Egy szoba magánya

Ez is zivatar volt a javából. Persze, a zivatarok idejére járt. Viharok jöttek-mentek és maradtak.
Norfolk nem hazudtolta meg önmagát. A szeptember jeges hullámokban kapott erőre, hogy a
kunyhóikba zavarja még a birkákat legeltető, szikár pásztorokat is.
A környéket áztató, heves esőzés a második hete tartott. A nehéz és jeges esőcseppek úgy
vágódtak az ember bőrébe, mintha élük lett volna. A partokat nyaldosó hullámok meztelen háta
habzott a háborgó égbolt nyomása alatt.
Füves sziklák nyúltak a tajték fölé. A mélységben kőszilánkok fuldokoltak, melyeken elernyedt
birkatetemeket taszigált a víz. Lenyelte, azután visszakérődzte a testeket. A testek tűrtek, akárha
gyapjú lábtörlőket dobált volna szét az eleven aszfaltszínű óceán.
A pásztorok természetesnek fogadták el, hogy egy-egy megriadt állat a mélyben lelte halálát.
Senki sem tudta megkülönböztetni a halálsikolyt meg az ég morgását a morajlástól.
Mielőtt csatlakozott a gyászmenethez, Lord Wharton elment a Raynham Hall-i sziklához, és egy
fehér rózsát hajított a hullámok közé. Senki sem látta. A legelőn szokás szerint csak a birkákat
hagyták, amelyek egyetlen élő tömegben sodródtak körülötte.
Egy részen, tőle jobbra még nem javították meg az alacsony deszkakerítést, ami egyfajta
terelőnek készült azért, hogy az állatok biztonságos távolban maradjanak a szikla peremétől. Az járt
a fejében, hogy egészen könnyedén lesodorhatnák a mélybe.
A menetnek meg kellett állnia néhányszor, hogy a hajtó megnyugtassa a sor elején haladó hintó
megbokrosodott lovait. Utoljára már a cilinderét sem nyomta a fejébe. Hajadonfővel ugrott le a
bőrülésből, és sietett a záporozó esőben ficánkoló állatokhoz.
– Pocsék idő! – jegyezte meg valaki.
A megszólított férfi a menet legelején ácsorgott. Egyik lábáról a másikra nehezedett, és
reflexszerű vállrándulásaiból a legtöbben arra következtettek, hogy átjárta a csontig hatolóan hideg
szél, mint ahogy egyébként mindenki mást is.
A kocsi mögül kilesve hol az ágaskodó lovakkal bajlódó hajtót figyelte, hol pedig a lezárt
koporsót a fekete bársonnyal bélelt kocsi belsejében. Földig érő, vízhatlan kabátban, csuklyával a
fején úgy festett, mintha legalábbis valamilyen titkos rend papja lenne.
Amint a férfi félig megfordult, Lord Wharton kivált a sorból, és mellé lépett.
– Őszinte részvétem Charles!
A férfi ránézett, de nem szólt, csak azután, hogy csillogó szemét ismét a koporsóra szegezte.
– Talán az ég akarta, hogy lezuhanjon. Hogy bűnhődjön, amiért megcsalt!
A hideg szél és eső dacára Lord Wharton hirtelen forrónak érezte az arcán lecsorgó esőcseppeket.
Zavartan nézett körbe. Egy férfi, aki közvetlenül mögöttük várakozott – szintén hosszú
viharkabátban – egy jajveszékelő asszonyt támogatott. Vállait átkarolta, és a legtöbben velük voltak
elfoglalva. Úgy tűnt senki sem figyelt fel a beszélgetésükre. Így némileg megkönnyebbülve fordult
ismét Charles Townshend felé.
– Ezt már megbeszéltük, Charles. Ártatlan kaland volt, nem több… Az ég szerelmére, ezért még
nem érdemelt halált!
Charles Townshend rá se nézett. Még mielőtt a hajtó visszakászálódott a bakra, és a menet újból
megindult, Lord Wharton pillantása végigkúszott a másik férfi merev tekintetének útvonalán.
