TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Mi a retorika és mi a célja?

1. Először is felmerül a kérdés, mi a retorika. Sokféle meghatározása ismeretes, de valamennyi két

kérdéssel függ össze: a véleménykülönbség vagy magának a retorikának a mibenlétét érinti, vagy a
szavakba foglalás módját. Az első és a legnagyobb véleménykülönbség abban rejlik, hogy egyesek szerint
becstelen embert is szabad szónoknak nevezni, mások, akik véleményéhez mi is csatlakozunk, azt
szeretnék, hogy az a név és az a művészet, melyről it szó van, csak a becsületeseket illethesse. 2.
Néhányan azok közül, akik elválasztják a szónok tehetségét a leginkább követendő életerényektől, a
retorikát csak képességnek, míg mások tudománynak ugyan, de korántsem erénynek, megint mások
szokásnak, mások ugyan művészetnek, de a tudomány és erény összetevői nélkül valónak nevezik, s
vannak olyan vélemények is, melyek szerint egyenesen a művészet elfajzása, vagyis kakotekhnia 3.
Nagyjából valamennyien úgy vélik, hogy az ékesszólás célja vagy a meggyőzés, vagy legalábbis a
meggyőzés sikerével kecsegtető szónoklás, s ezt az is el tudja érni, aki nem föltétlenül becsületes. A
leggyakoribb meghatározás tehát így hangzik: „A retorika a meggyőzés képessége.” Amit én képességnek
nevezek, azt sokan hatalomnak, s néhányan tehetségnek hívják. A képesség szót olyan értelemben
használom, mint a görögök a dünamisz kifejezést. 4. Ez a vélekedés Iszokratésztől ered, már amennyiben
a neve alat hagyományozódó tankönyvet valóban ő írta. Bár távol áll atól, hogy rossz megvilágításba
kívánná helyezni a szónok feladatait, mégis meggondolatlanul határozza meg a szónoki művészet célját,
amikor úgy fogalmaz, hogy a retorika a meggyőzés mestere, vagyis peuhusz démiurgosz; o olyan merész
megfogalmazásra már nem is mernék vállalkozni, mint Ennius, aki M. Cethegust a „meggyőzés
velejének” nevezte. 5. Platónnál is körülbelül ugyanezt mondja Gorgiasz a róla elnevezet könyvben,
csakhogy Platón ügyel arra, hogy az ne az Ő, hanem Gorgiasz nézeteként jelenjen meg. Cicero több
helyen is írja, hogy a szónok kötelessége úgy beszélni, „hogy a beszéd a meggyőzésre irányuljon” 6.
Retorikai műveiben is - bár ezekkel később kétségtelenül ő maga sem volt megelégedve - az ékesszólás
céljának a meggyőzést tartja. Pedig mások véleményét befolyásolhatjuk pénzzel, kivételes bánásmóddal,
szónoki tekintéllyel és méltósággal, de akár egyetlen néma pillantással is, amellyel régi érdemekre
emlékeztetünk, vagy szánalmat keltő ábrázatal, esetleg a testi szépség tudatában. 7. Antonius ugyanis,
amikor Manius Aquiliust védve feltépte védence ruháit, és megmutata a mellén azoknak a sebeknek a
helyét, melyeket a hazáért kapot, nem beszédének erejében bízot, hanem a római nép szemében,
amelyet - mint ahogy hiték is - épp ez a látvány vet rá arra, hogy a vádlotat fölmentse. 8. Servius
Galba is csak annak köszönhete, hogy ejteték ellene a vádat, hogy szánalmat keltet, amit nemcsak
azzal ért el, hogy apró gyermekeit fölvonultata a népgyűlés előt, hanem hogy kisfát, Gallus Sulpiciust a
saját karján hordozta körbe, s ezt éppúgy tudjuk mások írásaiból, mint Cato szónoklatából. 9. Phrüné se -
mint hiszik - Hüpereidész beszéde révén menekült meg a veszedelemtől, noha a beszéd maga csodálatos
volt, hanem azért, mert ruháját levetve látni engedte gyönyörűséges testét. Márpedig ha ennyi mindent a
meggyőzés szolgálatába állítunk, a retorika fenti meghatározása aligha helytálló. 10. Pontosabbnak
tűntek éppen ezért azok, akik miközben a retorikát ugyanúgy fogták föl, úgy fogalmaztak, hogy a
retorika az élőszóval való meggyőzés képessége. Ugyanezt a nézetet hangoztatja a fent említet műben
mintegy Szókratész ösztökélésének eredményeképpen Gorgiasz is, ugyanezzel ért egyet Teodektész is,
már amennyiben az ő nevével jelzet retorika valóban tőle származik, vagy Arisztotelésztől, mint hiszik.
Ez utóbbi műben az áll, hogy a retorika célja az, hogy „az egyént arra vegyük rá a beszéd segítségével,
amit a szónok szeretne elérni.” 11. De még ez a meghatározás sem elég kimerítő: mert mások is
rábeszélnek bennünket arra, amit akarnak, kivált például a kéjnők, a hízelgők és a csalók. Ellenben a
szónok nem mindig csak győzködni akar, olykor tehát nem is lehet ez a saját célkitűzése, máskor meg
olyan személyekkel munkálkodik egy közös cél érdekében, akik távol állnak a szónoki hivatástól. 12.
Nem áll túlságosan messze etől a meghatározástól Apollodórosz, aki azt állítja, hogy a törvényszéki
beszéd elsődleges feladata minden mást elhomályosítva az, hogy „meggyőzze a bírót és rávegye arra az
ítéletre, melyet ő maga elérni kívánt.” Mert a bíró is nehéz helyzetbe hozza a szónokot, ugyanis ha a
szónok nem győzi meg őt, oda a hírneve. 13. Mások az eredményességet nem veszik fgyelembe, mint
ahogy Arisztotelész fogalmaz: „a retorika minden olyan dolog feltalálásának képessége, mely a
beszédben meggyőző erejű”. 12 Ez a meghatározás nemcsak abba a hibába esik, amelyről fentebb már
volt szó, hanem egy másikba is, ugyanis a feltalálásra szorítkozik, amely előadás híján nem is válik
szónoklatá. 14. Hermagorasznak, aki azt állítja, hogy a retorika célja „meggyőzően beszélni”, és
másoknak, akik osztják a véleményét, csak más szavakkal fejezik ki ugyanazt, hangoztatva, hogy a
retorika célja „mindent elmondani, ami csak szükséges lehet a meggyőzéshez”, válaszul elég, amit akkor
mondtam el, amikor bebizonyítotam, hogy a meggyőzés nem pusztán a szónoki hivatás tartozéka.”
Ezekhez a meghatározásokhoz újabbak is csatlakoztak. 15. Néhányan úgy gondolták, hogy a retorika
bármilyen ügyet felölel, mások szerint csak a polgári ügyekben érdekelto hogy a két nézet közül melyik
helyénvalóbb, arról majd ot fogok írni, ahol ennek a kérdésnek külön teret szentelek. 16. Arisztotelész,
úgy látszik, mindent a szónok hatáskörébe utal, amikor azt állítja, hogy „a retorika az a képesség, hogy
lássuk mindazt, aminek haszna lehet bármely dologban a meggyőzés tekintetében.” Iatroklész pedig, noha
nem teszi hozzá, hogy „minden dologban”, semmit sem hagy el, s lényegében ugyanazt állítja: a retorikát
a feltalálás képességének nevezi, mely arra irányul, hogy a beszéd meggyőző legyen. Ez a meghatározás
is csak a feltalálásra korlátozódik. Eudórosz elkerüli ezt a hibát, és a retorikát úgy határozza meg, hogy „a
feltalálás és az ékes szavak előadásának képessége, mely révén hitelesen tudunk megnyilatkozni minden
beszédben”. 17. De mivel ugyanannyira hiteles, mint amennyire meggyőző erejű megnyilatkozásokra
nemcsak a szónok leleménye képes, a „minden beszédben” betoldással a legszebb hivatás elnevezését
olyanokra is átruházza (sokkal inkább, mint a korábban említetek), akik gaztetekre bujtogatnak. 18.
