Afrikai né pmesé k

Tartalom

Előszó - Afrika meséi...............................................................................................................................1

A mesékben szereplő népek, törzsek, népcsoportok jegyzéke...........................................................7
A leopárd, a majom és a nyúl - angolai népmese.................................................................................10
Az oroszlán menyasszonyok - dél-afrikai népmese...............................................................................13
Hogyan szedte rá a sakál a hiénát - dél-afrikai népmese......................................................................15
Lokitoyo - kenyai népmese...................................................................................................................17
A sakál és a viziló - kongói népmese.....................................................................................................20
Harc az ivóhely körül - tanzániai népmese...........................................................................................23
A humbuja és a földimalac - tanzániai népmese..................................................................................25
A szivárvány – etióp népmese..............................................................................................................28
Az öregasszony meg az oroszlán – szomáliai népmese........................................................................31
Fatima legendája – csádi népmese.......................................................................................................33
Mi történik a vén Holddal? – tunéziai népmese...................................................................................36
Az Usiri tűz – kongói népmese..............................................................................................................38
A leopárd meg a sakál – kongói népmese............................................................................................41
A száj meg a kéz – elefántcsontparti bété népmese.............................................................................43
Miért nem különböznek már az emberektől a varázslók? – elefántcsontparti djula népmese............48
A szép és a bestia - Burkina Faso..........................................................................................................51
Mawu és az ő három gyermeke – togói népmese................................................................................56
A vadász meg a párduc – togói népmese.............................................................................................58

Előszó - Afrika meséi

Az olvasó, aki még nem járt Kelet-Afrikában, nehezen képzeli el, miben is különbözik ez a vidék Afrika
többi részétől. De maga az afrikanisztika is csak most lát hozzá igazában e terület pontos
körülhatárolásához. Általában a Kelet-Afrika névvel illetik a kontinens egész keleti szegélyét, szűkebb
értelemben azonban csak az etióp magasföldtől délre, a Kongó-medencétől keletre és a Zambézi
folyótól északra elterülő változatos tájat nevezik így. Kelet-Afrikának még így, szűkebben mért
területe is mintegy három és fél millió négyzetkilométer, lakosainak száma ötvenmillió. Területén hét
ország található: köztük a legnagyobb és legnépesebb Tanzánia. Tízszer akkora, mint hazánk, de
tízmilliónál nem sokkal több ember lakja. Nagy kiterjedésű ország még tőle északra Kenya, amelytől
nyugatra terül el a jóval kisebb Uganda. Ettől délre két törpeállam, Ruanda és Burundi található,
területük meg lakosságuk együttvéve valamivel több a Dunántúlénál. Délebbre, a Nyasza-tó (Malawi-
tó) nyugati partján található a kis Malawi, és Kelet-Afrikához számíthatjuk Zambia északkeleti felét
meg a mindmáig portugál gyarmat, Mozambik (Mozambique) északi tartományait is. Keleten
mindenütt tenger, az Indiai-óceán mossa Kelet-Afrika partjait. A sok apróbb, part menti sziget közül a
legnevezetesebb a kicsiny Zanzibár, meg a tőle látótávolságra fekvő Pemba.
Kelet-Afrika eredeti lakossága természetesen néger: különböző bantu törzsek, amelyek egyetlen
nyelvcsaládhoz tartozó nyelveket beszélnek (ezek azonban egymás között is érthetetlenek a távolabbi
csoportok számára.
A tengerparton arab és indiai bevándoroltak, sőt kisebb számban perzsák, indonézek is élnek,
együttvéve vagy másfél millió lélek. A gyarmati uralom idejéből itt maradt fehér telepesek száma még
a negyedmilliót sem éri el. Kelet-Afrika népei északra jól elhatárolhatók. A hamita-szemita nyelveket
beszélő népek már egészen más kultúrához tartoznak. A bantuk között szigetekként pigmeusok és a
dél-afrikai busmanokkal antropológiailag is rokon khoiszan csoportok élnek. (Az utóbbiak közé
tartoznak a tindigák, akiknek mesekincséről e kötet viszonylag részletes képet nyújt.)
A föld felszíne változatos, rendszerint 5oo-15oo méter magas felföld, jó néhány hegyóriás, a
hegyeken trópusi őserdőkkel, közben magas füvű szavannával, a folyók meg tavak mentén bozótos
ligetekkel, mocsarakkal, mocsári sásrengeteggel. A tengerparti vidék simább, földművelésre
alkalmasabb, de az ültetvényes gazdálkodást itt csak a fehér telepesek honosították meg. A négerek
eredeti - és mindmáig megőrződött - főfoglalkozása a kezdetleges földművelés. A gyenge minőségű
talajt erdőégetéssel teszik szabaddá, majd egyszerű ásóbotokkal, kapákkal hasogatják. Az ekét nem
ismerik. Mivel a föld csakhamar kimerül, gyakran változtatják a feltört területeket, és ezenközben a
kunyhókat is idébb-idébb építik fel. Mégis azt mondhatjuk, hogy általában letelepedett, falulakó
életmódot folytatnak. Falvaikban élénk a közösségi élet, több telephely tartozik egy törzs területéhez,
rendszerint a törzsfőnök irányítása alatt. A földműves bantuk zöme békés, néhány csoportjuk
azonban félelmes hadjáratokat vezetett szomszédjai ellen. A földművelés helyenként fejlettebb
technikájú, társadalmilag is szervezettebb: teraszos művelésmód, öntözőcsatornák is ismertek - és a
kutatók máig sem tudják, önálló lelemény-e mindez, vagy valamely más néptől átvett. Az erdei
földművelést (ennek hagyományos főterménye a köles; egyes gyökérfélék, zöldségek, újabban a
dohány, kukorica és a banán is gyakran állattartás egészíti ki: a tenyésztett szarvasmarhák húsát,
bőrét, tejét, vérét, a szó szoros értelmében minden porcikáját felhasználják. Kelet-Afrika északi
határán megtaláljuk a csak marhatartásból élő, harcias, nomád törzseket is. Ezek Szudán és Nyugat-
Etiópia területéről a 16-17, századtól húzódnak délre, és rendszeres rablóhadjáratokban szerezték
meg a környező földműves törzsek marhacsordáit. A legnevezetesebb nomád hódítók, a maszájok
(masszaik), különösen a l8. század végétől veszélyeztetik Kenya népeinek életét. A múlt század végén
beköszöntött nagy marhavész azonban egyike napról a másikra koldusokká teszi őket. Mind a
földművelő, mind az állattartó népek élnek a gyűjtögetéssel, kisebb mértékben a halászattal és
vadászattal is. Kelet-Afrikában néhány igen kezdetleges életmódot folytató törzs azonban csak ily
módon tartja fenn életét. A nem termelő, csak zsákmányoló csoportok közül a legismertebb a már
említett kis tindiga nép.
Kelet-Afrika népeinek történetéről ma még igen keveset tudunk, és ismereteink zöme is csak az
utóbbi évtizedekből származik. A már feltárt múlt egyes eseményei között rendesen hatalmas
hézagok tátonganak, ezt több-kevesebb hitelű fantáziával kénytelenek kitölteni még a szakkutatók is.
Ami a legrégibb múltat vagy még az ennél is ősibb időket illeti, ősrégészeti kutatások már fél százada
folynak ezen a területen, világra szóló eredményekkel. Jelentősek azok az egyiptomi, görög, római,
majd etiópiai, arab és perzsa, indiai, indonéz, sőt kínai történeti forrásszövegek, amelyek majd
tartalmaznak valamit Kelet-Afrika hajdani eseményeiből. Aránylag sokat foglalkozott a tudomány
azzal a kérdéssel, mennyiben afrikai és mennyiben arab eredetű a tengerpart felvirágzása.
Ma úgy látjuk, hogy már az arab behatolás előtt élénk élet pezsgett e tájon; ennek emléke az i. sz. 6-
7. századából ránk maradt ó-kilvai romok; de később az arab-mohamedán hatás sem lekicsinyelhető.
Kelet-Afrika partjain 741 után csakhamar megjelentek siita ománi arab menekültek, akik itt húzták
meg magukat, és egyre délebbre jutottak, ezenközben meg is gazdagodtak. következő század
legerősebb bevándorló hulláma a Perzsa-öbölből vallási hagyományaikhoz nyakasan ragaszkodó
szunnitákat hoz. Lassan az egész partvidék iszlamizálódik, és a kialakuló több tucat városállam
politikai vezetése az "előkelő" arabok kezébe kerül. A városállamok névleg a dél-arábiai
szultanátusoktól függnek, de a kapcsolat laza, voltaképpen önállóak az egyes városok. Az arabok
száma csekély, éppen csak az uralkodókra, azok közvetlen környezetére és a rangosabb
kereskedőházakra korlátozódik.
A 13. század közepétől hirtelen virágkor köszönt be. Egész városokat építenek tartós kőből, a házak
nemritkán három-négy emeletesek. A kis Kilva-sziget szultánja megszerzi a déli aranykereskedelem
ellenőrzését, virágzó államocskát teremt meg, saját pénzt veret, és hatalmas mennyiségű kínai
porcelánt halmoz fel díszes palotájában, amelynek romjait különben csak 195o-ben tárták fel. Ez idő
tájt terjed el a szuahéli nyelv is, a közvetítő kereskedelem jellegzetes eszköze. A szuahéli a bantu
nyelvek szókincséből sok arab átvétellel és még több arab logikával összeállított kereskedőnyelv,
amely a partvidék és a kontinens belseje közti kapcsolatok megkönnyítésére készült, és mindmáig
betölti ezt a szerepét: híd az Indiai-óceántól a Guineai-öbölig a különböző nyelvjárások, nyelvek
között. A partvidéken különös jelentőségre tesz szert, és a négerből meg arabból összeötvöződött,
valóságos "szuahéli kultúra" alakul ki e helyen.
Az ázsiai - kelet-afrikai kapcsolatok fénykora a 15. században érkezett el. Ekkorra Indonézia már
szilárdan gyarmatosította Madagaszkárt, India kikötői meg moszlim kézben vannak, és az Indiai-
óceán ismerősök közötti beltengernek számít a háromárbocos vagy még nagyobb kereskedelmi hajók
számára. Megélénkül a még távolabbi keleti forgalom is. Ennek szívélyességére jellemző, hogy
Malindi kikötőjének követsége 1414-ben egy zsiráfot ad át ajándékba a kínai császárnak; néhány
évvel később olyan hatalmas kínai hajóraj fut be a kelet-afrikai kikötőbe, amelynek legénysége
körülbelül harmincezer ember lehetett. A kereskedelmi flotta parancsnoka a kínai Cseng Ho admirális
volt. Ő legalább három ízben járt Kelet-Afrikában, és utolsó útjának végén, 1433-Uan, leírja a mai
Szomália part menti kikötőinek virágzó életét. A kínai kereskedelemnek azonban I45o körül - kínai
belpolitikai viszályok következtében - hirtelen vége szakad. A század legvégén pedig Kelet-Afrikában
megjelennek Vasco da Gama portugál hajói, álmélkodva végiglátogatják a kikötőket, majd
továbbhajóznak Indiába, és csakhamar megkezdődik mindkét partvidék portugál gyarmatosítása, a
közvetítő kereskedelemre mért halálos csapás.
Gyors egymásutánban tűzzel-vassal pusztító portugál expedíciók érkeznek Kelet-Afrikába, kirabolják,
felgyújtják a virágzó városokat, elismertetik a portugál korona felsőbbségét. Az első hódítók egyike,
Barbosa, aki 1518-ban viszonylag részletesen leírja a vidéket, még beszámol a hajdani mór (arab) -
szuahéli (néger) kultúráról, de egyszersmind már az aranyvadászat krónikása is. A portugál
fennhatóság a folytonos lázongások ellenére mintegy két évszázadig fennmaradt, és csupán a 18.
század elején sikerült a partvidék északi részéről fokozatosan kiszorítani a portugálokat. Ekkor újabb
és kicsit több mint másfél évszázados arab uralom következett, de a már megszokottan hosszú
pórázú önállósággal. Az újabb arab befolyás csak elmélyítette a korábbi kulturális hatásokat, és a
partvidéket egyedülálló területté tette, ahol bantu, arab, perzsa, indiai, sőt indonéz, majd portugál,
angol és német vonások személyes és káprázatos egymásmellettiségben fordultak elő. E korszak
végén, a múlt század második felében a maszkati szultán, aki eddig csak névlegesen volt ura a
partvidék középső részének, Zanzibárba teszi át székhelyét, és viszonylag nagy területet szerez
birodalmához. De a terjeszkedésnek csakhamar vége szakad: megjelennek az egymással versengő
angol és német gyarmatosító "kereskedőtársaságok", egyre több területet szereznek meg, és végül
1884-189o között kialakul Német-Kelet-Afrika, majd 1886-1895 között Angol-Kelet-Afrika. A német
gyarmatot (nagyjából Tanganyika - a mai Tanzánia területét) az első világháborúban ragadják el az
angolok, akik ettől kezdve a vidék korlátlan urai. Már a második világháború előtt megkezdődik a
városok valamelyes iparosítása és iskolák létesítése, majd kialakul az afrikai nemzeti burzsoázia,
megkezdődik a függetlenségi mozgalom, nemegyszer kegyetlen, fegyveres harcokkal. Ennek
eredményeként nyeri el 1961-ben Kenya és Tanganyika a függetlenséget* (Tanganyika csakhamar
egyesül az ugyancsak függetlenné vált Zanzibarral 1964-ban), a következő években pedig Ruanda és
Burundi, Uganda, Malawi, legutoljára Zambia is politikailag független állammá válik. Napjaink politikai
eseményei, a pártharcok és a nemzetközi politikában való részvétel azóta is a gyakran mindannyiunk
által jól ismert módon szerepeltette az újságok címoldalán Kelet-Afrika nevét.
A partvidék történelmét bármily nagy hézagokkal ismerjük is, mégis valamilyen egymásutánba
illeszthetjük az ismert eseményeket. Kelet-Afrika belsejének történetéről azonban írásos forrásokból
szinte semmit sem tudunk, és a néhány eddig előkerült régészeti lelet inkább rejtély, mint megoldott
probléma a kutatók előtt. A legnevezetesebb lelőhelyek Engaruka romvárosa (a kenyai-tanzániai
határ mentén, a Kilimandzsáró hegyektől nyugatra) és a nyugat-ugandai Bigo. Az előbbit 1935-Uen
fedeztél: fel, és a régész Leakey becslése szerint a hegytetőre épült városnak mintegy harminc-
negyvenezer lakosa, körülbelül hat-hétezer háza lehetett. Alapítását a 17. századra lehet tenni. Nem
tudjuk, milyen nép (esetleg nem is a bantuk?) lakta: Bigo hasonlómód nehezen értelmezhető
lelőhely.
A 13. századra datálható, merész ívű és szabálytalan körökre hasonlító földsáncok láthatók itt.
Nyilvánvaló lenne az a magyarázat, hogy a megélénkülő, part menti kereskedelem hozta volna létre e
telepet: de mind ez ideig egyetlen olyan tárgy sem került elő a romok közül, amely ezt a feltevést
támogatná. Más, réginek vélhető romok részletes felkutatása pedig eddig nem történt meg. Emiatt is
Kelet-Afrika történetének nem egy eseményét az itt élő népek szájhagyományozott történeteiből,
mondáiból és meséiből kell kihüvelyeznünk.
A fehér felfedezők is ritkán és csak később merészkedtek a kontinens belsejébe. Az első nagyobb
utakat a múlt század második harmadában Livingstone és Stanley tették meg. ők és más felfedezők
azonban csak áthatoltak Kelet-Afrika erdőin, részletes néprajzi, folklorisztikai feljegyzéseket nem
hagytak ránk. Az utazók sorából feltétlenül meg kell említenünk Teleki Sámuel grófot, aki 1887-1888-
as vadászútján (expedícióján) Zanzibárból kiindulva, a Kilimandzsáró és a Kenya hegyek megmászását
megkísérelve, északnyugatra hatol előre, felfedezi a Rudolf-tavat és a Stefánia-tavat, valamint a
nevéről elnevezett kis működő Teleki-vulkánt.* (Útibeszámolója, amelyet kísérője és térképésze,
Höhnel Lajos adott ki A Rudolf- és Stefánia-tavakhoz, Teleki Sámuel gróf felfedező útja Afrika
egyenlítői vidékein (Bp. 1892.) címmel, csaknem harminc kelet-afrikai nép életmódjáról ad értékes
néprajzi adatokat, folklorisztikai szövegeket azonban nem közöl).
Afrika népeinek folklórját általában is csak az utóbbi évszázadban gyűjtik össze a kutatók. William
Bascom professzor összefoglalása *(Fólklore Research in Africa in: Journal of American Folklore,
1964. 13-31.) ugyan válogatott bibliográfiájában is több mint 25o publikációt sorol fel, és egy
teljesebb adatfelvétel alighanem megkétszerezné a hiteles afrikai népköltészeti gyűjtemények
számát, mindez azonban elég kevés, ha elgondoljuk; mily irdatlan nagy területet képvisel. Kelet-Afrika
népköltészete még az általános afrikai arányokhoz képest is igen mostohán felkutatott. Sok ugyan az
útleírás, többé-kevésbé megbízható élménybeszámoló a területről, a csakugyan hiteles, nem átírt és
kellő folklorisztikai kommentárokkal ellátott gyűjtemények száma azonban búsítóan kevés. Ebben a
magyar kötetben megkíséreltük azt, hogy a felelhető hiteles anyagokból közöljünk.
Kelet-Afrika népköltészeténeke legrégibb feljegyzései minden bizonnyal az arab írással (de szuahéli
nyelven) megalkotott, partmenti szuahéli irodalomban találhatók. Ma még csupán a 18. század
legvégéig tudjuk nyomon követni ennek az irodalomnak a múltját, de biztos, hogy az sokkal régibb, és
nem adjuk fel a reményt, hogy egykor majd többet tudunk a szuahéli irodalom kezdeteiről is. A kis
szultánátusok udvari költői, hivatásos művészei gyakran meríthettek a helybeli folklórból - amíg
azonban szerencsés véletlen nem vezet ilyen alkotások nyomára, ennél többet e hagyományról nem
mondhatunk.
Az átutazó fehérek rendszerint nem közöltek afrikai folklórszövegeket. Először a négerek között élő,
huzamosabb ismeretséget kötő hittérítők, majd századunkban a tudományos expedíciók képviselői
gyűjtöttek népköltészeti alkotásokat.
Ebben a könyvben az egyik legkorábbi jeles gyűjteményből, Macdonald - jao monográfiájából az ott
közölt mesék és eredetmondákból is közlünk.
A múlt századi misszionárius jegyezte fel ezeket a meséiket. Századunkban a legterjedelmesebb
hittérítő-gyűjtemény Doke lamba folklór-kötete. A könyv 159 mesét (és ezenkívül másfél ezer más
folklór-alkotást) tartalmaz. Külön hely illeti meg a kelet-afrikai népköltészet összegyűjtésének
történetében Ludwig Kohl-Larsen professzort. A tudós régész 1934 és 1939 között éveket töltött
Tanganyika északi részén, a lefolyástalan Njarasza-tó vidékén. Kutatásainak célja az afrikai ősemberi
leletek keresése volt * (ásatásairól Auf den Spuren des Vormenschen - Stuttgart, 1943 című
könyvében számolt be) , de csakhamar felfigyelt a rendkívül archaikus életmódot folytató tindigákra,
leírta életmódjukat * ( erről szól Wildbeuter in Ostnfrika. Die Tindiga, ein Jäger- und Sammlervolk -
Berlin, 1958 - című könyve ) , és csakhamar elkezdte a környéken élő isszanszu és iraku törzsek
folklórjának feljegyzését is. A megyényi területen élő három törzstől több száz történetet jegyzett fel,
és közülük több mint 2oo mesét német fordításban, 6 kötetben és több tudományos tanulmányában
közzé is tett. Gyűjteménye azért is igen értékes, mivel lehetőséget ad arra, hogy az egymás mellett
élő népek folklórjának különbségeit, ezek életmódbeli és etnikai okozóit tanulmányozhassuk. Kohl-
Larsen egyik érdekes kötetét 1964-ben már kiadták magyarul Szimbót hallgatom* (Kleiner grosser
schwarzer Mann. Lebenserinnerungen eines Buschnegers -Eisenach-Kassel, I956 ) - egy isszanszu-
néger önvallomása címmel.
A mostani kötetben tőle közölt több történet remélhetőleg nagyjából képet ad az eredeti
gyűjtemények sokszínűségéből.
Ez a kötet igyekezett változatosságában bemutatni a kelet-afrikai mesekincset is.
A mesék zöme az említett nagy gyűjteményekből származik, és egy-egy nép mesekincsét is több
oldalról képviseli. A műfaji különbségeket a sorrend érzékelteti, a rokon mesék egymás után
következnek. A legtöbb mesének más népeknél is ismerjük változatát, ezek felsorolását azonban
mellőztük, nem utolsósorban azért, mivel az afrikai meséknek mindmáig nincs még összefoglaló
mesekatalógusa, és az összehasonlító afrikai mesekutatás csak most teszi meg az első lépéseket ez
irányban. Ahol - forrásaink alapján is - utalhattunk a nemzetközi párhuzamokra, ezt az egyes
mesékhez fűződő jegyzetekben tettük meg.
A kiválasztott mesék hitelesnek tekinthetők, a fordítás a lehető legkevésbé változtatta meg eredeti
formájukat. A közölt verses részleteknél az alapul szolgáló fordításhoz alkalmazkodik, de csupán a
lamba meséknél volt alkalom az eredeti bantu szöveggel való összehasonlításra. A fordítás
hitelességét növeli az a tény, hogy Ignácz Rózsa fordító gazdag tapasztalatokat szerzett a helyszínen,
és ezek sokat segítettek visszaadni a történetek eredeti hangulatát. Különösen két problémával
kellett minduntalan találkozni.
A fordítás során el kellett kerülni az idegen afrikai fogalmak felsorakoztatását, ugyanakkor nem
minden helyett lehetett adni magyar megfelelőt, hiszen mégsem magyar meséket, hanem az afrikai
népköltészet termékeit szerettük volna megismertetni.
Különösen a hiedelemlények elnevezésein lehetett sokat töprengeni. Általában azt a megoldás
született, hogy a nem csupán magyarban ismert mesei szereplőket (óriás, törpe, boszorkány) ilyen
névvel, míg a csak magyar neveket (táltos, lidérc) az afrikai nevével és szavakkal sikerült a
legegyszerűbb magyar formában adni. A lehetőség szerint nem a közvetítőnyelv (angol, német,
francia), hanem az afrikai eredeti hangalakját igyekezett megközelíteni a kötet, jóllehet ez nem is
olyan egyszerű, már csak azért sem, mert például a tindiga csettintő-hangoknak a magyarban
semmiféle betűcsoport nem felel meg. Ettől az elvtől eltérni csak néhány esetben (leginkább
népnevek írásakor) kellett, más esetekben pedig a már eddig Magyarországon kialakult gyakorlathoz
igazodott a kötet, ily módon olvasója itt-ott következetlenséggel találkozhat. * (E kérdéssel és
általában az afrikai nyelvek magyarra átírásának nehézségeinél részletesen foglalkozik Fodor István
tanulmánya: Az afrikai nyelvek osztályozásának problémái; Nyelvtudományi Közlemények, 1965.41-
111)
Nézzük meg közelebbről, miről is szólnak ezek a mesék.
Az afrikai ember, mint sok más földrésznek a természet közelségében élő fia is, fokozottan érdeklődik
a világ jelenségei, a természeti tünemények, az emberek és állatok tulajdonságai iránt. Sok
meséjében ezekre a kérdésekre ad választ. Ezeket eredetmagyarázó meséknek, mondáknak
nevezzük.
Az eredetmagyarázó meséket gyakran nem lehet elválasztani az állatmeséktől, mert az afrikai
eredetmagyarázó mesék szereplői is túlnyomórészt állatok.
Már a mesék címe sok mindent elárul a természet közelségében élő emberek érdeklődéséről, de a
világról is, amely őket körülveszi, az állatokról, amelyek ezekben a mesékben még ősi közösségben,
bensőséges viszonyban élnek együtt az emberekkel.
Megtudjuk ezekből a mesékből, hogy a leopárd sárgafoltos és hogy a majom a fán, az antilop pedig a
bozótokban él, hogy a kígyó sziszeg. Ullabella madarak repdesnek, varacskos humbuják veszekednek,
mongúzok és mandrillok gonoszkodnak ezekben a mesékben, amelyekben rendre megtaláljuk Afrika
többi állatát, az oroszlánt, leopárdot, hiénát és krokodilt is.
A lét és nemlét, a "túlvilág", a föld, az égitestek keletkezésének, az emberek eredetének, a nemek
kialakulásának kérdéseit is kutatja az afrikai ember. Hogyan keletkezett a világosság? - kérdezik a
busongók.
Hogyan tanulta meg az ember a tűzgerjesztést ? - hangzik a kérdés a Kongó partján. Hogyan jött rá az
ember, hogy igyék a patakok vizéből ? Miért az asszonyok feladata a vízhordás, miért nem a férfiaké ?
- kérdezik a bakongók. De választ keresnek Afrika lakói arra is, hogyan keletkezett a Tanganyika-tó,
miért látszik minden ember hátán egy mélyedés a két lapockacsont között, miért hallgatnak el a
békák, ha valaki megközelíti lakhelyüket, és miért van "száz" lába a százlábúnak? A sokszor szellemes
és mulatságos válasz többnyire nem felel meg a valóságnak, de a mesék mégis sokat megmutatnak a
valóságból: a környezetet, amelyben lejátszódnak, és magukat a szereplő állatokat, s az állatok
egymásközti, természetes viszonyát is legtöbbször helyesen ábrázolják.
Mitől van a zsiráfnak olyan hosszú nyaka? - kérdezi a kongói vadász.
És a válaszból, amit ebben a derűs mesében hallunk, megtudjuk azt is, hogy kongóiak kedvenc itala a
pálmabor, és hogy azt a pálmafából csapolják. Megismerkedünk a mesében a mókussal, a vízilóval és
az elefánttal - mi-csoda érdekes együttes ez a társaság ! - és találkozunk az afrikai mesék örökké
vidám, furfangos hősével: a kis antiloppal. A nyúllal együtt ő a gyengék, az elnyomottak, a
"kisemberek" jelképe az afrikai mesékben. "A kis antilop legyőzhetetlen hős a feketék meséiben - írja
Torday Emil, a híres Afrika-kutató. - Mennyire szereti a fekete mesemondó a kis antilopot !
Ha szorongatott helyzetbe sodródik, s már-már elkerülhetetlennek tetszik végzete - mindez csak azért
történik, hogy annál több okosságról tegyen tanúságot, amikor végül is mindannyiszor kivágja magát.
Nincsen egyetlen afrikai mese, amelyben a kis antilop marad alul.
Hogyan is lehetne ez másként, hiszen a kis antilop magának a fekete embernek a jelképe, a szegény
üldözött feketének, aki századok óta szegezi szembe elpusztíthatatlan életrevalóságát, tréfára hajló
kedélyét, szívós kitartását és furfangos elméjét oly hatalmas ellenségekkel, mint a tulajdon fajbeli
zsarnokai és a fekete, fehér és sárga rabszolgakereskedők, újabban pedig az országba betolakodó
idegenek."
Az afrikai mesékben furfangos hős a sakál is, az ármányos róka afrikai megfelelője, amely a kis
antiloppal és a nyúllal versengve jár túl a nagy ragadozók eszén. S mint a mi meséinkben a legkisebb
fiú, itt a kis állat arat győzelmet a mindenkitől, embertől állattól egyaránt rettegett oroszlánon. A kis
antilop és a nyúl a sokszor segítségre kész találékonyságot, a kártékony gonoszság üldözőit jelképezi.
De sok más mese is a gyengék, az üldözöttek győzelmét példázza az erőszakon. Mintha ezekből a
mesékből merítettek volna vigaszt és biztatást a fekete emberek, hogy nemcsak a mesében, de az ő
életükben is jóra fordul minden, győz az igazság.
Az elefánt is a béka meséjében a béka jár túl az elefánt eszén, az oroszlánt pedig nem csak a
furfangos antilop, hanem a teknősbéka, sőt még a kecskebak is becsapja, az antilop pedig még a
vízilón és az elefánion is kifog.
Mennyi furfangra, mennyi leleményre van szüksége a gyengének, a védtelennek, hogy az őserdők,
kegyetlen világában megmentse életét és megvédje kicsinyeit! Ámde ez nem mindig sikerül. Az
afrikai meséket ezért a környező világ gazdagságán, az állatvilág sokaságán és tarkaságán,
változatosságán kívül az élet kíméletlenségének, kegyetlenségének tükrözése is jellemzi. Az erősebb
túléli a gyengét. A szél ítélete című etiópiai mesében a gyapotföldjén dolgozó paraszt megmenti a
vadászok elől menekülő kígyót, mert "igaz, hogy gonosz híre van, de az is igaz, hogy akit üldöznek,
azon segíteni kell". A veszély multával a hálátlan kígyó fel akarja falni a parasztot. A mese végén a
fügefa, a folyó és a fű elmarasztaló ítélete után a szél menti meg a paraszt életét, de kimondja a vad
természet, a civilizálatlan élet igazságát : " Minden, ami él, a maga törvényei szerint él ... A kígyó
fölfal mindent, ami útjába akad, mert ilyen a törvénye. Nem lehet őt bűnösnek mondani, amiért
éhes."
Az afrikai mesék -akár az afrikai emberek- közelebb állnak a természethez, megmutatják a
létfenntartásért folyó örökös küzdelmet. A mesék "hálátlan állata" jobban tükrözi a valóságos életet
az euráziai mesekincsben oly gyakran szereplő, élete megmentéséért "hálás állatnál" - a hálás halnál,
kígyónál, hangyánál, oroszlánnál. A "hálás állat" a mesék csodálatos eleme; az afrikai mesevilágban
főleg a magasabb műveltségi fokon álló népek meséiben találkozunk vele.
De ez már újabb mesecsoporthoz visz el bennünket: a csodás elemeket tartalmazó meséhez,
amelyeket tündérmeséknek is nevezhetünk. Ilyen az Állatok és emberek című mese is, amelyben az
életéért hálás majom, kígyó és oroszlán segít később a bajba jutott vadászon, de az ugyancsak
megmentett ember - akitől mind a három hálás állat óva-óvja - a jótettért rosszal fizet. Ezt a mesét a
kelet-afrikai szuahéli törzs meséli.
A drágaköves kígyó című mese, amelynek szerencsés hőse, a szegény halász, az őt elnyelő óriáskígyó
fejében drágakövet talál, Kamerunból származik. A tündérmeséknek számos olyan elemük van,
amelyek világszerte elterjedtek, csak a szereplők mások.
Az afrikai mesék között vannak olyanok, amelyek az arab megszállás és a gyarmatosítók által
elpusztult és feledésbe ment afrikai lovagi középkor emlékeit őrzik. Ezeket a meséket történeteknek
vagy mondáknak is nevezhetjük, de az is lehet, hogy egy hatalmas afrikai népi eposz forrásai vagy
töredékei. Ami ezekben az afrikai mesékben a világ mesekincsétől eltérő - az afrikai környezet,
természet, falvak, és emberek természethű ábrázolása.
Tanmesének is beillik a ki az erősebb kérdésre válaszoló etiópiai történet, mert arra int, hogy ne
vágyódjunk az elérhetetlen iránt. Említettük, hogy az afrikai ember a mesékben a gyenge, de
furfangos állatban önmagát jelképezi.
A szamár bűne című etiópiai állatmesében azonban megtörik ez az életvidám hang, hiányzik a jövőbe
vetett bizakodás. Ez a keserű hangú mese azt példázza, hogy az ügyefogyott szamár soha nem
találhatja meg igazát az erőszakkal szemben, az oroszlán, a leopárd és a hiéna erősebb nála - mint
ahogyan a védtelen afrikai sem találáiatja meg igazát az erőszak képviselőivel szemben. Még
keserűbb és nem jelképes eredetmagyarázó mese már az Igazságtalan osztozkodás : a kisemmizett,
kifosztott fekete emberek vádját mondja el. "Miért nincs a dinkák feketebőrű népének barmán és
lándzsáján kívül egyebe? Bezzeg a vörös képű angoloknak ma is megvan a fegyverük, szép ruhájuk,
aranyuk és minden, minden földi javuk".
A csillagok szivéről szóló busman történetben "hogyha nagy az éhínség, a busmanok a csillagokhoz
fohászkodnak: adnának a szívükből egy darabot, hiszen minden csillag olyan nagy, s bizonyára tele
van eleséggel." Rossz időjárás, sikertelen vadászat után sokszor éheznek Fekete-Afrika vadász népei.
A könyörtelen természet és a talán még könyörtelenebb, ellenséges társadalom kettős szorításában
élő afrikai ember a csillagokhoz fordul segítségért.
Afrika népei azóta elindultak a szabadság felé vezető úton.

