabban az atlétában, valamint
pizsamanadrágban, amit tegnap vettem fel, az ajtóhoz mentem.
– Nem nyitom ki – mondtam a keretnek.
– Istenem, December! Kérlek szépen, beszélnünk kell.
Megráztam a fejem, mintha keresztülláthatna az ajtón, vagy
ilyesmi.
– Nekünk nincs miről beszélnünk.
– De igenis mindenről beszélnünk kell!
 Dühös volt. Helyes. Jó, hogy legalább egyikünkben maradtak
még érzelmek.
– Csak egy kérdést.
– Amit csak akarsz. – Valami koppant az ajtón, és a hangból,
valamint a hang helyzetéből úgy következtettem, hogy a fejét
koppantottá neki.
– A hadseregben szolgálsz? – kinyújtottam a kezem, és az
ajtó lapjának nyomtam ott, ahol úgy sejtettem, a másik oldalon a
feje támaszkodik neki.
Egy végtelenül hosszú, néma pillanat telt el, ami sokkal
beszédesebb volt a megtalált egyenruháknál is.
– Igen. A Nemzeti Gárdánál. – Válasza halk volt és reszkető.
Amíg ki nem mondta, nem is tudatosult bennem, mennyire
szerettem volna, ha nemet mond.
– Akkor pedig nincsen tovább miről beszélünk, Josh. Nem
tudsz nekem mondani semmi mást. Vége.
– December, kérlek!
– Menj el! Semmi esély arra, hogy mi együtt legyünk. – És
közben a hangom szenvtelen, érzelemmentes maradt.
Több szívdobbanásnyi időn keresztül kivártam, majd
hallottam, amint valami halkan siklik az ajtó másik oldalán. A
keze?
– Szeretlek.
– Jó éjt, Josh!
Hallottam, ahogyan nyílik és csukódik az ő lakásuk ajtaja, én
pedig megtámaszkodtam háttal a mi ajtónknak, majd néhány
másodperc múlva a földre csúsztam. Amikor a fenekem a padlót
érte, két térdem a mellkasomhoz húztam. Nem sírtam, nem
éreztem dühöt, csak mindent átható kimerültséget.
Egyetlen dolgot akartam: Joshua Walkert.
De akkor sem fogom beadni a derekam. Soha nem leszek
olyan, mint az anyám. Soha nem fogok olyan férfit szeretni,
akinek a szerelme a pusztulásomat okozhatja.

A hétfő reggel egy cseppet sem volt könnyebb. Nem kellett

volna mostanra könnyebbnek lennie? Ez most még sokkal
jobban fájt, mint Riley elvesztése. De persze az is lehet, hogy apa
halála akkor olyan hatalmas fájdalmat okozott, hogy hozzá
képest Riley-é elenyésző volt. Nem, ez nem volt igaz. Riley is
nagyon fájt, iránta azonban nem éreztem olyan szerelmet,
amilyet Josh iránt.
– Jó reggelt, Ms. Howard! – Carving professzor felém
biccentett, amint közvetlenül előttem belépett a terembe.
Tökéletes időzítés.
Mögötte surrantam be én is, és gyorsan körbepillantottam a
teremben, oda, ahol általában ülni szoktam. A terem hátsó
részében egy üres szék állt. Ez az. Amíg a székhez értem, egy
pillanatra sem emeltem fel a tekintetem, és egyik hátizsákot a
másik után kerülgettem.
Egy Mississippi.
Két Mississippi.
Három Mississ...
– Ember?
 A testem fizikailag reagált a hangjára. A két karomon
végigfutott a hideg, és összeszorult a torkom. Megráztam a
fejem, és a füzetemért nyúltam.
Josh azonban megelőzött, kivette a táskámból a lila
spirálfüzetet, és az asztalomra helyezte. Mielőtt pedig
tiltakozhattam volna, kivett egy tollat és egy ceruzát is, és
pontosan úgy tette őket az asztalra, ahogyan én szoktam.
– Beszélned kell velem. Hagynod kell, hogy
megmagyarázzam.
Fejek fordultak felénk. Csak egyvalami lehetett nagyobb
szenzáció annál, hogy valaki vele ment haza. Ha szakított vele.
Képtelen voltam egyetlen hangot is kipréselni magamból.
Basszus, már az is jó volt, ha egyáltalán levegőt venni tudtam a
mellkasomra nehezedő hatalmas nyomás ellenére.
– Ember! Kérlek!
– Mr. Walker? – szólalt meg Carving professzor. – Megtenné,
hogy helyet foglal?
Josh felsóhajtott.
– Még nem végeztünk, Ember.
Pedig nagyon is végeztünk.
Mint mindig, most is nagyon gondosan jegyzeteltem.
Eltekintve a lelkemben tátongó feneketlen lyuktól, ránézésre
minden pontosan olyan volt, mint bármikor. Az órára néztem, és
láttam, hogy van még tíz percem, mielőtt a professzor elenged
bennünket. Aztán már csak annyi a dolgom, hogy a lehető
leggyorsabban kirohanjak az ajtón, hamarabb odaérkezzek a
kocsimhoz, mint Josh, és elhúzzak innen, mielőtt egy szót is
szólhatna. Igen. Ha az óra végén azonnal felkapom a cuccomat,
akkor elmenekülhetek, amíg a többiek még csak pakolásznak.
Amint az óra vége felé Carving professzor lezárta az aznapi
anyagot, és a szerdára szóló feladatunkról kezdett beszélni, a
füzetem, a ceruzám és a tollam a táskámba csúsztattam, és a
táskát az ölemben tartva a mellkasomhoz szorítottam. Mire
pedig elengedett bennünket, én már félig fel is álltam a
helyemről.
Amilyen gyorsan csak lehetett – de közben úgy, hogy ne
nézzenek teljesen elmebetegnek –, átvágtam a többi hallgató
között, az ajtóhoz léptem, és kinyitottam.
– Ember, várj!
Nem fordultam meg, egy pillanatra sem inogtam meg,
hanem azonnal lélekszakadva rohanni kezdtem. Na jó, igen
gyorsan siettem.
A folyosó nagyon gyorsan telt meg hallgatókkal, és én
kénytelen voltam keresztültörni rajtuk. El fogok érni a
kocsimhoz. Nem kell majd látnom őt, az arcát, és minden mást,
ami soha nem lehet az enyém. Képes leszek még egy napon
keresztül megőrizni az ép elmémet. Az arcom a kora márciusi
napfényben fürdött, és én most először, hatalmasat lélegeztem a
friss levegőből. Kijutottam.
– Ember! Mit akarsz csinálni? Életed végéig rohansz? –
kiáltotta utánam Josh.
A hallgatók fele bennünket kezdett nézni. Az arcom vérrel
telt meg és lángolni kezdett, de nem álltam meg. Gyorsan
szedtem a lábam az épületek közötti ösvényen, a parkosított
udvar felé. Őrizd meg az ép elméd. Tartsd magad a tervhez.
 És abban a pillanatban, hogy megérintette a karom, már
tudtam, hogy hiábavaló a küzdelem. Megálltam, vettem három
mély levegőt, és próbáltam minden másra összpontosítani. A hó
lassan olvadt, a fű pedig barnán borította a földet. A kora tavasz
a legrondább arcát mutatta ilyenkor, hiszen a patyolatfehérség
már mindenhonnan eltűnt, de még nem adta át a helyét az
újonnan fakadó életnek. Ilyenkor még minden zsibbadt volt és
hideg.
– Ember! – A hangja halk volt és könyörgő.
– Ne! – Csak ennyit voltam képes kipréselni.
Megkerült, elém lépett, de akkor sem voltam hajlandó a
szemébe nézni.
– Kérlek! Nem akartam eltitkolni. Csak nem tudtam, hogyan
mondjam el.
Lényem darabjai még tovább hasadtak, és minden kimondott
szó tovább tágította ezeket a törésvonalakat. Az áldott, tompa
érzés, amibe kapaszkodva egészen mostanáig egyben tudtam
tartani magam, mostanra olvadozni kezdett, és minden sebem
eleven lángolással kínzott. Sikerült visszaszorítani magamban a
késztetést, hogy a szemébe nézzek, hogy kinyújtsam a kezem, és
megérintsem.
– Mindenképpen beszélnünk kell erről. Nem foglak egy
munka miatt elveszíteni.
Ekkor nem bírtam tovább, elpattant bennem valami, mert a
logika és a józan ész felmondta a szolgálatot.
– Egy munka? – Tettem hátra egy lépést, mert
mindenképpen távolságra volt szükségem. Végül felnéztem rá,
de az arcában tükröződő fájdalom cseppet sem segített, hogy
jottányit is csökkenjen a haragom. Rettenetesen nézett ki. Helyes,
mert én is pontosan így éreztem magam. – Ez nem csak egy
munka! És eltitkoltad előlem! Miközben tudtad, hogyan érzek
vele kapcsolatban.
– Amikor láttam, hogy elégeted a West Pointos cuccot? Igen,
azonnal tudtam, hogy soha nem lennél képes elfogadni, hogy
abban a pillanatban ellöknél magadtól, amikor kiderül. És ezt
nem hagyhattam.
– Te önző fasz!
Elsápadt.
– Igen. Mindenképpen a közeledben akartam lenni.
Mindenképpen.
– Miért? És különben is, miért vagy a Gárdában? Hiszen
teljes ösztöndíjad volt! Miért kellett bevonulnod, aztán elmenni a
világ másik felére, és megöletni magad? – Amikor ezt
kimondtam, a gyomrom kavarogni kezdett. Josh egyenruhában.
Josh egy csillagsávos lobogóval fedett koporsóban. Nem.
– Anya nagyon beteg lett. Azért iratkoztam át ide, mert a
gondját akartam viselni. A CE springsi intézetének a hokicsapata
nagyon kicsi, és nekünk nem volt annyi pénzünk, hogy zsebből
kifizessünk egy félévet. Vannak ugyanis olyanok, akiknek nem
gazdag a családja, és nem orvos az apukája, Ember. Úgyhogy
megtettem az egyetlen dolgot, ami elősegíthette, hogy el tudjam
végezni az iskolát. Havonta egy hétvége rohadt jó bulinak tűnt,
ha belegondoltam, hogy így anya mellett maradhatok. És egy
pillanatra sem bántam meg. Sem azt, ahogy döntöttem, sem azt,
hogy veled összejöttem.
 Tekintetem a sebhelyre tévedt, amiről most már tudtam,
hogy ott ment keresztül a golyó.
– Nem bánod, hogy elveszíted azt, akit szeretsz? Istenem!
Hiszen meglőttek! Megsebesültél! Majdnem bele is haltál, de te
akkor is maradsz? Valami kibaszott hőskomplexusod van? Mert
akkor hadd mondjak neked valamit, Josh! A hősök meghalnak! –
Elakadt a hangom, és úgy kellett küzdenem, hogy levegőt tudjak
venni. – Meghalnak.
Állkapcsában megfeszült az izom.
– Még nem veszítettem el az egyetlen dolgot, amit igazán
szeretek, Ember. Még mindig itt állsz előttem, és még mindig
minden erőmmel harcolok.
– Ne tedd! Én nem fogom tétlenül nézni, ahogyan te is
meghalsz, mint apa. Nem érdekel, hogy mindjárt vége a
főiskolának, mert nincsen semmi, ami ezt a fájdalmat, ezt a
rengeteg várakozást ellensúlyozhatná.
– Apád hitt a küldetésben. Rengeteg életet megmentett. Én
ismertem őt, Ember. Büszke volt arra, amit csinált. És büszke
volt rám is!
Ezúttal a féltékenység nyitott bennem mély sebet. Josh és apa
csak Gus miatt voltak barátok. És mégis, olyasmikről beszélt
neki, amikről nekem soha. Elmondta neki, miért választotta ezt a
hivatást. Josh nagyon közeli kapcsolatban állt apával, bizonyos
szempontból közelibben, mint én valaha lehettem volna, mert
egyszerűen túlságosan meg voltam rémülve, és túlságosan
dühös voltam, hogy próbáljam egyáltalán megérteni apa
választását.
 – És nézd meg, hova jutott mégis. Ha valaki orvos egy
kórházban, nem ugyanaz, mintha a fronton harcolna. Mégis
halott! Ne próbáld nekem megmagyarázni, hogy a háború jó!
Néma csend telepedett mindkettőnkre, és nagyjából én is
akkor figyeltem fel a körülöttünk bámészkodókra, amikor Josh.
Megfogta a futártáskám pántját, és az egyik közeli fa alá vezetett,
hogy ne a többieket szórakoztassuk.
– Kérlek, akarj megküzdeni azért, ami köztünk van, Ember!
Mert megéri. Nagyon szeretlek, és rajtad kívül ezt még soha,
egyetlen lánynak sem mondtam. Jobban szeretlek, mint a hokit,
és jobban szeretlek a lélegzetemnél is. Te is szeretsz engem!
Úgy éreztem, mintha arcul csapott volna.
– A szerelmem? Komolyan ezt akarod felhasználni ellenem?
– Könnyek törtek fel belőlem, és kezdtek patakzani az arcomon.
– Ha ezt tudom, soha az életben nem akarok közel kerülni
hozzád! Gyűlölöm, amit csinálsz! Gyűlölöm, hogy hazudtál róla.
De a legjobban azt gyűlölöm, hogy mindennek tudatában is
hagytad, hogy beléd szeressek! Gyűlölöm, hogy valaha is
szerettelek, úgyhogy okosabb lesz, ha nem szoksz nagyon hozzá!
A könnyek minden haragomat kétségbeeséssé mosták.
Tekintetéből csak úgy sugárzott a fájdalom.
– Bennem kettőnknek is bőven elég szeretet van. És nem
bánhatok meg semmit, ami bennünket összehozott.
A tekintete és a szavai szépen lassan kezdték feloldani az
akaraterőm.
– Mondanod kellett volna valamit.
Tett felém egy tétova lépést, és az ujjait behajlítva
megsimogatta az arcom.
 – Valóban meg kellett volna adnom neked az esélyt, hogy
dönthess. El kellett volna mondanom, de nem tudtam. Te
csodálatos lény vagy, és soha nem éreztem magam elég jónak
ahhoz, hogy egyáltalán megérintselek, nem is beszélve arról,
hogy a magaménak tudjalak. Tizennyolc éves korom óta csak
téged akarlak, de soha nem éreztem magam elég jónak hozzád.
– Mert orvos volt az apukám? – Gúnyosan vágtam a fejéhez a
saját szavait, és próbáltam belekapaszkodni a dühöm legutolsó
kis morzsáiba. A harag majd életben tart, miközben Josh szavai
bármelyik pillanatban összetörhetnek.
– Nem, hanem mert kedves voltál, és okos, és látszólag
teljesen hidegen hagytalak. Ó, tudom, hogy néztél; hidd el,
észrevettem én, csakhogy túl önérzetes voltam ahhoz, hogy csak
úgy bárki lábai elé vessem magam. Túlságosan tiszteltelek
ahhoz, hogy fussak utánad. Mert aki akkoriban voltam,
tönkretett volna.
– Most is tönkreteszel. – A vallomás halk suttogásként szólalt
meg. A fényképről már tudtam, hogy tizenöt éves koromban
felfigyelt rám, azonban most, hogy hangosan is kimondta, és
hallottam a hangjában a vágyódást, még egy lépéssel közelebb
lökött az őrülethez. Mert ép ésszel egyáltalán el sem
gondolkozom azon, hogy mégis vele maradjak.
– Szeretlek. Te jelented nekem a világot, és nem fogom
hagyni, hogy egy rohadt egyenruha miatt elszakadjunk
egymástól. – Kezét a csípőmre tette, és szorosan magához
húzott. Áruló idegvégződéseim egyszerre lobbantak lángra,
mert nagyon jól emlékeztek még, milyen volt, amikor a karjaiban
tartott. – Kérlek, engedd meg, hogy szeresselek, mert úgysincs
más választásom. Tizennyolc éves korom óta egyedül csak érted
élek.
Elszállt belőlem minden harag, és hozzábújtam. Barna szeme
csillogott az ágak között foltokban átszűrődő napfényben.
Hosszú távon persze egyébként sem számított. Mert csak pár
hónapja maradt a diplomáig. Gyors fejszámolást végeztem.
– Ha a megszokott három évre írtál alá, akkor az hamarosan
letelik, nem?
Megfeszült az állkapcsa.
– Elvileg.
Gyanakvóan néztem.
– Itt nincs semmiféle elvileg. Ne merészelj még valamit
eltitkolni előlem.
Úgy nézett körül, mintha a fák vagy az épületek adhatnának
választ.
– Azon a napon jár le a szerződésem, amikor lediplomáztam.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
– Három hónap. Annyit kibírok.
A szorítása kicsit erősödött a csípőmön, és mintha
kétségbeesett fény csillant volna a szemében.
– A szerződés valóban véget ér, és amint lediplomáztam, le is
szerelnek. Viszont pár perc múlva megint bevonulok, és
leteszem a tiszti esküt. Tartalékos tiszti iskolába járok a
sebesülésem óta, én fizettem a tandíjat, a Gárda pedig a lakbért.
Hol volt az iménti zsibbadtság és jeges érzés, amibe
kapaszkodva távol tudtam tartani magam tőle? Nem hagytak
maguk után mást, csak izzó fájdalmat, amely vérző, tépett
sebekkel szabdalta a testem, és végül teljesen elnyelt.
 – Felavatnak. Hivatásos leszel. – Húsz év. Élete legszebb
húsz évét végig szolgálatban tölti majd, életveszélyben.
Tekintetéből kiolvastam, hogy szeretett volna hazudni
nekem, de nem tette.
– Igen, ez a terv.
Bólintottam, és elmosolyodtam, lenyelve a torkomba gyűlő
hatalmas gombócot. Mielőtt bármit mondhatott volna,
lábujjhegyre emelkedtem, a karom a nyakába fontam, és ajkam
az ajkára forrasztottam. Semmivel sem törődve csókoltam,
elárasztva minden szeretetemmel, minden szomorúságommal,
minden reményvesztettségemmel.
Amikor pedig viszonozta a csókot, a nyelvünk hamarosan
egymást kergette, és a hátam a fának nyomódott. Keze elengedte
a csípőm, és úgy simogatta az arcom, mintha valami nagyon
drága és törékeny holmi volnék. Minden mozdulata arról
tanúskodott, mennyire megkönnyebbült. Testem minden egyes
sejtje arra vágyott, hogy megadjam magam neki, hogy közelebb
bújjak, és átadjam magam a gyönyörnek, hogy van valaki, aki
ennyire teljesen akar magának.
Joshban minden olyan tökéletes volt, ugyanakkor olyan
végletesen elkúrt.
Még egyszer megcsókoltam gyöngéden, olyan sokáig szívva
be az alsó ajkát, amilyen sokáig csak lehetett, élvezve az ízét és
az ajkát az ajkamon.
– Annyira szeretlek! – suttogtam a szájába. – Köszönöm,
hogy mellettem álltál, amikor apát elveszítettem. Köszönöm,
hogy megvédted Aprilt, és szereted Gust. Köszönöm, hogy
pontosan olyan voltál, ahogyan mindig is képzeltem a
szerelmünket.
Belemosolygott a számba, de amikor megérezte az arcán
patakzó könnyeimet, elkapta a fejét.
– December? Ne sírj!
Ingattam a fejem, és kiléptem a karjai közül. A hideg levegő
azonnal elfújta a kellemes melegséget, amit a teste keltett
bennem.
– Szeretlek – suttogtam neki még egyszer.
Elkerekedett szemmel próbálta tagadni a nyilvánvalót.
– Ne! Ne tedd!
Két kézzel simogattam a gyönyörű arcát, és a könnyeimen
keresztül feleltem.
– Isten veled, Joshua Walker!
Aztán megfogtam a futártáskám, sarkon fordultam, és
faképnél hagytam, mert kellett, hogy érezzék valamit. Bármit.
Nem volt semmi, ami a földön tartson. Mert elvesztettem az
egyetlen személyt, akibe eddig kapaszkodhattam.
 Huszonharmadik fejezet