Gorgiasz Platónál azt mondja, hogy ő a meggyőzés művésze mind a törvényszéken, mind pedig egyéb
gyűléseken, és hogy a jogosról és a jogtalanról értekezik: Szókratész csak annyit enged meg, hogy bár a
meggyőzésre van képessége, a tanításra nincs. 19. Akik viszont nem vontak mindent a szónok hatásköré-
be, a kelleténél nagyobb gonddal és bővebb lére eresztve fogalmazták meg az elkülönítés szempontjait.
Közéjük tartozot Arisztón, a peripatetikus Kritolaosz tanítványa, aki ezt a meghatározást fogalmazta
meg: „a retorika annak tudománya, hogy a polgári ügyekben kiismerjük magunkat, és úgy szólaljunk fel,
hogy beszédünkkel meggyőzzük a népet. 20. Mivel peripatetikus, nála - nem úgy, mint a sztoikusoknál -
a tudomány nem erény, és amikor a nép meggyőzését belefoglalja a retorikába, ezzel mintegy lekicsinyli
a szónoki művészetet, mivel úgy véli, hogy az képtelen meggyőzni a tanult embereket. Mindazoknak,
akik úgy ítélik meg, hogy a szónok csak a polgári ügyek körül forgolódik, azt mondom, hogy ezzel a
szónok rendkívül sok kötelességét rekesztik ki, legalábbis a dicsérő beszédet teljes egészében, ami a
retorika egyharmadát teszi ki. 21. Óvatosabban fogalmaz a gadarai Teodorosz (hogy már azokra térjek
át, akik ugyan művészetnek tekintik a retorikát, de nem erénynek). Ezt mondja ugyanis (it szóról szóra
idézem azokat, akik a szöveget latinra fordítoták): „a retorika művészete feltalálja, megválogatja és ékes
nyelven, az ügyhöz illő mértéktartással előadja azt, amit bármiben meggyőzőnek lehet tartani, mégpedig
polgári témakörben. 22. Osztja ezt a véleményt Cornelius Celsus is, aki így határozta meg a retorikát:
„célja meggyőzően beszélni valamely vitás polgári ügyben. Nem térnek el etől azok a mások által
megfogalmazot meghatározások sem, mint például: „az a képesség, mely lehetővé teszi, hogy a szónok
tájékozódni tudjon a rábízot polgári ügyekben, s meggyőzően, megfelelő testartással és művészi
előadásmóddal tudjon megnyilatkozni ezekkel kapcsolatban. 23. Létezik még vagy ezer más meghatározás
is, de ezek vagy azonosak az előbbiekkel. vagy ugyanazokból az elemekből építkeznek. Ezekre majd
akkor válaszolunk, amikor a retorika anyagáról esik szó. Néhányan úgy vélték, hogy a retorika se nem
képesség, se nem tudomány, se nem művészeto Kritolaosz szerint csak egyfajta gyakorlotság a beszédben
(mert ezt jelenti a görög tribé), Athénaiosz a becsapás művészetének tartja. 24. Sokan pedig, mert
megelégszenek a Platón Gorgiaszából készítet szerény kivonatok olvasgatásával, és sem ezt a művet,
sem Platón más művét végig nem olvassák, igencsak súlyos tévedésbe esnek, mert azt hiszik, hogy Platón
szerint a retorika nem művészet, hanem „egyfajta jártasság jóindulatban és a gyönyörűségben”, 25. vagy
ahogy egy másik helyen állítja, hogy a retorika a „politikai művészet egy részének árnyképe” és a
hízelgés negyedik fajtája, a politika két részét, az orvostant és a tornát ugyanis a testre vonatkoztatja,
másik két részét, a törvényhozást és az igazságszolgáltatást pedig a lélekre. Azt állítja, hogy az orvostan
mögé bújik a szakácsmesteri hízelkedés, és a tornagyakorlatokat is utánozza a rabszolga-kereskedők
leleményessége, mert az egészséges színt festékkel, az igazi erőt lagymatag hizlalással leplezik, s
ugyanilyen módon utánozza a törvényhozást a szofsztika, s az igazságszolgáltatást a retorika. 26. Mindez
valóban meg van írva ebben a könyvben, mégpedig Szókratész szájába adva, de úgy látszik, Platón általa
a saját nézetét mondja el, de meg kell különböztetnünk azokat a dialógusait, melyeket azért írt, hogy
megcáfolja ellenfeleit (ezeket elegktikoi néven emlegetik), s azokat, amelyekben saját tanítása rejlik
(ezeket dogmatikoi néven ismerjük). 27. Szókratész ugyanis (vagyis Platón) olyannak gondolta a retorikát,
amilyenné a korabeli gyakorlat tete (mert e szavakkal mondja: „olyan módon, ahogyan ti az állam
ügyeit intézitek”), de ismeri a valódi és becsületes retorikát is, ezért is zárja le Gorgiasz ellen írt
dialógusát e szavakkal: „a szónoknak igazságosnak kell lennie, az igazságos embernek pedig igazságosan
kell cselekednie.” 28. Ezután Gorgiasz elhallgat, és a szót Polosz veszi át, akit ifonti heve túlságosan
elragad, s hozzá szólnak a fenti szavak az árnyképről és a hízelkedésről. Erre Kalliklész még hevesebben
felel, s arra a végkövetkeztetésre jut, hogy: „annak, aki jó szónokká akar válni, igazságosnak kell lennie,
s tudnia kell, mi az igazság”: ebből is kitűnik, hogy Platón nem tartja elvetendő dolognak a retorikát,
hanem tudja, hogy igazi rétor csak erényes és becsületes ember lehet. 29. A Phaidroszban világosabban
szögezi le, hogy ezt a művészetet tökélyre vinni az igazságosság ismerete nélkül lehetetlen, s mi is ehhez
a véleményhez csatlakozunk. Ellenkező esetben vajon írt volna beszédet Szókratész védelmében vagy
dicsőítő beszédet azokról, akik a hazáért haltak hősi halált? És mindkét mű kétségtelenül szónok műve.
30. De támadta azokat a szónokokat, akik rosszra használták szónoki képességeiket. Nemde a megvádolt
Szókratész sem tartota tisztességes dolognak felhasználni azt a védőbeszédet, melyet Lüsziasz írt a
számára, és épp abban az időben volt a leginkább szokásban a bíróság elé idézet emberek számára
beszédeket írni, melyeket aztán ők maguk mondtak el a saját érdekükben, s így kijátszhaták a törvényt,
mely tiltota, hogy valaki más nevében védekezhessen. 31. Platón még azokat a szónoklatanárokat sem
tartota alkalmasnak, akik leválasztoták a retorikát az igazságosságról, s a valóságosnál többre tartoták
a valószerűto ezt is a Phaidroszban fejti ki. 32. A fent elmondotakkal egyetérteni látszik Cornelius Celsus
is, aki ezt mondja: „a szónok csak a valószerűre törekszik”, majd később hozzáteszi: „mert nem a tiszta
lelkiismeret, hanem a pereskedő győzelme a jutalma.” Ha ez igaz lenne, akkor a lehető legnagyobb gazság
lenne a legártalmasabb emberek kezére adni a retorika olyannyira veszedelmes fegyverét, és
útmutatásokkal segíteni az alávalóságot. Ám az ő dolguk az, hogy megmagyarázzák nézeteiket. 33. Mi
viszont azt a célt tűztük magunk elé, hogy tökéletes szónokot neveljünk, s azt szeretnénk, hogy
mindenekelőt becsületes férf legyen, ezért is térjünk vissza azokhoz, akik jobb véleménnyel vannak a
retorikáról.
Néhányan a retorikát azonosítják a politikával, Cicero az államtudomány részének mondja (az
államtudomány pedig a bölcsességgel azonos), mások a flozófával azonosítják, mint például Iszokratész.
