Legend of the Five Rings

Az öt gyűrű legendája

Klánháború
Első tekercs

Stephen D. Sullivan

Skorpió

ISTEN HOZOTT AZ ÖT gyűrű LEGENDÁJÁNAK földjén!

Kisvártatva megnyílik előtted Rokugan, a tisztességes szamu-

rájok, győzhetetlen sárkányok, nagy hatalmú varázslatok, misztikus
szerzetesek, ravasz nindzsák és az Árnyvidék torz démonainak világa.
Rokugan, mely japán, kínai és koreai mítoszokon alapul, hatalmas,
egyedi hangulatú fantáziabirodalom.
Érezd magad otthon Rokuganban, ahol a hősök karöltve járnak
az istenekkel, ahol egy daimjo óriás seregét egyetlen, megfelelő fülbe
elsuttogott szó is megállíthatja, s ahol a becsület valóban erősebb az
acélnál.

A fordítás az alábbi
kiadás alapján készült:

Stephen D. Sullivan
THE SCORPION
Copyright © 2000 by Wizards of the Coast, Inc.
Licensing by 3D Licensing Ltd.
All Right Reserved

Fordította: Kleinheincz Csilla

Borító: Brom

Kiadja: a Delta Vision Kft.

Felelős kiadó: Terenyei Róbert
 ISBN: 963-00-4827-2-Ö
ISBN: 963-00-4828-0

Terjeszti: Delta Vision Kft.

Budapest 1094 Ferenc krt. 27.
Telefon: (36-1) 216-7053
Telefon/Fax: (36-1) 216-7054

www.camelot.co.hu

A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat

több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 667.49.01

Ajánlom ezt a könyvet apámnak, David A. Sullivan-nak, aki először

ismertette meg velem a szamurájfilmek és a haiku költészet világát. −
Köszönöm, Apa.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Külön köszönet illeti barátomat, Ed Henderson-t, az ázsiai

nyelvek szakértőjét, a keleti történelem tanácsadóját és az utazó írót.
Valamennyi hiteles kulturális utalás az ő türelmét és szakértelmét di-
cséri. Amit elrontottam, az teljes egészében az én hibám.
Köszönöm Brian Thomas-nak, hogy segített megkeresni azokat
a szamurájfilmeket, melyek ihletet adtak nekem írás közben.
Végül pedig köszönet illeti a nemrég elhunyt Akira Kurosza-
wát, aki ezen filmek többségét forgatta s a néhai Toshiro Mifunét, aki
majdnem mindegyikben szerepelt.

„A történelem hazugság. Az igazság csupán annak függvénye, hogy ki

az, aki meséli − s ki az, aki hallgatja.”
− Bayusi Sodzsu
 Prológus

A pokol kapuja

Bayusi Sodzsu átvágott a vértől iszamós csatamezőn, s ellenfél után

kutatott. Körötte a tájat pusztasággá változtatta a háború. Csupasz fák
nyújtogatták a tűztől vöröslő, s füsttől fekete ég felé csontos ujjaikat.
A földet ellenségeinek vére festette sötétre, s színezte kárminpirosra a
Sodzsu útjába kerülő patak vizét.
A Skorpió daimjó hallotta a haldoklók sikolyait visszhangozni
a letarolt dombok között. Közelében azonban csak a patak zokogása
törte meg a csendet. Sodzsu nem látott több ellenfelet, akit levághatott
volna.
Vérszomja lassan alábbhagyott, és Sodzsu észrevette, hogy az
ő emberei közül is sokan holtan maradtak a harcmezőn. Eidzsi már
régtől fogva a daimjó családjának csatlósa volt. Most tágra nyílt szem-
mel nézett az égre, s száját tulajdon vére keretezte. A csatlós közel
sem volt az utolsó Skorpió áldozat.
Mikor a patakon átkelt, Sodzsu megpillantotta a vízben heverő
Rumikót. A nő sisakja elgurult, s tarkóján jól látszott az ásító seb, me-
lyet még hosszú, fekete haja sem tudott elrejteni. A daimjó szíve meg-
sajdult, mikor arra gondolt, hogy elveszítette ezt a különleges, bátor
szamurájt.
Mikor megmászta a következő emelkedőt, szíve még jobban
összeszorult. Előtte újabb domb magaslott, melyet Skorpió csatlósok
tetemei borítottak. A csúcsán, a klán lobogóját tartó rúdnak támasztva
Bayusi Tetcuo állt, Sodzsu unokafivérének fia.
Az ifjú hadnagy sisakján egy fekete varjú ült, s hol az egyik,
hol a másik szemet csipkedte csőrével. Tetcuo elnyílt szája nem moz-
dult, hogy panaszt emeljen a madár tolakodása ellen, s megmaradt ke-
zét sem emelte fel, hogy elhessegesse. Marka szorosan a rúd köré fo-
nódott, mely a Skorpió klán rongyos zászlaját tartotta. Tetcuo másik
keze lábai előtt hevert. Karját tőből lemetszették.
Sodzsu gyorsan felsietett a dombra. Forró szél kavarta fel a
harcmező sárga porát, s verte szemébe, hogy könnyezni kezdett. Elérte
a domb tetejét, kivonta kardját, s egy gyors mozdulattal megölte a
hadnagya testét gyötrő madarat. A daimjó hüvelyébe csúsztatta kata-
náját. Kihúzta a zászlórudat Tetcuo halott ujjai közül, s gyengéden a
földre eresztette az ifjú tetemét.
 Tetcuo ajka kimondatlan kérdést formázott: − Miért?
Sodzsu nem tudott erre mit felelni, s csak nézte Tetcuo madár-
vájta szemét. A Skorpió daimjó életét a halott szemgolyók tükröződé-
se mentette meg.
Sodzsu ösztönösen hátraszökkent − épp időben. Egy hatalmas
jáde szamuráj emelkedett ki előtte a holttestek halmából. A harcost
szemmel láthatóan nem viselte meg a csata; de hogy vajon lesben áll-
va várta-e a daimjót, vagy csak akkor került elő, mikor Sodzsu Tetcu-
óról gondoskodott, azt a Skorpió hadvezér nem tudta volna megmon-
dani.
A jáde harcos a magasba emelte hosszú kardját. A késő délutá-
ni napfény megcsillant a pengén, s vörös ragyogást villantott Sodzsu
szemébe. A daimjó hunyorgott, előhúzta Bayusi őseinek kardját, s fel-
készült a támadásra.
A szamuráj sebesen, némán csapott le rá a feje fölé emelt hatal-
mas karddal. Sodzsu kilépett előle. A pengék keresztezték egymást, és
az acélon csattanó acél hangja ide-oda verődött a holtak mezeje felett.
Mikor a kardok szétváltak, a Skorpió daimjó gyors vágást irányzott a
szamuráj nyakára. Az óriás minden erőfeszítés nélkül hárított, s ha-
sonlóképpen viszonozta a támadást. Sodzsu katanája felfogta a vágást.
Ellenfele pengéje lecsúszott, s csak hajszál híján vétette el a daimjó
vállát.
A Skorpió balra körözött, hogy megszerezze a domboldal által
nyújtott helyzeti előnyt.
A jáde harcos tovább támadott. Lefelé kényszerítette Sodzsut a
domboldalon, s félrerúgta a hullákat.
Sodzsu hátrálás közben rálépett egy halott ellenfele sisakjára.
A lakkozott bambusz megadta magát, nem volt többé alatta koponya,
ami kitámassza. Sodzsu szitkozódva hátrabukott.
A szamuráj, végső csapásra emelt karddal, rávetette magát.
A több éves tapasztalat meghozta gyümölcsét. Sodzsu esés
közben kirúgott jobb lábával, s fémmel kivert cipőjének orra eltalálta
a szamuráj bal bokáját − a jádepáncél egyik sebezhető pontját. Ellen-
fele előrevetette magát, de Sodzsu elgurult a várt csapás elől.
A jáde harcos visszanyerte egyensúlyát, még mielőtt elesett
volna, s csaknem sikerült összeszednie magát, a Skorpió azonban nem
adott neki több időt.
Sodzsu villámgyorsan térdre emelkedett, s széles ívben meg-
lendítette katanáját. A kard hátulról belevágott a szamuráj térdébe,
ahol nem védte páncél. Sodzsu elégedetten nyugtázta, hogy az acél át-
metszi az inakat és az izmokat.
Az óriás becsületére legyen mondva, hang nélkül esett el, sőt,
megpróbált a daimjó felé fordulni, de lábai többé nem engedelmesked-
tek neki.
A Skorpió ellenfele mellvértje és sisakja közé döfte a Bayusi
kardot, melynek hegye a jáde szamuráj tarkójából bukkant elő. Az óri-
ás a földre zuhant, és nem mozdult többet.
Sodzsu kihúzta őseinek kardját a szamurájból. Elfogta a kíván-
csiság. Ki ez az ember, aki ilyen keményen küzdött ellene? Sodzsu le-
nyúlt a démonarcú sisakhoz, és felnyitotta.
Hideg félelem ragadta meg szívét, mikor ellenfele arcába né-
zett. A sisakban nem volt senki − nem volt test − nem volt semmi sem,
csupán egy tükör.
Sodzsu káromkodva felegyenesedett. Már korábban is látott
gonosz mágiát − bár ilyennel még nem találkozott. Ismét megmászta a
dombot, s megállt halott unokaöccse, Tetcuo holtteste mellett.
A tetemek hatalmas tengere lehömpölygött a dombról s befeke-
títette az alant elterülő síkságot. Itt hatalmas seregek ütköztek meg
egymással, míg nem maradt már talpon senki. Semmi nem mozdult.
Egy hang sem zavarta meg a szörnyű képet, kivéve a szél panaszos
sziszegését. Még a madarak is némán hallgattak.
Sodzsu maga előtt, a síkság peremén megpillantotta a Tiltott
Várost, a császár szent lakhelyét, mely úgy emelkedett a holtak földje
fölé, akár egy monumentális kripta. A daimjó óvatosan, kivont karddal
lesétált a dombról s elindult a város felé.
Az út során több embere mellett is elhaladt, akiknek arca ösztö-
vérré vált a fájdalomtól és a haláltól. Némelyiknél megállt szemlélőd-
ni egy-egy pillanatra, s közben éberen figyelt, nehogy ismét meglepje
az elrejtőzött ellenség. Azonban nem tűnt fel több szamuráj, hogy el-
vágja útját.
Végül ott állt a palota néma, hatalmas és érzéktelen vaskapui
előtt. Sodzsu azon tűnődött, vajon hogyan jusson át rajtuk, s hogy mit
talál majd a szent kerületekben.
Ahogy töprengett, hang ütötte meg fülét, mely a városból érke-
zett. A hatalmas kapuszárnyak lassan, csaknem hangtalanul kitárultak,
hogy üdvözöljék a Skorpió daimjót. Zümmögő dallamot hallott − a
vér, a halál és a győzelem dalát. Sodzsu egész életében folyamatosan
hallotta az éneket, de a nevére nem emlékezett. A dallam felélesztette
lelke tüzeit.
Valaki várt rá a kapu túloldalán.
A bejárat mögött Sodzsu megpillantotta gyönyörű ifjú felesé-
gét, Bayusi Kacsikót. A nő elmosolyodott, kitárta fehér karjait, s meg-
szólalt: − Isten hozott, uram. A győzelem a miénk.

Álmok

A Skorpió daimjó felébredt rémálmából, s visszafojtotta sikolyát. Fel-

ült ágyában, teste verejtékben úszott, s jobb válla sajgott. Összeszorí-
totta fogát, s erősen megdörzsölte karját.
Jobb vállán érintése alatt fellángolt a tetoválás, mint azon a na-
pon, mikor apja sugendzsája húsába írta. Az égető érzés fokozatosan
szétáradt sorvadt végtagjában, s felélesztette. A karja bizsergett, mint-
ha hangyák másztak volna végig bőrén. Az évek során viszont Sodzsu
hozzászokott már az érzéshez. Sőt, szinte még élvezte is.
A bizsergető fájdalom még mindig jobb volt, mint a másik le-
hetőség: egy születésétől fogva torz, használhatatlan kar. A varázsla-
tok, füvek, gyakorlatok és a sötét tetoválás segítségével Bayusi Sod-
zsu méltó ellenfele volt bármelyik rokugani férfinek − s legtöbbjüknél
így is jobb volt. Sokkal jobb.
Ahogy a fájdalom alábbhagyott, a Skorpió daimjó állán eler-
nyedtek az izmok, s halkan fellélegzett. Bőrén már hűlni kezdett a ve-
rejték, és Sodzsu kissé megborzongott hálószobájának hűvös sötétjé-
ben. Felesége megmozdult és felült mellette.
Sodzsu jól látta a szoba egyetlen, magas ablakán beszűrődő
holdfényben kirajzolódó sápadt alakot. Tizenhat év házasság után
Bayusi Kacsiko még mindig a legkülönlegesebb teremtmény volt a
Skorpió birtokok területén. Nem − az egész Smaragd Birodalomban.
Olyan formás volt, mint egy ifjú fűz; bőre fehér és sima, akár a
porcelán. Fekete haja hollószín vízesésként omlott meztelen vállára.
Szeme mély volt, mint az óceán, és lágyan csillogott a sötétben. Ten-
gerzöld szikrák táncoltak benne. Hangjából méz és Rokugan erdős
völgyeinek párája érződött.
− Mi baj, uram? − kérdezte halkan Kacsiko, hangja alig verte
fel a csendet a sötétben. Sápadt kezét Sodzsu nyirkos testére helyezte,
s megsimogatta hátát. A Skorpió érezte, hogy feszültsége alábbhagy
az asszony érintése nyomán.
− Álmot láttam − mondta, s hangja mély és mézédes volt. A
Skorpió daimjó évekig edzette hangját, s még tulajdon hálószobájának
magányában is uralkodott rajta. − Tűzről és halálról. − Felemelte ke-
zét, és félresöpört arcából egy nyirkos hajfürtöt.
Kacsiko előrehajolt, megcsókolta, majd hátára hengeredett, s
elterült, mint egy elégedett macska. Férjét hívta, hogy csatlakozzon
hozzá. Testének fehérsége csábító kísértetként világított a holdfény-
ben. − Mesélj az álmodról − kérte, s felnézett férje szemébe.
Sodzsu akarata ellenére is mosoly kúszott komor arcára. Ajka,
mely születésétől fogva éppúgy torz volt, akár a karja, felfelé görbült.
Sodzsu tudta magáról, hogy még a holdfényben is ronda. Szeme túl
nagy volt, orra hosszú, mint egy karvaly csőre, ajka vékony, álla he-
gyes. Kacsiko mellett azonban csúfsága ritkán jutott eszébe.
Az asszony rámosolygott, s azon a kedves hangon, amit csak
férje számára tartogatott, megszólalt: − Gyere − s széttárta karját.
A Skorpió daimjó ép karjára támaszkodva felesége mellé eresz-
kedett, belenézett az asszony mély tekintetébe, s szájon csókolta Ka-
csikót. Mikor végül megszólalt, hangja alig volt erősebb a suttogásnál.
− Egy végső csatáról álmodtam, mely Heigen no Utaku meze-
jén zajlott − kezdte. − Sok embert megöltem: daimjót, közembert, sza-
murájt és rónint egyaránt. Olyan sok embert vágtam le, hogy már az
arcukra sem emlékszem. Vérfolyókon gázoltam át, és mikor a mészár-
lás befejeződött, újabb ellenfelek után néztem. Csak ekkor vettem ész-
re, hogy a csatának vége van, és én vagyok az egyetlen túlélő. Megpil-
lantottam a távolban a Császári palotát, és arra vettem az irányt. A
Smaragd Bajnok feltámadt, hogy utamat állja, de valójában csak egy
üres héj volt, semmi más. Éppúgy levágtam, mint a többit. Nemsokára
ott álltam a Tiltott Város kapuja előtt, győzedelmesen bár, de egyedül.
− Én nem voltam veled? − kérdezte Kacsiko, s hangja egy dal
távoli emléke volt.
− Végig velem voltál − felelte a férje. − Te nyitottad ki a kaput,
mikor odaértem, s te hívtál be. Azt mondtad, megnyertük a háborút.
Együtt mentünk a trónterembe. A trón üres volt, hát beleültem. De
amint beleereszkedtem, fekete tűz rohant át a testemen. A trón karfája
megragadta kezem és leszorított. Egy koponyákból − kacagó kopo-
nyákból álló trónná változott. Aztán már Dzsigoku lángjai közt vol-
tam. Démonok ugrottak elő, szemérmetlenül gúnyolódtak velem s
csatlakoztak a koponyák hahotájához. A palota falai ledőltek, és lát-
tam az egész országot, ami felett uralkodtam. Rokugan azonban kiet-
len volt, sivár és lepusztult − egy hamuból épült királyság. A szívem
pedig éppolyan kihalt volt, mint az ország.
Kacsiko felemelte kezét, s megcirógatta férje hosszú, fekete ha-
ját. − Tehát nem voltam veled? − kérdezte.
− De − válaszolta Sodzsu. − A végsőkig kitartottál mellettem.
− Akkor nincs mitől tartanod − jelentette ki Kacsiko. − Amíg
együtt vagyunk, a szíved sosem lesz magányos.
A daimjó átölelte feleségét, s hosszan, mélyen megcsókolták
egymást. Egy idő után szétváltak.
− Ismerted azokat, akiket megöltél? − kérdezte Kacsiko halkan.
Sodzsu bólintott, s felesége arca mellé fektette fejét. − Sokukat
igen. Igen.
− Mondd!
− Kiszada a Rák klánból. A Daru klánból Hoturi és a Smaragd
Bajnok. A Főnixből Udzsimitcu, és Jokatcu a barbár Unikornisból.
Mind úgy estek el, ahogy a rizs, ha sarlóval levágják. Még maga Joku-
ni − a Nagy Sárkány − is…
− Ezek szerint az Oroszlán nem − tette fel a kérdést Kacsiko, s
hangja kezdett átsodródni az álmok birodalmába.
− Az Oroszlán Tcuko ott volt, de Toturi nem. − Mikor kimond-
ta a szavakat, Sodzsu szorítást érzett tarkóján, mintha egy kígyó teke-
redett volna gerince köré.
Kacsiko megcirógatta férje mellkasát. − Ne félj. Ha a szükség
úgy hozza, éppoly biztosan megölöd Akodo Toturit is, mint a többit.
Senki nem állhat ellen az én nagy Skorpió uramnak.
Ismét átölelte férjét, s együtt olvadtak bele a sötétbe.
Mire Sodzsu kora reggel felébredt, felesége már eltűnt a háló-
szobából. Parfümjét, mely elkeveredett a virágok illatával, maga után
hagyta. A gondosan elrendezett bimbók egy alacsony asztalkán álltak
az egyik sarokban.
A szoba kicsi volt, négyszögletes, berendezése szegényes. Falai
fuszumából és sodzsiból, többrétegű papírpanelekből álltak. A keleti
falon át ragyogó reggeli fény szűrődött be. A sima, sötét padlódeszká-
kon vastag tatami matrac hevert, ezen állt a daimjó futonja. Az ágyta-
karón hímzett skorpiók és mitológiai állatok táncoltak.
A Skorpió daimjó felkelt, megfürdött a szomszédos szobában,
majd felöltözött. Rossz kedve volt, ezért egy fekete és gesztenyeszín
kimonót választott. Derekánál széles, éjkék obival szorította le, s egy
arany skorpiót formázó tűvel rögzítette az övet.
Egy egyszerű, halvány álarcot választott, közömbös vonások-
kal. Sodzsu számára a maszknak kettős rendeltetése volt. Nem csupán
jelezte, hogy a Skorpió klán tagja, hanem valódi arcát is elrejtette a vi-
lág elől. Csak három élő ember látta valaha is álarc nélkül a Skorpiót:
a felesége, Kacsiko; Kiko − egy öregasszony, aki gyermekkorában
gondozta − és féltestvére, Bayusi Aramoro. Még fia, Dairu sem pillan-
totta meg soha a maszk mögött rejtőző vonásokat.
Sodzsut mulattatta, hogy Rokugan nagy része úgy véli, a
maszk mögötti arc éppolyan szép, mint a daimjó szavai. Aramoro álar-
ca, mely alig takarta el csinos vonásait, tovább erősítette ezt a meg-
győződést − mint ahogy Kacsiko maszkja is. Valójában a Skorpió
daimjó feleségének álarcát nem is nagyon nevezhették annak. Még
csak nem is fátyol volt, csupán egy darab selyem és arcra felvitt fes-
ték.
Kacsiko maszkja csak még inkább kiemelte szépségét; Sodzsu
álarca viselője csúfságát rejtette el. A Skorpió klán létfeltétele volt,
hogy senki ne sejtse az igazságot. Ki hinné el, hogy a világ legszebb
asszonya olyan férfihoz ment feleségül, aki arca láttán még a barmok
is könnyezni kezdenek?
Sodzsu elmosolyodott jellegtelen maszkja mögött. A Skorpiók
művészete abból állt, hogy úgy hazudtak, hogy közben igazat mond-
tak, s úgy voltak igazmondók, hogy közben hazudtak.
Sodzsu befejezésül bal vállára, mely közelebb volt szívéhez,
rátűzte a mont, házának emblémáját. Ehhez használnia kellett jobb ke-
zét. Karja sajgott.
Sodzsu felemelt egy kis kék üveget a futon melletti alacsony
asztalról, kihúzta a dugót és kiitta tartalmát. Szájában tartotta a meleg
italt, ötig számolt, majd lenyelte a gyógyfőzetet. A tetoválás megbi-
zsergett, és karjában alábbhagyott a fájdalom − még ha csak rövid idő-
re is.
Sodzsu minden áldott nap elvégzett néhány rituálét, hogy jobb
karjának erejét visszanyerje. Lassan körözött hálószobájának sima fa-
padlóján, s bonyolult katát adott elő, mely nem csupán sorvadt karját,
hanem teste többi részét is megdolgoztatta. Rövidesen erő árasztotta el
hajlékony alakját, s készen állt rá, hogy az új nappal szembenézzen.
Az ágya mellett álló szederszín állványról leemelte Itcuwarit,
őseinek kardját, s övébe dugta. Mikor a markolatot megérintette, a ka-
tana hatalma felzümmögött elméjében. A távolból, mint mindig, egy
másik dalt is hallott − egy varázskard énekét, mely mélyen a kastély
méhében rejtőzött.
 Sodzsu figyelmen kívül hagyta a dalt, felvett egy wakizasit,
melyet saját maga kovácsolt, s ezt is övébe tűzte. Még egy utolsó pil-
lantást vetett a tükörbe, hogy meggyőződjön róla: ruhájának szabása
elrejti torzságát. Még szeme sem villant ki a maszk mögül.
Elhagyta hálószobáját, s átvágott a Skorpió palota, Kyuden
Bayusi hűvös folyosóin. Felesége valószínűleg a kertben reggelizett;
mindig ott volt, ha az időjárás megengedte. Szépsége még nyár dere-
kán is túlragyogta a kastély ritka virágainak színe-javát.
Sodzsu általában csatlakozott hozzá, de ma túl sötét volt a ked-
ve. Ehelyett az erőd keleti erkélyeiről nyíló fogadóterem felé vette az
irányt. A balkonok természetesen megtévesztésül szolgáltak, hogy
védtelenebbnek tüntessék fel a kastélyt, mint amilyen valójában volt.
Skorpió hagyomány szerint ezt a látszatot és ennek ellenkezőjét egy-
aránt megerősítették. Lehet, hogy a palota olyan bevehetetlen, hogy az
erkélyek sem hátráltatják a védőket? találgatták az emberek. A balko-
nok nemcsak hogy sok hasonló kérdést vetettek fel, de a rokugani erő-
dök legdíszesebbikévé is változtatták Kyuden Bayusit. Aki csak látta a
kastély kecsesen ívelő falait és magas, erkélyekkel ékített tornyait, el
volt bűvölve. Bayusi Sodzsu elmosolyodott, mikor a Skorpiók kettős
természetére gondolt.
Az egyik külső folyosón, az erkélyszoba közelében elhaladt
egy szolga mellett, s reggelit rendelt. Azt is parancsba adta, hogy uno-
kaöccse, Bayusi Tetcuo jelenjen meg előtte. A legtöbb daimjót mindig
szolgák dongták körül, s teljesítették minden óhajukat − de a Skorpiók
mások voltak. Sodzsu túlságosan is nagyra értékelte magányt, hogy-
sem elviselje a törleszkedő talpnyalókat. Szerette kastélyát kegyhajhá-
szok tolakodása nélkül bejárni. Mikor valóban szüksége volt valamire,
például reggelire, mindig akadt közelében valaki, aki teljesítse kérését.
Elhúzta a papír fuszuma falat, mely a szobát elválasztotta a
csarnoktól, belépett, s behúzta maga mögött a panelt.
A szemközti falhoz érve kitárta a sodzsit, s belenézett a napfel-
keltébe. A nap hatalmasan, aranylón szállt a kastélytól keletre fekvő
hegyek fölé. Az ormokat Szeikitcu szan Yama no Oi-nak − „A Világ
Gerincének” hívták. A legmagasabb csúcsok még most tavasszal is
havasán csillogtak.
Széles út kanyargott a kastély keleti kapujától Roka Beiden fe-
lé. A Skorpió elmosolyodott álarca takarásában. Számos csatát vívtak
már a Beiden-hágó birtoklásáért, mely az egyetlen út volt, ami elég
nagy volt ahhoz, hogy egy hadsereg átkelhessen rajta a hegyeken. Bár
gyakorlatilag a császár tartotta kezében a hágót, nyugati fele valójában
Skorpió földre esett. Sodzsu ládái dagadoztak a vámként beszedett
pénztől, melyet emberei hajtottak be az utazókon.
A hágó keleti végében az örökké éber Oroszlán őrködött, aki
egyformán szemmel tartotta a nyugati Skorpiót és a déli és keleti Dar-
vat. Az elmúlt két évszázadban a csatározások jórészt az Oroszlán és a
Daru közti vitákra szűkültek le − mely gyakorlatot a Skorpiók erősen
támogatták.
Nemrégiben az Oroszlán és a Daru klán daimjói „egyetértésre”
jutottak, s kicsinyes villongásaik csaknem teljesen elenyésztek. Ez
nem tetszett Sodzsunak. Azt az ellenséget, akinek figyelmét elvonja
valami más, könnyebb megtéveszteni, vagy befolyásolni. A Skorpió
klánnak számos ellensége volt.
Ez természetesen a klán érdeme volt. Réges-régen az első csá-
szár megbízta az első Bayusit, hogy Rokugan kémfőnöke legyen. A
Smaragd Birodalom többi klánja azóta nem bízik a Skorpiókban − s
erre meg is van az okuk.
Az emberek azt beszélték, hogy a Skorpiók minden suttogást
meghallanak és minden titkot ismernek. Ez nagyjából igaz is volt, de
azt már csak a Skorpiók tudták, milyen keményen meg kellett dolgoz-
niuk azért, hogy ezeket a titkokat megszerezzék. Sodzsu és Kacsiko
tudták a legtöbbet. A kémművészet mestereiként abban a kiváltságban
részesültek, hogy a császárt megvédjék valamennyi ellenségétől, a
császárságon belül és kívül egyaránt. Kacsiko hivatalos tisztet is betöl-
tött a császári udvarban, mint az uralkodó személyes tanácsadója.
A Skorpió ismét elmosolyodott. Ő és felesége jó munkát vé-
geztek − jobbat annál, semmint bánkódjanak amiatt, hogy mások meg-
vetik a Skorpiókat.
Sodzsu gondolatai ismét a hegyek túloldalán lévő Oroszlán felé
fordultak. Akodo Toturi felé, aki arra született, hogy az Oroszlán klán
feje legyen, akit szerzetesek neveltek fel − aki mester stratéga és har-
cos volt. Ő korántsem volt olyan hányaveti és megfontolatlan, mint a
másik Oroszlán vezér, Matcu Tcuko, hanem nyugodt és kiegyensúlyo-
zott, a harcmezőn legalábbis. Bár még sosem találkoztak, Toturi volt
az egyetlen, akivel Sodzsu félt volna harcba szállni, az egyetlen, akit
sosem tudott álmában legyőzni. A Skorpió daimjó azt kívánta, bárcsak
többet tudna erről az emberről. Gondolatban figyelmeztette magát,
hogy szólnia kell Kacsiko kémeinek, hogy nézzenek utána. Reggeli
után majd beszél a feleségével.
 Ekkor a szoba fuszuma ajtaja félrecsúszott. Sodzsu keze ösztö-
nösen katanája markolata felé mozdult, de ellazult, mikor unokaöccse,
Bayusi Tetcuo a fogadóterembe lépett. Két szolga sorakozott fel az if-
jú hadnagy mögött, s ennivalóval: gyümölcsökkel, babpürével, rizzsel,
mogyoróval és zöld teával megrakott tálcákat hoztak. Letették az ételt,
meghajoltak, behúzták maguk mögött a panelt, s egyedül hagyták a
két férfit.
Tetcuo pár ujjnyival alacsonyabb volt a Skorpió daimjónál.
Kellemes arca és szögletes álla volt, s teste ereje és hajlékonysága
gondosan szabott kimonója dacára is szembetűnt. Tetcuo a szamurá-
jok hagyománya szerint leborotválta fejét s maradék haját feje búbján
kontyba kötötte. A Bayusi erődben ritkán viselt álarcot, s ez a reggel
sem volt kivétel. Tetcuo szerette csinos arcát a kastély hölgyeinek
megmutatni.
A fiatal hadnagy mélyen meghajolt ura előtt, s mikor a földre,
az étel mellé telepedett, kitette oldalra dai-so kardjait. Jobb kezéhez
közel helyezte el fegyvereit, mintegy a tisztelet és a bizalom jeleként,
hogy nehezebb legyen őket kivonni.
Sodzsu biccentett és unokaöccse mellé ült, kardjait ő is oldalra
tette. Mivel bal kezes volt, fegyverei a baljára kerültek. Sodzsu nem
mindenkivel volt ilyen előzékeny. Mikor nyilvánosan étkezett, Sodzsu
kardjait gyakorta jobbjára helyezte. Ezt részben kibúvóként, részben a
Skorpiók kettős természetének alátámasztására szolgált. Csak akik is-
merték Sodzsut, voltak tisztában vele, milyen veszélyes így, jobbra
tett kardokkal. Bayusi Tetcuo azonban jól ismerte a daimjót, s ezért
Sodzsu tiszteletből balra helyezte fegyvereit.
− Nagy megtiszteltetés, hogy ma reggel veled reggelizhetek,
uram − mondta Tetcuo.
A Skorpió daimjó csaknem elnevette magát. − Tudod, nem egy
Daruval állsz szemben − figyelmeztette a fiatalembert. − Skorpiók kö-
zött vagy. Nincs szükség arra, hogy szép álarcot öltsél.
Tetcuo arca elvörösödött. − Akkor is. Én megtiszteltetésnek ér-
zem. − Kissé meghajtotta fejét.
Sodzsu intett Tetcuónak, majd felvett egy datolyaszilvát, s há-
mozni kezdte. Gondosan felügyeskedte az ételt álarca alá, a szájába.
Tetcuo egyik kezébe kis tálkányi babpürét vett, a másikba pe-
dig egy pár pálcikát. Szájához emelte a tálkát, s egy falatot belapátolt.
− Tudod, bátyám − kezdte teli szájjal −, a te konyhád készíti a legjobb
nattót egész Rokuganban. Mikor távol vagyok az otthonomtól, mindig
hiányolom.
Sodzsu elmosolyodott maszkja mögött, bár ezt Tetcuo nem lát-
hatta. − Ki nem állhatom − felelte. − Ámbátor a személyzet tudja,
hogy te szereted a nattót, valószínűleg ezért készítenek még mindig
belőle.
− Akkor ugye nem bánod, ha a tiédet is megeszem? − kérdezte
Tetcuo. Végzett saját tálkájával, s felvett egy másikat. − Gyönyörű a
reggel, nem igaz? − csevegett tovább. − A kertben láttam Kacsikót.
Csodálkozom rajta, hogy nem csatlakoztál hozzá. Általában vele tar-
tasz, nem?
Sodzsu bólintott. − Általában igen − válaszolta. − Ma reggel
azonban nem akartam megzavarni. Nem aludtam jól elmúlt éjjel. Volt
egy… álmom.
Tetcuo egy pillanatra abbahagyta az evést, s unokabátyjára pil-
lantott, teljesen feledve, hogy csak a Skorpió daimjó maszkját láthatja.
A sápadt álarc nem volt sem szomorú, sem vidám, nem mosolygott s
nem ráncolta homlokát. − Csak egy álom? − kérdezte Tetcuo.
− Inkább rémálom − helyesbített egyszerűen Sodzsu. Röviden,
érzelemmentesen elcitálta Tetcuónak az előző éjjel átélteket. Mikor el-
beszélésének felénél járt, a fiatal hadnagy abbahagyta az evést, s mire
Sodzsu befejezte, Tetcuo már csak komoran rábólintott.
− Szörnyű álom. Biztos az oni ringetcu karjaiban voltál. − Tet-
cuo finoman meghajtotta fejét, s folytatta: − Baku kurae! − ez hagyo-
mányos áldás volt a rémálmok ellen. − Nincs okod aggodalomra. Amit
Kacsiko mondott, igaz: amíg ti ketten együtt vagytok, nincs semmi,
amit véghez ne tudnátok vinni.
Sodzsu ismét bólintott. Maszkja mögött elkomorodott az arca.
− Rendes körülmények között egyetértenék veled. De ezúttal… − A
Skorpió daimjó felállt s kiment az erkélyre. A korlátra támaszkodott, s
lenézett az udvarba. − Ezúttal − kezdte − félek, hogy az álom a jövő-
met − s egész Rokugan sorsát jósolta meg.
Tetcuo felállt s csatlakozott urához az erkélyen. − Nem vagyok
sugendzsa, s nem értek az álmokhoz. Talán beszélned kéne valame-
lyikkel. Yogo Junzóval, esetleg?
− Junzo ostobának tart. Azt hiszi, Kacsiko az obimnál fogva
vezet, mintha csak tutyimutyi vénember lennék.
A fiatalember álla leesett a döbbenettől. − Junzo soha…
Sodzsu váratlanul felé fordult, s Tetcuo hálás volt, amiért nem
látja a közömbös maszk mögött rejtőző arcot. − Junzo természetesen
soha nem jelentené ki ezt hangosan − mondta Sodzsu, szinte köpve a
szavakat. − De mégiscsak én vagyok a Skorpió. Nem sok minden ke-
rüli el a figyelmemet. Nem, Junzónak is valóban megvan a maga hasz-
na, de arra nem alkalmas, hogy az álmaimban olvasson. Ma semmi-
képp.
Tetcuo udvariasan biccentett. − Megértem, hogy tartasz az
álom előjeleitől − mondta. − Senki nem ismerheti azonban a jövőt −
talán Uikkut, a Derűs Prófétát kivéve.
Sodzsu a fiatalember vállára tette kezét. Együtt sétáltak vissza
a szobába, s ismét leültek.
A daimjó megszólalt: − Mit meg nem adna egy Skorpió azért,
hogy megtudja, mit látott a Derűs Próféta… én mit meg nem adnék ér-
te… És mit adott érte Bayusi Daidzsin…
− Azt beszélik, Daidzsin még mindig kísért a börtöneink alatti
katakombákban − vetette közbe Tetcuo.
A Skorpió daimjó a fiatalember arcába nézett, s tekintete fog-
lyul ejtette Tetcuo sötét pillantását. − Hiszel ebben a kísértetmesében?
− kérdezte.
Tetcuo kényelmetlenül fészkelődött. − Fiatalkoromban − kezd-
te −, gyakran lemerészkedtem a katakombákba. Sok különös − rémítő
− dolgot láttam odalent. Hogy vajon megpillantottam-e ennek a csat-
lósnak a szellemét, arra nem mernék megesküdni. De abban hiszek,
hogy létezhet efféle kísértet.
Sodzsu lassan bólintott. − Én is hiszek benne − jelentette ki. −
Van egy ilyen hiedelem, hogy őseink szellemei a palota alatti kata-
kombákban kísértenek. Nehéz időkben a Skorpiók ezektől a kísérte-
tektől kértek útmutatást. A nagyapám is.
− És…? − kérdezte Tetcuo.
− Később soha nem említette − válaszolta komoran Sodzsu. −
És szörnyű véget ért.
− Értem − felelte a fiatalember.
Az álarc mögött Sodzsu ajka elvékonyodott és megfeszült;
szemöldökét eltökélten összevonta. Felállt, s kinézett az ablakon túli
tájra. Lelki szemei előtt álmának tetemekkel borított síkságát látta.
Ha léteznek ilyen árnyak − jelentette ki a Skorpió daimjó −, mi
ketten megkeressük őket s feltesszük nekik kérdéseinket. Együtt vadá-
szunk Daidzsin szellemére, s kicsikarjuk belőle a titkokat, melyekre
szükségem van − az álmaim jelentését és Uikku utolsó próféciáit.
 Az álomlátó

A vadász átlopakodott az ősi rengetegen, s áldozat után kutatott. Vala-

mennyi érzékét a vadászat lángja éltette. Tekintete ide-oda villant, s
egy pillanatra megpihent egy hajlott gallyon, egy letaposott bokron.
Fülelt, hátha hallja az aljnövényzet zörrenését. A fenyőerdő aromája
mindent betöltött; a vadász azonban félresöpörte az örökzöldek illatát,
s zsákmányának szaga után kutatott.
Éjjel űzte a vadat, mikor a csillagok sápadtan függtek az égen,
valamivel azelőtt, hogy a pirkadat fénye aranyra festette volna a Világ
Gerince-hegységet. Most már hosszú árnyékokat vetett a reggel, s zöld
és sárga foltokkal pettyezte be az erdőt.
Széles, tisztavizű patak szelte ketté az ösvényt, s a vadász meg-
állt mellette. A hideg vízbe merítette kezét, s ajkához emelte. Az édes,
tiszta íz mosolyt csalt arcára. A rengeteg derűs magánya az Aszoko
kolostorban töltött napjaira emlékeztette.
Megrázta fejét, s felsóhajtott. Azok egyszerűbb napok voltak, s
a vadásznak olykor még mindig hiányoztak. Kötelessége azonban el-
szólította magányából s tanulmányai mellől. A Sors valamilyen oknál
fogva nagy hatalmat adott a kezébe Rokugan földjén, s a sorsnak nem
lehet ellentmondani.
Kis nesz ütötte meg a vadász fülét: a patak folyása mentén egy
állat ivott, s rázta le magáról az álmot, reggeli s egy korty hideg víz
után kutatva. A zsákmány.
A vadász gyorsan felállt onnan, ahol az imént ült. Szandálos lá-
bával ügyesen végiglépegetett a patakból kiálló köveken. Halkan szét-
húzta a túlparti páfrányokat, s eltűnt a bokrok között. Keresztüllopó-
zott az aljnövényzeten, s olyan gondosan lépett, ahogy a vén szerzete-
sek tanították neki. Egyetlen gallyacska sem roppant meg lába alatt.
Pár pillanat múlva már patak mentén osont s kisvártatva meg-
pillantotta a vadkant. Az állat az aljnövényzetben turkált, nem egészen
ötven méterre tőle, széllel szemben. A vadász ajkára elégedett mosoly
lopózott. Leoldotta hátáról, a yumi íjat, s egy vesszőt helyezett az
idegre.
A vadász megcélozta a vadkant, s füléig húzta ki a húrt. Le-
csendesítette gondolatait, s addig fülelt, míg csak meg nem hallotta tu-
lajdon szívverését.
A tökéletes mozdulatlanság pillanatában szétnyitotta ujjait. Az
ideg visszacsapott, s a vessző egyenesen a célpont felé szökött.
 Az utolsó pillanatban a vadkan valami oknál fogva − talán egy
gumós gyökeret talált − elfordította fejét. Az állat fájdalmában felvisí-
tott, mikor a nyíl lapockájába állt. Kínja forrását keresve megfordult, s
hamar felfedezte a vadászt.
A vadkan mély horkantással a vadász felé csörtetett az aljnö-
vényzeten keresztül. Az íjász átkozta balszerencséjét, s a földre hají-
totta íját. Nem volt már ideje újabb lövésre. Ehelyett megragadta kata-
nája markolatát, s védekező állásba helyezkedett.
Most már jobban látta az állatot. A vadkan hatalmas volt, leg-
alább két mázsás, s visszahajló agyara hegye csaknem elérte felső aj-
kát. Szeme haragosan vöröslött, s erősen fújtatott. Pára tört elő orrlyu-
kaiból. Az állat szaga csaknem legyűrte a vadászt; rothadástól, dühtől
és vad erőtől bűzlött. A vadkannak olyan bűze volt, akár a halálnak.
A vadász megtisztította gondolatait s készenlétben várt.
Amint megérezte az állat forró lélegzetét, oldalra ugrott. A
vadkan megpróbálta követni, de elkésett. A vadász kardja egyetlen
gyors mozdulattal keresztülvillant a vad nyakán, s tátongó sebet hasí-
tott. A vadkan felmordult s a földre rogyott, vére kiömlött a sötét talaj-
ra.
A vadász előrelépett, s megadta a kegyelemdöfést.
Nem egészen egy órán belül kibelezte az állatot, és előkészítet-
te a szállításhoz. Átvetette vállán a vadkan tetemét, s átvágott az er-
dőn, arra, amerről jött. Bár egész reggel az állat után kutatott, nem
egészen húsz perc múlva meg is érkezett.
Kilépett a fák közül az apró tisztásra. Közvetlenül előtte egy
kicsi, de ízléses kunyhó állt. A dúcok és a szemöldökfa vidám vörösre
voltak festve, s papír sodzsi falai fehéren világítottak a napfényben.
Úgy nézett ki, mint egy darabka mennyország.
A kunyhó egy domb oldalában állt, s a Kawa Mitcu Kishire, az
úgynevezett Hárompartú folyóra nézett, mely az Oroszlán földjeit a
Skorpióétól s a Daruétól elválasztotta.
A vadász összevonta szemöldökét. Nem szerette, ha politikai
felhangok zavarták meg eszményi világát. Nem tűnt igazságosnak,
hogy egy ilyen gyönyörű folyó több évnyi vérontás középpontja le-
gyen. Nem, gondolta a vadász, az embereknek szépsége szerint kéne
értékelniük, s nem stratégiai jelentősége szerint.
A kunyhó sodzsi panelei szétcsúsztak, s egy angyali alak, egy
fényes kami lépett elő − szeretője, Hatcuko. Akodo Toturi megigazí-
totta a vállán átvetett vadkant, s az utolsó pár métert futva tette meg,
majd egyenesen szerelme karjaiba repült.



Az Oroszlán daimjó mosolyogva ébredt. A késő délutáni nap-

fény átsütött a szoba papírfalain, s sápadtarany meleget kölcsönzött a
tatamival borított padlónak. A szerelem illata töltötte meg a szobát, s
Toturi úgy itta, akár a bort. Mély lélegzetet vett, s lassan kieresztette.
Mellette az ágyneműn Hatcuko feküdt álomba merülve. Toturi
végignézett a lány karcsú testén, s felsóhajtott. Olyan gyönyörű. Meg-
simogatta szerelme fekete selyemhaját, s ujjai elidőztek a tincsek kö-
zött. Gyengéden megcsókolta Hatcuko homlokát, de nem ébresztette
fel.
Ez a hely és ez a napszak annyira hasonlított az álmára! Most,
hogy itt feküdt a szerelme mellett, már csaknem elhitte, hogy amit ál-
modott, igaz. Már-már látta magukat a hegyi kunyhóban, abban a töré-
keny erődben, amit saját kezével épített fel.
Valójában egy nagy ház kis szobájában feküdtek Mura Kita
Csuszen külvárosában, a hatalmas Otoszan Ucsit körülvevő városok
egyikében. Nem kunyhó volt, hanem egy gésaház, ahol Hatcuko sza-
murájok szórakoztatásával kereste kenyerét. Ezt a különleges szóra-
koztatást azonban csak Toturi számára tartogatta. Az Oroszlán ismét
megsimította a lány haját.
Mennyire hasonlítottak álmai a valóságra, s mennyire hasonlí-
tott a valóság az álmokra! Nincs Sinszeinek valami tanítása erről?
Akodo Toturi álomtól és szerelemtől elnehezült fejjel nem tudott visz-
szaemlékezni rá.
Aznap reggel valóban elhagyta a várost a vadászat magánya
kedvéért. Mint a császár tábornokának, Toturinak joga volt hozzá,
hogy a Császári Rengetegben, a Fodaraku no Moriban vadásszon. Ott
talált az álmában látottakhoz hasonló hatalmas fákat és csobogó pata-
kot.
Zsákmánya ma azonban nem vadkan, hanem egy szarvasünő
volt. A vaddisznót egy másik alkalommal, egy másik rengetegben ej-
tette el, szülőföldjének kiterjedt erdőségeiben, a Skorpió határ közelé-
ben. Nem, ma nem forgott élete veszélyben, csupán próbára tette, va-
dászképességeit. Természetesen győzött. Toturi csaknem elnevette
magát, mikor arra gondolt, hogy még egy ilyen kis győzelem is mi-
lyen jó érzéssel tölti el, de aztán eszébe jutott a mellette alvó Hatcuko,
s elfojtotta kacagását.
A lány olyan bájos volt! Álmában a kunyhó küszöbén találkoz-
tak. A valóságban a férfit és szarvas „áldozatát” Kitcune Junko, a gé-
saház úrnője fogadta a ház kapujánál. Bár az Oroszlán tábornok, mint
mindig, most is álruhában érkezett, Junko nagy hűhót csapott körülöt-
te. Toturi sosem tudta eldönteni, valójában hízelgőnek, vagy bosszan-
tónak találja-e a megkülönböztetett figyelmet.
Junko végül megengedte, hogy ajándékát átvigye a ház belső
szentélyén a hátul lévő tűzhelyhez. Hatcuko udvariasan köszöntötte,
ahogy mindig. Később fellángolt a szenvedélyük − ahogy mindig.
Toturi kisiklott az ágy puha paplana alól, s mielőtt elment vol-
na, ellenőrizte, vajon jól be van-e takarva Hatcuko. Nyújtózkodott, át-
ment a kis szobán, s felvette rövid kimonóját a földről. Az Oroszlán
daimjó felöltözött, s elmosolyodott. Hatcukóval együtt átaludták a nap
legnagyobb részét, de Toturit ez most nem érdekelte.
Itt, a gésaház Fűzvilágában klánvezéri kötelezettségei egy má-
sik világ gondjainak tűntek. Talán ezért szerette annyira ezt a helyet.
Vakarózott, majd meztelen lábára húzta szandálját.
Toturi halkan elhúzta a szoba sodzsi paneljét, átvágott a torná-
con, s kiment. A ház közelében egy tűzgödör felett még mindig sült a
nyársra húzott ünő. A lángok már alig pislákoltak. Toturi összeszedett
pár fahasábot, és a füstölgő tűzhelyre vetette őket. Ettől a farakás any-
nyira kicsi lett, hogy Toturi összeráncolta homlokát, s a ház mögé
ment, ahol a felvágatlan fa hevert.
Junko, a gésaúrnő sosem engedte volna, hogy ilyen alantas
munkával szennyezze be a kezét. A gondolat mosolyt csalt arcára. A
szerzetesek − még a kilépett szerzetesek is − sok olyan munkába bele-
fogtak az önfenntartás érdekében, amire más szamuráj még csak nem
is gondolt volna. Kiválasztott egy nyalábnyi fát, egy közeli tönkhöz
cipelte, felemelt egy fejszét, s nekilátott felhasogatni őket. Mikor vég-
zett, újabb nyalábnyi fával folytatta a munkát.
Nemsokára vékony izzadtságréteg gyöngyözött ki homlokán, s
az Oroszlán daimjót ez is megmosolyogtatta. Fát vágni, vizet hordani,
gondolta. Milyen egyszerűnek, milyen tisztának tűnt itt, Hatcuko mel-
lett az élet. Mennyire hasonlított Aszoko kolostorbeli világára!
Hatcuko azonban nem hasonlított a kolostori életre. Egy csep-
pet sem hasonlított. Ő volt mindaz a jó, amit a világ adhatott. Halk
szavú volt, kedves, érintése meleg, csókja édes. Az ajka, akár a méz.
Toturi a gondolatra megnyalta saját ajkát − és újabb hasábot vágott
ketté.
Emlékezett az első találkozásra, ebben a gésaházban látta akkor
is. Tábornoka, Ikoma Bentai hozta ide Toturit több másik tiszttel
együtt, miután sikeresen rajtaütöttek egy haramiavezéren.
Oroszlán mércével mérve nem volt nagy győzelem, de a béke
miatt, amit Toturi és barátja, a Daru daimjó, Dodzsi Hoturi teremtett a
két ház között, minden csata jó alkalmat adott az ünneplésre. A rablók
ráadásul nem is bizonyultak olyan könnyű prédának, mint várták. Még
egy szakadár sugendzsát is maguk mellett tudhattak. Toturinak két
szamurája pusztult el a varázsló lángnyelvei közt, mielőtt átjárta volna
a kard.
A rablóvezért már könnyebb volt megölni. Bentai egy pikával
átszúrta fejét, még mielőtt a sugendzsa elesett volna. Az Oroszlán
daimjó általában nem lovagolt ki ilyen semmiségek miatt, de a béke
ingerlékennyé tette embereit. Szükség volt arra, hogy lássák.
Toturit szerzetesi előélete klánjának több tagja szemében is
gyanússá tette. A klánvezér tisztjét bátyja, Araszou örökölte volna, de
ő elesett, mikor megostromolták Tosi Ranbo wo Sien Site Reigisza-
hót, egy Daru várost. Az Udvarias Álca Mögé Bújt Erőszak városa
méltó maradt nevéhez. Az Oroszlánok vezetése váratlanul a csendes,
megfontolt Toturi ölébe hullott − akit a kolostorból hívtak haza, hogy
eleget tegyen családi kötelezettségeinek.
Kezdetben az uralkodás terhe ugyancsak ránehezedett a fiatal-
ember vállaira, ám hamarosan felfedezte, hogy stratégiai érzéke jó
szolgálatot tehet népének. Most már nem sok minden akadt, amit az
Oroszlán seregek Toturi vezetése alatt katonailag véghez ne tudtak
volna vinni.
Ha életre szóló barátsága Dodzsi Hoturival, a Daru daimjóval
nem kényszerítette volna klánjaikat békekötésre, Toturi biztos volt
benne, hogy az Oroszlánok visszaszerezték volna valamennyi földjü-
ket, amit valaha a Darvak elvettek − még Tosi Rahbo wo Sien Site Re-
igiszahót is.
Tábornoki képességei ellenére Toturi nem volt katonás férfi.
Még csak világinak sem mondhatta magát − egészen addig az éjszaká-
ig Bentai mellett.
Ikoma Bentai tábornok önerejéből lett szamuráj. Parasztcsalád-
ban látta meg a napvilágot, csatlakozott az Oroszlán hadsereghez, és −
hősiességénél fogva − elnyerte a dai-so és szamuráj rangot. Abban a
csatában tüntette ki magát, melyben Toturi bátyja és nagybátyja, az
akkori Oroszlán Bajnok elesett.
Bentai tapasztalata és vágya a világi örömök után olyasvalami
volt, amivel Toturi nem dicsekedhetett. Miután kiirtották a rablókat,
Bentai előírásos udvariassággal kérte daimjóját, hogy csatlakozzon
hozzá és embereihez a helyi gésaházban tartandó ünnepségen.
− Hogyan vezetheted az embereidet, ha nem tudod, milyen va-
lóban férfinek lenni? − kérdezte Bentai Toturitól. − A szamurájokat
nem csak magasröptű gondolatok és csaták éltetik. Egy férfinek tudnia
kell, hogyan élvezze az életet. Még abban is kételkedem, hogy láttál
egyáltalán gésa előadást. Egy férfi nem tapasztalta meg addig az éle-
tet, míg nem hallotta a Fűzvilág egyik asszonyának énekét. Gyere!
Toturi először tétovázott, de tábornokának kedélyes noszogatá-
sa végül meggyőzte. A daimjó azóta is hálás volt, amiért végül beadta
a derekát.
Toturi azonnal látta, hogy Hatcuko nem olyan, mint a többi gé-
sa. Természetesen rajta is látszottak a Fűzvilág jegyei, a szelíd szó és
kedves alak, a zene és a társalgás művészete, a borotvált szemöldök és
a fehérre festett bőr. Volt benne azonban még valami, amit Toturi nem
tudott megnevezni. Azon kapta magát, hogy újra meg újra visszatér
abba a gésaházba.
Nemsokára már tudta, hogy szerelmes. Nem hagyhatta, hogy
Hatcuko ott maradjon, ahol most lakott. A gésák élete nem volt méltó
az Oroszlán Bajnok asszonyához. Meg kéne vásárolnia a lány szerző-
dését, elszakítania a gésaháztól, meg kéne építenie neki azt a hegyi
kunyhót, amiről álmodott. Ott, a Világ Gerincén rátalálnának arra a
magányra, melyre szerelmüknek szüksége van ahhoz, hogy kivirágoz-
zék és kiteljesedjék. Toturi tudta, hogy ezt kéne tennie, terve mégis
csak álom maradt.
Kötelezettségei a császári udvarban szemben álltak álmaival.
Még a viszonylagos béke idején is akadtak megvívni való csaták, kiik-
tatandó ellenségek, végeérhetetlen pompa és ragyogás, és szakadatla-
nul folyó udvari intrikák. Úgy tűnt, a béke csak még inkább felszítja a
Skorpió, a Daru és a Főnix klán kedvét a cselszövésre és hátbaszúrás-
ra, mellyel csak feleslegesen nehezítették meg a mindennapi életet.
Miért nem élvezheti az ember azt, amit már elnyert? Miért nem
kérheti meg Toturi egyszerűen a császárt, hogy bontsa fel eljegyzését
azzal a Főnix nővel? Miért hagyta cserben a bátorsága ennél az egy-
szerű kérésnél?
Mert cserbenhagyta.
 Most, ha a gésaházba ment, az Oroszlán álruhában érkezett.
Egyszerű öltözéket viselt, széles karimájú szalmakalapot és a parasz-
tok zori szandálját. Álruhájában visszaköszönt kolostori neveltetése.
Valójában Toturi otthonosabban érezte magát benne, mint díszes ki-
monóiban, melyeket a császári udvarban gyakran kénytelen volt fel-
venni.
Bár kötelességének érezte, hogy klánját vezesse, ez az élet − ez
az egyszerű élet − tetszett neki. Tiszta levegő, kristályos víz, gyönyörű
tájak, s természetesen a nő, akit szeretett. Toturinak csak ennyire volt
szüksége, hogy valóban boldog legyen. Ez a hely olyan közel állt ál-
mához − annyira közel! Az Oroszlán daimjó letörölte a verejtéket
homlokáról, s újabb hasábot hasított ketté.
Merengését egy pacsirtáéhoz hasonló, halk hang szakította fél-
be.
− Toturi-szama − mondta a pacsirta. − Készítettem magunknak
vacsorát.
Toturi felhasogatott egy utolsó hasábot, s a tönkbe ágyazta fej-
széjét. Megfordult, s a látvány forró lángokkal borította el.
Hatcuko meghajolt. A késő délutáni napfény megcsillant fekete
haján. Szerény szabású, virágos kimonót és egyszerű szandált viselt.
Arca bájos volt, bár gésamódi szerint kifestette: fehér volt, szemöldö-
ke ívelt, ajka piros. Toturi szerette volna látni a valódi arcot a maszk
mögött, de sosem volt rá alkalma. Tudta, hogy addig nem is fogja
megpillantani, míg meg nem vásárolja a lány szerződését.
Képzeletében látta, milyen lesz − milyen volt reggel, az álmá-
ban. A lány arcát kissé megkapja majd a nap, ha szabadban él. Lebe-
széli majd arról, hogy fesse az arcát és borotválja a szemöldökét. −
Nem vagy többé gésa − mondja majd neki. − A szerelmem vagy. A
valódi arcodat szeretném látni.
Ez azonban még a jövő zenéje volt. Most a lány szórakoztató-
művészként kifestve is éppolyan szépnek tűnt.
Mikor Hatcuko felegyenesedett, tekintetük összetalálkozott. A
lány felmosolygott Toturira, s az Oroszlán szíve elolvadt. − A vacso-
rád már vár, Toturi-szama − mondta a lány.
− Ne ilyen hivatalosan, Hatcuko-csan − kérte Toturi, s hangja
meleg volt a szerelemtől. − Velem szemben ne légy ilyen formális.
− A szerelmem vagy − felelte a lány −, de az uram is.
− Mint ahogy te a szívem úrnője − biccentett Toturi. Átvágott a
köztük lévő távolságon, s átölelte Hatcukót. Hosszasan és szenvedé-
lyesen csókolóztak.
Mikor szétváltak, a lány megszólalt: − Vacsora után pedig
megteázunk.
Toturi elmosolyodott. Hatcuko tökéletesebben végezte el a tea-
szertartást, mint bárki más, akit ismert − beleértve az udvarnál látott
szakértőket is. A szertartás megerősítette és megújította szerelmüket.
Nem csoda, hogy olyan sokszor mosolygok, gondolta.
Kéz a kézben mentek be a házba.



Miután a teaszertartás fénye kialudt, a szerelmespár elhagyta a

kunyhót, hogy az erdőben sétáljon. Hatcuko szerencsés, gondolta To-
turi, amiért ilyen közel lakhat a természethez.
A Császári Rengetegnek ezen a részén ősöreg fák magasodtak.
A védett terület nagyobb törzseit kivágták szerfának. A tájat a magas
fenyők uralták, s némelyiknek olyan vastag volt a törzse, hogy Toturi
csak két másik férfivel együtt tudta volna átérni őket. Az erdő legma-
gasabb pontján az aljnövényzet megritkult; felettük a széles ágak el-
fogták a kisebb növények elől a fényt.
Itt a szerelmesek fenyőtű-szőnyegen járva hallgathatták az
ágak közt susogó szelet. Hatcuko először nem akarta elhagyni a gésa-
házat, de Toturinak sikerült meggyőznie. Éppúgy meg akarta mutatni
a lánynak a természet világát, ahogy Hatcuko mutatta meg a Fűzvilá-
got neki. Bár séta közben fogták egymás kezét, a gésa léptei óvatosak,
tapogatózók voltak.
A hatalmas fák átható illata betöltötte a levegőt. Toturi a regge-
li szarvasvadászatra gondolt, s váratlanul beléhasított, hogy íját és dai-
sóját hátrahagyta. Nem érdekelte. Így, szerelemmel felvértezve nem
félt semmitől a tágas rengetegben. Bizonyára nem jelenthet semmi
igazi fenyegetést ilyen közel a Császárvároshoz.
Minden, ami számított, itt volt, vele, a terjengős ágak alatt. Ő is
itt volt, a szerelme is. A nap, az ég, a fák mind tökéletes kis világban
éltek vele és Hatcukóval egyetemben. A közelből hallotta egy hegyol-
dalról lerohanó patak barátságos csobogását.
Hatcuko virágot talált egy fa tövében, egy sápadt liliomot. Le-
szakította, s Toturi hosszú hajába tűzte a férfi bal füle mögé, a szíve
fölé. A daimjó a legtöbb Oroszlánhoz hasonlóan sárgára festette söré-
nyét, s ez tetszett Hatcukónak. Mikor közéjük fonta a virágot, ujjait
végigfuttatta a selymes sötét tincsek között. Miután végzett, megcsó-
kolta a férfit.
Az Oroszlán megragadta a lány vállát, s viszonozta a csókot.
Mikor elengedte, bánatot látott Hatcuko szemében.
− Mi a baj, szerelmem? − kérdezte halkan.
− Nem hiszem el… − kezdte a lány, majd elhallgatott.
− Mit nem hiszel el? − faggatta Toturi.
A lány széttárta kecses kezét, s körbemutatott az őket övező vi-
lágra. − Ezt − felelte − Ezt a világot, amiben élünk. Szeretem, ahogy
téged is szeretlek, de tudom, hogy nem tart örökké.
Az Oroszlán daimjó csaknem elnevette magát, de végül még-
sem tette, mert észrevette, milyen komoly Hatcuko. Inkább nagy te-
nyere közé fogta a lány arcát.
− Van, ami soha nem múlik el. Ez a hegyoldal, ezek a fák, fe-
lettünk az ég, a patakban rohanó víz. A szerelmünk olyan, mint ezek:
örökkön tartó.
Hatcuko behunyta kerek, sötét szemét, és elfordult. − Talán
örök, de nem változatlan. Még a legmagasabb fát is kidönthetik az
emberek vagy a rovarok; a nyugodt tavakban foglyul lehet ejteni a vi-
zet; az eget felhők sötétítik el, és aztán esőt könnyezik. Egy idő múlva
a hegyből is csak domb lesz.
Toturi ismét karjába szorította. − Ez évezredekbe telik, s én
még akkor is úgy foglak szeretni, ahogy férfi még soha nem szeretett.
− Félek, ez nem marad így örökké.
− Amíg a karjaimban tartlak, − mondta a daimjó − nincs okod
félelemre.
− De a pozíciód, a kötelezettségeid az udvarban, az én… − ha-
bozott egy pillanatig − …helyzetem… − Hangja elhalt.
− A szerelmem vagy − suttogta Toturi. − Te uralod a szívemet;
ezen még a császár sem változtathat.
− És a menyasszonyod…?
− Könyörögni fogok a császárnak, hogy bontsa fel az eljegy-
zést. Megvásárolom a szerződésed. Név szerint is az asszonyom le-
szel, nemcsak szívem választása szerint. Csak neked esküszöm hűsé-
get. Szabad leszel.
− Szabad − suttogta Hatcuko, mintha törékeny madarat enge-
dett volna ki kalitkájából.
A lány Toturi mellkasára hajtotta fejét, de balsejtelme nem
múlt el. Ehelyett csak még inkább erősödött, ahogy a késő délutánban
megnyúltak a fák árnyékai.
Toturi kézen fogta, s tovább sétáltak.
Hamarosan megérkeztek ahhoz a széles patakhoz, mellyel To-
turi álmában és reggeli vadászata során egyaránt találkozott. Megáll-
tak, hogy igyanak, s leültek a vízparti nagy, lapos sziklákra. Toturi
mesélt Hatcukónak a csatákról, melyeket azóta vívott, hogy daimjóvá
vált, s azokról a dolgokról, amiket még diákként tanult az Aszoko ko-
lostorban. Még énekelt is a lánynak.
Néha Hatcuko is csatlakozott hozzá, s énekük úgy szállt fel a
levélbaldachinban, mint édes füst a délutáni levegőben. Hatcuko hang-
ja olyan volt, mint egy énekesmadáré, s Toturi csodálattal adózott
neki, valahányszor csak hallotta. Eltűnődött, vajon a lány hangjába
szeretett-e bele először, vagy a gyengéd lélekbe a gésa fehér festéke
mögött.
Hosszú perceket töltöttek a természet, a zene és a szerelem cso-
dáiba feledkezve, majd Toturi megkérdezte: − Mi van arra? − Hosszú
ujjával a patak forrása felé mutatott.
− Nem tudom − felelte Hatcuko. − Soha nem merészkedek
messzire a háztól. Most sem volnék itt, ha te nem lennél velem.
Toturi felállt. − Nézzük meg!
Megfogta Hatcuko kezét és felsegítette. Együtt kapaszkodtak
fel a patak folyása mentén. Hamarosan széles, tiszta tó ötlött szemük-
be. Páfránylevelek és sima kövek szegélyezték a tavacska partját, s tá-
volabbi végében vízesés bukott le a hegyoldalból, át a meredélyen, s
zubogott le halkan zenélve a tóba. A vízesésen a lenyugvó nap fénye
játszott, s csillogó szivárványokat szórt szét az erdőben.
Toturi és Hatcuko lélegzete elakadt, lenyűgözte őket a látvány
szépsége.
− Ez a hely − szólalt meg Toturi. − Van neve?
− Nem tudom, uram. Még senki nem említette nekem.
A daimjó lenézett rá, s pillantása megtelt szerelemmel. − Ak-
kor Hatcuko-vízesésnek nevezem el − mondta. − A vízen csillanó nap-
sugár a hajad fényére emlékeztet, és csobogása is olyan, mint a te sze-
líd hangod.
Hatcuko elpirult, s elfordult. − Uram − kezdte. − Ezt nem tehe-
ted.
Toturi szélesen elmosolyodott. − Az Oroszlánok daimjója va-
gyok − jelentette ki. − A császár seregének tábornoka. Ő, aki ezen a
földön uralkodik, hallgat a szavamra. Ki az, aki állítani meri, hogy a
császár beleegyezésével nem adhatok nekem tetsző nevet a dolgok-
nak?
− Én ugyan nem, uram − mondta Hatcuko, de még mindig ke-
rülte pillantását.
− Akkor gyere − hívta Toturi, megragadta a lány vállát, s gyen-
géden megrázta. − Nézd a szépséget, amit benned találtam. − A lány
megfordult, s engedelmeskedett. Egy darabig némán álltak együtt
azon a tökéletes helyen, majd a férfi ellépett Hatcuko mellől. − Tudsz
úszni? − kérdezte, s kezdte magáról lehányni felsőruházatát.
− Nem − felelte félénken Hatcuko.
− Akkor megtanítlak. − Toturi hagyta, hogy ruhái az erdő tala-
jára hulljanak, és megfogta a lány kezét. − Gyere! − mondta. − Lás-
suk, hogy a vízesés tisztasága le tudja-e mosni egy gésa festékét.
Mikor azonban visszafordult a vízesés felé, Toturi egy sárkány
hatalmas hüllőtestét pillantotta meg.