IDEGESEN FIGYELTEM AZ ÓRÁT. Két perc maradt csak a hirtelen

halál hosszabbításból, és a Mountain Lions döntetlennél
emberhátrányban volt. Jagger soha nem volt az a típus, aki
nagyon kordában tudta volna tartani a haragját. Onnan, ahol
Sammel ültünk, tisztán láthattuk, mennyire be van pöccenve a
pálya másik oldalán állva.
– Amikor ilyen dühös, csak még szexibb – jegyezte meg Sam,
és csettintett a nyelvével.
– Komoly? – És nevettem.
– Védekezz! Védekezz! – üvöltötte a stadion, ahogyan a
Western State játékosai a kapu felé törtek.
Ujjaim a mellényembe kapaszkodtak, amikor kapura lőttek,
és mellément. A védők azonnal összekanalazták a korongot a
kapu mögül, és előrepasszolva játékba hozták.
– Gyerünk, Josh! – suttogtam, mert nem mertem hangosan
kimondani a nevét. Az elmúlt három hétben akárhány
alkalommal hallottam, kis híján összedőlt minden, amit nagy
nehezen felépítettem.
Minden fájt. Ha lélegeztem, csak a gombóc mozdult el egy
kicsit a torkomban. Mivel csak egy fal választott el bennünket
egymástól, nem jött álom a szememre. Ha egy pillanatra
eszembe jutott, órákon keresztül le voltam fagyva.
Istennek hála a fájdalomért, mert ez azt jelentette, hogy nem
lettem még teljesen érzéketlen. Azt jelentette, hogy nagyon
lassan, de kezdem feldolgozni magamban a történteket. Nem
lettem a saját világom rabjává. Nem hagytam, hogy maga alá
temessen a fájdalom, és képes voltam tovább működni,
legalábbis amennyire összetört szívvel ez lehetséges. Az első
alkalom után, amikor ugyanazon az órán voltunk, és egész idő
alatt nem csináltam mást, csak udvariasan mosolyogtam rá, és
közben Carving professzorra összpontosítottam, Josh már nem is
próbált többet beszélni velem.
Emiatt nagyon hálás voltam, de teljesen össze is tört.
Tudtam, hogy nem lesz valami jó ötlet ma eljönnöm ide, de
közben nem tudtam rávenni magam, hogy távol maradjak,
különösen annak tudatában, mennyire fontos neki ez a
mérkőzés. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy egyetemistaként
játszik.
Josh szinte szállt a Western State kapuja felé, sorra kerülve ki
a védőket, míg végül egy-egy ellen találta magát a kapussal.
Testem minden izma megfeszült, annyira ideges voltam. Meg
tudja csinálni, és akkor itt és most megszerzi a csapatának a
kupagyőzelmet. Ezt pontosan olyan tévedhetetlenül tudtam,
mint azt, hogy rettenetesen hiányzik.
Egy csel, aztán még egy. A szívem is megállt, amikor lőtt…
és gól!
Az egész aréna talpon volt, és mindenki az ő nevét üvöltötte.
– Walker! Walker!
 Megcsinálta. Kapitányként juttatta el a csapatot a ligakupába,
és ő szerezte a győztes gólt is. Képtelen voltam gátat szabni a
mosolyomnak, éppen úgy, ahogyan képtelen voltam
megakadályozni, hogy mindenképpen magaménak akarjam,
hogy elmondhassam, ez a csodálatos pasi az enyém. A
mellkasom csak úgy dagadt a büszkeségtől, ahogy arra
gondoltam, mi mindent vitt véghez.
Minden csapattag felpattant a padról, és bekorcsolyázott
hozzá. Ő azonban kikerülte őket, és odakorizott a palánkhoz,
ahol én álltam. Nem volt az arcán diadalmas mosoly, csak két
szeme csillogott szenvedélyesen a sisak alól. Lehúzta az egyik
kesztyűjét, és tenyerét a hideg üvegre tapasztotta. Nem tudtam
ellenállni, a kezem felemelkedett, és az üveg másik oldalán én is
pontosan oda tettem, ahol az övé volt. A szemem sarkából
láttam a vaku villanását, a kamera zárjának kattanását, de most
nem érdekelt. Minden, amit szerettem volna elmondani neki –
hogy mennyire büszke vagyok rá és mennyire boldog –, ott volt
előtte. Tisztán látszott az arcomból.
Még mindig halálosan szerelmes voltam belé, és ezt mind a
ketten nagyon jól tudtuk.
Ajka halvány mosolyra görbült, a szemébe azonban nem
költözött jókedv. A szomorú beletörődéstől éppen olyan
fénytelen maradt, mint addig.
Aztán ellökte magát az üvegtől, de mielőtt hagyta volna,
hogy a csapattársak körülvegyék és elnyeljék, még visszanézett,
rám mutatott, majd ujját a szívéhez emelte. A következő
pillanatban eltűnt a társak kavargó tömegében, én pedig arra
kértem Samet, hogy mihamarabb vigyen haza.
 – Biztos vagy benne, hogy nem akarsz eljönni a buliba? –
kérdezte, amikor beálltunk a házunk elé. – A klubházban most
különösen nagy lesz a hangulat.
Megráztam a fejem, és kiszálltam.
– Ma biztosan nem. Nem bírok.
Még mindig túlságosan gyenge voltam. Öt percet kellene
csak egy épületben töltenem Joshsal, és máris a karjaiba vetném
magam.
– Jól van, kicsim, akkor menj, és feküdj le!
– Te meg vigyázz magadra!
Megvárta, amíg a kulccsal kinyitom a lépcsőház ajtaját, majd
gázt adott, és elhúzott bulizni.
Felvettem a pizsamám, azután bemásztam az ágyba, és
lekapcsoltam a lámpám. A sötétben végigsimítottam a telefonom
kijelzőjét, majd olyasmit csináltam, amiről pontosan tudtam,
hogy hatalmas hülyeség.
Ember: Szia, légy szíves, ne válaszolj! Csak szerettem volna, ha tudod,
mennyire hihetetlenül büszke voltam ma rád.
És mi volt, amit nem mondtam ki? Hogy nagyon szeretem,
hogy az elmúlt három hétben a kétségbeesés mocsarában
szenvedtem, hogy éppen úgy egyedül körülötte forog minden
gondolatom, ahogyan egy drogfüggőé a következő adagon, és
hogy úgy érzem magam, mintha elvonón lennék.
Josh: Egész meccs alatt te jártál a fejemben. Minden ébren töltött
pillanatomban te vagy a szívemben. Nagyon szeretlek, December
Howard.
Már megint megjelent a torkomban az a nyomorult gombóc,
és égni kezdett a szemem. Okosabb lett volna azonnal letennem
a telót. Okosabb lett volna eltenni az éjjeliszekrényem fiókjába.
De köny-nyektől csillogó szememmel természetesen nem tettem.
Ember: Tudom. És te is nagyon jól tudod, mennyire szeretlek, Joshua
Walker.
Josh: Bárcsak ez is elég lenne, hogy meggondold magad!
Ember: Én is így gondolom. Jó éjt, Josh!
Josh: Jó éjt, Ember!
Lenyeltem a fájdalmam, és nem voltam hajlandó hagyni,
hogy a könnyeim patakzani kezdjenek. Nem tölthettem azzal az
egész életem, hogy állandóan bőgök valami miatt. Ennek itt és
most véget kellett vetnem, úgyhogy oldalra fordultam,
összegömbölyödtem, a telót a párnámra tettem, és álomba
szenderültem.
A fejemnél, a fal másik oldaláról hallatszó ütemes dübögés
ébresztett fel. Álomittasan pislogtam, és az órára pillantottam
2:57. Mi a fene ez? A zaj folytatódott, és minden dobbanás
érezhetően megremegtette a falat. Mi a fenét csinál ez? Annál a
falnál csak az...
Ó, basszus. Az ágya van.
A szívem milliónyi kis darabra tört, és utána minden kis
darab milliónyi továbbira hasadt. Persze nem csalt meg, vagy
ilyesmi. Eltaszítottam magamtól, szakítottam vele, és nagyon
megbántottam. Ő pedig mindössze pár órával korábban nyerte
meg a csapatával a ligakupát. Mégis mi a fenét várhatna az
ember egy olyan playboytól, mint Josh Walker? Inkább az volt a
meglepő, hogy ilyen sokáig tartott.
De persze ez nem azt jelentette, hogy mindenképpen végig is
kell hallgatnom.
 Felnyaláboltam a párnámat és a takarómat, majd a kanapéra
vonultam. Ez alkalommal, amint lefeküdtem, azonnal szabad
utat engedtem a könnyeimnek. Hagytam, hadd fojtsanak meg.

Hétfőn reggel becsusszantam a helyemre a töriórán, és elővettem

a táskám. Rá sem pillantottam Joshra. Nem lettem volna képes
rá. Már így is egy csomószor elképzeltem, ahogyan egy másik
lánnyal fekszik az ágyában, és semmi szükségem nem volt arra,
hogy még az arcát is lássam.
– Klassz meccs volt, Josh – jegyezte meg Mindy, és miközben
ellibbent mellette és leült a helyére, megsimogatta Josh vállát,
Talán ő volt az.
Az ajkamba haraptam, és az üres oldalra meredtem.
– Mindenki nyugodjon le! – Carving professzor elővette a
jegyzeteit, és az asztalára tette. – Ja, egyébként gratulálok,
Walker. Nem semmi lövés volt.
– Volt kiért hajtanom.
Kis híján félrenyeltem a kávémat.
– Ebben biztos vagyok – felelte Carving professzor. – Nos, a
gettysburgi csata utolsó részéhez érkeztünk, és gondolom,
mindenki elolvasta a kötelezőket.
Néhány motyogva kimondott nem hallatszott.
– Ja, hogy nem? Akkor egy gyors dolgozat. – Erre
mindenhonnan elégedetlen hangok hallatszottak. – Nyugi. Csak
annyit kérek, hogy a lap tetejére írják fel a nevüket, és csak az
emlékeikre hagyatkozva a lehető legpontosabban írják le nekem
a kedvenc részletüket a beszédből.
 Gyorsan lefirkantottam a nevem a lap tetejére, majd
felidéztem magamban azt a sort, amit ha akartam, se tudtam
volna kitörölni a fejemből.
Carving várt egypár percig, majd megszólalt.
– Jól van, akkor mindenki adja át a papírját a jobb oldalán
ülőnek.
Úgy nyújtottam az enyémet Josh felé, hogy rá sem néztem.
Ujjhegye finoman hozzáért a kézfejemhez, végigperzselt, és
megint mindent darabokra tört bennem.
Azután átvettem a papírt, amit bal kéz felől nyújtott felém
Patrick. Csendes srác volt, teljesen átlagos, viszont a szexuális
életére valószínűleg nem volt valami jó hatással, hogy az arca
tele volt pattanásokkal. Ennek ellenére kedves srác volt.
– Ki szeretné felolvasni a kezében tartott papírt? Mindy?
Mindy megköszörülte a torkát, és amikor megszólalt, olyan
hangja volt, mint egy pornósztárnak.
– Nyolcvanhét évvel ezelőtt...
– Ó, ez annyira könnyű volt így, hogy szinte csalás. Ki
szeretné még?
– Én! – szólalt meg Josh.
Hangja tisztán, erősen csengett.
– Hogy az itt nyugvók példája növelje elhivatottságunkat az
iránt az ügy iránt, amelyért ők meghozták életük végső,
legteljesebb áldozatát, és hogy szentül fogadjuk: a holtak halála
nem volt hiábavaló.
Szívem annyira vadul dobogott, hogy minden más hangot
elnyomott.
Carving professzor az asztalának támaszkodott.
 – Ms. Howard? Miért éppen ez a részlet fogta meg?
Szóra nyitottam a szám, de egyetlen hang sem jött belőle,
mert tudtam, ha megszólalok, akkor biztosan összeomlók, és az
egész osztály előtt fogom elbőgni magam. Márpedig azt soha
nem hagynám.
– Ms. Howard?
Megráztam a fejem, szorosan becsuktam a szemem, és azt
kívántam, bárcsak elnyelne a föld a székemmel együtt, mert nem
láttam más kiutat ebből a helyzetből, amikor még megszólalni is
képtelen voltam.
– Ember édesapja néhány hónapja esett el Afganisztánban –
felelte Josh halkan, majd átnyúlt a székeket elválasztó folyosón,
és az asztalomra tette a papírt.
Kinyitottam a szemem, és Carving professzor csodálkozó
szemébe néztem.
– Akkor már értem, mi magyarázza a választását.
Bólintottam, de nem értette.
Az óra fennmaradó része valami ködös tudattalanságban telt
el, azután a professzor elengedett bennünket. Ugyanakkorra
sikerült összeszednem a holmimat, mint Joshnak.
– Ember?
Megacéloztam magam, és szembefordultam vele. Még
mindig mellbevágott a felismerés, hogy mennyire fantasztikusan
szép, de most már tudtam, hogy a szépsége nyomába sem érhet
a kedvességének. Az egyetemen bármilyen csaj hálás lenne, ha
csak egy esélyt kapna Joshnál. Nekem viszont a szívét ajánlotta
fel.
– Igen?
 Felemelte a kezét, mintha jelezné, hogy eszébe sincs hozzám
érni, de aztán lassan leengedte.
– Édesapád nem feleslegesen halt meg.
Kivettem a táskámból a papírt, félbehajtottam, és átadtam
neki.
– Honnan veszed, hogy ezt apának szántam? Te vagy az, aki
fogadalmat tett. Mi lesz a te legteljesebb áldozatod?
Aztán a válaszát meg sem várva elmentem onnan.
 Huszonnegyedik fejezet