34. E felfogás lényegét a leginkább a következő meghatározás fejezi ki: „a retorika a jó beszélés
tudománya”, mert a beszéd összes erényét egyszerre felöleli, egyszersmind a szónok erkölcseit is, mivel
jól csak a becsületes ember beszélhet. Ezzel a leginkább Khrüszipposz meghatározása cseng egybe, mely
Kleanthésztől származik, azaz: „a retorika a jól beszélés tudománya”. 35. Több meghatározása is ismert,
de ezek inkább más kérdéskört érintenek. Ugyanezt foglalja magába a következő meghatározás is: „a
retorika a meggyőzés művészete, s arról győzi meg, ami helyénvaló”, csakhogy ez már az eredményesség-
től teszi függővé a tudományt. 36. Jól mondja Areusz: „a szónoklat erényeit követve kell beszélni.” A
becstelenséget kiiktatják a retorikából azok is, akik az állampolgári kötelességek tudományának tartják
(már amennyiben a tudomány számukra erényt jelent), holot eléggé leszűkítik, s hatókörét csak a
polgári ügyek területére korlátozzák. Albutius, ez a közismert tanár és író, egyetért azzal, hogy a retorika
„a jól beszélés tudománya”, de téved, amikor olyan korlátozásokat biggyeszt a meghatározáshoz, hogy
„polgári ügyekben” vagy „hitelt érdemlően” - már mindkét kérdésről el is mondtuk a véleményünket. 37.
Elfogadható azok álláspontja is, akik a retorikát a „jól gondolkodás és beszélés” tudományaként
értelmezik.
Nagyjából ezek lennének a legjelentősebb és a legtöbbet vitatot retorikameghatározások. Mert
valamennyit felsorolni fölösleges, és nem is lennék rá képes, mivelhogy a retorikatankönyvek szerzőinél
egy szerintem helytelen törekvés dívik, nevezetesen az, hogy semmit sem határoznak meg ugyanazokkal
a szavakkal, amelyeket már valaki előtük ugyanarra használt, én azonban távol tartom magamtól az
eféle becsvágyat. 38. Nem fogom ugyanis mindenáron azt hangoztatni, amit én találtam ki, hanem azt,
ami tetszik, mint például a következő meghatározás: „a retorika a jól beszélés tudománya”, mert aki
akkor is mást keres, amikor már megtalálta a legjobbat, az rosszabbra vágyik. Ha ezt a meghatározást
elfogadjuk, egyútal az is nyilvánvalóvá válik, hogy mi a retorika legfontosabb és végső célja, amit a
„telosz” szó jelent, s amire a művészet minden erejével törekszik, mert ha a retorika a jól beszélés
tudománya, legfontosabb célja is maga a jól beszélés.

TIZENHATODIK FEJEZET
Hasznos-e a retorika?

1. A következő kérdés az, vajon hasznos-e a retorika. Egyesek ugyanis rendszeresen és keményen
támadják, és ami a legméltatlanabb, magát a szónoklatant éppen a szó erejével szapulják, 2. mondván,
hogy az ékesszólás szabadítja meg a bűnösöket a büntetéstől, csalafntaságaival a feddhetetleneket
vétkesként marasztalják el, a döntéseket rosszabbakra változtatják, és nemcsak zavargásokat és
felkeléseket robbant ki a nép közöt, de visszafordíthatatlan háborúkat is, s a legfőbb haszna nem más,
mint hogy a hazugság diadalmaskodjon az igazság felet. 3. Hiszen még Szókratésznek is fölróják a
komédiaírók, hogy azt tanítja, miként lehet jobb színben feltüntetni a rosszabb ügyet, másrészt Platón azt
mondja, hogy Teisziasz és Gorgiasz vállalkoztak is ilyesmire. 4. Mindezt görög és római példákkal is
alátámasztják, s felsorolják, kik azok, akik ékesszólásukkal nemcsak egyes egyéneknek, hanem az
államnak is ártotak, fölbolygaták egy-egy közösség rendjét, vagy végromlásba döntöték: ezért is űzték
ki a retorikát Spártából, és Athénban, ahol a szónoknak megtiltoták, hogy felkorbácsolja az érzelmeket,
szintén ezért nyirbálták meg a retorika hatalmát. 5. Ily módon károsnak tarthatjuk a hadvezéreket, a
hivatalnokokat, az orvostudományt, de még a bölcsességet is, hiszen Flaminius is hadvezér volt, a
Gracchusok, Saturninusok, a Glauciák is hivatalt viseltek, az orvosok is olykor mérget adtak, és azokkal,
akik jogtalanul használják a flozófus nevet, gyakran megesik, hogya legocsmányabb bűnök elkövetésén
kapják őket. 6. Akkor ne is vegyünk magunkhoz ételt, hiszen az evés sok nyavalyát okozot már, ne is
menjünk be a házba, hiszen sok emberre szakadt rá a tető. Ne kovácsoljunk kardot a katonáknak, hiszen
ugyanezt a fegyvert használhatja a rablógyilkos is. Ki ne tudná, hogy néha a tűz és a víz, melyek nélkül
nincs élet, illetőleg - hogy ne csak földi dolgokról beszéljek - a Nap és a Hold (a két legfontosabb égitest)
is okozhat kárt?
7. Tagadjuk tán, hogy Appius Caecus éppen az ékesszólás erejével hiúsítota meg a Pürrhosszal kötendő
szégyenletes békét? Nem csodálta-e a nép M. T. Cicero isteni szónokerényeit, amikor a földtörvények
ellen emelte fel a szavát, nem törte-e meg Catilina elbizakodotságát, nemde kiérdemelte a nyilvános
hálaünnepet béke idején is, mely a legnagyobb elismerésként csak a győztes hadvezéreknek járt ki? 8.
Nem egy-egy szónoklat oszlatja-e el néha a halálra rémült katonák félelmét, mely mikor a halállal
néznek farkasszemet, meggyőzi őket arról, hogy a dicső halál még az életnél is többet ér? Nem is
indítanak meg engem jobban sem a spártaiak, sem az athéniak, mint a római nép, mely a szónoklatot
mindig is a legnagyobb becsben tartota. 9. Úgy vélem, még a városalapítók se letek volna képesek
elérni, hogy a szervezetlen tömeg egyetlen néppé tömörüljön, ha egy bölcs hang nem inti erre őket, a
törvényalkotók sem érték volna el az ékesszólás ereje nélkül, hogy az emberek önként a jog jármába
hajtsák a fejüket. 10. De még azok az életvezetési szabályok is, melyek természetükből kifolyólag
becsesek, nagyobb erővel hatnak a lélek formálódására, valahányszor a lelki tartalmak szépsége a világos
beszéd fényében tündöklik, épp ezért, jóllehet az ékesszólás fegyverei a jó és a rossz oldalon is bevethetők,
nem helyes azonnal károsnak tartani azt, amit nemes célok elérése érdekében is föl lehet használni.
11. Egyébként ilyen kérdéseket főként azok fogalmaznak meg, akik a retorika legfőbb feladatát a
meggyőzés képességében látják. Ám ha a retorika a jól beszélés tudománya, a szónok pedig mindenek-
előt erényes férf kell, hogy legyen (és ez az a meghatározás, melyet én is elfogadok), maradéktalanul el
kell ismerni a retorika hasznosságát. 12. És bizony a legfőbb isten, mindenek atyja és a világ teremtője
semmi mással nem különítete el határozotabban az embert a többi halandótól, mint hogy megadta neki
a beszéd képességét. 13. Láthatjuk, hogy a beszédképtelen állatok teste nagyobb, erősebb, kitartóbb,
sokkal többet elvisel, és gyorsabb is, s kevésbé van ráutalva külső segítségre, hiszen az állatok korábban
tudnak gyorsabban járni, táplálkozni, átúszni a vízen, ráadásul mindez a vérükben van, és nem tanulják,
14. a legtöbb állatnak önnön teste egyszersmind ruházatot is nyújt a hideg ellen, mindüknek természetes
fegyvereik is vannak, s úton-útfélen találnak eleséget, mígnem az embernek mindenért keményen meg
kell dolgoznia. Éles elmét adot nekünk, és azt akarta, hogy így legyünk halandókként a halhatatlan
istenek szövetségesei. 15. Ám még maga az elme sem lenne a segítségünkre, s nem is mutatkozna meg
bennünk ilyen nyilvánvalóan ez a képesség, ha azt, amit értelmünkkel megismertünk, nem tudnánk
szavakba önteni, s nyilvánvalóan ez még inkább hiányzik a többi lényből, mint egyéb, bizonyos fokú
értelmi képességek vagy a gondolkodás képességének megléte. 16. Hiszen az, hogy puha fekvőhelyet
készítenek, fészket raknak, kiköltik és felnevelik a fókákat, sőt télire táplálékot halmoznak fel, hogy
olyan dolgokat cselekszenek, melyeket nem tudunk utánozni, például viaszt vagy mézet készítenek,
alighanem feltételeznek bizonyos értelmi képességeket, de mivel ugyanazok az élőlények, akik a fenti
dolgokat művelték, képtelenek beszélni, néma és oktalan állatoknak nevezzük őket. 17. Meg aztán
azoknak az embereknek, akiktől megtagadtatot a szólás képessége, használ-e egyáltalán valamicskét, ha
mennyei lélek lakozik is bennük?