A mesékben szereplő népek, törzsek, népcsoportok jegyzéke

Az egyes mesék származási helye, valamint azt az afrikai népet, népcsoportot amelyektől az adott a
gyűjtés származik a mesék elején szerepelnek. Egy-egy földrajzi elnevezés, azonban önmagában még
nem árulja el nép, törzs, népcsoport nevét, amelyek a jelzett helyeken laknak, és amelyektől ebben
a kötetben mesék származnak. Egyes népek és törzsek Afrikában sokat vándoroltak a múltban, de
még a jelenben is változtatják lakóhelyüket. Természetesen nemcsak azok a népek vagy
népcsoportok élnek a megadott helyeken, országokban vagy égtájon, amelyektől mesét közlünk,
éppen ezért ez a jegyzék csak bemutató jelleggel, hozzávetőlegesen mutatja Afrika népeinek nagyobb
egységeit.

asanti - Ghana, Nyugat-Afrika

bakongo - Kongó, Közép-Afrika
bantu - számos nép és néptörzs tartozik a bantuk családjába , főleg Közép és Dél- Afrikában.
basonge - Kongó, Közép-Afrika
baszari - Togo, Nyugat-Afrika
baszuto - Baszutoföld, Dél-Afrika
baule - Elefántcsontpart, Nyugat-Afrika
beduin - Észak-Afrika
berber- arab - Észak-Afrika
bini - Nigéria, Nyugat-Afrika
bulom - Guinea, Nyugat-Afrika
busman - Dél-Afrika
busongo - Kongó, Közép-Afrika
dinka - Szudán, Észak-Afrika
eve - Dahomey, Nyugat-Afrika
fon - Dahomey, Nyugat-Afrika
fang - Kamerun, Közép-Afrika
fula (fulbe vagy peul) - Kamerun, - Közép-Afrika
haussza - Nigér Köztársaság, Nyugat-Afrika
herero - Dél-Afrika
hottentotta - Dél-Afrika
kuba - Kongó, Közép-Afrika
luba - Kongó, Közép-Afrika
lunda - Kongó, Közép-Afrika
malgas (malgan) - Madagaszkár
malinke - Guinea, Nyugat-Afrika
matumbi - Tanganyika, Kelet-Afrika
mosszi - Felső-Volta, Nyugat-Afrika
nandi - Kenya, Kelet-Afrika
nyoro - Uganda, Kelet-Afrika
pigmeus - Kongó, Közép-Afrika
rundi - Urundi, Kelet-Afrika
szuaheli - Tanganyika, Kelet-Afrika
szukuma - Tanganyika, Kelet-Afrika
szuszu - Guinea, Nyugat-Afrika
szoninke - Mali, Nyugat-Afrika
taveta - Kenya, Kelet-Afrika
tete - Becsuánaföld, Délkelet-Afrika
tindiga - Tanganyika, Kelet-Afrika
vahungve - Dél-Rhodézia, Dél-Afrika
tonga - Mozambique, Kelet-Afrika
zande - Szudán, Közép-Afrika
zezuru - Dél-Rhodézia, Dél-Afrika
zulu - Dél-afrikai Unió, Dél-Afrika
yao - Mozambique, Dél-Afrika
A leopárd, a majom és a nyúl - angolai népmese

Gyakran meséltem már Leopárd úrról, most is róla mesélek.

Éhínség volt egyszer az országban. Leopárd úr hát ültetett egy muzondófát. A muzondó felnőtt,
beérett.
Igen ám, de valaki mindig megette Leopárd úr elől a muzondógyümölcsöket.
– Ki lopja az én muzondómat? – kérdezte.
Elbújt, és így kitudta, hogy a majom és a nyúl a tettes.
– Te majom, te az édes unokám vagy – így füstölgött magában –, és most mégis lopod a
muzondómat? És te is, te nyúl, bár az édes unokám vagy, most mégis a majmot utánzod? Kiraboltok
engem?
Leopárd úr elment egy öregasszonyhoz.
– Öregasszony – mondta –, a majom és a nyúl kirabolnak engem, varázslatoddal tedd, hogy a
kezembe kerüljenek.
– Mit hoztál? – kérdezte az asszony. – Hol az orvoslás jutalma?
– Hoztam egy kakast.
– És az orvosságpénz?
– Előbb csináld meg az orvosságot, amire szükségem van. Ha megkapom, meg is fogom fizetni.
Kérlek, segíts rajtam.
Az öregasszony ráállt.
– Jól van – mondta –, aludjunk most. Holnap végbeviszem a varázslatot.
Az öregasszony kivitte Leopárd úr kakasát. Fazekat tett a tűzhelyre. Már forrt is a víz. Belenyomta a
kakast, megkopasztotta, kibelezte. Majd olajat öntött a fazékba, és megsütötte. Már készen is volt.
Tűzhelyre tette a lepényt, kifőzte, elkészítette. Tányérra tette az ételt, kiterítette a gyékényszőnyeget,
s hívta Leopárd urat.
– Gyere, egyél – mondta.
A leopárd jött. Adtak neki kis tálban kézmosó vizet. Megmosta a kezét. Hozzákezdett a lepényhez, és
megette. Inni is kapott, s azután elaludt.
Kora reggel újra beállított. Az asszony azt mondta neki:
– Leopárd úr, lásd hát, hogy odahaza mit kell neked tenned. Menj a muzondófához, és Majom úr és
Nyúl úr számára áss alatta vermet. Amikor jönnek, és felmásznak a fára, maradj te veszteg. De amikor
már látod, hogy jó magasra értek, kérdezd meg tőlük: „Kik vagytok?” A majom és a nyúl mihelyt
meghallja, megijed tőled, Leopárd úr. Leugrik a földre, és elpusztul a veremben.
Leopárd úr hát hazatért, és vermet ásott a muzondófa alatt. S amikor elkészült, bement a házba.
Egy kis idő múlva kijött és körülnézett. A nyúl a fa alatt volt, a majom pedig fenn a fán. Leopárd úr
megpróbálta megfogni a nyulat, de az elszaladt. Űzőbe vette, siker104telenül. Közben a majom is
elszaladt, s így Leopárd úr visszament a házba.
Másnap kora reggel fogta a puskát, a tölténydobozt, a fejszét és a bunkósbotot, s megindult a
vénasszony háza felé.
– Add vissza a csirkémet! – kiáltotta. – Belefáradtam, a vermet, azt hiába ástam, a nyulat hiába
üldöztem, a majom meg közben elszelelt. Add a kakast, hadd menjünk haza együtt.
– Aludjunk, Leopárd úr – mondta az öregasszony –, holnapra talán minden rendbe jön. – Aludtak.
– Menj be a rengeteg szívébe – mondta reggel az öregasszony –, vágj ott kis fákat, és faragd meg
őket. Bábokat fogunk csinálni. Bábból lányokat, a szemük, a fülük, az orruk és a szájuk igazi lesz.
Kifúrod a fülcimpájukat, és rájuk aggatsz fülbe való karikákat. Szerezz üveggyöngyöt és vörös fát.
Kend szét a vörös fát, csapolj mézgát a vadfügefából, és kend hozzá. Köteled is legyen, hogy
megfoghasd őket. Mihelyt hazaérsz a házadba, Leopárd úr, aludj. Reggelre érve, kezdj hozzá, menj
oda a fához. Mihelyt eléred, mássz föl rá, és helyezd el odafönt a bábokat. Azután pedig menj, és
rejtőzz el a bokorban. De a kötél nálad legyen. Ott várd be a majmot és a nyulat.
 Leopárd úr hazament, és mindenben úgy tett, ahogy az öregasszony parancsolta. Másnap, hogy
elhelyezte a bábokat, máris ott lapult a bokor aljában. Nem sokáig várt, megpillantotta a majmot és a
nyulat, jöttek rendben.
Alig értek a fához, azt mondta a nyúl:
– Ó, majomtestvér! Nézd csak a lányokat, ott vannak fenn a fán.
S amikor már beteltek a szemlélésükkel, azt mondta a majom:
– Jó reggelt, lányok, hogy vagytok?
A lányok nem feleltek.
– Csak nem szégyellitek magatokat?
Azok hallgattak.
– Nem vagytok éhesek?
Egy hang se hallatszott.
Akkor a nyúl azt mondta:
– Testvér, van valamid odahaza?
– Egy birkám van – felelte a majom. – És neked, nyúltestvér, neked mid van?
– Van egy disznóm odahaza.
– Hát akkor menjünk!
Hazaértek, leszúrták a disznót, feldarabolták, fazékba tették. Megvolt a hús, elkészítették a lepényt.
Tálakra tették. Egy kancsó vizet s egy gyékényszőnyeget fogtak, és hozták mind az eleséget. Azzal
elindultak… el, egyenesen a fához.
– Lányok, gyertek le – szólt fel a majom –, hadd együnk!
De a lányok nem jöttek le.
– Szégyellősek vagytok? – kérdezte.
Azok hallgattak.
– Ó, nyúltestvér – mondta végül a majom. – Menjünk el, kérlek, szégyellik magukat előttünk.
Elmentek.
Leopárd úr kijött a bokorból. Megtalálta az ételt, s enni kezdett. Amikor befejezte, ivott. Odament az
egyik terítékhez, megmosta a kezét, odament a másik lányéhoz, megmosdott ott is. Azzal bebújt újra
a bokor alá, s elrejtőzött.
Jött a nyúl, s felkiáltott:
– Majomtestvér! Nézd csak! Ettek a lányok!
Összeszedték a holmijukat, s hazavitték. Visszatérőben a majom magával hozta a gitárját. Játszani és
táncolni kezdtek a fa alatt.
– Lányok, gyertek, táncoljunk! – kiáltották egyszerre.
De a lányok nem jöttek. Így a majom kezdte a táncot, a nyúl játszott a gitáron.
De amikor a majom tánc közben felugrott a lányokhoz, és a hasát, ahogy illett, odakoccintotta az
egyik hasához, fogva maradt a mézgán.
– Ó, komám! – kiáltotta. – Gyere és lásd, a fiatalasszony megfogott engem.
A nyúl eldobta a gitárt, ő is odakoccintotta a hasát, ő is odaragadt.
– Jaj nekem, komám! Fogva vagyunk! – kiáltotta.
Leopárd úr egyszerre csak ott termett a bunkósbottal. Meglátta a nyulat, leütötte, és betette a
tarisznyájába. Meglátta a majmot, leütötte, és betette a tarisznyájába. Azzal lejött a fáról.
Odahaza azt mondta:
– Feleség, megfogtam a majmot és a nyulat, régóta fájt már rájuk a fogam. Holnap megsütjük őket.
Azzal aludni mentek.
Elérkezett a reggel. Leopárd urat hívták az apósa temetésére. Azt mondta:
– Feleség! Holnap törd meg a kaszavát, azután vedd ki a nyulat a tarisznyából, nyúzd meg, főzd meg,
egyél belőle! Az én részemet hagyd meg. No, isten veled!
Azzal Leopárd úr elment.
Az asszony egyedül maradt. Egyszerre csak hallotta, hogy a tarisznya megszólal, és azt mondja:
- Engedj ki bennünket! Engedj ki bennünket! Bátyánk, Leopárd úr, azt mondta: meghagyta neked,
hogy engedj ki. Részt kell vennünk a temetésen.
 Az asszony kiengedte őket.
– Add ide a láda kulcsát – szólt rá a nyúl –, fel kell szépen öltöznünk, hogy megjelenhessünk a
temetésen.
Odaadta a kulcsot. Kinyitották a ládát, felöltöztek. Nyúl úr zászlósnak, kard az oldalán, sapka a
fejében. Majom úr kapitánynak, kard az oldalán, sapka a fején.
Megindultak – meg, egyenesen a temetésre, ahova Leopárd úr ment.
Meg is találták ott Leopárd urat.
– Kötözzétek meg – kiáltotta Nyúl úr –, a kormányzó úr parancsára!
Megfogták, hátrakötötték a kezét.
– Egy szopós malacot adok, ha feloldoztok! – kiáltotta Leopárd úr. – Egy szakajtó lisztet! Száz fényes
ezüstöt!
Majom úr és Nyúl úr beleegyezett.
Telt, múlt az idő. Eljött az este. Nyúl úr felkiáltott:
– Halló, őrizők! Hol vagytok?
Az őrzők megijedtek, elszaladtak.
Akkor a Nyúl úr szólította Leopárd úr sógorait:
– Vigyétek a sógorotokat! A kormányzó úr érte küldött, vezessétek elébe.
Egy fához vezették, azazhogy a háza sarkához, s ott leültették.
– Enni akarunk – mondta Nyúl úr. S erre Leopárd úr már hozott is egy jókora disznót, megért vagy
háromszázat, és egy zsák durván őrölt lisztet.
– Ilyen liszt nem kell – mondta Majom úr –, finom lisztet akarunk.
Hoztak egy zsák finom lisztet, azt elfogadták.
Leszúrták a disznót, megtisztították, fazékba aprították. Elkészült az étel, levették a tüzről. Feltették a
lepény vizét a tűzre, már forrt is a víz.
Azt mondták:
– Senki ne nyúljon a lepényhez. Készítse el egymaga Leopárd úr, puszta kézzel.
Ahogy a majom parancsolta, Leopárd úr főzni kezdett puszta kézzel. Felesége töltötte a fazékba a
lisztet, ő, Leopárd úr pedig belenyúlt a forró vízbe, és keverni próbálta. Persze lejött a szőre azon
nyomban.
– A másik kezeddel is! – parancsolta a majom. S Leopárd úr másik keze is csupasz lett.
– A lepénynek való vizet öntsétek ki – parancsolta a majom. – Az nem kell, nem jó. Most pedig
együnk.
Leopárd urat felemelték, és bevitték a házába.
Majom úr és Nyúl úr nekiláttak enni, s amikor már jól belaktak, odamentek a ház mögé. Lehúzták
magukról Leopárd úr ruháját, és sáros lábbal végigtaposták, hogy csupa sárga folt lett, majd batyuba
kötötték. Aztán egy kicsit távolabb megálltak, és azt mondták:
– Tudd meg, mi vagyunk a majom és a nyúl, akiket beraktál a tarisznyádba. De a mai nap reggelén
elfutottunk. A saját feleséged eresztett ki bennünket. Akkor elmentünk a temetésre, hogy elfogjunk,
és megkötöztessünk téged, Leopárd úr. Most pedig uzsgyi, érj utol, ha tudsz!
Leopárd úr sógorai űzőbe vették a majmot és a nyulat. Űzték egy darabig, aztán abbahagyták.
Miért alszik Majom úr a fán? Azért, hogy Leopárd úr ne árthasson neki. Miért alszik Nyúl úr a
bokorban, és nem a nyílt mezőn? Azért, mert búvik Leopárd úr elől. Leopárd úr elől, aki sosem volt
foltos, de foltos lett ám Majom úr és Nyúl úr miatt.

Akár jó, akár rossz, ennyi a történet, s ez a vége.