ÚJABB HÓVIHAR CSAPOTT LE RÁNK, messzire űzve a márciusi

szikrázó napsütést, és utána áprilisban még további három. Az
éppen csak ébredező természet alaposan megsínylette. A május
azonban végre csodálatosan szép lett.
A vasárnapi ebédhez fekete halásznadrágot és kék blúzt
vettem. Amíg ki nem kellett zökkennünk belőle, nem is
gondoltam volna, mennyire hiányzott az életemből a szülői ház
megszokott ritmusa. Most már úgy tűnt, minden visszatér a régi
kerékvágásba – csak apa hiányzott nagyon a képből.
Megint a kezemben forgattam a levelet, újra és újra
végigsimítva a kézírását. Olyan sokszor tettem ezt, hogy csoda,
hogy még nem kopott le teljesen, bár a vonalak mostanra
lágyabbnak tűntek, és kicsit elmosódtak. Négy és fél hónap telt
már el azóta, amikor azonban ezt a levelet a kezemben tartottam,
mindig úgy éreztem magam, mintha még mindig a bejárati
ajtónk előtt állnék, készen arra, hogy kinyissam, és káoszt
szabadítsak a családomra. Aztán a levelet visszatettem a polcra,
és elindultam.
A temetőben máris mindent friss, tavaszi virágok borítottak.
A temető gondozásával megbízott csapatok ilyenkor
megkettőzött erővel dolgoztak. Ahogyan az utóbbi időben
megszoktam, előbb apához mentem, és addig maradtam
mellette, míg azt nem éreztem, hogy ha még egy másodpercet is
eltöltők ott, zokogó massza lesz belőlem. Aztán felálltam, és déli
irányba indultam, a házunk felé. Az életem tehát megint rutinok
sorozatává lett.
Csak egyvalami zökkenthet ki belőle megint. Még mindig
vártam a választ a Vanderbiltről.
Szinte még le sem parkoltam a kocsit, amikor Gus már
kirohant a házból, és a nyakamba vetette magát.
– Ember! Annyira hiányoztál! Nézd meg a tudományos
kísérletemet. Totál állat!
– Totál megnézem. – Aztán összeborzoltam a haját, és amint
beléptem a házba, azonnal körülvett a sült pulyka illata.
– Annyira aggódtam, mert minden terv apánál volt. Nagyon
sokat beszélgettünk róla, hogy kellene megcsinálni.
Leguggoltam hozzá, és a szemébe néztem.
– De neked sikerült megtalálnod a terveket, igaz?
– Aha, az e-mailjei közt.
Észre sem vettem, hogy szorosabban fogom az ingét.
– Te hozzáférsz a levelezéséhez?
Bólogatott, és göndör haja vadul pattogott.
– Aha. De csak a személyesekhez. A biztonsági kérdése
nagyon könnyű volt, és anya még régen azt mondta, hogy apa
ősidők óta ugyanazt a jelszót használja.
Aztán elszaladt, én meg ott maradtam az előszobában,
mozdulatlanná dermedve.
Anya teljesen olyan volt, mint egy háziasszony az ötvenes
évekből. Az ebédlőn keresztül jött felém. Csak egy futó öleléssel
köszöntött, és máris rohant vissza, mert megszólalt a telefon,
Gus pedig megmutatta a hatalmas spagettiből készített hidat,
ami a konyhában anya asztalának jelentős részét elfoglalta.
– Nagyon tetszik, öcskös!
– Még soha nem volt ennél klasszabb az egész világon. Már
alig várom, hogy kiderüljön, mennyi súlyt bír el! – És a szeme
lelkesen csillogott.
Anya intett, hogy maradjunk csendben, mert telefonál, és a
mozdulata teljesen olyan volt, mintha egy kommandós osztagot
irányítana bevetésen. Gusszal együtt elnyomtunk egy nevetést.
– Persze, semmi gond, Chloe. Pulykát eszünk. Mi volna, ha
összeszednéd a fiúkat, és mind a hárman átjönnétek? – Aztán
elhallgatott, és a telefonra figyelt. – Jaj, bennünket nem érdekel,
milyen ruha van rajtad. Csak üljetek be a kocsiba, és gyertek át! –
Aztán hátrahajolt, és ellenőrizte az órát. – Gondolom, negyedóra
múlva itt lesztek. Csak semmi kifogás. – Aztán mosolyogva tette
le. – Gus, tegyél fel még három terítéket.
– Átjönnek Mrs. Rose-ék? – Kivettem a tányérokat a
magasabban levő szekrényből, és átadtam Gusnak.
Anya lesimította a kötényét. Már régen megtanultam, hogy
ez a mozdulat azt jelenti, sokkal több minden van a fejében
annál, mint amit szívesen elárulna.
– Nem volt valami jó a hangja – jegyezte meg, majd a
konyhába ment, szószt kevert, és kivette a pulykát, hogy
pihentesse.
Gusnak segítettem, ő pedig megkérdezte, hogy ki az a Mrs.
Rose?
 Az imént lerakott villákat mind áttettem a helyes oldalra, és
egyenesbe állítottam őket.
– Biztosan emlékszel rá. A férje apával szolgált.
Felismerés csillant a szemében.
– Ja, igen! Carson és Lewis anyukája!
– Pontosan.
April táncolva lépett be az ebédlőbe éppen akkor, amikor a
tányérokat tettük az asztalra. Hála istennek, most legalább nem
valami vadonatúj ruha volt rajta. Miután anya pszichológushoz
kezdte hordani, felhagyott az állandó vásárolgatással.
– Szia, Ember, de jó, hogy itt vagy! – Mosolyogva ült le.
– Szia, April, de jó, hogy itt vagy és segítesz! – énekelte anya.
April csak megvonta a vállát, és rám nézett.
– És nálad mi a helyzet?
Pontosan tudtam, hogy érti.
– Nincs semmi új.
– Rohadt nagy kár, hogy hagysz elmenni egy olyan klassz
pasit...
– April! – Még én magam is túl élesnek hallottam a saját
hangom. – El se kezdd!
– Valakinek helyre kell tennie az agyad! – És kezét
végigfuttatta a haján.
– Mióta lettél ilyen nagy párkapcsolati szakértő? – Még nem
egészen két hete, hogy megint Brett-tel járt. Én meg már azon is
meglepődtem, hogy a srác egyáltalán visszafogadta.
– Boldogtalan vagy. – Áthatóan nézett a szemembe, mintha
nyomatékosítani szerette volna a mondanivalóját. –
Megérdemled, hogy boldog légy.
 Most már higgadtabb voltam, és a hangom is halkabb lett
egy kicsit.
– Az én boldogságomhoz nem kell, hogy mindenképpen
legyen valakim. Tizenhét éves korom óta nem voltam egyedül.
Ez az utolsó néhány hónap persze nagyon gáz volt, de közben
sokkal többet tanultam meg magamról, mint valaha remélhettem
volna, valaki más mellett. – Aztán amikor hitetlenkedve felvonta
a szemöldökét, folytattam. – Komolyan mondom. Most már meg
tudom javítani a szemétaprítónkat, ki tudok cserélni egy kereket,
és el tudok tölteni egy péntek estét csak a barátnőim
társaságában, vagy akár egyedül is. Egy ideig nagyon hiányzott
Josh… még mindig, mindennap nagyon hiányzik, de tudom,
hogy ha egyszer majd együtt akarok élni valakivel, akkor előbb
meg kell tanulnom a saját lábamon megállni.
– Annyira jó látni, hogy így megértitek egymást, lányok! –
jegyezte meg anya ugyancsak hitetlenkedve, és átadta nekem a
kenyereskosarat.
– Hiszen ismersz bennünket! – felelte April trillázva, majd
rám kacsintott, és ezzel természetesen elűzött minden
feszültséget is.
Abban a pillanatban minden olyan normálisnak tűnt, olyan
békésnek. Eszembe jutott, hogy talán szólnom kellene anyának a
Vanderbiltről. Tíz teljes percen keresztül a nyelvem hegyén volt,
miközben előbb azt hallgattam, hogy Gus a tudományos
kísérletéről beszél, April pedig a szalagavatóról. Aztán anya
megkérdezte tőlem, hogy mennyire tetszik a suli, én szóra
nyitottam a számat...
 És ekkor megszólalt a csengő. Gus, a barátai érkezése miatt
izgatottan, azonnal felpattant az asztaltól, és teljes erőből
rántotta fel az ajtót.
– Gus! De király! Láttad már az új Bakuganunkat? – És a fiúk
egy pillanat alatt elmerültek a saját kis világukban.
A két Rose-fiú… ápolatlannak tűnt, ami nagy szó, mert
egyébként sem voltak különösebben jól öltözöttek. Most
azonban a pólójuk csupa kosz volt, és térdmagasságban mind a
kettejük farmerén hatalmas lyuk tátongott. A hajuk már annyira
hosszú volt, hogy úgy kellett a szemükből hátrafésülni.
– Chloe? – Anyának a lélegzete is elakadt, amikor meglátta
őket.
Mrs. Rose jóganadrágban és szakadt Colts-pulóverben volt.
A haja borzas volt, és csak tessék-lássék tartotta össze a feje
tetején a laza konty. Sminkje a sírástól lefolyt az arcán. Csak még
jobban megijesztett a dolog, hiszen ő általában mindig úgy
nézett ki, mintha egy divatmagazinból lépett volna ki.
Belépett, és halott tekintete anyát kereste.
– June?
Anya odasietett hozzá, és átkarolta.
– Mi baj van?
– Istenem, June! A jövő héten lesz, és nem hiszem, hogy haza
fog jönni! – A földre rogyott, és anya csak lassítani tudta az
esését, ahogyan őt is magával rántva, mind a ketten a padlón
kötöttek ki. A szobát rettentő zokogás hangja töltötte meg, és ezt
hallva megint felszakadt minden seb, melyet apa elvesztése
tépett a lelkemben. – Csak folytattam az életemet… és soha nem
is hagytam, hogy tudatára ébredjek… – Ahogy anya ölében
feküdt, szavait folyamatos csuklások kísérték. – Jövő héten tér
haza az egység. És amikor leszállnak a gépek, ő nem lesz rajtuk.
Nem lesz rajtuk! Most kellene véget érnie, de soha nem fog, mert
soha nem jön már haza!
April a szája elé tette a kezét. Mély sóhajom az egész testem
megrázta, majd mosolyt erőltettem az arcomra.
– Fiúk! Mi lenne, ha ma különleges vacsi lenne a
buliszobában? A Bosszúállók állati jól néz ám ki nagyképernyőn!
Carson és Lewis óvatos pillantást váltott egymással. Sajnos
nagyon is jól ismertem ezt a tekintetet. Én és April is ugyanilyen
pillantást váltottunk egymás között, és ez ezer szónál is többet
mondott. Csakhogy a srácok még nagyon kicsik voltak, olyan
idősek, mint Gus, és nem volt egyetlen idősebb testvér sem, aki a
gondjukat viselhette volna.
– Nem akarod megmutatni a fiúknak, merre van a buliszoba,
Gus?
Gus szomorú szemmel nézte anyát és Chloét, aki még
mindig anya ölében zokogott, sötét foltokat hagyva anya
kötényén.
– Aham, gyertek, nagyon klassz lesz – mondta a fiúknak, és
miközben mosolyt erőltetett az arcára, a szeme szomorú maradt.
– Nekem Vasember a kedvencem.
Felsóhajtottam, és boldog voltam, hogy Gus ennyire jószívű
kissrác.
– Amerikai kapitány sokkal jobb! – felelte Carson, miközben
rohanni kezdtek a buliszoba felé.
– Hulk! Apám, akkora bazi nagy, hogy a ruhája is leszakad
róla! – tette hozzá Lewis a távolban.
 Anya a kanapéhoz vezette Chloét, és fejét a vállára húzta,
miközben a fiatalabb nő sírásának és zokogásának hangja tovább
szaggatta a saját gyászomat rejtő varratokat. Akkor Chloe képes
volt összetartani a családot, és rettenetesen irigy voltam, amiért ő
képes volt tovább élni, miközben anya katatón állapotba
süllyedt. Most már láttam, hogy nem volt semmi, amit
irigyelnem kellett volna.
Aprillel összeszedtük a tányérokat, és az eredeti tervvel
ellentétben inkább gyorsan összeraktunk néhány pulykahúsos
szendvicset. April bevitte a kaját a fiúknak, én pedig
összeszedtem az asztalról a poharakat, és helyettük dobozos
üdítőket pakoltam ki. Teljesen mindegy, hogy egy másik
özvegyet nyugtat vagy sem, anya tutira a plafonon lenne, ha
gyümölcslét öntenének a buliszoba szőnyegére.
Elrendeztük a srácokat, elindítottuk a filmet, és magukra
hagytuk őket a Marvel-szuperhősökkel, majd halkan becsuktuk
az ajtót, kizárva a külvilágot. April csak egy lépést tudott tenni,
és a falnak támaszkodott.
– Istenem, Ember, vége lesz ennek valaha?
Odahajoltam hozzá, és átöleltem.
– Szerintem mindig fájni fog. Mert az üresség mindig ott lesz
a szívünkben. – Pislogva fojtottam vissza a könnyeimet. – De
napról napra könnyebb lesz együtt élni vele, ezt megígérhetem.
– Csak mindig, amikor már úgy érzem, hogy túltettem
magam rajta, előkerül valami ilyesmi, és megint minden olyan
lesz, mint a legelső napon volt. – A hangja megbicsaklott.
– Tudom. – Végignéztem a szemben lévő falra akasztott
képeken. Iskolai események, és minden olyan dolog, ami azzá a
családdá tett minket, akik voltunk, és egyszerre még jobban fájt a
tudat, hogy már soha nem leszünk még egyszer ilyenek. – Hidd
el, engem is még mindig teljesen összetör, April.
Chloe zokogását az egész házban hallani lehetett,
emlékeztetve bennünket, hogy a gyásznak nincsen lejárati ideje.
Én is ugyanúgy öleltem a húgomat, ahogyan anya ölelte Chloét,
és képtelen voltam megtalálni azokat a szavakat, melyek
tompíthatták volna a kimondhatatlan veszteség miatt érzett kínt.
Még mindig megszenvedtük, ennyi hónappal később is. Az
állam April fejére tettem, és hálát adtam, amiért mi legalább itt
vagyunk egymásnak.
– Azt mondtam Chloénak, hogy alhat a te szobádban, Ember.
Remélem, nem bánod. – Anya a szennyesbe dobta a kötényét.
– Nem, persze. – És miközben April a pultot törölgette, az
utolsó tányért is betettem a mosogatógépbe. – Lewis és Carson
meg Gus szobájában alszik.
– Jó. Örülök, hogy megértik egymást.
Nem nagyon volt semmi más, amit mondhattunk volna
egymásnak, úgyhogy a konyha többi részét megnyugtató, de
szomorú csendben takarítottuk fel.
– Én is megyek lefeküdni. Te az albiban alszol, Ember? –
kérdezte April.
– Aha, holnap reggel órám lesz.
Megölelt.
– Kösz szépen! Tudom, hogy nem szoktam elégszer
mondani, de akkor is. – És mielőtt bármit válaszolhattam volna
neki, sarkon fordult, majd felszaladt a szobájába.
– Látom, egyre jobban lesz – jegyeztem meg.
 – Mint mindannyian. Lehet, hogy a következő néhány hét
egy kicsit kemény lesz mindenki számára, de majd túltesszük
magunkat rajta. – Anya felvont szemöldökkel figyelte, amint
lefertőtlenítem a pultot, amit April éppen az imént mosott le,
majd elvágólag beállítom a késtartót is. – Egyébként hogy vagy?
Sokkal ritkábban van alkalmam megkérdezni tőled, mint
szeretném.
Hátradőltem, neki a szekrénynek.
– Jól. Úgy érzem, mintha még mindig ebben a
gyomorforgatóan hosszú átállási periódusban lennék, de minden
rendben van, és a kezemben tartom a dolgokat. – Anya csak
nézett, és várta, hogy folytassam. Mindig ezt csinálta. Jobban
ismert annál, hogy megpróbáljon bármit is erővel kiszedni
belőlem. Apával egy pillanat alatt mindenféléről tudtunk
beszélgetni, de anyával mindig nehezebben ment a
kommunikáció. Gondolom azért, mert túlságosan hasonlítottunk
egymásra. – A jegyeim jók, és nagyon klassz Sammel együtt
lakni.
– Örülök, hogy megint egymásra találtatok.
– Igen, én is. A ballagás napján, miközben mindenki
évkönyveket írogat alá, az ember mindig azt hiszi, hogy a
barátságai örökké fognak tartani. De csak nagyon kevés állja ki
az idő próbáját. Mindenki, hogy is mondjam… elsodródik a
másiktól.
Anya levett a polcról két nagy csészét, hátat fordított, és
kávét főzött.
– Pedig ha te is teszel érte, az emberek igenis ott maradnak
melletted. – Csészéjét két kezében dajkálva nagyot sóhajtott. –
Máris annyi minden történt veled idén, Ember, és annyira
sajnálom, hogy nem számíthattál rám. – Aztán keserűen
felnevetett. – Még én sem számíthattam saját magamra. Azt sem
tudtam, mi folyik Riley és közted...
– Ezzel kapcsolatban úgysem tudtál volna tenni semmit. Ami
történt, csak saját magának köszönheti. Ha más nem, a
hűtlensége ráébresztett, mennyire csakis körülötte forgott az
életem. Mindent az ő érdekében változtattam meg, hogy
megfeleljen ennek az ő hatalmas tervének, amit ugyan együtt
beszéltünk meg, de én személy szerint soha nem kedveltem.
Átadta nekem a kávét, én pedig zavartan belekortyoltam.
Finom volt, és éppen elég erős ahhoz, hogy felpörgessen, és meg
tudjam csinálni minden feladatomat, ami otthon várt rám-
Kedveltem Riley-t – ismerte be. – Tetszett, hogy be tud
illeszkedni a családunkba, hogy ti ketten látszólag mindent
olyan szépen elterveztetek a magatok számára. De ha
megtudtam volna, mit csinál, satuba fogom a heréit.
Azonnal félrenyeltem a kávét, és ahogy köhögni kezdtem, az
éppen csak letisztított pult csupa kávécsepp lett. Aztán mind a
ketten nevetni kezdtünk, és amikor anya kinevette magát>
gyorsan megint letörölgetett mindent.
– De komolyan. Én soha nem kényszerítettelek volna, hogy
vele légy.
– Tudom. Első pillantásra annyira tökéletesnek tűnt.
– És Josh? – Anya mintegy félvállról vetette csak oda a
könnyed kérdést, a név hallatára nekem mégis fájdalom rohant
végig a testemen.
 – Josh katona. Jobban mondva gárdista. – Két hónapja, hogy
külön voltunk, és én most először beszéltem róla anyának. – Ha
leszerelne, akkor talán lenne esélyünk, de ha lediplomázott,
azonnal fel fog esküdni. Nem tudom rávenni magam, anya. Nem
vagyok hajlandó rávenni magam.
Egy ideig szótlanul itta a kávéját, majd megszólalt.
– Szereted?
Nagyot nyeltem, és küzdöttem a feltörő szavak ellen.
– Igen. Sokkal jobban, mint azt valaha lehetségesnek
tartottam volna. És úgy érzem, soha nem leszek képes túltenni
magam rajta, de közben azt mondogatom magamnak, hogy
mégis. Mert ha elmegy a közelemből, akkor könnyebb lesz. – Ez
azonban sokkal inkább volt ígéret saját magamnak, mint puszta
tényközlés anyának. – Különben pedig már nagyon is sikerült
továbblépnie.
– És nem tudjátok megoldani valahogy? – Olyan tűz lobbant
a szemében, amit hónapok óta nem láttam benne. Úgy tűnt,
végre tényleg érdekli valami. – Tudod, a szerelem nem olyasmi,
amit az ember csak úgy eldob magától.
– Én nem ilyen életet akarok élni, anya. Állandóságot akarok,
gyökereket, és azt, hogy az elkövetkező húsz évben ugyanabban
a házban éljünk, ahol a gyerekek az ajtókeretbe véshetik minden
szülinapjukon, milyen magasra nőttek egy év alatt. A hadsereg
pedig mindezt lehetetlenné teszi.
A szemét kicsit összehúzva nézett rám, mintha azon
töprengene, hogy lezártnak tekintem-e a témát, vagy sem.
– Túl sok áldozatot hozol, December. – Tekintete előbb a
hűtőre meredt, majd a pultra, a padlóra, azután megint rám. –
Szeretném… – Elakadt a hangja, és megköszörülte a torkát. –
Szeretném megköszönni. Mindent, amit tettél. Köszönöm, hogy
itt voltál, és gondoskodtál mindenről, amíg én nem tudtam.
– Semmi gond, anya. – A válasz mostanra könnyen jött,
szinte automatikusan.
– De igenis gond volt. Emiatt feladtad az iskolát, az életed, a
terveid. És ne hidd, hogy nem tudom, milyen sokat jelentettek
neked a terveid. Túlságosan sok mindenről mondtál le.
– Igen, és nagyon gáz volt. De család vagyunk, és valakinek
meg kellett tennie. Szóval megtettem, ennyi és kész. Bárki más is
megtette volna a helyemben.
– Ez nem igaz! – Összerezzentem, amikor felemelte a hangját.
– Te az egész családot a válladon cipelted. Engem is a válladon
cipeltél! Pedig egy gyermeknek nem az lenne a dolga, hogy az
anyjának rá kelljen támaszkodnia. – És lecsapta a pultra a
csészéjét.
Ennek mindenképpen véget kellett vetnem.
– Mégis mit akarsz hallani, anya? Hogy mennyire dühös
voltam? Hogy mennyire sajnálom, hogy ott kellett hagynom
Bouldert? Ha ezt mondom, akkor majd jobban érzed magad?
– Igen! Mert tudni akarom, milyen érzések voltak benned.
Soha nem kérdezlek az érzéseidről! – Az arca kezdett kipirulni. –
És azt szeretném, ha emiatt te is éppen olyan dühös lennél,
amilyen én!
Ekkor elpattant bennem valami, és szabadjára engedtem
minden haragomat.
– Jól van! – A csészém a mosogatóban csörrent, és a maradék
kávém elfeledetten csörgött a lefolyóba. – Igen, nagyon dühös
voltam! És irigy voltam, mert Chloe Rose képes volt egyben
tartani a családját és gondoskodni a gyerekeiről, miközben te
arra sem voltál képes, hogy az ágyból felkelj! Nem tudtam,
mitévő legyek, zavart voltam, és minden egyetlen pillanat alatt
vált tökéletesen rendezettből ezzé a rohadt nagy… fostengerré! –
A mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, miközben próbált
lépést tartani vadul zakatoló szívemmel. Istenem, még a végén
összehányom magam! – Te a férjed veszítetted el, én azonban az
apámat és az anyámat! Elvesztettem a barátomat, a terveimet és
az otthonomat is, és nem számíthatott rád egyikünk sem!
– Tudom. – A beismerés halk volt, azonban már túlságosan
messze jártam ahhoz, hogy ennyivel megállíthassa a
kirohanásomat.
– És tudni akarod, miért nem lehetek együtt Joshsal? Mert
nem lennék képes ezt az egészet még egyszer végigcsinálni! –
Két karommal átfogtam a fejem. – Nem akarok olyan lenni, mint
te! Nem akarom átélni, hogy amikor kinyitom az ajtót, ott állnak
ezek az ismeretlenek, készen arra, hogy véget vessenek
mindennek, amit valaha ismertem. Nem lennék képes rá. – A
könnyek, amiket csak nagy erőfeszítéssel sikerült visszatartanom
egész éjjel, jobban mondva december óta, most ömleni kezdtek,
és mérges patakokat rajzoltak az arcomra.
Anya tett felém egy lépést, én azonban feltartott kézzel
megállásra kényszerítettem.
– Nem. És még csak nem is tudod, hogy mi ebben az
egészben a legrosszabb, mi az, amit ezzel az egésszel
folyamatosan próbálok jóvá tenni.
 – Mi lehetne ennyire szörnyű? – Habozva tett még egy lépést
előre.
– Istenem, anya! Én nyitottam ki azt a rohadt ajtót! Pedig azt
mondtad, ne tegyem, mert tudtad, mi következik! Én viszont
akkor is kinyitottam, és beengedtem őket. Elpusztították a
családunkat, és én nyitottam ki nekik a rohadt ajtót!
Ekkor már odalépett hozzám, és olyan erősen szorított
magához, ahogyan gyermekkorom óta soha.
– Nem, Ember. Ne! Te semmit sem tehettél volna, hogy
megakadályozd. Semmit. Te semmiben sem vagy hibás. Nekem
kellett volna kinyitnom az ajtót. Annyira sajnálom, hogy nem
lehettem erősebb. Annyira sajnálom.
Én pedig a fejemet anyába temetve zokogtam, míg már
elapadtak a könnyeim, és nem tudtam tovább sírni apa, Riley, a
tervek, az egyetem, vagy éppen Josh miatt. Teljesen tisztára
sírtam magam.
És akkor abbahagytam.
 Huszonötödik fejezet