S mivelhogy az istenektől semmi jobbat nem kaptunk, mint a beszéd képességét, miről is gondolhatnánk,
hogy több törődést és fáradságot érdemelne, mi másban tűnhetne ki társai közül az ember, ha nem épp
abban, amiben kitűnik a többi élőlény közöt, 18. és annál is inkább, mert semmilyen más területen
kifejtet fáradozásunk sem hajt ennyi hasznot? Világosan kitűnik, ha belegondolunk, honnan indult és
hová fejlődöt az ékesszólás képessége, és a jelentősége még mindig növekedhet. 19. Ha nem is
hangoztatom, mennyire hasznos és illő egy erényes férfhoz barátai védelmezése, vagy az, hogy
tanácsaival irányítsa a szenátust és a népet, hogy a saját akarata szerint vezérelje a sereget, nem szép-e
önmagában is az értelemmel, mely mindenki számára megadatot, és a szavak erejével, mellyel elvben
mindenki rendelkezik, akkora hírnevet és dicsőséget szerezni, hogy már-már azt tartsák a szónokról,
hogy nem is beszél és szónokol, hanem - ahogy Periklészről mondták - villámokat szór és mennydörög?

TIZENHETEDIK FEJEZET
Művészet-e a retorika?

1. Vége-hossza nem lenne, ha ennél a kérdésnél lehorgonyoznánk, s kedvem szerint elidőznénk. De

térjünk át a következő kérdésre: Vajon művészet-e a retorika? 2. Ezt senki sem kérdőjelezte meg azok
közül, akik az ékesszólás szabályait megfogalmazták, s erről már könyveik címei is tanúskodnak, lévén,
hogy a retorika művészetéről szólnak. A retorikát „az ékesszólás művészetének” nevezi még Cicero is. S
ezt nemcsak a szónokok hangoztatják, hogy ezáltal is kiemelkedőbbnek látassák tudományuk, hanem
ezzel a sztoikus és a peripatetikus flozófusok zömének véleménye is egybecseng. 3. Megvallom, volt
bennem némi kétely, egyáltalán vessem-e föl ezt a részproblémát, mert ugyan ki lehetne olyan faragatlan
és olyannyira híján a józan észnek, hogy bár az építészetet, a takács- és fazekasmesterséget művészetnek
tartsa, a retorikáról pedig - a legszebb és leghasznosabb tevékenységről, mint fentebb megállapítotuk -
azt higgye, hogy mindennemű művészi erőfeszítés nélkül jutot soha nem látot magaslatokba? 4. Ami
engem illet, úgy gondolom, hogy az ellenkező nézet szószólói nem is gondolták komolyan, amit
hangoztatak, csupán egy bonyolult tárgyon kívánták köszörülni találékonyságukat, mint Polükratész,
amikor Busziriszt és Klütaimnésztrát magasztalta, bár azt mondják, Szókratész ellen is mondot
vádbeszédet, mely nem sokban térhetet el az előbbiektől.
5. Egyesek azt állítják, hogy a retorika a természet ajándéka, de nem tagadják, hogy ezt gyakorlással
fejleszteni lehet. Így vélekedik például Cicero A szónokról című művében Antonius, aki kijelenti, hogy a
szónoklás „betartandó szabályrendszer, és nem művészet.” 6. De ezt nem azért mondta, hogy valóban el is
higgyük, hanem hogy megőrződjön Antonius személyisége, aki sosem vallota volna be magáról, hogy ő
művész, Lüsziasz viszont ugyanezt komolyan gondolhata. E vélekedés védelmében szokás felhozni, hogy
a tanulatlanok, a barbárok és a rabszolgák, amikor önmaguk védelmében szólnak, bevezetésfélét is
mondanak, elbeszélik a tényeket, bizonyítanak és cáfolnak, s végül előadják kérelmüket, melynek
befejezés jellege van. 7. Aztán azzal a szőrszálhasogató álokoskodással állnak elő, hogy a művészet
létrejöte előt semmi művészi nem jöhetet létre, márpedig az emberek mindig is szóban védték saját
igazukat másokéval szemben, s a művészet tanárai csak Teisziasz és Korax idejében bukkantak fel, vagyis
a szónoklás már létezet, mikor a művészet kialakult, azaz nem tartható művészetnek. 8. Én viszont nem
foglalkozom azzal, hogy mikor is kezdődöt a retorika művészeté nemesülése, bár már Homérosznál ot
találjuk Phoinixet, aki cselekedni és szónokolni tanít, és még számos szónokot, a három vezér esetében a
szónoki beszéd valamennyi típusát, az ékesszólás területén a fatalok közti szónoki versengéseket, sőt azt
is olvashatjuk, hogy Akhilleusz pajzsán egy törvényszéki jelenetet ábrázoló dombormű is látható
valamennyi szereplővel. 9. Elég csak rámutatni, hogy minden, amit a művészet tökéletesítet, eredendően
a természetből származot, hiszen ki kellene iktatnunk akkor a művészetek sorából az orvostudományt,
mely azokból a megfgyelésekből keletkezet, hogy mi hasznos és mi káros az egészségre, s mint egyesek
mondják, merő tapasztaláson alapul, mert már azelőt is bekötöték a sebeket, amikor még orvostudo-
mány nem is létezet, azelőt is csillapítoták a lázat pihenéssel és böjtel, nem mintha láták volna az
összefüggéseket, hanem mert a beteg állapota ezt megkövetelte. 10. Az építészet se lenne tehát művészet,
hiszen már a legkorábbi emberek is építetek kunyhókat mindenfajta művészi elgondolás nélkül, de a
zene sem, hiszen minden nép a maga módján énekel és táncol. S valóban, ha bármilyen beszédet retorikai
teljesítménynek tartunk, elismerem, hogy a retorika már azelőt is létezet, hogy azt művészetnek tartot-
tuk volna. 11. Mivel azonban nem minden beszélő szónok - s ebben az esetben nem szónokokról van szó
-, el kell ismerni, hogy a szónokot a művészet teszi szónokká, és hogy nem létezet szónoklás a művészet
létrejöte előt. Így egyútal cáfolhatjuk annak a vélekedésnek a jogosságát is, hogy az nem művészet,
amit valaki anélkül is képes véghezvinni, hogy azt tanulta volna, holot vannak emberek, akik tudnak
beszélni, pedig nem is tanulták. 12. Erre bizonyítékul hozzák föl Démadészt, az evezőlegényt és
Aiszkhinészt, a színészt, ők ugyanis mindketen szónokok letek. Ez nem helyes, mivel az, aki nem képes
tanulni, aligha lehet szónok, s e két személyről inkább azt lehetne mondani, hogy későn kezdtek tanulni,
és nem azt, hogy sohasem tanultak. Egyébként is Aiszkhinész kora gyermekkorától foglalkozot a
tudományokkal, hiszen apja is ezeket oktata, s ami Démadészt illeti, koránt sincs bizonyítva, hogy sosem
járt iskolába, és mivel magát folytonosan gyakorolta a nyilvános felszólalásokban, olyan jelentős
szónokká válhatot, mint amilyennek ma tartjuk, hiszen épp ez a tanulás leghatékonyabb módja. 13.
Megjegyzendő továbbá, hogy ha tanult volna, még jelentősebb szónok lehetet volna, hiszen beszédeit
nem merte írásban rögzíteni, holot tudjuk, hogy a szó hatalmas művésze volt.
