Lovecraft Versei És Értekezései

H. P.
Lovecraft versei é s é rtekezé sei
Tartalom
EMLÉKEZET.............................................................................................................................................4
AZ UTCA..................................................................................................................................................5
A FA........................................................................................................................................................9
POE JÁRT ERRE.....................................................................................................................................15
PROVIDENCE........................................................................................................................................16
A TENGER MENYASSZONYA..................................................................................................................18
A VÁROS...............................................................................................................................................22
A YUGGOTH-I GOMBA..........................................................................................................................25
A KERT..................................................................................................................................................28
NEMEZIS...............................................................................................................................................29
NATHICANA..........................................................................................................................................31
MIRE VALÓ A VERS?.............................................................................................................................34
AZ IDŐMÉRTÉK.....................................................................................................................................36
A MEGENGEDHETŐ RÍM.......................................................................................................................39
A SZABADVERS-JÁRVÁNY......................................................................................................................43
A LENÉZETT PASZTORÁL.......................................................................................................................45
A GYÖKEREKNÉL...................................................................................................................................46
A NECRONOMICON TÖRTÉNETE..........................................................................................................48
ROBERT ERVIN HOWARD EMLÉKÉRE....................................................................................................50
A NYÁRSPOLGÁR MINDENÜTT OTT VAN..............................................................................................53
A HIVATÁSOS ÍRÁS RONTÓ SZELLEME..................................................................................................55
RUDIS INDIGESTAQUE MOLES..............................................................................................................58
NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A CSILLAGKÖZI TÖRTÉNETEKRŐL.....................................................................60
JEGYZETEK A RÉMTÖRTÉNETEK ÍRÁSÁRÓL...........................................................................................65
ELŐSZÓ A "TERMÉSZETFELETTI RETTENET AZ IRODALOMBAN"-HOZ...................................................68
TERMÉSZETFELETTI RETTENET AZ IRODALOMBAN...............................................................................71
A KLASSZICIZMUS VÉDELMÉBEN........................................................................................................114
LORD DUNSANY ÉS MŰVEI.................................................................................................................117
IBID.....................................................................................................................................................124
AZ ÉVSZÁZAD LEGGYALÁZATOSABB BŰNTETTE..................................................................................128
NIETZSCHEIZMUS ÉS REALIZMUS.......................................................................................................130
KUTYÁK ÉS MACSKÁK.........................................................................................................................134
AMERIKAISÁG.....................................................................................................................................144
DR. SAMUEL JOHNSON EMLÉKEZETE.................................................................................................147
H. P. LOVECRAFT LEVELEZÉSE.............................................................................................................151
AZ ANGOLSZÁSZ TERMÉSZETFÖLÖTTI HORROR-FANTASY.................................................................207
BEVEZETÉS......................................................................................................................................208
A HORROR-IRODALOM RÖVID TÖRTÉNETE....................................................................................210
AZ ARCHETIPIKUS SZÖRNYETEG.................................................................................................210
A GÓTIKUS REGÉNY....................................................................................................................211
EDGAR ALLAN POE......................................................................................................................214
A HORROR A SZÁZADFORDULÓN................................................................................................216
HOWARD PHILLIPS LOVECRAFT ÉLETE............................................................................................219
LOVECRAFT VILÁGA........................................................................................................................229
A LOVECRAFTI VILÁGKÉP HATÁSA AZ ÉLETMŰRE...........................................................................233
AZ ABSZTRAKT IGAZSÁG ÉS A TUDOMÁNYOS LOGIKA................................................................233
AZ ŐSI ÉS A MARADANDÓ..........................................................................................................241
A FURCSA ÉS A FANTASZTIKUS...................................................................................................247
A LOVECRAFTI ÉLETMŰ..................................................................................................................252
AZ ÁLOM-CIKLUS........................................................................................................................253
A CTHULHU-MÍTOSZ TÖRTÉNETEI..............................................................................................256
AZ ÚJ-ANGLIAI RÉMTÖRTÉNETEK...............................................................................................261
AZ ÉLETMŰ UTÓÉLETE....................................................................................................................264
ÖSSZEFOGLALÁS.............................................................................................................................270
BIBLIOGRÁFIA.................................................................................................................................272
Prózák:
- EMLÉKEZET
- AZ UTCA
- A FA
Versek:
- POE JÁRT ERRE

- PROVIDENCE
- A TENGER MENYASSZONYA
- A VÁROS
- A YUGGOTH-I GOMBA
- A KERT
- NEMEZIS
- NATHICANA
(A szerzőnek több, mint háromszáz verse jelent meg, de csak az itt olvasható hétnek van
magyar fordítása.)
A többi értekezés, levelezés és egy szakdolgozat Lovecraftről.

EMLÉKEZET
EREDETI CÍM: MEMORY
SZERZŐ: HOWARD PHILLIPS LOVECRAFT • ÉV: 1919

Nis völgyében halványan világít az elátkozott fogyó hold, gyönge szarvai ösvényt hasítanak
fényének a hatalmas upasfa gyilkos lombsátorán át. A völgy mélyén, ahova nem ér el fény,
furcsa alakok mozognak, buján tenyészik a bozót minden lejtőn. Gonosz indák kúsznak a
romba dőlt paloták kövei között, szorosan rátekerednek a törött oszlopokra, különös
monolitokra, felgyűrik az elfelejtett kezek rakta padlók márványlapjait. A romos udvarokon
gigászivá növő fákon apró majmocskák ugrálnak, miközben a mély kincseskamrákban ki-be
kúsznak a mérges kígyók és a nevenincs pikkelyes lények. Hatalmasak a nedves moha alatt
szunnyadó kövek, és óriásiak a falak, amelyekről lezuhantak. Építőik örök időkre emelték
őket, és valóban nemesen szolgálnak még mindig az alattuk tanyát ütött szürke varangynak. A
völgy legalján kanyarog a Than folyó, amelynek nyálkás vize vastagon hínáros. Rejtett
forrásokból fakad, és föld alatti barlangokba fut, ezért a völgy démona, aki most éppen erre
járt, sem tudta, miért vörös a vize, és honnan érkezik.
Hirtelen megjelent a holdsugárban kísértő Géniusz, és így szólt a völgy démonához:
– Öreg vagyok és sokat felejtettem. Beszélj nekem azoknak tetteiről és külleméről, akik
ezeket a kőépületeket emelték.
És a démon azt válaszolta:
– Én vagyok az emlékezet, és tudós vagyok a múlt tudományában, de én is
megöregedtem. Ezek a lények olyanok voltak, mint a Than folyó vize, nem arra születtek,
hogy megértsék őket. A tetteikre nem emlékezem, mivel a pillanatnak szóltak. A külsejüket is
csak homályosan tudom felidézni; hasonlított e kis majmokéra a fán. A nevükre világosan
emlékezem, mivel rímelt a folyóéra. A tegnap eme lényeinek neve Man (azaz ember).
Ezután a Géniusz visszarepült a vékonyszarvú Holdba, a Démon pedig elmélázva bámult
egy majmocskát egy romos udvarból kinőtt fán.
BIHARI GYÖRGY FORDÍTÁSA

AZ UTCA
EREDETI CÍM: STREET, THE


Vannak, akik szerint a dolgokban és helyekben lélek lakozik, és vannak, akik szerint ez nem
így van; jómagam nem merek erről nyilatkozni, az Utcáról azonban mesélek.
Erős és becsületes emberek alakították ki az Utcát: bátor véreink, kik a Szent Szigetekről
érkeztek a tengeren át. Kezdetben csupán vízhordók taposta ösvény vezetett az erdei pataktól
a part menti házakig. Aztán, ahogy egyre többen költöztek a szaporodó házakba, és új
lakóhely után kellett nézniük, kunyhókat építettek az északi oldalon, vaskos tölgygerendákból
és kőfallal az erdő felé, mivel a rengetegben tüzes nyílvesszőkkel felszerelkezett indiánok
ólálkodtak. Néhány esztendő elteltével pedig az Utca déli oldalán is megjelentek a kunyhók.
Az Utcán mindkét irányba kúpos kalapos, komoly férfiak rótták, többnyire muskétával
vagy vadászpuskával a kezükben. Velük voltak még főkötős feleségeik és szótlan
gyermekeik. Esténként a férfiak asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt leültek hatalmas
kandallóik mellé, hogy olvassanak és beszélgessenek. Fölöttébb egyszerű dolgokról olvastak
és beszéltek, mégis ezek a dolgok adtak nekik bátorságot és erényességet, és segítették őket
nappal leigázni az erdőt és megművelni a földeket. A gyermekek pedig figyeltek, hogy
megismerjék a régi idők törvényeit és tetteit, valamint a drága Angolhont, melyet sohasem
láttak, és felidézni sem tudtak.
Aztán háború dúlt, ami után az indiánok nem zargatták többé az Utcát. A dolgos férfiak
vagyona egyre gyarapodott, és amennyire tőlük telt, élvezték az életet. A gyermekek pedig
felcseperedtek, és még több család érkezett a Szülőföldről, hogy letelepedjenek az Utcában.
Majd a gyermekek gyermekei, de meg az újonnan érkezettek gyermekei is felnőttek. A kis
település várossá fejlődött, a kunyhók helyén pedig sorra házak épültek - egyszerű, takaros,
fából és kőből készült házak, kőlépcsővel és vaskorláttal, félkör alakú, világító ablakokkal a
bejáratok felett. Nem holmi silány építmények voltak e házak, hiszen több nemzedéket kellett
kiszolgálniuk. Belsejüket faragott kandallópárkányok, elegáns lépcsők, valamint praktikus,
kényelmes bútorok, és a Szülőföldről hozatott porcelán és ezüst étkészletek díszítették.
Az Utca így magába itta egy ifjú nemzet álmait, és lakosaival együtt örvendezett, akik
egyre kifinomultabbá és boldogabbá váltak. Ahol egykor pusztán erő és becsület lakott,
immár ízlésnek és műveltségnek is jutott hely. Könyvek, festmények és hangszerek költöztek
a házakba, a fiatalemberek pedig az északi síkon felépült egyetemre jártak. A kúpos kalapok,
rövid kardok, a csipkék, és rizsporos parókák világát felváltotta a macskakő, melyen telivérek
patái kocogtak és aranyozott hintók abroncsa zörgött, s a macskakő mellett téglajárdák
húzódtak, rajta kikötőoszlopokkal és felhágókövekkel.
Az Utcában számos fa állt: büszke szilfák, tölgyek és juharok; ezért nyaranta zöldbe
borult minden, és madárdaltól volt hangos a tér. A házak mögött pedig fallal körülvett
rózsakertek rejteztek, bennük élő sövénnyel övezett járdákkal és napórával, ahová estelente
kápráztatón sütött le a hold és a csillagok fénye, és az illatos virágok szirmain a harmat
csillogott.
Az Utca így álmodott tovább, mit sem törődve balsorssal, háborúval és változással. Egy
alkalommal a fiatalemberek többsége eltávozott, és soha nem tért vissza. Akkor történt
mindez, mikor felcsavarták a régi zászlót, és csillagos-sávos lobogót húztak fel helyette. Ám
jóllehet a férfiak hatalmas változásokról beszéltek, az Utca egyáltalán nem érzékelte ezeket,
hiszen ugyanazok lakták, ugyanazokról a dolgokról társalogtak, és ugyanabban a
hangnemben, mint azelőtt. A fák pedig továbbra is menedéket nyújtottak az
énekesmadaraknak, éjjelente a holdsugár és a csillagok fénye ugyanúgy megcsillant a
harmatos bimbókon, melyek a fallal körülvett rózsakertekben virultak.
Ekkoriban már egyetlen kardot, parókát vagy háromszögletű kalapot sem lehetett látni az
Utcában. Mennyire furcsán hatottak a helybéliek sétapálcáikkal, hosszú hódprém kabátjaikkal
és rövidre nyírt hajukkal! A távolból újszerű hangok érkeztek: előbb furcsa pöfögés és sivítás
hallatszott a mérföldnyire zuhogó folyó felől, aztán pedig, sok évvel később, furcsa pöfögés,
sivítás, és zötykölődés zaja verte fel a csendet. A levegő már nem volt olyan tiszta, mint
azelőtt, a hely szelleme azonban semmit sem változott. Az ősök vére és lelke alakította
ilyenné az Utcát. A hely szelleme még akkor sem változott, mikor felszaggatták a földet, hogy
különös csöveket fektessenek bele, vagy mikor magas póznákat állítottak fel, amik között
bizarr vezetékek feszültek. Oly sok ősi tudás halmozódott fel az Utcában, hogy a múltat
képtelenségnek tűnt elfelejteni.
Aztán kegyetlen napok következtek, mikor sokan, akik régebben ismerték az Utcát, már
nem ismertek rá, és olyanok is megismerték, akik azelőtt nem is tudtak róla, aztán eltávoztak,
mert durván és fülsértően beszéltek, arcuk és tekintetük pedig nem sok jóról árulkodott.
Gondolataik ugyancsak viaskodtak az Utca bölcs és belátó szellemével, s ezért az Utca némán
sopánkodott, ahogy a házak sorra összeroskadtak, egymás után elpusztultak a fák, a
rózsakerteket pedig benőtte a gyom és a gaz. Ám egy napon ismét büszkeség töltötte el, mikor
ifjak vonultak végig rajta, akik közül sokan soha nem tértek vissza. Az ifjak kék egyenruhát
viseltek.
Az évek multával még cudarabb idők köszöntöttek az Utcára. A fák mind odalettek, a
rózsakertek helyén a párhuzamos utcákban felhúzott olcsó, ocsmány épületek tűzfalai
magasodtak. A házak mégis a helyükön maradtak, mivel nem tudta kikezdeni őket sem az idő,
sem a férgek és a fergetegek, végtére is több nemzedéket kellett kiszolgálniuk. Újfajta
ábrázatok jelentek meg az Utcában, sötét és baljóslatú arcok, melyek tulajdonosai szokatlan
szavakat használtak, és ismert vagy ismeretlen betűket pingáltak a rogyadozó házak falára. Az
árkokban kézikocsik halmozódtak. Áporodott. meghatározhatatlan bűz telepedett rá a helyre,
és az ősi szellem nyugovóra tért.
Aztán egyszer csak nagy izgalom keletkezett az Utcában. A tengeren túl háború és
forradalom tombolt; megdőlt egy dinasztia, elkorcsosult alattvalói pedig kétes szándékkal a
Nyugati Vidékre özönlöttek. Sokan közülük beköltöztek az ütött-kopott házakba, melyek
valaha ismerték a madarak dalát és a rózsa illatát. Majd maga a Nyugati Vidék is felocsúdott,
és segítő kezet nyújtott a Szülőföldnek a civilizációért folytatott gigászi küzdelemben. A
városokban ismét a régi zászló lobogott, mellette az új lobogó és egy egyszerűbb, mégis dicső
trikolor. Az Utcában viszont nem sok zászlóba kaphatott bele a szél, mivel ott a félelem,
gyűlölködés és tudatlanság vert tanyát. Az ifjak ismét végigvonultak rajta, ámde nem egészen
úgy, ahogy egykoron tették. Valami hiányzott belőlük. És az egykori ifjak fiai, akik
barnászöld zubbonyokban, őseik igaz szellemében meneteltek előre, távoli helyekről érkeztek,
és nem ismerték az Utcát, valamint annak ősi szellemét.
A tengeren túl világraszóló győzelmet arattak, és az ifjak többsége diadalittasan érkezett
haza. Akikből azelőtt hiányzott valami. most már teljessé váltak, mégis a félelem,
gyűlölködés és tudatlanság uralkodott az Utcában; sokan maradtak hátra ugyanis, és a távoli
helyekró1 sok idegen költözött az ódon házakba. Az ifjak pedig, akik visszatértek, már nem
ezekben laktak. Az idegenek többségének ábrázata sötét volt és baljóslatú, mégis akadt köztük
néhány, kinek arca azokéra hasonlított, akik létrehozták az Utcát, és megformálták a
szellemét. Hasonlók voltak, mégsem ugyanolyanok, hiszen mindannyiuk tekintetében furcsa,
természetellenes tűz lobogott, mintha becsvágy, mohóság, bosszúszomj vagy vakbuzgalom
fűtötte volna őket. Zaklatottság és árulás honolt a kevesek között, akik gonosz terveket
szőttek, hogy halálos csapást mérhessenek a Nyugati Vidékre, és aztán hatalomra
emelkedjenek a romok fölött, miképpen a gyilkosok is hatalmuk alá kerítették a boldogtalan,
fagyos földeket, ahonnan a többségük érkezett. A szervezkedés gócpontjára pedig az Utcában
lehetett rálelni, melynek rogyadozó házaiban gyűltek össze az idegen viszálykeltők, és
harsogták tele a szobákat a vér, láng és gazság napjáról szóló tervekkel és beszédekkel.
Az Utca különféle különös gyülekezeteiről sokat beszélt a Törvény, ám bizonyítani
szinte semmit nem tudott. Szorgalmasan jártak meghallgatni egymást meg nem vallott
célokért küzdő emberek Petrovics pékségébe, Rifkin hitvány Modern Közgazdasági
Iskolájába, a Kör Társasági Klubba, a Szabadság kávéházba és más hasonló helyekre.
Tömegek vettek részt a vészterhes összejöveteleken, de mindig körültekintően, vagy idegen
nyelven beszéltek. A régi házak azonban továbbra is fennmaradtak, a nemesebb, elmúlt
századok, a markos telepesek és a holdfényben úszó harmatos rózsakertek elfeledett tudásával
a szívükben. Elvétve egy-egy magányos költő vagy utazó érkezett ide, hogy szemügyre vegye
őket, és megpróbálja megörökíteni kopott dicsfényüket; az efféle utazókból és költőkből
azonban fölöttébb kevés akadt.
Az a hír járta, hogy a házak egyikében egy kiterjedt terroristacsoport vezetője rejtőzött
el, aki a kiszemelt napon jelt ad a véres orgiára, melynek során megsemmisítenék Amerikát és
a régi jó hagyományokat, melyeket annyira kedvelt az Utca. Szórólapok és kiáltványok
úszkáltak az árkok szennyes vizében; különféle nyelveken és betűkkel kinyomtatott
szórólapok és kiáltványok, de mindegyik bűnre és lázadásra buzdított. Ezek az írások arra
biztatták az embereket, hogy döntsék romba atyáink magasztos törvényeit és erkölcseit,
tiporják el az amerikai szellemet - azt a szellemet, ami másfélezer évnyi angolszász
szabadság, igazságosság és mérsékletesség öröksége volt. Azt állították, hogy az Utca füstös
képű lakói, akik a rothadó épületekben gyűltek össze, ocsmány forradalmat eszeltek ki, és
parancsszavukra esztelen, eltompult barmok milliói eresztik ki undorító karmaikat városok
ezreinek nyomornegyedeiben, hogy addig pusztítsanak, kaszaboljanak és gyújtogassanak, míg
atyáink földje semmivé nem lesz. Mindezt elmondták és elismételték, és sokan rettegve várták
a július negyedikét, amire a különös írások utaltak; mégsem lehetett olyasmit találni, ami
alapján vádat emelhettek volna. Senki nem tudta megmondani, kinek a letartóztatása vágná el
rögtön a gyökerénél a gyalázatos szervezkedést. A kékkabátos rendőrök számtalanszor
átkutatták a düledező házakat, bár végül elmaradtak; már ők is beleuntak a törvényes rendbe,
és a sorsára hagyták a várost. Aztán barnászöld zubbonyosok jöttek muskétákkal, míg végül
úgy tűnt, mintha az Utca lesújtó álmába régvolt idők kísértő képei vegyültek volna, mikor
még kúpos kalapos férfiak bandukoltak muskétával kezükben az erdei pataktól a part menti
házak felé. Ám semmilyen tett nem tartóztathatta fel a közelgő kataklizmát, hiszen a füstös
képű, baljós tekintetű férfiak fortélyossága régről ismert volt.
Az Utca így nyugtalanul álmodott tovább, mígnem egy éjjelen Petrovics pékségében,
Rifkin Modern Közgazdasági Iskolájában, a Kör Társasági Klubban, a Szabadság kávéházban
és más helyeken az iszonytató diadaltól és várakozástól kikerekedett szemű férfiak hatalmas
hordákba verődtek össze. Eldugott vezetékeken érthetetlen üzenetek cikáztak, és sokan még
érthetetlenebb üzeneteket emlegettek; ám sejteni sem lehetett, mi folyik valójában, míg a
veszély el nem múlt a Nyugati Vidék feje fölül. A barnászöld zubbonyosoknak fogalmuk se
volt arról, hogy mi történik, vagy hogy mitévők legyenek; hiszen a füstös képű, baljós
tekintetű férfiak jól értettek az ármánykodáshoz és az álcázáshoz.
A barnászöld zubbonyosok mégis örökké emlékezni fognak arra az éjszakára, és
megemlítik az Utcát, mikor unokáiknak elmesélik a történetét; hiszen a reggel közeledtével
sokuk váratlan feladatot kapott. Köztudott volt, hogy az anarchia fészke rég elaggott, és a
házakat kikezdte az idő, a férgek és a förgetegek; de vajon ama nyári éj eseményei csupán
kísérteties egyöntetűségük okán tűntek oly meglepőnek? Hiszen valóban különös, habár
természetes fordulatot vettek az események. Nem sokkal éjfél után ugyanis az idő, a férgek és
a förgetegek sokévnyi romboló munkája váratlanul félelmetes végkifejletbe torkollott; a robaj
elülte után két ódon kémény és egy masszív téglafal kivételével semmi sem maradt állva az
Utcában. A romok közül pedig senki sem került elő elevenen. Egy költő és egy utazó, akik a
hatalmas tömeggel együtt felkeresték a helyszínt, igencsak furcsákat mesélnek. A költő azt
meséli, hogy míg el nem jött a hajnal, alig tudta kivenni a szennyes romokat az ívlámpák
fényében: hogy az omladék fölött egy másik kép derengett, holdfényben tündöklő házakkal,
büszke szilfákkal, tölgyekkel és juharokkal. Az utazó pedig megesküdne rá, hogy a
megszokott bűz helyett virágzó rózsafák illata áradt a helyből. Ámde a költők álmai és az
utazók meséi vajon hírhedten nem csupán az elme szüleményei?
Vannak, akik szerint a dolgokban és helyekben lélek lakozik, és vannak, akik szerint ez
nem így van; jómagam nem merek erről nyilatkozni, az Utcáról azonban mégis elmondtam,
amit tudok.
GALAMB ZOLTÁN FORDÍTÁSA
A FA
EREDETI CÍM: TREE, THE

Arkádiában, a Maenalus hegység egyik lankáján, egy olajligettel körbevéve állnak egy villa
romjai, egykori bejáratát egy sírkő takarja. Valaha csodálatos épület volt, a legfinomabb
faragványokkal ékesítve, de most már csak a pusztulás és romlás vert benne tanyát. E sírkő az
egyik végénél, furcsán burjánzó gyökerek feszítették szét az időtől foltos pánhellikus márvány
blokkokat, s egy természetellenes nagyságú, furcsán visszataszító formájú olajfa nőtt belőlük,
mint valamilyen groteszk emberi forma, vagy haláltól eltorzult egykori emberi test. A falusi
népek borzongva kerülték el ezt a helyet, amikor a hold halványan világít át a torz, elgörbült
faágakon. A Maenalus hegység népszerű tanyája a félelmetes Pánnak, kinek sok megbomlott
elméjű híve, de még egyszerű parasztlegények is hitték, hogy a fa valami rejtett rokonságban
áll ezzel a titokzatos Pánnal. Egy öreg méhész azonban, aki a szomszédos faluban élt,
másképpen mesélte el a történetet.
Sok-sok évvel korábban, amikor a domboldali villa még új volt és csillogó, két szobrász
lakott itt, Kalos és Musides. Lídiától Neopolisig nagyrabecsült volt nevük és munkájuk, és
egyik sem merészelte volna állítani, hogy ügyesebb, rátermettebb lenne a másiknál. Kalos
Hermes-szobra Korintosz egyik márványszentélyében állt, míg Musides Pallas-figurája egy
oszlopon kapott helyet Athénben, közel a Pantheonhoz. Minden ember tisztelettel hódolt
Kalosnak és Musidesnek, csodálták, hogy nem telepszik meg a művészi féltékenység árnyéka
testvéri barátságuk fényén.
Ám annak ellenére, hogy Kalos és Musides töretlen harmóniában éltek, természetük
teljesen különbözött. Amíg Musides éjszakánként Tegea városi mulatságaiban tivornyázott,
Kalos inkább otthon maradt, a napi munka fáradságát az olajliget hűsében pihente ki. Ott
meditálhatott azokról a víziókról, látomásokról, melyek elméjét megtöltötték. Ott ötölte ki a
szépség azon formáit is, melyeket a későbbi nemzedékek számára márványba faragva hagyott
örökül. A ráérő, gondtalan városlakók bizony gyakran emlegették, hogy Kalos a liget
szellemeivel beszélget, hogy alkotásai csak faunok és driádok képei után készültek, s nem
pedig élő modell után dolgozik.
Olyan ismert volt itt Kalos és Musides, hogy senki sem csodálkozott, amikor a távoli
Szirakúza uralkodója menesztett képviselőt hozzájuk, hogy Tiche szobrának elkészítésével
bízza meg őket, melyet Szirakúzában tervezett felállítatni. A megrendelő Kalos és Musides
régebbi munkái alapján, pályázat meghirdetése nélkül, közvetlenül nekik ajánlotta fel nekik a
lehetőséget. S bár baráti szeretetük nagyon ismert volt, a ravasz tirannus mégis azt gyanította,
hogy inkább egyedül dolgoznak majd, munkájukat egymás elől is leplezve, nehogy a másik
segítségét és tanácsait kelljen visszautasítani. Ezáltal a kőbe vésett alkotások kincstára két
olyan újabb művel bővülhet majd, amelyek egészen elsötétíthetik a költők már megénekelt
álmait is.
A szobrászok örömmel fogadták az uralkodó felkérését, s az ezt követő a napokban
szolgáik szüntelen hallották a véső és kalapács munkáját. Nem látta őket senki, mert Kalos és
Musides egyedül, titokban dolgoztak. Az alkotók elképzelése szerint nem láthatja szem a két
pompás figurát, a nyers tömb beszállításától kezdve egészen addig, míg az alakok teljesen ki
nem szabadulnak a világ kezdete óta tartó sziklafogságukból.
Éjszakánként - szokása szerint -, Musides Tegea termeiben tivornyázott, mialatt Kalos az
olajligetben álmodozott. De ahogy múlt az idő, az emberek egyre inkább a jókedv hiányát
fedezték fel a korábban állandóan sziporkázó Musidesben. Szokatlan volt tőle, cimborái
egymás között azt pusmogták, hogy e búskomorság azért uralkodott el rajta, mert nehéz teher
nyomasztja: olyan nagy esélye van elnyerni készülő munkájával a legérdemesebbnek járó
koszorút... Sok hónap múlt el, miközben Musides arca fokozatosan annyira megsavanyodott,
hogy végül már egyáltalán nem volt olyan tréfa, mely mosolyra fakasztotta volna.
Amikor egy nap Musines Kalos súlyos betegségét megemlítette, tovább már nem kellett
találgatniuk a búskomorság okát, hiszen valamennyien jól ismerték a szobrászok mély és
szent barátságát. Következésképpen sokan meglátogatták Kalost, és valóban feltűnt nekik is
sápadt arca, egyfajta boldog nyugalmat véltek kiolvasni belőle. Kalos tekintetével ellentétben
Musides pillantása zavart volt és aggodalommal telt, melyet tettei is alátámasztottak. Félretolt
minden szolgát, ápolva és gondozva barátját, még az együttérző látogatók gyűrűjében is. A
nehéz leplek rejteke mögött állt a két befejezetlen Tiche-figura, a beteg ember és hűséges
gondozói időnként meg-megérintették a lepleken keresztül...
Ahogy Kalos az összehívott orvosok és a kitartó barátok gondos ápolása ellenére
érthetetlen módon egyre gyengébb és gyengébb lett, ő gyakran kívánta, hogy vigyék az általa
annyira szeretett olajligetbe. Azt kérte, hagyják itt egyedül, magányosan óhajtott láthatatlan
jelenségeivel beszélgetni. Musides könnyes szemekkel ugyan, de mindig teljesítette ezt a
kérését, de a gondolat bántotta, hogy Kalos a faunokkal és driádokkal jobban törődik, mint
vele.
Ahogy az utolsó és végső fejezet közeledett, Kalos egyre inkább a földi életet követő
dolgokkal kezdett foglalkozni. Musides zokogott, olyan síremléket ígért neki, mely
csodálatosabb, mint maga a Mausoleum, ám Kalos ezt visszautasította, mondván, neki nem
kell márványba vésett dicséret. Egy kívánsága volt csak - a haldokló ember gondolata -, hogy
az olajfák függönyéből vett kis hajtás sarjadjon majd a feje mellett. És egy éjszaka, egyedül
ülve az olajfák sötétlő függönye mögött Kalos meghalt. Csodálatos szavak kerültek a
márványtömbre, melyet Musides szeretett barátja emlékére faragott. Senki, de Kalos önmaga
sem faraghatott volna pompázatosabb domborművet, melyből Elysium minden pompája
visszatükröződött. De Musides nem feledkezett meg a Kalos feje mellé ültetendő, a ligetből
származó olajágacskáról sem.
Musides a fájdalom első nehéz időszakán túljutva belenyugodott a megmásíthatatlanba,
és serényen dolgozni kezdett saját Tyche-figuráján. Most már minden tisztelet és várakozás
csak őt illette, amíg a szirakúzai uralkodó által adott munka fel nem mentette őt vagy Kalost.
Érzéseit visszafolytva állhatatosan vésett-csiszolt tovább nap nap után, kitérve az esténkénti
vigadozás elől, amely egykor annyira kedvére volt. Ebben az időben estéit barátja sírja mellett
töltötte, ahol egy fiatal olajfa csemete sarjadt közel egykori barátjának fejétől. Olyan gyorsan
növekedett a fácska, és olyan idegenszerű, furcsa formát eresztett, hogy láttára mindenki
meglepetten kiáltott fel, Musides pedig egyszerre látta elbűvölőnek és visszataszítónak.
Három évvel Kalos halála után, Musides üzenetet küldött a tirannusnak, és Tegea
agoráján suttogni kezdték, hogy a rendkívüli szobor elkészült. Ezzel egyidőben a sírkő
melletti fa, csodálatos arányokat nyert el, túlnőtte az olajliget összes fáját, szokatlanul
terjedelmes és nehéz ágerdőt növesztve afölé a terem fölé, melyben Musides dolgozni szokott.
Nagyon sok látogató bámulta meg a csodálatos fát, ahogy a szobrász elkészült munkáit
megcsodálni eljöttek ide, úgy hogy Musides nagyon ritkán volt egyedül. Neki bizony nem
hiányzott ez a tömeges vendégjárás, de úgy látszott egyedül sem érezte magát jól. Félt
egyedül maradni, most viszont a gyorsuló munka lekötötte, kapóra jött a sürgető határidő. A
sivár hegyi szél sóhajtozva fújt keresztül az olajligeten és a sír-fán, mintha a gallyakból furcsa
hangszert fontak volna, bizonytalan hangok képződtek e fuvallat hatására.
Sötét volt az ég azon az estén, amikor a szirakúzai tirannus megbízottja Tegeába
érkezett. Mindenki tudta, hogy egy gyönyörű Tyche-képet hoztak Musedesnek ajándékul.
Nagy lelkesedéssel fogadták a látogatókat, akiket a városban szállásoltak el, a szobrász
látogatását másnapra tervezve. Az éjszaka heves vihar kerekedett, melynek szele bizony
megszaggatta Maenalus sziklaormát is, a távoli Szirakúzából érkezett emberek pedig
ugyancsak örültek, hogy a vihart a város biztonságos falai között vészelhetik át. Az időt
csendes beszélgetéssel múlatták. Előkelő tirannusuk volt a beszéd témája, és annak a
szobornak örvendeztek, melyet Musides készített a számukra. Tegea lakói Musides jóságáról
is meséltek, és nagy bánatáról barátjának elvesztése miatt. Sajnálkoztak azért is, hogy több
babér már nem dicsőítheti Kalos homlokát. Beszélgettek még a furcsa fáról is, amelyik a sírkő
mellett sarjadzott, közel Kalos fejéhez. A szél olyan félelmetesen üvöltött, hogy mind a
szirakúzaiak, mind az arkádiaiak Aioloszhoz imádkoztak.
A kelő nap reggeli fényében a szirakúzai küldöttek felkapaszkodtak a lejtőn a szobrász
villájához, de az éjszakai szél furcsa dolgokat hagyott maga után. A szolgák jajveszékeltek a
szörnyű pusztítás láttán, s nem maradt más a hatalmas villából, csak az olajliget fái között
húzódó, ragyogó oszlopsor és a fehér kövek halmai. Magányosan búslakodtak az egyszerű
udvarok és alacsonyabb falak, az egykor pompás nagyobb kődíszek derékszögben törve
feküdtek, a különös, fiatal fa nehéz, alálógó ágai alatt - melyet láthatóan a vihar teljesen
elkerült -, a romhalmaz fájdalmas képét az épen maradt sírkő márványba vésett feliratai tették
teljessé. A küldöttek és a tegea-iak igencsak megrémültek, amikor felfedezték, hogy a
pusztulás attól a nagy, baljós fától eredhet, amelyik az emberi mértékektől túl, oly idegen
megjelenésű, és amelynek gyökerei oly furcsán törték keresztül Kalos faragott síremlékét.
Félelmük és rémületük tovább nőtt, amikor megtalálták a lakóhely romjait is, viszont a szelíd
Musidesnek és Tiche bámulatosan megformált képének nyomát sem lehetett felfedezni. Az
oly hatalmas omladékhalmok közötti zűrzavarban a két város képviselői csalódottan
tébláboltak, a szirakúzaiak, mert szobor nélkül kellett hazatérniük, a tegeaiak pedig, mert
ünnepelt művészük homlokát nem díszíthették babérkoszorúval. Akárhogyan is történt, a
szirakúzaiak később kaptak egy nagyon pompás Athene-szobrot, és a tegeaiak is vigaszt
találtak maguknak: az agorán egy márványtemplomot emelve Musides tehetsége, erénye és
testvéri szeretete emlékére.
De az olajliget még most is úgy áll, ahogy a fa túlnőtte Kalos síremlékét. Az öreg
méhész azt mesélte nekem, hogy néha-néha a faágak érthetően suttognak egymásnak az
éjszakai szélben, újra és újra ezt ismételgetve. “Οἶδα! Οἶδα! Tudom! Tudom!”
VITÁLIS IMRE FORDÍTÁSA