MAJDNEM EGY TELJES HETET VÁRTAM, míg egy szombat reggelen

rádöbbentem, hogy ha meg akarom őrizni a józan eszem,
mindenképpen hallanom kell apáról valamit. Előrehajoltam az
asztalom előtt álló székben, és a Gmail bejelentkező képernyőjén
villogó kurzort néztem. Gondosan gépeltem be a nevet.
Justin.A.Howard@gmail. com
Jelszó. Na, igen. Ez nem lesz olyan egyszerű. Begépeltem a
születési dátumát, de a szerver azonnal visszadobta. Anya neve.
Elutasítva. Egy kis fehér ablak jelent meg a képernyő közepén.
„Kér segítséget?”
– Hogy a fenébe ne? – mormogtam magamban, és az OK
gombra kattintottam.
Betöltődött az oldal, és megjelent az emlékeztető.
Tompán izzik, akár a parázs
Minden, mit szívem magába zár.
Anastasia száma. Végigfutott rajtam a hideg, ahogyan
elképzeltem, hogy apa ott áll mögöttem, és nekem énekel.
– Apa! – suttogtam, majd rákattintottam a bejelentkezésre.
Jelszó: OnceUponADecember.
Megnyílt a postafiókja, és olyan megkönnyebbülés vett erőt
rajtam, hogy a testem minden idegvégződése bizseregni kezdett
tőle. Nagyon sokat kaptam vissza belőle. Többé nem a levél volt
a legutolsó dolog, ami rá emlékeztetett. Ezek az e-mailek persze
nem voltak elég jók, de sokkal többek voltak a semminél. Ezek itt
az ő levelei voltak, az ő szavai. Valami ősi kényszer tört rám,
hogy begörbített karmokkal nyúljak bele a képernyőbe, hogy
zokogva temetkezzem bele abba, ami belőle maradt, hogy
odabújjak az írott szavakhoz, és talán megtaláljam bennük apát.
Gyorsan végigpillantottam a postafiókon, és az olvasatlan
leveleken akadt meg a tekintetem. Nem érdekelt, hogy mások
mit írtak neki, csak azt akartam tudni, hogy apa mit írt. Voltak itt
levelek nagyitól, anyától, Gustól, Apriltől… és tőlem.
Rákattintottam az utolsóra, amit neki küldtem, mindössze
néhány nappal azelőtt, hogy az a két katona megjelent volna az
ajtóban.

Szia, Apa!
Minden nagyon klassz, ne aggódj miattam! Holnap indulok
Springsbe, és a karácsonyt anyával, Aprillel meg Gusszal töltöm.
Semmi gáz, emlékszem még, hol rejtetted el anya
különlegesajándékát, és gondoskodom róla, nehogy átaludja az
ajándékozást. De azért nagyon jó lenne, ha itt lehetnél. Nélküled
mégsem az igazi.
Szeretlek.
December

Az utolsó szavaim a szeretetről és a családról szóltak. Az

ilyesmi mindig könnyen ment nekem. És a levelet olvasni közel
sem volt annyira fájdalmas, mint gondoltam volna. Apa mindig
nagyon tartott tőle, hogy minden álmom feladom Riley
érdekében, különösen azóta, hogy a második évben
megszakítottam az angol/töri dupla főtárgyamat, és helyette
inkább pedagógiát kezdtem hallgatni.
Mondjuk most már úgysem mondhatom el neki, hogy mégis
igaza volt.
Átnéztem az elküldött leveleket is, és a lélegzetem is elakadt,
amikor észrevettem az egyik címzett nevét. Josh Walker.
Mielőtt a lelkiismeretem megálljt parancsolhatott volna,
rákattintottam.

Szia, Josh!
Örülök, hogy megkaptad a jelentéseket. Ne haragudj, hogy csak
szkenneltem őket, de tudtam, mennyire sürgős, és fogalmam sincs,
meddig tartott volna, ha rendes postával küldöm. Örülök, hogy
megint játszol; mindig is fantasztikus voltál a jégen. Nagyon
büszke vagyok rád azért, amit sikerült elérned, és ha rám hallgatsz,
te is nagyon büszke leszel magadra. Megnéztem, hogy mikor
érkezik meg az egység, és elég szoros lesz, de azt hiszem, talán ott
lehetek az avatásodon. Nagyon megtisztelő, hogy engem kértél fel,
és hidd el, semmit nem szeretnék jobban annál, mint hogy egy
olyan férfi, mint te, tisztként szolgáljon. Ja, és kösz, hogy
feltöltötted a meccsről készült videót! Gus rohadt gyorsan nő.
Üdv,
Justin Howard

A döbbenettől szóhoz sem jutottam. Apa nemcsak hogy

ismerte Josht, hanem egyenesen barátok voltak. Azt már eddig is
tudtam, hogy a hokiedzéseken sokat beszélgettek, de soha
eszembe sem jutott volna, hogy levélben is tartották a
kapcsolatot. Nem csoda, hogy Josh annyira össze volt törve a
temetésen.
Gyorsan végigpillantottam a levélen, és a szemem megakadt
a „jelentéseket” szón. Mit küldhetett neki apa Afganisztánból,
amit nem kaphatott volna meg itt is? Elfojtottam lelkiismeretem
ágáló hangját – basszus, már amikor beléptem ide, akkor
feltettem a lelki füldugót –, megnyitottam apa elküldött
leveleinek mappáját, majd leszűrtem azokra a levelekre,
melyeknek Josh volt a címzettje.
Többtucatnyi e-mailt dobott ki a rendszer, vagy… két évre
visszamenőleg! Ők ketten két éven keresztül leveleztek? A
legrégebbi nem volt különösebben érdekes, apa arra kérte benne
Josht, hogy vállalja el Gusék csapatának edzését, és azt is
elmondta, hogy a sebe is biztosan gyorsabban gyógyul majd, ha
Josh megint jégre lép. Valami beköltözött a gyomromba, azután
végigmászott a torkomon, és a számban undorító, édeskés ízt
hagyott maga után. Nem lehet, hogy csak ennyi volt. Lennie kell
még sokkal többnek is.
Reszkető lélegzettel néztem végig a jobb oldalt, a csatolt fájlt
jelző ismerős gemkapocs ikont keresve. Nagyon sok volt belőle,
a legtöbb Gus meccseiről készült videó. Josh úgy tartotta
kapcsolatban apát a családjával, ahogyan mi nem lettünk volna
rá képesek – a sporton keresztül, melyet Gus is és ő is annyira
szeretett. Kimondhatatlan hálát éreztem emiatt.
 Aztán megnyitottam a levelet, aminek a tárgya „megvannak
a jelentések” volt. Apa tavaly augusztusban küldte.
Rákattintottam.

Szia, Josh!
Megvannak a jelentések, sikerült megtalálnom mindent a
rendszerünkben. Mondd meg a Gárdának, hogy szedjék össze
magukat, és a változatosság kedvéért legalább néha csináljanak
biztonsági mentést. Vagy ami még jobb, esküdj fel, és hagyd az
egészet. Annyira boldog vagyok, hogy segíthetek neked odajutni,
ahova tartozol! Itt is minden ugyanolyan – túl sokat dolgozunk, és
túl keményen. Kérhetek egy szívességet? Menj át hozzánk, és győzd
meg June-t, hogy hagyja neked megcsinálni a fűnyírást. Így is
túlságosan sokat vállal. Ember már visszament az egyetemre a
nyomorult kis pasijával. Ha egyszer véletlenül felmerülne benned,
hogy váratlanul megjelenj nálunk, és elrabold egy kicsit, nem lenne
nagyon ellenemre. Ha érted, mire gondolok. De komolyan,
mindenképpen írd meg, hogy mi másban tudok még segíteni. A
springsiek hálásak lehetnek, hogy ilyen klassz játékosuk lesz, mint
te.
Üdv,
Justin Howard