14. Arisztotelész Grüllosz dicséretében oknyomozó szenvedélyéhez hűen számos olyan érvet is kigondolt,
melyek éleselméjűségét bizonyítják, de ugyanakkor az ékesszólás művészetéről is írt három könyvet, s az
első könyvben nemcsak elismeri a retorika művészet voltát, de még a politika és a dialektika egy részét is
neki tulajdonítja. 15. Kritolaosz és a rhodoszi Athénodórosz rengeteg kifogást emel ellene. Agnón már
könyve címével is elveszti önnön hitelét, hiszen önmagát a retorika vádlójának nevezi. Az ilyesmin
Epikurosznál, aki minden tudomány terül etől óvakodot, egyáltalán nem csodálkozom. 16. Az említettek
számos kifogást emelnek, ám mindezeket néhány apró-cseprő forrásból meríteték. Én csak a
legsúlyosabb ellenvetéseket érintem röviden, különben a kérdésfölvetés elhúzódna a végtelenségig. 17.
Az első érvük az anyagot érinti. Ők ugyanis azt állítják, hogy minden művészetnek megvan a maga
anyaga, ami így is van, viszont a retorikának nincs saját anyaga. Hogy ez mekkora tévedés, azt az
elkövetkezendőkben bizonyítom majd be. 18. A másik rágalom így hangzik: semmilyen művészet sem
alapszik hamis feltevéseken, hiszen a megismerésen kell alapulnia, mely igaz megállapításokat
eredményez, s mivel a retorika hamis feltevéseket is elfogad, nem is igazi művészet. 19. Elismerem, a
retorika olykor hazug állításokat fogalmaz meg igaz gyanánt, de cáfolom, hogy az hibás feltevéseken
alapulna, hiszen óriási a különbség a közöt, hogy az ember mit hisz el, illetve mit hitet el másokkal.
Hiszen még a hadvezér is olykor cselhez folyamodik, mint Hannibal, aki mikor Fabius bekerítete, az
ökrök szarvához rőzsét kötöztetet, majd éjjel meggyújtata, s a csordát a szemközti hegyekbe tereltete, s
az ellenséggel elhitete, hogy a hadserege vonult el, noha maga természetesen tudta, mi az igazság.! 20.
Vagy például a spártai Teopomposz, amikor ruhát cserélt a feleségével, s női ruhában szököt meg a
börtönből, ő tisztában volt önmagával, csupán az őröket szedte rá. Hasonlóképpen a szónok is, mikor
hazug dolgot igaz gyanánt hangoztat, jól tudja, hogy az nem igaz, és hogy a valóságot fedi el vele, vagyis
nem ő téved, hanem másokat téveszt meg. 21. Cicero is, amikor azzal dicsekedet, hogy Cluentius
ügyének tárgyalásakor sötét homályt bocsátot a bírák szernére, ő maga jól látot. És a festő is, amikor
művészete erejével eléri, hogy úgy véljük, néhány dolog hátrébb, néhány előrébb van a képen, nagyon jól
tudja, hogy a kép sík felületen kelt térhatást. 22. Úgy tartják, hogy minden művészetnek van kitűzöt
célja, melynek elérésére törekszik, ám a retorikának vagy nincs, vagy sosem éri el azt. Ez hazugság,
hiszen már bebizonyítotuk, hogy van célja, s azt is megmondtuk, hogy mi. 23. S ha a szónok mindig jól
fog beszélni, mindig el is fogja érni a célt. Ez a feltevés talán helyénvaló azokkal szemben, akik a
rábeszélést tartják a retorika céljának, a szónok és a szónoki művészet a mi defníciónk szerint viszont
független az eredményességtőlo aki szónokol, kétségtelenül le akarja győzni ellenfelét, ám ha nem is
diadalmaskodik, azt, amit a művészet megkövetelt, teljesíteni tudta. 24. Hiszen a hajókormányos is épp
hajóval szeretne a kikötőbe érni, ám ha tervét meghiúsítja a vihar, azért még kormányos marad, s azt
fogja mondani, amit az ismert versrészlet hirdet: „tarthassam csak a kormányt most egyenesben”. 25. Az
orvos is a beteg gyógyulásáért küzd, ám ha a betegség makacssága, vagy a beteg elővigyázatlansága
miat, vagy valamilyen más előre nem látható okból kifolyólag kudarcot vall, s ha mindenben ésszerűen
járt el, az orvostudomány célja nem szenvedet csorbát. Így a szónok célja is az, hogy jól beszéljen. Mert
ez olyan művészet - mint majd később világosabban ki is fogom fejteni -, melynek lényege a cselekvésben
és nem az eredményességben mutatkozik meg. 26. Így értelmét veszti az az állítás is, mely szerint a többi
művészet tudja, mikor érte el a célját,mígnem a retorika nem tudja, hiszen mindenki a saját tapasztalatá -
ból szűri le, hogy jól beszélt-e vagy sem. Fölróják továbbá a retorikának azt is, hogy hamis állításokkal
dolgozik, és felkorbácsolja a kedélyeket, amit egyetlen más művészet sem tesz. 27. Ezek egyike sem
szégyenletes dolog, ha nemes megfontolásból fakad, tehát nem is tekinthető hibának. Hiszen néha-néha
meg van engedve, hogy még a bölcsek is füllentsenek, s ha a szónok a bírót máshogy nem képes
rávezetni az igazságra, kénytelen fölkorbácsolni a kedélyeket, ugyanis sokszor tapasztalatlanok
ítélkeznek, akiket gyakorta azért kell félrevezetni, hogy ne tévedjenek. 28. Mert ha bölcs bírókkal lenne
dolgunk, s ha minden testület és tanács csak bölcsekből állna, aligha nyomna valamit a latban az
ellenszenv, az elfogultság, az előítélet és a hamis tanúk felvonultatás a, vajmi kevés szerepe lenne az
ékesszólásnak, s az is jóformán csak a gyönyörködtetés terén. 29. Mivel a hallgatóság rendkívül
befolyásolható, s az igazságra annyi veszély leselkedik, cselhez kell folyamodni, s érdekében meg kell
tenni, amit csak lehet, mert akit az egyenes útról letérítetek, csak egy másik, kerülő úton tud ugyanoda
visszakanyarodni.
30. A leggyakrabban azt hánytorgatják föl a retorikának, hogy egyazon ügynek olykor a pártját fogja,
máskor ellene van. Ebből kifolyólag azt is mondják, hogy semmilyen művészet nem keveredik önellent-
mondásokba, bezzeg a retorika igeno semmilyen művészet nem rombolja le, amit fölépítet, csupán a
retorika. Ráadásul arra oktat, hogy mit kell, illetve mit nem kell mondanio vagy azért nem művészet
tehát, mert arra tanít, mit nem kell mondani, vagy azért, mert azzal, hogy előirányozza, mit kell
mondani, egyútal az ellenkezőjére is tanít. 31. Teljesen világos, hogy ezt egyrészt csak olyan retorikafel-
fogás esetében lehet elmondani, amely távol áll az erényes férftól, sőt, magától az erénytől is, másrészt
ahol nem tisztességes indítatásról van szó, ot nincs is keresnivalója a retorikának, hiszen még csodálatos
véletlen folytán is ritka esetben fordulhatna elő, hogy mindkét oldalon valódi szónok, azaz erényes férf
beszéljen. 32. Bár a dolgok természetes rendje szerint az is megesik, hogy valamely igaz ügyben két bölcs
ember ellenkező véleményt hangoztat, s úgy vélik, meg is mérkőznének egymással, ha a józan ész úgy
kívánná. Erre is válaszolok majd, méghozzá úgy, hogy kiderüljön, ezek csak az alaptalan feltételezések
kigondolóit minősítik, akik az erkölcstelen férfakat is merő engedékenységből szónoknak nevezik. 33. A
retorika ugyanis nincs ellentétben önmagával, hiszen csak az egyik ügy áll szemben a másikkal, s nem
maga a retorika önmagával. Ráadásul, ha egymás ellen küzdenek is azok, akik ugyanolyan képzésben
részesültek, atól még nem szűnik meg maga a művészet: hiszen ha így volna, akkor a fegyverforgatás se
lenne művészet, mivel gyakran egymás ellen mérkőznek az egyazon mesternél kiképzet gladiátorok, 34.
a hajókormányzás se lenne az, hiszen a tengeri csatákban az egyik kormányos a másikkal áll szemben, de
a hadművészet se lenne művészet, hiszen az egyik hadvezér a másik ellen küzd, Éppígy nem rombolja le
a retorika sem, amit létrehozot, hiszen a rétor sem változtatja meg korábbi érvelését, de a retorika sem,
mert azok, akik pusztán a rábeszélésben látják a retorika célját, vagy mint ahogy fentebb mondtam, ha a
véletlen két erényes férft állít egymással szembe, mindnyájan az igazsághoz közelit keresik majd. S ha
egy dolog meggyőzőbbnek tűnik egy másiknál, az nem áll ellentétben azzal, ami korábban tűnt
meggyőzőnek. 35. Hiszen ahogy a fehér sem ellentéte a fehérebbnek, vagy az édesebb az édesnek, úgy a
valószínűbb sem ellentéte a valószínűnek. A retorika sosem azt tanítja, mit nem kell mondani, sem annak
az ellenkezőjét, amit mondani kellene, hanem azt, hogy egy adot ügyben épp mit kell mondani. 36. Nem
mindig, de a leggyakrabban az igazságot kell védelmeznie, ám néha a közérdek megkívánja, hogy a
hamis dolgot karolja föl.