Nem tudta sokáig nézni a koporsót. Sőt, pillantása már-már visszapattant a puha bélésről,
amelybe fekete ládát süllyesztettek. Égett a torka. Ádámcsutkája, mintha egy karót vertek volna
belé, megfeszült az előtörni készülő zokogástól, de kénytelen volt lenyelni, és a lüktető nyaki
ütőerébe szorítani. Azt kívánta, bárcsak képes lenne rá! Bárcsak megfojtaná a bűnbánat!
Egyedül Lord Wharton maradt állva. Az arcába záporozó esőtől görnyedten figyelte a távolodó
menetet.
A szertartás végeztével Charles Townshend visszatért Raynham Hall-ba.
A ház hideg volt. Az ajtóban ledobálta magáról vizes felső viseletét, s ez alatt le nem vette
szemét a szemközti lépcsősorról. A meredek lépcsők tetejét elnyelte a sötétség. Fölment a lépcsőn.
A szobához érve megállt a folyosón. Fülét az ajtóra tapasztotta és hallgatózott.
Odabentről nem szűrődött ki semmi zaj. A kezében szorongatott kulcsot a zárba dugta és
elfordította.
Az ajtó nyekeregve tárult ki, hangja visszhangot vert az üres folyosón.
A nő fekete selyemfátyolt viselt, és szoros, fekete felöltőt nyakmagasítóval, amely egészen a
fátyol aljáig ért.
– Vége van, Dorothy!
Amikor közelebb lépett és a vállára rakta a kezét, a nő összerezzent.
– Így már nem zavarhat minket semmi. Senki. Még a Lord Wharton-féle alakok sem…
Megfordult, elment az ajtóig, de ott megtorpant. A következő pillanatban ismét befordult a
szobába.
Lady Dorothy változatlanul a kupolaként kidomborodó ablak előtt állt, amelynek kék, festett
üvegén keresztül csak homályos foltnak látszódott a kinti, szomorú táj.
Charles Townshend leguggolt a nő lába mellé. Kézfejével arrébb tessékelte a hosszú ruha alját,
vékony boka villant elő alóla. Amint meggyőződött róla, hogy a nő bokáját körbefogó vasabroncs
megfelelően zár, visszaengedte rá a ruhát. Jobb kezével oldalra nyúlt, megragadta, majd
megrántotta a padlón heverő láncot. Az megfeszült, majd ropogva zuhant vissza. A férfi elégedetten
megfordult. Még egyszer megrántotta. Az ágy meg sem moccant.
 Lady Dorothy egyre csak bámult kifelé. A táj, a fák fekete foltoknak tűntek csupán. Az élet
torzóinak. Táncoltak előtte, mint a kísértetek. A temetésére gondolt. Arra hogy immár halott.
Hogy ő maga is kísértetté is kísértetté vált…

Vége

Geo haza mehet

Joel és Peary minden tekintetben-előnyben volt. Egy párt alkottak már azelőtt, hogy jelentkeztek a
Kolónia Valóság Show castingjára. Öt éve, ha nem tíz (csak nagyon ritka alkalmakkor mertek
belegondolni, hogy esetleg az az öt év, vagy talán még több) hogy együtt teljesítettek egy korábbi
népszerűségi indexeket döntögető túlélő show-t, az Amazont (túlélővé váltak, akik alapos
megfontolásból inkább a jövőről álmodoztak és nem szerettek a múlton rágódni), ami egy csapásra
híressé és egy időre gazdaggá is tette őket. Egy időre. Azonban sehogy sem tudták levetkőzni a
költekezési szokásaikat. És éppen ideje volt egy kis pénz után nézni. Erre mi lehetett alkalmasabb,
mint egy újabb valóságshow.