Apa megpróbált összehozni engem Joshsal? Komolyan? Én

mindig azt hittem, szereti Riley-t. Vagy csak azért tett úgy, mert
látta, hogy én boldog vagyok mellette? Most félretettem ezeket a
kérdéseket, és rákattintottam a csatolmányra. Josh orvosi anyaga
jelent meg a képernyőn. Nem a teljes anyag, csak néhány oldal,
az első két évvel korábbra, júliusra dátumozva.
Josh miért éppen apától kért segítséget, amikor a Gárda
elvesztette az anyagát?
Eltoltam magam az asztaltól. Most már túlságosan sok
kérdés kavargott bennem, és elegem volt abból, hogy nem értem,
mi folyik körülöttem. Válaszokat akartam.
Még mielőtt meggyőzhettem volna magam arról, hogy
ostobaságot csinálok, elindultam az ajtó felé.
– Hova mész ilyen ruhában? – kérdezte Sam nevetve a
kanapéról. Még mindig pizsamában volt.
A hajam a fejem tetején rendetlen kontyba fogva, mert nem
éreztem szükségét, hogy rendesen megcsináljam. Intettem neki,
aztán úgy, ahogy voltam, farmer rövidgatyában és atlétában a
bejárati ajtó felé mentem. Még azzal sem foglalkoztam, hogy
legalább cipőt vegyek. Azt mondogattam magamnak, hogy
úgysem érdekel, mit gondol majd rólam Josh, és bekopogtattam
az ajtaján.
– Jövök! – Jagger kiáltása tompának hangzott az ajtón
keresztül. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy jobb lenne
elfutni, de aztán rájöttem, hogy ez sem megoldás, különösen
akkor nem, ha ki akarom deríteni, mi folyik körülöttem. Kinyílt
az ajtó, megjelent Jagger, és amikor végignézett rajtam, a
szemöldöke magasra szaladt a homlokán. – Szia!
Mosolyom feszült volt és örömtelen.
– Izé, Josh itthon van? – Alig tudtam kipréselni magamból a
szavakat. Még most, három hónappal később is megszenvedtem,
amikor ki kellett mondanom a nevét.
 Jagger döbbenten mosolygott.
– Aha, aha, gyere csak be!
Követtem a folyosóra, és befordultam ugyanott, ahol nálunk
is be kell fordulni, hogy a nappaliba jussunk.
– Figyelj, Walker, soha az életben ki nem találnád, hogy ki
jött…
– Basszus! – Josh a szavába vágott, és hirtelen felpattant a
kanapéról, ami egy kicsit kényelmetlenül érintette a kanapé
karján hozzá bújva ülő csajt. Josh még éppen elkapta, mielőtt
leesett volna a földre, majd visszaültette a kanapéra.
– Ember? – Tekintete végigjárta a testem fel és le, és nem
lehetett nem észrevenni a szemében csillanó vágyat. De jó, hogy
sikerült feljebb szítanom a lángolást, amit… na, persze, ki más!
Subidu és Subidam tekintete villámokat szórt.
Jagger megnyomta a távirányítón a némítást, és a nem is
tudom, milyen vígjáték hang nélkül folytatódott. Egy pillanatig
én sem tudtam megszólalni – túlságosan elvesztem Josh
látványában. Az elmúlt néhány hónapban gondosan ügyeltem
arra, hogy soha ne kelljen rá néznem. Órán mellette ültem, és
mosolyogva fordultam nagyjából arrafelé, ahol ő ült, amikor
valami vicceset mondott a professzornak, de nagy
általánosságban kínosan ügyeltem, hogy egy pillantást se vessek
rá. Tudtam, hogy akkor pontosan úgy kicsúszik a kezemből az
irányítás, mint most.
Félmeztelen volt. Egyébként Jagger is, de rajta nem volt
semmi, ami olyan hatással lett volna rám, mint Josh mellkasának
látványa. Még mindig álomszerűen kidolgozottnak láttam. Talán
csak annyi változhatott azóta, hogy legutóbb láttam, hogy az
izmok nagyobbak voltak, jobban definiáltak, és különösen azok a
vonalak rajzolódtak ki szépen, amik a fekete kosarasnadrág alá
vezették a tekintetem. És a vállára tetovált törzsi motívum sem
csak fekete-fehér volt többé – jég és tűz kavargott a vonalak
között és körül, de mindegyik új motívum a szíve magasságából
indult ki. Próbáltam nem lenyelni a nyelvem, vagy arra
gondolni, mennyire rohadtul szeretném megcsókolni.
– Új tetkó?
Vagy három méterre álltunk egymástól, de éppen így
lehettünk volna meztelenül egymás karjában vagy tízezer
kilométerre egymástól, mert a távolság nem jelentett semmit.
– Igen.
– Mi a fenét csinálsz te itt? – Subidam dühösen nézett rám, és
két karját a melle alatt fonta keresztbe, ezzel együtt megemelve a
mellét, hogy szinte kibuggyant a dekoltázsából.
– Ne haragudj, nem akartam megzavarni a kis izé… – nagy
általánosságban a szoba felé intettem – …randitokat. Csak
valami nagyon fontosat kell kérdeznem Joshtól.
– És csak azért eljöttél idáig, hogy feltegyél neki egy kérdést?
– vágott vissza.
Joshra néztem, de ő láthatóan teljesen elveszett abban, hogy
lát ahhoz, hogy válaszoljon, vagy hogy el tudja szakítani rólam a
tekintetét. Elpirultam.
– A szomszédban lakom, és…
– És semmi szüksége arra, hogy neked magyarázkodjon –
szakított félbe Josh, aki végre visszatért közénk. – Mi a helyzet,
Ember?
 Ahogy mondta, ahogyan az ajkai szinte körbefonták a
szavakat, arra késztetett, hogy még többet akarjak tudni, aztán
eszembe jutott, hogy kopogott az ágya a falon a múltkor éjjel. Ő
már továbblépett. Felsóhajtottam, összeszedtem magam, és
átöleltem a derekam.
– El is felejtetted mondani, milyen közeli kapcsolatban voltál
apával.
Az állkapcsa megfeszült, és az arca elsápadt.
– Ez már nem is igazán kérdés, ha előre tudod, mi lesz a
válasz. – Ujjával a hajába túrt, és kezét végigfuttatta a rövid
hajtincsei között. Most már tudtam, azért olyan rövid a haja,
mert a Gárdában szolgál. – De igen, barátok voltunk.
– És mi van a jelentéseiddel? Miért apától kellett elkérned?
Miért nem mentél be itt az Evans Kórházba?
Nagyot nyelt.
– Elolvastad őket?
Megráztam a fejem.
– Nem, hiszen a te jelentéseid. Csak a dátumot néztem meg,
és ennyi.
Bement a szobájába, majd intett, hogy én is kövessem, de
nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volna.
– Gyere nyugodtan, Ember, nem fogom kihasználni a
helyzetet. – Mosolya halvány volt, és nem tükröződött a
szemében. Aztán amilyen hirtelen megjelent, olyan gyorsan el is
tűnt.
– Én szeretném, ha velem kihasználnád! – felelte énekelve
Subidam, majd közelebb hajolt hozzám, és olyan halkan, hogy
csak én halljam, a fülembe suttogott. – Ennek a pasinak olyan
teste van...
Elhessegettem magamtól, és faképnél hagytam, mielőtt
befejezhette volna. Választanom kellett az oroszlán barlangja és a
kígyófészek között. Az oroszlánt legalább már ismertem.
Körülnéztem, és láttam, hogy nem változott az égvilágon semmi.
Még az állami bajnokság megnyerése után készült képet is
visszatette a falra. Kétszer is meggondoltam, hogy leüljek-e az
ágyára, de aztán úgy döntöttem, inkább állva maradok, és úgy
nézem, ahogy a beépített szekrényében kutat. Végül egy nagy,
szürke fogantyús irattartó dobozt vett ki belőle.
Az ágyára tette, és egy kattanással felnyitotta a zárat.
– Őszintén szólva soha nem gondoltam volna, hogy még
egyszer a szobában leszel, és ha mégis, akkor semmiképpen sem
ilyen körülmények között.
Ujjai mozgására, valamint a felkar izmainak játékára
összpontosítottam.
– Nem tudnál felvenni egy pólót? Ez így egy kicsit zavaró. –
Még én is kihallottam a saját hangomból kicsendülő vágyat, de
képtelen voltam lassítani a pulzusomon. Esélyem sem volt így,
hogy mindössze centikre állt tőlem.
Felnevetett, amivel persze nem tette könnyebbé a dolgom.
Jobban mondva teljesen beindított.
– És te nem tudnál nadrágot venni? Mert ha végignézek a
kilométeres combjaidon, mindig az jut eszembe, mennyire
szeretted a derekam köré fonni őket.
 Fújtam, mire még jobban nevetett, és sorra szedte ki az
orvosi jelentéseket az iratrendezőből, majd adta át nekem sorra
mindegyiket.
– Egy napon úgyis rájöttél volna, úgyhogy akkor már jobb,
ha én mondom meg neked.
Gyorsan elolvastam az űrlap tetejét.
– Szóval két éve sérültél meg? Júliusban?
– Aha, és voltam olyan hülye, hogy odaadtam a Gárdának az
egyetlen példányomat a zárójelentésből, amikor pedig
frissítették a számítógépjeiket, mindenem eltűnt. Nekem viszont
nagyon kellett volna, hogy Springsben játékengedélyt kapjak.
Apád éppen Afganisztánban volt, és biztos voltam benne, hogy a
kórházban is kell lennie egy példánynak valahol. Hatalmas
szerencse volt, hogy pontosan tudta, hol keresse.
– Ugyanabban a kórházban volt, ezt értem, de honnan tudta
volna, merre keresse? – Valami még mindig nem volt teljesen
kerek a sztorival, de nem tudtam volna megmondani, micsoda.
– Aha, ugyanaz a kórház. Mielőtt Landstuhlba szállítottak,
ott végezték el a sürgősségi beavatkozást. – Éreztem, hogy
tekintete a lelkembe hatol.
Megráztam a fejem, és felemeltem a kezemben tartott
papírokat.
– Mit próbálsz elmondani?
– Nézd meg a dátumot.
– Július 6.
– Mit csináltál azon a nyáron?
Visszagondoltam.
 – Ööö, éppen csak megvolt a ballagásom, és július 4-e után
anya felvitt Boulderbe, mert tudta, hogy Riley-val együtt oda
szeretnénk menni. – A Vanderbilt helyett, ahova egyébként
szerettem volna beadni a jelentkezésem; még egy kis
engedmény, amit a terveink megvalósulása érdekében tettem. –
Anya vitte fel, mert… – És ekkor leesett.
– Mert apád éppen küldetésen volt. – Fejezte be a
mondatomat.
A fejem tetejéről kiindulva, a két karomon végigfutott a
hideg.
– Nézd csak meg a zárójelentést, December! Ismered ezt a
kézírást. – A hangja gyöngéden szólt.
Visszalapoztam az első oldalra, és elolvastam a kezelést
végző orvos nevét. Dr. J. A. Howard. Nem éreztem pánikot, nem
éreztem, hogy elárultak volna, vagy haragot, csak olyan érzés
szállt meg, mintha a dolgok körbe értek és bezárultak volna.
– Ő volt az orvosod.
– Megmentette az életem. – Josh csak ült az ágyon, és a
falakon túlra, valahova a messzeségbe meredt. – Éppen egy
épületet kellett megtisztítanunk, amikor eltaláltak. Még csak egy
hónapja voltam a hadműveleti területen. Az egyik golyó a karom
súrolta. – És a tetoválásával elrejtett sebhelyre mutatott, amit
annak idején, a klubházban, tánc közben simogattam. – Egy
másik pedig keresztülment a combomon, és vitte magával a
combi verőeret is. Azonnal a tábori kórházba vittek, de ömlött a
vérem, és biztos voltam benne, hogy meghalok. A felcserek nem
tudták elég gyorsan megtalálni és elszorítani az artériát. Erre
odajött apád, belehajolt a képembe, és megígérte, hogy élve
fogok hazajutni. Azt mondta, ő majd gondoskodik róla. – Megint
rám nézett, és én elvesztem a tekintetében. – Miután felébredtem
az altatásból, beszélgetni kezdtünk, és felismert. Mondta, hogy
látott játszani, amikor téged kísért el a meccseinkre.
– Még elsőben – suttogtam, és eszembe jutott, mennyire
cikinek éreztem akkor, hogy apával vagyok. – Miért nem
mondtad el?
Kinyúlt felém, és megfogta a kezem.
Próbáltam nem tudomást venni az áramszerű sokkról, ami
az ujja érintésére rohant végig a karomon.
– Rettenetesen dühös voltál rá, hogy egyáltalán elment
Afganisztánba. Nem mondhattam azt neked, hogy ha ő nincs ott,
akkor most halott lennék. Nem akartam, hogy úgy tekints rám,
mintha én lennék az oka, vagy hogy apád az én életemért
cserében adta oda a sajátját.
– Mert te így érzed? – Közelebb léptem hozzá, és az arcát két
tenyerembe fogtam. Rám nézett. Annyira hiányzott már, hogy
hozzáérhessek!
– Néha igen. De nem én vagyok az egyetlen, akit
megmentett, Ember. Rajtam kívül még számtalan katona
köszönheti neki az életét. Fantasztikus sebész volt. Szerettem
volna beszélni neked róla… csak nem tudtam volna elviselni, ha
emiatt hátat fordítasz nekem. Olyan hosszú időn keresztül
tartottál távol magadtól csak azért, mert nem szerettél volna
közvetlenül a halála után belevágni egy új kapcsolatba. Hogyan
mondhattam volna akkor el neked, hogy az egyetlen oka annak,
hogy én itt vagyok, éppen ő?
Óvatos aggodalom kezdett formát ölteni bennem.
 – Ezért töltöttél velem olyan sok időt? Ezért voltál az
akármim? Csak az apám miatt csináltad, mert úgy érezted, hogy
tartozol neki?
– A szívem megdermedt a mellkasomban, miközben a
válaszra vártam. Azt akartam, hogy közöttünk minden valódi és
őszinte legyen. Képtelen lettem volna elviselni, ha csak
szánalomból van mellettem.
– Te tényleg őszintén éreztél irántam valamit? Úgy értem,
ahogy vége lett, te megint olyan lettél… mint régen.
A fájdalom felcsillant a szemében, gyorsabban, mint
elrejthette volna.
– Tizennyolc éves korom óta csakis téged akarlak. – És
közben fejével a kettőnket ábrázoló fénykép felé bökött. – De
akkoriban nem voltam elég jó hozzád. Basszus, hiszen még most
sem vagyok elég jó hozzád. Te vagy minden, amivé én nem
válhatok azért, amit életemben tettem, és amit valószínűleg tenni
fogok. Nem volt jogom szeretni téged, de nem tudtam ellenállni.
És apádnak ehhez az egészhez semmi köze.
Magához húzott, és az ölébe ültetett, én pedig nem tudtam
ellenállni neki, mert én is ott akartam lenni, és ki akartam
használni minden lopott pillanatot, amíg őt érinthetem.
– Amikor azon a napon a boltban megláttalak, még sokkal
szebb voltál, mint ahogyan az emlékeimben éltél. Öt év telt el
azóta, és a lány, akiért teljesen odáig voltam, csodálatosan szép
és erős nővé ért. Köszönetet mondtam a sorsnak, térdre
borultam előtte, és megcsókoltam a lábát, amiért megint
elvezetett hozzám. Amikor azonban hallottam, hogy édesapád
meghalt, már pontosan tudtam, miért kellett éppen abba a boltba
bemennem, pedig teljesen céltalanul jártam arra.
– Azért, mert tartoztál apának, amiért megmentette az életed.
– Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a suttogás is éppen elég
erős volt. – Csak tudod az a fura, hogy nem érdekel, ha tényleg
így is van. Mert annyi mindent hoztál el az életembe, Josh.
Kiszabadítottál mindenből, ami leláncolt, megmutattad nekem,
milyen, amikor szeretnek, amikor valóban szeretnek. És ha
ehhez apának bármilyen köze van, hát csak még hálásabb
vagyok neki érte.
– Még mindig nem érted, December? Én nem azért szeretlek,
amit az apád tett… annak ellenére szerettem beléd, hogy
tartoztam az apádnak. Az, hogy hónapokon keresztül távol
tartottam magam tőled? Hogy nem mentem és rúgtam rád az
ajtódat hajnali 2-kor, mert annyira fájt, hogy mindössze pár centi
fal választ el bennünket egymástól, és mégis elérhetetlen vagy
számomra? Ez az, amivel apádnak tartoztam. Hogy távol
maradok. Tudom, hogy nem olyan életet szeretnél magadnak,
amilyet én élni fogok. De közben azt is pontosan tudom, hogy
nincsen ezen a földön még egy ember, aki úgy tudna szeretni,
ahogyan én szeretlek, és csak reménykedni tudok benne, hogy ez
is elég lehet.
Ujjam az arcát simogatta, próbálva az emlékezetembe idézni,
milyen érzés a bőrét tapintani, milyen érzés, ahogyan az
egynapos borostája karistol. Hüvelykem az ajkára tévedt, és
végigsimított rajta, de ennél többet nem engedhettem meg
magamnak az ajkával kapcsolatban.
 – Itt most nem a szerelemről van szó, Josh, hanem a
félelemről. És nem számít, mennyire szeretlek, vagy mennyire
kétségbeesetten szeretnék veled lenni. De nem élhetek úgy, hogy
állandóan rettegjek, mikor szólal meg a bejárati ajtó csengője.
Soha többé nem akarom erre a hírre nyitni az ajtómat. Alig
tudtam túltenni magam apa elvesztésén, és tudom, hogy csak
azért voltam képes rá, mert te mellettem álltál. Azt már nem
élném túl, ha téged veszítenélek el. Darabokra hasadna a lelkem,
és én ott állnék, dobogó szívvel, de legbelül holtan. –
Megremegett az alsó ajkam, és elvesztem a tekintetében, abban
az aranyszín pöttyökkel tarkított sötét kavargásban, ami Josh
volt. – Csodálatos férfi vagy. Soha ne mondd még egyszer, hogy
nem vagy elég jó, mert sokkal jobb vagy ennél. – És ekkor az
ajtóra mutattam, illetve az ajtón túl várakozó lányokra. –
Mindegyiknél jobb vagy. És az, hogy én rettegek, nem fog téged
kevésbé tökéletessé tenni. Mindössze annyit jelent, hogy
próbálok életben maradni. És te… Istenem, mi mindent
megtennék érted!
– Még mindig szeretsz.
– Lelkem minden kis darabjával. A szerelem nem elég jó szó
arra, amit irántad érzek, Josh Walker. Néhány hónap, és az
ágyad fejrésze sem változtathat ezen.
– Micsodám?
Rettenetesen zavarban voltam, és az arcom annyira lángolt,
hogy biztos voltam benne, teljesen olyan színű, mint a hajam.
– Azon az éjjelen, amikor megnyertétek a kupát. – Még
mindig zavart tekintettel nézett. – Az ágyad fejrésze hajnalban
hangosan dobogott a falon. Az én falamon.
 Szeme elkerekedett, és volt képe felvillantani azt a
szívszakasztóan szép mosolyt.
– Aznap éjjel nem voltam itthon. A meccs után csak veled
akartam lenni, és mivel nem lehettem, kocsiba ültem, és
elmentem anyához. Tíz órát vezettem. Az nem én voltam. Ebbe
az ágyba rajtad kívül más nőt nem hoztam. Inkább elégetném,
mint bárki mással feküdjek benne. Istenem, hiszen mióta
összejöttünk, egyetlen más lányhoz sem értem hozzá úgy. A
tökéletességet nem lehet pótolni.
A súly, ami azóta az éjszaka óta nyomta a mellkasom,
hirtelen felemelkedett.
Elmosolyodtam, és a saját szavait használtam fel ellene.
– Még mindig szeretsz.
– Minden rohadt lélegzetvétellel. És életem végéig szeretni
foglak, December Howard, ha mellettem leszel, ha nem. Lehet,
hogy gyengének tartod magad, de nálad erősebb nőt nem
ismerek.
Ujjával beletúrt a kontyomba, megfogta a fejem, és magához
húzta.
Mielőtt azonban teljesen elveszítettem volna a józan eszem
maradékát is, elhúzódtam tőle.
– Nem szabad. Téged annyira könnyű szeretni, és minden
érintésedre egészen elveszek benned. Nem lehetek az, amit
szeretnél.
Szeme elkerekedett, tekintetében kétségbeesett fény csillant,
és ujjai erősebben szorították a testem.
– December, te sokkal többet jelentesz nekem, mint ez, a
karrierem, az egyenruhám. Tartozom a seregnek négy évvel,
abból már nem tudok kihátrálni, de utána leszerelek. Mindössze
négy év, és visszajövök érted.
Hála istennek!
A bennem élő gondtalan lány két kézzel nyúlt volna ki, és
ragadta volna meg a lehetőséget, hogy a magaménak tudjam.
Négy évet simán tudok várni, különösen akkor, ha Joshról van
szó. A négy év azonban nem volt elég neki. Nyilvánvalóan nem.
– Soha nem akarok felelős lenni azért, hogy hátat fordítasz
annak, amit szeretsz csinálni. Azt mondtad, ezt választod
hivatásodként. Nem akarok én lenni a lánc, ami visszafog.
Amikor láttam a szemébe gyűlő könnyeket, és az egyetlen
kövér cseppet, mely az arcán szaladt végig, kis híján
elveszítettem a fejem.
– Hogy lehetséges, hogy ennyire szeretjük egymást, és
mégsem tudunk egymáséi lenni? Miért kell, hogy a szerelmünk
mindkettőnknek ilyen szenvedést okozzon?
Letöröltem a könnycseppet az arcáról, majd a sajátjaimat is
felszárítottam.
– Talán az ennyire különleges és szenvedélyes szerelmek
soha nem tartanak örökké. Talán az a sorsunk, hogy vadul
lángoljon a szerelmünk, és tisztán megvilágítsa számunkra az
utat, amit követnünk kell. Ugyanakkor el is eméssze önmagát.
Megfogta a kezem, és a szívére húzta, egyenesen oda, ahol a
tűz-tetoválás mintája kezdődött.
– Én mindig magamban fogom hordani, Ember. Te fogsz
bennem élni. – És ujjaimmal megérintette a tüzet. – Itt bent.
Mindörökké. Te vagy ez a tűz és a jég; minden, amit valaha
ismertem, az csakis December. – És ahogy reszketve felsóhajtott,
az egész teste beleremegett. – Eljössz jövő hét csütörtökön? Az
avatásomra?
Megráztam a fejem.
– Apa százada is aznap fog hazatérni, és megígértem
anyának, hogy kikísérem.
Bólintott. A csalódottság tisztán kirajzolódott ajka szomorú
ívére, és megjelent a szemébe költöző tompa csillogásban.
– Talán tényleg jobb is lesz így. Két nappal később indulok a
tiszti alapkiképzésre. Így lesz a legtisztább mindkettőnk
számára. De akkor miért érzem mégis úgy, mintha valaki éppen
ketté akarna szaggatni?
– Mert én is így érzek. – Minden erőmmel azon voltam, hogy
elmosolyodjak, de közben tudtam, hogy azonnal indulom kell,
mert ha akár egyetlen pillanattal is tovább maradok, meg fogok
törni, és azt később nagyon meg fogom bánni. – Ketten
kitennénk egy egész embert.
Ujjai már szinte fájdalmasan szorították a hajam.
Kétségbeesettnek, tombolónak éreztem ezt a mozdulatot, és a
vágy, hogy vele legyek, hogy örökre mellette maradjak, szinte
cafatokra szaggatott. De ha most ennyire képtelen vagyok
elszakadni tőle, akkor mennyire leszünk egy lélek három év
múlva? Vagy hét év múlva? Vagy azon a napon, amikor
bekopogtatnak hozzám, és közük, hogy soha többé nem tér már
haza? Azt nem élném túl. Nem. Most legalább életben tudnék
maradni, még ha tudnám, hogy csak hazugság az egész, és végül
rákényszeríteném magam, hogy egy tizedennyire lángoló
szerelemmel is megelégedjek.
 – De legalább megéltük, milyen. A legtöbb ember egész
életében vár arra a tiszta szerelemre, ami a miénk. Soha nem
fogom megbánni, hogy szerettelek, Joshua Walker. Te vagy a
legnagyobb áldás az életemben.
Aztán lecsusszantam az öléből, majd lehajoltam, és ajkam a
csodálatosan selymes bőrére nyomtam, éppen oda, ahol a lángok
és a jég találkozott. Túlságosan hamar, ugyanakkor túlságosan
későn húzódtam vissza, és a lelkem egy részét ott hagytam, a
tetoválásba égetve, a szívéhez a lehető legközelebb.
Soha nem fogom elfelejteni Josh Walkert.
 Huszonhatodik fejezet

