H. P. Lovecraft bará tai - 2.

kö tet

Tartalom

AZ ŐS - AUGUST DERLETH, 1968............................................................................................................3

SÖTÉT TESTVÉRISÉG - AUGUST DERLETH, 1966....................................................................................11
A SÓLYOM-FOKI HALÁSZ - AUGUST DERLETH, 1959.............................................................................26
A TORONYSZOBA ABLAKA - AUGUST DERLETH, 1957...........................................................................29
ALHAZRED LÁMPÁJA - AUGUST DERLETH, 1957...................................................................................38
ÁRNYAK A KAPU ELŐTT - AUGUST DERLETH, 1945...............................................................................44
A PEABODY-ÖRÖKSÉG - AUGUST DERLETH, 1957..............................................................................121
A BEZÁRT SZOBA - AUGUST DERLETH , 1959......................................................................................133
A TÚLÉLŐ - AUGUST DERLETH, 1954..................................................................................................152
WENTWORTH NAPJA - AUGUST DERLETH, 1957................................................................................164
A PÁLYAŐR - CHARLES DICKENS, 1866...............................................................................................171
IDŐ ÉS AZ ISTENEK - LORD EDWARD DUNSANY, 1906........................................................................180
A HAJNAL EGY LEGENDÁJA - LORD EDWARD DUNSANY, 1906...........................................................182
A PÓK - HANNS-HEINZ EWERS, 1908..................................................................................................186
A FEHÉR LEÁNY - HANNS-HEINZ EWERS, 1907...................................................................................198
MEGINT VILÁGVÉGE - NEIL GAIMAN, 1993........................................................................................202
SHOGGOTH KÜLÖNLEGES - NEIL GAIMAN, 1998................................................................................212
SÍRON TÚLI SZERELEM - THEOPHILE GAUTIER, 1836..........................................................................218
HANG AZ ÉJSZAKÁBAN - W. H. HODGSON, 1907................................................................................233
EGY NÉMET DIÁK KALANDJA - WASHINGTON IRVING, 1824..............................................................239
AZ ÁLMOSVÖLGY LEGENDÁJA - WASHINGTON IRVING, 1819............................................................243
A CSAVAR FORDUL EGYET - HENRY JAMES, 1898...............................................................................259
A KÁRPITOS SZOBA - SIR WALTER SCOTT, 1828..................................................................................327
GILGAMES AZ ELHAGYOTT VIDÉKEN - ROBERT SILVERBERG, 1986.....................................................336
AZ UTOLSÓ VARÁZSLAT - CLARK ASHTON SMITH, 1930.....................................................................368
YOH-VOMBIS KATAKOMBÁI - CLARK ASHTON SMITH, 1932..............................................................371
HULLARABLÓ - ROBERT LOUIS STEVENSON, 1884..............................................................................380
DR. JEKYLL ÉS MR. HYDE - ROBERT LOUIS STEVENSON, 1886.............................................................391
AZ ŐS - AUGUST DERLETH, 1968

EREDETI CÍM: ANCESTOR, THE

 
I.
 
Unokabátyám, Ambrose Perry viszonylag fiatalon, ötven-egynéhány éves emberként,
pirospozsgás ereje teljében hagyott fel az orvoslással. Nagyon sikeres pacientúrája volt
Bostonban, és noha szerette a munkáját, sokkal jobban vonzotta egyes elméleteinek
megvalósítása, amelyeket – ebben individualista volt – nem osztott meg kollégáival; őszintén
szólva hajlamos volt lenézni őket, amiért túlságosan ragaszkodnak a leghagyományosabb
módszerekhez, és nem merészkednek önálló kísérletezésekre az Amerikai Orvosok
Szövetségének engedélye nélkül. Ambrose kozmopolita volt a szó minden értelmében, mert
hosszú ideig tanult Európában – Bécsben, a Sorbonne-on, Heidelbergben –, és rengeteget
utazott, de amikor úgy döntött, hogy fényes pályája csúcsán visszavonul, beérte a vermonti
ősvadonnal.
Gyakorlatilag remete módjára élt a házában, amelyet sűrű erdő mélyén építtetett, és
olyan teljes laboratóriummal szerelt föl, amely csak pénzzel megszerezhető. Ettől fogva senki
sem hallott róla, és három éven át egyetlen szó sem esett szakmai tevékenységéről a lapokban,
vagy a barátaival és rokonaival folytatott levelezésben. Eléggé meglepett tehát, amikor levelet
írt nekem – ez várt rám, amikor megjöttem európai utazásomból –, és ebben arra kért, hogy ha
lehet, jöjjek el hozzá és töltsek nála egy kis időt. Sajnálkozva válaszoltam, hogy pillanatnyilag
állást kell szereznem, kifejezést adtam örömömnek, amiért hallottam róla, és
reménykedésemnek, hogy egy nap eleget tehetek éppoly kedves, mint váratlan meghívásának.
Ambrose postafordultával válaszolt, és csinos fizetést ajánlott, ha elfogadom mellette a titkári
állást, ami alatt, ebben bizonyos voltam, azt értette, hogy nemcsak a jegyzetelést, de minden
házimunkát is nekem kell végeznem.
Talán ugyanúgy ösztökélt a kíváncsiság, mint amennyire vonzott a kilátásba helyezett
fizetés, amely nagyvonalú volt; gyorsan igent mondtam, mintha attól félnék, hogy
unokabátyám visszavonja bőkezű ajánlatát, és egy hét múlva beállítottam Ambrose
elterpeszkedő nagy házába. Pennsylvaniai rusztikus holland stílusban építették, fűrészes
oromzatokkal, meredek nyeregtetőkkel, noha csak földszintes épület volt. Kissé nehezen
találtam ide, unokabátyám egyértelmű magyarázatai ellenére, mert a ház legalább tíz
mérföldre volt a Tyburn nevű legközelebbi falucskától, és annyira távol húzódott a csekély
forgalmú úttól, oly keskeny ösvény vezetett hozzá, hogy nagy igyekezetemben, nehogy
lekéssem a megbeszélt találkozó idejét, majdnem elmentem mellette.
Éber német juhászkutya őrizte a házat; noha láncra kötötték, egyáltalán nem volt
rosszindulatú, mert azt leszámítva, hogy merőn figyelt, meg se morgott, nem is mozdult,
amikor fölmentem az ajtóhoz és becsöngettem. Annál inkább megdöbbentett rokonom
külseje, mert ösztövér lett és horpadt arcú; eltűnt a jó húsban levő, pirospozsgás ember, akit
majdnem négy éve láttam, ez itt paródiája volt hajdani önmagának.
– Isten hozott, Henry! – kiáltotta, amikor meglátott.
– Úgy látom, Gyömbér is elfogadott, mert még csak meg se ugat!
Nevének említésére a kutya odaszökdécselt hozzánk, addig, ameddig hosszú lánca
engedte, és a farkát csóválta.
– De gyere már be! A kocsidat később is beállíthatod.
Tettem, amit mondott. A ház belül nagyon férfias volt, szinte aszketikus. Az asztalon
vacsora várt, és megtudtam, hogy unokabátyám egyáltalán nem vár tőlem többet a titkári
teendőknél, mert szakácsnője és mindenese van, akik a garázs fölött laknak; nekem nem is
akar más munkát adni, mint hogy jegyzeteljek, és iktassam kísérleteinek eredményeit. Mert
kísérletezett, mint ezt azonnal közölte, bár kísérletei jellegéről nem árult el semmit, és egész
vacsora alatt – amelynek során megismerkedtem Edward és Meta Reeddel, a házi és udvari
munkák ellátására alkalmazott házaspárral – Ambrose kizárólag engem kérdezgetett, hogy mit
csináltam, mit tervezek harmincéves korban, figyelmeztetett, már sokkal kevesebb az időnk,
hogy elbliccelhessük a jövőnkre vonatkozó döntéseket –, és alkalmasint érdeklődött a széles
körben szétszóródott család más tagjairól, de kizárólag akkor, ha a kérdéseire adott
válaszaimban felbukkant a nevük. Úgy éreztem, kizárólag azért kérdezget, hogy eleget tegyen
a helyzet követelte jó modornak, minden valódi érdeklődés nélkül, bár egyszer célzott rá,
hogy ha az orvostudományt választanám pályámul, esetleg hajlandó lenne segíteni egyetemi
diplomámat. Ám ebben egészen bizonyosan nem volt más, mint felületesség, a pillanat
diktálta udvariasság, hosszú évek óta első találkozásunk azon része, amelyet minél hamarabb
le kell tudni; azonkívül volt a modorában valami, ami fojtott türelmetlenségre utalt a témával
szemben, holott maga hozta szóba – türelmetlenség irántam, amiért foglalkozom a kérdéssel,
és önmagával szemben, amiért ennyit is engedett a konvencióknak, hogy kérdéseket tegyen
fel egy olyan témáról, ami egyáltalán nem érdekelte.
Reedék, férj és feleség, akik mindketten a hatvanas éveikben jártak, tartózkodón
hallgattak. Keveset szóltak, nemcsak mert Mrs. Reed felszolgálta a vacsorát, amelyet főzött,
hanem mert megszokták, hogy a maguk életét éljék, még ha munkáltatójuk asztalánál ettek is.
Mindketten őszültek, mégis jóval fiatalosabbnak tűntek Ambrose-nál, és rajtuk egyáltalán
nem látszott az a testi romlás, ami unokabátyámon. Vacsora közben így tehát kizárólag
Ambrose és az én társalgásom törte meg a csendet; Reedék nem az alázat, hanem a közöny
maszkjában költötték el az ételt, bár kétszer-háromszor észrevettem, amint gyors pillantást
villantanak egymásra unokabátyám egy-egy szavánál, de ez volt minden.
Ambrose csupán akkor hozta szóba a szívén fekvő gondolatot, amikor visszavonultunk a
dolgozószobájába. Unokabátyám dolgozószobája a laboratórium tőszomszédságában volt, a
ház hátuljában; utána következett a konyha és a tágas étkező-nappali együttes; a hálószobák,
érdekes módon, a ház első frontján helyezkedtek el. Odabent a kényelmes dolgozószobában
Ambrose fölengedett, hangja megtelt az izgalom remegésével.
– Sohasem találnád ki, Henry, milyen irányba fordultak a kutatásaim; amióta
abbahagytam a praktizálást! – kezdte. – Csodálom is tulajdon bátorságomat, hogy el merem
mondani neked! Nem tenném, ha nem lenne szükségem valakire, aki lejegyezze ezeket a
döbbenetes tényeket! De most, hogy a siker útján járok, gondolnom kell az utókorra. Röviden
szólva sikeres erőfeszítéseket tettem, hogy visszanyerjem a múltamat, az emberi emlékezet
legparányibb réseiből és furataiból, továbbá meg vagyok győződve róla, hogy ugyanezekkel a
módszerekkel képes vagyok kiterjeszteni ezt az érzékelési folyamatot az örökletes
emlékezetre, és újjá tudom teremteni az emberi öröklés eseményeit! Látom az arcodon, hogy
kételkedsz.
– Épp ellenkezőleg, el vagyok hűlve a lehetőségeitől – válaszoltam, nem is olyan
hűtlenül az igazsághoz, bár azt elmulasztottam bevallani, hogy ugyanakkor élesen szúrt belém
az aggodalom.
– Ah, jó, akkor jó! Néha arra gondolok, hogy az eszközökkel, amelyeket használni
vagyok kénytelen a múlt szüntelen szondázásához szükséges lelkiállapot előidézésére, súlyos
csalódást okoztam Reedéknek, mert ők minden olyan emberkísérletet mélységesen
keresztényietlennek tartanak, ami tiltott terepre hág.
Meg akartam kérdezni, milyen eszközökre céloz, de tudtam, hogy majd elmondja, ha
akarja; ha nem akarja, nincs az a kérdés, amellyel kiszedjem belőle a választ. És már mondta
is:
 – Rájöttem, hogy a drogok és a zene kombinációja, félig kiéhezett testi állapotban
előidézi a szükséges lelkiállapotot, lehetségessé teszi a visszakapcsolást, és olyan fokozatúra
élez minden képességet, ami felidézi az emlékeket. Én mondom neked, Henry, a
legkülönösebb és legérdekesebb eredményekre jutottam; bármily hihetetlennek tűnjék, de
visszajutottam a méh memóriájához!
Heves felindulásban beszélt, szeme ragyogott, hangja remegett. Szóval mértéktelenül
felkorbácsolták sikerről szőtt álmai. Ez volt az egyik célja, amikor még praktizált; most arra
használta jelentős vagyonát, hogy megvalósítsa ezt az elképzelést, és úgy látszik, el is ért
valamit. Ennyit hajlandó voltam elismerni fenntartásokkal, mert bár külsejére magyarázatot
adtak a kísérletek – a drogok és a koplalás okozhat kiéhezett soványságot –, ő oly gyakran és
kitartóan böjtölt, hogy nemcsak a túlsúlyát veszítette el, de oktalanul és betegesen
lefogyasztotta magát. Ahogy ültem és hallgattam, akaratlanul meg kellett állapítanom, hogy a
fanatizmus minden jellemző vonását mutatja, és tudtam, hogy akármilyen kifogással
hozakodnék elő, akkor sem lennék a legcsekélyebb mértékben sem képes befolyásolni, vagy
idézhetnék elő akár pillanatnyi pályamódosítást. Ő rászögezte a szemét erre a különös célra,
senkitől és semmitől nem tűrve, hogy eltérítsék.
– Hanem majd át kell tenned folyóírásba a gyorsírásos jegyzeteimet, Henry – folytatta
kissé higgadtabban. – Mert természetesen jegyzeteltem, időnként önkívületszerű állapotban,
mintha egy vezérlő szellem szállt volna meg, ami természetesen képtelenség. Jegyzeteim
időben visszanyúlnak születésem elé. Most az ősmemóriát szondázom. Majd meglátod,
milyen messzire jutottam, amint lesz időd elolvasni és átírni eddigi jegyzeteimet!
Azzal unokabátyám másra terelte a szót, majd hamarosan kimentette magát, és eltűnt a
laboratóriumában.
 
II.
 
Teljes két hét kellett hozzá, hogy átnézzem és lemásoljam Ambrose jegyzeteit, amelyek
bőségesebbek voltak, mint sejteni engedte, és nyugtalanítóan látomásosak. Már eddig is
roppant különc embernek tartottam, de most meggyőződtem róla, hogy erősen aberrált
hajlamai is vannak, mert ez, hogy szakadatlanul hajszolta magát egy nagyjából
bizonyíthatatlan cél felé, amely még megvalósulása esetén sem kecsegteti semmi haszonnal
az emberiséget, ez az én szememben megközelítette az esztelen fanatizmust.
Nem annyira a szüntelen memóriapróbából nyerhető információ érdekelte, inkább az
öncélú kísérlet. Engem leginkább az dúlt föl, hogy a kísérlet, amely passzióként kezdődött,
tagadhatatlanul kezdett rögeszmévé fajulni, olyannyira, hogy minden más – nem utolsósorban
az egészség – háttérbe szorult mögötte.
Ugyanakkor kénytelen voltam elismerni, hogy az anyag, amelyet jegyzetei tartalmaztak,
sokszor szerzett hallatlan meglepetéseket. Ahhoz nem fért kétség, hogy unokabátyámnak
valamilyen módon sikerült megcsapolnia az emlékezet áramlatát; kétségen fölül kimutatta,
hogy mindent, ami egy emberrel történik, regisztrál egy meghatározott agytartomány, és csak
a megfelelő hidat kell verni a tárlóhoz, hogy ismét tudatosítsuk az emléket. A drogok és a
zene segítségével Ambrose oly messzire visszament a múltba, hogy sorrendbe állított
jegyzetei pontos életrajzot képeztek, amelyen semmit sem változtatott a vágyálmok
lakkozása, a megszépítő távolság vagy az önimádat mindig is szerepet játszik az egyéniség
alkalmazkodásában a hiúságot megsebző csalódásokhoz.
Az út, amelyet unokabátyám eddig megtett, vitathatatlanul lenyűgöző volt. A közvetlen
közelmúltból is sok közös ismerőst említett, hamarosan azonban érződni kezdett a húsz év
korkülönbség; Ambrose emlékeiben idegenek tűntek föl, és olyan események, amelyekben
még közvetve sem vettem részt. Különösen azok a jegyzetek voltak tanulságosak, amelyek
unokabátyám ifjúságának és fiatal férfikorának uralkodó eszméit tükrözték, talányos
hivatkozásokkal a témákra, amelyek a központi helyet foglalták el a gondolkodásban.
„Heves vita de Lessepsszel az ősforrásról. A csimpánz-kapcsolat túl korai. Őshal?” így
írt sorbonne-i napjairól. Majd Bécsben: „Az ember nem lakott mindig a fákon” mondja von
Wiedersen. Egyetértek. Valószínűleg úszott. Milyen szerepet játszottak az ember ősei a
brontosaurusok korában?” Ehhez fogható és még ennél is részletesebb följegyzések
váltakoztak a mindennapok krónikájával, partikkal, szerelmekkel, egy fiatalkori párbajjal, a
szülőkkel való nézeteltérésekkel, más ilyesfélékkel, egy emberi élet különböző közhelyeivel.
Ez a téma meghökkentő kitartással látszott lekötni unokabátyám érdeklődését: a közelmúlt
éveiben természetesen másról sem volt szó, de egész életében elő-előbukkant, attól kezdve,
amikor a kilencéves Ambrose arra kérte nagyapánkat, magyarázza el neki a családfát, és azt
firtatta, mi van a feljegyzett kezdeteken túl.
Ezek a jegyzetek azt is megmutatták, mennyire kizsarolta magát ezzel a megszállott
kísérlettel, mert kézírása észrevehetően olvashatatlanabb azóta, hogy elkezdte emlékeinek
krónikáját, azaz, visszafelé haladva a legkorábbi évekbe – és valóban, a sötétség ama helyén,
ami az anyaméh. Mert Ambrose végrehajtotta ezt a visszatérést, ha ugyan jegyzetei nem
voltak ügyes hamisítványok –, írása úgy látszott leépülni, ahogyan változott az emlékek kora;
ami ugyanolyan fantasztikus elképzelés volt, mint unokabátyám ama hite, hogy vissza tud
nyúlni az ős– és az örökletes memóriába, felhasználva ősei emlékeit sok nemzedéken át,
amelyet feltételezhetően a gének és kromoszómák közvetítettek a leendő Ambrose-nak.
Ám a messzemenő ítélkezést elhalasztottam, amíg rendet raktam jegyzetei között, és nem
is hoztam szóba, kivéve, ha segítséget kértem egy-két olvashatatlan szó kibetűzéséhez.
Befejeztem és átolvastam, majd vegyes érzelmektől és nem minden kételytől mentesen
nyújtottam át unokabátyámnak a lenyűgöző átiratot.
– Meggyőztelek? – kérdezte.
– Amíg a te emlékeidről van szó, addig igen – feleltem.
– Majd meglátod! – ígérte rendíthetetlen magabiztossággal.
Tiltakozni kezdtem a túlságos elszántság ellen, amellyel álmát kergette. A két hét alatt,
amely jegyzeteinek lemásolásához kellett, az ész határain túl hajszolta magát. Annyira semmit
sem evett, és oly keveset aludt, hogy észrevehetően lefogyott, és még űzöttebb lett, mint
megérkezésem napján. Éjjel-nappal hosszú órákra bezárkózott laboratóriumába; ebben a két
hétben többször előfordult, hogy hárman ültünk az asztalnál, mert Ambrose nem jött elő
onnan. Keze reszketni kezdett, és a szája is enyhén rángatózott, míg szeme annak az
embernek a fanatizmusával lángolt, akinek számára egyetlen cél létezik.
A laboratórium tilos terület volt számomra. Bár unokabátyámnak nem volt ellene
kifogása, hogy megmutassa a drágán fölszerelt helyiséget, kísérleteihez a legteljesebb
magányra volt szüksége. Azt sem volt hajlandó közölni, pontosan mely drogokat használja –
bár nekem jó okom volt hinni, hogy köztük van a közönségesen hasisnak ismert Cannabis
indicum, vagy vadkender is – az önkínzáshoz, míg eszelősen űzi az álmot, hogy felgöngyölje
az ős– és az örökletes memóriát. Ezt a célt űzte nappal és gyakran éjjel, szünet nélkül,
úgyhogy mind ritkábban láttam, bár amikor végül átadtam neki az átiratot, amely
végigkövette életének útját a visszanyert emlékek között, akkor elég hosszú időt töltött velem;
sorra átvettünk minden oldalt, ő apró javításokat, kiegészítéseket hajtott végre, itt-ott
kihúzatott bekezdéseket, általában tökéletesítette az átiratot. Persze még le kellett gépelni, de
hát azért voltam itt, hogy segítsem kísérleteiben.
Ám amikor végeztem a gépeléssel, már kaptam is unokabátyámtól a következő
jegyzetköteget. Ezúttal nem az ő emlékei voltak, korábbra nyúltak vissza az időben, szülők,
nagyszülők, még régebbi elődök emlékei, nem oly részletesek, mint Ambrose-é, általánosabb
jellegűek, arra mégis alkalmasak, hogy lenyűgöző képet nyújtsanak a családról az Ambrose-ét
megelőző időben. Szerepeltek köztük természeti csapások, nagy történelmi események,
adatok a Föld ifjúkorából; oly mozzanatokban teremtették újjá az eltűnt időt, amelyre embert
én nem is tartottam képesnek. Márpedig itt voltak, vitathatatlanul, lenyűgözőn,
feledhetetlenül; ez bizony teljesítmény volt, akárhonnan nézzük. Én ügyes koholmánynak
tartottam, ám ezt nem mertem Ambrose szemébe mondani, mert az ő fanatikus hite nem tűrt
kételkedést. Ugyanolyan gondosan lemásoltam őket, mint korábbi jegyzeteit. Néhány nap
alatt végeztem, és odaadtam neki az új átiratot.
– Nem szükséges kételkedned bennem, Henry – mondta zordon mosollyal. – Látom a
szemeden. Mit nyernék egy hamisítvánnyal? Nem vagyok hajlamos az öncsalásra.
– Nem vagyok illetékes ítélkezni, Ambrose. Talán még abban sem, hogy higgyek vagy
kételkedjek.
– Most helyesen fogalmaztál – értett egyet velem unokabátyám.
Sürgettem, mondaná meg, mi lesz a következő feladatom, de ő csak annyit mondott,
hogy várjak. Használjam ki az időt, fedezzem fel az erdőt, sétáljak a mezőn az út másik
oldalán, amíg több munkát nem tud adni nekem. Úgy terveztem, hogy követem a tanácsát, és
felderítem a környező erdőt, ám erre sohasem került sor, egyéb események közbejötte miatt.
Ugyanezen az éjszakán más irányban kellett elindulnom, ami kimondott változást
jelentett unokabátyám egyre nehezebben olvasható jegyzeteihez képest. Késő éjszaka Reed
azzal ébresztett, hogy Ambrose kéret a laboratóriumába.
Azonnal felöltöztem és átmentem. A műtőasztalon elnyúlva találtam. Azt az elnyűtt,
szürkésbarna háziköntöst viselte, amit mindig. Félkábulatban volt, de még nem jutott olyan
messze, hogy ne ismert volna fel.
– Valami történt a kezemmel – szólt erőlködve. – Süllyedek. Följegyeznéd, ha netán
mondanék valamit?
– Mi történt? – kérdeztem.
– Talán átmeneti idegi blokk. Izomgörcs. Nem tudom. Holnapra nem lesz semmi bajom.
– Rendben van – mondtam. – Följegyzek mindent, amit esetleg mondasz.
Noteszt és ceruzát fogtam, leültem, várakoztam. Kísérteties légköre volt a
megvilágítatlan laboratóriumnak, ahol egyetlen tompavörös lámpa égett a műtőasztal
közelében. Unokabátyám sokkal inkább látszott hullának, mint kábítószeres befolyásoltságú
embernek. Ráadásul az egyik sarokban villanyfonográf játszotta Sztravinszkij Tavaszi
áldozat-ját, és a halk, disszonáns akkordok hamarosan hatalmukba kerítették a szobát.
Unokabátyám tökéletesen mozdulatlanul feküdt, és hosszú ideig egyetlen hangot sem adott:
abban a kábult mély álomban hevert, amelyben kísérleteit szokta végrehajtani; ha akartam, se
kelthettem volna fel.
Talán egy óra is eltelt, mire megszólalt, de olyan összefüggéstelenül beszélt, hogy elég
nehéz volt jegyzetelni.
– Az erdő elsüllyedt a földben – mondta. – A hatalmasok harcolnak, marcangolnak. Fuss,
fuss – Majd: – Új fák a régik helyett. Háromméteres lábnyom. Barlangban lakunk, hideg,
nyirkos, tűz...
Leírtam mindent, amit mondott, már amennyit értettem elmotyogott szavaiból.
Elképesztő módon, mintha az ősgyíkok koráról álmodott volna, mert hatalmas vadállatokat
emlegetett, amelyek a földet járták, verekedtek, tépték egymást, úgy taposták le az erdőt, akár
a füvet, kergették és fölfalták a barlangokban és föld alatti üregekben tanyázó embereket.
Ám Ambrose unokabátyámnak különösen nagy erőfeszítésébe került oly messzire
visszavinnie magát a múltba, és amikor végre magához tért, reszketve utasított, hogy
kapcsoljam ki a fonográfot, „degeneratív szövetekről” motyogott, amelyek valamely furcsa
kapcsolatban lennének álmaival és emlékeivel, majd közölte, hogy egyelőre pihenünk, mielőtt
folytatná kísérleteit.
 
III.
  
Ha unokabátyámat meg lehetett volna győzni, hogy érje be a siker elfogadott végső
változatával, hogy hagyja abba kísérleteit, és viseljen gondot magára, talán megúszta volna
annak következményeit, hogy túlhajszolta magát a halandó ember számára megvont
határokon. De nem ezt tette; gúnykacajjal söpörte félre minden javaslatomat, és emlékeztetett,
hogy nem én vagyok az orvos, hanem ő. Süket fülekre talált ellenvetésem, hogy az orvosok
szokása szerint ő is önmagával törődik legkevésbé. De még én sem láthattam előre, mi fog
történni, bár Ambrose homályos célzása a „degeneratív szövetekre” figyelmeztethetett volna
az ártalomra, amelyet önmagának okozott a kábítószerek adagolásával, aminek végül
áldozatául esett.
Egy hétig pihent.
Aztán folytatta kísérleteit, én pedig ismét a jegyzeteit gépeltem. Csakhogy egyre
nehezebb lett olvasni őket; kézírása határozottan romlott, ráadásul azt is nagyon nehéz volt
értelmezni, miről szólnak, mert Ambrose ezúttal valóban rendkívül messzire ment vissza.
Természetesen továbbra is fönnállt annak erős lehetősége, hogy valamely önhipnózis áldozata
lett, azaz egyáltalán nem élte át a följegyzett emlékeket, hanem azoknak a könyveknek a
legjellegzetesebb adatait reprodukálta, amelyeket olvasott az ősi fa– és barlanglakók életéről;
ám az időről-időre felbukkanó utalások zavarba ejtő élességgel bizonyították, hogy
megfigyeléseit nem nyomtatott szövegekből vagy ily szövegek emlékeiből meríti, bár én
természetesen nem deríthettem ki, mily forrásokból táplálkozik unokabátyám bizarr krónikája.
Mind ritkábban találkoztam Ambrose-zal, és eme ritka alkalmakkor nem lehetett nem
észrevennem, mily aggasztó mértékben adta át magát a drogoknak és a koplalásnak; csont-bőr
mivoltához az elkorcsosulás egyes visszataszító jegyei társultak. Evés közben hajlamos volt a
nyáladzásra, és étkezési szokásai oly siralmasak lettek, hogy Mrs. Reed nem is egy
alkalommal tüntetően távol maradt asztalunktól; bár mivel Ambrose egyre kevésbé szívesen
mozdult ki laboratóriumából, leginkább csak hármasban ettünk.
Nem emlékszem pontosan, mikor következett be Ambrose szokásainak e drasztikus
változása, de úgy rémlik, éppen két hónapja tartózkodhattam a házban. Most, hogy
visszagondolok, Gyömbér, unokabátyám kutyája mintha jelezte volna az eseményeket, mert
kezdett rendkívül idegesen viselkedni. Az addig feltűnően nyugodt kutya gyakran csaholt
éjszakánként, míg nappal nyüszített és nyugtalanul futkosott az udvaron és a ház mellett. – Az
a kutya – jegyezte meg Mrs. Reed – érez valamit, ami nem tetszik neki.
Ezzel talán épp az igazságot mondta ki, de én nem nagyon figyeltem rá.
Körülbelül ebben az időben határozott úgy unokabátyám, hogy ezentúl nem jön ki a
laboratóriumból, és engem arra utasított, hogy ételét hagyjam egy tálcán az ajtó előtt. Én
vitatkoztam vele, de ő nem akart ajtót nyitni, nem akart kijönni, és nagyon gyakran otthagyta
az ételt az ajtó előtt, csak később vette be, így Mrs. Reed nem is főzött többé meleget, mert
úgyis elhűlt, mire Ambrose elvitte. Érdekes, egyikünk sem látta, mikor vette be az ajtó elől; a
tálca ott lehetett egy óráig, két óráig, sőt háromig – aztán hirtelen eltűnt, és már csak üresen
került elő ismét.
Unokabátyám evési szokásai ugyancsak megváltoztak; azelőtt rengeteg kávét ivott, most
undorral utasította el, oly sokszor nem nyúlva csészéjéhez, hogy Mrs. Reed végül nem is
bajlódott azzal, hogy kávét szervírozzon neki. Egyre jobban látszott vonzódni az egyszerűbb
étkekhez – húshoz, burgonyához, zöldségekhez, kenyérhez –, mellőzve a salátákat és
vagdalékokat. Néha jegyzetek érkeztek az üres tálcán, bár egyre ritkábban és csökkenő
mennyiségben, és még ezeket sem tudtam átírni, mert Ambrose kézírásában, akárcsak
jegyzetei tartalmában ugyanaz a nyugtalanító hanyatlás volt tapasztalható. Mintha nehezére
esett volna tisztességesen tartani a ceruzát, ákombákom betűkkel firkálta tele az egész oldalt,
mindennemű rend nélkül, bár ez nem egészen szokatlan jelenség egy súlyos kábítószeresnél.
 Még kezdetlegesebb volt a laboratóriumból áradó muzsika. Ambrose népzenei – polinéz,
ó-indiai és más ehhez hasonló – lemezeket hozatott, és most kizárólag ezeket játszotta.
Valóban kísérteties hangzásúak voltak, különösen idegeket próbálónak bizonyult örökös
ismétlődésük, bármily érdekesnek tűnhettek első hallásra. Monoton csökönyösséggel szóltak
éjjel-nappal egy teljes héten át, amikor is a fonográf a lejáratra vagy az elhasználódásra utaló
összes hangok hallatása után hirtelen leállt, és nem indult be többé.
Körülbelül ekkor szűntek meg a jegyzetek, ám ezzel egy időben két új fejlemény volt
megfigyelhető. Gyömbér kutya szabályos időközökben eszeveszett csaholásba tört ki
éjszakánként, mintha betörő ólálkodna a birtokon. Egyszer-kétszer fölkeltem, és egy
alkalommal mintha láttam volna eliszkolni a fák között valami rút nagy állatot, de nem
mentem vele semmire; mire kiértem, eltűnt, és bármily vadregényes is Vermontnak ez a része,
errefelé nem élnek medvék, a szarvas a legnagyobb és legveszélyesebb erdőlakó. A másik
fejlemény nyugtalanítóbb volt. Elsőnek Mrs. Reed vette észre, és engem is figyelmeztetett:
penetráns és rendkívül orrfacsaró szag, félreismerhetetlen állatbűz kezdett szivárogni a
laboratóriumból. Persze lehetséges, hogy unokabátyám a laboratórium erődre nyíló hátsó
ajtaján behozott egy állatot, ám én tudtam, hogy nincs állat, mely ily erősen szaglana.
Ambrose-t hiába próbáltuk kérdezni az ajtó felénk eső oldaláról, mert ő kategorikusan
megtagadott minden választ, még az sem tántorította el, amikor Reedék azzal fenyegetőztek,
hogy elmennek, mert nem tudnak tovább dolgozni ilyen bűzben. Három nap után valóban el is
utaztak minden holmijukkal egyetemben, itthagyva engem, hogy egyedül gondoskodjam
Ambrose-ról és kutyájáról.
A sokk ettől fogva összekuszálja az események pontos menetét. Azt tudom, hogy
elhatároztam, mindenképpen megpróbálok kapcsolatba lépni unokabátyámmal, bár ő
semmiféle könyörgésemre nem válaszolt. Amennyire tudtam, könnyítettem terhemen, akkor
reggel eloldottam a kutyát, hogy szabadon futkoshasson. Nem próbáltam átvállalni Reedék
számos feladatát, csak járkáltam fel-alá a laboratórium ajtaja előtt. Azzal rég fölhagytam,
hogy kívülről próbáljak beleselkedni, mert magasan fönt az eresz alatt nyíltak a téglalap alakú
ablakok, amelyeket az ajtó egyetlen ablakához hasonlóan letakartak, nehogy valaki
megláthassa az odabent folyó kísérleteket.
Kedveskedésem és könyörgésem falra hányt borsónak bizonyult. Ám mivel enni csak
kell, ha megtagadom az ételt, Ambrose előbb-utóbb kénytelen lesz előjönni. Így tehát egy
teljes napon át nem tettem ételt az ajtó elé, csak ültem, komoran várva megjelenésére, noha
émelygett a gyomrom az állati bűztől, amely kiszivárgott a laboratórium ajtaja alatt, és
elárasztotta az egész házat. Ám Ambrose nem jött. Elszántan strázsáltam tovább az ajtót,
igyekezve, hogy ne aludjak el, ami nem is volt nehéz, mert az éjszaka csöndjében fölöttébb
nyugtalanító neszek hallatszottak a laboratóriumból: esetlen csoszogás, holmi nagydarab lény
mászkálására emlékeztető, torokhangú nyávogással vegyülve, mintha valamely néma állat
próbálna beszélni. Többször kiáltottam, és gyakran megnyitottam az ajtót, ám az ellenállt
erőfeszítéseimnek, mert nemcsak bezárták, de valami nehéz tárggyal még el is torlaszolták.
Úgy döntöttem tehát, hogy ha unokabátyámat a szokott étel megtagadása sem csalja elő,
akkor reggel a laboratórium hátsó ajtajával teszek próbát, és akármilyen eszközzel is, de fel
fogom feszíteni. Most már fölöttébb ideges lettem, mert ez a csökönyös némaság egyáltalán
nem volt jellemző Ambrose-ra.
Épp hogy ezt elhatároztam, amikor a kutya lázas izgalmára lettem figyelmes. Most, hogy
nem fékezte a lánc, végigcikázott a ház egyik oldala mellett, elrohant az erdőbe, és a
következő percben már hallottam is a támadással járó dühös acsarkodást és morgást.
Unokabátyámat pillanatra feledve ugrottam a legközelebbi ajtóhoz, menet közben
kaptam föl az elemlámpámat, és már rontottam is az ajtón át az erdő felé, amikor földbe
gyökerezett a lábam. Megkerültem a sarkot, és láttam, hogy a laboratórium ajtaja nyitva áll.
Azonnal megfordultam, és futottam a laboratóriumba.
 Odabent sötét volt. Unokabátyám nevét kiáltottam. Semmi válasz. Az elemlámpa
fényénél megkerestem a kapcsolót, és világosságot gyújtottam.
Mélységesen megrendítő látvány tárult a szemem elé. Amikor utoljára jártam itt, a
helyiség finnyásan tiszta és rendes volt, most viszont megbotránkoztató állapotban leledzett.
Nemcsak hogy felborogatták és összetörték a műszereket, de a padlót és az eszközöket ellepte
a félig megrothadt étel. Voltak felismerhető maradványai a főtt ételnek, viszont megdöbbentő
mennyiségben képviseltette magát a nyers koszt, félig elfogyasztott nyulak, mókusok, bűzös
borzok, mormoták és madarak. És az egész laboratóriumot valamilyen ismeretlen állat
undorítóan gyomorkavaró bűze itatta át. A szétszórt műszerek civilizációra utaltak, ám a szag
és a látvány emberalatti életről tanúskodott.
Ambrose unokabátyámnak pedig semmi nyoma.
Eszembe jutott a nagy állat, melyet mintha láttam volna az erdőben, és az volt az első
gondolatom, hogy a lény valahogyan betört a laboratóriumba, magával hurcolta Ambrose-t, a
kutya pedig az ő üldözésére indult. E gondolattal rohantam ki a fák közé, ahol még mindig
nem ültek el torokhangú állati hangjai a gyilkos küzdelemnek. Akkor szűntek meg, amikor
futva odaértem. Gyömbér zihálva elhátrált, lámpám fényében kirajzolódott a préda.
Nem tudom, miként bírtam visszatérni a házba, értesíteni a hatóságokat, akár öt percig
összefüggően gondolkozni ennyire hatalmas megrendülés közepette. Egyetlen kataklizmikus
pillanat alatt értettem meg mindent, ami történt – már tudtam, miért csaholt a kutya oly
dühödten az éjszakában, mikor a „lény” táplálkozni indult, megértettem, mi árasztotta ama
szörnyű állatbűzt, és tudtam, hogy ami unokabátyámmal történt, az elkerülhetetlen volt.
Mert a lény, amely Gyömbér véres pofája alatt hevert, félemberi torzképe volt az
embernek, őslénytani pokoli paródia, iszonytatóan eltorzult arcú és testű, amely mindent
elsöprő büdösséget árasztott – ámde unokabátyám szürkésbarna háziköntösének rongyai
fedték, és csuklóján még mindig viselte az ő karóráját.
Amikor visszaküldte emlékezetét a történelem előttre, a törzsfejlődés múltjába, Ambrose
a természet valamely ismeretlen őstörvénye folytán foglyul esett az evolúcióban, és teste
visszahátrált a föld ember előtti korába. Éjszakánként az erdőbe járt vadászni, őrületbe
kergetve a már amúgy is nyugtalan kutyát, és az én kezem által lelte szörnyű halálát – mert én
oldoztam el Gyömbért a láncról, így téve lehetővé, hogy Ambrose-t tulajdon kutyája
agyarainak képében érje utol a halál!

SÓVÁGÓ KATALIN FORDÍTÁSA

SÖTÉT TESTVÉRISÉG - AUGUST DERLETH, 1966

EREDETI CÍM: DARK BROTHERHOOD, THE

  
Valószínű, hogy sohasem tisztázódnak teljesen annak a rejtélyes tűzesetnek az okai, amely a
Washington és Red Bridges közötti gyéren lakott Seekonk parton pusztított el egy dombtetőn
álló, elhagyatott házat.
A rendőrséget a szokott mennyiségben rohanták meg magyarázatokat kínáló hóbortosok,
de közöttük egy sem volt olyan makacs. mint Arthur Phillips. egy régi keleti parti család
leszármazottja. az Angell Street egykori lakója. egy kissé konfúzus. de lelkes fiatalember, aki
beszámolót készített bizonyos eseményekről, amelyek szerinte előidézték a tüzet. Noha a
rendőrök mindenkit megkérdeztek, akit szerepeltetett vagy érintett Mr. Phillips beszámolója,
senki sem erősítette meg az elhangzottakat. kivéve az Athenaeum Könyvtár egyik
könyvtárosának nyilatkozatát, amely azonban csupán azt tanúsította, hogy Mr. Phillips ott
találkozott egyszer Miss Rose Dexterrel. Az alábbiakban következik a kézirat.
 
I.
 
Aki éjszakánként járja a keleti part bármelyik városának utcáit, többszörös bepillantást
nyer a különösbe, a szörnyűbe, a kísértetiesbe és az elrugaszkodottba, mert a sötétség
előcsalja a város repedéseiből és hasadékaiból, padlásszobáiból és pincerejtekeiből azokat az
emberi lényeket, akik elfelejtett, sötét okok miatt szürke zugolyaik biztonságába menekülnek
a nappal elől – a torzakat, magányosokat, betegeket, az elöregedetteket, az űzötteket és azokat
a kárhozott lelkeket, akik önmagukat keresik az éjszaka leple alatt, ami sokkal áldásosabb
rájuk nézve, mint a nappal hideg fénye valaha is. Ők az élet sebzettjei, megnyomorítottjai,
férfiak és nők, akik soha sem tudták feldolgozni gyermekkori sérüléseiket, vagy akik
szándékosan keresnek nem embernek szánt élményeket. Bővelkedik az ilyen lényekben
minden hely, ahol az emberi társadalom meghatározott ideig összesűrűsödött, noha csak a
sötét órákban láthatók, úgy bukkannak elő, mint az éjszakai lepkék, hogy körbecsapongják
szűkös környezetüket a néhány kurta órában, amely adatott nekik, mielőtt ismét el kell
menekülniük a nappali fény elől.
Magányos gyerek lévén, és mivel nagyrészt magamra voltam utalva, mert állandó
betegeskedés volt osztályrészem, már korán rászoktam, hogy éjszakánként az utcákat rójam,
eleinte csak az Angell Street környékén, ahol éltem gyermekkorom legnagyobb részében,
azután egyre táguló körökben jártam be szülővárosom, Providence utcáit. Nappal, ha az
egészségem engedte, a Seekonk folyó partján kószálva jutottam ki a városból a szabadba,
vagy amikor leginkább eltöltött az energia, néhány gondosan kiválasztott társammal egy
„klubházban” játszottam, amelyet fáradságosan építettünk az erdőben, nem messze a várostól.
Ugyancsak sokat olvastam, hosszú órákat töltöttem nagyapám hatalmas könyvtárában,
válogatás nélkül olvastam, ily módon tekintélyes tudásra tettem szert a görög filozófusoktól
az angol királyság történetéig, a régi alkimisták titkaitól Niels Bohr kísérleteiig, az egyiptomi
papiruszok tanításaitól Thomas Hardy tanulmányaiig, mivel nagyapámnak meglehetősen
átfogó ízlése volt a könyvekkel kapcsolatban; nem óhajtott szakosodni, csak olyasmit vásárolt
és őrzött meg, amit jónak tartott, vagyis ami lekötötte a gondolatait.
Ám változatlanul az éjszakai város vonzott legjobban; a kószálás volt kedvenc
foglalatosságom, már gyermekségem utolsó éveiben csavarogtam éjszakánként, és így tettem
kamaszkoromban is, amelynek során – mivel a kiújuló betegségek megakadályozták a
rendszeres iskolalátogatást – egyre önállóbb és magányosabb lettem. Ma már nem tudnám
megmondani, mit kerestem olyan elszántan az éjszakai városban, mi vonzott a rosszul
kivilágított utcákon, miért kerestem a hatalmas Providence-ben csaknem ismeretlenül elvesző,
vén Benefit Streetet és a Poe Street árnyait, mit reméltem találni a város sötét mellékutcáiban
és sikátoraiban, az éjszaka lopakodó és ólálkodó többi vándorának futólag megpillantott
arcában, hacsak azt nem, hogy talán elmenekülhetek a nappali fény nyersebb realitása elől, és
ez a vágy párosult a városi élet csupán éjszaka fölfedezhető titkait fürkésző olthatatlan
kíváncsisággal.
Amikor végül befejezett ténnyé vált gimnáziumi érettségim, úgy lett volna logikus, hogy
mással foglalkozzam; ám nem így lett, mivel egészségem túlságosan ingatag volt ahhoz, hogy
megkockáztathassam a beiratkozást a Brown Egyetemre, ahol pedig tanulmányaimat folytatni
szerettem volna, és ez a veszteség még inkább rászorított magányos foglalatosságaimra:
megkettőztem az olvasás óráit, még több időt töltöttem az utcákon éjszakánként, a nappali
órákat egyszerűen átaludtam. Ám egyébként kialakítottam egy máskülönben normális
életvitelt; nem hagytam el özvegy anyámat vagy nagynénéimet, akikkel együtt éltem, noha
ifjúságom társai eltávolodtak tőlem, viszont fölfedeztem Rose Dextert, a Providence-be
érkező egyik első angol család fekete szemű sarját, egy feltűnően kecses testalkatú, szép arcú
lányt, akit sikerült rábeszélnem, hogy ossza meg velem éjszakai útjaimat.
Véle együtt újult lelkesedéssel folytattam az éjszakai Providence földerítését, és buzgón
mutogattam Rose-nak, amit én már fölfedeztem a városban éjjeli vándorlásaim során. Először
az ódon Athenaeumban találkoztunk, és továbbra is ott jöttünk össze esténként, a bejárat elől
indulva az éji kalandozásokra. Amit Rose szeszélyből kezdett, abból hamarosan szenvedély
lett; az enyémhez hasonló buzgalommal. kutatta a rejtett sikátorokat, hosszú, elhagyatott
utcákat, hamarosan éppen olyan otthonos volt az éjszakai városban, mint én. Nemigen hajlott
az üres fecsegésre, amivel csodálatosan kiegészítette személyiségemet.
Ilyen módon jártuk Providence-t néhány hónapon át, amikor egy éjjel megszólított a
Benefit Streeten egy úriember, aki térdig érő malaclopót viselt gyűrött, elhanyagolt ruhája
fölött. Nem messze tőlünk állt a járdán, amikor befordultunk az utcába, akkor vettem észre,
amikor elhaladtunk mellette; különös módon nyugtalanított, bár furcsamód ismerősnek
találtam bajuszos, sötét szemű arcát, loboncos, fedetlen fejét. Amint elhaladtunk mellette,
nyomunkba szegődött, végül utol is ért, megérintette a vállamat és így szólt:
– Uram! Meg tudná mondani nekem, hogyan jutok el abba a temetőbe, ahol valamikor
Poe sétált?
Megmutattam, merre menjen, majd hirtelen ötlettel felajánlottam, hogy elkísérjük úti
céljáig; szinte még fel se fogtam, mi történik, és máris hárman jártuk az utat. Szinte azonnal
észrevettem, hogy az illető milyen számító arccal méregeti társamat, mégis, esetleges
neheztelésemet elfojtotta a fölismerés, hogy az idegen érdeklődése ártalmatlan, sokkal inkább
hűvösen kritikus, mint szenvedélyesen érdeklődő. Én is kihasználtam az alkalmat, hogy
gondosan megvizsgáljam, amennyire képes voltam az utcai lámpák fénytócsájában,
amelyeken alkalmanként áthaladtunk, és egyre jobban zavart a kínzó meggyőződés, hogy
ismerem vagy ismertem.
Csaknem kizárólag feketébe öltözött, nem számítva fehér ingét és a laza selyem
csokornyakkendőt. Ruhája gyűrött volt, mintha régen vasalták volna, mégsem piszkos,
amennyire megállapíthattam. Homloka magas, csaknem kupolaszerű volt, alóla fekete
szempár nézett borzongatóan, arca kicsiny, tompa állban végződött. Haja hosszabb volt, mint
ami korosztályomban megszokott, mégis ugyanahhoz a nemzedékhez tartozónak tűnt, öt
évnél sem lehetett idősebb nálam. Ruházata azonban határozottan nem az én generációmhoz
tartozott; noha újnak látszott, mintha számos korszakkal megelőzte volna a miéinket.
– Idegen Providence-ben? – kérdeztem tüstént.
– Látogatóban vagyok itt – felelte kurtán.
– Érdekli Poe?
 Biccentett.
– Mennyit tud róla? – kérdeztem ezután.
– Keveset – felelte. – Talán mesélhetne róla?
Nem kellett kétszer mondania, azonnal életrajzi vázlatot készítettem a detektívregény
atyjáról, a komor történetek mesteréről, akinek munkáját már régen csodáltam, csak Mrs.
Sarah Helen Whitmanhoz fűződő romantikus kapcsolatát dolgoztam ki részletesebben, mert
Poe Mrs. Whitmant látogatni jött el Providence temetőjébe, ahová éppen tartottunk. Láttam,
hogy szinte elbűvölt figyelemmel hallgat, mindent megjegyezni látott, amit mondtam, de
kifejezéstelen arcáról nem tudtam leolvasni, tetszésére vannak-e szavaim, vagy ellenkezőleg,
és azt sem tudtam meghatározni, mi táplálja kíváncsiságát.
Rose a maga részéről tudatában volt a férfi érdeklődésének, ami azonban nem hozta
zavarba, talán mert érezte, hogy nem szerelmi természetű. Amíg meg nem kérdezte a lány
nevét, nem tudatosodott bennem, hogy mi sem ismerjük az övét. Akkor azt mondta, szólítsuk
„Mr. Allannak mire Rose csaknem észrevehetetlenül elmosolyodott; akkor vettem észre
futólag, amikor elhaladtunk egy utcai lámpa alatt.
Társunkat, miután megtudta nevünket, úgy tűnt, nem érdekli más; csöndben értük el a
temetőt. Azt gondoltam, Mr. Allan bemegy, de nem volt ilyen szándéka; nyilvánvalóan csak
meg akarta tudni, hol van ez a hely, hogy nappal visszatérjen, ami értelmes döntés volt, mivel
– noha én jól ismertem a temetőt, és alkalmanként éjszaka is végigsétáltam rajta – kevés
látnivalót nyújtott egy idegennek a sötét órákban.
Jó éjszakát kívántunk neki a kapuban, és továbbmentünk.
– Láttam már valahol ezt a fickót – mondtam Rose-nak, amikor kiértünk a férfi
hallótávolságából. – De nem tudom kitalálni, hol. Talán a könyvtárban.
– Csakugyan ott láthatta – felelte Rose jellegzetes torokhangú kuncogásával. – A falon
egy képen.
– Ugyan már! – kiáltottam.
– Biztosan észrevette a hasonlóságot! – válaszolta. – Már a nevében is. Úgy nézett ki,
mint Edgar Allan Poe.
Tényleg. Ahogy Rose megemlítette, rádöbbentem az erős hasonlóságra, még a
ruházatban is; Mr. Allan legott átlényegült Poe ártalmatlan imádójává, aki annyira
megszállott, hogy még divatjamúlt ruházatában is törekszik a külső hasonlatosságra – újabb
különös csodabogara az emberiségnek, aki a város éjszakai utcáit járja.
– Hát ez a legfurcsább fickó, akivel találkoztunk, amióta éjszaka mászkálunk –
jegyeztem meg.
Rose szorosabban fogta a karomat. – Arthur, nem érzett valamit... valami rosszat
körülötte?
– Hát, azt hiszem, van annyira „rossz”, mint mindnyájan, akik a sötétben járkálunk –
válaszoltam. – Talán az, hogy valamilyen módon szeretnénk saját valóságot teremteni
magunknak.
De miközben válaszoltam, tisztában voltam vele, mire gondol, nem kellett oly buzgón
magyaráznia az ezt követő szóáradattal – volt itt rossz, abban az értelemben, hogy volt valami
mélységesen hamis Mr. Allanban. Most, hogy tudomásul vettem a tényt, egyszerre megláttam
az apróságokban, mindenekelőtt az arc kifejezéstelenségében; beszéde, bármily keveset szólt,
nélkülözte a modulációt, csaknem gépiesnek tűnt; nem mosolygott, meg sem rezzent az arca;
fogalmazásának precizitása a legtöbb embertől idegen,:jeges távolságtartásra, közömbösségre
utalt. Még Rose iránti érdeklődése is leginkább klinikai jellegű volt. Kíváncsiságom
fellobbant, ám egyben neheztelés ébredt bennem, aminek következtében más témákra tértem
át, és hazakísértem Rose-t.
 
II.
  
Feltételezem, elkerülhetetlen volt, hogy ismét találkozzam Mr. Allannal, és ez meg is
történt két éjszakával később, nem messze otthonomtól. Talán abszurdum ilyet gondolni, de
nem tudtam szabadulni a benyomástól, hogy rám várt, mert ugyanúgy találkozni akart velem,
mint én ővele.
Kedélyesen üdvözöltem mint éjszakai társamat, de rögtön észrevettem, hogy noha hangja
az én jovialitásomat mímeli, egy fikarcnyi érzelem sem látszott a fizimiskáján; tökéletesen
békés volt – „szenvtelen”, ahogy a romantikus szerzők írják, ajkán nem látszott mosoly, sötét
szemében nem lobbant szikra. Most, hogy felhívták rá a figyelmemet, láttam, hogy feltűnően
hasonlít Poe-ra, olyan feltűnően, hogy még el is hittem volna, ha Mr. Allan a költő
leszármazottjának állítja magát.
Különös egybeesésnek véltem, semmi többnek, és Mr. Allan ez alkalommal nem
említette Poe-t vagy bármiféle kapcsolatát Providence-szel. Hamarosan kiderült, hogy sokkal
jobban figyel rám; ugyanolyan szófukar volt, mint első találkozásunkkor, és ugyanolyan
furcsán viselkedett – mintha most látnánk egymást először. De az is lehet, hogy csak közös
témát keresett, és amikor megemlítettem, hogy heti rovatot vezetek a Providence Journalban a
csillagászatról, megindult a társalgás; ami jó néhány háztömbön át az én monológom volt, az
most párbeszéddé változott.
Azonnal kiderült, hogy Mr. Allan nem kezdő a csillagászati témákban. Bármennyire
igyekezett egyetérteni velem, bizonyos kérdésekben különböző, helyenként fölöttébb
vitatható nézeteket vallott. Egykettőre kifejtette abbeli véleményét, hogy nem csupán
lehetséges a bolygóközi utazás, és nem csupán naprendszerünk néhány bolygóján, de
számtalan csillagon laknak.
– Emberi lények? – hitetlenkedtem.
– Szükséges az? – vágott vissza. – Az élet egyedi, nem az ember. Még ezen a bolygón is
számos formát ölt az élet.
Megkérdeztem, olvasta-e Charles Fort munkáit.
Nem olvasta. Nem is hallott róla, így kérésére nagy vonalakban ismertettem Fort néhány
elméletét, és az azokat alátámasztó tényeket. Séta közben időnként láttam, hogy társam kurtán
biccent, noha egykedvű arca nem árult el érzelmeket, de mintha egyetértett volna. Egyszer
meg is szólalt:
– Igen, így van. Ahogy Fort mondja.
Ebben a pillanatban éppen a Japán közelében, a tizenkilencedik század közepe táján
látott azonosítatlan repülő tárgyakról beszéltem.
– Honnan tudja? – kiáltottam.
Azonnal hosszabb szónoklatba kezdett, aminek az volt a lényege, hogy a csillagászat
minden modern tudósa meg van győződve róla, miszerint nem a Föld az egyetlen hely, ahol
létezik az élet, és ebből arra lehet következtetni, hogy ha egyes égitesteken a miénkénél
alacsonyabb életformák fordulnak elő, akkor másokon magasabb formák is létezhetnek, és ha
ezt a következtetést elfogadjuk, akkor tökéletesen ésszerű feltételezni, hogy ezek a magasabb
formák ismerik a bolygóközi utazást, és sok évtizednyi megfigyelés után tökéletesen
ismerhetik a Földet és lakóit csakúgy, mint testvérbolygóit.
– De mi célból? – kérdeztem. – Hogy háborúskodjanak velünk? Hogy megszálljanak
minket?
– Sokkal fejlettebb életformának aligha van szüksége ilyen primitív megoldásra –
mutatott rá. – Pontosan úgy figyelnek minket, ahogyan mi figyeljük a Holdat és hallgatjuk a
bolygók rádiójeleit – mi még a bolygóközi távközlés legalacsonyabb fokán állunk, nem
beszélve az űrutazásról, jóllehet más fajok távoli csillagokon már mindkettőt megteremtették.
– Hogyan beszélhet erről ilyen bizonyossággal? – kérdeztem ekkor.
 – Mert meg vagyok győződve róla. Önnek is biztosan szembe kell néznie hasonló
következtetésekkel.
Ezt elismertem.
– És nyitott maradt az elméje?
Ezt is elismertem.
– Eléggé nyitott elméjű ahhoz, hogy megvizsgáljon néhány bizonyítékot, amelyeket ön
elé tárnak?
– Természetesen – feleltem, noha aligha titkolhattam szkepticizmusomat.
– Akkor jó – mondta. – Mert ha megengedi, testvéreim és én ellátogatnánk az ön Angell
Street-i otthonába, hátha meggyőzzük önt arról, hogy van élet a világűrben – nem olyan
formájú, mint az ember, de élet, és sokkal hatalmasabb értelemmel rendelkezik, mint a maguk
emberiségének legértelmesebb példányai.
Mulattatott állításának és hitének nagyszabású volta, ám egyetlen jellel sem árultam el
magam. Önbizalmát látván ismét azon kellett gondolkodnom, milyen végtelenül sokféle
figurával lehet találkozni Providence éjjeli baglyai között; Mr. Allan nyilvánvalóan olyan
egyéniség, aki sajátos hitének megszállottja, és mint a legtöbb ilyen ember, hajlik a térítésre,
hogy másokkal is elhitesse igazát.
– Amikor óhajtja – hívtam meg. – De szeretném, ha inkább később jönnének, mint előbb,
hogy anyámnak ideje legyen lefeküdni. Minden kísérletféle megzavarhatná őt.
– Jövő hétfőn este megfelel?
– Rendben.
Nem említette többé a témát. Igazság szerint meg se szólalt, rám hagyta a beszélgetést.
Nem lehettem valami szórakoztató, mivel három saroknyira, amikor egy közhöz értünk, Mr.
Allan hirtelen jó éjszakát kívánt, majd befordult a közbe, és hamarosan elnyelte a sötétség.
Vajon itt lehet a háza?, tűnődtem. Ha nem, akkor mindenképpen föl kell bukkannia a köz
másik végén. Ösztönszerű sietséggel megkerültem a háztömböt, és a párhuzamos utcában
megálltam a sötétség mélyén, ahol jól el voltam rejtve, mégis szemmel tudtam tartani a köz
bejáratát.
Még ki se fújtam magam, amikor ráérős léptekkel megjelent Mr. Allan. Azt vártam, hogy
megy tovább a közön át, de nem ezt tette; befordult az utcába, és lépteit kissé felgyorsítva
ment tova. Most már a kíváncsiság hajtott, és a nyomába szegődtem, annyira rejtőzve,
amennyire lehet. De Mr. Allan sohasem nézett körül; egyenesen előre meredt, és amennyire
meg tudtam ítélni, pillantást sem vetett sem jobbra, sem balra; éjfél után egy órával
nyilvánvalóan abba az irányba tartott, amerre otthona lehetett.
Nem volt túlságosan nehéz követni korábbi társamat, mivel jól ismertem ezeket az
utcákat, gyermekkorom óta jártam őket. Mr. Allan a Seekonk felé haladt, és tartotta az irányt
minden kitérő nélkül, amíg el nem érte Providence-nek egy kissé rozzant részét. Itt
fölgyalogolt egy alacsony dombra, amelynek a tetején egy régóta elhagyatott ház állt. Bement,
és én nem láttam többé. Vártam egy kis ideig, arra számítottam, fény gyúl a házban, de semmi
ilyesmi nem történt, amiből csak arra következtethettem, hogy rögtön lefeküdt.
Szerencsére továbbra is árnyékban maradtam, mert Mr. Allan nem feküdt le. Nyilván
átment a házon, és megkerülte a tömböt, mert hirtelen észrevettem, hogy ismét az épület felé
tart, abból az irányból, ahonnan jöttünk; ismét végigment az utcán, elhaladt rejtekhelyem
mellett, belépett a házba, és ismét nem kapcsolta be a világítást.
Ez alkalommal bent is maradhatott. Öt percig, sőt kicsivel tovább is várakoztam; majd
megfordultam, és elindultam Angell Street-i otthonom felé. Elégedett voltam, mert amikor
követtem Mr. Allant, csak azt tettem, amit ő első találkozásunk éjszakáján; láthatólag szintén
követett engem, mert már régen arra a következtetésre jutottam, hogy ma éjszakai
találkozásunk nem a véletlen műve volt, hanem előre eltervezett esemény.
 Mindazonáltal jó néhány saroknyira Allan házától döbbentem vettem észre, hogy iménti
társam közeledik felém a Benefit Street irányából! Épp azon töprengtem, miként volt képes
ismét elhagyni a házat és megkerülni engem, hogy ismét felém jöjjön; hiába próbáltam
magam elé képzelni a térképen olyan útvonalat, amelyen képes lett volna ezt megtenni,
amikor ő elhaladt mellettem, de semmi jelét sem adta a felismerésnek.
Mindazonáltal tagadhatatlanul ő volt az – ugyanaz a Poe-külső, ami jól
megkülönböztette a többi éjszakai vándortól. Megfordultam, utána néztem, kevés híján
kiszaladt a neve a számon. Nem fordította el a fejét, határozottan ment tovább, nyilvánvalóan
ugyanarra, ahonnan jöttem. Figyeltem, amíg eltűnik, közben még mindig azt az útvonalat
próbáltam – hiábavalóan – megrajzolni az ismerős utcák, közök és sikátorok hálózatában,
amelyeken ismét szembekerülhetett velem.
Az Angell Streeten találkoztunk, végigmentünk a Benefiten, majd északnak tartottunk, és
visszafordultunk a folyóhoz. Csupán ha lélekszakadva rohan, akkor kerülhetett meg és
jöhetett ismét szembe. De mi értelme lett volna ennek? Hüledezve mentem tovább, annál is
inkább, mivel a legkisebb jelét sem adta a felismerésnek, arckifejezése azt sugallta, hogy
teljes mértékben idegenek vagyunk egymásnak!
De ha meghökkentettek az éjszaka eseményei, még jobban elképedtem, amikor
következő este az Athenaeumnál találkoztam Rose-zal. Láthatóan rám várt, és hozzám sietett,
amint megpillantott.
– Látta Mr. Allant? – kérdezte.
– Tegnap este – feleltem, és már éppen elmeséltem volna a körülményeket, amikor ismét
megszólalt.
– Én is! Velem együtt jött ki a könyvtárból, azután hazakísért.
Lenyeltem válaszomat, és meghallgattam őt. Mr. Allan megvárta, amíg Rose kijön a
könyvtárból. Üdvözölte, és megkérdezte, sétálhat-e vele, miután megbizonyosodott róla, hogy
én nem vagyok ott. Egy órán át sétáltak, noha keveset beszélgettek és az is felületes társalgás
volt – a város műemlékeiről, bizonyos házak építészetéről és hasonló témákról, amik
olyanokat foglalkoztatnak, akik érdeklődnek Providence régebbi külseje iránt –, azután Mr.
Allan hazakísérte. Röviden, Rose együtt volt Mr. Allannal a város egyik részében, miközben
én is vele voltam a város másik felében; egyikünknek sem volt a legkisebb kétsége sem
útitársaink személyazonosságával kapcsolatban.
– Én éjfél után láttam – mondtam, ami hozzátartozott az igazsághoz, noha nem volt
azonos a teljes igazsággal.
E rendkívüli egybeesésre valamilyen logikus magyarázatot kellett találni, noha ezt nem
akartam Rose-zal megbeszélni, még kevésbé szerettem volna megriasztani. Mr. Allan a
„testvéreiről” beszélt; ezért teljes mértékben elképzelhető, hogy van néhány egypetéjű
ikertestvére. De mi lehet a magyarázat egy ilyen nyilvánvaló, előre eltervezett csalásra? Egyik
útitársunk nem volt, nem lehetett azonos azzal a Mr. Allannal, akivel korábban sétáltunk. De
melyik? Úgy véltem, az én útitársam azonos volt azzal, akivel két éjszakával korábban
találkoztunk.
Olyan hanyagul, amennyire lehetett hasonló körülmények között, kérdéseket tettem föl
Rose-nak, amelyek arra szolgáltak, hogy azonosíthassam útitársát; azt reméltem, hogy valahol
beszélgetésünk közben fény derül a hamis személyazonosságra. Rose semmiféle kétséget nem
árult el; ártatlanul meg volt győződve róla, hogy társa ugyanaz a férfi, aki két éjszakával
korábban velünk sétált, mivel egyértelműen utalt a korábbi éjszakai sétára, és Rose-t teljes
mértékben sikerült meggyőznie személyazonosságáról. Azért sem volt oka kételkedni, mivel
én hallgattam; volt itt valami zavarba ejtő rejtély, mert a testvérek valami homályos okból
érdeklődnek irántunk – biztosan nem azért, mert őket is érdeklik az éjszaka vándorai, és
osztoznak kíváncsiságunkban az alkonyat után felbukkanó és hajnalban a rejtekhelyére
visszavonuló élet iránt.
 Ám az én útitársam megbeszélt velem egy újabb találkozót, míg Rose egy szóval sem
említette, hogy a férfi, aki elkísérte, ismét találkozni szeretne vele. Egyáltalán miért várta meg
Rose-t? De a kutatásnak ez a vonala érdektelenné lett ahhoz a fölismeréshez képest, hogy
miután társamat előző este hazakísértem, a későbbi találkozások során felbukkanó férfi sem
lehetett azonos azzal, aki Rose-zal sétált, mivel a lány túl messzire lakott attól a helytől, ahol
találkoztam velük, így lehetetlen volt, hogy odaérjenek arra a helyre, ahol láttam őket. Kínos
bizonytalanság vett erőt rajtam. Talán három Allan – valamennyi egypetéjű – létezik
egyszerre? Vagy négy? De nem, a második, akivel találkoztam előző éjjel, azonos lehetett az
elsővel, még ha a harmadik nem is lehet ugyanaz.
Akármennyit gondolkodtam, a rejtvény megoldatlan maradt. Kihívó hangulatban vártam
a hétfő esti találkozót Mr. Allannel, noha addig még két nap volt hátra.
Ennek ellenére felkészületlenül ért Mr. Allannak és testvéreinek látogatása a következő
hétfő estén. Negyed tizenegykor érkeztek; anyám éppen akkor ment föl a hálószobájába.
Legföljebb hármukat vártam; heten voltak, és olyan egyformák, mint hét tojás, annyira, hogy
nem is tudtam kitalálni, melyikük az a Mr. Allan, akivel már kétszer sétáltam Providence
éjszakai utcáin, noha feltételeztem, hogy ő a csoport szóvivője.
Besorjáztak a nappaliba, és Mr. Allan testvérei segítségével azonnal félkörbe állította a
székeket, miközben valamit mormolt a „kísérlet természetéről” noha az igazat megvallva én
még mindig annyira meg voltam döbbenve a hét azonos ember látványától, akik
valamennyien elképesztően hasonlítottak Edgar Allan Poe-ra, hogy nemigen fogtam fel, amit
szóvivőjük mondott. Ezenfelül a gázláng fényében megállapítottam, hogy mind a heten
viaszfehérek, bár nem olyan mértékben, hogy kétséget ébresszenek hozzám foghatóan hús-vér
voltuk iránt; ez inkább valamilyen betegségre utalt, esetleg vérszegénységre, vagy valamilyen
hasonló kórra, amely elvértelenítette az arcukat; szemük nagyon sötét volt, merev pillantású,
és mintha mégse látott volna semmit, pedig nem szenvedtek az érzékelés hiányában, csak
talán egy számomra érzékelhetetlen szervük volt hozzá. A bennem gomolygó érzelemben
nem a félelem uralkodott, inkább az elsöprő kíváncsiság, olyasmivel átszínezve, hogy amivel
találkozom, nem csupán a tapasztalataimhoz, de a létezésemhez képest is idegen.
Eddig nem sok szó esett közöttünk, de most, hogy a félkör készen állt, látogatóim
leültek, a szóvivő odaintett, és arra a székre mutatott, amely a félkör előtt áll, szemben az ülő
férfiakkal.
– Helyet foglalna, Mr. Phillips? – kérdezte.
Megtettem, amire kért, és a szemek kereszttüzében találtam magam, noha nem igazán a
fókuszpontban. Úgy tűnt, a hét ember keresztülnéz rajtam.
– Az a szándékunk, Mr. Phillips – magyarázta a szóvivő, akit én a Benefit Streeten látott
úriemberrel azonosítottam –, hogy bizonyos benyomásokat keltsünk önben a földön kívüli
életről. Ehhez csupán az szükséges, hogy lazítson, váljék fogékonnyá.
– Készen állok – mondtam.
Vártam, mikor kér meg, hogy tompítsam le a világítást, ami szokásos az ilyen szeánsz
jellegű összejöveteleken, de nem tett ilyet. Némán várakoztak, csak a falióra ketyegése, a
város távoli zúgása hallatszott, majd belekezdtek valamibe, amit csak éneklésként írhatok le –
halk, nem kellemetlen, csaknem bölcsődalszerű zümmögésbe, ami fölerősödött, és hangok
törték meg; szavaknak véltem őket, bár egyet sem ismertem föl. Az ének, amelyet
zümmögtek, és a mód, ahogyan tették, rendkívül különös volt; mollban énekeltek, a
hangközök semmilyen általam ismert, földi zenei rendszerhez nem hasonlítottak, noha sokkal
inkább keletinek tűnt, mint nyugatinak.
Nem sokáig tűnődhettem azonban a zene természetén, mivel hamarosan igen
kellemetlenül kezdtem érezni magam, a hét ember arca elmosódott egyetlen lebegő arccá
olvadt össze, az idő elviselhetetlenül hosszú eonjainak hullámverését éreztem átcsapni
magamon. Arra a következtetésre jutottam, hogy a hipnózis valamilyen formája felelős
állapotomért, ám ez egyáltalán nem aggasztott; nem érdekelt, mert az élmény rendkívül
szokatlan volt, de egyáltalán nem kínos, noha rejtőzött benne valami kellemetlen
mellékzönge, valami lopakodó gonoszság rémlett a kellemes érzések mögött, amelyek
elárasztottak és végigsöpörtek rajtam. A lámpák, a falak, az előttem ülő emberek fokozatosan
elhalványodtak és eltűntek, és noha még mindig tudatában voltam, hogy Angell Street-i
otthonomban ülök, ugyanakkor azt is fölismertem, hogy valamilyen módon új környezetbe
ragadtak; kezdtem riadozni az idegen környezettől, és ezzel együtt undor és zavarodottság is
felbukkant bennem. Mintha féltem volna, hogy elvesztem az öntudatom egy idegen helyen,
anélkül, hogy módom lenne visszatérni a Földre – földön kívüli jelenetnek váltam tanújává,
amely méreteiben hatalmas és rendkívüli volt, számomra mégis érthetetlen.
Az űr hatalmas tájképei örvénylettek előttem idegen kiterjedésben, középpontjukban
gigászi kockák halmazával, vonagló, ibolyaszín sugárzás öble mentén. És más alakok is
mozogtak közöttük: titáni, szivárványló, rücskös kúpok, alapjuk átmérője csaknem három
méter, magasságuk több mint három méter; valamilyen redős, pikkelyes, félig rugalmas
anyagból voltak, csúcsukból négy hajlékony, henger alakú végtag meredezett, mindegyik
legalább harminc centi vastag, az anyaguk is hasonló, csak sokkal inkább hússzerűnek tűntek,
mint maguk a kúpok, amelyek feltételezhetően a csúcsukat koronázó tagok testét alkották, és
mint megfigyeltem, a karok képesek voltak összehúzódni és kinyúlni, néha olyan hosszúak
lettek, mint maguk a testek, amelyekhez tartoztak. Két kar hatalmas karmokban végződött, a
harmadikról négy vörös, trombitaszerű függelék lógott, míg a negyedik termetes, sárga,
hatvan centi átmérőjű gömbben végződött, és ennek középvonalában három hatalmas, sötéten
opalizáló szem ült, amelyek a nyúlvány ruganyossága folytán bármilyen irányban képesek
voltak elfordulni. Ez a jelenet egészen lebilincselt, ugyanakkor viszolyogtam is tökéletes
idegenségétől, a megfejtést kínáló, félelmetes kinyilatkoztatásoktól és a lopakodó rettenettől.
Továbbá, amikor tisztábban és élesebben láttam a mozgó alakokat, amelyek mintha gondozták
volna a nagy kockákat, észrevettem, hogy különös fejüket virágszerű függelékben végződő
négy karcsú, szürke kocsány is koronázza, míg alsóbb részükön nyolc mohazöld színű,
rugalmas csáp kígyózott, láthatólag folyamatos izgalmi állapotban: hullámzottak, kinyúltak,
összehúzódtak, meghosszabbodtak, lerövidültek, csapkodtak, mintha ezeknek a kúpoknak az
élete a csápok élénk mozgásától függene. Az egész jelenet halvány, vörös izzásban fürdött,
mintha valami haldokló nap világítaná meg, amely cserbenhagyta bolygóját, és a második
helyre szorult az örvény ibolyaszín fénye mellett.
A jelenet leírhatatlan hatással volt rám; mintha megengedték volna, hogy bepillantsak
egy másik világba, amely hihetetlenül hatalmasabb a miénknél teljes mértékben az ellentéte,
más értékekkel és életformákkal, távol tőlünk időben és térben; és miközben e messzi világot
bámultam, tudatára ébredtem – ahogyan ez az értelem valamely pszichikai eszközzel rám
összpontosított –, hogy egy haldokló fajt látok, amelynek el kell menekülnie bolygójáról,
különben vége. Ekkor mintha ösztönösen felismertem volna a fenyegető gonosz csíráit, mert
gyors, heves erőfeszítéssel kiszabadítottam magam az igézetből, tiltakozó kiáltásban szakadt
föl belőlem a félelem, talpra ugrottam, miközben a szék, amelyen ültem, hangos koppanással
eldőlt.
Azonnal eltűnt lelki szemem elől a jelenet, ismét a szobában találtam magam. Előttem ott
ültek látogatóim, a hét, Poe-hoz hasonlító úriember, tétlenül és némán, mert a zümmögés és a
különös, szavakra hasonlító hangok elhallgattak.
Lecsillapodtam, érverésem lassulni kezdett.
– Amit látott, Mr. Phillips, az jelenet volt egy másik, távoli csillag életéből – szólalt meg
Mr. Allan. – Messze kint van az űrben, tulajdonképpen egy másik csillagrendszerben.
Meggyőztem önt?
– Eleget láttam – kiáltottam.
 Nem tudtam volna megmondani, hogy látogatóim mulatnak, vagy neheztelnek rám;
arckifejezésük nem változott, a szóvivőjüké sem, aki csupán enyhén megbiccentette a fejét, és
azt mondta: – Engedelmével, most távozunk.
Némán, egyenként kisorjáztak az Angell Streetre.
A lehető legnagyobb mértékben fel voltam dúlva. Semmi bizonyítékom sem volt rá,
hogy egy másik világot láttam, de tanúsíthattam, hogy rendkívüli érzékcsalódásban volt
részem, kétségtelenül hipnotikus behatás következtében.
De mi értelme volt? Ezen töprengtem, miközben rendbe raktam a nappali szobát, de nem
tudtam semmilyen ésszerű indokkal magyarázni a bemutatót, amelynek tanúja voltam. Nem
tagadhattam, hogy látogatóim rendkívüli képességek birtokosai – de mi ennek a célja? Azt is
el kellett ismernem, hogy legalább annyira megdöbbentett a hét azonos külsejű ember, mint a
hallucinációk, amelyeket átéltem. Ötös ikrek csakugyan léteznek – de ki hallott már hetes
ikrekről? Ennyi egyforma külsejű gyerek nem szokott születni. Mégis itt volt hét ember,
valamennyien egyidősek, külsőre egyformák, létezésükre pedig egy szikrányi magyarázatom
sincs.
Nem volt felfoghatóbb értelme a jelenetnek sem, amelyet láttam. Azt valahogy
megértettem, hogy a nagy kockák értelmes lények, amelyek számára az ibolyántúli sugárzás
jelenti az életet; arra is rájöttem hogy a kúp alakú teremtmények valamilyen módon a
kockákat szolgálják, de nem derült ki, hogyan. Az egész látomás értelmetlen volt; a jelenetet
egy rendkívül szervezett képzelet hozta létre, és telepatikus úton továbbította olyan önkéntes
célpontok felé, mint amilyen én voltam. Nevetséges, hogy ez bizonyítaná a földön kívüli élet
létezését; semmi mást nem jelentett, csak azt, hogy mesterségesen keltett látomás áldozatává
váltam.
De itt megint körbeértem. Ennek a látomásnak nem volt semmi értelme.
Mégsem tudtam menekülni az állandó nyugtalanságtól, amely egész éjszaka kínzott, míg
el nem aludtam végre.
 
IV.
 
Különös módon a bizonytalanságom másnap reggelre csak fokozódott. Hozzászoktam az
emberi különcségekhez, a gyakran hihetetlen figurákhoz, szokatlan látványokhoz, providence-
i éjszakai sétáim kísérőjelenségeihez, de a Poe-ra hasonlító Mr. Allan-nak és testvéreinek
esete annyira különös volt, hogy nem tudtam kiverni őket a fejemből.
Aznap délután hirtelen ötlettel eljöttem a munkából, és elmentem a Seekonk-parti domb
tetején álló házhoz, azzal a szándékkal, hogy megkeresem éjszakai. társamat. De amikor
odaértem, az épület a rendkívüli mértékű elhagyatottság légkörét sugározta: nyűtt rolói le
voltak húzva az ablakpárkányig, némelyik zsalu be volt csukva; a környék maga volt az
elhagyatottság.
Mindazonáltal kopogtattam és vártam.
Senki sem nyitott ajtót. Ismét kopogtattam.
Semmilyen hangot sem hallottam a házból.
Most már a kíváncsiság hajtott. Kinyitottam az ajtót. Az első érintésnek
engedelmeskedett. Még mindig haboztam, körülnéztem. Senkit sem láttam, a szomszédban
legalább két ház állt lakatlanul, és ha figyeltek is, ennek semmi nyoma sem látszott.
Kinyitottam az ajtót, beléptem, néhány pillanatig álltam, hátam az ajtónak támasztva,
hogy szemem hozzászokjon a szobát betöltő félhomályhoz. Azután óvatosan beléptem a kis
előszobából a szomszédba, amely legalább húszéves kárpitozott bútorokkal szegényesen
berendezett szalon volt. Semmi jele annak, hogy itt emberi lény élne, noha láthatóan
nemrégen járt erre valaki, nyomai ott maradtak a szőnyeg nélküli padló porában.
Keresztülvágtam a szobán, beléptem egy kis ebédlőbe, azon is átmentem, így a konyhában
találtam magam, amely a többi helyiséghez hasonlóan vajmi kevés jelét mutatta használatnak,
semmiféle élelmet nem láttam, az asztal úgy festett, mint amelyet évek óta nem használtak.
Mindazonáltal itt is számos lábnyom tanúsította, hogy laknak a házban. A lépcső is állandó
használatról tanúskodott.
De a ház hátsó felében találkoztam a leginkább zavarba ejtő fölfedezésekkel. Az
épületinek ebben a részében egyetlen nagyméretű szoba volt, noha azonnal látszott, hogy
valamikor három szobát építettek, de a válaszfalakat azonban eltávolították, anélkül hogy
helyrehozták volna a külső fal vonalában keletkezett egyenetlenségeket. Mindezt egy futó
pillantással végignéztem, mivel a szoba közepében volt valami, ami azonnal magára vonta
megbabonázott érdeklődésemet. A szoba ibolyaszín fényben fürdött, a lágy izzás egy hosszú,
üvegezett hasábból áradt, amely mellett egy másik hasonló, de kivilágítatlan üvegláda hevert,
körülvéve olyan gépezetekkel, amelyekhez hasonlót legföljebb álmaimban láttam.
Óvatosan beléptem a szobába, figyelve, nem akarja-e valaki megakadályozni
behatolásomat. Senki és semmi sem mozdult. Közelebb értem az ibolyaszínű üvegtartályhoz,
és észrevettem, hogy valami fekszik benne, noha először nem fogtam föl, mit látok, mert azt
figyeltem, amin fekszik, és az nem volt más, mint Edgar Allan Poe életnagyságú másolata,
amelyet, mint minden mást, ugyanaz a lüktető ibolyaszínű fény világított meg, amelynek
forrását nem tudtam meghatározni, csupán azt, hogy az üvegszerű anyagból készült ládából
sugárzik. De amikor végül megláttam, mi fekszik a Poe másolaton, csaknem fölkiáltottam
ijedt döbbenetemben, mivel miniatűr, noha pontos másolata volt azoknak a ráncos kúpoknak,
amelyeket előző éjszaka az Angell Streeten láttam, az idegenek által keltett káprázatban! A
feje körüli – legalábbis én azt tekintettem a fejének – tapogatók kígyózó mozgása
kétségtelenül bizonyította, hogy él!
Sietve hátráltam, csak egy pillantást vetve a másik ládára, és láttam, hogy üres, nincs
benne semmi, noha számos fémcső kapcsolta a mellette heverő megvilágított fülkéhez; ezután
elmenekültem, olyan zajtalanul, ahogy tudtam, mivel meg voltam győződve róla, hogy az
éjszakai testvériség odafönt alszik, én pedig nem kívántam találkozni senkivel, mert ez a
megmagyarázhatatlan kinyilatkoztatás egészen más megvilágításba helyezte előző napi
látomásomat. Észrevétlenül távoztam a házból, bár mintha egy Poe-ra emlékeztető arcot
láttam volna felvillanni az egyik emeleti ablakban. Végigfutottam az úton, vissza az utcákon,
amelyek összekötötték a Seekonkot a Providence folyóval, sok sarkon fordultam be, míg
végül lassítottam, mert már kezdtem fölhívni magamra a figyelmet fejvesztett
menekülésemmel.
Járás közben igyekeztem rendbe tenni zűrzavaros gondolataimat. Nem találtam
magyarázatot arra, ami láttam, de azt ösztönszerűen tudtam, hogy valami fenyegetően gonosz
dologra bukkantam, amely túlságosan sötét és tilalmas, és talán túlságosan hatalmas ahhoz,
hogy felfoghassam. Értelmet kerestem benne, de nem találtam; sohasem volt túlságosan
tudományközpontú a gondolkodásom, a vegytant és a csillagászatot leszámítva, így hát nem
tudtam mire vélni a házban látott nagy masinák feladatát, amelyek hozzá voltak kapcsolva az
ibolyaszínben izzó üvegládához, amelyben az a ráncos test hevert a meleg, életadó
sugárzásban, még felfogni sem volta képes a szerkezetet, mert csak távolról emlékeztetett
valaha látott tárgyakra – és azok dinamók voltak egy áramtelepen. Valamiként kapcsolatban
álltak a két hasábbal és az őket borító üveggel – már ha az az anyag üveg volt –, a világossal
és a kivilágítatlan sötéttel, mert a kettőt csövek kötötték össze.
Ahhoz azonban eleget láttam, hogy elhiggyem, a sötétbe öltözött testvériségnek, amely
Providence utcáit rója éjszakánként Edgar Allan Poe álruhájában, egészen más céljai vannak,
mint nekem, amikor ugyanazt cselekszem; az övék nem egyszerű kíváncsiság az éjszakában
járó különcök iránt. Talán a sötétség a természetes elemük, ahogy embertársaik többségének a
nappali fény; de afelől nem voltak kétségeim, hogy céljaik ijesztőek. Ugyanakkor fogalmam
sem volt róla, mire készülhetnek.
 Végül elindultam a könyvtár felé abban a bizonytalan reményben, hogy valamit találok,
amely értelmes fogódzkodót jelent, megérthetem mindazt, amit láttam.
De semmit sem találtam. Kereshettem, ahogy akartam, nem leltem kulcsot, nyomot, noha
minden elképzelhető utalást végigkutattam – még azokat a könyveket is levettem a polcról,
amelyek Poe-nak Providence-ben töltött idejéről szóltak, de a nap végén ugyanolyan
tudatlanul hagytam el a könyvtárat, ahogyan beléptem.
Talán elkerülhetetlen volt, hogy ismét találkozzam Mr. Allannal aznap éjjel. Nem
tudhattam, értesült-e arról, hogy meglátogattam otthonát, bár menekülésem közben mintha
megpillantottam volna egy arcot az egyik emeleti ablakban, éppen ezért bizonyos izgalommal
fogadtam. Azonban nyilvánvalóan alaptalan volt félelmem, mivel, amikor találkoztam vele a
Benefit Streeten, semmi sem volt a modorában vagy a szavaiban, ami arra utalt volna, hogy
bármiféle változás állt be a viselkedésében, ahogyan akkor lett volna várható, ha tudomására
jut betörésem. Mégis tisztában voltam vele, mennyire képes eltitkolni érzelmeit – jókedv,
undor, akár harag vagy bosszúság is idegen volt az arcának, amely sohasem vetette le Poe-éra
emlékeztető, töprengő kifejezését.
– Bízom benne, hogy magához tért a kísérletünk után, Mr. Phillips – mondta, miután
befejeztük a szokásos nyájaskodást.
– Tökéletesen – feleltem, noha nem ez volt az igazság. Hozzátettem valamit holmi rövid
ideig tartó szédülésről, hogy megmagyarázzam, miért vetettem olyan sebesen véget a
dolognak.
– Ez csupán egyetlen kinti világ, amelyet látott, Mr. Phillips – folytatta Mr. Allan. – Sok
ilyen van. Több mint százezer– Az élet nem csupán a Föld kiváltsága. Mint ahogyan nem csak
emberi formában létezhet. Számos alakot ölt más bolygókon, távoli csillagokon, olyan
alakokat, amelyek bizarrnak tűnnek az, ember szemében, ahogyan az emberi élet is furcsa
más életformák számára.
Mr. Allan ez alkalommal különösen közlékenynek bizonyult, én pedig keveset szóltam.
Az világos volt, hogy akár hallucinációnak tartottam amit láttam, akár nem – még annak
fényében is, amit társam házában fölfedeztem – ő nyilvánvalóan hitt abban, amit mondott.
Sok világról úgy mesélt, mintha ismerné őket. Néha szinte tisztelettel beszélt bizonyos
életformákról, különösen azokról, amelyek meglepő képességet mutattak más bolygók
életéhez való alkalmazkodásban, miközben szüntelenül kutatták a létükhöz szükséges
feltételeket.
– A csillag, amit láttam – szakítottam félbe – haldoklik.
– Igen – felelte nyíltan.
– Ön látta?
– Láttam, Mr. Phillips.
Megkönnyebbülve hallgattam. Mivel nyilvánvalóan lehetetlen, hogy ember közelről
lássa a világűrben levő életet, amit én tapasztaltam, nem volt más, mint a Mr. Allan és
testvérei által gerjesztett közös hallucináció. Biztosan telepatikus kommunikáció, amelyet
megerősített a hipnózis valamely, korábban még nem tapasztalt formája. Mégsem tudtam
szabadulni az éjszakai társamat körüllengő gonosz légkör hatásától, attól a kínos érzéstől,
hogy a magyarázat, amelyet olyan készségesen elfogadok, szánalmasan tartalmatlan.
Ezután amint az illem megengedte, bocsánatot kértem Mr. Allantól, és otthagytam.
Egyenesen az Athenaeumba siettem, abban a reményben, hogy ott találom Rose Dextert, de
még ha volt is ott, már elment. Az épület nyilvános telefonjához léptem, és fölhívtam otthon.
Rose fölvette a kagylót. Bevallom, jóleső érzés töltött el.
– Látta ma este Mr. Allant? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta. – De csak néhány percig. Éppen útban voltam a könyvtárba.
– Én is láttam.
 – Megkérdezte, nem mennék-e el az otthonába, hogy megfigyeljek egy kísérletet –
folytatta a lány.
– Ne menjen – vágtam rá azonnal.
A vonal másik végén pillanatnyi szünet állt be.
Azután Rose azt kérdezte: – Miért ne? – Sajnos nem ismertem föl az ingerült élt a
hangjában.
– Jobb, ha nem teszi – feleltem olyan szilárdan, ahogy csak tudtam.
– Nem gondolja, Mr. Phillips, hogy ezt én jobban meg tudom ítélni?
Sietve biztosítottam, hogy nem kívánom megszabni, mit cselekedjék, csak arra céloztam,
hogy veszélyes lehet, ha elmegy
– Ugyan miért?
– Ezt nem mondhatom el telefonon – feleltem annak tudatában, milyen ostobán hangzik
mindez. Azzal is tisztában voltam, hogy nem önthetem szavakba szörnyű gyanúmat, amely
éppen most formálódik agyamban, mert az olyan fantasztikus, olyan túlzott, hogy senkitől
sem várhattam az elfogadását.
– Majd meggondolom – felelte élesen.
– Igyekszem elmagyarázni, ha találkozunk – ígértem.
Jó éjszakát kívánt, és olyan ingerülten tette le a kagylót, ami nem sok jót ígért, engem
pedig otthagyott mélységes felindultságban.
 
V.
 
Most értem el a végső, apokaliptikus eseményekhez Mr. Allannal és az elfelejtett
dombon álló házat övező rejtéllyel kapcsolatban. Még most is habozom, hogy beszámoljak-e
róluk, mert tisztában vagyok vele, hogy csak súlyosbítják az ellenem felhozott vádakat, mivel
kérdésessé teszik elmém épségét. Még sincs választásom. Az emberiség jövője, az általunk
civilizációnak nevezetett egész folyamat múlik azon, amit írok vagy nem írok. A Rose
Dexterrel folytatott kínos társalgásunk után gyorsan és természetesen tetőztek az események.
Munkával töltött fárasztó és kellemetlen nap után arra a következtetésre jutottam, hogy
érthető magyarázatot kell adnom Rose-nak. Éppen ezért másnap este korábban mentem be
abba a könyvtárba, ahol találkozni szoktunk, és leültem egy olyan helyen, ahonnan szemmel
tarthattam a főbejáratot. Több mint egy órán át várakoztam, mielőtt eszembe jutott, hogy talán
nem is jön el aznap este a könyvtárba.
A telefonhoz léptem, azzal a szándékkal, hogy megkérdezzem, eljön-e, és elmagyarázza
neki tegnap esti kérésemet.
De hívásomra nem Rose vette föl a kagylót, hanem a sógornője.
Rose elment hazulról. – Egy úriember hívta el.
– Ismeri? – kérdeztem.
– Nem, Mr. Phillips.
– Hallotta a nevét?
Nem hallotta. Igazából csak egy pillantást vethetett rá, amikor Rose kisietett hozzá, de
kitartó faggatásomra annyit elismert, hogy az illető bajuszt viselt.
Mr. Allan! Nem kellett tovább kérdezősködnöm.
Néhány pillanattal később letettem a kagylót; de nem tudtam, mit tegyek. Lehet, hogy
Rose és Mr. Allan csupán végigsétál a Benefit Streeten. De az is lehet, hogy elmennek ama
rejtelmes házba. Már maga a gondolat is olyan aggodalommal töltött el, hogy elvesztettem a
fejem.
Kirohantam a könyvtárból, és hazasiettem. Tíz óra volt, mire elértem az Angell Street-i
házat. Szerencsére anyám már visszavonult; így megkereshettem apám pisztolyát anélkül,
hogy őt megzavartam volna. Így fölfegyverkezve ismét végigsiettem az éjszakai Providence-
on, egyik sarkot a másik után hagyva magam mögött, futottam a Seekonk partja felé a
dombhoz, amelyen ott állt Mr. Allan különös háza. Nem fogtam fel, milyen hatást kelt
meggondolatlan sietségem a többi éjszakai járókelőben, de nem is törődtem vele, mivel talán
Rose élete forgott kockán – ezen túl pedig bizonytalanul megéreztem a sokkal nagyobb és
ocsmányabb gonoszságot.
Odaértem a házhoz, amelyben Mr. Allan eltűnt, és megdöbbentően kihaltnak, sötétnek
találtam. Lihegtem, haboztam, vajon továbbmenjek-e, és úgy egy percet vártam, amíg
kifújtam magamat, és az érverésem is lassult. Azután az árnyékban maradva némán
elindultam a ház felé, lesve, nem látok-e valahol fényt.
Elosontam a ház előtt, befordultam a sarkánál. A legkisebb fénysugár sem látszott. Ámde
halk zümmögés vibrált érzékelőképességemnek épphogy a határán, olyan volt, mint amikor a
villanyvezeték zúg a szélben. A ház hátsó végéhez értem, és ott fényt pillantottam meg, nem a
bent égő lámpa sárga világosságát, hanem sápadt levendulaszínű sugárzást, amely olyan volt,
mintha maga a fal izzana halványan, nagyon halványan.
Hátrahőköltem, nagyon jól emlékeztem rá, mit láttam a házban.
Most azonban nem lehettem passzív. Tudnom kellett, Rose bent van-e az elsötétített
házban – talán abban a szobában, amelyben az ismeretlen masinák állnak, meg az
ibolyaszínben sugárzó üvegfülke, benne a szörnyeteggel.
Visszalopakodtam a homlokzati oldalra, és fölmentem a lépcsőn a bejárathoz.
Most sem volt bezárva. Engedett a kezem nyomásának. Csak annyi időre álltam meg,
hogy megmarkoljam a töltött fegyvert, azután kinyitottam az ajtót, és beléptem az előszobába.
Egy pillanatig várakoztam, hogy a szemem hozzászokjon a sötétséghez; ott állva még inkább
tudatosult bennem az imént hallott zümmögés, illetve több volt annál, ugyanaz a fajta ének,
amely hipnotikus állapotba hozott, amikor részem volt a másik világ életét bemutató
döbbenetes látomásban.
Azonnal elfogott a riadalom. Rose ott lehet Mr. Allannal és testvéreivel, hogy hasonló
kísérletet hajtsanak végre!
Bár csupán erről lett volna szó és nem többről!
De mikor berontottam a ház hátsó részében levő nagy szobába, olyasmit láttam, ami
kitörölhetetlenül beleégett az elmémbe. Az üvegfülkéből áradó sugárzás fényében ott volt Mr.
Allan és valamennyi egypetéjű ikertestvére, valamennyien a földön hevertek a két üvegláda
körül és kántáltak. Mögöttük, a hátsó falnál félrelökve hevert Poe hasonmása, amelyet már
láttam a különös teremtmény alatt az üvegfülkét fürdető ibolyaszín sugárzásban. De nem Mr.
Allan és testvérei látványa rendített meg és undorított olyannyira, hanem az, amit az
üvegdobozokban láttam!
Az egyikben, amely vadul lüktető, ibolyaszín fénybe vonta a szobát, Rose Dexter feküdt,
valószínűleg hipnózis hatása alatt – rajta pedig ott hevert erősen megnyúlva, vadul csapkodó
tapogatókkal a ráncos, kúp alakú test, amelyet akkor láttam utoljára, amikor Poe hasonmásán
feküdt. A hozzá kapcsolt, szomszédos üvegládában pedig – még most is alig tudom elviselni
az emléket – ott nyúlt el Rose minden részletében tökéletes mása!
Ami ezután történt, az zavarosan maradt meg az emlékezetemben. Tudom, hogy
elvesztettem a nyugalmamat, vakon tüzeltem az üvegdobozokra, hogy szétzúzzam őket.
Biztosan eltaláltam az egyiket, vagy mindkettőt, mivel a becsapódástól a sugárzás eltűnt, a
szoba teljes sötétségbe borult, Mr. Allan és testvérei a félelem és riadalom kiáltásait hallatták,
a gépezetben sorozatos robbanások történtek, én pedig előretörtem, és fölkaptam Rose
Dextert.
Valahogy sikerült vele kijutnom az utcára.
Visszanézve láttam, hogy lángok csapnak ki az elátkozott ház ablakain, azután minden
átmenet nélkül összeomlott a ház északi fala, és valami – egy tárgy, amelyet nem tudtam
azonosítani – kirobbant az égő házból, és eltűnt az égen. Én elmenekültem, karomban Rose-
zal.
Amikor visszanyerte ép érzékeit, Rose hisztérikus rohamot kapott, de sikerült
megnyugtatnom. Végül elhallgatott, és egy szót sem szólt többé– Némán, de biztonságban
hazavittem, tudván, milyen rémítő élményeken mehetett keresztül, és nyilván úgy döntött, egy
szót sem fog szólni, amíg teljesen magához nem tér.
 
Az ezt követő héten elmentem, hogy megnézzem mi maradt a dombon álló házból. De a
gyújtogatás vádja – ezt rótták a terhemre, valami sokkal komolyabb helyett, mivel a pisztolyt
bent felejtettem az égő házban – annyira elvakította a rendőrséget, hogy csak a
legközönségesebb ügyekkel volt képes foglalkozni. Igyekeztem tárgyalni velük,
ragaszkodtam hozzá, hogy hallgassák meg Rose Dextert, ha elég jól lesz ahhoz, hogy
beszélhessen, amennyiben hajlandó lesz rá. Nem tudtam megértetni velük, amit én most már
nagyon is világosan láttam. A tényeket mégsem lehet kikerülni.
Azt mondják, a házban talált égett hús többnyire nem emberi jellegű. De hát mi mást
vártak? Hét embert, akik Poe-ra hasonlítanak? Bizonyára megértik, akármi vo1t is abban a
házban, az egy másik világból érkezett, egy haldokló világból, és az volt a célja, hogy
megszállja és végleg az uralma alá hajtsa a Földet, miután emberi formában sokszorosítja
saját magát. Azt csak tudniuk kell, hogy a puszta véletlenségből elkészített első modellt azért
választották, mert nem tudták, hogy a költő egyáltalán nem az átlagembert képviseli. Azt csak
tudniuk kell, mint én is tudom, hogy a ráncos-csápos kúp az ibolyaszín sugárzásban az ő
anyagi másuk forrása volt, hogy a gépezetet és a csöveket – amelyek állítólag
azonosíthatatlanul tönkrementek a tűzben, mintha bizony képesek lennének a szerepét
megítélni, ha épen marad! – húsra emlékeztető anyagból készítették, hogy az ibolya fényű,
kúpos teremtmény a segítségükkel fabrikálta a Poe-ra hasonlító férfiakat!
Maga „Mr. Allan” adta meg nekem a kulcsot, noha akkor ezt nem tudtam, amikor
megkérdeztem tőle, miért tárgya az emberiség a bolygóközi kutatásnak – Hogy
háborúskodjanak velünk? Hogy megszálljanak minket? –, ő pedig ezt válaszolta. – Egy sokkal
fejlettebb életformának aligha van szüksége ilyen primitív módszerekre. – Lehet ennél
világosabb magyarázat a Seekonk menti lakatlan ház megszállására? Most már nyilvánvaló,
hogy „Mr. Allan” és egypetéjű ikertestvérei kockáktól és ráncos kúpoktól lakott tulajdon
világukba engedtek bepillantanom, amikor eljöttek a házamba.
Végül, ami biztosan a legszörnyűbb – az elfogulatlan szemlélő számára nyilvánvaló,
miért volt szükségük Rose-ra. Szaporítani akarták a fajtájukat férfinak és asszonynak álcázva,
hogy így közénk keveredhessenek, hogy ne fogjunk gyanút, hogy ne fedezhessük föl őket, és
lassanként, évtizedek, talán századok alatt, miközben bolygójuk meghal, fölkészülhessenek a
Föld megszerzésére, ahol ők következnek utánunk.
Egyedül Isten tudja, hányan lehetnek már most is közöttünk!
Később. Mostanáig, ma estig nem tudtam találkozni Rose-zal, és haboztam fölhívni őt.
Valami elviselhetetlenül szörnyű dolog történt velem. Borzalmas kétség marcangol. Akkor
nem jutott eszembe a félelmetes felfordulásban, ami lövéseimet követte az ibolyaszínű
fénnyel megvilágított szobában. Most viszont gondolkodni kezdtem, szorongásom óráról-
órára nőtt, végül elviselhetetlenné fokozódott. Hogyan lehetek biztos benne, hogy abban az
őrült pillanatban a valódi Rose Dextert mentettem meg? Ha ez a helyzet, akkor ma este be
fogja nekem bizonyítani. Ha nem – az Isten tudja, mit szabadítottam rá Providence-re és a
világra!
 
Providence Journal, július 17.
EGY HELYBÉLI LEÁNY MEGÖLTE TÁMADÓJÁT
 Rose Dexter, Mr. és Mrs. Elisha Dexter lánya, Henevolent Street 127. szám alatti lakos,
tegnap este összeverekedett majd megölte az állítólag őt megtámadó fiatalembert. Miss
Dextert akkor tartóztatták fel, amikor hisztérikus állapotban végigfutott a Benefit Streeten, a
Szent János székesegyház közelében nem messze a temetőtől, ahol a támadás történt.
Támadójában egy ismerősét, Arthur Phillipset ismerte föl...
BIHARI GYÖRGY FORDÍTÁSA
A SÓLYOM-FOKI HALÁSZ - AUGUST DERLETH, 1959

EREDETI CÍM: FISHERMAN AT FALCON POINT

 
Sok mindent suttognak Enoch Congerről a massachusettsi part mentén, ahol élt, meg még
célozgatnak más dolgokra is, lehalkított hangon, nagy óvatossággal – dolgokra, amelyeknek
szerfölött való idegensége fel és alá hullámzik a parton, Innsmouth kikötő tengerészeinek
szava nyomán. Alig néhány mérföldnyire lakott a várostól a Sólyom-fokon, amely azért kapta
a nevét, mert innen látni lehetett a vándorsólymok, kis sólymok, de még a nagy
vadászsólymok vonulását is, amikor elhúznak a tengerbe kinyúló földnyelv fölött. Ott élt,
amíg el nem tűnt, bár azt senki sem állította, hogy meghalt volna.
Erőteljes férfi volt, széles vállú, hordómellű, hosszú, izmos karokkal. Már középkorúként
szakállat viselt, fejét hosszú haj koronázta. Hideg, kék szeme mélyen ült szögletes arcában, és
ha fölvette vízhatlan ruháját és hozzá illő kalapját, úgy festett, mint aki egy századdal
korábban lépett le egy öreg szkúner fedélzetéről. Hallgatag ember volt, tekintve, hogy egyedül
élt egy kőből és uszadékfából épített házban, amelyet maga emelt a szélfútta fokon, ahol
hallotta a sirályok és csérek hangját, a szél és a tenger zúgását, és ha úgy hozta az évszak, a
távoli helyek olykor szemmel láthatatlan vándorainak kiáltását a magasból. Azt mondják,
válaszolt is nekik, beszélgetett a sirályokkal és a csérekkel, a széllel és a mennydörgő
tengerrel, meg más fajzatokkal, amiket nem lehetett látni, csupán a szárazföldi morotvákban
és lápokban ismeretlen nagy békafélékre emlékeztető tompa hangjuk volt hallható.
Conger halászatból élt, szűkösen, de neki így is megfelelt. Nappal és éjjel kivetette a
hálóját, amit pedig fogott, bevitte eladni Innsmouthba, Kingportba vagy annál is messzebb.
Ám jött egy holdfényes éjszaka, amikor nem halat hozott Innsmouthba, csupán magát, a
szeme pedig tágra meredt, mintha elvakult volna attól, hogy sokáig nézett az alkonyatba.
Bement a városszéli kocsmába, ahová szokása volt járni, és addig ült egy asztalnál sör mellett,
amíg valaki a kíváncsiak közül, akik hozzászoktak a jelenlétéhez, oda nem ült hozzá, és meg
nem oldotta a nyelvét némi szesszel, bár Conger úgy beszélt, mintha magához szólana, és a
szeme mintha nem látta volna a másikat.
Azt mondta, hogy csodát látott a mai éjszakán. Kifutott hajójával az Ördögzátonyig, több
mint egy mérföldnyire Innsmouthtól, kivetette hálóját, és sok halat fogott, de még valami
mást is, valamit, ami asszony volt, és mégsem az, valamit, ami emberi szókkal szólt hozzá, de
mintegy békakuruttyolás torokhangján, olyan üveghangú zenétől kísérten, amelynek sípolását
a tavaszi hónapokban hallani a mocsarakban, valamit, aminek hosszú, vágott szája volt, de
szelíd szeme, fejéről leomló hosszú haja alatt pedig kopoltyúszerű vágatok nyíltak, valamit,
ami könyörgött, hogy a halász hagyja meg az életét, és cserébe ugyanezt ígérte Congernek, ha
majd eljön az idő.
– Hableány! – mondta valaki, és nevetett.
– Nem hableány volt – szólt Enoch Conger –, mert lábai voltak, bár lábujjai között
úszóhártya feszült, és kezei, noha azok is úszóhártyások, sőt arca is olyan volt, mint az
enyém, de teste a tenger színét hordozta.
Kinevették, és élcelődtek rajta, ám a halász nem hallotta őket. Csupán egy ember nem
nevetett, mert hallott különös meséket dolgokról, melyeket innsmouthi vénemberek és
vénasszonyok láttak a klipperek és a Kelet-Indiai Társaság napjaiban, innsmouthi férfiak
házasságát a déltengeri szigetek asszonyaival, furcsa esetekről a tengeren, Innsmouth
közelében; ő nem nevetett, csak figyelt, majd később elsomfordált, tartotta a száját, nem vett
részt cimborái tréfálkozásában. Ám Enoch Conger ugyanúgy nem vett tudomást róla, mint
kocsmai társai otromba tréfálkozásáról, csak folytatta a történetet, elmesélte, hogyan fogta
karjaiba a hálóból kifogott teremtményt, leírta, milyen tapintása volt a hideg bőrnek,
elmondta, hogyan szabadította ki, mint úszott tova a lény és tűnt el az Ördögzátony setét
tömbje mögött, majd bukkant elő még egyszer, hogy üdvözlésre emelje a karját, majd örökre
elvesszen szem elől.
Ez után az éjszaka után Enoch Conger ritkán jött el a kocsmába, és ha jött, magányosan
üldögélt, kerülve azokat, akik a "hableányról" faggatták, azt firtatva, nem kérte-e meg a kezét
a halász, mielőtt szabadon engedte volna. Még hallgatagabb lett, alig beszélt, kiitta a sörét, és
elment. Ám azt tudták róla, hogy nem halászott többé az Ördögzátonynál, másutt vetette ki
hálóját, közelebb a Sólyom-fokhoz, és bár azt suttogták róla, hogy fél viszontlátni a lényt,
amely hálójába akadt ama holdfényes éjszakán, többször rajtakapták, amint a fokon állva
kinéz a tengerre, mintha valamely hajó feltűntét várná a szemhatáron, netán arra a holnapra
vágyna, amely csak készülődik, de a jövő legtöbb kutatója számára sohasem jön el, bármit
kértek és vártak az élettől.
Enoch Conger mindinkább visszahúzódott, és végképp felhagyott amúgy is megritkult
látogatásaival Innsmouth szélén a kocsmában, csak elvitte a piacra a halat, majd sietett haza
készleteivel, amelyekre esetleg szüksége volt. Eközben a hableány meséje elterjedt mindkét
irányban a parton, és a Miskatonic mentén eljutott Arkhambe és Dunwichbe, sőt azon is túl, a
sötét, erdős hegyekbe, ahol olyan emberek éltek, akik kevésbé voltak hajlamosak tréfára venni
a mesét.
Eltelt egy év, aztán még egy, majd még egy, és egy éjszakán híre ment Innsmoutban,
hogy Enoch Conger súlyosan megsebesült magányos foglalatossága közben, két halász
mentette meg, akik arra járván észrevették, amint mozdulatlanul hever hajójában. Elvitték
Sólyom-foki házába, mert máshová nem akart menni, majd siettek Innsmouthba Dr.
Gilmanért. De mire visszatértek Enoch Conger házába a doktorral, az öreg halász nem volt
sehol.
Dr. Gilman mit sem szólt, ám a másik kettő, akik a házhoz elhozták, furcsa mesét mesélt
nyálkás nedvességről, ami a falakhoz, a kilincshez, sőt még az ágyhoz is tapadt – amelyre
csak rövid ideje fektették le Enoch Congert, hogy elsiessenek a doktorért –, valamint a padlón
az úszóhártyás lábak vizes nyomáról, a háztól a tenger széléig vezető csapásról, és arról, hogy
a nyomok mindvégig mélyek voltak, mintha valami nehezet húztak volna ki a házból, valami
olyan nehezet, mint Enoch.
De gúny és nevetség lett a mesélő halászok osztályrésze, mert csak két láb nyomát
lehetett látni, és Enoch Conger túl testes ember volt, hogy egyetlen személy elvihesse ily
távolságra; különben Dr. Gilman se mondott mást, mint hogy hallott már úszóhártyás lábakról
Innsmouthban, ám azt tudja, hogy Enoch Congernek olyan lábujjai voltak, amilyennek
lenniük kell, mert megvizsgálta. A kíváncsiak pedig, akik kimentek a Sólyom-foki házhoz,
csalódottan tértek vissza, mert nem láttak semmit, és ők is beállva a boldogtalan halászok
csúfolói közé, el is hallgattatták őket, mert olyanok is voltak, akik arról suttogtak, hogy ez a
kettő végzett volna Enoch Congerrel.
Bárhová ment is, Enoch Conger nem tért vissza a Sólyom-foki házba, melyet a szél és az
idő kedvére tépázhatott, előbb egy zsindelyt, majd egy deszkát tépve ki, elhordta a kémény
tégláit, betördelve az ablakokat; a sirályok, csérek és sólymok tovaszálltak, nem hallván
hangot, mely válaszolna. A parton elnémult a pletyka, valami baljós célozgatás vette át a
helyét, ami elképesztőbb és rémítőbb volt még a gyilkosság és a sötét gaztett gyanújánál is.
Mert partra szállt egy éjszakán embereivel a tiszteletreméltó véd Jedidah Harper, a parti
halászok pátriárkája, és megesküdött, hogy különös lényeket látott úszni az Ördögzátonynál,
se nem egészen ember, se nem egészen béka, kétéltű lényeket, amelyek félig ember, félig
béka módjára úsztak a vízben, több mint kéttucatnyian, hímek és nőstények. Ott úsztak el a
hajója közelében, mondta Jedidah, és csillogtak a holdfényben, mint az Atlanti-óceán
mélyéről kikelt szellemlények, és elmenőben mintha Dagonhoz énekeltek volna magasztaló
énekeket, és közöttük, esküdözött Jedidah, ott látta a többiekkel úszni Enoch Congert,
csupaszon, akár a többieket, és az ő hangja is belefonódott a sötét zsolozsmába. Ő
odakurjantott neki meglepetésében, mire Enoch megfordult, és Jedidah látta az arcát. Majd az
egész csapat – köztük Enoch Conger is – lebukott a víz alá, és nem jöttek fel többé.
Ám ahogy elterjedt a hír, állítólag az öregembert is elhallgattatták a Marsh és a Martin
klán némely tagjai, akik a közhit szerint különös tengerlakókkal állnának szövetségben; és
Harper hajója nem futott ki többé, mert a halásznak már nem volt szüksége pénzre; és
hallgattak a férfiak is, akik vele voltak.
Jóval később egy másik holdfényes éjszakán egy fiatalember, aki évekkel ezelőtti
fiúkorából emlékezett Enoch Congerre, visszatért abba a kikötővárosba, és elmesélte, miként
evezett kisfiával a Sólyom-fok mellett a holdfényben, amikor mögötte hirtelen derékig
kiemelkedett a tengerből egy meztelen ember – olyan közel, hogy szinte megérinthette volna
az evezővel –, egy ember, aki úgy állt ott, mintha mások tartanák a magasba, aki nem látta az
evezőst, csak a Sólyom-foki ház romjait nézte nagy vágyakozással, egy ember, akinek arca
Enoch Congeré volt. Teste csillogott a hosszú hajából, szakállából patakzó víztől, és a füle
alatt, ahol sötét volt, mintha hosszú vágások húzódtak volna. Aztán, amilyen hirtelen és
különösen feltűnt, úgy el is tűnt ismét.
Ezért van az, hogy sok mindent suttognak Enoch Congerről Innsmouth közelében a
massachusettsi parton – és még célozgatnak más dolgokra is, lehalkított hangon?

BIHARI GYÖRGY ÉS SÓVÁGÓ KATALIN FORDÍTÁSA

A TORONYSZOBA ABLAKA - AUGUST DERLETH, 1957

EREDETI CÍM: GABLE WINDOW, THE / MURKY GLASS, THE

 
I.
 
Nem minden balsejtelem nélkül költöztem be Wilbur unokabátyám házába, alig egy
hónappal kofai halála után, mivel a környék magányossága az Aylesbury-csúcs alatt elterülő
dombok völgyében egy cseppet sem volt ínyemre. Mégis azzal a jóleső érzéssel költöztem
oda, hogy kedvelt unokabátyám méltónak talált arra, hogy örökül hagyja rám búvóhelyét. A
hajdani Wharton-birtok évekig lakatlan volt. Miután a farmernek, aki építette, az unokája
otthagyta földjét, és a tengerparti Kingstonba költözött, gazdátlanul állt, míg végül az
unokabátyám megvásárolta az örököstől, aki elégedetlen volt a sovány megélhetéssel, melyet
a siralmasan kiszipolyozott föld nyújthatott. Nem volt valami megfontolt lépés, de a
megfontoltság nem tartozott az Akeleyk jellegzetes tulajdonságai közé.
Wilbur évekig archeológiát és antropológiát tanult. Az Arkhami Miskatonic Egyetemen
végzett, és közvetlenül tanulmányai befejezése után három évet töltött Mongóliában, Tibetben
és Sinkiang tartományban, majd ugyanennyi időt Dél- és Közép-Amerikában, illetve az
Egyesült Államok délnyugati részén. Hazatértekor az Arkhami Miskatonic Egyetem katedrája
várta, 6 azonban ehelyett megvette az egykori Wharton-farmot, és nekilátott az átalakításához.
Lebontotta az összes melléképületet, a főépületet pedig olyan sajátságosan formálta át, hogy
az túltett mindazon, amit fennállásának kétszáz éve a házzal művelni tudott. Persze nem
voltam tisztában e változtatások méreteivel, míg személyesen birtokba nem vettem a házat.
Ekkor fedeztem csak fel, hogy Wilbur az ódon háznak csak egyik szárnyát hagyta
változatlanul, a másik oldalt és a homlokzatot teljesen átépítette, és a déli szárnyon egy
toronyszobát emelt a földszint fölé. A ház eredetileg alacsony, mindössze egyszintes épület
volt, hatalmas padlástérrel, ahol annak idején a New England-i falusi élet kellékeit tárolták.
Részint fagerendákból épült, melyekből Wilbur gondosan megőrzött néhányat, bizonyítván
ezzel, mennyire tisztelte őseink kézművességét ebben az országban, hiszen az Akeley család
már két teljes évszázada Amerikában élt, mikor Wilbur elhatározta, hogy felhagy utazásaival,
és szülőföldjén telepszik le. Emlékezetem szerint ez 1921-ben volt. Utána alig három évig élt
még, így 1924-ben – április 16-án – vettem birtokomba a házat, végakaratának megfelelően.
A ház pontosan olyan volt, ahogy ő hagyta, teljesen idegen a New England-i tájtól, mert
– noha a kőalapzat, a tetőgerendák és a kandallók fölött magasba nyúló szögletes kőkémény
megőrizte régies jellegét – annyira megváltozott, hogy szinte több nemzedék alkotásának tűnt.
Bár az átalakítások nagy része szemlátomást Wilbur kényelmét szolgálta, volt egy változtatás,
amely már akkor meghökkentett, mikor Wilbur végrehajtotta, és amelyre sohasem adott
semmiféle magyarázatot: toronyszobájának déli falába rendkívül különös, hatalmas, kerek
tejüveg ablakot épített be, amelyről csak annyit mondott, hogy igen régi, és ázsiai utazásai
során bukkant rá és vásárolt meg. Egy ízben „lengi üvegnek” nevezte, máskor pedig azt
mondta róla, hogy „feltehetőleg a Hiádokról származik”. Mindez teljesen semmitmondó volt
számomra, bár az igazat megvallva, unokabátyám hóbortjai sosem érdekeltek annyira, hogy
firtassam a dolgot.
Hamarosan azonban azt kívántam, bárcsak megtettem volna, mivel alighogy
berendezkedtem a házban, felfedeztem, hogy unokabátyám élete nem a ház központi
helyiségeiben, a földszinten zajlott, ahogy az ember gondolná – hiszen ezek voltak a
leghasznosabban, legkényelmesebben berendezve –, hanem a déli toronyszobában, mert itt
tartotta pipaállványát, kedvenc könyveit, jegyzeteit meg a legkényelmesebb bútordarabokat,
és itt dolgozott a tanulmányain, melyekhez a Miskatonic Egyetem könyvtárában gyűjtött
anyagot, míg csak egy szívroham ágynak nem döntötte.
Tudtam, hogy a kettőnk különböző életmódja következtében néhány változtatást kell
majd végrehajtanom – saját érdekemben. A legelső tennivalónak az tűnt, hogy visszaállítsam
a normális életvitelt, vagyis visszaköltöztessem az életet a földszintre, mivel, az igazat
megvallva, kezdettől fogva különös viszolygást éreztem a toronyszobától. Egyrészt nyilván
azért, mert olyan élénken emlékeztetett halott unokabátyámra, aki sohasem foglalhatja el
többé kedvenc zugát a házban, másrészt azért, mert a szobát természetellenesen ridegnek és
idegennek éreztem, és valami megmagyarázhatatlan fizikai kényszerrel taszított. Ez nyilván
abból eredt, hogy a szobát eleve idegennek éreztem, mint ahogy Wilbur unokabátyámat sem
értettem igazán soha.
A tervbe vett változtatásokat mégsem volt olyan könnyű megvalósítani, mint hittem,
mert hamarosan rájöttem, hogy unokabátyám régi „barlangja” az egész házra rányomja
bélyegét. Egyesek azt tartják, hogy a házak elkerülhetetlenül magukba szívnak valamit
gazdájuk jelleméből. Ha viselt is magán valamit a régi ház a Whartonokból, akik oly sokáig
éltek itt, bizonyos volt, hogy ezt unokabátyám gyökerestül kiirtotta, mikor átépítette a házat,
mert az most Wilbur Akeley jelenlétéről vallott – néha döbbenetes elevenséggel. Olykor az a
kellemetlen érzés – vagy inkább nyomasztó tudat – vett erőt rajtam, hogy nem vagyok
egyedül, vagy hogy figyelnek, ellenőrzés alatt tartanak, melynek forrása ismeretlen maradt
számomra.
Talán a ház tökéletes magányossága okozta ezt a képzetet, de úgy éreztem, mintha
unokabátyám kedvenc szobája valahogy élne, várná a visszatérését, akár valami állat, amely
nem tudja hogy közbeszólt a halál, és gazdája, akire vár, többé nem tér haza.
Talán e kényszerképzet miatt szenteltem a toronyszobának a megérdemeltnél több
figyelmet. Egyes dolgokat lehozattam, mint például egy nagyon kényelmes karosszéket, de
furcsamód valami arra kényszerített, hogy végül visszavigyem; egyfajta kényszer hatására –
amely különböző, gyakran ellentmondásos meggyőződésből fakadt – azt képzeltem például,
hogy a szék, amely először olyan kényelmesnek tetszett, valaki más – az enyémtől különböző
– alakjára készült, és ezért kényelmetlen számomra, vagy hogy a világítás odalent gyengébb,
mint fent – s ugyancsak ezért vittem vissza a toronyszobába a könyveket is, melyeket
korábban lehoztam.
Tagadhatatlan tény, hogy a toronyszoba szöges ellentétben állt a ház többi részével.
Unokabátyám otthona minden szempontból eléggé prózai volt – a toronyszobát kivéve. A
földszint minden kényelemmel el volt látva, de nemigen viselte a gyakori használat nyomait,
leszámítva a konyhának berendezett helyiséget. Ezzel szemben a toronyszoba – amely
egyébként szintén lakályos volt – másként volt kényelmes. Nehéz megfogalmazni, de
valahogy olyan volt, mint egy kunyhó, amelyet valaki szemlátomást magának épített, de
mintha sok, különféle ember használta volna; mindegyik itt hagyott magából valamit a falak
között; anélkül azonban, hogy azonosítani lehetett volna. Tudtam, hogy unokabátyám
visszavonultan élt, leszámítva Arkhamba, a Miskatonicra és a bostoni Widener-könyvtárba
tett látogatásait, nem járt sehová, nem voltak látogatói, és ha nagy ritkán beállítottam hozzá –
mint adótisztviselő néha a környékre vetődtem –, noha kifogástalanul udvarias volt, mindig
látszott rajta, hogy csak a távozásomra vár, s így negyedóránál tovább sosem maradtam nála.
Az igazat megvallva, a toronyszoba hangulata kikezdte az elszántságomat. A földszint.
megfelelt céljaimnak: kényelmes otthont nyújtott, és nem volt nehéz a toronyszobát kiverni a
fejemből, az egészet későbbre halasztottam, míg végül túlságosan jelentéktelennek tűnt ahhoz,
hogy foglalkozzam vele. Különben is, gyakran napokig távol voltam, és semmi sem sürgetett,
hogy bármit is kezdjek a házzal. Unokabátyám végakarata teljesült, a ház gazdára talált, és
birtokomat senki sem vitatta el tőlem.
 Minden rendben lett volna – miután a kezdeti eltökéltség lanyhulása után nem nagyon
törődtem a toronyszobával és a vele kapcsolatos megvalósíthatatlan terveimmel –, ha nem
történik néhány apró esemény, amely roppant felkavart. Kezdetben jelentéktelen dolgok
voltak: elenyésző, szinte észrevehetetlen jelenségek. Úgy emlékszem, az első alig egy
hónappal beköltözésem után történt, és olyan csekélység volt, hogy hetekig eszembe sem
jutott összefüggésbe hozni a későbbi eseményekkel. Egy éjszaka a földszinti nappaliban ültem
a kandalló előtt és olvastam, mikor – biztos voltam benne, hogy ennyi az egész – egy macska
vagy valami hasonló állat kaparászott az ajtón, bebocsátást kérve. Olyan jellegzetes volt, hogy
felkeltem, és körüljártam a házat a főbejárattól a hátsó ajtóig, még azt a kis oldalajtót is
megnéztem, amely a ház legrégibb részének maradványa volt, de színét se láttam a
macskának. Az állat eltűnt a sötétben. Kiáltottam néhányszor, de minden eredmény nélkül.
Alig ültem azonban vissza, mikor a kaparászás újra kezdődött. Vagy féltucatszor megzavart,
és akárhogy igyekeztem, a macskát sehogy sem sikerült megpillantanom, míg végül annyira
felmérgesedtem, hogy ha akkor észreveszem azt a macskát, hát alighanem lelövöm.
Önmagában ez az incidens olyan hétköznapi volt, hogy kár lenne rá több szót
vesztegetni. Hát nem fordulhat elő, hogy egy macska, amely unokabátyámat ismerte, engem
meg nem, elmenekült a látványomra? Dehogyisnem. Nem is gondoltam rá többé. Nem
egészen egy hét múlva azonban hasonló közjáték történt, egy dologban szembeszökően
különbözött az előzőtől. Ezúttal macskakaparászás és karmolászás helyett súrlódó, csusszanó
hangot hallottam, mintha egy hatalmas kígyó vagy elefántormány suhant volna el az ablakok
és az ajtó előtt, és ettől rémült borzongás vett erőt rajtam. Ugyanaz történt, mint a múltkor:
hallottam a hangot, de nem láttam semmit. Füleltem, de nem volt ott semmi – csak a
megfoghatatlan hangok. Macska? Kígyó? Vagy más?
De a macska vagy a kígyó vissza-visszatérő próbálkozásain kívül előfordult más is. Néha
patadobogásra vagy valami hatalmas állat trappolására emlékeztető hangot hallottam, máskor
meg madárcsiripelést, mintha csőrükkel az ablakon kopácsolnának, vagy valamilyen roppant
test csusszanását, néha meg ajkak vagy szívókák cuppanó hangját. Mit jelenthetett ez?
Hallucináció? Ezt elvetettem mint magyarázatot, mert a hangok a nappal és az éjszaka minden
szakában előfordultak, akár jó idő volt, akár rossz, ezért ha az ajtónál vagy az ablaknál
tényleg lett volna valamiféle állat – bármekkora –, nyilván észrevettem volna, mielőtt eltűnik
a házat körülvevő, erdő borította dombok között, hiszen a szántókat rég visszahódították a
nyírfák, kőrisek és jegenyék.
Ez a rejtélyes eseménysor talán soha nem ér véget, ha egy este a nagy meleg miatt ki
nem nyitom a toronyszobához vezető ajtót, mert ekkor újból felhangzott a macska
kaparászása, és rájöttem, hogy a hang nem valamelyik ajtó, hanem a toronyszoba ablaka felől
jön.
Habozás nélkül felrohantam a lépcsőn, és meg se fordult a fejemben, hogy ugyancsak
különös macska lett volna, amelyik felmászik az emeletre, és a kerek ablakon kér bebocsátást,
mely az egyetlen nyílás kívülről a szobába. És mivel az ablak sem egészben, sem részben nem
volt nyitható, és mivel tejüveg volt, nem láttam semmit, bár ott álltam, és továbbra is
hallottam a macska kaparászását, közvetlenül az üveg túloldalán.
Lerohantam, felkaptam egy erős zseblámpát, kiléptem a forró nyári éjszakába, és a
fénysugarat a házfalra irányítottam, ahol az ablak volt. De addigra a hangok elhaltak, és
semmi nem látszott sem a sima falon, sem az ugyanolyan sima ablakon, mely kívülről olyan
feketének látszott, mint amilyen homályos fehérnek belülről. Tudatlanságban maradhattam
volna örökre – és gyakran azt gondolom, talán így lett volna a legjobb –, de nem így
rendeltetett.
Körülbelül ez idő tájt kaptam egyik idősebb nagynénémtől egy Kicsi Sam nevű
gyönyörű macskát, amely kölyökkorában, két évvel ezelőtt, a kedvencem volt. Nagynénémet
nyugtalanította, hogy mindenképpen egyedül akarok élni, és végül elküldte nekem egyik
macskáját, hogy legyen valami társaságom. Kicsi Sam közben kinőtte a nevét, Nagy Samnek
kellett volna hívni, mert több fonttal gyarapodott, mióta utoljára láttam, és vad, vörös bundás
ragadozó, fajtájának díszpéldánya lett belőle. És bár Kicsi Sam szeretettel dörgölődzött
hozzám, a házzal nem tudott igazán megbarátkozni. Néha kényelmesen és gondtalanul aludt,
néha megszállottan követelte, hogy eresszem ki. És mikor a különös hangok hallatszottak,
mintha valami más állat igyekezne bejutni, Kicsi Sam valósággal megőrült a dühtől és a
félelemtől, és azonnal ki kellett engednem a házból; ilyenkor ahhoz a melléképülethez rohant,
amelyik unokabátyám átalakításai során érintetlen maradt, és ott töltötte az éjszakát, vagy az
erdőben, és csak hajnalban jött elő, amikor az éhség visszakergette a házba. A toronyszobába
pedig egyszerűen nem volt hajlandó betenni a lábát!
 
II.
 
Tulajdonképpen a macska volt az oka, hogy elhatároztam, kissé alaposabban szemügyre
veszem unokabátyám munkáját, mivel Kicsi Sam viselkedése olyan nyilvánvalóan őszinte
volt, hogy nem láttam más megoldást, mint hogy unokabátyám rendezetlen papírjai között
keressek valami magyarázatot a házban ismételten előforduló jelenségekre. Az egyik
földszinti szobában szinte azonnal rábukkantam egy befejezetlen levélre az egyik
íróasztalfiókban; nekem szólt, és kiderült belőle, hogy Wilbur tisztában volt egészségi
állapotával, mert első pillantásra láttam, hogy halála esetére szóló rendelkezései egyikének
szánta, noha nyilván nem tudta, hogy ez milyen hamar bekövetkezik, mert a levelet körülbelül
egy hónappal halála előtt kezdte, majd miután belökte a fiókba, nem vette elő többé, pedig
elég ideje lett volna még, hogy befejezze.
?Kedves Fred – írta –, a legjobb orvosok szerint nincs sok időm hátra, és mivel
végrendeletemben téged tettelek meg örökösömmé, szeretném azt most néhány végső
rendelkezéssel kiegészíteni, melyeket, nagyon kérlek, ne mulassz el lelkiismeretesen
végrehajtani. Különösen az alábbi három dolgot kell maradéktalanul elvégezned:
Az iratszekrény A, B és C fiókjában található valamennyi kéziratot meg kell
semmisíteni.
A H, l, J, és K polcokon található összes könyvet át kell adni az Arkhami Miskatonic
Egyetem könyvtárának.
Az emeleti toronyszoba kerek üvegablakát össze kell törni. Nem elég egyszerűen kivenni
és máshová rakni, hanem darabokra kell zúzni!?
Döntésemet tudomásul kell venned. Ezeket el kell végezni, különben végül Te lehetsz a
felelős érte, ha szörnyű veszedelem szabadul a világra. Erről nem mondok többet, mert más
dolgokról is akarok még írni, amíg képes vagyok rá. Mégpedig arról, hogy?
Itt azonban unokabátyámat megzavarhatták, és abbahagyta a levelet.
Mit hámozhattam ki ezekből a különös utasításokból? Azt meg tudtam érteni, hogy a
könyveknek a Miskatonic könyvtárában a helyük, miután engem nem érdekeltek
különösebben. De miért kell megsemmisíteni a kéziratait? Nem kellene azokat is odaküldeni?
És ami az ablakot illeti, megsemmisítése indokolatlan ostobaság volna, hiszen akkor új
ablakot kellene vennem, ami felesleges pénzkidobás. A levélnek ez a része sajnos csak
fokozta kíváncsiságomat, és elhatároztam, hogy mélyebben belenézek a dolgaiba.
Még aznap este nekiláttam a könyveknek. A megjelölt polcok mind fenn voltak a déli
toronyszobában. Unokabátyám archeológiai és antropológiai érdeklődése jól tükröződött
könyveinek összeválogatásában, mert sok olyan könyve volt, amely a polinéziai, húsvét-
szigeti, mongóliai és más primitív népek kultúrájával, a népek, illetve a primitív vallások
kultusz– és mítosztípusainak vándorlásával foglalkozott. Ez azonban csak bevezetés volt: az
egyetemi könyvtárnak szánt könyvek között néhány valószínűtlenül régi is akadt, olyan
régiek, hogy még évszám sem volt rajtuk, külsejükből és írásmódjukból ítélve pedig a
középkorból kellett hogy származzanak. Az újabbak – ezek között sem volt 1850 utáni kiadás
– különféle helyekről eredtek; néhányat atyánk unokafivére, Henry Akeley küldött
Wilburnak, néhány pedig a párizsi Bibliothéque Nationale bélyegzőjét viselte, bizonyítva,
hogy Wilbur nem átallotta elemelni őket a polcról.
E könyvek különféle nyelveken íródtak, és olyanféle címeket viseltek, mint Pnakotikus
kéziratok, vagy A R’ lyeh-szöveg, aztán az Unaussprechlichen Kulten von Junzttól, az Eibon
könyve, a Dhol énekek, a Hsan hét titkos könyve, a De Vermis Mysteriis Ludvig Prinntől,
Comte d’Erlette műve, a Goulok kultusza, a Caleano-töredékek, a Dzyan könyve, az arab
Abdul Alhazred könyvének, a Necronomiconnak egy fénymásolata és még sok más, közöttük
néhány kézirat. Megvallom, ezek a könyvek meghökkentettek, mivel tele voltak – már
amelyiket el tudtam olvasni – mítoszok és legendák hihetetlen tanaival, melyek az ember és,
ha jól értettem, más, idegen fajok ősi, primitív vallásos hiedelmeire vonatkoztak. Persze nem
remélhettem, hogy eligazodom a latin, francia és német szövegekben, elég nehéz volt a
néhány óangol nyelvű könyv és kézirat elolvasása is. Mindenesetre nem sokáig volt türelmem
ehhez a munkához, mivel a könyvek olyan bizarr meggyőződést feltételeztek, hogy csak egy
antropológus tarthatta érdemesnek ekkora irodalom felhalmozását a témáról.
Mégsem volt unalmas, bár az alapséma ismerősnek tűnt: az ősi hitvallás, a Fény és
Sötétség erőinek harcáról, legalábbis én így értettem. A nevek nem sokat számítanak: Isten és
Ördög; Főistenek és ősistenek; a Jó és a Gonosz, vagy az olyan nevek, mint Nodens, Minden
Mélységek Ura, az egyedüli néven nevezett Atyaisten; vagy a Régi Nagyok – a tébolyult
Anathoth isten, a mélységes zűrzavar megfoghatatlan rontása, aki gyalázkodva fortyog a
mindenség középpontjában; Yog-Sothoth, az egy-a-mindenségben és mindenség-az-egyben,
aki nincs alávetve a tér és idő törvényeinek, együtt élő minden idővel és egyidős a térrel;
Nyarlathotep, az Ősök hírvivője; a Nagy Cthulhu, aki a tenger mélyén R’Lyeh rejtett
városában vár a felemelkedésre; a kimondhatatlan Hastur, a Csillagközi Tér Ura; vagy Shub-
Niggurath, az erdők fekete kecskéje, ezernyi fiával. És akárcsak az emberek vallási szektái, az
Ősistenek követői is különféle neveken nevezték magukat, aszerint hogy milyen isteneket
imádtak, például a Himalája és más ázsiai hegyvidékek Szörnyű Havasi Emberei; vagy a
Mélységlakók, akik az óceán fenekén rejtőztek, és a Nagy Cthulhut szolgálták, noha uruk
Dagon volt; a Shantakok, a CsoCsok és sok más nép, melyek közül egyesek állítólag azokról
a helyekről származtak, ahová az ősisteneket száműzték – mint Lucifert az Édenből – mikor
egy ízben fellázadtak az Atyaisten ellen; olyan helyekről, mint a Hiádok távoli csillaga, az
Ismeretlen Kadath, Leng Fennsíkja vagy R’Lyeh elsüllyedt városa.
Mindebben két nyugtalanító momentum volt, melyekből arra lehetett következtetni, hogy
unokabátyám ezt a mítosz-ügyet sokkal komolyabban vette, mint gondoltam. A Hiádok
többszöri említése például eszembe juttatta, hogy Wilbur azt mondta a toronyszoba ablakáról,
hogy „feltehetőleg a Hiádokról származik”, sőt egyszer kifejezetten „lengi üvegnek” nevezte.
Igaz, ezek az utalások véletlenek is lehettek, és egy ideig azzal nyugtattam magam, hogy
„Leng” valami kínai helység lehet, a „Hiádok” szót pedig nyilván félrehallottam. Ez azonban
nem volt egyéb önámításnál, hiszen minden jel arra mutatott, hogy Wilbur több mint futó
érdeklődést tanúsított e tökéletesen idegen mítoszok iránt. Ha könyvei és kéziratai nem
győztek volna meg eléggé, jegyzetei nem hagytak semmi kétséget.
Ezekben a jegyzetekben ugyanis nemcsak különös utalások szerepeltek, amelyeket
furcsának és zavarónak találtam – vázlatos, mégis kifejező rajzok is voltak megdöbbentően
vad tájakról és ismeretlen lényekről; legvadabb álmaimban sem tudtam volna hasonlókat
elképzelni. Valóban, alig tudom leírni; ember nagyságú, szárnyas, denevérszerű
teremtmények, azután óriási alaktalan testek, csápokkal teleaggatva, első látásra polipra
emlékeztettek, de határozottan sokkal intelligensebbnek látszottak a polipoknál; voltak
karmos, félig madár-, félig emberszörnyek; rémes békaarcú, sápadtzöld tengervízszínű, két
lábon járó lények, pikkelyes karokkal; voltak olyanok is, amelyek határozottan emberre
emlékeztettek, de torzak voltak, satnyák, keleties öltözékben, de ugyanakkor békára is
hasonlítottak, mintha valami fajkeveredésből jöttek volna létre. Mégis felismerhetően
emberiek voltak. Sosem hittem volna, hogy unokabátyámnak ilyen képzelőereje volt. Tudtam,
hogy Henry bácsit a legvadabb rémképek gyötörték, de tudomásom szerint semmi jele nem
volt, hogy ezt Wilbur örökölte volna. Most láttam csak, milyen ügyesen titkolta
mindannyiunk előtt igazi természetét, és ez a felismerés mélységesen megrázott.
Mert nyilvánvaló, hogy ezek a rajzok nem ábrázolhattak élő teremtményeket, és a
hátrahagyott könyvekben és kéziratokban sem voltak ilyen illusztrációk. Kíváncsiságtól
hajtva, egyre mélyebben ástam be magam jegyzetei közé, és végül bizonyos titokzatos
jegyzetekre bukkantam, melyek – bár közvetve – választ látszottak adni sürgető kérdéseimre,
miután időrendbe raktam őket, ami nem volt nehéz, mert mindegyiken dátum szerepelt.
‘21. okt. 15. A táj világosodik. Leng? Amerika délnyugati vidékére emlékeztet.
Barlangok, telis-tele denevérekkel, kezdenek előjönni, akár egy sűrű felhő, eltakarják a
lenyugvó nap fényét. Alacsony bozót, göcsörtös fák. Nagyon szeles vidék. Jobbra a távolban,
a sivatag peremén, hósapkás hegyek.
‘21. okt. 21. Középen négy Shantak. Átlagmagasságuk meghaladja az emberét.
Denevérszerű testük szőrös, denevérszárnyuk háromlábnyira nyúlik fejük fölé. Horgas
keselyűcsőrük van, egyébként denevérre hasonlítanak. Keresztülrepültek a tájon, félúton
megpihentek egy szirten. Nem vettek észre. Egy lovas ült volna egyikük hátán? Nem biztos.
‘21. nov. 7. Éjszaka. óceán. Előtérben zátonyszerű sziget. Mélységlakók és rokon
származású humanoidok; hibrid faj. A Mélységlakók pikkelyesek, békaszerű tartással járnak,
átmenet a lépés és ugrálás között. Kissé púposak is, mint általában a békafélék. A többiek
nyilván úszva érték el a zátonyt. Talán Innsmouth – Part nem látszik, se városi fények. Hajó
sincs. Lentről bukkannak fel, a zátony mellett. Ördögzátony? Még a hibridek sem lennének
képesek nagyon messzire úszni pihenőhely nélkül. Talán a part az előtérben van, azért nem
látom.
‘21. nov. 17. Teljesen idegen táj. Amennyire meg tudom ítélni, nem földi. Fekete ég,
néhány csillag. Porfír vagy hasonló anyagú sziklák. Előtérben mély tó. Hal? Öt perce
fodrozódni kezdett a víz, és valami felbukkant. Óriási vízi lény, csápokkal. A tó közepe felé
néz. Polipféle, de sokkal-sokkal nagyobb – tízszer, húszszor akkora mint a hatalmas Octopus
Apollyon a nyugati partvidéken. A nyaka egyedül vagy hetvenöt méter átmérőjű lehet. Nem
kockáztathattam meg, hogy felém forduljon, és megsemmisítettem a csillagot.
‘22. jan. 4. Egy ideig semmi. A világűr? Bolygó közeledik, mintha egy űrből érkező
tárgyban ülő lény szemével látnám. Sötét ég, néhány csillag. A bolygó felszíne fenyegetően
közeledik. Közelebb érve, sivár táj látszik. A sötét csillaghoz hasonlóan, növényzet nincs.
Hivők karéja arccal egy kőtorony felé. Azt kiáltják: lä! Shub-Niggurath!
‘22. jan. 17. Tenger alatti vidék. Atlantisz? Kétséges. Hatalmas, üreges, templomszerű
építmény, a víz nyomásától megrokkant. Masszív kőtömbök, mint a piramisok kövei. Lépcsők
vezetnek lefelé egy fekete torokba. A háttérben Mélységlakók. A lépcsőakna homályában
mozgás. Hatalmas csáp emelkedik ki. Messze mögötte két vizenyős szem, sok-sok méterre
egymástól. R’Lyeh? Megrémültem a mélyből feltörő valamitől, és megsemmisítettem a
csillagot.
‘22. febr. 24. ismerős táj. Wilbraham vidéke? Omladozó parasztházak, bennszülött
család. Előtérben egy öregember hallgatózik. Idő: este. Kecskefejőmadarak rikoltoznak. Egy
nő közeledik, kezében kőből készült csillag. Az öregember elmenekül. Furcsa. Utánanézni.
‘22, márc. 21. Ma megdöbbentő élményben volt részem. Elővigyázatosabbnak kell
lennem. Megcsináltam a csillagot, és elmondtam a szavakat: Ph’glui mglw’ zaft Cthulhu
R’Leyh wgah’nagl fhtagn. Azonnal egy hatalmas Shantak jelent meg az előtérben. A Shantak
észrevett, és hirtelen előrelendült. Még a karmolászását is hallottam. Sikerült időben megtörni
a csillagot.
 ‘22. ápr. 7. Már tudom, hogy valójában átjönnek, ha nem vigyázok. Ma a tibeti táj és a
Szörnyű Havasi Emberek. Újra megkísérelték. És az uraik? Ha a szolgák megpróbálnak
átlépni téren és időn, mire lehet akkor képes a Nagy Cthulhu, Hastur, Shub Niggurath?
Tartóztatni igyekeztem magam egy időre. Mélységesen meg vagyok rázva.”
Akármi is volt ez a furcsa tevékenység, nem folytatta a következő év elejéig. Vagy
legalábbis a jegyzeteiből úgy látszik. Egy darabig tartózkodott rögeszmés foglalatosságától,
majd újabb türelmetlen időszak következett. Az első feljegyzés majdnem egy évvel későbbi:
‘23. febr. 7. Már semmi kétség, az ajtóról mindenütt tudnak. Csak akkor biztonságos, ha
a táj üres. Nagyon kockázatos belenézni. És miután az ember soha nem tudhatja, milyen
látvány tárul a szeme elé, a kockázat annál nagyobb. Mégis habozok, hogy lezárjam-e a
nyílást. Megcsináltam a csillagot, ahogy szoktam, kimondtam a szavakat, és vártam. Egy
ideig csak az ismerős délnyugat-amerikai tájat láttam. Este volt: denevérek, baglyok, éjszaka
portyázó kengurupatkányok és vadmacskák. Majd az egyik üregből előbújt egy Homoklakó:
bőre kérges, füle és szeme óriási, szörnyű, torz pofája koalára emlékeztet, teste girhes. Az
előtér felé cammogott. szemlátomást kíváncsian. Lehetséges, hogy az ajtó ezt az oldalt épp
olyan láthatóvá teszi a túloldal számára, mint ahogy én láthatom őket? Mikor láttam, hogy
egyenesen felém tart, megsemmisítettem a csillagot. Minden eltűnt, mint mindig. De később?
denevérek lepték el a házat! Huszonhetet találtam! Nem hiszek a puszta véletlenben!”
Itt újabb megszakítás következett. Unokabátyám további titkos jegyzetei nem utaltak
látomásaira vagy a rejtélyes „csillagra”, amelyről oly gyakran tett említést. Nem volt
kétségem, hogy hallucináció áldozata volt, melyet kétségkívül a világ minden tájáról
összegyűjtött könyveinek intenzív tanulmányozása idézett elő. Bár a feljegyzések
tényszerűnek látszottak, nyilván azt próbálta racionalizálni bennük, amit „látott”.
Újságkivágások is voltak köztük, melyeket unokabátyám nyilván kapcsolatba igyekezett
hozni a mítoszokkal, melyekért annyira rajongott; beszámolók furcsa jelenségekről,
ismeretlen tárgyakról az égen, titokzatos eltűnésekről, titkos vallásokkal kapcsolatos furcsa
látomásokról és effélékről. Sajnos teljesen nyilvánvaló volt, hogy Wilbur bizonyos fokig
komolyan hinni kezdett bizonyos primitív ősi hiedelmekben, különösen abban, hogy a
pokolbéli Ősisteneknek meg azok imádóinak és követőinek ma is vannak túlélői. Ezt akarta
mindenek felett bizonyítani. Mintha a kéziratos vagy nyomtatott könyveiben leírtakat szó
szerint igaznak fogadta volna el, igyekezett bizonyítékokat előteremteni saját korából, hogy
hozzátegye a múltbeliekhez. Igaz, ott volt az a zavaró momentum, hogy sok hasonlóság akadt
a régi leírások és azok között a történetek között, melyeket unokabátyámnak sikerült
összeszednie, de ez alighanem véletlen lehetett. Bármilyen hatásosak voltak, nem másoltam le
egyiket sem, és elküldtem az egészet a Miskatonic könyvtárának, de élénken emlékszem rájuk
– annál is inkább, mert Wilbur unokabátyám foglalatosságával kapcsolatos, némileg céltalan
kutatásom soha nem felejthető eseményekben érte el tetőpontját.
 
III.
 
Sosem szereztem volna tudomást a „csillagról”, ha egy véletlen fel nem hívja rá a
figyelmemet. Unokabátyám ismételten azt írta, hogy „megcsinálta”, „megsemmisítette”,
„megszerkesztette” és „megtörte” a csillagot mint képzelődéseinek szükséges kellékét, de ez
semmit sem mondott számomra, és ez aligha nem így is maradt volna, ha egyszer véletlenül
meg nem pillantom a toronyszoba padlójára ferdén hulló fényben a halvány jeleket, melyek
egy ötágú csillag körvonalainak látszottak. Korábban nem láthattam, mert eltakarta egy nagy
szőnyeg, de amikor a Miskatonic Egyetem könyvtárába szállítandó könyveket és jegyzeteket
csomagoltam, a szőnyeg félrecsúszott, és így a jelek előbukkantak.
Még akkor sem ötlött fel bennem, hogy ezek a minták egy csillagot ábrázolnak. Egészen
addig nem, míg be nem fejeztem a munkát a könyvekkel meg a kéziratokkal, és el nem toltam
a szőnyeget a padló egész középső részéről, és meg nem pillantottam a teljes ábrát. Ekkor
láttam, hogy egy díszítőábrákkal ékesített ötágú csillag, elég nagy ahhoz, hogy benne ülve
lehessen megrajzolni. Rögtön rájöttem, mire szolgál az a doboz kréta, melyet korábban
találtam, és el nem tudtam képzelni, mit keres unokabátyám kedvenc szobájában. Könyveket,
papírokat, mindent félrelökve, felkaptam a krétát, és hozzáláttam, hogy gondosan lemásoljam
a csillagábrát, összes díszítésével együtt. Világos, hogy valamilyen kabalisztikus ábra volt, és
ugyanilyen nyilvánvaló, hogy a rajzolónak a belsejében kellett ülnie.
Miután befejeztem a rajzot, a gyakori rekonstrukciók következtében megmaradt nyomok
szerint, ott ültem az ábra közepén. Alkalmasint arra számítottam, hogy valami történni fog,
noha még mindig zavart, amit unokabátyám az ábra megsemmisítéséről írt, mikor veszélyben
érezte magát, mert – amennyire a kabalisztikus rítusokra emlékszem – az ilyen ábrák
tönkretétele a szellemek támadásának veszélyét éppen hogy előidézni szokta. De nem történt
az égvilágon semmi. Már ott ültem néhány perce, mikor eszembe jutottak a „szavak”. Annak
idején felírtam őket, és most felálltam, hogy megkeressem. Megtaláltam, és visszatérve a
csillaghoz, komoly hangon kimondtam a szavakat: Ph’nglui mglw’ naft Cthulhu R’Lyeh
wgah’ agl fhtagn?
Hirtelen rendkívüli jelenség történt. Arccal a déli falon levő kerek tejüveg ablak felé
ültem, így mindent láttam. Az üvegről eltűnt a homály, és nagy meghökkenésemre napsütötte
tájat pillantottam meg – noha Massachusetts államban éjszaka volt; néhány perccel múlt
kilenc a nyárvégi estén. De az üvegen át felbukkanó táj nem is lehetett New Englandben –
sivár vidék, homokos sziklákkal, gyér, sivatagi növényzettel, üregekkel, a háttérben pedig
hófödte hegyek – pontosan olyan, amilyet unokabátyám nemegyszer leírt rejtélyes
feljegyzéseiben.
Kavargó gondolatokkal, lenyűgözve meredtem erre a tájra. Úgy látszott, hogy van rajta
élet, egyik alakot a másik után ismertem fel: a hullámozva tekergő csörgőkígyót, a magasban
keringő sólymot – a mellén csillogó napfénytől megállapíthattam, hogy az idő nem sokkal
napnyugta előtt járhat –, a Gila-gyíkot, a futókakukkot; láttam az amerikai Délnyugat
valamennyi jellegzetes élőlényét. Hol lehetett hát ez a táj? Arizona? New Mexico?
Az idegen táj lényei mit sem zavartatták magukat tőlem. A kígyó és a Gila-szörnyeteg
elmászott, a sólyom lecsapott, és egy kígyóval a karmai között emelkedett újra a magasba, a
futókakukk mellett felbukkant egy másik is. A nap lejjebb szállt, és bearanyozta a tájat. Ekkor
az egyik legnagyobb üreg szájából előbukkantak a denevérek. Ezrével, végtelen folyamként
özönlöttek a fekete torokból, szinte hallani véltem csipogásukat. Nem tudom, mennyi ideig
tartott, míg kirepültek a sűrűsödő alkonyba. Alighogy eltűntek, újabb valami jelent meg:
emberszerű lény, bőre durva, mintha a sivatagi homok kérgesedett volna testére, szeme és füle
abnormálisan nagy. Girhesnek látszott, bordái majd átszúrták a bőrét, de ami különösen
visszataszító volt, az az arckifejezése, mert az ausztráliai koalamedvére hasonlított. Erről
eszembe jutott, hogy nevezte unokabátyám ezeket az embereket (mert az elsőt többen is
követték, köztük néhány nőnemű): a Homoklakók!
Nagy szemükkel hunyorogtak, ahogy előbújtak az üregből, de hamarosan fürgébben
kezdtek mozogni, szétszóródtak minden irányban, és lekuporodtak a bokrok mögé. Ekkor egy
hihetetlen szörnyeteg jelent meg, fokozatosan: először talán csak egy csáp, majd még egy, és
hamarosan már egy féltucatnyi tapogatta óvatosan az üreg száját. És azután a barlang
mélyének sötétjéből egy hátborzongató fej derengett fel. Mikor előnyomakodott, majdnem
hangosan felkiáltottam a rémülettől, mert ez az arc irtózatos megcsúfolása volt mindannak,
ami emberi; nyak nélkül nőtt ki a testből, amely kocsonyás hústömegre emlékeztetett, bőre
gumiszerűnek látszott, és a kígyózó, éktelen csápok testének abból a részéből nőttek ki, ami a
teremtmény alsó állkapcsának vagy nyakának felelhetett meg.
Mi több, a lény értelmes volt, mert kezdettől fogva látszott, hogy tudomása van rólam.
Csúszva-mászva bújt elő az üregből, szemeit rám meresztette, majd hihetetlen sebességgel
megindult a gyorsan sötétedő tájon át az ablak felé. Azt hiszem, nem voltam igazán tisztában
a rám leselkedő veszéllyel, mert feszült figyelemmel néztem, és csak amikor a lény már
eltakarta az egész tájat, és az ablak felé nyújtotta csápjait – sőt, keresztül az ablakon –, akkor
vett erőt rajtam a bénító rémület.
Keresztül az ablakon! Vagy csak ez volt képzelődéseim legvadabbika?
Emlékszem, legyűrve a jeges félelmet, mely jó ideig hatalmában tartott, lerántottam
egyik cipőmet, és teljes erővel belevágtam az ablakba, ugyanakkor eszembe jutottak
unokabátyám gyakori utalásai a csillag megsemmisítésére. Esetlenül kinyújtottam kezemet, és
eltöröltem az ábra egy részét. Még hallottam a bezúzott üveg csörömpölését, majd jótékony
sötétségbe zuhantam.
Most már tudom, amit unokabátyám tudott.
Ha nem vártam volna olyan sokáig, megkímélhettem volna magam ettől a tudástól,
továbbra is hihettem volna, hogy képzelődés, hallucináció. De immár tudom, hogy a
toronyszoba tejüveg ablaka más dimenziókba, idegen térbe és időbe nyíló hatalmas ajtó volt –
olyan tájakra, ahol Wilbur Akeley megtalálni remélte a Föld és a csillagközi űr rejtett zugait,
ahol az Ősistenek utódai – és maguk az Ősistenek is – örökre eltűntek, és új felemelkedésükre
várnak. A lengi üveg – amely akár a Hiádokról is származhatott, mert sosem tudtam meg, hol
szerezte unokabátyám – forgatható volt a keretében, és nem volt alávetve e világ
törvényeinek, kivéve, hogy iránya a föld tengely körüli forgásával változott. És valóban: ha
nem töröm össze, hanyagságommal és kíváncsiságommal akaratlanul is idegen dimenziók
veszedelmeit szabadítottam volna a világra.
Mert most már tudom, hogy unokabátyám rajzai, akármilyen vázlatosak voltak is,
valóságos élőlényeket ábrázoltak, s nem a képzelet szüleményei. A denevérek, melyeket
öntudatom visszanyerése után a házban találtam, a betört üvegen át jöhettek. A tejüveg
kitisztulását optikai csalódásnak hihettem volna – ha nem lenne ennél sokkalta erősebb
bizonyítékom. Mert kétség nem férhet hozzá, hogy amit láttam, nem lázas képzelődés
szüleménye volt, mert semmi sem döntheti meg azt a végső, cáfolhatatlan bizonyítékot,
melyet a toronyszoba padlóján találtam az összetört üveg mellett: a tíz láb hosszú, levágott
csápot, amely fennakadt a dimenziók között, mikor az ajtó rácsapódott a szörnyű testre – a
csápot, melyet egyetlen élő tudós sem tudott azonosítani bármely ismert lény részeként, amely
a Földön – a felszínen vagy lenn a mélyben – valaha is élt!

VERES MIHÁLY FORDÍTÁSA

ALHAZRED LÁMPÁJA - AUGUST DERLETH, 1957

EREDETI CÍM: LAMP OF ALHAZRED, THE

  
Ward Phillips hét évvel Whipple nagyapa eltűnése után kapta meg a lámpát. Ez is a nagyapjáé
volt akárcsak az Angell Street-i ház, amelyben lakott. Phillips a nagyapja eltűnése óta élt a
házban, de a lámpa az öregember ügyvédjénél maradt, amíg le nem telt a hét év az eltűnés
után, hogy az öreget halottá nyilváníthassák. A nagypapa óhaja volt, hogy a lámpát az
ügyvédnél helyezzék biztonságba, haláleset vagy más kellemetlen körülmény esetére, így
Phillipsnek bőven maradt ideje kedvére böngészni a tekintélyes Whipple könyvtárban,
amelyben hatalmas mennyiségű tanulnivaló várta. Miután végigolvasta a polcokon található
kötetek legtöbbjét, már elég érett volt, hogy megörökölje nagyapja "megfizethetetlen értékű
kincsét", ahogy maga az öreg Whipple nevezte a tárgyat.
Phillips akkorra harmincéves lett, és elég gyenge egészségű ember volt, bár ez logikusan
következett a gyerekkorát gyakran megkeserítő betegeskedésből. Mérsékelten jómódú
családba született, de nagyapja megtakarított pénzét elvesztegette néhány meggondolatlan
befektetéssel, úgyhogy nem maradt semmije az Azagell Street-i házon és berendezésén kívül.
Népszerű magazinokba írogatott, és azzal kerekítette ki szerény jövedelmét, hogy
számlálatlanul lektorált csaknem reménytelen prózai és verses kéziratokat, amelyeket abban a
reményben küldtek nála sokkal inkább amatőr szerzők, hogy hátha Phillips tolla csodát tesz,
és ők nyomtatásban láthatják írásukat. Az ülő életmód legyengítette Phillips ellenállását a
betegségekkel szemben; magas, vékony férfi volt, pápaszemet viselt, rendre megfázott, és
legnagyobb szégyenkezésére egyszer még a kanyarót is megkapta.
Szép időben szeretett azon a vidéken sétálgatni, ahol gyermekként játszott; kivitte
magával a munkáját, és gyakran ugyanazon a gyönyörű, erdős folyóparton üldögélt, amely
gyermekkorától kedvenc helye volt. A Seekonk folyó partja ennyi év alatt sem változott sokat,
és Phillips, aki inkább a múltban élt, úgy érezte, valamiképpen legyőzheti az időt,
haragaszkodik ifjúkora kedvenc színtereinek változatlan részeihez. Életmódját így magyarázta
egyik levelező társának: "Az általam olyan jól ismert erdei ösvényeken teljesen eltűnik a jelen
és az 1899-es vagy 1900-as év között tátongó hasadék - így néha csaknem meglepődöm,
amikor visszaérve azt látom, mennyit fejlődött a város a fin de siécle tájképe óta!" A Seekonk
partján kívül gyakran ment föl egy helyre, a Nentaconhauntra, amelynek lejtőjéről lenézhetett
szülővárosára, ott várhatta meg a naplemente, majd az estével életre kelő város varázslatos
látványát, ahogy a naranccsá és bíborrá sötétedett, smaragd és gyöngyház utóizzásban
villódzó templomtornyok és manzárdtetők között egyenként kigyúlnak a lámpák hatalmas
csodavárost bűvölve a tájba, amelyet Phillips sokkal inkább otthonának érzett, mint a
valóságosat.
Ezeknek a nappali kirándulásoknak köszönhetően Phillips éjszakánként dolgozott, és
mivel már régen abbahagyta az elektromosság használatát, így próbálván takarékoskodni
szerény bevételeivel, nagy hasznát vette az egyébként furcsa alakú és szemmel láthatóan
ősöreg lámpának. Az öregember, aki határtalanul szerette unokáját, és szeretete még erősödött
is a szülők korai halálával, egy levelet is mellékelt végső ajándékához, amelyben
elmagyarázta, hogy a lámpa egy, a történelem hajnalán ásott arábiai sírból származik. Valaha
egy félőrült arabé volt, akit Abdul Alhazrednek hívtak, és a mesés Ád törzs készítette annak a
négy rejtelmes, alig ismert arábiai törzsnek az egyike, amelyek közül az Ád a déli, a Thamud
az északi, a Tazm és Dzsadísz törzs pedig a középső részét foglalta el a félszigetnek. A lámpát
réges-régen találták az Irem nevű városban, az Oszlopok Városában, amelyet Sedad, az Ádok
utolsó zsarnoka emeltetett, de némelyek Névtelen Városnak hívják, és azt mondják, a
Hadramautban rejtőzik az arábiai sivatag kortalan, mindig kavargó homokja alatt, közönséges
szemnek láthatatlanul, de néha a Próféta kegyeltjei belébotlanak. A levél záró soraiban az
öreg Whipple azt írta: "Okozhat örömet meggyújtva és gyújtatlanul. Okozhat fájdalmat is
ugyanígy. Eksztázis vagy rettegés forrása."
Alhazred lámpája szokatlan formájú volt. Olajjal működött, és mintha aranyból ötvözték
volna. Kicsiny, téglalap alakú edény volt, oldalán kunkori fogóval, a másikon csőrrel a bélhez
és a lánghoz. Különös rajzok díszítették, meg egy ismeretlen nyelv betűi, amelyet Phillips,
noha több arab nyelvjárásban otthon volt, nem bírt megfejteni. A szöveg nem szanszkritul
volt, hanem egy annál is régebbi nyelven, amelynek betűi és hieroglifái között még képírás is
akadt. Phillips egy egész délutánt szentelt annak, hogy kívül-belül kifényesítse, majd ezután
feltöltötte olajjal.
Aznap este félretette a gyertyákat és a petróleumlámpát, amelynek fénye mellett annyi
évet töltött el, és meggyújtotta Alhazred lámpáját. Kicsit meghökkentette, milyen meleg az
izzás, milyen egyenletes a láng, és milyen világos a fény, de mivel elmaradt a munkájával,
nem állt le ezeken töprengeni, hanem azonnal nekilátott lektorálni egy hosszadalmas
verselményt, amely ilyen módon kezdődött:
Óh, mely ragyogóan fényes volt a kora reg
Egy évvel előtte, hogy születtem meg
Mikor a föld még volt egész,
Azelőtt, hogy kezdődött vón' a vész...
és így folytatódott, olyan ódon stílben, amely már régen kiment a divatból. Phillipset
általában vonzotta a régies. Annyira a múltban élt, hogy külön filozófiája volt a múlt
hatásáról. Valamely személytelen pompa és időt-teret tagadó fantázia volt az eszményképe,
amely öntudata ébredése óta olyan elválaszthatatlanul beleépült legbelsőbb gondolataiba és
érzéseibe, hogy ha megpróbálta leírni a hangulatát, az mindig rendkívül mesterkéltre,
egzotikusra, konvencionális képekkel túlzsúfoltra sikeredett, akármennyire hű volt is az
igazsághoz. Phillips álmaiban évtizedek óta visszajárt valamely kalandra való várakozás,
amely kapcsolatban állt a tájakkal, az épületekkel, az ég változásaival. Gondolatban mindig
három óra tájt látta magát, amint egy vasúti hídról néz lefelé a város legsűrűbben lakott
részeire, érezve, hogy mindjárt bekövetkezik valamely leírhatatlan és teljes mértékben fel sem
fogható csoda - sötét dimenziókban rejtőzött a varázslat és a szabadság érzése, s csak ritkán és
nehezen volt elérhető, mindig a dombokon fel-alá kúszó, régi városi utcák, vagy mellvédes
teraszokkal lezárt, végeérhetetlen márványlépcsők látványában. De bármily szívesen ment
volna vissza oda, ahol a világ még fiatalabb volt, nem ily kapkodó, a tizennyolcadik századba
vagy még korábbra, amikor még volt idő a csevegés művészetének gyakorlására, mikor egy
férfi még öltözhetett bizonyos eleganciával anélkül, hogy szomszédai ferde szemmel
nézzenek rá, mindazonáltal a sorok, amelyekkel küszködött, olyannyira híján voltak
mindennemű tehetségnek és eszmeiségnek, hogy az egyébként is kimerült Phillips képtelen
volt folytatni munkáját, és elismerve, hogy semmit sem tehet ez ihletetlen sorokért, félrelökte
az egészet, és hátradőlt, hogy pihenjen.
Ekkor vette csak észre környezetének titokzatos megváltozását.
A könyvekkel borított, ismerős falakra - amelyeket csak itt-ott törtek meg ablakok, de
azokon is szokás szerint szorosan be volt húzva a függöny, nehogy bárminemű kinti fény,
napé, holdé, csillagoké, bejusson a szentélybe - különös módon ráhullott az arábiai lámpa
fénye, és abban a fényben bizonyos tárgyak és képek is sejlettek. Ahová a fény esett, ott a
könyvekkel szorosan megtömött polcok előtt olyan jelenetek látszottak, amelyek meghaladták
Phillips legvadabb képzelgéseit. Ahol azonban sötétség uralkodott - mint például a széktámla
árnyékában -, ott semmi sem volt, csak az árny sötétje, és a polcokon. A könyvek elmosódó
alakja.
 Phillips ámult és bámulta az előtte kitáruló látványt. Futólag arra gondolt, hogy egyfajta
optikai érzékcsalódás áldozata, de nem sokáig ragaszkodott ehhez a magyarázathoz. Különös
módon nem is kívánt magyarázatot - nem érezte szükségét. Egy tünemény jött el hozzá egy
pillanatra, és ő nem kérdezgetett, csak csodálta. A világ, amelyet a lámpa fényében
megpillantott, rendkívül és roppantul idegen volt. Még sohasem látott ilyesmit. Semmire sem
hasonlított, amiről valaha is olvasott vagy álmodott.
A jelenet mintha a bolygó fiatal korából származott volna, amikor a föld még csak
alakulóban volt, repedéseiből, szikláiból hatalmas gőzoszlopok lövelltek, a sárban tisztán
látszottak a csúszómászó állatok nyomai. A magasban irdatlan bestiák repkedtek, amelyek
összecsaptak és széttépték egymást, a tenger partján egy sziklahasadékból valami tapogatóra
emlékeztető, borzalmas állati végtag bukkant elő, és kígyózva, fenyegetően tekergett a nappal
fakóvörös fényében, akár egy fantasztikus regény alakjáé.
Ekkor lassan változott a szín. A sziklák szélsöpörte sivataggá változtak, és délibábként
rémlett föl az elhagyott, titkos város, az Oszlopok elveszett Városa, a mesés Irem, és Phillips
tudta, hogy bár emberi láb nem járja többé annak a városnak az utcáit, némely szörnyűségek
még mindig ott ólálkodnak a házak ősöreg kőoszlopai között, amelyek egyáltalán nem voltak
romosak, hanem szakasztott úgy festettek, mint mikor felépítették őket, mielőtt annak az ősi
városnak a lakosságát elpusztították vagy elkergették volna a lények, amelyek az egekből
jöttek, hogy megostromolják és birtokukba vegyék Iremet. Mégsem látszott belőlük semmi;
csupán egy mozdulat lopakodó félelme, mint valami időn kívüli árnyék. Messze túl a városon
és a sivatagon hósipkás hegylánc húzódott, és Phillipsnek, ahogy nézte, nevek ugrottak elő a
gondolataiból. A sivatagi település a Névtelen Város, a havas csúcsok az Őrület Hegyeihez
tartoznak, de az is lehet, hogy Kadathot látja a Hideg Pusztaságban. Roppantul élvezte ennek
a tájnak a neveit, amelyek könnyedén kattantak be az elméjébe, mintha mindig is ott
lopakodtak volna tudata határán, várva ezt a pillanatot, amikor beléphetnek.
Sokáig ült ott mély elragadtatással, de végül valami homályos szorongás kezdett
mocorogni benne. A tájképek, amelyek a szeme előtt vonultak, nem maradtak el álmaitól, de
volt valami aggasztó a kitartó rosszindulatban, amelyhez a tájon tanyázó borzalmas lények
félreérthetetlen sejtelme társult; így aztán végül eloltotta a lámpát, és enyhén reszketve
gyertyát gyújtott, amelynek halvány, ismerős izzása megvigasztalta.
Sokáig töprengett azon, amit látott. A nagyapja ezt a lámpát "megfizethetetlen értékű
kincsének" nevezte; ezért hát ismernie kellett a tulajdonságait. És mi mások lehetnek e
tulajdonságok, mint az ősi emlékezet és a kinyilatkoztatás oly varázsereje, hogy Phillips, aki
ült a fényében, ugyanúgy láthatta a szépség és borzalom ama helyeit, mint a lámpa
tulajdonosai. Meg volt győződve róla, hogy amit látott, azok olyán tájak, amelyeket Alhazred
ismert. De milyen elégtelen magyarázat volt ez! És hogyan nőtt zavara, ahogy visszagondolt a
látottakra! Végül visszatért a munkához, amelyet félretett, beletemetkezett, félretolva
tudatából a fantáziálásokat és félelmeket, amelyek tudata körül zajongtak, bebocsátást
követelve.
Másnap Phillips kiment az októberi napfénybe, el a városból. A város peremén fölszállt a
helyiérdekű vasútra és kiutazott a környékre- Olyan vidékre ment, amely csaknem
egymérföldnyire esett minden helytől, ahol életében megfordult, és egy utat követett, amely
északnyugat felé vezetett a Plainfield csúcs irányába, föl a Nentaconhaunt nyugati lábánál
emelkedő alacsony dombra, ahonnan csodásan kies kilátás nyílt a nyugatra és délre húzódó
hullámzó mezőkre, ódon kőfalakra, vén erdőkre és távoli tanyák tetőire. Alig
hárommérföldnyire volt a város szívétől, és mégis az első gyarmatosítók ősi, vidéki Új-
Angliájában sütkérezett a napon.
Közvetlenül naplemente előtt megmászta a hegyet a vénséges erdőt szegélyező meredek
szekérúton. A szédítő csúcsról csaknem döbbenetes látványt nyújtott a környező vidék, a
ragyogó patakok, a távoli erdők, a misztikus, narancsszín ég, a felhőrétegek között vérvörösen
süllyedő, hatalmas napkorong. Phillips belépett az erdőbe, onnan, a fák közül nézte az
alkonyt, azután kelet felé fordult, hogy kijusson a város felé ereszkedő lejtőre, amelyet jobban
ismert. Korábban sohasem tudatosodott benne, milyen hatalmas a Nentaconhaunt. Sokkal
inkább miniatűr fennsík, táblahegység, saját völgyekkel, gerincekkel, csúcsokkal, mintsem
egyszerű hegy. Némelyik rejtett belső mezőről nézve - ahol az emberi élet semmiféle jele nem
volt észlelhető - bűvös panorámákban villantotta föl magát a távoli város: az elvarázsolt
csúcsok és kupolák a titkok fátyolába burkoltan, álomszerűen lebegtek az égen. Egy-egy
magasabb torony ablakai még akkor is visszaverték a nap tüzét, amikor Phillips már nem látta
az égitestet, rejtélyesen és furcsán tündökölve. Azután megpillantotta az őszi holdat, amint a
harangtornyok és minaretek fölött lebeg, miközben a narancs izzású nyugaton pislákolni
kezdett a Vénusz és a Jupiter. Változatos útja volt a fennsíkon, hol a közepén haladt, hol a
sötét völgyek erdős peremén ereszkedett lefelé a síkra, miközben az ormokon egyensúlyozó
hatalmas ingókövek druidai kísértetiességgel derengtek a szürkületben.
Végül ismerősebb vidékre érkezett, ahol egy öreg, eltemetett vízvezeték füves
domborulata ókori római utat idézett. Ott még egyszer megállt a keleti gerincen, amelyet kora
gyermekkora óta ismert. A szétterülő város gyorsan kigyúló fényeivel galaxisként
sziporkázott előtte a sűrűsödő sötétségben. A hold egyre dúsabb patakokban zúdította alá
halvány aranyát, a Vénusz és a Jupiter egyre erősebben izzott a fakuló nyugati égen. Előtte
egy meredek domboldalon vezetett lefelé a hazaút a helyiérdekűhöz, amely visszaviszi az
ember prózai szállásaira.
De még ezekben a békés órákban sem tudott megfeledkezni előző esti tapasztalatairól, és
nem tagadhatta, hogy egyre hevesebb várakozással néz a közelgő sötétség elé. A bizonytalan
szorongás, amely megmoccant benne, alábbhagyott a további ismeretlen éjszakai kaland
ígéretétől.
Aznap este sietve költötte el magányos vacsoráját, hogy korán elvonulhasson
dolgozószobájába, ahol a mennyezetig érő könyvsorok üdvözölték az állandóság nyájas
biztonságával. Ezen az éjjelen pillantást sem vetett a reá váró munkára, hanem azonnal
meggyújtotta Alhazred lámpását. Azután leült, várva, hogy mi történik.
A lámpa lágy izzása sárgán ömlött el a polcokkal szegélyezett falakon. Nem pislákolt,
lángja egyenletesen égett, és Phillipsnek az előbbi alkalomhoz hasonlóan a vigasztaló,
megnyugtató melegség volt az első benyomása. Azután a könyvek és a polcok fokozatosan
halványodni kezdtek, elfakultak, hogy helyet adjanak egy másik idő és: világ képeinek.
Aznap éjjel egyik óra telt a másik után, és Phillips egyre csak figyelt. Megnevezte a
képeket, a helyszíneket, amelyeket látott, Alhazred lámpájától megihletett képzelete ez idáig
elzárt telérjéből bányászva elő a tudást. Látott egy gyönyörű, párafátylas házat egy Gloucester
környékére emlékeztető félszigeten és elnevezte a magas háznak a ködben. Látott egy ódon,
manzárdtetős várost, amelyen egy sötét folyó vágott keresztül, Salemre emlékeztető
helységet, amely azonban sokkal hátborzongatóbb és kísértetiesebb volt; a várost Arkhamnek
nevezte el, a folyót Miskatonicnak. Látta Innsmouth sötéten borongó tengerparti városát, és
mögötte az Ördögzátonyt. Látta R'lyeh-t a vizek mélyén, ahol a halott Cthulhu alszik.
Végigpillantott Leng szélsöpörte fennsíkján és a déli tengerek sötét szigetein - látta az álmok
helyeit, más terek helyeit, a külső űr helyeit, olyan lények fokozatait, amelyek más
időkontinuumokban élnek, öregebbek magáinál a Földnél is, visszament a Véneken át Haliba,
ahol elkezdődött, és még azon is túl.
Mindezeket a jeleneteket úgy látta, mintha egy ablakon vagy ajtón bámulna befelé,
amely hívogatóan integet, hogy hagyja el a saját józan világát, és utazzon el a varázslatok és
csodák királyságaiba; a kísértés egyre erősebb lett, Phillips remegett a vágytól, hogy
engedelmeskedjék, hogy félredobja, amivé vált, és megpróbálkozzon azzal, amivé lehet,
azután, mint korábban, most is elfújta a lámpát, és örömmel látta viszont Whipple nagyapa
dolgozószobájának könyvekkel borított falait.
 Az éjszaka hátralevő részében gyertyafény mellett egyáltalán nem az egyhangú
munkával foglalkozott ahogy tervezte, ehelyett rövid elbeszéléseket kezdett írni, amelyekben
fölidézte az Alhazred lámpájának fényében látott helyszíneket és lényeket.
Egész éjjel írt, és kimerülten átaludta a másnapot.
A következő éjszaka megint írt, noha időt szakított rá, hogy válaszoljon
levelezőtársainak, akiknek beszámolt "álmairól", nem tudván, csakugyan látta-e azokat a
víziókat, amelyek elúsztak a szeme előtt, vagy csupán álmodta őket. Tudatában volt annak,
mennyire szétfejthetetlenül beleszövődnek elbeszéléseibe a lámpától gerjesztett látomások; a
visszavágyás az ifjúságba egybeolvadt az alkotó erő vízióival, amelyek egyformán
táplálkoztak a lámpában mutatott helyekből és Phillips szívének titkos zugaiból, amelyek
Alhazred lámpájához hasonlóan a világegyetem legszéléig értek.
Phillips sok éjszakán keresztül nem gyújtotta meg a lámpát.
Az éjszakák hónapokká, a hónapok évekké nyúltak.
Öregebb lett, írásai utat találtak a nyomdákba, és Chtulhu mítoszai; Hastur, a
Kimondhatatlan!, Yog-Sothoth; Shub-Niggurath, az Erdők Fekete Bakja az Ezer Ifjúval;
Hypnos, az álom istene; a Nagy Öregek és küldöttük, Nyarlathotep - mindez részévé lett
Phillips legbelső énjének, meg a mögötte lappangó árnyékvilágnak. Megteremtette Arkhamet,
és megrajzolta a furcsa magas házat a ködben; írt az Innsmouth fölé boruló árnyról, a sötétben
suttogóról, a yuggothi gombákról, a dunwichi borzalomról; prózájában és verseiben fényesen
ragyogott Alhazred lámpája, még akkor is, ha többé sohasem használta.
Tizenhat év telt el ilyen módon, azután egy éjszaka Ward Phillips megkereste a lámpát,
amelyet egy sor könyv mögé dugott el Whipple nagypapa könyvtárának egyik legalsó polcán.
Elővette, és azonnal hatalmába kerítette a régi varázslat és csodavárás. Újra kifényesítette és
megint az asztalra tette. Az eltelt évek során Phillips egyre gyengült. Most már halálos beteg
volt, és tudta, hogy évei meg vannak számlálva; ismét látni szerette volna a szépség és
rettegés világait, amelyek Alhazred lámpájának fényében ragyogtak.
Ismét meggyújtotta a lámpát, és a falakat nézte.
De különös dolog történt. Ahol korábban Alhazred vidékei és lényei tűntek fel a falak
helyén, most varázslatos módon egy oly vidék bukkant elő, amelyet Ward Phillips
bensőségesen ismert - de nem a mostani idejében, hanem a múltban, a drága, elveszett
múltban, amikor gyermeki hancúrozással hellén mitológiát játszott magának a Seekonk
partján. Ismét ott voltak a gyermekkor tisztásai; az ismerős barlangok és szigetecskék, ahol
legszebb éveit töltötte; ismét felbukkant a lugas, amelyet a nagy Pán tiszteletére épített; a
teljes felelőtlenség, a gyermekkor boldog szabadsága élt azokon a falakon; a lámpa most a
tulajdon emlékezetét adta vissza. Lelkesen gondolta, hogy talán mindig is valamely ős
emlékezetével ajándékozta meg, hiszen ki tagadhatná, hogy talán Whipple nagypapa
ifjúságában, vagy azokéban, akik előtte éltek, valaki Ward Phillips ágából megpillanthatta
azokat a helyeket, amelyeket a lámpa megvilágított?
Ismét olyan érzése volt, mintha egy ajtóban állna. A kép hívogatta, ő gyengén
föltápászkodott, és megindult a fal felé.
Csak egy pillanatig habozott; azután a könyvekhez sietett.
Hirtelen mindent elöntött körülötte a napfény Érezte, hogy béklyói lehullanak, és ő
könnyedén futni kezdett a Seekonk partján oda, ahol gyermekkora képei várták, és ő
megújulhatott, újra kezdhette, ismét átélhette a tünékeny órákat, amikor a világ még fiatal
volt...
Ward Phillips eltűnését csak akkor fedezték föl, amikor elbeszéléseinek egy kíváncsi
csodálója a városba érkezett, hogy meglátogassa. Feltételezték, hogy kiment az erdőbe, ahol
rosszul lett és meghalt, mivel magányos szokásait jól ismerte az Angell Street-i szomszédság,
és súlyos, halált hozó betegsége sem volt titok.
 Noha tessék-lássék szerveztek mentőosztagokat, és átkutatták a Nantaonhaunt környékét
meg a Seekonk partjait, nyomát sem lelték Ward Phillipsnek. A rendőrség bízott benne, hogy
egy napon megtalálják majd a maradványait, de semmi sem került elő, és idővel a
megfejtetlen rejtély elveszett a rendőrségi iratok és a sajtó aktái között.
Múltak az évek. Az öreg ház megroggyant az Angell Streeten, a könyvtárat felvásárolták
az antikváriumok, a berendezést eladták az ócskásnak - közte egy régimódi arab lámpást is,
amelyről a Phillipsé után következő műszaki korban úgysem tudhatta senki, mire való.
 