Az árkádiai Maenalus-hegy egyik zöldellő lejtőjén, egy villa romjai mellett áll egy
olajfaliget. Nem messze tőle egy sírhalmot találni, melyet egykor előkelő szobrok ékesítettek,
ám mára éppúgy lepusztult, mint az épület. A hant egyik végén, bizarr formájú gyökereivel
kitúrva helyéből az idő rágta pánhellén márványlapokat, egy furcsán visszataszító alakú,
természetellenesen nagy olajfa nő; mely olyannyira hasonlít egy bizarr, vagy haláltól eltorzult
emberi alakra, hogy a helybéliek félnek elhaladni mellette éjszaka, mikor a hold halvány
sugarai áttörnek a göcsörtös faágak között. A Maenalus-hegyre gyakorta ellátogat a rettegett
Pán, kinek sok társa akad, és az együgyű parasztlegények szentül hiszik, hogy a fa valamiféle
iszonyatos rokonságban áll ezekkel a furcsa kis Pánfiakkal; ám egy közelben lakó méhész
egész más történetet mesélt nekem.
Sok évvel ezelőtt, mikor a domboldali villa még új és ragyogó volt, két szobrász, Kálosz
és Muszidész lakott benne. Lydiától Nápolyig mindenfelé magasztalták az alkotásaikat, és
senki se merte volna azt állítani, hogy egyikük tehetsége túlszárnyalja a másikét. Kálosz
Hermész-szobra a korinthoszí márványszentélyben állt, Muszidész Pallasza Athénban, a
Parthenon közelében díszlett egy oszlop tetején. Mindenki tisztelettel adózott Kálosznak és
Muszidésznek, és csodálták, hogy a művészi féltékenység nem árnyékolja be szívélyes,
testvéri kapcsolatukat.
Ám, noha Kálosz és Muszidész zavartalan harmóniában élt, természetük jócskán elütött
egymástól. Míg Muszidész esténként Tegea városában mulatozott, Kálosz inkább otthon
maradt; rabszolgái elől a hűs olajfaliget félreeső zugaiba szökött. Ott elmeditált az elméjét
betöltő látomásokon, és ott álmodta meg a szépséges formákat, melyek aztán az eleven
márvány alakjában váltak örök életűvé. A henyélők odáig vetemedtek, hogy kijelentsék,
Kálosz a liget szellemeivel társalgott, és szobrai csupán az ott látott faunok és erdei tündérek
másai voltak, Kálosz ugyanis nem hús-vér modellekről mintázta alkotásait.
Kálosz és Muszidész oly hírnévre tett szert, hogy senki sem csodálkozott, mikor
Szirakuza türannosza követeket küldött hozzájuk, hogy hírét vigyék nekik a városba tervezett
költséges Tükhé-szoborról [1]. A szobornak hatalmasnak és utánozhatatlannak kell lennie,
mivel messze földön csodaszámba menő látványosságnak és távoli utazások céljának szánták.
Minden képzeletet felülmúló becsben részesül az, akinek pályaművét elfogadják, Káloszt és
Muszidészt pedig felkérték, hogy vetekedjenek e dicsőségért. Testvéri szeretetük közismert
volt, és a ravasz türannosz arra számított, hogy nem titkolóznak majd egymás előtt, hanem
mindkét művész segíti és tanácsokkal látja el a másikat; eme üdvös együttműködés pedig két
felülmülhatatlan szépségű mű megalkotásához vezet, melyek közül a szebbik még a költők
legcsodálatosabb álmait is elhomályosítja.
A szobrászok örömmel fogadták a türannosz ajánlatát, s az elkövetkező napokban
rabszolgáik szüntelenül a vésők kopogását hallották. Egymás elől nem rejtegette Kálosz és
Muszidész a szobrokat, mások viszont egyetlen pillantást sem vethettek rájuk. Kettejükén
kívül senki szemei előtt nem tárulkoztak fel a durva tömbökből, öröktől való
márványbörtönükből avatott ütésekkel kiszabadított isteni alakok.
Esténként, mint azelőtt is, Muszidész Tegea dísztermeiben lakmározott, míg Kálosz
magányosan andalgott az olajfaligetben. Ám ahogy telt az idő, az egykor sziporkázó
Muszidész mintha elkomorodott volna. Furcsa - mondogatták az emberek maguk között -,
hogy a levertség így erőt vegyen valakin, aki a legmagasztosabb művészi kitüntetés egyik
várományosának számított. Hónapok múltak el, ám Muszidész keserű ábrázatán semmi sem
tükröződött a helyzethez illő, reményteljes várakozásból.
Aztán egy napon Muszidész bejelentette, hogy Kálosz megbetegedett, és ezután már
senki sem csodálkozott Muszidész mélabúján, mivel mindannyian tudták, mennyire mély és
szent barátság fűzi őt társához. A hír hallatán sokan, meglátogatták Káloszt, és valóban
sápadtságot véltek felfedezni a művész arcán; szemében mégis olyféle felhőtlen derű
tükröződött, melytől tekintete százszor delejesebbnek tűnt Muszidész tekinteténél, akit
láthatóan megőrjített az aggódás, és aki eltaszított magától minden rabszolgát, hogy saját
kezűleg táplálhassa és gondozhassa barátját. Vastag függönyök takarták a két befejezetlen
Tükhé-szobrot, melyeket mostanában alig érintett a beteg és az ő hűséges gondozójának keze.
Ahogy Kálosz tanácstalan orvosai és kitartó barátja ápolása ellenére rejtélyes módon
egyre gyengült, gyakorta kérte, hogy vigyék ki őt a hőn szeretett olajfaligetbe. Ott utasította
gondozóit, hogy hagyják magára, mintha láthatatlan dolgokkal kívánna társalogni. Muszidész
mindig engedelmeskedett neki, noha szeme könnybe lábadt a gondolattól, hogy Kálosz
szívesebben tartózkodik a faunok és erdei tündérek körében, mint vele. Végül elérkezett a
megmérettetés ideje, Kálosz pedig az evilági léten túli dolgokról beszélgetett. Muszidész sírva
ígérte meg neki, hogy Mauszóloszénál is szebb síremléket emeltet neki; de Kálosz arra kérte,
többé ne is említse előtte a márványba foglalt dicsőséget. A haldoklónak csupán egyetlen
kívánsága volt; az, hogy a ligetben álló bizonyos olajfák ágait temessék a feje mellé. Aztán
egy este, ahogy az olajfaligetben üldögélt, Kálosz eltávozott az élők közül. Szavakkal le nem
írható a márványsíremlék szépsége, amit a lesújtott Muszidész faragott szeretett barátjának.
Csupán Kálosz lett volna képes ehhez hasonló domborműveket létrehozni, melyek teljes
pompájában a ábrázolták Elíziumot. Muszidész arról sem feledkezett meg, hogy Kálosz feje
mellé temesse az olajfaágakat.
Mikor Muszidész marcangoló fájdalma rezignáltsággá csillapodott, újfent serényen
hozzálátott Tükhé alakjának megformálásához. Immár mindenképp az ő osztályrészéül jutott
a dicsőség, Szirakuza türannosza ugyanis kizárólag az ő vagy Kálosz művét volt hajlandó
elfogadni. A feladat alkalmat adott rá, hogy kiadja magából a felgyülemlett érzéseket, és ezért
napról napra keményebben munkálkodott, sőt még a mulatozásról is lemondott, pedig
hajdanán sok örömét lelte benne. Ehelyett barátja sírjánál töltötte az estéket, ahol az örök
álomra szenderült művész feje mellett egy fiatal olajfa sarjadt ki a földből. A fa oly sebesen
fejlődött, és oly különös alakúvá, hogy bárki meglátta, meglepődve kiáltott fel; Muszidészt
pedig láthatóan lenyűgözte, egyszersmind taszította is a jelenség.
Három évvel Kálosz halála után Muszidész hírnököt küldött a türannoszhoz, és a tegeai
agorában azt suttogták, hogy elkészült a nagy mű. A sír mellett növekvő fa ekkorra
elképesztő, fajtáját meghazudtoló méretűvé cseperedett, és egy kivételesen vastag ágat
növesztett Muszidész hajléka fölé. Éppannyi kíváncsiskodó látogatott el az irdatlan fához,
mint ahányan a szobrász műve iránt érdeklődtek, következésképp Muszidész csak ritkán
maradhatott egyedül. Ám nem zavarta őt a vendégsereg; sőt, inkább úgy tűnt, most, hogy
figyelmét nem a munkája kötötte le, félt magára maradni. A zord főn, mely az olajfaliget fái
közt fütyült, hátborzongatóan emberi beszédre emlékeztető hangokat adott ki.
Az eget sűrű felhők borították, mikor a türannosz követei Tegeába érkeztek. Mindenki
pontosan tudta, hogy jövetelük célja a hatalmas Tükhé-szobor elszállítása volt, minek révén
örök dicsőség illette meg Muszidészt, s ezért a proxenoi [2] meleg fogadtatásban részesítették
őket. Az éj leszálltával dúló vihar kerekedett a Maenalus-hegy gerince fölött, és a szirakuzai
követek hálát adtak az Isteneknek, hogy a város biztonságot adó falai közt pihenhetnek.
Meséltek az illusztris türannoszról és a főváros pompájáról, s közben Muszidész alkotását
magasztalták. Aztán a tegeaiak Muszidész jóságáról és emésztő bánatáról szóltak, amit barátja
halála fölött érzett, majd elárulták, hogy Kálosz távoztával még a művészi babérok sem tudták
megvigasztalni őt, hiszen barátja hasonlóképp kiérdemelhette volna e dicsőséget. Beszéltek
még a síremléknél, Kálosz feje mellett kisarjadt olajfáról is. A szél egyre iszonytatóbban
süvített, és a szirakuzaiak az árkádiaiakkal együtt imádkoztak Aioloszhoz [3].
A reggeli napsütésben a proxenoi a szobrász domboldalon álló hajlékához vezették a
követeket, ám az éjszakai vihar furcsa dolgokat művelt. Rabszolgák siránkozása töltötte be a
letarolt vidéket, és az olajfaliget közepén immár nem magaslottak a tágas csarnokot körülvevő
oszlopsorok, melyek közt Muszidész álmodott és alkotott. A szerény udvarok és alsó falak
magányosan és megrendülve búslakodtak, a különös, új fa fölébük magasodó ága ugyanis
rázuhant a pazar nagyobbik oszlopcsarnokra, és szokatlan alapossággal éktelen romhalmazzá
silányította az impozáns márványkölteményt. Az idegenek, miként a tegeaiak, döbbenten
álltak, és az omladékról a hatalmas, baljóslatú fára vetették tekintetüket, melynek alakja
olyannyira emlékeztetett egy emberére, gyökerei pedig bizarrul Kálosz kifaragott síremléke
alá hatoltak. Döbbent rettenetüket még tovább fokozta, hogy amikor átkutatták az összedőlt
épületet, sem a nyájas Muszidésznek, sem Tükhé kőből kimunkált másának nem akadtak
nyomára. A kiterjedt romok között a káosz uralkodott, s a két város képviselői csalódottan
távoztak; a szirakuzaiak azért, mert nem volt mit hazavinniük, a tegeaiak pedig azért, mert
nem volt kit ünnepelniük. A balszerencse dacára a szirakuzaiak nem sokkal később egy
pompás szoborhoz jutottak hozzá Athénban, a tegeaiak pedig azzal vigasztalódtak, hogy az
agorában márványtemplomot emeltek Muszidész tehetségének, erényének és testvéri
odaadásának emlékére.
Ám az olajfaliget még mindig áll, ahogy a Kálosz sírjából kinőtt fa is, és az öreg méhész
elárulta nekem, hogy a faágak néha még ma is azt sustorogják maguk között az éji szélben,
hogy: “Οἶδα! Οἶδα! Tudom! Tudom!”

1 A görög mitológiában Tükhé a véletlen istennője volt. (A ford.)
2 Athén megbízott képviselői, akiket a helyi lakosok közül választottak ki (A ford.)
3 Ókori görög szélisten (A ford.)

POE JÁRT ERRE
EREDETI CÍM: IN A SEQUESTERED PROVIDENCE CHURCHYARD WHERE ONCE
POE WALKED

Örök-merengő árnyak otthona,
Régmúltba veszett századok álma;
Komoly fák vigyáznak sírhalmokra,
Boltívük alatt hajdan világa.
Körben az emlékek fénye táncol,
S holt ágak suttognak tűnt napokról,
Látványra s hangra hiába várva.
Magányos, bús kísértet suhan el
Ott, ahol valaha éltében járt,
Halandó pillantás nem éri el,
Dala mélyen zendül az időn át.
Csak ki varázsos titkot ismer s ért,
Látja e sírok közt Poe szellemét.

Magyar Attila fordítása

***

Örök ábránd itt az árnyak sorsa,
Álmaik a tovatűnt századok;
Ős-szilek árnya hull a halmokra,
Boltívük alatt szunnyadó korok.
Mindenütt emlékek fénye remeg,
Múlt napot idéznek holt levelek,
Vágyukban képek, hangok: tegnapok.
Kísértet suhan búban, magányban,
A szenthelyen, hol sehol nincs nyoma;
Gyarló szemek nem láthatják meg őt,
Bár átzeng a múlton titkos dala.
S kevés, ki ismer tündéri mesét,
S látja a sírok közt Poe szellemét.

SZEGEDI SÁNDOR FORDÍTÁSA
PROVIDENCE
EREDETI CÍM: PROVIDENCE
50
Hol öböl s folyó egyesül
És erdős hegy mereng
Providence tornya elmerül
Az ős-egekbe fent.

Kanyargó, keskeny utak
Dombtetőre kúsznak
Varázsnapok, régi múltak
Csendet s békét hoznak.

Lámpafény, kopogtatónesz.
Fénye György-tégláknak,
Egy tűnt kor képe, hangja ez
S álmai leszállnak:

Lépcsősorok vaskorláttal
Ködlő harangtornyok,
Templom, fakó faragással,
mohával szőtt ormok.

Rejtett temetők kövei
Elmúlást regélnek
Korhadó rakpart tetői
Tenger felé néznek.

Falak állnak utcán, téren
Már százötven éve
Fák nőnek az útszegélyen
Emberre se nézve.

Kőhidak a patakokon
Hegyoldalban házak,
S titkokra az udvarokon
Szellemek vigyáznak.

Szőlőfedte utcalépcsők
Parázsló ablakok
Szürkületben élve rejlő
Lent maradt alakok.

Providence! Mily légi sereg
Száll szép szárnyaidon,
Mily szellemek, tündérszelek
Ősi utcáidon!

Az esti harangszó öreg
völgyed hangja felett,
s a halmoknál sok zord öreg
Áldja szent földedet?

A TENGER MENYASSZONYA
EREDETI CÍM: UNDA; OR THE BRIDE OF THE SEA

Feketén dereng a szirtfok mögöttem,
s messze sötétlik a parti homok.
Mély homályba fulladt ösvényen jöttem...
Veszett múltamra búsan gondolok.
Lágyan nyaldossa a part menti szirtet
a tenger e hangot jól ismerem.
Vállamra hajtva fejét, egykor itt tett
Unda, a tündér sétákat velem.
Fényes a nap, min találkoztam véle,
édes mint szellő a kék tengeren.
Aznap köttettem a Vágy bilincsébe:
S boldog voltam, s ő boldog volt velem.
Soha nem kérdeztem, hogy merre járta
útját, és soha nem kérdezte ő.
Gyermeki szívvel, indokra nem vágyva
fogadtuk, amit a sors írt elő.
Egyszer egy tündöklő holdfényes éjen
Ott álltunk ketten a nagy szirt fokán.
Haján fűzfafüzér lengett a szélben,
az erdőn szedtük egy sétánk során.

Furcsa pillantással meredt a partra,
megigézte őt a hang és a mély.
És mint tovább nézte, mássá lett az arca:
zord, mint a tenger s bizarr, mint az éj.
S hulló könnyeimmel otthagyott engem,
fenn, az általa megáldott helyen,
s tekintetem egyre lejjebb engedtem,
míg követte édes Undát szemem.
És elcsendesült a háborgó tenger
Unda, a tündérnek lába előtt,
s ő köszöntötte kellő tisztelettel,
majd rám nézett, s a mély elnyelte őt!
Soká kószáltam a parton magamban,
mialatt magasra kúszott a hold.
Majd leszállt újból, hajnal hasadt halkan,
S a kín a lelkem mélyéig hatolt.
Széles e világon által kutattam:
messzi sivatagban s hét tengeren
s egyszer egy bőszen tomboló viharban
megláttam egy hullámon kedvesem.
Szüntelen kóborlok bármily veszélyben,
mert míg őt nem lelem, nem nyughatok!

S ismét a tajtékos vizekhez értem,
hol rám köszöntek a múlt tegnapok.
S ó nézd! A tenger sűrű ködfátyolából
vészjóslón ébred a vérszínü hold
és udvara kéken szikrázva lángol,
s furcsa arcképe lelkembe hatolt.
A holdból, ím fényes híd nyúlt a partra,
hullámból épült csillámló csoda!
S bármily esendő is, átmenni rajta
könnyű, és túl vár szép álmok hona.
De minő arc, mit a holdfényben látok,
megleltem volna eltűnt kedvesem?
És már a fényhídon mind beljebb járok
hozzá, látványa gyorsít léptemen.
Meg-meginogva, hullámtól ölelten,
egyre előre szép arca felé!
imát morzsolva, zihálva siettem,
s így értem a báj árnyképe elé.
Felettem vizét a tenger bezárta,
S ím a szép árnykép megindult felém.
Próbáit kiállva békét talált a
Tenger Menyasszonya, Unda és én.

Vachter Ákos fordítása
A VÁROS
EREDETI CÍM: THE CITY

Egy látomás lengett
az éj tengerén,
egy város derengett –
maga volt a fény!
Templomai márványból valók: dicsőséges tünemény!
El sosem felejtem
azt az évszakot,
azt a sok fejetlen
őrjítő napot,
amikor a fehér leplű tél rám gyötrő tébolyt szabott.
Még szebben, mint Zion
csillant odafenn,
amint az Orion
elfödte szemem,
régmúlt, homályos emlékekkel telt álmot ádva nekem.
És volt csoda még sok:
mívvel faragott
ragyogó kastélyok
magaslottak ott,
és virágzó kertek ontották a bűbájos illatot.
Elbűvöltek engem
a széles utak
S az ívek, meredten
néztem sorukat,
S tudtam, hogy már jártam alattuk dicsérve csodájukat.
A nagy téren állott
egy szoborcsoport,
s a néphez kiáltott
rég, strázsája volt,
ám egyik megkopva, törötten, csupaszon zárta a sort.
Bár sehol sem leltem
halandó nyomát,
még sok figyeltem
az arcok sorát,
s képzetem hosszan merengve kutatta e bűvnek okát.
S fellobbant egy szikra,
elmém tüze gyúlt,
s szítottam, hogy nyissa
felejtésbe hullt
elfeledett korszak kapuját, s megnyíljon nékem a múlt.
Ám egy iszonyú jel
inté lelkemet,
mint vérvörös reggel
hoz baljós szelet,
s én eszemet vesztve hagytam ott eme rémséges helyet.
Vachter Ákos fordítása

A YUGGOTH-I GOMBA
EREDETI CÍM: FUNGI FROM YUGGOTH
SZERZŐ: HOWARD PHILLIPS LOVECRAFT • ÉV: 1929-1930

I. A könyv

A ház sötét volt poros, elhagyott
Kusza zugok közt, hol közel a part
S a hullám furcsa dolgokat kavart
Nyugat szele gyanús ködöt hozott
Füst, fagy bújtatta mind az ablakot.
S a könyvhalom, mint a múlt ferde fái
A padlóból a plafonig állt ki.
s benne ősi tudás porladott.

Bűvkörbe léptem, s ódon halomból
Mi kézhez esett, lapozni kezdtem,
Megborzongtam a furcsa szavaktól,
Melybe sok titok van, ismeretlen
Aztán gazdájuk után néztem ott
Nem leltem őt - csak egy hang vihogott.

II. Az üldözés

A könyvet kabátom alá tettem
Rejtve bármely szem elől e helyen
Az ódon kikötőn átsiettem
Körbepislantva és idegesen.
Vak ablakok tántorgó falakban
Meredtek rám, nézve vad futásom
(Ijesztő kór rejlhet titkaikban)
Csak a kék ég hozta nyugovásom.

Nem volt, ki látta tettem, de néma
nevetés hangzott szédült fejemben
S tudtam hogy a beteg éj világa
Meglapul a rég vágyott kötetben.
Oly idegen lett az út s a falak
S nyomomban valami némán haladt.

III. A kulcs

Nem tudom hogy mi somfordált ottan
Ó- sikátorok hulladékában
Már ajtómban remegtem, sápadtan
És otthonom gondosan bezártam.
Megvolt a könyv; vén, mint rejtett utak
Át Más Tereken és át az űrön
Mely birtokol másik világokat
És átnyúlik a földi időkön.

Enyém volt a kulcs a látomáshoz
Alkonyi ormokhoz s ligetekhez
Kik tapadnak idegen homályhoz
Rejtve, mint örök emlékeinkhez
A kulcs enyém volt, de mint ültem ott,
Halk nesz remegtette az ablakot.

IV. A felismerés

Visszatért a nap, mikor mint gyermek
Láttam az ősi tölgyeknek völgyét,
A fojtó ködöknek szürkeségét,
A lopakodó, formátlan szennyet,
S a vadul burjánzó növényzetet.
Egy oltár állt ott, vésett jelével
Tornyukból leszállt Öregekével
Kik legyőzték az időt és teret.

Test hevert az oltár nedves kövén
S tudtam, kik falnak ott, nem emberek
e furcsa, szürke világ nem enyém
Yuggoth az, s az elmúlt csillagterek
Majd a test halálsikolyt ordított
Már túl későn: tudtam, én vagyok ott!

V. Hazatérés

A démon szólt, hazavisz most engem
A megidézett, árnyékos földre
Hol a fennsíkon megerősítve
Vad szél szalad márvány mellvédeken
S a kupolák útvesztője alatt
A tengerparton tornyok erdeje
Állok majd még ott – szólt – lenyűgözve
S hallgatom a messzi hullámokat.

Imígy szólt s át, az alkony kapuján
Sodort tűztavak lángnyelve mellett
Át ős-istenek vérarany-trónján
Kik ősfélelemtől üvöltenek
Át az éj fekete szakadékán
"Ez volt otthonod" – gúnyolt – "hajdanán!"

VI. A lámpa

Sziklaüregben lámpára leltünk
Thébai pap sem érthette a jelt,
Mit a barlangfal ijesztőn viselt,
S intette a Földet, melyen élünk.
Nem volt más ott, csak egy mécses bronzból
Belül furcsa olaj nyomaival
Különös, vésett cikornyáival
S halvány jelekkel ősi gazságról.

Negyven század félelme kevés volt;
Óvatlan hoztuk ki zsákmányunkat
A kunyhó, hol vizsgáltuk, sötét volt
Gyufa gyúlt, próbálván ős-olajat
Lobbant. – Nagy Isten! Őrült pillanat, –
Mit láttunk, attól létünk elapadt.

VII. Sámán-hegy

A városra nőtt a Hegy hallgatag
A főutat szakadék vágta el
Komoran nézte zöld erdeivel
Az útkanyarban az ó tornyokat.
Két évszázad suttogta mesélve
Mi történt a kihalt hegyoldalon
Szétroncsolt lényre leltek egy napon
S eltűnt egy fiú, s a család reménye.

Egy nap a postás már falut se lelt,
Se házak, se népek nem voltak ott
Aylesbury népe kijött, s figyelt.
Majd a postásnak megmondták legott
Hogy amit látott, az hiteltelen.
A hegytorkolat elnyúlt szélesen.

A KERT
EREDETI CÍM: GARDEN, A

Látom néha álmaimban a régi-régi kertet,

Hol izzó májusi napfény táncol, mint egy kísértet,
Hol a hajdan tarka virágok szürkén hervadnak el,
S omladozó falak között a tegnap szelleme kel.
A zeg-zugokban indák kúsznak, moha nő a tó körül,
A lugast gyom fojtogatja, hidegen elsötétül:
Csendbe merült ösvény ölén ritka, sovány fű fakad,
Az illatokat elnyomja a pusztulás doh-szaga.
E magányos, árva helyen élőlénynek nyoma sincs,
A bekerített csendben a visszhang sosem látott kincs.
Míg járok, s várok, s hallgatok, gyakran a kort keresem,
Mikor ismertem a kertet; kort, mit rég eltemettem.
Kutatom a régi napot, soha többé nem látom,
Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen –
A virágok holt remények – a kert pedig a szívem.

MAGYAR ATTILA FORDÍTÁSA

Van egy régi-régi kert, mely néha álmaimban él,
Hol a májusi napfény bolyong, kísértetfénye kél,
Hol tarka-barka virágnak színe szürkévé fakul
És málló oszlopok tövében ó-gondolat lapul.
A szögletekben indák, rések, mohák a tócsák körül,

A fojtó bozóttól a lugas hideg sötétbe merül.
A csendbe süllyedt ösvényeken a gyep ritka, sovány
Elmúlt dolgok doh- szagától a levegő halovány.
Nincsen élő teremtmény e magányos helyen sehol
S az élősövény csendes, hangot nem hall semmikor.

Amint járok s várok s hallgatok, gyakran kutatom a kort,
Mikor ismertem jól e kertet, hajdan, valamikor,
Gyakran hívom a régmúlt napok tovatűnt képeit,
S amint nézem a szürke helyet, érzem, mit tudtam itt.
S megborzongtat a felismerés, körbeölel a bánat:
Szívem most a kert, s hervadt remény neve a virágnak.

NEMEZIS
EREDETI CÍM: NEMESIS

Az álom kísértet-kapuin át,
Túl holdtalan szakadék éjén,
Elfeledve életeim számát
Mindent hallattam szemeim mélyén;
És harcolok és sikítok a kikelet előtt, ijedt őrültként.

Fordultam a Földdel a hajnalért,
Mikor az ég lángtengerré vált,
Láttam ásító kozmosz sötétjét,
Hol görögnek kormos planéták;
Hemperegnek borzalmakon, elhagyatva, névtelenek, vak némák.

Sodródtam végtelen tengereken,
Baljós, szürke fellegek alatt,
Villámok millió tüskéje fenn,
Bömbölő, tomboló égi vad;
A zöld vizekből felszálló láthatatlan démonok sóhaja.

Boltívein szarvasként szökelltem
Az ősi, megőszült ligetnek,
Hol tölgyeken masíroz a jelen,
S félnek kószálni a szellemek,
És futottam valami elől, ami a holt ágak közül figyelt.

Barlangos hegyekben megbotlottam,
Sivár pusztákból magaslottak,
Békák kútjain szomjam oltottam,
Mik mocsarakba szivárogtak,
És elátkozott vizekbe, kik mégegyszer már nem láthatnak.

Néztem a nagy, szédítő palotát,
Tapostam lakatlan termein,
Megmutatta borostyán ruháját,
Ahogy Hold kelt távol völgyein,
Elfeledtem már falain lógó furcsán szőtt képeit.

Ablakaiból csodálva bámultam,
Hogyan porlad odakinn a rét,
A falu háztetői alattam,
Sírok ölelte átok a lét,
S kutatom a márványfal urnái zaját apró dallamért.

A korok sírjait hantoltam el,
Szárnyára kapott a félelem,
Hol a füstokádó Erebus kel,
Hol bánat bámul a jéghegyen,
S földeken, hol a sivatagi nap rágja, mit éltetni képtelen.

Mikor a fáraók trónra ültek,
Már vén voltam; ismeretlen
Korokban éltem gyarló életet,
S csak én voltam, az egyetlen,
És az Ember bűntelen és boldogan élt egy távoli szigeten.

Ó, de szellemem nagyot vétett,
Ítélete utolérte,
Túlvilág irgalma nem segített,
A sírban sem nyugodhat érte,
Örök eónok kegyetlen szárnya taszítja homály mélyére.

Az álom kísértet-kapuin át,
Túl holdtalan szakadék éjén,
Elfeledve életeim számát,
Mindent hallattam szemeim mélyén,
És harcolok és sikítok a kikelet előtt, ijedt őrültként.

MAGYAR ATTILA FORDÍTÁSA

***

Láttam ásítani a sötét világot,
A fekete bolygók csillagtalan hevét –
Céltalan pályákon vak módján haladnak,
Ki ismerné mindük hatalmát és nevét?

KORNYA ZSOLT FORDÍTÁSA
NATHICANA
EREDETI CÍM: NATHICANA

Zais elkerített kertjében,
Zais ködbeburkolt kertjében,
Ahol fehér naphalot virít,
Az éjfél illatos hírnöke:
Szunnyadnak csendes kristálytavak,
És patakok folynak nesztelen,
Patakok Kathos barlangjaiból,
Hol homályszellemek nyugszanak.
S a patakokon, tavakon át
Hajlanak alabástrom hidak,
Fehér hidak szép faragással
Tündér és démon figurákkal.
Itt haloványan fénylenek
furcsa napok és furcsa bolygók,
S oly különös Bnapis félholdja.
S hol sűrűl az esti félhomály,
Borostyánnal font sáncok állnak.
Lehull Yabon fehér párája
S a ködök kavargásaiban
Látom az isteni Nathicanat,
A koszorús, fehér Nathicanat,
Szépszemű, pírajkú Nathicanat,
Ezüsthangú, édes Nathicanat,
A kedves, szeretett Nathicanat.
Valamikor kedvesem volt ő,
Akkortól, mikor még nem volt idő
S bármit tehettünkYabon alatt
Ott időztünk örökkön örökké
Zais ártatlan gyermekei,
Békében élve az ösvényeken
S békében élve a lugasokban,
Koronánk fehér s szent nephalote.
Mily gyakran úsztunk az alkonyban
virágréteken s hegyeken át
Hol astalthontól fehér minden
A szerény de gyönyörű asthaltontól.
S álmodtunk egy álomvilágban
Mely szépségesebb, mint Aidenn
Mely igazabb, mint az értelem!
Álmodtunk s eonokig szerettünk
Míg eljött Dzannin átkozott kora,
Dzannin démoni, őrült kora,
Mikor nap - s bolygófény vörös lett
S vörösbe öltözött Bnapis holdja,
S vörösen hulltak Yabon párái.
Vörössé vált a virág s a patak,
S a tavak a hidak alatt ,
A csendes hidak rózsaszinben
Izzottak szörnyű tükrözéssel,
Míg a faragott démon s tündérhad
Vad - vörösen bámult az árny mögött.
Megrohant a látomás, a sűrű
Függönyön révülten nézek át,
S látom az isteni Nathicanat,
A tiszta, a fehér Nathicanat,
Szeretett, páratlan Nathicanat.
De egy örvény az őrületben
Elrejti a drága látomást
S kárhozatos, vöröslő vízió
új világot hoz fel elém.
Vörös - sötét feléledt világát,
Melyet életbe hív egy ájulás
Mely ebben most új életre lelt.
Látom a szépség fantomjait
Ragyogó, pokol-fantomjait,
Kik Dzannin bűneit takarják.
Nézem őket végtelen vággyal
Tán szeretni is lehetne őket!
De szemük fényében gonoszság
kegyetlenség és ördögi lét.
Vadabbak, mint Thapron és Latgoz
Kétszer gonoszok álcáik mögött.
S ha jön az éjfél könnyű álma,
Csak akkor jön el Nathicana
A sápadt, szűzi Nathicana
De tűnik röpke pillanatban?
Keresem őt újra és újra,
Keresem Plathotis italával
Melybe Astarte bora vegyül
S melyet fájdalom könnye edzett.
Sóvárgok Zais kertje után;
Zais elveszett kertje után
Hol a fehér nephalot virul,
Az éjfél illatos hírnöke.
Egy végső ital, mely ma készül,
Ital, mely démonoknak kedves,
Tán száműzi a vörös eget,
Mely az ájulásban életre kelt.
Most, most, ha a főzet hibátlan,
Elenyész a vörös őrület,
S kígyólények mély sötétjében
Elkorhadnak béklyó-láncaim.
S Zaisnak kertjei utolszór
Fénylenek kínzó látomásban
S Yabon ködeinek közepén
Vár az isteni Nathicana,
Örök, újra meglelt Nathicana
Kit az életben nem leltem soha.

MIRE VALÓ A VERS?
EREDETI CÍM: WHAT BELONGS IN VERSE

Ha olvassuk a mostanában megjelenő amatőr verseket (meg a tengernyi kérészéletű rímecskét
a napilapokban és kisebb professzionális magazinokban), azon fogunk a legtöbbet tanakodni,
ugyan miért választották ezek a szerzők a metrikus formát mondanivalójuk kifejezéséhez.
Átfutjuk e többé-kevésbé ritmusos sorokat, és bennük a számtalan kijelentést, véleményt,
figyelmeztetést, melyek mind-mind alig néhány, meglehetősen ismerős témáról szólnak; mind
a próza szó szerinti elbeszélő hangján szólal meg, mind valamely konvencionális nézőpontot
szajkóz, amelyeket az idézetgyűjteményes ismétlés már népszerűvé tett. Lehet, hogy van,
lehet, hogy nincs elfogadható oka annak, hogy a szerző mondani akar valamit. De van-e vajon
érvényes oka annak, hogy elveti a rímtelen, folyamatos prózát, mikor csak tényeket akar
bejelenteni, hiedelmeket vagy preferenciákat megmutatni, erkölcsi vagy praktikus tanácsot
adni?
Ezek a cselekedetek (bármi is számos régimódi versfaragó – helyi hírességek – bevett
gyakorlata) lényegileg a tudomány, a történelem, a közigazgatás, a filozófia körébe tartoznak,
alapjuk a logikus érvelés és a szabatos meghatározás. Természetükből kifolyólag a pontos
kifejezéshez megfelelő formákban követelnek helyet magunknak, nem pedig olyan
formákban, amelyek megfelelőbbek a katartikus érzelmekhez és az ötletes szimbolizmushoz.
Akkor hát miért ragaszkodik olyan sok állításokkal, doktrínákkal, prédikációkkal házaló
ahhoz, hogy a rím és ritmus rajta oly rosszul álló köpenyébe bújjon – oly ruhába, amely a
költőnek készült?
Igen üdvös lenne, ha az ilyen ambiciózus rímelők egy pillanatra elgondolkodnának azon,
hogy a sok-sok minden közül, amit épp mondani akarnak, vajon mit is lenne célszerű versben
mondani. A korokon átívelő tapasztalat megmutatta nekünk, hogy a verses forma emelkedett
ritmusai és egységes mintázatai elsősorban a költészetnek nyújtanak megfelelő közeget –
amelynek lényege, hogy erős érzelmeket állít elénk, élesen, egyszerűen, és főleg nem
intellektuálisan ábrázolva őket közvetett, figuratív, képi eszközökkel. Ezért hát nem éppen
bölcs dolog ezeket a ritmusokat és mintázatokat alkalmazni, mikor nem akarunk mást, mint
kijelenteni, állítani vagy prédikálni.
Akkor van itt az ideje a vers használatának, mikor egy hangulat vagy érzés olyan erőssé
és áthatóvá válik, hogy különböző konkrétan megjelenő képeket, párhuzamokat,
szimbólumokat idéz fel lelkünkben, s arra ösztökél, hogy a világba kiáltsuk vagy jegyezzük
fel az örökkévalóságnak épp ezen élénk képek és szimbólumok segítségével, Ha a fehér
bárányfelhők látványa nyomán vágy ébred bennünk, hegy tanulságokat vonjunk le
tünékenységükből, illuzórikus látvány-világukból, a legjobb, ha meg sem szólalunk, vagy egy
prédikációt írunk (tegyük lehetőleg az előbbit). Ha azonban a felhők hajókra, hattyúkra,
gyapjas nyájakra vagy légies kastélyokra emlékeztetnek, akkor már megfontolhatjuk, elég
erős-e az érzés, a különleges képek elég frissek és eredetiek-e ahhoz. hogy igazolják, miért
törünk ki dalban.
A költészet, ami rendes esetben a vers tartalma, sosem határoz meg, sosem elemez,
sosem jelent ki semmit; nem buzdít semmire és nem is bizonyít semmit. Csupán ábrázol,
kiemel, szimbolizál, megvilágít, vagy más módon kifejez valamely hangulatot vagy fontosnak
érzett tárgyat. Amikor tehát verset próbálunk írni, nem szabad közvetlen, szó szerinti módon
állításokat tennünk és érvelnünk, hanem mondanivalónkat finoman elhelyezett párhuzamok, a
tekintet elől el-elsiklóan szimbolikus képek és általában véve
valamilyenfajta konkrét asszociációra alkalmas képvilág révén kell eljuttatnunk az olvasóhoz.
A közelmúltban megjelent példaként említhetnénk a következő alkotást az olyan
didaktikus amatőr írásra, amely nyilvánvalóan sokkal megfelelőbb kifejezést is találhatott
volna, mint a rímelő forma.

A pletyka néha jót teszen,
Máskor csak kéne jót tegyen.
Durva szóval hát ha szól,
ítéld meg akkor is jól.

Micsoda különbség van e között, meg az ugyanebben a magazinban megjelent, alább
idézett négysornyi valódi költészet között: ez utóbbi valóban olyanfajta érzelmi túláradás,
amely a verses formához méltó.

Albert Chapin: Anyámnak

Láttam szerető szemed – bár szemem csukva volt;
Hallottam hangod – bár halál dermesztette;
Éreztem lágy kezed, s míg elaludtam ott,
Jött édes suttogás – nyári szél lehelete.