Cicero A szónokról című művének második könyvében a következő ellenérveket találjuk: „A művészet a
tudot dolgokon alapul, a szónok tevékenysége viszont nem a tudásra, hanem a vélekedésre épül, hiszen
olyanok előt beszél, akik tudatlanok az ügyben, s olykor maga is olyasmiről beszél, amit nem tud.” 37. A
fenti érvek közül az egyik, hogy tudja-e a bíró, miről is van szó, nem tartozik a szónoki művészethez, a
másik érvre viszont válaszolni kell. „A művészet a tudot dolgokon alapul.” A retorika a jól beszélés
művészete, márpedig a szónok tud jól beszélni. 38. De nem tudja, vajon igaz-e, amiről beszél.” Azok sem
tudják, akik tanítása szerint a tűzből, a vízből vagy a négy őselemből, esetleg az oszthatatlan részecskék-
ből keletkezet minden létező, sem azok, akik a csillagok egymás közti távolságát, illetve a Nap és a Föld
méreteit számolgatják, szakterületüket mégis művészetnek hívják. Ha a józan ész azt eredményezi, hogy
mindez nem feltevésnek, hanem tudományosan megalapozot tudásnak tűnik, ugyanez a józan ész
ugyanezt a meggyőződést ültetheti el a szónokban is. 39. „De nem tudja, igaz ügyet véd-e.” De hát az
orvos sem tudja biztosan, hogy valóban a feje fáj-e a betegnek, ha ilyen panaszokkal fordul hozzá, úgy
kezeli mégis, mintha igaz lenne, s az orvostudomány nem sérül. S miért ne lehetne jogos, hogy a retorika
sem tűzi ki célul maga elé a föltétlen igazmondást, hanem a valószerűról beszél? Természetesen
tudatosítva, hogy amiről beszél, az csak valószerű. 40. Ellenzői felhánytorgatják azt is, hogy gyakorta,
amit az ügyvéd az egyik perben támadot, a másikban ugyanazt védi. Ez nem a retorika, hanem az
ügyvédek hibája. Ezek voltak a legfőbb vádak, melyeket a retorika ellen felhoztak, a többi ezeknél
jelentéktelenebb, és ugyanezekből a forrásokból fakad.
41. Azt, hogy a retorika művészet, röviden be lehet bizonyítani. Vagy elfogadjuk azt, amit Kleanthész
állítot, hogy „a művészet olyan képesség, mely segítségével egy bizonyos módszert, azaz rendszert
követve létrehozunk valamit” - s aligha kétli majd bárki is, hogy a jó szónoklatban módszeresség és rend
van -, vagy azt a mindenki által elfogadot defníciót vesszük alapul, hogy a művészet hasznos életcélok
elérését szolgáló ismeretek rendszerén alapszik, s akkor látni fogjuk, hogy mindez a retorikát is jellemzi.
42. Nemde akárcsak a többi művészet, a retorika is elméleti és gyakorlati részekből áll? Elképzelhetetlen,
hogy a retorikát ne vegyük művészetszámba, ha a dialektika az (s ezt mindenki nyilvánvalónak tartja),
hiszen atól inkább csak faj, mint nem tekintetében különbözik. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy
amit egyesek nem művészetként, mások művészetként űznek, abban van valami művészi jelleg, s hogy
művészet az is, ha valamit jobban csinál az, aki azt tanulta, mint aki tudatlanul áll hozzá. 43. A szónoklás
tudományában viszont nemcsak a tanulatlant szárnyalja túl a tanult, hanem a még tanultabb is a
tanultat, hiszen másként nem volna annyi szabálya, és olyan nagy hírű oktatói se lennének. Ezt
mindenkinek be kell látnia, legfőképp nekünk, akik a szónoklás értelmét az erényes férftól elválaszthatat -
lannak tartjuk.

TIZENNYOCADIK FEJEZET
Mely művészetekből tevődik össze a retorika?

1. A művészetek egy része a megfgyelésen alapul, azaz a dolgok megismerésén és mérlegelésén, mint az
asztrológia, mely nem igényel semmilyen egyéb tevékenységet, megelégszik kutatási tárgyának
vizsgálatával - ezeket theórétikének nevezik. Más művészetek tevékenységből állnak, a tevékenység a
céljuk, és magával a cselekvéssel befejeződnek, s a cselekvés után nem ma- rad más teendő -
ezeket praktiké néven emlegetiko ilyen művészet például a tánc. 2. Megint más művészetek lényege az
eredményo ezek olyan mű megalkotásával érik el a céljukat, amely láthatóo s poiétiké névvel illethetőko
ilyen a festészet. Ezek ismeretében kijelenthetjük: a retorika a cselekvésen alapszik, ugyanis így teljesíti
be hivatását, és ez az általános vélekedés is róla. 3. Én viszont úgy látom, hogy a többi művészetípusból
is építkezik, mert olykor a puszta megfgyeléssel is beérheti. A retorika ugyanis a szótlan szónokban is
benne rejlik, akkor is, ha szándékos vagy valamilyen véletlen okból kifolyólag akadályoztatik, nem
kevésbé szűnik meg szónoknak lenni, miként az orvos is orvos marad, ha épp nem is gyógyít. 4. Mert
jelentős (ha nem a legjelentősebb) gyümölcsöket terem a nyilvánosságtól visszavonult kutatás is, sőt
akkor teljesebb a tudomány gyönyörűsége, amikor megszabadul a gyakorlatól, azaz a munkától, és
önnön szemlélődésébe merülhet el. 5. A retorika azonban az eredményt létrehozó művészetekkel is
rokonságot mutato mert azt is teljes joggal sorolhatjuk a szónoklás hatáskörébe, ha írásban közzétesz egy
beszédet vagy történeti művet. Ha a három művészetípus valamelyikébe mégiscsak be kellene sorolnunk,
nevezzük inkább cselekvő vagy gyakorlati művészetnek (hiszen ez az elnevezés ugyanarra utal), mivel
legnagyobb részt és a leginkább a cselekvéshez köthető.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Melyik fontosabb, a tehetség vagy a tanulás?

1. Tisztában vagyok azzal is, hogy meg szokták kérdezni, vajon az ékesszólásban a tehetségnek vagy a
tanulásnak van-e nagyobb szerepe. Bár eredeti célkitűzéseinkkel ez a fölvetés nincs összhangban, hiszen
a kiváló szónok sem ezt, sem azt nem nélkülözheti, mégiscsak szerintem sokat nyom a latban, hogy
milyen álláspontot foglalunk el a kérdésben. 2. Hiszen ha az egyiket a másiktól véglegesen elválasztjuk,
kiderül, a tehetség tanulás nélkül is sokra viheti, ám a tanulás tehetség nélkül semmit sem ér. Ha
mindkető ugyanolyan arányban kapcsolódik össze, de mindkető közepes, úgy vélem, fontosabb a
tehetségo ám a kiváló szónok esetében már fontosabb a tudás, mint a tehetség, hiszen még a legjobb
gazda sem boldogul a teljesen terméketlen földdelo a termékeny talajon azonban még annak művelése
nélkül is teremhet hasznos termény, de a termékeny földből többet képes kihozni a jó gazda, mint
amennyi magából a föld termékenységéből adódna. 3. Ha Praxitelész egy őrlőkőből próbált volna szobrot
faragni, többre becsülném ennél a megmunkálatlan paroszi márványto de ha ugyanez a művész a
márványt munkálta volna meg, többet érne az ő keze munkája, mint a márvány. Tehát a tehetség csak
nyersanyaga a képzésnek: ez formál, amaz formálódik. Anyag nélkül nincs művészet, az anyagnak
viszont van bizonyos értéke művészet nélkül iso a legkiválóbb művészet azonban meghaladja még a
legkitűnőbb nyersanyag értéket is.