BIHARI GYÖRGY FORDÍTÁSA
ÁRNYAK A KAPU ELŐTT - AUGUST DERLETH, 1945 

EREDETI CÍM: LURKER AT THE TRESHOLD, THE

 
I. A Billington Erdő
 
Arkhamtól északra emelkednek a sötét, sivár, erdővel és bozóttal benőtt dombok,
amelyek között a Miskatonic folyik a tenger felé, valahol az erdő borította szűzföld határán.
Az erre járó utasnak ritkán támad kedve, hogy túlmenjen az erdő szegélyén, noha valamelyest
jelzett ösvény vezet befelé, amely hihetőleg átvág a dombokon, és a Miskatonicig visz, sőt
azon is túl, amíg a valaha nyílt mezőre ér. A lakatlan házak, amelyek ellenálltak az időjárás
viszontagságainak, mind a dúlás egyforma, meghökkentő nyomait viselik, s míg az erdős
terület maga furcsamód elevennek látszik, a környező vidék nem sok jelét mutatja a
termékenységnek. Az utast, aki végigmegy az Aylesbury Pike-on az arkhami River Street
folytatásán, s továbbhalad a régi várostól nyugat-északnyugati irányban Dunwich különös,
néptelen vidéke felé, Dean’s Cornersen túl, okvetlenül lenyűgözi az a figyelemre méltó
látvány, ami első pillantásra újonnan ültetett erdőnek tűnhet, de alaposabb vizsgálódás után
ősöreg fák hajtásainak bizonyul, amelyek túlélték a hosszú századok viharait.
Arkham lakosai jóformán mindent elfelejtettek, ami erre vonatkozik; nagyanyjuk komor,
ködös legendákat mesélt a tűz mellett, egyiket-másikat még a boszorkányüldözések korából,
de, mint annyi más effajta mese, idővel feledésbe merültek. És semmi sem maradt fenn az
egészből, csupán annyi, hogy azt az erdőt továbbra is „Billington Erdőnek” és a dombokat
„Billington úr dombjainak” nevezték, mint az egész birtokot a nagy házzal együtt, amelyet
nem lehetett látni, de mégis ott volt az erdő legmélyén, egy kellemes halmon, „a torony és a
kőkör mellett”, ahogy mondani szokták. Az ősöreg, megcsavarodott fák nem hívogatták a
kíváncsiakat, a sötét erdők nem bátorították az utast, hogy bevegye magát közéjük, még a
régiségek és legendák kutatóinak seregét sem, akiket csábíthatott volna az ódon Billington-
kúria. Mindenki elkerülte ezt az erdőt, az utas sietve igyekezett tovább, furcsa, nyomasztó
érzéstől hajtva, amelyet nem tudott megmagyarázni magának: fantasztikus képek rohanták
meg, amelyek nem engedték sajnálkozni amiatt, hogy nem bátorkodott be oda, s egyenesen
hazaűzték, jött légyen Arkhamból, Bostonból vagy Massachusetts bármely eldugott fészkéből.
Az „öreg Billington” emlékét azok a történetek őrizték, amelyeket régen meghalt
arkhami öregek hagytak hátra. Alijah Billingtonnak hívták, s mint földbirtokos élt itt a XIX.
század elején. Ebben a házban lakott, amely a nagyapjáé és a dédapjáé volt előtte, s
öregkorában visszatért az őshazába, Londontól délre, Angliába. Azóta nem hallottak róla
többé, jóllehet az adót pontosan befizette egy ügyvédi iroda, melynek Middle Temple Lane-i
címe tekintélyt szerzett az öreg Billington legendájának. Eltelt néhány évtized; Alijah
Billington feltehetően megtért őseihez, ügyvédei úgyszintén; bizonyosra lehetett venni azt is,
hogy Alijah fia, Laban elérte nagykorúságát, és apja ügyvédeinek fiai voltak az ügyvédei,
bevett szokás szerint, mert noha teltek-múltak az évtizedek, a puszta birtok évi adóját
pontosan lerótták egy New York-i bank útján. S a birtok továbbra is a Billington nevet viselte,
ámbár a XX. század elején híre kelt, hogy az utolsó férfi Billingtonnak, aki nyilván Laban fia
lehetett, nem maradt hátra férfi leszármazottja, s az öröklés rendje egy lánnyal folytatódik,
akinek a neve csak mint Mrs. Dewart ismeretes. De ez a szóbeszéd nem érdekelte az
arkhamiakat, hamarosan el is felejtették, hiszen mit jelenthet számukra az a Mrs. Dewart, akit
sohasem láttak, az öreg Billington és „furcsa lármája” távoli emlékeihez képest?
Ezt őrizték meg emlékezetükben az öreg Billingtonnal kapcsolatban, kiváltképpen
néhány család leszármazottjai, akik szerették bolygatni a környékbeli lakosság hajdani
nemzedékeinek ügyeit. De az idő olyan eredményesen dolgozott, hogy semmilyen különösebb
történet nem maradt fenn; beszélték ugyan, hogy esteledéskor és az éj folyamán gyakran
hallatszott lárma az erdős dombok felől, ahol Billington lakott, de nem tudták biztosan, vajon
Alijah okozta-e, vagy máshonnan eredt. Egyszóval Alijah Billingtont teljesen elfeledték
volna, ha nem kelt olyan félelmet az erdő és különös, sivár növényzete, s a mélyen az erdő
szívében, a ház mellett megbújó mocsaras terület, ahonnan tavaszi éjeken a pokoli
nyögdécselés és a sok ezer béka brekegése felszállt és elhallatszott több mérföldnyire Arkham
környékén; s valami természetfölötti világosság áradt, ami ott lebegett-táncolt nyomott
levegőjű éjszakákon az alacsony felhők alatt. Azt beszélték erről, hogy valóságos
denevérhadak okozzák, amelyek a varangyokkal és más rovarokkal és ocsmány állatokkal
együtt emberemlékezet előtti időktől elözönlötték ezt a helyet. Alijah Billington távozásával
megszűnt a lárma, de a békabrekegés megmaradt, a denevérek fényessége sem csökkent, és a
kecskefejők kórusa sem halkult semmit a nyári éjszakákon.
Annyi évi lakatlanság után az 1921 márciusának egyik napján érkezett a hír, hogy a
tágas, régi házat újra megnyitják, ami növekvő kíváncsiságot és érdeklődést keltett a vidék
lakossága körében. Az arkhami Advertiser hasábjain megjelent egy rövid hír, hogy Ambrose
Dewart munkásokat és alkalmazottakat keres a „Billington-ház” renoválásához és rendbe
hozásához, az érdekeltek személyesen hozzá fordulhatnak a Miskatonic Hotelben; ez a
Miskatonic Egyetemnek efféle melléképülete volt a tanulmányi épülettel közös területen. Mr.
Ambrose Dewartban középmagas, keskeny arcú, vörös hajú, szúrós tekintetű, vékony,
összeszorított ajkú, végtelenül korrekt modorú férfit ismertek meg; valami mély éleslátás
mutatkozott benne, ami kedvezően hatott a munkálatokra szerződtetett munkásokra.
Mielőtt új nap virradt volna, már tudták Arkhamban, hogy Ambrose Dewart Alijah
Billington egyenes ági leszármazottja; hogy elzarándokolt ebbe az országba, melyet elődei
három vagy még több nemzedéken át sajátjuknak tekintettek, és most itt akar megtelepedni.
Ötven év körüli, barna bőrű férfi volt, aki a világháborúban elveszítette egyetlen fiát, és más
örököse nem lévén, visszajött Amerikába, mint valami révbe, ahol hátralevő napjait el akarja
tölteni. Két héttel ezelőtt érkezett Massachusettsbe, hogy felülvizsgálja birtokát, és az, amit
ott látott, nyilván megelégedésére szolgált, mert nyomban eltervezte az ódon ház felújítását,
hogy visszaadja egykori fényét, ámbár azonnal ráébredt, hogy egyelőre le kell mondania
bizonyos kényelmi berendezésekről, amilyen a villany, minthogy a legközelebbi vezetékek
több mérföldnyi távolságban húzódnak, és sok nehézséget kell leküzdenie, mielőtt
bevezetethetné a házba. De a többi tervét nem volt miért halogatnia, s egész tavasszal folytak
a munkálatok: a házat helyreállították, s utat építettek hozzá, amely még messzebb is vezetett,
az erdő széléig. Nyáron Mr. Ambrose Dewart már beköltözhetett, elhagyva arkhami lakását, s
elbocsátotta munkásait, tekintélyes összeget nyomva mindegyikük markába. Hazamehettek
hát, tele szorongással s bizonnyal álmélkodással is a régi Billington-házban látott dolgok és a
cambridge-i Craigie-házzal való hasonlósága miatt, amelyben Longfellow, a költő lakott
hosszú ideig; csupa pompás faragvány, gyönyörű lépcsőzet, roppant mennyiségű könyv a két
emelet magas, mennyezetig polcokkal borított könyvtárban, és az a nyugatra néző óriási,
színes üvegablak. Beszéltek még az ezernyi csodálatos holmiról, amelyek – amint Mr. Dewart
mondotta – nagyon értékesek a régiségek kedvelői számára.
Minden beszélgetés az öreg Billingtonra terelődött végül, aki, mint mondották,
meglehetősen hasonlított az utódjához. Újfent felemlítették a „lármával” kapcsolatos
történeteket és más, vérfagyasztóbb históriákat, amelyek szájról szájra jártak, ámbár senki
sem tudta, kitől származnak, legfeljebb azt, hogy alighanem Dunwich körzetéből eredhetnek,
ahol a Whateleyk és a Bishopok Massachusettsnek ezen a vidékén éltek sok nemzedéken át, s
elődeik nemcsak az öreg Billingtonnak voltak kortársai, de az első Billingtonnak is, aki a
nagy udvarházat építtette a „nagy rózsával”, ahogy a könyvtár nagy ablakát nevezték, noha
semmiben sem hasonlított rózsadíszhez. Feltételezték, hogy a történetek, amelyeket mesélnek,
nemzedékről nemzedékre öröklődtek, ezért van bennük valami valószínűség, még ha nem is
teljesen helytállóak, így hát azonnal újjáéledt az érdeklődés a Billington-erdő és személy
szerint Mr. Dewart iránt.
Ambrose Dewart nem is gyanította ezeket a szóbeszédeket, amiket különös érkezése
indított el. Magányos természetű ember volt, örömét lelte a magányában. Első szándéka az
volt, hogy a lehető legrészletesebben tájékozódik birtoka jövedelme felől, és nagy lendülettel
vágott neki a dolognak, noha őszintén szólva azt sem tudta, hol kezdjen hozzá. Anyja az
égvilágon kívül semmit nem mondott neki a birtokról, azon kívül, hogy a családnak van
„valami birtoka” Massachusetts államban, ezt „helyes” volna nem eladni, hanem mindig
megtartani a családban, s ha netalán történne valami ővele és a fiával, hagyja örökül bostoni
unokatestvérére, Stephen Batesre, akit nem ismer. Mindössze egy halom rejtélyes utasítást
hagytak rá, ezek nyilván az öreg Billingtontól származtak, aki annak idején elhagyta ezt a
birtokot, hogy átköltözzék Angliába. Egész sereg utasítás volt, amiből Ambrose Dewart egy
szót sem értett, kétségkívül azért, mert még nem szokott eléggé össze a birtokával.
Arra kérték például: „legyen gondja rá, hogy a vízfolyás ne szűnjön meg a sziget körül”,
„ne bántsa a tornyot”, „ne folyamodjék a kövekhez”, „ne tárja fel a más időre és térre nyíló
kaput”, „ne nyúljon az ablakhoz, és ne próbáljon semmiképpen változtatni rajta”. Ezek az
utasítások semmit sem jelentettek Dewart számára, jóllehet annyira megbabonázták, hogy
amióta elolvasta, nem tudta kiűzni őket az eszéből; alattomban rákényszerítették, hogy
kutasson és nyomozzon a házban és az erdőben, a dombok között és a mocsárvidéken, amíg
végül felfedezte, hogy a ház nem egyetlen épület a birtokán, hanem van ott még egy ősrégi
kőtorony is egy kis szigeten, vízfolyás közepén, amely valaha a dombokról áradhatott le, és a
Miskatonicba ömölhetett, de a medre alighanem régóta száraz volt, a tavaszi hónapok
kivételével.
Egy augusztusi alkonyatkor bukkant rá, amikor éppen leszállt a nap, és rögtön tudta,
hogy ez az a torony, amelyre ősének utasításai vonatkoztak. Ezért nagy figyelemmel vette
szemügyre, és megállapította, hogy mintegy tizenkét láb átmérőjű és húsz láb magas, kerek
kőtorony, kúpos tetővel. Szemlátomást nagy, ívelt nyílása lehetett valaha, ami azt sugallta,
hogy a toronynak eredetileg nem volt teteje, de azóta befedték.
Dewart, aki meglehetősen értett az építőművészethez és építkezéshez, nagyon
megütközött ezen az építményen, mert nem kellett nagy jártasság ahhoz, hogy észrevegye:
ezek a kövek nagyon régiek, sokkal régebbiek a háznál. Zsebében kis lupe volt, amellyel a
házi könyvtárban talált réges-régi latin szövegeket tanulmányozta, ezzel vizsgálta meg a
kövek szerkezetét, és arra a különös következtetésre jutott, hogy összetett kövek, és különös,
ismeretlen technikára vallanak, ebben szerepet játszanak valami mértani ábrafélék is,
hasonlók azokhoz, amelyeket az árkád nyílásainak elzárásához használt kövekbe véstek
később.
Különös, lenyűgöző hatást gyakorolt a torony alapja is, amely rendkívül vastag volt, és
azt a benyomást keltette, hogy nagy mélységig merül a földbe; ám ez, vélte Dewart, abból
adódhat, hogy az építése óta eltelt sok évszázad során megemelkedett a talajszint.
Alijah Billington építette volna? Legalább részben jóval régibbnek látszott, de akkor hát
ki emelte? Dewartot izgatta a probléma, de mivel már tudta, hogy őse könyvtárának kötetei
között szép számmal akadnak régi írások, azt a reményt táplálta, hogy talál köztük valami
utalást a toronyra, s abbeli vágyában hogy átnézze ezeket, hazafelé indult, de előbb még
egyszer visszafordult, hogy megfigyelje a tornyot. Ekkor vette észre, hogy olyasvalami veszi
körül, ami valaha kőgyűrű lehetett; nagy örömmel állapította meg, hogy ez sok tekintetben
hasonlít Stonehenge druida maradványaihoz.
Dewart lassan bandukolt visszafelé, s már beesteledett, mire hazaért, részben azért is,
mert meg kellett kerülnie a mocsaras helyet, amely a torony és a halom között el, ahol a ház
állt. Szerény vacsorát készített, és miközben elfogyasztotta, azon tűnődött, hogyan lehetne
legjobban hozzákezdeni a kutatáshoz, amely annyira csábította. A könyvtárban hagyott írások
zöme rendkívül régi volt, némelyiket lehetetlen lett volna úgy olvasni, hogy ne hulljon porrá.
Szerencsére volt néhány pergamenlap is, ezekhez hozzányúlhatott anélkül, hogy tartania
kellett volna a megsemmisülésüktől, meg aztán volt ott egy kis bőrkötésű jegyzetfüzet,
amelyen gyerekes betűkkel ez állt: „Laban B.”, ez kétségkívül annak az Alijahnak a fia
lehetett, aki több mint egy évszázaddal azelőtt Angliába ment innen. Dewart hosszas
töprengés után elhatározta, hogy a kisfiú naplójával kezdi, mert a füzet az volt.
Petróleumlámpa világánál olvasott, mert a villany kérdése még nem oldódott meg, a
hatóságoktól csak ígéreteket kapott, amelyeket sohasem teljesítettek. A lámpafény és a tűz
sárgás visszfénye (minthogy az éjszaka hűvös volt, begyújtott a kandallóba) kellemes, meghitt
hangulatot kölcsönzött a dolgozószobának, és Dewart hamarosan elmerült a múltban, ahogyan
ez fokozatosan kiterült előtte a sárgás lapokból, amelyeket olvasott. A gyerek Laban, akiről
Dewart biztosra vette, hogy az ő dédapja, nyilvánvalóan koraérett volt, mivel naplója
kezdetekor kilencéves volt, a végén pedig – Dewart fellapozta az utolsó oldalt, hogy
utánanézzen – tizenegy. Jó érzéke volt az aprólékos megfigyeléshez, naplója nem szorítkozott
a ház eseményeinek kommentálására, kitért arra is, ami a környékén történt.
A gyermek félárva volt, amint Dewart nyomban megállapíthatta, úgy látszik, egyetlen
társa egy narragansett indián volt, aki Alijah Billingtonnál szolgált. Nevét hol Quamusnak,
hol pedig Quamisnak írta, ami arra vallott, hogy a gyermek nem tudta biztosan, hogyan is
hívják; életkorát tekintve nyilván közelebb állt Alijahhoz, mint a fiúcskához, mert a Laban
gyerekes írással papírra vetett elbeszéléseiben megnyilvánuló tisztelet aránytalan lett volna,
ha maga korabeli pajtásról van szó. A napló a kisfiú mindennapi életének leírásával
kezdődött, de később nem tért vissza ehhez, ha csak azért nem, hogy feljegyezze: kötelező
feladatait elvégezte. Viszont szívesen mesélt arról, mit csinált ama néhány délutáni órában,
amikor felszabadult leckéitől, és kedvére kószálhatott a házban, vagy az indián kíséretében az
erdőben, ámbár, jegyezte meg, azt tanácsolták neki, hogy sohase távolodjon el túlságosan a
lakástól.
Világosan kitűnt, hogy az indián hol nagyon hallgatag és kevésbé közlékeny volt, hol
pedig hallatlanul beszédes, amikor törzse egyik-másik legendáját elevenítette fel a fiúnak.
Minthogy a gyermek nagyon élénk képzeletű volt, jól érezte magát a társaságában, bármilyen
kedvében volt is az indián, s időnként írásba foglalt naplójában ezt-azt társa elbeszéléseiből,
aki – amint a napló előrehaladtával kiderült – valami munkát is végzett Alijahnak „vacsoraidő
után”.
A füzet közepe táján néhány lapot kitéptek, ily módon hézag keletkezett, egy időszak
kiesett, és nem pótolták. Közvetlenül utána egy március 17-én (év nélkül) kelt feljegyzés
következett, amelyet Dewart növekvő figyelemmel és érdeklődéssel olvasott, mert az előző
lapok hiánya még fokozta az elbeszélés szuggesztív erejét:
Ma az utolsó leckeóra után kimentünk a hóba, és Quamis körbejárta a mocsarat,
otthagyva engem, hogy egy kidőlt fa törzse mellől nézzem, ami nem nagyon tetszett, amiért is
elhatároztam, hogy utánamegyek, így hát követtem a nyomát a frissen hullott hóban, s egyszer
csak ott találtam rá, ahonnan apám eltiltott minket, a folyó partján, amely a torony mellett
folyik. Térdepelt, az ég felé emelt karokkal, és hangosan mondott valamit a maga nyelvén,
amelyet én nem értek, mert még nem tanítottak meg rá eléggé, de sűrűn ismételgetett egy
szót, amely valahogy úgy hangzott, hogy „Narlato” vagy „Nyarlotep”. Éppen nevén akartam
szólítani, amikor meglátott; tüstént felállt, odajött hozzám, kézen fogott és elráncigált messze
attól a helytől. Akkor megkérdeztem, imádkozott-e, vagy mit csinált, és miért nem imádkozott
a fehéreknek abban a kápolnájában, ahol a misszionáriusok az ő népének a misszionáriusai, de
ő nem válaszolt, csak intett, hogy ne mondjam meg apámnak, hol jártunk, különben őt,
Quamist megbüntetik, amiért gazdája parancsa ellenére oda ment. De mivel az a hely puszta,
a sziklák közt van és a környező víz miatt hozzáférhetetlen, engem cseppet sem vonz, akármi
vonzza is oda Quamist, és bírja rá, hogy ne engedelmeskedjen apám parancsainak.
Ezután két napon át érdektelenek voltak a feljegyzések, majd egy olyan mondat
következett, amelyből homályossága ellenére is kitűnt, hogy Alijah felfedezte és megbüntette
az indián engedetlenségét, de a gyermek nem említette, miképpen. Azután újabb hét
feljegyzés utalt ismét „a tilos helyre”: ezúttal a fiút és az indiánt hóvihar érte és eltévedtek.
Ide-oda járkálva nemsokára számomra ismeretlen helyre kerültünk, de Quamis felkiáltott,
elhúzott onnan és azt mondta, hogy a folyó mellett vagyunk, amely a kősziget és a torony
között folyik, de most a másik oldalról közelítettük meg. Nem tudta, hogyan jutottunk oda,
hiszen keleti irányban indultunk el, abban a hitben, hogy a Miskatonic folyóhoz lyukadunk ki,
hacsak az a vihar, amely oly hirtelen ránk tört, nem térített így el. A nagy sietség, amellyel
Quamis igyekezett távol kerülni onnan, és a rémület, amely eltöltötte, arra indított, hogy
újfent megkérdezzem tőle, mi az oka ennek a félelemnek, de mint előbb, csak azt felelte, hogy
apám „nem óhajtja”, vagyis nem akarja, hogy odamenjek, noha szabadságomban áll birtoka
bármely részén csatangolni, s ha úgy tetszik, akár Arkhamig is elmenni, ámbár határozottan
megtiltotta, hogy Dunwich vagy Innsmouth táján járjak, és nem szabad megfordulnom az
indián faluban sem, mely Dunwichen túl fekszik a dombok között.
Ezután nem történt semmi újabb utalás a toronyra, ezzel szemben néhány furcsa passzus
következett. Három nappal a hóvihar után a gyermek gyors olvadást jegyzett fel, amely
„megszabadította a földet a hótól”. És akkor éjjel, amint másnap feljegyezte naplójában,
különös lárma ébresztett fel a dombok felől, mintha kiáltoztak volna; felkeltem, és először
kinéztem a keletre nyíló ablakon. Mivel semmit sem láttam, kinéztem a déli ablakon is, de ott
sem láttam semmit; akkor összeszedtem minden bátorságomat, kisurrantam a szobámból,
keresztülvágtam az előcsarnokon és kopogtattam apám ajtaján, de mivel nem kaptam választ,
és azt gondoltam, bizonyára nem hallotta, merészen kinyitottam az ajtót és bementem a
szobájába. Egyből az ágyához léptem, és nagyon meglepődtem amikor nem találtam benne, és
észrevettem, hogy ezen az éjszakán le sem feküdt. Véletlenül kinéztem hálószobája nyugatra
nyíló ablakán, és valami kékes vagy zöldes fényt láttam ragyogni a fák csúcsán, ami
meghökkentett, mert mintha ebből az irányból hallottam volna előbb és még most is azt a
lármát, amely kiáltozáshoz hasonlított, de nem emberi hang vagy általam ismert állat hangja
hozta létre. Miközben ott álltam a félig nyitott ablak előtt, a rémülettől és a szorongástól
magamon kívül, úgy rémlett, hogy ezekhez hasonló újabb hangok hallatszanak távolabbról,
abból az irányból, ahol Dunwich vagy Innsmouth fekszik. Némi idő elteltével elült a lárma, az
ég ragyogása kihunyt, és én visszatértem az ágyamba. De reggel, amikor Quamis bejött a
szobámba, megkérdeztem, mi ütött akkora lármát az éjjel, mire azt felelte, hogy biztosan
álmodtam, nem tudja, miről beszélek, és jobb, ha nem is szólok neki, mármint az apámnak.
Ezután már el sem mondtam Quamisnak, amit láttam, mert az indián valósággal kétségbeesett
attól, hogy apám meghallaná, amit beszélünk. Szerettem volna elmondani neki, mennyire
aggódom apám biztonságáért, de Quamis azt mondta, hogy a hálószobájában van, és kifejezte
óhaját, hogy hagyják aludni délutánig, ezért úgy tettem, mintha elfelejtettem volna a
hallottakat és látottakat, ahogy Quamis tanácsolta, és úgy láttam, hogy ő megkönnyebbült és
megnyugodott.
A következő két hét során Laban feljegyzései jelentéktelen dolgokra vonatkoztak,
leckéire és olvasmányaira; aztán újra egy rövid, homályos utalás a lármára: Úgy tűnik, nyugat
felől jön és páratlanul kitartó, de biztos vagyok benne, hogy válasz jön rá kelet vagy
északkelet felől, tehát Dunwich vagy a Dunwichet környező vad vidék irányából. Négy
nappal később a kisfiú azt írta: alighogy lefeküdt, újra fel is kelt, hogy megnézze a lenyugvó
újholdat, s meglátta apját a házon kívül: Vele volt Quamis, és valamit cipeltek, de nem láttam,
nem is sejthettem, mi az. Szinte azon nyomban eltűntek szem elől, mert befordultak a ház
sarkánál, kelet felé tartva; apám hálószobájába mentem, hogy utánuk nézzek, de már nem
láttam őket, jóllehet hallottam apám hangját az erdő felől. Ezen az éjszakán később nagyobb
lármára ébredtem, mint előző alkalommal, és ágyban maradva hallgattam; néha úgy véltem,
hogy valami énekfélébe csap át, máskor pedig féktelen, rettentő ordítozásba, amit iszonyú volt
hallgatni. Hasonló feljegyzések következtek egy ideig, s így telt el körülbelül egy év.
Az utolsó előtti feljegyzés egészen döbbenetes volt. A gyermek egész éjjel „erős lármát”
hallott a dombok felől, úgy érezte, mindenkinek hallania kell ezeket a sötétségbe hasító
hangokat; másnap reggel, mivel nem láttam Quamist, kérdezősködtem felőle, és azt mondták,
Quamis „elment”, nem is jön vissza, mi magunk is elmegyünk még az éj beállta előtt, csak
nagyon kevés poggyászt viszünk magunkkal; azt mondták, készüljek fel az útra. Úgy rémlett,
apámnak rettenetesen sürgős a távozás, ámbár nem mondta meg, hová is megyünk; gondolom,
Arkhamba, esetleg Bostonba vagy Concordba, de nem kérdezek semmit és sietek szótfogadni;
azt sem tudom, mit vigyek magammal, próbálom összeválogatni a szükséges holmikat,
nadrágokat és tiszta ingeket. Nagyon csodálkozom apám sietségén és ragaszkodásán az
időpontoz, ugyanis délután akar indulni, és azt mondja „még be kell fejeznie valamit” indulás
előtt; de azért ráért többször is megkérdezni tőlem, kész vagyok-e, végeztem-e a
csomagolással stb.
A füzet utolsó feljegyzése aznap délutánról való. Apám azt mondja, hogy Angliába
megyünk. Átkelünk az óceánon és ellátogatunk ottani rokonainkhoz. Már délután van, és
apám majdnem teljesen elkészült. A végére kicirkalmazott betűkkel és szinte kihívóan
odaírta: Ez Laban Billington naplója, aki Alijah és Lavina Billington fia, tizenegy éves.
Dewart tele zavarral és felcsigázott érdeklődéssel csukta be a füzetet. A fiú által papírra
vetett szavak mögött lappangott az igazi rejtély, amelyből a gyermek sajnos nem sejtett meg
eleget ahhoz, hogy valamilyen kulcsot adjon Dewart kezébe. Kétségtelenül ebben az
elbeszélésben rejlett annak a magyarázata is, hogy a házat otthagyták könyvestül, iratostul,
mindenestül, mivel Alijah és csemetéje sietős távozása nem hagyott időt arra, hogy a házat
felkészítse hosszabb távollétre. Másrészt semmi sem bizonyította, hogy Alijah távol is akart
maradni, de nyilván gondolnia kellett arra, hogy ez bekövetkezhet. Dewart ismét kézbe vette a
füzetet és átlapozta, itt-ott újraolvasva egy-egy részt; így eljutott egy különös passzushoz,
amely előbb elkerülte a figyelmét, minthogy beleolvadt egy másikba, amely részletesen
előadja a gyermek látogatását Arkhamban, az indián Quamis társaságában. Nagyon
furcsálltam, amikor észrevettein, hogy mindenütt nagy tisztelettel és érezhető félelemmel
bánnak velünk; a kereskedők túlságosan is előzékenyek voltak, és Quamist sem háborgatták,
ahogyan az indiánokat szokták a városokban. Egyszer-kétszer hallottam, hogy öregasszonyok
ijedten összesúgnak, és sikerült kivennem a Billington nevet; olyan félelemmel ejtették ki,
mintha nem volna tisztességes név. Mikor hazatérőben beszéltem erről Quamisnak, azt felelte,
hogy csak képzelődöm. Tehát az öreg Billingtontól „féltek”, vagy rossz szemmel nézték, és
vele együtt mindazokat, akiknek közük volt hozzá? Ez az új felfedezés valósággal lázba hozta
Dewartot; kutatása annyira elütött a szokásos genealógiai kalandtól, hogy egészen elbűvölte;
itt rejtély volt, valami mély, felderíthetetlen, nem mindennapi, és minthogy minden rejtélyes
dolog vonzotta, Dewartot elfogta a vadászszenvedély.
Izgatottan tért vissza a papír– és irathalomhoz, de hamarosan mély csalódást érzett, mert
legtöbbjük a házépítésre anyagbeszerzésre és munkaszerződésekre vonatkozott; mások
azoknak a könyveknek a beszerzésére, amelyeket Alijah Billington londoni, párizsi, prágai és
római könyvkereskedőktől rendelt. Csalódása már-már a tetőfokra hágott, amikor végül
felfedezett egy csaknem olvashatatlan kéziratot, amely ezt a különös címet viselte: Az
Ártalmas Bűbájosságokról, miket Új Anglában Nem Ember Formájú Démonok vittek végbe.
Valamilyen elbeszélésből másolhatták, amelynek eredetije nem volt kéznél, szemlátomást
nem is az egész eredetit másolták át, nem is volt már minden kimásolt mondat olvasható–
Egészben véve az írás mégis eléggé érthető volt, és Dewartnak sikerült némi fáradsággal
kibetűznie. Lassan olvasta, gyakran meg-megállt ámulatában, tartalma valósággal lenyűgözte,
annyira, hogy töltőtollat és papírt vett elő, s hozzálátott, hogy gondosan átmásolja. Úgy tűnt,
hogy az eredeti középen kezdődik, s így hangzott: Ám hogy ne szóljak túl hosszadalmasan ily
Iszonytató tárgyról, csupán azt fűzöm hozzá, amit széltében beszélnek egy New Dunwichben
történt Esetről, mely ötven esztendővel ezelőtt esett meg, Bradford úr kormányzósága
idejében. Amint mondják, bizonyos Richard Billington, egyfelől Gonosz Könyvekből,
másfelől a vad indiánok egy öreg Varázslójától oktatást nyervén, oly igen elfordula a
keresztyén Szokástól, hogy nem csak a test Halhatatlanságát hirdeté, de az erdőben Kövekből
nagy Kört rakott, honnan is az Ördöghöz fohászkoda, és bizonyos Mágiás Rítusokat énekele,
miket a Szentírás kárhoztat. Ez eljutván a Bírák fülébe, ő tagadott minden Istentelen kötelmet;
ám kevéssel utóbb nagy Félelmet árula el Valamitől, amit ő az éjszakai Égből hívott alá. A
mondott esztendőben hét gyilkosság történt a Richard Billington Köveihez közeli erdőben, és
e meggyilkoltak úgy össze valának zúzva és csaknem ízekre szaggatva, hogy ilyesmit soha
nem láttak azelőtt. Mikoron Ítéletről esett szó, Billington eltűnt és azontúl nem hallának róla
beszélni. két hónappal utóbb egy éjjelen Wampanaug vadak sokaságát hallák kiáltozni és
jajgatni az Erdőben, és úgy tűnik, hogy leronták a kövekből rakott Kört és még sok egyebet
művelének. A főnökük Misquamacus, azon Varázsló, kitől Billington a Bűbájosságokat
tanulta, kis idő múltán a városba jöve és Bradford úrnak különös dolgokat jelente: Először is,
hogy Billington több Kárt okozott, mint ami jóvátehető volna, és hogy minden bizonnyal
felfalta őt az, amit maga hívott le az égből. Nincs Mód arra, hogy távozásra bírják azt a
Valamit, amit ő előhívott vala, miért is a Wampanaug Bölcs foglyul ejtette és elzárta ama
Helyen, ahol a kőkör álla.
Három Ana mély és két Ana széles Gödröt ásának, és Oda Bűvölék a Démont
UVarázslatokkal, miket ők tudnak, befedvén (itt olvashatatlan sor következett) mibe az Ős jel
volt vésve. És erre ők (ismét néhány szó következett, amit nem lehetett kibetűzni) a Gödörből.
Az öreg Vadember erősíté, hogy ezen helyet semminő okon nem szabad háborítani, nehogy a
Démon újólag elszabaduljon, ami nem történik meg, ha az Ős Jellel ellátott Lapos Követ nem
mozdítják ki Helyéből. Megkérdeztetvén, minő alakja vagyon a Démonnak, Misquamacus
eltakará arcát oly módon, hogy csupán egyik Szeme vala látható, minekutána furcsa és
kimerítő beszámolót tarta, mondván, hogy némelykor kicsiny és szilárd, akár egy varangy,
nagyságra akkora, mint némely mormoták, de sokszor nagy és ködszerű, Alaktalan, ámbátor
Ábrázata vagyon, benne Kígyókkal. A Neve Ossadogowah, ami azt jelentette (ezt kijavították:
„jelenti”): Sadogowah magzata; ezt Félelmetes Szellemnek tartják, akiről megemlékeznek a
régiek, azt mondják, a Csillagokból szállt alá, és imádák is Északon. A Wampanaugok, a
Nansetek és a Nahrigansetek értik a módját, miképpen lehet lehozni az Égből, de sohasem
tevék ezt, ismervén nagy Gonoszságát. Ahhoz is értének, miképpen ejtsék foglyul és zárják el,
ámbátor nem tudták visszaküldeni oda, ahonnan jött. Azt mondják, a régi Lamah törzsek,
melyek a Nagy Medve alatt éltek és sok időnek előtte elpusztultak Gonoszsága folytán,
értének ahhoz, hogy minden módon hassanak rá. Sok önhitt Férfiú kérkedett a Titkok
Ismeretével, ámde e Vidéken egyik sem tudta bizonyságát adni a mondott Ismereteknek.
Némelyek azt állíták, hogy Ossadogowah önszántából gyakorta megtére az Égbe, ámde a
Földre csupán akkor jöhete vissza, hogyha Hívták.
Ezeket adá elő az öreg Misquamacus Varázsló Bradford úrnak, és azóta az Erdőnek ama
Helyét a Mocsár mellett, New Dunnuchtől délnyugatra, Békében hagyák. A Nagy Kövek
eltűntek e húsz esztendő alatt, ámde a Helyet egy Kör jelzi, melyben semmi sem akar nőni,
még a fű és a gyom se. Bölcs emberek kétlik, hogy a gonosz BilIingtont, amint a Vadak
hiszik, felfalta volna az, akit ő alászólíta az Égből, és némelyek azt mondják, hogy látták is
különböző helyeken. Misquamacus Varázsló azt mondá, nem kételkedik abban, hogy
Billingtont elragadták; nem mondá, hogy felfalta a Valami, amint más Vadak hiszik, ámde azt
erősíté, hogy nincsen már a földön, amiért Hálát kell adni Istennek.
 E furcsa írást egy láthatóan sebtében odavetett jegyzet egészítette ki: „Utánanézni Ward
Phillips Csod. Es.” Dewart bizonyosra vette, hogy ez valamilyen könyvre vonatkozik, amely
feltehetően a polcokon található, nyomban oda is vitte a lámpát és keresgélni kezdett a
könyvcímek között. Rendkívül sokféle munka akadt ott, legtöbbjük is– meretlen volt előtte.
Ott volt Lully Ars Magna et Ultimá-ja, Fludd Clavis Alchimiae-je, Albertus Magnus Liber
Ivonis-a, A bölcsesség kulcsai Artephontól, a Cultes des Goules Erlette gróftól, a De Vermis
Mysteriis Ludwig Primtől és sok más réges-régi könyv, filozófiáról, taumaturgiáról,
demonológiáról, kabbalisztikáról, matematikáról és hasonló dolgokról, köztük különböző
Paracelsus– és Hermes Trismegistos-szöveggyűjtemények, amelyekről lerítt a gyakori
használat. Úgy megragadták ezek a címek, hogy erőt kellett vennie magán, nehogy sorra
leemelje és átlapozza őket. Folytatta a keresést, és sok idő elteltével felfedezte a keresett
kötetet az egyik polc végében, távol attól a helytől, ahol ő ült előbb.
A címe: Csodálatos Események Új Anglia Kánaánjában, szerzője Ward Phillips
tiszteletes, amint a címoldalon olvashatta, „a Massachusetts-öbölben Arkham Második
Egyházának lelkipásztora”. A könyv kétségtelenül utánnyomás volt, mert Bostonban jelent
meg 18o1-ben. Terjedelmes volt, Dewart feltételezte, hogy Ward Phillips tiszteletes, mint a
legtöbb pap, nem tudta megállni, hogy mondanivalója kifejtése közben ne prédikáljon is. Nem
volt semmiféle közelebbi megjelölése, és mivel éjfél körül járt az idő, Dewart nem nagy
lelkesedéssel latolgatta, hogy lapról lapra kell átnéznie egy könyvet, amelyet még hosszú s-
ekkel és más avítt jelekkel nyomtattak, amik megnehezítik az olvasást. Arra gondolt, hogy ha
Alijah Billington valóban sokat forgatta a kötetet, annak gerince minden valószínűség szerint
megtört és a könyv magától ott nyílik ki, ahol leggyakrabban szokták kinyitni. Így hát a
könyvet és a lámpát az asztalhoz vitte, letette a lámpát, a könyvet elnyűtt gerincére állította és
elengedte, hogy estében kinyíljon, ami körülbelül a kötet kétharmadánál történt. Itt kezdte
lapozgatni, és rövidesen ceruzával írott széljegyzetre bukkant, amely így hangzott: „Vö. Rich.
Billington elb.” A legcsekélyebb kétsége sem maradt tehát, hogy ez a keresett hely. A passzus
így szólt:
Ám ami a Közgyalázatot illeti, nem volt tudomásom semmi rémségesebbről annál, amit
a Duxburyben, a Régi Telepen lakó Doten, Juan Doten özvegye hozott az Erdőből az 1787.
esztendei Gyertyaszentelő táján. Erősítette, szintúgy a környéken lakó többi asszony is, hogy
azon szörnyet maga szülte, és eskü alatt vallotta, miszerint nem tudja, hogyan eshetett a
dolog, mert nem volt az sem Állat, sem Ember, hanem emberi ábrázatú szörnyeteg denevér.
Nem adott semminő hangot, csak szomorú tekintettel nézett mindeneket. Voltak, akik azt
állították, hogy döbbenetesen hasonlít egy régen meghalt férfiúhoz, bizonyos Richard
Bellingham vagy Bollinhan nevezetűhöz, akinek, mondják, végképpen nyoma veszett, miután
Démonokkal érintkezett a New Dunnichnek nevezett vidéken. A szörnyűséges Állat-Embert a
Törvényszék megvizsgálta, és a Fő Seriff Rendeletére június 5-én megégettetett.
Dewart többször újraolvasta ezt a részt; összefüggések sejlettek benne, noha egyik sem
volt világos. Rendes körülmények között figyelmen kívül maradhatott volna, de közvetlenül
az után olvasva, amit „Alijah Billinton elb.”-nek jelölt, és a „Richard Bellingham vagy
Bollinhan” név említésével kétségtelen kapcsolatot jelzett Richard Billingtonnal. Sajnos
bármennyire felajzódott is Dewart képzelete, nem sikerült a rejtélynek semmilyen
magyarázatához kilyukadnia; gondolta, talán Ward Phillips tiszteletes sugallta, hogy
„bizonyos Richard Bellingham” (feltéve, hogy ez azonos Richard Billingtonnal) nem pusztult
el – „Felfalta őt az, amit maga hívott le az Égből” –, amint a babonás néphit tartja, hanem az
erdőség szívében húzódott meg, Duxburyhez közel, hogy tovább űzze ártalmas praktikáit; ott
a maga folytatásaként nemzette volna a pap által leírt szörnyűséget. Másrészt az a kor,
amelyben Doten özvegye világra hozta szörnyszülöttjét, évszázadnyira volt csak ama hírhedt
boszorkányperek korától, s nagyon is feltehető, hogy ez idő tájt a hiszékenység még mélyen
gyökerezett az emberekben, egyháziakban és laikusokban egyaránt, akik akkoriban Duxbury
és „New Dunnich” vidékén éltek; az utóbbi nyilván az a helység lehetett, amelyet ma
Dunwich néven ismernek, tehát a közelben volt.
Rendkívül izgatott volt, és nagyon felbuzdult, hogy folytassa kutatásait, mégis, mivel
későre járt, úgy döntött, hogy lefekszik; álmát furcsa jelenések, kígyóhoz és denevérhez
hasonló különös lények népesítették be. Ennek ellenére csak egyszer ébredt fel, amikor jó
ideig álmatlanul hevert, azzal a különös érzéssel, amely néhány pillanatig szilárd
meggyőződéssé vált, hogy hátulról nézik. Sikerült azonban elűznie ezt az érzést, és újra
elaludt.
Másnap reggel Ambrose Dewart, a pihenéstől jócskán felfrissülve, elhatározta, hogy
megpróbál minél többet megtudni Alijah őseiről, s adatokat keres a városi könyvtár kútfőiben.
Gépkocsiján Arkhamba ment; újfent örömére szolgált, hogy ebben a városban van, amely
annyira emlékezteti egyes angliai helységekre palatetős házaival, a Miskatonichoz vezető
sikátoraival és nyugalmas ódonságával. Kutatómunkáját a Miskatonic Egyetem könyvtárában
kezdte, ahol átböngészte az arkhami Advertiser évszázaddal azelőtti vaskos köteteit és a
Gazette-et.
Ragyogó, derűs reggel volt, és Dewartnak bőségesen volt ideje. Dewart sok tekintetben
született kutató volt. Bármilyen kutatásban kedvét lelte, és sok mindenbe bele is kezdett, de
őszintén szólva kevés munka mellett tartott ki végig. Letelepedett egy jól világított sarokban,
egyedül egy olvasóasztal mellé, és tanulmányozni kezdte a dédapja korabeli lapokat; tele
voltak furcsábbnál furcsább hírekkel, amelyek felkeltették figyelmét, úgyhogy mind messzebb
kanyarodott az elkezdett kutatástól. Több hónapi lapszámot futott át, mielőtt őse nevébe
botlott volna, ez is tisztára véletlenül történt, ugyanis míg ő a hírrovat hasábjain kereste, egy
rövid és száraz közlemény alatt bukkant rá, amit a lap szerkesztőjéhez intéztek:
Uram! Lapjában bizonyos John Druven Esq. tollából származó híradást olvastam, amely
az arkhami Ward Phillips tiszteletes által írt könyvről szól és dicsérő hangon emlékezik meg
erről a könyvről. Megértem, hogy szokás dicséretekkel elhalmozni a klérus tagjait, de John
Druven Esq. jobb szolgálatot tett volna Ward Phillips tiszteletesnek, ha értésére adja, hogy
vannak dolgok az életben, amiket jobb békében hagyni és egyáltalán távol tartani a
közönségtől. Tisztelettel, Alijah Billington.
Dewart nyomban keresni kezdte a választ erre a közleményre, és meg is találta a
következő heti lapszámban.
Uram! Bizonyos, hogy a protestáns Alijah Billington tudja, mit ír. Olvasta a könyvet,
amiért hálával tartozom, és kétszeresen alázatos szolgája vagyok Isten nevében. Ward Phillips
tiszt.
Semmi egyéb nem volt Alijahról a következő lapszámokban, amelyeket Dewart nagy
gonddal böngészett át. Sok óra telt el, és sok esztendő, mind az Advertiser, mind a Gazette
hasábjain, amíg újra találkozott a Billington névvel. Ezúttal rövid hír formájában:
A seriff figyelmezteti Alijah Billington urat Aylesbury Pikeban, hogy hagyjon fel azzal,
amivel éjszaka foglalatoskodik, kiváltképpen vessen véget az ott okozott lármának. Billington
úrnak meg kell jelennie a megyei törvényszék előtt Arkhamban, annak jövő havi ülésén.
Aztán semmi, amíg Alijah Billington meg nem jelent a bírák előtt.
Alijah Billington vádlott azt vallotta, hogy semmivel sem foglalatoskodik éjnek idején,
nem okoz semminő lármát, és nincs is része ilyesmiben, tiszteletben tartja az állam törvényeit,
és megfelel bárkinek, aki az ellenkezőjét állítja. Babonás emberek áldozatának mondotta
magát, akik bajba akarják keverni, és nem értik meg, hogy egyedül él hőn szeretett
feleségének hét esztendővel ezelőtt bekövetkezett halála óta. Nem járult hozzá, hogy Quamis
nevű szolgáját beidézzék vallomástételre. Több ízben kérte, hogy állítsák szembe vádlójával,
de látni lehetett, hogy a feljelentő nem hajlandó megjelenni , mivelhogy senki sem állt elő; ezt
látván a nevezett Alijah Billington felmentetett és kéretett, hogy tekintsen el a serifftől kapott
felszólítástól.
 Világos volt, hogy a „lárma”, amire a gyermek Laban utalt, nem képzeletének
szüleménye volt. Ez az eset ismét arra vallott, hogy azok, akik panaszt tettek Alijah Billington
ellen, féltek tőle; több volt ez azoknak a szokásos félelménél, akik irtóztak odaállni rossz
cselekedetük célpontja elé. Ha a kisfiú lármát hallott és a panaszos úgyszintén nyilván mások
is hallották; mégsem akart kiállni senki, hogy szembeszálljon Alijah Billingtonnal. Azt
tanúsította ez, hogy féltek Billingtontól, ő pedig a maga részéről, úgy látszik, semmitől sem
félt, és nem rettent vissza az erőszaktól. Dewart eléggé elítélendőnek tartotta ezt, de egyre
jobban vonzotta a növekvő rejtély, és feltételezte, hogy a lárma-ügy inkább nagyobb
méreteket ölt a következő hónapokban, mintsem elaludna. Így is lett.
Alig telt el egy hónap, a Gazette-ben pimasz levél jelent meg bizonyos John Druventől,
talán ugyanattól, aki feldicsérte Ward Phillips tiszteletes könyvét, és bizonnyal sértve érezte
magát Alijah Billington goromba kritikájától, így valószínűleg része volt Alijah Billington
összekoccanásában a seriffel.
Uram! E hét egyik napján alkalmam lévén sétát tenni Arkhamtól nyugat-északnyugatra,
Aylesbury Pike közelében, a Billington Erdő néven ismert vidéken rám esteledett, és
miközben tájékozódni próbáltam, kevéssel a sötétség beállta után rettentő lármát hallottam,
melynek természetét lehetetlen volt meghatároznom; mintha a mocsárvidék felől jött volna,
mely Alijah Billington házán túl terül el. Jó ideig aggodalommal telve hallgattam ezt a pokoli
kiáltozást, mert nemegyszer valamilyen nagy fájdalomtól vagy szenvedéstől gyötört lény
jajgatását véltem felismerni, és ha meg tudtam volna állapítani, honnan ered, odamentem
volna, oly nagy volt az aggodalmam. Ez a lárma fél óra hosszat vagy valamivel tovább tartott,
aztán teljesen elült, és a legmélyebb csend uralkodott, én pedig folytattam utamat. Tisztelettel,
John Druven.
Dewart azt remélte, ez arra ingerelte ősét, hogy dühösen visszavágjon, de múltak a hetek
anélkül, hogy bármi megjelent volna a lapokban. Ennek ellenére bizonyos ellenséges hangulat
volt kialakulóban Billingtonnal szemben, mert ha tőle nem is közöltek semmit a lapokban,
megjelent Ward Phillips tiszteletesnek egy nyílt levele, amelyben felajánlotta, hogy
vizsgálóbizottságot hoz létre a lármás hely ügyében azzal a céllal, hogy kiderítse, mi okozza
azt, és véget vessen a dolognak. Jól kiszámított lépés volt, hogy kimozdítsa Billingtont
némaságából; ez meg is történt, de váratlan módon. Említés nélkül hagyva a tiszteletest és a
kritikust egyaránt, válaszát hirdetmény formájában szövegezte meg:
Azt a személyt vagy azokat a személyeket, akik átlépik a Billington Erdő néven ismert
birtok határát, elfogják mint betolakodókat és letartóztatják, hogy bíróság elé állítsák őket.
Alijah Billington a mai napon megjelenet a bíró előtt és közölt, hogy birtoka kellőképpen
körül van határolva betolakodók ellen, és nem lehet belépne megfelelő engedély nélkül.
Ez azonnali feleletre késztette Ward Phillips tiszteletest, aki azt írta: Úgy rémlik, mintha
Alijah Billington polgártársunk nem óhajtaná, hogy bármilyen vizsgálat induljon a lárma
dolgában, és azt szeretné, hogy erről továbbra is egymaga tudjon. Levelét azzal zárta, hogy
kertelés nélkül megkérdezte Alijah Billingtontól, miért „fél” attól, hogy kivizsgálják a lármát
és eredetét, és megszüntessék.
Aliah azonban nem adta meg magát olyan könnyen. Néhány nappal később azt felelte:
nem szándékozik eltűrni, hogy bizonyos „Ward Phillips tiszt. Vagy pártfogoltja, John
Druven” alkalmas személy volna egy vizsgálat lefolytatására; hadd mondja a szemébe
azoknak, akik elhíresztelték, hogy lármát hallottak: Ami ezeket illeti, csak azt kellene
megkérdezni tőlük, mit műveltek azon az éjjeli órán, amikor jóravaló emberek ágyban vannak
már, vagy legalábbis otthon, nem pedig a mezőkön csatangolnak a sötétség védelmében, Isten
tudja, miféle élvezetek vagy tiltott foglalatosságok végett. Druven tanú azt hangoztatja, hogy
lármát hallott, de nem említi, hogy valaki is kísérte volna. Alig száz esztendővel ezelőtt
emberek, azt állítván, hogy hangokat hallottak, megvádoltak ártatlan férfiakat és nőket, akiket
aztán halálra ítéltek mint boszorkányokat minden bizonyíték nélkül. Eléggé ismerős-e a tanú a
mező éjszakai zajaival, hogy különbséget tehessen aközött, amit ő „egy szenvedő lény
jajgatásának” nevez, és egy bika fújtatása, vagy az elveszett borját kereső tehén bőgése és a
természet ezer más hasonló hangja között? Okosabb, ha ő és a hasonszőrűek a saját dolgaikkal
törődnek és nem engedik, hogy a fülük megcsalja őket, és nem néznek olyasmit, amit isten
nem akar, hogy nézzenek.
Tagadhatatlanul kétértelmű levél volt, Billington sohasem emlegette azelőtt Istent, és
levele, ámbár helyenként sziporkázó volt, mintha sebtében íródott volna, kellő megfontolás
nélkül. Végeredményben Billington támadási felületet nyújtott, amit persze ki is használt
mind Ward Phillips tiszteletes, mind Jond Druven.
A pap csaknem olyan szárazon írt, mint kezdetben Billington; úgymond boldog, és hálát
ad Istennek, amiért ez az ember, Billington, elismerte, hogy vannak dolgok, amiket Isten nem
akar, hogy nézzenek, és reméli hogy a nevezett Billington sem nézte őket.
John Druven viszont csúfolkodott Alijah-val. Mostanig nem tudtam, hogy Billington
polgártárs bikákat, teheneket és borjakat tart a birtokán, melynek hangjával alulírott ismerős,
mivelhogy közöttük nőtt fel. Alulírott állítja, hogy nem bika vagy tehén hangját hallotta a
Billington Erdő közelében. Nem is kecskéét, juhét vagy szamárét, és semmilyen ismert állatét.
Lárma pedig van, ezt nem lehet tagadni, hiszen hallottam én és mások is. És így tovább.
Feltehető volt, hogy Billington valamilyen választ ad erre, de ez nem történt meg. Semmi
sem jelent meg az aláírásával a lapokban, de három hónap múlva a Gazette közölte Druven
véleményét, amelyben hírül adta, hogy meghívást kapott, kutassa át kedvére a Billington
Erdőt, akár egyedül, akár mások kíséretében. Billingtonnak csak egy kérése volt: előzetesen
értesítse őt Druven a szándékáról, hogy kiadhassa a megfelelő rendelkezéseket, nehogy úgy
bánjanak el vele, mint betolakodóval. Druven tudtul adta, hogy szándékában áll elfogadni
Billington meghívását, s így idejében értesíti majd.
Utána egy ideig semmi.
Aztán egész sor baljós, és a hetek múltával mind riasztóbb közlemény következett. Az
első hír látszólag ártalmatlan volt. Csak az állt benne, hogy John Druven, aki rendszeresen
írogat a lapba, elmulasztotta idejében benyújtani cikkét, hogy megjelenhessen az e heti
számban, s valószínűleg a következőre nyújtja be. A következő héten azonban a Gazette
valamivel hosszabb hírt közölt, miszerint John Druven nem található. Nincs a River Street-i
panzióban bérelt lakásában, és nyomozás indul tartózkodási helyének felderítésére.
A következő héten a Gazette elárulta, hogy a cikk, amelyet Duvennek ígérete szerint el
kellett küldenie, és amely nem érkezett meg a szerkesztőség kezéhez, beszámoló lett volna
egy látogatásról, amit a Billington-házban és a hozzá tartozó erdőben tett Ward Phillips
tiszteletes és Deliverance Westripp társaságában. Társai elmondták, hogy mindnyájan
visszatértek, de a panzió tulajdonosnője szerint, ahol Druven lakik, aznap éjjel újra távozott,
nem is válaszolva arra a kérdésére, hogy hova megy. Amikor megkérdezték őket a Billington
Erdőben lefolyt vizsgálat és a lárma felől, Phillips tiszteletes és Deliverance Westripp azt
felelte, hogy nem emlékszik semmire, csupán annyira, hogy vendéglátójuk nagyon figyelmes
volt hozzájuk, még ebéddel is szolgált nekik, amit szolgája, az indián Quamis készített nekik.
A seriff nyomozást folytat John Druven eltűnésének tisztázása végett.
A negyedik héten semmilyen újabb hír nem jelent meg John Druvenről.
Ugyanígy az ötödiken sem.
Csend volt az ügyben további három hónapig, amikor tudomásul vették, hogy a seriff
beszüntette a nyomozást John Druven különös eltűnésével kapcsolatban.
Nem jelent meg több hír Billingtonról sem. Úgy látszott, hogy a Billington Erdőbeli
lárma ügyét végképpen elejtették.
Hat hónappal Druven eltűnése után azonban az események kezdték szédületes
gyorsasággal követni egymást, s Dewart felfigyelhetett a lapok szembeötlő mérsékletességére
ezek tálalásában, olyan eseményekről lévén szó, amelyeket manapság hatalmas címekkel
fejeltek volna meg. Három hét leforgása alatt négy beszámoló foglalt el jelentős helyet a
Gazette-ben és az Advertiserben egyaránt.
Az első arról szólt, hogy borzalmasan szétszagatott és megcsonkított holttestet fedeztek
fel az óceán partján, Innsmouth kikötőváros mellett, nem messze a Manuset folyó torkolatától.
A halottat John Druvennel azonosították. Feltételezik, hogy Mr. Druven kievezett a tengerre,
és a bárka elsüllyedt. Amennyire meg lehetett állapítani, alig néhány napja, hogy meghalt.
Utoljára hat hónappal ezelőtt, Arkhamban látták, azóta senki sem kapott hírt tőle, és nem is
látta senki. Sok viszontagságon mehetett keresztül, mert arca szenvedés és fájdalom nyomait
viseli, és sok csontja összetört.
A második beszámoló Dewart ősére, a rettegett Alijah Billingtonra vonatkozott. Hírül
adták, hogy Billington és fia Laban elutaztak, hogy meglátogassák angliai rokonaikat.
Egy héttel később az indián Quamist, aki Alijahnál szolgált, a seriff kerestette, hogy
kihallgassa, de nem lehetett fellelni. Két hatósági közeg kiszállt Alijah Billington házához, de
nem találtak ott senkit. Minthogy a ház be volt zárva és lepecsételve, nem hatolhattak be
házkutatási parancs nélkül, az pedig nem volt.
Nyomoztak az indián lakosság körében is, amely még létezett akkoriban Dunwich
vidékén, Arkhamtól északnyugatra, hogy felkutassák Quamist, de eredménytelenül. Senki
sem ismerte tartózkodási helyét, és semmi közösséget nem vállaltak vele, mi több, két indián
tagadta, hogy ama Quamis az ő törzsükhöz tartoznék, ha ugyan létezik.
Végül a seriff nyilvánosságra hozta egy levél töredékét, amelyet néhai Druven különös
és megmagyarázhatatlan eltűnése éjszakáján kezdett írni, hat hónappal azelőtt. Ward Phillips
tiszteleteshez intézte, és úgy látszott „sebtében” írta, a Gazette megjegyzése szerint. A levelet
a panzió tulajdonosnője találta meg, és átadta a seriffnek, aki csak ekkor fedte fel létezését. A
Gazette közzétette. Így hangzott:
Ward Phillips tiszt.
Baptista egyház, Arkham
Tisztelt barátom! Különös érzéssel tértem vissza, úgy rémlik, hogy mindazoknak az
emléke, amiket ma délután megéltünk, elpárolog az eszemből. Képtelen vagyok rendbe szedni
ezeket, ráadásul kényszerítve érzem magam jobban vélekedni mai vendéglátónkról, a
félelmetes Billingtonról, mintha vissza kellene mennem hozzá, és mintha a gondolat, hogy
varázsművészettel tehetett valamit a felszolgált ételbe, barátságtalan gondolat volna. Ne
gondoljon rosszat felőlem, kedves barátom, de kíniz az, amit a kőkörben láttunk az erdőben,
és emlékeim minden múló perccel zavarosabbak és elmosódottabbak…
Itt végződött a levél. A Gazette úgy adta közre, ahogy megtalálták, a lap tartózkodott
mindenfajta kommentártól. A seriff csak annyit mondott, hogy Alijah Billingtont kihallgatják
hazatérése után, ez volt minden. Utóbb megjelent egy hír a szerencsétlenül járt Druven
temetéséről, majd Ward Phillips tiszteletesnek egy levele, amely szerint parókiájának a
Billington Erdővel határos vidéken lakó tagjai közlik, hogy nem hallanak többé lármát éjjel,
amióta Alijah Billington külföldre utazott.
Hat hónapon át nem említették az újságok a Billington nevet, s Dewart abbahagyta a
keresést. Ám ez a kutatás egészen felvillanyozta, szeme fárdt volt; azonkívül délután volt már,
és teljesen elfeledkezett az ebédjéből, s noha nem érzett éhséget, úgy gondolta, jobb, ha nem
erőlteti tovább a szemét. Kissé lehangolt mindaz, amit olvasott. Egy adott pillanatig csalódást
érzett, aztán abban reménykedett, hogy valami világosabbra bukkan; ezzel szemben abban,
amit összeolvasott, csak ködös semmi volt, azoknál a rejtélyes részleteknél is
megfoghatatlanabb, amiket az Alijah Billington könyvtárának maradványai között lelt
dokumentumokban talált. A lapok tudósításai önmagukban keveset mondtak, a kis Laban
naplója volt az egyetlen megbízható tanúság annak bizonyítására, hogy Alijah Billington
vádlói valóban lármát hallottak éjjel a Billington Erdőben. Egyébként Billingtont úgy írták le,
mint többé-kevésbé rosszindulatú, ingerlékeny természetű, vakmerő embert, aki a legkevésbé
sem félt szembeszállni rágalmazóival. Eléggé szerencsésen került ki minden összecsapásból,
noha Ward Phillips is aratott egy-két kisebb győzelmet. Nem férhetett kétség ahhoz, hogy
ilyen volt a könyv is, amelyre Alijah olyan csípősen hivatkozott, a Csodálatos Események Új
Anglia Kánaánjában, és jóllehet nem volt semmi, amit egy törvényszék elfogadhatott volna
bizonyítékul, tagadhatatlan egybeesés volt abban, hogy Alijah leghevesebb kritikusa, John
Druven olyan különös módon eltűnt. Druven befejezetlen levele is meggondolkoztató
kérdésekre ösztönzött. Nyilvánvaló, hogy Alijah valamit tett az ételbe avégből, hogy
nemkívánatos látogatói – a vizsgálóbizottság – felejtsék el a látottakat; tehát láttak valamit,
ami megerősítette Druven és Ward Phillips tiszteletes burkolt vádjait. Más fontos dolog is volt
abban a levéltöredékben: „mintha vissza kellene mennem hozzá”. Dewart szorongva gondolt
erre, mert azt sugallta, hogy Billington valamilyen módon odacsalogatta leggorombább
kritikusát, és miután eltüntette, végül halálát okozta.
Ámbár ezek csak feltevések voltak, Dewart kénytelen volt ezekre gondolni egész úton
hazafelé erdei házához. Mihelyt megérkezett, újra előkereste az előző éjszaka olvasott
írásokat. Hosszasan tanulmányozta őket, igyekezvén valamiképpen kapcsolatba hozni a
dokumentum Richard Billingtonját a félelmetes Alijah-val; nem rokoni kapcsolatot keresett,
mert nem kételkedett abban, hogy egyazon családhoz tartoznak, ámbár több nemzedék
választja el őket, hanem lényegbeli kapcsolatot a dokumentumban előadott hihetetlen
események és az arkhami hetilapokban közölt hírek között, minthogy minél többet tűnődött,
annál inkább tagadhatatlannak vélte, hogy létezik ilyen kapcsolat. A két beszámoló, amelyet
több mint egy évszázad választott el egymástól, egyazon helyen végbement eseményekre
vonatkozott, hiszen a dokumentumban szereplő „New Dunnich” kétségtelenül a mai
Dunwich, s a Kőkör említése a druida maradványokat idézte emlékezetébe, amelyek a
Miskatonic mellékvizének kiszáradt medrében álló kőtornyot vették körül.
Dewart néhány szendvicset készített, egy narancsot és elemlámpát csúsztatott zakója
zsebébe, és távozott, noha késő délután volt már, hogy a toronyhoz menjen, amelyet újból
szemügyre akart venni. Bement, és azonnal hozzálátott, hogy alaposan megvizsgálja. Odabent
egyik oldalon nagyon kezdetleges kőlépcső vezetett csigavonalban felfelé, és Dewart némi
gyanakvással elindult rajta, miközben gondosan megfigyelte. Valami kezdetleges, de hatásos
díszítmény ékesítette domborműféleként, és hamarosan észrevette, hogy egyetlen ábra
ismétlődik láncszerűen a lépcső egész hosszában, amely kis pihenőben végződött olyan közel
a tetőhöz, hogy Dewart guggolva is alig fért el. A kezében tartott lámpa fényénél láthatta,
hogy a lépcső kövébe faragott dombormű előbukkan a pihenőn is; előrehajolt, hogy jobban
megnézze, és rájött, hogy koncentrikus körökből és sugár formájú vonalakból álló
szövevényes ábra ez, amely, ha figyelmesen szemléli, azt a benyomást kelti, hogy az ábra
változik. Dewart felfelé irányította a fényt.
A torony előzetes megvizsgálása alkalmával úgy tűnt neki, hogy ugyanezt faragták a
tetőnek abba a részébe, amely újabb építkezésnek látszik, de most meggyőződött arról, hogy a
tetőnek csak egy köve viseli ezt a díszt, azt pedig mészkőnek tetsző jókora, lapos tömb
alkotja, amely méretben szinte pontosan megfelel a pihenő kövének, amin ő elhelyezkedett.
Vésése azonban nem követi a dombormű alakzatainak motívumát, inkább durva csillagforma,
melynek közepén mintha óriási szem karikatúrája volna látható, de nem szem ez, hanem
megtört rombusz, vonalakkal, amelyek sugarak vagy esetleg lángcsóva képzetét kelthetik.
Ez az ábra semmit sem mondott Dewarhaak, akárcsak a dombormű; őt az érdekelte, hogy
a cement, amely a kőtömböt rögzítette, a zord időjárás folytán részben lehullott, így hát egy
kis ügyességgel eltávolíthatná a még ottmaradt cementet, és kiemelhetné a követ a helyéről,
nyílást hagyva a kúpos tető oldalán. Amint lámpafényével végigpásztázott a tetőn, azt a
következtetést vonta le, hogy a tornyot eredetileg nyílással építették, amit utóbb elzártak ezzel
a lapos kővel, amely simább, kevésbé durva az építmény többi kövénél, és szürkésebb
árnyalatú, ámbár ez annak is tulajdonítható, hogy újabb a többinél.
 Miközben ott guggolt, Dewart arra a következtetésre jutott, hogy helyre kell állítania a
torony eredeti szerkezetét, és minél tovább nézte azt a követ, annál erősebben sarkallta a
gondolat, hogy távolítsa el onnan, mert ilyenformán felállhat a pihenőn. Végigsöpört
lámpafényével a padlón, s kőtöredékeket látva ott, amelyeket fel lehetne használni a cement
kipiszkálásához, óvatosan lement a lépcsőn, és megkereste az egyik ilyen töredéket, majd
visszatért vele a pihenőre. Azután alaposan megnézte, mit kell tennie hogy ne kerüljön
veszélybe; a kő nem volt olyan nagy, hogy ne tudta volna legalább félrenyomni, amikor
leesik, de eléggé nehéz volt ahhoz, hogy ne próbálja a teljes súlyát felfogni. Ezért a falnak
támaszkodott, és kezdte elővigyázatosan kikaparni a cementet, zsebében a felfelé irányított
lámpával; kevés idő múltán megbizonyosodott arról, hogy sikerül meglazítania és
eltávolítania a követ, úgy ahogy akarta. Látta, előbb magához közelebb kell kikaparnia a
cementet, hogy amikor a kőtömb leesik, a torony közepére essék, le a földre, ne a pihenőre.
Szívvel-lélekkel elmerült munkájában, s nem egészen fél óra múlva leesett a kő, úgy
ahogy eltervezte, az ő irányításával elkerülte a pihenőt és alázuhant a földre. Dewart felállt, és
elnézett kelet felé a mocsaras terület fölött; most először figyelt fel arra, hogy a torony egy
vonalban van a házzal: a mocsarak túlsó oldalán, a fákon túl a lenyugvó nap sugarai
megcsillantak háza egyik ablakán. Eltűnődött, vajon melyik ablak lehet az, mert még
semmilyen nyílásból nem pillantotta meg a tornyot, de arra gondolt, valószínűleg azért nem
látta, mert nem is kereste, s az ablak, méreteiből ítélve, nem lehet más, csupán a
dolgozószobában levő színes üvegű, amelyen sohasem nézett ki.
Dewart nem tudta elképzelni, miért építették ide azt a tornyot. Azért emelték volna, hogy
valamilyen primitív csillagásznak szolgáljon? Fekvése kétségtelenül eszményien megfelelt az
égitestek mozgásának nyomon követésére. A kúpos tető kövei, figyelte meg Dewart, olyan
vastagok, mint a falakéi, vagyis több mint egy láb vastagok voltak, és az, hogy a tető ép
maradt e hosszú esztendők során, az építész hozzáértését bizonyította. Ámde az a magyarázat,
hogy ez a torony csillagászati célokra szolgált volna, nem elégítette ki teljesen, mert eszébe
jutott, hogy hiszen nem hegy, még csak nem is domb tetején áll, hanem szigeten, vagy
hajdanvolt szigeten, azaz három felől lejtős kis emelkedésen, egy oldalban, amely
fokozatosan ereszkedik a Miskatonic folyó felé (ez némi távolságra folyt az erdők között);
merő véletlen volt, hogy a torony uralta ezt az eget, mivelhogy egyetlen fa sem nőtt a
közelében, amint nem nőtt gyom és semmiféle fű sem. A láthatárt még így is annyira eltakarta
a távoli fák csúcsa, hogy a csillagokat legalább egy óra hosszat nem lehetett látni keltük után,
és egy órával nyugtuk előtt már láthatatlanná váltak, ami nem volt eszményi körülmény egy
csillagvizsgálásra szánt épület számára.
Némi idő elteltével Dewart újra lejött a lépcsőn, és azzal foglalatoskodott, hogy a követ
az oldalára fordítsa, majd kiment az árkádon át, ahol semmi sem állta útját a szélnek és
esőnek, amitől a tetőnyílás elzárása még furcsábbnak hatott.
De nem sokáig töprengett ezen, mert ahogy a nap elbújt a fák mögött, egyre jobban
gyengült a fény; megette maradék szendvicsét, és elindult hazafelé, megkerülve a mocsarat.
Elégedett volt, mint mindig, valahányszor egy elkezdett kutatásból hazatért. Bármily keveset
fedezett is fel aznap, sok mindent megtudott a helyi folklór sajátosságairól, valamint Alijah
őséről, aki annak idején olyan felfordulást okozott Arkhamban, hogy mélységes rejtélyt
hagyjon hátra végül. Sok részletet hordott össze, ámbár nem volt biztos abban, hogy ezek egy
egész különböző részei vagy különféle ábrák alkotóelemei-e.
Amikor hazaért, fáradtnak érezte magát. Ellenállt a kísértésnek, hogy újra elmerüljön
ükapja könyveiben, tudván, hogy pihentetnie kell szemét, és leült, hogy jövő kutatásain
tűnődjék, mintha ez a sok száz régi könyv nem állna rendelkezésére. Kényelmesen
elhelyezkedve a dolgozószoba egyik karosszékében, miközben a kandallóban lobogott a tűz,
Dewart végiggondolta mindazt, amit megtudott, hogy eldöntse, melyik nyomot célszerűbb
követnie, hogy lehetőleg minél gyorsabban előrejusson felfedezéseiben. Többször gondolt
Quamisra, az eltűnt szolgára, és eszébe ötlött, hogy valamelyes hasonlóság van e szolga neve
és az indián varázsló neve: Misquamacus között, aki az ódon dokumentumban szerepel.
Quamis vagy Quamus, írta a kisfiú, nem lévén biztos abban, melyik a helyes, az utóbbi
helyesírásába belefoglalva kettőt az indián bölcs nevének négy szótagjából, s jóllehet igaz,
hogy sok hasonló indián név létezik, nagyon valószínű, hogy a családi összetartozás
állandósult a névadásban.
Ezek a gondolatok azt az ötletet sugallták, hogy annak a Quamisnak még élhetnek
rokonai vagy leszármazottjai ezen a vidéken. Igaz, hogy egy évszázaddal ezelőtt az indiánt
kitaszították az övéi, de Dewart úgy vélte, hogy ennek nincs jelentősege; ellenkezőleg, emiatt
valószínűleg élénkebben emlékeznek rá. Elhatározta tehát, hogy ha az időjárás engedi,
másnap ebbe az irányba tereli kutatásait, és szerfölött elégedetten elhatározásával, lefeküdt.
Jól aludt, noha az éj folyamán kétszer is hánykolódott és felébredt,s újból az volt az
érzése, sőt meggyőződése, hogy a falak nézik őt, amint ott hever az ágyban.
Másnap reggel, miután megválaszolt néhány levelet, amelyek napok óta válaszra vártak,
elindult Dunwich felé. Az ég felhős volt, és enyhe keleti szél fújt, amely esőt jósolt. Az
időváltozás következtében az erdős dombok kőkoronás csúcsaikkal komor és baljós
hangulatot kölcsönöztek Dunwich vidékének. Ezen a tájon kevés volt az utas, mivel kiesett a
szokásos útvonalból, ezért az utakat nem nagyon gondozták, s legtöbbjüket benőtte a fű, sőt a
bozót is.
Dewart még nem jutott messze, amikor felfigyelt arra, milyen különös ez a vidék,
mennyire elüt Arkham városától és környékétől, Aylesbury Pike útjának szelíd halmaival
kiáltó ellentétet alkottak Dunwich meredélyes dombjai, sötét szakadékaikkal és mélyútjaikkal,
fölöttük évszázadosnál régibbnek tűnő, elhanyagolt hidakkal. Az idegenekhez nem szokott
nép gyanakodva nézte a magányos férfit, aki döcögve haladt gépkocsijával a rossz utakon.
Dewart borzongva vette észre, hogy itt minden kellemetlen, sőt természetellenes benyomást
kelt, s a föld, amelyet gazdái szemlátomást parlagon hagytak, bizonyára meddő és alkalmatlan
a megművelésre.
Körülbelül egy órája járt már e barátságtalan tájon, amely annyira különbözött az ismert
Kelet-Amerikától, amikor nagyobbacska házcsoporthoz ért, amely bizonyára Dunwich falut
alkotta, noha semmiféle tábla nem jelezte ezt. A legtöbb ház lakatlan volt, sok romba is dőlt
már. A kis templom sem szolgálhatott régóta istentisztelet céljára, mert valami boltféle ütött
tanyát benne. Dewart odavezette kocsiját, és megállt két meglehetősen rongyos ember mellett;
az ódon templom falának támaszkodtak, s a testi-szellemi elkorcsosulás jelei látszottak rajtuk.
Dewart megszólította őket.
– Nem tudja valamelyikük, laknak-e itt indiánok?
Az egyik öreg tétova léptekkel közelebb ment a gépkocsihoz. Apró szeme mélyen ült
pergamenszerű arcában; a keze, gondolta Dewart, mintha karom volna. Abban a feltevésben,
hogy az ember azért ment oda, hogy válaszoljon kérdésére, Dewart türelmetlenül előrehajolt,
s arca kikerült a kocsitető árnyékából.
Kínosan meglepődött, amikor látta, hogy az ember összerezzen és hátrahőköl.
– Luther! – kiáltotta remegő hangon, a hátul maradt öreg felé fordulva. – Luther, gyere
ide... – és ujjával Dewartra mutatva, nagy izgalomban szólt hátra: – Emlékszel arra a képre,
amit Mrs. Giles mutatott a minap? Ő az! Életre kelt! Ugye hogy hasonlít ahhoz a képhez,
mi?... És itt az idő! Luther! Az idő, amiről beszélnek... amikor ő visszajön! Akkor visszajön a
másik is!
Társa megrántotta a kabátját.
– Várj csak, Seth... ne siesd el a dolgot... Kérdezd meg a jel felől.
– A jel! – kiáltotta Luther. – Önnél van a jel, idegen?
 Dewartot, aki életében találkozott már efféle emberekkel, elfogta az undor, és valósággal
erőfeszítésébe került, hogy ne mutassa ki túlságosan szembeötlően. De nem tudott él nélkül
válaszolni.
– Régi indián családok maradványait keresem – mondta röviden.
– Nincsenek már indiánok – felelte Luther.
Dewart szűkszavúan megmagyarázta, mit akar. Nem is számított arra, „hogy indiánokra
bukkan, de azt remélte, találhat egy-két családot, amelynek ereiben némi indián vér folyik”.
Mindezt egyszerű szavakkal magyarázta él, amelyeket ezek a csökött agyak is felfoghatnak, s
beszéd közben érezte Seth rászögezett tekintetét.
– Hogy is hívták azt az embert, Luther? – kérdezte váratlanul.
– Billingtonnak... Igen, Billingtonnak.
– Az ön neve Billington? – kérdezte merészen Seth.
– Az ükapám Alijah Billington volt – felelte Dewart. – No mármost, ami azokat a
családokat illeti...
Alighogy megmondta nevét, a két öreg magatartása teljesen megváltozott, kíváncsiságuk
szinte szolgai előzékenységbe csapott át.
-A Glen útján menjen... és térjen be az első házba a Glen patak innenső oldalán... A
Bishopok laknak ott... Bennük van indián vér... Talán valami más is, mint amit kérdez...És jó
lesz, ha távol kerül innen, mielőtt a kecskefejők csivitelni kezdenének, és a békák
rázendítenének... mert eltévedhet és furcsa dolgokat hallhat a levegőben... Ámbár ha ön
Billingtonfajta, talán rá se hederít... de kötelességemnek tartom figyelmeztetni... Úgy van,
Luther?
– Melyik a Glen útja? – kérdezte Dewart.
– Forduljon be baloldalt a második útra, aztán csak egyenesen... Nincs messze. Az első
ház a patak innenső oldalán. Ha Mrs. Bishop otthon van, ő megmondja azt, amit meg akar
tudni.
Dewart szeretett volna már továbbmenni, mert viszolygott a két szokatlan külsejű
öregembertől, akik nemcsak hogy testileg piszkosak voltak, de különös, formátlan füleik,
mélyen ülő, visszataszító szemeik az elkorcsosulás bélyegét viselték; csakhogy nagyon
kíváncsi volt, miért említették ezek az emberek a Billington nevet.
– Maguk Alijah Billingtont emlegették – mondta. – Mit beszélnek róla errefelé?
– Nem akartuk megbántani, uram! Nem akartuk megbántani! – védekezett sietve Luther.
– Menjen csak a Glen útján...
Dewart kezdte elveszíteni türelmét.
Seth kissé előrehajolt és mentegetőzve magyarázta:
– Az ön ükapját jól ismerték itt, uram, Mrs. Gilesnek van egy arcképe róla, egy ismerőse
rajzolta és... és ön valamelyest hasonlít hozzá, annyi szent. Azt is beszélik, hogy Billington
sarja egyszer visszaköltözik majd az erdei házba... ennyi az egész.
Dewartnak be kellett érnie ezzel; az volt az érzése, hogy a két öreg bizalmatlan iránta, de
biztosra vette, hogy a kapott felvilágosítások pontosak. Betért hát a második útra, és ahogy
mondták, továbbhaladt a Glen útján, amely sziklahegyek közt kanyargott, egyre jobban
elsötétedő égbolt alatt, s végül egy patakhoz ért. Körülnézett, s némi kutátás után felfedezett
egy tornácos házat, amelyet félig elrejtett a bozót. A ház meglehetősen omlatag volt, s
miközben a gyommal benőtt ösvényen lépkedett, attól tartott, hogy senki sem lakik benne. De
kopogtatott az ajtón, amelybe a Bishop nevet vésték otromba betűkkel.
Egy hang válaszolt bentről, egy erőtlen női hang, amely felszólította, hogy lépjen be, és
mondja meg, mit akar. Kinyitotta az ajtót, és nyomban megcsapta valami émelyítő bűz. A
szoba, amelybe belépett, nemcsak a borús idő miatt volt sötét, hanem azért is, mert minden
ablaka be volt zárva, és nem gyújtottak odabent semmi fényt. Minthogy az ajtót félig nyitva
hagyta maga mögött, kivehette egy hintaszékben lapuló öreg boszorkányféle alakját; teljesen
ősz haja szinte világítani látszott a szoba homályában.
– Ülj le, idegen – szólalt meg.
– Mrs. Bishop? – kérdezte Dewart.
Az asszony igennel válaszolt, s látogatója, talán túl sietséggel, hozzákezdett
mondókájához: hogy a környékbeli indiánok leszármazottjait keresi, s úgy értesült, hogy a
háziasszony ereiben indián vér folyik.
– Jól hallottad, idegen. A narragansettek vére folyik az ereimben, és a wampanaugoké is,
akik többek voltak indiánoknál... És te..: te a Billingtonokhoz hasonlítasz...
– Így mondják... – felelte Dewart szárazon. – Nincs benne semmi különös, mivel ehhez a
családhoz tartozom:
– Egy Billington, aki indián vért keres – dünnyögte az asszony. – Talán bizony Quamist
keresed?
– Quamist? – kiáltott fel Dewart megborzongva, és átvillant rajta, hogy Mrs. Bishop
ismeri valamiképpen Billington és Quamis szolgája történetét.
– Jaj!... Látom, hogy összerezzensz és megriadsz, idegen. De ne keresd Quamist, mert ő
sohasem jött vissza... és nem is jön vissza soha. Elment oda, és nem akar ide visszatérni
többé.
– Mit tud Alijah Billingtonról? – kérdezte gyorsan Dewart.
– Micsoda kérdés! Csak azt tudom, amit az enéim meséltek róla. Alijah többet tudott
annál, amit halandó emberek tudnak, idegen – és félelmetes kacajjal folytatta: – Többet tudott
annál, amit embernek tudnia szabad. Mágiát és réges-régi tudományt... Tudós volt ez az
Alijah Billington; jó tehetséget örököltél egyhez-máshoz... De te ne tedd azt, amit Alijah tett...
Hagyd a követ a helyén... tartsd zárva a kaput, hogy a kintiek ne térhessenek vissza.
Mialatt az öregasszony beszélt, különös, nyomasztó érzés kezdte eltölteni Dewartot.
Most, hogy távol került az ócska fóliánsoktól és újságoktól, és evilágibb környezetbe
csöppent – ha ezt a viskót annak lehetett nevezni –, a vállalkozás, amelynek oly lelkesen
vágott neki, kezdett nemcsak baljós, de természetellenes jelleget ölteni. A vénséges
vénasszony abban a sötét szobában, amelynek homálya elrejtette vonásait Dewart elől, de
megengedte, hogy észrevegye az idegen hasonlóságát Alijah Billingtonhoz, démoni
jelenségnek rémlett. Gurgulázó kacagása trágár és iszonyatos volt, és oly természetesen ejtett
szavai különös és rémítő jelentést nyertek – jóllehet Dewart általában híján volt a
képzelőerőnek. Miközben őt hallgatta, azt mondogatta magában, hogy nem csoda, ha
Massachusetts e távoli hegyei között képtelen babonákba és hajdankori hiedelmekbe botlik az
ember. Mrs. Bishop szavaiból azonban nem babonaság áradt, hanem egy titkos tudás
bizonyossága, s ráadásul valami nyugtalanító – szinte megvető fölényérzet az öregasszony
részéről.
– Mivel gyanúsították az ükapámat? Mit tudsz te arról? Talán boszorkánysággal? Az
ördöggel való cimborálással?
Az öregasszony újra nevetett. – Rosszabb volt ez annál? Olyasvalami, amit senki se
tudott szavakba foglalni? De nem is sikerült tetten érni Alijah-t, amikor kiment a hegyekbe
kiáltozva, és az a pokoli zene kísérte... Alijah szólította, és Az jött; Alijah elküldte, és Az
elment; elment, de figyel és lesben áll... Ebben az évszázadban eljött a pillanat, hogy a kapu
ismét megnyíljon, és Az visszatérhessen, hogy újra zsákmány után járjon a dombok között...
Az öregasszony közvetett utalásai úgy hangzottak, mint szokványos beszámoló;
Dewartnak felületes ismeretei voltak a boszorkányságról és demonológiáról. Mégis volt
ezekben a szavakban valami furcsamód elütő attól.
– Mrs. Bishop, hallott-e Misquamacusról?
– A wampanaugok Nagy Bölcse volt. Sokat hallottam róla nagyapámtól.
Ez legalább kétségtelenül legenda volt.
 – És ez a bölcs, Mrs. Bishop...?
– Ó ne kérdezd!... Ő tudta. Az ő idejében is voltak Billingtonok, te is tudod ezt. Nem
kell, hogy tőlem halljad. De én már öreg vagyok, nincs sok időm hátra a földön, és nem félek
kimondani. Megtalálod a könyvekben.
– Miféle könyvekben?
– Azokban a könyvekben, amiket az ükapád szokott olvasni... Mindent megtalálsz
bennük. Ha jól olvasod őket, megmondják, hogyan felelt Az a dombok közül, és hogyan jött
elő a levegőből, mintha a csillagokból esett volna le. De te ne tedd azt, amit ő tett; ha
megtennéd, akkor Az Akit Nem Szabad Néven Nevezni, legyen irgalmas hozzád... Ott
figyel... odakint figyel ebben a percben, mintha csak tegnap küldték volná el. Ezek számára
nem létezik az idő. Nem létezik a tér sem. Én csak egy szegény asszony vagyok, egy
öregasszony, akinek már nincs sok ideje hátra a földön, de azt mondom neked, hogy látom
körülötted ezeknek az árnyékát, körüllebegnek, miközben itt ülsz... Figyelnek, figyelnek... Ne
szólítsd őket, nehogy megint zsákmány után járjanak a dombok között!
Dewart növekvő nyugtalansággal hallgatta, s érezte, hogy lúdbőrös lesz tőle. Ez a
boszorkánykülsejű öregasszony, a környezet, hangjának színe, minden fantasztikus volt: noha
az öreg ház falai között volt, Dewartnak az a nyomasztó érzése támadt, hogy megrohanja a
homály, és a kőkoronás dombok rejtélye fenyegetően öleli körül. Határozottan érezte, hogy
valami alattomos, borzalmas dolog néz át a válla fölött, mintha a két dunwich-i öreg idáig
követte volna egy nagy, néma sokasággal, amely végighallgatja, amit mondanak neki.
Egyszerre mintha az egész szoba életre kelt volna, s ebben a pillanatban, amikor Dewartban
legnagyobb volt a feszültség, az öregasszony elhallgatott, aztán rémítő kacagásban tört ki.
Dewart talpra szökkent.
Viselkedéséből átragadt valami a vén boszorkányra mert hirtelen abbahagyta a nevetést,
és siránkozó, alázatos hangon mondta:
– Ne bánts engem, Uram; öregasszony vagyok én, akinek nincs sok ideje hátra a földön.
A félelemnek ez a kétségtelen megnyilvánulása különös riadalommal töltötte el
Dewartot. Nem szokott hozzá az alázatossághoz, és volt valami iszonyatosan émelyítő, a
természetével ellentétes ebben, s mivel tudta, hogy ez nem az ő hírnevének, hanem az öreg
Alijah-val való babonás hiedelmeknek tulajdonítható, kétszeresen visszataszító volt számára.
– Hol találhatom meg Mrs. Giles-t? – kérdezte szárazon.
– Dunwich túlsó végében lakik... Egyedül él a fiával, a fiával, akit ijesztőnek mondanak.
Alig lépte át a küszöböt, hátulról meghallotta Mrs. Bishop félelmetes kacagását.
Bármennyire undorítónak érezte is, pár percig még ott maradt és hallgatózott. A nevetés
lassanként elhalt, és az asszony mondani kezdett valamit, ám Dewart nagy ámulatára nem
angol szavak voltak ezek, hanem valamilyen fonetikus nyelv szavai, amiket döbbenetes volt
hallani ebben az eldugott völgyben. Egy darabig idegesen, de fokozódó kíváncsisággal
hallgatta, igyekezve emlékezetébe vésni azt, amit az asszony mond; a szavak egyetlen,
számára ismerős nyelvhez sem tartoztak. Megpróbálta leírni, lejegyezni a hangokat egy
boríték hátára, de amikor befejezte és elolvasta azt, amit írt, rájött, hogy írását lehetetlen
kihüvelyezni. „N’gai, n’gha’ghaa, shoggog, y’hah, Nyarla-thtep, Yogthoth, n-yah, n-yah.”
Odabentről még egy ideig hallatszott a hang, míg végül csend nem lett; de mintha csak
az előbbi szavakat ismételte volna. Dewart az írást nézte, amely teljesen megzavarta: az
asszony nyilván írástudatlan, babonás és hiszékeny; de azok a furcsa fonémák egy idegen
nyelvet sejtettek, s amennyire Dewart megállapíthatta egyetemi tanulmányai alapján, nem
tartoztak az indiánok nyelvéhez.
Némi bosszúsággal gondolt arra: ahelyett, hogy megtudott volna valamit, ami segítené
megértenie ősét, a rejtély, amely övezi őt, jobban mondva a rejtélyek egyre mélyebbek, s a
Mrs. Bishoppal folytatott eszelős és zavarba ejtő beszélgetés csak nagyon homályos
kapcsolatot mutat Alijah Billingtonnal, vagyis inkább a Billington névvel, mintha ez a név
valamilyen katalizátor volna, amely emlékek áradatát indítja be, ámde hiányzik belőlük a
rendszer vagy egy fő elem, ami értelmet adhatna az egésznek.
Gondosan összehajtotta a borítékot, hogy megóvja az írást, és zsebre vágta; most, hogy a
viskóban csend uralkodott már, visszatért gépkocsijához, és elindult az úton, amelyen jött,
áthaladva a falun. Minden ablak vagy kapu mögött legalább egy szempárt látott vagy sejtett,
amely lopva őt leste. Dunwich falu túlsó végéhez érve, amint Mrs. Bishop mondta, három
házra bukkant; bármelyikük lehetett Mrs. Gilesé.
Bekopogtatott a középsőbe, s amikor nem kapott választ, a következőhöz ment, amely
néhány méterrel távolabb állt. Érkezése nem maradt észrevétlen. Alig fordult a harmadik ház
felé, óriás fejű púpos alak bukkant elő a bokrok közül, s a ház felé rohanva eltűnt benne,
miközben éktelenül ordított:
– Ide jön, ide jön!
A fickó láttán Dewart ismét arra gondolt, milyen sok korcs lakik ebben a faluban, s
folytatva útját, a kapuhoz lépett és ujja bütykével kopogtatott.
A kapu kinyílt, és egy asszony jelent meg benne.
– Mrs. Giles? – kérdezte, levéve kalapját.
Az asszony elsápadt, láthatóan küszködött, hogy elrejtse felindulását.
– Nincs szándékomban megijeszteni önt – beszélt tovább Dewart. – Sajnos úgy vettem
észre, hogy ijesztő hatással vagyok a dunwichiekre. Mrs. Bisoph is megijedt tőlem. Ő volt
szíves megmondani, hogy hasonlítok valakihez... az ükapámhoz. És megjegyezte, hogy önnek
van róla egy arcképe, amit talán hajlandó lesz megmutatni.
Mrs. Giles hátralépett; keskeny, sovány arca részben visszanyerte színét. Dewart a szeme
sarkából megfigyelte, amikor a szél kissé meglibbentette az asszony kötényét, hogy a kötény
alá rejtett kezében apró figurát vagy amulettet szorongat, hasonlót azokhoz, amiket
Németországban a Fekete Erdőben, a Balkánon és Magyarországon látott.
– Ne engedd be, anya!
– A fiam nincs szokva idegenekhez – adott rövid magyarázatot Mrs. Giles. – Foglaljon
helyet, megyek és megkeresem a képet. Sok évvel ezelőtt készült, én apámtól örököltem.
Dewart megköszönte és leült.
Az asszony eltűnt egy belső szobában, kihallatszott onnan a hangja, amint fiát csitítgatta;
ennek félelme újabb megnyilatkozása volt Dunwich ellenséges magatartásának. De ez a
magatartás talán az idegenek teljes hiányának tulajdonítható, és ugyanígy bánnának bárki más
idegennel is, aki ebbe az isten háta mögötti hegyi faluba betoppanna. Mrs. Giles kisvártatva
visszatért a képpel.
Elnagyolt, de jó rajz volt. Dewart is megborzongott, oly szembeszökő volt a hasonlóság
ükapja és őközötte. Azon a hevenyészett vázlaton saját arcvonásait, saját szemét, saját
sasorrot látta annyi különbséggel, hogy Alijah Billingtonnak szemölcs volt az orra bal
oldalán, és szemöldöke jóval busább volt. Ám ez, gondolta eltűnődve Dewart, nyilván annak
tulajdonítható, hogy sokkal idősebb volt nála.
– Ön akár a fia is lehetne – jegyezte meg Mrs. Giles.
– Egyetlen kép sincs róla otthon – mondta Dewart –, és kíváncsi voltam rá.
– Megtarthatja, ha óhajtja.
Dewartnak előbb kedve lett volna elfogadni az ajándékot, de aztán arra gondolt, hogy
bármily keveset jelentsen is az asszonynak, mégis az apjától maradt emlék; azonkívül, neki
semmi szüksége sincs rá. Megrázta a fejét, tekintetét még mindig ősére szegezve, mintha
emlékezetébe akarna vésni külsejének minden részletét, majd átnyújtotta a rajzot az
asszonynak, köszönetet mondva szívességéért.
A púpos és torz fejű fiú tétován megjelent a két szoba közt az ajtónyílásban, készen arra,
hogy a veszély legcsekélyebb jelére elmeneküljön. Dewart feléje fordította tekintetét, és
rádöbbent, hogy nem fiú ez, hanem egy több mint harmincéves férfi. Bozontos hajzat övezte
degenerált arcát; rémülettel teli pillantása mintegy megbabonázva tapadt Dewartra.
Mrs. Giles némán figyelt; szemlátomást szerette volna, hogy látogatója távozzék már;
így hát Dewart felállt – ettől a mozdulattól az asszony fia sietve eltűnt a szomszéd szobában –,
még egyszer megköszönte szívességét, és elhagyta a házat; megfigyelte, hogy egész idő alatt,
amíg ő bent volt, az asszony egy pillanatra sem tette le védő amulettjét.
Nem maradt más hátra, mint hogy elhagyja Dunwich vidékét, ami örömére is szolgált,
ámbár kutatásai nem jártak sok eredménnyel, s az egyetlen dolog, ami némiképpen kárpótolta
bosszúságáért, ősének arcképe volt. Ámde Dunwich vidékére tett kirándulása
megmagyarázhatatlan nyugtalanságot hagyott hátra benne, s ez valami elviselhetetlen
undorral párosult, amit sokkal mélyebb ok válthatott ki, mint az ott észlelt szembetűnő
hanyatlás és elkorcsosulás.
Nem talált erre magyarázatot. Dunwich népe furán visszataszító volt, ehhez nem fért
kétség; mintegy külön fajt alkotott a sorozatos rokonházasságok jegyeivel és különböző furcsa
fiziológiai elváltozásokkal, mint a bámulatosan lapos fülek, amelyek úgy rásimultak a
koponyára, mintha egészükben odaragadtak volna, a savószínű, dülledt szemek és a nagy
szájak, bizonytalan formájú, fittyedt ajkakkal. De nemcsak Dunwich népe és tája hatott rá
ennyire kellemetlenül; volt valami más is, valami a vidék levegőjében, valami hihetetlenül ősi
és vészes, ami iszonyú rémtetteket és képtelen borzalmakat sugallt. A félelem, a rémség és a
borzalom mintha tapinthatóvá vált volna ebben az eldugott völgyben; a kicsapongás, a
kegyetlenség és a kétségbeesés mintha elmaradhatatlan része lett volna az életnek Dunwich
környékén; az erőszak, a zabolátlanság és a perverzitás mintha hozzátartozott volna az itteni
szokásokhoz, mindenekfölött pedig, mintha valami őrületféle lebegett volna a levegőben, ami
korra és állapotra való tekintet nélkül sújtotta a vidék minden lakosát, a környezetből áradó
őrület, amit sokkalta iszonyatosabbá tett az, hogy magán viselte az egyéni választás bélyegét
is. De egyéb is volt Dewart undorában: nem tudott szabadulni a rossz érzéstől, amelyet a
szembeötlő félelem keltett benne, amit az idevalósiak tanúsítottak irányában. Hiába
ismételgette magában: ugyanilyen félelmet mutattak volna minden idegen iránt, tudta, hogy ez
nem igaz. Szilárd meggyőződésévé vált, hogy Alijah Billingtonhoz való nagy hasonlósága
miatt félnek tőle. Eszébe jutott az a felzaklató megjegyzés is, amelyet Seth tett társának: hogy
„ő visszajött”; olyan komolyan mondta ezt, hogy szemmel láthatóan mindkét öreg erősen
hitte: Alijah Billington visszatérhet, és vissza is tér abba az országba, melyet több mint egy
évszázaddal ezelőtt elhagyott, hogy természetes halállal haljon meg Angliában.
Továbbhajtott az országúton, észre sem vette, hogy a völgyeket és dombokat egyre
jobban elárasztja a sötétség. Gondolatait ezer és ezer lehetőség kötötte le, s a kutatás száz meg
száz útja nyílt meg előtte. Egy különös erő mintha arra késztette volna, hogy hagyja abba a
keresést. Mintha valami ösztökélte volna, hogy ne próbálja kideríteni, miért féltek annyira
Alijah Billingtontól, nemcsak a maga korabeli dunwichiek tudatlan és elkorcsosult
leszármazottjai, de a – művelt vagy műveletlen – fehérek is, akik között élt.
Másnap Dewartot Bostonba hívta unokafivére, Stephen Bates, akinek őrizetében maradt
a személyi holmiját tartalmazó utolsó küldemény Angliából; ezért két napot töltött abban a
városban, hogy elrendezze holmijának elszállítását az Aylesbury Pike-i házba, Arkhamon túl;
a harmadikon azzal foglalkozott, hogy felbontsa a ládákat, kicsomagolja a dolgait és a
helyükre tegye őket. A frissen érkezett iratok között voltak az útmutatások, amiket anyja
hagyott rá, s amik az öreg Alijah Billingtontól származtak. Újabb kutatásai folytán Dewart
most még inkább szerette volna újra átvizsgálni ezt az írást; ezért buzgón keresni kezdte,
emlékezetébe idézve, hogy amikor anyja átadta neki, lepecsételt, jókora manilapapír-
borítékban volt, rajta anyja neve, az apa kézírásával. Jó órát keresgélt számtalan irata között,
amíg megtalálta az emlékezetes borítékot; rögtön feltörte a pecsétet, amit anyja tett rá, miután
elolvasta az utasításokat, közvetlenül a néhány évvel ezelőtt történt halála előtt. Első
észrevétele az volt, hogy az irat nem lehet az Alijah írta eredeti, hanem másolattal van dolga,
amelyet hihetőleg Laban készített élete vége felé, így hát a dokumentum nem egészen egy
évszázados. De aláíróként Alijah szerepelt, és Dewart meg volt győződve arról, hogy Laban a
legcsekélyebb részletében sem változtatott az iraton.
Egy kanna kávét vitt a dolgozószobába, s miközben az illatos italt szürcsölgette,
belekezdett az előtte heverő iratban foglalt utasítások olvasásába. A dokumentumot nem
keltezték, de szilárd kézzel és tisztán írták, ami nagyon kényelmessé tette az olvasását.
Ami a Massachsetts államban fekvő amerikai birtokot illeti, kérem mindazokat, akik
utánam jönnek, hogy a mondott birtokot őrizzék meg a családban, olyan okok miatt,
amelyekről jobb nem tudniuk. Ámbár kevéssé valószínűnek tartom, hogy bármelyikük is
visszatérjen Amerikába, ha valaki mégis megtenné, kérem azt, aki ama birtokra megy, hogy
tartson be néhány szabályt, amelyeknek értelmét megtalálja a Billington Erdőben fekvő és
Billington Ház néven ismert kúriában hagyott könyvekben. A mondott szabályok a
következők:
Legyen, gondja rá, hogy a vízfolyás ne szűnjön meg a torony szigete körül, ne bántsa a
tornyot semminő formában, és ne folyamodjék a kövekhez.
Ne tárja fel a más időre és térre nyíló kaput, ne szólítsa Azt, aki Lesben áll a bejáratnál,
ne hívja a dombokra.
Ne háborgassa a békákat, különösképpen a torony és a ház közötti mocsár varangyait, se
a denevéreket, se a kecskefejőnek nevezett madarakat, mert félő, hogy zárak és őrök nélkül
marad.
Ne nyúljon az ablakhoz, és ne próbáljon valamiképpen változtatni rajta.
Ne adja el vagy bérbe a birtokot olyan záradék nélkül, amely megtiltja, hogy a szigetet és
a tornyot háborgassák, vagy az ablakon változtassanak, ha csak egészen le nem rontják.
Az egész terjedelmében lemásolt aláírás így hangzott: Alijah Phineas Billington. Eddigi
felfedezéseinek fényében bármennyire hiányosak voltak is, ez a rövid írás nagyon fontossá
vált. Dewart nem érthette, miért törődött annyit ükapja a toronnyal, s miért érdekelték annyira
a mocsár lakói és az az ablak, amely bizonyára a dolgozószobáé.
Dewart kíváncsian feltekintett az ablakra, s azt kérdezte magában, mi lehet abban az
ablakban, ami annyi figyelmet érdemel. A minta kétségtelenül érdekes volt; koncentrikus
köröket ábrázolt minden irányban szétágazó sugarakkal, s a közepét övező színes üveg
különösképpen kivilágosodott most, napszálltakor, amikor a nap éppen oda sütött. Miközben
nézte, az az érzése támadt, hogy a körűik ólomrácsa megmoccan, elfordul, a sugarak
elgörbülnek, s mintha az ólompántok játékából, amint egybeolvasztják a különböző színű
üvegdarabokat, egy kép alakulna ki... Dewart azonnal behunyta a szemét és megrázta a fejét;
azután újabb pillantást kockáztatott meg az ablak irányába. Nem fért hozzá kétség: egy
groteszk, torz fej látványa tárult eléje. Dewart mintegy megbűvölve bámulta. Tökéletesen
kivehette a szemeket, jobban mondva szemgödröket, a szájat és a magas, kúpos homlokot...
de ezzel véget is ért minden emberszerűség, mert haj helyett azon a fejen mintha csápok
nőttek volna. Mindhiába pislogott Dewart, a groteszk látomás megmaradt. Előbb a Nap, aztán
a Hold – gondolta Dewart, s percek múltán arra a meggyőződésre jutott: ükapja
szántszándékkal úgy mintáztatta ezt az ablakot, hogy ilyen hatást keltsen.
De ez a magyarázat nem elégítette ki. Széket húzott az ablak alatti könyvállvány-sor
mellé, felállt a székre, aztán egy erős állvány tetejére, ilyen módon egy szinten volt az
ablakkal, amelyet üvegről üvegre szándékozott szemügyre venni. De alig került ebbe a
helyzetbe, úgy rémlett neki, hogy az egész ablak megelevenedik, mintha a holdfény
valamilyen gonosz varázslatot művelt volna vele.
A káprázat éppoly gyorsan meg is szűnt, mint ahogy elkezdődött, de Dewartban némi
izgalom maradt. Az ablak középső üvege színtelen, átlátszó volt, és Dewart keresztülnézett
rajta. A mocsár fölött átlátott a holdfényes toronyra – amely kivált a fák homályos tömegéből
–, s arra gondolt meg kell vizsgáltatnia a szemét, mert az volt a benyomása, hogy valami sötét
dolog lebeg a torony kúpos teteje körül. Dewart megrázta a fejét. Minden bizonnyal a
holdfény okozta ezt a hatást, vagy talán a mocsár párái szálltak a ház fölé, s ebben a
magasságban szokatlan alakot öltöttek.
Mégis izgatott volt. Leszállt a bútorról, és a dolgozószoba ajtajához ment, onnan újabb
pillantást vetett az ablakra, amelyen most alig volt fény. Megkönnyebbülten sóhajtott,
megbizonyosodva arról, hogy normális. Az aznap este történtek kétségtelenül okot adtak arra,
hogy úgy érezze, megzavarodott, nem is szólva arról, hogy ükapja megmagyarázhatatlan
utasításai olyan lelkiállapotot teremtettek, amely kedvezett a dolgok téves értelmezésének.
Kiment, hogy sétáljon egyet, ahogy eltervezte; de mivel sötétség volt, mert a hold elbújt,
nem ment az erdőbe, hanem Aylesbury Pike országútja felé tartott. Annyira ideges volt, hogy
állandóan az volt a benyomása, követik, s időnként lopva hátra és a fák közé pillantott,
valamilyen állat parázsló szemét keresve, amely elárulná jelenlétét. De semmit sem látott.
Feje fölött a csillagok mind fényesebben ragyogtak most, hogy a hold eltűnt.
Aylesbury Pike országútjához érve, az elhaladó gépkocsik látványa és zaja
megnyugtatta. Arra gondolt, hogy túlságosan egyedül van, valamelyik nap meg kell hívnia
unokafivérét, Stephen Batest, hogy töltsön vele egy-két hetet. Miközben ott állt, Dunwich
irányában gyenge narancsszínű fényt pillantott meg a láthatáron, és lármát is vélt hallani,
mintha jajkiáltások lettek volna. Feltételezte, hogy Dunwichben felgyúlhatott egy viskó, s
tovább figyelt, amíg a fény elhalványult és kihunyt. Azután elindult hazafelé azon az úton,
amelyen jött.
Éjjel felébredt, azzal a határozott benyomással, hogy nézik, de képtelennek ítélve érzését,
sikerült ismét álomba merülnie. Nyugtalanul aludt, s amikor felébredt, olyan fáradt volt, mint
aki egyáltalán nem is pihent, hanem egész éjjel járkált. Ruhája, melyet lefekvéskor gondosan
elhelyezett egy széken, szanaszét hevert, noha nem emlékezett hogy az éj folyamán felkelt és
széthányta volna.
Villany ugyan nem volt a házban, de volt Dewartnak egy kis telepes rádiója, melyet
esténként használt, csak elvétve zeneműsorok hallgatására, inkább arra, hogy meghallgassa a
híreket, különösen reggel, amikor a Brit Birodalom híreit közvetítették. Ezt a közvetítést a
bostoni adóból sugárzott rövid helyi hírek előzték meg; aznap reggel, amikor Dewart
bekapcsolta a rádiót, hogy hallja a londoni híreket, már mondták a helyieket. Egy
gyilkosságról szóló beszámoló vége felé tartottak éppen, s ő szórakozottan és kissé
türelmetlenül hallgatta.
– ...a holttestet alig egy órával ezelőtt fedezték fel. Még nem azonosították, de alighanem
földműves lehet. A boncolást még nem ejtették meg, ám a hulla olyan zúzott és roncsolt, hogy
azt gondolhatnánk, hullámok verdesték sokáig a sziklákhoz. Mégis, mivel a holttestet a
szárazföldön találták, messze a partvonaltól, és nem is volt nedves, feltételezik, hogy
szárazföldi gyilkosságról van szó. Úgy tűnik mintha a holttestet a levegőből dobták volna le,
repülőgépről vagy más efféléről. Egyik orvos, aki megvizsgálta, bizonyos hasonlóságokat
jelzett egy gyilkosságsorozattal, amelyet több mint egy évszázaddal ezelőtt követtek el ezen a
vidéken.
Úgy látszott, ez az utolsó helyi hír, mert a bemondó nyomban bejelentette a londoni
közvetítést. Ennek a helybeli gyilkosságnak a híre szokatlan hatással volt Dewartra. Általában
nem volt fogékony természetű, noha a kriminológia meglehetősen érdekelte; ám az a
kellemetlen gondolat hatalmasodott el benne: ez a gyilkosság arra való, hogy utánozzák, mint
a londoni Hasfelmetsző Jack vagy Troppmann gyilkosságait. Alig figyelt a Londonból
közvetített hírekre. Nagyon elmerült gondolataiban, s arra a következtetésre jutott, hogy
túlságosan érzékennyé vált az események és a légkör iránt, amely körülveszi, amióta
Amerikába gyökerezett; szeretett volna rájönni, mi az oka annak, hogy elveszítette régi
közömbösségét és hűvösségét.
 Aznap reggel elhatározta, hogy újraolvassa őse utasításait. Ezért reggeli után elővette a
manilaborítékot, és dologhoz látott, eltökélve, hogy valami értelmet hámoz ki azokból a
mondatokból. Egyenként tanulmányozta az utasításokat, hosszasan eltűnődött mindegyiken.
„Legyen rá gondja, hogy a vízfolyás ne szűnjön meg”, csakhogy nem folyik már víz a sziget
körül. Alighanem jó ideje; ami a tornyot illeti, feltehető, hogy amikor kivette a tetőbe illesztett
követ, részben már „bántotta” is. De mi az ördögöt akar mondani Alijah, amikor arra inti, ne
„folyamodjék a kövekhez”? Miféle kőövekhez? Dewart nem emlékezett más kövekre azokon
kívül, amelyek Stonehenge druida maradványait juttatták eszébe. Ha ezekre a kövekre utalt
Alijah, hogyan képzelhette, hogy valaki „folyamodik” hozzájuk, mintha értelmes lények
volnának? Nem foghatta fel ezt; talán unokafivére, Stephen Bates felvilágosíthatná a
dologban. Ha majd eljön, megmutatja neki az iratot: Folytatta: Milyen „kapura” céloz az
ükapja? Őszintén szólva ez az egész mondat afféle fejtörő. „Ne tárja fel a más időre és térre
nyíló kaput, ne szólítsa Azt, aki lesben áll a bejáratnál, ne hívja a dombokra.” Lehet valami
ennél érthetetlenebb? Felfigyelt az Alijah által használt jelen időre is. Azt akarta volna
mondani, hogy ő Dewart, vagy aki ezeket az utasításokat olvassa, ne próbáljon megtudni
semmit a múltakról? Ez is egy lehetőség, ám ha elfogadja az ember, akkor is meg kell
fontolnia, hogy Alijah egészen mást akarhatott mondani a „más tér”-rel. Abban a kifejezésben
pedig, hogy „Azt, aki lesben áll a bejáratnál”, van valami igazán baljós és hátborzongató.
Miféle bejáratnál? Ki lehet „Az”? És végezetül, mit akarhatott mondani Alijah, amikor arra
intette örökösét, hogy „ne hívja a dombokra”? Dewart mintha látta volna magát vagy mást,
amint a dombok közt állva hív valakit... Ez már valóban nevetséges. Ezt is megmutatja
Stephennek.
A harmadik mondattal folytatta. Semmi kedve sem volt háborgatni a békákat és
varangyokat, sem a denevéreket és kecskefejőket, így hát semmi ellenvetése nem volt ennek a
passzusnak az utasításaival szemben. De... „mert félő, hogy zárak és őrök nélkül marad”.
Szent Isten! Lehet valami ennél képtelenebb, értelmetlenebb? Miféle zárak? Miféle őrök? Őse
kétségtelenül rejtvényekben fogalmazott. Azt szeretné tehát, hogy örököse keresse meg
ezeknek a rejtvényeknek a megfejtését? És ha igen, miképpen? Úgy, hogy nem fogadja meg
utasításait, és figyeli, mi történik? Nem valószínű.
Letette az iratot, mélységes zavart és bosszúságot érzett. Bármennyit törte is a fejét, nem
tudott semmilyen kielégítő következtetésre jutni azonkívül, hogy az öreg Alijah olyasmibe
keveredhetett, amit a környékbeliek nem néztek jó szemmel. Dewart arra gondolt,
csempészetről lehetett szó talán a Miskatonic folyó és a torony melletti mellékvizek
felhasználásával.
A nap hátralevő részében Dewart azzal foglalatoskodott, hogy elrendezze az előző nap
kicsomagolt utolsó holmikat. Anyja iratai között, amelyekhez sohasem nyúlt, talált egy
borítékot ezzel a felírással: „Bishop levelei A. P B. hez.” A Bishop név nyomban
emlékezetébe idézte az öregasszonyt, akivel Dunwichben beszélt.
Felnyitotta a borítékot, és leveleket vett ki belőle, amelyek sok évtizedesnek látszottak. A
leveleket valaki megszámozta egytől négyig: más kéz, mint amely írta őket. A papír vastag és
erős volt, az írás végtelenül finom, ami megnehezítette az olvasását. Sorra minden levelet
megvizsgált, hogy megállapítsa, melyik évben íródtak, de egyiken sem volt feltüntetve.
Régies angolsággal írták őket.
 
New Dunnich, április 27.
 
Tisztelt barátom!
A testeket illetően, melyekről beszéltünk volt, elmondom, hogy múlt éjjel láték egy
Nagyot, megjelenésre olyat, mint képzeltük, sötét szubsztanciából való szárnyakkal, s testéből
kígyókhoz hasonlatos dolgok állnak ki, melyek azonban hozzá vannak nőve. A Dombokra
szólítám és a Körbefogám Őt, de csak nagy nehézséggel, úgy látám, a Kör nem eléggé
hatalmas ahhoz, hogy sok ideig ott fogja. Beszélgetni próbálék vele, de nem sok sikerrel,
ámbár abból, mit elhadara, megértém, hogy Kadathból jött, a fagyos Nyugatról, mely a
Könyvben említett Leng Fennsík közelében vagyon. Többen látták a tüzet a Domb felett, és
beszélének róla, köztük egy Wilbur Corey nevezetű, aki bizonnyal okvetetlenkedni akar,
merthogy igen fenn hordja az orrát és kíváncsi természetű. Jaj neki, ha a Dombra jönne, mikor
én ott vagyok! Ámde bizonnyal nem jön. Alig várom, hogy többet is megtudjak e dolgokról,
minek uraságod Nagymestere, Rich. B., kinek neve örökre be lészen vésve Yogge-Sothothe és
mind a Nagy Öregek köveibe. Örvendek, hogy uraságod újólag a közelünkben vagyon, s
remélem, látogatására mehetek, mihelyt lovam helyrejön, mert másra a világ kincséért sem
ülnék. E hét egyik napján, éjnek idején, nagy kiabálást és sikoltozást hallék uraságod erdeiből,
s gondoltam, bizonyosan visszatért Házába. Rövidesen meglátogatom, ha uraságod fogadni
méltóztatik, addig is maradok uraságodnak igaz tisztelője
Jonathan B.
 
Az első levél után Dewart rögtön elolvasta a másodikat is.
 
New Dunnich, május 17.
 
Nagyra becsült barátom!
Megkaptam a sorait. Fájlalom, hogy szerény erőfeszítéseim kellemetlenségeket okoztak
uraságodnak, nekünk és mindazoknak, kik Őt szolgáljuk, Akit Nem Szabad Néven Nevezni,
és a Nagy Öregeket, ámde a következő történt: az a balga kíváncsi Wilbur Corey meglepe a
Kövek közt szolgálatom végzése közben, és kiabálni kezde, mondván, hogy Boszorkány
vagyok, és ő felad, ami módfelett bosszanta engem, minek okáért rá küldém Azt, kit én
hatalmamban tartok, s széttépve és véresen vivé el tőlem oda, ahonnét Az jön; nem tudom,
mely határig viheté, ám annyit tudok, soha többé nem tér vissza a világ e tájára oly állapotban,
hogy elmondhatná azt, amit látott és hallott. Megvallom, hogy e látvány rémülettel tölt el,
annál is inkább, mert nem vagyok bizonyos abban, milyen szemmel néznek bennünket Ama
Kintiek, s gyakorta gondolom, csak félig-meddig érik be azzal, hogy mi ezen járást nyitjuk
nekik. Másfelől komolyan tartok tőle, hogy mások is készen állanak behatolni, mert valamely
napon, kissé változtatván a Könyv szavain, a szokott helyen rövid ideig valóban iszonyatos
Dolgot láték, hatalmas Valamit, mi folytonosan változtatá Alakját, és rémítő hatást kelte. A
Valamit más Kisebbek kísérék, melyek flótához hasonlatos, igen különös hangszerszámokkal
muzsikálának, amilyet én még sohasem hallottam. Mindez arra késztete, hogy nagy
zavarodottságomban félbehagyjam Szolgálatomat, mire a Jelenség eltűnt. Hogy ez mi lehetett,
nem tudom, a Könyv sem szól semmit arról, hogyan idézzem meg, legfeljebb azt, hogy
valamely nagy Démon Yruból vagy Nhhngrból, mely nagyon messze vagyon, Kadath
közelében, a fagyos Nyugaton. Kérem, tudassa velem véleményét erről, és adjon tanácsot,
mert nem szeretnék magam is elpusztulni. Abban a reményben, hogy hamarosan láthatom,
maradok uraságodnak alázatos szolgája a Kish jegyében,
Jonathan B.
 
Nyilván hosszú idő telt el e levél és a harmadik között, mert, noha a harmadikon nem
volt keltezés, az időre való utalások legalább fél esztendő elteltére vallottak.
 
New Dunnich
 
Nagyra becsült Testvérem!
 Tudatom arról, amit tegnap este láték a hóban: Nagy lábnyomok valának, azazhogy
„lábnyomok” helyett inkább csak „nyomokat” kellene mondanom, mert mintha
szörnyűségesen nagy mancs nyomai lettek volna, melynek szélessége több vala egy lábnál,
hossza pedig a kettőt is eléré, s azt a látszatot kelté, mintha a földön húzták volna. Olney
Bowen hozá a hírt, ki az erdőben pávára vadászott. Senki sem hivé rajtam kívül, de színlelém,
hogy nem érdekel, ámbár megfeszített figyelemmel hallgatám. Mihelyt tehetém, a megjelölt
helyre sieték, hol is megpillantván az első nyomokat, bizonyosra vevém, hogy mások is
vannak az erdő sűrűjében. Megkeresém ezeket, és meg is találám úgy, amint képzeltem; a
Kövek mellett sokkal nagyobb számban valának. Ámde semmi élőt nem láték a környéken, s
a nyomokat megvizsgálva azt következtetém ki, hogy szárnyas lények hagyták ezeket.
Tovább vizsgálám a földet a Kövek mellett, megtalálám egy fiú lábnyomait és más nyomokat,
melyek őt követték. A lábnyomokból úgy ítélém, hogy a fiú futott, ami ,módfelett felizgatott
és megriasztott; volt rá oka, mert az erdőszélen meglátám a hóban a puskáját, egy pávától
származó némely tollakat és egy sapkát, mely dolgok segítének megállapítani, hogy a szóban
forgó személy Jedediah Tyndal 14 esztendős legény. Ma reggel tudakozódva, megtudám,
hogy amint tartottam tőle, eltűnt. Hosszas töprengés után azon következtetésre juték, hogy
valamely Nyílás nyitva maradhatott, és Valami átjöve rajta, de nem tudom, mi lehetett, és
kérem uraságodat, ha megtalálná a Könyvben ama szavakat, melyekkel újra ki lehet
parancsolni, mondja el ezeket... Ámbár nagyon félek, hogy nem egy Valami jöve át, hanem
több, tekintettel a nyomok nagy számára. Nem hiszem, hogy valaki is látta volna Őket,
magam sem láttam; ezért nem tudom, vajon N. vagy Yogge-Sothoothe vagy Más Szolgáiról
van-e szó.
Esedezve kérem, siessen, nehogy ezek a Valamik nagyobb bajokat okozzanak,
mivelhogy szemlátomást Vérivók, mint a többiek, és nincs megmondhatója, mikor jönnek elő
újfent táplálékot keresni.
Yogge-Sothothe Neblod Zin
Jonathan B.
 
A negyedik levél volt bizonyos tekintetben a legijesztőbb. Az első három döbbent
csodálkozást váltott ki Dewartból; de a negyedik görcsös rémületet keltett, nem is szavaival,
hanem rejtett összefüggéseivel.
 
New Dunnich, április 7.
 
Nagyra becsült és Szeretett Barátom!
Miközben este alváshoz készülődék, hallám Azt, aki ablakomhoz jött: nevemen szólíta és
megfenyegete, hogy keresésemre indul; bátor ember lévén, a sötétben az ablakhoz mentem és
kitekinték. Nem látván semmit, kinyitám, és azon nyomban dögletes rothadásszag árada be,
melytől visszahőkölék. Ekkor az ablakhoz jöve Valami és megérinté arcomat. Kocsonyás
anyagból volt, és érintése undorító, kicsi híján eszméletemet vesztém. Nem is tudom, meddig,
kábultan állék, mígnem végül elegendő bátorságot gyűjték, hogy bezárjam az ablakot, és
visszabújjak az ágyba. Ám alighogy lefeküdtem, a Ház remegni kezde, és megértém, hogy Az
járkál a ház körül; ismét hallám, hogy nevemen szólít, de ezúttal nem válaszolék, halálra
váltan töprengvén, hogy mit is tegyek. Előbb N. ama szárnyas szolgái, kik átjöttek az Arab
szavak helytelen ejtése folytán maradt nyíláson, most pedig ez a Nagy Valami, ami nem
tudom, mi lehet, csupán azt, hogy a Szél Vándora, kinek több neve is vagyon, mint
Wiendeego, Ythaka és Loegar, s akit sohasem láttam. Mélyen fel vagyok indulva, attól félek,
ha kimegyek a Kövekhez, hogy a Dombokra hívjam Őt, nem N. vagy C. jelenik meg, hanem
ez a másik, ki nem evilági hangon ejti ki nevemet. Ha ez történnék, könyörgöm, menjen ki
éjjel, és zárja be a kaput, nehogy mások jöjjenek át, kiknek nem szabad emberek között
járniuk, mivel hogy a Nagy Öregek gonoszsága túlságosan nagy magunkfajta lények számára,
hiszen még az Ős Istenek sem tudták elpusztítani Őket, csupán bezárni azokba a terekbe és
mélységekbe, melyekhez a kövek érnek el a Csillagok és a Hold idején. Azt hiszem, Halálos
Veszélyben vagyok, minthogy a nevemet hallám azon Éjszaka egy nem evilági Valamitől, és
nagyon félek, hogy ütött az órám. Nem olvastam levelét kellő figyelemmel, és rosszul
értelmeztem szavait: „Ne hívj Senkit, akit nem lehet visszaküldeni; úgy értem, Senki olyat,
aki aztán hívhat valamit ellened, s aki ellen legerősebb varázslataid is hatástalanok. Hívjad
mindig a Kisebbeket, hátha a Nagyok nem hajlandók engedni, s hatalmasabbak nálad.” Ám ha
hibáztam, esedezve kérem, orvosolja idejében. Igaz híve
N. szolgálatában,
Jonathan B.
 
Dewart sokáig nézte ezeket a leveleket. Világos volt már számára, hogy ükapja démoni
ügyekbe keveredett, amelyekbe beavatta a dunwich-i Jonathan Bishopot, anélkül azonban,
hogy tanítványát kellőképpen kioktatta volna. A dolog természetét nem értette Dewart, de
nagyon tartott tőle, hogy boszorkánysággal és fekete mágiával kapcsolatos. Azokban a
levelekben foglalt utalások egyidejűleg oly iszonyatosak és oly hihetetlenek voltak, hogy már-
már hajlandó lett volna azt hinni, valamilyen jól kifundált szélhámossághoz tartoznak.
Egyetlen, bár meglehetősen unalmas módja volt annak, hogy megtudja az igazat. A
Miskatonic Egyetem könyvtára Arkhamban még nyitva van, és átnézheti a helyi lapok
évfolyamait, hogy felkutassa, ha lehetséges, bárkinek a nevét, aki különös körülmények
között tűnt el vagy halt meg az 1790 és 1815 közötti években, mert ez felelne meg annak az
időnek, amikor azok az események végbementek.
Semmi kedve sem volt elmenni, először mert még nem végzett írásai rendezésével,
azután mert a feladat, hogy ócska újság-évfolyamokban böngésszen, valóban terhes volt. De
nem volt más módja, hogy megtudja azt, amit kíván, elindult hát a könyvtárba, abban a
reményben, hogy vacsoraidő előtt befejezi munkáját.
Az 1807-es év újságaiban megtalálta, amit keresett, sokkal többet is, mint amennyit
akart. Irtózattal eltelve részletes jegyzéket készített mindarról, amiről tudomást szerzett, s
mihelyt hazaért erdei házába, leült a dolgozószobájában, hogy próbálja egybevetni és
elemezni a frissen felfedezett adatokat.
Az első Wilbur Corey eltűnése volt. Nemsokára követte a Jedediah Tyndal nevű fiúé.
Ezután újabb négy-öt eltűnés következett, amelyeket némi idő választott el egymástól, majd
az utolsó Jonathan Bishop eltűnése volt. De Dewart felfedezései nem értek véget ezekkel a
sorozatos eltűnésekkel. Még mielőtt Bishop eltűnt volna, előkerült Corey és Tindall, egyik
New Plymouth közelében, a másik Kingsport vidékén. Corey holttestét összemarcangolva és
széttépve találták meg, a Tyndalén azonban alig volt valami nyom; mindkettő halott volt, de
csak kevés ideje halott. Maradványaikat nem találták meg az eltűnésük óta eltelt több hónap
alatt. Ezek a felfedezések borzalmas alátámasztást adtak Bishop leveleinek. Mégis, e
kiegészítő adatok ellenére, az események távolról sem világosodtak meg, értelmük éppoly
homályos maradt, mint azelőtt.
Dewart szüntelenül unokafivérére, Stephen Batesrr gondolt. Bates tudós ember volt, s
valóságos tekintély Massachusetts őstörténetében. Mi több, fényt derített néhány, addig
kétséges dologra, s nagyon is lehetségesnek látszott, hogy segítséget nyújthatna Dewartnak.
Ugyanakkor Dewartnak az volt az érzése, hogy óvatosan kell eljárnia, s a lehető legnagyobb
titokban folytatnia kutatásait, anélkül, hogy felébresztené bárki kíváncsiságát. Mikor számot
adott magának erről, felmerült benne a kérdés, miért is jutott erre a meggyőződésre, mivel
voltaképpen semmi oka sem volt a titkolózásra; de mintha a saját akaratától idegen, magasabb
erő kényszerítette volna.
 Eltette az újságokban talált esetekről készített jegyzeteit Bishop levelei mellé, s nagyon
felzaklatva feküdt ágyba, agyában tovább keresve a magyarázatot az újonnan felfedezett
eseményekre.
Talán az évszázaddal előbb megesett dolgokkal való beható foglalkozás okozta furcsa
éjszakai álmát. Sohasem álmodott még ehhez hasonlót. Nagy madarakkal álmodott, amelyek
emberekkel küzdöttek és széttépték őket, irtózatos madarakkal, amelyek némi groteszk
hasonlóságot mutatnak emberi lényekkel; szörnyűséges állatokkal álmodott, s a
leggroteszkebb szerepekben látta önmagát. Álmában hol szerpap volt, hol áldozár, különös
papi díszbe öltözve; a házból az erdőbe ment, megkerülve a varangyos-denevéres mocsarat,
míg végül a toronyhoz ért. Fények villogtak mind a toronyban, mind a dolgozószoba ablakán,
kigyúltak és kialudtak, mintha jeladások lettek volna. Azután úgy rémlett neki, hogy a druida
kőkörhöz ér, s a torony aljában állva néz a nyílásra, melyet ő maga csinált, és fertelmesen
kicsavart latin szavakat kiabál az égre. Hogy háromszor elismétel bizonyos varázsigét,
miközben meghatározott ábrákat rajzol a homokba, s nagy zajjal nyomban visszataszító
külsejű, rettentő lény jelenik meg, a tetőnyíláson behatol a toronyba s újra kijön a kapun,
félrelökve őt, Dewartot, s parancsoló hangon szól hozzá, áldozatot követel tőle, aminek
hallatára Dewart a kőkörhöz rohan, Dunwich felé küldve a látogatót, aki el is távozik arrafelé,
iszonyú képe eltűnik a fák között. Azt álmodta, hogy ott marad a torony aljában fülelve, és
kisvártatva valamit hall, ami kellemes fülének: kiáltozást és sikoltozást az éjszakában. A
torony mellett figyel, amíg az a valami újra megjelenik, csápjai között az áldozattal, s eltűnik
ott, ahonnan felbukkant a toronyban. Ekkor mély csend ül meg mindent, s ő hazamegy a
korábbi úton, és nyugovóra tér.
Mintha különös álmai kimerítették volna, Dewart tovább aludt másnap reggel a
szokásosnál. Amikor felébredt és látta, milyen későre jár, kiugrott az ágyból; de alig tette a
földre a lábát, visszaesett az ágyra, annyira sajgott a lába. Mivel nem szokta meg, hogy baja
legyen a lábával, kíváncsian lehajolt, hogy megvizsgálja, s látta, hogy talpa meglehetősen
sebes és dagadt, bokája csupa karcolás és zúzódás, mintha szeder és tövis között járt volna.
Elálmélkodott; mégis az volt az érzése, hogy nem kellene. De még inkább meglepődött,
amikor ismét lábra állt, s megbizonyosodott arról, hogy bárha fáj, nem is olyan
elviselhetetlen.
Némi nehézséggel sikerült harisnyát és cipőt húznia, s így bebiztosítva, úgy érezte, nem
esik különösebben nehezére a járás. De hogyan történhetett ez? Rögtön az jutott eszébe, hogy
bizonyára álmában járkált. Ez önmagában meghökkentő volt, mert azelőtt ritkán nyilvánult
meg nála efféle hajlam. Ráadásul az erdőben kellett járnia, mivel ez az egyetlen magyarázat
karcolásaira és sebeire. Lassanként kezdett visszaemlékezni álmára; előbb nem emlékezett rá
tisztán, de arra igen, hogy a torony mellett volt. Ezért befejezte az öltözködést és kiment,
azzal az elhatározással, hogy amennyire lehetséges, utánanéz, maradt-e valahol nyoma
éjszakai kirándulásának.
Eleinte nem talált semmit. Csak a toronyhoz érve pillantotta meg a homokban, a
kőkörhöz közel, egy férfi meztelen lábának – kétségtelenül az övének – a lenyomatát. Követte
a nyomot, noha halvány volt, a torony belsejébe, s ott, hogy jobban lásson, gyufát gyújtott.
Ennek gyenge fényénél valami mást is látott.
Újabb gyufát gyújtott, és tovább nézte, miközben gondolatai összekuszálódtak a hirtelen
riadalomtól, amely elfogta. Amit ott látott, az egy folt volt a lépcső első kőfokán, félig a
lépcsőn, félig a homokpadlón; piros, csillogó folt, s mielőtt még ujjával érintette volna, rájött,
hogy... vér!
Dewart döbbenten bámulta, ügyet sem vetve a meztelen lábak nyomaira maga körül, s
azzal sem törődve, hogy a gyufa elég, és mindjárt az ujjait perzseli. Mikor a gyufa a húsára
égett, eldobta. Másikat akart gyújtani, de nem volt mersze. Reszketve elhagyta a tornyot, s
odakint a falnak kellett támaszkodnia, nehogy elessék. Megpróbálta valamelyest rendezni
gondolatait. Nyilván túlságosan elmerült a múltban, s képzelete betegesen felfokozódott. A
torony végül is nyitva van; könnyen lehetséges, hogy egy nyúl vagy más ilyen állat
behúzódott oda, s egy menyét megtámadta és megölte; lehetséges, hogy a tetőnyíláson
behatolt egy bagoly, s récét vagy valami hasonlót zsákmányolt; de be kellett látnia: a vérfolt
túlságosan nagy ahhoz, hogy a két elképzelés közül bármelyik is megállhatná a helyét,
azonkívül semmi nyoma tollnak vagy szőrnek, ami okvetlenül maradt volna egy ilyen csata
színhelyén.
Némi idő elteltével elszántan bement ismét a toronyba, és újabb gyufát gyújtott.
Valamilyen nyomot akart keresni, ami megerősítené feltevését. Nem volt semmi. A
küzdelemnek semmi jele, ami a természet egy ilyen hétköznapi tragédiájára utalt volna.
Azonban másfajta nyom sem akadt. Csupán az a vérnek tűnő folt, olyan helyen, ahol
ilyesminek semmi helye sincs. Dewart próbálta higgadtan nézni, anélkül, hogy ösztönösen
összefüggésbe hozná múlt éjszakai rémálmával, mint abban a percben, amikor először
megpillantotta. A folt tagadhatatlanul olyan volt, mint amit bizonyos magasságból hullott vér
okozott, amely ráadásul röptében hullott alá valamiből. Dewart bosszús volt, amikor be kellett
ezt látnia, mert ha már belátta, nem volt kiút, azt is be kellett ismernie, hogy nem tudja
megmagyarázni sem ezt, sem az álmát.
Újra kiment, és otthagyta a tornyot, elhaladt a mocsár mellett, és bevette magát az
erdőbe, hogy hazatérjen. Megnézte az ágyneműjét, és látta a lepedőn véres bokájának sötét
nyomait. Szinte örült volna, ha eléggé megsebezte volna magát ahhoz, hogy ez
megmagyarázza a toronyban látott vért, de a legjobb akarattal sem lehetett ilyesmivel
magyarázni azt a foltot. Ágyneműt váltott, aztán prózai módon hozzálátott a kávéfőzéshez.
Még mindig gondolataiba merült, de főképpen azért, mert kénytelen volt – most először –
rádöbbenni, hogy két, homlokegyenest ellentétes óhaj van benne, mintha két természete, két
egyénisége volna. Úgy érezte, ideje, hogy Stephen Bates vagy bárki más véget vessen
magányának, még ha csak ideiglenesen is. Ám alighogy erre az elhatározásra jutott, kezdte
oly rendkívüli hévvel elutasítani, amelyen elcsodálkozott, annyira ellentmondott
természetének.
Végül elhatározta, hogy folytatja írásainak rendezését de tartózkodik attól, hogy
elolvasson bármit is, ami felcsigázhatja képzeletét, és olyan lidércnyomást okozhat, mint a
múlt éjszaka; mire beesteledett, visszanyerte életkedvét, ismét nyugodtnak és elégedettnek
érezte magát. Hogy még inkább pihentesse idegeit, bekapcsolta a rádiót, azzal a szándékkal,
hogy egy kis zenét hallgat, de ehelyett híreket fogott. Kissé kedvetlenül hallgatta a
nemzetközi híreket, amelyek a Saar-vidéki francia problémákról, az Oroszország és Kína
kiterjedt vidékeit fenyegető éhínségről és más effajta bajokról számoltak be. Aztán a bemondó
rátért a helyi hírekre, közölte, hogy Massachusetts kormányzója beteg, és hogy arkhami
telefonjelentés szerint...
Dewart a fülét hegyezte, egész lényével figyelt.
A hír még nem nyert megerősítést, de úgy látszik, Arkhamban eltűnt egy személy. Egy
dunwichi lakos bejelentette, hogy Jason Osborne ottani középkorú gazda az elmúlt éjszaka
folyamán eltűnt. Azt beszélik, a helybéliek nagy lármát hallottak, amelyre nem találnak
magyarázatot. Mr. Osborne nem vagyonos ember és egyedül élt, úgyhogy az emberrablás
tényét ki kell zárni.
Ez az eltűnés felizgatta Ambrose Dewartot, s olyan rémülettel töltötte el, hogy a szó
szoros értelmében felpattanva karosszékéből, a rádióhoz rohant és elzárta. Aztán mintegy
ösztönösen leült, és kétségbeesett levelet írt Stephen Batesnek, hogy szüksége van a
társaságára, könyörgött, hogy jöjjön el mindenáron. Mihelyt befejezte a levélírást, elindult a
postára, de ahogy a postahivatal felé tartott, minden lépésnél arra ösztökélte valami, hogy ne
adja fel a levelet, vegye fontolóra helyzetét, ne siesse el a dolgot.
 Nagy fizikai és szellemi erőfeszítésébe került, hogy eljusson Arkhamba, és bedobja a
levelet a postaládába, úgyhogy azonnal távozott is onnan.
 
II. Stephen Bates kézirata
 
Ambrose Dewart unokafivérem sürgős hívására megérkeztem az ódon Billington-házba;
nem telt el egy hét azóta, hogy megkaptam levelét. Érkezésem pillanatától rengeteg esemény
történt; a legprózaibb módon kezdődtek, s olyan körülményekben tetőztek, amelyek e különös
beszámoló megírására késztettek, hogy kiegészítsem Ambrose saját kezűleg írt, különféle
töredékes feljegyzéseit.
Azt mondtam, hogy az események prózai módon kezdődtek, de ez nem egészen szabatos
fogalmazás. Úgy kell mondanom inkább, hogy prózaiak voltak ahhoz képest ami később
történt a Billington Erdőben álló ház közelében. Bármennyire epizodikusnak és különállónak
tűntek is ezek az események, valójában egyetlen folyamat fontos részei voltak mind, időtől,
tértől és helyszíntől függetlenül, amint megállapíthattam. Sajnos eleinte nagyon homályos
volt minden. Ámde kezdettől észrevettem unokafivéremben valami szembeötlő kezdődő
skizofréniát, vagy amit akkor skizofréniának hittem, jóllehet később már attól tartottam, hogy
egészen más és sokkal borzalmasabb dologról van szó.
Ez a kettősség Ambrose személyében nagyon megnehezítette kutatásaimat, mert néha
számíthattam baráti együttműködésére, máskor rejtett és fondorlatos ellenséges érzéssel
kellett megküzdenem. Ez kezdettől megmutatkozott: az az ember, aki a kétségbeesett levelet
írta, most is a segítségemet kérte, és őszintén szüksége volt rá, hogy fényt derítsen egy
problémára, amelybe érthetetlen módon belegabalyodott; de az a másik, aki az érkezésemet
jelző távirat nyomán Arkhamban várt, hűvös, óvatos és tartózkodó volt: kitartott amellett,
hogy nem szorul segítségre, és látogatásom első percétől azon volt, hogy ez ne húzódjék két
hétnél tovább, lehetőleg még addig se. Nagyon udvarias, sőt szívélyes volt, de érződött benne
valami furcsa titkolózás, ami nem volt összhangban a nekem írt sürgető sorok hangulatával.
– Mikor megkaptam a sürgönyödet, megértettem, hogy a második levelemet nem kaptad
kézhez – mondta, mikor az arkhami állomáson üdvözölt.
– Ha másikat is küldtél, azt nem kaptam meg.
Vállat vont, csupán annyit jegyzett meg: azért írta, hogy megnyugtasson első levele után.
Ezzel azt akarta sugallni, hogy legyűrte bajait közreműködésem nélkül, de azért örül
érkezésemnek, ha nem is a levelében említett sürgős ügy már a fő oka ennek.
Ösztönösen és pszichikailag nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy amit mond, nem
egészen igaz. Az volt a benyomásom, hogy valószínűleg hiszi azt, amit beszél, de nem
lehettem teljesen biztos ebben. Annyit mondtam csak: örvendek, hogy sürgős problémáját,
amelynek ösztönzésére írt nekem, már nem érzi olyan égetőnek. Úgy láttam, ez kedvére van,
kissé megnyugodott, és csevegni kezdett, néhány megjegyzést tett Aylesbury Pike vidékének
jellegére. Megjegyzései megleptek, nem hittem volna, hogy elegendő időt töltött már
Massachusettsben ahhoz, hogy ennyi mindent megtudjon lakóhelye újabb és régi történetéről;
ez a vidék, amely jóval régibb Új Anglia sok más lakott területénél, és felkeltette a tudósok
érdeklődését, magába foglalja Dunwich félig elnéptelenedett völgyeit, a pusztulás,
elkorcsosulás és hanyatlás helyét, és Innsmouth elátkozott városát a tengerparton, ahol a
hagyomány szerint mindegyre különös gyilkosságok, érthetetlen eltűnések és más
szörnyűségek történtek, ahol az elfajulás jelei mutatkoztak, s gonosz és gyalázatos kultuszokat
műveltek; mindezeket inkább elfelejtették, semhogy felkutassák, félve attól, mik
kerülhetnének napvilágra, ha olyasmit kutatnak, aminek jobb örökre rejtve maradnia.
Végül a házhoz értünk, s épp olyan jó állapotban találtam, mint amikor utoljára láttam,
mintegy két évtizeddel ezelőtt; olyan jó állapotban, ahogy emlékeimben, és már anyám
emlékeiben mindig is élt. Ezen a házon nem látszottak az idő vasfogai, ámbár olyan régi és
annyi ideig lakatlan volt. Igaz, Ambrose helyrehozta és részben újra bútorozta, noha kívül
éppen csak átfestette. Ódon méltóságában áll négy szögletes homlokzati oszlopával és nagy
főkapujával, amely pompásan illeszkedik szép architektonikus vonalainak együttesébe. A ház
belseje éppoly szép, mint külseje, s Ambrose alig néhány változtatást kockáztatott meg,
amelyek kényelmet nyújtanak, de nem bontják meg az összkép harmóniáját.
Mindenfelől az tűnt szemembe, hogy unokafivérem olyasmikkel foglalkozik, amikről
említést sem tett nekem bostoni látogatásakor, kevés idővel ezelőtt: főképpen genealógiai
kutatásokkal. Egyértelműen erről tanúskodtak a megsárgult iratok a dolgozószobában és a
régi könyvek, amelyeket tanulmányozás végett levett a polcokról.
Mikor beléptünk a dolgozószobába, észrevettem a második olyan dolgot, ami nagy súlyt
kapott későbbi felfedezéseim során. Láttam, hogy Ambrose önkéntelenül aggodalmas és
egyben várakozó pillantást vet az ólompánt-üveges ablakra, amely a dolgozószoba egyik falán
nyílik jó magasan; amikor tekintetét elfordította onnan, ismét két ellentétes érzés:
megkönnyebbülés és csalódás vegyülékét figyeltem meg rajta. Rendkívül furcsa, szinte
rejtelmes volt az egész. Nem szóltam semmit, azt gondoltam, majdcsak eljön a perc, még
aznap vagy a következő napokban, amikor Ambrose visszazökken abba a lelkiállapotba,
amely arra ösztönözte, hogy írjon nekem.
Ez a perc hamarabb elérkezett, mint képzeltem.
Azzal töltöttük ezt az estét, hogy semmiségekről fecsegtünk, s észrevettem, hogy
Ambrose nagyon kimerült, és erőfeszítésébe kerül fennmaradnia. A magam fáradtságára
hivatkozva felmentettem őt a házigazda kötelességeitől, és visszavonultam hálószobámba. De
cseppet sem éreztem magam fáradtnak, ezért nem is feküdtem le, hanem egy kényelmes
karosszékbe ültem, hogy még egy ideig olvassak. Csak amikor a magammal hozott sületlen
regény unalma erőt vett rajtam, akkor oltottam el a lámpát, amire hamarabb sor került, mint
gondoltam volna, mert nagyon nehezemre esett hozzászokni a meglehetősen kezdetleges
világításhoz, amellyel unokafivérem kénytelen volt beérni. Éjfél felé járhatott az idő.
Levetkőztem a sötétben, amely nem volt túlságosan sűrű, minthogy a hold bevilágított
szobám egyik szögletébe, és fénye halvány derengéssel töltötte meg a helyiséget.
Félig levetkőztem már, amikor rémítő kiáltást hallottam.
Tudtam, hogy csak unokafivérem és én vagyunk a házban tudtam, hogy nem vár senkit.
Azonnal világossá vált előttem, hogy mivel nem én kiáltottam, vagy az unokafivérem volt az,
vagy ha nem ő, akkor ez a kiáltás valamilyen betolakodótól eredt. Habozás nélkül elhagytam
a szobámat, és kiszaladtam az előcsarnokba. Fehér alakot láttam lemenni a lépcsőn, és
utánasiettem.
Ebben a pillanatban újra felhangzott a kiáltás, tisztán hallottam; különös, zagyva, lármás
rítus volt, valami efféle:
„Ia! Shub-Nigurath! Ia! Nyarlathotep!” Nyomban felismertem a hangot és a kiáltást:
unokafivérem volt, és semmi kétség nem fért hozzá, hogy álmában jár. Kíméletesen, de
határozottan megfogtam a karját azzal a szándékkal, hogy visszaviszem az ágyába, ám ő
váratlan erővel ellenállt. Elengedtem, és követtem; de amikor észrevettem, hogy ki akar
menni az éjszakába, ismét megragadtam a karját, és megpróbáltam visszafordítani. Megint
nagy erővel állt ellen, meglepő volt, hogy még nem ébredt fel; aztán viaskodtam vele, amíg
végül komoly erőfeszítéssel sikerült visszatérítenem, s karjánál fogva felvezettem a lépcsőn,
és bevittem a hálószobájába, ahol eléggé engedelmesen ágyba feküdt.
Egyszerre mulattatott és aggasztott is a dolog. Kis ideig az ágya mellett ültem, ez abban a
szobában állt, amelyben ükapánk, a népszerűtlen Alijah lakott; attól tartottam, hogy újra
felkelhet. Mivel az ablakkal szemben ültem, kinézhettem, amit időről időre meg is tettem; az a
furcsa benyomásom támadt, hogy olykor-olykor, szabályos időközönként titokzatos fény
ragyog fel a ház ama falával egy vonalba eső régi kőtorony kúpos teteje felől. Nem tudtam
megbizonyosodni afelől, vajon nem a kövek valamilyen sajátságos tulajdonsága-e ez a
holdfényben, noha jó ideig figyeltem a jelenséget.
Végül kijöttem unokafivérem hálószobájából. Most már teljesen éber voltam, Ambrose-
nak ez a kis kalandja még inkább felébresztett. Félig nyitva hagytam az Ambrose-éval
egybenyíló hálószobám ajtaját, hátha megint járkál álmában. De nem ismétlődött meg a
dolog; viszont hadarni kezdett álmában, és én feszülten hallgattam. Annak, amit mondott,
semmi értelme nem volt számomra. Valami arra indított, hogy jegyezzem szavait, és átültem a
holdfénybe, hogy ne kelljen lámpát gyújtanom. Amit mondott, jórészt összefüggéstelen volt,
nem is lehetett kivenni a szavakat, de néha-néha világos, bizonyos mértékig világos
mondatokat ejtett, azazhogy mondatoknak tűntek, bármilyen éles és mesterkélt volt is
unokafivérem hangja álmában. Összesen hét ilyen mondatot hallottam, mindegyiket
körülbelül öt perc eltelte után, ami alatt összefüggéstelen dolgokat hadart, s közben
nyugtalanul hánykolódott ágyán. Tőlem telhető pontossággal jegyeztem ezeket, s utólag
elvégeztem a szükséges kiigazításokat, hogy valamelyes értelmet kapjanak. Ezeket a
mondatokat mormolta álmában Ambrose unokafivérem:
Hogy Yog-Sothoth felkeljen, nézz a napra, mikor az ötödik házban van, s a Saturnus a
harmadikban; aztán húzd meg a tűz pentagramját, közben mondd el háromszor a kilencedik
verset, ismételd el azt, amely Mindszentek előestéjén a Valamit kiküldi a Térbe, a Kapun túl,
melynek Yog-Sothoth az Őre.
Nála van minden tudás; ő tudja, honnan jönnek az Öregek elmúlt örökkévalóságokból, s
ő tudja, hova mennek ki újra.
Múlt, jelen, jövő... Minden egy őbenne.
Billington vádlott azt vallotta, hogy nem okoz semminő lármát, és nincs is része
ilyesmiben; ekkor nagy kacagás és hahota támadt, amit szerencséjére egyedül ő hallott.
Ó, ó, a bűz! A bűz! Ai, ai, Nyarlathotep!
Nem halott az, aki örökösen nyugszik, s haláláig különös öröklétekbe halhat.
R’lyehi házában – r’lyehi nagy házában – nyugszik... nem holtan, csak álomban...
Ezt a furcsa halandzsát mély csend követte, s némi idő múltán unokafivérem szabályos
lélegzését hallottam, amiből megértettem, hogy végre békés és természetes álomba merült.
A Billington-házban megélt első óráimat ilyenformán különböző ellentétes benyomások
töltötték ki. A dolognak folytatása is volt. Miután félretettem frissen letisztázott
feljegyzéseimet és ágyba feküdtem, ismét nyitva hagyva az összekötő ajtót, éppen csak
elszunnyadtam, amikor fel is riadtam egy ajtócsapódásra, és Ambrose-t pillantottam meg
ágyam mellett állva, felém nyújtott kézzel, mint aki fel akar ébreszteni.
– Ambrose! – kiáltottam. – Mi a baj?
Reszketett, és ugyancsak remegő hangon mondta:
– Hallod?
– Mit halljak? – kérdeztem.
– Figyelj csak!
Engedelmeskedtem.
– Mit hallasz?
– A szél zúg a fák között.
Keserű kacajt hallottam.
– „A szél az Ő hangján susog, és a föld az ő szavait mormolja.” A szél! Azt hiszed, csak
a szél!
– Csak a szél – feleltem határozottan. – Rosszat álmodtál, Ambrose?
– Nem! Nem!... – válaszolt szorongó hangon. – Ma éjszaka nem... Elkezdődött, de aztán
abbamaradt; valami félbeszakította... ami örömmel töltött el.
Tudtam, mi szakította félbe, de nem szóltam semmit.
Leült az ágyra, s kezét gyengéden a vállamra tette.
 – Stephen, örülök, hogy itt vagy Ha netalán olyasmit mondanék, ami nincs összhangban
ezzel az örömmel, kérlek, ne hederíts rá. Néha úgy rémlik, hogy nem vagyok önmagam.
– Túl sokat dolgoztál.
– Lehet – felemelte a fejét, s a hold halvány világánál láttam, milyen fáradt az arca; újra
hallgatózott. – Nem, nem – mondta. – Nem a szél ez a fák között, még csak nem is a szél a
csillagok között, valami ennél is távolibb… valami Kívülről, Stephen. Nem hallod?
– Semmit sem hallok – feleltem szelíden –, és talán ha aludni tudnál, te sem hallanál
semmit.
– Az álom nem segít – szólt talányosan, oly suttogó hangon, mintha attól félne, hogy egy
harmadik meghallhat minket. – Az álom rosszabb.
Kikeltem az ágyból, az ablakhoz mentem, kitártam, és odaszóltam:
– Akkor hát gyere, hallgassuk.
Mellém lépett, és az ablakkeretnek támaszkodott.
– A szél a fák között... semmi más.
Sóhajtott.
– Holnap elmesélem neked... ha bírom.
– Meséld el, amikor akarod . De miért nem most, ha kedvet érzel hozzá?
– Most? – nézett rám vállán keresztül rémült arckifejezéssel. – Most? – ismételte meg
rekedten, azután: – Mit csinált Alijah a toronyban? Hogyan folyamodott a kövekhez? Mit
hívott le a dombokról vagy az égből? Nem tudom, melyikről a kettő közül. És mi állt lesben
és milyen bejáratnál?
Különös kérdéseinek befejeztével kérdőn nézett a szemembe a félsötétben, és fejét
csóválva mondta:
– Te nem tudod. Senki sem tudja. De valami történik itt és félek, elárultam istent
valamilyen módon, amiről nincs tudomásom.
Ezzel hirtelen sarkon fordult, s egy kurta „Jó éjszakát Stephen”-nel visszament a
szobájába, becsukva maga mögött az ajtót.
Néhány percig a megdöbbenéstől szinte bénultan álltam a nyitott ablak előtt. Valóban
csak a szél neszezne az erdő felől? Vagy valami más? Unokafivérem különös viselkedése
felzaklatott, hajlandó voltam kételkedni saját érzékeimben. És miközben ott álltam, érezve a
szél hűvösségét testemen, egyszerre csak növekvő szorongással, a kétségbeesés érzésével
felfogtam valami iszonyatosnak, valami rémületesen gonosznak a jelenlétét, ami a házat
környező erdőben köröz; valamiét, ami ragacsos és átható, a legundorítóbb, ami csak létezhet
az emberi lélek legrejtettebb mélységeiben.
Nem volt az tisztán képzeletbeli dolog: tapintható volt, mert a nyitott ablakon beáramló
friss levegőt annak ellentéteként érzékeltem. Az ártalom, a rémség, az irtózat előérzete
felhőként árasztotta el a szobát; éreztem, hogy láthatatlan köd ereszkedik rám. Eljöttem az
ablaktól, és kiléptem az előcsarnokba: ott is ugyanaz volt; lementem a lépcsőn a sötétben:
semmi változás... Az öreg ház minden zugában valami gonosz és rettenetes dolog érződött,
minden bizonnyal ez hatott unokafivéremre. Minden erőmre szükség volt, hogy ne hagyjam
elhatalmasodni magamban a szorongást és kétségbeesést, s elűzzem a félelmet, amely mintha
a környezetből szüremlett volna belém. Valami láthatatlannal folytatott harc volt ez, ami
kétszer erősebb egy fizikai ellenfélnél, s hálószobámba visszatérve azon kaptam magam, hogy
nem merek elaludni, mert attól félek, hogy álmomban könnyű prédája lehetek annak az
alattomos behatásnak, amely igyekszik megfertőzni minden elérhetőt, amint már megfertőzte
ezt a régi házat és új lakóját, Ambrose unokafivéremet.
Ezért az éber álom állapotában maradtam, egy keveset aludtam is, de inkább csak
pihentem. Körülbelül egy óra elteltével a gonoszság és a szörnyűséges borzalom légköre, amit
magam körül éreztem, éppolyan gyorsan eloszlott, mint ahogy keletkezett, de már nem volt
kedvem aludni, eléggé pihentnek éreztem magamat, és hajnalban felkeltem, felöltöztem és
lementem. Ambrose még nem jött le így alkalmam nyílott szemügyre venni néhányat a
dolgozószobában heverő papírok közül.
Különböző természetűek voltak, de egy sem személyes jellegű. Úgy látszott, újsághírek
másolatai, amelyek furcsa eseményekre, kiváltképpen Alijah Billingtonnal kapcsolatos
ügyekre vonatkoztak; akadt egy részletes beszámoló is valamiről, ami sok évvel azelőtt történt
bizonyos „Richard Billingham vagy Bollinham-mel”, akit unokafivérem saját kezű jegyzete
„R. Billington”-nak jelöl meg; voltak új keletű lapkivágások két Dunwich környéki eltűnéssel
kapcsolatosan, amelyekről már Arkhamba érkezésem előtt olvastam valamit a bostoni
újságokban. Csak annyi időm volt, hogy egy futó pillantást vessek erre a szokatlan
gyűjteményre, mielőtt meghallottam unokafivérem lépteit; akkor elfordultam a papíroktól, és
rászegeztem a szememet.
Okom volt erre, meg akartam figyelni, hogyan viselkedik Ambrose a színes üvegablak
előtt. Amint vártam, válla fölött önkéntelen pillantást vetett arrafelé, miközben átjött a szobán.
Nem állapíthattam meg azonban, vajon aznap reggel Ambrose az az ember-e, aki Arkhamban
fogadott, vagy az unokafivéremhez hasonlóbb másik, aki az elmúlt éjszaka hálószobámban
beszélt velem.
– Látom, már felkeltél, Stephen. Azonnal készítek kávét és pirítóst. Kell ott lennie egy
néhány napos újságnak. A falusi posta elég rendetlenül működik itt, tudod, s én nem járok be
gyakran a városba... és nem lehet megfizetni egy fiút, hogy kijöjjön ilyen messzire... ha ugyan
vállalná...
Hirtelen elhallgatott.
– Ha vállalná...? – kérdeztem.
– Hogy kijön ide, tekintettel a ház és az erdő rossz hírére.
– Ahá, értem!
– Tudsz valamit erről?
– Hallottam egyet-mást.
Egy pillanatig még nézett, és az volt az érzésem, küzd sürgető vágyával, hogy elmondja,
mitől is fél, de valamilyen titokzatos ok, amelyet én még nem ismerek, visszatartja.
Szó nélkül megfordult, és elhagyta a szobát.
Semmi érdeklődést nem éreztem pillanatnyilag sem a néhány napos” újság, sem az ott
heverő dokumentumok és papírok iránt; egész figyelmemet a színes üvegablakra irányítottam.
Valamilyen okból unokafivérem félt ettől az ablaktól, és kedvét is lelte benne, jobban mondva
lényének egyik fele félt tőle, míg a másiknak örömére szolgált. Ésszerű gondolatnak látszott,
hogy Ambrose unokafivéremnek az a fele, amely fél az ablaktól, ugyanaz, amely az elmúlt
éjszaka megmutatkozott a hálószobámban, a másik pedig az, amely álmában a látott
furcsaságokra sarkallja. Megvizsgáltam az ablakot különböző szögekből. Az ábra
koncentrikus körökből és sugarakból áll; az ólompántokkal összefogott, gyengéd pasztellszínű
üvegek, egy átlátszó fehér üveggel középen, teljes egységet alkotnak. Semmi ilyen vagy
hasonló nincs tudomásom szerint az európai és amerikai székesegyházak üvegablakain, sem
ami a rajzot, sem ami a színezést illeti, mert a színek egymásba látszanak olvadni a kék, sárga,
zöld és égszínkék tónusok minden különbsége ellenére; a színezés egészen halvány a kör
külső részén, és rendkívül sötét, szinte fekete a középponti „szem”, a színtelen üveg mellett.
Mintha a szín kiáradt volna a sötét középpontból, és befátyolozta volna a széleket, oly
csodálatosan egybefolyik minden árnyalat. Ha az ember figyelmesen nézi, ezek a körök
forogni látszanak, ami a lehető legfurcsább érzést kelti.
De ez nem zavarhatta meg unokafivéremet. Ambrose kétségtelenül éppoly gyorsan
felmérte volna a dolgot, mint én, arra a következtetésre jutva, hogy érzéki csalódás ez, semmi
más. Tovább néztem az üvegablakot, azt fontolgatva, mennyi szellem és ügyesség kellett a
kigondolásához és kivitelezéséhez, s nemsokára különös nyugtalanság fogott el. Úgy rémlett,
hogy az üvegek és ólompántok között egy arc rajzolódik ki.
 Rögtön tisztában voltam azzal, hogy ez nem eredhet a fények játékából, minthogy az
ablak nyugatra néz, s ebben az órában árnyékban van, az egész ház fekszik közte és a nap
között, s odakint nincs semmi; hamar megbizonyosodhattam erről: felmásztam egy
szekrényre, és kinéztem az átlátszó körön, amelyen beáradt a fény. Eltökélten az ablakra
szegeztem szememet, de nem láttam semmi rendkívülit, képtelen voltam valami
kézzelfoghatót felfedezni; kétségtelenül volt azonban valami szuggesztív ebben az ablakban,
és elhatároztam, hogy jobban megvizsgálom.
Ebben a pillanatban unokafivérem szólított a konyhából, bejelentve hogy kész a reggeli,
s otthagytam az ablakot, abban a tudatban, hogy jócskán lesz időm bevégezni bármilyen
kutatást, amibe belekezdenék, mert nem szándékoztam visszatérni Bostonba, amíg ki nem
derítem, mi az ami Ambrose-t ennyire felzaklatta, s amit most, hogy itt vagyok, nem akar,
vagy nem tud megvallani.
– Látom, összeszedtél mindenféle történetet Alijah Billingtonról – jegyeztem meg
nyomatékosan, amikor asztalhoz ültem.
Unokafivérem rábólintott.
– Ismered már genealógiai és régészeti kutatásaimat. Hozzájárulhatnál valamivel?
– A családunkat illetően?
– Igen.
– Tartok tőle, hogy nem. Talán azok a papírok adnának valamilyen ötletet. Zavarna, ha
beléjük kukkantanék?
Habozott. Világos volt, hogy zavarná, de világos volt az is, hogy nem akarja megtagadni
tőlem az engedélyt, hogy megnézzek valamit, amit már láttam, ámbár nem tudhatja, mit
olvastam el, és mit nem.
– Ó, tekints csak beléjük, ha kedved tartja – felelte vállat vonva. – Én nem sokra mentem
velük. – Kortyolgatott kávéjából, s közben tűnődve nézett rám. – Őszintén szólva, Stephen,
úgy belebonyolódtam ebbe az ügybe, hogy nem látom se fülét, se farkát... Mégis az az
érzésem, hogy tudtomon kívül furcsa és borzasztó dolgok mennek itt végbe, amiket el lehetne
kerülni, ha az ember tudná, hogyan.
– Milyen dolgok?
– Nem tudom.
– Rejtélyekben beszélsz, Ambrose.
– Igen! – válaszolta szinte kiabálva. – Rejtély az egész... rejtélyek szövedéke, és nem
találom sem az elejét, sem a végét! Azt hittem, Alijah-val kezdődött, de már nem hiszem. Azt
sem tudom, hogyan végződik majd.
– Ezért hívtál? – kérdeztem boldogan, hogy újra az az unokatestvér ül előttem, aki az
elmúlt éjszaka a hálószobámban beszélt velem.
Megfeledkezett a reggelijéről, és beszélni kezdett. Áradt belőle a szó, ahogy elmesélt
mindent, ami megérkezése óta történt; de nem beszélt gyanújáról, meg is jegyezte, hogy
ennek nincs helye egy tisztán tényszerű beszámolóban. Összefoglalta, jobban mondva
részletezte a tényeket, amelyekről a papírokból értesült, beszélt Laban naplójáról, az
újságcikkekről, amelyek hírt adtak Alijah és az arkhamiak összekülönbözéseiről több mint
egy évszázaddal ezelőtt, Ward Phillips tiszteletes írásairól stb., stb.; azzal végezte, hogy el
kellene olvasnom mindezeket, hogy épp– oly alaposan tájékozódjam a dolog felől, mint ő.
Valóban rejtély volt ez, ahogy ő mondta; de akárcsak ő, magam is úgy éreztem, hogy egy
roppant fejtörő elemeire leltem, és hogy mindegyik ebbe illeszkedik bele, bármily kevés
összefüggés mutatkozzék is közöttük eleinte. És minden újabb tény, amit előadott, egyre
inkább meggyőzött arról, hogy Ambrose unokafivérem valamilyen átkozott csapdába esett.
Próbáltam némiképpen megnyugtatni, és rávettem, hogy fejezze be reggelijét, és ne áldozza
minden idejét erre az ügyre, nehogy leküzdhetetlen rögeszmévé váljék.
 Reggeli után elmerültem feladatomban, hogy végigolvassam mindazt, amit Ambrose
talált vagy feljegyzett, abban a sorrendben, ahogy ő rábukkant. Több mint egy órámba került,
hogy elolvassam a különböző iratokat és dokumentumokat, amiket unokafivérem elém tett, s
ugyanannyiba, hogy megemésszem az olvasottakat. Valóban „rejtélyek szövedéke” volt ez,
ahogy Ambrose mondta, de bizonyos általános következtetéseket lehetett levonni az iratokban
és jegyzetekben foglalt különös és látszólag össze nem tartozó tényekből.
Az első világosan megmutatkozó tény az volt, hogy Alijah Billington (és talán előtte már
Richard Billington, vagy inkább Richard Billington és utána Alijah?) valami titokzatos
dologra adta a fejét, aminek természetét nem tudtam megállapítani a rendelkezésünkre álló
dokumentumokból. Lehetségesnek látszott, hogy gonosz, kártékony dologról van szó; de
amikor elfogadtam ezt, számításba kellett vennem a faragatlan tanúk babonásságát, a
rágalmazó pletykát s az ismételt szóbeszédeket és legendákat, amelyek mértéktelenül
felnagyíthatták a legköznapibb eseményt is. A szóbeszédek és legendák arra vallottak, hogy
Alijah Billingtont kevéssé vagy cseppet sem szerették, és nagyon féltek tőle, kiváltképpen
bizonyos „lárma” miatt, amit éj idején hallottak az erdejéből, és amit ő nem volt hajlandó
tisztázni. Viszont Ward Phillips tiszteletes, a kritikus John Druven és feltehetően az Alijah
Billingtonhoz ellátogató trió harmadik tagja is, Deliverance Westripp, nem volt faragatlan
tuskó. Legalább kettő közülük szilárdan hitte, hogy az ügy, amibe Alijah Billington
keveredett, ártalmas jellegű.
De milyen bizonyítékok voltak Alijah ellen ennek igazolására? Fölöttébb homályosak
voltak, és néhány szóban össze lehetett foglalni ezeket: „kiáltozáshoz” vagy „valamilyen lény
jajgatásához hasonló, megmagyarázhatatlan lárma” hallatszott a Billington-házat környező
erdőből. Billington fő vádlója, John Druven eltűnt a környéken történt más eltűnésekre
emlékeztető körülmények között holtteste is úgy került elő, mint a többieké. Vagyis eltűntek
különböző személyek, akiknek holtteste sok idő elteltével került elő, és minden arra mutatott,
hogy haláluk kevéssel holttestük felfedezése előtt következett be. Sohasem sikerült
megmagyarázni, hol voltak az eltűnések és felbukkanásuk között eltelt hetek, sőt néha
hónapok alatt. Druven írást hagyott hátra, melyben azt sugallja, hogy Alijah „tett valamit” a
három látogatójának felszolgált ételbe, nemcsak azért, hogy meglopja emlékezetüket, de azért
is, hogy kényszerítse Druvent, térjen vissza hozzá, vagy legalábbis fossza meg ellenálló
erejétől esetleges parancsaival szemben. Ez természetesen arra engedett következtetni, hogy a
trió látott valamit. Ám ez nem volt törvényesen elfogadható bizonyíték.
Íme, az Alijah Billington-ügy állása Alijah életében. De a múlt– és jelenbeli tények,
sejtelmek és gyanúk találkozásából kialakult kép nagyon elütött attól, amelyet Alijah
Billington festett magáról heves tiltakozásaival és kissé pimasz kihívásával, amikkel
ártatlanságát bizonygatta, és igyekezett elhárítani Druven és mások vádjait. Jóllehet nem volt
semmi, ami határozottan Alijah ellen szólt volna, a tények kapcsolódása riasztó, sőt
döbbenetes volt. Az elsők és a legfrissebbek között eltelt időszak figyelmen kívül hagyásával
összefüggőnek látszó mozzanatok némi nyugtalanságot és növekvő rossz érzést keltettek,
mert igazán gyűlöletes dolgokat sugalltak.
Az első ilyen tény Alijah Billington tulajdon szavaiban bukkant fel, amikor kikezdte
John Druven bírálatát Ward Phillips tiszteletes Csodálatos Események Új Anglia Kánaán-
jában című könyvéről, és azt írta: „...vannak dolgok az életben, amiket jobb békében hagyni,
és egyáltalán távol tartani a közönségtől.” Alijah Billington kétségtelenül tudta, mit ír, ahogy
Ward Phillips tiszteletes fogalmazott válaszában. Ha pedig így áll a dolog, akkor a gyermek
Laban idevágó naplójegyzetei nagy jelentőséget nyernek. Ebből a naplóból ki lehetett
hámozni, hogy valóban történt valami az erdőben Alijah Billington közreműködésével.
Elképzelhetetlen, hogy csempészet lett volna, ahogy Ambrose unokafivérem gondolta, mert
képtelenség, hogy a csempészést olyan „lármával” kísérték volna, amilyenről az arkhami
újságokban és a kisfiú naplójában olvashatunk. Nem, valami sokkal hihetetlenebb dolog volt
az, s meggondolkoztató és hátborzongató párhuzam mutatkozik a gyermek egyik feljegyzése
és aközött, amit én magam még nem is huszonnégy órával ezelőtt hallottam. A gyermek azt
írja, hogy indián pajtását, Quamist térden állva találta, amint „hangosan mondott valamit a
maga nyelvén, amelyet én nem értek... valahogy úgy hangzott, hogy Narlato vagy Narlotep.
Az elmúlt éjszaka folyamán unokafivérem hangjára ébredtem fel, aki azt kiáltotta álmában:
„Ai Nyarlathotep”. A legcsekélyebb kétségem sem volt aziránt hogy az indián ugyanazokat a
szavakat mondta, mint unokafivérem.
Az indián magatartása imádásra vallott, de el kell ismerni, hogy a bennszülöttek imádnak
bármit, amit nem érnek fel ésszel; egyformán érvényes ez az amerikai indiánokra és az afrikai
négerekre, akik sok helyen fonográfot imádtak, mivel ez a gép meghaladta korlátolt
értelmüket.
Egyéb is eszembe ötlött, miközben Laban naplóján tűnődtem. Úgy tűnt, hogy a kitépett
lapok megfelelnek annak az időszaknak, amikor a három kutató meglátogatta Alijah
Billingtont. Ha így van, vajon a fiú feljegyzett valamit, ami segíthetett volna felderíteni a
történteket? Vajon az apa megtalálta és megsemmisítette a gyermek füzetének megfelelő
lapjait? A leglogikusabb az lett volna persze, hogy az egész füzetet semmisítse meg. Ha
valóban gonosz üzelmekbe keveredett az erdőben, az, amit fia írt, bajba sodorhatta. A
legfontosabb epizódok azonban a kiszakított lapok után történtek. Talán Alijah csak a
veszedelmes lapokat semmisítette meg, arra gondolt, hogy az, amit fia korábban írt,
semmiképpen sem szolgálhat bizonyítékul, s visszaadva a füzetet a gyermeknek, meghagyta
neki, hogy ne írjon többet azokról a dolgokról. Ez látszott a legvalószínűbbnek, és
megmagyarázta azt, hogy a füzet megmaradt, és Ambrose unokafivérem megtalálhatta,
minthogy leglényegesebb részeit csak azután írta a fiú, hogy apja kitépte a neki nem tetsző
lapokat.
De az egymáshoz fűződő tények közül a legmeghökkentőbb abból a különös
dokumentumból vett idézetben rejlett, amelynek címe: Az Ártalmas Bűbájosságokról, miket
Új Angliában nem Ember Formájú Démonok vittek végbe. „Amint mondják, bizonyos
Richard Billington, egyfelől Gonosz Könyvekből, másfelől a vad indiánok egy öreg
Varázslójától oktatást nyervén... az erdőben Kövekből nagy Kört rakott honnan is az
Ördöghöz fohászkoda, és bizonyos Mágiás Rítusokat énekele, miket a Szentírás kárhoztat...
nagy Félelmet árula el Valamitől, amit ő az Éjszakai Égből hívott alá. A mondott esztendőben
hét gyilkosság történt a Richard Billington Köveihez közeli erdőben...” Ez a passzus két
nyilvánvaló okból is rendkívül gondolatébresztő volt. Richard Billington mintegy két
évszázaddal ezelőtt élt. Ám az időbeli távolság ellenére hasonló események mentek végbe
ebben a korban és az Alijah Billingtonéban, valamint Alijah Billington korában és a jelenben.
Volt „kőkör” Alijah idejében, és voltak rejtélyes gyilkosságok is. Létezik még kőkör, és
újrakezdődött az, ami gyilkosságsorozatnak látszik. Nem tartottam valószínűnek, hogy ilyen
párhuzamok egyszerű véletlenek lehetnének. Ám ha elutasítjuk a véletlent, hova lyukadunk
ki?
Itt voltak még Alijah Billington hátrahagyott utasításai is, aki azt rendelte Ambrose
Dewartnak és bármely örökösének, hogy „ne hívja a dombokra”. Párhuzamképpen ott a
„Valami, amit ő az Éjszakai Égből hívott alá”, s amitől Richard Billington annyira félt. Ha
nem tekintjük ezt véletlennek, nagyon meggondolkoztató. De van egy kulcsa a dolognak:
bármily érthetetlenek is Alijah hátrahagyott utasításai, jelezte, hogy ezek „értelmét megtalálja
a Billington Erdőben fekvő és Billington Ház néven ismert kúriában hagyott könyvekben”,
vagyis e falak között, feltehetően éppen ebben a dolgozószobában.
A probléma módfelett próbára tette hiszékenységemet. Ha ténynek fogadjuk el, hogy
Alijah Billington olyasmibe keveredett, amiről nem volt szabad tudnia senkinek az indián
Quamison kívül, elfogadhatjuk azt is, hogy valamilyen módon eltette láb alól John Druvent.
Ebben az esetben praktikái bizonyára törvényellenesek voltak; ugyanakkor Druven halálának
módja joggal gyanút kelthetett nemcsak Alijah, de módszerei tekintetében is; minthogy
eltűnése és halála tökéletes egyezést mutatott a Dunwich környékén történt gyilkosságokkal.
Ha elfogadjuk mint alapvető tényt, hogy Alijah tette el Druvent láb alól, ebből logikusan
adódik, hogy valami köze volt a többi gyilkossághoz is, mivel valamennyi egy sémát követett.
De ha továbbhaladunk ezen az úton, kénytelenek vagyunk újabb és újabb dolgokat
elfogadni, s egyre nagyobb engedményeink úgy megszédítenek, hogy ha nem akarunk
belezavarodni, el kell vetnünk mindent, amit addig hittünk, hogy elölről kezdjük.
Ha Richard Billington valóban lehívott „Valamit” éjszaka az égből, mi volt az? A
tudomány nem ismer semmi hasonlót, hacsak nem fogadjuk el azt, hogy a kihalt szárnyas
ősgyíkokhoz hasonló valami létezhetett még alig két évszázaddal ezelőtt. Ám ez kevésbé
valószínűnek látszik más magyarázatoknál; a tudomány nem beszél semmi más repülő
„valamiről”. Igaz, senki sem írta, hogy az a „valami” repülne. Hogyan jött hát az égből, ha
nem repül?
Egyre zavartabban ráztam a fejemet, és unokafivérem aki ebben a pillanatban lépett be,
kissé erőltetett mosollyal kérdezte:
– Számodra is túl bonyolult ez, Stephen?
– Valóban. De Alijah utasításai jelzik, hogy a dolog kulcsa az itt levő könyvekben rejlik.
Átnézted ezeket?
– Milyen könyvekben, Stephen? Egy árva nyom sincs, amelyen elindulhatnánk.
Lehetetlen mindent elolvasni.
– Nem értek egyet veled. Több nyom is van. Nyarlathotep vagy Narlatop, akárhogy is
írják. Yoh-Sotot vagy Yog-Sothoth... Ezek a szavak előfordulnak Laban naplójában, ezeket
mondta Mrs. Bishop, szerepelnek Jonathan Bishop
leveleiben, s vannak ezekben a levelekben más utalások is, amelyeket megpróbálhatnánk
felkutatni ezekben a régi könyvekben.
Figyelmemet ismét Bishop leveleire irányítottam; ezeket Ambrose kiegészítette a maga
jegyzeteivel arra vonatkozólag, amit az arkhami újságokban talált azoknak a haláláról, akikről
Jonathan Bishop írt. Oly megdöbbentő párhuzam mutatkozott ebben is, hogy nem volt
bátorságom jelezni Ambrose-nak, mivel nagyon megrendültnek és aggodalmasnak látszott; de
nem lehetett nem észrevennem, hogy amint a kellemetlenkedők, akik kémkedtek Jonathan
Bishop után, eltűntek, és holttestük csak később került elő, ugyanez lett a sorsa John
Druvennek is, aki Alijah Billington ügyeibe ütötte az orrát. Bármit gondoljunk is ezeknek az
eseményeknek a valószínűtlenségéről, tagadhatatlan, hogy azok, akiket Jonathan Bishop
említett, valóban eltűntek, hiszen megjelent az újságokban, és mindenki olvashatta.
– Így hát – szólt Ambrose unokafivérem, amikor újra felnéztem –, azt sem tudnánk, hol
kezdjünk hozzá. Ezek a könyvek mind régiek, és sok közülük nehezen olvasható. Némelyik,
azt hiszem, bekötött kézirat.
– Nem számít. Van időnk bőven. Nem muszáj ma a végére járnunk.
Mintha megkönnyebbült volna ennek hallatára, s készült folytatni a beszélgetést, amikor
hallottuk, hogy valaki kopogtat odakint a főkapun, s ő kiment kaput nyitni. Füleltem:
hallottam, hogy betessékel valakit, és siettem elrejteni az írásokat és dokumentumokat,
amelyeket éppen olvastam. De nem vezette be a dolgozószobába látogatóit, mert ketten
voltak; fél óra múlva újra a kapuhoz kísérte őket, s miután távoztak, visszajött a
dolgozószobába.
– Két tiszt volt a megyei rendőrségtől – közölte. – A Dunwich környékén történt
halálesetek, helyesebben eltűnések ügyében nyomoznak. Szörnyű dolog, mondhatom, és ha
mindegyik úgy kerül majd elő, mint az első, ez olyasmi lesz, amit soha senki nem felejt el
errefelé.
Megjegyeztem, hogy Dunwich hírhedt pusztuló vidék.
– De miért jöttek hozzád, Ambrose?
 – Úgy látszik, néhány dunwichi azt vallotta, lármát (úgy mondta, kiáltásokat) hallott, és
mivel nem vagyunk messze attól a helytől, ahol Osborne eltűnt, gondolták, talán én is
hallhattam valamit.
– De nem hallottál semmit, ugye?
– Nem, semmit.
Ezek szerint nem tűnt fel neki a baljós egyezés múlt és jelen között, vagy ha feltűnt, nem
mutatta ki. Nem láttam célszerűnek, hogy felhívjam erre a figyelmét, és más tárgyra tértem át.
Azt mondtam, félretettem a papírokat, és ajánlottam, sétáljunk egyet ebéd előtt; gondoltam, a
friss levegő jót tesz neki. Meglehetős sietséggel beleegyezett.
Így hát elindultunk. Eléggé erős szél támadt nemsokára, amely már a tél közeledtét
hirdette; az öreg fákról tömegével hulltak a levelek, s ezeket a példányokat nézve, némi rossz
érzéssel gondoltam arra, milyen tiszteletben részesítették a régi druidák a fákat. Ám ez csak
futó érzés volt, bizonnyal az okozta, hogy annyira foglalkoztatott a kerek tornyot övező
kőkör; ezt a „sétát” is azért javasoltam, mert szerettem volna lehetőleg eljutni a toronyhoz
unokafivérem társaságában.
Szántszándékkal tekervényes utat választottam, elkerülve a torony és a ház között fekvő
mocsaras területet, hogy dél felől érjünk a toronyhoz, a Miskatonic egykori mellékvizének
kiszáradt medrét követve. Unokafivérem időnként észrevételeket tett a fák régiségére, s
ismételten megjegyezte, hogy sehol sem látszanak fejsze– vagy fűrésznyomok. Nem tudtam
eldönteni, vajon hangjában büszkeség vagy csodálkozás cseng-e. A magam részéről
megjegyeztem, hogy az öreg tölgyek valamelyes kapcsolatot sejtetnek a druida fákkal, s ő
vizslató arckifejezéssel nézett rám. Mit tudok én a druidákról, kérdezte. Azt feleltem, hogy
viszonylag keveset. Azután azt akarta tudni gondolom-e, hogy lehetett valamilyen alapvető
kapcsolat régi vallások vagy vallási hiedelmek és a druidák között. Nem gondolkoztam még
ezen, mondtam. Persze minden mítosz alapjában hasonló, mindegyiknek van valami köze az
ismeretlen keltette félelemhez és kíváncsisághoz, s mindnyájaink természetében van valami a
mitológusból; de különbséget kell tenni a mítoszokban való hit és a vallási hiedelmek közt,
amint különbség van babonák és legendák, etikai és morális hitek és elvek között. Mindezekre
nem válaszolt semmit.
Csendben ballagtunk egy ideig, aztán rendkívül furcsa dohog történt. Akkor esett meg,
amikor a Miskatonic mellékvizének kiszáradt medréhez értünk.
– Ó – mondta kissé rekedt hangon, amely nagyon elütött megszokott hangjától. – Itt
vagyunk a Misquamacusnál.
– Minél? – kérdeztem, és meghökkenve néztem rá.
Ő különös arckifejezéssel tekintett rám, aztán dadogni kezdett.
– M... mi? M... mit mondtam, Stephen?
– Nem hallottam jól: hogy nevezted ezt a patakot?
Megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs, hogy hívják.
– De az imént mondtad a nevét.
– Én? Képtelenség. Soha nem is hallottam.
Valóban meglepettnek és kissé ingerültnek látszott, ezért nem is feszegettem a dolgot.
Azt mondtam, talán nem jól hallottam, vagy a képzeletem játszott velem. Mégis biztos voltam
benne, hogy nevén nevezte a patakot, amely valaha itt folyt; ez a név szerfölött hasonlított –
ha nem ugyanaz volt – a wampanaugok „öreg varázslójáéhoz”, a régi „bölcséhez”, aki
állítólag legyőzte végül és elzárta a Valamit, ami annyira terhére volt Richard Billingtonnak.
Az eset nagyon kellemetlenül érintett. Gyanítottam már, hogy a baj, amibe unokafivérem
került, jóval súlyosabb, mint ő vagy én feltételezhettük volna. E látszólag véletlen ráérzés
természete még fokozta ezt a sejtelmet, és mély meggyőződéssé változtatta. Ámde
haladéktalanul meg kellett jobban is erősítenem gyanúmat.
 Nem váltottunk több szót, továbbmentünk a kiszáradt patakmeder mellett, s az erdőből
kijutva oda értünk, ahol a torony áll egy kavicsos-homokos szigeten, a körülötte emelkedő
kőkörrel. Unokafivérem „druida” kövekként emlegette ezeket, de első pillantásra láttam, hogy
nem azok, mert semmi sincs rajtuk például a stonehenge-i maradványok szembeötlő rajzainak
jellegzetességeiből. A kőkör, amely eléggé megrongálódott immár, nyilván az évek hatására,
félreismerhetetlenül emberi kéz alkotása volt azonban, s úgy tűnt, inkább csak azért rakták
oda, hogy a tornyot övezze, mintsem valamilyen meghatározott célból.
Nos, én elég gyakran láttam és tanulmányoztam ezt a tornyot azelőtt, de amikor beléptem
a töredezett kőkörbe, az volt az érzésem, hogy ez az első látogatásom ezen a helyen. Részben
annak tulajdonítható ez, hogy átrágtam magam az Ambrose által összegyűjtött
dokumentumokon és feljegyzéseken, de részben bizonyos hangulatváltozásnak is. Addig a
torony múlt idők ódon emlékének hatását keltette bennem, de most az volt a meggyőződésem,
hogy olyasvalami, ami kívül áll az időn; rettenetesen vészesnek és ártalmasnak tűnt, sőt
mintha fertelmes rothadásszagot is éreztem volna ebben a visszataszító együttesben.
Ennek ellenére közelebb mentem, és elhatároztam, hogy úgy veszem szemügyre, mintha
egészen új volna számomra. (Az is volt, a benyomást tekintve, amelyet most gyakorolt rám.)
Jól ismertem a kövek formáját, de meg akartam őket vizsgálni belülről, valamint
tanulmányozni a kőlépcső fokaiba vésett ábrákat, s az újabb keletű, nagy kőtömb ábráit is,
amelyet unokafivérem távolított el a tetőből. Rögtön észrevettem, hogy a lépcső ábrája
ugyanaz kicsinyben, mint a dolgozószoba színes ablakáé unokafivérem házában. Ugyanakkor
a helyéről eltávolított kő ábrája furcsa módon ellentétes ezzel, ahogy például a csillag
ellentétes a körrel. Éppen készültem jobban megfigyelni az említett ábra hasonlóságát, amikor
unokafivérem megjelent a bejáratnál, s a hangjában valami arra intett, hogy jobb lesz
hallgatnom.
– Találtál valamit?
Nemcsak megváltozott hangszíne volt az, hanem az ellenségesség; is, ami mintegy egész
lényéből áradt. Nyomban kitaláltam, hogy unokafivérem megint az az ember, aki elém jött az
arkhami állomásra, és oly világosan értésemre adta, hogy szeretné, ha minél előbb
visszatérnék Bostonba. Nem térhettem ki a gondolat elől amely azonnal felötlött bennem:
mennyire befolyásolja jellemét a torony közelsége? De nem szóltam semmit, sem arról, amit
gondoltam, sem arról, amit az imént felfedeztem, beértem egy megjegyzéssel, hogy a torony
nagyon réginek látszik, az ábrák nagyon kezdetlegesek, és „híján vannak minden
jelentésnek”. Noha tekintete komoran szegeződött rám jó ideig, elégedettnek tűnt és kiment,
ridegen odavetve, hogy ideje hazatérnünk, mert nemsokára ebédidő lesz, és még el kell
készítenie az ebédet.
Azonnal eleget tettem kívánságának, és elindultunk hazafelé; útközben jókedvűen
csevegni kezdtem a konyhaművészetben való jártasságáról, s javasoltam, szerezzen egy jó
szakácsot, hogy mentesüljön egy olyan feladattól, amely bármilyen kellemes legyen is ideig-
óráig, utóbb óhatatlanul lehangolóvá és terhessé válik számára; végül amikor a házhoz értünk,
azt mondtam, menjünk ebédelni Arkhamba, ahol jó vendéglők vannak.
Készséggel beleegyezett, ami némiképpen meglepett, s kevéssel később Aylesbury Pike
országútján a régi város felé igyekeztünk. Arra számítottam, hogy az első kínálkozó
alkalommal elválok unokafivéremtől, és ellátogatok a Miskatonic Egyetem könyvtárába, hogy
lehetőleg utánanézzek, mennyire megbízhatóak az Alijah Billington tevékenységére
vonatkozó adatok, amelyeket unokafivérem a helybeli lapokból szedett össze.
Alkalom hamarabb kínálkozott, mint reméltem, mert alig fejeztük be az ebédet,
Ambrose-nak eszébe jutott hogy el kell intéznie egyet-mást. Hívott, hogy kísérjem el, de én
elhárítottam azzal, hogy szeretnék bemenni az egyetemre, és üdvözölni Armitage Harper
doktort, akivel tavaly ismerkedtem meg egy Bostonban rendezett tudományos összejövetelen;
miután tisztáztuk, hogy Ambrose egy óra hosszat lesz elfoglalva, megegyeztem vele, hogy
egy óra múlva találkozunk a College Streeten, a tér mellett.
Harper doktor irodája a könyvtárépület második emeletén van, ott fogadja a
könyvbarátokat és Massachusetts történetének szakértőit; ebben a témakörben igazi tekintély
Előkelő megjelenésű úriember, aki jól bírja hatvan-egynéhány esztendejét. Noha csak
egyszer-kétszer beszélt vele életében, utoljára körülbelül egy évvel ezelőtt, rövid tétovázás
után rám ismert, és úgy látszott, örül a viszontlátásnak.
– Mi hozta Arkhamba, Mr. Bates? – kérdezte hátravetve magát székében.
Azt feleltem, hogy látogatóban vagyok Ambrose Dewart unokafivéremnél; de úgy
vettem észre, ez a név nem mond neki semmit ezért hozzátettem, hogy unokafivérem a
Billington-birtok örököse, s hogy ezzel a látogatással kapcsolatban bátorkodom tanácsát
kérni.
– Billington nagyon régi név ezen a vidéken – szólt kissé szárazon Harper doktor.
Azt válaszoltam, hogy valóban annak bizonyul, de úgy látszik, senki sem hajlandó
beszélni róla, s attól tartok, hogy nem éppen tiszteletre méltó emléket hagyott maga után.
– Azt hiszem, a Billingtonok nemesi származásúak. A címerük bizonyára ott van valahol
az abroszukon.
Kétségtelenül nemesi származásúak, ezt magam is tudtam. Megkérdeztem Harper
doktortól, mit mondhatna Richard vágy Alilah Billingtonról.
Az öregúr elmosolyodott, félig lehunyva fürkésző tekintetű, apró szemét.
– Vannak utalások Richardra bizonyos könyvekben, mellesleg szólva, nem valami
hízelgők. Ami Alijah-t illeti, mindaz, amit tudunk róla, a korabeli újsághírekben található.
Ez nem elégített ki túlságosan, ami az arcomról is alighanem lerítt.
– De mindezt bizonyára ön is tudja – jegyezte meg.
Azt feleltem, hogy tényleg tudomást szereztem mindenről, amit erről a két emberről
írtak; hozzáfűztem, hogy feltűnt a hasonlóság a Richard és az Alijah idejében törtért
események között. Úgy rémlik, mindketten olyan üzelmekre adták a fejüket, amelyekről
ugyan nem bizonyosodott be, hogy törvényellenesek, de legalábbis szerfölött gyanúsak.
Harper doktor elkomolyodott. Néhány percig hallgatott, s némasága elárulta, hogy a
beszéd és a hallgatás vágya küzd benne. De végül beszélni kezdett, jóllehet nagyon
megválogatva szavait. Igen, ismeri a Billingtonokról és a Billington Erdőről szóló legendákat;
Massachusetts történetének fontos részét alkotják ezek, s meglehetősen emlékeztetnek a
boszorkányság korára. A legendáknak, úgy látszik, némi alapja is volt, ámbár az időbeli
távolság folytán lehetetlen volna megmondani, mennyi igazság volt azokban a groteszk
legendákban, amelyek régmúlt évekből maradtak ránk. Tény azonban, hogy Richard
Billingtont a maga korában varázslónak és boszorkánymesternek tartották, s Alijah
Billingtonról az a hír járta, hogy erdeiben éjjel sötét kísérleteket folytat. Nem meglepő tehát,
hogy alakjuk és tevékenységük köré legendák szövődtek, amelyek rémítő, groteszk és
hihetetlen formát öltöttek, s bajos volna ma már megtudni, mennyi volt ezekben az igazság.
Vitathatatlan, szögezte le mégis, hogy mindkét Billington „valami” rejtelmessel
foglalkozott, de nehéz megállapítani több mint egy évszázad múltán, hogy az
boszorkánysággal volt-e kapcsolatos, vagy sem; kapcsolódhatott vagy sem bizonyos
rítusokhoz is, amelyek – neki Harpernek bizonyítékai vannak erre – fennmaradtak a vidék
távoli erdőiben, például Dunwich és Innsmouth környékén; jellegük szerint egy nagyon-
nagyon régi és különös faj rítusai voltak ezek, mert semmi sem vall arra, hogy az embertől
származnának, hacsak nem hozzuk őket kapcsolatba valamiképpen a druidák rítusaival, akik
fákban lakozó láthatatlan lényeket és más efféléket imádtak.
Megkérdeztem tőle, azt akarja-e mondani, hogy a Billingtonok driádokat vagy hasonló
mitológiai alakokat imádtak, mire azt felelte, nem, ő nem driádokra gondol. Léteznek olyan
furcsa és borzalmas vallások és kultuszok maradványai is, amelyek sokkal régibbek
mindennél, amit az ember ismer. Ezek viszonylag olyan jelentéktelenek, hogy a tudósok és
kutatók általában nem foglalkoznak velük, és kevésbé jelentékeny kutatókra maradnak.
– Akkor hát úgy véli, hogy őseim valamilyen primitív jellegű vallást gyakoroltak?
– Bizonyos mértékig igen.
Hozzáfűzte még: a dokumentumok szerint az is valószínű, hogy a Richard és Alijah
Billington által gyakorolt rítusok emberáldozatokkal jártak, de soha nem sikerült rájuk
bizonyítani semmit. Ámde mind Richard, mind Alijah eltűnt. Richard ki tudja, hová; Alijah
Angliába távozott, ahol meghalt. A Richard utóéletére vonatkozó legendák mind ostobaságok,
szögezte le; ilyen mesék rendkívül könnyen keletkeznek, és hiszékeny emberek hamar
elterjesztik őket. Richard tovább él, Alijah úgyszintén, de utódaiban, vagyis Ambrose
Dewartban, és természetesen bennem. Minden egyéb a túlfűtött képzelet terméke. Persze
ismerte el, van másfajta fennmaradás is, az úgynevezett „pszichikai reziduum”, vagyis hogy a
rossz mintegy továbbra is ott lebeg, ahol kisarjadt.
– Vagy a jó? – kérdeztem.
– Mondjuk inkább, az „erő – válaszolta ismét mosolyogva. – Nagyon lehetséges, hogy
valamilyen erő vagy ártalom „lebeg” a Billington-ház levegőjében. Nos, Mr. Bates... lehet,
hogy ön is érezte már.
– Úgy van.
Meglepődött, mégpedig nem kellemesen, amennyire megítélhettem. Kissé összerezzent,
s újra halványan elmosolyodott.
– Ebben az esetben fölösleges többet mondanom erről.
– Ellenkezőleg, csak folytassa; nagyon szeretném tudni a véleményét a dologról. Valami
átható rosszindulatot éreztem abban a régi kúriában, és nem találok rá magyarázatot.
– Akkor úgy látszik, itt sarjadt ki a rossz; talán ez táplálta azokat a históriákat, amelyeket
később Richard és Alijah Billingtonra vonatkoztattak. Milyen természetű ez az érzés?
Nem volt könnyű megmagyaráznom, mert szinte lehetetlen volt szavakba önteni a
félelem és iszonyat érzését, amely elfogott. Harper doktor azonban komolyan hallgatott,
anélkül, hogy közbeszólt volna, s rövid előadásom után néhány percre eltűnődött.
– És Mr. Dewart hogyan viszonyul mindehhez? – kérdezte végül.
– Elsősorban éppen ez hozott ide.
Némi óvatossággal beszámoltam unokafivérem kettős személyiségéről, mellőzve minden
elhagyható részletet, hogy ne késsek el az Ambrose-zal való találkámról.
Harper doktor fokozódó figyelemmel hallgatott, s amikor befejeztem, jó ideig ismét
gondolataiba merült, mielőtt megkockáztatta volna azt a véleményt, hogy a ház és az erdő
nyilván „káros hatással” van unokafivéremre, s talán jó volna egy időre távol kerülnie attól a
háztól.
– Mondjuk, a tél folyamán, hogy a távollét megerősítse a rossz befolyással szemben.
Hová mehetne el?
Élénken válaszoltam, hogy eljöhet hozzám Bostonba, de bevallottam; abban
reménykedtem, hogy felhasználom az alkalmat, és átböngészek néhány régi könyvet
unokafivérem könyvtárából a Billington-házban... a Billingtonok régi könyveit.
Unokafivérem talán beleegyezne, hogy magunkkal vigyünk néhényat. De tartottam tőle, hogy
Ambrose nem volna hajlandó a telet Bostonban tölteni, hacsak nem javasolom alkalmas
pillanatban. Meg is mondtam Harper doktornak, aki nyomban szorgalmazta, hogy okvetlenül
vegyem rá Ambrose-t, mondjam neki, hogy saját érdekében szükséges volna az ideiglenes
környezetváltozás, különös tekintettel a dunwichi eseményekre, amelyek nem jósolnak semmi
jót a környéknek és az ottaniaknak.
Elbúcsúztam Harper doktortól, és kimentem az utcára, hogy Ambrose-ra várakozzam a
bágyadt őszi napsütésben. Unokafivérem néhány perccel a megbeszélt idő után érkezett.
Rosszkedvű és ingerlékeny volt, amint észrevettem, s cseppet sem igyekezett beszélgetést
kezdeményezni, amíg elég messze nem jártunk már a várostól; csak akkor kérdezte meg
kurtán, találkoztam-e Harper doktorral. Igennel válaszoltam, de természetesen nem
szolgáltam részletekkel beszélgetésünkről, mert sértve érezhette volna magát... s talán
egyébért sem. Némán folytattuk utunkat, így értünk el az erdei házhoz.
Eléggé későre járt már, s unokafivérem nyomban a konyhába ment, hogy vacsorát
készítsen, miközben én a dolgozószobában maradtam. Nem tudtam, hol is kezdjem a könyvek
kiválogatását, amelyeket Ambrose jóváhagyásával remélhetőleg magunkkal viszünk
Bostonba, ha netalán beleegyezne, hogy ott töltsük együtt a telet. Belenéztem egyikbe-
másikba, azokat a kulcsszavakat keresve, amelyek annyiszor ismétlődnek az iratokban és
dokumentumokban, s amelyek feltevésem szerint nyomra vezethetnek a probléma
megoldásában, amivel unokafivérem szembekerült. Sok könyv a vidékkel és az ott lakó
családokkal kapcsolatos genealógiai és történeti munka volt, amely csupán genealógiai kutatót
érdekelhetett, s tele volt különös illusztrációkkal és családfákkal. Voltak más, nagyon elnyűtt
könyvek, amelyek közül néhányat nem értettem, voltak nagyon régi angolsággal és latin
nyelven írottak is; négy közülük szemlátomást hiányos, noha bekötött kéziratos másolat volt.
Ebben az utóbbi csoportban reméltem megtalálni azt, amit kerestem.
Előbb úgy gondoltam, vagy Richard, vagy pedig Alijah Billington készítette ezeket a
fáradságos másolatokat; de rövid vizsgálat után rájöttem; hogy nem így van, mert a
helyesírásuk többnyire túlságosan rossz ahhoz, hogy olyan művelt emberek írhatták volna
ezeket, mint hitem szerint a két Billington. Ezenkívül voltak későbbi jegyzetek is, ezeket más
kéz írta, szinte teljes bizonyossággal Alijah Billingtoné. Semmi sem bizonyítja, hogy e
kéziratos könyvek közül egy is a Richard Billingtoné lett volna; de lehettek az övéi is, mert a
többségük nagyon régi, s jóllehet sehol nincs rajtuk semmiféle keltezés, valószínűnek látszik,
hogy a kéziratok túlnyomó része Alijah Billington előtti időkből való.
Kiválasztottam egyet e kéziratos kötetekből, egy se nem vastag, se nem súlyos könyvet,
és hozzáláttam, hogy gondosan megvizsgáljam. Semmi cím nem állt a kötésen, amely
textúrájában emberbőrre emlékeztető, nagyon puha bőrből készült, de egyik belső lapon ez a
felírás volt olvasható: Al Azif– Az Arabok könyve. Gyorsan átlapoztam, és észrevettem, hogy
idegen szöveg vagy szövegek töredékes fordítása; ezekből legalább egy latin s egy másik
görög nyelvű. Ezenkívül széljegyzetek jelzik félreérthetetlenül a másolatok eredetét: „British
Museum”, „Bibliothéque Nationale de France”, „Buenos Aires-i Egyetem”, „San Marcos,
Lima”. A különböző átírásokat más-más kéz végezte, ami arra mutat, hogy sokan
foglalatoskodtak mindennek a lemásolásával. Ez arra vall, hogy valaki, talán éppen Alijah,
rettentő buzgalommal igyekezett megszerezni ennek a könyvnek a legfontosabb részeit, s
bizonyára megfizetett különböző embereket, hogy ott, ahol az eredeti könyv fellelhető,
készítsenek másolatot róla. Nyilvánvaló azonban, hogy a könyv korántsem hiánytalan, s az,
aki beköttette, megpróbálta elrendezni a lapokat, amelyek a föld valamennyi sarkából
érkezhettek.
Amikor újfent átvizsgáltam a könyv lapjait, immár némileg nyugodtabban, rábukkantam
– most először – az erdei lármával kapcsolatos nevek egyikére. A lap papírja rendkívül finom,
az írás apró és nehezen olvasható. Közelebb ültem a fényhez, és olvasni kezdtem:
Ne gondoljuk, hogy az ember a Föld legrégibb vagy utolsó Ura volna; sem azt, hogy élet
és szubsztancia egyedül való. Az Öregek voltak, az Öregek lesznek. Nem az általunk ismert
terekben, hanem közöttük. Nyugodtan jártak ősi módjukon, nem törődve a dimenziókkal, s
számunkra láthatatlanul. Yog-Sothoth ismeri a bejáratot, mert Yog-Sothoth a bejárat. Yog-
Sothoth a bejárat kulcsa és őre. Múlt jelen, jövő; ami volt, van és lesz, minden egy Yog-
Sothothban. Ő tudja, hol jártak be az Öregek régen, és hol járnak be majd eljövendő
korokban, amíg a Ciklus teljes nem lészen. Ő tudja, miért nem tarthatja fel őket senki
jártukban. Az emberek némelykor felismerhetik őket szagukról, mely kellemetlen
szaglásunknak, émelyítő, olyan, mint a nagyon koros lényeké, ámde képüket nem ismerheti
meg senki emberfia, ama ritka esetek kivételével, amikor irtóztató ivadékokat nemzettek
emberekkel. E Sarjaknak különféle fajtái vannak, melyek nagymértékben elütnek egymástól
és az embertől is. Láthatatlanul járnak. Puszta helyeken járnak, ahol elmondták a Szavakat és
elimádkozták a Rítusokat az Ő Stációik alatt, melyek a Vérben vannak, és különböznek az
ember stációitól. A szél az Ő hangján susog; a föld az Ő szavait mormolja. Meghajlanak az
erdők, felcsapnak a hullámok, leomolnak a városok; ámde sem az erdők, sem az óceánok, sem
a városok nem látják a sújtó kezet. Kadath a fagyos Nyugaton ismeri Őket; de mit tud az
ember Kadathról? Dél jégsivatagjaiban és az Óceán Szigetein vannak kövek, melyeken
Pecsétjeik véste vagyon; de ki látta a jégvárosokat vagy a moszat– és kagylófüzérrel lezárt
tornyot? A Nagy Cthulhu az Ő fejük, mégis alig láthatja Őket. Az emberi faj Valami
bűzösként ismeri meg. Kezük szüntelenül az ember torkán van az Idők kezdete óta, még sem
látja Őket. Yog-Sothoth a bejárat kulcsa, ahol a szférák találkoznak. Az ember uralkodik most
ott, ahol valaha Ők uralkodtak. Nemsokára Ők uralkodnak újra ott, ahol most az ember
uralkodik. A nyárra tél jön, a télre nyár. Türelmesen várakoznak erejükben, mert uralkodni
fognak Ők újra, s mikor ők jönnek, senki sem vitatja majd uralmukat, s mindenek Nekik
lesznek alávetve. Akik ismerik a bejáratot, kényszerülve lesznek megnyitni azt, hogy Ők
bejöjjenek, s szolgálniuk kell Nekik, amint Ők kívánják; de akik tudtukon kívül nyitják meg,
csak némi idő múltán szereznek tudomást róla.
Üres hely következett, majd új lap kezdődött. Ám ezt más kéz írta, és más forrásból
származott. Sokkal régebbi eredetűnek látszott az imént olvasottnál, mert nemcsak a papír
volt sárgásabb, hanem a nyelv és az írásmód is szinte archaikus volt.
Úgy lett akkoron, amint megígértetett, hogy elvivék Őt Azok, Akikkel Ő Dacolt Vala, s
lehajíták a Tenger mélységes fenekére, és elhelyezék Őt ama Zárt Toronyba, melyről hírlik,
hogy az Elsüllyedt Városbán (R’lyeh) levő nagy romok között emelkedik, s bezárák oda az ős
Jellel, és büntetésképpen, mert perelt azokkal, akik bebörtönözék, Ők másodszor is rárontának
és a Halál másával nyügözék le, ámde aludni hagyák ama helyen a nagy vizek alatt, és
visszatérének oda, ahonnan jöttek vala, vagyis Glyn-Vhóba, a csillagok mellett, és
alátekintének a Földre a lombhullás idejétől a termés betakarításig. Ott nyugszik Ő örökre
Házában, R’lyehben, ahova azon nyomban elindulának minden hordái, hogy megküzdenének
mindenfajta akadállyal, s úgy határozának, hogy megvárják ébredését, merthogy lehetetlen
vala az Ős jelhez nyúlniok, és tartanak nagy hatalmától, ámde tudván, hogy az Ég eltávozott, s
Ő megszabadul majd, és újra csókolhatja a Földet, és tulajdon Birodalmává változtathatja azt,
és dacolhat újra az Ős Istenekkel. És testvéreivel ugyanez történe, vagyis Azok, Akikkel
Dacoltak, megfogák és számkiveték Őket, Azt, Akit Nem Szabad Néven Nevezni a Külső
térbe küldék, a Csillagokon túl, a többivel együtt, mígnem a Föld szabad lett Tőlük, s Azok,
akik Tűzoszlopok alakjában jöttek vala, megtérének oda, ahonnan jöttek, s nem láták Őket
többé, és az egész Földön Béke lett.
Eltökélten továbblapoztam; a következő lap valamivel kisebb méretű bibliapapír volt, oly
silány írással, hogy szerfölött nehezemre esett kibetűzni. Így hangzott:
Ami az Öregeket illeti, meg vágyon írva, hogy a Bejáratnál várakoznak, s hogy a Bejárat
mindenütt és minden Időben van, merthogy Ők nem ismernek Időt, sem Helyet, hanem
maguk az Idő, és jelen vannak minden Helyen, anélkül, hogy látnák Őket, és sokan közülük
különböző Alakokat és Ábrázatokat tudnak ölteni, s mindenütt vannak számukra Bejáratok,
ámde a legfontosabb, amely megnyittatott Előttük, Iremben vala, az Oszlopos Városban, a
sivatag alatti városban; ámde valahol az emberek Köveket raknak és háromszor elmondják a
Tiltott Szavakat, ott a Bejárat megnyílik, s átmennek rajta a Dhoulok, a Fertelmesek, a
Félistenek, a Csocsók. A Mélybeliek, az Éjiek, a Shoggothok és a Vormiik; a Shantakok, akik
Kadathot őrzik a Fagyos Nyugaton és Leng Síkságán. Mindezek egyaránt az Ős Istenek Fiai,
ámde Yith Nagy Nemzetsége és a Nagy Öregek, nem egyezvén velük, különválának, az
Öregeknek hagyva a Föld birtokát, míg a Nagy Nemzetség megtére Yithből, és az Időben üté
fel szállását, mely még ismeretlen Hely azoknak, kik ma a földön járnak, s ott várják, hogy
visszatérjenek újra a Szelek és a Hangok, melyek Az elé hajtják Őket, Aki a Szeleken
Vándorol a Föld és a Csillagokat elválasztó tér között.
Itt üres hely következett, mintha gondosan kitörölték volna az írást. Rövid bekezdés
fejezte be a kivonatot:
Nemsokára visszatérnek Ők, s midőn e Nagy Visszatérés bekövetkezik, a Nagy Cthulhu
kiszabadul a Tenger alatti R’lyeh-ből, s Az, Akit Nem Szabad Néven Nevezni, eljön Carcosa
nevezetű Városából, a Hali Tava mellől, és Shub-Niggurath megjelenik és megsokszorozza
Ocsmányságát, és Nyarlathotep megviszi a hírt az összes Nagy Öregeknek és Hordáiknak,
Cthugra ráveti kezét mindenre, ami ellenszegül, s Elpusztítja az ostoba vakokat, és a dúló
Azathot kiemelkedik a Világ közepéből, hol minden Káosz és Pusztulás, és Yog-Sothoth, aki
Minden Egyben és Egy Mindenben, elhozza gömbjeit, és Ithaqua felébred újra, és a Föld
fekete üregeiből előjön Tsathuoggua, és együtt birtokba veszik a Földet és minden rajta élőt,
és felkészülnek, hogy megküzdjenek az Ős Istenekkel, mikor is a Nagy Mélységek Ura
tudomást szerez visszatértükről, és eljön Testvéreivel, hogy leverjen minden Gonoszt.
Estefelé járt már az idő, s noha visszatartott a szilárd meggyőződés, hogy e réges-régi
lapok között lappang a rejtély kulcsa, ha én nem is értem tisztán az ott elmondottakat, a fogyó
fény és unokafivérem konyhai foglalatoskodása arra késztetett, hogy egyelőre hagyjam abba
az olvasást. Félretettem a könyvet; teljesen megzavartak a baljós és félelmetes utalások
valami szemlátomást ősrégi dologra, amiből egy kukkot sem értettem. Meggyőződésem, hogy
ezeknek a részleteknek a lemásoltatása attól a Richard Billingtontól indult el, akit „felfalt
volna az, akit ő alászólíta az Égből” és Alijah irányításával folytatódott – de mi végből? Hogy
gyarapítsák tudásukat olyan dolgokat illetően, amelyek tilosak az emberiségnek. Az, hogy a
két Billington tagadta, hogyan kell helyesen értelmezni az olvasottakat, és hogyan hasznosítsa
ezt a tudást, önmagában is borzalmas, kiváltképpen, ha azoknak az eseményeknek a fényében
nézi az ember, amelyek életük során végbementek.
Amikor felálltam és megfordultam, hogy kimenjek a konyhába, tekintetem önkéntelenül
a színes ablakot kereste, s ekkor mélységes és döbbenetes megrázkódtatás ért, mert a
lenyugvó nap utolsó sugarai azokra az ablaküvegekre egy nem emberi arc kimondhatatlanul
undok karikatúráját rajzolták ki, egy óriás, groteszk lény iszonyatos, torz vonásait, hatalmas,
mély gödrökben ülő szemekkel, ha ugyan szemek voltak; az orra hiányzott, de mintha két
roppant ablak nyílt volna rajta, s a csupasz és fényes fej alul kígyózó csápok tömegében
végződött. Miközben az irtózattól dermedten néztem ezt a tüneményt, ismét éreztem, hogy
szorongató gonoszság vesz körül mindenfelől és nehezedik rám, mintha a falakból és az
ablakból áradna rám valami, ami el akar pusztítani minden életet maga körül; ugyanakkor
undorító rothadásszag csapott meg, amelybe mintha a világ minden émelyítő, fertelmes bűze
sűrűsödött volna.
Bármennyire felzaklatott is a dolog, nem engedtem a belső ösztönzésnek, hogy hunyjam
be a szemem, és meneküljek innen; tovább néztem az ablakot, abban a biztos tudatban, hogy
hallucináció áldozata vagyok, amit kétségtelenül az imént olvasottaknak kell tulajdonítanom.
A visszataszító látvány lassan-lassan elhalványult, és végül eltűnt, az ablak felöltötte
megszokott képét, a szörnyű bűz sem facsarta már az orrom. De ami ezután következett, az
bizonyos értelemben még félelmetesebb volt.
Nem elégített ki a bizonykodás, hogy érzéki csalódás áldozata voltam, amely előttem
már megrémítette Ambrose unokafivéremet is, ezért újra felmásztam az ablak alatt magasodó
könyvállvány tetejére, és a középső üvegen át kinéztem a torony irányába, melynek, tudtam,
ott kell emelkednie a fák között a lenyugvó nap bágyadt fényében. De mily nagy volt a
megdöbbenésem, mikor a megszokott kép helyett egészen mást láttam: nem hasonlított ez
semmihez, amit valaha is láttam életemben. Szinte leestem a bútorról, amelyre
felkapaszkodtam, de belecsimpaszkodva tovább bámultam kifelé a nem evilági jelenetre, a
különös, zavarba ejtő csillagképekkel borított égre, amelyeket egyáltalán nem ismertem, egy
nagyon közeli kivételével: ez a Hyádokra hasonlított némiképpen, mintha ez a halmaz ezer és
ezer fényévvel közelebb került volna a Földhöz. Valami mozgott ott, ezen a különös égbolton,
és a földön is: mintha óriási, alaktalan lények tartottak volna felém sebesen, szemmel
láthatóan ártó szándékkal: groteszk nyolclábúak, szörnyűséges lények, amelyek roppant, sötét
szárnyakon repültek, és karmokban végződő tagokat húztak maguk után.
Elfordított fejjel nagy nehezen leszálltam a bútorról, de mihelyt a dolgozószoba prózai
környezetében találtam magam, felocsúdtam; visszamásztam, megont rátapadtam szememmel
arra az átlátszó üvegkörre, és azt láttam, amit kezdettől látni reméltem, vagyis a tornyot és a
lenyugvó naptól megvilágított fákat. Zavartan és tépelődve szálltam le onnan.
Hallucinációnak tulajdoníthatom persze a rettenetes fej megjelenését, de mivel magyarázzam
azt, amit az üvegen keresztül láttam? Rögtön tisztában voltam azzal, hogy nem mesélhetem el
Ambrose-nak a látottakat, mert ő könnyen el is hiszi, és az állapota még súlyosbodna. Ha
valóban láttam azt, amit bizonyosan láttam: hol van ilyen hely, ily borzalmas, vérfagyasztó
zuga a Világegyetemnek?
Néhány percig az ablak alatt maradtam, s időnként felnéztem, mintegy azt remélve, hogy
ismét látom az előbbi rémítő átváltozást, de nem történt semmi. Szemlélődésemből végül
kizökkentett unokafivérem hangja, aki vacsorázni hívott; visszaszóltam, hogy megyek, és
elhagytam a dolgozószobát, miután vállam fölött egy utolsó félénk pillantást vetettem az
ablakra; kimentem a konyhába, ahol Ambrose a kész vacsora mellett várt rám.
– Találtál valamit azokban a könyvekben? – kérdezte.
Hangjában volt valami különös; rápillantottam, láttam, hogy arckifejezése, ha nem is
éppen ellenséges, de barátságtalan, és kitaláltam, hogy okosabb, ha nem válaszolok őszintén
kérdésére. Az igazságnak megfelelően azt válaszoltam, hogy olvastam ezt-azt, de jottányit
sem értettem az olvasottakból.
Úgy látszott, ez kedvére van; az a belső konfliktus, aminek maga is tudatában volt, egyre
jobban kifejlődött benne. Nem mondtam semmi többet, ő sem kérdezett semmit, és
hallgatagon ettünk.
Mivel mindketten fáradtak voltunk, korán visszavonultunk aznap este. Elhatároztam volt,
hogy mihelyt alkalom kínálkozik, megpendítem Ambrose-nak, jöjjön Bostonba, és töltse
velem a telet; gyengén havazni kezdett már, és úgy láttam, nem szabad tovább halogatnom a
dolgot. De nem beszélhettem vele erről, amíg nem lehettem biztos abban, hogy unokafivérem
nem utasít el dühösen egy ilyen javaslatot, várnom kellett tehát, hogy szűnjön meg ellenérzése
irányomban.
Tökéletes csend uralkodott, csak a hópelyhek huppanása hallatszott az ablaküvegeken, és
hamarosan elaludtam. De az éjszaka közepén felébresztett valami, amit becsukódó kapu
csattanásának véltem. Felültem az ágyban és füleltem, de semmit sem hallottam; arra
gondoltam, hogy unokafivérem talán ismét kiment, csendben felkeltem hát, és átvágtam az
előcsarnokon a szobája felé. Lenyomtam a kilincset, és az ajtó kinyílt, mire nesztelenül
beléptem; de fölösleges volt az elővigyázatosság, mert Ambrose eltávozott. Első gondolatom
az volt, hogy utánamegyek, de ezt oktalanságnak tartottam, mert megláthatná a lábnyomomat
a hóban. Aztán eszembe jutott, hogy másnap reggel én is követhetem az övét, mivel már elállt
a havazás. Gyertyát gyújtottam és megnéztem az órámat: hajnali kettőt mutatott.
Éppen vissza akartam térni saját hálószobámba, mikor zajt hallottam... elképesztő zajt:
muzsikát! Hallgatóztam, és fuvola hangjára emlékeztető zenét hallottam, amely emberi
énekfélét kísért. Úgy rémlett, hogy nyugat felől jön s kissé megnyitottam unokafivérem
ablakát, hogy biztosan megállapíthassam az irányt, majd nyomban bezártam újra. Most még
erősebb ösztönzést éreztem, hogy menjek unokafivérem után, és derítsem ki, mit csinál ébren
vagy álmában, de az óvatosság visszatartott, az óvatosság és annak az emléke, ami más
kotnyelesekkel történt, akik elmúlt korokban követtek valakit az erdőben.
 Visszatértem a hálószobámba, és ébren vártam Ambrose hazajövetelére, attól félve, hogy
valami baja eshetett. De nem egészen két óra múlva otthon volt; hallottam becsukódni a
kaput, ezúttal kevésbé hangosan, majd unokafivérem lépteit a lépcsőn. Bement a
hálószobájába, és becsukta maga mögött az ajtót, azután ismét csend lett, csak egy bagoly
huhogott időnként egyet-egyet.
Másnap reggel Ambrose előtt keltem fel. Kimentem a főkapun, mivel láttam volt, hogy ő
a hátsó bejáraton távozott az elmúlt éjszaka, és az erdőbe igyekeztem, ahol keresni kezdtem a
lábnyomait, melyek, mint gyanítottam, a régi szigeten álló toronyhoz vezettek. Elég könnyen
követhettem a nyomokat. Körülbelül egy hüvelyk hó hullott, és a lábnyomok tökéletesen
kirajzolódtak. Amint mondottam, a toronyhoz vezettek, és be az építménybe. Ott, minthogy a
nyíláson amelyet Ambrose ütött a tetőn, beesett a hó, látni lehetett, hogy nemcsak bement a
toronyba, hanem fel is ment a kőlépcsőn a kis felső pihenőre. Habozás nélkül megtettem ezt
az utat, és nemsokára ott álltam, ahol Ambrose állt azelőtt, s a ház felé tekintettem, amelynek
körvonalait kiemelte a kelő nap. Miután megtaláltam a házat, lefelé néztem, keresve valamit,
ami útbaigazíthatna, hogy mit csinált unokafivérem a toronyban, s észrevettem néhány
valóban zavarba ejtő jelet a hóban, a toronytól távolabb. Percekig bámultam anélkül, hogy
képes lettem volna rájönni, micsodák, aztán – félve attól, amire bukkanhatok – lementem a
lépcsőn, elhagytam a tornyot, és arrafelé tartottam.
Három különböző fajtája volt a nyomoknak, s mindegyik borzalmat keltett. Az első
körülbelül négy méter hosszú és nyolc méter széles, jókora nyom volt a hóban, azt a
gondolatot sugallta, hogy valamilyen elefántszerű állat tartózkodott ott. Mivel a levegő
meglehetősen hideg volt, és nem olvadt, megvizsgálhattam a mélyedés széleit, és
megbizonyosodtam afelől, hogy bármi telepedett is ott le, finom bőre van. A második fajta
nyomok mintha karmoktól származtak volna, ezeknek a szélessége egy méter lehetett, és arra
engedtek következtetni, hogy olyasvalami hagyta őket, aminek az ujjai vagy karmai között
hártya van. A harmadik olyasminek a hátborzongató nyoma volt, amit a karomnyomok két
oldalán vonszoltak a hóban, mintha nagy szárnyak verdestek volna ott. Sokáig néztem ezeket
a nyomokat növekvő elképedéssel, míg végül hazaindultam más úton, mint amelyen jöttem,
hogy ne hagyjak új lábnyomokat az Ambrose-éi mellett. Haza akartam érni, még mielőtt
unokafivérem felfigyelne távollétemre, és gyanakodni kezdene.
Ambrose már talpon volt, amint sejtettem, és megkönnyebbüléssel vettem észre, hogy
megint normális ember. Végtelenül kimerült és meglehetősen rosszkedvű volt, azt mondta,
hogy hiányoztam neki, hogy fáradt, amit nem ért, mert egész éjszaka mélyen aludt, és hogy
némileg levertnek érzi magát. Azt is mondta: látva, hogy nem vagyok otthon, a keresésemre
indult, és felfedezte, hogy az éjjel látogatónk volt, aki eljött a hátsó kapuig, aztán elment,
nyilván azért, mert nem tudott felébreszteni minket. Azonnal megértettem, hogy a saját
nyomait látta, és nem ismerte fel őket, amiből azt hámoztam ki, hogy a toronyhoz tett éjszakai
útján nem volt ébren.
Megmagyaráztam, hogy sétáltam egyet, amint a városban szoktam.
– Nem tudom, mi van velem – panaszolta. – Semmi kedvem sincs reggelit készíteni.
– Majd én elkészítem – ajánlottam, és tüstént munkához láttam.
Elég könnyen beleegyezett, és leült, tenyerével dörzsölve homlokát.
– Úgy rémlik, hogy valamit elfelejtettem. Volt valami különösebb tervünk mára?
– Nem. Annyi az egész, hogy fáradt vagy.
Gondoltam, itt az alkalmas pillanat, hogy meghívjam télre a bostoni házamba. Magam is
szerettem volna távol kerülni innen, mert mélységes és rettentő bizonyosság élt bennem, hogy
komoly veszély fenyeget mindkettőnket.
– Nem gondolod, Ambrose, hogy környezetváltozásra volna szükséged?
– De hiszen még alig rendezkedtem itt be! – tiltakozott.
 – Csak ideiglenes változásra célzok. Miért ne töltenéd ezt a telet velem Bostonban?
Aztán, ha akarod, tavasszal visszajövök veled ide. Ha kedved tartja, eljárhatsz a „Widener”-
be; ott előadások és hangversenyek vannak, és ami a legfontosabb, emberek, akikkel szót
válthatsz, amire szükséged van... neked is, mint bárkinek.
Megütközött, de nem utasította el kereken az ötletet; az volt a benyomásom, hogy csak
idő kérdése, és végül belemegy. Kifejeztem örömömet a lehetőség fölött, de némi
óvatossággal, mert tudtam, hogy igyekeznem kell teret nyerni, mielőtt feltámadna ellenérzése,
és elutasítaná a javaslatot. Ezért egész reggel erről a tervről beszéltem, nem feledkezve meg
arról sem, hogy magunkkal vihetnénk néhányat a Billingtonok ódon könyveiből, hogy a tél
folyamán tanulmányozzuk őket; végül, kevéssel ebéd után, beleegyezett, hogy a telet
Bostonban töltse, s miután rászánta magát, szeretett volna máris indulni, mintha ezt a vágyát
saját biztonsága diktálta volna, úgyhogy mire beesteledett, már útra is keltünk a házam felé.
Március végén visszatértünk Bostonból, Ambrose furcsa izgalommal, jómagam
aggodalommal, ámbár el kell ismernem, hogy néhány kezdeti nyugtalan éjszakát leszámítva,
Ambrose jól érezte magát a téli hónapok alatt, s viselkedésében és beszédében nem volt
semmi, ami kétséget ébresztett volna bennem aziránt, hogy teljesen kigyógyult abból a
szorongásból, amely a kezdet kezdetén arra késztette, hogy magához hívjon. Ambrose
barátkozó természetűnek mutatkozott, és nagy népszerűségnek örvendett, én voltam az,
akinek – elmerülve Alijah Billington könyvtárának különös, öreg köteteiben – hiányoztak a
szükséges feltételek ahhoz, hogy társaságban forgolódjam. Az egész tél folyamán
szorgalmasan bújtam a könyveket; még sok azokhoz hasonló passzus volt bennük, amelyeket
átírtam, valamint számos hivatkozás a már ismert kulcsnevekre. Akadtak látszólag
ellentmondó passzusok is, ámde sehol egy világos és tömör összefoglaló az alapvető hitről,
amelyet eléggé kifejtene ahhoz, hogy be lehessen fogadni, és semmi, ami megmagyarázhatná,
mire vonatkoznak azok a rémséges utalások és baljós következtetések.
A tavasz közeledtével azonban unokafivérem nyugtalankodni kezdett, többször kifejezte
óhaját, hogy visszatérjen a Billington Erdőben álló házba, amely, mondotta, végtére is az
„otthona”. Ez ellentétben állt közömbösségével a kéziratos kötetek bizonyos vonatkozásai
iránt, amelyeket a tél folyamán időnként próbáltam megvitatni vele. Csupán két rendkívüli
dolog történt a télen a Billington Erdő közelében, s a megfelelő időben a bostoni újságok is
foglalkoztak ezekkel. Megtalálták a Dunwich környékén történt eltűnések két áldozatát, más-
más időben, egyiket karácsony és újév között, a másikat február elején. Mint azelőtt is, úgy
látszott, hogy mindkét holttest valahonnan a magasból zuhant le, széttépve és
összemarcangolva, de felismerhetően, s eltűnésük és megtalálásuk között minden esetben
több hónap telt el. A lapok csodálkoztak, hogy nem került elő semmilyen váltságdíj-követelés,
megírták, hogy egyik áldozatnak sem volt oka elhagyni otthonát, és nem lehetett semmi
nyomukra bukkanni az eltűnésük óta eltelt idő alatt. Egyiküket a Miskatonic egyik szigetén
lelték meg, a másikat a folyó torkolatánál. Megfigyeltem, milyen élvezettel követi
unokafivérem a két ügyben folytatott nyomozást. Újra és újra elolvasta a hírlapi
beszámolókat, mint aki úgy véli, hogy ismernie kellene az olvasottak rejtett jelentését, de nem
sikerül azt egészen megértenie.
Ez megriasztott kissé, ezért a tavasz közeledtével, látva, hogy unokafivérem mind
türelmetlenebbül szeretne visszatérni a házba, melyet elhagyott, hogy elkísérjen Bostonba,
ismét elteltem aggodalommal; aggodalmam hamarosan jogosnak bizonyult, mert jóformán
visszatérésünk első pillanatától unokafivérem merőben ellenkező módon kezdett viselkedni,
mint amíg városi házamban tartózkodott.
Napnyugta után érkeztünk meg a Billington Erdőben álló házba, egy március végi estén,
egy enyhe, kellemes estén, amikor a levegő tele volt a virágok és a fű illatával. Alig
végeztünk poggyászunk kicsomagolásával, amikor unokafivérem kijött a hálószobájából,
szemlátomást nagy izgalomban. Megállás nélkül elment volna mellettem, ha nem fogtam
volna meg a karját.
– Mi van, Ambrose? – kérdeztem.
Ellenséges pillantást vetett rám, de elég udvariasan felelt.
– A békák... hallod őket? Figyeld csak, hogy brekegnek – és kiszabadítva karját,
hozzátette: – Kimegyek, hogy hallgassam őket... Engem üdvözölnek.
Tudat alatt feltehetőleg magam is felfigyeltem a békakórusra megérkezésünk óta, de
Ambrose reagálása riasztó volt, és végtelen aggodalommal töltött el. Sejtve, hogy társaságom
nemkívánatos, nem követtem unokafivéremet; inkább átmentem a szobájába, és az egyik
nyitott ablak elé ültem, emlékezetembe idézve, hogy ugyanennél az ablaknál ült Laban is egy
évszázaddal előbb, és azon töprengett, mit csinálhat az apja és az indián Quamis. A békák
lármája egyenesen fülsiketítő volt, zúgott tőle a fülem és a szoba; abból a különös mocsárból
jött, amely az erdő mélyén terült el, a kőtorony és a ház között. Ám miközben ezt a fülsiketítő
zsivajt hallgattam, szorongva idéztem eszembe, hogy az olvasott ódon kéziratos
dokumentumok szerint ősi rokonság vagy kapcsolat van a földi kétéltűek és a „Gonosz
Lények” közt, előbbiek rokonaik jelenlétében „megélénkülnek, akár látni azokat, akár nem,
merthogy megérzik őket, és jelzik a vészt”.
Ezért mély felindulással hallgattam az ijesztő kórust. A tél folyamán meglehetősen
nyugodt voltam unokafivérem viselkedését illetően, amely teljesen normálissá vált; de
változása ideiglenesnek bizonyult, és attól tartottam, hogy rosszabbra fordulhat minden, mint
azelőtt volt. Tartottam ettől, mert harc és látható gyötrődés nélkül ment végbe az egész. Úgy
tűnt, hogy Ambrose gyönyörűséggel hallgatja a békákat, s ettől rémült borzongással
emlékeztem Alijah Billington hátrahagyott furcsa „utasításainak” intelmére: Ne háborgassa a
békákat, különösképpen a torony és a ház közötti mocsár varangyait, se a denevéreket, se a
kecskefejőnek nevezett madarakat, mert félő, hogy zárak és őrök nélkül marad. Akárhogy
nézzük ;s a dolgot, ez az intelem nem sugallt semmi jót; ha a békák, denevérek és kecskefejők
az ő – mármint az Ambrose – „zárai és őrei”, akkor mit jelentsen ez a lárma? Arra szolgálna,
hogy figyelmeztesse Ambrose-t: „valami” láthatatlan jár a közelben, vagy valaki betolakodó
van itt? Egy betolakodó, aki csak én lehetek...
Eljöttem az ablaktól, és eltökélten kiléptem a szobából, lesiettem a földszintre és
kimentem; unokafivérem mellén összefont karokkal, kissé hátravetett fejjel állt ott, szemében
különös fény lobogott. El voltam szánva, hogy megzavarom élvezetét, de láttára
elhatározásom megingott és szertefoszlott, csak álltam mellette szótlanul, amíg hosszú
hallgatása nyomasztóvá nem vált számomra, akkor megkérdeztem, hogy tetszik ez a kórus az
illatos estben.
Felém sem fordulva, talányosan válaszolt:
– Nemsokára megszólalnak a kecskefejők is, fölfénylenek a jánosbogarak, s akkor eljött
a pillanat.
– Minek a pillanata?
Nem felelt, és én távoztam onnan. Közben észrevettem, hogy valami mozog a sötétben,
amely kezdett sűrűsödni a ház körül. Belső ösztönzésnek engedve gyorsan arrafelé futottam, s
amint befordultam a ház sarkánál, toprongyos alakot láttam eltűnni az út menti bozótban.
Másodpercet sem veszítve a nyomába eredtem és hamarosan utolértem; elkaptam a karját,
hogy megakadályozzam a menekülésben. Húszéves forma fiatal legény volt, aki
kétségbeesetten próbált szabadulni.
– Engedjen el! – szinte zokogott. – Nem csináltam semmit!
– Mit keresel itt? – kérdeztem tőle szigorúan.
– Csak látni akartam, hogy Ő visszajött-e. És láttam. Elárulták, hogy visszatért.
– Kik?
– Hát nem hallja? A békák.
 Felindulásomban akaratlanul mind erősebben szorítottam a karját, míg végül a fiú
jajgatni kezdett a fájdalomtól. Kissé lazítottam a fogáson, és a nevét kérdeztem, megígérve,
hogy szabadon engedem.
– De neki ne mondja meg! – kérlelt.
– Nem mondom meg.
– Lem Whately vagyok.
Eleresztettem, és azon nyomban elugrott a kezem ügyéből, nyilván abban a hitben, hogy
tovább fogom üldözni. De látva, hogy nem mozdulok, húszméternyire tőlem tétován megállt,
megfordult, és rohanvást, nesztelenül visszajött. Megfogta a zakóm hajtókáját, és halkan
mondta:
– Maga nem úgy néz ki, mint aki azok közé tartozik... Jobb, ha elmegy innen, mielőtt
valami baja történik.
Ezzel újra elindult, s el is tűnt, ezúttal az erdő sötét sűrűjében. Mögöttem a békák
változatlanul fülsiketítő lármát csaptak, és örömmel gondoltam arra, hogy az én szobám
keletre, vagyis a mocsárral ellentétes irányba nyílik. Még így is jól odahallatszik ez a kórus.
De Lem Whately szavai éppoly erősen visszhangoztak fülemben, mint ez a lárma, ami az
abszurd rémület érzését keltette bennem; ez a rémület mindig ott leselkedik, mikor az ember
az ismeretlennel kerül szembe, és homályos vágy fogja el, hogy meneküljön a
megmagyarázhatatlan elől. Néhány perc múlva sikerült lecsillapítanom ezt a rémületet és az
ösztönzést, hogy engedjek Lem Whately könyörgésének, s visszaindultam a házhoz,
gondolatban vissza-visszatérve a dunwichiek problémájára, mert ez az újabb epizód,
hozzáadódva a többihez, meggyőzött arról, hogy az itt végbemenő dolgok magyarázatának
valamilyen kulcsa rejlik azokban az emberekben, s ha el tudnám érni, hogy unokafivérem
kölcsönadja az autóját, érdemes volna nyomozást folytatnom azon a vidéken.
Ambrose még mindig ott volt, ahol hagytam; úgy látszott, tudomást sem vett a
távollétemről, ezért elhatároztam, hogy nem is zavarom, és bementem a házba, ahová
nemsokára ő is utánam jött.
– Nem gondolod, hogy kissé korai még, hogy a békák így brekegjenek? – kérdeztem.
– Itt nem – felelte szárazon, mint aki be akarja fejezni ezt a témát.
Nekem semmi kedvem sem volt folytatni, mert az volt az érzésem, hogy unokafivérem a
szemem láttára mind különösebb lénnyé változik, akiben rendkívül könnyen támad ellenséges
érzület, s aki bármely pillanatban kitehet a házából. Szívesen távoztam volna onnan, de
kötelességérzetem azt parancsolta, hogy maradjak mellette, ameddig csak lehet.
Kínos csendben telt ez az est, s éltem az első alkalommal, hogy visszavonuljak
hálószobámba. Ösztönöm arra intett, hogy jobb, ha most nem ülök neki a könyvtár ósdi
köteteinek, ezért fogtam az Arkhamban vásárolt előző napi újságot, és letelepedtem a
szobámban, hogy elolvassam.
De nem volt túlságosan szerencsés választás, mert a lap szerkesztőségi oldalán, az
olvasók leveleinek fenntartott helyen volt egy névtelen tudósítás, amely arról számolt be,
hogy egy dunwichi öregasszony éjszaka több ízben a Jason Osborne hangjára ébredt.
Márpedig Osborne az eltűnt áldozatok egyike volt, akiknek holttestét a tél folyamán találták
meg; kevéssel azelőtt tűnt el, hogy először érkeztem Ambrose házába. A boncolás kimutatta,
hogy Osborne nagy hőmérséklet-változásokat szenvedett el ott, ahol volt; de ezen és teste
különös összemarcangolásán kívül nem fedeztek fel rajta semmit, ami a halál okára vallhatott
volna.
A névtelen levelet nem nagy műveltségű személy írta: erősítette, hogy az öregasszony
történetét „elhallgatták” mivel „hihetetlennek látszott”, aztán hosszasan mesélte, hogyan kelt
fel és válaszolt az öregasszony, és kutatta hasztalanul a hang eredetét, amelyet oly tisztán
hallott, végül elmondta, hogy valahonnan mellőle vagy a semmiből, vagy talán éppen az
égből” jött.
 Ennek a közleménynek több okból megörvendtem. Először is furcsa módon egybevágott
azzal a gyakran ismételt következtetéssel, hogy Osborne holttestét, akárcsak elődeiét, „mintha
nagy magasságból ejtették volna le”; másodszor újfent belekeverte Dunwichot a dologba;
végül közvetve megerősítette az ügy egész lefolyását, Alijah Billington bűbájoskodásától és
„az égből alászólított” valamire való baljós utalásoktól a legfrissebb eseményekig.
De ugyanakkor, amikor ez mintegy bátorított, a labirintusban, amelybe kerültem, egyre
inkább úgy éreztem, hogy gonosz indulatok vesznek körül, mintha még a falak is figyelnének,
s az egész ház csak egy mozdulatomra várna hogy rám vesse magát. Rájöttem, hogy az
olvasottak dúlták fel nyugodalmamat, megakadályozva az elalvásban, s órák hosszat
hallgattam a békák zsivaját, unokafivérem nyugtalan mozgolódását szobájában; feszülten
figyeltem, s – álmomban vagy ébren? – hatalmas lépések zaját hallottam, mintha a föld alatt
és az égben járkálna valami.
Egész éjszaka brekegtek a békák, csupán hajnalban csitultak el, amikor már csak
egyszer-egyszer törték meg a csendet. Mikor végre felkeltem és felöltöztem, még fáradt
voltam, de eltökéltem, hogy mihelyt lehet, ellátogatok Dunwichba.
Ezért nyomban reggeli után kölcsönkértem unokafivéremtől az autóját azzal, hogy
Arkhamba kell mennem. Azonnal ráállt, s fellélegezve vettem észre, hogy felvidul,
különösen, amikor kissé bizonytalanul azt mondtam, hogy meglehet, egész nap távol leszek.
A kocsihoz kísért, és erősködött, hogy maradjak Arkhamban, ameddig jólesik, és amikor csak
szükséges, vegyem igénybe a kocsiját.
Noha hirtelen szántam el magam, jól meghatározott célom volt. A vénséges Mrs. Bishop,
akinek furcsa köntörfalazását unokafivérem elmesélte még egyik első beszélgetésünk során,
és aki összefüggéstelen szavaiba belekeverte Nyarlathotepet és Yog-Sothothot. Annak
alapján, amit Ambrose feljegyzett egy boríték hátára az iratok között, amelyekbe betekintést
engedett nekem is, úgy véltem, könnyűszerrel megtalálom a kunyhóját anélkül, hogy meg
kellene állnom és kérdezősködnöm. Minthogy unokafivérem elbeszélése szerint az asszony
babonás és ravasz, lehetőleg kerülő úton puhatolom ki, hogy kiszedjek belőle olyasmit, amit
különben talán nem volna hajlandó elmondani.
Amint reméltem, könnyen megtaláltam a helyet. A fehérre meszelt, alacsony kunyhó a
patak mellett rézsútos ereszével pontosan megfelelt unokafivérem leírásának; azonkívül a
kapuba durván bele volt vésve a Bishop név, ami minden felmerülhető kétséget eloszlatott.
Habozás nélkül bekopogtam.
– Tessék! – válaszolt odabentről egy fakó hang.
Beléptem, és mint unokafivérem is, sötét szobában találtam magamat. De sikerült elég
gyorsan felfedeznem az öregasszonyt, és láttam, hogy rendes nagyságú fekete macskát tart az
ölében.
– Ülj le, idegen!
Engedelmeskedtem felszólításának, s bemutatkozás nélkül megkérdeztem:
– Mrs. Bishop, hallotta a békákat a Billington Erdőben?
Tétovázás nélkül felelt:
– Ó, igen, hallottam! És tudom, hogy hívják Azokat, akik Kívül vannak!
– Ön tudja, mit jelent ez, Mrs. Bishop.
– Ó, hiszen te is tudod, a hangod elárulja. Az Úr visszatért! Mikor újra megnyitották a
házat, tudtam, hogy megjön. Az Úr várt, várt sokáig. Most visszajött, és visszajöttek Azok is,
tépnek, marcangolnak, Isten tudja, mi mindent csinálnak. Én öregasszony vagyok, idegen,
nincs már sok hátra az életemből, de remélem, nem így halok meg. Ki küldött ide, hogy
ezeket kérdezd tőlem, idegen? Te is közéjük tartozol?
– Talán úgy nézek ki? – kérdeztem.
 – Nem, azt nem. De Ők bármilyen alakban jöhetnek, hiszen tudod – hangja remegni
kezdett a kacagástól, aztán egyszerre megnyugodott. – Az Úr is ezzel a kocsival járt itt... te az
Úr házából jössz!
– Az Úr házából, de nem tőle – feleltem sietve.
Az öregasszony láthatóan tétovázott.
– Én nem tettem semmi rosszat! Nem én írtam azt a levelet. Lem Whately volt;
kihallgatott beszélgetéseket, amiket nem lett volna szabad.
– Ön mikor hallotta Jason Osborne-t?
– Tíz éjszakával azután, hogy elvitték, aztán újabb tizenkét éjszaka múlva, utoljára pedig
négy éjszakával azelőtt, hogy megtalálták. Egészen tisztán hallottam, mintha itt lett volna,
ahol most te ülsz, idegen, és sokkal jobban ismertem Osborne hangját, semhogy ne ismerjem
fel, ha hallom.
– Mit mondott?
– Először olyan volt, mint valami ének... és olyan szavakat mondott, amiket sosem
hallottam, idegen szavakat. Utoljára könyörgésfélének hangzott. És véges-végig azon a
nyelven beszélt, amit Ők használnak, és ami nem halandóknak való.
– Hol volt ő?
– Kívül. Kint volt Velük, amíg Ők felkészültek rá, hogy felfalják.
– Csakhogy nem falták fel, Mrs. Bishop. Megtalálták.
– Ó! – felnevetett. – Nem húst esznek Ők, hanem a lelket, vagy bármi legyen is az,
amitől az ember gondolkozik!
– Az életerő.
– Nevezd, ahogy akarod, idegen. Ezt szeretik Ők, a démonok. Igen, megtalálták Jason
Osborne-t... teljesen összemarcangolva, azt mondják, de halott volt, igaz? Halott volt, és Ők
jóllaktak vele, magukkal vitték, amerre járnak...
– Hol van az, Mrs. Bishop.
– Itt és ott, idegen. Itt vannak folyton körülöttünk, de nem láthatjuk Őket... ám Ők jól
hallanak minket, és a kapuban várják, hegy az Úr hívja Őket, mint régen. Igen, visszajött!
Visszajött kétszáz év után, megmondta nagyapám, hogy visszajön majd, és újra elszabadította
Őket, és Ők itt repkednek, csúsznak-másznak és úszkálnak mindenfelé. Ők tudják, hogy
vannak a kapuk, és felismerik az Úr hangját, de ő még nem biztos Bennük, amíg nem tudja
mind a jeleket és a zárak varázsigéit. De ő tudja, az Úr tudja. Messziről jön ez a tudás.
– Alijahtól?
– Alijah? – kacagott fel hátborzongatóan az asszony. – Alijah többet tudott egy halandó
embernél! Senki se mondhatja meg, mennyit tudott. Idehívhatta, és beszélt Vele, és Ő sose
vehetett erőt Alijahon. Alijah bezárta Őt, és elment. Alijah bezárta... és kizárta az Urat is,
mikor az Úr készen állt, hogy annyi év után visszatérjen. Nem sokan értenek ehhez, de
Misquamacus értett. Az Úr itt járt ezen a földön, és senki se ismerte fel, mert az arca a
másokét vette fel. Az ám! Az arca egyszer Whatelyhez, Dotenhez, Gileshez, másszor Corey-
hoz hasonlított, és ott ült a Whatelyk, a Dotenek, a Gilesek vagy a Corey-k között, és azt
hitték mind, hogy közülük való... Köztük evett és aludt, és beszélt velük, de oly nagy volt az ő
ereje, hogy azok, akikbe beleköltözött, elerőtlenedtek és meghaltak, nem viselték el
magukban. Csak Alijah bírt el az Úrral, elbírt vele több mint száz esztendővel azután is, hogy
meghalt. – Ismét hallatta borzalmas kacagását, majd egy perc múltán újra lecsendesült és
folytatta. – Tudom mindezt, idegen, tudom. De semmit se tehetek... Hallom Őket beszélni ott
Kint, hallom, mit mondanak, nem értem a szavakat, mégis tudom, mit mondanak. Én
burokban születtem, és meghallom Őket ott Kint.
A beszélgetésnek ezen a pontján megérthettem végre unokafivérem véleményét.
Nyilvánvaló volt, hogy ez az asszony titkos ismeretek tömegével rendelkezik, és
megfigyeltem viselkedésében azt a szinte lenéző fölényt, amiről Ambrose beszélt.
Meggyőződtem róla, hogy titkos és tiltott ismeretek birtokában van, és fájlaltam, hogy nincs a
kezemben a fő kulcs, ami felnyitná előttem szavainak igazi értelmét.
– Várják, hogy újra visszajöjjenek, és elfoglalják az egész Földet... Mindenütt várnak... a
földben, a víz alatt és ott Kívül, és az Úr segíti Őket.
– Látta valaha is az Urat? – Nem állhattam meg, hogy ne tegyem fel a kérdést.
– A maga mivoltában soha. De láttam abban az alakban, amit felvett. Mindenki tudja
közülünk, hogy visszajött. ismerjük mind a jeleket. Ők elragadták Jason Osborne-t, igaz? Ők
eljöttek, hogy magukkal vigyék Lew Waterburyt, igaz? És Ők visszatérnek! – tette hozzá
komoran.
– Mrs. Bishop... ki volt Jonathan Bishop?
Ismét hallottam örömtelen kacagását.
– Micsoda kérdés! A nagyapám! Megismert néhány titkot, és azt hitte, ismeri mindet...
kezdte hívni Őt... és ráküldte azokra, akik leskelődtek utána... De ő nem volt olyan tudós, mint
az Úr, és Valami elragadta, ahogy elragadta a többieket is. És azt mondják, az Úr a kisujját
sem mozdította érte, mert úgy ítélte, hogy túl gyenge, és nincs joga a kövekhez folyamodni,
vagy a Dombokra hívni és ránk idézni azokat a démoni Valamiket, hogy a gyűlölség
uralkodjon Dunwichban... hogy a Corey-k és a Tyndalek gyűlöljék a Bishopokat...
Mindannak, amit az öregasszony beszélt, borzalmas értelme volt. Bishop levelei Alijah
Billingtonhoz hitelesítették azt, amit ő most mondott. Másfelől az újságok tanúsították Wilbur
Corey és Jedediah Tyndal eltűnését és későbbi előkerülését, de a leghalványabb célzást sem
tették arra, hogy ezeknek a drámáknak valami közük lehet Jonathan Bishophoz. Ámde Bishop
levelei, amelyeket kétségtelenül senki sem látott annak idején Alijahon kívül, összefüggésbe
hozták vele ezeket az eseményeket, és most az öregasszony
zavartalanul elismerte előttem, hogy a Corey-k és Tyndalek gyűlölik a Bishopokat,
megerősítve ezzel nagyapja bűnrészességét abban a két rejtélyes eltűnésben. Mély felindulást
éreztem, és meg voltam győződve arról, hogy ha megfelelő ismeretekkel rendelkeznék, sokkal
több következtetést vonhattam volna le az öregasszony szavaiból. Azonkívül éreztem valamit,
ami kicsendült utálatos kacagásából, és szinte kézzelfoghatóvá sűrűsödött a szobában...Hogy
ez az asszony olyan tudás birtokában van, amely hihetőleg régmúlt időkből származik, és
átfogja a jövőt, hogy valami rémséges, gonosz leselkedik a sötétben, a pillanatra várva,
amikor rázúdulhat mindenre, ami él.
– Ismerte a nagyapját?
– Nem. De tudom, mit beszéltek róla. Mindig is tudtam.
Felkészült, de nem eléggé, és azt mondják, a hiányos tudás veszedelmes. Kiment a
kőkörhöz és hívta Őt. És Ő jött, és jött más Valami is, és magukkal vitték... Aztán az Úr
elküldte Azt és a Többieket... Oda, Kívülre, a körön át. – Újra felnevetett. – Nem tudod, mi
folyik ott fent, a Dombon túl, idegen?
Kinyitottam a számat, hogy próbát tegyek a kulcsnevek egyikével, amelyek oly gyakran
szerepelnek az ócska könyvekben; de ő nagy riadalomban elhallgattatott.
– Ne ejtsd ki a nevüket, idegen! Ha Ők hallgatóznak, talán idejönnek a hallatára, és a
nyomodba szegődnek... Hacsak nincs nálad a Jel.
– Milyen jel?
– A védelmező jel.
Eszembe jutott, amit unokafivérem mesélt, hogy a két ember, akit megszólított dunwichi
kirándulásán, azt kérdezte, nála van-e a Jel. Bizonyára ugyanarról a „jelről” lesz szó, ámbár
látszólag van valami különbség. Megkérdeztem az öregasszonyt.
– Azok más Jelre gondoltak. Ostoba emberek, nem tudják, mivel jár ez; nem veszik
számba, mi történhet: azt hiszik, hogy meggazdagodnak majd, és mindenhatók lesznek, de a
jel nem az, aminek ők képzelik. Azoknak ott Kívül nem érdekük, hogy az embereket
gazdaggá tegyék; Őket csak az érdekli, hogy visszajöjjenek és megöljenek minket...
megöljenek, mikor Ők már elkészültek. De semmi hatalmuk nem lesz azokon, akik a jelet
viselik, feltéve, hogy olyan erősek, mint az Úr. Akkor az ember Hozzájuk tartozik, ezt tudom.
Hallottam jajgatni Jason Osborne-t akkor éjszaka, mikor elvitték, és Sally Sawyer, aki Seth
unokafivérem házát rendben tartja, feltépett deszkák recsegését hallotta, mikor az a Valami
bement Osborne kunyhójába, hogy megkeresse, és ez történt Lew Waterburyvel is. Mrs. Frye
azt mondja, látta a nyomokat: nagyobbak, mint egy elefánté... és mellette más, különös
nyomok, mintha szárnyak hagyták volna... De kinevette mindenki, azt mondták, álmodott, és
mire odavitte őket, hogy megmutassa... egy se maradt.
Bevallom, hogy libabőrös lettem, és hideg verejték öntötte el a testemet. Az asszony
olyan hévvel beszélt, hogy nem is látszott tudomást venni a jelenlétemről; mindaz, amit
hallott, azzal együtt, amire maga jött rá, nyilván elég ahhoz, hogy vég nélkül beszéljen a
környékbeli borzalmas és titokzatos eseményekről.
– A legrosszabb az egészben az, hogy nem látni Őket, de tudni lehet, hogy közel vannak,
a szagról, az elképzelhető legfertelmesebb bűzről... Mintha egyenesen a pokolból szállna fel!
Hallottam és értettem a szavait, de valójában nem figyeltem már oda. Egy és más abból,
amit mondott, kezdett alakot ölteni, mégpedig oly szuggesztív alakot, hogy kilelt a hideg a
rémülettől. Úgy látszott, ez az asszony tiszteli az „Urat”, és úgy beszélt róla, mintha több mint
kétszáz esztendős volna. Ennélfogva nem gondolhatott Alijah Billingtonra; tehát Richard
Billington volt, jobban mondva az, akiről Ward Phillips tiszteletes írt, és akit úgy nevezett
meg: „bizonyos Richard Bellingham vagy Bollinham.”
– Milyen más néven ismeri az Urat? – kérdeztem.
Az asszony nyomban bizalmatlanná vált.
– Senki sem ismeri az Ő nevét, idegen. Hívhatod Alijahnak, ha akarod, és hívhatod
Richardnak, vagy adhatsz neki más nevet is, ha tetszik. Az Úr itt élt egy ideig, aztán elment,
hogy ott Kint éljen. Visszatért, és kiment oda újra. Most pedig visszajött. Én öregasszony
vagyok, idegen, egész életemben hallottam beszélni az Úrról, és életem minden évében őt
vártam, mert tudtam, hogy egy szép napon visszajön. Neki nincs neve, nincs lakóhelye, jön és
elmegy, nincs gondja az időre.
– Nagyon öreg lehet.
– Öreg? – kacagott fel az asszony – Öregebb nálam... öregebb ennél a háznál, öregebb
nálad... és a háromnál együttvéve! Egy év annyi; neki, mint egy sóhaj, és tíz év csak egy
óraütés.
Megfejthetetlen talányokban beszélt. De egyvalami világos volt: az Alijah Billingtonhoz
vezető nyom távolabbi múltba vitt vissza, talán még Richard Billington koránál is messzebb.
Akkor hát mit csinált Alijah valójában? És miért távozott olyan sebbel-lobbal szülőföldjéről,
hogy visszatérjen Angliába, ahonnan ősei sok évtizeddel azelőtt jöttek? Az első feltevés,
amely annyira kézenfekvőnek látszott, hogy ellenvetés nélkül elfogadtam, az volt: Alijah azért
ment el, miután az indián Quamist elbocsátotta, hogy elkerülje a jövőbeli bonyodalmakat a
környéken végbement fantasztikus és borzalmas események kapcsán. De most ez a feltevés
nem látszott már olyan megalapozottnak. Ha nem ezért ment el: mi késztette menekülésre?
Semmi sem vallott arra, hogy a hatóságok, akár csak távolról is, Alijah-t vádolták volna a
környékbeli drámákért, vagyis a különös eltűnések és még különösebb előbukkanások miatt.
Az öregasszony hallgatott. Valahonnan óraketyegés hallatszott. A macska, amely
mostanig az asszony térdén feküdt, felállt és meggörbítve hátát, leugrott a földre.
– Ki küldött ide, idegen? – kérdezte váratlanul.
– Nem küldött senki. Magamtól jöttem.
– Valamilyen céllal jöttél. A seriff embere vagy
Biztosítottam, hogy nem,
– És nem viseled az Ős Jelet?
Megint nemmel válaszoltam.
 – Vigyázz, merre jársz, vigyázz, kivel állsz szóba, különben Azok ott Kint meglátnak és
meghallanak. Vagy meglát az Úr, és az Úrnak nem tetszik ha kérdezősködnek vagy
kémkednek utána, ha pedig az Úrnak nem tetszik valami, lehívja Azt az Égből vagy a
dombokról, akárhonnan.
Arra kellett gondolnom, hogy beszélgetésünk kezdete óta egyszer sem támadt a
legcsekélyebb kétségem sem az asszony őszinteségét illetően. Őszintén hitte, amit mond;
talán maga sem értette egészen azt, ami szavaiból következik, de hitt valamilyen ismeretlen
erőben, amely különböző formákban nyilvánul meg, és káros az emberi nemre. Néha szinte
vallásos rajongással beszélt, és kissé meglepődtem, amikor további kérdéseim révén
megtudtam, hogy „kongregacionalista”, ámbár nemigen jár templomba, és hogy szilárdan hisz
Istenben; ez a hit szemmel láthatóan nem összeegyeztethetetlen félelmével azoktól a földön
kívüli lényektől, akik oly elevenen és ijesztően élnek gondolataiban.
Mikor végül elbúcsúztam tőle, meg voltam győződve arról, hogy magam és
unokafivérem is iránytalanul úszunk mély, fekete vizeken. Az enyhe skizofrénia, ami
unokafivéremből saját házában és erdejében kiütközik, még inkább bonyolította a dolgot, és
nyilván másfelé kellett fordulnom segítségért, vagy szégyenletes kudarcot vallanom
vállalkozásommal. Jómagam megfelelő lelkiállapotban voltam most ahhoz, hogy
hallucinációk játékszerévé váljak. Rendkívüli módon fel voltam villanyozva, alighanem az
ösztönös reménytől, hogy ma éjjel történnie kell valaminek.
Az est ugyanúgy kezdődött, mint az előző, vagyis pokoli békakórussal, amely percről
percre fülsértőbbé vált. Alig ment le a nap, én még vissza sem vonultam a szobámba, mikor
elkezdődött ez a lármás kórus. Unokafivérem úgy tett, mintha nem hallaná, én pedig nem
tettem szóvá a dolgot, nem tudtam, hogyan reagálna, ha folytatnám a tegnap esti témát. De
hálószobám szentélyében is hallottam a zsivajt, ha valamivel tompábban is.
Eltökéltem azonban: nem engedem, hogy képzeletem elkalandozzon, és jól megfontolt
elhatározással fogtam a könyvet, amely minden utamon elkísér: Szél a fűzfák között Kenneth
Grahame-től, s hozzákezdtem ama pompás alakok: a Vakondok, a Varangy és a Patkány
kalandjainak újraolvasásához, átadva magam, mint rendesen, a szöveg élvezetének, s aránylag
rövid idő alatt – ha figyelembe vesszük a környezetet és mindazt, ami történt velem, amióta
unokafivérem kétségbeesett hívására megérkeztem a házba – a bájos angol vidék kellős
közepén voltam, az örök folyó mellett, amely Grahame felejthetetlen figuráinak hazáját
átszeli. Lassan olvastam, és annak ellenére, hogy egy pillanatra sem esett ki tudatomból a
békabrekegés, teljesen elmerültem olvasmányomban. Mikor végül letettem a könyvet,
körülbelül éjfél lehetett, és a hold már átköltözött nyugatra. Eloltottam szobámban a fényt,
mert a szemem kissé kifáradt, de még nem volt kedvem lefeküdni, és ülve maradtam, a
Billington-probléma bonyodalmain töprengve.
Miközben valamilyen megoldást próbáltam találni a problémára, hallottam, hogy
unokafivérem hálószobájának ajtaja kinyílik, és ő kilép az előcsarnokba; részben láthattam
onnan a helyet, ahol Ambrose-nak el kellett haladnia, hogy az erdő szélére érjen, amely a ház,
a mocsár és a torony között terül el. Láttam menni, és megint csak szerettem volna
utánaszaladni. De több okból is türtőztettem magam: visszatartott valami, ami meglehetősen
hasonlított a félelemhez; nem lehettem biztos abban, hogy unokafivérem most is álmában jár,
mint más éjszakákon; nagyon is lehetséges volt, hogy ébren van, és kétségtelenül nem
tetszenék neki, hogy követem.
Egy darabig határozatlanul ődöngtem, aztán rájöttem, hogy egyszerű módon
megbizonyosodhatom arról, vajon Ambrose a toronyhoz igyekszik-e vagy sem: lemegyek a
dolgozószobába, felmászom a könyvállványra, és kinézek a színes ablak átlátszó üvegkörén;
onnan láthatom a tornyot a holdfényben, s így meggyőződhetem arról, hogy Ambrose
feltűnik-e a tetőnyílásban. Amíg erre a következtetésre jutottam, Ambrose-nak elég ideje volt,
hogy elérjen a toronyhoz, ezért további tétovázás nélkül lementem a sötétben, mert eléggé
kiismertem már a házat ittlétem alatt, s egyenesen beléptem a dolgozószobába.
Felpillantottam az ablakra, és kissé megremegtem, mert a ragyogó holdfénytől a
körkörös színes üvegek furcsán forogni látszottak, mintha életre keltek volna. De leküzdöttem
ezt az érzésemet, és felkapaszkodtam a könyvállványra, mint előző esetben, s a középső
üvegkörhöz szorítottam szememet.
Leírtam már előbb, milyen különös illúzióban volt részem, amikor más alkalommal
átnéztem ezen az üvegen. A hatás most is különös volt, noha első pillantásra nem látszott
illúziónak, inkább csak mértéktelen felfokozódásnak, mert a szemem elé táruló táj az volt,
amelyet vártam, csakhogy olyan fényben fürdött, amely sokkal ragyogóbbnak tűnt a holdénál,
ámbár színre hasonlított hozzá, vagyis mindent elárasztott fehéres világa, melyben
némiképpen megváltoztak a formák, színek, árnyékok, s valami rendkívüli és különös lett az
egészből; ebben a tájban emelkedett a torony, amely most sokkal közelebbről látszott, mint
máskor... mintha az erdő szélén állna. Az arányok és perspektívák azonban annyira pontosak
voltak, hogy egy adott pillanatban az volt a benyomásom: nagyítólencsén keresztül nézem a
jelenetet, és úgy véltem, minden úgy van, ahogy kell.
Figyelmemet azonban nem a perspektíva kötötte le, nem is a fény, amely oly szokatlan
módon öntött el mindent, hanem maga a torony. Jóllehet későre járt (elmúlt már éjfél),
egészen tisztán láttam, hogy unokafivérem fent áll a kis pihenőn, amelyben a toronybeli
lépcső végződik. A fél teste látszott, és amikor megpillantottam, égre tárta a karjait kelet felé,
ahol ragyogtak a téli éjszaka csillagai és csillagképei, közvetlenül a láthatár fölött a Hyádok
Aldebaran-ja, az Orion egy része, s valamivel feljebb a Sirius, a Kecske, a Castor és Pollux,
valamint a Szaturnusz bolygó.
Amint később megbizonyosodtam róla, sokkal tisztábban láttam unokafivéremet, mint
kellett volna, tekintettel a távolságra és az időpontra, de ebben a percben ez fel sem tűnt, mert
más, iszonyatos és rémítő dolgok foglalkoztatták megrettent elmémet.
Ugyanis Ambrose unokafivérem nem volt egyedül!
Valami gomoly – nem találok megfelelőbb szót – terjengett fölötte, aminek nem látszott
se eleje, se vége, akárha olvadt állapotban lett volna, de azt a határozott benyomást keltette,
hogy él; egy gomoly, ami olyan volt mégis, mintha egy kígyóból, egy denevérből és valami
óriási, amorf szörnyetegből állna, mely még a világ kezdetén élt lények bizonytalan
állapotában van, amikor nem öltötték fel végleges alakjukat. Nemcsak ennyi volt a szemem
elé táruló látvány: Ambrose körül mindenütt, a torony tetején és a levegőben, a torony fölött
leírhatatlan dolgok vo1tak. A tetőn, unokafivérem két oldalán, két roppant varangyhoz
hasonló lény látszott; ezek szüntelenül változtatták külsejüket, és – nem tudtam megállapítani,
milyen úton-módon – rémületes vartyogást hallattak, a végletes kakofóniáig fokozott
békabrekegést. Ambrose körül a levegőben kígyószerű óriás lényeket lehetett látni, furcsán
kicsavart fejjel és groteszk karmokkal; tagjaikat szörnyűségesen nagy, sötét bőrszárnyak
kötötték össze. Olyan hihetetlen volt ez a látvány, hogy egy percig azt hittem, eszméletemet
vesztettem, s a Billington Erdő problémáival és az ott elmúlt korokban történt eseményekkel
való foglalkozás annyira hatott rám, hogy logikus következménye ez a hallucináció.
Aztán úgy okoskodtam, hogy ha józanul tudok gondolkozni, akkor a látott dolgok a
képzeletemtől teljesen függetlenül léteznek.
Ráadásul szakadatlan ide-oda hömpölygés folyt ott a torony mellett; a denevérekhez
hasonló szárnyas lények elő-előbukkantak, aztán eltűntek, mintha csak a levegő hozta-vitte
volna őket; az alaktalan fuvolások a tetőn hol szörnyű óriásokká, hol kis törpékké változtak, s
az a térbeli terjengés unokafivérem előtt, amit gomolynak neveztem, oly fertelmes volt a
maga folyósságában, hogy nem bírtam levenni róla a szemem, abban a hitben, hogy ez az
illúzió és minden egyéb bármely pillanatban megszűnhet és visszaáll a halvány holdfénnyel
megvilágított békés táj, amelyet látni reméltem. Amikor „folyósnak” mondom azt a dolgot,
tudom, hogy nem adok megfelelő képet róla, és hogy nehéz lesz leírnom azt, ami elborzadt és
hitetlen szemem előtt végbement. Mert a Valami, amit előbb egyszerűen térbeli terjengésnek
néztem, gócpontjával Ambrose unokafivérem előtt, fokozatosan nagy, formátlan tömeggé
alakult át, amelyet hovatovább pikkelyek borítottak, mint bizonyos kígyókat, s amelyből
számtalan csáp nyúlt ki, ezek szünet nélkül tekergőztek, és változtatták alakjukat. Rémséges,
sötét valami volt ez, hatalmas, nyitott, vörös szemekkel, amelyek nem álltak arányban
testével... szörnyűség, ami polipnak tűnt a viszonylag kicsiny testnél százszorta nagyobb
csápok ezreivel, melyeknek vége a messzeségbe veszett, míg bíborszínű testéből óriási szem
meredt Ambrose-ra, alatta roppant száj tátogott, amelyből rettenetes üvöltés hallatszott, ennek
hallatára a fuvolások és a mocsárbeli békák addig fokozták vad muzsikájukat, amíg
elviselhetetlenné erősödött. Közben unokafivérem sipító hangokat adott ki, melyek
emberalatti borzalmas csúfolódásként hasogatták fülemet, s olyan irtózattal töltöttek el,
amilyet nem éreztem soha életemben. A szájából áramló iszonyú hangok között előfordult a
félelmetes nevek egyike is, amelyekkel sűrűn találkoztam a könyvekben: N’gai, n’gha’ghaa,
y’hah-Yog-Sothoth! Ez olyan éktelen ricsajt váltott ki, hogy azt hittem, az egész világ
meghallja, s kissé elhúzódtam az ablaktól, mert elfogott a rémület, és újra éreztem a felém
áradó gonoszságot. Megtántorodtam, és leestem a padlóra, ahol térdre buktam.
Egy darabig ebben a testhelyzetben maradtam, amíg valamelyest visszanyertem az
uralmat érzékeim fölött; aztán remegve felálltam és hallgatóztam, félve attól, ami megütheti
fülemet, de nem hallottam semmit, s ekkor mélyen felzaklatva és képtelenül arra, hogy
megértsem a történteket, visszamásztam a könyvállványra, noha erős vágyat éreztem, hogy
meneküljek innen. Gondolataim zűrzavarosan kavarogtak; úgy tűnt, hogy hihetetlen és
döbbenetes hallucináció áldozata voltam; parancsoló szükségét éreztem, hogy még egyszer
kinézzek az erdei kőtoronyra. Így két ellentétes erő szorításában – egyik előretaszított, a
másik visszatartott – ismét elfoglaltam korábbi helyemet, s lassan, rettegve kinyitottam a
szemem.
Láttam a holdfényes tornyot és erdőt, láttam a nyugat felé ereszkedő holdat is, s egy
csillag előtt valamit, ami mintha eltűnt ködgomoly remegő nyoma volna... de az előbbi
jelenetből semmit, egyáltalán semmit! A torony elhagyottan állt, s jóllehet a békakórus
változatlanul fújta ritmikus énekét, minden más hang elhallgatott; nem volt semmi a tornyon,
sem körülötte, s unokafivéremnek nyoma sem volt már. Egy percig így maradtam, az üveghez
tapasztva arcomat, s hitetlenül bámultam ki az ablakon; azután arra gondoltam, hogy
unokafivérem hazatérőben lehet, talán közel is jár már a házhoz, minthogy elvesztettem az
időérzékemet; így hát sietve visszahúzódtam, miután lopva egy utolsó futó, aggodalmas
pillantást vetettem kifelé.
Puhán leszökkentem a padlóra, elhagytam a dolgozószobát, gyorsan felmentem a
lépcsőn, és besurrantam a szobámba. Alig léptem be oda, máris hallottam a kapu csapódását
odalent és unokafivérem közeledő lépteit. De ahogy feszülten füleltem, meghökkenve
állapítottam meg, hogy ezek nem egyetlen ember lépései. Lassú, óvatos lépések... aztán
suttogó hangokat hallottam a lépcső aljából.
– Hosszú idő! – mondta egy torokhang, amelyben azonban felismertem az
unokafivéremét.
– Az, Uram.
– Megváltoztam?
– Nem... csak az arcod és az öltözeted.
– Messze jártál?
– Mnarban és Carcosában: És te, Uram?
– Sokfelé jártam, sokféle arccal. A múltban és a jövőben. Beszélj halkan, ez a hely
veszélyes. Valaki idegen van, ámbár vérrokonom, a ház falai között.
– Menjek aludni?
 – Szükséged van rá?
– Nincs.
– Akkor pihenj le, és várj. Holnapra minden úgy lesz, mint máskor.
– Igen, Uram. Ha szükséged van rám, a konyha melletti fülkében megtalálsz, mint régen.
– Egy percre még. Ismered az évet, ahogy az emberek számítják?
– Nem, Uram. Sokáig maradtam? Két évig? Tízig?
Ambrose fojtott nevetést hallatott, amitől a hideg végigfutott a hátamon.
– Lélegzetnyi ideig! Több mint húszszor tízig! Nagy változások történtek, ahogy az
Öregek megjósolták és tudtunkra adták. Majd meglátod.
– Jó éjszakát, Uram.
– Jó éjszakát, igen. Mennyi idő telt el azóta, hogy utoljára jó éjszakát kívántál itt! Pihenj
jól, nagy munkát kell még végeznünk Nekik, hogy megnyissuk az utat.
Ösztönöm először arra sarkallt, hogy azonnal meneküljek: csakhogy ez gyanút
ébresztene unokafivéremben ahelyett, hogy eloszlatná ellenséges érzését, s különben is
lehetetlen. Ám ezt az ösztönös vágyat egy mellékreakció kísérte: az érzés, hogy magára
hagyom Ambrose-t. Bármi történjék is, én csak egyet tehetek: minél előbb felkeresem újra
Harper doktort, előadom időrendben a történteket, ismertetve vagy akár lemásolva
unokafivérem könyvtárának dokumentumait. Ilyenkor, jóval éjfél után, már nem sok értelme
lett volna effajta munkához kezdeni; de meggyőződésem volt, hogy el kell végezni. Mielőtt
elhagynám a házat, neki kell ülnöm és összeállítanom egy anyagot, amely útmutatásul
szolgálhat annak, aki megkísérelné megoldani a Billington Erdő, valamint a különös és
iszonyatos dunwichi események rejtélyét.
Aznap éjjel nem aludtam.
Másnap reggel megvártam, hogy unokafivérem lemenjen, mielőtt magam is kijöttem
volna hálószobámból; mélységesen rettegtem attól, amit majd láthatok. jó okom volt a
félelemre. Ambrose a reggeli készítésével foglalatoskodott. Nagyon jókedvűnek látszott, és az
igazat megvallva, ez elűzte félelmemet. Rendkívül könnyedén viselkedett azt mondta, reméli,
hogy a mocsárbeli kórus nem tartott ébren túl sokáig.
Biztosítottam, hogy nem.
Azután azt mondta, hogy a békák szokatlanul erősen brekegtek, és jó volna módot találni
a számuk csökkentésére.
Ez az ötlet érthetően megriasztott. Nem állhattam meg, hogy ne emlékeztessem Alijah
meghagyására a békákkal és varangyokkal kapcsolatban, mire ő meglehetősen baljósnak
tetsző mosollyal válaszolt, mint aki azt akarja jelezni: tudja, mire gondolt Alijah, ám ez őt
nem érdekli. Ez a visszás reakció még inkább felbolygatott, de okosabbnak véltem, ha
leplezem érzéseimet.
Ő csak beszélt, hogy szinte egész nap odakint lesz dolga, és reméli, nem veszem zokon
távollétét. Elmesélte, hogy az erdőben olyan teendőket fedezett fel, amelyeket haladéktalanul
el kell végezni.
Eltitkoltam örömömet: távolléte alkalmat nyújt, hogy lemásoljam a kellő iratokat a
dolgozószobában; de azért szükségesnek véltem megkérdezni, nem lehetnék-e segítségére
teendőiben.
– Nagyon kedves tőled, Stephen – mondta mosolyogva. – De majd elfelejtettem
megemlíteni: segítségem is van. Minap, mikor távol voltál, megfogadtam egy embert, és
szólnom is kell róla, nehogy megijedj tőle. Furcsán beszél, és meglehetősen különös módon
öltözködik. Indián. Nem tudtam elrejteni meghökkenésemet.
– Úgy látom, meglep a dolog.
– Valóban – feleltem. – Hol találtál indiánt errefelé?
 – Ajánlkozott, és felfogadtam. Meglepő, hogy mikre bukkan az ember ezekben a
hegyekben. – Felállt, és hozzálátott, hogy összeszedje a tányérokat és csészéket az asztalról,
mivel befejeztük a reggelit, majd felém fordulva, hozzátette:
– Furcsa véletlen folytán a neve... Quamis.
 