A tekercs

Bayusi Tetcuo félreszökkent. A fenyegetés irányába lendítette kardját,

de csak tulajdon árnyékával találkozott, melyet a daimjója jobbjában
tartott fáklya vetített a falra,
Bayusi Sodzsu felkuncogott. − Ideges vagy? −kérdezte.
− Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem, uram − felelte a fiatal
hadnagy. − Ifjúkorom óta nem jártam ezekben a katakombákban.
− Akkor bátrabb voltál, vagy csak meggondolatlanabb? − kér-
dezte a Skorpió daimjó.
− Azt hiszem, mindkettő. Az biztos, hogy nem voltam bölcs −
válaszolta Tetcuo. − Azon tűnődöm, vajon legyünk-e olyan orcátla-
nok, hogy beszélni próbáljunk a halottakkal.
− Az orcátlanság Skorpió erény − jegyezte meg Sodzsu. − Mint
ahogy a hűség is. Bármit megtennék a birodalomért. Bármit.
Tetcuo rábólintott. − Én szintúgy. Mégis, azt hiszem, hogy szí-
vesebben megmérkőznék egy hadseregnyi Rák katonával, mint ezek-
kel a katakombákkal.
− Szedd össze magad, Tetcuo! Csak a félelmed árthat neked.
Tetcuo daimjójára nézett, s kényszeredetten elmosolyodott. A
Skorpió arca rejtve maradt, kiismerhetetlenül, bár a maszk, amit ezút-
tal választott, sokkal félelmetesebb volt, mint amit reggelinél öltött
magára. Tetcuo azt kívánta, bárcsak páncélt viselnének egyszerű ru-
hák helyett.
Sodzsu nem engedett véleményéből, miszerint ha vértet visel-
nének tulajdon erődjükben, azzal megsértenék Bayusi őseik szellemét.
− Én vagyok a palota ura − mondta. − Hadd féljenek a kísértetek tő-
lem, mert én ugyan nem tartok tőlük.
Tetcuo vonakodva beadta derekát, de most, a szétterülő, föld-
alatti katakombák bejárata előtt azt kívánta, bárcsak ne engedett volna.
Hüvelykujjával katanája markolatát babrálta. Hajszálnyira kihúzta
kardját hüvelyéből, majd megacélozva lelkét ismét visszatolta.
− Erre − mutatta Sodzsu. − Megkértem Szosi Bantarót, hogy
kerítse elő a legjobb térképet a katakombákról. Bantaro ugyan nem
olyan jó sugendzsa, mint Junzo, de könnyebben kezelhető.
− Természetesen ő is velünk akart tartani − jegyezte meg Tet-
cuo.
− Természetesen, de megtiltottam neki. Talán Skorpió, de nem
Bayusi. Ez a próbatétel − ez a kihívás − csak a mi családunkat érinti.
Tetcuo bólintott, s titokban azt kívánta, bárcsak elkísérte volna
őket a varázsló. Bantaro ugyan kegyhajhász volt, de nagy hatalommal
rendelkezett. Tetcuo abban reménykedett, hogy ma éjszaka mégsem
lesz szükségük a mágus képességeire. Félresöpörték a pókhálók sűrű
tömegét, és folytatták útjukat a kastély szívébe.
Előttük a fáklyafény visszacsillogott a folyosó padlatának nyir-
kos köveiről. Olykor falfülkék mellett haladtak el. A legtöbb üresen
állt, de néhányat elfeledett ősök csontjai töltöttek meg. A szamurájok
mindvégig ügyeltek arra, nehogy hozzáérjenek ezekhez a tisztátalan
dolgokhoz.
Egyre mélyebben jártak. A katakombák padlatát most már nem
kőkockák, hanem az anyakőzet alkotta. A kastély számos ciszternája
alá kerültek, s a távolban hallották a víz csörgedezését. Pállott bűz ülte
meg a föld alatti folyosókat; Tetcuo azon tűnődött, vajon a szagot ki
lehet-e mosni valaha is a ruhájából.
A Bantarótól kapott térkép hamarosan töredékessé és pontat-
lanná vált, és Sodzsu egyre ritkábban fordult hozzá útmutatásért. Há-
romszor értek elágazáshoz, és a Skorpió mindannyiszor a baloldali já-
ratot választotta − ami még lejjebb vezette őket.
Most már mélyebben jártak, mint Tetcuo fiatalkori felfedezőút-
jai során bármikor is − sokkal mélyebben. Az ifjú Bayusi nem volt
biztos abban, hogy visszatalálna-e a felszínre; s azt csak remélni tudta,
hogy ura emlékszik az útra.
 Nem, biztosan tudta, hogy ura visszatalál. Bayusi Sodzsu soha
nem vágott bele olyasmibe, amit nem tudott véghezvinni. Amennyire
Tetcuo tudta, semmi nem volt, ami meghaladta volna a daimjó erejét.
A Skorpió még most, mélyen a föld alatt is önbizalmat és önuralmat
sugárzott. Egyszer sem állt meg útjuk során, hanem egyre mélyebbre
és mélyebbre tört.
Hamarosan a folyosó hatalmas, pókhálós barlangba torkollt,
ami olyan nagy volt, hogy fáklyáik halvány fénye nem ért el a szem-
közti falig. Valahol előttük víz csobogása visszhangzott.
A Skorpió daimjó felgöngyölte térképét, és eltette. − Innentől
fogva a térkép használhatatlan − mondta.
Tetcuo bólintott. − Hol vagyunk, uram?
− Kokorono Szukimában, az „Elme Barlangjában”, ahogy őse-
ink nevezték.
− Jó arra gondolni, hogy az én elmém ennél lényegesen nyitot-
tabb és levegősebb − jegyezte meg Tetcuo.
A Skorpió ismét felnevetett, s mély hangja távoli hegyek vissz-
hangjaként verődött ide-oda. − Még fiatal vagy − mondta, s kilépett a
nagy, nyílt terembe.
− Merre tovább?
− Innen őseink vezérlik lépteinket. Jelet fogunk kapni.
− Remélem, nem kell sokat várnunk rá.
Mintegy válaszul furcsa nesz visszhangja hangzott fel a terem-
ben. Ez nem a víz csobogása, hanem valami kaparászó zaj volt. Tet-
cuo körülnézett, s látta, hogy a Skorpió daimjó leteszi fáklyáját a föld-
re, s elővonja kardját. Az ősi fegyver sárgán villant meg a lángok fé-
nyében, akár egy tigris szeme.
− Nem az őseink? − kérdezte az ifjú.
− Nem − felelte Sodzsu komoran. − Odanézz!
Felettük és tőlük jobbra árnyékok mozogtak a pókhálók között.
− Ott is! − mutatott Sodzsu balra.
Tetcuo arra fordult, és előhúzta katanáját. A pókok hosszú pók-
selymen ereszkedtek le feléjük, s átrohantak a termen.
Rémisztő, szőrös teremtmények voltak, akkorák, akár a kisebb-
fajta kutyák. Vörös szemük parázslott a homályban. Görbe rágóikról
zöld méreg csöpögött. Sápadt, koponya alakú minták díszítették potro-
hukat.
Sodzsu rájuk támadott. Kardja átsüvített a levegőn, s számos
ereszkedő pókot kettészelt. Egyikük a daimjó lábánál ért földet és fel-
ágaskodott. Sodzsu belerúgott, és a sötét, kérges test elvitorlázott a sö-
tétségbe.
− Bárcsak több fáklyát hoztunk volna! − kiáltotta Tetcuo. Meg-
ragadta Sodzsu elejtett fáklyáját, és második kardként használta. Úgy
tűnt, a pókok jobban rettegnek a tűztől, mint az acéltól.
Sodzsu széles ívben megpördült. A pókok közé táncolt, s töb-
bet levágott. − Legközelebb, ha lejövünk, nem felejtem el − mondta
komoran.
Tetcuo elmosolyodott, és fáklyájával lángra lobbantott egy pó-
kot. Egy másikat kardja hegyére tűzött, s félrelépett a harmadik elől.
Gyors mozdulattal, mely hasonlított a siburihoz, mellyel katanáját
szokta megtisztítani, lefricskázta a felnyársalt testet a pengéről. A te-
remtmény még mindig kapálózva átrepült a barlangon, és eltalálta két
társát.
− Az őseink jobb szolgákat érdemelnek, hogy a házukat tisztán
tartsák − jegyezte meg Tetcuo.
− Majd megmondjuk nekik, ha találkozunk velük − A Skorpió
daimjó nem hagyott fel haláltáncával. A pókok hullái most már hal-
mokban álltak körülötte, bár a szörnyű lények árja nem látszott apad-
ni.
Mikor egy pókot félrerúgott, Tetcuónak új ötlete támadt. Fel-
emelte fáklyáját, s felgyújtotta a legközelebbi pókhálót. A hálók egy-
mást lobbantották lángra, mint megannyi gyutacs. Egy pillanat múlva
az egész terem megtelt lángoló fénnyel.
A barlang közepén folyó haladt át. Talán három és fél méter
széles lehetett, s bugyborékoló, fekete víz töltötte meg. Egyikük sem
látott pókokat a túloldalon.
− Irány a folyó − parancsolta Sodzsu. Levágott még néhány pó-
kot, majd rohanni kezdett.
Tetcuo egyik kezében a fáklyával, a másikban a katanával a
nyomába eredt.
Pókok záporoztak rájuk. A szamurájok félreütötték kardjukkal
a teremtményeket, s odébb rúgták őket. Mikor az egyik Tetcuo hátán
landolt, a Skorpió daimjó anélkül ölte meg, hogy lendülete megtört
volna. Hamarosan elérték a fekete víz partját.
− Remélem, nem mély − mondta Tetcuo, mikor belegázoltak.
Nem volt az, még középen is csak a szamurájok lábszáráig ért. A víz
csontrepesztően hideg volt, s fekete, akár a szén. Nem látták lábukat a
felszín alatt.
 A túlparton megperdültek s védekező állásba helyezkedtek. A
hatalmas hálókon mindenütt lángok lobogtak. A tűz fényében pókok
táncoltak kínjukban és dühükben. Néhányuk megközelítette a folyót,
de a Bayusi unokatestvérek megrohamozták és könnyedén levágták
őket. A tüzek hamarosan kihunytak, s nem jött több pók. Lassan a bor-
zongató kaparászás zaja is elhalt. A barlangban csak a folyót és a sza-
murájok fáradt zihálását lehetett hallani.
Most már tudom, miért nem jön le ide senki − mondta Tetcuo.
Sodzsu bólintott. − Nem olyan út, amit félvállról lehetne venni.
Tetcuo körbepillantott, s a csobogó ébenfekete vízbe bámult. −
Mi ez? − kérdezte.
− Az Omidowe no Kawa, az Emlékezet Folyója − válaszolta
Sodzsu. − Ha iszol belőle, elfelejtesz mindent, amit valaha is tudtál.
− Szívesen elfelejteném azokat a pókokat.
Sodzsu ajka maszkja mögött mosolyra húzódott. − Sajnos, a fo-
lyó nem válogat. Jobb lenne tovább indulni.
Több járat is hívogatta őket. Valamennyi anyakőzetből kialakí-
tott természetes alagút volt, melyet a rohanó víz koptatott simára, s
melyek mind még mélyebbre vezettek. A bejárat porát nem tarkították
lábnyomok. Semmilyen jel, legyen bár emberi vagy más eredetű, nem
különböztette meg egymástól a járatokat.
Tetcuo hátán futkosott a hideg. − Merre?
− Egy pillanat − felelte Sodzsu. − Figyelj!
A szamurájok megtorpantak, s visszafojtották lélegzetüket. Egy
hosszú perc telt el így, majd még egy. Tetcuo azon töprengett, vajon
mire is figyelnek egyáltalán. Kifújta a levegőt, majd halkan újra meg-
töltötte tüdejét − a Skorpió lopakodás tanítása szerint.
Tetcuo nem tudta megmondani, vajon a daimjó vett-e levegőt
vagy sem. Sodzsu annyira uralta klánjának művészetét, hogy ha Tet-
cuo nem ismerte volna, szobornak is hihette volna. Unokabátyjának
komor álarca csak fokozta a hatást.
− Hallod? − suttogta Sodzsu.
Tetcuo lecsendesítette gondolatait, s összpontosított. Egy perc
múlva visszasúgta: − Igen, hallom.
A távolból elhaló nyögés ütötte meg Tetcuo fülét − mintha egy
férfi haldokolt volna a harcmezőn. − A szellem! − ismert rá.
− Talán − értett vele egyet Sodzsu. − Arra − mutatott kardja he-
gyével az egyik alagútra. Lerázta katanája hegyéről a pókok váladé-
kát, majd hüvelyébe csúsztatta fegyverét. − Gyere!
 Tetcuo megtisztította majd maga is hüvelyébe dugta kardját.
Követte unokabátyját a sötét járatba.
Több falfülke mellett is elhaladtak, de nem láttak csontokat
bennük. A beszögellések gyakoribbá váltak, s az alagút falai is egyre
durvábbak lettek.
− Van annyi ősünk, hogy mindet megtöltsék? − kérdezte Tet-
cuo.
Sodzsu fejét ingatta. − Ki tudná megmondani? A Skorpiók vér-
vonala hosszú. Talán ezek a falfülkék olyan mélyen vannak a kata-
kombákban, hogy sosem használták őket.
− Különben mi történt volna a csontokkal? − jegyezte meg Tet-
cuo.
− Hai − bólintott rá Sodzsu.
Tetcuo nem először kívánta, hogy bárcsak látná a daimjó arcát
a maszk mögött. Az ifjú szamurájt megnyugtatta volna, ha tudja, hogy
ura is osztozik aggályaiban. Az álarc nem árult el semmit, és Tetcuo
tudta, hogy unokafivérének megfelel így. Tetcuo életében soha nem
pillantotta meg Bayusi Sodzsu arcát. Sejtelme sem volt arról, hogy néz
ki unokabátyja valójában.
Sodzsu megállt, s ismét fülelt. A nyögdécselés hangosabbá
vált, s már közelebbről hallatszott. Tetcuo megborzongott.
− Most már nincs messze − jelentette ki Sodzsu mogorván.
Tetcuo biccentett, s önkéntelenül is felpöccintette kardja tcubá-
ját hüvelykujjával. Ezúttal nem tolta le ismét a kézvédőt. Kardja ké-
szen várta a támadást.
A járatból zörgő hang hallatszott, mintha szél fújt volna keresz-
tül ágakon és száraz leveleken. Sodzsu és Tetcuo óvatosan körülnéz-
tek, de nem találták meg a zaj forrását.
Előttük a járat ismét nagy barlangba torkollt. Ezúttal nem láttak
pókhálókat, de a terem falát körben falfülkék szegélyezték. A szamu-
rájok fáklyájának fénye nem tudta megvilágítani, bármi rejtőzött is
bennük.
− Odanézz! − intett Sodzsu.
A terem túlfelén egy emelvény állt, rajta kőoltárral, mely felett
egy tekercs lebegett a levegőben. A papírtekercset halványzöld villó-
dzás fürdette kísérteties fényben.
Mielőtt az unokafivérek átléptek volna a bolthajtás alatt, két
szamuráj tűnt elő, hogy elvágják útjukat. Feketébe és vörösbe, a ha-
gyományos Skorpió színekbe öltöztek, de a páncél már elvesztette fé-
nyét, s megviseltnek tűnt. A vért mögött megbúvó szamurájok már jó
ideje halottak lehettek. A lények minden lépte zörgő avarként nesze-
zett.
− Bayusi szelleme! − vonta elő katanáját Tetcuo.
A Skorpió daimjó is előhúzta kardját, de nem fohászkodott.
A halott szamurájok támadásba lendültek.
Tetcuo katanájával fogta fel az első vágást. Zöld szikrák pat-
togzottak, ahol pengéje találkozott a halottéval. Bár a szamuráj kardja
rozsdásnak tűnt, nem tört el, mikor Tetcuo hárított.
− Mik ezek? − kiáltotta Tetcuo.
Sodzsu válaszolt, miközben életéért küzdött: − Az Elveszettek
− a Dzsigokuni Ocsimuratacsik. Azoknak a Skorpióknak a maradvá-
nyai, akik soha nem kerültek elő ezekből a katakombákból.
Sodzsu gyors mozdulattal lemetszette ellenfele kezét, valami-
vel csukló alatt. A kard és az azt szorító marok a földre hullott.
A teremtmény mintha észre sem vette volna. Előreugrott, meg-
maradt kezével Sodzsu felé kapott, s megpróbálta megharapni. Össze-
csikorduló fogainak hangja roppanó ágakra emlékeztetett.
− Azt hittem, hogy az őseink jobban bánnak majd velünk −
mondta Tetcuo, s félelmét virtussal próbálta leplezni.
− Ők nem az őseink − felelte Sodzsu. − Csak üres héjak, me-
lyeket ennek a helynek sötét varázslata mozgat. − Pengéje körbetán-
colta ellenfelét, s elválasztotta fejét a testétől.
A fej nélküli szörnyeteg előrecsapott csontos kezével.
− Akkor adjuk vissza testüket az enyészetnek. − Tetcuo gyors
kardcsapásokkal kettévágta a vele szemben álló lényt.
Két részre esett, de mindkét fele tovább próbált harcolni. Per-
gamenbőrű karok vonszolták a torzót Tetcuo felé. A teremtmény lábai
is az ifjú Skorpió után tekergőztek, mintha halálra akarnák rugdosni.
Az unokafivérek gyorsan levágták az élőhalott testek végtagja-
it. Az elválasztott testrészek tovább reszkettek és rázkódtak, de nem
voltak képesek a további harcra.
Tetcuo elfojtott egy borzongást. Azt remélte, hogy ha elpusztít-
ják a lényeket, a moraj is elhal a teremben, de a kopogó hangok és só-
hajok csak még inkább felerősödtek. Vészjósló vonítás hallatszott a
csarnok túlsó felében álló oltár felől.
− Yosh − mondta Sodzsu, akit nem zavart a hang. Arrébb rú-
gott egy csontot. − Most vessünk egy pillantást arra a tekercsre.
− Uram…! − Tetcuo kardjával a falfülkék felé mutatott, me-
lyek váratlanul mozgással teltek meg. Az Elveszettek testei előbújtak
a beugrókból, és a betolakodók felé csoszogtak.
− Úgy tűnik, nem lesz könnyű megszerezni a tekercset − je-
gyezte meg Sodzsu. − A válasz azonban az oltárnál vár minket. Ro-
hanj oda… most!
A Skorpió daimjó a terembe rohant, s megindult az oltár felé.
Tetcuo követte.
Az Elveszettek előözönlöttek falfülkéikből, s a csarnok köze-
pén összetalálkoztak a szamurájokkal. A legtöbb csak bosszantotta
őket: földön kúszó fej nélküli torzók, ugrándozó, test nélküli lábak és
rothadó koponyák, melyek duzzadt nyelvükkel lökték magukat előre a
padlón. Ezek nem jelentettek fenyegetést az unokafivérek számára.
Sodzsu és Tetcuo némelyiket kikerülték, másokra ráléptek, s össze-
zúzták a régóta halott csontokat.
Néhány halott azonban még rendelkezett az életében használt
fegyverekkel és szamuráj-képességekkel, s csikorgó csontokkal, zörgő
bőrrel előrebotladoztak. Egyesek katanákat, mások lándzsákat emeltek
a magasba. Ezek a szörnyetegek irányított támadást intéztek ellenük.
Elcsoszogtak roskatag társaik mellett, s elvágták az élő szamurájokat
az emelvénytől.
− Légy olyan, mint a tájfun előtt meghajló fű − mondta Sodzsu.
Villogó pengével pörgött és táncolt a holtak között. Ahol a Skorpió ta-
lálkozott ezekkel a teremtményekkel, ott az Elveszettek elhullottak.
Kardja fejeket és testeket, torzókat és csípőket, karokat és vállakat vá-
lasztott el egymástól. Nyomában halomnyi remegő végtag maradt csu-
pán.
Tetcuo csodálta ura képességeit és kecsességét, de nem maradt
válaszra ideje. A holtak körülzárták, s a rettegéstől elakadt lélegzete.
A legtöbb rokugani számára még az élők érintése is kellemetlen volt,
de a halottaké… Az Elveszettek közelebb csoszogtak s megragadták,
halott szájuk kinyílt. Rothadástól, penésztől és bomlástól bűzlöttek.
Ilyen lehet a Dzsigokuban is.
Tetcuo minden erejét latba vetve küzdött ellenük, pengéket há-
rított, karokat és nyakakat szelt át. Többen elestek Tetcuo csapásai
alatt.
Egy holttest megragadta Tetcuo kardot tartó kezét, egy másik
pedig lábát. Dereka köré egy harmadik csontos kar fonódott.
Tetcuo sikoltani készült.
A hang azonban nem hagyta el torkát. Ura egy szemvillanás
alatt mellette termett. A daimjó kardja fák közt száguldó szélként csa-
pott le. Sodzsu kettéhasította unokaöccse derekát szorító szörnyeteget.
A Tetcuót markoló holtak elvesztették karjukat, majd Sodzsu lerúgta a
maradékot a fiatal Skorpióról.
Tetcuo megfordult, s széles félkörben meglendítette kardját,
ahogy daimjójától látta. Katanája megtalálta a testek legfontosabb ré-
szeit: a nyakat, a derekat, az ízületeket. Testrészek repültek át a ter-
men. Tetcuo egy pillanat múlva már kiszabadult az őt szorongató holt-
testek közül.
Unokabátyja ismét az oltár felé rohant.
− Köszönöm, Sodzsu-szama − zihálta Tetcuo.
Az idősebb férfi csak biccentett.
Mögöttük a holtak, az elátkozott testek újrarendeződtek és utá-
nuk botladoztak. A szamurájok előtt sem volt még tiszta az út. Az élő-
holtak utolsó falanxa zárta el útjukat.
− Légy olyan, mint a szél a nádasban − mondta Sodzsu, s ellen-
feleik közé rontott.
Tetcuo követni próbálta, de bátorsága cserbenhagyta, Bár ő és
unokabátyja sok holtat levágott, még mindig rengetegen voltak. Test
nélküli karok kúsztak a földön, koponyák ugrándoztak állkapcsukat
csattogtatva, lábak rugdalóztak és tekergőztek, akár nyomorék kígyók.
A barlang haláltól bűzlött. A kiszáradt testek zöreje olyan volt,
mintha egy seregnyi rák masírozna egy kiszáradt tengerparton. Perga-
menszerű bőrcafatok kavarogtak a levegőben. Az Elveszettek soha
nem adják fel. Addig fognak harcolni, míg Tetcuo és Sodzsu is nem
csatlakozik az élőholtak hadához.
− Szedd össze magad, Tetcuo!
− Megpróbálom, uram − felelte Tetcuo. − Én… ááá?
− Tetcuo!
Az ifjú hadnagy egy pillanatig nem figyelt, s egy halott szamu-
ráj kardja eltalálta. A katana felhasította Tetcuo kimonóját, s hosszú
sebet ejtett bal vállán. Tetcuo hátratántorodott.
Az élőholtak magasra emelt fegyverrel előretörtek.
Sodzsu elérte az oltár emelvényét. Lábát a legalsó lépcsőfokra
helyezte. A teremben visszhangzó nyögdécselés dühödt vonításba csa-
pott át. Szél kerekedett a lebegő tekercs mögött.
Egy szellem jelent meg az oltár előtt. Egy Bayusi csatlós alak-
ját öltötte magára, akinek páncélja és ruhájának szabása több száz
évesnek tűnt.
 A kísértet felrikoltott. Forró, bűzös szél áradt szájából. A holt-
testek úgy törtek meg a szélviharban, mint az ágak tájfun idején. Az
Elveszettek nem mozdultak többé. Tetcuo feltápászkodott, s sebére
szorította kezét.
− Sodzsu! − kiáltotta, a daimjó életét féltve.
A Skorpió feje fölé emelte katanáját. − Bayusi Sodzsu vagyok
− jelentette ki − Minden Skorpió daimjója. Bayusi Daidzsin szellemét
keresem. Válaszok után kutatok.
A kísértet a levegőben lebegett, s intett karjával. Sokkal na-
gyobb volt, mint egy halandó, Sodzsu játék babának tűnt előtte. Sze-
me parázslott a sötétben, nyelve kilógott, mint egy részegé. Ujjai hosz-
szú karmokban végződtek, s lábai csak tépett, véres csonkok voltak.
Tetcuo még rápillantani is alig mert. Lába nem mozdult, bár-
hogy szerette volna is mozgásra bírni.
− Akkor a halálod után kutatsz − kiáltotta a kísértet. − Mert én
vagyok Daidzsin. Aki engem keres, az a halállal találkozik.
− Mi ez a tekercs, amit őrzöl? − kérdezte Sodzsu.
− A jövő − felelte a szellem. − Rémálmok, amiket élő ember
nem ismerhet. Titkok, amiknek védelméért az életemet adtam. Olyan
titkok, amiket még most is kötelességem őrizni.
− Uikku, a Derűs Próféta álmai?
A kísértet csak meghajolt.
− Akkor elviszem − jelentette ki Sodzsu, s egy lépést tett előre.
−Gyere, Tetcuo. Ne félj ettől a felfújt hólyagtól!
Tetcuo megpróbálta akaratát lábaira kényszeríteni. − Uram?
−kiáltotta. − Nem tudok!
Sodzsu visszapillantott hadnagyára, de nem torpant meg egy
pillanatra sem. Belelépett a kísértet éteri testébe.
A szellem felüvöltött: − Ha megérinted a tekercset, saját magad
idézed fejedre végzeted, Bayusi Sodzsu!
Tetcuo el akarta takarni szemét. A Skorpió daimjó a kísértet
testében állt, melynek testetlen tagjai a levegőt csapkodták. A szellem
tekintete lángolt.
− A birodalomért − mondta Sodzsu − nincs, amit ne mernék
megtenni.
Átlépett a szellemen, s megragadta a tekercset. Amint Sodzsu
keze a pergamenhez ért, a kísértet eltűnt, akár a felszálló hajnali köd.
A tekercs körül elhalt a fény. Sodzsu felnyitotta.
A tekercs ellenállt neki, minduntalan össze akart tekeredni. A
pergamenről zöld szikrák szálltak fel, s csaknem megvakították a
daimjót. A rúnák, amiket még azelőtt pillantott meg, hogy a tekercs
összetekeredett volna, mélyen belevésődtek Sodzsu agyába:
„Ezek Uikku, a Derűs Próféta szavai, ahogyan azt Bayusi Dai-
dzsinnek elmondta. Bár régóta rejtve vannak, ismét napvilágra kerül-
nek majd, ha a világ vége közeleg.”

A sárkány

Mikor a sárkány Rokugan földjére lépett, megállt az idő.

Toturi látta a lezubogó vízben csillogó pikkelyeket, a rohanó
patakban mozduló széles hátat, a vízesés lábánál lobogó sörényt. A te-
remtmény megrázkódott, s felébredt. Finom pára szállt fel testéről, s
szivárványokat festett a délutáni napfénybe. Ásított, majd rémisztő
pillantását Toturira szegezte.
Az Oroszlán daimjó meztelenül állt a sárkány előtt, ámulattal
eltelve, de félelem nélkül. Korábban is látott már sárkányokat. Né-
hányszor, a sorsdöntő pillanatokban megjelentek már előtte.
Mielőtt hazaszólították volna az Aszoko kolostorból, sárkányt
látott. Egy másik magasan Siro no Yodzsin harcmezeje felett, a felhők
között táncolt. A harmadik álmában jelent meg, mielőtt békét kötött
volna Dodzsi Hoturival és a Daru klánnal. S mikor Toturi sebesülten
feküdt egy barbár támadás után Kyodai na Kabe szano Kita hegyei
közt, egy sárkány elárulta neki, hogyan fordíthatja meg a sors kerekét,
s nyerheti meg 38. Hantei császárnak a csatát. A sárkányok a daimjó
álmaiban mint előjelek jelentek meg. Akkor úgy néztek ki, mint ahogy
a mítoszok leírják őket − pikkelyes, szarvas, karmos, lobogó sörényű
és kígyótestű lényként. A valóságban azonban leírhatatlanok voltak.
Ez a példány áttetsző volt, akár a zubogó víz. Hosszú teste úgy
kígyózott a patakban, mint az óceánban fodrozódó hullámok. Hátán
pikkelyes gyűrűk futottak szét örökké változó páncélként. A napfény
megtört a sárkány testén, és felsziporkázott a kis tisztáson. Ahol a
parthoz ért, ott vízcseppek szikráztak a délutáni fényben. Úgy táncol-
tak és röppentek szét, akár apró, tökéletes világok, melyek sosem tér-
tek vissza a patakba. A levegő hamarosan megtelt a sárkány aurájának
folyékony ékköveivel.
A sárkány ásított, s szájából köd áradt. A pára megkoszorúzta
fejét, s fellebegett a levegőbe. A teremtmény Toturira szegezte pillan-
tását.
 Az Oroszlán megacélozta lelkét, s várta, hogy a sárkány meg-
szólítsa.
Hatcuko mellette állt, ajkára ráfagyott az utolsó szó, kimonója
éppen kezdett lecsúszni válláról. Úgy festett, mint egy buja, mesterien
kifaragott szobor − a tökéletes nő tökéletes képe.
A sárkány szavai csak Toturinak szóltak.
A sárkány felmordult. Olyan hangja volt, mint a távoli parton
megtörő hullámoknak. − Akodo Toturi, szerencse kísért egész életed
során.
Toturi meghajolt, s elmosolyodott. − Köszönöm, nagyúr.
A sárkány megrázta fejét. Szivárványból álló glória övezte.
− Szerencse kísért − ismételte meg. − És soha nem tapasztalt
hírnévre tettél szert. Bukásod azonban még ennél is nagyobb lesz − ha
nem engedelmeskedsz a becsület törvényeinek.
Toturi a nevetéssel küzdött. Az Oroszlán daimjó már az Aszo-
ko kolostorban is évekig elmélkedett a becsületről. − Minden tettem a
becsület irányítja − felelte.
− Nem mindet − intette a sárkány, s testének gyűrűi táncra per-
dültek a patakban.
− Nem a becsület vezérelt talán, mikor elhagytam a kolostort és
visszatértem atyám földjére? − kérdezte Toturi.
A sárkány bólintott. − De − válaszolta.
− Nem becsületből öltöttem magamra atyám palástját, s nem
becsületből vezettem az Oroszlánokat?
A teremtmény megint csak elismerte igazát, s hangja szelíd
volt, akár a vízesés. − De.
− Nem a becsület vezérelt, mikor a Kyodai na Kabe szano Ki-
tánál vívott csatában a barbárok ellen harcoltam, s hajszál híján meg-
haltam a császár ügyéért?
A sárkány ismét bólintott.
− És nem a családom becsületéért vállaltam-e el, hogy 38. Han-
tei császár tábornoka legyek?
− Mindabban, amit elmondtál, − szólalt meg a sárkány − nem
érhet téged vád.
− Akkor hol követtem el mulasztást?
A sárkány elfordult, s Hatcukóra nézett. − Ő talán a menyasz-
szonyod? − kérdezte a lény, s visszhangja csatlakozott hozzá.
Toturi érezte, hogy gyűlik benne a fortyogó harag. Kardforgató
kezét ökölbe szorította, s kimérten válaszolt. − Nem ő a jegyesem.
 − Ha nem ő az a nő, akit a császár választott ki számodra… ha
nem Iszawa Kaede a Főnix klánból… − kezdte a sárkány, s hangjának
vízesése mennydörgésbe csapott át −, akkor kicsoda?
Az Oroszlán daimjó ökle még jobban összeszorult. − Ugyan
nem a jegyesem − mondta −, de ő az a nő, akit szeretek. Hatcukónak
hívják.
− Gésa − jegyezte meg a sárkány.
− Az én szememben nem az − felelte Toturi.
− Mindig az lesz − dörögte a sárkány.
− Nem − jelentette ki Toturi szilárdan. − Ő az én kurtizánom.
Szeretem.
− A szerelem nevében a férfiak hajlamosak olyan tetteket elkö-
vetni, amiket a becsület nevében sosem tennének meg − mondta a sár-
kány.
− Feleségül fogom venni − szállt vele vitába Toturi, s érezte,
hogy a sárkány pillantása bőrét perzseli.
A sárkány hátraszegte vizes fejét. − Ezek szerint említetted már
a császárnak − és a menyasszonyodnak − jegyezte meg.
Az Oroszlán daimjó elfordította fejét, nem állta tovább a sár-
kány tekintetét. − Nem − felelte.
A sárkány felkacagott, és az erdő összerázkódott.
Toturi térdre esett a sárkány tavának partján.
− Jól vigyázz, Akodo Toturi − figyelmeztette a sárkány. Hang-
jának ereje arra kényszerítette Toturit, hogy ismét felpillantson rá. − A
császár iránt érzett szeretet erősebb minden szerelemnél. Nem érhet
fel vele semmi más. − Elhallgatott, majd még hozzátette: − A birodal-
mat fenyegető veszély nem mindig Daru vagy Skorpió álcáját ölti ma-
gára.
Toturi bólintott, de nem volt benne biztos, hogy tudja, mire
gondolt a teremtmény.
A sárkány egyenesen szemébe nézett, mintha a lelkét vizsgál-
ná. − Az oroszlán szíve, ha kettészakad, nem tudja többé a testét élet-
ben tartani.
A sárkány-anyagtalanná vált. Visszatért oda, ahonnét jött − a
vízbe.
Toturi mély lélegzetet vett, és feltápászkodott.
− Uram? − kérdezte Hatcuko, s csilingelő hangját félelem szí-
nezte.
Toturi megfordult, s nyugtalanságot látott szemében. A lány
szorosan kebléhez szorította kimonóját, bár az lecsúszott annyira,
hogy felfedje fehér vállát.
− Ezek szerint láttad − szólalt meg a daimjó.
Hatcuko tekintetébe zavar költözött. − Mit láttam, uram?
− A sárkányt − felelte Toturi türelmetlenül.
Hatcuko lélegzete elakadt, hátralépett, s felhúzta kimonóját. −
Én… én nem láttam sárkányt, uram. Az egyik pillanatban még hoz-
zám beszéltél, a másikban pedig már…
− Tehát? − kérdezte Toturi.
− A másik pillanatban csak álltál, és a vízesésre meredtél. So-
káig maradtál így.
Toturi komoran bólintott.
− Tényleg sárkányt láttál, uram?
− Igen − válaszolta a férfi −, de nem kell aggódnod miatta.
Tudnom kellett volna, hogy előtted nem jelenik meg. Gyere!
A lány óvatosan, csaknem félve előrelépett. A daimjó kinyúj-
totta karját és átölelte.
− Amíg a karjaim közt tartlak − ismételte −, nincs okod féle-
lemre.
Hatcuko a férfi pőre mellkasára fektette fejét, és odasúgta neki:
− Igenis, uram.
Szíve mélyén azonban félelme, hogy elveszítheti Toturit, csak
nőttön-nőtt.

Fu Leng titkai

Bayusi Daidzsin tekercse egy hosszú, alacsony, feketére lakkozott asz-

talon feküdt a Skorpió erőd, Kyuden Bayusi toronyszobájában. A he-
lyiség sötét volt, csak egy lámpás világította be, mely a pergamen
melletti asztalkán állt. Árnyékok táncoltak a fuszuma falakon.
Sodzsu, Kacsiko, Tetcuo és Szosi Bantaro a földön ültek, szo-
rosan egymás mellett, s az ereklyét nézték, de nem értek egymáshoz.
Azóta sem nyitotta fel senki a tekercset, hogy Sodzsu futólag belepil-
lantott a katakombákban.'
− Ez valódi csoda, uram − szólalt meg Bantaro, s pillantása vé-
gigsimított az összetekert pergamenen. − Kár, hogy nem oszthatjuk
meg a világgal, hogy hírnevedet öregbítsük általa.
Sodzsu álarca mögül az öregemberre nézett. Bantaro idő előtt,
varázslatai következtében aggott el − vagy talán titkolt kicsapongásai
miatt. A sugendzsa ajka beszéd közben idegesen megrándult. Egyik
hosszú ujjú kezével megdörgölte kopasz feje búbját.
− Mi nem vagyunk olyanok, mint az Oroszlánok, Bantaro − je-
gyezte meg Sodzsu. − Mi nem keressük a hírnevet és a dicsőséget.
Egyszerűen csak szolgáljuk a császárt − és ezt titokban tesszük, mert
ez a Skorpiók szokása.
− Természetesen, uram − hajolt meg Bantaro. − Csak annyit
mondtam, hogy nagy kár, hogy a világ sosem fogja megtudni, milyen
jól szolgálod Rokugant és a császárt.
− A császár tudja, és ennyi nekünk elég − szólt közbe Kacsiko.
Tekintete foglyul ejtette az öregét, és a sugendzsa érezte, hogy elgyen-
gül. Bantaro vagy szerelmes volt az asszonyba, vagy rettegett tőle,
vagy szerette és félte egyaránt. Kacsiko kissé elmosolyodott a varázsló
enyhe zavara láttán.
− Uram, ez a tekercs gonosz − vetette közbe Tetcuo. − Nem
származhat belőle semmi jó. A csontjaimban érzem. Jobb lett volna,
ha sosem találjuk meg abban az elfeledett teremben.
− A tudás nem jó és nem gonosz − javította ki Kacsiko. − Csak
eszköz azok kezében, akik tudják, hogyan használják fel.
Sodzsu bólintott. − Amint elolvastuk Daidzsin szavait, tisztáb-
ban fogunk látni. − Egy pillantást vetett Bantaróra. − Tudod, mit kell
tenned, mikor felnyitom.
Bantaro biccentett. A sugendzsa szemében félelem csillogott. −
Életem, hatalmam, szolgálataim a tieid, uram.
Sodzsu a tekercs után nyúlt. A szoba most sötétebbnek tűnt:
Tetcuo nagyot nyelt, s keze obijához tévedt, ahonnét kardjai
szoktak függeni, de csak övét találta. Fegyverei tőle jobbra, a földön
hevertek. Tetcuo ellenállt a késztetésnek, hogy felvegye őket. Ismét
nyelt egyet.
A Skorpió nagyúr keze a tekercs felett lebegett. Az ereklye ha-
talmától bizseregni kezdett tenyere. Sodzsu látni vélte a tekercs körül
felsejlő halványzöld ragyogást. Lassan leengedte kezét.
Mikor ujjai az ereklyéhez értek, hideg tűk szúrtak beléjük.
Csontjai megsajdultak, s vállán lángra lobbant a tetoválás. A tekercs,
mintha csak élőlény volna, küzdött az ellen, hogy kinyissák. A daimjó
összpontosított, s álarca mögött összeszorította fogát.
Kacsiko lélegzete elakadt, mikor Sodzsu résnyire szétfeszítette
a tekercset. Zöld szikrák szálltak fel a pergamenről. Bantaro szeme el-
kerekedett. A sugendzsa kántálni kezdett a mágia ősi nyelvén.
 Verejték gyöngyözött Sodzsu homlokán. Még jobban szétte-
kerte a tekercset. A szikrák még magasabbra szöktek, s apró démo-
nokként táncoltak az ereklye körül. Az egyik felszállt a lapról, s Tet-
cuo felé röppent.
A fiatal hadnagy levegő után kapott, s ellökte magát az asztal-
tól. A többiek nem vettek róla tudomást.
Sodzsu apránként felnyitotta a tekercset. Bantaro tovább zsong-
ta énekét. Kacsiko férjéről a varázslóra nézett. A férfiak maszkján a
tekercsből áradó zöld fény táncolt, s ettől idegenné és baljóslatúvá vál-
tak.
A zöld szikrák alakot öltöttek − karmos kezek jelentek meg,
melyek Sodzsu felé nyúltak. A daimjó látta őket, de tekintetéből nem
lehetett félelmet kiolvasni. A kezek Sodzsu torka után kaptak.
Bantaro hangja felerősödött, s új szótagokat kevert énekébe.
Hosszú ujjait elhúzta a tekercs felett. A zöld kezek szertefoszlottak,
még mielőtt elérték volna a Skorpió nagyurat.
A zöld szikrák elenyésztek, míg már csak a lapot betöltő rúnák-
ban parázslottak.
Bantaro kántálása elhalkult. Mikor Sodzsu teljesen kitekerte a
tekercset, a sugendzsa felhagyott a mormogással, s megkönnyebbülten
felsóhajtott.
Sodzsu a lángoló szavakra meredt. Kacsiko és Bantaro köze-
lebb hajoltak, hogy jobban lássák. Tetcuo, aki már magához tért rémü-
letéből, csatlakozott hozzájuk.
− Nem… nem tudom a szavakat elolvasni − mondta, s letörölte
homlokáról a verejtéket.
− A nyelvezete is archaikus és nehézkes − jegyezte meg Ka-
csiko.
Sodzsu bólintott.
− Én viszonylag könnyen lefordíthatom − szólalt meg Bantaro.
− „A háromszor átkozott Fu Leng keze messzire elér. Ujjai belevájnak
az óvatlanok, a becsületüket vesztettek és a tisztátalanok lelkébe…”
Hmm… a fejtegetés kissé elkalandozik a tárgytól.
− Látom − jegyezte meg Sodzsu. Szemét bántották a parázsló
zöld betűk. Maszkja takarásában sűrűn pislogott.
− „Villámok és tűz jelzi majd a birodalom végnapjait” − olvas-
ta Kacsiko a tekercs másik részét. − Az emberek szörnyekhez válnak
hasonlatossá, s a szörnyetegek lesznek az emberek. A mennybolt meg-
hasad, és a mennyek fia átadja trónját a sötét fejedelemnek. Az vezeti
őket, akit nem anya, hanem a gyűlölet szült.”
Sodzsu végigfuttatta ujját az egyik elvarázsolt betűsoron, és
felolvasta: − A Hantei család utolsó napjai Rokugan végnapjait jelzik.
Ki csatlakozik az igazakhoz? Csak az, akinek becsülete megkérdője-
lezhetetlen. Ki harcol a sötét fejedelemért? Mindenki más, még az is,
aki a trónon ül. Bár a trón megsemmisül, hárman hódolnak meg előtte
− s egyikük szörnyeteg lesz, ember alakjában. Fu Leng a neve. Az el-
ső szándékai nemesek, de szíve rossz csapást követ. A második kezé-
ben jó helyen a trón, de uralma nem éli túl nevét. A harmadik neve az
utolsó Hantei és Fu Leng egyaránt. Hatalma a mennyek oszlopait is
megrengeti majd, és a világ darabokra szakad. Az ég lehull, és magá-
nak követeli a földet. Fu Leng démonai árasztják el a földet, az égbol-
tot, a tengereket, a…” − Sodzsu hangja elhalt, s némán olvasott to-
vább. Végül felpillantott.
− Tetcuónak igaza van − vett mély lélegzetet. − Ez a tudás ré-
misztő. A tekercs ugyan talányokban beszél, de még így töredékesen
is világos számomra az üzenete.
− S számomra is, uram − tette hozzá Bantaro.
− Fu Leng, a Démonúr visszatérte a küszöbön áll − jelentette ki
Sodzsu, s úgy folytatta tovább, mintha a sugendzsa meg sem szólalt
volna. − Újjáéledése pedig a birodalom vesztét okozza… egész Roku-
gan halálát. Ezt jósolták az álmaim is.
− Nem hiszek a jóslatokban − mondta nyugodtan Kacsiko. −
Hiszem, hogy az emberek akarata formálja a világot, tetszésük szerint.
Tudom, hogy te is hiszel ebben, uram
− Hogyne hinnék − felelte a daimjó. − A Skorpiók évszázado-
kig kényszerítették akaratukat a világra, miközben a császárt szolgál-
ták, s tettek róla, hogy egyik klán se erősödjön meg annyira, hogy fe-
nyegetést jelentsen rá.
− A saját klánunkat kivéve − fűzte hozzá Kacsiko.
− Nekünk azonban nem az a feladatunk, hogy szembeszálljunk
vele − szólalt meg Tetcuo. Sápadtnak tűnt a lámpás tompa fényében. −
A mi feladatunk az, hogy szolgáljunk. Hogyan szolgálhatnánk, ha má-
sok ereje meghaladja a miénket?
− Nem tudnánk jól szolgálni a császárt − szúrta közbe Bantaro.
− Így van − mondta Sodzsu. − A többi klán mit sem tud az el-
kötelezettségről, amivel szolgálunk. Azt hiszik, hogy olyanok va-
gyunk, akárcsak ők, és mi is kicsinyes civakodással múlatjuk az időt.
A Rákok talán erősebbek, az Oroszlánok bátrabbak, a Sárkányok böl-
csebbek, a Darvak ravaszabbak, a Főnixek jobbak a mágia terén, az
Unikornisok képzettebbek a gaidzsin, a külvilág mesterkedéseiben −
ám ők minden hatalmukat saját céljaik elérésére használják fel. Egyi-
kük sem szolgálja úgy a császárt, mint a Skorpiók.
Az asztal mellett ülők egyetértőn bólintottak, s egy darabig
csend ülte meg a szobát.
A helyiség fuszuma ajtaja halkan félrecsúszott.
A négy Skorpió megfordult a hangra. Tetcuo kardja markolata
után nyúlt, mely jobb keze mellett feküdt a földön.
Egy tizennégy év körüli fiú lépett be. Díszes, arany filigránok-
kal ékített vörös és fekete kimonót viselt. Álarca egyszerű és fiatalos
volt, s sokat látni engedett csinos arcából. Nem volt nála kard, de öltö-
zéke jelezte, hogy képzés alatt álló szamuráj.
Kacsiko visszafojtotta lélegzetét. Sodzsu összevonta szemöldö-
két álarca alatt. Bantaro feltekintett a tekercsről a fiúra, majd visszaej-
tette pillantását. Tetcuo felállt, s gyorsan az ifjú felé indult.
A fiú némán letérdelt.
− Dairu − szólította meg Kacsiko, s aggodalom színezte hang-
ját. Majd lecsendesítette szívét és melegebben hozzátette: − Fiam.
− Miért jöttél? − kérdezte Sodzsu fagyosan. Tenyerét a tekercs-
re fektette, hogy vissza ne ugorjon.
− Bocsáss meg, apám − kezdte Bayusi Dairu, a Skorpió dinasz-
tia örököse. − Könyörgöm, avass be terveidbe. − Mélyen meghajolt
apja előtt, s homlokát a padlót borító tatami matrachoz érintette.
− A fiú még nem érte el nagykorúságát, nem esett keresztül a
gempukun. − mondta Bantaro, s homloka elfelhősödött az örökös ké-
rése hallatán. Összefonta vékony ujjait és ismét a tekercsre nézett. −
Jelenléte ezen a tanácskozáson rossz ómen lehet.
Tetcuo megszólalt a fiú mellett. − Itt veszélyben van. Ez a te-
kercs veszedelmes.
Dairu felnézett térdeplő testhelyzetéből. − Nem félek a ve-
szélytől − jelentette ki. − Bár a gempukumra csak két év múlva kerül
sor, már most egy harcos szíve dobog a keblemben. A titkaink engem
nem rémisztenek el. Meg kell tanulnom a klánunk működését. Uram,
ha most nem kellek neked, akkor kérlek, hozd előrébb férfivá avatáso-
mat! Készen állok arra, hogy kiálljam a próbákat; Maszayuki vívó-
mester szerint legalábbis.
A Skorpió daimjó a fiúra nézett. Álarca takarásában kis mo-
solyra húzódtak vékony ajkai.
 − A te fiad − súgta büszkén Kacsiko ura fülébe.
− Jó, hogy emlékeztetsz rá − vágott vissza Sodzsu olyan hal-
kan, hogy csak az asszony hallotta. Kacsiko elfordult tőle, és a Skor-
pió nagyúr kihúzta magát. − Fiam − mondta −, bár bölcsebb vagy,
mintsem azt korod sejtetné, még nem jött el az ideje annak, hogy csat-
lakozz a tanácshoz. Ahogyan azt az unokatestvéred, Tetcuo is meg-
mondta, veszélyes, amit itt csinálunk. Túl veszélyes ahhoz, hogy segí-
teni tudj.
A fiú csalódottan lehajtotta fejét.
− De hamarosan eljön a te időd is − folytatta Sodzsu. − Fonto-
lóra veszem hogy előrébb hozzam-e a gempukudat.
Dairu ismét mélyen meghajolt. − Domo arigato goszaimaszu,
apám. Köszönöm.
A Skorpió daimjó biccentett fia felé, aki nem a fia volt. Ka-
csikónak azonban igaza volt. A fiú származásától függetlenül, Sodzsu
fia volt. Mikor a Skorpió elmosolyodott, újabb alak csoszogott be a
nyitott fuszuma ajtón keresztül a szentélybe.
Egy öregasszony volt. Bár olyan sietve lépett be, ahogy csak
tőle telt, semmi esetre nem lehetett volna gyorsnak nevezni. Viselke-
dése rendkívül tiszteletteljes volt; minduntalan hajlongott s idegesen
pillantott körbe. − Bayusi úr − mondta reszketeg hangon. − Bocsáss
meg! A fiatalúr fürdőjét készítettem elő… csak egy pillanatra fordítot-
tam neki hátat…
A fiú félbeszakította: − Nekem kell elnézést kérnem, apám. Be-
csaptam Kiko-szant. Nem tudta, hogy ide akartam jönni.
A daimjó bólintott. − Ez várható volt a Skorpió fiától, Kiko −
mondta az öregasszonynak.
Az öregasszony mélyen meghajolt, s a tatamihoz értette homlo-
kát. − Tudom, nagyúr. Nincs semmi mentségem.
Sodzsu hangosan és hosszan kacagott. − Biztos vagy benne,
hogy az anyád nem egy Daru fészkében talált rád, Kiko?
Kacsiko kinyújtotta kezét, s csak valamivel Sodzsu karja előtt
fogta vissza. − Uram… − szólt rá.
− Hát jó − Sodzsu még mindig nevetett. − Kiko, megbocsátom
neked, hogy hagytad magad megtéveszteni a Skorpió fia által. A jövő-
ben emlékezz arra, kinek a fürdőjét készíted.
− Úgy lesz, nagyúr − mondta Kiko még mindig térdepelve.
Sodzsu jobbjával intett neki. − Most kelj fel! Mondd meg a
konyhában, hogy küldjenek fel valami harapnivalót. Valószínűleg
egész éjjel itt ülünk majd. Viszont halálbüntetés terhe mellett a szobá-
ba senki nem teheti be a lábát.
A tekercs lángolt jobb keze alatt.
Kiko felkászálódott és meghajolt. Dairu követte példáját. −
Igenis, nagyúr − mondta az öregasszony.
− És gondoskodj róla, hogy a fiam megfürödjön − tette hozzá
Sodzsu.
Dairu meghajolt, s elvörösödött. Az öregasszony csak bókolt. −
Igenis, Bayusi úr − mondta.
A furcsa pár kiment, és behúzta maga mögött a fuszuma ajtót.
− A fiadban van spiritusz − jegyezte meg Bantaro.
− Akárcsak az apjában − tette hozzá Tetcuo.
Kacsiko a férjére pillantott, de nem tudott olvasni a maszk mö-
gött meghúzódó arcból.
Sodzsu csak álarcának orcájához emelte bal kezét, és megszó-
lalt: − Igen.
Hamarosan megérkezett az étel: savanyított zöldségek, rizs,
natto, szárított alga és szaké. A csatlósok odakint helyezték el az enni-
valót, s Tetcuo hozta be. Az étel jórészt érintetlenül állt az éjszaka na-
gyobbik felében, mialatt a négy Skorpió másodszor és harmadszor is
elolvasta a tekercset.
Tetcuónak komoly gondjai voltak a fordítással.
Kacsiko készséggel segített az ifjú szamurájnak.
Sodzsu csak ámulni tudott felesége képességein. Tudta, miért
eszik a birodalom szinte valamennyi férfija Kacsiko tenyeréből. Az
asszony törékenysége és bája még a legbizalmatlanabbak gyanúját is
elaltatta. Ravaszságban csak Bayusi Sodzsu vehette fel vele a ver-
senyt. Csak ő volt méltó rá, hogy a férje legyen.
Végül mind befejezték az olvasást, s hátradőltek.
− A világ vége − suttogta Tetcuo. Sápadtnak tűnt.
− Nem feltétlenül − felelte nyugodtan Sodzsu.
− Nem látom be, hogyan kerülhetnénk el − mondta Bantaro. −
A tekercs e ponton világos. Az utolsó Hantei császár hozza vissza a
világba Fu Leng sötétségét. Rokugan leég. Tengerei felforrnak. Dé-
monok árasztják el a földet, és embereket falnak fel. Még az igazak
sem menekülhetnek.
− Egyetértek Bantaro fordításával − szólalt meg Kacsiko −, a
végkövetkeztetését azonban vitatom. A jóslatokat azok teljesítik be,
akik saját gyengeségük megindoklására használják fel őket. A szeren-
cse az erőseknek kedvez. Az erős férfiak és nők saját sorsuk kovácsai.
A Skorpiók vezetése alatt ez a szörnyű jóslat soha nem válik valóra.
− Majd elsuttogom a császár fülébe − folytatta. − Majd arra bá-
torítom, hogy seregeket állítson fel Kaiu Kabénál, az Ács Falánál. Te-
gyen róla, hogy a falat őrző Rákokat megfigyelés alatt tartsák, nehogy
Fu Leng befolyása alá kerüljenek. A ravaszságunkat használjuk fel a
birodalom védelmére, ahogy azt már évezredek óta tesszük. A fal, ami
az alvilágban tartja Fu Lenget és seregeit, nem gyengül majd, hanem
még inkább megerősödik. Soha nem fog leomlani.
− Nincs olyan fal, ami ellenállhatna a sors akaratának − vetette
ellen Sodzsu. − Márpedig most a sors szólt hozzám. − Felállt, és jár-
kálni kezdett a szobában. − Az utóbbi idő álmai okkal jelentek meg
előttem − mint figyelmeztetések az eljövendőre. Ebben hiszek. Hogy
is ne hihetnék?
Tetcuo és Bantaro bólintott; Kacsiko hallgatott.
− Az álmok vezéreltek a katakombákba, és a sorsom vezetett
ehhez a tekercshez. Uikku jóslata szerint az utolsó Hantei császár
okozza majd Rokugan vesztét − folytatta Sodzsu. − Ezt egyikőtök sem
vitathatja.
Tetcuo és Bantaro ismét bólintottak. Kacsiko szorosabbra húzta
magán kimonóját, mintha az éjszaka hidegét akarná elűzni.
− De Kacsikónak is igaza van; egy módon elháríthatjuk a ve-
szélyt − gyorsan és biztosan.
Sodzsu elhallgatott, és elfordult, kinézett a szoba egyetlen abla-
kán. Odakint sötétség takarta a Skorpió földeket. Fekete volt az éj.
Még a hold sem látszott.
Tetcuo nyelt egyet, és feltette a kérdést: − Hogyan, uram?
Sodzsu visszafordult feléjük. Mindhárman úgy látták, mintha a
Skorpió daimjó szeme vörösen parázslana álarca mögött.
− Ha a császári vérvonalnak vége − suttogta Sodzsu −, a végzet
nem jön el.
Csend honolt a szobában, sűrű, mint a kinti sötétség.
− Öljük meg a császárt − mormolta végül Bantaro.
− És az örökösét − tette hozzá Sodzsu.
Tetcuo felpattant. − De hiszen ez…
− Árulás? − kérdezte Sodzsu és unokafivérére pillantott. − Áru-
lás-e az, ha megmentjük egész Rokugant? Árulás-e az, ha két embert
feláldozunk a birodalom üdvéért?
− De a császár és a fia!.. − mondta Tetcuo. − Kit szolgálunk, ha
ők meghalnak?
Kacsiko felállt, és férje mellé lépett. − A birodalmat szolgáljuk,
mint mindig.
Bantaro is feltápászkodott. − És az új császárt, bárki legyen is.
A Hantei család kihalhat, de a Smaragd Birodalom tovább él majd. −
Felnézett a tekercsről a Skorpió nagyúrra. Sovány mosolyt villantott
fel.
− A császár üdvéért egy ember feladhatja a becsületét − mond-
ta Sodzsu. −A birodalom üdvéért tehet-e ember ennél kevesebbet?
Életem és becsületem ennek a szörnyű végnek á meghiúsítására szen-
telem.
Tetcuo is csatlakozott a többiekhez. Gyomra összeszorult. Ura
maszkjára nézett, és látta mögötte a Skorpió hajlíthatatlan akaratát.
Lenyelte félelmét.
− Igazad van − mondta csendesen. − Ha meg kell tenni, akkor
meg kell tenni. − Mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. Követlek,
akárhová vezetsz, bátyám, akár Még a Dzsigoku kapujához is.
− Én is, uram − tette hozzá gyorsan Bantaro.
− Ahová te mész, uram és férjem, oda megyek én is − jelentette
ki Kacsiko. − Ez mindig így lesz, a világvége után is. De talán mégis
van más mód.
Sodzsu megrázta fejét. − Ha van is − mondta −, én nem látom.
Kacsiko bólintott. − Uram, vannak mások is, akik esetleg talál-
nak más módot − mondta. − Eszembe jutott a sárkány daimjó, Togasi
Yokuni. Kémeink szerint több korszak bölcsességével bír.
Hangjának csengése elárulta szavai jelentését Sodzsunak, aki
most már emlékezett valamire, amit rég elfeledett: amit még régen egy
Skorpió kém fedezett fel.
− Talán ő látja, amit mi nem − folytatta az asszony. − Kérjük ki
tanácsát, mielőtt a pusztítás ösvényére lépünk.
Hosszú percekig csend uralkodott a szobában. Bayusi Sodzsu
gondolkodott.
− Jó − szólalt meg végül. − Bár hiszek abban, hogy a Hantei
vérvonalnak pusztulnia kell, hogy megakadályozhassuk a Démonúr
visszatértét, kikérem a Sárkány tanácsát, mielőtt klánunkra uszítom
ezt a végzetet.

Hantei udvara
A tavasz gyönyörű széppé varázsolta 38. Hantei udvarát. A lótuszvirá-
gok szirmot bontottak, és a Tiltott Város falain kívül máris kezdetét
vette a Lótusz Fesztivál. Látogatók érkeztek szerte Rokuganból, s a
városban tolongtak, hogy helyet szerezzenek maguknak a fesztiválon.
Mind abban reménykedtek, hogy megpillantják a császárt.
Akik nem voltak elég szerencsések ahhoz, hogy lássák Ő Csá-
szári Fenségét, azok beérték Otoszan Ucsi egyéb csodás látnivalóival
is: az égbenyúló sziklákkal, a sebes, tiszta Nap-folyóval, a nagy víz-
eséssel, Fudotakival, a Császári Palotával és annak kertjével. A csá-
szár ligeteinek több mérföldnyi területét virágok borították. Még a leg-
fáradtabb látogatók is megérezték édes illatukat. − A mennyek illata −
mondogatták gyakran a vendégek.
Tavasz derekán valóban nem volt Rokuganban semmi köze-
lebb a mennyországhoz, mint a „Fényességes Herceg Városa”. A ha-
talmas város tiszta és rendezett volt. Még félreeső utcái és sikátorai is
makulátlanok voltak. A Tiltott Városban a Császári Palota magas tor-
nyai olyan fehéren ragyogtak, akár a napfény. Mikor a levegőt nem a
virágok illata uralta, akkor helyét a tiszta tengeri szellő vette át.
Otoszan Ucsiban még az ég is kékebbnek tűnt. A nagy folyó éneke és
a vízesés robaja elkeveredett a császár ligeteiben daloló madarak
hangjával.
Az időjárás mindig tökéletes volt. Meleg, felhőtlen nappalok és
hűvös, holdfényes éjszakák váltogatták egymást végeláthatatlanul.
Ilyen helyen az emberek könnyen hihették, hogy a császár valóban a
Napistennőtől, Amateraszutól származik.
Az ilyen tökéletes tavaszi napokon a Hantei császár gyakran el-
hagyta palotájának magas tornyait, és a kertekben tartotta udvarát. A
mesés ágyások mérföldekre húzódtak, túl a Császári kerületen, de a
császár ritkán intézte ügyeit a palota közvetlen szomszédságában fek-
vő biztonságos udvarokon kívül. Olykor azonban csatlósaival együtt
kimerészkedett a falak mögül, hogy a város többi csodáját is megte-
kintse.
Ezen a reggelen a Napistennő a Tiltott Város legkülső várudva-
rán, a ligetben talált rá utódjára. Ennek a sziklának a tetejéről gyönyö-
rű volt a kilátás, s látni engedte az Otoszan Ucsi mögött elterülő ten-
ger végtelen partjait. Fehér vitorlák pettyezték a vizet, s ide-oda su-
hantak, akár papírsárkányok a levegőben.
Hantei mélyen belélegezte a tiszta, sós levegőt, majd lassan ki-
engedte. Közelében a kerti patak csordogált csendesen, hogy a közeli
folyóhoz csatlakozzon. A császár derűsen figyelte, hogyan lebegnek el
mellette a lótuszvirágok. Tudta, hogy az udvari ügyekkel kéne foglal-
koznia, de pillanatnyilag nem volt képes odafigyelni rájuk.
A császár balján Kakita Yosi ült, a Daru klánból. Az irigyelt
helyre pozíciója, mint Hantei személyes tanácsadója és segítője jogo-
sította fel.
Szintén balra, valamivel a császár mögött Soszuro Taberu ült, a
Skorpió, mintegy a Daru fényének sötét ellenpárjaként. Rendesen
Bayusi Kacsiko vette volna át helyét, de ő visszatért szülőföldjére,
hogy daimjó férjével tanácskozzék. Bár Taberu nem volt olyan baljós-
latú, mint a legtöbb Skorpió, a császár szíve mélyén hiányolta a Skor-
pió úrnőt.
Az Oroszlán számára fenntartott szék, a császártól jobbra, gya-
núsan üres maradt.
A császári ház tagjai is a közelben tartózkodtak: Miya Yoto, a
császár heroldja; Szeppun Bake, Hantei vallási tanácsadója és fejbó-
lintó Jánosa; és Szeppun Daiori, a Smaragd Trón katonai tanácsadója.
Mivel ők a Hantei család mellékágaiból származtak, kívül álltak a töb-
bi klánon. Egyetlen céljuk az volt, hogy a császárt szolgálják. Nem
voltak klánbeli kötelezettségeik − ami különleges szereppel ruházta fel
őket a birodalom hatalmi struktúrájában.
Többen is emelték a császár ligetének fényét, s közöttük is első
helyen a Főnix Iszawa Kaede állt. Egy cseresznyefa alatt ült a császár
testőrkapitányának vigyázó tekintete tüzében. A közelben a Mosi ik-
rek játszottak fuvolán és samiszenen, elbűvölve a folyó partján üldö-
gélő locsogó kamaszlányokat.
Ma Dodzsi Hoturi, a Darvak daimjója tette tiszteletét az udvar-
nál. Dodzsi Ameiko − korábban a Kitcune, a Róka klán tagja volt − is
vele tartott. Hantei összeillő párnak találta a jóképű férfit és a gyönyö-
rű fiatal nőt. Elismerően biccentett feléjük, mikor udvariasan hódola-
tukat fejezték ki előtte és elsorolták az összes hagyományos udvarias-
sági formulát.
Dodzsi Sizuét, az ígéretes fiatal udvaroncot is magukkal hoz-
ták, aki születésétől fogva sánta volt. A lány már korábban is több időt
töltött Hantei udvarában, és a császár mindig örömmel fogadta. −
Mennybéli anyánk újabb fénysugara vagy − mondta a lánynak, mikor
az mélyen meghajolt előtte.
Sizue mosolygott és elpirult a bók hallatán. Óvatosan visszalé-
pett az árnyékok közé előkelőbb rokonai körébe.
 − Hogy halad a háborúd az Oroszlánokkal? − kérdezte a csá-
szár Hoturit.
Hoturi elmosolyodott és meghajolt. − A harcok csaknem teljes
egészében megszűntek − mondta. − Ahogy te kívántad, Fenség. Csak
pár szakadár maradt, de őket Toturival hamarosan eltiporjuk.
− Pompás. Pompás. És hol van most a társad? − kérdezte a csá-
szár az Oroszlán üres székére pillantva.
− Nem tudom, Otennoo-szama.
Hantei összeráncolta homlokát. − Nos, ha legközelebb találko-
zol vele, mondd meg neki, hogy reméljük, hamarosan felkeres minket
udvarunkban. Észrevettük távollétét.
Az öreg herold, Miya Yoto a császár füléhez hajolt. − Úgy em-
lékszem, már bejegyeztünk egy ilyen látogatást a közeljövőre, Fenség
− mondta reszelős hangon. Egy tekerccsel bajlódott, és bejegyzések
után kutatott. − Úgy emlékszem, egy hónapon belül sor kerül rá, bár
utánanézhetnék a feljegyzéseimben is…
− Biztos vagyok benne, hogy addigra Toturi visszatér találkájá-
ról − bármi legyen is az − tette hozzá a Skorpió Soszuro Taberu.
− Néha az az érzésünk − töprengett a császár hangosan −, hogy
az Oroszlánt nem érdekli az udvarunk.
Iszawa Kaede, aki egy közeli cseresznyefa alatt ült, megszólalt:
− Hantei-szama − kezdte −, a jegyesem egy kolostorban nőtt fel, és ta-
lán még mindig nem szokott hozzá a császári udvar ragyogásához.
Számomra is nehéz volt az átmenet, pedig én viszonylagos kényelem-
ben nőttem fel.
A császár bólintott szavai hallatán, de bizonytalanságot fede-
zett fel a lány arcán.
A Skorpió megszólalt: − Igaz, hogy az Oroszlán az egyszerű
dolgokban leli örömét. Én ezt nem tartanám sértésnek. − Tekintete
mosolygott, bár klánjának álarca elrejtette arca többi részét. − Van aki
palotába születik, mások inkább a buja dombok között és az erdőkben
érzik jól magukat.
Kaede, az Űr Asszonya a Skorpióra nézett, s megpróbálta kiol-
vasni szavaiból a rejtett értelmet. Mágikus képzettsége és élesebb ér-
zékei ellenére is mintha falba ütközött volna. A közelben álló Szeppun
Isikawa, a császári testőrök kapitánya bátorító pillantást vetett Kaedé-
re. A lány visszanézett a császárra.
Hantei ismét a Daru küldöttséghez intézte szavait. − A tavasz −
mondta −, a szerelem időszaka, még itt is. Remélem, te és ifjú asszo-
nyod kihasználjátok az udvar nyújtotta örömöket. Legyen egyesülése-
tek gyümölcsöző!
Hoturi biccentett; Ameiko is követte példáját, de pír futotta el
arcát. − Ahogy Fenséged kívánja − mondta Hoturi.
A császár egy intésével tudtukra adta, hogy elmehetnek. A pár
mélyen meghajolt előtte és elhagyta a kertet, nyomukban Sizuéval.
Mikor a Darvak elmentek, egy udvaronc érkezett és hajbókolt.
− Mi történt, Matcuo? − kérdezte a császár.
− A császári örökös esedezik, hogy pár percet szánj rá az időd-
ből, Legfényesebb Fenség.
A császár meghajtotta őszülő fejét, és egy mosoly jelent meg
vékony, cserepes ajkain.
Miya Matcuo ismét bókolt, majd elhátrált, és utat engedett a
trónörökösnek, Hantei Szotoriinak.
A kamasz fiú, aki a Smaragd Trón várományosa volt, megha-
jolt. Tagbaszakadt ifjú volt, jóképű és életvidám. − Üdvözletem,
Mennyei Apám − köszönt. − Örülök, hogy ilyen jó színben talállak
ezen a gyönyörű reggelen. Fényed valóban bevilágítja a világot.
− Azért jöttél talán, hogy dicsőségünk fényében fürödj, Hantei-
csan? − kérdezte az öregember.
− Nem, apám − felelte a fiatalabb Hantei. − Csak azért jöttem,
hogy engedélyedet kérjem a ma esti fesztivál meglátogatására.
− Nincsen ennek valami köze ahhoz a vándorló Kabuki színtár-
sulathoz, amiről hallottunk?
A trónörökös füle tövéig elpirult és kissé meghajolt. − Semmi
nem kerüli el a figyelmedet, apám. Megkapom az engedélyt?
− A Kabuki alantas színházi forma, méltatlan a Hantei család-
hoz − szólalt meg Szeppun Bake a császár jobb válla mögött.
A császár bólintott, és hozzátette: − Tanácsadónknak, Bakénak
igaza van. Ehelyett Nó előadást rendelünk császári színházunk számá-
ra.
− De ezek a színészek bejárták egész Rokugant − mondta Szo-
torii lobbanékonyan. − Azt hallottam, hogy nincs náluk jobb.
A császár úgy nézett ki, mint aki türelmének végére ért, de a
Skorpió tanácsadó bal füléhez hajolt. − Nagyúr − kezdte Taberu −, azt
mondják, senki nem uralhatja a népet, míg meg nem ismeri. Talán ha
a fiad elmehetne erre az… előadásra… az része lehetne képzésének. −
Halkabban még hozzáfűzte: − Ha a trónörökös látta a Kabukit, az nem
fogja többé lenyűgözni.
 38. Hantei hátradőlt emelvényén. − A Skorpió szavai mögött
háza úrnőjének bölcsessége rejlik.
Taberu meghajolt a bókra.
− Jó ötlet − mondta a Daru, Kakita Yosi a Skorpió előtti szék-
ben ülve. − Talán ha megfelelő tanár kísérné útjára, a trónörökös kép-
zését még teljesebbé tehetjük.
− Ez is kitűnő gondolat, Yosi-szan − jegyezte meg a császár.
− Ha javasolhatnám… − próbált meg közbeszólni Bake.
Hantei fagyosan pillantott az idősödő Szeppun udvaroncra. −
Majd mi eldöntjük, kitől kérünk tanácsot, Bake-szan.
Bake meghajolt és hátralépett, parfümjének émelyítő illatától
kísérve. − Természetesen, Fenség − mondta.
A császár körülnézett s számba vette a jelenlévőket. − Rég nem
hallottuk a rokonodat, Bake − jegyezte meg Hantei és Szeppun Daiori
felé fordult.
Daiori egy közeli fa törzsének támaszkodott. Magas férfi volt,
szigorú és karvalyszerű arcvonásokkal. Hosszú, fekete hajfonat omlott
hátára. Tűnődő tekintete volt, mintha lélekben nem volna ott teljesen.
− Kit javasolnál? − kérdezte a császár Daiorit.
− Fenség, bár sokat tudok a harcászatról, a színház… − hangja
elhalt, s az udvaroncok közül néhányan felnevettek.
− És bár kitűnő katonai tanácsadó vagy, az utóbbi időben meg-
lehetősen unalmassá váltál − mondta Hantei mosolyogva, hogy mutas-
sa: csupán tréfáról van szó.
Daiori meghajolt. − A császár fényében az igazság jól látható −
mondta szerényen.
A császár felkacagott. − Erre a megjegyzésre Bake is büszke
lehetne, ha nem tévedünk. − Ez nevetésre bírta a többi jelenlévőt. A
császár visszafordult a balján ülő férfihez. − Mind tudjuk, hogy a Dar-
vak soha nincsenek szűkében a szavaknak. Mit tanácsolsz, Yosi-szan?
− Nincsen tanár, aki jobban el tudná választani az elme búzáját
a pelyvától, mint Iszawa Kaede − mondta Yosi.
Ez meglepte Kaedét, aki már kezdett eloldalazni cseresznyefája
alól. − Hogyne, természetesen, Fenség − felelte. − Megtiszteltetés len-
ne.
− Talán az ifjú Dodzsi Sizue is tanulna valamit az élményből −
tette hozzá Yosi.
− És kitűnő társa lenne a trónörökösnek − szúrta közbe Taberu.
Yosi a Skorpióra nézett, de nem tudta volna megmondani,
hogy a férfi komolyan beszélt-e, vagy finoman arra próbált célozni,
hogy a Daru javítani akarja a sánta lány helyzetét a jövőbeli császár-
nál. A Daru magában elátkozta a Skorpió begyakorolt jelentés-árnya-
latait.
Az ifjú Hantei Szotorii zavartan figyelte ezt a politikai csatáro-
zást. Nem is remélte, hogy engedélyt kap, de Taberu − akit sosem so-
rolt a barátai közé − kiállt mellette. Aztán Yosi tönkretette az egészet,
mikor kíséretet javasolt. A fiatalember nem tudta, most örüljön-e an-
nak, hogy színházba mehet, vagy legyen inkább csalódott, amiért
olyan sokan kullognak majd nyomában.
− Nos − szólalt meg az apja −, mióta csak anyád meghalt, nem
tudunk nemet mondani neked semmiben. Megengedjük, hogy elmenj.
Mit szólsz hozzá, Hantei-csan?
A trónörökös meghajolt. − Köszönöm, Fenség − ez volt min-
den, amit mondani tudott.
A császár Isikawához fordult. − Gondoskodj megfelelő kíséret-
ről − utasította a testőrkapitányt.
Szeppun Isikawa meghajolt, sarkon fordult s elment, hogy tel-
jesítse a parancsot.
A császár visszafordult a többiekhez. − Most mind hagyjatok
magamra − intett, mintha ujjairól vizet rázna le. − Szeretnénk nyugodt
körülmények között élvezni a reggel hátralevő részét.
Az udvartartás tagjai meghajoltak, felkerekedtek és engedel-
meskedtek a császár parancsának. Hamarosan 38. Hantei egyedül ült
kertjében, s a felhőket szemlélte.



Iszawa Kaede beérte Isikawát, még mielőtt a férfi elérte volna

a palota belső falát. A kapitány kissé visszafogott lépteiből, hogy az
apró termetű Űr Asszonya lépést tudjon tartani vele.
− Elbocsátott minket − mondta Kaede −, ezért úgy, gondoltam,
segítek neked elrendezni ezt a kirándulást a fesztiválra.
Isikawa belegyezőn felmordult. Kaede felkacagott.
− Te még nálam is kevésbé örülsz a dolognak − jegyezte meg,
majd pillanatnyi megérzés alapján megkérdezte: − Vagy a trónörököst
ítéled el?
− Nem az én dolgom, hogy ezt megmondjam − tért ki Isikawa
a válaszadás elől.
 − Én megengedem − mondta a lány. − És esküszöm, hogy nem
mondom vissza senkinek. Igazat megvallva, néha én is aggódom a fia-
tal Hantei miatt.
− Fegyelmezetlen és neveletlen − mondta a testőrkapitány.
− Hiányzik neki az anyja − védte Kaede.
Isikawa fújt egyet. − Az anyja évek óta halott − mondta. − A
császár pedig elkényezteti a fiút. Ez önmagában is elég rossz, de mi-
kor minket is belerángat a babusgatásba… mondjuk azt, hogy nem
bírja a gyomrom.
− Néha egy gyengéd kéz többet használ, mint a kemény szó.
A kapitány megfordult és ránézett. Kaede ugyan alacsony volt,
de olyan szép, mint egy galambfióka. Fekete szeme és haja volt, bőre
is sötét árnyalatú, alakja formás. Hibátlanul öltözködött, bár nem
olyan jól, mint a Skorpió úrnő − de ki is vehette volna fel a versenyt
Rokuganon Kacsikóval? Isikawa csodálta Kaedét és büszke volt rá,
hogy a barátja lehet. A császári udvarban senki mással nem tudott
ilyen szabadon beszélgetni.
− Nem hiszem, hogy egy kölyökből oroszlán lehet, ha kecske-
tejen nevelik.
Kaede elgondolkozva bólintott. − Talán igazad van. De esetleg
ez a kirándulás megváltoztatja a trónörökös szemléletét. Talán meg-
mutatja neki, hol a helye a világban.
− Csak ha a helye egy rossz színtársulatnál van − jegyezte meg
Isikawa. − Ennek a kirándulásnak semmi értelme. Kíváncsi vagyok,
honnan veszi a császár ezeket az ötleteket?
Kaede töprengett egy darabig. − Azt hiszem, a Skorpióktól.
− Micsoda? − Isikawa olyan váratlanul torpant meg, hogy Kae-
de csaknem elbotolt kardjában.
− Azt mondtam, szerintem a Skorpióktól veszi az ötleteket.
Alaposan megfigyeltem az udvarnál lévő embereiket, de még mindig
nem jutok dűlőre velük. Mondanak valamit, közben mást értenek, és
mindegy, mi történik, olyan, mintha sikerült volna az akaratukat vég-
hezvinniük. Még ha úgy gondolom is, hogy vereséget szenvedtek, ak-
kor is érzem, hogy ők azt is diadalnak tekintik.
Isikawa kiköpött. − Néha azt hiszem, nem csak egy arcuk van a
maszk mögött − vagy egyáltalán nincs is arcuk. A császár mindet ki-
kéne végeztesse. Nem tudom, miért nem teszi.
− Azt hiszem, ez nagyobb nehézségekbe ütközne, mint hinnéd
− mondta Kaede.
 − Miért? Az Oroszlánok és a Rákok erősebbek, a Sárkányok és
Főnixek jobban értenek a mágiához, az Unikornisok és a Darvak job-
ban fel vannak szerelkezve.
− Mégis úgy vettem észre − jegyezte meg Kaede −, hogy akik a
Skorpióra lépnek, azokat gyakran megmarja és megöli.
Isikawa összeráncolta homlokát, és ismét elindult, Kaedével a
nyomában. Átmentek a Tiltott Város belső falán a palota udvarába.
Pár perc hallgatás után a lány megkérdezte: − Szerinted mire
gondolt a Skorpió? Úgy értem, a vőlegényemmel kapcsolatban?
− Nem vagyok biztos benne, hogy értem, mire gondolsz − fe-
lelte Isikawa.
− Mikor azt mondta, hogy Toturi az egyszerű dolgokat kedveli,
szerinted mit értett alatta?
− Ismernem kéne a Skorpiók gondolkodásmódját? − kérdezte
Isikawa. − Te ismered a vőlegényed. Teszerinted mire gondolt Tabe-
ru?
− Nem tudom − sütötte le szemét a lány. − Ahogy azt sem tu-
dom, milyen ember Akodo Toturi. Ritkán találkozunk. A szüleink ren-
dezték el a házasságot, mikor még gyerekek voltunk.
− Hai − töprengett el. Isikawa. − Az ilyesmi kezdetben nehéz
lehet. De bíznod kell abban, hogy a családjaitok és a császár tudták,
mi a legjobb nektek.
− Bízom benne… de azt hallottam…
A férfi felé fordult. − Mit?
− Hogy Toturi mást szeret.
− Ha mást szeret, akkor bolond. Ki mondott neked ilyesmit? A
Skorpiók, gondolom.
Kaede fejét ingatta. − Soha nem a Skorpiók. A többiek.
− Hát nem csodálatos − horkant fel Isikawa. − Ha keresnéd a
Skorpiót, sosincs ott.
− Csak szeretném tudni az igazat − mondta a lány.
Isikawa elmélázott. − Az igazság − kezdte −, az udvarnál ritka
kincs. Kaede sóhajtott, és bólintott. Most már elértek a nagy erőd fala-
ihoz. A hatalmas kastély elefántcsont-hegyként magasodott föléjük.
− Összeszedem az őröket − fordult hozzá Isikawa. − Nézd
meg, mit tehetsz az ifjú Hantei kísérete ügyében.
A lány biccentett, de gondolatai még mindig messze jártak.
− Talán rá tudod bírni a trónörököst, hogy gondolja meg magát.
Kaede elmosolyodott, és halkan felnevetett. − Talán ha Bayusi
Kacsiko lennék, sikerülne is.
− De akkor − mosolygott rá Isikawa −, a Skorpióval kéne lefe-
küdnöd.
− Előbb fekszem le férgekkel − jelentette ki Kaede.