A FORT CARSON LAKTANYA FOGADÓKÖZPONTJÁBAN annyi

energia sugárzott a rengeteg jelen levő családtagból, hogy azzal
talán az egész világot kivilágíthattuk volna. A levegőben kézzel
tapintható volt az izgalom. A csillagsávos lobogókat lengető
gyerekek őszinte mosolyának szépségébe belesajdult a szív.
Mindenhonnan öröm áradt.
Még soha nem vettem részt a hazatérő katonák fogadási
ünnepségén. Anya mindig egyedül ment, mert szüksége volt
arra, hogy ekkor egy kicsit kettesben maradjon apával, mi meg
közben otthon maradtunk, és rémes ízű sütiket készítettünk,
amiket apa mindig pillanatok alatt felfalt, és utána megesküdött,
hogy soha életében nem evett ennél finomabbat. Amolyan
hagyomány volt ez nálunk.
Mocorogtam egy kicsit a padon, és lejjebb húztam a nyári
ruha szoknyáját, hogy jobban takarja a combom. A pad elég
kényelmetlen volt, a combom kezdett elzsibbadni. Az ölemben
levő táskám csatjával játszottam, pedig pontosan tudtam, mi van
benne, hogy eljött a pillanat, amikor végre elolvashatom apa
levelét. Hamarosan.
Egy nagyjából egyéves kislány kacsázott fel a lépcsőn,
anyukája kezét fogva, és leültek vagy két sorral elénk. A kis
szoknya vörös, fehér és kék csíkos volt, vagyis tökéletesen illett
az idegesítően csinos masnihoz a hajában. Anyukája egy kicsit
igazgatta az ingét, majd lábfejével dobolva próbálta levezetni az
idegességét.
Pontosan ismertem ezt az érzést, tudtam, milyen várni
valakire annak a tudatában, hogy hamarosan megint minden
rendben lesz. Abban a pillanatban, hogy a férje belép azon az
ajtón, az élete megint teljes lesz, véget ér a félig-létezés, és
megint minden olyan lesz, mint régen. Annak ellenére, hogy én
milyen okból voltam itt, átéreztem az ismeretlen nő örömét, és a
szám mosolyra húzódott.
Anya megkerülte az emelvényt, majd tekintetével
megkeresett, és elindult felfelé. Egyszerű zöld ruhát viselt, mely
egyszerre volt stílusos és visszafogott.
Rám mosolygott, majd leült mellém, és megérintette a
térdem.
– Láttam, hogy Sam is éppen most érkezett meg. Nagyon
csinos vagy, Ember.
– Kösz, anya!
Mindkettőnk figyelmét magára vonta a zaj és az izgalom, és
képtelenek voltunk elfordulni a várakozó családtagok izgatottan
boldog arcáról. Még öt perc.
– Készen állsz? – kérdezte, szemében aggodalommal.
Bólintottam, és a szavak csak úgy maguktól törtek elő
belőlem, mielőtt gátat vethettem volna nekik.
– Nagyon sajnálom, hogy annyira dühös voltam rád, anya.
Nem lett volna szabad. Ha Josh valaha… Ha ő… Nem tudom, én
tudnám-e folytatni az életem, hogy ne veszítsem el a józan
eszem. Pedig mi nem is vagyunk együtt. Apa és te, ti több mint
húsz éve voltatok házasok. És nagyon sajnálom. Nagyon
sajnálom, hogy elveszítetted.
Átölelt, magához húzott, majd fejét az enyémre hajtotta.
– Minden jogod megvolt arra, hogy dühös légy rám. És csak,
hogy tudd, te voltál az. Te, és Gus, és April voltatok azok, akik
miatt itt maradtam. Mert egyedül ti értek annyit, hogy tovább
csináljam.
– Annyira szeretem őt, anya! Nem tudom, hogyan tegyem
túl magam rajta.
– Akkor ne próbáld. – Elhúzódott tőlem, majd egyik ujját az
állam alá téve, felemelte a fejem. – Ha annyira szereted azt a fiút,
akkor ne próbáld meg túltenni magad rajta. A szerelem nem
minden nap jön szembe az emberrel, és amikor mégis átéljük,
nagyon meg kell becsülni. Amit most Josh iránt érzel, azt talán
soha többé nem fogod érezni. Képes lennél együtt élni azzal a
tudattal, hogy hagytad ezt kicsusszanni az ujjaid közül?
– De nem lehet az sem, hogy csak álljak, és várjak
türelmesen, amíg megölik. Nem. – Megráztam a fejem, és
összeszorítottam a szám, harcolva feltörő érzelmeim ellen. –
Nem tudok azzal a tudattal belevágni, hogy folyamatosan attól
félek, hova fog vezetni.
– Soha senki nem tudja, hova fog vezetni. – Éppen csak
annyira rázta meg az ujját, hogy felfigyeljek rá. – Szerinted miért
kértelek meg, hogy ma gyere ki ide?
Megrántottam a vállam, és körülnéztem a várakozó
családokon, akik magukban már a pillanatokat számolták vissza,
hogy számukra megint véget érjen egy küldetés.
 – Hogy le tudjam zárni magamban apa halálát?
Nevetett.
– Ó, dehogy! Te eddig mindig csak a rossz oldalát láttad
annak, ahogy élünk. Csak azt láttad, hogy állandóan búcsúzunk,
hogy állandóan költözünk, hogy apa mindig a világ másik felén
van. Te fogtad a kezem, amíg apa küldetésen volt, és
gondoskodtál a testvéreidről, amikor én nem tudtam. Te is láttad
az összehajtogatott zászlókat, láttad, ahogy apát leengedik a
földbe, de még soha nem láttad a boldog pillanatokat, mint
amilyen ez is. Amikor hazatérnek a küldetésből. Ha meg akarod
érteni, miért éri meg ez az egész, ezt is meg kell tapasztalnod.
– Nincsen semmi, ami miatt ez megérné, anya.
Ravasz kis mosolyra húzódott az ajka.
– Egy pillanat múlva majd elfogadom, amikor azt mondod,
hogy anyának megint igaza volt.
És mintha végszóra tenné, megszólalt a hangosbeszélő. Eljött
az idő. A családtagok mind felálltak, és az izgatott zaj olyannyira
felerősödött, mint Josh valamelyik meccsén. Csak sokkal
szenvedélyesebb volt.
Én meg ott álltam anyával, egymás derekát ölelve, a gyász
kis szigeteként az öröm tengerében, és a hullámok szépen lassan
teljesen elmostak bennünket.
Kinyíltak az ajtók, és bevonultak a katonák. Boldog sírás
hangja töltötte meg a levegőt, ahogy a hazatérő hősöket
rocksztároknak kijáró örömmel fogadták, és a boldog kis
sikolyokban szinte tapintani lehetett a megkönnyebbülést. A
szememet égető könnycseppeket most nem a gyász csalta elő,
hanem egy mindent legyőző vágy, hogy végre kimutathassam az
érzelmeimet. A szomorúságot, hogy ebben a napban mi nem
osztozhatunk, a boldogságot, amikor láttam, hogy tapsol
előttünk az a kislány, a hálát, hogy apa bajtársai és barátai
épségben hazatértek. Apa is biztosan így akarná. És ha bárhol
lehetett volna, akkor biztosan ezt a helyet választja magának.
Két üresen hagyott hely volt a bevonuló század soraiban, és
anya szomorú mosollyal sóhajtott fel.
– Lélekben ők is hazatértek velük.
Én meg csak néztem az üres helyeket, és elképzeltem, ahogy
apa ott állt az egyiken komolyan, vigyázzban.
A beszéd mintha sokkal tovább tartott volna, mint a nagy óra
mutatója szerinti harminc másodperc, utána pedig a tábornok
oszolj!-t vezényelt.
A lelátótól úgy rohantak le az emberek, mintha a Superbowl
utolsó touchdownját ünnepelték volna. Szeretettől áradó tömeg
hömpölygött le, akár egy izgatott lavina, és hamarosan ölelések
és csókok tömegével árasztotta el a sportpályát.
Még soha életemben nem láttam ennél szebbet.
Anya átölelte a derekam, és közelebb vont magához.
– Ez az, amit szerettem volna, ha megtapasztalsz. Ezért van
az, hogy egyetlen pillanatot sem bántam meg, amíg édesapádat
szerettem. Még most is, hogy elveszítettem, ha visszamehetnék
az időben, megint őt választanám. És ehhez már semmi köze
nincs nektek, gyerekeknek. Ha ti nem lennétek nekünk, akkor is
bőven megért volna mindent az a rengeteg csodálatos év, amit
együtt töltöttünk. – Aztán az ölelkező családokra mutatott. –
Ezek azok a pillanatok, amikbe neked is bele kell kapaszkodnod,
mert igaz, hogy amikor búcsút kell intenünk, az rettenetesen fáj,
viszont semmi nem fogható a visszatéréskor érzett örömhöz.
Ilyenkor az ember még hálásabb lesz azért, amije van, és sokkal
jobban tudatosul benne, mennyire értékes.
Felém fordult, és két tenyerébe vette az arcomat.
– Ne tekintsd magától értetődő dolognak a szerelmet.
– June! – Sam anyukája egyenruhában feszítve integetett
nekünk odalentről.
– Sandra! – Anya visszaintegetett neki. Aztán még egyszer
megszorította a kezem, elengedte, és elindult lefelé, engem
egyedül hagyva a lelátón, miközben előttem és körülöttem
mindenki fényképezett és ölelkezett.
Sam is integetett nekem, aztán talán megérezve, hogy
szívesebben maradnék egyedül, inkább nem jött fel hozzám.
Mindig megsejtette, mire vágyom.
Leültem a padra, majd kinyitottam a táskám csatját, és
kivettem az alaposan megviselt, nekem címzett borítékot.
Óvatosan feltéptem a pecsétet, majd kivettem az apa kézírásával
telerótt, A4-es papírlapot.
Igen, ha bárhol szívesen lett volna apa ebben a pillanatban,
az ez a hely volt. És végre elolvashattam, hogy mit szeretett
volna mondani nekem.

Ó, gyönyörű Decemberem!
Amikor azon a fagyos téli éjszakán anyád ezt a nevet választotta
számodra, azonnal tudtam, hogy tökéletesen illik majd hozzád.
Annyira nyugodt baba voltál, türelmes és puha, mint a frissen
hullott hó. De hamarosan rádöbbentem, milyen láng lobog a felszín
alatt.
Nem tehetek úgy, mintha tudnám, hogyan érzel most, de ha
annyira hiányzom neked, amennyire most te hiányzol nekem, akkor
hidd el, nagyon sajnálom. Soha nem akartam így elválni tőled. És
ha próbálnám, sem tudnám felsorolni a rengeteg dolgot, amit soha
nem fogok már látni az életedben, és ami miatt így bocsánatot
kellene kérnem. Néhány dolgot azonban még szeretnék elmondani.
Sokszor ölelgesd meg anyát, mert hidd el, szüksége lesz rá.
Ne azzal töltsd az életed, hogy próbálsz másoknak örömet szerezni,
hogy mindent a te nagy, tökéletes terved megvalósításának rendelsz
alá. Vállalj kockázatot! Ha saját magadért nem, akkor legalább az
én kedvemért. Te nem arra születtél, hogy valami előre megírt
rendszerbe törjenek bele.
Éld az életed, kicsim! Nevess, sírj, üvölts és szeress! Értsd meg,
hogy életed minden pillanata megéri az összes verítéket és könnyet,
amit érte adsz.
Gondolom most, hogy már meghaltam, kimondhatom, amit
gondolok. Tedd lapátra a kis hülyét. Most talán úgy érzed, szereted
Riley-t, de hidd el, egy napon rád köszön a valódi szerelem, és te is
meg fogsz lepődni, milyen csodálatos. Lépj tovább, és találj
magadnak valakit, aki hozzád való.
Soha ne felejtsd el, hogy szeretlek, mégpedig azóta, hogy először
megtudtam, a világra jössz.
Ennyit szerettem volna mondani, kicsim. Te voltál életem egyik
legnagyobb öröme, Ember. Ígérem, hogy bár talán már nem
láthatsz, azért én még mindig melletted állok, még mindig várok, és
figyellek, amikor megházasodsz, amikor lediplomázol, és megkezded
az életed. Már most is rettenetesen büszke vagyok rád, és biztosra
 veheted, hogy bármilyen utat válassz is az életedhez, mindig büszke
leszek. Erős vagy. Nagyon erős.

Köszönöm, hogy értelmet adtál az életemnek!