III. Winfield Phillips beszámolója
 
Stephen Bates 1924. április 7-én, kevéssel déli 12 óra után jelent meg Seneca Lapham
doktor irodájában a Miskatonic Egyetemen; Armitage Harper doktor küldte. Mintegy
negyvenhét éves, jól konzervált férfi volt, alig kezdett őszülni. Ámbár észrevehetően
igyekezett derűsen viselkedni, mélységesen zavartnak és izgatottnak látszott, s a potenciális
neurotikusok és hisztérikusok közé soroltam be. Vaskos kéziratot hozott magával, ez saját
kezűleg teleírt papírkötegből állt – amelyben bizonyos, vele megesett dolgokat adott elő –, és
egy halom történeti dokumentumból, amelyeket maga másolt le. Minthogy Harper doktor
telefonon jelezte érkezését, egyenesen Lapham doktorhoz vezettem, aki nagy érdeklődést
mutatott iránta, amiből feltételeztem, hogy kézirata a főnökömnek oly kedves antropológiai
kutatások egyes kérdéseivel lehet kapcsolatos.
Mihelyt belépett, felkérték, hogy minden bevezetés nélkül rögtön adja elő történetét,
amit habozás nélkül meg is tett. Beszámolója kissé összefüggéstelennek tűnt előttem, s amint
megbizonyosodhattam róla, ősrégi kultuszok maradványaival függött össze. Lapham doktor
arckifejezéséből, amely komor és tűnődő lett, összeráncolt homlokából, főképpen pedig a
figyelemből, amellyel hallgatta, teljesen megfeledkezve az ebédidőről is, úgy vettem észre,
hogy a maga részéről nagy fontosságot tulajdonít Bates előadásának, aki most, hogy
belekezdett, megszakítás nélkül beszélt, és csak akkor hagyta abba, amikor eszébe jutott a
kézirata, melyet letett Lapham doktor elé, unszolva őt, hogy nyomban olvassa el.
Nagy meglepetésemre főnököm azonnal kötélnek állt, és amint végzett egy lap
elolvasásával, átadta nekem. Minden megjegyzés nélkül olvastunk, s ahogy előrehaladtam az
olvasásban, csodálkozásom nőttön nőtt, és mély felindulást éreztem, amihez hozzájárult
Lapham doktor kezének észrevehető remegése is. Főnököm előttem fejezte be az olvasást,
ami több mint egy óráját vette igénybe; tekintetét látogatónkra szögezte, és kérte, egészítse ki
beszámolóját.
De Bates azt felelte, hogy nincs több mondanivalója. Hogy mindent elmondott. Mivel itt
vannak a másolatok, világos, hogy sikerült lemásolnia az ügyre vonatkozó dokumentumokat,
legalábbis azokat, amelyeket legfontosabbaknak tartott.
– Nem zavarták meg benne?
– Nem. Unokafivérem akkor tért vissza, amikor én már végeztem. Láttam az indiánt.
Úgy volt öltözve, ahogy amint tanultuk – a narragansettek szoktak. Unokafivérem ekkor szólt,
hogy szüksége volna a segítségemre.
– Úgy? És mire kérte önt?
– Úgy látszik, sem ő, sem az indián, sem a kettő együtt nem tudta megmozdítani azt a
különös módon vésett követ, amelyet unokafivérem kibontott a torony tetejéből. Én nem
ítéltem olyan súlyosnak, hogy egyetlen ember ne tudná megmozdítani, ezt meg is mondtam.
Unokafivérem ekkor buzdított, hogy emeljem fel, s elmagyarázta, hogy szeretné elvinni
másfelé, és elásni a toronytól messze. Nem esett nehezemre eleget tenni a kérésének anélkül,
hogy a legcsekélyebb segítséget kellett volna nyújtania.
– Tehát nem segített önnek megmozdítani?
– Nem, és az indián sem.
Lapham doktor papírt és ceruzát adott látogatónknak.
– Lenne szíves felvázolni a torony környékét, és megközelítően bejelölni a helyet, ahol
elásta a követ?
 Bates kissé zavartan engedelmeskedett. Lapham doktor komor arccal átvette a vázlatot,
és gondosan letette a kézirat utolsó lapjai mellé, amelyeket éppen visszaadtam neki. Hátradőlt
székében, és kezeit összekulcsolta hasán.
– Nem találta különösnek, hogy unokafivére nem ajánlja fel a segítségét?
– Egyáltalán nem. Fogadtunk. Én nyertem. Nem várhattam el tőle, hogy segítsen nyerni,
nem gondolja?
– Egyedül erre kérte meg önt?
– Igen.
– Látta valami nyomát annak, amit az unokafivére csinált?
– Ó, igen! Ő és az indián szemlátomást megtisztították a torony környékét.
Megfigyeltem, hogy a karmok és a földön vonszolt szárnyak nyomait, amelyeket előző
alkalommal láttam, teljesen elsimították és eltörölték. Kérdezősködtem felőlük, de
unokafivérem hanyagul csak annyit mondott, hogy bizonyára álmomban láttam.
– Unokafivére tehát észrevette az ön érdeklődését a Billington Erdő rejtélye iránt?
– Igen, feltehető.
– Magamnál tarthatom egyelőre a kéziratát, Mr. Bates?
Bates habozott, de végül is beleegyezett, ha ez valamiképpen hasznára lehet Lapham
doktornak. Ő bizonykodott, hogy hasznára lesz, és hogy nem mutatja meg senkinek, amire
Bates nagyon megkérte.
– Van valami tennivalóm, Lapham doktor? – kérdezte azután.
– Van, mégpedig valami nagyon fontos.
– Szeretnék a végére járni ennek az ügynek, ezért megteszek minden tőlem telhetőt.
– Akkor menjen haza.
– Bostonba?
– Haladéktalanul.
– De úgy érzem, nem szabad kiszolgáltatnom unokafivéremet annak, ami abban az
erdőben van – ellenkezett Bates. – Különben is, Ambrose gyanút fogna.
– Ellentmondásba keveredik, Mr. Bates. Nem számít, hogy gyanút fog-e vagy sem.
Annak alapján, amit ön elmesélt, azt hiszem, hogy unokafivére meg tudja védeni magát
bármivel szemben, ami fenyegethetné.
Bates halványan elmosolyodott, és zakója belső zsebében kotorászva előhúzott egy
levelet, amelyet letett Lapham doktor elé.
– Olvassa el, aztán mondja meg, úgy véli-e, hogy képes egyedül kielégítően megoldani a
problémáját.
Lapham doktor kényelmesen elolvasta a levelet, összehajtotta, és visszatette a borítékba.
– Ön maga mondta, hogy elég sok változást észlelt rajta, mióta ezt a levelet megírta, és
kérte önt, hogy látogassa meg.
Vendégünk elismerte, hogy így van. De továbbra is kevés hajlandóságot mutatott arra,
hogy azonnal hazatérjen, azt mondta, jobbnak látja, hogy előbb menjen vissza
unokafivéréhez, és csak néhány nap múlva távozzék, hogy távozása ne hasonlítson túlságosan
meneküléshez.
– Én sokkal helyesebbnek vélem, hogy most rögtön térjen vissza Bostonba, de ha ön
mindenáron ott akar maradni, azt javasolom, a lehető legrövidebbre szabja ott-tartózkodását...
mondjuk például, ne haladja meg a három napot. Amikor hazautazik Bostonba, kérem, az
állomáshoz menet nézzen be hozzám.
Látogatónk megígérte, ezzel felállt és búcsúzni készült.
– Egy pillanatra, Mr. Bates – szólt Lapham doktor.
Főnököm átment a szobán, és páncélszekrényéhez lépve kinyitotta, kivett belőle valamit,
aztán visszatért íróasztalához. Azt, amit levett a szekrény polcáról, letette az íróasztalra Bates
elé.
 – Látott már valaha ehhez hasonlót, Mr. Bates?
Bates alaposan szemügyre vette: mintegy húsz centi magas kis dombormű volt,
valamilyen nyolclábú szörnyeteget ábrázolt, hosszú, tekergőző csápokkal, ékes cephalopeda
fejjel, felül egy pár óriási szárnnyal, alul rémítő karmokkal. Bates lenyűgözve és irtózattal
nézte, miközben Lapham doktor türelmesen várt.
– Hasonlít... ha nem is tökéletesen, azokhoz a szörnyekhez, amelyeket a dolgozószoba
ablakából láttam, vagy látni véltem tegnap éjjel – mondta végül Bates.
– De sohasem látott még ilyen faragványt? – faggatta Lapham doktor.
-Soha.
– Rajzot sem?
Bates a fejét rázta.
– Hasonlít azokhoz a valamikhez, amik a torony körül röpködtek... Amik a nyomokat
hagyhatták... De hasonlít ahhoz is, amelyekkel unokafivérem beszélt.
– Ó!... Tehát ön így fogja fel a jelenetet? Úgy véli, hogy beszéltek egymással?
– Igazában nem is gondoltam komolyan, hogy beszéltek, hiszen képtelenségnek tűnik,
de... mi egyebet csinálhattak?
– Nem fér hozzá kétség, hogy úgy látszik, mintha kommunikáltak volna egymással.
Bates még mindig a domborműre meredt; amely, ha jól emlékszem, antarktiszi eredetű.
– Borzalmas – mormolta végül.
– Valóban az. És a legborzalmasabb a gondolat, hogy élő modellről mintázhatták.
Bates elfintorodott, és megrázta a fejét.
– Alig hihetem.
– Nem tudhatjuk, Mr. Bates. Sokan hitelt adunk mindenféle szóbeszédnek, s ugyanakkor
tagadjuk érzékeink tanúbizonyságát, elhitetjük magunkkal, hogy hallucináltunk. – Vállat vont,
és kézbe vette a domborművet, egy percig né– mán nézte, aztán visszatette az íróasztalra. – Ki
tudja, Mr. Bates? Kidolgozása és felfogása egyaránt primitív. De ön bizonyára vissza akar
most térni, ámbár én újra csak azt tanácsolom, hogy utazzék haza Bostonba.
Bates makacsul megrázta a fejét, kezet szorított Lapham doktorral és távozott.
Lapham doktor felállt és nyújtózkodott. Vártam, hogy most azt javasolja, menjünk
ebédelni, mivel már jócskán benne jártunk a délutánban, de visszaült, maga elé tette Bates
kéziratát, és törülgetni kezdte a szemüvegét. Mosolyogva nézett rám.
– Attól tartok, maga nem veszi komolyan Mr. Batest és a históriáját, Phillips.
– Őszintén szólva, a legfurcsább dolog, amit csak hallottam életemben, és nem értem,
hogy is jut eszébe ilyen ostobaságokkal magyarázni azokat a rejtélyes eltűnéseket.
– Amit elbeszélt, az nem furcsább az eltűnések és előbukkanások körülményeinél.
Higgye el, én nem vagyok hajlandó o1yan félvállról venni ezt az ügyet, mint maga.
– Talán hitelt ad ennek a mesének?
Lapham doktor hátradőlt székében, kezében szemüvegével, rendíthetetlen nyugalommal
tekintett rám, és azt mondta:
– Maga még fiatal, nagyon fiatal.
Azután valóságos előadásba fogott. Én tisztelettel és fokozódó álmélkodással hallgattam.
Azzal kezdte, bizonyára eléggé beledolgoztam magam ebbe a munkakörbe ahhoz, hogy
jórészt tudomásom legyen már azokról a valódi ismeretekről és legendákról, amik a régi
vallásokat alkották, különösen azokat a legősibb kultuszokat, amelyek fennmaradtak a
múltból mindmáig, noha bizonyos, sokszor alapvető változásokat szenvedtek. Ázsia egyes
távoli vidékein például hihetetlen kultuszok keletkeztek, amelyeknek nyomaival a
legkülönösebb helyeken találkoztak. Emlékeztetett, hogy sok esztendővel ezelőtt Kimmich
úgy vélekedett: a chimu civilizáció Belső-Kínából származik, jóllehet létrejöttekor Kína
feltehetően nem is létezett. Beszélt a Húsvét-szigetek és Peru különös szobrairól és véseteiről.
A vallások, mondta, néha megőrizték, máskor megváltoztatták eredeti alakjukat, de sohasem
annyira, hogy ne ismerhetnénk fel őket korszakok távlatából. A civilizációban ott vannak
egyfelől a druida rítusok, másfelől a démonkultusz vagy boszorkányság és fekete mágia,
kiváltképpen Franciaország és a Balkán egyes vidékein. Sohasem fordult meg a fejemben,
hogy az efféle vallásokban vagy kultuszokban vannak bizonyos hasonlóságok?
Azt válaszoltam, hogy alapjában minden vallásban vannak rokon vonások.
Erre azt mondta, hogy általában azokra az alapvető hasonlóságokra céloz, amelyeket
senki sem vitat. Azzal folytatta, hogy a földre visszatérő lények eszméje nem valamely
meghatározott csoport öröksége; riasztó megnyilvánulások tanúsítják, hogy a világtól távol
eső helyeken régi isteneket imádnak, vagy isteni lényeket, amelyeket éppen az emberektől és
a földön élő minden állattól való különbözőségük miatt tekintenek ilyeneknek, s amelyek
pusztán ezzel is vonzzák a híveket. Ezek mindig gonosz természetűek.
Kezébe vette a domborművet.
– Tudja, hogy ez az Antarktiszról került ide. Mit gondol, mit ábrázolhat?
– Amondó vagyok, hogy valamilyen primitív szobrász durva elképzelése arról, amit az
indiánok úgy hívtak: „Wendigo”.
– Nem rossz, nem rossz, csakhogy túl keveset tudunk az Antarktiszról ahhoz, hogy az
észak– és sarkvidéki „Wendigó”-nak megfelelő lényt feltételezhessünk. Nem: ezt egy
gleccsertöredék alatt találták. Nagyon-nagyon régi darab… Merném állítani, hogy még a
chimu civilizáció előtti. Így hát unikum ebben a tekintetben, de másban nem. Talán
csodálkozni fog, ha megtudja, hogy hasonló faragványok előfordultak a legkülönbözőbb
korokban. Megtaláljuk a nyomaikat a cro-magnoniaknál, aztán megjelennek a középkorban...
Előfordulnak I. Pál Oroszországában, a Hawaii-szigeteken és Kelet-Indiában, van belőlük
Jáván és a puritán Massachusettsben. Azt gondolhat erről, amit akar. Ebben a pillanatban
egészen más okból köti le a figyelmemet: mert valószínűleg azt várták, hogy ennek a
figurának egy hihetőleg miniatűr mását hordja magánál Ambrose, amikor megállt
Dunwichban, hogy érdeklődjék a Mrs. Bishop házához vezető út felől, és az a kettő, akihez
fordult, megkérdezte nála van-e a „jel”.
– Ön hiszi, hogy ennek a domborműnek a modellje élőlény volt? – kérdeztem.
– Nem állíthatom, természetesen – felelte bosszantó komolysággal. – De nem is tagadom
a lehetőségét.
– Vagyis ön elhiszi azt a históriát, amit ez a Mr. Bates mesélt nekünk, úgy van?
– Attól félek, hogy igaz, persze bizonyos határok között.
– Pszichiátriai határok között – vágtam rá.
– A hit könnyen jön, és nincs szüksége bizonyítékokra, de nehezen áll meg olyan
tényekkel szemben, amelyeknek nem volna szabad létezniük. – Megrázta a fejét. –
Feltételezem, hogy észrevette: az ügyben előfordult a maga egyik ősének, Ward Phillips
tiszteletesnek a neve is.
– Valóban.
– Nem akarom terhelni, de volna szíves kikeresni a családja történetéből, és ideadni a
tiszteletes rövid életrajzát, és megmondani, mi lett vele azután, hogy összekülönbözött Alijah
Billingtonnal?
– Attól tartok, hogy semmi figyelemre méltó sincs az életében. Nem sokat élt már
azután, és az övéi méltán felrótták neki, hogy megpróbálta összegyűjteni a Csodálatos
Események minden példányát, hogy az egészet elégesse.
– És ez nem mond magának semmit, miután olvasta Mr. Bates kéziratát?
– Minden bizonnyal csak véletlen egybeesés.
– Nos, én egészen másnak hiszem. Elődjének viselkedése olyan emberre vall, aki látta az
ördögöt, és ki akar térni az útjából.
Lapham doktor nem olyan ember, aki könnyelműen ítélkezik, s amióta a keze alatt
dolgozom, nemegyszer találkoztam már különös cselekedetekkel és hiedelmekkel. Az, hogy
ezek a megnyilvánulások többnyire a föld távoli és jóformán hozzáférhetetlen tájain történtek,
nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy a közelünkben is megeshet ilyesmi. Azonkívül
emlékeztem korábbi esetekre, amikor a kivizsgálás során Lapham doktor közel járt olyan
szörnyűséges kultuszok felfedezéséhez, amelyekben érvényüket veszítették a dimenziók, s
amelyek valami végletesen iszonytatót sejttettek.
– Arra gondol, hogy Alijah Billington az ördöggel cimborált? – kérdeztem.
– Egyszerre igennel és nemmel is felelhetnék erre. Abból, amit tudunk róla, bizonyos
hogy az ördög ügynöke volt. Alijah Billington kétségtelenül felvilágosultabb volt az akkori
embereknél, intelligensebb, mint legtöbb kortársa és képes volt felismerni a veszély arányait,
amikor szembekerült vele. Olyan rítusokat és szertartásokat gyakorolt, amelyek minden
bizonnyal az emberiség őskorából származnak; de tudta, hogyan mentesülhet a
következményektől. Legalábbis úgy tűnik. Azt hiszem, alaposan át kell tanulmányozni ezeket
a dokumentumokat és ezt a kéziratot. Én nem vesztegetem az időt.
– Engedje meg, hogy kimondjam: véleményem szerint ön túlzott fontosságot tulajdonít
ennek a fecsegésnek.
– Siralmas tudományoskodás „véletlennek , „hallucinációnak” és más effélének
beskatulyázni sok mindent amit nem értünk meg azonnal, vagy ami nem vág egybe a
tudományos nézeteinkkel. Ami a Billington Erdőben és a szomszédos területeken, különösen
Dunwichban történt dolgokat illeti, ezek, mondhatnám túlesnek a hihető határán. De nem
hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy valahányszor a Billington Erdőben valamit műveltek,
mindig eltűntek emberek Dunwich környékén, s ez nem lehet puszta véletlen. Nem is kell
tekintetbe vennünk Mr. Bates kéziratát az újabb eseményekkel kapcsolatban, ha úgy tetszik,
nehézség nélkül találunk bizonyítékot mindarra, ami történt. Ezek a jelenségek legalább
három ízben fordultak elő különböző nemzedékek idejében, több mint kétszáz esztendő során.
Nem kétlem, hogy kezdetben boszorkányságnak minősítették, és lehetséges, hogy néhány
szerencsétlennek meg kellett szenvednie és meg is halnia olyasmiért, ami meghaladta
kortársainak értelmét. Azok a napok, amikor az embereket megégették mint
„boszorkányokat”, nincsenek is olyan messze. Alijah idejében Ward Phillips tiszteletes és
John Druven megorrontott valamit az igazságból, ezért Billington meghívta őket látogatóba, s
ezután mindegyikükkel történt valami, Druven eltűnt, ugyanúgy, mint a többi dunwichi
áldozat, Ward Phillips tiszteletes pedig képtelen volt visszaemlékezni Billingtonnál tett
látogatására... de később igyekezett megsemmisíteni könyvét, amely, jól figyelje meg ezt,
utalt sok évtizeddel azelőtt történt, hasonló természetű eseményekre. A mi korunkban itt van
ez a mi Mr. Batesünk, akinek meg kell küzdenie az unokafivére, Ambrose Dewart érthetetlen
ellenérzésével, miután ez kétségbeesett hangú levélben magához hívta, segítségért
könyörögve. Ezekben a tényekben elgondolkodtató hasonlóság mutatkozik.
Ezt vita nélkül elismertem.
– Tudom, lesznek, akik úgy vélekednek, hogy a ház légköre beteges, hogy Bates kézirata
is részben az, s a pszichikai reziduum elméletével állnak elő, de én azt hiszem, hogy ennél
többről, sokkal többről van szó, valami rettenetesebbről és ártalmasabbról, aminek az értelme
messze túl van a jelen jól ismert eseményein.
Lapham doktor olyan mélységes komolysággal beszélt, hogy egy pillanatig sem
kételkedhettem abban, milyen fontosnak tartja Bates kéziratát. Világos vált, hogy át akarja
tanulmányozni, és az, ahogy kezdett ide-oda járkálni, különböző köteteket keresgélve a
polcokon, bizonyította, hogy amint mondotta, nem akarja vesztegetni az időt. Megállt és
javasolta, hogy menjek ebédelni, és útközben adjak be egy levelet Armitage Harper
doktorhoz; azon nyomban neki is ült a levélnek: sebesen írt, szünetet sem tartva, hogy
gondolkozzék. Amikor befejezte a levelet, borítékba tette és leragasztotta, aztán ideadta, és
azt ajánlotta, ebédeljek meg kiadósan, „mert lehet, hogy ma este nem lesz időnk vacsorázni”,
mondta.
 Mikor háromnegyed óra múlva visszatértem, Lapham doktort könyvek és írások között
találtam; volt köztük pecséttel lezárt könyv is, amelyen láttam, hagy a Miskatonic Egyetem
könyvtárának tulajdona, s amelyet bizonyára
az ő kérésére küldtek fel. Bates kéziratának lapjait szétteregette, s egyiket-másikat
megjelölte.
– Segíthetek valamiben? – kérdeztem.
– Egyelőre csak azzal, hogy ébren tartja az agyát, Phillips. Üljön le.
Felállt és az ablakhoz lépett, ahonnan beláthatta az egyetem könyvtárát.
– Sokszor elgondolom – szólt hátra –, milyen boldog a legtöbb ember, mert nincs meg az
a képessége, hogy összekapcsolja a rendelkezésére álló adatokat. Azt hiszem, Bates jól
illusztrálja azt, amit mondtam. Egybehordta a látszólag összefüggéstelen adatokat; állandóan
egy ijesztő valóság határán jár, de ritkán próbál szembenézni vele; fennakad a felszínen, olyan
babonák és hiedelmek nyomaiban, amelyeknek nincs valóságtartalmuk, csupán az emberek
többségének várható konvencionális magatartása és jellemző felfogása nyilvánul meg bennük.
Ha az átlagember csak gyanítaná is a világok kozmikus méreteit, ha sejtelme volna a külső tér
rémisztő mélységeiről, valószínűleg vagy eszét veszítené, vagy elvetné ezt a tudást, és
felcserélné valamilyen babonával. Így van ez egyebekkel is: Bates összeírt egy sor eseményt,
amely több mint két évszázadra terjed ki, s a kezében van minden szükséges adat, hogy
megoldja a Billington Erdő rejtélyét, de nem teszi meg. Gyűjtögeti a tényeket, mint egy
rejtvény elemeit; eljut bizonyos előzetes következtetésekhez, amilyen például az, hogy őse,
Alijah Billington valami furcsa ügybe, valószínűleg törvényellenes praktikákba keveredett,
amiket óhatatlanul különös eltűnések kísértek a környéken; de nem lép tovább. Lát és hall
bizonyos jelenségeket, aztán vitába száll tulajdon érzékeivel. Összegezve, jól képviseli a
középszerű emberi elmét: olyan megnyilatkozásokkal szemben, amelyek, hogy úgy mondjam,
nincsenek benne „a könyvekben”, egyszerűbbnek és okosabbnak találja, ha kételkedik az
érzékeiben. „Képzelődésről” és „hallucinációról” beszél, de elég becsületes, hogy elismerje:
reakciói eléggé „normálisak” ahhoz, hogy cáfolják érvelését. Végül, ámbár igaz, úgy látszik,
nincs birtokában a kulcs, amellyel megoldhatná a rejtvényt, hiányzik a kellő bátorsága is,
hogy összerakja a kezében levő elemeket, és az éppen csak felvázolt körvonalaknál
tartalmasabb megoldáshoz jusson. Ekkor megfutamodik, és áthárítja a problémát Harper
doktorra, akinek révén hozzám kerül.
Megkérdeztem, mi a véleménye: Bates kézirata pontosan adja-e elő a tényeket?
– Azt hiszem, kevés az alternatívánk. Vagy a tényeket adja elő, vagy nem. Ha a
nemleges válaszra hajlunk, akkor tagadnunk kell ismert eseményeket is, amelyeket
feljegyeztek, igazoltak, s amelyek belekerültek a történelembe. Ha csak az ismert tényeket
fogadjuk el hiteleseknek, akkor a többit a „véletlen” megnyilvánulásának kell felfognunk,
tekintet nélkül arra, hogy a véletlenek ilyen sorozatának matematikai lehetősége erősen
korlátozott. Ezért úgy vélem, hogy valójában nincs alternatívánk. Bates kézirata egy sereg
olyan tényt sorol fel, amely összefügg a vidék és a lakosság ismert történetével. Végezetül, ha
maga azt akarja sugalmazni, hogy a kézirat egyes részei képzeletbeli dolgokat tartalmaznak,
akkor vállalkoznia kell annak a tisztázására is, hogy milyen forrásból táplálkozik ez a földön
kívüli képzelet, mert leírásai józanok, szinte tudósra vallanak, s o1yan részletekre térnek ki,
amelyek azt sugallják, hogy valóban látott olyasvalamit, amit leír; nincs semmi az ember vagy
az emberi mutációk ismert történetében, ami megokolhatna egyes részleteket. Még abban az
esetben is, ha e tüzetesen leírt lények lázálom szülöttei volnának, fel kell vetnünk a kérdést:
miért népesítik be az álmait olyan lények, amelyek teljesen elütnek mindentől amit életében
látott? Tehát elvben igaznak kell elfogadnunk beszámolóját, vagyis hiteles tények
elbeszélésének, s ebből kell kiindulnunk. Ha tévedünk, az idő majd felfedi.
Visszament íróasztalához, és leült.
 – Emlékezhet, hogy első itt töltött éve alatt olvasott bizonyos furcsa rítusokról, amiket a
Karolina-szigetekhez tartozó, Ponape bennszülöttei gyakorolnak, akik egy tengeri istenséget
(Tengeri Lényt) imádnak; eleinte azt hitték, ez Dagon, az ismert hal-isten, de utóbb elvetették
ezt az elképzelést, mert a bennszülöttek azt vallottak, hogy Ő hatalmasabb Dagonnál, hogy
Dagon és a Mélybeliek Őt szolgálják. Az ilyen, ősrégi vallásokból fennmaradt kultuszok
eléggé elterjedtek, noha a közönség nemigen tud róluk; ám ennek híre ment több egyidejű
felfedezés következtében. A különös mutációkra gondolok, amelyeket egy part menti
hajótörésben elpusztult bennszülöttek testén észleltek: ilyenek a kifejletlen kopoltyúk, a
csökevényes csápok a felsőtesten, s egy esetben a pikkelyes bőrbe ágyazott pikkelyes szemek
a köldök táján; az áldozatok, mint tudjuk, valamennyien a Tengeristen kultuszát űzték.
Eszembe jut e bennszülöttek egyik kijelentése: azt állították, hogy istenük a csillagokból jött.
No mármost, maga is tudja, hogy szembeötlő hasonlóság van az atlantidák, a maják, a druidák
és mások vallásos hiedelmei és mitológiája közt; hogy minduntalan alapvető egyezésekre
bukkanunk, főképpen a tenger és az ég vonatkozásában, itt van például Quetzalcoatl isten, aki
paralell a görög Atlasszal, mivel azt tartották, hogy az Atlanti-óceán valamely helyéről jött,
hogy vállára vegye a Földet. Nemcsak a vallásban, de a legendák területén is tapasztalható ez,
például az emberóriásokkal kapcsolatos hiedelmek elterjedésében, akiknek tengeri származást
tulajdonítottak; ilyenek a görög gigászok, a spanyol mesék óriás szigetlakói és az elsüllyedt
Lyonesse cornwalli óriásai. Azért említem ezt, hogy kidomborítsam a furcsa kapcsolatot a
hagyomány és az ősidők között, amikor úgy képzelték, hogy hatalmas lények laknak a tenger
fenekén; kétségtelenül ebből a hiedelemből sarjadt az óriások eredetének másodlagos
hiedelme. Nincs miért csodálkoznunk olyan kultuszok fennmaradásán, mint a ponapeiek; mert
vannak precedensek is; de joggal csodálkozunk és megütközünk az olyan testi mutációkon,
amelyek ott történtek, s amelyeket azután homályos gyanúkkal (természetesen nem tényekkel)
magyaráztak: hogy nemi kapcsolat állhatott fenn bizonyos tengerlakók és a Karolinák
bennszülöttei között. Ez, ha igaz, megmagyarázná a mutációkat. De a tudománynak nincs
semmilyen meggyőző bizonyítéka ilyen tengerlakók létére, s egyszerűen tagadja ezt; a
mutációkat elvetik mint „negatív”, tehát elfogadhatatlan tanúságokat, bonyolult okoskodással
állnak elő, a bennszülötteket „visszafejlődőknek” vagy „atavisztikus kuriózumnak” könyvelve
el, s ezzel kész. Ha maga vagy én, vagy bárki más nekiállna, hogy egymás mellé rakja ezeket
a dolgokat, azt találná, hogy többszörösen átérik a földgolyót, mi több, meghökkentő
egyezéseket venne észre, amelyek még nagyobb súlyt kölcsönöznek ezeknek a furcsa
eseményeknek. Persze senki sem hajlandó igazán vállalkozni ezeknek az elszórt
jelenségeknek az elfogulatlan vizsgálatára, mert, mint Mr. Bates esetében, létezik egy nagyon
reális és nagyon emberi félelem attól, amire lelhetünk. jobb nem bolygatni bizonyos
jelenségeket, tartva attól, amire magunkon túl, az idő vagy tér olyan kiterjedésében
bukkanhatunk, amellyel egyikünk sincs felkészülve szembenézni.
Tökéletesen emlékeztem a Ponape szigetlakóinak dolgára, meg ás mondtam. De
egyáltalán nem értettem, mennyiben függhet ez össze Bates kéziratával; biztosra vettem
ugyanis, hogy Lapham doktor határozott céllal említette az esetet.
Pedánsan tovább magyarázott:
– Az antropológusok előtt álló elszórt jelenségek jó része közt – mondta – van bizonyos
közös vonás. Létezett egy mitológia, mely szerint a Földet kezdetben másfajta lények lakták,
ezek sötét üzelmeik folytán elvesztették a Föld birtokát, az „Ős Istenek” elűzték őket, és
bezárták „időbe és térbe”, ugyanis nem voltak alávetve az idő és tér törvényeinek, mint a
halandók, s más dimenziókban is tudtak mozogni. Ezek a lények, noha elűzték és gyűlöletes
pecsétekkel elzárták őket, tovább éltek „kívül”, és többször megpróbálták visszaszerezni az
uralmat a Föld és a rajta lakó „alsóbbrendű” lények fölött; ezek kétségtelenül alsóbbrendűek
abban az értelemben, hogy alá vannak vetve olyan törvényeknek, amelyek nem kötik a
száműzötteket, akiket különböző neveken ismertek, a legközönségesebb a „Nagy Öregek”, és
akiket sok primitív nép imádott, például a ponapei szigetlakók. Ezek a „Nagy Öregek”
rosszindulatúak, és be kell vallani, hogy a sorompók az emberiség és a bénító iszony között,
amit megtestesítenek, tisztára tetszőlegesek és teljesen alkalmatlanok.
– De hiszen ezt Bates kéziratából és a kísérő dokumentumokból meríthette! – kiáltottam
fel álmélkodva.
– Mégsem így van. Évtizedekkel azelőtt felfedezték mindezt, hogy Bates papírra vetette
a kéziratát.
– Akkor Bates tudomást szerzett róla, és ennek alapján írta meg a beszámolóját!
Lapham doktor zavartalanul és egész lehengerlő komolyságát megőrizve válaszolt:
– Még ez sem magyarázná meg a vitathatatlan tényt, hogy hihetetlenül borzalmas és
különös könyvet írtak a „Nagy Öregekről” és a velük való érintkezésről a hétszázharmincas
években Damaszkuszban. A könyv szerzője egy Abdul Alhazred nevű arab, akit általában
bolondnak tartottak, a címe Al Azif, de titkos körökben most inkább a görög címe járja:
Necronomicon. Úgy vélem, ha ezt a legendát és ezeket a különös ismereteket századokkal
ezelőtt való tényekként értelmezték, és napjainkban is olyan nem emberi jelenségek
tapasztalhatók, amelyek megerősíteni látszanak az arab írásainak bizonyos vonatkozásait,
akkor határozottan tudománytalan dolog kijelenteni, hogy ezeket a jelenségeket egy ember
képzelődésének vagy mesterkedésének kell tulajdonítani, kiváltképpen olyan emberének,
akinek hihetőleg semmilyen korábbi értesülése nem volt minderről.
– Igaz...
Azzal folytatta, hogy a „Nagy Öregek” valamilyen kapcsolatban álltak az elemekkel –
mármint a földdel, a vízzel, a levegővel és a tűzzel. Ezek alkották környezetüket, és
természetfölötti képességeik érzéketlenné tették őket az idő és tér hatásával szemben,
ilyenformán állandó fenyegetést jelentettek az emberiség és minden földi lény számára, s
szüntelen igyekvésükben, hogy visszatérjenek a Földre, segítették őket imádóik és híveik,
akik többnyire testi vagy szellemi fogyatékosok, s némely esetben – mint a ponapei
szigetlakók – mélyreható fiziológiai mutációkat szenvedtek. Ezek bizonyos nyílásokat hoztak
létre, amelyeken a „Nagy Öregek” és hordáik, bárhol lettek volna is az időben vagy térben,
„bejöhettek”, vagy „be lehetett hívni” őket bizonyos rítusokkal, amiket legalábbis részben
leírt az arab Abdul Alhazred és a nyomába lépő különböző jelentéktelenebb szerzők.
Itt abbahagyta, és rám szögezte tekintetét.
– Figyel, Phillips?
Igennel válaszoltam.
– Nagyon helyes. Amint mondottam, ezeket a „Nagy Öregeket” sokféle néven ismerték.
Egyesek közülük alacsonyabb rendűek a többinél, de szám szerint többen vannak. Ezek nem
élveznek annyi szabadságot, mint a kevesek, és sokuk alá van vetve az emberiséget
kormányzó törvények egy részének. Az első közöttük Cthulhu, aki „holtan, de csak álomban
hever” R’lyeh elsüllyedt, ismeretlen városában, amelyet egyes szerzők Atlantiszba, mások
Muba és néhányan egy, Massachusetts partjától nem messze eső tengerbe helyeznek. A
második Hastur, ezt gyakran úgy hívják, Akit Nem Szabad Néven Nevezni, vagy Hastur, a
Megnevezhetetlen, ő a Hyádok Hali csillagában székel. A harmadik Shub-Niggurath, egy
félelmetes termékenység-isten vagy istennő. Azután Nyarlathotep következik, akiről úgy
beszélnek, mint „az Istenek Követéről”, különösen a „Nagy Öregekéről”; a gonosz Yog-
Sothoth osztozik az uralomban Azathoth-tal, a végtelen közepének vak és ostoba káoszával.
Látom a szemén, hogy kezd ráismerni egyik-másik névre.
– Természetesen: szerepelnek a kéziratban.
– És a dokumentumokban is. Egy kis kitérőt teszek, hogy megemlítsem: Nyarlathotepet
megjelenései alkalmával rendszerint „bamba fuvolásokként” megjelölt lények kísérik.
– Ezeket látta Bates!
– Úgy van.
 – De akkor... kik voltak a többiek?
– Csak gyaníthatjuk. De ha Nyarlathotepet mindig a bamba fuvolásai kísérik, egyik
tünemény feltehetően ő volt.
A „Nagy Öregek” bizonyos mértékig rendelkeznek azzal a képességgel, hogy különböző
alakokban jelenjenek meg, ámbár hihetőleg mindegyiküknek megvan a maga identitása és
formája. Abdul Alhazred „arctalannak” mondja Nyarlathotepet, míg Ludwig Prinn a De
Vermis Mysteriisben azt írja, hogy „csupa szem”, Von Junzt pedig az Unaussprechliche
kultenben azt mondja róla, hogy akárcsak a többi Nagy Öreget, „csápok ékesítik”. Ezek a
különböző leírások egy– bevágnak azzal, amit Bates látott, és amit ő „gomolynak” vagy
„terjengésnek” nevez.
Módfelett elcsodálkoztam a primitív kultuszokra és vallásokra vonatkozó ismeretek
bőségén. Sohasem hallottam beszélni főnökömet a most említett könyvekről, és sejtette, hogy
nem ismerem ezeket. De hol találhattam volna rájuk? Meg is kérdeztem tőle.
– Zár alatt vannak a Miskatonic könyvtárában, Phillips – felelte. – Ritkán kerülnek
napvilágra. Ez a könyv – fűzte hozzá, rátenyerelve a szokatlan kötetre, amelyet az ebédtől
visszajövet láttam – a leghíresebb valamennyi közt, és még ma este vissza kell szolgáltatnom.
A Necronomicon latin fordítása Olaus Wormiustól, Spanyolországban nyomtatták a
tizenhetedik században. Ez az a „Könyv”, amelyre Bates utal kéziratában, s amelyből
oldalakat és részleteket másoltak ki Alijah Billington megbízottai a világ különböző tájain,
most csak a British Museumnak, a Buenos Aires-i és a limai egyetemnek, a párizsi
Bibliothéque Nationalenak és a mi Miskatonicunknak van belőle teljes vagy részleges
példánya. Egyesek azt állítják, hogy van egy titkos példány Kairóban, s egy másik a Vatikán
könyvtárában, Rómában; mások úgy vélekednek, hogy akadnak szorosan kimásolt részletek
magánkézben is, ami némileg be is bizonyosodott azzal, amit Bates talált unokafivére
könyvtárában, Alijah Billington hajdani könyvei között. Ha Billington megszerezte ezeket a
másolatokat, megszerezhette más is.
Felállt, elővett egy üveg óbort, amit egy szekrényben őrzött, töltött magának egy
pohárba, és kezdte lassan szopogatni. Egy percig megint az ablak mellett maradt, miközben
kezdett leszállni az est sötétje, aztán újra felém fordult.
– Mindez elég lesz kiindulási alapnak.
– És elvárja, hogy én ezt elhiggyem? – kérdeztem.
– Szó sincs róla. De tegyük fel, hogy egyelőre elfogadjuk mint munkahipotézist, és
térjünk rá a tulajdonképpeni Billington-rejtély vizsgálatára.
Helyeseltem.
– No jó. Kezdjük Alijah Billingtonnal; úgy tűnik, itt kezdte Dewart és Bates is. Azt
hiszem, vita nélkül egyetérthetünk abban, hogy Alijah Billington valamilyen gyalázatos
praktikákat űzött, amelyek boszorkánysággal lehettek kapcsolatban vagy sem, de Ward
Phillips tiszteletes és John Druven egyaránt úgy gondolta, hogy igen. Vannak valamelyes
bizonyítékaink Alijah tevékenységére az erdőben különösen az erdei kőtoronyban, és tudjuk,
hogy éjszaka fejtette ki, „vacsoraidő után”, ahogy Laban, Alijah fia feljegyezte naplójában. A
dologba, bármi lett légyen is az, be volt avatva az indián Quamis is, noha látszólag szolgai
szinten. Bizonyos alkalommal az indián rémült hangon kiejti Nyarlathotep nevét, amit a
gyermek meghall. Ugyan– akkor tudunk Bishop leveleiről, amelyek azt bizonyítják, hogy a
dunwichi Jonathan hasonló praktikákra adta a fejét. A levelek elég világosak ebben a
tekintetben. Jonathan eleget eltanult ahhoz, hogy „lehívjon” valamit az égből, de ahhoz nem
eleget, hogy bezárja a nyílást mások előtt, vagy hogy megóvja magát. Világosan következik
ebből hogy bármi jött is a hívására, ártalmas, volt az emberekre nézve, s ezek táplálékául
szolgáltak. Ha ezt elfogadhatjuk, meg tudjuk magyarázni a sorozatos eltűnéseket, amelyek
közül soha egyre sem derült fény.
 – De hogyan magyarázzuk a holttestek előkerülését? – vetettem közbe. – Sosem volt szó
arról, hol lehettek.
– Úgy van... és azt gyanítom, hogy… más dimenzióban. A magyarázat rettentően világos:
bármi volt is az, ami a hívásra megjelent, nem mindig ugyanaz jött; gondoljon csak vissza a
levelek tartalmára, a különböző nevű lények megidézésére vonatkozó utasításokra; „Az” eljött
egy más dimenzióból, és visszatért oda egy emberi lénnyel, aki táplálékául szolgált, az
életerejével vagy vérével, vagy valami homályosabb dologgal, amit nem is sejthetünk. John
Druvent bizonyára ezzel a céllal, meg azért is, hogy befogják a száját, kábították el, vitték
vissza a Billington Házba és áldozták fel, ugyanúgy a bosszújukat töltve ki rajta, mint
Jonathan a kotnyeles Wilbur Corey-n.
– Ha mindezt elfogadjuk is, ellentmondás van az ismert tények között – mondtam.
– Á, reméltem is, hogy felfigyel rá. Igen, van. És az, hogy Bates nem vette észre, súlyos
hiányossága az ítélőképességének. Engedje meg, hogy előálljak egy hipotézissel: Alijah
Billington számunkra ismeretlen úton-módon bizonyos ismeretek birtokába jut a Nagy
Öregekkel és ősi tulajdonukkal kapcsolatban. Kutat, tovább tanul, s végül rájön, mire szolgál
a kőkör és a torony azon a szigeten, a Miskatonic ama mellékvizének közepén, amelyet
Dewart oly különös módon Misquamacusnak mondott anélkül, hogy a nevét tudta volna. De
minden gondossága ellenére sem háríthatja el azt, hogy ne kerüljön sor portyákra a
dunwichiek között. Talán azzal vigasztalja és mentegeti magát önmaga előtt, hogy Bishop a
felelős. Gondosan összeállítja, amint láttuk, a Necronomicon részeit, amelyeket a világ
minden részéből küldenek neki; de ugyanakkor valami ideges tisztelet ébred benne ama
földön kívüli végtelen óriás volta iránt, amelybe belekóstolt. Kirohanása Druven ellen a Ward
Phillips tiszteletes könyvéről írott bírálata miatt két dolgot jelez: kezdte már gyanítani, hogy
nem egészen ura tetteinek, és harcot indított egy mind terhesebb kényszer ellen. Druven direkt
támadása, majd halála fordulatot jelent. Billington megválik Quamistól, és a
Necronomiconból szerzett tudása segítségével lepecsételi a „nyílást”, amit ütött, ahogy
lepecsételte a Bishopét is ennek eltűnése után, s Angliába utazik, hogy visszanyerje saját
személyiségét, távol az erdőben működő baljós pszichikai erőktől.
– Ez elég logikusnak látszik.
– No jó; ennek a hipotézisnek a világánál vegyük szemügyre az utasításokat, amelyeket
Alijah Billington hátrahagyott Massachusetts állambeli birtokával kapcsolatosan.
Bates írásai között kotorászott, és kihúzott egy lapot, amelyet maga elé tett.
– Itt vannak. Mindenekelőtt inti mindazokat, akik utána jönnek, hogy ezt a birtokot
őrizzék meg a családban, aztán egy sereg szándékosan homályos rendelkezés következik,
ámbár, inkább közvetve, utal arra, hogy utóda ezek értelmét megtalálja a Billington Erdőben
fekvő és Billington Ház néven ismert kúriában hagyott könyvekben. Így folytatja: Legyen
gondja rá, hogy a vízfolyás ne szűnjön meg a torony szigete körül, ne bántsa a tornyot
semminő formában, és ne folyamodjék a kövekhez. A vízfolyás magától megszűnt, amint
tudjuk, és nem történt semmi baj. Azzal, hogy ne bántsa a tornyot, Alijah nyilván azt akarta
mondani, hogy ne bontsa ki a tető nyílását, amelyet ő lezárt; a kövön, amivel lezárta, egy jel
volt, amely, jóllehet nem láttam, csak az „Ős Jel” lehetett, az Ős Istenek jegye, akik abszolút
erőfölényben varnak a Nagy Öregekkel szemben; a Nagy Öregek rettegnek ettől és gyűlölik.
Dewart pontosan ezt a rést nyitotta meg, amelyről Alijah remélte, hogy nem nyitják meg
többé soha. Végül a kövekhez folyamodás, amit említ, csak a varázsigét vagy igéket
jelentheti, amiket el kell mondani, hogy valaki kapcsolatba lépjen a „kapun” túli erőkkel.
Azután azt írja Alijah: Ne tárja fel a más időre és térre nyíló kaput, ne szólítsa Azt, aki lesben
áll a bejáratnál, ne hívja a dombokra. Az első rész csak megismétli a kőtoronyra vonatkozó
előbbi rendelkezést. A második először utal egy meghatározott lényre, aki lesben áll a
bejáratnál akiről nem tudjuk, kicsoda, lehet Nyarlathotep vagy Yog-Sothoth vagy más. A
harmadik a kísérő rítusokra vonatkozhat, amelyekkel a „Kívül levőket” hívják, alighanem
áldozatra. A harmadik meghagyás ismét intelem: Ne háborgassa a békákat, különösképpen a
torony és a ház közötti mocsár varangyait, se a denevéreket, se a kecskefejőnek nevezett
madarakat, mert félő, hogy zárak és őrök nélkül marad. Bates kezdett rájönni ennek az
utasításnak az értelmére, amely egyszerűen csak azt akarja jelezni, hogy a nevezett állatok
sajátos érzékenységgel rendelkeznek, s zsivajukkal és figyelmeztető fényeikkel felfedik a
„Kívül levők” jelenlétét, módot adva ilyenformán a szükséges intézkedésekre. Ezért bármely
ellenük tett intézkedés saját érdekeink ellen irányul.
A negyedikben először történik említés az ablakról: Ne nyúljon az ablakhoz, és ne
próbáljon valamiképpen változtatni rajta. Miért? Abból, amit Bates leírt, könnyű
megállapítani, hogy az ablaknak ártalmas hatása van. Ha Alijah rendelkezései védelmező
szándékúak, akkor miért tiltja az ablak lerombolását, holott elismeri ártalmasságát? Azt
hiszem, egyszerűen azért, mert ha az ablakon változtatnak, az még veszedelmesebb lehet,
mint amilyen.
– Nem értem – szóltam közbe.
– Bates elbeszélése nem sugall magának semmit?
– Az ablak szokatlan, az üveg különleges... a mintája kifejezetten...
– Úgy vélem, az ablak nem is ablak, hanem lencse, vagy prizma, vagy tükör, amely más
dimenzió vagy dimenziók látványát mutatja; vagyis más időét vagy térét. Meglehet nem is a
látvány végett tervezték meg úgy, hogy sötét sugarakat árasszon, hanem azért, hogy
elcsenevészedett vagy elfelejtett érzékekre hasson, és lehet, hogy nem emberi kéz műve. Két
ízben módot adott Batesnek, hogy túllásson az ablak másik oldalán elterülő, megszokott tájon.
Fogadjuk el ezt egyelőre, és térjünk rá az utolsó rendelkezésre. Ez nem egyéb, mint a
korábbiak velejének összefoglalása: Ne adja el vagy bérbe a birtokot olyan záradék nélkül,
amely megtiltja, hogy a szigetet és a tornyot háborgassák, vagy az ablakon változtassanak, ha
csak egészen le nem rontják. Itt újra felmerül a gondolat, hogy az ablak ártalmas hatást
gyakorolhat, s ez arra enged következtetni, hagy maga Alijah sem érti. Mintha nyílás volna ez
is, ha nem is ama „Kívül levő” fizikai bejutása, de érzékelése, tehát behatása számára. Azt
hiszem, a legelfogadhatóbb magyarázat ez: bármely úton induljunk is el, nyilvánvaló, hogy
valamilyen „behatás” érvényesül a házban és az erdőben. Ennek ösztönzésére Alijah tanulni
és kísérletezni kezd. Bates azt írja, hogy amikor Dewart betette a lábát a házba, nyomban
érdeklődést érzett az ablak iránt, és vizsgálat alá vette, és hogy amikor kiment az erdei
toronyhoz, egy különös erő valósággal kényszerítette, hogy kivegye azt a kőtömböt a tetőből.
Bates elmondja saját reakcióját is első furcsa tapasztalata után, amelyet unokafivérével
kapcsolatosan szerzett a házban; ő tévesen „skizofréniának” nevezi. itt van; engedje meg,
hogy felolvassam. És miközben ott álltam, érezve a szél hűvösségét testemen, egyszerre csak
növekvő szorongással, a kétségbeesés érzésével felfogtam valami iszonyatosnak, valami
rémületesen gonosznak a jelenlétét, ami a házat környező erdőben köröz, valamiét, ami
ragacsos és átható, a legundorítóbb, ami csak létezhet az emberi lélek legrejtettebb
mélységeiben... Az ártalom, a rémség, az irtózat előérzete felhőként árasztotta el a szobát;
éreztem, hogy láthatatlan köd ereszkedik rám. Ezenkívül Batest is vonzza az ablak. Végül,
mint új jövevény a házban, aránylag elfogulatlanul figyelheti meg a veszedelmes behatást,
amelyet unokafivérének el kell viselnie. Helyesen belső „küzdelemnek” minősíti, de
helytelenül a „skizofréniához” sorolja, holott nem az.
– Nem gondolja, Lapham doktor, hogy túlságosan messzire megy? Végül is
tagadhatatlan, hogy tudathasadásról van szó.
– Nem, nem, a legkevésbé sem. Így van az, ha túl keveset tudunk valamiről. Semmilyen
tünete nem mutatkozik ennek, kivéve a magatartások közötti felszínes összeütközést.
Ambrose Dewart eredetileg kellemes férfi, jól nevelt úriember, aki szabadidejében
kutatásokkal foglalkozik. Azután megérez valamit, nem tudja pontosan, miért, de
nyugtalankodni kezd. Bates még szembetűnőbb változást észlel: Dewart most feszélyezett
vele szemben, és végül ellenségessé válik. Időnként visszanyeri szívélyes és közvetlen
természetét, s bostoni telelése tökéletesen helyrehozza. De szinte azon nyomban, hogy
visszatér az erdei házba, ismét megnyilvánul ellenséges érzése, ezúttal éber figyelem
kíséretében. Bates észreveszi az unokafivére agyában zajló konfliktust, s egy olyan
pszichiátriai meghatározáshoz folyamodva, melyet ő sem ismer jobban, mint maga; Phillips,
skizofréniáról beszél.
– Ön tehát úgy véli, hogy a behatás... kívülről jön? És milyen természetű?
– Kívülről jön, ez nyilvánvaló. És céltudatos értelem irányítja. Ez jellegzetesen ugyanaz
a behatás, amely Alijah-t is érte, csakhogy ő leküzdötte.
– Talán valamelyik Nagy Öregé?
– Úgy gondolom inkább, hogy a Nagy Öregek ügynökének a behatásáról van szó. Ha
tüzetesen megvizsgáljuk Bates kéziratát, azt tapasztaljuk, hogy a sugallatok, a behatások,
amelyekről beszél, alapvetően emberi jellegűek. Úgy vélem, ha a Nagy Öregek gyakoroltak
volna befolyást az legalább időnként nem emberi lett volna. Semmi sem mutat ilyesmire. Ha a
borzalom, irtózat és gonoszság érzését, amit Bates a házban és az erdőben átélt, valami
embertől idegen keltette volna, akkor valószínűleg nem is reagált volna oly mélyen emberi
módon; nem, ebben az esetben reakciója szinte kiszámítottan emberi volt.
Eltöprengtem ezen. Ha Lapham doktor elmélete helytállónak látszik is, mindenképpen
van egy hibája: azt állítja, hogy a Dewart és Bates által elszenvedett „behatást” már Alijah
Billington is elszenvedte. Nos, ha ez a „behatás”, amint gondolja, emberi eredetű volt, több
mint száz esztendősnek kellett lennie. Óvatosan megválogatva szavaimat, közöltem is vele.
– Igen, valóban. De ez nem dönti meg az elméletemet, Phillips. Jusson eszébe, hogy a
behatás földön kívüli eredetű. Extradimenzionális, és ilyenformán, akár emberi, akár nem,
nincs jobban alávetve a Föld fizikai törvényeinek mint a Nagy Öregek. Egyszóval, ha a
behatás emberi, aminek én tartom, akkor a velünk határos időben és térben létezik még sincs
alávetve törvényeinknek. Megvan a képessége, hogy ezekben a dimenziókban mentesülön az
idő és tér korlátaitól, amelyek kötik a Billington Ház bármely lakóját. Pontosan úgy él
ezekben a dimenziókban, ahogyan azok a szegény szerencsétlenek éltek, akik a Bishop,
Billington vagy Dewart által megidézett lények áldozatai lettek, mielőtt visszaejtették volna
őket a mi dimenziónkba.
– Dewart?
– Igen, ő is.
– Úgy véli, hogy ő a felelős a Dunwichban történt újabb különös eltűnésekért? –
kérdeztem álmélkodva.
Úgy csóválta a fejét, mintha sajnálkozna korlátolt felfogásomon.
– Nem, nem vélem; mint nyilvánvaló tényt említem, hacsak nem akarja, hogy
visszatérjünk a véletlenek vitatható területére.
– Semmiképpen sem.
– Akkor jó. Gondolkozzék csak. Billington kimegy a kőkörhöz, és a toronyhoz, és
megnyitja a „kaput”. Lármát hallanak az erdőben, mégpedig Billingtontól távol álló
személyek, valamint saját fia, Laban, aki feljegyzi a naplójába. Ezeket a jelenségeket mindig a
következő dolgok kísérik: a) valakinek az eltűnése b) és az előkerülése rendkívüli, de mindig
azonos körülmények között, néhány hét vagy hónap elteltével anélkül, hogy valamelyik is
tisztázódna. Jonathan Bishop azt írja leveleiben, hogy kiment a kőköréhez és a Dombokra
szólítám és a Körbe fogám Őt, de csak nagy nehézséggel, úgy látám, a kör nem eléggé
hatalmas ahhoz, hogy sok ideig ott fogja. Aztán különös eltűnések következtek, és
hasonlóképpen különös előbukkanások, ugyanolyan körülmények között, mint azok, amelyek
Billington mesterkedéseit kísérték Ezek az egy évszázaddal ezelőtt történt dolgok
megismétlődnek a mi időnkben. Ambrose Dewart álmában elgyalogol a toronyhoz; álmában
tudatában van valami hihetetlenül rémületesnek és borzalmasnak; eluralkodik rajta az
ártalmas külső behatás, de nem tudatosítja magában. Bizonyára nem kívánja, hogy egy
pártatlan megfigyelő ezeknek a tényeknek a fényében – miután Dewart kiment a kőtoronyhoz,
ahol egy vércseppet talál – elhiggye, hogy az egymást követő eltűnések és előbukkanások a
„véletlen” művei.
Elismertem, hogy valóban nem tekinthetjük véletleneknek a különböző korokban történt
párhuzamos események sorozatát. Mélyen fel voltam kavarva, mert Lapham doktor nagy
érdemű és kivételes felkészültségű tudós, s az, hogy ő elfogad valamit, ami oly messze esik
eddigi ismereteinktől, megdöbbentett. Nyilvánvaló, hogy Lapham doktor egyszerű
feltevéseknél többre építette hipotézisét, ez olyan hitet foglalt magába, mely szinte túllépett a
még hihetőn. De úgy tűnt, hogy főnökömnek nincs a legcsekélyebb kétsége sem,
magabiztossága bámulatos volt.
– Úgy látom, elgondolkozott – szólt mosolyogva. – Ma estére elég ebből; tűnődjünk a
mondottakon, és holnap vagy azután visszatérünk a dologra. Most azt szeretném, hogy
olvasson el néhány passzust, amelyet megjelöltem ezekben a könyvekben; de most rögtön
pillantson bele a Necronomiconba, hogy még ma este visszaadhassam a könyvtárnak.
Azonnal nekikezdtem az ódon könyv olvasásának, amelyben Lapham doktor megjelölt
két valóban különös passzust. Olvasás közben lassan fordítottam magamnak. Ezek a részletek
arról szólnak, hogy visszataszító lények várakoznak állandóan „kívül”, abban a reményben,
hogy befurakodhatnak az emberek közé. Az első passzus közepén egy hosszú bekezdés
kiváltképpen lekötötte a figyelmemet, mintha valamilyen különös erővel rendelkezne.
Ubbo-Sothla a kiapadhatatlan kútfő, ahonnan jönnek azok, akik szembe mernek szegülni
a Betelgeauseben uralkodó Ős Istenekkel, a Nagy Öregek, akik harcoltak az Ős Istenek ellen;
ezeket a Nagy Öregeket Azothoth oktatta, aki a vak és esztelen isten, és Yog-Sothoth, aki
Minden Egyben és Egy Mindenben, és akire nem érvényes az idő és tér; az ő megjelenítői a
Földön Umr At-Tawil és a Nagy Öregek. A Nagy Öregek örökösen arról az időről álmodnak,
amikor ismét uralkodnak majd a földön és az Univerzumban, amelynek ez részét alkotja... A
Nagy Cthulhu felkel R’lyehben, Hastur, Akit Nem Szabad Néven Nevezni, visszatér újra a
sötét csillagról, a Hyádok Aldebaranja mellől; Nyarlathotep szakadatlanul üvölt a sötétségben,
ahol lakik; Shub-Niggurath, aki az Ezer Gidás Fekete Kecske, újra és újra ellik, s elfoglal
minden erdőt nimfáival szatírjaival és Apró Népével; Lloigor Zhar és Ithaqua nyargalnak a
csillagközi terekben, és megnemesítik követőiket, a Cso-Csókat; Cthugha körbejárja
fomalhauti birtokát, és Tsathoggua eljön N’kaiból... Ott várakoznak örökké a Kapuknál, mert
közeledik az idő, eljön az óra, miközben álmodnak az Ős Istenek, mit sem tudva arról, lhogy
vannak, akik ismerik a varázst, amelyet a Nagy Öregekre bocsátottak az Ős Istenek, s akik
megtanulják azt megtörni, amint megtanulták már hívni a Külső kapukon túl várakozó
híveket.
A másik passzus, valamivel távolabb, nem kevésbé hátborzongató volt.
A védelem a boszorkányok és démonok, a Mélybeliek, a Dholok, a Voormiik, a Cso-
Csók, a Fertelmes Mi-Gók, a Shoggothok, a Valuziak és a Nagy Öregeket és ivadékaikat
szolgáló mindenfajta népek és lények ellen a talizmán vagy az ősi Mnar szürke kövébe vésett
ötágú csillag, amely azonban kevéssé hathatós a Nagy Öregek ellen. E kő birtokosa
parancsofhat mindazon lényeknek, melyek ama kútfő felé másznak, úsznak, kúsznak, mennek
vagy repülnek, ahonnan nincs visszatérés. Yhében és a nagy R’lyehben, Y’hanthleiben és
Yothban, Yzuggothban és Zothiquében, N’kaiban és K’n-yanban, Kadathban, a Fagyos
Nyugaton és Hali Tavában Carcosában és Ibben hatalma lesz; de miképpen a csillagok
elhalványulnak és kihűlnek, miképpen a nap meghal, és a csillagközi terek megnövekednek,
úgy erejét veszíti minden, a talizmán és a varázs, amit a jóságos Ős Istenek bocsátottak a
Nagy Öregekre, s eljön az idő, amint már eljött egyszer, amikor beigazolódik, hogy:
Nem halott az, aki örökösen nyugszik,
S haláláig különös öröklétekbe halhat.
 Hazavittem a többi könyvet, és néhány fotokópiát a kéziratos kötetekről, amelyeket tilos
volt kivinni a Miskatonic Egyetem könyvtárából, s az éjszaka jó részét ezeknek a rémisztő
könyveknek az olvasásával töltöttem Átböngésztem a Pnakotikus Kéziratot, a Celaen
Töredékei ből, Shrewsbury professzor Mítoszkutatását, a R’lyeh szövegét, a Cultes des
Goules-t Erlette gróftól, a Liber Ivonist, az Unaussprechlichte Kultent Von Junzttól, a De
Vermis Mysteriist Ludwig Prinntől, a Dzyan könyvét, a Dhol énekeit és Hszan Hét titkos
könyvét. Vérfagyasztó dolgokat olvastam, olyan ősi, ember előtti kultuszok „gyalázatosságait,
amelyek közül egyik-másik napjainkig fennmaradt irtóztató formákban, a világ legtávolibb
zugaiban. Hosszasan eltöprengtem szinte érthetetlen stílusban írott, homályos részletek fölött,
amelyek aklo, naacal, tsatho-yo és chian nevű nyelvekről beszéltek; megborzongató
hivatkozásokat olvastam gonosz, rémítő, iszonyatos rítusokra; sokszor bukkantam
hihetetlenül régi helynevekre, mint Pnath völgye, Ulthr, N’gai és Elátkozott Sarnath, T’hork
és Inganok, Kythamil és Lemuria, Hatheg-Kla és Cherazin, Carcosa és Yeddith, Lomar és
Yian-Ho; olvastam más Lényekről, akiknek nevéhez a legszörnyűbb rémséges rettegés
fűződött, s bámulatos és hihetetlen földi események, melyeket csak e pokoli rettegés fényében
lehetett magyarázni; találkoztam különös vagy ismerős nevekkel, ijesztő leírásokkal és
elképzelhetetlenül borzalmas feltevésekkel Yigről, a rettentő kígyóistenről, a pók formájú
Atlach-Nacháról, a szőrös Gnoph-Hekről, akit Rhan-Ttegoth néven is ismernek. Chaugnar
Faugárról, a vámpírról, Tindalos kutyáiról, amelyek az idő zugaiban szaglásznak, s újra meg
újra Yog-Sothothról, aki Minden Egyben és Egy Mindenben, s akinek álcázott megjelenése
villózó gömbök halmazára emlékeztet, amelyek görcsös rémületet rejtenek. Olvastam
dolgokat, amelyek nem valók halandó embernek, s eszét vehetik az élénk képzeletű
olvasónak, dolgokat, amelyeket meg kellene semmisíteni, mert ismeretük rendkívül veszélyes
lehet az emberiségre, tekintettel arra, milyen borzasztó következményekkel járhat, ha
visszaszerzik a földi uralmat a Nagy Öregek, akiket örökre száműztek Betelgeuse
csillagbirodalmából az Ős Istenek, mivel ezek a bajszerző lények megsértették törvényeiket.
Az éjszaka nagy részét átolvastam, a többi alatt ébren maradtam, mindegyre visszatérve
elmémben az olvasott viszolyogtató szörnyűséghez: féltem, hogy ha elalszom, ezekkel a
groteszk és ijesztő lényekkel álmodom, akikről nemcsak olvastam: Lapham doktor olyan
meggyőződéssel beszélt jó néhányukról, amely elrémített, mivel tudom, hogy antropológiai
kérdésekben kevés kortársa veheti fel a versenyt a kiváló tudós ismereteivel. Azonkívül
túlságosan feldúlt voltam ahhoz, hogy aludjak, mert ezek a furcsa kötetek olyan borzadályos
képet rajzoltak elém, és olyan rettegést keltettek, hogy egyetlen vágyam volt csak:
visszanyerni elmém súlyosan megrendült egyensúlyát.
Másnap reggel a szokottnál korábban jelentem meg Lapham doktor irodájában, de
főnökömet már ott találtam. Láthatóan régóta munkában volt, mert íróasztalát a lehető
legkülönösebb képletekkel, grafikonokkal és diagramokkal teleírt papírlapok borították.
– Helyes. Elolvasta? – kérdezte, amikor letettem a könyveket az íróasztal sarkára.
– Egész éjjel olvastam – feleltem.
– Én is éjszakáról éjszakára, miután felfedeztem őket.
– Ha ebből csak valamennyi is igaz, revideálnunk kell összes nézeteinket az időről és a
térről, sőt bizonyos mértékig saját eredetünkről is.
Zavartalanul rábólintott.
– Minden tudós tisztában van azzal, hogy tudásunk nagyrészt néhány alapvető tételre
épül, amely a földöntúli értelmezése szempontjából nem bizonyítható. Talán valamikor
változtatnunk kell majd néhány ilyen tételen. Az, amit közönségesen az „ismeretlennek”
neveznek, még csupa feltételezés, e könyvek és mások ellenére. De azt hiszem, nem
tagadhatjuk, hogy valami van kívül, és ennek jó és rossz erői harcban állnak egymással.
Azonkívül ne felejtsük el, hogy minden vallás, a keresztény, a buddhista, a mohamedán és a
többi, elismeri a jó és rossz harcát és ezt a földön kívüli egzisztenciát. Azért mondom, hogy
ebből a sajátos mitológiából el kell fogadnunk egy különös, külső valaminek a létét, mert
amint maga is észrevehette, csupán így tudjuk megmagyarázni nemcsak az ezekben a
könyvekben előadott borzalmas és rendkívüli eseményeket, hanem más tényeket is, amelyek
homlokegyenest ellentmondanak az ember tudományos ismereteinek, s amelyek naponta
előfordulnak a világ minden részében; néhányat ezekből két érdekes könyvbe gyűjtött egy
alig ismert szerző, Charles Fort, a könyvek címe „Az elítéltek könyve” és „Új Földek”,
ajánlom, olvassa el őket. Nézzünk csak meg néhány tényt, szándékosan mondom, hogy
„tényt”, az emberi megfigyelők közismert megbízhatatlansága ellenére. Itt van például az
égből hullott kövek dolga, amit Buschofban, Pillitsferben, Neritben és az oroszországi
Dolgorgyijban észleltek ezernyolcszázhatvanháromban-hatvannégyben. Ezeknek a köveknek
az összetétele a Földön ismeretlen, és a leírás szerint „szürkék, bronzszínű foltokkal”. Nos, a
Mnar kő, amelyről többször is szó esik ezekben a könyvekben, szintén „szürke kő”. Akárcsak
Rowley szürke kövei, amelyeket néhány évvel előbb találtak az angliai Birminghamben, majd
a wolverhamptoni kövek, amelyek kívül feketék voltak, de belül szürkék. Aztán a
„gömbfények”, amiket a Caroline hadihajó látott ezernyolcszázkilencvenháromban egy, a
Kínai-tengerhez közeli hegy és a hajó között. Ezeket a fényeket „gömbszerűnek” írták le, az
égen jelentek meg, hegymagasságnál alacsonyabban, csoportosan, szabálytalanul mozogtak,
és észak felé tartottak. Két óra hosszat voltak láthatók, s ugyanez történt a következő
éjszakákon is, február végén, körülbelül egy órával éjfél előtt. Utolsó éjszaka a jelenség hét
óra hosszat tartott. Hasonló tüneményt látott és beszélt el a Leander kapitánya is, aki azonban
kijelentette, hogy a fények egyenes vonalban haladtak, mind magasabbra emelkedtek az
égbolton, és eltűntek. Tizenegy évvel később, szintén február végén, pontosabban
huszonnegyedikén, a Supply észak-amerikai hajó legénysége három különböző nagyságú, de
mind „gömbszerű” tárgyat látott, amint egyöntetűen felfelé igyekeztek. Ugyanebben az
időpontban hasonló gömbfényt láttak egy vonatból is az utasok a Missouri állambeli
Trentonhoz közel. Ezernyolcszázkilencvennyolc augusztusában egy postatisztviselő ugyanezt
a fényt látta vonatból eső idején; a fény ugyanazzal a sebességgel haladt északi irányban, mint
a vonat, annak ellenére, hogy erős keleti szél fújt, aztán egy iowai falucska közelében eltűnt.
Ezerkilencszázhuszonötben, egy rendkívül forró augusztusi napon néhány fiatalember, amint
Sac Prairie faluban este tízkor átment a Wisconsin folyó hídján, az égen különös fényfoltokat
látott, amelyek csoportosan elhúztak az Antares csillag mellett nyugat felé, az Arcturus csillag
irányában; a csoport központjában „hol gömbölyű, hol tojásdad, hol pedig rombusz alakú,
fekete fénycsóva volt”. Mindez nem mond magának semmit, Phillips?
Torkom kiszáradt az izgalomtól, amit az erősödő meggyőződés váltott ki bennem.
– Igen... Egyik Nagy Öreg külső megjelenését „villózó gömbök halmazának” írják le.
– Pontosan; persze nem állítom, hogy ez volna az említett tények magyarázata. De ha
nem az, megint csak kénytelenek vagyunk a véletlent fogadni el magyarázatul. A Nagy
Öregek leírása évszázadokkal megelőzte ezeket az elszórt jelenségeket. Engedje meg, hogy
most néhány különös eltűnésről beszéljek, amelyeket sohasem sikerült felderíteni;
személyekről, repülőgépekről és egyebekről van szó. Példoul Dorothy Arnold
ezerkilencszáztíz december tizenkettedikén eltűnt a Fifth Avenue és a Central Park bejárata
között. Minden ok nélkül tűnt el. Soha többé nem látták nem kértek érte váltságdíjat, és senki
sem húzhatott hasznot az eltűnéséből. A Cornhill Magazine beszámol bizonyos Benjamin
Bathurst eltűnéséről, aki az angol kormányt kép– viselte Ferenc császár bécsi udvaránál;
lakájával és titkárával az istállójához tartozó lovakat vizsgálta felül, amelyeket a németországi
Perlebergben akart futtatni. Átment a lovak túlsó oldalára és eltűnt. Senki sem hallott többé
Bathurstről. Ezerkilencszázhét és tizenhárom között egyedül Londonban háromezer-
kétszázhatvan személy tűnt el titokzatos módon; soha egyiknek sem akadtak nyomára. A
Mississippi állambeli Battle Creek-i malomvállalat egy fiatal tisztviselője az irodából a
malomba indult. Eltűnt. A chicagói Tribune ezerkilencszáz január tizenötödiki száma tudósít
ennek a fiatalembernek, Sherman Churchnek az esetéről. Róla sem hallottak soha többé.
Ambrose Bierce, és ezzel baljós kérdéshez értünk (mert Bierce földön kívüli dolgok iránt
érdeklődött), eltűnt Mexikóban. Soha többé nem hallottak róla. Ez
ezerkilencszáztizenháromban történt. Ezerkilencszázhúszban Leonard Wadman London déli
városrészében sétált, amikor hirtelen szédülés fogta el, és máris a dunstable-i országúton
találta magát, harminc mérföldnyire az előbbi helytől anélkül, hogy tudta volna, miképpen
került oda. De beszéljünk arról, ami nálunk történt, a massachusettsi Arkhamban
ezerkilencszáztizenöt szeptemberében. Laban Shrewsbury professzor, aki a Curven Street
kilencvenháromban lakott, eltűnt, mialatt Arkhamtól nyugatra a mezőn sétált. Írásai között
utasítást találtak, hogy háza maradjon zárva legalább harminc esztendeig. Ez elgondolkodtató,
és még inkább elgondolkodtató az, hogy Shrewsbury professzor volt az egyetlen ember Új
Angliában, aki nálam többet tudott ezekről a dolgokról.
Elég hosszú idő elteltével, amely alatt megemészthettem a gyors egymásutánban hallott
furcsaságok sorát, megkérdeztem:
– Feltételezve, hogy ezeknek a régi könyveknek az adatai hozzásegítenek azoknak az
eseményeknek a megfejtéséhez, amelyek az utolsó több mint kétszáz év folyamán történtek a
világnak ebben a sarkában: véleménye szerint mi áll „lesben a bejáratnál”, ami feltehetően a
kőtorony tetejének nyílása?
– Nem tudom.
– Bizonyára gyanítja.
– No persze! Ajánlom, hogy pillantson bele még egyszer abba a különös dokumentumba,
melynek címe: Az Ártalmas Bűbájosságokról, miket Új Angliában nem Ember Formájú
Démonok vittek végbe. Az áttekintés visszamegy bizonyos Richard Billingtonig, aki az
erdőben Kövekből nagy Kört rakott, honnan is az Ördöghöz fohászkoda, és bizonyos Mágiás
Rítusokat énekele, miket a Szentírás kárhoztat. Ez valószínűleg a tornyot övező kőkörre
vonatkozik a Billington Erdőben. No mármost, a dokumentum azt állítja, hogy Richard
Billington „félt”, és hogy „felfalta Valami”, amit lehívott éjszaka az égből; ámde erre nincs
semmi bizonyíték. Misquamacus, az indián varázsló Oda Bűvölé a Démont a Billington Erdő
kőgödrébe, és elzárta... (a szó olvashatatlan, de bizonyára „kőlap” vagy „kőtömb”, vagy
hasonló) mibe az Ős Jel volt vésve: Ossadogowahnak nevezték, és elmagyarázták, hogy
Sadogozwah magzata, közvetlenül az általunk vizsgált mitológia egyik kevésbé ismert
entitását, Tsathogguát követné, akit Uhothagguah vagy Sodagui néven is említenek; nem
ember formájú, fekete és alakváltoztató, kultusza ősrégi és többféle gyökerű. De
Misquamacus leírása eltér az általánosan elfogadottól: azt mondja róla, hogy némelykor
kicsiny és szilárd, akár egy varangy, nagyságra akkora, mint némely mormoták, de sokszor
nagy és ködszerű, Alaktalan, ámbátor Ábrázata vagyon, benne Kígyókkal. Ez a leírás találna
Cthulhura, csakhogy Cthulhu megjelenése rendszerint vízhez, kiváltképpen tengerhez
kötődik, vagy olyan helyekhez, ahova a tenger nagyobb mértékben férkőzött be, mint amit a
Miskatonic mellékvizei jelentenek. Találna Nyarlathotep egyes megjelenéseire is, és azt
hiszem, inkább ez áll fenn. Misquamacus kétségtelenül tévesen azonosította, és tévedett
Richard Billington sorsát illetően is, mert bizonyítékok vannak arra, hogy Richard Billington
kiment a nyíláson oda „Kívülre”; azt a bejáratot használta, melyre Alijah utal nyomatékosan
az örököseinek hagyott utasításokban. A bizonyíték a maga ősének a könyvében található,
Phillips és Alijah „megérezte”, vagy „rájött”, nevezze, ahogy akarja, mert Richard más
alakban visszatért, és érintkezésbe is került az emberekkel. Egyébként legenda formájában
tudták ezt a dunwichiek is, akik előtt nem volt ismeretlen az sem, hogy Richard Billiiagton
bizonyos rítusokat gyakorolt, hiszen néhány ősüket is beavatta és megtanította ezekre. Bates a
kéziratában elismétli Mrs. Bishopnak egy köntörfalazó magyarázatát az „Úrról”. Ámde Mrs.
Bishop számára az „Úr” nem Alijah Billington volt. Ez is világosan kiderül minden
rendelkezésünkre álló dokumentumból, valamint Bates kéziratából is, még mielőtt Mrs.
Bishoppal beszélt volna. Azt mondja ez az asszony: Alijah bezárta... és kizárta az Urat is,
mikor az Úr készen állt, hogy annyi év után visszatérjen. Az Úr itt járt ezen a földön, és senki
sem ismerte fel, mert az arca a másokét vette fel. Az ám! Az arca egyszer Whatelyhez,
Dotenhez, Gileshez, másszor Corey-hoz hasonlított, és ott ült a Whatelyk, a Dotenek, a
Gilesek vagy a Corey-k között, és azt hitték mind, hogy közülük való... köztük evett és aludt,
és beszélt velük, de oly nagy volt az ő ereje, hogy azok, akikbe beleköltözött, elerőtlenedtek
és meghaltak, nem viselték el magukban. Csak Alijah bírt el az Úrral, elbírt vele több mint
száz esztendőre azután is, hogy meghalt. Nem mond ez magának semmit?
– Nem, teljesen érthetetlen számomra.
– Nem kellene hogy az legyen, de mindnyájan rábízzuk magunkat bizonyos mértékig
arra, amit ismereteink alapján logikusnak és ésszerűnek tartunk. Richard Billington a maga
teremtette nyíláson távozott, de egy másikon tért vissza, amely valószínűleg a Jonathan
Bishopéihoz hasonló kísérlet nyomán keletkezett. Birtokba vett különböző személyeket,
vagyis beléjük költözött, de „külső” élete következtében mutáción ment keresztül;
másodlagos létformájának egyik megtestesüléséről a maga őse számol be könyvében, amikor
elmondja, mit szült Doten özvegye ezerhétszáznyolcvanhét Gyertyaszentelőjekor; úgy írja le,
hogy sem Állat, sem Ember, hanem emberi ábrázatú szörnyeteg denevér. Nem adott semminő
hangot, csak szomorú tekintettel nézett mindeneket. Voltak, akik azt állították, hogy
döbbenetesen hasonlít egy régen meghalt férfiúhoz, bizonyos Richard Billingham vagy
Bollinham nevezetűhöz, akinek, mondják, végképpen nyoma veszett, miután Démonokkal
érintkezett a New Dunnichnak nevezett vidéken. Feltehető, hogy Richard Billington, fizikai
vagy pszichikai alakban, tovább élt Dunwich vidékén, és neki kell tulajdonítani az itt világra
jött szörnyszülötteket, akiket a „testi visszafejlődés” vagy „elkorcsosulás” képviselőinek
tekintettek. Egy évszázadon át ment ez így amíg a Billington Erdőben álló házba ismét
beköltözött a család egyik tagja. Akkor ez az erő, Richard Billington, a Mrs. Bishop
elbeszélésében és a dunwichi legendákban szereplő „Úr” újra aktívvá vált, és megkísérelte
felújítani az eredeti nyílást. Lehetséges, hogy ennek a külső erőnek, vagyis Richard
Billingtonnak a hatására kezdte tanulmányozni Alijah a rendelkezésére álló régi könyveket,
dokumentumokat és írásokat, helyreállítani a kőkört és felépíteni a régi tornyot, felhasználva
ehhez a kövek egy részét is, ami megmagyarázza egyes kövek ódonabb voltát, s elhordva
helyéről az Ős Jellel ellátott szürke kőtömböt, pontosan úgy, ahogy Dewart és az indiánja
nemrégen elvitették Batesszel. Így hát megvolt a nyílás, s ezzel furcsa és emlékezetes
konfliktus indult el. Mert Richard Billington, miután elérte elsőnek kitűzött célját, nekivágott
egy másodiknak is, hogy ismét felvegye félbeszakadt földi egzisztenciáját saját házában,
Alijah Billington személyében. De balszerencséjére Alijah nem állt meg Richard első céljánál
hanem tovább kutatott. Megszerezte a Necronomicon újabb részeit, és folytatta tanulmányait,
behívott Valamiket Kívülről, lehetővé téve, hogy ezek a Valamik kedvükre dúlják Dunwich
környékét. Így ment ez, amíg össze nem zördült Phillipsszel és Druvennel, és rá nem ébredt
végül Richard Billington szándékaira; akkor kiűzte a Valamit vagy Valamiket, nyilván
Billington erejét is, és egyszerűen lezárta az új nyílást az Ős jellel ellátott kővel, utána pedig
elhagyta az országot, és halála előtt papírra vetette érthetetlen utasításait örökösei számára. De
azért maradt valami Richard Billingtonból, elegendő maradt az Úrból ahhoz, hogy egy
századdal később újra elérje célját.
– Tehát az ott érvényesülő behatás Richard Billingtontól ered, nem Alijahtól?
– Kétségtelenül. Biztos jeleit tapasztaljuk ennek. Richard az a Billington, aki eltűnt, és
akit nem láttak többé, nem Alijah, aki az ágyában halt meg Angliában. Másrészt van egy
feltétlenül bizonyító erejű megnyilvánulás. Richard Billington eleget érintkezett ezekkel a
Kívül élő lényekkel ahhoz, hogy ugyanazoknak a törvényeknek legyen alávetve, mint azok a
maguk dimenzióiban. Egyszóval fél az Ős Jeltől. No mármost, bizonyára emlékszik, hogy
aznap, amikor hajnal előtt betoppant az indián, Dewart Bates segítségét kérte. El kellett vinni
és elásni azt a követ a belevésett Ős Jellel. Dewart ugratta Batest, hogy nem tudná egyedül
elcipelni. Bates megmutatta. jól figyelje meg, hogy sem Dewart, sem az indián, egyikük sem
nyúlt hozzá, nem merte megérinteni, azért, Phillips mert Ambrose Dewart már nem Ambrose
Dewart, hanem Richard Billington, s az indián Quamis ugyanaz az indián, aki Alijah idejében
segédkezett neki a praktikáiban, egy évszázaddal előbb pedig Richardot szolgálta, azokból a
rémisztő Külső terekből hívta vissza, hogy felelevenítsék a kétszáz évvel ezelőtt kezdődött
borzalmakat. És ha helyesen értelmezem a jeleket, gyorsan kell cselekednünk, hogy
elkerüljük és megakadályozzuk ezt; Stephen Batesnek bizonyára sok mesélnivalója lesz,
amikor három napon belül benéz hozzánk hazatérőben, ha ugyan elengedik onnan.
Nem is kellett három nap, hogy főnököm előérzete beigazolódjék.
Nem hozták nyilvánosságra Stephen Bates eltűnését, de eljutott hozzánk a híre egy falusi
postás révén, aki szakadozott papírdarabot talált Aylesbury Pike országútján, és mivel
megállapíthatta, hogy Lapham doktornak szól, elhozta a tudós irodájába. Lapham doktor
némán elolvasta, aztán ámyújtotta nekem.
A betűk kuszaságából ítélve, rettentő sietséggel írták, térden vagy fa törzsén, mert a
ceruza több helyen átlyukasztotta a papírt.
Lapham doktor, rám küldte Azt! Első ízben sikerült megszabadulnom Tőle. Tudom,
hogy megtalál. Előbb a Napok és Csillagok... Aztán a bűz... de Istenem, micsoda bűz!...
Mintha valami nagyon sokáig égett volna. A természetfölötti fények láttán elszaladtam.
Kiértem az országútra. Hallottam magám mögött, mint amikor szél fúj a fák közt. Aztán a
Bűz. A nap széthullott, és a Valami JÖTT DARABOKBAN, AMELYEK EGÉSSZÉ
ÁLLTAK ÖSSZE! Ó, Istenem! Nem bírom...
Semmi több.
– Későn érkezünk ahhoz, hogy Batest megmentsük, ez világos – szólt Lapham doktor. –
Remélem, nem találkozunk azzal, amivel ő találkozott – tette hozzá komoran. – Mert az ellen
igazán kevés az erőnk. Egyetlen esélyünk van, ha megtaláljuk Billingtont és az indiánt, amíg
az a Valami Kívül tartózkodik, mert csak akkor jön vissza, ha hívják.
Beszéd közben kihúzta íróasztala egyik fiókját, és kivett két karkötőt; óraszíjhoz
hasonlítottak, de az óra helyén tojásdad alakú szürke kő volt, rajta különös véset: ötágú, durva
csillag, a közepén rombusz és lángcsóvaféle. Egyiket nekem adta át, a másikat a csuklójára
csatolta.
– Most mit csinálunk? – kérdeztem.
– Elmegyünk abba a házba, és érdeklődünk Bates felől. Nem titkolom, hogy veszélyes
lehet.
Várta, hogy ellenkezem, de egy szót sem szóltam. Követtem a példáját, felcsatoltam a
kapott karkötőt, aztán ajtót nyitottam, és előreengedtem.
A Billington-házban semmi jele nem volt az életnek; több ablak be volt zsaluzva, s a
hűvös idő ellenére nem füstölt a kémény. Az autót az úton hagytuk, a bejárattal szemben,
felmentünk néhány lépcsőfokon és kopogtattunk. Semmi válasz. Újra kopogtattunk,
hangosabban, aztán megint, míg végül a kapu hirtelen kinyílt, és középtermetű férfi állt
előttünk, sasorral és dús, vörös hajjal. Arca szinte olajbarna volt, tekintete átható és
bizalmatlan. Főnököm késedelem nélkül bemutatkozott.
– Mr. Stephen Batest keressük – mondta –, és úgy értesültem, hogy itt lakik.
– Itt lakott, de tegnap Bostonba utazott. Ott van az állandó lakóhelye.
– Megadhatná a címét?
– Randle Street tizenhét.
– Köszönöm, uram – mondta Lapham doktor, és kezet nyújtott.
Dewart, kissé meglepődve ezen a fölösleges szívélyességen, szintén kinyújtotta a
magáét, hogy megszorítsa; de amint ujjai a főnököméihez értek, rekedten felkiáltott, és egyből
hátraugrott. Arca ijesztően elváltozott; korábbi bizalmatlansága gyűlölettel vegyes haragba
csapott át, szeme félelmetesen szikrázott. Nyersen becsapta a kaput. Észrevette Lapham
doktor karkötőjét.
Ez zavartalan nyugalommal tartott a gépkocsi felé. Mikor becsúsztam a kormány mögé,
az óráját nézte.
– Nemsokára esteledik. Nincs sok időnk. Remélem, ma este kimegy a toronyhoz.
– Ez afféle figyelmeztetés volt az ön részéről, ugye? De miért? Nem lett volna jobb, ha
nem sejt semmit?
– Semmi okunk sincs, hogy ne hozzuk a tudomására. Ellenkezőleg, jobb, ha tudja. De ne
vesztegessük az időt fecsegéssel. Sok a tennivalónk az est leszállta előtt, mert mielőtt a nap
lenyugodna, itt kell lennünk. És még be kell mennünk Arkhamba egyért-másért, amire
szükségünk lesz ma éjjel.
Fél órával naplemente előtt a Billington Erdőhöz értünk, amelyet most nyugatról, a
házzal ellentétes oldalról közelítettünk meg. Szürkült már a lombos fák között, így nem
haladhattunk gyorsan, tekintetbe véve azt is, hogy meglehetősen megrakodtunk. Lapham
doktor nem feledkezett meg semmiről. Hoztunk lapátot, lámpát, cementet, egy jókora edényt
vízzel, egy vasrudat és más hasonló szerszámokat. Ezenkívül Lapham doktor egy furcsa, régi,
ezüstgolyós puskát vett magához, és elhozta a Batestől maradt vázlatot, amelyen
hozzávetőlegesen megjelölte a helyet, ahol elásta az Ős Jellel ellátott szürke kőtömböt.
Hogy elkerüljünk minden fölösleges beszélgetést az erdőben, Lapham doktor elmondta:
úgy gondolja, hogy Dewart, helyesebben Billington, és talán az indián Quamis is, az est
beálltával kimegy a toronyhoz, hogy ocsmány rítusait végezze. Eddig minden előre látható.
Haladéktalanul ki kell ásnunk a kőlapot, hogy kéznél legyen, ugyancsak elő kell készítenünk a
cementet is, hogy amikor itt a pillanat, azonnal használhassuk. A továbbiak Lapham doktortól
függnek, aki szigorúan meghagyta, hogy ellenvetés és kérdezősködés nélkül
engedelmeskedjem parancsainak, amit meg is ígértem, noha aggodalomma1 töltött el az, ami
történhet velünk.
Végül a torony közelébe értünk, és Lapham doktor nehézség nélkül megtalálta a helyet,
ahol Bates elásta a pecsétes könyvet. Könnyűszerrel kiásta, mialatt én a cementet kevertem, s
kevéssel napnyugta után készen álltunk, hogy elkezdjük őrködésünket. Hamarosan
beesteledett, és keletről, vagyis a mocsár felől, a torony túlsó oldaláról megütötte fülünket a
békák démoni kórusa, miközben egy remegő fénytenger millió és millió jánosbogár
jelenlétéről árulkodott, amelyeknek fehér és zöldes fényei fantasztikus világosságot
árasztottak erre a helyre és a környező erdőkre. A kecskefejők is rázendítettek nem evilági
lejtésű, különös nótájukra, mely mintegy összehangolódott a békák és rovarok
tevékenységével.
– Ők közelednek – suttogta komoran Lapham doktor.
A madarak, békák és varangyok hangja iszonyatosan megerősödött, olyannyira, hogy
attól féltem, nem bírom ép ésszel elviselni ezt a ritmikus, pokoli hangzavart. Aztán, mikor a
rettenetes zsivaj a tetőfokra hágott, éreztem, hogy Lapham doktor megérinti a karomat, és
jóllehet nem hallhattam, mit mond, megértettem, hogy Ambrose Dewart és Quamis közeledik.
Szinte képtelenség elbeszélni az akkor este történteket, ámbár nem sok idő telt el azóta.
Arkham és Dunwich vidéke olyan békének és jólétnek örvend, amilyenben több mint két
évszázada nem volt része. A dolog azzal kezdődött, hogy Dewart, azaz Billington Dewart
képében, feltűnt a toronytető nyílásában. Lapham doktor jól választotta meg búvóhelyünket, a
lombok között tisztán láthattuk a tetőnyílást, amelyben Dewart megjelent. Szinte azonnal
hallani lehetett különös, rekedt és hátborzongató hangját; még különösebb szavakat mondott,
s közben fejét a csillagok felé emelte. Szavait jól kivehettük, a békák és kecskefejők pokoli
zsivaja ellenre...
In! Ia! N’ghaa, n’nghai! Ia! Ia! N’gai, n’yah, n-yah, shoggog, phfaghn! Ia ! la ! Y-hah, y
y-nayah, n-yah! N’ghaa, n’n’ghau, waf’l pthanghn-Youg-Sothoth! Yog-Sothoth!...
 Erős szél kezdett fújni a fák között, ereszkedő szél, a levegő lehűlt, miközben a békák,
varangyok és kecskefejők lármájának üteme felgyorsult. Riadtan fordultam Lapham doktor
felé, éppen jókor, hogy lássam, amint puskájával gondosan céloz és lő.
Gyorsan visszafordítottam a fejem: Dewartot eltalálta a golyó, s ő előredőlt, aztán fejjel
lebukott a toronyból a földre. Ebben a pillanatban az indián Quamis jelent meg a nyílásban és
őrjöngő hangon folytatta a rítust, amelyet Billington elkezdett.
Ia, Ia, Yog-Sothoth! Ossadogowah!
A második golyó az indiánt érte, aki nem esett le, csak magába roskadt.
– Most – szólt főnököm hideg és nyugodt hangon – tegye ezt a kőtömböt a helyére.
Felemeltem a követ, és ő követett a cementtel a békák és kecskefejők irtózatos, démoni
kórusa közepette; a torony felé futottunk, mialatt a szél egyre erősödött, és a levegő mind
fagyosabb lett. Előttünk magasodott a torony, s a torony nyílása kitárult a csillagok és – ó
borzalom! – valami más felé.
Hogyan élhettük át ezt a felejthetetlen éjszakát azzal a borzalommal az eszünkben és a
szemünkben, nem is tudom. Csak homályos emléke maradt meg bennem annak, hogy lezártuk
a nyílást; hogy eltemettük Ambrose Dewart maradványait, aki halálában végre megszabadult
Richard Billington gonosz befolyásától, vagyis inkább uralmától; Lapham doktor szavainak,
aki megnyugtatott, hogy Dewart eltűnését a többi eltűnés ismeretlen okának tulajdonítják
majd, de azok, akik várják, hogy holtteste ugyanúgy előkerüljön, mint a többi, hiába várnak; a
finom, régi pornak, amin kívül, mondta Lapham doktor, semmi sem maradt Quamisból, aki
„több mint két évszázada” meghalt már, és csupán Richard Billington parancsára járt és
cselekedett; a kőkör széthányásának; a torony lerombolásának és betemetésének, alulról,
olyan módon, hogy a rettegett szürke kő; az Ős Jellel meg ne sérüljön, amikor földet ér; sok
évtizedes, talán még ama régi „Varázsló”, Misquamacus wampanaug főnök idejéből való,
furcsa csontok felfedezésének lámpáink segítségével; a dolgozószobabeli nagyszerű színes
ablak teljes megsemmisítésének; néhány értékes könyv és dokumentum kiválasztásának a
Billington könyvtárból, hogy a Miskatonic Egyetemen helyezzük el; szerszámaink s a
könyvek és dokumentumok berakásának a gépkocsiba, és elillanásunknak kevéssel hajnal
előtt. Mindennek, amint mondottam, csak homályos emlékét őrzöm.
Csak azt tudom, hogy mindez megtörtént, mert némi idő múltán rászántam magam, hogy
ellátogassak a szigetre, amely valaha a Misquamacus közepén feküdt – ahogy Richard
Billington idejében hívták, és Ambrose Dewart öntudatlanul megnevezte –, és nem láttam
semmit; nem maradt nyoma sem a toronynak, sem a kőkörnek, Dagon, Ossadogowah és ama
Kívül élő rémületes Valami helyének, ami lesben áll a bejáratnál, várva, hogy szólítsák.
Mindennek homályos emléke maradt bennem; annak, amit abban a nyílásban láttam,
amikor csak a csillagokat reméltem látni, és a fertelmes, síri bűznek, ami Kívülről áradt, nem
a csillagokból, hanem a napokból, azokból a napokból, amelyeket Stephen Bates látott végső
perceiben, a nyílásban összeálló óriási fénygömbökből, és nem is csak ezekből, hanem ama
szertehulló gömbökből, amelyek valami zavaros protoplazmaszerűséggé folytak szét, hogy
egybeolvadjanak másokkal, és létrehozzák a külső tér iszonyú szörnyetegét... azt az alaktalan,
csápos szörnyet, amely lesben áll a bejáratnál, s amelynek álcája villózó gömbök halmazához
hasonlít: a gonosz Yog-Sothothot, aki az atomkáoszban bolyong örökké, túl a tér és idő alsó
határain!
 
Jánosházy György fordítása
A PEABODY-ÖRÖKSÉG - AUGUST DERLETH, 1957

EREDETI CÍM: PEABODY HERITAGE, THE

  
I.
 
Asaph Peabody dédapámat sohasem ismertem, bár ötéves voltam, amikor elhalálozott
ódon házában, északkeletre a massachusettsi Wilbraham városkától. Gyerekkoromból
emlékszem egy ottani látogatásra egy olyan időből, amikor az aggastyán betegen feküdt;
apám és anyám fölmentek a hálószobájába, de én odalent maradtam a dajkámmal, és sohase
láttam dédnagyapát: Vagyonosnak tartották, de hát az idő a vagyont is ugyanúgy elviszi, mint
minden mást, mert még a kő is mulandó, és a pénztől persze nem lehet elvárni, hogy kiállja a
mindig szorosabb adóprés pusztításait, és ne apadjon valamicskét minden halálesettel. És sok
haláleset történt a családunkban a dédnagyapa 1907-es elhunyta után. Meghalt két
nagybátyám: az egyik elesett a nyugati fronton, a másik elsüllyedt a Lusitaniával. Mivel egy
harmadik nagybácsi még őelőttük megboldogult, és egyikük sem kötött házasságot, nagyapám
1919-ben bekövetkezett halála után a birtok apámra szállt.
Apám nem volt vidéki ember, noha legtöbb őse falun élt. .Kevés hajlamot érzett a
gazdálkodáshoz, nem is próbált érdeklődést kicsiholni magából az örökölt birtok iránt,
azonkívül, hogy dédnagyapám pénzét beruházta különböző bostoni és New York-i
vállalkozásokba. Anyám sem osztozott érdeklődésemben a vidéki Massachusetts iránt. Ettől
függetlenül egyikük sem volt hajlandó eladni, bár egyszer, amikor hazajöttem a főiskoláról,
anyám fölvetette, hogy tegyék pénzzé a birtokot, ám apám hidegen elütötte a kérdést;
emlékszem, ahogy hirtelen megfagyott – nincsen megfelelőbb szó a reagálására –, emlékszem
a különös hivatkozásra „a Peabody-örökségre” és a körültekintően megfogalmazott mondatra:
– Nagyapa megjósolta, hogy valaki az ő véréből vissza fogja szerezni az örökséget: – Miféle
örökséget? – kérdezte megvetően anyám. – Hát nem vert el mindent az apád? – mire apám
nem válaszolt, a témát pedig azzal a hideg kijelentéssel zárta le, hogy megvan annak a jó oka,
ha a birtok ugyanúgy nem adható el, mint egy hitbizomány. Ennek ellenére a közelébe sem
ment, az adókat egy Ahab Hopkins nevű wilbrahamai ügyvéd fizette helyettünk; Hopkins
jelentéseket is küldözgetett a birtok állapotáról szüleimnek, amelyekről ők sohasem vettek
tudomást, elhárítottak minden „karbantartási” javaslatot, mondván, hogy pénzpocsékolás
lenne.
A birtok minden tekintetben elhagyatottan állt és úgy is maradt. Az ügyvéd tett egy-két
lanyha kísérletet, hogy bérbe adja, ám a wilbrahami kurta gazdasági fellendülés sem szerzett a
vén háznak átmeneti bérlőknél egyebet, és a Peabody-házat könyörtelenül szaggatta az
időjárás meg az idő. Siralmasan rozzant állapotban szállt reám, amikor 1929 őszén szüleim
egyszerre lelték hirtelen halálukat egy autóbalesetben. De mivel az abban az évben kezdődött
gazdasági válság csökkentette az ingatlanok árfolyamát, elhatároztam, hogy eladom bostoni
lakásomat, és a saját használatomra felújítom a házat odakint Wilbraham mellett. Szüleim
halála kielégítő anyagi helyzetbe hozott, megengedhettem magamnak, hogy visszavonuljak a
jogászkodásból, amely mindig több pontosságot és figyelmet követelt tőlem, mint amennyit rá
szerettem volna fordítani.
Ám a tervet nem lehetett végrehajtani, amíg az öreg háznak legalább egy részét
alkalmassá nem teszik ismét lakhatásra. Maga az épület több nemzedék alkotása volt. 1787-
ben egyszerű gyarmati háznak épült, kopár stílusban, befejezetlenül maradt emelettel, elöl
négy tekintélyes oszloppal. Ám egy idő után ez csak magja, alapja lett a háznak. Az egymást
követő nemzedékek megváltoztatták és bővítették: először felhúzták az emeletet és lépcsőt
építettek hozzá; aztán következtek a mindenféle szárnyépületek, úgyhogy mire én át akartam
alakíttatni a lakásommá, addigra összevissza stílusban terpeszkedett, a házhoz foghatóan
csúnyán elhanyagolt kertekkel és pázsittal együtt több mint egy hektáron.
A szigorú gyarmati vonalakat felpuhította a kor meg a kevéssé figyelmes pallérok, és a
stílus sem volt már tiszta, mert egymás mellett szorongtak a hollandi és a manzárdtetők, az
osztott és osztatlan üvegű ablakok, az aprólékosan kifaragott és a sima párkányok, a
padlásablakok és a töretlen tetősíkok. Az összhatás, amelyet az öreg ház keltett, nem volt
visszatetsző, noha kifinomult építészeti ízléssel megáldott ember föltétlenül a különböző
stílusok és díszítmények lehangoló és fonák zagyvalékának találta volna. Bár ezt a benyomást
valamennyire enyhítették az irdatlan koronájú, ősöreg szil– és tölgyfák, amelyek minden
oldalról közel nyomultak a házhoz, a kertet kivéve, ahol viszont fiatal nyár– és nyírfák
uralkodtak a rég elvadult rózsák között. A ház, az idő és a különböző ízlések összehordott
üledéke ellenére a megfakult pompa légkörét árasztotta, és még a festetlen falak is illettek a
körös-körül álló, vaskos törzsű fákhoz.
A háznak nem kevesebb mint huszonhét szobája volt. Ezek közül hármat szemeltem ki a
délkeleti sarkon a helyreállításra, és azon az egész őszön meg tél elején feljártam autóval
Bostonból, hogy rajta tartsam a szemem a munkálatokon. A tisztítás és a fényezés előhozta a
régi fa gyönyörű színét, a bevezettetett villany elűzte a szobák zord sötétségét, csupán a
vízvezeték miatt kellett várnom tél végéig, ám február huszonnegyedikére beköltözhettem az
ősi Peabody-házba. Ezután egy hónapon át a ház többi részére vonatkozó tervekkel
foglalkoztam, és bár eredetileg arra gondoltam, hogy lebontatom a toldalékokat, csak a
legrégebbi részt tartom meg, hamarosan lemondtam a tervről, és inkább úgy döntöttem,
meghagyom a házat olyannak, amilyen, mert volt valami ellenállhatatlan varázsa, amely
kétségtelenül az itt élt számos nemzedéknek, valamint a falai között lezajlott eseményeknek
köszönhette létezését.
Egyetlen hónap alatt valósággal megbabonázott a ház, és az átmenetinek szánt lépést
boldogan léptettem elő életcéllá. De ó jaj, ez az életcél hamarosan olyan méreteket öltött,
amely rábírt egy nagyszabású vállalkozásra, és ezzel észrevétlenül megváltoztatta létem
irányát, olyan ösvényre térítve, ahová sohasem kívánkoztam. Ugyanis elhatároztam, hogy
szüleim földi maradványait az illedelmes bostoni parcellából áthozatom a családi sírboltba,
amelyet egy domboldalba mélyítettek, a házból is láthatóan, kissé hátrább a birtok előtt
elhaladó főútvonaltól. Ezenkívül azt is föltettem magamban, hogy megpróbálom hazahozatni
valahol Franciaországban nyugvó nagybátyám csontjait, lehetőségem szerint egyesítve a
családot a Wilbraham melletti ősi birtokon. Pont olyan terv volt, amilyen csak egy agglegény
fejéből pattanhat ki, aki ráadásul emberkerülő is, mert azzá tett az a rövid hónap az építész
tervei között a régi házban, amely hamarosan új életre kel egy új korban, messze eltávolodva
szerény kezdeteitől.
E terv szellemében gyalogoltam el egy márciusi napon a családi sírbolthoz, kezemben a
birtok jogi képviselőjétől kapott kulcsokkal. A sírbolt nem volt hivalkodó; tulajdonképpen
semmit sem lehetett látni belőle a tömör ajtón kívül, mert egy természetes lejtőbe építették, és
majdnem elrejtették az évtizedek óta metszetlenül maradt fák. Az ajtót és a kriptát több
évszázados létre szánták; majdnem olyan régi volt, mint a ház, és számos nemzedék óta ide
temették a Peabody család minden tagját, a vén Jedediahtól, a ház első lakójától kezdve. Az
ajtó kissé megmakacsolta magát, mert évek óta nem nyitották ki, de végül engedett
erőfeszítéseimnek, és feltárult előttem a kripta.
Ott feküdtek koporsóikban a halott Peabodyk, szám szerint harmincheten; a legelsők
fülkéiben már csak a koporsók roncsai maradtak meg, Jedediah-é viszont teljesen üres volt,
még por sem mutatta, hogy valaha koporsó és tetem nyugodott itt. Ennek ellenére rendben
voltak, kivéve dédapám, Asaph Peabody koporsóját, amely furcsán megzavartnak tűnt; nem is
volt egy vonalban a közelmúltban elhalálozottak – nagyapám és egyik nagybátyám –
koporsóival, akiknek nem jutott fülke, csupán az üregektől lyuggatott falból kinyúló párkány.
Azonkívül úgy tűnt, mintha valaki fölemelte vagy feszegette volna a koporsó födelét, mert az
egyik zsanér eltört, a másik pedig meglazult.
Ösztönösen meg akartam igazítani dédapám koporsóját, ám eközben meglöktem a
fedelet, amely félig félrecsúszván feltárta döbbent pillantásomnak azt, ami Asaph Peabodyból
megmaradt. Láttam, hogy valamely iszonyatos tévedés folytán hasmánt temették el – még
halála után ily sok idővel sem akartam azt gondolni, hogy az öregembert talán tetszhalott
állapotban tették koporsóba, és így halt kínos halált e szűk, levegőtlen helyen. Csak csont
maradt belőle, csont és ruhájának rongyai. Ám én ennek ellenére kötelességemnek éreztem
változtatni a tévedés vagy a baleset következményén, így levettem a koporsó fedelét, és
tisztelettel megfordítottam a koponyát és a csontokat, hogy dédapám teteme a megfelelő
helyzetben nyugodjék. E cselekedetet, amely más körülmények között talán hátborzongató
lett volna, teljesen természetesnek éreztem, mert a kripta fényárban úszott, a nyitott ajtó
árnyékokkal mintázta a földet, és ilyen órában a sírbolt nem is tűnt barátságtalan helynek.
Ámde végül is azért jöttem, hogy felmérjem, mennyi hely maradt a sírboltban, és örömmel
állapítottam meg, hogy bőven jut tér szüleimnek, nagybátyámnak – ha maradványait
feltalálhatjuk és idehozathatjuk Franciaországból – valamint végül nekem magamnak is.
Így hát nekikészültem, hogy megvalósítsam tervemet; gondosan bezártam magam
mögött a kriptát, és visszatértem a házba, miközben azt fontolgattam, miként hozathatnám át
nagybátyám maradványait szülőhazájába. Haladéktalanul írtam a bostoni hatóságoknak
szüleim kihantolása ügyében, valamint a jelenlegi lakhelyemen illetékes hivatalnoknak is,
hogy engedélyezzék szüleim elhelyezését a családi sírboltban.
 
II.
 
Ha jól emlékszem, még ezen az éjszakán kezdetét vette az eseményeknek az a különös
láncolata, amelynek a régi Peabody-ház volt a tengelye. Igazság szerint már az öreg
Hopkinstól megkapta a kulcsátadáskor a közvetett figyelmeztetést, mert makacsul firtatta,
hogy csakugyan át akarom-e venni a birtokot, és ugyanilyen nyomatékosan jelezte, hogy a ház
„elég magányos hely”, hogy a szomszéd gazdák „sohasem szívelték a Peabodykat”, és
„mindig elég nehéz volt bérlőt találni”. Ez egy olyan hely, közölte Hopkins kimondott
élvezettel, hogy így leteheti a garast, „ahová soha senki nem jár piknikezni. Itt sose találni
papírtálcát, vagy papírszalvétákat!” Majd a kétértelmű célzások özöne következett, amelyeket
az öregember semmi áron sem volt hajlandó tényekké egyszerűsíteni, mert persze nem is volt
itt semmiféle tény azonkívül, hogy a szomszédok orrolnak, amiért ekkora birtok terpeszkedik
az egyébként jó termőföld közepén. Negyvenhektáros, többnyire fákkal borított birtokomat
valóban körülvették a rendezett szántók, kőfalak, kerítések, amelyeknek mentén fák és cserjék
kínáltak búvóhelyet a madaraknak. Öregemberes fecsegés, gondoltam, ami abból fakad, hogy
Hopkins se más, mint körülöttem a gazdálkodók: tagbaszakadt, törzsökös jenki fajta,
szemernyit sem különbözik a Peabodyktól, legföljebb abban, hogy ők keményebben és talán
hosszabb ideje gürcölnek.
Ám azon az éjszakán, amikor a márciusi szelek huhogtak és kántáltak a fák között, nem
tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nem vagyok egyedül a házban. Nem annyira léptek,
mint inkább mozgás hangját hallottam valahonnan fentről, olyan mozgásét, amely dacol a
meghatározással, csak annyit lehetett megállapítani, hogy egy szűk helyen mozog valami,
előre-hátra, előre-hátra. Emlékszem, kimentem a nagy, sötét lépcsőházba, és füleltem a fenti
sötétségre, mert a hang mintha onnan jött volna lefelé a lépcsőn, néha félreérthetetlen volt,
néha leheletnyi; álltam tehát és füleltem, füleltem, füleltem, próbáltam meghatározni a
forrását, próbáltam logikus magyarázatot találni rá, mert korábban nem hallottam, és végül
arra a következtetésre jutottam, hogy valamilyen szélfújt ág horzsolódhat a házhoz, előre és
hátra. Ezek után visszatértem lakosztályomba, és már nem zavart a hang – nem mintha
elhallgatott volna, hanem mert ésszerű magyarázatot kerítettem hozzá.
Már kevésbé tudtam értelmezni aznap éjszakai álmaimat. Noha általában nem vagyok
álmodós fajta, most valósággal ostromoltak a leggroteszkebb rémképek, amelyekben passzív
szereplőként viseltem el mindenféle tér-idő torzulást, érzékcsalódást, és többször jelent meg
ijesztő pillanatokra egy csúcsos fekete kalapot viselő árnyalak, maga mellett egy ugyancsak
árnyszerű lénnyel. Ezeket mintha üvegen át láttam volna sötétleni, míg a szürkületi tájat
mintegy prizmán keresztül észleltem. Nem annyira álmok, mert álmok szilánkjai gyötörtek,
egyiknek sem volt se kezdete, se vége, úgy csalogattak egy velejéig bizarr és idegen, talán
más dimenziójú világba, amelynek létezéséről csak álmunkban szerezhetünk tudomást. Azért
átvészeltem az éjszakát, még ha nyúzottan is.
Rögtön másnap érdekes tényt tudtam meg az építésztől, aki eljött megbeszélni a további
renoválással kapcsolatos terveket; olyan fiatalember volt, akire nem hatottak a magányos,
vidéki házakhoz fűződő furcsa hiedelmek. – Aki ránéz erre a házra, sose gondolná – mondta
–, hogy van egy titkos –, jó, inkább elrejtett – szobája is. Ön hinné? – kérdezte, elébem terítve
rajzait.
– És van? – kérdeztem.
– Talán egy rejtek – vélte. – Szökött rabszolgáknak.
– Még sose láttam.
– Én se. De nézzen csak ide? – Azzal megmutatta az alapokból és a szobák
elhelyezkedéséből rekonstruált tervrajzon, hogy az emeleten, az északi falnál van egy
kimaradt hely a ház legrégebbi részében. Bizonyos, hogy nem rejtőzködő katolikus papoknak
készült; a Peabodyk között nem voltak pápisták. Szökött rabszolgáknak – esetleg. De
hogyhogy ilyen korán, holott akkor még nem is menekült Kanadába olyan sok rabszolga,
hogy indokolja ennek a zugnak a létezését? Nem, ez sem megoldás.
– Mit gondol, meg tudná találni? – kérdeztem.
– Ott kell lennie.
Ott is volt, fortélyosan elrejtve, bár az ablak hiánya a hálószoba északi falán felhívhatta
volna rá a figyelmet a korábbi vizsgálódáskor. Az ajtaja belesimult az egész falat díszítő,
dúsan faragott vörös cédrus burkolatba; aki nem tudja, hogy itt szoba van, aligha lel rá az
ajtóra; kilincse sem volt, úgy nyílt, ha megnyomták az egyik faragványt, de azt is az építész
találta meg, nem én, nekem sose volt érzékem az ilyen dolgokhoz. Csak annyi ideig álltam
meg, hogy szemügyre vehessem a rozsdás zárszerkezetet, mielőtt beléptem volna a
helyiségbe.
Fojtogatóan apró zug volt, de nem olyan kicsi, mint a katolikus papoknak épített régi
rejtekek; az ember fölegyenesedve járkálhatott benne úgy három métert, ám keresztben a
ferde tető megakadályozott minden mozgást. Ezenfölül a szobában minden jel arra utalt, hogy
valamikor használták, mert be volt rendezve, még mindig megvoltak a könyvek és papírok, és
az egyik falnál a székek is egy apró asztal mellett.
A helyiség rendkívül sajátosnak tűnt. Noha kicsi volt, síkjai ferdének hatottak, mintha
építésze eleve zavarba akarta volna hozni a tulajdonost. Azonkívül különös rajzok voltak a
padlón, néhányat egyenesen a deszkába vájtak bele gorombán, és ezeket az elnagyolt köröket
kívül-belül furcsán visszataszító ábrák szegélyezték. Ugyanilyen ellenszenvesnek tűnt az
asztal is, amely inkább fekete volt, mint barna, és meghökkentő módon üszkösnek látszott;
tényleg úgy rémlett, mintha nem csak asztalnak használták volna. Volt rajta valami, ami első
látásra nagyon régi könyvek oszlopának tűnt, valamiféle bőrbe kötve meg egy kézirat is
hevert ott, ugyanilyen kötésben.
Ám kevés időm maradt a vizsgálódásra, mert ott állt velem az építész, és miután
megnézett mindent amit akart, és ami igazolta feltételezését a szoba létezéséről, sürgősen
távozni akart.
 – Felszámoljuk, vágunk rá egy ablakot? – kérdezte, majd így folytatta: – Mert
természetesen nem akarja megtartani.
– Nem tudom – feleltem. – Egyelőre magam sem vagyok biztos benne. Attól függ,
milyen idős.
Mert ha olyan ódon, amilyennek gondoltam, akkor természetesen haboznék
megsemmisíteni. Szerettem volna körülszimatolni, szemügyre venni a régi könyveket.
Különben sem sürgős, nem kell most mindjárt döntést hozni; lesz más dolga is az építésznek,
mielőtt fontolóra kellene vennünk az emeleti szoba dolgát. Ennyiben maradtunk.
Szándékomban állt másnap visszatérni a szobába, de közbejöttek bizonyos események.
Először is megint igen rossz éjszakám volt, a legnyugtalanítóbb visszatérő álmok gyötörtek,
amiket nem tudtam mivel magyarázni, mivel sohasem szoktam álmodni, csak ha beteg
vagyok. Ezekben az álmokban, talán nem véletlenül, őseim szerepeltek, főleg egy furcsa
formájú, csúcsos fekete kalapot viselő, nagy szakállú vénember, akinek álombéli arcát nem
ismertem, de amikor másnap reggel megnéztem a földszinti folyosón a családi portrékat,
rájöttem, hogy Asaph dédapám volt az. Ez az ős rendkívüli módon haladt előre a légen át,
akárha röpült volna. Láttam, amint átmegy a falakon, láttam sötét árnyát a levegőben járni, a
fák koronája fölött. És bárhová ment is, mindenüvé egy nagy fekete macska kísérte, amely
szintúgy képes volt átlépni az idő és a tér törvényein. Álmaim nem szóltak semmiről, még
külön-külön is nélkülözték az egységet; zagyva jelenetsorok voltak, amelyekben
összefüggéstelenül szerepelt dédapám, a macskája, a háza és a birtoka. Viszont határozott
kapcsolatban álltak korábbi álmaimmal, és megint az első éjszakai látomások dimenzión
kívüli kellékei kísérték őket, csak most jóval élesebb körvonalakkal. Ezek az álmok konokul
zaklattak egész éjszaka.
Ezért nem valami jókedvemben talált az építész közlése, hogy még további halasztásra
kell számítani a Peabody-ház helyreállításában. Vonakodott és húzódozott magyarázatot adni,
de szorongatásomra végül bevallotta, hogy a munkások, akiket felfogadott, ma korán reggel
bejelentették, hogy egyikük sem óhajtja vállalni ezt a munkát. Ám az építész megnyugtatott,
hogy ha lennék szíves egy kis türelemmel lenni, akkor ő simán fogadhat Bostonban olcsó
lengyel vagy olasz munkásokat. Nem volt választásom, bár igazság szerint korántsem
bosszankodtam annyira, mint ahogyan tettettem, mert kezdtem kételkedni benne, hogy
valóban bölcs dolog-e végrehajtatni minden tervezett változtatást. Végül is, az öreg ház egy
részét csak meg kell erősíteni, mert varázsa főleg a korában rejlik; ezért felszólítottam az
építészt, hogy használja ki az idejét, azzal bementem vásárolni Wilbrahambe.
Alig kezdtem el komissiózni, máris feltűnt a helybéliek szerfölötti mogorvasága. Míg
korábban ügyet sem vetettek rám, mert a többség nem ismert, vagy beérték a felületes
üdvözléssel, akkor reggel egységes kedélyt tanúsítottak: egy sem óhajtott szóba állni velem,
vagy nem akarta, hogy velem lássák beszélgetni. Szükségtelenül kurtán-furcsán bántak velem,
még a boltosok is, modoruk félreérthetetlenül közölte, hogy méltányolnák, ha másutt
intézném vásárlásaimat. Lehetséges, tűnődtem, hogy tudomást szereztek terveimről az ódon
Peabody-ház felújítására, és két okból is ellenezhetik: vagy azért, mert a felújítás tönkreteszi a
ház varázsát, vagy azért, mert újabb haladékot ad egy birtoknak, amelyet a szomszédos
gazdálkodók szívesebben szántanának fel, amint a ház és az erdő eltűnt.
Gondolataimat azonban hamarosan felváltotta a méltatlankodás. Nem vagyok pária, nem
érdemeltem meg, hogy így kerüljenek! Végül betértem Ahab Hopkins irodájába, és kitálaltam
neki, szokásomnál bővebb lére engedett szavakban, noha láthattam, hogy kínosan érzi magát
tőlem.
– Ejnye no, Mr. Peabody! – próbálta simítgatni borzolt idegeimet. – Én nem venném
ennyire a szívemre! Az embereket végül is fájdalmas csapás érte, ezért vannak ilyen harapós,
gyanakvó kedvükben. Különben is babonás fajta. Öreg ember vagyok, de sohasem ismertem
őket másoknak.
 Olyan komolyan beszélt, hogy egy darabig nem jutottam szóhoz. – Azt mondja, csapás?
Meg kell bocsátania, de erről nem hallottam semmit.
Roppant sajátos pillantást vetett rám, amitől egészen elhűltem. – Mr. Peabody, az ön
birtokától két mérfölddel följebb lakik az úton egy Taylor nevű család. George-ot jól
ismerem. Tíz gyerekük van. Vagy inkább úgy kellene mondanom: volt. Tegnap éjszaka az
alig kétesztendős második legfiatalabbat az ágyából ragadták el, és azóta sincs nyoma.
– Sajnálattal hallom. De mi köze ennek hozzám?
– Bizonyos vagyok benne, hogy semmi, Mr Peabody. Ön azonban viszonylag idegen
erre, és – nos tehát előbb-utóbb úgyis meg kell tudnia. Errefelé nem örvend közszeretetnek a
Peabody név. Úgy is mondhatnám, hogy gyűlölik.
Nem is próbáltam palástolni megdöbbenésemet.
– De miért?
– Mert sok az olyan ember, aki elhisz mindenféle pletykát és pusmogást, bármily
nevetséges lett légyen is – felelte Hopkins. – Maga még nem elég idős, hogy ezt belássa,
akkor is, ha szerzett már némely ismereteket vidékünkről, Mr. Peabody. Mindenféléket
rebesgettek az ön dédapjáról, amikor gyerek voltam; mivel pedig azokban az években, amíg ő
volt a birtok ura, több kisgyermek tűnt el nyom nélkül, talán ösztönösen kötik össze ezt a két
mozzanatot, egy új Peabody megjelenését a birtokon, és egy olyan eseményt, amelyet egy
másik Peabody ittlétével hoztak kapcsolatba.
– Förtelem! – kiáltottam.
– Kétségtelenül! – helyeselt Hopkins már-már perverz nyájassággal. – De akkor is így
van. Különben is áprilisban járunk. Alig egy hónap, és itt a Walpuirgis-éj.
Attól félek, olyan bamba arccal nézhettem rá, ami zavarba hozta.
– Ugyan már, Mr. Peabody! – szólt erőltetett kedélyességgel. – Már csak bizonyosan
tudja, hogy a dédapját boszorkánymesternek tartották!
Rendkívül zaklatott állapotban távoztam. Akármennyire megrendültem és megsértődtem,
akármennyire felháborított a helybéliek leplezetlen utálata és igen, félelme, még jobban
idegesített a csökönyös gyanú, hogy az előző éjszaka és a mai nap eseményeinek aggasztóan
logikus közük van egymáshoz. Különös képeket álmodtam dédapámról, és most még
egyértelműbb szavakat hallottam róla. Annyit mindenesetre megtudtam, hogy a babonás
helybeliek boszorkánymesternek, illetve varázslónak hitték, vagy mit tudom én, minek
nevezik a boszorkány hímnemű párját. A továbbiakban nem is mímeltem udvariasságot a
bennszülöttek iránt, akik elfordították a fejüket, ha közeledni láttak, hanem beültem az
autómba, és kihajtottam a birtokra. Itt újabb próba vart tűrőképességemre, mert a bejáraton
odaszögezett, otromba figyelmeztetés fogadott, egy papírlap, amelyre azt körmölte ceruzával
valamelyik félanalfabéta, rosszindulatú szomszéd? „Meny innet vagy külömben!”
 
III.
 
Ezek az idegesítő események tehették, hogy azon az éjszakán még az előbbi két
alkalomnál is jobban megzavarták alvásomat az álmok. Azzal az egy jelentős különbséggel,
hogy ezúttal több összefüggés volt az álmokban, amelyeket nyugtalan hánykolódásom
közepette láttam. Ezekben is Asaph Peabody dédapám szerepelt, de ábrázatban immár
fenyegetően vészjóslóra váltan, macskája pedig, a mellette vagy mögötte sikló vagy lebegő
rém, nyakán felborzolt szőrrel, előreszegezett fülekkel, magasba csapott farokkal követte.
Dédapám vitt valami, valami fehéret vagy testszínt, az álom zavarosságában nem ismerhettem
föl. Erdőn-mezőn, fák között járt, szűk sikátorokban utazott, és egyszer, ez bizonyos, egy
kriptában vagy sírboltban láttam. Fölismertem a ház néhány részletét is. Ám dédapám nem
volt egyedül az álmokban, a háttérben mindig ott lappangott egy árnyszerű, de iszonyú Fekete
Ember; nem néger volt, hanem szurokszín, szó szerint feketébb az éjszakánál, viszont a szeme
úgy lángolt, akár az eleven tűz. Az öreget mindenféle alsóbbrendű teremtmények
környékezték: denevérek, patkányok, ocsmány kis félember-félpatkány fajzatocskák.
Ráadásul ugyanakkor hallucinációim is voltak, mert időről-időre mintha szenvedő gyermek
fojtott sírdogálását hallottam volna, és vele együtt ocsmány, kotkodácsoló kacagást meg egy
kántáló hangot: Asaph lészen megint! Asaph kinő megint!
Már a hajnal fénye szűrődött szobámba, amikor felriadtam e folyamatos
lidércnyomásból, de megesküdtem volna, hogy még mindig hallom a gyereksírást, amely
mintha egyenesen a falból jött volna. Nem bírtam visszaaludni, csak feküdtem tágra nyitott
szemmel, azon töprengve, mit hoz majd a következő éjszaka, meg a következő, meg a
következő.
A bostoni lengyel munkások érkezése egy időre kiverte fejemből álmaimat. Flegmatikus,
csendes emberek voltak. Munkavezetőjük, a keménykötésű Jan Cieciorka tárgyilagosan és
despotikusan dirigált alárendeltjeinek; ötven körüli, tömör izomzatú férfi volt, és három
embere úgy ugrott minden parancsára, mintha rettegnék haragját. Az építésznek ugyan azt
mondták, hogy csak két hét múlva jöhetnek, magyarázta Cieciorka, de egy másik munkát
elhalasztottak, és most itt vannak; egyenesen Bostonból jöttek fel autóval, miután küldtek az
építésznek egy táviratot. De itt vannak náluk a tervek, tudják, mit kell csinálni.
Legelőször is le kellett verniük a vakolatot annak a helyiségnek az északi faláról, amely
közvetlenül a rejtett szoba alatt volt. Óvatosan kellett eljárniuk, mert az emeletet tartó
rögzítést nem volt szabad megbontani, de nem is volt szükséges. A vakolatot és a lécezetet
kellett eltávolítani, és újra cserélni. A lécezetről, mikor a munkások hozzáláttak,
megállapítottam, hogy az a régimódi, kézműves fajta. A vakolat megsárgult és évek óta
pergett, ami lakhatatlanná tette a szobát. Ugyanez volt a helyzet a háznak azzal a sarkával,
ahol most laktam, de mivel ott nagyobb változtatásokat hajtattam végre, az átalakítás is
tovább tartott.
Figyeltem egy darabig az emberek munkáját, és már épp megszoktam volna
kopácsolásukat, amikor hirtelen abbahagyták. Vártam egy darabig, aztán kimentem a hallba,
és még láthattam őket, amint a falhoz lapulva, összebújva, babonásan hányják a keresztet,
mielőtt nekilódulnának és kirobognának a házból. Cieciorka, amikor elszáguldott mellettem, a
düh és az iszony egy szitokszavát vágta hozzám, azzal már ott sem voltak. Miközben én
földbe gyökerezett lábbal álltam, hallottam, hogy felberreg a motor, és a munkások autója
elhúz a birtokomról.
Értetlen álmélkodással visszafordultam oda, ahol dolgoztak. Derekas darabon
eltávolították a vakolatot és a lécezetet; számos szerszámuk még mindig ott hevert szétszórva.
Munkájuk közben feltárták a faburkolat mögötti falszakaszt és a szemetet, amely éveken át
összegyűlt mögötte. Csak amikor közelebb mentem, akkor láttam, mit láthattak, és értettem
meg, mitől menekültek utálkozva-iszonyodva a házamból e babonás bugrisok.
Mert a fal tövében, a lambéria mögött, az egerektől félig elfogyasztott, de valamely
régmúlt idő félreérthetetlen varázsjegyeit még mindig viselő, hosszú, megsárgult papírok
között, a halál és pusztítás gonosz kellékei, a bizonyára vértől rozsdás, rövid, tőrszerű kések
között legalább három kisgyermek apró koponyája és csontjai hevertek!
Hitetlenkedve bámultam; egyszerre baljósabb értelmet nyert a babonás badarság,
amelyet csupán előző nap hallottam Ahab Hopkinstól. Ennyit ott helyben felfogtam.
Gyerekek tűntek el dédapám égisze alatt; varázslattal, boszorkánysággal, olyan praktikákkal
gyanúsították, amelyekhez szervesen hozzátartozott a gyermekáldozat; erre itt a tulajdon háza
falaiban olyan maradványok rejlenek, amelyek mintha csak az ő galád üzelmei iránt táplált
helyi gyanakvásoknak akarnának súlyt adni!
Amint első megrendülésem elszállt, tudtam, hogy sietve kell cselekednem. Ha ennek a
leletnek híre megy, birtokomnak ugyancsak meggyűlik a baja az istenfélő szomszédsággal.
További habozás nélkül futottam egy kartonpapír dobozért, szaladtam a falhoz,
összekapkodtam minden csontot, amit találtam, majd kivittem a síri terhet a családi kriptához,
ahol beleürítettem a csontokat a rég porrá lett Jedediah Peabody egykori fülkéjébe.
Szerencsére a kicsi koponyák szétmorzsolódtak, így akárki kutató csupán egy réges-rég halott
ember maradványaival fog találkozni, és kizárólag egy szakértő állapíthatná meg a kellő
épségben maradt csontokból, hogy kitől származnak. Mire a lengyel munkások bejelentést
tesznek az építésznek, addigra én is lehazudhatom az igazságot; ám erre a bejelentésre hiába
is vártam, mert a rémült polyákok egyetlen szóval sem árulták el az építésznek, milyen okból
hagyták félbe a munkát.
Persze nem vártam addig, amíg ezt megtudom az építésztől, aki nyilvánvalóan buzgón
keresett valakit, aki végrehajtja az általam óhajtott változtatásokat, hanem egy olyan ösztön
parancsára, amelynek létezéséről nem is tudtam, egy erős fényű elemlámpával és a
legtüzetesebb átvizsgálás szándékával fölmentem a rejtett szobába. Ám jóformán még be sem
léptem, amikor hátborzongató felfedezést tettem: noha annak a rövid időnek, amelyet az
építésszel itt töltöttünk, még mindig látni lehetett a nyomait, más, újabb keletű nyomok is
voltak észlelhetők, amelyek arra utaltak, hogy valaki – vagy valami – tartózkodott ebben a
szobában azóta, hogy én utoljára jártam itt. Nagyon jól látható és félreérthetetlen nyomok
voltak: egy mezítlábas emberé és egy macskáé. Ám nem ezek voltak legrémítőbb jelei
valamely baljós foglalatosságnak; a furcsa csücsköket bezáró szoba északkeleti sarkában
kezdődtek, olyan ponton, ahol egy ember föl se egyenesedhetett volna, pedig ott tűntek fel a
szobában, és attól a ponttól haladtak előre a fekete asztal irányába, ahol valami sokkal
rosszabb volt, bár csak akkor vettem észre, amikor a nyomokat követve már majdnem
odaértem az asztalhoz.
Az asztalt frissen beszennyezték. Valamilyen ragacsos folyadék állt rajta apró tócsában,
mintha a fából gőzölgött volna fel, átmérője alig haladta meg a hat centimétert, mellette pedig
olyan forma hagyott nyomott a porban, mintha macska vagy egy baba vagy valamiféle batyu
hevert volna itt. Rámeredtem elemlámpám fényénél próbáltam megállapítani, mi lehet, a
mennyezetre irányítottam a fénycsóvát, hátha találok nyílást, amelyen beeshetett az eső, aztán
eszembe jutott, hogy első és utolsó látogatásom óta e furcsa, titkos szobában, egyáltalán nem
esett. Majd belemártottam mutatóujjamat a tócsába, és a fénybe emeltem. Piros volt, vérszín,
és abban a pillanatban magamtól jöttem rá, mi az. Hogy miként került ide, abba nem mertem
belegondolni.
Addigra a legiszonyúbb következtetések nyüzsögtek agyamban, de minden logika nélkül.
Elhátráltam az asztaltól, csupán annyi időre torpantam meg, amíg fölkaptam néhány
bőrkötésű könyvet, meg a kéziratot, majd ezekkel visszavonultam a szobából a kinti prózaibb
környezetbe, ahol a szobákat nem építik emberi tudás számára felfoghatatlan dimenziókra
utaló, lehetetlennek látszó szögekben. Szinte bűntudatosan siettem vissza földszinti
lakosztályomba, szorosan ölelve magamhoz a könyveket.
Érdekes módon, amint felnyitottam őket, az a kísérteties érzésem támadt, hogy ismerem
tartalmukat, holott legjobb tudomásom szerint sose találkoztam velük, még csak hírét se
hallottam olyan címeknek, mint a Malleus Maleficarum vagy Sinistrai Daemonialitas-a.
Boszorkánysággal és varázslással foglalkoztak, az igézések és legendák minden nemeivel,
azzal, hogyan lehet tűzzel megsemmisíteni a boszorkányokat és boszorkánymestereket, meg
hogy miként utaznak.
– „Egyik legfőbb mesterkedésük, hogy testben jussanak el egyik helyről a másikra...
ördög káprázataitól és incselgéseitől elcsábultan valóban teszik, amit hisznek és hirdetnek,
éjnek évadján lovagolnak bizonyos állatokon... vagy egyszerűen a légen át mennek, oly
nyílásokon, melyek egyes-egyedül nekik tárulnak föl. Maga a Sátán bocsát álmokat a lélekre,
melyet hatalmában tart, és vezérli álnok ösvényein... Veszik a kenetet, melyet az ördög
utasítására csináltak gyermekek tagjaiból, főleg azokéból, akiket megöltek, és megkennek
véle egy széket vagy seprűnyelet, mire nyomban fölragadtatnak a levegőbe, úgy nappal, mint
éjjel, úgy látható, vagy ha másképp kívánják, láthatatlan alakban...” Ezt nem olvastam tovább,
inkább föllapoztam Sinistrait.
Ahol rögtön erre a hátborzongató passzusra bukkantam: „Promittunt Diabolo statis
temporibus sacrificia et oblationes; singulis quindecim diebus, vel singulo mense saltem,
necem alicujus infantis, aut mortale veneficium, et singulis hebdomadis alúa mala in damnum
humani generis, ut grandines, tempestates, incendia, mortem animalium...”, ami azt taglalta,
hogy a boszorkányoknak és a boszorkánymestereknek előírt időszakonként meg kell
gyilkolniuk egy gyermeket, vagy másféle boszorkányos emberölést kell végrehajtaniuk, de
már a puszta olvasás is oly leírhatatlanul megriasztott, hogy épp csak rápillantottam a többi
magammal hozott könyvre, Eunapius Vitae sophistratumjára, Amnia De Natura Daemonum-
jára, Stampa Fuga Satanae-jére, Bouger Discours des Sorciers-jére, és Olaus Magnusnak arra
a cím nélküli írására, amelyik valamilyen puha fekete bőrbe volt kötve. Csak később jöttem
rá, hogy emberi bőr.
E könyvek puszta birtoklása az átlagosat fölülmúló érdeklődést árult el a boszorkányság
és varázslás iránt; annyira nyilvánvaló magyarázatot nyújtott a dédapámmal kapcsolatos
babonás hiedelmekre, amelyek bőven tenyésztek Wilbrahamben és környékén hogy rögtön
megértettem, miként maradhattak meg mindmostanáig. De valami többnek is kellett itt lennie,
hiszen e könyvekről kevesen tudhattak. Minek?
A rejtek alatti falban lelt csontok kárhozatosan ocsmány kapocsról árulkodtak a
Peabody-ház és más korok feltáratlan bűnügyei között. De ha így is van ez sem lehetett
köztudott. Dédapámnak bírnia kellett, a visszavonultságon és a fukarságon kívül, amelyről én
is tudtam, valamely szembetűnőbb jellemvonással, ami létrehozta a kapcsolatot az itteni
agyakban. A talányra aligha lelek megoldást a rejtett szobában, ám talán kínálnak némely
támpontot a közkönyvtárban a wilbrahami Harsona évfolyamai.
Ennek megfelelően fél óra múlva már ott is ültem ezen intézmény könyvtornyai tövében,
a Harsona régi példányait böngészve. Időrabló tevékenység volt, mert vaktában kellett
kutatnom a dédapám utolsó éveiben megjelent újságokat, egyik számot a másik után, a
jutalom reménye nélkül, bár dédapám korának újságjait kevésbé fojtogatták a törvényes
előírások és megkötések, mint a mieinket. Több mint egy órán át kutattam, ám egyetlen
utalást sem találtam Asaph Peabodyra, habár vettem a fáradságot, hogy elolvassam a
beszámolókat a környéken, a Peabody-ház tőszomszédságában esett „merényekről” az
emberek – főleg gyerekek – ellen, valamint az elmaradhatatlan szerkesztői kommentárokat az
„állatot” illetően, amelyet „valamiféle nagy fekete lénynek mondanak lenni, a mérete pedig
változó, hol macskányi, hol olyan nagy, mint egy oroszlán”; ez az elem kétségtelenül csakis a
szemtanúk fantáziájának volt köszönhető, e főleg tíz év alatti, megharapott vagy
összemarcangolt gyerekekének, akiknek sikerült elmenekülniük, és így még szerencsésebbek
is voltak kisebb társaiknál, mert azok rendszeres időközönként eltünedeztek abban az évben,
amelyről olvastam: 1905-ben. De mindeközben egyszer sem bukkant fel dédapám neve, és
nem is említették, addig az évig, amíg meg nem halt.
Akkor, és csakis akkor foglalta nyomtatásba a Harsona szerkesztője azt, amit a köz
hihetett Ashap Peabodyról. „Asaph Peabody elment. Emléke sokáig megmarad. Vannak
közöttünk, akik oly erőket tulajdonítottak neki, melyek jobban illettek egy régmúlt korhoz.
Volt egy Peabody a salemi vádlottak között; Salemből érkezett Jedediah Peabody, hogy
Wilbraham közelében építsen házat. A babona nem ismer ésszerűséget. Talán csak véletlen,
hogy Asaph Peabody öreg, fekete macskáját nem látták gazdája halála óta, és minden
kétségen fölül rosszindulatú híresztelés csupán, hogy Asaph Peabody koporsóját nem
nyitották föl a sírba tétel előtt, mert oly változás történt a test szöveteiben, amelyek miatt
bölcsebb volt mellőzni a nyitogatást. Ez megint csak azokat a babonákat támasztja alá, hogy a
boszorkánymestert hasmánt kell eltemetni, és soha többé nem szabad bolygatni, hacsak nem
tűzzel...”
 Furcsa, célozgatós írás volt, ám többet tudtam meg belőle, talán kínosan is többet, mint
amennyit vártam. Dédapám macskáját a familiárisának nézték, mert minden boszorkánynak
vagy boszorkánymesternek megvan a saját külön ördöge, amely tetszése szerinti alakot ölt.
Mi sem természetesebb, mint hogy tévedésből familiárisnak higgyenek egy macskát, mert
amíg élt Asaph Peabody, nyilván ugyanolyan elválaszthatatlan volt tőle az állat, mint az én
álmaim vénétől. A temetésre való utalás volt az egyetlen disszonáns hang a szerkesztőségi
cikkben, mert én tudtam, amit a szerkesztő nem tudhatott, azt, hogy Asaph Peabodyt valóban
arccal lefelé temették el. Többet is tudtam: azt, hogy sírját megzavarták, amit nem kellett
volna. És még többet is gyanítottam: azt, hogy rajtam kívül más is jár az ősi Peabody-házban,
járja álmaimat, a vidéket és a leget!
 
IV
 
Azon az éjszakán megint eljöttek az álmok; hallásom ismét oly betegesen kiélesedett,
mintha más dimenziók kakofóniájára lennék hangolva. Dédapám ismét űzte ocsmány
üzelmeit, ám ezúttal úgy rémlett, hogy familiárisa, a macska, többször is megáll és egyenesen
rám néz, kajánul diadalmas vigyorral gonosz pofáján. Láttam a csúcsos fekete kalapot és
fekete köntöst viselő öregembert, ahogy belép az erdőből egy házba, egyenesen a falon át,
láttam, ahogy előrejön egy szegényesen berendezett, elsötétített szobában, majd megáll egy
fekete oltár előtt, ahol a Fekete Ember várt az áldozatra, amelyet nézni is iszonyat, ám én nem
tehettem mást, mert oly erő volt álmaimban, hogy néznem kellett ama szörnytettet.
Majd megint láttam dédapámat, macskáját és a Fekete Embert, ezúttal sűrű erdő mélyén,
távol Wilbrahamtől, sok másokkal együtt egy szabadtéri nagy oltárnál, amint megtartják a
feketemisét, és utána orgiáznak. De nem mindig voltak ily tiszták az álmok; néha csak
nyílsebes aláereszkedés volt furcsa színű félhomályban derengő, fölfoghatatlan
diszharmóniától visszhangzó, feneketlen mélységekbe, ahol a nehézkedés értelmét vesztette,
tökéletesen természetellenes mélységekbe, ahol egy testietlen síkon mégis képes voltam látni
és hallani dolgokat, amelyek éber állapotban nem érzékelhetők. Így hallottam a feketemise
vérfagyasztó kántálását, egy halódó gyermek jajgatását, disszonáns fuvolaszót, a fordított
zsolozsmázást, az ünnepelők orgiasztikus kiáltásait, noha nem mindig láthattam őket. És
alkalmanként társalgások foszlányait is elhozták az álmok, önmagukban értelmetlen
szótörmelékeket, amelyek mögött sötét és nyugtalanító értelem lappangott.
– Legyen-e választott?
– Beliál, Belzebub, Satanaél által...
– Jedediah véréből, Asaph véréből, Balor kíséretében.
– Hozzátok ide neki a Könyvet!
Voltak aztán furcsa rémálmok, amelyekben mintha magam is részt vettem volna, főleg
egy, amelyben dédapám és a macska felváltva vezettek oda egy fekete kötésű nagy könyvhöz,
amelyben vérrel ellenjegyzett, lángbetűs nevek izzottak, majd utasítottak, hogy írjak alá,
dédapám vezette a kezemet, miközben a macska, amelyet dédapám Balornak szólított – és
előzőleg megkarmolta a csuklómat, hogy belemárthassam a tollat a kicsorduló vérbe –
szökellt és táncolt. Volt ennek az álomnak egy idegesítően valószerűbbnek tűnő része. Míg
mentünk az erdőn át a boszorkánybokor gyülekezési helyére, egy mocsár mellett vezetett az
út, ahol fekete sarat lábaltunk a sásban, romlástól szagló, dögletes dágványok közelében; ott
én többször is belemerültem a sárba, amelyen a macska és dédapám szinte végiglebegett.
Reggel pedig, amikor végre fölébredtem sokáig tartó álmomból, cipőmön, amely tiszta
volt, mikor aludni tértem, száradó fekete sarat leltem, az álom anyagát! Láttára kiugrottam az
ágyból, és játszi könnyedséggel végigkövettem nyomát, ki a szobából, föl a lépcsőn, be az
emeleti rejtett szobába, és könyörtelenül megint oda hátra, ugyanabba a sajátos szögű,
ördöngös sarokba, ahonnan a porban hagyott lábnyomok indultak a szoba felé! Hitetlenül
bámultam, ám szemem nem csalt meg engem. Ez őrület volt, de tagadhatatlan. Mint ahogy
csuklómon a karmolást sem lehetett meg nem történtté tenni.
A szó szoros értelmében kiszédültem a rejtett szobából, és most már kezdtem végre
érteni, miért nem merték eladni szüleim a Peabody-házat; valamit megtudhattak a
legendájából nagyapámtól, mert nyilván ő lehetett az, aki arccal lefelé temettette el dédapámat
a családi kriptában. És bármennyire lenézhették is babonás örökségüket, nem merték
kockáztatni, hogy dacoljanak vele. Azt is megértettem, miért mondott csődöt minden bérbe
adási kísérlet
mert ez a ház oly erők gyúpontja, amelyeket senki – legalábbis senki emberfia – nem
érthet és nem vezérelhet; és megtudtam, hogy már meg is fertőzött lakóhelyem kisugárzása,
bizonyos értelemben foglya vagyok a háznak és gonosz történetének.
Most már csak az egyetlen forrást kerestem, ahol még kínálkozhat információ: dédapám
kézírásos naplóját. Rögtön siettem érte, reggelire sem szakítva időt, és láttam, hogy saját
folyóírásos feljegyzései váltakoznak levelekből, újságokból, folyóiratokból, sőt könyvekből
kivágott, fontosnak vélt részletekkel, amelyek nem függtek össze, ám megmagyarázhatatlan
eseményekre vonatkozott valamennyi. Dédapám nyilván a boszorkányságot tartotta közös
forrásuknak.
Saját jegyzetei szűkszavúak voltak, de sokatmondók.
„Ma megtettem, amit tennem kellett. J. hihetetlen módon testet ölt. Ám ez hozzátartozik.
Ha egyszer megfordították, kezdődik elölről minden. Visszajön a familiáris, és az agyag
formásabb lesz minden áldozattal. Most már felesleges lenne megfordítani. Csak a tűz
marad.”
Majd meg:
„Valami van a házban. Macska? Látom, de nem csíphetem el.”
„Csakugyan egy fekete macska. Hogy honnan jött, nem tudom. Nyugtalanító álmok.
Kétszer a feketemisén.”
„Álmomban a macska odavezetett a Fekete Könyvhöz. Aláírtam.”
„Álmomban eljött egy Balor nevű kobold. Jóképű fickó. Elmagyarázta a kötést.”
Majd kevéssel utána:
„Balor ma eljött hozzám. Meg nem ismertem volna. Ugyanolyan mutatós macskának,
mint ifjú koboldnak. Megkérdeztem, ugyanez alakban szolgált-e J.-nek. Jelezte, hogy igen.
Elvezetett egy dimenzión kívüli, furcsa szöget bezáró sarokba. Az a kintre nyíló ajtó. J.
építette így. Megmutatta, hogy kell átmenni rajta...”
Nem bírtam olvasni tovább. Így is túl soká olvastam.
Már tudtam, mi történt Jedediah Peabody maradványaival. És tudtam, mit kell tennem.
Bármennyire féltem attól, amit találhatok, habozás nélkül kimentem a Peabody sírbolthoz,
beléptem, és odakényszerítettem magamat dédapám koporsójához. Akkor először vettem
észre az Asaph Peabody neve alá erősített bronztáblát és rajta a vésetet: „Jaj annak, aki
megzavarja a nyugalmát!”
Aztán fölemeltem a fedelet.
Bár minden okom megvolt arra számítani, amit láttam, iszonyatom ettől sem lett kisebb.
Mert a csontok amióta utoljára láttam őket, rettentően megváltoztak. Ami csont, szilánk,
rongy és por volt, hajmeresztő átalakulásnak indult. Hús kezdett nőni újra Ashap Peabody
dédapám maradványain, hús, részben a gonoszságból származó, mely új életre támasztotta,
amikor ostobán megfordítottam csontjait, részben attól a másik dologtól a koporsóban, abból
a ráncosra aszott, szegény gyermekből, aki, bár még tíz napja se tűnt el George Taylor
házából, máris pergamenszerűre szikkadt – mintha lecsapolták volna –, és részben
mumifikálódott!
Az iszonytól zsibbadtan menekültem a kriptából de csak azért, hogy megrakjam a
máglyát, amelyet meg kellett raknom. Lázas sietséggel dolgoztam, nehogy meglepjenek
munka közben, bár tudtam, hogy az emberek évtizedek óta messzire elkerülik a Peabody-
házat. Majd mikor ez megtörtént, egyedül vonszoltam ki fáradságosan a máglyára Asaph
Peabody koporsóját ördögi tartalmával, mint ahogy évtizedekkel ezelőtt Asaph tette ugyanezt
Jedediah koporsójával! Ott álltam mellette, amíg a tűz el nem emésztette a koporsót és ami
benne volt, úgyhogy csak én hallottam a fejhangú dühös vijjogást, amely úgy csapott fel a
lángokból, mint egy sikoly kísértete.
Egész éjszaka izzott a máglya parazsa. Láttam a ház ablakából.
És odabent láttam még valami mást is.
Egy fekete macskát, amely odajött lakosztályom ajtajához, és gúnyosan vigyorgott rám.
Akkor eszembe jutott az út a mocsáron át, a sáros lábnyomok, a sár a cipőmön. Eszembe
jutott a karcolás a csuklómon és a Fekete Könyv, amelyet aláírtam. Mint ahogy Asaph
Peabody is aláírta. Az árnyékban lappangó macska felé fordultam és halkan szólítottam: –
Balor!
Bejött, és leült az ajtó előtt.
Kivettem asztalom fiókjából a revolveremet, és egyenesen belelőttem a macskába.
Az csak nézett. A bajsza se rezzent.
Balor. A kisördögök egyike.
Hát ez volt a Peabodyk öröksége. A ház, a telek, a erdők – ezek csak felületes anyagi
megnyilvánulása a dimenzión kívüli szögeknek a rejtett szobában, a mocsári ösvénynek a
boszorkányszombatra, az aláírásoknak a Fekete Könyvben...
És ha meghaltam, és ha engem is eltemetnek a többiekhez, engem vajon ki fog
megfordítani?

SÓVÁGÓ KATALIN FORDÍTÁSA

A BEZÁRT SZOBA - AUGUST DERLETH , 1959 

EREDETI CÍM: SHUTTERED ROOM, THE

 
I.
 
Alkonyatkor a vad, magányos táj, amely Észak-Massachusetts közepén őrzi Dunwich
városka bejáratát, még magányosabbnak és elutasítóbbnak tűnik, mint nappal. A szürkület
olyan idegenséget kölcsönöz a puszta földeknek és kerekded domboknak, amely elválasztja
ezt a területet a környező tájtól; éber, leskelő ellenségeskedéssel önt el mindent, a vén fákat, a
poros utakat közbeszorító, vadrózsával befuttatott kőfalakat, a mocsarakat, ahol miriád
szentjánosbogár villog, és kecskefejők szüntelen kiáltozása verseng békák brekegésével,
varangyok éles kiáltozásával; a Miskatonic felső folyását, mely kígyóként kanyarog a tenger
felé a sötét dombok között; az egész táj mintha közelebb húzódna az utazóhoz, hogy
megragadja, mielőtt elmenekülhetne.
Ezen a Dunwich felé vezető úton mindezt ismét átélte Abner Whateley, aminthogy ezt
érezte gyermekkorában is, mikor a rémülettől sikoltva menekült anyjához, és könyörgött,
hogy vigye el Dunwichból és Luther Whateley nagypapától. Hány éve már annak! Számukat
se tudja. Különös, mennyire hat rá a vidék, annyi eltelt év után, a Sorbonne-on töltött, a
kairói, londoni évek után, áttörve mindama tudáson, amelyet azóta halmozott föl, hogy
ellátogattak a zord öreg Whateley nagypapa malommal egybeépült ódon házába a Miskatonic
partján – úgy tér vissza az idő ködéből, mintha tegnap kereste volna föl a rokonságát.
Mostanra mind elmentek: anya, Whateley nagypapa, Sarey néne, akit Abner sohasem
látott, de tudta, hogy ott lakik valahol az öreg házban, a förtelmes Wilbur bácsi és rettenetes
ikertestvére, akit szinte senki sem látott, mielőtt szörnyű halállal halt volna meg az
Őrdombon. De amint keresztülhajtott a barlangszerű fedett hídon, látta, hogy Dunwich
semmit sem változott; a fő utca a Kerek domb sötét tömege előtt nyúlik el, manzárdtetői
romladoznak, mint rendesen, házai kihaltak, az egyetlen üzlet még mindig a csonka tornyú
templomban, mindent eláraszt a bomlás félreismerhetetlen légköre.
Lekanyarodott a fő utcáról és egy kátyús utat követett a folyó mentén, amíg a parton meg
nem pillantotta a malommal egybeépített nagy, öreg házat. Ez most már az ő tulajdona
Whateley nagypapa akaratából, aki előírta, hogy Abnernek át kell vennie a birtokot és
„foganatosítania kell a felszámoláshoz esetleg szükséges lépéseket, amelyekre én nem voltam
képes.” Különös előírás, gondolta Abner. De hát Whateley nagypapa körül minden különös
volt, mintha Dunwich pusztulása visszavonhatatlanul megfertőzte volna.
De semmi sem lehetett különösebb annál, mint hogy Abner Whateley kozmopolita
életformájából kiszakadván engedelmeskedjék nagyapja felszólításának a birtokkal
kapcsolatban, amely pedig aligha éri meg azt az időt és gondot, amelyet ügyei intézésére
fordít. Lehangoltan töprengett, hogy rokonai, akik még Dunwichban és környékén élnek, meg
is orrolhatnak, amiért ő visszatér furcsa, belterjes, elszigetelt paraszti életükbe, ami a környék
legtöbb Whateley-ére jellemző, különösen a döbbenetes események óta, amely az Őrdombon
érték a család vidéki ágát.
A ház változatlannak látszott. A folyóparton ott állt a malom, amely már régen nem járt,
azóta, hogy egyre nagyobb földterületek váltak ugarrá; a lapátkerék fölötti szoba kivételével –
ahol Sarey néne tanyázott – az épület a Miskatonicen üresen állt már Abner Whateley
gyermekkorában is, amikor utoljára látogatta meg nagyapját, aki attól fogva egyedül lakott a
házban, nem számítva a sohasem látható Sarey nénét örökké kulcsra zárt szobájában. Sarey
egyszer sem tette ki a lábát a szobából, mert az apja megtiltotta, így csak a haláleset
szabadíthatta meg Whateley zsarnokságától.
A lakásként használt épületrészt a saroknál megroggyant veranda vette körül; az eresz
alatti lécrácsról nagy pókhálók lógtak, amelyeket a szélen kívül semmi sem zavart évek óta.
Por borított mindent, bent csakúgy, mint kint, Abner erre akkor jött rá, amikor meglelte a
kellő kulcsot az ügyvédtől kapott kötegben. Talált egy petróleumlámpát, azt gyújtotta meg,
mivel Whateley nagypapa nem bízott az elektromosságban. A fény sárga izzásában úgy érte a
tizenkilencedik századi öreg konyha ismerőssége, mint egy ütés. Az egyszerű, kézzel faragott
asztal és székek, az évszázados óra a kandalló párkányán, az elnyűtt seprű – mind megannyi
tapintható emlékeztető a gyermekkori ijesztő látogatásokra ebben a rettenetes házban és annak
még rettenetesebb lakójánál, anyjának idős apjánál.
A lámpafény még valamit megmutatott. A konyhaasztalon boríték hevert, olyan
macskakaparással címezve, ahogyan csak egy nagyon öreg vagy beteg ember képes – a
nagyapja. Abner, be se hozva többi holmiját a kocsiból, leült az asztalhoz, miután leporolta a
széket és az asztalnak egy akkora részét, hogy odakönyökölhessen, és felbontotta a borítékot.
Eléugrott a pókhálószerű írás. A szavak éppen olyan szigorúak voltak, amilyen
emlékezete szerint nagyapja lehetett. Hirtelen vágott bele a témába, mellőzve mindennemű
nyájaskodást vagy üdvözlést.
– Unokám!
Amikor ezt olvasod, én már hónapok óta halott vagyok. Talán még régebben, hacsak
hamarabb meg nem találnak, mint ahogy én számítok rá. Hagytam neked egy összeget – ez
minden, amivel rendelkezem – az arkhami bankban, immár a nevedre írva. Nem csupán azért
tettem, mert te vagy az én egyetlen unokám, de azért is, mert valamennyi Whateley közül –
átkozott klán vagyunk, fiam – te mentél ki a világba és tanultál eleget ahhoz, hogy minden
dologra kutató elmével tekints, amelyet nem nyomorít meg sem a tudatlanság, sem a
tudomány babonája. Meg fogod érteni, mire gondolok.
Az a kívánságom, hogy ennek a háznak a malom részét le kell rombolni. Szét kell
bontani deszkáról deszkára. Ha bármi élne benne, ünnepélyesen felszólítlak, öld meg! Nem
számít, milyen kicsi! Nem érdekes, milyen az alakja, még ha emberinek tűnik, azzal is csak
áltat téged, veszélyezteti az életedet, és Isten tudja még kikét!
Azt tedd, amit mondok!
Ha úgy tűnik, az őrültség beszél belőlem, kérlek emlékezz rá, hogy az őrültségnél is
borzalmasabb dolog szaporodott el a Whateley-k között. Engem nem fertőzött meg, ami
enyéimre már nem vonatkozik. Sokkal makacsabb őrültség szállta meg azokat akik nem
voltak hajlandók hinni abban, amit nem ismertek és tagadták létezését, mint a mi vérünkből
valókban, akik szörnyű praktikákban, istenkáromlásban és még rosszabb dolgokban bűnösek.
Nagyapád, Luther S. Whateley?
Mennyire jellemző nagyapára!, gondolta Abner. Ez a rejtélyes, felfuvalkodottan erényes
üzenet föltámasztotta benne annak emlékét, hogy egy alkalommal, amikor az anyja
megemlítette Sarah nővérét, majd rémülten a szájára csapott, ő odaszaladt a nagyapjához,
hogy megkérdezze:
– Nagypapa, hol van Sarey néne?
Az öregember a szeme sarkából baziliszkusz pillantást vetett rá és azt válaszolta: – Fiam,
mi itt nem szoktunk Sarey-ról beszélni.
Sarey néne valamilyen félelmes módon megsértette az öreget – félelmesen, legalábbis
ennek a puritán embernek a szemében ?, olyan régen, hogy az túlnyúlt Abner Whateley
emlékezetén; nagynénje csupán egy női név volt, az anyja nővére, akit bezártak a malom
fölötti szobába, és még a falak között is láthatatlanul tartották, mert a zsalukat is beszögezték
az ablakán. Abnernek és az anyjának még megállni is tilos volt a bezárt szoba ajtaja előtt,
noha egy alkalommal Abner fellopózott az ajtóhoz, rászorította a fülét, és hallgatózott;
odabent úgy szortyogott és hüppögött valami, akárha egy nagydarab lény tanyázna odabent,
mire Abner úgy döntött, hogy Sarey néne akkora lehet, mint a cirkusz kövér asszonya,
ugyancsak fölhizlalhatta magát a hatalmas adagokból ítélve – főképpen hús volt, amit maga
készíthetett el, javarészt nyers lévén ?, amelyeket naponta kétszer vitt föl személyesen az öreg
Luther Whateley, mert abban a házban nem élt szolgáló, nem is volt soha, amióta Abner anyja
férjhez ment, azután, hogy a furcsán megzavarodott Sarey néne visszajött az innsmouthi
távoli rokonoknál tett látogatásból.
Ismét összehajtotta a levelet, betette a borítékba. Majd másnap végiggondolja a tartalmát.
Először azt kell megnéznie, van-e olyan hely, ahol elalhat. Kiment és behozta két maradék
bőröndjét a kocsiból a konyhába. Azután fölvette a lámpát és átment a szobákba. A régimódi
szalonra, amelyet mindig zárva tartottak, amikor látogatók érkeztek – és a Whateley-eken
kívül senki sem hívott meg egy Whateley-t Dunwichban – rá se nézett. Ehelyett inkább a
nagyapja hálószobájába ment; úgy illik, hogy ő foglalja el az öregember ágyát, miután nem
Luther Whateley, hanem ő itt az úr.
A nagy dupla ágyat az Arkhami Hírharsona kifakult példányai borították, gondosan
elrendezve, hogy megvédjék az ágyterítő finom vásznát, amelyen címerszerű hímzés
domborodott, kétségtelenül törvényes Whateley örökség. Letette a lámpát, félretakarította az
újságlapokat. Amikor felhajtotta a terítőt, látta, hogy az ágynemű tiszta és friss, csak bele kell
feküdni; nagyapjának valamely kuzinja kétségtelenül járt itt a gyászszertartás utána számítva
az ő érkezésére.
Ezután fogta a holmiját, bevitte a hálószobába, amely a háznak a várostól legtávolabbra
eső sarkában volt; az ablakai a folyóra néztek, bár a malom szélességénél is távolabb voltak a
parttól. Kinyitotta azt az egyet, amelynek az alsó felén szúnyogháló is volt, azután zavartan
leült az ágy szélére, a körülményeken tűnődött, amelyek ennyi év után visszahozták
Dunwichba.
Mostanra elfáradt. Kimerítette a sűrű forgalom Boston környékén. A bostoni környék és
a kihalt dunwichi táj ellentéte elkedvetlenítette és aggasztotta. Azonkívül valami érthetetlen
kínos érzés töltötte el. Ha nem lett volna szüksége örökségére, hogy tovább kutathassa ódon
civilizációk nyomait a Déli-tengereken, sohasem jött volna ide. A családi kötelékek
mégiscsak léteztek, bármennyire tagadta is őket. Bármilyen zordon és parancsoló természetű
volt is az öreg Luther Whateley, az anyjának mégiscsak az apja volt, és az unoka
engedelmességgel tartozik a közös vérnek.
A Kerek domb a hálószoba közelében tornyosult; éppen úgy érezte a jelenlétét, mint
amikor kisfiúként az emeleti szobában aludt. Rég elhanyagolt fák hajoltak a házra, és e kései
szürkületi órán az egyikről gyöngybagoly huhogásának harangszava szállt a csöndes nyári
levegőben. Abner végignyúlt egy kicsit az ágyon, és különös módon megnyugtatta a bagoly
kellemes hangja. Ezer gondolat, miriád emlék suhant át rajta. Látta magát mint kisfiút, amint
félig-meddig rettegve élvezi e baljós környezetben a nyarat; mindig boldog volt, amikor
megérkezett és még boldogabb, amikor távozott.
Nem heverészhetett itt, akármennyire pihentető. Oly sokat kellett elvégeznie, mielőtt
reménye szerint távozhatott, hogy nemigen engedhetett meg magának lustálkodást, mielőtt
nekilátott volna talányos kötelességének. Felpattant, megint fogta a lámpát, és elindult körbe a
házban.
A hálószobából az ebédlőbe ment, a konyha szomszédságában – merev, kényelmetlen
bútorait szintén kézzel faragták ?, majd mikor innen belépett a szalonba, az ajtó egy olyan
világba vitte, amelynek díszítései és bútorzata sokkal közelebb állt a tizennyolcadik
századhoz, mint a tizenkilencedikhez, a huszadikról nem is beszélve. A por hiánya tanúsította,
milyen szorosan elzárták a ház többi részétől. A lépcsőn fölment az emeletre, végigjárta a
hálószobákat – valamennyi poros volt, függönyeik kifakultak, minden jel azt mutatta, hogy
már az öreg Luther Whateley halála előtt sem használták őket évek óta.
 Aztán odaért az átjáróhoz, amely a bezárt szobához, Sarey néne búvóhelyéhez – vagy
börtönéhez – vezetett, most már sohasem fogja megtudni, melyik a helyes. Ösztönszerűleg
végigment rajta és megállt a tiltott ajtó előtt. Ez alkalommal nem fogadta sem szortyogás, sem
hüppögés – egyáltalán semmit sem hallott, ahogy ott állt emlékezve, még mindig a nagyapai
tilalom foglyaként.
De már nem volt értelme betartani a tilalmat. Előhúzta a kulcskarikát, és türelmesen
próbálgatta egyik kulcsot a másik után, amíg rá nem talált a megfelelőre. Kinyitotta és
meglökte az ajtót; az tiltakozóan nyikorogva kitárult. A magasba emelte lámpását. Budoárra
számított, ám valami döbbeneteset talált a bezárt szobában: szétdúlt ágyneműt, földre dobált
párnákat, beszáradt ételmaradékokat egy komód alá rejtett hatalmas tálcán. Furcsa halszag
itatta át a szobát, olyan áporodottan penetráns erővel csapta meg Abner orrát, hogy ő alig
tudta visszafojtani az öklendezést. A szobában iszonyatos rendetlenség uralkodott, és látszott
rajta, hogy elég régóta lehet már ilyen állapotban.
Egy, a faltól elhúzott komódra tette a lámpát, odament a lapátkerék fölötti ablakhoz,
kinyitotta és fölemelte az ablaktáblát. A zsalugátert is megpróbálta kitárni, aztán jutott eszébe,
hogy be van szegezve. Hátrált, fölemelte a lábát és kirúgta a zsalut, beengedve a szobába a
friss, nedves levegőt.
Átment a másik külső falhoz, és annak az egyetlen ablakáról is letörte a zsalugátert. Csak
amikor visszatért ellenőrizni a munkáját, akkor vette észre, hogy a lapátkerék fölötti
ablaktábla sarkából is letört egy apró darabot. Hamar jött megbánása ugyanolyan hamar el is
múlt, amikor eszébe jutott nagyapja követelése, hogy a malmot és ezt a szobát bontsák el,
vagy más módon rombolják le. Mit számít akkor egy törött ablaktábla!
Visszament a lámpáért. Eközben meglökte a komódot, be a falhoz. Ebben a pillanatban
halk, surranó hangot hallott a lambéria tövéből, és ahogy lenézett, egy hosszú lábú békát,
vagy varangyot pillantott meg – nem tudta kivenni, hogy pontosan melyik lehet?, amely eltűnt
a komód alatt. Abner szívesen kikergette volna, de aztán úgy gondolta, mit zavarhat – ha
ebben a bezárt szobában idáig meg tudott élni svábbogarakon és más rovarokon, megérdemli,
hogy békén hagyják.
Kilépett a szobából, ismét bezárta az ajtaját és visszatért a lenti hálószobába.
Homályosan érezte, hogy megtette a kezdő lépést, ha mégoly jelentéktelent is; mondhatni,
körülszimatolta a terepet. A kurta körséta után kétszer olyan fáradt volt, mint korábban. Noha
még nem volt késő, úgy döntött, lefekszik és reggel korán kel. Még be kellett járnia az öreg
malmot – talán néhány szerkezetét el lehet adni, ha maradt valami egyáltalán, és az idejét
túlélt lapátkerék is különlegesség.
Néhány percig nem tudott elmozdulni a verandáról, annyira meglepte a tücskök és
szöcskék éles cirpelése, a kecskefejők és békák minden oldalról támadó, mindent betöltő
kórusa, amely oly fülsiketítően harsogott, hogy elfojtotta Dunwich esetleges hangjait is.
Addig állt, amíg végül nem bírta tovább az éjszaka hangjait; akkor behátrált, bezárta az ajtót
és bement a hálószobába.
Levetkőzött és lefeküdt, de csaknem egy órán át nem tudott elaludni a természet
kardalától, amely a ház körül harsogott, és az egyre értetlenebb töprengéstől, hogy mire
gondolt a nagyapja, minek a „megsemmisítésére” nem volt képes? Végül zűrzavaros álomba
merült.
 
II.
 
Hajnalban fáradtan ébredt. Egész éjjel furcsa helyekről és lényekről álmodott, amelyek
szépséggel, csodálattal és félelemmel töltötték el; arról álmodott hogy az óceánok mélyén és a
Miskatonicban úszkál, halak, kétéltűek és félig békaformájú emberek között; álmodott
szörnyeteg lényekről, amelyek odalent alszanak, egy kísérteties sziklavárosban a tenger
fenekén, hajmeresztő zenéről, akárha fuvolák kísérnék az emberitől messzi-messzi álló torkok
hátborzongató üvöltését, és végül Luther Whateley nagypapáról, amint vádlón áll előtte, és
mennydörög dühében, amiért ő ki merte nyitni Sarey bezárt szobáját.
Össze volt zavarodva, ám egy vállrándítással elintézte zavarát, majd bement Dunwichba,
hogy beszerezze azt, amiről előző nap siettében megfeledkezett. Ragyogó napsütéses reggel
volt; bíbicek és rigók zajongtak, harmat gyöngye szikráztatta ezernyi drágakőként a napfényt
a leveleken és fűszálakon, a városba vezető út mentén. Menet közben megjavult a hangulata;
boldogan fütyörészett, miközben azon elmélkedett, hogy minél hamarabb elvégzi
kötelezettségeit, amely után elmenekülhet a beltenyésztett népségnek ebből a sivár, elfelejtett
zugolyából.
Dunwich főutcája azonban semmivel sem nyújtott vigasztalóbb látványt a nap fényében,
mint az előző este homályában. A Miskatonic és a Kerek domb csaknem merőleges oldala
között megbújó városka, a sötét, komor település mintha nem jött volna át a huszadik
századba, mintha az idő kereke csikorogva megállt volna a századfordulón. Abner vidám
füttye megbicsaklott és elhalt; szemét elfordította a düledező házakról; igyekezett nem nézni a
furcsán kifejezéstelen arcú járókelőkre, és ment egyenesen a régi templomban levő bolthoz,
amelyről tudta, hogy ugyanolyan rendetlen és elhanyagolt lesz, akár a város.
Nyúzott arcú boltos figyelte, ahogy közeledik a polcsorok között, ismerős vonásokat
keresve a jövevény arcán.
Abner odasietett, és szalonnát, kávét, tojást, tejet kért.
A boltos rámeredt. Nem mozdult. – Maga Whateley – mondta végül. – Nem várom el,
hogy megismerjen. Tobias bátya vagyok. Maga mék?
– Abner vagyok, Luther unokája – felelt kelletlenül.
Tobias arca megfagyott. – Libby fija, Libbijé, aki Jeremiah kuzinho’ ment. Csak ne má,
hogy visszagyüttek, vissza Lutherhez? Csak nem kezdik előrű?
– Nincs senki más, csak én – felelte kurtán Abner. – Miről beszél?
– Ha nem tuggya, nem tüllem fogja megtunni.
Többet nem szólt. Összekészítette, amire Abnernek szüksége volt, mogorván elvette a
pénzt és alig titkolt ellenségességgel figyelte, amint vevője elhagyta a boltot.
Abner kellemetlenül érezte magát. A reggel ragyogása elhomályosodott benne, noha a
nap ugyanazon a felhőtlen égen sütött. Sietve otthagyta a boltot meg a főutcát, és gyors
lépésekkel igyekezett az imént elhagyott ház felé.
Még idegesebb lett, amikor látta, hogy a ház előtt vén igáslótól vont ősrégi kocsi áll. A
kocsi mellett egy fiú ácsorgott, a kocsiban pedig egy öreg, fehér szakállas férfi ült, aki, mikor
észrevette a közeledőt, intett a fiúnak, és a segítségével nehézkesen lekászálódott a földre, úgy
várta Abnert.
– A dédpapa beszélni akar magával – mondta a fiú mosolytalan arccal, mikor Abner
odaért hozzájuk.
– Abner – szólt reszketegen az agg, és Abner akkor figyelt csak föl rá, mennyire öreg.
– Ez itt Zebulon Whateley dédpapa – mutatta be a fiú.
Luther Whateley testvére, nemzedékének egyetlen élő tagja! – Fáradjon be, uram! –
mondta Abner, karját nyújtva az öregembernek.
Zebulon Whateley elfogadta.
Lassan odacsoszogtak a verandához, ahol az öreg megállt a lépcső lábánál, bozontos,
fehér szemöldöke alól kinézett sötét szemével Abnerre, majd szelíden megcsóválta a fejét.
– Mámmost asszem, jobb ha hozó egy széket, hogy letelepedhessek.
– Hozz egy széket a konyhából, fiam – mondta Abner.
A fiú fölsietett a lépcsőn a házba. Sietve hozott egy széket az öregembernek, segített neki
leülni és odaállt mellé, amíg Zebulon Whateley kifújta magát.
 Az öreg Abner felé fordult, megtekintette, végignézte minden egyes részletét a
ruhájának, amely az övével ellentétben nem otthon készült.
– Minek gyüttél, Abner? – kérdezte valamivel erősebb hangon.
Abner elmagyarázta, olyan egyszerűen és egyenesen, ahogy tudta.
Zebulon Whateley megcsóválta a fejét. – Nem tucc többet, mint a többiek, némelliknél
még kevesebbet is – mondta. – Hogy Luthernek mi vót a céjja, azt csak az Isten tuggya. Most,
hogy Luther elment, neked kék megtenned. Annyit mondhatok, Abner, Istenemre, nem tom,
Luther mér zárkózott el maga is, mikor bezárta Sareyt, miháncs meggyütt Innsmouthból – de
annyit mondhatok, valami borzalmas vót, borzalmas – és a dógok, amik történtek, azok is
borzalmasok vótak. Senki sem vádolhatja Luthert, sem szegény Sareyt – de azért csak légy
óvatos, légy óvatos, Abner.
– Követem a nagyapám végakaratát – rnondta Abner.
Az öregember bólintott. De a szeme gondterhelt volt, világosan látszott rajta, hogy
nemigen hisz Abnernek.
– Honnan tudta, hogy itt vagyok, Zebulon bácsi? – kérdezte Abner.
– Híre járta, hogy meggyütté’. Kötelességem vót, hogy beszéjjek véled. A Whateley-k el
vannak átkozva. Most mán odale vannak a fődbe, akik az ördöggel trafikáltak, és akik
szörnyeteg dógokat fütyöltek le a levegőbül, és akik olyanokkal közösködtek, amik nem vótak
se hal, se ember, de a vízbe laktak, és kiúsztak, egész odaki a tengerre, és azok is, akik csak
megvótak magoknak, amíg meg nem kompolyodtak, és ami akkoriba történt az őrhegyen
Lavinny Wilburjével, és azzal a másikkal az Őrkőnél – Istenem, reszketek, ha csak
rágondulok?
– De dédpapa, ne izgassa föl magát! – korholta a gyermek.
– Nem fogom, nem fogom – ígérte reszketeg hangon az öregember. – Mostanra mán
mindennek vége. Elfelejtették – engemet kivéve, meg azokat, akik levették a jelzést – a
jelzést, amék Dunwich felé mutatott, mer illen helyrül még tunni is borzasztó... – Megcsóválta
a fejét, elhallgatott.
– Zebulon bácsi – mondta Abner. – Én sohasem láttam Sarey nénét.
– Nem, nem, fiarn – akkor mán be vót zárva. Asszem mán születésed előtt is.
– Miért?
– Aztat csak Luther tudta – meg Isten. Most Luther elment, Isten meg nem látszik tudni
rulla, hogy Dunwich még itt van.
– Mit csinált Sarey néne Innsmouthban?
– Rokonokat vizitált.
– Azok is Whateley-k?
– Nem Whateley-k. Marshok. Az öreg Obed Marsh vót a tata nagybátyja. Ő meg a
felesége, akit kalmárkodás közbe tanált – Ponapén, ha tudod, mi az.
– Tudom.
– Télleg? Nem gondútam. Aszongyák, Sarey megvizitelte a Marsh rokonságot – Obed
fiját, vagy unokáját – sose tuttam, méket. Nem hallottam rulla. Nem érdekűt. Elvarázsolták a
jányt. Aszongyák, ki vót cseréve, mikó visszagyütt. Léha vót. Nyughatatlan. Összehorgót az
apjával. Osztán nem sokkal később Luther bezárta abba a szobába, és ott is maratt haláláig.
– Mennyi idő után?
– Három-négy hónappal. Luther sose monta, mér. Senki se látta többet, csak mikor mán
a koporsóba feküdt. Két, tán három éve. Osztán egy évre rá, hogy visszagyütt Innsmouthbul,
nagy kalamajka vót ebbe a házba – verekedés, sikoltozás, ordibálás ?, majdnem az egész
Dunwich hallotta, de senki se gyött ide megnézni, hogy mi az, oszt másnap Luther aszonta,
hogy Sareyt megbűvűték. Lehet. De lehet, hogy más vót.
– Mi más, Zebulon bácsi?
 – Ördög dolga – vágta rá azonnal az öregember. – De el is feledtem, hogy te tanult ember
vónál. A Whateley-k közt sose vót valami sok a művelt ember. Lavinny a’ vót, olvasta azokat
a borzalmas könyveket, amékek nem tettek jót neki. Meg Sarey is olvasgatott. Aszongyák,
keveset tanulni annyi, mint a semmi – ha az ember keveset tanul, nehezebben él meg, mintha
semmit se tanulna.
Abner mosolygott.
– Ne nevessé’, fiam!
– Nem nevetek, Zebulon bácsi. Egyetértek veled.
– Akkor, ha szembekerűsz véle, tuggyad, mit tegyél! Ne ájj meg gondolkodni, csak
intézd el!
– Mit?
– Bár tunnám, Abner! Nem tom. isten tuggya. Luther tudta. Luther halott. Asszem, Sarey
is tudta. Ő is halott. Most mán senki se tudhatja, miféle borzalom az. Ha imádságos ember
lennék, imádkoznék, ne tudd meg – de ha mégis, nehogy elkezgyed találgatni a
műveltségeddel, csak csináld, amit tenni kő! A nagyapád hagyott följegyzéseket – keresd
meg! Abbul megtudhatod, mifélék vótak a Marshok – nem ollanok, mint mink – valami
szörnyű történt velök – és lehet, hogy kinyúltak, megérintették Sareyt...
Valami állt az öregember és Abner Whateley között – valami megnevezetlen, talán
ismeretlen; de olyasmi volt, ami megborzongatta Abnert, hiába akarta tudatosan
elbagatellizálni a dolgot.
– Elolvasom, amit elolvashatok, Zebulon bácsi – ígérte.
Az öregember biccentett és intett a fiúnak, jelezve, hogy föl akar állni, és vissza akar
menni a homokfutóhoz. Zebulon Whateley búcsúra emelte a kezét, a legényke odacsapott az
ostorral a ló farára, és a cséza elindult.
Abner csak állt ott egy pillanatig, a távolodó járművet bámulva. Zavart és ingerült volt –
zavarba ejtette a célzás a Zebulon Whateley szavai mögött lappangó félelmetesre, és
fölingerelte, hogy nagyapja minden ünnepélyes felszólítása mellett is ilyen kevés tennivalót
hagyott rá. De ezt nyilván azért tette, hogy semmiféle kellemetlenség ne várja Abnert, amikor
végre megérkezik az öreg házba. Ezt másképpen nem lehetett magyarázni.
Mégsem volt teljesen meggyőzve. Miféle borzalom lehet az, amiről semmit sem kell
tudnia, csak ha muszáj? Vagy Luther Whateley elrejtette a rejtély kulcsát valahol a házban?
Kételkedett benne. Nem a nagyapjára vallott, hogy tekervényes utat keressen, amikor mindig
nyers és egyenes volt.
A vásárolt élelmiszert bevitte a házba, elrakta, és leült, hogy cselekvési tervet készítsen.
Az első, hogy átkutatja a malmot, és eldönti, van-e valamilyen masina, amit meg lehetne
menteni. Ezután keresni kell valakit, aki vállalja, hogy elbontja a malmot és a fölötte levő
szobát. Ezután el kell rendeznie a ház és a hozzá tartozó birtok dolgát, bár ezt csüggesztően
hiábavalónak érezte: aligha fog találni bárkit is, aki hajlandó lenne Massachusettsnek egy
olyan isten háta mögötti zugába költözni, mint Dunwich.
Azonnal munkához látott.
Ám a malom átkutatása során kiderült, hogy a gépezeteket – kivéve azokat, amelyek a
lapátkereket hajtották – leszerelték és feltételezhetően eladták. Talán ennek az üzletnek a
haszna is benne volt abban az örökségben, amelyet Luther Whateley hagyott hátra az
unokájának az arkhami bankban. Abner ily módon megtakarította a gépek leszerelésének
fáradságát, mielőtt megkezdenék a bontást. Az öreg malom pora majdnem megfojtotta: vagy
három centi vastagon borított mindent, nagy felhőkben gomolygott, miközben Abner
keresztüllépkedett az üres, pókhálós helyiségeken. A por eltompította a lépéseit, és örült,
amikor kijöhetett, hogy megkerülje a malmot, és egy pillantást vessen a lapátkerékre.
Bizonytalanul egyensúlyozott végig a keréktartó keret deszka szegélyén, hátha
megroskad, ő pedig leesik a vízbe; ám a szerkezet kitartott, a fa nem engedett, és Abner
hamarosan elérte a kereket. Remek példánya volt a tizenkilencedik századközépi iparnak. Kár
szétszedni, gondolta Abner. Talán el lehetne távolítani a kereket, és találni egy helyet,
múzeumot, vagy egy olyan épületet, amilyet az amerikai építészeti örökség fennmaradásáért
buzgólkodó gazdagok szoktak helyrehozni.
Már éppen elfordulóban volt a keréktől, amikor a szeme megakadt egy sor apró, nedves
lábnyomon, amely a lapátokon át vezetett. Közelebb hajolt, megvizsgálta, de csak annyit
láthatott, hogy a nyomok részben már fölszáradtak, nem állapíthatott meg többet, csak hogy
valami apró állat, valószínűleg békaféle – kecskebéka vagy varangy – lába hagyhatta, amely,
úgy látszik, a korai órákban, napfölkelte előtt mászott föl a kerékre. Abner pillantása követte a
nyomokat és odaért a fönti szoba törött zsalugáteréhez.
Egy pillanatig állt és töprengett. Eszébe jutott a bezárt szobában, a faburkolat tövében
megpillantott békaszerű lény Talán az szökött ki a törött üvegablakon? Vagy ami valószínűbb,
egy fajtársa fölfedezte jelenlétét és bemászott hozzá. Enyhe szorongás mocorgott Abnerben,
de ő ingerülten félresöpörte; hogy egy hozzá hasonlóan értelmes embert így felizgasson a
nagyapja emlékéhez tapadó tudatlanság, babonás rejtelem légköre!
Mindazonáltal megkerülte a házat, és fölment a lépcsőn a bezárt szobáig. Amikor
kinyitotta az ajtót félig-meddig azt várta, hogy komoly változást észlel odabent ahhoz képest,
amire tegnap estéről emlékezett, de azonkívül, hogy a napfény akadálytalanul bejutott, más
változást nem tapasztalt.
Odament az ablakhoz.
Nyomok voltak a párkányon. Egy sor kifelé vezetett, a másik befelé. A méretük
különbözött. A kifelé vezető nyomok picik, alig centiméteresek voltak. A befelé vezetők
kétszer akkorák. Abner közelebb hajolt és lenyűgözve bámulta őket.
Nem volt zoológus, de azért járatlan sem volt ebben a tudományban? Eddig még
álmában sem látott az ablakpárkányon levő nyomokhoz foghatót. Az úszóhártya meglétét
vagy látszatát leszámítva, tökéletes, miniatűr emberi tenyér – és talpnyomok voltak.
Noha alapos kutatást folytatott a teremtmény után, semmi jelét sem látta, végül némileg
felindultan távozott a szobából, bezárva maga mögött az ajtót, máris bánva a hirtelen ötletet,
amely idevezette, és amely miatt kitörte a benti világot a kintitől olyan sokáig elválasztó
üveglapot.
 
III.
 
Nem igazán volt meglepve, amikor megtudta, hogy Dunwichben nem akad senki, aki
vállalná a malom elbontását. Még olyan asztalosoknak, akiknek rég nem volt munkájuk, sem
fűlt a foguk hozzá, mindenféle kifogásokat találtak, amelyekben Abner játszva fölismerte a
hellyel kapcsolatos, közös babonás félelem álcázását. Kénytelen volt Aylesburybe hajtani, de
noha ott nem ütközött nehézségbe találni három izmos fiatalembert, akik brigádban
hajlandóak voltak szétszedni a malmot, Abner mégis kénytelen volt várni, míg előző
munkájukat befejezik, és azzal az ígérettel tért vissza Dunwichbe, hogy „egy hét, tíz nap”
múlva jönnek.
Ezt követően rögtön nekikezdett átvizsgálni mindazt, ami Luther Whateley után maradt a
házban. Akadtak újságkötegek – főképpen az Arkhami Hírharsona és az Aylesbury Herold
példányai – porosak, dohosak, kortól megsárgultak, ezeket félretette tüzelőnek. Maradtak
könyvek is. Abner úgy döntött, ezeket egyenként nézi át, nehogy valami értékeset tegyen
tönkre. Voltak még levelek is, amelyeket azonnal eltüzelt volna, ha az egyikben véletlenül
meg nem pillantja a „Marsh” nevet.
„Luther, különös dolog történt Obed nagybátyánkkal. Nem is tudom, hogyan mondjam el
neked. Nem tudom, hogyan tehetném hihetővé. Nem vagyok biztos benne, hogy a kezemben
van-e minden tény, amely a témával kapcsolatos. Nem tudom másnak tekinteni, mint
badarságnak, amellyel szándékosan el akarnak rejteni valami botrányosat, tudod, hogy a
Marshok mindig túloztak és kimondott érzékük volt a csalárdsághoz. Álnok emberek, mindig
is azok voltak.
De Alizah kuzintól azt hallottam, hogy Obed, amikor fiatal volt, és néhányan mások
Innsmouthból kereskedelmi vitorlásaikkal elhajóztak a polinéziai szigetekre, ott valami
különös népekkel találkoztak, akik „mélyben lakóknak” nevezték magukat, és egyaránt
képesek voltak a föld színén és a víz alatt élni. Más szóval kétéltűek lehettek. El tudod ezt
hinni? Mert én nemigen. De a legfurcsább, hogy Obed és még néhányan, ebből a népből
vettek feleséget, majd hazahozták őket, hogy velük éljenek.
Ez a legenda. Következzenek a tények. Azóta a Marsh család félelmesen fölvirágoztatta
kereskedelmét. Mrs. Marsh sohasem mozdul ki a házból, leszámítva amikor bizonyos
zártkörű ügyek a Dagon Rend épületébe szólítják. „Dagon”, állítólag tengeri isten. Én semmit
sem tudok ezekről a pogány vallásokról, de nem is akarok tudni. A Marsh gyerekeknek
nagyon sajátos a külsejük. Nem túlzok Luther, amikor azt mondom, olyan széles a szájuk,
olyan áll nélküli az arcuk, és akkora nagy, meredt szemük van, hogy néha az az érzésem,
sokkal inkább békákat látok, mint embereket. De legalább, amennyire meg tudom állapítani,
nincs kopoltyújuk. Azt mondják, a „mélyben lakóknak” van, és ők Dagont tartják uruknak,
vagy valamely más tengeri istenséget, akinek a nevét nem tudom kiejteni, még kevésbé
megjegyezni. Nem érdekes. Ez is csak olyan fecsegés, amit a Marshok találtak ki saját céljaik
érdekében, de istenemre, Luther, abból ítélve, hogy Marsh kapitány hajóiban – a Columbia
brigantinban, a Szumátra királynője bárkában, a Hetty briggben meg a többiben – se vihar, se
más nem tesz kárt a legcsekélyebb mértékben sem, miközben lebonyolítják a kelet-indiai
kereskedelmet még az is lehetséges, hogy magával Neptunnal kötöttek üzletet!
Aztán előfordulnak fura dolgok a parton is, ahol a Marshok élnek. Éjszakai úszások.
Kiúsznak az Ördögzátonyig, amelyik, mint tudod, másfél mérföldnyire van innen az
innsmouthi kikötőtől. Az emberek kerülik Marshékat, kivéve Martinékat és még néhány más
családot, amelyek szintén érintve vannak a kelet-indiai kereskedelemben. Most, hogy Obed
eltávozott – és feltételezem Mrs. Marsh is, mivel nem látható többé ?, az öreg Obed kapitány
gyermekei és unokái követik különös útjait.”
A levél ezután az árakról való közönséges értekezéssé laposodott – nevetségesen
alacsony számok voltak fél századdal későbbi szemmel nézve; Luther Whateley bizonnyal
fiatal, nőtlen férfi lehetett, amikor ezt a levelet megírta neki Ariah, egy olyan unokatestvér,
akiről Abner sohasem hallott. Amit a Marshokról mondott, az nem volt semmi – vagy talán
minden, ha Abnernek kezében lett volna a kirakós játék kulcsa, ám ő, mint egyre növekvő
ingerültséggel tapasztalta, csupán néhány összefüggéstelen részt birtokolt.
De ha Luther Whateley elhitte volna ezt a badarságot, megengedte volna sok évvel
később a lányának, hogy meglátogassa a Marsh rokonságot? Abner kételkedett benne.
Átfutott más leveleket, számlákat, elismervényeket, közönséges beszámolókat bostoni,
newburyporti, kingsporti kirándulásokról, levelezőlapokat is, majd végül a kezébe került
Ariah bácsi újabb levele, amely a keltezés szerint csaknem az után íródott, amelyet Abner már
olvasott. A kettőt tíz nap választotta el egymástól, így Luthernek volt ideje, hogy válaszoljon.
Mohón nyitotta szét a levelet.
Az első lapon bizonyos lényegtelen családi ügyekről volt szó, egy másik rokon
házasságáról, aki nyilvánvalóan Ariah húgát vette el; a második oldal a kelet-indiai
kereskedelem jövőjéről elmélkedett, egy bekezdés Whitman új könyvéről szólt – csakis
Waltról lehetett szó; de a harmadik láthatóan arra volt válasz, amit Whateley nagypapa
írhatott a család Marsh ágával kapcsolatban.
„Nos Luther, talán igazad van abban, hogy a faji előítéletek játszanak szerepet a
Marshékkal kapcsolatos ellenszenvben. Tudom, hogy az emberek miként éreznek más
fajtákkal szemben. Elég sajnálatos, de az oktatás hiánya sok teret hagy az efféle
előítéleteknek. Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy mindent ennek a rovására kell
írni. Nem tudom, miféle fajtával találkoztak a Marshok, amely olyan különös külsőt
kölcsönzött a családnak Obed után. A kelet-indiai népek – amelyeket láttam és emlékszem
rájuk a kereskedelem korai napjaiból – olyan vonásokkal bírnak, mint mi magunk, csak a
bőrük színe más – rézszínnek nevezhetnénk. Egyszer láttam egy hasonló külsejű
bennszülöttet, de ő nyilvánvalóan nem volt tipikus arrafelé, mert minden munkás elkerülte a
kikötőben, ahol láttam. Már elfelejtettem, hol volt, de azt hiszem Ponapén.
Azt el kell ismerni, hogy a Marshok nagyon maguknak valók – azokkal a családokkal
együtt, amelyek ugyanazon felhő alatt húzódnak meg, és többé-kevésbé ők igazgatják a
várost. Az talán jellemző, de lehet véletlen is, hogy egy városi tanácsnok, aki ellenük beszélt,
nem sokkal később vízbe fulladt. Én vagyok az első, aki elismeri, hogy ennél meglepőbb
egybeesések is gyakran fordulnak elő, de biztos lehetsz benne, hogy legtöbbször azok az
emberek esnek áldozatul, akik nem szeretik Marshékat.
Tudom, elemző elméd hideg az efféle beszédekhez; nem is mondok többet.”
És nem is írt többet. Abner hiába kutatta át a levélkötegeket. Ariah ettől kezdve csak a
legközönségesebb családi ügyekkel foglalkozott. Luther Whateley nyilvánvalóan kifejezésre
juttatta a pletykák iránti ellenszenvét; már fiatalemberként is igen fegyelmezett lehetett.
Abner csupán egyetlen utalást talált holmi innsmouthi rejtéllyel kapcsolatban ?egy
újságkivágást, amely nagyon homályosan volt megírva, azt sejtetve, hogy a kiküldött riporter
nem igazán tudta, miről van szó. Az 1928-as szövetségi akcióval foglalkozott Innsmouth
környékén, amikor megpróbálták lerombolni az Ördögzátonyt, a vízpart egy tekintélyes részét
felrobbantották, és tömegével tartóztatták le a Marshokat, a Martinokat és más családok
tagjait. De ez az esemény évtizedekkel később következett be Ariah leveleinél.
Abner a Marshokkal foglalkozó leveleket a zsebébe tette, a többit pedig elégette, az
egészet kivitte a folyópartra és tüzet rakott belőle. Ott állt, figyelte a lángokat, nehogy a szél
szikrákat hordjon a környező fűre, amely az évszak ellenére száraz volt. Örült a füstszagnak,
mivel dögbűz lebegett a parton; egy hal maradványaiból származott, amelyet valami ragadozó
zsákmányolt, Abner szerint vidra lehetett.
Ahogy állt a tűz mellett, szeme végigfutott a vén Whateley-házon, és lehangoltan
megállapította, hogy valóban nagyon ideje lebontani a malmot, mert Sarey néne börtönéből,
ahol ő törte be az üveget, több ablakszem a kerettel együtt kihullott. Az ablaküveg cserepei
szétszóródtak a lapátkeréken.
Mire a tűz kellően leégett ahhoz, hogy otthagyhassa a nap is a vége felé járt. Elköltötte
szerény vacsoráját és mivel aznapra már eleget olvasott, úgy döntött nem keresi meg azokat a
„följegyzéseket”, amelyekről Zebulon bácsi beszélt. Kiment, hogy a verandáról élvezze az
alkonyt és az estét, és megint hallotta a békák és kecskefejők harsogó kórusát.
Korán lefeküdt, mert szokatlanul fáradt volt.
Mindazonáltal nem tudott elaludni. Egyrészt meleg volt a nyári éjszaka; alig mozdult a
levegő. Másrészt még a békák kuruttyolásán és az ördögi makacssággal kiáltozó kecskefejők
hangjain át is hallhatta a ház neszeit, azt a recsegést-nyögést, amellyel egy főleg fából épült
ház szokta eltenni magát éjszakára; valami különös csoszogó vagy súrlódó félig vánszorgást,
félig szökdécselést – Abner a patkányoknak tulajdonította, amelyek bizonnyal hemzsegnek a
malomban –, és csakugyan, tompa zajok voltak, és mintha bizonyos távolságból jöttek volna.
Egyszer fa reccsent és üveg csörrent, Abner feltételezése szerint valószínűleg a malomkerék
fölötti szobában. A ház gyakorlatilag darabokra hullott körülötte; mintha Abner lett volna a
katalizátor, amely felgyorsítja a vén alkotmány megsemmisülését.
Ez az ötlet mulattatta, mivel arra kellett gondolnia, hogy akarva-akaratlanul nagyapjának
ünnepélyes felszólítását hajtja végre. Ettől földerülve elaludt.
Kora reggel ébredt a telefon csöngésére, amelyet előrelátóan beköttetett dunwichi
tartózkodása idejére. Már levette a kagylót a falra szerelt ódon készülékről, amikor rájött,
hogy csoportos vonalról van szó, nem is őt keresték. A fülébe hasító női hang azonban olyan
sikoltó kitartással beszélt, hogy Abner egyszerűen hozzáfagyott a telefonhoz.
– Mondom magának, Mis’ Corey, hallottam egyetmást múlt éccaka – mán megint beszélt
a főd, éjféltájt osztán hallottam azt a sikítást – sosem gondútam vón, hogy egy tehen így képes
vernyákűni – akár a nyúl, csak mélyebben. Ez a Lutey Sawyer tehene vót – máma reggel
tanáták meg – több mint felit megették az állatok...
– Mis’ Bishop, csak nem feltételezi... hogy megen visszagyütt?
– Nem tom. Isten ne aggya, hogy így legyen. De ugyanaz, mint mútkorába.
– Csak egy tehent kapott el?
– Igen, csak egyet. Többet nem hallottam. De hát a mútkor is így kezdődött, Mis’ Corey.
Abner csöndesen a helyére akasztotta a kagylót. Komoran elmosolyodott a dunwichi
bennszülöttek eszelős babonaságának eme bizonyítéka hallatán. Sohasem mérte föl igazán a
tudatlanság és babonaság mélységét, amelyben az ilyen Dunwichhoz hasonló isten háta
mögötti helyek lakói élnek, pedig hite szerint ez még csupán egy enyhe példa lehetett.
Ám kevés ideje volt arra, hogy eltűnődjön a dolgon, mivel be kellett mennie a városba
friss tejért. Egyfajta megkönnyebbüléssel lépett ki a reggeli napfénybe és a felhők közé, mert
addig is megszabadulhatott a háztól.
Tobias Whateley szokatlanul rosszkedvű és hallgatag volt, amikor Abner belépett. Abner
nemcsak neheztelést érzett a viselkedésén, de szinte tapintható volt a félelem. Meg volt
döbbenve. Tobias csupán egytagú motyogásokkal válaszolt. Abner elhatározta, hogy beszédbe
elegyedik vele, és mesélni kezdte mit hallott a telefon csoportos vonalán.
– Tudom – felelte Tobias kurtán, Abner először látott az arcán leplezetlen rettegést.
Döbbenten elhallgatott. Tobias pillantásában a félelem küzdött az ellenségességgel.
Tisztán lehetett látni, még mielőtt lesüthette volna a szemét, hogy átvegye Abnertől a pénzt.
– Találkozott Zebulonnal? – kérdezte halkan.
– A háznál várt – felelte Abner.
– Beszélt vele?
– Beszélgettünk.
Tobias mintha azt várta volna, hogy a rokonok bizonyos dolgokat tisztáztak egymással;
viselkedéséből ítélve zavarban volt az események alakulásától, mintegy sejtetve, hogy vagy
Zebulon nem azt mondta el, amit Tobias várt tőle, vagy Abner nem követte mindenben
dédnagyapja utasításait. Abner kezdett teljesen megzavarodni; a telefonáló bennszülöttek
babonás fecsegése, Zebulon bácsi különös célzásai után Tobias kuzin viselkedése mélységes
értetlenséggel töltötte el. Tobias semmivel sem volt hajlandó őszintébben beszélni, mint
Zebulon, duzzogva megtartotta magának a szavakat – mindketten úgy tettek, mintha
Abnernek magától kellene mindent tudnia.
Döbbenten hagyta el a boltot és visszament a Whateley-házhoz, elhatározva, hogy
amennyire lehetséges, sietteti ügyeit, hogy mielőbb elhagyhassa ezt az isten háta mögötti
városkát, fura, babonás népével egyetemben, akiknek nagy része a rokona volt.
Ennek érdekében folytatta munkáját, és nekilátott a nagyapai holmik rendezgetésének,
rögtön amint elköltötte a reggelijét, ami igen szűkösre sikeredett, mert a kellemetlen látogatás
a boltban elvette korábbi egészséges étvágyát.
Csak késő délután találta meg a följegyzést, amelyet keresett – egy öreg főkönyvet,
amelybe maga Luther Whateley rótt néhány bekezdést, a tulajdon görcsös írásával.
 
IV.
 
A könnyű vacsora után meggyújtotta a lámpát, leült a konyhaasztalhoz, és fellapozta
Luther Whateley főkönyvét. Ahogy szétnyitotta, látta, hogy az első lapokat kitépték, de amint
megvizsgálta a fűzésen maradt papírfoszlányokat, arra a következtetésre jutott, hogy azokon a
lapokon csak számlák voltak, mintha a nagyapja egy ócska, be nem telt számlakönyvet fogott
volna be, eltávolítva belőle a prózaibb célra használt oldalakat.
A bejegyzések kezdettől rejtélyesek voltak. Keltezés nem volt, csupán a hét napjait
tüntették fel.
„Ezen a hétfőn válaszolt Ariah a kérdésemre. S.-t többször látták Ralsa Marshsal, Obed
dédunokájával. Együtt úsztak éjszaka.”
Ez volt az első nyilvánvaló utalás Sarey néne innsmouthi látogatására, amellyel
kapcsolatban a nagypapa kikérdezte Ariah-t. Valami arra ösztönözte Luthert, hogy ilyeneket
kérdezzen. Amennyire Abner ismerte nagyapja jellemét, abból arra következtetett, hogy a
kutatás akkor kezdődött, mikor Sarey visszatért Dunwichbe.
De miért?
A következő bejegyzést beragasztották, láthatóan géppel írt levél volt, amelyet Luther
Whateley kapott.
„Ralsa Marsh valószínűleg a család legvisszataszítóbb tagja. Küllemét tekintve szinte
degenerált. Tudom, azt mondtad, hogy a lányaid közül Libby a legcsinosabb; de még így sem
tudjuk elképzelni, hogy Sarey miként állhatott le egy olyan undorító alakkal, mint Ralsa,
akiben kiteljesedik minden jellemző, amelyet a Marsh család produkált, miután Obed azt a
különös házasságot kötötte a polinéz nővel (a Marshok tagadják, hogy Obed felesége
polinéziai lett volna, de természetesen akkortájt oda járt kereskedni, és én nem hiszek a
térképeken nem szereplő sziget történetében).
Amennyire megbizonyosodhattam róla – végül is több mint két hónapja – illetve inkább
négy –, amíg Sarey vissza nem tért Dunwichba, állandóan együtt voltak. Meglep, hogy Ariah
nem értesített. Egyikünk sem akadályozhatta meg Sarey-t, hogy ne találkozzék Ralsával,
végül is unokatestvérek, ő pedig Marshékhoz ment látogatóba, nem hozzánk.”
Abner véleménye szerint ezt a levelet egy asszony írta, ugyancsak rokon, aki bizonyos
mértékig neheztelt Lutherre, mivel nem hozzájuk küldte Sareyt. Luther nyilvánvalóan
Ralsával kapcsolatban faggatta ki.
„Szombat. Ariah továbbra is állítja, hogy a mélyben lakók egy vallási csoport, egy
szekta. Félemberek. Azt mondta, a tengerben élnek és Dagont imádják. Meg egy másik,
Chtulhu nevű istent. Kopoltyús emberek. Sokkal inkább a békákra és varangyokra
emlékeztetnek, mint a halakra, bár a szemük halszerű. Azt állítja, Obed néhai felesége
közülük való. Állítólag Obed gyermekei valamennyien viselik a jegyeiket. Kopoltyús
Marshok? Másképpen hogyan úszhatnak ki másfél mérföldet az Ördögzátonyig és vissza? A
Marshok keveset esznek, hosszú ideig bírják étel és ital nélkül, gyorsan növekszenek vagy
zsugorodnak.” (Luther ehhez négy megvető felkiáltójelet biggyesztett hozzá.)
„Zadok Allen esküszik, hogy látta Sareyt, amint kiúszott az Ördögzátonyhoz. A Marshok
vitték el odáig. Valamennyien meztelenek voltak. Esküszik, hogy a Marshoknak kemény,
rücskös bőrük van. Némelyik pikkelyes, mint a halaknak! Esküszik, hogy látta őket halakat
űzni és enni! Úgy tépték szét őket mint az állatok.”
Most ismét levélrészlet következett, amely kétségtelenül Whateley nagypapa valamelyik
levelére válaszolt.
„Azt kérded, ki a felelős a Marshokkal kapcsolatos nevetséges mesékért. Nos Luther,
lehetetlen megnevezni egy vagy akár tucat embert több nemzedéken át. Azzal egyetértek,
hogy az öreg Zadok Allen túl sokat fecseg és iszik, az is lehet, hogy tódít. De ő csak egy.
Tény, hogy ez a legendárium – vagy badarság, ahogy te nevezed – egyik nemzedékről a
másikra hagyományozódik. Három generáció óta. Elég egy pillantást vetni Obed kapitány
némely leszármazottjára, hogy megértsd, hogyan keletkezett. Voltak Marshok, akikre azt
mondták, olyan borzalmasak, hogy rájuk se lehet nézni. Öregasszonyok meséi? Hát Dr.
Rowley Marsh egyszer túl beteg volt, hogy kimenjen a Marsh-család egyik asszonyához, így
Dr. Gilmant hívták ki, és ő mindig azt mondta, hogy amit a világra segített, az nem egészen
ember volt. Ezt a bizonyos Marsht soha senki sem látta, noha később egyesek azt állították,
hogy láttak két lábon járni lényeket, akik nem voltak emberek.
Kurta, de sokatmondó kétszavas bejegyzés következett: „Megbüntettem Sarey-t.”
Ez jelezhette azt az időpontot, amikor megkezdődött Sarey Whateley börtönbüntetése a
malom fölötti szobában. A bejegyzés után egy darabig nem esik szó Luther naplójában a
lányról. Ehelyett mindenféle keltezetlen bejegyzések következtek, a tinták különböző színéből
ítélve különböző időpontokban írták őket, noha összefüggtek egymással.
„Sok béka. Valósággal megszállják a malmot. Mintha a Miskatonic mocsárrá változott
volna. Nehéz elaludni. A kecskefejők is hangosabbak, vagy csak képzelem?... Harminchét
békát számoltam meg a verandán ma este.”
Több ilyen jellegű bejegyzés követte egymást. Abner mindet elolvasta, de nem értette,
mire akar kilyukadni az öregember. Luther Whateley ezután a békákról, ködről, halakról és a
Miskatonicban való mozgásukról írt naplót – hogy mikor ugrottak ki a vízből meg ilyesmi. Ez
lényegtelen adatnak tűnt semmi kapcsolatban nem lehetett Sarey dolgával.
Újabb szünet következett a feljegyzésekben, azután egyetlen, aláhúzott mondat:
ARIAH-NAK IGAZA VOLT!
De miben volt igaza? tűnődött Abner. És honnan tudta meg Luther Whateley, hogy igaza
volt? Semmi nyoma nem maradt annak, hogy Ariah és Luther tovább folytatták volna
levelezésüket, vagy hogy Ariah írni akart volna a nehéz természetű Luthernek, anélkül, hogy
erre maga Luther szólította volna fel.
Most egy olyan rész következett a naplóban, amelybe újságkivágásokat ragasztottak.
Nem függtek össze, de Abner annyit meg tudott állapítani, hogy valamivel több mint egy év
telt el Luther legutolsó följegyzései óta, amit roppant meglepőnek talált. Illetve a szünet
közelebb állt a két évhez.
„R. ismét kint van.”
Ha Luther és Sarey voltak a ház egyedüli lakói, akkor ki az az „R” – Talán Ralsa Marsh
jött látogatóba? Abner ebben kételkedett, mivel semmi sem utalt arra, hogy Ralsa bárminemű
vonzalmat táplált volna távoli unokatestvére iránt, különben már korábban idejött volna.
A következő bejegyzés mintha sehová sem tartozott volna.
„Két teknős, egy kutya, egy mormota maradványai. Bishop – két tehén, a legelő
Miskatonic felőli végében.”
Kicsivel később a következő adatokat vezette be Luther.
„Egy hónap alatt összesen lo lábasjószág, 6 birka. Ocsmány változások; méret étel m.-
ségével arányos. Z. ideát. Aggódik pletykák miatt.”
Z. lehet Zebulon – Abner szerint igen. Zebulon alighanem hiábavalóan járt itt, mert
Abnernek csupán tétova célzásokat tett a házban uralkodó állapotokra, abból az időből,
amikor Sarey néne a szobába zárva élt. Zebulon a beszélgetés tanúsága szerint kevesebbet
tudott Abnernél is, miután ő elolvasta a nagyapja jegyzeteit. Viszont tudott a jegyzetekről; így
hát Luther biztosan elmondta neki, hogy lejegyzett bizonyos tényeket.
Ám e jegyzetek inkább vázlatnak tűntek valamihez, amit később kellett volna
kidolgozni; roppant rejtélyesnek tűntek, ha csak valaki nem rendelkezett azzal a tudással, mint
Luther Whateley. Ám a későbbi bejegyzésekből egyre nyilvánvalóbb riadtság volt
kiolvasható.
„Ada Wilkerson elment. Dulakodás nyomai. Erős ellenszenv Dunwichban. John Sawyer
az öklét rázta felém az utca biztos túloldaláról, ahol nem érhettem el.”
„Hétfő. Ez alkalommal Howard Willie. Egy cipőt találtak, még a láb is benne volt!”
Végükhöz közeledtek a feljegyzések. Sajnos néhány oldalt kitéptek – némelyiket heves
indulattal – és nem maradt nyoma, miért bántak ilyen indulatosan Whateley nagypapa
beszámolójával. Akárki tehette, maga Luther is; lehet, gondolta Abner, hogy úgy érezte, túl
sokat beszélt, és el akart pusztítani mindent, amelyből a későbbi olvasó megfejthetné miért
volt bezárva haláláig Sarey néne. Bizonyára ez történt.
A következő bejegyzés ismét a rejtélyes „R”-rel foglalkozott.
„R. végre visszajött.”
Azután: „Beszögeztem Sarah szobájának ablakain a zsalugátereket.”
Végül: „Ha egyszer veszít a súlyából, akkor óvatos diétán és ellenőrizhető méretben kell
tartani.”
Valamilyen módon ez volt a legtitokzatosabb bejegyzés. Ez az „ő” vajon szintén „R.” –
Ha így van, akkor miért kell gondosan diétáztatni, és hogy értette Luther az ellenőrizhető
méretet? Abner ezekre a kérdésekre nem talált választ, sem az eddig tanulmányozott
anyagban, sem ebben a naplóban – vagy napló formában írott, töredékes beszámolóban ?, sem
a korábban átolvasott levelekben.
Félrelökte a füzetet, ellenállt a kísértésnek, hogy elégesse. Izgatott volt, főképpen azért,
mert volt egy olyan kínos sejtése, hogy minél hamarabb meg kellene fejtenie az öreg házban
bebalzsamozott titkot.
Későre járt; már egy ideje leszállt a sötétség, az örökké zajongó békák és kecskefejők
hangja egyszerre erősödött fel az épület körül. Abner egy időre elszakította gondolatait az
összefüggéstelennek tűnő feljegyzésektől, és előhívta emlékezetéből a családi babonákat.
Ugyanazok voltak, amelyekben az egész vidék hitt: hogy a békák, a kecskefejők, a baglyok
kiáltása halált jelent; ettől a gondolat átugrott a kétéltű kapcsolatra, Abner szeme előtt a békák
átalakultak az innsmouthi Marsh-klán képviselőivé, ahogyan azokban a levelekben írják le
őket, amelyeket Luther sok éve félretett.
Ez a gondolat különös módon meghökkentette. Csakugyan feltűnő, milyen makacsul
vartyognak és brekegnek errefelé a békák és a varangyok. De hát a békafélék mindig is nagy
számban éltek Dunwich környékén, és Abner nem tudhatta, hogy érkezése előtt milyen régen
kezdtek hangoskodni a vén Whateley-ház körül. Elvetette a gondolatot, hogy ez bármilyen
kapcsolatban állna az ő érkezésével; sokkal valószínűbb, hogy a Miskatonic közelsége és a
túlparti morotva Dunwich határában indokolja ilyen nagyszámú béka jelenlétét.
Felindulása lelohadt, és már nem idegeskedett a békák miatt. Fáradt volt. Fölállt, Luther
Whateley jegyzeteit az egyik csomagjába tette azzal a szándékkal, hogy magával viszi, és
addig találgat, amíg képes nem lesz valami értelmet kihámozni belőle. Valahol kell lennie
valamilyen kulcsnak. Ha szörnyű események történtek a környéken, akkor Luther Whateley
gyér följegyzésein túl is kellett maradnia nyomának. Semmi haszna Dunwich lakóit faggatni;
tudta, hogy tartani fogják a szájukat egy hozzá hasonló „kutyakergette” előtt még akkor is, ha
többüknek rokona.
Ekkor eszébe jutottak az újságok, amelyek még mindig félre voltak téve későbbi elégetés
céljára. Fáradtsága ellenére átfutotta az Aylesbury Herold kötegeit, amelyekben időről-időre
előfordultak dunwichi hírek is.
Egy órányi kapkodó kutatás után három homályos cikket talált, egyiket sem a szokásos
dunwichi rovatban, amelyek megerősítették Luther Whateley pénztárkönyvének följegyzéseit.
Az első címe az volt: Vadállatok szarvasmarhákat pusztítottak el Dunwich környékén.
„Számos szarvasmarhát és birkát mészárolt le a Dunwich környéki tanyákon valamilyen
vadállat. A mészárlás helyszínén maradt nyomok azt sugallják hogy nagy állat lehetett, noha
Behtnall professzor, a Miskatonic egyetem antropológusa szerint nem lehetetlen, hogy
farkasfalka lappang a Dunwich környéki erdős hegyekben. A nyomokból ítélve, ekkora állat
emberemlékezet óta nem lakott a keleti parton. A megyei hatóságok tovább nyomoznak.”
Akárhogy kutatott, nem találta a történet folytatását. Viszont ráakadt Ada Wilkerson
történetére.
„Valószínűleg bűntény áldozata lett három nappal ezelőtt Ada Wilkerson, 50 éves
özvegyasszony, aki Dunwichon kívül, egyedül élt a Miskatonic partján. Amikor dunwichi
barátnője hiába várta a megbeszélt időpontban, ellátogatott otthonába, de nem találta nyomát.
A ház ajtaja viszont be volt zúzva, a bútorokat felborogatták, mintha heves dulakodás történt
volna. A házban átható bűz érződött. Lapzártáig senki sem hallott Mrs. Wilkersonról.”
További két bekezdés kurtán közölte, hogy a hatóságok semmilyen nyomot nem találtak,
ami kapcsolatban lehetne Mrs. Wilkerson eltűnésével. Ismét előhozták a „nagy vadállat”
gyatra magyarázatát, meg Behtnall professzor vélekedését a farkasfalkáról, de ezenkívül
semmi többet, és a nyomozást azzal zárták le, hogy a hölgynek nem volt ellensége, sem
pénze, senkinek sem lehetett oka rá, hogy megölje.
Végül volt egy beszámoló Howard Willie haláláról, Döbbenetes bűntett Dunwichban cím
alatt.
„Huszonegyedike éjszakáján a 30 éves Howard Willie-t, dunwichi lakost kegyetlenül
meggyilkolták, amikor horgászat után hazafelé tartott a Miskatonic partján. Mr. Willie-t
Luther Whateley birtokától félmérföldnyire támadták meg egy fasorban. Bizonyosan heves
dulakodásra került sor, mert a föld minden irányban föl volt túrva. Szerencsétlen embert
legyűrték és valószínűleg darabokra téphették, mivel kizárólag a jobb lába maradt meg,
amelyen még mindig rajta volt a cipő. Hatalmas erővel téphették le a lábszárát.
Dunwichi tudósítónk szerint az emberek nagyon mogorvák, és magasra csapott közöttük
a harag, düh és félelem lángja. Sokakra gyanakszanak, akiket legalább részben felelőssé
lehetne tenni a történtekért, noha makacsul tagadják, hogy Dunwichben bárki is megölhette
volna Willie-t vagy Mrs. Wilkersont, aki két hete tűnt el, és azóta sem hallani róla.”
Ezután a cikk néhány adatot sorol föl Willie családi kapcsolatairól. A Herold következő
számai semmiféle információt nem közöltek a dunwichi eseményekről, mivel a hatóság és az
újságírók egyaránt a bennszülöttek szilárd elutasításának falába ütköztek akik még találgatni
sem voltak hajlandók, hogy mi történt. Ám volt egy állandóan visszatérő elem a nyomozók és
a sajtó megjegyzéseiben, mégpedig, hogy bizonyos észlelt nyomok vagy csapások mintha a
Miskatonicban tűnnének el, ami azt sugallja, az állat, amely a Dunwichban lezajlott
vérengzésekért felelős, a folyóból jött elő és oda is tért vissza.
Noha már éjfélre járt, Abner összeszedte a szétszórt újságokat, kivitte a folyópartra, ahol
eltüzelte őket, kivéve néhány kiszakított lapot, amelyek a dunwichi eseményekkel álltak
kapcsolatban. A levegő csöndes volt, nem érezte kötelességének a tűz figyelését, mivel már
nagy területet kiégetett, a fű pedig valószínűleg nem gyullad meg. Ahogy elindult hirtelen
meghallotta a kecskefejők és a békák őrjöngő crescendóban fölcsapó zajongásán át is a fa
recsegését és pattogását. Azonnal a bezárt szoba ablakára gondolt, és arrafelé indult.
Az égő újságok reszketeg, halvány fényében úgy rémlett, hogy az ablak jobban nyitva
van, mint korábban. Lehetséges, hogy összefog dőlni az egész malom? Ekkor a szeme
sarkából formátlan, mozgó alakot pillantott meg a malom kereke mögött, majd egy pillanattal
később hallotta a víz csobbanását. Aztán a békák hangja úgy fölerősödött, hogy semmi mást
nemhallott.
Hajlamos volt a lobogó lángok játékának tulajdonítani az árnyalakot. A csobbanást
előidézhették egy halcsapat tagjai is, amelyek egyszerre ugrottak ki a vízből. Ennek ellenére
úgy vélte, nem ártana még egy pillantást vetni Sarey néne szobájára.
Visszatért a konyhába, fogta a lámpát és fölment a lépcsőn. Kinyitotta a bezárt szobát,
kitárta az ajtót és csaknem hanyatt esett a folyosóra kicsapó bűztől. A Miskatonic, a mocsarak
szaga, annak a nyálkás üledéknek a bűze, amelyet a leapadt folyó hagy a köveken és a
mélyedésekben, valamilyen állat vackának émelyítő büdössége – mindez összekeveredett a
bezárt szobában.
Abner egy pillanatig csak állt a küszöbön, és reszketett. Igaz, a szag a nyitott ablakon át
is bejöhetett. Fölemelte a lámpáját, hogy több fény essen a malomkerék fölötti falra. Még ahol
állt, onnan is látni lehetett, hogy nem csupán az ablak tűnt el, de a kerete is. Még ebből a
távolságból is nyilvánvaló volt, hogy a keretet belülről törték ki!
 Hátraugrott, becsapta az ajtót, bezárta és lemenekült a lépcsőn, miközben logikus
gondolkodása készült megrendülni.
 
V.
 
Odalent igyekezett visszanyerni az önuralmát. Amit látott, csupán egy újabb részlet a
látszólag összefüggéstelen adatok bőségesen gyülekező halmazában, amely azóta növekszik,
hogy ő betette a lábát nagyapja házába. Most már meg volt győződve róla hogy bármely
valószínűtlennek tűnt elsőre, ezek az adatok mégis összefüggtek egymással. Csak azt kell
megtudnia, hogy melyik az az alapvető tény vagy elem, amely a többit összeköti.
Nagyon zaklatott állapotban volt, különösen, mert az a kínos meggyőződése támadt,
hogy tud minden tényt, amit tudnia kell, hogy tudományos neveltetése teszi lehetetlenné azt
az elsődleges megállapítást annak a premisszának a megfogalmazását, amelyet
tévedhetetlenül bizonyítanának a tények. Érzékei azt mondták, hogy valami lakik abban a
szobában, valami dúvad; bolondság lenne feltételezni, hogy a bűz kívülről árasztotta el Sarey
néne öreg szobáját, amikor a konyha előtt és a hálószobája ablakain túl nem érezhető.
Erősen megszokta, hogy ésszerűen gondolkodjék. Még egyszer elővette Luther Whateley
utolsó levelét és ismét elolvasta. Ezt kívánta a nagyapja, amikor azt írta: „Te mentél ki a
világba és tanultál eleget ahhoz, hogy minden dologra kutató elmével tekints, amelyet nem
nyomorít meg sem a tudatlanság babonája, sem a tudomány babonája”? Ez valami rejtvény,
borzalmas mellékjelentéssel, amely túl van az ésszerűn?
A telefon vad csöngése rántotta ki zavaros gondolataiból. Visszacsúsztatta a levelet a
zsebébe, odasietett a falhoz és levette a kagylót.
Férfihang sikoltott a vonalban, a kérdezősködő hangok káoszán át, mivel mindenki
fölvette a kagylót, mintha Abner Whateley-hez hasonlóan várták volna az újabb tragédiát. Az
egyik hang – valamennyi testetlen és ismeretlen volt Abner számára – azonosította a hívót.
– Ez Luke Lang!
– Csináljatok egy csapatot és gyüjjetek gyorsan! – ordította Luke rekedten a telefonba. –
Odaki van az ajtóm előtt, szimatol! Az ajtóval próbálkozik. Az ablakokat is feszegeti.
– Mi az, Luke? – kérdezte egy asszony.
– Istenem! Valami fertelem! Körbe ugrál, mintha túl nagy lenne a rendes mozgásho’ –
mint a medúza? Ó, siessetek, siessetek, mielőtt túl késő lenne. Elkapta a kutyámat...
– Tedd le a telefont, hogy segítséget hívhassunk – szakította félbe egy újabb hang.
De a pánikba esett Luke nem hallotta. – Löködi az ajtót – az ajtóba van...
– Luke! Luke! Tedd le a telefont!
– Mostan igyekszik befelé az ablakon. – Luke Lang hangja a rémület sikolyává
erősödött. – Betöri az üveget. Istenem! Istenem! Há’ nem begyün? Ű, ezek a kezek! Az a
szörnyű kar! Istenem! Ez az arc...! – Luke hangja félelmes sikoly után elhalt.
Üvegcsörömpölés és fa reccsenése hallatszott – azután csönd lett Luke Lang házában, és egy
pillanatig csönd volt a vonalban is. Azután ismét fölcsaptak az indulatos és rémült hangok.
– Segéljük meg!
– Bishopnál találkozunk!
És valaki közbeszólt: – Abner Whateley tette!
Abner a döbbenettől émelyegve, a növekvő felismeréstől félig bénán igyekezett letépni
füléről a kagylót, hogy belefojtsa a szót a csoportos vonalban zsinatoló bolondokházába.
Komoly erőfeszítésébe került. Zavartan, izgatottan, rémülten állt egy pillanatig, fejét a falnak
támasztva. Gondolatai egy központ körül fortyogtak – akörül, hogy a dunwichi parasztok
valamilyen módon őt teszik felelőssé a történtekért. Ösztönszerűen tudta, hogy ez a
meggyőződés több a vidéki embernek az idegenekkel szembeni hagyományos
bizalmatlanságánál.
 Nem akart arra gondolni, mi történhetett Luke Langgal – és másokkal. Luke rémült,
elkínzott hangja még mindig a fülében csengett. Elszakadt a faltól, csaknem átesett az egyik
konyhaszéken. Egy pillanatig állt az asztal mellett, nem tudta, mit tegyen, de amikor elméje
kissé kitisztult, csak a menekülésre tudott gondolni. Ám most csapdába került a menekülés
vágya és a Luther Whateley iránti teljesítetlen kötelesség között.
De hát idejött, átnézte az öregember holmiját – a könyvek kivételével mindent – ,
intézkedett, hogy lebontsák a malmot; az eladást valamilyen ügynökségen át is intézheti;
semmi szükség a jelenlétére. Ösztönszerűen a hálószobába sietett, holmiját Luther Whateley
naplójával együtt beledobálta a bőröndjeibe, és az egészet kivitte a kocsijába.
Miután ezzel végzett, újabb gondolata támadt. Miért kéne menekülnie? Semmit sem
csinált. Semmiféle bűn nem nyomja a lelkét. Visszatért a házba. Minden csöndes volt a békák
és kecskefejők kórusát leszámítva. Kis ideig határozatlanul álldogált; azután leült az
asztalhoz, elővette Whateley nagypapa utolsó levelét és újra elolvasta.
Figyelmesen, elgondolkodva olvasott. Vajon mire célzott az öregember azzal, hogy az
őrültség elszaporodott a Whateley családban, és azzal, hogy „az enyéimre már nem
vonatkozik?” Whateley nagymama jóval Abner születése előtt meghalt, Julia néni fiatal
lányként halt meg; az anyja makulátlan életet élt. Marad Sarey néne. De miben állt az
őrültsége? Luther Whateley semmit sem mond efelől. Csak Sarey maradt. Mit csinálhatott,
hogy élete végéig be volt zárva?
És mire célzott a nagyapa, amikor felszólította Abnert, hogy öljön meg mindent a
malomban, bármit, ami él? Nem számít, milyen kicsi! Nem érdekes milyen az alakja... Még
akkor is, ha olyan kicsi, mint egy ártalmatlan varangy? Egy pók? Egy légy? Luther Whateley
rejtvényekben írt, ami már önmagában sértés egy értelmes ember számára. Vagy talán úgy
gondolta a nagyapja, hogy Abner a tudomány babonáinak áldozata? Hangyák, pókok, legyek,
mindenféle bogarak, kaszáspókok, százlábúak, tipolyszúnyogok – ők lakták az öreg malmot;
kétségtelenül egerek is élnek a falakban. Talán azt várta Luther Whateley, hogy az unokája
ezeket pusztítsa el?
Mögötte hirtelen betört az ablak. Cserepek hullottak a padlóra, és még valami nehezebb.
Abner talpra ugrott és megpördült. Kintről futó lábak dobogása hallatszott.
Egy kődarab hevert a padlón az üvegcserepek között. Egy számolócédula volt rákötve
közönséges spárgával. Abner fölvette, eltépte a spárgát és széthajtogatta a papírt.
Ákombák betűket látott. „Tűnnyé innen, mielőtt elpatkóná!” Bolti cédula és spárga. Nem
annyira fenyegetés, inkább jó szándékú figyelmeztetés. Láthatóan Tobias Whateley műve,
gondolta Abner. Megvetően az asztalra dobta a követ.
Gondolatai még mindig kavarogtak, de úgy döntött, a menekülés nem sietős. Maradhat,
nemcsak azért, hogy megtudja, igaz-e gyanúja Luke Langgal kapcsolatban – mintha a
telefonhívás bizonyítéka hagyott volna helyet bármiféle kétségnek ?, de még egy végső
kísérletet akart tenni, hogy Luther Whateley rejtvényét megfejtse.
Elővette a zseblámpát, és a sötétben bement a hálószobába, ahol teljesen felöltözve
kinyújtózott az ágyon.
Mindazonáltal nem tudott elaludni. Ott feküdt gondolatai labirintusában botorkálva,
igyekezett értelmet találni az összegyűlt adathalmazban, még mindig azt a tényt keresve,
amely a kulcsot jelenti a többihez. Biztos volt benne, hogy létezik; ami még rosszabb, biztos
volt benne, hogy ott van a szeme előtt – de nem volt képes értelmezni, vagy fölismerni.
Nem egészen egy órán át hevert, amikor a békák és a kecskefejők lüktető kórusán át
csobbanást hallott a Miskatonic felől – közeledő hangot, mintha egy tenger felé haladó nagy
hullám mosná végig a partot. Felült, fülelt. Ám ekkor megszakadt a hang, s egy másik követte
– Abner nem szívesen azonosította, mégis kénytelen volt megállapítani, hogy olyan, mintha
valaki a keréken igyekezne fölmászni a malomba.
Lesiklott az ágyról és kiment a szobából.
 A bezárt szoba felől tompa, nehéz puffanás hallatszott – azután különös, fuldokló
nyöszörgés, amely borzalmas módon úgy hangzott, mintha valahol messze-messze egy
gyermek hívná az anyját – azután csönd lett, és mintha még a békák lármája is csökkent
volna.
Abner visszatért a konyhába, meggyújtotta a petróleumlámpát.
A sárga fény tócsájában lassan elindult a lépcsőn a bezárt szoba felé. Halkan, óvatosan
haladt, hogy ne keltsen zajt.
Az ajtó elé érve hallgatózni kezdett. Először semmit sem hallott, azután susogás ütötte
meg a fülét.
Abban a szobában valami lélegzett!
Leküzdve félelmét, bedugta a kulcsot a zárba és elfordította. Kinyitotta az ajtót és a
magasba emelte a lámpát.
A döbbenet és a félelem megbénította.
Ott, a rég elhagyott ágy szétdúlt ágyneműjében egy szörnyeteg, ráncos bőrű teremtmény,
se nem béka, se nem ember kuporgott telezabáltan, a vér még csurgott békaszerű állkapcájáról
és úszóhártyás ujjairól – egy iszonyat, amelynek békatestéből hatalmas, erős karok nőttek ki,
és keskenyedtek emberi kézzé, nem számítva az úszóhártyákat az ujjak között...
A csendélet egy pillanatig tartott.
Azután a lény eszelős morgással – „Eh ja ja ju jaaahaaa – ngh’aaa – lzjuh, hjuh – fölállt,
felmagasodott és Abnerre vetette magát.
Ő azonnal reagált, rettenetes, porba zúzó felismeréssel. Teljes erejéből a felé rontó
lényhez vágta a petróleumlámpát.
A lényt elborította a tűz. Megállt, őrjöngve tépkedte lángoló testét, nem törődve azzal,
hogy már a mögötte levő ágynemű és a szoba padlója is tüzet fogott; mély morgása átcsapott
fülsértő magas jajongásba – „Mama-mama – ma-aa-ma-aa-ma-aaah!
Abner bevágta az ajtót és elmenekült.
Félig-meddig lezuhant a lépcsőn, eszelősen lüktető szívvel keresztülfutott a földszinti
szobákon, majd kirontott a házból. Szinte eszméletlenül vágódott be a kocsijába, félig
elvakítva a félelem izzadtságától elfordította a gyújtás kulcsát, és elszáguldott arról az
átkozott helyről, amelyből máris ömlött a füst, miközben a porszáraz gerendaépületben
elharapózó lángok kezdték izzó vörössé festeni az eget.
Ámokfutóként száguldott – át Dunwichon – át a fedett hídon – szemét félig lehunyta,
mintha ki akarta volna zárni belőle amit látott, miközben a sötét komor dombok mintha
utánanyúltak volna, és őt gúnyolta minden hangoskodó kecskefejő és béka.
De semmi sem tudta kitörölni azt a végső, kataklizmikus tudást, ami beleégett az agyába
– a kulcsot, amely végig a kezében volt, noha nem tudott róla – a tudást, amely benne volt az
emlékezetében éppen úgy, mint Luther Whateley hátrahagyott jegyzeteiben – a nyers
húsdarabok, amelyekről gyermekként feltételezte, hogy Sarey néne készíti el, mert csak nem
eszi meg nyersen, az utalás „R.”-re, aki „végre visszajött”, miután elmenekült, vissza az
egyetlen otthonba, amelyet „R.” ismert – nagyapja látszólag értelmetlen utalásai elveszett
tehenekre, birkákra és más állatok maradványaira – Luther Whateley most már érthető,
rettenetes célzása R.-rel kapcsolatban hogy „méret étel m.ségével arányos”, és „óvatos diétán
és ellenőrizhető méreten kell tartani” – mint az innsmouthi embereket! – hogy a semmibe
töpörödjön Sarah halála után, ahogy azt Luther remélte, amikor táplálék nélkül hagyta a
bezárt szobában, el akarván pusztítani, bár kételyei miatt Abmert szólította fel, hogy öljön ott
meg „mindent, ami él” – a lény, amelyet Abner öntudatlanul kiszabadított, amikor betörte az
ablaktáblát és kirúgta a zsalugátert, kiszabadította, hogy az maga keressen magának
táplálékot, visszanyerve ördögi nagyságát, először a Miskatoníc halain azután kisebb
állatokon, teheneken, végül emberi lényeken élve – az a lény, amely félig ember félig béka
volt, annyira azonban mégis ember, hogy visszajöjjön, az egyetlen otthonba, amelyet valaha
ismert, és az anyja után jajgatott a végső pusztulás rémületében – az a lény, amely Sarey
Whateley és Ralsa Marsh átkozott egyesüléséből született szennyezett, degenerált vér
ivadékaként, a szörnyeteg amely örökre ott fog sötétleni Abner Whateley tudatának peremén –
az ő Ralsa unokatestvére, akit pusztulásra ítélt a nagyapai vasakarat, ahelyett, hogy rég
elment volna a Mélyben lakók, Dagon és a Nagy Cthulhu kegyeltjei közé!