Veszélyes utazás

Alig valamivel hajnal előtt nagy sereg gyűlt össze Kyuden Bayusi ka-
puja mögött. A sereglet élén Sodzsu lovagolt hatalmas harci csődörén,
melyet az Unikornis klántól kapott ajándékba. Mellette Tetcuo és Ban-
taro ültek nemes, de korántsem olyan pompás hátasaikon. Egész Rok-
uganon az Unikornisok lovai voltak a legjobbak − de a furcsa klán,
akiket a Skorpiók gyakran „barbárnak” neveztek, ritkán engedték át
állataikat másnak. Minden daimjónak volt ilyen hátasa, de szinte min-
dig csak egyetlen egy.
A csapatban utánuk a hölgyek következtek, akik gyaloghintóik
falai mögé rejtőztek. Rokuganban a nemesasszonyok soha nem men-
tek gyalog nagyobb távolságokra. A kis, díszes dobozok azonban el-
rejtették a hölgyeket az elemek és a parasztok kíváncsi tekintete elől.
A társaságot gyalogos katonák, íjászok, szamurájok és papok
tették teljessé. Valamennyien legjobb ruhájukat öltötték fel. Egy má-
sik daimjó meglátogatása a legnagyobb fokú udvariasságot és tisztele-
tet követelte meg.
Sodzsu Bayusi Yodzsirót küldte előre, hogy bejelentse érkezé-
süket a Sárkány udvarában. A többi ház valamennyi Skorpió csatlós és
diplomata közül Yodzsirót kedvelte a legjobban. Sokan még így is ne-
vezték: „Az Egyetlen Becsületes Skorpió”. Ez megmosolyogtatta Sod-
zsut. Néha az őszinteség volt a legjobb hazugság.
A napkeltét megelőző derengésben a nagy csapat harcra kész
hadseregnek tűnt. Minden ember résen állt. Minden ló tartotta a lépést.
A társaság zászlói csattogtak a szélben.
Mikor a nap átkandikált a hegyek felett, a Skorpió daimjó fel-
emelte kezét, és kiadta az utasítást, hogy nyissák ki a nagy kaput. A
kapuszárnyak lassan félregördültek, és mögöttük feltűnt a ködborította
táj. Kyuden Bayusi nyugatra, az Arany-folyó felé nézett. Az ellenség-
nek ahhoz, hogy a kapukat megostromolja, a víz felől kellett volna tá-
madnia, ami lecsökkentette volna a menekülés lehetőségeit. A Skorpió
klán a múltban számtalanszor kihasználta a folyót az ellenség csapdá-
ba ejtésére és lemészárlására. Akik nem kard által haltak meg, azok
megfulladtak vagy a parton őrjáratozó Skorpió orgyilkosoknak estek
áldozatul.
Ma reggel Bayusi Sodzsu csak ködös, bizonytalan jövőt látott
maga előtt.
Az előttük álló út hosszú volt − legalább huszonöt napi vándor-
lás állt előttük, de az is lehet, hogy harminc. A Skorpió nem szeretett
ilyen sokáig nyílt terepen tartózkodni, de a Sárkány ház meglátogatá-
sára nem volt más mód.
− Oktalanság lopakodva megközelíteni az alvó sárkányt −
mondta Sodzsu Tetcuónak. − Sokkal jobb, ha bejelentkezel és bátran
sétálsz be a vackára. Lehet, hogy a sárkány így is felfal, de legalább
halálod előtt megpillantod a szemét.
Tetcuo egyetértőn mormogott. A Skorpió daimjó érezte unoka-
öccse nyugtalanságát. Már indulás előtt látta a fiatalember arcán a
zaklatottságot − ott, ahol nem takarta Skorpió maszk.
Sodzsu a maga számára büszke, méltóságteljes álarcot válasz-
tott, mely anélkül éreztette a daimjó hatalmát, hogy hivalkodó lett vol-
na: a legjobb arca volt.
A társaság többi tagja is legjobb maszkját viselte, még a gyalo-
gos katonák és a papok is. Az út során és a közbeeső erődökben hét-
köznapi álarcaikat veszik majd fel, de induláskor és Sárkány földre lé-
péskor csakis a legjobb jöhetett számításba. A társaságban minden fér-
fi és nő látott már pimasz Skorpiókat meghalni, mert rossz álarcot vá-
lasztottak.
A Skorpió daimjó leengedte kezét, és kiadta a parancsot a me-
netelésre. A nagy menetoszlop lassan, kimérten átmasírozott Kyuden
Bayusi kapuján.
Bayusi Kacsiko gyaloghintajának mélyéből nézte, hogyan vo-
nulnak el a kastély falai mellett. Tengerfekete szeme minden kis rész-
letet számba vett a vakolt falaktól kezdve a tetők kecses ívéig. Gyak-
ran utazott Rokugan távoli zugaiba, de ezt a képet mindig magával vit-
te − népe erős, rendezett, tiszteletet parancsoló kastélyának képét. Két-
ségek idején bátorságot öntött belé s bizalommal vértezte fel, hogy
egy nap visszatér.
Mikor az erődtől az alant elterülő szamurájfalu felé vették az
irányt, megpillantott egy mozgó pontocskát a legmagasabb torony te-
tején: egy ember volt. A fia.
Bayusi Dairu a magas ablakban állt, s a várost elhagyó menetet
nézte. Nemrég még könyörgött szüleinek, hadd engedjék el őt is a kül-
döttséggel, de Sodzsu és Kacsiko egy emberként mondtak neki nemet.
Jobbnak látták, ha nem kíséri el őket. Dairu még mindig fiatal és meg-
fontolatlan volt. Képzése ellenére nem értett a világ dolgaihoz, és a
küldöttségnek olyan kifinomult modort kell tükröznie, amivel az ifjú
Skorpió még nem bírt. Nem is beszélve vendéglátójuk hatalmáról, ami
még mindig veszélyt jelenthetett útjukra.
A Sárkányok földjei veszélyesek voltak. Senki nem tudott ró-
luk sokat, még a Skorpiók sem. Legjobb esetben is csalókák voltak, s
hegységben megbúvó erődjeikben zárkóztak el a külvilágtól. Akik
megmutatták magukat, azok mind a mágia, mind a harcászat terén ki-
váló képességekről tettek tanúbizonyságot. Csak önként vállalt szám-
űzetésük mentette meg a többi klánt attól, hogy uralkodjanak felettük.
Togasi Yokuni, a klán feje pedig… titkáról talán csak a Skorpió daim-
jó és asszonya tudott. Még Sodzsu sem ért fel a Sárkány hatalmával,
pedig ő bárki másnak méltó ellenfele lett volna. A Yokunival való ta-
lálkozó eredménye megjósolhatatlan és talán katasztrofális volt. Ezért
szerette volna Kacsiko, ha fia otthon marad, még ha ez az ifjú sértő-
döttségét vonta is maga után.
Kacsiko tisztában volt saját motivációival, hogy miért nem
akarta, hogy Dairu elkísérje. Férjének indítékai azonban korántsem
voltak ilyen világosak.
Sodzsu természetesen tisztában volt azzal, hogy a fiú nem az ő
gyereke. Abban a pillanatban tudta, hogy Kacsiko megmondta neki:
gyereket vár. Ha az emberek láthatták volna a Skorpió daimjó arcát,
ők is rájöhettek volna. Sodzsu születésétől fogva külsejének átkát
nyögte; Dairu ellenben úgy nézett ki, mint egy angyal. Az udvarban
gyakran azt mondogatták: „Szép, mint egy Daru”.
Kacsiko imádkozott azért, hogy férje ne hallja túl gyakran eze-
ket a szavakat. A Skorpiók Anyja minden mesterkedése ellenére is
csak találgatni tudta férje valódi érzéseit a fiúval kapcsolatban, akit sa-
játjaként nevelt fel. Kapcsolata a fia apjával két évvel azután véget ért,
hogy feleségül ment Sodzsuhoz, de a Skorpiónak jó volt a memóriája.
Ez is része volt hatalmának. Sodzsu másik nagy ereje abban rejlett,
hogy elrejtette gondolatait mások elől − néha még Kacsiko elől is.
Kacsiko csak találgatni tudta, hogy a férje azért hagyta-e otthon
a „fiukat”, mert féltette biztonságát, vagy mert Dairu valójában nem
tartozott közéjük. Ez is egyike volt azon dolgoknak, amikről a Skorpió
úrnő és férje nem beszéltek soha. Soha nem is fognak. A Skorpió
daimjó néhány titka még Kacsiko elől is zárva volt.
 Viszont Kacsiko szívének is akadtak titkai.
Mikor a fehér torony eltűnt a kavargó reggeli ködben, Kacsiko
eltűnődött azon − ahogy mindig eltöprengett, valahányszor elhagyta
otthonát −, vajon viszontlátja-e valaha is fiát, vagy hazáját. Egy
könnycsepp buggyant ki szeméből s itatta át maszkjának vékony sely-
mét. Elfordult a kastélytól és a gyaloghintó elülső ablaknyílása felé
fordult. Érezte, hogy lelke erőre kap. Díszes dobozán kívül senki nem
láthatta, hogy önuralma egy pillanatra cserbenhagyta.
Miközben Kacsikót otthonáról és a sorsról szőtt gondolatok kí-
nozták, hasonló gondok foglalkoztatták Bayusi Tetcuót is. Az ifjú
hadnagy ura oldalán lovagolt, s megpróbált a jövőbe kémlelni, de csak
gomolygó párát látott. A lovak és emberek lépteit elnyelte a köd, és
Tetcuo úgy érezte, a világ látóhatárukon túl már nem is nem is létezik.
Unokafivérére pillantott. Sodzsu álarcáról csak azt lehetett leol-
vasni, amit mutatni kívánt: hatalmat és elszántságot. Tetcuo egy pilla-
natra eltöprengett azon, vajon a daimjó ugyanazt az önbizalmat érzi-e,
amit a világ felé mutat.
Hát persze. Tetcuo egyszer sem látta, hogy unokafivérének bá-
torsága megingott volna. Egyetlen egyszer sem. Mikor a katakombák-
ban tízszeres túlerővel találták szemben magukat, a Skorpió akkor sem
mutatott félelmet. Talán ez zavarta Tetcuót. A Skorpió erőd alatti tár-
nákban a hadnagy úgy érezte, megfagy ereiben a vér. Megismerte a
félelmet, olyan mély rettegést tapasztalt meg, hogy még most, napok
múltán sem tudta teljesen lerázni magáról az érzést. Félt attól, hogy
nem képes teljesíteni a rábízott feladatot, hogy cserben hagyja a daim-
jóját, hogy Rokugannak is csalódnia kell benne.
A Skorpió váratlanul Tetcuóhoz fordult, és megszólalt: − Lova-
goljunk egy kicsit előre!
Tetcuo bólintott. Megsarkantyúzták lovaikat és leváltak a társa-
ság többi részétől. Csatlósaik hamarosan eltűntek mögöttük a párálló
ködben, s a Bayusi unokafivérek maguk maradtak a hegyek közt.
− Tanácsos ilyen messzire kilovagolnunk? − kérdezte Tetcuo.
Sodzsu felé fordult, s megszólalt: − Csak két dolgot kell félned
az életben, Tetcuo: a halált és a becstelenséget. Melyik kínoz most? A
halál?
Tetcuo fejét rázta. − Nem uram. Sokszor néztem már veled
együtt szembe a halállal, s bármikor szívesen megtenném újra.
− Akkor az én halálomtól tartasz?
− Nem hiszem, uram. Fiad erős és feleséged bölcs. Együttes
erővel képesek lennének addig vezetni a Skorpiókat, míg a fiad nagy-
korúvá nem válik.
Sodzsu biccentett. − És jó vezetői lennének klánunknak. Ezek
szerint a becstelenségtől tartasz.
Tetcuo mély lélegzetet vett. − Nem uram. Nem egészen így
van.
− Akkor egész pontosan mi bánt?
Tetcuo végignézett a köddel borított tájon. A fehér pára telje-
sen körülölelte őket. Hegyek magasodtak a tejszínű tengerben, akár
lappangó óriások. Újabb mély lélegzetet vett.
− Attól félek, uram, hogy esetleg elárullak téged.
Sodzsu meglepettnek tűnt. − Hogy elárulsz?
− Nem tettleg − tette hozzá gyorsan Tetcuo −, hanem saját al-
kalmatlanságom miatt. Attól félek, ha szükséged lesz rám, nem tudok
majd megfelelni az elvárásoknak.
− Gondolod, hogy ha ettől tartanék, megtűrnélek magam mel-
lett? − kérdezte Sodzsu. − Tetcuo, te vagy-e hazám legjobb harcosa?
− Nem, uram.
− Így van. Jól bánsz a karddal, és egyre ügyesebben forgatod,
de a bátyám, Aramoro egy szempillantás alatt le tudna vágni. Akadnak
páran, akik szintén képesek lennének rá. Tehát, ha hazám valamennyi
harcosa a rendelkezésemre áll, vajon miért téged választottalak, hogy
az oldalamon lovagolj?
− Ez az, amit magam sem értek, uram.
Sodzsu ifjú unokaöccsére pillantott, és Tetcuo látni vélte az ál-
arc mögül elővillogó szempárt.
− Azért választottalak téged − mondta a daimjó −, mert feltétel
nélkül megbízom benned. Te soha nem helyeznéd a saját érdekeidet
az enyémek vagy a klán szándékai elé.
− De vannak mások, akik…
− Akik szintén elkötelezték magukat a Skorpióknak, igen, iga-
zad van, viszont nemcsak ezek a megfontolások vezérelnek. A felesé-
gemnek ott van a fia… a fiunk; a bátyám viszont a kardjának kötelezte
el magát; Yogo Junzo pedig csak fekete mágiáját tiszteli.
− Szosi Bantaro? − vetette közbe Tetcuo, s hátranézett arrafelé,
ahol az öreg sugendzsát sejtette.
Sodzsu elmosolyodott álarca mögött. − Higgyen bármit is,
Bantaro elsősorban önmagának kötelezte el magát.
− De hisz szeret téged, uram.
 − Csak a saját viszonylatában. Szeret a Skorpió klán fejéhez
közel lenni.
Tetcuo bólintott, s büszkeség töltötte el. Érezte, hogy félelmei
és kétségei sorra tűnnek el. − Sosem fogsz csalódni bennem, uram −
jelentette ki.
− Tudom − felelte Sodzsu.
Tetcuo szinte látta az álarc mögött megbúvó mosolyt.
Váratlanul patadobogás zaja törte meg a reggeli párafelhő
csendjét. Egy ló vált ki előttük a ködből, s torpant meg előttük.
− Uram − szólította meg őket a lovas. Rumiko volt, az egyik
harcos, aki reggel felderítésre lovagolt ki. − Rettenetes! Azonnal visz-
sza kell térned a menetoszlophoz!
− Mi olyan rettenetes? − kérdezte acélos hangon Sodzsu.
− Egy teremtmény, amilyet még nem láttam azelőtt − mondta
Rumiko. − A ködből érkezett és megtámadta a felderítőinket. Csak én
tudtam elmenekülni.
Sodzsu bólintott. − Lovagolj vissza és figyelmeztesd a többie-
ket! Aztán hozd Bantaró-t és az őröket! Tetcuóval mi előrelovagolunk.
− De uram… − tiltakozott volna Rumiko.
Sodzsu ránézett. − Most!
− Hai! − Rumiko megfordult s a menetoszlop irányában bele-
vágtatott a ködbe. Sodzsu és Tetcuo lovaik véknyába vágták sarkukat
és az ellenkező irányba ügettek.
A daimjó és unokaöccse hamar rátalált a szörnyetegre. A te-
remtmény az úton ült a két Skorpió felderítő és hátasaik teteme köré-
ben, s rémisztő pofáját lóhússal tömte tele. Az unokafivérek közeled-
tének zajára feltekintett.
A teremtmény emberszerű volt, bár jóval termetesebb egy átla-
gos embernél. Hatalmas agyarak és szarvak csúfították el pofáját.
Nyál csordult ki szája szélén. A szörnyeteg feltápászkodott, és egy tö-
rött fatörzset ragadott meg bunkó gyanánt. A lény állatbőrökbe öltö-
zött és ujjpercekből álló nyaklánc övezte torkát. Amint megpillantotta
a szamurájokat, felordított.
− Ogre − jelentette ki Sodzsu egyszerűen.
Tetcuo bólintott.
Egyszerre vonták ki katanájukat, s rohamra indultak.
Az ogre félrerúgta az egyik elesett felderítő tetemét és felké-
szült a támadásra. Felemelte a törött fatörzset, mely combvastagságú s
legalább négy méter hosszú volt. Maga a teremtmény két és fél méter-
re magasodott, izmai dagadoztak. Mikor az unokafivérek rátörtek,
erőlködés nélkül meglendítette a fatörzset.
A szamurájok kettéváltak, s a szörnyeteg két oldalát támadták
meg. Sodzsu lehajolt az ogre csapása elől, s vágást irányzott a teremt-
mény karjára.
A szörnyeteg gyorsabb volt, mint az külseje alapján várható lett
volna. Az ogre kitért a daimjó vágása elől, de Tetcuónak sikerült jobb
oldalát hosszan felhasítania. A szörnyeteg dühében felüvöltött.
A szamurájok továbblovagoltak, majd nemsokára megperdül-
tek lovaikkal.
− Újra − mondta Sodzsu.
Tetcuo bólintott. A szamurájok ismét két oldalról rohamoztak.
A szörny ezúttal résen volt. Egyik oldalt meglendítette fatörzs-
ből készült bunkóját, s lábát a másik oldalra nyújtotta ki.
Tetcuo kardjával hárította a csapást. A fatörzs elsüvített feje fe-
lett, a szörnyeteg lába azonban telibe kapta Sodzsu lovát. Az Unikor-
nisok büszkesége megingott, megrázkódott, majd elzuhant, a Skorpió
daimjót is magával rántva.
Sodzsu megpróbált leugrani róla, de sorvadt kezével nem tudta
a gyeplőt elég gyorsan elengedni. A ló esés közben maga alá temette a
daimjó jobb lábát. Sodzsu fájdalmában felhördült.
Az ogre gyilkoláshoz készülődött.
Sodzsu jobb keze laza kövekre és homokra talált az úton. Fel-
markolta őket, s a port a szörnyeteg szemébe vágta.
Az ogre pillanatnyi vakságában hátratántorodott. A daimjó lova
feltápászkodott és elsántikált. Majd az ogre támadó bikaként rontott
elő a ködből.
Sodzsu esés közben elejtette katanáját, nem érte volna el még a
szörnyeteg támadása előtt. Wakizasija nem sok védelmet nyújthatott
egy ekkora teremtmény ellen. Mindenesetre elővonta, s megpróbált
felállni. Jobb lábába fájdalom hasított. A Skorpió daimjó nem tudott
megállni, csak botladozott.
Az ogre felemelte bunkóját, hogy lesújtson.
Majd megmerevedett. Lepillantott a dongás mellkasából elő-
bukkanó csiszolt acélpengére. A kard eltűnt és a szörnyeteg tántorog-
va megfordult, hogy támadójával szembenézzen.
Tetcuo kardja elválasztotta az ogre fejét a testétől. A hatalmas
test a földre omlott. A fej az egyik távolabbi szederbokorba repült.
Sodzsu feltápászkodott, és sérült lábát dörzsölte. Odabiccentett
unokafivérének. Tetcuo leugrott hátasáról és ura segítségére sietett.
− Jól vagy, uram? − kérdezte.
− Azt hiszem, csak horzsolás − válaszolta Sodzsu. − Inkább a
lovam miatt aggódom. Keresd meg nekem, kérlek.
Tetcuo bólintott, csodálta ura bátorságát és lendületét. Felült
lovára és a ködbe lovagolt, hogy megkeresse daimjója hátasát.
Mikor az ifjú Skorpió eltűnt szem elől, Sodzsu figyelme lábáról
sorvadt karjára terelődött. Nem vette észre, milyen merevvé vált, és ez
csaknem az életébe került. Ujjait végigfuttatta a kimonó alatt meghú-
zódó tetováláson, és karjába máris visszatért az ismerős tűz.
Még saját földjeimen is állandóan résen kell lennem, figyel-
meztette magát. Nem lehetnek ilyen gyenge pillanataim. Leült egy
nagy sziklára, míg el nem múlt a bizsergés.
Tetcuo pár perc múlva kilovagolt a ködből, s a kantárnál fogva
vezette a daimjó lovát.
− Csúnyán felsértette magát − jelentette az ifjú szamuráj −, de
csontja nem tört.
− Mint ahogy nekem sem − felelte Sodzsu. − Yosh! − Felállt, s
megfogta a kantárt. − Ma nem futkosol többet, ugye, öregfiú? − kér-
dezte az állattól. A ló egyetértőn prüszkölt.
Tetcuo elnevette magát.
Nevetését Rumiko és Sodzsu testőreinek dübörgő érkezése sza-
kította félbe.
Bantaro is velük érkezett. Kopasz fejéről csurgott a veríték, s
tekintetéből tisztán látszott, mennyire aggódik ura életéért. A sugen-
dzsa jelentősen megkönnyebbült, mikor a Skorpió nagyurat életben ta-
lálta.
− Uram, megsérültél? − kérdezte Bantaro.
− Inkább a lovam − felelte Sodzsu.
− Mi történt, nagyúr? − tudakolta Rumiko.
Tetcuo válaszolt az ura helyett is. − Egy ogrét találtunk − muta-
tott a testre. − Megöltük.
A Sodzsu testőrségének kötelékébe tartozó szamurájok elisme-
rően mormogtak, s biccentettek.
− Valójában Tetcuo ölte meg − mondta Sodzsu. − Miután az
ogre már kiütötte alólam a lovat.
Rumiko és az őrök bólintottak. Skorpió álarcaik mögül újdon-
sült tiszteletet lehetett kiolvasni Tetcuo iránt.
− Emeljetek máglyát a holtaknak − parancsolta Sodzsu. − Az-
tán továbblovagolunk. Tetcuo, Bantaro és jómagam visszatérünk a
menetoszlophoz.
Rumiko leszállt, és felajánlotta hátasát urának, aki elfogadta a
felkínált lovat. − Hadd maradjon itt a lovam veletek, hogy magához
térjen egy kicsit − mondta Sodzsu Rumikónak, majd a többiekhez for-
dult. − Engedelmeskedjetek az utasításaimnak!
A testőrök meghajoltak a nyeregben. − Igen, uram − felelték
egyszerre.
Sodzsu és kísérői visszalovagoltak a ködbe, a Skorpió küldött-
ség nagyobbik feléhez.
Mikor megérkeztek a menetoszlophoz, aggódva fogadták őket.
− Egy ogre megölt néhány felderítőt − magyarázta Tetcuo. Ez aggo-
dalmas suttogást keltett a csatlósok, harcosok és papok soraiban, míg
hozzá nem tette: − De az uram és én könnyűszerrel levágtuk.
A suttogások elismerő mormogássá és megkönnyebbült sóha-
jokká váltak.
Kacsiko utasítást adott ki, hogy vigyék közelebb gyaloghintó-
ját, Sodzsu mellé. − Megsérültél, uram? − kérdezte, mert férje tartásá-
ban olyasmit is felfedezett, ami másnak elkerülte figyelmét.
− Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kéne − felelte Sodzsu és
lenézett a faragott dobozra. Azt kívánta, bárcsak karjaiba zárhatná Ka-
csikót, de a helyzet ezt nem tette lehetővé. Jobb karja megsajdult a
gondolatra, s legyűrte a késztetést, hogy megdörgölje.
− Akkor nem kéne tovább indulnunk? − kérdezte Kacsiko.
Sodzsu bólintott. − Dehogynem. − Intett csatlósainak, hogy
folytassák a menetelést.
Mikor a menetoszlop ismét felvette a lépésütemet, Bantaro a
daimjó mellé ugratott lovával.
− Ez az ogre szerintem rossz ómen − mondta. A sugendzsa ki-
finomult maszkja mögött félelem bujkált.
− Ostobaság − hessegette el a Skorpió daimjó. − Ha van egyál-
talán jelentősége, akkor az ügyünk igazát bizonyítja. A szörnyeteget
azért küldték, hogy megmutassák: a Démonúr; Fu Leng a közelben
van.
− Ez lehet az egyik magyarázat − vélte Bantaro.
Sodzsu horkantva felnevetett, és előrelovagolt, Tetcuóval a
nyomában.
Ebéd előtt beérték Rumikót és Skorpió testőröket. A halott fel-
derítők máglyái fényesen lángoltak, de nem tudták elűzni a tájon meg-
ülő ködöt.
Sodzsu továbbra is a szamuráj-ko lovát használta, hogy saját
hátasának legyen alkalma felépülni sérüléseiből. Rumiko nem emelt
szót a gyaloglás ellen, és még megtiszteltetésnek is vette.
S ez így helyes, gondolta Sodzsu.



Az ogréval vívott csata után a Skorpió csatlósok tovább mene-

teltek a Világ Gerince hegység felé.
Útba ejtették Siro no soszurót és Ryoko Owari Tosi jádefalú
városát. Elég sokáig időztek ezeken a településeken, hogy felfrissít-
hessék készleteiket és pótolják az elveszett testőröket.
A Szeikitcu szan Yama no Oi hegységen könnyű volt az átke-
lés. A menet az Aranyfolyó folyását követte az ormokon át, és Siro no
Szosi kastélyához közel tértek át a nyugati partra.
Szosi Bantaro előreküldte néhány emberét, és a Skorpió daim-
jót és kíséretét nagy lakomával várták a sugendzsa birtokának lakói.
Bár Bantaro megpróbálta elrejteni érzelmeit, Sodzsu érezte, hogy a
vén mágus örül, hogy hazatérhet.
Bantaro nem örült, mikor a kastély előtt Yogo Junzo − Sodzsu
mestervarázslója − várta őket. − Azt hittem − mondta Junzo Bantaró-
nak és urának −, hogy szükségetek lehet a szolgálataimra. Az út legve-
szélyesebb része még előttetek áll.
Sodzsu elfogadta Junzo ajánlkozását, hiába morgott Bantaro.
Másnap elhagyták, a Szosi kastélyt, és a hegyek között átveze-
tő útnak indultak. A kellemes időjárás enyhítette az átkelés veszélyeit.
A társaság hamarosan a Világ Gerincének túloldalára került. A hágó a
Yama szano Kaminari, a Mennydörgések hegyéről lezúduló folyóba
torkollt.
A szent hegy Oroszlán területen állt. Sodzsu küldöttsége nem
kívánt összeütközésbe kerülni velük. A Skorpió kémek jelentették,
hogy Oroszlán felderítők tartják őket szemmel, és jelentős csapatmoz-
gásokról számoltak be az Oroszlán kastély, Kyuden Ikoma lábánál.
A Skorpió a folyó nyugati oldalán tartotta csatlósait, mely sem-
leges területként húzódott az Oroszlán és az Unikornis birtokok kö-
zött. Az Oroszlán erők szemmel láthatólag megelégedtek azzal, hogy
pusztán megfigyelik a körmönfont Skorpiókat, s elkerülik az nézetel-
téréseket.
 Előttük a Szitakötők birtokai terültek el − akik mindenkivel ki-
kezdték, aki a Sárkányokkal akarta felvenni a kapcsolatot. „A Szitakö-
tők őrzik a Sárkány ösvényét” szólt a mondás. Sodzsu tudta, hogy
őket keresztülengedik. Küldöttsége egyenes szándékkal érkezett.
Két nappal azután, hogy elhagyták a hegyeket, a Skorpió csat-
lósoknak lenyűgöző látványban volt részük. Az éjszaka során köd
ereszkedett a hegyek lábára, s szürkére és fehérre festette a tájat. A pá-
ra a folyó felett volt a legsűrűbb, ahol kísértetként táncolt a vízen. Mi-
kor a nap felkelt a köd ragyogó fehér füstté változott. Különös hang
hallatszott a folyó felett. Halk, ütemes hang volt, mintha hullámok tör-
nének meg a fövenyen. A nesz egyre közeledett. Most már olyan volt,
mintha meghatározott időközönként halak szöknének ki a vízből.
A táborból többen a vízpartra gyűltek, s belebámultak a ködbe.
Amit láttak, az azonnali menekülésre késztette őket. Volt, aki felsikol-
tott.
A sikolyok előcsalták Sodzsut és Kacsikót a daimjó pavilonjá-
ból. A nagyúr, akinek arcán már ott volt a maszk, maga köré csavarta
kimonóját és obijába tűzte kardjait. Kacsiko szorosan beburkolózott
köpenyébe, hogy kivédje a reggel hidegét.
Mikor az őrök felkiáltottak, Sodzsu a folyóhoz rohant. A köd-
ből Tetcuo és Rumiko sietett oldalára, mindkettejük kezében kivont
kard villogott.
− Mondd − kiáltotta Sodzsu a parton álló őrnek −, mit látsz?
− Egy hatalmas lényt, uram − kiáltotta vissza az őr a ködös tá-
volból. − A folyón úszik. − Rövid szünet elteltével ismét felkiáltott: −
Azt hiszem, sárkány!

A sárkány útja

A Sodzsu mellett álló szamurájok visszafojtották lélegzetüket, de ke-

zükben meg sem remegtek a kivont kardok.
Yogo Junzo, sarkában Szosi Bantaróval előrefurakodott. Az
idősebb varázsló menet közben egy tekerccsel bajlódott, s úgy tűnt,
ruháját sem tudta felvenni rendesen.
− Vajon az őrszem igazat mondott? − kérdezte Junzo.
− Egy pillanat és kiderül − felelte Sodzsu.
A szamurájok a ködbe fúrták tekintetüket. Előttük egy hatal-
mas alak bontakozott ki fokozatosan. Pofája vérvörös, tengerzöld és
arany színekben pompázott, s félelmetes agyarak és szarvak csúfítot-
ták. Széles mellkasa kettéválasztotta a folyót, s hátán lángnyelvek tán-
coltak. Úszás közben alig adott ki valami hangot, csupán halk, ütemes
csobbanások kísérték.
− Egy sárkány! − lehelte Rumiko.
Bantaro kezéből kifordult a tekercs.
A Skorpió Nagyúr hangosan felkacagott. − Egy sárkányhajó −
mondta. − Ez csak egy hajó!
− Örömmel hallom, hogy még nem vesztetted el a humorérzé-
kedet, nagyúr − szólalt meg valaki a sárkány hátán. A sárkányhajó
alakja lassan előtűnt a ködből. Orrán Sodzsu diplomatája, Bayusi Yo-
dzsiro állt.
− Hogy tettél szert efféle hátasra? − kiáltotta oda neki Sodzsu.
A sárkányhajó bevonta evezőit s szelíden a fövenyre futott. Or-
rát ügyes kezek faragták sárkányszerűre; a gerincén táncoló lángok
fáklyák voltak.
Mikor a sárkány partot ért, Bayusi Yodzsiro leszökkent róla.
Fiatal, talpraesett férfi volt, kellemes vonásokkal. Kimonója, melynek
szegélye kifogástalan volt, kitűnő szabóról árulkodott. Mélyen megha-
jolt a Skorpió daimjó előtt.
− Kérésedre felkerestem a Sárkányokat, Sodzsu-szama −
mondta Yodzsiro. − Azonban ők előbb találtak rám. Olybá tűnik, hogy
a Nagy Sárkány majdhogynem hamarabb tudott látogatási tervedről,
mint te magad. Ezt a hajót küldte eléd, hogy hegyek közt rejtőzködő
palotájába vigyen.
Yodzsiro a hajókorlát felé tekintett, ahol egy újabb alak jelent
meg. A nő a szamurájok kardjait viselte, de páncélja nem volt. Egy
sárkánytetoválás tekergőzött fel a nyakán s kanyarodott bal szeme fö-
lé. Fehér kimonóját arany filigrán díszítette, mely még a ködös reggel
halovány fényében is úgy csillogott, akár a halpikkely. Csinos arcán
kényszeredett mosoly játszott.
− Ő itt Reiko, a sárkányhajó kapitánya − intett Yodzsiro a sza-
muráj-ko felé.
Sodzsu biccentett a nőnek, aki válaszul meghajolt.
− Én gondoskodom biztonságos utazásodról − szólalt meg Rei-
ko.
− Bocsásd meg arcátlanságomat, nagyúr − mondta Bantaro −,
de ez a hajó aligha bír el mindannyiunkat.
Reiko meghallotta szavait, és válaszolt: − Testőreitekre semmi
szükség. Uram, Togasi Yokuni kezeskedik biztonságotokért. Csatlósa-
itok visszatérhetnek a hegy lábához, hogy ott várakozzanak rátok.
Yogo Junzo daimjója mellé oldalazott, s a fülébe súgta: − Ha
ez egy csapda, uram…
Sodzsu fejét rázta. − Azért jöttem, hogy kikérjem a Sárkány ta-
nácsát. Nem fogom megsérteni azzal, hogy visszautasítom vendéglátá-
sát, vagy kételkedem barátságában.
Junzo meghajolt. − Ahogy kívánod, uram.
Mikor a sugendzsa visszahúzódott, Sodzsu ismét a hajó kapitá-
nyához fordult. − Házam népe és jómagam felszállunk a hajóra −
mondta − mindazok kíséretében, akik kényelmünk szempontjából nél-
külözhetetlenek.
Reiko bólintott. − Ahogy tetszik, uram.
A délelőtt folyamán a Skorpió valamennyi szükséges embert és
felszerelést a hajóra küldte. Sodzsut Tetcuo, Kacsiko és néhány szol-
gájuk kísérte el. A Skorpió kíséretét Yodzsiro egészítette ki.
Bantaro a mellőzés miatt keserűen morgott, illetve csak ameny-
nyire ura jelenlétében a mersze engedte. Sodzsu a varázsló panaszait
végül azzal fojtotta el, hogy megbeszélte Reikóval: miután ő és társai
visszatértek, a sárkányhajó elviszi őket a Szosi várig. Ily módon a
Skorpió kíséret Bantaro otthonának kényelmében és biztonságában
várakozhat, s nem kénytelen a fürkész Oroszlán tekintetek kereszttü-
zében táborozni.
− Visszatérek a tanulmányaimhoz és az ásatásaimhoz, uram −
mondta Yogo Junzo −, s nyugodtabb lesz az álmom, most, hogy már
jó kezekben vagy. − Beszéd közben az idősebb sugendzsára pillantott.
Bantaro pusztán keresztbe fonta karjait és a megjegyzést egy
megvető horkantással jutalmazta.
Sodzsu biccentett. − Remélem, hogy tanulmányaid hasznodra
válnak majd.
Junzo meghajolt. − Már most hasznomra vannak, uram.
Mikor valamennyi előkészületnek vége szakadt, a sárkányhajó
felszedte a horgonyt. Komótosan elkanyarodott, s árral szembe for-
dult, a Sárkányok földje felé.
A hajó gyorsan siklott felfelé az Aranyfolyón. Tetovált szamu-
rájok húzták türelmes egyhangúsággal evezőit, és sosem panaszkod-
tak. A Skorpió daimjó fedélzeten álló kísérete nézte, hogyan vész a
csapat többi része sebesen a ködbe.
− Ez a hajó szinte repülni tetszik − jegyezte meg Tetcuo a kor-
látra hajolva, s átnézett felette.
 A megjegyzés mosolyt csalt a kapitány ajkára. − Honnan tu-
dod, hogy nem repülünk, ifjú szamuráj? − kérdezte Reiko.
A Skorpió daimjó a hajó orra körül habzó vizet figyelte, s éle-
tének árapályaira és örvényeire gondolt. A Rokugan megmentéséért
vívott csata is olyan lesz, mintha egy hajót kormányozna árral szem-
ben − nehéz ugyan, de akaraterővel és elegendő emberrel véghezvihe-
tő.
Kacsiko melléállt, de nem értek egymáshoz, még csak pillan-
tást sem váltottak. Végül az asszony törte meg a csendet. − Helyesen
cselekszünk.
Férje bólintott. − Meglátjuk majd.
A hegy lábától a Sárkány várig vezető út öt napot emésztett fel.
A második napon elhagyták a csendes Aranyfolyót és az Oboresinu
Boekiso Kawára, a Vízbefúlt Kereskedő Folyójára eveztek át. A víz-
folyás nevét adó legenda ellenére a Skorpió társaság egyetlen tagja
sem látott kísérteteket a lomha hullámok között.
Nem sokkal azután, hogy a Vízbefúlt Kereskedő Folyójára tér-
tek át, a hajó északnak fordult, egy sebes folyású mellékág felé. A tor-
kolatnál a Mirumoto család tetovált Sárkány harcosai álltak őrt. Sod-
zsu ellenőrizte papírjait, de a térképeken sehol nem látta a folyót.
A Skorpió nagyúr szemöldöke összehúzódott az álarc mögött.
− Ez különös − mormolta.
Yodzsiro előrelépett. − Én sem találtam nyomát − mondta, ura
értetlenségét látva. − Mégis, mikor a lovam hátán idáig elértem, a fo-
lyó itt volt − és az őrök utat mutattak a vár felé. A hajó félúton ért be.
A várig el sem jutottam, bár az a szóbeszéd járja, hogy valamennyi út
Kyuden Togasiba vezet.
Sodzsu bólintott. − A Sárkány hatalma valóban nagy.
A Skorpióknak a Sárkányok földjének határát átlépve számos
csodálatos látványban volt részük. Különös sziklaképződmények áll-
tak ki a folyóból, melyek óriásfejekre vagy tengeri szörnyek hátára
emlékeztettek. Némelyik úgy nézett ki, akár egy elsüllyedt palota csú-
csa vagy ismeretlen sziklaemberek kastélya. Az előbukkanó köveket
koronázó fák aprók voltak s meghökkentő formákba csavarodtak.
Sodzsunak nem tetszettek; tulajdon torzságára emlékeztették.
Azon kapta magát, hogy valahányszor elhaladnak egy szikla mellett,
öntudatlanul is megdörgöli jobb karját. Kacsiko figyelmét nem kerülte
el a mozdulat.
Éjszaka a kíséret a fedélzeten emelt pavilon alatt aludt. Reggel
a selyemfalakat felgöngyölték, hogy a látogatók a tájban gyönyörköd-
hessenek.
Tetcuo a korkülönbség ellenére összebarátkozott Reiko kapi-
tánnyal, és úgy tűnt, Yodzsiro máris jól ismeri a hajó úrnőjét. Gyakran
álltak hármasban a hátsó fedélzeten, beszélgetésbe merülve.
A Skorpió elmosolyodott álarca mögött. A barátok hasznosak.
A barátok elmondják a titkaikat, s a Skorpiók titkokkal kereskednek.
Amit pedig akár egy Skorpió is tud, azt Bayusi Sodzsu is tudja.
Másnap reggel a rejtett folyó jellege megváltozott. A hajó va-
dabbul kanyargózott, ahogy a vízfolyás egyre mélyebbre vitte a he-
gyek közé. Az evezők mellett ülő tetovált szamurájoknak keményeb-
ben meg kellett küzdeniük az előrehaladásért, de még így sem hagyta
el zokszó az ajkukat. Reiko nem bátorította és nem szidta őket; egy-
szerűen csak elvárta, hogy a legjobbat nyújtsák − s ez így volt helyes.
Miközben a szamurájok az evezőket húzták, a kapitány átkor-
mányozta hajóját a köves zátonyok és veszélyes forgók között. A sár-
kányhajó könnyedén siklott a vízen és a legnehezebb zúgókat is átvé-
szelte.
− Ha a folyó nem lenne elrejtve − szólalt meg Kacsiko −, az el-
lenségnek akkor is meggyűlne a baja az utazással.
Sodzsu csak bólintott.
Az ötödik nap derekán a hatalmas hajó megkerült egy földnyel-
vet, s a Sárkány palota eléjük tárult. A kastély aranyban és fehérben
játszó délibábként emelkedett ki a hegyek ködéből, mintha a nap egy
darabja a földre hullott volna. Falai az eleven sziklából törtek a ma-
gasba, melyek csaknem egynek látszottak vele. Úgy tűnt, a Sárkány
kastélyt nem annyira emelték, mint inkább kinőtt a hegy oldalából. A
sebes sodrású folyó a szikla oldalába vágott hatalmas faragott kapuból
zubogott elő. Reiko egyenesen a bolthajtás felé vette az irányt.
Csak kevesen láthatták a Sárkányok birodalmának belsejét.
Szíve mélyén Sodzsu megtiszteltetésnek vette, hogy megpillanthatta.
Küldetése azonban nem sok időt engedett az efféle gondolatoknak.
Mikor a hajó megközelítette a hatalmas kaput, Kacsiko Sodzsu
mellé lopózott. Lopva megszorította férje bal kezét, melyet nyilvános-
ság előtt csak elvétve tett. − Találóan választotta meg az otthonát, ezt
a felhők közé nyúló tornyot − jegyezte meg.
Sodzsu egyetértőn bólintott. − Sárkányhoz méltó lakhely.
A kastély külső kapujának szárnyai elfordultak a masszív pán-
tokon. A sárkányhajó előrelendült, mintha már alig várná, hogy haza-
érjen. Az erőd falain belül egy kis lagúnában állapodott meg. Elefánt-
csont és arany dokk várta őket, s Reiko szakértő kézzel arrafelé kor-
mányozta a hajót.
Így lépett be Bayusi Sodzsi embereivel a Kyuden Togasiba, a
Sárkány palotájába, alig húsz nappal azután, hogy Kyuden Bayusiból
útnak indultak.



A Skorpiók látogatását nagy pompa és ceremónia kísérte. Sod-

zsut és kíséretét Togasi Hosi, a Sárkány daimjó fia fogadta a dokknál.
Hosi természetesen nem álca nélkül érkezett, a Sárkányúr jól öltözött
tanácsadójának adta ki magát. Sodzsu és Kacsiko ennek ellenére felis-
merték, mint ahogy az őket ért megtiszteltetéssel is tisztában voltak.
Hosi ereiben nemcsak Sárkány, hanem Skorpió vér is csörgedezett.
Anyja Skorpió volt − s bár Hosi sosem látogatta meg régen elhunyt
anyjának klánját, a Skorpió úrnak és úrnőnek örömére szolgált, hogy
láthatták.
Ha a Sárkány fia érzett is valami hasonlót, nem adta jelét. Az
„elveszett bárány” és az anyja klánja közti üdvözlő szavak meglehető-
sen formálisak voltak. A köszöntést hosszú szertartások követték.
A délután lassan estébe hajlott. Alkony gyújtotta lángra a Sár-
kány kastély körül az eget, s arany és ezüstszínűre festette a felhőket.
Bayusi Sodzsu csodálta a látványt és az üdvözletére rendezett
bonyolult ceremóniákat. Skorpió érzékei azonban még így is megsúg-
ták neki, hogy a Sárkányok kényelmetlenül érzik magukat a Skorpiók
közelében. Még Hosin is látta ennek jeleit, bár a fiú jól leplezte érzel-
meit. A Skorpió elmosolyodott színes, hivatalos üdvözlőmaszkja mö-
gött. Még a Sárkányok is tartottak a Skorpiók titkaitól; az emberei jó
munkát végeztek.
A szertartások az alkonyattal sem szűntek meg, s azzal fenye-
gettek, hogy az éjszakába is belenyúlnak. Tetcuo és némelyik ifjú
csatlós figyelme elkalandozott. Végül, valamivel éjfél előtt Hosi felállt
székéből.
− Togasi Yokuni nagyúr most már fogad − mondta.
Sodzsi és Kacsiko felemelkedtek a nagyterem tatamiján kijelölt
megkülönböztetett helyről.
Hosi tett egy lépést előre: − Az uram fogadja testvérét, a Skor-
piók urát… de senki mást.
 Bár a visszautasítás tűzként égette, Kacsiko meghajolt. Mikor
Hosi viszonozta a meghajlást, legragyogóbb mosolyát villantotta a
Sárkány örökösre. Hosi elkapta tekintetét, és az asszony érezte, hogy a
tűz alábbhagy.
Hosi intett Sodzsunak, hogy kövesse. A gyűlésterem hátsó falá-
hoz mentek, ahol óriási faajtó magasodott, melyet aprólékosan meg-
munkált arany és ezüst retesz zárt le. Az ajtó vagy tíz méter magas
volt, s a reteszhez hasonló misztikus szimbólumok és sárkányalakok
faragása díszítette.
A Skorpió és a Sárkány fia közeledtére a retesz félresiklott, s a
nehéz ajtó magától kitárult. A bejárat mögött hatalmas kőlépcső veze-
tett fel a sötétségbe.
Hosi megtorpant a küszöbön, meghajolt, majd intett Sodzsu-
nak, hogy lépjen be. − Az uram már vár − mondta a Sárkány fia.
Sodzsu biccentett, s lábát a Sárkány belső szentélyébe vezető
lépcső első fokára helyezte. Amint belépett, mögötte bezárult a nagy
ajtó.
Sodzsu sorvadt karján bizsergés futott végig, mikor meghallot-
ta, hogy a retesz a helyére siklik. Bal kezének ujjai végigfutottak teto-
válásán, és a fájdalom alábbhagyott. A szokásnak megfelelően a foga-
dóteremben hagyta kardjait, s odáig is csak státusza, mint daimjó en-
gedte vinni őket. A többi kard mind a kastély első kapujánál maradt.
Sodzsu mégis azt kívánta, bárcsak vele lennének fegyverei. A
katana és a wakizasi nem segítene ügyén, de mégis szerette volna őket
maga mellett tudni. A Skorpió hatalma ellenére is csupasznak érezte
magát ezen a helyen.
Lassan felkapaszkodott a hatalmas lépcsőn. A fokokat mintha
nem is emberre, hanem egy istenre méretezték volna. Ahogy Sodzsu
egyre feljebb haladt, úgy szokott hozzá szeme a sötétséghez. A falakat
és a lépcsőt magából az eleven kőzetből vájták ki. A belső terembe ve-
zető utat nem ékítették sem vésetek, sem egyéb díszítőelemek. Szük-
ségtelenek voltak. A hely léptéke önmagában tiszteletet ébresztett. A
mennyezet elveszett a fenti sötétségben.
Végül véget ért a hosszú lépcső, és Sodzsu egy széles, lapos te-
raszon találta magát. Fényes csillagok sziporkáztak feje felett. Eltöp-
rengett, vajon mikor lépett ki a szabadba − ha ugyan ez valóban a sza-
bad ég volt. A csillagok lassan mozogtak ugyan, de sokkal érzékelhe-
tőbben, mint Rokugan éjjeli egén.
Miközben a forgó csillagokat nézte, Sodzsu egyszer csak ráéb-
redt, hogy nincs egyedül.
− Isten hozott otthonunkban, Bayusi Sodzsu, a Skorpiók ura −
szólalt meg egy mély hang Sodzsu balján.
Sodzsu arra nézett, s egy férfit pillantott meg alacsony elefánt-
csont emelvényen ülni. Az alak mesés kimonót viselt, mely magukat a
csillagokat látszott visszatükrözni. Sodzsu hiába próbálta megpillanta-
ni a férfi arcát. A Sárkány vonásait árnyék takarta, bár az arany sze-
mekből áradó ragyogás a sötétségbe tépett.
− Megtisztelve érzem magam, Togasi-szama − mondta Sodzsu
s hivatalos meghajlással kísérte szavait. − Azért jöttem, mert bölcses-
ségedtől várok útmutatást.
− Mi látjuk a valódi arcodat, Skorpió nagyúr − szólalt meg a
Sárkány −, és tudjuk, mi jár a fejedben.
− Akkor áruld el nekem, vajon helyesen értelmeztem-e a jele-
ket és ómeneket!
A sárkány bólintott. − Igen.
− Ezek szerint az utolsó Hantei pusztulást hoz Rokuganra és is-
mét rászabadítja Fu Lenget a világra.
− Az utolsó Hantei lesz a vészhozó, de akik előtte a trónon ül-
nek, azok is a végnapot siettetik.
− Közel a nap? − kérdezte Sodzsu.
− Nagyon közel − felelte a Sárkány.
− Akkor meg kell állítanunk.
− Nincs olyan, hogy „meg kell állítanunk”, Bayusi Sodzsu.
Úgy ismersz engem, akár én téged. Tudod jól, hogy nem avatkozom
bele a birodalom ügyeibe.
− Nagyúr, meg kell tenned. A népnek szüksége van az erődre
és a bölcsességedre. Együtt…
− Együtt éppoly biztosan pusztítanánk el a világot, mint Fu
Leng − s ahogy az utolsó Hantei teszi majd, hacsak meg nem akadá-
lyozza ebben valaki. Senki nem ismerheti a tulajdon jövőjét, Bayusi
Sodzsu, még én sem.
Sodzsu töprengett egy darabig, végül megszólalt: − A tóba ha-
jított kő sem látja soha az általa keltett hullámokat.
− Így van − értett vele egyet a Sárkányúr.
− Akkor áruld el, meg tudom-e akadályozni ezt a katasztrófát a
segítségeddel? Elég egyetlen klán? Működik-e majd a tervem? Van
elég hatalmam hozzá?
A Sárkány bólintott. − Ha a terved sikerül, a birodalom meg-
menekül.
Sodzsu elmosolyodott álarca takarásában. Mélyen beszívta az
édes, hideg hegyi levegőt, majd lassan kifújta. − Szörnyű árat kell fi-
zetnünk érte − tett hozzá komoran.
A Sárkány arany szeme világított a sötétben. − Van olyan jövő,
ami mindannyiunk számára világos − jegyezte meg Togasi.
− Ismét kérlek, segíts!
− Nem tehetem − ingatta fejét a Sárkány. − Ezt az utat egyedül
kell bejárnod. Most menj!
Sodzsu mélyen meghajolt. − Köszönöm, hatalmasságod. − Mi-
kor felpillantott, a Sárkány már nem volt sehol.
A Skorpió daimjó sarkon fordult, s lement a hosszú kőlépcsőn.
Sorvadt karja vadul sajgott, s lefelé menet megdörzsölte.
Tűzből és vérből álló jövő kísértette, de felismerte, hogy senki
más nem tud rajta segíteni. A Sárkány világossá tette semlegességét; a
Skorpiók egyedül maradtak. Csatlósai nagy utat tettek meg egy egy-
szerű válaszért.
Bayusi Sodzsu tudta, hogy ezzel a találkozóval megpecsételte
sorsát. Mostantól fogva magára van utalva, tartja terveit, még ha ez a
végzetét jelenti is.

Párbajok

Akodo Toturi Otoszan Ucsi Császári Palotájának bejárata elé lovagolt,

s a kapuk előtt visszafogta Unikornis ménesből származó lovát. Az
őrök felismerték az Oroszlán daimjót; a kapuszárnyak kitárultak, s a
katonák beljebb intették.
Toturi vegyes érzelmekkel tekintett végig a palotán. Az udva-
rok, ligetek, s magának a kastélynak a szépsége is csaknem lehenge-
relte. A virágok, a vízesések, a finom faragások és szobrok, a mesés
kilátást nyújtó tornyok elbűvölték pompájukkal. Melyik rokugani ne
élne szívesen egy ilyen helyen?
Toturi azzal is tisztában volt, hogy a vár egy ketrec, egy hideg
szépségű kalitka, ahonnét nem szabadulhat soha. Mint az Oroszlán
klán daimjója, örök életére a császári udvartartáshoz volt láncolva.
Minden érzéke lázadt a rabság ellen, de becsülete és köteles-
ségérzete szavára hallgatva megtette, amit tennie kellett.
Toturi már egy hónapja halogatta látogatását az udvarban, s ezt
különféle indokokkal − határvillongás, természetfeletti támadások −
támasztotta alá, de most már nem odázhatta el az utazást. Udvaroncai
azt rebesgették, hogy a császár türelmetlenül várja. Az uralkodót hely-
telen volt megvárakoztatni.
Az Oroszlán Bajnok azonban nem a császárral való találkozás-
tól tartott.
Megpróbálta Ikoma Bentait rávenni, hogy vele tartson, de a ra-
vasz tábornok visszautasította.
− Ez olyasmi, amire magadnak kell felkészülnöd − mondta
Bentai. −A légióid nem tehetik meg helyetted, és a világ összes szaké-
ja sem lehet elegendő hozzá. Még én sem állhatok a helyedre. Az a
kölyök, amelyik egyszer megégette magát, félénkebb lesz ugyan, de
az oroszlánnak előbb-utóbb szembe kell néznie a bozóttűzzel.
Bentai kétértelmű megjegyzése Toturi szívébe találtak. A tá-
bornok nem az Ég Fiának tüzére, hanem a Főnixek állandóan megúj-
hodó lángjaira célzott.
A Főnix, a menyasszonya, Iszawa Kaede − a nő, akibe nem
volt szerelmes. Mikor rágondolt, nem tudta felidézni, hogy néz ki; he-
lyette Hatcuko festett arca lebegett szeme előtt.
Bár az erdőben még bátran fogadkozott Hatcuko előtt, Toturi
érezte, hogy a Császárváros falain belül bátorsága egyre apad. Az is-
tálló előtt leszállt lováról, s egy lovászfiú elésietett, hogy átvegye há-
tasát.
Amint leugrott a nyeregből, a nagycsarnok kapuja kitárult. Ki-
sebb bizottság jött elé, hogy köszöntse. Élén Hantei Szotorii állt, a
trónörökös. Szertartásos kimonót viselt, s kényelmetlenül feszengett.
A társaság többi tagja ügyet sem vetett a vakarózó, toporgó fiúra.
Mögötte Soszuro Taberu állt, aki Bayusi Kacsiko távolléte ese-
tén a császár Skorpió tanácsadója volt. A fiatal Hanteit Dodzsi Sizue;
az ifjú Daru udvaronc és Szeppun Isikawa, a testőrök kapitánya kísér-
te, nyomukban több másikkal, akiket Toturi nem ismert.
Az Oroszlán megpróbált úrrá lenni vonásain. A császár tudta,
hogy Toturi megérkezett, és mégis a trónörököst és néhány alacso-
nyabb rangú tisztviselőt küldte elé.
A klánok daimjóit általában a császár köszöntötte, vagy ha az
Ég Kegyeltje nem tudott megjelenni, számos udvaronc helyettesítette.
A kíséret mérete és összetétele egyértelművé tette, hogy Hantei elége-
detlen tábornokával. A trónörökös fiú kétségtelenül megtisztelőnek
érezte a feladatot; Toturi azonban már kevésbé volt megilletődve.
Akodo Toturi a bizottság felé sietett, s szemöldökráncolás he-
lyett kellemes mosolyt erőltetett arcára. Legalább Iszawa Kaede nincs
velük, gondolta. Az Oroszlán még nem érezte magát késznek arra,
hogy a menyasszonyával találkozzék.
A trónörökös megköszörülte torkát, és előrelépett, hogy kö-
szöntse Toturit. − Akodo Toturi-szan − kezdte, s igyekezett lebírni
idegességét. − Mennyei Apám üdvözletét küldi és szeretettel lát a
Smaragd Udvarban. Örömünkre szolgál, hogy jelenléteddel megtisz-
telsz minket.
Toturi ezt hallva meghajolt, s azon tűnődött, vajon a Skorpió
diplomata segített-e megírni az ifjú Hantei beszédét.
− A Legfelsőbb Császár sajnálatát fejezte ki, amiért nem kö-
szönthetett ő maga, de pillanatnyilag egyéb fontos ügyek foglalják le.
Kérésére lakomát terveztünk ma estére, hogy megünnepeljük vissza-
tértedet az udvarba. Kérjük, tisztelj meg bennünket jelenléteddel.
Toturi ismét bólintott. Ezúttal is úgy sejtette, hogy a Skorpió áll
az üzenet mögött. Természetesen részt vesz majd a lakomán; ha más-
ként tenne, azzal a császári udvartartást sértené meg. Ezt a császár és a
többi idősebb udvaronc is nagyon jól tudja. Más lehetőséget sugallni
majdhogynem sértés. Nem, valóban sértés volt. A még mindig ideges
ifjabbik Hantei azonban szemmel láthatóan nem volt tisztában szavai
kettős értelmével.
Hantei Szotorii a balján várakozó Skorpió Taberura nézett,
majd a jobbján álló Daru Sizuére. A trónörökös elveszettnek tűnt. Za-
varát látva Sizue előrelépett, és egy apró tekercset húzott elő ruhája
ráncaiból. A fiú bajlódott egy darabig a szalaggal, ami átkötötte, majd
kitekerte a pergament, és felolvasta tartalmát.
− Kérjük, tisztelj meg bennünket jelenléteddel − ismételte.
Toturi és a kíséret többi része úgy tett, mintha észre sem venné
a hibát.
A trónörökös folytatta: − Reméljük, hogy udvarunk szórakozta-
tására elmeséled legutóbbi tetteidet, melyeket a csatamezőn és azon
kívül vittél véghez.
Toturi keményen küzdött az ellen, hogy elvörösödjön. Mélyen
meghajolt, hogy a pillanatnyi pírnak legyen ideje eltűnni. Vajon gya-
nítja-e a császár vagy bárki más a valódi okot, amiért olyan sokáig
volt távol? Vajon tudnak viszonyáról Hatcukóval?
− Biztosak vagyunk benne − folytatta Szotorii −, hogy történe-
teid éppúgy elbűvölnek majd, mint régen. − Itt a trónörökös durván
félrelökte a pergament, és őszintén megszólalt: − Szeretnék hallani a
vadkanvadászatról a hegyekben. Igaz, hogy egyedül öltél meg egy
vadkant?
Toturi már-már elnevette volna magát, de az illemszabályok és
Hatcukónál látott álma miatt inkább meghajolt. − Igaz, ifjú Fenség.
Örömmel elmesélem neked a történetet, amikor csak akarod.
Egy pillanatra lelkesedés villant fel Szotorii szemében, de az-
tán eszébe jutott, hol a helye, és ismét hideg és királyi lett. − Most −
parancsolta. − Most meséled el nekünk. A lótusz… az apám lótuszta-
vánál.
Sizue előrelépett. Kissé bicegett, mert jobb lába sánta volt. −
Ifjú Fenség − suttogta −, mi legyen a szertartásos teával?
− Hozzák utánunk a teát − intett Hantei Szotorii. − Mi majd a
tónál várakozunk.
A kíséret többi tagja meghajolt. Taberu, a Skorpió megszólalt:
− Ahogy kívánod, Fényességes Herceg.
Toturi aggódást vélt felfedezni Dodzsi Sizue arcán, Isikawa, a
testőrkapitány pedig helytelenítőn összevonta szemöldökét. Bár a
Skorpió álarca keveset takart csak el arcából, Toturi nem látott Taberu
mosolya mögé.



A palota Lótusztava a nyugalom és az öröm szentélye volt. A

cseresznyefákkal övezett nyugodt vizű tavacskát csak ritkán zavarták
meg hullámgyűrűk, mikor a hatalmas aranyhalak a felszínre jöttek.
Toturi kíváncsi volt, vajon a halak csak egyszerűen végigmérik a liget
látogatóit, vagy egyéb okuk is van a szemlélődésre. Talán azt várják,
hogy megetessék őket; talán azt várják, hogy őket egye meg valaki.
A híres halat halálbüntetés terhe mellett tilos volt megenni, de
időnként így is nyoma veszett egynek-egynek. A tunya udvaroncok
azon vitáztak, vajon a halak megeszik-e egymást, ha napi élelemadag-
juk kevésnek bizonyul. A babonás konyhai személyzet nindzsákról és
aranypikkelyeket igénylő sötét rítusokról suttogott. Toturi a nagyobb
madarakra gyanakodott.
A hidegvérű állatok nem árulták el titkaikat. Talán azért jöttek
fel a felszínre, hogy megnézzék, nem jött-e vissza elrablójuk.
Toturi elmosolyodott. Az ilyen elmélkedések szinte elrepítet-
ték, távol a kastély fehér tornyaitól. Ilyenkor csaknem otthon érezte itt
magát. Csaknem. A Hantei trón örököse kenyérdarabot pottyantott a
vízbe, és a zabáló halak fickándozása visszazökkentette Toturit a való-
ságba. Ismét elefántcsont kalitkában ülő madárrá vált.
A tavacska körül az ifjú Hantei és a Toturit üdvözlő kíséret ül-
dögélt. Ahogy az Oroszlán látogatásának híre bejárta a palotát, úgy ér-
keztek egyre többen. Toturi felfedezte köztük a Mosi ikreket és Miya
Matcuo három lányát. A középső, lány, Yumiko gondosan szemmel
tartotta a trónörököst. A másik kettő inkább az Oroszlán tábornok-i-
ránt érdeklődött.
Toturi örült, hogy még mindig van neve a kastélyban. Hamaro-
san kisebb tömeg gyűlt össze, hogy csatákról és becsületről szóló tör-
téneteit meghallgassák.
Az Oroszlán daimjó tovább szórakoztatta őket, s a háborús tör-
téneteket szólásmondásokkal és a kolostorban tanult mítoszokkal ve-
gyítette. Pár érdekes adomát is elmesélt, amiket még Ikoma Bentaitól
hallott. Ez utóbbiakat megfontoltan csak a trónörökösnek és hallgató-
sága előkelőbb tagjainak mondta el.
A lótusztavacska körüli kert csakhamar megtelt élettel, na-
gyobb volt a nyüzsgés, mint amit pikkelyes lakói valaha is láttak. To-
turi épp a közepén tartott a majomról és a tigrishercegnőről szóló me-
sének, mikor körülötte váratlanul elhalt a pusmogás.
38. Hantei császár lépett a kertbe. Őt Toturi menyasszonya,
Iszawa Kaede és számos udvaronca kísérte, köztük Szeppun Daiori-
val, Kakita Yosival és Szeppun Bakéval. Toturi mélyen meghajolt, s
homlokát a földhöz érintette. A trónörökös kivételével valamennyien
követték példáját. Hantei Szotorii csupán udvariasan meghajtotta ma-
gát.
− Mennyei Apám − mondta a fiú − megtisztelsz minket jelenlé-
teddel.
A császár bólintott, és kíséretének néhány tagja egy alacsony
lakkozott széket hozott, hogy legyen mire leülnie. A császár helyet
foglalt; Kaede és csatlósai a fűre ültek mellette.
− Örömünkre szolgál, hogy láthatunk, Oroszlán − szólalt meg
Hantei, Toturihoz intézve szavait.
− Fényed mindannyiunkat megvilágít − felelte Toturi. Felemel-
kedett és ismét meghajolt, bár ezúttal nem olyan mélyen, mint az
imént.
A császár elmosolyodott, ajka sápadt volt. − Akkor miért nem
látogatsz meg minket gyakrabban? − kérdezte.
Toturi érezte, hogy a szégyen égeti, de leküzdötte. − A moly −
bár egy oroszlán arcát viseli − nem mer túl közel repülni a lánghoz −
felelte Toturi.
A császár mosolyra húzta ajkát, majd elnevette magát; fia csat-
lakozott hozzá.
− Szavaid elnyerték tetszésünket, Toturi − jelentette ki Hantei.
−Még barátunk, Soszuro Taberu sem mondhatta volna jobban.
Ezt hallva a Skorpió tanácsadó meghajolt; Toturi követte pél-
dáját, de enyhe haragot érzett, amiért egy Skorpióhoz hasonlítják. El-
rejtette érzelmeit és ismét meghajtotta magát.
− Ha jól beszéltem − mondta −, az csupán annak köszönhető,
hogy Mennyei jelenléted megihletett.
Hantei színes legyezőt húzott elő kimonójának ujjából és egy
intéssel kinyitotta. − Elég a hízelgésből − mondta. − Hallottuk, hogy
az Oroszlán ma jó formában van, és értőn szórakoztatja embereinket
történeteivel. − Egyenesen Toturi szemébe nézett és melegen elmoso-
lyodott. − Reméljük, nem merítjük ki történeteid tárházát még az üd-
vözlő lakoma előtt.
− Ha kifogyok a mesékből, majd kitalálok újakat, külön a te
számodra, Fenség.
− Én sem mondhattam volna jobban − súgta Taberu az ifjú
trónörökös fülébe, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki meghallja.
A császár, a trónörökös és a többi jelenlévő is mind kacagásban
tört ki, még Kaede is. Toturinak egy pillanatba telt, hogy felengedjen,
de végül ő is csatlakozott a többiekhez. Jobb együtt nevetni a barátaid-
dal, mint hogy rajtad nevessenek, gondolta. Emlékeztette magát, hogy
jobban szemmel kell tartania a Skorpiót.
Mikor a nevetés elhalt, Toturi folytatta a majomról és a tigris-
hercegnőről szóló mesét, de előtte röviden összegezte, hogy a császár
és kísérete ne érezzék úgy, hogy lekésték a történetet.
Az udvartartást irányítani olyan, mint egy háborút levezényel-
ni, gondolta Toturi, csak éppen itt senki nem hal meg − legalábbis
nem azonnal. Kerülte Kaede tekintetét, és azt vette észre, hogy a lány
sem néz rá. Megpróbált nem Hatcukóra gondolni, aminek következté-
ben szerelme természetesen még többször eszébe jutott.
Ahogy az idő telt, úgy lankadt a császár figyelme. Hamarosan
úgy tűnt, hogy bármelyik pillanatban elnyomhatja az álom. Toturi
nem tudta, mit tegyen. Hallgatóságának többi része feszülten figyelt.
A császár viselkedése vajon azt jelezte, hogy unalmasnak találja Totu-
rit, vagy annyira bízott az Oroszlánban, hogy el mert aludni a jelenlé-
tében?
Szerencsére a Skorpió közbelépett. Még mielőtt Toturi eldönt-
hette volna, vajon belekezdjen-e egy új mesébe, vagy ne, megszólalt:
− A meséléshez éppolyan nagy tehetséged van, mint a csatázáshoz,
Toturi-szan. Bár már jócskán benne járunk a délutánban, még mindig
nagy a hőség. Talán bevonulhatnánk, hogy bemutathasd harci képes-
ségeid is.
− Hai, Taberu-szan − egyezett bele Toturi. − Ha a császár is
így kívánja.
A császár felébredt annyira, hogy közbeszóljon. − Ha lennél
olyan kedves, Oroszlán. Ami minket illet, mi itt maradunk és élvezzük
a késő délutáni napfényt. A lakománál ismét csatlakozunk hozzád. −
Intett legyezőjével. − Távozzatok valamennyien!
A többiek felkászálódtak és elhagyták a kertet.
− Kell valaki, aki megmérkőzik veled, Toturi-szan − mondta
Taberu, ahogy kifelé mentek. Egy kisebb társaság, élén a trónörökös-
sel, továbbra is követte Toturit, aki a kastély nagy erődje felé vette az
irányt. Kínos módon Kaede is velük tartott, mint ahogy Yosi, a császár
Daru tanácsosa − aki csak nemrég érkezett meg a lótusztavacskához −
és fiatal segédje, Sizue is.
− Magad ajánlkozol, Taberu-szan? − kérdezte Toturi.
A Skorpió fejét rázta. − Csak ha szópárbajról lenne szó − je-
gyezte meg jókedvűen.
− Esetleg te, Yosi-szan? − kérdezte Toturi.
− Költő vagyok − felelte Yosi −, nem harcos.
Toturi az arcokból látta, hogy Daiori és Bake is visszalépnének
− ami neki épp kapóra jött. Daiori soha nem épült fel teljesen egy régi
háborús sérülésből, Bake háta pedig púpossá vált a hosszú, tanulással
töltött óráktól. Ha ilyen ellenfelekkel mérné össze magát, az csak szé-
gyent hozna a fejére.
− Majd én megmérkőzöm veled, Toturi-szama − lépett elő Isi-
kawa a tömegből.
Szotorii, a trónörökös a közelben állt, s éppen mondani akart
valamit. Talán ő maga akart felelni a kihívásra. Mikor Isikawa előlé-
pett, Szotorii befogta száját.
Toturi a testőrkapitányra pillantott, és bólintott. Egy lány a tö-
meg utolsó soraiban tapsolni kezdett. Kaede tekintetén azonban lát-
szott, hogy ellenére van a harc.
−A fegyvermester dodzsójának vannak fa gyakorlókardjai − ja-
vasolta Isikawa. − Ilyenkor üres.
Toturi ismét biccentett. − A helyszín megfelel. − mondta. −
Menjünk hát oda. − Megfordultak s a dodzso felé vették az irányt; a
tömeg követte őket.

Párbeszéd férfi és nő között

Isikawa menet közben felmérte ellenfelét. Toturi messteri stratéga

volt. A háború művészetében nem volt hozzá fogható, s haditervei se-
gítségével seregei − és a birodalom haderői − akkor is győzedelmes-
kedtek, ha máskülönben csúfos vereséget szenvedtek volna. Az udvar-
ban azonban az a hír járta, hogy az Oroszlán daimjó vívóként nem tar-
tozik a legjobbak közé. Isikawa Toturira pillantott, de nem tudta, higy-
gyen-e a szóbeszédnek.
Az Oroszlán magas volt és karcsú, csaknem aszketikus, bár
már több éve elhagyta az Aszoko kolostort. Laza, okker Oroszlán jel-
vényekkel díszített barna ruhát viselt, melyet arany szegély ékített.
Toturi szőke haját hagyományos módon hátrakötve hordta. Mint min-
den szamuráj, ő is a dai-so kardokat viselte, melyek, mivel daimjó
volt, különleges értéket képviseltek. Egyszerű szandálban járt.
Isikawa kíváncsi volt, vajon az Oroszlán egyszerű megjelenése
a belső én színjátéka vagy tükröződése volt-e. Számos harcos kendőz-
te el képességeit öltözködésével. Bár a testőrkapitány számtalanszor
találkozott már az Oroszlánnal az udvarban, nem emlékezett rá, hogy
valaha is látta volna harcolni. Toturi ruházata bármit jelenthetett.
Isikawa megpirongatta magát, amiért Skorpióként gondolko-
zik. Az életben nem minden bírt jelentőséggel. Akadt, ami egyszerűen
csak úgy volt.
Miközben a kapitány ellenfelét tanulmányozta, Toturi az előtte
álló mérkőzésre gondolt. Csak hírből ismerte Isikawát, de aki nem ér-
tett a fegyverforgatáshoz, az ritkán vitte a kapitányi rangig. Felidézte
azokról a csatákról szóló történeteket, melyekben Isikawa is részt vett,
s gyenge pont után kutatott.
Az iajutcu, a kardrántás művészete nem szerepel a mérkőzésen.
Nagyon helyes. Ez egyike volt Toturi gyenge oldalainak, ugyanakkor
a jelentések szerint Isikawa egyik erősségének számított. A kardrán-
tást leszámítva Isikawa egyszerű harcos volt. Bátran közelített és ere-
jével próbált ellenfelei fölé kerekedni. Toturi ebben méltó párjának bi-
zonyult; az ereje nem hagyja majd cserben. A kapitány bátorsága pe-
dig egyben hibájának is bizonyulhat. Egy ügyes cselfogás segítségével
elérhető, hogy túl hamar csapjon le.
Toturi elégedett volt elemzésével, s elmosolyodott. Keze öntu-
datlanul is katanája markolata felé tapogatózott. Iszawa Kaede figyel-
mét nem kerülte el a mozdulat.
A Főnix Űr Asszonya aggódott. Mi bújt Isikawába, hogy harc-
ra hívta vőlegényét? A lány érezte, hogy ebből a mérkőzésből nem
sülhet ki semmi jó. Vagy a kapitány győz, és Toturi megszégyenül,
vagy Toturi nyer, és Isikawa ez esetben nem ért el semmit. Természe-
tesen mindig fennállt annak a veszélye, hogy valaki megsérül. Olykor
a szamurájok érzelmei még ilyen barátságos küzdelmek során is el-
uralkodtak a küzdő feleken.
Kaede nem tudta elviselni a gondolatot, hogy bármelyiküknek
baja eshet. Gyors imát rebegett Amateraszuhoz, a Napistennőhöz,
majd követte a két férfit.
Hamarosan megérkeztek a kastély gyakorló dodzsójához.
Ahogy Isikawa is megmondta, a terem üres volt. A kis társaság körben
letelepedett a tatami matracokra. Toturi és Isikawa leoldották dai-sóju-
kat, s óvatosan félretették kardjaikat, úgy rendezve el őket, hogy se
klánjuk, se ellenfelük becsületét ne sértsék meg vele, majd levetették
valamennyi felsőruházatukat, melyekről úgy gondolták, hogy gátolja
mozgásukat a harcban.
Mindketten fa bokkent, gyakorlókardot választottak maguknak
a dodzso falai mellett húzódó számtalan állványról. Toturi és Isikawa
tett néhány gyakorlómozdulatot és vágást, hogy felmérjék fegyvereik
nehézségét és egyensúlyát. Végül meghajoltak és elhelyezkedtek a do-
dzso széles fapadlójának közepén terpeszkedő hatalmas tatami két ol-
dalán.
Toturi védekező pozícióban magasra emelte kardját, a fa penge
fülénél lebegett. Isikawa alacsonyan tartotta fegyverét, a kard hegye
csaknem a földet érintette.
Az első csapásnál szeretné használni az iajutcut, gondolta To-
turi. Készen kell állnom.
− Készen állsz? − kérdezte a testőrkapitány.
Toturi komoran bólintott, s szeme előtt ezernyi lehetséges ki-
menetel zajlott le. A legtöbb csata már az első csapás előtt eldőlt.
Csend borult a dodzsóra. A közönség még levegőt is alig mert
venni.
Toturi ellenfelét figyelte, vigyázott, nehogy megtévessze a má-
sik tekintete; Isikawa ugyanezt tette. Mindketten arra vártak, hogy a
másik hibázzon, vagy hogy elérkezzen a megfelelő pillanatra a táma-
dásra. Toturi tulajdon szívdobogását figyelte.
A pillanat elérkezett.
Isikawa vad harci kiáltással előrerontott. Fakardját széles ívben
felrántotta csípőjétől, s Toturi mellkasát célozta meg vele.
Az Oroszlán készen várta. Oldalra lendítette kardját és blokkol-
ta a. csapást.
A két férfi egymás felé perdült, kardjaik másodszor is össze-
csókolóztak. A harmadik összecsapásnál hátraléptek, hogy kielemez-
zék a helyzetet.
Isikawa ismét támadott.
Toturi bokkenjével hárította el ellenfele fegyverét, s ügyesen
oldalra lépett. Isikawa megbotlott, de Toturi nem használta ki pillanat-
nyi gyengeségét. Isikawa megfordult, s ismét szembehelyezkedett el-
lenfelével. Hibája zavarba hozta. Átkozta magát ostobaságáért, s bol-
dog volt, hogy Toturi nem húzott előnyt botlásából. Ő is az Oroszláné-
hoz hasonló védekező állásba hozta kardját.
A két férfi egymásra meredt, verejték gyöngyözött homloku-
kon. Isikawa tekintete komor elszántságról árulkodott; Toturié szenv-
telen és távolságtartó volt.
Az Oroszlán hűvös magatartását látva a kapitány haragra lob-
bant. Hogyan formálhat igényt Kaedére egy ilyen hígvérű alak − gon-
dolta Isikawa. Ismét rohamra indult.
Toturi hárított, és ismét oldalra lépett ki, de ezúttal Isikawa szá-
mított erre. Mikor az Oroszlán ellépett, a kapitány kardja hegyével fe-
lé döfött.
Toturit a reflexei mentették meg. Az utolsó pillanatban vissza-
ugrott, és a hegy elkerülte. Félresöpörte a kardot.
Isikawa előrelépett, érezte, hogy az Oroszlán elvesztette egyen-
súlyát.
Toturi szerette volna, ha ezt hiszi. Isikawa belépett, s ezzel sa-
ját egyensúlyát bontotta meg. Toturi gyorsan félreperdült a kapitány
kardhegye elöl. Egy pillanatra az Oroszlán úgy festett, mint egy piru-
ettező táncos. Bokkenje rövid félkört írt le a levegőben, majd eltalálta
ellenfele vállát.
Isikawa a szőnyegre zuhant, s keményen megütötte mellkasát.
Lélegzete hatalmas sóhajban szakadt ki belőle.
A kis társaság felszisszent, majd hangos éljenzésben tört ki.
Toturi meghajolt, s kezét ajánlotta ellenfelének. − Méltó ellenfelem
volt − jegyezte meg.
Isikawa egy pillanatig nézte a felkínált kezet, majd elfogadta, s
érezte, hogy haragja lassan alábbhagy. Toturi szabályszerűen győzte
le; az Oroszlán daimjó ma bebizonyította, hogy ő a jobbik.
Toturi segítségével Isikawa felemelkedett. Meghajolt a mérkő-
zés győztese felé. Toturi viszonozta a meghajlást. Isikawa magában
megfogadta, hogy többé nem becsüli le az Oroszlán daimjót.
Toturi kiegyenesedett, s végignézett az egybegyűlteken.
Hantei Szotorii, a trónörökös vadul tapsolt, teljesen lenyűgözte
a végeredmény. Kakita Yosi és Szeppun Daiori elismerően bólogattak.
Arcuk tiszteletről árulkodott. Yosi Daru szövetségese, Dodzsi Sizue
udvariasan összeütötte tenyerét. Értelmes tekintete minden kis részle-
ten megpihent. Soszuro Taberu mosolyogva tapsolt − de ki tudhatta,
mit gondolt valójában a Skorpió? A Mosi ikrek, a katonák és a feleket
kísérő csatlósok éljeneztek és egymás felé biccentettek. Toturi vala-
mennyiüket elbűvölte. A társaság utolsó soraiban a Miya nővérek és
barátnőik telkesen tapsoltak, s madárként csicseregtek egymás között.
Egyedül Iszawa Kaede nem örült a mérkőzésnek. Igaz ugyan,
hogy udvariasan tapsolt, és arca sem árulkodott elégedetlenségről, de
nem volt Skorpió. Az Oroszlán látta rajta, hogy vagy a harc, vagy an-
nak végeredménye nem nyerte el tetszését.
Isikawa szavai visszazökkentették Toturit a valóságba. − Jó vá-
gás volt, Toturi-szama − jegyezte meg a kapitány. − Köszönöm a
megtiszteltetést. − Ismét meghajolt Toturi előtt.
− Mint ahogy engem is megtiszteltetés ért − felelte Toturi. Ő is
meghajolt, de nem olyan mélyen, mint Isikawa. Az Oroszlán arcához
emelte hosszú ujjú kezét, s homlokáról hosszú, aranyló hajába simítot-
ta a verítéket. − Bárcsak lenne időnk a lakoma előtt fürödni!
A társaság felnevetett.
− Kétlem, hogy szükséged lenne rá − mondta Isikawa. − Tartok
tőle, hogy csupán alig-alig izzasztottalak meg.
Toturi rámosolygott. − Ez esetben a dodzso teteje javításra szo-
rul, mert úgy áll a dolog, hogy megáztam.
Ismét kacagás tört ki.
− Szép volt, Toturi-szan − mondta a trónörökös.
Toturi úgy látta, hogy újfajta tisztelet ébredt a fiú tekintetében.
− Köszönöm, Fény Gyermeke − hajolt meg. Mikor felállt, Toturi meg-
szólalt: − Engedelmeddel, Fenség, megyek fürödni.
 Szotorii mímelt fintorral húzta fel orrát. − Feltétlenül − mond-
ta, szavait orrát befogva torzította el.
Toturi és a kíséret udvariasan nevetett.
Toturi a fürdőház felé vette az irányt. Isikawa utánanézett. −
Csak utánad, uram − mondta a kapitány.
A társaság többi tagja felállt, hogy távozzék. Kiléptek a do-
dzsóból, s dolguk után indultak, csak Iszawa Kaede maradt hátra. Isi-
kawa a dodzso ajtajában állt, s a kastély főtornyát nézte.
− Miért tetted, Isikawa? − kérdezte a lány.
Szelíd hangja felriasztotta a kapitányt tűnődéséből; csaknem el-
felejtette, hogy a lány is a dodzsóban van. − Mit miért tettem? − kér-
dezte.
− Miért hívtad ki Toturit?
Isikawa megvonta vállát, de nem nézett Kaedére. − Meg akar-
tam tudni, miféle fából faragták.
− Ez minden? − kérdezte negédesen a lány, s lehelete olyan kö-
zelről érte a kapitányt, hogy érezte illatát.
A kapitány ránézett, észrevette, hogy a lány sokkal közelebb áll
hozzá, mint gondolta − szinte bizalmas közelségben. − Azt is tudni
akartam, vajon érdemes-e arra, hogy a férjed legyen − vetette oda.
− És…?
Isikawa kimonója alá csúsztatta kezét, s megdörgölte bal vállát.
− A karja elég erős − ismerte el. − És senki nem kételkedhet harcme-
zőn nyújtott képességeiben. − Ferde mosolyt villantott a lányra. −
Rosszabbul is járhattál volna.
Kaede a padlóra nézett, s elpirult.

Az Oroszlán daimjó üdvözletére rendezett lakomára a palota

egyik óriási termében került sor. A csarnok magas mennyezetét hosz-
szú, sötét gerendák támasztották alá. A falakat fákat, hegyeket és víz-
eséseket ábrázoló fuszumák alkották. A padlót vastag tatami borította.
A császár alacsony emelvénye a terem egyik végét foglalta el, s
tetején 38. Hantei ült törökülésben. A padozat mellett Toturi kitünte-
tett helyet kapott. A többi vendég rendezett sorokban foglalt helyet a
tatamin, vacsorájuk és az italok előttük voltak a földön. A terem köze-
pe üresen maradt a későbbi szórakoztató műsor számára.
Az ünnepséget egy háromszáz fős, tökéletes teaszertartás nyi-
totta meg, melyet tánc követett, majd Yosi olvasta fel költeményeit.
Toturinak el kellett ismernie, hogy a férfi tehetséges. Utána követke-
zett maga a vacsora − számos fogást szolgáltak fel, melyeket mind ap-
rólékos műgonddal készítettek el, s mindet elég nagy időközökkel
hordták körbe, hogy a vendégek alaposan megízlelhessék őket.
Toturinak ízlett a vacsora, bár felébresztette benne a vágyat a
kolostor egyszerű ételei iránt. Az étkezés alatt egy vak fuvolás ját-
szott, aki mindenkit elbűvölt, aki csak hallotta, bár a figyelmet nem
vonta el az evésről.
Étkezés után Dodzsi Sizue lenyűgözte az udvart egy emberek-
ről, istenekről és szörnyekről szóló történettel. Toturinak el kellett is-
mernie, hogy a lány jobb mesemondó nála. A történet végül átmenet
nélkül csendes beszélgetésbe olvadt. Számos udvaronc samiszenen
játszott a háttérben.
A császári tatami mellett ülve Toturi elgondolkozott azon, va-
jon csak képzelte-e a délelőtti megaláztatást. A császár az Oroszlánra
pillantott, elmosolyodott, és biccentett. Hantei Szotorii nagy élvezettel
ecsetelte a Toturi és Isikawa közt lezajlott párbajt. Mire az est véget
ért, már vagy tucatszor mesélte el a történetet.
Mikor a beszélgetés kezdett kifulladni, az udvaroncok kiszál-
lingóztak az ebédlőből, s a palotát körülvevő számtalan kertbe indul-
tak. A legtöbben kifele menet elbúcsúztak Toturitól, a császártól és a
trónörököstől.
− Reméljük, hogy gyakrabban látunk az udvarban − mondta
Soszuro Taberu Toturinak. Taberu kifelé menet súgott valamit a csá-
szár fülébe, s Toturi töprengeni kezdett azon, vajon mit értett a Skor-
pió a megjegyzés alatt. A császár bólintott, s Taberu még egy utolsó
mosolyt villantott az Oroszlán daimjóra.
Toturi hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Felállt, s kinyújtó-
zott. Éppen azon töprengett, melyik kertet látogassa meg, mikor arra
lett figyelmes, hogy a császár egyszer csak megjelenik könyöke mel-
lett. Toturi mélyen meghajolt. − Otennoo-szama − mondta.
− Sétálj velünk a kertben − mutatott legyezőjével a császár a
kijárat felé. Toturi nagyot nyelt, de engedelmeskedett. A császár szá-
mos kanyargó folyosón vezette végig, míg végül egy csodás kertben
bukkantak ki a palota mögött. A felettük függő hold haloványkék ra-
gyogásba vonta az elegáns kastélyt.
− Örülünk, hogy te és Dodzsi Hoturi elsimítottátok a klánjaitok
közti viszályt − jegyezte meg a császár, s végigvezette Toturit a cse-
resznyefák alatt húzódó ösvényen.
Toturi bólintott. − Azért élünk, hogy szolgáljunk. − mondta. −
Bárcsak azt mondhatnám, hogy valamennyi nézeteltérésnek vége sza-
kadt!
Az idős férfi felnevetett. − Attól tartok, ez nem következik be,
csak ha már valamennyien öt láb mélyen fekszünk a föld alatt − szó-
lalt meg Hantei. Beszéd közben tovább sétált, s egyre mélyebbre ve-
zette Toturit a kertbe, A császár élemedett kora ellenére kemény ira-
mot diktált. Toturinak már sejtelme sem volt róla, hogy hol járnak. A
palota területe hatalmas volt, s csak kevesen ismerték teljes kiterjedé-
sében. 38. Hantei ezen kevesek közé tartozott.
− Ahogy öregszünk − folytatta a császár −, egyre inkább azt
látjuk, hogy az ilyen marakodások nem bírnak jelentőséggel. A Dar-
vak mindig Darvak lesznek, az Oroszlánok pedig Oroszlánok. Mind-
kettő a természetének megfelelően cselekszik. Kíváncsiak vagyunk…
neked milyen a természeted, Akodo Toturi?
A kérdés váratlanul érte. Toturinak csak egy válasz jutott eszé-
be: − Azért élek, hogy szolgáljalak, Fenség.
Hantei legyezőjével meglegyintette a fiatalembert. − Mondtad
már. Mondtad. Mégis ritkán látunk a palota tájékán.
− A tábornokod vagyok, Mennyei Fenség − mondta Toturi, s
verejték ütközött ki homlokán. − Vannak összetűzések, melyekre gon-
dot kell fordítanom, ügyek, amiket el kell simítanom…
− Hm. Ügyek. Igen. Mi is így hallottuk.
Toturi erre elvörösödött, s egy pillanatra elfordult.
A császár úgy tűnt, nem vette észre. − Az udvarban is vannak
ügyek, amiket el kéne intézned − folytatta Hantei. − Az egyik ilyen
ügyet máris túl régóta halogatod. − Azzal a császár elmosolyodott, s
egy kis tisztásra lépett.
Toturi követte, s meghökkenve vette észre Iszawa Kaedét, aki
már várt rájuk. A lány a császár és az Oroszlán daimjó érkeztekor
meghajolt.
− N-n-nagyúr… − hebegte Toturi.
− Ne is köszönd, semmiség − legyintett a császár. Megfogta
Toturi és Kaede kezét, s egymásba kulcsolta őket.
Toturi és Kaede egymásra néztek, mindketten félénkek és ide-
gesek voltak.
A császár sarkon fordult, s magára hagyta az ifjú párt. − Bizto-
sak vagyunk benne, hogy nektek kettőtöknek sok mindent meg kell
beszélnetek − mondta, mikor elhagyta a tisztást. Az Oroszlán és
menyasszonya a lélegzetét is visszafojtotta, míg a császár el nem tűnt.
 Akkor, mintegy néma megegyezés szerint, kezeik szétváltak.
Végül Kaede megszólalt: − Rég volt, Toturi-szan.
Toturi nyelt egyet, s mélyet lélegzett. A félelem, amit akkor ér-
zett, mikor a kastélyba lépett, ismét feltámadt benne.
− Igen − felelte. − Jól vagy?
− Mint mindig − mondta a lány. − És te?
A férfi bólintott. − Én is.
− Nincs kedved sétálni? − kérdezte a lány. − Gyönyörű a hold-
fény.
− Talán egy séta jót tenne.
A lány kinyújtotta felé kezét, de mikor észrevette, hogy a férfi
nem nyúl érte, leengedte. Egymás mellett sétáltak ugyan a kertben, de
valójában nem voltak együtt. Toturi érezte, hogy a lány jól ismeri az
ösvényeket; ő maga elveszettnek érezte magát.
Hogy lehet az, hogy egy férfi félelem nélkül képes szembe-
szállni a halállal, s egy ilyen lány mégis rettegéssel tölti el? kérdezte
magában.
− Nehéz volt az út a palotába? − tudakolta Kaede.
− Nem nehezebb, mint máskor.
− Azt reméltem − mondta a lány −, hogy gyakrabban fogsz
meglátogatni.
− Ez csak egyszerű látogatás − mondta Toturi, valamivel dur-
vábban, mint szerette volna.
A lány félrenézett. − Jó, ha az emberek még az esküvő előtt
megismerik egymást.
Ez jeges dárdaként járta át Toturi szívét. Egy pillanatig kétség-
beesetten kutatott olyan válasz után, amivel nem sérti meg a lányt. Vé-
gül megszólalt: − Azt hiszem, a császár is hasonló véleményen van.
A lány bólintott. − Hai − mondta halkan.
Toturi körülnézett, de nem látott menekülési lehetőséget. − A
kert gyönyörű a holdfényben.
− A palota egész évben gyönyörű − felelte a lány.
Hangja sebzetten csengett. Toturi tudta, hogy fájdalmat okozott
a lánynak. Kaede szeme sarkában nedvesség csillogott, s a lány sűrű
pislogással próbált gátat szabni könnyeinek. Arca és alakja büszke
volt és szép, s a nyári holdfényben különösen gyönyörűnek tetszett.
− Feleannyira sem szép, mint te − mondta a férfi, s szinte azon
nyomban visszakívánta szavait.
Az Oroszlánt égette a lelkében támadt ellentmondás. Azt tudta,
hogy nem akarja megbántani ezt a bájos teremtést. Már azt a fájdalmat
sem bírta elviselni, amit most okozott neki. Mégis, teljes szívéből sze-
rette Hatcukót. Még Kaede sötét, fényes tekintetében is gésa szerelme
szemét látta. A Főnix úrnő kimonójának szerény kivágása a Hatcuko
ruhája alatt váró örömökre emlékeztette. Még a lány és a kert illata is
azt a nőt idézte fel előtte, akit szeretett.
Hatcukót.
Szinte hallotta hangját a szélben.
Kaede olyan pillantást vetett az Oroszlán daimjóra, mintha
gondolatait fürkészné. Toturi örült, hogy a lány erre nem volt képes.
− Mondd el, mit érzel − kérte végül Kaede.
− Mennem kell − mondta mereven a daimjó. − A hírnökeim új
zavargásokról számoltak be. Túl sok időt pocsékoltam már el itt.
− Tehát én csak időpocsékolás vagyok? − kérdezte a lány.
Toturi érezte, hogy oroszlánszíve meghasad, de szilárd maradt.
Közönyt erőltetett hangjába, bár lelkének egy része szerette volna a
lányt magához szorítani és megvigasztalni. − Természetesen nem −
mondta. −A menyasszonyom vagy. Viszont én a birodalom tábornoka
vagyok. A kötelesség az első. Ellenőriznem kell a jelentéseket.
− Értem − suttogta Kaede.
Toturi egy része úgy érezte, hogy a lány valóban értette. Hátra-
lépett. − Köszönöm a sétát, Kaede-szama − hajolt meg hivatalosan.
− Szívesen − a lány nem nézett fel.
Toturi körülnézett, míg meg nem pillantotta a palota főtornyát,
majd átvágott a kerten. Hatcuko tüze lángolt testében, de még így is
minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne nézzen vissza.
A közelben, a virágok közt elrejtőzve, Isikawa látta a távozó
Toturit. Kaede térdre esett és zokogásban tört ki. A testőrkapitány
keze ökölbe szorult. A lány becsületének érdekében nem sietett Ka-
edéhez, bár minden porcikája erre vágyott.
Iszawa Kaede magányosan térdelt a császári kertben, s zoko-
gott a holdfényben.