(Kaszava– a manióka nevű növény megőrölt gyökeréből készült kenyér)

Az oroszlán menyasszonyok - dél-afrikai népmese

Élt egyszer egy faluban négy leány. Ketten közülük testvérek, s volt nekik egy kisöccsük is. Kedvese is
volt mind a négy leánynak. Mondják egy szép napon a legények:
-- Tartsuk meg a lakodalmat! Gyertek velünk holnap a falunkba!
Feleli a négy leány:
-- Megyünk hát, hogyne mennénk!
Mondta a nővérek kisöccse is:
-- Megyek ám én is veletek!
Ott éjszakázott akkor a négy legény a négy leánynál, másnap aztán valamennyien fölkerekedtek,
velük ment a kisfiú is. Mennek, mennek, mendegélnek, egyszer azt mondja párjának mind a négy
legény:
-- Eredjetek csak, mi hátra maradunk vacsorára valót vadászni.
Szólott a kisfiú:
-- Veletek maradok én is.
A négy leány folytatta útját, de alighogy eltűntek szem elől, megragadta a négy legény a kisfiút,
bekötötték a szemét, s feltették egy fa tetejére. Azt mondták neki:
-- Menten véged, ha leveszed a kendőt a szemedről!
Ráfelelt a kisfiú:
-- Nem veszem én, dehogy veszem!
A négy legény egy szempillantás alatt oroszlánná változott! A kisfiú meg kikukucskált a kendő mögül,
s látta, amint az oroszlánná vált négy legény üldözőbe vesz egy antilopot. El is ejtették, aztán megint
visszaváltoztak emberi alakjukba. Ekkor a kisfiú visszahúzta a szemére a kendőt. Jött a négy legény,
leemelték a gyereket a fáról, szeméről le a kendőt, s kérdezték:
-- Láttál-e valamit?
-- Már hogyan is láttam volna? -- méltatlankodott a kisfiú. -- Hisz kendő volt a szememen!
-- No, akkor jól van -- mondta rá a négy legény, s dolguk végezetten eredtek a négy leány után.
Elérkeztek aztán egy barlanghoz. Mondja a négy legény:
-- Maradjunk itt éjszakára! Megfőzik a leányok a húst, aztán leheveredünk, s reggel majd megyünk
tovább.
Úgy is történt: a négy leány megfőzte a húst, a legények ettek belőle egy keveset. Hanem akkor így
szólottak a leányokhoz:
-- Egyetek csak, lakjatok jól! A maradékot meg a csontokat dobjátok el. Azzal a négy legény ment
útjára, s a négy leány meg a kisfiú jóllakott az antilophússal. Akkor aztán eldobták a csontokat meg a
maradékot. Jóllaktak, le is feküdtek, s a négy leány menten elaludt. Nem úgy azonban a kisfiú!
Lefeküdt ő is, de nem jött álom a szemére. Kikukucskált a barlangból, s meglátta az eldobott
húsmaradékot meg a csontokat. Közben a négy legény ott rejtőzött a bokorban, várták, mikor alszik el
a négy leány meg a kisfiú. Amikor azt hitték, hogy elaludtak már, előlopakodtak, egy szempillantás
alatt oroszlánná változtak, felfalták a húsmaradékot, de még a csontokat is. Látta mindezt a kisfiú,
hogy az oroszlánok jóllaktak és menten visszaváltoztak emberi alakjukba. Aztán bebújtak a barlangba,
s leheveredtek aludni. Alig virradt másnap, a kisfiú felkeltette két nővérét:
-- Csitt! halkan, gyertek utánam! Fontos dolgot mondok nektek! Kilopakodtak a barlangból, akkor
aztán a kisfiú arra a helyre vezette őket, ahol előző este a maradékot eldobálták, és így szólt:
-- Amint vadászni indult tegnap ez a négy legény, menten oroszlánná változott. Mikor este kimentek a
barlangból, oroszlánná váltak megint csak, és felfalták a húsmaradékot meg a csontot. Láthatjátok
saját szemetekkel: itt a pora az összetört csontoknak, s itt az oroszlánok lába nyoma!
Ugyan megrémült erre a két nővér! Hanem a kisfiú így biztatta őket:
-- Sose féljetek, elbánunk majd velük! Menjetek csak vissza a barlangba, feküdjetek le, ne törődjetek
semmivel!
Szót fogadott a két nővér, lefeküdtek ők is meg az öccsük is. Fényes nappal volt már, mire felkelt a
négy legény. Keltegetik a lányokat meg a kisfiút, s mondják:
-- Induljunk hát a falunkba!
Fel is kerekedtek mindannyian. Elértek egy folyóhoz, az meg éppen áradt. Mondja a kisfiú a
legényeknek:
-- Eredjetek csak előre. Mi majd várunk itt, míg apad a víz, ti meg addig vadászhattok odaát.
Ráállt a négy legény, mondták, várjanak csak a leányok meg a kisfiú, míg apad a folyó, ők meg addig
kedvükre vadászgatnak a túlparton. S ahogy mondták, már át is keltek a megduzzadt vízen. Alig értek
át, mondja a két nővér a másik két leánynak:
-- Hallgassátok csak meg kisöcsénk szavát!
Mondja a gyerek:
-- Oroszlánná változott az éjjel a négy legény, s mind felfalták a csontokat meg a húsmaradékot.
-- Nem igaz! -- felelte a két leány.
-- Tulajdon szemünkkel láttuk a csontok porát, meg az oroszlánok lába nyomát! -- bizonygatta a két
nővér. No, erre már megrémült a másik két leány is. Hanem a kisfiú bátorította őket:
-- Sose féljetek, majd csak túljárunk az eszükön!
Azzal nyomban nekilátott, font egy jó nagy kosarat. Akkor szólt a négy leánynak:
-- Másszatok csak be sorra mind a kosárba! -- s ahogy bemásztak, utánuk bújt ő is. Amikor mind az
öten jól befészkelődtek, elővett a kisfiú egy varázserejű musvét*, azzal rávágott a kosárra, s közben
így dalolt: Repülj haza, kosaram! Haj, repülj haza, kosaram! Haj-haja, repülj haza, kosaram! És ahogy
énekelt, s a kosarat csapkodta, az egyszerre csak a levegőbe emelkedett, szárnyra kelt, és átrepült a
megáradt folyó felett. Elrepült a bozót felett is, ahol a négy legény vadászott. Azok persze megint
oroszlánná váltak, úgy űzték a vadat. Amikor megpillantották a repülő kosarat s benne a négy leányt
meg a kisfiút, futásnak eredtek, s uzsgyi, a kosár után. Hanem az gyorsabb volt a legfürgébb
oroszláncsapásnál is, s a négy oroszlán bizony el nem érte. A kisfiú meg egyre csapkodta a kosarat és
énekelt: Repülj haza, kosaram! Haj, repülj haza, kosaram! Haj-haja, repülj haza, kosaram! Repült,
repült a kosár, míg csak el nem ért a négy leány meg a kisfiú falujába. Ott aztán biztonságban földet
ért. A kisfiút pedig busásan megjutalmazta a leányok apja.

musve - varázserejű állatfarok, többnyire ökörfarok.

Hogyan szedte rá a sakál a hiénát - dél-afrikai népmese

A régi szép időkben, amikor a farmerek feleségei még maguk köpülték a vajat, egy gazda éppen a
vásárba tartott egy szekérnyi vajjal teli hordóval. Bóbiskolva ült a bakon, lazán fogva a gyeplőt, mivel
a szamarak már ismerték az utat. Nem sejtette, hogy egy ravasz sakál és egy éhes hiéna a közelben
lapulva várnak rá.
- Hiéna, vén cimbora, – mondta Sakál – látok egy farmert, útban a vásárba egy szekérnyi hordóval, és
tudom, hogy a hordókban zsíros sárga falusi vaj van. Már a nyálam is csorog, ha erre gondolok. Miért
nem csenünk el egy hordónyit?
Hiéna csak hunyorgott vérben forgó szemeivel, és azt kérdezte:
- De hogyan?
- Rendkívül egyszerűen – válaszolta Sakál. - Te végigfekszel az úton, annak a csipkebokornak az
árnyékában, és halottnak tetteted magad. A gazda biztosan felpakol téged a szekérre, hogy
megmutasson otthon a gyermekeinek. Aztán, mihelyt már nem figyel rád, legurítod az egyik hordót,
és te is leugrasz utána.
Hiéna lebaktatott a dombról, kifeküdt az úttest közepére, és úgy tett, mintha egy szikra élet sem
lenne benne.
- Hóóóó, hóóóó! – kiáltott fel a farmer, amikor a csipkebokorhozért. - Úgy látom, az ott egy döglött
hiéna. Hazaviszem, hogy lássák a gyermekek.
Azzal megmarkolta Hiénát a farkánál fogva, és felröpítette a szekérre. Hiéna fájdalmában
összeszorította az állkapcsát – úgy érezte, mintha tövestül rántották volna ki a farkát. Aztán
elővigyázatosan kinyitotta egyik szemét, és elégedetten látta, hogy a farmer csak pipázgat, mintha
semmi más dolga nem lenne ezen a
világon. Ekkor nagyon-nagyon óvatosan legurította az egyik hordót a szekér végéről. A zsákmány
egyenesen a bozótba repült, és Hiéna is ugrott azonnal utána. Pillanatok alatt ott volt Sakál is:
- Gyorsan gurítsuk be abba az üregbe, hogy a vaj egy kicsit tudjon
érni az árnyékban.
- Érni??? – kérdezte meglepődve a lakomát már türelmetlenül váró hiéna.
- Persze, hát nem tudtad, hogy a vajat érlelni kell, mielőtt meg lehet enni?
Hiéna segített Sakálnak elrejteni a hordót az üregben, majd hazament. Sakál azt ígérte neki, hogy
minden nap megnézi majd, hogy elég érett-e már a vaj.
Másnap Hiéna felkereste Sakált a tanyáján:
- Gyere, nézzük meg, hogy ehető-e már a vaj – hívta.
De Sakál csak rázta a fejét:
- Sajnálom, komám, de ma nem érek rá, a feleségemnek kiskölyke született.
- Hát nem csodálatos – örült Hiéna. - Milyen nevet adtál neki?
- Teteje-elfogyott – válaszolta Sakál.
Egy nappal később Hiéna újra ott volt Sakál odújánál:
- Ma sem tudok menni – szabadkozott Sakál. - Feleségemnek még egy kiskölyke született.
- Egyem a lelkét – örvendezett Hiéna. - Ennek milyen nevet adtál?
- Félig-üres – válaszolta Sakál.
Hiéna várt három napot, mígnem a vaj iránti epekedése majdnem az őrületbe kergette, aztán újra
felkereste otthonában Sakált:
- Ma már biztosan mehetünk megnézni azt a vajat – nyafogott.
- Nahát, gondoltad volna, hogy a feleségemnek újabb kiskölyke születik, a neve Mind-elfogyott.
Aznap éjjel Hiéna nagyon rosszul aludt. Azt álmodta, hogy küzd egy óriási hordónyi olvadozó vajban,
és közben Sakál egyre csak nevet rajta.
Másnap megint Sakál házánál volt:
- Követelem, hogy menjünk megnézni, hogy ehető-e már végre az a
vaj – nyöszörgött.
- Te Hiéna, ha hiszed, ha nem, feleségemnek újabb kölyke született, és nem hagyhatom egyedül.
- Ezt meg hogy hívják? – kérdezte mogorván.
- Hordó-kaparék – válaszolta Sakál ravaszul kacsintva.
- Ebben az esetben megnézem én magam – vágott vissza Hiéna, és szaladni kezdett az üreg felé,
ahogy csak bírta a lába.
Amikor a rejtekhelyre ért, üresen találta a hordót. Hiéna már majdnem felrobbant a dühtől, mire
visszaért Sakál tanyájára.
- Mind megetted a vajat, te zsivány! – kiáltotta.
De Sakál ártatlanul az égre meresztette mancsait, és azt válaszolta:
- Hogyan gyanúsíthatsz meg ilyesmivel? Másrészt, honnan tudhatom, hogy nem te voltál? De van egy
tervem: mindketten kifekszünk a napra, és a forró napsugarak hamarosan kiolvasztják a tolvajból a
vajat!
Hiéna még el sem szenderedett, amikor Sakál felvett egy gyöngytyúk-tollat, és kimártotta vele az
utolsó kis maradékot a hordó aljából. Aztán fogta, és mind felkente a hiéna szája köré, majd
felébresztette.
Ott ült tehát Hiéna, vajtól fénylő ostoba szőrös képpel!
- Üssön belém a mennykő, te Hiéna, hát nem csurog a szájadról a vaj! - kiáltott fel Sakál. - Te vén
gazember, te etted meg a vajat! – majd fogta és elagyabugyálta egy tövises ággal.
- Nem én voltam, nem én voltam! – üvöltötte Hiéna.
- Te etted meg az egész vajat, és most már azt is tudom, hogy miért nevezted legfiatalabb kölyködet
Hordó-kaparéknak! – nyüszített, majd éhesen és bánatosan elsomfordált.
Lokitoyo - kenyai népmese

Lokitoyo egy hallgatag, szerény fiatalember volt. Nem tudta mi az álnokság, és sokáig nagy
naivitásának volt az áldozata.

- Az emberi színjáték túl bonyolult dolog az én számomra - állapította meg. - Elhagyom a falumat, az
állatokhoz csatlakozom. Azok jobban megértenek engem, és én is jobban megértem őket, mint az
embereket.

Összeszedte a holmiját, összecsomagolta és egy bot végére kötötte. Eloltotta a tüzet a kunyhója
mellett, és nagy léptekkel elindult az erdő felé. Lokitoyo három napig vándorolt. Amikor behatolt a
bozótba, evett egy keveset a magával vitt ételből, majd a folyóból oltotta a szomját. Magára csavarva
a takaróját, lefeküdt az árokba aludni.

A negyedik nap reggelén elhatározta, hogy letelepszik ott, ahová megérkezett. A bozót szép volt, a
föld jó, és onnan nem messze kis patak csordogált. Úgy döntött, hogy házat épít magának. Levágott
pár ágat. Miután leszedte róluk a leveleket, a földbe döfte azokat. Sarat csinált, összekeverte száraz
fűvel, és azzal befedte a falakat. Lekaszált egy kevés füvet, amiből tetőt készített. Utána ajtót formált
bambuszrudakból, amiket megnedvesített fakéreggel fogott össze. Miután befejezte a házat, Lokitoyo
elégedetten megkezdte magányos életét. Nagyon boldog volt, és összebarátkozott az állatokkal,
amikkel találkozott, melyek a környéken éltek.
Egy reggel Lokitoyo kiment a házából, hogy gombát szedjen és kiásson néhány gyökeret, amik az
élelmét képezték. Nem zárta be a háza ajtaját, de ki is mehetne be, hiszen ő volt az egész vidék
egyetlen lakója. Már nem kellett félnie az emberektől.

Nem sietősen szedte Lokitoyo a gombát, és dobálta bele a kosarába, amit ő maga font
bambuszrostokból. A Nap vidáman melegítette az egész természetet, és a föld a humusz kellemes
illatát árasztotta. Ezután gyökereket ásott ki. Miután megtelt a kosara, elindult visszafelé. Sietni
kezdett, mert hatalmas felhők borultak a Kilimanjáróra.
- Vihar közeledik. Tényleg sürgősen haza kell érnem.

Amikor Lokitoyo befordult a tisztásra, ahol a kunyhója emelkedett, nagyon boldog volt. Mindjárt
otthon lesz, gondolta, de ekkor váratlanul hangot hallott:
- Állj!
Lokitoyo megdöbbenve állt meg, körülnézett, de semmi gyanúsat sem látott. Tett egy lépést előtte,
de ismét hallotta a parancsoló hangot:
- Megtiltom, hogy belépj, én egy nagyon fontos személyiség vagyok.
Úgy tűnt, hogy a hang bentről jön. És az ajtó, ami egy pillanattal előbb még félig nyitva volt, közben
becsukódott. Lokitoyo úgy gondolta, hogy a távolléte alatt tolvaj lopózott be a házába. Érezte, hogy
elönti a harag, és dühösen így szólt:
- Ez a ház az enyém. Én építettem saját kezemmel, saját verejtékemmel. Utasítalak, hogy a lehető
leggyorsabban hagyd el!
De senki sem jött ki.

A látogató hangja erősebben és még fenyegetőbben hangzott:

- Én vagyok a világ legfontosabb személye. Ha ide belépsz, megöllek.
Lokitoyo ez alkalommal megijedt. Már nem volt mersze dühösen rákiáltani a banditára, aki a
hatalmába kerítette a lakását. De mégis, ki lehetett az az ilyen hatalommal rendelkező bandita?
- Ha ember, biztosan van fegyvere, és én semmit sem tehetek, hiszen védtelen vagyok. Ha állat,
szörnyűséges lehet, mert a hangja az oroszlán hangjára hasonlít. Még a fogai között végezhetem. Mit
tegyek? mi lesz velem?
Megkerülte a házat, és benézett az ablakon, de semmit sem látott: túl sötét volt, hogy bármit is ki
lehessen venni.
- Talán egy gonosz szellem, aki rosszat akar nekem - gondolta, és nagyon megijedt.

Nem tudva, hogy mit is tegyen, úgy döntött, hogy felkeresi az állatbarátait, azok biztosan segíteni
fognak.

Legelőször a hiénával találkozott. Lokitoyo elmondta neki a kalandját, és segítséget kért tőle. A hiéna
elkísérte egészen a kunyhóig. Be akart menni, de alig ért el az ajtóig, amikor felhangzott ugyanaz a
fenyegető hang:
- Vissza! Nagyon fontos személyiség vagyok. Mindenkit megölök, aki csak átlépi a küszöböt.
A hiéna pánikba esett és meghunyászkodva elmenekült.

A nagyon szerencsétlen Lokitoyo felkereste a többi barátját is, a leopárdot, az orrszarvút, az

elefántot, a bivalyt. Ugyanígy felkereste az oroszlánt is, aki mindig nagyon barátságos volt hozzá.
Azonban ezek közül a hatalmas állatok közül egyiknek sem volt mersze szembeszállni a parancsoló
hanggal. Senki sem merte kinyitni az elátkozott ház ajtaját.

Lokitoyo, amikor már teljesen elvesztette a bátorságát, leült egy rönkre. Állát a tenyerére támasztva
szomorúan nézte a házát, ahová már nem mehetett be. Micsoda sorscsapás! Körülötte elnémult az
egész bozót. Kibírhatatlan volt ez a csend. Lokitoyo hangosan siránkozott:
- Mi lesz most velem? Nagy istenek, mit tegyek, mit tegyek? ez a betolakodó valóban egy nagyon
fontos személy lehet, ha még a legjobb barátaimnak sem sikerült elkapniuk. Ki segít akkor nekem?

Lokitoyo sírva fakadt. Ezt látva a barna hangya, megsajnálva őt, felkínálta a segítségét, de Lokitoyo
kedvesen így szólt:
- Szegény hangya! Azt hiszed, hogy te, a te parányi termeteddel legyőzhetsz egy olyan fontos
személyt, aki még magát az oroszlánt is megrémítette? Nem látok semmiféle lehetőséget.
A Hangya Hölgy azonban nagyon bátor volt. Büszkén így felelt:
- Éppen az apró termetemmel mehetek be mindenhová, ahová csak akarok. Elbújhatok és
megfigyelhetem az idegent. Engedd meg, hogy szerencsét próbáljak!
Lokitoyonak nem volt vesztenivalója, és mivel a Hangya Hölgy hangja annyira meggyőző, ő maga meg
olyan bátor volt, hogy beleegyezett:
- Rendben van. Próbáld meg!
A hangya határozottan elindult a kunyhó felé. Alig ért az ajtóhoz, amikor a tekintélyes hang
megdördült:
- Én fontos személy vagyok. Mindenkit megölök, aki csak ide belép.
A hangya habozott pár másodpercig. Lokitoyo azt mondta magában, hogy a játszmát ismét
elvesztette... De a hangya folytatta az útját. Bement az ajtó alatt.

A fiatalember és minden állat remegett, a legrosszabbra vártak. A kunyhó mellett semmi mást nem
lehetett hallani, csak a gyors lélegzetvételeket.
Amíg kint minden nyugodt volt, mi történt bent? A derék hangya végül felfedezte a bűnöst, aki egy
szék alá bújt. Az egy ujjnál nem nagyobb féreg volt. A földön tekergett. Azt gondolta, hogy a
ravaszságával kisajátítja Lokitoyo házát, és megakadályozza másoknak, hogy bemenjenek. Ah,
micsoda gonosz is volt ez a földi giliszta!
De a hangya, akin a harag lett úrrá, keményen rákiáltott:
- Miért űzöl ilyen gúnyt velem? Mindjárt meglátjuk, mindjárt meglátjuk - a csápjait mozgatva az
ellenségre támadt.
Egyetlen harapással végzett a gilisztával, ami szörnyűséges sikolyt hallatott. Összerándult és kimúlt. A
hangya felemelte a holttestet, a kijárathoz vitte. Boldogan jelentette be:
- Mindenki jól figyeljen! Íme a bűnös! Ez a fontos személyiség a valóságban csak egy földi giliszta volt.
Nézzétek!

Az állatok nevetésben törtek ki. Lokitoyo is velük együtt nevetett. Derűs hangulat lett úrrá mindenkin:
a feszültség és a félelem tovatűnt. Ezután jó volt élni.

A fiatalember köszönetet mondott a bátor hangyának. És az oroszlán, mintegy kiengesztelésképpen

és kártérítésül megölt egy szép antilopot és neki adta.

Ekkor Lokitoyo megértette, hogy az állatok épp olyan álnokok, mint az emberek, és a boldog élethez
arra van szükség, hogy az ember megfelelően válassza meg a barátait.

A Hangya Hölgyet pedig a szép erdő legbátrabb teremtményének ismerték el.

Fordította: Dabi István

A sakál és a viziló - kongói népmese

A hatalmas folyó, amely ismeretlen tájak felé igyekszik, mindig nehezen vesz búcsút a párás-zöld
vadontól: még utoljára szétterül a sűrű cserjék között, és a faóriások koronái alatt mély medret váj
magának. Ezek a csöndes őserdei vizek kedvelt gyülekezőhelyei az állatoknak: ide járnak
napszállatkor szomjukat oltani.
A kis antilop egyszer alaposan megtömte a bendőjét, és lomhán baktatott a vízpart felé. A legkisebb
zajra is hegyezte a fülét, és nagy sötét szemével apróra kifürkészett minden homályos zugot. Nem
lévén megáldva semmi védőfegyverrel - két kis apró szarva inkább csak dísz volt rajta -- folyton résen
kellett lennie, hogy váratlanul meg ne lepjék az ellenségei. Márpedig ellensége több volt a kelleténél.
Ha csak tehette, kötődött mindenkivel, így aztán örökösen az életével játszott. Mikor az erdő széléhez
ért, óvatosan megállt. Nem akart kilépni addig az erdő homályából, amíg meg nem győződött, hogy
nem leselkedik rá veszedelem.
De béke és nyugalom honolt körös-körül. Éppen csak a medrekben hömpölygő víz halk mormolása
hallatszott, amint meg-megcsobbant szelíden a lehajló lombok alatt, és a szúnyogok egyhangú
döngése neszezett... Egy öreg faágról, fejét féloldalt billentve, halászmadár kémlelte a vizet. Messze-
messze egy párját hívó galamb búgott. Aztán kékes fény villant a víztükör fölött, egy csobbanás -- a
halászmadár alábukott a zsákmánya után.
A kis antilop kecsesen lépegetett a víz felé. De mielőtt inni kezdett volna, szemét még egyszer
végigjártatta a folyón, nem bukkan-e föl valami száját tátogató krokodil vagy kígyó... S egyszerre
riadtan kapta föl a fejét: mi az ott, az a szürke nagy valami a vízben? Tegnap még nem volt ott! Olyan,
mint egy szikla -- de a kis antilop tudta jól, hogy sziklákat nem hömpölyget a folyó, és különben se
nőnek sziklák máról holnapra, mint a gomba. Ledőlt fatörzs sem lehet, mert sem az alakja, sem a
színe nem olyan. Krokodil talán? De még sosem látott ekkora krokodilt. Vagy talán afféle különös
jószág, amilyeneket azok a furcsa, idegen sápadt emberek hoztak magukkal, ami a vízen siklik, és
tüzet köpköd magából? Ahhoz meg mégis nagyon kicsi. Aztán egyszerre jóízűen felkacagott a kis
antilop: "Milyen bolond is vagyok, hogy mindjárt rá nem jöttem! A jó öreg Víziló koma szundikál ott a
vízben! Akkor pedig nincsen semmi baj, jámbor jószág az öreg, az ugyan nem bánt senkit, ha békében
hagyják." S a kis antilop megnyugodva, gyönyörűséggel hörpölni kezdte a finom, hűs vizet.
Miután szomját eloltotta, még egyszer szemügyre vette a vízilovat. Nem csoda, hogy nem ismerte
meg, akárki sziklának nézhette. Semmi eleven lényhez nem hasonlított. És ha mégis, akkor inkább
holt vízilónak vélhetnénk, s nem alvónak. "Csak legalább Sakál testvér itt volna! -- sóhajtott magában.
-- Milyen jó tréfa lenne elhitetni vele, hogy a víziló megdöglött, és rávenni valami bolondságra - a
víziló meg egyszerre megmozdulna! Halálra rémülne Sakál koma. Ejnye csak - hátha mégis meg
lehetne csinálni?..." S a kis antilop mély gondolatokba merült. Egyszer csak el kezdett kuncogni
magában: hiszen bármikor felültetheti azt az ostoba Sakált, csak a falánkságát kell megcsiklandozni!
Olyan falánk, hogy a tulajdon nagyanyját fölfalná, ha merné. Azt mondják, megeszi a pókot,
svábbogarat, még a százlábút is! Brrr!
És egyszeriben készen volt a haditervvel. Amilyen gyorsan csak a lába vitte, eliramodott az ösvény
felé, amelyiken a sakál a folyóra járt inni. Éppen ilyenkor szokott arra járni, így hát biztosan tudta,
hogy jókor érkezik. Leült az út mellé, erősen fülelt, s mihelyt meghallotta messziről az ágak ropogását,
olyan éktelen üvöltésbe kezdett, hogy azt hihette az ember, elevenen nyúzzák:
- Szegény, kedves öreg barátom! Életed virágában! Mekkora csapás! Milyen szíves voltál mindig
hozzám, kedves jó barátom. -- És sírt keservesen. Nem szívből, csak amúgy színlelve, de olyan
ügyesen színlelte a szomorúságot, hogy te is sírva fakadtál volna, ha hallod, merő szánalomból. A
sakál -- mert ő volt az, akinek a lépteit a kis antilop meghallotta -- ott találta őt, kezeit tördelve: maga
volt a testet öltött búbánat. Sakál testvér nem tartozott a résztvevő lelkek közé -- bánta is ő a más
baját --, de szerette hallani, ha mások panaszkodtak, hízott a mája. Az a tudat, hogy a kis antilop
vigasztalhatatlan, kellemes volt neki, és szerette volna megtudni, hogy mi az oka a kétségbeesésének.
- No, mi baj? -- tudakolta.
A kis antilop meg csak színlelte, mintha egészen úrrá lett volna rajta a fájdalom, és hang nem jönne ki
a torkán. Fel-felzokogott, s úgy rebegte megtörten:
- Az én... ked-kedves... jó-jó ba-barátom... meg-meghalt... -- Többet nem tudott mondani.
- Ne búsulj már annyira, Antilop testvér -- vigasztalta a sakál --, mindnyájunknak megvan a maga baja.
Látod, magam is már két napja koplalok, és nincs mit ennem. Azért mégsem csapok ekkora patáliát.
No, fel a fejjel! Beszéld csak el íziben, mi történt, talán segíthetek rajtad.
- Buhuhuhuhu!
- Talán a hasad fáj?
- Nem, buhuhuhu!
- Éhes vagy?
- Nem, bruhuhuhu!
A sakál elámult. Hogy lehet valaki ennyire odáig, mikor se nem beteg, se nem éhes? Az önző fickó ezt
nem tudta megérteni.
- De hát mi bajod még? -- faggatta tovább.
- Elvesztettél valamit, Antilop testvér?
- Igen, buhuhuhu!
- Hát akkor gyerünk, keressük meg -- indítványozta a sakál, és feltette magában, hogy ha megtalálja
azt a bizonyos valamit, megtartja magának, és nem adja vissza a bolondos kis antilopnak.
- Nem lehet azt megtalálni többet, Sakál testvér. A barátomat vesztettem el, a legkedvesebb régi
barátomat... meghalt szegény.
- Ki az?
- Víziló testvér.
- Nem is tudtam, hogy olyan nagy barátságban voltatok.
- Pedig úgy volt, bizony, csak titokban tartottuk. A legjobb barátok voltunk. Benső barátok. Sohasem
veszekedtünk. És most meghalt szegény... Buhuhuhu!
- Hallod-e, rá ne kezdd megint a nyivákolást! Ki nem állhatom! Mire jó az? Ha meghalt, meghalt. Még
ha reggelig nyivákolsz is, nem támaszthatod fel többé Víziló testvért.
- Nemcsak azért jajgatok, mert meghalt, Sakál testvér, hanem azért, mert nem bírom eltemetni.
Olyan nagy szegény... és az a gyalázatos hiéna bizonyosan eljön az éjjel és... buhuhuhu!
- És megeszi? -- kérdezte a sakál, s megnyalta a szakállát. "Micsoda lakoma is válnék belőle! Egy egész
víziló! Az ember pukkadásig telefalhatná magát. Bárcsak én volnék a hiéna helyében! -- ábrándozott.
-- De miért is ne?" S mindjárt megkérdezte: -- Hol van a te meghalt barátod?
- Itt a közelben, Sakál testvér, itt a sekély vízben.
- No hát, Antilop testvér, a hiéna ott nem eheti meg, az már bizonyos. Annyi ereje meg nincs neki,
hogy partra vonszoljon egy vízilovat.
- Nem is az egészet, Sakál testvér, de hallottam, hogy késért ment, és vissza fog jönni, hogy
leszeletelje belőle a legízletesebb falatokat, az én drága barátom testéből! Buhuhuhu!
" Már azt nem, amíg én itt vagyok!" -- készült kikottyantani a sakál, de meggondolta magát.
Odafordult a kis antilophoz, és csak ennyit mondott:
- Mutasd meg, merre van?
- Megmutatom, Sakál testvér, ha megígéred, hogy nem kotyogod el senkinek.
- Hogy-hogy?
- Nem akarom, hogy megtudják a krokodilok. Tudod, azok rosszabbak a hiénánál is.
- Igazad van. Ne félj semmit. Nem árulom el a krokodiloknak.
A kis antilop tenyerébe rejtette az arcát, mintha zokogna, valójában azonban a nevetését fojtotta el.
Aztán elvezette a sakált a patakra, ahol a víziló szunyókált. Amikor a sakál meglátta a húshegyet, alig
bírta türtőztetni magát.
- Nem adhatnál kölcsön egy kést? -- suttogta.
- Minek neked a kés, Sakál koma?
- Ó, semmi... gondoltam, kipiszkálom a körmömet -- felelte a sakál zavarodottan. -- Van késed? --
ismételte meg a kérdést. De a kis antilop, látva, hogy a sakál bekapta a horgot, jobbnak látta gyorsan
elszelelni, félt, ha még tovább is ott marad, hangosan elneveti magát. Sietve annyit mondott csak,
haza akar menni, hogy hamut hintsen a fejére gyásza jeléül. S ezzel elváltak.
A sakál menten hazarohant késért, a kis antilop meg elbújt a bokorba, hogy meglesse, micsoda tréfa
kerekedik a dologból. Nem kellett soká várakoznia. A sakál máris loholt vissza, a nagy kés az oldalán.
Megállt a vízparton, és illegette a lábát -- szeretett volna száraz lábbal eljutni a tetemhez. Irtózott a
hideg víztől. A vízilovat közben lassan vitte lefelé a víz, s amint egy vízbe dőlt fatörzs közelébe ért, a
sakál tétovázás nélkül befutott rajta, és hatalmas szökkenéssel ráugrott a víziló hátára. De mekkora
volt a meglepetése és rémülete, amikor a holtnak hitt víziló hirtelen talpra állt a sekély vízben, és
dühösen felhorkant:
- Mi az? Ki merészelt a hátamra ugrani? Összetépem, eltaposom a hitvány férget, megölöm...
A sakál nem várta meg, míg befejezi a mondókáját, kiejtette kezéből a kését, belevetette magát a
hideg vízbe, és kétségbeesetten úszott a part felé. Mentette az irháját. Amint ott fújt, prüszkölt és
szuszogott a vízben, a partról gúnyos nevetés fogadta:
- Hogy ízlik a fürdő, Sakál testvér?
A sakál válaszolni akart, de víz ment a torkára, s majd megfulladt. A kis antilop meg táncolt
gyönyörűségtől:
- Ne bosszankodj, jót tesz a fürdő a bolháidnak, Sakál testvér!
Harc az ivóhely körül - tanzániai népmese