A dél-amerikai őserdőben töltött szélsőséges körülmények másként hatottak Joelre és Peary-
re, mint arra a hajdani túlélő show producerei számítottak. A bizarr étlap, amit a vadon kínált, a
forróság, a magas páratartalom és a testnyílásaikba fészkelődő élősködők egy párrá olvasztotta a két
embert. Összekovácsolódtak, és onnantól kezdve már nem csak külön-külön, hanem együtt nem
gondoltak a múltra.
Gondoltak viszont a Kolónia utáni megmérettetésre. Képzeletben Joel egyfolytában
koktélozott valahol az óceánpartján a pálmák alá rejtett bárban, Peary meg sportautóval
száguldozott szeretkezéseik után, de mi tagadás, mindkettőjükkel előfordult már, hogy szeretkezés
közben is két marokra szórták a pénzt.
Kink és Georgina helyzete merőben más volt. Ismeretségük azóta tartott, hogy a közel
négyévnyi hercehurca nagy részét közösen töltötték a gyarmat kupolájának szimulátora alatt valahol
a Nevada állambéli kősivatagban. Bezárva. Amennyire tudni lehetett, nemhogy Vegas-tól, hanem a
legeldugottabb kisvárosba vezető csapástól is nagyon messze. Mind a négyüket egy szakaszon
szállásolták el a keleti övezetben, így minden óra, és minden óra perce, és minden perc másodperce
csak róluk szólt, amit Geo viselt a legkevésbé jól. Sirámozott, hogy ez az egész már most kezd sok
lenni, pedig még el se kezdődött az igazi megmérettetés.
Kinkről nem sokat tudtak, minthogy nem sokat árult el magáról. De mivel kénytelen volt
ideje legnagyobb részét Geo társaságában tölteni, Kink a lány előtt tárulkozott ki leginkább. Néha
még beszélgettek is.
Kink arcán szokás szerint semmilyen érzelem nem látszott. Georgina álla leesett, amikor
megtudta, hogy a férfi nem olyan régen még befutott topmodell volt, és szakmai ártalomként
életének egyik sötét pontján annyira elkezdett rettegni az öregedéstől, hogy a ráncok miatt botoxszal
kiírtatta az idegek nagy részét az arcából, és most semmit sem érez. Pro és kontra: ráncai azonban
nincsenek. Kink magányos életet élt. Szeretett egyedül lenni. A színpad, a divatvilág csillogása
mintha kiégetett volna belőle valamit, ami ahhoz kellett, hogy szabványos életet tudjon élni.
Fölpróbálta az összes ezerdolláros öltönyt viselt briliánsokkal kirakott arany karórát, vezette a világ
legdrágább sport autóit, és a világ legkívánatosabb nőivel randizott. Bár akarta, de nem tudott
átlagossá válni. Azelőtt a címlapok miatt, most pedig azért, mert hiányzott belőle az, ami az embert
átlagossá teszi. Nem vágyott társaságra. És nem is félt az elmagányosodástól – most ezért volt
különcnek tekinthető.
Ők négyen: Joel, Peary, Kink és Geo maradtak a Kolónia valóságshow-ban. Eredetileg öten
voltak. Volt köztük egy Teofil nevű, Kink-nél vagy tíz évvel fiatalabb fiú Alabamából, Geo
korosztálya; és amíg Teo volt, addig Kink-nek jó volt. Egyedül tudott lenni, és távoli szemlélőként
figyelhetett. Kink pontosan tudta, hogy Geo-nak szörnyen hiányzik Teo. Geo és Teo Jing és Jang –
gondolta Kink – olyan lehet a lánynak, mintha elvesztette volna a jobbik felét. Amikor néhány
hónapja kisétált az ajtón, Kink egyedül maradt a lánnyal. Akkor kezdődtek a fiatal lány
hangulatváltozásai.
Teo-ról az óta semmi hír. Egyszerűen felszívódott. Most is, mintha Geo őt várná.