Becsvágy

A visszatérés Kyuden Bayusiba kevesebb időt vett igénybe, mint az út

a Sárkánypalotába. Reiko sárkányhajója egészen Shiro no Szosiig el-
vitte őket, s így két napot megtakarítottak.
Bantaro azt remélte, hogy a Skorpió nagyúr elidőzik majd még
egy darabig a sugendzsa várában, de Sodzsu ragaszkodott ahhoz, hogy
siessenek. A Skorpió Kacsikón kívül senkinek nem beszélt találkozá-
sáról a Sárkánnyal, s az asszony megtartotta a titkot.
A nagyúr érkezését követő reggelen elhagyták a Szosi várat és
átvágtak a hegyeken a Bayusi kastély felé. Az út csaknem két hétig
tartott, és a Skorpió nagyúr ez idő alatt inkább a magányt kereste.
Időnként látni lehetett Tetcuo társaságában, vagy miközben ka-
tonái sorát ellenőrizte. Még akkor is távolinak tűnt, ha a társaság élén
lovagolt − mintha csak egy másik világban volna.
Kacsiko gyaloghintójának rejtekében azon töprengett, vajon mi
járhat férje fejében. A Sárkánnyal való találkozás utáni rövid tanács-
kozást leszámítva Sodzsu még a feleségétől is távol tartotta magát − s
ez szokatlan volt. A Skorpió nagyúr és asszonya mindenben társak
voltak, nem titkoltak el semmit egymás elől. Belső gondolataikon kí-
vül nem voltak titkaik egymás előtt, s gyakran még ezeket a gondola-
tokat is megosztották egymással.
Akármi járt is most Bayusi Sodzsu fejében, azt megtartotta ma-
gának. Kacsiko még soha nem látta ilyennek a férjét, s ez aggasztotta.
Fontos kérdésekben kellett dönteni, melyek hatása az egész biroda-
lomra kiterjedhet. Együtt kéne az előttük álló próbatételnek megfelel-
niük − mint régen, mikor Kyuden Bayusiban a tekercsen gondolkoz-
tak.
Külön-külön Kacsiko és Sodzsu elbukhat, de együtt… együtt
győzhetetlenek voltak − a férfi volt az elrejtett arc és a nemes kard, az
asszony a szelíd, kinyújtott kéz, mely vagy lótuszvirágot, vagy édes
mérget tart. A Skorpió nagyúr és felesége tökéletes képviselői voltak
klánjuk kettős természetének. Rokuganon senki nem tudott szembe-
szállni velük.
Most a Skorpió nagyúr éppúgy elrejtette arcát felesége, mint a
világ elől. Mi rejtőzött vajon a maszk mögött? Ha útjuk véget ér, va-
jon megismeri-e még Sodzsu arcát?
Ez ostobaság. Sodzsu minden este, lefekvés előtt levette álarcát
− még úti pavilonjukban is. Ez is bizalmuk jelképe volt. Kacsiko néha
azon tűnődött, vajon Sodzsu attól félt-e, hogy minden hatalma ellenére
is elveszti a klánja feletti uralmat, ha valódi arca napvilágra kerül.
Szerette azt hinni, hogy nem lenne semmi változás, hogy a
Skorpiók neveltetésüknek megfelelően meglátnák az arc mögött az
ember valódi értékét. Egy csúf vezér − mert Sodzsu vonásaira nem
volt más szó − nem volt értéktelenebb, mint egy jóképű. Ez alapvető
különbség volt a Skorpiók és a Darvak között, mert a Darvaknál a
szépség és igazság kéz a kézben járt együtt.
Egyetlen érdeme volt csak a Darvaknak: Dairu, Kacsiko fia −
nem, Sodzsu fia. Kacsiko ismét elgondolkozott azon, vajon a Skorpió
nagyúr biztonsági megfontolásokból hagyta-e hátra örökösét a Kyu-
den Bayusiban, vagy mert valahol szíve mélyén még mindig megve-
tést érzett a fiú származása miatt.
Kacsiko aranyozott gyaloghintója váratlanul forrónak tetszett.
Erős fájdalom hasogatta fejét. Megdörgölte halántékát, s mélyet léleg-
zett. Az efféle gondolatok nem vezettek semmire.
Sodzsu sosem kezelte Kacsiko fiát… a fiukat másképp, csak
tisztelettel. Feleségével sem bánt soha rosszul. Valójában ő volt Ka-
csiko életében az egyetlen, aki nem bántotta. A Skorpió nagyúr azáltal
érdemelte ki felesége tiszteletét, hogy ugyanezt a tiszteletet az asz-
szonynak is megadta.
Kacsiko azzal vívta ki bizalmát, hogy nászéjszakájukon nem
húzódott el tőle, mikor a férfi felfedte valódi arcát. Öccsével töltött if-
júkora ráébresztette az asszonyt, hogy a megjelenés nemigen számít.
Soszuro Hametcu arca és alakja szép volt ugyan, de lelke üresen kon-
gott. Alig érdemelte ki, hogy Skorpiónak nevezzék. Jobb Daru lett
volna belőle.
Természetesen az apjuk ebből mit sem vett észre. Úgy vélte,
Hametcu méltó arra, hogy az örököse legyen, holott Kacsiko volt az
elsőszülött. Apja úgy gondolta, hogy a lány szépsége és neme lehetet-
lenné teszi, hogy a klán fejévé váljon. Csak egy apró, mérgező pillan-
gónak tartotta. Ő és az öccse egyaránt külseje alapján ítélték meg Ka-
csikót. Mennyire tévedtek!
Hányszor mondták a Skorpió mesterek, hogy az ember értékét
tetteiből kell lemérni? Kacsiko tettei és intelligenciája mind azt bizo-
nyították, hogy méltó arra, hogy a császár tanácsadója és a Skorpiók
Anyja legyen.
Nem csoda, hogy Sodzsu elrejtette vonásait. Bár időről időre
bebizonyította, hogy méltó arra, hogy a Skorpiókat vezesse, egy része
mégis félt arcát megmutatni azoknak, akik méltatlanok voltak arra,
hogy elítéljék.
Kacsiko is méltatlannak érezte magát. Szívét egy anya félelmei
szaggatták. A Skorpiók Ura senkinek nem árulta el legbelsőbb gondo-
latait, így hát Kacsiko csak töprenghetett fia − Dairu jövőjén.
 

Ahogy egyre közelebb értek a kastélyhoz, a Skorpió sereg

meglepve vette észre a vár magas tornyain lengedező díszes zászlókat.
Tetcuo közel hajolt a mellette lovagló Sodzsuhoz. − Elfeled-
keztem talán valami ünnepről?
A Skorpió nagyúr fejét rázta. Maszkja mögött arca elkomorult.
A kastély erkélyeiről Bayusi Skorpiók monjával díszített arany
zászlók lógtak le. A látvány meglepte Sodzsut. A Titkok Ura nem
kedvelte a meglepetéseket.
− Szerinted mit jelent? − kérdezte Tetcuo.
− Hamarosan kiderül − felelte Sodzsu. Zavarta, hogy nem tu-
dott ennél jobb választ adni. A hazafelé vezető út során gondolatai sö-
tétek, nyomasztóan komorak voltak. Mindenkitől elzárkózott, még
Tetcuótól és Kacsikótól is. A Skorpiók munkája gyakran volt sivár, de
ami előttük állt… Sodzsu nem látta értelmét, hogy másokat terheljen
vele, míg saját gondolatai között sem teremtett rendet.
A zászlók zavarták. Úgy libegtek, mint a zsákmány felett körö-
ző madarak szárnya; a szövet suhogása bántotta fülét, akár a harci lo-
bogók. Lelki szemei előtt látta az előtte álló csatákat, akárcsak álmá-
ban. A halottakból emelt halom magasabbra nyúlt, mint Kyuden
Bayusi legnagyobb tornya.
Ez a zászlókkal borított vár nem az otthona volt − nem az az
otthon, ahová vissza akart térni. Vajon ki tehette? Ajka megfeszült, s
szórakozottan megdörgölte béna vállát.
Ahogy a kastély felé tartottak, megnyíltak Kyuden Bayusi ka-
pui. Egy nagy társaság lovagolt ki, valamennyien szamurájok, leg-
szebb kimonóikban. Élükön egy fél-Egyzsarvú hátason ülő férfi lépte-
tett, aki ízléses álarcot és fényesen díszített ruhát viselt. A Skorpiók
monját hordozta.
Bár valamennyi szamuráj Skorpió színeket viselt, Tetcuo keze
katanája markolatára fonódott. Talán távollétükben egy másik úr el-
foglalta kastélyukat?
Tetcuo leküzdötte remegését. Mikor Sodzsu előrelovagolt a
menet elé, csatlakozott daimjójához. Ha a Skorpió érzett is félelmét,
úgy azt nem árulta el. Több szamuráj, köztük Rumikóval, azonnal
uruk nyomába szegődött.
Mikor közelebb értek, Tetcuo több férfit is felismert a menet-
ben. A kastély csatlósai voltak, némelyiküket gyerekkorától fogva is-
merte. Ez a tény azonban cseppet sem nyugtatta meg.
Sodzsu megállt a menet vezetője előtt, de mielőtt a Skorpió
nagyúr megszólalhatott volna, a férfi leszállt lováról. A többi szamuráj
követte példáját. A csoport vezetője mélyen meghajolt, de ügyelt arra,
hogy a lobogó ne érje a földet.
− Apám − szólalt meg a díszes maszk mögött −, üdvözlünk ott-
honodban. Ma Kyuden Bayusiba visszatért a nap és a hold.
Tetcuo megkönnyebbülten felsóhajtott. A sok dísz között nem
ismerte fel Dairut, az ifjú Skorpió herceget. A fiú, akit hátrahagytak,
most már férfiként viselte magát. Valóban így felnőtt volna az alatt a
másfél hónap alatt, amit távol töltöttek?
Bayusi Sodzsu fejében is megfordult ugyanez, de arca nem
árult el semmit a maszk mögött. A tetoválás sajgott a vállán, de nem
törődött vele.
− Dairu − szólalt meg keményen −, mi ez itt?
A fiú felpillantott a Skorpió nagyúrra, és Sodzsu látta szemé-
ben a fiatalságot és az aggodalmat.
− Úgy gondoltam, hogy az üdvözletedre sietek, Bayusi-szama
− felelte. − Te és anyám üdvözletére. Örülünk hazatéréseteknek. Büsz-
kék vagyunk rá, hogy a népetekbe tartozhatunk. − Szerette volna, ha
hangja bátran cseng, de Sodzsu − és még Tetcuo is − kiérezte belőle
az enyhe remegést.
A Skorpió szélesen elmosolyodott álarca mögött. Annyit gon-
dolkozott az összeesküvéseken, hogy a legegyszerűbb magyarázat a
lobogókra tökéletesen elkerülte a figyelmét.
− Rosszul tettem, apám? − kérdezte Dairu.
Sodzsu leszállt lováról és az ifjú mellé lépett.
− Nem − felelte. Jól tetted, fiam. − A kastély kapui felé intett, s
arra indult fiával. A sereg és az üdvözletükre sietett menet csatlakozott
hozzájuk.
Kacsiko felsóhajtott díszes gyaloghintójában. A marok szorítá-
sa szívén engedett.
Sodzsu menet közben egy dalt hallott valahonnét a kastély mé-
lyéből felzengeni. A dallam harcról, halálról és győzelemről szólt.
Sodzsu már számtalanszor hallotta, bár ezúttal közelibbnek tetszett.
Elhessegette a szirén hívását, s inkább arra ügyelt, hogy min-
den, fiával töltött pillanatot kiélvezzen.


 Az alkony tüze vörösre perzselte az eget, s viharfelhők gyüle-
keztek keleten. A felhők hamarosan eltakarták Amateraszu utolsó su-
garait is, és sötét éjszaka ereszkedett a Skorpiók várára.
Dairu nagy lakomát rendezett, hogy szülei visszatérését meg-
ünnepeljék. A Skorpiók Anyja sem csinálhatta volna jobban. Az étel
kívánatos és bőséges volt, de nem fényűző. A táncosok kecsesen mo-
zogtak, a zenészek játéka kellemes volt a fülnek. A díszítések közül
csak a kinti arany lobogók tűntek hivalkodónak, s ezeket Dairu azon-
nal eltávolíttatta, amint szülei beléptek a vár kapuján.
Bár Sodzsu az előtte álló sötét napok miatt nem tudta teljes
egészében kiélvezni az ünnepséget, büszke volt fiára. Ismét eszébe ju-
tott, hogy előre kell hoznia a fiú gempukuját. A közeljövőben vala-
mennyi férfire szükségük lesz.
Ha Kacsiko tisztában is volt a Skorpió nagyúr zaklatottságával,
ennek semmi jelét nem adta. A fiuk által rendezett ünnepség elűzte a
Skorpió nagyasszony sötét gondolatainak felhőit. Egész este fián
csüggött, ami Dairut zavarba hozta, Sodzsunak pedig mosolyt csalt aj-
kára. Még az ő gyönyörű, eszes felesége is engedékeny anyává változ-
hat.
A Skorpió ünneplő maszkot vett fel a lakoma előtt, hogy ezzel
fejezze ki elismerését örököse előtt, s hogy jobban elrejtse nyugtalan-
ságát. Feleségének és fiának látványa megmelengette Sodzsu szívét.
Ahogy telt az idő, csaknem elfelejtette, mi vár rá.
Csaknem.
Mikor szakéval tompította el érzékeit, a dal, amit Sodzsu a kas-
télyon kívül hallott, ismét felhangzott belsejében. A dallam most még
csábítóbb volt, mint valaha, s szoros gyűrűkbe fonta a Skorpió lelkét.
Csaknem érezte is a hatalmát − a Kyuden Bayusi vörös tetői
alatt várakozó erőt. Csak arra várt, hogy ő megragadja, felvigye.
Olyan közel volt. Sodzsu hamarosan válaszol a dal hívására. Sorsa az
ének felé sodorta.
A terem túlfelén Yogo Junzo, aki a többiek előtt tért vissza a
kastélyba, néma tisztelgésként megemelte csészéjét a Skorpió nagyúr
felé. Sodzsu biccentett, s válaszul ő is felemelte csészéjét.



Az éjszaka sötétjében a mulatságnak lassan vége szakadt. Mire

Sodzsu elbocsátotta a szórakoztatóművészeket, a Skorpió csatlósok
többsége már visszavonult szállására.
Dairu, aki fejét anyja keblén nyugtatta, álmosan pislogott fel
apjára. − Máris itt a hajnal? − kérdezte. − Azt az utasítást adtam nekik,
hogy hajnalig játszanak.
− A hosszú út után hamar itt a pirkadat − válaszolta Sodzsu. −
Még a Skorpiók Urának is szüksége van az alvásra − mint ahogy ne-
ked is, fiam.
Dairu elmosolyodott. − Jól csináltam, apám? Sodzsu bólintott.
− Hát persze − mondta Kacsiko, s felborzolta fia haját. − Egy
felnőtt sem csinálhatta volna jobban.
− Akkor tehát felnőtt leszek? − kérdezte Dairu álomittasan.
Sodzsu fia vállára tette kezét. − Hamarosan. Nagyon hamar − mondta,
s azt gondolta: hamarabb, mintsem reméltem volna.
A daimjó kezét nyújtotta fiának − a jobb kezét − s felsegítette.
Dairu elfogadta a felé nyújtott jobbot, nem is sejtve a mozdulat jelen-
tőségét, mint ahogy a teremben tartózkodó többi, félig már szunyókáló
szamurájnak sem tűnt fel.
Csak Kacsiko tudta, valójában mit jelent a gesztus. Bayusi
Sodzsu ritkán nyújtotta oda a kezét bárkinek is, legyen az férfi vagy
nő, s még ha meg is tette, akkor is balját ajánlotta fel − az ép karját.
Jobbjának gyengesége miatt a Skorpió daimjó azt a kezét csak azok-
nak nyújtotta oda, akikben tökéletesen megbízott. A feleségét gyakran
átölelte vele. Olykor-olykor Tetcuónak is felajánlotta. Ha az udvar
szabályai úgy kívánták, a császárnak is odanyújtotta. Mivel azonban a
balkezesség hagyománynak számított a Skorpiók között, ez ritkán for-
dult elő. Kacsiko tudomása szerint Rokugan összes lakosa közül
Bayusi Sodzsu csak ennek a három embernek ajánlotta fel jobbját.
Most akadt egy negyedik is − a fia.
Kacsiko magát átkozta, amiért valaha is kételkedett férje jó
szándékában a fiú iránt. Egyszer még az is megfordult a fejében, hogy
Sodzsu csak azért tartja magánál a fiát, hogy fegyverként fordítsa Dai-
ru vér szerinti apja ellen. Többé nem kételkedett.
Sodzsu gyakran mondogatta, hogy legjobb hazugság az igaz-
ság. Ő és Kacsiko ennek a jelmondatnak a fényében éltek. Időnként
azonban, ahogy a Sinszei tanította, a dolgok egyszerűen azok voltak,
aminek látszottak.
Sodzsu szeretete fia iránt az évek során végig különleges volt,
Kacsiko mégis sötét szándékokat sejtett tettei mögött. Az asszony ez-
zel súlyos hibát követett el vele szemben.
Forró szeretet öntötte el férje iránt. Büszke volt rá, s arra, hogy
az évek során − csaknem esküvőjük napjától fogva − Sodzsu nyugod-
tan viselte a terhet, amit felesége rárótt. Az asszony azt kívánta, most
hevesebben, mint bármikor, hogy bárcsak szült volna neki még egy
gyermeket.
A szerencse azonban nem kedvezett a párnak. Az asszony nem
tudta volna megmondani, hogy ez az ő, vagy a férje hibájából eredt-e.
Dairu után kétszer esett teherbe, de egyszer sem tudta kihordani a
gyermeket. Ez Sodzsut éppoly mélyen megsebezte, mint Kacsikót, de
mivel a Skorpiók vezére volt, elrejtette fájdalmát.
Ezen az éjszakán viszont nem rejtette el, amit a fia iránt érzett
− Kacsiko elől semmiképp.
− Ágyba, fiam − javasolta a Skorpió gyermekének. − Sok mun-
ka áll még előttünk.
Dairu álmosan bólintott. − Hai, apám. − A terem végében lévő
lépcsőhöz ment, s felkapaszkodott nyári lakosztályába.
Kacsiko felemelkedett párnáiról, s férje mellé állt. − Lefek-
szünk? −kérdezte, s férje markába csúsztatta kezét.
− Hai − bólintott Sodzsu fáradtan.
Együtt mentek fel a nagylépcsőn. Mikor felértek, Sodzsu lefor-
dult a megszokott lakosztályukhoz vezető folyosóról. Az asszony kér-
dőn pillantott rá.
Sodzsu nem szólt semmit, de jobb kezébe fogta Kacsiko balját,
s átvezette a csarnokon. Számos rejtekajtón mentek keresztül, végül a
Fülemüle-szobába jutottak. Apró, egyszerű, L-alakú helyiség volt, me-
lyet az erőd legfelső emeletén különítettek el. Tükrök ravasz rendszere
látta el fénnyel, mely a kastély másik részében álló ablakból áradt.
Ezen az éjjelen a szoba sötét volt, leszámítva a vihar fel-felvillanó vil-
lámait.
Kacsiko ismét tanácstalanul férjére pillantott.
− A szoba zenéjétől jobban alszom majd − mondta a férfi, s
hangja olyan volt,, akár a távoli mennydörgés.
Kacsiko elmosolyodott, s biccentett. Sodzsu a szobába lépett.
A padlódeszkák édesen felcsiripeltek, mintha valóban fülemülék rej-
tőztek volna a fában. A zene csodálatos volt, de egy sokkal gyakorlati-
asabb célt szolgált: az ellenség nem tudott úgy a szobába osonni, hogy
a padlódeszkák fel ne zengtek volna.
A Skorpiók úrnője férjével együtt átvágott a szobán. Az ágy-
ként szolgáló vastag takaró melletti asztalkán meggyújtott egy méhvi-
asz gyertyát. A futont a szoba kiszögellése rejtette el a fuszuma bejárat
elől. Így a küszöbön állva nem lehetett a szoba túlfelét látni − vagy ép-
pen megtámadni.
Annak ellenére, hogy mit mondott Sodzsu a zenéről, a neszek
hiánya valószínűleg jobban szolgálja majd az álmát. A férfi lefeküdt
az ágyra, s könyökére támaszkodott. Kacsiko melléheveredett, és a fü-
lébe súgta:
− Soha nem szerettelek még annyira, mint most, ebben a pilla-
natban − hangja édes volt, akár a méz. Férje kinyújtotta kezét, s levet-
te felesége arcáról a finom maszkot. Az asszony gyengéden leemelte a
másik álarcot is, majd megcsókolták egymást.
Mikor szétváltak, Kacsiko megfordult, s elfújta a gyertyát.



Miután a vihar dühe elült, együtt feküdtek a sötétben és a távoli

mennydörgést hallgatták. Gondolataiban Sodzsu halk zenét hallott.
Nem a Fülemüle-szoba padlójának éneke volt, hanem egy másik, za-
varó dallam.
Feleségére nézett, akinek sápadt arca mellkasán nyugodott, s
megsimogatta a sötét hajtömeget.
− Szeretlek − mondta.
Az asszony felnézett rá, mert sejtette, hogy férje nem azt
mondta, amit szeretett volna. Mégis beitta s megízlelte a szót.
− Én is téged − felelte.
− Most még inkább szükségem van rád, mint bármikor −
mondta neki a férfi.
Kacsiko bólintott, s végigsimított Sodzsu mellkasán. − Tudod,
hogy veled vagyok − emlékeztette. − Mindig veled vagyok.
− A játék, amit játszunk, veszélyesebb, mint bármi, amibe
Skorpió eddig valaha is belefogott.
− És a tét is magasabb − felelte az asszony. − Mit tegyek?
− Azóta, hogy a Nagysárkánnyal találkoztam, átgondoltam a
dolgokat − mondta Sodzsu. − Több utat is látok − bár korántsem min-
det. Ismered az információkat, amiket kémeink szereztek, mialatt
utaztunk, de azt még nem tudod, hogy mit gondolok felőlük.
− Csak azért nem, mert nem osztottad meg velem a gondolatai-
dat − mondta az asszony −, de azt tudom, hogy csak azt teszed, amit
tenned kell, és tudom, hogy a császárnak meg kell halnia.
− Hai − suttogta Sodzsu.
A távolban felzengett a Világ Gerince hegységben visszhangzó
mennydörgés.
Kacsiko felemelte kezét, s megsimogatta férje arcát. − Megöl-
jem neked? Egyszerű méreg is megteszi. Bele tudom csempészni az
ételbe. Nem számít, hogy elfoghatnak.
− Megtennéd ezt a kedvemért?
Felesége bólintott. − Természetesen.
Sodzsu megsimogatta az asszony haját. − Nem áldozlak fel a
becsvágyamnak.
Egy hosszú pillanatig átölelve tartották egymást.
Sodzsu mély levegőt vett. − A trónörökösnek is meg kell halnia
− mondta. − A tekercs azt mondja, hogy az utolsó Hantei szabadítja rá
Fu Lenget Rokuganra. A fiú nem menekülhet.
− Akkor őt is megölöm. A kedvedért.
Sodzsu megrázta fejét. − Ismét nemet kell mondanom. Ha vér-
rel kell fizetnem, akkor az az én vérem legyen.
− Valakinek irányítania kell a császárságot, ha a Hantei család-
nak vége − jegyezte meg Kacsiko. − Ki más lenne méltóbb rá?
− Ki más? − ismételte a férfi halkan. Bayusi Sodzsu elméjében
felerősödött az acél éneke.
− Ki más kormányozná a világot az előttünk álló sötét
időkben? Ki más lenne erősebb nálad? Ki lenne okosabb? Ki hűsége-
sebb? − Kacsiko lélegzete elakadt izgalmában, s orrlyukai kitágultak.
Sodzsu úgy hitte, látja az asszony fekete szemében villogó zöld szik-
rákat. Kacsiko fölé hajolt, s a fülébe súgta: − Senki más. Együtt győz-
hetetlenek vagyunk. Senki nem állhat az utadba.
− Egyvalaki igen − mondta Sodzsu.
Kacsiko felvonta íves szemöldökét. − Ki lenne az?
− Az Oroszlán, Akodo Toturi − felelte a férje.
− Ő csak egy oroszlánkölyök − harapta meg játékosan az asz-
szony férje jobb fülcimpáját.
− „Az oroszlánkölyök egy nap a falka vezére lehet”, mondta a
Sinszei.
− Az oroszlánkölyköt saját fajtája is felfalhatja − felelte Ka-
csiko. −Vagy romlásba dönthetik saját hibái.
A férfi ránézett, s az asszony elmosolyodott. − Találtál ilyen hi-
bákat Toturiban? − kérdezte Sodzsu.
 − Talán nem hiszed el − válaszolt évődve Kacsiko −, de hosszú
füleim vannak. Kevés dolog kerüli el a figyelmüket.
− Ezek szerint megtetted, amire kértelek? Megtaláltad Toturi
gyengéjét?
− Amilyen nagy tábornokként − jegyezte meg Kacsiko −, olyan
ostoba férfiként.
− És ezt fel tudod használni az elpusztítására?
− Megsértesz, uram − mosolyodott el alattomosan Kacsiko. −
Hát persze − ha ez a kívánságod.
Sodzsu bólintott. − Ez a kívánságom. Magad gondoskodj róla.
− Mást nem is mernék megbízni vele.
− A terveim a Tűzfesztiválon fognak kiteljesedni. Ennyi időnk
van az előkészületekre. − Tekintetük egymás sötétségét verte vissza. −
Az időzítésednek követnie kell az enyémet.
− Máskor tán nem így van, szerelmem?
− Reggel elmész?
− Hai, uram. De…
− De mi?
Az asszony elmosolyodott, s átölelte. − Előbb szeretném, ha
visszabújnál az ágyba.



Bayusi Sodzsu reggel arra ébredt, hogy feleségének már hűlt

helye. Az asszonynak valamiképp sikerült úgy kiosonnia, hogy nem
daloltak fel a deszkák. Sodzsu elmosolyodott. Kacsiko volt az egyet-
len, akiről tudta, hogy képes erre. Ha az asszony nem rendelkezett vol-
na ezzel a képességgel, sosem használta volna a szobát. Egy napon
majd megkérdezi Kacsikótól, hogyan csinálja. Most megelégedett az-
zal a tudattal, hogy felesége figyelemreméltó képességeit Akodo Totu-
ri meggyilkolására fordítja.
A Skorpió daimjó visszatért rendes lakosztályába, hogy megfü-
rödjön s ruhát váltson. Sorvadt karja különösen eleven volt ezen a reg-
gelen; alig emlékezett arra az időre, mikor hasonlóan kevés fájdalmat
érzett. Már csaknem úgy döntött, hogy nem veszi be a gyógyitalt, de
ekkor eszébe jutott a találkozás az ogréval, mikor a kastély kapuitól
egynapi járóföldre voltak.
Mindig résen kell lennem, emlékeztette magát, még itt is.
Sodzsu felemelte az ágy melletti asztalkáról a kis kék üvegcsét,
és kiitta tartalmát. A folyadék tűzként égette száját, s jobb karján fel-
lángolt a tetoválás. Gyorsan sötét színekbe és komor maszkba öltözött.
Aki csak látta ezt az arcot, tudta hogy jobb, ha nem zavarja meg a
daimjó elmélkedését. Sodzsunak sok dolga volt.
A kértbe ment reggelizni, de megtudta, hogy Kacsiko már vég-
zett az evéssel. Egy üzenetet hagyott számára, melyben az állt, hogy
valamivel hajnal előtt elhagyta a kastélyt, hogy feladatát elvégezze.
Három komornája és két testőr kísérte el − akiket Sodzsu mind úgy is-
mert, mint az álcázás művészetének mestereit. Valószínűleg senki
még csak nem is sejti majd, hogy a Skorpiók Anyja Rokugant járja.
Ha valaki mégis felfedezné, Kacsiko kiváló védelem alatt áll.
A kis kíséretből a testőrök voltak a legkevésbé veszélyesek − ők pusz-
tán szamurájok voltak. A komornák azonban… Egyikük nagy hatalmú
sugendzsa volt, a másik kettő pedig orgyilkos, nindzsa-ko, és a Skor-
pió nagyasszonynak is megvoltak a maga módszerei.
A Skorpió nagyúr elmosolyodott. Tudta, hogy Kacsiko elvégzi
a feladatot, amire kérte. Reggeli közben Sodzsu összeállított egy listát
mindazokról, akiket azonnal látni kívánt, köztük két sugendzsájával,
Soszuro Bantaróval és Yogo Junzóval, valamint féltestvérével, Bayusi
Aramoróval.
Mikor a társaság visszatért Kyuden Bayusiba, Bantaro a kasté-
lyában maradt, de Sodzsu megmondta neki, hogy kövesse őket, amint
tudja. Lóháton, hátráltató csatlósok nélkül Bantaro egy héten belül
megérkezik a Skorpió erődbe − talán már másnap is, ha a varázslatait
is igénybe veszi útja lerövidítésére.
Junzo természetesen már a kastély falain belül tartózkodott, bár
a két éve a vár alatt talált ereklyék tanulmányozása jobbára visszatar-
totta a napi eseményektől.
Aramoro szintén az erődben tartózkodott. Visszahívták szoká-
sos kétes küldetéseiről, hogy Dairura vigyázzon, amíg a fiú szülei a
Sárkány földjére utaznak. Sodzsu csak futólag pillantotta meg Aramo-
rót az előző napi lakomán, és szerette volna megtudni, hol volt testvé-
re akkor, amikor Dairu lobogókkal díszítette fel a kastélyt.
Sodzsu elmosolyodott komor álarca mögött. Hogy megizzad
majd Aramoro!
Az öröm, hogy féltestvérét kínozhatja, hamar elenyészett,
ahogy komor tervek kezdték foglalkoztatni. Tetcuo akkor érkezett
meg, mikor Sodzsu még a listán dolgozott; a Skorpió nagyúr öltözkö-
dés után küldetett érte.
 − Az összeesküvés lényege − mondta Sodzsu, mikor Tetcuo
meghajolt, és helyet foglalt mellette −, hogy minél több embert tart-
sunk minél hosszabb ideig a tudatlanság homályában.
− Ez a saját népedre is érvényes, nagyúr? − kérdezte Tetcuo.
− Bizonyos mértékig − felelte Sodzsu. − Még a mi népünknek
is csak annyit kell tudnia, ami elegendő ahhoz, hogy feladatukat elvé-
gezzék. Ha többet mondanánk el nekik, az csak felesleges teher lenne
− elvonná a figyelmüket a küldetésükről.
A tusba mártotta ecsetjét, és néhány újabb nevet írt fel a listára.
− A Főnixek és a Sárkányok vitára ösztönöznek, támogatják a szabad
gondolkozást. Ezért nem hatékonyak és ezért tehetetlenek − mondta. −
A mi népünk azonban meg van győződve célja igazáról. Tudják, hogy
a mi harcunk magányos harc, és nekünk, Skorpióknak egyedül kell
megvívnunk − bár Rokugan valamennyi klánja ellenünk van. Tudják,
hogy sosem vezetném őket tévútra. Ezért menthetjük meg a birodal-
mat.
− A gyengeség és a többi klán nagy száma lesz a legfőbb fegy-
verünk − tette hozzá Tetcuo.
Sodzsu bólintott, tusba mártotta ecsetjét, és újabb nevet írt le. −
Ahogy már ezer éve. A kulcs az uralom: uralom az igazság, a nép és
önmagunk felett.
Mikor Sodzsu letette ecsetjét, Bayusi Yodzsiro lépett a kertbe s
meghajolt.
− Hívattál, uram? − kérdezte.
Sodzsu összetekerte a papírt, s átnyújtotta. − Találkoznom kell
ezekkel az emberekkel. Aki a kastélyban van, azzal személyesen be-
szélj. Ma este ülünk össze tanácskozásra. Aki távol van, annak küldjél
üzenetet, hogy jöjjenek! Mondd meg nekik, hogy rövidesen megkap-
ják az utasításaimat. Ezeket a parancsokat pontosan követniük kell.
− Természetesen, nagyúr − hajolt meg ismét Yodzsiro. − Hol
kerül sor a ma esti tanácskozásra?
− A keleti toronyban, a legfelső tanácsteremben, pontban nap-
lemente után.
− Úgy lesz − felelte Yodzsiro. Ismét meghajolt, s távozott.
− Jó ember − mondta Tetcuo, mikor Yodzsiro hallótávolságon
kívülre került.
Sodzsu felhorkant. − Majdhogynem jobb, semhogy igaz le-
gyen. Azt hiszem, ezért a feleségemhez fűződő kapcsolatnak mondha-
tunk köszönetet.
 A megjegyzés kissé meglepte Tetcuót. Arca kissé elvörösödött,
és vékony maszkja sem tudta elrejteni a pírt.
Sodzsu ezt látva elnevette magát. − Mindig el fogsz pirulni,
mint egy szűz, valahányszor Kacsiko munkáját dicsérem?
− N-nem, uram − dadogta Tetcuo, s érezte, hogy zavara nőttön-
nő.
− Esküszöm neked, rokon − a feleségem nem tesz semmi olyat,
amiről én ne tudnék s amivel ne értenék egyet. Ezt tudhatnád.
− Tudom, uram.
− És mégis meghallod a pletykákat… − Sodzsu szájából ez in-
kább kérdésnek, mint állításnak hangzott.
− Igyekszem nem odafigyelni, nagyúr.
Sodzsu hadnagyára mutatott. − Figyelned kell − mondta. − A
figyelem a Skorpiók erénye − hátradőlt alacsony székében. − Mégsem
kell akár csak felét is elhinned mindannak, amit hallasz. Én tudom
magamról, hogy nem hiszem el. − Ez az utolsó megjegyzés, mely
csaknem évődve hangzott el, megtörte a feszültséget.
Tetcuo akarata ellenére is elmosolyodott. − Észben tartom,
nagyúr.
− Helyes. Érdekes, hogy Yodzsiro azt hiszi, azért kell Kacsikót
megfigyelnie, hogy megvédjen engem tőle. A valóság az, hogy azért
bíztam meg ezzel a feladattal, hogy tanulhasson Kacsikótól.
− Uram?
Sodzsu előrehajolt, és halkan megszólalt: − Az élet nem mindig
arra a leckére tanít meg minket, amire számítunk, Tetcuo. És a legha-
tékonyabb leckéket sem olyan formában tanuljuk meg, ahogy azt vár-
nánk.
Tetcuo bólintott.
A Skorpió daimjó váratlanul félrehajtotta fejét. − Hallod ezt? −
kérdezte.
Tetcuo is hallgatózott, de nem hallott semmit. − Mit?
− Távoli zenét − mondta Sodzsu −, mintha… − Ekkor felismer-
te a dalt. Álarcának takarásában a Skorpió nagyúr arca ismét elkomo-
rodott. Felállt.
− Gyere − intett Tetcuónak. − Dolgunk van.



Sodzsu ismét átkalauzolta unokaöccsét a Kyuden Bayusit behá-

lózó titkos átjárókon. − Még nyugodt vagy? − kérdezte.
− Igen, nagyúr.
− Készen állsz, hogy ismét csontvázakkal és óriáspókokkal
szállj szembe?
Tetcuo komoran bólintott. − Ha a szükség úgy hozza, egész
erődnyi szörnnyel is szembeszállok.
Sodzsu az egyik elágazásnál megtorpant, mintha a helyes utat
keresné. − Az erődökre majd később kerül sor. Jelenlegi utunk során
nem számítok ellenállásra.
− Nincsenek lidércek? − kérdezte Tetcuo, s kezét leengedte ka-
tanája markolatáról. Észrevette, hogy a Skorpió nagyúr útjuk elején
félretette fegyvereit, de nem kérdezett rá, miért; nem az ő dolga volt,
hogy faggatózzon. − Nincsenek pókok?
A Skorpió nagyúr fejét rázta, s elindult lefelé az egyik folyo-
són. − Az egyedüli veszélyt őseink csapdái jelentik, amiket a behato-
lók ellen szereltek fel. Ezeket a csapdákat tudom, hogy kell hatástala-
nítani.
Tetcuo ismét bólintott, s megkérdezte: − Akkor miért kell elkí-
sérnem téged, nagyúr?
− Tetcuo, több titkot ismerek, mint bárki más. Többet, mint
amennyit életem során elmesélhetnék. Ezek a titkok adják az erőmet,
nem a kardom.
− Ezt tudom, nagyúr.
− Némelyik titkot apám bízta rám, őrá pedig az ő apja. Idővel,
ha lesz rá lehetőségem, én is továbbadom őket a fiamnak.
− A gempukuja után?
− Igen − felelte Sodzsu. Megállt, s mielőtt továbbindult volna,
babrált valamit az egyik kőlappal. − Előre hozom a dátumot − jelentet-
te ki. − Dairut férfivá avatjuk, még mielőtt elindulnánk Otoszan Ucsi-
ba, még a Tűzfesztivál előtt.
− Akkor adod át a tudást a fiadnak.
− Egy részét igen, de félek, hogy nem lesz időm arra, hogy
mindent megtanítsak neki.
A Skorpió daimjónak ismét sikerült meglepnie unokaöccsét. −
Sokáig élsz majd, nagyúr. Rengeteg időd van.
Sodzsu válla felett unokaöccsére pillantott. − Talán − mondta.
− Ha a sors vagy a körülmények meggátolnak abban, hogy magam ta-
nítsam meg a fiamnak, amit neked is megtanítottam, tedd meg helyet-
tem.
 − De nagyúr, Dairu testőre a fivéred, Aramoro.
− Aramoro a fiam testét védi; én azt szeretném, ha te meg az
elméjét óvnád. A fivérem és én nem vagyunk olyan… közel egymás-
hoz, mint lehetnénk. Vannak olyan dolgok a kastélyban, amikről még
a fivérem sem tud. Ilyenek például a katakombák, ahol a tekercset ta-
láltuk, és a rejtett szoba, ahová most viszlek.
Sodzsu megállt, és félrehajtotta fejét. − Figyelj csak! − szólt. −
Most már hallod?
Tetcuo fülelt. Különös, halk zümmögés ütötte meg fülét, mint-
ha nagyon messziről érkezett volna. A dallam eleven volt, mégis erő-
teljes, egyszerű, mégis csábító. − Én… én… hallom − hebegte Tetcuo.
Végignézett a hosszú kőfolyosón. Ismét mélyen a kastély alatt
voltak. Ezúttal azonban, hogy a félelmet kirekesztette lelkéből, Tetcuo
megőrizte hidegvérét. Úgy érezte, ha a szükség úgy hozná, ismét meg
tudná találni ezt a rejtett folyosót. Gondosan figyelt, valahányszor ura
útközben hatástalanította a csapdákat. Tetcuo biztos volt benne, hogy
szükség esetén át tudja adni ezeket a titkokat az ifjú nagyúrnak.
− Mi ez a zene? − kérdezte Tetcuo. − Közvetlenül a lelkemhez
szól.
− Már hónapok óta hallom − mondta Sodzsu −, sőt, évek óta. A
nyugodt pillanatokban, mikor az álom már kezd erőt venni rajtam, hal-
kan dalol a fülemben. Csak két dolog van, ami eltompítja a hangját.
− Mi, uram?
− A feleségem szerelme, és ősi kardom, Itcuwari közelsége.
− Ezért nem viseled most a kardod? − kérdezte Tetcuo.
Sodzsu bólintott. − Hai. Életemben először szükségem van
arra, hogy halljam a hívást. Gyere!
Csak pár tucat lépést tettek a folyosón, s akkor megálltak. Sod-
zsu a jobb oldali falhoz fordult, és megszámolta a köveket. Mikor
megtalálta a megfelelőt, rányomta tenyerét. A kő vörösen felizzott uj-
jai körül, de ha meg is égette, a Skorpió nagyúr nem kiáltott fel.
Miközben Tetcuo ezen a varázslaton ámult, a fal egy része
Sodzsu balján félresiklott. Mikor teljesen félrecsúszott, a Skorpió
daimjó visszavonta kezét. − Ha a falon rossz kőre teszed a kezed, az a
végzeted jelenti − mondta Tetcuónak. − Imádkozz, hogy soha ne kell-
jen megtenned, amit most nekem.
Tetcuo bólintott, bár nehezére esett az összpontosítás. Mikor a
fal szétnyílt, a zene felerősödött a fejében. Magához hívta, a küszöbön
túlra.
 − Állj! − utasította Sodzsu, s bal karját kinyújtva elzárta hadna-
gya elől az utat. − Van még egy utolsó csapda.
Két ezüstpénzt húzott elő kimonójából. − Fizetség az átjárásért
− mondta, s a két but a szoba kőpadlójára pöckölte, közvetlenül a kü-
szöb elé. − Mindkettőnknek egy-egy. Az érmék nélkül a padló nem
valóságosabb egy álomnál, és alatta a mélység feneketlen.
Tetcuo nagyot nyelt, és bólintott. A csábító dal még mindig
erősen zengett fejében, de ismét úrrá lett rajta a jobbik esze. Benézett
a szobába.
A helyiség túlfelén egy kőemelvény állt, mely majdnem deré-
kig ért. Légies és tünékeny volt, s úgy táncolt, akár a színtelen tűz.
Úgy tűnt, az ének, amit Tetcuo a fejében hallott, innét ered.
− Ez egy Kencsi, egy vérkard. Yasin a neve − mondta Sodzsu
tiszteletteljesen.
− Egy vérkard? − ismételte Tetcuo. A szoba lehűlt. Az ifjú had-
nagy kezéből és arcából kiszaladt a vér. − De uram, miért?
− Nem fogom a családom kardját a császár és a trónörökös vé-
rével beszennyezni. Ezt azonban − intett a szobába −, kifejezetten
ilyen célra kovácsolták.
Tetcuo urára pillantott. A Skorpió nagyúr álarca, mint mindig,
most is elrejtette valódi érzéseit és szándékait.
− A neve „becsvágy” − folytatta Sodzsu, s óvatosan a szobába
lépett. − A birodalom javára szolgál, ha most magamhoz veszem.
Előrement, és Tetcuo követte.
− A kard évek óta itt állt, s őseinket szólongatja − és engem.
Őseink bölcsek voltak; mélyen a világ alá temették a kardot, és joggal.
Éneke csábító… és halálos.
− Nem látom − mondta Tetcuo. − Nem valóságosabb egy ár-
nyéknál.
− A becsvágy mindig ilyen. Sosem látszik, ha közvetlenül
szemlélik, mert mindig elrejtőzik. − Sodzsu az emelvény közelébe lé-
pett. Megfordult, s jobb válla felett unokaöccsére tekintett, majd visz-
szafordult a kard felé. Tetcuo látta, hogy a Skorpió nagyúr maszkja
mögött csak szeme sarkából lesi a „kardot”.
− De aki elég bátor − jelentette ki Sodzsu −, megragadhatja a
Becsvágyat, és saját céljaira fordíthatja.
Oldalra nyúlt baljával, s az üres levegőbe markolt. Villám ra-
gyogott fel. Hatalmas sugarak táncoltak a szobában. Középpontjuk-
ban, Bayusi Sodzsu markában, Tetcuo megpillantotta Yasint, a vérkar-
dot.
Egy csodálatos, gyönyörű katana volt − majdnem négy láb
hosszú csiszolt acél, ében markolattal. Olyan volt, mintha újonnan ke-
rült volna elő a kovácsműhelyből. Kígyózó hullám futott végig a pen-
gén, s mikor a kard megmoccant, a hullám változni látszott, akár az
óceán habjai. Mágikus szimbólumok díszítették a markolatot és a kéz-
védőt, bár a villámok és Sodzsu keze miatt Tetcuo nem tudta kivenni
az írásjegyeket. A fegyver pengéje halványpiros színű volt − akár a
naplemente a tengeren.
Egy pillanatig a szobában csak Becsvágy mágikus erejének sis-
tergését lehetett hallani.
Végül Sodzsu összeszorított fogakkal sziszegte: − És aki elég
bölcs, nem a saját hasznára fordítja a hatalmat − mondta szinte hörög-
ve −, hanem nagyobb célnak szenteli. − A vérkard előtte remegett és
táncolt, mintha küzdene a Skorpióval az uralomért.
Végül Sodzsu lassan, kérlelhetetlenül feje fölé emelte a pengét.
Érezte, hogy ügye igaz. Lelkét az új cél fűtötte. Tudta, hogy véghez
tudja vinni, amiben reménykedik. Egy nap, hamarosan, Bayusi Sodzsu
ül majd a Smaragd Trónon. Fu Lenget visszaveri.
− Megtartom ezt a kardot, hogy megmentsem a birodalmat −
fogadta meg. − Megfizetem az árát, bármi legyen is az. Nem állhat
senki az utamba!

Párbeszéd asszony és lány között

Bayusi Kacsiko megdörgölte lábát, s az előttük kígyózó útra tekintett.

Magas pozícióban álló hölgyként már elszokott a gyaloglástól és a lo-
vaglástól. Ezen az utóbbi héten mindkettőből bőséggel kijutott neki.
Kis csapata képességeit és mágiáját latba vetve gyorsan átjutott
a Skorpió földeken. A hegyek már keményebb diónak bizonyultak, a
térség zártsága azonban jelentős előnyt biztosított számukra. Nyíltan
utaztak, s kevés emberrel találkoztak, kivéve, mikor Beiden-hágónál a
határ közelébe értek.
A határ után már óvatosabban haladtak előre. Az Otoszan Ucsi-
ba vezető utakon sokan jártak, s ez jelentősen lelassította őket. A rövid
átkelés az Oroszlán földeken nem okozott gondot, leszámítva a szoká-
sos határellenőrzéseket. Az Oroszlánok erejük biztos tudatában nem
érezték, hogy szomszédaik fenyegetést jelenthetnek rájuk.
Ez mosolyt csalt Kacsiko arcára. Bár hosszú évek óta először
utazott álarc nélkül, kénytelen volt szépségét leplezni. Ha az Oroszlá-
noknak tudomására jutna, ki is volt az, aki olyan sietve kelt át határu-
kon… ha tudnák, mit tartogat ő és ura a számukra… az Oroszlánok
azonban aludtak. A legnagyobb fenyegetés, ami csak nemzedékek tá-
volában érte őket, észrevétlenül vonult el orruk előtt.
A Darvak már figyelmesebbek voltak. Szamuráj csapatok jár-
őröztek az utakon, s örökké résen álltak a „gyanús elemekkel” szem-
ben. Ebbe a tág kategóriába a legtöbb kívülálló és valamennyi Skorpió
beletartozott. Szerencsére Kacsiko álcája még a rátarti Darvakat is
megtévesztette.
Kacsikót ingerelte, hogy olyanok előtt kell hajlongania és bó-
kolnia, akik rangban messze alatta állnak. Valamennyi embert megje-
gyezte, aki rosszul bánt vele; később, ha majd ismét rangjára emelke-
dik, megfizet nekik.
A harmadik napon, amit Daru „védelem” alatt töltöttek, a Skor-
pió úrnő csapatát rablók támadták meg. A tolvajok a sötétben rohanták
le őket, mikor a csapat tábort vert, de nem tudták meglepni a Skorpió-
kat.
Még mielőtt a rablók vezére felfoghatta volna, mi történik,
Yogo Miyuki, Kacsiko sugendzsája porrá zúzta a férfi csontjait. A
szamurájok és a nindzsa-kók gyorsan elintézték a másik tizenhármat −
bár egyet életben hagytak, hogy kifaggathassák.
Kacsiko csapatából senki nem sérült meg.
Miután megállapították, hogy a rablók mit sem tudnak a csapat
valódi kilétéről és küldetéséről, Kacsiko az ősei közé küldte a foglyot.
Miyuki egyik rettenetes titka segítségével szabadult meg a holttestek-
től.
A csapat nagy ívben elkerülte Otoszan Ucsi Császárvárosát.
Úticéljuk, Mura Kita Csuszen a fővárostól északkeletre feküdt. A kité-
rő kisebb késedelmet okozott, de a császárvárosban nagyobb esélye
volt annak, hogy álcájukra fény derül. A főváros kihagyásával Ka-
csiko kerülő úton vezette csapatát céljuk felé.
Mura Kita Csuszen kellemes, szép városka volt. Mivel az
Otoszan Ucsit övező települések közé tartozott, csaknem olyan jó álla-
potban volt, mint a főváros. A város kikötőjét dokkok hosszú sora sze-
gélyezte, mely menedéket nyújtott a halászbárkáknak − a község leg-
főbb bevételi forrásának. Mura Kita Csuszenben egyéb iparágak is
képviseltették magukat, főként olyanok, melyek a Hantei főváros ki-
szolgálásával foglalkoztak.
 Az északi kerületek jóval túlnyúltak a városfalakon, egészen a
Császári Rengeteg, Fudaraku no Mori, a „Mennyei Rengeteg” széléig.
Kacsiko kémeitől tudta, hogy az Oroszlán, Akodo Toturi szerette ezt
az erdőt. Gyakran vadászott benne, hogy elmeneküljön a fojtogató ud-
vari élet elől.
Kacsiko egy másik okot is meg tudott nevezni, amiért Toturi
szerette ezt a települést. Mura Kita Csuszenben állt az a ház is, ahol az
Oroszlán gésája dolgozott, s így ez a város birtokolta Toturi szívének
kulcsait. Kacsiko azt tervezte, hogy hamarosan saját kecses kezében
tartja majd ezeket a kulcsokat.
Két embere megelőzte a csapatot, hogy felderítse a terepet, s
előttük értek a községbe. Gondoskodtak a megfelelő szállásról úrnő-
jük számára, távol a szokásos Skorpió menedékektől. A lakás ugyan
nem volt olyan fényűző, mint amit helyzete megkívánt, de messze
jobb volt, mint az úton tapasztalt körülmények.
Mikor megérkeztek a kibérelt villához, a Skorpiók Anyja el-
küldte nindzsa-kóit, hogy elegyengessék küldetésük útját. Kacsiko
megfürdött, s felkészült az előtte álló feladatra.
Hónapokkal korábban, mikor kémei tudomást szereztek Toturi
gyengéjéről a Hatcuko nevű gésa iránt, Kacsiko azon nyomban a tet-
tek mezejére lépett. Tudta, hogy ezt az eltévelyedést egy napon még a
Skorpiók hasznára tudja fordítani, bár azt még csak nem is sejtette,
hogy erre ilyen hamar sor kerül.
Kacsiko első lépése az volt, hogy átvegye a gésaház feletti
uralmat korábbi tulajdonosaitól. Kitcune Junko, a ház úrnője egy helyi
kereskedőnek dolgozott. A férfi alig mutatott ellenállást a Skorpiók
ajánlata hallatán, s így megmentette bőrét. Kacsiko ennek csak örült.
Bár a szükségesnek ítélt gyilkosságok nem zavarták álmát, nem ked-
velte az orgyilkosságok által keltett feltűnést.
Szerencsére egy-két megfelelő időben elsuttogott szó és egy ki-
sebb zacskó arany elegendő volt, hogy a selyemkereskedő átadja Jun-
ko gésaházának irányítását. A megfelelő időben elsuttogott szónak
volt némi köze a kereskedő egyik fiatalkori baklövéséhez. Az arany
csak formalitás volt a dolgok siettetésére. Az áldozatok kevésbé pa-
naszkodtak, ha úgy érezték, hogy megfizették, s nem csupán megzsa-
rolták őket.
A hatalomátvétel kivitelezése annyira könnyű volt, hogy Ka-
csiko alig gondolt rá úgy, mint győzelemre. A vétel után a gésaház irá-
nyítását Yogo Aszamira bízta, akit az előrelátó Skorpió úrnő kifejezet-
ten ezért küldött Mura Kita Csuszenbe.
Aszami egyedülálló pályafutást mondhatott magáénak. Mikor
mindketten tizennégy évesek voltak, Bayusi Kacsiko egy gésaházban
véletlenül megpillantotta Aszamit. Mivel észrevette kettejük között az
erős hasonlóságot, a későbbi Skorpiók Anyja azonnal megvásárolta a
lány szerződését.
Kacsiko megtanította Aszaminak a Skorpiók módszereit, s a
lány hamarosan képes volt hatékonyan utánozni úrnőjét. Ez bizonyos
mértékű szabadsággal ruházta fel Kacsikót, amiben addig nem sok ré-
sze volt. Apja udvarában senki nem sejtette, hogy a fiatal nő, aki éj-
szakánként a kertben sétált, nem Kacsiko volt. Így Kacsiko szabadon
űzhette saját szenvedélyét.
Jól bánt Aszamival. A korábbi gésának sosem volt oka rá, hogy
beárulja úrnőjét. Ami azt illeti, Aszami határozottan élvezte szerepét,
és a hatalmat, amit ez biztosított számára. A két fiatal nő évekig foly-
tatta a megtévesztést, egészen Kacsiko és Sodzsu esküvőjéig − bár a
játék egyre nehezebbé vált, mikor testük kissé eltérő irányt vett a fej-
lődésben.
Bár a Skorpió úrnő régen túlnőtte korábbi tanítványa szépségét,
még mindig közeli munkaviszonyban álltak, s még mindig eléggé ha-
sonlítottak egymásra. Kacsiko ismét a maga hasznára akarta fordítani
ezt a hasonlóságot, de ezúttal fordítva.
Aszami eleddig kitűnően irányította Junko gésaházának ügyeit.
Az események azonban most finomabb − és határozottabb − kezet igé-
nyeltek. Kacsiko Aszamiért küldte egyik nindzsa-kóját.
A másikat szabotőrként bocsátotta útjára − hogy minél inkább
lekösse a szerelmes Oroszlánt.
Aszami hamarosan megérkezett Kacsiko szállására, s azonnal
úrnője belső lakosztályába tessékelték.
− Úrnőm − hajolt meg mélyen Aszami. − Miben lehetek a szol-
gálatodra?
Kacsiko elmosolyodott; Aszami mindig gyorsan a lényegre
tért.
− Hogy megy sora a gésaházunknak, amit a Kitcune asszony
igazgat? − kérdezte Kacsiko.
− Unalmas vállalkozás, aligha méltó egy Skorpióhoz − felelte
Aszami, s ezzel bepillantást engedett becsvágyó természetébe. − Ha
kívánod, szívesen lemondok róla, úrnőm.
− Eddig nem gondoltam helyesnek, hogy felfedjem előtted ér-
dekeltségünket a házban, Aszami.
− Gyanítom, hogy van némi köze az ifjú Oroszlánhoz, aki úgy
járkál fel-alá, akár egy kangörcsben szenvedő kandúr − jegyezte meg
Aszami.
Kacsiko felnevetett. − Látom, mit sem vesztettél megfigyelőké-
pességedből.
− Így van. Jó tanárom volt. De nem kell Skorpiónak lennem
ahhoz, hogy átlássak Akodo Toturi álcáján. Még a házat igazgató asz-
szony is tudja, hogy több annál, mint aminek mutatja magát − bár az-
zal még nincs tisztában, valójában kicsoda.
Kacsiko összeráncolta szemöldökét. − Hmm. Talán el kell tá-
volítanunk.
− Ha kívánod, úrnőm.
− Majd eldöntöm, ha már találkoztam vele.
− Mikor találkozol vele?
− Igen, szándékomban áll egy időre átvenni a helyedet.
Aszami elmosolyodott. − Ezek szerint leírjuk a teljes kört? −
kérdezte.
− Aligha. Csupán úgy döntöttem, hogy most magam nézek utá-
na a háznak.
− Az oroszlán, amelyiknek csak most serked a sörénye, veszé-
lyessé válhat − figyelmeztette Aszami.
Kacsiko homloka elfelhősödött; néha korábbi tanítványa túl so-
kat képzelt magáról. A Skorpió úrnő közelebb hajolt Aszamihoz. −
Számos alkalommal játszottam már veszélyes játékot életemben, s ez
az egyik legveszélyesebb mind közül − de egyben a legfontosabb is.
Tudom, hogy Sodzsu és én mindig számíthatunk a támogatásodra.
Aszami ismét meghajolt. − Mindig, úrnőm.
Kacsiko hátradőlt. − És most − simította ki elegáns selyemkön-
tösének ráncait −, mondj el mindent, amit megtudtál. Kezdd azzal, mi-
lyen álnevet és hátteret használsz a ház tulajdonosaként. Aztán szeret-
ném, ha üzenetet küldenél ennek a Junkónak. Mondd meg neki, hogy
azonnal látni akarod. Az egyik szamurájom majd elviszi az üzenetet,
mialatt te elmondod a többit.



Junko és helyettese, Yoko négy óra múlva megérkezett Bayusi

Kacsiko ideiglenes szállására. Egy látóvarázslat segítségével Miyuki
elmondta úrnőjének, hogy a két nő idegesnek tűnik. Ez örömmel töl-
tötte el a Skorpió úrnőt.
Aszami elárulta Kacsikónak, hogy sosem engedte meg Junkó-
nak, hogy lakásán meglátogassa. Hogy is tehette volna. A Skorpiók
nagyra becsülték a takarékosságot, és Aszami szükségtelennek ítélte a
fényűző szálláshelyet az álca fenntartásának érdekében. A Kitcune gé-
saúrnőt egy szép kimonó és az időnkénti látogatások a házban is köny-
nyedén megtévesztették. Kacsiko nagyra értékelte Aszami szerénysé-
gét, s eszébe véste, hogy később kisebb jutalomban kell részesítenie
hasonmását.
Kacsikónak kevesebb, mint egy órájába telt, hogy tökéletesen
átváltozzon korábbi rabszolgájának alakjába. A munka nagy részét az
öltözködés és a festés tette ki. A többit Kacsiko a vele együtt nevelke-
dett lány szokásainak utánzásával érte el. Mikor végzett, még maga
Bayusi Sodzsu sem tudta volna őket megkülönböztetni egymástól.
Miközben Kacsiko külsején munkálkodott, Aszami folytatta
beszámolóját.
Kacsiko korábbi hasonmása jó munkát végzett. Ismerte a ház
részleteit, működését és ügyfeleit, amit Kacsiko nem tudhatott volna
meg más, szokásos forrásból. A szerep is tetszett neki, amit Aszami
választott magának: Aki, egy jómódú Daru szamuráj özvegye. Mivel
tekintélyesebb volt annál, semhogy munkára adja a fejét, Aki számos
kisebb üzletbe fektette be örökségét, melyek elegendő jövedelemmel
látták el, hogy kényelmes megélhetése biztosítva legyen. Aki tisztelet-
reméltó asszony volt, akinek csendes ereje elismerést ébresztett má-
sokban, s aki olyan meggyőző tudott lenni, akár egy Skorpió. Ebbe a
szerepbe Kacsiko könnyedén bele tudta élni magát.
Miközben a megfelelő parókát igazította fejére, Kacsikónak vé-
gigfutott az agyán, hogy talán ő és Aszami nem is tértek el annyira
egymástól.
Kacsiko szamurájai betessékelték Junkót és Yokót a házba, mi-
közben Aszami és Miyuki elfoglalták helyüket az úrnőjük közelében
álló válaszfal mögött. Kacsiko, most már mint Aki, egy kis mélyedés-
ben foglalt helyet a ház ebédlőjének közepén. Előtte a mélyedésben
egy kis, díszes asztalka állt. Az asztal másik oldalán épp csak annyi
hely volt, hogy vendégei leülhessenek. Kacsiko-Aki biccentett a belé-
pő nők felé, s egy gyors pillantással felmérte őket.
Az idő nem bánt kegyesen Junkóval. A gésaüzlet hányattatásai
idő előtt megöregítették az asszonyt. Bár gondosan kikészítette arcát,
ráncait nem rejthette el. Junko fekete parókája alól ősz hajfürtök kan-
dikáltak ki.
Yoko fiatalabb volt, alig több egy gyermeknél. Haját kontyban
viselte. Csinos arca volt, de túlontúl gyakran mosolygott, s ezzel cse-
kély értelemről tett tanúbizonyságot. A lány gondosan úrnője árnyéká-
ba húzódott. Yokóról az a hír járta, hogy Junko unokahúga, de a kette-
jük közti hasonlóság inkább törvénytelen lánygyermekre utalt. Ka-
csiko emlékeztette magát, hogy később meg kell kérnie Aszamit, hogy
ellenőrizze a hírt.
Junko és Yoko mélyen meghajoltak.
− Úrnőm, megtiszteltetés, hogy vendégül látsz minket ottho-
nodban − mondta Junko, s idegesen babrálta kimonójának szegélyét.
Szép öltözék volt ugyan, de nem volt a legjobb állapotban.
− Örömmel látlak benneteket szerény hajlékomban − intett Ka-
csiko kegyesen. Biccentett nindzsa-kójának, aki a szolgálólány szere-
pét játszotta. A nindzsa nő elhagyta a szobát, majd egy pillanat múlva
visszatért egy tálcával, melyen szakéval teli üveg és három csésze állt.
Az italt letette úrnője elé az alacsony asztalkára.
− Remélem, nem bánjátok − mondta Kacsiko, s a rizsborra mu-
tatott −, de segít megnyugtatni az idegeimet ebben a hőségben. − Nyo-
matékul felemelt egy legyezőt.
− Természetesen, úrnőnk − felelte Junko. Yokoval együtt szin-
te kezüket-lábukat törték, hogy az üveghez férjenek. Junko megragad-
ta, s először Kacsikónak töltött, majd valamivel kevesebbet Yokónak,
végül magát is kiszolgálta.
Kacsiko felemelte a csészét, és ajkához emelte. A másik nő kö-
vette példáját, s gondosan ügyelt rá, nehogy hosszabb ideig igyanak,
mint Kacsiko. A Skorpió úrnő elfojtott egy mosolyt. Nem lesz nehéz
ezeket a szolgalelkű talpnyalókat a maga akaratához hajlítani.
− Tudomásomra jutott − kezdte Kacsiko −, hogy a házunk fi-
gyelemreméltó forgalmat bonyolít le.
− Köszönjük, úrnőnk − csilingelték mindketten, s meghajoltak.
− Mégis azt hiszem − tette le Kacsiko csészéjét −, hogy jobbak
is lehetnénk − lehetünk.
Junko és Yoko savanyú ábrázattal néztek össze. Kacsiko ki-
nyújtotta kezét, hogy újratöltse csészéjét, de Yoko ragadta meg előbb
az üveget, s töltött helyette.
− A lányaink… − folytatta Kacsiko. − Megtesznek mindent?
Szépek? Tehetséges társalgók és zenészek? Tiszták?
 − I-igen, úrnőnk − válaszolt Junko, s mindketten ismét megha-
joltak. Kacsiko legyintett legyezőjével. − Akkor mással lehet a gond.
Több hasonló méretű házról is tudok, melyek több pénzt hoznak a
konyhára, mint a mienk. Jó nálunk az étel és az ital?
Junko és Yoko úgy bólogatott, mint két hajbókoló madár. −
Igen, úrnőnk.
− Az áraink nem túl magasak? Vagy talán alacsonyak?
− Egyik sem, úrnőnk − mondta Junko.
− Annyit kérünk, amennyit a piac elbír − tette hozzá Yoko.
Kacsiko sokatmondón bólintott. − Értem. Értem. Talán nem
szolgáljuk ki olyan jól az ügyfeleinket, ahogy kéne.
− Szolgáltatásaink tökéletesek! − Junko teljesen döbbent volt a
feltételezés hallatán.
− Nem, nem, nem − intett feléjük Kacsiko szigorúan legyezőjé-
vel. − Félreértitek. Nem úgy értettem, hogy a szolgáltatásaink hiányo-
sak lennének. Arra gondoltam, hogy talán az ügyfeleink olyasmire
áhítoznak, amit nem kapnak meg tőlünk.
− Milyen értelemben, úrnőm? − kérdezte Junko. A beszélgetés
teljesen összezavarta, ami pontosan az volt, amit Kacsiko el szeretett
volna érni.
Kacsiko felkelt, s fel-alá sétált a szobában, miközben úgy ver-
desett legyezőjével, akár egy madár.
− A Fűzvilágban a férfiak álmai megvalósulnak. Talán az ügy-
feleinknek különleges álmaik és vágyaik vannak, amiket be kell telje-
sítenünk.
− Ó − Junko szívéről nagy kő esett le. − Milyen álmokra gon-
dolsz, Aki-szama?
Kacsiko türelmetlennek tűnt. − Ezt neked kéne jobban tudnod,
Junko, nem nekem. Te és Yoko mindennap ott vagytok. Biztos vannak
visszatérő vendégeink. Ebben bizonyos vagyok. Láttam őket, mikor a
házat ellenőriztem.
− Természetesen vannak, úrnőm − mondta Yoko.
− Sok visszatérő vendégünk van − tódította Junko.
− Akkor hát meséljetek róluk valamit − mondta Kacsiko, s a
beszélgetés végre olyan irányt vett, amilyet szeretett volna. − Ki a leg-
jobb ügyfelünk?
− A legjobb Inosiro Tosiro − felelte Yoko.
Kacsiko türelmetlenül legyintett legyezőjével, s abbahagyta a
járkálást. − A testőr? Róla mindent tudok − horkant fel. − Ha az ő vá-
gyait akarnánk teljesíteni, az egész házat bordéllyá kéne alakítanunk −
színpadiasan fújt egyet.
Yoko és Junko idegesen nevetgéltek, míg Kacsiko el nem mo-
solyodott. Akkor nevetésük hitelesebbé vált.
− És ingyen kéne osztogatnunk a szakét − fűzte hozzá Yoko.
Junko már-már megszidta volna pártfogóidat, de mikor Ka-
csiko elmosolyodott a csípős megjegyzés hallatán, visszafogta magát.
− Ezt sosem tennénk − mondta Kacsiko. − Egyiket sem tehetjük. Biz-
tos vannak normális ügyfeleink is. Akiknek kedvében járhatunk, anél-
kül, hogy lejáratnánk magunkat. Akik többet fizetnének a különleges
szolgáltatásokért, melyeket a bordélyok nem adhatnak meg nekik.
− Talán − dörgölte arcát Junko.
Yoko hangja felcsilingelt. − Van egy vándorló katona − mond-
ta.
− Ah! − kiáltott fel Kacsiko. − Azt hiszem, őt láttam már. Csu-
ko egyik ügyfele. Aki mindig kék páncélt visel.
− Nem, nem arra gondolok − mondta Yoko, kissé zavartan,
amiért ki kell javítania úrnőjét. − Én arra gondolok, amelyik a nagy lo-
von érkezik, és egyszerű öltözéket visel. Szerzetesnek hinném, ha nem
tudnám, hogy nem az.
− Miből gondolod, hogy katona? − kérdezte Kacsiko.
− Hatcuko mondta − felelte a lány.
− Láttam a dai-sóját − tette hozzá Junko. − A kardok nagyon
szépek − legalábbis a hüvelyből ítélve azok.
− Néha íj is van nála − szúrta közbe Yoko, aki teljesen fellelke-
sült, hogy ennyi információval járulhat hozzá a társalgáshoz. − Olykor
vadat is hoz nekünk. Azt hiszem, hogy a Császári Rengetegben szo-
kott vadászni.
− A Császári Rengeteg nem tiltott terület? − kérdezte Kacsiko.
− Nem, ha valaki kellőképpen rangos szamuráj − mondta Jun-
ko.
Kacsiko leült, és elmosolyodott; ruhája szépen szétterült körü-
lötte. − Van ennek a magas rangú szamurájnak neve?
− Sosem árulta el nekünk − rázta fejét Yoko.
− Bár egyszer − régen − Ikoma Bentaival érkezett − tette hozzá
Junko. − Ezért úgy gondolom, hogy Oroszlán lehet.
− Mindegy, nem számít − legyezte magát Kacsiko. − Egészen
addig, amíg boldog. A jó ügyfelek biztos üzletet és újabb minőségi
vendégeket jelentenek. Mit mondtál, ki szolgálja ki?
 − Hatcuko − felelte Yoko.
− Az egyik legjobb lányunk − vetette közbe Junko.
− Talán beszélnem kéne vele − tűnődött el Kacsiko. − Először
is, áruljátok el − van-e olyasmi, amire ez a szamuráj vágyik, de még
nem kapta meg tőlünk? Van olyan álma, amit a Fűzvilág valóra vált-
hat?
− Szereti a kerteket − mondta Junko.
− Néha megengedjük neki, hogy sétálni vigye Hatcukót − szólt
közbe Yoko, majd szájára szorította kezét, mikor észrevette, hogy hi-
bát követett el.
Kacsiko felvonta szemöldökét. − Ez rendkívül szokatlan, nem?
− kérdezte.
Junko idegesen tépdeste kimonójának szegélyét. − De − felelte
az idősebb asszony −, viszont megbízhatónak tűnik.
− És jól megfizet a lány idejéért − mondta Yoko.
Kacsiko bólintott. − Talán ez éppen az a különleges szolgálta-
tás, amit a hozzánk látogató uraknak nyújthatunk. Talán még mást is
tehetünk ez ügyben. Merre szeret sétálni ez a szamuráj?
− Az erdőben, azt hiszem − mondta Junko. − Mint ahogy te is
tudod, a Császári Rengeteg széle nincs messze a házunk hátsó udvará-
tól.
− Persze − felelte Kacsiko. − Az erdő szépsége volt az egyik
ok, amiért megvettem a házat. − Ugyan ez hazugság volt, mégis mo-
solyt varázsolt a másik két nő arcára. Meghajoltak. A természet szép-
sége lányaink szépségét dicséri − folytatta Kacsiko. Yoko és Junko is-
mét meghajoltak. − Tehát a szamuráj szereti az erdőt?
− Hatcuko egyszer azt mondta, hogy szeretne egy kunyhót a
hegyekben − Yoko örült, hogy ismét hozzájárulhat a beszélgetéshez.
− Valóban? − kérdezte Kacsiko. Vigyázott, nehogy látszódja-
nak rajta érzelmei, de az új ismeret birtokában szíve repesni kezdett.
Ez kiválóan beleillik tervébe. Intett legyezőjével, s felnevetett. − Kár,
hogy nem engedhetünk meg magunknak semmi effélét.
A másik két nő vele nevetett.
− Talán van valami más, amit érte − és a többi ügyfélért − tehe-
tünk. Egy séta az erdőben meglehetősen ártalmatlannak tűnik, ha a
férfi magas rangú − Kacsiko kisimította ruháját. Több ilyennel kéne
foglalkoznunk − fejezte be.
Junko és Yoko meghajtották magukat. − Ahogy kívánod, úr-
nőnk − mondták egyszerre.
 Kacsiko gyors mozdulattal összezárta legyezőjét. − Van szá-
motokra egy feladatom − mondta. − Beszéljetek a többi lánnyal is, és
tudjátok meg, milyen különleges szolgáltatásokat nyújthatunk még −
olyan szolgáltatásokra gondolok, melyek talán szokatlanak egy gésa-
házban, de nem veszélyeztetik a lányainkat és jó hírünket.
− Hai, úrnőnk − felelték egyszerre.
Kacsiko felállt, ezzel is jelezve, hogy a kihallgatásnak vége.
Junko és Yoko is felemelkedtek.
− Ezzel a Hatcukóval majd személyesen beszélek − jelentette
ki. − Talán tud még mondani valamit hasznosat.
Yoko és Junko bólintottak.
− A szolgám majd értesít benneteket az érkezésemről − mondta
Kacsikó. − Most kimerültem.
Mindkét nő mélyen meghajolt Aki felé, s a nindzsa-ko szolgá-
lólány kitessékelte őket. Mikor elmentek, Kacsiko elhúzta a panelt,
ami mögött Miyuki és Aszami rejtőzött.
− Aszami − kezdte, van számodra egy új feladatom.
Aszami kissé meghajtotta magát. − Azért élek, hogy szolgáljak
− mondta.
− Keress nekem egy kunyhót a közeli erdőkben − utasította
Kacsiko. − Ha a Császári Rengetegben nem találsz, akkor a szomszé-
dos területek is megteszik. Félreeső legyen. Legyen elég szép, hogy
felkeltse egy daimjó érdeklődését, de ugyanakkor egyszerű is, hogy
egy szerzetes is tetszetősnek tartsa.
Aszami sokatmondón bólintott. − Egy tetszetős csapda egy ifjú
oroszlán számára.
Kacsiko válaszul csak bólintott. − Pontosan. Igyekezz!
− Gyors leszek, akár a szél − mondta Aszami. Elhagyta a szo-
bát, s Kacsiko elmosolyodott.