HUSZADIK FEJEZET
Erény-e a retorika?

1. Fontosabb kérdés a következő: vajon a retorika erkölcsi szempontból a közömbös művészetek közé
tartozik-e, melyeket önmagukban se dicsérni, se szidni nem lehet, mivel hasznosnak vagy ártalmasnak az
őket használó személy erkölcsei szerint minősülnek, vagy - mint számos flozófus is vallja - erény-e. 2.
Én azt, amit szónoklás címén sokak véghezvitek vagy véghezvisznek a szónokiskolákban, vagy nem
tartom művészetnek (ezt atekhniának nevezik) - hiszen látom, hányan módszer és tudományos felkészülés
nélkül tülekednek oda, ahová a szemérmetlenség és az éhség űzi őket -, vagy egyszerűen ártalmas
mesterkedésnek gondolom, amit kakotekhnia néven emlegetünk. Meggyőződésem ugyanis, hogy mikép-
pen voltak, úgy most is vannak elegen, akik szónoki tehetségüket embertársuk ellehetetlenítése
érdekében vetik latba. 3. Mataiotekhniának nevezzük a művészet látszatát keltő utánzást, mely ténylege-
sen se nem árt, se nem használ, ám teljesen hiábavaló fáradozás, mint azé a mutatványosé, aki messziről
egy tűre folyamatosan borsószemeket hajigált, s amelyek mind a tűre fúródtak anélkül, hogy egy is a
földre eset volna. Amikor Nagy Sándor megnézte a mutatványt, elrendelte, hogy a mutatványosnak
adassék egy véka borsó, s ennél méltóbb jutalmat nem is adhatot volna. 4. Hozzá hasonlítanám azokat,
akik az iskolai minta- és példabeszédekre fecsérlik minden idejüket, szorgalmukat és igyekezetüket,
melyeknek vajmi kevés közük van a való élethez. Ám a retorika, amit oktatni próbálunk, s melynek
eszménye áthatja a lelkünket, mely az erényes férf ideáljával egyezik, s valóban retorikának nevezhető,
egyszersmind erénnyé is válik. 5. Amit a flozófusok számos leleményes következtetéssel bizonyítanak,
az nekem világosnak tűnik lentebbi saját, egyszerűbb bizonyításomból.
Ők ezt mondják: Ha következetesnek lenni önmagunkkal abban, hogy mit tegyünk és mit ne, erény,
mégpedig az okosság erénye, akkor abban is, hogy mit mondjunk, és mit ne mondjunk, ugyanaz az erény
tükröződik. 6. És ha az erény kezdeményeit és magvait a természet már elhintete bennünk, még mielőt
oktatásban részesültünk volna (például az igazságérzet erényét, melyről még a tanulatlanoknak és a
barbároknak is vannak bizonyos sejtelmei), teljesen nyilvánvaló, hogy kezdetől fogva úgy formálódtunk,
hogy szólni tudjunk az igaz ügy érdekében, még ha nem is tökéletesen, mégiscsak úgy, mint mondtam,
hogy e képesség bizonyos csírái már megvoltak bennünk. 7. Azoknak a művészeteknek, melyek távol
esnek az erényről, nem ugyanilyen a természetük. A beszédnek kétféle típusa van, az egyik folyamatos,
ezt szónoki beszédnek nevezzük, a másik meg-megszakítot, ezt dialektikának hívjuk. A két típust Zénón
annyira összekapcsolta, hogy az előbbit nyitot kézhez, az utóbbit összeszorítot ökölhöz hasonlítota. A
dialektika művészete is erény, tehát ahhoz kétség sem férhet, hogy a nála sokkal szebb és világosabb
retorika is erény.
8. Én viszont azt szeretném, hogy mindez tökéletesebben és látványosabban tűnjön ki magukból a
művekből. Mert ugyan mire jut a szónok, ha dicsérő beszédet tart, és nem tudja, mi becsületes és mi
tisztességtelen? Ha tanácsol, megteheti-e, hogy olyasmit ajánl, aminek a hasznáról maga sincs
meggyőződve? Vagy mire jut a törvényszéken. ha fogalma sincs a jogszerűségről? És talán nincs szükség
becsületre, amikor sokszor a fölhergelt tömeg fenyegetéseivel kénytelen szembenézni, vagy azzal, nehogy
kihívja maga ellen a hatalmasok haragját, s olykor, mint Milo perének tárgyalásakor, fölfegyverzet
katonák gyűrűjében kénytelen szónokolni, vagyis erény nélkül létezhet-e egyáltalán tökéletes szónoklat?
9. Ha minden teremtménynek azt a tulajdonságát tekintjük erényének, mellyel túlszárnyal másokat vagy
azok java részét (például az oroszlán esetében a bátorságot, a lónál a gyorsaságot), s ha az ember
esetében az ész és a szó képessége az, mely révén kimagaslik a többi teremtmény közül, miért ne
hinnénk, hogy erénye éppúgy rejlik az elméjében, mint a szavaiban? Helyesen vélekedik erről Crassus
Cicerónál: „az ékesszólás egyike a legkimagaslóbb erényeknek”, de miért ne nevezhetné erénynek maga
Cicero is, mint ahogy azt meg is teszi Brutushoz írt leveleiben és más helyeken. 10. Olykor persze egy
alávaló ember beszédében is megvan a bevezetés, az elbeszélés, a bizonyítás, oly módon, hogy semmi
kivetnivalót nem találunk benne. Még a rabló is derekasan fog küzdeni, s azért még a bátorság erény
marad, s a galád rabszolga is kiállhatja egyetlen jajszó nélkül a kínzásokat, s ez mit sem von le a fájdalom
eltűrésének dicséretes erényéből. Sokan teszik meg ugyanazt, de mindahányan másképp. Elégedjünk meg
ennyivel, hiszen a retorika hasznosságáról már korábban szóltunk.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Mi képezi a retorika anyagát?

1. Egyesek szerint a retorika alapanyaga a szónoklat, ezen a véleményen van Gorgiasz is Platónnál. Ha a
szónoklatot bármilyen tárgyról tartot beszédként értelmezzük, akkor az nem alapanyag, hanem maga a
mű, ahogy a szobrot is a szobrász művének tartjuk, ugyanis a szónoklat, akárcsak a szobor, művészet
által keletkezik. Ha pedig a kifejezést a szavakra értjük, akkor azok bizonyos jelentéstartalmak híján mit
sem érnek. Mások a retorika alapanyagának a meggyőző érveket tartják, de ezek csak egy részét képezik
a műnek, a művészet révén rendeződnek el, és maguk is igénylik az alapanyagot. 2. Mások a polgári
peres ügyeket emelik ki, de ez az elgondolás hibás, nem a minőség, hanem a mérték tekintetébeno ezek
ugyanis tényleg a retorika alapanyagát képezik, de nem teljes egészében. 3. Megint mások szerint, lévén,
hogy a retorika erény, alapanyaga az egész élet. Mások, mivel az egész életet nem minden erény hatja át,
s a legtöbb erény csak bizonyos részeiben van jelen, s mivel az igazságosság, a becsület, a mértékletesség
csak egyes kötelességekben és bizonyos célok elérésekor érvényesül, azt állítják, hogy a retorika is az
életnek csak egy részét érinti, s így az etikában gyakorlati, azaz pragmatikus helyet jelölnek ki számára.