Az elefántok kutat ástak maguknak. De odamentek a páviánok is, ittak a kútból, és összepiszkolták a
vizet. Másnap reggel az elefántok ismét inni akarnak a kútjukból, de a víz undorító, piszkos. A
gyerekek pityeregtek:
-- Vizet kérünk! Szomjasak vagyunk! Vizet, vizet!
Apjuk, az öreg elefánt azt mondta, ássanak egy másik kutat, okosabbat nem tehetnek. Aztán majd
meglátják, bepiszkítják-e azt is a páviánok. Úgy is történt. Megásták az új kutat, ivott ki-ki, amennyi jól
esett neki, aztán hazamentek. Igen ám, de a páviánoknak se kellett a régi kút mocskos vize. Ott
leskelődtek az új kút körül, és mikor látták, hogy senki se őrzi, odatódult az egész majomsereg,
teleitták magukat jó, friss vízzel, aztán megfürösztötték benne a kölyköket. Másnap ismét jönnek a
szomjas elefántok, még közel se érnek a kúthoz, már érzik a bűzét. Megint mocskos a víz. Ebből
ugyan nem iszik, akinek drága az egészsége. A kis elefántok keservesen sírtak.
-- Szomjan halunk, ha vizet nem kapunk! Vizet! Vizet!
Apjuk, a csorda véne, csitítgatta őket, hogy ne jajgassanak, lesz mindjárt másik kút. Jóval odébb mély
gödröt ástak, éppen jó helyen, mert csakugyan tódult fel a víz a mélyből, a kicsik örömére. Színig telt
a gödör friss, tiszta vízzel. Amikor eleget ittak, a legnagyobb fiú azt mondta az apjának:
-- Tudod mit, apám? Állítsunk őrt a kúthoz. Valamelyikünk maradjon itt, és zavarja el, aki mindig
bepiszkítja a vizünket.
Az apjának tetszett a dolog, és mindjárt megtette nagy fiát kútőrzőnek. Ő meg szépen hazaballagott a
többiekkel. Kisvártatva gyanús lármát hall az elefántfiú. "No -- gondolta --, most legalább megtudom,
ki a kútmocskoló. Elbújok itt a fa mögött, és meglesem, aztán elzavarom. " Valóban a páviánok jöttek,
de a szemfüles páviánkölykök meglátták az őrt. Felmásztak a fákra, és fülsiketítő lármát csaptak a feje
felett. Ordítoztak, rikácsoltak, ugattak, csaholtak, még gallyakat, köveket is hajigáltak. A kútőrző
elefántfiú nagyon megijedt, mert senkit sem látott, így el nem tudta gondolni, ki lármázik olyan
rettenetesen. Szaladt egyenesen haza az apjához. A páviánkölykök is leugráltak a fákról, és
lelkendezve mesélték a szüleiknek, hogy a kutat egy roppant nagy valaki őrizte.
-- Ott van még? -- kérdezték az öregek.
-- Nincs már, elszaladt -- mondták a kismajmok. Erre a páviánok megint ugyanúgy tettek, mint már
kétszer. Jót ittak a kútból, aztán bepiszkították a vizet. Ezalatt az elefántfiú is elmesélte apjának, mi
történt:
-- Egyszer csak jönnek azok a nagy valakik, akik a kutunkra járnak, és olyan rettenetes lármát csapnak
a fejem felett, hogy azt hittem, menten megsüketülök. Bizony megijedtem, szaladtam onnan.
-- No de fiam, hiszen te magad mondtad, hogy őrizni kell a kutat. Milyen őr az, aki elhagyja a helyét?
-- dorgálta az apja.
-- Mondom, apám, hogy rettentő nagy ember volt. Menj csak te magad kutat őrizni, majd meglátom,
mit teszel, ha te is meghallod azt a szörnyű lármát.
Másnap az öreg elefánt őrködött a kútnál. Víz alig volt már a gödörben, a páviánok mind kiitták, csak
a sok mocskot hagyták ott az elefántoknak. Az öreg leereszkedett a földre, és kényelmesen elnyúlt,
várakozott. Jöttek is hamarosan a szomjas páviánok. A kicsik megint előreszaladtak, és mikor látták,
hogy van valaki a kútnál, megint felmásztak a fákra, és olyan lármát csaptak, amilyet csak tudtak. Az
öreg elefánt megijedt. "Ejnye -- gondolta magában --, a fiú nem hazudott. Rettentő erejű népség
lehet, ha ilyen veszekedett lármát tud csapni ott a magasban." Uccu neki -- szaladt ő is haza. Még
útközben is hallotta az ordítozást, ugatást, rikácsolást a feje felett, de látni nem látott senkit. Amikor
hazaért, azt mondta a maga népének:
-- Nem tudtam meglesni, kik lehetnek, akik a kutunkra járnak, de annyi bizonyos, hogy töméntelen
sokan vannak és nagyon erősek. Nem lehet másképp, ha inni akarunk, új kutat kell ásnunk.
De a borjak unták a sok kútásást, inkább el akartak vándorolni arról a vidékről jó messzire, ahová a
kútmocskolók nem tudják követni őket. Így is tettek. Mentek, mentek, amíg egy bővizű folyóhoz nem
értek, ott letelepedtek. Azon a vidéken pedig, ahonnan eljöttek, mind elapadtak a kutak. Hiába
mennek a páviánok a kútra, hiába akarnak inni, nincs mit. Üres az egyik gödör is, üres a másik,
harmadik is, egy csepp víz nem sok, annyi sincs az alján.
-- Itt szomjan veszünk -- mondják. -- Keressük meg azokat az ügyes kútásókat, gyerünk utánuk!
Igen ám, de az elefántok most már elhatározták, hogy ha oda is utánuk jönnek a kútmocskolók,
megverekszenek velük. És csakugyan. A páviánok követték a nyomukat, és egyszer csak odaértek a
folyóhoz. Megint rettentő lármát csaptak a fák tetején, ám az elefántok most nem futamodtak meg.
Sokan voltak, és úgy gondolták, ha összefognak, elbánnak a kútmocskolókkal, akármilyen nagyok és
erősek is.
-- Kár volt elmenekülni előlük -- mondták. -- De most aztán megmutatjuk nekik!
Megtámadták őket, és el is csípték a vezérüket, a legvénebb páviánt. Az öreg ordítozott, jajveszékelt,
még ravaszkodni is próbált.
-- Jobban teszitek, ha eleresztetek -- mondta az elefántoknak. -- Van egy csúnya sebem, és ha
megöltök, megbetegedtek.
-- Hol a sebed, mutasd -- parancsolta az egyik elefánt. Mire a pávián a vörös hátulját mutatta neki. Az
elefánt meg, ahelyett hogy eleresztette volna, jól elfenekelte. Most aztán volt miért ordítson, hiszen a
csupasz hátsó részét náspángolták, ahol a legérzékenyebb volt.
-- Addig ütlek, amíg meg nem ígéred, hogy más ivóhelyet kerestek magatoknak -- mondta az elefánt.
-- A miénknek pedig közelébe se merészkedjetek!
-- Jó, de hová mehetnénk inni? -- óbégatott a pávián. -- Ott, ahol eddig jó vizet találtunk, egy csepp
nem sok, annyi sincs, minden gödör kiszáradt.
-- Nem bánom, még azt is megteszem, hogy odavezetlek arra a helyre -- ígérte az elefánt, és úgy is
tett. Elvezette a páviánokat a Jaida folyóhoz, ahol aztán letelepedtek, és ha bepiszkították az ivóvizet,
hát a magukét mocskolták össze. Az elefántok pedig attól fogva békében lehettek, jó friss folyóvizet
ihattak, valahányszor megszomjaztak.
A humbuja és a földimalac - tanzániai népmese

Ez a két állat csúnyán összeveszett, mégpedig egy ház miatt. Az történt, hogy egy szép napon, amikor
a földimalac nem volt otthon, a humbuja beköltözött az üres házba, mintha a sajátja volna. Jön haza a
földimalac, és látja, hogy valaki van ott. Beszól haragosan:
-- Hé, ki vagy? És hogy kerülsz az én házamba?
-- Csak úgy bejöttem -- feleli a humbuja, másik nevén varacskos disznó.
-- Gyere ki! -- mondja a ház gazdája.
-- Nem megyek, dehogyis megyek ki az esőbe -- feleli a varacskos.
-- Eredj haza a saját házadba!
-- Nekem nincs házam.
No, a földimalac most már igazán megharagudott, és így fenyegette:
-- Márpedig ha én bemegyek, meghalsz, annyit mondok!
A humbuja erre meggondolta a dolgot, és azt mondta:
-- Békés természetem van, nem szeretem a galibát. Ha mindenáron azt akarod, nem bánom,
kimegyek.
Úgy is tett. De csuromvíz lett a szakadó esőben, hát újra bekéredzkedett.
-- Hadd menjek be a házadba. Csak éppen addig leszek benn, amíg esik.
A földimalac beeresztette. De mihelyt elállt az eső, már tessékelte is kifelé a hívatlan vendéget.
-- No, elállt az eső. Most már hordd el magad!
-- Idehallgass, barátom -- kezdte most a humbuja. -- Tetszik nekem ez a te házad. Éppen ilyet
kívántam magamnak. Szívesen itt maradnék.
-- Mit beszélsz? -- fortyant fel a földimalac. -- Kié ez a ház? A tiéd vagy az enyém?
-- A tiéd, persze hogy a tiéd -- felelte a varacskos. -- De nekem is elég tágas. Ha akarod, adhatok
valamit érte.
-- Ugyan mit? Nem úgy nézlek, mint akinek van miből házat vennie.
-- Most egyszerre nem tudnám kifizetni, az igaz. De apránként megfizetném az árát.
-- Ne locsogj már annyi haszontalanságot! Hordd el magad, azt mondom! Ha még sokat lármázol itt a
fülembe, agyoncsaplak és kész.
-- Megyek már, barátom, nem látod, hogy megyek, csak ne mérgelődj! -- dohogott a humbuja, és
végre elhordta az irháját. De nem állt el a szándékától, hogy megszerzi magának a földimalac jó házát.
Egyenesen a rokonaihoz sietett. A sündisznó unokatestvére volt. Annak is, meg az egész humbuja
atyafiságnak elmesélte, micsoda jó házat talált.
-- Csak egy baj van -- panaszolta --, hogy akié a ház, nagyon kemény legény, nem tanácsos belekötni.
-- Kemény, nem kemény, mi meg sokan vagyunk -- mondták a rokonok. -- Együtt majd csak elbánunk
vele. Gyerünk, zavarjuk ki a házából!
A sünök azonban nem akarták elhamarkodni a dolgot.
-- Bolondok vagytok -- mondták. -- Hogy bántok el vele, mikor benn van a házában? És hogy akarjátok
elvenni a házát? Tán bizony megveszitek tőle? Miből, szeretnénk tudni?
-- Egyszerre nem tudjuk kifizetni, igaz, de ha szépen megkérjük, talán beleegyezik, hogy apránként
fizessük ki.
Így már a sünöknek is tetszett a terv, és felkerekedett az egész soknépű család, mentek a
földimalachoz. Beszóltak neki:
-- Eljöttünk hozzád, mert nincs ennivalónk, tőled akarunk kérni.
-- Magamnak se sok, ami a házamban van -- felelte a földimalac. -- És úgyis tudom, hogy nem ezért
jöttetek. Más dologban jártok.
-- Nem, nem -- füllentettek amazok. -- Ennivalót akarunk kérni, más dolgunk nincs veled.
De amikor a földimalac kijött a házából, megmondták, az igazat.
-- Idehallgass, barátunk. Add nekünk ezt a jó kis házat! Adunk érte valamit neked, ha kívánod.
-- A házam nem eladó -- felelte a földimalac.
-- Hallod, hogy nem ingyen akarjuk. Adunk valamit érte.
-- Mit adnátok, mikor nincs semmitek? Hagyjatok békén!
Sehogy sem boldogultak egymással. A sünök erre összedugták a fejüket, és pusmogtak-suttogtak:
-- Mit csináljunk, ha egyszer nem akarja nekünk adni a házát. Verjük el, talán azzal megpuhítjuk?
A humbuja, aki az egész dolgot elkezdte, ijedten csitította rokonait, hogy még csöndesebben
suttogjanak, mert ha a földimalacl meghallja, mit forralnak ellene, rájuk ront és szétveri őket, amilyen
kemény legény.
-- Te meg nagyon is ijedős vagy -- mondták a sünök. -- Eriggy odább, ha félted a bőröd. Mi bizony
elverjük őkelmét, ha a szép szóra nem hallgat.
-- Csak addig várjatok, míg én elmegyek innen -- kérte őket a humbuja, és eliszkolt. De amikor úgy
látta, hogy elég messze van tőlük, megállt, és onnan figyelte, mi történik. A sünök meg közben
kieszeltek egy gonosz cselt: úgy tesznek, mintha elálltak volna szándékuktól, és mikor a földimalac
már bement a házába, nagy csomó száraz füvet hordanak az ajtó elé, és meggyújtják. Aztán, ha már
megégett vagy megfulladt odabenn, kényelmesen elfoglalják a házát.
A legöregebb sün odament a földimalachoz , és így szólt hozzá:
-- Látjuk, barátom, hogy nem tudunk megegyezni. Erővel meg nem zavarhatunk ki a házadból. Eredj
be, most már békén hagyunk.
-- Megyek is, ti meg hordjátok el magatokat -- mondta a földimalac, és bebújt az ajtón.
Egy öreg humbuja, mintha akkor jutna eszébe, utána szólt:
-- Várj csak, valamit elfelejtettem. Tudunk egy jó orvosságot, amivel megvédjük a házadat. Ha akarod,
idetesszük az ajtód elé, és akkor senki se zaklat többet a házad miatt.
-- No, ha tudtok ilyen orvosságot, az jó lesz – mondta a földimalac. Az öreg meg azt mondta a
fiataloknak:
-- Szedjetek sok-sok száraz füvet fiaim, és hozzátok ide.
Én majd leöntöm orvossággal, hogy a barátunk ezentúl biztonságban legyen a házában. Mikor a
száraz füvet odahordták az ajtó elé, meggyújtotta. A földimalac egyszer csak érzi, hogy nagyon is nagy
a hőség a szobában, meg a füst is csípi a szemét. Fogta hát magát, másik ajtót kapart hátul a háza
túlsó végén, és kiszökött.
-- Most már látom, kifélék, mifélék vagytok -- mondta a sünöknek meg a humbujáknak.
-- Gonosz népség. Miért akartatok megégetni, mi?
-- Dehogyis akartunk megégetni -- hazudta egy vén humbuja. -- Magad is láthatod, hogy semmi bajod
nincs: Beletettük az orvosságot a tűzbe, hogy ne ártson neked.
" Vagy úgy -- gondolta magában a földimalac. -- Akkor majd szavatokon foglak." Hogy megbosszulja
magát, ő is cselt eszelt ki:
-- Akkor most menjen be egyikőtök a házamba. Hadd lássam, használ-e az orvosság? Ki tud-e jönni
úgy, mint én. Az ostoba népség lépre ment. Beküldtek egy varacskost a házba, száraz füvet hoztak, és
nagy hókuszpókusszal meggyújtották. Mikor a tűz kialudt és a füst eloszlott, a földimalac azt mondta,
bemegy, megnézi, él-e még odabenn a humbuja, vagy megégett. Egy perc múlva kihozta, lábuk elé
dobta a halottat. Felzúdult erre az egész atyafiság.
-- No megállj! Bepanaszolunk a szultánnál! A te bűnöd, hogy a testvérünk meghalt! A földimalac nem
ijedt meg. Azt mondta:
-- Az előbb még verekedni akartatok. Tessék. Kész vagyok megverekedni akár valamennyiőtökkel
egyszerre. Csakhogy azoknak elment a kedvük a verekedéstől. Most már, úgy látták, okosabb, ha bíró
elé viszik a dolgukat. És mentek a legfőbb bíróhoz, aki nem volt más, mint az elefánt.
-- Felséges szultán -- így kezdték, és meghajoltak előtte. -- Azért jöttünk hozzád, mert meghalt egy
testvérünk.
-- Hogy halt meg? -- kérdezte a szultán. -- Beteg volt talán?
-- Nem, nem volt beteg. A földimalac rágyújtotta a házat.
-- Mért tette ezt? -- kérdezte a legfőbb bíró. -- Hadd hallom, milyen peres ügyetek volt egymással?
Most nyomban elküldök érte és idehozatom, hogy őt is meghallgassam. Elküldte egyik szolgáját, az
orrszarvút a földimalacért. Amikor megjelent előtte, kikérdezte, amint igazságos bíróhoz illik:
-- Igaz, hogy tűzzel elpusztítottad egyik állattársadat?
-- Igaz, szultán -- felelte a földimalac.
-- És miért tetted ezt?
A földimalac erre töviről-hegyire elmondott mindent, majd a végén hozzátette:
-- Igaz, hogy benn égett a szegény, mert nem tudott másik ajtót kaparni magának, de mondom, nem
én kezdtem a perpatvart.
-- Ha békén hagynak, felőlem békében élhettek volna. Te igazságos bíró vagy, nem is ellenkeztem,
mikor az orrszarvú értem jött, készséggel követtem, és megjelentem előtted. Most, hogy mindent
tudsz, dönts belátásod szerint, megnyugszom az ítéletedben. Az elefánt egyszer sem szakította félbe,
és mikor végighallgatta a földimalac védekezését, kimondta az ítéletet:
-- Nagyon kemény legény vagy te, földimalac. És ha állattársaid félnek tőled, az rendjén is van. De
ezentúl nemcsak magadnak fogsz házat építeni, hanem azoknak is, akik nem értenek a házépítéshez,
mivel ilyen nagymester vagy. És ezentúl békesség legyen közöttetek, azt mondom! Ha meghallom,
hogy valamelyiktek perpatvart, viszálykodást kezd, szigorúan, nagyon szigorúan megbüntetem!
A szivárvány – etióp népmese

Íme a pigmeusok nagy királyának, Bongó Makelelének különös története. Ez a nagy király már régóta
egy álmot kergetett, amiről senkinek sem szólt, mert attól félt, hogy szertefoszlik. Szakadatlanul,
éjjel-nappal csak arra gondolt, és folyton azt kérdezgette magától, hogy hogyan is valósíthatja meg az
álmát, ami nem adott neki egy perc nyugtot sem. Néha panaszkodni lett volna kedve:
- Ah! Ha egyszer...
- Mi lehetne egyszer? - kérdezte Yasmina, a kedvenc felesége, aki szeretett volna segíteni a királynak.
A király ekkor megrázta a fejét, és így felelt:
- Nehéz megmagyarázni... És nincs is értelme, hiszen úgysem értenéd meg.
Yasmina azonban csak erősködött, mert meg akarta szabadítani a férjét a gondtól, ami annyira
bántotta, de Makelele kitért előle.

Ez nem akadályozta meg Makelelét, akit szinte megszállt az álma, hogy egyik tervet a másik után
készítse titokzatos szándéka megvalósításához. Az ötlete egyre jobban megszilárdult, formát öntött,
de a király nem tudott aludni, elvesztette az étvágyát, hogy a feleségei jajveszékelni kezdtek:
- A király beteg, gonosz szellemek rontották meg.
És tényleg azt hitték, hogy átok ül rajta. Hogy feloldják az átkot, a legfinomabb ételeket készítették,
versengtek egymással, hogy a legjobb megoldást találják, de ez sem segített, képtelenek voltak
változtatni a nyugtalan, komor és bánkódó király hangulatán.

A király továbbra is csak a gondolataiba merült, néha panaszkodott, de semmi magyarázattal sem
szolgált.