A könnyű költészet kérdése, amely – bizonyos tekintetben – első ránézésre
ellentmondásban áll az itt kifejtett elvekkel, egészen más lapra tartozik, és olyan probléma,
amely méltó lenne rá, hogy e hasábokon tárgyaltasson. Azonban addig is tanácsos jól
megfontolni szándékunkat, ha rímfaragásba kezdünk: tegyük fel magunknak a kérdést,
alkalmas-e tárgyunk ily kezelésre, és nem tenne-e megfelelőbb prózában találni alakjához és
természetéhez illő eszközt.
NAGY GERGELY FORDÍTÁSA
AZ IDŐMÉRTÉK
EREDETI CÍM: METRICAL REGULARITY

„Deteriores omnus sumus licentia.”
Terentius

A jelenkor költői művészetében mutatkozó dekadencia különböző formái közül egyik
sem hat oly kíméletlenül érzékeinkre, mint a közvetlen elődeink költészetét ékesebbé tevő
versmérték harmonikus szabályosságának riasztó hanyatlása.
A tényt, hogy a versmérték minden valódi költemény lényeges elemének számít, sem
Arisztotelész megállapításai, sem Platón kijelentései nem cáfolhatják. Oly klasszikus
műítészek, mint Dionüsziosz és Halikarnasszosz1, és oly modern bölcselő, mint Hegel,
egyaránt megállapítják, hogy a verselési technika a költészetnek nem csupán szükséges
velejárója, hanem nélkülözhetetlen alapja is egyben; Hegel voltaképp magát a metrumot, nem
pedig a metaforikus képeket teszi meg minden költői alkotás lényegének.
A tudomány hasonlóképp az emberi egyedfejlődés kezdetéig, sőt még tovább, az ember
előtti majomállapotig vezeti le a ritmikusság ösztönét. A természet önmagában is a rendszeres
időközönként jelentkező benyomások végtelen sorával szolgál. A hónapok és a holdfázisok
egyenletes ismétlődése, a napkelte és a napnyugta, az apály és dagály váltakozása, a szív és az
erek lüktetése, a lépések dobbanása járás közben, és számtalan ezekhez hasonlatos,
szabályosan ismétlődő jelenség együttesen oly ösztönös ritmusérzéket vésett az ember
agyába, mely éppúgy megnyilvánul a legműveletlenebb, akár a legcsiszoltabb elmék esetében
is. A versmérték épp ezért nem olyféle hamis lelemény, amilyennek a radikalizmus szószólói
elhitetni igyekszenek velünk, hanem a verselés természetes és elkerülhetetlen díszítőeszköze,
amit az egymást követő koroknak fejleszteni és finomítani, nem pedig csonkítani vagy
elpusztítani lenne a feladata.
A többi ösztönhöz hasonlatosan a ritmusérzék is különböző módokon nyilvánult meg a
különböző fajok körében. A vadembereknél legegyszerűbb formájában, a primitív dobszóval
kísért táncokban jutott kifejezésre; a barbárok esetében vallási és egyéb énekekben
mutatkozott meg; a civilizált népek ugyanakkor formális költészetükben alkalmazzák, vagy a
szótagok időtartamának egyenletes váltakozásaként, mint a görög és római költészetben. vagy
a szótaghangsúlyok egyenletes váltakozásaként, mint az angol verselésben. A versmérték
kifogástalansága épp ezért nem hivalkodó ékítmény, hanem az elsődlegesen természeti
mintaképek logikus továbbfejlődése.
Az ultramodern költő amellett érvel – amint azt J. W Renshaw asszonyság nemrégiben
(a Looking Glass májusi számában) megjelent, „A művészet önkényuralma” című cikkében
kifejti -, hogy a valóban ihletett poétának a nyelvtől és formától függetlenül kell
megénekelnie érzéseit, megengedvén, hogy a váltakozó indíttatások módosítsák dalának
ritmusát, értelmét pedig hangulata „éteri tébolyának” kell vakon alávetnie. E fenti érvelés
természetszerűen azon a feltételezésen alapul, hogy a költészet fölötte áll a szellemiségnek; a
„lélek” önkifejezése, mely magasabb rendű az értelemnél és az elveknél. Anélkül, hogy
megkérdőjeleznénk e vitatható elméletet, meg kell jegyeznünk, hogy a természet törvényeitől
nem ily könnyű eltávolodni. Az igaz költészet bármennyire felülmúlja elménk alkotásait,
mégis szükségképpen hatnak reá a természet törvényei, melyek egyetemesek és
megkerülhetetlenek. Ennek folytán az érzelmek a különféle pontosan meghatározott
természetes alakzatok révén juthatnak kifejezésre. valójában ösztönösen érezzük, hogy
bizonyos verselési fajták bizonyos jellegű gondolatokhoz illenek, egyes nyers, vagy
szabálytalan versek olvasásakor ugyanakkor gyakorta elborzasztanak minket a versfaragó
tudatlanságából vagy elferdült ízléséből fakadó indokolatlan módosítások. Önkéntelenül
megütközünk azon, ha komoly témát anapesztusok köntösébe öltöztetnek, vagy ha valamely
hosszas és emelkedett témát rövid, szaggatott sorokba tömörítenek. Ez utóbbi melléfogás
taszít minket olyannyira Conington tagadhatatlanul tudós Aeneis-fordításának olvasásakor.
A gondolat egysége az, amit a radikálisok oly könnyelműen figyelmen kívül hagynak
szélsőséges; műveikben. A szertelenül csapongó metrumváltások közepette elfeledkeznek
költeményeik mögöttes egyöntetűségéről. Módosulhat a szín, változhat a hangulat; egy vers
azonban mindössze egyetlen meghatározott üzenetet közvetíthet, eme végső és alapvető
üzenet megfogalmazásához pedig egyetlen versmértéket szükséges kiválasztani és fenntartani.
A költemény hangnemének apróbb egyenetlenségeit bőségesen érzékeltetheti ugyanazon
szabályos metrum sajátlagos változatossága. Nyelvünk legfőbb, ám immár bosszantóan
elfeledett versmértéke, a hősi párrím végtelen számú gondolati árnyalatot képes kifejezni a
szavak megfelelő sorrendjének kiválasztásával, valamint a cezúra vagyis szünet találó
elhelyezésével az egyes sorokban. Harmincnyolcadik előadásában Dr. Blair bámulatra méltó
szabatossággal magyarázza és példázza a cezúra helyének fontosságát a hősi párrímes
költemény ütemes áramlásának megváltoztatásában. Azzal is változatosabbá tehető egy
költemény, ha megfontoltan beszúrunk egy-egy, a mű egészének meghatározó metrumától
eltérő verslábat. Az ilyesmi többnyire nem bolygatja meg a sorok szótagszámát, és
semmiképp nem rontja vagy fedi el az uralkodó verslábat.
A radikálisok érvei közül leginkább az a kijelentés megmosolyogtató, miszerint a költői
szenvedélyt képtelenség szabályos verssorokba kényszeríteni; Pegazus lángoló tekintetű,
lobogó hajú lovasának pedig változatlan formában kell a szenvedő közönség elé tárnia ama
ködös elképzeléseket, melyek túlfűtött elméjének nemes zűrzavarában kavarognak.
Nyilvánvaló ugyan, hogy a ritkán adódó ihletett pillanatokat a nyelvtanok és rímszótárak
béklyója nélkül kell kiaknázni, de éppily magától értetődő, hogy a rákövetkező, higgadt
elmélkedéssel töltött órát a kiegészítés és csiszolgatás hasznos munkálatainak érdemes szánni.
A „lélek nyelvét” tisztává és érthetővé kell tenni más lelkek számára is, máskülönben
megértése örökre megalkotójának kiváltsága marad. Ha szándékosan elvetjük a
ritmusszerkezet természetes törvényeit, az olvasó figyelme a költemény legbenső lényegéről
annak rongyos és rá nem illő gúnyájára terelődik. Minél tökéletesebb a metrum, annál
kevésbe szembetűnő a jelenléte; épp ezért, amennyiben a költő mindenekelőtt a témáját
szeretné kidomborítani, érdemes olyannyira lecsiszolnia a verssorokat, hogy egyenetlenség
egyetlen alkalommal se zavarja meg a jelentést.
A laza versmértéknek az ifjabb nemzedékre kifejtett mételyező hatása felmérhetetlen. A
Múzsa legfiatalabb imádói, akik még nem kellően kiműveltek ahhoz, hogy különbséget
tehessenek saját művészietlen nyerseségük és a pallérozott, ámde radikális poéta kulturált
szörnyszülöttei között, bizalmatlanul tekintenek az ortodox kritikusra, és elhiszik, hogy sem
nyelvtani, sem retorikai, sem verstani készségek nem szükségeltetnek saját művészi
fejlődésükhöz. Az eredmény szükségképp faragatlan, zajongó hibridek hada, kiknek
zűrzavaros lármázása bizonytalanul ingadozik majd a próza és a vers között, erényeik nélkül
magába olvasztva mindkettő hibáit.
Mikor ismét elismerik a letisztult versmérték tökéletes természetességét, óhatatlanul
üdvös fordulat követi majd a jelenlegi káoszt; és imígyen a konzervativizmus és a jó ízlés
kisszámú megmaradt hívei jogosan remélhetik, hogy a kortárs líra újfent Pope méltóságteljes
hősi párrímes soraival, Thomson magasztos rímtelen jambusaival, Swift tömör jambikus
négyeseivel, Gray zengzetes négysorosaival, valamint Sheridan és Moore élénk
anapesztusaival ajándékozza meg őket.

1
Ti. Hérodotosz, Halikarnasszosz szülötte. [A ford.]
A MEGENGEDHETŐ RÍM
EREDETI CÍM: ALLOWABLE RHYME, THE

„Sed ubi plira nieent in carmine, non ego paucis Offendar maculis.”
Horatius

A jelenlegi és a múlt századi költői irányzatok sajátságosan furcsa módon megoszlanak.
A bárdok egyik hangos és feltűnő csoportja hagyta befolyásoltatni magát a hanyatlásnak
indult általános kultúrától, és mindenképpeni újdonságra törekvésében láthatóan a verselés
minden szabályát feladta, miközben a másik, csendesebb iskola a György-kori 1 költészet
logikus továbbfejlődése, mely oly pontos rímelést és metrumot kíván, amit még Pope korának
kifinomult művészei sem ismertek.
A Kilencek2 mai, racionális tanítványa joggal nem veszi tudomásul a radikálisok
rikácsolását, és épp ezért komoly technikai kihívással szembesül. Vajon továbbra is élhet-e a
tökéletlen avagy „megengedhető” rímek szabadságával amit elődei oly gyakran használtak,
vagy feltétlenül alkalmazkodnia kell a tökélynek az elmúlt évszázad során kifejlődött új
eszményeihez? A jelen cikk írója bevallottan az archaikus verselés híve. Legutóbb megjelent
próbálkozásaiban nem aggályoskodott amiatt, hogy a ,.toss’d” szót a „cost”, a „come”-ot a
„Rome”, a „home”-ot pedig a ..gloom 3 rímpárjaként alkalmazza, miáltal nyilvánvalóvá tette
hogy a régimódi költőket és mintákat kövei; ám a Reinhart Kleiner tollából és más
forrásokból származó ésszerű modern kritikára mégis tekintettel kell lennie, és ily módon
rákényszerül, hogy a nyilvánosság üdvére körüljárja a kérdést, és saját álláspontjának
ismertetésével megvédje ragaszkodását a kétszáz év előtti modellekhez.
A legkorábbi angol nyelvű rímelési kísértetekben valószínűleg olyféle szavakat
használtak, melyek összecsengése olyannyira esetlegesnek mondható, hogy a valódi rím
helyett inkább az „asszonánc” kifejezés illene rájuk. Imígyen „Chevy-Chase” eredeti
balladájában rímelési helyzetben találkozhatunk a „King” és a „within” szavakkal, míg a
hasonló, „Otterbourne csatája” című versben a „long” szó a „down”-nal, a „ground” az
„Agurstonne”-nal, a „name” pedig az „again”-nel alkot rímpárokat. A „Sir Patrick Spense”
című balladában a „morn” a „storm”-mal, a „deep” ugyanakkor a „feet” szóval kerül rímelési
pozícióba. Ám kézenfekvő, hogy ezen esetlenségek nem a művészi hanyagságnak, hanem
sokkal inkább a paraszti tudatlanságnak tulajdoníthatóak, hiszen a korai balladák minden
kétséget kizáróan a falusi énekmondók sebtében megírt termékei voltak. Chaucer 4, az udvari
költő esetében csupán elvétve találkozunk megengedhető rímmel, amiből arra
következtethetünk, hogy az angol költészet voltaképpeni eszményképe a tökéletesen
összecsengő rím lehetett.
Spenser5 ugyancsak használ megengedhető rímet, és egyik jellegzetes versszakában a
„Lord” az „ador’d” és a „word” szavak jól elkülönülő hangjait rímelteti; ám vajmi keveset
tudunk a korabeli kiejtésről. és joggal feltételezhető, hogy kortársai fülével nem lehetett
észrevehető különbséget felfedezni e hangok között. Ben Johnson leginkább Spenserhez
hasonlóan alkalmazta a megengedhető rímet; mértékkel, és a zűrzavaros kiejtési szokások
miatt részben indokoltan. A restauráció korának6 kiválóbb költői szintén módjával használtak
csak megengedhető rímet; Cowley7, Wallers8, Marvell9 és sokan mások kellőképpen
következetesnek tűnnek e tekintetben.
Samuel Butler épp ezért teljességgel váratlanul tört a világra halhatatlan „Hudibras”-
ával10, melynek komikus köznapi nyelvezetén groteszkségben csupán ügyesen szabados
rímelése tesz túl. Butler közismert két szótagú nőrímei szükségképpen erőltetettek és
pontatlanok, és nyilvánvaló, hogy szokványos egy szótagú hímrímei tekintetében sem ügyelt
jobban a pontosságra. A „vow’d” és „would”, „talisman” és „slain”, valamint „restores” és
„devours” találomra kiválasztott példák az efféle rímpárokra.
Nem sokkal Butler után vált ismertté John Oldham 11, aki erőteljes és ragyogó szatírái
révén általános megbecsülésnek örvendett, és kinek véghetetlen nyerseségét a rímek és
verslábak terén kirohanásainak szellemessége feledtette. Oldham szinte teljesen figyelmen
kívül hagyta az összecsengés követelményeit, és olyan vérlázító rímeket vetett papírra, mint
„heads” és „besides”, „devise” és „this”, „again” és „sin”, „tool” és „foul”, „end” és
„design’d”, sőt „prays” és „cause”.
A dicső Dryden12 az angol költői nyelv pallérozója és megtisztítója kevesebb figyelmet
fordított a rímre, mint a metrumra. Jóllehet sehol nem közelíti meg Oldham barátja
szertelenségét, tekintélyes nevével olyféle rímeket szentesített, melyek Dr. Johnson 13 szerint
„erősen kifogásolhatóak”. Ám nem szabad figyelmen kívül hagyni a Dryden és szabados
kortársai közötti alapvető különbözőséget. Dryden oly mértékben tökéletesítette a sorok
ritmikus lejtését, hogy hősi párrímeinek záró szótagjai különös kitűnőségükkel jelezték és
hangsúlyozták ki a hangok közötti összes lehetséges hasonlóságot; vagyis az első hallásra
viszonylagos összecsengéseket a sorokban elfoglalt tökéletesen azonos helyzetük
kiemelésével tette hasonlatosabbá.
Szükségtelen hosszasan elemezni a Drydent közvetlenül követő nemzedék retorikai
kifinomultságát. Ami az angol verselési technikát illeti, Pope14 maga a világ, és az egész
világot Pope testesíti meg, Dryden új verselési irányzatot alapított, ám e művészeti forma
tökéletesítője és kiteljesítője az a beteges ifjú volt, aki tizenkét évesen azért könyörgött, hogy
vigyék el őt Will Kávéházába, hadd láthassa személyesen is az idős Drydent. akit
bálványának és példaképének tartott. A költői szerkesztés legárnyaltabb összhangjaira is
kifinomult füllel ráérző Alexander Pope tökélyre vitte az angol verselést, kimagasló
teljesítményét pedig azóta sem szárnyalták túl. A költészet utolérhetetlen mestere mégsem
helytelenítette a tökéletlen rímeket, feltéve, hogy azok kifogástalan metrummal párosultak.
Habár megengedhető rímeinek többsége pusztán a magánhangzók hosszúság és jelleg szerinti
változatai, egyetlen alkalommal kellően eltér a szigorú eszményiségtől, hogy a „vice” szóra a
„destrays” szót rímeltesse. Ám ki háborodhatna fel ezen? A kifinomult ritmikus lüktetés
állandó hullámzása elrejt és jóvátesz minden egyebet.
Minden érv, ami az angol rímtelen drámai jambus és az asszonáncra alapuló
spanyol romancék elfogadása mellett szól, még hatásosabban alkalmazható a megengedhető
rím esetében. A verselési technika tulajdonképpeni egyetlen lényeges eleme a metrum. és
mikor kér kellően hasonlatos hangot olyféle módon helyezünk el, hogy az egyik a másikat
bizonyos ütem szerinti viszonyban követi, az átlagos fül kizárólag akadékoskodó
rosszindulattal találhat kivetnivalót a domináns magánhangzók egybecsengésének apróbb
hiányossága okán. A hosszú és rövid magánhangzók rímeltetése általános gyakorlatnak
számított a György-kori költő körében, és felolvasva szükségszerűen eltereli róla a figyelmet
a költemény egészén végigvonuló lüktetés; mint például Pope alábbi két sorában:

But thinks, admitted to that equal sky,
His faithful dog shall bear him company.15

Hasonló jellegű a ténylegesen különböző magánhangzók rímeltetése, melyek egyáltalán
nem hangzanak különbözőnek, amennyiben átélt szavalás közben halljuk őket. A köznapi
beszédben az olyféle szavak, mint a „join” és a „line” meglehetősen eltérőnek hatnak, Pope
azonban ügyes rímpárt alkot belőlük, mikor ezt írja:

While expletives their feeble aid do join,
and ten low words oft creep in one dull line.16

Kizárólag a rímpár utolsó mássalhangzója nem térhet el egymástól. Mindenekelőtt ez
biztosítja a kívánt hasonlatosságot. Az olyféle szótagok, melyek csupán magánhangzójukban,
és nem az utolsó mássalhangzóban egyeznek, nem tekinthetők rímnek, hanem puszta
asszonáncok. Az átlagos mai író mégis oly mértékben figyelmetlen és következetlen, hogy
többször használ közönséges asszonáncot, mint elődje alkalmazott megengedett rímet. E
sorok írója műítészi tevékenysége során többször kényszerült rámutatni az olyféle erőltetett
rímekre, mint a „fame” és a „lane” a „task” és a „glass” vagy a „feels” és a „yields”, és ezen
lehetetlen párosításokat figyelembe véve nem kárhoztathatja magát az „art” és a ,shot” szavak
rímbe szedéséért a „Március” című versben; hiszen a két szóban legalább a lezáró
mássalhangzók megegyeznek.
Ama vélekedést, hogy a megengedhető rímek határozott. valós előnyökkel bírnak, nem
könnyű megcáfolni. Egy hosszú hősköltemény egyhangúsága gyakorta kellemesen enyhíthető
a tökéletesen egybecsengő rímpárok sorjázásának józan megtörésével, miképp a metrum is
színesebbé tehető esetleges háromszoros rímek és alexandrinusok beiktatásával. További
előnye, hogy nagyobb szabadságot biztosít a gondolatok kifejezésének. Hiszen számtalan
költőt említhetni, akik a tökéletes rímalkotás kényszerének béklyójában nem egyszer elvetni
kénytelenek valamely elegáns epigrammát vagy ragyogó antitézist, melynek használatát a
megengedhető rím lehetővé tenné, más esetekben pedig üres töltelékszavakkal kell
kipótolniuk a kívánt rímképletet!
Ám ha visszatérünk a történelmi áttekintéshez, egyértelművé válik az ésszerű ízlésbeli
tendencia, az ok pedig, amiért Kleiner úr az abszolút tökélyt követeli meg, nem érdektelen.
Oliver Goldsmith17 költeményeiben megőrizte Pope megszokott klasszikus stílusát,
ugyanakkor azzal, hogy végképp elvetette a megengedhető rímet, még inkább megközelítette
az általa eszményinek ítélt csiszoltságot. Tökéletes precizitással követik egymást „Az utazó”
és „Az elhagyott falu” párrímei, és senki sem tagadhatja, hogy eleganciájuk még a
legkritikusabb fület is gyönyörködteti. Alig valamivel kevesebb szabatossággal
fogalmazódtak Cowper18 egyszerű rímei, amíg a dagályos Erasmus Darwin 19 hasonlóképp
több figyelmet szentelt a hangok egybevágóságának, mint Anna királynő korának bárdjai.
Gifford20 Juvenalis- és Persius-fordításai közel azonos mértékben mutatják a korszakra
jellemző irányt, Campbell21, Crabbe22, Wordsworth23, Hyron24, Keats25 és Thomas
Moore26 egyként tartózkodnak az elődeik idejében megengedett szabadabb rímalkotástól.
Értelmetlen lenne tagadni a verselési technika ily széleskörű változásának Jelentőségét, hiszen
végbemente is természetességét bizonyítja. A tizenkilencedik és huszadik század legkiválóbb
kritikusai megkövetelik a tökéletes rímet, és egyetlen hírnévre törekvő költőjelölt sem térhet
el egy ily egyetemes szabályosságtól. Kétségtelenül ez az angol, akárcsak a francia poéta
valódi célja; mely céltól csupán időlegesen tértünk el a mostanit megelőző korszak során.
Ám lehet, és kell is kivételt tenni azon kevesek esetében, akik valamiképp átvették a
régebbi korok hangulatát, és lelkük mélyén a klasszikus zárlatok méltóságteljes hangzására
vágynak. Valóban indokolt korlátok közé szorítani a tökéletlen rímek használatát, teljességgel
a modern szabályokhoz ragaszkodni azonban barbárság lenne. Minden véges elme
megkövetel magának bizonyos önkifejezési szabadságot, annak pedig, aki képtelen kielégítő
módon kifejezni magát a kétszáz év előtti eleven stílus inspirációjának hiányában,
nyilvánvalóan engedni kell, hogy felesleges megszorítások nélkül követhessen egy annyira
ártalmatlan, lényegi tévedéstől mentes, és korábbi példák által szentesített gyakorlatot, mint
amilyen a költői alkotások értékét semmivel sem csökkentő, szinte észrevétlen megengedhető
rím.

1
Az 1714-től 1820-ig terjedő időszak; lényegében a felvilágosodás és a klasszicizmus
idejével esik egybe. [A ford.]
2
A világtörténelem kilenc kiválósága: Hektór trójai fővezér, Nagy Sándor, Julius Cézár;
Józsué, Dávid király, Júdás Makkabeus; Artúr király, Nagy Károly és Gottfried Bouillon. [A
ford.]
3
Mivel az írásban példaként felhozott rímek kizárólag az angol eredetiben tartják meg
valós hangértéküket, ezért a szavak és verssorok mindvégig változatlan formában
szerepelnek, és csupán a hosszabb részletek értelmező fordítását adjuk meg lábjegyzetben. [A
ford.]
4 Geoffrey Chauter (1343 k.-1400) [A ford.]
5
Edmund Spenser [1552 k.-1599) [A ford.]
6
1660-1685 - a Stuart-ház restaurációja Angliában. [A ford.]
7
Abraham Cowley (1618-67) [A ford.]
8
Edmund Waller (1606-87) [A ford.]
9
Andrew Marvell (1621-78) [A ford.]
10
Samuel Butler (1613-80) fő művének, a „Hudibras”-nak kiadási éve 1663. [A ford.]
11 (1653-83) [A ford.]
12
John Dryden (1631-1700) [A ford.]
13
Samuel Johnson (1709-84) író, esszéista. az első angol értelmező szótár készítője. [A
ford.]
14
Alexander Pope (1688-1744) [A ford.]
15 „Hiszi, ha végül majd a mennybe jut, / Kutyája híven elkíséri őt.” Az embernek
próbája. Első levél, 1-2. sorok. (1732) [A ford.]
16
„Míg durva szók egymást segíthetik / S egy sorba tíz alpáriság kerül.” A műbírálatról,
Második rész, 346-7. sorok [146-7. Sorok] (1711) [A ford.]
A SZABADVERS-JÁRVÁNY
EREDETI CÍM: VERS LIBRE EPIDEMIC, THE

A kortárs folyóiratokban vészjósló gyakorisággal megjelenő, Formát, elmésséget és művészi
szépséget nélkülöző „költemények” nem kis riadalmat keltettek a vers igaz barátainak
körében, és aggodalomra adtak okot, hogy a múzsák lakhelyének művészete a hanyatlás
végső fázisába érkezett. A Conservative azonban úgy hiszi, hogy a helyzet összetettebb és
kevésbé világvégét sejtetően fenyegető, mint arra a felszíni jelekből következtetni tehet.
Nem szabad elfelejteni, hogy az emberi képzelet és annak kifejezésmódjai között
Fennálló rokonság ellenére éles választóvonal húzható a gondolatok és eszmék radikalizmusa,
valamint a pusztán formai radikalizmus között; és míg a szabadvers leghírhedtebb példáiban
mind az értelem, mind a szerkezet terén teljes zűrzavar uralkodik, a jó hírű magazinok
hasábjain megjelenésre méltónak találtatott művek többsége kizárólag technikáját tekintve
dekadens, A költők közössége új játékszerre lelt, mellyel ideig-óráig mindnyájan szórakozni
vágynak; a nemesebb bárdot azonban veleszületett jó ízlése és józansága nem engedi túl
messze elkalandozni az ismeretlen területekre. Nem sok idő kell hozzá, hogy akaratlanul és
szándéka ellenére ismét valódi verseket írjon, mivel képtelen semmibe venni a költői kifejezés
ritmusának természetes szabályait. Az efféle költők művei már most a megszokott rímelés és
a józan versmérték visszhangjaitól terhesek. Műkedvelő társunk, a radikális elvei ellenére
kiváló költőként ismert Mrs. Renshaw nemrégiben külsőre szabadversnek ható költeményt
komponált, mely valójában tisztán jambusos kompozíció, csupán a verssorok hossza változik.
A költői lélek önnön tudtán kívül diadalmaskodott a radikális teoretikuson! Ekképp tehát
bátran bízhatunk benne, hogy az idő ismét a közös karámba tereli a valóban tehetséges
kísérletezőket.
A szabadverselők második, vagyis teljességgel szabálytalan irányzatát Amy Lowell
képviseli legsikerületlenebb alkotásaiban; a hisztérikus és féleszű versfaragók zagyva
csürhéjének alapelve, hogy megörökítsék pillanatnyi hangulatukat és beteg lelkük rezdüléseit,
bármily szabálytalan és értelmetlen kifejezések tolulnak szájukra vagy vezetik tollukat eme
ihletettségi (vagy talán epilepsziás) rohamok alkalmával, E szánalomra méltó lények
természetesen különféle csoportokra és mellékirányzatokra oszlanak, s mindegyikük kifejt
bizonyos „művészi” tételeket, melyek a költői gondolat más esztétikai hordozóhoz, példának
okáért a formához, hanghoz, mozgáshoz vagy színhez viszonyított analógiáján alapul; ám
alapjában azonosnak tekinthetők az értelem, az arányosság, valamint az arányítható értékek
teljes hiánya folytán. Az értelem maradéktalan elvetése (melyből valószínűleg nem sok
juthatott nekik) a vesztüket hordozza magában. Mindegyik lejegyzi a hangokat, vagy a
hangok jelképeit, melyek átsuhannak az elméjükön, miközben csöppet sem törődnek vagy
vesződnek vele, hogy valamely más elme is megérthesse azokat. A befogadott és lejegyzett
benyomások többnyire rendellenesek, és ép lelkületű személyek számára közvetíthetetlenek;
ömlengéseikben épp ezért valódi művészet, de még a művészi ihletettség szikrája sem
fedezhető fel. E formabontókat a költőitől eltérő szellemi és érzelmi folyamatok serkentik
alkotásra. Semmiféle értelemben nem tekinthetők költőnek, műveikre pedig, mivel
teljességgel távol állnak a költészettől, nem lehet a költészet hanyatlásának jeleként
hivatkozni. Inkább egyfajta értelmi és esztétikai hanyatlásra utalnak, melynek a szabadvers
csupán egyik megnyilvánulása. E dekadencia szülötte a „futurista” zene, valamint a „kubista”
festészet és szobrászat.
Ha a kétfajta, versmértéket elvető formát – a valóban költőit és a szemmel láthatóan
rendelleneset – konkrét példákkal kellene szemléltetni, érdemes összevetni Richard Aldington
„Üvöltő gyász” című művét (The Poetic Review, 1916. augusztus) az alábbi józan
sületlenséggel, melyet egy úgynevezett „spektrista” vetett papírra teljes komolysággal,
a Conservative mégis az egyik New York-i „rovatvezérlő” egy vicces bekezdésében talált rá,
ahol totális nevetségessége és értelmetlensége okán idézték. Mr. Aldington az esetlen
kifejezésmód ellenére valóban komoly és mély érzésű költő; az alábbi sorokról pedig segítő
kritika vagy magyarázat nélkül ítélhet az olvasó:

Lelke foltos volt,
Akár egy májbeteg
Zsidó bankár kopasz feje.
Haja és gyűrött arca
Barázdált, akár
Egy albínó tigrispiton.
Úgy gondolta, a Mona Lisára hasonlít.
Bizonyítván a gondolkodás hiábavalóságát.

És annak hiábavalóságát is, hogy az idült „szabadverselőket” számottevő tényezőként
fogadjuk el napjaink irodalmi életében!
A LENÉZETT PASZTORÁL
EREDETI CÍM: DESPISED PASTORAL, THE

A modern költészet – avagy a jelenkor költészetének mondott jelenség számos összetett
irányzatában megfigyelhető egyfajta határozott és méltánytalan megvetés a valódi régi
pasztorál iránt, amit Theokritosz1 és Vergilius2 tett halhatatlanná, saját irodalmunkban pedig
Spensernek3 köszönhette újjáéledését.
E kedveződen viszonyulás ráadásul nem kizárólag a szabályos eklogára korlátozódik,
amelyről és amelyre oly remek példákat írt Pope4 úr. valahányszor egy poéta efféle
gyönyörködtető és ártatlan képekkel ékesíti dalát, vagy átveszi azok szelíd és édeskés
hangulatát, az utolsó lyukas zsebű zugíró és önjelölt műítész is tüstént felelőtlen
tudálékoskodónak és őskövületnek fogja bélyegezni.
A modern poéták, midőn megkísérelik megfontoltan és gondos valósághűséggel leírni az
emberi elme és érzések belsőleges működését, egyre inkább lenézik az eszményi szépség
egyszerű leírásait, valamint a kizárólagosan a képzeletet gyönyörködtető kellemes képek
keresetlen bemutatását. Az efféle témákat elcsépeltnek, mesterkéltnek és teljességgel
méltatlannak ítélik ama művészethez, melynek célja szerintük a Természet minőségeinek és
megnyilvánulásainak elemzése és visszaadása.
Ám e hit kapcsán e sorok írója nem tehet mást, mint hogy megállapítja, kortársai
félreértik a költészet valódi tárgykörét és feladatát. Nem valamely vaskalapos klasszicista,
hanem a véghetetlenül eredeti Edgar Allan Poe5 volt az, aki kereken bírálta a búskomor
metafizikusokat, és kijelentette, hogy az igaz költészet elsődleges tárgya a "gyönyör, nem az
igazság", és "célja a meghatározatlan gyönyör, nem a meghatározott" 6, amivel azt adja
tudtunkra, hogy az élet unalmas és utálatos vonatkozásai többnyire érdektelenek a költészet
számára, Azt, hogy az amerikai poéta és kritikus alapvetően helyes következtetésre jutott,
világosan bizonyítja, ha összevetjük. kik maradtak fenn, és kik merültek megérdemelten
feledésbe bármely kor költői közül.
Az angol pasztorál, mely a legkiválóbb ókori példákon alapul, megkapó, árkádiai
egyszerűségű jeleneteket ábrázol, melyek nem csupán a táj önmagában való szépségével
ragadtatják el az elmét, hanem a klasszikus Hellász és Róma emlékezetét is felidézik a tudós
értelemben. jóllehet a falusi élet vegyítése a kifinomult érzésekkel és stílussal nyilvánvalóan
mesterkéltnek hat, a szépség ugyanúgy szép marad; és a szokványos nevek, kifejezések és
képek sem vonnak le semmit az egész kifinomult esztétikumából. Az efféle vers igézete
bármely előítéletektől mentes intellektus számára ellenállhatatlan, képzeletünkben pedig
éteribben békés és felüdítő képsorokat képes felidézni, mint akármely realistább költemény. A
romlatlan szellemek mindegyike létrehoz magában bizonyos eszményi képzeteket, melyeknek
a pasztorál megengedett és művészileg szükséges visszatükrözése.
Nem lehetetlen, hogy a jelenkori háborúskodással együtt járó szellemi forrongás
hamarosan az ízlés általános egyszerűsödéséhez és kiigazításához vezet, és a valós szenvedés
közepette ismét képesek leszünk értékelni a tisztán képzeletbeli szépséget mely tendenciák
együttesen az őt megillető rangra emelhetik vissza a ,lenézett pasztorált.

A GYÖKEREKNÉL
EREDETI CÍM: AT THE ROOT

Azok számára, akik a felszín alá tekintenek, a jelenlegi egyetemes háború megdöbbentő
erővel tesz kézzelfoghatóvá nem egy antropológiai alapigazságot; eme alapigazságok közül
pedig egy sem oly mélyreható, mint az emberiség és az emberi ösztönök lényegi
változhatatlanságára vonatkozó megállapítás.
Négy esztendeje a civilizált világ jelentős része bizonyos biológiai tévhitektől vezettetve
munkálkodott, melyek bizonyos értelemben felelőssé tehetők a jelenlegi konfliktus térbeli és
időbeli kiterjedéséért. E tévhitek, melyek a pacifizmus és más, társadalmilag és politikailag
radikális nézetek alapjául szolgáltak, az embernek ama képességét érintették, hogy szellemi
fejlődése révén felül tud kerekedni elméjét béklyózó eredendő ösztönein és harciasságán,
ügyeit, valamint nemzetek és fajok közötti kapcsolatait pedig az ésszerűségtől és jóindulattól
vezérelve képes bonyolítani. Kétség sem férhet hozzá, hogy az efféle képességbe vetett hit
tudománytalan és gyerekesen naiv. Ennek ellenére tény marad, hogy a világ legcivilizáltabb
hányada, beleértve saját angolszász birodalmainkat is, ténylegesen kellő mélységben magáévá
tette e felfogást ahhoz, hogy katonai szempontból lazuljon az ébersége, a becsületre helyezze
a hangsúlyt, megbízzon az egyezményekben, és lehetővé tegye egy erős és gátlástalan
nemzetnek, hogy ellenőrizetlenül és titokban ötven éven át készülhessen a világméretű
rablásra és mészárlásra. Saját balgaságunk gyümölcsét aratjuk most le.
A múlt lezárult. Immár csupán bánhatjuk korábbi ostobaságainkat, vezeklésképp pedig
vérünket onthatjuk a Rajnán túli szörnyeteg ellen vívott keresztes háborúban, amelyet a
szemünk láttára hagytunk felnőni és megerősödni. A jövő iránt azonban több felelősséggel
tartozunk, és óvakodnunk kell a jóságos önáltatás újjáéledésétől, mely szentimentális
állásponttól négyesztendőnyi vérontás is alig volt képes megszabadítani minket; fajunkat
ugyanakkor kizárólag a tudomány tárgyilagos szemüvegén keresztül szabad szemlélnünk. Fel
kell ismernünk az ember nevű állatban rejtező meghatározó vadságot, és vissza kell térnünk a
nemzeti lét és védelem egészségesebb alapelveihez. Fel kell ismernünk, hogy az ember
természete változatlan marad mindaddig, amíg ember az ember; a civilizáció csupán vékony
takaró, mely alatt az uralkodó vadállat éberen alszik, és bármely pillanatban felriadhat. Hogy
megőrizhessük a civilizációt, tudományosan kell bánnunk a primitív elemmel, és kizárólag
tényleges biológiai alapelvekre támaszkodhatunk. Önmagunk megítélésekor túlságosan sokat
foglalkozunk az erkölccsel és a társadalomtudománnyal – ugyanakkor túl keveset a
közönséges természetrajzzal. Észre kell vennünk, hogy az ember történelmi léte, mely oly
rövid időszakot ölel fel, hogy testfelépítése ezalatt a legkisebb mértékben sem változhatott,
nem elégséges ahhoz, hogy lelki alkatában számottevő módosulás bekövetkezhetett volna. Az
ókori egyiptomiak és asszírok cselekedeteit meghatározó ösztönök ránk napjainkban is
hatnak; és ahogy az ókoriak gondolkodtak, szereztek, küzdöttek és csaltak, lelkünk mélyén
mi, modern emberek is ugyanúgy gondolkozunk, szerzünk, küzdünk és csalunk. A változás
csupán felszínes és látszólagos.
Az ember kiszámíthatatlan dolgok iránt érzett tiszteletének mértéke lelki beállítottsága és
környezete függvényében változik. Bizonyos gondolkodási és nevelési módok révén
rendkívül magas szintre emelhető, mégis létezik egy felső határ. A nagy műveltségű ember
vagy nemzet számtalan, hagyományok vagy becsület megkövetelte korlátozást hajlandó
elfogadni, a primitív akaratot vagy vágyat egy bizonyos ponton túl mégsem lehet
megzabolázni. Ha megtagadunk tőle valamely hevesen vágyott dolgot, az egyén vagy állam
csupán egy behatárolt ideig vitázik vagy egyezkedik – aztán, ha kellően kényszerítő erejű az
indíttatás, félredob minden szabályt, áthág minden rákényszerített korlátot, és kegyetlenül a
kívánt tárgy után veti magát; ráadásul a korábbi gátoltság miatt hihetetlen vadsággal teszi ezt.
Az emberek döntéseinek kizárólagos végső meghatározója a fizikai erő. Ezt mindenképp meg
kell tanulnunk, bármennyire ellenszenvesnek tűnik is az eszme, amennyiben védelmezni
akarjuk magunkat és intézményeinket. Másban bízni csalfa és pusztító önámítás.
Leírhatatlanul veszélyesek a mostanában gyakran hallott hangok, melyek becsmérlik a
fegyverkezés folytatását, miután véget ért a háborúskodás.
Az ember vele született ösztöneivel kapcsolatos tudományos alapigazság konkrét
alkalmazására kell ráismernünk majd a háború utáni nemzetközi intézkedéstervezetek
elfogadásakor. Nyilvánvalóan figyelembe kell vennünk az eredendő beállítottságokat, és oly
módszerekkel kell biztosítanunk kultúránk fennmaradását, melyek állják a feszültségek és
egymásnak ellentmondó érdekek savpróbáját. Kizárólag az illúzióktól megszabadított
diplomáciában, a kellő mérvű fegyverkezésben, és az általános katonai kiképzésben találjuk
meg a világ bajainak gyógyírját. Nem lelhetünk tökéletes megoldásra, hiszen az emberiség
sem tökéletes. A megoldás nem fog véget vetni a háborúknak, mivel a háború az ember
természetéből fakadó hajlamának megnyilatkozási formája. Ám legalább a társadalmi és
politikai állapotok közelítőleges stabilitásához vezet, és megakadályozza, hogy a
világközösség valamely tagjának mohósága még egyszer az egész világot fenyegethesse.