BIHARI GYÖRGY FORDÍTÁSA

A TÚLÉLŐ - AUGUST DERLETH, 1954

EREDETI CÍM: SURVIVOR, THE

 
Bizonyos személyekhez hasonlóan bizonyos házakból is azonnal sugárzik a gonoszság. Talán
a gaztett aromája, amelyet egy bizonyos tető alatt elkövettek, marad meg jóval a tettes
távozása után is, lúdbőröztető és hajmeresztő módon. Valami a gonosztevő eredeti
szenvedélyéből és áldozata iszonyatából belopakodik az ártatlan megfigyelő szívébe, aki
hirtelen tudatára ébred idegei feszültének, bőre borzongásának, vére dermedésének...
Algernon Blackwood
 
Sohasem állt szándékomban beszélni vagy írni még egyszer a Charriere-házról, miután
elmenekültem Providence-ból a fölfedezésnek azon a döbbenetes éjszakáján – vannak
emlékek, amelyeket minden ember igyekszik elfojtani, tagadni, eltörölni –, de kénytelen
vagyok beszámolni a Benefit Street-i házzal való rövid ismeretségemről, és onnan történt
sietős menekülésemről, nehogy valamely ártatlan váljék áldozatává a rendőrség méltatlan
gyanújának, miközben magyarázatot próbálnak találni a szörnyű leletre, amelyet végül is a
rendőrség talált – ugyanarra a vérfagyasztó iszonyatra, amelyet az én végzetem lett minden
emberfiánál előbb láthatni –, mert amit én láttam, az bizonyosan jóval irtóztatóbb volt annál
is, ami látnivaló még maradt azután, hogy a ház, mint előre tudtam, visszaszállt a városra.
Igaz, egy régiségbúvártól azt várhatná az ember, hogy kevesebbet tud az emberi kutatás
bizonyos ódon utcáiról, mint öreg házakról, de azért bizonyára elfogadható, hogy aki beleásta
magát az emberi lakóhelyek kutatásába, alkalmanként homályosabb rejtélyekkel is
találkozhat, mint holmi szárnyépület kora, vagy egy hollandi tető eredete, és lehetségesnek
találja, hogy ebből bizonyos következtetéseket vonjon le, nem számít, milyen hihetetlenek,
milyen borzalmasak vagy rémítők, esetleg éppen – igen, kárhozatosak! Antikváriusi körökben
Alijah Atwood neve nem teljesen ismeretlen; szerénységem tiltja, hogy többet mondjak, de
bizonnyal megengedtetik nekem, hogy rámutassak, a kiváncsi, aki rólam keres utalásokat,
bizonyára egynél is több bekezdéssel találkozik a régiségbúvárok tájékoztatására szánt
jegyzékekben.
1930-ban érkeztem a Rhode Island-i Providence-be, azzal a szándékkal, hogy rövid
látogatást tegyek, majd továbbmenjek New Orleansbe. De megpillantottam a Benefit Streeten
a Charriere-házat, és az úgy vonzott magához, ahogyan csak egy régiségbúvárt vonzhat egy
másik korból idekerült, különös, magányos ház egy új-angliai utcán, egy ház, amely szemmel
láthatóan megélt bizonyos időt, meghatározhatatlan kisugárzása pedig egyszerre vonz és
taszít.
Amit a Charriere-házról mondtak – mármint hogy szellemek kísértik –, az nem több,
mint amit a régi, vagy akár az új világ bármely elhagyatott lakóhelyéről, vagy ha hihetek a
Journal of American Folklore komoly cikkeinek, az amerikai indiánok, az ausztrál négerek, a
polinéziaiak vagy más népek primitív szállásáról is pletykálnak. Kísértetekről nem akarok
írni; elegendő annyit mondani, hogy tapasztalataim között előfordultak bizonyos
megnyilvánulások, amelyek nem tűrnek tudományos magyarázatot, bár elég racionális
vagyok, és elhiszem, hogy lehet ilyet találni, ha egyszer az embernek a helyes tudományos
megközelítésen át módja nyílik megfelelő értelmezésre.
A Charriere-ház ebben az értelemben bizonnyal nem volt kísértetjárta hely. Szobáiban
nem mászkáltak láncaikat csörgető jelenések, nem nyöszörögtek hangok éjféltájt, nem
bukkantak föl a boszorkányok órájában rémes fantomok, hogy a közeledő végzetre
figyelmeztessenek. De volt valamilyen kisugárzása – gonosz, rémítő, ocsmány, hátborzongató
dolgoké –, ezt nem lehetett tagadni; és ha kevésbé érzéketlen tuskónak születek, akkor semmi
kétség, ez a ház képes lett volna megőrjíteni. Légköre kevésbé volt tapintható, mint más
épületeké, amelyeket ismertem, de azt sugallta, hogy e ház elmondhatatlan titkokat rejt,
messze az emberi érzékelésen túl. Elsősorban is, mindent elsöprő öregség áradt belőle,
nemcsak a saját évszázadaié, de egy messzi-messzi múlté, amikor a világ még ifjú volt, és ez
tényleg furcsa, mert a ház, minden ódonsága ellenére sem láthatott többet három évszázadnál.
Először régiségbúvárló szemmel néztem, és örültem, hogy fölfedeztem a zárt szerkezetű
új-angliai házak sorában egyet, amely feltűnő tizenhetedik századi Québec stílusban épült, ily
módon annyira különbözött szomszédaitól, hogy azonnal magára vonta bármely arra járó
figyelmét. Számos alkalommal látogattam el Québecbe és az észak-amerikai kontinens más
régi városaiba, de Providence-ben először jártam, nem elsősorban azért, hogy régi házakat
kutassak föl, hanem egy kiváló kollégám hívott meg, éppen az ő Barnes Street-i otthona felé
tartottam, amikor elmentem a Charriere-ház mellett. Látván, hogy lakatlan, elhatároztam,
hogy kibérelem. Erre talán nem is került volna sor, ha barátom nem oly sajátos kelletlenséggel
beszél róla, és nincs oly láthatólag ellenére, hogy én e ház közelébe menjek. Visszamenőleg
talán igazságtalan vagyok hozzá, szegény fickóhoz, aki halálos ágyában feküdt, noha ezt
egyikünk sem tagadta; így hát ágya mellett foglaltam helyet, nem a dolgozószobájában, és ott
kérdezgettem a házról, eltéveszthetetlenül leírva, mivel akkor természetesen még nem tudtam
a nevét, vagy bármi mást.
Egy Charriere nevű ember volt a tulajdonos; – francia sebész, aki Québecből jött. De
hogy ki építette, azt Gamwell nem tudta; Charriere-t viszont ismerte. – Magas, rücskös bőrű
ember – néhányszor láttam, de senki sem ismerte közelebbről. Visszavonult, nem praktizál –
mondta Gamwell. Amióta ismerte a házat, Charriere már ott élt, és feltételezhetőleg idősebb
családtagjai is, noha Gamwell erről nem sokat tudott mondani. Otthonülő ember volt, és a
providence-i Journal szerint három éve, 1927-ben halt meg. Igazából Dr. Charriere halálának
dátuma volt az egyetlen adat, amelyet Gamwell meg tudott adni nekem, minden más
bizonytalanságba burkolódzott. A házat csak egyszer adták ki, rövid időre egy
szabadfoglalkozású férfi és családja bérelte ki, ám egy hónap után távoztak, a nedvességre és
az öreg ház szagára panaszkodva; azóta üresen állt, de nem lehet lerombolni, mert Dr.
Charriere végakaratában szép összeget hagyott hátra, hogy az ingatlan még elég hosszú ideig
– egyesek szerint vagy húsz évig – adóhátralék-mentes maradjon, ami lehetővé tette, hogy a
ház ott álljon, ha a sebész örökösei felbukkannának igényüket bejelentendő, mert az orvos
homályosan célozgatott egy unokaöcsre, aki Francia Indokínában teljesít katonai szolgálatot.
Minden erőfeszítés, amely az unokaöcs előkerítésére irányult, hasztalannak bizonyult, így a
ház addig állhat itt, amíg csak a Dr. Charriere által meghatározott idő le nem telik.
– Ki fogom bérelni – mondtam Gamwellnek.
Akármilyen beteg volt, régiségbúvár kollégám egyik könyökére emelkedve tiltakozott. –
Ez csak múló szeszély, Atwood – hadd múljék el! Nyugtalanító dolgokat hallottam a házról!
– Miféle dolgokat? – kérdeztem nyersen.
De erről nem akart beszélni, csak erőtlenül megcsóválta a fejét, és lehunyta a szemét.
– Remélem, holnap megtekinthetem – folytattam.
– Higgye el, semmi olyat nem lel benne, amit ne találna meg Québecben – mondta
Gamwell.
De mint kifejtettem, különös ellenállása csak arra volt jó, hogy még inkább fokozódjék
vágyam a ház közelebbi szemrevételezésére. Nem akartam egy egész életet eltölteni benne,
csak fél évre szerettem volna kibérelni, hogy szállásomul szolgáljon, miközben a város
környékét, meg Providence mellékutcáit és sikátorait járom, hogy a vidék régiségeit
fölkutassam. Gamwell végül megadta annak az ügyvédi irodának a nevét, amelyre a
Charriere-ház ügyeit bízták, és amikor bejelentkeztem náluk, és felülkerekedtem lelkesedésük
teljes hiányán, az öreg Charriere-ház tulajdonosa lettem mintegy hat hónapra, vagy
kevesebbre, ha úgy döntenék.
Azonnal birtokba vettem a házat, noha némiképp zavarba jöttem, amikor fölfedeztem,
hogy ámbátor a vizet bevezették az épületbe, az elektromosságot viszont nem. A ház bútorai
között – amelyek minden szobában úgy maradtak, ahogy Dr. Charriere halálakor voltak –
féltucatnyi különböző korú és méretű petróleumlámpát találtam, némelyik szemmel láthatóan
százéves volt, vagy annál is több, ezekkel megvilágíthattam utamat. Azt vártam, hogy a ház
pókhálós és poros lesz, de meglepődve láttam, hogy nem ez a helyzet, bár nem értettem, hogy
az ügyvédek – a Baker & Greenbaugh – miért viselnének gondot a házra Még fél évszázadon
át, ha egyszer úgyse lehet számítani senkire, aki azt állítaná, hogy ő az egyetlen örököse Dr.
Clnarriere-nek és családjának.
A ház éppen olyan volt, amilyet vártam: vaskos gerendázatú, a szobák tapétája néhol
kezdett leválni a vakolattól, miközben másutt sose tapétáztak, s itt az időtől megsárgultak a
falak. A helyiségek szabálytalanok voltak, vagy túl nagyok, vagy túl kicsik. A ház kétszintes
volt, de az emeletet nem sokat használták. Az alsó, vagy földszinti részen mindazonáltal
megszámlálhatatlan nyomot hagyott valahai lakója, a sebész; az egy:ik szoba láthatóan afféle
laboratóriumként szolgált, a szomszédos helyiség dolgozószoba lehetett, mindkettő úgy
festett, mintha nemrég hagyták volna el őket valamilyen kutatás közepette, és azok, akik
Charriere halála után rövid ideig lakták a házat, mintha semmihez sem nyúltak volna ezekben
a szobákban. Talán így is történt, a ház elég nagy lévén ahhoz, hogy eme szobák bolygatása
nélkül is lakhassanak benne; mindkét helyiség a hátsó fronton helyezkedett el, a kertre
nyíltak, amelyet mostanra benőttek a fák és a bokrok, és meglehetősen nagyméretűnek tűnt,
mivel a ház homlokzata három teleknyi széles volt, és egészen addig a magas kőfalig nyúlt,
amely a telek hátsó részét választotta el az ottani utcától.
Dr. Charriere nyilvánvalóan valamilyen munka közepén tartott, amikor ütött az órája, és
be kell vallanom, ez azonnal fölkeltette érdeklődésemet, annyira eltért a megszokottól.
Kutatásai nem kizárólag az emberre irányultak, mert voltak ott különös, már-már
kabbalisztikus rajzok, összehasonlító élettani táblázatok különböző gyíkfajtákról, elsősorban a
Loricata-rendűekről, a Crocodylus és Osteolaemus nemről, bár föl lehetett ismerni néhány
ábrát a Gavialis, Tomistoma és Alligator nemből is, és kisebb számban feltételezett
reprodukciókat a hüllők más rendjeiről, amelyek a jura korszakra vezethetőek vissza. Ám még
e lenyűgöző betekintés a sebész különös kutatási témáiba sem ösztönzött volna további
vizsgálatokra, ha nincs meg bennem a régiségbúvár érdeklődése a régi házak rejtelmei iránt.
A Charriere-ház azonnal az ősöregség benyomását tette rám, a később bevezetett
folyóvizet nem számítva. Én mindvégig azt feltételeztem, hogy maga Dr. Charriere építtette;
némiképp töredezett beszélgetésünk során Gamwell nem említett más lehetőséget; ami azt
illeti, arról sem beszélt, mennyi idős volt a sebész, amikor elhalálozott. Tegyük föl, jó karban
levő nyolcvanas volt, akkor biztosan nem ő építtette a házat, mivel a belső jellemzők
világosan mutatták, hogy eredete az 1700-as évekbe nyúlik vissza! – vagyis két évszázaddal
Dr. Charriere halála előtt épült. Ezért úgy véltem, a ház legutóbbi tulajdonosának nevét viseli,
aki hosszú ideig lakott benne, nem pedig építőjét; ennek a problémának a kutatása számos
zavarba ejtő tényt hozott felszínre, amelyek látszólag semmilyen hihető ténnyel nenn voltak
kapcsolatban.
Egyrészt sehol nem volt nyoma Dr. Charriere születési évének. Megnéztem a sírját –
különös módon a saját telkén volt; engedélyt kapott, hogy a kertbe temetkezzék, nem messzire
egy: kecses, öreg kúttól, amely még mindig ott állt a kútházban, vödör is volt mellette, és
kétségtelenül csaknem olyan régen lehetett itt, mint maga a ház –, hogy a sírkőről
leolvashassam a születési évét, de csalódottságomra és bosszúságomra a kövön csak a neve
szerepelt: Jean-Francois Charriere – a foglalkozása: sebész – a helyek, ahol hivatását
gyakorolta: Bayonne, Párizs, Pondicherry, Québec, Providence – és halálának éve: 1927.
Semmi több. Ez csak arra volt elég, hogy tovább folytassam kutatásaimat, és haladéktalanul
kifaggattam leveleimben különböző helyeken élő ismerőseimet, ahol csak a nyomozás
lehetséges volt.
Két héten belül kezemben tartottam kutatásaim eredményeit. De messze voltak attól,
hogy kielégítőek legyenek, a dolog sokkal zavarba ejtőbbé vált, mint korábban. Első
érdeklődő levelemet Bayonne-ba küldtem, feltételezve, hogy mivel elsőnek említik a kövön,
Charriere a környéken születhetett. Nyomoztam azután Párizsban, majd egy londoni
barátomnál, aki a brit levéltárakban esetleg hozzájuthatott az Indiára és Québecre vonatkozó
adatokra. Hogy mire jutottam a levelezésekből kirostált adatokból? Csakugyan született
Bayonne-ban egy Jean-Francois Charriere – csak éppen 1636-ban! A név nem volt ismeretlen
Párizsban sem, egy tizenhét éves legényt hívtak így, aki 1653-ban és további három éven át
tanítványa volt Richard Wiseman királypárti menekültnek. Pondicherryben, és később az
indiai Kardamom parton felbukkant egy Dr. Jean-Francois Charriere, a francia hadsereg
sebésze, aki 1674-ben lépett szolgálatba. Québecben a legkorábbi följegyzés Dr. Charriere-ről
1691-ből való; hat éven át praktizált a városban, azután ismeretlen irányban elhagyta a várost.
Ebből egyetlen, nyilvánvaló következtetést lehetett levonni: hogy az említett Dr. Jean-
Francois Charriere, aki 1636-ban Bayonne-ban született, és abban az évben hagyta el
Québecet, amikor a Charriere-házat emelték a Benefit Streeten, egy olyan ős volt, aki
ugyanazt a nevet viselte, mint az a sebész, aki utoljára lakta a házat. De ha így van, akkor is
megmarad a hatalmas űr 1690 és a ház utolsó lakójának ideje között, mivel sehol nem történik
említés a korábbi Jean Francois Charriere családjáról; amennyiben volt egy Madame
Charriere, ha voltak gyermekek – mert biztosan kellett lenniük, hogy a család folytatódhassék
századunkig –, erről nem maradt följegyzés. Nem lehetetlen, hogy az idős úriember, aki
Québecből jött, agglegény volt, és csak ezután nősült meg. Ekkor hatvanegy éves lehetett.
Mégis, a megfelelő nyilvántartás kutatása semmiféle följegyzést nem kínált egy ilyen
házasságról, és én zavartan távoztam, noha régiségbúvár létemre teljes mértékben a tudatában
voltam annak, milyen nehézségekbe ütközik a tények föltárása, és akkortájt nem vesztettem el
bátorságomat a nyomozás folytatására.
Új nyomon indultam el: megkerestem a Baker & Greenbaugh céget, hogy információhoz
jussak a néhai Dr. Charriere-ről. Itt még különösebb kudarc várt rám, mert amikor
érdeklődtem a francia sebész külleme iránt, mindkét ügyvéd kénytelen volt beismerni, hogy
sohasem látták. Minden utasítása levélben érkezett a tekintélyes összegről kiállított
csekkekkel együtt; nagyjából Dr. Charriere halála előtt hat évvel kezdtek el neki dolgozni, és
attól kezdve az ügyfelük lett; azelőtt nem álltak kapcsolatban.
Érdeklődtem az „unokaöcs” iránt, mivel a létezése végső soron feltételezte, hogy
valamikor létezett Charriere-nek egy fivére vagy nővére. De itt újra kudarcot vallottam;
Gamvvell információja helytelen volt, Charriere nem unokaöcsként azonosította az illetőt,
csak mint „családom egyetlen túlélő, hímnemű tagját”; erről az élő családtagról csak
föltételezték, hogy unokaöcs lehet, és eddig nem sikerült felkutatni, noha Dr. Charriere
végakarata azt is magában foglalta, hogy az „egyetlen hímnemű családtagot” nem kell
keresni, majd ő fog jelentkezni a Baker & Greenbaugh-nál, személyesen vagy levélben,
bizonyos egyértelmű kifejezéseket használva. Biztosan volt itt valami rejtély, ezt az ügyvédek
sem tagadták, de az is érthető, hogy mivel megbízhatóságukat túlságosan is jól megfizették,
nem engedtek meg maguknak semmiféle kiszivárogtatást, csupán néhány felületes
megjegyzést ejtettek el előttem. Végül is, ahogy egyikük logikusan rámutatott, mindössze
három év telt el Dr. Charriere halála óta, még bőségesen volt idő az örökös fölbukkanásához.
Miután a nyomozásnak ez a szála semmire sem vezetett, ismét meglátogattam öreg
barátomat, Gamwellt, aki még mindig az ágyat nyomta, most már észrevehetően rosszabb
bőrben. Éppen távozó kezelőorvosát kérdeztem ki, és ő most első alkalommal bevallotta, hogy
az öreg Gamwell talán nem kel föl többé. Óvott, nehogy fölizgassam és ne fárasszam sok
kérdéssel. Ennek ellenére elhatároztam, hogy Charriere-vel kapcsolatban mindent kiszedek
belőle, amit tudok, noha nem voltam fölkészülve arra a tüzetes vallatásra, amelyben Gamwell
részesített, mintha azt várta volna, hogy a Charriere-házban eltöltött három hét még a
küllememet is megváltoztatja.
Miután kinyájaskodtuk magunkat, én rátértem a témára, ami miatt jöttem;
elmagyaráztam, hogy a házat nagyon érdekesnek találtam, többet akarok tudni elhunyt
tulajdonosáról. Gamwell említette, hogy látta őt.
– De az sok évvel ezelőtt történt – mondta. – Már három éve halott. Lássuk csak – azt
hiszem l907-ben történt.
Megdöbbentem. – De hát az húsz évvel a halála előtt volt! – tiltakoztam.
Mindazonáltal Gamwell továbbra is azt állította, hogy a dátum helyes.
– Na és hogy festett? – szegeztem neki a kérdést.
Csalódásomra a szenilitás és a betegség eluralkodott az öregember valaha finom elméjén.
– Végy egy gőtét, növeszd meg egy kicsit, tanítsd meg két lábon járni, öltöztesd elegáns
ruhákba – mondta Gamwell. – Máris előtted áll Dr. Jean-Francois Charriere. Kivéve hogy a
bőre durva, csaknem szarus volt. Hideg ember. Egy másik világban élt.
– Mennyi idős lehetett? – kérdeztem ekkor. – Nyolcvan?
– Nyolcvan? – tűnődött. – Amikor először láttam – húszéves voltam akkor –, már akkor
is annyinak látszott. És húsz éve, jó Atwoodom, egy jottányit sem változott. Először
nyolcvannak tűnt. Vajon csak a fiatal kor láttatta annyinak? Talán. 1907-ben nyolcvannak
tűnt. És húsz év múlva halt meg.
– Akkor hát száz volt.
– Lehetett annyi.
Ám Gamwell válaszai nem elégítettek ki. Ismét nem volt semmi határozott, semmi
konkrét, sehol egyetlen tény, csak benyomás, egy emlék olyasvalakiről, akiről éreztem, hogy
Gamwell nem szereti, noha nem tudott egyetlen okot sem megnevezni, hogy miért. Talán
szavakba nem öntött szakmai féltékenység befolyásolta az ítéletét.
Ezt követően a szomszédokat kerestem föl, de nagyrészt sokkal fiatalabb emberek
voltak, akik nem sok emléket őriztek Dr. Charriere-ről, kivéve, hogy olyasvalaki volt, akit
szerettek volina máshol tudni, mivel volt valami ocsmány ügye a gyíkokkal meg effélékkel;
senki sem tudta, miféle ördögi kísérleteket végzett a laboratóriumában. Csak egyetlen
élemedett korú volt közöttük, egy Mrs. Hepzibah Cobbett nevű idős asszony, aki egy emeletes
házikóban lakott éppen Charriere kerítésfala mögött. Meglehetősen gyenge állapotban,
tolókocsiban találtam, a lánya felügyelt rá, egy karvalyorrú nő, aki gyanakodva sandított rám
kék szemével a csíptetője mögül. Az öregasszony mégis beszélt. Nyomban felélénkült,
amikor meghallotta Dr. Charriere nevét, és megtudta, hogy abban a házban lakom.
– Jegyezze meg a szavam, nem sokáig fog ott lakni. Ördögi ház az – mondta vidáman,
ami gyorsan átcsapott szenilis vihogásba. – Sokszor láttam ám. Magas ember, hajlott, mint
egy sarló, apró kecskeszakállal az állán. És hogy mi mászkált a lába előtt, amit nem láttam?
Hosszú, fekete valami, túl nagy kígyónak – bár nekem mindig kígyóra kellett gondolnom, ha
ránéztem Dr. Charriere-re. És mi sikított azon az éjszakán? Mi ugatta a kutat? Egy róka,
csakugyan, tudom, hogy egy róka meg egy kutya is. Olyan, mint a fóka ugatása. Láttam
dolgokat, annyit mondhatok magának, de senki sem hisz egy szegény öregasszonynak, aki fél
lábbal már a sírban van És maga, maga se fog hinni, senki se.
Mit kezdhettem ezzel? Talán igaza volt a lányának, aki azt mondta, miközben kikísért: –
Meg kell bocsátania az anyám összevissza beszédét. Arterio-szklerózisban szenved, amitől
néha olyanná lesz a beszéde, mintha gyengeelméjű lenne. – De én nem hittem, hogy az idős
Mrs. Cobbett gyengeelméjű lenne. A szeme csak úgy sziporkázott beszéd közben, mintha
valami titkos tréfát élvezne, amely olyan kolosszális, hogy ápolója, zord leánya még csak fel
sem foghatja a méreteit.
 Úgy tűnt, minden fordulónál csalódás vár rám. Az adatforrások együttvéve alig adtak
többet, mint külön-külön. Újságcikkek, könyvtár, följegyzések – mindebből kideríthettem a
ház fölépítésének dátumát: 1697-et, és Dr. Jean-Francois Charriere halálának időpontját. Ha
bármely más Charriere meghalt volna a város története során, erről nem történt említés.
Felfoghatatlan, hogy a Charriere család többi tagját a Benefit Street-i ház legutóbbi
tulajdonosát leszámítva minden esetben Providence-től távol érte a halál, mégis így kellett
lennie, más valószínű magyarázat nem adódott.
Mégis akadt egy további tény: fölfedeztem egy Dr. Charriere-hez hasonlító képet a
házban; az egyik emeleti szoba távoli, csaknem elérhetetlen zugában lógott, név nem volt
rajta, csak három kezdőbetű – J. F. C. – azonosította félreérthetetlenül. A kép egy keskeny
arcú, kusza kecskeszakállat viselő, aszketikus férfit ábrázolt, akit jellegzetessé tett a kiugró
járomcsont, a horpadt orca és az izzó, sötét szem. sovány, szinte síri jelenség volt.
Miután más adatforrás nem állt a rendelkezésemre, ismét nekiláttam a Dr. Charriere
laboratóriumában maradt jegyzetek és könyvek átvizsgálásához. Eddig sok időt töltöttem
távol, miközben Dr. Charriere után nyomoztam; de most legalább annyi időt töltöttem a
házban, mint korábban házon kívül: Talán a bezártság volt az oka, hogy egyre inkább tudatára
ébredtem az épület kisugárzásának, lelki és testi értelemben egyaránt. Talán amiatt a
boldogtalan szabadfoglalkozású férfiú és családja miatt, akik egy hónapig maradtak, majd a
szagok miatt távoztak, készültem fel rá, hogy ez a ház szaglik, és most, első alkalommal
csakugyan megcsapták az orromat a különböző szagok és illatok; némelyek az öreg házakra
jellemzőnek, mások viszont tökéletesen idegennek tűntek. Ám az uralkodó szagot felismerem:
ezzel a pézsmás bűzzel számos alkalommal találkoztam, állatkertekben, mocsarakban, kongó
vizek mentén – majdnem mocsárszag, amelyet az ember hüllőkhöz szokott kapcsolni. Nem
lehetetlen, hogy hüllők találtak utat a városon át a Charriere-ház kertének menedékébe, de az
lehetetlen, hogy olyan mennyiségben tegyék, ami magának a háznak a levegőjét is
megfertőzte volna. Mégis, akármennyire kerestem, nem találtam a hüllőbűz forrását, sem kint,
sem bent, noha egy alkalommal mintha a kút felől jött volna, ami kétségtelenül érzékcsalódás
lehetett.
A szag megmaradt és különösen felerősödött, amikor eső esett, köd gomolygott vagy
harmat hullt a fűre: amint várni lehetett, a nedvesség fokozta a hatást. A ház maga is nedves
volt; részben ez magyarázza a rövid bérleti időt, és ebben az egyben a bérlő kétségtelenül nem
tévedett. Gyakran kellemetlennek találtam, de nem volt zavaró, feleannyira sem, mint a ház
más tulajdonságai.
Mintha behatolásom a dolgozószobába és a laboratóriumba fölébresztette és tiltakozásra
bírta volna a vén házat, bizonyos hallucinációk látogattak zavarba ejtő szabályossággal. Ott
volt például az a furcsa, vakkantó hang, amely a kertből hallatszott éjszakánként. Aztán volt
egy másik, az az érzékcsalódás, hogy egy különös, hajlott, gyíkszerű alak kísért a kert
sötétjében a dolgozószoba ablakai előtt. Ezek a káprázatok, másokkal együtt nem akartak
szűnni, én pedig kitartóan érzékcsalódásnak tekintettem őket, addig a végzetes éjszakáig,
amikor, miután határozottan úgy hallottam, mintha valaki fürdene a kertben azzal a
meggyőződéssel ébredtem, hogy nem vagyok egyedül a házban, köntöst-papucsot vettem,
meggyújtottam a lámpát, és lesiettem a dolgozószobába.
Amit ott láttam, az minden bizonnyal a néhai Dr. Charriere papírjai közötti
vizsgálódásaim eredménye volt, mert ez csak valami lázálom lehetett, ebben akkor nem
kételkedtem. Noha csupán egy futó pillantást vethettem a behatolóra, mert volt valaki a
dolgozószobában, aki a Charriere-ház néhány papírjával iszkolt el, de olyannak láttam a fejem
fölé emelt lámpa sárga fényében – amely kissé elvakított – mintha csillogna, feketén
csillogna, és mintha valami durva, fekete, testhezálló ruhát viselne. Csak egy pillanatig láttam,
mielőtt a nyitott ablakon át a kert sötétjébe vetette magát; követtem volna, ha nem veszek
észre bizonyos nyugtalanító dolgokat a lámpa fényében.
 Ott, ahol a behatoló állt, lábak – nedves lábak – szabálytalan nyoma látszott, méghozzá
furcsán széles lábaké, amelyek ujjain olyan hosszúak voltak a körmök, hogy minden ujjnyom
előtt látszott a körmök hegye; ugyanilyen nedves volt az a hely, ahol a papírok fölé hajolt;
ezenkívül ott lebegett az a penetráns hüllőbűz – amelyet már kezdtem elfogadni a ház
részeként –, olyan erősen, hogy csaknem meginogtam és elaléltam.
De az iratok iránti érdeklődésem felülmúlta a félelmet és a kíváncsiságot. Egyetlen
ésszerű magyarázat jutott eszembe, mégpedig, hogy valamelyik szomszéd, aki ellenséges
érzéseket táplál a Charriere-ház iránt és állandóan a lebontását sürgeti, úszásból jövet nyilván
behatolt a dolgozószobába. Ez tényleg erőszakolt magyarázat. De találhattam bárminő más
magyarázatot arra, amit láttam? Hajlok rá, hogy azt gondoljam, nem.
Ami az iratokat illeti, némelyik tagadhatatlanul eltűnt. Szerencsére éppen azok,
amelyekkel már végeztem; csinos oszlopba raktam őket, noha sok volt közöttük, amely nem
állt összefüggésben a többivel. Nem tudtam elképzelni, miért akarnák elvinni őket, hacsak
nincs még valaki, aki érdeklődik Dr. Charriere iránt, talán abból a megfontolásból, hogy
igényt jelenthet be a házra és a telekre; mert ezek a papírok aprólékos följegyzések voltak a
hosszú életű krokodilokról, alligátorokról és más hüllőkről, Az már teljesen nyilvánvalóvá
kezdett válni előttem, hogy a néhai doktor a hüllők életének hosszúságát tanulmányozta
csaknem megszállott érdeklődéssel, azzal a világos céllal, hogy kiderítse az emberi élet
meghosszabbításának mikéntjét. Ha Dr. Charriere-nek sikerült is föltárnia a hüllők hosszú
életének titkát, mostanáig ennek semmi nyoma sem maradt a papírokban, bár találtam két-
három nyugtalanító célzást bizonyos „műtétek” elvégzéséről – noha azt nem jegyezte föl,
milyen lényen –, amelyeknek célja az élettartam megnövelése lett volna.
Való igaz, a jegyzetekben, amelyeket Dr. Charriere kezének tulajdonítottam,
kirajzolódott a témával összefüggő, különös gondolatmenet, de – legalábbis az én szememben
– ellentmondott a hüllők hosszú életével foglalkozó, többé-kevésbé tudományos kutatásnak.
Talányos utalások voltak bizonyos mitikus teremtményekre, különösen egy „Cthulhu” és egy
másik „Dagon” nevűre, akik nyilvánvalóan a tenger istenei voltak egy előttem tökéletesen
ismeretlen, ódon mitológiában; célozgattak hosszú életű teremtményekre (vagy emberekre?),
akik ezeket a „mélyben lakóknak” nevezett, nyilvánvalóan kétéltű, ősi isteneket szolgálták. E
jegyzetek között fényképeket is találtam egy példátlanul ocsmány, félreérthetetlenül gyíkot
formázó monolit szoborról, a följegyzés szerint „Marquesas szk. Hivaoa sz. k.-i partja. Imádat
tárgya??, valamint az északnyugati part indiánjainak zavarba ejtően hasonló, hüllőszerű
totemoszlopáról, „Kwakiutl indián totem. Quatsino szoros. Has. emelnek a tlingit ind.”
szöveggel. E különös följegyzések mintha azt bizonyították volna, hogy Dr. Charriere nem
viszolygott az ősi boszorkányságok és primitív vallási hiedelmek vizsgálatától abbéli
erőfeszítésében, hogy ezzel elérjen valamely mohón vágyott célt.
Hogy mi volt ez a cél, az hamarosan kiviláglott. Dr. Charriere-t nem általánosságban
érdekelte a hosszú élet kutatása; nem, ő a saját életét akarta meghosszabbítani. Voltak
bizonyos nyugtalanító célzások a hátrahagyott följegyzésekben, amelyek azt sugallták, hogy
legalábbis részben még legvadabb álmait is túlszárnyalta. Ez megdöbbentő fölfedezés volt,
mert ismét eszembe juttatta az első Jean-Francois Charriere-t, aki ugyancsak sebész volt, és
életének utolsó éveit valamint halálát sötét homály borítota éppúgy, mint annak a néhai Dr.
Jean-Francois Charriere-nek a születését és ifjúságát, aki 1927-ben halt meg Providence-ben.
Noha az éjszaka eseményei nem túlzottan rémítettek meg, azért vásároltam egy masszív
Lüger pisztolyt egy ócskásnál, meg egy elemlámpát is; a petróleumlámpa feszélyezett akkor
éjszaka, ami egy zseblámpával nem fordulhat elő hasonló körülmények között. Ha csakugyan
a szomszédaim közül került ki a látogató, akkor biztos lehettem benne, hogy a följegyzések,
amelyeket elvitt, csak fokozzák az étvágyát, és előbb-utóbb visszatér. Teljes mértékben föl
akartam készülni egy ilyen eshetőségre, és amennyiben ismét rajtakapom a fosztogatót a
bérleményem dolgozószobájában, nem fogok habozni, hogy lelőjem, amennyiben nem
engedelmeskedik felszólításomnak, hogy álljon meg ott, ahol van.
Következő éjjel folytattam Dr. Charriere könyvének és följegyzéseinek tanulmányozását.
A könyvek biztosan az ősei tulajdonát képezték, sok volt közte a több száz éves, mint például
egy könyv, amelyet R. Wiseman fordított franciáról angolra; ez bizonyos kapcsolatot jelentett
Dr. Jean-Francois Charriere, aki Párizsban Wisemannál tanult és a másik, hasonnevű sebész
között, aki nemrégiben a Rhode Island-i Providence-ben élt.
A könyvek elég furcsa elegyet alkottak. Megtalálható volt közöttük minden ismert nyelv,
a franciától az arabig. Nem is remélhettem, hogy zömüknek akár a címét lefordíthatom, noha
olvasok franciául és értek egy keveset a többi újlatin nyelveken is. Akkortájt nem értettem a
jelentését az olyan címeknek, mint a Von Junzt féle Unaussprechlichen Kulten, noha
sejtettem, hogy hasonlatos lehet d’Erlette gróf Cultes des Goaules-éhez, amely mellette állt a
polcon. Azután zoológiai témájú könyvek az ősi kultúrákról szóló súlyos kötetek
szomszédságában; olyasfajta címek, mint A polinéziai– és a dél-amerikai indián népek
kapcsolatának kutatása, különös tekintettel Perura; A pnakotikus kéziratok, De furtivis
Literarum Notis Giambattista Portától; Thicknesse Kryptographikja; Remigiustól a
Daemonolatreia; Banforttól A sauridák kora; egy dosszié a massachusettsi Aylesburyból,
Átiratok címmel; egy másikban a massachusettsi Arkham Gazette című lapja, és így tovább.
Némelyik könyv biztosan mérhetetlenül sokat ért, mivel többnek a megjelenési éve 1670 és
1820 közé esett, és noha valamennyi igen megviselt állapotban leledzett, még mindig
meglehetősen jó minőségűek voltak.
Mindazonáltal ezek a könyvek viszonylag keveset jelentettek nekem. Visszamenőleg
kénytelen vagyok azt hinni, figyelmesebben kellett volna őket tanulmányoznom, akkor több
mindent tudtam volna meg; de hát van egy olyan mondás, hogy ha az ember túl sokat tud meg
valamilyen témáról, az néha sokkal rosszabb, mint ha túlságosan keveset tud. Hamarosan
föladtam a könyvek közötti vizsgálódást, mert fölfedeztem közéjük préselve valamit, ami első
pillantásra naplónak tűnt, de közelebbi vizsgálat során kiderült, hogy jegyzetfüzet; a
bejegyzések sokkal távolabbi időbe nyúltak benne vissza, mint amennyit Dr. Charriere
életútja magába ölelt. Valamennyit ugyanazzal az apró betűs macskakaparással rögzíte ami
biztosan a néhai sebész kezeírása volt, a régesrégi első lapokon is minden jegyzetet ugyanaz a
kéz vetette papírra, ami azt sugallta, hogy Dr. Charriere egyfajta primitív időrendbe szedte
ezeket az adatokat nagyon valószínűen korábbi fogalmazványok alapján. Nem csak
följegyzések voltak a füzetben, némelyiket kezdetleges rajzok kísérték, amelyek ennek
ellenére hatásosak voltak, ahogy a képzetlen mesterek alkotta primitív festményeknél is
gyakran megtörténik.
A kézi kötésű notesz első lapján a következő följegyzés volt olvasható: „1851. Arkham –
Aseph Goade M. L.” és egy rajzi amely feltételezhetően a nevezett Aseph Goade-t ábrázolta,
kiemelve arcvonásainak bizonyos vonásait, amelyek összességükben békaszerűvé tették;
különösen jellemző volt az abnormálisan nagy száj, különös, bőrszerű ajak, igen alacsony
homlok, furcsa, hártyás szem és általában a nyomott arc, amelyek jellegzetes,
eltéveszthetetlenül békaszerű külsőt kölcsönöztek Asephnek. Ez a rajz töltötte ki a lap nagy
részét, a kísérő szövegről feltételezem, hogy egy találkozást örökít meg – nyilvánvalóan
kutatás közben, mert aligha lehetett személyes találkozás – egy emberalatti fajtával (a „M. L.”
vajon nem a ?mélység lakóira” utal, amely névvel már korábban találkoztam?). Dr. Charriere
kétségtelenül úgy tekinthette, mint kutatási irányának megerősítését, ama hitének
alátámasztását, hogy kimutatható valaminő rokonság békafélékkel, és ilyen módon igen
valószínűen a sauridákkal is.
Ezután újabb följegyzések következtek. Legtöbb olyan homályos volt – talán
szándékosan az –, hogy első látásra semmi értelmüket sem láttam. Mit kezdhettem például
egy ilyen lappal?
 „1857. St. Augustine. Henry Bishop. Bőr nagyon pikkelyes, de nem halszerű. Állítólag
107 éves. Nincsenek bomlási folyamatok. Még minden érzékszerve éles. Eredete ismeretlen,
de háttérben polinéziai kereskedelem.”
„1861. Charleston. Balzac család. Kérges kéz. Dupla állkapocs-szerkezet. Az egész
család hasonló jellegű. Anton 117 éves. Aiuna 109. Víztől távol boldogtalanok.”
„l863. Innsmouth. Marsh, Waite, Eliot, Gilman család. Obed Marsh kapitány
Polinéziával kereskedik, polinéziai nőt vett el. Valamennyi arc jellegzetességei megegyeznek
Aseph Goade-éval. Nagyon visszahúzódó életmód. Az asszonyokat ritkán látni az utcákon, de
éjszakánként sokat úszkálnak – akkor a város lakóinak többi része a házaiba zárkózik, egész
családok úsznak ki az Ördögzátonyhoz. Nagyon jellegzetes a M. L.-val való kapcsolat.
Figyelemreméltó forgalom Ponape és Innsmouth között. Valamilyen sötét vallás.”
„1801. Jed Price cirkuszi mutatványos. „Aligátor-emberként” lép föl. Az aligátorok
medencéjében szerepel. Gyíkszerű külső. Hosszú áll. Fogai állítólag hegyesek, de hogy
igaziak vagy reszeltek, azt nem lehet megállapítani.”
Ez volt a noteszben található jegyzetek általános témája. Kiterjedésük felölelte a
földrészt – voltak utalások Kanadára és Mexikóra éppen úgy, mint Észak-Amerika keleti
partjaira. Ettől kezdve Dr. Jean-Francois Charriere megszállott embernek tűnt, akinek különös
kényszerképzete van – azt igyekszik bizonyítani, hogy egyes emberek hosszú élete bizonyos
béka vagy gyíkszerű ősöktől való származásnak köszönhető.
Dr. Charriere-t valószínűleg az összegyűlt bizonyítékok erősítették meg a furcsa,
provokatív legendába vetett hitében, már ha valaki képes volt tényként elfogadni a különböző
testi torzulásokkal megvert emberekről szóló, szándékosan kiszínezett beszámolókat. Pedig a
sebész ritkán lépett át a feltételezések birodalmába. Úgy tűnt, az összekötő kapcsot keresi a
tudomására jutott jelenségek között. Ezt a kapcsot három alaptételre építette. Közülük a
legismerősebb a néger kultúra vudu legendáriuma volt. Ezt követte az ókori egyiptomiak
állatimádata. Végül, a legfontosabb, a sebész följegyzései szerint, egy teljesen idegen kultúra,
amely olyan öreg, mint a Föld, nem, azanál öregebb, az úgynevezett Dicső Faj és szörnyű,
végeérhetetlen küzdelmük az ugyanolyan Mérhetetlen Vénekkel, akik ilyen neveket viseltek,
mint Cthulhu, Hastur, Yog-Sothoth, Shub-Niggurath és Nyarlathotep, és akiket olyan különös
lények szolgálnak, mint a Tcho-Tcho nép, a Mélység Lakói, a Shantakok, az Undorító Hegyi
Emberek és mások, akik közül némelyek mintha az emberi nem alfajai lennének, mások
viszont határozottan mutánsok, vagy egyáltalán nem emberfélék. Dr. Charriere kutatásainak
eme gyümölcsei lenyűgözőek voltak, de nem alkottak határozott, bizonyítható láncot. Voltak
gyíkokra vonatkozó utalások a Vudu vallásban; hasonló kapcsolatok az óegyiptomi vallásban
is előfordultak; és hemzsegtek a sötét, idegborzoló célzások a sauridákra a Cthulhu
mítoszban, amelyek mélyebbre nyúltak vissza a múltba a Crocodylus és a Gavialis nemeknél,
felölelve a Tyrannosaurust, Brontosaurust, Megalosaurust és más mezozoikumi hüllőket is.
Az érdekes följegyzéseken kívül voltak a noteszben diagramok; nagyon különös
műveleteket ábrázoltak, amelyek természetét akkortájt nem értettem teljesen. Láthatóan régi
szövegek másolatai voltak, különösen gyakran bukkant fel Ludvig Prinn De Vermiis
Mysteriis-e, más sötét utalások forrásai azonban ismeretlenek voltak számomra. Maguk a
műveletek olyan célt sugalltak, amellyel képtelen voltam szembenézni. Az egyik például arra
irányult, miként lehet megfeszíteni a bőrt számos bevágással, hogy „lehetővé tegye a
növekedést”. Egy másik egyszerű keresztvágás volt a gerincoszlop tövében, a céllal, hogy a
farokcsont növekedésnek indulhassa „.
Amit ezek a fantasztikus diagramok sugalltak, túlságosan borzalmas volt ahhoz, hogy az
ember végiggondolja, mégis biztosan hozzátartoztak ahhoz a különös kutatáshoz, amelyet Dr.
Charriere oly sok éve folytatott; ez magyarázza zárkózottságát, mivel ilyen kutatásokat csak
titokban lehet végezni, nehogy magára vonja tudóstársainak helytelenítését és hahotáját.
 A papírok között egyes utalások olyan módon voltak leírva, hogy nem vonhattam
kétségbe, miszerint az elbeszélő tapasztalatairól van szó. Noha 1850 előtti dátumok voltak,
néhány esetben évtizedekkel korábbiak, tévedhetetlenül Dr. Charriere keze nyomát viselték,
így hát – nem számítva a mindig fennálló lehetőséget, hogy valaki másnak a tapasztalatait
másolta át – bizonyosan nem nyolcvanéves volt halála idején, hanem több, annyi, amennyinek
már a számítgatásától is kínosan éreztem magamat, és ez visszavezette gondolataimat a
korábban elhunyt másik Dr. Charriere-hez.
Dr. Charriere erősen hipotetikus meggyőződése úgy összegezhető, hogy hite szerint egy
emberi lény bizonyos műtétek és más, vérfagyasztóan szokatlan műveletek segítségével
elérheti a sauridákra jellemző hosszú életkort; hogy mindez másfél, talán
Két évszázaddal is növelheti az ember normális élettartamát; valamint bizonyos
hosszúságú, némileg a vemhességre emlékeztető, fél-öntudatlan állapotban és nyirkos helyen
töltött időszak után az egyén ismét előjöhet, igaz, némiképp eltérő külsővel, hogy újabb
hosszú életet kezdjen, amely azonban a benne végbement testi változások következtében
szükségessé teszi korábbi életmódja egyfajta átalakulását. Ebbéli meggyőződésének
alátámasztására Dr. Charriere számos legendás elbeszélést gyűjtött össze, amelyek bizonyos
adataikban összefüggtek, és igen spekulatív módon tárgyalták a különös emberi mutációkat,
amelyeket az elmúlt kétszázkilencvenegy év alatt tapasztaltak – olyan szám ez, amely később
sokkal jelentőségteljesebbnek bizonyult, amikor rájöttem, hogy pontosan ennyi idő választja
el a korábbi Dr. Charriere születési évét a néhai sebész halálának idejétől. Az egész anyagban
sehol nem bukkant föl a tudományos kutatásnak olyan konkrét vonala, amelyet bizonyítani
lehetett volna – igazából csak arra volt elegendő, hogy az alkalmi olvasót szörnyű kétségekkel
és iszonyatos, félig testet öltött meggyőződésekkel töltse el, de arra korántsem, hogy egy
valódi tudós józan érdeklődését kielégítse.
Hogy meddig jutottam volna Dr. Charriere kutatásainak vizsgálatában, nem tudom.
Ha nem történik meg az az esemény, amely rémülten sikoltozva űzött ki a Benefit Street-
i házból, lehet, hogy sokkal tovább jutok, s nem hagyom ott a házat és tartalmát a jogos
túlélőre, aki, most már jól tudom, sohasem fog eljönni, így a város hagyja majd végső
pusztulásba dőlni az épületet.
Éppen Dr. Charriere eme „eredményein” töprengtem, amikor tudatára ébredtem, hogy
valaki néz; ezt az érzést az emberek szívesen nevezik „hatodik érzéknek”. Miután nem
akartam megfordulni, a második legmegfelelőbb dolgot tettem, kinyitottam a zsebórámat,
magam elé raktam, és a fedél fényesre csiszolt belsejét egyfajta tükörként használva
megnéztem a mögöttem levő ablakot. És ott tükröződött homályosan egy emberi arc
borzalmas torzképe, amely annyira meghökkentett, hogy hátrafordultam megnézni, amit a
tükörben láttam. De semmi sem volt az ablaknál, csupán valamilyen mozgás árnyéka.
Fölálltam, fogtam a zseblámpát, és az ablakhoz siettem. Valóban láttam azt a magas, furcsán
hajlott alakot, amint meggörnyedve, ügyetlenül csoszog a kert sötétjében? Azt hiszem, igen,
de nem voltam olyan bolond, hogy kockáztassam az üldözését. Akárki is az, visszajöhet,
ahogy előző éjjel is eljött.
Ezért hát visszatelepedtem az óra mellé, miközben agyamban a lehetséges magyarázatok
sokasága tolongott. Bevallom, éjszakai látogatónaként a lista élén a szomszédok szerepeltek,
akik régen ellenezték, hogy Dr. Charriere háza továbbra is itt álljon. Lehetséges, hogy el
akarnak ijeszteni, mivel nem tudják, milyen rövid időre béreltem ki a házat; az is lehetséges,
hogy van valami a dolgozószobában, amit meg akarnak szerezni, noha ez meglehetősen
erőltetett ötlet, tekintve, milyen hosszú ideig kutathattak volna a lakatlan házban. A valóság
biztosan sohasem jutott volna az eszembe; természetemet tekintve nem vagyok hitetlenebb,
mint ami egy régiségbúvártól elvárható; éjszakai látogatóm természete azonban, minden
különös, egybevágó körülmény ellenére sem, amelyek pedig még az enyémnél kevésbé
tudományosabb elmének is többet jelentettek volna.
 Ahogy ott ültem a sötétben, minden korábbinál erősebben hatott rám az öreg ház légköre.
Úgy tűnt, maga a sötétség elevenedett meg, de roppant messze Providence körülöttünk
kavargó életétől. Ehelyett az évek fizikai maradványa töltötte el a belső sötétséget: az örökös
nyirokszag, s ehhez járult egy olyasfajta bűz, amelyet az ember rendesen az állatkertek
hüllőházaihoz társít; az öreg fa illata, a pincefalak mészkövének szaga, a bomlás aromája,
amint az évszázadok pusztítani kezdték a fát és követ. Volt itt még valami más is – egy állat
jelenlétének párás lehelete, amely mintha minden másodperccel erősödött volna.
Több mint egy órán át ültem, mielőtt bármilyen szokatlan zajt észleltem volna.
Azután már nem lehetett eltéveszteni. Először azt gondoltam, ugatás; hasonló ahhoz,
amelyet az aligátorok hallatnak; de később úgy véltem, sokkal inkább lázas képzeletem
terméke, valószínűbb, hogy ajtó csukódott. Egy idő múlva újabb nesz ütötte meg a fülemet –
papírzizegés. Akármilyen megdöbbentő, a behatoló utat talált a dolgozószobába anélkül, hogy
észrevettem volna! Bekapcsoltam az elemlámpát, rávilágítottam vele az íróasztalra, amelyet
otthagytam.
Amit láttam, az hihetetlen, borzalmas volt. Nem ember állt ott, hanem egy ember
karikatúrája. Egy kataklizmatikus pillanatig azt hittem, elhagyott az ép elmém; ekkor azonban
végigsöpört rajtam valami sürgető érzés, amely párosult az elmémben tudatosodó
veszélyérzettel, és pillanatnyi habozás nélkül négyszer tüzeltem, tudván, ilyen távolságból
minden golyóm eltalálta a sötétben a Dr. Charriere íróasztala fölé hajló bestiális lényt.
Istennek hála, az ezt követő eseményekről csak halvány benyomásaim maradtak. Vad
rohanás – a behatoló menekülése – saját bukdácsoló üldözésem. Biztosan eltaláltam, vérnyom
vezetett a dolgozószoba ablakához, amelyen át elinalt, az egyik oldalon keretestül kitörve az
ablaküveget. Odakint zseblámpám fénye megcsillant a vércseppeken, így nem esett
nehezemre a nyomok követése. E nélkül is követni tudtam volna az erős pézsmaillatot, amely
elöntötte az éjszakát, lehetővé téve, hogy ne szakadjak el a menekülőtől.
A nyomok nem távolodtak a háztól, hanem a kert mélyébe vezettek, egyenesen az épület
mögötti kút kávájához, majd a káván át be a kútba, ahol először pillantottam meg zseblámpám
fénysugarában az ügyesen kifaragott lépcsőket, amelyek lefelé ereszkedtek a sötét üregbe.
Olyan sok vér volt a kútkáván, hogy bizonyosra vehettem a behatolón esett halálos sebet. Ez
az önbizalom sarkallt rá, hogy kövessem a nyilvánvaló veszély ellenére.
Bárcsak hátat fordítottam volna a kútkávának, és elhagytam volna azt az átkozott helyet!
Követtem a kút falába vájt lépcsőfokokat – nem a víz alá vezettek, mint először gondoltam,
hanem egy nyíláshoz, amely mögött a kert mélyébe vezető alagút kezdődött. Most már mohó
vágy hajtott, hogy megismerjem áldozatom természetét, benyomakodtam ebbe az alagútba,
nem törődve a ruhámat összemocskoló nyirkos földdel, lámpámmal magam elé világítva
fegyveremet lövésre tartva. Magam előtt valamilyen barlangszerű üreget fedeztem föl – nem
volt sokkal nagyobb annál, mint hogy egy ember föltérdelhessen benne –, és középen,
lámpám fénysugarában egy koporsó állt, amelytől egy pillanatra elbizonytalanodtam, mivel az
alagút irányából rájöttem, hogy egyenesen Dr. Charriere sírjába jutottam.
De már túl késő volt ahhoz, hogy visszakozzak.
A keskeny üregben a bűz csaknem leírhatatlan volt. Az egész alagutat betöltötte a hüllők
émelyítően erős szaga; a tömény aroma miatt alig tudtam magam rávenni, hogy
továbbhaladjak a koporsó felé. Amikor odaértem, láttam, hogy nincs rajta a fedél. A vérnyom
odáig vezetett és folytatódott a koporsó belsejében. A mohó kíváncsiságtól és a bent rejlő
valami homályos félelmétől hajtva föltérdeltem, és reszkető kézzel beleirányítottam a
fénysugarat a koporsóba...
Mondhatják rám, hogy annyi év után az emlékezetemben nem lehet megbízni. De amit
láttam, az kitörölhetetlenül belém vésődött. Ott, a zseblámpa fényében egy frissen
kiszenvedett lény hevert, amelynek létezése iszonyattal töltött el. Ez volt az az állat, amelyet
elpusztítottam. Félig ember, félig gyík, kísérteties karikatúrája a valahai emberi testnek. Ruhái
leszakadtak, szétfeslettek a test szörnyű változásai alatt, kitüremlett belőlük a rücskös, szarus
bőr; keze és cipőtlen lába lapos volt, erőteljes, mancsra emlékeztető. Szótlan rémülettel
bámultam a gerincoszlop tövéből előmeredő, farokszerű tömpe nyúlványt, és a borzalmasan
megnyúlt, krokodilszerű állkapcsot, amelyről még mindig lógott a kecskeszakáll
szőrcsomója...
Csak ennyit láttam, mielőtt a kegyelemteljes öntudatlanság leszállt volna rám – mert amit
megpillantottam, abból rájöttem, mi fekszik abban a koporsóban. Ő volt az, aki kataleptikus
kábulatban hevert itt 1927 óta, várva az idejét, amikor félelmetesen megváltozott formában
ismét életre kelhet – Dr. Jean-Francois Charriere, sebész, született 1636-ban Bayonne-ban,
‘meghalt’ Providence-ben 1927-ben –, és tudtam, hogy ő az a túlélő, akiről végakaratában írt,
aki ismét megszületik, megújulva a tudástól, amelyet a rég elfelejtett, az emberiségnél vénebb,
szörnyűséges rítusokból szerzett, amely egyidős a Föld ifjúkorával, amelyben egymással
küzdő hatalmas szörnyetegek marcangolták egymást!
 
BIHARI GYÖRGY FORDÍTÁSA
WENTWORTH NAPJA - AUGUST DERLETH, 1957

EREDETI CÍM: WENTWORTH'S DAY

 
Dunwichtól északra csaknem elhagyatott vidék terül el, amely nagyrészt visszatért – az
egymást követő új-angliai, francia kanadai, olasz és az utolsónak érkezett lengyelek után – a
vadsághoz veszedelmesen közel eső állapotba. Az első telepesek megbirkóztak a
megélhetésükért a sziklás talajjal, a mindent elborító erdővel, de nem értettek a talaj: és a
természeti források megőrzéséhez, nemzedékeik felélték a vidéket. Azok, akik utánuk jöttek,
hamar föladták a küzdelmet, és elmentek máshová.
Ez nem olyan területe Massachusettsnek, ahol sok ember szeretne élni. Az egykori
büszke házak úgy megroskadtak, hogy legtöbbjükben nem lehetséges a kényelmes lakhatás.
Az enyhébb lejtőkön még állnak a tanyák, a sziklaperemek szélvédett oldalán gyakran
búsonganak hollandi tetős ódon házak új-angliai nemzedékek sokaságának titkai fölött;
azonban mégis mindenütt látni lehet a bomlás jeleit – a málladozó kéményeken, a
kihasasodott falakon, az elhagyatott csűrök és házak kitört ablakain. A tájat átszövik az utak,
mégis, ha az ember letér az állami főútról, amely a Dunwichtól északra húzódó hosszú
völgyön halad végig, olyan mellékutakon találja magát, amelyek alig többek kátyús dűlőknél,
és ugyanolyan kevéssé használják őket, mint a környékbeli házak zömét.
Azonkívül e vidék fölött folytonosan ott borong nem csupán a kor és az elhagyatottság,
de a gonoszság légköre is. Vannak olyan erdős tájak, ahol sohasem villant fejsze, olyan sötét,
vadszőlővel benőtt szurdokok, mélyükön csörgedező patakokkal, ahová
még a legragyogóbb napon sem süt be a fény Az egész völgyben vajmi kevés jele van
életnek, noha némely romos tanyán élnek magányos lakók; még a magasan szárnyaló
sólymokat is ritkán látni huzamosabb ideig, a varjak fekete hordái pedig csak keresztülvágnak
a völgyön, sohasem ereszkednek le vadászni, vagy dögöt enni. Valamikor réges-régen
Hexerei – babonás emberek boszorkányhite – hírében állt, és ennek a kevéssé irigylésre méltó
nevezetességnek a maradványai még ma is itt lebegnek a tájon.
Nem olyan vidék ez, ahol sokáig marad az ember, és biztosan nem az a hely, ahol
éjszakázni szeretne. Mégis este volt 1920 nyarán, amikor utoljára jártam a völgyben, mert egy
tűzhelyet szállítottam Dunwich közelébe. Sohasem választottam volna a romladozó várostól
északra húzódó utat, de más elintéznivalóm is volt, és ahelyett, hogy ösztöneimet követve
megkerültem volna a völgyet a távolabbi végénél, alkonyatkor nekivágtam. A Dunwichre
boruló szürkületet a szurdokban sötétség váltotta föl, amely hamarosan elmélyült, mert az
eget borító sűrű fellegek olyan alacsonyra ereszkedtek, hogy csaknem érintették a közeli
hegyeket, ezért úgy haladtam előre, mint egy alagútban. Az országúton gyér volt a forgalom;
utak ágaztak ki belőle a völgy két oldala felé, és ezeket annyira benőtte a bozót, s oly
elhagyatott volt a környék, hogy kevés vezető kockáztatta meg használatukat.
Minden rendben lett volna – miután egyenesen kellett átmennem a völgyön, semmi
szükségem nem volt rá, hogy letérjek az állami országútról –, ha nem adódik két előre nem
látható tényező. Nem sokkal azután, hogy elhagytam Dunwichet, eleredt az eső; egész délután
súlyos fellegek lógtak a föld felett, végül megnyíltak az egek, és lezúdult a vihar. Az országút
hamarosan ragyogni kezdett a fényszóróm sugarában. Hamarosan más is felvillant a fényben.
Talán tizenöt mérföldet tettem meg a völgyben, amikor egy sorompóhoz értem, amelyen
határozott jelzés intett a visszafordulásra. Mint láttam, a sorompó mögött annyira megrepedt
az országút, hogy csakugyan nem lehetett továbbjutni.
Rossz előérzettel fordultam meg. Bárcsak az ösztöneimre hallgattam volna, mert akkor
visszatérek Dunwichba, és egy másik útvonalat választok; így megszabadultam volna attól az
átkozott lidércnyomástól, amely a rémület éjszakája óta megzavarja az álmaimat! De nem így
tettem. Olyan messzire jutottam, nem akartam az időmet azzal vesztegetni, hogy visszatérek
Dunwichba. Az eső továbbra is vízesésként zuhogott, nagyon nehéz volt vezetni. Így hát
lekanyarodtam az országútról, és azonnal egy olyan úton találtam magam, amelynek felszínét
csak részben borította kövezet. Járhattak erre útkaparók, mert egy kicsit kiszélesítették az
ösvényt, lemetszették a belógó ágakat, amelyek korábban csaknem torlaszt képeztek, de
magán az úttesten nem sokat dolgoztak, és én nem jutottam messzire, amikor rájöttem, hogy
bajba kerültem.
Az út, amelyen haladtam, gyorsan romlott az eső miatt; autóm, noha a robosztusabb
Fordok közé tartozott, viszonylag magas, keskeny kerekekkel, mély kerékvágásokba huppant
haladás közben, és időnként gyorsan mélyülő pocsolyákba toccsant, amelyektől a motor
köhögni és köpködni kezdett. Tudtam, hogy csupán idő kérdése, mikor szivárog be az eső a
motorházba és állítja le végleg az autó motorját, így az élet jeleit kezdtem kutatni, vagy
legalább holmi menedéket kerestem, ahol meghúzódhatom autómmal egyetemben. Ismerve
ennek az elszigetelt völgynek a magányosságát, örültem volna egy elhagyatott csűrnek, de hát
az a helyzet, hogy annak, aki nem ismerős errefelé, lehetetlen volt kivennie bármilyen
épületet. Így jutottam el végre egy, az úttól nem messze derengő ablak halvány
fénynégyszögéig, és véletlen szerencsémre az odavezető felhajtót is megláthattam fényszóróm
fakuló sugarában.
Befordultam, elhaladva egy postaláda mellett, amelyre kezdetleges betűkkel mázolták föl
a tulajdonos nevét; nagyrészt lekopott már, de még olvasható volt: Amos Stark. A fényszóró
sugara végigsöpört a falon, láttam, hogy ősöreg építmény, egyike azoknak a házaknak,
amelyek mindenütt egyformák: főépület, szárnyépület, nyári konyha, csűr, mindez egyetlen
hosszú épületben, különböző magasságú tetők alatt. Szerencsére a csűr szélesre tárva
tátongott, és nem látván más menedéket, a tető alá kormányoztam autómat, miközben azt
vártam, hogy marhákat és lovakat pillantok meg. A csűr azonban az elhagyatottság légkörét
sugározta, nem volt ott semmiféle lábasjószág, a széna, amely múlt nyarak aromájával töltötte
meg, jó néhány éves lehetett.
Nem időztem a csűrben, a zuhogó esőben elindultam a ház felé. Kintről, amennyire meg
tudtam állapítani, ugyanazt az elhagyatottságot lehelte magából, mint a csűr. Földszintes volt,
alacsony tornác húzódott előtte, de még időben észrevettem, hogy padlójában itt-ott eltörtek a
deszkák, sötét rések mutatták a hiányukat.
Elértem az ajtót, kopogtattam.
Sokáig nem érkezett válasz, csak azt lehetett hallani, ahogy az eső kopog a tornác tetején,
majd belezubog a mögötte levő udvaron gyülekező vízbe. Ismét kopogtattam, és emelt
hangon elkiáltottam magam:
– Van itthon valaki?
Reszketeg hang válaszolt odabentről.
– Ki maga?
Elmagyaráztam, hogy ügynök vagyok, aki szállást keres.
Fény mozdult odabent, ahogy fölemeltek egy lámpát. Az ablak elsötétedett, az ajtó alatt
erősödött a fény Reteszek csusszantak, leemelt láncok csörrentek, azután kinyílt az ajtó, ott
állt vendéglátóm, magasra emelve lámpását; aszott öregember volt, a durva borosta félig-
meddig eltakarta inas nyakát. Szemüveget hordott, afölött pillogott rám? A haja fehér volt, a
szeme fekete; ahogy meglátott, vad vigyorra húzta a száját, kimutatva fogcsonkjait.
– Mr. Stark? – kérdeztem.
– Eekapta ja vihar he? – köszöntött. – Gyűjjék bé a házba és szárítkozzék meg. Asszem,
nem esik mán soká az esső.
Követtem a szobába, ahonnan kijött, bár ő előbb gondosan bezárta és belakatolta az ajtót
mögöttünk ami enyhén kínos érzést keltett bennem. Bizonyára látta kérdő pillantásomat, mert
letévén a lámpát egy vastag könyvre, egy kerek asztalon annak a szobának a köze én ahova
bevezetett megfordult, és azt mondta száraz kuncogással:
– Ez a Wentworth napja. Magárú es azt gondútam ho’ Nahum.
Kuncogása nevetés kísértetévé erősödött.
– Nem, uram. A nevem Fred Hadley. Bostonból jövök.
– Sose vótam Bostonba’ – közölte Stark. – Sose vótam Arkhamon túl sem. Mindig itthon
kelletett dógoznom ezen a tanyán.
– Remélem, nem haragszik. Vettem magamnak a bátorságot, és behajtottam az autómmal
a csűrjébe.
– A teheneket nem zavarja – vihogott ezen a tréfácskán, mivel nagyon jól tudta, hogy
nincs tehén a csűrben. – En ugyan nem vezetnék egy ilyen újmódi masinát, de maguk városi
népek mind egyformák. Nem bírják ki automobil nekül.
– Nem hittem, hogy úgy föstök, mint egy városi fickó – mondtam abban a törekvésben,
hogy átvegyem a stílusát.
– Legott fölismerem a városi népeket. Hébe-hóba idegyönnek a környékre, de ahajt
mennek is el, asszem, nem szeretnek itt lenni. Még sose vótam nagyvárosba’; nem is hinném,
hogy akarnák.
Végtelen ideig folytatta még ebben a stílusban, így volt időm körülnézni, hogy afféle
leltárt készítsek a szobáról. Azokban az években, amikor nem az úton töltöttem az időt, akkor
a bostoni raktárban dolgoztam, és kevesen tudtak ott nálam jobb leltárt készíteni, így
semennyi időmbe sem került meglátnom, Hogy Amos Stark nappaliját olyan holmik töltik
meg, amelyekért a gyűjtők szép pénzeket fizetnének. Egyes fikarcnyit is lehet bízni az
ítélőképességemben, aztán volt ott mindenféle csecsebecse, stelázsi, néhány csodálatosan fújt
üvegholmi, Haviland-porcelán a polcokon és a stelázsin. És rengeteg kézműves tárgy néhány
évtizeddel ezelőtti Új-Angliából: gyertya koppantó, fadugós parafa tintatartó, gyertyaöntő
forma, könyvállvány, bőr pulykacsali, fenyő– és szurok fenyőgyanta, lopótökök, hímzések –
látni lehetett hogy ez a ház már jó pár éve megvan.
– Egyedül él, Mr. Stark? – kérdeztem, amikor szóhoz jutottam.
– Mostan igen. Valaha vót a Molly meg a Dewey Abel még kölökkorában eement, az
Ella meg meghót tüdőlázba’. Mármost csaknem hét éve magam vónék.
Még beszéd közben is éreztem, hogy várakozó, figyelő légkör veszi körül. Mintha
állandóan valamilyen neszre fülelne az eső dobolása mögött. De semmi sem hallatszott,
csupán halk percegés, ahogy valami egér rágcsált valahol az öreg házban, és azonkívül az eső
szüntelen zuhogása. Az öregember mégis hallgatózott, a fejét kissé félrehajtotta, szeme
összeszűkült, mintha a lámpa fénye zavarná, fején csillogott a pilis, amelyet ritkás, zilált, ősz
hajkorona vett körül. Nyolcvanéves lehetett, de éppúgy hatvan is, a szűkös, visszavonult
életmód korán elvénítette.
– Magába’ járt az úton? – kérdezte hirtelen.
– Egy lelket sem láttam Dunwich óta. Azt hiszem, az megvan vagy tizenhét mérföld.
– Úgy naggyábú – helyeselt. Azután vihogni, kuncogni kezdett, mintha nem tudná többé
visszatartani a jókedvét. – Ez a Wentworth napja, a Nahum Wentworthé. – Szeme ismét
összeszűkült egy pillanatra. – Rég ügynököl ezen a vidéken? Tán ösmerte Nahum
Wentworthot?
– Nem, uram. Sohasem hallottam róla. Főképpen a városokban ügynökölök. Ritkán
keveredem vidékre.
– Ezen a környéken mindenki ösmerte Nahumot – folytatta. – De senki sem annyira,
mint én: Látja azt a könyvet? – mutatott egy elnyűtt kötetre, amelyet csak most vettem észre a
rosszul megvilágított szobában. – Az ottan Mózes hetedik könyve. Többet lehet abbú tanúni,
mint bármellik könyvbű, amit csak ösmertem. Az ottan a Nahum könyve.
 Valami emléktől kuncogni kezdett. – Ű, de egy fura szerzet vót az a Nahum!
Rosszindulatú, meg zsugori is. Nem is értem, hogy nem ösmeri.
Biztosítottam róla, hogy még sohasem hallottam Nahum Wentworthról, bár magamban
kissé furcsállottam házigazdám érdeklődését, amennyiben azt vesszük, hogy Mózes hetedik
könyvét olvasta, amiről azt tartják, a boszorkányok egyfajta Bibliája, állítólag mindenféle
bűbáj, varázslások és bűvölések vannak benne ama olvasók számára, akik elég ostobák, hogy
el is higgyék. A lámpa fényében más könyveket is fölismertem: egy Bibliát, amely
ugyanolyan elnyűtt volt, mint a varázskönyv, Cotton Mather munkáinak egy kivonatos kötetét
és az Arkhami Herald számainak bőrbe kötött példányát. Talán valaha ezek is Nahum
Wentworth tulajdonát képezték.
– Látom, a könyvejit nézi – jegyezte meg vendéglátóm, mintha csakugyan olvasna a
gondolataimban.
– Aszonta, vigyem csak üket, úgyhogy elhoztam. Jó könyvek. Csak hát pápaszem
kelletik az olvasásukho’.
Komolyan megköszöntem, és emlékeztettem rá, hogy Nahum Wentworthról kezdett
beszélni.
– Hát az a Nahum! – felelte azonnal, ismét felkuncogva. – Nem hinném, hogy annyi pézt
adott vóna kőcsönbe, ha tuggya, mi történik vele. Nem urarm, nem hinném, hogy megtette
von. És még csak rovást sem csinát rúlla. Ötezer vót. Aszonta nekem, nincs szüksége rovásra,
vagy bármillen papirosra, így hát nem vót bizonyíték, hogy valaha es pénzt vettem vóna át
tűlle, egyáltaljába nem, csak mi ketten tuttunk rúla, ű meg kitűzött egy napot, hogy öt évre rá
elgyün, és elviszi a pízt meg az interést. Ennek öt éve, és ez az a nap, a Wentworth napja.
Elhallgatott, laposan pislogott rám, örömtől ragyogó szemmel, amelyben ugyanakkor
fojtott félelem sötétlett. – Csakhogy nem gyön, mer’ alig két hónapra rá egy vadászaton
lelűtték. Golyó ment a tarkójába. Puszta véletlenbű. Hát persze, mondhatták vón, hogy
szándékosan tettem, de megmutattam, hogyan lűttem, osztán bementem Dunwichba egyenest
a partra, oszt elkészítettem a testámentumomat, hogy a lánya – az a Miss Genie – az örökli
mindenemet, ha meghalok. Nem is csináltam belűle titkot. Hadd tuggyák meg, akkor maj’
nem beszélnek ostobaságokat.
– Na és a kölcsön? – Nem tudtam visszafojtani a kérdést.
– Ma éfélkor jár le az idő. – Ismét kuncogott és vihogott széles jókedvében. – És nem
hinném, hogy a Nahum képes lenne együnni érte, igaz? Asszem, ha nem gyün, a píz az
enyém. Márpedig nem gyün. És jobb is, mer’ nincs meg.
Nem kérdeztem Nahum lányáról, és arról, miként végződött a dolog. Az igazat
megvallva kezdtem érezni a nap és az éjszakai szakadó esőben való vezetés fáradalmait.
Vendéglátóm is észrevehette, mivel elhallgatott, ült, engem figyelve, csak később szólalt meg.
– Nyúzottnak tűnik. Fáradt?
– Azt hiszem. De rögtön elmegyek, amint a zápor alábbhagy egy kissé.
– Mondok valamit. Nem muszáj itten ülve figyelnie, mit szájalok. Adok egy másik
lámpást, oszt lefekhet a szomszéd szobába a szófára. Ha eláll az esső, maj’ szólok.
– De nem foglalom el az ágyát, Mr. Stark.
– Egész éjjel fönnmaradok – válaszolta.
Bármilyen tiltakozás hasztalan lett volna. Már föl is pattant, meggyújtott egy másik
petróleumlámpát és néhány pillanat múlva bevezetett a szomszéd szobába, megmutatva a
heverőt. Befelé menet a kíváncsiságtól hajtva fölkaptam Mózes hetedik könyvét mert már
évtizedek óta hallottam a borítói között rejlő hatalmas csodákról. Házigazdámnak, noha
különös pillantást vetett rám, nem volt ellenvetése, visszatért a másik szobába nyikorgó
karosszékéhez
otthagyva engem a lámpámmal.
 Odakint az eső még mindig viharos széllökések közepette zuhogott. Kényelmesen
elhelyezkedtem a heverőn, amely régimódi, bőrrel kárpitozott alkotmány volt, magas
fejtámasszal, közelebb húztam a lámpát – igen gyéren világított –, és beleolvastam Mózes
hetedik könyvébe, amely, mint hamarosan rájöttem, különös keveréke volt a varázsigéknek és
az alvilág hercegeihez : Azielhez, Mefisztofelészhez, Marbuélhez, Barbuélhez, Aniquélhez és
másokhoz szóló könyörgéseknek. Többféle varázsige volt benne; némelyek betegségek
gyógyítására szolgáltak, másokkal kívánságokat lehetett teljesíteni; némelyik a sikeres
vállalkozást szolgálta, ismét mások az ellenséggel szembeni bosszút. A szöveg ismételten
intette az olvasót, hogy némelyik szó milyen borzalmas lehet, olyannyira, hogy kísértésbe is
estem lemásolni az egyik legborzalmasabbat, talán mert megakadt rajta a szemem – Aila
himel adonaij amara Zebaoth cadas yescraije haralius – mely nem kevesebb ama varázsigénél,
amelyre összegyűlnek az ördögök, vagy szellemek, vagy életre kelti a halottakat.
Miközben lemásoltam, néhányszor hangosan ki is mondtam, pillanatig sem várva, hogy
bármi történjék. Nem is történt. Így aztán félretettem a könyvet, és az órámra néztem.
Tizenegy óra volt. Mintha csökkent volna az eső ereje, már nem zuhogott; az enyhülésből
meg lehetett jósolni, hogy eléggé rövid idő alatt el fog állni. Mivel jól megjegyeztem a szoba
berendezését, nem botlottam volna bele a bútorzat egyik darabjába sem, ha vissza akartam
volna menni a szobába, ahol vendéglátóm időzött, ezért leoltottam a lámpát, hogy pihenjek
egy keveset, melőtt útnak indulok.
De amilyen fáradt voltam, nehezen tudtam összeszedni magam.
Nemcsak arról volt szó, hogy kemény és hideg heverőn feküdtem, de magának a háznak
a légköre is nyomasztott. Tulajdonosához hasonlóan egyfajta lemondást sugárzott, mintha az
elkerülhetetlenre várakozna, mintha tudná, hogy inkább előbb, mint utóbb, időtől megviselt
oldalai megroggyannak, teteje lezuhan, és véget ér egyre rozogább létezése. De a légkörön
kívül volt még valami más, ami oly sok öreg ház sajátja; a lemondást félelem színezte át,
ugyanaz a félelem, amely miatt a vén Amos Stark habozott ajtót nyitni a kopogásomra;
hamarosan azon kaptam magam, hogy hozzá hasonlóan magam is fülelek valamire az
állandóan gyengülő esőkopogáson és a szüntelen egérrágcsáláson túl.
Vendéglátóm nem üldögélt csöndesen. Időnként fölállt, és hallottam, amint ide-oda
járkál; most az ablakhoz ment, majd az ajtóhoz; próbálgatta, vajon rendesen be van-e zárva;
azután visszatért és ismét leült. Néha motyogott; talán túl régen élt már egyedül, és fölvéve az
elszigetelt, zárkózott emberek általános szokását, magában beszélt. Legnagyobbrészt
kivehetetlen, alig hallható motyogás volt, de alkalmanként megértettem néhány szót, és
eszembe jutott, hogy többek között az a kamat foglalkoztatta, amellyel a pénz után tartozott
Nahum Wentworth-nak, és amit most kellett volna kifizetnie. – Százötven dollár évente –
motyogta. – Az hétszázötven – mondta olyan hangon, amely közel járt az áhítathoz. Mondott
még mást is, ami fölzaklatóbb volt, mint amennyire hajlandó voltam elismerni.
Valami nyugtalanító kerekedett ki az öregember szaggatott motyogásából, mert nem
beszélt folyamatosan. – Elestem – dünnyögte, azután egy-két értelmetlen mondat következett.
– Mind ott vótak. – Megint kivehetetlen szavak. – Elsűt, villámgyorsan. – Ismét értelmetlen,
vagy összemosódott szavak. – Nem tuttam, hogy Nahum az. – Megint érthetetlen motyogás.
Talán a lelkiismeret furdalta. Az biztos, hogy a házban uralkodó borongós lemondás
egymagában elegendő volt legsötétebb gnnd0latai felét0resztéséhez. Miért nem követte a
sziklás völgy többi lakóját valamely településre? Mi akadályozta meg a távozásban? Azt
mondta, egyedül van, feltételezhetően az egész világon, nem csupán a házban, minekutána
minden földi javát Nahum Wentworth lányára hagyta.
Papucsa csosszant a padlón, ujjai papírokat lapoztak. Odakint megszólalt a kecskefejő,
jelezve, hogy az ég valamely csücske tisztulni kezdett; hamarosan olyan kórus harsant fel,
amely képes lett volna megsüketíteni egy embert. – Kajabál a lappantyú – hallottam
vendéglátóm motyogását. – Híjja a lelket. Clem Whateley halódik. – Lassan halkult a
zuhogás, erősödött a kecskefejők hangja, én pedig hamarosan elfáradtam és elszunyókáltam.
Történetemnek most olyan részéhez érek, amelyben a saját érzékszerveimben is
kételkedtem, mivel visszanézve lehetetlennek látszanak az események. Az évek múlásával
számos alkalommal elgondolkodtam rajta, vajon nem álmodtam-e az egészet – mégis tudom,
hogy nem álom, és még mindig vannak bizonyos hitelesítő újságcikk-kivágásaim, amelyekre
hivatkozva állíthatom, hogy nem képzelgés – kivágások Amos Starkról, arról, hogy vagyonát
Genie Wentworthra hagyta, és – ami mindennél különösebb, – egy pokoli sírgyalázásról,
annak az átkozott völgynek egy domboldali, félig elfeledett temetőjében.
Alig szunyókálhattam egy keveset, mikor fölriadtam. Az eső elállt, de a kecskefejők
hangja közelebb szólt a ház körül, most már szinte mennydörgő kórusban. Némelyik madár
mindjárt annak a szobának az ablaka alatt szólhatott, ahol feküdtem, a roggyant tornác tetejét
is teleülhették ezek az éjszakai teremtmények. Semmi kétség, lármázásuk hozott vissza
könnyű álmomból. Néhány pillanatig csak feküdtem, hogy összeszedjem magam, azután
megmozdultam, hogy felüljek; mivel az eső már elállt, nem lesz olyan nehéz vezetni, sokkal
kisebb a motor leállásának kockázata.
De amint letettem a lábam a padlóra, megkopogtatták a külső ajtót.
Mozdulatlanul ültem, pisszenés nélkül – és nem hallatszott nesz a szomszéd szobából
sem.
A kopogás ismétlődött, ez alkalommal határozottabban.
– Ki vagy? – kérdezte Stark.
Semmi válasz.
Láttam, hogy megmozdul a fény, és hallottam, hogy Stark győzelmesen felkiált. – Elmúlt
éjfél! – Az órájára nézett, és ugyanakkor én is rápillantottam a sajátomra.
Az övé tíz percet sietett.
Odament, hogy kinyissa az ajtót.
Láttam, amint leteszi a lámpát, hogy elfordíthassa a kulcsot. Hogy ismét föl akarta-e
venni, mint akkor, amikor engem nézett meg, azt nem tudom megmondani. Hallottam, hogy
nyílik az ajtó – akár ő nyitotta, akár más.
Ekkor szörnyű kiáltás hallatszott, a düh és a félelem keveredett Amos Stark hangjában. –
Ne! Ne? Eriggy vissza! Nincs meg... nincs meg, hidd el. Eriggy vissza! – Hátratántorodott,
elesett, és csaknem rögtön ezután szörnyű, fuldokló kiáltás hallatszott, ziháló-gurgulázó
hangok...
Felugrottam, az ajtón át berontottam a szomszéd szobába – és egy döbbent pillanatra
földbe gyökerezett a lábam, képtelen voltam mozdulni, kiáltani, olyan ocsmány látvány
fogadott. Amos Stark hanyatt feküdt a földön, rajta egy rothadó csontváz lovagolt, csontos
keze átfogta az öreg torkát, ujjai Amos nyakába mélyedtek. A koponya tarkóján a szilánkos
csontok lövedék behatolására utaltak. Mindezt egyetlen szörnyű pillanat alatt láttam – azután
szerencsére elájultam.
Amikor néhány másodperc múlva magamhoz tértem, csönd volt a szobában. A házat
betöltötte az eső illata, amely a nyitott ajtón keresztül áradt be; odakint még mindig
hangoskodtak a kecskefejők, halvány holdfény világította meg a földet, mintha sápadt
fehérborral locsoltak volna le mindent. A lámpák még égtek a szobában, de vendéglátóm nem
ült a székében.
Ott feküdt, ahol utoljára láttam, a padlón elterülve. Ösztöneim azt súgták, meneküljek el
a szörnyű helyszínről, amilyen gyorsan lehetséges, de a tisztességtudás megállított Amos
Stark mellett, hogy lássam, tudok-e segíteni neki. Ez a végzetes megállás volt az, amelynek
borzalma mindenre föltette a koronát, ez a szörnyűség volt az, amely sikoltva űzött ki az
éjszakába, hogy elmeneküljek erről a pokoli helyről, mintha az alsóbb régiók démonjai
lennének a sarkamban. Amint Amos Stark fölé hajoltam, hogy meggyőződjem róla,
csakugyan meghalt-e, láttam, hogy nyakának elszíntelenedett húsából egy emberi csontváz
kifehéredett ujjai merednek elő, és ahogy néztem, az ujjpercek egyenként leváltak a nyakról
és elszökdécseltek a hullától, végig a szobán, ki az éjszakába, hogy utolérjék a kísérteties
látogatót, aki eljött a sírjából az Amos Starkkal megbeszélt találkozóra!

BIHARI GYÖRGY FORDÍTÁSA

A PÁLYAŐR - CHARLES DICKENS, 1866

EREDETI CÍM: SIGNAL-MAN, THE

  
– Héé! Maga ott lenn!
Mikor ez a hívó hang elért hozzá, őrházának ajtajában állt, kezében zászlóval, mely föl
volt csavarva rövid nyelére. A terepviszonyokból úgy gondolta volna az ember, hogy
határozottan tudhatja, merről jön a hang, mégis, ahelyett, hogy felfelé nézett volna, a meredek
vájatfal tetejére, ahol én álltam, szinte pontosan a feje fölött, megfordult, s arra nézett, amerre
a vágányok vezettek. Volt valami különös abban, ahogy ezt cselekedte, bár sehogy sem
tudtam volna megmondani, micsoda. Annyit tudok, elég különös volt ahhoz, hogy magára
vonja figyelmemet, pedig alakja rövidülésben látszott, és árnyékkal borítva, lenn, a mély
vágás alapján, én meg fenn álltam magasan a feje fölött, s úgy elborított a haragos napnyugta
izzása, hogy a szememet el kellett ernyőznöm, különben nem is láttam volna.
– Héé! Ott lenn!
A vágányok irányából most újra visszafordult, s felemelve szemét, meglátott engem a
feje fölött.
– Van itt ösvény, amin lemehetnék, hogy beszélhessek magával?
Felfelé nézett, rám, de nem szólt; én is néztem őt, és nem sürgettem azonnal céltalan
kérdésem megismétlésével. Éppen akkor a föld és a levegő enyhén rezgésbe jött, mely
egykettőre heves lüktetésbe csapott át, s valami sebesen közelgő száguldásba amitől
hátrahőköltem, mert úgy tűnt, mintha magához vonna a mélybe. Mikor a füst és a pára, mely a
rohanó vonatról az én magasságomig emelkedett, tovasiklott a vidéken: újra letekintettem, és
láttam, amint zászlóját visszatekeri rúdjára, mert jelt adott vele, amíg a vonat áthaladt.
Megismételtem kérdésemet. Rövid hallgatás után, amely alatt úgy látszott, hogy feszült
figyelemmel néz. összegöngyölt zászlójának végét lassan egy, az én magasságomban fekvő
pont felé fordította, amely vagy két-háromszáz yardnyira volt tőlem. Lekiáltottam neki: –
Rendben! –, s elindultam abba az irányba. Mikor odaértem, alaposan körül kellett néznem,
míg megtaláltam egy sziklába vájt zegzugos ösvényt, s leereszkedtem rajta.
A lenti út igen mély volt és szokatlanul meredek falú. Agyagos kőzetbe vágták, s ahogy
lejjebb jutottam, egyre iszamósabb és vizesebb lett. Így azután az út elég hosszú volt ahhoz,
hogy időm legyen visszaidézni az őr mozdulatában kifejeződő furcsa vonakodást és
kényszeredettséget, ahogy az utat megmutatta.
Mikor a zegzugos lejárón elég mélyre értem ahhoz, hogy az ember újra elém tűnjön, a
sínek között pillantottam meg: azon az úton állt, amelyen a vonat az imént áthaladt; olyan
helyzetben, mint aki megjelenésemre vár. Állát bal tenyerébe támasztotta, bal könyöke pedig
jobb kezén nyugodott, melyet keresztbe tett a mellén. Testtartásán olyan erős várakozás és
éber figyelem érződött, hogy egy pillanatra tűnődve megálltam. Aztán tovább mentem lefelé,
s amint leértem a vasút szintjére, és az őrhöz is közelebb jutottam, fekete hajú, fakó arcú
embert láttam; kinek fekete szakálla és igen sűrű szemöldöke volt. őrhelyénél magányosabbat
és komorabbat még sohasem láttam. Kétoldalt nedvességtől csepegő, érdes kőfal, mely
mindent elzárt az ember szeme elől, kivéve egy vékony sávnyi kis eget; távlat egy irányban
nyílt csak, arra sem volt más, mint e nagy börtön kanyargós folytatása; a másik irányban
ködbe burkolózó fény állta el a tekintet útját, mellette még ködösebb bejárata egy éjfekete
alagútnak, amelynek súlyos architektúrájában volt valami barbár, nyomasztó és félelmetes.
Oly kevés napfény hatolt be ide, hogy a hely föld alatti, halálos szagot árasztott; s annyi hideg
szél söpört rajta végig, hogy jeges levegője úgy csapott meg, mintha elhagytam volna a valódi
világot.
 Az őr meg sem mozdult mindaddig, míg olyan közel nem mentem hozzá, hogy
elérhettem volna a kinyújtott kezemmel. Tekintetét még akkor sem fordítván el az enyémtől,
egy lépést hátralépett, és felemelte a kezét.
Olyasfélét mondtam, hogy igen magányos őrhely ez, s felkeltette érdeklődésemet, amint
lenéztem odafentről. Alighanem nagy ritkaság a vendég errefelé, bár remélem, nem olyan
ritkaság, amelyet nem szívesen fogadnak. Bennem olyan embert láthat, aki egész életében
szűk határok közé szorult, s aki ezért most, midőn végre elnyerte szabadságát, élénken
érdeklődik e nagyszerű létesítmény iránt. Ilyet és ehhez hasonlókat mondhattam, de fogalmam
sincs, hogy mit mondtam szó szerint; mert mindenféle beszélgetést nehezemre esik elkezdeni,
de ebben az emberben különösen volt valami, ami elvette a bátorságomat.
Felettébb furcsa pillantást vetett az alagút bejáratánál levő vörös lámpára, körbejárta a
tekintetével, mintha valami hiányozna onnét, aztán megint rám nézett.
Megkérdeztem, vajon az a lámpa a feladatköréhez tartozik-e vagy sem.
Fojtott hangon, kérdéssel válaszolt: – Hát nem tudja, hogy igen?
Ahogy merev tekintetű szemét és zord arcát alaposan szemügyre vettem, az a szörnyű
gondolatom támadt, hogy nem emberrel van dolgom, hanem kísértettel. Azóta inkább azon
szoktam néha gondolkodni, vajon nem az elméjét támadta-e meg holmi kór.
Mikor rajtam volt a sor, hogy válaszoljak, hátraléptem egyet, De ahogy megmozdultam,
a szeméből észrevettem, hogy titokban fél tőlem. Ez megszabadított előbbi szörnyű
gondolatomtól.
– Úgy néz rám – szólaltam meg, mosolyt erőltetve arcomra –, mintha félne tőlem.
– Nem tudtam biztosan – válaszolta –, nem láttam-e már korábban is.
– Hol?
A vörös lámpára mutatott, amelyre a tekintete is irányult.
– Ott? – szóltam.
Egész éberségével figyelve rám, így felelt, alig hallhatóan.
– Igen.
– Ugyan, kedves barátom, mi dolgom volna ott? Nos, mindazonáltal, én soha életemben
nem jártam ott, arra mérget vehet.
– Azt hiszem, csakugyan nem – felelte erre. – Persze; biztos, hogy nem.
Modora felengedett, olyan természetes lett, akár az enyém. Készséggel, választékos
szavakban felelt mindenre, amit kérdeztem vagy mondtam. Megkérdeztem, sok dolga van-e.
Azt mondta, igen; vagyis inkább a felelősség nagy; különben mást nemigen követelnek tőle,
mint pontosságot és éber figyelmet, tényleges dolga – kétkezi munkája – szinte semmi. A
jelzést váltogatni, a jelzőlámpát beállítani, egyszer-egyszer fordítani egyet egy vasfogantyún –
ez minden, amit valóban el kell végeznie. Ami a hosszú és magányos órákat illeti, melyeket
én úgy sokallok, nos, ezzel kapcsolatban csak azt mondhatja, hogy mindennapjait
hozzáigazította ehhez az életformához, és így eléggé megszokta már. Idelenn a maga erejéből
megtanult egy nyelvet – ha ugyan ez így, hogy csupán olvasva ismeri, s a kiejtéséről csak
bizonytalan fogalmai vannak, tudásnak nevezhető. Foglalkoztatják a közönséges és tizedes
törtek, továbbá algebrai tanulmányokkal próbálkozott, bár tulajdonképpen nem sok tehetsége
van. a számokhoz, ez már gyerekkorában kitűnt.
Azután megkérdeztem, hogy amíg szolgálatban van, szükséges-e, hogy folyvást ebben a
nedves légáramban tartózkodjék, s hogy sohasem jöhet-e föl a fényre a két magas kőfal közül.
Nos, felelte, az az időponttól és a körülményektől függ. Bizonyos alkalmakkor kisebb a vonal
megterhelése, mint egyébként, és ugyanez áll a napnak és éjszakának némely szakaszára is.
Derült időben néha alkalmat kerít arra, hogy kis időre kiemelkedjék az alsó régiók
árnyékából; de mivel akármikor szólíthatja az elektromos csengő, és olyankor kettőzött
aggályossággal kénytelen figyelni rá, a séta nincs rá olyan üdvös hatással, mint gondolnám.
 Betessékelt az őrházba, ahol a kályhában tűz égett, s a fal mellett íróasztal állt, rajta
valami hivatalos könyv, amelybe időnként bejegyzéseket kellett írnia, továbbá egy
távírókészülék, tűjével, tárcsájával, billentyűjével, meg az a kis csengő, amelyről előzőleg
említést tett. Bíztam abban, hogy ezzel nem bánthatom meg, és ezért megkockáztattam azt a
kijelentést, hogy tanult embernek tartom, s remélem – így mondtam nem veszi ezt sértésnek,
de talán többet is tanult, mint ami tisztjének ellátásához szükséges; amire ő azt felelte, hogy
ha népes testületek állapotát vizsgáljuk, efféle kisebb eltérések eléggé gyakran mutatkoznak; s
hogy amint hallotta, hasonló a helyzet a dologházakban, a rendőrség körében, sőt, még a
legvégső kétségbeesett menedékhelyen, a katonaságnál is; de azt biztosan tudja, hogy a, nagy
létszámú vasutasgárdákban többé vagy kevésbé mindenütt így van. Fiatalabb korában – akár
elhiszem róla, akár nem, ahogy ebben a bódéban ül, s maga bizony már alig tudja elhinni –
természetfilozófiai tanulmányokat folytatott, előadásokra járt; de aztán elkanászodott, veszni
hagyta lehetőségeit, lesüllyedt, és sohasem tudott felemelkedni többé. Nem panaszként
mondja ezt. Ki hogy veti ágyát, úgy alussza álmát. És ahhoz, hogy új fekhelyet készítsen
magának, késő van már.
Mindazt, amit itt röviden összefoglaltam, nyugodt hangon mondta el, sötét, ünnepélyes
tekintetét hol rám, hol a tűzre fordítva.
Itt-ott beszédébe szőtte az „uram” megszólítást, különösen akkor, mikor ifjúkoráról
beszélt – mintegy tudtomra akarván adni, hogy nem tart igényt semmiféle magasabb
tisztségre, mint amelyben itt találom. Beszédét jó néhányszor félbeszakította a kis csengő;
táviratokat kellett leolvasnia, és felelni rájuk. Egy alkalommal ki kellett állnia az ajtó elé,
kibontani a zászlóját, míg a vonat áthaladt, s átadni valami szóbeli üzenetet a
mozdonyvezetőnek. Úgy tapasztaltam, hogy kötelességének ellátásában rendkívül pontos, és
szüntelenül résen van; az elkezdett szót is félbehagyta, és hallgatott, míg meg nem tette a
dolgát.
Egy szó mint száz, ezt az embert én a maga helyén a világ legmegbízhatóbb
alkalmazottjának tartottam volna, egy körülménytől eltekintve, éspedig attól, hogy míg
beszélgettünk, kétszer is elhallgatott, elsápadt, s arcát a csengő felé fordította, olyankor, mikor
az nen2 csengett; kinyitotta a házikó ajtaját (melyet csukva tartott, hogy kizárja az
egészségtelen, nedves levegőt), és kinézett az alagút melletti vörös fény irányába. Amikor
visszatért a tűzhöz, mindkét alkalommal az a megmagyarázhatatlan titokzatosság vette körül,
amelyet oly nagy távolságból megéreztem rajta, bár akkor sem, most sem tudtam számot adni
róla, honnét ered.
Amint felálltam, hogy elbúcsúzzam tőle, így szóltam hozzá; – Amit láttam és hallottam.
abból csaknem azt kell hinnem, hogy ön elégedett ember.
(Sajnos ezt alighanem azért mondtam, hogy kiugrassam a nyulat a bokorból.)
– Igen, azt hiszem, valamikor elégedett is voltam – felelte, ugyanazon a fojtott hangon,
amelyen először szólt hozzám –. de most nyugtalanít valami, uram, nagyon nyugtalanít.
Legszívesebben visszaszívta volna a szavait. De hát már kimondta őket, én pedig
lecsaptam rájuk.
– Miért? Mi nyugtalanítja?
– Nehéz azt közölni, uram. Igen-igen nehéz lenne beszélni róla. Ha eljön még egyszer,
megpróbálom elmondani.
– Hogyne, feltétlenül szeretnék még egyszer eljönni. Csak mondja meg, mikor jöjjek,
– Hajnalban megyek haza, s holnap este tízkor kell megint munkában lennem, uram.
– Tizenegykor itt leszek.
Megköszönte, s kikísért az ajtón. – Világítok magának fehér lámpával, uram – szólt
különös, fojtott hangján –, hogy lássa az utat fölfelé. De mikor megtalálja, ne kiáltson! És
amikor felér, ne kiáltson!
 Különös szavaitól hidegebben csapott arcomba a levegő, de csak annyit szóltam: – Jól
van.
– És mikor holnap este eljön, akkor se kiáltson. Kérem, hadd kérdezzek meg valamit,
mielőtt elmenne. Mi indította arra, hogy így kiáltson, mikor ma idejött: ,,Hé, maga ott lenn!?”
– Isten tudja – válaszoltam. – Igen. Körülbelül ilyesmit mondhattam.
– Nem, uram, nem körülbelül. Pontosan ezek voltak a szavai. Én jól megjegyeztem.
– S még ha ezek a szavak lettek volna is? Bizonyára azért szóltam így, mert maga idelent
volt.
– Nem volt rá más oka?
– Mi más okom lehetett volna még?
– Nem érzett olyasmit, hogy természetfeletti hatalom sugallta őket?
– Nem.
Jó éjszakát kívánt, és magasra tartotta lámpását. A lefelé vezető vágány mentén haladtam
(azzal az igen kellemetlen érzéssel, hogy vonat jön mögöttem), míg rá nem találtam az
ösvényre. Könnyebb volt felfelé menni, mint lefelé, és minden baj nélkül értem vissza
fogadómba.
Másnap pontosan megtartottam ígéretemet, és akkor tettem lábamat a zegzugos ösvény
első szakaszára, amikor a távolból épp tizenegyet kongattak a toronyórák. Már várt rám
odalenn, kezében fehér fényű lámpásával. – Nem kiáltottam – szólaltam meg, amint a
közelébe kerültem –, de most már beszélhetek, ugye?
– Kedves uram, hogyne!
– No hát akkor jó estét, és itt a kezem.
– Jó estét, uram, itt az enyém is. – Azzal elmentünk a kunyhójáig, beléptünk, becsuktuk
az ajtót, és letelepedtünk a tűz mellé. – Gondolkoztam, uram – kezdte, ültében előrehajolva,
mihelyt elfoglaltuk helyünket, s olyan halk, fojtott hangon, amely alig volt több suttogásnál –,
és elhatároztam, hogy nem várom meg míg még egyszer kérdezi, miért vagyok nyugtalan. Én
magát tegnap este valaki másnak néztem. Az nyugtalanít.
– Az, hogy tévedett?
– Nem. Az a másik valaki.
– Ki az?
– Nem tudom.
– Olyan, mint én?
– Nem tudom. Az arcát sohasem láttam. Bal karját arca elé emeli, a jobbját pedig lengeti,
erősen lengeti. Így.
Szemem követte a mozgását: olyan volt, mint mikor valaki kétségbeesett hévvel és
erővel hadonászik, azt akarván mondani: – Az Istenért, menjen az útból !
– Egy holdvilágos estén – mesélte az ember –, itt ültem, és egyszer csak kiáltást
hallottam: „Héé! Maga ott lenn!” Felugrottam, kinéztem az ajtón, és megláttam azt a
Másvalakit, az alagút melletti piros lámpánál állt, és lengette a karját, úgy, ahogy az előbb
mutattam. Hangja rekedt volt, úgy tetszett, a kiáltozástól, s egyre azt kiabálta: „Félre! Félre!”
Majd ismét: „Héé! Maga ott lenn! Félre!” Felkaptam a lámpásomat, pirosra kapcsoltam, s az
álló alak felé rohantam, s közben kiáltoztam: „Mi baj? Mi történt? Hol esett a baj?” Ott állt,
éppen az alagút fekete foltja mellett. Már olyan közel értem hozzá, hogy eltűnődtem, vajon
mért tartja a kabátujját a szeme elé? Odarohantam hozzá, kinyújtottam a kezemet, hogy
elvonjam arca elől a karját, de ekkor eltűnt.
– Hová, az alagútba? – kérdeztem.
– Nem. Berohantam az alagútba, mintegy ötszáz yardnyira. Ott megálltam, a fejem fölé
tartottam a lámpást, de csak a távolságot szakaszosan jelző számokat láttam, s a nedvesség
foltjait, ahogy az alagút falán lefolyt, s a boltívű tetőről csöpögött. Kirohantam onnét,
gyorsabban, mint ahogy befelé futottam (mert irtóztam attól, ami rám borult s körülvett), és a
piros lámpa környékét át– meg átkutattam a magam piros lámpásával, majd felmentem a
vaslétrán az alagút tetejére, majd újra lejöttem, és visszarohantam ide. Mindkét irányba
sürgönyöztem: Riadójelet kaptam. Mi baj? Mindkét irányból válasz jött: Minden rendben.
Tűrve azt az érzést, mintha egy fagyos ujj lassan igyekeznék kitapogatni a csigolyáimat,
bebizonyítottam neki, hogy ez az alak csak érzékcsalódás okozta látomás lehet; és hogy efféle
látomások, amelyek a szem működését irányító finom idegek megbetegedéséből származnak;
köztudomásúan igen sok beteget zaklatnak, olyanokat is, akik tisztában vannak bajuk okával,
sőt rajtuk végzett kísérletek révén meggyőződtek róla.
– Ami pedig azt a képzelt kiáltást illeti – szóltam –, arra nézve elég, ha csak egy percig
hallja a szelet, ha kissé halkabbra fogjuk szavunkat, mint most: amint végigsüvölt ezen a
természetellenes völgyön, és vadul hárfázik a sürgönydrótokon.
Erre azt válaszolta, miután egy darabig hallgattuk a szelet, hogy mindez igen ésszerű, s
hogyha valaki, ó tudja, milyen a szél s a drótok zenéje – ó, aki oly sok hosszú téli éjszakát
töltött e1 itt egyedül, éberen figyelve. De kéri, hogy hallgassam végig.
Bocsánatát kértem, és ő megérintette karomat, és e szavakat mondta:
– Hat óra sem telt el a jelenés után, és akkor történt az az emlékezetes szerencsétlenség
ezen a vonalon, és tíz óra sem telt belé, már hozták is a halottakat és a sebesülteket az
alagútón át, s épp azon a helyen keresztül, ahol az az alak állt.
Kellemetlen borzongás fogott el, de amennyire tudtam, tartottam magam. Azt
válaszoltam, hogy tagadhatatlan, miszerint ez igen különös véletlen volt, amely érthető
módon hagyott mély nyomot a lelkén. De az is kétségtelen, hogy lépten-nyomon történnek
különös véletlenek, és számításba kell őket venni, amikor ilyesmiről beszélünk. Bár az is igaz,
s el kell ismernem, tettem hozzá (mert arra számítottam, hogy ezt az ellenvétést fogja
felhozni), hogy józan emberek nemigen számolnak a véletlennel olyankor, amikor napi
tapasztalataikat és teendőiket végiggondolják.
Azonban újból arra kért, hallgassam végig.
Én is újfent bocsánatot kértem, amiért akaratlanul többször is félbeszakítottam.
– Ez – mondta, kezét megint a karomra téve és tágra nyílt szemmel bámulva a válla
fölött – épp egy évvel ezelőtt történt. Aztán elmúlt hat vagy hét hónap, lassan már kihevertem
a rémületet és a lelki megrázkódtatást, amikor egy reggel, épp akkor kelt fel a nap, odanézek a
piros lámpára, s hát az a látomás megint ott van.
Elhallgatott, s merev tekintetét rám szegezte.
– Kiáltott?
– Nem. Hallgatott.
– Lengette a karját?
– Nem. A lámpaoszlopnak támaszkodott, és két kezével eltakarta az arcát. Ilyenformán.
Szemem újra követte a mozdulatait. A gyász mozdulata volt. Sírokon látni kőszobrokat
ilyen helyzetben.
– Odament hozzá?
– Nem, bejöttem ide, és leültem, részben azért, hogy összeszedjem a gondolataimat,
részben, mert megszédültem. Mikor újra kimentem, fényes nappal volt már, és a kísértet
eltűnt.
– De semmi sem követte? Semmi sem. lett ebből? Mutatóujjával kétszer-háromszor
megérintette a karomat, mindannyiszor kísértetiesen bólintott, és így szólt:
– Még ugyanaznap, amikor a vonat kijött az alagútból, az egyik felém néző
kocsiablakban fejek és kezek kusza. zűrzavarát láttam. Éppen idejében láttam meg ahhoz,
hogy „Állj!”-t jelezzek a mozdonyvezetőnek. Leállította a gőzt, fékezett, de a vonat csak vagy
százötven-kétszáz yardnyira odébb állt meg. Utánaszaladtam, s amint odaértem, szívszaggató
sírást és kiáltozást hallottam. Az egyik fülkében meghalt egy szép fiatal hölgy, ide hozták, s a
padlóra fektették, épp ide, erre a darabra, amely kettőnk közt van.
 Amikor a deszkáról, amelyre mutatott, felnéztem rá, önkéntelenül is hátrahúztam hirtelen
a székemet.
– Ez így volt, uram. Pontosan úgy mondtam el, ahogy történt.
Akárhogyan törtem a fejemet, semmiféle alkalmas szó nem jutott az eszembe, s a szám
egészen kiszáradt. A szél és a sürgönydrótok elnyújtott, siránkozó hangon adták tovább a
történetet.
Az ember tovább folytatta. – Mármost, uram, gondolja meg mindezeket, s ítélje meg,
mennyire nyugtalan az elmém. A látomás egy hete újra megjelent. És azóta folyvást, minden.
szíre-szóra ott van.
– A lámpánál?
– Igen, a vészlámpánál.
– És mit cselekszik ott?
Erre, ha lehetséges, még hevesebb szenvedéllyel és erővel elismételte az első mozdulatát,
amely azt jelentette: „Az Istenért, menjen az útból!”
Majd így folytatta: – Nincs tőle nyugtom, nincs tőle maradásom. Egyre kiált hozzám,
hosszú perceken át, s halálosan rémült hangon: „Maga ott lenn! Félre! Félre!” Vagy csak áll,
és integet. Megszólaltatja a kis csengőt...
Itt közbevágtam: – Szólt-e a csengő tegnap este, amikor én itt voltam, s maga kiment az
ajtó elé?
– Igen, kétszer is.
– No látja – mondtam –, látja, hogy csak a képzelete játszik magával? Szememmel is,
fülemmel is figyeltem a csengőre, de olyan igaz, mint ahogy élek: egyik alkalommal se szólt.
Nem bizony, és máskor sem, csak akkor, amikor a maga természetes módján szólaltatták meg,
mikor a szomszéd állomásról közölni akartak valamit.
Megrázta a fejét. – Ezt nem vétem el, uram. Még sohasem tévesztettem össze a látomás
csengetését emberi csengetéssel. A kísértet csengetése a csengő valamely sajátságos rezgése
csupán, amit más nem is tud előidézni; azt pedig nem is állítottam, hogy a csengő szemmel
láthatólag mozgásba jönne. Nem is csodálom, hogy ön nem hallotta meg. Én azonban
hallottam.
– S amikor kinézett az ajtón, úgy tűnt, mintha ott lenne a látomás?
– Ott is volt.
– Mind a kétszer?
Megismételte, határozott hangon: – Igen, mind a kétszer.
– Kijönne most velem az ajtó elé, hogy együtt megnézzük, ott van-e?
Ajkába harapott, mintha nem tetszenék neki a javaslatom, de azért felállt.
Kinyitottam az ajtót, én a lépcsőn álltam, ő az ajtóban. Ott volt a vészlámpa. Az alagút
ásító szája. A vájt út magas, nedves kőfala. S a csillagok odafenn.
– Látja? – kérdeztem, alaposan szemügyre véve az arcát. Szeme kimeredt az erőltetéstől,
és valószínűleg az enyém is ugyanilyen volt, mikor komoly igyekezettel arra néztem.
– Nem – felelte –, nincs ott.
– Valóban nincs – mondtam én.
Ismét bementünk, becsuktuk az ajtót, és visszaültünk a helyünkre. Azon gondolkodtam,
hogy használhatnám ki a nyert előnyt, ha annak lehet nevezni; de ő szólalt meg előbb, és
olyan természetes hangon folytatta a beszélgetést, mintegy biztosra véve, hogy a tényeket
illetően hajszálnyit sem térhet el a véleményünk, hogy egyszerre a lehető leghátrányosabb
helyzetben éreztem magam.
– Most már bizonyára tökéletesen érti, uram – mondta –, hogy engem főképpen az a
kérdés izgat, iszonyatosan: Mit jelenthet a látomás?
Erre azt feleltem, nem merném állítani, hogy tökéletesen értem.
 – Vajon mire figyelmeztet? – szólt gyötrődve, szemét a tűzre szegezve, s csak olykor-
olykor fordulva felém. – Miféle veszedelemre? És hol? Valahol a vonalon veszély készülődik.
Szörnyű baleset fog történni. Most, harmadszor már nem vonhatom kétségbe, az után, ami
eddig történt. Egy bizonyos: szörnyűség, ahogy kísért engem. Mit tehetek én?
Előhúzta zsebkendőjét, és letörölte a verítékcseppeket felhevült homlokáról.
– Ha távírón vészjelet adok le egyik vagy másik irányban, vagy mind a kettőben, nem
tudom megadni az okát folytatta, megtörölve a tenyerét. – Csak bajba keverednék, és nem
lenne semmi haszna. Azt gondolnák, megőrültem. Az egész a következőképp zajlana le:
Jelentés: Vigyázat! Veszély! Válasz: Milyen veszély? Hol? Jelentés: Nem tudom. De az Isten
szerelmére, vigyázzanak! Elbocsátanának. Mi mást tehetnének?
Szánni való volt látni keserves tépelődését. Egy lelkiismeretes ember benső kínlódása
volt, akire tűrhetetlen súllyal nehezedett ez az emberéletet érintő homályos felelősség.
– Mikor először állt ott a vészlámpánál – folytatta, hátrasimítva fekete haját, és lázas
izgatottsággal simogatva mindkét halántékát –, miért nem mondta meg akkor, hol fog történni
a szerencsétlenség, ha meg kellett történnie? Miért nem mondta meg, hogyan lehetne
megelőzni, ha meg lehetett volna előzni? Amikor másodszor jött, tenyerébe rejtett arccal,
miért nem szólt inkább: „Az a lány meghal így. Tartsák otthon!” Ha akkor kétszer csak azért
jött, hogy bebizonyítsa, figyelmeztetése igaz volt, és ezzel előkészítsen harmadszori
megjelenésére, akkor most miért nem figyelmeztet világosan? És épp én, Uram, irgalmazz!
Szegény nyomorult pályaőr, ezen a magányos őrhelyen! Miért nem olyannak jelenik meg,
akinek adnak a szavára, s akinek hatalmában van intézkedni?
Mikor megláttam, milyen állapotba került, azt gondoltam, hogy mind őrá, szegényre,
mind a közbiztonságra nézve akkor cselekszem a legokosabban, ha igyekszem megnyugtatni.
Épp ezért félretettem minden vitás kérdést, amely a valósággal vagy az irrealitással
kapcsolatban felmerülhetett volna kettőnk között, s csupán azt fejtettem ki neki, hogy
mindenki, aki megteszi a kötelességét, éppen eleget tesz, s hogy az a vigasza bizton meglehet,
hogy érti a dolgát, még ha ezeket a rémítő jelenéseket nem érti is. Ezzel az érveléssel sokkal
többre mentem, mintha észokokkal próbáltam volna bizonyítani meggyőződésének
helytelenségét. Lassan lecsillapodott; s ahogy az éjszaka múlt, a szolgálatával járó
elfoglaltságok egyre inkább igénybe vették; és hajnali két órakor aztán eljöttem tőle.
Felajánlottam, hogy reggelig ott maradok, de hallani sem akart róla.
Nincs miért titkoljam, hogy a piros lámpára többször is visszanéztem, amint fölfelé
mentem az ösvényen; hogy ez a piros lámpa sehogyan sem tetszett nekem, és igen rosszul
aludtam volna, ha alája vetik meg az ágyam. Nem tetszett az sem, hogy a vasúti
szerencsétlenség s a lány halála követte egymást ezt sincs okom titokban tartani.
De legtöbbet az forgott a fejemben, mit kellene most tennem, miután végighallgattam e
vallomást? Ezt az embert úgy ismertem meg, mint aki okosan, éberen, lelkiismeretesen és
hajszálpontosan látja el a feladatát; de meddig tudja ezt fenntartani mostani elmeállapotában?
Bár alacsony volt a tisztsége, azért nagyon fontos dolgot bíztak rá, és vajon én például
szívesen tenném-e függővé az életemet attól, hogy sikerül-e feladatát továbbra is tökéletes
pontossággal ellátnia?
Mivel nem voltam képes lebírni azt az érzést, hogy némiképp árulás lenne közölni
feletteseivel a vasúti társaságnál, azt, amit mondott, anélkül, hogy előbb vele magával
beszélnék őszintén, s javasolnék neki holmi kisegítő megoldást – végül is úgy döntöttem,
felajánlom neki, hogy elmegyek vele a legtudósabb orvoshoz, akit azon a környéken csak
ismertek, hogy kérje ki a véleményét. Úgy mondta, másnap este változik a szolgálati ideje, és
így néhány órával napfelkelte után megy haza, s kevéssel naplemente után lép megint
szolgálatba. Ennek megfelelően megígértem neki, hogy vissza fogok térni.
Másnap kellemes, meleg este volt, és korábban elindultam, hogy sétáljak egy kicsit. A
nap még nem ment le egészen, mikor arra a mezei útra értem, amely a mesterséges völgy
közelébe vezetett. Még egy óra hosszat sétálok, mondtam magamban, fél órát el, fél órát
vissza, s akkor épp ideje lesz már lemenni pályaőröm házához.
Mégis, mielőtt továbbmentem volna, odaléptem a meredély szélére, és pontosan arról a
helyről, ahonnét először megláttam, gépiesen letekintettem. El sem tudom mondani, micsoda
őrült félelem szállt meg, amikor közvetlen az alagút bejárata mellett egy ember alakú jelenést
láttam, amint bal karját a szeme elé tartja, jobb karjával pedig hevesen integet.
A rám nehezedő névtelen rémület egy pillanat múlva eltűnt, mert nyomban láttam, hogy
a jelenés valójában ember, s hogy kis távolságra tőle egy egész csoport áll, akiknek, úgy
látszik, épp bemutatta az említett mozdulatot. A vészlámpát még nem gyújtották meg.
Oszlopához egy alacsony kis sátorforma támaszkodott, amelyet eddig nem láttam ott;
fadarabokból és ponyvából eszkábálták össze. Nem látszott nagyobbnak egy ágynál.
Egyszerre hatalmába kerített az az érzés, hogy bajnak kellett történnie – hirtelen
világosságként magamat vádló félelem öntött el; rettegtem, hátha helyrehozhatatlan hiba
következett abból, hogy otthagytam egyedül, és nem szóltam senkinek, hogy küldjenek
valakit, aki utánanéz, mit csinál, és esetleg kiigazítja – nagy sietve leereszkedtem hát a
zegzugos ösvényen.
– Mi baj? – kérdeztem az emberektől.
– Meghalt az őr, uram, ma reggel.
– Csak nem az, aki az őrháznál teljesített szolgálatot?
– Az, uram.
– Akit én ismerek?
– Uram, ha ismerte, most is meg fogja ismerni – szólt az, aki a többiek nevében beszélt,
ünnepélyes mozdulattal levéve a sapkáját, amint a ponyva egyik sarkát felemelte –, mert az
arca épen maradt.
– Jaj, hogy történt ez, hogy történhetett? – kérdeztem, egyiktől a másikhoz fordulva,
mikor a sátor ismét bezárult.
– Elgázolta egy mozdony, uram. Egész Angliában senki sem értette a dolgát nála jobban.
De most valami okból nem ment le a külső vágányról. Már világos nappal volt. Meggyújtotta
a jelzőlámpát, a lámpás a kezében volt. Mikor a mozdony kijött az alagútból, ő háttal volt
feléje, s a mozdony elgázolta. Ez az ember vezette a mozdonyt, és épp most mutatja, hogy
történt a dolog. Mutasd meg az úrnak is, Tom.
Az ember, aki durva anyagú, fekete öltözetben volt, visszament az előbbi helyére, az
alagút szájába.
– Uram, mikor az alagút kanyarába értem-kezdte –, ott láttam őt az alagút végén, mint
valami távcsőben. Nem volt idő fékezni, de mindig úgy ismertem., mint aki nagyon gondos és
óvatos. Mivel úgy látszott, most mégsem ügyel a füttyszóra, hát azt leállítottam, ahogy feléje
robogtam a mozdonnyal, és csak kiabáltam, ahogy a torkomon kifért.
– És mit?
– Azt kiáltottam: „Maga ott lenn! Félre! Félre! Az Istenért, menjen az útból!”
Megdöbbentem.
– Ó, uram, rettenetes volt! Az utolsó percig kiabáltam. Ezzel a karommal eltakartam a
szememet, hogy ne lássam, a másikkal pedig folyvást integettem neki; de hiába,
Nem akarván elnyújtani az elbeszélést azzal, hogy különös részleteinek egyikével vagy
másikával hosszasabban foglalkozom, most, hogy a végére értem, csak azt a véletlent
szeretném. megemlíteni, hogy a mozdonyvezető figyelmeztető kiáltása nem csupán azokat a
szavakat foglalta magában, amelyek a boldogtalan pályaőrt elbeszélése szerint kísértették –
hanem azokat is, amelyeket én – nem ó – tettem hozzá (s nem kimondva, csupán gondolatban)
előttem lejátszott mozdulataihoz.

KÁSZONYI ÁGOTA FORDÍTÁSA

IDŐ ÉS AZ ISTENEK - LORD EDWARD DUNSANY, 1906 

EREDETI CÍM: TIME AND THE GODS

 
Valamikor, amikor az istenek még ifjak voltak, és csak füstös képű szolgájuk, az Idő volt
kortalan, az istenek leheveredtek a földre aludni egy széles folyó partján. Ott egy völgyben –
amelyet az istenek a föld egészéből különítettek el pihenőhelyük számára – az istenek
márvány álmokat álmodtak. És az álmok felemelkedtek, kupolákkal és dísztornyokkal, és
felálltak pompával a folyó és az ég között, s valamennyi fehéren csillámolt a pirkadatra. A
város közepén ezer ragyogó márványlépcső kapaszkodott a citadellához, ahol négy torony
emelkedett hívogatón a mennyekbe, és legközépen a tornyok között ott állt a kupola – éppoly
mérhetetlenül, amiként az istenek megálmodták. Körös-körül márványpázsit vezetett ónix
oroszlánok alapos őrizete alatt egyik lombos sétányról a másikra, és az isteneknek világok
szimbólumai közt lépkedő képmása volt beléjük vésve. Akkor egyszer csak egy hangra,
amilyen a megcsendülő csengettyűké, messze, pásztorok földjén néhány dombtól rejtetten
megannyi szökőkút vize tért haza újra. Akkor az istenek felébredtek, és ott állt Sardathrion.
Nem közönséges emberek voltak azok, kiknek az istenek megengedték, hogy Sardathrion
utcáin sétálhassanak, és nem a közönséges szemnek volt az kitéve, hogy láthassák a város
szökőkútjait.
Csakis azoknak, akik magányosan jártak az éjszakában, amint azt az istenek
megmondták, tanulva a csillagokból, azoknak, akik hallották az istenek hangjait a pirkadati
egek felett, vagy látták az Ő arcaikat a tenger fölé hajolni, csak azoknak adatott meg, hogy
lássák állni Sardathriont, hol tornyocskái együvé gyűjtettek az éji frissességben az istenek
álmaiból. Mert a völgy körül egy nagy sivatag terül el, amelyen közönséges utazó nem
jöhetett keresztül, ámde azok, akiket az istenek kiválasztottak, hatalmas vágyat éreztek
hirtelen a szívükben, és átvágva a hegyeken, amelyek a sivatagot elválasztották a világtól,
elindultak azokon keresztül az istenek által vezérelten, míg végül a sivatag közepében elrejtve
megtalálták a völgyet, és szemeikkel felpillantottak Sardathrionra.
A sivatagban, túl a völgyön miriádnyi tövis nőtt, és valamennyi Sardathrion irányába
szegeződött. Így eshetett meg, hogy az istenek számos alkalommal és szívesen fordultak meg
a márványvárosban, ahonnan is senki sem térhetett vissza, mert más városok bizony nem
voltak méltók arra, hogy azon embereknek szolgáljanak otthonául, akiknek lába megérintette
Sardathrion márványutcáit, hová még az istenek sem szégyellték soha, hogy eljőjenek emberi
álalakban köpenyeikkel burkolva el orcáikat. Így aztán nem volt város, amely valaha is
hallhatta volna a dalokat, amelyeket a márvány citadellában énekeltek azok, akiknek fülében
az istenek hangjai csengtek. Nem létezett beszámoló, amely valaha más földekre elérkezett
volna Sardathrion szökőkútjai hullásának zenéjéről; mikor a vizek, amelyek az egekig
szökelltek, megint visszatértek a tóba, hol néhanap az istenek hűsítették homlokukat emberi
álalakban. Nem hallották beszédét soha ama város költőinek, kikhez az istenek szóltak.
Állt egy város a messzeségben. Nem járta róla szóbeszéd – egyedül én álmodtam róla, és
nem vagyok biztos benne, hogy álmaim igazak.
Később az istenek már az Alkonyat felett trónoltak kormányozva a világokat. Esténként
nem tettek hosszú sétákat a Márvány Városban szökőkútcsobogást hallgatva vagy fülelve az
emberek énekére, amit ők annyira szerettek, mert az már később volt, és az istenek munkája
már elvégeztetett.
Ám gyakran, amint megpihentek egy pillanatra az istenek munkájából – az emberek
imáinak meghallgatásából, avagy a Dögvész ide –vagy a Kegyelem odaküldéséből – rövid
ideig szólhattak Ők egymás között a régi időkről imigyen szólva: „Nemde, emlékeztek
Sardathrionra?” S másikuk válaszolhatott:
„Ah! Sardathrion, s Sardathrion megannyi ködburkolta márványpázsitja, amin
mostanában nem sétálgatunk.”
Akkor az istenek visszatértek végezni az istenek munkáját: válaszolgatni az emberek
imádságaira vagy megbüntetni őket, s mindig az Ő füstös képű szolgájukat, az Időt küldték
gyógyítani vagy romba dönteni. És az Idő ment egyenesen a világokba teljesíteni az istenek
parancsát, noha titkon sokatmondó pillantásokat vetett mestereire, és az istenek
bizalmatlansággal övezték az Időt, mert az már akkor ismerte a világokat, mikor az istenek
valamivé váltak.
Egy napon, amikor a titokzatos Idő eltávozott a világokba, hogy fürgén sújtson le néhány
városra, ahol belefáradtak az istenek tiszteletébe, az istenek az alkony fölött beszélgettek
egymással, mondván: – Biztosan mi vagyunk az Idő urai, és amellett a világok urai. Nézzétek,
miként emelkedik a mi városunk, Sardathrion más városok fölibé. Mások felemelkednek és
elenyésznek, ámde Sardathrion áll még, az első és az utolsó a városok közül. Folyók vesznek
el a tengerekben, és patakok hagynak el dombokat, de Sardathrion szökőkútjai egyre csak
felszöknek a mi álomvárosunkban. Amint volt Sardathrion, amikor az istenek fiatalok voltak,
olyanok az ő utcái manapság is, mint annak jele, hogy mi vagyunk az istenek.
Hirtelen az Idő füstösképű figurája állt fel az istenek előtt, mindkét keze vértől csöpögő,
és ujjaival egy vörös kardot lóbált henyén, és így szólt:
– Sardathrion nincs többé! Én ledöntöttem azt!
És az istenek így szóltak:
– Sardathrion? Sardathrion, a márvány város? Te, te döntötted le? Te, az istenek
szolgája?
És az istenek legöregebbje így szólt:
– Sardathrion, Sardathrion, és Sardathrion nincs többé?
És a titokzatos Idő reá pillantott, egyenesen az arcába, és akárha élezné, húzta végig
csöpögő ujjait fürge kardjának markolatán.
Akkor addig ismeretlen félelem lett úrrá az isteneken, hogy a férfi, aki az Ő városukat
ledöntötte, egy napon az isteneket ölheti meg. És egy új kiáltás szállt jajveszékelve az
Alkonyon keresztül – az istenek siráma az Ő álomvárosuk felett, kiáltván:
– Könnyek nem hozhatják újra Sardathriont.
–Ám ezt az istenek tehetik, akik látták, és látták könyörtelen szemekkel a tízezer világ
szomorúságát – isteneik sírhatnak értetek.
–Könnyek nem hozhatják vissza újból Sardathriont.
–Hiszed vagy sem, Sardathrion, hogy valaha isteneid küldték ezt a végzetet tereád; a
férfi, aki ledöntött téged megdöntheti az isteneket is.
–Mily gyakran néztük mi – mikor az Éj jött hamarost a Reggelre az Alkonyi földeken –
játszva tornyaid, amint kiemelkedtek a sötétségből, Sardathrion, Sardathrion, istenek
álomvárosa, és ónix oroszlánjaid, amint végtagról végtagra kibontakoztak az alkonyatból!
– Mily gyakran küldtük gyermekünket, a Hajnalt játszani szökőkutad csúcsaival; mily
gyakran barangolt az Este, istennőink közül a legkellemesebb, hosszan erkélyeiden!
– Hagyj egy töredéket márványodból, amelyek a por fölé magasultak, tiéidnek az öreg
isteneknek, hogy dédelgethessék azt, miként az az ember, akinek már minden kincse elveszett
szerette hajának egy tincse.
– Sardathrion, az isteneknek meg kell csókolni még egyszer a helyet, ahol utcáid voltak
valaha!
– Gyönyörű márványok voltak a te utcáidon, Sardathrion!
– Sardathrion, Sardathrion, az istenek sírnak utánad!
VARGA I. NÁNDOR FORDÍTÁSA
A HAJNAL EGY LEGENDÁJA - LORD EDWARD DUNSANY, 1906 

EREDETI CÍM: A LEGEND OF THE DAWN

Mikor a világ és a Mindenség elkezdődött, az istenek komorak és öregek voltak, és a

Kezdetet valamennyien ősöregnek látták a szemöldökük alól, kivéve Inzanát, gyermeküket,
aki az aranylabdával játszadozott. Inzana volt valamennyi isten gyermeke. És a rend a Kezdet
előtt és azután is az volt, hogy mindennek az isteneknek kell engedelmeskednie, habár hébe-
hóba Pegana valamennyi istene a Hajnalgyermeknek engedelmeskedett, mert a lányka
szeretett szót fogadni.
Az egész világon sötét volt, és még Peganában is, ahol az istenek lakoztak, amikor a
gyermek Inzana, a Hajnal először lelt rá aranylabdájára. Akkor tipegő lábakkal futva le az
istenek lépcsőin - kalcedon, ónix, kalcedon, ónix, egyik lépés a másik után -, a lány elhajította
aranylabdáját az égbolton át. Az aranylabda pattogva tartott felfelé az égbe, és a
Hajnalgyermek kibomlott hajjal állt nevetve az istenek lépcsőjén - és nappal volt. Így aztán
ragyogó földeket látott odalent minden nap közül az első, amelyet az istenek elrendeltek. Ám
alkonyattájt bizonyos hegyek messzi és távol összeesküdtek egymással, hogy a világ s az
aranylabda közé állnak, s elrejtik azt kőszirtjeikkel, s elzárják a világtól, és az egész világ
elsötétült cselszövényüktől. És a Hajnalgyermek felkiáltott az ő aranylabdája után Peganában.
Akkor mind az istenek lejöttek a lépcsőn Pegana kapujához, hogy lássák, mi bántja a
Hajnalgyermeket, és megkérdezzék, miért kiáltott.
Akkor Inzana elmondta, hogy aranylabdáját elvitték, s hogy hegyek rejtették el, feketék és
csúnyák, messze Peganától, csupa sziklavilágban, az égbolt karimája alatt, s hogy ő az
aranylabdáját akarja, s hogy nem tudja szeretni a sötétet.
Ezért aztán Umborodom, akinek ölebe a mennydörgés volt, pórázra fogta a kutyáját, és
végigvándorolt az égbolton az aranylabda nyomában, amíg el nem érkezett a hegységekhez
messze s távol.
Ott a mennydörgés orrát a sziklákhoz nyomta, és csaholt végig a völgyek mentén, és
sarkában sietve követte őt Umborodom. S előbbi, a kutya, a mennydörgés, hogy elérkezett az
aranylabdához, egyre hangosabban csaholt, ellenben gőgösen és csöndesen álltak a hegyek,
akiknek cselszövénye elsötétítette a világot. Kimerülten, a sötétben, a kőszirtek között egy
hatalmas barlangban, két ikercsúcstól őrizve végül megtalálták az aranylabdát, amely után a
Hajnalgyermek hullatta könnyeit. Akkor a világ alatt haladt Umborodom az ő lihegő
mennydörejével maga mögött, és jött a sötétben, a hajnal előtt, a világ alól, és visszaadta a
Hajnalgyermeket az ő aranylabdájának. És Inzana nevetett, és karjaiba kapta azt, és
Umborodom visszament Peganába, és küszöbén a dörej aludni tért.
A Hajnalgyermek ismét eldobta az aranylabdát, messze fel bele a kékbe az égen keresztül,
és a második reggel sütött a világra a tavakon és óceánokon és a harmat cseppjein. Ám amint
a labda ugrálva haladt az útján, a kószáló ködök és az eső összeesküdtek, és fogták, és
beburkolták rongyos köpenyeikbe, és tovahurcolták. És öltözetük résein keresztül ragyogott
az aranylabda, ám ők gyorsan ragadták meg és cipelték tova toronyiránt, egyenesen a világ
alá.
Akkor egy ónixlépcsőn Inzana, aki nem tudott boldog lenni aranylabdája nélkül, leült és sírt.
És az istenek megint csak megsajnálták, és a Déli Szél eljött elbeszélni a legvarázslatosabb
szigetekről szóló meséit, amelyekre a lány oda sem figyelt, sem a magányos földeken lévő
templomok meséire, amelyeket a Keleti Szél mesélt neki, ki a lány mellett állt, amikor az
elhajította labdáját. Ámde messze-messziről a Nyugati Szél három szürke utazónak a hírével
érkezett, akik ütött-kopott köpenyeket kanyarítottak maguk köré, mivel az aranylabdát
cipelték maguk között.
Felugrott akkor az Északi Szél, a férfi, ki a sarkot őrzi, és kivonta a jégkardját hüvelyéből,
és elsietett az út mentén, amely a kéken át vezetett. És a sötétségben, a világ alatt találkozott a
három szürke utazóval, és rájuk rontott, és messze maga előtt űzte őket kardjával lesújtva, míg
szürke köpenyegük vértől nem patakzott. És középüttről közülük, amint csapkodó
köpenyekkel menekültek - mindahány vörös és szürke és rongyos -, a férfi felpattant az
aranylabdával, és visszaadta azt a Hajnalgyermeknek.
Újra feldobta Inzana a labdát az égbe, létrehozva a harmadik nappalt, és az feljebb meg
feljebb tartott, és hullt a földek felé, és amint Inzana lépett egy lépcsőfokot, hogy felkapja azt,
hirtelen meghallotta mind a madarak énekét, akik csak voltak. Énekelt a világban valamennyi
madár, valamennyi együtt, s ugyanúgy mind a patakok, és Inzana ült és hallgatott, s nem
gondolt az ő aranylabdájára, sem pedig kalcedonra és onyxra, s még valamennyi apjára, az
istenekre sem, hanem csakis mind a madarakra. Akkor az erdőkben és a réteken, ahol ők
valamennyien hirtelen fakadtak dalra, elhallgattak hirtelen, és Inzana felnézve észrevette,
hogy labdája elveszett, s hogy a csöndben egy bagoly nevetett magányosan. Amikor az
istenek meghallották, hogy Inzana a labdája után kiált, csoportba gyűltek Ők együvé a
küszöbön, és mereven néztek a sötétbe, de nem látták az aranylabdát. S Ők előredőlve a
denevérhez kiáltottak, amint ő fel s alá csapdosott: „Denevér, aki minden dolgot látsz, az
aranylabda hol van?”
Ám a denevér azt válaszolta, nem hallott felőle. És nem látták a szelek sem, sem bárki a
madarak közül, és csak az istenek szemei léteztek a sötétségben, amint az aranylabda után
nézelődtek. Akkor az istenek azt mondták: „Elvesztéd arany labdádat”, és készítettek Ők neki
egy holdat ezüstből, hogy guríthassa az égen. És a gyermek sírt, és elhajította azt a lépcsőn, és
kicsorbultak és összetörtek annak élei, és az aranylabdát kérte. És Limpang Tung, a Zene Ura,
aki a legkisebb volt valamennyi isten közül, mivel a gyermek még mindig sírt aranylabdája
után, kilopakodott Peganából, és végigkúszott az égen, és rátalált a világ összes madarára fán
és repkényen ülve, és suttogott a sötétben. Megkérdezte őket egytől egyig az aranylabda híre
felől. Néhány utoljára egy szomszédos dombon látta, és mások fákon, habár senki sem tudta,
hol is volt. Egy gém egy kicsiny tavacskában látta elfeküdni, de egy vadkacsa néhány nád
között látta utoljára, amikor hazafelé jött a dombokon át, ám azután nagyon-nagyon messze
gurult az.
Végül a kakas kiáltott fel, hogy ő látta volt feküdni a világ alatt. Ott kereste Limpang Tung,
és a kakas hívta őt a sötétségen át, amint a férfiú arra tartott, mígnem végül megtalálta az
aranylabdát. Akkor Limpang Tung felment Peganába, és visszaadta a Hajnalgyermeknek, aki
nem játszott többé a holddal. És a kakas és egész népe így kiáltott fel: „Megtaláltuk!
Megtaláltuk az aranylabdát!”
Inzana újból messze-messze elhajította a labdát kacagva teljes szívéből, hogy láthatja, kezeit
kitárva felfelé nyújtotta, arany haja lebegett; és a lány figyelmesen szemlélte, amint aláhullott.
Ám sajnos! - egy csobbanással a nagy tengerbe hullott bele, és ragyogott, és pislákolt, amint
hullott, míg a vizek sötétre nem váltottak felette, s nem lehetett látni többé. És az emberek a
világon így szóltak: „Hogy hullik a harmat, és hogy dagad a köd a patakokból való
permettel!”
De a harmat a Hajnalgyermek könnye volt, és a köd az ő sóhajai, amikor így szólt: „Nem
lesz többé már oly idő, mikor újra játszom a labdámmal, örökre elveszett most már!”
És az istenek megpróbálták vigasztalni Inzanát, mikor ezüst holdjával játszott, de a lány
nem hallotta meg Őket, és könnyek között ment Slidhez, ahol az pompázatos vitorlásokkal
játszott, és hatalmas kincstárában drágakövek és gyöngyök hevertek szanaszét, és uralta azt a
tenger egészén.
 És a lány azt mondta: „Ó, Slid, akinek lelke a tengerben van, hozd vissza az
aranylabdámat!”
És Slid felállt füstös bőrével, és hínárba öltözötten és hatalmasan süllyedt az utolsó
kalcedon lépcsőről, ki Pegana küszöbéről egyenesen az óceánba. Ott a homokon, az óriáspolip
ütött-kopott hajói és a kardhalak összetört fegyverei között sötét víztől rejtve megtalálta ő az
aranylabdát. És feljővén az éjszakában zölden és csöpögő csuromvizesen visszavitte azt ő
ragyogón az istenek lépcsőjéhez, és visszahozta azt Inzanának a tengerből; és Slid kezeiből a
lány kikapta, és elhajította azt messze és ívben a férfi vitorláshajói és tengere fölé, és az
messze-messze sütött a földeken, amelyeket Slid nem ismert, míg el nem ért zenitjére, és
elfele nem süllyedt a világtól.
Ám mielőtt aláhullott, a Fogyatkozás előrontott rejtekéből, és rávetette magát az
aranylabdára, és a pofájába kapta azt. Amikor Inzana megpillantotta a Fogyatkozást, amint
elviszi az ő játékát, a lány hangosan a mennydörgés után kiáltott, s az kivágódott Peganából,
és bömbölve a Fogyatkozás torkának ugrott, aki elejtette az aranylabdát, és hagyta, hadd
hulljon a föld felé. De a fekete hegyek hóval rejtették el önmagukat, és amint az aranylabda
aláhullt feléjük, rubinvörösre változtatták csúcsaikat, és tavaikat ezüst között ragyogó zafírrá,
és Inzana meglátott egy drágakövekkel kirakott ékszerládikát, amelybe játéka belehullott. Ám
amikor a lány megállt, hogy újra felvegye, drágaköves ékszerládikát rubinttal, ezüsttel és
zafírral nem talált, csak komisz hegyeket hóban rejtőzve, amelyek csapdába ejtették az ő
aranylabdáját. És akkor a lány felkiáltott, mert nem volt, aki megtalálhatta volna, mert a
mennydörgés messzi távol volt üldözvén a Fogyatkozást, és valamennyi isten szomorkodott,
amikor látták Ők az ő szomorúságát. És Limpang Tung, aki a legkisebb volt valamennyi isten
közül, volt még a legszomorúbb a Hajnalgyermek bánatán, és amikor az istenek így szóltak:
„Játssz ezüst holdaddal!” -, ő könnyedén felkelt nyughelyéről, és egy zeneszerszámon játszva
lesétált az isteneknek lépcsőjén, kisétált a világ irányába, hogy megkeresse az aranylabdát,
mert Inzana csak a könnyeit ontotta.
És a világba bemenvén addig-addig ment, míg az alsó szirtekhez nem érkezett, amelyek a
belső hegyeknél álltak a föld lelkében és szívében, ahol a Földrengés lakozott egymagában,
álomba merülten, ám szunyókálása közben mocorogva, szuszogva meg a lábait mozgatva, és
hangosakat mordulva a sötétben. Akkor Limpang Tung egy szót szólt a Földrengés fülébe,
amelyet csak az istenek mondhattak ki, és a Földrengés összerezzent a lábainál, és elszökött a
barlangból, amelyben a szirtek között szunnyadt, és megrázta magát, és ment vágtatva
széltében-hosszában, és kifordította a hegyeket, melyek az aranylabdát rejtették, és
megbokrosította a földet alattuk, és gördítette a szirtjeiket, és beborította magát sziklákkal és
hulló dombokkal, és ment vissza dühöngve és dörmögve a földnek lelkébe, és ott nyugodni
tért újabb száz esztendőre. És az aranylabda gurult szabadon, keresztülvágva az összezúzott
földön, és így gurult vissza Peganába; és Limpang Tung hazatért az ónixlépcsőhöz, és kézen
fogta a Hajnalgyermeket, és nem szólt róla, miként cselekedett, ám azt elmondta, hogy a
Földrengés volt az, és ment tovább, hogy helyet foglaljon az istenek lábánál. Inzana pedig
ment, és gyengéden megpaskolta a Földrengést a fején, mert úgy vélte, sötét volt és magány a
föld lelkében. Majd lépésről lépésre visszatérve - kalcedon, ónix, kalcedon, ónix, föl az
istenek lépcsőjén - a lány megint elhajította aranylabdáját a Küszöbről, messzi belé a kékbe,
felvidítani a világot és az eget, és nevetett, ahogy elhaladni látta.
És messze-messzi a felső Peremen Trogool átfordította az oldalt, amely hatosnak volt
számozva olyan rejtjellel, amelyet nem lehetett elolvasni. És amint az aranylabda haladt az
égen át, hogy ragyogjon a földeken és a városokon, a Köd jöve felé meggörnyedve, sötétbarna
köpenyében, és mögötte lopakodott Éjszaka. És amint az aranylabda átgurult a Ködön,
Éjszaka hirtelen rávicsorított és nekitámadt, és elhurcolta őt. Inzana sietve gyűjtötte össze az
isteneket, és így szólt: „Az Éjszaka elvitte az aranylabdámat, és nincs isten, ki egyedül meg
tudná találni, mert nem lehet megmondani, meddig fog tartani az éjszaka, aki körülölel minket
mindenütt, és odakint, a világokon túl.”
És a Hajnalgyermek esedezésére valamennyi isten csillagokká változtatta Önmagát, hogy
fáklya lehessen, és messze-messzi az égbolt egészén keresztül követték Éjszaka nyomait,
olyan messzire, amilyen messzi csak gyűrűzött széltében-hosszában. És egy alkalommal Slid
kezén a Peliadesszel már közel ért az aranylabdához, máskor meg Yoharneth-Lahai az Oriont
tartva fáklyának, ám utolsónak Limpang Tung a hajnalcsillagot hordozva találta meg az
aranylabdát messze-messzi a világ alatt, közel az Éjszaka búvóhelyéhez.
És az istenek mind együtt megragadták a labdát, és Éjszaka leverte az istenek fáklyáit, s
azután eloldalgott; és mind az istenek diadalmasan meneteltek fel az istenek ragyogó
lépcsőjén, valamennyi jó szót szólva Limpang Tungról, aki az üldözés alatt oly szorosan
követte Éjszakát, míg keresték az aranylabdát. Akkor messze alant a világban egy emberi
gyermek kiáltott fel a Hajnalgyermekhez az aranylabdáért, és Inzana abbahagyta az ő játékát,
hogy kivilágosodjon világ és ég, és elhajította a labdát az istenek Küszöbéről a kicsi
embergyerekhez, hogy játsszon odalent a földeken, s egy napon meghaljon. És a gyermek
játszott naphosszat az aranylabdával lent a kicsi földeken, ahol az emberek éltek, és
alkonyatkor lefeküdni ment, és a párnája alá dugta, és álomra szenderült, és senki sem
dolgozott az egész világon, mert a gyermek játszott, és az aranylabda fénye felcsorgott a
párna alól, és ki, át a félig bezárt ajtón, és a nyugati égen ragyogott, és Yoarneth-Lahai
belopakodott lábujjhegyen a szobába éjnek idején, és finoman (mert hát ő isten volt) elvette a
labdát a párna alól, és visszavitte a Hajnalgyermeknek, hogy ragyoghasson egy ónix lépcsőn.
De néhanap Éjszaka el kell, hogy ragadja az aranylabdát, és messzire kell, hogy vigye, és
vackába kell, hogy vonszolja, és Slidnek alá kell merülnie a Küszöbről a tengerbe, megnézni,
ott van-e, és feljővén, amikor a halászok húzzák hálóikat, sem fogja találni azt, még a
vitorláshajók között sem fogja felfedezni. Limpang Tungnak keresnie kell majd a madarak
között, és úgy kell legyen, ne találja meg, amikor a kakas néma, és fel fog jőni a völgyekbe
Umborodom, hogy megkeresse a szirtek között. És a kutya, a mennydörgés fogja üldözni a
Fogyatkozást, és mind az istenek keresni mennek majd az Ő csillagaikkal, ámde nem fogják
találni a labdát. És az emberek nem bírván többé az aranylabda fényét nem fognak többé
imádkozni az istenekhez, akik követőik nem lévén nem az istenek lesznek többé.
Ezek a dolgok még az istenek elől is rejtve vannak.
A PÓK - HANNS-HEINZ EWERS, 1908

EREDETI CÍM: SPINNE, DIE

 
Mikor Richard Bracquemont orvostanhallgató eldöntötte, hogy beköltözik az aprócska
Stevens Hotel 7. számú szobájába, Alfred Stevens Rue (Párizs 6), ebben a szobában már
három személy akasztotta fel magát az ablak keresztrúdjára három egymást követő pénteken.
A első áldozat egy svájci kereskedő volt. Szombat este találtak rá a holttestére. Az orvos
a halál beálltát péntek délután öt és hat óra közötti időszakra becsülte. A hulla azon az erős
kampón lógott, amit az ablak keresztrúdjára szereltek, hogy a ruhafogast legyen hova
kiakasztani. A ablak csukva volt, és az áldozat a függönyzsinórt használta hurokként. Mivel
az ablak rendkívül alacsonyan volt, a hulla térdei gyakorlatilag elérték a padlót – nyilván
szándékosan, előre tervezetten történt a dolog, mégpedig nagy önfegyelemmel és gondosan
végrehajtva. – Később kiderült, hogy egy családos emberről, egy apáról van szó. Egy férfiről,
aki családját hagyta itt, boldogságát dobta el. Egyetlen írott szó nem maradt utána, amiből az
öngyilkosság okai kiderülhettek volna... és végrendelet sem került elő. Ezenkívül, egyetlen
ismerős sem tudott felidézni akár egyetlen parányi utalást sem, amely e hirtelen és kegyetlen
véget előre megjósolhatta vagy előrevetíthette volna.
A második eset nem sokban különbözött az előzőtől. Karl Krause, lengőtrapézművész –
közeli Medrano Cirkusz artistája, – két nappal később költözött a 7. szobába. Amikor a
pénteki előadáson nem jelent meg, az igazgató egy alkalmazottat küldött a szállodába. A
segéd találta meg Krause-t a szoba ablakában lógva, az előző esettel pontosan megegyező
körülmények között. Az eset ugyanolyan zavarbaejtő volt, mint az előző. Krause népszerű
ember volt. Jó anyagiakkal rendelkezett, életvidám, vagány fiatalember volt. Még egyszer
megjegyzem, semmi előzetes jel, semmi nyom nem utalt a baljós folytatásra. Krause-nek
családja nem volt, egyedül édesanyja élt, akit a fiú havonta 300 márkával támogatott.
Madame Dubonnet, a tulajdonos a két szerencsétlen eset miatt komoly veszteségeket
könyvelhetett el. Az aprócska, olcsó szálloda vendégei szinte kivétel nélkül a közeli
Montmarte komédium alkalmazottai voltak, akik a második eset után pánikszerűen mondták
le szobáikat, és a visszatérő törzsvendégek nagy része is elkerülte a hotelt. Madame Dubonnet
a helyzet mentésére egy régi személyes jó barátjának kérte segítségét, aki a kilencedik kerület
egyik rendőrfelügyelője volt. A felügyelő biztosította a tulajdonosnőt, hogy mindent megtesz,
amire lehetősége lesz. Nem csak a két eset kivizsgálását vette a kezébe, hanem a rejtélyes
szobába egy rendőrtisztet is elhelyeztetett. Ez az ember, Charles-Maria Chaumié, valójában
önként vállalkozott a feladatra. Chaumié régi „Marsouin”, tizenegy év kikötői szolgálattal, ő,
aki annyi éjszakát posztolt végig Tonkin és Annam dokkjai között, az éjszakai csavargók,
kalózok, csempészek után végre újra igazán izgalmas feladatot kaphatott, igazi „szellemmel”
találkozhatott, amiről bizony már a Rue Alfred Stevens táján igencsak járta a szóbeszéd.
Ezután minden reggel és este Chaumié elvitte írásos beszámolóját – rövid látogatás
keretében – a közeli rendőrörsre, melyekben az első pár napban következetesen azt jelentette,
hogy semmi rendkívülit nem észlelt. Szerdán este aztán azt közölte, hogy talált egy nyomot.
Amikor konkrétumokat kértek tőle, azzal válaszolt, hogy ehhez még több időre van szüksége.
Ha a halálokok közötti összefüggést nem tudja kézzelfoghatóan is indokolni és előadja
elméletét, akár bolondnak is nézhetik.
Csütörtökön már valamiféle bizonytalan viselkedés nyomait vélhették rajta felfedezni,
állapota érezhetően súlyosbodott. Szó nélkül adta át semmitmondó jelentéseit. Péntek reggel
igazi izgalommal a hangjában félig viccesen, félig komolyan beszélt az ablak különös
vonzerejéről. Nem akart többet beszélni erről a dologról, ahogy előzőleg sem beszélt az
öngyilkosságok indítékairól, nem akart nevetséges találgatásokba bocsátkozni. Amikor a
szokásos péntek-esti beszámoló elmaradt, a szobájában találtak rá, az ablakkampóra
felakasztva.
A jegyzőkönyvben rögzített körülmények tökéletesen megegyeztek az előző esetekkel.
Chaumié lábai a padlót érték. A függönyzsinór volt a hurok. Az ablak zárva volt, a szoba
bejárati ajtaja csak kilincsre zárva, és a halál hat óra tájban állhatott be. A hulla szája szélesre
tárva, a nyelve pedig kinyújtva.
Chaumié esetével már a harmadik pénteken látogatta meg a kis szobát váratlanul a halál,
s az újabb rettenetes hírre valamennyi kitartó vendég elhagyta a szállodát – egyedül a
tizenhatos szoba lakója, egy német lengőtrapéz-tanár tartott ki. A tanár kihasználva a
helyzetet, a szoba bérleti díját harmadával alkudta le. A következő napon Mary Garden, az
Opéra Comicque híres énekese kétszáz frankot ajánlott – és fizetett – a gyilkos, piros színű
függönyzsinórért, ami a babona szerint szerencsét hoz. Madame Dubonnet kárán valamennyit
csökkentett még a bulvárlapoktól a történetért kapott összeg is.
Ha ezek az események nyáron, júliusban vagy augusztusban történnek, Madame
Dubonnet akár háromszor ennyit is elkérhetett volna piros függönyzsinórjáért, de a történet
egy igen zűrzavaros év közepén játszódott, amikor más szenzációkat tárgyalt a közvélemény;
választásokról, zavargásokról a Balkánon, New York-i bankcsődről, az angol királynő
látogatásáról, így az Alfred Stevens Rue eseményei kevesebb figyelmet kaptak, mint
amennyit megérdemeltek volna. Az újságok jelentései pedig gyakorlatilag a rendőrségi
beszámolókat vették át.
A megjelent beszámolók minden részletét ismerte Richard Bracquemont, az
orvostanhallgató. Volt azonban egy részlet, amelyet sem a rendőrfelügyelő, sem a szemtanúk
nem említettek, mert nem tulajdonítottak neki jelentőséget. Csak jóval később, a medikus
esetének vizsgálata folyamán említette valaki, aki levágta Charles-Maria Chaumié testét a
kötélről, hogy a holttest nyitott szájából egy hatalmas fekete pók mászott elő. A szálloda
portása undorodva pöccintette tova: „Fuj! Micsoda istenverte teremtmény!”. A nyomozás
további szakaszában – amely elsősorban a Bracquemont-eset vizsgálatára irányult – a
személyzet kihallgatásakor derült fény arra, hogy egy hasonló pók mászott a svájci ügynök
vállán is, miközben teste az ablak kampóján lógott. De Richard Bracquemont mindezekből
semmit sem tudhatott.
Több, mint két hét telt el az utolsó tragédia óta, amikor Bracquemont beköltözött.
Vasárnap történt. Bracquemont lelkiismeretesen mindent rögzített naplójában, ami az ezt
követő időszakban történt vele. Naplója pedig itt következik.
 
Február 28., Hétfő
Tegnap este költöztem be. Kicsomagoltam mindkét bőröndömből és egy kicsit
kinyújtózkodtam a szobában. Utána lefeküdtem. Másnap reggel pontban kilenckor ébredtem:
az ajtómon kopogtak. A személyzet hozta a reggelimet. Tojást, szalonnát hozott, és egy
pompás superb café au lait-t hozott mellé. Miután elköltöttem a reggelimet, megmosakodtam,
felöltöztem, rágyújtottam egy pipára és figyeltem, ahogy a személyzet rendet rak a szobában.
Tehát itt vagyok. Tudom jól, hogy igen veszélyes helyre csöppentem, de azt gondolom,
csak itt a helyszínen lehet fényt deríteni a titokra. Remélem, egyszer majd Párizs megtudja a
valóságot, habár könnyen az életemmel fizethetek érte. De legalább esélyt kaptam... és
számomra megéri ez a kockázat.
Természetesen nem csak én szerettem volna megkapni a lehetőséget. Összesen
huszonhét ember szeretett volna beköltözni a szobába. Néhányan a rendőrséghez fordultak, de
voltak, akik egyenesen a tulajdonosnőhöz. Három nő is volt az önként jelentkezők között.
Kétségkívül ugyanolyan szegény ördögök, mint én.
 És mégis engem választottak. Miért? Mert én voltam az egyetlen, aki valamiféle tervvel
állt elő – vagy legalábbis valami határozott elképzeléssel. Természetesen blöfföltem.
Ez a napló elsősorban a rendőrség számára készül. Meg kell mondanom, hogy igen jól
szórakoztam, ahogy ezeket az úriembereket bolonddá tettem. Hogy mi módon jutottam el
eddig, nem igazán számít. A lényeg az, hogy itt lehetek, és kezdetnek igen jó előjel, hogy a
rendőrséget át tudtam verni. Elsőként Madame Dubonnet-hoz fordultam, ő adta meg a
felügyelő nevét.
Egy hétig várattak – ugyanúgy, mint a többi jelentkezőt. A legtöbb jelölt vissza is lépett,
miután jártak a helyszínen. A szoba falai között undor és félelem fogja el az embert,
visszarettentve a vállalkozó kedvű kalandorok nagy többségét. A felügyelő eleinte ingerülten
viszonyult állhatatosságomhoz. Végül azzal próbált lerázni, hogy csak az időmet pazarolom.
Hogy a rendőrség nem alkalmaz amatőröket. „Bár, talán maga az egyetlen, aki végig is
gondolta a dolgot. Esetleg...”
Azonnal említettem, hogy vannak bizonyos elképzeléseim, de természetesen nem tudom,
mi történhetett. Értésére adtam még, hogy tervem ragyogó, de veszélyes, én is áldozatul
eshetek annak a végzetes hatalomnak, amelyik utolérte Chaumié rendőrtisztet. Megígértem
még azt is, hogy naplót vezetek az eseményekről, ha én lehetek a vizsgálati személy. Azt
mondta, hogy túl elfoglalt, de amikor kértem, hogy hallgassa meg a tervemet, láttam, hogy
felkeltettem az érdeklődését.
Eldaráltam pár hülyeséget, ami éppen akkor az eszembe jutott. Isten tudja, honnan
szedtem össze. Beadtam neki, hogy péntek este hat óra nevezetes misztikus időpont. Ez a
zsidó hét utolsó órája, az az óra, amikor Krisztus eltűnik a sírjából és alászáll a pokolba.
Ahogy visszaemlékezhetett, mind a három öngyilkosság ezidőtájban következett be. Ez volt
minden, amit el tudtam neki mondani, de utaltam Szent János Kinyilatkoztatására is.
A felügyelő úgy tett, mintha valamit nem értett volna meg, amikor este visszatért és
ismét kérdezett.
A megbeszélt időben értem vissza, és felfedeztem a felügyelő asztalán az Újtestamentum
egy példányát. A Kinyilatkoztatás szövegéből az eltelt időszakban én viszont semmit sem
tudtam kihámozni. Talán a felügyelő ügyesebb volt nálam. Nagyon udvariasan adta tudtomra,
hogy homályos és kétértelmű utalásaim ellenére hisz benne és minden lehetséges módon
támogatja tervemet.
És most itt vagyok. El kell ismernem, valóban rendkívül segítőkész. Mindent ő tisztázott
le a tulajdonossal, és abban egyeztek meg, hogy a szoba bármeddig a rendelkezésemre áll. Ez
valamennyiünk közös érdeke. A felügyelőtől pisztolyt és rendőrsípot kaptam, és rendelkezett
arról is, hogy a Rue Alfred Stevens említett szakaszán olyan sűrű legyen a rendőrjárőr,
amilyen csak lehetséges. Kiemelte, hogy ablakomat különleges figyelemmel ellenőrizzék,
bármilyen jel vagy gyanú esetén azonnal intézkedjenek. A legfontosabb mégis az a
telefonkészülék volt, amelyet az íróasztalomról közvetlenül a rendőrőrssel kötöttek össze.
Mivel az örs négypercnyi távolságban van, úgy gondolom, aggodalomra semmi okom.
 
Március 1. kedd
Semmi se történt. Se tegnap, se ma.
Madame Dubonnet új függönyzsinórt hozott egy másik szobából – a szobák legtöbbje
most természetesen üres. Madame Dubonnet minden alkalommal meg fog látogatni, és
minden alkalommal hoz nekem valamit. Elmeséltettem vele mindent újra a megtörtént
eseményekről, de semmi újat nem hallottam tőle. Egyéni véleménye van a szerencsétlen
eseményekről. Úgy érzi, az artista Krause egy boldogtalan szerelmi kapcsolat miatt lett
öngyilkos. Tavaly, amikor Krause a hotelben lakott, gyakran látogatta meg egy fiatal hölgy.
Halála óta ez a nő nem jelentkezett. Ami a svájci úriembert illeti, Madame Dubonnet
bevallotta, hogy zavarban van. A rendőr halálát pedig túl egyszerűen magyarázza. Bánatában
akasztotta fel magát. Elég szánalmas elmélet az biztos, de hagytam fecsegni, addig sem
unatkoztam.
 
Március 3. csütörtök
Még semmi. A felügyelő naponta kétszer telefonál. Minden alkalommal azt mondom
neki, hogy minden rendben. Nyilvánvaló, hogy szavaim nem nyugtatják meg.
Előszedtem a szakkönyveimet és tanulni kezdtem. Valamiféle célokat itt a négy fal
között is ki kell tűznöm magam elé.
 
Március 4. péntek
Délben ritkán volt étvágyam. A háziasszony most egy fél üveg pezsgőt is hozott. Úgy
tűnt, mintha a halálraítélt utolsó vacsoráját hozná. Madame Dubonnet úgy nézett rám, mintha
már meg lennének számlálva a napjaim. Távoztában még könnyezve esdekelt, rettegett attól,
hogy felkötöm magam, amivel „fájdalmat okoznék neki”.
Még egyszer megvizsgáltam a függönyzsinórt. Vajon én is felakasztom majd magam?
Nyilván éreztem magamban valami aprócska kényszert, hogy kipróbáljam. A zsinór erős és
durva – hurok nincs rajta. Ha a végzetem úgy rendelte, úgyis én fogok hurkot kötni rá – úgy
ahogy a többiek.
Az asztalomnál ülök. Bal kezemnél a telefon. Jobb kezemnél a revolver. Nem félek; de
furcsán érzem magam.
Hat órakor, ugyanaz nap este
Nem történt semmi. Annyit tehetnék még hozzá, hogy, „Sajnos”. A végzetes óra eljött –
és úgy múlott el, mint bármelyik előző este. Nem titkolom el azonban azt a tényt, hogy
időnként határozott késztetést éreztem arra, hogy az ablakhoz menjek, de valami más okból,
mint amire számítottam. A felügyelő legalább tízszer hívott öt és hat óra között. Még nálam is
türelmetlenebb volt. Másrészről Madame Dubonnet boldog lehet. Eltelt egy hét a hetesben,
esemény nélkül. Csodálatos haladás.
 
Március 7. hétfő
Folyamatosan erősödik az a meggyőződésem, hogy semmit sem tanulhatok az előző
három haláleset körülményeiből. Kértem a felügyelőt, mondja el a véleményét a történtekről,
és a folytatásról,, hogy mielőbb kideríthessük az igazi indokokat. Ami azt illeti, remélem
olyan hosszan maradhatok itt, ameddig csak szükséges. Lehet, hogy még nem szereztem
hírnevet , de jól élek itt és szépen hízok. Keményen tanulok, és lendületesen haladok is az
anyaggal. Ez a másik ok, azon felül, ami itt tart.
 
Március 9. szerda
Szóval, egy lépéssel továbbjutottam. Clarimonda.
Még nem tudok semmit mondani Clarimondáról. Csak azt, hogy ő az a „harmadik ok”,
amit itt tartózkodásom indoklására neveztem meg. Ő volt az oka annak, hogy azt a késztetést
éreztem múlt pénteken is, azon a „végzetes” órán, hogy az ablakhoz menjek.. De
természetesen nem azért, hogy felkössem magam. Clarimonda. Hogy miért hívom így?
Fogalmam sincs mi a valódi neve, de Clarimonda-nak kell lennie. Mikor végül rákérdezhetek
a nevére, biztos vagyok benne, hogy Clarimonda lesz a válasz. Már az első alkalommal
feltűnt... a legelső napokban. Az utca túloldalán lakik, ablaka az enyémtől kissé jobbra esik.
Ott él a függönyei mögött.
Muszáj bevallanom, hogy előbb vett észre engem, mint én őt, és hogy nyilvánvalóan
talált bennem valami furcsát.
A egész szomszédság tud róla hogy itt vagyok, és azt is hogy miért. Madame Dubonnet
mindenkinek elmesélte.
 Nem vagyok egy kimondottan hősszerelmes-típus. Tény, a nőkkel való kapcsolataim
bizony elég gyenge lábakon álltak. Mikor valaki Verdun-ből Párizsba költözik
orvostudományt tanulni, és csak annyi pénzzel bír, amiből három napi élelemre futja, nem
igazán a szerelem körül járnak a gondolatai. Nincs sok igazi tapasztalatom a nőkkel, és ez a
mostani kaland is igen ostobán indult. Sebaj. A folytatás majd más lesz.
Először egyszerűen nem jutott eszembe az ötlet, hogy valamiféle kapcsolatot vegyek fel
vele. Csak egy idő múlva terelődött a figyemlem a szobán kívülre, amikor már a négy fal
között semmi sem tudott igazán lekötni. Kíváncsiságom ekkor terelődöt6t a szomszádságra, s
kezdtem figyelni – nyíltan, mindenre kiterjedően. Akárhogyan is, nem olvasgathatok
naphosszat.
Clarimonda véleményem szerint egyedül él a szemközti házban. A kis lakásnak három
ablaka van, de ő csak abban szokott üldögélni, amelyik szemben van az enyémmel. Ott
üldögél, egy olyan, régi típusú, ősöreg rokkán fonogatva, amilyet még az én nagyanyám is a
nagynénjétől örökölt. Nem tudok róla, hogy használna-e még ilyet bárki is. Clarimonda
rokkája különösen finom, míves darab. Úgy tűnik, elefántcsontból készült, és
leheletfinomságú fonalat pörgetnek az orsói. Egész nap a függöny mögött ül és addig
dolgozik, míg szobájába besüt a nap. Ebben a ködös évszakban pedig a szűk utcácskából
kevés fény jutott a lakásba, Clarimonda minden este ötkor eltűnik. Lakásában pedig
lámpafényt sohasem láttam..
Tulajdonképpen hogyan is néz ki Clarimonda? Nem vagyok benne egészen biztos. Haja
fekete és hullámos; arca sápadt. Orra pisze, finom vonalú orrcimpáin minden rezdülés látszik.
Ajkai egészen sápadtak: és mikor mosolyog, látszik, hogy apró fogai olyan élesek, mint egyes
ragadozóké. Szempillái hosszúak és sötétek; hatalmas, sötét szemei erős fénnyel izzanak. Azt
hiszem, ennél részletesebben nem vagyok képes körülírni. A függönyökön keresztül nehéz
tisztán kivenni a vonalakat.
És feltűnt még valami: állandóan egy fekete, bíbor hímzésű ruhát visel; egy pár fekete
kesztyűvel, nyilván hogy megvédje ujjait munka közben. Különös látvány: állandóan mozgó,
finom kezek, a gyorsan gombolyodó a fonalat, húzzák, engedik, újra és újra; valami
fáradhatatlan, rovarszerű módon.
Kapcsolatunk? Csak pillanatokra szól, s bár igazán felületes, mégis úgy érzem, egyre
mélyül. Akkor kezdődött, amikor véletlenül egymásra pillantottunk, és tekintetünk találkozott.
Biztosan jól esett neki, mert másnap hosszabban megpróbált mosolyogni. Természetesen
visszamosolyogtam. Két nap telt el ily módon, időközönként mosolyt váltottunk. Ám a
további kezdeményezéstől. valami belső kényszer visszatartott.
Máig. Ma délután megtettem. És Clarimonda viszonozta az üdvözlésemet. Csak
halványan, de biztosan láttam, ahogy visszabiccent.
 
Március 10. csütörtök
Tegnap nagyon sokáig ültem a könyv fölött, mégsem emlékszem igazán, mit is olvastam.
Légvárakat építgettem és Clarimondáról ábrándoztam.
Rosszul aludtam.
Reggel, amikor az ablakhoz léptem, Clarimonda már a helyén ült. Integettem, és ő
válaszul a fejét csóválta. Nevetett és sokáig engem vizsgálgatott.
Olvasni próbáltam, de túl nyugtalannak éreztem magam. Inkább leültem az ablak elé és
Clarimondát bámultam. Ő is félretette a munkáját. Kezeit az ölébe ejtette. Széthúztam a
függönyt az ablak előtt, hogy jobban láthassam. A túloldalon Clarimonda ugyanezt tette.
Egymásra mosolyogtunk.
Egy teljes órát bámultuk egymást.
Végül ismét munkához látott…
 
 Március 12. szombat
A napok telnek. Eszem és iszom. Ülök az asztalnál. Parázslik a pipám; bámulok lefelé az
előttem fekvő könyvre, de egy szót nem értek, hiába kezdem újra meg újra. Inkább
odamegyek az ablakhoz és Clarimondának integetek. Ő biccent. Mosolygunk. Mereven
nézünk egymás szemébe órák hosszat.
Tegnap délután hatkor újabb jelenséggel szembesültem. A félhomály korán érkezett,
valami furcsa belső fájdalom kíséretében. Ültem az asztalomnál. Addig vártam, míg
ellenállhatatlan késztetést nem éreztem, hogy az ablakhoz menjek – nem azért, hogy
felakasszam magam, csak hogy Clarimondát láthassam. Felugrottam és a függöny elé álltam,
ahonnan még soha nem láttam ilyen tisztán a szemben levő ablakot, bár már egészen sötét
volt. Clarimonda ott font tovább, de pillantásunk találkozott. Dermedten álltam. Furcsán
éreztem magam, valamiféle hűvös, enyhe, hiányérzettel keveredő félelem lett úrrá rajtam. A
telefon csengetett. A felügyelő hülye kérdéseivel szakított ki különös állapotomból. Dühös
voltam.
Ma reggel a felügyelő és Madame Dubonnet látogatott meg. A hölgy csak ámult a
fejleményeken. Két hete lakom a hetes szobában. A felügyelőt inkább az információk és
eredmények érdekelték. Finoman értésére adtam, hogy a legszokatlanabb dolog nyomára
bukkantam. Arra is utaltam, hogy célszerű lenne tovább maradnom. Engedélyezett számomra
még egy hetet a rejtélyes szobában... Isten tudja mi, de nem Madame Dubonnet konyhája
vagy borospincéje tart itt engem. Van, aki megelégszik ezekkel a dolgokkal is! Én viszont
azért akarok itt maradni, hogy kiderítsem az ablak titkát. Az ablakét, melytől Madame
Dubonnet fél, sőt gyűlöli. Nekem viszont kedves. Akkor, amikor Clarimondát látom benne.
Csak bámulok kifelé az ablakon, próbálom kilesni, amikor elhagyja a lakást, de soha nem
teszi ki a lábát az utcára.
 
Március 13. vasárnap
Van egy nagy, kényelmes karosszékem, amelyben egy zöld lámpa alatt bontogattam
leveleimet. A felügyelő egy hatalmas csomag finom dohánnyal hagyott magamra – és
mégsem tudok dolgozni. Két vagy három lapot is végigolvastam, amikor felfedeztem, hogy
egyetlen szót sem értek. Szemeim ugyan végigfutottak a sorokon, de agyam visszautasította
az értelmezésüket. Abszurdum. Mintha az agyam azt írta volna ki: „Nem üzemel”. Mintha
Clarimonda lénye más gondolatot nem tűrne meg a fejemben. Eltoltam magamtól a könyvet
és kényelmesen hátradőltem a karosszékben. Elaludtam.
Ma reggel kisebb drámának voltam részese, míg a szobámat takarították. A folyosón
sétálgattam, s megálltam egy kis ablak előtt, ahol korábban egy nagyobb kerti pók szőt hálót.
Madame Dubonnet nem akarta eltávolítani, mert hitt a pókok hozta szerencsében, az utóbbi
időben pedig erre jócskán rászorult. Most egy sokkal kisebb pókot, egy hímet láttam a
hálóban, a szegélytől haladt a középpont felé, de amikor mozdulataival felriasztotta a
nőstényt, félénken visszafordult a háló szélső szála felé, ahonnan egy újabb, óvatos kísérlettel
próbált keresztülvágni a hálón. Ezután a nőstény az udvarlásra figyelve megállt. A hím egy
finom szálon haladt fürgén, mozgásától az egész háló megremegett. A nőstény mozdulatlanul
várt a háló közepén. A hím gyorsan haladt előre, a nőstény pedig nyugodtan, mozdulatlanul
fogadta a közeledést, s teljesen körülölelte az aprócska hímet. Hosszú percekig semmi mozgás
nem volt észlelhető a hatalmas pókháló közepén.
Láttam ahogy a hím lassan kiszabadítja magát, egyik lábát a másik után. Olybá tűnt,
mintha társát szerelmi kábulatában nem zavarva, tapintatosan távozni próbálna, ám ahogy
távolodott, a nőstény megélénkült, s vad, könyörtelen vadászként vette üldözőbe. A hím egy
csepp nyálat bocsátott ki; amit a nőstény felcsippentett, és egy ideig újra szerelmespárként
kapaszkodtak a hálóba, mint valamiféle színdarab szereplői. Amikor elérték az ablakpárkányt,
a hím minden erejét összeszedve újra menekülni próbált. Túl későn. A nőstény megragadta, és
visszavonszolta a pókháló középpontjába. Ott, rövid nászuk helyszínén újra átölelte párját, de
most nem a szerelem győzedelmeskedett. A szerelmes hím még tekergette potrohát, próbált a
nőstény vad öleléséből menekülni, de már képtelen volt rá. Nem kellett hozzá sok idő, hogy a
nőstény szerencsétlen párját befonja, a hím teljesen tehetetlenné vált.
Csápjait áldozata testébe mélyesztette, és nagy kortyokkal fiatal szeretőjének összes
vérét kiszívta. Végül, lábait a felismerhetetlen és szánalomra méltó porhüvelyről leválasztotta,
s a maradványokat kidobta a hálóból. Micsoda szerelem dúl e teremtmények között! Milyen
jó, hogy nem pók vagyok.
 
Március 14. hétfő
Többet nem nyitom ki könyveimet. Egész napomat az ablaknál töltöm. Mikor
besötétedik, Clarimonda eltűnik, de ha becsukom a szemeimet, újra magam előtt látom.
Naplóm tartalma megváltozott, már nem abból a célból folytatom, aminek indult. Írtam benne
Madame Dubonnet-ról, a felügyelőről; pókokról és Clarimondáról. De semmi nincs benne
arról a nyomozásról, amiért tulajdonképpen elvállaltam a feladatot.
 
Március 15. kedd
Kitaláltunk egy furcsa játékot, Clarimonda és én. Naphosszat ezt játszunk. Üdvözlöm őt,
ő pedig visszaüdvözöl. Utána ujjaimmal dobolni kezdek az ablaküvegen. Abban a pillanatban,
ahogy idenéz, ő is el kezd dobolni. Intek neki, és ő visszaint. Úgy mozgatom ajkaim, mintha
beszélnék hozzá, ő is ugyanezt teszi. Kezemmel összekócolom hajamat, és ő is rögtön a
fejéhez kapja a kezét. Gyermeteg játék ez, de mindketten jókat nevetünk rajta.
Valójában nem is nevet. Csak mosolyog, bájos, lágy mosollyal. Próbálok hát ugyanúgy
mosolyogni én is. A játék nem olyan unalmas, mint amilyennek tűnik. Ez nem olyan, mintha
teljesen utánoznánk a másikat – az fárasztó lenne mindkettőnknek. Ez inkább kommunikáció
a másikkal. Néha telepatikusan is, vagy legalábbis úgy tűnik, Clarimonda időnként szinte
velem párhuzamosan követi mozdulataimat. Újabb és újabb mozdulatokat, vagy
mozdulatkombinációkat találok ki, melyeket minden alkalommal zavarbaejtő gyorsasággal
hajt végre.
Néha azért cserélem meg a mozdulatok sorrendjét, hogy meglepjem vele, vagy zavarba
hozzam, olyan gyorsan hajtva végre mozdulatsorokat, ahogy csak képes vagyok rá. Egyes
mozdulatokat kihagyok, helyettük újakat szövök bele, mint a „Simon mondja” című játékban.
Csodálatos, ahogy Clarimonda hibátlanul, tökéletesen másolja gyorsan változó
mozdulataimat. Itt töltött napjaim alatt... de egy pillanatra sem érzem úgy, hogy kárbavesznek
perceim. Ellenkezőleg, úgy tűnik, soha életemben nem voltam ilyen elfoglalt.
 
Március 16. szerda
Vajon természetes, hogy nem merült fel számomra Clarimondával való kapcsolatom
során – ezeken a vég nélküli játékokon túl – a köztünk kialakult viszony mélyítése? Múlt
éjszaka erről gondolkodtam.... Természetesen feltehetem a kalapom, felvehetem a kabátom,
csak két lépcsősort kell lefelé megtennem, öt lépést az utca túloldaláig és még két lépcsősor
vezet addig az ajtóig, amelyen valami jelzi nekem, hogy „Clarimonda”. Clarimonda micsoda?
Nem tudom. Valami. Akkor kopoghatok és....
Eddig a pontig minden világos, de ezen a ponton nem látok túl. Tudom, hogy az ajtó
kinyílik. De amikor előtte állok, csak a sötét ürességbe bámulok. Clarimonda nem jön. Senki
sem jön. Nincs ott semmi, csak a fekete, áthatolhatatlan sötétség.
Néha, úgy tűnik számomra, nem is nézhet ki másképp Clarimonda, mint úgy, ahogy ott
látom az ablakban; ahogy ezeket a valószínűtlen gesztus-játékokat játssza velem. Képtelen
vagyok elképzelni egy Clarimondát mondjuk kalapban, vagy más ruházatban, mint a fekete,
orgonamintásban. Képtelen vagyok elképzelni Clarimondát fekete kesztyű nélkül is. Legfőbb
kívánságom az lenne, hogy találkozhassam Clarimondával valahol az utcán, vagy egy
vendéglőben enni, inni, vagy beszélgetni, de ez oly valószínűtlen, hogy nem is gondoltam
végig komolyan.
Néha azt kérdem magamtól, vajon szeretem-e őt. Lehetetlen megmondanom, korábban
sohasem voltam szerelmes. Ha érzésem Clarimonda iránt valóban szerelem, akkor a szerelem
fogalma teljesen mást takar, mint ahogy barátaim körében megtapasztaltam, vagy amit az
irodalomban olvastam róla. Nehéz biztosnak lenni érzéseimben és nehéz bármilyen
gondolatsort végigkövetnem, ha nincs Clarimondával, vagy a játékunkkal kapcsolatban.
Kétségtelenül kiemelt fontossággal bír játékunk. Minden más bizonytalan – nem is értek
belőle semmit. Nem kétséges, hogy vonzódom Clarimondához, de ezzel a vonzalommal más
érzés is keveredik, a félelem. Nem. Nem jó a megfogalmazás. Inkább úgy mondanám, félelem
az ismeretlen jelenlététől. És ez aggodalom különös érzékiséggel párosul olymódon, hogy
egyszerre érzek valamilyen vonzalmat és iszonyt. Mintha valami óriás kör mentén lépkednék
körülötte, hol közelebb, hol távolabb ...vissza és előre, vissza és előre. Meg fog történni
egyszer, biztos vagyok benne, és megfogom a kezét.
Clarimonda ül az ablakánál és fonja örökfinomságú fonalát, valami számomra
ismeretlen, felfoghatatlan leheletvékony anyaghoz.. Meghökkentem azon, milyen finom
finalat képes fonni abból a gubancos gombolyagból. Biztosan valami különlegesen szép minta
lehet, talán mitikus állatokkal, lényekkel, arcokkal.
 
Március 17. csütörtök
Furcsa izgalmat érzek. Nincs kedvem már az amberekkel beszélni. Mindössze egy
„Helló”-t vetek oda Madame Dubonnet-nak vagy a személyzetnek. Még az étkezésre is
sajnálom magamtól az időt. Minden időmet az ablaknál töltöm és Clarimondával játszom.
Lenyűgöző játék. Ellenállhatatlan.
Úgy érzem, holnap történni fog valami.
 
Március 18. péntek
Igen, igen. Valami fog ma történni. Magamat kérdezem – olyan hangosan, ahogy csak
tudom – vajon mit keresek én itt. Kiborultam, rettenetesen elegem van, félek. És abba a
tudatba, hogy megismétlődik velem elődeim sorsa, furcsamód más félelem is keveredik:
Clarimondától való félelmem. És nem tudom szétválasztani a kétféle érzést.
Rettegek. Üvölteni akarok.
Hat óra, este
Felvettem a kalapom és a kabátom. Öt órakor elfogyott az erőm. Most már teljesen
tisztában vagyok kétségbeesésem és a „hatodik óra” közötti kapcsolattal, hogy ez miért volt
olyan fontos az előző hetekben. Most már nem találom viccesnek, hogy becsaptam a
felügyelőt.
Ültem az ablaknál, megpróbáltam a fotelben maradni, de az ablak magához húzott.
Újrakezdtem a játékot Clarimondával. Az ablakkeretre tekintve átjárt a jeges rémület. Ott
láttam lógni a többieket: a svájci ügynököt, kövéren, vastag nyakkal, szürke borostás
szakállal; a cingár művészt; és az erős rendőrőrmestert is. Láttam őket, egyiket a másik után,
ugyanazon a kampón lógtak, nyitott szájjal, kilógó nyelvvel. És végül... láttam közöttük
magamat is.
Ó, ez a kimondhatatlan borzalom! Világossá vált számomra, hogy Clarimonda provokál
a keresztrúddal és a kampóval. Meg kell követnie engem... de ez a igazság. Iszonyú
félelemmel figyeltem a három felakasztott embert, lábuk lelógott a padlóra.
Tény az, hogy nem éreztem vágyat arra, hogy felkössem magam; és nem is tartottam
attól, hogy mégis megcsinálom. Nem. Az ablaktól iszonyodtam; és Clarimondától. Biztos
voltam benne, hogy valami szörnyű dolog fog történni. Ellenállhatatlanul húzott magához az
ablak – ott álltam előtte. Ott kellett állnom...
Csengett a telefon. Felkaptam a kagylót és még mielőtt beleszólhattak volna, habozás
nélkül beleüvöltöttem, „Induljon! Azonnal induljon!” Olyan volt, mintha üvöltésem egy
pillanat alatt kiűzte volna a lelkemet kínzó árnyékokat. Szép lassan megnyugodtam.
Homlokomról letöröltem a verejtéket. Ittam egy pohár vizet. Végiggondoltam, mivel tudom
leszerelni, ha megérkezik. Végül odamentem az ablakhoz. Integettem és mosolyogtam. És
Clarimonda is integetett és mosolygott.
Öt perccel később a felügyelő megérkezett. Azt mondtam neki, hogy bepánikoltam, hogy
teljesen kétségbeestem, de kérdéseire most nem tudok pontos választ adni. Nemsokára eljön
az idő, amikor mindent el fogok magyarázni. Furcsamód elégedett volt válaszommal, de
nyilván tudta, hogy hazudok neki. Pedig éreztem, hogy most el kell mondanom mindent. És
most is, akaratom ellenére is titkolózom. A felügyelő nem segíthetett zaklatott lelkiállapotom
ellenére sem, különösen azután hogy mentegetőztem és bocsánatot kértem a telefonon
történtekért. Természetesen próbáltam magyarázkodni, de nem adhattam megnyugtató
magyarázatot semmire. Kedvesen, nyugodtan válaszolta, hogy nincs szükség a
mentegetőzésemre, ha hívom rögtön indul, ez a kötelessége. Inkább hívjam tízszer hiába,
minthogy egyszer ne érjen ide időben, amikor szükséges lenne. Hívott, hogy menjünk el
valahova vacsorázni. Legalább kikapcsolódnék egy kicsit. Jót tenne nekem, ha egy kicsit nem
lennék egyedül. Elfogadtam a meghívást, habár nagyon rosszul esett elhagyni a szobámat.
 
Március 19. szombat
Végigjártuk a kocsmákat: Gaieté Rochechouart, La Cigale, és La Lune Rousse. A
felügyelő ötlete volt: kapcsolódjunk ki, szívjunk friss levegőt. Először kínosan éreztem
magam, mint egy katonaszökevény, aki otthagyja az őrhelyét. De hamarosan elfeledkeztem
róla, s kellemesen éáreztem magam. Sokat ittunk, nevettünk, beszélgettünk. Ma reggel,
amikor az ablakhoz léptem, Clarimonda szemrehányóan tekintett rám, vagy talán már ezt is
csak képzelem. Honnan is tudhatná, mit csináltam az elmúlt éjjel? Akárhogyan is volt, ez a
pillantás azonnal el is tűnt, s ő újra mosolygott.
Hosszan, egész nap játszottunk.
 
Március 20. vasárnap
Csak egy dolgot jegyeztem fel: játszottuk a játékot.
 
Március 21. hétfő
A játékot játszottuk – egész nap.
 
Március 22. kedd
Igen, a játék. Újra csak ezt játszottuk. Más nem történt. Egyáltalán semmi.
Néha elcsodálkozom, mi is történik velem? Mit is szeretnék? Hova fog mindez vezetni?
Tudom a választ: semmi mást nem akarok, csak azt, ami most történik. Ez az, amit akarok...
amire vágyok. Ez az egyetlen. Clarimonda és én beszélgetni kezdtünk az utóbbi pár napban,
igaz tömören; alig pár szót váltottunk. Néha ajkunk is mozog, de többnyire tekintetünkkel
kommunikálunk. És így is tökéletesen megértjük egymást. Amikor Clarimonda olyan
szemrehányóan tekintett rám, mert múlt pénteken kint jártunk a felügyelővel. Kérdeztem, meg
tud-e bocsátani. Mondtam, hogy bolond voltam, és nem akarom elveszítani. Megbocsátott
nekem, én pedig megígértem, hogy soha nem hagyom el újra az ablakot. Csókolóztunk,
ajkainkat saját ablaküvegünkre szorítva.
 
Március 23. szerda
 Most már tudom, hogy szeretem Clarimonda-t. Amióta csak belépett az életembe. De
ennek a szerelemnek különböznie kell más emberek szerelmétől. Létezhet-e két pontosan
egyforma fej, fül, kéz a százmillió különböző között? Mindig vannak különbségek, így kell
lennie tehát a szerelemben is. Tudom, hogy szerelmem furcsa, de ettől még nem veszít
értékéből. A fontos pedig az, hogy szerelmem boldoggá tesz.
Egyedül még soha nem rettegtem ennyire. Néha csillapodik a félelelmem, elmúlik pár
pillanatra, de utána újra rám tör, kíméletlenül. A rettegés olyan, mint amikor egy szegény
egérke próbál egy hatalmas kígyó szorításából menekülni. Csak várj a sorodra, szegény
szánalmas nyomorult. Nemsokára a kígyó-szerelem téged fog elnyelni.
 
Március 24. csütörtök
Példátlan felfedezést tettem: Nem én játszok Clarimondával. Ő játszik velem.
Az utolsó éjszaka, ahogy játékunkon gondolkodtam, öt új, bonyolult gesztus-mintát
jegyeztem le, amelyekkel ma fogom Clarimondát meglepni. Mindegyiknek adtam egy számot.
Sorba gyakoroltam őket, s olyan gyorsan tudtam csinálni őket oda-vissza, amilyen gyorsan
csak lehetséges. Esetleg csak egyet, máskor véletlenszerűen. Vagy a elsőt és az utolsót.
Fárasztó munka volt, de boldoggá tett, mert ezek által kerülhetek Clarimondához még
közelebb. Órák hossza gyakoroltam, míg minden mozdulatom óraműpontossággal sikerült.
Ezen a reggelen is odamentem az ablakhoz. Clarimondával köszöntöttük egymást, s
megkezdődött játékunk. Hátra és előre! Hihetetlen volt, milyen gyorsan megértette, mit
akarok csinálni, milyen ütemben volt képes velem lépést tartani. Ekkor kopogtak az ajtón. A
személyzet hozta a cipőmet. Az ablakhoz visszafelé szemem megakadt a papírlapon, melyre
mozdulatgyakorlataimat vezettem. Ekkor döbbentem rá: az imént befejeződött játékban
egyetlen egyet sem használtam oly sokat gyakorolt mozdulataimból.
Ahogy visszaidéztem a történteket, meg kellett kapaszkodnom a szék karfájában, nehogy
elessek. Hihetetlen volt. Elolvastam a papírt újra és újra. Tökéletesen igaz volt:
végrehajtottam egy nagyon hosszú mozdulatsort az ablaknál, és egyetlen elemére sem
emlékszem.
Most újra az a rettenetes emlékkép villant agyamba, ahogy álmomban Clarimonda
szélesre tárt ajtaja előtt állok, és bámulok. És semmit nem láthatok, csak a vaksötét ürességet.
Tudtam, most még hátat fordíthatok a nyitott ajtónak. Volt még erőm menekülni; és volt erőm
maradni. De mégsem, nem maradtam – mert éreztem, hogy a rejtély megoldása közel van:
mintha már a kezeim közt tartanám a titkot. „Párizs! Meg fogom hódítani Párizst!
„ Gondoltam. És abban a pillanatban, Párizs erősebbnek bizonyult Clarimondánál.
Nem tudok másra gondolni. Most csak a szerelmet érzem. Megízleltem a szerelmet, és a
rémületet. Egy pillanat alatt újra határoztam, és cselekedtem. Jegyzeteimet újraolvastam,
gesztusaim bevésődtek elmémbe. Csak amikor újra az ablakhoz mentem, akkor ébredtem
tudatára, hogy nem azokat a mozdulatokat hajtottam végre, amelyeket szerettem volna. Ott
álltam, s ahelyett, hogy az orrcimpám dörzsöltem volna, azon találtam magam, hogy ajkaim
az ablaküvegre tapadnak. Próbáltam ujjaimmal az ablakpárkányon dobolni; ehelyett
ujjaimmal a hajamban turkáltam. Így végül is megértettem, hogy nem Clarimonda utánoz
engem, énkövetem őt. Mozdulataimat sajátjaival, saját villámgyors mozdulataival irányította,
ezért tűntek párhuzamosnak ezek az utánozó gesztusok. Én, aki olyan büszke voltam rá, mert
rábírtam arra, hogy utánozza mozdulataimat, valójában mindvégig az ő akarata alatt álltam.
Delejező akarata... olyan lágy... olyan kellemes.
Tettem egy másik kísérletet is. Összeszorítottam ökleimet és zsebre tettem őket.
Elhatároztam, hogy nem mozgatom a kezeimet egy darabig. Clarimonda felemelte a kezeit és
mosolyogva fenyegetett meg az ujjaival. Nem mozdultam, de éreztem, ahogy jobb kezem
megmoccan a zsebemben. Ujjaim kinyíltak, akaratom ellenére, kezem kicsúszott a zsebemből;
és karom a levegőbe emelkedett. Karom könyékben behajolt, ujjaim egy korholó gesztust
mutattak be, és mosolyogtam. Olyan volt, mintha nem is én csináltam volna. Mintha egy
idegen lett volna. De természetesen tévedtem. Én végeztem a mozdulatokat, de a személy
idegen volt, biztos, hogy idegen. Hideg futott végig a hátamon.
Biztos, hogy nem én voltam.
Mire jutottam ezzel a felfedezéssel? Azt csinálom, amit Clarimonda akar. Clarimonda,
akit kínzó szenvedéllyel szeretek.
 
Március 25. péntek
El kell vágnom a telefonzsinórt. Nem akarom, hogy ez az idióta felügyelő zavarjon,
amikor az a titokzatos óra megérkezik.
Istenem! Miért írtam ezt le? Egy szó sem igaz. Mintha valaki más vezetné kezemben a
tollat.
De akarok.... akarok... le akarom írni az igazat...bár rendkívüli erőfeszítést igényel. De
akarom.... még egyszer...azt csinálni, amit szeretnék.
El kell vágnom a telefonzsinórt....ah...
Mert az kell csinálnom... itt van. Azt csinálom...
Ezen a reggelen is állunk az ablakban és játszuk kis játékunkat, amelyik most kicsit más,
mint tegnap volt. Clarimonda mozdulatainak ideig-óráig tudok csak ellenállni. Végül feladom
a kilátástalan küzdelmet. Ahogy megadom magam akaratának, kéjes öröm lesz úrrá rajtam;
bábként hajtom végre irányítóm akaratát. Játszottunk. Egyszer csak felállt, hátrasétált a
szobájába, ahová tekintetem a sötét miatt nem tudta követni. Amikor visszajött, egy
telefonkészülék volt a kezében, pontosan olyan, amilyen az asztalomon áll. Mosolygott és a
készüléket az ablakpárkányra helyezte... miután egy késsel elvágta a telefonzsinórt... Ezután
én is az ablakhoz vittem a telefonomat... és elvágtam a zsinórját. Végül a telefont visszatettem
az asztalra.
És így történt...
Ülök az asztalnál és kortyolom a teát, amit a személyzet felszolgált. Amikor az inas az
üres kannáért jött, megkérdeztem, mennyi az idő. Egy ideje megzavarodott az időérzékem.
Negyed hat, mondta. Negyed hat. Tudom, ha kinézek az ablakon, Clarimonda ott lesz, és
kényszerít, hogy utánozzam. Máshova kell néznem. Clarimonda itt van, és mosolyog. Az
egyetlen, amit tehetek, hogy elfordítom róla a tekintetemet. Clarimonda most a függöny
szegélyét fogja. Fogja a zsineget. Piros. Ugyanúgy, mint az én ablakomon. Hurkot köt rá és a
kampóra akasztja.
Csak ül és mosolyog.
Nem. Már nem sokáig bírom ki. Ez a mindent elárasztó rettenet olyan fajtája amit
minden lény kerülni próbál a világon. Szorítása ellenállhatatlan, mélységesen kegyetlen, buján
kegyetlenül vonz, delejez.
Oda kell mennem az ablakhoz, és azt kell csinálnom, amit ő akar. De nem csinálom,
várok. Ellenállok neki. Ellenállok, de érzem, ahogy ereje percről percre nő.
Itt vagyok megint. Meggondolatlanul odamentem az ablakhoz, ahogy Clarimonda
kívánta. Vittem a zsinórt, hurokra kötötem és felakasztottam a kampóra...
És most, nem akarok látni semmit – csak ezt a papírlapot bámulom. Mert ha látom,
tudom mit fog csinálni... most... a hát utolsó napján hat órakor. Ha ránézek, uralkodik az
akaratom felett. Azt teszem amit... Nem fogok ránézni...
Nevettem. Hangosan. Nem. Nem nevettem. Valami nevetett bennem, és én tudom már az
okát is. Azért, mert azt mondtam, hogy „Én nem fogok „... Nem fogok, és tudom mennyire
igaz, hogy kell nekem... hogy őt kell nekem bámulnom. Nekem kell.... kell... és aztán...
minden az ő akarata szerint történik. Nekem már nincs saját...
Ha csendben várok, s próbálok ellenállni, azzal csak a kínjaimat nyújtom meg. Ez az
igazság. Izgat ez a fájdalom izgat... és gyönyörködtet. Gyorsan írok, gyorsan...naplóm csak
úgy folytathatom, ha itt ülök; és tűröm tovább a fájdalmat. És itt a következő hullám. De még
erősebb. Tudom, hogy lassan elfogy az erőm. Hogy nincs menekvés. Hogy fel fogok állni.
Hogy fel fogom magam kötni. Hogy nem fogok visszakozni. Hogy kellemes... egészen finom.
Ez valami más. Mi fog történni ezután? Nem tudom, de kínjaim olyan... kellemesek.
Érzem... érzem, hogy valami iszonyatosnak kell következnie. Azt gondolom... gondolom...
Írok valamit. Egyáltalán akármit... amivel elterelhetem figyelmemet róla... A Nevem...
Richard Bracquemont... Richard Bracquemont... Richard Bracquemont... Richard... Nem
tudom....mennem kell. Kell nekem... nem... nem... néznem kell őt... Richard Bracquemont...
nem... nincs más... Richard... Richard Bracque...
A kilencedik kerület felügyelője, miután többszöri kísérlete is eredménytelen maradt,
hogy Richardot telefonon elérje, 6:05-kor érkezett meg a Stevens Hotelbe. Richard
Bracquemont orvostanhallgató testét ő találta a 7. szoba ablakában felakasztva, ugyanabban a
testhelyzetben lógott, mint három elődje.
A hallgató tekintete földöntúli rémületet tükrözött. Bracquemont szemei tágra nyíltak,
kidülledve a szemüregekben. Ajkaira a halálküzdelem vigyora fagyott, állkapcsai szorosan
összezárva. Egy hatalmas, bíbor pöttyökkel teleszórt potrohú fekete pók összezúzott teste
látszott ki fogai közül.
Richard naplója az asztalon feküdt. A felügyelő végigolvasta, majd habozás nélkül
lement az utcára, és belépett a szemközti házba. A házban csak annyit tudott meg, hogy a
második emeleten már hónapok óta nem lakik senki...
Párizs 1908.
A FEHÉR LEÁNY - HANNS-HEINZ EWERS, 1907

EREDETI CÍM: WEISSE MÄDCHEN, DAS

  
Donald Mac Lean a kávéházban Várt rája s amint Lothar belépett, feléje kiáltott:
– Végre! Már azt hittem, el se jön.
Lothar helyet foglalt, limonádéját piszkálgatta, melyet a lány eléje tett.
– Nos mi az? – kérdezte.
Mac Lean kissé előrehajolt.
– Ugy hiszem, érdekelni fogja – szólt. – Ön Aphrodite változatait tanulmányozza ugy-e –
nos most tán uj formában láthatja a habok szülöttjét.
Lothár áított:
– Ah! – – Valóban?
– Valóban szólt – Mac Lean.
– Engedjen meg egy pillanatra – szólt Lothar. – Vénus, Proteusnak édes leánya, de én
ugy hiszem, hogy összes maskaráit ismerem. Én több, mint egy évet töltöttem Bombayban,
Klaus Petersennél.
– Nos? – kérdezte a skót.
– Nos? – Ön tehát nem ismeri Klaus Petersent? Klaus Petersen ur Hamburgból nagy
tehetség, tán valóságos zseni is! – Gilles de Rais marsal hozzá képest szélhámos volt!
Donald Mac Lean a vállát vonogatta:
– Ez nem az egyetlen müvészet!
– Semmi szin alatt! De várjon csak. Oscar Wilde, amint tudja, jó barátom volt. És Inez
Seckellel sok éven át jóban voltam. Minden egyes név egy csomó senzációról beszélhet
önnek!
– Nem mindannyiról, – vetette közbe a festő.
– Nem mindannyiról? – Lothár dobolt az asztalon. – De mindenesetre a legjobbakról!
Tehát röviden: én ismerem Vénust, amint Erosszá változik, én ismerem azt, aki prémet ölt
magára és korbácsát suhogtatja, ismerem Vénust a sphinxet, aki karmait vérszomjasan vájja
gyenge gyermekek hasába. Én láttam Vénust, amint kéjesen hempereg rothadó dögök közt, és
ismerem a szerelem fekete istennőjét, aki a sátán miséjén a pap utálatos áldozatát fröcsköli
szét a szüzanya fehér testén. Laurette Dumont elvitt állatkertjéhe és én tudom, amit csak
kevesen tudnak, hogy mily ritka gyönyöröket rejtett Sodoma! Még több, én Genfben
rábukkantam a Lady Kathlin Mac-Mardock titkára, amit rajtam kivül nem tud egyetlen más
élő ember sem! Én ismerem a legromlottabb Vénust, – vagy mondjam tán, a »legtisztábbat«?
– – aki virágokat párositott emberekkel! – És ön még mindig azt hiszi, hogy a szerelem
istennője olyan köntösbe bujhatnék, amelyet nem ismerek?
Mac Lean lassan szürcsölte stregáját.
– Nem teszek önnek semmiféle igéretet, – szólt. – Csak azt tudom, hogy Ettore
Aldobrandini herceg, három nap óta ujból Nápolyban van. Tegnap a Toledón találkoztam
vele.
– Nagyon örülnék, ha megismerkedném vele – felelt Lothar. – Már sokszor hallottam
róla, azt mondják, hogy egyike azon kevés embernek, akik értenek ahoz, hogy hogyan kell az
életből művészetet csinálni, – és – meg is van hozzá a pénze.
– Ugy hiszem, hogy nem tuloztak, akik önnek meséltek róla, – folytatta a festő. –
Nemsokára maga is meggyőződhetik róla: a hercegnél holnapután társaság lesz, majd
bevezetem!
– Köszönöm – mondta Lothár.
 A skót nevetett.
– Oldobrandini vidám izgalomban volt, mikor találkoztam vele. Vegye hozzá, hogy
délután öt órára hivott meg, ez nagyon rendkivüli idő – egész biztos, hogy valami különös oka
van. – Ezért azt hiszem, hogy a herceg valami egész rendkivüli meglepetést tartogat barátai
számára; s ha ez igy van, biztos lehet benne, hogy valami hallatlan dologban lesz része. A
herceg sohse jár már kitaposott utakon.
– Reméljük, hogy ön igazat mond! – sóhajtotta Lothar. – Tehát lesz szerencsém s
eljöhetek önért holnapután a lakására?
– Kérem, sziveskedjék! – válaszolt a festő.
 
***
 
– Largo San Domenico, – Palazzo Corigliano! – kiáltott Mac Lean a kocsisnak.
Mindketten felmentek a széles barokk lépcsőn, egy angol lakáj a szalonba vezette őket.
Hét, nyolc ur volt ott, valamennyi frakkban; csak egy pap volt közöttük lilaszin reverendában.
Mac Lean bemutatta barátját a hercegnek, ez kezet nyujtott Lotharnak.
– Köszönöm, hogy eljött hozzám, szólt nyájas mosollyal. – Remélem, hogy nem fog
tulságosan csalódni.
Meghajolt, majd hangos szóval fordult a jelenlévőkhöz.
– Uraim! – szólott. – Bocsánatukat kérem, hogy ilyen nem illő időben fárasztottam
önöket ide. De kényszer-helyzetben vagyok: a kis őzike akit lesz szerencsém ma önök elé
vezetni – sajnos, rendkivül jó és tisztes családból való. Csak igen nagy nehézségek árán jöhet
el hozzám, s minden körülmény közt este fél hétkor okvetlen odahaza kell lennie, hogy a
mama és a papa és az angol gouvernánt mit se vegyen észre. Ezek a dolgok azonban oly
szempontok, melyekre egy gavallérnak tekintettel kell lennie! S most kérem, legyenek olyan
jók, bocsássanak meg pár percre, még néhány apróbb előkészülettel van dolgom. Addig is, tán
lehetek szerencsés, itt egy kis frissitővel szolgálni.
A herceg intett szolgáinak, ujból meghajolt néhányszor és kiment.
Egy óriási Victor Emanuel-bajszu ur közeledett Lotharhoz; di Nardis volt, a Pungolo
politikai lap szerkesztője, aki »Fuoco« álnév alatt irt.
– Fogadok, hogy valami arabs tréfát fogunk látni, – nevetett – a herceg ép most jött meg
Bagdadból.
A tiszteletes fejét rázta.
– Nem, Don Goffredo, szólt bizonyosan egy porció római renaissance-ban fogunk
gyönyörködni. A herceg vagy egy éve Valdomininek, a Borgiák titkairól szóló történelmi
munkáját tanulmányozza, melyet hosszas könyörgés után adott ki neki kölcsön a Severino e
Sosio-i állami levéltár igazgatója.
– Nos majd. meglátjuk – szólt Mac Lean.
– De lenne oly szives és adná meg nekem addig a holnapi futásra igért tippjeit.
A szerkesztő kihuzta noteszét és a szerzetessel és a skót festővel együtt elmerült a
turfesélyek megbeszélésébe. Lothár csendesen szopogatta narancsfagylaltját
kristálytányérából. A csinos aranykanálkát szemlélgette, melyen az Aldobrandiniak cimere
diszlett, fogazott gerenda, hat csillagos mezőben.
Félóra multán egy szolga széthuzta a függönyöket.
– A herceg kéreti az urakat – kiáltott. Átvezette őket két kis szobán, majd egy szárnyas
ajtót tárt fel, mindnyájan beléptek, az ajtó gyorsan zárult be mögöttük. Egy nagy és igen
hosszu teremben voltak, mely csak nagyon gyengén volt megvilágitva. A padlót borvörös
szőnyeg bontotta, az ablakokat és ajtókat is, hasonló szinü sulyos függönyök fedték és a
mennyezet is ilyen szinre volt festve. A falakat, melyek teljesen üresek voltak, ugyancsak
ilyen borvörös posztótapéta bontotta; ugyanezzel a szövettel volt a falak mentén elszórtan álló
néhány szék, pamlag és longchair bevonva. A szoba tulsó vége teljesen sötétségben állott,
nagy nehezen lehetett ott egy nagy hangszert felismerni, mely egy sulyos vörös takaróval volt
letakarva.
– Kérem az urakat, sziveskedjenek helyet foglalni – kiáltott a henceg. Ő maga is leült s a
többiek követték példáját. A szolga gyorsan lépkedett az egyik fali kandalábertől a másikhoz s
eloltogatta a néhány szál égő gyertyát.
Mikor a helyiségben teljes volt a sötétség, gyenge akkordok hallatszottak a zongora felől.
Szivreható hangok, halk sorokban röppentek át a termen.
– Palestrina – suttogott a szerzetes. – Láthatja, Don Goffredo, hogy tévedett, mikor
Arábiára gondolt.
– Nos – válaszolta a szerkesztő halkan, – tán ön jobban eltalálta a dolgot, amikor Caesare
Borgiát emlegette?
Különben lehetett hallani, hogy az a hangszer egy régi spinett volt. Az egyszerü hangok
Lotharban különös szenzációt keltettek, törte a fejét, de sehogy sem tudta eltalálni, hogy
tulajdonképen mi is volt az. Mindenesetre olyasvalami, amit már réges rég nem érzett.
Di Nardis odahajolt hozzá, hogy hosszu bajusza az arcát csiklandozta.
– Már megvan! – bugta a fülébe. – Nem is hittem volna, hogy még ily naiv lehetek!
Lothar érezte, hogy igaza van.
Rövid idő mulva a néma szolga meggyujtott két gyertyát. Homályos, szinte riasztó fény
borult a teremre.
A zene csak folytatta – –
– S mégis – sugta Lothar szomszédjának, – valami különös borzalom uszik ezekben a
hangokban. Mondhatnám, valami ártatlan borzalom.
A csendes szolga ujból meggyujtott egy pár gyertyát. Lothar belebámult a vörös szinbe,
mely az egész termet véres ködként árasztotta el.
Ez a vérszin majdnem megfojtotta. Lelke görcsösen kapaszkodott a hangokba, melyek
valami tompafényü fehérség érzését keltették benne. De rátódult a vörös szin és
győzedelmeskedett rajta: egyre több és több gyertyát gyujtott meg a hallgatag szolga.
– Ezt már nem lehet elviselni, – hallatszott Lothar mellett, mint a szerkesztő mormolta
magában.
A terem most már félig-meddig meg volt világítva. Ugy érezték, hogy a vörösség fojtó
sulyossága mindent elborit és az ártatlan hangu muzsika egyre halkabb – és halkabbá vált.
Ekkor a spinét mellől egy alak lépett elő, egy nagy fehér kendőbe burkolt fiatal leány.
Lassan haladt a terem közepére, mint egy fehér felhő az izzó vörösségben.
Azután megállt a lány. Széttárta két karját, hogy a foulardkendő köréje hullt a földre.
Mint néma hattyu, csókolgatta a kendő lábait, de a mezitelen leánytest fehérsége még
villogóbb volt.
Lothar hátradőlt, önkénytelenül is szeméhez emelte kezét.
– Szinte vakit – susogott.
Fiatal, alig fejlett lány volt, fakadó éretlensége elragadóan gyönyörü maga volt a
fölényes, semmi védelemre nem szoruló, ártatlanság, majd pedig a biztos igéret, mely a
kielégités zabolátlan vágyát keltette. Kékes-fekete haja középütt elválasztva hullott
halántékára és fülére és nehéz, hullámos csomóba gomolyodott a feje mögött. Nagy, fekete
szemével egyenest az urakra nézett, részvétlenül és tán anélkül, hogy látott volna valakit.
Szinte mosoly játszott rajtuk, mint ajkain, – az ártatlanságnak rejtelmes öntudatlan és
borzalmas kegyetlenségü mosolygása.
És a villogó fehér hus oly erősen fénylett, hogy a nagy pirosság visszafutott körüle. A
zene mintha felujongott volna.
Lothar most vette csak észre, hogy a leány kezében egy hófehér galambot tartott. Kezét
felemelte, fejét kissé meghajtotta, a fehér galamb ekkor kinyujtotta fejecskéjét.
 A galamb csókolgatta a fehér lányt. Az simogatta, kapargatta fejecskéjét és gyengéden a
keblére szoritotta madárkáját. A fehér galamb kissé megemelte szárnyát és szorosan, egész
szorosan odasimult a lány fénylő husához.
– Ó, boldogságos galamb! – suttogta a tiszteletes.
Erre – a fehér leány – hirtelen gyors mozdulattal a galambot két kezével magasra emelte,
épen a feje fölé. Erősen, messzi hátravetette a fejét és egy heves rántással középütt kettétépte
a fehér galambot. A piros vér lezuhant a vállára. Anélkül, hogy csak egy csöppje is érhette
volna az arcát és végigcsurgott a mellén és a fehér leány egész ragyogó testén.
Körötte összetolult a vörösség és olyan volt, mintha a fehér leány egy hatalmas
vérfürdőben sülyedt volna el. Remegve segitséget, menedéket keresve kuporodott össze. És
minden oldalról kéjes, izzó forróság tört elő; mint egy tüzokádó torka nyillott meg a padozat;
a szörnyű vörösség elnyelte a fehér leányt. – –
A következő pillanatban a sülyesztő már bezáródott. A néma szolga széttárta a
függönyöket és gyorsan kivezette az urakat a külső termekbe.
Senkinek se volt kedve, hogy egy szót is szóljon. Hallgatagon vették el kabátjukat és
mentek el. A herceg eltűnt.
 
***
 
– Uraim! – szólt az utcán a Pungoló szerkesztője Lothárhoz és a skót festőhöz. Nem
vacsorálnánk ma Bertolini terraszán?
Mindhárman odahajtattak.
Szótlan szürcsölték pezsgőjüket, szótlan bámultak a borzalmasan szép Nápolyra, melyet
a leáldozó nap sugarai ragyogó parázzsal öntöttek el.
A szerkesztő kihuzta noteszét és néhány számot irt bele.
– Tizennyolc – vér, négy – galamb, huszonegy – szüzlány, – mondta. – Szép terno lesz,
még e héten meg játszom a lottón!

DÓCZI PÁL FORDÍTÁSA

MEGINT VILÁGVÉGE - NEIL GAIMAN, 1993

EREDETI CÍM: ONLY THE END OF THE WORLD AGAIN 

 
Rosszul kezdődött a nap. Pucéran ébredtem a saját ágyamban, sajgott a gyomrom és pokolian
éreztem magam. Az ablakon nyúlós, fémszerű fény ömlött be, színe leginkább egy fejfájásra
emlékeztetett. Délutánra járhatott az idő.
A szobában hideg volt, jégvirág lepte be az ablakot. A lepedő cafatokban, körülöttem
mindenütt állati szőr, ami szúrt és csiklandozott.
Arra gondoltam, hogy ágyban maradok egy hétig – mindig kifáraszt az átalakulás –, de
rosszullét tört rám, kénytelen voltam kikászálódni az ágyból és a fürdőszobába támolyogni.
Megint jöttek a görcsök, az ajtófélfába kellett kapaszkodnom és kivert a hideg veríték.
Talán lázas voltam, reméltem, hogy nem betegedek le.
A görcs egyre erősödött a gyomrom táján. Szédültem. A padlóra roskadtam, aztán
okádtam, mielőtt még elérhettem volna a vécécsészét.
Büdös, sárga lé buggyant elő, benne egy kutya mancsa, talán egy dobermanné, nem
tudom. Egy krumpli héja, sárgarépa és kukorica, félig megrágott hús cafatjai és néhány ujj.
Elég aprók voltak, sápadtak, egy gyermek ujjai lehettek.
– A fenébe.
A görcsök alábbhagytak, az émelygés is múlóban volt. Térdeltem a padlón, bűzös nyál
csorgott a szám sarkából és az orromból, arcomon a rosszullét könnyei peregtek.
Amint jobban éreztem magam, összeszedtem az ujjakat és a mancsot, aztán lehúztam a
vécén.
A mosdóban kiöblítettem a számat, föltöröltem a hányás maradékát, amennyire csak
tudtam, aztán bemásztam a zuhany alá és csak álltam a forró víz alatt, akár egy zombi.
Mire teljesen lemosdottam, szürke, koszos víz csorgott a lefolyóba. Igencsak mocskos
lehettem. A hajam teljesen összeragadt. Vér, gondoltam. Addig dörzsöltem a szappannal,
amíg teljesen kijött, azután addig álltam a zuhany alatt, míg a víz jéghideg nem lett.
Egy cetli várt az ajtóm alatt, a házinéni küldte. Azt írta, hogy kétheti bérrel tartozom,
meg azt is, hogy a válasz a Jelenések Könyvében van. Hozzátette, hogy nagy zajt csapok
reggelente, amikor hazaérek, úgyhogy megköszönné, ha a jövőben halkabb lennék. Alatta az
állt, hogy az Ősi Istenek kikelnek az óceánból és elpusztítják a Föld söpredékét: a hitetleneket
és gyengéket, jég és víz tisztítja majd meg a világot. A végén még emlékeztetett rá, hogy a
hűtőben csak egy polc áll a rendelkezésemre és igyekezzek ehhez tartani magamat a jövőben.
Összegyűrtem a papírt és a padlóra dobtam a Big Maces és pizzásdobozok, meg a régóta
megszáradt, fölkunkorodott pizzadarabkák mellé.
Ideje volt munkába indulnom.
Már két hete, hogy Innsmouthban laktam, de máris utáltam, bűzlött a haltól. Szűk kis
városka volt: keletre mocsarak, nyugatra sziklaszirtek, középen pedig egy öböl, rajta pár
imbolygó, rothadó hajóval, így még a naplementében sem nézett ki festőinek. A yuppie-k
azért csak idejöttek a nyolcvanas években, megvették a csinos kis halászkunyhókat, amik az
öbölre néztek. Pár éve már mind elmentek, a házikók pedig lerobbantak, düledeztek.
Innsmouth lakói szerteszét laktak rozzant viskókban és a városszéli lakókocsi-telepeken,
de persze nem mentek sehová.
Felöltöztem. Csizmát húztam, magamhoz vettem a kabátomat, aztán elindultam. A
házinéni nem volt sehol: egy alacsony gülüszemű öregasszony, aki keveset beszélt, helyette
terjedelmes üzeneteket hagyott ajtókra és egyéb jól látható helyre tűzve, hogy véletlenül se
tévesszem el azokat. Az egész házban tengeri ételek szaga terjengett, a konyhából jött, ahol
lábasokban, kondérokban soklábú, vagy lábatlan lények főttek rotyogva.
Voltak ugyan még szobák a házban, de senki sem lakott bennük. Nincs épeszű ember,
aki a tél közepén Innsmouthban szállna meg.
Az utcán sem volt jobb levegő, mint a házban, csak hűvösebb és csípősebb volt az idő.
Leheletem apró fehér pamacsokban foszlott szét, a hó fagyott volt és ropogós, a felhők még
több havat ígértek. Az öböl felől sós levegőt fújt a szél, a sirályok nyomorultul rikácsoltak a
víz fölött. Szarul éreztem magam. Az irodámban is jéghideg lehet, jutott eszembe. A Marsh
Street és a Leng Avenue sarkán állt a Sörnyitó nevű bár, zömök épület apró, sötét ablakokkal,
ami mellett legalább tucatszor elsétáltam már az elmúlt hetekben. Azelőtt még sosem jártam
bent, de most szükségem volt valami italra és talán melegebb is van odabent. Kinyitottam az
ajtót.
Tényleg meleg volt odabenn. Leráztam a havat a csizmámról, mielőtt beléptem volna. A
hely csaknem teljesen üres volt, kiürítetlen hamutartók szaga terjengett és csak két öregember
sakkozott a bárpultnál. A csapos egy régi, arany és zöld színű, bőrkötéses Tennyson-kötetet
olvasgatott.
– Helló. Egy Jack Daniel's-t kérek, tisztán.
– Rendicsek. Maga még új mifelénk. – jelentette ki és arccal lefelé fordítva letette a
könyvet a pultra, hogy kiöntse az italomat.
– Ennyire látszik?
Elvigyorodott és a kezembe nyomta a Jack Daniel's-t. A pohár koszos volt, pereménél
egy zsíros ujjlenyomat látszott, de nem zavart igazán, egy húzásra lehajtottam a whiskyt. Alig
éreztem az ízét.
– Kutyaharapást szőrével? – kérdezte.
– Bizonyos értelemben.
– Egyesek úgy tartják – mondta a rókavörös, hátrazsírozott hajú csapos –, hogy a
lyukantropok visszanyerhetik eredeti alakjukat, ha köszönetet mondanak nekik, vagy a
nevükön szólítják őket.
– Igen? Hát köszönöm.
Újból megtöltötte a poharamat, pedig nem is kértem. Peter Lorre-ra emlékeztetett egy
kicsit, bár Innsmouthban mindenki Lorre-ra hasonlít, még a házinénim is.
Fölhajtottam a második jack Daniel's-t, ezúttal végiggörgettem a torkomon úgy, ahogy
kellett.
– Ezt mondják. Nem mondtam, hogy hiszek benne.
– Miben hisz?
– El kell égetni az övüket.
– Micsodát?
– A lyukantropok emberi bőrből készült övet hordanak, ami első átváltozásukkor kapnak
pokolbéli uraiktól. El kell égetni az övüket.
Az egyik sakkozó felém fordult, nagy, kidülledő, hályogos szemeivel rám nézett.
– Ha esővizet iszol egy vérfarkas lábnyomából, magad is farkassá válsz, ha teliholdkor
teszed – mondta. – Az egyetlen gyógymód, ha megkeresed és megölöd azt a farkast, aki a
lábnyomot hagyta, egy szűz ezüstből kovácsolt késsel.
– Szűz, mi? – vigyorogtam.
Sakkpartnere, egy kopasz, ráncos arcú öreg megrázta a fejét és károgásszerű hangot
hallatott. Lépett egyet a királynővel és újból károgott.
Ilyen figurákkal van tele egész Innsmouth.
Kifizettem az italt és egy dollár borravalót hagytam a pulton. A csapos már a Tennysont
olvasta, nem is törődött vele.
 Odakint eleredt nagy, kövér pelyhekben a hó, rátapadt a ruhámra, még a szempillámra is.
Utálom a havat. Utálom New Englandet és utálom Innsmouth-t is: nem jó hely a magányra,
bár még nem találtam olyan helyet, ahol jó lett volna egyedül lenni. Az üzlet azonban mindig
mozgásban volt, bele sem merek gondolni, hány telihold óta.
Lesétáltam pár sarkot a Marsh Streeten – mint mindenhol Innsmouthban, tizennyolcadik
századi gótikus házak, késő tizenkilencedik századi kőházak és késő huszadik századi elemes
épületek alkottak szembántó egyveleget. Elérkeztem egy bedeszkázott ablakú sültcsirke-
étkezdéhez és fölsétáltam mellette pár kőlépcsőn egy rozsdásodó biztonsági fémajtóhoz.
Szemben italbolt állt, fölötte tenyérjós fogadott.
Valaki fekete filctollal üzenetet hagyott az ajtón: HALJ MEG. mintha az olyan egyszerű
volna.
Kinyitottam a fémajtót és fölmentem a falépcsőkön, egyetlen szobából álló irodámig.
Gyakran változtatom a helyemet, így sosem fáradtam azzal, hogy üvegre írassam a
nevemet. Egy tépett kartondobozon csupa nagybetűvel, filctollal állt a nevem:
LAWRENCE TALBOT
KÁRBECSLŐ
Kinyitottam az ajtót és beléptem.
Körbenéztem az irodámban, olyan szavak jutottak eszembe róla, mint kopott, meg avas,
és szurtos, aztán föladtam. Egyszerű volt a berendezése, egy íróasztal, szék, üres irattartó
szekrény, egy ablak, amiből csodálatos kilátás nyílt az italbolt és a tenyérjós kihalt házának
homlokzatára. Régi sütőzsír szaga szivárgott föl az alattam lévő sültcsirke-étkezdéből.
Eltűnődtem, vajon mióta van bedeszkázva az üzlet. Elképzeltem, amint a koromsötétben
ezernyi csótány mászkál mindenfelé.
– ...így néz ki a világ – mondta egy mély, öblös hang, aminek rezgését még a
gyomromban is éreztem.
Az iroda egyik sarkában öreg karosszék állt, csak néhol ütött elő az eredeti mintázat a
kárpit porszínű, fakó anyagából.
A kövér ember lehunyt szemekkel ült a székben és folytatta.
– Csodálkozva szemlélődünk a világban és közben kényelmetlenül érezzük magunkat.
Ősi liturgiák ismerőinek tartjuk magunkat, akik egyszerű testünkben olyan világon ragadtak,
amit nem mi teremtettünk. Az igazság ennél sokkal egyszerűbb: vannak olyan dolgok a
sötétségben, alattunk, amik ártani akarnak nekünk.
Fejét a szék támlájának támasztotta, nyelvének hegye kilógott a szája sarkából.
– A gondolataimban olvas?
A férfi nagy levegőt vett, torka mélyéről halk horkantás hallatszott. Igazán kövér volt,
húsos ujjai mint megannyi sápadt uborka. Vastag, régi kabátot hordott, ami egykor fekete
lehetett, mára azonban szürkévé fakult. Még nem olvadt le a hó a csizmájáról.
– Meglehet. A világvége furcsa fogalom. A világnak mindig vége van és ezt a véget
mindannyiszor elkerülik, egyszer szerelemből, másszor ostobaságból, vagy egyszerűen a vak
szerencsének köszönhetően.
– Ah, de mindegy. most már túl késő: az Ősi istenek döntöttek. ha fölkel a hold...
Vékony nyálcsík buggyant ki lefelé görbülő szája sarkából és a gallérjára csöppent.
Valami sötét árnyék surrant a nyakából a kabát alá.
– Igen? Mi történik, ha fölkel a hold?
A férfi megmozdult, kinyitotta apró gombszemét és nagyokat pislogott.
– Azt álmodtam, hogy rengeteg szám van – mondta új, furcsán vékonyka, hozzá nem illő
hangon. – Azt álmodtam, hogy minden száj nyílik és csukódik, külön-külön. Volt, amelyik
beszélt, volt amelyik suttogott, vagy evett. Volt olyan is, ami csöndben várakozott.
Körülnézett, letörölte a nyálat a szájáról, aztán hátradőlt a székben és zavarodottan
pislogott.
 – Ki maga?
– Én bérlem ezt a helyet – mondtam. Hangosan felböfögött.
– Bocsánat – mondta vékonyka hangján és nagy nehezen fölállt a székből. Alacsonyabb
volt mint én. Alaposan végigmért. – Ezüst pisztolygolyók – jelentette ki rövid szünet után. –
Régi gyógymód.
– Egen – dünnyögtem. – Ez túl egyszerű... talán ezért nem jutott eszembe. Hú, most
aztán verhetem a fejemet a falba. De komolyan.
– Maga gúnyolódik egy öregemberrel – mondta.
– Nem igazán. Sajnálom. Most pedig kifelé, nekem dolgom van.
Lassan kisétált, én pedig leültem az íróasztalom mögé a forgószékbe és onnan bámultam
ki az ablakon. Fájdalmasan tapasztaltam meg, hogy ha bal felé forgok vele, akkor
lecsavarodik a talpáról.
Ültem hát mozdulatlanul és vártam, hogy megcsörrenjen a poros, fekete telefon,
miközben a fény lassan elszivárgott a nyugati horizonton.
Csörr.
Férfihang: Nem gondolt már alumínium burkolatra– Letettem a kagylót.
Az irodában nem volt fűtés. vajon mennyi ideje aludhatott a kövér pasas a karosszékben?
Húsz perccel később ismét csörgött a telefon. Egy zokogó asszony kérlelt, hogy segítsek
neki megtalálni ötéves kislányát, aki múlt éjszaka tűnt el a szobájából. Hiányzott még a család
kutyája is.
Nem foglalkozom elveszett gyerekekkel, mondtam. Sajnálom: túl sok rossz emlék.
Letettem a kagylót és megint rosszul éreztem magam.
Már sötétedett és először, mióta Innsmouthba jöttem, a szemben lévő házon kigyulladt
egy felirat:
MADAME EZÉKIEL
KÁRTYA– ÉS TENYÉRJÓS
A neonlámpa vörös fénye vérszínűvé változtatta a havat.
A Végítéletet mindig apró dolgok hárítják el. Igy volt ez mindig és így is kell lennie.
Harmadszor is csörrent a telefon. Fölismertem a hangot, az alumíniumos fickó volt.
– Tudja – mondta társalogva –, emberből állattá és visszaalakulni alapvetően lehetetlen,
más megoldás után kell néznünk. Egyértelműen személyiségzavar és valamiféle kivetülés.
Agysérülés? Talán. Pszeudoneuritikus skizofrénia, Nyilvánvalóan. Néhány esetben intravénás
tioridazin-hidrokloriddal kezelhető.
– Sikeresen?
Fölkuncogott. – Ezt szeretem. van humorérzéke. Biztosan tudunk üzletet kötni.
– Már megmondtam, nincs szükségem alumínium burkolatra.
– A mi ajánlatunk ennél sokkal figyelemreméltóbb és jelentősebb. Maga új a városban,
Mr.Talbot. Sajnálatos lenne, ha homlokegyenest ellenkező állásponton lennénk.
– Azt mond, amit akar, haver. Az én könyvemben maga csak egy újabb kárbecslési tétel.
– Véget vetünk a világnak, Mr.Talbot. Az Ősi Istenek kiemelkednek majd a tengerből és
fölfalják a holdat.
– Akkor nem kell aggódnom a következő telihold miatt?
– Ne próbáljon az utunkba állni – kezdte, de rámordultam, mire elhallgatott.
Odakint még esett a hó.
A Marsh Street túloldalán, a neonlámpa fényében a leggyönyörűbb nő állt, akit valaha is
láttam.
Hívogató mozdulatot tett felém.
Letettem a kagylót, aztán lesétáltam, csaknem futva szeltem át az úttestet, de előbb
szétnéztem mindkét irányba.
A nő selyemruhát viselt, a szoba füstölőtől és pacsulitól illatozott, csak gyertyák égtek.
 Elmosolyodott, amikor beléptem és intett, hogy üljek le mellé az ablakhoz. tarot
kártyával pasziánszozott, mikor odaértem, egyetlen elegáns mozdulattal besöpörte a lapokat,
becsomagolta egy selyemsálba és gondosan egy fadobozba tette.
A szobában terjedő illatoktól lüktetni kezdett a fejem. Rájöttem, hogy még semmit sem
ettem aznap, talán ettől éreztem magam olyan könnyűnek. Leültem vele szemben az
asztalhoz.
Kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet.
A tenyeremet nézte, lágyan megérintette a nutatóujjával.
– Szőr? – kérdezte zavartan.
– Na, igen, sokat vagyok egyedül – vigyorogtam. Igyekeztem barátságosan mosolyogni,
mégis fölvonta az egyik szemöldökét.
– Mikor magára nézek – mondta Madame Ezékiel –, egy ember szemeit látom. De látom
egy farkas szemét is. Az ember szemében becsületet, tisztességet és ártatlanságot látok.
Egyenes háttal jár. A farkas szemében morgást és vicsorgást, éjszakai vonyítást és sikolyokat
látok, és egy szörnyeteget, amint véres bundával szalad a sötétben a város határában.
– Hogy lát morgást, vagy sikolyt?
Elmosolyodott. – Nem nehéz – mondta. Nem amerikai volt a kiejtése. orosz, talán máltai,
vagy egyiptomi. – A lélek szemével sok mindent látni.
Madame Ezékiel lehunyta zöld szemét. Feltűnően hosszú szempillái voltak, bőre sápadt,
haja mindig mozgásban lágyan hullámzott, mintha tenger ringatná.
– Van egy hagyományos módszer – mondta –, hogy lemossunk egy nem kívánt alakot.
Folyó vízben, tiszta forrásvízben állva rózsaszirmokat kell enni.
– És azután?
– Elmossa a sötét árnyat.
– De visszatér – mondtam. – A következő teliholddal.
– Ha lemosta magáról az alakot – mondta Madame Ezékiel –, föl kell vágnia az ereit,
hogy elmossa a víz. Nagyon szúrós, tudom, de a folyó elviszi a vért.
Selymek és sálak sokszínű garmadájába öltözött, még a gyertyafényben is élénk
színekben pompázott.
Kinyitotta a szemét.
– Most pedig a tarot – mondta és kicsomagolta a kártyapaklit a fekete selyemből, aztán
odaadta, hogy keverjem meg. Kiterítettem, átfordítottam, összereppeltem.
– Lassabban, lassabban – mondta. – hadd ismerjék meg, ahogy... ahogy egy asszony
szeretné magát.
Megszorítottam, aztán visszaadtam neki.
Fölcsapta az első lapot. A Vérfarkas volt. Sötétséget és borostyánszín szemeket ábrázolt,
meg egy vörös és fehér vigyort.
Zöld szemeiben értetlenség tükröződött.
– Ez a kártya nem az én csomagomból való – mondta és fölfordította a következő lapot.
– Mit tett a kártyáimmal?
– Semmit, asszonyom, csak fogtam őket. semmi mást.
A lap, amit fölfordított a Mélységlakó volt. valami zöldes, és távolról polipra
emlékeztető dolog látszott rajta. A lény szájai, ha szájak voltak egyáltalán és nem csápok,
hullámzani kezdtek a szemem láttára.
Madame Ezékiel újabb lapot rakott ki, aztán még egyet és még egyet. Az összes üres
volt.
– Maga csinálta ezt? – kérdezte a sírás küszöbén.
– Nem.
– Menjen el.
– De...
 – Menjen – mondta lesütött szemmel, mintha nem is lennék a szobában.
Fölálltam a füstölő és gyertyaviasz szagú szobában és kinéztem az ablakon az utca
túloldalára. Fény villant az irodámban. Két férfi zseblámpával kutakodott, üres fiókokat
húzogattak ki, körbeszaglásztak, aztán elfoglalták a helyüket, egyikük a karosszékben, a
másik az ajtó mögött, várták, hogy visszaérkezzek. Elmosolyodtam. Hideg és barátságtalan
volt az a szoba, kis szerencsével órákat is várhatnak ott, mire végre rájönnek, hogy nem
megyek vissza.
Otthagytam Madame Ezékielt, aki egyenként fölfordította az összes lapot, hátha a sok
szemmerengetéstől visszatérnek az eredeti képek. Lesétáltam az utcára és elballagtam a
Marsh Street sarkára, a bárba.
A bár üres volt, csak a csapos cigarettázott, amíg be nem jöttem, akkor elnyomta a
cigijét.
– Hol vannak a sakkozók?
– Nagy esemény lesz az éjszaka. Lent lesznek az öbölnél. Lássuk csak... Jack Daniel's,
igaz?
– Jól hangzik.
Kitöltötte nekem. Fölismertem az ujjlenyomatot a pohár szélén. Fölvettem a Tennyson
verseskötetet a pultról.
– Jó könyv?
A rókahajú csapos elvette a könyvet, kinyitotta és olvasni kezdett:
„Alant a fölső mélység robajlik,
Mélyen a feneketlen tenger alatt,
Álomtalan álomban alszik
A Krák...”
Lenyeltem az italomat. – És? Mire akart kilyukadni?
Megkerülte a pultot és az ablakhoz húzott.
– Látja? Ott lent.
Nyugatnak mutatott, a város fölötti szirtek felé. A tetején tábortűz fénye pislákolt,
fölizott és zöldesrézszínnel kezdett égni.
– Fölébresztik a Mélységlakókat – mondta a csapos. – A csillagok, a bolygók és a hold,
mind a megfelelő helyen vannak. Eljött az idő. A szárazföld elsüllyed, a tengerek
megemelkednek...
– „Mert a világ jég és víz által tisztul meg és megköszönném, ha csak a saját polcát
használná a hűtőben” – mondtam.
– Tessék?
– Semmi. Hogy lehet a leggyorsabban följutni a szirtekre?
– Vissza kell menni a Marsh Streetre, balra kell fordulni Dagon templománál, amíg eléri
a Manuxet Wayt, aztán csak menni azon tovább – levett egy kabátot az ajtón lévő fogasról és
magára öltötte. – Gyerünk, elkísérem. Nem szeretnék kimaradni a buliból.
– Biztos benne?
– Senki nem fog betérni egy italra ma este.
Kiléptünk az utcára, ő pedig bezárta az ajtót mögöttünk. Hűvös volt, a havat fehér
ködfelhőkként sodorta a szél. Innen már nem tudtam kivenni, hogy Madame Ezékiel még a
szobájában van-e, vagy azt, hogy vendégeim még mindig ott lapulnak-e az irodámban.
Lehajtott fejjel gyalogoltunk a fagyos szélben.
A szél zaján át hallottam, hogy a csapos motyog valamit az orra alatt:
– Az ébredő verdes hatalmas karjaival – kántálta.
„Ott szunnyadt a korokon át
A tenger hatalmas férgei megett
Míg a tűz perzseli föl a mélységeket
 majd ember és angyal tekintete mellett
Dübörögve ébred...”
Itt elhallgatott és néma csöndben haladtunk tovább az arcunknak csapódó éles hópelyhek
fellegében.
És a felszínen éri a halál, folytattam gondolatban.
Húsz percnyi séta után kiértünk Innsmouthból. A Manuxet Way keskeny, fagyott
földútnak adta át a helyét.
Bizonytalanul, csúszkálva kapaszkodtunk föl a sötétségben.
A hold még nem kelt föl, de a csillagok már előbukkantak, s akár gyémántpor és
zafírszilánk pettyezték tele az eget.
A sziklaszirt tetejére érve a tábortűz mögött két ember várakozott – egyikük magas és
kövér, a másik sokkal alacsonyabb. A csapos melléjük sétált és szembefordult velem.
– Lássátok! – mondta. – Az áldozati farkas – furcsán ismerős volt a hangja.
Nem szóltam semmit. A láng zöldes fénnyel égett, alulról világította meg a három férfi
arcát: klasszikus, ijesztő megvilágítás.
– Tudod, hogy miért hoztunk ide föl? – kérdezte a csapos és már tudtam, honnan ismerős
a hangja: ő akart alumínium burkolatot eladni telefonon keresztül.
– Hogy megállítsam a világvégét?
Kinevetett.
A kövér alak ugyanaz a férfi volt, akit az irodámban találtam.
– Hát, ha eszkatologikus akar lenni...– dünnyögte olyan mély hangon, hogy szinte
beleremegett a szikla, amin álltunk. Szemei csukva voltak, mélyen aludt.
A harmadik alak sötét selymekbe burkolózott és pacsuliolajszagot árasztott. Kést tartott a
kezében és nem szólt semmit.
– Ma éjszaka – mondta a csapos –, a Hold a Mélységlakók planétája. ma éjszaka a
csillagok ősi, sötét korokat idéző alakokat és mintákat vesznek föl. ma éjszaka, ha hívjuk
őket, eljönnek, ha méltó az áldozatunk. Ha meghallják a kiáltásunkat.
Az öböl túloldalán fölkelt a hold, hatalmas volt, nehéz és borostyánszínű, vele együtt
mély, rekedtes kántálás hangja szállt föl az öbölből.
A holdfény nem az igazi, még ha havon és jégen csillan is, de megteszi. A látásom
kiélesedett: az öböl jéghideg vizében mindenütt emberek imbolyogtak békák gyanánt. Férfiak
és asszonyok is, mintha a házinénit is látni véltem volna közöttük.
Még túl korai volt a következő átváltozáshoz, még nem pihentem ki az előző éjszakát, de
furcsán éreztem magam a borostyán hold alatt.
– Szegény farkasember – suttogták a selymek. – Ez lett az álmaiból. Magányos halál egy
szikla tetején.
Az érzékeim kiélesednek a holdfényben: hallottam az óceán moraját, de ki tudtam venni
minden egyes hullám emelkedését és süllyedését, a tajték rotyogását, hallottam a béka-
emberek csapásait, a vízbefúltak suttogásait és a zöld roncsok nyikorgását a víz alatt.
A szaglásom is javult. Az alumíniumos férfi ember volt, míg a kövér fickó felől más vér
szagát is éreztem.
A selymekbe burkolózó figura...
Éreztem parfümjének illatát, amikor még ember volt. Most már mást is éreztem, valami
sokkal súlyosabbat: bomlás és rothadás bűzét.
A selymek megzizzentek, az alak felém közeledett, kezében a késsel.
– Madame Ezékiel? – hangom mélyebb, rekedtebb lett. Nemsokára ennyi sem lesz. Nem
értettem, mi történik, de a hold egyre magasabbra hágott, borostyán árnyalata eltűnt, sápadt
fénye betöltötte az elmémet.
– Madame Ezékiel?
 – Megérdemled a halált – mondta hűvösen. – Már csak azért is, amit a kártyáimmal
műveltél. Régi pakli volt.
– Én nem halok meg – mondtam. – „Még a tiszta szívű férfi is, ha imát mormol éjszaka”:
Emlékszel?
– Baromság – mondta. – Tudod mi a legrégibb módja a vérfarkas átkának
megszüntetésének?
– Nem.
A tábortűz már gyengébben égett, fénye a tenger alatti világ zöldjére hasonlított, az alga
és a lágyan hullámzó hínár színeire.
– Megvárod, míg emberi alakban van, egy hónapnyira a legközelebbi átváltozástól, aztán
fogod az áldozati tőrt és megölöd. Ilyen egyszerű.
Megperdültem, el akartam szaladni, de a csapos már mögöttem volt, megrántotta a
karomat, kicsavarta a csuklómat. A kés ezüstősen csillant a holdfényben. Madame Ezékiel
elmosolyodott.
Elvágta a torkomat.
Vér ömlött a sebből, aztán folydogált, végül lelassult és abbamaradt...
...Lüktetés a fejemben, nyomás a hátamon. Hullámzó, terjedő változást, horr-rorr-rorr
változás és egy vörös fal, egyre közeledik az éjszaka sötétjéből ...éreztem a sós vízben
feloldódott csillagokat, pezsegtek és távolinak tűntek...ujjaimat millió apró tűszúrás
zsibbasztotta el, bőrömet lángból való nyelvek csapkodták, szemeim topázból voltak, éreztem
velük az éjszakát.
Leheletem sűrű pamacsokban tört elő.
Ösztönösen mély morgást eresztettem meg, mancsaim a hóba mélyedtek.
Lekuporodtam, megfeszítettem az izmaimat és ráugrottam.
Volt valami fertőszag a levegőben, éreztem magam körül, ködfelhőként ölelt körbe.
Ugrásom csúcsívén mintha megállt volna az idő és valami elpattant, akár egy
szappanbuborék...
Mélyen a sötét tenger alatt voltam, négy lábon álltam sikamlós sziklapadlón egy
citadellaszerű, hatalmas, durván faragott kövekből rótt épület bejárata előtt. A kövek sápadt
fényt sugároztak, kísérteties ragyogás volt, akár egy óra sötétben foszforszkáló mutatói.
Fekete színű vér felhője szivárgott a nyakamból.
A nő előttem állt a hatalmas kapuban, most már magasabb volt, mint két méter, aszott,
ráncos hús feszült a csontokon, ami addig selyem volt, hínárrá változott, körülötte lebegett az
álomtalan mélységben. A hínárok lomha, zöld fátyolként takarták el az arcát.
Kagylók tapadtak meg a karján és mellkasán.
Mintha összeroppantottak volna. Nem tudtam gondolkodni.
Felém mozdult, a feje körüli hínárfüggöny szétvált. Az arca romlott ételhez hasonlított,
csupa tapadókorong, tüske és hajszálvékony gombafonalak, és tudtam, hogy valahol, ennek a
mélyén, mosolyog.
Hátsó lábaimmal ellöktem magam a talajtól. Összecsaptunk és megharcoltunk. Sötét volt
és hideg. Összezártam az állkapcsomat az arcán és éreztem, ahogy hasad és roppan valami.
Majdnem csók volt, odalenn a végtelen mélységben...
Puhán érkeztem le a hóba, fogaim között egy selyemsállal. A többi sál lassan
szállingózott lefelé, Madame Ezékielnek pedig nyoma sem volt.
Az ezüst tőr a földön hevert. Álltam a holdfényben, négy lábon és csuromvizesen.
Megráztam magam, a tűz vadul sistergett a sós vízpermettől.
Szédültem és gyenge voltam. Mély levegőt vettem.
Odalenn, mélyen az öbölben a béka-emberek fadarabokként lebegtek a víz felszínén, egy
pár másodpercig még ide-oda ringatóztak a hullámokon, aztán egyenként, halk csobbanással
merültek le a víz alá.
 Valaki sikoltott. A rókahajú csapos volt, a gülüszemű bádogember. Az éjszakai égre
meredt és a sűrűsödő felhőkre, amik eltakarták a csillagokat és sikoltott. Harag és csalódás
volt abban az üvöltésben. Megrémisztett.
Fölkapta a tőrt a hóból, letisztította róla a vért, megtörölte a kabátjába, aztán egynesen
rám nézett. Sírt.
– Te rohadék – mondta. – Mit tettél vele?
Megmondtam volna neki, hogy én semmit, hogy még mindig őrködik odalent a mélyben,
de nem tudtam beszélni, csak morogni és nyüszíteni.
A csapos sírt. Téboly és csalódás szaga áradt belőle. Fölemelte a tőrt és nekem rontott,
én pedig félreálltam.
Vannak emberek, akik még az apró változásokra sem tudnak reagálni. A csapos
elbotladozott mellettem és lesodródott a szirtről, le a mélybe.
Holdfénynél fekete a vér, nem vörös. Esés közben, szürkébe maszatolódott foltokat
hagyott maga után, aztán végül mozdulatlanul feküdt a fagyos sziklákon a part mellett. Egy
kar nyúlt ki a tengerből és fájdalmas lassúsággal behúzta a sötét vízbe.
Egy kéz vakargatta a fejem búbját. Kellemes érzés volt.
– Hogy mi volt ő? Csak a mélységlakók egyik avatárja, uram. Egy eidolon, manifesztum,
ha tetszik, akit azért küldtek, hogy elhozza a világ végét.
Megráztam magam.
– Nem, vége... egyelőre. megzavarta őt, uram. A rituálé feltételei pedig igen szigorúak.
Hármunknak kell elsorolni a szent neveket, miközben ártatlan vér folyik a lábunk alatt.
A kövér emberre néztem és egy kérdést vakkantottam neki. Álmosan veregette meg a
hátamat.
– Természetesen nem szeret téged, fiú. Alig létezik ezen a létsíkon, legalábbis anyagi
értelemben.
Ismét eleredt a hó, a tábortűz pedig lassan kialudt.
– Véleményem szerint véletlen, hogy átváltoztál ma este. Megkockáztatom, hogy
egyenes következménye az égitestek és a lunáris energiák különleges együttállásának, ami
olyan tökéletes alkalom lett volna régi barátaim visszatérésére az Alsó Világból...
És folytatta tovább a beszédet, talán fontos dolgokat is mondott, de soha nem fogom
megtudni, mert növekvő éhségem elnyomta szavainak súlyát. Tovább nem érdekelt a
tengerpart és a sziklaszirt.
Őzek vágtattak az erőben, a réten túl. Éreztem a szagukat a tiszta téli levegőben.
Én pedig elsősorban éhes voltam.
Meztelen voltam, mikor magamhoz tértem. Kora reggel volt, mellettem egy félig
megevett őz hevert a hóban. Egy légy mászott éppen egyik szemgolyóján, a nyelve kilógott a
szájából, amitől egyszerre volt mulatságos és szánalmas, épp úgy, ahogy a képregényekben.
A hó rikító vörös volt körülötte, arcom és mellkasom ragacsos volt a vérétől. A
torkomon lassan gyógyuló forradás húzódott, szúrt is egy kicsit. A következő teliholdkor már
nyoma sem lesz.
A nap távolinak tűnt, apró volt, fénye sápadt sárga, az ég azonban tiszta kék volt és
felhőtlen, még a szél sem mozdult. Nem messze tőlem a tenger hullámzott, hallottam a
moraját.
Fáztam, meztelen voltam és véres. Egyedül voltam. Ah, ugyan, mindannyian így
kezdjük. A különbség, hogy nálam havonta megismétlődik.
Nagyon fáradtnak éreztem magam, de ki kellett tartanom, amíg találok egy elhagyott
istállót, vagy barlangot. Akkor majd alszom pár hétig.
Egy héja repült el alacsonyan a hó fölött, felém tartott, valami csüngött a karmaiban. Egy
szívdobbanásnyi ideig lebegett fölöttem, elejtette terhét, egy szürke polipot, aztán fölrepült. A
nyálkás, csápos lény mozdulatlanul és némán hevert előttem a véres hóban.
 Előjel volt, ez nem vitás, de hogy jó, vagy rossz, azt nem tudtam megmondani és nem is
érdekelt igazán. Hátat fordítottam a tengernek, Innsmouth sötét házainak és elindultam a
város felé.

HORVÁTH NORBERT FORDÍTÁSA

SHOGGOTH KÜLÖNLEGES - NEIL GAIMAN, 1998

EREDETI CÍM: SHOGGOTH'S OLD PECULIAR

  
Benjamin Lassiter arra az óhatatlan következtetésre jutott ,hogy a nő, aki a Gyalogtúra a brit
partvidéken című útikönyvet írta, melynek egy példánya a hátizsákjában lapult; valószínűleg
sosem volt gyalogtúrán és még akkor sem ismerné föl a brit partvidéket, ha az
keresztültáncolna a hálószobáján, egy rezesbanda élén, miközben az "Én Vagyok A Brit
Partvidék" című dalt énekelné, melyét az érthetőség kedvéért egy tánckar kísérne.
Immár ötödik napja követte a könyv tanácsait, de kevés haszna volt belőle, kivéve
néhány vízhólyagot és hátfájást.Minden brit partmenti üdülőhelyen található egy maréknyi
panzió, amiknek tulajdonosai tárt karokkal és kedvesen fogadják a turistákat szezonon kívül
is, szólt az egyik tanács: Ben gondosan kihúzta és a lap szélére a következőket írta: Minden
brit partmenti üdülőhelyen található egy maréknyi panzió; amiknek tulajdonosai
Spanyolországba, vagy Provence-ba utaznak szeptember utolsó napjaira, és távoztukban
gondosan bezárják maguk mögött az ajtót.
Ezen kívül még számtalan lábjegyzetet is készített útközben. Olyanokat, mint: soha,
ismétlem, soha ne rendelj sült tojást az útszéli kávézókban, vagy, mi ez a sült hal és sült
krumpli mizéria?, vagy Nem, nem igaz. Ez utóbbit egy olyan bekezdés mellé írta; amely azt
állította, hogy ha van valami, amit a brit partvidék lakói szívesen látnak, az egy gyalogtúrán
lévő amerikai turista.
Öt pokoli napon keresztül járt faluról falura, édes teát és instant kávét iszogatott az út
menti kávézókban és szürke, sziklás síkságokat, meg lejtőket bámult az ólomszín tenger
mentén, vacogott két vastag melegítőben is és egyetlen beígért látványosságban sem volt
része.
Egyik éjszaka, mikor egy buszmegállóban kiterítette hálózsákját, lefordította az útikönyv
kulcsszavait: elbűvölő annyit tett, jellegtelen; festői azt jelentette ronda, de szép lenne a
kilátás, ha valaha is elállna az eső; kellemes valószínűleg annyit tett soha nem jártunk arra és
senkit sem ismerünk, aki megfordult volna ott. Ezen felül arra a következtetésre jutott, hogy
minél egzotikusabb egy falvacska neve, annál unalmasabb maga a település.
Így esett, hogy Ben Lassiter az ötödik napon, valahol északnak Bootle-től elérkezett
Innsmouth faluba, amit semelbűvölőnek, sem festőinek, sem kellemesnek nem tituláltak az
útikönyvben: Nem írtak a korhadó mólóról, sem a rothadó rákpáncélokról a kavicsos öböl
partján.
A part mentén három panzió állt egymás mellett: Tengeri Kilátás, Megbízható és Shub
Niggurath; mindegyik ablakában MEGTELT; táblák porosodtak, az ajtókra pedig JÖVŐ
NYÁRIG ZÁRVA üzenetet rajzszögeztek.
Egyeden kávézó sem volt nyitva az út mentén. Az egyetlen, magányos sült halas étkezde
ajtaján is ZÁRVA tábla lógott. Ben a nyitásra várva megállt előtte, miközben a szürke
délutáni fény lassan valódi szürkületbe hajlott. Végül egy alacsony, enyhén békaképű
asszonyság sétált végig a helységen és kinyitotta a bolt ajtaját, Ben megkérdezte, hogy mikor
lesz nyitva, mire az öreg hölgy csodálkozva ránézett és azt mondta:
– Hétfő van, kedveském. Sosem vagyunk nyitva hétfőn – ezzel bezárta maga mögött az
ajtót és otthagyta Bent az utcán éhesen, vacogva.
Ben egy száraz városban nőtt föl Texas északi részén: vizet egyedül a kerti medencében
látott és az utazás egyetlen módja a légkondicionált kisteherautó volt. A gyaloglás tehát,
ráadásul víz mentén egy olyan országban, ahol akcentussal beszélték az angolt, hívogatónak
tűnt. Ben szülővárosa duplán is száraz volt: azzal büszkélkedhetett, hogy harminc évvel
korábban betiltotta az alkoholt, mint Amerika többi része és ezt soha többé nem is oldották
föl; így Ben számára a "pub"-ok ugyanolyan bűnös helyek voltak, mint a bárok, csak
kedvesebb nevük volt. A Gyalogtúra a brit partvidéken szerzője mindazonáltal azt
sugalmazta, hogy az efféle sörözők kellemes helyek, ahol a környék jellegzetes figuráit lehet
föllelni, tájékoztatást is kaphat az utazó, valamint a betérőnek illik állni égy kör italt és egyes
helyeken még ennivalóval is szolgálnak.
Az innsmouthi söröző neve Halottak Nevével Teli Könyv volt és a cégér szerint a
tulajdonos egy bizonyos A. Al-Hazred volt, aki engedéllyel árusított szeszes italokat. Ben
eltűnődött, vajon ez azt jelenti-e, hogy indiai ételeket is árusítanak, mint legutóbb Bootle-ben,
ami egyébként nagyon finom volt. Megállt az előtérben egy tábla előtt, amin két nyíl alatt
az Általános Bárés Szalon Bár feliratok jelezték a választási lehetőséget. Azon
morfondírozott, vajon az Általános Bár ugyanolyan zártkörű-e, mint az angol Általános
Iskolák, végül, mivel sokkal vadnyugatiasabbnak hangzott, a Szalon Bárba ment.
A Szalon Bárt csaknem teljesen üresen találta. Olyan szaga volt, mint a múlt héten
kiömlött sörnek és a tegnapelőtti hamunak és cigarettafüstnek. A bárpult mögött egy molett,
piszkosszőke hajú nő állt. Az egyik sarokban egy pár hosszú ballonkabátos, mintás sálat
viselő úriember üldögélt. Dominóztak és valami sötétbarna, habos sörszerűséget ittak
homályos üvegkorsóikból.
Ben a pulthoz lépett.
– Árulnak maguk ennivalót?
A pultosnő megvakarta az orrát, aztán vonakodva beismerte, hogy éppenséggel tud
készíteni egy parasztosat.
Bennek fogalma sem volt, mi az a parasztos és immár századszorra azt kívánta, bárcsak
a Gyalogtúra a brit partvidékentartalmazott volna egy amerikai-angol szótárt.
– Az ennivaló? – kérdezte.
A nő bólintott.
– Oké, akkor kérek egyet.
– És inni?
– Kólát kérnék.
– Nincsen kólánk.
– Akkor Pepsit.
– Az sincs.
– Akkor mi van? Sprite? 7UP? Gatorade? A nő még bambább arckifejezést vágott.
– Azt hiszem, akad még egy pár üveg meggylé valahol.
– Az nagyszerű lesz.
– Öt font és húsz penny lesz. A parasztosat pedig hozom, amint készen van.
Ben úgy okoskodott, miközben egy ragacsos fapadon üldögélt egy ragacsos asztal
mellett valami világos méregvörös édes löttyöt kortyolgatva, hogy a parasztos biztosan valami
sztékféleség a maga módján. Erre abból következtetett, illetve úgy képzelte a maga
reménytelenül idealista módján, hogy afféle népi eledel, amit a paraszt, egész napi szántás és
vetés után, napnyugtakor hazatérve eszik, amikor, akárcsak most ő, olyan éhes; hogy akár egy
egész ökröt fölfalt volna.
– Itten van. A parasztos – mondta a pultos és egy tányért rakott Ben elé.
A parasztos, mint kiderült, egy szögletes darab, szúrós ízű sajt volt salátalevéllel és egy
alulméretezett, ujjlenyomatos paradicsommal, mellette egy nedves és barna, leginkább
savanyú lekvárra emlékeztető kupaccal és egy kicsi, kemény cipóval. Ben újfent nagyot
csalódott, pedig eddigre már elkönyvelte, hogy a briteknél az étel egyfajta büntetésnek számít.
Elrágcsálta a sajtot és a salátalevelet, miközben magában átkozta az összes parasztot, amiért
ilyen szörnyűségen ül lakomát.
 A szürke. ballonkabátos úriemberek, akik a sarokban ültek, befejezték a dominózást,
megfogták a korsójukat és leültek Ben mellé.
– Mit iszik? – kérdezte egyikük kíváncsian.
– Meggylének hívják – felelte. – Olyan íze van, mintha egy vegyi üzemben gyártották
volna.
– Érdekes, hogy eztet mondja – mondta az alacsonyabbik. – Érdekes, hogy eztet mondja,
mert volt nekem egy barátom, aki egy vegyi kombinátban dolgozott és sosem ivott
meggylevet – hatásszünetet tartott, aztán belekortyolt barna italába. Ben várta, hogy folytassa,
de úgy tűnt, ennyi a történet; a társalgás megfeneklett.
Udvariassági gesztusként Ben visszakérdezett: – És maguk, maguk mit isznak?
A magasabbik, gyászos kinézetű alak felderült.
– Hát ez nagyon kedves magától. Egy pint Shoggoth Különlegeset innók.
– Nekem is – mondta a barátja. – Ölni tudnék egy Shoggothért. Hé, fogadok, ez jó
reklámszöveg lenne: "ölni tudnék egy Shoggothért". Le kéne írnom és elküldeni nekik,
fogadok, nagyon örülnének, hogy ilyen jó ötletet javasoltam.
Ben a pulthoz lépett és éppen arra gondolt, kér két pohár Shoggoth Különlegeset és egy
pohár vizet, de addigra a nő már kitöltött három Shoggothot. Hát, gondolta, ennél rosszabb
már úgyse lehet, legalábbis a meggylénél biztosan nem. Belekortyolt. A sörnek leginkább
olyan íze volt, amit a reklámok úgy neveznének, testes, bár egyúttal feltételezni kellett, hogy
az illető test egy kecskéhez tartozott.
Kifizette a söröket és visszaegyensúlyozott a három pohárral újdonsült barátaihoz.
– Szóval, mit keres Innsmouthban? – kérdezte a magasabbik. – Fogadok, maga is egy
olyan amerikai testvérünk, aki eljött meglátogatni a leghíresebb angol falvat.
– Amerikában is elneveztek rólunk egy falut, tudja – mondta az alacsonyabbik.
– Van egy Innsmouth az Államokban is? – kérdezte Ben.
– Mondhatni – felelte az alacsonyabbik. – Mindig róla írt. Ő, akinek a nevét nem ejtjük
ki.
– Bocsánat? – mondta Ben.
Az alacsony emberke elnézett a válla fölött, aztán nagyon hangosan fölsziszegett. – H. P.
Lovecraft!
– Mondtam már, hogy ne ejtsd ki a nevét – mondta a barátja és belekortyolt a sörébe. –
H. P. Lovecraft. H. P. francos Lovecraft. H. francos P. francos Love francos craft –
elhallgatott, hogy levegőt vegyen. Mit tudott egyáltalán, he? Mi a francot tudott egyáltalán?
Ben belekortyolt a sörébe. A név halványan ismerősnek rémlett; emlékezett rá, amikor
egyszer apja bakelitlemezei között turkált a garázsban. – Nem egy rockbanda volt?
– Nem rockbandáról beszélek. Az íróról. Ben megvonta a vállát.
– Sosem hallottam róla – ismerte be. – Igazság szerint általában westernt olvasok és
használati útmutatókat.
Az alacsony férfi oldalba bökte a társát.
– Hallod ezt, Wilf? Hallod? Még sosem hallott róla.
– Hát, nem bűn az. Én régebben Zane Greyt olvastam.
– Egen. No, erre nem lennék büszke. Ez az ipse... mit mondott, hogy hívják? .
– Ben. Ben Lassiter És maguk...?
Az alacsony emberke elmosolyodott. Szörnyen hasonlított egy békára, gondolta Ben.
– A nevem Seth – mondta. – A barátom pedig Wilf.
– Örvendek – mondta Wilf.
– Helló – mondta Ben.
– Frankón – mondta az alacsony ember. – Igaza van.
– Valóban? – kérdezte Ben csodálkozva.
Az alacsony ember bólintott.
 – Ja. H. P. Lovecraft. Nem tudom minek ez a nagy felhajtás. Nem is tudott írni –
beleszürcsölt a sörhabba, aztán hosszú; rugalmas nyelvével lenyalta, ami a szájára tapadt. –
Ott van például a szóhasználata. Vészterhes. Tudja, mint jelent az, hogyvészterhes?
Ben megrázta a fejét. Úgy rémlett, irodalomról beszélget két idegennel egy angol
kocsmában, miközben sörözget. Egy pillanatra eltűnődött, vajon nem változott-e meg egy
óvatlan pillanatban. A sör egyre kevésbé volt rosszízű minél többet ivott belőle és kezdte
elmosni a meggylé utóízét.
– Vészterhes. Azt jelenti, hogy különös. Titokzatos. Francosul furcsa. Ezt jelenti.
Megnéztem egy szótárban. És a félteljes?
Ben ismét megrázta a fejét.
– Félteljes azt jelenti, hogy majdnem telehold van. És mi az a másik szó, ahogy mindig
nevezett minket, he? Hogyishíják. B-vel kezdődik. Itten van a nyelvemen.
– Büdösek? – kérdezte Wilf.
– Nem. Izék. Tudod, batrachiánusok. Ezaz. Azt jelenti, úgy néznek ki, mint a békák.
– Várjál – mondta Wilf. – Azt hittem, az izé, az valami tevefajta.
Seth harciasan megrázta a fejét. – Tutibiztos békák. Nem tevék, békák.
Wilf kortyolt a Shoggothból. Ben is óvatosan beleivott a sajátjába.
– Szóval? – kérdezte.
– Két dudoruk van – mondta Wilf, a magasabbik.
– A békáknak? – kérdezte Ben.
– Nem. A batrachiánusoknak. Amíg a normális dromederároknak csak egy van. Azért
van, mert hosszú az út a sivatagon keresztül. Azt eszik.
– Békákat? – kérdezte Ben.
– Tevedudorokat – meredt Wilf sárga gülüszemeivel Benre. – Hallgass csak rám,
cimbora. Ha az ember három-négy hétig kószál a sivatagban, egy tányér sült tevepúp
ínycsiklandó falatnak tűnik.
Seth rosszallóan nézett a társára. – Sosem ettél tevepúpot.
– De ehettem volna – mondta Wilf.
– Igen, de nem ettél. Sosem voltál a sivatagban.
– Hát, de tegyük föl, hogy zarándokúton voltam Nyarlathotep sírjánál...
– Az ősök sötét uralkodója, aki éjszaka jön kelet felől, és nem tudod, ki az? Rá gondolsz?
– Persze, hogy rá gondolok.
– Csak ellenőriztelek. – Hülye kérdés, ha tudni akarod.
– Másra is gondolhattál volná.
– Hát, nem túl gyakori név pedig. Nem gondolod? Nyarlathotep. Nem igazán futkorászik
belőle kettő, nem igaz? "Helló, a nevem Nyarlathotep, micsoda véletlen, hogy összefutottunk,
mert engem is így hívnak." Hát én nem hiszem. Szóval ott baktatok a sivatagban, dűne, dűne
után és azt gondolom, ölni tudnék egy tevepúpért...
– De nem voltál sivatagban, igaz? Sosem jártál messzebb az öbölnél.
– Hát... nem.
– Látod – mondta diadalmasan Seth Bennek. Aztán előrébbhajolt és halkan hozzátette. –
Mindig ilyen, ha kicsit többet iszik a kelleténél.
– Hallottam ám – mondta Wilf.
– Helyes – mondta Seth. – Szóval. H. P. Lovecraft. És ilyen francos mondatokat írt.
Ühüm. "A félteljes hold vészterhesen csüngött Dulwich baljós városának batrachiánus lakói
fölött." Mit jelent ez, he? Mit jelent? Megmondom én mit jelent. Azt jelenti, hogy a hold
majdnem tele volt és Dulwichban egy csomó francosul furcsa béka lakott. Ezt jelenti.
– És mit jelent az a másik szó, amit mondtál? – kérdezte Wilf.
– Mi?
– Baljós. Az meg mi?
 Seth megvonta a vállát.
– Fogalmam sincs – ismerte be. – De marha sokszor használta.
Szünet következett.
– Én még tanulok – mondta Ben. – Kohász leszek – valahogy sikerült befejeznie az első
pintnyi Shoggoth Különlegeset, ami, mint arra kellemesen rácsodálkozott, élete első pohár
alkoholja volt. – És maguk mit csinálnak?
– Mi akolitusok vagyunk – mondta Wilf.
– A Hatalmas Cthulhu tanítványai – mondta Seth büszkén.
– Igen? – mondta Ben. – És az mit jelent?
– Szavamra – mondta Wilf. – Várj csak.
Wilf a pulthoz ment és újabb pohár Shoggothokkal tért vissza.
– Szóval – mondta – ez azt jelenti; hogy gyakorlatilag nem sokat jelent mostanság. A
tanítványság nem igazán, hogyismondjam, teljes körű elfoglaltság ebben a nem túl forgalmas
évszakban. Ez azért van, mert éppenséggel alszik. Vagyis, nem igazán alszik. Ha
lényegretörőbben akarunk fogalmazni, akkor meg kell állapítsuk, hogy halott.
– "R'lyeh elsüllyedt honában álmodik a halott Cthulhu" – szúrta közbe Seth. – Vagy,
ahogy a költő mondja "Nem halott, mi örökké fekszik álomban..."
– "De még a halál is meghálhat a Rejtelmes Eónokban... " – idézte Wilf.
– ... és a rejtelmes alatt azt érti, hogy marha furcsa...
– Pontosan. Itt nem holmi normális Eónokról van szó.
Ben kissé meglepődött, mert úgy tűnt, immár a második pohár testes Shoggoth
Különlegesnél tart. Az aszott kecske íze másodjára már nem volt olyan erős. Örömmel
észlelte ugyanakkor, hogy nem éhes, felhólyagosodott lába pedig már nem fájt és a
társaságában lévő két úriember csupa intelligencia és kellem volt, bár a nevüket képtelen lett
volna helyesen párosítani az arcokhoz. Nem volt elég tapasztalata az alkoholok terén, hogy
tudta, ez annak a jele, hogy a második pohár Shoggoth Különlegeset issza.
– Szóval mostanság – mondta Seth, vagy talán Wilf ?, kevés a teendő. Leginkább
várakozásból áll.
– És imádkozásból – tette hozzá Wilf, hacsak nem ő volt Seth.
– És imádkozásból. De hamarosan minden meg fog változni.
– Igen? – kérdezte Ben. – És miért?
– Szóval – vallotta be a magasabbik –, a Hatalmas Cthulhu (jelenleg átmenetileg
elhalálozott), a mi főnökünk bármelyik pillanatban felébredhet víz alatti, úgymond szállásán.
– Aztán – mondta az alacsonyabbik – nyújtózkodik, meg ásít, felöltözik...
– Valószínűleg kimegy a vécére, amin egyáltalán nem lepődnék meg.
– Talán az újságot is elolvassa.
– ... Aztán kijön az óceáni mélységekből, és teljesen elnyeli a világot. Ben ezt
kimondhatatlanul mulatságosnak találta.
– Mint egy parasztosat – mondta.
– Pontosan. Pontosan. Fiatal amerikai barátunk helyesen fogalmazott. A Hatalmas
Cthulhu, mintegy parasztos gyanánt bekebelezi a világot, csak egy csöppnyi szederdzsemet
hagy a tányér szélén.
– Az a barna micsoda? – kérdezte Ben. Biztosították, hogy igen, aztán fölkelt és a pultnál
újabb három pohár Shoggoth Különlegeset rendelt.
A társalgás többi részére nemigen emlékezett. Rémlett, hogy megitta a sörét, aztán
újdonsült barátai meginvitálták, hogy körbevezetik a faluban és megmutogatták a
nevezetességeket "ott kölcsönözzük a videókat, az a bazi épület mellette pedig a
Megnevezhetetlen Istenek Névtelen Temploma, ahol szombatonként kiárusítást tartanak a
kriptákban..."
 Ben pedig elmagyarázta nekik az útikönyvről gyártott elméletét, aztán érzelemtől
túlfűtötten hozzátette, hogy Innsmouth egyszerre festői és elbűvölő. Hozzátette még, hogy
igazán nagyszerű barátok és Innsmouth egy nagyon kellemes hely.
A hold majdnem tele volt és a sápadt fényben barátai meglehetősen békákra
hasonlítottak. Vagy az is lehet, hogy tevékre.
Hármasban végigsétáltak a roskatag mólón és Seth és/vagy Wilf megmutatta Bennek az
elsüllyedt R'lyeh romjait, amik jól látszottak a víz alatt, Benre pedig hirtelen
megmagyarázhatatlan rosszullét tört, bár megpróbálta elmagyarázni barátainak; aztán még
erőteljesebben és visszavonhatatlanul rosszul lett a roskatag móló korlátján át az öböl fekete
vizébe...
Aztán az egész még furcsább lett.
***
Ben Lassiter hűvös domboldalban, keserű ízzel a szájában ébredt. Feje a hátizsákján
pihent. Minden oldalról sziklás legelő vette körül, sehol egy festői, elbűvölő, sőt még
kellemes falu sem.
Csaknem egy mérföldet botorkált és sántikált a legközelebbi útig, aztán addig ment rajta,
amíg egy benzinkúthoz ért.
Ott azt mondták neki, hogy a környéken sehol sem volt Innsmouth nevű falu. Nem
tudtak olyan kocsmáról sem, amitHalottak Nevével Teli Könyvnek hívtak. Ben pedig beszélt
két férfiról, akit Sethnek és Wilfnek hívtak, meg egy barátjukról, akinek Rejtelmes Egon volt
a neve és mélyén aludt valahol, már ha nem meghalt. Azt mondták neki, hogy nem tartják
sokra az amerikai hippiket, akik a vidéket járják és narkóznak, de biztosan jobban érzi majd
magát egy csésze meleg tea, meg egy tonhalas-uborkás szendvics után. Ha ezek után még
mindig drogokra vágyna; mondták, az ifjabbik Ernie készségesen adna neki a házi
termesztésű füvéből, de ahhoz vissza kellene jönnie délután.
Ben előhúzta a Gyalogtúra a brit partvidéken gyűrött példányát és megpróbálta
megtalálni benne Innsmoutht, hogy bizonyítsa az igazát, de nem találta sehol – ha benne volt
egyáltalán. Egy oldal nagy része azonban hiányzott a könyvből, valaki kitéphette.
Ekkor Ben telefonon taxit rendelt, Bootle-be vitette magát, ahol fölszállt a manchesteri
vonatra, ahol fölszállt a Chicagóba tartó repülőre, ott átszállt egy dallasi járatra, onnan egy
északnak tartó gépre, aztán autót bérelt és hazament.
Megnyugtatónak találta, hogy több mint hatszáz mérföldnyire van az óceántól; pár évvel
később Nebraskába költözött, még távolabb a víztől: olyan dolgokat látott, legalábbis olyan
dolgokat vélt látni arról a roskatag mólóról, amiket sosem volt képes kiverni a fejéből. Volt
valami, ami szürke ballonkabátok alatt lopakodott. Baljós. Nem volt szüksége, hogy
megnézze egy szótárban. Tudta. Baljós dolgok voltak.
Pár héttel hazatérése után elküldte kiterjedt lábjegyzetekkel és javaslatokkal ellátott
útikönyvét a kiadónak egy levél kíséretében, amiben arra kérte a Gyalogtúra a brit
partvidéken írónőjét, hogy küldje el neki a hiányzó oldal fénymásolatát, amit valaki kitépett a
könyvéből, lelkiismerete megnyugtatása végett. Titokban azonban megkönnyebbült, ahogy
egyre teltek a hetek és hónapok, aztán az évek, majd évtizedek, és nem kapott választ.
 