Egy nap azonban, amikor már azt hitte, hogy a terve megvalósítható, cselekvésre szánta el magát.
Ezért a falu összes férfiját nagy vadászatra hívta egybe. Minden férfi boldogan készítette elő a
fegyvereit: a nyílvesszőket, lándzsákat és késeket. Vidáman beszélgettek, és élénken tárgyalták a
főnökük döntését:
- A király jobban érzi magát. Vadászni akar. Nagyon szeret vadászni.
Yasmina is újból nevetett, és elragadtatva mondta a társainak:
- Látjátok, az urat már érdekli valami. Bizonyára jobban érzi magát. A vadászat majd teljesen
visszaadja az egészségét.

Másnap, a hajnal még csak éppen kezdett derengeni, amikor a férfiak, az urukat követve útra keltek,
és eltűntek az erdőben. Vidámak voltak, dalolva lépdeltek az ösvényen. Később, hogy ne hívják fel
magukra még jobban a figyelmet, elhallgattak. Elővigyázatosan mentek tovább. Minden érzékükkel
éberen lesték a vadat, keresték a nyomokat. Az első mocsaras helyeken egy antilop meg egy bivaly
nyomára bukkantak. Mindenki abban reménykedett, hogy ő kapja el az állatot, amit majd felajánlhat
a királynak, aki így visszanyerheti az étvágyát. Egy kiváló fogás mindig örömet szerzett neki.

Hirtelen feltűnt egy vaddisznó. A vadászok látták, de az állat rémülten megfordult, hogy
elmeneküljön. A vadászok nagyon ügyesek voltak. Nem engedték meg neki, hogy messzire fusson.
Egyikőjük elhajította a lándzsáját. A vaddisznó megtorpant, felhasított hassal összerogyott. A férfiak
befejezték a dolgukat, majd megmutatták a zsákmányukat a királynak.
Makelele nem csodálta meg a lőtt vadat; elfordította a fejét, felsóhajtott:
- Nem akarok enni belőle - jelentette ki. - Én a szivárvány színes húsából akarok.
A falu lakói azt hitték, hogy rosszul hallanak, mert szerintük ennek semmi értelme sem volt.
"Lehetséges lelőni a szivárványt? Abszurdum!" És miután megtárgyalták a dolgot, így szóltak:
- Öljünk meg egy másik állatot! Talán egy másik állat húsát jobbnak találja. Kiváló húst illik adni a
királynak.

Lesbe álltak az erdő szélén. A pázsitfűben jött egy okapi.

- Íme itt is van, ami nekünk kell - suttogták, és a nyílsebesen rohanó állat után vetették magukat. Az
okapi, megrémülve az üldözőitől, ugrált a magas fűben. Olyan gyorsan futott, hogy az emberek nem
érték utol. De az okapi egy pillanatra nem figyelt, és egy friss termeszbolyba ütközött. Elvágódott, és
a vadászok azonnal eltalálták a nyílvesszőikkel. A szép állat már nem kelt fel, az ügyes férfiak szinte
odaszegezték a földhöz. Halálosan megsebesült.

Összekötözték és két bambuszrúdra fektették, aminek a végeit a vadászok a vállukra emelték.

Győzedelmesen vitték el a királynak. Ő azonban most is visszautasította az ízletes húst, és
megismételte a kívánságát:
- Én a szivárvány húsából akarok enni. Csak abból akarok! Ne vesztegessétek az időtöket!

A férfiak éppúgy mint korábban, most sem törődtek ezzel a kívánsággal, mivel annyira ésszerűtlennek
tűnt. A vadászok harmadszorra is elindultak, mert meg voltak győződve arról, hogy a király végül
elfogadja egy állat húsát, amit majd elvisznek neki. Úgy döntöttek, hogy többet is megölnek, hogy az
uruk a kedve szerint választhasson. Ezért lelőttek egy hatalmas bivalyt, egy bársonyos szemű
antilopot, két fogolymadarat, amik fáradtan repültek a fák fölött, és három szalonkát. Ezt a
csodálatos zsákmányt ajánlották fel a királynak, aki azonban csak megvetően legyintett. Mint egy
kisgyerek, megismételte az akaratát:
- A szivárványt akarom!
A vadászok egy kicsit félrevonultak. Nagyon kifáradtak ennyi futkosásban, és meg is éheztek.
Levágták a megölt állatokból a legízletesebb darabokat, és nyárson megsütötték. Jó étvággyal
falatoztak, habár csalódtak az urukban, aki nem akart rész venni a lakomában. Élvezettel rágva a
finom húst, beszélgettek, és egyesek úgy döntöttek, hogy segítenek az uruknak találni egy
szivárványt.

Miután jóllaktak, a férfiak felálltak, és tovább indultak a csendes bozótosban. Egy pillanatban
azonban menedéket kellett keresniük: hirtelen eső kerekedett, ami megnedvesítette a füvet, a fákat,
az ösvényeket, a sziklákat. Amikor az eső elállt, ismét megjelent a Nap, és azonnal egy csodálatos
szivárvány rajzolódott ki az égen. Fenségesen ívelt a bozót fölött, ahonnan könnyed pára szállt. A
férfiak gyönyörködtek benne, és mindjárt értesítették a királyukat:
- Íme a szivárvány! Íme a szivárvány! De hogyan kapjuk el? Ha jól ki is repítjük a nyílvesszőinket, nem
érjük el.
- Fogjuk el élve! Mivel az állat kevéssé szokásos, félek tőle - magyarázta a király.
- Próbáljuk meg hálóba fogni!
Az emberek köteleket fogtak, erősen a nyílvesszőikhez kötözték és a szivárványra támadtak.
Mindannyian egyszerre lőtték ki a nyílvesszőket, amik fütyültek a levegőben, és ez hangviharra
emlékeztetett. A szivárványt az így kifeszített hálóba fogták. Lezuhant az égről a férfiak kissé remegő
nevetése közepette, akik elvitték a király elé.
- Király urunk, itt a fogságba ejtett szivárvány. Él. Mit tegyünk vele? Mi a kívánságod?

Látva az embereitől fogságba ejtett szivárványt, Makelele arca felragyogott. Végre a szenvedésének
vége lett. Végül beteljesedik az ő leghőbb vágya. Habozás nélkül kiadta a parancsot, mert ő nagyon is
türelmetlen volt:
- Főzzétek meg, hogy megehessem!
A férfiak visszahőköltek, elképedve a királyuk vakmerőségétől. Nagyon megijedtek, és féltek a
különös állat bosszújától. Hiszen a szivárvány végül is nem állat volt. Nem az éghez tartozott? Ő az
eső, a vihar, a villám társa. És ha a villám megbünteti őket? Tanácskoztak, majd a királyhoz mentek,
és kijelentették:
- Urunk, félünk. Nem merjük megtenni ezt a szörnyűséget. A szivárvány a tied... Ha meg akarod enni,
öld meg, és főzd meg te magad!
A király megvetően felállt, és odament a hatalmas hálóba fogott szivárványhoz. Megragadta, és
magához szorította, ahogyan a fahasábokat szokták, majd a tűzhöz ment, és beledobta a szivárványt.
Szörnyűséges robbanás hallatszott, és az emberek a földre zuhantak. Az egész bozótban recsegés-
ropogás visszhangzott. Néhány másodperc a legnagyobb rémületben telt el... Amikor az emberek
felegyenesedtek, megállapították, hogy a királyuk halott. A szivárvány bosszút állt.

A vadászok lehajtott fejjel, némán tértek vissza a falujukba. Elmesélték a falubelieknek, hogy milyen
szörnyű halállal halt meg a nagy Makelele király. Ez után a nap után az emberek megértették, hogy a
mennyei jelenségek szentek, és nagyon veszélyes szembeszállni velük.
Az öregasszony meg az oroszlán – szomáliai népmese

Egy távoli faluban élt egy már nagyon fáradt öregasszony, aki tovább nem akart egyedül élni. A lánya
egy közeli faluban lakott. Gyakran meglátogatta, de ez alkalommal úgy döntött, hogy ő megy el hozzá,
hogy soha többé ne hagyja el.

Egy kora reggel útra kelt a bozóton át a faluba, ahol a férjezett lánya lakott. Apró léptekkel lépdelt az
erdőt átszelő ösvényen. Az ösvényt a föld és az ott növő gyökerek jelölték. Nem volt egyenes, hanem
kacskaringós, mert a még létező természetes akadályokat kerülgette. Az öregasszony szerette az erdő
illatát, az avarból szálló szagot, ami összekeveredett a régi tüzek, a fakéreg és a túlmelegedett kövek
szagával. Nem gondolt a nagy távolságra, amit a célig meg kellett tennie, annyira magával ragadta a
bozót és az a gondolat, hogy vége lesz a magányának. Mégis, pár óra múlva lassította a lépteit, mert
elfáradt a lába, hiszen már az egész testére ránehezedett az évek súlya. A háta, a feje, a karjai,
mindene fájt. Fogatlan szájából rekedtes sóhaj tört elő. A szíve gyorsan, nagyon gyorsan vert. Egy
pillanatra megállt, felnézett a fák fakó lombjára. Az ágak között észrevette, hogy a Nap már nagyon
magasan volt az égen. Egészen függőlegesen bocsátotta le égető sugarait.
- Biztosan dél van már.
Meglepetten állapította meg ezt.
- Egykor már dél felé bent voltam a faluban.
Amikor észrevett egy jelzőoszlopot, megrázta a fejét:
- Csak a fele utat tettem meg. Az öregség már tényleg a hatalmába kerített.

Az öregasszony folytatta az útját, de a léptei egyre lassúbbak lettek. Éhség és szomjúság kínozta. Nem
vitt magával semmi élelmet, mert nem is gondolta, hogy az útja ennyi időt vesz igénybe. Egyszerre az
út mellett szemtől szemben találta magát egy oroszlánnal. Az öregasszony megremegett félelmében,
de az oroszlán megvetően nézett végig rajta.
- Hová mész teljesen egyedül a bozótban? - kérdezte.
- A lányomhoz, aki a szomszéd faluban lakik - suttogta reszketve. - Azt hittem, hogy sokkal
gyorsabban odaérek, de már nagyon öreg vagyok. És most annyira megszomjaztam.
- Gyere utánam - mondta az oroszlán együttérzően -, elvezetlek a vízhez.

Elvezette az öregasszonyt egy nagy folyó partjára. A víz a liánokkal átfont fák árnyékában csordogált a
sziklákon. A nő lehajolt, a két tenyerébe vett egy kis vizet, és többször is ivott. A hőség súlya elhagyta,
és új erő költözött megmerevedett lábaiba. De a gyomra korgott az éhségtől, ezért az oroszlánhoz
fordult:
- A szomjamat már eloltottam, köszönöm neked, Oroszlán úr. De éhes vagyok. A szabad levegő és a
hosszú út csak növeli az étvágyamat, és tegnap este óta egy falat sem volt a számban.
- Várj rám itt! - mondta az oroszlán.
Az öregasszony leült egy rönkre, és megpihent a vízmosás partján. A gondolatai semmi konkrét
dolgon nem jártak, csupán az oroszlánra gondolt, aki szívességet tett neki. Szerencséje volt, hogy
ilyen útitársra talált.

Az oroszlán elment vadászni. A napfényben csillogó tisztáson megpillantott egy antilopot. Az nem
sejtve az őt fenyegető veszélyt, a fűben járkálva helyet keresett magának, ahol megpihenhet. Nagy
ugrásokkal futott feléje a vadászó vad és megölte. Hosszan falatozott, hogy az éhségét csillapítsa,
majd egy combot elvitt az öregasszonynak. Az belakmározott. Már egy hónap is eltelhetett azóta,
hogy ilyen nagy lakomában lett volna része.
- Most már jól is laktam. Köszönöm, Oroszlán úr!
Mindketten folytatták az útjukat, élen az oroszlánnal. Az állat nem sietett, figyelmes volt az idős,
fáradt társára. Csak egy kis utat tettek meg, amikor egy fiatal piton keresztezte az útjukat. Az
öregasszony rémülten csak hátrált és hátrált, de az oroszlán, biztos az erejében, mancsai és karmai
erős csapásával agyonütötte a kígyót, és messzire hajította.

Az öregasszony fellélegzett. Egyre jobban el volt ragadtatva, hogy egy ilyen erős, nemes lelkű, bátor
védelmezője van. Hogy kifejezze az elismerését, egyre csak ezt ismételgette:
- Köszönöm, Oroszlán úr! Köszönöm, köszönöm.

Az utazás a végéhez közeledett. A két útitárs elérte a falu szélét. Az oroszlán el akart válni az
öregasszonytól. Elbúcsúzott, miközben ezt mondta:
- Én szolgálatot tettem neked. Cserében azt kívánom, hogy senkinek se szólj arról, hogy én itt vagyok
a környéken, mert ma reggelire egy tevét akarok éjjel ellopni. Megesküszöl?
Az öregasszony a szívére tette a kezét és megesküdött:
- A szavamat adom, hogy senki sem szerez tudomást erről az útról, és senki sem fog semmit sem
tudni a te jelenlétedről.

De élt-e valaha is a Földön egy diszkrét öregasszony? Nincs olyan öregasszony, aki a nyelvét féken
tudná tartani. Tényleg, alig jutott el a lányához, alig tért magához, nem tudta megállni, hogy ne
meséljen különös kalandjáról. Mindent elmondott, még azt is, hogy az oroszlán a falu környékén
maradt, hogy elraboljon egy tevét. Tényleg nagyon rossz módját választotta annak, hogy kifejezésre
juttassa a háláját.

A lánya elmondta ezt a férjének, és a férfi sietett értesíteni a vadászokat:

- Egy oroszlán ólálkodik a falu környékén. Siessünk, készítsük elő a fegyvereinket a vadászatra!
A vadászok nem hagyták, hogy kétszer mondja. Mindenki elővette a fegyverét, és csoportba gyűltek,
hogy megöljék az oroszlánt. Azonban bármennyire is elbújtak, az oroszlán meglátta őket. Sejtette,
hogy az öregasszonynak járt el a szája, és ezért majd' megpattant a dühtől. Elmenekült messze az
erdőbe.
- Az öregasszony elárult engem, de én még bosszút fogok állni rajta, meg fog fizetni azért, hogy nem
tudott titkot tartani.
Az oroszlán olyan gyorsan elszaladt, hogy a vadászoknak alig volt erejük áttörni az egész bozóton, de
csak nem fedezték fel a rejtekhelyét. A Nap már lenyugodott, amikor lesújtva hazaértek. Hogy ne
gúnyolják ki őket, azt híresztelték el, hogy az öregasszony hazudott.
- Nincs itt oroszlán. Az öregasszonynak látomásai voltak. Semmit sem találtunk.
Majd elvonultak aludni.

Éjjel, amikor minden megnyugodott, az oroszlán bement a faluba. Mint egy árnyék, siklott a kunyhók
között. Nagy gonddal lépdelt, hogy kiszimatolja a házat, amelyikben az öregasszony aludt. Amikor
megérezte annak a szagát, akinek annyit segített, benyomta az ajtót, bement a szobába, és felfalta az
árulkodót.

Így történik mindenkivel, aki nem tudja betartani az adott szavát.

Fatima legendája – csádi népmese

Egy szép faluban élt egy gazdag, de gyermektelen házaspár. A férfi korán meghalt, így a nő egyedül
maradt. Fájdalmában és a könnyei között így kiáltott:
- Oh, Istenek, nem voltatok jók énhozzám! Nincs gyermekem, és most teljesen egyedül élek a
nagyvilágban. Elhagyatottnak érzem magam, és nagyon szomorú vagyok, mert nem tudom, hogy
kihez forduljak, és kinek adjam a szeretetemet.

Sétált a birtokán, csodálta a mályvaszínű virágokat, a virágzó banánfákat, a majdnem kék lombú
mangófákat, a csillogó szárú maniókát. Mindez az övé volt. És aztán? Gondjaiba merülve lépdelt, nem
remélte, hogy talál megoldást a problémájára. Távolabb, az ösvény másik oldalán, göndör hajú
gyerekek játszottak, verekedtek, nevetgéltek és fecsegtek. Fájdalmat okozott neki, amikor arra
gondolt, hogy egyikük sem az ő vére, és egyikük sem szalad oda hozzá és mondja: anya.
Elviselhetetlen látvány volt számára az oly nagyon csillogó Nap, a végtelen, kék ég, és az, ahogyan a
szél mókázott a fűszálakkal. És miközben ment hazafelé a rétek mellett vezető úton, ahol a tehenek
legeltek, kedve lett volna mindenkit elátkozni, akinek gyerekei vannak, mert képtelen volt elviselni
azok boldogságát. A lelkében úgy erősödött a gyűlölet, ahogyan nőtt a kétségbeesése. Igazi vihar
tombolt benne. Amikor egyszerre szép, vörösesbarna tehenét csodálta, ötlete támadt. Az isteneknek
nagyszerű ajándékot fog adni, hogy azok cserébe egy, a porban verekedőkhöz hasonló gyereket
adjanak neki. Minden nap, amikor vajat köpülnek, egy-egy vaj rögöt betesz a háza tisztaszobájába,
ajándékul az isteneknek.

Másnap el is kezdte. A nagy edényben jól összekevert tejből vaj lett, egy keveset gyékényen a
zsúptető árnyékába tett. És ily módon napról-napra nőtt a vajhalom. Amikor úgy gondolta, hogy már
elég magas a rakás, úgy vélte, hogy már tetszeni fog az isteneknek, s imádkozni kezdett:
- Íme, tinektek adtam minden nap a vajam egy részét ajándékképpen. Fogadjátok el az áldozatomat,
és hallgassátok meg a könyörgésemet: adjatok nekem egy gyereket, hogy boldoggá tegye a lelkemet,
és egész szeretetem, gyengédségem tárgya legyen!
De az istenek némák maradtak. A nő azonban nem csüggedt. Minden reggel, minden este, egyre
nagyobb őszinteséggel és egyre erősebb hittel ismételte meg a kérését. Hat hónap múlva az istenek
meghallgatták, és úgy döntöttek, hogy teljesítik a kívánságát.

Egy reggel, amikor bement a szobába, hogy imádkozzon, és folytassa mindennapos áldozathozatalát,
meglepetésében felkiáltott. A falak között játszó napfényben szép fiatal lányt pillantott meg. Valóban,
az istenek parancsára a vaj egy bájosan mosolygó csodaszép lánnyá változott.
- Jó reggelt, anyám! - köszöntötte a nőt.
Az újdonsült anya nem hitt a szemének. Megdörzsölte egyszer, majd megint, és többször is, de a
jelenés csak nem tűnt el. Figyelte a csodálatos, szőke teremtést, aki olyan aranyszínű volt, mint a vaj,
amit hónapokon át áldozott a derék isteneknek. Egész lelkét és testét áthatotta a boldogság, és nem
tudta, hogyan is mondjon köszönetet. A fiatal lány törékeny volt, olyan törékeny, mint a vaj, azaz a
legkisebb meleg is ártott neki. Nem sétálhatott a napon, nem közeledhetett a tűzhöz. Azonban olyan
büszke volt a járása, annyira büszke, hogy "Fatima hercegkisasszony"-nak keresztelték.

Az egész falu csodálta. Láthatták a fűzfa foteljében üldögélni, az anyja kertjében növő nagy fák
árnyékában. Mindenki bókolt a kedves hercegkisasszonynak, aki egyre csak mosolygott. De Fatima a
kedvére meg-megváltoztatta a helyét, és az árnyékkal együtt mozgott, hogy védje magát a nagy
melegtől.
A falu ifjai bizonyára vágyódtak utána, de Fatima - hercegkisasszony!... És hamarosan eljöttek a
környék urai, hogy megkérjék a kezét. Micsoda elragadó volt a világos bőrű hercegkisasszony! Nem
tudták, hogy mit is tegyenek, hogy magukra vonják a figyelmét, és őbeléjük szeressen. Ugyanakkor,
hogy magukhoz édesgessék Fatima anyját, ajándékokat hoztak neki. Végül feleségül kérték a lányt. Az
anya azonban visszautasította őket:
- Elment az eszetek! Nem tudjátok, hogy Fatima törékeny, és nem tudja elviselni a meleget? Még baj
történhet, ha erről megfeledkeztek. A hercegkisasszonynak énrám van szüksége. Egyedül én tudok
vigyázni rá, csak én tudom megóvni mind fenyegető veszélytől. Nem! Mondom nektek: Fatima
sohasem megy férjhez!

Az uraknak szomorúan el kellett menniük. Egyiknek a másik után. Semmiféle érvelés sem lágyította
meg az anya szívét, aki jobban ragaszkodott a lányához, mint bármi máshoz. És amint teltek-múltak a
napok, Fatima hercegnő egyre szebb lett. És a szépségének a híre eljutott egy nagyon gazdag úrhoz,
akinek hatalmas birtokai voltak az ország keleti felében. Elhatározta, hogy mindenképpen legyőzi az
anya makacsságát, és feleségül veszi Fatimát.

Egy reggel elhagyta a palotáját, hogy útra keljen. Sok szolga kíséretében átkelt a sivatagon, ahol
mindenkit szomjúság gyötört; átkeltek a szavannán és a dzsungelen, ahol ösvényt kellett vágniuk, és
óvakodniuk kellett a vadállatoktól. A liánok csápokká, a fák áthatolhatatlan falakká változtak,
oroszlánok, elefántok, bivalyok fenyegették a kis csoportot. Az úr milliószor is kockáztatta az életét,
de mindig épen került ki minden veszélyből, mert olyan nagyon bízott vezérlő csillagában, és oly
nagyon vágyott az után, akiről olyan sokat beszéltek. Minél nagyobb akadályokba ütközött, annál
erősebb lett a szerelme.

Az úr végül eljutott Fatima országába. Sietve haladt a hercegnő anyjának a háza felé. Úgy érezte, hogy
a fiatal lányról a szóbeszéd nem hazudott. Őrülten szerelmes volt belé. Készen állt, hogy mindent
legyőzzön. Az anyának nagy értékű ajándékokat vitt: ritka gyöngy nyakéket, ami csillogott a
napfényben, vadász-jeleneteket ábrázoló elefántcsont faragást, szintén faragott faládákat,
leopárdbundát, egy szóval: királyi ajándékokat.

Fatima anyját nagyon meghatotta az úr bőkezűsége, de ennek ellenére nem akarta odaadni a lányát.
Mint a többi kérő esetében is, okokat keresett, hogy visszautasíthassa, és csak ezt ismételgette:
- Az én lányom törékeny. Nem olyan, mint a falu többi lánya. Tudjátok, hogy nagy veszély leselkedik
rá. A Nap és a tűz az ellensége. Mihelyt csak a lángok közelébe kerül, mihelyt csak elhagyja az
oltalmazó árnyékot, azonnal elolvad. Csak én egyedül tudom megvédeni.

De az úr nagyon makacs ész szörnyen szerelmes volt. Hosszú utat tett meg, leküzdött mindenféle
veszélyt, és nem tehette ezt hiába. Nem hátrál meg, ha már célba ért.
- Ezektől a veszélyektől én nem félek - jelentette ki. - Készen állok megvédeni Fatimét a Naptól és a
tűztől. A két első feleségem majd helyette fog dolgozni. Ő nem fog kimenni a földekre, és a konyhába
sem fog belépni. Esküszöm! Egész életében vigyázni fogok rá. Ő lesz az én házam királynője.
De az anya még próbára akarta tenni, mert oly nagyon féltette a gyermeke életét.
- Te jó vagy, azonban van még egy dolog, amire vágyom, mielőtt beleegyezném a házasságba. Ki kell
ásnod egy alagutat innen egészen a te házadig, hogy Fatime a Naptól védve juthasson el a te
birodalmadba, és hogy én is a lehető leggyorsabban elmehessek hozzá.

Az anya azt gondolta, hogy az úr így eláll a kéréstől, mert az ő országa innen több mint ezer
kilométerre volt. Azonban rosszul ismerte. Az úr így felelt, mert nagyon is elszánt volt:
- Úgy lesz, ahogyan kívánod. Visszatértemkor azonnal intézkedem, hogy kezdetét vegyék a
munkálatok. Elégedett leszel velem.
- Fatima a tiéd lesz, amikor befejezed az alagutat.
Az úr visszafelé indult a szolgái kíséretében. Amikor hazaért, azonnal kiadta a parancsot a szolgáinak
meg a munkásoknak, hogy kezdjék el ásni azt a híres alagutat.
Az úr emberei fáradoztak a föld alatt. Kosár, kosár után telt meg homokkal, agyaggal, kavicsokkal.
Folyóként csurgott a verejték, itt-ott panaszszavak hallatszottak. Az úr a közelből figyelte a munkát, és
mindenkit buzdított. Évekig tartott a munka, de az úr egy percre sem csüggedt. Amikor a hatalmas
alagút elkészült, nagyon szép ünnepet rendeztek. Majd az úr emlékeztette Fatima anyját az ígéretére,
és annak engedelmeskednie kellett.

Pompás lakodalmat tartottak. Sokáig emlegették a csodálatos és ragyogó eseményt. Fatima elment a
férjéhez az alagúton át.