Galamb Zoltán fordítása
A NECRONOMICON TÖRTÉNETE
EREDETI CÍM: HISTORY OF THE NECRONOMICON

Eredeti címe Al Azif. Az Azif szót az arabok olyan éjszakai (bogarak kiadta) hangok leírására
használták, melyekről úgy tartották, hogy démonok üvöltése.
Szerzője Abdul Alhazred, egy őrült költő a yemeni Sannából, aki állítólag az Ommiade
kalifák alatt tevékenykedett i.sz. 700 körül. Meglátogatta Babilon romjait, Memphis földalatti
titkait, és tíz évet töltött magányosan Arábia nagy déli sivatagában, – („Roba El Khaliyeh”
vagy az ősök „Üres Tere”; és „Dahna” vagy „Karmazsin-sivataga” a modern araboknak) –
melyről úgy tartják, hogy oltalmazó ördögi lelkek és a halál szörnyei népesítik be. Erről a
sivatagról sok furcsa és hihetetlen csodát mesélnek azok, akik állításuk szerint ott jártak.
Utolsó éveiben Alhazred Damaszkuszban tartózkodott, ahol a Necronomicon (Al Azif)
íródott, s ahol rengeteg szörnyű és ellentmondásos dolgot beszéltek haláláról illetve
eltűnéséről (i.sz. 738). Ebn Khallikan 12. sz-ban írt biográfiája szerint egy láthatatlan
szörnyeteg ragadta el tündöklő napsütésben s falta fel iszonyatos módon nagy számú, halálra
rémült szemtanú előtt. Őrültségéről sok pletyka terjengett. Azt állította, hogy látta a mesés
Iramot, más néven az Oszlopok Városát, és hogy egy bizonyos névtelen, sivatagbéli város
romjai alatt sokkoló krónikákat és egy, az emberiségnél idősebb faj titkait találta meg. A
többitől különböző muszlim volt, aki ismeretlen lényeket (ő Yog-Sothothnak és Cthulhunak
nevezte őket) imádott.
I. sz. 950-ben az Azifot, amelyet a kor filozófusai nagy tisztelettel, ám babonásan
forgattak, a konsantinápolyi Theodorus Philetas titokban lefordította görögre Necronomicon
címmel. Egy évszázadon keresztül bizonyos kísérletezőket borzalmas tettekre ösztönzött,
amikor Mihály pátriárka betiltotta és elégette. Ettől kezdve csak titokban lehetett hallani róla,
de 1228-ban Olaus Wormius elkészítette a könyv latin fordítását. A latin nyelvű szöveget
kétszer nyomtatták ki: először a 15. sz.-ban (bizonyíthatóan Németországban) majd
másodszor a 17. sz.-ban (talán Spanyolországban); mindegyik kiadás jelzet nélküli, a
nyomtatás helye és ideje csak tipográfiai bizonyítékokon alapul. A könyv mind latin, mind
görög változatát IX. Gergely pápa 1232-ben betiltotta, nemsokkal a latin fordítás elkészülte
után, amely felhívta a figyelmet a könyv létezésére. Az eredeti arab nyelvű változat Wormius
idejében elveszett, ahogy azt ő maga megjegyezte az előszóban; (mindazonáltal e században
bizonytalan számú titkos másolat bukkant fel San Franciscóban, de később tűzvészek
következtében mind elpusztultak), és a görög változatnak – melyet Olaszországban nyomtak
1500 és 1550 között – sem volt semmiféle nyoma egészen 1692-ig, amikor egy leégett
könyvtárban megtalálták a maradványait. Dr Dee fordítása soha nem került nyomtatásba, csak
az eredeti kézirat alapján kipótolt részletek lelhetők fel. Az egyik 15. sz.-beli latin nyelvű
kiadásról úgy tudjuk, hogy a British Museumban őrzik lakat alatt, míg a 17. sz.-beli kiadás
állítólag a párizsi Bibliotheque Nationale-ban van. Egy másik 17. sz.-beli kiadás a Harvardon
van, a Widener Libraryben, egy másik Arkhamben, a Miscatonic Universityn, egy harmadik
pedig a Buenos Aires-i Egyetemen. Számos más másolat létezhet még titokban – egy
15.századi példány állítólag egy ünnepelt amerikai milliomos magánygyűjteményét
gazdagítja.
Egy még mindig bizonytalan pletyka szerint egy 16.sz.-beli görög nyelvű szöveget pedig
a Pickman család őrizte, de még ha így is volt, 1926-ban eltűnt a művész R.U. Pickmannel
együtt. A könyvet a legtöbb ország hatóságai betiltották, csakúgy mint az összes szervezett
egyház. Olvasása rettenetes következményekhez vezet.
Annak idején az a hír járta a könyvről (amit a nagyközönség viszonylag kevéssé ismer),
hogy R. W. Chambers korai novellájának, a The King in Yellow címűnek ötletét e könyvből
merítette.

Kronológia

– I. sz. 730 körül Abdul Alhazred Damaszkuszban megírja az Al Azifot.
– 950 körül Necronomicon címen Theodorus Philetas lefordítja görögre.
– 1050 körül Mihály pátriárka a görög szöveget elégeti (az arab már elveszett) .
– 1228-ban Olaus görögből latinra fordítja.
– 1232-ben IX. Gergely a görög és a latin szöveget betiltja.
– 14.. Fekete betűs kiadás Németországban.
– 15.. Görög szöveg nyomtatása Olaszországban.
– 16.. A latin szöveg nyomtatása Spanyolországban.

*

A leírást ki kell pótolnunk egy 1927 november 27-i keltezésű levéllel, melynek címzettje
Clark Ashton Smith volt:

Nincs esélyem új anyag készítésére ezen az őszön, de már vannak feljegyzéseim és
vázlataim, melyek későbbi történeteim alapjául fognak szolgálni. Bizonyos adatokat jelöltem
ki az őrült arab Abdul Alhazred híres és elmondhatatlan Necronomiconjából! Úgy tűnik, hogy
ezt a megdöbbentő istenkáromlást Sanna egyik szülöttje alkotta Jemenben, aki Kr.u. 700.
körül élt és prédikált és sok rejtélyes utat tett meg Babilon romjaihoz, Memphis
katakombáihoz, és Arábia déli sivatagainak ördögjárta és járatlan pusztaságaihoz – a Roba el
Khaliyeh-hez, ahol állításai szerint az emberiségnél korábbi feljegyzéseket talált, és ahol
megtanult Yog-Sothoth-hoz és Cthulhu-hoz imádkozni. A könyv Abdul öregkorának terméke
volt volt, melyet Damaszkuszban írt, és amelynek eredeti címe a Al Azif volt – azif (cf.
Henley's megjegyzése a Vathek-hez) névvel illetik azokat a furcsa éjszakai zajokat (rovarok
hangját), melyet az arabok a démonok üvöltésének neveznek. Alhazred szörnyű körülmények
között 738-ban halt meg – vagy tűnt el. 950-ben a bizánci Theodorus Philetas Necronomicon
néven fordította görögre, és száz év múlva Konstantinápoly pátriárkája, Mihály parancsára
égették el. Latinra Olaus fordította 1228-ban, de IX. György pápa 1232-be betiltotta. Az
eredeti arab szöveg még Olaus előtt elveszett, és az utolsó görög másolatot Salemben
semmisítették meg 1692-ben. A könyvet a 15., a 16., és 17. században is kinyomtatták de
kevés másolat maradt fenn. Bárhol létezik is, gondosan őrzik a világ józanságának és
jólétének megőrzése érdekében. Egyszer egy ember végigolvasta a Miskatonic Egyetem
könyvtárában, Arkhamban őrzött másolatot – végigolvasta és bomlott elmével menekült a
hegyek közé... de ez már egy másik történet!

És egy másik levélben (James Blish-hez és Villiam Millerhez, 1936), Lovecraft mondja:

A pokoli és undorító Necronomicon biztonsági másolataival szerencsések vagytok. Ezek
a 15. századi, németországi latin nyelvű, vagy az 1567-ben Itáliában nyomott görög, vagy az
1623-as spanyol fordítás másolatai? Esetleg valamelyik másik szöveg másolatai ezek?
ROBERT ERVIN HOWARD EMLÉKÉRE
EREDETI CÍM: IN MEMORIAM: ROBERT ERVIN HOWARD


Robert Ervin Howard, az összehasonlíthatatlan élénkségű fantasztikus történeteket alkotó
szerző [1936.] június 11-én bekövetkezett hirtelen és váratlan halála a legnagyobb csapás
irodalmi körünkre, amelyet az Henry S. Whitehead négy évvel ezelőtti halála óta el kellett
szenvedjen.
Howard a Texas állambeli Peasterben született 1906. január 22-én, s így még láthatta a
délnyugati vidék meghódításának utolsó szakaszát: a hatalmas síkságok és a Rio Grande alsó
folyóvölgyének betelepítését, az olajipar s vele együtt a nyüzsgő kereskedő- és iparvárosok
látványos felemelkedését. Édesapja, aki még mindig jó egészségnek örvend, a régió egyik
legelső orvosa volt. A család az évek során Texas állam déli, keleti és nyugati részében is élt,
sőt Oklahoma nyugati felében is, a legutóbbi években pedig Cross Plains-ben, Brownwood
mellett (Texas államban). E határvidéki hangulattal áthatva Howard hamar az itt viruló
homéroszi hagyományok csodálójává lett. Történelméről, népi szokásairól és hagyományairól
hatalmas tudást halmozott fel, és a levelezésében található leírások, visszaemlékezések
megmutatják, mily ékesszólással és ábrázoló erővel állított volna nekik irodalmi emléket, ha
tovább élhetett volna. A Howard család régi, jelentős ültetvényes-família leszármazottja, skót
és ír vérrel ereikben, kiknek ősei Georgiában és Észak-Carolinában telepedtek le a 18.
században.
Írni 15 éves korában kezdett Howard, majd három évvel később, amikor a brownwoodi
Howard Peyne College hallgatója volt, megjelent első elbeszélése. Ez az írás a "Dárda és
agyar" volt, és az 1925. Júliusi Weird Tales közölte. Az ugyanennek a magazinnak 1926.
áprilisi számában publikált "Farkasodú" c. kisregénye már szélesebb körű elismerést hozott
számára. 1928 augusztusában kezdett bele a Solomon Kane kalandjairól szóló sorozatba:
Kane-t, ezt a párbajozás és igazságosztás iránt javíthatatlan vonzalmat érző angol puritánt
utazásai a világ sok különös szegletébe elvitték, többek közt ismeretlen, történelem előtti
korokból megmaradt, árnyaktól kísértett romvárosokba az afrikai dzsungelben. Az ilyesfajta
történetekkel Howard már ekkor megütötte azt a hangot, amely később a művészileg
legsikeresebb alkotásait jellemzi majd: az eltűnt ősvilág hatalmas, kőkori városainak
megrajzolása ez, olyan helyeké, melyeknek sötét tornyai körül és zegzugos kazamatáinak
mélyén emberiség előtti rémület és halottidéző sötétség leng – ezt egyetlen más szerző sem
tudta soha utánozni. Szintén ezekben a történetekben mutatkozik meg először Howardnak az a
különleges képessége, amellyel a véres, erőszakos konfliktusokat megjeleníti, és az ilyesfajta
jelenetekhez (melyek munkáinak annyira jellemző jegyei) való vonzódás. Solomon Kane,
mint Howard annyi más hőse, eredetében a szerző gyerekkorába nyúlik vissza, s mint hős már
készen állt, mielőtt történet formálódott vo1na köré.
Az 1929. augusztusi Weird Tales-ben a "A kígyó jegyében"-nel Howard (akit mindig is
érdekeltek a kelta régiségek és az emberiség régmúltjának egyéb szakaszai) belekezdett egy
történelem előtti világba helyezett sorozatba, mely hamar híressé tette. Ennek legkorábbi
történetei az ember történelmének egy igen korai szakaszáról mesélnek: arról az időről, mikor
Atlantisz, Lemúria és Mu még nem süllyedt a tenger hullámai alá, s mikor az ősi tájra még
rávetült az emberiség előtti hüllőlények sötét árnyéka. Ezek központi figurája Valúzia királya,
Kull volt. Az 1932. decemberi Weird Tales-ben jelent meg aztán a "Főnix a kardon", a
kimmériai királyról Conanról szóló történetek első darabja. Ezek az elbeszélések egy későbbi
korba helyezett történelem előtti világot mutattak meg: egy kb. 15 ezer évvel ezelőtti fázist,
épp a feljegyzett történelem első homályos felvillanásai előtt. Jól ismert a fantasy-olvasók
előtt, mily részletekbe menő gondossággal és a kapcsolatok pontos megőrzésével,
kialakításával dolgozta ki Howard a Conan világát későbbi történeteiben. Saját tájékozódása
végett írt egy igen-igen ötletesen összeállított és kifogyhatatlan képzelőerővel megalkotott
áltörténelmi háttérleírást is, melyet most aPhantagraph közöl részenként, "A hybóriai kor"
címmel.
Howard a korai piktekről és keltákról is több elbeszélést írt, többek között egy igen
jelentős sorozatot is, mely Bran Mak Morn törzsfő alakja köré rendeződik. Aki olvasta "A
Föld férgei" című, mesterien borzongató alkotást az 1932, novemberi Weird Tales-ben, nem
valószínű, hogy élete végéig is el tudná felejteni a benne rejlő szörnyűséges, rabul ejtő erőt.
Egyéb figyelemreméltó írásai nem tartoznak egyik összekapcsolódó sorozat kötelékébe sem:
ilyenek az emlékezetes "Halálfej", ami maga is részekben jelent meg és néhány, a mai világba
helyezett történet, mint amilyen a közelmúltban napvilágot látott "Fekete Kánaán" a maga
hiteles környezetleírásával és azzal a megragadó képpel, amelyet az amerikai délvidék
mohával benőtt, árnyakkal elátkozott, kígyóktól nyüzsgő mocsaraiban settenkedő rémségekről
fest.
Howard a fantasy területén kívül is meglepően aktív és sokoldalú szerző volt. A sport
iránti lelkes érdeklődése (ami talán nem teljesen nélkülöz minden összefüggést a primitív
csaták és az erőszak szeretetével) vezetett Steve Costigan tengerész, a győzhetetlen
keményfiú sok-sok furcsa kalandot megélő alakjának megalkotásához, akinek a világ messzi
és furcsa tájain játszódó történetei sok magazin még több olvasójának okoztak emlékezetes
örömet. Keleti háborúkról szóló kisregényeiben mutatkozik meg, mily tökéletesen ura volt a
romantikus kalandregény minden fogásának, egyre gyakrabban megjelenő western-történetei
pedig (mint például a "Breckenridge Elkins"-sorozat) felszínre hozzák azt a kiváló képességét,
mellyel az általa oly jól ismert helyszíneket visszaadja.
Howard költészete (amely furcsa, harcos kedvű és kalandos) nem kevésbé érdekes, mint
prózája. Megvan benne a ballada és az eposz valódi szellemisége, és lüktető ritmus, rendkívül
egyedi, erőteljes képvilág jellemzi. Gyakran helyezett belőlük részleteket (mint állítólagos ősi
költeményekből vett idézeteket) regényeiben a fejezetek élére. Sajnálatos, hogy költeményei
sosem jelentek meg gyűjteményes kötetben, és csak reménykedhetünk benne, hogy halála
után lehetségessé válik majd egy posztumusz kötet szerkesztése és kiadása.
Howard jelleme és sikerei tehát tökéletesen egyediek voltak. Mindenekfelett egy olyan
egyszerűbb, ősi világ szerelmese volt, ahol a barbár és hódító népek bátorsága, testi ereje még
fontosabb szerepet töltött be, mint a ravaszság vagy a cselvetés, amelyben kitartó, félelmet
nem ismerő harcosok csatáztak, ontották vérüket, és nem kértek kegyelmet az ellenséges
Természettől. Minden elbeszélése ezt a filozófiát tükrözi, s ebből olyan életerőt merít, mely
megkülönbözteti legtöbb kortársától. Nála meggyőzőbben senki nem tudott erőszakról, véres
küzdelemről írni. csatajelenetei pedig látni engednek egy olyan ösztönös érzéket a taktika
művészete iránt, amely háborús időkben nagy tettek véghezvitelére alkalmas, becses
tulajdonság lett volna. valódi tehetsége viszont jóval többrétű volt, mint azt olvasói sejthették
volna, ez pedig kétségkívül lehetővé tette volna számára, ha élnie adatik, hogy a komoly
irodalom terén is maradandót alkosson szeretett délnyugat-vidéke valamely népi eposzával.
Nehéz pontosan megmutatni, mi is az, amitől Howard elbeszélései olyan magasan
kiemelkednek a hasonló művek tömegéből; igazi titka az, hogy ő maga ott van mindegyikben,
az állítólag haszonszerzés okán írottakban, meg a többiben is. Nagyobb volt ő maga, mint
bármilyen haszonszerzésre irányuló módszer, amelyet magáévá tett, még akkor is, mikor úgy
látszott, engedményeket tett a Mammon-vezette szerkesztőknek vagy populáris kritikusoknak.
Szellemi ereje és őszintesége áttörte ezt a felszínt, és rányomta a bélyegét mindenre, amit írt.
Nagyon ritkán (valószínűleg sohasem) fordult elő az, hogy élettelen típuskaraktereket vagy
helyzeteket emelt be az írásaiba, és úgy is hagyta őket. Mire végzett ezekkel a részletekkel,
azok a népszerű szerkesztők gyakorlata ellenében is mindig felszívtak valami életszerűséget,
valami valóságot az ő saját élettapasztalatából és tudásanyagából, s így máris különböztek az
élettelen, kiszikkadt ponyvafigurák terméketlen sablonjaitól. De nemcsak konfliktusok,
csaták, véres küzdelmek megrajzolásában volt kiváló: abban sem akadt párja, ahogyan valódi
érzelmeket (emberfeletti félelmet, iszonyatos feszültséget) tudott létrehozni. Nincs szerző,
még az irodalom Legjelentéktelenebb területein sem. aki valóban naggyá tud válni, ha
munkáját nem veszi igazán komolyan; Howard pedig véresen komolyan vette, még olyankor
is, mikor talán tudatosan azt gondolta, nem ezt teszi. Az, hogy egy ilyen valódi művész
eltávozott közülünk, míg hiteltelen ponyvaszerzők százai tovább gyártják a hamisított
szellemeket meg vámpírokat, űrhajókat és okkult nyomozókat, a kozmikus irónia különösen
sajnálatraméltó megnyilvánulása.
Howard, aki a délnyugati vidék életének oly sok oldalát behatóan ismerte, szüleivel élt
vidékies környezetben a Texas állambeli Cross Plains falucskában. Egyedüli szakmája az írás
volt. Olvasmányait igen nyitott ízléssel válogatta meg, többek között olyan történelmi
kutatások iránt is érdeklődve, amelyek az amerikai délnyugat-vidék, Anglia és Írország
őstörténete, és a történelem előtti Kelet és Afrika világának igen különböző témáit is
magukban foglalták Az irodalomban inkább az erőteljest, mint a kifinomultat részesítette
előnyben, s a lehető legteljesebb mértékben elutasította a modernizmust. A néhai Jack London
volt egyik legnagyobb bálványa. Politikai nézeteit tekintve liberális volt, mindenféle
társadalmi igazságtalanság elhivatott ellensége. Kedvenc szórakozása a sportolás és az utazás
volt: útjairól mindig csodálatos leíró részekkel és a történelmen töprengő gondolatokkal teli
levelekben számolt be. Nem volt kimondottan humoros ember, bár egyrészről az iróniát igen
jó érzékkel használta, másrészről pedig jócskán volt benne vidámság, szívélyesség, kedvesség
is. Bár sok barátja volt, Howard nem tartozott semmilyen irodalmi körhöz, és undorral fordult
el a "művészkedő" affektáltság kultuszától. Ha csodált valakit, sokkal inkább testi-lelki,
jellembéli erejéért tette, semmint tudományos teljesítményeiért. Fantasy-szerzőtársaival
érdekes és terjedelmes levelezést folytatott, egy kivétellel (a tehetséges E. Hoffmann Price
kivételével, akinek munkái igen mély benyomást tettek rá) személyesen mégsem találkozott
senkivel közülük.
Howard közel 180 cm magas volt. a született harcos erős testalkatával. Haja és bőre sötét
színű volt, melyből csak kék kelta szemei világítottak ki; élete vége felé súlya általában a 100
kg körül mozgott. Mivel mindig is a kemény, fizikai erőt igénylő életmód híve volt, könnyen
saját leghíresebb hőse jutott róla az ember eszébe: a félelmet nem ismerő harcos, kalandor,
trónok ledöntője – Conan, a kimmériai. Harmincéves korában bekövetkezett halála valódi
tragédia, olyan csapás, amelyet a fantasy-irodalom nem fog egyhamar kiheverni. Howard
könyvtárát a Howard Peyne College-ban őrzik, ahol a tervek szerint ez fogja majd
megalapozni a könyvekből, kéziratokból, levelekből összeállítandó Robert E. Howard
Emlékgyűjteményt.

A NYÁRSPOLGÁR MINDENÜTT OTT
VAN
EREDETI CÍM: OMNIPRESENT PHILISTINE, THE

Az amatőrvilág fejlődése a civilizált kulturáltság foka felé bizony meg-megáll, és csak
kanyargós, úttalan utakon halad. Amint egy lépést teszünk előre, a megdicsőült
középszerűség, vagy valamely esztétikai vagy filozófiai reakció képében rögtön megjelenik
egy akadály, és elzárja az utunkat: erőnk nagy részét a hamis ideák elsöprése köti le, ahelyett,
hogy valódi, értékes ideáink tárházának bővítésére szánnánk. De hát így van ez az élet minden
területén, s így nem kell különösen sajnálkoznunk rajta, ha köreinkben történik, de azért
mégiscsak gondolatébresztő dolog.
Az elmúlt évben láthattuk elavult fogalmak kétségbeejtő felújítását, divatjamúlt
művészetelméletek hangoztatását, amint azok nyilvánvalóan felszínre is jöttek a múlt
decemberi, Loveman elleni kritikákban. Akkor aztán egyszer s mindenkorra megmondták
nekünk, a legjobb viktoriánus hangvételben, hogy a klasszikus témák elavultak, Poe
elítélendően „morbid”, a swinburne-i pogány szellemiség túlságosan „istenkáromló” ahhoz,
hogy tisztességes keresztény országokban olvassák; nem szabad, hogy a költészet a „népi”
tömeg által érthető határokon és érdeklődésen felülemelkedjen, a költőnek pedig kötelessége,
hogy a kor rákfenéi ellen tiltakozón felemelje a hangját – meg még egy csomó ilyesfélét. Ez
egy még mindig élénken folyó vitához vezetett, s most a jó modor és decens gondolkodás
sápadtrózsaszín ragyogása újabb hajnalfényként tűnt fe1 a Pauke's Quill alakjában, melyet
kiadóként és szerkesztőként, őszintén vagy másképpen, a lelkes kamasz, Paul Livingston Keil
úr és kollégái vezetnek.
Távol álljon persze e sorok írójától hogy Keil ifiúr lelkesedését letörni kívánja. Sőt, az a
bevallott hite, hogy az ifiúr erélyes személyisége idővel komoly hozzájárulást fog jelenteni az
amatőr újságírás megújításához. Jelenlegi nézeteinek egyes tételei azonban arra sarkallnak,
hogy a racionális gondolkodás és a művészi fejlődés nevében tiltakozzam az eszeden reakció
és az érzelmi puritanizmus e megújult hulláma ellen, amelyek csakis árthatnak az amatőr
kultúrának.
Keil követelése, hogy vezessük be az irodalom cenzúráját, különösen veszélyes, mert
rögtön szimpátiát ébreszt bennünk, mielőtt még tökéletesen átláthatnánk a következményeit.
Még a mi korunkban sem gyakori, hogy túl sokunk fordulna közismert érdeklődéssel a
nyilvános pornográfia felé; így tehát általában szólva örömmel vennénk, ha egy, külön erre a
célra létrehozott testület létezne a jó ízlés elleni merényletek betiltására. Amikor viszont a
megvalósítás problémái kerü1nek elő, és rájövünk, milyen tökéletesen a puritán illúziókban
élő, dogmatikus és öntörvényű hivatalnokok kezei közé helyez minket bármiféle cenzúra,
olyan emberek kezébe, akiknek az életről és az irodalmi értékekről semmiféle ismereteik
nincsenek – nos, akkor be kell valljuk, hogy a teljes szabadság még mindig a kisebbik rossz.
A mai irodalom, az őszinteségre való rendszeres törekvéséből fakadóan, szükségszerűen sok
olyat tartalmaz, ami visszataszító lehet a képmutató 19. századi világképet valló olvasók
számára. Nem kell persze, hogy vulgárisan adja elő mindezt; de ennek is helyet kell adnia,
már ha az irodalom az életet akarja kifejezni. Az, hogy a cenzorok pontosan ezeket az
igazolható, szükséges részleteket akarják kihúzni, és az, hogy ha hatalmukban állna, még több
kárt is tennének, nagyon jól látható a Jurgen elleni felesleges kínlódásban, vagy
az Ulyssesbetiltásában: két olyan mű elleni fellépésben, melyek jelentős részei a kortárs
kultúrának. Milyen ironikus, hogy ugyanez a cenzori testület bizonyos jogi apróságok folytán
rezzenéstelen arccal tűri a nyilvánvalóan, értelmetlenül erkölcstelen szemét parttalan
publikálását, olyan művekét, amelyek még csak nem is tettetik, hogy esztétikai vagy
intellektuális jelentőséggel bírnának!
Kiel legjelentősebb hozzájárulása a népbutítás ezen folyamatához azonban valójában a
„Vélemény kontra tény” alcím alatt jelent meg, ahol is igen alapos munkával igyekszik
bizonyítani, hogy egy szerző munkájának értéke csak és kizárólag azokon a filozófiai elveken
múlik, melyeket épp magáévá tesz. Bölcs szerkesztőnk szerint a szép nem is szép, ha nem
olyantól származik, aki a mi egyházunk tagja, vagy aki nem a mi kedvenc versenylovunkra
fogad. Akármilyen mesteri is tehát a festmény, bizony nem akaszthatjuk a falra, ha a festőt
nem ajánlja nekünk a Ku Klux Klan, a Fiatalok Keresztény Társasága (Y.M.C.A.) vagy az
Epsworth League. Ez bizony igencsak szórakoztató, még ha nem is olyan ragyogóan
felvilágosító hatású, mint az értelmetlen metaforák kieli mesterműve: az egyliternyi fekete
festék, ami az éjszakai kocsmai életet hivatott szimbolizálni. Hát lehetséges lenne, hogy
emberek elhiszik az ilyesfajta dolgokat? Végső soron miért ne lenne – a viktoriánus korban
bármi lehetséges volt. Az volt aztán a sötétségbe burkolózó korszak, már ha hihetünk
nagyatyáinknak: amikor a finomabb társalgók könyvespolcairól száműzték Shelley-t, mert
társadalmi és vallásos eszméi „nem voltak egészen helyesek”.
Most viszont 1923-at írunk: ez felnőtt kor, és nem nagyon engedhetjük meg magunknak,
hogy olyan kimérákkal foglalkozzunk, melyek eltűntek az erényövekkel és a szőrcsuhákkal
együtt. Épp ezért nem valami reménykeltő látni ezeket az alkalmi megújulásokat. Kiel végső
csapása, melyet a filozófiára mér, egy mellékesen odavetett különbségtétel „tény” és
„vélemény” között: csak azt tudjuk kérdezni, vajon mily természetfeletti bölcsesség mutatta
meg neki az egyetlen helyes megoldást olyan kérdésekre, melyeknek megválaszolása még
mindig kihívás e Föld legnagyobb elméinek is. Valahogy mégis attól félünk, az igazság utáni
felfedezőút újra csak a jól ismert, korszakokon áthúzódó kérdőjelhez vinne el minket, és oly
módon magyarázná Kiel gyerekes bizonyosságát, amelyet Herr Nietzsche a Morál
genealógiájában már közkinccsé tett.
A Pauke's Quill megjelenése örvendetes esemény – ne becsüljük alá. Sajnálatos azonban,
hogy lelkes támogatását a maradiság és reakció táborának adja. Kétségkívül be fog érni, már
ahogy Kiel maga is érettebbé válik az idővel: és remélem, egy napon annak a szilárdabb
civilizációnak segítőjeként ünnepelhetjük majd, amelynek most olyan erőteljesen ellenáll.

A HIVATÁSOS ÍRÁS RONTÓ
SZELLEME
EREDETI CÍM: PROFESSIONAL INCUBUS, THE

Számtalanszor megjegyezték már, hogy az elbeszélő próza számít az amatőr irodalom
leggyengébb pontjának, és nem hiszem, hogy e megállapítás téves lenne. Tagadhatatlan, hogy
e területen nem találhatni Samuel Loveman költészetéhez, ifj. James F. Morton
tanulmányaihoz, Edward H. Cole kritikai elemzéseihez vagy ifj. Frank Belknap Long
fantasztikus történeteihez foghatót. Való igaz, hogy Mrs. Edith Miniter valóban magas nívójú
műveket alkot – ám ezeknek csupán elhanyagolható töredéke jelenik meg a műkedvelő
folyóiratokban. Veszteségünk révén ugyanakkor a nagyvilág nyer.
Az elbeszélőpróza-írás terén mutatkozó gyengeségünk indoklásaként általában a
helyhiányt említik, és e tényező valóban hathatós oknak tekinthető. Valamely történet
alapötletének kidolgozásához ugyanis elengedhetetlen feltétel a kellő terjedelem; a jelen
anyagi helyzetben pedig ez nem biztosítható. Mostanában azonban arra a meggyőződésre
jutottam, hogy más ok is létezik, mely ok mélyen gyökerezik az amerikai irodalmi élet
rendszerében, és amely miatt vonakodva vagyunk hajlandók eljutni egy bizonyos
különbségtételhez. Az ok: az amerikai polgári elbeszélő próza reménytelenül hitvány és
művészietlen általános színvonala, az elhanyagolt különbségtétel pedig: a sikerközpontú
hivatásos elbeszélő irodalom és a narratív önkifejezésre tett őszinte művészi próbálkozás
közötti határvonal meghúzása.
Ha a műkedvelő újságírás célja a hivatásos prózaácsolás szakképzett iparosainak
kinevelése lenne, senki nem emelhetne joggal panaszt a fennálló helyzet okán. Ám némelyek
úgy tartják, hogy a műkedvelői státusz fogalmilag megegyezik az esztétikai őszinteséggel, és
az önmagáért, vagyis a művészetért való szeretetteljes alkotással. Amennyiben e tétel
helytálló, úgy rossz úton járunk; nem találhatni ugyanis művészi vagy valódi értéket az
"eladható novellában", melyet oly gyakran választunk utánzandó mintának. Nem hiszem,
hogy bármely nívós novellát valamely átlagos népszerű magazin számára kellene eladni,
hacsak nem véletlen folytán. Aki eladható elbeszélő prózát igyekszik alkotni, művészként
elveszett, az amerikai életmód nyújtotta feltételek ugyanis lehetetlenné teszik a művészi
alkotások létrehozását a népszerű hivatásos írók körében.
A szerkesztőket és a kiadókat nem illetheti vád. Ők a nagyközönség igényeit szolgálják
ki, és vállalkozásaik zátonyra futnának, amennyiben nem ezt tennék. És még ha eme átfogóbb
kört hibáztatnánk is, joggal nem szórhatunk fejükre dühödt átkokat; az alaposabb elemzés
ugyanis kimutatja, hogy a problémák többsége elkerülhetetlen – éppúgy az emberi befolyás
határain kívül esnek, akár egy klasszikus görög dráma hősének sorsa. Nálunk, Amerikában
egy begyepesedett és félművelt olvasóközönség igényeit kell kielégíteni – mely
olvasóközönség a puritán hagyomány valamely korábbi vagy újabb keletű megtestesülési
formájához híven nevelkedett, miközben esztétikai érzékük teljesen eltompult az erkölcsi
tartalom folytonos és mindenütt tapasztalható hangsúlyozása következtében. Honfitársaink
millióiból hiányzik a szellemi önállóság, bátorság és rugalmasság ahhoz, hogy, művészi
élvezetre leljenek valamely eredeti és valósághű helyzetben, vagy beleélhessék magukat egy
történetbe, ha az nem hagyja teljességgel figyelmen kívül a valós emberi érzések
sokszínűségét és elevenségét [...] a sablonosság pedig nem mesterkélt, erkölcsi cukormázas
értékrendre épülő, leegyszerűsített cselekményt produkál, banális végkifejlettel, mely igazol
minden időszerű közhelyet, és nem hagy magyarázatlanul egyetlen rejtélyt sem a
legközépszerűbb olvasó sekélyes értelme számára sem.
Hivatásos elbeszélő prózánk emiatt nem szolgálhat követendő példaként a valódi
irodalmár számára. A szerkesztőket ellenben nem lehet ésszerű érvek alapján hibáztatni. Ha
bármely magazin művészileg eredeti elbeszélő prózát rendelne és közölne le, szinte minden
egyes olvasóját elveszítené. Az emberek fele nem értené, miről szól a történet, a másik fele
pedig képtelen lenne azonosulni a szereplőkkel – mivel e figurák valódi személyiségekhez
hasonlatosan gondolkoznának és cselekednének, szemben ama marionettbábukkal, melyeket
az arra nevelt és meggyőzött amerikai középosztálynak emberi lényként illik kezelnie és
elfogadnia. Elkerülhetetlenül ilyféle tehát a nemzeti nívót meghatározó és a legkiválóbb
egyetemeinken írástechnikára oktatott hallgatóknak például szolgáló elbeszélő próza jelentős
hányada.
Ám ez még nem minden. Mindehhez hozzájárul még, mintegy a sors fintoraként, a
sebességmámortól felajzott közönség kielégíthetetlen mennyiségi követelése. Egyszerűen
fogalmazva, az amerikai olvasóközönség évente több történetet igényel, mint amennyit
Amerika igaz művészei megírhatnának. Az igaz művész nem ír gyorsan, hacsak hangulata
nem így kívánja, és csupán elvétve képes nagy mennyiségben alkotni. Nem tud leszerződni
olyasmire, hogy adott határidőre ennyi meg ennyi szót leszállít, hanem természetes
tempójában, megfontoltan, nem ritkán kifejezetten lassan, s mindig lelkiállapotától
meghatározottan ír; kihasználja a kedvező alkalmakat, ám egyetlen mondatot sem vet papírra,
amit fáradt elmével vagy kényszerből formálna meg. Ez természetesen nem elfogadható,
amikor magazinok százait kell rendszeresen megtölteni írásokkal. Havonta vagy hetente
bizonyos mennyiségű oldalt szükséges teletömni; és ha az alkotóművész késlekedik, a kiadó a
második legjobb lehetőséggel kénytelen élni – a pusztán tehetséges írókkal, akik képesek
elsajátítani bizonyos gépiesen alkalmazandó szabályokat és technikai fordulatokat, és
gördülékenyen megfogalmazott anyagot tudnak készíteni, melyeknek kizárólagos érdeme,
hogy bizonyos sémákhoz igazodnak, és a korábban a közönség által érdekesnek talált
helyzeteket és hatásokat dolgozzák fel újszerű formában. Sok esetben az efféle írók
népszerűségre tesznek szert – mivel az olvasóközönség ráismer ama elemekre, melyek
korábban gyönyörködtették, és örömmel fogadja be azokat valamely ügyesen átalakított
megszövegezésben. Az átlagos olvasó ízlése valójában nem különösebben fejlett, és abszurd
szeszélyek, gyermeteg érzelmek és analógiák alapján ítél. Imígyen elfogadottá vált, hogy az
amerikai elbeszélőpróza-írás nem művészet, hanem szakma – olyasmi, amit szinte bárki
megtanulhat a szabályok elsajátítása révén, és mindenekfelett az egyéniség teljes alávetését
igényli a bevett sablonok általános irányultságának, mely összhangban áll a középszerű
vezetés által ránk kényszerített sivár egyöntetűséggel. Sikerre épp ezért nem a zseni. hanem az
ügyes firkász számíthat, aki tudja, miként ragadja meg és szolgálja ki a közízlést. Talmi
hírnév az eredmény, és balgaságukban [...] máskülönben becsületes és tiszteletre méltó
vízvezeték-szerelők százai vesznek részt különféle levelező kurzusokon, hogy egyéniségüket
eltaposva a sziporkázó ,.kiválóságok" nyomdokaiba léphessenek, akiknek eredményeit
valójában nem megengedhető puszta sarlatánságnál többnek tekinteni.
Ekképp jellemezhető tehát az elbeszélő próza helyzete – többnyire zsenialitást nem
ismerő írók szedett-vedett csürhéje igyekszik helytelen módszerekkel elérni valamely
önmagában is helytelen célt! E tendencia kiteljesedését tapasztalhatni meg példának okáért
a Saturday Evening Post hasábjain, ahol több vagy kevesebb tehetséggel megáldott írókra
nehezedik rá a bőkezűen szétszórt arany terhe, amit az eredetiség és a művészi lelkiismeret
feladásáért kaptak cserébe. Félelmetes rontó szellem ez – amit csupán néhány ravasz vagy
vakmerő szellem képes lerázni magáról. Ám a műkedvelők világában nem találni aranyat,
mely ránk nehezedhetne, vagy mellyel megvásárolható a lelkiismeret. Ha valahol, hát itt
kívánatos az írás szeretetéért és az esztétikai diadal öröméért alkotnunk. Vajon nem erre
kellene legalább törekednünk, hogy ezáltal intézményünk valóban magasztossá és értékessé
válhasson ahelyett, hogy az ízléstelen hivatásos körök meglehetősen nevetséges
karikatúrájává alacsonyítsa magát?