Másnap a Skorpió úrnő Aki álruhájában meglátogatta Junko

Házát. Nindzsa-kója már korábban betért ide, hogy elrendezze Ka-
csiko látogatását. Biztos akart lenni benne, hogy mikor megérkezik,
kevés vendég tartózkodik a házban, ezért egy kora reggeli időpontot
választott.
Mikor a kapuhoz közeledett, Junko és Yoko − mintegy varázs-
ütésre − azonnal megjelent a ház előtt. Hódolatteljesen hajlongtak és
hajbókoltak, majd betessékelték Akit, miközben az épület szerénysége
miatt szabadkoztak. Kacsiko a helyzetnek megfelelően válaszolt, bár
esze egész máshol járt.
Aszami jó munkát végzett. Rövid idő alatt talált egy kunyhót a
Császári Rengetegben. Egy császári vadőré volt, aki azonban további
bevétel reményében bérbe adta.
− Akiknek kiadta, azok vagy szökevények, vagy orvvadászok,
esetleg mindkettő − magyarázta Aszami Kacsikónak. − A kunyhót ép-
pen nem használja senki. − Mivel Aki úrnőjéhez hasonló érvelő erővel
rendelkezett, nem sok erőfeszítésébe telt meggyőzni a vadőrt, hogy le-
váltsa régi bérlőjét. A kunyhót Aszami − vagyis inkább Aki személyi-
sége − bérelte ki egy romantikus „légyott” céljára.
Kacsiko felkuncogott. Aszami majdhogynem az igazat mondta,
bár a légyottban szóban forgó személy nem Aszami lesz, sem pedig
Aki.
Késő délután szemügyre vették a kunyhót, s estére eldöntötték,
mit kell rajta megváltoztatni, hogy céljaiknak megfeleljen. Aszami
Skorpió munkásokat szerzett, akik éjszaka elvégezték a munkát. Reg-
gelre a vadőr már bajosan ismerte volna fel otthonát. Kacsiko, aki
gondosan kerülte a találkozást a munkásokkal, „tökéletesnek” ítélte a
kunyhót.
Majd a Skorpió úrnő, már Akiként, elindult, hogy látogatást te-
gyen Junko gésaházában.
− A lány, Hatcuko… − nézett körül Kacsiko. − Hol van?
− Téged vár, úrnőm − mondta Junko.
− A szobája a ház hátsó részében van − tette hozzá Yoko. − A
szamurája szeret közel enni a természethez. A kertjeink ott összeérnek
az erdővel.
Kacsiko biccentett. − Kiváló. Szeretném látni. Vezessetek a
szobájához! Utána távozhattok.
− Úrnőm − hízelgett Junko −, rengeteg kiváló ötletet kaptunk a
lányainktól.
− Biztos vagyok benne − felelte Kacsiko. − Örömmel meghall-
gatom őket, miután beszéltem ezzel a lánnyal.
Junko és Yoko meghajoltak. Yoko Hatcuko szobájához vezette
a Skorpió úrnőt, s elvonta a panelt. − Úrnőm − jelentette be Yoko −,
gésád, Hatcuko.
Hatcuko mélyen meghajolt, s homlokát a padlón heverő tiszta
tatami szőnyeghez érintette. A gésa szobája tágas, de egyszerű volt,
csaknem kolostori. Az egyedüli díszítést a lakk asztalkák és a tusfest-
mények szolgáltatták − szeretője ízlésének megfelelően.
Kacsiko Yoko felé biccentett, s a fiatal lány elhagyta a szobát.
Kacsiko a térdeplő Hatcukóhoz lépett. A Skorpió úrnő cifra mozdulat-
tal szétnyitotta legyezőjét, s megszólalt. − Hadd nézzelek.
Hatcuko lassan felemelkedett. Nem nézett Kacsiko szemébe. A
Skorpiók Anyja tetőtől talpig végigmérte. Egy szép arcú s jó alakú
lányt látott maga előtt, fényes fekete hajjal és egy gésa festett vonásai-
val. A lány kimonója jó minőségű volt, s szépen kiemelte alakját. Ke-
cses keze és lába, valamint dús keblei nagyszerű asszonnyá tették vol-
na, de Kacsiko Hatcuko testtartásában, ami lelkéről árulkodott, üressé-
get látott. A gésa megragadt helyzetének szintjén, s nem volt benne
elég lelkierő, hogy fölé emelkedjen.
Kacsiko Hatcuko állához vitte kezét, felemelte a lány arcát, s a
gésa szemébe nézett. Barna és kifejező pillantása volt, de a Skorpió
úrnőt egy ünő tekintetére emlékeztette. Kacsiko elmosolyodott, de
nem azért, amiért Hatcuko sejtette. Nagyszerű, gondolta a Skorpiók
Anyja. Ebből sok mindent a hasznomra tudok fordítani. Hatcuko fé-
lénken visszamosolygott.
− Sétálj velem! − szólt Kacsiko.
Hatcuko bólintott, és követte Kacsikót a szoba kijáratához. A
Skorpió úrnő a sodzsira pillantott, és várt. Hatcuko félrehúzta a panelt,
s kiléptek. Kacsiko a kert végébe, az erdő széléhez vezette a lányt.
− Tudod, ki vagyok? − kérdezte Kacsiko.
− Az úrnőm úrnője vagy − felelte Hatcuko.
− Azt is tudod, miért vagyok itt?
− Nem − rázta fejét Hatcuko.
Kacsiko egyenesen a lányra nézett, de Hatcuko elfordult tekin-
tette elől. − Ugyan már − mondta az álruhás Skorpió − Biztos vagyok
benne, hogy Junko és Yoko rengeteg időt töltött el azzal, hogy megbe-
szélje veled a látogatásomat. Valószínűleg órák hosszat olyan kérdé-
sekkel ostromoltak, amiket én is feltehetnék, s javaslatokat adtak a vá-
laszokra. Gyanítom, hogy egész éjjel ébren tartottak, s ezért tűnsz
most olyan fáradtnak.
Kacsiko valódi félelmet látott a gésa szemében. − Nem… illet-
ve igen − mondta Hatcuko. − Úgy értem, beszéltek velem, de nem
ezért maradtam fenn olyan sokáig.
− Ó? − vonta fel Kacsiko íves szemöldökét.
− Vártam a… az ügyfelemre.
 − És megérkezett?
− Nem.
− Ezek szerint nem is kaptál fizetségét?
Hatcuko fejét rázta. − Eddig még sosem késett. Mindig korán
itt van.
Most már nagyon közel voltak az erdőhöz. − Látom az arco-
don, hogy szereted azt az embert − mondta Kacsiko. − Tudod, hogy
nem lenne szabad. Egy férfi mindig csak egy férfi legyen. Egy ügyfél
mindig csak egy ügyfél. Végül amúgy is mind egyformák.
Hatcuko lehajtotta fejét, s elpirult fehér púderje alatt.
− Ő… más − suttogta.
Kacsiko kissé összevonta szemöldökét. − Ez a fiatalember az a
katona, akiről Junko és Yoko mesélt?
Hatcuko ismét elpirult. − Igen, katona.
− Egyszer én is szerelmes voltam egy katonába − mondta Ka-
csiko, s leheletnyi szomorú sóhajt csempészett hangjába.
− Mi történt? − kérdezte Hatcuko.
− Meghalt − felelte Kacsiko. − Végül vagy meghalnak, vagy
odébb-állnak. A katonák már csak ilyenek. Mikor elhagynak, összetö-
rik a szívedet.
− Ő nem fog elhagyni − mondta Hatcuko.
− Tényleg? − Kacsiko felvonta szemöldökét. − Akkor valóban
különleges lehet. − Az erdő felé indult. − Ismered ezt az erdőt, lá-
nyom?
− Alig − felelte Hatcuko.
− De ugye jártál már itt?
− Igen. Ritkán.
− A katonáddal?
− Igen.
− Gyere, sétálj velem a lombok alatt, és mesélj róla − unszolta
Kacsiko. − Jólesne özvegyi szívemnek hallgatni téged. − Kezét nyúj-
totta Hatcukónak.
A lány először vonakodott elfogadni, de végül félénken a Skor-
piók Anyjának markába csúsztatta kezét.
Miközben a lány homályos, romantikus képet adott a férfiról,
akiről Kacsiko tudta, hogy Akodo Toturi, a Skorpiók úrnője még mé-
lyebbre vezette Hatcukót az erdőbe. Kacsiko udvariasan egyetértett
mindazzal, amit a gésa mondott, s úgy csevegett, mintha csak egy ér-
deklődő idősebb asszony lenne, aki attól fél, hogy vénkisasszony ma-
rad. Kacsiko mindeközben valódi útcéljuk felé vezette a lányt.
Végül Hatcuko megtorpant, s lélegzete elakadt.
− Mi az? − kérdezte Kacsiko, bár már tudta a választ.
− Ez a kunyhó − rebegte Hatcuko.
− Mi van vele?
− Totur… akarom mondani, a katonám gyakran mesélt egy er-
dei kunyhóról.
− Ezek szerint már járt ebben a kunyhóban?
− Nem − válaszolta Hatcuko. − Az egy olyan kunyhó, amit ál-
mában látott.
Kacsiko felkacagott. − Az én kunyhómról álmodik?
Hatcuko barna szeme elkerekedett. − Ez a te kunyhód, úrnőm?
− Igen − felelte egyszerűen Kacsiko. − Bár ritkán látogatok el
ide. − Bánatosan felsóhajtott. − A férjem építette a számomra, mikor
még fiatalok voltunk, és szerettük egymást.
− Az én szerelmem is pontosan ezzel szeretne megajándékozni.
− Tényleg? − Kacsiko ismét felvonta szemöldökét. − Talán
mégsem olyan rossz ember. Nem jössz be? Igyunk egy kis teát!
− Ó, nem tehetem − szabadkozott Hatcuko.
Kacsiko összevonta szemöldökét. − Rajtam kívül ki mondhatja
meg, hogy mit tehetsz és nem tehetsz?
− Senki, úrnőm.
− Akkor gyere be, és ne butáskodj!
Kacsiko eltolta a paneleket, és a kunyhóba lépett. Belül egyet-
len helyiség volt, fehérre festve, egyszerű díszítéssel − majdnem mint
Hatcuko szobája a gésaházban.
A gésa is észrevette a hasonlóságot. − Ez majdnem olyan, mint
egy álom − mondta Hatcuko.
− Valóban − érette vele egyet Kacsiko, s leemelte a gyenge
tűzről a fazekát. Úgy intézte, hogy a tea készen várja, ha ideérnek. A
nindzsa-kója most is az erdőben várakozott, hátha szükség lesz még
rá.
− Akkor tettem fel a vizet, mikor elindultam, hogy találkozzam
veled − magyarázta Kacsiko, s kitöltötte a teát. − Úgy gondoltam, jól
fog esni, ha visszaérek, bár arra nem is számítottam, hogy vendégem
lesz.
Hatcuko meghajolt, s elvette a felkínált csészét. − Köszönöm,
úrnőm − mondta. Ajkához emelte a csészét és nagyot kortyolt, hogy
idegeit megnyugtassa. A gésa nem érezte meg az átható illatú Skorpió
füveket, melyek elaltatták akaratát − s mely füvekkel szemben Ka-
csiko régen ellenállóvá vált.
− Azt mondtad, olyan ez, mint egy álom − szólalt meg szelíden
Kacsiko. − Kinek az álma? A tied vagy a szeretődé?
− Az övé… vagyis mindkettőnké − mondta Hatcuko, s feje el-
nehezedett. − Mindkettőnké.
− Tudod, a férfiak és nők álma ritkán egyezik meg − töltötte új-
ra Hatcuko csészéjét Kacsiko. − Különösen a szamurájok és a gésák
álmai. Te mit szeretnél, Hatcuko?
− Azt szeretném… − kezdte Hatcuko, s tekintete a távolba ré-
vedt. −Örökre együtt szeretnék lenni a szerelmemmel, amíg a Napis-
tennő utoljára le nem nyugszik a hegyek mögött.
Kacsiko együtt érzőn bólintott. − Ez sosem, fog megtörténni és
ezt te is tudod. Nem történhet így.
− De − ellenkezett a gésa kissé talán hevesen.
− Látom a szemeden, hogy magad is kételkedsz benne − je-
gyezte meg Kacsiko. − A férjem meghalt és elhagyott. A katona szere-
tőd is el fog téged hagyni, így vagy úgy.
− Nem! Soha! Megígérte!
− De hiszen a férfiak nem szokták betartani az ígéreteiket.
− Akodo Toturi tartja a szavát − jelentette ki határozottan Hat-
cuko.
Kacsiko hátradőlt párnáján. − Tehát így hívják a szeretődet −
jegyezte meg. − Mondd csak, Hatcuko-szan, tudod, valójában ki a te
szeretőd?
− Egy nagy katona… egy tábornok.
− Ő a császár tábornoka, aki a kötelességeihez inkább kötődik,
semmint egy egyszerű asszonyhoz… egy gésához.
− Ez nem igaz!
− De − hajolt közelebb a lányhoz Kacsiko. − Ilyen a világ. A
férfiak elhagynak minket, vagy a halálba vagy egy másik asszony kar-
jaiba menekülnek. Ennek a Toturinak máris van egy másik asszonya,
és ezt te is tudod.
− Igen… akarom mondani nem − suttogta Hatcuko.
− El van jegyezve − folytatta Kacsiko − a Császári Udvar egyik
tanácsadójához.
− Nem szereti.
− Nem tehet mást, minthogy elvegye − felelte Kacsiko. − Azt
veszi el, akit a császár feleségül jelöl ki számára. És akit nőül vesz, az
nem egy gésa lesz − a császár ezt soha nem engedné meg neki.
− Meg fogja vásárolni a szabadságomat − mondta Hatcuko, s
könnyek csillogtak szemében. − Ő maga mondta.
− Én pedig boldogan eladnám neki a szerződésed − mondta
Kacsiko. Lehalkította hangját, közelebb hajolt, s Hatcuko fülébe súg-
ta: − De soha nem fog megkérni rá.
− Nem! − Hatcuko tenyerébe temette arcát.
− Nem fog megkérni rá, mert nem lesz mersze hozzá. Túlságo-
san a császár ellenére lenne. Már eddig is megkérhetett volna, hogy
adjam el neki a szerződést… De még nem tette.
Hatcuko zokogva előrehajolt, míg feje csaknem a padlót súrol-
ta. −De ő szeret − s kecses öklével a padlódeszkát verte.
− De soha nem vehet el téged − suttogta Kacsiko. − Soha.
Hatcuko összeesett a padlón, s szánalomra méltón zokogott.
− Hogyan is reménykedhetne egy egyszerű gésa abban, hogy
foglyul ejtheti az Oroszlán daimjó szívét? − kérdezte gunyorosan Ka-
csiko. − Csak kihasznál, aztán félredob. Ilyen a világ.
Kacsiko hátradőlt, s felmérte a pusztítást, amit okozott. Megfe-
lelő hosszúságú szünetet tartott, majd folytatta.
− Mindenesetre − kezdte, s hangja mély és dallamos volt −, van
egy mód arra, hogy együtt legyetek.
Hatcuko felpillantott. Könnyektől vörös szemében felvillant a
remény szikrája.
− Együtt lehettek, örökre − ismételte Kacsiko.
− H-Hogyan?
Kacsiko hátradőlt. − Mindjárt elmondom, de először szeretném
elmondani, milyen sorsot tartogat számodra a jövő, ha mégis hozzá-
mennél ehhez a férfihez. Azt már tudod, hogy ő a klán daimjója.
Hatcuko bólintott, s könnyeit törölgette.
− A menyasszonyáról azonban nem tudsz semmit − mondta
Kacsiko. − A neve Iszawa Kaede, és a Főnix klán nagy hatalmú va-
rázslónője. Az udvarban nagy a befolyása − a császár hallgat rá. Ha
rájönne a viszonyodra Toturival, az az Oroszlán végét jelentené.
− Megölné? − kérdezte Hatcuko.
− A császár elrendelhetné, hogy öljék meg, mert nagy szégyent
hozott Kaede és tulajdon háza fejére. Valószínűbb azonban, hogy uta-
sítaná a szerelmedet, hogy szeppukut kövessen el.
Hatcuko lélegzete elakadt. − Ne!
− De. Ha a szégyen akkora volna, megtenné. Természetesen té-
ged is kivégeznének, de nem ez a legrosszabb, ami történhet.
− Mi lehet rosszabb a rituális öngyilkosságnál?
− A szeppuku módot ad az elveszett becsület visszaszerzésére.
Ez a legtöbb, amiben Toturi reménykedhet. Sokkal rosszabb, ha Kae-
de gondjaira bízzák.
− Mit tud tenni az én Toturimmal?
− Boszorkányként se szeri, se száma a rémségeknek, amikkel
Toturit kínozhatja. Azt ugye hallottad, hogy a Főnix egy olyan madár,
amelyik lángok martaléka lesz, és mégis újra feléled?
Hatcuko bólintott, s félelem kezdett el csírázni tekintetében.
− Nos − halkította le hangját ismét Kacsiko −, azt hallottam,
hogy a Főnix varázslók ezerszeres tűzhalált bűvölhetnek az emberre.
Az „égő ördögök poklának” nevezik. Rettenetes varázsige, lángra tud
lobbantani egy embert, de a varázslat hatására a bőr mindig visszanő,
amint leperzselődött.
Hatcuko levegő után kapott.
− Így egy ember egy álló napig, vagy akár ezer napig is lángol-
hat, és mégsem halhat meg, csak ha megengedik.
− Csak nem tenné meg a vőlegényével! − kiáltotta Hatcuko.
Kacsiko felhúzta fitos orrát, s lenézett a lányra. − Mi az, amit
egy asszony nem tenne meg azzal a férfivel, aki megcsalta?
− Elviszem magammal − nézett körül vadul Hatcuko. − Elme-
nekülünk erről a helyről!
− Hová menekülhetnétek, ahol a boszorkány nem talál rátok? −
kérdezte együtt érzőn Kacsiko. − Ha pedig Toturié lenne az első csa-
pás − ha megölné ezt az ördögi boszorkányt − a császár akkor is meg-
öletné, bár valószínűleg gyorsabban. Így vagy úgy, de ez szörnyű csa-
pás lenne a birodalomra nézve. A Főnixek és az Oroszlánok hadba vo-
nulnának. Ez kettészakíthatná a császárságot. És mindezt a szerelem
nevében. Tán a birodalom végét akarod előidézni?
− Nem − zokogta Hatcuko.
Kacsiko visszadőlt, s mély lélegzetet vett, mielőtt folytatta vol-
na. − Toturi még ifjú. Nem látja, milyen hatással van könnyelműsége
az életére − és a birodalomra. Számára te lehet, hogy csupán könnyű
szórakozást jelentesz, de valójában a halála vagy.
− Akkor megölöm magam!
− Késő. A kár már helyrehozhatatlan. Vagy szeretnéd inkább
megölni Junkót, Yokót, a barátaidat és engem is?
Ismét könnyek csorogtak végig Hatcuko arcán. − Igen, de…
 − De?
− De nem tudom megtenni. Nincs elég erőm hozzá. − Tenyeré-
be temette arcát, és ismét összeesett. − Ó, végünk van! Végünk!
− Igen − simogatta meg Kacsiko a lány fekete haját. − Mint a
molyok, akik túl közel repültek a tűzhöz.
− Azt mondtad, van egy mód arra, hogy együtt legyünk…! −
Hatcuko hangosan sírt, és hangját csaknem elnyelte a ruha és a könny-
áradat.
− Van egy út − mondta nyugodtan a Skorpió úrnő. − Örökre
együtt lehettek, és a birodalom megmenekülhet.
− Kérlek − ragadta meg Hatcuko Kacsiko kimonójának szegé-
lyét. − Kérlek, könyörgöm… áruld el, hogyan!
Kacsiko egy kék medált emelt le nyakából. − Ezzel − tartotta a
rémült lány elé az amulettet.
Hatcuko felpillantott, s megbabonázva nézte az arany foglalat-
ban szikrázó kék ékkövet. A kőben kevéske fehér port fedezett fel. −
Mi van benne? − kérdezte.
− Az Örökké tartó Álom − felelte Kacsiko.
− Méreg?
Kacsiko bólintott. − Ha inkább így szeretnél gondolni rá.
− De azt mondtad, hogy örökre együtt lehetünk.
− Hogyan lehetne bárki is örökre együtt a szerelmével − hacsak
nem a túlvilágon?
Hatcuko a föld felé fordította könnyes szemét, és szánni valóan
zokogott.
Kacsiko figyelmesen nézte. − Gondolj az örökkévalóságra a
paradicsomban − mondta nyugodt, csitító hangon. − Biztos jobb, mint
a fájdalom és a halál, ami ezt az árnyékvilágot kíséri. Biztos jobb,
mint a háború és a birodalom pusztulása. Emlékezz arra, hogy együtt
lesztek.
Hatcuko halkan sírt a padlón.
− Megteszed? − kérdezte a Skorpió úrnő. − Van elég bátorsá-
god, hogy megmentsd magadat és a szerelmedet? Van elég bátorsá-
god, hogy megmentsd a birodalmat?
Hatcuko megszólalt ruhájának ráncai alatt: − Igen… megte-
szem!
A Skorpiók Anyja felállt, és a közeli falhoz lépett. Az amulettet
egy kis szögre akasztotta. − Mikor elérkezettnek látod az időd −
mondta −, elhozhatod ide Toturit. A felét tedd az ő teájába, a másik fe-
lét a tiedbe. Az édes feledés gyorsan eljön majd értetek. Érted?
− Igen.
− Nemsokára fel kell használnod a port − figyelmeztette Ka-
csiko. − Egy hónap múlva hatását veszti. A kő itt lesz, ha szükséged
lesz rá. Jövő héten magam fogom a kunyhót használni. Majd az egyik
szolgám eljön érted, és megmondja, mikor hozhatod fel ide a kedve-
sed. Legjobb, ha akkor hozod el, mikor legközelebb találkozol vele.
− Tegnap éjjel kellett volna meglátogatnia − szólalt meg Hat-
cuko panaszosan.
− Mondtad. Mondtad már − felelte Kacsiko, aki pontosan tud-
ta, hogy az emberei még egy jó darabig le fogják foglalni Toturit egé-
szen addig, amíg ő és Sodzsu nem indulnak a császár ellen. − Hamaro-
san eljön az idő. Mikor az alkalom kínálkozik, ragadd meg! Talán
soha többet nem lesz még egy lehetőséged.
− Miért teszed ezt? − kérdezte Hatcuko.
− Mert tudom, milyen az igaz szerelmem nélkül élni − vála-
szolta Kacsiko. − Mikor meghalt, nekem is meg kellett volna ölnöm
magam. Vigyázz, hogy te ne kövesd el ugyanazt a hibát.
Hatcuko bólintott, de a könnyáradatnak nem akart vége szakad-
ni.
Úgy tűnt, Kacsiko elhagyni készül a szobát, de mikor félrehúz-
ta a sodzsit, még hátrafordult.
− És ne feledd − mondta −, minden elodázott pillanat növeli a
felfedeztetés veszélyét − és Toturi még egy lépéssel közelebb kerül
ahhoz, hogy elveszítse a becsületét és a lángoló halál martalékává vál-
jon. Egy újabb lépés a Smaragd Birodalom pusztulása felé.
Hatcuko összerázkódott.
− Gyere − intette Kacsiko. − Meg kell tanítanom a gésaházba
visszavezető utat.
Hatcuko lassan feltápászkodott.



Másnap reggel Bayusi Kacsiko ismét átadta Aki szerepét Yogo

Aszaminak. Meghagyta, hogy Hatcukót gondosan figyeljék. A Skor-
pió úrnő nem hitte, hogy a lánynak további bátorításra lenne szüksége
feladata elvégzésére, de ha mégis, Asszami majd tesz róla, hogy min-
den a terv szerint menjen.
Mire a Skorpiók a Tűzfesztivál megünneplése alkalmából meg-
látogatják a császárt, addigra Akodo Toturi már halott lesz.



Toturi dühösen félrehajította lovagló felszerelését, s belépett

Junko gésaházába.
Junko egy alkóvból lépett elő, s meghajolt a vándor katona
előtt. − Örülök, hogy látlak, uram − mondta.
Toturi érthetetlen választ morgott vissza.
− Mikor nem értél ide a legutóbbi megbeszélt időpontra, már
attól féltünk, hogy valami bajod esett.
− Nem − felelte Toturi. − Csak elfoglalt voltam. Olyan ügyek,
amiket valószínűleg meg sem értenél.
Junko ismét meghajolt. − A katonák dolga még békeidőben
sem ér véget − jegyezte meg. − Fáradtnak tűnsz. Készítsek fürdőt?
Toturi fejét rázta. − Majd Hatcuko megcsinálja. − Majd észbe
kapott, s folytatta: − Szeretném látni, ha lehetséges.
− Természetesen, uram. Azonnal idehívom.
Toturi elhessegette az asszonyt. − Semmi szükség rá. Tudom
az utat.
Junko nézte, hogyan tűnik el az ifjú tábornok, s egy pillanatra
ismét eltűnődött azon, hogy vajon ki lehet. Megrázta fejét, s dolga
után nézett.
Az Oroszlán bejelentkezés nélkül tolta el a panelt.
Hatcuko összerezzent a váratlan hang és mozgás hallatán. − Ó!
− kiáltotta, s szorosabbra húzta össze magán kimonóját.
− Ne félj, Hatcuko-csan − hajolt meg Toturi. − Csak én va-
gyok.
A lány hozzásietett és átölelte. − Toturi-szama − suttogta, s ar-
cát a férfi széles mellkasához szorította.
− Sajnálom, hogy megijesztettelek − mondta Toturi. − De sze-
rettelek volna látni. Olyan rég jártam itt.
− Mikor nem jöttél − mondta a lány − attól féltem, hogy történt
veled valami.
A férfi megrázta fejét. − Nem. Nincs okod aggodalomra. Csak
az udvarban volt egy kis dolgom.
− Miféle dolgod? − kérdezte félénken a lány.
Toturi lenézett rá, s felsóhajtott. Valami bántotta Hatcukót, bár
azt nem tudta volna megmondani, mi. − Miért kérded?
 − Mert hiányoztál − felelte a lány. − Csaknem egy hónap telt el
a legutóbbi… találkozásunk óta, és attól féltem, hogy már vissza se
jössz.
Az Oroszlán teljes szívéből felnevetett. − Ettől sosem kell tar-
tanod, szerelmem. Hamarabb halok meg, semhogy téged elhagyjalak.
− Tényleg? − kérdezte Hatcuko.
− Hát persze.
− Akkor mi tartott vissza tőlem?
Toturi intett neki, hogy üljön le. Leült a Hatcuko mellé.
− Valószínűleg csak balszerencse − mondta. − Az általam aláírt
papírok… hivatalos ügyek… elvesztek. Újra kellett írni őket. Aztán a
lovam lesántult, és újra kellett patkoltatni. Ráadásul az embereim tea-
házi verekedésbe bocsátkoztak Otoszan Ucsiban. Nem jöhettem el,
amíg ezeket mind el nem intéztem.
Átölelte Hatcukót. − De hidd el − folytatta −, nem volt más vá-
lasztásom. Néha azt kívánom, bárcsak sosem lettem volna daimjó.
− És én… − mondta a lány −, azt kívánom, bárcsak örökre
együtt lehetnénk.
− Mint ahogy én is − felelte Toturi. Magához húzta a lányt és
szenvedélyesen megcsókolta. Mikor szétváltak, mellkasához vonta
Hatcuko fejét. − Odaadnám érte a világot.
Remegés futott végig a lány karcsú testén.
− Fázol, szerelmem? − kérdezte Toturi. − Egy forró fürdő majd
segít. Csinálsz egyet kettőnk számára?
Hatcuko bólintott, és a szobájával szomszédos fürdőház sodzsi-
jához sietett, majd megfordult.
− Toturi-szama − mondta −, ha kívánhatnál valamit, mi lenne
az?
− Egyetlen kívánság? − kérdezte Toturi, s állát dörzsölte. − Ez
könnyű. − A lányhoz lépett, és átölelte. − Azt kívánnám, hogy te meg
én örökre együtt legyünk.
− Ahogy mesélted? Egy kis erdei kunyhóban? − kérdezte Hat-
cuko.
− Igen − mosolygott le rá Toturi. − Együtt, mindörökké, egy
kis, erdei kunyhóban.
A lány visszamosolygott, de kerülte pillantását.

Nagykorúság
Sodzsu, Dairu elképzeléseivel ellentétben, körülményes ceremóniák
nélkül fogadta visszatérő feleségét és embereit. Az üdvözlés mégis
meleg volt. Sodzsu tervének fogaskerekei máris működésbe léptek.
Csak kevés elintéznivaló maradt, mielőtt a Skorpiók elindultak volna
Otoszan Ucsiba. Ezek egyike volt Dairu, a daimjó örökösének gempu-
ku szertartása.
A rituáléra két nappal Kacsiko visszatérte után került sor. Kyu-
den Bayusi nagycsarnokában több száz Skorpió nemes, csatlós és
megbecsült vendég gyűlt össze. Sodzsu és Kacsiko, akik legszebb ál-
arcukat és kimonójukat viselték, a terem elülső részében foglaltak he-
lyet egy emelvényen. A többi Skorpió a csarnok falai mentén helyez-
kedett el. A vendégek valamennyien legfinomabb öltözékeiket visel-
ték. Ha másként tesznek, a fejükkel játszottak volna.
A termet arany, fekete és vörös zászlók díszítették, melyek
nagy részére a Skorpió mon is rá volt festve. Némelyik falikárpiton ál-
dások és varázsigék álltak, hogy siettessék a beavatottat a férfivá érés
felé. A terem közepe üresen maradt, ezt a szertartás számára tartották
fent. Sodzsu egy intésére csend borult a csarnokra.
Bayusi Dairu feltűnt a hatalmas bejárati ajtószárnyak között, s
bevonult a terembe. Arany kimonót és álarcot viselt, melyeket vörös
és fekete filigrán díszített. Bal kezében katanát, jobbjában egy teker-
cset tartott. A Skorpió örököst két előkelőség kísérte. Jobbján Mifune,
a pap lépkedett. Balján a Skorpió vívómester, Maszayuki haladt, hátá-
ra szíjazott íjjal és nyílvesszőkkel.
Dairo átnyújtotta Maszayukinak kardját, kitekerte a tekercset,
majd felolvasta:
− Pergő levelek − a folyó vize száguld − a hegy is ledől. − Két
másik haikuval folytatta, mindkettőt Skorpió költők írták. Végül fel-
göngyölte a tekercset, és átnyújtotta Mifunénak.
Fejből felmondta Sinszei verseit. Míg a fiú beszélt, Mifune bó-
logatott. Sodzsu és Kacsiko szívében büszkeség ébredt. Fiuk jól meg-
tanulta a leckét.
A versmondás után Maszayuki levette hátáról az íjat és a vesz-
szőket, s Dairunak nyújtotta őket. A fuszuma oldalfalak kinyíltak, és a
szolgák tizenegy fa céltáblát hoztak be. A hatalmas ajtó elé tették
őket. Valamennyi céltábla egy állatot ábrázolt: szarvasokat, fácánokat,
vaddisznókat és más lényeket.
Dairu az idegre illesztett egy vesszőt, s füléig feszítette a húrt.
Lecsendesítette szívét és légzését, s összpontosított, ahogy tanulta.
Mikor a tökéletes nyugalom pillanatát megérezte, útjára engedte a
vesszőt. Eltalálta az első célt. Az összegyűltek némák maradtak −
ahogy a szokás megkívánta. Csak mikor Dairu lelőtte utolsó célpontját
is, az oroszlánt, akkor biccentett a Skorpió nagyúr elismerően.
Dairu apja felé hajolt. Az íjat és a vesszőket visszaadta Ma-
szayukinak. A vívómester átnyújtotta Dairunak katanáját.
Dairu a hüvelyt obijába tűzte, s kivonta a kardot. Harci kiáltást
hallatva a terem közepébe vonult, s maga elé tartotta a katanát.
A hangra az oldalfalak ismét szétnyíltak, s a szolgák ezúttal hét
szalmából készült gyakorlóbábot toltak be. Dairu megvárta a belső
csend pillanatát.
Mikor megérezte, sebesen előrelendült, s kardját széles ívben
meglendítette. Az első báburól a karokat vágta le, a másodikról a lába-
kat. A harmadikat derékban metszette ketté; a negyediket lefejezte. Az
ötödik valamennyi végtagját elvesztette, a hatodiknak lábai, törzse és
feje mondtak búcsút egymásnak.
Dairu levágta az utolsó bábu végtagjait, s derékban is kettészel-
te. A szalmabábot dőlés közben fejezte le. Elégedett kiáltással vette fel
kezdeti helyzetét. Szüleire pillantott.
Sodzsu ismét biccentett; Kacsiko mosolygott.
Dairu hüvelyébe tolta kardját, és meghajolt.
Mifune előrelépett. Ruhájának ráncai közül elővont négy se-
lyemkendőt, s a fiú előtt a levegőbe dobta őket.
Dairu az iadzsutcu kardrántás-művészetét használva elővonta
kardját, s kettévágta az első kendőt, még mielőtt az földet ért volna. A
többi is hasonló sorsra jutott, s így a négyet szerencsés nyolcas szám-
má változtatta. Végül hüvelyébe tolta kardját, és meghajolt, először a
pap, majd a szülei felé. Mifune viszonozta a meghajlást; a Skorpió úr
és úrnő csak biccentettek.
Két szerzetes lépett elő, és egy darabka rizspapírt nyújtottak át
a papnak. Mifune megfordult, és Dairunak adta tovább. A Skorpió
örökös mindkét kezével megfogta a papírt, s magasra emelte, hogy
mindenki láthassa.
Jobb kézzel elengedte a papírt, s ismét kihúzta kardját. Dairu
homlokán verejték gyöngyözött. Szíve hevesen vert. Kényszerítette
magát az összpontosításra, s lecsendesítette szívét. Meredten nézte a
papírt, mely egyik sarkánál fogva libegett bal kezében.
Lassan ujja és a papír találkozásához emelte kardjának hegyét.
Ügyes mozdulattal végighúzta a pengét a papír keskeny élén, s pár pil-
lanat múlva már ketté is metszette. Mindkét fél akkora volt, mint az
eredeti, bár vékonyabb annál.
Dairu kifújta a levegőt. Lendületesen ismét hüvelyébe tolta a
kardját. Meghajolt szülei felé.
Bayusi Sodzsu felállt, s a terem közepébe ment a fiához.
Dairu letérdelt ura előtt.
Sodzsu lenézett a fiúra. Díszes maszkja miatt lehetetlen volt ar-
cából kiolvasni érzéseit.
Dairu lehajtotta fejét és várt.
Sodzsu ruhájának egyik rejtett ráncából elővont egy wakizasit
− a szamurájok rövidkardját. Dairunak nyújtotta a fegyvert. − Mától
fogva − szólalt meg a Skorpió nagyúr, s hangja mennydörgésként
visszhangzott a teremben −, szamuráj vagy.
Dairu átvette a kardot, s övébe dugta, ezzel dai-sója − a szamu-
rájok és a férfiak jele − teljessé vált. Akaratlanul is elmosolyodott.
Felállt, s meghajolt az egyetlen apa előtt, akit ismert.
Mikor Sodzsu viszonozta a meghajlást, a hatalmas terem dü-
börgő tapsviharban tört ki. A jelen lévő nemesek felálltak, öklüket a
levegőbe emelték, és háromszor elkiáltották magukat: − Banzai!
Dairu visszapislogta a szeme sarkába gyűlt nedvességet. Látta,
hogy anyja könnyeit törölgeti. Apjához fordult.
Sodzsu biccentett Dairu felé. A fiatalember mosolyt érzett ki a
maszk mögül.
− Gyere − intett neki a Skorpió, hogy kövesse az emelvényhez.
− Kezdődjék az ünnepség!
Apja és fia Mifune és Maszayuki felé fordult, s mindketten
meghajoltak. A pap és a vívómester válaszul még mélyebben meghaj-
tották magukat. Dairu mindkét tanára büszkén mosolygott tanítványá-
ra. Sodzsu megfordult, s a terem elülső részében álló emelvényhez ve-
zette fiát. Leültek Kacsiko mellé, és az ünnepség komolyan elkezdő-
dött.



Estére a kastély személyzete teljesen kimerült. Annak biztos

tudatában hajtották álomra fejüket, hogy mindent megtettek urukért,
feleségéért és fiáért.
A legtöbb Skorpió a gempuku rituálét követő napon későig
aludt. Természetesen a szolgák rendes időben munkájuk után néztek −
bár azért senki nem rótta meg őket, hogy kissé álmosnak tűnnek.
Sodzsu és Kacsiko ébredés után nekiláttak, hogy az utolsó si-
mításokat is elvégezzék a terven. Dairunak Tetcuo segítségével a lova-
kat kellett előkészítenie.
Nem sokkal naplemente után Sodzsu és Kacsiko találkoztak
Dairuval Kyuden Bayusi főépületének tornyában.
− Fiam − mondta Sodzsu, s arca szigorúvá vált maszkja mö-
gött. − Gyanítom, hogy tudod: utunk a fővárosba nem csupán a Tűz-
fesztivál megünneplése végett történik.
Dairu bólintott. − Nem volt jogom faggatózni, apám, de való-
ban kíváncsivá váltam.
− Most, hogy már férfi vagy − jelentette ki Kacsiko −, tudnod
kell látogatásunk valódi okát.
− Azt már most tudod − folytatta Sodzsu −, hogy a Skorpiók
útja nehéz út. Arra születtünk, hogy megtegyük, amire a többi klán
képtelen… amire ők nem hajlandók. Isteni küldetésünk, hogy engedel-
meskedjünk a császárnak, bármi áron. Semmi nem lehet fontosabb,
mint a birodalom védelme − sem az élet, sem a család, sem a becsület.
Érted?
− Igen, apám.
Sodzsu bólintott. − Yosh − mondta. − Most hitvallásunk elér-
kezett a végső megmérettetéshez. Mindent megkockáztatunk, mindent
feláldozunk a Smaragd Birodalom, és maga Rokugan érdekében.
− Megtudtuk − vette át a szót Kacsiko, s tekintete sötét és ko-
mor volt −, hogy hatalmas katasztrófa fenyegeti világunkat. Fu Leng
visszatérte a küszöbön áll.
A Skorpió trón ifjú örökösének lélegzete elakadt. − Nem!
− Anyád igazat mond − mondta Sodzsu. Megfordult, s a szoba
közepéből, ahol álltak, a magas erkély végébe lépett. − Hamarosan
mindez − intett a kastély körül elterülő tájra − lángra lobbanhat. A vi-
lágunk sikoltva zuhan Dzsigoku bugyraiba.
Dairu egy lépést tett előre, s keze öntudatlanul is kardja marko-
latához mozdult. − De ez nem történhet meg, apám − mondta. − Meg
kell akadályoznunk ezt a katasztrófát − bármi áron.
− Meg kell akadályoznunk, meg tudjuk akadályozni és meg is
fogjuk − felelte komoran Sodzsu, de nem fordult vissza fia felé.
− Megtesszük, bár mindent fel kell áldoznunk érte − mondta
Kacsiko. − A birodalom is drágán meg fog fizetni érte.
− Nincs ár, ami elég nagy lenne Fu Leng visszatértének meg-
akadályozásáért − mondta bátran Dairu.
Sodzsu megfordult, és fia vállára tette kezét. − Tehát érted − je-
gyezte meg a Skorpió daimjó. − Helyes. Most az anyád és én elmond-
juk, mit kell a Skorpióknak tenniük, hogy elhárítsák a végzetet.
− Egy tekercs, amit Uikku, a Derűs Próféta diktált le valaha az
egyik Skorpió csatlósnak, elmondja, hogyan tér majd vissza Fu Leng
− mondta Kacsiko. Pillantása foglyul ejtette fia sötét tekintetét. − A
Gonoszt az utolsó Hantei császár fogja feltámasztani.
− Hantei…! − kapott levegő után Dairu.
− Hacsak − vetette közbe Sodzsu − nem tudjuk megállítani.
− De apám, hogy állíthatnánk meg a császárt? Szolgálnunk kell
őt − mindhalálig.
− Persze, szolgálnunk kell őt, de a birodalmat is. Ha a császár
fenyegetést jelent a birodalomra… − Sodzsu elhallgatott, s elfordította
tekintetét − …akkor új császárra van szükség.
− Egy olyan császárra, aki nem Hantei − tette hozzá Kacsiko. −
Egy olyan császárra, aki nem hozza vissza Fu Lenget. Talán egy
Bayusi császár lesz az.
Dairu apjáról anyjára nézett, tekintetében hitetlenség tükröző-
dött. Apró álarca nem tudta elleplezni döbbenetét és iszonyát. − Öljük
meg a császárt?
− Nem ölnél-e meg egyetlen embert, hogy megments száz má-
sikat? Ezer másikat? Tízezer másikat? − kérdezte a Skorpió daimjó. −
Ha a császár életének kioltása szolgálja legjobban a birodalom ügyét,
hogy is húzódozhatnánk tőle? Esküdt kötelességünk.
− Erre születtünk − állt Kacsiko férje mellé, s megfogta bal ke-
zét.
− De apám… − kezdte Dairu −, az első csatám… nem vívha-
tom a császár ellen.
− A sors ritkán választja ki számunkra azt az utat, amit szíve-
sen követnénk, fiam − mondta Kacsiko. − Ügyünk igaz. Szükségünk
van rád.
Dairu szüleihez lépett, s megfogta Sodzsu jobb kezét. A daimjó
vállába fájdalom hasított, de lerázta magáról.
− Akkor veletek vagyok − jelentette ki Dairu. − Áruljátok el,
hogyan visszük véghez a tervet!
Sodzsu bólintott. − Yosh.
Egyszerre foglaltak helyet.
Kacsiko kezdte: − Miközben kíséretünk a Hantei kastélyba uta-
zik, valódi haderőink már ott várakoznak ránk.
Sodzsu folytatta: − Az utóbbi egy hónapban embereink keres-
kedőknek és kézműveseknek álcázva beszivárogtak a fővárosba. Há-
zaink menedéket adtak nekik. Senki még csak nem is sejti, hány Skor-
pió lakik most a fővárosban.
− Ugyanakkor Szosi Bantaro és Yogo Junzo a várost körülölelő
hegyekben ütötték fel tanyájukat − mondta Kacsiko − Ravasz varázs-
latok és a nindzsa képességek segítségével rejtőztek el. Fegyvereink
többsége velük van.
− De ha a fegyvereink a városon kívül vannak…?
− Most még kívül vannak − mondta Kacsiko −, de hamarosan a
falakon belül lesznek. A sugendzsáink varázslatai segítségével kardja-
ink és dárdáink egyszerű botoknak tűnnek majd, gyújtósnak a közelgő
Tűzfesztivál számára.
Sodzsu összekulcsolta ölében kezét. − Ez idő alatt Yogo Junzo
kifinomult varázslatai meggyengítik a kastély védelmi rendszerét.
− Nem fog a Hantei sugendzsa rájönni? − kérdezte Dairu.
− Nem − felelte az apja −, mert Junzo nem legyőzni akarja a
kastély varázslatait, hanem csak megváltoztatja azokat, így észrevétle-
nül vihetjük be hadseregünket. A Darvak és a Főnixek varázsigéi a he-
lyükön maradnak majd, de megváltoznak, hogy a mi céljainkat szol-
gálják.
− Mikor megérkezünk − fejezte be Sodzsu −, a császár lakomát
rendez majd a tiszteletünkre. Az ünnepség során fogunk lecsapni.

Veszélyben Rokugan

Másnap kora reggel a Skorpió sereg összegyűlt Kyuden Bayusi keleti

kapuja mögött. Sodzsu csatlósai előtt állt pompás Unikornis paripájá-
nak kantárját fogva. Mellette Dairu és Tetcuo helyezkedett el. Pár sor-
ral hátrébb, még a Skorpió örökös látóterében Bayusi Aramoro lova-
golt − a daimjó féltestvére és az örökös árnyéka. Jól beleolvadt a csat-
lósok tömegébe, ami tökéletesen megfelelt elképzeléseinek.
Kacsiko pilledten pihent gyaloghintójában, s egy díszes legye-
zővel próbálta távol tartani a reggeli hőséget. Ilyenkor gyűlölte az ap-
ró, lakkozott dobozt, melybe a szokás kényszerítette. Valószínűleg a
menet több tagját is kínozta a forróság, de senki nem volt annyira ud-
variatlan, hogy kimutassa. Sodzsu valamennyi emberének meghagyta,
hogy legdíszesebb maszkjaikat viseljék, ami nem csak hogy illett a
császár meglátogatásához, de útjuk valódi természetét is leplezte.
Bayusi Yodzsiro daimjója mellett állt, s odasúgta: − Biztos
vagy benne, hogy nem szeretnéd, ha veled tartanék, uram? − kérdezte
Yodzsiro.
Sodzsu fejét rázta. − Nem. Itt kell maradnod − felelt. − A te
gondjaidra bízom a kastélyunkat és szent hazánkat. Senki más nem
méltó erre a feladatra.
Yodzsiro mélyen meghajolt. − Köszönöm, nagyúr.
− Még valami − fordult lovához Sodzsu, és a nyeregtáskából
előhúzott egy hosszú, vászonba burkolt csomagot. − Tessék − nyújtot-
ta át a fiatalembernek.
− Mi ez, nagyúr? − kérdezte Yodzsiro.
Sodzsu arca elkomorodott maszkja mögött. − Itcuwari, az őse-
im kardja.
− A királyi kard! − lehelte Yodzsiro.
− Ezen az úton nem lesz rá szükségem − mondta Sodzsu. Mé-
lyen gondolatai között felerősödött Yasin, a vérkard zümmögő dala. −
Vigyázz rá, míg vissza nem térek − mondta a daimjó.
− Mint a szemem fényére, nagyúr − válaszolta Yodzsiro. Mé-
lyen meghajolt, s tiszteletteljesen tartotta a szent kardot tartalmazó
csomagot.
Sodzsu lova nyergébe lendült, s figyelmen kívül hagyta sorvadt
karjának sajgását. − Mikor ismét találkozunk − mondta Yodzsirónak −
a világ újra biztonságban lesz.
− Kísérjen szerencse utadon − szakadt ki Yodzsiróból.
Sodzsu megrántotta lova kantárját, s előreléptetett; a sereg kö-
vette.

A huszonegyedik nap reggelén a Skorpió sereg megpillantotta

a Fényességes Herceg Városát. Mint utazásuk minden egyes napján,
most is füllesztő volt a meleg. Tornyosuló, fekete felhők közeledtek
nyugatról a város felé, s kioltották a lemenő nap fényét.
Egy átlagos szem semmi szokatlant nem talált volna a közelgő
viharban. Sodzsu azonban tudta, hogy a felhők sugendzsájának művé-
szetéről árulkodnak. Hamarosan elered az eső; s a kora esti órákban
egyre erősödik majd, míg végül a várost magába fojtja a lezúduló zi-
vatar.
A vihar leplezi majd emberei mozgását, akik a falakon kívül és
belül gyülekeztek. A villámlás ráadásul drámai hatást kölcsönöz majd
Sodzsu aznap esti beszédének. A baljós előjelek méltók voltak a kü-
szöbön álló vérontáshoz.
A Skorpió kíséret a Császár Kapuján keresztül érkezett a város-
ba. A kapu onnét kapta nevét, hogy mögötte terült el az egyetlen köve-
zett út, mely a fővárosba vezetett.
Rokuganban szinte valamennyi út földút volt. A rossz időjárás
valamennyi kerekes jármű közlekedését megakadályozta − mint ahogy
este is ez fog történni. A Császár Útja azonban ki volt kövezve, és az
uralkodó évente egyszer végighajtott rajta kocsijában a palotától a kö-
rülötte elterülő város külső kerületéig. A sétakocsi sokkal szebb volt,
mint a császár által általában használt gyaloghintó, s még a díszes
hordszéket is túlszárnyalta megjelenésében. Sajnos, a kocsi csak ezt az
utat használhatta.
Dairu ámulva forgatta körbe fejét, miközben apja kísérete átlo-
vagolt a kapun. Ugyan járt már a városban, de soha nem látta ezt a ré-
szét. A Császár Kapuja hatalmas volt, s az ifjú Skorpiónál vastagabb,
háromemeletes pagodánál magasabb ölfák alkották. A kapuszárnyakat
fehérre festették, s nagy erejű rúnákat faragtak rájuk. Széles vasszala-
gokkal verték ki őket, s nagy zsanérjaik is vasból voltak. Arany filig-
rán díszítette szamurájok és sárkányok mitológiai jeleneteivel a sötét
fémet.
Közvetlenül a bejárat mögött egy hatalmas torii állt. Ezek a dí-
szes kapuívek általában az istentisztelet helyén álltak, s a mennyek ka-
puját jelképezték. A jelzés itt egyértelmű volt; akik ezen az úton lova-
goltak végig, égi ösvényt követtek. Az út végén az óriási Hantei palota
várt rájuk.
A kastély a város többi része és a reggeli ég fölé nőtt. Fehér
tornyai mintha a felhőkkel keveredtek volna össze. Ragyogását még a
közelgő vihar sem tudta elhomályosítani. Dairunak úgy tűnt, mintha
egy darabka mennyország hullott volna a földre. Az ifjú Skorpió apjá-
ra pillantott, s kíváncsi volt, vajon a Skorpió nagyúr is ugyanezt érzi-e.
Sodzsu biccentett, mikor észrevette fia pillantását. Dairut ez a
bólintás valamiképp útjuk komorságára emlékeztette.
Azonkívül, hogy abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy
a Császár Útját használhatták, Sodzsu más okból választotta a Császár
Kapuját. A Skorpió Klán által ellenőrzött városrészek az út mentén te-
rültek el. A hozzájuk hű emberek házaikból láthatták Otoszan Ucsiba
lépő vezérüket. Ez jelként szolgált a Skorpióknak − akik tudtak Sod-
zsu tervéről − hogy az előkészületek a végső stádiumba érkeztek.
 A kíséret útközben a palota felé számos ősi faldarab mellett ha-
ladt el. A város a múltban többször is kibővült, és a régi falakat lebon-
tották, hogy köveikből felépíthessék az újakat. Ahol azonban a helyi
épületek szorosan körbevették a korábbi bástyákat, ott a maradványok
fennmaradtak.
Otoszan Ucsi házai hagyományos rokugani tervek szerint épül-
tek. Fakeretbe feszített rizspapír alkotta falaikat. A legtöbbnek faajtaja
volt, mely a főútra nyílt. A tehetősebbek háza egy kertet és olykor egy
kis tavacskát is körülzárt. Az épület többi része e köré a foglyul ejtett
darabka természet köré épült. Valamennyi rokugani ház rendezett volt,
bár nem mindegyiket tartották karban. Otoszan Ucsiban viszont még a
legszerényebb hajlékok is ragyogtak. Ha egy házat nem tartottak volna
tökéletes állapotban − különösen a Császár Útja mentén − az sértés
lett volna a Nap Fiára nézve. Az ilyen sértések általában gyors kivég-
zésekhez vezettek.
A Skorpiók hamarosan megpillantották a Tiltott Várost. A csá-
szári kerület falai lenyűgözően magasak és fehérek voltak, akár az ele-
fántcsont. Fényesen szikráztak, még most is, ahogy a viharfelhők las-
san eltakarták a délutáni napot. Sodzsunak eszébe jutottak a történe-
tek, amiket ezekről az elvarázsolt falakról hallott. Az egyik − mely tu-
domása szerint igaz volt − azt állította, hogy a császár, aki a fal felhú-
zását elrendelte, megkövetelte, hogy a kövek mind egyformák legye-
nek. Szamurájok kutatták át egész Rokugant, hogy teljesítsék a Nap
Fiának kívánságát. Ez a tökéletes szimmetria erősítette meg a fal va-
rázslatait.
A legendák azt mondták, hogy a falat sem földrengésnek, sem
ellenségnek nem sikerült soha megrepesztenie. Sodzsu ebben kételke-
dett. Bárhogy is, a legenda második részét hamarosan próbára teszi −
bár nem egészen úgy, ahogy azt az építők elképzelték.
Mikor a Skorpiók közelebb értek, a Tiltott Város kapuszárnyai
kitárultak előttük. Egy pillanatra Sodzsu eszébe villant az álom, amit
hónapokkal azelőtt látott − az álom, melyben halál és vérontás kísérte
érkezését a városba.
A kapu mögött nem látott tüzet és démonokat. Helyettük nagy
tömeg várakozott, hogy üdvözölhesse a Skorpió sereget. A sereglet
élén egy aranybaldachinos hordszékben 38. Hantei császár ült.
A Tiltott Városban álló tömeg éljenezni kezdett, mikor a Skor-
piók a császár iránti tisztelet jeleként lehatották zászlóikat. Sodzsu ko-
moran elmosolyodott jóindulatú maszkja mögött.
 Sodzsu a császárt kísérő legtöbb embert ismerte. Soszuro Tabe-
ru, a Skorpió követ, szokásos helyén, a császár balján állt. Biccentett,
mikor Sodzsuval összevillant tekintetük. A Daru Kakita Yosi is Hantei
balján állt, s haját Daru divat szerint fehérre festette. Magas, vékony,
jóképű férfi volt, aki nem kötekedett annyit, mint a többi Daru, s jó
költőnek számított. Bár még sosem fogott fegyvert a kezébe, Yosi a
birodalom leghatalmasabb emberei közé tartozott. A császár hallgatott
rá. A Skorpió nagyúr remélte, hogy nem kell majd megölnie, mert
Yosi régebben a Skorpió szövetségese volt.
A Daru mellett Dodzsi Sizue állt, aki még a közelgő vihar ár-
nyékában is szép volt, akár egy fűz. A lány születésétől fogva sánta
volt ugyan, de ezért szokatlanul éles elméje kárpótolta. Mind a béna-
ság, mind az intelligencia tekintetében hasonlított a Skorpió nagyúrra.
Sodzsu eszébe véste, hogy szemmel kell tartania.
Jobbra Iszawa Kaede, az Űr Főnix Asszonya és Szeppun Isika-
wa, Hantei testőrkapitánya állt. A Főnix sugendzsát is szemmel kell
tartani. Sodzsu remélte, hogy bosszúsága a vőlegénye, Akodo Toturi
miatt elvonja majd figyelmét. A lányt nem volt könnyű megtéveszteni,
s félelmetes hatalommal bírt. A Skorpió beszélni kívánt Yogo Miyuki-
val, Kacsiko komornájával Kaede semlegesítéséről.
Isikawa már kevesebb gondot okozott volna. Bár jó harcos
volt, sem vitézségben, sem erőben nem vehette fel a versenyt Sodzsu
embereivel. Ha szükséges, a Skorpió daimjó fivére, Aramoro gyorsan
elintézi.
Mások is voltak a császári kíséretben, akiknek gyengéit Sodzsu
sorra vette.
Szeppun Bake egy talpnyaló volt. Tudását a vallásról és a pró-
féciákról arra használta fel, hogy máskülönben szegényes gondolatait
alátámassza velük. Otomo Szorai akár Skorpió is lehetett volna. Fő
célja az volt, hogy körmönfont módon egymásnak ugrassza a kláno-
kat, s így a császár uralmát megszilárdítsa felettük. A császár kedvéért
a Skorpiók néha engedték, hadd gondolja azt, hogy sikerrel járt. Szo-
rai valójában azonban csak amatőr volt Kyuden Bayusi udvaroncaihoz
képest.
Miya Yoto, a herold túl öreg volt, semhogy számolni kelljen
vele. Sodzsu nem látta Yoto fiatal, energetikus fiát, Szatosit a tömeg-
ben. Szeppun Daiori is valaha jobb napokat látott. Bár még mindig
büszkén tartotta magát, a Skorpió nagyúr felfedezte rajta az ópiumfüg-
gőség jeleit. Ő sem jelenthet rá veszélyt.
 A trónörökös sem áll majd a Skorpiók útjába. Sodzsu a látottak
alapján úgy találta, Szotorii kevesebb gondot fog okozni, mint ahogy
azt korábban gondolta. Ahelyett, hogy megadta volna látogató nagyúr-
nak a figyelmet, amit az udvariasság megkövetelt, az ifjú Hantei a se-
reglet hátsó soraiban maradt, és Miya Matcuo lányaival flörtölt.
A lányok nemcsak hogy rangban alatta álltak, Szotorii ráadásul
egyikükkel − Yumikával − túlontúl is barátságos volt. A fiú másna-
posnak tűnt. Inkább haljon meg, semhogy szégyent hozzon uralmával
a birodalomra, gondolta Sodzsu.
Akodo Toturi távolléte szembetűnő volt. Helye a császár jobb-
ján üresen állt. A Skorpiók útjának utolsó napjain Kacsiko kémei hírt
hoztak az Oroszlán közelgő haláláról.
Sodzsu visszafogta lovát a Napistennő Fia előtt, s mélyen meg-
hajolt. Mögötte a társaság megállt, s követte példáját.
− Legnagyobb Fenség − szólalt meg udvariasan a Skorpiók
ura.
Hantei biccentett felé. − Bayusi Sodzsu, leghűségesebb szol-
gánk és barátunk, üdvözlünk téged városunkban. Örülünk, hogy a lá-
togatásodat a Tűzfesztivál idejére tűzted ki, s örömmel tölt el minket
fiad nagykorúvá válása. Hol van a fiú?
Sodzsu intett Dairunak, és a Skorpió örökös előrelovagolt. −
Fenség − hajolt meg mélyen.
− Megtiszteltetés, hogy udvarunkban vendégül láthatunk, ifjú
Skorpió − mondta Hantei. − Reméljük, hogy a gempukud próbái nem
voltak túl megerőltetők.
− A kovács tüzének hevétől erősebb az acél − mondta kissé
idegesen Dairu.
A császár rámosolygott.
Dairu szíve megmelegedett, mintha a nap érintette volna meg
vállát. Visszamosolygott és meghajolt. Magában felkészült az előtte
álló kemény próbatételre. Ma valóban Skorpió vagyok, gondolta.
− És a bájos feleséged, Bayusi nagyúr? − kérdezte a császár. −
Reméljük, ő is részt vett az úton?
Mintegy válaszul kérdésére, egy szolga nyitotta ki Kacsiko
gyaloghintójának ajtaját, és a nagyasszony, kecsesen, akár egy macs-
ka, kilépett. Minden szempár felé fordult. Még Hantei Szotorii is ab-
bahagyta annyi időre a flörtölést, hogy felfigyeljen rá.
− Megtiszteltetés, hogy visszatérhetek a fehér falú Felhőváros-
ba − hajolt meg Kacsiko.
 − Ó, Kacsiko − mondta kedélyesen a császár −, te még egy
öregember szeme elől is elűzöd a ködöt. Reméljük, hogy vacsora után
csatlakozol hozzánk a lótusztavacska mellett.
Kacsiko ismét meghajolt, s tekintetet a császáron nyugodott. −
Természetesen, fenség. Ha az időjárás megengedi.
− Nagyszerű, nagyszerű − dörzsölte a császár össze lelkesen
kezeit. − Hagyjunk is fel talán a formalitásokkal, és kezdjünk a lako-
mába. Úgy gondoljuk, hogy különösen jó menüt állítottunk össze ma
este.
− A választásod tökéletes, Mennyek Fia − lépett előre egy pil-
lanatra Szeppun Bake, majd ismét a tömegbe olvadt.
− Nagyszerű. Pompás − bólogatott Hantei. Mivel szemmel lát-
hatólag elege volt a pompából, hozzátette: − Akkor kezdjünk talán
hozzá, jó?
− Ahogy kívánod, Fenség − felelte egyszerre Sodzsu és Ka-
csiko. A nagyúr és asszonya szándékosan nem vettek tudomást a csá-
szár barátságos közvetlenségéről. Sodzsu és Kacsiko meghajoltak,
majd Dairu és − kis késéssel − az egész Skorpió sereg követte példáju-
kat.
− Akkor menjünk − mondta a császár. Intett legyezőjével, és
hordozói a nagytorony felé indultak vele. Menet közben játékosan
Dairura kacsintott. Sodzsu és a többiek a nyomába szegődtek.
Soszuro Taberu hátramaradt, hogy a Skorpió nagyúrral és asz-
szonyával szót válthasson. Mikor közelebb értek hozzá, meghajolt, ők
pedig viszonozták a meghajlást.
− Minden rendben találtok − közölte Taberu. − A palota leg-
jobb szobáit foglaltam le a kíséretetek számára.
Sodzsu bólintott. − Yosh − értette el csatlósa kettős jelentésű
szavait.
− Biztos vagyok benne, hogy szokásos módon kitűnő munkát
végeztél, Taberu − tette hozzá Kacsiko. − A nagyúr és én szeretnénk
felfrissülni a lakoma előtt. Azt hiszem, embereink többsége szintén
szeretné elvégezni öltözékén az utolsó simításokat.
− Gondoskodom róla − mosolygott rá Taberu. Hiába dolgoztak
már több éve együtt, még mindig elbűvölte az asszony szépsége és ra-
vaszsága.


 A szállás, amit Taberu talált, éppolyan kiváló volt, mint ígérte.
A Skorpió nagyúr és asszonyának lakosztálya fényűző volt, s csodás
kilátást nyílt belőle a palota kertjeire. Emellett könnyen védhető és ne-
hezen kifürkészhető volt. Érkezésük után Yogo Miyuki számos, va-
rázsigével biztosította, hogy a szobában elhangzó beszélgetéseket ne
lehessen lehallgatni.
Miután a sugendzsa elment, Sodzsu és Kacsiko megfürödtek a
szomszédos szobában, és felkészültek a lakomára.
A Skorpió nagyúr kinyújtózkodott. Mivel béna karját gyengé-
nek érezte, végigfuttatta ujját a tetoválás bonyolult mintáján, és érezte,
hogy a merevség elszáll. Elővette kék üvegét, és ivott egy kortyot,
hogy a tetoválás mágiáját megerősítse.
Miközben Sodzsu végigcsinálta a katáját, Kacsiko ellenőrizte
mérgeit. A császári őrök miatt csak keveset tudott a kastélyba csem-
pészni. Szerencsére pozíciója, mint a császár tanácsadója lehetővé tet-
te, hogy korábbi látogatásai során nagyobb készletet halmozzon fel
szerte a palotában. A ma estére kiszemelt méreg különleges lesz.
Olyasmire volt szüksége, ami nehezen észrevehető, ugyanakkor erős,
ami letompítja a császár és a vendégek elméjét, de nem kelt gyanút.
A hígított fekete lótusz tűnt a legmegfelelőbbnek erre a célra,
és Kacsiko nekilátott, hogy a megfelelő adagokat összeállítsa. Tesz
majd róla, hogy a méreg utat találjon a császár ételébe. Szerencsére az
ételkóstolónak voltak Skorpió kapcsolatai, és ellenálló volt a keverék-
kel szemben, amit Kacsiko használni kívánt.
Lehet, hogy egyáltalán nem is lesz szükség a méregre, de sem
Kacsiko, sem Sodzsu nem szerették megkísérteni a szerencsét.
Miután végeztek a személyes készülődéssel, a Skorpió nagyúr
és asszonya felöltözött. Az ünnepségre legszebb kimonójukat és
maszkjukat választották ki, bár öltözékük fel volt hasítva, hogy a leg-
több mozgásszabadságot biztosítsa számukra. Kacsiko két összecsuk-
ható tőrt rejtett el obijában. Két másikat hajtűként tűzött a hajába, s
egy harmadikat legyezőjébe dugott.
Sodzsu számos surikent rejtett el öltözéke ráncai közt. Máskor
egy összecsukható botot is magával vitt volna, de ma este jobb fegy-
vere akadt.
Alig valamivel feje mögött, a levegőben felfüggesztve függött
Yasin − a Becsvágy. A vérkardot ősi mágiája tette láthatatlanná, s így
jobban rejtve volt, mint a Skorpió palota alatt. Senki nem láthatja, míg
a Skorpió daimjó kézbe nem veszi. A rámondott bűvigék felismerhe-
tetlenné tették mindenki számára, kivéve a leghatalmasabb varázsló-
kat.
Kacsiko felismerte ezt a kisebb gyengeséget, és Iszawa Kaedét
is a megmérgezendők listájához írta. Senki nem viselhetett fegyvert a
lakomán, de Yasin akkor is ott lesz, s a megfelelő pillanatra vár.
A Skorpió ruhatárának utolsó kiegészítője Bayusi álarca volt,
egy finom selyemdarab, mely nemzedékről nemzedékre öröklődött, s
így került Sodzsuhoz. A maszk varázslata lehetetlenné tette a gondo-
latolvasást és a többi mentális mágiát, de egyéb tulajdonságai is vol-
tak. Az ereklye megnövelte viselőjének meggyőző erejét. Bármit mon-
dott is használója, az logikusnak tűnt a maszk befolyása miatt. Még a
furcsaságok is hihetőnek tűntek, és a megfelelő köntösben tárgyalt
igazságok paranccsal váltak egyenértékűvé.
Daimjósága idején a Skorpió nagyúr sosem találta szükséges-
nek a maszkot − egészen mostanáig. Eddig hangjának meggyőző ereje
és szavainak logikája elegendő volt ahhoz, hogy hallgatóságát a maga
oldalára állítsa. Ma este azonban, ha meg akarja menteni a birodalmat,
mindenre szüksége van, ami előnyhöz juttatja.
Tisztelettudóan kötötte fel őseinek maszkját, s fölé óvatosan
egy díszes álarcot helyezett. Ez a felső maszk bonyolult volt és színes.
Egyik irányba fordítva vidám, nevető arcot formázott, de fejje! lefelé
félelmetes, csaknem démoni vonásokat ábrázolt. Sodzsu úgy forgatta
az álarcot, hogy a vidám oldalát lássák − legalább az est kezdetekor.
Később majd az ijesztő arcot fogja használni.
Kacsiko selyemálarca kiemelte arca szépségét, mint ahogy ki-
monója is tökéletes alakját hangsúlyozta ki. Csak annyi festéket vitt
fel, hogy kívánatos legyen, anélkül, hogy kihívóvá válna. Hosszú haját
választékos kontyokba tűzte, s a korábban kiválasztott, nagy, hajtű-
ként szolgáló tőrökkel rögzítette.
Mikor a Skorpió nagyúr és asszonya befejezték készülődésü-
ket, odakint kitört a vihar. Hatalmas cseppekben ömlött az eső az ég-
ből, és Otoszan Ucsi utcáin mennydörgés dübörgött és visszhangzott.
A nyári hőség nyúlós párává változtatta az esőt, amit az földet ért. A
város hamarosan esőbe és ködbe burkolózott.
Sodzsu és Kacsiko elmosolyodtak; Yogo Junzo és Szosi Banta-
ro jó munkát végeztek. Most már minden a helyén volt. Ma éjjel meg-
mentik a birodalmat, vagy e próbálkozás közben áldozzák fel életüket.


 A lakoma nagyszerű látványt nyújtott. A palota nagyterme
csaknem négyszer akkora volt, mint Kyuden Bayusié. Egy gazdag em-
ber háza is könnyedén elfért volna benne. Hatalmas faoszlopok dúcol-
ták alá a mennyezetet, hogy négy férfi sem érhette volna el egymás
vállára állva. Színes lámpások csüggtek a gerendákról, s szivárvány-
színű fénnyel pettyezték be a termet.
Zászlók és festmények díszítették a csarnokot. Némelyik Han-
tei illusztris őseinek tetteit ábrázolta. Másokat külön a mostani ese-
mény alkalmából függesztettek ki, s ezek a Skorpió klán számos hős-
tettéről regéltek. Dairu és Tetcuo megcsodálták ezeket a festményeket,
büszkén, hogy a Skorpió vérvonalba tartoznak.
A hagyománynak megfelelően először a teaszertartásra került
sor, hogy az udvar kifejezze tiszteletét a császár vendégei előtt. A teát
töltő asszony kecsesen mozgott, rendkívüli pontossággal, mely elárul-
ta elkötelezettségét e művészet iránt. Sodzsu és Kacsiko a padlón ül-
tek, és a császárral együtt ittak, ezzel is megerősítve barátságukat és
hűségüket.
Ezután a szokásos ajándékozás következett. A császár egy cso-
daszép, tekercsre festett képet adott a Skorpió nagyúrnak és feleségé-
nek, mely a Beiden-hágó közelében magasodó hegyeket ábrázolta. A
Skorpiók a maguk részéről egy ékkövekkel borított elefántcsont lovat
ajándékoztak a császárnak. − Hogy az égbe repítse álmaidat − mondta
Kacsiko.
Ezután komolyan kezdetét vette az ünnepség. A szórakoztatás-
ról nó előadások, táncosok, akrobaták, zenészek és versmondók gon-
doskodtak. Kakita Yosi már korábban elindult hazájába, miután a
Skorpió csapatot üdvözölte, ezért verseit Daiori olvasta fel − aki egy
saját költeményét is hozzájuk fűzte. Daiorinak szerencsére volt annyi
esze, hogy a Daru verseit a végére tartogatta.
Ezután az étel következett: fényűző, lenyűgöző fogások, vala-
mennyi tökéletes időzítéssel, kiválóan elkészítve került eléjük, s mind
túlszárnyalta az előzőt. A lakoma szárított gyümölccsel és fehér rizs-
zsel kezdődött, ezt hideg teknőcleves és forró tészta követte. Utána al-
gába csomagolt pávatojás következett.
A szakéfelszolgálók ügyeltek rá, hogy minden résztvevőnek
mindig tele legyen a csészéje meleg rizsborral.
A fogások között savanyított gyümölcsök és gyömbér szolgál-
tak a lehelet frissen tartására. Utána még több, kagylóval meghintett
tészta következett meghintve, majd csípős fűszerekkel marinált polip.
A lakomát gyümölccsel és füvekkel töltött sült vaddisznó koronázta.
Mire a végére értek, Dairu úgy gondolta, hogy menten megha-
sad a jóllakottságtól. Biztos, hogy Hantei konyhája a mennyekből
származik.
Közben végig folyt az előadás, bár nem olyan hangosan, hogy
zavarják az étkezőket. Az ünnepség, melyet a kint tomboló vihar sem
tompított el, tovább folytatódott.



A lakoma lenyűgözte Iszawa Kaedét − márpedig ő elég régóta

volt már az udvarban ahhoz, hogy ne lehessen könnyen elbűvölni
semmivel. Ugyanakkor bosszantotta is. A Skorpió daimjó látogatása
nem lehetett fontosabb, mint a többi klán vezetőié, 38. Hantei mégis
különleges lépéseket tett, valahányszor Bayusi Sodzsu Otoszan Ucsiba
érkezett. Különben is mi fontosat csináltak a Skorpiók? Hazugok, tol-
vajok, orgyilkosok voltak. Kaede összefonta karját gömbölyű keble
előtt, és összeráncolta szemöldökét.
Az időjárás is bosszantotta. Volt benne valami, ami az idegeire
ment. Talán mert annyi Skorpió volt körülötte, s ezt az odakint üvöltő
vihar csak tetézte. A Skorpiók amúgy is mindig feszélyezték. Ők ma-
guk kedvelték ezt a hatást, amit elértek − mert ellenségeik ilyenkor ke-
vésbé vigyáztak.
Kaedét a lakoma a Bayusi nagyúrral és asszonyával is felzak-
latta. Vagy talán csak a szűnni nem akaró mennydörgéstől kezdett el
lüktetni halántéka? Kaede remélte, hogy az időjárás a Tűzfesztivál
idejére megjavul. A máglyák köztudottan nehezen gyulladtak meg, ha
megáztak, és Főnixként Kaede mindig is szerette a nagy tüzeket.
Fejéhez emelte kezét, s észrevette, hogy izzad, jobban, sem-
hogy azt a páratartalom és a hőmérséklet indokolná. Beteg lennék?
töprengett. Megpróbálta megidézni hatalmát, hogy elűzze az érzést, de
nem tudott összpontosítani.
Isikawa, aki mellette ült a tatamin, hozzáhajolt, s megkérdezte:
− Valami nincs rendben?
− Nem − felelte Kaede. − Akarom mondani, igen… Úgy értem,
nem érzem jól magam.
− Ez a hőség − jegyezte meg a kapitány. − Talán vissza kéne
vonulnod.
 − Nem − rázta fejét a lány. − Még nem. Nem akarok udvariat-
lan lenni.
− Nem kéne aggódnod a távozás miatt − suttogta Isikawa. −
Nemrég láttam kiosonni a trónörököst.
Kaede összevonta szemöldökét. − Azzal a Miya lánnyal?
− Igen. Matcuo lányával. Azt hiszem, Yasika volt.
− Yumika − javította ki Kaede.
− Azzal. Pont összeillenek.
− Az a lány egy hiú, üresfejű liba, akit csak a saját boldogsága
érdekel.
Isikawa bólintott. − Ahogy mondtam. Kóstoltad már a nattót?
Kiváló.
Kaede akarata ellenére is elmosolyodott. − Nem hiszem, hogy
bírná a gyomrom.
− Ha stratégiai visszavonulót kell fújnod, én vagyok a te embe-
red.
A lány kinyújtotta kezét, és már-már megérintette Isikawáét. −
Talán igazad van. Hadd búcsúzzam el. − Felállt, s mikor gyomra ösz-
szerándult, szájához kapta kezét.
− Ne aggódj miatta − ugrott fel a férfi, hogy segítségére legyen.
− A császár éppen azzal van elfoglalva, hogy jól érezze magát. Senki
nem veszi majd észre, hogy elmentél.
− Köszönöm szépen.
− Tudod, hogy értem.



Isikawa szavai ellenére Bayusi Sodzsu észrevette a Főnix úr-

nőt, mikor az elhagyta a termet. Távozása szépen előrelendítette a
Skorpió terveit. Ha később gondot okozna, könnyű lesz félreállítani
vagy kiiktatni − Isikawával együtt.
Sodzsu a többi előkelőségre gondolt.
A Daru Yosi a lakoma előtt távozott otthonába. Ő nem fog el-
lenállni. Fiatal védence, Dodzsi Sizue ugyan itt maradt, de ő sánta volt
és gyenge. Közelében Szeppun Daiori ült. Függősége dacára az elvek
embere volt, s ezért még gondot okozhat.
Sodzsu odasúgta egy csatlósának, hogy figyelje Daiorit és te-
gye ártalmatlanná, ha a szükség úgy hozza.
Senki más nem jelentett valódi fenyegetést. Miya Szatosi, a he-
rold fia elég fiatal volt ugyan, hogy bajt keverjen, de nem volt meg
benne hozzá a tűz. Mint ahogy apjában, Yotoban sem. Otomo Szorai
ugyan a császár bajkeverője volt, de mégiscsak politikus. Még karddal
kezében sem jelenthet igazi fenyegetést. A többiek kisebb hivatalno-
kok és az udvaroncok gyermekei voltak. Gyülevész népség voltak, de
még a csőcselék is veszélyes lehet, ha elég nagy számban van jelen.
Sodzsu azt remélte, hogy beszéde sokukat a saját álláspontjára térít
majd.
Lehet, hogy gyilkosságra is szükség lesz, de Sodzsu szerette
volna ezt minél inkább elkerülni. Elméjében a zümmögés tudatta vele,
hogy a vérkard másképp vélekedik erről.
Sodzsu gondolatait elsősorban a császár kötötte le. Ő volt Fu
Leng visszatértének kulcsa, s elérhető közelségben ült az emelvényen.
Részeg örököse közben kiosont a Miya lánnyal. Sodzsu üzent a nin-
dzsáinak, hogy keressék meg Szotoriit és öljék meg. A trónörökös
nem éli túl az éjszakát.
Mikor a szaké elmosta az étel maradékát is, Sodzsu érezte,
hogy eljött az ő ideje. Kapott az alkalmon, felállt a padlóról és a csá-
szárra nézett. A terem elcsendesedett. Még a vihar is visszafojtani lát-
szott lélegzetét.
A Skorpió fejében felerősödött a zümmögés, a Yasin szirénda-
la.
− Császári Fenség, nemes urak és hölgyek − kezdte −, megtisz-
teltetés, hogy körötökben lehetek ma este. Az itt egybegyűltek való-
ban Rokugan legkiválóbbjai.
Könnyű taps hangzott fel, s egyetértő mormogás töltötte be a
termet.
Sodzsu elmosolyodott kettős álarca mögött.
− Az élet útja nehéz és rögös − mondta. − Ritkán visz oda, aho-
vá hisszük, hogy vinni fog. Az én utam tulajdon kastélyom mélyébe
vezetett engem. Kyuden Bayusi vénséges vén épület, s titkait mélyen
őrzi. Azt hiszem, többen az életeteket is odaadnátok érte, ha néhány ti-
toknak birtokába juthatnátok. Néhányan talán meg is teszitek − termé-
szetesen csak figyelmetlenségből.
Többeknek úgy tűnt a csarnokban, hogy a Skorpió jóindulatú
maszkján kiszélesedett a vigyor.
Sodzsu folytatta: − Ezek a titkok máris sok Skorpió életét is
követelték. Ezen elveszett lelkek közül talán Bayusi Daidzsin a leghí-
resebb, aki Uikku, a Derűs Próféta titkainak mélyére hatolt. A tudás,
ami a birtokába jutott, az őrületbe kergette. A Bayusi palota alatti ka-
takombákban érte utol a vég. Senki nem tudta, mit fedezett fel… egé-
szen mostanáig.
Mormogás futott végig a tömegen. Bayusi Tetcuo daimjója
mellett termett, és egy díszes tekercstartót nyújtott át Sodzsunak. Az
ifjú hadnagy visszalépett a tömegbe, majd lopva elhagyta a termet.
A Skorpió nagyúr felemelte a tekercset, hogy mindenki láthas-
sa. − Lássátok Bayusi Daidzsin testamentumát! − kiáltotta. Mikor
kezdte kigöngyölni a tekercset, zöld szikrák szálltak fel a pergamen-
ről.
A tömeg visszafojtotta lélegzetét. Még a bóbiskoló császár is
éberebbé vált.
Szeppun Bake előretört, hogy jobban lásson. − Igaz lehet ez? −
kérdezte. − Miért nem értesített engem senki? Miért nem értesítette
senki Őfenségét?
− Egy közönséges hírvivőre bíztam volna a világ végének jós-
latát? − Sodzsu arcát a tekercs zöld fényben fürdette. − Mert a tekercs
erről ad hírt, a Smaragd Birodalom végét jósolja meg.
Az egybegyűltek között valaki felsikoltott.
A terem bejáratának közelében Szeppun Daiori felpattant, és
felkiáltott: − Lehetetlen!
Sodzsu felé fordította tekintetét, és Daiori látni vélte a mosoly-
gó maszk mögött villogó vörös szemeket. − Nyugodj meg, igaz − ve-
tette oda Sodzsu. Úgy tartotta a tekercset, hogy a többiek pillantást
vethessenek a lángoló zöld írásjelekre. A pergamen küzdött, hogy ösz-
szetekeredhessen. Sodzsu nem hagyta. Ő volt az ereklye gazdája.
− A birodalom erős − felelte Daiori, s keresztbefonta karját −,
akár a császára. Nem nyűgöznek le minket a bűvésztrükkjeid, Skorpió.
Mi bírhatná le a klánok erejét? Erősebbek vagyunk, mint valaha.
− Erősek lehetünk ugyan − jegyezte meg Sodzsu −, de nem se-
bezhetetlenek.
A császár megmoccant emelvényén. Sodzsura emelte pillantá-
sát, és szigorúan megkérdezte: − Kinek van akkora hatalma, hogy fe-
nyegetést jelentsen a birodalomra?
− Csak egyetlen egynek… − válaszolt Sodzsu − …Fu Lengnek.
A Gonosz nevének hallatán hatalmas zöld szikrák pattantak le
a tekercsről. A levegőbe röppentek, s eltűntek a terem boltívei alatt. A
hallgatóság levegő után kapott, s ijedt mormogás töltötte be a csarno-
kot.
 − A Gonosz örökre be van zárva átkozott országába − legyin-
tett Bake. − A Rákok kötelességtudóan vigyázzák a falat. Soha nem
fog tudni kiszabadulni. Soha nem tér vissza Rokuganba.
− A tanításaid talán ezt sugallják, Bake mester? − kérdezte gú-
nyosan Sodzsu. − Ha igen, úgy tévednek. − Sodzsu keményen ránézett
a császár vallási tanácsadójára. Bake leült.
A Skorpió daimjó hagyta, hadd göngyölje fel magát a tekercs.
A zöld szikrák elenyésztek. − Figyeljetek − kérte, s leengedte a teker-
cset, majd a császár elé helyezte a földre −, mert ez Fu Leng visszatér-
tének jóslata. − Megvárta, míg a terem elcsendesedik.
− A tekercs azt állítja, hogy a Gonosz már most megkezdte be-
törését Rokuganba − fordult meg Sodzsu, s végignézett valamennyi
vendégen. − Hacsak nem teszünk valamit, a Smaragd Birodalom vég-
napjait éljük!
− Azt mondod hát, hogy hatalmunkban áll megállítani ezt a ka-
tasztrófát? − kérdezte kétkedve Szeppun Daiori.
Sodzsu bólintott. − Igen. Az ár azonban rettenetes lesz.
− Biztos van más mód − vetette közbe Bake. − Ha az ár olyan
magas, miért fizetnénk meg?
− A tekercs elmondja, miért − mutatott Sodzsu az ereklyére. −
Hosszú órákon keresztül ültem felette a legnagyobb Skorpió elmékkel
egyetemben.
Bake megorrolt. − De nem a birodalom legnagyobb elméivel.
− Vitába szeretnél szállni velem? − kérdezte Sodzsu, s méztől
csöpögő hangjába árnyalatnyi szarkazmust csempészett. − Ha igen,
vedd csak fel a tekercset, és olvasd el! Remélem, megbocsátod, ha ez-
alatt én inkább folytatom a történetemet.
Bake előresietett, s felkapta a tekercset. Mozdulata nemigen
lepte meg Sodzsut. A császár púpos tanácsadója éppúgy szomjazott a
tudásra, mint a császár dicséretére. Szerencsére, még ha Bake felül is
kerekedik az ősi mágián, és meg is fejti a tekercs kulcsszövegeit, ak-
kor is késő lesz már, hogy megakadályozza Sodzsut terve kivitelezésé-
ben. A Skorpió nem vett tudomást a talpnyalóról, és folytatta.
− A tekercs nyelvezete archaikus és nehézkes, de a történet,
amit elmesél, annál világosabb. A jelek azt mutatják, hogy Fu Leng
visszatérte a küszöbön áll, és higgyetek nekem, valamennyi jel betel-
jesült már.
− Visszatérése rettenetes lesz. A klánok úgy rontanak egymás-
ra, akár az éhező kutyák. A folyók vizét vér festi pirosra. Városok és
egész országok égnek porig. Ez még nem a legrosszabb, mert bár Fu
Leng halandó bábjai nagy zűrzavart okoznak majd, a Gonosz seregei
nem csak emberekből állnak.
Sodzsu lassan megfordult, s körbenézett a teremben, hogy lás-
sa, mindenki figyelemmel hallgatja-e. A kastélyon kívül dühöngő vi-
har összecsengett a Skorpió szavaival, s kiemelte mondandóját.
− Nemrég egy ogréval küzdöttem meg, alig egy napi járóföldre
Kyuden Bayusitól, a Skorpió földek szívétől. A szörny négy embere-
met pusztította el, mielőtt a csatlósom levágta volna. Jelenléte ilyen
messze az Ács Falától, Fu Leng territóriumának feltételezett határától,
is azt bizonyítja, hogy a világunk és a Dzsigoku közti határvonal
ugyancsak elvékonyodott.
− Nem hibáztatom a Rákokat. Sokáig és keményen küzdöttek a
Gonosz seregei ellen. Inkább magunkat, a teremben tartózkodó nemes
urakat és hölgyeket hibáztatom, amiért figyelmen kívül hagyták a jele-
ket, melyek most annyira szembetűnők. Túlságosan elkényelmesed-
tünk a kicsinyes civakodásban és a klánok közti csetepatékban, ahol
az udvar kegye többet ér, mint a személyes felelősség.
− A Skorpiók sem épp feddhetetlenek! − kiáltotta be valaki a
terem hátuljából − Sodzsu úgy gondolta, az egyik Mosi volt az.
− Mi magunkra vállaljuk a szégyen ránk eső felét − mondta
Sodzsu. − Mint ahogy az eljövendő végzet megakadályozásában is ki
fogom venni a részem. Ami ránk vár, az más lesz, mint bármi, amit
eddig tapasztaltunk. Képzeljétek el a legrosszabb csatát, a legször-
nyűbb háborút, amiben valaha is részt vettetek. Aztán képzeljétek ma-
gatok elé á Gonosz démonait, akik szintén belevetik magukat a harc-
ba. Mert Uikku tekercse megmondja: Klánt klán ellen uszítanak, s to-
vább táplálják a gyűlölet tüzét, míg az végül csonttá nem éget minket.
Megerőszakolják földjeinket, levágják asszonyainkat és gyermekein-
ket, felgyújtják tanyáinkat, otthonunkat. Az ég narancsszínűvé válik
Dzsigoku lángjaitól. A földet feketére festi a vér.
− Csonka holttestek szennyezik majd a tájat. A barátok, a klán-
társak, a család, az anyák, a lányok, az apák és a fiak − mind elesnek a
Gonosz előtt. Darabokra szaggatják őket; elvesztik karjukat, lábukat,
fejüket. Szemüket kitépik, maradványaikat Fu Leng teremtményei
meggyalázzák.
− A holtak még a szerencsésebbek közé tartoznak majd. Az
élők a Gonosz rabszolgáivá válnak majd. Testüket megégetik, meg-
becstelenítik, eltorzítják. Kelések borítják majd őket; fogaik elrothad-
nak; körmeiket kitépik. Amelyik testrészükre a Gonosznak nincs szük-
sége, azt a kutyák elé vetik.
− A túlélők nappal Dzsigoku forrongó bugyraiban gürcölnek
majd. Éjjel nyitott sírokban alszanak. Vért isznak és emberhúst esz-
nek.
− Fu Leng háborúja örökkétig tart majd. Addig nem ér véget,
míg akár csak egy élő férfi, nő vagy gyermek is marad, hogy harcoljon
a Gonosz szórakoztatására. Nem a halálukig fognak küzdeni, hanem
addig, míg már egy sem marad, aki felvegye a harcot. Karok, lábak,
fogak nélkül is harcolni fognak. A legnemesebb urakból és hölgyekből
is eta − tisztátalan nép lesz.
− Ha már nem tudnak tovább harcolni, hozzájuk hasonló nyo-
morultakból emelt hegyre dobják őket. Karok, lábak, fogak nélkül
még csak arra sem lesznek képesek, hogy kimásszanak a visszataszító
halomból. Ehelyett kimondhatatlan kínok közepette várakoznak majd
arra, hogy foglyul ejtőik vacsoraasztalára kerüljenek.
Sodzsu hallgatósága felé fordult. Egy gyors mozdulattal lefelé
fordította kellemes maszkját. Most a vidám arc mérges, démoni pofá-
vá változott.
A vendégek a látvány hatására levegő után kaptak és felsikol-
tottak. Később többen megesküdtek rá, hogy Sodzsu arca maga is ör-
dögivé változott. Mások azt állították, hogy vérrel borított démonokat
láttak ocsmány táncban végiglejteni a termen. Páran megesküdtek rá,
hogy maga a csarnok is egy pillanatra elsötétedett, s olyan fekete lett,
akár Dzsigoku pokla.
Bake kezéből kifordult a tekercs, amit felnyitni próbált. A te-
rem hátsó részében Miya Matcuo egyik lánya felsikoltott, és eszmélet-
lenül esett össze.
Odakint mennydörgött az ég.
Sodzsu lassan a császár felé fordította rémisztő ábrázatát.
A Napistennő Fia elsápadt, s hátrahőkölt.
Sodzsu elmosolyodott ijesztő álarca mögött. − Képzeljétek ma-
gatok elé ezt a képet − mondta halkan a Skorpió. − Véssétek jól az
eszetekbe! Ez a sors vár mindannyiunkra, ha Fu Leng visszatér. Ez a
nap egyre közeleg. Akik itt a teremben vagytok, mind elég sokáig él-
tek majd, hogy megbánjátok ezt a napot, ha semmit nem tesztek. −
Mélyen meghajolt, s álarca csaknem a tatamit érintette. Mikor felállt,
elkapta felesége, Kacsiko pillantását. Az asszony mosolygott.
A császár valahonnan kimonója ráncaiból előhúzott egy díszes
legyezőt, s meglengette. Öregnek, gyengének és bizonytalannak tűnt.
− Bayusi Sodzsu − mondta, s hangja kényszeredetten nyugodt volt −,
azt mondtad, hogy közel a vég. Azt is említetted, hogy végnapjainkat
éljük, hacsak nem cselekszünk. Tehetünk valamit, hogy elkerüljük ezt
a szörnyű sorsot?
„Igen, igen! Mit kell tennünk?” kiáltások visszhangzottak a te-
remben.
Sodzsu komoran bólintott. Yasin éneke felerősödött elméjében.
− Néhányan azt állítják, hogy a jóslatokat nem lehet megvál-
toztatni. És mégis… és mégis… Sinszei azt tanítja, hogy valamennyi-
en magunkban hordozzuk a sorsot. Hozzá hasonlóan én is azt hiszem,
hogy egy ember − egy erős ember − irányítani képes a sorsát. − Sod-
zsu lassan még egyszer körülnézett, mielőtt befejezte volna. − Egyet-
len ember − hangsúlyozta − megváltoztathatja a világot. Egyetlen em-
ber tettei megmenthetik a birodalmat. Ebben teljes szívvel hiszek.
„38. Hantei ránézett. − Te lennél ez az ember, Bayusi Sodzsu?
Meg tudnád menteni a császárságunkat?
− Igen, Fenség − felelte Sodzsu −, de ahhoz, hogy megment-
sem a birodalmat, a legsötétebb tetteket kell elkövetnem. A népemnek
fel kell áldoznia életét és talán becsületét is, hogy segíthessen nekem.
Nincs senki, aki ennél többet fel tudna ajánlani, és mégis azt mondom,
hogy a Smaragd Trónért megtenném.
− Akkor meg kell tenned − szólt Hantei.
Sodzsu egy lépést tett a császár emelvénye felé, majd megfor-
dult, s a többi teremben tartózkodóhoz intézte szavait.
− Megkapom hát az engedélyt, hogy a nevedben cselekedjek?
− kérdezte Sodzsu 38. Hanteit. − Hogy mindent megtegyek, ami szük-
séges, bármilyen eszközt használok is fel hozzá?
− Igen.
− Támogatsz-e engem most és következő életemben is? Szava-
dat adod-e, hogy amit mostantól teszek, azt csak a te kiterjesztésed-
ként teszem? Hogy az én kezem a te kezed, az én kardom a császár
kardja?
A Skorpió most már csak pár lépésre volt a rémült császártól.
Hantei leküzdötte félelmét, és nyugalmat erőltetett arcára. − Te
vagy az én erős jobbom − mondta. − Akármit teszel is, azt az én bele-
egyezésemmel teszed − nem, az én parancsomra. Bayusi Sodzsu, tedd,
amit meg kell tenned, hogy megmentsd a birodalmat.
− Akkor hát bevégeztetett.
 Elméjében Yasin dala sikollyá erősödött. A vérkard egészen
eddig a Skorpió nagyúr háta mögött lebegett, láthatatlanul, észrevétle-
nül. Ezer éve várakozott, s most elérkezett az ő ideje.
Sodzsu az öreg császár szemébe nézett, s odasúgta: − Bocsáss
meg, barátom.
A Skorpió mindkét kézzel hátranyúlt, s megragadta a vérkard
markolatát.
A kard abban a pillanatban láthatóvá vált a csarnokban tartóz-
kodók számára. Mikor meglátták a sivatag feletti hőként reszkető, al-
kony-vörös fegyvert, felkiáltottak. A kastélyt mennydörgés rázta meg
alapjaiban.
Bayusi Sodzsu egyetlen hosszú, sima mozdulattal meglendítet-
te kardját.
Yasin a császárba tépett, s kulcscsonttól csípőjéig kettémetszet-
te Hanteit. A napistennő Fia, a Smaragd Birodalom feje holtan zuhant
a földre.