A lakás, ahol Fatima lakott, nagyon tetszett neki, és nagyon boldog volt ott. Az úr nagyon előzékenyen
bánt vele, és a két első feleség, akik a szolgálatába álltak, dolgozott, miközben ő pihent, a kert
hatalmas fáinak az árnyékában üldögélt.

Egy szép napon az úrnak, ügyei elintézése miatt, messzire kellett menni. Magához hívta két első
feleségét. Így szólt hozzájuk:
- Hosszú útra kell indulnom. Kérlek titeket, hogy ügyeljetek Fatimára. Szolgáljátok, és akadályozzátok
meg, hogy kimenjen a Napra, vagy közel menjen a tűzhöz! Gazdagon meg foglak jutalmazni titeket.
A feleségek megígérték, és az úr megnyugodva szedte össze a csomagjait, és ment el.

Alig tűnt el a láthatáron, amikor a fekete feleségek, féltékenyen a Fatima irányában tanúsított nagy
rokonszenv, híres szépsége és aranyos bőre miatt, bosszúra készültek. Bementek a szobába, ahol
Fatima szokott tartózkodni.
- Rajta, felkelni! - parancsoltak rá. - Megelégeltük már, hogy a szolgáid legyünk. Most rajtad a sor,
hogy minket szolgálj, és dolgozz helyettünk. Foglalkozz az ebéddel, és azt főzd, amit mi akarunk enni!
Fatima megrémülve így felelt:
- Én nem engedelmeskedhetem nektek. Tudjátok jól, hogy ha közel megyek a tűzhöz, könnyen
elolvadhatok.
- Ezt csak azért találod ki, hogy ne kelljen főznöd. Rajta, tedd, amit parancsolunk!
Fatima felkelt, mert a két első feleség bottal megfenyegette. Elindult a konyhába és a tűz felé ment...
Azon nyomban elkezdett olvadni. Nagyon szánalmas dolog volt ez. És semmivel sem tudták
megakadályozni a katasztrófát.

Egy ott bóklászó kutyát odavonzották a földön úszkáló olvadt vajdarabok. Körülnézett, és mivel senkit
sem látott, kezdte felnyalni.

Így tűnt el minden idők legszebb hercegkisasszonya.

Amikor az úr visszatért az utazásból és megtudta a rossz hírt, vad düh kerítette a hatalmába.
Magához hivatta a két bűnöst, és megparancsolta, hogy fejezzék le őket. Ezt haladéktalanul meg is
tették.
Mi történik a vén Holddal? – tunéziai népmese

Ahmed világot akart látni. Az ügyességére és a ravaszságára számítva úgy képzelte, hogy elég erős
ahhoz, hogy az út során megbirkózzon minden nehézséggel, és szerezzen magának élelmet. Boldog
volt és tanulni kívánt. Karcsú fiatalember volt, tele ambícióval. A magas fűvel benőtt sztyeppén
vándorolt, fején a nagybátyjától kapott "chéchiá"-val. Az arcán mosoly játszott, két szeme csillogott,
amint az országot járta.

De egyszerre csak eltéved, és amint erre-arra bolyongott, megszomjazott. Nagyon meleg volt, de
sajnos a kulacs, amit magával hozott, üres volt. Semmi más nem volt hátra, valahol vizet kellett
találnia. Ahmed nyugtalankodni kezdett. A naptól kiszáradt nyomokat követve helyet keresett, ahol a
fullasztó hőségben megpihenhet. De az út mentén csak pár tövises cserjét talált, amik csak nagyon
kevés árnyat adnak. A sirokkó élesen fütyült, a szegényes zöld eltűnt. Még a folyók is kiszáradtak. A
fiatalember szörnyen kimerült, és egyre jobban kínozta a szomorúság. Hogyan olthatja a szomját és
töltheti meg vízzel a kiürült kulacsát?

Egy pillanatra leült egy nagy kőre gondolkodni. A Nap erősen égette. Mi lesz vele? Tudatában volt az
erejének és nagyon is bízott vezérlő csillagában.... Semmi sem látszott a láthatáron. Végül felállt, mert
sokáig egy helyben maradni azt a kockázatot rejtette magában, hogy elalszik, erre pedig semmi
szüksége sem volt. Folytatta fárasztó útját. Váratlanul az ösvény kanyarjában megpillantott a kis
dombon egy csoport ugrándozó kecskét. Elgondolkodott ezeken az ilyen erős és ilyen vidám
állatokon. Ezt gondolta:
- Oh, miért nem lehetek kecske? Akkor kevéssel beérném. A kecskéknek különös gyomruk van,
mindent képes megemészteni. Akár kavicsot is ehetnek, még annak is örülnek.
Majd folytatva a gondolatait: - Ha vannak itt kecskék, ember sem lehet messze - mormogta. -
Gyerünk közelebb az állatokhoz, és biztosan rábukkanok egy pásztorra. Talán kapok inni, és ki tudja,
valamit enni is?
Közelebb ment a kecskékhez, amik az egyik szikláról a másikra ugráltak, és megállapította, hogy nem
tévedett. Egy nagy szikla mögül előlépett egy bizalmatlan kinézetű, nyugtalan ember. Idősebb, őszülő
szakállú férfi volt. Napégette bőre ráncos volt, mint egy aszalt füge. A fiatalember nagy tisztelettel
köszöntötte:
- Jó napot, barátom! Béke legyen veled!
- Üdvözöllek - felelte a pásztor.
Ahmed közelebb ment az öreghez. Az meglepetten nézte:
- Miért nem folytatod az utadat?
- Fáradt vagyok és szeretnék elbeszélgetni veled.
Az öregember bizalmatlansága fokozódott. Ki lehet ez a legény, aki, Allah tudja honnan került ide?
Mit akarhat őtőle? Nem egy tolvajjal áll szemben?
Megragadta hosszú pásztorbotját, és megkérdezte a jövevényt:
- Te nem vagy véletlenül táleb? (Azaz: nem a tanítványok közé tartozol?) - Majd folytatta: -
Megbízhatom tebenned?
Ahmed habozás nélkül válaszolt:
- De igen, táleb vagyok.
Hencegett. A szomjúság annyira kínozta, hogy bármi mást is mondott volna. Azonban semmi sem jött
az ajkára, hogy bebizonyítsa a tudását. A félelem a bukástól akadályozta a beszédben.

A pásztor ravasz róka volt. Úgy döntött, hogy próbára teszi az ifjú kalandort.
- Mindjárt felteszek egy kérdést, hogy megtudjam, hogy igazat szólsz-e. De vigyázz magadra! Ha
hazudtál, ezzel a bottal foglak agyonverni.
Ahmed majd meghalt a félelemtől. A torka összeszorult, és a mellében őrülten zakatolt a szíve. De
igyekezett nem kimutatni a félelmét, és ugyanakkor bizonyos arroganciával felelt:
- És ha tudok felelni a kérdésedre, mit teszel?
- Megtöltöm a kulacsodat tejjel és neked adom az egyik kecskémet.
- Rendben. Hallgatlak.
A pásztor feltette a kérdést:
- Hogyan lehetséges az, hogy a kezdetben egy lefogyott kecskéhez hasonlatosan sovány Hold hízni
kezd és olyan kövér és kerek lesz, mint egy malomkő, majd végül eltűnik, míg egy új Hold meg nem
jelenik? Meg tudod mondani nekem, hogy mi történik a vén Holddal?
Ahmed semmi biztosat sem tudott. Sohasem járt iskolába és senki sem tanította meg a bolygók meg
a holdjaik mozgásának a törvényére. Éles esze volt, de hogy erre a meglepő kérdésre válaszoljon,
teljesen zavarba jött. Mit tegyen?
- Tehát? - sürgette a türelmetlen pásztor és kezdte a botjával fenyegetni:
- Várj egy pillanatot! - kérte a fiatalember.
- Tudod, vagy nem?
Ebben a pillanatban valamilyen sugallat villámként hasította át az agyát, és felkiáltott:
- Szegény pásztor, nem tudod, hogy a vén Holdat egy mozsárban csillagokká törik össze?
A válasz annyira kielégítő és olyan szép volt, hogy az öregember boldogságtól sugárzóan felállt.
Elragadtatva Ahmed tudásától, karját az ég felé emelve kiáltotta:
- Jól beszéltél. Gratulálok.
Ígéretéhez híven a fiatalembernek ajándékozott egy kecskét, majd megtöltötte tejjel a kulacsát.
Ahmed köszönetet mondott a pásztornak nemes lelkűségéért, és folytatta kalandos útját.
Az Usiri tűz – kongói népmese

Valaha, nagyon-nagyon régen, az Usiri tűz nem volt az embereké, a nagy erdő állatainak a tulajdonát
képezte. A vadállatok közül N'Kato antilopot választották meg a tűz őrének, mert ő volt a legszebb, a
leghűségesebb és a leggyorsabb.

Azonban az emberek megkívánták a tüzet, és azt kérdezgették egymástól, hogy hogyan szerezhetnék
meg maguknak. A tűz eltávolítja az éj határait, és elűzi a sötétségtől való félelmet.
- Mit tegyünk? Oly jól őrzik a lángot.

Egy szép napon, amikor éppen szállt le az alkony, egy vadász a faluba vezető ösvényeknél észrevette
az Usiri tüzet. Óvatosan megállt, körbe kémlelt, majd zajtalanul megközelítette. A láng egy nagy
rönkből tört elő, ami szikrákat szórva sercegett. Felemelkedett, forgolódott, csúszkált, tekergett,
ugrált a szél fuvallatára. Milyen csodás látvány! A férfi nézte, és egyszerre csak kedve támadt
elrabolni azt. De a láng mellett ott feküdt N'Kato antilop. Úgy látszott, hogy megérezte az ember, az
ellenség jelenlétét. Felállt, és egész testében felmagasodott, a vakmerő vadász felé meresztette
megfent késekhez hasonlatos, hegyes szarvait.

A vadász megfogta az íját, és a tegezből elővette a legjobb nyílvesszőt. Megfeszítette a húrt és éppen
lőni készült, amikor fény suhant át az ágak között: az antilop homlokán kirajzolódott az istenek fehér
csillaga. Az állat szent volt, senki sem ölhette meg, mert fennállt annak a kockázata, hogy a gyilkosa
maga is meg fog halni. A vadász bosszúsan sarkon fordult, és elsietett a faluba.

A Nap lenyugvóban volt. Egyre hosszabb árnyékok borultak lassan a falura, ami aludni készült.
Néhány kunyhó mellett még férfiak álldogáltak, beszélgettek az oroszlán gonosztetteiről, az elefánt
kidöntötte fákról, a bozótban rejtőzködő vaddisznóról. Beszéltek a Föld titkairól, a Hold
misztériumáról, a szörnyű viharokról, amik néha Usiri tüzet szülnek. A vadász odament hozzájuk, és
elmesélte a kalandját:
- Láttam az imént az Usiri tüzet. Ott táncolt és ugrándozott egy rönk fölött. És a fa vörös volt, mint
naplementekor a felhők. Maga a láng Napként csillogott.
A férfiak szeme forró vágytól lángolt. Már is elképzelték maguknak a változásokat, amiket az Usiri tűz
idézhet elő, és a falu közepén található térségre, a díszhelyre akarták tenni, hogy kiterjesszék a
barátok körét és meghosszabbítsák a nappalt.
- Messze van innen az Usiri tűz? Hol rejtőzik? - kérdezte a főnök.
- A falutól nem messze él, de egy antilop őrzi a folyó mellett. Sajnos, egy szent antilopról van szó.
Nem ölhetjük meg.
A férfiak elbátortalanodva pillantottak egymásra. A főnök mélyen a gondolataiba merült. Egyszerre
felemelte a fejét, felkiáltott:
- Kell nekünk az Usiri tűz. Az éjszakáink túl sötétek. Jó lesz, ha a láng meg fogja világítani a házainkat,
és hosszabbá teszi a nappalt. Holnap megkaparintjuk. Mindenki szedje össze az erejét!
A főnök határozottsága visszaadta a férfiak bátorságát, akik elgondolkodva jutottak el a most teljesen
sötétbe borult házaikba. A Hold nem világított, a bozót teljes sötétségben, ezernyi veszéllyel
fenyegetett. Oh, ha az Usiri tűz a faluban lakhatna!

Másnap, mihelyt elhalványodott a horizont, mihelyt ismét kivehetőkké váltak a fák sziluettjei, a
férfiak előjöttek a házaikból, tudva, hogy kemény nap áll előttük. Összegyűltek a főnök körül, aki halk
hangon pontos parancsokat osztogatott. A csoportjuk, még szürkés fényben, lappangó fenyegetést
rejtett magában. A madarakat felizgatta ez a szokatlan gyülekezés, és szerették volna megtudni, hogy
mit jelentenek ezek a titkos tanácskozások, amik különös módon felhívták a falusiak figyelmét. Egy
kicsi, ügyesebb madár föléjük repült, és elcsípte az "Usiri tűz" szavakat. Azon nyomban megértette,
hogy mire készülnek az emberek, és figyelmeztető kiáltást hallatott. A madarak akkor szétrepültek
minden irányban, hogy értesítsék a nagy erdő állatait:
- Siessetek, siessetek! Az emberek el akarják lopni az Usiri tüzet. Mentsétek meg! Mentsétek meg!
A vadállatok azonnal N'Kato antilophoz rohantak
- N'Kato, az emberek az Usiri tüzet akarják. Meg kell menteni. Siess! Jönnek már a falusiak.
Jött egy elefánt, amit N'Kato segítségül hívott:
- Segíts nekem! Mentsd meg az Usiri tüzet!
A hatalmas állat az ormányába vette a tüzet, és futásnak ered az erdő irányában. A növények, a
füvek, a kavicsok recsegtek-ropogtak az elefánt hatalmas talpai alatt, aki vadul csapkodott a füleivel.
De nem figyelt a feladatára, hogy megmentse az Usiri tüzet. Az emberek egyre közeledtek...

Az elefánt átrohant a tisztáson, majd átkelt három folyón. Az állatok minden alkalommal, amikor az
elefánt ismét lábra állt, megkérdezték:
- Megvan még a tűz?
- Megvan - ordította a bátor állat, az ég felé emelve az ormányát.
De az elefánt hamar belefáradt a futásba. Már nem tudott tovább szaladni, ezért utasítást adott a
leopárdnak, amelyik ott járt a környéken:
- Vedd át az Usiri tüzet, amíg én megpihenek, és védd meg az emberektől!
A leopárd engedelmeskedett. Átvette az égő tönköt a barátja ormányából, a pofájába vette. Majd ő
eredt futásnak, hogy eltávolodjon az emberektől. Rugalmas lábai ügyesen taposták az egyenetlen
talajt. Villámként suhant a fák között.

De az emberek nem álltak el az üldözéstől. Ők is nagy lépésekben haladtak, és közben bottal

csapkodták a fatörzseket, hogy megrémítsék az állatokat, hogy azok szétfussanak, és ők a lehető
leggyorsabban eljussanak a tűzhöz. A mellükön csorgott a verejték, az arcuk eltorzult az
erőfeszítéstől, mégsem lassították az iramot.

A leopárd hamarosan kifáradt. Az Usiri tüzet a nagysörényű oroszlánra bízta. Az felugrott, és rohant a
szavannán, széttaposva a hangyabolyokat, átugrálva az akadályokat. Egyenesen nézett maga elé,
hogy a lehető legjobban lerövidítse a menekülés útját. Alig kapott levegőt, de csodálatosan futott.
Végül azonban kifulladt, csökkent a sebessége, megállt. Az állatok jajveszékeltek:
- Mindjárt itt lesznek az emberek. Gyorsabban! Gyorsabban!
Akkor a majom elkapta az Usiri tüzet és ágról ágra ugrálva eltűnt a fák között. Néha belekapaszkodott
egy-egy liánba, ami átsegítette a folyó egyik partjáról a másikra. A rugalmas, bátor, sőt vakmerő állat
csodálatos ugrásokra vállalkozott, de egyszerre csak nem sikerült neki. Lezuhant a földre. Az állatok
köréje csődültek.

N'Kato antilop visszavette tőle a tönköt, és nyílvesszőként szinte repült át a tisztáson, ahol magasan
sütött a Nap. A rövid árnyak már nem adtak menedéket, és a fény csillogott. N'Kato átgázolt több
folyón. Izzadság áztatta szép pettyes ruháját, de nem törődött vele. Bátran folytatta útját a
megrémült bozóton át. Az állatok visszatartották a lélegzetüket az emberek és az állatok között dúló
tragikus harc láttán. N'Kato tudta, hogy egyedül ő képes megőrizni az Usiri tüzet. Minden erejét
szertelen ugrásaiban összpontosította.

Egy negyedik folyóhoz ért. Átkelt rajta, bár a víz egészen a szügyéig ért. Amikor kiért a partra és
kezdett befelé menni az erdőbe, úgy érezte, hogy megmozdul a talpa alatt a talaj. N'Kato, a szent
antilop, az Usiri tűz őrzője, belezuhant az emberek ásta gödörbe.
Lent a verem fenekén szemlélte a nagyon magas falakat, és nagyon szomorúan mondta magának,
hogy nem tud akkorát ugrani, hogy onnan kikerüljön. És sírt, mert azon bánkódott, hogy nem tudta
teljesíteni a kötelességét. Két szemében szörnyű szorongás látszott
De az emberek már közeledtek. N'Kato előre nyújtotta a fejét a veszélynek szegezve a szarvait,
készen arra, hogy megvédi a tüzet.

Az emberek megpillantva őt, meglátták a fehér csillagot is. Tehát meg nem ölhették.
Következésképpen elevenen kellett fogságba ejteniük. Hálót fontak, amit ledobtak a szegény állatra,
hogy mozdulatlanná tegyék. Majd leereszkedtek a verembe, és elvették az Usiri tüzet, akkor ujjongva,
győzedelmesen visszamentek a falujukba, és az Usiri tüzet a legjobb helyre, a falu közepére tették.

Az emberek távozása után az állatok kiszabadították N'Kato antilopot, a csapda foglyát. Mindenki sírt
és jajongott vele együtt. Az egész erdő átérezte a fájdalmukat, és mindenütt hallani lehetett a
sírásukat. A madarak a világ legtávolabbi sarkaiba is elvitték a hírt. Azóta az állatoknak nincs Usiri
tüzük, éjjel nem világít náluk a lángok segítséget nyújtó fénye.

Manapság a tűz az embereknél uralkodik, de a bátor antilop továbbra is szent állat. Sem az emberek,
sem az állatok nem bánthatják, mert ő mindig az marad, aki a tüzet őrizte.
A leopárd meg a sakál – kongói népmese

Egy éhségtől félholt sakál a szél sodorta szagok között hirtelen felismerte a friss hús szagát. Habozás
nélkül sietve elindult a lehetséges táplálék irányába. A szimata nem hazudott. Egy ösvény
kanyarjában, a fák közötti irtáson egy leopárd a napfényen egy fiatal antilopot tépett szét. A sakál
közelebb ment és tisztelettel szólt a vadászhoz:
- Üdvözöllek, Leopárd úr, úgy látom, hogy igen nagy étvággyal vagy megáldva. De nem méltóztatnál
hagyni nekem pár falatot, hogy megebédelhessek?
A leopárd teljesen az étkezés élvezetének adva át magát, arra sem méltatta a sakált, hogy feleljen
neki. A sakál felbátorodva, közelebb ment a félig széttépett zsákmányhoz, és megpróbált elvenni egy
darabot. A leopárd vadul morognia kezdett. A sakál visszakozott, de nem vesztette el a bátorságát.
Legendás az ő ravaszsága, és ő meg is bízott benne. Mivel a lakmározó nem akart osztozni vele az
ételen, a sakál arra szánta el magát, hogy megkörnyékezi. Tett előre pár lépést, és e szavakkal fordult
a falánk állathoz:
- A te étvágyadnak, amint látom, nincsenek határai. Azonban fogadni mernék, hogy te kevésbé vagy
nagyétkű, mint én.
A leopárd, a hiúságában megsértve, felemelte a fejét:
- Gúnyolódsz?
- Egy cseppet sem. Megismétlem: fogadni mernék, hogy énnekem nagyobb az étvágyam, mint
teneked.
A leopárd nyújtózkodott egyet és gúnyosan ránézett erre a hétköznapi vadkutyára, amelyik úgy vélte,
hogy nagyobb az étvágya, mint őneki. Nevetésben tört ki:
- Lehetetlen! Látod ezt az antilopot - nos, nekem ez csak előétel. Ha felfalom az egészet, csak azért
teszem, mert éhes vagyok. Nos, eredj innen!
Azonban a sakál konokul visszavágott:
- Te mégis kevésbé vagy nagyétkű, mint én.
A leopárd megfordult. Ez már túl sok. Elege volt már ebből az elbizakodott állatból:
- Azt sem tudod, hogy mit beszélsz. Nem nehéz dolog falánknak nevezni magadat, ha nincs egy falat
ennivalód sem. Csak az éhség miatt dicsekszel ennyire.
- Csak tőled függ, hogy megbizonyosodj. Engedd meg, hogy osztottam veled!
- Ez szóba sem jöhet. Ez az igazság! Nem én kaptam el futtában ezt a gyors antilopot? Nem én öltem
meg? Ez az enyém, semmivel sem tartozom neked.
A sakál megértette, hogy a leopárd nem változtat a véleményén. Mélyet sóhajtott, de nem tartotta
magát vesztesnek.
Még egyszer megszólalt:
- Úgy cselekszel, ahogyan jónak látod, de én továbbra is kitartok amellett, hogy az én étvágyam
nagyobb a tiédnél.
- Bizonyítsd be! - mondta a leopárd csúfondárosan.
- Be is bizonyítom. De mit adsz nekem, ha én nyerek?
- Minden zsákmányom felét.
- Tartom a fogadást - jelentette ki a sakál. - Holnap megmutatom, hogy mire vagyok képes. Itt
találkozunk kora reggel.
- Rendben - mondta izgatottan a leopárd.
A két ragadozó elvált, a sakál magával nagyon elégedetten, a leopárd türelmetlenül gondolva a
másnapra.

Amikor leszállt az éj és az árnyak befedték az egész bozótot, a sakál járkált erre-arra, egyre csak az
járt a fejében, hogy milyen módon tudja legyőzni az ellenfelét. Kérdezgette az eget, a fákat, a
köveket. Az órák teltek-múltak. És egyszerre rájött, hogy hogyan is győzheti le a nagyétkű leopárdot.
Nesztelenül elindult egy álomba merült falu felé, és bement a nyitott házba, ahol a falusiak a
festéshez szükséges eszközöket tartották. Ott megpillantotta edényekben a festékeket, amikkel a
telihold ünnepére a bőrüket szokták kifesteni. Elvett egy edényt a vörös festékkel, és ugyanolyan
csendben, mint ahogyan jött, visszatért az erdőbe.

Az erdő szélén egy földdarabon tököt termeltek. A sakál odament és türelmesen minden egyes tököt
leöntött piros festékkel. Miután befejezte a művét, visszament a fekvőhelyére, és elbűvölten saját
tehetségétől, elnyújtózkodott, és azon nyomban elaludt.

Reggel kialudva, frissen és nagyon jókedvűen ébredt. Mielőtt elment volna a megbeszélt helyre,
lement a folyóhoz, és ott a szomját oltotta. Majd sietség nélkül eljutott a leopárdhoz, aki éppen egy
kövér gyöngytyúkot lakmározott. A sakál elfintorodott:
- Hé, mi ez, Leopárd Úr? Ez a nagyétkű menüje: Pfuj! Mindjárt megmutatom neked azt áldozataim
koponyáit, akiket az imént faltam fel.
- Hogyan? Te már megreggeliztél?
- Természetesen. Nem tudod, hogy én éjjel vadászom, hogy olthassam kielégíthetetlen étvágyamat,
amiről beszéltem neked? Gyere velem!
A sakál a leopárd kíséretében elindult a tökföld felé.
Egy bizonyos távolságban megálltak, mert a falu nagyon közel volt és nem akarták felébreszteni a
vadászokat. Messziről az illúzió tökéletes volt.
Micsoda csatatér! Mennyi áldozat! A leopárd rémülten felkiáltott, és megpróbált elmenekülni, de a
sakál visszatartotta:
- Miért menekülsz?
A hajnali fényben hatásos volt a látvány. A szétszórt vörös fejek jól bizonyították egyszerre a sakál
ügyességét és óriási étvágyát.
- Be kell vallanom, hogy ez a csatatér meglep engem, és szívesen elismerem, hogy nagyétkű vagy.
Meghajlok előtted. Elvesztettem a fogadást.
- Tehát beleegyezel, hogy a zsákmányod felét nekem adod, hogy csillapítsam szörnyű étvágyamat?
- Amit megígértem, azt meg is teszem - jelentette ki a leopárd.

És azóta a leopárd meg a sakál elválaszthatatlan barátok. Az előbbi határtalanul csodálja a másikat.
Ami pedig azt az utóbbit illeti, ő mindig a leopárd nyomában jár, hogy begyűjtse ravaszsága
gyümölcseit. Ezentúl kedvére ehet, ráadásul fáradság nélkül.
A száj meg a kéz – elefántcsontparti bété népmese

Száj meg Kéz nagy barátok voltak. Együtt éltek. Egy nap Száj úgy döntött, hogy rizsföldet fog művelni.
Ő kiirtotta a bozótot, majd a felesége elvetette a rizst. A rizs nőtt és érni kezdett.