Geo a nappali ablaknál állva azon tanakodott, hogy visszamegy a hálószobába és rátenyerel
az ágya melletti pánikgombra, hogy hazaküldjék. Kiábrándult érzés csapott át rajta, mert már
megtette, és nem történt semmi. Folyton figyelmeztetnie kellett magát, hogy nem a földön vannak.
Ezt mondják a többiek. Folyton. Még Kink is. Egyszer fehér füsttel árasztották el a kolónia
kupoláját és egy jó hosszú darabig senkinek fogalma sem volt, hogy mi történt az alatt az idő alatt,
amíg ki voltak ütve. Egyáltalán mennyi idő telt el. Hogy eltelt-e valamennyi egyáltalán.
Látszólag nem változott semmi. Minden a helyén volt. Mindenki ugyanott, ugyanúgy tért
magához, mint amihez az utolsó emléke kapcsolódott. Joel és Peary, mivel a nap nagy részét amúgy
is ágyban töltötték, ott is ébredtek. Kink a WC-n ült letolt gatyával. Geo újságot olvasott a konyha
asztalnál ülve, és ott is tért magához az asztalra borulva, mintha csak elbóbiskolt volna az újság
felett. Odakint változatlanul a kősivatag húzódott a látóhatárig. Nappal a szikrázó forró kvarckövek
fölött délibáb hullámzott, a tompa fekete vízszintes tájon a távoli hegyek csuklyás árnyakként
magasodtak a síkból éjjel.
Napok múlva jött egy üzenet. Az éjszaka közepén egyszerre riadtak föl. Statikus zajok
ömlöttek szerte a falakból, és Georgina, talán míg él, nem lesz képes elfelejteni, mikor a sípolás,
csörgés, visítás szavakba idomult: elkezdődött az első valóságshow a Marsról. Legyenek üdvözölve
a Vörös bolygón. Odakinn mínusz 70 Celsius az uralkodó hőmérséklet...
Teo valószínűleg ezen a ponton határozta el, hogy utána jár a dolognak. Még űrruhát sem
húzott, annyira biztos volt a dolgában. Egyedül Geo állítja azt, hogy a fiú valamelyik vegasi
kaszinóban éppen csinos pincérlányok fenekét markolássza, mert a többiek szentül hiszik, hogy
egyszerűen elhamvadt, amint kilépett a zsilipkapun.
A lány elfintorodott. Blablablabla... Kedve lett volna egy székkel darabokra törni a
törhetetlen ablakot, mint ahogy meg is próbálta már párszor. A szék darabokra is tört. Az üveg nem,
de még egy karcolás sem esett rajta. A szék visszapattant az üvegről, és a mellének vágódott.
Joel és Peary persze mit sem sejtett Geo rossz állapotáról – a hálószobában vagy a zuhany
alatt falták egymást a kamerák kereszttüzében. Egyszerűen nem foglalkoztak semmivel. Kink is
annyit mondott, ahogy a lány összecsuklott a fájdalomtól, hogy ez itt a Mars, itt nem sétálhatsz ki
csak úgy. És Geo csak még jobban zokogott ezután.
Most Kink attól tartott, hogy ugyanaz fog történni.
A kanapén feküdt féloldalt könyökölve, és a vörös por fedte köveket és távoli
kitüremkedéseket figyelte az egész helyet körbefogó panoráma ablakon át. Arra gondolt, hogy
megint mindjárt következik egy látványos Georgina féle hangulatkitörés. Egy pillanatra sikerült
totál elbambulnia és mikor kiszökkent a fejéből az összes gondolat, és felhígult a szemei előtt a
látvány, csak a lány sziluettje maradt meg a tudatában, de az sem a szabályos arányaiban, hanem
Kink úgy látta, mintha egy fekete lapból kivágott lány alakú szikla lenne az ablakon túl, messze-
messze.
Megrázta a fejét. Geo még az ablaknál ácsorgott csípőre tett kézzel és a kősivatagot bámulta.
– Néha az az érzésem hogy csak etetnek minket. Szerintem még a földön vagyunk.