HORVÁTH NORBERT FORDÍTÁSA
SÍRON TÚLI SZERELEM - THEOPHILE GAUTIER, 1836

EREDETI CÍM: CLARIMONDE

Ön azt kérdi tőlem, testvérem, szerettem-é; igen. Nem hétköznapi, hátborzongató történet, és
noha már hatvanhat éves vagyok, most is alig merem megbolygatni e ködbe vesző emléket.
Semmit sem akarok elhallgatni ön előtt, kevésbé edzett lelkű embernek azonban a világért
sem mondanám el a történetet. Alig tudom elhinni, hogy ezek a különös események
megeshettek velem. Több mint három éven át furcsa, ördögi illúzió játékszere voltam. Én, a
szegény vidéki papocska, álmomban (adná Isten, hogy csupán álmomban lett légyen!)
kárhozatos nagyvilági, tobzódó életet éltem. Egyetlenegyszer néztem nőre, s úgy látszott,
rajongó tekintetem lelkem vesztére tör; de végül Isten és védőszentem segedelmével sikerült
elűznöm a gonosz szellemei, amely a hatalmába kerített. Létemet lidércessé tette merőben
más, éjszakai életem. Nappal isten szolgája voltam, imádkoztam, és szent dolgokkal
foglalkoztam; éjszaka, amint lehunytam a szemem, nőkhöz, kutyákhoz, lovakhoz értő uracs
lettem, aki kockázott, ivott, Istent káromolta, és amikor hajnalban felébredtem, az volt az
érzésem, hogy éppenséggel most alszom el, és álmomban pap vagyok. Ebből az alvajáró
életből olyan tárgyak és szavak emléke vésődött belém, amelyek ellen hiába hadakoztam, és
noha paplakomat soha el nem hagytam, úgy festek, hogy inkább azt hihetik: kiélt férfiú
vagyok, aki azért hagyta oda a világi életet, és azért választotta a papi hivatást, hogy
túlságosan zaklatott életét Isten kebelén végezze be, semmint jámbor papnövendék, aki az
erdő mélyén, egy isten háta mögötti parókián öregedett meg, és soha semmiféle kapcsolata
nem volt az evilági dolgokkal.
Igen, szerettem, úgy, ahogyan a világon senki sem szeretett, esztelen, dühödt viharos
szerelemmel, magam is csodálkozom, hogy nem szakadt bele a szívem. Jaj! azok az éjszakák!
Azok az éjszakák!
Már zsenge gyermekkoromban elhivatottságot éreztem a papi pályához; ezért aztán
tanulmányaim mindig is erre irányultak, huszonnégy éves koromig hosszú noviciátus volt az
életem. A teológiát bevégezvén, fokozatosan hágtam fel a kisebb rendek létráján, és
egyházfőnökeim úgy vélték, hogy fiatal korom ellenére méltó vagyok az utolsó és félelmetes
fokozatra. Felszentelésem napját húsvét hetére tűzték ki.
Sohasem jártam társaságba; az én társaságom a kollégium meg a szeminárium zárt köre
volt. Némi ködös fogalmam kialakult ugyan arról, hogy van valami, amit nőnek hívnak, de
egy percre sem időztem el ennél a gondolatnál; tökéletesen ártatlan voltam. Agg és béna
anyámat csupán évente kétszer láttam. Ez volt minden kapcsolatom a külvilággal.
Semmit sem bántam, a legcsekélyebb habozás sem árnyékolta be visszavonhatatlan
elkötelezettségemet; örömujjongás és türelmetlenség töltött el. Soha ifjú vőlegény nem
számolta ily lázas hévvel az órákat; nem aludtam, álmomban misét mondtam; pap leszek,
ennél szebb dolog nincs is a világon – gondoltam; sem király, sem költő nem szerettem volna
lenni. Becsvágyam nem terjedt odáig.
Azért mondom el mindezt önnek, hogy szemléltessem: ami velem történt, annak nem
kellett volna megtörténnie, és hogy miféle érthetetlen bűvölet áldozata lettem.
Eljött a nagy nap, könnyed léptekkel mentem a templomba, úgy éreztem, valami a
levegőbe emel, vagy éppenséggel szárnyam nőtt. Angyalnak hittem magam, és csodálkoztam
társaim komor és gondterhes ábrázatán; mert többen voltunk. Az éjszakát imádkozással
töltöttem; már-már eszemet vette a rajongó áhítat. Az volt az érzésem, hogy a
tiszteletreméltóan agg püspök maga az örökkévalóság fölébe hajló Atyaisten; a templom
boltozatán keresztül az eget láttam.
 Ön ismeri a szertartás részleteit; az áldás, a két szín alatti áldozás, a tenyér bekenése a
felszentelendők olajával, végül pedig a püspökkel együtt bemutatott szent áldozat. Nem is
vesztegetem rá a szót. Ó, mennyire igaza van Jóbnak: mily óvatlan az, aki nem tud
parancsolni a szemének! Lehajtott fejemet véletlenül felemeltem, és királyi pompával
öltözött, páratlanul szép nőt pillantottam meg, úgy éreztem, meg tudnám érinteni, pedig
valójában elég messze állt, a mellvéd túloldalán. Mintha hályog hullt volna le a szememről.
Úgy éreztem magam, mint a vak, aki hirtelen visszanyeri szeme világát. Az imént még
sugárzó püspök egyszerre elszürkült, az arany kandeláberekben úgy halványultak el a
gyertyák, mint a csillagok a hajnali égen, az egész templom homályba borult. A bájdús alak
pedig úgy domborodott ki ebben az árnyékháttérben, mint valamilyen angyali jelenés; mintha
belőle áradt volna a fény, mint aki adja a világosságot, nem pedig kapja.
Lesütöttem a pillámat, eltökéltem magam, hogy többé fel sem emelem, mintegy kivonom
magam a külvilági tárgyak hatása alól; mert egyre inkább úrrá lett rajtam a varázs, már azt
sem tudtam, mit teszek.
Kis idő múltán kinyitottam a szemem, mert a pillámon át a szivárvány minden színében
ragyogott a nő, olyasfajta bíbor félhomályban, mint amikor az ember a napba néz.
Ó, milyen szép volt! A legnagyobb festők az égben keresték az eszményi szépséget,
onnan hozták le a földre a Madonna isteni arcképét, de meg sem közelítették ezt a mesés
valóságot. A költő szava, a festő ecsetje meg sem tudná közelíteni. Elég magas volt, alakja és
tartása, mint egy istennőé; középen elválasztott, meleg szőke tincsei úgy omlottak alá a
halántékán, mint aranyfolyók; olyan volt, mint egy diadémot viselő királynő: áttetszően
kékesfehér homloka magasan és derűsen húzódott két, csaknem barna szemöldökíve felett, s e
különös ellentét elviselhetetlenül élénkké és csillogóvá tette tengerzöld szembogarát. Micsoda
szempár! Egyetlen villanása döntött egy ember sorsa felől; olyan élénk, olyan tiszta, olyan
lángoló, olyan párosan ragyogó volt amilyennek emberi szemet én még nem láttam;
fénynyilakat lövellt határozottan úgy éreztem, hogy egyenesen a szívembe hatolnak. Nem
tudom, a szemében világító láng az égből vagy a pokolból származott-e, annyi azonban
bizonyos: vagy egyikből, vagy másikból. Ez a nő angyal vagy démon volt, vagy talán mind a
kettő; mindenesetre nem közös anyánknak; Évának a bordájában szőtték. Szép fényű
gyöngyfoga vörös mosolyában villódzott, bájos, szaténrózsaszín arcán, a szája szegletében
gödröcskék mélyedtek. Rendkívül finom vonású és királyi büszkeségű orra a legnemesebb
származásra vallott. Félig szabadon hagyott vállának sima és csillogó bőrén tündöklő achát
szikrázott, keblére nagy szemű. halvány gyöngysor omlott alá, csaknem ugyanolyan volt az
árnyalata, mint a nyakának. Időnként, mint valami elbűvölt kígyó vagy pöffeszkedő páva,
felvetette a fejét, s ettől könnyedén megremegett azsúrozott spanyolgallérja, amely úgy borult
rá, mint valami ezüst sisakrostély.
Sárgáspiros bársonyruhát viselt hermelinnel bélelt, széles ruhaujjából hosszú, keskeny
ujjú kéz látszott ki, amely olyan eszményien áttetsző volt, hogy áthatolt rajta a fény, mint a
Hajnalén.
Minden részletre pontosan emlékszem, mintha tegnap történt volna, és noha rendkívül
izgatott voltam, semmi sem kerülte el a figyelmem: a legapróbb árnyalat, a parányi fekete
petty az állon, az alig észrevehető pihe a száj szegletében, a bársonyos homlok, a pillák
remegő árnyéka az arcon – mindent meglepően világosan rögzítettem.
Minél tovább néztem, annál inkább éreztem, hogy olyan kapuk nyílnak meg bennem,
amelyek eddig zárva voltak; egyre-másra pattantak fel a lehúzott zsilipek, ismeretlen
kilátásokkal kecsegtetve; egészen más szemszögből láttam az életet; újfajta gondolatvilágra
ébredtem. Félelmetes szorongás tört rám; minden perc egyszerre volt pillanat és évszázad.
Közben a szertartás folytatódott, és én ugyancsak eltávolodtam attól a világtól, amelyet olyan
dühödten ostromoltak születő vágyaim. Azért igent mondtam, pedig nemet szerettem volna,
pedig egész lényem lázadozott és tiltakozott az ellen az erőszak ellen, amelyet a nyelvem
elkövetett a lelkemen: valamilyen titokzatos erő akaratom ellenére kényszerítette ki belőlem a
szavakat. Úgy jártam, mint az a sok lány, aki azzal az eltökélt szándékkal lép az oltár elé,
hogy mindenki színe előtt el fogja utasítani a rákényszerített férjet, de tervét egyik sem hajtja
végre. Úgy jártam, mint az a sok szegény novícia, aki mind felveszi a fátylat, pedig abban a
pillanatban, amikor igent mond, legszívesebben darabokra tépné. Senki sem mer ilyen
botrányt okozni ország-világ előtt és senki sem mer csalódást okozni azoknak, akik bíznak
benne; valósággal ólomsúllyal nehezedik ránk a jelenlévők akarata, tekintete; meg aztán már
mindent elintéztek. mindent olyan nyilvánvalóan visszavonhatatlanul előkészítettek, hogy a
hirtelen támadt ötlet enged a körülmények súlyának, és semmivé válik.
Ahogyan a szertartás mindjobban előrehaladt, úgy változott a szép ismeretlen tekintete.
Eleinte gyengéd és simogató volt, azután gőgös és elégedetlen lett, mintha nem értették volna
meg.
Világgá akartam kiáltani, hogy nem akarok pap lenni, minden erőmet összeszedtem
hegyet tudtam volna elmozdítani vele; mégsem tudtam megtenni; a nyelvem valósággal
megbénult, akaratomat a tiltakozás legcsekélyebb jelével sem tudtam kifejezni. Ébren voltam
ugyan, mégis úgy éreztem, lidércnyomás nehezedik rám, egyetlen szót kellene kimondanom
és megmenekülnék de a szó nem jön ki a számon.
Úgy láttam, megrendíti lelkitusám, mintegy bátorításul isteni ígéreteket sugárzó
pillantásokat vetett rám. A szeme valóságos költemény volt, s minden pillantása egész strófa.
Ilyesmit mondott:
"Ha az enyém akarsz lenni, boldogabbá teszlek, mint Isten a paradicsomban; angyalok
fognak irigyelni. Tépd el ezt a gyászos leplet, amelyet fel akarsz ölteni; én vagyok a szépség,
én vagyok az ifjúság, én vagyok az élet; jer hozzám, mi leszünk a szerelem. Mit tudna neked
kárpótlásul nyújtani Jehova? Olyan szép lesz az életünk, mint az álom, örökké tartó csók.
Zúdítsd ki e kehelyből a bort, és szabad vagy. ismeretlen szigetekre viszlek el; a
keblemen fogsz aludni, színarany ágyban, ezüst baldachin alatt; mert szeretlek, és el akarlak
venni az Istenedtől, akinek annyi nemes lélek áldozza végtelen imádatát, amely azonban
sohasem jut el hozzá."
Hallani véltem e megrendítően gyengéd szavakat, mert a tekintete szinte zengett,
duruzsolása úgy visszhangzott szívemben, mintha egy láthatatlan ajak lehelete lengett volna
körül. Kész voltam lemondani Istenről, lelkem azonban gépiesen eleget tett a szertartás
formaságainak. A szépséges hölgy újra rám pillantott, könyörgő, kétségbeesett tekintettel,
amely éles pengeként hatolt a szívembe, több sebet éreztem a mellkasomban, mint a fájdalmas
Szűzanya.
Megtörtént, pap voltam.
Soha emberi ábrázat nem árulkodott ilyen szívbe markoló szorongásról; senki emberfia
nem lehet ilyen lesújtott és vigasztalhatatlan, sem az ara, akinek e vőlegényét e szeme láttára
ragadja el a hirtelen halál, sem az anya gyermeke üresen maradt bölcsője felett, sem a
paradicsomból kiűzetett Éva, sem a fösvény, aki kincse helyén kődarabot talál, sem a költő,
aki legszebb művének egyetlen kézírásos példányát a tűzbe ejtette. Bájos arcából teljesen
kiszállt a vér, olyan fehér lett, mint a márvány; gyönyörű karja lehanyatlott teste két oldalán
mintha az izmok eleresztették volna; egy oszlopnak dőlt mert a lába megroggyant, felmondta
a szolgálatot. Én pedig ólomszürkén, a Kálváriáénál véresebb verejtéktől patakzó homlokkal,
tántorogva a templomajtó felé indultam; fuldokoltam; a boltozatok a vállamra nehezedtek,
úgy éreztem, a fejemre nehezedik az egész roppant kupola.
Amint éppen kiléptem volna, hirtelen egy kéz ragadta meg az enyémet; egy női kéz!
Soha életemben nem érintettem női kezet. Olyan hideg volt, mint a kígyó bőre, mégis olyan
égető nyomot hagyott rajtam, mint az izzó vas. Ő volt az.
– Szerencsétlen! Mit csináltál, te szerencsétlen! – suttogta; azután eltűnt a tömegben. Az
öreg püspök ment el mellettem; szigorúan végigmért. Azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy
lány; hol elsápadtam, hol elpirultam, szédelegtem. Egyik társam könyörült meg rajtam,
hazakísért; egyedül képtelen lettem volna visszatalálni a szemináriumba. Az egyik
utcasarkon, amikor a kispap éppen nem figyelt, furcsán öltözött néger apród jött oda hozzám,
meg sem állt, cizellált aranysarkos irattárcát nyomott a kezembe, és intett, hogy dugjam el; a
kézelőmbe rejtettem, és csak akkor vettem elő, amikor egyedül maradtam a cellámban.
Felkattintottam a zárat, csak két lap volt benne, mindössze az állt rajta: "Chiarimonda,
Concini-palota." Akkoriban annyira kevéssé ismertem az életet, hogy azt sem tudtam, ki az a
Chiarimonda, noha híres volt, és azt sem tudtam hol a Concini-palota. Fantasztikusnál
fantasztikusabb találgatásokba merültem; igazság szerint azonban igazán kevéssé izgatott, ki
lehet a nő, nemeshölgy vagy kurtizán, csak mindenáron viszont akartam látni.
Az imént született szerelem kiirthatatlanul belém gyökerezett; eszembe sem jutott, hogy
megpróbáljam kitépni, éreztem, hogy hasztalan lenne. Ez az asszony teljesen megbabonázott;
belém lehelte az akaratát; kibújtam a bőrömből, csak benne, általa éltem. Elképesztő, mit
műveltem, csókolgattam a kezemen azt a helyet, amelyhez hozzáért, és órákon át hajtogattam
a nevét. Csak be kellett hunynom a szemem, máris olyan tisztán láttam magam előtt, mintha a
valóságban is ott volna, és újra meg újra elismételtem magamban azokat a szavakat,
amelyeket a templom kapujában mondott:
– Szerencsétlen! Mit csináltál, te szerencsétlen!
Tisztában voltam rémítő helyzetemmel, és épp hogy megszerzett papságom minden
gyászos és sötét oldala világosan kirajzolódott előttem. Pap vagyok! Vagyis erényesnek kell
lennem, nem szabad szeretnem, számomra nincs többé nem, nincs kor, kötelességem minden
szépségtől elfordulni, a szememet behunyni, a kolostor vagy a templom jeges homályában
csúszni-mászni, csak haldoklót láthatok, virraszthatok ismeretlen tetemek mellett, és
gyászolhatom önmagamat fekete reverendámmal, amely mindjárt a halotti ruhám is lehet!
Pedig éreztem, úgy duzzad bennem az élet, mint valamilyen váratlanul feltörő buzgár; a
vérem erősen lüktetett az ereimben; oly hosszú időn át megzabolázott fiatalságom hirtelen
kirobbant belőlem, mint az áloé, amely száz év után hoz virágot, és bimbója úgy pattan ki,
mint a villámcsapás.
Mit tegyek, hogy viszontláthassam Chiarimondát? Semmiféle ürüggyel nem tudtam
kijutni a szemináriumból, mert senkit sem ismertem a városban; sőt nem is maradhattam itt,
már csupán arra vártam, hogy kijelöljék a plébániát, amelyet majd el kell foglalnom.
Gondoltam, kifeszítem az ablakrácsokat; az ablak azonban olyan rém
je, a férje lehetnék, hajtogattam elvakultságomban; ahelyett hogy szomorú halotti
leplembe burkolózom, selyem-bársony ruhát viselnék, lenne arányláncom, kardom,
tolldíszem, mint a csinos ifjú lovagoknak. Széles tonzúrával meggyalázott hajam göndör
tincsekben omlana a nyakamba. Pödrött bajuszt hordanék, vitéz lennék. Az oltár előtt töltött
óra, az a néhány nagy nehezen kinyögött sző örökre kivetett az élők sorából, és én magam
zártam le a sírkövem, saját kezemmel toltam be a börtönöm reteszét!
Az ablak elé álltam. Az ég csodálatosan kéklett, a fák tavaszi díszbe öltöztek; a természet
gúnyos örömünneppel tüntetett. A téren nyüzsgött a tömeg; az emberek jöttek-mentek; a
piperkőc ifjak és a szép lányok párosával indultak a park meg a lugasok felé. Bordalt éneklő
legények haladtak el; ez a mozgalmas, élénk, vidám sürgölődés kínzóan fokozta gyászomat és
magányomat. Ifjú anya játszott gyermekével az ajtóban; megcsókolta még tejtől gyöngyöző
rózsaszín szájacskáját, és valósággal agyongyötörte azzal a miljom mennyei becézgetéssel,
amire csakis az anyák képesek. Az atya valamivel távolabb állt, gyengéden mosolygott rájuk,
karba tett kezével keblére ölelte örömét. Nem tudtam elviselni a látványt; becsuktam az
ablakot, és lelkemben őrjöngő gyűlölettel és irigységgel az ágyra vetettem magam, öklömet és
takarómat harapdáltam, mint a három napja koplaltatott tigris.
Nem tudom, hány nap telt el így; de egyszer csak, amint tomboló dühömben görcsösen
megfordultam, Serapion apátot pillantottam meg, a szobám közepén állt, és figyelmesen
méregetett. Elszégyelltem magam, a fejem a mellemre csuklott, szemem a tenyerembe
rejtettem.
– Valami rendkívüli történt önnel, Romualdo barátom, nemde? – szólalt meg Serapion
néhány percnyi hallgatás után. – Igazán érthetetlen a viselkedése! Ön, aki máskor oly jámbor,
oly nyugodt és oly szelíd, most úgy vergődik a cellájában, mint a vadállat. Vigyázzon,
testvérem, ne hallgasson az ördög szavára; a gonosz szellemet bosszantja, hogy örökre
eljegyezte magát az Úrral, és most itt ólálkodik, mint a prédára leső farkas, még egy utolsó
erőfeszítéssel el akarja önt ragadni tőle. Ne hagyja magát letaglózni, Romualdo, kedvesem,
öltse fel az imádság páncélját, az önsanyargatás pajzsát, bátran szálljon szembe az
ellenséggel; le fogja győzni. Az erénynek próbára van szűksége, akár az aranynak, amely
finomabban kerül ki a tégelyből. Ne rémüljön meg, ne veszítse el a bátorságát; a
legelszántabb léleknek is vannak gyenge pillanatai. Imádkozzék, böjtöljön, szálljon magába, a
gonosz szellem feladja a harcot.
Serapion abbé szavai nyomán magamba szálltam, kissé lecsillapodtam.
– Azért jöttem, hogy megmondjam önnek: kinevezték a C...-i plébániára; most halt meg
az ottani pap, és a méltóságos püspök úr azzal bízott meg, hogy önt helyezzem oda; holnapra
legyen útra készen.
Bólintottam, hogy készen leszek, az apát elment. Kinyitottam a misszálémat, és olvasni
kezdtem az imákat; a sorok azonban hamarosan összefolytak a szemem előtt; a gondolatok
bukfencet hánytak az agyamban, és a kötet kicsúszott a kezemből, de nem is törődtem vele.
Úgy kell elutaznom holnap, hogy nem látom viszont! Újabb akadállyal tetézni mindazt,
ami máris köztünk van! Örökre elveszíteni a reményt, hogy találkozhatom vele, hacsak
valami csoda nem történik! Írjak neki? De kivel küldjem el a levelet? Papi hivatásom
köntösében kihez forduljak, kiben bízzam? Borzalmas szorongás vett erőt rajtam. Azután az is
eszembe jutott, amit Serapion atya mondott az ördög mesterkedéseiről; a kaland különössége,
Chiarimonda természetfeletti szépsége, foszforeszkálón villogó tekintete, égő keze nyoma, a
zűrzavar, amelybe beletaszított, a lelkemben végbement hirtelen pálfordulás, egyik percről a
másikra elszállott jámborságom – mindez világosan bizonyítja, hogy az ördög itt ólálkodik
körülöttem, és talán az a selymes kéz csupán a kesztyű volt, amellyel a karmait leplezte. E
gondolatok szörnyen megrémítettek, felvettem az ölemből a földre csúszott misszálét, és újra
imáimba merültem.
Másnap Serapion értem jött; két öszvér várt ránk a kapuban, rajtuk két szegényes
útitáskánk; az apát felszállt az egyikre, én úgy-ahogy a másikra. Ahogyan végighaladtunk a
város utcáin, minden ablakot, minden erkélyt megnéztem, hátha megpillantom Chiarimondát;
de túlságosan korán volt, és a város még az igazak álmét aludta. Szerettem volna átlátni
azoknak a palotáknak a spalettáin és függönyein, amelyek mellett elhaladtunk. Serapion
bizonyára annak tulajdonította kíváncsiságomat, hogy az építészeti csodákat bámulom. mert
visszafogta öszvérét, időt hagyván a bámészkodásra. Végül a városkapuhoz értünk, és felfelé
indultunk a dombon. Amikor a legtetején jártunk, visszafordultam, hogy még egyszer
láthassam azt a helyet, ahol Chiarimonda lakik. Felhő borította árnyékba az egész várost; kék
és vörös tetői egyetlen meghatározhatatlan árnyalatba olvadtak össze, amelyből itt-ott reggeli
párák szálltak fel, mint valami fehér tajtékpihék. Holmi különös optikai hatás révén egyetlen,
a rávetődő fénysugárban fehéren és aranylón csillogó épület emelkedett ki a szomszédos
házak közül, amelyeket teljesen beburkolt a köd; noha több mint egy mérföld választott el
minket tőle, nagyon közelinek látszott. A legapróbb részletek is kirajzolódtak rajta, a
tornyocskák, a teraszok, az ablakrámák, még a fecskefarkú szélkakasok is.
– Mi az a palota, amely úgy ragyog a napsugárban? – kérdeztem Serapiontól. Kezét a
szeme fölé illesztette, odanézett, és azt felelte:
– Régi palota, Concini herceg ajándékozta egy Chiarimonda nevű kurtizánnak; iszonyú
dolgok történnek ott.
 Ma sem tudom, vajon valóság vagy csak ábránd volt, mindenesetre látni véltem, amint
karcsú, fehér alak villan fel egy pillanatra a teraszon, s azután rögtön eltűnik. Chiarimonda
volt az!
Ó, vajon tudta-é, hogy e korai órában e rögös kaptató tetejéről, amely távol visz tőle, és
amelyen többé nem mehetek le, lángolón és aggódva ölelem át tekintetemmel a , palotát,
amelyben lakik, és amelyet valamilyen nevetséges fényjáték oly közel hozott hozzám,
mintegy csalogatóan: jer, légy a ház ura! Kétségkívül tudta, mert lelke oly nagy
rokonszenvvel kötődött az enyémhez, hogy meg kellett éreznie legkisebb rezdüléseit is,
bizonyára azért futott fel a legmagasabb teraszra a dermesztő hajnali harmatban, könnyed
hálóköntösébe burkolózva.
A palota is árnyékba borult, csupán a mozdulatlan tető- és padlásrengeteg látszott, már
semmi sem vált ki belőle, olyan lett, mint a hegyek hullámvonala. Serapion indulásra
ösztökélte öszvérét, amelyet követett az enyém is, az útkanyarban örökre eltűnt a szemem elől
S... városa, hiszen soha többé nem fogok ide visszatérni. Elég szomorú tájakon át megtett
háromnapi utunk végén a lombok közt megpillantottuk annak a templomnak a harangtornyán
a kakast, amelynek teendőit ezentúl el kell látnom; néhány kacskaringós, szalmakunyhókkal
és veteményesekkel szegélyezett utcán mentünk végig, és a homlokzat előtt találtuk
magunkat, nem volt benne semmi pompa. Néhány boltozatbordával ékes kórusalja, két-három
durván faragott homokkő oszlop, cseréptető, ugyanolyan homokkőből faragott támpillérek,
mint az oszlopok, ez volt minden; balra magas fűvel benőtt temető, nagy vaskereszttel a
közepén; jobbra, a templom árnyékában a paplak. A ház rendkívül egyszerű és rideg-tiszta.
Betértünk; néhány tyúk szemelgette a földre szórt néhány szem zabot; szemmel láthatóan
annyira hozzá voltak szokva a sötét, egyházi ruhához, hogy cseppet sem zavarta őket
jelenlétünk, épp hogy méltóztattak átengedni bennünket. Csikorgó, rekedtes ugatás hallatszott,
öreg házőrző szaladt elébünk.
Az elődöm kutyája volt. A fakó szemű, szürke szőrű állaton minden arra vallott, hogy
olyan öreg kort ért meg, amilyet csak kutya megérhet. Gyengéden megsimogattam mindjárt
mellém szegődött, kimondhatatlanul elégedett volt. Azután az előző pap házvezetőnője, egy
elég idős asszony jött elébünk, alacsony helyiségbe tessékelt, megkérdezte, meg akarom-e
tartani. Azt feleltem, igen, őt is, a kutyát is, a tyúkokat is meg az egész bútort, amit a gazdája
maga után hagyott, s ezzel mennyei boldogságot szereztem neki, annál is inkább, mivel
Serapion apát azonnal megadta neki azt az árat, amit kért érte.
Amint berendezkedtem, Serapion atya visszatért a papneveldébe. Egyedül maradtam hát,
nem számíthattam másra, csak önmagamra. Chiarimonda gondolata újra üldözni kezdett,
bármilyen nagy erőfeszítéssel próbáltam megszabadulni tőle, korántsem sikerült. Amint egyik
este kis kertem puszpánggal szegélyezett útjain sétáltam, mintha nőalakot pillantottam volna
meg a lugason át, mindenüvé követett, és mintha a lombok közt meg-megvillant volna két
tengerzöld szembogár; de ez csupán ábrándkép volt, amint a sétány másik felére értem,
csupán a homokban találtam parányi lábnyomokat, olyan kicsik voltak, mint egy gyermeké. A
kertet nagyon magas fal vette körül; minden zugot bejártam, senkit sem találtam sehol.
Sohasem tudtam magyarázatot találni erre a jelenségre, amely egyébként eltörpült ama
különös dolgok mellett, amelyek még ezután vártak reám. Egy éve éltem így, pontosan ellátva
a tisztemmel járó feladatokat, imádkoztam, böjtöltem, buzdítottam és gyámolítottam a
betegeket, alamizsnálkodtam, olyannyira, hogy a legelemibb szükségleteimről is lemondtam.
Lelkemben azonban iszonyú sivárságot éreztem, a kegyelem útjai el voltak zárva előlem.
Nem élveztem azt a boldogságot, amelyet a szent küldetés betöltése adhat; az eszem másutt
járt, mint valamilyen tolakodó refrén, gyakran az ajkamra tolult az a néhány szó, amelyet
Chiarimondától hallottam. Ó, testvérem, gondolja meg jól! Azért, mert egyetlenegyszer
asszonyra emeltem a tekintetem, mert elkövettem egy ilyen látszólag kis hibát, éveken át a
legszörnyűbb kínokat álltam ki: az életemet mindörökre felbolygatták.
 Nem untatom önt hosszasan belső kudarcaimmal és győzelmeimmel, amelyeket ismét
csak mélységes visszaesések követtek, máris rátérek a döntő eseményre. Egyik éjszaka
hangosan dörömböltek az ajtómon. Barbara, az öreg házvezetőnő nyitott ajtót, lámpásának
fénysugarában rézbőrű, különös divat szerint, fényűzően öltözött férfi alakja rajzolódott ki, az
oldalán hosszú tőr lógott. Barbara először megrémült: a férfi azonban megnyugtatta, és azt
mondta, azonnal beszélnie kell velem valamiről, ami a tisztemhez tartozik. Barbara
felengedte. Már éppen lefeküdni készültem. A férfi azt mondta, az úrnője, egy nagyon gazdag
hölgy a halálán van, és papot kért. Azt feleltem, hogy azonnal indulhatunk; magamhoz vettem
mindent. ami az utolsó kenethez szükséges, és sietve lerobogtam. Az ajtóban türelmetlenül
kapálózott két éjfekete ló, hosszú páracsíkokat eregettek a szügyükre. A férfi segített
felszállnom az egyikre, tartotta a kengyelt, azután úgy, pattant fel a másikra, hogy közben
csupán az egyik kezével támaszkodott az előkápára. Térdét összeszorította, eleresztette a lova
gyeplőjét. az állat nyílsebesen nekiiramodott. Az enyémnek fogta a zabláját, az is vágtatni
kezdett, és tökéletesen lépést tartott a másikkal. Faltuk az utat; a szürke és barázdás föld
elsuhant alattunk, a fák sötét árnyai úgy futottak el mellettünk, mint a vert sereg. Opálosan
sötét, jeges erdőben haladtunk, éreztem, amint végigborzong a hátamon a babonás félelem.
Lovaink patkói a kavicsokból szikracsóvákat csiholtak, valóságos tűzcsíkot hagytunk magunk
után, úgyhogy, ha valaki ez éji órán meglát bennünket. a kísérőmet meg jómagamat, azt
hiheti: két rémálombeli lovas kísértetét látja. Az utat időnként lidércfények keresztezték, a
csókák szánalmasan csivogtak a sűrű erdőben, itt-ott holmi vadmacskák foszforeszkáló szeme
villant fel. A lovak sörénye egyre csapzottabb lett, patakzott róluk a verejték, nagyokat
horkantva, nehezen lélegeztek. Amint azonban a lovász pilledni látta őket, emberi hangra nem
is emlékeztető torokhangon elrikkantotta magát, s a vágta dühödten újra kezdődött. Azután
egyszer csak vége szakadt a rohanásnak; hirtelen néhány fényfolttal megtűzdelt, sötét tömeg
meredt előttünk; paripáink léptei hangosan csengtek-bongtak a vaspadlaton, egy boltív alá
értünk, amely két hatalmas torony közt tátongott. A kastélyban nagy volt a sürgés-forgás; a
cselédek fáklyával a kezükben rohangáltak ide-oda az udvarban, a fények le s fel imbolyogtak
a lépcsőkön. Futólag irdatlan építményeket láttam, oszlopokat, árkádokat, teraszokat és
mellvédeket, igazi királyi és tündéri pompájú elrendezésben. Ugyanaz a néger apród, aki
Chiarimonda üzenetét átadta nekem, és akit azonnal felismertem, segített le a lóról; a fekete
bársonyruhát és nyakában aranyláncot viselő háznagy ment előttem, elefántcsont bottal a
kezében. Kövér könnycseppek buggyantak ki a szeméből és leperegtek az arcán, ősz
szakállára.
– Már késő! – mondta, a fejét csóválva. – Már késő, méltóságos tisztelendő uram; de ha a
lelkét nem tudta is megmenteni, jöjjön, virrasszon a szegény tetem fölött.
Karon fogott, és a ravatalhoz vezetett; én ugyanúgy sírtam, mint ő, mert rádöbbentem,
hogy a halott nem más, mint Chiarimonda, akit oly hőn és oly őrülten szerettem. Az ágy
mellett imazsámoly állt; egy bronzkehelyben kékes fény imbolygott, és az egész szobát gyér
és valószínűtlen fénybe borította, itt-ott felvillantott az árnyékban valamilyen bútor vagy
párkányszegletet. Az asztalon cizellált vázában fehér rózsa hervadozott, egy kivételével,
amely még tartotta magát, valamennyi szirma lehullott, mint megannyi illatos könnycsepp; a
karosszékekben mindenféle holmi – törött fekete álarc legyező – hányódott, tanúsítván, hogy
a halál váratlanul és bejelentetlenül érkezett ebbe a pompás hajlékba. Nem mertem az ágyra
pillantani, letérdeltem, és révülten zsolozsmázni kezdtem, hálát adtam Istennek, hogy közém
és eme nő gondolata közé emelte a sírt, és hogy mostantól fogva imáimba foglalhatom szent
nevét. Lendületem azonban lassan alábbhagyott, és ábrándjaimba merültem. Ez a szoba
egyáltalán nem volt halottas szoba. A bűzös és síri levegő helyett, amelyet annyiszor kellett
belehelnem a halottvirrasztásokon, itt keleti tömjének bódító füstje, nem is tudom, miféle
finom, szerelmes asszonyi illat lebegett a hűs levegőben. A sápadt fény sokkal inkább a
gyönyörhöz igazított félhomálynak látszott, e virágos, aranyrojttal díszített vörös
damasztfüggönyök közt megpillantottam, amint mellén összekulcsolt kézzel ott fekszik a
sudár halott nő. Vakítóan fehér gyolcslepellel takarták le, melynek fehérségét még
hangsúlyozta a kárpit sötét bíbora, és amely olyan finom szövésű volt, hogy tökéletesen
kirajzolta a test bájos alakját, jól látszottak gyönyörű domborulatai, az egész olyan volt, mint
a hattyú nyaka, melyet még a halál sem tudott megmerevíteni. Az ember azt hihette, ügyes
szobrász faragta alabástrom figura, amelyet királynői sírra szántak, vagy talán alvó leány, akit
belepett a hó.
Nem bírtam tovább; megrészegített ez a hálószoba-levegő, a félig hervadt rózsa lázillata
elkábított, nagy léptekkel járkáltam a szobában. minden alkalommal megálltam a ravatal előtt,
és az áttetsző lepel alatt megcsodáltam a kecses tetemet. Furcsa ötletek cikáztak agyamban;
azt képzeltem, hogy valójában nem halt meg, csak tetteti magát, ezzel akart idecsalni a
kastélyába, hogy szerelmet vallhasson. Egy pillanatig azt hittem, lába megmoccant a fehér
fátylak közt, és hogy a szemfedő szabályos hajtásai összeráncolódtak.
Így töprengtem magamban:
– Csakugyan Chiarimonda ez? Mi a bizonyítékom rá? Elvégre ez a néger apród azóta
más nő szolgálatába is állhatott. Igazán őrült vagyok, hogy ennyire kétségbeesem és
felizgatom magam. – A szívem azonban nagyot dobbanva tiltakozott: – Ő az, ő az.
Az ágyhoz mentem, és ezúttal még éberebb figyelemmel néztem meg bizonytalanságom
tárgyát. Megvalljam-é önnek? – ez a tökéletes alak, noha a halál árnyéka megtisztította és
megszentelte, kéjesebb hatással volt rám, mint illett volna, úgy éreztem, e nyugalom annyira
hasonlít az álomra, hogy az ember akár össze is tévesztheti. Megfeledkeztem róla, hogy
gyászszertartás végett jöttem ide, azt képzeltem, ifjú férj vagyok, belépek a menyasszony
szobájába, s ő szemérmesen elrejtőzik előlem, és nem akarja, hogy meglássam. Háborodott
fájdalmamban, bódult örömömben, félelmemben és gyönyörömben reszketve, odahajoltam
hozzá, megfogtam a lepel sarkát; szép lassan, lélegzetvisszafojtva, hogy fel ne ébresszem,
felemeltem. Ereim olyan erősen lüktettek, hogy úgy éreztem, a vér süvölt a halántékomban, a
homlokomról úgy patakzott a verejték, mintha márványlapot emeltem volna fel. Valóban
Chiarimonda volt az, mégpedig pontosan olyan, amilyennek a templomban láttam a
felszentelésemkor; ugyanolyan bájos volt, nála még a halál is csupán a kacérság
fegyverszertárába tartozott. Arcának sápadt színe, ajkának halvány rózsaszínje, hosszú,
lehunyt pillája, melynek barna rojtjai kiemelkedtek a fehérségből, mélabúsan erényes és
kimondhatatlanul csábos, töprengő szenvedést írt az arcára; hosszú kibomlott haja, melyben
még mindig ott kéklett pár szál apró virág, párnául szolgált fejének. fürtjei eltakarták
mezítelen vállát; az ostyánál tisztább, áttetszőbb, szép keze olyan ájtatos nyugalomban és
néma imádságban volt összekulcsolva mintegy ellensúlyozva azt, hogy még a halálban is
olyan kacér volt tökéletesen kerekded és tükörsima, elefántcsontszerű, mezítelen karja,
melyről a gyöngy karkötőket nem húzták le. Hosszan merengve, némán bámultam, és minél
tovább néztem annál kevésbé tudtam elhinni, hogy az élet mindörökre elszállt e szép testből.
Nem tudom illúzió volt-e vagy a lámpa visszfénye, de az ember azt hihette, hogy e fénytelen
sápadtság alatt újra keringeni kezd a vére; pedig továbbra is teljesen mozdulatlanul feküdt.
Könnyedén a karjához értem; hideg volt, de semmivel sem hidegebb, mint a keze azon a
napon, amikor a templomajtóban hozzáért az enyémhez. Visszahúzódtam, fölébe hajoltam és
hagytam, hogy könnyeim langyos harmatja az arcára peregjen. Ó, micsoda keserű
kétségbeesés és tehetetlenség! Micsoda haláltusa volt ez a virrasztás! Szerettem volna
marokra fogni a saját életemet, és neki adni, ráfújni jeges tetemére az engem mardosó lángot.
Telt-múlt az éjszaka, éreztem, hogy közeleg az örök elválás pillanata, nem tudtam megtagadni
magamtól azt a szomorú és végső gyengédséget, hogy meg ne csókoljam annak a lénynek a
halott ajkát, akit mélységes szerelemmel szerettem. És csoda történt! Leheletemre gyenge
lehelet válaszolt, Chiarimonda ajka felelt az enyémnek: a szeme kinyílt, némi fény tért vissza
bele, Chiarimonda sóhajtott, széttárta a karját, és elmondhatatlan rajongással fűzte a nyakam
köré.
– Jaj, te vagy az, Romualdo? – szólalt meg epekedő és szelíd hangon, mint amikor a
hárfa utoljára megrezdül. – Hát mit csinálsz? Oly sokáig vártam reád, hogy immár halott
vagyok; de mostantól fogva jegyesek vagyunk, meglátogathatlak és elmehetek hozzád. Isten
áldjon, Romualdo, isten áldjon! szeretlek; csak ennyit akartam mondani neked, visszaadom
neked az életet, amelyet egy percre visszacsaltál belém a csókoddal; a mielőbbi viszontlátásra.
Feje hátrahanyatlott, de karja még mindig átölelt mintha vissza akarna tartani. Vad
forgószél tépte fel az ablakot és rontott be a szobába; a fehér rózsa utolsó szirma pár pillanatig
libegett még a száron, azután levált és kirepült a nyitott ablakon, magával vitte Chiarimonda
lelkét. A lámpa kialudt, én ájultan zuhantam a szép tetem keblére.
Amikor magamhoz tértem, az ágyamon feküdtem, kis plébániai szobámban az előző pap
vén kutyája nyaldosta a takaróra tett kezem. Barbara vénasszonyos reszkedelemben toporgott
a szobában, fiókokat húzott ki vagy tolt be, porokat kevergetett a poharakban. Amint
meglátta, hogy kinyitottam a szemem, felkiáltott örömében, a kutya vakkantott és csóválta a
farkát; de olyan gyenge voltam, hogy mukkanni és moccanni sem tudtam. Mint utóbb
megtudtam: három napig feküdtem így, csupán enyhe pihegésem mutatta, hogy élek. Ez a
három nap kiesett az életemből, és nem tudom hol bolyongtak a gondolataim ez alatt az idő
alatt; semmilyen emlékem sem maradt róla. Barbara elmesélte, hogy ugyanaz a rézbőrű férfi,
aki előző éjszaka értem jött, hozott haza reggel zárt hordágyon, és tüstént vissza is fordult.
Amint össze tudtam szedni a gondolataimat, sorra felidéztem magamban a végzetes éjszaka
eseményeit. Eleinte azt gondoltam, hogy valamilyen varázslat játékszere voltam; ezt a
feltevést azonban nagyon is valóságos, kézzelfogható események cáfolták. Nem hihettem,
hogy álmodtam, hiszen Barbara éppúgy látta a két fekete lovas férfit, mint én, és pontosan
elmondta, milyen ruhát viselt, hogyan viselkedett. A környéken azonban senki sem tudott
olyan kastélyról, amelyre ráillett volna annak a palotának a leírása, ahol viszontláttam
Chiarimondát.
Egy reggel Serapion atya toppant be. Barbara értesítette, hogy beteg vagyok, ő pedig
lóhalálában idesietett. Noha sietsége arról tanúskodott, hogy kedvel és érdekli a sorsom, a
látogatása nem szerzett olyan örömet, mint amilyet szereznie kellett volna. Serapion apát
tekintetében volt valami kellemetlen keménység és kíváncsiság. Zavartnak és bűnösnek
éreztem magam előtte. Ő pedig mindjárt észrevette lelki gyötrelmeimet, és én haragudtam rá
éleslátásáért.
Álnokul édeskés hangon érdeklődött hogylétem felől, s közben úgy szegezte rám sárga
oroszlánpupilláját, mint aki tekintetével a lelkem legmélyére akar hatolni ezető nélkül, mintha
az újság éppen abban a pillanatban jutott volna eszébe, és félne, hogy később megfeledkezik
róla, tiszta, de reszketeg hangján, amely úgy csengett a fülembe, mint az utolsó ítélet harsonái,
a következőket mondotta:
– A hírhedt Chiarimonda kurtizán nemrég halt meg egy nyolc nap és nyolc éjszaka tartó
orgia után. Pokolian nagyszerű volt. Megismételték Balthazár és Kleopátra lakomáinak
kicsapongásait. Micsoda időket élünk, Istenem uram! A vendégeket rézbőrű, ismeretlen
nyelvet beszélő rabszolgák látták el, akik szerintem mind démonok voltak; a legalantasabbnak
a libériája is beillett volna császári díszruhának. Erről a Chiarimondáról mindig is különös
történetek keringtek, minden szeretője nyomorúságos vagy erőszakos halállal végezte. Azt
rebesgették róla, hogy vérszopó, hogy női vámpír; én azonban azt hiszem, maga Belzebub
volt.
Elhallgatott, figyelmesebben nézett, mint valaha, látni akarta, milyen hatással van rám az
elbeszélése. Amikor Chiarimonda nevét és halálhírét meghallottam, nem tudtam uralkodni
magamon, egyrészt iszonyú fájdalmat okozott különös egybeesése azzal az éjszakai jelenettel,
amelynek tanúja voltam, másrészt önmagában véve is zavart és rémületet éreztem, ami meg is
látszott az arcomon, bárhogyan próbáltam leplezni. Serapion nyugtalan és szigorú tekintetet
vetett rám.
– Kedves fiam, figyelmeztetnem kell önt, a szakadék szélén áll, vigyázzon, bele ne
essék. A Sátánnak hosszú karmai vannak, a sír nem mindig megbízható, Chiarimonda sírkövét
hármas pecséttel kellene lezárni; hiszen, ha hihetünk a szóbeszédnek, nem először hal meg.
Isten óvja önt, Romualdo! – mondta.
E szavak után Serapion lassú léptekkel az ajtóhoz ment, többé nem láttam; hamarosan
visszaindult S...-be.
Teljesen felépültem, újra gyakoroltam szokásos foglalatosságaimat. Chiarimonda emléke
meg az öreg apát szavai állandóan a fejemben jártak; semmiféle különleges esemény nem
igazolta azonban Serapion gyászos jóslatát, már-már kezdtem azt hinni, hogy aggályai és az
én félelmeim túlzottak voltak; 'de egy éjszaka álmot láttam. Alig tapasztottam ajkam az álom
kelyhére, hallom, amint fellebben az ágyfüggönyöm, azután a gyűrűk csikorgása közepette
félrehúzódik; hirtelen felkönyököltem, női alak állt előttem. Tüstént felismertem
Chiarimondát. Olyasforma lámpa volt nála, mint amilyet a sírokra szoktak tenni, a fénye
valósággal átvilágította hosszú, rózsaszín ujjait, s ez a szín alig észlelhető fokozatossággal
ment át mezítelen karjának opálos tejfehérségébe. Minden öltözéke az a gyolcs szemfedő volt,
amely díszravatalán beborította; mint aki szégyelli magát hiányos öltözéke miatt, a kebléhez
szorította a redős kelmét, persze ezzel nem sokat ért, mert pici volt a keze; olyan volt a bőre,
hogy a lámpa gyér fényében összemosódott a vászonnal. A testének körvonalait kirajzoló
finom kelmébe burkolva, fürdőző nő antik szobrára emlékeztetett inkább, semmint élő
asszonyra. Akár halott, akár élő, akár szobor, akár asszony, árny vagy hús-vér test, szépsége
változatlan volt; csupán szembogarának zöld ragyogása homályosult el kissé, és hajdan oly
pirosló ajka fakult majdnem olyan halvány és gyengéd rózsaszínűre, mint az arca. A kis kék
virágok, amelyeket a hajában láttam, mind elszáradtak, és csaknem minden szirmuk elhullott;
ettől azonban még mindig bájos volt, olyan bájos, hogy meg sem rettentem tőle, noha a
kaland különös, a mód pedig, ahogyan a szobámba lépett, felfoghatatlan volt.
A lámpást az asztalra tette, és az ágyam lábához ült. Azután hozzám hajolt, és azon az
ezüstös és bársonyos hangon, amelyet csakis tőle hallottam eddig, azt mondta:
– Megvárattalak, kedves Romualdóm, bizonyára azt hitted, hogy elfelejtettelek. De
nagyon messziről jövök, olyan helyről, ahonnan még soha senki sem tért vissza; ahonnan én
jövök, ott nincsen sem hold, sem nap; csupán űr és árny; sem út sem ösvény; sem föld,
amelyen járhatnánk, sem levegő, amelyben szárnyalhatnánk; és én mégis itt vagyok, mert a
szerelem erősebb a halálnál és diadalmaskodik felette. Ó, milyen komor arcokat és milyen
szörnyű dolgokat láttam idejövet! Hatalmas akaraterővel e világra visszatért lelkem mit
szenvedett, míg sikerült megtalálnia és újra birtokba vennie porhüvelyét! Milyen nagy
erőfeszítésembe került felemelni a kőlapot, amellyel befedtek! Nézd, hogy összezúztam
szegény kezem. Csókold meg, szerelmem, attól meggyógyul. – És egymás után az ajkamhoz
illesztette két hideg tenyerét; én meg is csókoltam több ízben, ő pedig leírhatatlan, cinkos
pillantásokat vetett rám.
Szégyenkezve vallom meg, hogy teljesen megfeledkeztem Serapion atya intéséről és
viselt tisztemről. Ellenállás nélkül, az első rohamra megadtam magam. Meg sem próbáltam
küzdeni a kísértés ellen; Chiarimonda üde bőre átjárta az enyémet, éreztem; egész testemen
kéjes borzongás futott át. Szegény gyermek! Bármilyennek láttam is, képtelen voltam elhinni,
hogy démon; legalábbis nem látszott annak, a Sátán soha ilyen jól nem álcázta karmait és
szarvát. A lábát maga alá húzva kuporodott az ágyam szélére, hányavetien kacér testtartásban.
Kis kezével olykor beletúrt a hajamba, fürtjeimet csigákba rendezte, mint aki új frizurát
próbálgat az arcomhoz. Én pedig bűnös egyetértéssel hagytam, hadd csinálja, s ő közben
elbővülően csacsogott. Meg kell jegyeznem: az igazán különös kaland egy cseppet sem lepett
meg, és ahogyan az ember ábrándjaiban könnyedén egyszerűnek hiszi a legfurcsább
eseményeket, az volt a benyomásom, hogy mi sem természetesebb ennél.
– Sokkal régebben szerettelek, mintsem megláttalak, drága Romualdóm, mindenütt téged
kerestelek. Te voltál az álmom, és éppen a végzetes percben pillantottalak meg a templomban;
gondoltam magamban: "Ő az!" Rád vetett tekintetembe belesűrítettem egész szerelmemet,
amit addig, akkor éreztem irántad és fogok érezni ezután; attól a tekintettől elkárhozott volna
egy bíboros, egész udvara szeme láttára a lábam elé omolt volna egy király. Téged azonban
hidegen hagyott, jobban szeretted Istenedet, mint engem! Ó, milyen féltékeny vagyok Istenre,
akit jobban szerettél, mint engem és akit még most is jobban szeretsz! Én boldogtalan, milyen
boldogtalan vagyok! Sohasem lesz egyedül enyém a szíved, enyém, akit a csókoddal
feltámasztottál, a halott Chiarimondáé, aki sírok kapuját töri fel érted, és aki eljött hozzád,
hogy neked szentelje az életét, amelyet csak azért vett vissza, hogy téged boldoggá tegyen!
Szavait mámorító simogatással kísérte, s én testileg-telkileg annyira elzsibbadtam tőle,
hogy meg akarván őt vigasztalni, szörnyű istenkáromlásra vetemedtem, azt mondtam neki,
ugyanúgy szeretem őt, mint Istent.
A szeme felragyogott, úgy csillogott, mint a drágakő.
– Igaz ez?! Csakugyan igaz! Ugyanúgy, mint Istent! – ujjongott, és gyönyörű karjával
átölelt. – Ha igaz, velem fogsz jönni, követni fogsz, ahová én akarom. Itt hagyod otromba
fekete ruhádat. Te leszel a legbüszkébb, a legirigyeltebb lovag, a szeretőm leszel. Annak a
Chiarimondának leszel a világ előtt a szeretője, aki egy pápát utasított vissza, ez már igen! Ó,
milyen boldogok leszünk, milyen aranyos életünk lesz! Mikor indulunk, jóuram?
– Holnap! Holnap! – kiáltottam eszebódultan.
– Nem bánom, legyen holnap! – folytatta. – Legalább lesz időm átöltözni, mert ez a ruha
kissé hiányos, ebben igazán nem utazhatom. Meg aztán értesítenem kell az embereimet, akik
valóban halottnak hisznek, és amennyire csak tőlük telik, gyászolnak. Mindent előkészítek,
pénzt, ruhát, hintókat; holnap ilyenkor érted jövök. Isten veled, édes lelkem.
Ezzel röpke csókot lehelt a homlokomra. A lámpa kialudt, a függönyök összehúzódtak,
többé semmit sem láttam: ólmos, álomtalan álom nehezedett rám és tartott másnapig
letaglózva. Később keltem, mint szoktam, egész nap kísértett a különös látomás emléke; nagy
nehezen sikerült meggyőznöm magam, hogy csupán túlfűtött képzeletem ködképe volt. Az
érzések azonban elevenek voltak, nehezen tudtam elhinni, hogy ne lettek volna valóságosak,
és bizony nem mondhatom, hogy cseppet sem féltem arra gondolván: mi lesz most, pedig
lefekvés előtt fohászkodtam Istenhez, tartsa távol tőlem a bűnös gondolatokat, és óvja álmom
ártatlanságát.
Hamarosan mélyen elaludtam, az álmom folytatódott. A függöny fellebbent, és én
megpillantottam Chiarimondát, nem úgy, mint előző nap, nem sápadozott halvány
szemfedőjében, és az arcát nem éktelenítették a halál lila foltjai, vidám, fürge és csinos volt,
csodálatos, aranypaszománttal díszített zöld bársony útiruhát viselt, amelyet oldalt feltűzött, s
amely alól kilátszott selyemszoknyája. Szőke haja szép nagy göndör fürtökben omlott alá
szeszélyes vonalú, fehér tollakkal díszített, széles karimájú fekete nemezkalapja alól; kezében
kis korbács volt, aranysíppal a végén. Gyengéden hozzám ért, és azt mondta:
– Né! maga hétalvó, hát így készül az útra! Azt hittem, már talpon találom. Tüstént
keljen fel, nincs vesztegetni való időnk. – És én kiugrottam az ágyból.
– Gyerünk, öltözzék, máris indulunk – mondotta, és egy kis csomagra mutatott, amelyet
magával hozott. – A lovak türelmetlenkednek, rágják a zablájukat a kapuban. Már
tízmérföldnyire kellene lennünk innét.
Kapkodva kezdtem öltözni, ő maga adogatta a ruhadarabokat, fel-felkacagott
ügyetlenségemen, és ha valamit elvétettem, megmondta, mi mire való. Megfésülte a hajamat,
és amikor kész volt vele, kis, velencei kristályból készült, sodronyzománccal keretezett
zsebtükröt nyújtott át, és azt kérdezte:
 – Nos, milyennek találod magad? Felvennél a szolgálatodba szobainasnak?
Teljesen megváltoztam, nem ismertem magamra. Éppen úgy nem hasonlítottam
önmagamra, mint a kész szobor a kőtömbre. Régi alakom mintha csupán a tükörben
kirajzolódónak a durva vázlata lett volna. Szép voltam, hiúságomat legyezgette ez az
átváltozás. A csinos ruházat, a gazdagon hímzett kabátka más embert csinált belőlem, nem
győztem csodálni e néhány rőfnyi jól szabott kelme hatalmát. Öltözékem jellege teljes
valómat átjárta, alig tíz perc alatt meglehetősen hiú lettem.
Néhányszor körbejártam a szobát, hogy hozzászokjam az új helyzethez. Chiarimonda
anyás cinkossággal nézett, és rendkívül elégedettnek látszott művével.
– Elég a játszadozásból; indulás, kedves Romualdóm! Messzire megyünk, sohasem
érünk oda. – Kézen fogott és elvonszolt. Minden ajtó kinyílt előtte, amint hozzáért, úgy
haladtunk el a kutya előtt, hogy nem ébresztettük fel.
A kapu előtt Margheritone várt ránk; az a lovász, aki egyszer már elkísért három
ugyanolyan fekete lovat tartott a gyeplőjénél fogva, mint amilyenek az előzőek voltak,
egyiket nekem, a másikat magának, a harmadikat pedig Chiarimondának. A lovak spanyol
eredetűek lehettek, és bizonyára a zefírrel fedeztetett kancáktól születtek, mert szélsebesen
száguldottak, a hold, amely indulásunkkor felkelt, hogy világítson nekünk, úgy forgott az
égen, mint szekérről levált kerék; láttuk, amint tőlünk jobbra fáról fára ugrál, azután pihegve
kullog utánunk. Hamarosan síkságra értünk, ahol egy facsoport mellett négy telivér húzta
hintó várt ránk; beültünk, a hajtók elképesztő vágtában indították el. Egyik karomat
Chiarimonda derekára tettem, és egyik kezét az enyémbe szorítottam; fejét a vállamra
hajtotta, félig csupasz keble a karomhoz ért. Sohasem éreztem ilyen eleven boldogságot. E
pillanatban mindenről megfeledkeztem, legalább úgy nem emlékeztem rá, hogy pap vagyok,
mint arra, hogy mit csináltam anyám szíve alatt, olyan hatalmasan lenyűgözött a gonosz
szellem. Ettől az éjszakától fogva jellemem valamiképpen megkettőződött, két ember élt
bennem, az egyik nem ismerte a másikat. Hol papnak képzeltem magam, aki minden éjjel azt
álmodja, hogy nemesúr, hol pedig nemesúrnak, aki azt álmodja, hogy pap. Már nem tudtam
megkülönböztetni az álmot az ébrenléttől, és nem tudtam, hol kezdődik a valóság és hol
végződik az ábránd. Az öntelt és szabados ifiúr kigúnyolta a papot, a pap gyűlölte az ifiúr
kicsapongásait. Kettős életemet legjobban két egymásba helyezett, összegabalyodott, de
egymáshoz nem érő spirálissal lehetne jellemezni. Azt hiszem, e furcsa helyzet ellenére
egyetlen percig sem gondoltam arra, hogy megbolondultam. Mindig is nagyon világosan
érzékeltem két életem eseményeit. Azért volt egy képtelen tény, amit nem tudtam felfogni:
ugyanaz az éntudat két egymástól gyökeresen eltérő emberben létezett. Ezt az anomáliát
figyelmen kívül hagytam, akár a kis ... falucska papjának hittem magam, akár il signor
Romualdónak, Chiarimonda címzetes szeretőjének.
Annyi mindenesetre bizonyos, hogy Velencében voltam, legalábbis azt hittem, ott
vagyok; még nem nagyon tudtam eligazodni, mi volt az ábránd és mi a valóság ebben a furcsa
kalandban: A Canaleión laktunk, hatalmas márványpalotában, amely tele volt freskókkal és
szobrokkal, Chiarimonda hálószobájában két Tiziano pompázott a művész virágkorából,
szóval akár királyi palota is lehetett volna. Mindkettőnknek külön gondolánk és saját libériájú
barkarolánk, muzsikaszobánk, költőnk volt. Chiarimonda nagystílűen élt, természetében volt
valami a Kleopátráéból. Én úgy viselkedtem, mint egy hercegfi, oly fennhéjázó voltam,
mintha a tizenkét apostol vagy a velencei köztársaság négy evangelista családjának
valamelyikéből származnék; eszembe sem jutott volna kitérni, hogy utat engedjek a dózsénak,
alig hiszem, hogy az égből lepottyant Sátán óta valaki is gőgösebb és pimaszabb lehetett
nálam. A Ridottóba jártam, veszettül játszottam. A legjobb nagyvilági társaságban
forgolódtam tönkrement családok sarjai, színésznők, gazemberek, élősködők és krakélerek
társaságában. E kicsapongó élet közepette azonban hű maradtam Chiarimondához. Esztelenül
szerettem. Ő még a csömört is legyőzte, az állhatatlanságot is megfékezte volna. Chiarimonda
birtokában az embernek húsz szeretője volt, övé volt az összes nő, annyira simulékony,
változatos és önmagától eltérő volt; valóságos kaméleon! Saját magával kárhoztatta
hűtlenségre az embert, tökéletesen el tudta játszani annak a hölgynek a jellemét, a
viselkedését, a szépségét, aki tetszhetett nekem. Százszorosan viszonozta szerelmemet, hiába
tették neki a jobbnál jobb ajánlatokat az ifjú patríciusok, de még a Tízek tanácsának öregjei is.
Egy Foscari odáig ment, hogy feleségül akarta venni; de ő mindenkit visszautasított. Volt elég
aranya; már csak szerelemre vágyott, ifjú, tiszta szerelemre, amelyet ő ébresztett, és amely az
első és az utolsó lesz egyben. Tökéletesen boldog lettem volna, ha nincs egy minden éjjel
visszatérő, átkozott lidércálmom, amelyben falusi papnak képzeltem magam, aki sanyargatja
magát, és nappali tobzódásai miatt vezekel. Megnyugtatott, hogy mindig mellettem van
Chiarimonda, így aztán már az is alig jutott eszembe, milyen különös módon ismerkedtem
meg vele. Amit azonban Serapion atya mondott, olykor eszembe jutott és bizony kissé
nyugtalanított.
Egy ideje Chiarimonda egészsége nem volt a régi! Az arcszíne napról napra
halványodott. Orvosokat hívattunk, halvány sejtelmük sem volt a betegségéről, nem is tudtak
mit kezdeni vele. Felírtak néhány jelentéktelen gyógyszert, és soha többé nem jöttek el.
Chiarimonda azonban szemlátomást egyre sápadtabb és egyre hidegebb lett. Már majdnem
olyan fehér és halott volt, mint azon a nevezetes éjszakán, az ismeretlen kastélyban. Kétségbe
voltam esve, hogy a szemem láttára pusztul el szép lassan. Meghatotta a fájdalmam,
gyengéden és szomorúan mosolygott rám, azoknak az embereknek a végzetes mosolyával,
akik tudják, hogy meg fognak halni.
Egy reggel az ágya mellett ültem, egy asztalkán hozattam be a reggelim, egyetlen percre
sem akartam magára hagyni. Amint valamilyen gyümölcsöt vágtam ketté, véletlenül elég
mély sebet ejtettem az ujjamon. Bíborszín patakokban tüstént kibuggyant belőle a vér, néhány
csepp Chiarimondára fröccsent. A szeme felcsillant, arcára olyan vad öröm ült ki, amilyet
még sohasem láttam nála. Állatias ügyességgel kiugrott az ágyból, majom- vagy
macskaügyességgel, a sebemre vetette magát, és elmondhatatlanul kéjes arckifejezéssel szívni
kezdte. Apró kortyokban, lassan és átszellemülten nyelte a vért, mint valami ínyenc, aki jerezi
vagy szirakuzai bort ízlelget; pilláját félig leeresztette, zöld szembogarának kerek pupillája
elkeskenyedett. Időnként abbahagyta, és megcsókolta a kezem, azután ajkát újra rányomta a
seb két szélére, és megpróbált még néhány vörös cseppet kisajtolni belőle. Amikor látta, hogy
több vér nem jön, párásan csillogó szemmel felállt, rózsásabb volt, mint a májusi hajnal, az
arca kitelt, a keze langyos és nyirkos lett, egy szó, mint száz, szebb volt, mint valaha, és
tökéletes egészségnek örvendett.
– Nem halok meg! Nem halok meg! – hajtogatta félőrülten örömében, és a nyakamba
csimpaszkodott. – Még sokáig szerethetlek. Az életem a tiédben lakozik és egész lényem
belőled származik. Gazdag és nemes véred néhány cseppje értékesebb és hatásosabb, mint a
világ minden elixírje, és visszaadta az életemet.
Ez a jelenet sokáig foglalkoztatott, és különös kétségeket támasztott Chiarimondával
kapcsolatban, s még aznap este, amint az álmom visszavitt a plébániára, Serapion apátot
komorabbnak és gondterhesebbnek láttam, mint valaha. Figyelmesen végigmért, és azt
mondta:
– Ön nem elégszik meg azzal, hogy elveszejtette a lelkét, most el akarja veszejteni a
testét is. Szerencsétlen ifjú barátom, micsoda csapdába esett!
Rendkívüli benyomást tett rám az a hangsúly, amellyel e néhány szót kiejtette,
elevenembe vágott, rossz érzésem mégis hamarosan elpárolgott, ezernyi más gond űzte ki a
fejemből. Egy napon azonban láttam a tükrömben, amelynek álnok helyzetét Chiarimonda
nem vette észre, hogy valamilyen port tesz a fűszerezett boromba, melyet rendszerint étkezés
után készített nekem. Elfogadtam a kupát, úgy tettem mint aki belekóstol, azután letettem egy
bútorra, hogy majd később, amidőn kedvem támad megiszom és amikor az én szépségem
háttal állt nekem, kihasználtam az alkalmat, és az asztal alá öntöttem tartalmát; azután
visszavonultam a szobámba, és lefeküdtem, feltett szándékom volt, hogy nem alszom, és így
megtudom, mi lesz ebből. Nem kellett sokáig várnom; Chiarimonda hálóköntösben jött be
hozzám, levetette fátylait, és mellém heveredett az ágyban. Amikor meggyőződött róla, hogy
valóban alszom, lecsupaszította a karomat, a hajából aranytűt húzott ki; azután alig hallhatóan
suttogott:
– Egy cseppecskét, csak egy icipici vörös cseppet, csak egyet a tűmre!... Hiszen, ha még
szeretsz, nem szabad meghalnom... Ó, szegény szerelmem! Meg fogom inni gyönyörűséges
skarlátpiros véred. Aludj, egyetlenem; aludj én istenem, én gyermekem; nem okozok neked
fájdalmat, csak annyit veszek el az életedből, amennyi ahhoz kell; hogy ki ne hunyjon az
enyém. Ha nem szeretnélek annyira, mi sem lenne könnyebb, mint szeretőket tartani, akiknek
kiszipolyoznám az ereit; de amióta téged ismerlek, mindenkitől iszonyodom... Ó, milyen szép
ez a kar! milyen kerekded! milyen fehér! Sosem merem megszúrni ezt a szép kék eret. – És
ahogyan beszélt, sírt, éreztem, amint könnyei a kezében tartott karomra hullanak. Végül
mégis rászánta magát, parányi sebet ejtett a tűjével, és szívni kezdte a belőle kibuggyanó vért.
Épp csak néhány cseppet ivott, akkor mégis megijedt, hogy kiment, bedörzsölte a sebet
valamilyen kenőccsel, amely tüstént behegesztette, azután keskeny szalagocskával gondosan
körültekerte a karomat.
Többé semmi kétségem nem lehetett, Serapion atyának igaza volt. E bizonyosság
ellenére sem tudtam nem szeretni Chiarimondát, és szívesen adtam volna neki annyi vért,
amennyire csalóka életének fenntartásához csak szüksége van. Egyébként nem ijedtem meg
túlságosan; az asszony kezeskedett a vámpírért; amit láttam és hallottam, tökéletesen
megnyugtatott; akkor még csak úgy duzzadtak az ereim, nem merültek volna ki egyhamar, és
én nem álltam le alkudozni életem egy-egy cseppjéért. Legszívesebben magam nyitottam
volna fel csuklómat, mondván: "Igyál! hadd szűrődjék be véremmel szerelmem a testedbe!"
Egy árva szót sem szóltam az álomporról, amelyet a serlegembe szórt, sem a tűről, a
legtökéletesebb egyetértésben éltünk. Papi aggályoskodásom azonban nőttön-nőtt, és már nem
is tudtam, milyen újabb önsanyargatást eszelhetnék ki, hogy megfékezzem és lehűtsem a
testemet. Noha ezek a látomások mind önkéntelenek voltak, és nekem semmi közöm sem volt
hozzájuk, mégsem mertem többé Krisztushoz érni, olyan mocskosnak éreztem a kezem és
olyan tisztátalannak a valóságos vagy álmodott tivornyáktól megfertőzött gondolataimat.
Mindent megtettem, hogy vissza ne zuhanjak ezekbe a gyötrő hallucinációkba, megpróbáltam
nem aludni, ujjaimmal támasztottam a szemhéjamat, a fal mellett ácsorogtam, minden
erőmmel harcoltam, hogy el ne szunnyadjak; az álom azonban hamarosan elnehezítette
pilláimat, beláttam, hogy küzdelmem hasztalan, csüggedten és fásultan engedtem el hát
magam, az ár visszasodort az álnok partokra. Serapion egyre keményebben dorgált, szigorúan
a szememre vetette, milyen puhány és milyen erőtlen vagyok. Egy napon izgatottabb voltam,
mint máskor, azt mondta az apát:
– Egyetlen módon szabadulhat meg ettől a megszállottságtól, és noha a módszer
szélsőséges, mégis ezt kell alkalmaznunk: ha nagy a baj, legyen erős az orvosság. Tudom,
hová temették Chiarimondát; ki kell hantolnunk, látnia kell, milyen szánalmas állapotban van
az ön szerelmetes hölgye; akkor nem fogja el többé a kísértés, hogy elveszejtse a lelkét egy
undok, féregrágta, már-már porrá hulló tetemért; egészen bizonyos, hogy magába fog szállni.
Annyira belefáradtam ebbe a kettős életbe, hogy beleegyeztem; egyszer s mindenkorra
meg akartam győződni róla, ki az ábrándok rabja, a pap vagy a nemesúr, el voltam rá
készülve, hogy gyilkolok a bennem lakozó két férfi egyikének vagy másikának javára, akár
mind a kettőt hajlandó voltam megölni, mert ezt az életet nem folytathattam. Serapion atya
magához vett egy csákányt, egy emelőt meg egy lámpást, és éjfélkor elindultunk a ?-i temető
felé, amelynek pontosan ismerte fekvését és helyét. Miután a lámpás tompa fényét rávetettük
több sírfeliratra, végre a magas fű rejtekében rátaláltunk egy moh- és gazlepte kőre, melyen ki
tudtuk betűzni a felirat elejét:
 
Itt nyugszik Chiarimonda
Éltében
A világ legszebb asszonya
 
– Ez az – jelentette ki Serapion, a földre tette a lámpát, az emelőt a kő hasadékába
csúsztatta és feszegetni kezdte. A kő engedett, ekkor az abbé a csákányt vette munkába.
Én csak néztem, amint serénykedik, sötétebben és némábban, mint maga az éj; ő pedig
gyászos munkája fölé görnyedve, verejtékben fürdött, lihegett kapkodó lélegzése s haldokló
hörgésére emlékeztetett. Különös látvány volt, a külső szemlélő inkább nézett volna
bennünket sírgyalázónak és koporsófosztogatónak, semmint Isten szolgáinak. Serapion
buzgalmában volt valami ádáz vadság, s ettő1 inkább hasonlított démonra, semmint apostolra
vagy angyalra, a lámpa fényében élesen kirajzolódó arca korántsem volt megnyugtató.
Éreztem, amint tagjaimon jeges verejték gyöngyözik, a hajam fájdalmasan égnek állt a
fejemen; lelkem legrejtettebb zugában elvetemült szentségtörésnek tartottam a szigorú
Serapion cselekedetét, és azt kívántam, hogy a felettünk súlyosan gomolygó sötét fellegek
közül tűzcsóva csapjon ki és égesse porrá. A ciprusokon kushadó baglyokat nyugtalanította a
lámpás fénye, alászálltak, és poros szárnyaikkal. nehézkesen csapkodták üvegét, közben
panaszosan huhogtak; a távolban rókák ugattak, ezernyi kísérteties zaj háborította a csendet.
Végre Serapion csákánya a koporsóba ütközött, amelynek deszkája tompán zengve
visszhangzott, olyan hátborzongató volt, mint a megbolygatott űr dübörgése; felemelte a
koporsó fedelét, megpillantottam Chiarimondét, sápadt volt, mint a márvány, a keze
összekulcsolva; fehér szemfedője redőtlenül borult rá fejétől a lábáig. Pici vörös csepp
csillogott színtelen szája szegletében, mint egy szál rózsa. Serapion, amint megpillantotta,
dühbe gurult:
– Na, most megvagy, te démon, te szemérmetlen kurtizán, te vér- és aranyhabzsoló! – és
szentelt vizet hintett a holttestre meg a koporsóra, azután a szentelőjével keresztet vetett rá.
Szegény Chiarimonda, alighogy hozzáért a szent harmat, szép teste porrá hullott; nem maradt
belőle más, mint fertelmes hamurakás és félig elszenesedett csonthalom.
– Ez hát az ön szeretője, Romualdo úr – mennydörögte kíméletlenül a pap, e szánalmas
maradványokra mutatva –, akar-e még ezután is a Lidón vagy Fusinában sétálni ezzel a
szépséggel?
Lehajtottam a fejem; minden összeomlott bennem. Visszamentem a plébániámra, és
Romualdo úr, Chiarimonda szeretője elvált a szegény paptól, akinek oly hosszú ideig volt
különös társa. Igen ám, de a következő éjjel viszontláttam Chiarimondát; mint első
alkalommal a templom kapujában, azt mondta:
– Szerencsétlen, mit csináltál, te szerencsétlen?! Miért hallgattál erre az ostoba papra?
Hát nem voltál boldog? És mit vétettem ellened, hogy megbolygattad szegény síromat, és
nyomorúságos elmúlásomat feltártad? Mostantól fogva testünk és lelkünk közt minden
kapcsolat megszűnik.
HANG AZ ÉJSZAKÁBAN - W. H. HODGSON, 1907

EREDETI CÍM: VOICE IN THE NIGHT, THE

Sötét, csillagtalan éjszaka volt. A Csendes-óceán északi részén teljes szélcsendbe kerültünk.
Nem tudom, hogy mi volt a pontos helyzetünk, mert egy hosszúnak tűnő, széftelen hétig
egyetlen pillanatra sem láttuk a napot, ködfelhő úszott felettünk az árboccsúcsok
magasságában, és eltakarta előlünk a környező tengert.
Mivel szél nem volt, a kormányt kikötöttük, és éjszakára egyedül maradtam fenn a
fedélzeten. A legénység, két férfi és egy fiatal fiú, a szállásukon, az orrdekk alatt aludtak; Will
pedig, a barátom, kis hajónk parancsnoka, a tatban, a hátsó kabin jobb oldalán.
A sötétben hirtelen kiáltás harsant:
– Szkúner, ahoj!
Olyan váratlanul ért a hang, hogy egy pillanatra elnémultam. És akkor újra felhangzott ez
a különös, torokból feltörő, embertelen kiáltás, ami valahonnan távolról jött a sötét tengerről:
– Szkúner, ahoj!
– Helló! – kiáltottam, mert sikerült kissé összeszedni magam. Kik vagytok? Mit akartok?
– Ne féljen – válaszolt a különös hang. Talán megérezte zavaromat. – Csak egy öreg
ember vagyok.
Furcsa volt, hogy az ember szó előtt szünetet tartott, de ebbe csak később gondoltam
bele.
– Akkor miért nem jön közelebb? – kiáltottam kicsit élesen, mert bosszantott, hogy
észrevette, megijesztett.
– Nem… tehetem. Nem volna biztonságos. Én… – És a hang elhallgatott. Csend.
– Hogy érti? – kérdeztem egyre döbbentebben. – Miért nem volna biztonságos? Hol van?
Egy pillanatig hallgatóztam, de nem érkezett válasz. És aztán a meghatározhatatlan
gyanú, hogy valami, nem tudom, mi, közeledik, hát gyorsan beléptem a kabinba az égő
lámpáért. Ugyanakkor sarkammal a dekket is megütögettem, hogy felébresszem Willt. Aztán
újra ott álltam a korlátnál, és a sárga fénysugarat a végtelen, csendes tengerre irányítottam.
Ekkor halk, elfojtott kiáltást hallottam, és csobbanást, mint amikor valaki hirtelen ereszti le a
vízbe az evezőket. De azt nem állíthatom, hogy bármit is tisztán láttam volna, bár az első
fénysugár mintha megvilágított volna valamit a víz felszínén, ami a következő pillanatban
már nem volt ott.
– Helló! – kiáltottam. – Ugyan, ne bolondozzék!
De csak a halk hang, ahogy egy csónak elevez az éjszakában. Aztán meghallottam Will
hangját:
– Mi baj, George? – Gyere ide, Will.
– Mi az? – kérdezte, és odajött hozzám.
Elmondtam, milyen furcsa dolog történt. Számos kérdést tett fel, aztán egy pillanatnyi
csend után tölcsért formált a tenyeréből és felkiáltott:
– Csónak, ahoj!
A távolból halk választ hallottunk, és társam megismételte a hívó kiáltást. Rövid csend,
aztán közeledő evezőcsapások, mire Will újra felkiáltott…
Most választ is kapott: – Oltsák el a lámpát.
– Eszembe sincs – motyogtam, de Will rám szólt, hogy engedelmeskedjem.
– Jöjjön közelebb – mondta, és az evezőcsapások folytatódtak. Aztán, amikor vagy
hatcsomónyira érhetett, újra megszűntek.
– Jöjjön közelebb! – kiáltotta Will. – Semmitől sem kell félnie a fedélzeten.
 – Megígéri, hogy nem veszi elő a lámpát?
– Mi baja van magának – törtem ki –, hogy olyan pokolian fél a lámpafénytől?
– Mert… – kezdte a hang, aztán hirtelen elhallgatott.
– Hallgass el egy pillanatra, öreg – mondta Will halkan. – Majd én beszélek vele.
Még jobban kihajolt a korlát fölé.
– Figyeljen, Mister – kezdte –, ez elég fura egy ügy, hogy csak úgy itt terem az áldott
Csendes-óceán kellős közepén. Honnan tudnánk, hogy milyen gyanús trükkre készül? Azt
mondja, hogy egyedül van… de honnan tudjuk, igazat beszél-e, ha csak egy pillantást se
vethetünk magára. És különben is, mi kifogása van a fény ellen?
Ahogy befejezte, ismét meghallottam az evezőcsapásokat és aztán a hangot, de most
távolabbról szólt, reménytelenül és végtelenül sajnálatraméltón.
– Sajnálom, nagyon sajnálom, nem kellett volna zaklatnom önöket, de éhes vagyok – és
ő is az.
A hang elhalt, aztán összevissza evezőcsapások.
– Állj! – kiáltott fel Will. – Nem akarom elzavarni. Jöjjön vissza. Eldugjuk a lámpát, ha
úgy akarja.
És felém fordult.
– Ez igazán különös ügy, de ugye, semmitől sem kell tartanunk?
– Nem – feleltem a kérdésre –, azt hiszem, a szegény ördög valahol erre szenvedhetett
hajótörést, és meghibbant.
Újra közeledtek az evezőcsapások.
– Vidd vissza a lámpást a kabinba – mondta Will, aztán a korlát fölé hajolt és
hallgatózott. Én is visszatértem mellé. Az ismeretlen vagy tizenkét yardnyira lehetett, amikor
újra megállt.
– Nem jön közelebb? – kérdezte Will nyugodt hangon. – A lámpást eltettük.
– Nem tehetem – felelt a hang. – Nem merek közelebb jönni, még fizetni sem merek
maguknak a készletekért.
– Ez rendben van – mondta Will –, szívesen adunk annyi elemózsiát, amennyit csak el
bír vinni. – És újra habozott.
Nagyon jók hozzám. A mindent megértő Isten jutalmazza meg önöket. – És rekedten
elhallgatott.
– A… a hölgy – vágott közbe Will. – Ő is…
– Ott hagytam a szigeten – jött a hang.
– Milyen szigeten? – Most én vágtam a szavába.
– A nevét nem ismerem – jött a hang. – Ó, Istenem… – És elhallgatott.
– Nem küldhetnénk csónakot a hölgyért? – Ez megint Will volt.
– Nem! – A válasz nagyon határozott volt. – Istenem! Nem! – Egy pillanatnyi csönd,
aztán úgy folytatta, mint aki szemrehányásra számít: – Nem háborgattam volna önöket, de oly
nagy a szükségünk, az ő szenvedése kínzott.
– Feledékeny vadállat vagyok! – kiáltott fel Will. – Várjon egy pillanatig, akárki is, és
azonnal hozok valamit.
Pár pillanat múlva ennivalók alatt roskadozva jelent meg újra a fedélzeten. A korlátnál
megállt.
– Nem tud idejönni, hogy átrakodjon?
– Nem. Nem merek. – És a hang olyan volt, mintha nagy erővel fojtaná vissza a
vágyakozását, mintha alig tudná tartani magát. Rádöbbentem, hogy az a szerencsétlen öreg
pokolian szenved annak a hiányától, amit Will ott tart a kezében, és valami érthetetlen félelem
mégis visszatartja attól, hogy megközelítse a szkúnerünket. És akkor az is megvilágosodott
előttem, hogy a Láthatatlan nem őrült, hanem ép elmével néz szembe valami elviselhetetlen
szörnyűséggel.
 – A fenébe is, Will – kiáltottam, és kavargó érzelmeim közül a részvét volt a legerősebb
–, hozz gyorsan egy ládát! Majd odaúsztatjuk hozzá az egészet.
Így is tettünk, és egy szigony segítségével eltoltuk a ládát, bele a sötétségbe. Egy perc
múlva felhangzott a Láthatatlan kiáltása, úgyhogy tudtuk, megkapta a küldeményt.
Egy kis idő múlva búcsút kiáltott, és olyan szívből jövően áldott meg, hogy biztos
voltam benne, lesz foganatja. Aztán hallottuk, hogy gyorsan elevez.
– Épp eléggé sietett – jegyezte meg Will, akit egy kicsit bántott a dolog.
– Várj csak – feleltem –, azt hiszem, valahogy vissza fog jönni. Nagy szüksége lehetett
erre az élelemre.
És a hölgy… – Will egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: Már régóta járok halászni,
de még sohasem volt ilyen különös esetem.
– Igen. – És én is a magyarázaton kezdtem töprengeni.
Az órák múltak, de Will mellettem maradt a fedélzeten, mert ez a kaland az ő szeméből
is kiverte az álmot.
Már majdnem három órája ültünk ott, amikor ismét evezőcsapásokat hallottunk.
Hallga! – mondta Will izgatottan. – Visszajött, ahogy gondoltam.
Az evezős közeledett, és hallottam, hogy a csapásai most erősebbek és hosszabbak. Nagy
szüksége lehetett arra az élelemre. A hajó közelében megállt, és a sötétségben újra megszólalt
a különös hang:
– Ahoj, szkúner!
Maga az? – kérdezte Will.
– Igen – felelt a hang. – Hirtelen távoztam, de nagy volt a szükség.
A hölgy? – így Will.
– A hölgy… hálás maguknak ezen a földön – de hamarosan az égben lesz hálás.
Will megpróbált válaszolni, de aztán belezavarodott, és elnémult. Én hallgattam. A fura
szünetek okán töprengtem, de a kíváncsiságom mellett az együttérzés is erős volt bennem.
A hang folytatta:
Ó meg én megbeszéltük ezt a dolgot, miközben élveztük Isten kegyességét és az
Önökét…
Will közbeszólt, de csak dadogott.
– Kérem – vágott közbe a hang –, ne becsüljék le ma éjszakai felebaráti cselekedetüket,
és higgyék el, ez Isten figyelmét sem kerülte el. – Egy teljes perc telt el, mielőtt folytatta: –
Beszéltünk arról a csapásról, amely bennünket ért. Úgy gondoltuk, anélkül halunk meg, hogy
bárkinek is beszélhetnénk erről a szörnyűségről. De az asszonyom is úgy gondolja, hogy ez a
ma éjszakai találkozás valami rendkívüli, Isten óhaja, hogy maguk is megtudják, mint
szenvedünk, mióta… mióta…
Igen? – biztatta Will halkan. Mióta az Albatros elsüllyedt.
– Úgy! – kiáltottam fel önkéntelenül. – Vagy hat hónappal ezelőtt indult Newcastle-ből
Friscóba, de azóta senki sem hallott róla!
– Igen – felelt a hang. – Óriási viharba került, árbocai eltörtek. Mire virradt, ráébredtünk,
hogy komoly léket kapott, és miután beállt a szélcsend, a matrózok mentőcsónakba szálltak,
és egy ifjú hölgyet, a menyasszonyomat meg magamat otthagytak a roncson. Amikor
távoztak, lenn voltunk a hajófenékben, a motyónkat próbáltuk összeszedni. Mire feljöttünk a
fedélzetre, már csak apró csónakokat láttunk a láthatár szélén. Ennek ellenére sem estünk
kétségbe, hanem apró tutajt készítettünk, arra rátettük, amit lehetett, ivóvizet és
hajóskétszersültet is beleértve. Aztán, mivel a hajó egyre jobban süllyedt, a tutajra szálltunk,
és ellöktük magunkat. Csak később vettük észre, hogy valamiféle áramtatba kerültünk,
úgyhogy három óra múlva maga a hajó már nem is látszott, csak a tört árbocok voltak egy
darabig kivehetők. Az este és éjszaka ködös volt, még a következő nap is, de szélcsendes.
 Négy napig úsztunk ebben a furcsa párában, míg a negyedik nap estéjén meghallottuk a
parton megtörő hullámok zaját. A hang egyre erősebb lett, úgy éjféltájt egy nagy hullám
átemelt a zátonyokon, és csendes vízre kerültünk.
Reggel hatalmas lagúnában találtuk magunkat, de ezzel alig törődtünk, mert közvetlenül
előttünk hatalmas vitorlás emelkedett ki a ködből. Térdre rogytunk, és hálát adtunk Istennek,
mert azt hittük, hogy szenvedéseink végére értünk. Ekkor még nem sejtettük, mi vár ránk. A
tutaj közelebb sodródott a hajóhoz, és felkiabáltunk, hogy vegyenek fel, de nem kaptunk
választ. Észrevettünk egy lelógó kötelet, hát felmásztam, ami elég nehezen ment, mert valami
szürkés gomba borította a kötelet és foltokban a hajó oldalát is. Odafönt láttam, hogy a
fedélzetet is nagy foltokban borítja ez a szürke penészféle – a réteg helyenként több láb vastag
volt. Abban a pillanatban azonban csak az járt az eszembe, hogy esetleg emberek vannak a
fedélzeten. Hiába kiabáltam. Felnyitottam az egyik ajtót, áporodott levegő csapott meg,
úgyhogy azonnal megéreztem, ezen a hajón nincs élőlény, és hirtelen lezártam az ajtót, mert
nagyon egyedül éreztem magam. Visszamentem a korláthoz. A kedvesem még mindig
nyugodtan ült a tutajon. Némi keresgélés után találtam egy kötélhágcsót, amit leeresztettem,
úgyhogy hamarosan mellettem állt.
Együtt jártuk be az egész hajót, de sehol nem találtunk életjelet. Az a furcsa penész néhol
még a kabinokban is foltokban nőtt, de a kedvesem azt mondta, hogy könnyen eltakaríthatjuk.
Miután az egész hajót átkutattuk, igyekeztünk a lehető legkényelmesebben
berendezkedni. Együtt kirámoltunk és éttakarítottunk két kabint, aztán az újabb kutatás ehető
készletekhez is juttatott. Hálát adtam Istennek jóságáért, különösen, miután megtaláltam az
édesvízszivattyút. A víz íze kicsit állott volt, de azért meg lehetett inni.
Napokig a fedélzeten maradtunk, ki sem mentünk a partra, minden erőnket arra
fordítottuk, hogy a hajót lakhatóvá tegyük. Már ekkor rá kellett jönnünk, hogy sorsunk nem
annyira irigylésre méltó, mert hiába vakartuk le a kabinok és a szalon faláról a penészfoltokat,
huszonnégy óra múlva újra eredeti nagyságukban jelentek meg – és az valami bizonytalan
szorongással töltött el mindkettőnket.
Nem akartuk azonban elismerni a vereségünket, hát újra munkához láttunk, de most már
nemcsak levakartuk a penészt, hanem karbolos vízzel is megsúroltuk a helyét – ugyanis egy
kannányit ebből is találtam. A hét végére azonban a penész visszajött, sőt újabb helyeken is
megjelent, mintha azzal, hogy hozzányúltunk, csak tovább terjesztettük volna a fertőzést.
A hetedik reggelen a kedvesem arra ébredt, hogy a párnáján, az arcához közel is
megjelent egy szürke folt. Felkapta a ruháit, és kirohant hozzám a konyhába, ahol épp a
reggelifőzéshez gyújtottam be.
– Gyere, John – mondta, és a kabinjába vezetett. A szürke folt láttán én is elborzadtam,
és elhatároztuk, hogy azonnal elhagyjuk a hajót, és a parton próbálunk meg táborhelyet
keresni.
Gyorsan összegyűjtöttük kis motyónkat – és közben észrevettem, hogy a penész ezt is
megtámadta; a menyasszonyom egyik sálján kis szürke csomót vettem észre. Egy szót sem
szóltam, csak a tengerbe hajítottam. A tutaj még mindig mellettünk ringatózott, de mivel nem
lehetett kormányozni, leengedtem egy mentőcsónakot, és ezzel mentünk ki a partra. Ahogy
közeledtünk, megláttam, hogy az undorító penészgomba, amelyik elűzött minket a hajóról, itt
burjánzik csak igazán. Helyenként iszonytató, hatalmas halmokká nőtt, amelyek csendesen
reszkettek. Voltak ujj formájú kinövések és lapos, veszedelmes foltok. Helyenként olyan
alakjuk volt, mint torz fáknak – és időnként az egész gonoszul megremegett.
Először úgy láttuk, nincs olyan pontja a partnak, amelyet ne borítana el ez az undorító
gomba, de később felfedeztünk egy finom fehér homok borította öblön ahol kiszálltunk.
Közelebbről nézve kiderült, hogy nem homok, de hogy mi, azt nem tudom, csak azt, hogy ott
nem él meg a gomba. Ahol nincs ez a fehér por, az egész talajt a szürke növények borítják.
 Nehéz megértetni valakivel, aki nem látta, mennyire örültünk, hogy találtunk végre egy
tiszta helyet, ahol lerakhatjuk a holminkat. Aztán visszatértünk a hajóra, hogy magunkkal
vigyünk mindent, ami hasznunkra lehet – többek között az egyik vitorlát is, amelyből két kis
sátrat eszkábáltam. Ezekben laktunk és tartottuk a készleteinket. Így aztán vagy négy hétig
minden simán ment, és nem voltunk különösebben boldogtalanok. Sőt azt is mondhatnám,
hogy boldogok voltunk – hisz együtt voltunk.
Először a kedvesem jobb hüvelykujján jelent meg a penész. Csak egy apró, kerek folt
volt, mint egy szürke anyajegy. Istenem! A szívem beleremegett a félelembe, amikor
megmutatta. Együtt tisztítottuk meg, és mostuk le karbollal és vízzel. Másnap reggel újra
megmutatta a kezét – a szürke szemölcsféleség visszatért. Egy ideig némán bámultuk
egymást, aztán, még mindig egy szó nélkül, újra elkezdtük levakarni. És akkor a kedvesem
hirtelen megszólalt:
– Mi ez a folt az arcodon, drágám? – A hangja éles volt az aggodalomtól.
Felemeltem a kezem, és megtapogattam.
– Ott, a füled mellett, ahol a haj kezdődik. – Az ujjammal hozzáértem, és megértettem.
– Először a te hüvelykujjadat – mondtam, és beleegyezett, mert félt megérteni, amíg le
nem tisztítottuk a kezét. Aztán leültünk egymás mellé, és sokáig beszéltünk másról, mert
váratlan, szörnyű gondolatok támadtak ránk. Féltünk attól, ami rosszabb, mint a halál. Azt
tervezgettük, hogy a csónakot megrakjuk élelmiszerrel és vízzel, és nekivágunk a tengernek,
de valójában tehetetlenek voltunk, és a penész már megtámadott bennünket. Úgy döntöttünk,
hogy maradunk, és csendes szívvel várjuk, hogy beteljesedjék rajtunk Isten akarata.
Eltelt egy-két, három hónap, a foltok megnőttek kissé, és újabbak is jelentkeztek. De oly
elkeseredett félelemmel harcoltunk, hogy csak lassan győzhetett le.
Néha átmerészkedtünk a hajóra készletekért. Láttuk, hogy a gomba ott egyre jobban
terjeszkedik, az egyik kinövés már embermagas volt. Elvesztettük a reményt, hogy valaha is
elhagyhatjuk a szigetet. Rájöttünk, hogy nem térhetünk vissza az egészséges emberek közé,
nem fertőzhetjük meg őket.
Ez azt is jelentette, hogy be kell osztanunk az élelmet és ivóvizet, hisz akár még hosszú
évekig is elélhetünk.
Erről jut eszembe, azt mondtam, öreg ember vagyok. Éveim számát tekintve ez nem
igaz, de… – Egy pillanatra elhallgatott, aztán nagyon gyorsan folytatta: – Ahogy mondtam,
azt tudtuk, hogy takarékoskodnunk kell az élelemmel, azt azonban nem, hogy valójában
milyen kevés maradt. Egy héttel később fedeztem fel, hogy a telinek hitt kétszersültes
dobozok mind üresek, és hogy eltekintve néhány hús– és zöldségkonzervtől, nem maradt
semmi élelmünk.
Ezek után megpróbáltam a lagúnában halászni, de nem sok sikerrel. A helyzet
reménytelennek tűnt, amíg eszembe nem jutott, hogy a nyílt tengeren próbálkozzam.
Itt fogtam néha egy-egy halat, de oly ritkán, hogy ez nem menthetett meg a fenyegető
éhségtől. Kezdtem azt hinni, hogy az éhség fog elpusztítani, nem pedig a szörnyű betegség,
amely megtámadott.
A negyedik hónap végén szörnyű felfedezést tettem. Épp a hajóról jöttem le az utolsó
adag kétszersülttel. Láttam, hogy a kedvesem a sátor ajtajában ül, és eszik valamit.
– Mi az, drágám? – kérdeztem, és partra ugrottam. Mikor azonban meghallotta a
hangomat, zavarba jött, elfordult, és a tisztás szélére dobta azt a valamit. Bennem gyanú
támadt, hát odamentem és felvettem. Egy darab szürke gomba volt.
Ahogy közeledtem felé, a kedvesem először holtsápadt, aztán rózsapiros lett. Valami
különös félelmet és szédülést éreztem.
– Drágám, drágám! – csak ennyit tudtam kinyögni. Ő azonban keserves könnyekre
fakadt. Lassan lecsillapodott, bevallotta, hogy már az előző napon kipróbálta, és hogy ízlett
neki. Megígértettem vele, hogy ilyet többet nem tesz, akárhogy mardossa is az éhség. Később
elmondta, hogy hirtelen kívánta meg a gombát, ami pedig addig csak erős undort keltett
benne.
Aznap délután furcsa nyugtalanságot éreztem, és nagyon meg is ráztak az események,
így aztán elindultam az egyik kanyargós ösvényen, amelyet a fehér, homokszerű anyag
borított, és besétáltam a gombavadonba. Már jártam erre, de most úgy elmerültem a
gondolataimban, hogy távolabb kerültem, mint eddig bármikor.
Bal oldalamon hirtelen különös, rekedt hangot hallottam. Gyorsan megfordulva láttam,
hogy egy különös formájú gombahalom mozog, úgy ingadozik, mintha önálló élete volna.
Hirtelen rádöbbentem, hogy eltorzult emberi alakra emlékeztet, és láttam, hogy egy ágszerű
kar elszakad a növény többi részétől, és megindul felém. A valami feje, egy formátlan szürke
gömb is felém fordult. Tehetetlenül álltam, és az undorító kar megérintette az arcomat. Ijedten
felkiáltottam, és visszafelé kezdtem rohanni. Édeskés ízt éreztem az ajkamon, ahol a lény
megérintett. Lenyaltam, és azonnal valami embertelen vágy töltött el. Megragadtam egy
halom gombát, aztán egyre többet tömtem a számba. Nem tudtam betelni vele. Miközben
faltam, felvillant bennem az aznap reggeli felfedezés, szörnyű bűntudat tört rám, és
visszatértem a táborunkba.
Azt hiszem, a kedvesem megérezte, mi történt, megsúgta neki a csodálatos ösztön,
amelyet a szerelem fejleszt ki. Csendes együttérzése megkönnyítette a dolgomat, és
megvallottam neki hirtelen gyengeségemet, csak az előzményekről hallgattam, mert nem
akartam megrémíteni.
De bennem megmaradt az elviselhetetlen tudat, mert biztos voltam benne, a szörny, akit
láttam, a lagúnabeli hajó egyik tengerésze volt, és tudtam, hogy nekünk is ilyen borzalmas
végünk lesz.
Ezután kerültük a szörnyű táplálékot, bár a vágy már ott volt a vérünkben. A büntetést
azonban így sem kerülhettük el, mert a rettenetes penész napról napra gyorsabban vette
birtokba szerencsétlen testünket. Semmilyen módon nem tudtuk visszaszorítani, és így mi,
akik valaha emberek voltunk… de ez is napról napra kevesebbet számít. Csak… ő valaha nő
volt, én pedig férfi!
És mindennap nehezebb ellenállni a szörnyű, kínzó éhségnek, amelyet a borzalmas
penészgomba iránt érzünk.
Egy hete ettük meg az utolsó kétszersültet, és azóta összesen három halat fogtam. Ma
éjszaka is halászni voltam, amikor a szkúnerűk idesodródott, és felkiáltottam maguknak. A
többi már tudják… és kívánom, agyóságos Isten fizesse meg, hogy ilyen felebarátian
viselkedtek két szegény számkivetettel.
Egy evezőcsapás, aztán még egy, és aztán utoljára hangzott fel a gyászos, kísérteties
hang:
– Isten velük!
– Isten vele! – kiáltottuk mi is rekedten, mert torkunk elszorult a ránk törő érzelmektől.
Körülnéztem. Már hajnalodott.
A nap felbukkant a tengerből, áthatolt a ködön, és komor fény be vonta a távolodó
csónakot. Halványan láttam, hogy valami ott bólogat az evezők között. Egy szivacsra
emlékeztetett, nagy szürke, bólogató szivacsra. Az evezők fel-le mozogtak. A csónak és az
evező is szürke volt, és egy pillanatig hiába kerestem, hol kezdődik a kéz és hol végződik az
evező. Aztán újra a fejre pillantottam. Ahogy hátrahúzta az evezőt, a fej előrebukott! Aztán
egy újabb csapás, a csónak kicsúszott a fényfoltból, és a valami bólogatva tűnt el a ködben.
 
Damokos Katalin fordítása
EGY NÉMET DIÁK KALANDJA - WASHINGTON IRVING, 1824

EREDETI CÍM: ADVENTURE OF THE GERMAN STUDENT, THE

  
A francia forradalom forrongó időszakában, egy viharos éjszakán Párizs ódon negyedein át
egy fiatal német igyekezett a lakása felé. Sűrűn villámlott, és a keskeny utcákban a
mennydörgés tompa moraja visszhangzott. Mindenekelőtt azonban úgy illik, hogy az ifjú
németről szóljak néhány szót.
Gottfried Wolfgang jó családból származó fiatalember volt. Egy ideig Göttingában
tanult, de természeténél fogva rajongó és ábrándozó lévén, csakhamar elkalandozott ama
merész és nyíltan spekulatív elméletek területére, amelyek oly gyakran vezették tévútra a
német diákokat. Visszavonult életmódja, rendkívüli szorgalma és tanulmányainak különös
jellege nemcsak a szellemét, de a testét is megviselte. A gyenge egészségű, beteges képzeletű
ifjú elvont okoskodásoknak szentelte magát a lélek lényegéről, míg végül – akárcsak
Swedenborg – a saját világa fölé egy képzelt világot épített magának. Nem tudom, miképpen,
de meggyőződésévé vált, hogy valamilyen rontás nehezedik rá, s egy rossz szellem vagy
gonosz démon azon munkálkodik, hogy tőrbe csalja és elveszejtse. Ez a gondolat kínozta
komor lelkét, és a legkellemetlenebb hatást gyakorolta rá. Révedező és borúlátó lett. Barátai
megértve, hogy valamilyen lelki kórság emészti, úgy vélték, hogy bajának legjobb orvossága
a környezetváltozás lenne, ezért Párizsba küldték, hogy a város szépségei és vidámságai
közepette fejezze be tanulmányait.
Wolfgang a forradalom kezdeti szakaszában érkezett Párizsba. A nép őrjöngése eleinte
magával ragadta rajongó lelkét, a kor politikai és filozófiai eszméi felcsigázták érdeklődését,
ám a későbbi véres események sértették-természetes érzékenységét, undort keltettek benne a
társadalommal és a világgal szemben, és még inkább arra késztették, hogy szerzetesi életet
éljen. Így hát meghúzódott a diákok birtokolta Latin negyed egyik magányos lakásában, s ott,
nem messze a Sorbonne komor falaitól, egy sötét utcában ismét elmerült kedvenc elméleteibe.
Előfordult, hogy hosszú órákat töltött a nagy párizsi könyvtárakban, az elhunyt szerzők e
katakombáiban, hogy a poros raktárakban, avítt köteteket lapozgatva elégítse ki beteges
étvágyát. Egyfajta vámpír volt, aki a halott irodalom kriptájában lakmározik.
A magányos, visszahúzódó Wolfgangnak mindazonáltal roppant tüzes természete volt,
noha szenvedélyessége egy ideig csak a képzeletében fecsérlődött el. Túl félénk lévén, vajmi
keveset tudott a világ dolgairól, semhogy közeledni merészelt volna a gyengébb nemhez, ám
lelkesen csodálta a női szépséget, csendes szobájában gyakran rajtakapta magát, hogy
korábban látott formákról és arcokról álmodozik, és képzelete e látomásokat a valóságot jóval
felülmúló bájakkal és kiválóságokkal ékesítette fel.
Amikor elméje ily módon felgerjedt és nekihevült, egy mindig visszatérő álmot látott,
amely rendkívüli hatást gyakorolt rá. Az előtte megjelenő, felsőbbrendű szépséget sugárzó női
arc okozta erős benyomásoktól képtelen volt szabadulni. Nappal a gondolataiban, éjszaka az
álmaiban ez az arc kísértette. Valójában eszeveszetten beleszeretett a nem létező álomalakba.
Ez az érzés annyira elhatalmasodott rajta, és oly tartósnak bizonyult, hogy a búskomor
emberek lelkét gyötrő ama rögeszmék egyikévé vált, amelyet olykor elmezavarnak tartanak.
Ilyen állapotban volt Gottfried Wolfgang elbeszélésünk kezdetének idején, amikor egy
viharos éjszakán, a késői órákban hazafelé ballagott Párizs legrégibb negyedének, a Marais-
nek szűk, ódon utcáin. Az égzengés tompa moraja megremegtette a keskeny sikátorokat és a
magas házakat. A diák végül eljutott a Gréve térre, a nyilvános kivégzések színhelyére. A régi
Városháza magas tornyai körül villámok sisteregtek, és bizonytalan fényük megvilágította a
teret. Wolfgang borzadva hőkölt vissza, mert váratlanul a nyaktiló közvetlen közelében találta
magát. A terror uralmának teljében a mindig készenlétben álló szörnyű halálmasináról
szüntelenül patakzott a derék és igaz polgárok vére. Azon a napon is szorgalmasan öldökölt,
és baljós küllemével most ott meredezett a néma, alvó város közepén, újabb áldozatokra
várva.
Wolfgangot mélységes undor fogta el, és borzongva fordult el az iszonyú gépezettől,
amikor a vérpadhoz vezető lépcsősor tövében egy kuporgó árnyat pillantott meg. A heves és a
szüntelen villámlás lehetővé tette, hogy a diák jobban lássa azt a feketébe öltözött női alakot,
aki előregörnyedt felsőtesttel, térde közé rejtett arccal gubbasztott a nyaktiló lépcsőjének
egyik alsó fokán, és akinek a zuhogó esőtől csatakos, súlyos hajfonatai a földre bomoltak.
Wolfgang mozdulatlanná dermedt. A bánat e magányos emlékművében volt valami rettenetes.
Az asszony olyan benyomást keltett, mintha az előkelő társasághoz tartozna. Wolfgang jól
tudta, hogy ezekben a viszontagságos időkben nem egy, valaha a pehely puhaságához szokott
szép fej nem lel pihenőhelyet. Ez az asszony nyilván egy szerencsétlen özvegy, akit a szörnyű
bárd mélységesen elszomorított, és aki most kimerülten, összetört szívvel annak a létnek a
peremén maradt, ahonnan azt, aki kedves volt neki, immár száműzték és az örökkévalóságba
taszították.
A diák közelebb lépett az asszonyhoz, és mély rokonszenvről tanúskodó hangon
megszólította. Az felemelte a fejét, és réveteg szemmel meredt rá. Mekkora volt Wolfgang
megdöbbenése, amikor a villámok vakító fényében felismerte az álmaiban kísértő, most
sápadt és kétségbeesett és mégis elragadó szépségű arcot.
Heves, ellentmondó érzésektől feldúlva és reszketve ismét megszólalt. Elmondta,
mennyire csodálkozik, hogy ily késő éjszakai órában, a tomboló vihar dühének kitéve kell
látnia, és felajánlotta, hogy barátaihoz kíséri.
Az asszony ijesztően sokatmondó mozdulattal mutatott a nyaktilóra:
– Nekem ezen a földön már nincs barátom.
– De otthona azért van? – kérdezte Wolfgang.
– Ó, igen, a sírban!
Szavai mélységesen megindították a diák szívét.
– Amennyiben egy idegen arra a vakmerőségre vetemedhet, hogy bármit is felkínáljon
annak veszélye nélkül, hogy félreértik, bátorkodnék menedékül felajánlani önnek szerény
hajlékomat, valamint önmagamat mint odaadó barátot. Nekem nincsenek barátaim Párizsban,
idegen vagyok ebben az országban, de ha életem a szolgálatára lehet, a rendelkezésére áll, és
fel lesz áldozva, mielőtt önt bármiféle baj vagy sérelem érné.
A fiatalember viselkedésében megnyilvánuló buzgó ünnepélyesség megtette hatását.
Még idegenes kiejtése is mellette szólt, nyilvánvalóan elszigetelve őt a párizsiak szokványos
közösségétől. Ráadásul az igazi lelkesedés olyan ékesszólással bír, amelynek nem lehet
ellenállni. A diák oltalma alatt az idegen hölgy bánata magától értetődőn megenyhült.
A tántorgó asszony Wolfgang támogatásával keresztülment a Pont-Neufön és a téren,
ahol a csőcselék ledöntötte IV. Henrik szobrát. A vihar elcsendesedett, a mennydörgés a
távolban morajlott. Egész Párizs pihent, az emberi szenvedélyek fortyogó vulkánja egy időre
elszunnyadt, új erőt gyűjtve a másnapi kitöréshez. A diák átvezette védencét a Latin negyed
régi utcáin, és a Sorbonne komor falai mentén haladva, megérkeztek ahhoz a roppant
nyomorúságos házhoz, amelyben a fiatalember lakott. Az öreg portás kissé meglepődött, hogy
a búskomor Wolfgangot női társaságban látja.
A diák kinyitotta szobája ajtaját, és első ízben pirult el otthona szegényessége és
köznapisága miatt. A lakás egyetlen szobából állt, a súlyos szobrokkal díszített régimódi
szalonfélét hajdani pompája maradékaiból különc módon rendezték be. Az épület valójában a
Luxembourg Palota melletti, egykor a nemesség tulajdonában lévő paloták egyike volt. A
könyvekkel, papírokkal és a diákélet szokásos kellékeivel zsúfolt helyiség egyik fülkeszerűen
kiképzett szögletét foglalta el az ágy.
 Amikor behozták a lámpát, és Wolfgang nyugodtan szemügyre vehette az idegen
asszonyt, úgy érezte, hogy szépsége jobban megigézi, mint valaha. Halvány, de vakítóan fehér
arcának sápadtságát még inkább kiemelte a fejét dicsfényként övező, dús fekete hajkorona.
Nagy szeme ragyogott, tekintetében valamilyen különös riadtság bujkált. Formái tökéletesen
harmonikusak voltak, már amennyire a fekete ruhában meg lehetett ítélni. Öltözékének
rendkívüli egyszerűsége ellenére egész lénye a nemesség bélyegét viselte. Ruhájának
egyetlen, ékszerre hasonlító dísze a nyakán viselt, gyémántcsattal összetűzött, széles, fekete
szalag volt.
A diák könnyed zavart érzett, mivel nem tudta, milyen előkészületeket tegyen a
védelmébe vett magányos teremtés illő fogadtatására. Arra gondolt, hogy átengedi neki a
szobáját, és ő maga másik szállást keres. De annyira el volt bűvölve, lelkét és érzékeit olyan
varázslat nyűgözte le, hogy nem tudott elszakadni tőle. Az asszony is meglepő és különös
módon viselkedett. Már nem esett szó a nyaktilóról, s még a fájdalma is mintha enyhült volna.
A diák figyelmessége, amely korábban a bizalmát nyerte el, most látszólag a szívét is
meghódította. Nyilván éppolyan szenvedélyes természetű volt, mint a diák, és a szenvedélyes
emberek könnyen megértik egymást.
Wolfgang a pillanat mámorában bevallotta szerelmét. Elmesélte rejtélyes álmának
történetét, és azt, hogy miképpen hódította meg szívét, mielőtt még alkalma nyílt volna
találkozni vele. Az asszonyt különös módon meghatotta a vallomás, és beismerte, hogy őt is
valamilyen megmagyarázhatatlan erő vonzza a diák felé. A korszak mind a gondolatok, mind
a cselekedetek terén kedvezett a vakmerőségnek. Az emberek megszabadultak ósdi
előítéleteiktől és ősi babonáiktól. Most minden az “Ész istennőjének" jogara alatt történt, és
az Ancien Régime kacatjai közül a legtiszteletreméltóbb elmékben a házasság formái és
szertartásai tűntek feleslegesnek. A társadalmi szerződések divatja járta. És Wolfgang
túlságosan jó teoretikus volt ahhoz, hogy ne váljék a kor liberális eszméinek visszfényévé.
– Miért válnánk el egymástól? – kérdezte. – Szívünk összhangban dobog, a jog és a
tisztesség szemében egyek vagyunk. Vajon szükségesek-e a hitvány formulák ahhoz, hogy két
fennkölt lélek egyesülését szentesítsék?
Az idegen asszony felindultan hallgatta, nyilvánvaló, hogy ugyanannak az iskolának az
ismereteiben részesült.
– Önnek nincs otthona, nincs családja – folytatta Wolfgang. – Engedje, hogy mindez én
legyek az ön számára, vagy inkább egymás számára jelentsük mindezt. Ámennyiben
szükséges a forma, akkor tekintettel leszünk rá. Itt a kezem. Örökre elkötelezem magam
önnek.
– Örökre? – kérdezte komolyan az asszony.
– Örökkön-örökre! – felelte a diák.
Az idegen hölgy megragadta a feléje nyúló kezet.
– Akkor az öné vagyok – suttogta, és a fiatalember keblére borult.
Másnap reggel Wolfgang nem ébresztette fel ifjú hitvesét, és korán eltávozott hazulról,
hogy tágasabb és megváltozott helyzetéhez alkalmasabb lakást keressen. Visszatértekor az
asszony karjával eltakart, hátracsukló fejjel még mindig az ágyon feküdt. A diák hiába
szólongatta, nem kapott választ. Közelebb lépett hozzá, hogy felébressze, és kimozdítsa
kényelmetlen helyzetéből, megfogta a kezét, de ez a kéz hideg, élettelen, az arc sápadt és
merev volt. Egyszóval az ágyon csak egy holttest hevert.
A diákot félelem és borzadály töltötte el, s fellármázta az egész házat. Zavaros jelenetek
követték egymást. Kihívták a rendőrséget. Amikor a rendőrtiszt belépett a szobába,
összerezzent.
– Úristen! – kiáltott fel. – Hogy került ide ez a nő?
– Ismeri? – kérdezte sietve a diák.
– Hogy ismerem-e? – kérdezte a tiszt. – Tegnap nyakazták le!
 Az ágyhoz lépve megoldotta a holttest nyakát övező szalagot, és a szép fej a padlóra
gördült!
Wolfgang őrjöngeni és üvöltözni kezdett:
– A démon! Ez a démon kerített a hatalmába! Mindörökre elvesztem!
Hasztalan próbálták lecsillapítani. Úrrá lett rajta a rémes meggyőződés, hogy a holttestet
egy démon lelke éltette csupán azért, hogy őt kárhozatba döntse. Gottfried Wolfgang
megőrült, és tébolydában végezte életét.

GYÁROS ERZSÉBET FORDÍTÁSA

AZ ÁLMOSVÖLGY LEGENDÁJA - WASHINGTON IRVING, 1819

EREDETI CÍM: LEGEND OF SLEEPY HOLLOW, THE

  
Amint az a megboldogult Diedrich Knickerbocker hátrahagyott írásai közt találtatott
 
A Hudson keleti partja mélyén bevágódó, tágas völgyeinek egyikében, a folyó nagy
kiöblösödése vidékén, melyet az egykori hollandus hajósok Tappan Zeenek hívtak, s ahol
Szent Miklóshoz fohászkodva, mindig óvatosan behúzták a vitorlát, terült el a kis vásárváros,
hivatalos nevén Greensburgh, azaz „Zöldségváros”, közönségesen azonban inkább csak Tarry
Town, azaz Marasztófalva. Ez utóbbi nevet, mint hallom, még régebbi időkben a környező
vidék derék asszonyaitól szerezte, férjeiknek ama javíthatatlan hajlandósága jogcímén, melyet
a városi kocsma környékén marasztódás iránt mutattak vásári napokon. Bármint álljon a
dolog, valódiságáért nem felelhetek, s csak azért tárom a nyilvánosság elé, hogy elbeszélésem
pontosságához és hiteléhez ne férhessen kétség. A községtől nem messze, mintegy három
mérföldnyire, kicsi völgyecske, vagyis inkább amolyan domb-öle bújik meg a magas hegyek
lába alatt. Ez a világ egyik legcsöndesebb zuga. A kis patak, mely átsiet rajta, nem ver több
zajt, mint amennyi éppen álomba ringatja a pihenni vágyót. Az általános csöndességet csak
nagy ritkán töri meg a fürj füttyentése vagy a harkály kopácsolása. Suttyófiú korom első
vadászkalandjának emléke (mókusra lőttem) ehhez a helyhez, a völgy oldalát beárnyékoló
magas, szelídgesztenyés ligethez fűződik. Déltájt érkezhettem a ligetbe, amikor a természet
egyébként is mindenütt különösen nyugodt, megriasztott saját puskám döreje, mely felverte a
környék ünnepi csendességét, s hosszú, haragvó morajlással verődött vissza körös-körül a
vidéken.
Ha valaha is búvóhelyre vágynék, ahová a világ zajától visszavonulhatnék, s ahol
hányatott életem hátralevő részét végigálmodhatnám, e völgyecskénél ígéretesebb helyet
aligha találhatnék. Egykedvű nyugalmáról, az első hollandus telepesektől leszármazott,
különös jellemű lakóiról ezt az elhagyatott szurdokot már régen Álmosvölgy néven ismerik,
faragatlan fiait pedig az Álmosvölgy legényeinek hívják az egész országrészben. Mintha
valami zsibbasztó, álmos köd ülné meg a tájat, és megmérgezné még a levegőt is. Mesélik,
hogy egy félnémet doktor varázsolta el a vidéket még régen, az első telepesek napjaiban;
mások azt mondják, hogy itt tartotta tanácskozásait egy indián törzsfőnök, aki népe prófétája
és varázslója is volt, még mielőtt Hendrick Hudson úr felfedezte volna az országot. Annyi
bizonyos, hogy ezt a helyet, valamint a vidék derék lakóinak lelkét varázslat tartja
hatalmában, minek következtében az emberek itt úgy jönnek-mennek, mintha folyvást
álomban járnának. Mindenféle csodás hiedelemben élnek, révületbe esnek és víziókat látnak,
gyakran jelennek meg előttük különös látomások, zenét vagy hangokat hallanak a légből. Az
egész környező vidék tele van mindenféle helyi mendemondával, kísértetjárta helyekkel, éji
babonával. Több hullócsillag és meteor hasítja át az eget e völgy felett, mint az egész
országban együttvéve. Úgy látszik, a lidérc is, mind a kilenc fészekalja gyerekével, ezen a
helyen járja legjobb kedve szerint vad éji táncait. Ám a varázslat megülte táj uralkodó
szelleme s a jelek szerint valamennyi légi hatalom fővezére egy lóháton nyargaló kísértet,
melynek nincs feje. Egyesek szerint egy hesseni huszár szelleme, kinek a fejét a forradalmi
háborúk valamelyik névtelen csatájában ágyúgolyó tépte le. A vidék népe azóta is meg-
megpillantja, amint homályos éji órán a szelek szárnyán lebegve nyargal tova. Nemcsak a
völgyet kísérti, hanem időnként a szomszédos vidék útjait is, leginkább pedig egy közeli
templom környékét. S valóban, a vidék történetének legszavahihetőbb ismerői, akik a
kísértetre vonatkozó kusza tényeket gonddal összegyűjtötték és egybevették, azt állítják, hogy
miután a huszár testét a templomkertben hantolták el, a kísértet éjszakánként innen jár ki a
csatamezőre, ahol elveszett fejét keresi. S néha, amikor úgy nyargal végig a völgyön, mint éji
mennydörgés, azért siet, mert késő van, s igyekeznie kell, hogy pirkadat előtt visszaérjen a
temetőbe.
Ez a rövid summája a legendás babonának, amelyből ezen az árnyaktól népes tájon annyi
vadmendemonda született. A kísértetet a családi tűzhelyek mellett az Álmosvölgy Fejetlen
Huszárjaként emlegetik. Feltűnő, hogy e látomásos hajlam, melyről beszéltem, nem csupán a
völgy bennszülött lakóinak sajátja, hanem mindenkit hatalmába kerít, aki egy bizonyos időt
ott tölt. Bármily éber szellemi állapotban kerüljön is a babonás tájra, biztos, hogy hamarosan
úrrá lesz rajta az álmos levegő, képzelmek varázslatába esik, álmokat, jelenségeket lát. E
békés helyet mindamellett a legnagyobb dicséret hangján említem, mert egyike ama eldugott
hollandus völgyeknek, amelyekből itt-ott még rejtőzik egynéhány a hatalmas New York állam
ölén. Lakosai, erkölcsei, szokásai állandók, és a vándorlás meg a fejlődés sebes árja, amely
annyi szakadatlan változást hoz e nyugtalan állam más részein, itt észrevétlenül hömpölyög
tova. E helyek olyanok, mint a gyors folyam mentén megülő apró tavacskák állóvizei, ahol a
szalmaszál meg a buborék a rohanó ártól zavartalanul, kényelmesen megállapodhatik, vagy
csendesen forgolódhatik a piciny kikötőben. Bár sok éve múlt már, hogy az Álmosvölgy
andalító árnyai alatt utoljára jártam, nem csodálkoznám, ha csendes ölének oltalma alatt
ugyanazokat a családokat, ugyanazokat a fákat találnám meg ma is.
Az amerikai történelem távoli múltjának idején – azaz mintegy harminc esztendeje – a
természetnek ebben az elhagyatott zugában lakott egy érdemes férfiú, Ichabod Crane. Itt-
tartózkodásának, illetve az ő szavai szerint „ittragadásának” célja az Álmosvölgy és környéke
gyermekeinek oktatása. Connecticutban született, ez az állam pedig arról nevezetes, hogy az
Uniót a szellem és a vadon úttörőivel látja el; évről évre innen rajzanak ki a határvidékek
erdészeinek és iskolamestereinek légiói. Hősünk vezetékneve: Crane, azaz Daru, nem volt
személyéhez méltatlan. Termete magas, de roppant ösztövér, keskeny vállal, hosszú karral és
lábszárral. Keze mérföldnyire lengett ki a kabátja ujjából, lába lapátnak is beillett, és
alakjának egész váza valahogy igen lazán függött össze. Apró, lapos fején óriási fülek nőttek,
és nagy, zöldes, üveges szem, meg hosszú, pisze orr ékítette az arcát. Mindez orsószerű
nyakon ült, és az egész fejszerkezet szélkakashoz hasonlított, melynek kizárólagos
rendeltetése az, hogy a szél járását jelezze. Ha az ember ezt a figurát szeles napon egy domb
gerincén meglátta, amint a szélben kipüffedő vagy lobogó ruháiban ügetett, azt hihette volna,
hogy magával az éhínség éppen földre szállt szellemével találkozott, vagy hogy egy
gabonaföldről elszabadult madárijesztővel akadt össze.
Az iskola alacsony, gerendákból durván összerótt épület volt, és egyetlen nagyteremből
állott. Néhány ablakát üveg is borította, a többit ócska irkákból kitépett lapokkal ragasztották
be. Tanszüneti órákban az épület biztonságáról emberünk fölöttébb eredeti módon
gondoskodott: fűzfaköteget tűzött az ajtókilincsbe, kívülről husángokkal támasztotta meg az
ablakredőnyöket, miáltal tökéletesen megkönnyítette bármely tolvaj útját befelé, ugyanakkor
ő maga nagy zavarban lett volna, hogyan is kerülközzék kifelé. Az ötletet valószínűleg Yost
Van Houten, az építész, az angolnavarsák titkából leste el. Az iskolaépület elég magányosan,
de szép helyen, egy erdő borította domb lábánál állt, közelében patakocska csörgedezett, s a
ház egyik végében hatalmas nyírfa állt. E helyről mint méhkas zsongása szűrődött ki tikkadt
nyári napokon a leckék fölött görnyedő nebulók halk mormogása, melybe néha fenyegetőleg
vagy parancsolóan harsant bele a Mester tekintélyes szava vagy időnként a nyírfapálca rémítő
suhintása, amint egy-egy elmaradt késlekedőt buzdított előre a tudás irányain. Meg kell adni,
iskolamesterünk lelkiismeretes ember volt, és jól eszébe véste a tanítást: „Ha kíméled a pálcát,
kényezteted a gyermeket.” Nem mondhatjuk, hogy Ichabod Crane növendékeit elkényeztette.
De azt sem kell hinni, hogy amolyan kegyetlen iskolazsarnok lett volna, aki örömét lelte
alattvalói kínzásában. Ellenkezőleg: mérlegelve és vad szigorral tett igazságot, a gyengék
válláról az erősebbre rakva a terhet. A vézna, gyenge gyerek, aki már a pálca rezdülésére is
hunyorított, elnézésben részesült. Ám a tömzsi, konok, széles kötőjű kis hollandus lurkók,
akik morcoskodtak meg makacskodtak, dupla porciót kaptak az igazságból. Mindezt hősünk
„a szülők helyett végzett kötelességének” nevezte, és testi fenyítéseket soha nem osztott
anélkül, hogy a duzzogó ifjoncot ne figyelmeztette volna: „Ezt örökre megemlegeted, és
halálod napjáig hálás leszel érte.”
A tanítási órák végeztével a nagyobb fiúkkal barátkozott, sőt játszópajtásukul szegődött,
a kisebbeket meg, ha csinos nővérük vagy éléskamrája kincséről nevezetes háziasszony
mamájuk volt, ünnepnap délutánokon hazakísérte. Valóban, illendőség kérdésének tekintette,
hogy jó viszonyt tartson tanítványaival. Az iskolából kevés jövedelmet húzott, amiből még a
mindennapi kenyérre sem futotta, mivel barátunk hatalmas evő volt, ösztövér bendője úgy
tágult, mint az óriáskígyóé. Ezért, híven a környék szokásaihoz, megélhetési gondjai
enyhítésére kvártélyt, kosztot azoknak a gazdáknak a házában kapott, akiknek gyermekeit
tanította. Egy-egy hetet töltött minden családnál, így járta végig házról házra a környéket, egy
vászonzsebkendőből alkotott bugyorba rejtve minden ingóságot, amit a földön magáénak
mondhatott. Hogy mindez falusi vendéglátóinak erszényét túlságosan ne terhelje – hiszen a
falusi ember az iskoláztatás költségeit amúgy is súlyos tehernek érzi, a tanítót pedig ingyenélő
herének tekinti –, hősünk többféle módszerrel tette magát hasznossá és kellemessé.
Időnként, könnyebb munkáknál, segített a gazdáknak; kaszált, megjavította a kerítést,
megitatta a lovakat, hazahajtotta a lovakat a legelőről, felhasogatta a télire való tüzelőt.
Ilyenkor kis birodalmában, az iskolában viselt fensőbbségét és teljhatalmát félretéve,
bámulatos szelídséget és szeretetreméltóságot mutatott. Megnyerte az anyák kegyét, mert
kedvében járt a gyerekeknek, különösen a legkisebbeknek, s gyakran, mint a bárányt
nagylelkűen ajnározó oroszlán, órák hosszat eldajkálta a gyerekeket, egyiket a térdére ültetve,
a másiknak a bölcsőjét ringatva szabad lábával. Egyéb foglalkozásai mellett a környék
énekmestereként is működött. Sok fényes forintja gyűlt össze abból, hogy az ifjú népet
zsoltáréneklésre tanította. Hiúságát nem kis mértékben kenegette, hogy vasárnaponként
válogatott énekesek kis csoportjával a kórus korlátjához állhatott, s ott, az ő véleménye
szerint, a tiszteletesen teljes diadalt arathatott. Nem kétséges, hogy az ő hangja messze
túlszárnyalta a gyülekezetét, és az is tény, hogy ebből a templomból még ma is kitörnek, sőt a
malomtó túloldaláig is elhatolnak csendes vasárnapokon olyan hangok, melyek Ichabod Crane
orrának elvitathatatlan örökeként szálltak ifjabb nemzedékekre. Ily módon, apró kis
ügyeskedései segítségével, melyeket leginkább a „bárhogyan is, de fő az, hogy valahogy”
fogalmával lehetne jellemezni, a derék pedagógus elég jól megélt, sőt élete csodálatosan
könnyűnek is tűnt azok szemében, akik nem tudják, mi az agymunka értéke.
Az iskolamesternek mindig van némi súlya a falusi környezet hölgyei előtt, mivel olyan
úrféle, semmittevő embernek tartják, aki ízlésben műveltségben messze felülmúlja a
faragatlan falusi legényeket, tudásban pedig csakis a tiszteletesnek marad mögötte. Ezért
felbukkanása az uzsonnaasztalnál alkalmasint szokatlan mozgolódást okoz; tartalék
süteményestál vagy egyéb édesség, sőt talán ünnepi ezüst teáskanna is kerül az asztalra.
Tudósunkat már csak ezért is külön boldoggá tette a falu minden ifjú hölgyének mosolya.
Elképzelte, milyen sikere lesz köztük vasárnaponként, istentiszteletek szünetében, a
templomkertben! Fürtöt tép nekik a kertet övező fákra futó szőlőkről, szórakoztatásukra
kibetűzgeti a sírkőfeliratokat, vagy egész falkányi leányzó élén a közeli malomtó partján
barangol. Közben a szemérmesebb falusi legények félszegen csak hátul kullognak, irigyelve
az ő felsőbbrendű eleganciáját és csiszolt modorát.
Félig kóbor életmódjával járt, hogy amolyan vándorújságféle szerepet is játszott, mivel
folyvást magával hurcolta az egész helység pletykakészletét. Ezért mindig szívesen is látták,
ha megjelent. Azonkívül az asszonyok nagy műveltségű embernek is tartották, mert több
könyvet elejétől végéig elolvasott, betűről betűre ismerte Cotton Mather „A boszorkányság
története Új-Angliában” című művét, szilárdan s megingathatatlanul hitt e munka minden
szavában. Szóval végeredményben a kisszerű agyafúrtság és együgyű hiszékenység keveréke
volt. Rendkívüli mohósággal vágyott a csodás dolgokra és rendkívüli tehetséggel dolgozta fel
azokat; mindkét tehetsége csak gyarapodott ezen a varázs ülte vidéken. A legvadabb, a
leghajmeresztőbb históriákat is bevette. Délutánonként, a tanórák végeztével, gyakran
kifeküdt az iskolaépület mellett csörgedező csermely partján a dús lóhereföldre, és ott élvezte
Mather borzasztó történeteit, amíg csak az alkony a könyv minden nyomtatott lapját ködös
párává nem oldotta. Ekkor mocsáron, patakon és szörnyű erdei tájon át annak a parasztháznak
az irányába vette útját, ahol éppen lakott; e babonás órán minden éji nesz – a bagolyfecske
sírása a domboldalról, a kecskebéka vihart jelző visítása, a bagoly rémes huhogása, éjszakai
nyugalmukban megzavart madarak sürgése a csalitban – felkavarta képzeletét. A
szentjánosbogarak, mik a legsötétebb zugokban ragyognak a legfényesebben, szintén
megriasztották némelykor, ha véletlenül útjába kerültek. S ha egy oktondi, nagy fejű bogár
zümmögő, váratlan röptével feléje szállt, szegény barátunk kísértet gyötörte képzelete rögvest
a boszorkányok rémképeire váltott rá, mert azt hitte, boszorkány küldte rá az éji bogarat. Ily
alkalmakkor rémképei feledtetésére meg a gonosz szellemek elűzésére alkalmas egyetlen
eszközként zsoltárdallamokat énekelt. Az Álmosvölgy jó népe, amint esetenként a kapuk előtt
üldögélt, gyakran hallhatta a zsoltár hosszúra nyújtott, orrhangú dallamát, amely a távoli
domboldalról vagy az esthomályba borult országútról szállt feléje.
Barátunk a borzongató gyönyörűség egy másik forrását a hollandus vénasszonyok
elbeszéléseiben lelte, akik téli estéken a tűzhely mellett fonogattak (miközben a tűzhelyen egy
sor sistergő alma sült), és csodálatos történeteket regéltek a kísértetekről és manókról
kísértetjárta mezőkről, patakokról, hidakról, különösen pedig a Fejetlen Lovasról, illetve a
Völgy Nyargaló Huszárjáról, mert néha így is nevezték. Ő pedig viszonzásul Connecticut
múltjából vett boszorkánytörténetekkel, szörnyű ómenektól, baljós látomásoktól és égi
hangoktól terhes regékkel gyönyörködtette az asszonyokat. Aztán üstökösökről és
hullócsillagokról szóló borús spekulációkkal rémítgette őket, valamint azzal a nyugtalanító
tényközléssel, hogy a föld forog, minek következtében életünk felét fejjel lefelé lógva töltjük
el!
Minél több gyönyörűséget lelt ebben mindaddig, amíg a pattogó, pirosan izzó fahasábok
melegét a kemence sarkába kuporodva élvezte – ahová természetszerűleg egyetlen kísértet
sem merte dugni az orrát –, annál drágábban fizetett ezért az örömért a borzalmakkal,
amelyek hazafelé mentében kísérték. Mily szörnyű alakzatok és árnyak vetődtek útjába egy-
egy havas éj kísérteties világánál! Minő irtózatba dermedt a tekintete, valahányszor a kopár
mezőn távoli ablakból odavetődött csöppke fény villant! Hányszor rettent meg egy-egy
hófedte bokortól, mely úgy állt az útjába, mint lepedőbe burkolt kísértet! És hányszor
görnyedt össze a nyomasztó borzadálytól, amit a fagyott földön saját lépteinek ropogása
idézett fel; ilyenkor még saját válla fölött sem mert hátrapillantani, hátha valami borzasztó
lényt látna, aki éppen követi őt, és már a sarkában is van! És hányszor fogta el végső
kétségbeesés, amikor a fák közt felsüvítő szélrohamról azt hitte, hogy a Nyargaló Huszár
rohan az éjszakában!
De mindezek csupán éji borzalmak voltak, az elme rémlátásai, melyek a sötétségben
fogannak; s noha hősünk annak idején sok kísértetett látott, és a Sátán többféle alakban
többször is megkörnyékezte őt magányos sétaútjain, mindeme bajnoknak mégis mindig végett
vetett a napvilág; az ördög és minden műve ellenére barátunk élete boldog is lett volna, ha
útját nem keresztezi valaki, aki halandó ember kebelében több zavart okoz, mint a kísértetek,
manók és boszorkányok minden fajtája együttvéve – tudniillik egy nő.
Zenekedvelő tanítványai között, akiket hetenként egyszer a zsoltáréneklés művészetére
oktatott, volt egy Katrina Van Tassel nevű módos hollandus gazdalány. Tizennyolc esztendő
hamvas szépségében virágzó leányka volt, begyes, mint egy töltött galamb, érett, zamatos és
piros képű, mint az apja gyümölcsöskertjében mosolygó őszibarack, és általában nemcsak
szépségéről, hanem a reá váró örökségről is híres. Némi kacérság is jellemezte, ami kitűnt
abból, hogy öltözékét a régebbi és új divat ama elemeiből állította össze, amelyek a
legmegfelelőbb módon domborították ki bájait. Sárga színarany fejdíszt viselt, amit még
ükanyja hozott Saardamból, csábos pruszlik feszült a keblén, a rövid alsószoknya pedig látni
engedte a környék legformásabb lábacskáit és bokáit. Ichabod Crane gyengéd, bolondos
érzelmeket táplált a női nem iránt, s így nem csodálkozhatunk, hogy így csábító falaton
hamarosan megakadt a szeme – kiváltképpen azután, hogy a leánykát az atyai házban is
meglátogatta. Az öreg Baltus Van Tassel a jómódú, elégedett, szíves gazda mintaképe volt.
Igaz, pillantása vagy gondolata csak nagy ritkán szállt a saját gazdasága határain túl, de a
határokon belül kényelem, boldogság, jómód honolt. Örömét lelte a gazdaságában, de nem
kérkedett vele; törte magát, hogy minden bőségesen legyen, de nem törődött azzal, hogy
lássák is, milyen módban él. E boldogság erős várát a Hudson partján építette fel, ama zöld,
védett, termékeny zugok egyikében, ahol a hollandus gazdák oly kedvvel raknak fészket.
Méltóságteljes szilfa erős ágai borultak a ház fölé, a fa tövén lágy, tiszta, édesvizű forrás
fakadt, vizét hordóból alkotott kicsi kútban fogták fel, a gyönyörű víz innen sietett a fű közt
bujkálva, majd belefolyt egy közeli csermelybe, amely égerfák és törpe füzek ölén
csörgedezett. A gazda háza mellett hatalmas csűr állt, mely akár templomnak is beillett volna;
minden ablaka és zuga majd kipukkadt a túlcsorduló bőségtől, reggeltől estéig serényen püfölt
benne a cséphadaró. Az eresz alatt fecske csicsergett, a tetőn galambok raja – némelyik fél
szemével az eget kémlelte, hogy milyen idő lesz holnap, némelyik a fejét a szárnya alá vagy a
keblébe dugta, a hímek meg felfuvakodva, tubékolva, bókolgatva sürögtek hölgyeik körül,
élvezve a napfényt. Zsíros bőrű, ormótlan kocák röfögtek az ól nyugalmában és bőségében;
hasuk alól időnként fürge szopóshad nyargalt elő, és beleszimatolt a levegőbe. A közeli tó
színén hófehér libák raja úszkált, egész kacsaflottát vezényelve. Falánk pulykák regimentje
lepte el széltében-hosszában az udvart, köztük gyöngytyúkok lépkedtek sértődötten, meg-
megeresztve, zsörtös háziasszonyok módján, egy durcás, zsémbes rikoltást. Kevélyen járkált a
csűrajtó előtt a kakas, e mintaférj, hadfi és finom gavallér, csattogtatva fényes szárnyait, s
büszke kukorékolással adva hírül a szívét dagasztó boldogságot, s időnként a földben
kaparászva, majd nagylelkű hívogatással riasztgatva örökkön éhes feleségei és gyermekei
hadát, mert kövér szemet talált.
Pedagógusunk szájában összefutott a nyál, amint fényűző téli étlapok eme pazar ígéretén
végigtekintett. Lelkének éhes szeme előtt az udvar valamennyi röfögője már mint sült malac
futkosott, jóízű pudinggal a hasában, sült almával a szájában; a galambokat e messze tekintő
lélek kényelmes pástétomágy közepén látta, ropogós sült kéreg takarója alatt; a libák saját
zsírjukban úsztak, a kacsák párosával költöztek a tepsikbe, s gyengéd házaspáronként
pihentek a hagymamártás kegyes oltalma alatt. A kocákban a jövendő ragyogó oldalszalonnáit
és gyenge, ízes sonkáit pillantotta meg, s egyetlen pulyka sem vonulhatott el szeme előtt
anélkül, hogy ne látta volna benne a majdani módosan feldíszített pecsenyét, zúzájával a
szárnya alatt, esetleg illatos kolbászokból font ékességgel a nyaka körül. De még a hajnal
harsonája, a kakas is belekerült az egyik melléktepsibe, hátára fektetve, égnek meredő lábbal,
mintegy ama tájakhoz esedezve, melyekhez lovagi lénye restellt volna fordulni addig, amíg
élt.
Mialatt az elragadtatott Ichabod képzelete előtt mindez elvonult, s míg nagy zöld
szemével végigtekintett a Van Tassel nyájas házát övező kövér réteken, a dús búza-, rozs-,
hajdina– és tengeriföldeken meg a piros terméstől roskadó gyümölcsöskerteken, szíve sóváran
szállt a hölgy felé, aki e birodalmat majdan örökli, s közben arra gondolt, mily gyorsan lehet
majd mindezt készpénzzé tenni, a pénzt roppant vad pusztai birtokba fektetni, és a pusztaság
közepén zsindelytetős kastélyokat építeni. Gyors képzelete már látta is álma megvalósulását:
a virágzó Katrinát egy falka gyerek élén, háztartási limlomokkal megtömött, himbálódzó
fazekakkal és vödrökkel körülaggatott szekrény tetején, magamagát meg egy hetykén
lépkedő, csikajától körülnyargalt kanca hátán, amint éppen utaznak Kentucky, Tennessee
vagy a jó ég tudja, mily vidék felé. De szíve akkor hódolt be igazán, amikor a házba lépett.
Tágas, magas gerincű, de a tetőt mélyre eresztő épület volt, melyet az első hollandus telepesek
ízlése szerint emeltek; a mélyen ülő falak felett kiugró ereszek a ház homlokzatán rossz idő
esetén zárható tornácot fedtek. Cséphadaró, nyereg, mindenféle gazdasági szerszám volt itt
felakasztva és hálók is, mivel a közeli folyóban halászni lehetett. A falak mentén – nyári
használatra – padok álltak, az épület egyik végén rokka, a másikon nagy köpű jelezte, mily
fontos munkák színhelye ez a porta. A tornácról Ichabod a hallba lépett, mely a ház központi
része és lakóinak tartózkodási helye. Itt polcok hosszú sorára kirakott ónedények ragyogása
kápráztatta a szemet. Az egyik sarokban hatalmas, fonásra váró gyapjúval tömött zsák állt, a
másikban már kész szőttesek; a tengericsövek, szárított alma– és őszibarackfüzérek derűs
koszorúkban a falra szögezve, piros paprikaláncok közt. A nyitott ajtón át az úriszobába is
bekukkanthatott, ahol a karomlábú székek és fekete mahagóni asztalok úgy ragyogtak, mint a
tükör; a kandalló előtt aszparáguszok rejtekében fényes, rézfogantyús parázsfogó, lapát és
hasábfogó pecek pihent, műnarancs és kagylók díszítették a kandallópárkányt, fölötte
sokszínű madártojásokból kötötte füzér függött; a szoba közepén óriási strucctojás csüngött
alá, a szoba sarkába épített szekrény szándékosan nyitva hagyott ajtaja óezüst– és
nemesporceán étkészletre engedett bepillantást.
Attól a pillanattól, hogy Ichabod tekintete a gyönyörűségnek eme tájaira esett, odavolt
lelke békéje, s minden igyekezete arra irányult, hogy Van Tassel páratlan szépségű lányának
kegyeit megnyerje. E törekvésben azonban több igazi nehézségre bukkant, mint aminőkkel a
régmúlt kóbor lovagjának kellett megküzdenie; amannak ugyanis csak óriásokkal,
varázslókkal, tűzokádó sárkányokkal volt dolga, s az effélék igazán könnyen legyőzhető
ellenfelek; ezután pedig a lovagnak más feladata sem maradt, mint a vas– és bronzkapukon
meg sziklakemény falakon át abba a kastélytoronyba hatolni, mely szíve hölgyét rejti.
Mindezeken a gátakon a lovag oly könnyedén gázol keresztül, mint ahogy az ember egy
karácsonyi pástétom közepéig eljut. A dolgok természetes rendjéből következik, hogy a hölgy
tüstént kimondja a boldogító igent. Ichabod viszont egy kacér falusi teremtés meghódítását
vette célba, kinek szívét szeszélyek és hóbortok szövevényes labirintusa védte, melyben
folyvást újabb nehézségek és akadályok bukkantak elő, ezenfelül egy falka igazi húsból és
vérből való félelmetes ellenséggel kellett megküzdenie – a falusi imádók nagyszámú hadával,
akik mindegyike megszállva tartotta a hölgy szívének egy-egy bejáratát, mérges szemmel
vigyázva egymás hadállásai, de közös támadásra készen minden új vetélytárssal szemben.
Valamennyiük közt a legfélelmetesebb volt a nagydarab, harsány, hepciás fickó, Van
Brunt Ábrahám, hollandus becenevén Brom. Az egész környék hőseként ismerték, széltében
beszéltek a mesés tettekről, amiket erejével és szívósságával véghezvitt. Széles vállú, nagy
csontú fiú volt, rövid, hullámos fekete hajjal, kissé darabos, de nem kellemetlen fellépéssel,
melyben tréfás kedv és némi fennhéjázás keveredett. Herkulesi alkatáról és lábai roppant
erejéről Csontos Bromnak hívták – széltében ezen a néven ismerték. Híres volt arról is, hogy
nagyszerűen értett a lovakhoz, oly ügyesen ülte meg őket, mint egy tatár. Legelső volt minden
versenyen és kakasviadalon, s mivel a falusi életben a testi erő fölényt is szerez, minden
vitának ő lett maga választotta bírája. Kalapját maga mellé téve, ítéleteit olyan képpel és
hangon nyilatkozta ki, amely sem ellentmondást, sem föllebbezést nem tűrt.
Verekedésre, mulatságra mindig készen állt, de természetében inkább pajkosság volt,
mint rosszindulat, és fölényeskedő érdessége mögött mindig huncut jókedv bujkált. Három-
négy hasonszőrű cimborája mintaképének tekintette őt, ezek élén járta a vidéket, mérföldnyi
körzetben nem eshetett verekedés vagy mulatság, melyben részt ne vettek volna. Hideg
időben lengő rókafarkkal díszített szőrmesapkát viselt, s mikor a népek egy-egy falusi
mulatságra gyülekezve messziről megpillantották ezt a vágtató lovascsapat közt imbolygó, jól
ismert, taréjos fejfödőt, biztosra vehették, hogy riadalom készül. Brom és csapata néha
éjfélidőn nyargalt el a falusi házak mellett, nagy rivalgással és kurjongatással, mint egy csapat
doni kozák; ilyenkor az öreg hölgyek, akiket felriasztott álmukból a zenebona, addig füleltek,
amíg a patkócsattogás odább csörtetett, s aztán felsóhajtottak:
„No persze, már megint Csontos Brom és bandája nyargalászik!”. A szomszédok a
félelem, csodálat és szeretet vegyes érzelmeivel tekintettek rá, s ha a környéken valami
bolond csíny vagy falusi verekedés fordult elő, fejüket csóválták, és biztosra vették, hogy
Brom keze van benne. Egy idő óta ez a korhely hős faragatlan galantériái célpontjául a
virágzó Katrinát szemelte ki, s bár szerelmi enyelgései egy mackó gyengéd simogatásaihoz és
nyájaskodásaihoz hasonlítottak, hír szerint mégsem lelt a hölgy részéről teljes
visszautasításra. Annyi bizonyos, hogy az ő udvarlása egyben jelt adott valamennyi jelölt
visszavonulására, akik nem óhajtották egy oroszlán szerelmi útjait keresztezni. Így, ha egy-
egy vasárnap estén a Van Tassel porta kerítéséhez kötve meglátták Brom lovát, biztos jeléül
annak, hogy a gazda bent udvarol, vagyis „tüzet csihol”, a többi kérő bús szívvel mind
odébbállt, más tájakra téve át a csata színterét.
Így félelmetes vetélytárssal kellett hát Ichabod Crane-nek megküzdenie, s mindent
mérlegelve meg kell mondanunk, hogy nem egy nálánál kövérebb ember feladata volna a
verseny, a bölcsebb pedig megtört szívvel állt volna félre. Az ő természetében azonban
hajlékonyság és kitartás szerencsésen keveredett; szellemének lényege rugékony és szívós
volt, mint a keljföljancsi: meghajolt, de sohasem tört meg; a legkisebb nyomásnak is engedett,
de mihelyt az elmúlt, rucc! Máris egyenesen állt, magasabban tartva fejét, mint valaha.
Nyíltan hadat üzenni őrültség lett volna, hiszen az éppoly kevéssé tűrte, hogy szerelmi
ügyeivel komédiázzanak, mint a harcos szerető, Achilles. Ezért Ichabod az udvarlásnak
gyengéden rábeszélő módját választotta. Énekmesteri tisztének leple alatt gyakran megfordult
a háznál. A szülők terhes jelenlététől, amely a szerető szívek sima útját oly gyakran
megzavarja, nem kellett tartania. Balt Van Tassel megértő, engedékeny lélek volt. Lányát még
a pipájánál is jobban szerette, mint okos ember és kitűnő apa tűrte, hogy a lány mindenben a
maga feje szerint cselekedjék. Az ő jeles kis feleségének is éppen elég dolga akadt a
háztartásban és a baromfiudvaron. A kacsák és libák – szokta volt mondani – bolondos
jószágok, vigyázni kell rájuk, a lányoknak viszont van elég eszük, hogy vigyázzanak
magukra. Így, míg a szorgos hölgy a házban serénykedett, vagy a tornác egyik végén a rokkát
pörgette, Balt a másik végén esti pipáját szítta, és a csűrtető csúcsára szerelt fából faragott
kicsi hadfi tevékenységeit figyelte, amint az karddal minkét kezében vitézül vívott a szelek
ellenében. Eközben Ichabod a nagy szilfa alatt, a forrás mellett ostromolta a lányt, vagy az
esthomályban sétálva udvarolt, mivel ez az óra különösképp kedvez a szerelmes
ékesszólásnak.
Kijelentem, nem tudom, hogyan kell a hölgyek szívét megostromolni és megnyerni. E
dolgok számomra mindig rejtélyes, csodás ügyeknek tűntek. Némely szívnek csak egy gyenge
pontja, azaz bejárati ajtaja van; más szívekhez ezer út is vezet, vagyis ezerféleképp lehet
beléjük jutni. Nagy diadalnak számít és roppant ügyességet igényel az előbbi elfoglalása is, de
még ragyogóbb haditudományról tesz tanúbizonyságot az utóbbin aratott győzelem, hiszen
ahhoz, hogy a vár birtokában is maradjon, emberünknek minden ajtó és ablak előtt külön
csatát kell vívnia. Nem csekély hírnévre méltó az, aki ezer egyszerű szívet meghódít; viszont
igazi hős az, aki teljes, elvitathatatlan uralmat nyer egy kacér hölgy szívén. Annyi bizonyos,
hogy a félelmetes Csontos Brom nem jutott e hősök közé. Alighogy Ichabod Crane az
udvarlók sorába lépett, nyilvánvalóan megcsappant a hölgy érdeklődése Brom iránt, a fiú
lovát vasárnap esténként már nem látták a lányos ház kerítéséhez kötve.
Lassanként halálos viszály kelt közte és az Álmosvölgy preceptora közt. Brom, kinek
természetében kétségkívül lakozott némi csiszolatlan lovagiasság, szívesen vitte volna a
dolgokat nyílt háborúságig, s kettejük jogát a hölgyhöz szívesen rendezte volna a régmúlt
kóbor lovagjainak igen tömör és egyszerű gondolatmenete szerint egy párviadallal, de
Ichabod túlságosan ismerte ellenfele fölényes erejét, hogysem nyílt porondra lépett volna
ellene. Kihallgatta a Csontost, amint azzal kérkedett, hogy „összehajtogatja a tanítót, és saját
iskolája valamelyik polcára rakja föl”.
Ichabod, kellő óvatossággal, erre nem adott alkalmat. Konokul békés módszerében volt
valami rendkívül kihívó, ami ellen Brom nem tehetett egyebet, mint hogy faragatlan
humorából merítve, otromba tréfákat eszelt ki vetélytársa ellen. Ichabod a Csontos és vad
lovasbandája személyes üldözésének céltáblája lett. Feldúlták addig békés birodalmát;
betömték a kéményt, és ezzel kifüstölték az énektanfolyamot; éjnek idején, a fűzfagallyból és
ablakpeckekből szerkesztett rettentő védőberendezés ellenére betörtek az iskolaépületbe, és
úgy felforgattak mindent, hogy a szegény iskolamester méltán hihette, hogy a környék
minden boszorkánya ott tartja összejöveteleit. De a legkínosabb az volt, hogy Brom egyetlen
alkalmat sem mulasztott el, hogy vetélytársát kedvese előtt nevetségessé ne tegye; gézengúz
kutyáját képtelenül komikus vonyításokra tanította, s úgy vezette elő, mint Ichabod
vetélytársát a zsoltároktatásban.
Így álltak hát a dolgok egy darab ideig, anélkül, hogy a versengő hatalmak viszonylagos
helyzetében észrevehető változás következett volna be. Egy szép őszi délutánon Ichabod
gondolatokba mélyedve ült magas székén, melyről mint trónusról szokta volt figyelni kis
tudományos birodalma tevékenységét. Kezében pálcáját, a kényúri hatalom jogarát himbálta.
Az igazságszolgáltatás nyírfavesszeje a csínytevők állandó félelemben tartása a trónus mögött
három szögön pihent. A mester előtt, a katedrán pedig a lusta fickók személyi motozása során
fellelt különféle csempészáruk és tiltott fegyverek hevertek, jelesül: félig megrágott almák,
csúzlik, pörgőcsigák, légykalitkák és légiónyi apró ugróbéka. Ebből is kitűnt, hogy a terem
nem sokkal előbb az igazságszolgáltatás valamely elrettentő aktusának volt színhelye; a
tanulók most valamennyien szorgalmasan hajoltak könyveik fölé, vagy lopva, fél szemmel
tanítójukat vigyázva suttogtak a könyvek mögött. A termet megülő zsibbadt csendet hirtelen
egy néger megjelenése törte meg. Durván szőtt posztókabátot és nadrágot viselt, kerek tetejű
kalapjának már csak romja volt meg, s ez úgy festett, mint Merkur sisakja; inas, elvadult, félig
betört csikón ült, melyet kötőfékül használt kötéldarabbal kormányzott. Nagy patkócsattogás
közt érkezett az iskolaajtó elé, hírül adva Ichabodnak, hogy aznap este szívesen látják
vendégül a Mynheer Van Tassel házánál tartandó mulatságon, azaz lakomával egybekötött
bálon. Miután a néger az üzenetet elmondta, a megbízatáshoz mért fontoskodó modorban és
oly finom nyelvezettel, aminőre néger csak képes ily apró küldetés teljesítésekor, átugratott a
patakon, és a völgy irányába szökellt tova küldetése jelentőségének és sürgősségének teljes
tudatában.
E pillanattól fogva sürgés és zűrzavar lett úrrá az iskolaterem addigi nyugalmán. A
Mester sietve hajszolta végig tanítványait leckéiken, nem törődve apró részletekkel; a fürgék a
lecke felét is büntetlenül átugorhatták, a késlekedők hátulról kaptak egy-egy ösztökélést, hogy
gyorsabban haladjanak, vagy hogy át tudjanak vergődni egy-egy testesebb szó buktatóján.
Aztán a könyvek sarokba repültek, ahelyett, hogy szépen felsorakoztak volna a polcokra,
tintatartók borultak fel, padok dőltek le, és az egész iskolát egy órával a szokásos idő előtt
szabadjára eresztették; az ifjú had, mint az ördögfalka, fergetegként, visítva, zsibongva tódult
ki a mezőre, élvezve váratlan felszabadulását.
A gáláns Ichabod meg legalább egy külön félórát szentelt az öltözésnek, legjobb és
egyetlen, immár kissé rozsdásveretű fekete ruháját kefélve, tisztítva; majd fürtjeit hozta
rendbe ama tükörroncs visszfényénél, amely a tanteremben függött. Hogy igazi lovagként
mutatkozhassék kedvese előtt, kölcsönkérte akkori házigazdája, egy Hans Van Ripper
nevezetű, mérges öreg hollandus gazda lovát, s így gálánsan, lóháton indult útnak, igazi kóbor
lovag módján, kalandkeresésre.
 Helyesnek tartom, hogy a lovagi hőstörténet szelleméhez híven, röviden leírjam hősünk
és paripája külsejét, valamint felszerelését. Az állat, melyen ügetett, girhes igásló volt, amely
már mindent túlélt, amit túlélni lehet, kivéve saját maga hamis természetét. Ösztövér volt és
gubancos szőrű; rideg nyakán úgy állt a feje, mint kalapács a nyélen; rozsdás sörénye és farka
csupa tompa folt, egyik szeméből kialudt a szembogár, és a holt golyó a szivárvány minden
színét törte vissza, a másikból viszont ezer ördög szikrázott. Jobb napjaiban csupa tűz és
temperamentum lehetett, erre mutatott a neve is: Puskapor. A mérges gazda, Hans Van
Ripper, az egykori vad lovas, régebben ezt a lovát szerette legjobban, s lehet, hogy az ő mérge
itatta át az állatot is; annyi bizonyos, hogy ebben a látszólag öreg és girhes gebében több
rejtett ördögi tűz izzott, mint a környék akármelyik kancacsikajában.
Ichabod figurája jól illett az efféle paripára. Rövid kengyelvasa arra kényszerítette, hogy
a nyeregkápáig húzza fel a térdét, két szögletes könyöke úgy meredt hátra, mint a szöcskeláb;
ostorát függélyesen tartotta kezében, mint egy jogart, s amint a ló előreügetett, a lovas
karjainak mozgása erősen emlékeztetett egy madár szárnycsapkodására. Kis méretű
gyapjúkalap ült az orra tövén, csekély homlokát ugyanis alig lehetett másnak nevezni. Hosszú
fekete kabátjának szárnyai csaknem a ló farkáig lobogtak hátrafelé. Így festett Ichabod és
paripája, amint Hans Van Ripper kapuján kinyargalt, s valóban, ehhez fogható jelenséggel
ugyancsak ritkán találkozhatik az ember fényes napvilágnál. Mint mondám, gyönyörű őszi
nap volt, az ég tiszta és csendes, a természet gazdag aranyruhát öltött, s ehhez mindig a bőség
képzeteit kapcsoljuk. Az erdők már a barna és sárga józan színeibe öltöztek, a kényesebb fák
lombjaira a fagy a narancs, bíbor és skarlát ragyogó színeit festette. Magasan az égen
vadkacsarajok húztak; a nyírfa– és feketedió berkekből mókusmakogást lehetett hallani, a
közeli tarlóról meg időnként felhangozz a fürj méla füttye.
Az apró madarak búcsúlakomára gyülekeztek. A dús vigalomban repdesve, csiripelve,
hancúrozva, a bőség és változatosság terített asztalán személyesen válogatva, szálltak
bokorról bokorra, fáról fára. Hangos, civódó szóval ott röpdösött a nyíltszívű vörösbegy,
zöldfülű vadászok kedvelt madara; ott volt a csicsergő rigók fekete falkája, az aranycsőrű
harkály is karmazsin taréjával, fekete gallérkával, fényes tollruhában; meg a selymeg, piros
pöttyel a szárnya, sárga folttal a farka végén és tollbóbitás vadászsapkájában; megjelent a
lármás ficsúr, a kékszajkó is, vidám kék színű kabátban és fehér alsóban; rikácsolt, fecsegett,
biccentett, bókolt, hajlongott, és úgy tett, mintha a liget minden dalnokával jóban volna.
Miközben Ichabod lassan ügetett célja felé, a bő éléstár ígéreteire mindig éber szeme
élvezettel vette számba a vidám ősz kincseit. Az út mindkét oldalán almát látott; egy részük
bódító bőségben még a fákon csüngött, más részük már kosarakba és hordókba rakva piacra
szállításra várt, vagy hatalmas kupacokban állt készen, hogy a borsajtóba kerüljön. Távolabb
hatalmas tengeriföldeket pillantott meg, az aranyló csövek előrekandikáltak sűrű
levélrejtekükből, torták vagy sebtében sült pudingok ígéreteként. Alattuk, szép kövér hasukat
a napnak fordítva, sárga tökök feküdtek, fényűző pástétomok dús reménységeit kínálva.
Nemsokára hősünk kaptárak édes illatát árasztó hajdinamezőkhöz ért, s amint ezeken
végigtekintett, lelkében a jövendő gyengéd ígéreteként jól megvajazott, mézzel vagy sűrített
szörppel jól megöntözött, Katrina Van Tassel saját gyengéd párnás kacsói által készült
palacsinták képe jelent meg. Amint elméjét sok édes, cukorral tetézett képzettel táplálta,
Ichabod annak a hegyvonulatnak az oldalába ért, amely a Hudson-folyó néhány legszebb
tájára tekint. Nyugat felé a nap széles korongja fokozatosan tűnni kezdett. A Tappan Zee
széles öblének mozdulatlan és üvegsima víztükrén csak itt-ott nyújtotta meg a távoli kék
árnyát egy-egy lágyan kelt hullám. Pár sárga felhő csüngött az égen, leheletnyi szellő sem
mozdította őket. A látóhatár aranyos tündöklése fokozatosan tiszta almazöld színre változott,
majd a déli mennybolt mély kékben ragyogott. A folyópart egyes szakaszai fölött meredő
szakadékok erdő borította peremét még megvilágították a búcsúzó nap tétova, késő sugarai,
még jobban kiemelve a sziklás oldalak bíborát és mélyszürke színét. A távolban egy vitorlás
naszád ődöngött, nyilván a dagály sodrására bízva magát, hiszen vitorlái ernyedten,
haszontalanul csüngtek az árbocokon. S mivel az ég tükörképe a csendes víz mentén
mindenütt visszaragyogott, úgy tűnt, mintha a hajó az égen függene.
Ichabod estefelé érkezett Van Tassel úr kastélyába, amelyben akkorra már ott tolongott a
környék színe-virága. Öreg gazdák – szikár, cserzett arcú fajta – háziszőttes kabátokban és
térdnadrágokban, mesés óncsatokkal ékített óriási cipőkben. Mellettük apró, fürge, hervadt
hölgyeik, szorosra kötött főkötőkben, hosszú derekú, rövid szoknyákban, háziszőttes
alsószoknyákban, melyek ollókat, tűpárnákat, vidám színű kartonzsebeket rejtettek ráncaik
közt. Gömbölyű leányzók, csaknem oly ódivatú öltözékben, mint anyáink; holmi városi újítás
jelét csupán egy-egy szalmakalap, csinos szalag vagy netán fehér szoknya mutatta. A fiak
rövid, szögletes szabású, kövér rézgombokkal díszített kabátot viseltek, hajukat a kor divatja
szerint, hacsak tehették, angolnabőrrel fonták copfba, mivel az egész vidéken az a nézet
uralkodott, hogy az angolnabőr a hajat hathatósan táplálja és erősíti. A nap hőse persze a
Csontos Brom volt, aki Vadördög nevű kedvenc lován érkezett a mulatságra. Mint gazdája,
úgy ez a ló is csupa tűz és huncutság volt – nem is tudott vele más bánni. Bromot egyébként
széltében arról ismerték, hogy csakis az olyan hamis állatokat kedveli, amely ravasz
fortélyokkal állandóan a lovas nyakát veszélyezteti. Szerinte engedelmes, jól betört ló nem
méltó egy bátor fiúhoz. Örömmel időznénk a gyönyörűség ama világának leírásánál, amely
hősünk szeme elé tárult, amikor Van Tasselék úriszobájába lépett. E varázs fő forrása nem a
piros és fehér színekben virító, gömbölyű leányzók hada volt, hanem egy eredeti hollandus
falusi uzsonnaasztal minden gyönyörűsége, teljes őszi pompájában. Minő roskadásig púpozott
tálai a sokféle süteménynek, melyek titkát csakis a tapasztalt hollandus háziasszonyok
ismerték! Volt ott kőttes fánk, gyenge kuglóf, ropogós és omlós csőröge, édes sütemény, sós
sütemény, gyömbéres sütemény és a sütemények egész családfája.
Volt ott aztán almapástétom, őszibarack-pástétom és tökpástétom; mellette sonka és
füstölt hús szeletben, továbbá ínycsiklandó tálak szilva-, őszibarack-, körte– és
birsalmabefőttel, hogy ne is említsem a roston sült halak és sült csirkék légióit meg a tejes és
tejszínes kancsókat, melyek mind olyan összevisszaságban gyülekeztek az asztalon, mint
ahogy felsoroltam, középen a gőzpárát lehelő teáskannával – uramisten, hisz végére sem érek!
Lélegzetet kellene vennem, hogy érdeme szerint fejezzem be a lakoma leírását, de már
türelmetlenül vágyom mesém folytatására. Szerencsére Ichabod Crane nem sietett annyira,
mint meséjének megörökítője, s így kellő áhítattal adózott minden csemegének.
Kedves és hálás teremtés volt: mint másnak az ivástól, neki az evéstől lett jókedve, s e
jókedv arányában tárult egyre szélesebbre a szíve. Evés közben a szeme folyvást körbejárt, s
repesett a szíve a gondolattól, hogy egy napon e szinte elképzelhetetlen gazdagság és fény
urává lehet. Majd elgondolta, mily fürgén fordítana hátat az öreg iskolaépületnek, hogyan
hányna fittyet Hans Van Rippernek és minden fösvény házigazdának, s hogyan hajítana ki
minden kóbor pedagógust, aki bajtársnak merné szólítani.
Az öreg Baltus Van Tassel az elégedettségtől és jókedvtől széles arccal járt-kelt vendégei
között, képe olyan kerekre és vidámra terült, mint a szüreti hold. Házigazdai kötelességeinek
röviden, de nagy kifejezőerővel tett eleget, egy-egy kézfogással, vállveregetéssel, hangos
kacajjal és buzdító sürgetéssel, hogy „Fogjatok csak hozzá, vegyetek bátran!”.
Ekkor a fogadószobából, vagyis a hallból felhangzottak a táncra hívó zene dallamai.
Öreg, ősz hajú néger muzsikált, aki már több mint fél évszázada a környék
vándorzenekarának szerepét töltötte be. Zeneszáma épp oly vén és viharvert, mint ő maga.
Többnyire csak két vagy három húron fűrészelt, a vonó minden mozdulatát egy-egy
fejbólintással kísérve s csaknem földig hajolva, sőt a lábával is dobbantva, amikor új pár
sorakozott fel a tánchoz.
Táncművészetére Ichabod éppoly büszke volt, mint a hangjában rejlő kincsre. Egyetlen
végtagja, egyetlen izma sem maradt tétlen, s ha az ember elnézte teljes gőzre fűtött, lazán
összeszerkesztett alakját, amint a tánctermen végigcsörtetett, azt hihette, hogy a tánc áldott
patrónusa, maga Szent Virtus, személyesen jelent meg a szeme előtt. Valamennyi néger őt
bámulta. A gazdaság és szomszédság minden korú és termetű négere ugyanis szintén
egybegyűlt a mulatságon, miáltal minden ajtót és ablakot egész gúlákba tömörült sok fényes
fekete arc töltött meg, gyönyörködve a látványban, szemük fehérjét forgatva, fültől fülig érő
vigyorgásban villogtatva ki fehér fogsorukat. Mi mást érezhetett e percben a lurkók
ostorozója, mint vidámságot és örömet? – hiszen szíve hölgye volt a táncospárja, aki az ő
szerelmes, pillantásait nyájas mosollyal hálálta meg. Brom, a Csontos, viszont szerelem és
féltékenység verte szívvel, duzzogva ült a sarokban.
A tánc végzetével Ichabod figyelme bölcsebb emberek társaságára verődött, akik a
tornác egyik végében a pipáját szívó Van Tassel körül gyűltek össze, és régmúlt időkről
pletykáltak, a háború korának hosszú történeteire emlékezve. Ez a környék ama kiváltságos
helyek közt tündökölt, ahol, történelem idején, bőven akadt krónikás rege és Nagy Ember. A
háború alatt ugyanis itt húzódott az angol-amerikai front. Portyák színhelye volt, tele
menekülttel, csordahajcsárokkal és mindenféle végbeli vitézzel. A háború óta viszont éppen
elég idő telt el ahhoz, hogy minden mesélő a maga történetét az igazsághoz vajmi kevéssé
illő, képzeletbeli díszítményekkel ékesítse fel, és az emlékezés homályos anyagából saját
magát mintázza meg minden hadi vállalkozás hőseként.
Ilyen történetet mesélt a széles termetű, nagyképű hollandus, Doffue Martling, aki egy
mellvédről ócska, kilencfontos vaságyúval már-már sikerrel eltalált volna egy brit fregattot,
csak hát éppen a hatodik lövésnél fölpukkadt az ágyúcső. Egy másik idős férfiú – gazdagabb
mynheer, semhogy nevét könnyelműen meg is említhetnők – a whiteplainsi csatában mint
mestervívó rövid kardjával oly ügyesen védett ki egy puskagolyót, hogy tisztán hallotta is
szisszenését a kardpenge körül, sőt azt is, amint a markolat mellett tovavillant. Bizonyítékul
kész volt a markolatnál kissé meggörbült kardot közszemlére be is mutatni. De a csatában
kitűnt több más férfiú is jelen volt, közülük nem egy azzal a meggyőződéssel, hogy jelentős
szerepet vitt a háború győztes befejezésében.
De mindez eltörpült a kísértetekről és jelenésekről szóló történetek mellett, melyek
ezután következtek. A környéken bőven akadt efféle legendakincs. E régi, eldugott, magányos
településeken ritka bőséggel tenyésznek a helyi regék és babonák, másutt legtöbbjüket sárba
tapodja az a gyorsan cserélődő népesség, amely hazánk egyéb helyein egymást szakadatlanul
váltja. Falvaink legtöbbjében a kísértetek nemigen lelnek bátorításra, hiszen alighogy első
álmuk után a másik oldalukra fordulnak sírjukban, életben maradt barátaik máris elköltöznek
a környékről, s így, mikor megszokott éji sétájukra kelnek, már nem találnak ismerőst, akit
meglátogathatnának. Valószínűleg ezzel magyarázhatjuk, hogy manapság más vidékről, mint
az ősi hollandus telepek tájáról, csak nagy ritkán hallunk kísértetekről.
De mégis, e vidék természetfölötti történetekben való különleges bőségét kétségkívül az
Álmosvölgy közelségének rovására kell írnunk. Ragályos már a szél is, amely e kísértetjárta
helyről fúj, álmok és képzelmek levegőjét hozza, amely megfertőzteti az egész tájat. Az
Álmosvölgy több lakója Van Tassel vendégei közt is megjelent, és szokásukhoz híven most is
vad és csodákkal terhes legendákat huhogtak. Sok borzalmas történetet meséltek halottas
menetről, gyásznyögésekről és jajgatásról, amit a szomszédos nagy fa közelében láttak és
hallottak, ott ahol a szerencsétlen André őrnagy lelte halálát. A fehér lepelbe burkolt asszonyt
is emlegették, aki a sötét szurdokot kísértette a Hollókő alatt, s akinek sikítását viharterhes téli
éjszakákon gyakran hallották arról a helyről, ahol a hóban elpusztult. A történetek java
természetesen az Álmosvölgy kedvenc kísértetétől, a Fejetlen Huszárról szólt, akiről
legújabban is azt hallották, hogy megint járja a vidéket, és számos elbeszélő szerint
éjszakánként a templomkertben a sírok közt pányvázza ki lovát.
Ez a templom, mivel oly elhagyatott helyen állt, nyugtalan szellemek kedvelt
mulatóhelye. Magas dombon épült, fehér akácok és magas szilfák veszik körül, melyek rései
közt fehér fala úgy virít elő, mint a magány árnya mögé vonult keresztényi tisztaság. A domb
enyhe lejtéssel ereszkedik a magas fáktól övezett ezüstös víztükörhöz; a fák közt a Hudson
kék dombjai tűnnek elő. Ha az ember e templom fűvel benőtt temetőkertjére tekint, bízvást
hiheti, hogy a halottak békében pihennek itt. A templom egyik oldalán széles, erdős völgy
terül el, ennek alján sziklák és leomlott fatönkök közt széles medrű patak kanyarog. A patak
egyik árnyas szakaszán, nem messze a templomtól, valamikor régen fahidat ácsoltak; a hídhoz
vezető utat, de magát a hidat is a föléje boruló fák úgy beárnyalják, hogy itt még nappal is
csak félhomály, éjnek idején pedig félelmetes sötétség honol. A Fejetlen Lovasnak ez volt
kedvenc kísértő tanyája, ezen a helyen találkoztak vele a leggyakrabban. Az erről szóló
történetet az öreg Brouwer, a kísértetek legeretnekebb tagadója mesélte el; részletesen
ecsetelte, miképp találkozott garázda útjáról az Álmosvölgy felé hazatérő lovassal, hogyan
kellett mögéje a ló farára felülnie, hogyan vágtattak árkon-bokron, dombon-mocsáron át,
amíg csak a hídhoz nem értek, hogyan változott hirtelen csontvázzá a lovas, hogyan vetette a
ló az öreg Brouwert a patakba, s hogyan ugrott végül a csontváz mennydörgő dobbanással a
fák fölött tova.
Ezt a történetet háromszorta csodásabb kalanddal licitálta túl a Csontos Brom, aki a
nyargaló huszárt kóbor zsokénak nézte. Elmesélte, hogy valamelyik este, mikor a szomszédos
Sing Sing faluból tartott hazafelé, utolérte ez az éjszakai lovas; ő egy tál puncsot ajánlva
fogadásul versenyre hívta, és a versenyt meg is nyerte volna, hiszen Vadördög a kísértetlovat
könnyen lehúzta, csakhogy mikor a hídhoz értek, a huszár megugrott, és egy tűzcsóvában
eltűnt.
Ezek a mesék félhangon elmondva, ahogy a sötétben szoktak férfiak beszélgetni,
miközben a hallgatók arcát csak itt-ott világítja meg a pipa felizzó parazsa, mély benyomást
tettek Ichabod elméjére. Viszonzásul az utolérhetetlen szerzőből, Cotton Matherből idézett
néhány részletet, megtoldva meséjét szülőállamában, Connecticutban esett csodás
történetekkel, valamint álmosvölgybeli esti sétáin tapasztalt félelmetes látományokkal.
A mulatság most fokozatosan a végéhez ért. Az öreg gazdák családjuk tagjait szekérre
pakolták, aztán egy ideig még hallatszott a kocsizörgés a völgy útjai meg a távoli hegyek
felől. Az ifjú hölgyek némelyike a kedvelt legény mögött pótnyeregbe szállt,
patkócsattogással keveredő vidám kacagásuk még sokáig visszhangzott a csendes erdei táj
felől, majd fokozatosan elhalt, az iménti zajongás és mulatozás színhelye pedig ismét csöndbe
és magányba burkolózott. Csupán Ichabod késlekedett még, mivel falusi szeretők szokásához
híven arra várt, hogy bizalmas kettesben tölthessen még némi időt az örökösnővel. Meg volt
győződve, hogy most már a siker biztos útján halad.
Nem tartok igényt rá, hogy elmondjam, mi történt e találkozásnál, mert valójában nem is
tudom. De tartok tőle, hogy valaminek ugyancsak balútra kellett futnia, mivel hősünk, nem is
hosszú idő múltán, tökéletesen kétségbe esve és reménye vesztetten kirohant. Ó, ezek a nők,
ezek a nők! Talán az történt, hogy ez a leány csak kacér cselszövései egyikét játszotta?
Lehetséges, hogy a szegény pedagógust csak cselből biztatta, hogy azután vetélytársa szívét
nyerje meg? Ezt bizony csak a jóisten tudja, én nem. Egy szó mint száz, Ichabod olyan képpel
lopakodott elő, mint aki a tyúkülőt dézsmálta meg, nem pedig egy csinos hölgy szívét.
Pillantásra sem méltatva a falusi bőségnek ama képeit, melyeken éhes szemeit annyit
legeltette egykor, egyenesen az iskolaistállóba ment, s roppant udvariatlan módon, néhány
alapos ökölcsapással és rúgással kiterelte paripáját a kényelmes pihenőhelyéről, pedig a jó
állat már éppen mélyen aludt, zab– és árpahegyekről, komló– és lóheremezőkről álmodozva.
Az éj legsötétebb, kísérteties óráján indult Ichabod hazafelé, nehéz szívvel és
csüggedten. Útja a Marasztófalva fölött emelkedő magas hegyek oldalán vezetett – ugyane
vidéken járt délután, s mily vidám szívvel! De most komor az éj, és komor ő maga is. Messze
alatta terült el a Tappan Zee sötét, homályba mosódó roppant víztömege, felszínéről a part
mentén egy-egy csendben horgonyzó hajó magas árboca emelkedett ki. A halálos éjféli
csöndben a házőrző kutya ugatását még a Hudson másik partjáról is meghallotta, de oly
elmosódottan és gyengén, hogy ez csak fokozta még azt a benyomást, hogy mily távol került
az ember e hűséges társától is. Itt-ott álmából felriasztott kakas hosszúra nyújtott
kukorékolása is felhangzott, messze-messze a hegyek ölén pihenő tanyák felől, s úgy tűnt,
mintha álombeli hangot hallana. Az életnek úgyszólván semmi jelét nem észlelte maga körül,
hacsak nem nagy ritkán a bús tücsökciripelést vagy a kecskebéka mély, tompa torokhangját,
amikor a szomszédos mocsárban meg-megszólalt, úgy, mint akit nehéz álom nyom, és
hirtelen a másik oldalára fordul.
A sok szellem– és kísértettörténet, amit délután hallott, most csapatostul rohanta meg
emlékezetét. Az éj egyre sötétebb lett, a csillagok mintha letűntek volna az égről, vagy el-
elbújtak a siető fellegek mögött. Még soha ennyire magányosnak, szomorúnak nem érezte
magát. És egyre közelebb is ért a helyhez, melyet a legtöbb kísérteties történet színhelyeként
jelöltek meg. Itt, az út közepén, óriási tulipánfa állt, amely messze a környező fák fölé
emelkedve, határjelzőül is szolgált. Bütykös, fantasztikus alakzatban nőtt vastag ágai rendes
fatörzsnek is beillettek, s hirtelen csavarodással hol a föld felé, hol megint az égnek tartottak.
Ehhez a fához fűződött a szerencsétlen André tragikus története, akit itt fogtak el, s így
mindenki André őrnagy fájának nevezte. Az egyszerű nép babonás tisztelettel vette körül,
részben balcsillagzatú névadója sorsán szánakozva, részben pedig a különös látományok és
gyászos siránkozások miatt, melyekről a fával kapcsolatban regéltek.
Amint Ichabod a félelmetes fához közeledett, fütyülni kezdett; füttyszavára választ vélt
hallani – pedig csak egy szélroham süvített át a száraz ágak között. Mikor még közelebb ért,
mintha valami fehérséget látott volna a fa törzsének közepén csüngeni; megállt és abbahagyta
a fütyülést. De amikor valójában utánanézett a dolgoknak, észrevette, hogy a fát villám
sújtotta, s a felhasított kéreg alól csupaszra került a fa fehér teste. Majd hirtelen nyögést
hallott – megvacogott a foga, és térdét a nyereghez verte a remegés; pedig csak két erős faág
súrlódott egymáshoz a szélben. Baj nélkül túljutott a fán. Csakhogy most új veszélyekkel
kellett szembenézni.
Vagy kétszáz yardnyira a fától kis patak szelte át az utat, majd zsombékos, fákkal sűrűn
benőtt szurdokba torkollt. Ez a hely Wiley mocsara néven volt ismeretes. A patakot néhány
egymás mellé illesztett göcsörtös farönk hidalta át, s az útnak amaz oldalát, ahol a patak az
erdőt érte el, barlangi sötétségbe borították a vadszőlőindákkal sűrűn benőtt tölgyek és
vadgesztenyék. E hídon átkelni szörnyű megpróbáltatás-számba ment. Ezen a helyen ejtették
ugyanis foglyul a szerencsétlen Andrét, e szőlőbokrok és vadgesztenyefák oltalma alatt álltak
lesben azok az izmos parasztok, akik aztán lecsaptak rá. A patak azóta is kísértetjárta hely
hírében áll, és szörnyű félelem fogja el az iskolás fiút, ha sötétedés után magányosan kell a
patakon átkelnie.
Amint hősünk a patakhoz közeledett, szíve hevesen vert, de mégis, minden elszántságát
összeszedve, lovát jó néhányszor oldalba rúgva, megpróbált a hídon gyorsan átnyargalni; ám
a csökönyös vén jószág, ahelyett, hogy előrement volna, hátramozgásba kezdett, s oldalával a
kerítésnek rohant.
Ichabod, kinek rettegését a késedelem csak fokozta, a másik oldal felé rángatta a gyeplőt,
s szenvedéllyel rugdosta az állat oldalát az ellenkező irány felé; minden hiába, a paripa
megindult ugyan, csakhogy az út másik oldala felé, szeder– és égerbokrok sűrűjébe.
Iskolamesterünk most az ostort és sarkantyút egyszerre alkalmazta a jó öreg Puskapor
ösztövér bordáin, mire az állat fújva és horkantva előrerohant ugyan, de pont a híd előtt oly
hirtelen állt meg, hogy feje felett csaknem átvetette lovasát. Éppen ebben a pillanatban
Ichabod érzékeny fülét a híd felől lottyanó lépések zaja ütötte meg. S ekkor a berek sötét
árnya alatt iszonyú, idomtalan, fekete és feltornyosuló valaminek körvonalait pillantotta meg.
A valami nem mozdult, úgy látszott, hogy a félhomályban résen áll, hogy mint gigászi
szörnyeteg az utasra vesse magát. A megrettent pedagógus fején minden hajszál égnek meredt
a borzadálytól. Mit tegyen? Visszafordulni, menekülni már késő, s különben is, kísértet vagy
gonosz szellem elől – feltéve, hogy az akadt útjába – úgysincs menekülés, hiszen azok a szél
szárnyán repülnek. Ezért, a bátorság némi látszatát magára erőltetve, dadogva megszólalt: „Ki
vagy?”. Nem kapott választ. Még izgatottabb hangon megismételte a kérdést. Megint nem
érkezett válasz.
Újra megsarkantyúzta a hajthatatlan Puskapor oldalát, és szemét lehunyva önkéntelen
buzgósággal egy zsoltárdallam éneklésébe fogott. Ekkor a hősünk rémületét okozó sötét árny
is megmozdult, s egyetlen iramodással meg szökelléssel az út közepén termett. Bár az éj sötét
volt és komor, az ismeretlen alakjának körvonalait most már valamennyire ki lehetett venni.
Hatalmas termetű lovasnak látszott, aki jól megtermett fekete lovon ült. Semmi jelét nem
mutatta sem ellenséges, sem barátságos szándéknak, csak éppen az öreg Puskapor vak oldala
mellé szegődött, aki addigra már leküzdötte félelmét és csökönyösségét.
Ichabod, ki ehhez az éjféli útitárshoz vajmi kevés kedvet érzett, s kinek most eszébe
jutott Csontos Brom, kalandja a Nyargaló Huszárral, meggyorsította lova lépteit, remélve,
hogy maga mögött hagyhatja az éji lovast. Ám az idegen is ugyanolyan gyors ügetésbe
kezdett. Ichabod megállt, majd lépésben poroszkált, gondolva, hogy hátramarad – de
ugyanígy tett a másik is. Most már hősünk szíve összeszorult; újra megpróbálta
zsoltárosénekeit dalolni, de szikkadt nyelve a szájpadlásához tapadt, egyetlen zengzetet nem
tudott kiadni. Kitartó útitársának konok, rosszkedvű hallgatásában volt valami titokzatos,
valami borzasztó. Hamarosan ki is derült a hallgatás félelmetes oka. Mikor a lovasok egy
emelkedőhöz értek, ahol az ég világosabb hátterében Ichabod útitársa köpenybe burkolt, óriás
termetének körvonalait kivehette, rémülettel vette észre, hogy az alaknak – nem volt feje! És
rémülete még fokozódott, amikor meglátta, hogy a fej, melyet a lovasnak a vállán kellett
volna viselnie, ölében, a nyeregpánthoz támasztva pihent. Ichabod rémülete most már
borzadállyá fokozódott, s ezért ostorcsapások és rúgások özönét záporozta Puskaporra,
remélve, hogy gyors iramodással elhagyhatja útitársát, de a kísértet gyors nyargalással
mellette maradt. Ekkor bősz vágtába kezdtek mindketten, árkon-bokron át; csak úgy repült a
kő, és szikrázott a patkó minden ugratásnál. Ichabod vékony öltönyének szárai lobogtak a
szélben, míg ő maga hosszú, sovány testével előreborult a ló nyakán, hogy ezzel is könnyítse
a menekülést.
A lovasok most elérték az Álmosvölgybe kanyarodó utat; de Puskapor, mintha démon
szállta volna meg, nem erre, hanem ellenkező irányba, a bal oldali lejtős útra tért. Ez az út
homokos völgyön át vezet, mintegy negyedmérföldnyi szakaszon a két oldalát szegélyező fák
árnyékában halad, majd eléri a kísérteties történetekről nevezetes hidat; a mögött domborodik
már a zöld tető, melyen a fehérre meszelt templom áll.
Mind ez ideig az ügyetlen lovasnak a ló rémülete némi előnyt adott a hajszában. De
amikor a völgyön át vezető út felénél tartottak, elszakadt a nyeregtartó heveder, s érezte, hogy
a nyereg kicsúszik alóla. Megpróbálta ugyan a kápánál fogva tartani, de ez hiú kísérlet
maradt. Épp hogy idejében megkapaszkodott Puskapor nyakában, a nyereg máris a földre
hullt – hallotta, amint üldözője végigtapos rajta. Ekkor egy pillanatra ugyan átvillant agyán a
Hans Van Ripper haragjától való rémület, mivel a gazda vasárnapi nyergét hagyta el – de hát
hosszabb idő most nem jutott ilyen apró félelmekre, hiszen a kísértet már a sarkába ért, s mint
afféle kocalovas, hősünk csak nagy üggyel-bajjal tudott a ló hátán megkapaszkodni, hol
jobbra, hol balra csúszva, hol meg a ló éles gerincére zökkenve oly erővel, hogy majd
kettészakadt belé.
Egy tisztás felbukkanása a fák közt most azzal kecsegtette, hogy a templomhoz vezető
híd már nem lehet messze. Egy csillag reszketeg, ezüst visszfénye a patak vizében meggyőzte,
hogy nem tévedett. Majd a túloldalon megpillantotta a fák törzse közt halványan előfehérlő
templomfalakat. Jól emlékezetébe idézte a helyet, ahol a Csontos Brom-mal versenyre kelt
kísértet eltűnt. „Csak a hidat érhetném el – gondolta Ichabod –, meg volnék mentve.” De
abban a pillanatban már hallotta is, hogy a fekete paripa, zihálva és fújva, egész közel a
sarkába ért; forró leheletét is érezni vélte. Újabb görcsös rúgás Puskapor bordái közé, s a ló
máris a hídra ugratott, majd végigmennydörögve a visszhangzó deszkákon, a másik oldalra
ért. Most Ichabod hátranézett, várva, hogy üldözője a dolgok rendje és módja szerint
kénköves láng között eltűnjön. Ehelyett azt látta, hogy a gonosz szellem éppen abban a
pillanatban felemelkedik a kengyelben, és tulajdon fejét hajítja felé! Ichabod megpróbálta
kicselezni a borzasztó lövedéket, de már későn. Iszonyú csattanással pont homlokon találta, és
fejjel lefelé a porba döntötte, míg Puskapor, a fekete paripa és a kísértetlovas forgószélként
száguldottak tova.
Másnap reggel az öreg lovat nyereg nélkül és a lába elé hullt kantárral a gazda kapuja
előtt találták meg, amint éppen józanul ropogtatta a füvet. Ichabod viszont nem jelent meg a
reggelinél, majd eljött az ebédidő is, de Ichabodnak még mindig se híre, se hamva. A
gyerekek eljöttek az iskolába, tétlenül lődörögtek a patak partján, iskolamesterüknek nyoma
sem volt. Ekkor már Hans Van Ripper némi nyugtalanságot érzett a szegény Ichabod,
valamint nyergének sorsa miatt. Nyomozni kezdtek, s a szorgos kutatás eredményt is hozott.
A templomhoz vezető út egyik szakaszán megtalálták a sárba tiport nyerget. Mélyen e
talajba vágódott patkónyomok vezettek egészen a hídig, szédítően gyors nyargalásról
tanúskodva; a hídon túl, a patak partján, azon a helyen, ahol egy kiöblösödésben a legmélyebb
és legfeketébb a víz, megtalálták a balsorsú Ichabod kalapját. Közvetlenül a kalap mellett egy
összezúzott tök hevert.
Felkutatták a patakot is, de az iskolamester hulláját nem találták meg. Hans Van Ripper,
mint az iskolamester földi hagyatékainak gondnoka, megvizsgálta a bugyrot, mely összes
földi javait tartalmazta. E javak jegyzéke: két és fél ing; két nyakravaló; egy vagy két pár
gyapjúharisnya; egy ócska kordbársony térdnadrág; egy rozsdás beretva; erősen szamárfüles
zsoltároskönyv; egy rekedt hangsíp. Az iskolaépület bútorzata és könyvei községi tulajdont
képeztek, a következő kötetek kivételével: „A boszorkányság története” Cotton Mathertől,
„Új-angliai almanach”, valamint egy álomfejtő és jövendőmondó könyv. Ez utóbbi kötetben
erősen telefirkált és pacás miniszterpapír rejtőzött, emlékéül ama eredménytelen
erőfeszítésnek, melyek a Van Tassel örökösnő tiszteletére szánt versek lemásolására fejtettek
ki. A mágia ezen műveit a költő macskakaparmánnyal együtt Hans Van Ripper a lángok
martalékául vetette, s egyben elhatározta, hogy gyermekeit többé nem küldi iskolába,
megjegyezve, hogy ebből az egész írás-olvasásból semmi jó nem származik. Pénzét, ami
kevés lehetett (bár negyedévi fizetését egy-két nappal előbb kapta meg), eltűnése idején
bizonyára magánál hordta az iskolamester.
A rejtélyes esemény a következő vasárnapon sok találgatásra adott alkalmat a
templomban.
Bámészkodók és pletykázók csoportjai verődtek össze a templomkertben, a hídnál és
azon a helyen, ahol a kalapot meg a tököt megtalálták. Emlékezetbe idézték Brouwer, a
Csontos és még egy csomó ember elbeszéléseit, valamennyit szorgosan egybevetették, fejüket
csóválták és arra a következtetésre jutottak, hogy Ichabodot a Nyargaló Huszár ragadta el.
Mint legényembert, aki adósságot sehol hátra nem hagyott, hamar elfeledték. Az iskolát a
völgy másik részébe helyezték, új pedagógus uralma alá. Igaz, egy öreg gazda, éppen az,
akinek elbeszéléséből a kísérteties történet ránk maradt, jó pár évvel utóbb New Yorkban tett
látogatásáról azzal a hírrel jött haza, hogy Ichabod Crane még mindig él, hogy a környéket
részben a Hans Van Rippertől és a kísértettől való félelmében hagyta el, részben pedig ama
szívfájdalom miatt, mely azzal érte, hogy az örökösnő oly hirtelen adta ki az útját; hogy innen
távoli országrészbe költözött, ott is tanított, közben elvégezte a jogot, ügyvédi oklevelet
szerzett, politikus lett, választási harcokban vett részt, írt az újságokba, s végül kinevezték a
Tyúktörvényszék bírájává.
 Csontos Brom is, aki nem sokkal vetélytársa eltűnése után diadallal oltárhoz vezette a
virágzó Katrinát, egyes megfigyelők szerint igen sokatmondóan bólogatott, amikor Ichabod
történetére terelődött a szó, és derűsen felkacagott, valahányszor a tököt említették; így hát
egyesek gyanítani kezdték, hogy többet tud a dologról, mint amennyit el akar mondani. De az
öreg falusi asszonyok, akik az efféle dolgok legilletékesebb bírái, a mai napig is azt állítják,
hogy Ichabod Crane-t természetfölötti erők tüntették el, és téli estéken a tűzhely mellett
környékszerte szívesen mesélik ezt a történetet. A híd még inkább, mint valaha, babonás
félelem tárgya lett. Ez lehet az oka, hogy az utat néhány éve áthelyezték úgy, hogy most a
malomtó mentén visz a templomhoz. Az elhagyatott iskolaépület hamarosan düledezni
kezdett, s ezt a helyet, mint mondják, gyakran kísérti a szerencsétlen pedagógus szelleme, és a
parasztfiúk, amikor csendes nyári estéken a mezőről hazafelé ballagnak, gyakran azt képzelik,
hogy az ő hangját hallják a távolból, amint bús zsoltáros dallamot kántál az Álmosvölgy
csendes magányában.
Utóirat
mely Knickerbocker úr hagyatékában találtatott, saját keze írásával
A fenti történetet csaknem szó szerint úgy írtam le, ahogy azt az ódon Manhattoes,
vagyis New York város tanácsának ülésén hallottam elbeszélni: az ülésen sokan részt vettek a
város legbölcsebb és legjelesebb polgárai közül. A mesélő kellemes külsejű, kopottas,
úriemberforma öreg férfiú volt, pepita ruhában, szomorkásan tréfás arckifejezéssel; erősen
gyanakodtam, hogy szegény ember lehet, mivel annyira erőlködött, hogy a többieket
szórakoztassa. A mesét általános nevetés és helyeslés követte, főként néhány helyettes
városatya részéről, akik az idő nagyobb részét szundikálással töltötték. De volt egy magas,
száraz képű, komor tekintetű öregúr, aki mindvégig komoly, sőt szigorú arcot mutatott;
időnként karba fonta kezét, ingatta a fejét, és a padlóra tekintett, mintha bizonyos kételyeket
táplálna elméje. Ama megfontolt emberek egyike volt, akik csupán indokolt esetben nevetnek,
és csakis akkor, ha a törvény és a ráció mellettük áll. Mikor a társaság többi tagjának
vidámsága elült és a csend újra helyreállt, emberünk, egyik könyökét a szék karfájára, másik
karját csípőre téve, csekély, de igen tudósan ható fejmozdulattal és szemöldökrándítással
megkérdezte, mi a történet morálja, és minek bizonyítására szolgál.
A mesélő, aki fáradalmai végeztével frissítőként éppen egy pohár bort emelt az ajkához,
néhány pillanatra megállt, végtelen tiszteletet sugárzó arckifejezéssel a kérdezőre tekintett,
poharát lassan az asztalára helyezte, és kifejtette, hogy a történet, igen logikusan, azt
szándékszik bizonyítani, hogy:
– Nincs az életben olyan helyzet, amelynek ne volnának előnyei és örömei – feltéve,
hogy a tréfát úgy fogadjuk el, ahogy ér bennünket; következésképp, aki kísértethuszárokkal
nyargal versenyt, könnyen zabolátlan lovon találhatja magát; ergo, ha egy falusi iskolamester
kosarat kap egy hollandus örökösnő kezéből, biztosra veheti, hogy magas polcra jut valamely
államhivatalban.
A megfontolt öregúr még tízszer szorosabbra vonta szemöldökét e magyarázat után,
minthogy a szillogizmus érvelése mélyen zavarba hozta; közben, úgy vettem észre, a
pepitaruhás kissé szemtelen diadalérzettel bámult vissza rá. Végül az öregúr megjegyezte,
hogy mindez rendben is volna, de a történet mégis kissé extravagánsnak tűnik – egy-két
részletének valóságában kételkedik.
– Szavamra, uram – válaszolta a mesélő –, ami azt illeti, jó felét magam sem hiszem.