Szeretlek, December. Légy bátor!
Apa

Az ujjaim remegtek, de akkor is sikerült összehajtogatnom a

levelet, és visszacsúsztatni a borítékba. Néhány pillanatig még
néztem a boldogan egyesülő családokat, a mosolygó arcokat, a
nyílt nevetést. Olyan szeretet töltötte be a termet, amit csak
filmekben lát az ember és legendákban hall. Olyan volt, mint a
világ minden tündérmeséjének „boldogan éltek, míg meg nem
haltak ”-ja és minden szerelmi történet végszava együtt.
Márpedig a legendás szerelmi történetek legendás
szerelmekből születnek.
Vajon ki fog így Josh nyakába ugrani, amikor ő jön haza? Ki
fog búcsúcsókot adni neki, és ki lesz, aki miatt lesz értelme
hazatérnie? Kit fog az ölébe venni, és hálát adni, amiért épen és
egészségesen hazaért?
Engem.
Az övé voltam, ő pedig az enyém. És már nem féltem többé.
Lerohantam a lelátóról, és az órámra pillantottam. 10:45.
Basszus.
– Sam! – egyenesen nekirohantam.
– Hűha, ég a ház? – nevetett. – Láttad ezeket az egyenruhás
pasikat, csajszi? Jó ideje nem láttak nőt, és a nyakamat tenném
rá, hogy…
 – Sam! – vágtam a szavába, és megragadtam a vállát. – Át
tudsz vinni a város másik végébe negyedóra alatt?
Széles vigyor ült ki az arcára.
– Úgy érzed, hogy egy másik ünnepségen lenne a helyed?
– Igen.
– Már éppen ideje volt, basszus!
A kocsi felé rohantunk, kerülgetve a babakocsikat és a
katonai zsákokat. Megkerültünk néhány csókolózó párt, és
elrohantunk a katonákkal tömött járművek mellett. Mindegyik
arra várt, hogy hazavihesse az utasait. Sam kocsija valahol a
parkoló közepén volt, teljesen körülvéve.
– Basszus! – kiáltottam, és a frászt hoztam a mellettem álló
párra.
– Vigyétek az enyémet! – Anya rohant utánunk, kezében a
slusszkulcsával, tökéletesen egyensúlyozva magas sarkú
cipőjében. – Tessék! Vigyétek!
Arrafelé mutatott, ahol a Yukon állt, valahol egészen a
parkoló szélén. Csak át kellene vágnunk a füves szigeten, és az
úton lennénk. Egy ekkora terepjárónak semmiség.
Megfordultam, és megöleltem.
– Kösz!
Egy pillanatig még ő is magához szorított, majd eltaszított.
– Menjetek!
Sammel átvágtunk még három sor kocsi között, és a
távirányítóval futás közben kinyitottam az ajtót.
– Én gyorsabban vezetek! – kiáltotta Sam.
Odadobtam neki a kulcsot, majd beugrottam az anyósülésre.
Még be sem csaptam az ajtót, amikor már indított, és sebességbe
lökte a váltót. Nagyot ugratva hágtunk fel a füves szigetre, majd
a másik oldalon le, és máris az úton száguldottunk.
Bekapcsoltam a biztonsági övemet.
– Gyorsabban!
– Már most is hússzal gyorsabban megyek a megengedettnél,
és katonai területen a gyorshajtás szövetségi bűncselekménynek
számít! – vágott vissza nekem, miközben szabálytalanul
megelőzött egy előttünk haladót.
Amikor azonban kijutottunk a sorompón, és felhajtottunk az
autópályára, kész sebességdémon lett belőle, és a kilométeróra
mutatója sokszor olyan tartományokba lendült, amiről anya jobb
is, ha nem tud. Most azonban nem volt időm azon aggódni, hogy
mit művelünk. Túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy a
zsarukat figyeljem, és az életemért imádkozzak.
Hét perc. Már csak hét percünk maradt, és ha rendes
tempóban mentünk volna, még legalább negyedórára lennénk.
Ahogy viszont Sam vezetett, bármelyik másodpercben arra
számítottam, hogy belépünk a hiperűrbe. Olyan gyorsan fordult
rá a kijáratra, hogy önkéntelenül belekapaszkodtam a
majrélécbe, és a szemem lehunyva felkészültem, hogy a kocsi
menten felborul.
– Most komolyan azt hiszed, nem tudom pontosan, hogy mit
csinálok? – kérdezte gúnyosan, miközben megint besorolt a
forgalomba.
– Sam, az a lámpa piros!- És természetesen szemrebbenés
nélkül keresztültépett rajta, majd hatalmas sebességgel robogott
fel a főiskolához vezető emelkedőre.
 Felvont szemöldökkel nézett, hogy min vagyok ennyire
megakadva.
– Most miért? Szétnéztem.
– Hihetetlen. Meg fogunk halni, basszus, mielőtt
megérkeznénk. – Keményen balra rántotta a kormányt, és
keresztülvágott a parkolón, majd hatalmas fékezéssel állt meg az
épület előtt, ahol a tisztavatás volt.
A gumik csikorogtak, a testem előrelendült, előbb nekifeszült
az övnek, majd a hátam tompa csattanással vágódott az ülésnek.
– Sam! – kiabáltam.
– 11:01 van! Szedd a lábad!
Feltéptem az ajtót, és végigrohantam a járdán.
– Kösz szépen! – kiáltottam vissza a vállam fölött, majd
kinyitottam a nehéz üvegajtót. A folyosóra kísérteties csend
telepedett.
– Az avatásra jött? – kérdezte egy őr.
Lesimítottam a kusza hajam, majd a vállamra akasztottam a
táskám.
– Igen.
A folyosó vége felé mutatott.
– 114-es terem. Elkésett.
Bólintottam neki, és futás közben hálaimát rebegtem, hogy
lapos talpú cipőt vettem. Magas sarkúban biztosan kitöröm a
bokám. Korcsolyázva álltam meg a terem előtt, ellenőriztem,
hogy valóban az lesz-e az, és bementem. Gyorsan elkeveredtem
a helyüket kereső családok között.
Josh-t nem lehetett nem észrevenni. Soha nem szerettem
volna egyenruhában látni, de a sötétkék díszegyenruhában
fantasztikusan festett. Most egészen más volt, sokkal komorabb,
mintha évekkel érettebbé vált volna, amint az egyenruhát
magára öltötte. Legyőztem a rettegést, és a késztetést, hogy
azonnal sarkon forduljak, és rohanjak. Légy bátor, Ember! Meg
tudom csinálni. Tudok én is olyan erős lenni, mint apa, és olyan
bátor, mint anya.
A terem túlsó vége szinte teljesen üveg volt, és közvetlenül
az alakulótérre nézett. A napfény tökéletesen világította meg az
egész jelenetet. Kicsit hátrébb, valahol a hetedik sorban ültem, és
Josh nem is vett észre. Tetszett, hogy majd meg tudom lepni, de
én is nagyon meglepődtem, amikor Joshtól valamivel távolabb
Jaggert is megláttam egyenruhában.
A kiképzők egy sorba állították mind a tizenhat végzőst úgy,
hogy a háttérben a Sziklás-hegység csúcsai látszottak, aztán
csendre utasítottak bennünket, és kezdetét vette az ünnepség.
Túlságosan elmerültem Josh látványában ahhoz, hogy oda
tudjak figyelni a beszédekre. A többiekkel ellentétben ő egyetlen
alkalommal sem mosolyodott el vagy tűnt boldognak. Ehelyett
beletörődőnek láttam, mint aki csapdába esett. A bűntudat
késként döfött a mellkasomba. Én vettem el tőle a pillanat
örömét, mert ő még mindig azt hitte, hogy közben engem is
örökre elveszített.
Soha többé nem fogom majd vissza.
Mondani kezdték az eskü szövegét, és a frissen végzettek
mély, zengő hangon tettek fogadalmat, hogy megvédelmezik az
Amerikai Egyesült Államok Alkotmányát minden ellenségtől,
legyen az határon kívül vagy határon belül. Nagyon szép eskü
volt, és minden alkalommal a szívemhez szólt, amikor
meghallottam. Minden arcról az önzetlen szolgálat vágya
tükröződött.
A ünnepséget levezető alezredes elmagyarázta, mi fog most
történni, és azt is, hogy minden végzős választott magának egy
különleges személyt, aki majd a sárga stráfokat a vállukra tűzi.
Apa úgy nevezte őket, hogy „vajstráfok”. Josh hátulról a
harmadik volt, és én izgatottan ültem, amíg a többi végzős sorra
megkapta őket. Basszus. Többször kellett volna néznem, hogy
csinálják. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy hova kerülnek
egyáltalán a rangjelzések. Aztán amikor láttam, hogy a váll-lapot
használja mindenki, hatalmasat sóhajtottam. így legalább attól
nem kell paráznom, hogy vízszintesen álljon az a stráf.
Minden újabb végzőssel, aki megkapta a rangjelzést, a
gyomromban egyre fájdalmasabbá vált a feszítő érzés. Nem
fogok teljesen hülyét csinálni magamból? Mi lesz, ha itt van
valahol Subidu is, és csak arra vár, hogy ő tűzhesse fel Joshnak a
stráfokat? Nem kötelezte senki arra, hogy rám várjon. Miután a
múlt héten megint összetörtem a szívét, mégis miért akarna még
engem egyáltalán?
– Joshua Walker! – mondta az alezredes.
Josh előrelépett, és nekem megint inamba szállt minden
bátorságom. Szemben azokkal, akik többnyire teljesen csendben
maradtak az egész ünnepség alatt, Josh beszélni kezdett.
– Akit én szerettem volna, hogy felavasson ezen a napon,
sajnos nem lehet jelen. Két évvel ezelőtt ő mentette meg az
életem Afganisztánban, és ugyanott esett el most karácsonykor.
De őszintén kijelenthetem, hogy a támogatása nélkül most nem
lennék itt.
 Aztán odalépett hozzá az alezredes, készen az avatására.
Most vagy soha.
– Helyette a lánya jött el!
Lassan felálltam, majd kiléptem a padsorok közti folyosóra,
és Josh döbbent tekintetétől követve elindultam felé. Óvatosan
lépkedtem, mert pontosan tudtam, hogy minden szempár rám
szegeződik. Csak nehogy seggre ess itt nekem! Amikor odaértem
elé, kinyújtottam a kezem, ő pedig átadta a váll-lapokat.
– Howard alezredes nevében – suttogtam. Majd
felcsúsztattam a bal váll-lapot. Lábujjhegyre kellett állnom, és
hirtelen azt kívántam, bárcsak mégis magas sarkúban lennék,
mert így is csak a kulcscsontjáig értem fel. – És az én nevemben
is – suttogtam, majd a jobb váll-lapot is a helyére tettem.
Pontosan tudtam, mi a dolgom. Ha férfi lettem volna, most
kezet rázok vele. Ehelyett azonban felfelé fordítottam az arcom,
és arcon csókoltam, kiélvezve minden kis töredék másodpercet,
amíg az illatát érezhetem.
– Gratulálok, Walker hadnagy!
A mosolya boldogan sugárzott, ugyanakkor megfelelően
visszafogott is volt, ahogyan a díszegyenruha azt megkívánta.
Elhúzódtam tőle. Amikor leültem, már nem tudtam tovább
visszatartani a mosolygásom. Éppen most okoztam Josh
Walkernek élete legnagyobb meglepetését.
 Huszonhetedik fejezet