Kink:
– Szerintem meg én nem próbálnám meg még egyszer a múltkorit. Hátha anyaghibás valahol
a búra. Odakint röpködnek a mínuszok. A nyomástól meg szétdurranna a fejünk.
– De hát semmire sem emlékszünk az útból. Ez nem furcsa neked?
Kink:
– Nekem az a furcsa, hogy nem fogod fel, hogy hiába nyomkodod a pánikgombot, már nem
a földön vagyunk, hogy kisétálhass. Mindannyian aláírtuk a szerződést, és nem kötelesek értesíteni
arról, ha megfeleltünk. – mondta. Fölült, és szétterpesztett térdekkel hátradőlt a kanapén. – Itt
mindenki megfelelt. Mindenki ezt akarta. És most itt vagyunk. Valószínűleg az egész föld azt nézi,
hogyan sipákolsz napról napra.
A lány nem fordult meg, tudta, hogy úgysem tudna semmilyen érzelmet leolvasni a férfi
arcáról.
– Gondolj csak bele, mekkora ötlet. Az egyik részben még a földi szimulátor gyarmaton
vagy. Aztán hibernálnak, a nézők szemeláttára űrhajóba raknak, és a következő részben már a
Marson ébredsz. A néző akar irányítani. Eldöntheti, hogy mikor tudhatod meg, lent vagy-e még
vagy már idefönt. Istent játszhat. Lásd be, ez jellemző az emberre. Talán még szavazni is lehet,
hogy mi történjen legközelebb. Szépen kérlek, Geo, nyugodj meg. Ha még egy széket összetörsz, a
padlón fogod megenni a reggelidet.
Geo elfordult az ablaktól. Kink szíve megesett rajta a könnyes zöld szemeket látva.
– Gyere, ülj ide mel...
Mindketten a mennyezet felé néztek Geo össze is rezzent.
A falak halkan neszeztek, és surrogva húzódott az acélpáncél a kupola köré, mint valami
függöny. Egy pillanatra vaksötét lett, majd zümmögve felvillantak a használaton kívüli, láthatatlan
lámpák. Sárga neonfény borult a nappalira. Nem volt ez vakító vagy szemet bántó, a lányban mégis
rossz érzéseket keltett, ahogy szétfolyt a bőrén, ahogy ráborult Kink sima, merev arcára. Olyan
érzése volt, mint vihar idején éjjeli lámpát gyújtani az ágy mellett. Át is karolta saját magát, és
miután a padlót bámulva elsétált a kanapéig, leült a fiú mellé.
A hálószoba sötétjéből a csapat másik két tagja lépett a fénybe kuncogva, egymást ölelgetve.
Joelnek volt még hely a kanapén, és le is huppant Kink mellé. Kink fél szemmel rásandított és
feszélyezett mosollyal bólintott, miközben Joel falatnyi bugyijára siklott a szeme.
– Mi a mai program? – kérdezte Peary a lábukhoz ülve a padlóra.
Kink vállat vont.
– Mindjárt kiderül.
A beszélgetés abbamaradt.
Immár négy ember burkolózott hallgatásba, és a halott falak beszélgettek és susmorogtak,
úgy, mint az őszi szélben szállongó elszáradt falevelek. Zúgás és zümmögés töltötte be a nappalit,
mire Geo is követte a többiek példáját és szájtátva körbenézett. Várta, hogy majd egy erdőben
találja magát. Olyannyira kívánta, hogy szinte még a hűvös szellő érintését is érezte a karján.
Lúdbőrzött.
Mindig azt várta, hogy megpillantja a zümmögés okozóját. A legyet, ami valahogyan
elkerülte a rendező figyelmét és a búra alá keveredett, hogy végre bizonyítsa az igazát, hogy
valójában sohasem hagyták el a földet. A statikus zörej, mintha egy régi rádiót próbálnánk
behangolni valamelyik csatornára, egy sípoló hangot követően nemsokára elnémult.