RUDIS INDIGESTAQUE MOLES
EREDETI CÍM: RUDIS INDIGESTAQUE MOLES

AConservative c. lap, látva a legtöbb amatőr irodalmár önelégült érdektelenségét az irodalom
és általában az esztétika jelenlegi állapota iránt, gyakorta kifejezte kételkedését, vajon tudják-
e mindezek, tisztában vannak-e vele, mi is történik valójában. Az átlagos amatőr cikk, már
amikor az olyan titáni méretű témák mellett, mint a politika, a hagyományok, meg a nagy
egyéniségek, tud egy kis időt szakítani a témára, szinte egyedülálló abban, ahogyan a múlt
kanonikus irodalma és művészete iránti lojalitását hangsúlyozza, s abban a boldog
tudatlanságában is, amelyet a jelen és a múlt leselkedő veszélyei iránt mutat. Ilyen cikkeket
olvasva azt gondolná az ember, Tennysont meg Longfellow-t még mindig komolyan lehet
venni költőként, és hogy atyáink érzelemvilága, változatos szentimentalizmusaik még mindig
képesek dalra bírni a Múzsát és megalapozni a jövő művészetét. Egy ultraradikális
polgártársunk már jó idővel ezelőtt tiltakozott a rövidlátásnak ezen fajtája ellen; tiltakozása
azonban formája és eredete miatt erejét vesztette. A Conservative-tól viszont, mely
köztudottan nem szimpatizál semmilyen végletes állásponttal, talán nem lenne teljesen idegen
az, hogy a kérdésre újra felhívja a figyelmet.
Tisztában vannak például olvasóink azzal, hogy az utóbbi fél évszázadban a tudományos
haladás olyan emberképet, világképet, világegyetem-képet alkotott meg, ami a múlt dicső
irodalmának jelentős részét kongóan üressé és nevetségessé teszi? Minden nagy művészetnek
igen nagy erejű emberi érzelmeken kell alapulnia - olyanokon, amelyek otthonos ösztönből és
szilárd hitből fakadnak. Mivel azonban a tudomány ily jelentősen átalakította képünket a
világról, s ebből fakadóan e világról tartott hiedelmeinket is, látnunk kell, hogy az értékek egy
fontos elcsúszása játszódik le a szemünk előtt a művészet minden olyan ágában, ahol a hit
szerephez jut. A kifinomultabb társaságokban a régi hősiesség, kegyesség, érzelmesség már
halott, s még a természetes szépség egyes formáit is fenyegetik. Nem tudjuk pontosan,
mennyire komoly ez a fenyegetés, aConservative pedig őszintén reméli, hogy a veszélyzóna
végül is viszonylag kicsi lesz; mindazonáltal megdöbbentő fejleményekre mindenképpen
számítanunk kell.
Egyetlen pillantás a Dial magazin novemberi számában található igen komoly
eszmecserére T S. Eliot úr széteső és összefüggéstelen "verséről", a "Puszta ország"-ról
elégséges, hogy a legkevésbé érzékeny olvasónak is képet adjon a dolgok valódi állásáról. Ez
a mű különös frázisok, tudós allúziók, idézetek, szleng-kifejezések, általában szövegtöredékek
gyakorlatilag értelmetlen összedobálása, melyet (mindegy, hogy szemfényvesztő céllal vagy
anélkül) úgy ajánlanak a közönség figyelmébe, mint amit modern elmeállapotunk (mely épp
mostanában döbbent rá saját kaotikus jelentéktelenségére és rendszertelenségére) a
legmesszebbmenően igazol. Sőt azt látjuk, hogy ez a közönség, vagy legalábbis ennek
jelentős része, e nevetséges kutyulmányt el is fogadja fontos és jellegzetes alkotásnak;
"felbecsülhetetlen jelentőségű vers". ahogy egyik támogatója mondotta.
Hogy a helyzetet a tehető legalapvetőbb vonalaira egyszerűsítsük, azt mondhatnánk: az
emberiség hirtelen felfedezte, hogy minden emelkedett érzelme, értéke, vágya nem más, mint
illúzió, melyet az egyes lélekben végbemenő pszichológiai folyamatok okoznak - s a végtelen
és céltalan világegyetemben mindezek egyáltalán semmilyen jelentéssel nem bírnak,
Felfedezte, hogy legtöbb cselekedete is olyan rejtett okok következménye, amelyek igen távol
állnak azoktól, melyeket eladdig a hagyomány szentesített; és hogy úgynevezett "lelke" nem
más. mint (ahogyan egy kritikus mondja) mindenféle kacat rendszertelen összevisszasága.
Miután pedig mindezeket felfedezte, az emberiség nem tudja, mihez is kezdjen; így hát
megteremti az analitikus vizsgálódás, a káosz, az ironikus ellentétek irodalmát.
Mi lesz a következmény? Nos, azt még nem tudjuk megmondani; az azonban bizonyos,
hogy a jól informáltak világában igen nagy változások várhatóak. Az európai kultúra elérte az
alexandriai-szerű elgyengülés fokát, és ezért valószínű, hogy nem számíthatunk semmi
jobbra, mint a meddő intellektualizmus széttartó irányzatainak felemelkedésére, és formátlan,
szenvedélyes művészetre, amely törékeny érzelmek he1yett inkább az elsődleges ösztönöket
részesíti előnyben. Mindenfajta érzelem aprólékos elemzést kap majd, és nevetségessé válik;
az ösztönöket dicsőíteni fogják. tobzódnak bennük, A művészet minden reménye tehát
paradox módon abban áll, hátha az eljövendő nemzedékek nem lesznek majd túl jól
informáltak - így talán képesek lesznek legalább arra, hogy a tudatosságnak mesterséges
határokat szabjanak, és élvezzék a hagyományos témák és képek bizonyos könnyed
ismétlődéseit és variációit, olyan képekéit és témákéit, melyeknek szépsége és légies
vonzereje a jó ízlés számára sosem fog elhanyagolhatóvá válni. Aligha lehetséges például,
hogy ne lássuk szépnek a holdfényt egy márvány templomhomlokzaton, vagy a tavaszi
szürkületet a vén kert fái alatt. A burzsoá és plebejus irodalom persze törés nélkül folytatódni
fog; hiszen a nagy többség gondolkodását csak nagyon ritkán zavarják meg a haladás
finomságai. A sok Edgar A. Guest1 aggályok nélkül megmaradhat jelentéktelen piacán.
Történelmi távlatokban viszont csakis magasabb rétegei alapján alkothatunk ítéletet egy
korszak irodalmáról, a népi vagy balladai esztétika folyamatos fennmaradása tehát nem
meghatározó szempont ennek az ítéletnek problematikájában. Milyen érdekes megjegyezni,
hogy még sosem távolodott el egymástól ennyire a népszerű és a kifinomult irodalom, mint
korunkban.
Mindeközben azonban az is egyedülálló, hogy a jelenlegi zűrzavarnak oly kevés
visszhangja jutott el az amatőr újságírás berkeibe. Hát örökre zárkózzunk kényelmes
celláinkba a Milton- és Wordsworthköteteinkkel, és soha többé ne halijuk a Les Mouches
Fantastiques zavaró zümmögését? A Conservative is kíváncsi, mit gondolnak az amatőr
szerzők és szerkesztők a "Puszta ország"-ról és bizarr párhuzamairól.

1
Edgar Albert Guest (1881-1959), Brit-amerikai költő, publicista [A ford.]
NÉHÁNY MEGJEGYZÉS A
CSILLAGKÖZI TÖRTÉNETEKRŐL
EREDETI CÍM: SOME NOTES ON INTERPLANETARY FICTION

A más bolygókat és univerzumokat, valamint a kozmikus tereket átszelő merész
utazásokat témául választó írásművek jelenlegi áradata ellenére feltehetően nem túlzás azt
állítani, hogy eme munkák közül – H. G. Wells regényeit is beleértve – legfeljebb fél tucatról
mondható el, hogy akár a legcsekélyebb művészi súllyal rendelkezik, vagy bármiféle irodalmi
rangot képvisel. Hamisság, szokványosság, közhelyesség, mesterkéltség, álérzelem és
gyerekes szertelenség uralja e túlszaporodott műfajt, s épp ezért kizárólag legritkább
szüleményeit nevezhetni valóban érett alkotásnak. Ily rengeteg üresség látványa sokakat arra
késztetett, hogy feltegyék a kérdést, vajon az adott talajból valaha is kisarjadhat-e valódi
irodalom.
Jelen megjegyzések papírra vetője nem hiszi, hogy az űrutazás és a távoli bolygók
témája eleve alkalmatlan lenne az irodalmi feldolgozásra. véleménye ezzel szemben az, hogy
az elképzelés mindenütt tapasztalható leértékelése és elhibázott feldolgozása általános
félreértéshez vezetett; mely félreértés a rémtörténetek és a tudományos fantasztikum más
területeire is kiterjed. E tévhit azon az állásponton alapul, hogy a lehetetlen, valószínűtlen
vagy elképzelhetetlen jelenségekről szóló bármely beszámolót a népszerű kalandregények
stílusában és modorában íródott, tárgyilagos cselekedetekből és szokványos érzületekből
építkező hétköznapi elbeszélésként lehetséges problémamentesen előadni. Az efféle tálalás
„elmegy” az éretlen olvasók körében, az esztétikai értékek területét azonban meg sem
közelítheti.
Az elképzelhetetlen események és körülmények minden más történeti alkotóelemtől
eltérő osztályba tartoznak, és nem tehetők hihetővé a hétköznapi elbeszélés szokványos
módszereivel. Először is meg kell küzdeni a hihetetlenség problémájával, ez pedig kizárólag
akképp valósítható meg, hogy a történet minden más mozzanatát átgondolt realizmus jellemzi,
ami tökéletesen kifinomult hangulati vagy érzelmi fokozással párosul. A hangsúlynak
ugyancsak a megfelelő helyre kell kerülnie – mindvégig a középpontba helyezett különösség
rendkívüli mivoltát kell kiemelnie. Nem szabad elfeledni, hogy a természeti törvények
bármiféle áthágása önmagában nagyobb horderejű dolog, mint bármely más esemény vagy
érzés, mely az emberre hatással lehet. Épp ezért egy efféle esetet témául választó történetben
oktalanság elvárni, hogy az életszerűség vagy a valóság illúzióját kelthetnénk, amennyiben
köznapiként mutatjuk be a csodát, miáltal a szereplők cselekedeteit továbbra is szokványos
indítékok vezérlik. Noha a jellemeknek természetesnek szükséges maradniuk, alá kell vetni
őket a központi rendellenességnek, amely köré csoportosulnak. A csodás történet valódi
„hőse” nem valamely emberi lény, hanem maga a rendkívüli jelenség.
A kiválasztott természetszegés nyers és iszonyú szörnyűségének mindenek elé és fölé
Szükséges tornyosulnia. A szereplőknek azonosképp kell reagálnia rá, mint ahogy valós
személyek reagálnának egy efféle jelenségre, ha hirtelen szembekerülnének vele a
mindennapjaik során, ugyanazon, már-már megrendült döbbenetet kell mutatniuk, amit bárki
a megszokott körülmények között mutatna, s nem ama erélytelen, mérsékelt, gyorsan
tovaszálló érzelmeket, melyek az olcsó közhagyomány igényeihez igazodnak. Még ha a csoda
olyasféle is, melyhez a szereplők feltételezhetően hozzászoktak már, az írónak valamiképp
akkor is érzékeltetnie kell az áhítat, megdöbbenés és álmélkodás érzését, amit az olvasó
érezne, ha efféle jelenséggel szembesülne. Mikor egy csodás utazás az odaillő érzületek
nélkül kerül bemutatásra, a legkisebb mértékben sem érezzük életszerűnek a beszámolót. Nem
alakul ki bennünk ama hátborzongató illúzió, hogy effélék akár a valóságban is
megtörténhetnek, mindössze azt érezzük, hogy valaki szertelen szavakat ejtett ki a száján.
Általában véve el kell felejtenünk a silány irodalom zugírókhoz méltó konvencióit,
történetünket pedig a témául választott csoda kivételével mindenben a valós élet kifogástalan
szeletévé kell alakítanunk. Úgy dolgozzunk, mintha rászedni igyekeznénk az embereket,
szertelen hazugságunkat pedig megkérdőjelezhetetlen tényként próbálnánk elfogadtatni.
A hangulatra, nem a cselekményre szükséges összpontosítani a csodás történetben. A
puszta eseményeket nem hangsúlyozhatjuk, hiszen azok természetellenes szertelensége üressé
és nevetségessé teszi azokat, ha az előtérbe helyeztetnek. Az efféle események, még ha a
jövőben elméletileg lehetségesnek vagy elképzelhetőnek tűnnek is, nem feleltethetők meg
semminek a való életben és az emberi létben, ennélfogva nem képezhetik felnőttnek szóló
elbeszélés alapját. A csodás történet komoly formában legfeljebb egy bizonyosfajta emberi
kedélyállapot életszerű ábrázolása lehet. Amint ennél többre törekszik, silánnyá, gyerekessé
és hiteltelenné válik. Épp ezért a fantasztikus írónak meg kell értenie, hogy, az elsődleges
hangsúlyt a finom sugalmazásra ajánlatos fektetnie – ama különös és képzettársításokban
gazdag részletek észrevétlen elhintésére és érintésére, melyek bizonyos hangulatárnyalatokat
fejeznek ki, és a valótlan rendkívüli valósságának tétova illúzióját kelthetik -, ahelyett, hogy
hihetetlen eseményeket sorjáztat, melyek sem horderővel sem jelentéssel nem bírhatnak a
színezet és a hangulati jelképrendszer elevenséget biztosító ködén kívül. Mivel a csodás
történetek nem ábrázolhatnak élethűen valóseseményeket, a hangsúlyt olyasmire kell
áthelyezni bennük, amit képesek élethűen ábrázolni; nevezetesen az emberi lélek bizonyos
sóvárgó vagy nyugtalan kedélyállapotaira, melyek által pókfonál hágcsót szóhetünk, hogy
elszökjünk az idő tér és természeti törvények bőszítő zsarnoksága elől.
És miként alkalmazhatók a felnőtteknek szóló csodás történetek általános alapelvei a
csillagközi fantasztikum konkrét esetében? Abban, hogy lehetséges az alkalmazásuk, nincs
okunk kételkedni; hiszen lényegi tényezőként itt, miként másutt is, a következőket említhetni:
a csoda szükséges érzete, a szereplők szükséges érzelmei, a színhely és a mellékszálak
realizmusa, a fontossággal bíró részletek kiválasztása, valamint a ponyvába illően
mesterkéltjellemek, az ostobán szokványos fordulatok és helyzetek gondos elkerülése, melyek
az érdektelen szokványos megoldások kidomborításával azonmód lerombolnák a történet
életszerűségét. A helyzet iróniája abban áll, hogy egy efféle, őszintén, tisztességesen és
eredeti módon megírt művészi történetet nem sok eséllyel fogadtathatnánk el a közönséges
ponyvakiadványok hivatásos szerkesztőivel. Ez azonban nem tántoríthatja el az elszánt
művészt, aki komoly értéket kíván létrehozni. jobb tisztességesen írni e kevésbé jövedelmező
magazin számára, mint talmi csillogást produkálni, és busás fizetséget kapni mindezért. Egy
napon talán a szerkesztők kevésbé ragaszkodnak majd megrögzött művésziesség-ellenes
szokásaikhoz.
A csillagközi történetekben előforduló eseményeket – a teljességgel a költői fantázia
szüleményeiként felfogható elbeszélések kivételével ésszerű a jelenbe helyezni, avagy akként
bemutatni, mintha titokban, vagy a történelem előtti időkben játszódtak volna le. A jövő
kényes téma; hiszen az életmód leírásakor lényegében lehetetlen elkerülni a groteszkséget és
az abszurditást, miközben minden esetben mérhetetlen érzelmi veszteséget jelent, ha a
megjelenített csodát ismertként kezelő szereplőket mutatunk be. A történetek szereplői
alapvetően önmagunk kivetítései; és hacsak nem osztoznak tudatlanságunkban és
rácsodálkozásunkban, elkerülhetetlenül nehezen leküzdhető akadályba ütközünk. Ezzel nem
azt szeretném sugallni, hogy a jövőről szóló elbeszélések feltétlenül művészietlenek, csupán
arra utalok, hogy nehezebb művészivé tenni őket.
A jó csillagközi történet szereplői valószerűek; nem a tucat-tudósok, gonoszkodó
asszisztensek, legyőzhetetlen hősök, szépséges tudósleány-hősnők, és a hasonló szemét közül
kerülnek ki. Valójában nem látom okát, miért kellene egyáltalán „cselszövőket”, „hősöket” és
„hősnőket” szerepeltetni. E mesterkélt szereplőfajták egészében a mesterkélt
cselekménytípusok sajátjai, komoly elbeszélésekben pedig nincsen helyük. A történet feladata
a rácsodálkozás és felszabadulás bizonyos emberi kedélyállapotának kifejezése, az olcsó
regények színpadiasságának ízléstelen beráncigálása pedig éppannyira nem helyénvaló, mint
amennyire ártalmas. Nincs szükség sablonszerű regényességre2. Kizárólag olyas (nem
feltétlenül vakmerő vagy megkapó) szereplőket szabad kiválasztanunk, akik természetszerűen
részesei lehetnek az ábrázolt eseményeknek, és éppúgy kell viselkedniük, ahogy a valós
személyek viselkednének az adott csodával szembesülve. Az egész mű alaphangnemét a
realizmusnak, nem a regényességnek kell meghatároznia.
A szereplők Földről való eljuttatásának döntő és kényes problémáját komoly
körültekintéssel kell megoldani. Valójában ez tekinthető a történet elsődleges nehézségének.
A távozást elfogadható magyarázattal szükséges indokolni, és hatásosan érdemes leírni.
Amennyiben a történet nem a történelem előtti időkben játszódik, szerencsésebb valamely
titkos találmányt megnevezni a távozás eszközeként. A szereplőknek mélységes, már-már
bénító döbbenettel kell reagálniuk e találmányra, elkerülendő ama fércművekben gyakori
csapdát, hogy az efféle dolgokat félig-meddig természetesnek veszik. Nehogy eltévedjünk a
fizika bonyolult útvesztőiben, ajánlatos nem túlzott részletességgel leírni a találmányt.
Alig valamivel kevésbé kényes problémával állunk szemben mikor az űrt átszelő utazás,
valamint egy más bolygón való leszállás leírására kerül sor. Ez esetben az elsődleges
hangsúlyt a káprázatos élményre – a döbbenet lebírhatatlan érzésére – kell fektetnünk, amit az
utazók éreznek, mikor rádöbbennek, hogy valóban elhagyták szülőbolygójukat, és a kozmikus
végtelenségbe, vagy valamely idegen világra kerültek. szükségtelen megjegyezni, hogy az
utazás mechanikai, csillagászati, és más tudományos vonatkozásaiban lényegbevágó a
tényekhez való ragaszkodás. Nem minden olvasó tudatlan a természettudományok terén, a
tények kirívó megsértése pedig hiteltelenné teszi a történetet azok szemében, akik képesek
felfedezni a melléfogást.
Hasonló mérvű tudományos alapossággal kell bemutatnunk az idegen bolygón zajló
eseményeket. Mindennek tökéletes összhangban kell lennie a kérdéses égitestről tudott vagy
feltételezett tényekkel – a felületen tapasztalható gravitáció, a tengely dőlésszöge, a napok és
az évek hossza, a mennybolt látványa stb. nem különbözhet a valóságostól -, a hangulatot
pedig a valósághűség és realizmus érzetét elősegítő lényegi részletek kiválasztásával
szükséges megteremteni. Az utazóknak a bolygólakók általi fogadtatását érintő szakállas
fordulatokat azonmód ki kell zárni. El kell vetnünk tehát a túl könnyed nyelvelsajátítást; a
telepatikus kommunikációt; az utazók istenként való imádását; a helybéliek emberi jellegű
királyságainak életében, vagy a különböző csoportosulásiak között dúló szokványos
háborúkban való részvételt; a szépséges, emberszerű hercegnővel kötött frigyet; a
sugárvetőkkel és űrhajókkal vívott Armageddont; az udvari ármánykodást és a féltékeny
varázslókat; a sarkvidékekről ránk rontó szőrös majomemberek hordáit és így tovább, és így
tovább. A társadalmi és politikai szatíra mindig kerülendő, hiszen az efféle intellektuális és
hátsó szándék gyengíti a hangulatteremtés erejét. Aminek viszont mindig, és minden mást
maga mögé utasítva jelen kell lennie, az a különösség – a sajátunkétól alapvetően eltérő,
felfoghatatlan világ különösségének – érzése.
Egyáltalán nem szükséges, hogy az idegen bolygó lakott – vagy az utazás időpontjában
lakott – tegyen. Ha mégis az, a helybeli lényeknek határozottan nem emberi külsővel,
gondolkodásmóddal, érzelmekkel és társadalmi renddel érdemes rendelkezniük, hacsak nem
egy történelem előtti időkben a Földről indított gyarmatosító expedíció tagjainak
leszármazottai, Az emberszerű külső, viselkedés és nevek, melyekkel a ponyvaírók többsége
felruházza a külvilágiakat, egyszerre nevetségesek és szánalmasak. A közönséges ponyvaírók
másik abszurd szokása a sajátunkénál magasabb tudományos és technikai fejlettséget
feltételezni az idegen bolygók uralkodó lényeiről; akik kivétel nélkül látványos szertartásokon
vesznek részt kubista templomokban vagy palotákban, és kivétel nélkül valamely
szörnyűséges és elháríthatatlannak tűnő veszély fenyegeti őket. Az efféle maszlagot az érett
realizmusnak kell felváltania, a külvilágiakat pedig a meghatározott esetek művészi
igényeinek megfelelően a fejlettség egymástól eltérő némelykor magas, máskor alacsony,
megint máskor jellegtelenül köztes – fokán szükséges ábrázolni. Az udvari és vallási
látványosságokat nem szabad szokványosan túlhangsúlyozni; valójában kifejezetten
valószínűtlen, hogy az egzotikus fajoknak valamely kisebb csoportja kivételével bármelyikük
felfedezte volna magának a királyság és a vallás sajátos népszokásait. Mindvégig észben kell
tartani, hogy a nem emberi lényektől teljességgel idegen az emberi indítékok és felfogások
rendszere.
Ám a történet valódi magját olyasminek kell képeznie, ami egy feltételezett földön kívüli
faj sajátos jellegével és szokásaival semmiféle összefüggésbe nem hozható – mely nem más,
mint a Föld elhagyásának önmagában csodás élménye. Az érdeklődést inkább a különös és a
Földétől eltérő természeti viszonyok ecsetelésével kell fenntartani, nem pedig bármiféle
mesterkélt drámai esemény vagy szereplő, legyen bár emberi vagy idegen leírásával. Akár
kalandokat is beiktathatunk, azokat azonban alá kell rendelni a realizmus követelményeinek –
kizárólag a körülményekből természetszerűen fakadó fejlemények, nem pedig öncélúan
kiagyalt álizgalmak lehetnek.
A tetőpont és a megoldás kidolgozásában lényeges az átgondoltság, elkerülendő a
túlzásokat vagy a mesterkéltséget. A hihetőség szempontjából célszerű a nyilvánosság elől
eltitkoltként feltüntetni az utazást – vagy a történelem előtti időkbe helyezni az eseményeket,
mely kitörlődött az emberiség emlékezetéből, újbóli felfedezése ugyanakkor titok marad. A
széles körű nyilvánosság, mely az emberi gondolkodás, történelem és célok gyökeres
megváltozásával járna, általában túl nyilvánvalóan ellentmond a mellékes eseményeknek és a
tényleges jövőbeli lehetőségeknek ahhoz, hogy a valószerűség érzetét keltse az olvasóban.
Sokkalta eredményesebb a történet helytállóságát függetleníteni bármely, érvényes
ismereteinkkel ellentmondó körülménytől mivel az olvasó ekképp szórakoztatóan
eljátszadozhat a gondolattal, hogy mindezen csodák talánvalóban megtörténhettek!
Mindeközben az ostoba csillagközi történetek áradata csöppet sem apad. Hogy valamely
átfogó minőségi változás valaha végbemegy-e, jelen megjegyzések papírra vetője meg nem
jósolhatja; mindenesetre kifejtette a témakör általa legsarkalatosabbnak ítélt kérdéseit érintő
véleményét. Kétségkívül mérhetetlen lehetőségek rejlenek a más égitestekről szóló történetek
megfontolt kiaknázásában; amint azt néhány kvázi-remekmű, példának okáért a Világok
harca, Az első és utolsó emberek, az X-állomás, a „Vörös agy” valamint Clark Ashton Smith
legsikerültebb művei bizonyítják. Az úttörőknek azonban fel kell készülniük rá, hogy
fáradozásaikat nem jutalmazza majd anyagi siker, szakmai elismerés, vagy az olvasó többség
bátorítása, mely többség ízlését súlyosan elferdítette a rengeteg elfogyasztott szemét.
Szerencsére az őszinte művészi alkotás önmaga ösztökéje és jutalma, így, a nehézségek
ellenére nincs okunk kétségbeesni ama újszerű irodalmi forma jövőjét illetően. melynek
jelenlegi kifejletlensége csupán még több alkalmat biztosít az avatott és termékeny
kísérletezésre.

1 „csillagközi történeten” a napjainkban sci-fiként emlegetett műfaj értendő, míg a
tanulmányban többször használt „csodás történet” a fantasztikus regénynek vagy novellának
felel meg. [A ford.]
2 Az angol eredeti szövegben használt romance szó eredendően a lovagregényre, majd a
gótikus regényre vonatkozott, később pedig a romantika vadregényes, allegorikus történeteire
és kalandregényeire. [A ford.]
JEGYZETEK A RÉMTÖRTÉNETEK
ÍRÁSÁRÓL
EREDETI CÍM: NOTES ON WRITING WEIRD FICTION