LUTTER TIBOR FORDÍTÁSA

A CSAVAR FORDUL EGYET - HENRY JAMES, 1898

EREDETI CÍM: TURN OF THE SCREW, THE

 
A történet hatása alatt eléggé izgatottan ültünk a tűz körül, de emlékezetem szerint azt az egy
magától értetődő kijelentést nem számítva, hogy hajmeresztő az egész, amiképp az karácsony
estéjén egy ódon házban az ilyen különös históriákhoz illik is, semmilyen megjegyzés sem
hangzott el, míg valaki azt nem mondta, hogy most hall először olyan esetről, amelyben egy
gyerek esik efféle látomások áldozatául. Az eset, hadd említsem meg, éppen egy olyan régi
épületben történt, mint amilyenben most összegyűltünk: látomás, riasztó látomás jelent meg
egy kisfiú előtt, aki egy szobában aludt az anyjával, és rémületében föl is ébresztette, de az
asszony nem csitította el a gyermek félelmét, nem ringatta újra álomba – még mielőtt sor
kerülhetett volna rá, ő is szembe találta magát ugyanazzal a látvánnyal, amely a gyermek
lelkét felkavarta. Ennek a megjegyzésnek hallatára – nem rögtön, hanem később este –
mondott valamit Douglas, és most ennek érdekes következményeire szeretném felhívni a
figyelmüket.
Egyikünk belefogott egy nem különösebben hatásos történetbe, és észrevettem, hogy
Douglas ügyet se vet rá. Számomra ez annyit jelentett, hogy neki is van valami a tarsolyában,
csak ki kell böjtölnünk. Két napig várakoztunk végül is; akkor aztán este, még mielőtt
szétszéledtünk, elárulta, mi nyomja a lelkét.
– Nekem is az a véleményem, már ami Griffin barátunk szellemét (vagy bármi lett
légyen is) illeti, hogy sajátos ízt éppen az ad a történeteknek, hogy először a kisfiú előtt, egy
ilyen csöpp fiúcska előtt jelent meg. De nem ez az egyetlen ilyen elragadó eset, amelyről
tudok, és amelynek gyerek a hőse. És ha a gyerek miatt úgy érezzük, hogy itt most ismét
fordul egyet a csavar, mit szólnának ahhoz, ha két gyerek...?
– Azt – kiáltott közbe valaki –, hogy akkor a csavar kettőt fordul. És hogy hallani
szeretnénk, mi történt a két gyerekkel. Látom, ahogy Douglas ott áll a tűz előtt, mert
időközben felállt, hogy megmelegítse a hátát, és zsebre dugott kézzel néz a közbeszólóra.
– Mindmostanig senki sem hallotta, csak én. Túlontúl borzalmas.
Ezt a bejelentést természetesen számos felkiáltás üdvözölte, máris a legnagyobb
megbecsüléssel övezve a történetet, barátunk pedig, művészi nyugalommal készítvén elő
végső diadalát, végighordozta szemét a társaság tagjain, és így folytatta:
– Minden képzeletet felülmúl. Még csak hozzá foghatót sem tudok.
Emlékszem rá, hogy megkérdeztem:
– Olyan szörnyű?
Mintha azt felelte volna, hogy nem olyan egyszerű a dolog; és hogy nem is tudja, minek
nevezze pontosan. Végighúzta kezét a homlokán, egy pillanatra megrándult az arca.
– Olyan rémületes... rémületteljes!
– Jaj, de remek! – kiáltott fel az egyik dáma.
Douglas rá sem hederített; rám nézett, de mintha nem is engem, hanem azt látta volna,
amiről beszélt.
– Olyan hátborzongatóan rút és iszonyatos és fájdalmas.
– Akkor hát – mondtam – ülj le máris, és kezdd el.
A tűz felé fordult, lábával arrébb lökte az egyik fahasábot, és egy másodpercig azt
figyelte. Aztán megint felénk nézett.
– Nem tudom elkezdeni. Előbb a városba kell küldenem valakit.
Szavait általános felhördülés, zajos szemrehányás fogadta; Douglas magyarázkodni
kezdett, a maga szórakozott módján.
 – A történet le van írva. Ott lapul egy lezárt fiókban... évek óta elő se vettem. Esetleg
írhatnék az inasomnak, és mellékelhetném a levélhez a kulcsot; ő pedig leküldhetné az egész
paksamétát, úgy, amint van.
Mintha egyenesen hozzám intézte volna ezeket a szavakat; szinte kért, hogy
noszogassam: ne késlekedjék már tovább. Sok-sok tél hallgatásának vastag jegét törte meg;
oka volt ennek a hosszas hallgatásnak. A többiek bosszankodtak a késedelem miatt, engem
azonban épp ez az aggályoskodás bűvölt el. Szavát vettem, hogy az első postával írni fog, és
mihamarabb megint ideáll elénk; aztán megkérdeztem hogy vele történt-e meg a szóban forgó
esemény. Rögtön válaszolt:
– Hála istennek, nem!
– És a beszámoló? Te jegyezted fel a dolgokat?
– Csak a hatásukat. És az itt van feljegyezve – mutatott a szívére. – Azóta sem
felejtettem el, soha.
– Ezek szerint a kézirat...
– Régi, megfakult tintával van írva, gyönyörű kézírással. – Megint tűzbe jött. – Egy nő
írta. Húsz éve halott. A kérdéses irományt közvetlenül a halála előtt küldte el nekem.
Mindenki figyelmesen hallgatott, és természetesen akadt valaki, aki idétlenkedni kezdett,
vagy legalábbis le akarta vonni a következtetéseket. Douglas, ha nem is éppen mosolyogva,
de mindenesetre neheztelés nélkül tért ki e következtetések elől.
– Fölöttébb bájos lény volt, de tíz esztendővel idősebb nálam. A húgom nevelőnője –
mondta csendesen. – Sosem ismertem ilyen kellemes teremtést az ő társadalmi helyzetében;
különben is, bármilyen társaságban megállta volna a helyét! De hát ez régen volt, és ez a kis
epizód még jóval régebben történt. A Trinity College-be jártam, és mikor nyáron hazajöttem,
már ott volt nálunk. Sokat tartózkodtam otthon abban az évben; gyönyörű év volt; szabad
óráiban sokat sétálgattunk és beszélgettünk a kertben... és roppant megnyerőnek és kedvesnek
bizonyult a beszélgetések során. Igen, ne mosolyogjanak: nagyon kedveltem, és máig is
örömmel tölt el az a gondolat, hogy ő hasonlóképpen kedvelt engem. Mert ha nem, nem
mondta volna el nekem ezt a históriát. Soha, senkinek sem mondta el. Nem csupán azért
mondom, mert ezt állította: tudtam, hogy nem tette meg. Biztos voltam benne: láthattam.
Önök is, ha meghallgatnak, egykettőre rá fognak jönni, hogy miért.
– Mert olyan riasztó volt az egész?
Továbbra sem vette le rólam tekintetét.
– Egykettőre látni fogják – ismételte. – Te egykettőre rá fogsz jönni.
Én sem vettem le róla tekintetemet.
– Értem. Szerelmes volt.
Most nevetett először.
– Telibe találtál. Igen szerelmes volt. Vagyis szerelmes volt valamikor. Ez ki is derült...
ki kellett derülnie, nem mondhatta volna el másképp a történetét. Észrevettem, és ő is
észrevette, hogy észrevettem; de egyikünk sem beszélt róla. Emlékszem, hol és mikor
történt... a gyepágy szélén, a magas bükkfák árnyékában, egy hosszú, forró nyári délutánon.
Nem az a színhely, ahol végig szokott futni az ember hátán a hideg; és mégis...
Ott hagyta a kandallót, és visszazökkent a székébe.
– Csütörtök reggelre várod a csomagot? – kérdezősködtem.
– Valószínűleg csak a délutáni postával.
– Rendben van; vacsora után...
– Valamennyien itt lesznek? – Újra körülnézett. – Senki sem utazik el?
A hangja szinte reménykedő volt.
– Mindenki marad!
– Maradok... én is maradok! – kiáltoztak a hölgyek, bár az elutazásuk időpontja már ki
volt tűzve. Mrs. Griffin azonban szükségesnek tartotta, hogy további felvilágosításokat kérjen.
 – Kibe volt szerelmes a hölgy?
– Majd a történet elárulja – vállaltam magamra a válaszadást.
– Alig várom már a történetet!
– A történet nem fogja elárulni – mondta Douglas –, közönségesen, nevén nevezve nem.
– Az már baj. Mert én másként úgyse fogom soha kitalálni.
– És te sem fogod elárulni, Douglas? – kérdezte valaki.
– De igen... holnap. Na de ideje már lefeküdnöm. Jó éjt.
Gyorsan felkapott egy gyertyatartót, és magunkra hagyott bennünket. Kissé zavarban
voltunk. A hatalmas barna terem felénk eső végén még hallani lehetett lépteit a lépcső felől;
aztán Mrs. Griffin szólalt meg:
– No, azt ugyan nem tudom, kibe volt szerelmes a hölgy, de azt igen, hogy kibe volt
Douglas.
– Tíz évvel idősebb volt a nő – mondta a férje.
– Raison de plus... abban a korban! De az igazán szép, hogy mindeddig hallgatott a
dologról, igazán szép!
– Negyven évig! – szólt közbe Griffin.
– És utána ez a hirtelen kitárulkozás...
– Ez a kitárulkozás – válaszoltam – emlékezetessé fogja tenni számunkra a csütörtök
estét.
Ezzel mindenki egyetértett, olyannyira, hogy minden más iránt el is vesztettük az
érdeklődésünket. Meghallgattuk az utolsó történetet, bármilyen tökéletlen volt is, pusztán a
vele kezdődő sorozat kedvéért; aztán „kezet és gyertyát fogtunk”, mint valaki mondta, és
nyugovóra tértünk.
Másnap megtudtam, hogy a levél és benne a kulcs az első postával útnak indult Douglas
londoni lakására; de annak ellenére – sőt talán éppen azért –, hogy ez a hír végül is
mindenkinek a tudomására jutott, nem háborgattuk Douglast vacsora utánig, vagyis az estének
egy olyan órájáig, amely a leginkább illik ahhoz az érzelemhez, melybe reménységünket
vetettük. Ekkor valóban olyan közlékeny lett, amilyennek csak szerettük volna, és tökéletesen
meg is indokolta, hogy miért. Megint a kandalló előtt állt, akár csak előző este, amikor,
enyhén szólva, ámulatba ejtett bennünket. Kiderült ugyanis, hogy az ígért elbeszélés helyes
megértéséhez valóban szükséges néhány szó, egy kis bevezetés. Hadd szögezzem le mindjárt,
hogy ne legyen több gond vele: ezt az elbeszélést nyújtom át most az olvasónak, mégpedig
egy általam jóval később készített másolat alapján. Szegény Douglas a halála előtt – mikor
már minden percben számítani lehetett rá – rendelkezésemre bocsátotta azt a kéziratot, mely a
harmadik napon eljutott volt hozzá, és amelynek felolvasásába ugyanazon a helyen,
rendkívüli hatással, bele is fogott elnémult kis társaságunk előtt a negyedik nap estéjén. A
távozni készülő hölgyek, akik azt mondták, hogy mégis maradnak, természetesen – hála
istennek – nem maradtak: nem titkolták, hogy csak a korábbi megállapodások miatt távoznak,
holott majd meghalnak a kíváncsiságtól, mert Douglas néhány futó megjegyzése máris
izgalomba hozott valamennyiünket. Távozásuk végül is legfeljebb csak még jobban
összeforrasztotta válogatott kis hallgatóságát, amelyet a közös izgalom odaszögezett a
kandalló köré.
Az első ilyen futó megjegyzésből arról értesültünk, hogy a leírt beszámoló bizonyos
értelemben később veszi fel az elbeszélés fonalát, mint ahonnan voltaképp a történet elindul.
Ezért tudnunk kell annyit, hogy ez a hajdani barátnő, egy szegény falusi lelkipásztor legifjabb
lánya a sok közül, húszesztendős korában, mikor először szolgálatba állt mint tanítónő,
felutazott Londonba, reszketve az izgalomtól, hogy személyesen is jelentkezzék egy
hirdetésre, melynek ügyében már váltott néhány levelet a hirdetés közzétevőjével. Ez a
személy – aki előtt meg kellett jelennie egy, az ő szemében hatalmas és csodálatos Harley
Streeti házban –, ez a leendő munkaadó tetőtől talpig úriember volt, nőtlen, a legszebb
férfikorban: olyan lény, amilyennel ez a hampshire-i lelkészlakból idekerült izgatott, ijedt
kislány legfeljebb álmában vagy valamilyen régi regényben találkozhatott. A férfit könnyű
leírni: szerencsére ez a típus nem pusztul ki soha. Jóképű, megnyerő és magabiztos, könnyed,
kedves, és vidám. A lány, magától értetődően, finomnak és előkelőnek ítélte, leginkább mégis
az vette le lábáról, az adta neki a bátorságot, amire később szüksége is volt, hogy ez az úr úgy
beszélt az egész dologról, mint valami szívességről, valami kötelezettségről, amit örömmel
vállal. Gazdag, de félelmesen különcködő, gondolta a lány; a férfi az előkelő divat, megnyerő
külső, a költséges szokások, a nőket meghódító, behízelgő modor csillogó bűvkörében jelent
meg a szeme előtt. Városi háza hatalmas volt, tele utazásai során összegyűjtött
emléktárgyakkal és vadásztrófeákkal: most még is azt kérte, hogy a lány haladéktalanul
utazzon tovább vidéki otthonába, a család ősi fészkébe, Essexbe.
A férfit ugyanis, mikor a szülők Indiában meghaltak, gyámul nevezték ki kis unokaöccse
és unokahúga, két évvel ezelőtt elvesztett katona öccse gyermekei mellé. Ezek a gyermekek a
magafajta ember számára – egyedülálló férfi, a szükséges tapasztalatok teljes híjával, egy
szemernyi türelem nélkül – végzetesen nyomasztó felelősséget jelentettek. Rengeteg
bonyodalommal és – nyilván az ő hibájából – tengernyi melléfogással járt mindez, de ő
roppant sajnálta szegény apróságokat, és mindent megtett értük, amit csak tudott, így például
leküldte őket vidéki házába, hiszen az a nekik való hely, ez csak természetes, ott is tartotta
őket mindjárt kezdettől fogva, a lehető legjobb kezek gondjaira bízva. Még a saját
személyzetétől is megvált, azokat rendelte szolgálatukra, sőt, ő személyesen is lement,
ahányszor csak szerét ejthette, hogy lássa, miképp megy a soruk. Az a kellemetlen, hogy a
gyerekeknek senki más rokonuk nincs, és hogy neki egyéb tennivalói minden idejét
felemésztik. Így hát rendelkezésükre bocsátotta Blyt, ezt az egészséges és biztonságos helyet,
és e kis létesítmény élére – itt persze csak a háztartás vezetésére gondol – egy nagyszerű
asszonyt állított, bizonyos Mrs. Grose-t, megboldogult édesanyja hajdani komornáját, akit
bizonyára látogatója is meg fog kedvelni.
Most ő a házvezetőnő, és ideiglenesen ő ügyel föl a kislányra, akit, saját gyermeke nem
lévén, szerencsére nagyon szeret. Számos segítőtársa van, de magától értetődően,
mindannyiuknak az az ifjú hölgy fog parancsolni, aki odautazik majd, nevelőnőnek. Neki kell,
a szünidőkben, gondját viselni a kisfiúnak is: különben bentlakó egy kollégiumban – bizony,
nagyon fiatal még hozzá, de hát mi mást lehetett volna tenni –, de mert nemsokára kezdődik a
szünidő, egyik napról a másikra hirtelen csak meg fog jelenni. Nagy szerencsétlenség, hogy
elvesztették azt az ifjú hölgyet, aki először a gyerekek mellett volt. Csodálatosan foglalkozott
velük – rendkívül megbízható teremtés volt – egész a halála percéig, és pontosan ez a kínos
haláleset okozta, hogy a kis Miles kénytelen volt iskolába menni. Azóta, már ami a jó modort
meg az egyéb dolgokat illeti, Mrs. Grose foglalkozik legjobb tudása szerint Florával; és van
még ott egy szakács meg szobalány, fejőasszony, az öreg póniló mellé egy öreg lovász, végül
egy öreg kertész, valamennyien ugyancsak tökéletesen megbízható teremtések.
Eddig jutott el Douglas a dolgok ecsetelésében, mikor valaki közbeszólt:
– És miben halt meg az előző nevelőnő? Talán tökéletes megbízhatóságában?
Barátunk nyomban válaszolt:
– Ki fog derülni. Nem árulom el a dolgokat előre.
– Bocsánat, de úgy hittem, éppen azt teszi.
– Ha én kerültem volna a helyébe – szólaltam meg –, tudni óhajtottam volna, nem jár-e
az állás...
– Életveszedelemmel? – fejezte be Douglas a gondolatomat. – Ő is tudni óhajtotta, és
meg is tudta. Holnap hallani fogják, mit tudott meg. Egyébiránt a kilátásait persze elég
nyomasztónak ítélte. Fiatal volt, tapasztalatlan, ideges: úgy érzete, hogy sok komoly
kötelezettsége és vajmi kevés társasága adódik majd, sőt, hogy egészen egyedül lesz.
Habozott, kért néhány napot, hogy mindent meggondoljon és megfontoljon. De a felajánlott
fizetség messze meghaladta szerény elképzeléseit, és a második találkozás alkalmával úgy
döntött, vállalja a következményeket, és beadta a derekát.
Ekkor Douglas megállt egy pillanatra, és ez arra késztetett engem, hogy a társaság
kedvéért közbeszóljak:
– Aminek az oka természetesen a nagyszerű fiatalember bűvereje volt. A lány engedett a
csábításnak.
Fölállt, és akárcsak előző este, odalépett a tűzhöz, megpiszkálta az egyik fahasábot a
lábával, és egy percig így állt, háttal nekünk.
– Mindössze kétszer látta.
– Igen, és ebben a szerelemben éppen ez a legszebb. Akadtak olyanok is – folytatta –,
akik nem engedtek a csábításnak. A férfi becsülettel feltárta előtte aggodalmát... hogy sok
jelentkező számára egyenesen riasztóak a feltételek. Egyszerűen megijedtek valamitől.
Lehangolódtak... különösnek ígérkezett az egész; már csak a férfi legfőbb követelménye miatt
is.
– Mégpedig?
– Hogy sohase zaklassa őt... soha, de soha: ne kérjen, ne írjon semmit, ne panaszkodjon;
oldjon meg mindent egymaga, vegye át a pénzt az ügyvédtől, vegyen át mindent, és hagyja őt
békén. A lány mindezt meg is ígérte, és később bevallotta nekem, hogy amikor a férfi
megköszönte ezt az áldozatot, és egy pillanatra, megkönnyebbülve, boldogan, megfogta a
kezét, máris úgy érezte, hogy fejedelmien megjutalmazták.
– Ez volt minden jutalma? – kérdezte az egyik hölgy.
– Nem látta a férfit soha többé.
– Ó! – mondta a hölgy; és mivel barátunk nyomban eltávozott, több lényeges szó nem
esett e témával kapcsolatban egészen másnap estig, mikor Douglas, a kandalló mellett, a
legjobb karosszékben ülve, kinyitotta a kopott, vörös fedelű, vékony, régimódi,
aranyszegélyes albumot. Maga a történet nemcsak ezt az egy éjszakát vette igénybe, de az
első alkalommal ugyanaz a hölgy ismét föltett egy kérdést:
– Mi a címe?
– Nem adtam neki.
– De én igen! – mondtam.
Douglas azonban ügyet se vetett rám, hanem olvasni kezdett, olyan világosan és tisztán,
mintha ezzel akarta volna méltóképp tolmácsolni a fülünk számára a szerző keze írásának
szépségét.
1
Úgy emlékszem vissza mindennek a kezdetére, mint egymást váltogató felszárnyalásokra
és aláhanyatlásokra, a jóleső és a szorongató szívdobbanások hinta-inga-játékára. A városban,
miután örömest igent mondtam ajánlatára, tagadhatatlanul volt néhány rossz napom: újra tele
voltam kétségekkel, sőt, biztosan éreztem, hogy hibát követtem el. Hosszú órákat töltöttem
ebben a lelkiállapotban egy zötyögő-himbálózó postakocsin, míg meg nem érkeztem arra a
megállóhelyre, ahol a házból értem küldött járműnek kellett várakoznia rám. Megígérték,
hogy gondoskodni fognak róla, és valóban, a júniusi késő délutánon egy kényelmes cséza
várt. Ebben az órában, ezen a csodás napon, ahogy vitt a kocsi a tájon át, mely nyári
pompájával szinte barátságosan köszöntött, újjáéledt a bátorságom, és mikor a házhoz vezető
útra kanyarodtunk, egyenesen szárnyra kapott, alighanem ezzel is csak azt bizonyítva, hogy
előzőleg milyen mélyponton volt. Úgy látszik, olyan lehangoló látványra készültem fel – vagy
legalábbis ettől félhettem –, hogy a ház megpillantása kellemes meglepetést okozott.
Emlékszem, milyen tökéletesen megnyugtató volt a széles, tiszta homlokzat a nyitott
ablakokkal, új függönyökkel és az ablakból kifelé néző szobalányokkal; emlékszem a
pázsitra, a tarkálló virágokra, a kerekek csikorgására a kavicson, a sűrű lombkoronákra és
fölöttük az aranyló égen körözgető és károgó varjakra. Az egész olyan nagyszabású volt, hogy
nem is emlékeztetett az én szerény vidéki otthonomra – az ajtóban pedig, egy kislányt
vezetve, máris megjelent egy tisztelettudó asszonyság, és olyan mély meghajlással üdvözölt,
mintha a ház úrnője vagy valamilyen előkelő látogató lennék. A Harley Streeten hallottak
után mindent kisebbnek képzeltem, és most, mikor visszagondoltam a beszélgetésre, még
tökéletesebb úriembernek éreztem a tulajdonost, és ez azt sejtette, hogy még több jóban lesz
részem, mint amennyit megígért. Másnapig nem is tért vissza a rosszkedvem, mert a
következő órákat felejthetetlenné tette az, hogy megismerkedtem kisebbik tanítványommal. A
kislány, aki Mrs. Grose társaságában jelent meg, annyira elbűvölő volt már első látásra is,
hogy nagy szerencsének tartottam, hogy vele kell majd foglalkoznom. Ilyen szép gyereket
nem láttam még életemben, és később csodálkoztam is, miért nem beszélt többet róla a
munkaadóm. Keveset aludtam azon az éjszakán, túlontúl izgatott voltam; és ahogy
visszagondolok rá, magam is megütköztem rajta, hogy ez a nyugtalan érzés megmaradt
bennem, hozzáadódott ahhoz a jóleső érzéshez, hogy olyan őszinte szívélyességgel fogadtak.
A tágas, szép szoba, az egyik legszebb a házban, a hatalmas, királynői ágy, mert valósággal
annak éreztem, a földig érő, mintás függönyök, a hosszú tükrök, melyekben életemben
először tetőtől talpig megnézhettem magam, ezek mind, mind – még a rám váró kötelesség
rendkívüli vonzereje is – ráadásnak számítottak. Az első pillanattól fogva ugyanígy ráadásnak
számított az is, hogy Mrs. Grose-zal jól meg fogjuk érteni egymást, hiszen attól tartok, még az
úton, a kocsiban is, elég sokat tűnődtem ezen. Egyetlen olyan dolog volt akkor, a kezdet
kezdetén, ami újra megriaszthatott volna: az a tagadhatatlan tény, hogy Mrs. Grose szokatlan
módon megörült az érkezésemnek. Félóra alatt rádöbbentem, hogy ez a termetes, egyszerű,
igénytelen, tiszta, életerős asszony annyira örül, hogy már szemlátomást arra vigyáz, nehogy
túlságosan is elárulja boldogságát. Már akkor elcsodálkoztam rajta, miért palástolja, és ez, ha
alaposabban végiggondolom, ha gyanút fogok, csakugyan joggal nyugtalaníthatott volna.
Annál vigasztalóbb tudat volt, hogy semmilyen kellemetlen érzés nem furakodhat közém
és a kislány örömtől sugárzó lénye közé, hiszen – inkább, mint bármi más – az ő angyali
szépsége okozta azt a nyugtalanságot, ami még hajnal előtt arra késztetett, hogy felkeljek, és
helyzetemen, kilátásaimon tűnődve fel-alá járkáljak a szobában; hogy megcsodáljam a nyári
hajnal derengését a nyitott ablakból, szemügyre vegyem a ház többi részét, már amennyit
láthattam belőle, és hogy figyeljek, mialatt a tovatűnő szürkületben az első madarak csiripelni
kezdtek, nem ismétlődik-e néhány olyan, kevésbé természetesnek tetsző hang, amelyet
korábban nem is kintről, hanem bentről, az épületből véltem hallani. Egyszer azt éreztem,
hogy a távolban halkan egy kisgyerek sír; aztán pedig, még félig öntudatlanul,
összerezzentem, mert könnyű lépteket hallottam az ajtóm előtt, a folyosón. De ezek a
képzelgések nem voltak elég elevenek, meg is feledkeztem róluk, és csak más, későbbi
események fényében – inkább azt kellene mondanom, hogy árnyékában – jutottak most újra
eszembe. Mindenesetre a kis Flora nevelése, gondozása, „formálása” szép és hasznos élet
reményével kecsegtetett. Odalent meg is egyeztünk, hogy az első éjszaka után természetesen
velem fog lakni, kis fehér ágyát át is vitték e célból az én szobámba. Teljesen magamra
vállaltam a gyerekek gondozását, és csak azért maradt még egyszer és utoljára Mrs. Grose-
zal, mert figyelembe vettük, hogy én még szükségszerűen idegen vagyok neki, ő pedig félénk
természetű. De félénksége ellenére – amit egyébiránt furcsa módon roppant bátran és
becsületesen tűrt, és megengedte, a tudatosság minden zavaró jele nélkül, valóban, szinte
Rafael isteni gyermekeinek mélyről jövő, édes komolyságával, hogy beszéljünk róla,
tekintettel legyünk rá, és határozzunk felőle – biztos voltam benne, hogy hamarosan
megszeret. Részben emiatt szerettem magát Mrs. Grose-t is: láttam, hogy gyönyörűsége telik
abban, mennyire rajongok és lelkesedem kis tanítványomért, mikor ott ülünk a vacsoránál,
négy szál gyertya mellett, és a kislány magas székéről, kendővel a nyakában vidáman néz
szembe velem a gyertyák közt, a kenyér és tej fölött. Természetesen Flora jelenlétében
számos dologról csak hálás és csodálkozó pillantásokat válthattunk, homályos és célozgató
szavakat.
– És a kisfiú? Hasonlít-e hozzá? Ő is ennyire figyelemre méltó?
Nem szabad, ezt már leszögeztük egymás között, szembe dicsérni a gyereket.
– Igen, kisasszony, roppant figyelemre méltó. És ha erről itt jó véleménnyel van... – Mrs.
Grose csak állt ott, tányérral a kezében, sugárzó arccal bámulva kis társunkra; ő pedig hol
egyikünkre, hol másikunkra emelte ártatlan, nyugodt és tiszta tekintetét, amely semmi
olyasmit nem tartalmazott, ami belénk fojtotta volna a szót.
– Igen, ha jó véleménnyel vagyok róla?
– Akkor a fiatalembertől egyenesen el lesz ragadtatva!
– Azt hiszem, épp erre vágyom... hogy el legyek ragadtatva. Különben is attól félek –
emlékszem, úgy éreztem, hozzá kell tennem ennyit –, hogy engem elég könnyű elragadni.
Már Londonban el voltam ragadtatva!
Most is a szemem előtt lebeg Mrs. Grose széles arca, ahogy mindezt megemészti.
– A Harley Streeten?
– A Harley Streeten.
– Hát kisasszony, nem maga az első... És nem is maga lesz az utolsó.
– Ó, nem vagyok annyira beképzelt – sikerült felnevetnem –, hogy azt higgyem, én
vagyok az egyetlen. Szó, ami szó, ha jól értettem, a másik tanítványom holnap érkezik.
– Nem holnap. Pénteken, kisasszony. Ő is, akárcsak maga, postakocsin jön, a kocsis
vigyáz rá, és a megállóhelyen őt is várja majd a cséza.
Rögtön kijelentettem, hogy az lenne a leghelyesebb és egyszersmind a legbarátságosabb
és legkellemesebb is, ha én várnék rá a húgocskájával együtt a postakocsi érkezésekor; Mrs.
Grose olyan lelkesen támogatta elgondolásomat, hogy magatartását nyugodtan egyfajta
fogadalomnak tekinthettem – és istennek hála, sohasem szegte meg! –, hogy minden
kérdésben tökéletesen egyet fogunk érteni. Igen, ez az asszony örült, hogy én most itt vagyok.
Úgy hiszem, azt, amit másnap éreztem, mégsem nevezhetem egyszerűen a megérkezés
örömét követő természetes visszahatásnak: talán az okozott egy kis nyomasztó érzést, hogy
alaposabban szemügyre vettem, megértettem és végiggondoltam tennivalóimat, tisztába
jöttem valóságos arányaival. Olyan sok és olyan sokféle volt, hogy szinte készületlenül ért, és
súlyuk alatt egyszerre töltött el a félelem és büszkeség! Ebben a lelkiállapotban bizonyára
némi késedelmet szenvedtek a kislány tanulnivalói; arra gondoltam, hogy első teendőm
minden ügyességemet latba vetve megnyerni a gyerek szívét, elérni a lehető legfinomabb
eszközökkel, hogy megbarátkozzék velem. Kószálással töltöttük az egész napot; nagy
örömére úgy állapodtunk meg, hogy ő és csakis ő mutathatja meg az egész házat. Meg is
mutatta, lépésről lépésre, szobáról szobára és titokról titokra, kedves, mulatságos és
gyermeteg szavakkal – és azzal az eredménnyel, hogy félóra sem telt bele, máris roppant jó
barátok lettünk. Egész körutunk alatt csodálattal adóztam, hiszen olyan aprócska volt még,
maga biztosságának és bátorságának, annak, ahogy üres szobákban és sötét folyosókon,
tekervényes lépcsőkön, ahol meg-meg kellett állnom, sőt még egy öreg, lőrésekkel ellátott
szögletes torony tetején is, ahol szédülés fogott el, mondom, tehát annak, ahogy ezt a sok
mindent készségesen elmesélte, és hogy többet beszélt, mint amennyit kérdezett; annak,
ahogy gyerekhangjának csengő muzsikájával vezetett. Nem láttam Blyt, amióta eljöttem
onnét, és ma, idősebb és tapasztaltabb szememmel, bizonyára jóval kisebbnek látnám. De
mikor apró útikalauzom aranyszőke hajával és kék ruhájában ott táncolt előttem a
fordulókban, és tipegett végig a folyosókon, úgy éreztem, mintha elvarázsolt kastélyban
járnék, amelyben egy rózsás ki kobold lakik, olyan helyen, ami a gyermeki lélek örömére
valahogy a tündérregékből, mesekönyvekből nyerte a tulajdonságait. Lehet, hogy egy
mesekönyvre borulva elaludtam, és most álmodom? Nem, egyszerűen egy nagy, régi, csúnya,
de kényelmes házban voltam, amely néhány jellegzetes vonást – részben átépítve, részben
változatlanul felhasználva – őrzött egy még régibb épületből, és úgy képzeltem, éppannyira
elveszünk és eltűnünk benne, mint az a néhány utas egy hatalmas, úszó hajón. De, bármilyen
különös volt is, én tartottam kezemben a kormányt.
2
Erre akkor döbbentem rá, amikor két nap múlva Florával kikocsiztam, hogy fogadjuk,
mint Mrs. Grose mondta, a fiatalurat; annál is inkább, mert teljesen felkavart egy váratlan
esemény, amely a második este történt. Az első nap nagyjából-egészében, mint már mondtam
is, megnyugtató volt; mégis meg kellett érnem, hogy más hangnemben érjen véget. Azon az
estén a postazsákban – jó későn érkezett – akadt egy levél az én számomra is; a munkaadóm
írta, s csak pár sorból állt, de kiderült, hogy van a borítékban egy neki szóló levél is, érintetlen
pecséttel. „Úgy látom, hogy ezt az iskolaigazgató írta, az iskolaigazgató pedig roppant
unalmas fickó. Olvassa el, kérem; intézze el; de nehogy aztán beszámoljon róla! Egyetlen
szóval sem. Elutaztam!” Nagy erőfeszítéssel feltörtem a pecsétet – olyan naggyal, hogy jó sok
időbe telt, míg egyáltalán rá tudtam keríteni a sort; végül is felvittem a kibontatlan üzenetet a
szobámba, és csak közvetlenül lefekvés előtt rohamoztam meg. Jobb lett volna, ha várok
másnap reggelig, mert neki köszönhettem második álmatlan éjszakámat. Másnap azután
nagyon le voltam törve, mert nem volt kihez fordulnom, és ez az érzés végtére is annyira
elhatalmasodott rajtam, hogy rászántam magam: legalább Mrs. Grose-nak kiöntöm a
szívemet.
– Mit jelentsen ez? A gyereket elbocsátották az iskolából.
Észrevettem, milyen jelentőségteljesen néz rám, egy pillanatra: utána jól láthatóan
iparkodott úgy viselkedni, mintha egy szót sem értene az egészből.
– De hát a többit is...
– Hazaküldik... igen. De csak a szünetre. Miles pedig nem mehet vissza soha többet.
Figyeltem, és ő bűntudatosan elvörösödött.
– Nem akarják visszavenni?
– A leghatározottabban megtagadják.
Most megint rám emelte a szemét, mert eddig lesütötte; láttam, hogy tele van könnyel,
igazi könnyekkel.
– Mit csinált?
Haboztam; végül is úgy láttam legjobbnak, ha egyszerűen odaadom neki a levelet; ő
azonban, ahelyett, hogy elvette volna, a háta mögé kapta a kezét. Szomorúan nemet intett a
fejével.
– Nem illet ez engem, kisasszony.
Szóval a tanácsadóm nem tud olvasni! Megrázkódtam, tőlem telhetőleg iparkodtam
jóvátenni az elkövetett hibát, és újra szétnyitottam a levelet, hogy felolvassam; de aztán
meginogtam az elhatározásomban, megint csak összehajtottam, és visszacsúsztattam a
zsebembe.
– És igazán rossz?
Még mindig könnyes volt a szeme.
– Azt írják róla az urak?
– Nem bocsátkoznak részletekbe. Egyszerűen csak sajnálkozásuknak adnak kifejezést,
hogy a továbbiakban nincs módjuk foglalkozni a gyerekkel. Ez nem jelenthet mást.
Mrs. Grose néma izgalommal figyelt; nem mert megkérdezni, mit is jelenthet akkor; én
pedig mindjárt folytattam is, hogy legyen egy kis összefüggés a dolgok közt, és hogy
kihasználjam azt a segítséget, amit puszta jelenléte jelentett számomra.
– Hogy megrontja a többieket.
Erre, az egyszerű emberek gyors hangulatváltozásával, váratlanul felcsattant:
– Miles fiatalúr? Hogy ő megrontja...
 Annyi jóhiszeműség áradt a szavaiból, hogy bár még nem is láttam a gyereket, alapos
félelmeimtől sarkallva örömmel kapaszkodtam abba, milyen képtelen is ez a gondolat. Hogy
kedvére tegyek, csak ennyit mondtam gúnyosan:
– Szegény ártatlan kis iskolatársai!
– De hát szörnyűség – sopánkodott Mrs. Grose – ilyen borzalmas dolgokat mondani.
Hiszen alig tízesztendős.
– Igen, hogyne; ez egyszerűen hihetetlen.
Szemmel láthatóan hálás volt ezért a kijelentésért.
– Először nézze csak meg magának, kisasszony, aztán higgye el!
Máris újra elfogott a türelmetlenség, hogy lássam: és ez még csak a kezdete volt annak a
kíváncsiságnak, mely a következő órákban csaknem fájdalommá erősödött. Mrs. Grose
tisztában volt azzal, észrevettem, hogy milyen hatást gyakoroltak rám a szavai, és igyekezett a
helyzetet erélyesen kihasználni.
– Ennyi fáradsággal még a kisasszonykáról is ezt hihetné. A drága... – tette hozzá a
következő pillanatban – vessen már rá egy pillantást!
Megfordultam, és láttam, hogy Flora, akit tíz perccel ezelőtt egy árkus papír, egy ceruza
és lemásolni való „szép kerek O betűk” társaságában hagytam a tanulószobában, megjelenik a
nyitott ajtóban. Ezzel árulta el, a maga módján, mennyire tartózkodik minden kellemetlen
kötelességtől, mégis akkora gyermeki rajongással sugárzott rám, mintha az egész csak az én
személyem iránt érzett ragaszkodás következménye volna, mintha emiatt érezné feltétlenül
szükségesnek, hogy utánam jöjjön. Nem is volt többre szükségem, hogy átlássam Mrs. Grose
hasonlatának igazságát, felkaptam védencemet, elárasztottam csókjaimmal, beléjük rejtve
megkönnyebbült zokogásom.
A nap további részében mégis kerestem az alkalmat, hogy újra közel férkőzhessek
társnőmhöz, különösen estefelé, mikor az az érzésem támadt, hogy valósággal kerül engem.
Emlékszem, utolértem a lépcsőn; együtt mentünk le, és a lépcső alján megállítottam,
megfogtam a karját.
– Amit délben mondott, úgy tekintem, mint valami nyilatkozatot, hogy a maga tudomása
szerint a gyerek sosem volt rossz.
Hátravetette a fejét; mostanra már szemlátomást és igazán becsületesen kialakította a
maga álláspontját.
– Jaj, hogy tudomásom szerint... Nem, ezt nem mondhatom!
Ez megint felkavart.
– Szóval, tud arról, hogy...?
– Igen, kisasszony, istennek legyen hála!
Gondolkodtam egy kicsit rajta, és beletörődtem.
– Vagyis úgy érti, hogy az a fiú, aki sosem...
– Azt én nem is veszem fiúszámba!
Egyre inkább sarokba szorítottam.
– Szereti, ha van bennük annyi elevenség, hogy akár rosszak is legyenek? – aztán, meg
sem várva a válaszát, mohón kimondtam: – Én is! De nem addig a mértékig, hogy
megfertőzzön...
– Hogy megfertőzzön?
A nagy szó, amit használtam, zavarba ejtette. Megmagyaráztam.
– Hogy megrontson...
Nagyot nézett, mikor végre felfogta a szó értelmét; de csak valami furcsa kacagás
szakadt ki belőle.
– Attól fél, hogy megrontja magát?
 Olyan merészen, olyan jó humorral tette fel a kérdést, hogy elnevettem magam, bár
nevetésem az övé mellett aligha hatott természetesnek, és azt se bántam, ha egy pillanatra
nevetségesnek látszom.
Másnap, mikor már közeledett a kocsi indulásának az ideje, megint előhozakodtam a
témával, de más oldalról.
– Milyen volt az a hölgy, aki előttem volt itt?
– A nevelőnő? Ő is fiatal volt és csinos... majdnem olyan fiatal és majdnem olyan csinos,
mint a kisasszony.
– Remélem, hogy hasznát is vette a fiatalságának és szépségének! – vetettem oda. – Úgy
látszik, ő szereti, ha csinosak és fiatalok vagyunk!
– Szerette bizony – helyeselt Mrs. Grose –, már ő mindenkit csak így szeretett. – Alig
mondta ki ezt, már szívta volna is vissza. – Úgy értem, hogy így szereti ő... a gazda.
Meglepődtem.
– De hát kiről beszélt az előbb?
Értetlenül nézett rám, de elvörösödött.
– Hát róla.
– A gazdáról?
– Ki másról?
Nyilvánvalóan nem lehetett másról szó, és a következő pillanatban már nyoma sem volt
annak a korábbi érzésemnek, hogy Mrs. Grose véletlenül többet árult el, mint amennyit akart;
ezért csak az után kérdezősködtem, amit valóban meg akartam tudni.
– Nem vett észre a másik kisasszony valami olyat a fiúcskánál, ami...?
– Ami nem volt rendjén? Sosem mondott ilyesfélét.
Kételkedtem benne, de aztán erőt vettem magamon.
– És elég körültekintő volt... elég gondos?
Mrs. Grose megpróbált lelkiismeretesen válaszolni.
– Bizonyos dolgokban... igen.
– De nem mindenben?
Megint elgondolkozott.
– Hát, kisasszony... ő már elment. Nem fogok pletykálkodni.
– Tökéletesen megértem magát – feleltem sietve, de egy pillanatnyi szünet után
mégiscsak úgy éreztem, hogy jogom van tovább faggatózni: – Itt halt meg?
– Nem... elment.
Volt valami Mrs. Grose kurta válaszában, ami valahogy kétértelműen hatott.
– Elment meghalni?
Mrs. Grose mereven kinézett az ablakon, de én úgy éreztem, hogy legalábbis elméletben,
jogom van megtudni, mi szokott a Blyban szolgáló fiatal lányokkal történni.
– Úgy érti, hogy megbetegedett és hazament?
– Már amennyire meg lehet ítélni, nem lett ő itt, ebben a házban beteg. Az év végén
eltávozott, azt mondta, hogy hazamegy egy kis szabadságra, ez pedig annyi idő után járt is
neki. Akkor felvettünk egy fiatalasszonyt... egy dajkát, aki aztán tovább is itt maradt: ügyes és
rendes lány volt; erre a szünetre aztán ő vállalta a gyerekeket. De a mi kisasszonyunk csak
nem jött vissza, és amikor már nagyon vártuk, üzente a gazda, hogy meghalt.
Tovább kényszerítettem.
– De miben?
– Azt nem mondta meg! De ha megengedi, kisasszony – mondta Mrs. Grose –, most már
mennék a dolgom után.
3
Az a tény, hogy gondjaim közepette így hátat fordított nekem, szerencsére nem számított
olyan nyers visszautasításnak, amely határt szabhatott volna egymás iránti kölcsönös
megbecsülésünk elmélyülésének. Ámulatom és elképedésem, mikor hazahoztam a kis Milest,
még közelebb hozott bennünket egymáshoz: annyira felháborítónak ítéltem, hogy egy ilyen
gyermeket, mint aki az imént elém került, valósággal kiátkozzanak. Kissé késve érkeztem az
állomásra, és mihelyt megpillantottam a kocsma előtt álldogálva – mert ott szállt le a
postakocsiról –, amint sóvárogva keres engem a szemével, azonnal láttam, hogy ő is, mint a
húga, törékeny, tiszta, teste-lelke sugárzóan ártatlan. Hihetetlenül szép gyerek volt – és Mrs.
Grose telibe talált, mikor azt mondta, hogy nem is lehet mást érezni iránta csak valamiféle
gyengédségi rohamot. Megvolt benne egyfajta, szavakkal alig kifejezhető isteni tulajdonság,
mellyel, ilyen tökéletes fokon, egyetlen gyermeknél sem találkoztam, és ami miatt már akkor
és ott rögtön a szívembe zártam: az áradt belőle, hogy semmit sem ismer a világon, csak a
szeretetet. Rossz hírnevet ennél több édes ártatlansággal aligha lehet viselni; úgyhogy mire
visszatértünk Blyba, a szobámban egy fiók mélyén heverő szörnyű levél gondolata már
pusztán valamilyen döbbent megrökönyödést – ha ugyan nem felháborodást – váltott ki
belőlem. Mihelyt néhány szót válthattam négyszemközt Mrs. Grose-zal, megmondtam neki,
hogy nevetségesnek tartom az egészet.
Rögtön megértett.
– Arra a förtelmes vádra gondol?
– Egy pillanatra sem hiszek benne. Kedvesem, vessen csak rá egy pillantást!
Mosolyogva vette tudomásul, hogy felfedeztem, milyen kedves ez a gyermek.
– Nem is teszek egyebet, kisasszony, efelől biztosíthatom! És mit fog ezek után
válaszolni? – tette hozzá rögtön.
– Hogy mit válaszolok a levélre? – Már döntöttem. – Semmit.
– És a nagybátyjának?
Határozott voltam.
– Semmit.
– És a fiúcskának?
Csodálatos voltam.
– Semmit.
Gondosan megtörölte a száját a kötényével.
– Akkor én magával tartok. Kibírjuk mi ezt is.
– Kibírjuk mi ezt is! – visszhangoztam buzgón, és hogy fogadalmunkat megpecsételjük,
megszorítottam a kezét.
Mrs. Grose egy pillanatig nem ereszt el, aztán a szabad kezével megint gyorsan a
szájához kapta a kötényét.
– Nem venné tolakodásnak, kisasszony, ha...
– Ha megcsókolna? Dehogy! – vontam magamhoz ezt a derék teremtést, és miután
megöleltük egymást, mint jó testvérekhez illik, még erősebbnek éreztük magunkat és
felháborodásunkat.
Egyelőre ez történt tehát; de ezek a napok annyira zsúfoltak voltak, hogy mikor most fel
akarom idézni őket, minden művészetemre szükség van, hogy meg tudjam különböztetni őket
egymástól. Amire leginkább döbbenten nézek vissza, az a tény, hogy belenyugodtam ebbe a
helyzetbe. Vállaltam társammal együtt, hogy „kibírjuk mi ezt is”, és nyilvánvalóan
valamilyen varázslat tartott igézetében, ami elterelte figyelmem az efféle próbálkozás
nehézségeiről, messzire ágazó és bonyolult szövevényeiről. Hátára emelt a rajongás és a
szánalom hatalmas hulláma. Tudatlanságomban, zavaromban, talán önmagamat is becsapva,
egyszerű feladatnak éreztem azt, hogy boldoguljak ezzel a fiúcskával, akinek a nevelése
tulajdonképp csak most veszi kezdetét. Ma már arra sem tudok visszaemlékezni, milyen
terveket kovácsoltam a szünet utánra, Miles tanulmányainak folytatására. Abban
valamennyien egyetértettünk, hogy ezen a gyönyörű nyáron én fogom majd tanítani: de ahogy
visszagondolok rá, heteken keresztül inkább én tanultam. Megtanultam valamit – legalábbis
eleinte –, amire addig szűk korlátok közé szorított életemben nem volt lehetőségem:
megtanultam, hogy vidámnak kell lenni, sőt mulatságosnak, és nem szabad a holnappal
törődni. Ekkor éreztem először egy bizonyos értelemben, hogy megismerkedtem a
szabadsággal, a nagy távlatokkal, a szabad levegővel, a nyár muzsikájával, és a természet
titkaival. És itt én voltam a nagy tekintély – és ez a nagy tekintély édes érzés volt. Igen,
csapda volt – nem gonoszul kitervelt, de mély –, csapda a képzeletem, az érzékenységem,
talán még a hiúságom számára is; minden tulajdonságom számára, amit egyáltalán izgalomba
lehetett hozni. A legjobb hasonlat, amit mondhatok rá: nem álltam résen. A gyerekek alig
okoztak gondot nekem, szelídségük egyenesen elképesztő volt. Néha eltűnődtem azon – de
ilyenkor is csak homályosan és összefüggéstelenül –, hogy mit is tartogat számukra a
kegyetlen jövő (mert minden jövő kegyetlen!), és hogy talán még meg is sebzi őket. A
gyerekek majd kicsattantak a boldogságtól és egészségtől; én mégis úgy éreztem, mintha két
kis mágnást, két királyi vérből származó herceget gondoznék, akik számára mindent, hogy
helyes legyen, körül kell határolni, változatlanul meg kell tartani, így hát a kettőjük jövőjének
számomra évek múltán is egyetlen elképzelhető külső kerete ugyanez a kert, ugyanez a park
volt, legföljebb romantikusan, valóban királyi módon felnagyítva. Persze, az sem lehetetlen,
hogy a később bekövetkező dolgok adták meg ezeknek a korai pillanatoknak a nyugalom
varázsát – a néma csendét, amelyben készülődik vagy lesben áll valami. És a változás valóban
úgy tört ránk, mint egy fenevad.
Az első hetekben hosszúak voltak a nappalok; gyakran a legszebb napokon, megkaptam
tőlük valamit, amit „az én órámnak” hívtam, azt az órát, amikor tanítványaim megitták az esti
teájukat és lefeküdtek, és nekem volt még egy kis időm, mielőtt nyugovóra tértem, önmagam
számára. Bármennyire szerettem is társaimat, az egész napból mégis ez az óra volt a
legkellemesebb; kivált olyankor, mikor halványulni kezdett a napvilág – inkább talán azt
mondhatnám, mikor a nap már éppen hogy csak fenn volt, és a vörös égboltról, a vén fák
közül az utolsó madarak utolsó kiáltásait lehetett hallani –, és én kisétálhattam a parkba, és
szinte a tulajdonos érzésével, ami mulattatott is, hízelgett is nekem, élvezhettem a birtok
szépségét és méltóságát. Örömömre szolgált, hogy ezekben a percekben azt éreztem: nyugodt
vagyok, és helyesen cselekedtem; talán arra is gondoltam, hogy tapintatommal, nyugodt,
józan eszemmel és feltétlen megbízhatóságommal örömöt okozhatok – ha ugyan valaha
gondolt erre! – annak a férfinak is, akinek a kedvéért hajlandó voltam mindenre. Hogy azt
teszem, amit ő buzgón remélt, sőt, egyenesen kért is tőlem, és hogy végül is képes vagyok rá,
hogy megtegyem, még nagyobb örömöt jelentett, mint amilyet vártam. Röviden azt
mondhatnám, hogy tetszelegtem magamnak a figyelemre méltó fiatal nő szerepében, és az a
meggyőződés vigasztalt, hogy kitűnő tulajdonságaim még nyíltabban is meg fognak
mutatkozni. Nos, valóban szükségem is volt erre a „figyelemreméltóságra”, hogy szembe
tudjak nézni azokkal a figyelemre méltó dolgokkal, melyek máris hírt adtak létezésükről.
Egy délután történt, „az én órám” kellős közepén: a gyerekeket már ágyba bújtattuk, én
pedig kijöttem egy kis sétára. Kóborlásaim során mindig arra gondoltam, és most sem
rettenek vissza attól, hogy megemlítsem: milyen szép lenne, akár egy szép mese, ha hirtelen
találkoznék valakivel. Valaki felbukkanna az egyik ösvény kanyarulatában, ott állna előttem,
és mosolyogva és helyeslően bólogatna. Nem is kértem többet, csak ennyit – csak azt, hogy
tudjon róla; és egyetlen dolog igazolhatta, hogy tényleg tud is róla: ha látom is ezt, ennek a
kedves tükröződését az ő csinos arcán. Éppen ez lebegett előttem – természetesen az arcára
gondolok – az egyik első ilyen alkalommal, egy hosszú júniusi nap végén, mikor kiléptem a
fák közül, és hirtelen meg kellett torpannom: megláttam a házat. A lábam a földbe
gyökerezett – nagyobb izgalmat okozott nekem, mint bármilyen más látvány –, mert
rádöbbentem, hogy egy szempillantás alatt valósággá változott, amiről ábrándoztam. Ott állt –
de messzire tőlem, túl a pázsiton, annak a toronynak a tetején, amelyikre az első délelőttön a
kis Flora vezetett fel. Két torony volt – négyszögletes építmények, képtelen, csipkés
oromzattal –, és bár alig láttam köztük különbséget, mégis, ki tudja miért, öreg toronynak és
új toronynak hívták őket. A ház két végén magasodtak, és építészeti képtelenségüket bizonyos
mértékig valószínűleg az enyhítette, hogy azért nem teljesen szervetlenül illeszkedtek az
épülethez, nem voltak túl rátartian magasak, talmi régiességük pedig a ma már tiszteletre
méltó múltnak számító romantikus korból származott. Mindig megbámultam őket, és
képzelődtem róluk, mert a csipkés oromzat pompájában valamennyien szívesen
gyönyörködtünk, kiváltképp a szürkület derengésében; de a férfi, akit előzőleg oly gyakran
megidéztem, valahogy mégsem volt a helyén ott, abban a magasságban.
Mikor megpillantottam a tiszta alkonyi fényben, emlékszem, hogy kétszer is elakadt a
lélegzetem: gyors egymásutánban és jól megkülönböztethetően két meglepetés ért. A második
kíméletlenül rádöbbentett arra, hogy az előbb tévedtem: a férfi, aki most a szemembe néz,
nem az, akinek hittem. Úgy megriadtam ettől a látványtól, hogy ennyi év után sincs semmi,
ami feledtetni tudná. Ismeretlen férfi elhagyatott helyen – magányosan felnőtt lány joggal ijed
meg tőle; és a velem szemben álló alak – néhány másodperc alatt megbizonyosodtam róla –
nem az volt, akinek képe lelkemben élt; nem is ismertem. Nem láttam a Harley Streeten, nem
láttam sehol és semmikor. És hihetetlenül furcsa: a hely egyetlen pillanat alatt, és éppen annak
eredményeképpen, hogy ez az alak megjelent, teljesen elhagyatottá vált. Most, mikor olyan
megfontoltan számolok be mindenről, mint még soha, újra átérzem, amit abban a pillanatban
éreztem. Miközben tudomásul vettem, amit tudomásul kellett vennem, mintha minden élet
megállott volna azon a környéken. Újra hallom most, írás közben, azt a halálos némaságot,
melybe az esti hangok belefúltak. Nem károgtak már a varjak az aranyló égen, és a barátságos
alkonyi óra egy – elmondhatatlanul iszonyú – percre elvesztette minden hangját. Semmi más
változást nem vettem észre, hacsak azt nem, hogy hallatlanul élesen láttam mindent. Az arany
fény még ott ragyogott az égen, a levegő tiszta volt, és a férfit, aki az oromdíszek fölött rám
vetette tekintetét, olyan világosan láttam, mint valami bekeretezett képet. Hihetetlen
gyorsasággal végiggondoltam, ki mindenki lehetne ő, de egyikük sem volt. Elég soká néztünk
farkasszemet ilyen távolságból ahhoz, hogy közben kétségbeesetten törhessem a fejem: mégis
ki lehet – és amikor láttam, hogy nem tudom megmondani, elfogott a döbbenet, és ez az érzés
néhány pillanat alatt igazi kétségbeeséssé erősödött.
Így utólag, figyelembe véve bizonyos dolgokat, tudom, az a nagy kérdés, vagy legalábbis
az egyik nagy kérdés, hogy mennyi ideig tartott ez a néhány pillanat. Nos, ez az én esetem,
bármit gondoljanak is róla, tartott annyi ideig, amíg vagy egy tucat magyarázattal
próbálkoztam, bár egyik sem bizonyult használhatónak: mondjuk, hogy van valaki a házban –
de vajon mióta? –, akinek a létezéséről nem tudok. Tartott annyi ideig, hogy meg is sértődjem
egy kicsit, hiszen az effajta tudatlanság, egy ilyen ember létezése sehogy sem fért össze
bizalmi állásommal. Tartott annyi ideig, hogy a látogató, aki valamilyen furcsa
szabadossággal, szinte családiasan, emlékszem, még kalapot sem viselt, ugyanolyan kérdően,
ugyanolyan kíváncsian méregessen engem a gyengülő fényben, mint jelenlététől ingerelve én
is őt. Túl messze voltunk ahhoz, hogy odaszóljunk egymásnak, de volt egy olyan pillanat,
amikor, ha közelebb vagyunk, a kölcsönös, leplezetlen bámészkodás után valamilyen szóval
megtörtük volna a csendet. A férfi ott állt a háztól távolabb eső sarokban, szálfa egyenesen, és
ahogy láttam, mindkét kezével a párkányzatra támaszkodva. Olyan tisztán láttam őt, mint
most a betűket e papíron; aztán egy perc múlva, pontosabban úgy, mintha ez is szervesen
hozzátartozna a jelenethez, lassan helyet változtatott, átment a másik sarokba, és közben
szakadatlanul rajtam tartotta a szemét. Igen, világosan éreztem, hogy útja során egyetlen
pillanatra se vette le rólam a szemét, és most is látom, hogyan vándorol a keze eközben egyik
kőcsipkéről a másikra. A túlsó sarokban is megállt, de már nem olyan hosszú időre, és amikor
eltávozott, még akkor is szemlátomást engem figyelt.
Eltávozott; ez volt minden, amit tudtam.
4
 Nem mintha nem vártam volna tovább is, hiszen a látvány nemcsak felkavart, hanem
valósággal oda is cövekelt a földhöz. Csak nem lappang valamilyen „titok” Blyban:
valamilyen rejtélyes Udolpho vagy egy eszét vesztett, titkon idezárt rokon? Nem tudnám
megmondani, mennyi ideig törtem ilyesféléken a fejem, hogy mennyi ideig maradtam a
kíváncsiságtól és félelemtől zavartan találkozásunk helyén; csak arra emlékszem, hogy mikor
visszatértem a házba, már majdnem sötét volt. Közben bizonyára szorításban tartott és
hajszolt az izgalom, mert legalább három mérföldet gyalogoltam a ház körül, de később
annyival súlyosabb csapások értek, hogy riadalmamnak ez a puszta kezdete még csak egyfajta
elviselhető borzongást jelentett. A legkülönösebb az volt az egészben – mert hiszen különös
volt az egész –, amire bent a házban Mrs. Grose-zal való találkozásomkor döbbentem rá. A
kép a megszokott sorrendben születik most újjá bennem, ahogy akkor visszatérve láttam a
faborítású, tágas, fehér termet, a lámpafény ragyogásában, az arcképekkel és a vörös
szőnyeggel, no és barátnőm jóindulatú és csodálkozó arckifejezését, mely rögtön elárulta,
mennyire hiányoztam már neki. Mihelyt láttam ezt a jámbor örömöt, ezt a leplezetlen
megkönnyebbülést, éreztem, hogy semmit sem tud arról, amit elmondhatnék neki. Nem
gyanítottam, hogy ez a megnyugtató arc voltaképp kérdőre von, és számomra az jelezte a
látottak fontosságát, hogy haboztam beszélni róla. Az egész történet legérzékenyebb pontja
éppen az volt, hogy félelmem tényleges kezdete úgyszólván egybeesett azzal az ösztönös
szándékkal, hogy kímélni akartam a társamat. Ott, a pompás előcsarnokban, Mrs. Grose rám
szegeződő tekintete alatt, egy akkor még meg sem fogalmazható kiváltó ok valóságos belső
forrongást indított meg bennem – valamilyen homályos magyarázatot adtam kései
visszatértemre és az éjszaka szépségét, a sűrű harmatot és átnedvesedett lábbelimet
emlegetve, a lehető leggyorsabban szobámba siettem.
Szobámban már egész másféleképp láttam a dolgokat: itt, napok múlva, már nagyon is
különös történetnek tartottam. Mindennap voltak olyan órák – vagy legalábbis percek,
szükség esetén a kötelesség elől ellopott percek –, amikor be kellett zárkóznom, hogy
gondolkozzam. Nem mondhatnám, hogy annyira ideges voltam, hogy már nem is tudtam
elviselni, inkább csak féltem, nagyon féltem attól, hogy az leszek; mert, tömören és világosan
fogalmazva, tudomásul kellett vennem azt a tényt, hogy semmilyen magyarázat sem illik arra
a látogatóra, akivel oly megmagyarázhatatlanul, de mégis úgy éreztem, oly meghitten
foglalkoztam gondolataimban. Rövid idő alatt rájöttem, hogy ki lehet puhatolni, minden
kérdezősködés és izgágaság nélkül is, vajon valamilyen házi bonyodalomról van-e szó. Az
elszenvedett megrázkódtatás mintha még élesebbé tette volna az érzékeimet: három nap
múlva, hála körültekintő figyelmemnek, már biztos voltam abban, hogy nem a cselédek
szedtek rá, nem valamilyen „móka” áldozata vagyok. Bármi volt is az, amiről tudtam, a
környezetemben levők semmit sem tudtak róla. Ezek után egyetlen értelmes magyarázat
kínálkozott: valaki túl merész lépésre ragadtatta magát. Ezt ismételgettem minduntalan,
valahányszor beosontam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Mindnyájan egy
kellemetlen, tolakodó fickó áldozatai vagyunk: valamilyen gátlástalan utazó lehetett, aki
észrevétlenül belopózott ide, mert érdeklik az ódon házak, gyönyörködött egy kicsit a
látványban, mégpedig a legjobb helyről, és aztán, úgy ahogy jött, el is tűnt. Az, hogy olyan
nyugodtan és hosszasan megbámult, nos, az is csak tapintatlanságát bizonyítja. Egy szó, mint
száz, az a jó benne, hogy bizonyára nem fogjuk látni soha többé.
El kell ismernem, annyira jó dolog mégsem volt, hogy ne éreztem volna világosan:
lényegében mégiscsak a munkám, nagyon kellemes munkám fontos egyedül nekem a világon.
Ez az elragadó munka egyszerűen az életemet jelentette, Milesszal és Florával együtt, és
éppen az tette olyan elragadóvá, hogy baj esetén valósággal belevethettem magam, minden
bánatom elfeledni. Könnyű feladatom csábító volta állandó örömet okozott, és újra meg újra
csodálkoznom kellett hajdani félelmeim hívságán, hiszen eleinte azt gondoltam, hogy
munkám szürke és prózai lesz, és jó előre valóságos undort éreztem iránta. De látni lehetett,
hogy szó sincs itt semmiféle szürkeségről és prózaiságról, semmiféle lélekölő robotról.
Természetes, hogy kellemesnek érezzük azt a munkát, ami mindennap új gyönyörűséget
jelent. Tele volt a gyerekszoba regényességével, a tanterem poézisével. Persze, ezzel nem
akarom azt mondani, hogy csak regényeket és verseket tanultunk; de nem tudok más
kifejezést arra az érdeklődésre, amit tanítványaim iránt éreztem. Nem tudok mást mondani,
csak a következőt: ahelyett, hogy egyszerűen megszoktam volna őket – pedig csodálatos érzés
ez a nevelőnő számára: a kedvesnővérek tanúsíthatják! –, állandóan új meg új felfedezéseket
tettem. Egyetlen olyan terület volt, kétségtelen, ahol nem kínálkozott út és mód semmiféle
felfedezésre: továbbra is sűrű homály borította a kisfiúnak az iskolában viselt dolgait. De
rádöbbentem, valahogy megadatott nekem, hogy gyötrő kíváncsiság nélkül szemléljem ezt a
rejtélyt. Talán közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom, hogy maga a gyermek tisztázta
az egészet, méghozzá egyetlen szó nélkül. Nevetségessé tette az egész vádat. Végső
következtetéseim igazságot szolgáltattak rózsálló ártatlanságának: túl kedves és túl nyíltszívű
volt a kisszerű, undorító, szennyes iskolai élethez, és meg is adta érte az árát. Gondosan
kielemeztem, hogy az ilyen jellembeli fölény, a kivételes egyéniség sugárzása kivétel nélkül
minden esetben bosszúvágyat támaszt a többiekben – és ezek közé számítottam egyes ostoba
és hitvány igazgatókat is.
Mindkét gyerek olyan szelíd volt (ez volt az egyetlen hibájuk, de ez sem tette Milest
ügyefogyottá), hogy – hogyan is fejezzem ki? – szinte teljesen személytelenné és végképp
megbüntethetetlenné váltak tőle. Olyanok voltak, mint a mesebeli angyalkák, akiken –
legalábbis morálisan – nincs mit elfenekelni! Emlékszem, különösen Milesszal kapcsolatban
mindig az volt az érzésem, hogy egyszerűen nincs is múltja, története. Amúgy is „előélet”
gyanánt csak valami hiányos kuszaságot várhatunk egy ilyen kisgyerektől, de ebben a
gyönyörű fiúcskában volt valami különlegesen érzékeny és mégis különlegesen boldog vonás,
amiről úgy éreztem (inkább, mint bármelyik hozzá hasonló korú ismerősömnél), hogy
mindennap újraszületik. Egyetlen másodpercig sem szenvedett. Ez az én szememben
világosan bizonyította, hogy sosem fenyítették meg. Ha gonosz lett volna, megkapta volna a
magáét, következésképpen én is megkaptam volna a magamét: én is észrevettem volna,
megtaláltam volna a nyomait, megéreztem volna a becstelen gyalázatot. De semmire sem
sikerült rájönnöm, vagyis nem lehetett más, csak angyal. Sosem beszélt az iskoláról, egyetlen
iskolatárs vagy tanár nevét sem említette; és ami engem illet, túl erősen dolgozott még
bennem az undor, semhogy célzást tettem volna rá. Természetes, hogy én is valamilyen bűbáj
hatása alá kerültem, de éppen az volt a szép benne, hogy teljesen tisztában is voltam ezzel.
Átadtam magam ennek az érzésnek: orvosságot jelentett minden fájdalomra, és azokban a
napokban bizony sok fájdalom ért. Nyugtalanító leveleket kaptam hazulról: otthon nagyon
rosszul álltak a dolgok. De hát mit számít nekem a világ, mikor itt vannak a gyerekeim? Ezt a
kérdést tettem fel újra meg újra magamnak, mikor visszahúzódtam a szobámba. Teljesen
elkápráztatott, mennyire szeretetre méltóak.
Egy vasárnap aztán – hogy tovább szőjem mondanivalómat – annyi ideig és olyan erővel
zuhogott az eső, hogy nem vonulhattunk ki még a templomba sem; éppen ezért meg is
állapodtam Mrs. Grose-zal, hogy ha estére megjavul az idő, elmegyünk együtt a kései
istentiszteletre. Szerencsére el is állt az eső, és én már készülődtem a sétához, ami vagy húsz
percig tart, végig a parkon és a faluba vezető úton. Mikor lementem az előcsarnokba, hogy
társnőmmel találkozzam, eszembe jutott, hogy megfeledkeztem a kesztyűmről, ami egy kis
javításra szorult, és amit a délután folyamán valóban meg is javítottam – nem valami szép
tőlem, de nyilvánosság előtt –, miközben a gyerekek vasárnapi teájukat iszogatták, a szokástól
eltérően a „felnőtt” ebédlőben, a sárgaréz és a mahagónifa hűvös és tiszta szentélyében. Itt
felejtettem a kesztyűket, és most vissza kellett mennem értük. Már szürkült, de azért még elég
világos volt, és mihelyt a küszöbre tettem a lábam, máris megpillantottam a keresett tárgyat
egy székben, a becsukott nagy ablak mellett, sőt azt is észrevettem, hogy valaki áll az ablak
túlsó oldalán, és merőn néz befelé. Egy lépést tettem előre, befelé a szobába; a látomás csak
néhány pillanatig tartott, de tisztán láthattam. A merőn befelé bámuló férfi ugyanaz volt, aki
már egyszer megjelent előttem.
Újra magam előtt láttam tehát, s bár nem mondhatnám, hogy még tisztábban, mint
először, hiszen az lehetetlen, de olyan közelről, hogy ez valamiképp szorosabbra fonta
kapcsolatunkat. Elakadt a lélegzetem, és megfagyott a vér az ereimben. Ő volt az – igen, ő, és
most is, mint a múltkor, csak deréktől fölfelé láttam, mert bár az ebédlő is a földszinten van,
az ablak nem ér le a földig, a teraszig, ahol ő állt. Arca közel volt az üveghez, de ez a közeli
kép furcsa módon inkább csak arra volt jó, hogy igazolja, milyen tisztán láttam őt múltkor,
messziről. Csak néhány pillanatig állt ott, de ez is elég volt ahhoz, hogy meggyőzzön: ő is
látott, ő is felismert engem; és az volt az érzésem, hogy már évek óta nézem, és örök időktől
fogva ismerem. Mégis észrevettem valamit, amit az előző alkalomkor nem észleltem; most is
ugyanolyan mélyen és határozottan nézett a szemembe az üvegen és a szobán keresztül, mint
akkor, de aztán elfordította rólam a tekintetét, én pedig követtem a szemét, és láttam, hogyan
néz végig sorra mindent. Azonnal átjárt valami új bizonyságérzés: nem miattam jött ide.
Másvalakiért jött. Ez a szikrányi felismerés – mert hiszen felismerés volt ez a félelem kellős
közepén – egészen rendkívüli hatással volt rám, váratlanul felébresztette kötelességérzetemet
és bátorságomat. Bátorságot mondok, mert kétségtelenül valami ilyesféle ragadott magával.
Rögtön kiszöktem az ajtón, oda, a ház ajtajához, egy szempillantás múlva kint voltam a
felhajtón, majd végig a teraszon, amilyen gyorsan csak bírta a lábam, utána befordultam a
sarkon, és máris ott voltam a látomás helyén. De most már nem láttam semmit – látogatóm
eltűnt. Megálltam, szinte összeroskadtam a megkönnyebbüléstől, de aztán végiggondoltam az
egészet újra – szóval időt adtam arra, hogy újra megjelenhessen. Időről beszélek, de hogy
mennyi idő is lehetett? Ma már nem tudom megállapítani. Elhagyott az időérzékem: nem
tarthattak ezek a pillanatok olyan sokáig, mint ahogy éreztem. A terasz, az egész hely, a pázsit
és mögötte a kert, minden, amit csak a parkból láttam, valami nagy ürességet árasztott. Voltak
ott cserjések, vastag törzsű fák is, de emlékszem, milyen tiszta bizonyossággal éreztem, hogy
egyikük sem rejti el előlem. Vagy ott volt, vagy nem; de ha nem láttam, akkor nem. Ezt
megértettem, aztán ösztönösen, ahelyett, hogy visszamentem volna a házba, odaléptem az
ablakhoz. Az az érzés munkálkodott bennem zavarosan, hogy nekem is oda kell állnom, ahol
ő állt. Meg is tettem; odahajtottam a fejem az ablaktáblához, és benéztem, akárcsak ő, a
szobába. Ugyanebben a percben Mrs. Grose, mint az előbb én, belépett a szobába az
előcsarnokból – így láthattam, milyennek látta az a férfi az egészet. Pontosan megismétlődött
az, ami az előbb történt. Mrs. Grose megpillantott, akárcsak a látogatómat én; megtorpant,
ahogy én; átérzett valamit abból a megrendülésből, amit én átéltem. Elfehéredett, és arra
kellett gondolnom, vajon én is ennyire elsápadtam-e. Rövidre fogva: rám meresztette a
szemét, és mint én az előbb, kiszaladt a szobából; tudtam, hogy kijön, megkerüli a házat, és
hamarosan ott lesz előttem. Ott maradtam, ahol voltam, és a várakozás másodpercei közben
sok gondolat megfordult a fejemben. De csak egyet említenék meg. Kíváncsi voltam, vajon
neki, neki mi oka lehetett a félelemre.
5
Hamarosan tudtomra adta.
– Az isten szerelmére, mi baj van? – kérdezte, mihelyt előbukkant elfúló lélegzettel és
kivörösödve a ház sarka mögül.
Egy szót se szóltam, míg oda nem ért hozzám.
– Velem? Csak nem látszik rajtam valami?
Csodálkozó arcot vághattam.
– Olyan fehér, mint a fal. Rossz magára nézni.
Gondolkoztam; most már mindenféle ártatlansággal nyugodtan szembe tudtam nézni.
Észrevétlenül elszállt a vállamról az a nyomasztó érzés, hogy kímélnem kell Mrs. Grose
ártatlanságát, és ha egy pillanatra haboztam is, annak már más oka volt, mint amiért eddig
hallgattam. Kinyújtottam felé a kezem, és ő meg is fogta; magamhoz szorítottam egy kicsit,
mert jólesett a közelsége. Meglepett és szégyenlős pihegésében valamilyen támogatásfélét
éreztem.
– Azért jött, ugye, hogy induljunk a templomba; de én nem mehetek.
– Csak nem történt valami?
– Igen. Most már meg kell tudnia. Nagyon furcsa voltam?
– Itt az ablakon keresztül? Ijesztő!
– Igen – mondtam. – Nagyon megrémített valami.
Mrs. Grose szemében világosan tükröződött, hogy ő egy cseppet sem akar megrémülni,
de láttam azt is, hogy tökéletesen tisztában van a helyzetével, és kész minden
kellemetlenséget megosztani velem. Igen, most már nyilvánvaló volt, hogy meg is kell
osztania!
– Hasonló dolog történt velem, mint amit maga látott egy perccel ezelőtt az ebédlőből.
De amit én láttam, éppen előtte, még sokkal rosszabb volt.
Erősebben szorított a kezével.
– Mi volt az?
– Egy különös figura. Befelé nézett.
– Milyen különös figura?
– Fogalmam sincs róla. Egy férfi.
Mrs. Grose körülnézett, de hiába.
– És hova tűnt?
– Azt mégúgy se tudom.
– Látta már korábban is?
– Igen... egyszer. Az öreg torony tetején.
Még szigorúbb arccal bámult rám.
– Csak nem mondja azt, hogy idegen volt?
– De még mennyire!
– És mégsem szólt róla?
– Nem... okom volt rá. De most, hogy kitalálta...
Mrs. Grose tágra nyílt szemmel vette tudomásul ezt a vádat.
– Ó, dehogy találtam ki! – mondta aztán egyszerűen. – Honnan tudjam, hogy nem
képzelődés-e az egész?
– A legkevésbé sem képzelődés.
– És nem látta sehol másutt, csak a toronyban?
– És itt, éppen az előbb.
Mrs. Grose megint körülnézett.
– És mit csinált az az ember ott a toronyban?
– Csak állt, és nézett rám lefelé.
Gondolkozott egy percig.
– Úriember volt?
Nekem nem kellett gondolkoznom.
– Nem.
Még jobban elámult.
– Nem.
– És nem is a környékről való? Nem a faluból?
– Ó, nem. Nem beszéltem magának a dologról, de megbizonyosodtam róla.
Most mintha kissé megkönnyebbülve sóhajtott volna fel: ezt ugyanis furcsa módon kész
nyereségnek könyvelte el. De nem sokra ment vele.
– És ha nem úriember...
 – Hogy akkor micsoda? Szörnyeteg.
– Szörnyeteg?
– Igen, egy... istenemre, fogalmam sincs róla, hogy mi lehet!
Mrs. Grose még egyszer körülnézett; a ködös messzeségbe meresztette tekintetét, aztán
összeszedte magát, és nyers
következetlenséggel így szólt:
– Már a templomban kellene lennünk.
– Pedig én most nem tudok templomba menni!
– Nem tenne jót magának?
– Nem tenne jót nekik! – intettem a ház felé.
– A gyerekeknek?
– Nem hagyhatom őket magukra.
– Csak nem fél?
Nyíltan megmondtam:
– Attól a férfitól? Félek.
Mrs. Grose széles ábrázatán most villant át első ízben valamilyen felismerésféleség
távoli és bizonytalan fénye: megéreztem belőle, hogy most késve születik meg a fejében
valamilyen elképzelés, amit nem is én sugalltam neki, és ami egyelőre teljesen érthetetlen az
én számomra. Emlékszem, nyomban elhatároztam, hogy ki fogom csikarni belőle ezt a
valamit; és úgy éreztem, ez az elképzelés az oka, Mrs. Grose hirtelen támadt vágyának, hogy
minél többet tudjon meg.
– Mikor is történt az... a torony tetején?
– A hónap közepe táján. Körülbelül ebben az órában.
– Vagyis majdnem sötétben – mondta Mrs. Grose.
– Szó se róla. Olyan tisztán láttam, mint most magát.
– De hát hogy kerülhetett ide?
– És hogy kerülhetett ki innét? – nevettem fel. – Nem volt módomban megkérdezni tőle.
Ma este pedig, látja – folytattam –, nem is tudott bejönni.
– És csak kukucskál?
– Remélem, hogy nem is tesz egyebet!
Eleresztette a kezemet; elfordult egy kicsit. Vártam néhány pillanatig, aztán
megszólaltam:
– Menjen csak el a templomba. Isten vele. Én majd vigyázok.
Lassan megint felém fordult.
– Őmiattuk fél?
Hosszasan egymásra néztünk megint.
– Miért, maga nem?
Válasz helyett közelebb lépett az ablakhoz, és egy pillanatra odanyomta arcát az
üveghez.
– Így, most láthatja, hogyan is nézett befelé – folytattam közben.
Nem mozdult.
– Mennyi ideig állt itt?
– Amíg ki nem jöttem. Mert kijöttem, hogy szembeszálljak vele.
Mrs. Grose végre megfordult, és arca most még többet árult el.
– Én nem lettem volna képes rá, hogy kijöjjek.
– Én sem! – nevettem fel újra. – De megtettem. Tudom, mi a kötelességem.
– Én is! – felelte, majd hozzátette: – És milyen is volt az a férfi?
– Az életem is odaadnám, ha meg tudnám mondani. De nem hasonlít senkire.
– Senkire? – visszhangozta.
– Nincs rajta kalap.
 Láttam az arcán, hogy – növekvő kétségbeesésére – már ennyiből is sejt valamit, és
gyorsan sorolni kezdtem egyik vonást a másik után.
– Vörös a haja, nagyon vörös, sűrű és göndör, az arca sápadt, hosszúkás, arcvonásai
szabályosak, rendesek. Furcsa, rövid, pofaszakálla van, éppolyan vörös, mit a haja. A
szemöldöke viszont sötétebb: nagyon ívelt, és mintha folyton mozogna. A szeme szúrós és
furcsa, ijesztően furcsa: csak azt tudom róla, hogy kicsi és roppant merev. Hosszú, vékony
szája van, és nem számítva azt a kis pofaszakállat, simára borotvált arca. Valahogy az az
érzésem róla, hogy színész.
– Színész!
Mrs. Grose ebben a másodpercben mindenre emlékeztetett, csak színészre nem.
– Még sosem láttam színészt, de éppen ilyennek képzelem. Magas, mozgékony,
szálegyenes – folytattam –, de nem úriember... nem, semmiképpen sem az!
Társnőm arca, ahogy beszéltem, egyre sápadtabb lett; kerek szeme kidagadt, szelíd száját
eltátotta.
– Úriember? – hüledezett zavarodottan és elámulva. – Még hogy úriember... ő?
– Hát ismeri?
Érezhetően iparkodott uralkodni magán.
– De azért csinos?
Láttam, mivel segíthetek neki.
– Feltűnően!
– És a ruhája?
– Valaki másé. Nagyon elegáns ruha, de nem az övé.
Kétségbeesve, de egyetértően nyögött fel.
– A gazda ruhái!
Közbevágtam:
– Szóval ismeri?
Csak egy pillanatig habozott.
– Quint! – kiáltotta.
– Quint?
– Peter Quint... az ő embere, az inasa, mikor még itt volt!
– Mikor a gazda itt volt?
Még mindig kissé a csodálkozástól bambán, de őszintén sorakoztatta fel a tényeket.
– A gazda kalapját sosem vette fel, de hordta a... például néhány mellény hiányzott!
Mind a ketten itt voltak... tavaly. Aztán a gazda elment, és Quint itt maradt egyedül.
Követtem a gondolatmenetét, de most megálltam egy kicsit.
– Egyedül?
– Egyedül, velünk együtt – mondta, aztán még egy szó tört fel a lelke legmélyéből. –
Felügyelni.
– És mi lett vele?
– Ő is elment – bökte ki végül.
– Hova ment?
Megdöbbentő volt az arckifejezése.
– Isten a megmondhatója! Meghalt.
– Meghalt? – csaknem felsikoltottam.
Iparkodott támaszt keresni, biztosabban megvetni a lábát, hogy kimondhassa a
legmegdöbbentőbbet:
– Igen. Mr. Quint halott.
6
Természetesen valami másra is szükség volt, nemcsak erre a különös jelenetre, hogy
egymás mellé állva szembenézzünk e tényekkel, melyekkel most már együtt kell élnünk,
ahogy lehet – az én immár eleven példával is igazolt fogékonyságomra az ilyen benyomások
iránt, és Mrs. Grose tudomására, félig álmélkodó és félig részvevő tudomására erről a
hajlamomról. Azon az estén e hihetetlen jelenés után – amely egy órára valósággal
megsemmisített –, azon az estén egyikünk sem jutott el a templomba imádkozni, hanem
mintegy betetőzve eddigi sorozatos kéréseinket és fogadalmainkat, egymásnak sírtunk és
fogadkoztunk, fohászkodtunk és esküdöztünk, utána pedig sietve behúzódtunk a
tanulószobába, és bezárkóztunk, hogy mindent elmondhassunk egymásnak. Ez a mindent
elmondás annyit jelentett, hogy a végsőkig menő szigorral alkotó elemeire bontva tisztázzuk a
helyzetünket. Mrs. Grose nem látott semmit, még csak egy árnyék árnyékát sem; a házban
senki, csakis és egyesegyedül a nevelőnő volt ebben a szorongatott állapotban; a jó asszony
mégsem vonta kétségbe épelméjűségemet, elfogadta a tényeket úgy, amint elmondtam neki,
és a végén olyan riadt nyájasságot tanúsított irántam, olyan odaadással adózott több mint
kétes értékű kivételezett helyzetemnek, hogy máig is őrzöm e nyájasság emlékét, mint az
emberi jóság egyik legédesebb és legékesebb példáját.
Aznap este végül is arra az eredményre jutottunk, hogy együtt talán szembe tudunk nézni
a dolgokkal; és én még abban sem voltam biztos, hogy társamnak jutott a könnyebb feladat,
még ha a látomások megkímélték is. Úgy érzem, akkor már tudtam, mi mindenre vagyok
képes, hogy megvédjem tanítványaimat; de még egy kis időbe került, amíg teljesen
megbizonyosodtam róla, hogy hű szövetségesem is kész szerződésünk szent terheit vállalni.
Különös társaságot jelenthettem számára, és különös társaságot kaptam én is cserébe; de ha
végiggondolom, mi mindenen mentünk keresztül, látom, hogy közös nevezőre találtunk abban
az egyetlen gondolatban, amely szerencsés körülmények közt még csak növelhette volna
állhatatosságunkat. Ez a gondolat, ez a második indítás volt az, ami – hogy úgy mondjam –
kivezetett engem félelmemnek ebből a rejtekéből. Így legalább kimehettem levegőzni az
udvarra, és Mrs. Grose is csatlakozhatott hozzám. Tökéletesen fel tudom idézni azt a furcsa
érzést, ahogy visszatért a lelkierőm, még mielőtt elbúcsúztunk volna éjszakára. Újra és újra
átvettük látomásom legapróbb részleteit.
– Azt mondja, hogy valaki mást keresett... Valaki mást, nem magát?
– A kis Milest kereste – szállt meg valamilyen baljós tisztánlátás. – Igen, őt keresi.
– De honnan tudja?
– Tudom, tudom, tudom! – nőtt bennem az izgalom. – És ezt maga is tudja, drágám!
Nem is tagadta, de nekem érzésem szerint ennyi áruló jelre sem volt szükségem. Egy
pillanat múlva így folytatta:
– És mi lenne, ha meglátná?
– A kis Milest? Éppen ezt akarja!
Megint roppant riadtnak látszott.
– A gyerek?
– Isten őrizz! A férfi. Meg akar jelenni nekik.
Borzalmas érzés volt, hogy ilyesmi megtörténhet, mégis valahogy uralkodni tudtam
rajta; és ezt, ahogy tovább is ott időztünk, gyakorlatilag is sikerült bebizonyítanom.
Tökéletesen biztos voltam abban, hogy újra látni fogom, amit már láttam, de valamilyen belső
hang azt mondta, hogy ha bátran feláldozom magam, egyedül magam, ennek a riasztó
élménynek, ha befogadom, megidézem és legyűröm, akkor ezzel az engesztelő
önfeláldozással meg tudom őrizni a ház többi lakójának lelki nyugalmát. Elsősorban a
gyerekeket lehet így megoltalmazni, szinte megváltani. Emlékszem, hogy akkor éjjel, a
beszélgetés végén, ezt mondtam Mrs. Grose-nak:
– Furcsállom, hogy a tanítványaim sosem beszéltek...
Szigorúan nézett rám, mikor tűnődve megálltam.
– Arról, hogy ő itt élt, és hogy egy ideig együtt voltak vele?
 – Igen, hogy egy ideig együtt voltak vele; de legalábbis a nevéről, az életéről,
történetéről. Egy szóval sem említették.
– Ó, a kisasszonyka nem is emlékszik rá. Nem is hallott, nem is tud róla.
– Már hogy a halálának körülményeiről? – gondolkoztam feszülten. – Meglehet. De
Milesnak emlékeznie kell... Milesnak tudnia kell róla.
– Jaj, nehogy faggatni kezdje – szakadt ki a szó Mrs. Grose-ból.
Ugyanolyan tekintettel néztem vissza rá, mint ahogy az előbb ő énrám.
– Ne féljen. De mégiscsak különös – törtem tovább a fejem.
– Hogy sosem beszélt róla?
– Még a legkisebb célzást sem tette. Pedig maga azt mondja, hogy sülve-főve együtt
voltak.
– De nem a gyerek kezdte! – jelentette ki Mrs. Grose nyomatékosan. – Ez Quint
szórakozása volt. Úgy értem, hogy játsszon vele... hogy elrontsa.
Egy pillanatra megállt, aztán hozzátette:
– Quint túl sokat engedett meg magának.
Máris felrémlett előttem a férfi arca – az az arc! –, és hirtelen elfogott az undor.
– Túl sokat engedett meg magának... Az én kis Milesommal?
– Mindenkivel!
Egyelőre óvakodtam attól, hogy tüzetesebben végigelemezzem ezt a jellemzést, annyit
azonban mégis megállapítottam, hogy ez a „mindenki” a cselédség számos tagjára
vonatkozhat, legalább fél tucat olyan lányra és férfira, akik most is tagjai a mi kis
közösségünknek. Mégis sokat számított az a szerencsés tény, hogy ehhez a kedves öreg
helyhez semmilyen kínos történet, semmilyen cselédperpatvar emléke sem tapadt az emberek
emlékezetében. Blynak nem volt sem rossz neve, sem rossz híre, Mrs. Grose egyetlen vágya
pedig szemmel láthatólag az volt, hogy továbbra is hozzám tartozzon, és némán reszkessen
félelmében. Végezetül őt is próbára tettem. Akkor történt, amikor éjféltájban a tanulószoba
kilincsére tette a kezét, hogy elbúcsúzzon.
– Vagyis maga azt állítja – mert ez nagyon fontos –, hogy Quint köztudomásúan és
egyértelműen rossz volt?
– Ó, nem köztudomásúan. Én tudtam... de a gazda nem.
– Nem is mondta el neki?
– A gazda nem nagyon szerette a pletykálkodást, a panaszkodást pedig egyenesen
gyűlölte. Kurtán-furcsán végzett az effélével, és ha neki megfelelt valaki...
– Akkor semmi más nem érdekelte?
Mindez elég jól egybevágott róla alkotott elképzeléseimmel: úr volt, nem szerette a
kellemetlenségeket, és talán a környezetét, társaságát sem válogatta meg elég körültekintően.
Mindegy, tovább gyötörtem társamat.
– Szavamra, én bizony megmondtam volna!
Érezte, hogy józanul ítélem meg a helyzetet.
– Nem volt igazam, belátom. De féltem is... komolyan.
– Félt? Mitől?
– Jaj, az az ember sok mindenre képes lett volna. Quint roppant ügyes volt... és roppant
ravasz.
Alighanem jobban megértettem, mint amennyire éreztettem vele.
– Mástól nem félt? Mondjuk, attól a hatástól...
– Attól a hatástól? – ismételte, és míg én keresgéltem a szavakat, szorongó arccal várt.
– ...amit Quint az ilyen ártatlan kis lelkekre gyakorolt. Hiszen a maga gondjaira voltak
bízva.
– Nem, nem az enyémre! – mondta határozottan és egészen lesújtva. – A gazda
megbízott benne, és azért küldte ide, mert elég rossz bőrben volt, és azt remélte, jót tesz majd
neki a falusi levegő. Attól kezdve ő döntött itt mindenben. Igen – mondta ki végül –, még
velük kapcsolatban is.
– Velük kapcsolatban... az a fickó? – erőt kellett vennem magamon, hogy fel ne üvöltsek.
– És maga ezt el tudta viselni!
– Nem. Nem tudtam... és most sem tudom.
És a szegény asszony sírni kezdett.
Másnaptól, mint már mondtam, szigorúan ellenőriztük a gyermekeket; mégis, egy héten
át hányszor és milyen szenvedélyesen tértünk vissza erre a témára! Bármennyit beszéltünk is
róla vasárnap este, engem egyre csak az gyötört az utána következő órák alatt – mert el lehet
képzelni, mennyit aludtam –, hogy van még valami, amit Mrs. Grose nem mondott el nekem.
Én semmit sem hallgattam el, de ő egyvalamit igen. Reggelre már biztos voltam abban, hogy
ez nem az őszinteség hiánya: mindnyájunkat mindenfelől körülvett a félelem. Most, elejétől
végig újra átgondolva a dolgot, az az érzésem, hogy mire reggel felragyogott a nap, az
előttünk álló tényeket türelmetlenségemben már csaknem mindazzal a jelentéssel felruháztam,
amit a későbbi, még kegyetlenebb események kölcsönöztek nekik. Mindenekelőtt ennek a
sötét embernek élő alakja lebegett a szemem előtt – most nyugodtan távol lehetett a halott! –,
és azok a hónapok, amelyeket megszakítás nélkül Blyban töltött: nem is kevés idő, ha jól
meggondoljuk. És ennek a baljós időszaknak csak az vetett véget, amikor egy téli nap
hajnalán Peter Quintet egy korán munkába igyekvő napszámos a faluból errefelé vezető úton
holtan találta; a fején látható seb – legalábbis első látásra – megmagyarázta, mi történt:
könnyűszerrel okozhatta – és mint a végső tanúbizonyság igazolta, okozta is – valamilyen
végzetes esés, utat tévesztve a sötétben a kocsmából jövet azon a meredek jeges lejtőn,
amelynek tövében végül is rábukkantak. A jeges lejtő, az éjszaka és ital hatására eltévesztett
út sok mindent érthetővé tett, sőt végül, vizsgálat és tömérdek súgás-búgás után, gyakorlatilag
mindent; de olyan dolgok is akadtak ennek az embernek az életében – furcsa és baljós
részletek, titkolt zavarok, vétkeknek több, mint puszta gyanúja –, melyek még sokkal többet is
érthetővé tehettek volna.
Nem is tudom, miképp fogalmazzam meg a mondanivalómat, hogy hiteles képet
rajzoljak lelkiállapotomról; de ezekben a napokban őszinte örömet jelentett számomra az a
rendkívüli hősiesség, melyet helyzetem megkövetelt. Most láttam, milyen csodálatos és nehéz
munkára kértek fel; és milyen nagy szó lesz, ha majd látni fogják – igen, ott, azon a bizonyos
helyen! –, hogy én megállom a helyem ott is, ahol pedig sok más lány csődöt mondana.
Hallatlanul nagy segítségemre volt – így utólag, bevallom, valósággal tapsolok magamnak! –,
hogy ennyire erősen, ennyire tisztán élt bennem hivatásom tudata. Azért voltam itt, hogy
megvédjem és megoltalmazzam a világ legaranyosabb és legárvább teremtéseit, akiknek
kiszolgáltatottsága egyszerre a napnál is világosabb lett előttem, és szakadatlan kegyetlen
szívfájdalmat okozott. Igen, el voltunk vágva a világtól, de mindannyian; és a közös veszély
egyesített minket. Nem volt senkijük, csak én, nekem pedig... nekem pedig csak ők. Rövidre
fogva: ez volt a nagy lehetőség. És ez a lehetőség roppant kézzelfogható alakban jelent meg
előttem. Úgy éreztem, olyan vagyok, mint a spanyolfal – ott kell állnom előttük. Mennél
többet látok én, annál kevesebbet látnak ők. Fojtott feszültséggel figyeltem őket, palástolt
izgalommal, amely, ha sokáig tart, könnyűszerrel őrületbe torkollik. Ma már úgy látom, az
mentett meg, hogy hirtelen más arcot öltött az egész dolog. Nem maradt meg feszült
izgalomnak – borzalmas bizonyosság váltotta fel. Igen, bizonyosság, attól a pillanattól fogva,
hogy valóban megértettem mindent.
Ezt a pillanatot egy délutáni óra hozta el, melyet kisebbik tanítványommal kettesben a
parkban töltöttem. Milest ott hagytuk egy ablakfülkében levő ülés vörös párnáján kuporogva;
be szeretett volna fejezni egy könyvet, és én az ő esetében örömmel pártfogoltam ezt a
dicséretes buzgalmat, hiszen azt tartottam egyetlen hibájának, hogy egy kissé türelmetlen,
szertelen. Flora annál inkább ki akart jönni velem: kószáltunk is vagy egy félóráig, lehetőleg
az árnyékban, mert a nap még magasan járt, és szokatlanul nagy volt a meleg. Újra feltűnt
nekem séta közben, hogy ő is, akárcsak a bátyja – és ez mindkettőjüknek roppant vonzó
tulajdonsága volt – magamra tud hagyni, anélkül, hogy megfeledkezne rólam, és velem tud
maradni, anélkül, hogy teher lenne számomra.
Egyikük sem volt figyelmetlen, sem tolakodó. Felügyelői tisztem mindössze annyit
jelentett, hogy hagytam, hadd mulassanak pompásan nélkülem: mindig nagy buzgalommal
készítették elő ezt a szórakozást, s nekem csak annyi szerepem volt, hogy csodáljam őket.
Benne éltem a képzeletük világában – nem volt szükség arra, hogy az én képzeletemet is
segítségül hívják; azzal töltöttem az időmet, hogy az alkalomhoz igazodva valamilyen fontos
személy vagy tárgy szerepét játszottam, és ez, hála a fennkölt és felsőbbrendű
személyiségemnek, kellemes, felettébb megtisztelő és kényelmes munka volt. Nem tudom,
milyen szerepet játszottam éppen akkor, csak arra emlékszem, hogy valami roppant lényeges
és nyugalmas dolog voltam, és hogy Flora nagyon elmerülten játszott. A tó szélén voltunk, és
mert éppen akkor kezdtünk bele a földrajztanulásba, ez a tó volt az Azovi-tenger.
Egyszerre csak észrevettem játék közben, hogy az Azovi-tenger túlsó partjáról valaki
érdeklődve figyel bennünket. A világ legkülönösebb érzése volt, ahogy ez a felismerés
kialakult – csak az volt még sokkal különösebb, amivé rögtön átváltozott. A medence melletti
kőpadon ültem, valamilyen kézimunkával a kezemben, mert olyasmit játszottam, ami ülhet; s
ekkor hirtelen egyre nagyobb bizonyossággal tört rám az érzés, hogy a távolban egy harmadik
személy is jelen van, anélkül, hogy látnám. A vén fák, a sűrű sövény jóleső árnyákot adtak, de
a csendes, forró nap fénye mégis mindenhová beragyogott. Minden teljesen tiszta volt
előttem; az a meggyőződés is, ami hirtelen úrrá lett rajtam, és elárulta, mit fogok magam előtt
látni a tó túlsó oldalán, ha a tekintetemet felemelem. Egyelőre azonban sikerült mereven a
kézimunkámra néznem, mert éppen azzal foglalkoztam, és most újra érzem azt a görcsös
erőfeszítést, amit akkor, hogy ne is nézzek föl mindaddig, amíg elég erősnek nem érzem
magam, hogy el tudjam dönteni: mit tegyek. Valamilyen idegen dolog volt ott a víz mellett:
egy alak; és én rögtön és szenvedélyesen azt állítottam, hogy nincs ott semmi keresnivalója.
Emlékszem, gondosan számba vettem minden lehetőséget, és még azt is elmagyaráztam
magamnak, hogy nincs ebben semmi különös: miért ne tartózkodhatna ott például valamelyik
férficseléd, vagy akár a faluból valamilyen küldönc, levélhordó vagy kifutófiú. Ez a
magyarázat nem változtatta meg a meggyőződésemet: tudtam – még mindig fel sem pillantva
–, hogy nem változtatja meg látogatóm személyét és céljait sem. Mi sem lett volna
természetesebb, mint hogy valaki más legyen, nem ő – mégis ő volt.
Mihelyt bátorságom kis óraműve a megfelelő pillanatot jelzi, meg fogok győződni róla,
hogy ki is ez a jelenés; addig is, és ez is épp elég komoly erőfeszítés volt, a kis Florára
szögeztem a szemem, aki abban a pillanatban alig tíz méternyire lehetett tőlem. A
szívdobogásom is elállt, mikor előbb még megkérdeztem magamtól, csodálkozva és rémülten,
hogy vajon ő is látja-e; visszafojtottam a lélegzetem, vártam, hogy valamilyen kiáltás,
valamilyen váratlan és ártatlan jel, akár izgatott, akár ijedt, elárulja. Vártam, de semmi sem
történt; akkor végre elszántam magam, hogy ránézzek, elsősorban azért – és úgy érzem, ebben
több iszonyat van, mint bármi másban, amit elmondhatok –, mert éreztem, hogy egy perce
már szünetel önfeledt csacsogása; másodsorban pedig azért, mert éreztem, hogy játék közben
e pillanatban hátat fordít a víznek. Így is volt, láttam, mikor végre rávetettem a szemem –
abban a szent meggyőződésben, hogy továbbra is mindkettőnket figyelnek. A kislány éppen
felemelt egy lapos kis fadarabot, észrevette, hogy lyukas a közepe, és az a gondolata támadt,
hogy egy másik pálcikát beletűzzön: az lett az árboc, a kettő együtt pedig a hajó. Néztem,
ahogy nagyon gondosan és alaposan bele próbálja szorítani a második darabkát a helyébe.
Láttam, mit csinál, és ez annyira erőssé tette a lelkem, hogy néhány másodperc múlva úgy
éreztem, még többet is el tudok viselni. Megint felemeltem a szemem – és szembenéztem
azzal, amivel szembe kellett néznem.
 7
Amilyen hamar csak tudtam, elkaptam Mrs. Grose-t; és nem is tudom értelmes
magyarázatát adni, hogyan bírtam ki addig. Arra
azonban még most is emlékszem, hogy zokogva vetettem magam a karjaiba.
– Tudják... szörnyű, elviselhetetlen: tudják, tudják!
– És mi az ördögöt?
Éreztem, ott a karja közt, hogy nem hisz nekem.
– Mindazt, amit mi tudunk... és Isten a megmondhatója, mennyi mindent még!
Aztán, mikor elengedett, megmondtam neki: sőt lehet, hogy magamnak is csak most
fogalmaztam meg elég világosan.
– Két órával ezelőtt a kertben – alig tudtam eldadogni – Flora látta!
Mrs. Grose-t valósággal fejbe kólintotta ez a hír.
– És ezt ő mondta? – lihegte.
– Egy szóval sem... ez a borzalmas. Titokban tartotta! Egy nyolcéves gyerek, egy ilyen
kisgyerek!
Még mindig nem tudtam elrebegni, milyen döbbenetes számomra az egész.
Mrs. Grose természetesen annál jobban ámult-bámult.
– Akkor honnan tudja?
– Ott voltam... a saját két szememmel láttam: igenis tisztában van vele, hogy ott van.
– Úgy érti, hogy az a férfi?
– Nem... egy nő.
Egyre inkább éreztem, hogy csodás dolgok ezek, mert hatásuk lassan társam képén is
tükröződni kezdett.
– Ezúttal... egy másik alak... de éppolyan gonosz és iszonyatos: egy fekete ruhás nő,
sápadt, riasztó... az arca és az egész megjelenése... a tó túlsó oldalán. Ott voltam a gyerekkel...
egy óra hosszat, nyugodtan... és aztán egyszerre csak megjelent.
– Megjelent... de honnan?
– Ahonnan az ilyenek szoktak! Egyszerre csak megjelent, és ott állt... csak nem olyan
közel.
– És nem is jött közelebb?
– Így is annyira nyomasztó érzés volt, mintha nem lett volna távolabb tőlem, mint maga!
Barátnőm, ellenállhatatlan kényszernek engedve, gyorsan hátralépett.
– Még sohasem látta?
– Még soha. De a gyerek igen. Sőt... maga is.
És hogy lássa, hogy mindenre rájöttem:
– Az elődöm... az, aki meghalt.
– Miss Jessel?
– Miss Jessel. Nem hiszi el? – támadtam neki.
Jobbra-balra csavargatta a nyakát kétségbeesésében.
– Honnan tudja ilyen biztosan?
Annyira fel voltak zaklatva az idegeim, hogy türelmetlenül felcsattantam.
– Kérdezze csak meg Florát... ő aztán igazán tudja! – De alig mondtam ki, máris
visszavontam. – Nem, az isten szerelmére, meg ne kérdezze! Azt fogja mondani, hogy nem is
ő az... hazudni fog!
Mrs. Grose nem jött annyira zavarba, hogy ösztönösen ne tiltakozott volna: – Hogyan
mondhat már ilyeneket?
– Mert igazam van. Flora nem akarja, hogy én is tudjam.
– De csak azért, hogy kímélje magát.
 – Nem, nem... Ezeknek a dolgoknak mélységei, szakadékai vannak! Minél többet
gondolkozom, annál több mindent látok, és minél többet látok, annál jobban félek. Nem is
tudom, van-e olyasmi, amit nem látok... amitől nem félek!
Mrs. Grose iparkodott nyomon követni a gondolataimat.
– Szóval attól tart, hogy megint látni fogja?
– Nem, dehogy; az már semmi! – Meg is magyaráztam. – Attól félek, hogy nem fogom
látni.
Mrs. Grose kifejezéstelen arccal bámult maga elé.
– Nem értem én magát.
– Attól félek, hogy a gyerek újra látni fogja... és igenis fogja látni... és eltitkolja előlem.
Ez a gondolat, ez a lehetőség egy pillanatra megtörte Mrs. Grose-t, de hirtelen megint
összeszedte magát, mintha érezné, hogyha itt akár csak egy ujjnyit is enged, soha többé nem
tud majd ellenállni.
– Aranyoskám, aranyoskám... ne veszítsük el a fejünket! És aztán, ha a gyerek nem
bánja... – még egy baljós tréfával is megpróbálkozott: – talán még élvezi is!
– Ilyen dolgokat... az a csöpp gyerek!
– Ez is csak az ő áldott ártatlanságát bizonyítaná! – vágta ki barátnőm hősiesen.
Egy pillanatra majdnem sikerült meggyőznie.
– Igen, ebben kell bíznunk... ebbe kell kapaszkodnunk! Mert ha nem azt bizonyítaná,
amit maga mond, akkor... akkor isten tudja, mit is bizonyít! Mert az az asszony a borzalmak
borzalma.
Mrs. Grose egy pillanatra lesütötte a szemét; utána megint felvetette, és így szólt: –
Mondja meg, honnan tudja!
– Szóval elismeri, hogy így van? – kiáltottam.
– Mondja meg, hogy honnan tudja? – Ismételte meg barátnőm egyszerűen.
– Honnan? Hát láttam! Ahogy nézett!
– Magára, úgy érti? Gonosz szemmel?
– Ugyan... azt el tudtam volna viselni. Rám se pillantott. Csak a gyereket bámulta.
Mrs. Grose megpróbálta maga elé képzelni.
– Bámulta?
– De még milyen szörnyű szemmel!
Mereven rám nézett, mintha tekintetemből következtethetne az asszonyéra.
– Arra gondol, hogy haragosan?
– Uram irgalmazz, dehogy. Valami sokkal rosszabbra.
– Rosszabbra még a haragnál is? – ez hallatlanul megdöbbentette.
– Valamilyen leírhatatlan elszántsággal... valamilyen tébolyult szándékkal.
Elsápadt.
– Szándékkal?
– Hogy megkaparintsa...
Mrs. Grose – még mindig rajtam tartotta tekintetét – megrázkódott, és az ablakhoz ment;
miközben ott állt kifelé bámulva,
befejeztem a mondatomat.
– ... és ez az, amit Flora is tud.
Kisvártatva megfordult.
– Azt mondja, hogy feketében volt a nő?
– Gyászban... szegényes, szinte kopott gyászruhában. De... igen, nagyon szép volt.
Láttam, hogy lassan-lassan sikerült meggyőzni áldozatomat, mert észrevehetően
elgondolkozott szavaimon.
– Igen... nagyon, nagyon csinos – erősködtem. – Csodálatosan szép. De becstelen.
Lassan visszajött hozzám.
 – Miss Jessel csakugyan... becstelen volt.
Megint megfogta a kezem, jó szorosan, mintha erőt akarna önteni belém a titok elárulását
követő és egyre növekvő nyugtalanság ellen.
– Mind a ketten becstelenek voltak – mondta végül.
Egy kis időre tehát megint egymás kezét fogva néztünk szembe a tényekkel; és én
határozott könnyebbségnek éreztem, hogy ennyire világosan látok.
– Higgye el, méltányolom azt a tapintatot – mondtam –, hogy mindeddig nem beszélt
róla; de most aztán elérkezett a pillanat, amikor meg kell tudnom mindent.
Látszott rajta, hogy egyetért velem, de még mindig hallgatott.
Erre így folytattam: – És most kell megtudnom. Hogyan halt meg? Mondja csak, hiszen
tudom, hogy volt valami kettőjük közt.
– Volt ott minden.
– Bármennyire különböző...
– ...volt is a helyzetük, a rangjuk – bökte ki gyászosan. – Mert a kisasszony úrihölgy
volt.
Gondolkoztam egy kicsit; megint ott láttam, magam előtt.
– Igen... úrihölgy volt.
– A férfi pedig roppant alantas – mondta Mrs. Grose.
Éreztem, hogy az ő társaságában nem szabad különösebben firtatnom, milyen helyet
foglal el a ranglistán egy cseléd; de semmi sem gátolhatott meg abban, hogy kételkedjem Mrs.
Grose szavaiban elődöm lezüllésének mértékét illetően. Egyetlen módon lehetett elkönyvelni
a dolgot, és így is könyveltem el; annál is inkább, mert magam is ilyennek láttam
munkaadónk hajdani ügyes és jóképű „emberét”: arcátlannak, magabiztosnak, romlottnak és
erkölcstelennek.
– Utolsó gazember volt az a fickó.
Mrs. Grose elgondolkozott, mintha finom árnyalatok megítéléséről lenne szó.
– Soha életemben nem láttam ilyen embert. Akármit akart, meg is tette.
– A kisasszonnyal?
– Mindenkivel.
Barátnőm szemében most mintha megjelent volna Miss Jessel. Akárhogy volt is, egy
pillanatra ugyanolyan tisztán láttam, mint akkor a tónál; és határozottan kijelentettem:
– Biztos a kisasszony sem akart mást.
Mrs. Grose arca elárulta, hogy ez így igaz, de rögtön ki is mondta: – Szegény teremtés...
meg is fizetett érte!
– Szóval maga tudja, hogyan halt meg? – kérdeztem.
– Nem... nem tudok semmit. Nem is akartam megtudni; örülök, hogy nem is tudtam meg;
és hálát adtam az égnek, hogy Miss Jessel szépszerivel elhagyta a házat!
– De mégiscsak volt valamilyen elképzelése...
– Hogy igazából miért ment el? Ó, arról aztán volt! Mert egyszerűen nem maradhatott.
Gondolja csak el... hogy egy nevelőnő!
Arról aztán volt elképzelésem... sőt még most is van... És szörnyűség az, amit
elképzelek.
– Nem olyan szörnyű, mint amit én – feleltem.
Ebből meg kellett látnia – és én teljesen tisztában voltam vele –, hogy nyomorultul
vereséget szenvedtem. Ez megint mozgósította minden irántam érzett rokonszenvét, és
jószívűségének újabb megnyilatkozása megtörte ellenállóerőmet. Kiszakadt belőlem – mint a
múltkor az én szavaim hatására őbelőle – a zokogás; anyai keblére vont, én meg
kétségbeesetten sírtam, jajveszékeltem:
– Hiába, nem megy! Nem tudom megvédeni, megoltalmazni őket! Rosszabb ez a
legborzalmasabb álomnál is... Elvesztek!
 8
Sok igazság volt abban, amit Mrs. Grose-nak mondtam: olyan mélységei és rejtélyei
voltak a tudomására hozott dolgoknak, melyeket nem is nagyon mertem bolygatni; és mikor
még egyszer visszatértünk az egészre, egyetértettünk abban, hogy kötelességünk határt szabni
a túlzott képzelődésnek. Ha minden mást elveszítünk is, a fejünket nem szabad elveszítenünk
– és ez épp elég nehéz feladat volt, ha figyelembe vesszük, mennyi teljesen vitathatatlan tény
akadt csodás tapasztalásainkban. Késő este, mikor már mindenki aludt, újra összeültünk a
szobámban, és ő lépésről lépesre mindent ellenőrzött, hogy megbizonyosodjon, valóban
helyesen láttam-e. Hogy teljesen meggyőzzem, egyszerűen csak annyit kellett kérdeznem,
hogyan tudtam volna, ha csak „kitalálás” az egész, ennyire pontos, a legapróbb részletekig,
ismertetőjegyekig helytálló képet rajzolni mindenkiről, aki megjelent előttem – olyannyira
pontos képet, hogy ő rögtön fel is ismerte és néven nevezte valamennyit. Persze szívesen vette
volna – és nem is lehet kárhoztatni érte! –, ha fátylat borítunk az egészre: mindjárt
megnyugtattam, hogy nekem sincs hőbb vágyam, mint megtalálni a módját, miképp lehetne
tőlük megszabadulni. Egyetértettünk abban, hogy én a sok ismétlődés jóvoltából – mert
biztosra vettük, hogy a jelenések továbbra is ismétlődni fognak – hozzá fogok szokni ehhez a
veszedelemhez; és én határozottan állíthattam, hogy most már az nyugtalanít a legkevésbé,
hogy én vagyok e látomások áldozata, újabb gyanúmat elviselhetetlennek éreztem; de a nap
késői órái egy kis enyhülést hoztak erre a bonyodalomra is.
Mikor első sírógörcsöm után otthagytam Mrs. Grose-t, magától értetődően
tanítványaimhoz siettem, az ő kedvességükben keresve orvoslást fájdalmaimra; már eddig is
sokszor és tudatosan így tettem, és ez a gyógymód még soha nem mondott csődöt.
Egyszerűen belevetettem magam Flora különleges társaságába, és rádöbbentem, hogy a
gyermek parányi kezével – valóságos áldás! – rögtön rá tud tapintani arra a pontra, ahol fáj.
Kedvesen összeráncolt homlokkal mért végig, aztán vádló hangon a szemembe mondta, hogy
sírtam. Azt hittem, hogy ezeket a csúf áruló jeleket már sikerült eltávolítanom, de ott és akkor,
látva ezt a mérhetetlen gyöngédséget, valósággal ujjongani kezdtem, hogy mégsem tűntek el
egészen. Belenézni a gyermek mélykék szemébe, és azt állítani, hogy kedvessége valamilyen
koraérett ravaszságból származik, nos, ez olyan gonosz cinizmus lett volna, hogy inkább
megfeledkeztem józan ítélőképességemről és – amennyire tudtam – zaklatott lelkemről is.
Nem egyszerűen azért feledkeztem meg, mert ez volt a szándékom, hanem, ahogy Mrs.
Grose-nak szoktam mondogatni – és meg is tettem, újra meg újra, ráérő óráimban –, ha
hallottam a hangjukat, ha odabújtak a mellemre, ha üde arcukat az arcomhoz szorították, nem
lehetett mást érezni, csak azt, hogy képtelenek minden rosszra, és hogy gyönyörűek. Nagy kár
volt, hogy – mert egyszer s mindenkorra le akartam számolni vele – ugyanígy újra fel kellett
sorakoztatnom a ravaszság minden megnyilatkozásait, melyek azon a délután, ott a tónál,
alkalmat adtak csodás önuralmam bizonyítására. Nagy kár volt, hogy újra fel kellet idéznem
azt a percet, azt a döbbenetet, hogy ami számomra megfoghatatlan kapcsolat, a másik kettő
számára teljesen természetes dolog. Nagy kár volt, hogy megint el kellett rebegnem az
okokat, miért nem kérdeztem kábulatomban legalább annyit a kislánytól, hogy látta-e a
látogatónkat egyáltalán, mint mondjuk én Mrs. Grose-t, hiszen a gyerek azért tett úgy, mintha
nem látott volna semmit, mert ki akarta puhatolni – anélkül, hogy bármit is elárulna –, vajon
én láttam-e! Nagy kár volt, hogy még egyszer magam elé kellett képzelnem azt a fontoskodó
igyekezetet, amivel el akarta terelni a figyelmem: élénk mozgásával, játszadozásával,
dúdolgatásával, csacska locsogásával, hancúrozásra csábító szavaival.
De ha nem idéztem volna fel így a múltat, igazolni, hogy ebből a szempontból nem volt
benne semmi, nem vettem volna észre azt a két-három határozatlan vonást sem, ami mégis
megnyugtatott egy kissé. Például azt sem tudtam volna bebizonyítani barátnőmnek, hogy
biztos vagyok benne – és ez is egy kis jót jelentett –, hogy a legkevésbé sem árultam el
magam. Meg sem tudtam volna kísérelni, hogy a szükségtől, a kétségbeeséstől hajtva – nem is
tudom, minek nevezzem –, szabályosan a sarokba szorítsam társnőmet, és így csikarjak ki
belőle további értesüléseket. A kényszer hatására sok mindent elmondott nekem lassanként;
de volt valami tisztázatlan pont a dolgok fonákján, amitől még mindig égnek borzolódott a
hajam, mintha denevér szárnya legyintette volna meg; és emlékszem, hogy akkor végre
megéreztem – és ebben az alvó ház nyugalma, a közös veszély és éber őrködés tudata is
segített –, mennyire fontos teljesen széthúzni a függönyt.
– El sem tudok hinni ilyen szörnyűségeket – mondtam –, nem, szögezzük le
határozottan, nem hiszem el. De tudja, ha elhinném, akkor még valamit, és most ez egyszer
magát sem kímélve (mert nem csekélységről van szó!), meg kell tudnom. Mi járt az eszében,
mikor a kis Miles hazajövetele előtt a miatt a levél miatt keseregtünk, és maga az én
erősködésemre azt felelte: nem mondhatja, hogy a kisfiú sosem volt „rossz”? Mert ezekben a
hetekben, már amióta vele vagyok és figyelemmel kísérem, igazán sosem volt az; ő a
szívderítő és szeretetre méltó jóság eleven kis szobra. Éppen ezért maga nem állíthatott volna
róla ilyesmit, ha nem tud valamilyen kivételről, amit figyelembe kellett vennie. Mi volt ez a
kivétel, mit tapasztalt nála?
Kíméletlen őszinteséggel szegeztem mellének a kérdést, de ebben a dologban nem
ismertem tréfát, és még mielőtt a szürkület válásra szólított fel bennünket, meg is kaptam a
választ. Nagyon is idetartozott az, ami annak idején a barátnőm eszébe járt. Nem több és nem
kevesebb, mint hogy Quint és a fiúcska hónapokon keresztül sülve-főve együtt volt. Mrs.
Grose, igen helyesen, kétségbe merte vonni ennek a dolognak az üdvös voltát, célozni
merészelt ennek a túlságosan is meghitt kapcsolatnak a képtelenségére, sőt olyan messzire
ment, hogy nyíltan szóvá is tette Miss Jesselnek. Miss Jessel a lehető legkurtábban megkérte,
hogy törődjön csak a saját dolgával, mire a derék asszony egyenesen a kis Mileshoz fordult.
Nem hagytam békén, míg ki nem nyögte, hogy a következőket mondta: nem szereti, ha a
fiatalurak megfeledkeznek a rangjukról. Most persze ezen a ponton gyötörtem tovább.
– Megmondta neki, hogy Quint csak egy alantas cseléd?
– Meg bizony. És az is, amit erre válaszolt, az is helytelen volt.
– Mondjon még egy példát! – folytattam. – Elárulta Quintnek, hogy maga mit mondott?
– Nem, azt nem. Azt sose tenné meg! – mondta nagy meggyőződéssel. – Legalábbis én
biztos vagyok benne, hogy nem tette meg – folytatta. – De bizonyos dolgokat letagadott.
– Milyen dolgokat?
– Amikor úgy csináltak, mintha Quint lenne a kisfiú nevelője, mégpedig nagy tekintélyű
nevelője, Miss Jessel pedig csak a kislányé. Például mikor elmentek kettesben ezzel a
fickóval, és órákig együtt voltak.
– És mikor maga megkérdezte, nem adott rá egyenes választ... azt mondta, hogy nem is
így volt.
Mrs. Grose annyira egyetértett velem, hogy egy perc múlva már ezt is hozzátettem:
– Értem. Hazudott.
– Ó! – motyogta Mrs. Grose, ezzel is jelezve, hogy semmit sem számít az egész; sőt egy
újabb megjegyzéssel még jobban megvilágította a történteket: – Tudja, végtére is Miss Jessel
nem bánta. Nem tiltotta meg.
Elgondolkoztam.
– Ezzel védekezett Miles?
Most megint halkabbra fogta a hangját.
– Nem, sose beszélt róla.
– Sose említette Miss Jesselt Quinttel kapcsolatban?
Elvörösödött, mert megértette, mire célzok.
– Nem, kérem, Miles nem árult el semmit, csak tagadta – ismételgette. – Csak tagadta.
Istenem, milyen kegyetlenül faggattam!
 – Vagyis maga látta, hogy a gyerek tud arról, milyen kapcsolat van a két nyomorult
között?
– Nem tudom... nem tudom! – hörögte szegény asszony.
– Dehogynem tudja, kedvesem – feleltem –, csak magában nincs annyi rettenthetetlen
erkölcsi bátorság, mint bennem, és félénkségből és tapintatból és szerénykedésből még arról a
dologról is hallgat, ami valósággal szerencsétlenné tette, hiszen akkor még egyedül kellett
küszködnie, nem voltam itt, hogy segítsek. De majd én kiszedem magából! Volt valami a fiú
viselkedésében folytattam –, amiből maga arra következtetett, hogy Miles titokban tartja, sőt
takargatja az ő kapcsolatukat.
– De hiszen nem tudta megakadályozni...
– Hogy maga rá ne jöjjön az igazságra? Meghiszem azt! De az ég szerelmére – viharzott
át rajtam a felismerés –, éppen ez mutatja, mennyire sikerült megrontaniuk.
– Most már minden rendben van – érvelt Mrs. Grose gyászosan.
– Nem csoda – erősködtem tovább –, hogy furcsán nézett rám, mikor említést tettem
arról az iskolából jött levélről!
– Nem tudom, hogy furcsábban néztem-e, mint maga – vágott vissza keresetlen
egyszerűséggel. – És ha Miles csakugyan olyan rossz volt, mint ahogy gondolja, hogyhogy
most mégis olyan, mint egy angyal?
– Igen, ez igaz... De ott az iskolában gonosz volt! Hogyan lehet ez? Nos – mondtam
kínomban –, mondja csak el szép sorjában nekem még egyszer az egészet, bár néhány napig
nem leszek képes válaszolni rá. De azért csak mondja el még egyszer! – kiáltottam, de úgy,
hogy barátnőmnek kerekre nyílt a szeme. – Vannak olyan vonatkozásai ennek a dolognak,
amelyekkel most nem tudok foglalkozni. – Közben visszatértem Mrs. Grose első példájára,
amelyre épp az imént utalt, tudniillik, hogy a fiú néha még a botlásra is hajlamos. – Mikor
maga annak idején tiltakozott, és azt mondta Milesnak, hogy Quint csak egy alantas cseléd,
azt hiszem, a gyerek azt mondta magának, hogy maga is az. – Láttam, hogy igazam van, és
ezért így folytattam: – Megbocsátotta neki?
– Maga talán nem tenné meg?
– Dehogynem!
A hirtelen támadt csendben váratlanul – felettébb furcsamód – egymásra kuncogtunk.
Aztán így szóltam:
– Akárhogy is, mikor a kisfiú együtt volt ezzel a férfival...
– Flora kisasszony együtt volt a nővel.
Nagyon is megfelelt ez így nekik.
Nekem, úgy éreztem, még jobban megfelelt: azt értem ezen, hogy tökéletesen
megegyezett azzal a végzetes elképzeléssel, amelyben semmi áron sem akartam hinni. Mégis
sikerült megállnom, hogy ne tegyek nyíltan említést róla, és most is legfeljebb annyira vagyok
hajlandó megvilágítani, amennyire ez Mrs. Grose-nak odavetett utolsó megjegyzésemből
kiderül.
– Jobb magyarázatot szerettem volna hallani arról, miben nyilvánul meg Miles rejtett
rosszasága, mint pusztán azt, hogy hazudott és arcátlan volt. De ennyi is elég – tűnődtem –,
mert most mégis világosabban érzem, mint valaha, hogy mennyire vigyáznom kell.
A következő pillanatban elpirultam, mert észrevettem barátnőm arcán, hogy ő mennyivel
készségesebben hajlandó volt megbocsátani, mint én, akit ez a gyengédségemre számító
történet is alig indított arra, hogy hozzá hasonlóan cselekedjem. Mindez akkor derült ki,
mikor a tanulószoba ajtajában búcsút vettünk.
– Csak nem akarja azzal vádolni, hogy...
– Hogy kapcsolatot tartott fenn vele, és letagadja? Nem, további bizonyosságig nem
vádolok én senkit.
Aztán, mielőtt útjára eresztette volna, ki a folyosóra, ennyit mondtam végezetül:
 – Még várnom kell.
9
Vártam és vártam, és ahogy tovatűntek a napok, döbbenetem is enyhült valamicskét.
Egynéhány nap, melyet újabb szörnyűségek nélkül, szüntelenül tanítványaimon tartva a
szemem tölthettem el, valósággal elmosta gyászos képzelgéseimet, sőt gyűlöletes emlékeimet
is. Már beszéltem arról, hogy képes voltam tudatosan átengedni magam csodálatos gyermeki
varázsuknak, és elképzelhetetlennek éretem, hogy ne forduljak most is ehhez a forráshoz,
bármilyen vigaszt nyújtson is. Nem is tudom elmondani, mennyire nehéz volt felvenni a
harcot ezek ellen a friss értesülések ellen! De kétségtelenül még sokkal nagyobb feszültséget
jelentett volna, ha ez a harc nem jár szinte állandó sikerrel. Eltűnődtem azon, nem sejtik-e kis
védenceim, milyen különös dolgokat gondolok róluk, és az a tény, hogy a gyerekek éppen
ezektől a dolgoktól lettek olyan érdekesek, aligha tette könnyebbé számomra titokban
tartásukat. Reszkettem, nehogy észrevegyék, hogy valóban milyen rettentő érdekesek. De ha
elkészültem a legrosszabbra – és töprengéseim során ez sokszor megesett –, rájöttem, hogy ha
ártatlanságuk elhomályosulásáról van szó, vállalni kell minden kockázatot, hiszen mindketten
feddhetetlenek voltak, bár megjelölte homlokukat a végzet. Néhányszor ellenállhatatlan vágy
fogott el, fel kellet kapnom, a szívemhez kellett szorítanom őket. De mihelyt megtettem,
rögtön meg kellett kérdeznem magamtól: „Mit fognak gondolni róla? Nem árul el az ilyesmi
túl sokat?” Könnyű lett volna izgatottan és vadul belebonyolódni annak számítgatásába,
mennyit árulhattam el nekik; de úgy érzem, ezeknek az utolsó, békességben eltöltött óráknak
alapvető jellegét az adta meg, hogy társaim közvetlen kedvessége még akkor is bűvös erővel
hatott rám, ha beárnyékolta a gyanú, hogy tettetés az egész. Mert nemcsak az jutott eszembe,
hogy szenvedélyes kitárulkozásaim felébreszthetik gyanakvásukat, hanem az is, emlékszem,
hogy az ő szemmel láthatóan egyre gyakoribb megnyilatkozásaikban nincs-e valami aggasztó
furcsaság.
Ebben az időszakban hihetetlenül, szinte természetellenesen rajongtak értem: de ez,
végtére is, mondhattam magamban, pusztán az örökösen dédelgetett és ajnározott gyerekek
kedves viszontérzése. Bőségesen áradó hódolatuk valóban jó hatással volt az idegeimre, egy-
egy percre meg is feledkeztem arról, hogy mondhatni ugrásra készen állok, hogy valamilyen
furcsa rejtett gondolaton rajtakapjam őket. Azt hiszem, sosem akartak ennyire sok mindent
megtenni szegény védelmezőjükért; abban az értelemben gondolom – mert persze napról
napra jobban végezték el feladataikat, és természetesen ennek volt a legnagyobb hatása –,
hogy szórakoztatták, mulattatták, elterelték a figyelmét; felolvastak neki, meséket mondtak,
kitalálósdit játszottak, álöltözetbe burkolózva, történelmi figurák vagy állatok jelmezébe
rejtőzve rávetették magukat, legfőképp pedig titokban bemagolt és végeláthatatlanul szavalt
„darabokkal” lepték meg. Sosem jutnék a végére annak a sok és titkos magyarázatnak, és még
több és még titkosabb helyesbítésnek, mellyel ezekben a napokban minden percüket pergőtűz
alá vettem. Kezdettől fogva könnyen fogtak fel mindent, és ez a képességük látványos
eredményekkel járt, valahányszor belefogtak valamibe. Örömmel fogadták kis feladataikat, és
megengedhették maguknak, hogy az emlékezőtehetség önkéntes kis csodatételeivel
szórakozzanak, olyan bőségesen megvolt bennük a természetnek ez az adománya. Nemcsak
tigrisek meg rómaiak, hanem Shakespeare-figurák, csillagászok és hajóskapitányok
jelmezében törtek néha rám. Alighanem ez a sok kitűnő képesség volt az oka egy olyan
ténynek, melyet ma sem tudok mással megmagyarázni: arra gondolok, milyen szokatlan
nyugalmat tanúsítottam Miles esetleges új iskolájának kérdésével kapcsolatban. Emlékszem,
abba is beletörődtem, hogy egy ideig ne bolygassuk az egészet – és azért törődtem bele, mert
állandóan éreznem kellett az ő újra meg újra megnyilatkozó eszességét. Túl eszes volt ahhoz,
hogy egy rossz nevelőnő, egy falusi pap leánya el tudja rontani; és a legkülönösebb, ha nem a
legragyogóbb szál a gondolatok eme szőttesében, melyről az imént beszéltem – ha ugyan
végig mertem volna követni az útját –, az a meggyőződésem volt, hogy a fiú értelmi világában
valamilyen állandó befolyás, valamilyen veszélyes ajzószer működik.
Könnyű volt úgy határozni, hogy egy ilyen eszes fiú nyugodtan mehet később is
iskolába, de annál nehezebb volt megérteni, valóságos kibogozhatatlan rejtély, miért „rúgott
ki” egy ilyen eszes fiút az iskolaigazgató. Azt is meg kell említenem, hogy a gyerekek
társaságában – nagyon ügyeltem arra, hogy szünet nélkül velük legyek – egyetlen nyomot
sem tudtam elég kitartóan követni. Bűvöletben éltünk, a zene, a szeretet, a színházasdi és a
siker bűvkörében. A gyerekek zenei érzéke is hihetetlenül jó volt, kiváltképp az idősebbik
tudta bámulatosan megjegyezni és elismételni a dallamokat. A tanulószobában álló zongorán
így hát a legkülönfélébb rémes zeneszámok csendültek fel; és ha ebbe belefáradtak,
összesúgtak a sarokban, majd egyikük a lehető legvidorabban kivonult, hogy nemsokára mint
valami egészen új figura „jöjjön vissza”. Nekem is voltak fiútestvéreim, és tudtam, milyen
rabszolgaalázattal szoktak a lányok a fiúkon csüggeni. Itt még az is tetézte ezt az érzést, hogy
Miles a lehető legfigyelmesebben és legkedvesebben viselkedett Florával, a „gyengébb
nemmel”, a kisebbel és tanulatlanabbal szemben.
Tökéletesen megértették egymást, és ha csak annyit mondanék róluk, hogy sosem
veszekedtek, sosem panaszkodtak egymásra, akkor vajmi ridegen nyilatkoznék hihetetlen
kedvességükről. Ha néhanapján csakugyan rideg találtam lenni hozzájuk, valamilyen
megállapodásféle nyomait vettem észre a viselkedésükben: az egyik iparkodott szóval tartani
engem, hogy közben a másik elinalhasson. Azt hiszem, minden diplomáciában van egy adag
naivitás; de abban, ahogy a tanítványaim űzték, a lehető legkevesebb volt a közönségesség.
Mert a közönségesség, némi szünet után, valahol egészen másutt bukkant elő.
Úgy érzem, hogy szándékosan késlekedem; de most már bele kell vágnom. Mikor
folytatni akarom beszámolómat Bly szörnyűségeiről, nemcsak a legelfogulatlanabb bizalomra
van szükségem – amire egyébként nem sokat adok –, hanem, és ez egészen más, újra fel kell
idéznem, mennyit szenvedtem, megint végig kell élnem gyötrelmeimet. Hirtelen eljött az óra,
amely után, ahogy most visszanézek, már minden csak kínszenvedés volt számomra; de ezzel
legalább már benne vagyok a legközepében, és akkor jutok ki innen a leghamarabb, ha a már
megkezdett úton haladok előre. Egy este – minden előzmény, minden bevezetés nélkül –
megint elővett az az érzés, ami megérkezésem napján dermesztett meg, és amire mint már
mondtam is, alig emlékeztem volna, ha további ott-tartózkodásom kevesebb izgalommal jár.
Még nem tértem nyugovóra; gyertyavilágnál üldögéltem és olvastam. Blyban a régi könyvek
egy egész termet megtöltöttek; közöttük múlt századi regények, melyek közül néhánynak,
sajnos, csak a gondosan kárhoztatott híre-neve (de egyetlen árva példánya sem) csendes
családi otthonomba is eljutott, és titokban felkeltette ifjonti kíváncsiságomat. Emlékszem,
hogy éppen Fielding Ameliá-ja volt a kezemben; és arra is, hogy nagyon is éberen voltam. Fel
tudom idézni, mennyire tisztában voltam azzal, hogy roppant késő lehet már, és mennyire
nem mertem az órámra pillantani. És tudom, hogy az akkori szokás szerint a kiságy fejénél
összehúzott fehér függöny mögött, mint erről már korábban meg is győződtem, Flora
tökéletes gyermeki békességben alszik. Rövidre fogva: emlékszem, hogy bár a regény nagyon
érdekelt, egyszer csak, mikor épp lapoztam, hirtelen megtört a varázs, felnéztem a könyvből,
egyenesen a szobám ajtajára. Egy pillanatig figyeltem, halványan visszaemlékezve az első
éjszakára, arra az érzésre, hogy valami meghatározhatatlan jövés-menés van a házban, és
észrevettem, hogy a nyitott ablaknál alig láthatóan meg-megmozdul a félig leeresztett
vászonredőny. Ekkor hihetetlen elszántsággal – ha látta volna valaki, bizton megcsodálja –
letettem a könyvet, felálltam, egy szál gyertyával a kezemben kimentem a gyertyavilágban is
homályos folyosóra, nesztelenül becsuktam és kulcsra zártam magam mögött az ajtót.
Nem tudom már megmondani, milyen ösztön dolgozott bennem, mi vezérelt, de magasra
emelt gyertyával végigmentem az előcsarnokon, egészen amíg meg nem pillantottam a lépcső
nagy kanyarodója fölötti hosszú ablakot. És ekkor hirtelen három dologra lettem figyelmes.
Gyakorlatilag mindhárom ugyanabban a pillanatban történt, mégis mintha villanásszerűen
követték volna egymást. Gyertyám hirtelen nagyot lobbant és kialudt, én pedig a
lefüggönyözetlen ablakra tekintve észrevettem, hogy nincs is rá szükség, mert a hajnal lassan
derengeni kezd. A következő pillanatban gyertya nélkül is láttam hogy valaki van a lépcsőn.
Egymásutánról beszélek, de egyetlen másodpercre sem volt szükség ahhoz, hogy
összeszedjem magam, és harmadszor is szembenézzek Quinttel. A jelenés elérte a pihenőt a
lépcsőfordulóban, ott volt közvetlenül az ablak mellett, mikor megpillantott: megtorpant és
ugyanúgy meredt rám, mint korábban a toronyról és a kertből. Jól ismertük már egymást,
kölcsönös elszántsággal néztünk megint farkasszemet a hűvös hajnali derengésben, mely egy
parányi fényt vetett a magas ablaktáblára és a fényezett tölgyfa lépcsőre. Most eleven,
gyűlöletes, veszélyes lénynek látszott. De nem ez volt a legnagyobb csoda, ezt a kifejezést
valami egészen más érzésre tartogatom: arra, hogy minden félelmem elszállt, és képes voltam
szembeszállni és megmérkőzni vele. E rendkívüli másodperc után heves fájdalmat éreztem, de
– Istennek hála – nem rémületet. És ezt ő is tudta – egy pillanat múlva pedig én is csodásan
tisztában voltam vele. Éreztem, szilárd és törhetetlen önbizalommal éreztem, hogyha még egy
percig helyt tudok állni, nem kell – legalábbis egyelőre – tovább izgatnom magam miatta; és
ez alatt a perc alatt is csak olyan volt az egész, mint egy igazi személyes találkozás: ocsmány
és emberi; épp azért ocsmány, mert emberi, mintha csak éjszaka, mikor mindenki alszik a
házban, szembetalálkoznék valamilyen ellenséggel, kalandorral, bűnözővel. Csak az a halotti
némaság, amellyel közvetlen közelről egymásra meredtünk, tette valahogy természetellenessé
ezt a borzalmas jelenetet – mert az volt. Ha ott és akkor, mondjuk, egy gyilkossal találkozom,
mégis legalább megszólaltunk volna. Valami mégis megtörte volna a csendet; és ha nem,
legalább megmozdul egyikünk. Olyan hosszú volt ez a perc, hogyha csak egy kicsit is tovább
tart, azt sem tudtam volna, életben vagyok-e egyáltalán. Képtelen vagyok szavakba önteni, mi
történt, csak annyit mondhatok, hogy – és ez is az én erőmet bizonyította – maga a csend volt
az a közeg, amelyben az alak eltűnt a szemem elől; mert határozottan láttam, ahogy hátat
fordít nekem, mint ahogy az a nyomorult fickó is, aki hajdan életében volt, megfordult
valamilyen parancs hallatára – igen, a semmilyen púppal ocsmányabban el nem torzítható
hátát fordítja felém, és elindul lefelé a lépcsőn, egyenesen lefelé a sötétségbe, melybe a
következő lépcsőforduló beleveszett.
10
Egy darabig még ott álltam a lépcső tetején, majd hirtelen megértettem, hogy mikor
imént a látogató elment, valóban elment; így hát visszatértem szobámba. Az első, amit az
égve maradt gyertya világánál azonnal észrevettem, az volt, hogy Flora kiságya üres; és ettől
annyira elfogott a rémület, melynek öt perccel ezelőtt még ellen tudtam állni, hogy elakadt a
lélegzetem. Odaugrottam az ágyhoz, melynek függönyeit (mert a kis selyem ágytakaró és a
lepedők összevissza voltak hajigálva) valaki ravaszul összehúzta; aztán leírhatatlan
megkönnyebbülésemre valamilyen neszt hallottam: megrázkódott a vászonredőny, és a
kislány, aki ott gubbasztott, rózsás arccal bújt elő a túlsó oldalról. Ott állt előttem, mintha
minden a legnagyobb rendben lenne, kicsi hálóingében, meztelen rózsaszín lábacskákkal és
aranyragyogású fürtökkel. Roppant komolyan nézett rám, és én világosan éreztem, hogy
odavan az addigi fölényem (pedig ennek az izgalma volt olyan csodálatos az imént), mikor
szemrehányó hangon megszólalt: – Haszontalan vagy; hol voltál? – Ahelyett, hogy
összeszidtam volna gonoszkodásáért, még én kezdtem védekezni és magyarázkodni. Teljes
jószándékkal és kedves egyszerűséggel mondta el, mit is tett. Az ágyban fekve hirtelen
ráeszmélt, hogy én kimentem a szobából, és erre kiugrott az ágyból, megnézni, mi van velem.
Örömömben, hogy megkerült, leroskadtam a székre – és akkor, de csakis akkor fogott el egy
kis rosszullét, ő pedig egyenesen odatipegett hozzám, a térdemre pattant, és ahogy az ölemben
tartottam, a gyertya fénye beragyogta gyönyörű, az alvástól még mindig kipirult kis arcát.
Emlékszem, egy pillanatra szándékosan behunytam a szemem az ő kék szeméből sugárzó
csodálatos szépségtől lefegyverezve.
– Engem kerestél az ablakból? – kérdeztem. – Azt hitted, hogy kint sétálok a kertben?
– Igen, azt gondoltam, hogy van ott valaki. – És még el sem sápadt, mikor ezt
mosolyogva a szemembe mondta.
Jaj, milyen tekintettel meredtem rá!
– És láttál is valakit?
– Ó, nem! – válaszolta gyerekes következetlenséggel, csaknem neheztelő hangon, mégis
temérdek bájt vesztegetve erre az elnyújtott tagadásra.
Abban az idegállapotban rögtön biztos voltam benne, hogy hazudik; és ha megint
becsuktam a szemem, azért tettem, mert elvakított a három-négyféle magyarázat
lehetőségének fénye. Egyikük oly roppant erősen megkísértett, hogy csak egyféleképpen
tudtam ellenállni: görcsösen megszorítottam a kislányt, és ő csodák csodájára egyetlen
zokszó, az ijedtség minden jele nélkül tűrte ezt. Igen, a legjobb lenne rögtön rákiabálni, és
egykettőre túl lenni az egészen – egyenesen a szemébe vágni, a gyönyörű, ragyogó szép
szemébe! „Hiszen tudod te jól, hogy mit teszel, és már azt is gyanítod, hogy én is hiszek az
egészben; miért nem vallod hát be őszintén, hogy legalább együtt szenvedhessünk, és talán
sorsunk különös útján azt is megtudjuk, hol vagyunk, és mire való mindez?”
Sajnos, ez a kérdeznivágyás, úgy, amint jött, el is múlt, pedig ha nyomban engedtem
volna neki, elkerülhettem volna... nos, látni fogják, mit. Ahelyett, hogy engedtem volna a
követelésnek, felpattantam, az ágyára pillantottam, és tehetetlenségemben megint a középutat
választottam:
– Miért húztad össze az ágyon a függönyt? Hogy azt higgyem, még mindig ott vagy?
Flora szemlátomást törte a fejét: aztán szokott angyali mosolyával így szólt:
– Mert nem akartalak megijeszteni!
– De ha azt hitted, hogy kimentem...
Egyáltalán nem jött zavarba; belenézett a gyertya lángjába, mintha a kérdés éppolyan
jelentéktelen vagy ide nem illő volna, mint mondjuk az, hogy mennyi kilencszer kilenc, vagy
éppenséggel valamilyen találós kérdés.
– Hát, tudod, azért, mert közben esetleg vissza is jöhettél volna – vágta ki magát –, mint
ahogy vissza is jöttél, te aranyos!
És aztán, mikor visszabújt az ágyába, hosszú ideig ott ültem mellette, és fogtam a kezét,
ezzel is bizonyítva, hogy belátom, milyen helyes volt visszajönnöm.
El lehet képzelni, milyenek voltak az éjszakáim ettől a perctől fogva. Rendszeresen
fennmaradtam, isten tudja, meddig; kilestem a perceket, mikor hálótársam biztosan aludt,
kilopóztam, nesztelenül végigjártam a folyosót, sőt odáig is elmerészkedtem, ahol utoljára
Quinttel találkoztam. De nem láttam ott soha többet; és mindjárt azt is megmondhatom, hogy
egyetlen alkalommal sem láttam ezek után a házban. De azért történt velem valami a
lépcsőkön. A lépcső tetejéről lefelé nézve észrevettem, hogy az egyik alsó lépcsőfokon egy
női alak ül, háttal nekem, előregörnyedve, gyászos mozdulattal a kezébe rejtve az arcát. Csak
egy pillanatig álltam ott, és a jelenés – anélkül, hogy rám nézett volna – eltűnt. Mégis
pontosan tudtam, milyen szörnyűséges arcot rejtettek el azok a kezek; és arra gondoltam, ha
nem fent, hanem lent állok, fel mertem volna-e menni, ugyanolyan lelkierőről téve
tanúbizonyságot, mint a múltkor Quint esetében. De a későbbiek során is akadt alkalom
lelkierőm próbára tételére. A tizenegyedik éjszakán – mert a férfival való utolsó találkozás óta
számon tartottam valamennyit – olyan riadalomban volt részem, amely nagyon megviselt, és
már csaknem teljesen váratlan volta miatt is a leghevesebb megrázkódtatást jelentette
számomra. Éppen ez volt az első éjszaka, amikor kimerülten a sok virrasztástól, úgy
határoztam, hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül le fogok feküdni a megszokott órában.
Azonnal elaludtam, és – mint később megtudtam – aludtam egész éjjel egyig; de mikor
felébredtem, rögtön olyan éberen ültem fel, mintha valamilyen ismeretlen kéz rázott volna
meg. Este égve hagytam egy gyertyát, de most már nem égett, és én azonnal megéreztem,
hogy Flora oltotta el. Azon nyomban felugrottam, és a sötétben egyenesen az ágyához
szaladtam; üres volt. Mikor az ablakra pillantottam, már többet tudtam, és mikor gyufát
gyújtottam, megértettem mindent.
A gyerek megint felkelt – ezúttal a gyertyát is elfújta –, megint behúzódott a
vászonredőny mögé, hogy figyeljen, s talán választ is várjon, és nézett-nézett kifelé az
éjszakába. Most látott is valamit – mert az előző alkalommal nem látott, erről
megbizonyosodtam –, és ezt az a tény is igazolta, hogy nem törődött vele, mikor újra
meggyújtottam a gyertyát, és sietve bebújtam papucsomba és hálóköpenyembe. Elrejtőzve,
biztonságban, a világról megfeledkezve ülhetett ott az ablakpárkányon – az ablakszárnyak
kifelé nyíltak –, és ezzel elárulta magát. Csendesen sütött a telihold, hogy tisztábban lehessen
látni, és ennek szerepe volt az én gyors elhatározásomban is. A kislány most szemtől szembe
látta azt a kísértetet, amellyel a tó partján találkoztunk, sőt, most szót is válthatott vele, nem
úgy, mint akkor. Én is mindenáron egy ugyanilyen irányba néző ablakot akartam keresni, de a
folyosón, nehogy Florát megzavarjam. El is jutottam az ajtóig, anélkül, hogy meghallott
volna: kisurrantam, behúztam az ajtót magam mögött, és hallgatóztam, nem hallok-e
valamilyen áruló hangot bentről a szobából. Ahogy kinn álltam a folyosón, bátyja szobájának
alig tíz lépésnyire levő ajtajára esett a tekintetem, és megmagyarázhatatlanul újra erőt vett
rajtam az a furcsa érzés, amelyet az előbb kísértésnek neveztem. Mi lenne, ha egyenesen
bemennék hozzá, és odaállnék az ő ablakába? Mi lenne, ha megkockáztatnám, ha vállalnám,
hogy elképzelhetően a fiúcska legnagyobb megdöbbenésére, leleplezném előtte titkos
indítékaimat, ha kiengedném kezemből a kormányt, ha megelégelném azt a szívós helytállást,
melyet e rejtélyes ügyben mindeddig tanúsítottam?
Ez a gondolat elég volt ahhoz, hogy odalépjek Miles ajtajához, de mindjárt meg is álljak.
Szinte természetfölötti erővel hallgatóztam; elképzeltem magamban, mi minden történhetik
odabent; tűnődtem, vajon üres-e az ő ágya is, nem figyel-e ő is titokban kifelé. Hosszú, néma
perc volt, s a végére elfogyott a bátorságom. Miles csendben van; talán ártatlan is; szörnyűség
ennyit kockára tenni; megfordultam tehát. Mert egy alak kószál a kertben – és ez az alak,
akivel Flora foglalkozik, azért jár fel és alá, hogy még jobban, még többet lásson; de nem az
én kis Milesom miatt jár ide. Megint megtorpantam, de más okok miatt, és csak pillanatokra:
aztán határoztam. Blyban üres szobák is voltak, csak ki kellett választani a megfelelőt.
Eszembe ötlött, hogy éppen jó lesz az alsó szoba – ez is magasan a kert fölött volt –, a háznak
abban a végében, melyet öreg toronynak neveznek. Nagy, négyzet alakú szoba volt,
megfelelően bútorozva és hálószobának berendezve, de szokatlan méretei annyira
kényelmetlenné tették, hogy bár Mrs. Grose példás rendben tartotta, évek óta nem használta
senki. Sokszor megcsodáltam már, és most is tudtam, mit kell tennem; ha egy pillanatra
megriaszt is a terem fagyos ridegsége, mégis oda kell menni az ablakhoz, és amilyen halkan
csak lehet, ki kell nyitni az egyik ablaktáblát. Átvágtam a szobán, zaj nélkül kinyitottam a
fatáblát, és mikor az üveghez szorítottam az arcom, láttam, hogy odakint sokkal világosabb
van, mint idebent, és hogy a helyes irányt választottam. Aztán valami mást is észrevettem. A
holdfényes éjszakában messzire lehetett látni, és a távolban a füvön ott állt egy parányi alak,
mozdulatlanul és megszállottan bámult felfelé, énfelém – sőt, nem is annyira engem nézett,
hanem valaki mást, a fejem fölött. Valaki volt ott a fejem fölött, fent a torony tetején; és a
parányi alak nem az volt, akinek képzeltem, akivel elszántan farkasszemet akartam nézni. Az
a parányi alak ott a füvön – rosszullét környékezett, mikor felismertem – szegény kis Miles
volt.
11
Csak másnap későn tudtam Mrs. Grose-zal beszélni; következetességem, hogy
tanítványaim mindig ott legyenek a szemem előtt, gyakran akadályozta bizalmas
együttlétünket, annál is inkább, mert mindketten éreztük, mennyire kell vigyázni – mind a
cselédség, mind a gyermekek miatt –, nehogy bárki is megneszeljen valamilyen nyugtalanító
rejtélyt, kipletykázni való titkot. Mrs. Grose nyugodt ábrázata nagy biztonságérzetet
kölcsönzött nekem. Sima arcán egyetlen apró jel sem árulkodott arról, milyen rettenetes
titkokat osztottam meg vele. Biztos voltam benne, hogy mindent elhisz nekem; nem is tudom,
mi lett volna velem nélküle, hiszen egyedül nem bírtam volna elviselni ezt a feszültséget.
Eleven bizonyítéka volt annak, milyen áldás lehet a képzelőtehetség hiánya: kis
védenceinkben csak a szépséget és jóságot, csak az észt és kedvességet látta, és nem tudta
közvetlenül érzékelni gyötrődésem okait. Ha látni lehetett volna rajtam, mennyire roskadozik
és inog minden a lelkemben, bizonyára kinyomozza a kiváltó okokat, bizonyára elszántan
szembenéz velük; és most, hogy így álltak a dolgok, s ő hatalmas, fehér karjait összefonva,
szokásos derűs nyugalmával vette mindezt szemügyre, éreztem, hogy őrá – hála az égnek –
akkor is lehetne számítani, ha az egész világ összeomlana körülöttünk. Az ő lelkében a
képzelet csapongó lángja helyett szelíd, egyenletes tűz lobogott, és ahogy erősödött bennem
az a meggyőződés, hogy végtére is – ha ezután sem történik semmiféle katasztrófa – a
kicsinyek már tudnak vigyázni magukra, kezdtem azt is megérteni, miképp igyekszik ő a
legnagyobb körültekintéssel enyhíteni a kicsinyek gyámhelyettesének szomorú helyzetén. És
ez sokkal egyszerűbbé tette a dolgokat az én számomra: arról tudtam gondoskodni, hogy
arcomról a környezet semmit le ne olvashasson, de jelen körülményeim közt roppant
idegfeszültséget okozott volna, ha még az ő arckifejezése miatt is aggódnom kell.
Az említett órában, mikor csatlakozott hozzám a teraszon (bár nem önszántából), már
egészen kellemes volt a délutáni nap: vége felé járt a nyár; ott ültünk egymás mellett, a
gyerekek pedig távolabb, de még hallótávolságon belül sétáltak fel és alá, engedelmesen és
szófogadóan. Lassan mendegéltek, nagy egyetértésben, és a fiú valamilyen meséskönyvből
olvasott fel, karjával átfogva a lány derekát, hogy minél közelebb érezze magához. Mrs.
Grose nyugodtan és szelíden nézte őket; aztán valósággal hallani véltem azt az elfojtott
hangot, amellyel megfordult, hogy kiolvassa tekintetemből, milyennek látom én az érem
másik oldalát. Bármilyen kísérteties dolgokat hoztam a tudomására, furcsamódon mégis
mindig elismerte felsőbbségemet – képességeimet és a rangomat –, azzal is, hogy türelmesen
osztozott szenvedéseimben. Meghallgatta vallomásaimat: hiszen ha boszorkányitalt főztem
volna, és ha elég magabiztosan kínálom meg vele, biztosan tartja nekem a csöbröt. Pontosan
ilyen magatartást tanúsított, mikor az elmúlt éjszakáról szóló beszámolómban eljutottam
odáig, mit mondott Miles, mikor megpillantottam őt éjnek évadján, majdnem ugyanazon a
helyen, ahol most kószál, és kimentem érte; mert semmiképp sem akartam felverni a házat, és
inkább ezt a módszert választottam, mint valamilyen hangosabb megoldást. Nem hagytam
afelől sok kétséget, hogy minden őszinte együttérzése ellenére aligha sikerül megértetnem
vele, milyen félelmetes teljesítménynek érzem, ahogy a fiú megfelelt, szinte valamilyen
sugallat hatására, végső és határozott szemrehányásaimra, mikor visszatértünk a házba.
Mihelyt a holdsütötte teraszon megpillantott, rögtön odajött hozzám: szótlanul kézen fogtam,
végigvezettem a sötét házon, fel a lépcsőn, ahol Quint olyan mohón lesett rá, végig az
előcsarnokon, ahol előzőleg én hallgatóztam reszketve, majd pedig be üresen hagyott
szobájába.
Útközben egyetlen hang sem hagyta el az ajkunkat, és én azon tűnődtem – és milyen
kétségbeesve tűnődtem –, vajon milyen elfogadható, nem túl nevetséges magyarázatot
kovácsolgat most kis koponyájában. Ez jócskán próbára teszi majd a leleményességét! A
gyerek zavarodottságát érezve, valami furcsa, diadalittas izgalom fogott el. Csapdába ejtettem
azt, aki eddig sikerrel űzte kisded játékait! Most már nem adhatja az ártatlant, nem
garázdálkodhat tovább; hogy az ördögbe fog kimászni ebből a csávából? De nemcsak ez a
kérdés dobogtatta meg hevesen a szívem, hanem egy másik, ugyanilyen kimondatlan érzés is;
hogy az ördögbe fogok én ebből a kutyaszorítóból szabadulni? Annyi idő után végre-valahára
szembe kell néznem minden kockázattal, amivel még most is jár e borzalmas dolgok néven
nevezése. Emlékszem arra is, mikor beléptünk a szobájába, ahol ott állt az érintetlen ágy, az
elfüggönyözetlen ablakon beragyogó hold még azt is fölöslegessé tette, hogy gyufát gyújtsak
–, nos, emlékszem, hirtelen le kellett ülnöm, valósággal leroskadnom az égy szélére, olyan
erővel tört rám a gondolat, hogy a gyerek nyilván nagyon jól tudja, mennyire a „markában
vagyok”, mint mondani szokták. Azt csinálja velem, amit csak akar, minden eszét és erejét
ellenem fordíthatja – én pedig egyre csak azt az igazságot hajtogatom, hogy minden tanító
bűnös, aki félelemre és babonára nevel! Valóban a markában tartott; alaposan benne voltam a
pácban: mert ugyan ki oldozna fel engem, ki engedne futni büntetlenül, ha éppen én tenném
tönkre mindeddig tökéletes kapcsolatunkat ilyen alantas eszközök alkalmazásával, mindjárt az
első, a legenyhébb rezdülésre? Nem, nem: hiábavaló próbálkozás volt, hogy Mrs. Grose
megértse ezt, és majdnem ugyanilyen reménytelen volt megsejtetni vele, milyen ámulatot
váltott ki belőlem Miles néhány szava rövid és kényszerű szóváltásunk során, a sötétben.
Természetes, hogy én roppant kedves és elnéző voltam; soha, de soha nem tettem még
ilyen gyöngéden a vállára a kezem, mint akkor az ágy szélén, mikor faggatni kezdtem. Nem
volt más választásom, legalább forma szerint fel kellett szólítanom:
– Most el kell mondanod mindent... a teljes igazságot. Miért mentél ki? Mit csináltál
odakint?
Még mindig látom csodálatos mosolyát, a homályban rám ragyogó, gyönyörű szemét,
kivillanó hófehér fogait.
– Ha elmondom, meg is fogod érteni?
A szívem a torkomban dobogott. Valóban meg fogja mondani? Meg sem tudtam
szólalni, csak valami fintorral, határozatlan bólintással válaszoltam. Miles maga volt a
megtestesült nyájasság, úgy állt előttem, mint a mesebeli herceg, mikor sikerült igent intenem
a fejemmel. Ez a tiszta derű megnyugtatott egy pillanatra. De akkor is ezt fogom-e érezni, ha
valóban elmond mindent?
– Hát – mondta végül –, éppen azért csináltam, hogy te is ezt csináljad.
– Mit csináljak?
– Hogy azt hidd rólam egyszer, hogy rossz vagyok!
Sosem felejtem el, milyen kedvesen és vidáman ejtette ki száján ezt a szót, utána pedig
nyomban hozzám hajolt és megcsókolt. Gyakorlatilag most már mindennek vége volt. Én is
megcsókoltam, és ahogy egy pillanatra a karomba zártam, minden erőmet össze kellett
szednem, hogy el ne sírjam magam. Azt az egyetlen választ adta, ami mögé nem lehetett
belátni, és csak akkor tudtam újra megszólalni, mikor beletörődtem ebbe. Körülnéztem a
szobában.
– Szóval le sem vetkőztél?
Valósággal tündökölt a sötétségben.
– Nem én. Fennmaradtam és olvastam.
– És mikor mentél le?
– Éjfélkor. Mert mikor rossz vagyok, nagyon rossz vagyok!
– Persze, persze... nagyon kedves... De honnan tudtad, hogy ezt én észre is fogom venni?
– Megbeszéltem Florával – felelte habozás nélkül. – Hogy ő majd szépen felkel, s kinéz
az ablakon.
– És ezt meg is tette.
Vagyis én estem a csapdába!
– Szóval ő felzavart téged, és hogy lássad, mit bámul Flora, te is kinéztél... és láttál.
– Te pedig – folytattam – halálra fagytál abban a hűvös éjszakában!
Ettől a hőstettől annyira kivirult, hogy sugárzó jókedvvel még rám is hagyta szavaimat.
– Persze, különben nem lettem volna elég rossz – mondta.
 Még egy ölelés, aztán vége is volt az egész jelentetnek és a mi beszélgetésünknek: arra
azért figyelmeztettem, hogy ez után a tréfa után most már szedje össze minden maradék
jóságát.
12
Még egyszer meg kell ismételnem, hogy ezt a csodálatos érzést nem tudtam tökéletesen
megértetni Mrs. Grose-zal, bár még azt a megjegyzést is idéztem neki, amit Miles közvetlenül
elválásunk előtt tett.
– Mindössze hat szó az egész – mondtam –, és ezen a hat szón fordul meg minden.
„Most már láthatod, mire vagyok képes!” Ezt azért vetette oda, hogy megmutassa, mennyire
jó. Tökéletesen tisztában van azzal, mi mindenre képes. Abból adott ízelítőt nekik is, ott az
iskolában.
– Uramisten, maga aztán alaposan megváltozott! – kiáltotta barátnőm.
– Nem változtam meg... csak éppen megértettem az egészet. Azok négyen, higgye el
nekem, rendszeresen találkoznak. Maga is értené ezt, ha mostanában csak egyetlen éjszakát is
valamelyik gyerekkel töltött volna. Mennél tovább várok és figyelek, annál tisztábbam érzem,
hogy ha más nem is, de ez a tervszerű hallgatás mindent igazol. Soha, még véletlenül sem
tesznek célzást régi ismerőseikre, mint ahogy Miles sem beszél a kicsapatásáról. Ó, igen, mi
csak ülünk itt, és bámuljuk őket, ők pedig alakoskodhatnak nekünk ítéletnapig; mert még
akkor is, mikor úgy tesznek, mintha a mesék világában andalognának, még akkor is ott látják
maguk előtt ezeket az újjáéledt halottakat. Miles nem mesét olvas Florának – nyilatkoztattam
ki –, róluk beszélnek... szörnyűségekről, kísértetekről beszélnek! Tudom, olyan vagyok, mint
a bolond; és csoda is, hogy nem bolondultam meg. Maga megbolondult volna attól, amit én
láttam; én viszont egyre tisztábban látok tőle, egyre több dolgot értek meg világosan.
Tisztánlátásom szörnyűsége elől társnőm valahogy a két kis drága áldozatba
kapaszkodva keresett oltalmat; éreztem, milyen vadul kapaszkodik beléjük, ahogy egymást
édesen átölelve sétálgattak ott – szüntelenül kísérte őket tekintetével, és az én fullasztó
szenvedélyem viharától még a szempillája se rezdült.
– És mégis, miféle dolgokat értett meg?
– Azt, ami mindig gyönyörködtetett, elbűvölt, és furcsa módon mégis zavarba ejtett és
felkavart: a gyerekek nem is földi szépségét, egyáltalán nem is természetes jóságát. Mindez
csak játék – folytatta –, tettetés és csalás!
– Hogy ezek a kis aranyoskák...
– Akik olyan kedves csöppségeknek látszanak? Igen, tudom, ez tiszta őrület!
Az, hogy volt erőm kimondani, segített abban is, hogy meg tudjam magyarázni, ízekre
szedjem és összerakjam az egészet.
– Nem voltak ők jók... egyszerűen nem is voltak itt köztünk. Könnyű velük együtt élni,
hiszen a saját életüket élik. Nem hozzám, nem hozzánk tartoznak... hanem őhozzájuk!
– Quinthez és ahhoz a nőhöz?
– Quinthez és ahhoz a nőhöz. És el is akarnak jutni hozzájuk.
Jaj, hogyan bámulta, vizsgálta őket most szegény Mrs. Grose!
– De miért?
– Mert szeretik a rosszat... amit hajdan, a szörnyű napokban, azok ketten ültettek a
szívükbe. És azért járnak most is vissza, hogy folytatni tudják a gonosz lélek munkáját, hogy
még több rosszra tanítsák őket.
– Uramisten – mormogta barátnőm a foga közt.
A megjegyzés önkéntelenül szaladt ki a száján, de elárulta, mennyi joggal feltételezem,
hogy azokban a régi, rossz időkben borzalmas dolgok történtek itt – mert volt itt rosszabb idő
még a mostaninál is! És minden másnál jobban igazolt az, hogy Mrs. Grose személyes
tapasztalatai megerősítették a két nyomorult hihetetlen aljasságáról alkotott elképzeléseimet.
Egy perc múlva, nyilván emlékeinek hatása alatt, megint megszólalt:
 – Bizony, gazemberek voltak! De mit tehetnének most?
– Mit? – visszhangoztam olyan élesen, hogy Miles és Flora megálltak séta közben, és
odapillantottak ránk. – Hát nem elég az, amit tesznek? – kérdeztem halkabban, miközben a
gyerekek ránk mosolyogtak, integettek, köszöntek is, majd tovább folytatták útjukat. Egy kis
időremindkettőnket rabul ejtett a látvány varázsa; aztán csak ennyit mondtam:
– El tudják veszejteni őket!
Társnőm most már felém fordult, de csak szótlanul, némán kérte, hogy fejtsem ki ezt
világosabban.
– Még nem tudják, hogyan; de nagyon elszántan próbálkoznak. Egyelőre csak valamin
keresztül, valamin túlról néznek ide... Furcsa helyekről és magas pontokról, torony tetejéről,
háztetőről, az ablak túlsó feléről, a tó másik oldaláról; de mindkét fél arra törekszik, hogy
csökkentse a távolságot, hogy félresöpörje az akadályokat; és a kísértők előbb-utóbb diadalt
aratnak, csak idő kérdése. Csak továbbra is ragaszkodniuk kell veszélyes ajánlataikhoz.
– Hogy a gyerekek megpróbáljanak odamenni hozzájuk?
– És elpusztuljanak eközben!
Mrs. Grose lassan fölemelkedett, én pedig aggályoskodva folytattam:
– Hacsak mi meg nem tudjuk akadályozni!
Ülve maradtam, ő pedig ott állt előttem, és nyilván a teendőket mérlegelte.
– A bácsikájuknak kell ezt megakadályozni. El kell vinni őket innen.
– És ki fogja rávenni erre?
Mrs. Grose eddig a messzeségbe révedt, de most hirtelen rám nézett ostoba arccal.
– Maga, kisasszony.
– Írjam meg neki, hogy a ház levegője meg van mérgezve, hogy az unokaöccsének és
unokahúgának elment az esze?
– De ha így van, kisasszony...
– Azt hiszi, hogy az én eszem is elment? Szép kis meglepetés lenne ez az ő számára,
méghozzá pont attól a nevelőnőtől, akit azért vett fel, hogy megkímélje magát a gondoktól.
Mrs. Grose megint a gyerekeket követte tekintetével, és töprengett.
– Igen, gyűlöli a kellemetlenséget. Éppen ez volt az oka...
– Hogy azok a gonosz lelkek annyi ideig félre tudták vezetni? Biztosan így volt, bár
akkor is borzasztó ez a közömbösség. Nos, én nem vagyok gonosz lélek, nem szabad
félrevezetnem.
Társnőm egy pillanat múlva és válasz helyett megint leült, és megragadta a karom.
– Legalább arra vegye rá, hogy jöjjön el ide, magához.
– Hozzám? – ámuldoztam; egyszerre félni kezdtem attól, mi minden telik ki még tőle. –
Hogy ő, énhozzám?
– Itt kellene lennie... hogy segítsen.
Felpattantam, és furcsábban néztem rá, legalábbis azt hiszem, mint eddig bármikor.
– Azt képzeli, hogy idehívom látogatóba?
Nem, ezt nem hihette, hiszen látta az arcomat, vagyis inkább azt látta – már ahogy egyik
asszony olvas a másik arcából –, amit én is: gazdám tekintetét, ahogy gúnyosan,
lekicsinylően, elégedetten nézi, hogyan omlik össze bennem az a határozottság, mellyel
magányos sorsomat vállaltam, hogyan hozom működésbe azt a bonyolult gépezetet, mellyel
ravaszul magamra akarom vonni a figyelmét. Ez a derék asszony nem tudta – senki sem tudta
–, milyen büszke vagyok arra, hogy őt szolgálhatom, és mennyire tartom magam
megállapodásainkhoz; következő figyelmeztetésemet azonban, azt hiszem, mégis világosan
megértette.
– Ha elvesztené a fejét, és idehívná a gazdáját...
Most valóban meg volt ijedve.
– Igen, kisasszony...
 – Rögtön itt hagynám őt is és magát is.
13
Nagyon jólesett megint csatlakozni a gyerekekhez, de most is, mint korábban, erőmet
meghaladó feladatnak bizonyult beszélgetni velük – ugyanolyan megoldhatatlan nehézségeket
jelentett, mint azelőtt. Egy hónapig tartott ez így, egyre több bosszúsággal, egyre furcsább
hangok, elsősorban tanítványaim egyre gúnyosabb, sokatmondó szavainak kíséretében.
Mindez, most is meg vagyok győződve róla, akárcsak akkor, nem pusztán az én pokoli
képzeletem játéka volt: tökéletesen látni lehetett, hogy tisztában vannak az én nehéz
helyzetemmel, és együttlétünk alaphangulatát hosszú időre valahogyan ez a különös kapcsolat
határozta meg. Nem mintha kétélű, kínos célzásokat vagy bármi közönségeset tettek volna –
ilyesmitől az ő esetükben nem kellett tartani; inkább úgy értem, hogy egyre több és több
dolog volt köztünk, amiről tapintatosan hallgattunk, amit nem bolygattunk, és csak
valamilyen hallgatólagos megegyezés birtokában lehetett ennyi kényes pontot sikeresen
elkerülni. Gyakorta támadt olyan érzésünk, mintha olyan dolgokat pillantanánk meg
minduntalan, melyek előtt meg kell torpannunk: hirtelen vissza kellett fordulnunk olyan
ösvényekről, melyek sehová sem vezettek, be kellett csapnunk azokat az ajtókat, melyeket
tapintatlanul kitártunk – be kellett csapnunk akkora zajjal, hogy önkéntelenül is összenéztünk,
mert, mint minden ilyen zaj, ez is hangosabb volt a kelleténél. Minden út Rómába vezet; mi is
sokszor rádöbbentünk, hogy szinte minden lecke, minden beszédtéma, tiltott területre vezérel.
Tiltott terület volt általában a halottak visszatérése, és különösen az, ami kisgyermekek
emlékezetében él elveszített barátaikról. Voltak olyan napok, mikor meg mertem volna
esküdni, hogy egyik gyerek észrevétlen oldalbaböki a másikat, és odasúgja: – Azt hiszi, hogy
most meg tudja tenni... pedig nem! – „Meg tudja tenni”: ez, mondjuk annyi jelentett, hogy
kivételesen megengedek magamnak valamilyen nyílt megjegyzést azzal a hölggyel
kapcsolatban, aki előttem foglalkozott velük. Csodálatos és kielégíthetetlen étvággyal
hallgatták végig életem minden apró részletét, amellyel újra meg újra jóllakattam őket:
pontosan tudtak mindent, ami valaha történt velem, ismerték a magam, a testvéreim, sőt a
kutyánk és a macskánk legkisebb kalandját is, apám különc természetét, házunk berendezését
és bútorait, még a falusi vénasszonyok pletykáit is. Mindent összevéve elég sok dologról
lehetett csevegni, ha istenigazából nekilódult az ember, és ösztönösen tudta, hol kell
visszafordulnia. A gyerekek sajátos tehetséggel játszottak emlékezetem és találékonyságom
húrjain; mikor utóbb visszagondoltam ezekre a jelenetekre, igen, talán ilyenkor éreztem
legvilágosabban, hogy titokban figyelnek. Csak az én életem, az én múltam, az én barátaim
nyújtottak egy kis biztonságot; sőt néha, teljesen alkalomszerűen, éppen ez váltotta ki
legélénkebb érdeklődésüket. Látszólag minden összefüggés nélkül megkértek arra, hogy
ismételjem el Goody Gosling híres mondását, vagy erősítsem meg a paplak pónijának eddig is
oly sokszor ecsetelt jó hírét.
Ahogy körülményeim megváltoztak, részben épp ezeken a pontokon, részben teljesen
másutt vált igazán érzékelhetővé az én „nehéz helyzetem”, mint az imént elkereszteltem volt.
Az a tény, hogy napjaim újabb jelenések nélkül teltek, csillapítólag hathatott volna idegeimre.
A második éjszaka óta, tehát mióta a lépcső tetejéről megpillantottam az alján kuporgó
asszonyt, sem a házban, sem a házon kívül nem találkoztam olyasfélével, amivel jobb lett
volna nem találkoznom. Pedig sokszor számítottam arra, hogy a következő kanyarodóban ott
áll Quint, sok baljós pillanat fenyegetett Miss Jessel megjelenésével. Eljött és tovatűnt a nyár;
aztán leszállt Blyra az ősz és vele a szürkeség. Olyan volt az egész hely az ólmos éggel,
hervadt virágokkal, a csupasz tájjal és a lehullott levelekkel, mint valami színházelőadás után,
összegyűrt műsorfüzetekkel teleszórva. Az idő, a hangok és a csendesség váltakozása, az
ilyesfajta percek meg sem fogalmazható hangulata egy-egy pillanatra felidézték – elég hosszú
ideig ahhoz, hogy észre lehessen venni – annak a júniusi estének a levegőjét, amikor először
találkoztam kint a kertben Quinttel, máskor meg azt, amikor megpillantottam az ablakon
keresztül, és utána hiába kerestem a cserjék között. Felismertem a jeleket, a csodás jeleket –
felismertem a helyet, a pillanatot. De nem jelent meg senki és semmi, és én mentes maradtam
minden zaklatástól, ha ugyan illik ez a kifejezés egy olyan fiatal nőre, akinek érzékenysége
felettébb furcsa módon nem csökkent, hanem inkább fokozódott. Mikor annak idején Mrs.
Grose-nak elmeséltem azt a borzalmas jelenetet Florával a tó partján – és végképp
összezavartam vele szegényt –, azt mondtam, hogy e perctől kezdve nagyobb csapás lenne
elveszíteni, mint megtartani látnoki képességeim. Azt mondtam ki, ami oly nagyon nyomta a
lelkemet: hogy akár láttak valamit a gyerekek, akár nem – mert ezt akkor még nem lehetett
pontosan tudni –, szívesen vállalom, mert egyfajta biztosítéknak érzem, hogy egyedül csak én
legyek kitéve e látomásoknak. Kész voltam megismerni a legrosszabbat, amit ember
egyáltalán megismerhet. Mert akkor egyetlen borzasztó pillanatra átláttam: nem lehetetlen,
hogy az én szemem vak, s az övék lát tisztán. Igen, e percben úgy tetszett, hogy az én szemem
igenis vak, olyan áldás volt ez, amiért hálát nem adni istenkáromlás lett volna. De az volt a
baj, hogy én csak akkor adtam volna hálát ezért teljes szívemből, ha nem vagyok végképp
meggyőződve tanítványaim rettenetes titkáról.
Hogyan is jártam végig újra megszállottságom különös állomásait? Voltak
együttlétünknek olyan pillanatai, amikor hajlandó lettem volna megesküdni rá, hogy az én
jelenlétemben, ha nem is a szemem láttára, látogatók járnak nálunk, jól ismert és szívesen
látott látogatók. Ilyenkor, ha nem tart vissza annak lehetősége, hogy sokkal súlyosabb kárt
okozhatok, mint amilyet elhárítanék, legszívesebben hangot adtam volna diadalérzetemnek.
„Itt vannak, itt vannak – kiáltottam volna –, most aztán nem tagadhatjátok, nyomorult kis
férgek!” A nyomorult kis férgek azonban kedvességükkel és gyöngédségükkel váltig tagadták
ezt, és éppen ebből a kristályos mélységből villant ki – mint a halak csillogása a habok közül
– gúnyos fölényük. A valóságban még mélyebbre hatolt belém a kétségbeesés, mint ahogy
azon az éjszakán éreztem, amikor a csillagfényben Quint vagy Miss Jessel alakja helyett a
gondjaimra bízott kisfiút pillantottam meg, és ő rögtön rám vetette szép szemét, mellyel az
előbb még a fejem felett magasodó torony tetejéről Quint rémalakja kacérkodott. Ha e
kétségbeesést a rémület szülte, nos, amit akkor láttam, minden másnál jobban megrémített, és
éppen rémületemben vontam le a következtetéseimet. Sokszor annyira megkínoztak, hogy
egy-egy percre be kellett zárkóznom, és hangosan eljátszanom – egyszerre hihetetlen
megkönnyebbülés, és megújuló kétségbeesés –, milyen lesz, mikor sor kerül a végső
leszámolásra. Hol így közeledtem hozzá, hol úgy, de ezek a görcsös jelenetek ott a szobámban
mindig azzal végződtek, hogy kikiabáltam a szörnyű neveket. Mihelyt elhaltak az ajkamon,
azt mondtam magamban, hogy szívesen venném, ha valami ocsmányat jelentenének, hiszen
kimondásukkal erőszakot teszek azon az ösztönös finomságon, melyhez hasonlót aligha látott
még tanulószoba. Mikor azt mondtam magamban: „Ők olyan jó modorúak, hogy hallgatnak,
te pedig, te bizalomra méltó híresség, olyan közönséges vagy, hogy beszélsz!” – éreztem,
hogy elvörösödöm és kezembe temettem az arcom. Az ilyen titkolt jelenetek után, ha lehet,
még többet fecsegtem, még bőbeszédűbb voltam, egész amíg megint nem lehetett azt a
csodás, kézzel tapintható csendességet érezni – nem tudom másképp nevezni –, azt a különös,
szédítő lebegést vagy úszást (keresgetem rá a szavakat!), minden élet pillanatnyi szünetelését,
amely számára mindegy volt, mennyi zajt csapunk éppen abban a másodpercben, és amelyet
tisztán hallottam, minden harsány örömkiáltáson, pergő nyelvű szavalaton, még a zongora
hangjain keresztül is. Ilyenkor voltak ott ők, a betolakodók. Bár nem voltak angyalok, mégis
ott suhantak keresztül, ahogy a franciák mondják, és jelenlétük pillanataiban reszkettem a
félelemtől, hogy kis áldozataiknak még elevenebb képet öltenek, még pokolibb gondolatokat
sugallnak, mint amilyenekkel engem megtiszteltek.
Attól a kínzó elképzeléstől tudtam legnehezebben megszabadulni, hogy bármit látok is,
Flora és Miles még többet lát – borzalmas és nem is sejtett dolgokat, melyek hajdani
kapcsolatuk szörnyűséges emlékeiből táplálkoznak. Ez az érzés egy időre valamilyen
felszínes borzongást okozott, bár mi nagy hangon tagadtuk, hogy ilyesfélét érzünk, és oly
pompásan hozzáedződtünk ehhez lassanként mind a hárman, hogy szinte gépiesen
ugyanazokkal a gesztusokkal jeleztük egy-egy ilyen jelenet végét, minden egyes esetben.
Döbbenetes volt, hogy a gyerekek ilyenkor mindig megcsókoltak, bármennyire szükségtelen
volt ez abban a pillanatban, és valamelyikük mindig feltette azt hasznos kérdést, mely már sok
nehéz percen keresztülsegített bennünket: „Vajon mikor fog eljönni? Nem kellene írni neki?”
Tapasztalatból tudtuk, hogy az efféle kérdések minden másnál többet érnek, és véget vetnek a
kínos helyzeteknek. Természetesen a Harley Street-i nagybácsiról volt szó, és azzal az
elképzeléssel kecsegtettük magunkat, hogy egyszer csak hirtelen be fog állítani, és itt marad
velünk. Pedig ő aztán semmi olyat nem tett, ami efféle elméletek felállítására bátoríthatott
volna, de ha nincs ez az elmélet, ez a támasz, nem bizonyíthattuk volna minduntalan nemes
érzelmeinket. Mert ő még csak nem is írt nekik – és ez talán önzésnek látszik, pedig
mindössze azt igazolta jólesően, mennyire megbízik bennem; mert férfi semmi mással nem
adhatja kézzelfoghatóbb tanújelét egy nő iránti nagyrabecsülésének, mint azzal, hogy önnön
kényelme szent törvényeinek áldoz; és úgy éreztem, vállalt kötelezettségeim szellemében
cselekszem, mikor megértetem védenceimmel, hogy leveleiket csupán bájos stilisztikai
gyakorlatnak tekintem. Túl szépek voltak ahhoz, hogy elküldjem őket; megtartottam
valamennyit: és most is birtokomban vannak. Éppen ettől lett olyan meghökkentő és
mulatságos a gyerekek kitartó erősködése, hogy nagybátyjuk bármelyik pillanatban
betoppanhat. Mintha bizony kis barátaim tudták volna, hogy számomra ez lenne a lehető
legkínosabb. Így visszatekintve csodálkozni tudok csak azon, hogy minden diadaluk és
minden idegeskedésem ellenére egyetlen pillanatra sem vesztettem el a türelmemet. Valóban
imádatra méltó gyerekek lehettek, ha még ezekben a napokban sem gyűlöltem meg őket!
Vajon ha nem jön valamiféle megkönnyebbülés, mégis erőt vett volna rajtam az elkeseredés?
Nagyjából egyre megy, hiszen eljött. Megkönnyebbülésnek nevezem, bár inkább olyan érzés
volt, mint mikor elpattan a megfeszített húr, mikor fojtogató, forró napon kitör az égiháború.
Mégis: változást jelentett, hirtelen jött, és váratlanul ért.
14
Templomba mentünk egy vasárnap reggelén, Miles énvelem, közvetlenül előttünk pedig
Flora Mrs. Grose-zal. Csípős, tiszta reggel volt, az első ebben az évben; az éjszaka még egy
kis fagyot is hozott, és a derűs őszi időbe szinte vidáman kondultak bele a templom harangjai.
Furcsa módon éppen ekkor jutott eszembe, milyen jóleső érzés, hogy kis védenceim ennyire
engedelmesek. Miért nem tiltakoznak örökös és terhes társaságom ellen? Nem tudom, mi
okozhatta, de most hirtelen megéreztem, mennyire odakötözöm a fiút a szoknyám széléhez, és
mennyire elárulja az is, ahogy társaink ott masíroznak kettesben, néhány lépésnyire előttünk,
hogy valamilyen készülődő lázadás ellen védekezem. Olyan voltam, mint a börtönőr, aki
örökösen meglepetésektől, szökési kísérletektől retteg. Mindez együtt – csodálatos
önfeláldozásukra gondolok – mégis pontosan beleilleszkedett a dolgok oly végzetes és
összebonyolódott fonadékába. A nagybácsi szabója (aki teljesen szabad kezet kapott, ismerte
a remekbe készült mellények titkát és a gyerek pompás kis egyéniségét) ugyancsak kicsípte
Milest vasárnapra, és a fiúcskából annyira sugárzott nemének és rangjának minden előjoga,
függetlenségének tudata, hogy ha hirtelen a szabadságot választja és nekilódul a világnak, egy
szót se tudtam volna szólni. Különös véletlen, de éppen azon gondolkoztam, miképp
szállhatnék szembe vele, mikor a forradalom pillanata elérkezett. Forradalomnak nevezem,
mert most már tisztán látom, hogy az ő végzetes szavaira tárult szét a függöny szörnyű
tragédiám utolsó felvonása előtt, e szavak siettették a végzet beteljesedését.
– Légy szíves, te aranyos – mondta kedvesen –, áruld el, mikor mehetek végre vissza az
iskolába?
Így leírva elég ártalmatlannak látszik az egész, különösen ha hozzászámítjuk Miles
kedves és közvetlen vékony hangját, amellyel úgy vetette oda megjegyzéseit mindenkinek,
kiváltképp álladóan sarkában levő nevelőnőjének, mintha rózsákat szórna. Volt benne valami,
ami rögtön megragadta az embert, és engem ezúttal úgy megragadott, hogy valósággal a
földbe gyökerezett a lábam, mintha a park valamelyik fája elénk zuhanva eltorlaszolta volna
az utat. Máris ott volt valamilyen új elem a levegőben, és Miles világosan tudta, hogy ezt én is
azonnal észrevettem; egy szemernyit sem kellett kevésbé szelíden és kedvesen viselkednie
ehhez. Azt is megéreztem, hogy nyomban felfogta, milyen előnyös helyzetben van velem
szemben, hiszen látta, hogy hirtelenjében nem tudok mit válaszolni. Nem jutott eszembe
semmi, ő pedig egy perc múlva ráérősen, megnyerő, ha nem is meggyőző mosollyal így
folytathatta:
– Tudod, te aranyos, hogy ha egy fiú folyton csak nők társaságában van...
Mindig úgy szólított, hogy „te aranyos”; e megszólítás gyengéd bizalmassága pontosan
tükrözte, milyen érzelmekkel kívántam eltölteni és kormányozni tanítványaimat. Könnyed
volt, de nem tiszteletlen.
Akkor bezzeg milyen nehézkesen kapkodtam a megfelelő szavak után! Hogy időt
nyerjek, emlékszem, még nevetni is megpróbáltam, és gyönyörű szemében látni véltem,
milyen csúf és furcsa ábrázattal meredek rá.
– És ráadásul mindig ugyanannak a nőnek a társaságában? – feleltem végre.
Nem sápadt el, a szeme se rebbent. Pedig tulajdonképp már minden elszabadult
körülöttünk.
– Persze, nagyon kedves nő, igazi hölgy; de én mégiscsak fiú vagyok, nem igaz?... Már
egész nagyfiú.
Egy pillanatra végtelen gyöngédséget éreztem.
– Igen... már egész nagyfiú vagy.
De jaj, mennyire ügyefogyott voltam!
Máig is kínoz az a szívszorító érzés, hogy ő tudta ezt, és játszott velem.
– És te sem mondhatsz mást, csak azt, hogy nagyon is jó voltam.
A vállára tettem a kezem; tudtam, hogy jobb lenne folytatni az utunkat, de egyszerűen
nem volt hozzá erőm.
– Nem is mondok mást, Miles.
– Kivéve azt az egy éjszakát, emlékszel!
– Azt az egy éjszakát?
De nem tudtam olyan ártatlan képet vágni hozzá, mint ő.
– Igen, amikor lementem... amikor kimentem a parkba.
– Persze, persze. De már nem is tudom, miért tetted.
– Nem tudod? – mondta csodálkozó, gyermeki nehezteléssel. – Hát hogy megmutassam,
hogy képes vagyok rá!
– Igen, képes vagy rá.
– És képes lehetnék rá még egyszer.
Úgy éreztem, talán mégis sikerült megőrizni ép eszemet.
– Bizonyára. De nem fogod megtenni.
– Nem, ezt tényleg nem. De hát nem volt komoly az egész.
– Nem volt komoly – mondtam. – De most már mennünk kell.
Megindult velem együtt, és belém karolt.
– Szóval mikor megyek vissza?
A lehető legkomolyabban fontolóra vettem a szavait.
– Nagyon jól érezted magad az iskolában?
Csak egy pillanatig várt a válasszal.
– Én mindenhol jól érzem magam!
Megremegtem.
– Hátha itt is olyan jól érzed magad!
 – Igen, de ez nem elég! Persze te nagyon sok mindent tudsz...
– Csak nem akarod azt mondani, hogy te is tudsz annyit – kockáztattam meg, mikor
elhallgatott.
– Feleannyit se, mint amennyit szeretnék – vallotta be őszintén. – De nem erről van szó.
– Hanem miről?
– Hát... szeretnék többet látni az életből.
– Értem, értem.
Már megpillantottuk a templomot, s egész sereg embert körülötte, közöttük sok ismerőst
Blyból, akik szintén arrafelé tartottak, vagy az ajtó körül szorongtak, hogy lássák, amikor
bemegyünk. Meggyorsítottam lépteimet, oda akartam érni, mielőtt még nyíltabban kérdőre
von; azon tűnődtem, milyen jó, hogy most több mint egy óra hosszat csendben kell majd
lennie; sóvárogva gondoltam a homályba vesző templomi padra, a térdeplőből felém sugárzó
lelki vigasztalásra. Valósággal versenyt futottam, hogy legyőzzem azt a fenyegető zavart,
melybe bele akar taszítani, de érzetem, hogy vesztettem, mikor – még a templomkertbe sem
érve – hirtelen odavágta:
– Nekem az kell, aki olyan, mint én!
Valósággal összegörnyedtem a kíntól.
– Nem sok olyan van, mint te – próbáltam nevetni. – Talán csak a drága kis Flora!
– Csak nem akarsz egy olyan csöpp kislánnyal összehasonlítani?
Már alig álltam a lábamon.
– Miért, hát nem szereted a mi kis Floránkat?
– Hát hogyha nem szeretném... és téged is... hát hogyha nem szeretném...!
Úgy ismételgette a szavait, mintha valamilyen ugrásra készülődne; de nem mondta ki
végig, amit gondolt, és mikor a kerítéshez értünk, szorongatni kezdte a karom, valósággal
kényszerített rá, hogy megálljak. Mrs. Grose és Flora már eltűntek a templomban, követték
őket a hívek is, és mi egy percre kettesben maradtunk a sok régi sír közt. Egy hosszúkás,
alacsony asztalra emlékeztető sírkő mellett álltunk, a kerítéstől befelé vivő úton.
– Hogyha nem szeretnéd?...
Haboztam, ő meg a sírokat nézegette közben.
– Akkor meg tudnám mutatni!
Nem mozdult, de hirtelen valami olyat mondott, amitől leroskadtam a sírkőre, mintha
meg kellene pihennem.
– A bácsikám is úgy gondolkozik erről, mint te?
Jelentőségteljesen ülve maradtam.
– Honnan tudod, hogy én mit gondolok?
– Hát nem tudom, persze; mert sohasem mondod meg. De vajon ő tudja-e?
– Mit, Miles?
– Hogy mi lesz velem.
Hamar átláttam, hogy erre a kérdésre csak valami olyasféle választ adhatok, ami csorbát
ejt munkaadóm tekintélyén. Mégis úgy véltem, ennyit nyugodtan megtehetek, hiszen mi
magunk is épp elég áldozatot hozunk itt Blyban.
– Nem hiszem, hogy a nagybátyád sokat törődne ezzel.
Miles most már rám nézett.
– Nem gondolod, hogy mégis rá lehetne bírni?
– De hogyan és mikor?
– Hát amikor lejön.
– És ki fogja rávenni arra, hogy lejöjjön?
– Majd én! – mondta a gyerek nyíltan és önérzetesen.
Még egy pillantást vetett rám, még egy nyílt és önérzetes pillantást, aztán bement a
templomba egyedül.
 15
A dolognak gyakorlatilag vége is volt, attól a pillanattól fogva, hogy nem mentem utána.
Szánalmas módon engedtem nyugtalanságomnak, és valahogy az sem adott most elég erőt
összeszedni magam, hogy tudatában voltam mindennek. Csak ültem ott a síron, és lassan-
lassan felfogtam kis barátom előző szavainak teljes értelmét; mire ez megtörtént, arra is
rájöttem, hogy jobb kint maradni: szégyenkeznem kellene tanítványaim és a többi hivő előtt,
ha így megkésnék. Mindenekelőtt azt állapítottam meg magamban, hogy Miles kiszedett
belőlem valamit, és ezt az ő szemében éppen mostani gyászos összeomlásom fogja
bizonyítani. Kiszedte belőlem, hogy van valami, amitől nagyon félek, és valószínűleg
félelmemet önnön céljaira fogja felhasználni: hogy nagyobb szabadságot harcoljon ki
magának. Azért féltem, mert most megint foglalkoznom kell majd azzal az elviselhetetlen
kérdéssel, miért zárták ki az iskolából, vagyis valójában azzal, milyen borzalmak rejtőznek
emögött. Most már, az igazat megvallva, egyenesen kívánatos lett volna az a megoldás, hogy
a nagybácsi beállít, és megbeszéli velem ezeket a dogokat; de olyannyira nem volt erőm
szembenézni e visszataszító és gyötrelmes jelenettel, hogy inkább halogattam mindent,
tengődtem egyik napról a másikra. Ráadásul – és ez roppant nyugtalanított – a fiúnak teljesen
igaza volt, teljes joggal ezt mondhatta volna: „Vagy tisztázod gyámommal, miért kellett ilyen
rejtélyesen megszakítani a tanulmányaimat, vagy nyugodtan hagyj fel azzal a reménnyel,
hogy tovább folytathatjuk ezt a fiúhoz végképp nem illő életmódot.” A gondjaimra bízott
fiúhoz pedig végképp nem illett az a tudatosság, az a tervszerűség, melyet most hirtelen
felfedeztem.
Igen, ez volt, ami végül is erőt vett rajtam, ami lehetetlenné tette, hogy bemenjek utánuk.
Ott sétáltam a templom körül, és tűnődtem, törtem a fejem; úgy éreztem, hogy
gyógyíthatatlan sebet ütött rajtam máris. Emiatt nem hunyhattam szemet a dolgok fölött,
emiatt nem vállalkozhattam arra az emberfeletti erőfeszítésre, hogy bepréseljem magam a
padba, őmellé; biztosabb lehettem volna benne, mit valaha, hogy belém karolna, és egy órán
keresztül ott ülhetnék vele, meghitt némaságban, érezve, mit gondol beszélgetésünkről.
Megérkezése óta most első ízben szerettem volna szabadulni tőle. Mikor megálltam a keletre
néző magas ablak alatt, és hallottam az istentisztelet kiszűrődő hangjait, hatalmába kerített
egy gondolat, és éreztem – teljes meggyőződéssel –, ha csak egy pillanatra is engedek neki,
könnyen és végleg kiszabadít nehéz helyzetemből. Itt volt az alkalom; senki és semmi nem
tarthatott föl; most megadhatom magam – hátat fordíthatok az egésznek, megfutamodhatok.
Csak annyi kellett volna hozzá, hogy gyorsan visszamenjek készülődni-csomagolni a házba,
amely gyakorlatilag üresen maradt, hiszen a cselédség szinte mind egy szálig ott volt az
istentiszteleten. És senki, igen, senki sem kárhoztathatott volna, ha most kétségbeesésemben
elmegyek innen. Mert ha csak vacsoráig maradok távol, nem sokat ér az egész. Néhány órát
nyernék mindössze, s utána kis tanítványaim – már előre jól láttam – ártatlan csodálkozással
kérdezgetik majd, miért nem siettem utánuk.
„Mit csináltál, te csúnya, te haszontalan? Miért ijesztettél meg minket ennyire – azt se
tudtuk hirtelen, mit gondoljunk –, miért hagytál ott bennünket, épp az ajtóban?” Nem tudtam
volna elviselni ezeket a kérdéseket, sem a kérdezőket, a kérdező drága, de hazug szemeket;
annyira jól sejtettem, mi vár rám, hogy mikor kilátásaim élesen körvonalazódtak előttem,
rászántam magam a szökésre.
Sikerült is elmennem, legalábbis ami az első pillanatot illeti; gyorsan kijöttem a
templomkertből, és töprengésbe merülve siettem visszafelé a parkon át. Mire a házhoz értem,
úgy éreztem, végleges mér cinikus elhatározásom: meg fogok szökni. A háznak és
környékének vasárnapi csöndessége izgalomba hozott: itt az alkalom. Ha gyorsan távozom,
most mindjárt, kínos jelenet, egyetlen szó nélkül sikerül távoznom. Mindenesetre gyorsan kell
cselekednem, és valahogy azt is ki kell találnom, milyen közlekedési eszközt válasszak.
Emlékszem, az akadályoktól és nehézségektől gyötörtetve az előcsarnokban leroskadtam a
lépcső alján – valósággal odazuhantam a legalsó fokra, és aztán, váratlanul, eszembe jutott,
hogy ugyanitt láttam, több mint egy hónappal ezelőtt az éj sötétjében, gonosz gyötrelmektől
görnyedezve, a legszörnyűségesebb asszony alakját. Erre már össze tudtam szedni magamat;
fölmentem a lépcsőn; idegességemben a tanulószoba felé siettem, hiszen sok olyan holmim
volt ott, amit magammal szeretem volna vinni. Mikor kinyitottam az ajtót, lehullott a hályog a
szememről, hirtelen újra láttam. És az, amit láttam, újra visszaadta régi elszántságomat.
Egy alakot pillantottam meg a déli verőfényben, asztalomnál ülve; első pillantásra – ha
nem rendelkezem már bizonyos tapasztalatokkal – valamilyen szolgálónak vélhettem volna,
aki otthon maradt, hogy vigyázzon a házra, és most, felhasználva a ritka alkalmat, hogy nem
látja senki, és ott van előtte a tanulóasztal, a toll, tinta és papiros, nekiül és nagy igyekezettel
levelet körmöl a kedvesének. Látni lehetett a nagy igyekezetet, mert könyöke az asztalon
nyugodott, fejét pedig fáradtan a tenyerébe támasztotta; és mihelyt ezt észrevettem,
rádöbbentem arra is, hogy betolakodásom ellenére sem mozdul, csak ül mereven. Utána – és
éppen ezzel leplezve le magát előttem – megmozdult, és máris tudtam, kicsoda. Felállt, nem
mintha meghallotta volna lépteimet, nem, inkább valami leírhatatlan, lehangoló
szenvtelenséggel és közönnyel, és ott állt előttem, alig három-négy méternyire: ő volt, gonosz
elődöm. Ott állt előttem, tragikusan és megbecstelenítve; aztán eltűnt a szemem előtt, pedig
rámeredtem, agyamba akartam vésni szörnyű alakját. Komor volt, mint az éjfél, fekete
ruhájában, hervadt szépségével és kifejezhetetlen bánatával, és hosszan nézett engem, mintha
azt mondaná, hogy ugyanannyi joggal ül le az én asztalomhoz, mint én az övéhez. Ezekben a
pillanatokban hihetetlen borzongás járt át, az volt az érzésem, hogy én vagyok a betolakodó.
Vadul tiltakoztam ez ellen, rá is kiáltottam – „Te förtelmes, te nyomorult teremtés!” –, és
hallottam a tárva maradt ajtó mellett, ahogy hangomat a hosszú folyosó és az üres ház
visszaveri. Rám nézett, mintha hallaná, de addigra már magamhoz tértem, és mindent
tisztáztam. A következő pillanatban semmi más nem volt a szobában, csak a napfény, és az a
tudat, hogy maradnom kell.
16
Annyira biztos voltam abban, hogy tanítványaim hazatérésükkor valóságos nagyjelenetet
fognak rendezni, hogy egészen felkavart, mikor észre kellett vennem: egyetlen szóval sem
emlékeznek meg távolmaradásomról. Nem szidtak össze kedvesen, nem dédelgettek – még
csak nem is céloztak rá, hogy hiányoztam nekik, s így hát nem tehettem egyebet, Mrs. Grose
különös ábrázatát tanulmányoztam, látva, hogy ő sem szól semmit. Igen, ezt tettem, méghozzá
olyan alaposan, hogy megbizonyosodtam róla: valamilyen módom megvásárolták a
hallgatását; de tudtam jól, hogy ennek a hallgatásnak az első adandó alkalommal fel fogom
törni a pecsétjét. Teázás előtt adódott is rá alkalom; öt percnyire sikerült elcsípnem a frissen
sült kenyér szagáról árulkodó, de gondosan kitakarított és rendbe rakott házvezetőnői
szobában – ott ült a szürkületben, szomorúan, de nyugodtan a tűz előtt. Most is ilyennek
látom, éppen ilyennek: bámulja a lángokat, egyenes hátú székében ülve, homályos, de
ragyogóan tiszta szobájában, mely eleven példája volt annak, amire azt mondjuk: „rend a
lelke mindennek” – pihenőnek jó, de korántsem megnyugtató hely a gondosan becsukott,
kulcsra zárt fiókjaival.
– Igen, megkértek arra, hogy ne szóljak semmit; és hogy a kedvükbe járjak, rá is álltam,
már amíg ők is itt voltak. De mi történt?
– Én csak a séta kedvéért tartottam magukkal. – mondtam. – Aztán visszajöttem ide,
hogy találkozzam egy barátommal.
Látszott rajta, hogy meglepődik.
– Egy barátjával... maga?
– Persze, van nekem barátom, nem is egy – nevettem fel. – És megmondták a gyerekek
azt is, miért kérik erre?
 – Hogy ne célozgassak a maga távollétére? Igen; azt mondták, hogy magának ez így
jobban esik. Valóban jobban esik?
Elszomorodott, mikor látta az arckifejezésem.
– Nem, sokkal rosszabb így! – De egy pillanat múlva hozzátettem: – Megmondták, miért
esik nekem így jobban?
– Nem, Miles fiatalúr mindössze ennyit mondott: „Csak olyat szabad tenni, ami jólesik
neki!”
– Bár valóban eszerint is viselkedne! És mit mondott Flora?
– Flora kisasszony is roppant kedves volt. Azt mondta: „Ó, persze, ó, persze!”, és
ugyanezt mondtam én is.
Egy percig tűnődtem.
– Maga is roppant kedves volt. El tudom képzelni az egész jelenetet. De hiába; Miles és
köztem már minden tisztázódott.
– Minden tisztázódott? – bámult rám barátnőm. – De mi, kisasszony?
– Minden. Nem számít. Már határoztam. Azért jöttem haza, kedvesem – folytattam –,
hogy egy kicsit elbeszélgessek Miss Jessellel. Mostanra már megtanultam, hogyan lehet Mrs.
Grose-t beszélgetés közben szinte szó szerint a markomban tartani, még mielőtt a hangom
mindent elárul; így hát most is, mikor szavaim hallatára merészen megpróbált hamis nyomra
terelni, nem gyengült a szorításom.
– Beszélgetni? Azt mondja, hogy ő szólt magához?
– Igen, ez történt. Mikor visszajöttem, itt volt a tanulószobában.
– És mit mondott?
Még most is hallom a derék asszony hangját, érzem őszinte megdöbbenését.
– Hogy kínok gyötrik...
Az igazságnak ettől a töredékétől, ahogy gondolatban kiegészítette, elakadt a szava.
– Azt mondja – szólt végre elcsukló hangon –, hogy az elkárhozottak kínjai?
– Az elkárhozottak kínjai. Az örök tűzre taszítottak kínjai. És éppen azért, hogy másokat
is... – a rémülettől az én hangom is elcsuklott.
Társnőm, akinek kevesebb volt a képzelőereje, tovább erősködött.
– Hogy másokat is...?
– Éppen azért kell neki Flora.
Mrs. Grose, ha nem számítottam volna rá előre, most könnyen faképnél hagyhatott
volna. De nem eresztettem, hadd lássa, hogy erre is számítottam.
– Mondtam már, hogy nem számít az egész.
– Mert már határozott? De miről?
– Mindenről.
– Hogyhogy mindenről?
– Úgy, hogy írok a bácsikájuknak.
– Írjon kisasszony, az ég is megáldja – tört ki barátnőm.
– Igen, meg fogom tenni, meg kell tennem. Ez az egyetlen lehetőség. És ami
„tisztázódott”, ha már így neveztem, annyi, hogy Miles azt hiszi, hogy én félek, és arról
ábrándozik, mi mindent nyerhet ezzel, de majd meglátja, mekkorát tévedett. Igen, igen;
megmondom a nagybátyjának itt, ezen a szent helyen (sőt, ha szükséges, a gyerek
jelenlétében), hogy ha szemrehányást érdemlek, amiért semmit sem tettem a gyerek iskolába
menetele érdekében...
– Igen, kisasszony... – sürgetett társnőm.
– Akkor annak megvan a maga szörnyű oka.
De szegény Mrs. Grose már annyi szörnyűségről hallott, hogy érthető módon azt se
tudta, melyiket válassza.
– Igen... a maga... de melyik?
 – Hát a levél a régi iskolából.
– Megmutatja a gazdának?
– Rögtön meg kellett volna mutatnom.
– De nem! – mondta Mrs. Grose határozottan.
– Meg fogom mondani neki – folytattam kérlelhetetlenül –, hogy nem foglalkozhattam
ezzel a kérdéssel, hiszen olyan gyerekről van szó, akit eltávolítottak az iskolából, méghozzá...
– Méghozzá fogalmunk sincs róla, mi miatt! – jelentette ki Mrs. Grose.
– A gonoszsága miatt. Ugyan mi más miatt, mikor olyan eszes, olyan szép és tökéletes?
Talán bizony ostoba? Vagy rendetlen? Vagy beteges? Vagy rossz a természete? Nem, ő szinte
hibátlan – csak az lehetett az oka; és ez mindent mindjárt világossá tesz. Végtére is –
mondtam – ez a bácsikájuk hibája. Ha egyszer ilyen embereket hagyott itt!
– Fogalma sem volt róla, milyenek. Az én hibám.
Egészen elsápadt.
– De emiatt ne gyötörje magát – feleltem.
– Csak a gyerekek ne gyötrődjenek! – válaszolta nyomatékosan.
Egy darabig hallgattam; egymásra meredtünk.
– Akkor mit mondjak neki?
– Nem kell vele fáradnia. Majd megmondom neki én.
Fontolóra vettem a szavait.
– Szóval írni fog... – kezdtem, de eszembe jutott, hogy írástudatlan, és megálltam. –
Hogyan fogja tudomására hozni?
– Megkérem a jószágigazgatót. Majd ő leírja.
– És örülne annak, ha ő végighallgatná és megírná a mi történetünket?
Kérdésemben, részben akaratom ellenére, annyi gúny volt, hogy Mrs. Grose néhány
pillanat múlva váratlanul összeroppant. Megint tele volt a szeme könnyel.
– Jaj, kisasszony, mégis írjon maga!
– Jó... ma este – mondtam végül; ezzel aztán búcsút is vettünk egymástól.
17
Aznap este el is jutottam addig, hogy belefogjak. Az idő rosszabbra fordult, erős szél
kerekedett, és én hosszú ideig ott ültem szobámban a lámpa és a békésen alvó Flora mellett,
egy árkus üres papirossal, a zuhogó esőre, a háborgó szélre figyelve. Végül gyertyát fogtam és
kimentem; keresztülsétáltam a folyosón, és egy percig Miles ajtajánál hallgatóztam.
Gyógyíthatatlan szorongásom kényszerített rá, hogy leselkedjek, hátha ébren van, és elárulja
magát valamivel; ez meg is történt, ha nem is úgy, ahogy vártam. Egyszer csak felcsendült a
hangja:
– Hallod-e... gyere csak be.
Ez a hang volt az ürömben az öröm!
Be is mentem gyertyástól, és láttam, hogy roppant ébren és roppant nyugodtan fekszik az
ágyban.
– Miért vagy fönt? – kérdezte olyan kedvesen és barátságosan, hogy rögtön eszembe
jutott: ha Mrs. Grose itt lenne, hiába keresné a bizonyítékokat arra, hogy valami „kipattant”.
Odaálltam mellé, gyertyával a kezemben.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– Hát hallottalak. Azt hiszed, hogy nem ütsz zajt? Úgy jársz-kelsz, mint egy csapat
dragonyos! – nevetett utánozhatatlanul kedvesen.
– Szóval nem aludtál?
– Nem én! Csak feküdtem és gondolkoztam.
Gondosan kiszámítva egy kicsit távolabb raktam le a gyertyát, és mikor Miles felém
nyújtotta baráti kis kezét, leültem az ágya szélére.
– És miről gondolkoztál? – kérdeztem.
 – Mi másról, mint rólad, te aranyos?
– Ó, ennyire igazán nem kell becsülnöd engem! Szívesebben vettem volna, ha inkább
alszol.
– És még, tudod, erről a mi furcsa ügyünkről.
Éreztem, milyen hűvös az a nyugodt kis keze.
– Milyen furcsa ügyről, Miles?
– Hát arról, ahogy tanítasz. Meg a többiről!
Egy percre visszafojtottam a lélegzetem, de még a gyertya gyenge fényénél is tisztán
láttam, hogyan mosolyog rám a párnájáról.
– Mit értesz a többi alatt?
– Tudod te azt, jól tudod!
Egy percig nem is jutottam szóhoz, pedig éreztem, miközben fogtam a kezét, és a
szemébe néztem, hogy ezzel a hallgatással szinte beismerem bűnösségemet, és hogy semmi
sem olyan mesébe illő e pillanatban az egész világon, mint a mi kettőnk kapcsolata.
– Persze, hogy vissza fogsz menni az iskolába – mondtam –, ha ez bánt olyan nagyon.
De nem a régi helyre... másikat, jobbat fogunk keresni helyette. Honnan tudhattam volna,
hogy ez bánt, ez a kérdés foglalkoztat, ha sohasem árultad el, sohasem beszéltél róla?
Figyelő, értelmes kis arca ebbe a sima fehér keretbe ágyazva olyan megható volt, mint
valamilyen sóvár kis betegé a gyermekkórházban; és mikor erre ráeszméltem, éreztem, hogy
minden kincsem odaadnám érte, ha én lehetnék az ápolónő, az irgalmas nővér mellette, ha
segíthetnék meggyógyítani. De talán még így is segíthetek valamit! – Tudod, hogy egyetlen
szót se szóltál az iskoláról... mármint a régi iskoládról; hogy semmit sem mondtál el róla?
Mintha csodálkozott volna; de változatlan kedvességgel mosolygott rám. Jól láthatóan időt
akart nyerni; valamilyen jelzésre, útmutatásra várt.
– Tényleg nem?
Nem tőlem várta, hogy segítsek rajta – azoktól, akikkel találkoztam!
Mikor meghallottam ezt, a hangjától, az arckifejezésétől úgy összefacsarodott a szívem,
mint még soha; olyan kimondhatatlanul megindító volt látni, ahogy lázasan gondolkozik, töri
kis fejét, azt az igyekezetet, hogy a ránehezedő varázs hatása alatt megpróbálja
következetesen és ártatlanul játszani a szerepét.
– Nem, sohasem... sohasem, mióta csak megjöttél. Nem beszéltél a tanáraidról, a
pajtásaidról, sem arról, mi minden történt veled az iskolában. Egy szót sem. Soha, de soha
még csak nem is céloztál rá, drága kis Miles, mi történhetett ott veled. Elképzelheted, hogy
teljesen a sötétben tapogatózom. Találkozásunk percétől ma reggelig, mikor végre kimondtál
valamit, jóformán nem is beszéltél eddigi életedről. Annyira csak a mában, a mában éltél.
Döbbenetes volt, hogy titkos koraérettségébe (hogyan is kereszteljem el annak a mérgező
hatásnak következményeit, melyet félig sem mertem megfogalmazni), igen, titkos
koraérettségébe vetett szilárd meggyőződésem miatt, rejtett zavarának minden enyhe tanújele
ellenére is éppen úgy beszéltem vele, mint egy felnőttel – mint egy velem szinte azonos
szellemi színvonalon álló lénnyel.
– Azt hittem, úgy akarsz élni ezután is, mint eddig.
Észrevettem, hogy erre egy kicsit elpirult. Mindenesetre, akárcsak egy kissé fáradt beteg,
bágyadtan megrázta a fejét.
– Nem... nem én. El akarok menni innen.
– Meguntad Blyt?
– Nem, nagyon is szeretem.
– Nohát akkor?
– Ó, tudod te jól, mi kell egy fiúnak!
Úgy éreztem, korántsem tudom olyan jól, mint Miles, és egy pillanatra valamilyen
kibúvót kerestem.
 – A bácsikádhoz akarsz menni?
Erre megint megismételte az előbbi mozdulatot, ott a párnán, kedvesen gúnyos arccal.
– Ó, nem úszhatod meg ilyen olcsón!
Egy ideig hallgattam és ezúttal, gondolom, én pirultam el.
– Drágám, én nem akarom olcsón megúszni!
– Nem is tudod, még ha akarnád is. Nem tudod, nem tudod! – mondta fekve, elragadóan
tágra nyitott szemmel. – A nagybácsinak ide kell jönnie, és mindent el kell intéznetek
rendesen.
– De ha megtesszük – mondtam egy kicsit élénkebben –, biztos lehetsz benne, az lesz a
vége, hogy elvisz magával.
– Hát nem látod, hogy éppen ezt akarom? El kell mondanod neki... hogy miért nem
törődtél az egésszel; jó sok mindent el kell mondanod neki!
Olyan örömmel jelentette ki mindezt, hogy erre már én is könnyebb szívvel vágtam
vissza.
– És mennyi mindent kell majd neked elmondanod, Miles! Mert sok érdekes dolgot fog
kérdezni tőled!
Töprengett egy kicsit.
– Könnyen lehet. De milyen dolgokat?
– Olyan dolgokat, amikről velem sohasem beszéltél. Hogy el tudja dönteni, mit is tegyen
veled. Mert nem küldhet vissza...
– Nem is akarok visszamenni! – szakított félbe. – Új helyet akarok.
Csodálatra méltó derűvel, vitathatatlan, érezhető örömmel mondta ki ezt; és
kétségtelenül ez a hang juttatta eszembe, milyen megrendítő jelenet, milyen természetellenes
gyermektragédia lesz, mikor három hónap múlva valószínűleg újra vissza fog kerülni ide,
nem kevésbé bátran, de még becstelenebbül. Elöntött az az érzés, hogy ezt sohasem leszek
képes elviselni, és nem tudtam tovább türtőztetni magamat. Ráborultam, szánakozásom
minden gyöngédségével átöleltem.
– Drága kis Miles, drága kis Miles...
Arcom odasimult az övéhez, és ő megengedte, derűsen tűrte, hogy megcsókoljam.
– Mi baj van, nénémasszony?
– Nem akarsz... nem akarsz semmit sem mondani nekem?
Elfordult egy kicsit, a fal felé fordította az arcát, fölemelte a kezét, és éppen úgy nézett,
ahogy a beteg gyerekek szoktak.
– Már megmondtam... reggel már megmondtam.
Ó, mennyire szántam szegényt!
– Hogy ne zavarjalak szakadatlanul?
Most felém fordult, szinte elismerő pillantást vetett rám, hogy megértettem őt; aztán
roppant szelíden csak ennyit mondott:
– Hogy hagyj magamra.
Volt ebben a mondásban valami furcsa kis méltóság, úgy, hogy eleresztettem, de mikor
felálltam, mégis ott maradtam mellette. Isten a megmondhatója, sohasem akartam zaklatni, de
most világosan úgy éreztem, hogy hátat fordítani neki annyit jelentene, mint sorsára hagyni,
vagy még pontosabban fogalmazva: elveszíteni őt.
– Épp most fogtam bele egy levélbe. A bácsikádnak – mondtam.
– Rajta, fejezd be!
Vártam egy percig.
– Mondd, mi történt azelőtt?
Megint álmélkodva nézett rám.
– Mi előtt?
– Mielőtt hazajöttél. És még mielőtt elmentél.
 Egy kis ideig csendben volt, de továbbra is farkasszemet nézett velem.
– Mi történt?
Térdre estem, úgy hatott rám ez a mondat, melyben most első ízben érezni véltem
valamiféle bűntudat, beismerés gyenge remegését – igen, térdre estem az ágy mellett, és még
egyszer megpróbáltam, hogy magam felé fordítsam a lelkét. – Drága kis Miles, drága kis
Miles, ha tudnád, mennyire szeretnék segíteni rajtad! Segíteni akarok, semmi mást, csak
segíteni, mert inkább meghalnék, mint hogy fájdalmat okozzak vagy rosszat tegyek neked...
inkább meghalnék, mint hogy a hajad szálát meggörbítsem. Drága kis Miles – igen,
kimondtam, még akkor is, ha túllövök vele a célon –, azt szeretném, ha segítenél nekem, hogy
megmenthesselek!
A következő pillanatban már tudtam, hogy túllőttem a célon. Rögtön válasz is jött a
felhívásomra, hűvös szélroham, vad, fagyos fuvalom, mely úgy kavarta fel a szobát, mintha
az orkán betörte volna az ablaktáblákat. A fiú hangosan, élesen felkiáltott, és ez a sikoly,
beleveszve a többi hang kavargásába, egyként jelenthetett örömet és riadalmat – nem tudtam
megítélni, pedig ott voltam mellette. Újra felugrottam, és ráeszméltem, hogy sötét van. Egy
percig így maradtunk; vadul tekingettem körül, és láttam, hogy az összehúzott függönyök
meg sem rezdülnek, hogy az ablak sértetlen.
– Jaj, elaludt a gyertya! – kiáltottam.
– Én fújtam el, te aranyos! – mondta Miles.
18
Másnap a leckék után Mrs. Grose kileste az alkalmas pillanatot, hogy csendben
odasúgja:
– Megírta kisasszony?
– Igen... megírtam.
De nem tettem hozzá – legalábbis akkor nem –, hogy a levél, megcímezve és
lepecsételve, még mindig ott lapul a zsebemben. Bőven van még rá idő, hogy elküldjem,
mielőtt a küldönc útnak indul a faluba. Tanítványaim viszont ezenközben a legragyogóbb,
legpéldásabb délelőttel örvendeztettek meg. Úgy tetszett, mintha mindketten azon fáradoztak
volna, hogy fátylat borítsanak az utóbbi idők minden kis egyenetlenkedésére. A legszédítőbb
számtani mutatványokkal kápráztattak el, szinte túlszárnyalva a magam nem valami fényes
képességeit, és a lehető legvirágosabb kedvvel földrajzi és történelmi találós kérdéseket adtak
fel egymásnak.
Természetesen észre lehetett venni, elsősorban Milesnál, hogy éreztetni kívánja, milyen
könnyűszerrel tud az orromnál fogva vezetni. Ez a gyermek most is a szépség és a
nyomorúság semmilyen szóval meg nem fogalmazható keretébe foglalva él emlékezetemben;
minden megnyilatkozásában akadt valami sajátos, egyéni íz; ez a kis teremtés az avatatlan
szem számára csupa nyíltság és közvetlenség volt, valójában pedig a legeszesebb és
legfurcsább kis úriember. Mindegyre küszködnöm kellett az álmélkodó töprengés ellen,
melyre az én avatott szemem csalárdul rávett engem; figyeltem céltalan tekintetét, csüggedt
sóhajtozását, állandóan és egyszerre felismerni véltem és tagadni kívántam azt a rejtélyt, hogy
mit követhetett el ez a kis úriember, ami ilyen büntetést érdemelt. Így aztán, ha a borzalmas
csodák révén tudtam is, hogy minden gonoszság igenis feltárult a képzelete előtt,
igazságérzetem mégis azt kívánta, hogy mindezekből a lehetőségekből sohase legyen tett.
Olyan tökéletes kis úriember mindenesetre sosem volt még, mint ezen a borzalomteljes
napon, mikor korai estebédünk után odajött hozzám, és megkérdezte, nem bánnám-e, ha egy
félóráig játszana nekem. Dávid sem ragadhatta meg az alkalmat finomabb érzékkel, mikor
Saul királynak muzsikált. A tapintat, a nagylelkűség csodálatos megnyilatkozása volt ez, épp
annyi, mintha nyíltan kimondta volna: „Az igazi lovagok, akikről olyan szívesen olvasunk,
sohasem élnek vissza a lehetőségekkel. Tudom, mit gondolsz most: azt, hogy – mert egyedül
akarsz maradni, háborítatlanul – nem fogsz nyugtalankodni, kémkedni utánam, nem fogsz a
szokott rövid pórázon tartani, szabadon hagysz jönni-menni. Lásd, én ide is jöttem – és nem
megyek el! Arra még bőségesen lesz idő.
Nagyon jól érzem magam a társaságodban, csak azt akartam megmutatni, hogy egy
eszméért harcolok.” Elgondolható, hogy nem álltam ellen ennek a csábításnak, és kézen fogva
megint a tanulószobába felé mentünk. Leült a vén zongora mellé, és úgy játszott, mint még
soha – és ha valaki azt gondolja, hogy jobban tette volna, ha ehelyett a labdát rúgja, nos,
akkor csak annyit mondhatnék, hogy teljes szívemből egyetértek vele. Mert egy idő múlva – a
muzsika hatása alatt nem is figyeltem, hogy mennyi idő múlva – hirtelen összerezzentem, úgy
éreztem, mintha elaludtam volna a posztomon. Étkezés után voltunk, a kandalló parazsa
mellett, de én mégsem aludtam el, egyetlen pillanatra sem; még annál is rosszabbat tettem:
elfeledkeztem mindenről. Mert hol volt ez alatt az idő alatt Flora? Mikor megkérdeztem
Milestól, egy percig még zongorázott válasz helyett, aztán pedig egyszerűen csak ennyit
mondott:
– Honnan tudnám én azt, te aranyos? – aztán vidáman felkacagott, nem is hagyta abba,
értelmetlenül és furcsán trillázott tovább, mintha ezzel kellene a zongorát kísérni.
Egyenesen a szobámba mentem, de nem találtam ott a kislányt; aztán mielőtt lementem
volna, még egy csomó szobába benéztem. Sehol se láttam; bizonyára Mrs. Grose-zal lesz
valahol, gondoltam, és erőt merítve ebből a feltételezésből, most már őt kezdtem keresni. Rá
is akadtam, ott, ahol előző este, de sürgető kérdésemre csodálkozó, értetlen tekintettel
válaszolt. Azt hihette, hogy étkezés után magammal vittem mindkét gyereket; és teljes joggal
hitte ezt, mert a mostani volt az első eset, hogy a kislányt minden felügyelet nélkül hagytam,
szem elől tévesztettem. Természetesen valamelyik lánnyal is lehetett, az volt tehát a teendőnk,
hogy minden különösebb nyugtalankodás nélkül tovább kutakodjunk. Ebben rögtön meg is
állapodtunk; de mikor tíz perc múlva, megállapodásunkhoz híven, összetalálkoztunk az
előcsarnokban, kölcsönösen csak annyit tudtunk mondani egymásnak, hogy minden gondos
kérdezősködésünk ellenére sem sikerült a kislány nyomára akadnunk. Egy percig ott álltunk
egymásra meredve, némán kicseréltük riadt gondolatainkat, és éreztem, milyen hallatlan
izgalommal viszonozza barátnőm mindazt, amit az első pillanattól fogva sugalltam neki.
– Fent lesz valahol – mondta hirtelen –, valamelyik szobában, ahol nem kereste.
– Nem; messzebbre van – döntöttem el. – Kiment a parkba.
– De hisz kalapot se vett – álmélkodott Mrs. Grose.
Sokatmondóan néztem rá.
– Az a nő is mindig kalap nélkül járt!
– Csak nem ővele van?
– De igen, ővele van! – jelentettem ki. – Meg kell keresnünk őket.
A karjára tettem a kezem, de barátnőm ezúttal nem engedelmeskedett felszólításomnak,
annyira megdöbbentette nyílt, világos beszédem. Helyette nyugtalanul kérdezősködni kezdett.
– És hol van Miles fiatalúr?
– Quinttel van. A tanulószobában.
– Az istenért, kisasszony!
Tisztában voltam vele, hogy még sosem viselkedtem ilyen nyugodtan és határozottan; és
gondolom, a hangom erről tanúskodott.
– Ügyes fogás volt – folytattam –, és bevált a számításuk. Miles megtalálta a legistenibb
módszert, hogy lekösse a figyelmemet, míg a kislány kiszökik.
– Legistenibb? – visszhangozta Mrs. Grose kétségbeesetten.
– Legyen hát legördögibb – válaszoltam szinte derűs hangon. – És a saját céljairól sem
feledkezett meg. No jöjjön már!
Segélykérőn nézett fel az emeletre.
– Hát ott hagyná?
– Milest Quinttel? Igen... Az most nem is érdekel.
 Ilyen esetekben végül is mindig megragadta a kezem, hogy valamiképp visszatartson. De
most váratlan beletörődésemtől egy pillanatra zavarba jött, és izgatottan így szólt:
– A levél az oka?
Feleletképpen gyorsan a levelemhez kaptam, elővettem, meglobogtattam, és aztán,
kiszabadítva a kezem, odamentem a nagy asztalhoz, és a tetejére tettem.
– Luke majd elviszi – mondtam, és megfordultam.
Odaléptem a kijárati ajtóhoz, kinyitottam, és máris kinn voltam a lépcsőn. Társam még
mindig késlekedett; az éjszakai és hajnali vihar rég elült már, de nyirkos és borús volt a
délután is. Lesiettem az útra, ő pedig ott állt a küszöbön.
– Így megy, semmit se vesz magára?
– Törődöm is én azzal, mikor a gyereken sincs semmi? Nem vesztegethetem az időt
öltözködéssel – kiáltottam –, és ha maga most öltözködni kezd, itt hagyom! Akkor nézzen
körül odafönt, egyedül.
– Még hogy én, velük?
Erre a gondolatra nyomban az én társaságomat választotta.
19
Egyenesen a tóhoz mentünk, mert Blyban ennek nevezték, úgy hiszem, nem is
alaptalanul, bár most már az az érzésem, hogy csak az én keveset tapasztalt szememben
látszott olyan nagynak ez a víz. Nem sok állóvizet láttam életemben, és valahányszor –
nagyon ritkán – tanítványaim védelme alatt kimerészkedtem erre a tóra a rendelkezésünkre
álló ósdi, lapos fenekű csónakban, mindig meglepett, milyen nagy kiterjedésű és milyen
nyugtalan. A csónak a háztól jó fél mérföldnyire volt kikötve, nekem valami belső hang mégis
azt súgta, hogy Flora semmiképp sem lehet otthonunk közelében. Nem akármilyen kis kaland
kedvéért hagyott faképnél, és az igazi nagy kaland pillanata óta, melyet együtt éltünk át a tó
partján, tudtam, hogy a park melyik részéhez vonzódik leginkább. Ezért is irányítottam a
magam és Mrs. Grose lépteit olyan határozottan ebbe az irányba; mikor aztán Mrs. Grose
ráeszmélt, merre is megyünk, vonakodni kezdett, ezzel is jelezve, mennyire meg van
döbbenve.
– Csak nem a vízhez megy, kisasszony? Azt hiszi, hogy ott van... hogy bele...?
– Meglehet, bár, úgy emlékszem, a víz mindenütt elég sekély. Legvalószínűbbnek mégis
azt tartom, hogy ott találjuk, ahol a múltkor együtt láttuk... tudja, mit, hiszen elmondtam.
– Mikor úgy csinált, mintha nem is látná?
– Méghozzá elképesztő önuralommal! Azóta biztos vagyok benne, hogy vissza akar
menni oda egyedül. És ezt a bátyja most lehetővé tette számára.
Mrs. Grose még mindig ott állt, ahol az előbb.
– Tényleg azt hiszi, hogy róluk szoktak beszélgetni?
Ezt nyugodtan megerősíthetem.
– Olyan dolgokat mondanak, hogy leesne az állunk, ha hallanánk.
– És ha a kislány ott van?
– Akkor?
– Akkor Miss Jessel is vele van?
– De még mennyire! Mindjárt meglátja.
– Még csak az kéne! – kiáltott fel barátnőm, és nem mozdult, állt, mint a cövek, úgyhogy
jobbnak láttam, ha nélküle megyek tovább. Mikor a tóhoz értem, mégis ott volt mögöttem, és
tudtam, hogy bár nyugtalanítja, mi minden történhetik velem, még mindig az én társaságomat
tartja a kisebbik bajnak. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor végre megpillantottuk a
víztükör nagyobbik felét, s a gyereket nem láttuk sehol. Florának nyoma sem volt az innenső
parton, ahol annak idején olyan döbbenetes látványban volt részem, sőt a túlsó parton sem,
ahol csak egy húszméteres sávot hagyva szabadon, sűrű cserjés szegélyezte a vizet. A téglalap
alakú tó aránytalanul keskeny volt, végeit azonban látni se lehetett – nyugodtan valamilyen
folyócskának vélhette az ember. Az üres sávot néztük, mikor megéreztem barátnőm
tekintetéből, hogy eszébe jutott valami. Azt is tudtam, hogy mi, és tagadólag ráztam meg a
fejem.
– Nem, nem, csak várjunk! Hiszen elkötötte a csónakot.
Társnőm az üres kikötőhelyre bámult, majd megint a tó túlsó oldalára.
– De hova vihette?
– Hogy nem látjuk, éppen az a legdöntőbb bizonyíték. Átevezett, és ügyesen elrejtette.
– Egyedül... az a csöpp gyerek?
– Először is nincs egyedül; és ilyenkor nem csöpp gyerek ő, hanem vén, tapasztalt
öregasszony.
Ameddig csak szemem ellátott, végigfürkésztem a partot, miközben Mrs. Grose, ezúttal
is engedelmesen, tudomásul vette különös okoskodásomat; utána felhívtam a figyelmét arra,
hogy csónak alighanem ott lapul a tó egyik kis öblének rejtekében, mert ezt a beszögellést az
innenső oldal felől eltakarja a kiugró partszakasz és a víz mentén növő facsoport.
– Jó, a csónak ott van, de hol a csodába a gyerek? – kérdezte társnőm aggódó hangon.
– Éppen azt akarjuk kideríteni.
Máris továbbindultam.
– Meg akarjuk kerülni a tavat?
– Bármilyen hosszadalmas legyen is, nincs más út. Tíz perc az egész, de, látja ez is elég
volt ahhoz, hogy a gyerek inkább a csónakot válassza. Egyenesen átevezett.
– Uramisten! – kiáltotta barátnőm.
Sebezhetetlen logikámnak ezúttal sem tudott ellenállni. Ez kényszerítette őt most is,
hogy a nyomomba lépjen; és mikor már a fele utat megtettük – tekervényes, fárasztó túra volt,
hepehupás, gazzal benőtt ösvényen –, megálltam, hogy kifújhassa magát. Átfogtam a
karommal, és elmondtam, milyen hálás vagyok neki, és milyen nagy segítséget jelent az én
számomra; ettől új erőre kaptunk, és néhány perc múlva elértünk arra a pontra, ahol a csónak
rejtekét sejtettem, egyébiránt teljes joggal. Szándékosan úgy hagyták ott, hogy ne nagyon
lehessen látni, a kerítés egyik karójához kötve, mely itt egész a partszegélyig húzódott, és a
kiszállásnál is segítségére volt az embernek. Azonnal rájöttem, mikor a két, gondosan
biztonságba helyezett rövid, vastag evezőlapátot megpillantottam, hogy ezt a bámulatos tettet
a kislány nem vihette végbe; de hát akkor már nagyon régóta éltem csodálatos dolgok
közepette, és sokszor dobogott már torkomban a szívem. A kerítésen kapu is volt; kinyitottuk,
és csakhamar szabadabb részre érkeztünk.
– Ott van! – kiáltottunk fel egyszerre.
Flora valóban ott állt, nem messze a fűben, és mosolygott, mintha meg lenne elégedve
azzal, amit tett. Aztán hirtelen lehajolt, és leszakított – mintha csakis ezért jött volna ide – egy
csúf, hervadt páfrányt. Rögtön sejtettem, hogy most jött ki a cserjésből. Várt ránk, nem tett
egyetlen lépést sem felénk, és éreztem, hogy mi milyen szokatlanul ünnepélyesen közelítünk
feléje. Csak mosolygott és mosolygott; aztán odaértünk; de mindez csendben, egyre riasztóbb,
baljóslatú csendben ment végbe. Mrs. Grose törte meg a varázst elsőnek: térdre borult,
magához húzta a gyereket, magához vonta, és hosszan a keblére szorította az engedelmes,
törékeny kis testet. Csak néztem és néztem az egész görcsös, szótlan jelenetet – annál is
inkább, mert láttam, hogy Flora társnőnk válla fölött felém kukucskál. Most komoly volt az
arca, már nem mosolygott; de ez is csak fokozta azt a fájdalmas irigységet, melyet Mrs. Grose
iránt éreztem: milyen egyszerű volt a kettőjük kapcsolata! Más nem is történt, hacsak az nem,
hogy Flora ledobta a földre azt az ostoba páfrányt. De szavak nélkül is elmondtuk egymásnak,
hogy itt már nem használ a tettetés. Mikor Mrs. Grose végre feltápászkodott, akkor sem
eresztette el a gyerek kezét; ott álltak előttem mind a ketten; és szótlan és szoros
kapcsolatunkat csak még jelentőségteljesebbé tette az a nyílt tekintet, melyet Flora rám vetett.
„Akasszanak fel, ha valamit is elárulok!” – mondta ez a tekintet.
 Mégis Flora volt az első, aki szelíd álmélkodással véve szemügyre bennünket, végül is
megszólalt. Meglepte, hogy mindketten hajadonfőtt vagyunk.
– Hová tettétek a holmitokat?
– Ahová te a tiedet, drágám! – vágtam vissza habozás nélkül.
Mostanra már visszanyerte vidámságát, és úgy látszott, hogy ez a válasz kíváncsiságát
tökéletesen kielégíti.
– És hol van Miles? – folytatta.
Volt valami ebben a bátor kis mondatban, ami megadta nekem a kegyelemdöfést: ez a
négy szó, hirtelen, mint a meztelen penge villanása, megreszkettette a kezem és benne azt a
színültig telt kelyhet, melyet hetek és hetek óta szorongattam, és amely most, még az első
kimondása előtt kicsordult, kiáradt.
– Megmondom, ha te is megmondod nekem, kicsikém...
Hallottam a saját hangom; és azt is, ahogy remegve elhallgatok.
– Jó, de mit?
Mrs. Grose-ból csak úgy sugárzott felém a visszafojtott izgalom; de már késő volt, mert
kereken kimondtam:
– Hogy hol van, angyalkám, Miss Jessel!
20
Éppen úgy, mint a templomkertben Milesszal, itt is minden elszabadult körülöttünk.
Mindig nagyon ügyeltem arra, hogy a gyerekkel folytatott beszélgetésekben véletlenül se
szerepeljen ez a név, és Flora most hirtelen olyan sebzett tekintettel fogadta kérdésemet,
mintha nemcsak a csendet törtem volna meg, hanem egy ablaktáblát vágtam volna be.
Ugyanebben a pillanatban Mrs. Grose is felkiáltott erőszakosságom láttán, szinte el akarta
hárítani vele a csapást, a megriadt, sőt inkább a megsebesített állat sikolyával, melyet aztán
néhány pillanat múlva az én felhördülésem követett. Megragadtam társnőm karját.
– Ott van, ott van!
Miss Jessel ott állt előttünk a túlsó parton, éppen úgy, mint utoljára, és emlékszem,
furcsamód valami boldog izgalmat éreztem legelőször, hogy íme itt a bizonyíték. Miss Jessel
ott állt, és ezzel igazságot szolgáltatott nekem; igenis, ott állt, én tehát nem vagyok sem
kegyetlen, sem őrült. Most láthatja hát végre a szegény, riadt Mrs. Grose és mindenekelőtt a
kis Flora; és szörnyűséges napjaim egyetlen perce sem volt olyan roppant különös, mint
éppen ez, amikor – tudva, hogy ez a sápadt és kiéhezett rémalak megérzi és megérti
szándékomat – kimondatlanul, bár de tudatosan biztosítottam hálámról. Ott állt mereven, azon
a helyen, ahol az előbb barátnőm meg én, és gonosz kívánságainak legparányibb sugara is
célba talált. Ez az első eleven látomás és benyomás csak néhány pillanatig tartott, és eközben
Mrs. Grose döbbent tekintettel követte az ujjamat, fényesen bizonyítva, hogy végre ő is lát, az
én tekintetem pedig váratlanul a kislányra esett. Valóban nagyon meglepett az a mód, ahogy
Flora érzései megnyilatkoztak, sokkal jobban, mintha egyszerűen csak izgatott lett volna,
hiszen igazi megdöbbenésre nem számíthattam. Szakadatlan nyomozásunk éberré és
felkészültté tette, bizonyára el akar fojtani tehát minden áruló jelet; és éppen ezért mindjárt a
kezdet kezdetén mélyen megindított az első jel, melyre egyáltalán nem számítottam. Látni,
hogy rózsaszín kis arcocskája meg se rándul, hogy egyetlen pillantást sem vet a szörny felé,
akit megmutattam neki, hanem helyette engem néz, csendesen, szigorúan és komolyan,
számomra mindeddig ismeretlen és teljesen új arckifejezéssel, mely mintha olvasna a
lelkemben, vádolna és ítélkezne – ettől a csapástól szinte maga a kislány változott át azzá a
jelenéssé, amelytől elszállt az erőm. Elszállt az erőm hűvös közönye láttán, pedig ha
valamikor, hát most igazán biztos voltam abban, hogy Flora sohasem látott még olyan tisztán,
mint éppen most; szükségét éreztem, hogy védekezzem, és ebbe a bizonyosságba
kapaszkodva szenvedélyes hangon szóltam rá a kislányra:
– Ott van, te kis boldogtalan... ott, ott, ott, te is éppolyan jól látod, mint én!
 Nem sokkal ezelőtt mondtam Floráról Mrs. Grose-nak, hogy ilyenkor nem gyerek,
hanem vén, tapasztalt öregasszony, és ennek a megállapításnak helyességét semmi sem
igazolhatta csattanósabban, mint az, hogy Flora felelet helyett egyszerűen, semmit be nem
vallva, semmit el nem ismerve, egyre és egyre szigorúbb, váratlanul határozott rosszallással
nézett rám. Ebben a pillanatban – ha ugyan egyáltalán össze tudom rakni a dolgokat – jobban
elképesztett a – nevezzük talán így – modora, mint bármi más; pedig ugyanakkor azt is
észrevettem, hogy Mrs. Grose ellenkezésével is, méghozzá komolyan, számolnom kell.
Idősebb társam ugyanis egy másodperc múlva mindenről megfeledkezve, vörös arccal, szinte
kiabálva, egészen megbotránkozva tiltakozni kezdett:
– Szavamra, ez már szörnyűség, kisasszony! Hol az ördögbe lát itt bárkit is?
Most még indulatosabban megragadtam, mert miközben beszélt, a förtelmes szörnyalak
továbbra is ott állt előttünk, jól kivehetően és mozdulatlanul. Már vagy egy perce láttuk, és
láttuk még akkor is, mikor vasmarokkal megszorítva társnőmet, valósággal
odakényszerítettem szembe vele, és megmutattam őt a szörnynek, és egyre csak mutattam,
mutattam a szörnyet őneki:
– Hát nem látja ugyanolyan tisztán, mint mi? Azt akarja mondani, hogy nem látja... most,
most? Hisz olyan, mint valami tűzoszlop!
Nézze csak, jóasszony, nézze hát!
Odanézett, akárcsak én, és tagadó, elutasító, együttérző felhördülése – a sajnálkozás
keveredett benne annak örömével, hogy ő nem lát semmit – még akkor is azt az érzést keltette
bennem, hogy szívesen segítene rajtam, ha tudna. Erre nagy szükségem is lett volna, mert
éreztem, attól a szörnyű csapástól, hogy társnőm végérvényesen nem lát semmit, helyzetem
roppant ingataggá vált, éreztem – láttam –, hogyan akarja a halálsápadt elődöm mindenáron
kikényszeríteni a vereségemet, és mindennél jobban tisztában voltam azzal, mivel kell e
pillanattól fogva Flora megdöbbentő magatartása miatt szembenéznem. Mrs. Grose is rögtön
és erőszakosan részt kért magának ebből a zűrzavarból, és – miközben vereségem tudatán
átragyogott valamilyen megmagyarázhatatlan egyéni diadal sugara – lélekszakadva kezdte
ontani a biztató szavakat:
– Nincs ott bizony, kis kisasszony, és nincs is ott senki... és soha nem is látott maga
semmit, drága aranyom! Hogyan is lehetne szegény Miss Jessel... hiszen szegény Miss Jessel
meghalt, és el van temetve! Mi tudjuk, angyalkám, nem igaz? – és hebehurgyán egyenesen ezt
mondta a gyereknek: – Tévedés, szamárság, tréfa az egész... most pedig szépen hazamegyünk,
amilyen gyorsan csak tudunk.
Kis társaságunk erre furcsán és gyorsan válaszolt valamit, kimérten, erőltetett
nyugalommal, és mikor Mrs. Grose újra felemelkedett, ott álltak egymás mellett, úgyszólván
sértetten, szembeszegülve énvelem. Flora továbbra is engem nézett ellenséges kis ábrázattal,
én pedig ugyanebben a pillanatban Istenhez fohászkodtam, bocsásson meg nekem, de mintha
úgy látnám, hogy Flora semmihez sem hasonlítható gyermeki szépsége, ahogy ott áll,
barátnőm ruhájába kapaszkodva, hirtelen megfogyatkozik, sőt teljesen eltűnik. Már mondtam:
szó szerint és szörnyűségesen szigorú volt az arckifejezése; közönséges lett, szinte csúnya.
– Nem tudom, mit akarsz. Senkit se látok. Semmit se látok. Soha nem is láttam. Gonosz
vagy. Nem szeretlek!
Ez után a kijelentés után, mely egy szájaskodó kis utcagyereknek is dicsőségére válhatott
volna, még szorosabban magához szorította Mrs. Grose-t, és rettenetes kis arcát az asszony
szoknyájába temette. E fedezékből jajveszékelt, szinte őrjöngve:
– Vigyél el, vigyél el, jaj, vigyél el tőle!
– Tőlem? – lihegtem.
– Tőled... igen, tőled! – zokogta.
 Még maga Mrs. Grose is elképedve nézett rám, én pedig nem tehettem mást, megint
megkerestem azt az alakot, aki mozdulatlanul, mereven, mintha a távolság ellenére is hallaná
a szavainkat, ott állt a túlsó parton, és csakis a vesztemet akarta, és segítségemre nem sietett.
A nyomorult gyerek éppúgy beszélt, mintha valamilyen segítőtárs súgta volna oda neki
minden egyes kegyetlen kis szavát, én pedig kétségbeesve láttam, mi vár rám, és csak
szomorúan megráztam a fejem.
– Ha valaha kételkedtem volna is, most már eloszlott minden kételyem. Szörnyű igazság
árnyékában éltem, és most minden bezárult körülöttem. Téged, természetesen elveszítettelek:
megpróbáltam közbelépni, de te... az ő segítségével – és most megint odamutattam a tó túlsó
oldalára, beszélgetésünk ördögi tanújára – megtaláltad a visszautasítás könnyű és tökéletes
módját. Mindent megtettem, mégis elveszítettelek. Isten veled.
Mrs. Grose-nak csak annyit kiáltottam oda parancsolóan, majdnem dühödten, hogy
menjen már, és ő szavaim hallatára végtelenül csüggedten, a gyerekkel az oldalán, vaksága
ellenére is abban a szent meggyőződésben, hogy valami szörnyűség történt, valamilyen végzet
sújtott le ránk, megindult visszafelé azon az úton, amelyen jöttünk, olyan gyorsan, ahogy csak
bírta a lába. Arra már nem emlékszem, mi történt, mikor egyedül maradtam. Csak azt tudom,
hogy mondjuk egy negyedóra múlva ráébredtem arra, most már keserveim közepette is
megérezve a göröngyöket, a dohos és dermesztő nyirkosságot, hogy bizonyára arcra vetettem
magam a földön, és átengedtem magam a gyásznak, a kétségbeesésnek. Soká fekhettem ott
sírva és zokogva, mert mikor fölemeltem a fejemet, már majdnem vége volt a napnak.
Fölálltam, egy pillantást vetettem még a szürke tóra, üres, kísértetjárta partjára a homályban,
aztán megindultam nehéz és sivár utamra, visszafelé. Mikor a kerítés kapujához értem,
meglepetve láttam, hogy nyoma sincs a csónaknak, és újból érezhettem, milyen tökéletesen
ura a helyzetnek a kis Flora. Az éjszakát hallgatólagos és mondhatnám – ha nem lenne a
kifejezésnek valamilyen kínosan hamis hangzása – szerencsés megállapodás alapján Mrs.
Grose-zal töltötte a kislány. Egyikükkel sem találkoztam, miután hazatértem, de kétes
kárpótlásul annál többet láttam Milesból. Úgy éreztem, többet látok belőle – nem tudom
helyesebben kifejezni magam –, mint amennyit addig összesen láttam. Egyetlen Blyban töltött
estém sem volt ilyen szörnyű; és ennek ellenére – és a döbbenet, a lábam előtt tátongó
mélységesen mély szakadéka ellenére – volt ebben az egyre valószerűtlenebb érzésben valami
hihetetlenül jóleső szomorúság. Mikor visszatértem a házba, eszembe se jutott megkeresni a
kisfiút; egyenesen a szobámba mentem átöltözni – és egyetlen szempillantással felmérni Flora
távozásának oly sok látható bizonyítékát. Minden kis holmiját kivitték. Mikor később, a
tanterem kandallója előtt, a lány szokás szerint felszolgálta a teát, egyáltalán nem
kérdezősködtem másik tanítványom felől. Kiharcolta magának a szabadságot – használja
csak, ameddig jólesik!
Igen, kiharcolta; és arra használta – legalábbis részben –, hogy este nyolc óra tájban
bejött hozzám, és ott ült csendben velem. Mert mikor kivitték az edényeket, elfújtam a
gyertyákat, és közelebb húzódtam a kandallóhoz: halálos fagy járt át, azt éreztem, többé
sohase tudok átmelegedni. Mikor Miles megjelent, ott ültem, gondolataimba veszve, a
zsarátnok fényében. Megállt egy percre az ajtónál, jól megnézett magának; aztán – mintha
meg akarná osztani gondolataimat – odajött a kandalló másik oldalára, és egy székbe vetette
magát. Teljes némaságba burkolózva ültünk, mégis éreztem, hogy ott akar lenni, velem.
21
Még nem is virradt meg, mikor másnap arra ébredtem, hogy Mrs. Grose ott áll
szobámban az ágy mellett, és rossz híreket hoz. Flora annyira lázas volt, hogy betegségtől
kellett tartanunk; roppant nyugtalanul töltötte az éjszakát, és ezt az éjszakát a félelem tette
nyugtalanná, nem a korábbi, hanem csakis a mostani nevelőnője iránt érzett félelem. Nem az
ellen tiltakozott, hogy újra lássa Miss. Jesselt, hanem elszántan és szenvedélyesen csakis
énellenem. Rögtön talpon voltam, és most valami nagyon nagy dolgot kellett kérnem; annál is
inkább, mert barátnőm észrevehetően iparkodott összeszedni magát, hogy újfent a
segítségemre lehessen. Mihelyt megkérdeztem tőle, hogy melyikünknek hisz, a gyermeknek-e
vagy nekem, megéreztem ezt.
– Flora továbbra is azt állítja, hogy nem látott, hogy sohasem látott semmit?
Látogatóm valóban kínos helyzetben volt.
– Jaj, kisasszony, mégsem kínozhatom ilyen kérdésekkel! Bár meg kell mondanom, nem
kellene sokáig kínozni. Öreg lett ettől az egésztől minden porcikája, tetőtől talpig.
– Ó, igen, teljesen tisztában vagyok vele. Bármilyen kicsi is, megsértődik, mint
valamilyen fontos személyiség, hogy kétségbe merik vonni a szavahihetőségét, sőt,
úgyszólván a tiszteletre méltó voltát. „Még hogy Miss Jesselt... ő!” Mondhatom, igazán
tiszteletre méltó – a kis béka! Az a hatás, amelyet tegnap gyakorolt rám, állíthatom, a lehető
legkülönösebb volt; túlszárnyalt minden korábbit.
Valóban nagy szamárságot csináltam! Soha többé nem fog szóba állni velem.
Csúnya és zavaros volt az egész, úgyhogy Mrs. Grose el is hallgatott egy pillanatra;
aztán olyan őszintén ismerte el az igazamat, hogy éreztem, emögött bujkál valami.
– Bizony, én is azt gondolom, kisasszony, hogy sohase fog. A viselkedése ebben a
dologban rendkívül határozott.
– És tulajdonképp ez a viselkedés az ő baja most! – foglaltam össze.
Igen, ez a viselkedés, láttam látogatóm arcán, és semmi de semmi más!
– Szinte percenként megkérdezi, nem jön-e be maga hozzá.
– Értem... értem.
Ennyit én egymagam is könnyen ki tudtam következtetni.
– Mondott magának – azonkívül, hogy tagadja, hogy bármi köze is lenne ilyen szörnyű
dolgokhoz – tegnap óta egyetlen szót is Miss Jesselről?
– Egyetlen szót sem, kisasszony. És persze – tette hozzá barátnőm – a tónál el is hittem
neki, hogy legalább ott és éppen akkor nem látott senkit.
– De még mennyire! És még most is elhiszi, természetesen.
– Nem akarok ellentmondani neki. Ugyan mi mást tehetnék?
– Semmit az égvilágon! Magának a lehető legszebb kisgyermekkel van dolga. Mert azok
– a barátaikra gondolok – még eszesebbé tették őket, mint amilyennek Isten megteremtette;
ilyen csodálatos matériával érdemes is foglalkozni! Florát most sérelem érte, és ezt ki is fogja
használni, elejétől végig.
– Igen, kisasszony, de mi lesz a vége?
– El fog bánni velem, be fog panaszolni a nagybátyjánál. El fogja hitetni vele, hogy én
vagyok a legaljasabb teremtés a világon!
Összeborzadtam, mert Mrs. Grose arcáról könnyen el lehetett képzelni az egész
eljövendő jelenetet; egy pillanatra úgy meredt maga elé, mintha máris tisztán és világosan
látná, mi fog történni akkor.
– De hiszen a gazda olyan jó véleménnyel van magáról!
– Furcsa módját választotta (most jut eszembe) – nevettem fel –, hogy bebizonyítsa! De
ez nem számít. Mert Flora célja természetesen az, hogy megszabaduljon tőlem.
Társnőm buzgón helyeselt.
– Még csak látni sem akarja magát.
– Úgyhogy maga tulajdonképp azért jött – mondtam –, hogy utamra bocsásson. – Még
mielőtt válaszolhatott volna, hirtelen megállítottam. – Jobbat gondoltam ki... sok töprengés
után. Azt hogy én elmenjek, kezdetben jó megoldásnak látszott, és vasárnap nagyon közel
voltam hozzá, hogy szedjem a sátorfámat. De mégsem ez a jó megoldás. Magának kell
elmennie. És el kell vinnie Florát.
Látogatóm erre gondolkodóba esett.
– De hova is vihetném?
 – El innen. El azoktól. És el, mert most ez a legfontosabb, el éntőlem. Egyenesen a
nagybátyjához.
– Még hogy beárulja magát!
– Semmi „még hogy”! Itt kell hagyniuk engem bajaim orvosságával.
Még mindig habozott.
– És mi a maga orvossága?
– Először is a maga hűsége. Utána pedig Milesé.
Szigorúan nézett rám.
– Azt hiszi, hogy ő...?
– Hogy ő nem fog ellenem fordulni, ha alkalma lesz rá? Igen, el tudom képzelni. De
legalább meg kell próbálni. Vigye el Florát, amilyen hamar csak lehet, és hagyjon itt minket
kettesben.
Magam is csodálkoztam azon, hogy még mindig maradt ennyi lelkierőm, és éppen emiatt
talán még jobban meglepett, hogy Mrs. Grose az előbbi szép példa ellenére most habozik.
– Egy dologra persze vigyázni kell – folytattam: – Nem szabad, hogy akár egy
másodpercre is találkozzanak, mielőtt Flora elmegy innen. – Aztán eszembe jutott, hogy talán
már minden késő, bár Florát a tó partjáról hazajövet alighanem azonnal teljesen
elkülönítették; aggódva kérdeztem: – Csak nem azt akarja mondani, hogy találkoztak?
Erre a füle tövéig elvörösödött.
– Jaj, kisasszony, nem vagyok én olyan ostoba! Ha kénytelen voltam háromszor-
négyszer magára is hagyni, mindig vele volt valamelyik lány, és most, mert egyedül van,
biztonság kedvéért rázártam az ajtót. De mégis... de mégis!
Ez már túl sok volt.
– De mégis?
– Hát, maga is ennyire bízik abban, hogy a fiatalúr...?
– Semmiben nem bízom, csak magában. De tegnap este óta valami új reménység
költözött belém. Azt hiszem, hogy Miles szeretne valamilyen megoldást keresni számomra.
Azt gondolom, hogy – szegény, drága kis lelkem! – mondani akar valamit. Tegnap este két
óra hosszat ült velem a tűz mellett, csendben, mintha a következő pillanatban mindjárt sort
kerítene rá, hogy elmondja, ami a lelkét nyomja.
Mrs. Grose merev tekintettel nézett kifelé az ablakon, a szürke, kora reggeli fénybe.
– És sor került rá?
– Nem, pedig vártam, és vártam, de be kell vallanom, nem került sor rá, és egyetlen
szóval sem törtük meg a csendet, a leghalványabb célzást sem tettük húgának az állapotára
vagy távollétére, míg a végén aztán megcsókoltuk egymást búcsúzóul. Akárhogy legyen is –
folytattam –, nem engedhetem meg, ha nagybátyja találkozik Florával, hogy Milesszal is
találkozzon, mielőtt nem adok a fiúnak – annál is inkább, mert a dolgok ilyen rosszra
fordultak – még egy kis időt.
Barátnőm annyira húzódozott ettől, hogy egyszerűen nem is értettem.
– Mi az, hogy még egy kis időt?
– Egy nap vagy kettő... hogy tényleg kibökje a dolgot. Akkor aztán már az én pártomon
lesz... és ennek fontosságával maga is tisztában van. Ha nem kerülne sor semmire, nos, akkor
legföljebb kudarcot vallottam, és maga a legrosszabb esetben azzal segített nekem, hogy a
városba érve mindent megtett, amit csak megtehetett. – E szavakkal próbáltam tudtára adni,
mit akarok, de ő továbbra is olyan érthetetlenül zavart volt, hogy újra a segítségére kellett
sietnem. – Hacsak – fejeztem be – nem maradnak szívesebben.
Láttam, hogy végre felderül az arca; felém nyújtotta a kezét, szinte fogadalomra emelve.
– Igen, elmegyek. Még ma reggel elmegyek.
Nagyon méltányos akartam lenni.
 – Ha szívesebben várna még egy kicsit, szavamat adom, hogy nem fogok találkozni a
gyerekkel.
– Nem, nem; baj van az egész házzal: jobb, ha elmegy. – Egy pillanatra fáradt szemmel
méregetett engem, majd kimondta, ami még a lelkét nyomta. – Magának van igaza. Ami
pedig engem illet, kisasszony...
– Igen?
– Nem vagyok képes itt maradni.
A tekintete láttán hirtelen találgatni kezdtem.
– Úgy érti, hogy tegnap óta látott?
Méltóságteljesen rázta meg a fejét.
– Hallottam!
– Hallott?
– A gyerek szájából... Förtelmes dolgokat! Jaj, igen! – sóhajtott fel szomorúan,
megkönnyebbülve. – Becsületemre, kisasszony, olyan dolgokat mond!
De az emlékek felidézésétől elpárolgott minden ereje; hirtelen felzokogott, és leroskadt a
díványra, és mint már többször is tette, átengedte magát a kétségbeesésnek. Én a magam
részéről egészen más módon engedtem szabad folyást érzelmeimnek.
– Ó, hála istennek!
Mrs. Grose hirtelen újra felpattant, és nyöszörögve törölgette a szemét.
– Hála istennek?
– Mert engem igazol!
– Magát igazolja, kisasszony!
Igazán nem is kívánhattam volna buzgóbb helyeslést, mégis tétováztam egy kicsit.
– Olyan szörnyű dolgokat mondott?
Láttam, hogy társnőm azt se tudja, hogyan fejezze ki magát.
– Teljességgel megbotránkoztató dolgokat.
– És énrólam?
– Magáról, kisasszony... De hát el kell viselnie. Minden képzeletet felülmúl, hogy egy
ilyen kislány... és még elképzelni sem tudom, hol tanulhatta...
– Azokat a döbbenetes szavakat, amiket rám szór? Én bezzeg tudom! – vágtam közbe, és
nevetésem bizonyára sok mindent elárult.
Barátnőm azonban csak még komolyabb lett tőle.
– Hát lehet, hogy nekem is illene tudni... mert én is hallottam ilyesfélét korábban!
Mégsem vagyok képes elviselni – folytatta szegény asszony, és közben gyorsan odapillantott
az öltözőasztalomra, az órámra. – De most már vissza kell mennem.
Én azonban visszatartottam.
– Ó, ha nem tudja elviselni!...
– Hogyan maradhattam mégis mellette, azt kérdi? Bizony, csakis azért: mármint, hogy
elvigyem innen. Ha messze kerül ettől a háztól – folytatta –, messze tőlük...
– Akkor megváltozhat? Megszabadulhat? – ragadtam meg barátnőm karját, valósággal
felujjongva. – Vagyis a tegnap történtek ellenére is hisz...
– Ilyen dolgokban? – Ez az egyszerű kinyilatkoztatás is elég volt, látva Mrs. Grose
arckifejezését, s ő olyan kendőzetlenül beszélt, most az egész dologról, mint még soha. –
Hiszek.
Igen, ez volt az igazi öröm: még mindig vállvetve néztünk szembe minden
veszedelemmel; és ha ebben továbbra is biztos lehetnék, nem is nagyon törődnék mással.
Ugyanolyan támogatásra számíthatnék most, a szerencsétlenség pillanataiban, mint annak
idején, fogyatékos önbizalmam napjaiban, és ha barátnőm kezeskedik az én becsületemért, én
szívesen kezeskedem minden másért. Most, az elválás percében, mégis bizonyos mértékig
zavarban voltam.
 – Nem szabad elfeledkeznünk – most jut eszembe – még valamiről. Levelem, mely már
jelezte a veszélyt, meg fogja előzni magukat.
Most még tisztábban láthattam, hogyan köntörfalazott eddig Mrs. Grose, és hogy
mennyire kimerült tőle.
– A levele nem fog odaérni. A levele el se ment.
– Mi történt vele?
– Tudja ég! Miles fiatalúr...
– Azt akarja mondani, hogy ő elvette? – kapkodtam a levegő után.
Habozott, de aztán legyűrte vonakodását.
– Azt akarom mondani, hogy tegnap, mikor hazajöttem Flora kisasszonnyal, láttam, hogy
nincs ott a levél, ahova maga tette. Később este sikerült kikérdeznem Luke-ot, ő pedig azt
mondta, hogy nem tud róla, ő hozzá se nyúlt.
Szokásunkhoz híven némán fürkésztük mindketten gondolataink mélységét, és a mérőónt
Mrs. Grose húzta fel elsőnek, szinte diadalittasan kiáltva fel:
– Na látja!
– Igen, látom. Tehát Miles vette el a levelet, akkor bizonyára el is olvasta és
megsemmisítette.
– Mást nem lát?
Szomorú mosollyal néztem rá egy pillanatig.
– Azt hiszem, hogy a maga szeme most már tisztábban lát, mint az enyém.
Ez be is igazolódott, de a derék asszony még mindig elpirult, szinte azért, hogy ezzel is
bizonyítson.
– Rájöttem, hogy mit csinálhatott az iskolában. – És az ő egyszerű, de határozott
modorával, majdnem vidáman és kiábrándultan biccentett rá. – Lopott!
Gondolkoztam egy kicsit, és megpróbáltam igazságosabban ítélkezni.
– Igen... talán...
Olyan szemmel nézett rám, mintha meglepően nyugodtnak tartana.
– Leveleket lopott.
Nem tudhatta, miért van okom ennyi – ha nem is éppen rendíthetetlen – nyugalomra; így
hát, amennyire tellett tőlem, felvilágosítottam.
– Remélem az iskolában több értelme volt ennek, mint most! Legalábbis azzal a levéllel,
amelyet tegnap ideraktam az asztalra – folytattam –, nem sokra mehetett (hiszen pusztán
annyi volt benne, hogy szeretnék találkozni a gazdával), és most már valósággal szégyelli,
hogy ilyen kevés eredményért ilyen komoly lépésre ragadtatta magát, annál is inkább, mert
tegnap este épp az nyomta a lelkét, hogy még be kell vallania bizonyos dolgokat. – E
pillanatban úgy éreztem, hogy ura vagyok a helyzetnek, hogy mindent megértettem. – Menjen
csak, menjen – mondtam, már az ajtóban, kitessékelve látogatómat. – Majd én kiszedem
belőle. Ha szembe találja magát velem, be fogja vallani. Ha bevallja, megmenekült. És ha
megmenekült...
– Akkor maga is megmenekül?
A drága asszony megcsókolt, én pedig elbúcsúztam tőle.
– Megmentem én magát nélküle is! – mondta sírva és elment.
22
Mégis, mikor Mrs. Grose elment – és nekem rögtön hiányzott is –, igen, akkor jött el az
igazi megpróbáltatások ideje. Ha eddig gondolkoztam is, milyen érzés lesz egyedül maradni
Milesszal, most egyszeriben megértettem, hogy rendkívül tanulságos lesz kettesben lenni
vele. Ittlétem egyetlen órája sem volt annyira telve balsejtelemmel, mint amikor lejöttem, és
meghallottam, hogy a kocsi Mrs. Grose-zal és ifjabbik tanítványommal már kigördült a ház
kapuján. Most, mondtam magamban, most valóban ki vagyok szolgáltatva a veszedelmeknek,
és a nap hátralevő részében, miközben gyengeségem ellen hadakoztam, bizony azt éreztem,
hogy roppant meggondolatlanul cselekedtem. Szorultabb helyzetbe kerültem annál, mint
amilyenben eddig forgolódtam; annyival is inkább, mert most először láttam a többiek arcán a
válság jeleinek tükröződését. Magától értetődően elámultak azon, ami történt; mondhattunk
akármit, rengeteg magyarázattal maradtunk adósak társnőm hirtelen elutazásával
kapcsolatban. A szolgálók és az emberek tekintete kifejezéstelen volt; ez eleinte
nyomasztólag hatott az idegeimre, de aztán rádöbbentem, hogy nyugodtan támogatásnak is
érezhetem. Rövidre fogva: az utolsó pillanatban megragadtam a kormányt, és sikerült
elkerülnöm a végső pusztulást; sőt még azt is hozzá merném tenni, hogy ezen a reggelen –
hogy egyáltalán el tudjam viselni a dolgokat – nagyon előkelő és nagyon kimért magatartást
vettem fel. Örömmel töltött el a bizonyosság, hogy sok a tennivalóm, és mindenkivel
megértettem, hogy így, magamra maradva is, rendkívül határozott vagyok. A következő egy-
két órában eszerint viselkedtem, és jártam be az egész házat, és jól tudom, lehetett látni
rajtam, hogy minden eshetőségre készen állok. Szomorú szívvel szemléltem meg mindent,
azoknak a megnyugtatására, akiket aggasztottak a dolgok.
Az, aki, úgy látszik, legkevésbé aggódott egészen a vacsoráig, mint kiderült, a kis Miles
volt. Körutam során ugyanis egy pillanatra sem láttam, és ez még csak nyilvánvalóbbá tette
mindenki szemében kapcsolatunk átalakulását, mely akkor kezdődött, mikor Miles
zongorázásával előző nap annyira becsapott és bolonddá tett Flora kedvéért. A dologról
mindenki tudott, hiszen világosan mutatta ezt Flora elkülönítése, majd távozása, kapcsolatunk
átalakulását pedig az jelezte, hogy nem tartottuk be a tanteremben töltött órák szokásos
rendjét. Mikor lefelé mentem és benyitottam a szobájába, már csak hűlt helyét találtam, leérve
pedig megtudtam, hogy már meg is reggelizett – néhány szolgáló jelenlétében – Mrs. Grose-
zal és Florával együtt. Utána elment, mint mondta, egy kicsit sétálni; semmi sem fejezhette
volna ki világosabban gondoltam magamban, hivatalom gyors és gyökeres átalakulásáról
vallott meggyőződését. Hogy ez a hivatal milyen jogokkal jár majd a jövőben, mit engedélyez
majd Miles, még nem tudtam: mindenesetre valami furcsa megkönnyebbülést jelentett – úgy
gondolom, különösen az én számomra –, hogy egyfajta igényről le kellett mondanom. Ha már
oly sok minden felszínre bukkant, aligha túlzok, mikor azt állítom, hogy a legszembeszökőbb
közülük az volt, hogy képtelenség továbbra is fenntartani azt a látszatot, mintha bármit is
taníthatnék ennek a fiúnak. Eléggé nyilvánvaló volt, hogy ravaszul, fortélyosan, ilyen-olyan
fogások segítségével – ezekben ő még nálam is nagyobb gonddal ügyelt méltóságomra –,
hozzá kellett fordulnom, hogy ettől a feszültségtől mentesüljek, és igazi képességeinek
megfelelő színvonalon kerülhessek kapcsolatba vele. Mindenesetre kivívta magának a teljes
szabadságot; soha többé nem fogom korlátozni semmiben; mint ahogy ezt fényesen igazoltam
is, mikor előző este odajött hozzám a tanterembe, és én nem céloztam, nem is utaltam
egyetlen szóval sem a most véget ért időszak eseményeire. E perctől fogva ugyanis túlzottan
elfoglaltak másfajta gondolataim. Mégis, mikor Miles végre-valahára megérkezett, a
gyönyörű kisgyermek láttán, akin mindeddig látszólag nem ejtettek foltot, és akire nem
vetettek árnyékot az eddig történtek, rögtön megértettem, milyen nehéz lesz elképzeléseimet a
valóságba átültetni, mennyire megsokasodtak a megoldásra váró kérdések.
Hogy az egész ház láthassa, milyen magasak a követelményeim, elrendeltem, hogy a
kisfiúnak és nekem, ahogy mi mondtuk, a földszinten tálaljanak; itt vártam őt tehát, e nagy és
pompázatos szobában, melynek ablaka előtt azon az első riasztó vasárnapon Mrs. Grose
először gyújtott ki az agyamban valami olyasfélét, amit aligha nevezhetnék világosságnak. Itt
most megint megéreztem – mert újra és újra éreztem –, mennyire attól függ a lelki
egyensúlyom, hogy sikerül-e szilárdan érvényt szereznem elhatározásaimnak, annak az
elhatározásomnak, hogy mindenáron szemet hunyjak az igazság fölött, hiszen az, amivel
viaskodnom kell, égbekiáltóan természetellenes. Csak úgy tudtam boldogulni, hogy
bizalmamba fogadtam, számításba vettem a „természetet”, úgy tekintettem egész szörnyű
megpróbáltatásomra, mint valamilyen kellemetlen és persze szokatlan fordulatot vett
helyzetre, mely mindenekelőtt becsületes helytállást követel, egyszerű emberi erényeket, hogy
forduljon a csavar, ha csak egyet is. Mégis, egyetlen ilyen vállalkozás sem követelhet több
tapintatot, mint éppen ez az igyekezet, hogy az ember önmagából pótolja az egész
természetet. Hogyan kényszeríthetnék bele csak egy csipetnyit is ebből az anyagból mondjuk
abba, hogy nem teszek megjegyzést a történtekre? És ugyanakkor, hogyan tehetnék bármilyen
megjegyzést anélkül, hogy újra bele ne zuhanjak a homály szörnyűségeibe? Nos, egy kis idő
múlva mégis sikerült egyfajta választ találni erre, és ezt az is megerősítette, hogy
tagadhatatlanul valami olyan ösztönző látvánnyal kerültem szembe, ami kis társamnál
felettébb ritka volt. Úgy látszott, mintha még most is talált volna – mint már oly sokszor
tanulás közben – valamilyen új, tapintatos módszert, hogy a bajokról elterelje a figyelmemet.
Vajon nem volt-e elég világosság abban a tényben, amely (miközben megosztottuk egymással
magányunkat) oly tetszetős csillogással hívta fel magára a figyelmet, amilyet eddig soha el
nem árult – abban a tényben, hogy (az alkalom is segített, a kedvező alkalom, mely most
érkezett el) felháborító volna, ha egy ilyen tehetséggel megáldott fiú esetében az ember
lemondana arról a segítségről, melyet a ragyogó szellemi képességekből lehet kicsiholni?
Miért adatott neki ennyi ész, ha nem azért, hogy megmentse őt? Nem tudna-e az ember utat
találni a lelkéhez oly módon, hogy megpróbálja félszegen védő szárnyai alá venni e kivételes
egyéniséget? Mikor magunkra maradtunk az ebédlőben, Miles mintha még azt is pontosan
megmutatta volna, mi a módja mindennek. Az ürüpecsenye ott volt az asztalon, én pedig már
a személyzet segítsége nélkül is boldogultam. Miles, mielőtt leült, egy percig még ott állt
zsebre vágott kézzel, és nézte a pecsenyét, mintha valami tréfás megjegyzést akarna tenni rá.
Ehelyett hirtelen így szólt:
– Mondd, te aranyos, csakugyan olyan nagyon beteg?
– A kis Flora? Nem olyan nagyon, és nemsokára jobban is lesz. London használni fog
neki. Bly nem tett jót Florának. De most gyere. Tessék, itt a húsod!
Éber figyelemmel engedelmeskedett, óvatosan a helyére vitte a tányért, és mikor
letelepedett, tovább folytatta:
– És Bly csak úgy egyik pillanatról a másikra nem tett jót neki?
– Nem is olyan hirtelen, mint gondolnád. Látni lehetett, hogy ez lesz a vége.
– Akkor miért nem küldted el hamarabb?
– Minél hamarabb?
– Mielőtt túl beteg nem lett az utazáshoz.
Rögtön kész voltam a válasszal.
– Nem túl beteg ő ahhoz, hogy utazzon, de ha tovább marad, még azt is megérhettük
volna. Ez volt az a pillanat, amit meg kellett ragadni. Az utazás majd tönkreteszi a káros
befolyásokat – jaj, milyen nagyszerűen viselkedtem! –, és messzire űzi.
– Értem, értem.
Ebben az ügyben Miles is nagyszerűen viselkedett. Azzal a kedves „asztali jó modorral”
ült a vacsorája mellett, amely megérkezésünk pillanatától fogva fölöslegessé tett minden
otromba figyelmeztető szót részemről. Bármi miatt távolították is el az iskolából, nem azért
tették, mert csúnyán evett. Ma is, mint mindig, feddhetetlen volt; de szemmel láthatóan most
még jobban vigyázott is mint általában. Észrevehetően több dolgot tartott természetesnek,
mint amennyivel segítség nélkül boldogulhatott volna; és mikor megérezte, mi a helyzet,
békésen elhallgatott. Étkezésünk a lehető legrövidebb volt – az enyém puszta ürügy, és rögtön
el is vitettem mindent az asztalról. Míg ez megtörtént, Miles megint zsebre dugta a kezét, és
hátat fordított nekem – csak állt, és nézett kifelé a nagy ablakon, amelyen át azon a korábbi
napon olyasmit láttam, hogy földbe gyökerezett a lábam. Továbbra is csendben voltunk, míg a
lány bent tartózkodott – olyan csendben, jutott eszembe furcsa módon, mint valamilyen ifjú
pár, akik a nászútjukon a fogadóban szégyellik magukat a felszolgáló előtt. Miles csak akkor
fordult meg, mikor a szolgáló magunkra hagyott bennünket.
 – Na... szóval egyedül vagyunk!
23
– Igen, többé-kevésbé – mondtam, bár éreztem, hogy a mosolygásom erőtlen. – De nem
teljesen. Azt nem is szeretnénk! – folytattam.
– Nem... azt hiszem, nem szeretnénk. Persze, itt vannak a többiek.
– Itt vannak a többiek... csakugyan, itt vannak – helyeseltem.
– De ha itt vannak is – felelte, még mindig zsebre vágott kézzel álldogálva előttem –,
nem sokat számítanak, nem igaz?
Igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, de tudtam, hogy sápadt vagyok.
– Attól függ, mit értünk azon, hogy „sok”!
– Igen – mondta a lehető legkészségesebben –, minden attól függ.
Ezzel megint az ablak felé fordult, és határozatlan, téveteg, nyugtalan léptekkel oda is
ment. Egy darabig ott állt, homlokával az üveghez támaszkodva, és a jól ismert ostoba
cserjéket, az unalmas novemberi látnivalókat nézegette. Most is mint mindig, volt nálam
valamilyen kézimunka, és e képmutatást felhasználva, helyet foglaltam a díványon. Miután
letelepedtem, mint már oly sokszor azokban a gyötrelmes percekben, melyekben, amiképp le
is írtam, tisztában voltam vele, hogy a gyerekek érzékelnek valamit, ami számomra
hozzáférhetetlen, szokásomhoz híven most is el voltam készülve a legrosszabbra. De
valamilyen rendkívüli érzés fogott el, mikor megértettem, miért fordítja felém a hátát Miles
olyan zavarodottan – az az érzés, hogy ez a valami ezúttal nem az én számomra
hozzáférhetetlen. Következtetésemből néhány perc alatt teljes bizonyosság lett, hiszen
közvetlen közelről érzékelhettem, hogy ezúttal tagadhatatlanul az ő számára hozzáférhetetlen.
A nagy ablak támlái és keretei valamilyen furcsa képpé álltak össze a szemében, valamilyen
kudarc furcsa képévé. Legalábbis, mikor ránéztem, éreztem, hogy belül vagy kívül rekedt.
Csodálatra méltó volt, de nyugtalan; egy kis szorongó reménységgel vettem ezt tudomásul.
Vajon nem valami olyasmit néz-e a kísértetjárta ablakon keresztül, amit nem lát? Vajon nem
most fordul-e elő az egész eset folyamán először, hogy ilyen kudarc éri? Először, legelőször;
csodálatos jelnek éreztem. Miles nyugtalan volt, bár iparkodott uralkodni magán; nyugtalan
volt egész nap, és még akkor is, amikor ott ült az asztalnál, szokott kedvességével és jó
modorával még akkor is minden furcsa kis tehetségére szüksége volt, hogy palástolni tudja
nyugtalanságát. Mikor végre megfordult, hogy szembenézzen velem, szinte az volt az
érzésem, hogy ezúttal csődöt mondott ez a tehetsége.
– Még szerencse, hogy nekem jót tesz Bly!
– Ebben a huszonnégy órában alighanem sokkal többet láttál belőle, mint az elmúlt
időkben bármikor. Remélem – folytattam vitézül –, hogy jól szórakoztál.
– Igen, ilyen messze még nem is voltam; mindenfelé körös-körül... mérföldekre innen.
Sosem voltam még ennyire szabad.
Valóban egyéni módszerrel dolgozott, és én nem tehettem mást, próbáltam lépést tartani
vele.
– Na és szereted?
Mosolyogva állt ott; aztán ebbe a két szóba: – És te? – több józan ítélőképességet zsúfolt
bele, mint amennyit két szóba foglalva valaha is hallottam. Mielőtt válaszolhattam volna,
hirtelen folytatta, mintha érezné, hogy ezt az arcátlanságot valahogyan enyhíteni kell.
– Mert te a lehető legkedvesebben veszed tudomásul, hiszen ha mi ketten vagyunk itt
egyedül, akkor te vagy leginkább egyedül. De remélem – vetette oda –, hogy nem nagyon
bánod!
– Hogy veled kell lennem? – kérdeztem. – Hogyan is bánhatnám, drága gyermekem?
Mert ha le kell is mondanom a társaságodról – annyira túlnőttél már rajtam –, azért mégis
nagyon élvezem. Mi másért maradnék különben?
 Most még közvetlenebbül nézett rám, és úgy éreztem, sohasem láttam még ilyen
elragadónak, bár az arckifejezése nagyon komoly volt.
– Hát csak ezért maradsz itt?
– Természetesen. Itt maradok, mint a barátod, és itt maradok a miatt a hihetetlen
érdeklődés miatt, amit irántad érzek... amíg csak nem tudunk valami okosabbat tenni az
érdekedben. És ez ne lepjen meg. – A hangom reszketett, és nem is tudtam palástolni a
remegésem. – Nem emlékszel arra, hogy azt mondtam neked, mikor egy szörnyű éjszakán
leültem az ágyad szélére: nincs olyan dolog a világon, amit meg ne tennék érted?
– De igen, igen!
Miles is szemlátomást egyre idegesebb lett, de uralkodni akart a hangján; és ez jobban
sikerült neki, mint nekem, mert komolyságát legyőzve még nevetni is tudott; egyszerűen úgy
tett, mintha csak kedélyesen tréfálkoznánk.
– De azt hiszem inkább azt akartad, hogy én tegyek meg valamit neked!
– Részben talán azt, hogy tegyél meg valamit – vallottam be. – De tudod, hogy nem
tetted meg.
– Ó, persze – mondta élénk és felszínes lelkesedéssel –, azt akartad, hogy mondjak el
neked valamit.
– Ez az. Mondd ki nyíltan. Tudod, azt, hogy mi nyomja a lelkedet.
– Úgy, szóval mégis ezért maradtál?
Vidáman beszélt, de mégis érezni lehetett szavai mögött a sértett indulat finom
remegését, de képtelen vagyok elmondani, milyen hatást gyakorolt rám még az ilyen parányi,
burkolt megadás is. Olyan volt, mintha mindaz, amiért sóvárogtam, hirtelen, legnagyobb
ámulatomra, megvalósult volna.
– Jól van, igen... hadd könnyítsek a lelkiismeretemen. Pontosan ezért maradtam.
Olyan hosszú ideig hallgatott, hogy úgy éreztem, arra való az egész, hogy elítélje a
színlelést, amelyen egész magatartásom alapult; de a végén csak ennyit mondott:
– Gondolod, hogy most... itt?
– El sem lehet képzelni alkalmasabb helyet és időt.
Nyugtalanul tekingetett maga körül, engem pedig az a ritka – igen, az a különös – érzés
kerített hatalmába, hogy most veszem észre először rajta a fenyegetően közelítő félelem első
jeleit. Mintha váratlanul félni kezdene tőlem – és úgy gondoltam, talán felhasználhatnám ezt
arra, hogy egy kis nyomást gyakoroljak rá. De a próbálkozás gyötrelmében hiábavalónak
éreztem, hogy szigorú hangot üssek meg, és a következő pillanatban már hallottam is, hogy
szinte nevetségesen gyöngéd a hangom.
– Annyira szeretnél megint egy kis sétára menni?
– Rettenetesen!
Hősiesen rám mosolygott, és ezt a megindító kis bátorságot csak fokozta az is, hogy
kínjában elpirult. Felkapta a kalapját, melyet magával hozott, forgatta a kezében, és engem
még most is amikor már-már célhoz értem, elfogott a borzongás, látva, mit teszek. Mert ezt
tenni, bármilyen módon, nem más, mint erőszakot tenni – nem más mint a bűn, a gonoszság
gondolatával gyötörni egy védtelen kis teremtményt, aki hajdan a legcsodálatosabb emberi
kapcsolat lehetőségét kínálta számomra. Nem aljas dolog-e ilyen gyötrően kínos helyzetbe
sodorni egy ennyire túlfinomult lényt? Azt hiszem, olyan tisztánlátást vetítek most vissza
hajdani állapotunkra, ami szinte elképzelhetetlen, de úgy érzem, hogy szegény szemünkre
valamilyen fénysugarat vetett már az elkövetkező szorongás előérzetének szikrája. Így jártunk
tehát körbe-körbe, kétkedve és riadtan, mint a vívók, mikor nem mernek összecsapni.
De mi egymás miatt éreztük ezt a rettegést! És ez még egy parányi ideig megóvott a
sebektől.
 – Mindent elmondok neked – szólalt meg Miles –, úgy értem, bármit, amit hallani
akarsz. Te itt maradsz velem, mi mind a ketten remekül fogjuk érezni magunkat, és én el
fogom mondani... igen, el fogom. De nem most.
– Miért nem most?
Következetességem láttára megint hátat fordított nekem, és olyan csöndben állt oda újra
az ablakjához, hogy még a leghalkabb sóhajtást is hallani lehetett volna. Aztán megint felém
fordult, és úgy tett, mintha valamilyen fontos személyiség várna rá odakint.
– Beszélnem kell Luke-kal.
Különbnek tartottam annál, mint hogy ilyen olcsó kis hazugságokhoz kellene
folyamodnia, így hát rettenetesen szégyelltem magam. De, bármilyen szörnyű is ilyet
mondani, éppen az ő hazugságai jelentették az én igazságomat. Elgondolkozva kötöttem még
néhány szemet a kézimunkámon.
– Rendben van, menj és beszélj Luke-kal, én pedig várok arra, amit ígértél. De ennek
fejében teljesítsd, mielőtt még elmész, egy sokkal szerényebb kérésemet.
Úgy nézett rám, mintha azt gondolná, hogy elég ügyesen viselkedett ahhoz, hogy
alkudozhasson egy kicsit.
– Sokkal szerényebb?...
– Igen, a nagy kérésnek csak egy parányi töredékét. Mondd meg azt – ó, a kézimunka
lekötötte a figyelmemet, és így fesztelenül ki tudtam mondani –, hogy tegnap délután az
előcsarnok asztaláról nem vetted-e el véletlenül a levelemet?
24
Nem tudom, mit szólt a kérdésemhez, mert megzavart valami, nem is mondhatok róla
mást, mint hogy hirtelen egyfajta törés állt be a figyelmemben – és ettől a csapástól az első
pillanatban, mikor felugrottam, nem is voltam képes másra, mint vakon megragadni a
gyereket, magamhoz húzni, és a legközelebbi bútorhoz támaszkodva, ösztönösen háttal
fordítani az ablak felé. Megint ránk telepedett teljes súlyával az a jelenés, amellyel már
ugyanezen a helyen szembe kellett néznem: Peter Quint jelent meg odakint, mint őrszem a
börtön előtt. A következő, amit láttam, az volt, hogy kívülről odalépett az ablakhoz, és
tudtam, hogy az üveghez tapadva befelé bámul, megint a szoba felé fordítja kárhozott fehér
arcát. Ha durván meg akarnám fogalmazni, mi ment végbe bennem a látomás pillanatában, azt
mondhatnám, hogy egyetlen másodperc alatt megéreztem, mi a teendő; és azt hiszem,
sohasem szerezte vissza ennyire megrendült asszony ilyen hamar a cselekvési képességét.
Rögtön a jelenés pillanatának borzalmában felfogtam, mit kell tennem: láttam, és
szembenéztem azzal, amit láttam, most pedig, szembenézve vele, úgy kell viselkednem, hogy
a gyerek semmit se vegyen észre. Igazi sugallat volt – nem tudok rá más nevet –, mert
éreztem, hogy önkéntes áldozatom, magasrendű szellemem segítségével ez sikerülhet is. Úgy
éreztem, mintha egy démonnal hadakoznék egy emberi lélekért, és mikor ezt nagyjából
megértettem, láttam azt is, hogy ennek az emberi léleknek – ott tartottam, remegő kezem közt,
karnyújtásnyira tőlem – szép gyermekhomlokára kiüt a verejték. Arca, oly közel az
enyémhez, ugyanolyan fehér volt, mint az a másik arc az ablaknál, és egyszerre csak a hangját
is meghallottam, se nem halk, se nem gyönge, de nagyon távoli hangját, melyet úgy szívtam
magamba, mint valami illatfelhőt.
– Igen... én vettem el.
Örömömben feljajdultam, átöleltem a gyereket, és magamhoz szorítottam; és miközben
odasimult a mellemre, és kis testének lázas hevéből megéreztem, milyen vadul ver a szíve,
szüntelenül az ablaknál látható látomásra szögeztem a szemem, láttam, hogy megmozdul,
hogy változtatja a helyét. Az előbb őrszemhez hasonlítottam, de lassú mozgása egy pillanatra
inkább egy zavarba ejtett vadállat ólálkodására emlékeztetett. De hirtelen támadt bátorságom
olyan nagy volt, hogy lobogását inkább úgyszólván takargatnom kellett, mint éreztetnem.
Közben az az arc újra megjelent az ablaknál, a nyomorult csak nézett, mintha várna és
figyelne. Bíztam benne, hogy most sikerül legyőznöm, és tudtam, hogy a gyermek ezúttal
semmiről sem tud. Így hát volt erőm folytatni:
– Miért vetted el?
– Hogy lássam, mit írsz rólam.
– Ki is nyitottad a levelet?
– Kinyitottam.
Egy kissé távolabbra tartottam magamtól Milest, és szememet most az ő arcára
szögeztem: eltűnt róla az előbbi színlelő kifejezés, elárulva, mekkora pusztítást vitt végbe
lelkében ez a zavaros érzés. Mert most végre, csodás módon, hála az én ügyességemnek, az ő
érzékei voltak megbénulva, és az ő közvetlen összeköttetése szünetelt: tudta, hogy jelen van
valami, de nem tudta, mi az, és még kevésbé tudta, hogy én is érzékelem, sőt felismerem ezt a
jelenést. De mit számított ez a feszültség, mikor újra az ablakra emeltem a szemem, és láttam,
hogy ismét tiszta a levegő, hogy – és ez az én diadalom! – megtört a varázs? Senki sem volt
ott. Éreztem, hogy a helyzet ura vagyok, és most mindent el tudok és el is fogok érni.
– És nem találtál benne semmit! – ujjongtam föl.
Roppant gyászosan, töprengő arccal megrázta a fejét.
– Semmit.
– Semmit, semmit! – valósággal kiáltoztam a boldogságtól.
– Semmit, semmit – ismételte Miles szomorúan.
Megcsókoltam a homlokát; csuromvizes volt.
– És mit csináltál vele?
– Elégettem.
– Elégetted? – Most vagy soha, éreztem. – Ezt tetted az iskolában is?
Jaj, mi mindent idéztem föl ezzel!
– Az iskolában?
– Ott is elvettél a leveleket? Vagy másvalamit?
– Másvalamit?
Úgy látszott, hogy valami nagyon távol eső dologra gondol, ami csak a nyomasztó
aggodalom hatására jut el a tudatáig. De mégis eljutott.
– Loptam?
Éreztem, hogy a fülem tövéig elpirulok, és azon álmélkodtam-elmélkedtem, hogy vajon
mi különösebb: ilyen kérdéssel támadni rá egy kis úrra, vagy pedig látni, hogyan veszi
tudomásul, ezzel is jelezve, milyen mélyre zuhant e világban.
– Emiatt nem szabad visszamenned?
Legföljebb egy kis szomorú meglepetést árult el.
– Hát tudtad, hogy nem mehetek vissza?
– Mindent tudok.
Hosszabban és furcsábban nézett rám, mint valaha.
– Mindent?
– Mindent. Szóval, mondd meg, csakugyan...
De nem voltam képes újra kimondani.
Miles képes volt, igen egyszerűen.
– Nem. Nem loptam.
Az arcom biztosan elárulta, hogy hiszek neki, feltétlenül; de a két kezem – bár merő
gyöngédségből – megrázta, mintha meg akarná kérdezni, miért kínzott engem hónapokon
keresztül – teljesen hiába.
– Hanem mit tettél?
Fájdalmasan és határozatlanul nézett körös-körül, felfelé a szoba mennyezetére, és
kétszer-háromszor is nagy lélegzetet vett, szinte akadozva. Mintha a tenger fenekén állt volna,
felfelé fordítva szemét, valami enyhe zöld derengés felé.
 – Hát... mondtam bizonyos dolgokat.
– Ennyi volt az egész?
– Azt mondták, hogy ez is elég!
– Ahhoz, hogy kidobjanak?
„Kidobott” ember sohasem magyarázkodott még ennyire keveset, mint ez a kis ember!
Szemmel láthatólag mérlegelte a
kérdésemet, de teljesen szenvtelenül és majdnem tehetetlenül.
– Hát, azt hiszem, mégse kellett volna.
– És kinek mondtad ezeket a dolgokat?
Látszott, hogy megpróbál visszaemlékezni, de hiába – nem jut eszébe.
– Nem tudom!
Valósággal rám mosolygott vigasztalan vereségében, mely most már annyira végleges
volt, hogy jobb lett volna nem bolygatni tovább. De meg voltam részegülve, a diadal
elvakított, pedig a gyerek ekkor már inkább távolabb került tőlem, mint közelebb hozzám.
– Mindenkinek?
– Nem: csak... – szomorúan rázta meg a fejét. – Nem emlékszem a nevükre.
– Olyan sokan voltak?
– Nem... alig néhányan. Akiket szerettem.
Akiket szeretett? Semmi sem lett világosabb körülöttem, sőt, mintha egyre sűrűbb
homály fogott volna körül, és sajnálkozásomból egyik percről a másikra megszületett az a
döbbenetesen riasztó érzés, hogy hátha ártatlan a gyerek. Zavaros és kifürkészhetetlen érzés
volt, hiszen ha a gyerek ártatlan, ugyan mi vagyok én? Megbénított a lehetőség puszta
pillanatnyi lehelete is, eleresztettem a gyereket, ő pedig nagyot sóhajtva újra hátat fordított
nekem; és mikor az üres ablak felé fordult, valósággal szenvedtem, mert nem volt ott senki,
akitől megoltalmazhattam volna.
– És ők talán továbbmondták, amit elmondtál nekik? – kérdeztem egy perc múlva.
Gyorsan messzire elhúzódott tőlem, még mindig lihegve, megint olyan arccal – bár
ezúttal minden harag nélkül –, mint akit akarata ellenére fogva tartanak. Megint, akárcsak
korábban is, kibámult a sápadt napvilágra, mintha mindabból, ami eddig életben tartotta,
csupán valami kimondhatatlan szorongás maradt volna.
– Igen – válaszolta mégis –, biztosan továbbmondták. Azoknak, akiket ők szerettek –
tette hozzá.
Ez kevesebb volt, mint amire számítottam; de azért fontolgatni kezdtem.
– És az egész eljutott...
– A tanárok fülébe? Persze – mondta egyszerűen. – De nem tudtam, hogy ők is el fogják
mondani.
– A tanárok? Nem mondták el... Sohase mondták. Azért kérdezlek téged.
Megint felém fordította gyönyörű, lázban égő kis arcát.
– Igen, az nagyon csúnya lehetett.
– Nagyon csúnya?
– Úgy gondolom, az, amit néha mondtam. Hogy megírták haza.
El sem tudom mondani, milyen megindító volt az ellentét e beszéd és a beszélő között;
csak azt tudom, hogy a következő pillanatban nyersen odavetettem:
– Buta beszéd!
De elég szigorú lehetett a hangom utána is:
– És milyen dolgokat mondtál?
Minden szigorúságom csakis a bírájának, a hóhérának szólt; ő mégis újra elfordult tőlem,
és én ekkor, egyetlen ugrással, vissza nem fojtható üvöltéssel rávetettem magam. Mert ott volt
megint az ablaknál, hogy megrontsa a gyermek vallomását, megakadályozza válaszát, minden
nyomorúságunk förtelmes okozója: a kárhozott fehér arc. Furcsa szédülést éreztem diadalom
veszte, küzdelmeim kiújulása láttán, és valóságos felszökellésem kétségbeesett nagysága
mindent elárult. E mozdulat közben is éreztem, hogy a gyerek megsejti, miről van szó, és
mikor felfogtam, hogy most is csak találgat, pedig ott van az ablak a szeme előtt,
ellenállhatatlan vágy lett úrrá rajtam, hogy keserves csalódását megszabadulásának
bizonyítására használjam fel.
– Elég volt, elég volt! – sikoltoztam, és megpróbáltam a gyereket magamhoz szorítva,
arccal látogatónk felé fordítani.
– Itt van a kisasszony? – pihegte Miles, mikor látásra képtelen szemével is megérezte,
mire céloztak a szavaim.
Megdöbbentem a furcsa „kisasszony” hallatára, lihegve megismételtem a szót, ő pedig
hirtelen támadt dühvel kiáltozni kezdett:
– Miss Jessel! Miss Jessel!
Kábultan értettem meg, mit sejt: valamilyen folytatását annak, amit Florával tettünk, de
most még inkább meg akartam mutatni neki, hogy nem, nem az, hanem valami jobb annál.
– Nem Miss Jessel! De ott van az ablaknál... éppen előttünk. Ott van... a gyáva, ocsmány
alak, ott van, most utoljára!
Úgy mozgatta a fejét, mint a szimatoló kutya a nyomon, aztán kétségbeesve megrázta,
hogy levegőt kapjon, hogy lásson, majd megint felém fordult, fehéren izzó haraggal,
hasztalanul nézve maga körül, semmit észre nem véve – bár az én számomra úgy betöltötte a
szobát, mint a méreg szaga – a mindent elárasztó jelenésből.
– Ő lenne az?
Annyira el voltam szánva, hogy megszerzem a végső bizonyítékokat, hogy olyan lettem,
mint a jég: ki akartam csikarni belőle.
– Kit értesz „ő” alatt?
– Peter Quintet... te ördög! – Megint könyörgő, elkínzott tekintettel nézett körül a
szobában. – Hol van?
Még mindig itt cseng a fülemben ez a megadással kiszolgáltatott név, ez az
önfeláldozásomnak kijáró tiszteletadás.
– Mit számít ő már, én drágaságom? Mit számít ő már ezek után? Az enyém vagy –
vágtam oda a leselkedő vadnak –, és ő elveszített örökre! Ott van, nézd, ott! – mondtam aztán
Milesnak, hogy tettemet igazoljam.
Ő azonban már sarkon fordult, nézett, bámult megint, és nem látott mást, csak a csendes
napvilágot. Kétségbeesett a veszteségtől, melyre én olyan nagyon büszke voltam, riadtan
felkiáltott, mint egy szakadékba taszított eleven lény – és én úgy nyúltam ki érte, úgy
szorítottam, mintha zuhanásában kaptam volna el. Igen, elkaptam, a karomban tartottam, el
lehet képzelni, mekkora szenvedéllyel; de egy perc múlva érezni kezdtem, mit tartok a
karomban valójában. Egyedül voltunk a csendes napvilággal, és az ő kis szíve, megszabadított
kis szíve már nem dobogott.
Katona Tamás fordítása
A KÁRPITOS SZOBA - SIR WALTER SCOTT, 1828