– Három, kettő és tessék... Üdv a településnek. Mióta utoljára találkoztunk, történt egy s
más. Nos, mindannyian tudjátok, miről van szó.
Geo vállai maguktól ugrottak egyet. Néhány lélegzetvételnyi szünet, majd (ez idő alatt a
lány olyan hangosnak érezte a szívdobogását, hogy önkéntelenül is körbenézett a többiekre):
– Nos, kedves Georgina a nézők szavazatai alapján... egy pillanat bontom a borítékot...
(szünet)...meg is van... hm... Georgina haza mehet!
A lány a döbbenettől ülve maradt, csak a szemei kerekedtek ki hatalmasra. Mire észbe
kapott, már egy jó ideje Kink, Peary és Joel is őt nézte, arra várva, hogy miként reagál majd. Kink
szeme sarkában volt egy könnycsepp. Odahajolt a férfihez és átölelte.
Számtalanszor eltervezte, mit fog tenni, ha végre kiszabadul innen, de most valahogyan
mintha a szomorúság elmosta volna az örömét. Szorosan ölelte a férfit és a vállai fölött
megsimogatta Joel vállát. Peary felállt a padlóról.
– Köszönök nektek mindent. - mondta Georgina és eltolta magától Kinket, aki szabaddá vált
kézfejével kitörölte a könnyet a szeméből. Georgina felállt a kanapéról és Peary-t is átölelte.
– Három perced van, hogy elhagyd a kolóniát. Az egyes kapun át fogod elhagyni a bázist.

Mielőtt kilépett volna a folyosóra, még visszaintett nekik. Kinknek, Joelnek, és Peary is ott
volt a háttérben. Csak nehézkesen tudott mozogni az űrruhában. A zsilipajtó ekkor bezáródott
mögötte. Véget ért valami, amiről sohasem hitte volna, hogy nehéz lesz maga mögött hagyni.
Akárhogyan is, de befészkelte magát a fejébe a gondolat - mint az a talán nem is létező légy a
kupola alatt-, ami Joel és Peary hitvallása volt. Meg kellett tanulnia. Talán igazuk van. Fölösleges
energiapocsékolás a múlton rágódni. Nagyon hiányozni fognak, így kénytelen lesz nem gondolni a
múltra. Ettől az arcán jóleső mosoly rándult, mintha máris megkönnyebbült volna. Működhet a
dolog.
Már végigment a vakító fehér fényben fürdő folyosón, már kint volt a kupola előtt, és
látszott, hogy a nehéz függöny a búra körül még mindig be van zárva. Kicsit összeszorult a szíve.
Kint volt. Talpa alatt a föld. Még nem volt teljesen világos. Éppen virradt. Fehér
felhőfoszlányok szálltak az égen, mint álmaiban. Ez az, amiről mindig álmodott. Ez itt a föld,
semmi kétség.
Nyugatra látta a várost. Nem messze ott volt Vegas. A szíve hevesen vert. Lehelete égetően
forró volt, és pára csapódott a sisak üvegére. Ügyetlenül tapogatózva az ormótlan kesztyűkkel a
kezein, de amilyen gyorsan csak tudta, lekapcsolta a sisakot az űrruháról, és amikor leemelte a
fejéről egy pillanatig sem várt, beleszippantott a levegőbe. Teleszívta a tüdejét, és a sisak a kövekre
hullt a kezéből.
Ez itt a föld. Én megmondtam. Mindig is tudtam.
Eddig fel se tűnt neki, hogy egyedül van. Csend volt. A csöndességben a lány óvatosan
körbefordult mintha nem akarná felébreszteni az alvó, sivár pusztát. Sivatag. A sivatagban kövek. A
kövek között ördögszekér. Ez itt a föld. A kövekről a napkeltével hason kúszott le az árnyék, mint
egy mutáns fekete lapos bogár. Sehol egy lélek.
Kibújt az űrruhából és elindult a város felé.