Abból a megfontolásból írok történeteket, hogy világosabban, részletesebben és
kézzelfoghatóbban magam elé képzeljem a csoda, szépség és kalandos feszültség homályos,
megfoghatatlan és töredékes benyomásait, melyeket a képzőművészetben vagy az
irodalomban előforduló bizonyos (festői, építészeti, hangulati stb.) képek, eszmék, események
keltenek bennem. A rémtörténeteket azért kedvelem, mert leginkább ez a műfajta felel meg a
vérmérsékletemnek – hiszen egyik legmeghatározóbb és legrégebbi vágyálmom, hogy
valamiképp, akárha időlegesen is, megkerüljem vagy, áthágjam az idő, tér és természeti
törvények bosszantó korlátait, melyek öröktől fogva béklyóba vernek minket, és meghiúsítják
kíváncsi kísérleteinket a szűkös látókörünk és tapasztalati mezőnk határain kívül eső végtelen
kozmikus terek megismerésére. Ezen történeteknek azért gyakori és hangsúlyos eleme a
rémület, mert a félelem a bennünk legmélyebben rejlő és legerősebb érzelem, és eme érzés
tűnik a legalkalmasabbnak a Természettel szembeszegülő illúziók megalkotására. A rémület
és az ismeretlen vagy szokatlan öröktől fogva szorosan kapcsolódnak egymáshoz, épp ezért
nehéz úgy meggyőző képet alkotni a felrúgott természeti törvényekről, a kozmikus
elidegenedésről vagy "kívülállóságról", hogy ne helyeznénk előtérbe a félelem érzetét. Az idő
azon okból játszik ily fontos szerepet sok történetemben, mivel ez az elem dereng fel
elmémben, mikor a világmindenség legintenzívebben drámai és legkíméletlenebbül iszonytató
vetületére gondolok. Azidővel szembeni konfliktus tűnik számomra a leghatásosabb és
legtermékenyebb témának az emberi önkifejezés összes kérdése közül.
Jóllehet az általam választott történetírási forma nyilvánvalóan sajátságos és talán erősen
behatárolt is, mindazonáltal örök és állhatatos kifejezési mód, és magával az irodalommal
egyidős. Mindig létezni fog egy bizonyos csekély hányad az emberek között, akiket
ellenállhatatlan kíváncsiság hajt a világűr megismerésére, és égető vágyat éreznek, hogy
elszökhessenek az ismert és valós világból azokra a hihetetlen kalandokkal és végtelen
lehetőségekkel gazdag varázslatos vidékekre, amelyeket álmaink cárnak fel előttünk, és
amelyek a sűrű erdőségek, szédületes városi toronyházak és lángoló naplementék láttán
sejlenek fel egy-egy pillanatra. Közéjük tartozik nem egy kiváló író, és hozzám hasonló
jelentéktelen műkedvelő is – kik közül Dunsany, Poe, Arthur Machen, M. R. James, Algernon
Blackwood és Walter de la Mare tekinthetők a stílus vitán felül legkiválóbb művelőinek,
Ami az írási módszereimet illeti – nem egységesek. Minden egyes elbeszélésemnek
külön története van. Egyszer-kétszer előfordult már, hogy a szó szoros értelmében leírtam
egy, álmomat; ám többnyire egy hangulatból, ötletből vagy képzetből indulok ki, amit
kifejezésre Juttatni óhajtok, és addig elmélkedem felette, amíg ki nem gondolom, miként
foglalhatnám tényszerű kifejezésekkel megfogalmazható drámai események valamely
sorozatába. Rendszerint gondolatban végigfutok a hangulathoz, ötlethez vagy képzethez
leginkább illeszkedő alapvető körülmények és helyzetek során, aztán eltöprengek, miféle
logikus és természetes indíttatású magyarázatok járulhatnak az adott hangulathoz, ötlethez
vagy képzethez a kiválasztott körülményeket és helyzeteket tekintve.
A tényleges megírás folyamata magától értetődően éppoly változatos, akár a
témaválasztás és az elképzelés eredeti kidolgozása; ám ha az elbeszéléseim összességének
történetét elemeznénk, alighanem az alábbi rendszert lehetne levezetni azátlagos eljárást
figyelembe véve:
1. Készítsük el a szinopszist vagy az események forgatókönyvét azok
abszolút előfordulási sorrendje – és nem elbeszélési rendje – szerint. Mindent kellő
teljességgel írjunk le, hogy a vázlat magába foglaljon minden lényeges elemet, és indítékkal
szolgáljon valamennyi tervezett eseményhez. A tervezet elkészítésekor néha kívánatos a
részletek, magyarázatok és a lehetséges következmények mérlegelése.
2. Készítsünk egy kellően részletező második szinopszist, vagyis az események
forgatókönyvének egy második változatát – ezúttal az elbeszélés (és nem a tényleges
előfordulás) sorrendjében, amihez fűzzünk a megváltozott szempontokat, hangsúlyokat és
tetőpontokat illető megjegyzéseket. Az eredeti szinopszison hajtsunk végre olyféle
módosításokat, melyek növelik a drámai hatást, vagy a történet általános megkapó erejét.
Tetszés szerint illesszünk be vagy töröljünk ki bizonyos eseményeket – soha ne
ragaszkodjunk szolgai módon az eredeti elképzeléshez, még ha az így kapott történet
teljességgel eltérne is az első vázlattól. Tegyünk hozzá és változtassunk meg elemeket,
valahányszor az alkotó folyamat megkívánja.
3. A második, tehát elbeszélés-rendű szinopszis alapján írjuk meg a történetet – gyorsan,
folyamatosan, és visszafogott kritikával. Változtassunk az eseményeken és a cselekményen,
valahányszor a kidolgozás folyamatában Felmerül az efféle változtatás szükségessége és
semmiképp ne ragaszkodjunk a korábbi tervhez. Ha a kidolgozáskor a drámai hatás vagy a
történetfűzés élénkítésének új lehetőségei merülnek fel, tegyünk hozzá bármit, amit
előnyösnek vélünk – ám a korábban megírt részeket újraolvasva, azokat hozzuk összhangba
az új történettervvel. Illesszünk be vagy töröljünk akár egész részeket, ha szükségesnek vagy
kívánatosnak ítéljük, és próbálkozzunk többféle kezdéssel és befejezéssel, míg rá nem lelünk
a legjobb megoldásra. Ám mindenképp bizonyosodjunk meg róla, hogy a történetben
előforduló valamennyi utalás egybevág a végső szerkezettel. Szabaduljunk meg minden
sallangtól legyen az szó, mondat, bekezdés, vagy akár egész epizód vagy alkotóelem –, ám
közben tartsuk szem előtt a részletek átfogó összhangba hozásának szükségességét.
4. Nézzük át a teljes szöveget, különös figyelmet szentelve a szóválasztásnak, a
mondatszerkesztésnek, a prózaritmusnak. a részek arányos elrendezésének, a hangulatkeltés
finomságainak, az átmenetek (két jelenet, vagy lassú és részletesen kidolgozott
cselekménymozzanat, valamint gyors és vázlatos, hosszabb időtartamot átívelő szakasz
közötti átvezetések) könnyedségének és meggyőző hatásának, a befejezésnek, a
tetőpontoknak stb., a drámai feszültségnek, a hangulat valószerűségének és számos más
elemnek.
5. Készítsünk el egy letisztázott, végső változatot – és ne ódzkodjunk az utólagos
javításoktól, amennyiben a tárgyhoz tartozónak tűnnek.
A fentebb felsorolt lépések közül az első gyakorta pusztán szellemi folyamat –
körülmények és történések sorának fejbeni végiggondolása, melyeket soha nem vetek papírra,
míg ki nem dolgoztam az elbeszélés rendjében összerendezett részletes szinopszist. Előfordul
néha, hogy belefogok az írásba, mielőtt tudnám, miként fogom kidolgozni az ötletet –
ilyenkor olyféle kérdés vetődik fel bennem, mely eleve indítékokat és körüljárást igényel.
Megítélésem szerint négy jól elkülöníthető fajtájuk létezik a rémtörténeteknek; az
egyik valamely hangulatot vagy érzéstfejez ki, a másik valamely képszerű elgondolást jelenít
meg, a harmadik valamely általános helyzetet, körülményt, legendát, vagy egyéni
elképzelést ír le, a negyedik pedig valamely meghatározott életképet, sajátságos drámai
helyzetet vagy végkifejletet önt szavakba. Másfajta megközelítés szerint a rémtörténetek két
nagyobb kategóriába sorolhatók – az egyikben a csoda vagy a rémség bizonyos körülményhez
vagy jelenséghez kapcsolható. a másikban ugyanakkor személyek bizonyos cselekedetei
kötődnek valamely rendkívüli körülményhez vagy jelenséghez.
Úgy tűnik, hogy a rémtörténetek mindegyike – különös tekintettel a borzongató
elbeszélésekre – öt elkülöníthető elemet foglal magába: a) valamely alapvető, mögöttes
iszonyatot vagy, abnormitást – körülményt, lényt stb., b) az iszonyat egyetemes
következményeit vagy kihatásait, c) a megnyilvánulás módozatát – vagyis a megfigyelt
iszonyatot vagy jelenséget megtestesítő tárgyat, d) a félelemnek mint az iszonyatra adott
reakciónak a fajtáit, valamint e) az iszonyat tényleges hatását az adott körülmények
viszonyrendszerében.
A rémtörténetek írása közben mindig igyekszem gondosan megteremteni a kívánt
hangulatot és kedélyállapotot, és a megfelelő részletekre helyezni a hangsúlyt. Nem
lehetséges-kivéve az éretlen, sarlatán ponyvairodalomban – tényszerű cselekedetek és
szokványos érzelmek közönséges elbeszélésével számot adni lehetetlen, valószerűtlen vagy
elképzelhetetlen jelenségekről. A felfoghatatlan események és körülmények sajátságosan
leküzdendő akadályt jelentenek, amin kizárólag akképp lehet felülkerekedni, ha az adott
rendkívüli jelenségre vonatkozó részleteket kivéve a történet minden mozzanatát átgondolt
realizmus jellemzi. Eme rendkívüli jelenséghez ellenben magával ragadó és szándékolt
módon-lassú és átgondolt érzelmi "fokozás" alkalmazásával – kell közelíteni, máskülönben
vérszegénynek és érdektelennek tűnhet. Minthogy ez a történet elsődleges eleme, puszta
létével háttérbe kell szorítania a hősöket és az eseményeket. A jellemeknek és a történéseknek
azonban mindenkor következeteseknek és természeteseknek kell maradniuk, kivéve azokat a
pillanatokat, mikor érintkezésbe lépnek a rendkívüli jelenséggel. A jelenséghez való
viszonyukban a jellemeknek éppoly hitetlenkedő döbbenetet kell mutatniuk, mint amilyet
hasonló személyek hasonló helyzetben a valós életben is mutatnának. Soha ne vegyük
természetesnek a rendkívüli jelenségeket. Még ha a hősök vélhetően hozzászoktak is a
jelenséghez, akkor sem tekintek el attól, hogy félelmetesnek és lenyűgözőnek ábrázoljam a
jelenséget, hiszen az olvasóra is hasonló hatást kell gyakorolnia. A nyegle stílus tönkretesz
bármely komolynak szánt fantáziaművet.
A hangulat, és nem a cselekmény a rémtörténet elsődlegesen megkívánt alkotóeleme.
Valójában a rémtörténet legfeljebb egy bizonyos fajta emberi kedélyállapot életszerű
ábrázolása lehet. Amennyiben más próbál lenni, rögtön silánnyá, gyermeteggé és hiteltelenné
válik. A fő hangsúlynak a finom sejtetésre – a szövegben megbúvó utalásokra és kiválasztott
képzetekkel társítható részletekre kell kerülnie, melyek hangulatárnyalatokat fejeznek ki, és
fokozatosan a nem valós valóságosságáról győzik meg az olvasót. Kerüljük a színezet és
jelképiség homályától eltekintve sem lényegiséggel, sem jelentőséggel nem bíró hihetetlen
történések egyhangú lajstromát.
Ezen szabályokhoz és kívánalmakhoz tartottam magamat – tudatosan vagy öntudatlanul
–, mióta első alkalommal próbálkoztam komoly fantáziamű megírásával. Az eredmény
sikerültsége természetszerűen vitatható – azt azonban bizton kijelenthetem, hogy ha a fenti
néhány bekezdésben felvázolt szempontot figyelmen kívül hagyom, írásaim jelenlegi
formájuknál sokszorta hitványabbra sikerültek volna.

ELŐSZÓ A "TERMÉSZETFELETTI
RETTENET AZ IRODALOMBAN"-HOZ
EREDETI CÍM: INTRODUCTION TO THE DOVER EDITION [OF "SUPERNATURAL
HORROR IN LITERATURE"]
I.
Az alkotói korszaka vége felé járó Howard Philips Lovecraft (1890–1937) talán a
leghitelesebb „szórakoztató” írója volt a modern amerikai irodalomnak. Ez tény sehol máshol
nem annyira nyilvánvaló, mint a „Természetfeletti Horror az Irodalomban” című hosszú
esszéjében. A Poe óta legfontosabb amerikai természetfeletti író megalkotta természetfeletti
horror esztétikáját, mesteri stílusban összegezte a vonatkozó műveket. Olvasók és írók egész
generációjának ajánlott olvasmányokat és javasolt nézőpontot – majd gyakorlati okokból nem
foglalkozott többé az esszével.
1924 körül Lovecraftot, az akkor még félállású, de nyilvánvaló tehetségű és egyre

megbecsültebb írót levelező barátja, W. Paul Cook megkérte, hogy írjon a természetfeletti
irodalom történetéről egy átfogó esszét annak a magazinnak, melyet megjelentetni tervezett.
Lovecraft egy percig sem habozott, nem vizsgálta a kérés ésszerű voltát, hanem azonnal leült
és nekikezdett olvasni és írni, amely körülbelül három évig tartott. Az érintett könyvek el- és
újraolvasását valószínűleg beszorította egyéb munkái, a barátainak írott több száz levél, a
regényírás és a megélhetését biztosító szellemtörténetek írása közé.
1927-ben az írás elkészült és elküldte Cooknak. Az esszé hamarosan megjelent a

könyvméretű, szürke borítóján egy Dürer fametszetet ábrázoló magazinban, a Recluse-ban.
Lovecraft számos ingyenpéldányt kapott, amelyeket elküldött barátainak és azon
kritikusoknak, akiknek adott a véleményére. Manapság ez az ingyenes periodika, amely csak
egyetlen számot ért meg, több száz dollárt ér Lovecraft közreműködése miatt.
Lovecraft kisebb-nagyobb megszakításokkal folytatta a munkát. A korai 30-as években a
„fan magazine” koncepciója betört a sci-fi és a természetfeletti irodalom területére, és ez
egyik ilyen közepesen jó magazinban, a Fantasy Fanben jelent meg a „Természetfeletti Horror
az Irodalomban”, folytatásokban. Lovecraft változtatásokat eszközölt, de a magazin kimúlt,
mielőtt Lovecraft az esszét befejezhette volna. Az átdolgozásoknak és kiegészítéseknek
várniuk kellett a Lovecraft emlékkiadásra, az Outsider and Othersre, amely 1939-ben jelent
meg, két évvel Lovecraft halála után. A szerkesztők, August Derleth és Donald Wandrei
fejezték be a szöveget.

II.

A „Természetfeletti Horror az Irodalomban” a már említett emlékkiadásban, ill. az 1945-
ben kiadott külön könyvben vált széleskörűen ismertté.
A „Természetfeletti Horror az Irodalomban” több szempontból is nagyszerű
teljesítmény. Strukturális bűvészmutatvány, hisz vélemények tárházából organikus egységet
alkot, kiváló kritikai érzékkel fedve fel az elme erejét és finomságát, olyan nyitottsággal a
fejlődés és a kulturális miliő iránt, amelyet bármely történész megirigyelhet. Lovecraft
nagyon kevés ítélete vált túlhaladottá, még az irodalomkritika főiránya is elfogadja téziseit.
Lovecraft éleselméjűségét olyan különböző alapállású kritikusok magasztalták, mint Vincent
Starrett és Edmund Wilson.
Lovecraft egy egyedülálló képessége rendkívül magas szinten tűnik ki az esszéből.
Egyetlen más író sem volt képes a természetfeletti történetét ilyen vonzó módon összegezni, a
téma gyökeréig hatolva és módszeresen újraalkotva azt. Leveleiben Lovecraft elméje egy új
oldalára világít rá: agya állandóan átdolgozza az olvasott könyveket, és kényszeríti magát
arra, hogy lépéseit átgondolja, nehogy teret nyerjenek a téves ideák. Az esszé sok bekezdése
cáfolja azt a vádat, hogy Lovecraft mindig nehézkes és dagályos stílusban írt. Az olvasó, aki
már találkozott az irodalom ezen vonulatával, csodálkozva veheti észre, hogy Lovecraft
mindig tud valami újat mondani arról, ami már rég kivesézett témának számít.
Az avatatlan olvasónak mindazonáltal figyelnie kell a sajátságos Lovecraft-i
szemantikára, amely az esszét Lovecraft egyéb munkásságához köti. Egyértelműen
ugyanazon az esztétikán alapul, s szókincse gyakran tartalmaz olyan asszociációkat, amelyek
egyértelműek a beavatottnak, ám zavarhatják a kívülállót. Például: Lovecraftnál a „tiltott ház”
egy olyan kihagyásos nyelvtani szerkezet, amely azt jelenti, hogy a háznak olyan
természetfeletti asszociációi vannak, ami miatt a hétköznapi emberek elkerülik azt. Vagy:
Shiel „Xelucha”-áját „ártalmasan ocsmány töredéknek” hívta, ami nagy magasztalást jelent.
Azt jelenti, hogy Shiel sikeresen adta vissza a sajátságosan ijesztő rémület atmoszféráját,
olyan, általában ocsmány, képzetek használatával, mint például a kígyók. Az „Első lények”
pedig furcsa ember előtti intelligenciákat jelentenek, talán földönkívülieket, egyértelmű
utalásként Lovecraft írásaira.
A könyvek száma, amelyeket Lovecraft elolvasott, meghökkentő, különösen azért, mert
lassú olvasó volt és gyakran kellett az ország más részében élő barátaitól a könyveket
kölcsönkérnie. Az esszében az ókori klasszikus világtól indul el, amelynek ismeretanyagát
valószínűleg Morley Görög és Római Szellemtörténetek c. munkájából merítette, s egészen a
1920-as évek irodalmáig jut el, ahol is csalhatatlanul a legfontosabb szerzőket említi és
tárgyalja. A Gótikusok közül újraolvasta a Saintsbury, Edith Birkhead, Allen Gregory és
Montague Summers javasolta munkákat. Értelemszerűen nem vett bele mindent az esszébe,
amit olvasott; számos könyvet ilyen vagy olyan okokból ki kellett hagynia. Végső verziója
egyébiránt tartalmazza olyan modern írók mélyreható elemzését, mint Arthur Machen, W. H.
Hodgson, Algernon Blackwood, Lord Dunsany, M. P. Shiel és sokan mások.
Hiányosságok természetesen vannak az esszében, és most, ötven év elteltével könnyű
visszatekinteni azokra a területekre, amelyeket Lovecraft elhanyagolt. Az esszé megírása óta
Montague Sommers és Devendra Varma segítették elő a Gótikusok feléledését, a
Viktoriánusokat pedig S. M. Ellis és Micael Sadleir mutatta be újra az olvasóknak. Számos
történeti antológiát gyűjtöttek egybe, amelyek hosszú évekre való felfedeznivalót jelentettek.
A tény, hogy Lovecraft meg tudta írni esszéjét ezelőtt a növekvő érdeklődés és
újrafelfedezések előtt, mindenképpen figyelemreméltó.
Néhány kommentárt azonban hozzá kell fűznöm. Lovecraft kevés Viktoriánust említ.
Ismerte Le Fanut névről, és meglepő, hogy többet nem mond róla. Csak arra tudok gondolni,
hogy könyvei nem voltak elérhetőek, hisz Le Fanu kötetei még ma is nagyon hiányoznak az
amerikai könyvtárakból. Az, hogy Lovecraft nem ismert más Viktoriánus természetfelettiket,
Amelia B. Edwards, Rhoda Broughton, Mrs. Braddon és Mrs. Riddel munkáit –, nem
meglepő; nagyon valószínű, hogy nem értékelte ezeket az írókat túlságosan, mivel műveikben
nem fektettek akkora hangsúlyt arra a kozmikus vízióra, amelyet Lovecraft annyira fontosnak
tartott. Az szintén megdöbbentő, hogy kihagyta Oliver Onionst – Onions valószínűleg egyike
volt azoknak, akiket Lovecraft tervbe vett, hogy a kiegészítésekben szerepelni fog. Kritikusi
pozíciójában Lovecraft túlbecsülte Lord Dunsanyt és C. A. Smith-t. Smith ügye, az egyetlen
kortárs amerikai íróé, akit Lovecraft mélyen elismert, rejtélyes.
Senkinek nem kell komolyan vennie Lovecraft megjegyzéseit a természetfeletti irodalom
faji vagy etnikai eredetéről. Ezek apró tévedések az esszében, szerencsétlen dolgok,
amelyeket figyelmen kívül lehet hagyni, bár leveleiben sokszor és hosszasan ír róluk. Az
olvasó az etnikai hátteret olyan hangulatkeltő fogásként értékelheti, amelyek empátiát
hivatottak ébreszteni az olvasóban – talán ez is volt Lovecraft célja. Az esszé alapvető célja,
értelme és jelentése, a félelem pszichológiája, megítélés kérdése. Elég annyit mondani, hogy
Lovecraft ideáit mélyrehatóan, erővel és következetesen írta le.

III.

A „Természetfeletti Horror az Irodalomban” bizonyos értelemben az amerikai populáris
irodalom egy bizonyos részének, ill. annak történetének összegyűjtött tapasztalata. A
természetfeletti irodalom, ahogy azt a Weird Fiction (és kevéssé sikeres riválisai, a Ghost
Stories, Tales of Magic and Mystery) magazin példákkal is illusztrálta, összehasonlítható,
még ha kicsit megelőzte is azt, mechanikus testvérével, a sci-fivel. A Weird Tales olvasói egy
testvériség, egy közösség tagjainak érezhették magukat, amely részese volt a fejlődésnek. A
sci-finek, amely minőségi csúcsa H. G. Wells volt az 1920-as években (és amely minőség
nagyon keveset javult Wells óta), nem volt múltja, szemben a természetfeletti irodalom
hosszú és gazdag örökségével. Sokak voltak kíváncsiak erre az örökségre. Míg Edith
Birkhead a Gótikusokat elég jól bemutatta, az ő nézőpontja professzoros volt, kronológiája
pedig korlátozott. Egy új vizsgálat és egy összegzés szükségeltetett. H.P Lovecraft volt az
ideális személy egy ilyen esztétikai genealógia megalkotására. Szerette és ismerte a műfajt,
amelyet esztétikailag más nézőpontból vizsgált: a műfajt magát, írások gyűjteménye helyett, a
gyakorló író szemszögéből. Esszéje evolúciós egységet alkotott a múlttal, és sok
felfedeznivalót hagyott követőinek.
Lovecraft horror-koncepciója és irodalmi technikája az elmúlt két-három évtizedben
nagy mértékben mutatott utat a természetfeletti irodalom nemzetközi áramlatainak, esszéje
pedig segített létrehozni ezt a hátteret. Esszéje még közel ötven év elmúltával is a
természetfeletti irodalom legnagyszerűbb értekezése.
F. BLEILER, 1973. JANUÁR

TERMÉSZETFELETTI RETTENET AZ
IRODALOMBAN
EREDETI CÍM: SUPERNATURAL HORROR IN LITERATURE
SZERZŐ: HOWARD PHILLIPS LOVECRAFT • ÉV: 1925-1927

I. Bevezetés

Az emberiség legősibb és legerősebb érzése a félelem, a legősibb és legerősebb félelem
pedig az ismeretlentől való rettegés. E tényeket kevés pszichológus vitatná. igazságtartalmuk
ugyanakkor elégséges annak bizonyításához, hogy a hátborzongató rémtörténet valódi és
elismert irodalmi műfajta. Erre nyitott össztüzet egyrészről a materialista álokoskodás, mely a
gyakorta tapasztalt érzésekhez és a külvilág behatásaihoz ragaszkodik, másrészről egyfajta
naivan bárgyú idealizmus, mely elítéli az esztétikai indíttatást, és didaktikus irodalmat
követel, ami „fölemeli” az olvasót a rátarti optimizmus kívánatos szintjére. Ám a rémtörténet
mindeme támadások ellenére fönnmaradt, fejlődött, és a tökély tekintélyes magasságait
ostromolja; mivel mélyreható és alapvető elven alapul, mely bár nem mindig általános
érvényű, ugyanakkor szükségképp megrázó és maradandó hatást gyakorol a kellően érzékeny
lélekre.
A kísértetiesen hátborzongató dolgok többnyire szűk körre hatnak, mivel az olvasótól
bizonyos fokú képzelőerőt és a mindennapi élettől való függetlenedést igényelnek.
Viszonylag keveseknek adatik meg, hogy megszabaduljanak a bevett szokások béklyójától, és
reagálhassanak a más világ érintéseire, és épp ezért a többség körében mindig is elsőbbséget
élveznek a hétköznapi érzésekről és eseményekről, vagy az efféle érzések és események
közönséges, érzelgős eltorzításairól szóló történetek; és talán jogosan is, hiszen e
hétköznapiasságok teszik ki az emberi lét jelentősebb hányadát. Ám mindig akadnak köztünk
érzékenyek, néha pedig egészen furcsa képzelgések költözhetnek akár a legridegebb fejűek
agyának némely rejtett zugába is; épp ezért bármennyi ráció, reform és freudi lélekelemzés
sem képes teljességgel kiölni belőlünk a kéményből kiszűrődő sustorgás vagy az elhagyatott
erdő okozta borzongást. Olyféle lélektani alakzattal vagy hagyománnyal állunk szemben,
mely éppoly mélyre beágyazódott tudatunkba, mint az emberiség bármely más alakzata és
hagyománya; egykorú a vallási érzülettel, melynek több aspektusával rokonítható, és legbelső
biológiai örökségünknek túlságosan kiszakíthatatlan része ahhoz, hogy ne hasson erőteljesen
fajunk egy fontos, noha szám szerint nem jelentős kisebbségére.
Az ember első ösztönei és érzései az arra a környezetre adott válaszok voltak, amelyben
találta magát. Egyértelműen kellemes vagy gyötrő érzések társultak bizonyos jelenségekhez,
melyeknek értette az okát és a következményeit, míg a meg nem értettek köré – a világ pedig
kezdetben hemzsegett az ilyenektől – természetszerűen a megszemélyesítések, csodás
értelmezések, a félelemmel vegyes tisztelet oly szövedékét szőtte amilyet egy egyszerű
fogalmakkal és korlátozott tapasztalattal bíró faj megalkothat. Az ismeretlen, mely egyben a
kiszámíthatatlant is jelentette, primitív eleink számára az áldások és csapások rettegett és
mindenható forrása lett, melyek titokzatos és teljességgel földön kívüli okoknak voltak
betudhatók, és így egyértelműen a létezés oly szféráinak képezték részét, melyről semmit nem
tudhatunk, és melyet meg nem tapasztalhatunk. Az álmodás jelensége hasonlóképpen segítette
a valóságon túli vagy spirituális világ fogalmának létrejöttét; általában véve a civilizálatlan
emberiség hajnala olyan körülményeket biztosított, az élet oly határozottan sugallta a
természetfeletti létezését, hogy nem csodálkozhatunk azon, mennyire beitta magát a vallás és
a babona az ember öröklött lényegébe. E folyamat – tisztán tudományos szempontból –
lényegében szakadatlannak tekinthető, amennyiben a tudattalant és az ösztönöket vesszük
figyelembe; mert bár az ismeretlen az évezredek múltával egyre kisebb hányadát képviselte a
világnak, még ma is a rejtélyek végtelen tárháza található az űr távoli szegmenseiben, s
ugyanakkor erőteljes öröklött képzettársítások üledéke tapad minden tárgyhoz és
folyamathoz, mely egykoron titokzatosnak számított; bármily ésszerűen magyarázzák is
azokat. És még ennél is fontosabb az ősi ösztönök tényleges idegrendszeri fixációja, ami
révén még akkor is működésbe lépnek, ha a tudatos ént teljességgel megtisztítjuk a misztikum
forrásaitól.
Mivel a kellemes élményeknél sokkalta elevenebben emlékszünk a fájdalomra és a halál
fenyegető közelségére, és mivel az ismeretlen jótékony aspektusait kezdettől fogva a
szokványos vallási szertartások keretében ragadták meg és alakiasították, azonos sorsra
jutottak a kozmikus misztérium sötétebb és gonoszabb oldalával, és így elsősorban a
természetfelettit taglaló folklór részévé váltak. E tendenciát természetszerűen tovább erősíti a
tény, hogy a bizonytalanság és a veszély gyakorta együtt járnak; így bármely ismeretlen világ
egyben a veszedelem és a szörnyű eshetőségek világa. Ha a félelem és gonoszság érzetéhez
hozzáadódik a rácsodálkozás és a kíváncsiság, a mélyen átélt érzelem és a képzelet
megmozgatásának sajátos elegyét kapni, mely szükségszerűen mindaddig eleven marad, míg
az emberi faj el nem tűnik a Földről. A gyerekek mindig is félni fognak a sötétben, az
örökletes ösztönökre érzékeny emberek pedig borzongva fognak belegondolni a lehetőségbe,
hogy létezhetnek furcsa életformáktól benépesített. titokzatos és megismerhetetlen világok a
csillagokon túli űr mélyén, vagy saját glóbuszunk közvetlen közelében, valamely istentelen
dimenzióban, melyet kizárólag a holtak vagy a holdkórosok pillanthatnak meg.
Ezek után senkit nem lephet meg a kozmikus félelem irodalmának létrejötte. E műfaj
mindig létezett, és mindig létezni fog; elevenségét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a
tény, hogy általa időről időre teljességgel ellentétes beállítottságú írók ragadnak tollat, hogy
megírjanak egy-egy elszigetelt történetet, mintha elméjükből kilökni vágynának bizonyos
agyrémeket, melyek máskülönben örökké kísértenék őket. Ezért írta meg Dickens a
hátborzongató elbeszélések egész sorát; Browning a Childe Roland című kísérteties
költeményt; Henry James A csavar fordul egyet című kisregényt; Dr. Holmes az Elsie
Venner című szövevényes regényt; E Marion Crawford A felső ágy című és más ehhez
hasonló novelláit; Charlotte Perkins Gilman, a társadalomjobbító A sárga tapéta című
elbeszélést; míg a humorista W. W. Jacobs A majom mancsa című melodrámát hagyta az
utókorra.
A rettegés irodalmának e típusát nem szabad összekeverni egy jellegében hasonló, ám
lélektani hatását tekintve alapvetően különböző műfajtával; a puszta fizikai félelmet és az
evilági borzalmakat leíró művekkel. Persze ennek a műfajnak is megvan a helye, ahogy a
hagyományos, vagy akár a hóbortos, sőt humoros kísértethistóriáknak is, melyeknek
formalizmusa vagy a szerző összekacsintása az olvasóval megfosztja a művet a morbid
természetellenesség érzetétől; ám e művek nem tartoznak a szó szoros értelmében vett
kozmikus rettegés irodalmába. A valódi hátborzongató történet eszköztára nem merül ki a
titokzatos gyilkosságokban, a véres csontokban, vagy a lepellel borított, lánccsörgető
alakokban. Ezeket a külső, ismeretlen erőktől való lélegzetelállító és megmagyarázhatatlan
iszony légköre lebegi be; s emellett kellő komolysággal és vészjóslóan sejtetni kell az emberi
elmében megfoganható legborzalmasabb gyanút – a természet változhatatlan törvényeinek
gonosz és különös áthágásának vagy hatálytalanításának lehetőségét, mely törvények
kizárólagos véderőink a káosz és a végtelen űr démonainak támadásai ellen.
Természetesen nem várhatjuk el, hogy minden rémtörténet tökéletesen idomuljon az
elméleti modellhez. Az alkotó elme is meginoghat, és még a legnagyszerűbb művek is
ellaposodnak néhány helyen. Ráadásul a legkiválóbb alkotások jelentős része nem tudatos
törekvés eredménye; ehelyett emlékezetes töredékekként ágyazódik be az anyagba, melynek
összhatása egészen másféle lehet. A lényeg az atmoszféra, hiszen a hitelesség kritériuma nem
a tökéletesen megszerkesztett cselekmény, hanem az adott érzület létrehozása.
Általánosságban megállapíthatjuk, hogy az a rémtörténet, amely társadalmi hatást rendeltetett
érzékeltetni vagy elérni, vagy amelyben a borzalmakat végül megmagyarázzák, nem ábrázolja
hitelesen a kozmikus félelmeket; mindazonáltal tagadhatatlan tény, hogy az efféle
elbeszélések elszigetelten tartalmazhatnak olyan passzusokat, melyekre a hamisítatlan
természetfeletti rémmesék összes ismérve ráillik. Épp ezért a rémtörténeteket nem a szerző
szándéka, vagy a puszta cselekményszövés alapján kell megítélni, hanem ama érzelmi szintet
érdemes alapul venni, melyet legkevésbé evilági pontján elér Ha e „csúcspont” megfelelő
hatást gyakorol az olvasóra, akkor az epizód méltán tekinthető rémmesébe illőnek,
függetlenül attól, mennyire prózaivá silányul a későbbiekben. A valóban hátborzongató
történet próbája egyszerű: sikerül-e az ismeretlen szférákkal és erőkkel létrejött kapcsolat által
mélyen átélt rettegést keltenie az olvasóban; sikerül-e elnémítani a hallgatóságot, mintha az
ismert világegyetem pereméről származó alakzatok vagy entitások neszezését vagy sötét
szárnysuhogását hallanák. És persze minél teljesebben és egységesebben képes egy történet
megteremteni ezt a légkört, annál sikerültebbnek tekinthető az adott műfajban.

II. A rémtörtént kialakulása

Ahogy az az elsődleges érzésekhez olyannyira szorosan kötődő műformánál várható, a
rémtörténet egyidős az emberi gondolkodással és beszéddel.
A kozmikus rettegés minden népcsoport legkorábbi néphagyományába beépült, és az ősi
balladákban, krónikákban és vallásos írásokban kristályosodott ki. A démonok és szellemek
megidézése révén elsődleges összetevőjévé vált a ceremoniális mágiának, melyet a történelem
előtti időktől fogva űztek mindenfelé, és Egyiptomban, valamint a szemita népeknél érte el
virágkorát. Henóch apokalipszise és Salamon claviculái tökéletesen illusztrálják a
hátborzongatónak az ősi keleti elmére gyakorolt hatását, és efféle dolgokon alapul számos
rendszer és hagyomány, ami rejtett formában egészen napjainkig fennmaradt. E
transzcendentális félelem nyomai megtalálhatók a klasszikus irodalomban, az ezzel
párhuzamosan fejlődő, ám írott változatok hiányában többségében elkallódott
balladairodalomban pedig még hangsúlyozottabban megmutatkozik. A képzeletszőtte
sötétséggel átitatott középkor hatalmas lökést adott kifejeződésének; a Kelet és Nyugat
egyként igyekezett megőrizni és gazdagítani a sötét örökséget, származzék bár rájuk
hagyományozott rendszertelen néphagyományból vagy a tudományosan rendszerezett
mágiából és kabbalából. A boszorkány, a vérfarkas, a vámpír és a kísértet egyaránt vészjóslón
hangzott a bárd és a nagyanyó szájából, és nem sok kellett hozzá, hogy a mese és a dal
közegéből végül utat találjon a rögzített irodalmi alkotásokba. A Kelet pompásan kiszínezte és
megélénkítette, s ennek révén kis híján a puszta képzelgés szintjére süllyesztette a rémmesét.
Nyugaton, ahol a titokzatos teutonok sötét északi erdőségekből jöttek elő. a kelták pedig még
emlékeztek a druidák különös áldozathozatalaira a ligetekben, a műfaj iszonyatos intenzitással
és meggyőző szellemiséggel gazdagodott, ami megkétszerezte a csupán sejtetett borzalmak
erejét.
A nyugati misztikus tanok erejét kétségtelenül jelentősen növelte az éji szertartások
félelmetes szektájának rejtett, ám gyanított létezése, kiknek különös szokásai – amik az árják
és a földművelés előtti időkből származtak, mikor még tömzsi mongoloid népek kóboroltak a
nyájaikkal Európa mezein – az ősidőkből származó förtelmes termékenységi szertartásokban
gyökereztek. Az íbisz titkos kultuszának – amit a druida, görög-római és keresztény hitek
külsődleges uralma ellenére évezredeken át hagyományozott nemzedékről nemzedékre a
parasztság – egyik jellegzetes velejárója a Walpurgis-éjen vagy Hallowe’enkor, elhagyatott
erdőkben és félreeső dombtetőkön megrendezett vad „Boszorkányszombat” volt, melynek
ideje egybeesett a kecskék, juhok és szarvasmarhák utódnemzési időszakával; és amellett,
hogy rendszeres boszorkányüldözésekhez vezetett – amire legjelentősebb amerikai példaként
a salemi boszorkányperek hozhatók fel –, a varázsló-legendák kiapadhatatlan Forrása lett.
Lényegét tekintve rokonítható. és talán ténylegesen is kapcsolatban állt ezzel a megfordított
teológián alapuló Sátán-imádat rémisztő, titkos rendje, mely afféle borzalmakat produkált,
mint a hírhedt ?fekete mise?; miközben azonos célokért, jóllehet valamelyest tudományosabb
vagy filozofikusabb módszerekkel fáradoztak az asztrológusok, a kabbalisták és az Albert
Magnushoz vagy Ramond Lullyhez hasonló alkimisták, akikből kivétel nélkül rengeteg akadt
e barbár korszakokban. A középkori Európára mélységesen és általánosan jellemző
rémlátomásos szellemiséget, amit a kontinensen időnként végigsöprő járványok tovább
erősítettek, tökéletesen mutatják a kor későgótikus templomainak groteszk faragványai;
melyek közül a Notre Dame és a Mont St. Michel démoni faragványfejei a leghíresebbek. S
azt se feledjük, hogy a korszak egészében iskolázottak és iskolázatlanok egyaránt vakon hittek
a természetfölöttiben; a kereszténység legüdvösebb tanaitól a boszorkányság
legszörnyűségesebb módozataival és a fekete mágiával bezárólag. Nem előzmények nélkül
való, hogy megszülettek a reneszánsz kori mágusok és alkimisták Nostradamus, Trithemius,
Dr. John Dee, Robert Fludd és a hozzájuk hasonlók.
Ebből a termékeny talajból nőttek ki a sötét regék és legendák alaptípusai és alakjai,
melyek a mai napig jellemzik a rémségek irodalmát, noha modern technikákkal leplezett vagy
torzított formában. Sokat a legősibb szájhagyományból vettek át, és az emberiség évezredes
tradíciójának részét képezik. Az árny, aki megjelenik, és azt követeli, hogy temessék el a
csontjait; a démoni szerető, aki még eleven jegyeséért jön el, hogy magával vigye; a halál
ördöge vagy a lélekvezető, aki az éji szelet lovagolja meg; a farkasember; a lezárt helyiség,
ahonnan nincs kiút; az örök életű varázsló – mindez megtalálható a középkor bizarr
legendakincsében, amit a néhai Mr. Baring-Gould oly hatásosan bemutatott könyvében. Ahol
a misztikus északi vérmérséklet dominált, a népmesék légköre borongóssá és vészjóslóvá vált;
a latin népekre ugyanis jellemző egyfajta alapvető racionalitás, mely még legkülönösebb
babonáikat is megfosztja az erdők sűrűjében, fagyos téli éjeken elsuttogott meséinkre
jellemző varázslatos felhangoktól.
Mint ahogy minden fikció előbb a költészetben öltött testet, ugyanígy a költészet révén
talált utat a nívós irodalomba a hátborzongató is. A legtöbb klasszikus példa mégis furcsamód
prózai művekben lelhető föl; amilyen a vérfarkas-incidens Petroniusnál, a rémséges részletek
Apuleiusnál, az ifjabb Plinius rövid, ámde híres levele Surához, valamint Hadrianus császár
felszabadított görög rabszolgájának, Phlegónnak különös gyűjteménye, mely A csodálatos
jelenségekről címen maradt ránk. Phlegónnál, a Philinnión és Machatész történetben
találkozhatunk először a túlvilágról visszatérő jegyessel, amit később Proclus mesélt újra, a
modern korban pedig Goethe A korinthusi menyasszonyához és Washington Irwing Német
diákjához szolgáltatott ihletet. Ám mire az ősi északi legendák részévé válnak az írott
irodalomnak, és később, mikor a hátborzongató elemek beépülnek az adott kor irodalmába,
többnyire verses köntösben találkozni velük; ahogy a középkor és a reneszánsz szigorú
értelemben vett kreatív alkotásainak nagy részéről is elmondható ugyanez. A skandináv
Eddákon és regéken a kozmikus rettenet cikázik át, és az Ymir és alaktalan ivadéka iránt
érzett elemi rémület mennydörög bennük; miközben saját angolszászBeowulfunkat, valamint
a kontinensen később született Nibelung-ciklust vérfagyasztó részletek tarkítják. Dante úttörő
szerepet vállalt a hátborzongató hangulat megteremtése szabályainak lefektetésében, Spenser
méltóságteljes verseinek tájleírásaiban, eseményeiben és jellemeiben pedig rendre megtalálni
a fantasztikus borzongás elemeit. A prózairodalom terén Malory Morte d’Arthurjét
említhetjük, melyben nem egy ősi balladákból kölcsönzött vérfagyasztó helyzetről olvashatni
– mikor példának okáért Sir Galahad a Vész kápolnából emel el egy kardot és egy selymet –,
míg más, nyilvánvalóan otrombább motívumoknak se szeri, se száma a tanulatlanok körében
terjesztett és fogyasztott szenzációhajhász ?ponyvaregényekben?. Az Erzsébet-kori drámában
– Marlowe Dr. Faustusában, a Macbeth boszorkányaiban, a Hamlet szellemében, Webster
iszonytató rémségeiben – könynyen fölfedezhető a démoni elem közkedveltsége, amit csak
fokozott az eleven boszorkányoktól való félelem, melynek kezdetben csupán a kontinensen
tomboló rettenete kisvártatva Angliában is visszhangot vert I. Jakab boszorkányüldözései
nyomán. A régmúlt korok lappangó misztikus prózája mellett megemlíthetni a
boszorkányságról és a démonokról írt értekezések egész sorát, melyek még tovább csigázták
az olvasni tudók érdeklődését.
A tizenhetedik század egészében és a tizennyolcadik század elején egyre burjánzik a
sötét legendák és balladák tömege; noha továbbra is az előkelő és általánosan elfogadott
irodalom felszíne alatt. Megsokszorozódik a rémséges és hátborzongató ponyvaregények
száma, és a közérdeklődést olyan példák mutatják, mint a defoe-i Mrs. Veal szelleme, mely
egy halott asszony kísértetként távoli barátjánál tett látogatását meséli el mesterkéletlenül, és
egy rosszul fogyó, halálról szóló teológiai értekezés burkolt reklámozása végett íródott. A
társadalom felsőbb körei kezdték elveszíteni hitüket a természetfelettiben, melynek helyét a
klasszikus racionalizmus vette át. Aztán, Anna királynő idején, a keleti mesék lefordításával
kezdetét veszi, és a század közepére kiteljesedik a romantikus érzület reneszánsza – a
természet élvezetének, a régmúlt idők, furcsa történetek, bátor tettek és hihetetlen csodák
tündöklésének kora. Eleinte a költők műveiben mutatkozik meg a változás, kiknek
kijelentéseit a csoda, a különösség és a borzongás szelleme hatja át. Végül pedig, a kor
regényeibe – például Smollett Ferdinand Fathom báró kalandjaiba – bátortalanul beépített pár
hátborzongató jelenet után a kifejezési ösztön egy új irodalmi irányzat megszületésével tört
utat magának; létrejött a „gótikus” iskola, a hátborzongató és fantasztikus regény és kispróza,
melynek irodalmi öröksége oly szerteágazó, és sok esetben komoly művészi értéket képvisel.
Ha belegondolunk, igazán különös, hogy a rémtörténet rögzített és filológiailag is elfogadott
műfaja oly hosszas vajúdás után jött csak a világra. A késztetés és a légkör egyidős az
emberiséggel, a nívós irodalom tipikus rémmeséje ugyanakkor a tizennyolcadik század
gyermeke.