EREDETI CÍM: TAPESTRIED CHAMBER, THE

 
Amennyire csak emlékezetemből telik, iparkodni fogok úgy előadni az itt következő
történetet, amint. magam hallottam: ami dicséret vagy bírálat ér, csakis a tárgy
megválasztásáért illethet, hiszen igyekeztem gondosan kerülni minden fölösleges díszítést,
hogy lehetőleg megőrizzem a történet természetes egyszerűségét.
Ugyanakkor azonban az is kétségtelen, hogy az olyan történetek, amelyek valamely
természetfeletti esetet mondanak el, élőbeszédben előadva sokkal hatásosabbak, semmint
kinyomtatva. Hiába ugyanazok a fordulatok, világos nappal olvasva a történet csekélyebb
benyomást kelt, mint szóban előadva a kandalló pislogó fénye köré gyűlt hallgatóságnak,
mely feszült figyelemmel kíséri a hitelesség kedvéért aprólékosan részletezve elbeszélt esetet,
fülelve lesi a mesélőt, aki titkokat sejtetőn suttogóra fogja hangját, ahogy története a
félelmetes és természetfeletti fordulathoz közelit. Jelen szerző is ilyen kedvező körülmények
között hallotta első ízben az itt elbeszélendő eseményeket, immár több mint húsz esztendeje,
mégpedig az ünnepelt litchfieldi Seward kisasszony ajakáról, akinek egyéb kiválóságai
mellett egyik legnagyszerűbb adottsága épp az volt, hogy milyen meghökkentően jól tudott
előadni történeteket a társaság szórakoztatására. Mostani formájában persze történetem
sajnálatos mód nélkülözni kénytelen mindazon vonzerőt, mit a jó tehetségű előadó okos
arcának átszellemült vonásai és hajlékony hangjának játéka kölcsönzött neki. Mindazonáltal,
ha a hallgatóságot nem osztja meg kétely, fennhangon olvasva a leszálló est tétova fényénél
vagy éppenséggel homályló szoba magányába zárkózva, csöndben, halódó mécsvilágnál
lapozgatva talán mégiscsak sikerülhet felidézni eredeti mivoltában az izgalmas
kísértethistóriát. Seward kisasszony Sosem mulasztotta el biztosítani hallgatóságát, hogy a
történet hiteles forrásból származik, noha a két legfontosabb szereplő nevét mindig
elhallgatta. Én sem fogom hát felhasználni azt a néhány többé-kevésbé fontos értesülést, amit
azóta, az elmúlt húsz év során szereztem az elbeszélt események színhelyét és egyéb részleteit
illetőleg, hanem magam is megmaradok a mellett a meglehetősen általános érvényű leírás
mellett, amely Seward kisasszony hajdani e beszélésének is keretéül szolgált, s amely
éppenséggel a hiteles részletekre is ráillik; ugyanez okból tartózkodom attól is, hogy
hozzátegyek avagy elvegyek bármit, arra szorítkozom csupán, hogy úgy, amint magam
hallottam, egyszerűen továbbadjam e hátborzongató kísértethistóriát.
Az eset valamikor az amerikai háború vége felé történt, amikor Lord Cornwallis
seregének tisztjei, akik a yorktowni fegyverletétel után kerültek fogságba, meg. más tisztek is,
akik e balszerencsés és oktalan viszály során korábban estek az ellenség kezébe, immár
kezdtek hazaszállingózni, hogy elmeséljék hadi kalandjaikat és kipihenjék fáradalmaikat.
Köztük volt egy tábornoki rangban szolgáló tiszt is, akit S. kisasszony Browne-nak nevezett,
ám mint értésemre adta, kizárólag azért, hogy a vele esett történet elbeszélése során ne kelljen
névtelen főszereplővel bajlódnia. Az illető úriember egyébként igen érdemdús és nagy
tehetségű katona volt, és jó hírű, tekintélyes családból származott.
Nos, Browne tábornokot bizonyos elintézendő üggyel a nyugati országrészbe szólították,
ahol több grófságot is be kellett járnia. Egy nap, a délelőttre kiszabott útszakaszt megtéve, kis
vidéki városka szomszédságába érkezett, mely feltűnően szép s jellegzetesen angol tájon
terült el.
A városkát, melynek szép, méltóságteljes öreg temploma volt, templomának pedig
régmúlt korok áhítatát hirdető magas tornya, legelők és gabonaföldek vették körül, ezeket
pedig az időtől megfeketedett, magas deszkapalánkok szabdalták kicsiny, elkerített
parcellákra. Nem sok jele látszott errefelé az újabb időknek. Ezt a környéket nem érintette
még sem az elnéptelenítő hanyatlás, sem az új felvirágzás zsibongó nyüzsgése; a házak mind
öregek voltak, de mindet jó karban tartotta tulajdonosa; a bájos folyócska pedig, mely a
településtől balra kanyarodott el, szabadon csörgedezett medrében, nem béklyózta
duzzasztógát, és partját sem szegte bárkavontató lovaknak vágott ösvény.
Déli irányban, mintegy mérföldnyi távolságban, enyhe kis emelkedő tetején, tiszteletet
parancsoló évszázados tölgyek közül, sűrű bozót közepéből várkastély tornyai emelkedtek; a
falakat még valamikor a York és Lancaster-család viszálya idején rakhatták, ám Erzsébet
királynő vagy utódja korában láthatólag tetemesen átépítették. Eredetileg sem volt
nagyméretű építmény, de minden jel arra mutatott, hogy amennyi s amilyen szállást
fénykorában nyújthatott, annyira s olyanra ma is számíthatott falai között az utazó; Browne
tábornok legalábbis erre a következtetésre jutott abból, hogy a kastélyka ős kéményei jó
néhányából vidáman bodorodó füstöt látott felszállni. A kastélypark fala mintegy két-
háromszáz yard hossziglan az országút mentét követte; s noha egy-két helyen már
bepillanthatott rajta a szem a kis elvadult kertre, voltaképp ez is igen jó állapotban volt. De
nemcsak a fák látszottak, hanem egyéb látnivalók is ki-kibukkantak a sűrűből; hol a vén
kastély egész homlokzata, hol meg csak egy-egy tornya, oldalvást; az előbbi bővelkedett az
Erzsébet-kori építészet szeszélyes cirádáiban, míg az utóbbiak erőt s biztonságot sugárzó
egyszerű dísztelensége arra figyelmeztette a szemlélőt, hogy e falakat nem annyira
hivalkodás, mint inkább a védelem végett emelték.
A tábornoknak annyira megtetszettek az ősi lovagi fészek lombok közül kivillanó
részletei, hogy arra gondolt, megtudakolja, nem volna-e érdemes közelebbről is szemügyre
vennie, nem őriznek e termeiben családi arcképet vagy más, az érdeklődő utazó figyelmére
méltó ritkaságokat; miért is nem sokkal azután, hogy elmaradt mellőle a kastélypark fala,
bekanyarodott egy tiszta, rendes kikövezett útra, s egy forgalmas fogadó ajtaja előtt állította
meg lovait.
Még mielőtt útja folytatásához váltólovakat rendelt volna, azonnal az iránt érdeklődött,
ki légyen gazdája ennek a kis cháteau-nak, mely az imént annyira felkeltette ámulatát; s
legnagyobb meglepetésére, de egyben örömére is, azt a választ kapta, hogy egy nemes úr, akit
történetünkben ezentúl Lord Woodville-nek fogunk nevezni. Micsoda ritka szerencse!
Browne tábornok legszebb gyermekkori és ifjúkori emlékei az ifjú Woodville-hez fűződtek,
aki iskolatársa, sőt egyetemi társa volt annak idején; néhány korábbi kérdéssel kiderítette,
hogy e szép birtok ura valóban azonos az ő régi barátjával. Csupán néhány hónapja szállt reá
atyja halálával a család ősi címe, s az új lord a gyász idejének leteltével épp mostanában, a
vidám őszi napok derűs évadján veszi át örökségét jó barátai kis válogatott csapatának
társaságában, akik vele együtt élvezik e gazdag vadállományáról nevezetes vidék örömeit.
Ez bizony lelkesítő hír volt Browne tábornoknak. Frank Woodville annak idején
szolgadiákja volt Etonban, majd Cambridge-ben legmeghittebb cimborája lett; egyek voltak
ők ketten a tanulásban és a mulatságban egyaránt; szívmelengető volt hát hallani a derék
katonaembernek, hogy ifjúkori barátja ily pompás rezidencia birtokába jutott, s hozzá még
szép uradalmat is örökölt, mely, mint a kocsmáros egy kacsintással értésére adta, nemcsak
hogy bőségesen biztosítja számára a rangjához illő megélhetést, de alighanem még növelni is
fogja méltóságát. Mi sem volt hát természetesebb, mint hogy a tábornok felfüggesztette
útitervét, hiszen ügyei nem sürgették, s ezek intézése helyett inkább ily kedvező körülmények
közé jutott régi barátja látogatására indult.
Az új, kipihent lovaknak tehát egyelőre csak az a kurta feladat jutott, hogy a közeli
Woodville váráig vontassák a tábornok úti hintóját. Újabb keletű, ám a kastélyhoz ülő gótikus
stílusban épített házikóban székelő kapus bocsátotta be a kapun, egyúttal megcsöndítve a
látogató érkeztét hírnöklő csöngettyűt. A csöngő szava délelőtti foglalatosságaiban,
előkészületeiben érte a vadásztársaságot; a cháteau udvarán vadászfrakkba öltözött
fiatalemberek ténferegtek fel s alá, mustrálgatva, bírálgatva a pecérek által felvezetett falka
kopóit. A hintójából kiszálló Browne tábornokot a kastély lépcsőjén fogadta az ifjú lord; egy
pillanatig idegenként. meredt barátja arcába, melyen a háború fáradalmai és sebei valóban
nagy változásokat vittek végbe. E tétovaság azonban csak addig tartott, amíg szólásra nem
nyitotta száját a látogató, mert erre már olyan szívélyes köszöntés következett, amilyen csak
azoktól várható, akik a gondtalan gyermekkor s ifjúság boldog napjaiból ismerik egymást.
– Ha egyet kívánhatok, drága barátom – szólt Lord Woodville –, azt kívánom, te légy
vendégem mindenekelőtt a nagy napon, amit cimboráim nagylelkűségükben amolyan
kisebbfajta örömünnepként ünnepelnek. Mert ne hidd ám, hogy az elmúlt tíz esztendő során,
mialatt távol voltál tőlünk, én szem elől tévesztettelek téged! Nyomon követtelek minden
veszélyen, minden balszerencsén át, de minden diadalodban is, és büszkén láttam, hogy akár
győztek, akár megverettek fegyvereink, az én régi barátom nevét mindenkor hősi hír övezte.
A tábornok illő szerénységgel válaszolt e szavakra, majd sok szerencsét kívánt
barátjának új címéhez és a vele járó szép kastélyhoz, csinos uradalomhoz.
– Nem addig van az, hiszen még mit sem láttál belőle – mondta Lord Woodville –, és
remélem, nem is szándékszol folytatni utad, amíg alaposan meg nem ismerkedtél vele. Noha
való igaz – ezt meg kell vallanom –, hogy épp meglehetősen nagy társaság gyűlt össze, ez az
öreg bagolyvár pedig, mint az ilyen ósdi épületek általában, voltaképp korántsem oly tágas,
mint falait kívülről szemlélve hihetné az ember. Akad azonban még egy meghitt kis avítt
szobája, amit rendelkezésedre bocsáthatok, s tudom, hadjárataid során sokszor örömest
beérted volna ennél szerényebb kvártéllyal is.
A tábornok megvonta vállát és felnevetett. – Kötve hiszem – mondta –, hogy kastélyod
legcudarabb kamrája is ne volna százszor lakályosabb annál az ócska dohányos hordónál,
amelyben jobb híján éjszakai szállásom felütöttem, amikor a felderítőkkel a virginiai
őserdőben hadakoztunk. Elnyúltam benne, mint maga Diogenész sem különben, és olyan
hálás voltam a csekélyke oltalomért, amit az elemek haragjától nyújtott, hogy a másnapi
szálláshelyre is magammal akartam vinni, gondoltam, elgurigázza majd a legényem, de akkori
parancsnokom nem tűrte az efféle fényűzést, így hát könnyes szemmel, de kénytelen-kelletlen
megváltam kedves hordócskámtól.
– Hát ha nem riaszt vissza a szállás, amit kínálok – mondta Lord Woodville –, akkor
remélem; legalább egy hétig velem mar adsz. Puska, kopó, horgászbot, csalinak való légy
meg minden egyéb kelléke vadászatnak, horgászatnak akad a háznál épp elég, hogy neked is
jusson belőle: te csak mondd meg, milyen sporthoz van kedved, s mi majd felszerelünk a
szükséges szerszámokkal. Ám ha történetesen a puskához meg a vadászebhez húzna a szíved,
akkor magam is veled tartok, hadd lássam, jobban célzol-e végre most, hogy megjártad az
indiánusok földjét.
A tábornok örömmel vette házigazdája szíves invitálását. A kemény, férfias mezei
mulatságokban telt nap után vacsoránál találkozott ismét a vadásztársaság, mikor is Lord
Woodville igyekezett úgy terelni a beszélgetést, hogy abból kitessék újra megtalált régi
barátja kiválósága, s megismerhessék őt a többi vendégek is, akik között nem egy igen jeles
férfiú is volt. Élményeiről faggatta Browne tábornokot; s minthogy a tábornoknak minden
egyes szava bátor katonatisztre, ám egyúttal józan főre is vallott, olyan emberre, aki a
legveszedelmesebb helyzetekben sem veszíti el higgadtságát és biztos ítélőerejét, mihamar
nagy tisztelettel tekintett reá az egész vendégsereg, hiszen látták, hogy nem köznapian bátor
emberrel van dolguk – márpedig nemigen akad olyan ember, aki ne szeretné, hogy társai azt
tartsák felőle, birtokában van e ritka erénynek.
A nap Woodville várában is úgy ért véget, mint az az efféle vidéki kastélyokban
szokásos. A poharazgatásban senki nem lépte túl az illendőség határait. A palack helyét
hamarosan a zene vette át, amiben az ifjú házigazda különösen jeleskedett; ha pedig valakinek
máshoz volt kedve, várta a kártya és a biliárdasztal; a másnapra tervezett vadászat azonban
hamar takarodót parancsolt mindenkinek, így hát kevéssel tizenegy óra után a vendégek
sorban visszavonultak, ki-ki a maga szobájába.
Barátját, Browne tábornokot, az ifjú lord maga vezette hálószobájába, amely pontosan
megfelelt annak a leírásnak, amit reggel adott róla: lakályos volt, noha berendezése kissé
avítt. Súlyos, ormótlan ágy állt benne, olyan, amifélét a tizenhetedik század vége felé
készítettek a mesterek, függönyének selyme megfakult, aranyos hímzése, rojtozata
megfeketedett az idővel. A tiszta lepedő, a párnák s takarók azonban igen hívogatón
tekintettek a hadjáratból megtért katonára, akinek óhatatlanul hajdan irigyelt „szállása”, a
dohányos hordó jutott eszébe róluk. Való igaz, a falakat borító, nyűtt s elfoszlott bájú
alakokkal díszített kárpitok kissé sejtelmesen libbentek a sok kis apró üvegtáblából
összeállított ablak résein befurakodó, halkan fütyülő szélben. Az öltözködőasztal, tetején a
századelő szokása szerint turbándíszt hordozó tükrével, szederszín selyemmel behúzott
parókaállványával és több tucatnyi szeszélyes alakú tégelyével, ládikájával, melyek mind egy
legalább fél évszázada kiveszett divatot szolgáltak – ódonságával szintén mélabús hangulatot
árasztott. Annál fényesebben és vidámabban lobogott viszont a két nagy viaszgyertya lángja;
legföljebb ha a kandallóban pattogó-pörlekedő rőzsenyalábok tüze versenyezhetett velük,
mely nemcsak fényét, de melegét is oly buzgón árasztotta, hogy bármily avítt lett légyen is
máskülönben a szűk kis kamra, ettől mégis meghittnek tetszett, s úgy tűnt, nem hiányzik
belőle semmi, ami mai fogalmaink s szokásaink szerint a teljes kényelemhez megkívántatik.
– Mi tagadás, kissé ódivatú hálókamra – mondta az ifjú lord –, de azért remélem, a
dohányhordót legalábbis nem fogod visszasírni.
– Kvártély dolgában nem szokásom a kényeskedés. – felelte a tábornok –, de ha
választhatnék is, sokkal inkább hálnék itt, mint kastélyod újabb ízlést követő, meglehet,
derűsebb szobáiban. Hidd el, ha egybevetem amazoknak újkori kényelmét emennek ódon
méltóságával, s arra gondolok, hogy lordságod ősi családi fészkében szállhatok, jobban érzem
magam, mint akárha a legjobb londoni szállodában hajtanám álomra fejemet.
– Remélem, s nem is kétlem, kedves generálisom, hogy olyan nyugodt álmod lesz itt,
amint azt én kívánom kegyelmednek – mondta az ifjú lord; majd még egyszer jó éjszakát
kívánva, kézfogással búcsút intett vendégétől, és eltávozott.
Magára maradva a tábornok ismét körülnézett a szobában, és elégedetten állapította meg,
hogy lám, végre visszatért a békés élethez, újra élvezheti minden kényelmét, melyek a csak
nemrégiben befejeződött hadjárat veszedelmeinek s a zord tábori életnek fényében most még
sokkal becsesebbek voltak a szemében, mint azelőtt bármikor; azzal levetkőzött és
hozzákészült a reá váró üdítő pihenéshez.
Mi e ponton eltérünk az efféle históriák szokásaitól, s egyelőre hagyjuk a tábornokot
békén nyugodni hálókamrájában, legalábbis másnap reggelig.
Korai reggelihez gyülekezett másnap a kompánia, s nem is hiányzott senki az urak közül,
csak épp Browne tábornok, holott a házigazda szemlátomást mindenekelőtt őt kívánta volna a
leginkább kitüntetni megkülönböztetett vendégszeretetével, valamennyi vendége közül neki
szeretett volna leginkább a kedvében járni. Több ízben is szóba hozta távollétét, mígnem
végül elküldött egy cselédet, hogy tudakolja meg, mi történt a tábornokkal. A legény azzal a
hírrel tért vissza, hogy a tábornok úr már kora hajnal óta talpon van, s a parkban sétálgat,
dacolva a hűvösre fordult, ködös időjárással.
– A szokás hatalma – jelentette ki a fiatal házigazda vendégeihez fordulva –,
katonaembernek általában vérévé válik az éberség, s akkor is hajnalban kel, a szolgálat
kezdetének megszokott időpontjában, amikor pedig a polgári élet már nem rója rá ezt a
kötelezettséget.
Lord Woodville azonban maga sem igen találta kielégítőnek a magyarázatot, amit
vendégeinek adott, ezért elgondolkozó hallgatásba merülve várta a tábornok visszatértét,
amire csak kis híján kerek órával azután került sor, hogy a csöngettyű reggelizni hívta a
vendégeket. Arca fáradt volt, tekintete űzött. Haja melynek gondos lesimítása és rizsporozása
a férfiember legfontosabb napi foglalatosságai közé tartozott, és éppoly sokat elárult vele
magáról, mint manapság azzal, hogy milyen nyakbavalót köt, illetőleg köt-e egyáltalában –
kócos volt, rizsporozatlan és csapzott a ködtől, csigái ernyedten csüngtek. Ruháit láthatólag
sebtében, figyelmetlenül kapkodta magára, ami különösen szembeötlött, hiszen a katonának
legalábbis a közhit szerint kötelessége öltözékének rendben tartása is; arcát mély, gyötrelmes
ráncok árkolták, szemében szinte kísérteties fény lobogott.
– Megelőztél hát valamennyiünket, generálisom, s már egy teljes napi menettel előttünk
jársz? – kérdezte évődve Lord Woodville –, vagy talán mégsem volt oly kényelmes az ágyad,
mint reméltem, s mint aminőre esti búcsútekintetedből kiolvashatólag magad is számítottál?
Hogy szolgált az éjszakai nyugodalmad?
– Köszönöm kérdésed, kitűnően! Sőt páratlanul jól! Nem is emlékszem ehhez fogható
éjszakára! – vágta rá Browne tábornok habozás nélkül ám hangjában némi feszélyezettséggel,
ami barátja figyelmét nem kerülhette el. Gyorsan felhajtott egy csésze teát, majd mélyen
gondolkodóba merült, amiből semmiféle kínálgatással nem lehetett kizökkenteni.
– Vadászni indulsz ma, tábornok úr? – kérdezte barátja és házigazdája, de kétszer is meg
kellett ismételnie kérdését, s akkor is csak kurta-furcsa választ kapott feleletül: – Nem, tisztelt
barátom; fájdalom, tovább kell indulnom; már meg is rendeltem a postalovakat, s remélem,
hamarosan megérkeznek.
Az asztal körül ülők mindnyájan megrökönyödve hallgatták e szavakat. Lord Woodville
pedig nyomban így szólt: – Postalovak, drága barátom– mi szükséged lehet postalovakra,
hiszen azt ígérted, legalább egy hétig velünk maradsz?
– Meglehet – felelte a tábornok láthatólag zavarban –, hogy a találkozás első örömében
valóban azt mondtam, maradnék néhány napig; időközben rájöttem azonban, hogy ez sajna
lehetetlen.
– Felettébb különös – mondta erre az ifjú főnemes. – Tegnap úgy vettem ki szavaidból,
ügyeid nem sürgetők, ma pedig még aligha kaphattál híreket vagy bár mi üzenetet; hiszen a
mai postát még nem hozták fel a városból, így hát leveled sem érkezhetett.
Browne tábornok azonban további magyarázat helyett csak néhány halk szót mormogott
halaszthatatlan ügyekről, és kitartott amellett, hogy haladéktalanul tovább kell indulnia,
mégpedig oly határozottsággal, ami elejét vette házigazdája minden további
akadékoskodásának, hiszen láthatta belőle, hogy a tábornok végleg eltökélte magát, s
tolakodó kérdéseivel alkalmatlankodnia immár hiábavaló volna.
– Annyit még legalább megengedj, kedves barátom – mondta –, ha mindenképpen
menned kell is vagy menni akarsz, hogy a teraszra kivezesselek és megmutassam a kilátást,
melyet az immár lassacskán felszálló köd rövidesen elibénk fog tárni.
Miközben beszélt, már nyitotta is az egyik francia ablakot, és kilépett rajta a teraszra. A
tábornok gépiesen követte, de mintha nem is hallotta volna házigazdája szavait, aki sorra
mutogatta neki az előttük elterülő gyönyörű táj látnivalóit. Addig-addig tartotta szóval barátját
Lord Woodville, míg el nem érte eredeti célját, hogy félrevonja a tábornokot a többiektől
mikor is feléje fordult és ünnepélyes hangon így szólt hozzá:
– Richard Browne, drága jó öreg barátom, most magunkban vagyunk. Hadd kérjelek a
kettőnk barátságára s tiszti becsületszavadra, felelj nekem. Mi az igazság, hogy telt az
éjszakád?
– Cudarul, drága lordom – felelte a tábornok egyazon ünnepélyes hangon –, olyan
nyomorultul éreztem magam, hogy nem szívesen kockáztatnék még egy ilyen éjszakát,
nemhogy egész uradalmadért, de még akkor se, ha ezt az egész tájat nekem kínálnád, mit a
szem e magaslati helyről belát.
– Fölöttébb különös – mondta az ifjú lord, de mintha csak magában beszélne –, akkor
úgy látszik, mégiscsak lehet szikrányi igazság legalább mindabban, amit arról a kamráról
tartanak. – Majd ismét a generálishoz fordulva, fennhangon így szólt: – Az ég szerelmére,
drága barátom, légy őszinte velem, s add tudtomra, kérlek, legrútabb részleteit is annak, mit e
fedél alatt átéltél, hol a házigazda óhaja szerint csak a legjobbakban lehetett volna részed.
A tábornokot szemlátomást kínosan érintette a kérés , s csak rövid hallgatás után
válaszolt: – Drága barátom – szólalt meg valahára –, oly különös és kínos dolgok estek meg
velem az éjjel, hogy még neked sem szívesen számolnék be róluk részletesen, ha csak nem
érezném mulaszthatatlan kötelességemnek teljesíteni minden kérésed, légyen bár kedvem
ellen való, de reménylem, hogy őszinteségem viszonzásaképp valamelyes magyarázatot fogok
kapni bizonyos rejtélyes és nemkülönben riasztó körülményekre. Olyasmit fogok most
elmondani, ami másokat bizonyosan arra késztetne, hogy gyönge idegzetű, babonás
bolondnak tartsanak; aki önnön túlhajtott képzelete árnyalakjaival riogatja s káprázó szeme
játékaival áltatja magát; te azonban gyermekkoromtól ismersz, s nem fogod azt hinni rólam,
hogy épp férfikoromra lettem rabja olyan gyarlóságoknak, aminőktől ifjan mentes valék. – Itt
szünetet tartott, s az alkalmat felhasználva, barátja közbevágott:
– Ígérem, nem fogok kételkedni szavaid igazságában, bármily különös dolgokat fogok is
hallani tőled – mondta Lord Woodville –, nagyon is jól ismerem szilárd lelkierődet, semhogy
arra gyanakodjam, talán valamely ízetlen tréfának vagy csalásnak eshettél áldozatul, s azt is
tudom, tiszti becsületed, valamint a kettőnket összefűző barátság ereje attól is visszatart; hogy
bármi csekélységekben is eltúlozzad azt, minek szemtanúja lettél.
– Nos – mondta a generális –, előadom hát az esetet tőlem telhetőleg, s bízva pártatlan
ítéletedben, noha biztosíthatlak, inkább néznék farkasszemet akár egy egész üteg tüzérséggel,
semhogy eszembe idézzem a múlt éjjel undok emlékeit.
Ismét elhallgatott, ám látva, hogy Lord Woodville néma figyelemmel várja szavait,
belefogott hát, noha látható vonakodással, hogy elbeszélje a kárpitos szobában esett éjszakai
kalandját.
– Tegnap este, amint lordságod magamra hagyott, rögvest levetkeztem és bebújtam az
ágyba; a kandalló tüze azonban, mely jórészével ott égett az ágyam lábánál, olyan fényesen és
vidáman lobogott, hogy a százszámra felrajzó szép gyermek– s ifjúkori emlékekkel
egyetemben, melyeket a veled való találkozás váratlan öröme ébresztett fel lelkemben,
egyelőre elűzte szememről az álmot. Megemlítem még, hogy elmém csupa kedves és
kellemes gondolat foglalkoztatta, melyek abból az érzésből fakadtak, hogy ím végre egy időre
legalább a békés élet örömeire cserélhetem a hivatásommal együttjáró fáradalmakat s
veszélyeket, és végre ismét szorosabbra fűzhetem a rokonszenv kötelékeit barátaimmal,
melyeket a hadikürtök könyörtelen hívó szavára el kellett metszenem.
Ilyen jóleső tűnődések jártak hát eszemben, s lassacskán félálomba zsongítottak, amikor
egyszer csak neszre riadtam révületemből, mintha nehéz selyemköpönyeg sustorgását
hallottam volna s magas sarkú cipő kopogását, mintha egy nő járkált volna fel s alá a kis
szobában. Épp félre akartam húzni ágyam függönyét, amikor egy apró termetű asszonyt
láttam elhaladni, az ágy lába és a kandalló között. Háttal, fordult felém, de a válla s feje
tartásából megítélhettem, hogy öregasszony, aminthogy rég divatjamúlt köpönyege .is
öregasszonyra vallott; olyasféle köntöst viselt, amelynek bő háta a nyaknál széles redőkbe
szedve zárul, onnan ezek egyenletesen bővülve hullanak alá a földig, ahol aztán jellegzetes
szabású uszályban végződnek.
Kissé furcsállottam ugyan a késői látogatást, de az fel sem ötlött bennem, hogy nem
valami kastélybeli öreg cseléd tévedt be hozzám, aki holmi szeszélyből a tulajdon
öreganyjának öltözött s akit (mivel említetted, hogy kissé szűkében vagy a helynek) a
kedvemért kitessékeltek a hálókamrájából, csak hát öreg feje megfeledkezett e körülményről,
s most az éjféli órán visszatért régi vackára. Ebben a hiedelemben mocorogni kezdtem
ágyamban s köhintettem is, hogy zajt csapva értésére adjam: a helyiség foglalt. Az
öregasszony lassan megfordult, de egek ura! Micsoda ábrázat meredt rám! Nem volt immár
semmi kétség, ki légyen, tudtam már, nem hálandó emberrel van dolgom. Az arc, amelyen a
halál dermedt vonásai ültek, magán viselte azon legundokabb s legrútabb szenvedélyek
nyomait, melyek tulajdonosát életében tüzelték. Mintha egy ádáz gonosztevő sírból kivetett
teteme egyesült volna a gyehenna tüzéből kipattant bűnös lelkével, hogy ott az ágyam előtt
találkozzék ős vétke hajdani cinkostársával. Döbbenten szöktem fel fektemből, s két
tenyeremre támaszkodva ülő helyzetben meredtem az iszonyú jelenésre. A banya, úgy tűnt,
egyetlen gyors lépéssel ott termett az ágynál, s velem szemközt felkuporodott rá; majd
egyazon tartásban, amit én vettem fel a borzadály pillanatában, lassan közeledni kezdett
felém, s ördögi pofáját, melyről szinte sátáni gúny vigyorgott rám, kis híján az arcomba
nyomta.
Idáig érve elbeszélésében, Browne tábornok kis szünetet tartott, hogy letörölje
homlokáról a hideg verejtéket, mely a szörnyű látomás emlékének felidézésétől ismét
kiütközött rajta.
Barátom – mondta –, én nem vagyok gyáva ember: Megfordultam már mindenféle
veszedelemben, ami halandó emberre leselkedik ezen a földön s hivatásomnak velejárója, és
dicsekvés nélkül állíthatom, senki sem vádolhat azzal, hogy Richard Browne egyszer is
szégyent hozott volna a kardra, melyet oldalán visel; ebben a hátborzongató percben azonban,
szemtől szemben egy elkárhozott lélekkel, sőt valósággal a karmai között, engem elhagyott
minden lelkierőm, férfias elszántságom úgy olvadt ki belőlem, akár a viasz, és éreztem,
szálánként áll égnek a hajam. Ereimben megfagyott a vér, s ájultan hanyatlottam vissza
párnámra, a páni rémület áldozataként; mint akármelyik riadozó parasztlány vagy egy
tízesztendős gyermek. Meddig feküdtem eszméletlenül, nem is sejtem.
Arra ébredtem, hogy egyet üt a kastély toronyórája, de olyan hangosan, mintha
legalábbis benn a szobámban kalapálna. Időbe telt, amíg ki mertem nyitni a szemem, hiszen
féltem, hogy ismét azzal a szörnyű látvánnyal találom szemközt magam. Mikor végre
összeszedtem a bátorságomat és körülnéztem a szobában, a banya már nem volt sehol. Első
gondolatom az volt, hogy megrántom a csengő zsinórját, riasztom a cselédséget, és
átköltözöm valami padlásszobába vagy szénapajtába, nehogy újra rám találjon a jelenés. Az
igazat megvallva, szándékomat nem azért másítottam meg; mert röstelltem felfedni
riadalmam, hanem mert a csengő zsinórja a kandalló mellett függött, és én féltem, hogy
utamat megint elállja a sátáni fajzat, ami gondoltam tétovázva, talán még mindig ott
leselkedik rám a szoba valamelyik homályos sarkában.
Meg se kísérlem leírni, .hogy futkosott rajtam hol a hideglelés, hol .a forró láz az éjszaka
hátralévő részében; ami zaklatott, szemhunyásnyi kis álmokkal és elcsigázott, kába
virrasztásokkal telt meg a kettő egymástól elválasztó, félig éber, félig alélt állapotban. Száz
szörnyű látomás kísértett meg-megújuló rohamokban, de olyan nagy különbség volt az imént
leírt jelenés meg az utána következők között, hogy biztosan tudtam, ez utóbbiak csupán
tulajdon képzeletem s felzaklatott idegeim játékából fakadnak.
Aztán végre felvirradt; s én testben elgyötörve, lélekben a porig alázva felkeltem
ágyamból. Pirultam, férfiúi és tiszti mivoltomban egyaránt; de azt szégyent lettem
a .leginkább, hogy még reggelre kelve is milyen legyőzhetetlen félelem űzött menekülni a
kísértetjárta szobából, ami végül le is győzte minden más indulatom; így hát sietősen s
rendetlenül magamra kapkodtam ruháimat, és kiszöktem kastélyodból, hogy a friss levegőn
keressek enyhet dúlt s lázas idegeimnek, melyek még ekkor is reszkettek a túlvilági
látogatóval esett iszonyú találkozástól, mert ugyebár nem is lehet kétséges, hogy a jelenés a
sírból kelt ki. Most tehát lordságod is tudja zaklatottságom okát s azt is, miért a hirtelen
elhatározás, hogy távozom vendégszerető házából. Remélem, egyéb helyütt még sokszor s
sűrűn lesz találkozásunk; ám az ég őrizzen meg engem attól, hogy még egy éjszakát e fedél
alatt kelljen töltenem!
 Nagyon különös volt ez a történet, melyet a tábornok előadott, ám szavai oly mély
meggyőződéssel csengtek, hogy elejét vették minden olyan megjegyzésnek, ellenvetésnek,
amivel az efféle történeteket általában fogadni szokás. Lord Woodville sem kérdezte egyetlen
szóval sem, nem álmodta-e csak a jelenést, s a természetfeletti jelenségek más egyéb
magyarázatainak emlegetésétől is tartózkodott, melyek a kísérteteket többnyire a képzelet
játékának vagy a látóidegek különös csalatkozásának tulajdonítják. Épp ellenkezőleg, a lord
láthatólag maga is szilárdan meg volt győződve az imént hallottak való és igaz voltáról; s csak
hosszas hallgatás után fejezte ki végre nyilvánvalóan őszinte sajnálkozását, hogy gyermekkori
jó barátjának ilyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia s épp az ő várában:
Annál is inkább fájlalom az esetet, kedves Browne – folytatta –, mivel magam voltam
akaratlan okozója: az én kísérletem vezetett e nem várt és sajnálatos eredményre. Tudnod kell,
hogy a szobának, melyben az éjszakára elszállásoltalak, apám és nagyapám idejében
legalábbis az volt a híre; hogy nyugalmát földöntúli eredetű jelenések s neszek zavarják, miért
is ajtaját zárva tartották. Mikor néhány hete örökségképp reám szállott a kastély tulajdonjoga;
úgy döntöttem, hogy míg csupán ily szűkösen tudom elszállásolni látogatóba érkező
barátaimat, semmiképp sem tűrhetem, hogy a láthatatlan világ lakói továbbra is kisajátítsák
maguknak ezt a lakályos kis kamrát. Megnyittattam hát a kárpitos szobát, ahogy a kastélyban
nevezzük, s anélkül, hogy megbolygattam volna ódon hangulatát, kiegészítettem berendezését
néhány bútordarabbal s egyéb apróbb tárggyal az újabb idők szokásainak megfelelőleg. Mivel
azonban a házi cselédség körében erősen tartja magát a hit, hogy a szobát kísértetek járják, s
ez a hiedelem a környéken is közismert, s több barátomnak is tudomása volt róla, nem
akartam, hogy olyan vendég foglalja el elsőül a kárpitos szobát, akiben előítéletek élhetnek, s
ekképp hajlamos lehet feleleveníteni a szoba régi rossz hírét, ami akadálya lenne abbéli
tervem megvalósításának, hogy a szobát ismét házam hasznos részévé avatom. Bevallom,
kedves Browne-om, hogy tegnapi betoppanásod, ami ezer egyéb okból is nagy örömömre
szolgált, egyúttal kecsegtető alkalom is volt a számomra, hogy végre eloszlathatom a
szobához fűződő bosszantó szóbeszédet, hiszen a te bátorságod kétségen felül áll, s téged a
babonás hír nem befolyásolhat. Keresve sem találhattam volna tehát nálad jobb alanyt
kísérletemhez.
– Istenemre mondom – szaladt ki a szó Browne tábornok száján. – Lordságod végtelenül
lekötelezett... mondhatom, örök hálára. Nem fogom egyhamar elfelejteni, milyen
eredménnyel járt reám nézve becses kísérleted, mint te oly könnyedén nevezed az esetet.
– No de, drága barátom, ne légy igazságtalan – csitította Lord Woodville. – Ha csak
egyetlen percig is elgondolkozol a dolog felől, magad is beláthatod, hogy nem gyaníthattam,
milyen gyötrelmeknek teszlek ki. Tegnap reggel még csöppet sem hittem a természetfeletti
jelenségek létezésében. Mi több, bizonyosra veszem, hogy ha beavatlak, miféle híre van
annak a szobának, már csak dacból is, magad választottad volna éjszakai szállásodat. Balfogás
volt vagy talán tévedés, de bűnömül nem róhatod fel, hogy végül is ily különös élményben lett
részed.
– De még milyen különös élményben – mondta a tábornok immár lehiggadva –, és
elismerem, hogy nincs okom megbántódni azért, amiért aszerint bántál velem, aminek magam
tartottam magamat – bátor embernek, akit nem egykönnyen hagy cserben a lélekjelenléte: De
látom, megérkeztek a postalovak, s téged sem szeretnélek tovább tartóztatni immár a vadászat
örömeitől.
– Nem, drága öreg barátom – mondta Lord Woodville –, ha már nem maradsz nálunk
tovább, amire ezek után meg sem próbállak újfent unszolni, legalább egy félórácskát szánj
még reám. Emlékszem, mennyire kedvelted a festményeket; nos, szép arcképcsarnokkal
rendelkezem; melynek festményei – köztük néhány Van Dyck ecsetje alól került ki – őseimet
ábrázolják, akik e kastélyt s uradalmat előttem birtokolták. Azt hiszem, nem egy akad e képek
között, mit magad is jeles alkotásnak fogsz tartani.
 Kissé vonakodva bár, de Browne tábornok végül. is elfogadta az invitálást. Látszott rajta,
hogy addig nem tud szabadon lélegzeni, míg messze maga mögött nem hagyja Woodville
várát. Barátja hívását azonban nem utasíthatta vissza; annál is kevésbé, mivel már röstellette,
hogy oly ingerlékenyen támadt jó szándékú házigazdájára.
Követte hát Lord Woodville-t számos termen által, míg végül egy hosszú galériába nem
értek, melynek falain végestelenvégig festmények függtek. Elsétálva előttük a lord sorra
megmutogatta a képeket vendégének, némi magyarázattal is szolgálva a személyek kilétét
illetőleg; Browne – tábornokot azonban e részletek igen kevéssé érdekelték. Nem is volt
semmi meghökkentő vagy szokatlan az olyan ember számára, aki látott már efféle régi családi
arcképcsarnokot. Emitt egy királypárti lovag képe függött, aki az uralkodóház ügyének
szolgálatában elvesztegette a vagyont, amott egy szép hölgy, aki egy gazdag kerekfejűvel
kötött házassága révén visszaszerezte. Ahol egy Stuart-párti úr, aki azzal idézett veszélyt a
fejére, hogy levelezésben állt a száműzött trónkövetelő Saint Germain-i udvarával; ahol egy
másik ősapa, aki viszont Vilmos mellett fogott fegyvert a forradalomban, meg egy harmadik,
ki hol a whigek, hol meg a toryk oldalán húzta súlyával a mérleg serpenyőjét.
Efféle részletekkel tömködte Lord Woodville vendége fülét, s közben már a galéria
közepe felé jártak, amikor egyszer csak azt látta, hogy Browne tábornok visszahőköl, s
rémülettel is vegyes megdöbbenéssel mered maga elé egy képre, mely pillantását megragadta
és fogva tartotta. A kép egy igen öreg hölgyet ábrázolt olyan bő hátú köpenyegben, amilyen a
tizenhetedik század vége felé divatozott.
– Ő az – kiáltott fel –, ő az, épp ilyen volt arcra s alakra, csak épp a tekintete volt még
démonibb. Ő az, az átkozott vén banya, aki tegnap éjjel az ágyamnál kísértett!
– Ha valóban ez a helyzet – mondta az ifjú főnemes –, akkor most már végképp nem
kételkedhetem szavaidban, hogy a szörnyű jelenség valóság volt. A kép leggyűlöletesebb
ősöm ábrázolja, kinek förtelmes, fekete bűnei rendre ott sorakoznak feljegyezve az
iratszekrényembe zárt családi krónikában. Elősorolni is iszonyatos volna valamennyit; érd be
annyival, hogy ama végzetterhes kamra vérfertőzés és szörnyű, természet ellen való
gyilkosság színhelye volt. Nem is habozok, hanem haladéktalanul visszaállítom háborítatlan
magányát, amire az előttem járók bölcsebb ítélete szánta; s míg nekem hatalmamban áll elejét
venni, soha többé senki nem lesz kitéve eme kísérteties borzalmaknak, melyek még a
magadfajta katonaember rendíthetetlen bátorságát is megingathatták.
Így esett, hogy a két jó barát, ki oly boldog örömmel üdvözölte egymást a
viszontlátáskor, végül is merőben más hangulatban vált el; Lord Woodville indult, hogy
kihordassa a kárpitos szoba bútorzatát, s ajtaját befalaztassa; Browne tábornok pedig, hogy
valahol távol, talán nem oly megejtőn szép tájon s kevésbé előkelő jó barát társaságában
keressen feledést a Woodville várában töltött kínos éjszakára.

BART ISTVÁN FORDÍTÁSA

GILGAMES AZ ELHAGYOTT VIDÉKEN - ROBERT SILVERBERG, 1986

EREDETI CÍM: GILGAMESH IN THE OUTBACK

FAUST: Először a Pokolról beszélj! / Mondd, hol az a hely, amit Pokolnak neveznek?
MEPHISTO: A Menny alatt.
FAUST: Igen, de hol, mégis?
MEPH: Az elemek gyomrában, ahol örökkön / Szenvedünk s raboskodunk: a Pokol
határtalan, / Nem megfogható, mert ahol mi vagyunk, ott a Pokol, / és ahol a Pokol van,
ott kell nekünk lenni aztán: / tulajdonképp, ha a világ szertehull, / És minden teremtmény
tisztulásra vár, / Minden hely Pokol lesz, mi nem a Menny.
FAUST: A Pokol csak rege.
MEPH: Gondold csak így, míg a tapasztalat / Elméd meg nem fordítja.

Marlowe: Dr. Faustus

 
 
Csipkézett zöld fény táncolt a látóhatár fölött. A pengeéles keleti szél végigsöpört a
puszta síkságon, felhőket kavart a szürkésbarna porból. Gilgames szélesen elmosolyodott.
Enlilre, ez aztán a szél!
Oroszlánölő szél volt ez, amitől száraz és csikorgóan hideg lett a levegő. A mező
vadjainak űzése ilyenkor a legszebb – ilyen kegyetlen, mostoha időben.
Gilgames összehúzott szemmel kémlelt a távolba, kereste aznapi zsákmányát.
Nemes fákból készült íja, amelyet senki emberfiának nem lett volna ereje felajzani –
csak neki magának, és háromszorosan elvesztett barátjának, Enkidunak – lazán csüngött
kezében. Gyertek, fenevadak! Gyertek, és hulljatok! Ma Uruk királya, Gilgames űz
benneteket!
A többi ember ezen a vidéken puskát használt a vadászathoz – ezt a becstelen
szerszámot, amit az Új Holtak hoztak; ami zajt, tüzet és füstöt okádva távolról szórja a halált.
Vagy lézerfegyvert, amelynek ocsmány ormánya kékesfehér lángot köp. Gyáváknak való
gyilkológépek! Gilgames szívből megvetette őket, mint az Új Holtak legtöbb eszközét. Az Új
Holtak, a Pokol alattomos és nyüzsgő jövevényei… Ha tehette, nagy ívben elkerülte őket. Az
alsó világban töltött évezredek során nem használt más fegyvert azokon kívül, amelyeket már
„első” életében is ismert: gerelyt, lándzsát, kétélű bárdot, vadászíjat, és a jó öreg bronzkardot.
Ezekhez ügyesség kellett, testi erő, és mindig volt némi kockázat is. Elvégre a vadászat
egyfajta versengés, nemde?
Megvannak a maga szabályai. Ha arról van szó, hogy lehető leggyorsabban,
legegyszerűbben és legbiztonságosabban leterítsük a prédát, akkor föl kell menni magasan a
vadászmező fölé, és lepottyantani egy kisebb nukleáris bombát – így egyetlen csapással el
lehet pusztítani öt királyságnyi vadat.
Gilgames tudta, sokan bolondnak tartják az ilyesféle gondolatokért. Ott van például
Caesar. Az elbizakodott, hidegvérű Julius az övébe dugott csillogó pisztolyokkal, a vállán
lógó gépfegyverrel…
– Miért, talán nincs igazam? – kérdezte egyszer, dzsipjével arrafelé jártában, míg
Gilgames arra készült, hogy bevegye magát a Pokol végeláthatatlan vadonába. – Ez az ostoba
ragaszkodás a nyilakhoz, gerelyhez, lándzsához nem egyéb pózolásnál, Gilgames! Már nem a
régi Sumerban vagy, stimmt?
Gilgames megvetően kiköpött.
 – Vadásszak tán kilenc milliméteres automatával? Vagy gránáttal, lézerrel? Szerinted ez
sport?
– El kell fogadni a tényeket, a valóságot. Gyűlölöd a technológiát? Hát mi különbség van
a nyilazás és a pisztolylövés között? Mindkettő egyfajta technológia, Gilgames. Ugyanúgy
nem puszta kézzel ölöd meg az állatot, ha…
– Csináltam már puszta kézzel is – szólt Gilgames.
– Ugyan már! Elég a játszadozásból! A nagy, erős Gilgames, az együgyűen ártatlan,
túlméretezett bronzkori hős! Ez is csak egy póz, barátom! Úgy teszel, mintha ostoba,
keményfejű barbár lennél, mert így békén hagynak. Kószálhatsz és vadászhatsz kedvedre, és
állításod szerint neked nem is kell több. De titokban magasabbrendűnek érzed magad
mindenkinél, aki kényelmesebb korban élt, mint te! Azt szeretnéd, ha visszajönnének az ősi,
rossz és mocskos módszerek, nem? Ha jól látom a dolgokat, akkor most csak kóborolsz fel-
alá az íjaddal a kietlen Elhagyott Vidéken, amíg elérkezettnek nem látod az időt arra, hogy
elindítsd a puccsot, ami a főhatalomig emel. Nem így van, Gilgames? Őrült terveket forralsz;
le akarod győzni magát a Sátánt, hogy mindannyiunk ura lehess! Megint agyagtégla-
városokban fogunk élni, és vonalkákat kapirgálunk agyagtáblákba, ha megvalósulnak az
elképzeléseid. Mit mondasz erre?
– Azt mondom, hogy ez képtelenség, Caesar.
– Valóban? Itt csak úgy nyüzsögnek a császárok, királyok, szultánok, fáraók, sahok,
elnökök, diktátorok – és kivétel nélkül mindegyik arra vágyik, hogy újra ő legyen a főnök.
Szerintem te sem vagy kivétel.
– Ebben tévedsz.
– Alig hiszem. Szerintem azt hiszed magadról, hogy te vagy a legjobb köztünk, te, a
rettenthetetlen harcos, a nagy vadász, a tégla atyja, hatalmas templomok és díszes falak
építője, a régi hősiesség utolsó fénylő fáklyája! Azt hiszed, hogy mi mind dekadens,
degenerált puhányok vagyunk, akik közt te vagy az egyetlen, akiből nem veszett ki az ősi
virtus. De ugyanolyan büszke és ambiciózus vagy, mint mi, he? Szélhámos vagy, Gilgames,
egy szélhámos izompacsirta!
– De legalább nem vagyok olyan nyálkás, alattomos kígyó, mint te, Caesar, aki parókát
hord és asszonyok után kémkedik!
Caesar föl sem vette a kirohanást.
– Ezért az időd háromnegyed részét azzal töltöd, hogy az Elhagyott Vidék ostoba
szörnyeit öldösöd, és mindenkivel elhiteted, hogy szentségtörés lenne, ha modern fegyvert
vennél a kezedbe. De engem nem tudsz elkábítani. Nem az erény tart vissza attól, hogy a
legújabb kétcsövű .740-es Springfielddel lövöldözz, hanem az intellektuális büszkeség, vagy
egyszerűen csak a lustaság. Véletlenül az íj éppen az a fegyver, amivel felnőttél, ki tudja hány
ezer évvel ezelőtt. Azért szereted, mert ehhez vagy szokva. De milyen nyelven beszélsz most?
Talán a nehézkes eufráteszin? Nekem inkább angolnak tűnik. Az angollal nőttél fel,
Gilgames? Dzsipen és helikopteren furikázva? Ezek szerint egyes új dolgokat te is
elfogadhatónak tartasz.
Gilgames vállat vont.
– Azért beszélek veled angolul, mert itt ez a közös nyelv. A szívemmel a régi nyelven
beszélek, Caesar. A szívem még mindig az uruki Gilgamesé, és úgy fogok vadászni, ahogy
mindig is vadásztam!
– Uruk rég elporladt. Ez már az élet utáni élet, barátom. Már régóta itt vagyunk, és
örökké itt leszünk – legalábbis azt hiszem. Az új emberek állandóan új és új dolgokat hoznak
ide, és ezeket nem lehet csak úgy félretolni. Még te sem teheted meg ezt! Csak nem karórát
látok a csuklódon. Gilgames? Méghozzá digitális órát?
– Úgy fogok vadászni, ahogy mindig is vadásztam – ismételte Gilgames. – Ha puskával
csináljuk, nincs benne semmi sport. Semmi szépség.
 Caesar megrázta a fejét.
– Soha nem tudtam megérteni, hogy a vadászatban mi a sport. Az ember megöl egy-két
vadkant vagy szarvast, ha betéved a sötét gall vadonba, és az embereinek hús kell. De
vadászni? Olyan ocsmány lényekre lődözni, amiket még csak megenni sem lehet? Apollóra,
ennek semmi értelme!
– Pontosan így gondolom én is.
– De ha már vadásznod kell, miért zárkózol el a legújabb fegyverektől…?
– Nem tudsz meggyőzni.
– Nem – sóhajtotta Caesar. – Tényleg nem. Több eszem is lehetett volna, mint hogy
leálljak vitatkozni egy reakcióssal…
– Még hogy reakciós! A magam idejében radikálisnak tartottak – mormolta Gilgames. –
Amikor Uruk királya voltam…
– Hát ez az! – nevetett Caesar. – Uruk királya! Létezett-e valaha is olyan király, aki nem
volt reakciós? A korona begyepesíti a fejet. Antonius háromszor ajánlotta fel nekem a
koronát, Gilgames. Háromszor, és én…
– …te háromszor utasítottad vissza. Ezt már hallottam. Azt hitted, hogy tiéd lehet a
hatalom a címke nélkül is. Kit tudtál becsapni, Caesar? Amennyire én tudom, Brutust nem
nagyon. Brutus azt mondta, nagyravágyó vagy. És Brutus…
Ez talált.
– Elég legyen! – kiáltotta Caesar.
– …igen becsületes és tiszteletreméltó férfiú – fejezte be Gilgames, kiélvezve haragját.
– Ha ez még egyszer szóba kerül… – vicsorgott Caesar.
– Vannak, akik szerint ez a kínok hona – mondta Gilgames komolyan. – Ha ez igaz,
akkor a tiédet valaki másnak a költészete hordozza. Hagyj meg engem az íjamnál és a
nyilaimnál, Caesar! Te meg eredj vissza a dzsipedhez és átlátszó intrikáidhoz! Igen, bolond
vagyok és reakciós – te viszont semmit sem tudsz a vadászatról. És egyáltalán nem értesz
engem.
 
Mindez egy évvel – vagy kettővel, netán öttel – korábban történt: hiába az óra, a
Pokolban, ahol a rőt nap mozdulatlan korongja sohasem tűnik el az égről, képtelenség
nyomon követni az idő múlását. Gilgames most messze járt Caesartól és kegyenceitől, távol a
Pokol zaklatott közepétől, távol az olyan fárasztó mesterkedőktől, mint Caesar, Nagy Sándor,
Napóleon, vagy az a közönséges kis Guevara nevű ember, akik mind a hatalomért
marakodtak.
Hadd manőverezzenek az újoncok! Talán egy idő után benő a fejük lágya – végső soron
ez a célja ennek a helynek, ha ugyan van valami célja egyáltalán.
Gilgames inkább a háttérbe húzódott. A többi levitézlett császárral, királlyal, fáraóval,
sahhal ellentétben ő nem érzett vágyat arra, hogy a Poklot a saját képére formálja. Caesar
tévedett Gilgames ambícióit és a vadászatok okát illetően. Itt kinn, az Elhagyott Vidéken, a
Pokol szeles és sivár hátországában Gilgames a békét kereste. Ez volt az egyetlen dolog,
amire most vágyott: a békesség. Valamikor sokkal többet akart ennél, de az… nos, nagyon
régen volt már.
Megzörrent a ritkás aljnövényzet.
Talán oroszlán?
Nem, gondolta Gilgames. A Pokolban nincsenek oroszlánok, csak furcsa alvilági bestiák.
Undorító, szőrös, soklábú, dülledt szemű, lapult orrú lények; asszonyarcú, kutyatestű
teremtmények, és még ezeknél is rosszabbak. Némelyiknek bőrhártyás szárnyai vannak,
másoknak skorpiószerű, tüskés farkuk, megint másoknak akkora szájuk, amivel egyetlen
falásra eltüntetnének egy elefántot. Démonok voltak, tudta ezt jól Gilgames, de nem izgatta
különösebben a dolog. A vadászat az vadászat, a zsákmány pedig zsákmány: minden lény
egyforma a nagy versenyben. Az a ficsúr Caesar sosem fogja ezt megérteni.
Gilgames kihúzott egy nyílvesszőt a tegezéből, és finoman az íjhúrra helyezte. Várt.
 
Ha jártál volna Texasban, H. P., akkor ezt a helyet is ismerősnek találnád – mondta a
napégette arcú, hordómellkasú, izmos karú férfi.
Jobbjával széles mozdulatot tett, másik keze három ujjával pedig lezseren kezelte a Land
Rover kormányát. Jókora kanyarokkal, cikkcakkokkal haladtak az úttalan utakon át. A köves
talaj felett szürkésbarna por kavargott. A távolban kopár hegyek magasodtak – mint egy
hatalmas, sötét és éles fogsor.
– Gyönyörű! Egyszerűen gyönyörű! Elképzelni sem lehetne olyan vidéket, ami ennél
jobban hasonlít Texasra…
– Gyönyörű? – szólt a másik bizonytalanul. – A Pokol?
– Ez a vidék kétségtelenül szép. Ha ezt elismered… Jézusom, látnod kellett volna
Texast! – A nagydarab férfi felnevetett, a gázra taposott, és a Land Rover lélegzetelállító
sebességgel bukdácsolt tova.
Útitársa, ez a sovány, beesett arcú férfi, aki éppoly halovány volt, amilyen barna a másik,
csendesen ült az utasülésen, összeszorított térdekkel és a bordáihoz támasztott könyökkel,
mintha minden percben az ütközést várná. Már napok óta utazgattak az Elhagyott Vidék
végeláthatatlan pusztáin – hogy pontosan hány napja, azt még az Öreg Istenek sem tudták
volna megmondani. Követek voltak: méltóságos Robert E. Howard és H. P. Lovecraft, Új
Szent-Sátáni Angliából; őbritannikus felsége VIII. Henrik küldöttei János pap országába.
Előző életükben írók voltak, fantaszták, mesegyártók – de amiben most találták magukat,
az felülmúlta legmerészebb álmaikat is. Mert ez nem mese volt, hanem maga valóság. A
Pokol valósága.
– Robert… – mormolta aggódva a sápadt.
– Igen, nagyon hasonlít Texasra – folytatta Howard. – Bár némileg vérszegényebb az
eredetinél. Amolyan elnagyolt vázlat. Látod arra azt a kezdődő homokvihart? Nálunk voltak
csak igazi homokviharok: egész megyéket takartak be! Látod azt a villámot? Texasban ez
csak pislákolás lehetne.
– Ha egy kicsit lassabban vezetnél, Bob…
– Lassabban? Cthulhu szakállára, ember, hisz már most is lassan megyek!
– Vagy legalábbis meg vagy győződve róla.
– Úgy tudom, H. P., szereted azokat, akik teljes sebességgel száguldanak. Hetven-
nyolcvan mérföld óránként: ezt kedvelted, legalábbis a történetek szerint.
– A másik életben az ember csak egyszer hal meg, és akkor végetérnek a fájdalmai –
válaszolta Lovecraft. – De itt, ahol az ember újra és újra mehet a Sírásóhoz, és visszatértekor
elevenen emlékszik minden egyes haláltusájára… Itt, kedves Bob barátom, sokkal inkább
félhetünk a haláltól, mert a fajdalom örökre velünk marad, és több ezerszer is elpatkolhatunk!
– Szomorkásan mosolygott. – Kérdezz meg erről egy hivatásos harcost. Bob – egy trójait,
hunt vagy asszírt, esetleg egy gladiátort. Valakit, aki újra és újra meghalt. Kérdezd meg a
halálról és az újjászületésről, a fájdalomról, a kínokról, ahogy újra meg újra átélnek minden
részletet! Rettenetes dolog meghalni a Pokolban. Itt sokkal jobban félek a haláltól, mint
bárhol és bármikor másutt. Itt nem akarok vállalni semmilyen felesleges kockázatot!
Howard szortyantott.
– Csak próbáljon az ember kiigazodni rajtad! Amikor azt hitted, hogy csak egy életed
van, élvezted ha repesztettek veled az autópályán. Itt, ahol a halál csak átmeneti állapot, azt
akarod, hogy úgy vezessek, mint egy öreg hölgy. Nos, megkísérelem, H. P., de szívem szerint
száguldanak, mint a szélvész! Ha nagy területen nősz fel, akkor megtanulod, hogy úgy győzd
le a távolságot, ahogy csak bírod. Texas pedig a létező legnagyobb terep. Nem egyszerűen
hely, inkább lelkiállapot…
– Úgy, mint a Pokol – mondta Lovecraft. – Habár garantálhatom, hogy a Pokol nem
Texas.
– Texas! – rikkantotta Howard. – Bárcsak láttad volna! Istenemre, H. P., milyen jól
éreztük volna magunkat együtt, ha eljöttél volna Texasba! Két magunkfajta íróember, amint
elvágtat Corpus Christiből El Pasóba és vissza, mindent megnéz, és remek történeteket mesél
egymásnak egész úton! Esküszöm, szárnyakat kaptál volna, H. P.! Olyan szépség, amit
elképzelni sem tudsz! Végtelen ég, izzó nap! És az a hatalmas, nyílt tér! Egész birodalmak
férnének bele kényelmesen! A te Rhode Islandedet úgy le lehetne ott ejteni, hogy többé meg
sem találnád. Amit itt látsz, az csak a halvány visszfénye annak a magasztos szépségnek – bár
el kell ismernem, hogy ez a hely is elég szép.
– Bár tudnék így lelkesedni ezért a tájért, Bob… – mondta csendesen Lovecraft, amikor
úgy látta, hogy Howard már mindent elmondott, amit akart.
– Egyáltalán nem érdekel? – kérdezte Howard meglepetten, és némileg megbántva.
– Egy előnye tagadhatatlanul van: messze esik a tengertől.
– Ez sokat megér neked, nem?
– Tudod, mennyire gyűlölöm a tengert, és mindent, ami a tengerben van! Azokat az
undok lényeket, a sós levegőt… – Lovecraft megremegett – De ez a föld, ez a keserű
sivatag… Szerinted nem lehangoló? Nem rideg?
– Ez a legszebb hely. amit Pokolra kerülésem óta láttam!
– Ez a szépség, sajna, túl szubtilis az én szememnek. Teljesen elkerül. Én mindig városi
ember voltam.
– Más szavakkal te csúnyának látod. Így van? Komor és kísérteties, mint a Leng
Fennsíkja, mi, H. P.? – nevetett Howard. – Terméketlen szürke gránit hegyek… jeges, havas
kősivatagok…
Mivel tőle idéztek, Lovecraft is elnevette magát, bár kevésbé élénken. Howard folytatta:
– Körülnézek a Pokol Elhagyott Vidékén, és valami olyasmit látok, mint Texasban.
Nekem nagyon tetszik. Neked olyan baljóslatú, mint a sötét és fagyos Leng, ahol az
embereknek szarvuk és patájuk van, holttesteken lakmároznak és Nyarlahotephez énekelnek
himnuszokat. Ó, H. P., H. P., az ízlésekről nem lehet vitatkozni! Még olyan emberek is
vannak, akik… Hűha! Oda nézz!
A fékre taposott, megállította a Land Rovert. Egy kicsi, gonosz külsejű, pikkelyes bőrű
és parázsló szemű valami tört ki fedezékéből az útra, éppen előttük. Szemben volt velük, rájuk
nézett, sziszegett és lángot fújt.
– Pokolmacska! – kiáltotta Howard. – Pokolsakál! Nézd, H. P.! Láttál már ennyi
rondaságot ilyen kis csomagba összezsúfolva? Még egy shoggoth is halálra rémülne tőle…
– El tudsz menni mellette? – kérdezte borzongva Lovecraft.
– Először meg akarom nézni közelebbről. – Howard lenyúlt a csizmája mellé, és egy
pisztolyt húzott elő a kárpit réséből. – Nem fut végig a hátadon a hideg, amikor olyan vidéken
járunk, ahol hemzsegnek az ilyen dögök, amik akár a mi könyveinkből is kiléphettek volna?
A szeme közé akarok nézni ennek a kis rém-macskának!
– Robert…
– Várj meg itt! Egy perc múlva itt leszek.
Howard kiugrott a Land Roverből, és magabiztosan a sziszegő kis lény felé tartott.
Lovecraft dermedten figyelte. Az a bestia bármelyik percben rávetheti magát Bob Howardra,
szörnyű sárga karmait a nyakába mélyesztheti, vagy éppen a mellkasába, a texasi meleg,
dobogó szívébe…
Howard és a kis szörny csak álltak és méregették egymást, úgy egy tucat lábnyi
távolságból. Egy hosszú pillanatig egyikük sem mozdult. Howard a pisztollyal a kezében
előrehajolt, hogy megvizsgálja a lényt, mintha egy ugrásra kész macskát nézne. Le akarná
lőni?
Nem, gondolta Lovecraft. Hangoskodása ellenére a robusztus Howard meglepően
irtózott a vérontás és erőszak mindenféle formájától.
Az események hirtelen felgyorsultak. A baloldali cserjésből hirtelen egy jóval nagyobb
állat ugrott elő: izmos combú, krokodilfejű, görbe karmú, üvöltő pokolfajzat. A torkát oldalról
nyílvessző fúrta át. A sebből undok, sötét nedv csorgott kékesszürke bundájára. A kisebbik
lény, látván, hogy a másik sebesült, habozás nélkül ráugrott a hátára, és karmait diadalmasan
a vállába vájta. Egy pillanattal később ugyanabból a bozótosból hatalmas termetű férfi
bukkant elő – fekete haj, fekete szakállú; ruházata egyetlen, a derekára csavart kelmedarab.
Nyilvánvalóan ő a vadász, aki megsebesítette a nagyobbik szörnyeteget. Elképesztő
nagyságú íjat tartott a kezében, és teli tegez himbálódzott a hátán. A félelem legkisebb jele
nélkül kapta le az alattomos kis jószágot zsákmánya hátáról, messzire hajította, aztán
visszafordult, előhúzott egy csillogó bronztőrt, és egyetlen erőteljes mozdulattal áldozata
mellkasába döfte. A nagy állat a földre zuhant.
Mindez egyeden szempillantás alatt játszódott le. Lovecraft a Rover ablakán át figyelte
az eseményeket. Lenyűgözte őt a gyors közbelépés és a félmeztelen vadász magassága és
ügyessége. Howardra nézett, aki kissé félreállt. Még az ő figyelemre méltó termete is
jelentéktelennek rémlett a szakállaséhoz képest.
Howardot egy kis időre megbénította és elnémította a meglepetés, de aztán mégis
elsőnek szólalt meg:
– Cromra – motyogta az óriást bámulva. – Ez csakis aquilóniai Conan lehet, senki más! –
Reszketett. Tétova lépést tett a szakállas férfi felé, két kezét furcsa mozdulattal előretartva,
tán a hódolat jeleként. – Lord Conan! Te vagy az, nagy király? Conan…? – Térdre ereszkedett
a haldokló lény mellett, szemét félelemmel és elragadtatással szegezte a fölötte tornyosuló
alakra.
 
A mai vadászat semmiben sem különbözött a többitől. Három vad leterítése hosszú és
izgalmas hajsza után, az állatok rendesen megnyúzva, a hús csaléteknek előkészítve, a bőr és
a fej félretéve estére, további tisztításra. Mindebben igazi öröme telt.
Mégis érez valami ürességet – nem maradéktalanul boldog, ha nyila tisztán célba talál is.
Nem érezte az igazi kielégülést, amit keresett.
Miért van ez? Talán azért – mint azt a keresztény halott magyarázta –, mert ez a Pokol,
ahol a definíciójából eredően nem létezhet öröm?
Gilgames ezt ostobaságnak tartotta. Azok, akik úgy jöttek ide, hogy örökös bűnhődésre
számítottak, azok meg is kapták – és szörnyűbbet annál, amit vártak. Jót tett nekik, azoknak
az igazhívőknek, a naiv Új Holtaknak, annak a hiszékeny keresztény nyájnak!
Nagyon meglepődött, amikor az elsők közülük megérkeztek a pokolba, csak Elki tudja,
hogy hány ezer évvel ezelőtt. Mit össze nem beszéltek!
Fortyogó olajfolyamok! Szuroktavak! Vasvillás démonok! Erre számítottak, és az
Adminisztráció készségesen állt rendelkezésükre.
Bőségesen voltak Kín-városok azoknak, akiknek ez kellett. Gilgames sosem tudta
megérteni, miért. A Régi Holtak közül senki sem tudta kiismerni őket, az abszurd Új Holtakat
a megszállott bűnhődés-mániájukkal. Minek is nevezte őket Sargon? Mazochista, ez volt az a
szó. Szánalmas mazochisták. De erre a ravasz kis Machiavelli azt mondta:
– Nem, uram: ellenkezne a Pokol alaptörvényeivel, ha egy valódi mazochistát a kínok
birodalmába küldenének. Oda csak az erősek mennek – a hencegők, szájhősök, azok, akik a
szívük mélyén gyávák!
Augustus is hozzászólt a kérdéshez, meg Caesar, aztán belekotyogott Hatshepsut is, az az
egyiptomi szuka, aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni, még mindig a Keresztény Új
Holtak problémáját feszegetve. Míg végül Gilgames meg nem szólalt, mielőtt elhagyta a
termet.
– Az a ti bajotok, hogy értelmet kerestek ebben a helyben. Pedig ha olyan régen lennétek
itt, mint én…
Nos, meglehet, a Pokol tényleg a bűnhődés helye. Hiszen voltak kellemetlen tényezők.
Például a szex dolgában. Lehetetlenség elmenni, még ha az ember egész álló nap nyomorgatja
is. Meg az emésztés problémái. Lehet rendes ételt enni ugyan, de nagyon rossz érzés, ahogy
áthalad a bélrendszeren.
Gilgames hajlott a feltételezésre, hogy mindezek csak a halott állapot természetes
következményei. Ez a hely végül is nem az élőké, ezért nincs is ok arra, hogy a dolgok
ugyanúgy menjenek, mint odaát.
El kellett azonban ismernie, hogy a Pokol valóságának semmi köze nincs ahhoz, mint
amit a papok ígértek. A Por és Sötétség Háza, így nevezték Urukban régen. Az a hely, ahol a
halottak élnek örökös éjszakában és szomorúságban, mint a madarak a szárnyuk alatt. Ahol
porból van a kenyerük és agyagból a hús. Ahol a földi királyok és uralkodók szerényen,
koronájuk nélkül élnek, és szolgaként várják a démonokat…
Nem csoda, hogy annyira tartott a haláltól, hiszen azt gondolta, hogy rá is ez vár.
Valójában mindez puszta mítosz, hiedelem. Gilgames még emlékezett, milyen volt a
Pokol, amikor megérkezett: nagyon hasonlónak tűnt Urukhoz, alacsony, lapostetős meszelt
téglaházakkal és magas, lépcsős emelvényeken álló templomokkal. Itt voltak a régi idők
hősei, élve, mint azelőtt: az apja, Lugalbanda; apjának apja, Enmekar, és Ziusudra, aki azt a
hajót építette, amivel az emberiség megmenekült az Özönvíztől – és még sokan mások, az
idők hajnaláig. Először csak ezeket látta Gilgames, de később felfedezte, hogy vannak más
körzetek is, ahol az emberek barlangokban laknak, vagy földbe vájt üregekben, esetlen
nádkunyhókban. A Szőrös Embereknél pedig egyáltalán nem voltak házak.
Ennek nagy része persze eltűnt már: nagyon átalakították azok, akik mostanában
érkeztek a Pokolba. Rengeteg értelmetlen undokság és ideológiai ostobaság érkezett az Új
Holtakkal az elmúlt századok során.
Mégis, az a gondolat, hogy ez az egész hatalmas birodalom – sokkalta nagyobb, mint a
Két Folyó Országa, amin ő uralkodott – csakis azért létezik, hogy a halottakat megtisztítsa
bűneiktől, túl őrültnek tűnt Gilgames számára ahhoz, hogy komolyan foglalkozzék vele.
Akkor miért olyan halvány és üres a vadászat öröme? Miért hiányzik az az eksztázis,
melyet régen a zsákmány felderítésekor, az íj felajzásakor, a nyíl kilövésekor érzett?
Gilgames azt hitte, ismeri az okot, és ennek semmi köze sem volt a büntetéshez. Néhány
ezer évig a Pokolban is örömet talált a vadászatban. Ha az öröm eltűnt, az azért van, mert
mostanában egyedül vadászik. Nincs vele Enkidu, a barátja, fivére, másik énje. Ez az ok,
semmi más. Enkidu nélkül sosem érezte teljesnek magát. Azóta, hogy először találkoztak,
megbirkóztak, testvérek módjára megszerették egymást sok évvel ezelőtt, Uruk városában…
Enkidu magas volt és erős, mint maga Gilgames, a magas bércek gyermeke. Gilgames soha
senkit nem szeretett úgy, mint Enkidut.
De úgy tűnt, Gilgamesnek az a sorsa, hogy újra és újra elveszítse.
Enkidut először nagyon régen szakították el tőle – még Urukban, azon a fekete napon,
amikor az istenek bosszút álltak rajtuk kevélységükért, és elküldték a lázat, hogy elvegye
Enkidu életét. Aztán Gilgamesre is sor került, őt is a Pokolba vitték, ami egyáltalán nem olyan
volt, mint az a Pokol, amiről az írások és a papok beszéltek. Ott Enkidu keresésére indult, és
egy dicső napon rá is bukkant. Akkoriban a Pokol még kisebb hely volt, úgyszólván mindenki
ismerte egymást, de még így is jó időbe telt, mire megtalálta. Micsoda örvendezés volt aznap
a Pokolban! Ének, tánc, véget nem érő ünneplés. A Pokol lakói abban az időben odafigyeltek
egymásra: mindenki örült Gilgames és Enkidu találkozásának. Először a krétai Minosz adott
bált a tiszteletükre, aztán Amenhotep, majd Agamemnon. A negyedik napon a karcsú, sötét
Valuha, a meluhhai király volt a vendéglátó, az ötödiken pedig a jégvadász nép ősi
csarnokában gyűltek össze a hősök, ahol a félszemű Vy-otin volt a főnök, és a padlón mamut-
agyarak hevertek, aztán…
És ez így ment tovább még jó ideig, a nagy találkozás megünneplésére.
Ez jóval azelőtt történt, hogy megérkeztek az Új Holtak, ezek a hősnek egyáltalán nem
mondható szerencsétlenek, akik magukkal hurcolták csúf kis démonjaikat, sötét eszméiket a
kárhozatról és bűnhődésről.
Mielőtt ők megjöttek, a Pokol egyszerűen csak az a hely volt, ahol az élet után élnek.
Akkor még minden más volt, boldogabb.
Négy felejthetetlen évig Gilgames és Enkidu úgy éltek együtt Gilgames pokolbéli
palotájában, mint annak idején a Két Folyó Országában. Nem volt semmi gondjuk: vadásztak,
szórakoztak, és még akkor is boldogok voltak a Pokolban, miután az Új Holtak megérkeztek,
és meghozták a rettenetes változásokat.
Zavaros népség volt az Új Holtaké. Keveredett bennük a lélek és az értelem szikrája,
bosszantó volt pózolásuk és kicsinyes rivalizálásuk.
Gilgames és Enkidu azonban mindig távolságot tartott tőlük, azok meg újrajátszották
életük minden szórakozását: értelmetlen keresztes hadjárataikat, idióta kereskedelmi
háborúikat és meddő teológiai vitáikat. A baj az volt, hogy nem csak eszelős gondolataikat
hozták át a Pokolba, hanem átkozott, ördögi modern szerkentyűiket is, elsősorban hitvány
puskáikat, amelyekkel hangosan és messziről öltek a maguk alávaló gyávaságában. A hősök
értenek ahhoz, hogy elhárítsák egy harci bárd vagy egy kard csapását, de legyenek
bármekkora hősök, mekkora esélyük lehet egy puskagolyóval szemben? Ez volt Enkidu
tragédiája: belecsöppent két ilyen lövöldöző banda hadakozásába, a kevély spanyolok és az
arrogáns angolok közé, és megpróbálta kibékíteni őket. Azoknak persze eszük ágában sem
volt békülni, és már repültek is a lövedékek. Gilgames még épp időben érkezett, hogy lássa,
ahogy egy golyó keresztülfúrja a drága Enkidu nemes szívét.
A Pokolban senki sem hal meg végleg, de vannak olyanok, akik hosszú ideig maradnak
halottak, és ez történt Enkiduval is. A Sírásónak ezúttal úgy tetszett, hogy több száz évig
tartsa őt dermedésben – ki tudja, hány százig? Hisz az ilyen dolgok mindig nehezek a
Pokolban… Mindenesetre szörnyű hosszú ideig, és Gilgamesre megint rátört a magánynak az
az érzése, amit csak Enkidu jelenléte gyógyíthatott meg. A Pokol továbbra is változásban volt,
de a változások már elképesztően sűrűn jöttek. Sokkal több lett az ember, mint annak előtte,
és nap mint nap újabb seregek özönlöttek a Pokolba; idegen söpredék, akik az első pillanatok
ijedelme és csodálkozása után azonnal hozzáfogtak, hogy ezt a helyet is olyan kuszává és
visszataszítóvá formálják, amilyen saját világuk volt. Jött a gőzgép minden csörgésével és
zörgésével, aztán valami dinamó nevezetű dolog, aztán harsogó, villogó elektromos fények
jelentek meg az utcákon a lámpákban, gyárak nőttek ki a földből és ontották furcsa
termékeiket. És nem volt egy perc megállás. Vasút. Telefon. Autó. Zaj, füst mindenütt – és
nem lehetett elbújni előle. Ők úgy hívták. Ipari Forradalom. A Sátán és bürokrata serege az
Adminisztrációnál szerette az új dolgokat, és ezzel mindenki más is így volt, kivéve
Gilgamest és néhány más, megcsontosodott konzervatívot.
– Mit akarnak ezek? – kérdezte egy nap Rabelais. – Pokollá akarják tenni ezt a helyet?
Az Új Holtak most már olyan dolgokat hoznak, mint a rádió, helikopter, számítógép, és
már mindenki angolul beszél, úgyhogy Gilgamesnek, aki már a görögöt is csak nagy nehezen
tanulta meg Agamemnon szándéka szerint, újabb hebegő, kusza nyelvet kellett elsajátítania.
Nehéz időszak volt ez számára. Aztán végre újra megjelent Enkidu – messze, az egyik hideg
északi tájon. Elindult délnek, és hamarosan megint egymásra találtak. Uruki Gilgames ekkor
megint megbékélt a Pokollal.
De mostanra ismét távol kerültek egymástól, és ennek nem csak a puszta halál az oka,
hanem valami hidegebb, valami gonoszabb. Olyasmi történt, amire álmukban sem gondoltak
volna: összevesztek. Csúnya szóváltásba keveredtek – ilyesmi sosem történt még velük az
élőknél és a Pokolban együtt töltött évezredek alatt –, és végül Enkidu olyat mondott, amit
Gilgames el sem tudott volna képzelni eddig:
– Elegem van belőled, Uruk királya! Ha az utamba kerülsz, az életeddel fizetsz!
Tényleg maga Enkidu mondta ezt? tépelődött Gilgames. Vagy a Pokol valami démona
Enkidu alakjában?
Mindenesetre Enkidu eltűnt. Beleveszett a Pokol zűrzavarába, intrikáiba – és túllépett
Gilgamesen. Mikor pedig Gilgames érdeklődött felőle, mindig ezt a választ kapta:
– Nem akar beszélni veled. Nem szeret, Gilgames!
Lehetetlen! Ez csak valami boszorkányos praktika lehet. A Pokol és az Új Holtak sötét
mesterkedése, ami testvért testvér ellen fordít, és elevenen tartja Enkidu haragját. Egy napon –
ebben biztos volt Gilgames – Enkidu diadalmaskodni fog a lelkét fogvatartó bűbáj felett, és
újra elfogadja Gilgames szeretetét. De az idő egyre telt a Pokol körkörös módján, és Enkidu
nem tért meg fivére karjaiba.
Mit volt mit tenni – vadászott, várt és remélt.
 
Így hát Gilgames a Pokol elhagyott vidékein vadászott. Ölt, ölt és újra ölt, a nap vége
felé pedig olyan teremtmény torkába röpített nyílvesszőt, ami a Pokol átlagos lényeihez
képest is visszataszító volt. Rettentő életerő lakozott a vadban: szörnyű ordítással megugrott,
menekült, miközben sebéből csak úgy patakzott a fekete vér.
Gilgames a nyomába eredt. Bűnös dolog csak sebet okozni, de meg nem ölni.
Egy fáradságos órán át futott, keresztül-kasul az ellenséges terepen. Tövises ágak csaptak
rá gonoszul, az erős szél szúrós homokszemek felhőjét kavarta körülötte. Az ördögi
teremtmény még mindig nem került a kezébe, pedig kiömlött vére jól látszott a földön.
Gilgames nem lankadt, hisz az égiek ereje feszült benne apja, a mennyei Lugalbanda
révén, aki egy személyben volt isten és király. Tovább kellett mennie, nem állhatott meg.
Háromszor veszítette szem elől a zsákmányt, és találta meg újra a vérnyomot követve. A
mozdulatlan, vörös szem, a Pokol napja mintha csúfolódott volna: úgy ragyogott előtte,
mintha végtelen hajszára akarná késztetni.
Aztán meglátta a lényt, mely erős volt ugyan, mégis botladozott már, ahogy bevetette
magát egy kisebb bozótosba.
Gilgames habozás nélkül utána ugrott. Az ágak az arcába csaptak, a nyálkás növények
összekenték, leveleikkel a lába közé akartak nyúlni, mint valami szégyentelen kurtizán, de ő
félretolta őket, és kibukkant egy tisztásra, ahol szemtől szembe került a vaddal.
Egy undorító kis lény csüngött zsákmánya hátán, és az értékes bőrt tépkedte éles
karmaival. Egy Land Rover állt a közelben, és egy sápadt, keskeny arcú, furcsa ember bámult
ki az ablakán. Egy másik, napégette képű, testes ember pedig ott állt Gilgames hörgő, üvöltő
prédája mellett.
Mindent a maga idejében. Gilgames előrenyúlt, letépte a kapálózó, sziszegő kis állatot a
nagyobbik hátáról, és elhajította. Aztán teljes erejéből döfött tőrével arrafelé, ahol a nagy lény
szívét sejtette. A szúrás pillanatában Gilgames hatalmas rándulást érzett az állat mellkasában.
A pokol-élet egy pillanat alatt elszállt a teremtményből.
A feladat teljesítve. Mégsem érez elégedettséget, örömet, csak valami homályos
megkönnyebbülést, hogy nem maradt félbe a munka.
Gilgames visszatartotta lélegzetét, és körülnézett.
Mi ez? úgy látszik, a napégette képű utazóra rájött a bolondóra. Remeg, verejtékezik,
térdre hull, a szeme eszelősen ragyog…
– Lord Conan! – kiáltja. – Nagy király!
– A Conan nem tartozik címeim közé – mondta Gilgames csodálkozva. – Valaha Uruk
királya voltam, de itt már nem uralkodom semmi fölött. Kelj fel, ember!
 – Pedig megesküdtem volna rá, hogy te vagy Conan! – morogta az ismeretlen. – Egészen
biztosra vettem!
Gilgames hirtelen megundorodott a fickótól. Szolgalélek! Még hogy Conan… A név
semmit sem, jelentett számára. Nem, várjunk csak: ismert egy Conant, egy keltát, akivel
valami kocsmában találkozott. Lapos orrú, széles arccsontú, fényes fekete hajú senkiházi volt,
részegségében hasztalan fohászkodott holmi elfeledett istenekhez. Igen, ő Conannak nevezte
magát. Túl sokat ivott, zaklatta a felszolgálólányt, igen, ő volt az. Gilgames bele is dobta egy
nyitott pöcegödörbe, hogy jómodorra tanítsa. Hogy tévesztheti össze őt ezzel az alakkal ez a
vörös képű? Egyre csak olyan országok nevét emlegeti, amelyeknek hírét sem hallotta:
Kimméria, Aquilónia. Hyrkania, Zamora. Ostobaság! Ilyen helyek nem léteznek.
És mi az a csillogás a fickó szemében? Miféle pillantás ez? Az imádat pillantása,
majdnem olyan, mint egy nő tekintete, amikor eldönti, hogy aláveti magát a szeretett férfi
akaratának…
Gilgamesnek bőven volt része ilyen pillantásokban a régi időkben, mind nők, mind
férfiak részéről, és örült is nekik, ha nőktől kapta – nem szerette viszont, ha férfiak „tisztelték
meg” vele. Összerezzent.
Minek hisz ez engem? Talán azt képzeli, mint oly sokan, hogy mert Enkidut olyan
nagyon szerettem, olyan férfi vagyok, aki megölelne egy másik férfit úgy, mintha asszony
lenne? Nem! Még a Pokolban sem! SOHA!
– Mondj el mindent! – könyörgött neki a vörös képű. – Minden hőstettedet, amit a
nevedben megálmodtam, Conan! Mondd el, milyenek voltak igazából! Amikor a jégóriás
lányával találkoztál a hómezőkön, amikor a Fekete Part királynőjével hajóztál a Tigressen,
amikor lerohantad az aquilóniai fővárost, és letaszítottad trónjáról Numenides királyt…
Gilgames idegenkedve nézte a lábainál csúszó-mászó alakot.
– Elég legyen már ebből! Kelj fel! Azt hiszem, összetévesztesz valakivel.
A másik férfi is kiszállt a Land Roverből, és feléjük tartott. Furcsa alak volt ő is,
csontsovány és halottsápadt, vékony gólyanyaka alig látszott elbírni hosszú fejét. Az öltözéke
is különös: tiszta fekete és többrétegű, mintha a legkisebb fuvallattól is félne. Mégis szelídnek
és értelmesnek látszott, nem úgy, mint a barátja.
Biztosan írástudó, gondolta Gilgames, netán pap. Hogy a másik micsoda, azt legfeljebb
az istenek tudják.
A sovány ember kezét a másik vállára tette.
– Vedd már észre magad! – korholta. – Ez biztosan nem Conan.
– Biztosan ő! A termete, a nagysága, ahogy megölte a bestiát…
– Bob… Bob! Conan puszta kitaláció. A képzelet szüleménye. Gyere, állj fel! – Aztán
Gilgameshez fordult. – Bocsánatát kérem, jó uram. A barátom néha… túlságosan felizgatja
magát.
Gilgames elfordult, vállat vont, és szemügyre vette zsákmányát. Nem óhajtott a másik
két emberrel foglalkozni. A nap hátralévő része eltelik azzal, hogy tisztességesen megnyúzza
az állatot, elvonszolja a szálláshelyére és eldönti, mire van szüksége belőle trófeának…
– Szóval kitaláció, H. P.? – hallotta maga mögül a vörös képű hangját. – Honnét
tudhatnád biztosan? Magam is azt hittem, én találtam ki Conant, de mi van, ha tényleg
létezett, ha véletlenül rátapintottam egy valós történelmi alakra? Ha az igazi Conan áll
előttünk ebben a pillanatban…
– Kedves Bob, a te Conanednek kék szeme volt, nem? Ennek az embernek pedig olyan
fekete a szeme, mint az éjszaka.
– Nos.. – morogta a másik.
– Olyan izgatott voltál, hogy észre sem vetted. De én igen. Ez valami barbár harcos,
igen, kétségtelenül valami nagy vadász – egy Nimród vagy Ajax. De nem Conan, Bob! Ő nem
a te találmányod! – A vékony ember odament Gilgameshez, és hivatalos, udvarias hangon
megszólította. – Jó uram, én Howard Phillips Lovecraft vagyok, eredetileg a Rhode Island-i
Providence-ből, a társam pedig a texasi Robert E. Howard, aki másik életét velem együtt a
Krisztus utáni huszadik évszázadban élte le. Akkoriban mesemondó volt a mesterségünk, és ő
valószínűleg összetéveszt téged az egyik maga kiagyalta hőssel. Kérlek, ne haragudj hát, és
tudasd velünk a nevedet!
Gilgames föltekintett. Csuklójával letörölt a homlokáról egy fekete vércseppet, és a
másik ember szemébe nézett. Ez legalább nem bolond, bármilyen furcsán fest is.
– Tudjátok hát meg, hogy nevem Gilgames, Lugalbanda fia – mondta halkan.
– A sumér Gilgames? – suttogta Lovecraft. – Gilgames, aki az örök életet kutatta?
– Igen. Gilgames vagyok, aki akkor volt király Urukban, amikor ez volt a Két Folyó
Országának legnagyobb városa, és aki elbizakodottságában azt hitte, hogy kijátszhatja a
halált.
– Hallod, Bob?
– Hihetetlen! Teljességgel hihetetlen – motyogta a másik.
Gilgames fölegyenesedett, amíg teljesen föléjük nem tornyosult, aztán mély lélegzetet
vett, és félelmesen zengő hangon mondta:
– Gilgames vagyok, aki előtt minden tudás feltárult, minden titok, az élet és halál
igazságai – de főképp a halálé. A Szent Házasság ágyában egyesültem Inanna istennővel,
démonokat pusztítottam el és istenekkel beszélgettem, két részt magam is isten vagyok, csak
egy részem halandó! – Itt megállt, hagyta hogy szavai, amiket már oly sokszor elmondott
hasonló helyzetekben, leülepedjenek. Aztán nyugodtabb hangon folytatta: – A halál mégis
elragadott. Akkor érkeztem erre az alsó világra, amit Pokolnak neveznek. Itt vadászattal
múlatom az időmet, és most… bocsássatok meg, de mint látjátok, dolgom van.
Elfordult.
– Gilgames! – mondta Lovecraft csodálkozva, mire a másik is megszólalt:
– Ha az idők végezetéig élnék itt, H. P., akkor sem tudnám megszokni. Ez
fantasztikusabb, mintha Conannal találkoztunk volna. Képzeld csak el, maga Gilgames!
Fárasztó ez a csodálat, ez a tömjénezés, gondolta Gilgames.
Persze mindennek az a nyavalyás eposz az oka. Meg tudta érteni, miért olyan ideges
Caesar, valahányszor Shakespeare-idézetekkel gyötrik. Általában nem bírja tovább a
harmadik szótagnál.
Ha egyszer már versbe foglaltak, merengett mint utánam Caesart, Odüsszeuszt és
Achillest, saját egyéniséged lassanként elvész, eluralkodik rajtad a vers-éned, és kétlábon járó
klisé lesz belőled. Shakespeare különösen veszélyes ebből a szempontból – erről III. Richárd,
Macbeth vagy Owen Glendower bővebben tudna nyilatkozni…
Az említettek állandó, ideges készenlétben járkáltak, hiszen valahányszor kinyitották a
szájukat, az emberek rögtön beléjük fojtották a szót azzal, hogy „Országomat egy lóért!” és
hasonlók. Gilgamesnek meg kellett tanulnia együtt élni ezzel már pokolbéli tartózkodása
kezdetétől, hiszen szinte azonnal jöttek a költemények, a több-kevesebb valóságalappal
rendelkező fennkölt művek. Aztán a babilóniaiak, az asszírok, sőt még a fokhagymától bűzlő
hettiták is elkezdték lefordítani és kiszínezni őket – és csak színezték, színezték több ezer
éven át, úgyhogy a végén az ismert világ minden lakója kívülről fújta mindet. Még azután
sem volt nyugta, hogy ezek a népek nyelvükkel együtt kihaltak, mert a huszadik századi
banda rájuk bukkant, valahogy lefordította és ismét a köztudatba dobta őket.
Századok során át ő, Gilgames volt az ügyeletes hős, ami rettenetes teher volt számára.
Volt belőle valamennyi a Prométeusz-legendában, a Herkules-történetben, Odüsszeusz
kalandjaiban, sőt, még a kelta mítoszokban is – valószínűleg ezért nézte Conan-nek ez a
csúszómászó Howard. Az a kis iszákos patkány, az a Conan, legalább kelta volt…
Enlilre! Meglehetősen fárasztó, hogy tőle várják el húsz-harminc különböző kultúrhérosz
összes hőstettét. És kínos is, hiszen az eredeti, közönséges Héraklész, Odüsszeusz meg
néhány társuk is itt élt, és ők nagyon ragaszkodtak a róluk szóló mítoszokhoz, még akkor is,
ha azok csak egyszerű variációi voltak Gilgames sokkal ősibb mondáinak.
Persze valós tartalma is volt e történeteknek, különösen a róla és Enkiduról szóló
részeknek – a szerző azonban megfűszerezte a tényanyagot néhány ostoba kitalációval, mint
mindenki a fajtájából. Egy szó mint száz, elég fárasztó, ha az ember hosszú és fordulatos
életét mindig ugyanarra a néhány tucat versszakra és történésre egyszerűsítik le. Végül
Gilgames azon kapta magát, hogy ő is idézgeti a legnagyobb Gilgames-költeményt, azt,
amelyik az örök élet kereséséről szól – az igazat megvallva ez elég közel állt a valósághoz,
habár rengeteg fantázia szülte részlet körítette – ahogy bemutatkozik: „Az az ember vagyok,
aki előtt minden tudás feltárult, minden titok, az élet és halál igazságai!” A vers szavai ezek.
Fárasztó, nagyon fárasztó!
Mérgesen belevágta tőrét az állat bőrébe és munkához látott, amíg a másik két ember
tovább duruzsolt egymással arról, hogy milyen módon kerülhetett az uruki Gilgames ide, a
Pokol eme elhagyatott zugába.
 
Furcsa érzések kavarogtak Robert Howard lelkében, de ő nem törődött velük. Meg tudta
bocsátani magának, hogy egy zavaros pillanatig elhitte: ez a Gilgames az ő Conanja. Ez csak
a művészi temperamentum megnyilvánulása, hirtelen felbuzdulás. Ha az ember hirtelen
szembetalálja magát egy ágyékkötős, csupa izom óriással, aki éppen leterít egy szörnyeteget
bronztőrével, akkor teljesen megbocsátható, ha azt hiszi, hogy ő a hatalmas kimmériai. Itt a
Pokolban az ember hamar megtanulja, hogy akárkivel összefuthat. Előfordul, hogy Lord
Byronnal kockázol, egy kehelyből iszol Menelaosszal, vagy Platónnal vitatod meg Nietzsche
nézeteit, aki szintén ott áll, és pofákat vág hozzá. Egy idő után megszokod. Többé-kevésbé.
Miért ne hihetnéd, hogy ez a fickó Conan? Az, hogy Conannak más színű a szeme, csak
jelentéktelen részletkérdés. A lényeges dolgokban igenis hasonlít Conanra. Épp olyan nagy,
épp olyan erős – és éppen olyan királyi. Olyannak látszik, akiben megvan Conan hűvös
intelligenciája, lelki bonyolultsága, uralkodói bátorsága és fékezhetetlen szelleme!
Mindössze az volt a baj, hogy Conan – a csodálatos kimmériai harcos, időszámításunk
előtt 19000-ból – sohasem létezett másutt, csak Howard szárnyaló képzeletében.
A Pokolban pedig nincsenek képzeletbeli alakok. Találkozhatsz Richard Wagnerrel, de
nem láthatod Siegfriedet. Tézeusz is itt van valahol – nem úgy Minotaurosz. Hódító Vilmos
van. Tell Vilmos nincs. Ennyi.
Ez így is van rendjén, Howard. Az az elképzelése, hogy Conannal találkozott, saját
narcizmusának terméke. Jobban jár nélküle. Mennyivel érdekesebb az eredeti Gilgamest látni!
Egy igazi sumér királyt, a történelem hajnalának titánját, a maga valóságában, nem
papírmaséból! A hús-vér embert, aki mulatott, nagy csatákat vívott és szemtől szembe látta az
ősi isteneket. A férfit, aki a halál elkerülhetetlensége ellen küzdött, és aki halálában kapta meg
a mitikus őstípusok halhatatlanságát. Olyan ember, akit érdemes megismerni. Be kellett
vallania magának, hogy semmivel sem tanult volna többet egy Conannal folytatott
beszélgetésből, mintha saját magával társalgott volna. Arról nem is beszélve, hogy ha esetleg
mégis találkozott volna az igazi Conannal, az biztosan olyan lelki töréseket és
ellentmondásokat keltett volna a lelkében, amelyeket sohasem tudott volna kiheverni.
Mégiscsak jobb, hogy ez Gilgames, nem pedig Conan. Kezdett megbékélni a ténnyel.
De az a másik dolog, az a késztetés, ami arra indította, hogy az óriás lábai elé vesse
magát, hátha az fölemeli és roppant karjaival magához szorítja…
Ez mi volt? Ez honnan jött? Ahriman fényes szívére, mit jelentsen ez?
Howardnak eszébe jutott egy kép az előző életéből, amikor lement a Cisco-gáthoz, és
látta, ahogy az építőmunkások levetkőznek és a vízbe ugranak: jókötésű, magabiztos, elegáns
mozgású férfiak. Egy pillanatig rajtuk felejtette a szemét, elgyönyörködött testük
tökéletességében. Lehettek volna akár életre kelt görög szobrok is, gondtalan Apollók és
Zeuszok.
Amikor hallotta hangos nevetésüket és kiáltozásukat, haragra gerjedt, és hirtelen úgy
kezdte látni őket, mint ostoba állatokat, akik természetes ellenségei a magafajta
álmodozóknak. Gyűlölte őket, mert a gyengének mindig gyűlölnie kell az erőseket, akik akkor
tapossák el az álmodókat és álmaikat, amikor akarják. Aztán emlékeztette magát arra, hogy ő
maga sem éppen gyenge – hogy ő, aki valaha esendő volt, kemény erőfeszítésekkel naggyá és
erőssé fejlesztette magát. Nem volt olyan tökéletes a teste, mint azoké a férfiaké – ahhoz túl
húsos volt, túl tömzsi – de tény, hogy nincs olyan ember, akinek a gerincét ne tudná eltörni,
ha küzdelemre kerülne a sor. Amikor otthagyta azt a helyet, telve volt haraggal és a véres
erőszak képeivel.
Mi végre mindez? Az a félig elfojtott harag – valami sötét, rejtett kívánság, valami
vágyakozás a legállatiasabb bűn után? Azért támadt benne ez a harag, hogy leplezze azt a
megvetést, amit maga iránt érzett, amiért megnézte és megcsodálta a meztelen férfiakat?
Nem, nem, nem. Ő nem perverz. Ez biztos.
A férfiak saját nemük iránti vonzalma mindig a dekadencia jele volt, a civilizációk
hanyatlásáé. Ő maga határeset, semmiképpen sem mocskos és ördögi szodomita. Ha egész
életében nem is ismerte asszony szerelmét, az a lehetőség hiányából fakadt, nem a más irányú
érdeklődésből. Mivel napjait egy apró, istenháta mögötti városkában élte a prérin, életét
anyjának és munkájának szentelve, úgy döntött, hogy nem alacsonyodik le prostituáltakhoz és
könnyű nőkhöz, de biztos volt benne, hogy ha valaha az útjába kerül az a nő, aki igazi társa
lesz, akkor biztosan nem fogja elszalasztani.
És mégis…
Az a pillanat, amikor először meglátta Gilgamest, és azt hitte, hogy Conan az…
Valami bizsergés futott át rajta, legerősebben az ágyékán. Mi más lehetett, mint vágy,
hirtelen és elemi erejű?
De egy férfi iránt?
Elképzelhetetlen! Még ha dicső hős is, monumentális, királyi jelenség…
Nem. Nem. Nem!
A Pokolban vagyok, ez a kín pedig a jussom, mondta magának Howard.
Mérgesen járkált föl-alá a Land Rover mellett. Kétségbeesetten küzdött a sötét gyötrelem
ellen, ami már-már hatalmába kerítette, mint már annyiszor, előző és élet utáni életében
egyaránt. A kifosztottság, romlottság érzése, amely nem egyéb, mint a lélek ördögi
perverziója. Az, amely kétségbeesésbe és önutálatba akarja kergetni. De Cromra is – ő ellenáll
neki! Ishtar kebelére, nem adja meg magát a sötétségnek!
A szeme mégis a közeli bozótos felé kalandozott, ahol Gilgames térdelt áldozata fölött.
Micsoda félelmetes izmok domborodnak azon a széles háton, az acélkemény combokon!
Milyen könnyed hozzáértéssel fejti le az állat bőrét, pedig könyékig borítja a fekete vér… A
drágaköves pánttal lazán lefogott dús fekete hajzuhatag, a fürtökbe kunkorodó sűrű fekete
szakáll…
Howardnak kiszáradt a torka. A gyomra görcsbe rándult.
– Az alkalmat várod, hogy beszélhess vele, mi? – mosolygott Lovecraft.
Howard megpördült. Érezte, hogy az arcába szalad a vér. Biztos volt benne, hogy a
bűntudat világosan leolvasható az arcáról.
– Ezt hogy érted? – morogta. Önkéntelenül ökölbe szorult a keze. Mintha tüzes pánt lett
volna a homlokán. – Szerinted miről kéne beszélnem vele?
Lovecraftot meglepte Howard reakciójának hevessége, a hang és a testtartás vadsága.
Egy lépést hátrált, kezét védekezően maga elé tartotta.
– Micsoda furcsa kérdés! És épp tőled, aki annyira odavagy az antik korért és az ősi
keleti birodalmak ködös mítoszaiért! Hát semmit sem akarsz megtudni a sumér
királyságokról? Urukról, Nippurról vagy Urról? Inanna istennő titkos rítusairól a zikkurátok
sötét járataiban? Az Alvilág kapuit nyitó igékről, a szavakról, amik a világok démonait
kötötték meg vagy oldozták el? Ki tudja, mi mindent tudna nekünk mesélni? Itt áll egy
hatezer éves ember, egy hős az emberiség hajnaláról, Bob!
Howard fújt egyet.
– Nem hinném, hogy ez a hústorony itt valamit is el akarna mondani nekünk. Csak azzal
törődik, hogy megnyúzza azt a véres tetemet.
– Már majdnem elkészült vele. Miért nem várunk egy kicsit, Bob? Kérjük meg, hogy
üljön le velünk egy kicsit! Beszéltessük, hogy magától mesélje el, milyen volt az élet az
Eufrátesz vidékén! – Most Lovecraft szemei csillogtak úgy, mintha valami furcsa vágy támadt
volna fel benne; homloka furcsán fényes volt a rá egyáltalán nem jellemző verejtéktől. De
Howard tudta, hogy Lovecraft esetében pusztán tudásvágyról van szó, információéhségről,
hogy minél többet megtudjon a titokzatos antik birodalmakról ettől, a mezopotámiai hőstől. Ő
maga is érezte ugyanezt a vágyat. Beszélni ezzel az emberrel, aki még Babilon előtt élt, aki
már akkor Ur utcáin járt, amikor Ábrahám még meg sem született…
De voltak más vágyai is a tudásszomj mellett, alantas vágyai, amiket mindenáron le
kellett tagadnia.
– Nem – mondta kurtán. – Tűnjünk el innen, H. P.! Az idegeimre megy ez a környék.
Lovecraft furcsán nézett rá.
– Hát nem azt mondtad, milyen gyönyörű…
– Nem érdekes, mit mondtam! Henrik király azt várja tőlünk, hogy tárgyaljunk és
szövetséget kössünk. Itt a kopároson nem jutunk semmire.
– Hogy hol?
– A kopároson. Azaz civilizálatlan vidéken. Ez a kifejezés már a mi időnk után jött
divatba, H. P. Úgy látom, nem nagyon foglalkoztál a tájnyelvvel. – Megragadta Lovecraft
ruhaujját. – Gyere! Ez a nagydarab, vérengző vadember semmit sem fog mondani az életéről
és a koráról, ebben biztos lehetsz. Talán már nem is emlékszik semmi érdekesre. Engem nem
érdekel. Csak púp lenne a hátamon – már elnézést a kifejezésért. Nem érdemes törődni vele.
Nem baj, H. P.? Elindulhatunk?
– Be kell valljam, hogy néha teljesen elképesztesz, Bob. Persze ha te… – Lovecraft
szemei hirtelen döbbenten elkerekedtek. – A földre, Bob! A kocsi mögé! Gyorsan!
– Mi…
Egy nyílvessző szelte át a levegőt és fütyült el Howard füle mellett.
Aztán még egy és még egy. Az egyik nyílvessző hátborzongató hang kíséretében pattant
le a Rover oldaláról. A másik rezegve fúródott a fémbe, több centiméter mélyen.
Howard hátrafordult. Lovasokat látott, talán egy vagy másfél tucatnyit, akik a
látóhatáron sűrűsödő homályból rohantak rájuk.
Egyenes tartású, keménykötésű keleti emberek voltak karmazsin bőrzekében. Lapos fejű,
izzó szemű szürke Pokol-paripákon vágtattak. Dühödten kiáltoztak és hujjogtak.
Mongolok? Törökök?
Akárkik voltak is, vadul vágtattak a Rover felé, mintha a Halál küldöttei lennének.
Némelyikük riasztó külsejű, éles, görbe kardot szorongatott, de a többség furcsa, kicsi íjat
használt, amellyel elképesztő gyorsasággal eregették nyilaikat.
A Land Rover mögött, Lovecraft mellett kuporgó Howard megbabonázva figyelte a
támadókat. Milyen gyakran írt meg hasonló helyzeteket! Táncoló pengéket, szúrásra emelt
lándzsákat, nyílvesszők fellegeit! Dübörgő patákat, vad csatakiáltásokat, a barbár nyilak
koppanását az aquilóniai pajzsokon! Felágaskodó lovakat, melyek levetik magukról
lovasukat… Véres páncéllal a földre roskadó lovagokat… a csatamezőt borító vértes alakok
halmait… Ám ez most nem izgalmas mese volt holmi hybóriaiakról. Ezek a lovasok
valóságosak voltak – olyan valóságosak, mint minden más ezen a helyen – ahogy feléjük
vágtattak a Pokol szélfútta pusztaságán. Ezek valódi nyilak voltak, melyek az eleven húsba
hatolva fájdalmas halált okozhattak.
Gilgames felé pillantott. A hatalmas sumér az elejtett állat mögött lapult. Erős íját a
kezében tartotta. Howard csodálattal figyelte, ahogy céloz és lő. A nyíl a legközelebbi lovast
találta, áthatolt a zekéjén, a mellkasán, és kibukkant a hátából. De a harcosnak még sikerült
egy utolsó nyilat kilőnie, mielőtt lefordult a lóról. A lövés furcsa pályán, nagy ívben haladt
Gilgames felé, és megsebesítette az alkarján.
A sumér higgadtan vette szemügyre a nyílvesszőt. Bosszankodva megcsóválta a fejét,
mintha csak darázs csípte volna meg. Aztán – éppen úgy, ahogy Conan tette volna; de még
mennyire úgy! – a válla felé billentette fejét, és KETTÉHARAPTA a vesszőt. Élénkpiros vér
csordult a sebből, amikor a két darabot kihúzta belőle.
Mintha mi sem történt volna, ismét felemelte íját, és újabb vesszőért nyúlt. Vérpatakok
folytak le a karján, de ő észre sem vette.
Howard lenyűgözve figyelte. Nem bírt megmozdulni, még a lélegzetvétel is nehezére
esett. Rosszullét kerülgette. A könyveiben könnyedén dobálózott halálos sebek és a patakzó
vér leírásával, de a valóságban az igazi erőszak és vérontás látványa elborzasztotta.
– A pisztolyt, Bob! – sürgette Lovecraft. – Használd a pisztolyt!
Howard lenézett. Ott volt az övébe dugva a pisztoly, amit a Roverből vett ki, amikor
kiszállt megnézni a kis szörnyeteget az úton. Most kézbe vette, üveges tekintettel bámulta,
mintha egy baziliszkuszt tartana.
– Mit csinálsz? – sziszegte Lovecraft. – Add ide! – Türelmetlenül kiragadta a fegyvert
Howard dermedt ujjai közül, aztán egy pillanatig nézegette, mintha még sohasem lett volna a
kezében fegyver. Talán tényleg nem is volt. Végül mindkét kezével megmarkolta a pisztolyt,
óvatosan kidugta a Rover teteje fölé, és lőtt.
A robbanásszerű hang elnyomta a harcosok kiáltozását. Lovecraft nevetett.
– Megvan az egyik! Ki hitte volna…
Újra tüzelt. Ebben a pillanatban Gilgames is leszedett egy támadót az íjával.
– Visszavonulnak! – kiáltotta Lovecraft. – Alhazredre, erre biztosan nem számítottak! –
Újra nevetett, és lövőhelyzetbe emelte a fegyvert. – Ia! – rikkantotta olyan hangon, amit
Howard eddig soha sem hallott a félénk könyvmoly szájából. – sHUB-nIGGURATH! –
Lovecraft harmadszor is lőtt. – pH’NGLUI MGLW’NAFH cTHULHU r’LYEH
WGAH’NAGL FHTAGN!
Howard érezte, hogy a teste verítékben fürdik. Mit szólna a tehetetlenségéhez, a
bénultsághoz, a szégyenhez Conan? Mit szólna Gilgames? És Lovecraft, ez a szelíd és
visszahúzódó ember, aki irtózik a tengertől, a New England-i tél hidegétől és még sok
egyébtől, aki most itt kurjongat és lövöldözik, mint egy közönséges gengszter, szemmel
láthatólag remekül érzi magát…
Szégyen és gyalázat!
Mit sem törődve a veszéllyel, Howard bemászott a Rover utasterébe, és keresgélni
kezdte a padlón a második fegyvert. Meg is találta, és az ablak mellé térdelt.
Hét vagy nyolc ázsiai lovas hevert a földön holtan vagy halódva a kocsi százyardnyi
körzetében. A többiek meglehetősen messzire vonultak vissza, és zavartan nyargalásztak
körbe-körbe. Visszarettentette őket a nem várt heves ellenállás – hisz valószínűleg könnyű
győzelemre számítottak a félreeső határvidéken.
Vajon mit csinálnak? Összetömörülnek, a lovaik orra egymást éri.
Tanácskoznak. Aztán két harcos előszed valami harci lobogó-félét az egyik
nyeregtáskából, és bambuszrudakon kifeszítik egymás között: hosszú sárga zászló vérvörös
végekkel és fekete keleti írásjelekkel. Ez valami komoly dolog! Most egy sorba rendeződnek,
szemben a Roverrel.
Készülődés az utolsó kétségbeesett, öngyilkos rohamra – legalábbis úgy látszott.
 Gilgames teljesen fölegyenesedett, nyílvesszőt vett elő. Célzott és várta, hogy
elinduljanak. Lovecraft, aki kipirult az izgalomtól és teljesen megváltozott a fegyveres harc
eddig ismeretlen örömétől, előredőlve figyelt, lövésre kész fegyverrel.
Howard remegett. Szinte égette a szégyen. Hogy lapulhat ő itt, amikor a másik kettő
vállalja a harc oroszlánrészét? Bár remegő kézzel, de kidugta a pisztolyt az ablakon, és
megcélozta a legközelebbi lovast.
Ujja a ravaszra feszült. El tudja találni ilyen messziről? Igen. Igen!
Rajta! Remekül bánsz a pisztollyal. Itt az idő, hogy hasznát vedd a tudásodnak. Lökd le
azt a sárga banditát a lováról, egyetlen lövéssel! Küldd a Pokolra – nem, ez nem jó, hiszen
már ott van –, küldd a Sírásóhoz! Igen, ez az. Vigyázz – célra tarts…
– Várj – mondta Lovecraft. – Ne lőj!
Mi ez?
Amikor Howard nehézkesen, merev kézzel leengedte a pisztolyt, Lovecraft, aki a nap
ellen kézzel árnyékolta le szemét, egy hosszú pillanatig figyelmesen nézte az ellenséges
harcosokat. Aztán megfordult, benyúlt a Rover hátuljába, egy kicsit kotorászott, aztán
előhúzta a barna borítékot, mely Henrik király megbízólevelét rejtette. Aztán…
De hát mit csinál ez?
Kilép a nyílt terepre, fölemeli a karját, meglengeti a borítékot – és megy az ellenség felé?
– Megölnek, H. P.! Feküdj! Feküdj!
Lovecraft vissza sem nézve vadul mutogatott Howardnak, hogy maradjon csendben.
Azzal magabiztosan lépkedett tovább a lovasok felé, akik épp úgy meg voltak lepve, mint
Howard. Mozdulatlanul ültek a nyeregben, íjukat mereven tartották maguk előtt. Vagy egy
tucat nyíl hegye szegeződött Lovecraft-re.
Ez teljesen megbolondult, gondolta magában Howard. Sosem volt valami
kiegyensúlyozott lélek. Kezdte elhinni azokat a mendemondákat az Öreg Istenekről, a
dimenziókapukról, a szentségtörő szertartásokról a sötét New England-i hegyekben. És most
ez a lövöldözés, ez az izgalom…
– Ne lőjetek! – kiáltotta Lovecraft, meglepően erős és határozott hangon. – János pap
nevére kérlek benneteket, ne lőjetek! Mi nem vagyunk ellenségek! Követként jöttünk az
uralkodótokhoz!
Howard levegő után kapkodott. Kezdte érteni. Szerencsére Lovecraft mégsem
csavarodott be!
Ismét szemügyre vette a hosszú, sárga harci lobogót. Valóban, János pap jele látszik
rajta! Ezek a vad lovasok éppen annak az államnak a határait őrzik, ahová ők igyekeznek!
Egészen elképedt, amikor megértette, mekkora lélekjelenlét kellett ahhoz, hogy
Lovecraft a harc szünetében tüzetesen megnézze a zászló feliratát – és mekkora bátorság
ahhoz, hogy a borítékot lobogtatva elhagyja fedezékét. A kezében tartotta a megbízólevelet,
és Henrik király kis, piros szalagos pecsétjére mutatott.
A lovasok megnézték, tárgyaltak egy kicsit maguk közt, és leengedték az íjukat.
Gilgames ugyanígy tett, és zavartan bámult.
– Látjátok? – szólt Lovecraft. – Henrik király hírnökei vagyunk! Védelmet kérünk
vezetőtöktől, Yeh-lu Ta-shih fejedelemtől! – A válla fölött visszanézve odaszólt Howardnak,
menjen oda ő is. Egy pillanatnyi habozás után Howard leugrott a Roverről, és feléjük
botorkált. Kellemetlen érzés volt így kiszolgáltatnia magát a komor képű íjászoknak. Mintha
egy hatalmas szakadék peremén egyensúlyozna.
Lovecraft mosolygott.
– Minden rendben lesz, Bob! Ez a zászló, amit kiteregettek, János pap jelét viseli…
– Igen, igen, én is látom.
– Nézd! Oltalomlevelet csinálnak! Megértették, amit mondtam, Bob! És el is hitték.
 Howard bólintott. Hirtelen megkönnyebbülés és valami öröm töltötte el. Kedélyesen
hátba veregette Lovecraftot.
– Remek, H. P.! Nem is tudtam eddig, mire vagy képes! – Túláradtak benne az érzelmek.
Széles mozdulatokkal mutogatott a lovasoknak. – Hé! Királyi küldöttek vagyunk! – kiáltotta.
– Őbritannikus felsége, VIII. Henrik király követei! Vigyetek minket a császárotokhoz! –
Aztán Gilgamesre nézett, aki továbbra is értetlenül állt, készenlétben tartott íjjal. – Hé, Uruk
királya! Rakd el a fegyveredet! Minden rendben! János pap udvarába kísérnek bennünket.
 
Gilgames maga sem tudta, miért tart velük. Egyáltalán nem érdekelte se János pap
udvara, se másé. Minden vágya az volt. hogy békén hagyják, nyugodtan vadászhasson és
bujdoshasson a sűrűben, hogy gyógyírt találjon keserűségére.
De a gólyanyakú és a vörösarcú felajánlották, hogy menjen velük a Land Roveren, és
amíg ezen gondolkozott, az undok lángosképű sárga katonák gyors, sürgető mozdulattal
jelezték, hogy szálljon csak be. És ő úgy tett. Látszott rajtuk, hogy ha nem cselekszik önként,
akkor kényszeríteni fogják. Nem mintha félt volna tőlük – egyáltalán nem –, de valami
hirtelen impulzus, amit maga sem értett, arra késztette, hogy ne kezdje újra a harcot, hanem
üljön nyugodtan a kocsira. Talán elege volt már a magányos vadászéletből. Talán a sebe tette,
ami a harci izgalom csillapultával egyre érezhetőbben lüktetett: jobbnak látta, ha
javasemberhez fordul vele. Karja csúnyán feldagadt, a nyíl teljesen átjárta. Kitisztíttatja,
bekötöztetni a sebet, aztán továbbáll…
Most útban volt János pap palotája felé. Ott ült a rázkódó kocsi hátuljában, együtt ezzel a
két fura Új Holttal, Írástudóval vagy mesemondóval, miközben János pap lovasai vezették
őket.
A Howard nevezetű – aki nem tudta megállni, hogy időnként lopva rá ne pillantson, mint
egy rajongó iskoláslány – vezette a kocsit Visszanézett az utasra, és ezt kérdezte:
– Mondd, Gilgames, volt már dolgod valaha ezzel a János pappal?
– Hallottam a nevét, ez minden – válaszolta a sumér. – De e név nem sokat mond nekem.
– Legendás keresztény császár – mondta a sovány, az a Lovecraft. – Állítólag Közép-
Ázsia szélén volt a titkos birodalma, bár mások szerint Afrikában…
Ázsia, Afrika – csak nevek, gondolta komoran Gilgames.
Helyeket jelölnek a másik világban – de fogalma sem volt arról, milyen vidékeket.
Mennyi hely és mennyi név! Képtelenség mindet észben tartani. A világ – az ő világa, az
Ország – a Két Folyó, az Idigna és a Buranunu között, amit a görögök Tigrisnek és
Eufrátesznek neveztek el.
Kik azok a görögök, és milyen jogon adtak új nevet a folyóimnak?
Most már mindenki ezeket az új neveket használta, maga Gilgames is – de nem a lelke
mélyén.
Mi volt a Két Folyón túl? Messze keleten ott volt Aratta vazallus-állama, és a Cédrusok
Földje is, ahol a tűzokádó Huwawa démon zúgott és mennydörgött. A keleti hegyvidéken
terült el az elamiták barbár királysága. Északra volt az Uri nevezetű föld, nyugatra a sivatag,
ahol a vad Martu-nép lakott, délen pedig Dilmun áldott szigete, maga a paradicsom. Volt
valami ezen kívül a világon? Igen, ott volt Meluhha, Elamon túl, ahol fekete bőrű, szépen
metszett arcú, lapos orrú és vastag ajkú emberek éltek. Meluhhán túl is volt egy ország, sárga
bőrű emberekkel, akik holmi értékes zöld követ bányásztak. Ez volt a világ. Vajon hol
lehetnek ezek az új helyek – ez az Afrika, ez az Ázsia, Európa meg a többi? Róma,
Görögország, Anglia… Talán csak néhány régi helynek adtak új nevet. Az Országnak
magának is számos neve volt az idők során: Babilónia, Mezopotámia, Irak, és így tovább. Mi
szükség erre a sok névre?
Elképzelni sem tudta. Az új emberek új neveket találnak ki: úgy látszik, ez a világ
rendje. Ez az Afrika, Ázsia, Amerika, Kína, Oroszország… Egy kicsi, Hérodotosz nevű görög
egyszer már megpróbálta neki elmagyarázni ezt, a világ alakját és a tájak neveit, egy régi
pergamenre felvázolt rajzról, aztán később egy Mercator nevű tette ugyanezt, aztán
beszélgetett erről később egy Cook nevű angollal is, de abban, amit tőlük hallott, oly sok volt
az ellentmondás, hogy végül semmi értelmet nem tudott kihámozni az egészből. Túl
szerteágazó probléma ez ahhoz, hogysem megérthesse. Az a miriádnyi nemzet, ami utána
bukkant fel… a felemelkedő és elpusztuló birodalmak, a kihalt dinasztiák, a kapitányok és
királyok… Időről időre próbálta megtanulni a sorrendjüket, de hiába. Előző életében azt
akarta, hogy minden tudás az övé legyen. Határtalan volt éhsége a tudás, a hatalom, a vagyon
– és az asszonyok után. Magát az életet akarta. Mostanra mindez tökéletes ostobaságnak tűnt
a szemében. Az a rengeteg zavaros és zavarbaejtő hely, nagy birodalom és távoli királyság
egy másik világban van – miért törődne hát velük?
– Ázsia? – szólt. – Afrika? – Vállat vont. – János pap? – kutatott hatalmas
emlékezetében. – Ó igen! Van valami János pap, ha nem tévedek, az Új Pokolban él. Sötét
bőrű férfi, annak a címeres hazudozó Sir John Mandeville-nek a barátja. – Már jól emlékezett.
– Igen, sokszor láttam őket együtt abban az ócska kis lebujban, ami Mandeville törzshelye
volt… Folyvást útiélményeket mesélgettek egymásnak, és egyik nagyobb szélhámos volt,
mint a másik.
– Az egy másik János pap lesz – vélte Lovecraft.
– Talán az etióp Susenyos lesz – mormolta Howard. – Afrikai zsarnok volt, és imádta a
jezsuitákat. Most csak whiskyt vedel. Ő csak egy a sok közül. Itt a Pokolban tudomásom
szerint legalább egy tucat János pap… él. De lehet, hogy annál is több.
Gilgames nemigen figyelt oda. Fájdalmasan tüzelt a karja. Lovecraft folytatta.
– Ez nem valódi név, csak egy titulus. Soha nem volt valódi János pap, csak különböző
uralkodók különböző helyeken, akiknek tetszett, hogy az európai történetírók úgy emlegetik
őket, mint János papot, a keresztény császárt, egy mesés birodalom ismeretlen és rejtélyes
fejedelmét. Itt a pokolban nagyon sokan vannak, akik ezt a nevet aggatták magukra. Hatalom
van benne, értitek?
– Hatalom és fenség! – kiáltott fel Howard. – És költészet, istenemre!
– Akkor ez a János pap, akit most meglátogatunk – kérdezte Gilgames –, valójában nem
is János pap?
– Yeh-lu Ta-shih a neve – válaszolta Howard. – Kínai. Egészen pontosan mandzsúriai,
az időszámítás szerinti tizenkettedik századból. A Kara-Khital birodalom első császára,
Szamarkand székhellyel. Maroknyi mongol és török felett uralkodott, akik Gur Kánnak, azaz
legfelsőbb úrnak nevezték, amiből valamilyen módon János lett, mire Európába ért. Úgy
mondták, keresztény pap is egyben, Joannes Presbiter, azaz János pap. – Nevetett. – Ostoba
népség! Semmivel sem volt keresztényebb, mint te. Valójában buddhista volt, egyszerű
sámánista Buddha-hívő.
– Akkor miért…
– Mítosz és félreértések! – vágta ki Howard. – Dolgozott a nagy emberi butasággyártó
gépezet. És ma sem tudnád az igazat, ha ez a Yeh-lu Ta-shih szinte érkezése pillanatában nem
alapított volna egy birodalmat itt a Pokolban is egy hasonló területen, mint az eredeti hazája,
és nem jött volna ki hozzá Richard Burton, aki János papról mesélt neki, meg arról, hogy az
európaiak őt is így nevezték, és mesés dolgokat írtak róla. Erre azt mondta: „Igen, igen,
csakugyan én vagyok János pap!” És most ennek jegyében alakítja ki a stílusát, mint az őt
megelőző kilenc-tíz etióp – a te Mandeville barátod barátja is.
– Ők nem barátaim – szögezte le Gilgames. Hátradőlt, és fájó karját kezdte masszírozni.
Kint a vidék jellege lassan megváltozott: több lett a hegy, és torz, vastag törzsű fácskák
sarjadtak különös szögekben a vöröslő talajból. A sumér éles szeme itt-ott fekete sátrak
elszórt csoportjait látta a hegyoldalakban, köröttük legelésző Pokol-lovakkal. Már azt kívánta,
bár ne hagyta volna magát belerángatni ebbe az utazásba. Mit érdekli őt János pap? Csak egy
a sok felkapaszkodott Új Holt közül, egyike a számtalan fejedelmecskének, akik tenyérnyi
birodalmakat kreáltak maguknak itt, az Elhagyott Vidék végtelen pusztáin. Álnéven
uralkodik. Csak még egy kevély, felfuvalkodott kis senki!
És akkor mi van? Nyugodtan eltölthet egy kis időt János pap országában, aztán
továbbindul. Egyedül, a többiek nélkül, szüntelenül gyászolva elvesztett Enkiduját. Nem látott
kiutat a rátelepedett komorságból, a keserű magányból, akár bőségben uralkodott Urukban,
akár a Pokol pusztáin kóborolt.
 
Méltóságos P. E. Lovecraft és Howard E. Robert – kiáltotta hangosan – és hibásan – a
főudvarmester. Háromszor megkopogtatta János pap tróntermének fekete márvány padlóját
aranyozott végű jade-botjával. – Teljes jogú követei Őbritannikus felsége VIII. Henriknek, Új
Szent Sátáni Anglia királyának!
Lovecraft és Howard előreléptek. Yeh-lu Ta-shih kurtán biccentett, és tudomásulvevően,
elegánsan intett arasznyi hosszú körmű, finom kezével. A teljes jogú követek jelenléte nem
különösebben érdekelte, sem az ok, amiért Őbritannikus felsége, Henrik király ideküldte őket.
A császár hűvös és fenséges pillantása most Gilgames felé fordult, aki azon igyekezett,
hogy egyenesen álljon a lábán. Láz borzongatta, szédült – és nem tudta, mikor fogják
észrevenni a nedvedző lyukat a karján. Még az ő tűrőképességének is voltak határai, habár
általában leplezni próbálta ezt a tényt. Nem tudta, meddig bírhatja még.
Vannak esetek, amikor nagyon kellemetlen hőshöz méltóan viselkedni, és ez épp ilyen
eset volt.
– …és őfelsége, a Néhai Gilgames, Lugalbanda fia, nagy király, Uruk királya, királyok
királya, a Két Folyó Országának ura Enlil és An kegyelméből – dörögte az udvarmester
ugyanolyan méltóságteljesen, mindössze egyszer pillantva a kezében tartott papírosra.
– Nagy király? – kérdezte Yeh-lu Ta-shih, miközben a legáthatóbb pillantásokkal
méregette a sumért, amit az valaha is tapasztalt. – Királyok királya? Meglehetősen fellengzős
címek ezek, uruki barátom!
– Puszta formulák – válaszolt Gilgames –, amelyeket megfelelőnek véltem arra, hogy
bemutassanak udvarodban. Jelenleg a semmi királya vagyok.
– Ó! – szólt Yeh-lu Ta-shih. – a Semmi Királya.
Csakúgy mint te, kedves János papom! – Gilgames ezt nem mondta ki hangosan, pedig a
szavak szinte maguktól tolultak a nyelvére. És az összes többi önjelölt uralkodó a Pokol
törpebirodalmainak élén!
A trónon ülő, ámbraszín bőrű férfi előrehajolt.
– És vajon hol terül el az a Semmi?
Néhány udvaronc kuncogni kezdett, de maga János pap teljesen komolynak tűnt, habár
Gilgames nem volt teljesen bizonyos benne, hogy valóban az. Hogy veszélyes ember, azt
rögtön átlátta: ravasz, alattomos, önhitt, emellett durván és velősen intelligens. Egyáltalán
nem az az üresfejű, pöffeszkedő fajankó, akire Gilgames a Pokol eme eldugott sarkában
számított. Bármilyen kicsi és furcsa is a birodalma, János pap nyilvánvalóan tökéletesen
uralja és kézben tartja. A palota fényűzése és a környező kicsi, de élő és stabil város ezt
látszott alátámasztani. Gilgames nem volt egészen járatlan paloták és városok építésében.
János pap fővárosa évszázadok szívós munkájának nyomát viselte.
Megint az az átható pillantás. Gilgames, karja fájdalmával küszködve, ugyanolyan nyílt
pillantással viszonozta, és ezt felelte:
– A Semmi? Olyan ország, amely sosem volt, de örökké lesz, uram. Határai nincsenek,
fővárosa azonban mindenhol ott van, és egyikünk se hagyja el soha.
– Vagy úgy. Szépen megfogalmaztad. Ugye te Régi Holt vagy?
– Nagyon régi, uram.
– Régebbi, mint Ch’in Shi Huang Ti? Régebbi Shang és Hsia urainál?
 Gilgames meglepetten fordult Lovecraft felé, aki félig suttogva mondta neki:
– Kína ősi királyai. A te korod még régebbi.
Gilgames vállat vont, aztán válaszolt:
– Számomra ismeretlenek eme nevek, uram, de hallhattad, amit az angol követ mondott.
Ő tanult ember, biztosan tudja. Csak annyit fűzhetek hozzá, hogy sokkal öregebb vagyok,
mint Caesar; öregebb, mint Agamemnon vagy Ramszesz fáraó, sőt, mint maga Sargon. Jóval
öregebb.
Yeh-lu Ta-shih egy pillanatig elgondolkozott. Aztán elutasító kézmozdulatot tett, mintha
a relatív korok egész problémáját félre akarná söpörni. Szárazon felnevetett.
– Akkor hát nagyon régi vagy, Gilgames király. Gratulálok. Mégis, ha a Jégvadász népet
kérdezed, ők azt mondanák, hogy te is és én is csak tegnap érkeztünk ide, a Szőrös Nép
szemében pedig még a Jégvadászok is új jövevényeknek számítanak. És így tovább, és így
tovább. Nincs kezdet. Pedig kezdet inkább lehetne, mint vég… – Elhallgatott, majd folytatta:
– Hol szerezted azt a sebet, Semmi nagy királya?
Legalább észrevette, gondolta Gilgames.
– Félreértés volt, uram. Határőreid néha kissé túlbuzgóak.
Az egyik udvaronc a császár füléhez hajolt, és belesúgott valamit.
János pap szigorú homlokán összefutottak a ráncok. Egyik szemöldöke alig
észrevehetően megemelkedett.
– Kilencet megöltél közülük, nemde?
– Ránk támadtak, még mielőtt felmutathattuk volna diplomáciai dokumentumainkat –
vetette közbe gyorsan Lovecraft. – Puszta önvédelem volt uram, János pap.
– Nem kétlem… – A császár egy pillanatig – de csak egyetlen pillanatig –
elgondolkodott az eseten, ami kilenc embere életébe került, aztán szemmel láthatóan ezt az
ügyet is félretette. – Akkor hát, követ uraim…
Gilgames hirtelen megtántorodott, és majdnem elesett. Az utolsó pillanatban sikerült
megkapaszkodnia egy masszív porfír oszlopban, amit nem is engedett el addig, amíg össze
nem szedte magát. Verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán és folytak a szemébe.
Megborzongott. Úgy tűnt neki, mintha a hatalmas kőoszlop tágulna és mozogna. Szédülést
roham tört rá, a tárgyak összemosódtak a szeme előtt. Minden vibrált körülötte. Mélyeket
lélegzett, újra és újra, kényszerítve magát, hogy ne hagyja abba. Nem tudta, hogy vajon János
pap próbára akarja-e tenni, hogy lássa, meddig tart az ereje. Ha így van, akkor akár az idők
végeztéig is áll majd anélkül, hogy a gyengeség legkisebb jelét is mutatná.
De Yeh-lu Ta-shih-nek esze ágában sem volt meghosszabbítani szenvedéseit.
– Hívjátok az orvosomat! Hozza magával a szerszámait és főzeteit – azt a sebet már egy
órával ezelőtt be kellett volna kötözni!
– Köszönöm, uram – motyogta Gilgames, vigyázva, hogy hangjából ne érződjék ki az
irónia.
Az orvos szinte azonnal előkerült, mintha csak az előszobában várakozott volna idáig.
János pap újabb trükkje? Az orvos középkorú, tömzsi, bozontos hajú ember volt, határozott és
parancsoló modorú, de ugyanakkor megnyugtató, figyelmes és kedves. Lefektette Gilgamest
egy zöldesszürke, pikkelyes Pokol-sárkánybőrrel fedett, alacsony díványra. Megvizsgálta a
sebet, érthetetlenül mormogott magában valamit egy ismeretlen, torokhangú nyelven. Ujjaival
megnyomta a seb szélét, amíg vér nem folyt belőle. Gilgames felszisszent, de meg sem
rándult.
– Ach, mein lieber freund, ez megint fájni fog, de a maga érdekében teszem. Verstehen
Sie?
Az orvos ujjal mélyen belevájtak a sebbe. Kitágította és megtisztította valamilyen
folyadékkal, ami úgy mart, mint a sav. A fájdalom olyan erős volt, hogy Gilgames szinte már
élvezte: megtisztította testét-lelkét.
 – Mennyire súlyos, Dr. Schweitzer? – kérdezte János pap.
– Gott sei Dank – mély, de tiszta. Gond nélkül gyógyulni fog. – Folytatta a tisztítást, és
közben megnyugtatóan mormolt Gilgamesnek: – Bitte, bitte – einen augenblick, mein
freund… – Aztán János paphoz fordult. – Ez az ember vasból van. Nagyon bírja a fájdalmat.
Nagy hőssel van dolgunk, nicht war? Maga Roland? Vagy talán Achilles?
– Gilgames a neve – mondta Yeh-lu Ta-shih.
Az orvos szemei felragyogtak.
– Gilgames? A sumér Gilgames? Wunderbar! Éppen ő, az élet keresője! Ach, nekünk
beszélgetnünk kell, barátom, majd ha jobban lesz. – A táskájából ijesztő külsejű injekciós
fecskendőt halászott elő. Gilgames ezt már csak távolról érzékelte, mintha a feldagadt, lüktető
kar valaki máshoz tartozna. – Ja, ja, nekünk feltétlenül beszélnünk kell életről, halálról,
filozófiáról, mein freund, a filozófiáról! – Gilgames bőre alá szúrta a tűt. – Így ni. Genug.
Üldögéljen, pihenjen! Kezdődik a gyógyulása.
 
Robert Howard még sohasem látott ilyet. Mintha egyenesen egy Conan-története
elevenedett volna meg. Ez a böhöm fickó kapott egy nyilat a karjába, aztán egyszerűen
kirántotta, és verekedett tovább. Később úgy tett, mintha a sebe csak jelentéktelen karcolás
lenne, egész végig a hosszú úton és a kimerítő fogadáson. Végigállta az egészet.
Mindenható isten, micsoda kitartás! Az igaz, hogy a végén azért megroggyant és
majdnem beadta a kulcsot, de egy mezei halandó már régen kidőlt volna. A hősök tényleg
más anyagból vannak. Más nemzetség az övék. Most is egyetlen hang nélkül tűri, hogy az
öreg német orvos elvégezze a fájdalmas műveleteket!
Howardnak hirtelen kedve támadt odamenni hozzá, hogy megnyugtassa, hogy mellette
legyen, hogy letörölje az izzadságot a homlokáról…
Igen, azért, hogy férfi módjára támaszt nyújtson neki.
Nem. Nem. Nem!
Megint itt van, az a szörnyű, kimondhatatlan, Pokol szülte, undok késztetés, ami az
elméje legmélyebb rétegeiből kúszik elő…
Howard felvette vele a harcot. Igyekezett kizárni, elrejteni szem elől.
Letagadni, hogy valaha megfordult a fejében. Aztán azt mondta Lovecraft-nek:
– Szép kis orvos! Gondolom, a chicagói vágóhídon tanulta a mesterséget.
– Tudod te, hogy ki ez, Bob?
– Valami öreg hollandus, aki egyszer betévedt ide egy homokviharban, aztán ittragadt.
– Neked nem mond semmit a Schweitzer név?
Howard értetlenül nézett Lovecraft-re.
– Hát, Texasban nemigen hallottam.
– Ó, Bob, miért kell mindig megjátszanod, hogy bunkó cowboy vagy? Azt akarod
mondani, hogy soha nem hallottál Schweitzerről? Albert Schweitzerről? A nagy filozófusról,
teológusról, muzsikusról? Nem volt Bachnak nálánál hozzáértőbb tolmácsolója. Ha most azt
mondod, hogy nem tudod, ki volt az a Bach…
– A fenébe, H. P., arról az öreg vidéki felcserről beszélsz?
– Igen aki megalapította az afrikai lepraklinikát Lamberene-ben. Aki annak szentelte
életét, hogy segítsen a betegeken, a legprimitívebb körülmények között, a dzsungel
közepén…
– Ugyan, H. P. Az nem lehet!
– Nem lehet, hogy egyetlen ember ennyi mindent elérjen? Biztosíthatlak, Bob, hogy a mi
időnkben nagyon sokan ismerték. Persze lehet, hogy Texasban éppen nem, de attól még…
– Nem, nem arról van szó, hogy képes volt-e minderre, hanem arról, hogy itt van. Itt, a
Pokolban! Ha ez a vén fószer tényleg az, akinek mondod, akkor szent ember. Kivéve persze,
ha titokban verte a feleségét vagy ilyesmi. Mit keres egy szent a Pokolban, H. P.?
 – És mi mit keresünk a pokolban? – kérdezett vissza Lovecraft.
Howard elvörösödött és félrenézett.
– Nos, azt hiszem, voltak az életünkben olyan momentumok, amelyek a szó legszorosabb
értelmében bűnnek tekinthetők…
– A Pokol törvényeit senki sem ismeri, Bob – mondta szelíden Lovecraft. – Lehet, hogy
a bűnnek semmi köze az egészhez. Gandhi is itt van, nem? És Konfuciusz. ŐK talán bűnösök
voltak? És Mózes? Ábrahám? Mi csak a saját felszínes hiedelmeinket vagy a bűnről és
bűnhődésről betanult tudományos fogalmainkat próbáljuk meg ráhúzni erre a bizarr helyre,
ahová csöppentünk. Még csak nem is kapisgáljuk, hogy mi a Pokol igazi valója. Csak annyit
tudunk, hogy tele van hősies gazokkal és gaz hősökkel, meg olyanokkal, mint te meg én – és
ezek szerint Albert Schweitzer is itt van. Nagy rejtély ez. De talán egy napon…
– Psszt! – sziszegte Howard. – János pap hozzánk beszél.
– Követ uraim…
Gyorsan feléje fordultak.
– Felség? – szólt Howard.
– Felteszem, azért jöttetek ide, mert királyotok szövetséget akar. Mi célból? Ki ellen?
Már megint összerúgta a port valakivel?
– A lányával – mondta Howard.
János pap szemmel láthatóan unatkozott Smaragd jogarával játszadozott.
– Úgy érted, Máriával?
– Erzsébettel, felség – mondta Lovecraft.
– A ti királyotok nagyon összeférhetetlen ember. Azt hittem, épp elég pápa van a
Pokolban, hogy lefoglalják, és ne kelljen a saját lányaira fanyalodnia…
– Ők a Pokol legösszeférhetetlenebb nőszemélyei. – szólt Lovecraft – Ugyanaz a vér
csörgedezik bennük, mint a királyban, és mindketten királynők maguk is. a saját zajos és
zűrzavaros birodalmukban. Erzsébet felderítőket küld ki az Elhagyott Vidékre, uram, és
Henrik királynak ez egyáltalán nem tetszik.
– Nekem sem – szólt Yeh-lu Ta-shih hirtelen feltámadó érdeklődéssel. – Neki semmi
keresnivalója az Elhagyott Vidéken! Ez nem az ő területe.
Legyen elég Erzsébetnek a Pokol összes többi része. Mi után kutat itt?
– John Dee varázsló azt mondta neki, hogy valahol itt van a kijárat a Pokolból.
– A Pokolból nincs kijárat.
Lovecraft elmosolyodott.
– Én ezt nem tudhatom, felség. Erzsébet királynő mindenesetre hitelt adott ennek az
állításnak. Walter Raleigh vezeti az expedíciót, vele van Hakluyt is, a földrajztudós, és még
vagy ötszáz katona. Átlósan haladnak át az Elhagyott Vidéken, a te területeidtől délre egy
térkép alapján, amit Dr. Dee adott nekik. Ő állítólag Cagliostrótól szerezte, aki viszont
Hadrianustól vette, amikor Hadrianus még a Pokol légióinak főparancsnoka volt. Bizonyára
valamilyen hivatalos Sátán-dokumentum.
János pap nem tűnt izgatottnak.
– Tegyük fel, az egyszerűség kedvéért, hogy a Pokolnak valóban létezik kijárata. Miért
akarna Erzsébet királynő elmenni? A Pokol nem olyan rossz hely. Megvannak a maga
kellemetlenségei, de az ember hamar megszokja őket. Talán azt hiszi, hogy a Mennyben
ugyanúgy tudna uralkodni, mint itt, a Pokolban, feltéve persze, hogy egyáltalán létezik a
Mennyország? Hiszen nincs rá bizonyíték!
– Erzsébetnek egyáltalán nem áll érdekében elmenni a pokolból, felség – mondta
Howard. – Henrik király inkább attól tart, hogy ha megtalálja a kijáratot, akkor a saját
tulajdonának fogja nyilvánítani, ráépít egy települést, és díjat szed a kapu használatáért.
Akárhová vezet is a kapu, a király szerint milliók akarják majd kipróbálni, és Erzsébet besöpri
a Pokol összes pénzét. Ennek pedig még a gondolatát sem tudja elviselni. Szerinte Erzsébet
így is túl ravasz és agresszív, és nem szeretné, ha még erősebb lenne. Valószínűleg Erzsébet
anyja is benne van a dologban: Boleyn Anna, Henrik második felesége. Vad és könnyelmű
asszony volt. Henrik házasságtörésért lefejeztette, és most a király azt hiszi, hogy Erzsébet
manőverei mögött Anna áll, aki azt hiszi, hogy így megússza…
– Kímélj meg a részletektől! – szakította félbe Yeh-lu Ta-shih ingerülten. – Mit vár
tőlem Henrik?
– Küldj ki csapatokat, és fordítsd vissza a Raleigh-expedíciót, mielőtt még valami
érdekesre bukkannának.
– És mi érdekem fűződik nekem ehhez?
– Ha a Pokol kijárata a határaid mentén van, felség, akkor nem hiszem, hogy örülnél, ha
Erzsébet angoljai a szomszédságodba telepednének.
– A Pokolból nincs kijárat – ismételte János pap.
– És ha anélkül is felállítanak egy települést? János pap egy pillanatig nem szólt.
– Értem. – mondta végül.
– Segítségedért cserébe – folytatta Howard – felhatalmazásunk van arra, hogy
felajánljunk neked egy rád nézve igen előnyös kereskedelmi szerződést.
– Ó!
– …és garantált katonai segítséget arra az esetre, ha ellenséges erők támadnának
birodalmadra.
– Ha Henrik király seregei ilyen erősek, akkor miért nem bánik el maga a Raleigh-
expedícióval?
– Nincs már idő arra, hogy felszereljen és elindítson egy csapatot ilyen nagy távolságra –
válaszolt Lovecraft. – Mire ez az expedíció kitudódott, Raleigh-ék már régen úton voltak.
– Ó! – ümmögött megint Yeh-lu Ta-shih.
– Természetesen – folytatta Lovecraft – más uralkodói is vannak az Elhagyott Vidéknek,
akiket Henrik király megkereshetett volna. Felmerült Moammar Khadafi neve; valami asszír –
azt hiszem, Assurnasirpal –, és Mao Ce-tungot is emlegették. Nem, mondta érre Henrik
király, kérjük János pap segítségét, hisz ő hatalmas és nemeslelkű uralkodó, akinek
bölcsessége közismert az egész Pokolban. Igen, János pap az, akihez fordulnunk kell!
Furcsa, új szikra lobbant Ye-luh Ta-shih szemében.
– Szövetséget fontolgattatok Mao Ce-tunggal?
– Puszta ötletfelvetés volt, felség.
– Á, értem… – A császár fölállt trónjáról. – Nos, ezt a kérdést alaposan meg kell
fontolnunk. Nem hozhatunk elsietett döntést. – Végignézett a tróntermen a dívány felé, ahol
Dr. Schweitzer még mindig Gilgames sebével foglalatoskodott. – Nagyon türelmes vagy,
doktor. Mi a helyzet?
– Vasból van ez az ember, felség, vasból! Gott sei dank, szemlátomást javul.
– Remek. Azt hiszem, mindnyájatoknak szüksége van egy kis pihenésre. Ismerjétek hát
meg János pap vendégszeretetét!
 
János pap vendégszeretete, mint azt Gilgames hamarosan megtapasztalta, nem puszta
szófordulat volt.
Egy fekete posztóval tapétázott különszobába vezették – egyfajta házon belüli sátorba –
ahol három, a derekáig sem érő szolgálólány sietett oda hozzá, és levetkőztette. Óvatosan
besegítették egy meleg tejjel töltött kádba, vigyázva megmosdatták és megmasszírozták fájó
testét. Végül bonyolult szabású, sárga selyemruhába öltöztették, s bekísérték a császár
csarnokába, ahol együtt volt az egész udvar csillogó sokasága. Valamilyen koncertet tartottak
éppen: hét zenész játszott holmi harsány, pengő-bongó darabot. Gongok zengtek, trombita
harsant, sípok jajongtak. A szolgák egy díszhelyre vezették Gilgamest, és leültették a
szőrmékkel fedett bársonyvánkosokra.
 Lovecraft és Howard már ott voltak, Gilgameshez hasonlóan csodálatos selymekbe
öltözötten.
Némileg nyugtalannak látszottak mindketten. Howard alig bírt nyugodtan megülni a
helyén: nevetett, integetett, sarkával a szőrméket rugdosta, mint egy gyerek, aki valami csínyt
követett el, és most megpróbálja elterelni róla a figyelmet. Lovecraft ezzel szemben zavartnak
tűnt. Olyan üveges volt a tekintete, mintha fejbevágták volna.
Furcsa két fickó ez, gondolta Gilgames. Az egyik igyekszik kedélyes és hangos lenni, és
időről időre olyan pillantást vet rád, ami a lelkében fortyogó vérgőzt és fegyvercsattogást
tükrözi. A valóságban viszont irtózik minden ilyesmitől. A másik, aki hűvös kívülállónak
látszik, szemre nem olyan bolond, de ő is olyan embernek lehet, aki állandó harcban áll
önmagával. Retteg attól, hogy bármilyen emberi érzés áttörheti modorossága vastag falait. A
szerencsétlen bolondok biztosan halálra rémültek, amikor a szolgálólányok lehámozták a
ruhájukat, meleg tejben fürösztötték és végignyomkodták őket. Úgy látszik, még mindig nem
tértek magukhoz a szégyenletes élvezet után…
Pontosan el tudta képzelni elszörnyedt felkiáltásukat, amikor a kis mongol lányok
dolgozni kezdtek rajtuk.
Mit csináltok? HAGYJÁTOK A NADRÁGOMAT! HOZZÁM NE NYÚLJATOK OTT!
KÉRLEK… NEEE… ÓÓ… AH… ÓÓH! ÓÓÓH!!!
Yeh-lu Ta-shih méltóságteljesen intett neki elefántcsont és ónix trónszékéből, mint egyik
király a másiknak. Gilgames szinte észrevehetetlen fejbólintással viszonozta a köszöntést.
Szörnyen untatták a hivatalos cikornyák. Már épp elégben volt része előző életében.
Akkoriban ő ült a trónon, de ezzel együtt unta. Most meg…
De ez sem volt unalmasabb, mint bármi más. Gilgames már régen tisztázta magával, mi a
Pokol legnagyobb átka: itt minden igyekezet és szándék hiábavaló; dörgés csupán, villám
nélkül. És ez így lesz mindörökre. Lehet, hogy időnként meghalsz, mert ügyetlen voltál, vagy
nem volt szerencséd, de előbb-utóbb visszakerülsz az újabb menetre, amikor a Sírásó úgy látja
jónak. Nincs menekvés ebből a körforgásból.
Valaha kétségbeesetten vágyakozott az örök élet után, de aztán rájött, hogy nem
szerezheti meg – legalábbis nem a halandók világában. Most olyan helyen van, ahol örökké
élhet, de nem telik öröme benne. Már csak az a vágya, hogy leszolgálván idejét a Pokolban,
végre örök álomra hajthassa a fejét. Erre azonban nem látott semmi esélyt. Az élet csak folyt,
folydogált – mint a koncert, ez a vég nélküli zsibongás és csattogás.
Egy puha, eunuch-arcú szolga lépett hozzá, és egy szelet sülttel kínálta. Gilgames tudta,
hogy megfizet majd ezért – mint minden evésért a Pokolban –, de éhes volt, és mohón
bekebelezte a darab húst.
Aztán még egyet, és még egyet, aztán az egészet leöblítette egy kupa kancatejjel.
Egy tánccsoport jelent meg a színen, csillogó, áttetsző öltözékben.
Kard- és fáklyamutatványokat adtak elő. Egy második eunuch ismeretlen édességekkel
megrakott tálat hozott Gilgamesnek, aki a következményekre fittyet hányva két kézzel bele is
markolt a csemegébe. Farkaséhesnek érezte magát: gyógyuló testének minden energiára
szüksége volt.
Howard mellette úgy döntötte le az erjesztett kancatejet, mintha vizet inna, és egyre
Jobban becsípett. A másik, a Lovecraft nevű meg nem fogyasztott semmit, csak a táncosokat
bámulta komoran. Reszketett, mintha fázna.
Gilgames intett, hogy még kér a kancatejből. Az orvos éppen ekkor érkezett meg, és
vidáman helyet foglalt mellette. Schweitzer helyeslően bólogatott, amikor Gilgames jót húzott
az italból.
– Fühlen Sie besser, mein Held? Fáj még a karja? Már kezd összeforrni a seb. Maga
nagyon gyorsan regenerálódik! Maga az Isten egyik csodája, Gilgames! A Mindenható áldását
hordozza magán… – Ő is elvett egy kupát az elhaladó szolgától, beleivott és elfintorodott.
– Ach, ez a tej-bor! És ach, ez a verfluchte zene! Mit nem adnék érte, ha nemes moseli bort
érezhetnék a nyelvemen, és a D-moll toccatát és fúgát hallhatnám! Ismeri Bachot?
– Kit?
– Bachot! Johann Sebastian Bachot. A legnagyobb muzsikust, az isteni zeneköltőt. Én
egyszer, de csak egyszer, láttam őt, évekkel ezelőtt. – Schweitzer szeme felcsillant az
emléktől. – Még új voltam itt, alig két hete érkeztem. Frigyes király villájában időztem –
Nagy Frigyesében, ismeri? Nem? Porosz király. Der Alte Fritz. Nem számít. Nem számít. Es
macht nichts. Egy teljesen hétköznapi külsejű ember lépett be, akit az utcán észre sem
vennénk. Leült a csembalóhoz, és még három taktust sem játszott le, amikor azt mondtam:
„Ez Bach. Biztos, hogy maga Bach!” Kedvem lett volna térdre borulni előtte, de szégyelltem
magam. És tényleg ő volt. Azt mondtam magamnak: „Miért van Bach a pokolban?” De aztán
azt mondtam, amit talán ön is mondott, és amit egyszer mindenki megkérdez itt magától: „És
SCHWEITZER miért van a pokolban? – És tudtam a választ: azért, mert Isten útjai
kifürkészhetetlenek. Talán azért vagyok itt, hogy támasza legyek az elkárhozottaknak. Talán
Bach is azért van itt. Talán mi magunk is elkárhozottak vagyunk, talán senki sem az. Es macht
nichts aus, ez az egész spekuláció. Talán hiba, sőt villeicht bűn azt hinnünk, hogy
megérthetjük Isten észjárását. Megvan a magunk feladata, és bőven elég, ha ezt tudjuk.
– Éreztem már hasonlóképp – mondta Gilgames –, amikor Uruk királya voltam, és
megértettem, hogy nem kerülhetem el a halált. Nincs előle menedék. Akkor mi a cél? –
kérdeztem magamtól. És azt mondtam magamnak: Az Istenek azért tettek minket ide, hogy
végrehajtsuk feladatunkat. Ezzel éltem tovább, és ezzel haltam még. – Arca elborult. -De itt…
itt…
– Itt is megvan a magunk feladata – mondta Schweitzer.
– Neked talán igen. Nekem csak az a dolgom, hogy elüssem az időt Valamikor volt egy
barátom, aki segített vinni ezt a terhet…
– Enkidu.
Gilgames hirtelen, váratlan erővel ragadta meg a doktor csuklóját.
– Ismered Enkidut?
– Csak a versből. Nagyon híres vers.
– Igen, igen, a vers. De az igazi embert…
– Őt nem ismerem. Nein.
– A termete, mint az enyém. Hatalmas. Sűrű szakálla van, bozontos haja, válla még az
enyémnél is szélesebb. Mindenhová együtt mentünk. De aztán veszekedni kezdtünk, és ő
haraggal vált el tőlem. Azt mondta: „Ne kerülj többé az utamba!” Azt mondta: „Nem
szeretlek, Gilgames!” Azt mondta: „Ha újra találkozunk, kioltom az életedet!” Azóta nem
hallottam felőle.
Schweitzer megfordult, és közvetlen közelről Gilgames arcába nézett
– Hogyan lehetséges ez? Az egész világ tudta, mennyire szereti Enkidu Gilgamest.
Gilgames kért még egy kupa kumiszt. A beszélgetés feltépte a régi sebeket a lelkében, és
ezek ezerszer jobban fájtak, mint a teste. Az ital csöppet sem csillapította a fájdalmat – ennek
ellenére tovább ivott. Mély levegőt vett, és komoran mondta:
– Veszekedtünk. Súlyos szavakat vagdostunk egymáshoz. Azt mondta, hogy már nem
szeret.
– Ez nem lehet igaz.
Gilgames vállat vont, de nem válaszolt.
– Újra meg akarod találni? – kérdezte Schweitzer.
– Ez az egyetlen vágyam.
– Tudod, hol van?
– A Pokol még a földnél is nagyobb. Bárhol lehet.
– Meg fogod találni.
 – Ha tudnád, mennyit kerestem…
– Meg fogod találni. Biztosan tudom.
Gilgames megcsóválta a fejét.
- Ha a Pokol a kínok hona, az én kínom az, hogy soha többé ne találjak rá. Vagy ha igen,
akkor eltaszítson. Vagy kezet emeljen rám.
– Ez nem így van – erősködött Schweitzer. – Szerintem ő ugyanúgy vágyódik utánad,
mint te őutána.
– Akkor miért marad távol tőlem?
– Ez itt a Pokol – magyarázta szelíden Schweitzer. – Próbatétel ez, barátom, de egyetlen
próba sem tart örökké. Még a Pokolban sem. Még ha a Pokolban vagy is, bízz az Úrban:
hamarosan visszakapod Enkidut, um Himmels willen – mondta mosolyogva. – A császár hív.
Menj hát! Azt hiszem, olyasmit akar mondani, amit hallani akarsz.
 
Harcos vagy, nemdebár? – kérdezte János pap.
– Az voltam – válaszolta Gilgames közönyösen.
– Generális, vezér?
– Az már a múlté – mondta Gilgames. – Ez már az élet utáni élet. Most a saját utamat
járom, és nem veszem a hátamra senki terhét. A Pokol tele van generálisokkal.
– Én úgy hallottam, hogy még a vezérek közt is vezér voltál. Hogy úgy küzdöttél, mint a
harc istene. Amikor a harcmezőre léptél, nemzetek dobták el fegyvereiket és borultak le
előtted.
Gilgames nem szólt semmit.
– Nem hiányzik a csaták dicsősége, Gilgames?
– Hiányoznia kéne?
– Mit szólnál hozzá, ha felajánlanám neked a hadseregem parancsnokságát?
– Miért tennéd? Ki vagyok én neked? Mi nekem a te néped?
– A Pokolban olyan állampolgárságot választunk magunknak, amilyet akarunk. Mit
szólnál, ha felajánlanám neked, hogy légy a parancsnok?
– Azt mondanám, hogy nagy hibát követsz el.
– Ez nem egy jelentéktelen csapatocska, hanem tízezer ember – légi járművekkel,
nukleáris fegyverekkel, az Elhagyott Vidék legnagyobb tűzerejével.
– Félreértettél – mondta Gilgames. – Nem érdekel a háborúskodás. Nem ismerem a
modern fegyvereket, és nem is érdekelnek. Rossz embert választottál, János pap. Ha
generálisra van szükséged, hívasd ide Wellingtont, vagy Marlborough-t, Rommelt, Tiglath-
Pilesert…
– Vagy Enkidut?
A név váratlan említése mellbe vágta Gilgamest. Az arca lángba borult, teste görcsösen
összerándult.
– Mit tudsz te Enkiduról?
János pap fölemelte egyik gyönyörűen ápolt kezét.
– Hagyd meg nekem a kérdezés kiváltságát, nagy király.
– Enkidut emlegetted. Mit tudsz róla?
– Először beszéljük meg azokat a dolgokat, amelyek…
– Enkidu – makacskodott Gilgames. – Miért hoztad szóba a nevét?
– Tudom, hogy a barátod volt…
– Most is az.
– Nos, hogy a barátod. Erős és nemes. Ebben a pillanatban éppen birodalmam egyik
legnagyobb ellenségének vendége. Tudomásom szerint éppen arra készül, hogy háborút
indítson ellenem.
– Micsoda? – ámult el Gilgames. – Enkidu Erzsébet királynő szolgálatába szegődött?
 – Ezt nem mondtam.
– Nem Erzsébet királynő küldött éppen egy csapatot, hogy betörjön birodalmadba?
Yeh-lu Ta-shih felnevetett.
– Raleigh meg a többi ötszáz ostoba? Az egész expedíció teljes képtelenség. Egy délután
alatt elintézem őket. Teljesen más ellenségre gondoltam. Mondd, ismered Mao Ce-tungot?
– Az Új Halottaknak rengeteg királyuk van. Rengeteg név…
– Kínai, han. A Marxista Dinasztia császára volt, jóval az én időm után. Erős, makacs és
kemény. Őrült, és nem is kicsit. Innen északra uralja Mennyei Népköztársaság nevű
birodalmát. Alattvalóinak azt hirdeti, hogy a Poklot Mennyé változtathatjuk, ha
kollektivizáljuk.
– Kollektivizáljuk? – ismételte értetlenül Gilgames.
– A parasztokból királyt csinálunk, és megfordítva. Mondtam, hogy nem normális. De
megvannak a maga hűséges követői, akik habozás nélkül megteszik, amit mond. Az egész
Elhagyott Vidéket a hatalmába akarja keríteni. Azután pedig az egész Pokolra ki akarja
terjeszteni holdkóros eszméit. Félek, hogy Erzsébet összejátszik vele, és ez az egész
értelmetlen Pokol-kapu expedíció csak azért indult, hogy Raleigh kikémlelje gyenge
pontjaimat, és ezeket az információkat továbbadják Maónak.
– De hát ez a Mao minden királynak ellensége! Miért szövetkezne hát vele Erzsébet…?
– Nyilvánvaló, hogy csak ki akarják használni egymást. Erzsébet segít Maónak lecsapni
engem, Mao pedig segít neki legyőzni az apját. Aztán meg ki tudja? Én mindenesetre
lecsapok rájuk, mielőtt árthatnának nekem.
– És mi van Enkiduval? – mondta Gilgames. – Beszélj róla!
János pap kigöngyölt egy számítógépes nyomtatványtekercset. Átfutotta, aztán
fennhangon olvasta:
– A Régi Holt harcos, a sumér Enkidu – Sumér, ez a te nemzeted, ugye? – megérkezett
Mao Ce-tung udvarába ekkor és ekkor… a látogatás színlelt oka egy vadászexpedíció az
Elhagyott Vidéken… egy amerikai kémmel, aki vadásznak és újságírónak adja ki magát, egy
bizonyos E. Hemingway-jel… titkos találkozó Kublaj kannal, a Mennyei Népköztársaság
hadügyminiszterével… jelenleg kommunista csapatokat készít fel Új Kara Khitai
elfoglalására… – A császár fölpillantott. – Erre vagy kíváncsi, Gilgames?
– Mit akarsz tőlem?
– Az az ember a barátod. Úgy ismered, mint saját magadat. Védj meg minket tőle, és én
mindent megadok neked, amit csak kívánsz!
– Én csak Enkidu barátságát kívánom – szólt Gilgames.
– Akkor Enkidut fogom átnyújtani neked, ezüsttálcán. Vezesd te a csapataimat Mao
ellen! Segíts előre kitalálnom, milyen stratégiát tanított nekik Enkidu! Elsöpörjük a marxista
gazembereket, foglyul ejtjük a generálisalkat, és akkor a tiéd lesz Enkidu. Mit mondasz erre,
Gilgames? Mit mondasz erre?
 
A Pokol beláthatatlan, szürke síkságán lassan nyomultak előre János pap légiói.
Skarlátszín-sárga zászlók lengedeztek a borús ég alatt. Az alakzat közepén egy szakasz
bőrpáncélos lovas íjász állt, minden szárnyhoz egy nehézgyalogsági egység kapcsolódott. Az
élcsapatot a császár tankjai alkották. Lassan, sietség nélkül haladtak előre a nehéz, repedezett
terepen. A légvédelmet transzatmoszferikus ütegek látták el.
A távolban feltűnő porfelhő volt a bizonyítéka annak, hogy a Mennyei Népköztársaság
seregei közelednek.
– Stygia démonaira, volt már részed ilyen hihetetlen látványban? – kiáltotta Robert
Howard. Ő és Lovecraft úgy döntöttek, hogy a császári főhadiszállásról kísérik figyelemmel
az eseményeket, egy erőtérrel védett, fényűző pagodából. Gilgames is ott volt, János pappal és
a khara-kitai vezérkarral egyetemben. A császár szeme végigfutott a monitorokon, egyik
segédtisztje pedig lázas gyorsasággal parancsokat gépelt be egy terminálon.
– Tiszta őrület! – mondta Howard. – Lovasok, tankok, fegyverállványok, egyszerre, egy
időben… ezek az eszementek mindig így harcolnak?
Lovecraft a szája elé emelte mutatóujját.
– Ne ordíts úgy, Bob! Azt akarod, hogy János pap meghallja? A vendégei vagyunk, ha
elfelejtetted volna. És Henrik király követei.
– Ha meghall, hát meghall. Micsoda zűrzavar van itt! Hát nem látja János pap, hogy egy
huszadik századi kínai bolsevik jön ellene huszadik századi fegyverekkel? Mire fog menni a
lovasaival, az istenért? Lovasrohamot akar indítani a nehéztüzérség ellen? Íjjal és nyíllal akar
nekimenni az ágyúknak? – fintorgott Howard. – Lehet, hogy bevezette a nukleáris robbanó
nyílhegyet?
– Úgy tudom, igen – mondta Lovecraft csendesen.
– Tudod, hogy ez lehetetlen, H. P.! Meglep, hogy te mondasz ilyet, a tudományos
műveltségeddel. Tudom, hogy ez a nukleáris dolog már utánunk volt, de te biztosan ismered
az elvi alapjait… Kritikus tömeg egy nyíl hegyén? Nem, H. P., te is tudod, hogy ez nem
megy! És még ha menne is…
Lovecraft türelmetlenül csendre intette. A főmonitorra mutatott, János pap előtt. Egy
testes, fehér szakállú ember arca jelent meg rajta.
– Ez nem Hemingway? – kérdezte Lovecraft.
– Hogy ki?
– Ernest Hemingway. Az író. Búcsú a fegyverektől. A Kilimandzsáró hava.
– Mindig is utáltam az ilyeneket • mondta Howard. – Iszákos puhányok nyavalygásai.
Biztos hogy ő az?
– Puhányok, Bob? – kérdezte megdöbbenve Lovecraft.
– Én csak egy könyvét olvastam, az amerikaiakról Európában, akik állandóan
bikaviadalokra jártak, ittak és egymás nőjével szórakoztak. Én ennyit ismerek Mr.
Hemingway-től. Meg kell mondjam neked, H. P., hogy felfordult tőle a gyomrom. És hogy
volt megírva! Kurta kis mondatok… Semmi báj, semmi költészet, H. P.!
– Ezt majd máskor beszéljük meg, Bob.
– …semmi heroikus látomás, semmi magasröptű szenvedély, ami megnemesíti a…
– Kérlek. Bob!
– …csak a hitványak, a nyomorultak, a kifosztottak ábrázolása…
– Ne légy abszurd, Bob! Teljesen félreértelmezed az életfilozófiáját. Ha rászántad volna
magad, hogy a Búcsú a fegyverektőlt is elolvasd… – Lovecraft mérgesen megrázta a fejét. –
Ez most nem az irodalmi viták ideje. Nézd csak! – biccentett a terem távolabbi sarka felé. –
Az egyik figyelő jelez. Valami történt.
Tényleg történtek bizonyos fejlemények. Yeh-lu Ta-shih egyszerre négy-öt tisztjével
foglalkozott. Gilgames vörös arccal, felajzva járkált föl-alá a számítógép előtt. Hemingway
arca még mindig ott derengett a képernyőn, és hasonlóan felajzottnak látszott.
Howard és Lovecraft sietve átvágtak a termen. A császár hozzájuk fordult.
– Tárgyalást javasoltak – mondta János pap. – Kublaj kán már útban van ide. Részünkről
Dr. Schweitzer fog beszélni. Ez a Hemingway pártatlan megfigyelő lesz – az ő pártatlan
megfigyelőjük. Nekem is szükségem lesz hát egyre. Hajlandóak volnátok hát lemenni, mint
egy semleges hatalom diplomatái, hogy szemmel tartsátok az eseményeket?
– Megtiszteltetésnek vesszük – mondta Howard nagyvonalúan.
– És milyen okból kérték a tárgyalást, felség? – kérdezte Lovecraft.
Yeh-lu Ta-shih a képernyő felé mutatott.
– Hemingway-nek az az ötlete támadt, hogy az egész ügyet lerendezhetnénk egyetlen
összecsapással: egy párviadallal Gilgames és Enkidu között. Muníciót spórolnánk meg, és a
Sírásót is megkímélnénk egy csomó fölösleges munkától. A részletekben azonban még nem
született megállapodás. – Finoman elnyomott egy ásítást. – Ebédidőre talán elkészülnek.
 
Igencsak vegyes társaság voltak. Mao Ce-tung fővezére, az elhízott, díszesen öltözött
Kublaj kán, akinek ravasz tekintete erőt és merészséget sugallt. Előző életében maga is
uralkodó volt, de itt szívesebben vállat kevésbé felelősségteljes feladatot. Mellette a nagy,
nehézkes Hemingway, mély hangjával és sima, csaknem arrogáns modorával.
Mao elküldött velük még négy apró embert, egyforma kék uniformisban, mellükön vörös
csillaggal. „Pártemberek” – morogta valaki. Mindenki meglepetésére egy Szőrös Ember is
volt velük: csapott homlokú, fejletlen állú, a legősibb lények közül. Ő is kommunista jelvényt
viselt az egyenruháján.
Még valaki volt a csoportban: a hatalmas, domborodó mellkasú, égő tekintetű férfi, aki
félrehúzódva állt mellettük.
Gilgames alig tudta rávenni magát, hogy ránézzen. Egy kicsit elkülönült a csoporttól,
nem védte semmi a puszta csípős szeleitől. Szeretett volna odarohanni Enkiduhoz, átölelni,
egyetlen mozdulattal elsöpörni minden keserűséget, ami elválasztotta őket…
Bárcsak ilyen egyszerű lenne!
Mao küldötteinek és János pap öt emberének – Schweitzernek, Lovecraftnek,
Howardnak és két kara-khitai tisztnek – hangját Gilgames füléig sodorta a szél. Hemingway
vitte a szót.
– Maguk írók? Mr. Howard és Mr. Lovecraft? Sajnos nem adatott meg nekem, hogy
megismerkedjem műveikkel.
– Fantasyt írtunk – mondta Lovecraft. – Meséket, víziókat.
– Csakugyan? Dolgoznak az Argosynak meg a Postnak?
– Öt írásom jelent meg az Argosyban, de azok westernek voltak – mondta Howard. –
Főleg a Weird Talesnek írtunk. H. P. néha a Suspense Storiesnak is.
– Furcsa Mesék… – mondta Hemingway. – Meglepő Történetek! – Lenéző kifejezés
suhant át az arcán. – Hmm. Nem hinném, hogy ismerem ezeket a magazinokat. De önök jókat
írtak, nem igaz, uraim? Megírták a legmélyebb érzéseiket, egyenesen kimondták az
igazságokat. Hát persze. Tudom, hogy ezt tették. Becsületes írók lehettek, ha egyszer a
Pokolra kerültek. Megy ez magától. – Nevetett. Összedörzsölte a kezét, megragadta Howard
és Lovecraft vállát. Howard megriadt, Lovecraft pedig legszívesebben a föld alá süllyedt
volna. – Akkor hát, uraim – dörögte Hemingway – mit tegyünk? Van egy kis problémánk. Az
egyik hős puszta kézzel akar harcolni, a másik meg – hogy is mondta? – diszruptor
pisztollyal. Önök nyilván jobban ismerik ezt, mint én. Úgy hangzik, mintha a Meglepő
Történetekből vették volna. De ezt nem engedhetjük meg. Puszta kézzel a legmodernebb
technika ellen? A harcnak csak egy tisztességes módja van: az egyenlő felek harca. Minden
más elfogadhatatlan.
– Jöjjön csak nekem ököllel! – kiáltotta Gilgames a távolból. – Ahogy először harcoltunk
az Ország piacán, ahol először keresztezte egymást az utunk Urukban!
– Nem meri használni az új fegyvereket – vetette oda Enkidu.
– NEM MEREM?
– Vettem egy puskát, egy kitűnő 12-es fegyvert, ajándékul fivéremnek, Gilgamesnek.
Úgy megrémült tőle, mintha egy tekergődző kígyót adtam volna neki!
– Hazugság! – dörögte Gilgames. – Egyáltalán nem féltem tőle! Csak megvetettem, mert
gyáva fegyver!
– Mindentől fél, ami új – mondta Enkidu. – Sosem hittem volna, hogy uruki Gilgames
egyszer félni fog, de most fél a szokatlantól. Gyávának nevezett, mert puskával akartam
vadászni. Szerintem ő a gyáva. Most is fél ismeretlen fegyverrel megvívni velem. Tudja, hogy
legyőzöm. Még itt is fél a haláltól, hittétek volna? Mindig is a halál volt a legnagyobb
félelme. Vajon miért? Mert sérti a büszkeségét? Szerintem igen. Túl büszke, hogy meghaljon,
túl büszke, hogy elfogadja az istenek rendelését…
– Puszta kézzel is összeroppannak! – kurjantotta Gilgames.
– Adjatok nekünk diszruptorokat – sziszegte Enkidu. – Lássuk, meg mer-e fogni egy
ilyen fegyvert!
– Egy gyáva fegyvert!
– Megint gyávának nevezel? Te, Gilgames, te vagy az, aki reszketsz a félelemtől…
– Na de uraim! Uraim!
– Félsz az erőmtől, Enkidu!
– Te pedig az én ügyességemtől. Azzal a szánalmas öreg kardoddal, a nyomorúságos
íjaddal…
– Az az Enkidu gúnyol engem így, akit annyira szerettem?
– Te kezdted a gúnyolódást, amikor visszadobtad a puskát, elutasítottad az ajándékomat,
gyávának neveztél…
– Én a fegyverre mondtam, hogy gyáva, nem rád, Enkidu.
– Az ugyanaz.
– Bitte, bitte… – szólt közbe Schweitzer. – Ez nem lesz jó így.
– Kérem, uraim! – avatkozott be újfent Hemingway is.
Amazok nem is hallották.
– Én azt mondtam…
– Te mondtad…
– Szégyen…
– Félelem…
– Háromszorosan gyáva!
– Ötszörösen áruló!
– Hamis barát!
– Szájhős!
– Uraim, meg kell kérnem önöket…
De Hemingway hangját, lehetett bármilyen erős és érces, teljesen elnyomta a Gilgames
torkából feltörő dühödt morajlás. A harag szikrái pattogtak mellkasában, torkában, fejében.
Ennél többet már nem tudott elviselni. Akkor is így kezdődött, amikor Enkidu hozta azt a
puskát, ő visszautasította, és elkezdtek vitatkozni. Először csak finoman, észérvekkel, aztán
hevesen, aztán már veszekedtek, végül jöttek a keserű vádaskodások. Azelőtt soha nem vették
a szájukra a harag szavait, ők, akik testvéreknél is többek voltak.
Akkor nem fajult verekedéssé a dolog, mert Enkidu egyszerűen elsétált, miután
kijelentette, hogy barátságuk véget ért. De most, amikor újra hallotta ugyanazokat a szavakat,
és ugyanúgy védtelen volt velük szemben, Gilgames nem tudta tovább türtőztetni magát.
Teljesen hatalmába kerítette a harag, a tehetetlenség dühe – és előre vetette magát.
Enkidu izzó tekintettel várta.
Hemingway megpróbált közéjük állni. Terebélyes termetével is csak gyereknek látszott
Gilgames és Enkidu mellett, akik egyetlen mozdulattal, könnyedén félresöpörték az útból.
Földet reszkettető dobbanással Gilgames rávetette magát Enkidura, és mindkét kezével
megragadta.
Enkidu nevetett.
– Hát ez a módszered, Gilgames király! A puszta kéz!
– Ez az egyetlen mód – hörögte Gilgames.
Végre. Végre. Sem itt, sem a másik világban nincs olyan ember, aki birkózásban
versenyre kelhetne uruki Gilgamessel!
Széttöröm, gondolta Gilgames, mert széttörte a barátságunkat. Kettéroppantom a
gerincét! Ízekre szedem!
 Harcoltak, mint régen. Mint két fújtató bika.
Tekintetük egybeforrt. Hörögtek, ordítottak, nyögtek. Gilgames hergelő biztatásokat
kiáltozott Uruk nyelvén és minden más nyelven, ami éppen eszébe jutott, Enkidu pedig
morgott és hörgött az állatok nyelvén, amit akkor beszélt, amikor még vadember volt, a síkság
üvöltő oroszlánja.
Gilgames Enkidu életét akarta. Jobban szerette, mint az életét, mégis azért fohászkodott,
hogy eltörhesse Enkidu hátát, hallja a gerinc száraz reccsenését, hogy félredobhassa, mint egy
rongyos köpenyt. Olyan erős volt a szeretete, hogy a legvadabb gyűlölet fakadt belőle.
Visszaküldöm a Sírásóhoz, gondolta. Kidobom a Pokolból.
Úgy küzdött, mint még soha, mégsem volt képes legyűrni Enkidut. Az erek kidagadtak a
homlokán, a karját borító kötés leszakadt, a sebből folyni kezdett a vér, de ő lankadatlanul
próbálta Enkidut a földre vinni, és Enkidu lankadatlanul ellenállt. Emberére talált. Erő az erő
ellen. Enkidu pedig szilárdan kitartott. Így maradtak mozdulatlanul, patthelyzetben, egymás
szemébe nézve.
Sokáig álltak így, mire Enkidu megszólalt, úgy, ahogy akkor régen:
– Ó, Gilgames… Nincs hozzád fogható ember a földön! Dicsőség az anyának, aki téged
a világra hozott!
Mintha egy gát szakadt volna át, és az életadó víz végigrohant volna az Ország aszály
szikkasztotta mezőin.
Gilgamesből is azok a szavak fakadtak, amiket már elmondott egyszer:
– Van egy, aki olyan, mint én. De csak egyvalaki…
– Nem, hisz Enlil neked adta a királyságot!
– De te a fivérem vagy – mondta Gilgames.
Erre elnevették magukat, elengedték egymást és hátraléptek, mintha először látnák
egymást – aztán nevettek megint.
– Nagy bolondság ez a harc miköztünk – rikkantotta Enkidu.
– Tényleg nagy bolondság, testvér.
– Mi szükség van puskára és diszruptorra?
– És miért bánjam én, ha ilyesmivel szeretsz játszani?
– Igaz, testvér!
– Így igaz!
Gilgames elfordult. Mindenki őket nézte – a négy pártember, Lovecraft, Howard, a
Szőrös Ember, Kublaj kán, Hemingway – döbbenten, leesett állal. Csak Schweitzer
mosolygott boldogan. Odament hozzájuk.
– Nem sebesítettétek meg egymást? Nem. Gut, gut. Akkor induljatok, együtt! Most
rögtön. Miért törődnétek János pap és Mao háborújával? Semmi közötök hozzá. Menjetek.
Gyerünk!
Enkidu elvigyorodott.
– Mit mondasz, testvér? Menjünk együtt vadászni?
– Az Elhagyott Vidék végére, aztán megint vissza. Te és én, és senki más.
– Csak íjjal és lándzsával vadászunk?
Gilgames vállat vont.
– Ha te úgy szereted, akkor diszruptorral. Ágyúval. Atomgránáttal. Ó, Enkidu,
Enkidu…!
– Gilgames!
– Menjetek! – suttogta Schweitzer. – Siessetek. Hagyjátok itt ezt a helyet és vissza se
nézettek. Auf wiedersehen! Glücliche reise! Gottes name, menjetek már!
 
Robert Howard hirtelen bánatot és ürességet érzett, ahogy látta őket együtt elmenni az
Elhagyott Vidék kavargó porában. Milyen gyönyörűek voltak, a két hős, a két birkózó óriás!
Az a hirtelen varázsos pillanat, amikor egycsapásra átlátták harcuk ostobaságát, amikor újra
barátok voltak már, és nem ellenségek…
Aztán elmennek, ő pedig ittmarad a többiekkel, ezekkel az idegenekkel…
Ő akart Gilgames fivére lenni, vagy talán – bár ez az érzés túl homályos volt – több is,
mint fivér. Ám ez lehetetlen álom volt. És mivel tudta, hogy lehetetlen, és tudta, hogy ez a
férfi, aki annyira hasonlított Conanre, örökké elveszett számára, Howardot sírás kezdte
fojtogatni.
– Bob! – szólongatta Lovecraft. – Bob! Jól vagy?
A fenébe, gondolta Howard. Egy férfi sosem sír – főleg nem más férfiak előtt.
Elfordult, szembe a széllel, hogy Lovecraft ne láthassa az arcát.
– Bob! Bob!
A fenébe, gondolta megint Howard.
És hagyta, hogy eleredjenek a könnyei.

Hoppán Eszter fordítása

AZ UTOLSÓ VARÁZSLAT - CLARK ASHTON SMITH, 1930

EREDETI CÍM: LAST INCANTATION, THE (MALYGRIS)

Malygris, a mágus legfelső toronyszobájában merengett, ahonnan betekinthette egész Susrant,

Poszeidonisz szigetországának fővárosát. A torony Susran középpontjában állt, egy kúpos
dombháton. Falait a föld legmélyén fejtett fekete kőből emelték, mely kemény volt és
törhetetlen, akár a mesés gyémántacél; az összes többi épületet túlmagasodta, s úgy vetette
árnyékát a város háztetőire és kupoláira, ahogyan Malygris baljós hatalma borította sötétbe az
emberek szívét.
Malygris öreg volt és életunt; hiába kéltek ajkán iszonyú varázsigék, hiába parancsolt
félelmetes és kíváncsi démonok sokaságának, hiába rettegték haragját királyok és főpapok –
mindez nem tudta kitölteni a tátongó űrt, mit lelke helyén érzett. Masztodonagyar trónusát
titokzatos, rontó erejű rúnák díszítették, rőt turmalinból és azúrkék kristályból kirakva; ő
némán és komoran ült közöttük, kifelé révedve a rombusz alakú toronyablak füstüvegén.
Hófehér szemöldöke vízszintes vonalba húzódott arcának cserszín pergamenjén, a szeme
pedig oly zölden és hidegen ragyogott alatta, mint a százados jégtáblák a sarki napsütésben.
Szakálla vastag csíkokban őszült, ám néhol még őrizte olajosan fénylő, kondor feketeségét;
csaknem a térdéig ért, s eltakarta a kígyóként tekergőző varázsjeleket, melyeket ezüsttel
hímeztek bíborpalástja mellére. Körülötte szétszórva mestersége kellékei hevertek: csupaszon
vigyorgó koponyák, emberiek és szörnyektől valók; fekete és borostyánsárga folyadékokkal
telt üvegcsék, melyek szentségtörő rendeltetését rajta kívül senki sem ismerte; keselyűbőr
fenekű kézidobok és kokatrix-fogakkal töltött csontcsörgők, bizonyos ritkán bemutatott,
bonyodalmas szertartásokhoz. A mozaikpadlót helyenként óriási majmok sötét-ezüst gereznái
borították, az ajtó fölött pedig egy unikornis-koponya függött, amelyben Malygris túlvilági
famulusa fészkelt, egy sápadtzöld hasú korallvipera képében, a hátán hamuszín pettyekkel.
Mindenfelé könyvek gyűltek halomba, csupa ősöreg fóliáns, kígyóbőrbe kötve és
bronzveretekkel pántolva. A patinamarta kapcsokkal lezárt borítófedelek között borzadályos
tanok szunnyadtak: Atlantisz elfeledett tudománya, a Föld és a Hold démonait béklyóba verő
pecsétek, az elemek transzmutációjának titkai; némely textusokat a rég letűnt Hyperborea
rúnáival írtak, azon az elveszett nyelven, amely eleven ajkakról szólva gyilkosabb volt bármi
méregnél és bódítóbb bármi bájitalnál.
A félelmetes hatalom, amit e tárgyak rejtettek és jelképeztek, Malygris személyében
testesült meg: egész országok rettegtek tőle és valamennyi rivális varázsló irigyelte.
Gondolatait mégis sötét mélabú fátyolozta, s a csüggedés úgy töltötte be a szívét, mint hamu
az ünnepi tűzhelyet, ha a lakomának vége és a vendégek hazavonultak. Mozdulatlanul ült,
vége-hossza nincs mélázásba merülve, miközben a délutáni nap, lassan ereszkedve a város és
a tenger felé, őszi sugaraival áttört a zöldessárga füstüvegen, sápadtan bearanyozta aszott
kezét, és szikrát izzított az ujjain díszlő vészrubintokból, melyek úgy lángoltak a
gyűrűfoglalatban, akár a pokolból felparázsló szemek. Ámde Malygris néma merengésébe
nem férkőzött be sem a fény, sem a tűz; a jelen szürke pusztaságként vette körül, melynek
láthatárán, aggasztóan közel, sötét és süket fellegek tornyosultak. Sarkon fordult hát, és a múlt
árnyai felé kezdett tapogatózni, vak vándorhoz hasonlatosan, aki elvesztette a napot, s most
hiába keresi mindenütt. Fölidézte a pompával és dicsőséggel teljes időket, a keblét
máglyaként fűtő szenvedélyeket, dús férfikorának karmazsin-bíbor diadalmenetét; ám mindez
kihűlt és elmosódott és furcsamód megfakult, mintha kihamvadt üszökben kutatott volna
parázs után. Így hátrált egyre messzebb a jövő elől, kihunyt útjelző tüzek között bolyongva,
míg vissza nem tért ifjúsága elsüllyedt világába, azokba a ködös, távoli, hihetetlen
esztendőkbe, ahol egy emlék, idegen csillagzat gyanánt, mindmáig lankadatlan fénnyel
világolt – egy lány emléke, a réges-régi időkből, amikor még nem vágyott sem a tiltott
tudásra, sem a hatalomra, amit megszerezhet vele. Nylissának hívták, és Malygris szerette át.
Évtizedek óta nem is gondolt rá; szinte megfeledkezett róla, annyira lekötötte figyelmét a
sok okkult veszedelem és próbatétel, amellyel mint mágusnak – s közülük is a legnagyobbnak
– nap mint nap szembe kellett néznie. Most azonban, ahogy eszébe jutott ez a karcsú, ártatlan
gyermek – aki oly odaadóan szerette őt, mikor még ő is fiatal volt és vidám és bűntelen; s akit
oly hirtelen ragadott el egy rejtélyes lázroham az egybekelésükre kitűzött nap előestéjén -,
Malygris múmiává szikkadt arca a pír halovány kísértetébe öltözött; és a jéghideg szempár
mélyén megcsillant valami, hasonlatosan a ravatali gyertyák lobbanásához. Ábrándjaiban
fölmerült örökre tovatűnt ifjúsága, s újra maga előtt látta a mirtuszok árnyait Meros
völgyében, a Zemander-patak partján, ahol esténként sétára indultak Nylissával,
gyönyörködve a nyári csillagok születésében, a víz fürge csobogásában és egymás
tekintetében.
Ekkor megszólalt, monoton és mély hangon, mint aki fennszóval gondolkodik; és
beszédét az unikornis-koponyában lakó viperadémonhoz intézte.
– Vipera: valaha rég, mielőtt eljöttél hozzám és beköltöztél az unikornis-koponyába,
ismertem egy leányt, aki oly gyönyörű és törékeny volt, mint az őserdő orchideái; és úgy is
halt meg, ahogy az orchideák... Vipera: nem én vagyok-é Malygris, minden titkos tanok és
tiltott igék legfőbb mestere, ki parancsol a föld, a tenger és a levegő öszszes szellemeinek, a
szoláris és lunáris démonoknak, az élőknek és a holtaknak? Ha úgy kívánom, nem áll-é
hatalmamban előszólítani Nylissát ifjúsága és szépsége teljében, felidézni őt az örök árnyak
köréből, hogy elém járuljon itt, ebben a toronyszobában, és most, ebben az őszi alkonyatban?
– De igen, mester – felelte a vipera halk, ám idegekig metsző sziszegéssel. – Te vagy
Malygris, a legelső összes varázslók és halottidézők között, minden igézések és tagadások és
pecsétek ismerője. Ha úgy kívánod, hatalmadban áll előszólítani Nylissát a holtak hideg
honából, és újra olyannak látni őt, amilyen régen volt, mielőtt a mohó síri férgek csókjukkal
illették volna.
– Vipera: jól és helyénvalóan cselekszem-é, ha a mondottak szerint felidézem őt?
Származhat-é ebből rám bárminemű baj vagy sérelem?
A vipera tétovázni látszott. Végül lassan és kimérten azt sziszegte:
– Ki szabhatná meg Malygrisnek, mi helyénvaló és mi nem? Ki dönthetné el Malygris
helyett, mi jó és mi rossz? – Más szóval: megtagadod tőlem a tanácsot? – Ez legalább annyira
hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek, s a jelek szerint a vipera is így értelmezte, mivel a
maga részérő1 nem fűzte tovább a társalgás fonalát.
Malygris egy ideig szótlanul töprengett, állát összekulcsolt kezére támasztva. Aztán
hirtelen talpon termett s munkához látott, gyors és magabiztos mozgásával meghazudtolva
ráncait. A toronyszoba különféle zugaiból – az ébenfa polcokról, az arany-, réz- és
elektrumzáras ládikókból – egybegyűjtötte a varázslathoz szükséges kellékeket. Felrajzolta a
padlóra az idézőköröket, a legbelsőben elhelyezkedve meggyújtotta a megfelelő
tömjénrudakat, kigöngyölt egy hosszú, keskeny szűzpergament, mely cinóbervörös rúnákkal
volt teleróva, majd fennhangon kántálni kezdte a holtakat szólító igéket. A kék, fehér és lila
tömjénfüst sűrű fellegekben szállt fel, s csakhamar az egész toronyszobát betöltötte tarka
gomolygásával. A fuldokló napfény a falakon kívülre szorult; helyét földöntúli, hamuszín
derengés vette át, oly sápadt, akár a Léthe vizéből kiemelkedő holdak. A mágus
hátborzongató ünnepélyességgel skandálta tovább litániáját, míg a tekercs végére nem jutott;
az utolsó szavak temetői ekhója hosszan reszketve halt el a homályban. Ekkor a színes
füstpászmák, mintha függöny gördülne fel, hirtelen semmivé foszlottak. A kísérteties, fakó
ragyogás azonban nem enyészett velük; és Malygris meg az ajtó között, ahol az unikornis-
koponya függött, ott állt Nylissa földi mása, kissé félrehajolva, akár egy szélfútta virágszál.
Ugyanolyan volt, ahogyan emlékezett rá, arról a réges-régi estéről, a menyegzőjük előtt,
amikor utoljára látta. Egyszerű fehér ruhát viselt, minden cifrázat nélkül, csak ébenfekete
hajába tűzött egy szellőrózsát. Szeme a tavaszi égbolt kékjében ragyogott, ajkán az ifjúság
gondtalan mosolya ült; és ahogy rápillantott, valami rég elfeledettnek hitt érzés facsart
Malygris szívébe, szaporább iramra sarkallva fásult érverését.
– Te vagy Nylissa? – kérdezte. – Az a Nylissa, akit Meros mirtuszlombos völgyében
szerettem, az idők aranyló hajnalán, mielőtt napjaim a sötétségbe fúltak?
– Igen, én vagyok Nylissa.
A hangja ugyanolyan gyöngéd-ezüstösen csengett, ahogyan az emlékezetében őrizte,
sok-sok éve eltemetve… Ám ahogy nézte és hallgatta, mégis parányi kétség ébredt benne –
éppoly abszurd persze, mint amilyen tűrhetetlen, mindazonáltal konok és kitartó: igazán ez az
a Nylissa, akit ő ismert? Nincs valami megfoghatatlan változás, kívül azon a tartományon,
amit képes észlelni és szavakba önteni? Nem hiányzik valami néven nevezhetetlen, amit az
idő és a sír sötétje elpusztított, az ő mágiája pedig nem hozott helyre tökéletesen? Valóban
ugyanolyan szelíd ez a tekintet, ugyanolyan ragyogó ez a fekete haj, ugyanolyan karcsú és
kecses ez a derék, mint azé a leányé, aki az emlékeiben él? Nem lehetett benne bizonyos, s
erősödő gyanakvását ólmos kiábrándulás váltotta fel, a végső csalódás keserűsége, akárha
hamu tömné el a szívét. Vizsgálódása egyre fürkészebb, tüzetesebb és kegyetlenebb lett, s a
sírból fölidézett jelenés percről percre kevésbé hasonlított az ő gyönyörű Nylissájához: ajkát
és szemöldökét kezdte közönségesnek látni, ívelésükben mind több hibát fedezett fel; a karcsú
test véznává satnyult, a fekete fürtök csillogása megkopott, a hamvas nyak vérszegényre
sápadt. Malygris lelke újra megöregedett: a bimbózó remények halála visszahozta a
csüggedést és a kétségbeesést. Elvesztette hitét a szerelemben, a fiatalságban, a szépségben;
még az emlékük sem több csalfa délibábnál, mely álom és valóság ködös határvidékén lebeg.
Nem maradt semmi, csak por és árnyak és szürkeség; semmi, csak az üres sötétség és a hideg,
meg az elviselhetetlen fáradtság terhe, mely zsibbasztó súllyal nehezedett minden
gondolatára.
A hangja mintha a sírból tért volna vissza a torkába kísérteni, ahogy rekedten és
reszketegen elrebegte a fölidézett holtakat elbocsátó varázsigét. Nylissa hasonmása füstként
szertefoszlott a levegőben, s az alvilági holdfény átadta helyét a lenyugvó nap utolsó
sugarainak. Malygris a viperához fordult, s fásult mélabúval szemrehányást tett neki.
– Miért nem figyelmeztettél?
– Használt volna, ha megteszem? – kérdezett vissza amaz. – Mindent tudtál, amire
szükséged volt, Malygris, egyetlen dolgot kivéve; és ezt az egyet másképpen nem tanulhattad
volna meg.
– Mármint micsodát? – tudakolta keserűen a mágus. – Hogy a bölcsesség nem egyéb hiú
gőgnél? Hogy a mágia semmit sem ér? Hogy a szerelem hazugság? Hogy az emlékezet
szemfényvesztés?... Mondd, vipera: miért nem tudtam életre hívni azt a Nylissát, akit
ismertem... vagy azt hittem, hogy ismerem?
– Akit magad elé idéztél, valóban Nylissa volt – felelte a vipera. – Nem vétettél hibát: a
mágiád jól működött. Ám nincs az a varázslat, amely visszaadhatná neked a saját elvesztett
ifjúságodat: a bűntelen szív szenvedélyét, ami Nylissát szerette, a tiszta szempár ragyogását,
ami a szépségében gyönyörködött. Ez volt az a lecke, mester, amit meg kellett tanulnod.