A séta csakhamar kocogásba majd aztán rohanásba folyt át. Vegas ott volt az orra előtt.
Csalogatta. Embereket akart. Villogó színes neonreklámokat. Izzadság szagú nyüzsgést. Izzadva,
zihálva futott be az első magas felhőkarcoló árnyékába. Előtte az utcát a nap már itt-ott ferde
fényszeletekké szabdalta, és a város még aludt.
Georgina tanácstalanul ácsorgott, aztán felsétált a járdára és egy újságos stand előtt benézett
a járda másik oldalán lévő üzlet kirakatán. Tökéletesen üres volt. Mármint a polcok feltöltve,
amikhez senki sem nyúlt. De a sorok a sorok azok üresen kongtak.
Vegas sohasem alszik – gondolta.
Megfordult. A stand sem volt lezárva, ahogyan szokott, mint ahogy visszanézett, és az üzlet
ajtaján is nyitva felirat lógott. Homlokát ráncolta, mert valahogyan biztos volt abban, hogy ha
megpróbálná az ajtót, az csakugyan nyitva lenne. Az újságos stand karcos plexi fedele sem volt
lehajtva és lelakatolva. Egyre furcsább lett az egész. Egyre furcsábban érezte magát tőle. Mintha
sietve távozott volna a város. Mintha elnyelte volna őket a föld.
A standhoz lépett, fölé hajolt, kivette az első lapot, ami a halom tetején volt, és elolvasta a
főcímet.
„A visszaszámlálás a végéhez közeledik. Már csak két napjuk van az utolsó Marsra induló
kompok indulásáig.”
Georgina a járdára dobta az újságot, és beletúrva a többi közé, előrántott egy másikat.
„A gyilkos nap. A föld védőburka végleg szétrepedt.”
Azt is eldobta, majd még egyet elővett. A szíve dobolt. A lélegzete elakadt. A kezei
remegtek.
„Immár csak napok kérdése, és az emberiség az új lakhelyéül választott bolygóról, a
Marsról kísérheti figyelemmel a Kolónia Valóság Show-t. Köszönet annak a néhány bátor
önkéntesnek, akik vállalták, hogy maradnak. Értünk. Az emberekért.”
Nem volt ideje megijedni. A szemközti szálloda homlokzatán a hatalmas plazmaképernyő
váratlanul működésbe lépett, és kirántotta az újságos stand okozta sokkból. A tévé közepén világító
pont, mint egy száj, ásítva kitárult, és Jane Gold műsorvezető hangja és arca szinte keresztülesett
rajta. Geo félrelökte az újságot, és értetlen arccal az utca közepére sétált. Fejét egészen hátra kellett
hajtania, hogy láthassa a magasban lógó műsort. Jane Gold hangja mintha egy üres kannában
kongna; döngött-gurgulázott végig az utcán.
„Alighogy elkezdődött minden idők legélvezetesebb show-ja, néhány önkéntes szervezet
máris amellett kampányol és tüntetéseket szervez, hogy szüntessék be a Kolóniát. Bruce szenátor a
nyugatvidéki Marsföld vezetője szerint az emberiséggel együtt fölkerült a bürokrácia is a csillagok
közé, ami egyáltalán nem üdvözlendő. Titkos társaságok érdeke az, hogy azok az emberek soha se
szabaduljanak a föld poklából, és pusztán csak a nézettségi ráták irányítsák a cselekedeteiket. A GP
egyenesen kínzásnak, emberiség ellenesnek nevezte, az emberjogi szervezetek szintén amellett
demonstrálnak, hogy ne ilyen show keretében kövessük szemmel a föld gyógyulását. Küldjünk
majmot vagy patkányt, s ha azok nem párolognak el a napon, akkor mi is visszatérhetünk. Ne
embertársainkkal tegyük mindezt egy halálosan komoly játék keretei közé rejtve.”
A napkorong fölkúszott a város fölé, és lassan kezdte kiszorítani az árnyékokat a házak
közül.