A skorpió puccs

Ahogy Iszawa Kaedére nézett, Szeppun Isikawa arcára rávésődött az

aggodalom. Az Űr Főnix Úrnője nem volt hajlandó lakosztályába visz-
szavonulni. Inkább az éji levegőt és a vihart választotta. Egymás mel-
lett álltak a palota egyik fedett verandáján, miközben csapdosta őket a
szél. Kimonójuk szegélyét eső áztatta.
− Úrnőm − próbálta meg Isikawa túlkiabálni a mennydörgést
−, őrültség kint maradni ilyen éjszakán. Könyörgöm, menj vissza a
lakosztályodba!
Kaede fejét rázta. − Nem − felelte. − Nem. Valami nincs rend-
ben. Friss levegőre van szükségem, hogy kitisztuljon a fejem.
− A vihar csak súlyosbítja a fejfájásod − figyelmeztette a kapi-
tány.
− Először magam is ezt gondoltam − jegyezte meg a lány −, de
most, hogy friss levegőt lélegzem be, azon tűnődöm…
− Min?
− Azon tűnődöm, vajon valóban beteg vagyok-e, vagy valami
sokkal rosszabb van éppen folyamatban.
Villám hasított az égbe. Kaede két alakot vett észre, akik átro-
hantak az esőben a kert egyik nyári lakja felé. Még ilyen messziről is
felismerte a trónörökös, Hantei Szotorii öltözékét.
 − Attól tartok, csak az időjárás nyugtalanít − próbálta meg-
győzni Isikawa. − Gyere be!
Egy villám csapott az erőd főtornyába. Dübörgő mennydörgés
rázta meg alapjaiban a központi palotát. Kaede és Isikawa egy pilla-
natra belevakultak a villanásba.
Nagy jajveszékelés támadt a kastélyban.
− Mi az? − kérdezte Isikawa, és a viharon át az ünnepi csarnok
felé nézett.
Kaede arca fehér lett, akár a rizspapír. Bár érzékeit eltompította
a méreg, szíve mélyén tudta, mi történt.
− A császár halott − suttogta, s hangja mintha nagyon messzi-
ről érkezett volna.



Bayusi Tetcuo és Yogo Miyuki egy kis, magas szobában álltak

a kastély Skorpió rezidenciáján belül. Kinyitották az ablaktáblákat,
hogy lássák a kint elterülő várost. Eső csapott be a szobába, s eláztatta
a padlót és a közeli rizspapír falakat.
− Ne járkálj − szólt Tetcuóra durcásan Miyuki. − Nem tudok
tőled koncentrálni.
− Egyszerűen csak nem szeretem ilyenkor otthagyni az uramat
− magyarázta Tetcuo, s csak egy pillanatra állt meg, mielőtt folytatta
volna sétáját a szobában.
− Mindegyikünknek megvan a maga feladata − pirított rá
Miyuki. − Sodzsunak azért van rád szüksége, hogy a csapatokat irá-
nyítsd a kastélyban, nekem pedig a varázslók munkáját kell összehan-
golnom. Légy nyugodt, az urunk teljesíti, amit a végzett rábízott.
− Tudom, de…
− Várj − emelte fel Miyuki keskeny kezét. Csinos arcára alatto-
mos, elégedett mosoly kúszott. − Bevégeztetett − mondta. − Eredj!
Majd én jelzek a kastélyon kívüli csapatoknak.
Tetcuo bólintott. − Hai! − és kirohant.
Miyuki felemelte karját, s kimutatott az ablakon. Ujjai bonyo-
lult mintákat írtak a levegőbe. Energiagömb szökött elő ujjbegyeiből,
s száguldott a kastély falai mögött az égre. Mikor elérte a Tiltott Város
külső kerületeit, fényes, fehér villámként csapott le.
A kastély falain kívül tartózkodó Skorpió erők észrevették a je-
let, és gondosan eltervezett támadásba fogtak.
 − A birodalomért! − mondta Miyuki, s hangja alig volt több
suttogásnál.



Egy pillanatig csend uralta a hatalmas ünneplő termet, aztán

szörnyű, szánalmas jajongás támadt a császár vendégei közt.
− Megölte a császárt! − kiáltotta valaki.
Sodzsu emberei azon nyomban mozgásba lendültek. Elővonták
kimonóikból elrejtett fegyvereiket, s vagdalkozni kezdtek, nem kímél-
ve senkit, akit fenyegetést jelenthetett volna Skorpió urukra.
Sodzsu maga is levágott két yodzsimbót, mikor a testőrök rá-
rontottak − sajnos már későn − hogy megvédjék a császárt. Yasin fel-
dalolt, miközben lelküket itta.
Kacsiko beledöfte hajtűjét a legközelebbi őr nyakába, még mi-
előtt a férfi ráébredt volna, hogy mi történik.
A terem egy pillanat múlva már életükért küzdő emberekkel
volt tele. A káosz közepén a Skorpió nagyúr sétált − nyugodtan, visz-
szafogottan, rendkívüli magabiztossággal.
Egyetlen kardcsapása kirobbantotta a palotaforradalmat, mely
betöltötte a hatalmas csarnokot, majd kihömpölygött a palotából.
Ebben a pillanatban Sodzsu szamurájai és nindzsái a császári
kerület csatornáiban lopakodtak. Hamarosan előugranak, és elfoglal-
ják a Tiltott Várost.
Szamurájai a falakon kívül is elhajították álruháikat. Sokan pa-
rasztoknak álcázva érkeztek Otoszan Ucsiba. Most megmutatták való-
di − Skorpió − természetüket. A külső város hamarosan az övék lesz.
A Smaragd Őrök sem állíthatják meg őket. Pillanatokkal ko-
rábban az őrök még a Skorpiók teaházaiban pihentek. Most Kacsiko
nindzsa-ko gésáinak kezétől pusztultak el.
Ami még fontosabb, hogy Junzo, Bantaro és embereik most
nyitják ki a város elvarázsolt kapuit. A sugendzsák ravasz varázsigéi
aláaknázták a Tiltott Város falait. Amiről a védő császárpártiak nem
tudtak: a város védelme gyakorlatilag Skorpió irányítás alatt állt.
A város feletti uralom hamarosan Sodzsu ölébe hullik.
Megperdült, s kettévágta a hozzá legközelebb álló férfit: A
Skorpió béna karján mohón lángolt a tetoválás. Yasin vérről zengett
győzelmi éneket. A Skorpió nagyúr arcán a maszk mögött kegyetlen
mosoly terült szét. A győzelem közel volt.
 

Szeppun Daiori felemelkedett a tatamiról. A kezdeti harc során

a földre lökték, és egészen eddig nem volt helye felállni. Mikor meg-
próbált feltápászkodni, oldalában megsajdult a seb − amit abban a csa-
tában szerzett, melyben bátyja elesett. Sosem gyógyult be teljesen.
Mintha egy kést döftek volna bordái közé. A fájdalomtól eltorzult az
arca, s támasz után kapott. Egy kézre talált rá.
Daiori felnézett, s megpillantotta Dodzsi Sizuét, aki elsápadt és
egész testében remegett a félelemtől. − Minden elveszett! Minden! −
suttogta panaszosan.
− Nem − mordult rá Daiori. A lány felsegítette. − Még elmene-
külhetünk − tovább élhetünk, hogy később felvehessük a harcot.
Megérintette a hátuk mögött álló festett falat. Az félrecsúszott,
s egy rövid folyosót tárt fel. − Gyere! − mondta, s a sánta lányt maga
után húzva belépett az átjáróba.
Miközben szaladtak, Dodzsi Sizuét rázta a zokogás.



Bayusi Aramoro egy lakkozott széken ült a szoba ajtaja mellett.

Maszkja mögött homloka elfelhősödött. Ingerelte, hogy tétlenül kell
ülnie, míg mások kiveszik részüket a jövő birodalmáért vívott harcból.
Ez Aramoro védencét is éppúgy bosszantotta.
− Miért hoztak magukkal, ha nem engednek harcolni? − kér-
dezte Bayusi Dairu.
− Az édesanyád aggódik a biztonságod miatt − emlékeztette
Aramoro. − Az édesapád − a fivérem − pedig elég bölcs, hogy tudja:
minden csata a fejvesztett első néhány percben a legveszélyesebb.
− Persze, persze, ezt tudom. De nem harcolnál te is szíveseb-
ben? − Dairu kivonta katanáját, és próbaképpen párszor a levegőbe su-
hintott.
Aramoro elmosolyodott álarca mögött. − Dehogynem. − Kard-
ja markolatát babrálta. − De lesz még elég harc − elég vérontás − mi-
előtt az egész véget érne. Ezt vésd az eszedbe!
Aramoro nem igazán szeretett beszélni. Magányos, higgadt, és
a feladatot szem előtt tartó férfi volt − tökéletes nindzsa. Unokaöccse
azonban valahogy mindig szóra bírta.
 − De én… − kezdte Dairu.
Nagybátyja egy kézmozdulattal csendre intette.
Árnyékok vetültek a szoba fuszuma falaira. Szamurájok alakja
táncolt a rizspapíron. Hallani lehetett hangjukat.
− …Megölték a császárt! − kiáltott fel az egyik. − Átkozott
árulók! −tódította egy másik. − Ne csak álljatok − szólt közbe a har-
madik. − Öljétek meg mindet! Gyerünk!
Azzal a vezetőjük félrehúzta a Skorpió örökös szobájának csú-
szóajtaját. Hét szamuráj rontott a helyiségbe magasba emelt katanával.
Az első azelőtt hullt arccal a porba, hogysem átlépte volna a
küszöböt; feje elvált testétől.
Újabb három szamuráj nyomakodott be. Aramoro az első kettőt
gyors mozdulattal hasította ketté válltól csípőig. A harmadik túljutott a
nindzsutcu mesterén.
Dairu végighúzta kardját a szamuráj nyakán, aki gurgulázva
omlott a padlóra. Dairu émelygéssel küzdött. Eddig még sosem ölt
embert.
Az ötödik támadó jobbnak bizonyult az előző négynél. Nagy-
darab, inas szamuráj volt vörös hajjal és hosszú bajusszal. Kard he-
lyett tetcubót, hosszú vasbotot forgatott. Miközben közeledett, a bottal
félreütötte Aramoro csapásait.
A nindzsa mester unokaöccsébe botlott, s ez csaknem az életé-
be került. A szamuráj halántékon ütötte. Aramoro megperdült és el-
esett. A tagbaszakadt szamuráj megpörgette botját, s hátrarepítette
vele Dairut.
Mielőtt azonban megölhette volna, Aramoro nehezékekkel el-
látott láncot húzott elő ruhájából. A támadó felé lendítette a súlyt. A
lánc a férfi jobb csuklójára tekeredett. Aramoro megrántotta fegyverét.
A szamuráj megbotlott és előrezuhant. Aramoro kardja már
várt rá, s átjárta testét. Bár már haldoklott, a szamuráj még nem adta
fel. Vakon csapkodva teljes erejéből Aramorónak dőlt. A szamuráj
csuklójára tekeredett lánc mindkettejüket összekötözte. Együtt vágód-
tak el a földön.
A két megmaradt szamuráj a szobába rohant, készen arra, hogy
az elesett Skorpiókat megöljék. Dairu és Aramoro feltápászkodtak,
miközben a szamurájok felemelték katanájukat.
A kardok sosem csaptak le. A támadók váratlanul mozdulatlan-
ná váltak, s arcukra rá volt írva a döbbenet. Egyiknek szájából, a má-
siknak orrából dőlt a vér. Végül holtan estek össze.
 Mögöttük Bayusi Tetcuo állt vértől csöpögő karddal.
Tetcuo rokonaira mosolygott. − Mire vártok? − kérdezte. −
Gyertek, csatlakozzatok a harcokhoz!



− A trónterem. A trónterembe kell jutnunk − mondta Szeppun

Daiori. Átrohant a palota kanyargó folyosóin s maga után húzta Do-
dzsi Sizuét.
A lány botladozott. Nyomorék lába miatt csaknem képtelen
volt lépést tartania a férfivel. Könnyek öntözték bájos arcát. Hosszú,
fehér haja palástként terült szét mögötte, s hullámzott futás közben.
− M-miért a trónterembe? − kérdezte.
− Mert ha maradt még ellenálló, császárhű ember − magyarázta
Daiori −, akkor az mind oda tart. Talán a trónörökös is ott van.



Sodzsunak is a trónterem járt a fejében. Egy szamuráj gyomrá-

ba döfte Yasint. A vérkard feldalolt, mikor felitta a férfi lelkét. A
Skorpió nagyúr körbenézett.
Az ellenállás gyorsan elhalt a nagycsarnokban, a tivornyázó
népek nagy részével együtt. Mosi Szedzsi a terem közepén térdelt a
Skorpió őrök gyűrűjében. Ölében halott ikertestvérét, Tarót dajkálta.
Miya Matcuo, a császár egyik kedvenc udvaronca holtan fe-
küdt ura mellett. Matcuo két lánya az ajtó mellett reszketett. A harma-
dik, jutott Sodzsu eszébe, még a Hantei kölyökkel együtt hagyta el a
termet.
Miya Szatosi, a herold fia még mindig küzdött Sodzsu emberei
ellen. Apja, Yoto ugyanott feküdt, ahol a lakoma során ült. Miya Yoto
nem sokkal azután esett össze, hogy kitört volna a harc. Sodzsu ebből
a távolságból nem tudta megmondani, az öreg halott-e vagy még élet-
ben van.
A császár valamennyi testőre harc közben esett el. Bátran küz-
döttek, ahogy a valódi szamurájok. Sodzsu örült, hogy a Smaragd Baj-
nok nem volt velük, hogy az élükre álljon.
Sodzsu körülnézett, és büszkeséggel töltötte el, hogy a halottak
között alig volt egy-két Skorpió.
A legtöbb császárpárti nem is harcolt, hanem csak megadás-
képpen meghajtotta fejét. Tudták, hogy fegyvertelenül, túlerő ellen
nem lenne esélyük a Skorpió sereggel szemben.
A foglyok között volt Szorai, a bajkeverő és Bake, a császár
talpnyalója. Némán álltak a többiek között, az alkalomra várva. Sod-
zsu gyanította, hogy a csata kimenetelére várnak, mielőtt még elköte-
leznék magukat egyik vagy másik oldal mellett.
Mikor a harc elkezdődött, Bake mellkasához szorította Dai-
dzsin tekercsét − látszólag élete árán is meg kívánta védeni az erek-
lyét. Szerencséje volt, hogy senki nem akarta megölni érte.
Sodzsu Bake elé lépett, és kinyújtotta kezét. Bake vonakodva
adta át a tekercset. Sodzsu elszalasztotta az egyik emberét, hogy he-
lyezze biztonságba.
Uruk jelére Sodzsu emberei a terem egyik sarkába terelték a
foglyokat, távol az ajtóktól és titkos kijáratoktól. Mikor a csoport elha-
ladt Sodzsu előtt, Mosi Szedzsi felkiáltott és a Skorpió daimjóra vetet-
te magát.
Sodzsu megperdült, elméjében Yasin felsikoltott. Tisztán látta
maga előtt a halára ítélt ifjú arcát, s megforgatta kezében a kardot. Ya-
sin kardgombja lecsapott Szedzsi fejére. A fiú eszméletlenül rogyott a
földre.
A kard dühösen zümmögött. Sodzsu nem törődött vele. A kard
nem lehetett az ura. Elég vér folyt már.
Sodzsu emberei Szedzsit a többiekkel együtt elhurcolták.
A Skorpió nagyúr felesége felé fordult.
Kacsiko visszamosolygott rá.
− Ki hiányzik? − kérdezte Sodzsu.
− Daiori és a lány, Sizue − felelte az asszony. − És azok, akik
még a beszéded előtt elhagyták a termet.
A Skorpió összevonta szemöldökét. − Ideje mindet összeszedni
− mondta. Egyik szamurájára mutatott. − Vigyázz rá, hogy a foglyok
el ne szökjenek. Öld meg, aki megpróbálja.
A férfi összecsapta bokáját és meghajolt. − Hai!
Sodzsu feleségéhez fordult. − Keresd meg a komornáidat és el-
lenőrizd a kinti helyzetet. Jelents, amilyen hamar csak tudsz!
Kacsiko bólintott, és eltűnt egy közeli csúszópanel mögött.
− Gyertek − intett Sodzsu néhány követőjének. − A sorsunk a
trónteremben vár ránk. − A csoport kivált a többiek közül, és követte a
Skorpiót, aki elhagyta a nagytermet. Sodzsut sebesültek és haldoklók
nyögdécselése kísérte. Kiáltásaikat Yasin dala nyomta el, mely most
már biztonságban volt a daimjó oldalán, a hüvelyben.
A kis csapat átvágott a kastély kanyargó folyosóin. Útközben
találkoztak Sodzsu fivérével, Aramoróval, Dairuval és Tetcuóval.
Mindhármukat kisebb vágások és horzsolások tarkították, s finom öl-
tözéküket vér szennyezte be. Egyikük sem tűnt súlyos sérültnek. Sod-
zsu biccentett nekik, s ők is nyomába szegődtek.
− A Hantei örökös? − kérdezte.
Tetcuo megrázta fejét. − Senki nem látta a fiút kora este óta.
− A tervünk megbukott, ha életben marad! − horkant fel Sod-
zsu. − Aramoro, intézkedj!
A nindzsamester meghajolt. − Hai, nagyúr. − Egy oldalfolyosó-
ba lépett, és eltűnt szem elől.



Szeppun Daiori valamivel előrébb meghallotta a közelgő Skor-

pió csapatot. Belökte a trónterem vasajtaját. Szíve elnehezült.
Senki nem volt odabenn. Senki más nem jutott el idáig. Senki
nem maradt, aki szembeszállhatott volna a lázadókkal.
Sizue könnyes, rettegő szemébe nézett.
Ha van még valami, amit meg kell tenni, akkor azt Daiorinak
kell véghezvinnie.
Gyomra összerándult. Oldalában életre kelt a seb. Úgy érezte
magát, mintha újra a csatamezőn állna, ahol a fivére elesett.
Daiori soha nem kívánt klánvezér lenni, de rákényszerült. Csak
később jött rá, hogy egy Oroszlán partizán tervezte meg a bátyja halá-
lát, hogy Daiori legyen a daimjó. Daiori azóta is ennek az embernek a
szorításában élt. Minden áldott nap rettegéssel töltötte el. Ha nem lett
volna fia − akinek anyja már rég meghalt − feladta volna. Voltak na-
pok, mikor élete szinte elviselhetetlennek tűnt. Még az ópium sem se-
gített.
Hitvány ember volt.
Most a kezében volt a birodalom sorsa. Ha távol tudná tartani a
Skorpiókat a tróntól, talán még győzhetnek. Dodzsi Sizuéhoz fordult.
− Menj − utasította. − Bújj el. Maradj életben! Mindegy. Ma-
radj életben, hogy elmondhasd, mi történt itt.
A lány könnyes, kérdő tekintetet vetett rá. − De…
− Nincs idő! − figyelmeztette Daiori. Belökte a lányt a trónte-
rembe, és bezárta mögötte az ajtót. Ha szerencséje van, Sizue megme-
nekülhet. Szeppun Daiori összeszedte magát, s felkészült a találkozás-
ra végzetével.
A végzet Bayusi Sodzsu alakjában érkezett. Kis szamurájcsa-
pat, köztük Dairuval és Tetcuóval, fordult be a folyosóra a daimjó mö-
gött. Valamennyien állig fel voltak fegyverkezve.
Daiori védekező állásba helyezkedett. Régi sebe tűzként ége-
tett. − Nem juthatsz be − jelentette ki. − A trón nem lesz a tiéd.
Sodzsu előrelépett, testtartása kecses volt, s hatalmat sugárzott,
akár egy nagymacskáé. − Állj félre − parancsolta a Skorpió daimjó.
Szeppun Daiori megrázta fejét. − Soha. Kihívlak téged, Bayusi
Sodzsu.
Sodzsu szeme résnyire húzódott a maszk mögött. − Nincs fegy-
vered − jegyezte meg hidegen. − Állj félre!
− Adj hát egy kardot, hogy megvédjem a becsületem!
Sodzsu egyik csatlósa felé fordult és biccentett. A férfi előrelé-
pett, és felajánlotta kardját a néhai császár katonai tanácsadójának.
Daiori meghajolt, és elvette. Előhúzta a fegyvert.
A levegő felzümmögött, mikor Sodzsu elővonta Yasint. Daiori
szemébe nézett, és megszólalt: − Add meg magad, és megkímélem az
életed.
Még a Bayusi maszk hatalma sem ingatta meg ellenfelét.
Daiori csak visszasúgta: − Soha.



Ismét villám villant. A Tiltott Város külső falának közeléből

robbanás hallatszott. Fekete alakok jelentek meg a kastély bástyáin.
− Elkezdődött! − kiáltotta Kaede. − Kegyelmes Sinszei! Hogy
is nem vettem észre!
− Mi kezdődött el? − kérdezte Isikawa. − Mi történik? − Hány-
ingere támadt. Megpróbálta leküzdeni félelmét és zavarát.
− Lázadás! − nézett körül csaknem pánikszerűen Kaede. − A
Skorpió megpróbálja elfoglalni a Smaragd Trónt!
− Meg kell állítanunk − jelentette ki Isikawa. Keze kardja mar-
kolatára fonódott.
Kaede csuklójára helyezte kecses ujjait, mielőtt a kapitány ki
tudta volna vonni kardját. − Nem − mondta, és hangjából a félelmet
határozottság szorította ki. − Meg kell oltalmaznunk a trónörököst.
− De hol találjuk? − Isikawa káromkodott. − Az ifjú bolond!
Bárhol lehet!
− Nem − mondta Kaede nyugodtan. − Pár perccel korábban lát-
tam a kertben. Gyere! Sietnünk kell.



Sodzsu széles, kecses mozdulatokkal közelítette meg ellenfelét.

Öltözéke megtévesztőn suhogott, s megnehezítette, hogy a másik kö-
vetni tudja mozdulatait. A Titkok Ura messze, alacsonyan tartotta bal-
jában a vérkardot. Jobbját nyitott tenyérrel nyújtotta előre, mintegy
üdvözlésképpen.
A Skorpió nagyúr hallotta háta mögött társainak aggodalmas
lélegzetvételét − elsősorban Dairuét és Tetcuóét. A vérkard dala fel-
erősödött.
Daiori megváltoztatta helyzetét, de mindig vigyázott, hogy háta
a trónterem zárt ajtaja felé legyen. Minél több időt szeretett volna
hagyni Sizuénak, hogy elmenekülhessen.
A Skorpió halálos táncban közeledett. Felemelte a kardot, s
mindkét kézzel megragadta. Úgy tartotta, hogy a penge párhuzamosan
futott arca mellett. A démonálarc mögül egyetlen szó röppent fel: −
Gyere!
Diori kihívóan felrikoltott és előrelendült. Csapását a Skorpió
mellkasára irányozta. Sodzsu könnyedén kivédte. A Titkok Ura odébb
táncolt, és ellenfele hátára vágott. Yasin pengéje felhasította Daiori ki-
monóját, és kis sebet ejtett, de nem szaladt bele a húsba.
Daiori fájdalmában felkiáltott, és előrebukott. Épp időben for-
dult meg ahhoz, hogy lássa Sodzsut odébb siklani. A Skorpió ismét
üdvözlő testtartást vett fel.
− Add meg magad! − mondta a Skorpió.
Daiori artikulálatlan üvöltéssel válaszolt. Előrerontott, s a
Skorpió dereka felé csapott.
Sodzsu félrepördült, s karja alatt hátradöfött, mintha egy bot
végével ütne hátra. Yasin hegye célba talált.
A penge mélyen a Daiori hátába szaladt, a bordák közé. A
Szeppun daimjó levegő után kapott és térdre esett. Sodzsu kirántotta
kardját, s mikor megfordult, látta, hogy ellenfele arccal előre a padlóra
zuhan.
Daiori kezéből kifordult a kölcsönvett penge, mely végigszán-
kázott a fapadlón és végül a trónterem hatalmas ajtaja előtt állapodott
meg. Halk nyögés szakadt ki Daioriból.
Sodzsu hüvelyébe tolta kardját, és előrelépett. Letérdelt, s
gyengéden megfordította a haldoklót. − Jól harcoltál − mondta a Skor-
pió.
− A hazugságok mestere vagy − nyögte Daiori, s szája sarkából
vér szivárgott. − Legalább nem érem meg azt a pillanatot, mikor el-
foglalod a trónt!
Sodzsu elkomorodott álarca mögött. − Hallottad a történetem.
Nem látod az ügy igazát?
− A becsvágy elvakított, Skorpió nagyúr. Aki annyira beleme-
rült a vérontásba, mint te, nem is láthat más utat. Éppúgy fejünkre
idézted a végzetet, akár a magadéra.
Sodzsu felállt. − Ami vért kiontottam − mondta −, az mind a
birodalmat szolgálta.
− És most kit szolgálsz, Titkok Ura?
Mielőtt Sodzsu válaszolhatott volna, köhögőroham rázta meg
Daiorit. Vér csordult ki szája sarkán. A haldokló férfi Sodzsura sze-
gezte pillantását, és folytatta: − Ígérd meg, hogy nem ölöd meg a fia-
mat!
A Skorpió bólintott. − Nemes ellenfél voltál. Szabad utat bizto-
sítok számára ki a városból. Biztonságos helyre visszük.
− Megesküszöl? − kérdezte Daiori, s arca összerándult a kíntól.
− Esküszöm.
− M-mondd meg neki, hogy az apja bátran küzdött − mondta a
Szeppun daimjó, majd meghalt.
Sodzsu lenézett a lábai előtt heverő holttestre. − Megmondom
− ígérte. A trónterem ajtaja felé fordult.



A trónteremben Dodzsi Sizue mindent hallott, ami odakint tör-

tént. Tudta, hogy fogytán az ideje. Hiába kereste, nem találta a titkos
panelt, amiről tudta, hogy itt, a trónteremben van elrejtve. Rendszere-
zett gondolatai kétségbeesetté váltak.
− Hol van?



Hantei Szotorii kilépett a nyári lakból, hogy megnézze, mi tör-

ténik. Körös-körül villámok csapdostak, s a távolból robbanásokat hal-
lott.
− Mi történik? − kérdezte Yumika magára tekerve kimonóját.
Követte a fiút az esőbe.
Szotorii fejét rázta. − Nem tudom − mondta. Pillantása végig-
söpört az előtte elterülő kerten. A folyó a közelben hömpölygött, de
nyugodt zenéjét tökéletesen elnyomta a vihar dühöngése.
Egy villám fényéhen Szotorii megpillantott valamit, amitől vé-
re megfagyott. Sötét alak emelkedett ki a folyóból, alig pár méterre tő-
lük. Csak egy szót ismert erre az alakra, melyet kiskorában legendák-
ban hallott elsuttogni.
− Nindzsa! − akadt el lélegzete.
A lány felsikoltott.
A fekete ruhás alak észrevette az ifjú szeretőket. Elővonta
kardját és rájuk támadt.
Szotorii elhátrált, s maga elé tolta a lányt. A nindzsa kardja a
Hantei trónörökös nyakát célozta meg. Szotorii lebukott.
A nindzsato pengéje az áldozat helyett a nyári lak egyik oszlo-
pát találta el, s beleragadt.
Szotorii és Yumika sarkon fordultak és a kastély felé kezdtek
rohanni.
A nindzsa egy pillanatig még megpróbálta kirántani pengéjét a
fából. Majd hullámzó fekete öltözékének ráncába nyúlt, és előhúzott
egy surikent.
A nindzsa gyors csuklómozdulatot tett, és az apró, csillag alakú
fegyver átsüvített a levegőn. A csillag egyik hegye Szotorii lábába állt.
A trónörökös felsikoltott és elesett. Yumika megtorpant és a fi-
úra nézett, nem tudta, mit tegyen.
A nindzsa visszaszerezte kardját, és ismét támadott.
Yumika megragadta Szotorii kezét, és megpróbálta talpra állí-
tani. Mikor a trónörökös megpróbált feltápászkodni, hátrapillantott, s
meglátta közelgő halálát.
A nindzsa magasra emelte kardját, azonban a penge sosem csa-
pott le.
Újabb alak lépett ki a sötétségből. Pengéje találkozott a nin-
dzsáéval, és félresöpörte. A nagyobb kard egy mozdulattal kicsavarta
a nindzsatót gazdája kezéből. A nindzsa fegyvere elrepült, s egy
aranyhalas medence mellett ért földet.
Egy villám fényében Szotorii felismerte megmentőjét: Szeppun
Isikawa volt az.
A testőrkapitány a nindzsa dereka felé vágott, de a fürge alak
hátraugrott, el a kard útjából. Isikawa előrerontott. A nindzsa akárha
sötétségből lett volna maga is. Mikor a szamuráj megmozdult, a nin-
dzsa már arrébb is szökkent.
A fekete ruhás orgyilkos ismét előtűnt az árnyékokból, és újra
ruhája ráncaiba nyúlt.
− Suriken! Suriken van nála! − kiáltotta Szotorii és lábsebére
szorította kezét.
Isikawa arca elkomorodott, és védekező állást vett fel.
A nindzsa mindkét kezével egy-egy dobófegyvert húzott elő,
de még mielőtt elhajíthatta volna őket, egész teste összerándult, akár
egy dróton rángatott bábu. A földre omlott és nem mozdult többet.
Isikawa oldalra pillantott, és meglátta Kaedét, aki a közelben
állt és összpontosított. Lassan kiengedte a levegőt, s kiterjesztett karja-
it összevonta keble előtt, testébe zárva a halálos Űr mágiát.
− Figyelmeztess arra, hogy soha ne dühítselek fel − mondta Isi-
kawa a lánynak.
Kaede ügyet sem vetett rá, hanem a trónörököshöz lépett. − Jól
vagy? − kérdezte a fiút.
− Nem, nem vagyok jól! − fortyant fel Szotorii. − Mi folyik itt?
Tudni akarjuk!
− Az apád halott − vetette oda mogorván Isikawa. − A Sma-
ragd Trón a tiéd, feltéve, hogy meg tudod győzni a Skorpiót, hogy
adja vissza neked.
Szotorii megingott, mintha megütötték volna. Váratlanul leült.
− B-biztos vagy benne?
− Éreztem − mondta Kaede. − Tudom. A várost Skorpió erők
ostromolják.
− D-de miért…? − kérdezte a fiú. A sírás határán állt.
− A Skorpiónak tedd fel a kérdéseidet − mondta Isikawa. A
nindzsa mellé térdelt, és lehúzta az orgyilkos fekete álarcát. A csuklya
mögött egy fiú rejtőzött, alig valamivel idősebb, mint a trónörökös. A
nindzsafiú halott volt. − Szép munkát végeztél, Iszawa úrnő − jegyezte
meg Isikawa.
− Most az a feladatunk, hogy a trónörököst megmentsük − fe-
lelte Kaede. − Ha nem jutunk ki a kastélyból, biztosan megölik.
− Hagyjuk el a kastélyt? − kérdezte Szotorii, aki csak aprán-
ként dolgozta fel a megrázkódtatást.
 − Muszáj − mondta Kaede. − A Skorpió addig nem nyugszik,
míg halott nem vagy.
− D-de hová menjek?
− Az apádnak számos támogatója van − jelentette ki Isikawa. −
Még Bayusi Sodzsu sem ölheti meg mindet. Először is el kell tűnnünk
innen. Minden idő, amit elfecsérlünk, a te életedet − és a birodalomét
− veszélyezteti.
− De tudni fogják, hogy nem haltam meg! − mondta a fiúcsá-
szár. − Azt mondtad, nem hagynak majd fel a keresésemmel. Hol rej-
tőzhetnék el a Titkok Ura elől?
− Ó, Szotorii − kiáltott fel Miya Yumika, és kislányos karjait a
fiú nyaka köré fonta. − Elvesztünk!
Isikawa bólintott, s arca elkomorodott. − A fiúnak igaza van −
morogta. − Amíg él, addig a Skorpió keresni fogja. Én személy szerint
kételkedem abban, hogy meg tudjuk védeni.
− Hol vannak azok, akiknek meg kellett volna védeniük apá-
mat? Miért nem tudták megmenteni legjobb szamurájaink? − kérdezte
dühösen Szotorii, s könnyeit törölgette. Lefejtette magáról Yumika
karjait.
− Feltételezem, hogy halottak, Fenség − mondta Isikawa. − És
talán mi is hamarosan követjük őket.
− Nem feltétlenül − szólt közbe Kaede. Az izgalom kimosta el-
méjéből Kacsiko mérgeit. − Ha meg tudjuk győzni a Skorpiót arról,
hogy az ifjú Hantei halott, időt nyerhetünk.
Isikawa a nindzsa holttestére nézett. − Az a fiú − mondta −, az
a nindzsa majdnem olyan magas, mint Szotorii. Ha megcsonkítanánk
a testet…
− Nem − rázta fejét Kaede. − Van egy jobb módszer is. − A
holttest felé lépett, és megtisztította elméjét. Ismét hagyta, hogy meg-
töltse az Űr hatalma, s lekuporodott a hulla mellé.
Kaede a halott fiú arcára tetté kezét. Az arcvonások fokozato-
san addig hullámzottak és torzultak, míg a nindzsa nem hasonlított a
trónörökösre. A lány még pár pillanatig a test mellett maradt, közben
elrejtette a varázslat nyomait, és tett róla, hogy ne tűnjön el később a
bűbáj.
39. Hantei, Isikawa és Yumika tátott szájjal nézték.
− Gondolod, hogy ez megtéveszti őket? − kérdezte Isikawa.
Az Űr Asszonya bólintott. − Van rá esély, különösen ebben a
felfordulásban. Olyan varázslatot választottam, amit nehéz felfedezni,
bár Yogo Junzo valószínűleg észrevenné.
− Fel kell öltöztetnünk a hullát a trónörökös ruháiba − jegyezte
meg Isikawa.
− A-a ruháimba? − hebegte Szotorii.
− Gyorsan! − förmedt rá Isikawa. − A Skorpió nem fog egész
éjjel ránk várni. − Levette kimonóját, és az új császárnak adta.
Hantei gyorsan levetkőzött. Yumika félénken Kaede mellé állt.
− Mi lesz velem? − kérdezte. − Az emberek látták, hogy a trón-
örökössel együtt távoztam.
− Visszarohanhatnál a csarnokba − javasolta Kaede. − Mondd
azt, hogy elmenekültél, mikor a nindzsa rátok támadt.
− De… de ezzel szégyent hoznék a családom fejére. Nem me-
hetnék inkább veletek?
− Ha megtennéd, az emberek elgondolkoznának azon, hogy mi
történt veled − magyarázta Isikawa. − Csak veszélyeztetné a cselün-
ket. Nem vállalhatunk kockázatot, miközben a trónörökössel utazunk.
− Elvarázsolhatnálak − mondta Kaede −, kitörölhetném az em-
lékeidet arról, hogy mi történt a támadás után.
Szotorii befejezte a vetkőzést és felvette Isikawa külső kimonó-
ját. Régi ruháit a testőrkapitánynak nyújtotta. − Ha a Skorpió varázs-
lók kikérdezik, észre fogják venni a varázslatodat.
− Valószínűleg − ismerte el Kaede.
− Akkor nem látok más megoldást − vált Szotorii hirtelen fa-
gyossá. − Yumikának fel kell áldoznia értem az életét.
Isikawa abbahagyta a nindzsa öltöztetését, és a trónörökösre
meredt. Kaede és Yumika is összevonták szemöldöküket.
− Fenség − mondta Kaede −, bizonyára van más megoldás…
− Te és Isikawa készek vagytok feláldozni értem az életeteket
− vetette ellen az ifjú Hantei. − Minden hű emberemtől elvárom
ugyanezt. Ha a hozzám hasonló test mellett találnak rá a holttestére, az
csak alátámasztja a mesénket.
− Igaz, de… − kezdte Isikawa.
Az új császár Yumika felé fordult és a szemébe nézett. A lány
ismét sírva fakadt. − Megteszed, Yumika? − kérdezte. − Szereted a
császárod?
− Én… én szeretem, de… − könnyek csurogtak arcán.
− Hantei császár, ne… − lépett előre Kaede.
Yumika elhessegette. − Iie! Nem − törölte le könnyeit. − Ifjú
uramnak igaza van. Feláldozom magam érte. − Szotoriihoz fordult, és
megszólalt: − De ígérd meg nekem, Hantei császár… ígérd meg, hogy
gondoskodni fogsz apámról és nővéreimről.
− Ígérem − felelte Szotorii.
− Akkor már csak egyvalamit kérek tőled.
− Nevezd meg kérésed!
− Egy csókot − kérte Yumika. − Egy utolsót.
− Rendben − válaszolta a fiúcsászár. Átölelte a lányt és hosz-
szan megcsókolta.
Mikor szétváltak, Isikawa előrelépett. − A nindzsa kardját
használom − jegyezte meg. Máris felvette a földről a fegyvert.
Kaede megszólalt. − Isikawa…
− A császárnak igaza van − mondta a testőrkapitány. − A lány
élete biztosíthatja számunkra a szükséges időt.
Iszawa Kaede előrelépett, és arcon csókolta a lányt. − Sajnálom
− suttogta az Űr Asszonya.
− Én… bátor leszek − jelentette ki Yumika s elfojtotta könnye-
it. − Reggelre már anyámmal leszek a mennyországban.
Kaede hátralépett.
Isikawa megszólította a lányt. − Átdöftem a kardot a nindzsa
testén, mintha ő − a trónörökös − halt volna meg − mondta. − Köszö-
nöm az áldozatod, Yumika-szan. Sajnálom, hogy szükség volt rá.
− Kérlek − könyörgött a lány. − Légy gyors. − Mereven oldala
mellett tartotta karjait, s öklét olyan szorosra zárta, hogy ujjai elfehé-
redtek.
− Ígérem − mondta Isikawa −, hogy nem fogsz fájdalmat érez-
ni. − Azzal egyenesen a lány szívébe döfte a kardot. Visszahúzta a
fegyvert.
Yumika teste halkan a földre omlott. Az eső megfürdette arcát,
s elmosta a szája sarkából kiszivárgó vért.
− Gyertek! − szólalt meg a császár. − Nem vesztegethetünk
több időt.
− Magunkkal kell vinnünk a nindzsa kardját és ruháit − szedte
össze Isikawa a holmikat. − Remélem, hogy az eső elmossa majd tá-
vozásunk nyomait.
− Tudok egy titkos kiutat a ligetből − mondta Kaede. − Köves-
setek!
A többiek az Űr Asszonyának nyomába szegődtek. Kaede me-
net közben önkéntelenül is hátrasandított a lányra, aki meghalt, hogy
megmentse a Smaragd Trón várományosát.
 

Dodzsi Sizue megtalálta a titkos panelt, s mögé siklott, pont ab-

ban a pillanatban, hogy Bayusi Sodzsu a trónterembe lépett. Sizue
szorosan becsukta maga mögött a panelt, s csak ekkor vette észre,
hogy a kis helyiségnek nincs kijárata. Csapdába esett.
Szíve olyan hangosan vert, hogy Sizue már attól félt, hogy áru-
lója lesz.
A vékony fa panel mögött a császár gyilkosa büszkén körbejár-
ta a tróntermet.



Sodzsu átlépett a hatalmas vasajtók küszöbén, s beitta a trónte-

rem látványát. A helyiség olyan gyönyörű volt, hogy a Skorpiónak
majdhogynem a lélegzete is elakadt.
Arany napok borították a magas mennyezetet. Mindet azúrkék,
csillagokkal pettyezett háttérbe süllyesztett rekeszbe festették. Hatal-
mas fagerendák támasztották alá a faragott mennyezetet.
A terem falait fapanelek és gipsz alkotta. A természet szépségét
ábrázoló festmények díszítették őket: fenséges hegyormok, kanyargó
folyók, örvénylő zuhatagok, csavarodott fák. Ezek a panelek a kastély
alapjainak szilárd köveit borították. A szépség nem váltotta ki a biz-
tonságot.
A terem két szárnyát a császár audienciái számára különítették
el. Itt ültek a tanácsadók, uruk parancsára várva. Most a sima fapadló
üres volt.
A terem túloldalán alacsony emelvény állt, rajta pedig a Sma-
ragd Trón magasodott − az egyetlen bútordarab az egész helyiségben.
A trón ülőkéje alacsony volt, támlája pedig magas. Teljes egészében
faragott jádekőből készült. Sárkányok és egyéb mitológiai teremtmé-
nyek kavarogtak a császár székének minden foltnyi szabad felületén.
Sodzsu a trónhoz ment, és beleült. A hatalmas faragott szék ké-
nyelmetlennek tűnt.
− Ez nemigen szolgál örömömre − mondta fiának és Tetcuó-
nak. Nyomorék karja lüktetett, és Sodzsu úgy érezte, hogy a több hó-
napos tervezgetés, a csata, a vérontás teljesen felőrölte.
− Most mi lesz, apám? − kérdezte Dairu.
 − Mi lesz? − felelte Sodzsu. − Valóban, mi lesz most? − Sokkal
fáradtabbnak tűnt, mint ahogy Dairu vagy Tetcuo eddig valaha is lát-
ták.
− Következő lépésként bizonyára megszilárdítjuk helyzetünket
− mondta Tetcuo. − Biztosítjuk a várost. Képviselőket küldünk a többi
klánhoz, hogy megmagyarázzuk a helyzetet.
− Természetesen − hagyta rá a Skorpió nagyúr, és − nem elő-
ször − boldog volt, hogy emberei nem látnak a maszk mögé. Egy
olyan arcot láttak volna, melyen eluralkodott a bizonytalanság és me-
lyet megzsarolt tetteinek vámja. Még Yasin dala is elhalkult fejében.
Sodzsu néma imát mondott, majd összeszedte magát.
− Tetcuo − szólalt meg −, nézz utána, hogy biztonságos-e a pa-
lota! Ha ezzel végeztél, hozd elém a nemesi foglyokat! A hat főbb
klánnak legalább egy képviselője legyen közöttük. Kacsiko most már
minden pillanatban jelentheti, mi a helyzet a kastélyon kívüli harcok-
kal.
− Itt vagyok, uram − suhant be Bayusi Kacsiko a trónterembe,
mintha az övé volna. A trónhoz lépett, és megállt férje bal könyöke
mellett.
− Biztosítottuk a külső falakat. A belső elvarázsolt fal is hama-
rosan a mi irányításunk alá kerül − mondta. − Még mindig folyik a
harc, különösen az embereink és a Smaragd Őrök között, de nincs két-
ségem afelől, hogy hamarosan ennek is vége. A legtöbb nagykövetség
már elesett. − Itt Kacsiko elhallgatott, és férjére mosolygott. − reggel-
re miénk a város − jelentette ki büszkén.
„Hurrá!” kiáltás szállt fel a kis Skorpió csapat irányából.
Sodzsu felemelt ujjával hallgattatta el őket. − Szükségből cse-
lekszünk − emlékeztette őket. − Nem a személyes gazdagság és gyara-
podás reményében. Tervünk Rokugan biztonsága érdekében vált szük-
ségessé.
Tetcuóra pillantott, aki a teremben maradt, hogy hallja Kacsiko
jelentését. − Nos? − kérdezte.
Tetcuo meghajolt és elsietett.
A Skorpió nagyúr fia felé fordult. − Keresd meg a nagybátyá-
dat − utasította. − Ha nem öljük meg a trónörököst, az egész tervünk
füstbe megy.
− Hai! − mondta Dairu, meghajolt, és megfordult. Mielőtt el-
hagyhatta volna a termet, Bayusi Aramoro lépett be.
− Nagyúr, megtaláltam a trónörököst − jelentette Aramoro. −
Halott. Sodzsu előredőlt a trónszékben. − Biztos vagy benne? − kér-
dezte.
− A saját szememmel láttam a testet. A kertben volt egy lány-
nyal. Valószínűleg az egyik nindzsánk lepte meg őket. A testükön
ugyanazok a jellegzetes vágások láthatók.
− Hol van az, aki megölte őket? − kérdezte Sodzsu.
− Nem tudom − felelte Aramoro. − Valószínűleg nem tudta,
kik voltak. A sötétben a Hantei trónörökös lehetett volna bármelyik,
légyottra induló udvaronc.
Sodzsu a Smaragd Trónra rogyott.
− Akkor hát vége − mondta fáradtan. − Győztünk.
Becsukta szemét. Hátában érezte a trón hidegét és keménysé-
gét. A szék díszes faragásai béna vállába nyomódtak. Gerincét a kime-
rültség lángnyelvei nyaldosták végig. Vér és csaták képei kísértették.
Sodzsu rémálmának ez a része valóra vált.

Méreg

Hatcuko szerelme sápadt arcára pillantott, és addig sírt, míg már alig
látott.
Toturi jóképű volt. Még most is, ahogy mozdulatlanul feküdt
az ágyukon a kis kunyhóban, amit Aki a találka végett átadott nekik.
Milyen boldog volt Toturi, mikor Hatcuko erről a helyről me-
sélt neki! Mennyire lázba hozta, hogy talán az álmai végre-valahára
valóra válnak!
Amint meglátogatta Hatcukót, azonnal a kunyhóba siettek.
Megcsodálta a kis ház szépségét és egyszerűségét, s kijelentette, hogy
„tökéletes”. A csupasz fapadlón szeretkeztek.
Az erdőben maradtak, nem messze attól a helytől, amit Toturi
Hatcuko-vízesésnek nevezett el. Úgy tűnt, hogy egy örökkévalóságig
itt maradnak.
Olyan nyugodt, gyönyörű hely volt, még most is, hogy Toturi
olyan mozdulatlanul feküdt.
Toturi soha nem akarta elhagyni ezt a helyet. Hatcuko sem. Ez
volt az a hely, ahova rendeltettek. Ez volt az idő, ami az övék volt. A
lány tudta, hogy semmi nem lesz többé ilyen tökéletes számukra. Ez
az ő pillanatuk volt, ahogy Aki mondta a fiatal gésának.
Hamarosan, nagyon hamar ez a pillanat is elszáll.
Hatcuko nem gyűjtött össze elég merszet, hogy első nap hasz-
nálja a kék ékkövet. Aztán elragadta a pillanat, Toturi boldogsága és
szerelmük ragyogása.
Második nap sem volt képes megfőzni a mérget. Aznap az er-
dőben sétáltak, beszélgettek és közben nevettek. Meztelenül fürödtek
a Hatcuko-vízesés alatti tavacskában. Toturi végre látta, milyen a lány
a fehér gésafesték nélkül.
Azt mondta, nem számít a festék, de Hatcuko úgy érezte, hogy
nélküle az egyéniségének − a lelkének − egy része is eltűnt. Ráébredt,
hogy többé nem tudja, kicsoda. Egész világa Toturihoz fűződő viszo-
nyából állt.
Ez tetszett Toturinak; de Hatcukót csak még inkább megrémí-
tette.
Ez a felismerés erőt adott neki, hogy harmadnap megtegye,
amit meg kellett tennie. Ráadásul Toturi úgy tervezte, hogy másnap
reggel búcsút vesz tőle és visszatér Otoszan Ucsiba, a menyasszonyá-
hoz − ahhoz a nőhöz, akivel Hatcuko soha nem fog találkozni s akit
sosem fog megismerni.
A gésa kíváncsi volt, vajon milyen valójában az a nő, Iszawa
Kaede. Volt-e olyan szép és félelmetes, mint ahogy Aki leírta? Való-
ban képes volt arra, hogy egy örökkévalóságig perzseljen valakit?
Hatcuko elhatározta, hogy a Főnix Akodo Toturit nem fogja el-
égetni.
A harmadik nap estéjén Hatcuko kiszórta a mérget a kék ékkő-
ből, bele Toturi teájába. A maradékot saját magának tartogatta.
Toturi kacagva, tréfálkozva kiitta a teát, s olyan boldog volt,
amilyennek Hatcuko még sosem látta.
Milyen tökéletes pillanat, hogy kilobbanjon egy élet, gondolta
Hatcuko. Nekiállt, hogy magának is megfőzze a mérget. Elérkezett az
idő. Eljött a tökéletes pillanat.
Mikor felállt, különös kifejezés jelent meg Toturi arcán. A le-
vegőbe bámult, mintha nem látná a lányt, mintha egy teljesen más vi-
lágban volna − ahogyan akkor nézett, mikor először jártak a vízesés-
nél.
Aztán ajka megmozdult, s szeme tágra nyílt. − Hatcuko −
mondta − a név egyszerre volt könyörgés és vád.
A lány kinyújtotta kezét. Toturi összeesett a földön.
− Toturi! − kiáltotta Hatcuko, s könnyei esőként öntözték arcát.
Magához ölelte a férfit, arcát, ajkát csókolgatta. A test máris rettentő-
en kihűlt.
 Mint ahogy most is hideg volt, amint az ágyon feküdt, ahová
Hatcuko vonszolta, az ágyon, ahol korábban és egész éjjel szerelmes-
kedtek.
Olyan hideg volt. Olyan mozdulatlan.
Végül Hatcuko képtelen volt befejezni, amit elkezdett. A kék
amulett a nyakában függött, készen várt rá, de képtelen volt rá, hogy
megtegye az utolsó lépést. A kőben még mindig volt egy jókora adag
méreg, egy embernek sok − kettőnek már kevés.
Hatcuko könnyáztatta gondolatai között egyre az a kérdés mo-
toszkált, hogy vajon helyesen cselekedett-e.
Ha a méreg fele elég volt, hogy megöljön egy embert, akkor a
negyede biztosan kevés.
Biztos nincsen ilyen erős méreg. Biztos, hogy az adag megfele-
zése csak álmot hoz − hosszú, békés álmot. Egy hétig, egy hónapig,
vagy talán tovább is tartó álmot.
Ezalatt Hatcuko talán összeszedi bátorságát, hogy befejezze
amit elkezdett −s elodázza a tökéletes pillanatot. Ezalatt a sors talán
felmenti a szerelmeseket a szörnyű végzet alól, ami kísértette őket. Ha
a sorsnak voltak is azonban efféle tervei, eddig még nem osztotta meg
őket Hatcukóval.
Így hát a lány zokogott. Éjjel-nappal. Nem volt biztos magá-
ban, sem a szerelmében, sem abban, hogy mit kéne tennie.
Elfelezte a halálos adagot, mielőtt a szerelmének adta, s még
csak meg sem fordult a fejében, mi történhet azután − hogy most mit
tegyen.
Talán örökre itt marad a kunyhóban, s ápolja az alvó Toturit.
Nem. Előbb vagy utóbb, de rá fog kényszerülni, hogy bevégezze fel-
adatát.
Hacsak máris meg nem ölte.
A férfi mozdulatlanul, hidegen feküdt mellette. A lány könnyei
úgy mosták az arcát, akár egy apró vízesés.
Ha a méreg fele megöl egy embert, mit tesz egy negyede?
Mennyi a túl sok?

Az Unikornisok útja

Sindzso Yokatcu visszafogta pompás lovát, s a reggeli fényben

hátravetette fekete haját. Hátasa felhorkant, s erős patáival a földet ka-
parta.
 Az Unikornis klán bajnoka végignézett csapatain s elmosolyo-
dott. Még ilyen korai órában is gyorsan sorakoztak fel, s tökéletes csa-
tarendbe álltak. Valamennyien nagyszerű emberek voltak.
Teljesítményük a váratlan, több hónapig tartó kiképzés ellenére
sem lankadt. Bár sosem kaptak magyarázatot a hadmozdulatokra, nem
kérdezték meg urukat és mesterüket. A szamurájok mind ilyenek vol-
tak.
Most, két héttel a jelenlegi kiképzés kezdete után, mikor Sin-
dzso Yokatcu végignézett csapatain, büszkeség töltötte el szívét. Az
elmúlt két hétben az Unikornis lovak patái dús vályoggá taposták a
Tosi Szani Kanemocsi Kaeru melletti földet. Hadserege készen állt.
A kérdés azonban továbbra is a fejekben motoszkált: valóban
szükség volt arra, hogy a sereg felkészüljön?
Mióta csak Yokatcu elrendelte a kiképzést, a többi klán azt ta-
lálgatta, vajon mi rejlik a parancs mögött. Az emberek nem hitték el,
hogy a hadmozdulatok csupán gyakorlatok. Ha azok, miért olyan bo-
nyolultak? Miért kísérik ellátmányt szállító karavánok? Mire kell az
ostromfelszerelés?
A legtöbben úgy hitték, hogy az Unikornisok harcra készülőd-
nek, de azt senki nem tudta, ki ellen. A közvélemény szerint a klán ál-
lást kívánt foglalni a Daru-Oroszlán perpatvarban, de azt senki nem
tudhatta, vajon melyik oldallal kötnek majd szövetséget.
Mások úgy vélték, hogy az Unikornisok a Rákok földjére masí-
roznak, hogy megerősítsék a védelmet az Árnyvidék ellen, vagy hogy
leverjék Hida Kiszada, a Rák vezér lázadását. A nyelvek szerint a Rá-
kok elégedetlenek voltak a császárral − bár azt kevesen hitték, hogy
lecsapnának a Smaragd Trónra.
A harmadik vélemény szerint az Unikornisok önérdekből fegy-
verkeztek, s meg akarták növelni territóriumukat. Mivel a kiképzést
éppen, hogy elismert határaikon kívül tartották, a pletyka nem halt el.
Az emberek közül, akik aznap a mezőn álltak, egyedül Yokat-
cu tudta az igazat. Hallotta az Unikornis sugendzsa jóslatát. Hallotta
az Unikornis városok sötét kerületeiből származó suttogásokat. Csak ő
figyelt fel a parasztok mozgására a birodalomban − s ezekről a parasz-
tokról Yokatcu tudta, hogy a Skorpió emberei.
Bár arról tudott, hogy a Skorpiók titokban mozgolódnak, Yo-
katcu nem sejtette a Titkok Urának szándékait.
Aznap délután testes paripáján ült, s a déli eget nézte. Hatalmas
vihar hömpölygött elő a Világ Gerince hegység felől, s Otoszan Ucsi
felé tartott. Yokatcu kíváncsi volt, vajon mit jelent a vihar, ha jelent
valamit egyáltalán.
Reggelre kelve már tudta.
A hajnalt megelőző órákban futótűzként terjedt a Skorpió
puccs híre. A nagyurat Sindzso Mariko, az egyik fiatal sugendzsa kel-
tette fel az újsággal.
− A császár halott − zihálta, mert a futástól elakadt lélegzete. −
A Skorpiók megpróbálják átvenni az uralmat Otoszan Ucsi felett. Az
embereink elküldték a jelentésüket, de aztán megszakadt az összeköt-
tetés.
Yokatcu halkan káromkodott. − Fújjátok meg a riadót! Sora-
kozzanak fel a csapatok! Azonnal távozunk! Mondd meg a tábornoka-
imnak, hogy nincs vesztegetni való időnk!
Negyedóra múlva Yokatcu már felöltözve lendült lova nyergé-
be. Megfordította hátasát, s a menetkész csapatokhoz intézte szavait.
− Ki ismerheti előre végzetét? − kiáltotta. − Ettől a perctől fél-
tünk, ezt próbáltuk imáinkkal távol tartani. A császár halott, és a bitor-
ló, Bayusi Sodzsu a Smaragd Trónon ül! Hagyjuk?
Az összesereglett Unikornis had egy emberként emelte fel
fegyvereit s együtt kiáltotta: − IIE! SOHA!
− Követtek-e tűzön-vízen át, még ha a többi klán összevont
csapatai állnak is utunkba? − kérdezte Yokatcu.
− HAI! − jött az egységes válasz.
Az Unikornis bajnok magasra emelte katanáját. − Akkor vág-
tassunk a szél szárnyán! − harsogta. − Otoszan Ucsiba! Nem állhat
senki az utunkba!
Az Egyszarvú hadsereg egyetértőn felordított. Yokatcu meg-
sarkantyúzta lovát, s a főváros felé ügetett. Serege mögé zárkózott, s
szorosan nyomában maradt.



A puccs utáni második nap éjjelén Dairu Otoszan Ucsi külső

falainak egyikén talált rá Tetcuóra. A pártázat mögött hatalmas mág-
lyák és fáklyák festették vörösre a hanyatló éjszakát. A Skorpió örö-
kös a fal mentén unokafivére felé kúszott.
− Le! − sziszegte Tetcuo.
Dairu épp időben bukott le. Egy nyílvessző szállt el feje felett,
alig vétve el.
 − Nem kéne itt lenned − mondta Tetcuo. Megragadta a fiú vál-
lát, és mindketten a lőréses oromzatnak vetették hátukat. A Skorpió
örökös szemébe nézve azonban Tetcuo nem látott félelmet, csupán el-
szántságot. Dairu felnőtt.
− Azt hittem, hogy itt megtalálom a nagybátyámat − jegyezte
meg.
Tetcuo fejét rázta. − Azóta nem láttam Aramorót, hogy tegnap
legyőztük a Smaragd Őröket.
− Nem tudod, hol van? − kérdezte Dairu. − Apám látni szeret-
né.
− Azt hiszem, a falakon kívül van, felderíti a terepet − vélte
Tetcuo.
Felülről zörgés hallatszott, s egy létra nyúlt a pártázat fölé.
Tetcuo és Dairu gyorsan felpattantak, és ellökték a létrát a fal-
tól. Akik felfelé igyekeztek, azok lezuhantak. A tűz fényében Dairu
több száz nyüzsgő katonát pillantott meg. Többen közülük az unokafi-
vérekre lőttek. A Skorpiók lebuktak, még mielőtt eltalálták volna őket.
− Kik ezek? − kérdezte Dairu. − Nem ismerem a zászlójukat.
− A többi klán szabadcsapatai − felelte Tetcuo. − Főleg Főni-
xek és Darvak. Biztos a közelben járőröztek, mikor elfoglaltuk a vá-
rost. Néhány Unikornis… minden órában egyre többen vannak. Máso-
kat is láttam, még Sárkányokat is. Csak a Rákok hiányoznak.
− Miért harcolnak ellenünk? Biztos a többi klán is belátja, hogy
apám helyesen cselekedett!
− Vakok, akár a fejetlen kígyók − válaszolta Tetcuo. − Gondol-
kodás nélkül cselekszenek. Mérgükben és félelmükben marnak, fittyet
hányva az általuk okozott kárra. Az ügyünk igaza mit sem számít itt.
Dairu bólintott.
Váratlanul egy fekete ruhás alak mászott fel a közeli falon, s le-
guggolt. Nyílfelhő süvített utána.
Dairu és Tetcuo már kardjuk után kaptak volna, mikor felis-
merték Bayusi Aramoro alakját.
Aramoro fekete ruhája elszakadt, s ellenfeleinek vére szeny-
nyezte be. Skorpió álarca cafatokban lógott, s csak alig takarta jóképű
arcát.
Dairu a nagybátyjára nézett. Vajon az apám is így néz ki? tűnő-
dött. A Skorpió örökös még sosem látta apja valódi arcát.
Aramoro rokonai búvóhelyéhez rohant.
− Anyád tudja, hogy idekint vagy? − kérdezte Dairut.
 − Apám tudja − felelte a Skorpió örökös. − Azért küldött, hogy
megkeresselek.
− Mit találtál? − szólt közbe Tetcuo.
− Eddig kedvezett nekünk a szerencse − mondta Aramoro. −
Az ellenségeinket éppannyira leköti az egymás elleni acsarkodás, mint
az ellenünk irányuló támadás. A Főnixek és a Darvak nem bíznak meg
egymásban, s egyikük sem bízik meg az Unikornisokban. Nagy kö-
rökben lovagolnak a falak körül, gyilkolva, fosztogatva. Eszüket vesz-
tették. Azt hiszik, hogy visszatarthatnak minket.
Kiáltás szállt fel a fal túloldaláról. − Skorpiók! − kiáltotta egy
férfi. −Még egyet elfogtunk a kémeitek közül!
− Igazat mond? − kérdezte Dairu.
− Kétlem − vont vállat Aramoro. − Azok a bolondok mindenki-
ben Skorpió kémet látnak.
A három Skorpió átkandikált a pártázat pereme felett.
Alant egy szedett-vedett szamurájcsapat egy magányos asz-
szonyt tartott fogva. Áldozatukat szorosan megkötözték, s szemmel
láthatólag alaposan összeverték. Az asszony zokogott, s erőtlenül vo-
naglott közöttük.
Az egyik durva szakállú szamuráj felkiáltott a láthatatlan Bayu-
siknak: − Valamennyi Skorpió árulóra ez a sors vár! − ordította. Elő-
vonta kardját, s keresztülhúzta az asszony torkán.
Aramoro kezében surikennel felállt. Az alul álló császárpártiak
észrevették a nindzsamestert, s kifeszítették íjaikat. Aramoro elhajítot-
ta fegyverét, mely a szakállas szamuráj homlokába állt, s a férfi holtan
zuhant hanyatt.
Aramoro és társai épp időben buktak le a csipkézett oromzat
mögé, hogy elkerüljék a záporozó nyílvesszőket.
− Ki volt az a nő? − kérdezte Dairu tágra nyílt szemmel.
Aramoro fejét ingatta. − Sosem láttam ezelőtt. Csak egy pa-
rasztasszony. Mondtam, hogy ezek az emberek őrültek.
− Jelentenünk kéne a nagyúrnak − mondta Tetcuo. − Van elég
emberünk, hogy a falat tartsák.
Aramoro és Dairu biccentettek. Mindhárman visszakúsztak a
palotába.
− Matcu Tcuko csatlakozott a többiekhez − mondta Aramoro
rokonainak −, mintha bizony az Oroszlánjai segíthetnének.
− Rossz vezér? − tudakolta Dairu.
− Jó harcos − felelte Tetcuo −, de a klánja nem bízik meg ben-
ne.
− Most még kevésbé bíznak benne − tette hozzá Aramoro. −
„Hol van Akodo Toturi?” kérdik az emberei. „Szerzetesként bujkál a
templomában” feleli Matcu Tcuko, bár senki nem hisz neki. A csapa-
tai mindent végigkutattak Toturi után, de sosem fogják megtalálni.
A nindzsamester társaira nézett, s elmosolyodott elrongyoló-
dott maszkja mögött. − Útjára bocsátottam a szóbeszédet, hogy Tcuko
gyilkoltatta meg az Oroszlánt, hogy a klán irányítását megszerezze.
− El fogják hinni? − kérdezte Dairu. Egy őrtoronyhoz értek, s
leereszkedtek a lépcsőkön a város utcáira.
− Mindig is gyűlölte Toturit − jegyezte meg Tetcuo −, tehát el-
hihetik.
− Még ha nem is hiszi el − fűzte hozzá Aramoro −, akkor is ér-
tékes időt kell arra vesztegetnie, hogy tisztára mossa magát.
− Mi van a Rákokkal? Van valami hír róluk? − kérdezte Dairu.
− Csak szóbeszédek − felelte Aramoro. − Azt beszélik, hogy
Hida Kiszada és hatalmas serege megindult a főváros felé.
− Azért jön, hogy csatlakozzon hozzánk − jelentette ki Dairu.
Aramoro és Tetcuo összenéztek.
− Vagy az ellenségeinkhez − mondta Tetcuo.
− Feltéve, ha ezek nem ölik meg egymást, mint árulókat, még
mielőtt Kiszada ideérne − tette hozzá fanyarul Aramoro.
A hajnal nézett ki a végeláthatatlan óceán felett, s halovány
sárga fénybe vonta a fővárost. Az „árulók” máglyái sűrű fekete füsttel
szennyezték be a reggeli eget, s takarták el a napot. Éhes varjak ke-
ringtek a város külső kerületei felett. A Skorpiók a palotába siettek.



39. Hantei sikolyát egy szájára szorított kéz fojtotta el.

− Fenség! − sziszegte egy szigorú hang.
A trónörökös rettegve nézett körbe. Egy pillanatig nem tudta,
hol van. Aztán az eső éneke és illata, a háttér hangjai és a lovak nesze-
zése visszahozta emlékeit.
− Maradj csendben! − utasította a hang.
− Álmodtál − biztos rémálom volt − mondta egy sokkal barát-
ságosabb hang. Hantei szíve még mindig hevesen vert, de felismerte
Iszawa Kaedét. − A sikoltozás mindannyiunkat megölhet − tette hozzá
a lány.
 Az ifjú császár némán biccentett. Arcáról eltűnt a kéz, és Szo-
torii csak ekkor jött rá, hogy Isikawa, a palota testőrkapitányának keze
volt az.
− Ezer bocsánat fenség − mondta Isikawa −, de a sikolyod el-
árulta volna a búvóhelyünket.
− Én… én démonokról álmodtam − lehelte Hantei. − A neve-
men szólítottak. Olyan közel voltak.
− Valószínűleg a Skorpiók hangjai voltak − jegyezte meg Isi-
kawa. Bár napokba tellett, de végül maguk mögött hagyták a városfa-
lakat. A három menekült még most is beérte önmaga társaságával.
Egy sarjerdőben ültek egy kupacban, a városhoz közel. A kis cserjés
aljnövényzete menedéket nyújtott nekik éjszakára, mind az eső, mind
a Skorpió kémek szeme elől.
− Skorpió lovasok azok, akiket hallok? − kérdezte Hantei.
Isikawa fejét rázta. − Nem. A külsejük alapján Darvak. Való-
színűleg Skorpiókra vadásznak.
− Vagy bárkire, aki gyanúsnak tűnik − tette hozzá Kaede.
− Jeleznünk kéne nekik a jelenlétünket − mondta az új császár.
Fel akart állni, de Kaede karjára tette a kezét, és visszahúzta.
− Nem! − suttogta keményen. − Nem ismerjük ezeket az embe-
reket. Valószínűleg felkoncolják az idegeneket, amint megpillantják
őket. Akár még a Skorpiókkal is összeszűrhették a levet.
− De fáradt vagyok − panaszkodott a trónörökös. − A lábam fáj
attól az átkozott suriken sebtől. Ezek a mieink. Biztos segítenek.
− Kaedének igaza van − hajolt Isikawa közelebb a fiúhoz. −
Pillanatnyilag nem tudjuk, kiben bízhatunk. Az elővigyázatosság meg-
mentheti az életed. A türelmetlenség azonban egész bizonyosan a ha-
lálunkat okozza.
− Megkereshetjük a népemet − suttogta Kaede. − Majd ők biz-
tonságba vezetnek minket.
Hantei keresztbefonta karját. − Ám legyen − mondta. − De
nem sokáig fogunk már a sárban kúszni.



A harmadik napon Dodzsi Szatszume, a Smaragd Bajnok, visz-

szatért a harcmezőről. Átkozta a sorsot, ami olyan messzire szólította
városától, mikor a császárnak leginkább szüksége lett volna rá. Azt
sem értette, hogy fia, Dodzsi Hoturi miért maradt távol.
 − Ott kellett volna lenned! − vetette oda az idősebb férfi. A fiá-
hoz lovagolt, s a két rokon dühösen egymásra meredt.
− Valakinek irányítania kell a klánunkat − felelte Hoturi, a
Daru örökös. Az évek óta tartó családi civakodás miatt a Daru daimjó
könnyen haragra lobbant. − Remélem, nem azt javaslod, hogy hagy-
jam a vezetést a menyasszonyomra! Különben is, Toturinak ott kellett
volna lennie. Most hol van?
− Kurvázik, ha jól tudom − mondta Szatszume, s zöld páncélja
megcsillant a délutáni napfényben. − Azt beszélik, hogy jobban szereti
a gésákat, mint a birodalmat.
Hoturi komoran bólintott. − Hai. Én is hallottam róla.
− Mindegy − Szatszume fiára szegezte ujját. − A császár védel-
me a te feladatkörödbe is beletartozik. Kudarcot vallottál.
− Ezek szerint inkább követnéd az Unikornis Yokatcut?
− Ha! − horkant fel Szatszume. − Még hogy én hűséget esküd-
jek annak a barbárnak…! Neki kéne követnie engem. Ahogy az
Oroszlán Tcukónak is. Ahogy neked is.
− Hagyjunk fel ezzel a belső csatározással − mondta Hoturi. −
Most, hogy a Főnixek elmentek, valamennyi szamurájra szükségünk
van.
− A Főnixek elmentek? − döbbent meg Szatszume.
− Pár órája elvonultak − mondta Hoturi. − Senki se tudja, mi-
ért.
Szatszume kiköpött. − Talán a Skorpiókkal tartanak.
− Talán már elegük van az állandó marakodásból − jegyezte
meg Hoturi, s hangja feszültté vált.
− Nekem is elegem van belőle − vicsorgott Szatszumi.
Hátat fordított fiának, és seregéhez lovagolt. Hoturi utána me-
redt, s szeme mérgében résnyire szűkült.



A Titkok Ura naplementekor egyedül állt a palota nagytornyá-

ban, s nézte, ahogy lángok emésztik a város külső kerületeit.
− A parasztok végül megkapják a Tűzfesztiváljukat − jegyezte
meg.
A harcoló seregek közti ellentétek ellenére a tábornokok gyűlé-
se megmozdított valamit a város falain belül is. Kisebb lázadások tör-
tek ki Otoszan Ucsiban. Miközben az Unikornisok és gyenge szövet-
ségeseik a külső falak körül köröztek, addig a városon belül egyre erő-
södött az ellenállás.
Aramoro visszatérte óta egy Skorpió sem hagyta el élve a vá-
rost. Még a hírvivőket is lemészárolták, akiket Sodzsu azért küldött,
hogy megmagyarázzák tetteit a többi nagyúrnak. Sodzsu még több kö-
vetet küldött helyettük.
Miközben a Skorpió daimjó megpróbálta a füstből kiolvasni a
jövőt, a szoba fuszuma ajtaja félresiklott. Tetcuo lépett be.
− Uram − zihálta −, híreim vannak a legutóbbi követeidről.
A Skorpió unokafivére felé fordult. Bayusi Sodzsu álarca mö-
gött összeráncolta szemöldökét. − És? − kérdezte.
Tetcuo mélyen meghajolt. − Halottak, uram. Mind egy szálig.
− Elérte bármelyik is az úticélját? − kérdezte Sodzsu.
− Az egyiket, ha jól tudom, maga Matcu Tcuko ölte meg − fe-
lelte Tetcuo.
Sodzsu tekintete lángot vetett, s keze kardja, Yasin markolatára
fonódott.
− Jobban teszik, ha vigyáznak − mondta, s hangja erőteljes volt
és mély, akár egy tigris dorombolása −, különben kilovagolok ebből a
toronyból, és megmutatom nekik a Skorpiók valódi erejét.
Tetcuo fejet hajtott.
Sodzsu mélyet lélegzett.
− Próbáld meg még egyszer − szólt fáradtan. Ismét az ablak fe-
lé fordult, s nézte, hogyan lángol a város.