4. Jómagam, nem minden előzmény nélkül, azon a véleményen vagyok, hogy amiről csak lehetséges
beszélni, az mind a retorika alapanyagát képezi. Szókratész Platónnál olyasmit mond Gorgiasznak, hogy
a retorika anyaga nem a szóban, hanem a dolgokban rejlik, és a Phaidroszban nyilvánvalóan kifejti, hogy
a retorikának nemcsak a bíróságokon és a népgyűléseken van szerepe, hanem a magán- és családi
ügyekben is, s ez utóbbiból határozotan látszik, hogy Platón is ezt a nézetet képviselte. 5. Cicero is egy
helyüt azt állítja, hogy a retorika alapanyagát azok a dolgok alkotják, melyek témájául szolgálnak, de ez
csak bizonyos dolgokra érvényes. Egy másik helyen a következő szavakkal azt szögezi le, hogy a
szónoklat tárgya végül is bármi lehet: „A szónok tudatában önnön erejének és hivatásának, hogy jól tud
beszélni, mintha azt a kötelességet róná magára és azon igyekezne, hogy minden tárgyról választékosan
és fordulatgazdagon tudjon megnyilatkozni” 6. Másut így fogalmaz: „Nincs az emberi életnek olyan
mozzanata, melyet a szónoknak ne kellene kifürkésznie, ne kellene meghallania, ne kellene elolvasnia, ne
kellene megvitatnia, tárgyalnia, ne kellene átgondolnia, hiszen maga is az élet része, és maga az élet az az
alapanyag, amely neki témául szolgál”.
7. Azt ugyanis, amit anyagnak nevezünk, vagyis ami a beszéd témájául szolgál, néhányan végtelennek
tartoták, és nemcsak a retorika sajátjaként tárgyalták, épp ezért a retorikát csapongó művészetnek
nevezték, mely bármely témáról képes megnyilatkozni. 8. Ezekkel lesz a legkevesebb gondom, hiszen azt
ők is elismerik, hogy a retorika bármilyen tárgyról megnyilatkozik, és tagadják, hogy van saját anyaga,
mivel sokféle tárgyról beszél. Ez az anyag nem végtelen, de sokféle, s más, kisebb művészetek is sokféle
anyagból dolgoznak, mint például az építészet, mely minden olyasmivel foglalkozik, ami csak az épület
megalkotásához szükséges, 9. vagy a metszés művészete, mely arany, ezüst, réz felhasználásával egyaránt
hoz létre műveket. A szobrászat a fentiek mellet még a fát, az elefántcsontot, a márványt, az üveget és a
drágaköveket is felhasználja. 10. Nem szabad azonnal elkönyvelni, hogy valami nem a retorika
alapanyaga, ha egyszer más is használja. Mert ha megkérdezem a szoboröntőt, mi az ő alapanyaga, azt
felelné, a bronz. Ha a bronzművest kérdezném (az ő szakmáját görögül a khalkeutiké elnevezéssel illetik),
ő is ugyanúgy azt felelné, hogy az bronz. 11. Pedig óriási a különbség egy szobor és egy edény közöt. Az
orvostudomány nem szűnik meg művészetnek lenni csak azért, mert a test bekenése és a testgyakorlatok
alkalmazása ugyanúgy jellemzi, mint a birkózást, és az ételek összetételének ismerete rokonítja a
szakácsművészetel.
12. S ha azt mondják, hogy a jóról, a hasznosról és az igazságról értekezni a flozófa dolga, az sem gördít
elénk akadályt, hiszen amikor flozófust mondanak, lényegében erényes férft értenek rajta. Miért
csodálkoznék hát, ha a szónok, akit az erényes emberekkel sorolok egy csoportba, ugyanazzal az
alapanyaggal foglalkozik? 13. Kivált mert már az első könyvben rámutatam arra, hogy ezt a területet a
szónokoktól lényegében a flozófusok sajátítoták ki, mert azok elhanyagolták, holot mindig is a retorika
terepe volt, azaz épphogy a flozófusok fordultak a retorika anyagához. Tehát ha a dialektika alapanyaga
mindaz, amiről csak vitatkozni lehet, és ha a dialektika a meg-megszakítot beszéd technikájával él, miért
ne lehetne a folyamatos beszéd tárgya is épp ugyanaz?
14. Sokan ezt is a szemünkre vetik: „így hát a szónok minden művészetben járatos lesz, ha egyszer
mindenről beszélnie kell?” Erre Cicero szavaival válaszolhatnék, aki a következőket írja: „véleményem
szerint senki sem lehet minden tekintetben kifogástalan szónok, amíg jártasságot nem szerez minden
jelentősebb dologban és minden művészetben”. Én viszont már azzal is megelégszem, ha a szónok abban
az ügyben járatos, amiről épp beszél. 15. Hiszen minden ügyet úgysem ismerhet, és mégis tudnia kellene
beszélni valamennyiről ! Milyen ügyekről fog beszélni tehát? Azokról, amelyeket átanulmányozot.
Hasonlóan elmélyed azokban a művészetekben, amelyekről majd meg kell nyilatkoznia, és azokról fog
beszélni, amelyekben már jártasságot szerzet. 16. Mit is mondhatnék még? A kézműves a kézművesség-
ről, a zenész a zenéről nemde jobban tudna beszélni? Ha a szónok nem ismeri az ügyet, amelyről szó
van, akkor kétségtelenül jobban, mert még egy írni-olvasni sem tudó paraszt is jobban beszél a saját
ügyéről a bíróságon, mint az a szónok, aki nem tanulmányozta át az ügyeto de ha a zenész, a kézműves
vagy a peres ügyfél felvilágosítja, jobban fog beszélni, mint az, aki őt kioktata. 17. Ha a kézműves a
kézművességről, a zenész a zenéről nyilatkozik majd meg, s valamit bizonyítani vágyik, noha nem válik
szónokká, mégis a szónokhoz hasonlóan fog viselkedni, ugyanúgy, mint amikor a sebet nem szakember
kötözi be, aki jóllehet nem orvos, orvos módjára cselekszik. 18. Vagy tán nincs példa ilyesmire a dicsérő,
a tanácsadó és a törvényszéki beszédben? De hát amikor az ostiai kikötő építéséről döntötek, nem
kellet-e a szónoknak is véleményt formálni, holot építészeti szakkérdéseket boncolgatak? 19. Nem
fürkészi-e a szónok, hogy a kék foltok és a duzzanatok a holtetemen gyomorbaj vagy mérgezés
következményei-e? Pedig ez orvosi kérdés. Ne foglalkozzon a mértékekkel és a számokkal? Hiszen azt
mondhatnánk, ez a geometria részét képezi. Meggyőződésem, hogy tulajdonképpen alig létezik olyasmi,
ami ne kerülhetne így vagy úgy a szónoki feladatok látókörébe, s ha valami kimarad, az is szolgálhat a
retorika témájául. 20. Tehát helyesen állapítotuk meg, hogy a retorika anyaga bármi lehet, ami témájául
kínálkozik. Ezt még a hétköznapi beszéd is alátámasztja, mert ha fölmerül egy dolog, amiről beszélni
kellene, gyakran már az előszóban előrebocsátjuk, miről is lesz szó a továbbiakban. 21. Gorgiasz oly
mértékig meg volt győződve arról, hogy a szónoknak bármiről meg kell tudnia nyilatkozni, hogy
megengedte, hogy az előadótermek közönsége bármiről faggathassa. Hermagorasz a beszéd anyagát
mind a perügyekre, mind a jogi kérdésekre kiterjesztete, s tulajdonképpen minden létező tárgyat felölelt.
22. Ha viszont elveti, hogy a jogi kérdések a retorikához tartoznak, akkor más-más véleményt
képviselünk, ha pedig szerinte is a retorikához tartoznak, akkor ez csak minket erősít meg, hiszen semmi
sem létezik, ami ne lehetne peres ügy, vagy ne vetődne föl azzal kapcsolatos jogi kérdésként. 23.
Arisztotelész, aki három típusú beszédet különböztetet meg, a törvényszékit, a tanácsadót és a bemutatót,
lényegében mindent a szónok hatáskörébe utalt, hiszen nincs is semmi, ami ne lenne besorolható e
három típus valamelyikébe.
24. Néhányan, bár ők elenyésző számban vannak, a retorika eszközére is rákérdeztek. Az eszköz az, ami
nélkül az anyagból lehetetlen létrehozni a vágyot művet. Én azt hiszem, hogy eszközre nem a művészet-
nek, hanem a művésznek van szüksége. A tudománynak nincs föltétlenül szüksége eszközökre. hiszen
akkor is tökélyre juthat, ha épp nem alkot valamit meg, viszont a mű alkotója igényli, akárcsak a
rézmetsző a vésőt, és a festő az ecsetet. De erről majd ot szólunk bővebben, ahol a szónokról lesz szó.