KORNYA ZSOLT FORDÍTÁSA

YOH-VOMBIS KATAKOMBÁI - CLARK ASHTON SMITH, 1932

EREDETI CÍM: VAULTS OF YOH-VOMBIS, THE

 
Ha az orvosok diagnózisa helyes, akkor nekem már csak néhány marsi órám van hátra. Ebben
a néhány órában megkísérelem egységbe foglalni – mintegy figyelmeztetésként azoknak, akik
esetleg a nyomdokaimba akarnak lépni – azokat a különös és félelmes eseményeket, melyek
véget vetettek kutatásainknak a Yoh-Vombis romjai között. Ha csak azt elérem, hogy elejét
vegyem a további vizsgálódásoknak, erőfeszítésem már nem volt hiábavaló.
Nyolcan voltunk, mindnyájan hivatásos régészek, több-kevesebb földi és bolygóközi
tapasztalattal. Ignarhból, a Mars kereskedő-metropoliszából indultunk útnak bennszülött
vezetőinkkel, hogy felkeressük ezt az ősi, eonok óta elhagyatott várost. Hivatalos vezetőnk,
Allan Octave azért tett szert kiemelkedő szerepére, mert mindenki másnál többet tudott a
marsi régészetről, a csapat néhány más tagja pedig, mint például William Harper és Jonas
Halgren számos korábbi kutatásában is vele tartottak. Én, Rodney Severn, inkább új
jövevénynek számítottam, hisz akkor még alig néhány hónapja tartózkodtam csak a Marson, s
földönkívüli tapasztalataim jobbára a Vénuszra korlátozódtak.
A mezítelen, spongyamellkasú ajhaik elrettentő történeteket meséltek az örök viharok
kavarta hatalmas sivatagokról, melyeken keresztül kell haladni Yoh-Vombis felé, s bőkezű
pénzbeli ajánlataink ellenére is nehezen találtunk vezetőket az útra. Ezért is volt kellemes
meglepetés, amikor mindössze hét órányi gyaloglás után a sík, kietlen, sárgás pusztában
Ignarhtól délnyugat felé, elértük a romokat.
Először az apró, távoli nap alkonyi sugarainál pillantottuk meg úti célunkat. Egy
pillanatig azt hittük, hogy a kupolátlan, háromszögű tornyok és a romos monolitok valamely
más, jelentéktelen várost jeleznek, és nem azt, amelyiket mi keresünk. A romok
elhelyezkedése azonban – íves vonalban egy kopár domb szinte teljes hosszában –, hamar
meggyőzött minket arról, hogy jó helyen járunk. A Mars egyetlen más ősi városának sem volt
ilyen elrendezése, s a különös, sokteraszos támpillérek, melyek az elfeledett Anakim
lépcsősoraira emlékeztettek, a Yoh-Vombist létrehozó történelem előtti faj jellegzetes
kézjegyei voltak.
Láttam már a Macchu Picchu égre törő falait és a távoli Andokat csakúgy, mint Uogam
óriás bástyáit a Vénusz éjszakai félgömbjének fagyos tundráin, de azok mind eltörpültek ezek
mellett a falak mellett. Az egész térség távol esett azoktól az életadó csatornáktól, melyeknek
hatókörén túl még az igénytelenebb állatok és növények is ritkák voltak, s csakugyan,
semmiféle élőlénnyel nem találkoztunk Ignarh után. Úgy tűnt, hogy itt, a megkövesedett
sterilitásban, az örök, puszta magányban nem is létezhet élet.
Azt hiszem, mindnyájunkban ugyanaz a benyomás alakult ki, miközben szótlanul
bámultuk az alkonyi fényben derengő sötét, megalitikus romokat. Emlékszem, hogy vissza is
fojtottam egy kicsit a lélegzetem, a levegő mintha a halál belélegezhetetlen borzongását
hordozta volna, s hallottam a többiek szaggatott lélegzetvételét is.
– Ez a hely halottabb, mint egy egyiptomi balzsamozó – jegyezte meg Harper.
– Az biztos, hogy sokkal régebbi – ismerte el Octave. – A legmegbízhatóbb legendák
szerint a yorhikat, akik Yoh-Vombist építették, a jelenlegi uralkodó faj söpörte el legalább
negyvenezer évvel ezelőtt.
– Ha jól tudom, van egy olyan történet is – szólt Harper –, hogy a yorhik utolsó írmagját
valami ismeretlen dolog pusztította el – valami, ami túl szörnyű és felfoghatatlan ahhoz, hogy
akár egy mítosz is leírja.
 – Igen, én is hallottam erről – helyeselt Octave. – Talán a romok között találunk valamit,
ami igazolja vagy cáfolja a történetet. A yorhikat valamilyen szörnyű járvány is elpusztíthatta,
mint amilyen a yashta-pestis. Ez egy zöldes színű penészféle, ami felfalja a csontokat, a
fogakkal és a körmökkel egyetemben. De nekünk nem kell félni, hogy elkapjuk ha vannak is
múmiák itt – a baktériumok épp úgy elpusztultak, mint áldozataik, a hosszú szárazság alatt.
A nap szokatlan gyorsasággal bukott le, mintha sietne. Azonnal megéreztük a kékeszöld
alkonyat hidegét, s az ég olyan lett fölöttünk, mint egy átlátszó, roppant jégkupola a csillagok
elszórt sziporkáival. Felvettük a marsi szőrméből készült kabátokat és sapkákat, amelyeket
éjszaka mindig viselni kellett, majd a falaktól nyugatra felvertük táborunkat, hogy kissé védve
legyünk a dzsaartól, a kegyetlen sivatagi széltől, ami mindig feltámad kelet felől hajnalban.
Ezután meggyújtottuk az alkoholos lámpákat, melyeket főzés céljára vittünk magunkkal, majd
köréjük kuporodtunk amíg az étel el nem készült és el nem fogyott.
Inkább a kényelem, mintsem a kimerültség miatt korán hálózsákjainkba bújtunk, a két
ajhai pedig merev bassa-takaróba burkolózott – vastag bőrükkel ennél több védelemre nem is
volt szükségük, még mínusz fokoknál sem.
Én még vastag, duplaszigetelésű zsákomban is éreztem a kemény éjszakai hideget, és
bizonyosan leginkább ez tartott ébren, majd tette ritka elszunnyadásaimat nyugtalanná és
töredezetté. Mindenesetre semmiféle rossz előérzetem nem volt. Csak nevettem volna, ha
bárki azt mondja, hogy bármiféle veszély leselkedhet ránk Yoh-Vombisban, melynek
hihetetlen ősiségében már fantomjai is rég elenyésztek.
Újra és újra elszenderedhettem, hirtelen fél-felébredésekkel tarkítva. Az egyik ilyen
alkalommal távolról érzékeltem, hogy a két apró ikerhold, a Phobos és Deimos felkeltek és
hatalmas, elnyújtott árnyakat húznak a kupolátlan tornyok elé. Némelyik ilyen sötét sáv
majdnem társaimig ért.
Az egész táj megkövesedett nyugalmat árasztott, s egyetlen alvó sem mozdult. Aztán,
mikor már éppen lecsukódott volna a szemem, mintha mozgást észleltem volna a fagyos
homályban, és úgy látszott, mintha a legelőbbre nyúló árny önálló életre kelt volna, és kúszni
kezdene Octave felé, aki a többieknél közelebb feküdt a romokhoz.
Még a félálom kábulatában is megérintett valami természetellenesnek és talán
baljóslatúnak az előérzete. Mikor megmozdultam, az árnyalak, bármi is volt, visszahúzódott,
és beleolvadt a nagyobb árnyékba. Eltűnése teljesen magamhoz térített, mégsem lehettem
biztos benne, hogy csakugyan láttam a jelenséget. Az utolsó, futó pillantásra nagyjából kerek,
mintegy tizenkét-tizennégy lábnyi átmérőjű gyűrött anyag– vagy bőrdarabnak tűnt, mely
araszoló hernyó módjára haladt a talajon, megdöbbentő összehúzódó-kiegyenesedő
mozgással.
Még vagy egy óráig nem tudtam újra elaludni, s ha nem lett volna a dermesztő hideg,
biztosan felkeltem volna, hogy utánanézzek: csakugyan valami különös dolgot láttam, vagy
csak álmodtam. De aztán egyre jobban sikerült meggyőzni magamat, hogy a jelenség túl
bizarr és fantasztikus volt ahhoz, hogy álmon kívül bármi is lehessen. Ezzel végül sikerült
álomba merülnöm.
A hideg s a dzsaag démoni lehelete ébresztett, s láttam, hogy a halovány holdfény a kora
hajnal árnyalatlan színét öltötte magára. Mindnyájan felkeltünk, s hidegtől merev ujjakkal
elkészítettük a reggelinket.
Éjszakai látomásom egyre inkább vad fantazmagóriának kezdett tűnni. Épp csak futólag
gondoltam vissza rá, és a többieknek nem szóltam róla. Már alig vártuk, hogy elkezdjük a
kutatást, és röviddel napkelte után előzetes felderítő útra indultunk.
Különösnek tetsző módon a két marsi nem volt hajlandó velünk tartani. Ezek a szívós,
hallgatag alakok nem adtak magyarázatot, de szemlátomást semmivel sem lehetett volna őket
rávenni, hogy belépjenek Yoh-Vombisba. Nem tudtuk eldönteni, hogy félnek-e a romoktól,
mert talányos arcuk az apró, vágott szemekkel és nagy, tág orrlyukakkal sem félelmet, se más,
ember számára értelmezhető érzelmet nem árult el. Kérdezősködésünkre csak annyit feleltek,
hogy ősidők óta egyetlen ajhai sem lépett a romok közé. Szemlátomást valamiféle misztikus
taburól volt szó, ami ehhez a helyhez kötődik.
Erre az első útra csak elektromos lámpát és feszítővasat vittünk magunkkal szerszám
gyanánt. Többi felszerelésünket és a robbanóanyagokat a táborban hagytuk, hogy később, ha
szükséges, felhasználjuk. Néhányunknak automata fegyvere is volt, de ezeket is hátrahagytuk,
hisz teljesen abszurdnak tűnt a gondolat, hogy bármiféle életformával találkozhatunk a romok
közt.
Octave látható izgalommal fogott hozzá a kutatáshoz, és munkáját állandó
felkiáltásokkal, kommentárokkal kísérte. A többiek nyomottak és hallgatagok voltak: nehéz
volt lerázni a komor áhítatot és csodálatot, melyet a megalitikus kőóriások kényszerítettek
ránk.
Egy ideig folyamatosan haladtunk a háromszögletű, teraszos épületek között, követve a
cikkcakkos utcákat, melyek összhangban voltak a különös építészettel. A legtöbb torony
többé-kevésbé viharvertnek tűnt, és mindenfelé láttuk a szélkergette homok pusztító
munkájának nyomait, mely sok helyen lekerekítette az eredetileg éles szögű falakat.
Bementünk pár toronyba, de mindig csak tökéletes ürességet találtunk odabent. Minden
bútorzat, ami valaha itt lehetett, régen porrá bomlott, a port pedig elfújták a fürkész sivatagi
fergetegek.
Hamarosan egy hatalmas terasz falához érkeztünk, mely magából a sziklaplatóból volt
kifaragva. Ezen a teraszon a központi épületek akropolisz-szerűen csoportosultak. Időmarta
lépcsők vezettek fel a magaslatra, melyek sokkal hosszabb lábakra voltak méretezve, mint az
embereké vagy a modern kori marsiaké.
Megálltunk és úgy döntöttünk, hogy későbbre halasztjuk a magaslati épületek
vizsgálatát, melyek, mivel az időjárásnak még jobban kitett helyen állnak, kétszerte romosak
és lepusztultak, s nyilván nem sok eredménnyel kecsegtetnek. Octave hangot adott abbéli
csalódottságának, hogy nem találtunk semmiféle tárgyat, mely fényt vethetne Yoh-Vombis
történelmére.
Aztán, kissé jobbra a lépcsőtől, bejáratot vettünk észre a főfalban, melyet félig betemetett
az ősi törmelék. A halom mögött egy lefelé vezető lépcsőt leltünk. A nyílásból mintha ömlött
volna a pangó ősi rothadás szagával terhes sötétség, s az első néhány lépcsőn túl semmit sem
láttunk, mintha éjfekete szakadék fölött állnánk.
Lámpájának fényét a mélységbe irányítva Octave elindult lefelé, és sürgetően kiáltott fel
nekünk, hogy menjünk utána.
A magas, fura lépcsők aljára érve hosszú, tágas teremben találtuk magunkat, afféle
földalatti folyosón. A padlót vastagon borította a finom por. A levegő különösen nehéz volt,
mintha a mainál nehezebb ősi atmoszféra maradványai leülepedtek és megmaradtak volna itt,
az állandó sötétségben. Nehezebb lett a légzés, mint odakint, s a levegő mintha ismeretlen
effluviumokkal lett volna telve, a por pedig minden lépésnél felkavarodott, mintha széthullt
múmiák kelnének életre.
A folyosó végén, egy szűk átjáró előtt fáklyáink fényénél hatalmas, sekély edény-féleség
bontakozott ki, mely rövid kockalábakon állt s fénytelen, zöldesfekete anyagból készült. Az
alján sötét, hamuszerű darabkákat láttunk, melyek halovány, de félreérthetetlen szagot
árasztottak. Octave, aki áthajolt az edény peremén, köhögni és tüsszögni kezdett, amikor
belélegezte.
– Valami nagyon erős füstölő lehetett – jegyezte meg. – Nyilván a barlangok
fertőtlenítésére használták.
A sekély edény mögötti ajtó egy nagyobb terembe vezetett, melynek padlója viszonylag
pormentesnek bizonyult. Észrevettük, hogy a lábunk alatti sötét kövezeten különféle
geometrikus ábrák láthatók okkerrel futtatva, melyek közt, mint az egyiptomi ábrázolásokon,
hieroglifikus, erősen formalizált rajzok helyezkednek el.
Keveset tudtunk kivenni belőlük: a legtöbb nyilván magukat a yorhikat ábrázolta. Az
ajhaikhoz hasonlóan ők is magasak és szögletesek voltak, jókora, fújtató-forma mellkassal. A
fülük és az orruk nem volt olyan nagy és szembetűnő, mint a modernkori marsiaknak, már
amennyire meg tudtuk ítélni. Ezek a yorhiak mezítelenül voltak megjelenítve, de az egyik
ábramezőben, amit sokkal sietősebben készíthettek, mint a többit, két olyan alakot láthattunk,
akiknek magas, kúpos homloka valami turbánféleségbe volt burkolva, melyet éppen levenni
vagy megigazítani készültek. A művész mintha különösen ki akarta volna hangsúlyozni a
furcsa mozdulatot, amellyel az inas, négyízületű ujjak a fejfedőkhöz kapnak, s az alakok
tartása is megmagyarázhatatlanul torz volt.
A második teremből járatok indultak ki minden irányba, a katakombák valóságos
halmazaihoz. Itt hatalmas, hasas urnák – ugyanabból az anyagból, mint a füstölőtál, de
fejmagasságnál feljebb, szögletes fogantyújú dugókkal – sorakoztak ünnepélyes glédában a
falak mentén, alig hagyva helyet két embernek. Mikor sikerült kihúznunk az egyik hatalmas
dugót, láttuk, hogy a korsó színig van hamvakkal és égett csontdarabokkal. Kétségtelen volt,
hogy – ahogy az a marsiaknál még mindig szokás – a yorhik egész családok elégetett
maradványait tárolták egyetlen urnában.
Még Octave is elcsendesedett, ahogy haladtunk előre, s afféle meditatív áhítat foglalta el
korábbi izgatottsága helyét. Minket többieket, azt hiszem, teljesen hatalmába kerített a józan
észt meghazudtoló ősiség derengése, melybe minden lépéssel egyre mélyebbre és mélyebbre
hatoltunk.
Az árnyak úgy verdestek előttünk, mint szörnydenevérek hatalmas szárnyai. Mindenhol
csak a letűnt korok atompora látszott, s a korsók, melyek egy rég kihalt faj hamvait őrizték.
Az egyik későbbi folyosóban azonban, fent a magas mennyezeten sötét, dudoros kerek alak
foltját láttam, mint egy kiszáradt taplógombát. Lehetetlen lett volna elérni, és némi meddő
találgatás után továbbmentünk. Különös módon ekkor nem is jutott eszembe a gyűrött
árnyalak, amit az éjszaka láttam, vagy véltem látni.
Fogalmam sincs, milyen messzire jártunk, amikor elértük az utolsó termet, de úgy tűnt,
mintha időtlen idők óta bolyonganánk az elfeledett alvilágban. A levegő egyre állottabb és
belélegezhetetlenebb lett, mint egy dohos rongy, s hajlottunk arra, hogy visszaforduljunk.
Ekkor teljesen váratlanul puszta falba ütköztünk az urnákkal szegélyezett katakomba végén.
Itt került sor egyik legkülönösebb és legmisztikusabb felfedezésünkre – egy
mumifikálódott, hihetetlenül kiszáradt testre bukkantunk, mely álló helyzetben támaszkodott a
falnak. Több mint hét láb magas volt, bőre barna bitumenszín, teste mezítelen, eltekintve egy
fekete csuklyaféleségtől, mely a feje felső részét borította, és oldalt ráncos redőkben lógott le.
A test nagyságából és jellegéből világos volt, hogy egy yorhi maradványaival állunk szemben
– a fajta talán egyetlen tagjával, akinek teste épségben megmaradt.
Kimondhatatlan borzongás futott át rajtunk, amikor arra gondoltunk, mennyi idős ez az
összeaszott test, mely a bolygó összes történelmi és geológiai eseményét átvészelte itt, s
kézzelfogható láncszem volt az elmúlt korok felé.
Amikor fáklyáinkkal közelebbről is szemügyre vettük, megértettük, miért maradhatott a
múmia állva. Bokájánál, térdénél, derekánál, vállánál és nyakánál fogva súlyos fémpántokkal
a falhoz volt bilincselve. A fémet annyira elrágta az idő, hogy először észre sem vettük a
homályban. A különös csuklya közelebbről megszemlélve is rejtélyes maradt. Finom,
penészszerű halom rakódott le rajta, tisztátalan és poros, mint a régi pókháló. Magam sem
tudom, miért, de azonnal iszonytatónak és visszataszítónak éreztem.
– Jupiterre! Ez aztán a felfedezés! – rikkantotta Octave, s belevilágított a múmia arcába.
Az árnyak eleven alakokként mozogtak a szemüregekben, a hatalmas hármas orrlyukakban és
a csuklya alól felkunkorodó fülekben.
 Octave óvatosan megérintette a testet. Bármilyen finoman is tette, a hordóforma törzs
alsó része, a lábak, a kezek, karok egy csapásra porrá omlottak, s csak a fej meg a felsőtest
maradt lógva a fémpántokon. A rothadás folyamata furcsán egyenetlen volt, mert a
megmaradt részek nem mutatták az elporlás jeleit.
Octave undorral felkiáltott, majd köhögni és tüsszögni kezdett, amikor a könnyen
szállingózó barna por beterítette. Mi többiek hátraléptünk a felhő elöl. Ekkor hihetetlen dolgot
pillantottam meg a szállongó por felett. A múmia fején lévő fekete csuklya a sarkainál
elkezdett felfelé kunkorodni, féregszerű mozdulattal összehúzta magát és levetődött az aszott
koponyáról. Röptében mintha görcsösen összehúzódott-kiterült volna, majd Octave fején
landolt, aki a múmia hirtelen elporlása feletti döbbenetében a falnál maradt. A rémületnek
ebben a hirtelen pillanatában eszembe jutott az a valami, ami kiaraszolt Yoh-Vombis
árnyaiból az ikerholdak fényénél, majd gyorsan visszahúzódott első éber moccanásomra.
A rongyként szétterülő lény beborította Octave haját, homlokát, szemét. Vezetőnk
kiabálni kezdett, összefüggéstelen szavakkal kiáltott segítségért, és vadul próbálta letépni
magáról az eleven csuklyát, de nem járt sikerrel. Ezután kiáltozása eszelős halálordításba
csapott át, mintha pokoli kínokat élne át. Ugrált és csapkodott, különös módon elkerülve
minket, akik egy emberként ugrottunk feléje, hogy elérjük és megszabadítsuk különös
fejfedőjétől. Az egész olyan rejtelmes volt, mint valami lidérces álom, de a dolog, ami a fejére
esett, nyilvánvalóan valamiféle marsi életforma volt, amely a tudomány minden törvénye
ellenére életben maradt az ősi katakombákban. Meg kellett mentenünk tőle Octave-ot.
Próbáltuk becserkészni vezetőnk szökdécselő alakját, ami a helyiség szűkössége miatt
elvileg egyszerű feladat kellett volna, hogy legyen. Octave azonban teljesen
kiszámíthatatlanul, vakon cikázott. Megkerült minket és elrohant, hogy talán örökre eltűnjék a
kereszteződő folyosók urnákkal teli labirintusában.
– Szentséges isten! Mi történt vele? – kiáltotta Harper. – Olyan, mint akit megszállt
valami.
Nem volt idő megvitatni a rejtélyt, hanem mind mesterünk nyomába eredtünk, olyan
gyorsan, ahogy csak döbbent kábulatunk engedett. Elveszítettük szem elől a sötétben, s mikor
az első urnacsoporthoz érkeztünk, nem tudtuk, merre mehetett, de ekkor hátborzongató sikoly
ütötte meg a fülünket, mely többször megismétlődött a legszélső bal járatból. A sikolyoknak
különös, természetfeletti felhangja volt, mely lehetett az állott levegő vagy a különös belső
akusztika műve is, én azonban úgy éreztem, hogy ezek a hangok nem emberi szájtól erednek
– legalábbis nem eleven emberi szájból. Valami lélektelen, gépies fájdalom volt bennük,
mintha ördög-kísértette hulla adná ki őket.
Fáklyáinkat magunk előtt tartva rohantunk előre a hatalmas urnák közt. A sikolyok
elhaltak, s síri csend támadt, valahonnan távolról azonban futó lábak fojtott dobogását
hallottuk. Követtük a zaj forrását, de a pállott, miazmás levegőben hamar kifulladtunk, s
egyszer sem pillantottuk meg Octave-ot. Nagyon halványan, minden eddiginél távolabbról
hallottuk elenyésző fantomlépteit. Aztán a nesz végleg elhalt és semmit sem hallottunk, csak a
saját kapkodó zihálásunkat és a fülünkben lüktető vér riadt dobolását.
Három csoportra oszolva mentünk tovább, és egy hármas elágazáshoz érkeztünk. Harper,
Halgren és jómagam középen indultunk el, s miután hosszas keresés után semmi nyomát nem
találtuk Octave-nak, a roppant, hamvakkal teli korsók közt visszaérkeztünk a geometrikus
padlómintázatú terembe. Itt hamarosan csatlakoztak hozzánk a többiek, akik szintén nem
jártak sikerrel.
Hasztalan lenne részletezni a folytatódó hosszas kutatást a rengeteg járatban, melyek
közül sokat csak most fedeztünk fel. Minden üres volt, legalábbis ami az élő jelenlétet illeti.
Emlékszem, hogy újra elérkeztünk abba a járatba, ahol korábban a különös foltot láttam a
mennyezeten, s borzadva láttam, hogy a sötét korong eltűnt. Kész csoda volt, hogy nem
vesztünk el a földalatti útvesztőben, s végül visszaértünk az utolsó katakombába, ahol a falhoz
bilincselt múmiát találtuk.
Ütemes, ismétlődő zörgés ütötte meg a fülünket, amint közeledtünk a helyhez – fölöttébb
riasztó és rejtélyes volt ez a hang az adott körülmények között. Mintha élőhalottak ütnének
kalapáccsal valami elfeledett mauzóleumot. Mikor közelebb merészkedtünk, fáklyáink fénye
nem kevésbé különös és megmagyarázhatatlan látványt tárt elénk. Egy emberi alak állt
nekünk háttal, fején kanapé-vánkos méretű és formájú puffadt fekete valamivel, és egy hegyes
végű fémrúddal verte a falat. Nem lehetett tudni, mióta lehet itt Octave, és hol találta a rudat,
de a puszta fal leomlott vad csapásai alatt, és egy apró, keskeny ajtó tűnt elő, mely
ugyanabból az anyagból készült, mint a tűztál és az urnák.
Mindnyájunkat megbénított a döbbenet. Az egész ügy annyira rémisztő és felfoghatatlan
volt, s nyilvánvalónak tűnt, hogy Octave-ot valamiféle őrület ragadta el. Rám tört a hányinger,
amikor felismertem a gusztustalanul felpüffedt valamit, ami Octave fejére tapadt és a nyakára
lógott. Nem is mertem belegondolni, mitől puffadt fel ennyire.
Mielőtt bármelyikünk magához térhetett volna, Octave elhajította a fémrudat, és
kaparászni kezdett a falban. Nyilván valami titkos nyitószerkezet lehetett, bár elképzelni sem
tudtuk, honnan tudott a létezésérő1 és a helyéről. A kibontott ajtó tompa, ocsmány
csikordulással kinyílt, mint egy mauzóleum súlyos kőkapuja, s nyílásából szinte kicsapott az
ősrégi, dohos, pokoli éjfél. Elektromos fáklyáink hirtelen hunyorogni kezdtek és fényük
elhalványult. Mindnyájan belélegeztük a fojtó kigőzölgést, a kimondhatatlan rothadás
világának leheletét.
Octave ekkor felénk fordult és mozdulatlanná dermedt az ajtó előtt, mint aki befejezte a
rábízott feladatot. A csapatból elsőnek én tértem magamhoz a bénító varázslatból: előhúztam
csat-késemet – az egyetlen fegyverhez hasonló tárgyat, ami nálam volt –, és rárontottam. S
próbált elhúzódni, de nem elég gyorsan, s én beledöftem a négyhüvelykes pengét a fekete
masszába, ami fogva tartotta az egész fejét, és lefolyt a szemére.
Inkább nem képzeltem el, mi lehet az a dolog – már ha egyáltalán el lehetett volna
képzelni. Alaktalan volt, mint egy roppant tömlő, nem volt se feje, se farka, sem más,
felismerhető szerve. Tisztátalan, püffedt valami volt, azzal a finom, penészszerű szőrrel
borítva, amit már korábban említettem. A kés úgy hatolt belé, mint az elrothadt papiruszba.
Hosszú vágást ejtettem, s a szörnyűség összelappadt, mint a kipukkadt hólyag. Emberi vér,
félig elbomlott hajhoz hasonlító szálkás, sötét massza, felolvadt csontra emlékeztető fehér,
zselés darabkák és túrószerű foszlányok gyomorforgató zuhataga tört elő belőle. Octave
hirtelen megtántorodott és elterült a földön. A por vadul kavarodott fel mozdulatlanná
dermedő teste körül.
Leküzdve undoromat, portól fuldokolva föléje hajoltam és letéptem róla az ernyedt,
nedvedző borzalmat, ami váratlan könnyedséggel vált le, mint egy nedves rongydarab. Bár ne
szedtem volna le! Alatta már rég nem volt emberi fej: a dolog mindent megevett, egészen a
szemöldökig, s a félig felfalt agy csupaszon fehérlett. Hirtelen megmerevedett ujjaim közül
kiejtettem a rettenetet, ami estében felfordult, s láthatóvá váltak rózsaszínű tapadókorongjai,
melyek kör alakban helyezkedtek el egy idegszerű szálakkal fedett halvány korong körül.
Társaim előbbre nyomakodtak mögöttem, de jó ideig senki sem szólt. – Mit gondoltok,
mióta halott? – Halgren volt az, aki súgva kimondta a borzalmas kérdést, melyet magunkban
már mind feltettünk. Senki nem akart, de nem is tudott válaszolni, csak iszonyodva, időtlen
döbbenettel meredtünk Octave-ra.
A végén nagy erőfeszítéssel sikerült elszakadnom a látványtól, s véletlenül épp a
leláncolt múmia felé tekintettem. Csak most vettem észre az aszott koponya félig megevett
állapotát. Innen pillantásom az újonnan nyílt ajtóra vándorolt, de először nem is vettem észre
azt, ami odavonzotta a szemem. Aztán messze az ajtó mögött, mintha egy pokoli gödörben,
kúszó féregszerű árnyak vonaglását pillantottam meg. Mintha forrongtak volna a sötétségben,
aztán a széles küszöbön át kiáradt a gyilkos sereg – ugyanaz a borzalmas fajzat, amit Octave-
ról téptem le. Némelyik vékony és lapos volt, mások vastagabbak, lomhábbak. Hogy mi
ennivalót találhattak a zárt, örök éjszakában, nem tudom, és remélem, soha nem is tudom
meg.
Hátraugrottam előlük, mintha áramütésként csapott volna meg a rémület. Rosszullét
kerülgetett, ahogy a fekete sereg végtelen sorokban araszolt elő a felnyitott mélységekből,
mint a pokol undorító hányadéka. Amint a menet felénk tartott, tekergőző hulláma alá borítva
Octave testét, láttam, hogy az előbb félrehajított, látszólag halott lény megmozdul, és láttam
ocsmány erőlködését, ahogy csatlakozni igyekezett a többiekhez.
Sem én, sem társaim nem bírtuk tovább. Sarkon fordultunk és rohanni kezdtünk az urnák
sorai között, nyomunkban a démoni piócákkal, s pánikba esvén szétszóródtunk az első
elágazásnál. Nem figyeltünk se egymásra, se semmire a menekülésen kívül, s vakon vetettük
magunkat a sötét járatokba. A hátam mögött hallottam, ahogy valaki megbotlik és elesik,
aztán átkozódik, végül eszelősen felsikolt, de tudtam, hogy ha megállok és visszamegyek,
azzal csak a saját fejemre idézem a szörnyűséget, ami elérte a leghátul haladókat.
Elektromos lámpámat és nyitott késemet szorongatva beszaladtam egy kisebb járatba,
ami – homályos emlékeim szerint – mintha nagyjából egyenesen a geometrikus padlójú
terembe vezetett volna. Azon kaptam magam, hogy egyedül vagyok. A többiek a fő
katakombákban maradtak, és távolról eszelős ordítások elfojtott zűrzavarát hallottam, mintha
egyszerre többet is elkaptak volna közülük az üldözők.
Úgy látszott, hogy elhibáztam az irányt, mert a járat teljesen ismeretlen módon
kanyargott, rengeteg kereszteződéssel. Hamarosan teljesen eltévedtem a fekete labirintusban,
ahol a por zavartalanul ülepedhetett le a földre számtalan nemzedék alatt. Itt ismét fojtott
csend volt, csak saját rémült zihálásomat hallottam, mintha egy titán fújtatna a halotti
némaságban.
Ahogy mentem tovább, lámpám fénye hirtelen emberi alakra vetült, aki felém közeledett
a homályban. Mielőtt úrrá lehettem volna döbbenetemen, az alak hosszú, gépies léptekkel
elhaladt mellettem, mintha vissza akarna térni a belső termekbe. Talán Harper lehetett,
magassága és testalkata alapján, de nem voltam biztos benne, mert a szemeit és a feje tetejét
fekete, puffadt csuklya fedte, és a sápadt ajkak szorosan zárva maradtak a kín – vagy a halál –
némaságában. Bárki is volt, már rég elejtette lámpáját, és vakon ment a teljes sötétségben, a
földöntúli vérszívó irányítása alatt, az elszabadult iszonyat kútfője felé. Tudtam, hogy ember
már nem segíthet rajta. Meg sem próbáltam megállítani.
Remegve folytattam utamat, és csapatom további két tagja haladt el mellettem a robotok
gépies gyorsaságával és biztonságával, a sátáni piócák ösztökéje alatt. A többiek nyilván
visszamentek a főfolyosókra, mert velük nem találkoztam – de nem is vártam, hogy valaha is
látom még őket.
Menekülésem további része a páni rettegés elmosódott folyama volt. Egyszer, mikor
ismét azt hittem, hogy közel járok a külső teremhez, eltévedtem újra, és óriás urnák erdején
vágtam keresztül olyan folyosókon, melyek jóval túlnyúltak felfedezéseink határain. Úgy
éreztem, hogy évek óta bóklászok, s a tüdőm fájt a halott levegőtő1. Lábaim már rogyadoztak
alattam. amikor megláttam az áldott napfény egy pontocskáját. Hátam mögött az idegen
borzalom fenyegetésével futni kezdtem felé, és láttam, hogy a folyosó alacsony, romos
kijáratban végződik, melynek romjain átsütött a fény.
Másik járat volt ez, mint amin bejöttünk. Talán egy tucat lépésre lehettem a nyílástól,
amikor mindenféle nesz vagy más jel nélkül valami a fejemre esett a mennyezetről. Azonnal
elvakított és rám szorult, mint egy megfeszített háló. Fejembe, homlokomba egyszerre mintha
millió tűt szúrtak volna – egyre erősödő fájdalmat éreztem, ami mintha csontomig hatolt
volna, és minden oldalról az agyam felé közelítene.
 Annak a pillanatnak a rettenete és kínja rosszabb volt mindennél, mint amit a földi őrület
vagy delírium hozhat. Éreztem a szörnyű halál – és a halálnál is rosszabb borzalom –
ocsmány vámpír-érintését.
Azt hiszem, elejtettem a lámpát, de jobb kezemben még ott volt a nyitott kés. Ösztönösen
– hisz aligha lettem volna képes tudatos cselekvésre – felemeltem a pengét és vakon
lecsaptam, újra meg újra, a lényre, mely halálos szorításába font. A kés éle sok helyen
áthatolhatott az ocsmány testen, és a saját bőrömet is megvágta, de semmit sem éreztem ebből
a fájdalomból a millió helyen lüktető kín közepette.
Végre megláttam a fényt, és egy fekete csíkot láttam lógni a nyakamon, ami szabadon
engedte a szememet, és saját véremtől csöpögött. Egy kicsit még tekergőzött lógtában is.
Letéptem magamról, akárcsak a többi maradványát, aztán tovább botorkáltam a kijárat felé, s
a világos derengés távoli, visszahúzódó, táncoló lánggá vált a szemem előtt, ahogy kibuktam
a barlang nyílásán – láng, mely úgy menekült, mint a teremtés utolsó csillaga az ásító, csúszó-
mászó káosz és öntudatlanság elő1, amelybe én belesüppedtem...
Később azt mondták, hogy nem sokáig voltam eszméletlen. Mikor magamhoz tértem, a
két marsi vezető talányos arca hajolt fölém. A fejemben szúró fájások zsongtak, s félig
felidézett borzalmak fogták körü1 az elmémet, mint gyülekező fantomok árnyai. Átfordultam
és visszanéztem a barlangkijáratra, ahonnan a marsiak nyilván elvonszoltak, mikor rám
találtak. A barlangnyílás egy külső épület teraszos fala alatt volt, látótávolságnyira a
táborunktól.
Kábult döbbenettel meredtem a fekete lyukra, és mozgást véltem látni a homályban – a
piócalények féregszerű mozgását, melyek előjönnek a sötétben, de nem merészkednek ki a
fényre. Az örök éjszaka és bezártság teremtményei biztosan nem bírják a napot.
Ekkor lett úrrá rajtam a végső borzalom, a kezdődő őrület. Amellett, hogy borzongtam és
azonnal el akartam menekülni a barlangszáj rettenete elől, éreztem egy ezzel teljesen
ellentétes vágyat is, hogy visszatérjek, hogy végigmenjek az összes katakombán, ahogy a
többiek, hogy lemenjek oda, ahol ember – a végleg elkárhozottakon kívül – sosem járt, hogy
rátaláljak egy olyan leírhatatlan alvilágra, amit az emberi elme elképzelni sem képes. Ott volt
a fekete fény, a néma hívás agyam legalsó bugyraiban: a vérpióca által belém ültetett
késztetés, mely átható, gyilkos méregként hálózta be testemet. Egyre a nyílás felé csalt,
melyet Yoh-Vombis halálraítélt népe befalazott, hogy elzárja a pokoli, halhatatlan piócákat,
ezeket a sötét parazitákat, akik a halottak félig felfalt agyán tengetik visszataszító életüket.
Hívott engem a mélységbe, ahol a nyüzsgő, nekromanta Lények élnek, akiknek a piócák
minden vérszívó gonoszságukkal együtt is csak jelentéktelen szolgáik...
Csak a két ajhainak köszönhető, akik nem hagytak visszamenni. Küszködtem,
vergődtem, amikor lefogtak inas karjukkal, de alaposan kifáradtam a nap borzalmaiban, és
újra elvesztettem az eszméletemet. Csak jóval később tértem magamhoz újra: a sivatagban
vittek Ignarh felé.
Hát ez az én történetem. Próbáltam összefüggően és a maga teljességében előadni. olyan
erőfeszítés árán, ami elképzelhetetlen az épelméjűek számára... hogy befejezhessem, mielőtt
az őrület újra lecsap rám, mégpedig hamarosan... már itt is van... Igen, elmondtam a
történetem... te pedig leírtad az egészet, ugye? Most vissza kell mennem Yoh-Vombisba...
vissza a sivatagon át, le a katakombákba és még lejjebb, az örök sötétségbe. Van valami az
agyamban, ami parancsol nekem és irányít... mondtam, mennem kell...

UTÓIRAT

Mint az ignarhi földi kórház belgyógyásza, én kezeltem Rodney Severn különleges

esetét, aki a Yoh-Vombisba indult Octave-expedició egyetlen túlélő tagja volt. A fenti
történetet az ő diktálása alapján jegyeztem le. Severnt az expedíció marsi útikalauzai hozták
be a kórházba. A hajas fejbőre és a homloka gyulladt, csúnyán sebes állapotban volt. Az idő
legnagyobb részében delirált, és le kellett fogni, ha rátört visszatérő mániája, melynek
erőssége kétszeresen is megmagyarázhatatlan volt komoly agysérülése után.
Mint az a történetéből kiderült, a fejsebeket főként ő maga okozta. Emellett számtalan
apró, kerek sérülése is volt, melyeket jól meg lehetett különböztetni a vágott sebektől s
melyek szabályos körben helyezkedtek el, s rajtuk keresztül ismeretlen mérgek kerültek
Severn fejébe. Ezeknek a sebeknek a keletkezését nehéz megmagyarázni, hacsak hitelt nem
adunk Severn történetének. A későbbi események fényében én a magam részéről azt hiszem,
nincs más választásom, mint hogy higgyek neki. Különös dolgok akadnak ezen a vörös
bolygón, és én csak megismételni tudom a halálraítélt régész kívánságát a további kutatások
megelőzését illetően.
Miután befejezte a történet diktálását, az éjszaka – míg egy másik orvos volt ügyeletben
–, Severnnek sikerült megszöknie a kórházból, nyilván az egyik említett rohamának hatása
alatt. Ez nagyon különös volt, hisz szörnyű elbeszélése után a szokásosnál is jobban kimerült,
és halálára minden percben számítani lehetett. Még döbbenetesebb, hogy mezítelen
lábnyomait megtalálták a sivatagban, Yoh-Vombis felé. A talplenyomatokat egy idő után
betemette a homokvihar, és Severnnek magának is nyoma veszett.
HULLARABLÓ - ROBERT LOUIS STEVENSON, 1884

EREDETI CÍM: BODY SNATCHER, THE

 
Egész esztendőben minden áldott éjjel négyen üldögéltünk a debenhami „George”
különszobájában: a temetkezési vállalkozó, a fogadós, Fettes meg én. Néha többen is
összejöttek, de mi négyen, akár esett, akár fújt, mindig ott tanyáztunk, megszokott
karosszékünkben. Fettes iszákos vén skót volt, meglátszott rajta, hogy tanult ember, némi
vagyona is lehetett, tekintve, hogy a semmittevésből is megélt. Évekkel ezelőtt, még fiatal
korában jött Debenhambe, de idővel a város törzsökös polgára lett. Kék teveszőr kabátja
éppen olyan helyi régiségnek számított, mint a templom tornya. A dedenhamiek rég magától
értetődőnek találták „George”-beli meghonosodását, templomkerülését és megrögzött
iszákosságát. Homályos radikális nézeteket és holmi naiv eretnek eszméket vallott,
melyeknek – ha néhanapján előhozakodott velük – rengő asztaldöngetéssel adott nyomatékot.
Rumot ivott, rendesen öt pohárral hajtott le minden este. A „George”-ban töltött éjszakákon
többnyire az ittas ember mélabújával üldögélt, jobbára a poharat szorongatva. Doktornak
szólítottuk, mert a jelek szerint konyított valamit a gyógyítás tudományához és alkalmasint
tudta, mit kell tenni törés esetében és hogyan kell helyreigazítani a kificamodott végtagot. Ez
apróságoktól eltekintve azonban semmit sem tudtunk jelleméről és múltjáról.
Egy sötét téli éjszakán – az óra elütötte a kilencet, mikor a fogadós közénk telepedett –
beteg ember feküdt a „George”-ban. Tekintélyes környékbeli földbirtokos volt az illető, épp a
Parlamentbe indult, amikor útközben szívszélhűdés érte. Betegágyához táviratilag hívatták el
londoni orvosát, ki még e nevezetes személyiségnél is nevesebb volt. Első ízben történt
ilyesmi Debenhamben, mivel a vasútvonalat nemrég építették meg, s mi éppen ezért kellő
megilletődéssel fogadtuk az esetet.
– Már itt is van – mondta a fogadós, miután megtömködte pipáját és rágyújtott.
– Kicsoda? – kérdeztem. – Csak nem az orvos?
– De bizony ő – felelte a házigazdánk.
– Hogy hívják?
– Dr. Macfarlane – mondta a fogadós.
Fettes már a harmadik pohár vége felé járt. Ostoba tompultságában hol maga elé
bóbiskolt, hol üveges szemmel bámult körül. Az utolsó szónál azonban mintha hirtelen
felébredt volna. Kétszer is elismételte a „Macfarlane” nevet, először még egykedvűen,
másodszor azonban váratlan izgalommal.
– Igen, így hívják – mondta a vendéglős. – Doktor Wolfe Macfarlane.
Fettes egy szempillantás alatt kijózanodott. Szeme megelevenedett, hangja tiszta, érces
és szilárd lett, beszéde erőteljes és határozott. Elámultunk ezen a változáson. Mintha egy
halott támadt volna fel a szemünk láttára...
– Bocsássanak meg – mondta – attól tartok, nem figyeltem eléggé a beszélgetésükre. Ki
az a Wolfe Macfarlane?
– Ez lehetetlen, tisztára lehetetlen – szólt később, mikor végighallgatta a fogadóst, majd
hozzátette: – És mégis... jó lenne szemtől szembe látni.
– Ismeri őt, doktor? – kérdezte lélegzetvisszafojtva a temetkezési vállalkozó.
– Isten őrizz! – volt a válasz. – Ámbár... a név eléggé ritka, kétszer aligha fordulhat elő.
Mondja, fogadós, hány éves lehet az az ember?
– Hát nem mai legény, az bizonyos – mondta a vendéglős. A haja hófehér. D önnél azért
fiatalabbnak látszik.
 – Pedig ő az idősebb. Évekkel öregebb nálam. De – s az asztalra csapott – az én
ábrázatomat a rum csúfolta meg. A rum és a bűn. Annak az úriembernek bizonyára
rugalmasabb a lelkiismerete és jó az emésztése. Lelkiismeret! Hallgassanak rám... Ugye, azt
gondolnák rólam, hogy holmi jó öreg, jámbor keresztény vagyok? Nem, nem vagyok az. Én
sohasem farizeuskodtam. Voltaire talán megtette volna a helyemben. De az agyam – s tar
koponyájára ütött – az agyam tiszta és világos volt: se nem láttam, se nem koholtam enyhítő
körülményeket a magam számára.
– Ha ön ismeri ezt az orvost – kockáztattam meg néhány percnyi kínos hallgatás után –
az a gyanúm, nincs olyan jó véleménye róla, mint a fogadósnak.
Fettes rám se hederített.
– Igen – szólt hirtelen elhatározással. – Látnom kell őt. Szemtől szembe.
Megint csend lett. Az emeleten meglehetősen hangosan csukódott egy ajtó. A lépcső
felől lépések hallatszottak.
– Az orvos – kiáltott fel a fogadós. – Siessen, még elcsípheti.
A kis különszobát mindössze két lépés választotta el az ódon „George” fogadó
bejáratától. A széles tölgyfaburkolatú lépcsőház csaknem az utcára torkolt. A küszöb és az
utolsó lépcsőfok között mindössze egy török szőnyeg hevert, de ez a talpalatnyi hely
esténként valósággal fényárban úszott. Nemcsak a lépcsőházi és a cégtábla alatt égő nagy
jelzőlámpa világította meg, hanem a söntés ablakából áramló meleg ragyogás. Így a „George”
szinte hivalkodva vonta magára a a hideg utca járókelőinek figyelmét.
Fettes határozott léptekkel ebbe az előtérbe sietett, és mi, akik utána kullogtunk, láttuk,
amint a két férfi szemtől szembe találkozott. Dr. Macfarlane fürge mozgású, erőteljes ember
volt. Fehér haja, tiszteletre méltó keretbe vonta sápadt, nyugodt, de erélyes arcát. Öltözködése
gazdagságra vallott. Ruházata a legfinomabb szövetből s inge a legfehérebb lenvászonból
készült, nagy arany óraláncot, arany kézelőgombokat és aranykeretes szemüveget viselt.
Nyakában széles, lilapöttyös; fehér nyakkendő, karján kényelmes kocsibunda. Tisztes kora
határozottan előnyére vált megjelenésének. Áradt belőle a jólét és a tekintély, s a mi kopasz,
elhanyagolt, rücskösképű kocsmai cimboránk, özönvízelőtti teveszőrkabátjában, bizony,
szánalmas figurának látszott, amint vele szemben állt a lépcső alján.
– Macfarlane! – szólt harsány, inkább kikiáltóhoz mintsem baráthoz illő hangon.
A híres orvos megtorpant a negyedik lépcsőfokon, megütközve a bizalmas szólításon,
amely bizonyára sértette méltóságát.
– Toddy Macfarlane! – szólt újra Fettes.
A londoni úr megtántorodott. Egy másodpercig rámeredt az előtte álló férfira, majd
aggodalmasan körülkémlelt.
– Fettes! Te vagy az? – suttogta riadtan.
– Igen, én – mondta a másik. – Vagy azt gondoltad, én is halott vagyok? Nem! Nem
szabadulsz meg tőlem olyan könnyen!
– Csend, csend, hallgass, az istenért... – csitította az orvos. – E találkozás olyan
váratlan... Megtörtnek látszol... Bevallom, először alig ismertelek meg, de nagyom örülök,
végtelenül örülök ennek a szerencsés véletlennek. Sajnos, pillanatnyilag a „hozottisten” –
„istenhozzád” is egyben, mert vár a kocsi, és nem késhetek le a vonatról. Ellenben lássuk
csak... megvan!... Ideadod a címedet és számíthatsz rá, hogy rövidesen hírt adok magamról.
Tennünk kell valamit az érdekedben, Fettes. Úgy látom, nem a legrózsásabb körülmények
között élsz. De a „Régi szép idők” kedvéért, ahogy valamikor mulatozás közben énekeltük,
majdcsak megleljük a módját, hogyan segítsünk rajtad.
– Pénzt? Tőled?! – kiáltotta Fettes. – Talán még most is ott hever, amit adtál, ahová
akkor az esőbe szórtam.
 Dr. Macfarlane az imént még vállveregető bizalmaskodással beszélt, ez a szenvedélyes
elutasítás azonban visszavetette előbbi zavarába. Hátborzongató, gonosz kifejezés suhant át
egyébként tiszteletet parancsoló arcán.
– Ahogy jónak látod, kedves barátom – mondta. – Távol állt tőlem, hogy megbántsalak.
A világért sem akarok terhedre lenni. Mindenesetre itt hagyom a címemet, hogy
alkalomadtán...
– Nem kell! Nem akarom tudni, hol az a hajlék, amely menedéket nyújt neked – vágott
szavába a másik. – Hallottam a nevet, felébredt bennem a gyanú, hátha te vagy az. Tudni
akartam, hogy mindent egybevetve, van-e Isten az égben. Most már tudom, hogy nincs.
Pusztulj innen!
Még mindig a szőnyeg közepén állt, a lépcső és a kijárat között. A híres londoni orvos
tehát távozásakor kénytelen lett volna kitérni az útjából. Szemmel láthatóan tétovázott,
nehezen szánta rá magát erre a megalázkodásra. Noha falfehér volt, szemüvege mögött
fenyegető fény csillant. E habozó ácsorgás közben hirtelen észrevette, hogy a kocsis az
utcáról szájtátva bámulja a szokatlan jelenetet, s ugyanakkor bennünket is felfedezett, amint
egymásba lapultunk a söntés sarkában. E számos tanú jelenléte döntő elhatározásra bírta.
Villámgyorsan összetöpörödött és a faburkolat mentén, kígyószerű mozdulattal igyekezett az
ajtóhoz surranni. Megpróbáltatásai azonban még nem értek véget. Mikor Fettes közelébe ért:
amaz elkapta a karját és suttogó hangon, nyomatékosan taglalva, azt kérdezte:
– Láttad azóta?
A híres, dúsgazdag londoni orvos hörgésbe csukló, szörnyű kiáltást hallatott, félrelökte a
kérdezőt,
és kezét feje fölé kapva, mint a tettenért tolvaj, kirohant a házból. Mire magunkhoz
tértünk az ámulatból, a kocsi már az állomás felé robogott. Olyan volt az egész, mint valami
álom. Csakhogy ez az álom maga után hagyta áruló nyomait e valóságos voltának
bizonyságát. Másnap a szolga a szép, aranykeretes szemüveget összetörve találta a küszöbön.
Akkor éjjel valamennyien izgatottan toporogtunk a söntés ablakánál. Fettes józanul, sápadtan,
elszánt tekintettel állt mellettünk.
– Az isten szerelmére, Mr. Fettes – mondta a fogadós, aki először nyerte vissza
lélekjelenlétét – mit jelentsen mindez? Ön olyan különös dolgokat mondott...
Fettes felénk fordult és egyenkint a, szemünkbe nézett.
– Figyeljenek ide, aztán lakatot a szájra! Ezzel a Macfarlane-nel nem tanácsos ujjat
húzni. Aki egyszer megpróbálta, utóbb későn bánta meg.
S anélkül, hogy harmadik poharát kiürítette volna, még kevésbé tartva számot a másik
kettőre, búcsút mondott nekünk s a cégtáblát megvilágító lámpa alatt eltűnt a fekete
éjszakában.
Mi hárman visszatértünk szokott helyünkre s a kandalló lobogó. rőt tüzétől és a négy szál
gyertyától megvilágított külön szobában meghánytuk-vetettük a történteket. Dermedt
meglepetésünket csakhamar izzó kíváncsiság váltotta fel. Sokáig ültünk együtt, ez volt a
leghosszabb „George”-beli együttlétünk, amelyre csak emlékszem. Mielőtt elváltunk,
mindegyikünk kiagyalt egy-egy elméletet, melynek bizonyítását olyannyira szívünkön
viseltük, mintha nem lett volna fontosabb dolgunk széles e világon, csakhogy felderítsük
hírhedt kocsmai cimboránk múltját és nyitjára találjunk a közte s a híres londoni orvos között
lappangó titoknak. Nem kérkedésből mondom, de úgy hiszem, „George”-beli társaim közül
én értettem legjobban a módját, hogy végére járjak egy történetnek, s talán rajtam kívül nincs
is már az élők sorában senki, aki elmondhatná önöknek ezt a szörnyű és természetellenes
históriát.
Ifjúkorában Fettes orvostudományt tanult az edinburgh-i egyetemen. A maga nemében
tehetséges volt, helyesebben rendelkezett azzal a képességgel, hogy mások ellesett gondolatait
sajátjaként fitogtassa. Otthon nemigen törte magát a tanulással, de tanárai előtt az udvarias,
szolgálatkész és elmés fiatalember mintaképe volt. Figyelmes hallgatásával és kitűnő
emlékezőtehetségével hamarosan elnyerte jóindulatukat. S még valami – bárha furcsán
hangzott, mikor először hallottam – Fettes ebben az időben jóképű fickó volt és sikereit
nagyrészt megjelenésének köszönhette. Működött akkortájt az egyetemen egy professzor, akit
történetünk során K.-nak fogok nevezni. Valódi nevét később túlontúl is szárnyára kapta a hír,
viselője pedig álruhában bujdosott Edinburgh utcáin, míg a nép őrjöngve ünnepelte Burke1
kivégzését és felbújtatója vérét követelte. Ekkor azonban Mr. K. még dicsősége csúcsán állott.
Óriási népszerűségnek örvendett, részint ragyogó képességei, és előadói rátermettsége, részint
versenytársa, egy másik professzor tehetetlensége folytán. A hallgatók legalábbis esküdni
mertek volna rá. Fettes szentül hitte – s vele együtt mások is –, hogy megvetette
érvényesülésének alapját, amikor sikerült ez üstökösszerűen feltűnt férfiú kegyeibe férkőznie.
Mr. K. éppen olyan nagy életművész volt, mint amilyen jó tanár s a ravasz
szemfényvesztésnek legalább akkora fontosságot tulajdonított, mint a kellő tudományos
felkészültségnek. Fettes mindkét területen kivívta elismerését és másodéves korában már a
másodtanársegéd, másképpen a segédasszisztens félhivatalos tisztségét töltötte be az
évfolyamon.
Ebben a minőségben a bonc– és előadótermek gondja főként az ő vállára hárult. Felelt a
termek tisztaságáért, a hallgatók viselkedéséért s hasonlóképpen az ő kötelessége volt az
anatómiai nyersanyag beszerzése, átvétele és elosztása. Ez utóbbi abban az időben rendkívül
kényes feladat volt, s Mr. K. éppen ezért ugyanabban az utcában, majd később ugyanabban az
épületben szállásolta el tanítványát, amelyikben a bonctermek voltak. Többnyire sötét téli
hajnalokon – mikor az átmulatott éjszaka után keze még remegett s tekintete kába és zavaros
volt – ugrasztották ki Fettes-t ágyából azok a mocskos, rosszképű fickók, akik a boncasztal
szükségleteiről gondoskodtak. Nevüket később iszonyodva emlegették az egész országban.
Fettes ajtót nyitott nekik, segített becipelni terhüket, kifizette érte a szégyenpénzt, és mikor a
hajnali látogatók eltávoztak, egyedül maradt a gyászos emberi maradványokkal. Ilyenkor
gyorsan visszabújt az ágyba, hogy még egy-két órai sebtében való szundítással pótolja
éjszakai mulasztásait és alkalmassá tegye szervezetét a napi munka elvégzésére.
Kevés ifjú lehetett volna érzéketlenebb a múlandóság sírszagú közelségében eltöltött élet
benyomásaival szemben. Lelkén kívülrekedt minden felebaráti együttérzés. Nem érdekelte
mások baja, boldogsága, rabszolgája volt szenvedélyeinek és alantas becsvágyának. E
határtalan érzéketlenség, könnyelműség és önzés ellenére azonban nem veszett ki belőle a
józan ész, amelyet az emberek rendszerint összetévesztenek az erkölcs fogalmával. Ez tartotta
vissza attól, hogy nyakló nélkül belemerüljön az iszákosságba, vagy bűncselekményeket
kövessen el. Ellenkezőleg, igyekezett kiérdemelni tanárai és diáktársai becsülését s ügyelt
arra, hogy mindenkor feddhetetlen maradjon. Éppen ezért öröme telt abban, hogy tanulmányai
terén némi érdemeket szerezzen s hogy fölöttesének, Mr. K.-nak napról napra magatüsténtő
szolgálatokat végezzen. Napi erőkifejtését kárpótolták a duhaj, fékevesztett éjszakai
dorbézolások, és mikor az egyensúly ekképpen helyre billent, az általa lelkiismeretnek
nevezett szerv elégedettnek bizonyult.
A boncolási alanyok beszerzése szüntelen gondot jelentett neki és tanárának. A népes,
szorgalmas osztályban állandóan fogytán volt az anatómiai nyersanyag. A szükségszerű
utánpótlás azonban nemcsak undorító volt, hanem súlyos következményekkel fenyegette
mindazokat, akik részt vettek benne.
Mr. K. a „nem kérdezni!” politikáját tartotta legcélszerűbbnek a halottkufárokkal
szemben. „Ők meghozzák a hullát, mi megadjuk az árát” – szokta mondogatni, hangsúlyozva
az alliterációt: „Quid pro quo”. – „Ne kérdezzenek semmit, akkor nyugodt lesz a
lelkiismeretük” – tanácsolta cinikusan asszisztenseinek. Sohasem merült fel az a gondolat,
hátha gyilkosság útján teremtik elő a hullákat. Ha ilyesmi szóba került volna, K. borzadva
hőkölt volna vissza. De már a puszta tény, hogy ilyen könnyed hangon nyilatkozott erről a
súlyos kérdésről, sértette a jó ízlést és kísértésbe hozta azokat, akik a vételt lebonyolították.
Fettes-nek például nemegyszer szemet szúrt a hullák döbbenetes frissessége. A virradat
előtt bezörgető fickók visszataszító, aljas és alattomos külseje minden alkalommal
borzadállyal töltötte el. De végül is három szempontot tartott kötelezőnek a maga számára:
átvenni, amit hoztak, kifizetni az árát és szemet hunyni a bűnjelek előtt.
Egy novemberi reggelen súlyos próbát kellett kiállnia. Fettes kínzó fogfájással
virrasztotta át az éjszakát. Fel-alá futkosott szobájában, mint a ketrecbe zárt vadállat, majd
őrjöngve ágyára vetette magát, míg végül mély, nyugtalan álomba merült, ami az ilyen
átkínlódott éjszakákat többnyire követni szokta... A jól ismert jel harmadszor vagy negyedszer
hangzott el, mire feleszmélt. Gyér holdfény szüremlett a szobába, nekikeseredett szeles
zimankós idő volt. A város még nem ébredt fel, de valami meghatározhatatlan zsibongás már
sejtette a nappal lármás forgatagát. A halottkufárok később jöttek, mint máskor és a szokottnál
sietősebben igyekeztek továbbállni.
Fettes az alvástól kótyagosan világított nekik a lépcsőn fölfelé. Dörmögő ír beszédük
mintegy az álom ködén át szüremlett füléhez, s míg a zsákot lehántották a különös áruról,
vállát a falnak támasztva bóbiskolt. Komoly erőfeszítésébe került, hogy kiszámolja az
embereknek járó összeget. E művelet közben tekintete a halott arcára tévedt. Meghűlt benne a
vér. Felemelte a gyertyát és két lépéssel közelebb ment.
– Szentséges isten! – kiáltotta. – Hiszen ez Jane Galbraith!
Az emberek nem feleltek, csupán közelebb húzódtak az ajtóhoz.
– Ismerem ezt a lányt, én mondom maguknak – folytatta. – Tegnap még élt és
makkegészséges volt. Lehetetlen, hogy meghalt volna. Lehetetlen, hogy ezt a hullát igaz úton
szerezték.
– Ön egész biztosan téved, sir – mondta az egyik jómadár.
A másik azonban sötéten Fettes szemébe nézett és azonhelyt követelte a pénzt.
Lehetetlen volt félreérteni a fenyegetést és lebecsülni a veszélyt. A fiatalembert
cserbenhagyta a bátorsága. Mentegetőzés-félét hebegett, kiszámolta a pénzt, mire gyűlölt
látogatói eltávoztak. Alig húzták ki a lábukat, sietett megbizonyosodni gyanúja felől.
Legalább egy tucat kétségbevonhatatlan jel igazolta, hogy a hulla azonos azzal a lánnyal,
akivel az előző nap még vígan évődött. Rémülten látta testén az erőszakos halál
kétségbevonhatatlan nyomait. Páni félelemmel menekült szobája. Hosszasan elmélkedett
felfedezéséről, józanul mérlegelte Mr. K. utasításainak értelmét, a veszély, amelyet saját
fejére idézne, ha egy ilyen komoly ügyben közbelépne, s végül kínos zavarában úgy
határozott, hogy megvárja, mit tanácsol közvetlen fölöttese, az évfolyam főasszisztense.
Wolfe Macfarlane, a fiatal orvos, nagy népszerűségnek örvendett az egyetem arszlánjai
körében. Eszes, élvezethajhászó, gátlásokat nem ismerő fiatalember volt. Sokat utazott és
tanulmányait külföldön végezte. Modora megnyerő, de kissé nyegle volt. Szava perdöntő volt
színházi kérdésekben korcsolyának, golfnak egyaránt mestere. Választékos merészséggel
öltözködött és hogy dicsőségét betetőzze, giget [2] s egy jó ügető lovat tartott. Fettes-el többé-
kevésbé bizalmas viszonyban volt. Helyzetük valóban megkívánt bizonyos együttműködést.
Valahányszor kifogytak a hullák, Macfarlane kocsiján kettesben nekivágtak a vidéknek,
felkutattak valami elhagyott temetőt, kiástak egy-egy holttestet és zsákmányukat még virradat
előtt a boncterembe szállítottak.
Azon a bizonyos reggelen Macfarlane valamivel korábban érkezett, mint rendesen.
Fettes meghallotta lépteit és elébement a lépcsőn. Elmesélte a történteket, majd megmutatta
aggodalmának okozóját. Macfarlane megvizsgálta a lány testén látható nyomokat.
– Igen – bólintott – fölöttébb gyanús.
– Nos, mi most az én teendőm? – kérdezte Fettes.
 – Teendőd? – visszhangozta a másik. – Te egyáltalán tenni szándékozol valamit?
Véleményem szerint: „Ne szólj szám, nem fáj fejem.”
– De hiszen felismerhetik vetette ellene Fettes. Olyan közismert volt, akár a város
közepén a Várhegy.
– Reméljük a legjobbakat – mondta Macfarlane. – És ha valaki mégis felismerné – te
nem ismerted fel. Érted? Ezzel vége. Tény az, hogy már elég régen bonyolítod ezeket a
vételeket. Ha beletúrsz a zavarosba, a legkínosabb helyzetbe hozod K.-t, de emellett te is
megütöd a bokádat... én úgyszintén, ami azt illeti. Szeretném látni, hogyan festenénk a tanúk
padján és mi az ördögöt tudnánk felhozni a mentségünkre? Én bizonyos vagyok abban, hogy
minden boncolási alanyunk – kereken kimondva – gyilkosság áldozata.
– Macfarlane! – kiáltotta Fettes.
– Ugyan, ugyan – gúnyolódott amaz – mintha nem gyanítanád régóta te magad is...
– Más a gyanakvás...
– És más a bizonyosság. Tudom. Hidd el nekem legalább olyan kellemetlen, hogy ezt
idehozták, mint neked – és sétabotja hegyével megbökte a hullát. – Véleményem szerint
legokosabb fel nem ismerni. Én mindenesetre most látom először – tette hozzá hűvösen. – Te
azt csinálsz, amit akarsz. Nem írok elő neked szabályokat, de szerintem egy világfi nem
cselekedhet másként, mint én. Sőt hozzátehetem, meg vagyok győződve róla, hogy K. is ezt
várná tőlünk. Kérdem, miért éppen minket, kettőnket választott asszisztensévé? A válasz
egyszerű: nem vénasszonyokra van szüksége.
Ez a hang általában imponálni szokott a Fettes-féle fiatalembereknek. Barátunk eltökélte,
hogy példát vesz Macfarlane-ről. A szerencsétlen lány tetemét annak rendje és módja szerint
szétboncolták, anélkül, hogy valaki felismerte volna, vagy legalábbis tanújelét adta volna,
hogy felismeri.
Egy délután, napi munkája végeztével Fettes betért az egyik közkedvelt vendéglőbe.
Macfarlanet találta ott, egy idegennel üldögélve. Alacsony termetű férfi volt az idegen, arca
feltűnően halvány, haja sötét, szeme szénfekete. Arcvonásai értelemre és kifinomultságra
vallottak, viselkedése azonban ezt vajmi kevéssé igazolta, sőt, közelebbi ismeretség után
közönséges, ostoba, faragatlan fráternak bizonyult. Macfarlane-t tüntető fölénnyel kezelte,
parancsokat osztogatott, mint egy basa, a legcsekélyebb ellentmondás vagy tétovázás dühbe
gurította s ráadásul még arcátlan megjegyzéseket is tett Macfarlane iránta tanúsított
alázatosságára. Ez az ellenszenves alak első pillanattól megkedvelte Fettes-t, sűrűn koccintott
vele és mintegy kitüntetésképpen múltbeli viszontagságaival szórakoztatta. Ha csak tizedrésze
volt igaz annak, amit elmondott, akkor is jócskán rászolgált a gazember névre, a diáknak
azonban csiklandozta a hiúságát, hogy egy ilyen tapasztalt férfiú méltónak tartja bizalmára.
– Kemény fickó vagyok, az igaz – jegyezte meg az idegen –, de Macfarlane még rajtam
is túltesz. Én csak Toddy Macfarlane-nek hívom. Hé, Toddy, rendelj a barátodnak még egy
pohárral!
Vagy azt mondta:
– Toddy, pattanj és csukd be az ajtót!
– Toddy gyűlöl engem – hajtogatta nyakra-főre.
– Igen, Toddy, igen, úgy van, ahogy mondom.
– Ne szólíts engem ezen az átkozott néven – fortyogott Macfarlane.
– Hallgass csak!... Látta már valaha, hogyan dobálóznak késsel a legények? Tudom, ő is
készséggel kipróbálná a bőrömön – jegyezte meg az idegen.
– Nekünk, medikusoknak, jobb módszereink vannak – szellemeskedett Fettes. – Ha nem
tetszik, hogy a barátunk elpatkolt, egyszerűen szétboncoljuk.
Macfarlane szúrós pillantást vetett rá, mintha rosszallná a tréfát.
Elmúlt a délután. Gray – ez volt az idegen neve – meghívta Fettes-t vacsorára. Olyan
pazar lakomát rendelt, hogy az egész kocsma lázba jött, majd miután elköltötték, felszólította
Macfarlane-t, hogy fizessen. Késő éjjel váltak el egymástól. Gray tökrészeg volt, Macfarlane-t
azonban kijózanította a bosszúság, dühöngött a kénytelen-kelletlen elherdált pénz és a
cserében zsebrevágott sértések miatt. Fettes a sokféle itókától zsibongó fővel, tántorogva,
teljesen elázva tért haza. Másnap Macfarlane nem jött be az évfolyamra. Fettes nem tudta
megállni mosolygás nélkül, ha arra gondolt; hogy talán még mindig nem sikerült lerázni a
nyakáról azt a kiállhatatlan Gray-t s akarva, nem akarva még most is kocsmából kocsmába
kísérgeti. Felkerekedett és sietve végigjárta a vendéglőket, hátha rábukkan múlt éji
cimboráira. De sehol sem találta őket. Korán hazatért hát, lefeküdt s hamarosan az igazak
álmát aludta.
Reggel hatkor a szokásos jelre ébredt. Lement a kapuhoz. Megdöbbenve látta, hogy
Macfarlane áll ott ginjével, és a kocsin amolyan hosszú, baljós, jól ismert csomag sötétlik.
– Mi az? – kiáltotta. – Nélkülem mentél el? Hogy csináltad ezt?
Macfarlane azonban nyersen rászólt, hogy lásson munkához. Mikor a hullát felvitték és a
boncasztalra fektették, Macfarlane úgy tett, mintha távozni készülne. De mégis maradt s
habozva álldogált.
– Jól tennéd, ha megnéznéd az arcát – szólalt meg kényszeredett hangon.
Fettes értetlenül bámult rá.
– Jól tennéd – ismételte sürgetően Macfarlane.
– De hát hol, hogyan és mikor tettél rá szert? – kiáltotta a másik.
– Nézd meg az arcát – hangzott a válasz.
Fettes hátrahőkölt. Rettenetes gyanú fogta el. Tekintete váltakozva révedt hol a fiatal
orvosra, hol a hullára. Végül riadtan engedelmeskedett. Noha előre sejtette a szeme elé táruló
látványt, döbbenete iszonyatos volt. Amint a durva szövésű zsákon fekvő meztelen halottban
felismerte azt a férfit, akit a minap jólöltözötten, életereje és bűnei teljében hagyott hátra a
kocsma küszöbén, még a könnyelmű Fettes-ben is feljajdult a lelkiismeret.
„Cras tib” [3] – visszhangzott lelkében a mementó... Immár második ismerőse végezte
földi pályafutását ezen a jéghideg asztalon. Ezek az érzések azonban csak mellékesen
ködlöttek fel benne. Legfőbb aggodalmát maga Wolfe okozta. E súlyos fordulat
villámcsapásként érte, s nem tudta, hogyan nézzen ezek után barátja szemébe. Nem merte
felemelni tekintetét, egy szó, egy hang nem fért ki a torkán.
Macfarlane törte meg a csendet. Nyugodtan odalépett és kezét Fettes vállára tette.
– A fejét – mondta – add Richardsonnak.
Így hívták az egyik medikust, aki már régóta vágyott arra, hogy az emberi testnek eme
részét bonckés alá vegye. S minthogy Fettes nem felelt, a. gyilkos folytatta:
– Nos, akkor talán térjünk rá a dolog anyagi részére. Ki kell fizetned a szokott összeget,
különben nem egyezik majd a számadásod.
Fettes visszanyerte hangját, vagy inkább saját hangjának kísértetét.
– Fizetni? – kiáltotta. Fizetni neked ezért?!
– Nos, természetesen. Minden körülmények között fizetned kell – felelte a másik. – Én
nem merem ingyen odaadni, viszont te sem veheted át ingyen. Ez mindkettőnket
kompromittálna. A helyzet ezúttal más, mint Jane Galbraith esetében. Minél rosszabbul állnak
a dolgok, annál jobban kell vigyáznunk a látszatra... Hol tartja az öreg K. a pénzét?
– Ott – felelte Fettes rekedten, a sarokban álló szekrényre mutatva.
– Add ide a kulcsot – mondta nyugodtan a másik és nyújtotta a kezét.
Még egy pillanatnyi habozás s a kocka el volt vetve. Macfarlane, ujjai közt érezvén a
kulcsot, nem tudott elfojtani egy ideges rezzenést. Mindössze ezzel árulta el mérhetetlen
megkönnyebbülését. Kinyitotta a szekrényt, kivette a tintát, tollat, a külön rekeszben álló
számviteli naplót, majd a fiókban levő pénzből félretett annyit, amennyit hasonló alkalmakkor
fizetni szoktak.
 – Mármost idefigyelj – mondta. – A fizetés megtörtént. Jóhiszeműségednek ez a
bizonyítéka az első lépés ahhoz, hogy biztonságban érezd magad. Hátra van még a második s
egyben befejező lépés: vezesd be a naplóba az összeget. Akkor aztán az ördöggel is
dacolhatsz.
A következő néhány másodperc olyan volt Fettes mára, mintha a lelkiismeret kínpadján
feküdne. Viaskodó aggályai közül azonban a legközvetlenebb győzött. Minden jövőbeni
kellemetlenség gyerekjátéknak tűnt fel ahhoz képest, ha most összetűzés nélkül ússza meg
Macfarlane-nel. A gyertyát, melyet mostanáig a kezében tartott, letette az asztalra, és a
naplóba biztos kézzel bevezette a kiadás dátumát, rendeltetését és magát az összeget.
– Most pedig – mondta Macfarlane – nyugodtan vágd zsebre a pénzt. Mellékesen szólva,
ha egy magunkfajta világfi abba a szerencsés helyzetbe kerül, hogy néhány shillinggel
gyarapszik az erszénye – szinte beszélni is restellek róla – szem előtt kall tartanunk egy igen
fontos szabályt: nem szabad vendégeskedni, drága szakkönyveket vásárolni, régi adóságokat
kiegyenlíteni, nem árt, ha újabb kölcsön után nézel, de te egy centet se adj másoknak.
– Macfarlane – szólalt meg Fettes, kissé még mindig rekedten – hurokba dugtam a
nyakam, csakhogy lekötelezzelek...
– Hogy lekötelezz? – kiáltotta Wolfe. – Ugyan, ne tréfálj! Amennyire meg tudom ítélni a
helyzetet, pontosan azt tetted, amit a saját bőröd érdekében cselekedned kellett. Tegyük fel,
bajba kerülök. Nos, mi történnék veled? Ez a második ügyecske természetes következménye
az első ilyen ügyednek: Mr. Gray Miss Galbraith utódja. Ha valamit egyszer elkezdtél, nincs
megállás. S ha már elkezdted, ahhoz kell magad tartanod, ez az igazság. Aki a bűn útjára
lépett, örökre eladta a nyugalmát.
A sors árulásának és sötétségének iszonyú sejtelme kerítette hatalmába a boldogtalan
diák lelkét.
– Istenem! – kiáltotta – mit tettem! És mikor kezdődött mindez? Segédasszisztens
akartam lenni, az ég szerelmére! Ebben csak nincs semmi rossz! Service is pályázott erre a
beosztásra s ugyanúgy megkaphatta volna. lehetséges, hogy ő is idejutott volna, ahol én állok?
– Kedves barátom – mondta Macfarlane – milyen legény vagy te? Mi bántódásod esett?
És mi bajod eshet, ha vigyázol a nyelvedre? Ember, hát nem látod, mi az élet? Kétféle ember
él ezen a földön: oroszlán és bárány. Ha bárány vagy te is ide jutsz, erre az asztalra, mint
Gray, vagy Jane Galbraith. Ha oroszlán vagy, élni fogsz, ura leszel a sorsodnak, mint én, mint
K., mint bárki a világon, akinek esze és bátorsága van. Persze először visszarettensz. De nézd
meg K.-t! Kedves barátom, te okos vagy és bátor. Kedvellek téged, és K. is kedvel. Te arra
születtél, hogy az élre törj. Becsületemre és tapasztalatomra mondom, hogy három nap múlva
nevetni fogsz ezeken a rémképeken, mint egy középiskolás kamasz holmi bohóságon.
Azzal Macfarlane magára hagyta, és gigjével tovairamodott, hogy még virradat előtt
hazaérjen. Fettes egyedül maradt gyötrődésével. Most látta csak, milyen szörnyű
veszedelembe keveredett, hogy gyengesége határtalan és engedményt engedményre
halmozva, elvesztette azt a jogát, hogy Macfarlane sorsának ítélőbírája legyen, s ehelyett
lekenyerezett, akaratnélküli cinkosává süllyedt. A világot adta volna érte, ha annak idején
bátrabban viselkedik. Arra már nem gondolt, hogy még most sem lenne késő a sarkára állni.
Jane Galbraith titka s a végzetes naplóbejegyzés hallgatásra kárhoztatta.
Múltak az órák. Szállingózni kezdtek a hallgatók. A szerencsétlen Gray tagjait
szétdarabolták, és kiki megjegyzés nélkül átvette a maga részét. A fejjel Richardsont
boldogították. Fettes örömmel állapította meg, hogy hosszú mérföldekkel jutottak előre a
biztonságot jelentő úton. Két napon át figyelte a megsemmisítő munka félelmetes folyamatát.
Harmadnapra betoppant Macfarlane. Azt mondta, gyengélkedett, s szokott határozottságával
nyomban átvette a hallgatók irányítását, hogy pótolja a mulasztást. Különösen Richardsont
tüntette ki számottevő segítségével és tanácsaival. A fiatal medikus a tanársegéd elismerésétől
felbátorodva, becsvágyó reményekre gyúlt s szinte már mellén érezte a kitüntetést.
 Egy hét sem telt belé s Macfarlane jóslata máris valóra vált. Fettes túljutott a rettegésen
és megfeledkezett saját hitványságáról. Önmaga előtt is hetvenkedni kezdett bátorságával, s
emlékezetében úgy csoportosította a történteket, hogy beteges büszkeséggel tekinthessen
azokra vissza. Cinkostársát elég ritkán látta. Természetesen, az évfolyamon végzett munkájuk
során nem kerülhették el a találkozást; az utasításokat Mr. K.-tól. kapták. Néha
magánemberként is váltottak egy-két szót, és Macfarlane ilyenkor rendkívül nyájas és
szívélyes volt. Közös titkukra vonatkozóan azonban került minden célzást, sőt, amikor Fettes
egyszer odasúgta neki, hogy megtagadta a bárányokat s ezentúl az oroszlánokkal tart, csak
mosolyogva intett, hogy hallgasson.
Hamarosan újabb eset adódott, amely kettőjüket ismét összekovácsolta. Mr. K. megint
hullahiánnyal küzdött. Tanítványai szorgalmasan dolgoztak, s ő kényesen ügyelt annak
látszatára, hogy mindenkor kellő mennyiségű boncanyag áll rendelkezésükre.
Egy napon fülükbe jutott, hogy Glenorse falu temetőjébe új lakó költözött. A szóban
forgó hely nemigen változott az idő folyamán. Akkor is, csak úgy mint régen, egy
keresztútnál feküdt, hat cédrusfa sűrű árnyékában. Kiáltásnyi távolságon is túl sehol egy
emberlakta hajlék. Csupán a közeli domboldalakban legelő juhok bégetése, a kétoldalt futó
patakok locsogása – melyek közül az egyik zajosan csörtetett a kövek között, a másik szinte
lopva settenkedett, itt-ott tavakká tágulva – a vén, terebélyes, virágzó gesztenyefák között
tanyázó szél zúgása, a hetenkint megkonduló harangszó és a kántor ajkáról elhangzó ódon
dallamok zavarták meg a falusi templom tájékának csendjét. A falu kisded világa, ahol a
szeretet állhatatosabb, mint bárhol, s a vér és a barátság kötelékei a közösség teljes
társadalmát egyesítik – az ösztönös kegyelet iránt eltompult hullarablót éppen azért vonzza,
mert feladata e környezetben könnyű és veszélytelen. A halottak, akiket egy egészen más
feltámadás örömteli reményében hantoltak el, szörnyű feltámadást értek meg, pislákoló
lámpafénynél, ásó és csákány közreműködésével. A hullarablók feltörték a koporsót,
szétszaggatták a halotti köntöst., a szomorú emberi maradványokat zsákba gyömöszölték,
majd holdfénykerülte mellékutakon vitték orozva őket, hogy több órás zötyögtetés után egy
évfolyam szájtáti ifjoncai körében teljessé váljék megszentségtelenítésük.
Két keselyű csaphat le úgy a haldokló bárányra, mint ahogy Fettes és Macfarlane készült
birtokába venni egy sírt e zöldellő, békés nyughelyen. Egy parasztgazda feleségét szemelték
ki áldozatul, aki hatvan esztendőt ért meg a jó vajáról és istenfélő beszédéről ismerte a
környék – ezt az asszonyt akarták éjnek éjjelén kiásni sírjából, hogy holtan és mezítelenül
abba a távoli városba vigyék, melynek tiszteletére életében mindig ünnepi ruhát öltött.
Sírhelye immár üres marad övéi mellett a végítélet napjáig, s az ártatlan és tisztes porhüvely
prédája lesz az anatómus sejtekig hatoló kíváncsiságának.
A két fiatalember késő délután indult útnak, köpenyébe burkolózva, jókora palackkal a
zsebében. Vigasztalanul esett az eső – hideg, sűrű, korbácsoló cseppekben. Időnkint szél
kerekedett, de a szakadó vízáradat elfojtotta erejét. A két fiatalember a flaskó tartalma
ellenére komor hangulatban, hallgatagon tette meg az utat, végig Penicuikig, ahol estéjüket
szándékoztak eltölteni. Először a temető közelében álltak meg, hogy szerszámaikat egy sűrű
bokorba rejtsék, majd a „Ficher’s Tryst” előtt, hogy a tűzhely parazsán kenyeret pirítsanak és
whisky után egy sörrel tegyék változatossá szájízüket. Utazásuk céljához érvén mindenekelőtt
a kocsit helyezték biztonságba, ellátták a lovat, ők maguk meg a különszobában ütöttek
tanyát. Asztalukon a legjobb estebéd s a legjobb bor, amivel csak a kocsmáros szolgálni
tudott. A gyertyafény, a tűz s ott kinn a szakadó eső és a rájuk váró rideg, hátborzongató
munka gondolata még inkább fokozta a lakmározás gyönyörűségeit. A hangulat minden pohár
után kedélyesebb lett. Macfarlane nemsokára egy kis halom aranyat rakott társa elé.
– Hódolatom jeléül – mondotta. – Barátok közt az ilyen apró szívességek olyan magától
értetődőek, mint az, hogy tüzet adunk egymásnak.
Fettes zsebre rakta a pénzt és lelkesen viszonozta az érzelmes kijelentést:
 – Valóságos filozófus vagy! – kiáltotta. – Szamár voltam, míg nem ismertelek. Te és K.
– Lord Harryre [4] mondom! – végül még embert faragtok belőlem...
– Úgy lesz – fogadkozott Macfarlane. – Embert? Én mondom neked, ahhoz, amit akkor
reggel nekem tettél, ember kellett a javából. Sok meglett negyvenéves anyámasszony katonája
egyszerűen elájult volna annak az átkozott valaminek a lát– tára. De te nem. Te nem
vesztetted el a fejed. Megfigyeltelek.
– Nos, és miért nem? – pöffeszkedett Fettes. – Mert végeredményben semmi közöm nem
volt az egészhez. Egyrészt nem várhattunk mást, csak kellemetlenséget, másrészt viszont
számíthattam a háládra, nem igaz?
Zsebére ütött s az aranyak összecsendültek. Macfarlane-t aggodalmas érzések fogták el a
visszatetsző beszéd hallatára. Talán már bánta, hogy ilyen eredményesen kioktatta zöldfülű
kollégáját. De még csak nem is szólhatott, mert a másik kérkedő hangoskodással folytatta
eszmefuttatását:
– Fő dolog, hogy semmitől se féljünk. Nos, köztünk szólva, nem szeretném akasztófán
végezni, ez tény, de levetve minden álszemérmet, tudom, hogy felsőbbrendűségre születtem.
Pokol, Isten, ördög, igazság, hamisság, bűn, vétek és mind e régi furcsaságok lomtára, csupán
kölykök ijesztgetésére jó. Az olyan világfiak, mint te, vagy én, fütyülünk rájuk. Most pedig
ürítsük poharunkat Gray emlékére!
Eközben az idő rohamosan múlt. Parancsukra a kocsi, messze világító két lámpájával
indulásra készen a kapu elé állt. Kifizették számlájukat, s megint útra kerekedtek. Azt
mondták, Peblesbe igyekeznek, s valóban abba az irányba haladtak mindaddig, míg a község
utolsó házát el nem hagyták. Akkor eloltották a lámpákat, visszakocsikáztak ugyanazon az
úton, majd egy mellékutcán Glencorse felé fordultak. A mélységes csendben csupán a fogat
zörgése s az eső szakadatlan; suhogó nesze hallatszott.
Körös-körül szuroksetét volt. Csak imitt-amott bukkant fel egy kapu vagy egy kőfal
fehér árnyéka, hogy az éjjeli út egy-egy kurta szakaszán vezérelje őket. De többnyire lépésben
kellett haladniuk és szinte tapogatózva keresték az utat a neszező sötétségben, hogy
eljussanak ünnepélyes és elszigetelt rendeltetési helyükre. A temető meredélyes szélén
megkapaszkodó erdőcske az éjszaka utolsó fényjeleit is felitta: Kénytelenek voltak előkeresni
a gyufát, hogy az egyik kocsilámpát ismét meggyújtsák. Csöpögő lombok alatt, óriási,
imbolygó árnyaktól követve érkeztek meg szentségtelen munkájuk színhelyére.
Bőséges tapasztalat állt már a hátuk mögött s mindketten kitűnően értettek az
ásóforgatáshoz. Alig húsz percnyi serény munka után tompán koppant az ásó a koporsó
fedelén. Ebben a pillanatban Macfarlane megsértette kezét s a bajt okozó kődarabot
meggondolatlanul hátrahajította. A sírgödör, amelyben csaknem vállmagasságig álltak,
közvetlenül a temetőnek helyet adó fennsík szélén volt, és a kocsilámpát a patakig lenyúló
meredély fölött, egy fához támasztották; hogy minél jobban kezük alá világítson. A vaktában
eldobott kő biztos célba talált. Üvegcsörömpölés hallatszott, majd mélységes éjszaka borult
rájuk. Váltakozó tompa és zörgő hangok jelezték, amint a lámpa lefelé gördült a parton és
bele-beleütődött az útjában álló fákba. Egy-két meglazult kövecske gurult utána a szurdok
mélységébe. Azután megint a csend és az éjszaka lett az úr. Ők ketten feszült figyelemmel
hallgatóztak, de nem hallatszott más, csak a szakadó eső, hol széltől kergetve, hol állhatatosan
áztatva az anyaföld messzeségekbe vesző mérföldjeit.
Olyan közel jártak borzalmas feladatuk végéhez, hogy legokosabbnak vélték, ha sötétben
fejezik be. A koporsót kiemelték a földből, felfeszítették a fedelét, a hullát bedugták a
csuromvizes zsákba, majd közös erővel a kocsihoz vitték. Egyikük felszállt, hogy tartsa a
zsákot, a másik zablájánál fogva, a fal és a rekettyés felé tapogatózva vezette a lovat, amíg
kilyukadtak a „Ficher’s Tryst” felé vezető ösvényhez. Halovány, bizonytalan derengés terült
szét a tájon, de ők napvilágot megillető örömmel köszöntötték. A lovat ügetésre fogták és
kocsizörgéssel haladtak tova, a város irányába.
 Munkájuk közben mindketten bőrig áztak és most, hogy a kocsi mély kerékvágásokban
bukdácsolt, a tetem, melyet kettőjük közé támasztottak, hol egyikükre, hol másikukra dőlt, ők
pedig, valahányszor megérezték undorító érintését, ösztönösen s egyre növekvő sietséggel
visszalökték. Noha e folyamat valójában természetes volt, lassan nyomasztó hatást kezdett
gyakorolni a két cimbora idegeire. Macfarlane megeresztett valami sületlen élcet a
parasztasszony rovására, de szavai vigasztalan tompasággal hullottak a feneketlen csendbe.
Természetellenes rakományuk pedig továbbra is egyik oldalról a másikra billent s mintha
bizalmaskodásból tenné, fejét hol az egyik, hol a másik fiatalember vállára hajtotta. Az átázott
zsákvászon jegesen csapkodott arcuk körül. Fettes lelkét lúdbőröző hidegség kerítette
hatalmába. A zsákra meredt. Hogy s hogy nem, nagyobbnak látta, mint annak előtte. S
bármely vidéken jártak, a majorsági kutyák baljós üvöltése kísérte kocsijukat kisebb-nagyobb
távolságból. Fettes-ben mindinkább megerősödött a gyanú, hogy valami természetfeletti
csoda, valami megfoghatatlan változás történhetett a holttesttel, s a kutyák e rettenetes
útitárstól való félelmükben vonítanak.
– Az Isten szerelmére – nyögte, minden erejét megfeszítve. – Az Isten szerelmére,
gyújtsunk világot.
Macfarlane nem válaszolt. Nyilván hasonló érzésekkel küszködött. Mindazonáltal szó
nélkül megállította a lovat, a gyeplőt társa kezébe nyomta, leszállt és hozzáfogott meggyújtani
az épen maradt lámpát. Még csak az auchenclinny-i keresztútnál jártak. Az eső makacsul
zuhogott, mintha visszatérőben volna a vízözön, s nem volt könnyű gyufát gyújtani a
nyirkosság és sötétség e roppant birodalmában. Mikor a fellobbanó kék lángocska valahára
belekapott a lámpabélbe s növekvő, tisztuló világa bágyadt fényt derített a kocsi körül, a két
fiatalember szemügyre vehette egymást és szállítmányukat. Az átnedvesedett durva
zsákvászon a benne levő test formájához idomult. A fejet kivehetően meg tudták
különböztetni a testtől, a vállak élesen kiütköztek. Tekintetük valami kísérteties s ugyanakkor
mégis emberi vonást fedezett fel a szörnyű útitársban.
Macfarlane egy ideig mozdulatlanul állt, magasra emelt lámpával. Fettes testén vizes
lepedőként tekeredett körül a borzadály. A bőr pattanásig feszült sápadt arcán. Eszeveszett
félelem lett úrrá rajta, kifejezhetetlen rettegés valamitől, ami merőben lehetetlen. Ajka
szólásra nyílt... De társa megelőzte:
– Ez nem asszony – mondta Macfarlane, alig hallhatóan.
– De hiszen asszonyt dugtunk a zsákba – suttogta Fettes.
– Tartsd a lámpát – mondta a másik. – Megnézem az arcát.
Fettes átvette a lámpát, társa pedig kioldozta a zsák kötelékét s lehúzta a leplet a hulla
fejéről. A fény élesen megvilágította a sötéten kirajzolódó, markáns vonásokat s azt a simára
borotvált, nagyon is emlékezetes arcot, amely oly sokszor bukkant fel a két fiatalember
álmában.
Vad, átható kiáltás hasított az éjszakába. Mindketten hanyatt-homlok futásnak eredtek az
úttest két oldalán. Az elejtett lámpa összetört és kialudt. A ló pedig megzavarodva a szokatlan
riadalomtól, eliramodott és vágtában száguldott Edinburgh felé, magával ragadva a gig
egyedüli utasát – Gray élettelen, régen szétboncolt tetemét.
 
1 Fojtogató gyilkos, áldozatait anatómiai nyersanyagként értékesítette.
2 könnyű, kétkerekű, egyfogatú kocsi.
3 Holnap neked
4 Lord Harry – az ördög
GRIGÁSSY ÉVA FORDÍTÁSA
DR. JEKYLL ÉS MR. HYDE - ROBERT LOUIS STEVENSON, 1886

EREDETI CÍM: DR. JEKYLL AND MR. HYDE

  
I.
A KAPU TÖRTÉNETE
Utterson ügyvéd zord férfiú volt, ábrázatát sohasem derítette fel mosolygás: beszéde
hideg, szófukar, akadozó; az érzelmek terén nehézkes, szikár volt, magas, poros, rideg – és
valahogy mégis szeretetre méltó. Baráti körben, meg ha ízlett neki a bor, valami mélyen
emberi sugárzott a szeméből; ami persze sohasem talált utat a beszédében, de viszont
nemcsak ebéd utáni ábrázatának hallgatag jelrendszerében szólalt meg, hanem sokkal
gyakrabban és hangosabban élete cselekedeteiben. Szigorú volt önmagával szemben: gint
ivott, ha egyedül volt, hogy elfojtsa magában a borfélék kedvelését; és noha kedvelte a
színházat, húsz esztendeje egynek sem lépte át a küszöbét. Hanem mások iránt szívélyes
türelemmel viseltetett, néha szinte irigyen csodálta a rossz tetteikben megnyilvánuló nagy
szellemi képességeket; és ha valaki bajba jutott, Utterson inkább hajlott a segítségre, mint a
kárhoztatásra.
– Hajlok a Káin eretnekségére – ez volt furcsa szavajárása, engedem, hadd menjen
pokolba a testvérem a maga útján.
Ebben a minőségében gyakran volt az a sorsa, hogy ő legyen az utolsó tisztességes
ismerős, az utolsó jó tanácsadó tönkrejutott emberek életében. S ha ilyen ember fordul meg
nála, soha a változás árnyékát sem vehette észre Utterson úr viselkedésében.
Ez különben aligha esett nehezére az ügyvédnek, hiszen mindig a lehető legtartózkodóbb
volt, s még barátságot is, mintha csak hasonló kölcsönös béketűrés alapján kötött volna. A
szerény embernek jellemző vonása, hogy készen fogadja el baráti körét úgy, ahogy az alkalom
hozza – s ezt az utat követte az ügyvéd is. Barátai vagy a rokonságból kerültek ki, vagy
legrégibb ismerőseiből; érzelmeit, akár a repkényt, az idő növelte, tekintet nélkül arra, méltó
tárgyra találtak-e. Bizonyára ez magyarázza meg, hogy olyan szoros kötelékek fűzték Richard
Enfieldhez, távoli rokonához, akit jól ismertek az egész városban. Sokan törték azon a fejüket,
mit láthat egymásban ez a két ember, és micsoda közös témákat találhatnak. Akik találkoztak
velük vasárnapi sétáik közben, azt beszélték, hogy egyik sem szól egy szót sem, rendkívül
unalmas arcot vágnak, és szemmel látható megkönnyebbüléssel üdvözlik egy barát
megjelenését. Mindazonáltal a két férfiú igen nagy becsben tartotta e kirándulásokat, minden
hetük legfőbb gyönyörűségét, és nemcsak hogy visszautasítottak minden másfajta szórakozó
alkalmat, de hivatalos dolgaikat is elmulasztották, hogy sétáikat zavartalanul élvezhessék:
Egy ilyen kóborlás közben történt, hogy útjuk London egy forgalmas negyedének valami
mellékutcájába vitte őket. Az utca keskeny, és mint mondani szokás, nyugalmas volt, de
hétköznapokon nyüzsgő élet folyt ott. Úgy látszott, a lakóinak mind jó sora lehet, de
versengve remélik, hogy még jobb is lesz, s a nyereségük fölöslegét cifraságra költik. Úgy,
hogy az egész utcán végig hívogató külsővel húzódtak a kirakatok, mint megannyi mosolygós
boltosné. Még vasárnap is, mikor az utca eltakarta legtarkább szépségeit, és kicsiny a
forgalom – úgy ragyogott szennyes környezetében, mint erdőben a tűz; és frissen mázolt
spalettáival, fényes rézkilincseivel, általános tisztaságával és vidám kedvével azonnal
megfogta és gyönyörködtette a járókelő szemét.
Két kapuval túl az egyik sarkon, kelet felé a bal oldalon, a házak vonalát megtörte egy
udvar bejárata; s éppen ezen a ponton egy sötét háztömb tolta elé ormát az utca fölött.
Egyemeletes ház volt; ablak nem látszott rajta, csak egy kapu a földszinten és színehagyott
falú vak homlokzat az emeleten; a ház képe régi elhanyagoltság szennyes nyomait mutatta.
Kapuja, mely sem csengettyűvel, sem kopogtatóval nem volt felszerelve, felpattogzott és
mocskos volt. Csavargók húzódtak meg a fülkében, és gyufát gyújtottak a deszkákon;
gyerekek játszóhelye volt a lépcső; iskolásfiúk a szegélyen próbálták ki zsebkésüket, és
emberemlékezet óta senki sem jelent meg; hogy elkergesse ezeket a hívatlan vendégeket,
vagy helyrehozza pusztításukat.
Enfield és az ügyvéd a túlsó oldalán jártak a mellékutcának, de mikor a bejárattal szembe
kerültek, az előbbi fölemelte sétabotját, és odamutatott.
– Észrevette-e valaha ezt a kaput? – kérdezte, s barátja igenlő válaszára hozzátette: –
Igen különös történettel kapcsolódik össze az emlékezetemben.
– Igazán? – szólt Utterson kissé megváltozott hangon. – Miféle történettel?
– Nos, a történet a következő – kezdte a szót Enfield. – Éppen hazatérőben voltam
valahonnét a világ végéről, három óra tájt egy sötét téli hajnalon, s az utam a városnak egy
olyan részén át vezetett, ahol a szó szoros értelmében nem lehetett lámpánál egyebet látni.
Utca utca után; mindenki aludt; utca utca után, mind úgy kivilágítva, mintha körmenetet
várna, s mind úgy kong, akár a templom: végre is abba a lelkiállapotba jutottam, mikor az
ember csak fülel, és egyetlen vágya, hogy egy rendőrt megpillanthasson. Egyszerre csak két
alakot láttam meg: az egyik egy kis ember volt, aki gyors léptekkel haladt kelet felé; a másik
egy körülbelül nyolc-tíz esztendős lányka, aki lélekszakadva futott végig egy keresztutcán.
Nos, ez a kettő, elég természetes módon, egymásnak szaladt a sarkon, és itt következik
történetem irtóztató része, mert a férfi nyugodtan keresztültaposott a gyermek testén, és
otthagyta sírva-ríva az utca kövén. Elmondva talán semmiség, de látványnak pokoli volt. Nem
is emberhez hasonlított az a férfi: olyan volt, mint valami pusztító démon. Felkiáltottam,
utánaeredtem, nyakoncsíptem azt az urat, és visszavittem a síró gyermekhez, aki körül már
valóságos csoportosulás támadt. Egészen nyugodt volt, nem ellenkezett, de olyan csúnya
pillantást vetett rám, hogy kirázott tőle a hideg. A kicsődült emberek a kislány családjához
tartoztak: hamarosan megjelent az orvos is, akiért éppen őt küldötték volt. Nos, a gyermek
nem volt nagyon rosszul, a doktor szerint inkább az ijedség ártott meg neki, és ezzel, azt
hihetné ön, vége a históriának. De volt még egy különös körülmény. Én első látásra
megundorodtam a kezem közt levő úrtól. A gyermek családja is, ami végtére igen
természetes. Hanem a doktor esete mégis feltűnt nekem. A megszokott, rideg, száraz doktor
volt, határozatlan korú, színtelen alak, erős edinburgh-i kiejtéssel; nem lehetett abból semmi
izgalmat kicsiholni. Nos hát, ő is úgy járt, mint mi valamennyien; ahányszor csak rápillantott
foglyomra, láttam, hogy ő is legszívesebben kitekerné a nyakát! Tudtam, mi járt az eszében; ő
is tudta, hogy én mire gondolok, és ha már nyakát nem szeghettük, legalább amennyire
tudtunk, könnyítettünk a lelkünkön. Megmondtuk a fickónak, hogy az ügyből olyan botrányt
tudunk és akarunk csinálni, hogy egész Londonban hírhedt lesz a neve. Ha vannak barátai, és
van hitele, mi majd teszünk róla, hogy elveszítse. És egész idő alatt, amíg ütöttük a vasat,
teljes erőnkből vissza kellett tartanunk az asszonyokat, akik vad hárpiák módjára akartak
rátámadni. Sohasem láttam még ilyen gyűlölködő arcokat egy körben, s a közepén ott állt ez
az ember, valami sötét, gúnyos hidegséggel – ijedten is, azt láttam, de mégis fölényesen, akár
maga a sátán.
– Ha tőkét akarnak kovácsolni ebből a balesetből – így szólt akkor természetesen
védtelen vagyok. Minden úriember el akarja kerülni a botrányt. Nevezzék meg az összeget.
Egy szó, mint száz, felsrófoltuk száz fontig a gyermek családjának javára; szemmel
láthatólag szeretett volna ellenszegülni, de volt valami bennünk, ami rosszat sejtetett ~ és
végre is engedett. Most már csak meg kellett kapni a pénzt; mit gondol, hova vitt bennünket?
Éppen ahhoz a kapuhoz. Beledugott egy kulcsot, bement, s egy pillanat múlva visszajött tíz
aranyfonttal, a többiről pedig a Coutts-bankházra szóló csekket hozott, melyre rá volt írva,
hogy a bemutatónak kifizetendő. Az aláírt nevet most nem mondhatom meg – bár ez
történetem egyik csattanója –, de annyit mondhatok, hogy jól ismert és nyomtatásban is
gyakran szereplő név volt. Az összeg tekintélyes volt, de az aláírás nagyobb összegre is jó, ha
– valódi. Bátorkodtam figyelmeztetni az úriembert, hogy az egész ügylet enyhén gyanúsnak
látszik; nemigen szokás hajnali négykor bemenni egy pinceajtón, és kijönni más ember
csaknem százfontos csekkjével. De az emberünk nem jött ki a sodrából, gúnyosan mosolygott.
– Nyugodjék meg – így szólt –, önökkel maradok, míg ki nem nyitják a bankot, és
magam váltom be a csekket.
Így hát fölkerekedtünk valamennyien, a doktor, a gyermek atyja, barátunk és jómagam, s
az éj hátralevő részét az én lakásomon töltöttük, délelőtt pedig megreggeliztünk, és
testületileg állítottunk be a bankba. Magam adtam be a csekket, és azt mondtam, minden
okom megvan, hogy hamisnak higgyem. Szó sincs róla. A csekk valódi volt.
– Ejnye – szólt közbe Utterson.
– Látom, ön is azt érzi, amit én – mondta Enfield. – Igen, nagyon furcsa história ez. Mert
az én emberem hitvány, pokolra való fráter volt; a csekk kiállítója pedig valóságos mintaképe
minden jó tulajdonságnak, hírneves is, s ami még rosszabb, egyike a magafajtáknak, akik csak
úgynevezett jót cselekszenek... Zsarolt pénz volt, azt hiszem: egy becsületes emberé, aki
alaposan megfizet egyik-másik fiatalkori huncutságáért. Azóta is Zsarolt Pénzek Házának
nevezem ezt az épületet. Ámbár, tudja, ez még korántsem magyaráz meg mindent – tette
hozzá, s így szólván, hosszú töprengésbe merült.’
Töprengéséből Utterson hirtelen kérdése riasztotta fel:
– És nem tudja, hogy itt lakik-e a csekk kiállítója?
– Megfelelő hely, mi? – válaszolt Enfield: – De véletlenül följegyeztem a címét: valami
téren lakik.
– És sohasem kérdezősködött erről az épületről? – kérdezte Utterson.
– Nem: tapintatból – volt a felelet. – Nagyon rossz véleményem van a kérdezgetésről;
túlságosan hasonlít az ítélet napjának stílusához. Feltenni egy kérdést, ugyanannyi, mint
eldobni egy követ. Mi nyugodtan ülünk egy domb tetején, a kő gurul tovább; más köveket is
magával sodor, és egyszerre csak valami jámbor öreg mókusnak, akire sohasem gondoltunk
volna... a fejére pottyan a tulajdon kertjében... és a családjának meg kell változtatnia a nevét.
Nem, én ezt szabállyá tettem magamra nézve: minél gyanúsabb valami, annál kevesebbet
kérdezősködöm.
– Igazán jó szabály – vélte az ügyvéd.
– De a magam mulatságára azért tanulmányoztam a helyet – folytatta Enfield. – Alig is
látszik háznak. Más kapuja nincs, és senki sem jár ki-be rajta, csak, nagyritkán, az a bizonyos
úriember. Három ablak néz az udvarra az emeleten; alul egy sincs, az ablakok mindig be
vannak csukva, de tiszták. Aztán van egy kémény, mély többnyire füstöl, tehát valakinek kell
itt lakni. De mégsem olyan bizonyos a dolog, mert az udvar körül úgy egymás hegyén-hátán
emelkednek a házak, hogy nehéz megmondani, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik.
A két barát ismét hallgatva sétált egy darabig. Aztán megszólalt Utterson:
– Enfield... a szabálya igazán jó.
– Magam is azt hiszem – felelte Enfield.
– Mindamellett – folytatta az ügyvéd –, egy dolgot szeretnék megkérdezni: annak az
embernek a nevét, aki eltaposta azt a gyermeket.
– Nem tudom, mit ártana, ha megmondanám – szólt Enfield. – Hyde volt a neve.
– Hm – felelte Utterson. – Hát a külseje?
– Nem egykönnyen lehet leírni. Valami baj van a megjelenésével: van benne valami
visszatetsző, valami teljességgel hitvány. Sohasem láttam ilyen ellenszenves embert, és
mégis, alig tudom, miért. Mintha rejtett fogyatékossága volna, az ember érzi, hogy nyomorék,
bár nem tudnám megmondani, hogy hol. Különös külsejű ember, de nem tudnám
megmondani, mi a rendkívüli benne. Nem, sehogyan sem tudok eligazodni rajta; képtelen
vagyok leírni. És nem az emlékezőtehetségemen múlik, mert kijelentem, hogy most is magam
előtt látom.
Utterson ismét szótlanul ment tovább egy darabig, nyilván elgondolkozott.
– Bizonyos benne, hogy kulcsot használt? – kérdezte végül. – Édes barátom... – kezdte
Enfield, magánkívül a meglepetéstől.
– Igen, tudom – szólt Utterson –, tudom, hogy különösnek tetszik ez a kérdés. A valóság
az, hogy azért nem kérdeztem a másik fél nevét, mert már tudom. Amint látja, Richard, a
meséjét jó helyen mondta el. Ha valamit pontatlanul adott elő, jó lenne, ha kiigazítaná.
– Figyelmeztetnie kellett volna – felelte a másik kissé bosszúsan. – De hogy úgy
mondjam, kínosan pontos voltam. Annak a fickónak kulcsa volt; sőt mi több, ma is van
kulcsa. Láttam, amint használta, nincs egy hete.
Utterson nagyot. sóhajtott, de egy szót sem szólt többet; s a fiatalember csakhamar
folytatta:
– Ez is jó lecke volt nekem, hogy ne mondjak el soha semmit szólott. – Restellem, amiért
eljárt a szám. Fogadjuk meg, hogy sohasem térünk vissza erre a tárgyra.
– Szíves örömest – mondta az ügyvéd. – Kezet rá, Richard.
 
II
HAJSZA HYDE UTÁN
Aznap este Utterson komor kedvben tért haza legénylakására, és étvágy nélkül ült le a
vacsorájához. Vasárnaponként az volt a szokása, hogy étkezés után leült a kandalló elé,
valamelyik unalmas hittudósnak egy kötetét helyezve olvasóasztalára – s ott maradt, míg csak
a szomszéd templom órája tizenkettőt nem ütött, amikor aztán józanul és örömmel lefeküdt.
Ám ezen az estén alighogy leszedték az asztalt, gyertyát fogott, és átment az irodájába. Itt
kinyitotta vaskasszáját, kivett a legrejtettebb rekeszéből egy okiratot, melynek borítékán ez
állt: „Dr. Jekyll végrendelete” – azzal letelepedett, és homlokát ráncolva olvasni kezdte az
iratot. A végrendelet saját kezűleg volt írva, mert Utterson – noha elvállalta a megőrzését,
mikor már készen volt – visszautasította a megszerkesztésében való legcsekélyebb részvételt
is. Az írás nemcsak Henry Jekyll, doctor medicinae, doctor civilis legis, legum doctor, a
Királyi Akadémia tagja stb., halála esetére intézkedett úgy, hogy Minden java „barátja és
jótevője, Edward Hyde” kezébe jusson, hanem arra az esetre is, ha „Dr. Jekyll eltűnik, vagy
megmagyarázhatatlanul távol marad három naptári hónapon túl”. A fent írt Edward Hyde
ekkor is a fent írt Henry Jekyll örökébe léphet, haladéktalanul, minden tehertől,
kötelezettségtől mentesen, leszámítva néhány kisebb összeg kifizetését a doktor személyzete
számára. Ez az okmány régóta szálka volt az ügyvéd szemében. Bántotta úgy is, mint
ügyvédet, úgy is, mint az élet egészséges és megszokott rendjének hívét, akinek szemében
minden szokatlan dolog arcátlanság is egyszersmind. Ha eddig az táplálta méltatlankodását,
hogy semmit sem tudott Hyde-ról; most, hirtelen fordulattal, éppen az, amit megtudott róla.
Elég baj volt már akkor is, amikor a név puszta név volt, semmit meg nem tudott belőle. De
mennyivel rosszabb most a helyzet, hogy név megvetésre méltó tulajdonságok ruhájába
öltözött, s az imbolygó, anyagtalan ködből, mely oly soká akadályozta látását, hirtelen
előugrott maga az ördög, testi valójában.
– Azt hittem, őrület – mondta, visszatéve a gyűlöletes iratot a szekrénybe –, most attól
kezdek félni, hogy gyalázat.
Azzal elfújta a gyertyát, télikabátba bújt, és elindult a Cavendish Square, az
orvostudomány középpontja felé, ahol barátja, a nagy Lanyon doktor lakott, és fogadta
páciensei tömegét.
– Ha valaki tudja, az csak Lanyon lehet – gondolta Utterson. A szertartásos komornyik
ismerte és köszöntötte; nem kellett várakoznia, hanem az ajtóból egyenest az ebédlőbe
vezették, ahol Lanyon doktor egyedül borozgatott. Erős, egészséges, élénk, piros képű férfiú
volt; dús haja idő előtt megőszült: modora élénk, határozott. Uttersont megpillantva felugrott
ültéből, és mind a két kezét felé nyújtotta. Ez a tőle megszokott nagy szívélyesség kissé
színpadiasnak látszott, de őszinte érzésből származott. Mert ez a két férfi régi barát volt,
iskolai és egyetemi kollégák, mind a kettő ízig-vérig tisztelője önmagának és a másiknak, és,
ami mindebből nem mindig következik, őszintén kedvelték egymás társaságát.
Egy kis összevissza fecsegés után az ügyvéd rátért arra a tárgyra, mely olyan kellemetlen
módon foglalkoztatta elméjét.
– Azt hiszem, Lanyon – szólott –, mi ketten lehetünk Henry Jekyll legrégibb barátai?
– Bárcsak ne volnánk olyan régi barátok! – mondta nevetve Lanyon doktor. – De én is
azt hiszem, azok vagyunk. Miért kérdi? Igen ritkán látom mostanában.
– Igazán? – kiáltott fel Utterson. – Azt hittem, a közös érdeklődés összekapcsolja önöket.
– Összekapcsolt – válaszolt a doktor. – De már több mint tíz éve, hogy Henry Jekyllt
túlságosan különcködőnek kezdtem találni. Nagyon, nagyon rossz irányba tévedt az elméje,
és... ámbár természetesen továbbra is nagy érdeklődéssel viseltetem iránta régi barátságunk
miatt, nagyon ritkán láttam és látom. Az efféle tudományellenes zagyvalék – tette hozzá a
doktor, hirtelen pulykavörössé válva –, Damont és Pythiast is elidegenítette volna egymástól.
Ez a kis felfortyanás némileg megnyugtatta Uttersont.
„Csak valami tudományos kérdésen különböztek össze – gondolta magában –, és
tudományos szenvedélyek nélküli ember lévén (kivéve az átruházási okiratok dolgában) –
még hozzá is tette: – Ennyi az egész?” – Néhány másodpercnyi időt engedett barátjának, hogy
visszanyerje nyugalmát, aztán megpendítette azt a kérdést, amely idehozta.
– Találkozott valaha Jekyllnek egy pártfogoltjával, bizonyos Hyde nevűvel?
– Hyde? – ismételte Lanyon. – Nem. Sohasem hallottam róla, amíg érintkeztem Jekyllel.
Mindössze ennyi információt vitt magával az ügyvéd nagy, fekete ágyába, amelyben
álmatlanul forgolódott, késő éjszakától reggelig. Kellemetlen éjszaka volt ez sötétségben
küszködő, kérdésektől ostromlott elméjének.
Hatot ütött már annak a templomnak az órája, mely olyan kellemes közelségben volt
Utterson lakásához – s az ügyvéd még mindig ezen a problémán rágódott. Eddig csak az
értelmét foglalkoztatta, de most már képzeletét is megragadta, sőt rabul ejtette a dolog; s
amint az éj és az elfüggönyzött szoba sűrű sötétségében hánykolódott, Enfield elbeszélése
színes képsorozat gyanánt pergett lelki szeme előtt. Mintha látta volna az éjszakába merült
város lámpatengerét; aztán egy gyorsan haladó férfi képét; majd egy gyermeket, amint a
doktortól hazaszalad; aztán, amint ezek találkoznak, és az az emberbőrbe bújt démon letiporja
a gyermeket, és jajgatására ügyet sem vetve megy tovább. Vagy pedig egy gazdag ház egyik
szobáját, ahol barátja alszik, és mosolyogna álmában; aztán mintha kinyílna ennek a szobának
az ajtaja, szétrántják az ágy függönyeit, felébresztvén az alvót, s azzal egyszerre csak ott áll
mellette egy alak, akinek akkora hatalma van, hogy szavára még az éjjeli órán is föl kell kelni,
és teljesíteni a parancsát. Mindkét képsorban ugyanaz az alak kísértette egész éjszaka az
ügyvéd álmát, s akárhányszor elszenderült, csak annál alattomosabban látta alvó házak során
elsurranni, vagy gyorsabban, egyre gyorsabban, valósággal szédítően száguldani, lámpafényes
utcák labirintusában, minden utcasarkon eltiporva, és faképnél hagyva egy síró gyermeket. És
még nem volt arca ennek az alaknak, amiről megismerhette volna: még álmában sem volt
arca, vagy csak olyan, ami egy pillanatra elébe tűnt, aztán szétfoszlott a szeme előtt; és így
történt, hogy az ügyvéd lelkében feltámadt és hirtelen nagyra nőtt az a különös, erős, szinte
rendkívüli kívánság, hogy megismerhesse az igazi Hyde arcvonásait. Azt gondolta, hogy ha
csak egy pillantást vethetne rá, megvilágosodnék és talán el is múlnék az egész rejtély – mint
minden alaposan megvizsgált rejtélyes dolog szokott. Láthatná az okát barátja különös
ragaszkodásának vagy rabszolgaságának (nevezzük, ahogy tetszik), és még a végrendelet
meglepő záradékának is. És végül meg is érdemli ez az arc, hogy megnézzék: olyan ember
arca, aki nem ismeri az irgalom érzését; olyan arc, melynek csak mutatkoznia kellett, hogy a
tökéletesen közönyös Enfield lelkében tartós gyűlöletet ébresszen.
Ez időtől fogva Utterson el-eljárt a sok boltú mellékutcába, ama bizonyos kapuhoz.
Reggel, hivatali órák előtt, délben, amikor sok volt a munka, és kevés az idő, este, ködös
holdvilágnál, a nap minden szakában, a magány vagy a forgalom óráiban egyaránt ott lehetett
találni választott őrhelyén az ügyvédet.
Türelme végül elnyerte jutalmát. Szép, száraz este volt; a levegő fagyos, az utcák olyan
tiszták, mint egy bálterem padlója; a lámpákat egy szellő sem rázta, szabályos fény– és
árnymintákat festettek maguk köré. Tíz órakor már zárva volt minden üzlet, a mellékutca
elhagyatott, és ellentétben Londonnak körös-körül felhangzó lármájával, igen csöndes is. Kis
zajok is messzire hatottak; a családi élet hangjai tisztán hallatszottak a házakból az utca
mindkét oldalán; minden közeledő járókelőt jó idővel megelőzött lépései zaja. Utterson
percekig állt már őrhelyén, mikor különös, könnyű lépéseket hallott közeledni. Éjjeli őrjáratai
során már régen hozzászokott ahhoz a furcsa hatáshoz, mellyel egy magányos ember
lépéseinek zaja nagy távolságból is hirtelen, határozottan kiválik a város hatalmas
zsongásából, mormogásából. De figyelmét eddig soha semmi nem vonta magára ilyen élesen,
ilyen határozottan, és a siker erős, babonás előérzetével húzódott meg az udvar bejáratánál.
A lépések gyorsan közeledtek, és mind hangosabban kopogtak, ahogy az érkező
befordult az utca sarkán. Az ügyvéd, kipillantva a kapualjból, hamarosan meglátta, miféle
emberrel lesz dolga. Kis termetű volt, nagyon egyszerűen öltözött, és egész megjelenése, már
ekkora távolságról is, erős ellenszenvet ébresztett megfigyelőjében. Egyenesen a kapu felé
tartott, átvágva az utcán, hogy időt nyerjen: mikor odaért, kulcsot vett elő a zsebéből, mint
olyasvalaki, aki hazaérkezik.
Utterson előlépett, és megérintette a vállát. – Hyde úr, ha nem csalódom.
Hyde szisszenő lélegzetvétellel hőkölt vissza. De ijedtsége csak egy pillanatig tartott; és
bár nem nézett az ügyvéd arcába, elég nyugodtan felelte:
– Az a nevem. Mi tetszik?
– Látom, hogy befelé tart – szólt az ügyvéd. – Régi barátja vagyok Jekyll doktornak,
Utterson ügyvéd, a Gaunt Street-ről... bizonyára hallotta a nevemet, azt gondoltam, ha már így
találkozunk, ön bebocsáthatna hozzá.
Nem találja otthon Jekyll doktort, elment hazulról – válaszolta Hyde, a zárba dugva a
kulcsot. Aztán hirtelen, de fel sem tekintve, megkérdezte: – Honnan ismer ön engem?
– Uram – kérdezte Utterson –, megtenne nekem egy szívességet?
– Örömmel – felelte a másik –, mi legyen az?
– Engedje, hogy megnézzem az arcát – kérte az ügyvéd.
Hyde mintha habozott volna, aztán látszólag hirtelen meggondolta a dolgot, és kihívóan
az ügyvéd felé fordította arcát. A két férfi néhány másodpercig mereven bámult egymásra.
– Ezután már megismerem önt – szólt Utterson. – Nem fog ártani.
– Nem bizony –– felelte Hyde –, nagyon jó, hogy találkoztunk, és á propos, jó lesz, ha a
címemet is megtudja. – Azzal megadott egy utcát és egy házszámot a Soho-ban.
„Úristen! – gondolta Utterson. – Tán ennek is a végrendelet jár az eszében?” De magába
fojtotta érzéseit és csak mormogott valamit, tudomásul véve a lakás címét.
– És most – szólt a másik –, halljuk, honnan ismer?
– Leírásból – volt a válasz.
– Kinek a leírásából?
– Vannak közös barátaink – mondta Utterson.
– Közös barátaink? – visszhangozta Hyde rekedten. – Kik azok?
– Például Jekyll – szólt az ügyvéd.
Ő sohasem beszélt önnek rólam – kiáltotta hirtelen dühvel Hyde. – Nem hittem volna,
hogy hazudni fog!
 Ugyan kérem – szólt Utterson –, miféle hang ez!
A másik hangos, vad nevetésbe tört ki, s a következő pillanatban rendkívüli gyorsasággal
kinyitotta a kaput, és eltűnt a házban. Az ügyvéd, amikor Hyde otthagyta, úgy állt helyén egy
darabig, mint a nyugtalanság élő szobra. Aztán lassan elindult az utcán, de jóformán minden
lépés után megállt, és homlokát simogatta, elképedt emberek szokása szerint. Az efféle
problémának, amit itt jártában feszegetett, ritkán akad megoldása. Hyde sápadt, törpe ember
volt, a nyomorékság hatását keltette minden megnevezhető testi hiba nélkül, ellenszenves
mosolya volt, viselkedése az ügyvéddel szemben gyilkos keveréke volt félénkségnek és
merészségnek; rekedtes, sziszegő hangon és kissé szaggatottan beszélt; ez mind ellene vallott,
de még együtt véve sem magyarázta azt az eddigelé ismeretlen utálatot, undort és félelmet,
amellyel Utterson tekintett rá. „Valami egyébnek is kell itt lenni – gondolta az elképedt
ügyvéd. – Van még valami, csak találnék rá nevet. Istenemre, alig hiszem, hogy emberi lény
volna! Trogloditaszerű lény, azt mondhatnám. Vagy csupán egy szennyes léleknek puszta
kisugárzása, amely kiül a porhüvelyére és így átalakítja. Ez lesz az, bizonyára, mert, szegény
öreg Harry Jekyll barátom, ha valaha rá volt nyomva a sátán bélyege egy arcra, a te új
barátodé ugyan magán viseli!”
A sarkon túl kis teret fogtak körül a régi, szép házak, melyeket most, hogy jórészt
lezüllöttek egykori előkelő állapotukból, lakásonként, szobánként béreltek mindenféle rendű-
rangú emberek: rézmetszők, építészek, zugügyvédek és kétes üzletekkel foglalkozó
ügynökök. Hanem egy házat – a saraktól a második volt még mindig a gazdája foglalt el
egészen: s ennek a kapujánál, melyen meglátszott a gazdagság és a fényűzés, ámbár most csak
a kapu fölötti kis ablakon szűrődött ki világosság, egyébként sötétbe borult a ház – szóval,
ennél a kapunál állt meg, és kopogtatott Utterson úr. Jól öltözött, idősecske szolga nyitott
kaput.
– Itthon van-e Jekyll doktor, Poole? – kérdezte az ügyvéd.
– Mindjárt megnézem, Utterson úr – mondta Poole, eközben bebocsátva a látogatót egy
nagy, alacsony mennyezetű, kényelmes, kőpadlatú hallba, melyet (vidéki házak szokása
szerint) széles, nyílt kandalló fűtött; drága tölgyfaszekrényekkel volt berendezve.
– Tetszik itt várakozni a tűz mellett? Vagy gyújtsak világot az ebédlőben?
Köszönöm, itt maradok – mondta az ügyvéd, odahúzódott a kandalló magas rácsához és
rátámaszkodott. Ez a hall, melyben most magára hagyták, kedves helye volt a doktornak:
Utterson maga is úgy szokott beszélni róla, mint London legkellemesebb terméről. De ezen az
éjszakán belévette magát a borzongás; Hyde arca ránehezedett az emlékezetére; azt érezte
(ami igen ritkán történt meg vele), hogy megémelyedett, megundorodott az élettől; komor
lelke mintha fenyegetést olvasott volna ki a fényezett szekrényeken táncoló tűzfényből, s a
mennyezeten nehézkesen imbolygó árnyakból. Restellte; hogy mennyire megkönnyebbült,
mikor Poole visszajött, és jelentette, hogy Jekyll doktor elment hazulról.
– Láttam Hyde urat bemenni a régi boncolóterem kapuján, Poole – mondta az ügyvéd. –
Rendjén van ez, mikor Jekyll doktor nincs itthon?
– Egészen rendjén, Utterson úr – felelte a szolga. – Hyde úrnak kulcsa van.
– Úgy látszik, Poole, a gazdája nagyon bízik abban a fiatalemberben – szólt
elgondolkozva az ügyvéd.
– Az bizonyos, ügyvéd úr – mondta Poole. – Megparancsolta, hogy mindenben
engedelmeskedjünk neki.
– Azt hiszem, én sohasem találkoztam Hyde úrral – szólt Utterson.
– Semmi esetre sem. Sohasem vacsorázik itt – felelte a komornyik. – Igazában nagyon
ritkán látjuk a háznak ezen az oldalán; legtöbbször a laboratóriumon át jön-megy.
– Hát jó éjszakát, Poole. – Jó éjszakát, Utterson úr.
Azzal az ügyvéd – igen nehéz szívvel – hazafelé indult. „Szegény Harry Jekyll –
gondolta –, aligha bajba nem keveredett! Kicsapongó életet élt fiatal korában: igaz régen volt
már, de Isten törvényeiben nincs elévülési határidő! Igen, sajnos, így van bizonyára: régi
bűnnek kísértete, eltitkolt gonoszság rákfenéje, büntetés, amely pede claudo, esztendőkkel
azután érkezik meg, hogy az emlékezet elfelejtette, s az önszeretet megbocsátotta a bűnt.”
És Utterson, megrémülve ettől a gondolattól, egy ideig saját múltján gondolkozott el,
emlékezete minden vackát kikotorva, hátha véletlenül napfényre szökkenne valami régi hiba
rejtett mumusa. Az ő múltja becsületes, feddhetetlen volt, kevés ember olvashatta élete lapjait
kisebb önváddal, de azért mégis porig alázta, hogy mennyi rosszat követett el, s csak az
emelte fel ismét a józan és aggodalmas hála érzéséhez, hogy mennyivel több bűnt követett el
kis híján, de utolsó pillanatban mégis ellenállt. Aztán, előbbi tárgyára visszatérve, feltámadt
benne a reménynek egy szikrája.
„Ha valaki utána járna Hyde úrfi dolgainak – gondolta –, neki magának is lehetnek titkai:
arcáról ítélve, sötét titkai: olyanok, hogy azokhoz képest a szegény Jekyll legnagyobb vétke is
ragyogó cselekedet. Így nem mehet tovább. Végigfut rajtam a hideg, ha elképzelem, hogy ez a
fráter, mint a tolvaj, odalopózik Harry ágyához, szegény Harry, micsoda ébredés! És a
veszedelem is nagy, mert ha ez a Hyde sejt valamit a végrendeletről, esetleg türelmetlenül
rákívánkozik az örökségre. Eh, neki kell feküdnöm a dolognak... csak Jekyll engedje: Csak
engedje Jekyll...” – tette hozzá.
És lelki szemei előtt ismét világosan, tüzes betűkkel jelent meg a végrendelet különös
záradéka.
 
III
JEKYLL DOKTOR NYUGODT
Két hét múlva, áldott szerencsére, Jekyll doktor régi szokása szerint víg ebédet rendezett
öt-hat régi barátja – csupa intelligens, tiszteletre méltó és a jó bort megbecsülő férfiú számára,
és Utterson úgy tudta intézni a dolgot, hogy ott maradt nála a többiek eltávozása után. Ez nem
volt holmi új szokás, számtalanszor megesett már az idők folyamán. Ahol Uttersont szerették,
ott nagyon szerették.
A házigazdák szívesen tartóztatták a száraz ügyvédet, mikor a víg kedélyű és bőbeszédű
vendégek lába a küszöbön volt már... szerettek elüldögélni egy darabig az ő tartózkodó
társaságában, mintegy gyakorolva a magányosságot, s lelki józanságot merítve ennek az
embernek gazdag hallgatásából, a túlzásba vitt és megerőltető vigadozás után. A szabály alól
Jekyll doktor sem volt kivétel, s amint most szemközt ült vele a kandalló előtt – jól
megtermett, szemrevaló, borotvált arcú ötvenes férfi, akinek a pillantásában bujkált talán
valami ravasz árnyék, de arca kétségtelenül magán viselte a tehetség és jóság bélyegét is –
tekintetén meglátszott, hogy őszinte, meleg szeretetet érez Utterson iránt.
– Beszélni akartam önnel, Jekyll – kezdte az ügyvéd. – Tudja, a végrendelet dolgában.
Beavatott megfigyelő észrevehette volna, hogy ez a téma ugyan nincs kedvére a
doktornak, de vidáman tűrte el.
– Szegény barátom – mondta –, ön rosszul járt ezzel a kliensével. Sohasem láttam, hogy
bárkit is úgy lesújtott volna valami, mint önt az én végrendeletem, ha csak azt a csökönyös
pedánst Lanyont nem sújtotta le ugyanannyira az, amit ő az én tudományos eretnekségemnek
nevez. Ó, tudom, hogy jó fiú... ne ráncolja össze a homlokát!... kitűnő fiú, és nagyon
szeretném gyakrabban látni, de azért mégis csökönyös pedáns, tudatlan, nagy hangú pedáns.
Senki emberfiában nem csalódtam akkorát, mint Lanyonban.
– Tudja, hogy sohasem helyeseltem – folytatta Utterson, könyörtelenül semmibe véve az
új témát.
– A végrendeletemet? Igen, igen, tudom – szólt kissé élesen a doktor. – Mondta már.
– Hát elmondom ismét – beszélt tovább az ügyvéd. – Megtudtam egyet-mást az ifjú
Hyde-ról.
Jekyll doktor szép, széles arca ajka széléig elsápadt, szeme elkomorult.
 – Erről hallani sem akarok többet – mondotta. – Azt hittem, megegyeztünk abban, hogy
ezt a témát nem feszegetjük.
– Amit hallottam, undorító – folytatta Utterson.
– Ez nem változtathat a dolgon. Nem érti a helyzetemet – felelte a doktor kissé tétován. –
Kínos szituációban vagyok; Utterson, nagyon különös a helyzetem... nagyon különös.
Akármennyit beszélnénk a dologról, segíteni nem lehet rajta.
– Jekyll – mondta Utterson –, ismer engem, megbízható ember vagyok. Öntse ki
bizalommal a lelkét: meg vagyok győződve, hogy megmenthetem.
– Édes jó Utterson – szólt a doktor –, nagyon, nagyon szép öntől, hogy így beszél, nem
találok szavakat, hogy megköszönjem. Tökéletesen hiszek önben, inkább önre bíznám
magamat, mint akárki másra, sőt, mint saját magamra is, ha szabad választásom volna, de nem
arról van szó, amire ön gondol, nem olyan nagy a baj, és éppen azért, hogy az ön jó szívét
megnyugtassam, elmondok egyet: amelyik pillanatban akarom, megszabadulhatok Hyde úrtól.
Erre kezemet adom önnek, és köszönöm, nagyon köszönöm, és még csak egy szót teszek
hozzá, Utterson, amit remélem, nem fog félreérteni: magánügy ez, nagyon kérem, ne
bolygassa.
Utterson elgondolkozott egy kicsit, a tűzbe bámulva.
– Bizonyára tökéletesen igaza van – mondta végül és felállt. – Jó, de ha már remélem,
utoljára, szóba hoztuk a dolgot – folytatta a doktor –, hadd mondjak el valamit önnek. Én
igazán nagyon érdeklődöm szegény Hyde iránt. Tudom, hogy látta őt, elmondotta nekem, és
félek, hogy durva volt önhöz. De éri őszinte, nagy, igen nagy érdeklődéssel viseltetem ez iránt
a fiatalember iránt, és ha engem elszólít a sors, azt akarom, Utterson, ígérje meg, hogy megfér
vele, és hozzásegíti a jussához. Ha mindent tudna, bizonyára megértené, és igazán nagy kő
esne le a szívemről, ha megígérné.
– Azt nem ígérhetem, hogy valaha is szeretni fogom – mondta az ügyvéd.
– Arra nem is kérem – erősködött Jekyll, kezét a másiknak karjára téve –, csak igazságot
kívánok, csak azt kérem öntől, segítse az én kedvemért, ha én már nem leszek.
Utterson nem tudott visszafojtani egy sóhajtást. Jól van – mondta –, megígérem.
 
IV
A CAREW-FÉLE GYILKOSSAGI ÜGY
Nem egészen egy esztendő múlva, 18... októberében, London városát ritka kegyetlen
bűntett híre korbácsolta fel, amelyet még nevezetesebbé tett az áldozat magas társadalmi
állása. Kevés részlet szivárgott ki, de az döbbenetes volt. Egy szolgálóleány, aki magányosan
lakott egy házban, nem messze a folyóparttól, tizenegy óra tájt felment a szobájába lefeküdni.
Ámbár hajnalra már köd szállta meg a várost, az éj kezdete még tiszta volt, s a keskeny utcát,
amelyre a leány ablaka nézett, ragyogóan megvilágította a telehold. Úgy látszik, regényes
természetű volt, mert leült a ládájára, az ablak mellé, s álmodozásba merült. Soha –
mondogatta később, patakzó könnyek között, mikor elbeszélte a látottakat –, sohasem érezte
magát ilyen békességben az emberekkel, soha nem gondolt több szeretettel az egész világra. S
amint így üldögélt, észrevett egy koros, szép fehér hajú úriembert, aki az utcán közeledett,
vele szemközt jövet pedig egy másik, kis termetű urat, akire eleinte kevésbé ügyelt. Mikor ez
a kettő összetalálkozott – ami éppen a leány szeme előtt történt –, az idősebbik férfi igen
udvariasan meghajolt, és megszólította a másikat. Mondanivalója nem lehetett valami nagyon
fontos, mozdulataiból úgy látszott, mintha csak az utat tudakolná, de a hold arcába világított,
amíg beszélt, s a leány örömmel nézte, mert olyan ártatlan, régimódi jó természetet tükrözött,
de amellett némi büszkeséget is, amolyan jogos önelégültségfélét. Aztán a másik férfira tévedt
a szeme, és meglepetten ismert fel benne egy bizonyos Mr. Hyde-et, aki egyszer meglátogatta
a gazdáját, s őbenne mély ellenszenvet ébresztett. Nehéz bot volt a kezében, azzal
hadonászott; egy árva szót sem felelt a másiknak, és úgy látszott, hogy alig fékezett
türelmetlenséggel hallgatja. Aztán hirtelen lángoló düh fogta el, toporzékolt, felkapta a botot,
meglóbálta, s általában úgy viselkedett (a lány leírása szerint), akár egy őrült. Az öregúr
hátrált egy lépést, nagyon meglepett és egy kissé sértődött arccal; erre aztán Mr. Hyde-et
egészen hatalmába kerítette a düh és leütötte. És a következő pi1lanatban, majom módjára
őrjöngve, lába alá tiporta áldozatát, botja ütései záporoztak, mint a jégeső, a csontok
recsegtek-ropogtak, s a test legurult a kocsiútra. E rémítő látványtól és hangoktól a leány
elájult.
Két óra volt, mire magához tért, és rendőrt hívott. A gyilkos már régen. megugrott, de
áldozata ott hevert az út közepén, hihetetlenül összezúzva. A bot, mellyel a tettet elkövették,
kettétört ez őrült kegyetlenség erejétől, pedig ritka, igen szívós és nehéz fából készült, egyik
fele a csatornába gurult, a másikat, kétségtelenül, magával vitte a gyilkos, Az áldozatnál
erszényt és aranyórát találtak, de névjegyet, írást nem, mindössze egy lepecsételt és
felbélyegzett borítékot, amit valószínűleg éppen fel akart adni, s az Utterson ügyvéd neve és
címe volt rajta.
Ezt másnap reggel elvitték az ügyvédnek, még mielőtt felkelt volna: mihelyt meglátta és
elmondták neki a körülményeket, ünnepélyes arcot vágott.
– Nem mondhatok semmit, míg nem látom a tetemet – mondta –, az ügy minden
bizonnyal igen súlyos. Legyenek szívesek várakozni, míg felöltözöm. – Ugyanilyen komoran
reggelizett meg nagy sietve és hajtatott a rendőrőrszobára, ahová eközben beszállították a
tetemet. Mihelyt a helyiségbe lépett, bólintott.
– Igen – mondotta –, felismerem. Nagy szomorúságomra ki kell jelentenem, hogy a
megboldogult nem más, mint Sir Danvers Carew.
– Úristen – kiáltott fel a rendőrtiszt –, lehetséges ez? – És a következő pillanatban szeme
felragyogott a foglalkozásával járó becsvágytól. – Ebből nagy lárma lesz, – mondotta. – És ön
talán segíthet nekünk felfedezni a gyilkost. – Azzal röviden elbeszélte, amit a leány látott, és
megmutatta az eltört botot.
Utterson már Hyde nevére is megrezzent, de mikor a botot eléje tették, nem kételkedett
tovább: akárhogy össze volt is törve-zúzva, megismerte: ő maga ajándékozta jó néhány évvel
azelőtt Henry Jekyllnek.
– Kis termetű ember ez a Hyde? – kérdezte.
– Nagyon kicsi, és nagyon gonosz képű, azt mondja róla a leány – felelte a rendőrtiszt.
Utterson gondolkozott, aztán fejét felkapva így szólt:
– Ha velem jön a kocsimon, azt hiszem; el tudom vinni a házához.
Reggeli kilenc órára járt ekkor az idő, s az évad első köde ereszkedett le. Óriási
csokoládészínű szemfedő borult az égre, de a szél folyvást kergette, zilálta a csatarendbe állott
gőzöket, úgy, hogy amíg a kocsi utcáról utcára döcögött, Utterson rengeteg különböző fokát
és színárnyalatát figyelhette meg a félhomálynak; mert itt szinte olyan sötét volt, mint késő
este, amott meg erős, sárgásbarna fény izzott, mint valami különös tűzvész világa; másutt meg
egy pillanatra szinte teljesen felszállt a köd, s a szállongó foszlány ok közé keskeny sávban
hatott be a nap fénye. E változó villanásoknál a komor Soho-negyed, piszkos utcáival,
rongyos járókelőivel, lámpáival, melyeket vagy el sem oltottak még, vagy újra meggyújtottak,
hogy megküzdjenek a sötétség ez új, gyászos betörésével, olyannak látszott az ügyvéd
szemében, mint valami lázálombeli város. Emellett gondolatai sem voltak derűsek, s
valahányszor útitársára pillantott, megborzongatta az a rémület, amely a törvénnyel s a
törvény embereivel szemben néha a legbecsületesebb lelket is elfogja.
Mikor a kocsi célhoz ért, felszállt kissé a köd, és előbukkant a piszkos utca, egy
pálinkamérés, egy alacsony francia vendéglő, egy bolt, ahol egypennys füzetkéket és
kétpennys salátát árultak, sok rongyos gyerek a kapualjakba zsúfolódva, mindenféle
nemzetiségű asszonyok, akik kulccsal kezükben, indultak reggeli itókájukért; a következő
pillanatban a köd újra megülte az utcát, sötéten, mint az árnyék, s elvágta az ügyvédet komor
környezetétől. Ez volt az otthona Henry Jekyll kedveltjének: annak az embernek, akire
negyedmillió fontsterling örökség várt.
Egy sárga képű, szürke hajú öregasszony nyitott kaput. Gonosz, sima, szenteskedő arca
volt, de a modora kitűnő. Igen, mondotta, Mr. Hyde itt lakik, de most nincs itthon; az éjszaka
nagyon későn jött haza, de ismét elment, nincs még egy órája sem, ebben semmi különös
sincs, az életmódja nagyon rendetlen, és gyakran marad el, például majd két hónapja tegnap
látta először.
– Jól van, hadd lássuk akkor a lakását – szólt az ügyvéd, s mikor az asszony szabadkozni
kezdett, hozzátette: – Okosabb lesz, ha megmondom magának, kicsoda ez az úr, akivel
jöttem: Newcomen rendőrfelügyelő a Scotland Yardról.
Az asszony arcán gonosz öröm villant fel.
– Aha! – mondta. – Hát bajba került! Mit követett el? – Utterson és a rendőrfelügyelő
összenéztek.
– Nem látszik valami népszerű egyéniségnek – jegyezte meg az utóbbi. – És most,
kedves asszonyság, engedje meg, hogy körülnézzünk itt ezzel az úrral.
Az egész házból, mely – az öregasszonyt nem számítva – lakatlan volt, Mr. Hyde
mindössze két szobát használt, de ez a kettő fényűzéssel és jó ízléssel volt berendezve. Egy
kamra borral volt tele; az evőkészlet ezüst, az asztalnemű finom, értékes festmény lógott a
falon, Utterson föltevése szerint Jekyll ajándéka, aki nagy műértő volt; a süppedő szőnyegek
kellemes színűek. Mindamellett e pillanatban minden jel arra vallott, hogy a lakást nemrégen
nagy hirtelen felforgatták, kiforgatott zsebű ruhák hevertek szanaszét a padlón, lakatra-kulcsra
járó fiókok nyitva tátongtak, a kandallóban pedig egy halom szürke hamu hevert, mintha sok
papírt égettek volna el. A parázs közül a felügyelő kikotorta egy zöld csekk-könyv csonka
tömbjét, melyet a tűz megkímélt, a bot másik felét megtalálták az ajtó mögött, s a rendőrtiszt
örvendezett, mert ez döntő bizonyítéka volt gyanújának. Egy látogatás a bankban, ahol több
ezer font sterling volt a gyilkos nevén, teljessé tette a megelégedettségét.
– Nyugodt lehet uram – mondta Uttersonnak –, kezemben tartom. Elveszthette a fejét,
különben nem hagyta volna el a botot, és főként nem égette volna el a csekk-könyvet. Hiszen
a pénz az életet jelenti számára. Nincs más dolgunk, mint várni rá a bankban, és kiadni a
körözőlevelet.
Ezt az utóbbit azonban nem volt olyan könnyű megcselekedni, mert Hyde úrnak kevés
ismerőse volt, még ama bizonyos szolgáló gazdája is csak kétszer látta, családjának sehol
semmi nyoma, soha nem fényképezték le, s ama kevesek, akik leírták, nagyon eltértek
egymástól, átlagos megfigyelők szokása szerint. Csak egyetlen pontban egyeztek meg: a
kifejezhetetlen idomtalanság kísértő érzésében, amelyet a menekülő mindenkiben
felébresztett.
 
V
A LEVÉL
Késő délután volt; mire Utterson eljutott Jekyll doktor kapujához, ahol Poole tüstént
bebocsátotta, és elvezette a konyhán meg egy udvaron keresztül (amely valaha kert volt), abba
az épületbe, amelyet általában mint laboratóriumot vagy boncoló termet ismertek. A doktor
egy híres sebész örököseitől vette a házat, s az ő szenvedélye inkább a kémia lévén, mint az
anatómia, megváltoztatta a kert végében álló épület rendeltetését. Az ügyvédet most először
fogadta lakásának ebben a részében, s az kíváncsian nézegette a I piszkos, ablaktalan épületet,
kellemetlen, idegenkedő érzéssel tekintett körül, mikor áthaladt az előadótermen, mely valaha
zsúfolásig megtelt mohó érdeklődésű diákokkal, most pedig elhagyatott volt és csendes; az
asztal kémiai felszereléssel megrakva, padlója tele ládákkal, végigszórva csomagoló
szalmával; homályos kupoláján alig-alig szűrődött át a fény. Túlsó végén lépcső vezetett egy
vörös posztóval bevont ajtóhoz, s ezen az ajtón keresztül végre bejutott Utterson a doktor
dolgozószobájába. Nagy helyiség volt ez, a falon körös-körül üvegszekrények, bútorzata,
egyebek közt, egy nagy álló tükör és egy íróasztal; három piszkos, vasrácsos ablaka az
udvarra nézett. Tűz égett a kandallóban, melynek párkányán meggyújtott lámpa állt, mert a
köd már kezdte sűrűn megülni a házat – és itt ült, szorosan a tűzhöz húzódva, a halálos
betegnek látszó Jekyll doktor. Nem állt fel, hogy elébe menjen látogatójának, csak
felényújtotta hideg kezét, és elváltozott hangon üdvözölte.
– Nos – szólt Utterson, mihelyt Poole magukra hagyta őket –, hallotta-e az újságot?
A doktor összerezzent.
– Kiabálták a téren – mondotta. – Behallatszott az ebédlőmbe. – Egy szót csak – folytatta
az ügyvéd. – Carew kliensem volt, de ön is az, és tudni szeretném, mi a teendőm. Csak nem
volt olyan őrült, hogy elrejtse azt a frátert?
– Utterson, az élő Istenre esküszöm – kiáltotta a doktor – esküszöm, hogy rá se nézek
többet! Becsületemre mondom, végeztem vele erre az életre. Mindennek vége. Ő különben
igazán nem szorul a segítségemre; ön nem ismeri úgy, mint én; biztonságban van, tökéletes
biztonságban, jegyezze meg, amit mondok: soha többet nem fognak hallani róla.
Az ügyvéd komoran hallgatta: nem tetszett neki barátja lázas viselkedése.
– Nagyon biztos lehet Hyde dolgában – mondta –, s az ön érdekében remélem, hogy
igaza van. Ha bíróság elé kerülne az ügy, az ön nevét is belekeverhetik.
– Egészen biztos vagyok – válaszolt Jekyll. – Alapos okom van a bizonyosságra, de ezt
senkivel sem közölhetem. Hanem egy kérdésben tanácsot adhatna nekem. Kaptam... kaptam
egy levelet, és nem tudom, megmutassam-e a rendőrségnek, vagy sem. Szeretném az ön
kezében hagyni, Utterson; ön bizonyára bölcsen fogja megítélni a dolgot... én annyira bízom
önben!
– Attól fél, gondolom, hogy ez a levél Hyde nyomára vezethet – kérdezte az ügyvéd.
– Nem – felelte a másik. – Nem mondhatom, hogy törődném azzal, mi vár Hyde-ra;
egyszer s mindenkorra végeztem vele. Saját jó híremre gondoltam, amit meglehetősen
veszélyeztet ez a gyűlöletes ügy.
Utterson gondolkozott egy darabig; meglepte, de mégis megnyugtatta barátja önzése.
– Jó – mondta végül –, mutassa azt a levelet.
A levél furcsa, álló írással volt írva; alatta ez a név: „Edward Hyde”; meglehetős röviden
az volt benne, hogy írójának jótevője, Jekyll doktor, akinek ő sokáig oly méltatlanul fizetett
meg ezer nagylelkűségéért, ne tegyen semmit, semmi körülmények között, az ő biztonságáért,
mert olyan módja van a menekülésre, amelyben föltétlenül megbízik.
Az ügyvédnek meglehetősen tetszett ez a levél; jobb színben tüntette fel ezt a bizalmas
viszonyt, mint ő gondolta volna, és szemrehányást tett magának egynémely régebbi
gyanújáért.
– Megvan még a borítéka? – kérdezte.
– Elégettem – felelte Jekyll –, mielőtt meggondoltam. volna, miről van szó. De nem volt
rajta bélyeg. Küldte valakivel.
– Megtarthatom, míg alszom egyet a dologra? – kérdezte Utterson.
– Szeretném, ha ön döntene helyettem – volt a válasz. – Elvesztettem önbizalmamat.
– Jó, majd megfontolom – felelte az ügyvéd. – És most még egy szót: Hyde volt az, aki
az ön végrendeletében az eltűnésére vonatkozó intézkedést diktálta?
A doktort mintha ájulás környékezte volna; összeszorította ajkát és bólintott.
– Tudtam – mondta Utterson. – Meg akarta gyilkolni önt. Örülhet, hogy szerencsésen
megmenekült.
– Több ez, mint szerencse – válaszolta ünnepélyesen a doktor –, nagy lecke volt ez
nekem... ó, Istenem, Utterson, micsoda lecke! – És egy pillanatra kezébe temette az arcát.
Távozóban az ügyvéd megállt, és egy-két. szót váltott Poole-lal.
– Mondja csak – szólította meg –, ma hoztak ide egy levelet; miféle ember adta át?
 De Poole szentül állította, hogy semmi sem jött más úton, mint postával – azzal is csak
nyomtatványok –, tette hozzá.
Ez újság hallatára. megújult félelemmel távozott a vendég. Nyilvánvaló, hogy a levél a
laboratórium kapuja felől jutott be; lehetséges tehát, hogy a dolgozószobában íródott, s ha így
van, azt már másképpen kell megítélni, és a legnagyobb óvatosságra van szükség.
Útközben hallotta, amint a rikkancsok rekedtre kiabálják magukat a gyalogjárókon:
„Rendkívüli kiadás! Egy képviselő bestiális legyilkolása!”
Kliensének és barátjának volt ez halotti beszéde – és az ügyvéd nem tudta elfojtani azt a
balsejtelmét, hogy egy másiknak becsületes neve el fog merülni a botrány örvényében.
Mindenképpen kényes elhatározás előtt állott, és akármennyire bízott is mindig önmagában,
most mégis tanácsra vágyott. Egyenesen nem kaphatott, de azt gondolta, véletlenül talán
hozzájuthat valahogy.
Kisvártatva ott ült kandallója egyik oldalán; a másikon irodafőnöke, Mr. Guest, középen
pedig, ügyesen kiszámított távolságra a tűztől, egy palack aszúbor, mely réges-régen lakott
már háza pincéjének sötétségében. A köd szálltában elaludt a beborított város fölött, a lámpák
ragyogtak, mint megannyi karbunkulus; s az alacsony felhők fullasztó takarója alatt a város
zajló élete olyan hanggal hömpölygött a nagy ütőerekben, mint valami hatalmas szélvész.
Hanem a szobát felvidította a tűz fénye. A palackban már régen feloldódtak a savak: a bor
felséges színét megfinomította az idő, mint ahogy a festett ablak színe is gazdagabb lesz az
évek folyamán, s a domboldali szőlőskerteket forró őszi délutánokon elborító izzás arra várt,
hogy kiszabaduljon, és eloszlassa a londoni ködöt. Az ügyvéd észrevétlenül ellágyult. Nem
volt e világon ember, aki előtt oly kevéssé tudott volna titkolózni, mint Guest előtt – és nem is
volt mindig bizonyos abban, hogy nem árult-e el többet, mint akarta. Guest gyakran járt
hivatalos ügyekben a doktor házánál, ismerte Poole-t; nagyon valószínű, hogy hallott arról,
milyen otthonos Mr. Hyde a házban; levonhatta a maga következtetéseit: nem helyénvaló-e
tehát, hogy lássa azt a levelet, mely világot deríthet erre a rejtélyre? Főként, mivel Guest,
nagy tanulmányozója és szakértője lévén a kézírásoknak, természetesnek és magától
értetődőnek találná ezt a lépést. Amellett az irodafőnök okos ember, aligha olvas el ilyen
különös okiratot anélkül, hogy el ne hallatna valami megjegyzést, és Utterson ebből a
megjegyzésből kiokoskodhatná, mit kell majd tennie.
– Szomorú dolog ez nagyon Sir Danvers-szel – mondotta.
– Igen, valóban. Nagy felháborodást keltett városszerte – válaszolta Guest. – Az az
ember, persze, őrült volt.
– Szeretném hallani erről az ön véleményét – folytatta Utterson. – Van itt egy
dokumentum, az ő kézírásával, köztünk maradjon, mert nemigen tudom, mitévők legyünk
vele; nagyon, nagyon csúnya ügy. No de itt van, éppen önnek való csemege: egy gyilkos keze
írása.
Guest szeme felragyogott; egyszeriben leült, és szenvedélyesen tanulmányozni kezdte a
levelet.
– Nem – mondta –, nem őrült; hanem azt meg kell hagyni: különös egy írás.
– És mindenesetre különös az írója is – tette hozzá az ügyvéd. E pillanatban lépett be az
inas egy levéllel.
– Jekyll doktortól jött? – kérdezte az irodafőnök. – Úgy rémlett nekem, mintha ismerném
az írást. Valami magánügy, Utterson úr?
– Csak egy vacsorameghívás. Miért? Látni akarja?
– Egy pillanatra. Köszönöm – azzal az irodafőnök egymás mellé tette a két papírlapot, és
buzgón összehasonlítgatta a rajtuk levő írást. – Köszönöm – mondta végül, és visszaadta
mindkettőt. – Nagyon érdekes kézírás.
Elhallgattak, és Utterson habozott egy darabig.
– Miért hasonlította össze a két írást, Guest? – kérdezte hirtelen.
 – Hát, uram – felelte az irodafőnök –, igen különös hasonlatosságra bukkantam; a két
írás sok tekintetben azonos; csak különbözőképpen dőlnek.
– Valóban különös – szólt Utterson.
– Úgy van, amint ön mondja: valóban különös –– válaszolt Guest.
– Nem szeretnék beszélni erről a levélről, tudja, Guest mondta a principális.
– Értem – válaszolt az irodafőnök.
Mihelyt azonban Utterson egyedül maradt ez estén, bezárta a levelet a
páncélszekrényébe, s ott is tartotta ezentúl.
– Hogyan! – gondolta. – Henry Jekyll még hamisító lesz egy gyilkos kedvéért!
És ereiben megfagyott a vér.
 
VI
LANYON DOKTOR KÜLÖNÖS VISELKEDÉSE
Röpült az idő; több ezer font vérdíjat tűztek ki a gyilkos fejére, mert Sir Danvers halálát
országra szóló bűnnek tartották; hanem Hyde úgy eltűnt a rendőrség szeme elől, mintha
sohasem is lett volna a világon. Igaz, sokat kifürkésztek a múltjából, csupa gyalázatos dolgot:
történetek kerültek napfényre e kőszívű és erőszakos ember kegyetlenségéről, hitvány
életéről, különös társaságáról, s arról a gyűlöletről, mely, úgy látszik, egész pályafutását
övezte; hanem mostani hollétéről szót sem tudott senki. Attól a perctől kezdve, hogy a
gyilkosság reggelén elhagyta Soho-beli házát, nyom nélkül eltűnt, és idő múltával Utterson
lassankint magához tért égető izgatottságából, és visszanyerte lelke nyugalmát. Úgy
gondolkozott, hogy Sir Danvers haláláért bőséges kárpótlás Hyde eltűnése. Most, hogy az a
gonosz hatás megszűnt új élet kezdődött Jekyll doktor számára. Kibújt elzárkózottságából,
újra érintkezni kezdett barátaival, ismét meghitt vendégük és, házigazdájuk lett; s míg eddig is
közismert volt jótékonyságáról most nem kevésbé kivált jámborság tekintetében. Rengeteget
dolgozott, sokat időzött szabad levegőn, sok jót tett; arca mintha kitelt volna, mintegy a jótevő
munka belső öntudatától, és két hónapnál. tovább nyugton, békén volt a doktor.
Január 8-án Utterson a doktornál vacsorázott egy kis társasággal; ott volt Lanyon is, és a
házigazda arca úgy fordult egyiktől a másik felé, mint a régi szép napokban, mikor ez a három
férfiú elválaszthatatlan barát volt. Tizenkettedikén és tizennegyedikén az ügyvéd zárt ajtóra
talált.
– A doktor úrnak szobában kell maradnia – mondta Poole –, és nem fogad senkit.
Tizenötödikén az ügyvéd újra próbálkozott, és most is visszautasították; minthogy az
utóbbi két hónapban megszokta már, hogy szinte naponként látja barátját, nyomasztónak
érezte ezt a visszatérő magányosságot. Az ötödik estén Guestet hívta meg vacsorára: a
hatodikon elment Lanyon doktorhoz.
Itt legalább bebocsátották, de amint belépett, megdöbbentette a doktor külsején történt
változás. A halál volt a homlokára írva. A rózsás arcú ember megsápadt, megfogyott,
szemmel láthatóan megkopaszodott, megöregedett; és mégsem a hirtelen testi hanyatlás e jelei
ragadták meg legerősebben az ügyvéd figyelmét, hanem a doktor tekintete, viselkedése, mely
a léleknek valami mély döbbenetéről tanúskodott. Nem valószínű, hogy a doktor a haláltól
félne, de Utterson mégis hajlandó volt erre gyanakodni. „Igen gondolta –, orvos, ismernie kell
az állapotát, és tudja, hogy napjai meg vannak számlálva; s ezt a tudatot nem bírja elviselni.”
És mégis, amikor Utterson megjegyzést tett állapotára, Lanyon igen szilárd hangon
jelentette ki magáról, hogy halálra van ítélve. – Idegrázkódtatás ért – mondta –, és sohasem
leszek már a régi. Hetek kérdése az egész. Rendben van... az élet kellemes volt, szerettem...
igen, szerettem. Gyakran azt gondolom, hogy ha mindent tudnánk, boldogan távoznánk az
életből.
– Jekyll is beteg – jegyezte meg Utterson. – Találkozott vele? De Lanyon arca
elváltozott, és fölemelte reszkető kezét.
 – Nem akarom többé látni Jekyll doktort, hallani sem akarok róla – mondta hangosan,
megcsukló hangon. – Végeztem azzal az emberrel; kérem, kíméljen meg attól, hogy csak
célozzon is rá, mert én halottnak tekintem.
– Nono – szólt Utterson; aztán hosszú szünet után megkérdezte: – Tehetek valamit? Mi
hárman régi jó barátok vagyunk, Lanyon; nem élünk már olyan soká, hogy más barátokra
tegyünk szert.
– Nincs itt mit tenni – felelte Lanyon –, kérdezze meg őt magát.
– Nem akar fogadni – mondta az ügyvéd.
– Ez nem lep meg – volt a válasz. – Utterson, egyszer majd, a halálom után, talán
megismerheti minden oldalról ezt az ügyet. Én nem mondhatom el. Addig pedig, ha képes itt
ülni, és egyébről beszélni velem, az Isten szerelméért, maradjon itt, és tegye meg; de ha nem
tud megszabadulni ettől az átkozott témától, akkor menjen Isten hírével, mert ezt nem tudom
elviselni.
Utterson, mihelyt hazaért, leült, és írt Jekyllnek, panaszolta, hogy a házából kizárták, és
megkérdezte a Lanyonnal való szerencsétlen szakítás okait. Másnap hosszú, sok helyt igen
patetikus stílusú, és néhol sötéten rejtélyes értelmű választ kapott. A Lanyonnal való
összeveszés helyrehozhatatlan. „Nem kárhoztatom öreg barátunkat – írta Jekyll –, de
osztozom abban a nézetében, hogy nem szabad találkoznunk többé. Mostantól kezdve teljesen
elzárkózott életet szándékozom élni; kérem, ne lepődjék meg, és ne kételkedjék
barátságomban, ha ajtóm gyakran ön előtt is zárva lesz. Tűrnie kell, hogy a magam sötét
útjain járjak. Olyan büntetést és olyan veszedelmet hoztam önmagamra, amit nem nevezhetek
meg. Enyém a legnagyobb bűn a világon, de a legnagyobb szenvedés is. Nem hittem volna,
hogy ezen a földön legyen hely. ilyen lesújtó szenvedés és borzalom számára, és ön, Utterson,
csak egyet tehet e végzet enyhítésére: tartsa tiszteletben hallgatásomat.”
Utterson megdöbbent: Hyde sötét befolyásának vége volt, a doktor visszatért már régi
foglalkozásaihoz, barátaihoz; egy hete még ott mosolygott a jövendőben egy kedves, tisztes
öregség ígérete; és most, egy pillanat alatt – barátságnak, lelki békességnek, egész eddigi
életének vége! Ekkora és ily váratlan változás őrültségre engedett következtetni, de, tekintetbe
véve Lanyon viselkedését és szavait, valami mélyebb okának kell lenni.
Egy hét múlva Lanyon doktor ágynak esett, és nem egészen két heti szenvedés után
meghalt. Utterson, a temetés után, mely nagyon megviselte, este bezárkózott irodájába, s egy
szál bús gyertya világánál elővett egy borítékot, melyet elhunyt barátja címzett meg és
pecsételt le. „Magánügy; kizárólag J. G. Utterson kezébe; ha előbb halna meg nálam,
olvasatlanul megsemmisítendő” – ez volt nagy betűkkel ráírva, s az ügyvéd rettegett a
tartalmának megismerésétől.
– Ma temettem el egy barátomat – gondolta –, hátha ez egy másiktól foszt meg?
De aztán hűtlenségnek bélyegezte félelmét, és feltörte a pecsétet. A borítékban egy
másik volt hasonlóképpen lepecsételve, ezzel a felírással. „Nem szabad kinyitni Henry Jekyll
doktor halála vagy eltűnése előtt.” Utterson nem akart hinni a szemének. Igen, eltűnés volt
odaírva; itt is, mint abban az őrült végrendeletben, melyet már régen visszaadott írójának – itt
is össze volt kapcsolva az eltűnés gondolata Henry Jekyll nevével. De a végrendeletbe ez a
gondolat Hyde sötét javaslatára került; nagyon is érthető és borzalmas szándékkal, Lanyon
kézírásával – mit jelenthetett ez? Heves kíváncsiság fogta el, hogy nem törődve a tilalommal,
egyszerre járjon végére e rejtelmeknek, de hivatásának tisztessége és elhunyt barátja iránt való
hűsége erősen kötötte; és az iratcsomó ott szunnyadt továbbra is magánszéfjének legtitkosabb
zugában.
Más meggyötörni a kíváncsiságot, és más legyőzni; nagyon kétes, hogy e naptól kezdve
Utterson ugyanolyan mohósággal vágyott-e még életben maradt barátjának társaságára.
Szeretettel gondolt rá, de a gondolatai nyugtalanok, szorongók voltak. Elment ugyan hozzá,
de talán fellélegzett, mikor nem engedték be; meglehet lelke mélyén jobban örült, ha Poole-lal
beszélgethetett a kapu küszöbén, a szabad levegőtől és a város zajától körülvéve, mint hogyha
bebocsátották az önkéntes rabság hajlékába, és annak kifürkészhetetlen remetéjével üldögélt
és beszélgetett. Pedig Poole nem sok kellemes újságot közölhetett vele. A doktor úgy látszik,
most még jobban elzárkózik, mint valaha, a laboratórium fölött levő dolgozószobájába; ott is
alszik néha; érdeklődése eltompult; nagyon hallgatag lett, nem olvas, mintha nyomná valami a
lelkét. Utterson úgy megszokta már e változatlan híreket, hogy lassan megritkította
látogatásait.
 
VII
AZ ABLAK ALATT
Egy vasárnap, amikor Utterson rendes sétáját végezte Enfielddel, útjuk véletlenül ismét
az. emlékezetes mellékutcán vezetett; mikor a kapu elé értek, mind a kettő megállt, hogy
megnézze.
– No – mondta Enfield –, ennek a históriának legalább vége van már. Sohasem látjuk
többé Hyde urat.
– Remélem, nem – felelte Utterson. – Elmondtam már, hogy láttam egyszer, és
ugyanolyan visszataszítónak találtam, mint ön?
– Nem is lehetett másképp – szólt Enfield. – De milyen szamárnak tarthatott ön engem,
amiért nem jöttem rá, hogy ez Dr. Jekyll házának hátsó kapuja. És még így is részben az ön
hibája, hogy kitaláltam.
– Hát kitalálta, igen? – kérdezte Utterson. – No, ha így van, lépjünk be az udvarba, és
vessünk egy pillantást az ablakokra. Az igazat megvallva, nyugtalanít szegény Jekyll, ~ és
úgy érzem, hogy egy barát jelenléte, még így, kívülről is, tán hasznára válik.
Az udvar hűvös volt, és kissé nedves is, korai félhomály ülte meg, noha fölötte a
naplemente fényében ragyogott még a mennybolt. A három ablak közül a középső félig nyitva
volt, és Utterson hirtelen megpillantotta Dr. Jekyllt, aki ott ült az ablak mellett, végtelen
szomorú arccal, vigasztalhatatlan rab módjára szívta a friss levegőt.
– Micsoda, ön az, Jekyll! – kiáltotta. – Remélem, jobban van!
– Nagyon odavagyok, Utterson – felelte a doktor komoran –, nagyon odavagyok. Hála
Istennek, nem tart már sokáig.
– Nagyon sokat gunnyaszt otthon – mondta az ügyvéd. – Ki kéne járnia, hogy
felbolygassa a vérkeringését, mint Enfield úr meg én. Rokonom, Mr. Enfield... Jekyll doktor.
Ugyan jöjjön, vegye a kalapját, és sétáljon velünk egy kicsit.
– Nagyon kedves – sóhajtott a másik. – Nagyon szeretnék... de nem, nem, nem,
teljességgel lehetetlen; nem merek. De igazán nagyon örülök, Utterson, hogy láthatom; nagy
gyönyörűség nekem, fel is hívnám önt és Enfield urat, de ez a hely igazán nem alkalmas a
fogadásukra.
– Akkor hát – mondta kedélyesen az ügyvéd –, a legokosabb, amit tehetünk, ha idelent
maradunk, és beszélgetünk önnel onnét, ahol vagyunk.
– Éppen ezt akartam én is indítványozni – felelte mosolyogva a doktor. De alighogy
ezeket a szavakat kimondta, arcáról eltűnt a mosoly, és olyán nyomorult rémület és
kétségbeesés kifejezése váltotta fel, hogy a lent álló két úriemberben megfagyott a vér. Csak
egy szempillantásig látták, mert az ablak tüstént becsapódott; hanem ez a pillantás elég volt –
szó nélkül kimentek az udvarból. Hallgatva jutottak ki a mellékutcából, és csak mikor a
szomszédos fő útra értek, ahol még vasárnap is zajlott az élet csak akkor fordult meg végre
Utterson, hogy barátjára nézzen. Sápadtak voltak mind a ketten, és ugyanaz a borzalom ült
mindkettejük szemében.
– Isten irgalmazz, Isten irgalmazz – rebegte Utterson. Enfield csak komolyan bólogatott,
és szótlanul ment tovább.
 
 VIII
AZ UTOLSÓ ÉJ
Utterson egy este, vacsora után, kandallója mellett üldögélt, mikor egyszerre csak nagy
meglepetésére Poole állított be hozzá.
– Úristen, Poole, mi szél hozza erre? – kiáltott fel, azután újra rápillantva, hozzátette: –
Mi baja? Beteg a doktor úr?
– Utterson úr – mondta a szolga –, nagy baj van.
– Üljön le, itt egy pohár bor – szólt az ügyvéd. – Most pedig szedje össze magát, és
mondja el értelmesen, hogy mit akar.
– Tetszik ismerni a doktor úr szokásait – kezdte Poole –, hogy hogyan elzárkózik
mindig. Nohát most is bezárkózott a dolgozószobájába... és ezt nem szeretem; vigyen el az
ördög, ha szeretem. Félek, nagyságos úr.
– Nono, barátom – mondta az ügyvéd –, beszéljen világosan. Mitől fél?
– Féltem már egész héten – felelte Poole, csökönyösen kitérve a kérdés elől –, most aztán
nem bírom tovább.
A szolga külseje tökéletesen igazolta a szavait; viselkedése sokkal bizonytalanabb volt,
mint máskor, és azt a pillanatot kivéve, amikor bevallotta ijedelmét, egyszer sem nézett az
ügyvéd szemébe. Most is úgy ült, hogy a boros poharat érintetlenül tartotta a térdén, és szemét
a szoba egyik sarkára szögezte.
– Nem bírom tovább – ismételte.
– Nono – mondta az ügyvéd –, látom, hogy van valami oka, Poole; látom, valami komoly
baj van. Próbálja elmondani, mi az.
– Azt hiszem, valami gyalázatos dolog történt – szólt rekedten Poole.
– Gyalázatos dolog?! – kiáltott fel az ügyvéd megriadva, és már-már bosszúsan. –
Micsoda gyalázatos dolog? Hogy érti ezt? – Nem merem megmondani, nagyságos úr – volt a
válasz –, de nem tetszenék velem jönni, és megnézni tulajdon szemével? Utterson egyetlen
válasza az volt, hogy felugrott, kapta a kalapját és télikabátját; s közben csudálkozva figyelte
meg, hogy mekkora megkönnyebbülés látszik a komornyik arcán – és talán nem kevésbé
csudálkozott azon, hogy a bor még most is érintetlen volt, mikor letette a poharat, hogy
kövesse őt.
Vad, hideg, egészen az évszakhoz illő márciusi éjszaka volt, a sápadt hold sarlója hanyatt
feküdt, mintha a szél fölbillentette volna; a futó felhőket mintha átlátszó patyolatból szőtték
volna. A szél megnehezítette a beszélgetést, s az arcukba korbácsolta a vért. Amellett úgy
látszott, hogy az utcákról szokatlan mértékben elsöpörte a járókelőket, mert Utterson úgy
érezte, soha ilyen elhagyatottnak nem látta még London e részét. Másképpen szerette volna
pedig látni; soha életében nem érzett ilyen erős vágyat, hogy lássa és érinthesse embertársait,
mert akárhogy tusakodott is ellene: lelkében valami rettentő baj előérzetét cipelte. A tér,
mikor odaértek, tele volt széllel, porral, s a kert vézna fák a kerítést csapkodták ágaikkal.
Poole, aki egész úton egy-két lépéssel előrejárt, most hirtelen megállt a járda közepén, s a
harapós idő ellenére levette kalapját, és megtörülgette homlokát egy vörös zsebkendővel. De
akárhogy vágtatott is idáig, nem a sietség okozta izzadságcseppeket, hanem a fojtogató
aggodalom hideg verejtékét törölte le, mert az arca fehér volt, s mikor megszólalt, a hangja
érdes és izgatott.
– Na, nagyságos úr – mondotta –, itt volnánk; adja Isten, hogy ne legyen semmi baj.
– Amen, Poole – szólt az ügyvéd.
Ezek után a szolga óvatosan kopogtatott; a kaput, amennyire a lánc engedte, kinyitották,
s egy hang azt kérdezte belülről: – Maga az, Poole?
– Én – felelte Poole. – Nyissák csak ki a kaput.
 A hall, mikor beléptek, fényesen ki volt világítva, a kandallóban lobogott a tűz, körülötte
az egész cselédség: férfiak; nők, összebújva, mint a birkanyáj. Utterson láttára a mindeneslány
hisztérikus visításba tört ki, a szakács meg felkiáltott:
– Úristen! Utterson úr! – és elébe rohant, mintha meg akarta volna ölelni.
– Mi az, mi az? Mind itt vannak? – szólt ingerülten az ügyvéd. – Nagyon szokatlan,
nagyon helytelen dolog; azt hiszem, éppenséggel nem tetszenék a gazdájuknak.
– Félnek – mondta Poole.
Síri csönd lett, senki sem tiltakozott; csak a mindenes hangja hallatszott ismét, aki
hangosan sírt.
– Fogd be a szádat! – kiáltott rá Poole olyan durva hangon, mely idegeinek
felkorbácsoltságáról tanúskodott; és valóban, mikor a lány feljajdult, valamennyien
megrezzentek, és rettegő várakozást kifejező arccal fordultak a belső ajtó felé.
– Most pedig – folytatta a komornyik, a kuktához fordulva –, adj ide egy gyertyát, és
egyszeriben nekilátunk a dolognak. – Azzal megkérte Uttersont, hogy kövesse, és a hátsó kert
felé indult.
– Jöjjön olyan csendesen, ahogy csak tud, uram – mondotta. Azt akarom, hogy halljon
mindent, de ne hallják meg, hogy itt van. És azt mondom, hogy ha véletlenül mégis behívná a
doktor úr, be ne menjen.
E váratlan befejezésre Utterson idegei úgy megremegtek, hogy kis híján elvesztette az
egyensúlyát, de összeszedte bátorságát, követte a komornyikot a laboratórium épületébe, s az
összevissza dobált ládákkal, üvegekkel teli boncolótermen át a lépcső aljáig.
Poole itt intett neki, hogy álljon az egyik oldalra, és hallgatózzék; ő maga pedig eközben,
letéve a gyertyát, és szemmel láthatóan elszántságra biztatgatva magát, felment a lépcsőn, és
kissé bizonytalan kézzel kopogtatott a dolgozószoba párnázott ajtaján.
– Utterson úr kérdezteti, hogy bejöhet-e a doktor úrhoz? – szólt, s azzal újra hevesen
integetett az ügyvédnek, hogy füleljen.
Szánalmas hang felelte belülről:
– Mondja meg, hogy senkit sem fogadhatok.
– Igenis, doktor úr – mondta Poole, s a hangjában valami diadalérzésféle bujkált; aztán
gyertyáját felkapva, visszavezette Uttersont az udvaron át a nagy konyhába, ahol a tűz már
kialudt, és bogarak futkároztak. a padozaton.
– Uram – kérdezte Poole, Utterson szemébe nézve –, a gazdám hangja volt ez?
– Úgy látszik, nagyon megváltozott – felelte az ügyvéd, nagyon sápadtan, de állva Poole
tekintetét.
– Hogy megváltozott-e? Meghiszem azt! – mondta a komornyik. – Nem azért voltam
húsz esztendeig a házában, hogy eltévesszem a hangját. Nem, ügyvéd úr: a gazdámat eltették
láb alól; eltették bizony; most egy hete, mikor hallottuk, hogy Isten nevét kiáltotta, és hogy ki
van ott helyette, és mért marad ott? Ez valami égbekiáltó dolog, Utterson úr!
– Különös történet ez, Poole; nagyon vad história, barátom mondta Utterson körmét
rágva: – Föltéve, hogy úgy van, amint maga hiszi, föltéve, hogy Jekyll doktort... eh, mondjuk
ki: meggyilkolták, mi bírhatná a gyilkosát arra, hogy itt maradjon? Ez lehetetlenség, a józan
ész tiltakozik ellene.
– Jól van, Utterson úr, önt nehezen lehet meggyőzni, de mégis megteszem – mondta
Poole. – Tudnia kell, hogy az elmúlt héten az a valaki vagy valami, ami abban a szobában
lakik, éjjel-nappal követelt egy bizonyos fajta patikaszert, és nem tudott kedvére valót kapni.
Gyakran szokta... mármint a gazdám... a parancsait egy darab papírra írni, és a lépcsőre dobni.
Ezen a héten folyvást így volt; mindig csak papiros, mindig zárt ajtó, s még az étel is ott
maradt, hogy olyankor csempéssze be a szobába, mikor senki sem látja. No már most: minden
áldott nap, sőt egy nap kétszer, háromszor is volt ott parancs és panaszkodás, és engem
elszalasztott a város minden nagy gyógyszertárába. Valahányszor meghoztam a kívánt
anyagot, már ott volt egy másik papír, és azt parancsolta, hogy vigyem vissza, mert nem
tiszta... s újabb rendelés, másik cégnek címezve. Iszonyú nagy szükség lehet arra a szerre,
akárminek kell is.
– Van magánál egy ilyen papír? – kérdezte Utterson.
Poole megtapogatta a zsebét, és előszedett egy összegyűrt cédulát, melyet az ügyvéd
gondosan végigtanulmányozott, közelebb hajolva a gyertyához. A tartalma ez volt: „Dr.
Jekyll tiszteletét küldi a Maw-cégnek. Kijelenti, hogy legutóbbi mintaküldeményük nem
tiszta, és teljesen használhatatlan mostani céljaira. 18...-ban Dr. J. meglehetősen nagy
mennyiséget vásárolt az M. cégtől. Most kéri, hogy kutassanak a legnagyobb gonddal, és ha
maradt valami ugyanabból a minőségből, szállítsák azt neki azonnal. Pénz nem játszik
szerepet. Dr. J. számára életbevágóan fontos a dolog.” – Idáig elég nyugodt volt a levél
hangja, de itt, a toll hirtelen szökkenésével egyszerre felszabadult az írójának egész
izgatottsága. „Az Isten szerelméért – tette hozzá –, találjanak valamit a régiből!”
– Különös levél – szólt Utterson, aztán felcsattant: – Hogyan jutott nyitva a maga
kezébe?
– A Maw-ék embere dühbe gurult, és visszadobta nekem, mint valami rongyot – felelte
Poole.
– Biztos, hogy ez a doktor kezétől származik? – kérdezte az ügyvéd.
– Azt gondoltam, hogy hasonlít az ő írásához – mondta meglehetős bosszúsán a szolga;
aztán más hangon folytatta: – De hát mit törődünk a kezeírásával? Én láttam!
– Látta? – ismételte Utterson. – Nos?
– Hát ez az! – mondta Poole. – Így történt: hirtelen beléptem a kertből a boncolóterembe.
Úgy látszik, kisurrant oda, hogy keresse az orvosságát, vagy mit, mert a dolgozószoba ajtaja
nyitva volt... és ő ott kotorászott a terem túlsó végén a ládák közt. Feltekintett, mikor
beléptem, valami kiáltásféle tört ki belőle, és felsurrant a dolgozószobába. Csak egy pillanatra
láttam, de minden hajam szála égnek meredt. Uram, ha a gazdám volt az, miért viselt álarcot?
Ha a gazdám volt, miért visított fel, mint egy patkány, és miért futott el előlem? Elég régen
szolgálom. És aztán... – itt szünetet tartott, és végigsimította homlokát.
– Ezek mind igen különös körülmények – mondta Utterson –, de azt hiszem, most már
napnál világosabban látom a dolgot. A gazdáját, Poole, nyilván valami nagy betegség támadta
meg, amely nemcsak gyötri, de el is ékteleníti azt, aki szenved benne; úgy vélem, ez
változtathatta el a hangját is; ezért kutatja olyan mohón azt az orvosságot, amelynek
segítségével szegény még reménykedik, hogy meggyógyulhatna... adná Isten, hogy ne
csalódjék! Ez az én magyarázatom: elég szomorú; Poole, sőt rémítő elgondolni, de egyszerű
és természetes, összefügg a történtekkel, és megkímél minket minden túlzott izgalomtól.
– Uram – szólt a komornyik, kékre-zöldre válva –, az a micsoda nem volt a gazdám,
annyi szent! A gazdám – itt körülnézett, és suttogóra fogta hangját –, magas, jól megtermett
férfi, ez meg inkább embervakarcs volt.
Utterson tiltakozni próbált.
– Ó, uram – kiáltott Poole –, azt hiszi, nem ismerem a gazdámat húsz esztendő
elmúltával? Azt hiszi, nem tudom, milyen magasra ér a feje a dolgozószoba ajtajában, ahol
minden reggel láttam? Nem, az az álarcos micsoda sohasem volt Jekyll doktor... tudja Isten,
mi lehet, de Jekyll doktor soha; és az a meggyőződésem, hogy itt gyilkosság történt!
– Poole – felelt az ügyvéd –, ha csakugyan ez a vélemény e, kötelességem bizonyosságot
szerezni. Akármennyire szeretném is megkímélni a gazdája érzelmeit, akármennyire
megzavar is ez a levél, amely látszólag azt bizonyítja, hogy még életben van;
kötelességemnek fogom tartani, hogy betörjem azt az ajtót.
– Ó, Utterson úr, ez már beszéd! – kiáltott fel a komornyik. – És most következik a
második kérdés – mondta Utterson. Ki fogja megtenni?
– Hát ön meg én – volt az eltökélt válasz.
 – Jól van – felelte az ügyvéd –, és akármi lesz is a vége, gondom lesz arra, hogy
magának kára ne legyen a dologból.
– A boncolóteremben van egy fejsze – folytatta Poole –, ön pedig használhatná a konyhai
piszkavasat.
Az ügyvéd kezébe vette a durva, súlyos szerszámot, és meglóbálta.
– Tudja-e, Poole – kérdezte föltekintve –, hogy mi most veszedelemnek tesszük ki
magunkat?
– Az bizony meglehet, ügyvéd úr – felelte a komornyik.
– Hát akkor jó lenne, ha őszintén beszélnénk – mondta a másik. – Mind a ketten többet
gondolunk, mint amennyit kimondtunk; öntsük ki egészen a szívünket. Megismerte azt az
álarcos alakot, akit látott?
– Bizony, uram, olyan gyorsan tűnt el, s úgy összegörnyedt, hogy nemigen esküdhetem
meg rá... De ha arra gondol, hogy Mr. Hyde volt-e? Hát igen, azt hiszem, ő volt! Tudja,
körülbelül ugyanakkora volt, ugyanolyan gyors, könnyű léptű, meg aztán ki más juthatott
volna be a laboratórium kapuján? Nem felejtette el, ugye, ügyvéd úr, hogy a Carew-
gyilkosság idején még nála volt a kulcs. De ez még nem minden. Nem tudom, tetszett-e
valaha találkozni ezzel a Hyde úrral?
– Igen – mondta az ügyvéd –, egyszer beszéltem vele.
– Akkor bizonyosan éppen olyan jól tudja, mint valamennyien, hogy volt abban az úrban
valami különös... valami, amitől megborzongott az ember... nem tudom, hogyan fejezzem ki,
hacsak úgy nem, hogy hidegség támadt tőle az ember velejében.
– Én magam is éreztem ilyesfélét – mondta Utterson.
– Így éreztem én is – folytatta Poole. – Nohát, mikor az álarcos micsoda felugrott a
vegyszerek közül, mint egy majom, és besurrant a dolgozószobába, mintha jég szaladt volna
végig a hátgerincemen. Ő, tudom, hogy ez nem bizonyság, Utterson úr; eleget tanultam
ahhoz, de mégiscsak megvannak az érzései az embernek, és én megesküszöm, hogy Mr. Hyde
volt az!
– Igen, igen – mondta az ügyvéd. – Én is ettől tartok. Alapos volt a félelmem... ebből a
kapcsolatból nem származhatott semmi jó. Igen, csakugyan, hiszek magának; azt hiszem,
megölték szegény Harryt, és a gyilkosa, Isten tudja csak, hogy miért, még ott rejtőzik az
áldozat szobájában. Nohát, legyünk mi a megbosszulói. Hívja Bradshaw-t.
Hívásukra megjelent az inas, igen sápadtan és idegesen.
– Szedje össze magát, Bradshaw – szólt az ügyvéd. – Ez az izgalom, tudom, megviselte
magát is; de most majd végére járunk a dolognak. Poole meg én betörünk a dolgozószobába.
Ha nincs baj, az én vállam elég széles, hogy elviseljem a következményeket. De arra az
esetre, ha valami mégsem volna rendjén, vagy egy gonosztevő a hátsó kapun próbálna
menekülni, magának meg a kuktának meg kell kerülniük a házat, és furkós bottal őrt állani a
laboratórium kapujánál. Tíz percet adunk maguknak, hogy elfoglalják őrhelyüket.
Bradshaw távoztakor az ügyvéd órájára nézett.
– Most pedig Poole, menjünk mi is az őrhelyünkre – mondotta, s a piszkavasat hóna alá
kapva, az udvar felé indult. Rohanó felhők takarták el a holdat, s e pillanatban teljes volt a
sötétség. A szél, mely csak hirtelen fuvallatok és légvonat alakjában jutott be az elfalazott,
mély udvarba, járás közben meg-meglobogtatta a gyertya lángját, míg csak védett helyre nem
jutottak a boncolóteremben, ahol csendesen leültek várakozni. London ünnepélyes zúgása
hallatszott körös-körül; de közelükben csak a dolgozószoba padlóján fel-alá kopogó léptek
törték meg a csendet.
– Így jár-kel egész nap – suttogta Poole –, sőt még az éjszaka legnagyobb részében is.
Csak akkor nyugszik meg egy kicsit, ha új mintaküldemény jön valamelyik gyógyszerésztől.
Ó, rossz lelkiismeret lehet az, ami ilyen ellensége a nyugalomnak! Ó, uram, gonoszul kiontott
vér van ennek minden lépése nyomán! De hallgassa csak megint, egy kicsit közelebbről... füle
helyett a szívével hallgatózzék, Utterson úr... és mondja meg, a doktor úr járása ez?
A lépések könnyűek, különösek voltak; kissé bizonytalanok is lehettek, mert igen lassan
következtek egymás után; ez a járás valóban nem hasonlított Henry Jekyll súlyos, csikorgó
lépteihez. Utterson felsóhajtott.
– Sohasem hallanak egyebet?
– De, egyszer – felelte bólintva Poole. – Egyszer hallottam sírni!
– Sírni? Hogyan?! – szólt megborzadva az ügyvéd.
– Úgy sírt, mint egy asszony, vagy mint egy elkárhozott lélek – mondta a komornyik. –
Nekem is úgy ránehezedett a szívemre, hogy csaknem sírva fakadtam.
Ezalatt végére járt a tíz perc. Poole előkotorta a fejszét egy rakás csomagolószalma alól a
gyertyát a legközelebbi asztalra tették, hogy világítson a támadáshoz; azzal, lélegzetüket
visszafojtva, arrafelé húzódtak, ahol azok a türelmes lábak még mindig jártak, fel és alá, fel és
alá az éjszaka csöndjében.
– Jekyll – kiáltott fel Utterson erős hangon –, látni akarom önt! – Várt egy pillanatig, de
nem kapott választ. – Becsületesen figyelmeztetem, a gyanúnk felébredt, látnom kell önt, és
látni is fogom, ha egyenes úton nem, hát másképpen... ha engedelmével nem, hát erőszakkal!
– Utterson – felelte a hang. – Irgalmazzon, az Isten szerelméért!
– Ó, ez nem Jekyll hangja, hanem Hyde-é! – kiáltott Utterson. – Betörni az ajtót, Poole!
Poole meglóbálta feje fölött a fejszét; a csapás megrázta az egész épületet, s a veres
kárpitos ajtó zárja és kapocsvasai megrendültek. Pokoli üvöltés, valóságos állati rémület
hangja tört ki a szobából. Újra lecsapott a fejsze, újra megreccsentek a deszkák, kimozdult
helyéből az ajtó kerete; négy ütés jött egymás után, de a fa szívós volt, a lakatosmunka kitűnő;
csak az ötödikre tört össze a zár, és zuhant be a szőnyegre az összezúzott ajtó.
Az ostromlók, megriadva tulajdon lármájuktól s a nyomában járó csendtől, egy pillanatra
megálltak és benéztek. Békés lámpafényben tárult eléjük a dolgozószoba, jó tűz égett,
pattogott a kandallóban, a teafőző halkan duruzsolt, egy-két fiók nyitva volt, a papirosok szép
rendben az íróasztalon; a tűz mellett egy kis asztal teához terítve – azt mondta volna az ember,
hogy ez a legnyugalmasabb és, az üvegtáblás gyógyszerszekrényeket nem számítva, a
legmindennapibb szoba most London városában.
A szoba közepén egy gyötrelmesen összefacsarodott és még egyre vonagló emberi test
hevert. Lábujjhegyen közeledtek hozzá, hátára fektették, és megismerték Edward Hyde arcát.
Túlságosan bő – a doktor termetére szabott –, ruha volt rajta; arcizmai még rángatóztak,
mintha lett volna benne élet, de az már elszállott belőle, s a kezében szorongatott üvegcséből
és a levegőben terjengő erős, kesernyés szagból Utterson megértette, hogy öngyilkos tetemét
látja.
– Későn érkeztünk – mondta komoran –, a megmentésére is, a büntetésére is. Hyde maga
számolt le magával; nekünk nem marad egyéb tennivalónk, mint a gazdájuk holttestét
megkeresni.
Az épület nagy részét a boncolóterem foglalta el, amely majdnem az egész földszintre
kiterjedt, és felülről kapott világítást s a dolgozószoba, mely az épület egyik végén emeletet
alkotott, és az udvarra nézett. A boncolótermet folyosó kötötte össze a mellékutcára nyíló
kapuval; e folyosóról egy második lépcső vitt a dolgozószobába. E mellett volt még a házban
néhány sötét fülke és egy tágas pince is. Mindezeket keresztül-kasul vizsgálták. A fülkéknek
egy-egy szempillantás, is elég volt, mert mind üresen állt, és az ajtajukról felszálló por
bizonyította, hogy régen nem nyitották ki egyiket sem. A pince, igaz, tele volt mindenféle
limlommal, legnagyobbrészt Jekyll sebész-elődjének idejéből; de amint az ajtót kinyitották, itt
be kellett látniok a további kutatás hiábavalóságát, mert az ajtóról óriási pókháló szakadt le,
mely évek óta pecsételhette le a bejáratot. Sem élve, sem halva sehol semmi nyoma Henry
Jekyllnek.
 Poole toppantott a folyosó kőkockáin.
– Bizonyosan ide temették el – mondta a döngést figyelve. Vagy pedig megszökött –
szólt Utterson, s elkezdte vizsgálgatni a mellékutcára nyíló kaput. Be volt zárva, s a
közelében, a kövön megtalálták a kulcsot, melyet már belepett a rozsda.
– Ezen nem látszik, hogy használták volna – jegyezte meg az ügyvéd.
– Hogy használhatták volna! – visszhangozta Poole. – Hát nem tetszik látni, hogy el van
törve? Mintha csak erőszakkal rátaposott volna valaki.
– Igen – folytatta Utterson –, és már a törés helye is rozsdás! – A két férfi megdöbbenve
nézett egymásra.
– Megáll az eszem – mondta az ügyvéd. – Gyerünk vissza a dolgozószobába.
Hallgatagon mentek fel a lépesőn, s hirtelen, megborzadó pillantást vetve a holttestre,
még. gondosabban kutatták át a szobát. Egyik asztalon vegyészi munka nyomait találták,
valami fehér só kisebb-nagyobb halmait, üvegtányérokon, mintha éppen kísérlet közben
lepték volna meg a szerencsétlent.
– Ez az a szer, amit én hordtam neki mindig – mondta Poole; és mialatt beszélt, a teafőző
tartalma fülsértő zajjal kifutott.
Ez a hang a kandallóhoz csalta őket, ahová kényelemszerető módon oda volt húzva a
karosszék, a teáskészlet a székben ülő keze ügyében, még cukor is volt a csészében. Egy
állványon néhány könyv hevert; egyik nyitva volt a teáscsésze mellett – és Utterson felindulva
látta, hogy az valami istenes műnek, melyről barátja gyakran beszélt nagy tisztelettel, Jekyll
tulajdon kezétől vérlázító istenkáromlásokkal telefirkált példánya.
A szobában tartott szemléjük folyamán a kutatók most az álló tükörhöz értek, amelybe
mind a ketten önkéntelen borzadással belepillantottak. De úgy volt fordítva, hogy nem
mutatott egyebet, csak a mennyezeten játszadozó rózsaszín fényt, a szekrények
üveghomlokzatán százszorosan visszaverődő tüzet, és tulajdon sápadt, ijedt arcukat, amint
előrehajoltak, hogy belenézzenek.
– Különös dolgokat láthatott ez a tükör – suttogta Poole.
– Elég különös a tükör maga is – felelte ugyanilyen hangon az ügyvéd. – Mert ugyan
miért kellett Jekyllnek... – hirtelen elakadt ennél a szónál; de aztán legyőzte gyöngeségét, és
folytatta: – miért kellett Jekyllnek ez a tükör? Csakugyan – mondta Poole.
Most az íróasztalhoz fordultak. Az asztal lapján, a szépen elrendezett iratok között egy
boríték volt legfölül, rajta a doktor keze írásával, Utterson neve. Az ügyvéd feltörte a
pecsétjét, s egynéhány irat esett belőle a földre. Az első végrendelet volt, éppen olyan különös
módon fogalmazva, mint az, amelyet az ügyvéd hat hónappal ezelőtt visszaadott:
testamentumnak, a doktor halála esetére, ajándéklevélnek, arra az esetre, ha eltűnnék; de
Edward Hyde neve helyében az ügyvéd, leírhatatlan ámulattal, Gabriel John Utterson nevét
olvasta. Poole-ra nézett, aztán ismét a papírra, aztán végül mindketten a szőnyegen elterült
halott gonosztevőre.
– Megáll az eszem – mondta az ügyvéd. – Napok óta keze közt van minden; semmi oka
nem lehetett, hogy kedveljen engem; dühöngenie kellett annak láttára, hogy kitúrták az
örökségből... és mégsem semmisítette meg ezt az okmányt!
Felkapta a következő papirost; kurta levél volt, a doktor keze írása, aznapi dátummal.
– Ó, Poole! – kiáltott fel az ügyvéd. – Ma még élt, és itt volt! Nem bánhattak el vele
ilyen rövid idő alatt, életben kell lennie, meg kellett szöknie! De hát miért menekült?
Hogyan? És ebben az esetben: kijelenthetjük-e, hogy ez az ember öngyilkos lett? Óvatosnak
kell lennünk. Érzem, hogy mi még valami rettentő katasztrófába sodorhatjuk a gazdáját.
– Miért nem olvassa el a levelet? – kérdezte Poole.
– Mert félek – felelte ünnepélyesen az ügyvéd. – Adja Isten, hogy ne legyen rá okom. –
Azzal szeméhez emelte a levelet, és olvasta, amint következik:
 
 „ Édes Utterson barátom, mikor ez az írás kezébe kerül, én már eltűntem; hogy milyen
körülmények között, azt nem Láthatom előre, de ösztönöm és rettentő– helyzetem minden
körülménye azt mondja, hogy a vég bizonyos, és közel van. Olvassa el először is Lanyon
elbeszélését, amit ígérete szerint az ön kezéhez juttatott, és ha többet akar megtudni, olvassa
el az én vallomásomat.
Méltatlan és szerencsétlen barátja
Henry Jekyll.”
 
– Volt még egy harmadik írás is benne? – kérdezte Utterson. – Itt van, ügyvéd úr –
felelte Poole, és kezébe adott egy több helyt lepecsételt tekintélyes csomagot. Az ügyvéd
zsebre tette:
– Nem akarom, hogy szó essék erről az írásról. Ha a gazdája megszökött vagy meghalt,
legalább megmenthetjük a becsületét. Tíz óra; haza kell mennem, hogy nyugodtan
elolvashassam ezeket az iratokat, de éjfélre itt leszek, s akkor értesítenünk kell a rendőrséget.
Kimentek, bezárva maguk mögött a boncolóterem ajtaját, és Utterson ismét a hall
kandallója körül hagyván az összebújt cselédséget, hazavánszorgott irodájába, hogy elolvassa
azt a két elbeszélést, amelyek végre világot derítenek az egész rejtélyre.
 
IX
LANYON DOKTOR ELBESZÉLÉSE
Ma négy napja, január kilencedikén, az esti postával ajánlott levelet kaptam; a címzés
kollégám és régi iskolatársam, Henry Jekyll írása volt. Nagyon meglepett a dolog, mert
egyáltalán nem szoktunk levelezni; különben is előző este láttam, együtt vacsoráztunk, és
semmi olyanról nem volt szó köztünk, ami esetleg indokolhatta volna az ajánlott levél
küldésének formalitását.
A tartalma csak növelte csodálkozásomat, mert íme, így szólt:
18... december 10. Kedves Lanyon, ön legrégibb barátaim közé tartozik, és ámbár
időnként összekülönbözünk tudományos kérdéseken, nem emlékszem, hogy a szeretet,
legalább az én részemről, valaha is megszűnt volna. Sohasem volt olyan idő, amikor, ha ön
így szól hozzám: „Jekyll, az életem, becsületem, és eszem az ön kezében van” – fel nem
áldozom önért a fél karomat. Lanyon, az életem, becsületem, ép eszem, mind az ön kénye-
kedvétől függ; ha ma éjjel elhagy; végem van. Ez elöljáró beszéd után azt hihetné, hogy
valami tisztességtelen dologra kérem. Ítélje meg maga.
Azt kívánom öntől, hogy halassza el minden, ma estére szóló kötelezettségét, igen, még
ha egy császár ágyához hívják is; fogadjon kocsit, ha csak az öné nincs éppen a kapuja előtt, s
ezt a levelet tájékoztatóul magánál tartva, hajtasson egyenest a házamhoz, Poole, a
komornyikom, megkapta parancsaimat; egy lakatossal fog várni önre. Föl kell feszíteni a
dolgozószobám ajtaját; ön egymaga menjen be, nyissa ki a bal oldali, E-betűs üveges
szekrényt – ha be van zárva, törje fel; húzza ki a felülről negyedik vagy – ami ugyanaz – az
alulról harmadik fiókot, egész tartalmával, úgy, amint van. Kétségbeesett lelkiállapotomban
beteges félelem gyötör, hogy félre találom vezetni, de még ha tévedek is, megismerheti a
helyes fiókot a tartalmáról: porok, egy üvegcse meg egy füzet. Arra kérem, hogy ezt a fiókot
úgy, ahogy van, vigye haza magával a Cavendish Square-re.
Ez az első része annak a szolgálatnak, amelyre kérem: íme a második. Ha rögtön útnak
indul ezután, hogy megkapta ezt a levelet, jóval éjfél előtt otthon lehet, de azért ennyi időt
adok, nemcsak mert váratlan és leküzdhetetlen akadályoktól tartok, de azért is, mert a további
teendőkre alkalmasabb az olyan óra, mikor a cselédség már alszik. Tehát arra kérem, hogy
éjfélkor legyen egyedül a rendelőszobájában, önmaga bocsásson be a házba egy embert, aki
nevemben fog jelentkezni, s ennek kezébe adja azt a fiókot, amit magával vitt a
dolgozószobámból. Ezzel elvégezte szerepét, és tökéletesen kiérdemelte hálámat. Öt perccel
később, ha magyarázathoz ragaszkodik, meg fogja érteni, hogy ezek az intézkedések főben
járó fontosságúak, s ha csak egyet is elhanyagol – akármilyen fantasztikusnak látszanak is –
halálommal vagy megtébolyodásommal terheli meg a lelkiismeretét.
Bármennyire bízom is abban, hogy nem veszi tréfára ezt a kérésemet, szívem verése
eláll, és kezem reszket e lehetőségnek még a gondolatától is. Képzeljen el engem, ebben az
órában, idegen helyen, minden képzeletet felülmúló sötét kétségbeesésben gyötrődve, és
mégis tudva azt, hogy, ha ön pontosan teljesíti kérésemet, bajaim úgy elmúlnak, mint valami
elhangzott mese. Legyen segítségemre, kedves Lanyon, és mentse meg barátját
H. J.-t
U. i. Már lepecsételtem ezt a levelet, mikor új rémület csapott a lelkemre. Meglehet;
hogy a posta cserbenhagy, és e sorok holnap reggelig nem jutnak a kezébe. Ez esetben,
kedves Lanyon, teljesítse megbízásomat a nap folyamán; amikor önnek legalkalmasabb, és
várja az emberemet másnap éjfélre. Lehet, hogy már késő lesz, s ha az az éjjel, esemény
nélkül múlik el, tudja meg, hogy vége van Henry Jekyllnek.
 
E levél olvastára bizonyosnak tartottam, hogy kollégám megőrült; de addig is, míg ez
minden kétséget kizáróan bebizonyosodik, kötelességem úgy cselekedni, ahogy kívánta.
Minél kevésbé értem ezt a zűrzavaros írást, annál kevésbé van módom megítélni fontosságát;
s egy ilyen módon megfogalmazott kérést súlyos felelősség nélkül nem lehetett félrevetni. Így
hát felugrottam az asztaltól, bérkocsiba ültem, és egyenesen Jekyll házához hajtattam. A
komornyik várta érkezésemet; ugyanazzal a postával, amelyikkel én, ő is megkapta ajánlott
levélben az utasításokat, és tüstént el is küldött lakatosért és ácsért. A mesteremberek meg is
jöttek, mialatt még egymással beszéltünk, s együtt indultunk néhai Denman doktor
boncolóterme felé, ahonnét (mint ön bizonyára tudja) igen kényelmesen lehet bejutni Jekyll
magán-dolgozószobájába. Az ajtó nagyon erős volt, a zár kitűnő; az ács bevallotta, hogy sok
gondot okozna, és nagy rongálásra lenne szükség, ha erőszakkal kellene betörni; a lakatos
meg közel járt a kétség5eeséshez. De ez az utóbbi ügyes fickó volt, és két órai munka után
kinyílt az ajtó. Az E-betűs szekrény nem volt bezárva; kihúztam a fiókot, megtömködtem
szalmával, vászonba burkoltam, és hazavittem a Cavendish Square-re.
Itt aztán vizsgálgatni kezdtem a tartalmát. A porok elég csinosan voltak csomagolva, de
nem gyógyáru-nagykereskedések gondosságával; nyilvánvaló volt, hogy Jekyll saját
készítménye valamennyi, s mikor egy tasakot felbontottam, egyszerű, kristályos fehér sónak
látszó keveréket találtam benne. Az üvegcse, amelyre ezután irányult a figyelmem, körülbelül
félig volt tele holmi vérvörös folyadékkal, mely erősen izgatta a szaglóérzékeket, és úgy
tetszett nekem, hogy foszfort és illanó étert tartalmaz. Többi alkotóelemét találgatni sem
tudtam. A füzet közönséges jegyzőkönyvecske volt, és alig tartalmazott jó néhány dátumnál
egyebet. E dátumok sora több évvel ezelőtt kezdődött, de megfigyeltem, hogy a följegyzések
körülbelül egy éve hirtelen megszűntek. Itt-ott kurta megjegyzés fűződött a dátumhoz,
rendesen nem több ez egy szónál: „kettős”; e szó talán hatszor fordult elő több száz följegyzés
között, egyszer pedig, még a lista elején, felkiáltó jelektől követve: „teljes kudarc!” Mindez,
akárhogy sarkallta is kíváncsiságomat, kevés határozottat mondott. Itt van egy üvegcse,
valami folyadékkal, egy papír valami porral, és följegyzések egy kísérletsorozatról, amely –
mint Jekyll doktor sok más kutatása – semmi gyakorlati célra nem vezetett. Hogy e tárgyak
házamba kerültek – vajon hogyan érintheti ez akár becsületét, akár épségét, akár életét az én
hóbortos kollégámnak? Ha a küldönce eljöhet egyik helyre, miért nem mehet a másikra? És
még feltéve, hogy van is valami akadály, miért kell az én házamban titkon fogadni azt az
urat? Minél tovább gondolkoztam, annál inkább meggyőződtem arról, hogy elmezavarttal van
dolgom; aludni küldtem ugyan a cselédeimet, de biztonság kedvéért megtöltöttem egy régi
revolvert.
 Alig kondult el a tizenkettő London felett, a kopogtató halkan megszólalt kapumon.
Magam mentem ki erre a hívásra, s egy kis embert találtam a kapubolt pillérei között
meghúzódva.
– Jekyll doktortól jön? – kérdeztem.
Kényszeredetten „igen”-t intett, s mikor kértem, hogy lépjen be, előbb kutatóan pillantott
hátra a tér sötétjébe. Egy rendőr közeledett éppen, égő lámpával, ennek láttára, úgy tetszett
nekem, megrezzent, s egyszeriben nekiiramodott a kapu felé.
Ezek a részletek, megvallom, kellemetlenül érintettek, s amíg a rendelő erős fényébe
nem értem vele, kezemet a revolveren tartottam. Itt végre jól szemügyre vehettem. Még
sohasem láttam, annyi bizonyos. Kicsi volt, mint mondottam, amellett megdöbbentett bántó
arckifejezése, izmai nagy aktivitásának és alkata feltűnő gyengeségének különös keveredése,
és – végül, de nem utolsó sorban –, az a furcsa, szubjektív kellemetlen érzés, amit közelléte
okozott. Ez az érzés hasonlított kissé a kezdődő hidegleléshez, és a pulzus határozott
lassulásával járt együtt. Akkor ezt ösztönszerű, egyéni undornak gondoltam, és csak a
szimptómák hevességén csodálkoztam, de azóta van már okom azt hinni, hogy ennek eredete
mélyebben rejlik az ember természetében, és nemesebb mozgatója van a gyűlölségnél.
Ez az ember (aki így, belépésének percétől fogva, undorral vegyes kíváncsiságnak
nevezhető érzést keltett bennem) úgy öltözködött, hogy az minden más, közönséges embert
nevetségessé tett volna; ruhája tudniillik, bár értékes szövetből szabták, óriás nagy volt
termetéhez képest. Nadrágja lötyögött lába szárán, és fel volt tűrve, hogy a földet ne érje;
mellénye csípőn alul ért, kabátjának gallérja pedig üresen meredt a válla fölé. Különös, de ez
a kacagtató maskara éppenséggel nem ingerelt nevetésre. Sőt ellenkezőleg – minthogy e
velem szembenálló teremtés lényében volt valami rendellenesség és idomtalanság, valami
megrázó, meglepő, felzaklató: ez az ellentmondás még mintha illett volna a többihez,
megerősítette volna; úgy, hogy a természete és jelleme iránti érdeklődésemhez hozzájárult az
eredetét, életét, sorsát, társadalmi helyzetét illető kíváncsiság.
E megfigyeléseket, bár leírásukhoz sok hely kell, néhány pillanat alatt tettem.
Látogatómat titkos izgatottság gyötörte.
– Megkapta? – kiáltott fel. – Megkapta? – És türelmetlensége olyan élénk volt, hogy még
karomra is tette kezét, és meg akart rázni.
Visszalöktem; érintésére jeges borzongás futott végig rajtam.
– Nono, uram – mondtam. – Elfelejti, hogy még nem is volt szerencsém megismerkedni
önnel. Tessék, foglaljon helyet. – Magam jártam elöl jó példával, és leültem megszokott
székemre, oly tökéletesen gyakorolva rendes betegfogadó modoromat, amennyire a késő óra,
sajátos elfogultságom és a vendégemtől való iszonyodás engedte.
– Bocsánatot kérek, Lanyon doktor – felelte elég udvarias hangon. – Nagyon igaz, amit
mond; türelmetlenségem nyakát szegte udvariasságomnak. Kollégája, Henry Jekyll doktor
kérésére jöttem, valami fontos ügyben, és úgy– tudom... – itt megakadt, nyakára tette a kezét,
és fegyelmezett viselkedése ellenére is láthattam, hogy idegroham közeledése ellen küszködik
–, úgy tudom, hogy egy fiókot...
Nem tudtam tovább gyötörni látogatóm feszült várakozását – és talán a saját növekvő
kíváncsiságomat sem.
– Itt van – mondtam, a fiókra mutatva, mely a padlón hevert, egy asztal mögött, még
mindig vászonba burkolva. Odaugrott a fiókhoz. aztán megállt, szívére tette a kezét;
hallottam, hogy fogai csikorognak, állkapcsa görcsös mozgásától, arca pedig olyan
kísértetiessé vált, hogy életét is, eszét is féltettem.
– Szedje össze magát – mondottam.
Rettentő mosollyal fordult felém, aztán, mint egy kétségbeesett elhatározással, levette a
vásznat a fiókról. A tartalmát megpillantva, hangosan felsóhajtott, olyan hihetetlen
megkönnyebbüléssel, hogy én valósággal kővé meredtem a csudálkozástól. A következő
pillanatban már tökéletesen fegyelmezett hangon kérdezte tőlem:
– Van egy mércés üvegje?
Valamelyes erőfeszítéssel keltem fel a helyemről, hogy odaadjam neki, amit kért.
Mosolygó fejbólintással köszönte meg, kimért néhány csöppet a vörös folyadékból, és
hozzátöltötte az egyik port. A keverék, mely eleinte vöröses árnyalatú volt, a kristályok
felolvadásával világosodni kezdett, hallhatóan pezsgett, és kis gőzfelhőket bocsátott ki.
Hirtelen, ugyanabban a pillanatban megszűnt a forrás, és a keverék sötét bíborszínűvé
változott, amiből valamivel lassabban ismét visszafakult vizeszölddé. Látogatóm, aki sóvár
szemmel figyelte ezeket az átváltozásokat, mosolygott, letette az üveget az asztalra, aztán
felém fordult, és kutatva nézett rám.
– És most – szólott –, intézzük el, ami még hátra van. Okos lesz? Hallgat rám?
Megengedi, hogy kezembe vegyem ezt az üveget, és hagyjam el a házát további szófecsérlés
nélkül? Vagy a kíváncsiság túlságosan uralkodik önön? Gondolkozzék, mielőtt válaszolna,
mert úgy lesz, ahogy akarja. Ha úgy akarja: itt marad, ahogy volt, nem lesz sem gazdagabb,
sem okosabb, hacsak a halálos szorongattatásban levő embernek tett szolgálat érzését nem
tekintjük holmi lelki gazdagságfélének. Vagy pedig, ha inkább ezt választja, a tudás új
birodalma, a hírnév és hatalom új útjai tárulnak ön elé, itt, ebben a szobában, ebben a
pillanatban, s a szemét olyan csoda kápráztatja el, amely a Sátán hitetlenségét is
megszédítené!
– Uram – mondottam, nyugalmat tettetve, amelytől pedig nagyon is távol álltam –, ön
rejtvényekben beszél, és talán nem fog csodálkozni, ha azt mondom, hogy szavai nem nagyon
győztek meg. De már túlságosan messze mentem a megmagyarázhatatlan szolgálatok útján,
nem állhatok hát meg, amíg a dolog végét nem láttam.
– Jó – felelte látogatóm. – Lanyon, emlékezzék esküjére: ami történni fog, hivatásunk
pecsétje alatt történik. És most ön, aki valósággal eggyéforrott a legkorlátoltabb materialista
nézetekkel, ön, aki tagadta a transzcendentális orvostudomány értékét, ön, aki kigúnyolta az
ön felett állókat: ide nézzen most!
Ajkához emelte az üveget, és egy hajtásra kiitta. Egy kiáltás következett; megszédült,
tántorgott, megragadta az asztalt, és belekapaszkodott, szemét elborította a vér, nyitott szájjal
lihegett – és szemem láttára történt valami változás... mintha feldagadt volna a teste –, az arca
hirtelen elfeketedett, vonásai, úgy látszott, összefolynak, megváltoznak – és a következő
percben talpra ugrottam, és a falnak dőltem, karom felemelkedett, hogy megvédjem ettől a
csudától, elmémen úrrá lett a rémület...
– Úristen! – kiáltottam fel, és egyre ezt ismételgettem: – Úristen! Úristen!... – Mert a
szemem előtt, sápadtan, összetörve, félájultan, megélemedett tetszhalott módjára kapkodva...
– ott állt... Henry Jekyll.
Amit a következő órában elbeszélt nekem – nem vagyok képes leírni. Láttam, amit
láttam, hallottam, amit hallottam, s a lelkem belébetegedett; és mégis most, mikor az a látvány
eltűnt már a szemem elől, kérdem magamtól, hogy elhiszem-e – és nem tudok erre megfelelni.
Életem gyökerében megrázkódott; az álom elkerül, halálos rémület nehezedik rám a nap és az
éj minden órájában; érzem, hogy napjaim meg vannak számlálva, és meg kell halnom, és
mégis hitetlenül fogok meghalni. Ami azt az erkölcsi romlottságot illeti, melyet az az ember –
bárha bűnbánó könnyek között – leleplezett előttem: arra még visszaemlékezni sem tudok
mélységes borzalom nélkül. Csak egyet akarok mondani, Utterson s az (ha hajlandó hinni
nekem), több az elégnél. Azt a teremtményt, aki azon az éjszakán beosont ~, házamba, Jekyll
tulajdon vallomása szerint Hyde néven ismerték, és országszerte hajszolták, mint Carew
gyilkosát.
Hastie Lanyon
 
 X
HENRY JEKYLL TELJES VALLOMÁSA
18...-ban születtem, gazdag családból, mellesleg kiváló tehetségekkel megáldva;
természettől fogva iparkodó voltam, tiszteltem a jóságot és bölcsességet embertársaimban – és
így, azt lehetett volna hinni, minden biztosíték megvan arra, hogy tiszteletre méltó és nagy
jövőjű ember legyek. És valóban, legnagyobb hibám természetemnek bizonyos nyugtalan
vidámsága volt – ami sok más embert boldoggá tesz, de én nehezen tudtam összeegyeztetni
azzal az erős vágyammal, hogy magasan hordhassam a fejemet, és a közönségesnél
komolyabban viselkedjem a nyilvánosság előtt. Ennek eredményeképpen eltitkoltam
örömeimet, s mikor elértem a megfontolás éveit, s kezdtem körülnézni és meghatározni a
világban való helyzetemet és haladásomat, már arra voltam ítélve, hogy kettős életet
folytassak. Sok ember még ki is kürtölt volna olyan rendellenességeket, amilyenek az én
lelkemet nyomták; de én fennkölt elveim magaslatáról szinte beteges szégyenérzettel néztem
és rejtegettem ezeket. Így. hát inkább aspirációim erőszakos természete tett azzá, ami voltam,
mintsem hibáimnak különös aljassága, ez választotta ketté bennem – talán mélyebb vágással,
mint a legtöbb embernél – a jónak és rossznak ama területeit, amelyekre és amelyekből a
kettős emberi természet feloszlik és összetevődik. Így állván a dolgok, kénytelen voltam
mélyen és hosszan elgondolkodni az életnek e kemény törvényén, mely ott van a vallás
gyökerénél, és legdúsabb kútforrása a nyomorúságnak. Tökéletes kétszínűségem ellenére sem
voltam semmiképpen hipokrita; mind a két színem halálosan komoly volt; nem voltam jobban
önmagam, mikor félrelökve az önmegtartóztatást a szégyenbe vetettem magam, mint akkor,
mikor napfényben dolgoztam a tudomány előbbre vitelén, vagy a bánat és szenvedés
enyhítésén. És úgy esett, hogy tudományos kutatásaim, melyek misztikus és transzcendentális
irányban haladtak, világosságot derítettek a tagjaim között dúló örökös háború e
tudatosságára. És így mindennap, értelmem mindkét oldaláról, az erkölcsiről és a szellemiről,
mindinkább közeledtem ahhoz az igazsághoz, melynek részleges fölfedezése olyan rettenetes
hajótörésbe vitt; hogy az ember igazában nem egy, hanem kettő. Kettő, mondom, mert
tudásom nem halad túl ezen a ponton. Következnek majd mások? Mások, akik túlszárnyalnak
engem; és megkockáztatom azt a feltevést, hogy az embert végül mint különféle, egymástól
elütő, független lények közösségét fogják megismerni. Én a magam részéről, saját életem
természetéből kiindulva, csalhatatlanul haladtam egy irányba, de csak egy irányba. Az
erkölcsi részen, és csak tulajdon személyemen ismertem fel az ember teljes, őseredeti
kettősségét; láttam, hogy ha ama két természet közül, melyek öntudatom területén harcoltak,
jogosan lehet is egyikre azt mondani, hogy az én vagyok... – csak azért lehet, mert alapjában
véve mind a kettő én vagyok; és már réges-régen, még mielőtt tudományos felfedezéseim
sorsa puszta lehetőségét is sejtette volna ilyen csodának, örömmel időztem, mintegy ébren
álmodozva, ez elemek szétválasztásának gondolatánál. Úgy gondoltam, hogy ha mind a kettőt
külön lényekbe lehetne elhelyezni, az élet minden elviselhetetlen oldalától megszabadulna; a
rossz mehetne a maga útján, megszabadulva magasabban járó ikertestvérének törekvéseitől és
szemrehányásaitól, a jó pedig szilárdan, biztosan járhatná felfelé ívelő ösvényét, örömét
lelhetné jó tetteiben, és nem fenyegetné többet gyalázat és bűnhődés az idegen gonosz miatt.
És emberiség átka volt, hogy ezek az egymástól különböző nyalábok úgy egymáshoz kötődtek
– hogy a tudatosság gyötrelmes méhében örökké küzdeni kell e két tökéletesen ellentétes
ikernek. Mi lenne hát, ha elválasztanók őket egymástól?
Ennyire jutottam gondolataimban, amikor, mint mondottam, erős fény kezdett áradni erre
a tárgyra a laboratórium asztaláról.
Mélyebben belepillanthattam, mint eddig bárki is a látszólag oly szilárd testnek,
mindannyiunk burkolatának reszkető anyagtalanságába, ködszerű változékonyságába. Úgy
találtam, hogy bizonyos hatóerők képesek megrázni és letépni ezt a hús-ruhát, mint ahogy a
szél szétlöki egy pavilon függönyeit. Két jó okból nem akarok mélyebben belebocsátkozni
vallomásomnak e tudományos részébe. Először, mert meg kellett tanulnom, hogy életünk
végzete és terhe mindörökre oda van kötve az ember vállához, s ha megkíséreljük ledobni
onnét, annál nyomasztóbban, annál szörnyűbb súllyal esik vissza. Másodszor, mert, mint
elbeszélésemből, sajnos nagyon világosan ki fog derülni – fölfedezéseim tökéletlenek voltak.
Elég az hozzá; nemcsak azt ismertem fel, hogy természetadta testem puszta kisugárzása
csupán a szellememet alkotó erők egynémelyikének, de sikerült egy olyan szert is
összeállítanom, melynek segítségével ezeket az erőket meg lehet fosztani felsőbbségüktől,
újabb alakot és arcot lehet tenni a régi helyébe – amely nem kevésbé természetes forma az
előbbinél, mert lelkem alantasabb elemeinek kifejezése, azoknak bélyegét viseli magán.
Sokáig haboztam, mielőtt gyakorlatban kipróbáltam volna ezt az elméletet. Jól tudtam,
hogy életemmel játszom, mert minden olyan szer, mely ilyen erőszakosan korlátozza és
megrendíti magát a személyiség székhelyét – egy szemernyi túladagolás, vagy a végrehajtás
körül való legkisebb hiba esetén lerombolhatja azt az anyagtalan tabernákulumot, melyet én a
segítségével meg akartam változtatni. De a páratlan és nagy jelentőségű fölfedezés kísértése
végre is legyőzte az aggodalom sugallatát. Már régen elkészítettem a keveréket; egyszerre
nagy mennyiséget szereztem be egy gyógyáru-nagykereskedéstől bizonyos fajta porból, mert
kísérleteimből tudtam, hogy ez az egy alkotórész hiányzik még, s egy átkozott éjszakán
összekevertem az elemeket, figyeltem, míg forrtak és füstölögtek az üvegben, s amint a forrás
megszűnt, összeszedtem minden bátorságomat, és felhajtottam az italt.
Irtóztató kínok következtek erre: csontok csikorgása, halálos émelygés, és olyan lelki
rémület, melynél nagyobb a születés vagy a halál órájában sem képzelhető. Aztán ezek a
gyötrelmek gyorsan alábbhagytak, és én mintha csak nagy betegségből tértem volna
magamhoz. Különös, leírhatatlan érzés fogott el, és éppen mert új volt, hihetetlenül édes.
Testileg ifjabbnak, könnyebbnek, boldogabbnak éreztem magamat; amellett éreztem, hogy
heves vakmerőség ébred fel bennem, hogy érzéki képek özöne kavarog a szemem előtt, mint a
malomgát vize, hogy felszabadulok minden lekötöttség alól, hogy a lelkem ismeretlen – de
nem ártatlan – szabadságra tett szert. Ez új élet első leheletétől kezdve tudtam, hogy rosszabb,
tízszerte rosszabb lettem, rabszolgája eredendő rosszaságomnak; s ez a gondolat abban a
pillanatban úgy megerősített, olyan gyönyörűséget szerzett, akár a bor. Kitártam karomat,
ujjongva, ez új izgató érzéseken – s eközben vettem hirtelen észre, hogy a termetem
megkisebbedett.
Akkor még nem volt tükör a szobámban; azt, amelyik most, írás közben, mellettem van,
később hozattam, éppen az átváltozások miatt. Hajnalodott már. Akármilyen sötét volt is a
hajnal, közeledett a napfölkelte, házam népe mélyen aludt, és én, reménységgel és diadallal
telve, elhatároztam, hogy új alakomban elmerészkedem hálószobámig. Átmentem az udvaron,
ahol még a csillagok néztek le rám – szinte azt gondoltam, csudálkoznak rajtam, az első
ilyenfajta teremtésen, akit álomtalan őrködésük idején, megpillantottak, átlopózkodtam a
folyosókon, mint valami idegen a tulajdon házamban, s a szobámba lépve, először
pillantottam meg. Edward Hyde külsejét.
Elmélet alapján kell itt beszélnem? Nem azt mondom el, amit tudok, hanem azt, amit
igen valószínűnek tartok. Természetem rosszabbik fele, melyet most felruháztam a külső
megnyilvánulás képességével, kevésbé volt erős és fejlett, mint a jó, melyet levetettem.
Továbbá eddigi életem folyamán, mely végeredményben mégiscsak kilenctizedrészt törekvő,
erényes, mértékletes élet volt, ez a rész sokkal kevésbé használódott, sokkal kevésbé fáradt ki.
Ezért van, azt hiszem, hogy Edward Hyde annyival kisebb, vékonyabb és fiatalabb, ‘mint
Henry Jekyll. És ahogy a jóság ott ragyogott egyiknek egész lényén, úgy volt felírva szélesen,
világosan a másiknak az arcán a rossz. Amellett a rossz (amiről most is azt kell hinnem, hogy
halált hozó része az embernek) – az idomtalanság és felbomlás bélyegét nyomta erre a testre.
És mégis, mikor a tükörben ránéztem erre a rút szörnyalakra, nem éreztem undort, sőt, inkább
hirtelen fellobbanó rokonszenvet. Ez is én voltam. Természetesnek, emberinek találtam.
Szememben elevenebb képét viselte a szellemnek, kifejezőbbnek, egyénibbnek látszott, mint
az a tökéletlen és megoszlott külső, melyet eddig magaménak tekintettem. És ennyiben
kétségtelenül igazam is volt. Megfigyeltem, hogy mikor Edward Hyde képét viseltem, aki
csak megismert; látható testi undort érzett irántam. Ez, szerintem, azért történt, mert minden
emberi lény jóból és rosszból van összekeverve: Edward Hyde pedig egyes-egyedül az egész
emberiség sorában – a színtiszta rossz volt.
Csak egy percet időztem a tükör előtt, hátra volt még a második döntő kísérlet, ki kellett
próbálni, hogy helyrehozhatatlanul elvesztettem-e régi énemet, és menekülnöm kell-e ebből a
házból, mely nem az enyém többé. Visszafutottam dolgozószobámba, újra elkészítettem és
felhajtottam az italt, újra végigszenvedtem a felbomlás gyötrelmeit és újra magamhoz tértem
– Henry Jekyll jellemével, termetével és arcával.
Ezen az éjszakán jutottam a végzetes válaszútra. Ha nemesebb szellemben közeledem
felfedezésemhez, ha nagylelkű vagy kegyes szándék hatására kockáztatom meg a kísérletet,
minden másképpen történik – s a halál és születés e gyötrelmeiből nem ördög, de angyal
képében kerülök ki. A szernek nem volt megkülönböztető hatása; nem volt az sem ördögi,
sem isteni; egyszerűen felnyitotta hajlamaim börtönének ajtaját, és ami odabent volt, kitódult.
Ebben az időben az erényem szunnyadt; a bennem levő rossz, a becsvágytól sarkallva, fürgén
és gyorsan ragadta meg az alkalmat – s mindebből Edward Hyde származott. És így, noha
most két jellemem és két külső megjelenésem volt, az egyik egészen rossz volt, de a másik
még mindig a régi Henry Jekyll, az az ellentétekből álló keverék, melynek újjáalakításáról és
megjavításáról már régen lemondtam. A fejlődés tehát egészen a rossz felé irányult.
Ez időben még nem győztem le a száraz tudós élet iránt érzett ellenszenvemet. Szerettem
még néha vígan lenni, és mivel mulatságaim (enyhén szólva is) méltatlanok voltak hozzám, és
mert nemcsak jól ismert és köztiszteletben álló ember voltam, de az idő is lassan eljárt
felettem, ez a kettős életmód napról napra kellemetlenebbé vált. Erről az oldalról kísértett meg
új hatalmam, míg csak rabszolgája nem lettem, csak fel kellett hajtanom azt az italt, s
egyszerre levetettem az ismert tudós testét, és vastag köpenyeg gyanánt magamra öltöttem az
Edward Hyde-ét. Mosolyogtam a gondolaton; akkor humorosnak találtam, s a legalaposabb
gonddal végeztem előkészületeimet. Megvettem és berendeztem azt a Soho-beli házat,
amelyben Hyde-ot kereste a rendőrség. Házvezetőnőnek olyan teremtést fogadtam, akiről
tudtam, hogy hallgatag, és nem akadékoskodik. Másrészt tudtára adtam a cselédségemnek,
hogy egy Hyde nevű úr, akit leírtam nekik, ezentúl szabadon rendelkezik a téren levő
házamban, s hogy minden balesetnek elejét vegyem, ismertettem magamat második
alakomban. Aztán megírtam azt a végrendeletet, melyet ön annyiszor gáncsolt; úgy, hogy
bármi történnék is velem Henry Jekyll személyében, mint Edward Hyde anyagi veszteség
nélkül léphessek tulajdon örökömbe. És így – hitem szerint – minden oldalról felvértezve,
elkezdtem hasznot húzni helyzetem különös védettségéből.
Az emberek régen bérgyilkosokat fogadtak, hogy másra hárítsák bűneiket, saját
személyük és jó hírük pedig bántatlan maradjon. Én voltam az első ember, aki a
gyönyörűségeit rakta át más vállára. Én voltam az első, aki a világ szeme előtt a veleszületett
tisztesség súlyát cipelte, de egy pillanat alatt, iskolásgyerek módjára, ledobálta magáról és
fejest ugrott a szabadság tengerébe. Csakhogy az én biztonságom tökéletes volt ebben a
láthatatlan köpönyegben. Gondolja meg: még csak a világon sem voltam! Ha csak a
laboratórium ajtajáig menekülhetek, és egy-két percem van, hogy összekeverjem és
felhajtsam azt a mindig rendelkezésre álló italt: Edward Hyde, akármit követett légyen is el,
eltűnt, mint lélegzet a tükör üvegéről; helyében nyugodtan otthon üldögél, a lámpát gyújtja
meg éppen dolgozószobájában, és joggal nevethet ki minden gyanúsítást – Henry Jekyll.
Azok a gyönyörűségek, amiknek ál-alakomban utánavetettem magamat, méltatlanok
voltak hozzám: ennél erősebb szót nemigen érdemelnek. De Edward Hyde kezében
hamarosan szörnyűvé váltak. Kirándulásaimról visszatérve gyakran mélységesen
csudálkoztam második énem aljasságán. Ez a benső barát, akit tulajdon lelkemből hívtam elő,
és útjára engedtem, hogy cselekedjék kedve szerint: természettől fogva gonosz és. hitvány
volt; minden tettének, gondolatának középpontja önmaga: vadállati mohósággal szürcsölte a
gyönyört mások rettentő kínjaiból; könyörtelen volt, mint egy kőszobor. Henry Jekyll néha
elszörnyedve állt Edward Hyde tettei előtt, de ez a helyzet fittyet hányt minden törvénynek, és
orvul lerázta magáról a lelkiismeret szorongató karjait. Végre is csak Hyde, egyedül Hyde
volt felelős. Jekyll nem lett rosszabb, jó tulajdonságait látszólag csorbítatlanul kapta vissza
mindig, sőt, ha csak lehetséges volt, sietett jóvá tenni Hyde bűneit. Így aztán békésen
szunnyadt a lelkiismerete.
Nem akarok részletesen számot adni minden aljasságról, melyet ilyen módon
elősegítettem (mert azt még most is alig merném határozottan állítani, hogy magam követtem
el). Csak az intő jeleket és az egymást követő lépéseket sorolom fel, melyekkel büntetésem
közeledett. Történt egy olyan baleset, amelyet – minthogy neki járt következménnyel – éppen
csak megemlítek. Egy gyermekkel való kegyetlenkedésem fölkeltette egy arrajárónak
haragját, akit másnap mint az ön rokonát ismertem meg; csatlakozott hozzá az orvos és a
gyermek családja; voltak percek, mikor az életemet kellett féltenem; végül, hogy nagyon is
jogos haragjukat lecsendesítsem, Edward Hyde kénytelen volt a kapuhoz vezetni őket, és
kezükbe adni egy – Henry Jekyll aláírású csekket. De ezt a veszélyt azontúl könnyű volt
elkerülni: számlát nyitottam egy másik banknál magának Edward Hyde-nek a nevére, és
mikor – írásomat hátrafelé döntve – névaláírást is adtam másik énemnek, azt hittem, hogy
most már fölébe kerekedtem a végzet hatalmának.
Vagy két hónappal Sir Danvers meggyilkolása előtt, szokott kalandjaim után jártam,
későn értem haza, és másnap kissé különös érzéssel ébredtem. Hiába néztem körül, hiába
láttam a téren lévő házam szobájának tisztes berendezését, nagy méretét, hiába ismertem meg
az ágy függönyének mintáját és a mahagónikeret rajzát, valami mégis azt erősítgette bennem,
hogy nem vagyok ott, ahol vagyok, hogy nem ott ébredtem fel, ahol gondolom, hanem abban
a Soho-beli kis szobában, ahol Edward Hyde alakjában szoktam aludni. Mosolyogtam
önmagamon, és – pszichológusi szokásom szerint – lustán boncolgatni kezdtem ennek az
érzésnek elemeit, s eközben néha-néha újra elszenderültem. Így folyt ez egy ideig, mikor –
egy éberebb pillanatomban – tekintetem a kezemre esett. Nos, Henry Jekyll keze (mint ön
gyakran jegyezte meg) egészen foglalkozásomhoz illő volt, alakra, nagyságra is nagy, erős,
ápolt és fehér. De az a kéz, melyet most elég világosan láttam a sárga, ködös londoni fényben,
amint félig behajlított ujjakkal nyugodott a takarón – az a kéz sovány, inas, csontos volt,
szürkésen sápadt, és sötét szőr borította. Edward Hyde keze volt.
Vagy fél percig bámulhattam rá, bamba csodálkozásba merülve, csak akkor ébredt fel
lelkemben a rémület, oly hirtelen és kábítóan, mintha harsonák szólaltak volna meg:
kiugrottam ágyamból, és a tükörhöz rohantam. Attól, amit láttam, jéggé fagyott a vérem. Igen,
lefeküdtem mint Henry Jekyll, és felébredtem mint Edward Hyde. „Mi ennek a
magyarázata?” – kérdeztem magamtól, aztán, újabb borzalommal: „Mi az orvossága?”
Délelőtt volt már, a cselédek ébren: minden szerem a dolgozószobában – hosszú út két
lépcsőn le, végig a hátsó folyosón, keresztül a nyitott udvaron és a boncolótermen – ez
iszonyú rettegéssel töltött el. Igaz, eltakarhattam volna arcomat, de mit ért ez, mikor a
termetem változását nem tudtam elrejteni? Aztán, végtelenül kellemes megnyugvással,
eszembe jutott, hogy a cselédeim megszokták már második énem szabad járás-kelését.
Gyorsan felöltöztem, ahogy lehetett, a magam termetére szabott ruhába: hamar átvágtam a
házon, ahol Bradshaw nagyot bámult és visszahúzódott, Mr. Hyde-ot pillantva meg ilyen
órában és ilyen öltözetben: tíz perc múlva pedig Jekyll doktor visszatért tulajdon alakjában, és
leült, sötét arccal, hogy úgy tegyen, mintha reggeliznék.
Az étvágyam valóban nem volt valami nagy. Ez a megmagyarázhatatlan eset, előző
kísérletem fordítottja, mintha csak ama babyloni falon megjelent ujj módjára ítéletem betűit
írta volna le: és kettős életem célját, lehetőségeit komolyabban kezdtem fontolóra venni, mint
valaha. Énemnek az a része, melyet hatalmamban volt külön életre hívni, utóbbi időben sokat
mozgott, táplálkozott, észrevettem, hogy Edward Hyde termete növekedett, és hogy – míg ezt
az alakot viseltem – erősebben érzem vérem lüktetését, és lassankint megsejtettem azt a
veszélyt, hogy ha ez sokáig így tart még, természetem egyensúlya mindörökre megbomlik, az
akaratomtól függő átváltozásoknak vége, és Edward Hyde jelleme visszavonhatatlanul az
enyémmé válik. A szer hatása nem volt mindig egyforma. Egyszer – ennek az életmódnak a
legelején – tökéletesen cserbenhagyott, később is akárhányszor meg kellett kétszereznem, sőt
egy ízben – életem kockáztatásával – háromszoroznom az adagot: és eddig még csak ez a
ritka bizonytalanság borított árnyékot elégedettségemre. Hanem most, ennek az esetnek a
világánál, meg kellett látnom, hogy ha eleinte Jekyll testének eltüntetése volt a nehézség – ez
a nehézség utóbb fokozatosan, de határozottan, a másik oldalra tolódik. Úgy látszott, minden
arra vall, hogy lassan elvesztem hatalmamat eredeti és jobbik énem fölött, és hogy
eggyéolvadott a másikkal, a rosszabbikkal.
Éreztem, hogy választanom kell kettő között. Két természetemnek közös volt az
emlékezőtehetsége, de minden más tulajdonság egyenlőtlenül oszlott meg köztük. Jekyll, a
kettő összetétele, (holmi érzékeny lelkifurdalással, hol mohó vággyal tervezgette és maga is
élvezte Hyde gyönyörűségeit és kalandjait, de Hyde közönyös volt Jekyll iránt, vagy csak úgy
emlékezett rá, mint a hegyi bandita a barlangra, ahová üldözői elől menekül. Jekyllben több
lakozott az atya érdeklődésétől, Hyde-ben több a fiú közönyénél. Jekyllel kötni össze a
sorsomat: az annyit jelentett volna, mint meghalni egy sereg olyan vágy számára, melyeket
sokáig elnéztem önmagamnak, és utóbbi időben nagy mohósággal elégítettem ki. Ha pedig
Hyde-del kötöm össze, akkor meghalok, ezernyi érdek és törekvés számára, s egyszerre és
mindörökre megvetett, gyűlölt emberré válok. A vásár talán egyenlőtlennek látszik, de egyéb
megfontolást is kellett még mérlegre vetni: mert míg Jekyll kínosan gyötrődött volna a
megtartóztatás tüzében, Hyde még csak tudatára sem ébredt volna mindannak, amit elvesztett.
Noha az én körülményeim különösek voltak, ennek a vitának az érvei olyan régiek és
mindennapiak, mint maga az emberiség, nagyrészt ugyanezek a kísértések és aggodalmak
vetik el a kockát mindegyik megkörnyékezett és reszkető bűnös lelkében – és velem is az
történt, ami embertársaim nagy többségével: a jobbik részt választottam, és gyöngének
találtattam arra, hogy kitartsak mellette.
Igen, az öregedő kielégítetlen doktort választottam, akit körülvesznek barátai, s aki
tisztes reménységeket táplál: elszántan búcsút mondtam a szabadságnak, a viszonylagos
fiatalságnak, a könnyű lépteknek, a lüktető vérnek s a titkos gyönyörűségeknek, amiket Hyde
alakjában élveztem. Lehet, hogy a választás nem volt teljes és végleges – mert sem a sohobeli
házon nem adtam túl, sem Edward Hyde ruháit nem semmisítettem meg, hanem ott tartottam
dolgozószobámban. Mindamellett két hónapig hű maradtam elhatározásomhoz: két hónapon
át olyan szigorú életet éltem, mint soha azelőtt, s élveztem a nyugodt lelkiismeret
jutalmazását. De az idő lassan elhomályosította rémületem termékét, a lelkiismeret dicső
szava túlságosan magától értetődővé vált; vajúdó fájdalmak, erős vágyak gyötörtek, mintha
csak Hyde küzdött volna szabadságáért – és végül, az erkölcsi gyengeség egy pillanatában,
újra megkevertem és felhajtottam az átalakított italt.
Ha iszákos ember gondolkozik a szenvedélyén, nem hiszem, hogy ötszáz eset közül
egyben is törődnék a veszéllyel, melybe állati, fizikai érzéketlensége sodorja; én se törődtem
eléggé – bármily soká fontolgattam is a helyzetemet – Edward Hyde jellemének fő
vonásaival, a tökéletes erkölcsi érzéketlenséggel, és a gonoszra való őrült készséggel. Pedig
ezek révén ért el a büntetés. A bennem rejlő ördög nagyon soká volt kalitkába zárva, és most
bömbölve tört ki. Már az ital felhörpintésének pillanatában sokkal féktelenebb, erősebb
hajlandóságot éreztem a rosszra. Azt hiszem, ez keltette föl lelkemben a türelmetlenségnek
azt a viharát, amellyel szerencsétlen áldozatom udvariaskodását hallgattam; most kijelentem
végül, Istenemre, hogy lelkileg egészséges ember nem lett volna képes arra a bűnre, ilyen
semmiség miatt, s hogy nem ütöttem beszámíthatóbb elmével, mint aminővel a beteg gyerek
összetör egy játékot. Csakhogy én akarattal fosztottam meg magamat azoktól az egyensúlyozó
ösztönöktől, melyeknek segítségével a legrosszabb ember is bizonyos fokig szilárd marad a
kísértés közepette, s az én esetemben a legenyhébb kísértés is egyértelmű volt az elbukással.
A pokol szelleme egyszerre felébredt, és tombolni kezdett bennem. Valóságos örömmel
ütöttem a mozdulatlan testet, gyönyörűséget érezve minden ütésnél, s csak amikor már
belefáradtam, akkor dermesztette meg hideg rémület a szívemet, őrjöngésem tetőpontján. A
köd eloszlott; tudtam, hogy eljátszottam az életemet; és elfutottam a bűntett helyéről,
boldogan reszketve, kielégített és felkorbácsolt gonosz ösztönökkel, felfokozott élnivágyással.
A sohobeli házba rohantam és, hogy kétszeresen is biztonságban legyek, megsemmisítettem
az irataimat; aztán kimentem a. lámpafényes utcára, ugyanabban a megoszlott lelki
extázisban, örvendve bűnömön, vígan tervezve újabbakat, de mégis sietve, óvatosan fülelve,
hogy nem hallom-e a bosszúálló lépéseit. Hyde dudorászva keverte meg az átalakító italt, és
áldozata egészségére hörpintette ki. De még el sem ültek az átalakulás görcsei Henry Jekyll
már a hála és bűnbánat omló könnyei közt hullott térdre, és emelte összekulcsolt kezét Isten
felé. Az önmagam iránt tanúsított elnézés fátyla tetőtől talpig leszakadt rólam, teljes
egészében láttam életemet: végiggondoltam gyermekkoromat, amikor még atyám kézenfogva
vezetett; orvosi pályám önzetlen fáradozásait – hogy újra, meg újra visszatérjek az este
szörnyűségeihez, mindig egyformán érezve az egésznek lehetetlen voltát. Hangosan tudtam
volna üvölteni, imával próbáltam visszaverni a borzalmas képek és hangok áradatát,
melyekkel az emlékezet nekem támadt, s e rohamok közt aljasságom rút képe meredt lelki
szemeim elé. Mikor a lelkiismeret furdalásának hevessége alábbhagyott, öröm váltotta föl.
Jövendő viselkedésem problémája megoldódott. Hyde mostantól fogva lehetetlenné vált; akár
akarom, akár nem, ~ most már jobbik énemre kell szorítkoznom – és, ó, hogy megörültem
erre a gondolatra! Milyen eltökélt alázatossággal fogadtam el újra a természetes élet korlátait!
Milyen őszinte lemondással zártam be azt az ajtót, melyen eddig annyit jöttem-mentem; hogy
tapostam el a kulcsát a cipőm sarkával!
Másnap híre jött, hogy a gyilkosságot fölfedezték, hogy Hyde bűnössége köztudomású, s
hogy az áldozat közbecsülésnek örvendő férfiú volt. Nemcsak bűnt követtem el, hanem
tragikus őrültséget. Azt hiszem, örültem ennek a hírnek; azt hiszem, örültem, hogy jobb
ösztöneimet ilyen módon gyámolítja és őrzi a vérpadtól való félelem. Jekyll volt most a
mentsváram; ha Hyde csak egy pillanatra is előbukkan, minden ember keze kinyúlik, hogy
megragadja és leüsse.
Elhatároztam, hogy jövendő viselkedésemmel jóváteszem a múltat, és nyugodtam
elmondhatom, hogy ez az elhatározásom sok jótettet eredményezett. Ön is tudja, milyen
komolyan dolgoztam ez esztendő utolsó hónapjaiban, hogy minél több szenvedést enyhítsek;
tudja, hogy sokat tettem másokért, s hogy napjaim nyugodtan, szinte boldogan teltek. Igazán
nem is mondhatnám, hogy terhesnek éreztem ezt a jótékony. és ártatlan életet: ellenkezőleg,
azt hiszem, napról napra tökéletesebben élveztem, de még mindig nem szabadulhattam
végcéljaim kettősségétől, s amint bűnbánatom alábbhagyott, aljasabbik részem, amelynek oly
soká elnéztem mindent, amelyet oly rövid idő óta tartottam láncon, szabadságért kezdett
üvölteni. Nem mintha álmodtam volna is arról, hogy Hyde-ot feltámasszam; ennek puszta
gondolata is az őrjöngésig felizgatott; nem tulajdon személyemben fogott el újra a kísértés,
hogy csúfot űzzek lelkiismeretemből, és mint közönséges, titkos bűnöző bukjam el végül a
kísértés támadásai alatt.
Mindennek vége szakad valamikor; minden mérték betelik végül, s ez a rosszabbik
részemhez való rövid leereszkedés végképpen felborította lelkem egyensúlyát. És mégsem
ijedtem meg; a bukás természetesnek látszott, mintegy visszatérésnek abba az időbe, amikor
még nem tettem meg a fölfedezésemet. Szép, tiszta januári nap volt; olvadástól nedves a föld,
de felhőtlen az ég; a Regents-Park csupa téli csiripelés és édes tavaszi illat. A nap fényében
sütkéreztem egy padon; a bennem lakó állat kérődzött emlékein, a lelkem szunnyadozott,
penitenciát ígért későbbre, de nem sok hajlandóságot érzett arra, hogy rögtön belékezdjen.
Mindent megfontolva, úgy gondoltam, én is csak olyan vagyok, mint a többi ember, aztán
elmosolyodtam, összehasonlítva magamat másokkal, összehasonlítva az én tevékeny
jóakaratomat az ő közönyösségük lusta kegyetlenségével. És még ennek a kevély gondolatnak
a pillanatában valami szédülés, rettentő émelygés, halálos remegés fogott el. Aztán mindez
elmúlt, és csak kábultság maradt a nyomában; majd a kábulatból magamhoz térve
észrevettem, hogy gondolkodásom hevesebb; merészebb vagyok, ki merem hívni a
veszedelmet, minden kötelességérzet alól felszabadultam. Végignéztem magamon; a ruha
esetlenül lógott összezsugorodott tagjaimon, a térdemen nyugvó kéz ínas és szőrös volt. Ismét
Edward Hyde-dá lettem. Egy pillanattal előbb még köztiszteletben álló, gazdag, kedvelt
ember voltam; odahaza várt a terített asztal – most űzött, hajszolt vadállat, otthontalan,
közismert gyilkos, gályára való bűnös.
Az eszem megingott, de nem hagyott egészen cserben. Nemegyszer vettem észre, hogy
második alakomban képességeim kifinomodtak, szellemem ruganyosabbá lett, így történt,
hogy ahol Jekyll talán összeroskadt volna, Hyde feltalálta magát. A szereim dolgozószobám
egyik szekrényében vannak; hogy jutok hozzájuk? Ezt a problémát tűztem magam elé,
homlokomat tenyerembe rejtve. A laboratórium ajtaját bezártam. Ha a házon át próbálnék
bejutni, tulajdon cselédeim jelentenének fel. Tudtam, hogy ‘‘más kezével kell dolgoznom, és
Lanyonra gondoltam. Hogyan jutok hozzá? Hogy tudom rávenni? Feltéve, hogy az utcán nem
fognak el, hogy kerülhetek a szeme elé? És hogy vegyem rá én, az ismeretlen és ellenszenves
látogató, a híres doktort, hogy kirabolja kollégája, Jekyll doktor dolgozószobáját? Aztán
eszembe jutott, hogy eredeti lényemből megmaradt egy dolog; a kezem írása. És amint ez a
szikra megvillant agyamban, elejétől végig világosan láttam, milyen utat-módot kell
követnem.
Amennyire lehetett, rendbe szedtem ruhámat, s egy arra járó bérkocsit odaszólítva, egy
Portland Street-i szállóba vitettem magamat, amelynek véletlenül emlékeztem a nevére.
Külsőm láttára (amely valóban elég kacagtató volt, akármilyen tragikus végzetet takart is az a
ruha), a kocsis nem tudta elrejteni jókedvét. Ördögi dühvel vicsorítottam rá a fogamat, s a
mosoly gyorsan elmúlt az ajkáról, szerencséjére s még inkább az enyémre, mert a következő
pillanatban bizonyosan ledobtam volna a bakról. A fogadóba belépve, olyan sötéten néztem
körül, hogy a személyzet reszketett; egy pillantást sem váltottak jelenlétemben, hanem
alázatosan fogadták parancsaimat, külön szobába vezettek; és írószert raktak elém. Az
életveszélyben forgó Hyde új teremtés volt számomra; szokatlan düh fogta el, a gyilkoláshoz
járt közel, vágyakozott, hogy kínt okozzon. De az eszét mégis megőrizte, nagy akaraterővel
fékezte meg dühét; megfogalmazta két fontos levelét, egyiket Lanyonnak, a másikat Poole-
nak, és hogy bizonyosan feladják, ajánlva küldte el.
Ezek után egész nap ott ült a külön szobában, a tűz mellett körmét rágva; ott is
vacsorázott, egyedül rettegésével, és tekintetével szemmel láthatóan megfélemlítette a pincért.
Mikor aztán sötét éjszaka lett, elhajtatott ismét egy zárt kocsiban, és összevissza kalandozott a
város utcáin. Kalandozott, mondom, nem, tudok első személyben beszélni róla. E
pokolfajzatjában nem volt semmi emberi, nem élt benne egyéb csak félelem és gyűlölet. És
mikor végre attól tartván, hogy a kocsis gyanút fog, elküldte a kocsit, és gyalog merészkedett
az éjszakai járókelők közé, rá nem illő ruhában, kihívva a közfeltűnést – ez a két aljas
szenvedély dühöngött benne vihar gyanánt. Gyorsan járt, félelemtől űzve; magában beszélt, a
legelhagyottabb sikátorokon surrant keresztül. számlálgatta a perceket, melyek még éjféltől
elválasztják. Egyszer megszólította egy asszony; azt hiszem, gyufát árult. Arcul ütötte; az
asszony elfutott.
 Mikor Lanyonnál magamhoz tértem, öreg barátom rémülete talán hatott rám egy kissé;
nem tudom; ez mindenesetre csak egy csöpp volt annak a borzalomnak a tengerében, mellyel
az elmúlt órákra visszatekintettem. Megváltoztam. Most már nem a gályára jutástól féltem,
hanem attól, hogy ismét Hyde-dá leszek. Lanyon elítélő szavait félálomban hallgattam;
félálomban jutottam el tulajdon házamba és feküdtem le. A nap fáradalmai után oly
zsibbasztó, mély álomba merültem, hogy azt még a gyötrő lázálmok sem tudták elverni.
Reggel összetörve, meggyengülve és mégis felfrissülve ébredtem fel. Még mindig gyűlöltem
a bennem alvó szörnyeteget, féltem tőle, és természetesen nem felejtettem el az előző nap
rettentő veszélyeit; de ismét otthon voltam, tulajdon házamban, orvosságaim közelében; s a
megmenekülésemért való háládatosság olyan fénnyel ragyogott a lelkemben, hogy szinte
vetekedett a remény sugárzásával.
Könnyedén haladtam át az udvaron reggeli után, gyönyörűséggel szürcsöltem a hideg
levegőt, mikor egyszerre ismét elfogott az a leírhatatlan érzés, amely az átváltozás közeledtét
jelezte; csak annyi időm volt, hogy dolgozószobám mentsvárába meneküljek, és máris Hyde
szenvedélyeitől dühöngtem és reszkettem. Ez alkalommal kettős adagot vettem be, hogy újra
önmagammá váljak – és sajnos, hat óra múlva, amint búsan ültem, a tűzbe bámulva, a kínok
visszatértek, és a szert újra használnom kellett. Röviden: ettől a naptól kezdve csak nagy
erőfeszítéssel, például testgyakorlással, és csak a szer közvetlen hatása alatt tudtam Jekyll
külsejét megtartani. A nap és az éj minden órájában el foghatott figyelmeztető borzongás, és
különösen ha aludtam, vagy csak egy pillanatra is elszundikáltam a székemben, mindig mint
Hyde ébredtem fel. A folytonosan fölöttem lebegő végzet okozta idegfeszültség s az
álmatlanság, melyre magamat kényszerítettem, tulajdonképpeni énemet sorvadó, láztól
emésztett teremtéssé változtatta, amely testben-lélekben egyaránt legyöngült, s amelyet csak
egy gondolat foglalkoztatott: a másik éntől való rettegés. De mikor elaludtam, vagy az
orvosság hatása megszűnt, szinte átmenet nélkül fogtak el (mert az átalakulás gyötrelme
napról napra enyhült) rémképekkel teli látomások; lelkemben forrott az oktalan gyűlölet, s a
testem mintha nem lett volna elég erős, hogy magában tartsa az élet tomboló energiáit. Hyde
hatalma nőni látszott Jekyll gyöngülésével. És a gyűlölet, mely elválasztotta őket egymástól,
most kétségtelenül egyenlő volt mind a két részen. Jekyllben az élet ösztöne dolgozott. Most
látta már tökéletes idétlenségét annak a teremtménynek, amely osztozott vele az öntudat
bizonyos jelenségeiben, s amely együtt fog meghalni vele: s e közösség kötelékében (mely
főbb oka volt kétségbeesésének) – úgy gondolkozott Hyde-ról, minden életenergiája ellenére,
mint valami nemcsak pokoli, de szervetlen dologról. Ez izgatta fel: hogy ez a pokolsár hangot
adott, kiáltozott, hogy ez az alaktalan köd mozgott és vétkezett, hogy az, ami halott, aminek
nincs alakja, bitorolhatja az élet működéseit. Aztán meg, hogy ez a feltámadó rémség
szorosabban össze van kötve vele, mint egy feleség, közelebb van, mint a tulajdon szeme; ott
rejtőzik a húsában, hallja a mormogását, érzi, amint küszködik, hogy megszülessék, s a
gyöngeség minden órájában, az álom óvatlanságában ellene támad, és kidobja az életből.
Hyde-nak Jekyll iránt érzett gyűlölete más természetű volt. Az akasztófától való félelme
folyvást arra kényszerítette, hogy ideiglenes öngyilkosságot kövessen el; és visszatérjen
alárendelt helyzetébe, rész legyen egész személyiség helyett; de átkozta a kényszerűséget,
átkozta a Jekyllen úrrá lett csüggedést, és bosszantotta, hogy az rossz szemmel nézi őt. Ezért
követte el majomhoz méltó csínyeit ellenem, tulajdon kezem írásával szentségtörő
széljegyzeteket firkálva könyveimbe, elégetve atyám leveleit, elpusztítva az arcképét; és ha a
haláltól nem fél úgy, régen tönkretette volna magát, hogy engem magával rántson a romlásba.
De csodálatos módon szereti az életét, sőt mi több, én, akit rosszullét fog el, s egész valómban
reszketek Hyde gondolatára is – ha eszembe idézem, milyen aljas és szenvedélyes ez a
ragaszkodás, ha meggondolom, mennyire retteg attól a hatalmamtól, hogy
öngyilkosságommal elpusztíthatom – képes vagyok szánakozni rajta.
 Hiábavaló volna, s az idő ijesztő múlása is megakadályozni abban, hogy folytassam ezt a
leírást; elég annyi, s a megszokás még ezekkel szemben is – nem, nem béketűrővé, hanem
bizonyos mértékig közönyössé tehetett volna, a kétségbeesés belenyugvását adhatta volna :
hogy soha senki ilyen kínokat nem szenvedett, és a büntetésem esztendőkön át folytatódhatott
volna, a most legutóbb bekövetkezett baj nélkül, amely végképpen megfosztott tulajdon
külsőmtől és természetemtől. Ama bizonyos sóból való készletem, melyet az első kísérlet óta
nem újítottam meg, fogyni kezdett. Új anyagért küldtem, és megkevertem az italt; a forrás
bekövetkezett, az első színváltozás szintén, a második nem; kiittam, nem hatott. Majd
megtudja Poole-tól, hogy kutattam végig egész Londont; mindhiába, és most már szentül
hiszem, hogy az első szállítmány nem volt tiszta, s az ismeretlen, hozzájáruló anyag tette
hatékonnyá az italt.
Körülbelül egy hét telt el, s ezt a vallomást most a régi por utolsó maradványának hatása
alatt fejezem be. Utoljára történik hát, és nagyon rövid időre az a csodaszerű jelenség, hogy
Henry Jekyll saját gondolatait gondolhatja, s a tükörben saját – szomorúan megváltozott –
arcát láthatja. Nem is halaszthatom soká írásom befejezését, mert hogy elbeszélésemet eddig
is meg tudtam óvni az elpusztítástól, nagy óvatosság és nagy szerencse együttes eredménye.
Ha az átváltozás vajúdása írás közben fog, el, Hyde darabokra tépi, de ha valamelyes idő
eltelik azután, hogy félretettem, csudálatos önzése és a pillanathoz való alkalmazkodása
valószínűleg ismét megmenti ezt az írást az ő majomszerű gonoszkodásának
következményeitől. A mindkettőnket fenyegető végzet már megváltoztatta és
meggörnyesztette őt is. Félóra múlva, mikor újra és örökre átváltozom azzá a gyűlölt lénnyé,
tudom, hogyan ülök majd reszketve, sírva a székemben, vagy hogyan lépkedek, feszülten, a
rémület tetőpontján hallgatózva, fel s alá ebben a szobában, utolsó földi menedékemben, s
összerezzenek minden fenyegető hangra. Vérpadon fog-e Hyde meghalni? Vagy lesz annyi
bátorsága, hogy megváltsa magát az utolsó pillanatban? Tudja Isten; én nem törődöm vele; ez
az én halálom igazi órája, s ami ezután következik, másra tartozik, nem reám. Most tehát,
amikor leteszem a tollat, és lepecsételem vallomásomat, a boldogtalan Henry Jekyll életét is
befejezem.

BENEDEK MARCELL FORDÍTÁSA