MINDENKI ÁLLVA TAPSOLT az újonnan avatott hadnagyoknak. Az

ünnepségnek vége volt. Jöhetett a valódi élet.
A kék egyenruhák civil ruhákkal keveredtek, ahogy a
családok összeölelkeztek. Előkerültek a fényképezőgépek,
villogtak a vakuk, de én képtelen voltam megmozdulni. A
szívem annyira zakatolt, hogy úgy éreztem, ki is szakadt a
helyéről, és végleg beveszi magát a torkomba.
Josh keresztültört a tömegen, arcán eltökéltség, csodálat és
némi aggodalom járt vad táncot. A gyomromat izgalom rántotta
görcsbe. Istenem, mennyire szép volt ez a pasi! Szép, és az
enyém. Már csak az kell, hogy elég bátorságom legyen kitartani
mellette.
Megállt, közvetlenül előttem, mintha maga sem volna biztos
benne, hogy szabad-e közelebb jönnie.
– December!
– Szia! – Többet nem tudtam mondani, hiszen annyi érzelem
kavargón bennem, hogy képtelenségnek tűnt egyetlen épkézláb
gondolatot összerakni.
– Csak akkor tedd meg, ha...
Ajkaimmal fojtottam belé a szót, a nyakát átölelve, egyetlen
csókba préselve bele mindent, amit éreztem. Néhány
másodpercig nem reagált, és eszembe jutott, hogy talán hatalmas
hibát követek el.
Amikor azonban a nyelvem végigfuttattam ajkai
találkozásánál, hirtelen életre kelt, a karjába kapott, és lángra
lobbantott a csókjával.
– Walker! – kiáltott neki Jagger.
Josh csak annyi időre fordult felé, hogy Jagger készíthessen
rólunk egy fényképet, majd egyik karjával a térdem alatt, a
másikkal a hátam mögött tartva az ölébe vett, és azonnal kivitt a
teremből.
Hangosan nevettem, és ki tudja mióta, most először úgy
éreztem, hogy a boldogság a testem minden részét eltölti.
– Ez annyira Garni-zónás.
– Micsoda? – Tekintete az ajkamra tapadt, és valami azt
súgta, hogy most nem a filmeken jár az esze.
Szélesen elmosolyodtam.
– Nem számít.
– Walker! – nevetve kiáltott utánunk egy másik hadnagy is. –
Egyenruhában nincs NYÉNY!
– Majd szólj, ha már elvesztetted a szüzességed, McAfee! –
szólt vissza neki Josh, és kinyitotta a nagyelőadóba vezető ajtót.
Bevitt, majd gondosan kulcsra zárta mögöttünk az ajtót. Levitt a
kényelmetlenül osztott lépcsőfokokon, és csak akkor állt meg,
amikor a pulpitushoz ért.
Az asztalra ültetett, szétnyitottam a térdem, ő pedig közéjük
húzódott, és egészen közel vont magához.
– Szeretném tudni, mit jelent, ami most történik, de ebben a
pillanatban nagyon nem érdekel. – Josh szenvedélyesen
megcsókolt, és amikor egymáshoz ért a nyelvünk, felnyögött.
Két kézzel tartotta a fejem, kicsit oldalra döntve, hogy jobban
megcsókolhasson, egyre mélyebben és mélyebben, míg már nem
is tudtam, hogy hol végződöm én, és hol kezdődik ő. Annyira
hiányzott már ez az érzés! – Basszus! – mormogta bele a számba,
izmai megfeszültek, és lassan hátrébb húzódott, míg már csak a
homlokunk ért egymáshoz.
—Josh?
– Mondanám, hogy nem érdekel, mit jelent, de nem fogom
tudni még egyszer végigcsinálni. Nem bírnám ki, hogy a
karjaimban tartsalak, és aztán csak nézzem, ahogyan faképnél
hagysz. Azóta haldoklom, hogy először elhagytál, és ha még
egyszer megteszed, tényleg végem lesz.
Két kezemmel fogtam meg az arcát, és csak annyira
távolodtam el, hogy tisztán lássam, de a szeme le volt hunyva, és
nem tudtam olvasni az arckifejezésében.
Lassan kinyitotta a szemét, szemöldökét összevonta, ajka
feszült vonallá húzódott.
– Mit művelünk mi itt, December? Két nap múlva megyek.
– És tudod, hogy hol lesz az állomáshelyed? – Gyűlöltem a
katonaéletnek ezt az oldalát, de most úgy éreztem, nem olyan
nagy ár azért, hogy vele lehessek.
– Fort Rucker, Alabama. Azt tudom, hogy a semmi közepén
van, és nagyon messze Coloradótól. – Tekintete ide-oda rebbent,
ujjai szorosabban fogták a derekam, mintha bármelyik
pillanatban kész volna elmenekülni.
– Én is tudom, merre leszek.
Gyanakvóan nézett.
 – Igen?
Felkészültem arra, hogy amit most mondok, vagy egy új
kezdetet jelent majd nekünk, vagy valaminek a végét.
– Josh, tegnap levelet kaptam. Elfogadták az
átjelentkezésemet a Vanderbiltre. Ősszel már ott kezdek.
Fellélegzett, és mosolyogva engedte ki.
– Ez fantasztikus! Édesapád annyira büszke lenne rád!
– Igen. És rád is. – Hüvelykemmel megsimogattam az arcát.
– Büszke lenne ránk is.
– Ránk? – Megint kezdett elhúzódni, és az iménti mosoly
kezdett feszültséggé változni. – Én kész volnék minden poklot
megjárni, de akkor is tudnom kell, hogy mellettem maradsz.
Odahajoltam hozzá, és addig csókoltam lágyan, gyöngéden,
míg az ajkai megint el nem lazultak.
– Melletted maradok, és ha még mindig szeretnéd,
mindenem a tiéd. Elmegyek utánad akárhova, és várok rád
akármeddig.
– Pedig azt hittem, éppen ez az, amit nem szeretnél. Hogy
egész életedben várni kelljen. Aggódni.
– Csak az a baj, hogy nélküled nem lenne teljes az életem.
Mindenképpen aggódnék miattad, ha együtt vagyunk, ha nem.
Ajka megint megfeszült. Talán el fog utasítani? Mindezek után?
Egy végtelen pillanaton keresztül csak kutatta a pillantásom,
majd elmosolyodott.
– Ez alkalommal én várok. Te elmész a Vanderbiltre, én
elmegyek oda, ahova küldenek, és aztán megvárom, amíg
lediplomázol. Nem érdekel, milyen messze leszel tőlem, egészen
addig, míg tudom, hogy te az enyém vagy és én a tiéd.
 – Ketten együtt meg tudjuk csinálni. – És ahogy hangosan is
kimondtam, egyszerre sokkal valószerűbbé vált.
– Mindenképpen meg fogjuk. Mert én soha többé nem akarlak
még egyszer elveszíteni, December. – Gyöngéden megcsókolt, és
finoman megharapta, majd meghúzta az alsó ajkam.
Felemelte a fejét, a szemembe nézett, aztán, amikor a
tekintete lejjebb, az ajkamra vándorolt, a pupillája egészen
kitágult. Az ajkaim szétváltak. Lélegzete egy egészen kis
másodpercre felgyorsult, majd hirtelen hozzám hajolt, és olyan
vad szenvedéllyel csókolt, amire hónapok óta éheztem.
Igen. Pontosan itt volt a helyem. Josh volt az otthonom.
Elvesztem az ízében, feloldódtam a bőre selymes tapintásában,
és minden fenntartás nélkül átadtam magam neki. Ujjai a
hajamba túrtak, és éppen csak annyira húzták meg, hogy a fejem
hátrahajtva elérje a nyakam. Nyalogatta és szívogatta végig
lefelé, pontosan olyan ritmusban, amivel megőrjített.
– Hé! – kaptam levegő után, és a könyökömre
támaszkodtam. – Egyenruhában nincs NYENY, emlékszel?
Semmi nyilvános érzelemnyilvánítás.
Ajkát egy pillanatra sem vette el a bőrömtől, de megragadta
a zubbonyát, és letépte magáról, hogy a gombok mind
szerteszálltak. Aztán következett a keményített nyakú fehér ing.
Megragadtam a nyakkendőjét, és miközben hanyatt feküdtem az
asztalon, őt is magammal húztam. A csípőmnél fogva az asztal
széléig vont, és közben, ahogy közelebb csúsztam hozzá,
felhúzódott a szoknyám is. Édes sóhaj tört fel a torkomból. Akart
engem.
 Megragadtam a fehér pólót, és a nyakkendővel együtt, a
fején keresztülhúzva levettem róla. A következő pillanatban már
ezek is a földön voltak, a gyorsan növekvő ruhahalom tetején.
Egyetlen egyszerű mozdulat volt csak, és többé már nem volt
Walker hadnagy, csak az én Joshom, lángoló tetoválással,
mindenestül. Végigcsókolta a vállam.
– Istenem, December, annyira régóta vártam már erre! – Keze
végigsimította a combomon, de a szoknyámat nem húzta fel.
– Vedd le! – könyörögtem neki.
– Nem, mert még meglát valaki, és nem szeretnélek ilyen
helyzetbe hozni – mormogta bele a számba.
Testem minden porcikája lüktetett, annyira akartam. És
annyira rég volt, hogy legutóbb ennyire közel lehettem hozzá,
nem is beszélve arról, hogy utoljára érinthettem, vagy ő
érinthetett engem. Ki voltam éhezve Joshra, és nem voltam
hajlandó egyetlen pillanatot sem várni tovább.
– Kérlek! – A csípőm hozzádörzsöltem, és válaszként meg is
kaptam a kéjes morgást.
Két keze ezúttal jobban a szoknyám alá nyúlva simította
végig a combjaimat, és benyúlt közéjük. Félrehúzta a csurom
nedves bugyim, és pontosan ott kezdett simogatni, ahol
lüktettem. Nem tudtam megállítani a torkomból feltörő kiáltást,
mely visszhangot vetett a nagyelőadóban.
– Igen! – morogta bele a számba, és a kezével engem
simogatott. Aztán abbahagyta, a homlokát az enyémnek
támasztotta, és erősen zihált. – Basszus, nincsen nálam óvszer.
Tiszta vagyok. Nemrég voltam orvosi vizsgálaton az
alapkiképzés miatt, de…
 – Fogamzásgátlót szedek. Tizenhét éves korom óta. – És a
csípőm a kezéhez dörzsöltem, annyira vágytam arra az édes
nyomásra, melyről tudtam, hogy az égbe repít majd. – Josh, ha
azt akarod, hogy könyörögjek neked, akkor könyörögni fogok.
Valami haraghoz hasonló villant meg a szemében, ahogyan
barna és aranyszín tengerként meredt az enyémbe.
– Hát még mindig nem érted? Nem kell nekem könyörögnöd
semmi miatt. Már a tiéd vagyok.
És a csókja felperzselt. Hasadó anyag hangját hallottam,
ahogyan a bugyim a földön landolt. Hála istennek. Lehúzta a
sliccét, és kigombolta az övét, de éppen csak annyira, hogy a
nadrágja és a bokszeralsója lecsússzon a csodálatos feneke alá, és
még mielőtt jobban kiélvezhettem volna a látványt, már megint
ott volt előttem.
Mindenem bizsergett és lüktetett a kínzó vágytól.
– Kérlek…
Csókkal fojtotta belém a szót, majd egyetlen erőteljes lökéssel
belém hatolt, feszítően, keményen.
– Ó, basszus, December! Még soha. Anélkül. Csodálatos.
Tökéletes vagy.
Fölém könyökölt, és egyként lélegeztünk.
Ujjaim végigsimítottak háta selymesen sima bőrén, majd
felemeltem a lábam, sarkammal megtámaszkodtam az asztal
peremén, aztán előrenyomtam magam, és még mélyebben
magamba kényszerítettem.
– Nem vagyok tökéletes. De a tiéd vagyok.
Gyönyör lett úrrá rajtunk, a legcsodálatosabb érzés, amikor
két szív és két lélek egymásra talál. Minden… pont jó volt.
Körözni kezdtem a csípőmmel, mire a tekintete elsötétült.
Megragadta a csípőm, és magára húzott, mélyen belém hatolva,
kétségbeesetten csókolva.
Teljességgel a magáévá tett – a számat birtokló szájával, a
bennem mozgó testével. A feszültség egyre erősödött a
bensőmben, mindjobban összerántva az izmaimat, míg végül
már lehetetlennek tűnt minden további mozdulat. Megszakította
a csókot, a szemembe nézett, lélegzete olyan szakadozott és
gyors volt, mint az enyém. Aztán megint előrelökte magát, újra
és újra, megragadva a csípőm, nehogy távolabb csússzak tőle.
– Josh! – kiáltottam fel, és már nagyon közel jártam. – Én, én,
én…
Gyöngéden megcsókolt, de nem hagyta abba.
– Csss. Itt vagyok.
Aztán egyik kezével megfogott, a másikkal pedig benyúlt a
ruhám alá. Amikor először megéreztem a nyomást a csiklómon,
azonnal felnyögtem. Dörzsölgetett, én pedig levegő után
kaptam, a hátam ívben meghajolt, és az orgazmusomban
minden megsemmisült. Rám hajolt, szájával nyomva el a
kiáltásaimat, majd újra és újra összeránduló testtel ő is elélvezett.
Úgy tűnt, egy örökkévalóságon keresztül hevertünk ott,
mégsem volt elég. Öleltük egymást, és mind a ketten
feloldódtunk abban, amire már olyan régóta vágytunk.
Josh összeszedte magát, és a szemembe nézett.
– Az enyém vagy?
Lassan, elégedetten mosolyodtam el.
– Igen.
 – Mondd ki még egyszer! – Olyan feszültség csillant a
szemében, amilyet soha többé nem akartam látni benne.
– Szeretlek, Josh. És amíg akarsz engem, a tiéd is maradok. –
Kiadtam neki magam, minden érzelmem elé tártam.
Gyöngéden megcsókolt.
– Mintha lenne bármi esély, hogy még egyszer elengedjelek.
Felnevettem.
– Pedig egy kicsit kénytelen leszel, mert mi van, ha valaki
benéz az ablakon.
Mintha azt mondtam volna neki, hogy maga az ördög figyel
bennünket, egy pillanat alatt elengedett, és visszahúzta a
szoknyámat, majd felvette az egyenruhát. Amikor készen volt,
megint a térdem közé állt, és ördögi vigyorral tömködte a
zsebébe a szétszaggatott bugyimat. Beletelt néhány percbe, míg
minden gombot megtalált.
Aztán megint megcsókolt, de ez alkalommal nem kellett
sietnünk, és nem volt semmi szomorúság sem benne. Úgy
csókolt, mintha az idők kezdete óta tenné, és mintha az idők
végezete előtt nem is akarná abbahagyni.
– Te és én. – Még egyszer egymáséra tapadt az ajkunk, ahogy
lassan leengedett a földre. – Szemben az egész világgal? – Nem
tudtam ellenállni a közhelynek.
Mosolyában őszinte öröm csillant.
– Örökké.
 Epilógus

– TE MENNYI RUHÁT HOZTÁL? – kérdezte Josh, miközben lihegve

vitte fel a holmimat a Nashville-ben bérelt, második emeleti
lakásba. Nagyon klassz helyen volt, biztonságosnak tűnt, és elég
közel is volt a Vanderbilthez. Anya jókora összeget helyezett el a
számlámon a lakbérre. Amikor rákérdeztem, azzal védekezett,
hogy apa is biztosan így akarta volna.
– Éppen eleget – válaszoltam vigyorogva, majd lábbal
nyitottam ajtót. Az augusztus közepi kánikula miatt éreztem,
hogy az izzadság végigcsorog a lapockám között, de a légkondi
egy pillanat alatt lehűtött. Josh kétségbeesett arccal zuhant a
kanapéra, és hátrahajtotta a fejét.
– Haldoklom. Mindjárt meghalok.
Nos, ha ez nem volt felhívás keringőre, akkor semmi.
Lovagló ülésben az ölébe helyezkedtem, és azonnal visszatért az
életbe.
– Jobb már?
Végigsimított a fenekemen, majd évődve ragadta meg a
combom.
– Még mindig azt mondom, hogy nagyon sok ruhát hoztál.
Én meztelenül szeretlek.
 Csókkal fojtotta belém a nevetést, és megint tudatosult
bennem, mennyire klassz, hogy az ember egyedül lakik.
– Mikorra kell visszamenned?
– Holnap éjjelre.
Olyan hamar? Próbáltam erőt venni magamon, hogy ne
szomorodjak el, helyette inkább megcsókoltam. Josh csókjai étlen
és szomjan is életben tartottak volna.
– Vagyis egész hétvégén együtt leszünk – suttogtam
sokatmondóan.
– Igen – felelte, majd szorosabban magához vont.
– Király! Úgy szeretem, ha a szekrényemben szín és időjárás
szerint vannak rendezve a ruhák, ha lehet, akkor a szivárvány
színeinek sorrendjében. – Aztán cuppanós csókot nyomtam az
arcára, leugrottam az öléből, és a konyhába mentem, hogy
kipakoljak.
Felnyögött.
– És nem lehetne, hogy helyette inkább csak egy csomót
szeretkezzünk?
– De igen, ha már minden a helyén van… – Aztán hangosan
nevettem, mert ebben a pillanatban keresztülvetette magát a
kanapé háttámlája fölött, és amikor a konyhába menekültem,
utánam rohant. Aztán feltett a pultra, és kegyetlenül
megcsiklandozott.
Azon töprengtem, mindig ilyen lesz-e vele az élet. Csupa
nevetés és izzó szenvedély, éppen csak annyi lélekkel vegyítve,
amitől azonnal elolvadok. Nem tudtam, mi ez közöttünk, de
abban egészen biztos voltam, hogy mindig több lesz, mint elég.
Josh volt az otthonom, még akkor is, ha hatórányi vezetésre volt
tőlem, Fort Ruckerben.
Még két év itt, és mind a ketten egyszerre végzünk. Ő a tiszti
képzőben, én a főiskolán. És végig fogjuk csinálni, de nem azért,
mert erősek vagyunk és eltökéltek, hanem azért, mert
egyszerűen nem maradt számunkra más megoldás. Bennünket
egymásnak teremtettek.
Abbahagyta a csiklandozást, és csókolni kezdett, elűzve a
fejemből minden más gondolatot.
– Mit szólnál ahhoz, ha kiélveznénk az együtt töltött
perceket? Kétségtelen, hogy ha mottót kellene választanunk az
életünkhöz, ez kiváló lenne.
– Ennél jobbat én sem találhattam volna ki.
– December, nálad soha semmi nem lehet jobb.
Közelebb húztam magamhoz, és megint elakadt a
lélegzetem, amikor eszembe jutott, hogy ez a fantasztikus férfi
csak az enyém. Loptam tőle egy csókot, majd a szájába
suttogtam.
– Kettőnknél semmi sem lehet jobb.
 Köszönetnyilvánítás
Köszönöm, Istenem, hogy ilyen szép életet adtál nekem, hogy
megkegyelmeztél, és áldást hoztál rám, pedig nem mindig
érdemeltem meg.
Köszönöm, Jason, hogy engem választottál. Tizenkét évi
házasságunk során egyszer sem jutott eszembe kételkedni
abban, hogy együtt maradunk, és egy napon majd a kezünkben
tarthatjuk ezt a könyvet. Köszönöm, hogy összehajtogattad a
mosást, vacsorát készítettél, koffeinnel láttál el a szerkesztői
barlangban, és mindig mellettem álltái, amikor én nem lehettem
„ott”.
Csodálatos gyermekeim, az életemnél is jobban szeretlek
benneteket. Négy küldetést végigcsináltatok, és közben sokkal
többször tűrtétek a sietve összedobott vacsorát, hallottátok, hogy
„csak egy pillanat”, de soha nem tagadtatok meg tőlem egy
ölelést vagy egy puszit. Ti vagytok minden, ami ebben a
világban szép.
Ugyancsak köszönet illeti rocksztár ügynökömet, Jamie
Bodnár Drowley-t, amiért a mindkettőnk által megélt őrült
katonaélet minden pillanatában mellettem állt, hogy hitt
bennem, volt bátorsága miattam kockázatot vállalni, és segített
megvalósítani az álmaimat. Karen Grove és Nicole Steinhaus, két
fantasztikus szerkesztőm – egyedül a ti éles szemetek és kedves
megjegyzéseitek mentettek meg attól, hogy 232 alkalommal is a
„húzott” kifejezést használjam. Nevetésetek és kedvességetek
mindig új életet önt belém. Az Entangled-csapat – ki sem tudom
mondani, mennyire szép család vagytok. Különösen Brittany és
Sarah. LJ Andersonnak köszönöm a borítót. Kritikusaimnak és
munkatársaimnak – Nolának, Lizzynek és Mollynak – köszönöm
az éjféli beszélgetéseket, valamint az ezernyi bátorító szót. Ez a
történet bizonyosan egészen más lett volna, ha nem mondjátok
el a véleményeteket, és nem kapok tőletek annyi lelkesítő szót.
Mindy – kösz, hogy mindent félretettél, és ezt a könyvet
olvastad. A csodálatos Backspace Survivorsnak: Seannak,
Monikának, Maliának, Abdának, Laurennek, Michaelnek és
Ulanának – köszönöm, hogy segítettetek feltérképezni a
határaimat íróként és a koreai ételek tekintetében is, és ami ennél
is fontosabb, köszönöm a barátságotokat. Áldás, hogy vagytok
nekem.
Köszönettel tartozom a barátaimnak, akik elviselték a
hangulatváltozásaimat, és azt is, hogy sokszor remeteként
vonultam el a világtól. Emily, köszönöm, hogy tizenhét éven
keresztül számíthattam rád, és mindegy, hol éltem éppen, elég
erős voltál, hogy továbblendíts a legmélyebb pontjaimon is.
Christina, köszönöm a tökéletes időzítést, az önzetlenségedet, és
a megértésedet. Te vagy a legjobb barátnőm. Tami, köszönöm,
hogy eszembe juttatod, ki vagyok, amikor a küldetések alatt
esetleg elfeledkezem magamról. Thea, köszönöm a végtelen
bátorításod, és a feltétel nélküli barátságod. Kierstan, köszönöm,
hogy mindig biztonságot adtál. Köszönöm a csodálatos
katonafeleség nővéreimnek, akik e négy küldetés során fogták a
kezem, miközben szakadatlan szeretettel és hűséggel álltak
mellettem. A Drum lányok, a Rucker-osztag, a németországi
csajok, valamint az Apache-os hölgyek, szavakkal ki sem
fejezhető, mennyi mindent kiálltatok, és büszke vagyok rá, hogy
közétek tartozom.
Köszönettel tartozom a családomnak – a szüleimnek, akik
mindig nyomtak, hogy valósítsam meg, amiről tudták, hogy meg
tudom valósítani. Anyának köszönöm Godzillát, és azt, hogy ha
szükség volt rá, mindig eljött, apának pedig, hogy a
játszószobámból irodát csinált magának, hogy ha kellett,
váratlanul elutazott Németországba is, és hogy mindig én
voltam számára a legfontosabb. Fivéreimnek, Chrisnek, Mattnek
és Dougnak köszönöm a lelkesedéseteket, melyből erőt
meríthettem, és köszönöm a húgomnak is, Kate-nek, hogy
mindig a barátom és bizalmasom volt. Ha kellett, akkor a
fodrászom lett, és a biztos pontot jelentette a katonagyerekek
bizonytalan világában. Mindnyájatokat nagyon szeretlek. De
komolyan.
Végül szeretném még egyszer megköszönni Jasonnek, mert
te vagy nekem mindennek a kezdete és a vége. Coloradótól
Capriig, te vagy az ihlet minden hősömnek, mert te mindig az én
hősöm maradsz. Szeretlek, és te vagy számomra az élet.
 REBECCA YARROS

menthetetlenül romantikus, és imádja a csokit, a kávét, és

mindent, ami paleo. Anya, katonafeleség és blogger. Soha nem
tudja, hogy inkább fiataloknak vagy fiatal felnőtteknek szóló
történeteket írjon, úgyhogy mindkét korosztályhoz szól. A Troy
Universityn diplomázott európai történelemből és angolból, de
még mindig nem adta fel a reményt, hogy levelet kapjon a
Roxfortból, miszerint felvették. Blogját, melyben az annyira
imádott katonaélettel kapcsolatos összetett kérdéseket kutatja, és
melynek címe The Only Girl Among Boys (Az egyetlen lány a
srácok között), az elmúlt két évben a legjobb, katona-anyák által
írt blognak választották.
Amikor éppen nem ír, a srácai hokikoriját fűzi, vagy ha senki
nem figyel, gitározik. Őrülten szerelmes helikopterpilóta férjébe,
akivel 11 éve boldog házasságban élnek. Jelenleg New York
államban állomásoznak, folyamatosan civakodó gyermekeikkel
és angol buldogjukkal együtt, de ő mindig inkább lenne
Coloradóban.