Hatcuko-vízesés

Akodo Toturi elméjében nyugtalanul tekergőzött s vonaglott a sár-

kány.
− Bolond! Idióta! − sziszegte. Széles szájából hatalmas gőzfel-
hők párállottak elő.
Toturi körülnézett, s azon töprengett, vajon hol van. Feketeség
vette körül. Még a csillagok sem fénylettek. Csak a sárkány ragyogása
világította be a sötétséget.
Toturi megszólalt: − Nagyuram…
− Kudarcot vallottál! Véged! − förmedt rá a teremtmény, s
hangja úgy dübörgött, akár a mennydörgés a hegyekben. − A biroda-
lom lángokban áll, és te… − a sárkány egy pillanatra elhallgatott, s
villámok villantak fel szemében. − …te alszol, érzéketlenül, kielégül-
ve, miután az ágyékod tüzét már jóllakattad. Bolond vagy, Akodo To-
turi.
− Én… én nem akartam…
− Senki nem akarja a maga fejére idézni a pusztulást − vagy a
szerettei halálát. Te mégis megtetted. A figyelmeztetéseimet elenged-
ted a füled mellett, és most a végzeted utolért. − A sárkány fenyegető-
en nézett rá. − Egyik halandó sem érdemelte meg nálad jobban a sor-
sát.
Toturi egyedül, csupaszon a sötétségben még kisebbnek érezte
magát.
− Jóvátehetem − mondta.
− Soha! − kiáltotta a sárkány. − Ha ezer évig élnél is, akkor
sem köszörülhetnéd ki a csorbát, amit az önzésed okozott!
− Megteszem! − fogadkozott Toturi. − Csak azt mondd meg,
hogyan!
− Már korábban megmutattam neked az utat, de te nem követ-
ted a tanácsaimat! Most már menj a magad feje után! Reméljük, most
bölcsebb leszel, mint eddig voltál. Üres trón és keserű vereség vár rád,
Akodo Toturi. Eredj!
Azzal a sárkány megrázkódott, összetekeredett s eltűnt a sötét-
ségben.
Mikor elment, Toturi úgy érezte, hogy zuhan. Szél fütyült arca
mellett. Körülötte kifényesedett a világ. A szürkeség kavargó színek-
nek adott életet. Hangok ütötték meg fülét.
Sírás. Valaki sírt.
Toturi váratlanul felült.
Hatcuko hátraugrott s visszafojtotta lélegzetét.
Az Oroszlán megpróbált talpra állni, de teste ellenállt. Hatcuko
a segítségére sietett. Könnyáztatta arcán remény és szerelem látszott.
Toturi tagjai nehezek voltak, akár az ólom. A mozgás sajgó tűzzel bo-
rította el testét.
− U-ram − hebegte Hatcuko. − Szerelmem…
− Mit tettél velem? − kérdezte Toturi, s hangjából vád sütött.
Hatcuko hátrahőkölt, mintha a férfi valóban megütötte volna,
de továbbra is támaszt nyújtott neki.
− Én… én… − kezdte. − Azt mondta, hogy el fogsz hagyni.
Azt mondta, hogy csak a halálban lehetünk együtt.
− Ki mondta? − kérdezte a férfi, s parázsló tekintetét a lányra
vetette. − Ki volt az?
 − Aki − felelte a lány, s ismét eleredtek a könnyei. Mikor sze-
relmére nézett, érezte, hogy lelkében valami darabokra hullik. − Azt
mondta, hogy a menyasszonyod meg fog ölni, ha engem veszel felesé-
gül.
− Kaede? − kérdezte zavartan Toturi.
Hatcuko bólintott, s haja vékony fekete tincsekben hullott arcá-
ba. − Meg kellett, hogy óvjalak a tűzhaláltól − mondta.
− Megmérgeztél − jelentette ki Toturi.
A lány ismét bólintott. − De nem tudtam… nem tudtam…
− Mennyi idő telt el? − faggatta a férfi.
A lány értetlenül nézett rá.
Toturi megragadta a gésa vállát, s megrázta. − Mennyi ideig fe-
küdtem itt?
− Egy… egy hétig − zokogta a lány. − Talán tovább is. Én…
nem tudom.
Toturi félrelökte a lányt és felállt, miközben megpróbálta le-
küzdeni tagjaiban a sajgó, égető érzést. A falhoz botladozott, felvette a
kardjait, s obijába tűzte őket.
Mikor Hatcuko felé fordult, észrevette, hogy a lány egy hosszú
láncon függő ékkővel babrál. A kő felnyílt; fehér port látott benne. A
lány ajkához emelte az ékkövet,
− Ó, nem! − ordította Toturi, s kiverte a lány kezéből az amu-
lettet. Az ékkő a falnak ütközött. Tartalma kis, fehér felhőként robbant
ki belőle. − A méreg túl jó a számodra!
Hatcuko felemelte kezét, hogy megvédje magát, de a férfi
mindkét csuklóját markába szorította. Toturi hátralökte a padlóra. A
lány előtte hevert, feje a tatamin nyugodott, s zokogott. Az Oroszlán
daimjó elővonta katanáját.
Hatcuko felnézett rá, s könnyek csurogtak le egyszerű, festetlen
arcán. Toturi csodálta, hogy valaha is csinosnak találta.
− Ölj meg, Toturi-szama − kérte a lány. − Könyörgöm. − Arcát
a padlóhoz érintette, s feltakarta nyakát.
Toturi magasra emelte kardját.
Lenézett az előtte remegő alakra.
A lány elpusztította, épp ahogy azt a sárkány megjósolta. Meg-
mérgezte, itt tartotta − ebben az átkozott kunyhóban − ki tudja, med-
dig. Talán már semmi nem mentheti meg hírnevét. De ez még nem
volt minden. A sárkány utalt rá, hogy sokkal szörnyűbb következmé-
nyekkel is szembe kell néznie. Toturi ajka vicsorba gyűrődött. Kemé-
nyen megmarkolta a kardmarkolatot.
Hatcuko, a gésája romlásba taszította. És mégsem… és még-
sem tudta rávenni magát, hogy megölje.
Szenvedélye maradéka még szívébe kapaszkodott, s bár többé
már nem szerette a lányt, mégis megszánta. Nem tudta megölni.
Amint lepillantott Hatcuko szánalmas, összekuporodott alakjá-
ra, tűztől, vértől és haláltól tarka látomás tört rá. Egy fekete sárkány
táncolt a főváros felett az égen, s a háttérből démonok sandítottak rá
rosszindulatúan. Hatalmas seregek gyülekeztek Otoszan Ucsi falai
előtt.
Toturi meglendítette kardját, s nagy lyukat vágott a kunyhó
sodzsi falába. Átlépett a nyíláson, s kisétált. Menet közben hüvelyébe
tolta kardját. Háta mögül hallotta Hatcuko sírását.
Lefelé indult a dombról, s belevetette magát a Junko gésaháza
előtti erdőbe.
Hatcuko felemelkedett a padlóról, és a nyíláshoz támolygott.
−Nem! − kiáltotta. − Gyere vissza! Vess véget az életemnek, kérlek!
Kérlek!
Toturi nem állt meg; vissza se nézett.
Hatcuko panaszos kiáltozása még sokáig kísérte.
Fél óra múlva Akodo Toturi már egy ösztövér, kölcsönkért ló
hátán ült, s a látóhatár peremén emelkedő füstoszlop felé lovagolt.
Tudta, hogy a füst Otoszan Ucsiból szállt fel.



Amint Toturi eltűnt szem elöl, Hatcuko összeesett a kunyhó

küszöbén. Végtelen hosszú ideig kiáltozott a férfi után. Toturi azon-
ban nem tért vissza. A Császári Rengeteg árnyai megnyúltak s besűrű-
södtek.
Végül elapadtak a könnyei. Hatcuko felemelte festetlen arcát a
kunyhó padlójáról.
Odakint a késő délutáni napfényben gyönyörű volt a világ. Hat-
cuko számára a szépség azonban csak fájdalmat jelentett.
Elvesztette Toturit. Éppoly biztosan, mintha megölte volna, el-
vesztette egyetlen igaz szerelmét. Nem − még ennél is biztosabban.
Ha bátor lett volna, ha megtette volna, amit Aki tanácsolt, és nem fe-
lezte volna meg az adagot, Toturi és Hatcuko együtt maradtak volna
egy örökkévalóságon át. Azonban sem érte, sem önmagáért nem volt
képes összeszedni bátorságát.
Most Toturinak szembe kell néznie menyasszonya haragjának
tüzével. Talán még a birodalom is elpusztul.
Hatcuko felállt, s támaszt keresve a kunyhó egyik oszlopának
vetette hátát. Tagjai merevek voltak. Ugyanakkor csontjai mintha ko-
csonyából lettek volna.
Lassan összeszedte magát.
Fázott, ezért szorosan törékeny teste köré tekerte kimonóját.
Mindent elveszített.
A felismerés arcul ütötte, s csaknem megint összeesett. Beleka-
paszkodott az oszlopba, csak így tudott állva maradni.
Bárcsak bátrabb lett volna.
Most már semmije nem maradt.
Lebotladozott a kunyhó verandájáról, s belevetette magát az er-
dőbe.
Ismét könnyek gyűltek szemébe. Hatcuko azon vette észre ma-
gát, hogy vakon rohan az erdőben. Száguldott, s közben rázta a sírás.
Tövisek és saspáfrányok tépték kimonóját és bőrét. Arcát, testét növé-
nyek csapdosták, de nem tudták kikorbácsolni lelkéből a kínt.
Sokáig szaladt, nem érezte a fájdalmat, s nem törődött sebeivel.
Halk, dallamos hangot hallott, s megtorpant. Visszafojtotta lé-
legzetét. Kinyitotta szemét, letörölte könnyeit, s félresöpörte kócos fe-
kete hajfürtjeit.
A vízesés. A vízesés énekelt neki a közelben.
− Hatcuko-vízesés − így hívta Toturi, mikor még boldogok
voltak.
Tapogatózó lépést tett előre, majd még egyet. Menet közben
félrehajtotta a tüskés aljnövényzetet. Kövek és gallyak hasogatták
meztelen lábát. Nem törődött vele.
A vízesés előtte terült el, ő maga a tetejénél állt. Kis folyó szá-
guldott el mellette, s zuhogott le a szikláról, és mikor odalent a kövek-
hez csapódott, feldalolt. Az ének a lányt szólongatta.
Bizonyára a sors irányította lépteit.
Hatcuko óvatosan a szikla pereméhez ment, hogy végül véresre
horzsolt lábujjai a mélység fölé lógtak. Lenézett.
Édes feledés várt rá. Hallotta, hogy a nevén szólítja.
Hatcuko elmosolyodott, s válaszolt.
Egy pillanatig úgy érezte, hogy repül.
A mellette elfütyülő szél végigcsiklandozta bőrét és izgalom-
mal töltötte el. Örömkiáltásra nyitotta száját.
Aztán sötétség borult rá.

Veszélyben a puccs

Otoszan Ucsi tovább lángolt. A széles Napfolyó vize vértől vöröslött.

A palota közelében lévő Fudotaki-zuhatagon felpuffadt testek úsztak
le.
Dairu és Rumiko a folyó melletti Nagykapu felől érkeztek ro-
hanva. Nyilak serege követte őket, de egy sem talált célba.
Az egyik előttük álló épületből egy Főnix íjász lépett elő, s
Rumikóra lőtt.
A vessző megakadt Rumiko vállvértjében. A nő futás közben
meglendítette katanáját. Az íjász felrántotta íját, hogy kivédje a csa-
pást, de Rumiko kardja kettévágta fegyverét. A lendületes vágás váll-
tól csípőig kettéhasította az íjászt, aki holtan esett össze.
Egy szamuráj ugrott elő az íjász mögül. Idősebb volt Rumikó-
nál, és sokkal testesebb. Egy kétkezes no-dacsi kardot forgatott.
− Ne várj rám − kiáltotta oda Rumiko Dairunak.
Dairu nem hallgatott rá, hanem előreugrott, hogy elhárítsa a
szamuráj támadását. A no-dacsi olyan erővel érte a fiú katanáját, hogy
a Skorpió örökös hátratántorodott. A szamurájt így is meglepte, hogy
egy helyett váratlanul két ellenfele akadt.
Mielőtt még felocsúdhatott volna, Rumiko felvágta hasát. A
szamuráj megkísérelte felemelni hatalmas kardját, de a mozdulat hatá-
sára belei kiomlottak, és összeesett.
Dairu és Rumiko sarkon fordultak s a nyakukba szedték lábu-
kat.
− Ha bármi bajod esett volna − zihálta Rumiko −, az apád épp-
oly biztosan megölt volna, mint az a szamuráj.
− Bocsáss meg − mondta Dairu, s megpróbált a szamuráj-ko
maszkja mögé nézni. − Nem a becsületed akartam megsérteni.
Rumiko elnevette magát.
Befordultak a sarkon, s csaknem feldöntötték Aramorót, aki az
ellenkező irányba szaladt. Mindhárman megtorpantak.
− Mi történik? − kérdezte Aramoro. − Dairu, miért nem vagy a
kastélyban?
− A csapatokat ellenőriztem − felelte a fiatalember.
Rumiko meghajolt. − Aramoro-szama − szólalt meg. − A csá-
szárhű erők átjutottak a Nagykapun. A csapataink még fel tudják őket
tartóztatni, de…
Aramoro szitkozódott. − Ettől tartottam. Menj vissza a harcvo-
nalhoz! Majd én biztonságba kísérem az örököst.
Rumiko ismét meghajolt. − Azért élek, hogy szolgáljak. −
Megfordult, s visszarohant az összecsapás felé.
− Oroszlánok, Unikornisok és Darvak − lihegte kifulladva Dai-
ru. − Egy-két Sárkány csapat és lemaradt Főnix katona is van velük.
− Egyesültek? − kérdezte Aramoro.
− Nem − rázta fejét Dairu. − Még mindig úgy marakodnak,
akár a kutyák és a macskák − de sokan vannak.
Aramoro bólintott. − Túl sokan, hogysem egyedül elbírnál ve-
lük − jegyezte meg. − Gyere! Az apádnak mindkettőnkre szüksége
van.
Bayusi Sodzsu a palota nagytornyában állva már attól tartott,
hogy valamennyi terve füstbe megy.
A behatolás után, amiről Aramoro és Dairu adtak jelentést, a
szövetségi csapatok hamar megvetették lábukat a városban. Otoszan
Ucsi császárpárti erői összesereglettek. Hamarosan a néhai császár
ügyének elkötelezettjei valamennyien a Nagykapu közelébe gyűltek.
A Skorpióknak az egyesült csapatok rendezetlensége ellenére
sem sikerült elűzniük ellenségeiket.
Sodzsu beszélgetései a foglyokkal szintén nem vezettek ered-
ményre. A fogságban tartott emberek a jóslatok ellenére sem voltak
hajlandók elhinni, hogy a Skorpiók a birodalom javát tartották szem
előtt. Még Szeppun Bake is mereven tartotta magát álláspontjához, hi-
ába bocsátott számára Sodzsu külön lakosztályt és szabad hozzáférést
Bayusi Daidzsin tekercséhez. A Skorpió nagyúr azt gyanította, hogy
Bake csak arra vár, hogy kiderüljön, ki lesz a győztes.
Aki valaha talpnyaló volt, mindig is az marad, gondolta Sod-
zsu.
A város megtartásáért vívott csaták nap mint nap egyre heve-
sebbé váltak, mint ahogy a Skorpió nagyúr is egyre nagyobb küzdel-
met vívott Yasin szirénhangjával.
Ragadj meg! suttogta a kard. Megnyerem neked a csatát!
Azok, akik legközelebb álltak a Skorpió nagyúrhoz − Kacsiko,
Dairu és Tetcuo − változást vettek észre Sodzsu viselkedésében. Uruk
ritkán szólalt meg, s akkor is ingerült volt. A változás aggasztotta a
daimjó barátait. Még a felesége sem beszélt erről vele. Sodzsu gyak-
ran járta egyedül a palota bástyafalait. Tetcuo az egyik ilyen pártáza-
ton talált rá, mikor a nap éppen a Világ Gerince hegység mögé eresz-
kedett.
− Nagyúr − térdelt le Tetcuo.
Sodzsu tovább nézte a város nyugati negyedéből felszálló feke-
te füstfelhőket.
− Császár vagyok? − kérdezte a Skorpió lágy, dallamos hang-
ján.
Tetcuót meglepte a kérdés. − Ki más lenne a császár, nagyúr? −
kérdezte.
Sodzsu fejét ingatta. − Nem érzem császárnak magam − mond-
ta. − Enyém a palota. Enyém a trón. Enyém a tükör, a jáde, a kard, és
mégis… valahogy ez még mind nem elég.
Tetcuo felegyenesedett, s ura mellé állt. Ő is kinézett a lángoló
városra.
− Meg fogják érteni − nyugtatta meg a fiatalember. − Majd te
megérteted velük.
− Valóban? − kérdezte Sodzsu. Hangja közönyös volt, s komor
álarca elkendőzte valódi érzelmeit, bármik voltak is azok. A terjedő
tűzre mutatott. − Mióta Szatszume megérkezett, ügyesebbek. Azt hi-
szem, elveszthetjük a külvárost.
− Remélem, nem, Fenség.
Sodzsu megfordult, s ifjú unokaöccsére nézett. − Miért jöttél?
− kérdezte.
− Igazolták a híreket − felelte Tetcuo. − A Rákok elindultak.
− Milyen messze vannak?
− Három nap.
Sodzsu bólintott és ismét az égő városra pillantott.
− Kinek az oldalára kívánnak állni? − érdeklődött Sodzsu.
− Ezt senki nem tudja, nagyúr.
− Ha Kiszada az ellenségeinkhez csatlakozik − mondta a Skor-
pió császár −, elveszthetjük a csatát. − Mély lélegzetet vett. − Hírnö-
köt kell küldenünk a Rákhoz… hogy biztosítsuk magunknak a támo-
gatását.
− De hogyan, uram? Az ellenfeleink sugendzsái elijesztik váro-
son kívüli kapcsolatainkat. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, ami-
ért egyáltalán ennyi információhoz hozzájuthatunk. A legtöbb kémün-
ket felfedezik és megölik, amint a külső falakhoz érnek.
− Akkor jobb embereket kell küldenem − jelentette ki Sodzsu.
− Tennem kell róla, hogy bizton elérjék céljukat. − Keskeny jobb ke-
zét fiatal unokaöccse vállára tette. − Te mész el a nevemben a Rákok-
hoz − mondta. − Magyarázd el Kiszadának a helyzetünket!
− Én, Fenség?
Sodzsu bólintott. − Ne aggódj, üzenetet bízok rád, elmagyará-
zom, mit mondj. Majd utánajárok, hogy a császárpártiak le legyenek
kötve arra az időre, míg te kisurransz. Gyere, beszélnünk kell Ka-
csikóval, Junzóval és a többiekkel. Van egy tervem.
A Skorpió gondolatai közt ismét felerősödött Yasin éneke.



A Smaragd Bajnok, Dodzsi Szatszume az Oroszlán Matcu Tcu-

ke mellett lovagolt. Otoszan Ucsi Nagykapuhoz közeli külső kerülete-
iben járőröztek. Az éj gyorsan leszállt, s a város tüzei bevilágították a
sötétedő eget.
− Hol van a fiam? − kiáltott fel Dodzsi Szatszume, s magában
káromkodott.
− A csapatai betörést hajtanak végre a Naptemplom irányában
− felelte Tcuko.
− Mit csinál? − kérdezte Szatszume. − Az túl közel van a Skor-
pió negyedekhez. Ott sosem tudnánk egy előőrsöt megtartani. Itt kéne
megerősíteni a pozíciónkat, aztán északra mozdulni − visszafoglalni a
saját klánjaink negyedeit.
− Egyetértek − felelte Tcuko, s hosszú fehér haja meglibbent a
szélben. − De Yokatcu a fiadat pártolja. Közvetlenül a Skorpióval
akarnak megütközni. Azt hiszik, hogy így talán sikerül nyakát szegni-
ük.
− Aki a Skorpió nyakába kapaszkodik, azt a Skorpió megmarja
− vetette oda Szatszume. Kiköpte a port, s egyik hadnagyához fordult.
− Inosiro, keresd meg a fiamat, és mondd meg neki, hogy vonuljon ide
vissza.
A férfi meghajolt. − Hai, uram. − Elügetett.
Tcuko Szatszuméra mosolygott. − Úgy látszik, csak az lehet
Smaragd Bajnok, akinek van némi sütnivalója − jegyezte meg.
Szatszume felhorkant. − Szemmel láthatólag ahhoz, hogy vala-
ki a klán bajnoka legyen, kevesebb is elegendő.
Tcuko bólintott. − Ezzel egyetértek. Mindig mondtam, hogy
Toturi tévedés volt.
 − Hai. Legalább Hoturi itt van, még ha nem is hallgat a józan
észre.
Kiáltás harsant fel a császárpárti csapatok között. − A Skorpió!
− kiáltották. − A Skorpió elhagyta a kastélyt!
Szatszume megpördült, s megpróbálta megállapítani, honnét
jött a kiáltás.
− Csak nem olyan bolond − kételkedett Tcuko.
Keleten valami felrobbant. Rémült császárpárti tömeg hátrált a
térre, s kettéválasztották az Oroszlán és a Smaragd Bajnok seregeit.
A visszavonuló hullám mögött a Skorpió had vágtatott. Vörös
és fekete monjaik lobogtak a szélben. Élükön a trónbitorló, Bayusi
Sodzsu lovagolt. Rettentő, démoni álarcot viselt. Vörös és fekete ki-
monója úgy örvénylett körülötte, akár egy ébenszín kísértet. Kezében
Yasin villogott.
Mellette Kacsiko komornája, Yogo Miyuki varázslónő vágta-
tott, másik oldalán fivére, Aramoro, az Orgyilkosok Mestere lovagolt.
Mögöttük Dairu, az örökös ügetett.
A Skorpiók jól megtervezték ellentámadásukat. Yogo Junzo
hatalmas varázslatai elrejtették a sereget, míg át nem jutottak a Tiltott
Város falain. Most a Skorpió sereg csaknem teljesen meglepetésszerű-
en csapott le a császárpárti erőkre.
A Skorpió had vágta közben szétnyílt, maga előtt hajtva a szö-
vetségesek szétzilált sorait.
Szatszume megsarkantyúzta lovát, s megpróbálta összeszedni
menekülő csapatait. Látta, hogy Matcu Tcukót és embereit a Skorpió
ár félresöpri. A Smaragd Bajnok tudta, hogy cselekednie kell, külön-
ben veszítenek.
Bátran odakiáltott embereinek, s megrohamozta a vágtató
Skorpiók tömegét. Több zöld páncélos bajtársa is mellé szegődött. Bal
szárnyon kapták el a trónbitorló csapatát.
Szatszume megölte az első két útjába kerülő szamurájt, s levág-
ta fejüket. A harmadikat lerántotta a nyeregből. A munkát Szatszume
lova fejezte be, mely halálra taposta az férfit. A Smaragd Bajnok látta,
hogy körülötte emberei is hasonló sikerrel járnak.
A Skorpió sereg szívébe tartott. Bayusi Sodzsu lovagolt ott, s a
Smaragd Bajnok felé irányította a Skorpió lovasság előhadát.
Szatszume visszaparancsolta embereit. Ők majd ismét csapatba
fejlődnek, s szemből támadják meg a Skorpió nagyurat. Szatszume
komoran mosolygott.
 Miyuki, a Skorpió varázslónő valami szörnyű mágiát keltett
életre. Kinyújtotta kezeit, s fekete por robbant elő belőlük, akár egy
rovarfelhő.
Szatszume rettentő roppanást hallott maga alatt. Lova össze-
esett, csontjai pozdorjává zúzódtak. A mellette lovaglók hátasai is ha-
sonló sorsra jutottak.
Szatszume feltápászkodott. Emberei is összeszedték magukat, s
védelmező gyűrűt vontak a Smaragd Bajnok köré. A Skorpió sereg
előretört.
Dodzsi Szatszume letépte sisakját. Hátravetette őszülő fejét, és
felordított: − Bayusi Sodzsu! Állj ki ellenem!
Miyuki felemelte ujját, s a Smaragd Bajnokra szegezte, de ura
egy pillantására lehanyatlott keze.
Sodzsu leszállt fekete lováról, s méltóságteljes léptekkel Szat-
szume elé ment. Seregeik szétváltak előttük, s utat engedtek nekik. A
két férfi farkasszemet nézett, de a Skorpió arca rémisztő maszkja mö-
gé rejtőzött.
− Bitorló fattyú! − kiáltotta Szatszume. − Bárcsak meg se szü-
lettél volna!
A Skorpió császár nem szólt semmit, csak egyszerűen védeke-
ző helyzetet vett fel, kardját félig feje fölé emelve.
Dodzsi Szatszume dühödt rikoltással vetette magát előre.
Sodzsu könnyedén félreütötte a Daru vágását, s odébb táncolt.
Rejtett szemében fekete lángok táncoltak.
Szatszume felhördült, s kardját meglendítve megpördült. Kata-
nája csak a Skorpió lobogó öltözékét érte, s anélkül siklott keresztül a
ruhán, hogy kárt okozott volna. A Skorpió kimonóját mintha csak ár-
nyékokból szőtték volna.
Sodzsu pengéje megvillant, s beleszaladt Szatszume bal vállá-
ba. Keskeny vérpatak fakadt a Smaragd bajnok deltaizmán.
Sodzsu elmosolyodott álarca mögött. Mennyire hasonlított ez a
jelenet az álmára!
Szatszume ismét előredöfött és vágott.
A Skorpió csak eltáncolt az útból.
− Átok rád! − kiáltotta Szatszume. − Harcolj úgy, mint egy fér-
fi!
A Skorpió szeme összeszűkült az álarc takarásában. − Amit tet-
tem − mondta −, azt a birodalomért tettem − hogy megmentsem a csá-
szárságot Fu Lengtől..
 − Úgy érted, hogy magadnak megmentsd! − köpött ki Szatszu-
me és ismét rohamra indult. A Bayusi derekát célozta meg, de Sodzsu
könnyedén kivédte a vágást. Mielőtt a Daru összeszedhette volna ma-
gát, Sodzsu csizmája gyomrába talált; Szatszume kitárt karokkal zu-
hant hátra.
− Tudod, hogy igazam van − sziszegte Sodzsu, s foga össze-
szorult maszkja mögött.
Mielőtt a Daru válaszolhatott volna, kiáltás szállt fel a tömeg-
ből. − Hoturi! Hoturi!
A bajnok fia visszatért. Csapatai a harcba vetették magukat. Ez
megtörte a varázst, ami fogva tartotta a küzdők embereit. Mindkét ol-
dalon fellángolt a küzdelem.
A kavarodás közepén Szatszume és Sodzsu állt.
− Add meg magad − mondta a Skorpió. − Kegyes leszek. Nem
kell most meghalnod. − Bal kezébe vette kardját, és maga felé húzta,
mint egy íjász, aki előkészíti nyilát. Jobb kezét kinyújtotta, mintha
csak arra várna; hogy Szatszume elfogadja.
A Daru kiköpött. − Féreg! − kiáltotta, s előrerontott. Támadá-
sát, a Skorpió nyakára irányozta.
Sodzsu az utolsó pillanatban kifordult, s kivédte a vágást. A
Skorpió megforgatta kardját a kezében, s visszaszúrt vele a Smaragd
Bajnok gyomrába. Pengéje besiklott a Szatszume oldalát védő páncél
résén.
Egy pillanatra, csaknem fej-fej mellett állva, mindketten meg-
dermedtek. Szatszume szeme hitetlenül elkerekedett. Sodzsu a Daru
vállanál állt, akár egy táncos, aki elérkezett a fináléhoz. A Skorpió egy
gyors mozdulattal húzta vissza Yasint, és a Smaragd Bajnok térdre zu-
hant, vére a porba ömlött.
− Apám! − kiáltotta Hoturi.
Sodzsu megfordult, s észrevette, hogy a Daru daimjó alig pár
méterre van tőle. Mikor a Smaragd Bajnok elesett, a harc egy szívdob-
banásnyi időre lelassult, de most még ádázabbul folytatódott.
Sodzsu az ősi siburi mozdulattal lerázta kardjáról a vért.
− Íjászok, lőjetek! − rikoltotta Hoturi. Ahogy a Daru daimjó
vad tűzzel szemében előrerohant, nyilak sötétítették el az eget. Egye-
nesen Sodzsu felé tartott, s széles ívben meglendítette kardját.
A Skorpió császár odébb táncolt, és a Daru pengéje csak üres
levegőt talált. Sodzsu Hoturi nyakára csapott Yasinnal, de Hoturi még
épp időben visszafogta támadását, hogy kivédje.
 Körülöttük a csata örvénylett, kavargó, harcoló testek tömege,
csattogó kardok, repülő nyílvesszők…
Hoturi kardja gyors egymásutánban váltogatta célpontjait:
nyak, ágyék, has. Sodzsu mindent kivédett. A Bayusi nagyúr kecsesen
táncolt el, akár egy démonarcú árnyék a tűz táncoló fényében. Hoturi
dühödten előrerontott. A Skorpió császár elmosolyodott maszkja mö-
gött.
Váratlanul egy kiáltás harsant. − Apám!
Sodzsu fia hangját hallva megfordult. Dairu nagybátyja, Ara-
moro − Sodzsu féltestvérének − testét tartotta karjában. Az Orgyilko-
sok Mesterének vállába egy Daru nyíl fúródott.
Hoturi kihasználta a figyelem pillanatnyi megoszlását, s kardját
a Skorpió dereka felé lendítette.
Sodzsut a dagadó öltözék mentette meg. A Daru pengéje csak
kis sebet ejtett mellkasán. Sodzsu megpördült, s szemében tűz és gyű-
lölet lángolt. Hoturi ismét lecsapott, de a Skorpió erőfeszítés nélkül
félreütötte a pengét.
Sodzsu félrehajolt s vágott. Kardja megtalálta Hoturi vállánál a
vért szíját. A Daru mellpáncélja előreesett, s feltárta mellkasát.
Mielőtt a Daru bármit tehetett volna, Sodzsu előrevetette ma-
gát. Yasin húsba vágott. Hoturi felkiáltott és hátratántorodott, mellka-
sából vér zubogott.
A harcoló csapatok előretörtek, s elválasztották a küzdő fele-
ket. Sodzsut hátrasöpörték, fia és fivére felé. Hoturit a csata apja holt-
teste mellé sodorta. A Daru nagyúr nem kapott halálos sebet, bár való-
színűleg élete végéig viselni fogja mellkasán a heget.
Olyan közel álltam hozzá, gondolta Sodzsu, s elméjében felsi-
koltott a Yasin dala.
Fiára nézett, aki még mindig Aramorót támogatta. A nyílvessző
csont közelében találta el a nindzsamestert, mégis a Skorpió örökös
volt olyan sápadt, akár a fal.
Aramoro válaszolt féltestvére pillantására: − Jól vagyok.
Sodzsu biccentett. − Dairu? − kérdezte.
− Megvagyok, apám − nyögte a fiú, bár látszott rajta, hogy
rosszul van.
Sodzsu ismét a harcoló tömeg felé pillantott. Skorpiók, Darvak
és Smaragd Őrök kavarogtak egymás körül a csata forrongásában.
Sodzsu látta a harc közepén apja mellé térdelő Daru daimjót.
Forróság öntötte el a Skorpiót. Pillanatok választották csak el a régóta
várt bosszútól…!
A Skorpió császár félresöpörte az érzést.
− Vissza! − kiáltotta megviselt csapatainak. − A Tiltott Város-
ba!
− Testvér, megsemmisíthetnénk őket − szűrte foga közt Ara-
moro.
Sodzsu ismét felmérte a helyzetet. − Talán − mondta −, de az
erősítésük meghaladja a miénket. Látod, hogy az az átkozott Oroszlán
már most hogy gyűjti össze csapatait? − A Skorpió császár fejét rázta.
− Nem − mondta. − Célunkat ezzel a betöréssel elértük. Eltereltük a
figyelmet Tetcuóról, hogy a felfedeztetés veszélye nélkül elhagyhassa
a várost. Most visszavonulunk, tartjuk a frontot és várjuk a Rákok vá-
laszát.

A Rákok útja

A Smaragd Bajnok halála visszavetette ugyan a szövetségeseket, de

nem sokáig. Bár a császárpártiak megérezték harci tapasztalatának hi-
ányát, Szatszume halála segített egyesíteni erőiket. A bajnok csapatai-
nak maradéka fia, Hoturi zászlaja alatt gyűlt össze − bár a két férfi az
életben nem állt közel egymáshoz.
Mikor a Skorpió sereg visszavonult, a szövetségesek megszi-
lárdították pozíciójukat a Nagykapu közelében. Másnap a császárpárti-
ak dühödt ellentámadást indítottak a külső város déli negyede ellen.
Rumiko ismét visszatért, ezúttal a Skorpió örökös nélkül, aki
társaságot nyújtott volna neki.
Kétszer is azt hitte, hogy meg fog halni. Első alkalommal egy
zsákutcába fordult be és csapdába esett. Három tagbaszakadt Oroszlán
szamuráj kergette.
Szembefordult velük, s az első támadónak elvágta a nyakát. A
másodikat katanájával döfte keresztül. A kard megakadt az Oroszlán
bordái között, s mielőtt kihúzhatta volna, a harmadik férfi csaknem le-
vágta Rumiko fejét. A nő lebukott, s kirúgott. A férfi hátratántorodott,
s megbotlott halott bajtársa testében. Rumiko előhúzta obijából waki-
zasiját, s a rövidkardot az Oroszlán szemébe döfte. Felkapta katanáját,
s kirohant a sikátorból, arra, amerről jött.
Rumiko másodszor a Naptemplom közelében találkozott a ha-
lállal. Visszavonuláskor a Skorpió hátvédben harcolt. Mindenütt há-
zak lángoltak, s lezuhanó gerendák reccsentek. Az egyik csaknem be-
szakította Rumiko koponyáját. A nő félreugrott a lángok elől, miköz-
ben füst marta szemét.
Könnyein át alig látta rátámadó Daru szamuráj-kót. Az asszony
csillámló fekete fátylon tört át magasra emelt katanával.
Rumiko gyorsan megfordult, s félreütötte ellenfele pengéjét.
A Daru Rumiko arca felé vágott. A kard vörös csíkot húzott a
nő arcára. Mikor hátratántorodott, a Daru előreugrott, s széles ívben
meglendítette katanáját.
A penge Rumiko oldalát érte, s megtalálta a vért elemei közti
gyenge pontot. Rumiko elejtette kardját és a földre zuhant. Fehér fáj-
dalom táncolt szeme előtt.
A Daru öléshez készülődött.
Rumiko jobb kezével tapogatózott, megpróbálta megkeresni
kardját, de csak egy marék forró hamuba tenyerelt. Belemarkolt, s a
parazsat ellenfele szemébe vágta.
A Daru felsikoltott, s vakon előrecsapott.
Rumiko elgurult, s a penge a földet érte ott, ahol az imént még
a feje volt. Megragadta wakizasiját, és a Daru szabadon maradt hónal-
jába döfte.
A Daru megtántorodott, de nem halt meg. A rövidkard kiesett a
sebből a földre.
Rumiko megpróbált felállni. Oldalában fellángolt a fájdalom.
Fényfoltok táncoltak szeme lőtt. A füstölgő káoszban egyik fegyverét
sem találta.
A Daru ismét felemelte kardját. Váratlanul hátrarándult, a nya-
kához kapott, s a levegőbe emelkedett. Úgy tűnt, mintha egy láthatat-
lan kéz emelte volna fel a földről. A Daru hiába kapálózott. A tűzben
és a füstben alig látszott a nyakára szoruló vékony lánc.
Rumiko felpillantott, s Aramorót látta meg a Naptemplom tete-
jén, kezében a lánc másik végével. A láncot a templom egyik kereszt-
gerendájára tekerte és leugrott. Könnyedén ért földet Rumiko mellett.
− Vissza a következő utcára − tanácsolta a nőnek. − Ott erősek
a csapataink, és ez a csőcselék nem elég rendezett, hogy beljebb szo-
rítson.
Rumiko bólintott. − Hai!
Aramoro eltűnt a füstben.
Rumiko egy darabig figyelte a Daru haláltusáját. Megkereste
fegyvereit, s hüvelyükbe tolta őket. Sebesült oldalára szorítva kezét, a
Skorpió szamuráj-ko az Orgyilkosok Mestere után sántikált.
 

Sodzsu egymagában nézte a harcokat a palota nagytornyában

lévő kilátóhelyről. Szíve mélyén megint ki akart volna lovagolni, hogy
levágja Hoturit és a többi daimjót, aki az útjába áll. Yasin csak tovább
tüzelte becsvágyát, s éjjel-nappal édesen dalolt fülébe.
A Skorpió császár legtöbbször elég erős volt, hogy ellenálljon a
kard hívásának. Tudta, hogy a második támadás már nem érné váratla-
nul a császárpártiakat. Ha még egyszer kilovagolna, nagy volna az
esélye annak, hogy már várnának rá. Abban azonban kételkedett, hogy
Hoturi olyan ostoba lenne, hogy ismét párharcba bocsátkozzon vele.
Nem, Sodzsunak pillanatnyilag nem volt esélye arra, hogy
szemtől-szembe ölje meg ellenségét.
Miközben harcok dúlták Otoszan Ucsi külvárosát, a Skorpió
császár csapatainak nem sok erőfeszítésébe került a Tiltott Város biz-
tosítása. Mivel a falak mágiája az ő oldalán állt, az ellenség ostromgé-
pei tehetetlenek voltak.
A császár halálát követő öt nap során a Skorpió beszélt a többi
klán fogva tartott képviselőivel. Meggyőző ereje ellenére a foglyok
nem látták be ügye igazát. Ez bosszantotta Sodzsut, mert elméjében
megérezte Yasint, mely arra ösztönözte, hogy mindenkit lemészárol-
jon, aki nem hajlandó együttműködni vele.
A Skorpió azonban még mindig reménykedett benne, hogy a
többi klánt a maga oldalára tudja csábítani, de legalábbis meg tudja
őket zabolázni.
A Rákok hamarosan megérkeznek, és mindent megváltoztat-
nak.
A puccs hatodik napján Hida Kiszada és serege körbevette a
várost. A Skorpiók és a szövetségesek között elhaltak a csatározások.
Mindkét fél összegyűjtötte erőit, s azt leste, hogy a Rákok kinek az ol-
dalán szállnak harcba.
Mikor a Rákok serege felvonult az Otoszan Ucsit körülvevő
dombokon, Kacsiko megkereste férjét, és mellé állt. A lángoló város
felett a közeledő hadra pillantott.
A Rák csapatok rendezett hangyaseregként özönlötték el a vá-
rost övező dombokat. Fekete páncélos harcosok hatalmas tömege kö-
zeledett. Kacsiko még ilyen távolról is jól ki tudta venni soraikat, fe-
gyelmük érezhető volt. Minden egyes szamuráj tudta, hol a helye, s
mindenki szó szerint teljesítette Kiszada parancsait.
Nézd meg őket, gondolta Kacsiko. Kiszada biztos kiürített min-
den Rák helyőrséget, s minden katonát elhozott. Csoda, hogy van még
szamuráj, aki védje az Ács Falát.
Kacsiko összerázkódott, s szorosan maga köré tekerte kimonó-
ját. Közelebb húzódott Sodzsuhoz.
− Talán személyesen kéne beszélned Kiszadával − mondta az
asszony, s megfogta a férfi jobb kezét.
Sodzsu váratlan merevséget érzett tagjában, s megérintette az
égő tetoválást, hogy elűzze gyengeségét. − Hogy tenném? − kérdezte.
−Léptessek a kapuhoz, mint valami közember? Lovagoljak ki, abban a
reményben, hogy levágok mindenkit, aki csak az utamba áll? − Meg-
rázta fejét. − Nem. Tetcuo elvitte Kiszadának az üzenetem. Megbízom
benne, akárcsak benned, vagy a fiunkban, vagy Aramoróban.
− De ha kudarcot vall…
− Ha kudarcot vall, végünk − jelentette ki Sodzsu. − Legalább
a világot megmentettük a Gonosztól.
Az asszony a daimjó maszkjára meredt. A férfi ma egy csen-
des, merengő arcot választott. Az álarc elrejtette aggodalmát − mely
elég lett volna egész Rokugan számára is. Mindketten némán álltak és
figyelték a közelgő Rák seregeket.
A Rák csapatok egyenesen a város nyugati kapujához, a Felső
Kapuhoz vonultak. Közeledtükre a szövetségesek hátrahúzódtak, s
lestek, hogy vajon mit tesznek a Rákok.
Sodzsu és Kacsiko visszatartották lélegzetüket.
A Rákok zászlaját felvonták. A Rák az ellenség körében tűzte
ki lobogóját.
Kacsiko elfordult az ablaktól, és sűrűn pislogott, hogy úrrá le-
gyen dühén. − Bárcsak engem küldtél volna helyette − mondta gyá-
szosan.
Bayusi Sodzsu mélyet sóhajtott.
− Ki kell tartanunk, amíg csak tudunk − mondta. − Hadd lás-
sák, hogy igazunk volt − a Hanteieknek meg kellett halniuk.
Az asszony ismét férje felé fordult, selyemálarcát könnyek áz-
tatták. − Mindet meg kéne ölnünk! − kiáltotta. − Minden követet, min-
den túszt! Bolondok! Nem érdemlik meg a nagylelkűséged vagy a tü-
relmed. A vérükkel fesd meg a földet, hadd váljon vörössé a folyók
vize! Sodzsu az asszony vállára tette kezét, és magához ölelte.
− Akkor ki felett uralkodnánk? − kérdezte. − Egy elpusztított
világ, élőholt nemzet felett? Azt hiszed tán, hogy én magam vagyok a
Gonosz?
Az asszony lehajtotta fejét, s nem szólt semmit. Nagy üdvrival-
gás tört ki a városon kívül. A Bayusi nagyúr és asszonya tudták, hogy
ellenségeik csapatai most egyesültek.
− Legalább − suttogta Kacsiko −, nem Toturi vezeti őket.
Sodzsu bólintott. − Az Oroszlán nélkül, aki egyesítené a kláno-
kat, még van esélyünk. − Felesége szemébe nézett. − Add át az üzene-
tem a parancsnokoknak! Addig tartsák a pozíciójukat, amíg lehetsé-
ges. Mondd meg nekik, hogy szükség esetén gyújtsák fel a várost,
hogy megakadályozzák az ellenség előretörését! Ha a szükség úgy
hozza, vonuljanak vissza a Tiltott Városba! Ha kell, sokáig tartani tud-
juk a palotát.
Kacsiko meghajolt. − Hai, nagyúr. − Mikor felemelkedett, a
férfi felhajtotta álarcát, és homlokon csókolta feleségét. Az asszony
indulni készült.
Az ajtóban egy sápadt, sovány alak csaknem felborította. A
szobába tántorgó férfi inkább emlékeztetett koldusra, mint szamurájra.
Mikor átlépte a küszöböt, a földre borult, s a tatamira szorította hom-
lokát.
− Uram − szólt panaszosan.
Sodzsu felismerte az előtte görnyedő mocskos, torzonborz ala-
kot. −Tetcuo! − kiáltott fel a Skorpió császár. − Kelj fel!
− Nem tehetem, uram − mondta Tetcuo. − Cserben hagytalak.
Valamennyiünket cserbenhagytam.
Kacsiko megtorpant, s maradt volna, de Sodzsu egy pillantása
útjára bocsátotta. Behúzta maga mögött az ajtót.
− Elmondtam az üzeneted, de Kiszada nagyúr meg sem hallga-
tott − folytatta Tetcuo. − Visszaküzdöttem magam a városba, de már
későn. A Rákok az ellenség mellé álltak, uram. Kudarcot vallottam.
Felnézett térdeplő helyzetéből. − Könyörgöm, ne hagyd, hogy
becstelenül éljek tovább. Ölj meg! Csak szégyent hoztam a klánunkra.
A Skorpió unokaöccse arcát nézte a maszk mögül. A kosz és
korom mögött egy nemesembert látott, akit önhibáján kívül összetört a
sors.
− Mit mondott a Rák? − kérdezte a Skorpió császár.
Tetcuo kissé felemelkedett, bár még mindig térdelt.
− Kiszada nagyúr azt mondta, hogy sosem szövetkezne a gyen-
gékkel. Talán úgy gondolta, hogy mikor megölted a Hanteit, az az erő
jele volt − jelzés, hogy megérett az idő egy új császári vérvonalra. Mi-
kor azonban elébe járultam, meggondolta magát. Ha nem kértem vol-
na, boldogan segítségedre sietett volna − mert ez azt bizonyította vol-
na, hogy nincs szükséged a támogatására. Mivel a segítségét kértem,
bukásra ítéltem az ügyünket.
Tetcuo ismét összeesett a tatamin.
− Kérlek, nagyúr − könyörgött ismét −, ha magad nem ölsz
meg, engedd meg, hogy szeppukut kövessek el. Semmi más nem mos-
hatja le kudarcom bélyegét.
Sodzsu lenézett ifjú unokaöccsére. Hallotta gondolatai közt Ya-
sint, amint vér után rikolt − mindig egyre több vért követelt. Keze
kardja markolata felé mozdult, de nem ragadta meg.
Ehelyett Tetcuo mellé térdelt, és a megtört fiatalember vállára
tette kezét.
− Nem − suttogta a Skorpió császár. − Nem az a sorsod, hogy
most meghalj.
− Uram…? − nézett fel Tetcuo könnyes szemmel.
A Skorpió kinyújtotta jobbját, hogy felsegítse unokafivérét. −
Én követtem el hibát − mondta. − Az üzenet hozzám tartozott. Én szá-
mítottam el magam. Tudhattam volna, hogy a Rák támogatását csak
úgy lehet elérni, ha nem kérem. Ostoba voltam.
Tetcuo megfogta Sodzsu kezét, és mindketten felálltak. A
Skorpió nagyúr válla megsajdult, mikor unokaöccsét felsegítette.
− Soha, uram − mondta Tetcuo. − Én nem tolmácsoltam meg-
felelően szavaid.
Sodzsu fejét rázta. − A hiba engem terhel.
− De a folt…
− Majd elmúlik az évek során − jelentette ki Sodzsu. − A szé-
gyen nagyrészt az enyém. Még nem jött el a halálod órája. Még nem.
Érzem, hogy lesz még szereped ebben a színjátékban, mielőtt véget ér-
ne.
Tetcuo feje lecsüggedt, s a padlóra bámult. Sodzsu a fiatalem-
ber vállára tette kezét.
− Gyere − szólt a Skorpió császár −, sok mindent kell még elin-
téznünk.

Az oroszlán megérkezik

A Nagykapu közelében emelt pavilonban Hida Kiszada végignézett

daimjótársain. Tekintete végül Dodzsi Hoturin pihent meg. A Rák
nagyúr összevonta szemöldökét.
− Hiába mentjük meg a külvárost a tűztől, míg a Skorpióé a
Tiltott Város − mondta Kiszada. Összefonta karjait széles mellkasa
előtt. Páncélja úgy kattogott, akár a surranó rákok léptei.
Hoturi nem adta be a derekát. − A belső falak mögé kényszerí-
tettük a Skorpiókat − jelentette ki. − Csak pár, csapataitól leszakadt
katona maradt kint, őket pedig hamarosan felhajtjuk. Ha azt akarjuk,
hogy maradjon egyáltalán valami a városból, el kell oltanunk a tüzet.
A parasztok maguk nem tudják megtenni. Szükségük van a segítsé-
günkre. − A Daru daimjó megfordult, és járkálni kezdett a pavilonban.
− Az az átkozott Sodzsu várhat. Nem tud hová futni.
− Pont ezt vártam egy Darutól − mondta megvetően Matcu
Tcuko, az Oroszlánok vezére. − Nem bírjátok a harcot. Azonban van-
nak olyan problémák − mint például ez is − amiket nem lehet politiká-
val megoldani. Csak erővel űzhetjük ki a Skorpiókat a palotából.
− Ezt nem is vitatom − vetette közbe türelmetlenül Hoturi. − A
város viszont lángokban áll. Csak most sikerült valamennyire megfé-
kezni. Arra kell összpontosítanunk, hogy megmentsük Otoszan Ucsit.
Hantei is ezt kívánta volna. Azt akarjátok, hogy az új császár egy vá-
rosnyi hamu felett uralkodjék?
− Inkább egy városnyi hamu, mint egy városnyi Skorpió − je-
gyezte meg Kiszada. − Te mit mondasz, Yokatcu?
Az Unikornis daimjó megvakarta állát. − A belső fal még ki-
tart. A mágiája erős. Sem lángokkal, sem faltörő kosokkal, sem va-
rázslatokkal nem sikerült átszakítani. Ha létrát támasztunk neki, azok
kigyulladnak. Ha valaki fel akar rajta kapaszkodni, sikoltozva pusztul
el. Még a Folyó Kapu, ahol a víz átfolyik a falon, is áthatolhatatlannak
tűnik. A szamurájaim nem tudnak átlovagolni a falak felett. Szemmel
láthatólag több erőre van szükségünk.
− Hallod ezt, Hoturi? − kérdezte diadalmasan Tcuko.
Yokatcu felemelte kezét, hogy csendre intse a nőt. − De talán
nem most jött el az erő ideje − fejezte be.
Matcu Tcuko ránézett és felhorkant. − Hat napunkba került,
hogy idáig eljussunk. Most már nem adom fel. Harcolj a tűz ellen Ho-
turi oldalán, ha akarsz. Én a Skorpiók ellen fogok küzdeni.
Kiszada egyetértőn bólintott.
− Mit tervezel, Yokatcu? − kérdezte Hoturi.
− A Főnixek aggasztanak − mondta. − Még mindig nem tud-
juk, miért mentek el. Egyes felderítőim szerint a Főnixek esetleg a
Skorpiók oldalára állnak. Résen kell lennünk. Valakinek járőrcsapato-
kat kell szerveznie, hogy mind kívül, mind belül biztosítsuk, hogy
nem tör ránk senki. Erre az én embereim a legalkalmasabbak. Te har-
colhatsz a tűz ellen, Hoturi, a Rákok és az Oroszlánok pedig a falba
verhetik a fejüket. Az én embereim biztosítják a várost és őrködnek.
Hoturi a földpadlóba rúgott, a pavilon bejáratához lépett és el-
húzta a selymet. Kinézett a füsttől szennyes Otoszan Ucsira, s azon tű-
nődött, vajon a város ugyanolyan lesz-e valaha is.



Bayusi Aramoro térdre esett és mélyen meghajolt a Skorpió

császár előtt.
− Uram − kezdte −, könyörgöm… engedd meg, hogy visszatér-
jek a harcmezőre.
Sodzsu szigorúan pillantott féltestvérére. Verejték gyöngyözött
az Orgyilkosok Mesterének homlokán, bár a szobában nem volt me-
leg. Aramoro reszketett. Légzése szaggatott volt. A legjobb gyógysze-
rek és kezelés ellenére is rosszul volt.
− Fivér − mondta Sodzsu. − A sebed elmérgesedett. Nem vagy
alkalmas a harcra. Nem fogom ostobán feláldozni az életed, és neked
is megtiltom, hogy megtedd.
− Fivér… kérlek − kérte Aramoro.
Sodzsu fejét rázta. − Nem. Ismét Dairu yodzsimbójává teszlek.
Most még inkább szüksége van testőrre, mint valaha. Mellesleg… −
Sodzsu a szoba másik felébe nézett, Kacsikóra −, a feleségemnek ez a
kívánsága. Dairu túl felelőtlen volt az utóbbi időben.
Aramoro mély, nehézkes lélegzetet vett. − Hai − Otennoo-sza-
ma − mondta. Felállt és elhagyta a szobát.
Kacsiko átment a sima fa padlóval kirakott szobán, s megállt
férje mellett.
− Köszönöm, uram − fogta meg Sodzsu kezét.
Sodzsu biccentett. − Mi hír?
Az asszony mély levegőt vett. − Az irányítás cserbenhagy min-
ket − mondta. − Az ellenség sugendzsái kioltják a mágikus kommuni-
kációt. A városból lehetetlen kiosonni, még a legjobb nindzsák is kép-
telenek rá. A gyilkossági kísérletek, amiket a szövetséges vezérek el-
len szerveztem, kudarcot vallottak. Bárcsak Aramoro jól lenne!
 − Hai − felelte komoran Sodzsu. Felesége arcára nézett, s a se-
lyem álarc mögül kiolvasta az aggodalmat.
− Legalább − szólalt meg végül Kacsiko −, az ellenségeinknek
sincsen könnyű álma.
Sodzsu csak bólintott, s kinézett a városra. A tüzek elaludtak,
de a haldoklók sikolyai tovább visszhangoztak a falak között.



Tetcuo a kiégett Skorpió menedék sarkához kúszott, valamivel

a Tiltott Város falán túl. Senki nem fedezte fel a ház alatti titkos átjá-
rót. Tetcuo arra használta az alagutat, hogy több szamurájcsapatot vi-
gyen át rajta az ellenség zaklatása végett.
Ma éjjel jó munkát végeztek. Első csapata megölt néhány
Oroszlán őrt. A második ellátmányt lopott az Oroszlán táborból. A ki-
hunyó tüzek megkönnyítették a Skorpiók számára a lopakodást. A sö-
tétség leple alatt képességeik segítségével csaknem láthatatlanná vál-
tak.
Sodzsu elégedett lesz a rajtaütés eredményével.
Ez azonban még mindig nem volt elég.
A menedék romjai közt állva Tetcuo Unikornis őrjáratra lett fi-
gyelmes. Útjuk közvetlenül a Skorpió mellett fog elvinni. Csupán né-
gyen voltak.
Tetcuo szamurájaira nézett. Kék-zöld foltok és karcolások tar-
kították őket, s még ínindig szaporán kapkodták a levegőt az esti cse-
tepaté miatt.
− Ti öten − suttogta Tetcuo − Gyertek velem! A többiek menje-
nek vissza az alagútba! − Öt szamuráj előresietett, köztük Rumikóval.
− Ha nem térnénk vissza − mondta Tetcuo a többieknek −, értesítsétek
a nagyurat a kudarcról.
A csapat másik fele bólintott. Némán tűntek el a csapóajtó mö-
gött. Tetcuo emberei hadnagyuk mellé kuporodtak.
Az ifjú Bayusi Rumikóra nézett. A nő arcára rá volt írva a fáj-
dalom. Oldalsebe még mindig kínozta. Mégis jelentkezett erre a kül-
detésre. Mint mindannyian.
Tetcuo büszke volt a népére. Megacélozta lelkét, s felkészült a
támadásra.
Az Unikornis járőrcsapata közelebb lovagolt. Tetcuo jelére a
Skorpiók előugrottak.
 Tetcuo megölte a vezért. A férfi mellkasára vágott, felhasítva a
lakkozott páncélt, s lerántva a lovast a földre.
Vörös köd borult Tetcuo szemére. Elméjében hallotta Yasin,
Sodzsu vérkardjának énekét. Levágta a lovas fejét, de nem érte be
ennyivel.
Ismét keresztüldöfte az Unikornis testét. Újra és újra. Yasin
dala felsikoltott fejében. Hallotta ugyan a körülötte zajló csata hangjait
− a kardok csattogását, a lovak és az emberek sikolyait −, de csak
messziről.
Egy kéz érintette meg Tetcuo vállát. A fiatalember megpördült,
gyilkolásra készen.
Tulajdon emberével nézett farkasszemet. − Halottak, Tetcuo-
szan − mondta a férfi. − Hallom, hogy többen is jönnek még. Men-
nünk kell.
Tetcuo bólintott, s mély lélegzetet vett. Dühe elszivárgott. Fü-
lében még mindig dübörgött a vér, de most már hallotta a közelgő lo-
vak patáit.
Körülnézett. Valamennyi Unikornis holtan feküdt a földön.
Egyik embere elvesztette egyik karját; a férfi elszorította a véres cson-
kot, miközben társai megpróbálták elkötni.
A közelben Rumiko feküdt tulajdon vérébe fagyva. Halott volt,
koponyáját egy ló patája zúzta be. Fekete haja úgy terült szét körülöt-
te, akár a nap sugarai.
A látványtól Tetcuo gyomra összeszorult. Nem tudta elviselni a
gondolatot, hogy otthagyja a testet a sárban. Fittyet hányva arra, hogy
tisztátalan dolgot érint meg, Tetcuo megragadta a nő vértjét, és kezdte
elvonszolni Rumikót.
− Nincs idő! − mondta embere. − Gyorsan, Tetcuo-szan! Men-
nünk kell!
Tetcuo bólintott, s ledobta Rumiko testét. A nő hideg, halott
szeme a hadnagyra meredt, benne távoli tűz fénye tükröződött.
Tetcuo a csapóajtó mögé vonult vissza, s becsukta maga mö-
gött. Bár a rítusok lemoshatták kezéről a holtak szennyét, soha semmi
nem fogja tudni kitörölni emlékei közül Rumiko látványát.



A hetedik napon, a hajnalt megelőző órákban magányos alak

lovagolt át a szövetségesek külvárosán. Érkezését sűrű eső rejtette el
szem elől. Egyenesen Matcu Tcuko sátrához léptetett, s ott leszállt lo-
váról. Az őrök, akik azonnal felismerték, beengedték. Egyikük elro-
hant, hogy szétkürtölje érkezésének hírét.
Matcu Tcuko a város térképére meredt. Öklével az alacsony
asztalra csapott. Nem tudott aludni, ugyanakkor nem tudott kifőzni
semmiféle tervet a Skorpiók legyőzésére. Keserű bosszúvággyal re-
mélte, hogy a többi tábornoknak sincs szerencséje.
A férfi belépése megijesztette. Talpra ugrott. Keze katanája
markolatához mozdult.
A férfi levette széles karimájú kalapját, s a pavilon bejárata
mellé dobta a földre.
Tcuko levegő után kapott. − Toturi!
Az Oroszlán tábornok meghajolt.
Tcuko rá vicsorgott. − Hülye! Hol voltál?
− Megmérgeztek − felelte a daimjó egyszerűen. − Az ellensé-
geink fogságában voltam.
− Gondolom, most azt várod, hogy átadjam a csapataim irányí-
tását neked − fakadt ki dühösen a nő.
− Természetesen − válaszolta Toturi. − A többi tábornokkal is
beszélnem kell. Kérlek, hívd össze őket!
Tcuko keze ismét kardja markolatához tévedt. Pár hüvelyknyi-
re kivonta fegyverét. − Álltó helyedben le kéne, hogy vágjalak, áruló.
Toturi szeme összeszűkült, de nem nyúlt katanája után. − Meg-
próbálkozhatsz vele, ha ez a szíved vágya − mondta −, de csak miután
ennek vége.
Az Oroszlánasszony visszalökte hüvelyébe kardját. − Örömmel
− vetette oda, s elhagyta a sátrat.
A klánok vezetői húsz perc múlva összegyűltek az Oroszlán
pavilonjában. A jelenlévők − Hoturi, Kiszada, Yokatcu, Tcuko, a Sár-
kányok egyik Mirumoto kapitánya és a Főnixek egyik Shiba őrmeste-
re − közül csak az Oroszlánok tűntek teljesen ébernek. A többiek ál-
mosak voltak, s kissé megdöbbentek Toturi váratlan feltűnésén − még
Kiszada is.
Mind többet akartak tudni arról, hogy mi történt Toturival −
miért nem volt jelen, mikor a császárnak szüksége volt rá. Az Orosz-
lán tábornok félresöpörte ezeket a kérdéseket, mondván, hogy jut
majd idő a válaszokra, ha a Skorpiókat már megverték.
− Szökésem után − mondta Toturi − egyenesen ide lovagoltam.
Az út során a többi arra járótól tudtam meg a híreket. A lakosok nagy
tömegekben hagyták el a várost, és sokuk fontos információkkal szol-
gált.
− Miután átjutottam az utolsó hegyen is és megpillantottam a
várost, látomásom támadt − mesélte. − Láttam az esőt, a tüzet és a
Nap Városát elborító füstöt, és − váratlanul − tudtam, hogyan taszít-
hatjuk le a Skorpiót a kakasülőjéről.
Kiszada gúnyosan lebiggyesztette ajkát. − Belovagolsz a tábor-
ba, miután egész nap parasztokat hallgattál, s elvárod, hogy köves-
sünk?
Toturi a Rákra szegezte pillantását. − Csak ha győzni akartok −
mondta. − A Skorpiók erő és ravaszság segítségével foglalták el a vá-
rost. Hónapokig ezt tervezték. Nekünk nem adatott meg ez a luxus.
Toturi felállt, és nagymacskaként körbejárta a helyiséget. − Se-
regeink nagyobbak Bayusi Sodzsuénál − bár az ő csapatai felkészül-
tebbek. Frontális támadást vár tőlünk. Ebben vagyunk a legjobbak, és
eddig is ezt csináltuk. Magatok is láthatjátok, mire jutottatok vele.
− Sodzsu a Smaragd Trónon ül, csapatai biztonságban vannak a
Tiltott Város falain belül. Fogságban tartja az embereinket. Hogy mi-
ért nem ölte meg őket, nem tagadom, magam sem értem. Ez az ő hibá-
ja. Ez a hiba azonban azt jelenti, hogy szövetségeseink vannak a fala-
kon belül.
− Lehet − folytatta Toturi −, hogy több emberünk is rejtve la-
pul a Tiltott Városban vagy akár magában a kastélyban, várva a ked-
vező pillanatra, hogy lecsaphasson.
− Mikor jön el ez a pillanat? − kérdezte a Daru Hoturi. − Ha
nem csaptak le akkor, mikor az apám elesett, akkor mikor fognak?
− Akkor csapnak le, mikor mi is ott vagyunk, hogy támogassuk
őket − mondta Toturi.
− A palota falain belül? − kérdezte gúnyosan Tcuko. − Ho-
gyan?
− A Skorpiók eszközeit használva − felelte Toturi.
Kiszada keresztbefonta széles mellkasa előtt karjait, és hátra-
dőlt. −Csupa fül vagyunk − mondta.
− Az eső, a füst és a tűz nem csupán pusztítanak − kezdte Totu-
ri. − A szövetségeseink is lehetnek. El tudják kendőzni egy hadsereg
valódi szándékait. Igaz, hogy mikor Sodzsu elhagyta a Tiltott Várost,
a Folyó kaput használta?
Yokatcu bólintott. − Bármilyen hihetetlen is, így történt. A fal
védelme áthatolhatatlan azon a helyen, de…
 − Nyilvánvalóan nem áthatolhatatlan − mondta Toturi. − A fa-
lak Bayusi irányítása alatt állnak, és az ő akaratát követik. Talán még
azelőtt e cél szerint alakította át őket, hogy megölte volna a császárt.
A pavilonban tartózkodó tábornokok bólintottak.
Toturi rácsapott a térképasztalra. − Mi is megtehetjük ugyan-
ezt? −jelentette ki.
− A falakat túl jól őrzik − kifogásolta Tcuko. − Nem tudjuk át-
venni az irányítást.
− Nem mindet kell nekünk irányítanunk − mondta Toturi. −
Csak egy kis darabra van szükségünk − arra falra, amire a Skorpiók a
legkevésbé gyanakodnak, a legkevésbé sebezhető részre.
− A Folyó Kapu − vágta rá Hoturi.
Toturi bólintott. − Hai. Eddig a legsikeresebb betöréseket délen
hajtottátok végre. Most visszavonulunk. Északra és keletre megyünk a
Fudotaki Kapuhoz, a vízesés mellé. Ott csoportosítjuk-össze csapata-
ink nagyobbik részét, mintha csak egy nagy támadásra készülnénk.
Miközben a katonák vonulnak, az embereink tüzeket gyújtanak szerte
a városban.
Néhányan levegő után kaptak ennek hallatán. Hoturi megszó-
lalt: − Csak most sikerült megfékeznünk a lángokat!
Toturi a Daru daimjóra nézett. − Előfordul, hogy le kell vágni a
kart, hogy az ember életét megmentsük. A tűz, a füst, és az eső, ha ad-
dig kitart, segít majd elkendőzni valódi szándékainkat. Míg a Skorpió
erőit a Fudotaki Kapu védelmére összpontosítja, legjobb sugendzsáink
hatalmas varázslatot szőnek. Visszaszerzik az uralmat a Folyó Kapu
közelében álló fal felett, anélkül, hogy felkeltenék Bayusi embereinek
figyelmét. A Skorpió sugendzsákat az a támadás fogja lekötni, amit a
keleti negyed ellen indítunk. Egész éjjel harcolni fogunk, nem ha-
gyunk pihenőt. Aztán, közvetlenül a holnapi napfelkelte előtt, keresz-
tülvezetem az embereimet a Folyó Kapun. A füst, a tűz és talán még a
császári ligetek is takarást biztosítanak csapatainknak. A legtöbben
egyenesen a palotába mennek, hogy csapást mérjenek rá, de elegen
maradnak hátra ahhoz, hogy tartsák a falat, amit megszereztünk. Mi-
kor jelt adok, a többiek olyan gyorsan utánunk jönnek, ahogy csak le-
het. Beözönlötök mögöttünk a falon és elfoglaljátok a Tiltott Várost.
Aztán eltapossátok a Skorpiókat. − Toturi összefonta karját és várta a
többiek hozzászólásait.
Először a Rák szólalt meg. Kiszada megdörgölte őszülő boros-
tákkal borított arcát. − Ha Skorpióként viselkedünk, az szégyent hoz a
klánomra.
Toturi felé hajolt.
− Akkor ostromold a Fudotaki Kaput, míg ki nem nyitjuk előt-
ted.
Kiszada hátradőlt és bólintott. − Yosh.
− Akkor mindannyian velem tartotok? − kérdezte Toturi, s ke-
zét a pavilon közepén álló alacsony asztalra tette.
A többiek egyenként bólintottak.
Toturi biccentett. − Jó.



− Megőrültek − nézett ki Sodzsu az Otoszan Ucsi külvárosában

terjedő lángtengerre. A szövetségesek egyesült csapatai a nap folya-
mán északra húzódtak, megkerülték a varázsfalat, s a Fudotaki Kapu
felé tartottak. Úgy tűnt, hogy menet közben mindent felgyújtottak.
Hamarosan a város legnagyobb része lángokban állt. A szél
füstöt fújt a császári palota felé, s a dél alkonnyá, az alkony éjféllé
változott.
A Skorpió császár átcsoportosította csapatait, hogy visszaver-
jék a Rákok és a többiek együttes támadását − de még mindig nem lát-
ta át a hadmozdulat értelmét.
Yasin vérért kiáltott. A kard arra ösztönözte, hogy lovagoljon
ki és semmisítse meg ellenségeit. A Skorpió ellenállt az éneknek.
A Fudotaki Kapu falai kitartottak, bár a szövetségesek hatal-
mas varázslatokkal és számtalan emberrel ostromolták. A Skorpió
csodálta a fal felépítését − amit régen a klánok együttes erővel emel-
tek. Most a többi ház egyesített ereje sem tudta ledönteni a Tiltott Vá-
ros falait.
Valami zavarta a Skorpió császárt a támadásban, bár azt nem
tudta meghatározni, hogy mi volt az.
Késő este − mikor olyan sötét volt, akár Dzsigoku bugyraiban
− Kacsiko nyugtalanító híreket hozott férjének.
− Uram − szólt alázatosan −, a falakon kívüli csapatok… azt
mondják, hogy az Oroszlán vezeti őket.
− Tcuko? − kérdezte Sodzsu hitetlenül. − Nincs is sörénye.
Kacsiko meghajolt és folytatta: − Nem, uram. Nem Tcuko, To-
turi.
A Skorpió szeme elkerekedett az álarc mögött. − Ez hogy le-
het? − tudakolta.
− Nem tudom − felelte Kacsiko −, bár már elküldtem Aszamit,
hogy járjon utána. Sok sugendzsánkra volt szükség ahhoz, hogy eljus-
son hozzá az üzenet.
Sodzsu bólintott. − Mikor Toturi elment, hogy találkozzon a
gésájával, és nem jelent meg az udvarban, halottnak hittük. Úgy tűnik,
tévedtünk.
− Úgy látszik, uram. Ha a hírek igazak − hajolt meg ismét Ka-
csiko.
− Járj utána − utasította a Skorpió császár és leült az ablak elé.
− Hai, uram − Kacsiko megint meghajtotta magát és elhagyta a
szobát. Mikor három óra múlva visszatért, férje még mindig ugyanott
ült.
− A pletykák igazak, szerelmem − mondta halkan. − Toturi a
többi klánnal van, s ő vezeti a támadást a Fudotaki Kapu ellen.
Lovagolj ki! énekelte a vérkard. Tipord el!
− Aszami jelentette, hogy nem találta meg a testét a vadőr
kunyhójában − folytatta Kacsiko −, bár megtalálta a méreg maradékát.
− A gésa? − kérdezte Sodzsu fagyosan.
− Ő is eltűnt, bár kimonójának véres darabjai a közeli vízesés
mélyéről kerültek elő. Aszami nem tudta megmondani, hogy vajon le-
ugrott, vagy lelökték.
Sodzsu váratlanul felállt és felordított, mint egy ketrecbe zárt
állat. Elővonta Yasint, s körbejárta a szobát, miközben a levegőt vag-
dosta, s a pusztítás katáját táncolta el.
Kacsiko térdre rogyott, s a földre fektette fejét. − Sajnálom,
uram − mondta. − A bocsánatodért esedezem.
Sodzsu megtorpant, s lenézett a reszkető asszonyra. Arca meg-
feszült a maszk mögött.
Csapj le! Öld meg! sürgette a kard. Áruló! Ribanc!
A Skorpió császár hüvelyébe tolta az ősi fegyvert. Felesége
mellé ment, némán, akár egy macska.
− Soha nem hagytál cserben − mondta halkan −, a fiunk szüle-
tése óta egyszer sem.
Korábbi hűtlenségének emlékeztetője tőrként hasított Kacsikó-
ba. − Sajnálom, nagyúr − mondta, s meglepve vette észre, hogy sír.
A Skorpió lehajolt, és felemelte, míg az asszony meg nem állt a
lábán és fel nem nézett a szemébe. Váratlanul olyan erősen ölelte át
feleségét, hogy az asszonynak elakadt a lélegzete. Majd épp ily hirte-
len eleresztette és hátralépett.
− Küldd a legjobb embereimet a Fudotaki Kapuhoz − mondta.
− Tetcuót, Aramorót, Miyukit, a komornádat, még Junzót is, ha szük-
séges.
Kacsiko letörölte arcáról a könnyeket és bólintott. − Junzo már
ott van − felelte. − De a fivéred sebesült, uram.
− Akkor is küldd el − válaszolta Sodzsu. − Mondd meg nekik,
hogy keressék meg és öljék meg Toturit, kerüljön, amibe kerül.
Az asszony meghajolt. − Hai, uram.



Toturi terve pontosan úgy működött, ahogy remélte. Egész nap,

éjszakába nyúlóan küzdött a többiekkel a Fudotaki Kapunál. Aztán a
sötétség és a füst leple alatt a Folyó Kapu közelében álló nyugati fal-
hoz tért vissza. Egy gondosan kiválasztott hasonmás viselte páncélját
és tartotta fenn a látszatot, hogy még mindig a sereg többi részével
harcol. Az egyszerű ruhát viselő Toturi ugyanakkor beolvadt a többi
vért nélküli szamuráj közé.
A szövetségesek sugendzsái jó munkát végeztek. A keleti tá-
madás félrevezette Sodzsu embereit, akik nem vették észre a Folyó
Kapu melletti fal változását. Nem fedezték fel a varázslatokat, melyek
becsapták érzékeiket. Az sem tűnt fel nekik, hogy kommunikációjuk
is Toturi embereinek irányítása alá került.
A császárpártiak sugendzsái gyorsan, óvatosan átvették a nagy-
kapu feletti uralmat. Akaratuk kiszorította a kaput zárva tartó Skorpi-
ók akaratát. Mivel legjobb varázslóik a Fudotaki Kapunál voltak, a
Skorpiók még csak nem is sejtették, hogy elvesztették hatalmukat a
Folyó Kapu felett. A szövetségesek ellenvarázslatai teljesen elrejtették
tetteiket.
Hajnal előtt Toturi szamurájai lesújtottak. A Folyó Kapu az
OroszIán sugendzsájának parancsára kitárult. Toturi csapati átrohan-
tak. Mielőtt a riadót megszólaltathatták volna, a szövetségesek megöl-
ték a Skorpió őröket és a kaput irányító sugendzsát. Toturi varázslója
a telepatikus kapcsolatok épen tartásával vette elejét a gyanúnak, bár a
mentális háló üresen maradt helyeit most a szövetségesek mágusai töl-
tötték be. Toturi tudta, hogy ez is az ő kezükre játszik.
Toturi csapatai a kertek rejtekében észrevétlenül jutottak el a
palota kapujáig. Hatalmas varázslat zúzta be a külső kaput s rázta meg
alapjaiban az épületet. A fülsüketítő bumm jelezte a falakon kívül lé-
vőknek, hogy a valódi támadás kezdetét vette.
Hoturi és a többiek azon nyomban a Folyó Kapuhoz siettek, s
Kiszadát és embereit a keleti falnál hagyták, hogy folytassák az ostro-
mot. A Daru csapatok alig valamivel az Oroszlánok után rohamozták
meg a palotát. Az Unikornisok sebesen a Fudotaki Kapuhoz vágtattak,
hogy a Rákokat beengedjék.
A Tiltott Város felszabadítása kezdetét vette.



Mire Dodzsi Hoturi elérte a palota ajtaját, a Skorpió őrök már

halottak voltak − a támadó Oroszlánok ölték meg őket.
− Utánam − parancsolta Hoturi. − Keressétek meg a túszokat!
Öljetek meg mindenkit, aki ellenállást tanúsít!
A Daru csapatok ifjú daimjójuk után eredtek. Hoturi úgy ismer-
te a helyet, akár a tenyerét. A kanyargó folyosók nem zavarták össze.
Egyenesen a belső termek felé tartott. A Skorpiók valószínűleg
a közelükben tartották a foglyokat. A börtöncellák sértőek lennének,
ha a Skorpió abban reménykedik, hogy a foglyokat megnyerheti az
ügyének. A Bayusi trónbitorló inkább maga mellett tartaná az ellensé-
geit, ahol szemmel tarthatja őket.
Skorpió csatlósok ugrottak elő egyesével vagy párosával a rej-
tett folyosókból, s a Darvakra támadtak. Nem voltak komoly ellenfe-
lek Hoturi és csapatai számára, bár lelassították a behatolást a palotá-
ba. Értékes időt vesztegettek azzal, hogy levágják őket. Hoturi azon-
ban nem sietett.
Végül, mélyen a palotában, közel a túszok feltételezett tartóz-
kodási helyéhez, Hoturi és csapata egy sarkon befordulva kis csoport
Skorpióba botlott. Hoturi elmosolyodott. Az utolsó búvóhely őreit egy
egyszerű fiú vezette.
− Bayusi Dairu vagyok − szólalt meg a fiú bátran a tömeg kö-
zepén. − Nem juthatsz át.
A Daru ajka vicsorba húzódott. − A Skorpió fia − szűrte fogai
között. Oldalra intett embereinek. Azok előreugrottak, és lefoglalták a
Skorpió szamurájokat.
− Hagyjátok meg a fiút nekem! − kiáltotta Hoturi a kardok
csattogása közepette.
Gyorsan előretört, s mosoly omlott el jóképű arcán. A Skorpiók
arcát maszkok rejtették − hogy jobban takarják hazugságaikat.
Hoturi visszaverte ellenfele kardját, majd egy kulcscsonttól szí-
vig tartó csapással levágta a másikat. Egy másik férfi lépett a Daru és
áldozatjelöltje közé.
Bayusi Dairu félelem nélkül vetett magát ellenségei közé. Nem
várta meg míg a Daru daimjó érte jön. Dairu apja évek óta mesélt neki
Hoturi fegyelmezetlen, önző viselkedéséről. A Skorpió örökös ebben a
csatában jól látta, miről beszélt az apja. Hoturi gondosan fényezett
páncélja és fegyvere önteltségről árulkodott. A Daru frizurája még a
harc hevében is tökéletes maradt. Úgy nézett ki, mint aki még életében
nem szerzett harci sérülést.
Dairu felemelte kardját, s kivédte egy Daru szamuráj támadá-
sát. Lecsapott, s felhasította a férfi mellkasát. A Skorpió örökös arrébb
rúgta a haldokló szamurájt, s következő ellenfele felé fordult.
Hoturi mosolya elmélyült. Emberei kezdték megnyerni a csa-
tát. Nyilvánvaló volt, hogy támadásuk váratlanul érte a Skorpiókat. A
bitorlóknak még páncéljuk sem volt. Csak páran álltak közte és a
Skorpió örökös között − és közülük is sokan a saját emberei voltak.
Egy Skorpió szamuráj gyomrába döfte katanáját, s megcsavar-
ta. A nő kilehelte lelkét, és elesett. Hoturi az asszony testére lépett.
A Daru daimjó és a Skorpió örökös egyre közeledtek egymás-
hoz.
Dairu észrevette, hogy ha felnéz ellenfeléről, a Daru vezért lát-
ja. Ha meg tudom ölni, gondolta Dairu, megnyerjük a csatát. Apám,
adj erőt!
Megpördült, ahogy az apjától látta, vízszintesbe hozta pengéjét
és levágta az egyik Daru szamuráj fejét. Dairu a siburi mozdulatsorral
lerázta kardjáról a vért. Látta, hogy a Daru közel van. Dairu Hoturi
szemébe nézett.
Érted jövök! üzente gondolatban az ifjú Skorpió.
A Daru daimjó arcának látványa váratlanul érte Dairut. Hoturi
nem úgy nézett ki, ahogy várta. Az arc, mely visszanézett rá, ismerős
volt és jóképű. Dairu számtalanszor látott már hasonló vonásokat visz-
szabámulni tulajdon tükréből.
− Hátra! − kiáltott Hoturi az embereire. − Hagyjátok meg ne-
kem a kölyköt!
A Daru szamurájok engedelmeskedtek daimjójuk parancsának.
Pár pillanattal később Dairu egyedül állt a halott szamurájok
gyűrűjében. Kardja és kimonója vértől csöpögött − ámbár nem a saját-
jától.
− Nem adom meg magam − mondta Dairu, és védekező hely-
zetet vett fel.
− Nem is kérem tőled − felelt a Daru mosolyogva. Hoturi elő-
reugrott, s meglendítette kardját.
Dairu hárított, s olyan erővel ütötte félre a pengét, hogy Hoturi
arca megrándult a Sodzsu okozta seb miatt.
Dairu megperdült, s úgy táncolt, mint Skorpió apja. Pengéje a
Daru nyakát célozta meg.
Hoturi kifordult és blokkolt; pengéik szétváltak. A fiú dereka
felé vágott.
Dairu félreverte a kardot, és kirúgott. A Skorpió lába eltalálta a
Daru térdét, és Hoturi hátratántorodott. Hoturi kontyából kiszabadult
egy hajtincs, és homlokába hullott. A Skorpió örökös elmosolyodott.
Most már nem vagy olyan tökéletes, gondolta, és előrevetette magát, a
Daru mellkasára irányozva vágását.
Hoturi hárított és ellentámadásba lendült, Dairu nyaka felé dö-
fött katanájával.
Dairu magasan hárított. Mielőtt tudatosult volna benne hibája,
Hoturi lefelé vágott. A vágás felhasította az ifjú Skorpió hasát, aki
összeesett a földön.
− Szatszuméért − mondta Hoturi, s átlépett a test felett. Dairu
kimonójába törölte kardját, és intett embereinek, hogy kövessék.
Mikor elindultak, a Daru még visszanézett a haldokló fiúra. −
Köszönj az apádnak, ha a pokolban találkoztok − vetette oda.