III. A korai rémregény

Osszián kísértetjárta tájai, William Blake kaotikus látomásai, Burns Tam O’Shanterének
bizarr boszorkánytáncai, ColeridgeChristobeljének és az Ének a vén tengerészről sorainak
vészjósló démonizmusa, James Hogg Cilmeny-jének kísérteties bűbájossága, valamint
a Lamia és más Keats-költemények visszafogottabb kozmikus rettegése mind jellegzetes
példái a rémséges témák megjelenésének a brit szépirodalomban. Teuton kollégáink a
kontinensen hasonlóképp érzékenyen reagáltak a sodró dagályra, s ekképp Bürger Der wilde
Jagere és a még ennél is híresebb démon-jegyes ballada, a Lenore – Scott, aki mindig is
mélységesen tisztelte a természetfölöttit, mindkettőt lemásolta – csupán ízelítő abból a gazdag
választékból, amit a német bárdok ontani kezdtek. Thomas Moore efféle forrásokból merítette
az ihletet a kísérteties szobor-szerető legendájához (amit később Prosper Merimée Az illei
Vénuszba ültetett át, és amely ugyanakkor évezredekkel korábbig visszavezethető), mely
annyira hátborzongató visszhangra talált A gyűrű című balladájában; míg Goethe halhatatlan
mesterműve, a puszta balladairodalomból a korszak klasszikus, kozmikus tragédiájába
átcsapó Faust a német romantikus költői ihletettség kiteljesedésének tekinthető.
Ám mégis egy kifejezetten vidám és evilági angolra – nem másra, mint Horace Walpole-
ra – hárult a feladat, hogy határozott formát kölcsönözzön a témának, és ténylegesen
megteremtse a rémtörténetl műfaját. Walpole, aki a műkedvelő szórakozás szintjén szívesen
foglalkozott a középkori lovagregénnyel, és a gótikus stílust imitáló kastélyában lakott a
Strawberry Hillen, 1764-ben adta közre az Otrantó várát; azt a természetfeletti történetet,
mely bár teljességgel vérszegényre és középszerűre sikeredett, mégis példátlan hatást
gyakorolt a rémségek irodalmára. Noha a mű először egy bizonyos William Marshal úr neve
alatt, a titokzatos Onuphrio Muralto olasz szövegének fordításaként jelent meg, Walpole
később beismerte szerzőségét, és örömmel fogadta a könyv széles körű és azonnali sikerét –
mely a történet többszöri kiadásához, hamarjábani színpadra viteléhez, és nagybani
utánzásához vezetett Angliában és Németföldön egyaránt.
A – vontatott, mesterkélt és melodrámai – cselekményt tovább gyengíti a lendületes és
száraz stílus, melynek finomkodó elevensége meggátolja a hátborzongató légkör létrejöttét. A
főhős Manfred, egy gátlástalan, címét bitorló herceg, aki elhatározza, hogy dinasztiát alapít,
és egyetlen fiúgyermekének, Conradnak titokzatos elhunyta után az utóbbi esküvőjének
hajnalán, megkísérli eltenni láb alól Hippolita nevű hitvesét, hogy feleségül vehesse a
szerencsétlenül járt ifjúnak szánt hölgyet – a fiút mellékesen a várudvarban zúzta össze egy
rejtélyes módon rázuhanó, gigászi sisak. Isabella, a megözvegyült menyasszony elmenekül a
herceg elől; a vár alatt húzódó kriptában összetalálkozik nemes és ifjú megmentőjével,
Theodore-ral, aki noha parasztnak látszik, különös módon emlékeztet az öreg lord Alfonsóra,
aki Manfred előtt uralta a birtokot. Nem sokkal ezután természetfeletti jelenségek özöne zúdul
a várra; mindenfelé egy hatalmas páncél darabjaira lelnek, egy arckép kisétál a keretéből,
pusztító erejű villám sújt bele az épületbe majd az öreg lord Alfonso gigászi páncélba öltözött
szelleme tűnik elő az esőből, hogy felemelkedjék, és Szent Miklós a keblére ölelhesse őt.
Theodore-ról, aki Manfred lányának, Matildának udvarolt, de a lányt elragadta tőle a halál –
mivel apja tévedésből őt ölte meg –, kiderül, hogy Alfonso fia, és a föld jog szerinti örököse.
A történet azzal zárul, hogy Theodore feleségül veszi Isabellát, hogy örökké boldogságban
élhessenek, miközben Manfred – kinek jogbitorlása okozta fia halálát és a természetfeletti
sanyargatást – kolostorba vonul, hogy vezekeljen bűneiért; reménytelen hitvese pedig egy
közeli zárdában keres menedéket.
Ennyi a történet; lapos, modoros, és teljességgel hiányzik belőle a kozmikus rettenet, ami
a hátborzongató mesék sajátja. A kor mégis annyira szomjazott a műben tükröződő
sejtelmességre és kísértetiességre, hogy még a legmegfontoltabb olvasók is kellő
komolysággal kezelték, és blődsége ellenére a fennkölt irodalom piedesztáljára emelték. A
könyv elsősorban újféle helyszínt, marionettszerű jellemeket és eseményeket teremtett;
melyek a rémtörténetek megírásához sokkalta tehetségesebb alkotók kezében a gótikus
irányzattá nőtték ki magukat, ami később a valódi kozmikus rettenettel teli mesék kieszelőit
ihlette meg – kiket Poe-tól kezdődően immár joggal nevezhetni művésznek. Ezen újszerű
drámai kelléktár legfontosabb elemei az ódon gótikus kastély, a távoli helyek és hosszú
kalandozások, az elhagyatott vagy düledező épületszárnyak, a nyirkos folyosók, az áporodott
levegőjű rejtett katakombák, valamint a feszültség és a démoni félelem alapjául szolgáló
szellemek és szörnyű legendák egész galaxisa. Ehhez járult a zsarnoki és rosszakaratú nemes
mint fő gonosz; a jámbor, sok üldöztetésnek kitett, és többnyire érdektelen hősnő, aki
iszonyatos megpróbáltatásokon megy keresztül, és az ő szemszögéből követheti az
eseményeket a vele együttérző olvasó; a vitéz és feddhetetlen hős, aki minden esetben nemesi
sarj, ám gyakorta alacsony származásúnak álcázza magát; a veretes hangzású, többségében
olasz nevek tradíciója; és végül a színpadias kellékek végtelen sora: a furcsa fények, a nyákos
csapóajtók, a kialvó lámpák, az elrejtett, penészes kéziratok, a nyikorgó vasalások, a lobogó
függönyök, és ehhez hasonlók. Ugyanezen kelléktár kerül elő újra meg újra, noha néhol
félelmetes hatást kiváltva, a rémregény fejlődésének történetében; mely műfaj a mai napig
nem halt ki teljesen, jóllehet a kifinomultabb technikák kevésbé naiv és kézenfekvő formát
követelnek meg a műfajtól. Az új irányzat harmonikus miliőre lelt, az irodalmi világ pedig
nem tétovázott megragadni az alkalmat.
A német regény nyomban reagált a walpole-i hatásra, és hamarosan a hátborzongató és a
kísérteties megtestesítője lett. Angliábari előbb az ünnepelt Mrs. Barbauld utánozta a walpole-
i példát, aztán Miss Aikin, aki 1773-ban adta közre a Sir Bertrandcímű töredéket, melyben a
hamisítatlan rettegés húrjait végre nem botor kezek pengették meg. Egy sötét és elhagyatott
ingoványra tévedt nemes úr, akit távoli harangzúgás és pislákoló fény csalogatott a helyszínre,
egy furcsa, ódon, tornyos várba jut, melynek ajtói maguktól nyílnak és csukódnak, és melynek
kékes lidércfényei titokzatos lépcsőkön vezetik fel őt bizonyos halott kezekhez és mozgó
szobrokhoz. Sir Bertrand végül odaér egy koporsóhoz, és megcsókolja a benne nyugvó hölgy
tetemét; a csók elcsattanásakor a szín ragyogó lakásra vált, ahol az újjáéledt hölgy
megmentője tiszteletére fogadást ad. Walpole nagyra tartotta e történetet, ugyanakkor
kevesebb tiszteletet tanúsított saját Otrantójának egy másik utódja, Clara Reeve 1777-ben
kiadott Az öreg angol bárója iránt. Való igaz, hogy e történetből hiányzik az a fajta sötétség
és titokzatosság, melytől annyira eleven Mrs. Barbauld fragmentuma; és jóllehet kevésbe
nyers, mint Walpole regénye, sőt egyetlen kísértetével művészileg visszafogottabban bánik a
borzalmakkal, valóban túl unalmas ahhoz, hogy elsőrangú műnek nevezhessük. A történetben
visszaköszön a parasztnak álcázott, erényes várörökös, akit apja szelleme helyez vissza
jussába; és újfent a számos kiadásban, színpadra vitelben és a francia nyelvre fordításban
megnyilvánuló népszerűséggel állunk szemben. Miss Reeve még egy rémregényt írt, mely
sajnálatos módon nem került kiadásra, és elveszett.
A rémregény eddigre elfogadott irodalmi műformává lesz, és a tizennyolcadik század
végéhez közeledve elképesztő burjánzásba kezd. A lemondás, Mrs. Sophia Lee 1785-ben
megírt műve történelmi elemmel gazdagodik, hiszen a történet „Véres” Mária ikerleányai
körül bonyolódik; és bár nélkülözi a természetfeletti összetevőt, ügyesen alkalmazza a
walpole-i kellékeket és technikát. Öt év sem kell hozzá, és minden létező lámpás fényét
elhomályosítja egy újonnan születő csillag fénye – Mrs. Radcliffe-é (1764-1823), kinek híres
regényei divattá tették a rettegést és a feszültséget, és aki magasabbra állította a mércét a
rémséges és borzalmas hangulat megteremtése terén, s mindezt tette ama felháborító szokása
ellenére, hogy művei végén erőltetett, mechanikus magyarázatokkal elpusztította saját
fantomjait. Elődei jól ismert gótikus kelepcéihez Mrs. Radcliffe mind a színhelyeket, mind az
eseményeket tekintve a misztikum hiteles érzetét tette hozzá, ami már-már a zsenit sejteti;
minden egyes részlet az általa megjeleníteni kívánt mérhetetlen rettenet kifejezésének
művészi eszközét szolgálja. Néhány baljóslatú momentum – példának okáért egy véres nyom
a vár lépcsőjén, egy távoli sírboltból felszüremlő nyögés, vagy egy éji erdőben felhangzó,
hátborzongató dal – Mrs. Radcliffe regényeiben a közelgő borzalom képeit képes felidézni;
messze felülmúlva mások mesterkélt koholmányait. Ráadásul e képek semmit sem veszítenek
erejükből attól, hogy a regény vége felé ésszerű magyarázatot kapunk rájuk. Mrs. Radcliffe
páratlan vizuális képzelőerővel rendelkezett, ami épp annyira kitűnik megkapó tájleírásaiban
– melyek soha nem részletezőek, hanem kivétel nélkül nagy vonalakban felvázolt, pompásan
képszerű skiccek –, mint vérfagyasztó látomásaiban. Elsődleges gyengéiként említhető még –
a prózai kiábrándítás mellett –. hogy hajlamos téves földrajzi és történelmi adatokkal
telehinteni regényeit, és előszeretettel sző bele a szövegbe semmitmondó kis versikéket,
melyek úgymond egyik vagy másik szereplő tollából származnak.
Mrs. Radcliffe hat regénye: Athlin és Dunbayne várai (1789), Szicíliai románc (1790),
Az erdő románca (1792), Udolpho titkai (1794), Az olasz (1797), és Gaston de Blondeville,
melyet 1802-ben írt meg, ám csupán halála után, 1826-ban került kiadásra. Ezek közül
kétségtelenül az Udolpho a leghíresebb, melyet akár a kiforrott korai gótikus történet
mintaértékű darabjának tekinthetni. Hősnője Emily, egy francia nemes kisasszony, aki egy
ódon és baljóslatú kastélyba kerül az Appenninekben, miután mindkét szülője elhunyt, nénje
pedig a vár urához az ármánykodó nemeshez. Montonihoz – megy hozzá feleségül. Titokzatos
zajok, csapódó ajtók, rémisztő legendák és egy fekete fátyol mögé rejtett sejtelmes borzalom
félemlítik meg a hősnőt és hűséges szolgáját, Annette-et; de végül, mikor nénje meghal,
sikerül megszöknie egy sorstársával, aki ugyancsak a várban raboskodott. Útban hazafelé egy
francia kastélyban száll meg, ahol újabb borzalmakkal – a kihalt kastélyszárnnyal, ahol
egykor a néhai várúrnő lakott, és a fekete lepellel leterített halálos ággyal – szembesül,
mígnem a származását homályba borító titok tisztázása után biztonságra és boldogságra tel
szerelmesénél, Valancourtnál. Nyilvánvaló, hogy a szerző korábbról jól ismert anyagot dolgoz
újra fel, ám oly hatásosan, hogy az Udolpho örökre klasszikus marad. Mrs. Radcliffe hősei
bábok, viszont elődeinél kevésbé kézenfekvően azok. A hangulatteremtés terén pedig kora
legkiválóbbjai közé sorolható.
Mrs. Radcliffe számtalan követője közül az amerikai regényíró, Charles Brockden
Brown áll legközelebb példaképéhez szellem és módszerek tekintetében egyaránt. Ő is ostoba
magyarázatokkal puskázza el regényeit; ám Mrs. Radcliffe-hez hasonlóan ő is képes
hátborzongató hangulatot teremteni, mely a borzalmaknak rémisztő elevenséget kölcsönöz
mindaddig, amíg sor nem kerül a magyarázatokra. Alapvetően különbözött viszont elődjétől,
amennyiben elvetette a gótikus külsőségeket, és ehelyett a modern amerikai környezetet
választotta rémtörténeteinek helyszínéül; múlttagadása ugyanakkor nem terjedt ki a gótikus
hangulatra és fordulatokra. Brown regényeiben találni néhány emlékezetesen rémisztő
jelenetet, melyek még Mrs. Radcliffe-éin is túltesznek egy zavart elme működésének leírása
terén. Az Edgar Hunily azzal kezdődik, hogy egy holdkóros sírt ás, ám a regény további
részeit tönkreteszi a godwini didakticizmus. Az Ormond egy sötét és titkos társaság egyik
tagjáról szól. Ebben a műben és az Arthur Mervinben egyaránt megtalálni a sárgalázjárvány
leírását, aminek Philadelphiában és New Yorkban lehetett szemtanúja a szerző. Brown
leghíresebb regénye azonban a Wieland; vagy az átalakulás (1798), melyben egy
pennsylvaniai német, akin elhatalmasodik a vallási fanatizmus, „hangokat” hall, majd
áldozathozatalképp lemészárolja feleségét és gyermekeit. Clara nővére, aki elbeszéli a
történetet, épphogy megmenekül. A helyszínt – a Mittingen Schuylkill-folyó menti, félreeső
erdei vidéket – rendkívüli szemléletességgel írja le a szerző; a kísérteties hangoktól, növekvő
félelmektől, a néptelen házban hallott furcsa lépések zajától körülvett Clara rettegését pedig
hamisítatlan művészi erővel ábrázolja Brown. A végén együgyű magyarázat következik: a
titok nyitja a hasbeszélés: ám a gótikus hangulatot mindaddig semmi nem bolygatja meg.
Carwin, a gonosz hasbeszélő, Manfredhez és Montonihoz hasonló, tipikus cselszövő.

IV. A gótikus regény virágkora

A rémségek új minősége jelenik meg Matthew Gregory Lewis (1773-1818)
munkásságában, kinek regénye, A szerzetes (1796) hihetetlen népszerűségre tett szert, és a
„Monk” Lewis becenevet ragasztotta a szerzőre. A fiatal szerző Németországban tanult, és így
a Mrs. Radcliffe számára ismeretlen teuton tanokkal telítődhetett, amit olyféle rémségekké
lényegített át, amilyenekre híres elődje gondolni se mert volna; a végeredmény pedig egy
lidércnyomásos mestermű, melynek gótikus hangulatához az iszonyat addig ismeretlen rétegei
adódtak.
A történet egy spanyol szerzetesről, Ambrosióról szól, akit a rátarti erényesség
állapotából a gonoszság mélységeibe csábít egy Matilda nevű szűz képébe bújt ördög; és aki
végül a siralomházában eladja lelkét a sátánnak, hogy megmeneküljön az Inkvizíció
karmaiból, mivel testét és lelkét egyaránt elveszettnek ítéli. A gúnyos Gonosz onnan egy
kihalt vidékre repíti, elárulja neki, hogy értelmetlenül adta el a lelkét, hiszen a rettenetes
szerződés megkötésének pillanatában már útban volt a kegyelem és az üdvözülés lehetősége,
és a csúfondáros árulást azzal tetézi, hogy megfeddi Ambrosiót beteges bűneiért, testét a
mélybe veti egy hegyoromról, miközben lelkét az örök kárhozat poklába hurcolja. A regény
több vérfagyasztó jelenetet is tartalmaz, többek között a rendház temetőjének sírboltjában
elhangzó ördögidézés, a kolostorban tomboló tűzvész, valamint a hitvány szerzetes
szörnyűséges halála leírását. A mellékszálat – melyben de las Cisternas márki eltévelyedett
ősének, a Vérző Apácának szellemével találkozik – számos mérhetetlenül hatásos szín
tarkítja; jelesen az életre kelt tetem megjelenése a márki ágyánál, és a kabbalisztikus
szertartás, melynek során a Bolygó Zsidó segít a márkinak megérteni és elűzni halottaiból
visszatért kínzóját. A szerzetes mindazonáltal összességében döcögős olvasmánynak bizonyul.
Túl hosszú és túl széteső, hatását pedig rontja a nyegleség és a Lewis által prüdériaként
megvetett illem szabályainak rendszeres áthágása. Egy szempontból azonban tagadhatatlan a
szerző nagysága; hátborzongató rémképeit nem teszi tönkre balga magyarázatokkal. Lewisnak
sikerült túllépnie a radcliffe-i hagyományokon, és kibővítenie a rémregény határait. A
szerzetesen kívül mást is írt. Színdarabját,A vár kísértetét 1798-ban állították színpadra,
később pedig több történetet Rémhistóriák (1799) Csodálatos históriák (1801) – is írt
balladaformában, valamint sokat fordított német nyelvből is. A középszerű rémregények
immár bőséggel jelentek meg angol és német nyelven is. Többségük egyszerűen
nevetségesnek hatott a kor kifinomult ízléséhez mérten, és Miss Austen híres szatírája,
a Northanger apátság méltán Szapulta az irányzatot, mely kis híján az abszurditás szintjére
süllyedt. Az adott iskola kihunyófélben volt, ám végső ellobbanása előtt még feltűnt
legjelesebb képviselője, a titokzatos és hóbortos ír lelkész, Charles Robert Maturin (1782-
1824) személyében. A bőséges és vegyes termés után. melynek részét képezi egy zavaros
Radcliffe-imitáció, A halálos bosszú, avagy a Montorio család (1807), Maturin végül
megírta A bolygó Melmoth (1820) című, mesterien mozgalmas rémtörténetet, melyben a
rémhistória a spirituális rettegés soha nem látott magasságaiba jutott.
A Melmoth egy ír úriember története, aki a tizenhetedik században természetellenesen
hosszú életet kapott cserébe lelkéért a Sátántól. Amennyiben sikerül rábeszélnie valakit, hogy
váltsa meg őt, és vállalja át az állapotot, még üdvözülhet; ez azonban nem sikerül neki, hiába
üldözi azokat, kiket az elkeseredés felelőtlenné és tébolyodottá tett. A cselekmény váza
egészen idomtalanra sikeredett; vontatott kósza epizódokkal és elbeszélésbe ágyazott
elbeszélésekkel teli összefonódásai és véletlen egybeesései erőltetettek; ugyanakkor a
végtelen csapongásban itt-ott olyan lüktető erőre érezni rá amilyenre nem találni példát a
korábban megjelent hasonló művekben – a regény az emberi természet lényegére tapint rá,
megérti a valódi kozmikus félelem végső eredetét, s a szerző fehéren izzó, együttérző
szenvedéllyel van jelen, melytől a könyv a művészi önkifejezés igaz lenyomatává válik,
pusztán ügyesen összetákolt kreáció helyett. Egyetlen előítéletektől mentes olvasó sem
tagadhatja, hogy a Melmoth hatalmas előrelépést jelent a rémtörténet fejlődésében. A félelem
kiemeltetik a szokványosság birodalmából, hogy az emberiség sorsát beárnyékoló iszonytató
felhővé legyen. A maturini borzongás, mely olyan író műve, aki maga is képes megborzongni,
a meggyőző fajtába tartozik. Mrs. Radcliffe és Lewis könnyű célpontot jelentenek a
karikírozók számára, ám nem könnyű fogást találni egy olyan ír lelkész regényének lázasan
felfokozott cselekményén és hangulatbeli feszültségén, kinek kevésbé kifinomodott érzelmei
és kelta miszticizmusa tökéletesen alkalmassá teszik feladatának véghezviteléhez. Maturin
kétségtelenül eredeti zseni, és annak tartotta Balzac is, aki a Melmothot Moliére Don
Juanjával, Goethe Faustjával és Byron Manfredjával együtt a modern európai irodalom
legfőbb allegorikus alakjai közé sorolta, és megírta A megállapodott Melmoth című furcsa
elbeszélést, melyben a Vándor sikerrel ruházza át pokoli szerződését egy párizsi sikkasztóra,
akitől aztán áldozatok sorához kerül, míg végül egy mulatozó hazárdjátékos a megállapodás
birtokában meghal, és az ő elkárhozásával megszűnik az átok. Scott, Rossetti, Thackeray és
Baudelaire említhető még azon titánok közül, akik feltétlen csodálattal tisztelegtek Maturin
előtt, és jelentőségteljes ama tény is, hogy meghurcoltatása és száműzetése után Oscar Wilde
a „Sebastian Melmoth” felvett néven élte le utolsó napjait Párizsban.
A Melmoth bizonyos jelenetei a mai napig képesek rettegést kiváltani az olvasóból. A
történet elején egy vén fösvény haldoklik vakrémületében, mert megpillantott valamit,
elolvasott egy kéziratot, és mindehhez Wicklow megyei évszázados otthonában, egy eldugott
szekrényben függő portré iszonyata járul. John unokaöccséért küldet a dublini Trinity
College-ba; s az utóbbi, megérkeztekor, több kísérteties dologra lesz figyelmes. A szekrénybe
rejtett arckép szemei iszonytatóan izzanak, és az ajtóban kétszer is feltűnik egy alak, aki
fölöttébb hasonlít az arcképen ábrázolt személyre. A rettegés rátelepedik a Melmothok házára,
kiknek egyik őse, „J. Melmoth, 1646” néz vissza a képről. A haldokló fösvény kijelenti, hogy
e férfi – nem sokkal 1800 előtt – még mindig él. A fösvény végül jobblétre szenderül,
unokatestvérét pedig arra utasítja végrendeletben, hogy pusztítsa el az arcképet, s vele együtt
a kéziratot is, amit egy bizonyos fiókban talál. Az ifjú John elolvassa a kéziratot, melyet egy
Stanton nevű angol írt a tizenhetedik század végén, és abból értesül egy 1677-ben,
Spanyolországban történt szörnyűséges esetről, mikor a kézirat lejegyzője egy kegyetlen
honfitársával ismerkedett össze, aki puszta nézésével megölt egy őt gonosztól megszállott
léleknek kikiáltó papot. Később, miután Londonban újra összefutnak, Stantont a
bolondokházába vetik, ahol meglátogatja őt az idegen, kinek eljövetelét kísérteties zene jelzi
előre, tekintetében pedig nem evilági tűz lobog. A bolygó Melmoth – így hívják ugyanis az
alattomos látogatót – felajánlja, hogy szabaddá teszi a foglyot, amennyiben átvállalja tőle a
Sátánnal kötött szerződést; ám a többiekhez hasonlóan, akiket Melmoth megkörnyékezett,
Stanton is ellenáll a kísértésnek. Melmoth leírása az őrültekháza rémségeiről, amivel Stantont
igyekszik rábírni az egyezségre, a könyv talán leghatásosabb részlete. Stantont végül
kiengedik, és élete hátralévő részét az idegen keresésével tölti, majd ráakad Melmoth
családjára és ősei kastélyára. A családra hagyományozza a kéziratot, mely, mire John
megörökli azt, erősen megrongálódott és töredékes állapotba került. John megsemmisíti a
kéziratot és az arcképet, ám álmában felkeresi őt kegyetlen őse, és reggel John véraláfutással
a csuklóján ébred.
Az ifjút nem sokkal ezután egy hajótörött spanyol, Alonzo de Moncada keresi fel, aki a
kényszerű szerzetesség és az Inkvizíció elől menekül. A spanyol szörnyű kínokat szenvedett
el – a kínzókamrában és a menekülés útjául választott sírboltokban átélt események leírása
egyaránt elsőrangú –, ám a végső elkeseredés ellenére volt ereje ellenállni, mikor a bolygó
Melmoth megkörnyékezte őt. Szökése után Alonzo egy zsidó házában keres menedéket, ahol
kéziratok tömkelege írja le Melmoth többi tetteit, többek között azt, hogyan udvarolt egy
Immalee nevű nyugat-indiai hölgynek, aki utóbb elsőszülöttként birtokot örököl
Spanyolországban, és Donna Isidoraként ismerik; és hogyan adja össze őket egy elkerült és
gyűlölt kolostor romos kápolnájában éjfélkor egy halott remete. Moncada beszámolója teszi
ki Maturin négykötetes művének jelentős hányadát; és ez az aránytalanság tekinthető a regény
legfőbb gyengeségének.
John és Moncada beszélgetését végül maga a bolygó Melmoth szakítja félbe, kinek
átható tekintete egyre fénytelenebb, és láthatóan elaggott. Az alkuban meghatározott határidő
hamarosan lejár és másfél évszázad elteltével hazatért, hogy bevégezze a sorsát. Figyelmezteti
a többieket, hogy maradjanak távol a szobától, nem számít, miféle hangokat hallanak
odabentről, aztán magára marad. Az ifjú John és Moncada a rémisztő jajveszékelés ellenére
nem nyitnak be a helyiségbe, mígnem hajnalban elcsöndesül az épület. A szobát üresen
találják. A hátsó ajtón át agyagos lábnyomok vezetnek a tenger fölé meredő szirtre, a
szakadék széle közelében pedig hosszú nyom jelzi, hogy valami súlyosat vonszolhattak
arrafelé. Melmoth nyakkendőjét egy kiálló sziklafokon pillantják meg, nem messze a
szakadék széle alatt, ám ezt követőn senki sem látja őt, vagy hall felőle.
Ennyi a történet, és nem nehéz felfedezni a különbséget e változatos, sejtelmes és
művészien formába öntött rémhistória, valamint – George Saintbury professzor szavaival élve
– „Mrs. Radcliffe művészi, ámde meddő racionalizmusa, és Lewis gyakorta gyermeteg
szertelensége, ízléstelensége és helyenként hanyag stílusa” között. Maturin stílusa önmagában
méltatásra érdemes, hiszen erőteljes közvetlensége és elevensége messze fölülmúlja elődei
dagályos mesterkéltségét. A gótikus regény történetét taglaló tanulmányában Edith Birkhead
professzor jogosan állapítja meg, hogy „hibái ellenére Maturin volt a legnagyobb és egyben
az utolsó gót”. A Melmothot széles körben olvasták, és végül adaptálták a színpadra is, ám
lévén, hogy a rémhistória fejlődésének ily késői szakaszában látott napvilágot, nem
részesülhetett afféle lármás fogadtatásban, mint azUdolpho és A szerzetes.