Amikor a rizs beért, az állatok kezdték minden nap megdézsmálni. Száj egyszer elment látogatóba a
barátjához, Kézhez.
- Jó napot, kedves barátom - mondta.
- Jó napot, kedves barátom - válaszolt Kéz. Leültette és érdeklődött: - Drága barátom, mi vezetett
téged ide?
- Nincs semmi baj - felelte Száj. - Csak azért jöttem, hogy lássalak, és kölcsön kérjem tőled a
lándzsádat, hogy megvédhessem a rizsföldemet. Az állatok megdézsmálják a rizsemet, és nem
tudom, hogy hogyan is akadályozhatnám meg ezt. Nincs sem puskám, sem lándzsám, egyáltalán
semmim sincs. Ezért is jöttem el tehozzád. Ha van lándzsád, szeretném, ha kölcsön adnád nekem.
- Jól van, tessék - mondta Kéz. - Védd meg vele a rizsföldedet! Majd visszahozod, miután a feleségeid
begyűjtötték a termést.
- Rendben - mondta az. Fogta a lándzsát, és elment vele.

Miután hazaért és leszállt az éj, kiment a rizsföldre. Éjjel körbejárta az ültetvényét. A körjárata alatt
elhajította a lándzsát, ami egy elefánt hasába talált. Mivel éjszaka volt, nem tudta, hogy merre
menekült az állat a lándzsával a hasában. Száj hiába kereste a lándzsát, nem találta. Nélküle ment
vissza a faluba.

Napkeltekor visszament még egyszer, hogy körülnézzen, ahol elhajította a lándzsát. Az elefánt után
hatalmas vértócsa maradt. Hiába kereste a lándzsát, ismét üres kézzel kellett visszamennie a faluba.

Elment a barátjához, Kézhez, hogy tájékoztassa a történtekről:

- Jó napot, drága barátom! - mondja neki, amint megérkezik. - Bocsánatot szeretnék kérni tőled, mert
elvesztettem a lándzsádat.
Kéz felkiáltott:
- Mit nem mondasz! Elvesztetted?
Száj így felelt:
- Elmentem vigyázni a rizsföldemre a tőled kölcsönzött lándzsával; éjjel elhajítottam és egy elefántot
hason találtam, aki elmenekült vele együtt. Annyit kerestem, hogy halálra fáradtam, de mivel a
barátom vagy, azonnal eljöttem hozzád, hogy még időben bocsánatot kérjek tőled.
- Azt akarom, hogy hozd vissza nekem azt a lándzsát, amit kölcsönadtam neked. - mondta Kéz. - Ha
nem akarod, hogy vége legyen a barátságunknak, hozd vissza! Nem akarok bocsánatkéréseket
hallani.
- Hogyan találhatnám meg azt a lándzsát, semmiféle ötletem sincs. Ezért kérek bocsánatot tőled. Mi
jó barátok vagyunk.
Kéz meg sem hallgatta, Száj ezért mindjárt el is ment.

Amikor Száj visszament a faluba, megkérte a főnököt, hogy járjon közben az ő nevében Kéznél, hogy
az bocsásson meg neki. A főnök magához hivatta Kézt, aki el is jött. Mindenki egybegyűlt. Bocsánatot
kértek Kéztől, de az hallani sem akart róla, és kitartott amellett, hogy a barátja, Száj, köteles
visszaadni neki a lándzsáját.
Száj végül is kijelentette:
- Nos, legyen, elmegyek megkeresni a lándzsát, és visszaviszem neked.
Ezután a gyűlés feloszlott.
Miután hazatért, Száj összehívta a feleségeit és a gyerekeit - így szólt hozzájuk:
- A barátom, Kéz kitart amellett, hogy keressem meg a lándzsáját, ezért el is megyek. Csak azért
mondom, hogy tudjátok. Talán visszajövök, de az is lehet, hogy nem. Tehát kérlek benneteket, hogy
foglalkozzatok a gyerekekkel! A feleségek tudomásul vették ezt a kérést.

Napkeltekor Száj elindult a rizsföldjére, a lándzsa keresésére. Elment oda, ahonnan a lándzsát
elhajította. Onnan kezdte a keresést. Nem találta meg, de látta a megsebzett elefánt véres nyomait és
követni kezdte egészen az erdő legmélyébe.

Amikor belépett az erdőbe, észrevette az elefánt-törte csapást. Ezen haladva eljutott az elefántok
országába, amit Loblehnek - Elefántiának - hívnak. Már minden elefánt kiment a földre, amikor Száj
beért a faluba. A bejáratnál egy öreg elefánt állt, a falut őrizte. Ő fogadta Szájt.

(Évek teltek-múltak; senki sem tudott Szájról; mindenki elfelejtette. Száj szülei, gyerekei és a feleségei
megtartották a temetését. Szétoszlottak a feleségek meg a gyerekek.)

A Szájt fogadó elefánt megkérdezte tőle:

- Gyermekem, mi szél hozott erre?
Száj így felelt:
- Semmi baj sincs, Atyám, csak a barátaimmal mulatoztam, amikor azok gúnyt akartak űzni belőlem.
Azt mondták, hogy ez nem a szülőfalum. Ekkor megkérdeztem a szüleimet. Az apám azt mondta,
hogy az én szülőhelyem neve Lobleh, és a nagyapám neve Elefánt. Az anyámat Zongwlo-nak (Nem
szeretett-nek) hívják. Ezért jöttem el hozzátok.
- Isten hozott, gyermekem - felelte az elefánt. - A megfelelő helyre érkeztél. A egyik anyai
nagybátyád, aki egy rizsföldön keresett élelmet, egy lándzsát kapott a hasába. Haldoklik. A házban
fekszik.
Száj megkérte, hogy mutassa meg neki a sebesültet, és az öreg elefánt bevezette a házba, ahol a
nagybátyja feküdt. Száj sokáig a beteg mellett maradt. Még mindig ott volt, amikor visszatért a többi
elefánt.

Amint beérkeztek a faluba, az elefántok az öreg elefánthoz fordultak:

- Apánk, az úton emberszagot éreztünk. Senkit sem láttál? Azért téged kérdünk, mert te vagy az
egyedüli, akit itt hagytunk, hogy vigyázzon a falura.
- Valóban eljött valaki - felelte az öreg elefánt. - De ő egyvalaki közületek. Látogatóba jött mihozzánk.
Az elefántok mindjárt látni akarták Szájt, és meg is találták a házban. Ott maradtak, mindannyian
együtt, a sebesült elefánt mellett, hogy az utolsó leheletéig mellette virrasszanak.
Száj azt gondolta, hogy majd eltemetik. Legnagyobb meglepetésére az elefántok a testvérüket
kidobták a bozótba.
- Minálunk, amikor valaki meghal, a földbe temetik - mondta Száj. - Elmagyarázom: ásnak egy gödröt,
beleteszik a holttestet, majd visszaszórják a földet, nehogy visszatérjen a faluba. Sohasem dobják ki.
Tehát adjátok ide nekem a nagybátyám holttestét! Én majd eltemetem.
Az elefántok beleegyeztek, és átadták Szájnak az elhunyt tetemét, aki eltemette. A temetés után
visszatértek a faluba. Még sokáig sírtak. Majd a ceremóniamester mindenkit összehívott, hogy
szétosszák az örökséget.

A híres lándzsa az elhunyt vagyonának a része volt, amit kitettek a falusiak elé. A főnök, aki az
örökség szétosztásánál elnökölt, megvizsgálta a közszemlére kitett vagyontárgyakat, mielőtt döntött
volna.

Majd a falusiak magukhoz hívták Szájt, és így szóltak hozzá:

- Száj, mivel a mi gyermekünk vagy, és olyan messziről eljöttél hozzánk látogatóba, te leszel az első,
aki választhatsz a nagybátyád tárgyai közül.
Száj beleegyezett.

Ezután Száj látszólag végignézte a tárgyakat. Hosszan habozott, hogy mit is válasszon, végül így szólt.
- Halljátok, oly sok minden van itt, hogy nem is tudok választani. Legyetek szívesek, válasszatok
helyettem!
Az elefántok beleegyeztek.

Most ők nézték végtelennek tűnő pillanatokig a kiállított tárgyakat. Sokáig kotorásztak közöttük, de
nem tudtak dönteni, hogy mit is válasszanak. Végül Szájhoz fordultak:
- Figyelj csak, minekünk már elegünk van a válogatásból. Vedd el te magad azt, ami tetszik neked!
Száj ezért kötelezve érezte magát, hogy ő válasszon.

Ezért Száj másodszor is felkelt, és ismét vizsgálgatni kezdte a tárgyakat. A tekintete végül
megállapodott a lándzsán, ami az elefánt halálát okozta. Így szólt:
- Ezt a lándzsát választom ki magamnak. Meg akarom mutatni az anyámnak, amivel megölték a
testvérét.
Az elefántok úgy vélték, hogy Száj megfelelő, értelmes szavakat mondott, ezért neki adták a lándzsát.

Két nap telt el még addig, hogy Száj elhagyta az elefántok faluját. Azok elkísérték egy darabon, majd
elengedték, hogy egyedül folytassa az útját. Száj még sokáig ment, napokon keresztül, míg végül
eljutott a falujába. Amikor végül hazaért a lándzsával a kezében, a felesége és a gyermekei alig
ismerték meg, a falusiak sem.
Látva, hogy az emberek menekülnek előle, Száj felkiáltott:
- Nem ismertek meg? Én vagyok az, Száj!
A falusiak akkor örömujjongásban törtek ki, és boldogan tapsoltak. Győzedelmesen felkapták Szájt és
a Főnök elé vitték. Száj helyet foglalt egy széken.
A Főnök az útjáról érdeklődött. Száj egyszerűen válaszolt a kérdésekre:
- Nincs benne semmi különös. Elmentem megkeresni barátom, a Kéz, lándzsáját. Megtaláltam azt,
visszahoztam. Itt van. Most értesíteni kell Kezet, hogy visszaadhassam neki a lándzsáját.
Mindenki nagyon örült, és boldogan köszöntötte a hazatért Szájt.

Előkeresték Kézt, aki helyet foglalt az összegyűltek között.

- Jó napot, barátom, Kéz - mondta neki Száj.
- Jó napot, barátom, Száj - felelte az neki.
- Drága barátom, Kéz, visszahoztam neked a lándzsát, amit kölcsön adtál nekem.
Kéz így felelt:
- Drága barátom, Száj, végtelenül hálás vagyok neked ezért. A barátságunk épp oly erős marad, mint
volt. Igen, ez az én lándzsám.
E szavak után a falusiak szétoszlottak.

Pár nap múlva Kéz anyja megbetegedett és meghalt. Halotti tort rendeztek. A falusiak éjjel-nappal
zokogtak. De éjjel a sírástól kimerült szemekkel semmit sem láttak, ezért hol a falaknak, hol
egymásnak ütköztek. Kéznek nem volt lámpája. A barátjának, Szájnak volt egy lámpája, amit Holdnak
hívtak.

Kéz úgy döntött, hogy elmegy Szájhoz, kölcsön kéri a lámpáját. Így folytathatta az anyja elsiratását.
Amint megérkezett Szájhoz, így üdvözölte:
- Jó napot, drága barátom, Száj!
- Jó napot, drága barátom, Kéz! Foglalj helyet ezen a széken, és meséld el, hogy mi hozott hozzám! A
tudomásomra jutott, hogy meghalt az anyád. Éppen el akartam menni a temetésre, de te beállítottál
hozzám - mondta Száj.
- Semmi más sem történt, csak az, hogy meghalt az anyám. Mindannyian siratjuk. Azonban, kedves
barátom, Száj, amikor leszáll az éj a hosszú nappal után, amit mi átzokogunk, nem tudunk semmit
sem tenni, mert nincs lámpánk. - Ezért jöttem el tehozzád, hogy add kölcsön a lámpádat. Amikor
leszáll az este, meg fogom gyújtani, hogy a falusiak tovább tudják siratni az anyámat. A temetés után
visszahozom.
- Íme, itt a lámpa - mondta Száj -, de vigyázz, ennek a lámpának megvan a maga szokása. Amikor eljön
az idő, felmegy az égre. Ezért is figyelmeztetlek, nehogy egy napon azt mondd nekem, hogy nem
szóltam neked róla.
- Tökéletesen megértettelek - felelte Kéz. - Mondd meg nekem, hogy mely órában megy fel a lámpa
az égre, hogy mindent jól tudjak!
- A lámpám éjfélkor megy fel az égre - magyarázta Száj. - Tehát akkor kelj fel, és oltsd el!
Kéz beleegyezett, majd elbúcsúzott, és magával vitte a lámpát.

Amikor hazaért, Kéz betette a lámpát a házába, majd elindult a temetés színhelyére. Az emberek
tovább siratták az elhunytat egészen addig, míg le nem szállt az éj. Akkor Kéz meggyújtotta a lámpát,
és elhelyezte az udvar közepén. A lámpa olyan világosságot adott, mint nappal a Nap. A temetésre
érkezett falusiak közül egyesek táncoltak, mások nevettek, megint mások énekeltek, míg csak ki nem
merültek. Ezután mindannyian elaludtak, velük együtt Kéz is.

A lámpa lassan kezdett felemelkedni, egészen embermagasságig. Ebben a pillanatban Kéznek az

álmában eszébe jutott a lámpa. Azon nyomban felébredt, és elkapta a továbbra is fel-felemelkedő
lámpát. Eloltotta azt és bevitte a házába. Ezután visszafeküdt és elaludt.

Ismét nappal lett, és a falusiak tovább sírtak, táncoltak és énekeltek az elhunyt tiszteletére. Közben az
éjszaka ismét meglepte őket. Kéz másodszor is az udvar közepére, egy székre tette az égő lámpát.
Még sokáig folytatták a halotti tort, de a fáradtság hamarosan úrrá lett rajtuk. Lefeküdtek és
elaludtak. Kéz szintén.

A lámpa már megint felemelkedett, amikor Kézt végre felébredt, mert eszébe jutott, hogy el kell
oltani. Sikerült elkapnia még a lámpát, majd bevitte a házába. Kéz lefeküdt, elaludt.

Ugyanígy történt harmadnap is. A falusiak sírtak egészen az éj leszálltáig, akkor Kéz meggyújtotta a
lámpát, és letette egy székre az udvar közepén. Nagyon szépen ünnepeltek, de a fáradtság mindenkin
úrrá lett. Kéz és vele együtt az összes falusi mély álomba merült.

Mindannyian aludtak, mint a bunda, amikor eljött az éjfél. Kéz horkolt, és álmában teljesen
megfeledkezett a figyelmeztetésről, amit Szájtól kapott. Akkor a lámpa emelkedni kezdett, egyre
emelkedett, míg fel nem ért az égbe.

Hajnalban Kéz felébredt. Megrémült, amikor megpillantotta az üres széket az udvar közepén. A szíve
zakatolni kezdett. Sietve megkérdezte köröskörül az embereket, mert tudni akarta, hogy nem dugta-e
el valaki a lámpát.
- Senki sem vette el a lámpát, még kevésbé dugta el - felelték a falusiak. - Menj, keresd meg! - tették
hozzá.

Amikor Kéz felemelte a fejét, megpillantotta a lámpát és haragjában felkiáltott. Tanácstalanságában

sírva fakadt, mert nem tudta, hogy hogyan szerezze vissza.
Elszaladt a barátjához, Szájhoz, és zokogva dadogta el neki:
- Drága barátom, Száj, kétségbe vagyok esve, mert elvesztettem a lámpát...
Száj félbeszakította:
- Fogj egy széket, drága barátom, Kéz, ülj le, és nyugodtan meséld el nekem, hogy mi vezetett
hozzám. Miért zokogsz ennyire, hogyan érthetném meg így a szavaidat? Rajta! Mindenekelőtt foglalj
helyet! - Mi hozott ide énhozzám? - kérdezte Száj. - Miért jössz ennyire zokogva?
Kéz akkor elmesélte, hogy mi történt.
- Nincs semmi nagy baj, csupán az, hogy az a lámpa, amit kölcsön kértem tőled, hogy annak a
fényénél sirathassuk el az anyámat, és bár sok hasznos utasítást adtál nekem, és azt vissza kellene
hoznom a temetés után, az a lámpa felment az égre, amíg én aludtam. Nem tudom, hogy hogyan
vehetném le olyan magasról. Ezért is jöttem el tehozzád, és ugyanakkor bocsánatot is szeretnék kérni
tőled.
- Drága barátom, Kéz - vágott vissza Száj -, azért jöttél, hogy bocsánatot kérjél tőlem, habár
tökéletesen tudod, hogy sohasem kell senkitől sem bocsánatot kérni. Mindaz, amit mondhatok
neked, csak annyi, hogy hozd vissza a lámpámat.

Kéz felkelt, és egyenesen a falu főnökéhez ment. Megkérte, hogy az ő nevében kérjen bocsánatot
Szájtól. A főnök meghallgatta a kérést, de megjegyezte, hogy nem szabad megfeledkeznie arról, hogy
senkitől sem kell bocsánatot kérni.

Szájt meggyőzte a főnök, aki ezután egybehívta a falusiakat. Azok össze is gyűltek. A főnök
tájékoztatta őket arról, ami Kézzel történt, hogy elvesztette a barátja, Száj lámpáját.

A falusiak egyenesen Szájhoz fordultak:

- Te és Kéz nagyon jó barátok vagytok, ezért kérünk titeket, hogy felejtsétek el ezt a történetet a
lámpával, és a barátod nevében kérünk, hogy bocsáss meg neki.
Száj így felelt:
- Mondjátok meg a barátomnak, hogy hozza vissza a lámpámat! Nagyon jól tudja, hogy haszontalan
dolog bárkitől is bocsánatot kérni. Azt akarom, hogy hozza vissza a lámpámat, semmi mást nem
mondhatok.

Kéz próbálta védeni az igazát azt magyarázva, hogy semmiképpen sem éri el a lámpát ott, ahol van.
Teljesen tehetetlen és tanácstalan volt ebben a helyzetben.
Ezért a barátjának, Szájnak, felajánlotta, hogy a rabszolgája lesz.
Ma ezért rabszolgája a szájnak a kéz. Ha a száj meg akar mosakodni, vagy enni akar, a kéz ad neki
vizet, a kéz ad neki enni, és a kéz az, ami minden akaratát teljesíti.

Habár akkor Száj és Kéz között vége lett a barátságnak, csak nem élhetnek egymás nélkül, és továbbra
is jó társak.
Miért nem különböznek már az emberektől a varázslók? –
elefántcsontparti djula népmese

Az öregek sokszor sóhajtoznak: "hajdanán, hajdanán"...

Ha hallod azt a szót, hogy varázsló, tudod, hogy a háza külön áll. Azon a napon, amikor valaki bement
a kunyhójukba, az Isten megajándékozta őket. A varázslók itt vannak Kongban, a csőrük olyan hosszú,
hogy innen Bouakéig ér. Itt ülhetnek, de elérnek valakit Bouakéban. Itt lehetnek, de elérhetnek
valakit Korhogóban, és bár itt vannak, elérhetnek valakit Bounában.

Élt egyszer egy öregember, aki elment lovat venni a fiának. Mutatott neki egy utat ezekkel a
szavakkal:
- Ezen az úton ne menj, ez a varázslók útja. Amikor arra indulsz, az Isten megajándékozza őket.

A fiú gyakran lovagolt. Egy nap, amikor igen nagy kedve támadt nyeregbe szállni, a tilos utat
választotta, és eljutott a varázslókhoz. Azok elkapták, hopp, és bezárták egy hétszobás házba és így
beszéltek hozzá:
- Kerestünk valakit, de eddig még senkit sem sikerült elfognunk. Mivel ma találtunk valakit, azonnal ki
is ássuk az édesgyökeret.

A kovácsok háza is elkülönítve állt, ahol a vasat verték. Amikor azok a vasat verték, akkor sikerült
elkapniuk a legényt, és bezárni a hétszobás házba. Így beszéltek:
- Mivel van most valaki, kiássuk az édesgyökeret, hogy együtt fogyasszuk el.

A földjük olyan messze volt tőlük, mint ide Koumassai, de elmentek kiásni a gyökeret. Miközben a
földjükön voltak, hallották, hogy hangosan csapódik a kinyíló majd becsukódó ajtó. Ezért a legény
mellett őrségben ott hagytak valakit, hogy vigyázzon az ajtóra, míg ők begyűjtik a termést. Tehát
elmentek a földjükre, ami olyan messze van, mint ide Ghana.

Tehát, a fiatalember lóháton eljutott a varázslókhoz, akik elkapták és a lovával együtt bezárták. A
legény mondta is:
- Az apám figyelmeztetett, hogy ne térjek le erre az útra, mert ez a varázslók útja.
A fiú a lova mellé állt, elgondolkodott, majd zokogva énekelni kezdett:
Az anyám mondta, hogy szálljak lóra, de kerüljem ezt az utat,
tumènimè, tumènimè.
Az apám mondta, hogy szálljak lóra, de kerüljem ezt az utat,
tumènimè, tumènimè.
Vágyódom az apám után.
Vágyódom az anyám után, tumènimè.

Az ének szövege kellemesen birizgálta az őr füleit, aki odament és kinyitotta az első ajtót.

Tehát az első ajtó kinyílt, de Ghanában eljutott az ajtócsapódás hangja az emberek, a termést
begyűjtők fülébe, akik felkiáltottak:
- Hegyezzétek a fületeket, mert úgy hallottam, mintha kinyílt volna egy ajtó!
- Nem, tévedtek - mondták a többiek, és hozzátették: - siessünk a munkánkkal!

A fiú újból énekelni kezdett:

Az anyám mondta, hogy szálljak lóra, de kerüljem ezt az utat,
tumènimè, tumènimè.
Az apám mondta, hogy szálljak lóra, de kerüljem ezt az utat,
tumènimè, tumènimè.
Vágyódom az apám után.
Vágyódom az anyám után, tumènimè

Az őr betette a kulcsot a másik ajtóba, és azt is kinyitotta. A többiek a földeken így beszéltek:
- Figyeljetek! Igaz, amit az imént mondtál.
Egyesek ezt mondták:
- Igaz.
Mások ezt mondták:
- Nem igaz - és kezdték összecsomagolni a kiásott gyökereket. Amíg a csomagokat készítették, a fiú
tovább zokogott, és énekelt:

Az anyám mondta, hogy szálljak lóra, de kerüljem ezt az utat,

tumènimè, tumènimè.
Az apám mondta, hogy szálljak lóra, de kerüljem ezt az utat,
tumènimè, tumènimè.
Vágyódom az apám után.
Vágyódom az anyám után, tumènimè

Az egyik varázsló megszólalt:

- Igaz, amit mondtál.

Az őr, aki a fogoly mellett maradt, betette a kulcsot egy másik ajtóba, és azt is kinyitotta. Amikor az
ajtó kinyílt, a többiek felkiáltottak:
- De igen, tényleg igaz, igaz, valóban igaz! - és felkapták a csomagjaikat.

Felkapták a csomagjaikat, feltették a csőrüket, és egy olyan nagyot ugrottak, mint innen Tafiréig,
hogy mielőbb odaérjenek, vagyis amikor feltették a csőrüket, és ismét akkorát ugrottak, mint
Tafirétől Bouakéig, majd megigazították a csőrüket, és akkorát ugrottak, mint Bouakétől
Yamoussokroig. Olyan mértékben jutottak előre, ahogyan a csőrüket igazgatták. Mindjárt olyan közel
voltak, mint innen Tafiréig.

Az ifjú őr betette a kulcsot a hetedik ajtóba, és amikor azt kinyitotta, az az ajtó nagyon hangosan
csikorgott. Amint ez megtörtént, a fiú felugrott a lovára, a ló oldalába vágta a sarkantyúját, gyorsan
átugrott az őr feje fölött. Abban a pillanatban, amikor sebesen kilovagolt, érkeztek meg csomagjaikkal
a varázslók. Miközben ledobálták a csomagjaikat, a fiú gyorsan elvágtatott.
- Halljátok? - kiabáltak a varázslók. - Fogjátok meg! Fogjátok meg! Fogjátok meg!
Egyszerre mindenki talpon volt és egymást átugrálva rohantak. Igen, az egyik varázsló átugrotta az
éppen előtte ugráló társát.

A kovácsok állandóan verték az üllőn a vasat. A fiú megértette, hogy el van veszve, nincs számára
menekvés. A kovácsok tovább kovácsoltak. A táborhelyük hasonlít azokhoz a házakhoz, ahol most mi
vagyunk. Abban a pillanatban, amikor a fiú megértette a helyzetét, egy csőr éppen átugrott a feje
fölött, és amikor látta, hogy már el van veszve, beszaladt a kovácsok házába.

A kovácsok továbbra is kovácsoltak, még arra is alig volt idejük, hogy észrevegyék a lovat, ami
villámként repült. Az egyikük felemelte a fejét, és maga fölött az egyik varázsló csőrét pillantotta meg.
Az egyik kovács épp akkor fejezett be egy kést, amit egy vadász kért tőle, és éppen azt élesítette.
Abban a pillanatban, amint a kést élezte, látta a feje felett átsuhanó varázslót, hogy elkapja a fiút,
ezért kikapta a kést a tűzből és levágta a varázsló csőrét.