− Az Oroszlán a palotában van! Az Oroszlán a palotában van!

A kiáltás felverte a Skorpió császárt álmából. Észre sem vette,
hogy elnyomta a buzgóság. Háta mögött kemény és hideg volt a Sma-
ragd Trón.
Sodzsu azon nyomban talpon termett, s kivonta kardját. Béna
karja tiltakozóan megsajdult, s a tetoválás tüze vállát égette.
Ne most, gondolta. Ne most!
Kacsiko rohant a terembe. − Uram − kiáltotta −, a védelmünket
áttörték!
− Hogyan? − kérdezte.
− Nem tudom, uram − felelte az asszony. − Az Oroszlán azon-
ban a palotában van. A Folyó Kapu elesett.
− Milyen átkozott bolond voltam! − fakadt ki Sodzsu. − A ke-
leti ostrom csak figyelemelterelés volt! Hívd az embereimet! − paran-
csolta. − Tetcuót, Aramorót, Miyukit, Junzót!
Kacsiko fejét rázta. − Még nem tértek vissza a csatából −
mondta. Férje most először látott aggodalmat, és talán félelmet is az
arcán.
− Hol az Oroszlán? − kérdezte.
− Úton a trónterem felé − lehelte az asszony. − Nem tudom,
hogy az erőink-meg tudják-e állítani.
Sodzsu arca elkomorodott a maszk takarásában. Hüvelyébe tol-
ta kardját, átölelte feleségét, s mellkasához szorította. Az asszony vi-
szonozta az ölelést, és felemelte arcát, hogy megcsókolja. A férfi hát-
ratolta álarcát.
Ajkaik kétségbeesetten összekapaszkodtak, majd szétváltak.
− Végünk − mondta Sodzsu. − Keresd meg a fiunkat. Vidd biz-
tonságba! Terjeszd el a hírt az embereink között. Széledjenek szét,
bújjanak el, vegyenek fel új arcot. Tegyenek meg mindent, ami a túl-
éléshez szükséges, és imádkozzanak azért, hogy a történelem igazolja
ügyünket!
Kacsiko bólintott, s visszapislogta könnyeit. − És te, uram?
− Én egymagam szállok szembe az Oroszlánnal − mondta a
férfi. − Ha az ellenségnek fejét vesszük, a test is meghal.
Kacsiko átölelte, és ismét megcsókolták egymást. Mikor szét-
váltak, Sodzsu ismét helyére tolta maszkját.
A Skorpió császár kedvenc álarcát hordta aznap. A maszk nem
mutatott sem örömöt, sem bánatot. Ehelyett komor határozottságot su-
gárzott. Az arc azt mondta: „Nem győzhet le senki”.
Kinyitotta a trónterem ajtaját, és Kacsiko kilépett a folyosóra.
Félrehúzott egy rejtett panelt és besiklott. Mielőtt becsukta volna,
hosszú pillantást vetett férjére. Ajka hangtalanul formázta:
„szeretlek”.
Sodzsu bólintott. Az asszony eltűnt.
Pillanatokkal azután, hogy elment, léptek kopogtak a folyosón.
Az Oroszlán csatlósok összetalálkoztak a Skorpió szamurájokkal, s le-
vágták őket.
Bayusi Sodzsu méltóságteljesen a Smaragd Trónhoz vonult és
leült, oldalán Yasinnal. Sodzsu halántékán lüktetett a vér, de a Becs-
vágy éneke majdnem kiszorította a hangot. Majdnem.
 A Skorpió császár némán ült, mikor Toturi csapatai a trónte-
rembe rontottak és megtorpantak.
Az Oroszlán észrevette ellenségét, és előrelépett.
Sodzsu egyik ujja a trón karfájának rejtett gombjára szorult. A
súlyok és ellensúlyok a helyükre zuhantak. A trónterem vas ajtószár-
nyai hirtelen becsapódtak, s csapdába ejtették az Oroszlánt.
Toturi emberei hiábavalóan dörömböltek az ajtón.
A Skorpió császár elmosolyodott maszkja mögött.

Párbeszéd férfiak között

Bármennyire jól ismerte is Hoturi a palota folyosóit, Bayusi Kacsiko

nála is jobban ismerte őket. Régen, mikor a többi klán a nagy falakat
húzta fel, a Skorpiók a kastélyt és védelmi rendszerét építették ki. A
folyosók kanyargó útvesztője is a védelemhez tartozott, amiről Hoturi
úgy gondolta, hogy a túszok biztosítására szolgál. Ezekkel egy máso-
dik átjárórendszer fonódott össze − titkos járatok, melyekről csak a
császári család tagjai, és természetesen az azokat építő Skorpiók le-
származottai tudtak.
A Skorpió úrnőnek nem sok idejébe tellett a trónteremből a tú-
szok szobájába eljutnia. Sajnos, Hoturi megelőzte.
Mire Kacsiko megtalálta fiát, abban alig volt már élet. Az asz-
szony halkan felkiáltott, odarohant, s felemelte a vértől iszamós padló-
ról Dairut.
− Ki volt az? − kérdezte, s karjában ringatta fia véres fejét. −
Ki tette ezt veled?
− Hoturi − a fiúnak csak ennyire jutott ideje. Megérintette az
asszony könnyes arcát, majd eltávozott az élők sorából.
Kacsiko ajkáról kis kiáltás szakadt fel.
Lehajtotta fejét, és sokáig, szánalomra méltóan zokogott. Csak
mikor meghallotta a visszatérő Darvak hangját, szedte össze magát.
A titkos átjáróba vitte fiát, hogy a Darvak rá ne találjanak. Az-
tán bezárta a panelt, és otthagyta Dairut. Még volt egy feladata, amit
teljesítenie kellett.
Dairu kedves vonásai azután is kísértették.



Bayusi Sodzsu felállt, mikor ellensége belépett a terembe.

 − Az ajtók nem fognak megmenteni, gyilkos − jegyezte meg
Toturi.
Sodzsu megrázta fejét. − Nem nekem van szükségem arra,
hogy megmentsenek − felelte.
Toturi kivonta katanáját. − Védd magad, Skorpió!
Sodzsu meghajolt. − Ha ragaszkodsz hozzá. − Előhúzta Yasint,
és a terem váratlanul elsötétedett.
− A hatalom kétélű kard − mondta a Skorpió nagyúr. − Még ha
gonddal forgatod is, akkor is megvághat. Nem voltál elég óvatos,
Akodo Toturi.
Sodzsu kecsesen, akár egy táncos, körbejárta a szobát. Nem tö-
rődve jobbja merevségével, széles ívben meglendítette Becsvágyat.
− A hatalomvágyad lesz a halálod, Skorpió − mondta Toturi.
Védekező testtartást vett fel, és valami gyengeség után kutatott a
Skorpió nagyúrban − ahogy nemrég még Isikawa esetében tette.
Sajnos a Titkok Urában nem volt olyan könnyű olvasni, mint a
testőrkapitányban.
Toturi hirtelen rádöbbent, hogy milyen keveset tud a férfiről,
akivel most szembekerült. Bayusi Sodzsuról az a hír járta, hogy az
egyik legjobb vívó egész Rokuganban − de az Oroszlán majdhogynem
semmit nem hallott technikájáról vagy küzdőstílusáról.
Toturi harcban már látott Skorpió kardforgatókat − még balke-
zes szamurájokat is. Többükkel ő maga is szembekerült. A balkezes
harcosok mindig sokkal veszélyesebbek voltak, mert a rokugani vívás
jórészt jobbkezes ellenfelek elleni harcra épült. Toturinak ennek elle-
nére korábban már sikerült úrrá lenni ezen a hátrányon.
Mikor ez a kecses nagymacska körbejárta a termet, Toturi ráéb-
redt, hogy még sosem látott soha semmit, ami Bayusi Sodzsuhoz ha-
sonlított volna. Az Oroszlánt nem csak a Skorpió balkezességétől ráz-
ta ki a hideg. Az rémisztette meg, ahogy a trónbitorló mozgott: gyor-
san, ügyesen, sarkán pördülve.
Sodzsu alig pár napja vágta le a Smaragd Bajnokot. Hoturi
mellkasát is csúnyán megsebezte.
Hoturi talán megtaníthatta volna, hogyan ölessem meg magam
Sodzsuval, gondolta Toturi, én viszont azt szeretném tudni, hogyan
győzzek.
A Skorpió maszk mögé rejtőzött arca nem árult el semmit szán-
dékaiból.
− Én nem a hatalomra áhítozom − mondta halkan, zengő han-
gon Sodzsu. − Azért élek, hogy szolgáljak. − Tovább körözött; Toturi
követte a Skorpió mozdulatait.
− Csak tulajdon gonoszságodat szolgálod − Toturi szinte köpte
a szavakat.
− Nem igaz − válaszolta nyugodtan Sodzsu. − Rokugant szol-
gálom. Amit tettem, azt a felsőbb jó érdekében tettem.
− Mi jó származhat abból, ha megölik a császárt?
− A birodalom megmenekül. A Hantei megölésével megőriz-
tem Rokugant. Megakadályoztam Fu Leng visszatértét. Uikku azt jó-
solta, hogy az utolsó Hantei hozza vissza a Gonoszt Rokuganba. Még
maga a császár bízott meg azzal, hogy tegyek meg mindent a biroda-
lom megmentéséért.
− Még több Skorpió hazugság − jegyezte meg Toturi.
Sodzsu fejét rázta. − Ez az igazság. Hantei a maga és a fia éle-
tét olcsó árnak tartotta volna Rokugan megmentéséért.
− Őrült! − kiáltotta Toturi. Előrerontott, s a Skorpió nyakára
vágott.
Sodzsu könnyedén kivédte, s odébb táncolt, hogy valamennyire
eltávolodjon az Oroszlántól.
− Csak az az őrültség − mondta −, ha valaki a pusztulásba ve-
zető utat követi. Ezt tudnod kéne, Toturi.
Hangsúlya Hatcukóra és a lány árulására emlékeztette Toturit.
Feltámadt benne a tűz. Ismét a Skorpióra támadt; Sodzsu félrepördült.
Ezúttal hosszú vágást ejtett az Oroszlán vállán.
Sodzsu most a Smaragd Trón előtt állt. Yasin hosszú pengéje
vörösen csillogott a szoba lámpásainak fényében. − A sors egyszer ke-
gyes volt hozzád, Oroszlán − mondta Sodzsu. − Talán még nagyobb
feladat vár rád, mint rám. Az én sorsom azonban beteljesült, találkoz-
tam a végzetemmel. Soha nem húztam ki magamat a felelősség alól,
még akkor sem, mikor a sors a császár halálát kívánta tőlem.
− Magadat megtévesztheted ugyan a hazugságaiddal − mondta
Toturi −, engem azonban nem tudsz.
Ismét előrevetette magát, s magasra döfött kardjával. Sodzsu
hárított és oldalra lépett. Az Oroszlán már várt rá. Toturi visszakezes
vágása felhasította a Skorpió fekete kimonóját. Az Oroszlán kardja
azonban csak lobogó selymet talált.
Sodzsu megfordította Becsvágyat, s markolatával Toturi halán-
tékára sújtott.
Toturi hátratántorodott; a trónnak esett.
 Sodzsu hosszú, méltóságteljes léptekkel elhátrált elesett ellen-
ségétől. Bonyolult katában megpörgette kardját. − Pihenhetsz a tró-
non, Toturi − csendült fel dallamos hangja −, de sosem fog megtartani.
− Ember vagy, vagy démon? − kérdezte Toturi. Ellenfele felé
lökte magát a tróntól.
A mozdulat váratlanul érte Sodzsut, aki egy lépést hátrált.
Toturi jobb lábával söprő mozdulatot tett, s eltalálta a Skorpió
sípcsontját. Sodzsu hátrabotladozott. Toturi felfelé döfött kardjával.
Az Oroszlán pengéje Sodzsu arca és maszkja közé szorult. A
Titkok Ura visszarettent. A kard elvágta szalagokat, melyek a Skorpió
császár arcára szorították a maszkot. Az álarc a padlóra hullott és ripi-
tyára tört. Sodzsu hátraugrott, Yasin félreütötte Toturi második szúrá-
sát.
Mindketten megálltak, hogy kilihegjék magukat. A lámpások
tompa fénye felfedte Sodzsu valódi vonásait. Arca keskeny volt és so-
vány, akár egy koponyáé, bőre viaszos és sápadt, ajka ferde. Nagy
szeme kissé kidülledt, s a vörös pupillák ettől még fenyegetőbbnek
tűntek. Szemöldöke hosszú karvalyorra felé lejtett, s a daimjó hegyes
álla felé mutató nyilat formázott.
− Tehát mégiscsak démon − jegyezte meg Toturi. Halkan só-
hajtott, s igazított fogásán.
− Olyan nagy segítségedre volt talán a szépséged, Oroszlán? −
kérdezte a Skorpió. − Olykor az igazság ocsmány, és a megtévesztés
gyönyörű. A birodalomért harcolok. Te kiért küzdesz? Valami gésáért
talán? A tömegek csodálatáért? A császár elismeréséért? Kettőnk kö-
zül kinek az indítékai tisztábbak? Valójában melyikünk visel álarcot?
Toturi megrázta fejét, hogy kitisztítsa gondolatait. A Skorpió
szavai a harchoz hasonlóan kezdték kifárasztani. Lehet, hogy van né-
mi igazság a Bayusi szavaiban?
Sodzsu hosszú ujjaival intett. − Akkor gyere − hívta halkan −,
lássuk, az igazság valóban egyenlő-e a szépséggel. − Maga mögött ki-
nyújtotta kardját, és jobbját Toturi felé tartotta.
Toturi rohamozott, s összefüggéstelen ordítás hagyta el ajkait.
Magasan vágott, majd alacsonyan előredöfött. Sodzsu megpördült,
akárcsak a Smaragd Bajnok elleni küzdelemben. Toturi felkészült a
mozdulatra, és elhárította a szúrást.
Sodzsu arrébb penderült, s vékony sebet ejtett az Oroszlán véd-
telen hátán.
Toturi épp időben fordult hátra, hogy kivédje a nyakára irány-
zott vágást. Előreszúrt.
Sodzsu visszatáncolt, s könnyedén félreütötte az Oroszlán pen-
géjét. A Skorpió kört írt le kardjával, s valamivel a kézvédő előtt akadt
meg Toturi katanájában. A lendület kitépte az Oroszlán kezéből fegy-
verét, és a penge keresztülszánkázott a tróntermen.
Toturi lehajolt, hogy elkerülje a következő csapást, de az nem
érkezett meg. Sodzsu visszahúzódott, s intett Toturinak, hogy szerezze
vissza fegyverét.
− Szép-e az igazság? − kérdezte Skorpió, mikor Toturi felvette
kardját. Rémisztő vigyor omlott el Sodzsu arcán. − Csak belegondolni
is, hogy valaha féltem tőled − nevetett fel. − Oroszlánbőrbe bújt birka.
Színész. Kurvapecér.
Toturi felhorkant, és ismét támadott. Sodzsu hárította vágását,
majd a következőt és az azt követőt is. Toturi szintén félreütötte a
Skorpió szúrásait, és a Smaragd Trón felé kényszerítette a császárt.
Sodzsu végig rajta mosolygott, mintha valami titkos tréfát élvezne.
− Talán a sors azért mentett meg a méregtől, hogy magam öl-
hesselek meg − mondta a Skorpió. Dallamos hangjába kegyetlenség
keveredett.
Toturi azon kapta magát, hogy izzad. Zihálva lélegzett. A ve-
rejték szemébe csöpögött. Félelem szorította össze gyomrát. Mégis to-
vább nyomult előre.
Mikor elérték a császári emelvényt, Sodzsu sarka beleakadt a
peremébe. A trónszékbe zuhant. Gyorsan reagált, s félregördült az út-
ból. Toturi kardja lecsapott, s kettéhasította a Smaragd Trón támláját,
majd a penge az ülésbe szorult.
Toturi levegő után kapott. Egy pillanatig mindketten némán
álltak.
Toturi lassan kihúzta kardját.
Sodzsu sóhajtott először. − Most már értem − mondta halkan. −
Az álmom… valóra vált. Éppúgy kettéválasztottam a népünket, mint
ahogy te most a trónt. Császár lehetek ugyan, de koponyákból emelt
trónon székelek majd, és a halottak országában uralkodom. Ugyan
megmentettem a birodalmat, de elpusztítottam a trónt! Micsoda ár, be-
csület! Micsoda ár, becsvágy!
Azzal rohamra indult, s futás közben megforgatta feje fölött a
kardot.
Toturi hátraugrott, s szíve elnehezült a félelemtől. A Skorpió
vörös szemében meglátta tulajdon halálát. Vadul hárított, de Sodzsu
kardja nem ért pengéjéhez.
A Skorpió császár két gyors lépéssel az emelvényen termett.
Sebesen lecsapott a karddal, s mintha csak saját szívét döfné keresztül,
az ülés repedésébe szúrta Yasint. A kard dühében szikrákat hányt és
felsikoltott. Sodzsu teljes erőből megcsavarta.
Yasin eltörött. Ezernyi elveszett lélek sikolya töltötte meg a
termet. A vérkard szilánkjaiból vér buzogott elő, s lemoshatatlan kár-
minnal fröcskölte tele a fehér gipszfalakat. Sodzsu nyomorék karja
fájdalmasan megsajdult, s a tetoválás lángba borította.
Sodzsu úgy érezte, mintha villám csapott volna belé, mégis to-
vább csavarta a kardot − mégis kitartott. A kardból hosszú percekig
ömlött még a vér, mintha egy vörös folyót zártak volna belé. Végül az
utolsó vércseppek is lehullottak, s a törött kard kifordult a Skorpió ke-
zéből.
Tulajdon becsvágyának vérében fürödve Sodzsu szélesre tárta
karját, és iszonytató arcát az ég felé fordította. − Bocsáss meg! − kiál-
totta.
Toturi döbbenten, zihálva állt a trónnal szemben. A Skorpiótól
való félelem tőrként szaggatta.
Sodzsu háttal állt az Oroszlánnak, tulajdon képzeletébe merül-
ve.
Toturi kétségbeesetten előrerontott, s keresztüldöfte katanáját a
Skorpió testén. A fegyver hegye Bayusi Sodzsu mellkasából bukkant
elő. A Titkok Ura egy pillanatra lenézett rá.
Toturi visszavonta a pengét.
Sodzsu megfordult, és gyilkosa tekintetébe nézett. Az Oroszlán
megkönnyebbülést vélt kiolvasni a Bayusi vérvörös szeméből.
Aztán a Skorpió császár utoljára, táncoshoz hasonlóan megpör-
dült, s kecsesen, holtan a földre omlott.

A koponyákból emelt trón

Toturi egy hosszú pillanatig csak állt levágott ellensége felett. Hallotta
embereinek kinti kiáltozását, s a vasajtón dörömbölő öklöket.
Sodzsu halott szeme a mennyezetre meredt. Ferde ajkán utolsó
mosolya játszott. Még a halálban is győzedelmesnek tűnt.
Toturi a Smaragd trón maradványához lépett, és megnyomta a
pecket, amit korábban Sodzsu használt. A súlyok és ellensúlyok ismét
mozgásba lendültek, és a hatalmas ajtószárnyak kitárultak.
 Az Oroszlán emberei a trónterembe siettek, s nagyon meg-
könnyebbültek, mikor urukat épségben lelték. Köztük volt Ikoma Ben-
tai is, Toturi tábornoka és régi barátja. Bentai és a többiek végignéztek
a vérrel telefröcskölt termen, s mikor megpillantották a Skorpió testét,
boldogan felkiáltottak. Felnevettek, egymás vállát veregették, és gra-
tuláltak vezérüknek a győzelemért.
Toturi alig hallotta szavaikat. Áldozatára nézett. Toturi most
már látta a nemességet Sodzsu torz alakjában. A Skorpió daimjó min-
dent odaadott a birodalomért. Talán nem cselekedett helyesen, de hitt
az igazában, és ezért az életét − és klánja életét − is feláldozta.
Bayusi Sodzsu valóban szamuráj volt.
Az Oroszlán bűntudatot érzett tette miatt. Sodzsu legyőzte,
pont úgy, mintha Yasin végül átjárta volna Toturi szívét.
Léptek és beszéd hangjai hallatszottak az ajtó felől. Dodzsi Ho-
turi lépett be a trónterembe, sarkában Daru szamurájok kis csapatával.
− Mi történt itt? − kérdezte és végignézett a véres képen.
− Toturi megölte a Skorpiót − felelte büszkén Bentai.
Az Oroszlán szamuráj lelkesen bólintott daimjója felé, és elis-
merően mormogott.
Hoturi hüvelyébe tolta kardját, széttárta karját és felkacagott. −
Haha! Mondd, hogy történt! − szólt Toturinak.
Az Oroszlán lassan elfordította tekintetét Sodzsu testéről s régi
barátja és vetélytársa szemébe nézett. A Hoturi tekintetéből sugárzó
öröm csak még inkább növelte Toturi bűntudatát. Az Oroszlán félre-
nézett.
− Bezárta a nagy vasajtót, s magával együtt becsukott a terem-
be − mondta Toturi. − Az embereim kívül rekedtek. Sokáig küzdöt-
tünk. −Az Oroszlán a széthasadt trónra pillantott, amit Yasin vágott
szét teljesen. Nem tudta elviselni tettének gondolatát sem. − Bayusi
kardja a trónba szorult. Széttört. Én pedig megöltem.
Ikoma Bentai felnevetett. − A vezérünk váratlanul szerény lett!
Ez az a mesélő, akit szerte Rokuganban ismernek?
Hoturi átvágott a termen, és az Oroszlán daimjóra mosolygott.
− Miért vagy olyan komor? − kérdezte a Daru. − Ez kiváló nap, hogy
Skorpiókat öljünk. A Bayusi kölyköt ép magam vágtam le. Örülnünk
kéne a győzelmünknek! − Észrevette Toturi hátán és vállán a sebeket.
− Gyanítottam, hogy nem úsztad meg sértetlenül. Igazat megvallva,
csodálom, hogy a sebeid nem súlyosabbak. Talán a Bayusi képessége-
it kissé eltúlozzák.
 Toturi fejét rázta. − Nem. Nemes ellenfél volt.
− Úgy érted, hogy nemesen harcolt − ahhoz képest, hogy áruló
volt − mondta Hoturi. − Sose bánd! Pihend ki magad, míg széthordom
a hírt. Győztünk! − A Daru daimjó megfordult. Csatlósaival együtt el-
hagyta a termet.
− Uram, várj! − kiáltotta valaki halkan.
A lágy hang meglepte az Oroszlán csapatokat. Toturi szamurá-
jainak tekintete körbepásztázta a tróntermet, s a hang forrását keres-
ték.
− Ott, uram! − mutatott Bentai egy kecses kézre, mely a közeli
fal egyik repedéséből kandikált elő.
Az Oroszlán emberei odarohantak, s megragadták a kezet. −
Egy titkos panel − kiáltotta egyikük. Kifeszítették, és durván a terem-
be rántották a kéz tulajdonosát.
Dodzsi Sizue a trónterem padlójára zuhant. Sápadt volt és
gyenge, akár egy törékeny pillangó, alig tudott feltápászkodni.
Bentai a titkos szobába dugta fejét. − Nincs más kijárat, uram.
Csak pár üres vizeskorsó − jelentette. − Már egy ideje itt lehet.
Sizue Toturi szemébe nézett. − Igen − suttogta. − Épp elég ide-
je… régóta rejtőztem a szobában.
Toturi a Daru udvaronc beesett arcába nézett, és látta, hogy a
lány tudja az igazat. Sizue végignézte a Sodzsuval vívott harcot, s lát-
ta, hogy az Oroszlán hátbaszúrta ellenfelét. Tudott Toturi árulásáról,
félelméről és önző hazugságairól.
− Akár Skorpió kém is lehet − mondta Toturi egyik embere. −
Meg kéne ölnünk. − Az Oroszlánra nézett, és a parancsra várt.
Toturi tudta, hogy egyetlen szóval örökre elhallgattathatná Si-
zuét. Ami titkot ismer, azt a sírba vinné, a Daru mandulavágású szeme
azonban fogva tartotta tekintetét. Bűntudata egyre mélyült.
− Ismered, uram? − kérdezte Bentai.
− Dodzsi Sizue vagyok − felelte a lány, meg sem várva Toturi
válaszát. − Hoturi a daimjóm. Kérlek, vigyetek hozzá!
− Lehet, hogy hazudik − vélte az egyik szamuráj.
− Teljesítsük a kívánságát, uram? − kérdezte Bentai. Figyelme-
sen fürkészte Toturi arcát.
Vajon sejti a szégyenem? tűnődött Toturi.
Mielőtt az Oroszlán daimjó válaszolhatott volna, Dodzsi Hoturi
és emberei visszatértek a trónterembe. − Biztosítjuk a kastélyt, Toturi
tábornok − kezdte. − Csak pár csapatoktól leszakadt katona maradt. −
A lány láttán kővé vált, s leesett az álla. − Sizue! − kiáltott fel.
A lány erőtlenül meghajolt. − Uram.
− Hogy került ide? − kérdezte Hoturi.
− Egy titkos szobában találtuk a trón közelében − válaszolt
Bentai.
− Akkor kétszer áldott a mai nap − mondta Hoturi. A lányhoz
fordult és rámosolygott. − Már nem is reméltük, hogy visszatérsz kö-
zénk. Azt hittük, véged. − Hoturi két embere előresietett, s támaszt
nyújtottak Sizuénak.
− Csaknem végem is volt − mondta a lány, s tekintete Hoturiról
egy pillanatra Toturira villant.
Toturi úgy érezte, mintha egy marok szorította volna össze szí-
vét.
Hoturi barátja lelkitusájáról mit sem tudva hátba vágta az
Oroszlánt.
− Ma mindannyiunknak nagy szolgálatot tettél − mondta. −
Megszabadítottad a világot a Skorpiótól, s visszahoztad házunk egyik
kedvenc leányát.
− A trón azonban üres − mondta Toturi.
Hoturi arcához emelte kezét, s megdörgölte borotvált állát. −
Hmm, igazad van − ismerte el. − Ez gondot okozhat. Hantei halott, de
mi van az örökösével? Lehet, hogy a fiú még életben van?
− A trónörökös is halott − szólt közbe Sizue. − Hallottam, hogy
a puccs éjjelén beszélnek róla. A Skorpiók ölték meg, mikor a kertben
sétált. − Fiatal hangját keserűség és harag töltötte meg.
Toturi szeme előtt egy pillanatra tüzet és pusztítást ábrázoló lá-
tomás jelent meg. Látta, hogy a klánok ismét egymás ellen fordulnak
− még ádázabbul, mint az ostrom során. A nagy házak vezető nélkül
egymás ellen törnek majd, s a hatalomért versengenek.
A Skorpió halálában éppoly biztosan semmisíti meg a birodal-
mat, mintha még élne. Toturinak csak egy választása volt.
− Akkor, mint a szövetséges erők tábornoka, magamnak köve-
telem a trónt − jelentette ki.
Hoturi és a Darvak megdöbbenték, de Toturi szilárdan kitartott
elhatározása mellett. Kihúzta magát, s lerázta magáról kételyeit, hogy
senki ne sejthesse meg a szívében rejtőző ellentéteket.
− A bölcsességem és az egyesült klánok ereje segítségével le-
vertük a Skorpió puccsot − mondta. − A népünk egysége hasznunkra
vált, és ígérem, hogy ez a továbbiakban is így lesz. Ígérem, hogy min-
denkivel igazságosan és egyformán bánok majd − még legyőzött el-
lenségeinkkel is. A birodalom érdekében magamnak követelem a
Smaragd Trónt mindaddig, míg a nagy házak vezetői nem találnak új
örököst. Kérlek benneteket, hogy támogassatok elhatározásomban!
Mikor Toturi végzett beszédével, a teremben tartózkodók vala-
mennyien meghajoltak. Az Oroszlánok voltak az elsők, őket a Darvak
követték, majd maga Hoturi. − Amíg nem találunk örököst… − mond-
ta a Daru daimjó.
Sizue hajolt meg utolsóként, s nem is hajtotta meg magát olyan
mélyen, mint a többiek.
Mikor mindenki kiegyenesedett, Toturi ismét megszólalt.
− Menjetek! − mondta. − Vigyétek hírét, hogy a Skorpió sötét
uralma véget ért. Most az Oroszlán igazságossága őrködik az ország
felett.
A többiek megfordultak, s elhagyták a termet. Dodzsi Sizue
még sokáig fürkészte mandulavágású szemével az új császárt, mielőtt
kiment volna. Ikoma Bentai, az Oroszlán tábornok hátramaradt.
− Te is menj − fordult hozzá Toturi. − Tégy róla, hogy Otoszan
Ucsi biztosítva legyen! Küldjél ki osztagokat, hogy oltsák el a tüzet,
amit a trón visszaszerzése érdekében sietve támasztottunk.
− Ez királyi többes, vagy az Oroszlánokat érted alatta? − kér-
dezte Bentai, s felvonta szemöldökét.
Toturi rámosolygott. − Rokugan szabad népét értettem alatta −
felelte fáradtan.
Bentai meghajolt és távozott.
Mikor a vas ajtószárnyak becsukódtak a tábornok mögött, To-
turi lerogyott a kettéhasadt és véres trónra. Koponyákból emelt trón,
mondta Bayusi Sodzsu.
A Skorpiónak legalább ebben igaza volt.
A birodalom súlya az Oroszlán daimjóra nehezedett.
Csak arra tudott gondolni, milyen szörnyű árat követelt a trón.
Gondolatai Hatcukóról, aki elárulta, Sizuéra terelődtek, aki még fel-
fedheti rejtett szégyenfoltját.
A Smaragd Trón romjai közt Akodo Toturi vajmi kevés nyuga-
lomra lelt.

A herceg visszatérése

− Hogy mit csinált? − rikoltotta Matcu Tcuko.

 − Magának követelte a trónt − ismételte Ikoma Bentai. − Amíg
meg nem állapodnak az új örökös személyét illetően.
− Ó, hát ez remek − mondta Tcuko, s dühében szinte vicsor-
gott. − Mintha bizony a többi klán egyetértene bármiben is.
− Toturi alatt jól küzdöttek − mutatott rá Bentai.
− Biztos vagyok benne, hogy illusztris „kuzinom” számol ezzel
is − jegyezte meg a nő. − Akár az örökkévalóságig is ott csücsülhet a
trónon, hogy „melegen tartsa”.
− Nem hiszem, hogy élvezi a feladatot − mondta Bentai.
− Nem élvezte azt sem, hogy daimjó lett − horkant fel Tcuko. −
Valahogy mégis ő lett a klán vezére − bár voltak… vannak mások is,
akik erre sokkal alkalmasabbak.
− Mint például te magad?
Tcuko ketrecbe zárt tigrisként pördült meg. − Miért is tagad-
nám? Ha Toturi bátyja nem halt volna meg az esküvőnk előtt, akkor
az én családom irányítaná a klánt.
− A Skorpiót is meg tudtad volna verni? −kérdezte Bentai.
− Vigyázz magadra, öreg − fenyegette meg Tcuko, s katanája
kardgombjával játszott. − Ha én lettem volna a vezér, a császárt talán
meg sem ölték volna. Én legalább nem kurváztam volna, miközben a
Hanteieket lemészárolják.
Bentai meghajolt. − Érzéseid dacára a többi nagyúr egy ember-
ként támogatja Toturi tervét − mondta. − Még Kiszada is.
− Rákok! − vetette oda Tcuko, s a szó az ő szájából átoknak
hangzott. − Olyan sokáig éltek a sötétség árnyékában, hogy többé nem
ismerik fel a fényt.
− Bármi legyen is az…
− Ám legyen − jelentette ki Tcuko. − Mondd meg az Oroszlán-
nak, hogy meglátogatom, bár nem fogok hódolni előtte.
− A daimjónk egyszerű ember − felélte erre Bentai. − Biztos
vagyok benne, hogy nem kívánja, hogy szertartásos légy… csak any-
nyira, mint máskor.
Tcuko homloka elfelhősödött. − Remélem is − különben máso-
dik puccs várható.



Az új császárról szóló híresztelések úgy vették körbe a Sma-

ragd Udvart, akár egy ködfal. Hol volt Toturi a puccs során?
 Az emberek, úgy tűnik, elfelejtették, hogy sem a Smaragd Baj-
nok, sem Hoturi, a fia, sem jó néhány egyéb előkelőség nem volt je-
len. A népek gyanakvása a trónon ülő Oroszlánra irányult.
A megbocsátóbb lelkek úgy vélték, hogy ha Toturi és a többiek
jelen is lettek volna, a császár akkor is meghalt volna. Talán, érveltek,
a Skorpiók aznap éjjel megöltek volna minden ellenállót, és akkor
soha nem került volna sor az ellenforradalomra.
Akodo Toturi teljes szívéből hinni akart ebben a vélekedésben.
Lelke mélyén mégis fekete ürességet érzett. Tudta, hogy a császár
iránti kötelességét elhanyagolta Hatcuko miatt. Azt is tudta, hogy Sod-
zsut, az új császárt csak becstelen eszközökkel tudta legyőzni. Erre a
félelme vette rá, s most ugyanez a rettegés marcangolta.
Dodzsi Sizue tartotta a száját, bár Toturi vádat olvasott ki te-
kintetéből.
A szövetséges csapatok tovább kutattak szakadár Skorpiók
után, s kardélre hányták őket. Furcsamód Bayusi vezérkarának egyik
tagja sem bukkant fel a keresés során. Otoszan Ucsi Skorpió negyede
hamarosan kihalt.
Bár a Tiltott Város nagyrészt sértetlen maradt, az Otoszan
Ucsit ért kár jelentős volt. A város újjáépítése azonnal megkezdődött,
miután az Oroszlán elfoglalta a trónt. Még évekbe telik majd, míg a
Fényességes Herceg Városa felépül a Skorpió puccs után. Toturi ural-
ma azonban legalább rendet teremtett a valaha békés fővárosban.
A trón elfoglalását követő harmadik napon Toturi a palota
nagytornyában állt, s a Skorpió kerületeket nézte, ahol még mindig
füstölögtek a megtorlás tüzei.
Ikoma Bentai lépett a szobába és meghajolt; Toturi viszonozta
a meghajlást.
− Fenség, híreim vannak a Főnixekről − mondta az Oroszlán
tábornok. − Nagy sereget gyűjtöttek, és megindultak a város felé.
− Micsoda? − Toturit rendkívül megdöbbentették a hírek. −
Milyen messze vannak?
− Legfeljebb két napi járóföldre.
− Miért nem fedezték fel őket korábban a felderítőink?
− Erős mágiára gyanakszunk, nagyúr.
Toturi komoran bólintott. Azt remélte, hogy nem kell ilyen ha-
mar megvédenie a trónt.
− Van még valami, uram − mondta Bentai. Toturi intett, hogy
folytassa. − Az emberek azt beszélik, hogy a Hantei trónörökös is a
Főnix kíséretben van − fűzte hozzá Bentai.
Toturi álla leesett. − Ez hogy lehet?
− Nem tudom, nagyúr − de a felderítőink ezt állítják.
− De ő halott! Sizue is megerősítette. Én soha nem… − Toturi
mondata elhalt az ajkán. Gondolataiban máris egymást kergették a le-
hetőségek. Talán Sizue hazudott, mivel tudta, mennyire kínos helyzet-
be hozza ezzel − amit bőven megérdemelt ugyan, ha nem is a trón el-
foglalásáért, hát Sodzsu hátbaszúrásáért.
Vagy talán ez csak valami tévedés vagy álhír. A Főnixek sere-
gük nagy részét visszavonták a város visszaszerzéséért vívott csatából.
Talán saját terveik voltak Otoszan Ucsival. Talán szövetségben állnak
a Skorpiókkal. Az biztos, hogy nem sok segítséget nyújtottak a puccs
megdöntése során-
Bentai megköszörülte torkát. − Van még valami, uram − mond-
ta. −A menyasszonyod is velük van.
− Kaede? − kérdezte Toturi. − Azt hittem, hogy ő meghalt a
puccs során.
− Ez volt az általános vélemény, bár a testét nem találtuk meg.
Toturi nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Megkönnyebbült,
hogy Kaede nem halt meg, de megrémült attól, hogy mit jelenthet a
lány visszatérése. Igaz, hogy Hatcuko többé nem befolyásolta, de To-
turi korábban rosszul bánt az Űr Főnix Asszonyával. Vajon a lány fel-
rója ezt neki? Felróhatja ezt bárki is?
Toturi leküzdötte félelmét, és megszólalt: − Végezd el a szük-
séges előkészületeket. Lehet, hogy szándékuk békés − bár az is lehet,
hogy nem. Ha a Fényességes Herceg velük van, készen kell állnunk
arra, hogy megadjuk neki a kellő tiszteletet.
Ikoma Bentai meghajolt. − Hai!



Toturi két nappal később a Császár kapuja előtt állt, leghivata-

losabb kimonójában, készen arra, hogy a Hantei trónörököst köszönt-
se.
A Skorpió negyedeket megtisztították − az úthoz legközelebbi
házakat földig rombolták − amint bizonyossá vált, hogy a Hantei a Fő-
nixekkel van. A trónörökös biztos apja szent útján át érkezik a város-
ba.
Toturival együtt a városban tartózkodó többi nagyúr is felvo-
nult: Hoturi, Kiszada és Yokatcu, Tcukóval és a klánok kisebb-na-
gyobb képviselőivel. A trónörökös köszöntésére induló kíséret való-
ban lenyűgöző volt, bár a késő délutáni zápor elázással fenyegette a
szertartást.
A nagykapu kitárult, és Toturi a Főnix seregre nézett. Az élen
az ifjú Hantei közeledett egy hatalmas, nyitott hordszékben, melyet tu-
catnyi szolga hordozott. Császári öltözéket viselt, s fejét jádegyűrű
övezte. Szó sem lehetett tévedésről − valóban a trónörökös volt, s nem
holmi szélhámos.
A fiú balján Szeppun Isikawa, a testőrkapitány lovagolt, s óva-
tosan fürkészte a tömeget.
Hantei jobbján Iszawa Kaede poroszkált Unikornis hátasán.
Büszkének és hatalmasnak tűnt, a nyeregben ülve még magasnak is
nézhette az ember. Olyan szép volt, hogy Toturi szíve majdnem meg-
hasadt. Az Oroszlán császár érezte, hogy a lány láttán erősödik mellé-
ben a szorítás.
A világ váratlanul elolvadt körülötte, s megállt az idő. Egy fe-
hér, felhőszerű sárkány táncolt az égen, a közelgő kíséret mögött.
− Nos, Toturi − sziszegte mennydörgő hangján −, magad ültél
a trónra.
− Nem volt más választásom − felelte halkan Toturi, mert nem
volt benne biztos, hogy más is hallja-e.
− Mindegyikünknek több választása is van, Akodo Toturi, és a
tied ide vezetett.
− Nem törekedtem a trónra − mondta Toturi.
− Mégis, minden választásod közelebb hozott hozzá. Kutatásod
a szerelem, a dicsőség, a tisztelet után mind ebben a logikus végkifej-
letben csúcsosodott ki. Császár vagy.
− Nem − ellenkezett Toturi. − Az előttem lévő fiú a császár.
− Vigyázz − figyelmeztette a sárkány, s szavai szélként tépték
Toturit. − Még mindig adós vagy önhittségedért, és sajnos, Rokugan
sem fizetett meg érte eléggé.
Azzal a sárkány eltűnt, és Toturi az új császár felé fordult.

Hantei ítélete

− Akodo Toturi − szólalt meg a Hantei s fensőbbségesen fel-

húzta pisze orrát. − Tudomásunkra jutott, hogy távollétünkben csá-
szárrá kiáltottad ki magadat. − Sötét szemének pillantása Toturira sze-
geződött, s a fiú összevonta szemöldökét.
Toturi meghajolt. − Már nem is reménykedtünk benne, hogy
életben vagy, hercegem…
A fiú félbeszakította. − Fenség − javította ki ingerlékenyen. −
A Főnixek földjén atyánk halálát követően megkoronáztak bennünket.
− …Fenség − igazította helyre Toturi tévedését. − Csak azért
foglaltam el a trónt, hogy fenntartsam a stabilitást, míg a megfelelő
örökös személyében meg nem állapodunk. Most boldogan mondok le
róla. − Mélyen meghajolt, homloka majdnem a földet érintette.
− Átvesszük tőled a trónt, Toturi − mondta a fiú, arany hord-
székén ülve. − Bár továbbra is fenntartjuk, hogy te éppúgy nem birto-
koltad soha, mint a hitvány trónbitorló.
Toturit tőrdöfésként érte, hogy Sodzsuval hasonlítják össze, de
továbbra is görnyedten várt, s nem engedte, hogy érzelmei arcára ülje-
nek.
− Valóban − folytatta az ifjú császár −, meg is kérdezhetnénk
akár, hogy miféle jogon tetted magadévá a trónt, miután korábban
olyan szánalmasan kudarcot vallottál, hogy megvédd a benne ülő csá-
szárt?
− Bocsánatért esedezem, Fenség − mondta Toturi. − Csak azt
tettem, amiről úgy gondoltam, hogy leginkább a birodalom javát szol-
gálja.
− Leginkább a birodalom javát szolgálja? − kérdezte a fiú, s
hangja egyre élesebbé vált. − A birodalom java! Hogy válna a biroda-
lom javára, hogy te gésákkal, ringyókkal henteregsz, miközben az
apám meggyilkolják?
A Toturit marcangoló tőr jéghideggé vált. Felnézett és észre-
vette, hogy Kaede és Sizue mindketten őt nézik. − Fenség, én…
Hantei császár kinyitotta legyezőjét, és elutasítóan intett vele. −
Nem vagyunk kíváncsiak a mentségeidre, Oroszlán − mondta. − Hűsé-
ges szolgáink elmondták, mit csináltál, mikor az apánk meghalt. Nem
érdekel minket a mondandód. Semmi nem igazolhatja tetteid.
− Azt is hallottuk − folytatta a fiú és előrehajolt székében −,
hogy talán te és a Skorpió áruló titokban összeszövetkeztetek − és
ezért nem voltál az udvarban, mikor az apám meghalt!
Toturi feltápászkodott, miközben szíve hevesen vert, s a tőr
még mélyebben döfött belé. − Fenség, ez nem igaz!
− Csendet! − kiáltotta a fiúcsászár. − Meghajolsz és meghallga-
tod az ítéletünket, különben álltó helyedben megölünk. − Egyik test-
őrére pillantott, és a férfi előrelépett.
Toturi térdre ereszkedett az utca kövén és ismét meghajolt.
− Ha ismét feláll, öljétek meg − utasította a fiú az őröket.
− Úgy gondoljuk − folytatta a császár −, hogy talán szövetség-
ben álltál a trónbitorlóval. Mi más miatt maradtál volna el? Viszont
annak a Skorpió démonnak és neked volt egy kis nézeteltérésetek.
Visszatértél a városba és elárultad a társad, csak hogy magadnak sze-
rezd meg a trónt.
Hantei felállt és dühösen meredt Toturira hordszékéből. − Azt
azonban nem tudtad, hogy mi még mindig élünk − mondta, s ajka ke-
gyetlen mosolyra húzódott. − Nem tudtad, hogy hűséges szolgáink
biztonságba menekítettek. − Itt megfordult, s a jobbján lovagoló Ka-
edére és a balján álló Isikawára nézett. Mindketten bólintottak, bár To-
turinak úgy tűnt, hogy mindketten egyre kényelmetlenebbül érzik ma-
gukat.
− Most kéne kivégezzelek − sziszegte a császár.
− Fenség, ne − mondta Kaede halkan.
A másik oldalon Isikawa is támogatta a lány javaslatát. Egy
hosszú lándzsára támaszkodott, s feszengett, miközben az új császár-
hoz beszélt. − Igaz, hogy sok mindenért felelnie kell, egy halottat
azonban nem lehet szóra bírni − mondta a testőrkapitány.
− Ráadásul − tette hozzá Kaede −, önként lemondott a trónról.
− Ám legyen − csukta össze a császár legyezőjét, s ismét leült
arany kakasülőjére. − Oroszlán, megfosztunk tábornoki rangodtól és
címedtől. A további büntetések felől később döntünk.
A fiú elhallgatott, és megdörgölte fejét, mintha fájdalmat akar-
na kiűzni belőle. − Azt azonban tudnod kell − mondta −, hogy Skorpió
barátaid többé nem léteznek. Elrendeltük a klán feloszlatását. Csapata-
ink jelenleg úton vannak, hogy elfoglalják földjeiket.
Toturi felpillantott, képtelen volt hinni a fülének. Észrevette,
hogy a többi jelenlévő is éppúgy megdöbbent a hír hallatán.
− Otennoo-szama − Toturi igyekezett gondosan megválogatni
szavait −, csak nem bünteted meg a gyermekeket apáik tetteiért! Biz-
tos vagyok benne, hogy sok Skorpió hűséges maradt a Hantei család-
hoz.
− Már megtörtént − mondta a császár, s tovább dörzsölte halán-
tékát. − Hűséges támogatóink jelenleg is keresik az árulókat. Idehoz-
zák őket, hogy ítélkezzek felettük. Vezető nélkül, összezavarodva nem
szállhatnak szembe hatalmunkkal.
 − De egy Nagy Ház elpusztítása biztos megbontaná a hatalmi
egyensúlyt − mondta Toturi, s maga is tudatában volt árulásának. Lát-
ta maga előtt a férfit, akit megölt, aki kész volt, hogy életét és klánját
feláldozza a birodalomért, s akit Toturi hátbaszúrt. − Bayusi Sodzsu…
− kezdte Toturi, de az új császár félbeszakította.
− Soha többet nem akarjuk hallani ezt a nevet! − förmedt rá
Hantei császár. − Aki kiejti a száján, meghal! Elrendeljük, hogy Bayu-
si Sodzsu nevét töröljék ki valamennyi feljegyzésből. Vérvonalát tel-
jességgel megsemmisítjük; írmagjuk se maradjon! Ami pedig téged il-
let, Oroszlán…
Mielőtt Hantei befejezhette volna, egy ember rohant át a kapun
s térdelt le kifulladva a császár hordszéke előtt.
− Elkaptuk, Fenség − hajolt meg mélyen az ember. − Máris út-
ban van idefelé.
− Kicsoda? − kérdezte türelmetlenül a fiúcsászár.
− A Skorpiók Anyja − felelte a férfi. − Bayusi Kacsiko. A jár-
őreink akkor fogták el, mikor éppen a Beiden-hágó felé tartott. Vadul
küzdött, de megfékeztük. Sértetlen.
A tömeg a hír hallatán levegőért kapott. Az arany székben ülő
fiú csak kegyetlenül mosolygott.
− Az Oroszlán várhat. Hozzátok Kacsikót a tróntermünkbe −
parancsolta. − Szeretnénk látni, ahogy meghajol előttünk, aztán kivé-
geztetjük.

Párbeszéd asszony és fiú közt

A 39. Hantei császár lepillantott kettéhasított trónjáról, mikor az őrök

eléhurcolták Bayusi Kacsikót. A vérrel szennyezett termen pisszegés
futott végig, és a nagyurak a sima fapadlón ülve összenéztek.
Kacsiko egyáltalán nem hasonlított a Smaragd Birodalom ko-
rábbi császárnőjére. Kimonója koszos és rongyos volt, haja fésületlen,
s finom álarca teljes egészében hiányzott. Mégis, ahogy az őt fogva
tartó köteleknek feszült, olyan aura lengte körbe, mely mindenkire ha-
tással volt, aki csak a teremben tartózkodott. A Skorpió úrnő ebben a
megalázó helyzetben is méltóságteljes és hatalommal bíró asszony
volt.
Miya Szatosi, az ifjú herold a nőre nézett, s apjára gondolt, aki
még mindig az ágyat nyomta, s megpróbált felépülni a puccs után.
Ajka megfeszült, s bejelentette: − Kacsiko, korábban a Skorpió klán
tagja.
− Fenség − szólalt meg Kacsiko fülemüle énekéhez hasonlatos
hangján. − Sajnálom, hogy nem tudom megfelelő módon kifejezni hó-
dolatomat, de a kötelek akadályoznak a mozgásban. − Azzal felemelte
arcát, és a császár szemébe nézett.
A fiú mélyen Kacsiko tekintetébe mélyesztette pillantását, s
észrevette a mélyén táncoló zöld szikrákat. Apja udvarában évek óta
figyelte már az asszonyt, s csodálta szépségét. Sem a palotában, sem
egész Rokuganban nem akadt hozzá fogható. A mocsok dacára is a vi-
lág legszebb asszonya volt.
Sokáig tartott a pillanat, aztán a fiú arca megszigorodott.
Mennyire tetszett neki, hogy az asszonynak meg kell alázkodnia a trón
előtt? − Bayusi Kacsiko − szólalt meg −, áruló vagy. Nagy örömünkre
szolgál majd, ha a fejedet a palota kapujára akasztva láthatjuk viszont.
− Ha ez a kívánságod, Fenség − mondta lágyan Kacsiko. − De
előbb szeretném magamnak követelni a Skorpió klán vezetését.
− A férjed daimjó volt − felelte a fiú. − Ő pedig halott. A klá-
nodat feloszlattuk.
− Az ősi hagyomány szerint − mondta Kacsiko, továbbra is alá-
zatosan −, egy klánt mindaddig nem lehet feloszlatni, míg daimjóját ki
nem végzik; vagy el nem ítélik és meg nem fosztják hatalmától. Miu-
tán Sodzsu meghalt, én lettem a daimjó. Én örököltem a jogait. Nem
végezhetsz ki per nélkül. A törvény értelmében ragaszkodom hozzá,
hogy hallgass meg és ítélkezz felettem.
− Ragaszkodsz hozzá? − a fiú hangja ismét élessé vált.
− Jogom van hozzá, ahogy azt őseid is lefektették a törvények-
ben − mondta Kacsiko.
Iszawa Kaede előrehajolt, és odasúgta: − Igaza van, Fenség.
A másik oldalon Isikawa szólalt meg. − Ha per nélkül ölnénk
meg, azzal őseink törvényét vennénk semmibe. − Megpróbált semle-
gesnek látszani, de Kaede látta, hogy szemöldöke összeszaladt Ka-
csiko javaslata hallatán.
Kacsiko magában mosolygott.
− Ám legyen − dőlt hátra a császár a kettéhasított trónon. − Ak-
kor most nyitom meg a tárgyalásod.
Kacsiko még mélyebbre hajolt, és megszólalt: − A hagyomány
szerint a daimjó tárgyalásának bizalmasnak kell lennie. Megbízlak az-
zal, hogy ítélkezz felettem. − Felnézett, s körbepillantott, miközben te-
kintete rövid időre megpihent Kaedén, Yokatcun, Toturin, Tcukón és
Hoturin. Érezte, hogy forróság önti el, de leküzdötte haragját. − Senki
más nem méltó erre a feladatra. Csak te, császárom, lehetsz egyedüli
bírám.
39. Hantei Kaedére nézett, és a lány bólintott, hogy megerősít-
se Kacsiko szavait. A fiú figyelmét elkerülte, milyen kényelmetlenül
feszeng a Főnix úrnő.
− Rendben − mondta a császár. Ismét körülnézett a teremben,
mielőtt tekintete megállapodott volna Kacsikón. − Megparancsoljuk,
hogy hagyjátok el a termet Isikawa, legfőbb yodzsimbónk kivételével.
A teremben tartózkodók felálltak, meghajoltak, s halkan a kijá-
rathoz mentek.
Toturi kifelé menet még nehéz szívvel visszanézett. Isikawa
azon a helyen állt, ami korábban a számára volt fenntartva. Megérde-
meltem, gondolta. Mögötte döndülve bezárultak a vas ajtószárnyak.
Hantei császár mély lélegzetet vett, s a fogolyra nézett. − Hit-
vány Skorpió! − kezdte, de Kacsiko olyan gyászosan nézett fel rá,
hogy torkán akadt a szó.
− Mi az? − kérdezte gorombán.
− A kötelek elszorították a vérkeringésem − mondta egyszerű-
en Kacsiko. − Nem tudom, meddig tudok úgy ülni, hogy el ne dőlnék.
− Lazítsd meg a kötelékeit! − utasította a fiú Isikawát.
− Biztos, hogy jó ötlet, Fenség? − kérdezte a kapitány.
− Kösd össze ismét a kezemet elöl, és hagyd a lábamon a bék-
lyót − javasolta Kacsiko. − Úgy nem jelenthetek fenyegetést senkire.
Hantei bólintott, és Isikawa felemelkedett alacsony székéről.
Előrelépett, és wakizasijával elmetszette a Skorpió úrnőt fogva tartó
kötelek nagy részét. Meghagyta az asszony lábán lévő csomókat, és
elöl ismét megkötözte kezeit. Isikawa elővigyázatossága ellenére is
érezte, hogy a Skorpió úrnő nem vesztette még el a fullánkját.
Miközben a kapitány befejezte munkáját, Kacsiko nekiállt lesi-
mítani haját és megigazítani ruháját. − Köszönöm, Fenség − mondta.
Felpillantott a fiúra és látta, hogy annak kedvére való a változás. A
császár fészkelődni kezdett székén.
Isikawa visszatért a trón mellé ülőhelyéhez. A fiúcsászár előre-
hajolt, hogy kikérdezze foglyát.
Kacsiko kissé lehajtotta fejét, és lassan behunyta szemét. Mikor
ismét kinyitotta őket, egyenesen a fiúra nézett. Szája sarkában ravasz
mosoly játszott.
− M-megpróbáltál elmenekülni az igazságszolgáltatás elől −
kezdte a fiú akadozva. Váratlanul melege lett. − Szörnyű bűnöket kö-
vettél el a birodalom ellen.
− Soha nem árultam el a birodalmat − mondta halkan az asz-
szony −, ámbár engedelmeskedtem a férjem… a volt férjem kívánsá-
gainak.
− De kivetted a részed apám meggyilkolásából − jegyezte meg
Hantei.
− Igen, ott voltam − ismerte be csendesen Kacsiko −, de nem
vettem részt benne. Az asszony csak falevél, akit férje akaratának táj-
funja magával sodor. Semmi közöm nem volt az apád halálához.
− Ezek szerint mindennemű részvételt tagadsz?
− Igen, bár valóban megvédtem magam a gyilkosságot követő
kézitusában − az asszony előrehajolt, s továbbra is fogva tartotta a fiú
tekintetét csillogó fekete szemével. − Nézz rám. Csak egy egyszerű
asszony vagyok, egy halott férfi felesége és egy meggyilkolt fiú anyja.
Mikor azt mondta, „anyja”, nyaka megmozdult, mintha csak
nyújtózkodna, de a mozdulat meglazította keblén kimonóját.
− Szörnyen szenvedtem − folytatta Kacsiko −, bár nem jobban,
mint te, fenség. Mind elvesztettük a szeretteinket a szörnyű tragédia
során − a tiédet megölték, az enyéimet az őrület és a megtorlás pusztí-
totta el. Egyedül vagyunk a világon. Bocsánatodat kérem mindazon
tettekért, melyeket nem én követtem el!
Meghajolt, és homlokát a földhöz érintette, mielőtt ismét fel-
egyenesedett volna. Könnyek csillogtak szemében.
− …Ha más kéz vezérelt volna…! − fohászkodott.
Hantei idegesen megnyalta ajkát; szája hirtelen kiszáradt. −
Én… Mi… − kezdte, de az asszony doromboló hangja elhallgattatta.
− Pusztítsd el a férjem klánját, ha meg kell tenned, én nem fog-
lak hibáztatni, bár könyörgöm azért, hogy ne tedd. − Erőtlenül az őt
fogva tartó köteleknek feszült. A látványnak azonnali hatása volt a fi-
úra.
Az ifjú császárnak melege volt. Ágyékából bizsergés kúszott
nyaka felé. Felemelte kezét, és meglazította kimonója gallérját.
− Te ifjú vagy, erős és bölcs − folytatta az asszony, aki megint
lassan pislantott, mielőtt ismét viszonozta volna a fiú pillantását −, és
ha nincs más mód…
− Más mód… − ismételte bután Hantei. Bár az asszony alig
mozdult, a fiú lelki szemei előtt teste táncra perdült. Maga elé képzelte
a Kacsiko kimonója alatt rejtőző titkokat. Bőrén érezte az asszony
lágy érintését.
− Bírod az ősök bölcsességét − jelentette ki határozottan Ka-
csiko. − Nem tudsz más utat találni?
− Más utat? − kérdezte a fiú. − Az őseink ismertek más utat?
Az asszony bólintott. − Bölcs vagy, Hantei császár − mondta.
A hangsúly, ahogy a nevét mondta, megborzongatta az ifjú csá-
szárt.
− Semmi nem vagyok hozzád képest − ismételte az asszony, és
megint meghajolt. − Teljesen legyőztél. A régi korok császárai, akik
elvették legyőzött ellenfeleik csatlósait, földjeit és feleségeit, sem arat-
hattak volna nagyobb győzelmet, mint te felettem. Életem, hatalmam,
népem ereje, mind a tiéd.
Ismét felemelkedett, s közben mély levegőt vett. − Könyör-
göm, ítélkezz felettem. Tégy velem, amit akarsz.
Ravasz gondolat ébredt az ifjú császár agyában. − Nem oszla-
tom fel a Skorpiókat − jelentette ki. − magamévá teszem az erejüket.
A magaméba olvasztom házukat, ahogy az őseim tették ellenségeik-
kel.
− Fenség, ne tedd − szólalt meg Isikawa. Gondosan figyelt, és
szemmel tartotta Kacsikót. Az asszony őt is sokáig bűvölet alatt tartot-
ta. Most, hogy a varázslat megtört, nem tudta tovább türtőztetni ma-
gát.
A fiúcsászár dühösen a testőrkapitányra meredt, és felcsattant:
− Csendet!
Isikawa visszavonult, és némán megállt, szorosan markolva
lándzsáját.
A császár visszafordult Kacsiko felé. − Elveszem ezt a nőt, a
földjeit, a népét. A Skorpiók feloszlatása házamat erősíti majd.
Kacsiko felpillantott, s könnyek csorogtak le arcán, elmosva a
koszréteget. − Könyörgöm, ne tedd − mondta. − ítélj el minket, szám-
űzz, vagy akár végezz ki egy szálig! Ne pusztíts el teljesen!
− Csend legyen, asszony! − fortyant fel a fiú. Kacsiko olyan
szánalmasnak és védtelennek tűnt; tudta, hogy győzelmet aratott. Isi-
kawához fordult, mintha csak a tanácsát kérné. − Megtehetem? − kér-
dezte a fiú.
Mielőtt a kapitány válaszolhatott volna, Kacsiko zokogva kifa-
kadt: − Hogy ne tehetnéd? Nem tud megakadályozni benne. A nagy-
urak sem. Én sem. Te 39. Hantei császár vagy. Volt már erre prece-
dens az ősi törvényekben. A családjaink egyesülnek. Védtelen vagyok
veled szemben. Csak egy levél vagyok akaratod tájfunja előtt.
Isikawa szólásra nyitotta száját, majd ismét becsukta.
A fiú ránézett az asszonyra, s érezte a testében támadt tüzet.
Letörölte homlokáról a verejtéket. Kacsiko kimonójával felszárítgatta
könnyeit, és megnyalta kicserepesedett ajkát.
− Igen − jelentette ki a császár. − Igen, megteszem. − Yo-
dzsimbójához fordult. − Isikawa, mondd meg a többieknek, hogy jöj-
jenek vissza. Kinyilatkoztatjuk ítéletünket.
Isikawa felkelt, a hatalmas vasajtóhoz ment, és kinyitotta, majd
kikiáltott a kintieknek, hogy térjenek vissza. Aztán visszavonult a te-
rembe és elfoglalta helyét a fiúcsászár jobbján.
Mikor a többiek beléptek és helyet foglaltak a padlón, 39. Han-
tei felállt.
− A Skorpiókat megsemmisítjük, maradéktalanul és örökre −
mondta Hantei császár. − Ezt azonban olyan módon tesszük, hogy ere-
jük minket gazdagítson. − Isikawához fordult. − Vágd el a kötelékeket
− utasította a fiúcsászár, s Kacsikóra pillantott.
A tömeg visszafojtotta lélegzetét, mikor Kacsiko felállt, s maga
elé tartotta összekötözött kezeit. Isikawa felegyenesedett. Felemelte
lándzsáját, és az asszony szemébe nézett, egy pillanatra megfordult a
fejében, hogy átdöfi − de akarata cserbenhagyta.
Lecsapott a lándzsával, s először a Kacsiko csuklójánál, majd a
bokájánál lévő köteleket vágta el. A Skorpió úrnő kilépett béklyóiból.
− Az ősi hagyománynak megfelelően − folytatta Hantei −, fele-
ségül veszem ezt az asszonyt. − A tömeg levegő után kapott. A terem
hátsó részében Szeppun Bake lefordult székéről.
A fiú nem adta jelét, hogy észrevette volna a közjátékot. − Né-
pét az enyémbe olvasztom, ezzel biztosítom hűségüket. A Skorpiók
vérvonalának vége; a Hantei Ház erősebbé válik.
Miután Bake összeszedte mind magát, mind a széket, a levegő-
be lökte öklét, és felkiáltott: − Éljen soká a Hantei ház! − A teremben
tartózkodók nyomban visszhangozták a kiáltást.
Miután az utolsó visszhang is elhalt, Kacsiko fellépett az emel-
vényre, s leült a trón mellé, a császár baljára. Isikawa sólyomként fi-
gyelte.
Kacsiko ismét végignézett a termen, s tekintete csak egy pilla-
natra állapodott meg Dodzsi Hoturin. Egy szívdobbanásnyi időre
mintha Dairu, a fia arcvonásait látta volna a férfi arcán, aki egyben
nemzette és meggyilkolta őt. Pislogott, s a látomás elenyészett. A
Skorpiók Anyja tervezni kezdte, hogy áll bosszút a Darun, aki megölte
a fiát.
A fiúcsászár mosolygott, s új menyasszonyáról az éljenző tö-
megre nézett, majd vissza. Bár a jelenlévők közül sokan idegesnek
tűntek, a császár figyelmét ez elkerülte.
Pillantása Akodo Toturira esett, aki a trónterem ajtajának köze-
lében ült. Az Oroszlán nem tapsolt és nem mosolygott. Hantei érezte,
hogy elönti a düh.
Az Oroszlán daimjóra szegezte pillantását. Fagyosan megszó-
lalt: − Ami pedig téged illet, Oroszlán…

Az oroszlán bukása

A fiú helyet foglalt a kettéhasadt trónon, s mielőtt folytatta volna, hát-

radőlt. Kacsiko felnyúlt, és tenyerébe fektette kezét. Az ifjú Hanteiben
ismét feltámadt a tűz. Fagyos pillantást vetett Toturira.
− Fontolóra vettük ügyedet és végre felfedtük az igazságot −
jelentette ki Hantei. − Bár senki nem mer szólni ellened, Oroszlán, tu-
lajdon szavaid elárultak. Tanácsadóink közül csak te emeltél szót a
Skorpió ház megsemmisítése ellen. Ezzel bebizonyítottad, hogy a szö-
vetségesük vagy − ahogy sejtettük.
Toturi felemelkedett. − Fenség − mondta szinte könyörögve −,
soha nem árulnálak el téged? − Egy lépést tett előre.
− Máris megtetted, azáltal, hogy atyánkat elárultad − csattant
fel a fiú. − Megmérettettél; készülj fel az ítéletünkre.
Toturi letérdelt, s lehajtotta fejét.
− Akodo Toturi, minden rangodtól és címedtől megfosztunk −
jelentette ki Hantei. − Többé nem vagy Oroszlán Bajnok, sem daimjó.
Felbontjuk jegyességedet Iszawa Kaedével, aki értékes szolgánknak
bizonyult − ellentétben veled. Toturi, kitaszítunk téged, s mindazokat,
akik követnek. Mostantól fogva rónin vagy.
Az egybegyűltek levegő után kaptak, 39. Hantei azonban foly-
tatta: − Helyedre Matcu Tcukót jelöljük ki, mint az Oroszlán Klán fe-
jét. Reméljük, ő majd jobban szolgál minket, mint te az apánkat.
Tcuko felállt és előrelépett. Toturi a nőre nézett. Bár nem ked-
velték egymást, a férfit meglepte az asszony arckifejezése. Bár Tcuko
büszke volt, szemmel láthatóan nem szolgált örömére az események
ilyetén való alakulása.
− Az Oroszlán Klán fejeként − szólalt meg a nő −, alázattal kö-
nyörgöm, hogy testvérem, Toturi és emberei szeppukut követhessenek
el, hogy ezáltal szerezzék vissza becsületüket.
Toturi érezte, hogy az őt marcangoló tőr eltűnik, s visszatért
büszkesége. Talán túl elhamarkodottan ítélte el ezt az asszonyt. Ez a
megoldás legalább becsületes kiutat jelentene.
Az Oroszlán a padlót borító tatamira szorította homlokát. −
Fenség, engedd meg, hogy visszaszerezzem a becsületem. Hadd emel-
je vissza halálom népemet a kegyedbe. Add meg nekem ezt az utolsó
megtiszteltetést!
A fiúcsászár szavai megdermesztették Toturi lelkét.
Hantei hátradőlt a Smaragd trón maradványain, s egyszerűen
azt mondta: − Nem. − Moraj támadt a tömegben; úgy tűnt, a fiú ezt
nem veszi észre. − Korábbi menyasszonyod iránt érzett hálánk jeléül
megengedjük, hogy tovább élj.
Toturi Kaedére pillantott, s látta, hogy a lány szemébe könnyek
szöknek. A Főnix úrnő soha nem kívánta volna ezt. A császár bünteté-
se sokkal rosszabb volt a halálnál. Kaede lehajtotta a fejét.
Toturi megfordult, végignézett a termen, s látta a jelenlévők ar-
cán játszó szégyent. Végül tekintete megpihent a fiúcsászáron. − A
Hantei szemébe pillantott.
A terem hirtelen elsötétedett. A padló megremegett és megha-
jolt, mintha földrengés rázta volna meg. A deszkák kidagadtak, s To-
turi tüzet látott alattuk.
Mindenki némán állt a teremben, miközben a padlódeszkák ki-
robbantak, s forgácsaik az íves mennyezetig szálltak fel. A trón mö-
gött egy hatalmas, tüzes alak magasodott.
Toturi még soha nem látott borzalmasabbat az előtűnő sárkány-
nál. Szeme lángoló parázs volt, agyarai fehéren izzó kések. Hátát
lángnyelvek nyaldosták, s megpörkölték a trónterem óriásgerendáit. A
szörnyeteg felordított, s a kastély pincétől padlásig megrázkódott.
Majd a fényteremtmény a sötétség egyik szörnyetegévé alakult
át Toturi szeme előtt. A sárkány alakja gyorsan elolvadt, akár az acél a
túlfűtött kemencében. Kisebb lett, de hatalma mit sem csökkent; bölcs
arca ocsmány karikatúrává torzult. A sárkány pillanatok alatt Fu Leng
egyik átkozott katonájává vált.
A démon tüzet böfögött fel, s olyan hangosan hahotázott, hogy
Rokugant szíve mélyéig megrázta. A teremtmény a trón mögé nyúlt és
két foglyot rántott elő. Mindkét lángoló kezében egy-egy férfit tartott.
Az Oroszlán az egyik áldozatban Bayusi Sodzsura ismert; a másikról
Toturi tudta, hogy ő maga az.
Miközben Toturi némán, elszörnyedve nézte a képet, a démon
a Smaragd Trónra ült, s ismerősebb alakot öltött − a fiúcsászárét. A
szörnyeteg Toturi szemébe nézett, s az Oroszlán ebben a szempárban
csak halált és sötétséget látott.
Toturi összerezzent, s ráeszmélt, hogy a látomás véget ért.
Azon kapta magát, hogy ismét 39. Hantei császár tekintetét fürkészi.
A szempárban látott sötétség megrémítette.
A rémálom csak most kezdődött. Bayusi Sodzsu nem azt a
Hanteit ölte meg, akit kellett.
A birodalmat Toturi tulajdon tettei − vagy ezek hiánya − sodor-
ta idáig. Ha végezte volna a kötelességét és a valódi császár mellett
maradt volna, mindez nem történt volna meg. Négykézlábra zuhant, s
zokogni kezdett. A trónteremben senki nem sejtette sírásának valódi
okát.
A fiú elfordult tőle. − Most pedig − mondta alig leplezett meg-
vetéssel −, mi legyen a gésájával? Nem büntethetjük meg a kurvape-
cért anélkül, hogy a ribancával is le ne számolnánk.
− Halott, Fenség − szólalt meg Kacsiko a fiú bal füle mellett. −
Mikor a kémeink az Oroszlán Bajnok után kutattak, kiderítették, mi
történt vele. A gésaház közelében lezuhant egy vízesésről − bár hogy
Toturi keze lökte-e le, vagy magától ugrott, azt nem tudjuk.
Toturi hallotta ugyan a szavakat, de azok nem ragadtak meg el-
méjében, hanem addig visszhangoztak, míg Hatcuko gyönyörű arca
meg nem jelent előtte. Láttára megint elsírta magát.
− Nos? − kérdezte a császár. − te ölted meg?
Toturi fejét rázta. − Nem én − suttogta.
− Ó, nem számít − emelte fel a kezét a fiú. − Legalább megspó-
rolta nekünk a kivégzést. − Intett az őreinek, majd Toturinak.
− Vetkőztessétek le − parancsolta a császár. − Vegyetek el
mindent, ami korábbi életére emlékeztet!
Toturi felállt, s ketten előreléptek, ahogy utasították őket. Elő-
ször kardjait vették el, s Matcu Tcuko lába elé hajították őket. Majd
letépték Toturiról pompás öltözékét, miközben nagy feneket kerítettek
feladatuknak. Ha Toturi figyelt volna, láthatta volna, hogy az udvar
nagyobb része elfordul, miközben az őrök vetkőztetik.
De nem a császár, és nem a menyasszonya. A Hantei nagyúr és
asszonya Toturi megaláztatásának minden pillanatát kiélvezték. A ko-
rábbi Oroszlán Bajnok hamarosan csak egy szandálban s egy szál
ágyékkötőben állt a Smaragd Trón előtt.
A fiúcsászár felállt, és az ajtóra mutatott. − Eredj! − parancsol-
ta. − Senki ne beszéljen vele! Senki ne segítsen neki! Senki ne álljon
az útjába.
Toturi megfordult, s körülnézett, de mindenki kerülte pillantá-
sát. Még Ikoma Bentai is elfordult.
A valaha büszke Oroszlán komoran kilépett a trónteremből, s
örökre elhagyta a Fényességes Herceg Városát. Egyszer sem pillantott
vissza.

Epilógus

Találkozások az élet útján

A koldus a Világ Gerince hegység felé igyekezett az erdővel szegélye-

zett úton. Semmi különöset nem keresett, csupán lelki nyugalmat. Az
azonban eleddig elkerülte.
Aki csak találkozott a koldussal, az mind elkerülte. Nyilvánva-
ló volt, hogy háborodott, mivel őrült módjára mozgott, s menet köz-
ben furcsa dolgokat motyogott maga elé.
Két Daru szamuráj is találkozott vele, de miután felismerték,
békén hagyták. A többi ember is tudta róla, kicsoda − bár kevesen
mertek huzamosabb ideig a koldus közelében maradni.
Az egyikük Bayusi Tetcuo volt. Két napja követte a férfit az er-
dőben, s megpróbálta eldönteni, mit tegyen.
Ha Bayusi Aramoro, vagy Yogo Junzo lett volna, valószínűleg
azon nyomban megöli. Tetcuo azonban belefáradt a háborúba és a ha-
lálba. Így hát diszkrét távolságból követte a koldust, s megpróbálta ki-
találni, vajon mit követel meg tőle a klánja becsülete, s hogy miként
egyeztesse össze ezeket a követeléseket tulajdon lelkiismeretével.
Miközben figyelt, pillantása megakadt egy közeli bokor rezze-
nésén. Felismerte a gyors alakot, akit a legtöbben még csak meg sem
láttak volna. Felvett egy kavicsot, a másik felé dobta, s halkan utána
szólt: − Aramoro!
Az Orgyilkosok Mestere megfordult, kezében egy gyilkos suri-
kennel. Azonnal felismerte unokaöccsét, és átlopakodott az erdőn Tet-
cuo mellé. Lépte nem csapott nagyobb zajt, mint egy madáré.
− Tetcuo! − mondta. − Örülök, hogy épségben látlak.
− Hasonlóképp − felelte Tetcuo. − Azt hittem, meghaltál a pa-
lota elleni utolsó ostromban.
− Nem − rázta fejét Aramoro. − Hozzád hasonlóan csapdába
estem a kastély falain kívül. Csak ezért tudtam megmenekülni.
− Dairu? − kérdezte Tetcuo.
− Meghalt − hajtotta le fejét az idősebb férfi. − Mint ahogy so-
kan mások is. Ha csak egyet is meg tudtam volna menteni…
− Tudom − mondta Tetcuo. − Én is életemet adtam volna a fiú-
ért.
− Az oldalán kellett volna maradnom, ahelyett, hogy a Rákok-
kal harcolok.
Tetcuo bólintott. − Mindkettőknek ott kellett volna lennie. Mi
van a többiekkel? Nem tudod, mi folyik otthon?
− Azt hiszem, sok sugendzsánk elmenekült − válaszolta Ara-
moro −, köztük Junzóval és Bantaróval. Biztonságban lesznek a föld-
jeinken, erről majd Bayusi Yodzsiro gondoskodik.
− Attól tartok, nem sokáig. Azt hallottam, hogy a Rák, az
Oroszlán és a Daru seregeket küldenek, hogy elpusztítsák a Skorpiók
otthonát.
Aramoro fejét rázta. − Mindig van elég kő, ami alatt a Skorpi-
ók elrejtőzhetnek. Azt hallottam, hogy Taberu és sokan mások is meg-
szöktek.
− És Kacsiko úrnő?
Aramoro felkacagott. − Császárnévá tették! A bolondok!
Tetcuo bólintott, s hamis mosoly kúszott arcára. − Yosh. Amíg
a Skorpiók Anyja él, addig a klánunknak van reménye az újjászületés-
re.
− Nem pusztítottak el bennünket, fiam − mondta Aramoro. −
Csak egy darabig meglapulunk.
− Meglapulunk. Ezért követed ezt a koldust? − kérdezte Tet-
cuo.
− Csak hasznossá teszem magam, míg biztonságban nem tudok
csatlakozni Kacsikóhoz − felelte Aramoro. A koldus felé intett fejével.
− Tudod, hogy kicsoda?
− Természetesen − mondta Tetcuo. − Egy oroszlán nem rejtőz-
het birkabőrbe.
− Akkor segítesz megölni?
Tetcuo hátradőlt, s nagyot sóhajtott. − Az urunk egyszer azt
mondta, hogy halálom előtt még szerepet kapok ebben a színdarabban.
Úgy érzem, hogy ugyanez igaz Akodo Toturira is. Mi másért hagyta
volna Sodzsu életben az Oroszlánt? Toturi sosem győzte volna le az
urunkat, ha Sodzsu nem hagyta volna.
− De a becsület megköveteli…
− Sodzsu feláldozta a birodalomért a becsületét és az életét.
Egyikünk sem olyan bölcs, mint ő. „Még a sors sem lát előre
mindent”.
− Ha Sinszeit idézed, azzal nálam semmire nem mész − vont
vállat Aramoro. − Én a bosszúban hiszek.
Tetcuo unokafivéréhez hajolt. − Akkor szolgáljon ez a meg-
nyugtatásodra: Amin Toturi most keresztülmegy, az a legjobb bosszú,
amiről a Skorpiók csak álmodhatnak. Rónin lett, úr nélküli szamuráj.
Akik követték, azokat kitaszították. Az Akodók megsemmisültek.
Nincs serege, nincs rangja, nincs kastélya, nincs otthona. Csak álmai
vannak arról a valakiről, aki valaha volt, és aki valaha lehetett volna.
Még a becsületes halált is megtagadták tőle. Ez sokkal szörnyűbb sors,
mint amit te vagy én valaha is ki tudnánk találni számára.
Aramoro keresztbefonta karját, és bólintott. − Elég bölcs vagy
a korodhoz képest − ismerte el.
− A bölcsességért szörnyű árat fizettem − felelte Tetcuo.
− Azt hiszem, Sodzsunak igaza volt veled kapcsolatban. Utaz-
zunk együtt?
− Én nyugatra megyek, hogy segítsek Yodzsirónak megvédeni
a hazánkat − mondta Tetcuo.
− Én keletre tartok − rázta meg fejét Aramoro. − Elrejtőzöm a
főváros közelében, és várom úrnőnk parancsait. Most még inkább
szüksége van rám, mint valaha.
Kezet fogtak. − Akkor különválnak útjaink − jegyezte meg
Tetcuo.
− Míg ismét össze nem futnak.
Biccentettek egymás felé, majd mindketten eltűntek az erdő-
ben.
A koldus zavartalanul ment tovább az élet útján.