És pont ezért nem tudják azóta megkülönböztetni a varázslókat a becsületes emberektől. Így mesélte
nekem a nagyapám.
A szép és a bestia - Burkina Faso

Hol volt, hol nem volt, egyszer nagyon régen született egy kislány a Moogho királyság virágzó vidékén
élő derék takács házában, akit Tigának hívtak. Akkor a laterit még nem vöröslött a Nap sugaraiban,
hogy később okkerré váljon, még a gránit sem keményedett meg a földön, a rőtvadak még nem
kerülték el a városokat meg a falvakat, hogy vadakká váljanak, és a vizek még nem váltak el a földtől,
hogy tócsák, tavak, patakok, folyók, tengerek és óceánok képződjenek.

Akkor történt ez, amikor a szép kisgyerek megszületett a boldog apa nagy örömére, de az anya
meghalt a férj legnagyobb bánatára. Tiga, a nemes szívű takács, a boldog apa és szerencsétlen férj,
állandóan csak sírt egész nap, és mindenkit elátkozott, nem tett különbséget az ott fent és az itt lent
élők között. Önmagát kérdezgette, hogy miért van a természetnek ez az örökös változása, és miért
újul meg állandóan az élet. Önmagától kérdezgette, hogy az érkezések és a távozások miért
következnek egymás után, és miért nem hasonlítanak egymásra, miért halad állandóan egymás
mellett az élet meg a halál, miért tegeződnek egymással, és miért ilyen szakadatlan az egymásnak
ellentmondó, az egymással szembenálló események folyamata.

Tiga a felesége sírjától a lánya bölcsőjéhez járt oda-vissza, teljesen a reményét vesztve.

Éppen csak letörölte a könnyeit, amikor édes, ismeretlen zene hangzott fel a házában, szállt a
levegőben, de nem lehetett megállapítani, hogy honnan jön. Ez a dallamos és különös zene pár
pillanatig tartott, miután megjelent egy titokzatos lény: egy öreg, nagyon öreg, tiszteletre méltó
kinézetű, tekintélyt parancsoló viselkedésű, teljesen fehérbe öltözött nő. Úgy látszott, mintha
különösen merev tekintetével semmit sem venne észre ennek a földnek az aljasságaiból. Alig nyitotta
ki a száját, amikor ezeket a szavakat mondta:
- Derék férfiú, engem külön Tehozzád küldött el a Legfőbb Lény, aki az önelégültségében nem
elégedett és a magasztosságában nem gőgös. Azért jöttem el, hogy közöljek veled három igazságot és
egy jó hírt.
- Ó, te szellem, aki a felhőkből szálltál le a szelek szárnyán - mondta a takács -, mondd el nekem azt a
három igazságot, és közöld velem azt a jó hírt, ami minden bizonnyal írt ad a lelkemnek.
- Az első igazság - mondta az öregasszony - íme ez: az emberek tetteit vagy vissza kell fordítani, vagy
át kell formálni, vagy tenni kell ellenük valamit, mert azok sohasem tökéletesek; de a Jó Isten
tetteivel semmit sem kell tenni, mert azoknál tökéletesebb nincs.

Rövid ideig hallgatott, majd folytatta:

- A második igazság: egyszer látni a saját szemeddel, többet ér, mint kétszer hallani a saját füleddel,
mert a látás a legfőbb emberi érzék, és mert a személyes tapasztalat mindig biztosabb, mint a
másoktól hallott.

Ismét hallgatott egy kicsit, majd folytatta:

- A harmadik igazság: lehet hazudni, hogy feleségül végy egy lányt, de nem hazudhatsz, hogy
megtarts egy feleséget.

Várt egy pillanatig, majd hozzátette:

- Végül halld a jó hírt! Isten, a Világmindenség teremtője magához szólította a te drága és erényes
nődet, mert szüksége van rá, különös és fontos küldetés vár ott reá. Az égbolt Nagy Szentje, hogy
megvigasztaljon, úgy döntött, hogy rendkívüli sorssal áldja meg a kis árvát: ő lesz a Moogho királyság
legszebb és leghatalmasabb lánya.
Ezek után az ünnepélyesen és nagy felbuzdulással kiejtett szavak után a szellem eltűnt, miközben az
édes, lágy zene még tovább hallható volt. Ezután Tiga, a takács letörölte a könnyeit, belenyugodott az
Isten akaratába, és elhatározta, hogy a lányát az országa törvényeinek és szokásainak megfelelően
fogja nevelni az ősök, a halottak és a mennyben lakozó szellemek tiszteletére.

Az árva kislánynak a megtörtént események bizonyságául a "Wendwaoga" nevet adta, aminek a

jelentése: Nagy az Isten.

Miközben ez történt Tigánál, nem kevésbé különös dolgok történtek másutt, éspedig Moogho
uralkodójának, Naba Sougrinak a palotájában. A hatalmas úr első felesége egy fiúnak adott életet. Ez
ott nagyon fontos esemény volt, mert a gyereknek keménynek kell lennie, hiszen ő lesz az ország
uralkodója, a birodalom minden lakója fölött élet-halál ura.

Az újszülött még ott feküdt a boldog anya mellett, amikor mindenfelől éles sípolás lett hallható.
Amint az abbamaradt, mintha a semmiből jött volna, megjelent egy öreg, nagyon öreg asszony,
mintegy a nagy káoszból, és megállt a szoba közepén. Teljesen feketébe volt öltözve, fekete
szoknyával a derekán, fekete turbánnal a fején és fekete bőrcipővel a lábán.

A nő gúnyosan vigyorogva közölte, hogy az árnyékvilág küldötte ő, és azért jött sietve, hogy három
igazságot és egy rossz hírt közöljön.
- Ó, te fantom - mondta reszketve a királyné -, hajlandó vagyok végighallgatni, és bocsánatot kérek,
ha bármivel is megbántottalak, ami megmagyarázhatná a jelenlétedet nálam, épp ebben a
pillanatban.
- Az első igazság - mondta az öregasszony - jobb a pokolba menni, ahol úgy szórakoznak, mintha a
bolondokházában lennének, mint a Mennyországba, ahol úgy unatkoznak, mintha kolostorban
élnének.

Hallgatott egy pillanatig, miközben gúnyos kacagás hallatszott, majd folytatta:

- A második igazság: nem kell barátok keresésére fecsérelni az időt, mert évekre van szükség, hogy
szoros barátság alakuljon ki, de elegendő egyetlen egy nap, hogy örökös gyűlölködés szülessen, mert
egyetlen élőlény sem érdemli meg, hogy egy másik feláldozza érte a boldogságát, és még kevésbé,
hogy meghaljon érte.

Ismét megállt, hogy böfögjön, krákogjon, köhögjön, tüsszögjön, köpködjön és néhány groteszk
tánclépést tegyen, mielőtt folytatná:
- A harmadik igazság: úgy kell élni az életünket, ahogyan minekünk tetszik, nem törődve azzal, hogy
mi lesz utána, mert a mai gatya többet ér, mint a holnapi nadrág; mert nem szabad feláldozni azt, ami
van, azért, ami csak lesz; nem kell elengedni azt, aki birtokol, hogy elkapjuk azt, aki lop.

Újabb szünet szakította félbe az öregasszony beszédét, majd befejezte a mondókáját:

- Most pedig halld a rossz hírt: a te újszülöttednek meg kell fizetnie az erkölcsi sértésért, amit az ő
ükapja követett el az én ükömmel szemben. Egy elkerülhetetlen átokkal fog megfizetni: Születése
alapján ő gazdag és hatalmas lesz, erről nem tehetek. De ő lesz a legcsúnyább teremtés, amilyent
valaha is a hátán hordott a föld. Senki sem fogja tudni elviselni a látványát és a társaságát. Azonban
hagyok neki egy egészen kicsi esélyt: kigyógyul ebből a rútságból, ha talál itt lenn a Földön egy elég
bolond és ostoba lányt, aki csöpp gyengédséget fog érezni egy ilyen szörnyszülött iránt, mint amilyen
ő.

E szavak után a gonosz asszony hirtelen eltűnt, nagy bánatban hagyva a királynét. Lemondóan, de
Istenben bízva a derék királyné a "Wendpanga" nevet adta a fiának, ami ezt jelenti: Az Isten hatalma.
És telt-múlt az idő.
Kínkeservesen múltak az évek. Wendpanga, a trónörökös herceg növekedett termetben és
bölcsességben, de sajnos rútságban és szörnyszülötti kinézetben szintúgy. Emiatt mindenki gúnyolta
és sokszor megbántották.

Végül úgy döntött, hogy elvándorol a bozóterdőbe, hogy elmeneküljön az emberek rosszindulata elől,
és rútságát elrejtse a vad természet ölén.

Ez alatt az idő alatt Tiga takács házában Wendwaoga, a félárva lány növekedett termetben és
bölcsességben, és bájban meg szépségben ugyanúgy. Most huszadik évében járt, és csak úgy
ragyogott a bájosságtól és gyengédségtől.

Egy nap elment vízért. Hosszú sorban álltak a nők a kútnál, ezért ő úgy döntött, hogy addig, amíg őrá
nem kerül a sor, a pillangókat kergeti. Tehát bement a sűrű csalitba e kedves kis rovarok után.
Eltévedt és találomra kezdett járni. Ez órákig tartott. Barangolása nagyon különös felfedezéshez
vezette. Megpillantott egy domb tetején egy fényűző palotát, a bozót közepén. A környéken csak
sűrű fű volt és sűrű bokrok. Ez egy pompás, hatalmas épület volt, hét emelete volt, és hét, majdnem
az égig érő bástya vette körül.

Az ajtók és az ablakok tömör aranyból készültek. Wendwaoga belépett és elcsodálkozott. Egy teljesen
sárga szobában találta magát: a padlót vastag sárga velúrszőnyeg fedte, a mennyezet sárga fából
készült, az ablakokon sárga selyemfüggönyök lógtak, és az azokon át beszüremlő fény árasztotta el az
egész termet.

Hangot hallott, amiről nem tudta megállapítani, hogy honnan jött: "Érdemes jobbnak lenni, mint
voltál, és jobbat birtokolni, mint amid volt."

A hang háromszor, majd megint háromszor elismételte ugyanazokat a szavakat. Wendwaoga

folytatta a nyomozást, és eljutott egy kék szobába, ahol a falak azúr színűek voltak, és kék vizű,
kifogyhatatlan forrás tört fel a földből, és mámorító frissességet terjesztett maga körül. Ismét
hallható lett ugyanaz a kemény és ijesztő hang:

"A hazugság szalad, és gyorsan kifárad, de az igazság csak lépked, és sokáig friss marad."

Folytatva a kutatást, Wendwaoga felkapaszkodott egészen a hetedik emeletre. Áthaladt egy zöld meg
egy vörös szobán, majd egy üvegszoba ajtaja előtt találta magát. Belépett és egy szörnyűséges lény
előtt találta magát, aki nem volt sem ember, sem állat, akit csak szörnynek, a legocsmányabb
szörnynek lehetett nevezni.

Furcsa egy lény volt az: hatalmas fej, kidülledő gömbszemek, kidudorodó homlok, nagyon hosszú
fogak. Szélesre tátott, vastag ajkai közül ragadós nyál csurgott; feketés takony csöpögött az
orrlyukaiból; a szeme gennyes volt, rücskös bőre tátongó pórusaiban vércseppek gyöngyöztek.

Wendwaoga elájult ilyen rútság láttán. A szörnyeteg közelebb lépett hozzá és elbűvölten nézte ezt a
szépséget és bájt, a finomságot és a frissességet, ami ebben a testben egyesült. Úgy látszott, hogy
érdeklődik iránta, valami finom gyengédséget érez kisugározni e pici, itt előtte elterült testből.
Amikor Wendwaoga visszanyerte az eszméletét, egy fehér szobában találta magát, makulátlan
tisztaságú fehér lepedővel letakart, elefántcsontból készült ágyon feküdt, a feje ugyanolyan fehér
párnán nyugodott. A hirtelen ijedelemtől megfájdult a feje, láztól reszketett egész testében. Ismét
remegni kezdett, amikor a szörny belépett. Becsukta a szemét, hogy ne lássa. A különös lény két
lépést tett előre, egy asztalra élelmiszerrel teli kosarat tett, és visszavonult, miközben ezeket a
szavakat mondta:
- Nagyon mélyre kell süllyednünk, hogy megtanulhassuk, hogyan lehet nagyon magasra emelkedni.
Érdemes előbb átélni a legrosszabbat és csak utána a legjobbat, hogy megismerjük a jót, majd aztán a
kevésbé jót.

Wendwaoga akkor felismerte azt a hangot, amit a sárga és a kék szobában hallott. A lány másnap
még mindig feküdt. A szörny visszajött... ismét hozott egy kosár ennivalót, és visszavonult, miközben
ezeket a szavakat mondta:
- A legszebb lány sohasem olyan szép, mint az, akit szeretnek. A legszebb férfi sohasem olyan szép,
mint az a csúnya fiú, akit egy lány szeret. A csúnyaságot nem látja már a szem, amikor a szív szeme a
másik szívét nézi.

Harmadnapon Wendwaoga már gyógyulóban volt. A szörny, szokásához híven, bejött. Ennivalót
hozott. Amikor visszavonult, így beszélt:
- Amikor leszáll az éj, jobb lámpát gyújtani, mint elátkozni a sötétséget.

A negyedik napon Wendwaoga még ágyban volt. A szörny ismét eljött. Úgy látszott, mintha ő is beteg
lenne. Tántorgott. Nagy fáradtság látszott a járásán.
Miközben visszavonult, egy porral teli kis üveget mutatott, és így beszélt:
- Évek óta magamnál tartom ezt a mérget. Eddig haboztam, hogy véget vessek vele az életemnek. Te,
ártatlan lány, az utolsó illúzióimat is elveszítem veled. A te tekinteted sem tud támaszom lenni, tehát
mindjárt elhagyom ezt a világot, ami előbb engem hagyott el.
Miután ezt mondta, kiment, és az árva lány teljes zavarban maradt.

Beköszöntött az ötödik nap. Wendwaoga nem látta a szörnyet. Önmagát kérdezgette. Beköszöntött a
hatodik nap. Wendwaogát nem látogatta meg a szörny. A lány nyugtalankodni kezdett.

Beköszöntött a hetedik nap. A rútság nem jelent meg. Csak nem tette meg, amivel fenyegetőzött? -
kérdezte saját magától, hogy meggyőződjön róla, Wendwaoga elindult átkutatni az egész palotát
emeletről emeletre.

Amint így nyomozott, egyszerre csak nyögésekre lett figyelmes. A hangok egy nagy szobából jöttek.
Bement. Egy nagy ágy volt ott, amin a szörny haldokolt. Az üvegcse, amiben a méreg volt, most
teljesen üresen mellette hevert.

Wendwaogán egyszerre sajnálat lett úrrá. Egyidejűleg egy csepp gyengédséget is érzett a szörny
iránt, aki nagyon vendégszeretőnek, kedvesnek mutatkozott. Hozzásietett, megfogta a kezét:
- Isten óvjon meg - mondta. - Nagyon fogok szenvedni, ha meghalsz.

E szavakra csillogó fény borult a szörnyre. Egy ideig tartott, és amikor szétoszlott, a szörny eltűnt, a
helyén egy gyönyörű, karcsú, bájos, elegáns és tiszteletet parancsoló külsejű, húsz éves ifjú feküdt.
Felkelt az ágyból és e szavakkal adott a történtekre magyarázatot:
- Derék leányzó, feloldoztad egy gonosz boszorkány átkát, amit énrám vetett, hogy egész életemben
a rútságot viseljem magamon. Csak egy gyengéd tekintet, mint amilyent te vetettél rám, menthetett
meg ettől a bajtól. Köszönöm, és örömmel közlöm veled, hogy én vagyok a Moogho királyság
trónörökös hercege. A hercegnémmé akarlak tenni, ha te is akarod. Megérdemled nemes lelkeddel,
méltó vagy rá a bájad és a szépséged miatt.

A szép herceg megfogta az árva lány kezét. És együtt mentek vissza a palotába. A herceg apja teljesen
odavolt a boldogságtól, amikor megpillantotta a fiát, aki megszabadult a szörnyűséges kinézettől.
Pompás lakodalmat rendeztek, hogy az emberek és Isten előtt a legjobbra és a legrosszabbra
összekössék Wendpanga és Wendwaoga sorsát. A lakodalomra érkezett tömeg előtt volt alkalma
kijelenteni a trónörökös hercegnek: "A szerelem az az erő, ami megtízszerez minden jóságot, és a
tizedrészére oszt minden rosszat".

A rútságától megszabadult herceg sokáig boldogan élt az istenáldotta árva lánnyal. Igaz, hogy Isten
hatalma felülmúlja a boszorkányok és a gonoszok minden hatalmát. Az embernek, aki az Isten fájának
az árnyékában él, nem kell félnie a hazugok égető napsugaraitól.
Mawu és az ő három gyermeke – togói népmese

Hol volt, hol nem, volt, élt egyszer egy férfi, akit Mawunak hívtak. Három gyermeke volt: Kéz, Has és
Láb. Ennek a családnak a tagjai nagyon szerették egymást, a gyerekeknek jól ment a soruk.

Mawu, amikor megöregedett, összehívta a családját, mert tudta, hogy ő csak egy vándor a Földön.
Tehát egybehívta a gyermekeit, és így szólt hozzájuk.
- Öreg vagyok, visszatérek a hazámba, hogy ott éljem le a hátralévő éveket. Szeressétek egymást!
Legyetek egymás támasza! Segítsétek tőletek telhetően a nyomorgókat, adakozzatok a koldusoknak,
ne vessetek meg senkit, ne kövessetek el senkivel szemben semmi rosszat! Tiszteljétek mások
feleségét! Így boldogságban fogtok élni. Ne feledkezzetek meg a tanácsaimról, azok kincset érnek. Én
szinte irigyellek titeket. Megértettétek?
- Igen, apa - felelték. - A tanácsaid szerint fogunk élni.

Egy hét múlva Mawu arany ágyékkötőben felszállt egy pompás paripára, és egy csodaszerkezeten
felemelkedett a mennybe.

A három fivér, miután megnőttek, fényes helyzetbe került. Kéz egy előkelő várban lakott, Has egy
pompás villában, Láb pedig egy négyemeletes házban. Kéz és Láb, eltelve saját maguktól és hogy
fitogtassák a gazdagságukat, válogatás nélkül vették maguknak a feleségeket, egyiket a másik után,
rendkívüli kiadásokba verték magukat, egy szóval romlott életet éltek, teljesen ellentétben az apjuk
tanácsaival; megvetették a szerencsétleneket, megrugdosták a koldusokat. Has, rendkívüli
gazdagsága ellenére, szerény volt; nagy emberszerető, bánkódott a szerencsétlenek sorsa miatt,
alamizsnát adott a koldusoknak, el-eljárt a fivéreihez, akik csak nagyon ritkán keresték őt fel.
Meglátogatta őket, amikor betegek voltak. Mawu egy idő múlva, hogy lássa, hogy a gyerekei a
tanácsai szerint járnak-e el, egy bronzos bőrű, bájos fiatal lánnyá változott. Kéz éppen csak
megpillantotta a tündért, és azonnal udvarolni kezdett neki, elhalmozta ajándékokkal.

A lány ezután Láb háza előtt sétált, aki behívta magához, majd hosszan megcsodálta. A lány bement,
és megállapította, hogy Lábnak hat felesége van.

Eltűnt, mintha elvarázsolták volna. Visszament Kézhez, aki egy masszív aranygyűrűt kínált fel neki, és
feleségül kérte. Mawu elégedett volt a felfedezésével.

Eltűnt, és egy nyomorék koldusnak öltözött. Vérző sebekkel volt tele rücskös bőre. Megint elment
Kézhez, alamizsnáért könyörgött; az elkergette. Elmosolyodott és elment Lábhoz. Ugyanaz történt.
Elment Hashoz. Ő tárt karokkal fogadta, gondosan megmosdatta, szép ágyékkötőt adott neki, és az
asztalához ültette, ahol megkínálta minden jóval. A koldust vendégül látó gazdának csak két felesége
volt. Mawu meg volt elégedve.

Döntött.

Miután visszaváltozott valódi alakjába, Mawu megölelte a fiát, és behívta Kezet meg Lábat Has
házába.
Így szólt hozzájuk:
- Mielőtt az égbe távoztam volna, drága tanácsokat adtam nektek. Viccnek fogtátok fel azokat, nem
tartottátok hozzá magatokat. Amikor szép lánnyá változva elsétáltam a házatok előtt,
megcsodáltatok, de amikor szegény koldusként élelemért kopogtam be hozzátok, elkergettetek.
Egyedül Has folytatott és folytat egészséges életet, a tanácsaimnak megfelelőt; mindjárt eljáratok
veletek egy szép táncot, zene nélkül. Ezentúl majd tisztelni fogátok az apátok szavát.
- Has - kiáltotta -, állj ide középre!
Odaszólt Kéznek:
- Te mássz fel Hasra!
Az rögtön meg is tette. Majd Lábnak mondta:
- Te vedd a hátadra a fivéredet, Hast!
Mawu ezután hozzátette:
- Has, te pedig a király vagy a két testvéred között. Ők a te szolgáid. Te nem dolgozol, de a kedved
szerint ehetsz. Ez a fizetség, mert szófogadó voltál.

Attól kezdve a has tényleg olyan, mint egy király. A láb jár, és a kéz cipekedik meg dolgozik helyette.
A vadász meg a párduc – togói népmese

Egy napon Agbémadokponou, a vadász éppen ment hazafelé a vadászatról, mert már elfogyott a
puskapora és a tölténye. Egy nagy fa alatt meglátott egy párducot, ami a gazdag lakoma után
nyugodtan pihent.

Agbémadokponou futásnak eredt, mert más megoldást nem látott. A párduc észrevette őt, és szólt,
hogy félelem nélkül álljon meg, és menjen oda hozzá. A vadász nem fordult vissza; egész testében
reszketett, de végül valahogyan erőt vett magán, és odament az állathoz, ami megkérdezte:
- Miért szaladsz el, derék ember, amikor megpillantasz engem?
- Azért szaladok el, mert félek tőled. Félek, hogy valami rosszat teszel velem.
- Miért félsz tőlem?
- Azért, mert te vadállat vagy, és az állatok vadsága kiszámíthatatlan. Te félelmetes vagy, engem halál
fenyeget.
- Ez igaz, de ha én félelmetes is vagyok, ez csak látszat, és nem tőlem és a hozzám hasonlóktól kell
félned.
- Hanem kitől?
- Derék vadász, saját magadtól kell félned.
- Talán saját magammal teszek valami rosszat? Rejtélyes dolog, amit beszélsz.
- Rejtélyes, bizony, de már így van az.
- Légy szíves, magyarázd meg!
- Én vad vagyok, ez igaz, beismerem, de az ember, a te testvéred az, akitől a leginkább félned kell.
- Miért?
- Az ember, a te fivéred a világ legkegyetlenebb állata. Valószínűleg nem ismered a kegyetlenségét,
mert közel áll hozzád: az ember, a testvéred, mindig ott van melletted, veled, minden nap. Mosolyog,
nevet, kedves, de ez csak egy, a felszínén nyugodtnak tűnő óceán, ami a mélyben tombol, háborog.
- Még mindig nem hiszem, mert az ember, a testvérem mindig rokonszenvet tanúsított irántam, és
segített; kérlek, magyarázd meg világosabban!
- Az ember, a testvéred, minden szerencsétlenségednek az okozója. Olyan akarsz lenni, mint ő?
Minden eszközt felhasznál, hogy lezárja előtted az utat; az ember, a testvéred, akivel megosztod a
legjobb falatot, megmérgez téged, elcsábítja a feleséged, megöl téged, nyomorékká tesz, irigykedik,
jogtalanul bebörtönöz.
- Párduc Nagyasszony, úgy gondolom, hogy te csak a rosszat látod ebben a teremtményben. Az
embert, a testvéremet, mint minden élőlényt, az Isten teremtette, jó és rossz tulajdonságaival. Ne
felejtsd el, hogy az embernek, az én testvéremnek, minden hibája ellenére, amiket az imént
felsoroltál, vannak tagadhatatlan erényei: ő jó, rokonszenves, kegyes, szolidáris és szolgálatkész.
- Mindazok a tulajdonságok, amikkel felruházod az embert, a testvéredet, csak formaságok. A
kézzelfogható tények számítanak. Ha az embernek, a te testvérednek vannak is jó tulajdonságai,
ezerszer több a hibája. Az ember, a te testvéred képmutató, sunyi, arrogáns, gőgös; mindent egyedül
magának akar; ő az, akitől félned kell, nem éntőlem.

A beszélgetőtársak elváltak egymástól, az ember meggyőződve arról, hogy a Párduc helytelenül

ítélkezett az emberekről. De íme, az útról letérve, az erdő legmélyén összetalálkozott egy irigy és aljas
vetélytárssal, aki egy puskagolyóval leterítette, mint valami nyulat. Így igazolta a párduc szavait.