V. A gótikus históriák utóhatása

Eközben mások sem tétlenkedtek, és így a szenny elkeserítő özöne mellett – amit többek
között von Grosse márkiRémséges rejtélyek (1796), Mrs. Roche Az apátság gyermekei (1798),
Mrs. Dacre Zofloya; avagy a mór (1806) című műve, valamint Shelley iskolás ömlengései,
a Zastro (1810) és a St. Irvine (1811) testesített meg – mind angolul, mind németül
maradandó rémtörténetek is születtek. Klasszikus értékű, és mivel nem a walpole-i gótikus
regényből, hanem a keleti meséből merít ihletet, markánsan elüt társaitól a gazdag műkedvelő,
William Beckford világhírű Vathek című története, mely valójában franciául íródott, ám még
az eredeti szöveg megjelenése előtt megjelent angol fordításban. A keleti mese, amit a
tizennyolcadik században a kimeríthetetlen gazdagságú Ezeregy éjszaka meséinek Galland-
féle francia fordításából ismerhetett meg az európai olvasóközönség, uralkodó divattá vált;
allegóriaként és szórakoztatásként egyformán közkedveltté vált. Az a fajta rafinált humor,
amit kizárólag a keleti lélek képes elegyíteni a hátborzongatóval, annyira megragadták a kor
kiművelt nemzedékét, hogy bagdadi és damaszkuszi nevek éppoly sűrűn fordultak elő a
népszerű irodalmi alkotásokban, miként nem sokkal később az olasz és spanyol nevek.
Beckford, aki behatóan ismerte a keleti történeteket, szokatlan fogékonysággal érzett rá a
hangulatra; fantasztikus kötetében pedig hatásosan ábrázolta a fennhéjázó fényűzést, a
fondorlatos kiábrándulást, a szelíd kegyetlenséget, az udvariaskodó álnokoskodást, és a
szaracén lélek kísérteties iszonyát. A komikus fűszerezés csak ritkán veti vissza a baljóslatú
téma erejét, a mese varázslatos pompával menetel előre, a nevetés pedig az arabeszkekkel
díszített kupolák alatt lakmározó csontvázak kacagása. A Vathek kalifa története című regény
Haroun kalifa unokájának története, aki a világuralom, a gyönyör és a tudás utáni vágytól
gyötörve ami az átlagos gótikus cselszövő, vagy a byroni hős (lényegileg azonosnak
tekinthető típusok) ösztökéje is egyben – elcsábul egy gonosz lélektől. hogy Eblis, a
mohamedán Sátán tüzes termeiben az Ádám előtti szultánok föld alatti trónját követelje
magának. A Vathek palotáiról és kedvteléseiről, Vathek ármánykodó boszorkány-anyjáról,
Carathisról és az ő ötven félszemű néger lánytól benépesített boszorkánytornyáról, Vatheknek
Istakhar kísértetjárta düledékei közt tett zarándokútjáról, az útközben csalárdul
megkaparintott huncut menyasszonyról, Nouroniharról, Istakhar holdfényben izzó történelem
előtti tornyairól és függőkertjeiről Eblis förtelmes ciklopszi termeiről szóló leírások, mely
utóbbiban a csillogó ígéretekkel elcsábított áldozatok örökös kínban, kezüket mindétig
lángoló szívükre téve kényszerülnek vándorolni –, a hátborzongató hangulatteremtés
gyöngyszemei, melyek örökös helyet biztosítanak a könyvnek az angol irodalom történetében.
Nem kevésbé figyelemre méltó a Vathek három Epizódja, melyeket Vathek Eblis pokoli
termeiben szenvedő sorstársainak elbeszéléseiként szándékozott Beckford a regénybe
beilleszteni, ám a szerző életében kiadatlanok maradtak, mígnem A William Beckford élete és
levelezése című tanulmánykötethez anyagot gyűjtő filológus, Lewis Melville 1909-ben rájuk
talált. Beckfordból azonban hiányzik ama elemi miszticizmus, ami a tökélyre vitt rémhistória
jellegzetessége; meséi ezért egyfajta latinos keménységgel és tisztasággal bírnak, mely eleve
kizárja a páni félelem lehetőségét.
Ám Beckford keletimádata egyedi jelenség maradt. Más írók, akik közelebb érezték
magukhoz a gótikus hagyományt és általában véve az európai életstílust, Walpole
nyomdokaiban haladtak tovább. A kor számtalan rémtörténetírója közül az utópisztikus
gazdaságtan teoretikusának, William Godwinnak a nevét érdemes megemlíteni, akinek híres
de a természetfeletti elemet nélkülöző Caleb Williamsét (1794) a szándékoltan
hátborzongató St. Leon (1799) követte, melyben a Rózsakeresztesek titkos rendje által
kifejlesztett életelixír témáját boncolgatja szellemesen, ámde a megfelelő hangulat
megteremtése nélkül a szerző. A rózsakeresztesség kérdése – amit a mágia iránti általános
érdeklődéshullám hozott a felszínre, és jól példáz a sarlatán Cagliostro ünnepélése; Francis
Barrett A mágus (1801) című, okkult tanokról és szertartásokról írt különös és velős
értekezésének a megjelenése, melynek újrakiadására 1896-ig kellett várni; Bulwer-Lytton és
sok késői gótikus regény, különösen az önmagát a tizenkilencedik század közepéig túlélő, az
eredetivel csupán távolról rokonítható, legyengült késői nemzedék regényalakjai, mint
amilyenekkel George W M Reynolds Faust és a démonjában, Wagner és a vérfarkasában,
vagy a Caleb Williamsben találkozhatni –, noha nem áll kapcsolatban a természetfelettivel,
nem nélkülöz néhány valóban rémületes vonást. A történet egy cselédről szól, akit gyilkosság
vétkében bűnösnek talált gazdája sanyargat, és oly ötletességgel, valamint jó érzékkel lett
megírva, hogy bizonyos szempontból a mai napig friss maradt. A vasszekrény címen
színpadra vitték, és ebben a formában is éppoly sikeresnek bizonyult. Godwin azonban
túlságosan didaktikus és prózai volt ahhoz, hogy valódi hátborzongató mesterművet alkosson.
Nem úgy Godwin lánya, Shelley felesége, kinek páratlan Frankenstein; avagy a modern
Prométheusz (1817)2 című regénye a rémtörténetek örökérvényű klasszikusai közé tartozik.
Mary Shelley a férjével, Lord Byronnal és Dr. John Willlam Polidorival versengve írta meg
a Frankensteint, hogy eldönthessék, melyikük képes megírni a legjobb rémhistóriát, ám
egyedül ez a mű nem maradt töredék; a filológia pedig nem tudta bizonyítani, hogy a
legsikerültebb részek Shelley, és nem felesége nevéhez fűződnek. A regény, melynek kissé
fanyar mellékízt ad, mégse teszi fogyaszthatatlanná az erkölcsi didakticizmus, egy olyan
emberi lényről szól, akit egy Victor Frankenstein nevű svájci orvostanhallgató állít össze
kriptákból összeharácsolt testrészekből. A szörnyeteg, akit megalkotója „a szellem eszelős
büszkeségétől ösztökélve” keltett életre, fejlett értelemmel, ugyanakkor visszataszító külsővel
rendelkezik. Az emberek kivetik őt, ami miatt megkeseredik, majd sorra irtani kezdi
Frankenstein szeretteit: barátait és családját. Frankensteintől azt követeli. hogy az ifjú
alkosson neki egy feleséget; mikor Frankenstein megtagadja a kérést, mivel megretten a
gondolattól, hogy a világot efféle szörnyetegek népesítenék be, a szörnyeteg azzal a rettentő
fenyegetéssel búcsúzik alkotójától hogy ?ő is vele lesz a nászéjszakáján?. Az említett
esemény bekövetkeztekor a menyasszonyt megfojtják, Frankenstein pedig üldözni kezdi a
szörnyeteget, és még az Északi-sark kietlen pusztaságaira is követi. Végül Frankensteint, aki a
történet elmesélőjének hajóján keres menedéket, elpusztítja az üldözött – az ifjú tudós saját
önhittségének förtelmes szülötte. A Frankenstein egyes jelenetei felejthetetlenek, mint mikor
az épp életre keltett szörnyeteg belép alkotójának szobájába, félrehúzza Frankenstein ágyának
függönyét, és vizenyős szemekkel – amennyiben szemnek lehet nevezni őket – bámulja őt a
sárgás holdvilágban. Mrs. Shelley más regényeket is írt, többek között az egészen figyelemre
méltó Az utolsó embert; ám soha nem sikerült megismételnie első kísérlete sikerét.
A Frankensteint a kozmikus félelem hatja át, hiába laposodik el bizonyos helyeken a mű. Dr.
Polidori A vámpír című terjedelmes novellában mondja el saját történetét; melyben egy
csiszolt, hamisítatlan gótikus, avagy byroni cselszövővel találkozhatni valamint néhány
egészen rémisztő jelenettel, példának okáért egy elhagyatott görög rengetegbe tett éjszakai
kirándulás formájában.
Sir Walter Scott ugyanebben az időszakban szintén sokat foglalkozott a rémmesékkel, és
több regényébe és költeményébe beleszőtt hátborzongató jeleneteket, néha pedig olyan
önmagában is megálló elbeszéléseket írt, mint A kárpitos szoba, vagy aRedgauntletbe
beillesztett Vándor Willie története, mely utóbbiban a kísérteties és démoni hangulatot tovább
fokozza a nyelv és az atmoszféra groteszk mesterkéletlensége. Scott 1830-ban adta ki Írások a
démonológiáról és a boszorkányságról című értekezését, mely napjainkig az európai
boszorkánytanok legteljesebb összefoglalója. Washington Irving a kor másik olyan híres
alkotója, aki nem húzódozott a rémtörténetektől; mert jóllehet kísértetei többsége túlságosan
hóbortos és humoros ahhoz, hogy komolyan lehetne venni őket, Irving vonzódása a valódi
kísértethistóriák iránt mégis több művében tetten érhető. Az Egy utazó meséi kötetben
szereplő A német diák című elbeszélés a halott kedves ősi legendájának tömör és hatásos
feldolgozása, az ugyanebben a gyűjteményben megtalálható A pénzásók kozmikus szövetéből
ugyanakkor az egykoron Kidd kapitány bejárta vidékek kalózkísértetei sejlenek elő. Thomas
Moore szintén betársult a rémségek művészi megfogalmazóinak sorába Alciphroncímű
versével, melyet később Az epikureus (1827) című prózai elbeszélésben dolgozott ki
részletesen. Noha a regény pusztán egy álnok egyiptomi pap mesterkedéseinek áldozatául
esett athéni ifjú történetét meséli el, Moore sikeresen épít be nem kevés valódi borzalmat az
ősi memphisi templomok síri iszonyatának és föld alatti káprázatainak leírásába. De Quincey
többször is kacérkodott a bizarr és keleties rémségekkel, habár oly mérvű ötletszerűséggel és
mesterkélt pátosszal, ami miatt nem érdemli ki a beavatott rangját.
Ugyanebben az időben tűnt fel William Harrison Ainsworth csillaga, kinek romantikus
regényei hemzsegnek a hátborzongató és iszonytató részletektől. Marryat kapitány A
vérfarkas című rövid elbeszélés mellett A fantomhajó3 (1839) történetével írta be nevét a
rémhistóriák történetébe, amit a bolygó hollandi legendája ihletett, kinek kárhozott
kísértethajója örökkön a Jóreménység fokánál tévelyeg. Dickens olyan esetleges
rémhistóriákkal hívta fel magára a figyelmet, mint A jelzőőregy kísértet továbbította intelem
története –, mely régtől megszokott mintát követ, és olyféle valósághűséggel íródott, ami
egyformán kapcsolja a születőben lévő pszichológiai realista irányzathoz, valamint a haldokló
gótikus iskolához. Ekkoriban a maiéhoz hasonló méretekben dívott a sarlatán spiritualizmus, a
szellemidézés, a hindu teozófia, és más efféle okkultista praktikák; így a „parapszichológiai”
vagy áltudományos alapokon nyugvó rémtörténetek száma jelentősen megnövekedett. Nem
egy ezek közül a termékeny és népszerű Edward Bulwer-Lytton tollából származott; és
műveinek dagályos retorikája, valamint üres romantikája ellenére nem tagadhatni, hogy
sikerült egyfajta bizarr bájt belevinnie az írásaiba.
A ház és az elme, melyben a rózsakeresztesség tanai, valamint egy rosszakaratú és
halhatatlan alak tűnnek fel, akit talán XV Lajos titokzatos udvaroncáról, St. Germainról
mintázhatott az író, talán minden idők legsikerültebb kis terjedelmű kísértetház-históriájaként
maradt fenn. A Zanoni (1842) című regény hasonló elemekből építkezik, ám sokkalta
kidolgozottabb, és megjelenik benne a lét egy ismeretlen és végtelen szférája, mely saját
világunkra borul, és a szörnyűséges „Küszöblakó” védelmezi, aki a sikertelenül behatolni
próbálkozókat kísérti. Találkozhatni még egy jóakaratú testvériséggel, melynek létszáma a
nemzedékek során végül egyetlen főre apad, a történet hőse pedig egy agg káldeus varázsló,
aki megőrzi ifjúságát, de a francia forradalom idején guillotine általi kivégzésre ítélik. Annak
dacára, hogy a lovagregények szellemisége hatja át, valamint szimbolikus és didaktikus
elemek szövevénye teszi nehézkessé, a Zanoni mégis kiváló romantikus regény; és a nem
túlságosan kifinomult olvasónak őszinte élményt nyújthat. Érdekes adalék, hogy az ősi
testvériség beavatási szertartásának leírásakor a szerző képtelen volt kikerülni a sablonos
walpole-i gótikus kastélyt mint színhelyet.
A Különös történetben (1862) Bulwer-Lytton határozott fejlődést mutat a hátborzongató
jelenetek és hangulatok megalkotása terén. A regény – riasztó terjedelmessége; szerencsés
egybeesésektől megtámogatott, mesterkélt cselekménye; a prózai és céltudatos viktoriánus
közönség kedvét kereső, prédikációszerűen áltudományos hangulata ellenére – lebilincselő
olvasmány; rögtöni és nem szűnő érdeklődést vált ki az olvasóból, és számos hatásos – noha
némileg melodrámai helyzettel és kulminációs ponttal szolgál. A lelketlen mágus, Malgrave
személyében ismét feltűnik az életelixír rejtélyes élvezője, kinek sötét tettei kirínak a csendes
angliai városka és az ausztrál őserdő hátteréből; és újfent találkozhatni a minket körülvevő
ismeretlen kísértetvilág árnyképeivel – ezúttal sokkal erősebb és elevenebb színekkel
megfestve, mint a Zanoniban. A két főbb, varázslást leíró szakasz egyike melyben a hőst egy
fénylő gonosz szellem zavarja meg álmában, és készteti arra, hogy egy különös egyiptomi
varázspálcát vegyen magához, és egy reneszánsz alkimista mauzóleummal szemközti,
kísértetjárta pavilonjában irtózatos szellemeket idézzen meg –, kétségtelenül az irodalom
legjelentősebb horrorjelenetei közé tartozik. Bulwer-Lytton kellően sokat sejtet, ugyanakkor
kellően keveset mond. Az alvajárónak két alkalommal is ismeretlen szavakat diktálnak,
melyeknek felolvasásakor megremeg a föld, a környék kutyái pedig vadul ugatni kezdik a
holdfényben ólálkodó, áttetsző, alaktalan árnyakat. Mikor harmadszor is ismeretlen szavakat
sugalmaznak az alvajárónak, szelleme fellázad, és nem hajlandó kimondani a szavakat,
mintha a lélek felismerte volna a tudat előtt rejtve maradt világvégi borzalmakat; aztán egy
elveszített kedves, egy jóságos angyal megjelenése véget vet a varázsnak. E részlet jól
mutatja, Lord Lytton mennyire volt képes túllépni a szokványos fellengzősségen és a sablonos
romantikán a művészi borzongatás kristálytiszta esszenciája irányába, mely utóbbi a költészet
sajátja. A varázslat leírásához Lytton saját, meglepően alapos okkult tanulmányaiból merített.
mely tanulmányok során megismerkedett az Alphonse Louis Constant („Eliphas Levy”)
néven ismert, különös Francia tudóssal, aki azt állította magáról, hogy birtokában van az ősi
mágia titkainak, és hogy megidézte a Néró korában élt görög varázsló, tyanai Apollóniosz
szellemét.
Az itt bemutatott romantikus, a gótikus regényt idéző kvázi-erkölcsös hagyományt a
tizenkilencedik században olyan írók vitték tovább, mint Joseph Sheridan LeFanu, Wilkie
Collins, a néhai Sir H. Rider Haggard (akinek Ő című regénye kifejezetten figyelemre méltó),
Sir A. Conan Doyle, H. G. Wells és Robert Louis Stevenson – akik közül az utóbbi a nyegle
modorosságra való rettentő hajlama dacára olyan örökérvényű remekműveket hagyott az
utókorra, mint a Markheim, A tetemrabló és a Dr. Jekyll és Mr. Hyde. Valójában ez az
irányzat a mai napig fennmaradt; hiszen ebbe a kategóriába tartozik a kortárs rémtörténet-
irodalom azon része, mely a hangulatteremtés helyett az eseményekre összpontosít a démoni
feszültség és a pszichológiai valósághűség helyett az intellektust célozza meg, és
egyértelműen kiáll az emberiség és annak boldogulása mellett. Tagadhatatlan erő rejlik benne,
az „emberi tényező” folytán pedig szélesebb közönséghez szól, mint a tisztán művészi
lidércnyomásosság. Amennyiben hatása meg sem közelíti az utóbbiét, mindez annak tudható
be, hogy a felhígított termék soha nem vetekedhet a tömény esszenciával.
Regényként és rémtörténetként is egyedülálló Emily Bronté híres műve, az Üvöltő
szelek (1847), a maga zord, széljárta yorkshire-i tájaival és kíméletlen, torz élettörténeteivel.
Jóllehet alapvetően a szenvedélyes és egymással szembekerülő emberi érzelmeket állítja a
középpontba a szerző, a hétköznapin túlmutató, kozmikus helyszín a mélyen spirituális
rettegés hátteréül szolgál. Heathcliffre, az átformált byroni cselszövő-hősre anyátlan-apátlan
kölyökként találnak rá az utcán, és kizárólag valamilyen érthetetlen halandzsanyelven beszél,
mígnem befogadja a család, melyet végül romlásba dönt. Többször is utalás esik rá, hogy a
furcsa, sötétbőrű kölyök nem emberi lény, hanem testet öltött ördög, a természetfeletti
hangulatot pedig tovább erősíti az ágak verdeste ablakban megjelenő panaszos gyermek-
szellem. Heathcliff és Catherine Earnshaw között a földi szerelemnél erősebb és iszonytatóbb
kötelék feszül. A lány halála után Heathcliff kétszer is megbolygatja a sírt, és egy olyan
megfoghatatlan lény kísérti őt, mely nem lehet más, mint Catherine szelleme. A szellem egyre
inkább élete részévé válik, mígnem Heathcliff megérzi egyfajta misztikus újbóli eggyé válás
közeledtét. Kijelenti, hogy rejtélyes változás vár rá, és immár táplálékot sem vesz magához.
Éjjelente vagy odakünn sétál, vagy nyitva hagyja az ágya melletti ablakot. Mikor meghal, az
ablakszárny kitárva csapkod az esőben, Heathcliff merev tekintetébő1 pedig földöntúli
boldogság sugárzik. Eltemetik a sír mellé, melyet tizennyolc éven át látogatott, de a
pásztorfiúk szerint esős időben még mindig Catherine-nel az oldalán sétálgat a sírkertben és a
fenyéren. Arcuk némelykor ugyancsak feltűnik a Szeles Domb felső ablakában. Miss Bronte
hátborzongató rémmeséje nem a gótikus históriák puszta utánérzése, hanem az ismeretlennel
szembesült ember rémült reakciójának zaklatott szavakba foglalása. E tekintetben az Üvöltő
szelek egyfajta átmenetet képvisel az irodalomban, és egy új, józanabb irányzat
megszületésének a hírnöke.

VI. A kontinens kísértethistóriái

A kontinensen jól fogadták az irodalmi rémségeket. Ernst Theodor Wilhelm Hoffmann
(1776-1822) ünnepelt novellái és regényei egyet jelentettek a kifinomult háttérfestéssel és az
érett formával, holott szerzőjük hajlamos volt a léhaságra és a szertelenségre, ugyanakkor
hiányzott belőlük a vegytiszta, lélegzetelállító iszony, amit egy kevésbé választékos író
könnyedén megteremt. Általában véve inkább bizarrnak, mint rémségesnek hatnak. Az
európai rémtörténetek legjobban sikerült darabja a német Friedrich Heinrich Karlnak, de la
Motte Fouqué bárójának klasszikus alkotása, az Undine (1814). A történet, melyben egy
vízitündér egy halandó mátkája lesz, és így emberi lélek költözik belé, oly rendkívüli
mesterségbeli tudásról árulkodik, mely az irodalom minden területén megállná a helyét,
ugyanakkor könnyed mesterkéletlensége a hamisítatlan népi mítoszokkal rokonítja a művet.
Tulajdonképpen ténylegesen a reneszánsz doktor és alkimista. Paracelsus Értekezés a főbb
tündérekről című műve egyik történetének feldolgozása.
Undinét, egy hatalmas vízitündér-herceg leányát csecsemőkorában apja egy halász
lányára cserélte el, hogy a gyermek majdan egy emberrel összeházasodva emberi lélekhez
juthasson. A lány a kísértetjárta erdő mellett, nevelőapja tengerparti kunyhójánál ismeri meg a
Huldbrand nevű nemesifjút, akihez hamarosan feleségül megy, és az ifjú őseinek ringstetteni
kastélyéba költözik. Hulbrand azonban hamarosan megsokallja mátkája nem halandó
kapcsolatait, és különösen Undine Kuhleborn nevű bácsikájának, az alattomos erdeivízesés-
tündérnek a látogatásai bosszantják; ehhez járul hozzá az ifjú egyre erősödő vonzalma
Bertalda iránt, akiről kiderül, hogy a halász őt adta át Undinéért cserébe. Végül egy dunai
hajóút során hitvese valamely ártatlan cselekedete arra készteti Huldbrandot, hogy kimondja a
dühödt szavakat, melyek kivetik a lányt a halandók soraiból; a tündérbirodalomból viszont,
fajtája törvényei szerint, ezek után csupán egyszer térhet vissza – hogy megölje Huldbrandot,
ha akarja, ha nem –, amennyiben egykori hitvese hűtlennek bizonyul az emlékéhez. Később,
midőn Huldbrand elvenni készül Bertaldát, Undine visszatér hogy végrehajtsa szomorú
kötelességét, és könnyek között végez az ifjúval. Mikor Huldbrandot elhantolják elei mellé a
falu sírkertjében, a gyászolók között feltűnik egy lefátyolozott, hófehér hölgyalak, kinek az
imádság után nyoma vész. Helyén ezüstös forrás fakad, mely szinte teljesen körbefolyja az új
sírhalmot, és egy közeli tóba ömlik bele. A falubeliek a mai napig mutogatják az arra
járóknak, és úgy tartják, Undine és Huldbrand ily módon egyesültek a halálban. Számos
szakasz és hangulatfestő részlet Fouquét a hátborzongató história elsőrangú mesterének
mutatja; különösen a kísértetjárta erdő leírása, benne a gigantikus hófehér alakkal, valamint a
különböző kimondhatatlan borzalmaké, melyek az elbeszélés elején jelennek meg.
Kevésbé ismert, mint az Undine, ám meggyőző realizmusa és a gótikus kliséktől mentes
cselekményszövése okán érdemes megemlíteni Wilhelm Meinhold Borostyán boszorka című
művét, a tizenkilencedik század eleji német fantasztikum egy másik zseniális eredményét. A
történet, mely a Harmincéves Háború idején játszódik, egy fiktív lelkész kéziratos
beszámolója, amire Cosecrow ódon templomában találtak rá, és a kézirat szerzőjének
leányáról, Mariáról szól, akit alaptalanul boszorkánysággal vádolnak. A lány borostyánlelő-
helyre akadt, melyet különféle meggondolásokból titokban tart, és az innen szerzett
tisztázatlan eredetű vagyon alátámasztani látszik a vádakat; a vádaskodás egy Wittich
Appelmann nevű farkasvadász nemestől indult ki, aki hiába ostromolta a lányt saját nemtelen
vágyait kielégítendő. Ezért sima beszédével Mariára igyekszik rábizonyítani egy valódi
boszorkány tetteit, mely utóbbi szörnyűséges természetfeletti véget ér a börtönében; Mariát
ugyanakkor kínvallatásnak vetik alá, és erőszakkal beismerő vallomást csikarnak ki belőle, és
épp megégetni készülnek őt a máglyán, mikor a lányt megmenti a szeretője, egy szomszédos
tartományból származó nemes ifjú. Mainhold tagadhatatlan ereje a mesterkéletlen stílusban és
a valósághűségben rejlik, mely akképp fokozza a feszültséget és sejteti a láthatatlan világot,
hogy már-már elhiteti velünk, e rémisztő események valóban vagy legalábbis többé-kevésbé
ily módon – végbementek. A mű realizmusa olyannyira meggyőző, hogy az egyik népszerű
magazin valós tizenhetedik századi történetként adta közre aBorostyán boszorkát!
A német rémtörténetírók jelen nemzedékének legkiválóbb képviselője Hanns Heinz
Ewers, aki a modern lélektan alapos ismeretével felvértezve alkotja meg sötét históriáit. Az
olyan regények, mint A bűvészinas vagy az Alrune, és A pókhoz hasonló novellák olyan
sajátos vonásokkal bírnak, melyek a klasszikusok szintjére emelik e műveket.
Ám Németország mellett Franciaország sem tétlenkedett a hátborzongató művek
létrehozása terén. Victor Hugo az Izlandi Han, Balzac pedig A szamárbőr, a Seraphita és
a Louis Lambert című elbeszélésekben – kisebb-nagyobb mértékben – egyaránt használ
természetfeletti elemeket; jóllehet általánosságban csupán valamely emberibb cél érdekében,
és a született rémtörténetíró őszinte és démoni átérzése nélkül. Théophile Gautier
személyében találkozhatni elsőként a valóságon túli világ hiteles francia ábrázolójával, s nála
jelenik meg az a fajta kísérteties misztérium, melyben – bár nincs jelen folyamatosan –
egyszerre felismerhető a valódihoz fűződő rokonság és a mélyértelműség. Az olyan
novellákban mint az Avatar, A múmia lábavagy a Clarimonde, oly tiltott távlatokba nyerhetni
bepillantást, melyek csalogatóak, kínzóak és néha elrettentenek; míg aKleopátra egy
éjszakájának egyiptomi víziói fokozott kifejezőerővel hatnak az olvasóra. Gautier-nek sikerült
megragadnia az eonok súlyától terhes Egyiptom lelkületét, annak titokzatos életmódjával és
ciklopszi épületeivel egyetemben, s egyszer és mindenkorra szavakba öntötte a katakombák
föld alatti világának örök borzalmait, ahol merev, illatos olajokkal bekent tetemek bámulnak
üveges szemekkel a vaksötét űrbe az idők végezetéig, valamely félelmetes és kimondhatatlan
hívásra várva. Gautier nyomdokaiba Gustave Flaubert lépett a költői fantázia Szent Antal
megkísértéséhez hasonló orgiáival, és ha nem hajlott volna oly erősen a realizmus felé, akár a
rémséges regék kútfője is válhatott volna belőle. Később az áramlat kettészakad, s
megszületnek egyrészt a szimbolista és a dekadens irányzatok hóbortos költői és fantaisiste-
jei, kiknek érdeklődése valójában az emberi gondolkodás és ösztönök sötét rendellenességei, s
nem a tényleges természetfölötti köré összpontosul, másrészt pedig a szövevényes mesék
kiagyalói akik közvetlenül a kozmikus illúziók éjsötét kútfőjéből merítik az ihletet a
borzalmakhoz. Az előbbi típusnak az illusztris költő, a „bűn művésze”, Baudelaire a legfőbb
megtestesítője, akire Poe nagy hatást gyakorolt; betetőzője és végpontja ugyanakkor a
lélektani regények írója, az 1890-es évek igaz gyermeke, Joris-Karl Huysmans volt. A másik,
tisztán elbeszélő irányzatot Prosper Merimée vitte tovább, kinek Illei Vénusza tömör és
meggyőző prózában meséli el a szobormátka ősi történetét, melyet Thomas Moore öntött
balladai formába A gyűrű című költeményében.
A lebilincselő és cinikus Guy de Maupassant rémhistóriái, melyeket akkoriban írt, mikor
végleg elhatalmasodott rajta az őrület, egyedi színt hoztak a rémirodalomba; inkább
tekinthetők egy kóros állapotba jutott realista elme beteges képzelgéseinek, semmint egy
természetéből fakadóan fantáziálásra hajlamos és a láthatatlan világ látomásaira érzékeny,
egészséges intellektus kreációinak. Mindazonáltal érdekfeszítőek és izgalmasak; káprázatos
erővel sugallják a megnevezhetetlen borzalmak fenyegető közelségét, és egy szerencsétlen
csillagzat alatt született egyén reménytelen menekülését a külső sötétség iszonytató képviselői
elől. E történetek közül általában A Horlát tekintik a legsikerültebb remekműnek. E
feszültséggel teli elbeszélés – mely egy vízen és tejen élő láthatatlan lény Franciaországba
jövetelét meséli el, aki képes befolyásolni mások elméjét, és vélhetően a Földet és az
emberiséget uralmuk alá gyűrni óhajtó földönkívüliek hordájának előőrse – saját
kategóriájában páratlannak tekinthető; annak dacára is, hogy a láthatatlan szörnyeteg
leírásához az amerikai Fitz-James O’Briantől merített ihletet. Maupassant más, erőteljesen
sötét alkotásai közül a Ki tudja?, A jelenés, az Ő?, azEgy őrült naplója, A fehér farkas, A
folyón és a Horror című hátborzongató költemények méltóak említésre.
Az Erckmann-Chatrian szerzőpáros számos kísérteties látomással gazdagította a francia
irodalmat, mint amilyen Az ember-farkas, melyben egy átörökített átok a hagyományos
gótikus környezetben fejti ki hatását. A borzongató éjféli hangulat megteremtésében az élen
jártak, jóllehet vonzódtak a hétköznapi magyarázatokhoz és a tudomány csodáihoz; és kevés
rémhistória iszonytatóbb, mint A láthatatlan szem, melyben egy gonosz és vén boszorkány
éjjelente hipnotikus igézetekkel veszi rá egy fogadó bizonyos szobájának szállóvendégeit,
hogy felkössék magukat a mestergerendára. A bagoly és A halál vizei a mindent elnyelő
sötétségtől és rejtélytől terhesek, melyek közül az utóbbi a rémtörténetírók körében oly
kedvelt óriásira nőtt pók témáját dolgozza fel. Villiers de l’Isle Adam hasonlóképp a
hátborzongató irányzat hívéül szegődött; Reménytől kínzatva című írását, melyben egy
máglyahalálra ítélt fogoly megszökik, ámde át kell élnie az újbóli elfogatás kínjait, sokan az
irodalomtörténet legszívszaggatóbb történetének tartják. Az említett elbeszéléstípus azonban
nem sorolható fenntartás nélkül a rémtörténetek közé, sokkal inkább egy sajátlagos osztályba
illik – az úgynevezett conte cruel4 kategóriájába, mely a kínzás, frusztráció és szörnyűséges
testi szenvedés leírásaival hat az olvasó érzelmeire. Szinte kizárólag ennek a műformának
hódol a ma is élő Maurice Level, kinek kifejezetten rövid epizódjait oly könnyen vitték
színpadra a Grand Guignol „rémdrámáiban”. A francia szellemre valójában sokkalta
jellemzőbb a sötét realizmus, mint a valóságon túli világ sejtetése; az utóbbi nagyszabású,
átélt kivitelezése ugyanis megkívánja az északi elme veleszületett miszticizmusát.
A hátborzongató irodalom viruló, ámbár egészen mostanáig rejtve maradt ága a zsidó
rémhistória, mely az ősi keleti mágia, az apokaliptikus írások és a kabbala sötét hagyományait
táplálta titokban. A szemita lélek, akárcsak a kelta vagy a teuton szellemiség, láthatóan erősen
hajlamos a miszticizmusra; a gettókban és a zsinagógákban megőrzött obskúrus rémrege-
hagyomány bizonyosan sokkalta bőségesebb forrás, mint általában gondolnánk. Maga a
kabbalista bölcseleti rendszer, mely a középkorban oly központi szerepet játszott, az Istenség
kisugárzásaként magyarázza a világmindenséget, és a látható világtól elkülönülő, furcsa
spirituális tartományok és lények létezését feltételezi, amiket bizonyos titkos varázsigék
elmondásával lehet homályosan megidézni. Szertartásai az Ószövetség misztikus
értelmezéseivel állnak szoros kapcsolatban, és a héber ábécé minden egyes betűjének
ezoterikus jelentőséget tulajdonít – ami a héber írásjeleket egyfajta kísérteties varázzsal és
erővel ruházza fel a közkeletű mágikus irodalomban. A zsidó néphagyomány megőrizte a
múlt rémségeinek és titkainak nagy részét, és behatóbb tanulmányozásnak alávetve vélhetően
számottevő hatással lesz a rémirodalomra. Eleddig Gustave Meyrink A Gólem című regénye,
valamint az „Anszki” fedőnéven publikáló író A dibuk című drámája példázza e
hagyománynak a szépirodalomba való beépülését. Az előbbi – a maga sejtelmes, kísérteties
csodáival és titkaival – Prágában játszódik, utolérhetetlen tökéllyel jeleníti meg a város ódon,
csúcsos oromzatoktól rémséges gettóját. A cím egy mesebeli mesterséges óriásra utal, melyet
állítólag egy titkos ráolvasás segítségével keltettek volna életre a középkori rabbik. A dibuk,
aminek fordítása 1925-ben jelent meg Amerikában, és nemrégiben operát készítettek belőle,
elemi erővel mutatja be, amint egy halott gonosz lelke beköltözik egy eleven testbe. A gólem
és a dibuk egyaránt rögzített típusok, és gyakorta feltűnnek a késői zsidó hagyományban.

VII. Edgar Allan Poe

Az 1830-as években olyféle irodalmi felvirágzás vette kezdetét, mely nem csupán a
rémtörténetre, hanem a novellairodalom egészére is hatással volt; közvetlenül pedig kijelölte
egy jelentős európai esztétikai iskola irányvonalait és jövőjét. Nekünk, amerikaiaknak jutott a
szerencse, hogy magunk közül valónak vallhassuk e felvirágzás elindítóját, akiben jeles és
fölöttébb szerencsétlen honfitársunkat, Edgar Allan Poe-t tisztelhetjük. Poe megítélése
furcsamód változó, és manapság a „haladó intelligencia” körében divatos alábecsülni a
jelentőségét mind íróként, mind hatását tekintve; ám érett és értelmes kritikus aligha
tagadhatná művei mérhetetlen értékét, és elméje meggyőző erejét új művészi távlatok
felvázolójaként. Való igaz, hogy sajátos szemléletmódja nem előzmények nélkül jelent meg
az irodalmi palettán; ám ő volt az első, aki felfedezte magának a benne rejlő lehetőségeket, és
kialakította végleges formáját, valamint kifejezésmódjának stílusjegyeit. Az is igaz, hogy az ő
nyomdokaiban járók közül többeknek sikerült megírniuk önmagukban remekbe sikerültebb
elbeszéléseket is; ám újfent meg kell értenünk, hogy Poe egymaga volt az, aki példák és elvek
lefektetése útján megtanította nekik azt a művészetet, melyet mások – miután elhárult előlük
minden akadály, és egyértelmű útmutatást kaptak – később továbbfejleszthettek. Esetleges
hiányosságai ellenére Poe olyasmit alkotott, amire előtte senki nem volt, és nem is lehetett
volna képes; és neki köszönhetjük a modern rémtörténet végső, tökéletesített formáját.
Poe-t megelőzően a rémtörténetírók nagy többsége a sötétben tapogatózott; tisztázatlan
maradt előttük a rémségek vonzerejének lélektani alapja, és többnyire olyféle üres irodalmi
konvenciókhoz igyekeztek tartani magukat, mint hogy a dolgoknak végül jóra kell fordulniuk,
az erény elnyeri méltó jutalmát, és általában véve egyfajta sekélyes erkölcsi didakticizmus, a
széles körben elfogadott kívánalmak és értékrend elfogadása, a szerző saját érzelmeinek a
történetbe való beleerőszakolása, valamint a többség művi eszméinek élharcosai melletti
kiállás kényszere hátráltatta őket. Poe ellenben megértette a valódi művész lényegi
kívülállásának szükségességét; és tudta, hogy az alkotó írásművészet feladata pusztán az
események és érzületek önmagukban való kifejezése és értelmezése, függetlenül azok
irányultságától és attól, hogy minek bizonyulnak – jónak vagy gonosznak, vonzónak vagy
taszítónak, ösztönzőnek vagy lehangolónak; miközben a szerző mindvégig eleven és
tárgyilagos krónikásként, semmint tanárként, szimpatizánsként, vagy bizonyos elvek
terjesztőjeként vesz részt az alkotó folyamatban. Tisztán látta, hogy az élet bármely szakasza
egyaránt témául szolgálhat a művész számára, és mivel saját vérmérséklete a furcsaságok és a
komorság felé húzta őt, úgy döntött, hogy azon erős érzelmek és gyakori történések
megszólaltatója lesz, melyek inkább a fájdalommal, a romlással és a rémülettel, semmint az
élvezettel, a fejlődéssel és a nyugalommal járnak együtt, és melyek alapvetően ellentétesek
vagy közömbösek az emberiség hagyományosan kifelé mutatott érzelmeivel, és a faj testi és
lelki egészségével, valamint rendes, egyetemes boldogulásával.
Poe vámpírjai ekképp oly meggyőző gonoszsággal bírnak, amilyennel egyetlen elődjéé
sem, s ily módon Poe a realista ábrázolás új mércéjét állította fel az irodalmi rémségek
történetében. A személytelenségre és művésziességre törekvést ráadásul egyfajta, korábban
csupán ritkán tapasztalható tudományos hozzáállás segítette; miáltal Poe elsősorban nem a
gótikus irodalmat, hanem az emberi elmét tanulmányozta, és elemző hozzáértéssel tárta fel a
rémület valódi forrásait, ennek révén pedig megkétszerezte elbeszélései hatását, és egyben
megszabadította magát a sablonos borzongatásban eleve benne rejlő abszurditások béklyóitól.
Az ő példája nyomán a későbbi szerzők amennyiben versenyben óhajtottak maradni –
kénytelenek voltak igazodni e metódushoz; ily módon tehát határozott irányváltást
tapasztalhatni a hátborzongató írásművek fősodrában. Poe ezenkívül a tökélyre vitt
mesterségbeli tudás területén is újfajta nívót határozott meg; és noha némely műve ma már
valamelyest melodrámainak és naivnak tűnik, hatása egyértelműen felfedezhető az olyan írói
fogásokban, mint például az egységes hangulat fenntartására, és az elbeszélésen belül egy
bizonyos benyomás megteremtésére való törekvés, valamint az a fajta szigorú önmérséklet,
mely kizárólag a cselekményt közvetlenül előrevivő, és a végkifejletben egyértelműen
szerepet játszó eseményeket engedélyezi. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy Poe alkotta meg
az elbeszélés napjainkban ismert formáját. A betegség, a perverzitás és romlás témáinak
művészi szintre emelésével úgyszintén végtelenül messzemenő hatást gyakorolt az utókorra;
Poe jeles francia csodálója és követője, Charles Pierre Baudelaire ugyanis átvette tőle, tovább
gondolta és elmélyítette e témákat, melyek a meghatározó esztétikai mozgalmak magjává
váltak Franciaországban. és Poe ekképp bizonyos értelemben a Dekadens és a Szimbolista
mozgalmak szülőatyjának tekinthető.
A természeténél és páratlan képességeinél fogva költőnek és kritikusnak, ízlését és
sajátos modorát tekintve ugyanakkor érvelőnek és filozófusnak tekinthető Poe távolról sem
volt mentes a hibáktól és a modorosságtól. Színleg mélyreható és rejtelmes
tudományoskodása, fellengzős és mesterkélt álhumora, valamint gyakorta maróan előítéletes
kritikai kirohanásai egyaránt szemet szúrnak, mégis megbocsáthatók. Mindezeken túlmutat,
és eltörpíti jelentőségüket a mester látomása a bennünk settenkedő rémségekről, és a
förtelmesen közeli szakadék szélén vonagló és nyáladzó féregről. E látomás, mely beléhatol a
létezésnek csúfolt, vidám színekkel kipingált látszat, valamint az emberi gondolkodásnak és
érzésnek elkeresztelt fennkölt komédia összes gennyedző rémségébe, elegendő erővel
rendelkezett, hogy sötét varázsú kikristályosodások és átlényegülések formájában kivetítse
magát; mígnem a harmincas és negyvenes évek Amerikájának meddő földjén a mérgező
gombák oly pazar holdsugár táplálta kertje kezdett burjánzani, amilyennel még a Szaturnusz
legrejtettebb völgyzugai sem dicsekedhetnek. A versek és elbeszélések egyaránt a kozmikus
rettegéstől terhesek. A holló, kinek undorító csőre a szívbe váj, a kísértetek, kik dögvészes
templomtornyok harangjait kongatják, Ulalume sírboltja a sötét októberi éjszakán, a tenger
mélyén emelkedő döbbenetes tornyok és kupolák, a „Világtalan [vidék], hol vad varázs terem,
Túl időn – túl teren” 5 – mindezek és még ezernyi borzalom mered ránk a költemények
mániákus locsogása és kavargó lidércnyomásai mögül. A prózai alkotásokban pedig
egyenesen a pokol tornáca tárul fel előttünk – elképzelhetetlen szörnyűségekre utalnak a
sejtelmes szavak, melyek ártatlanságában aligha kételkedünk, mígnem az elbeszélő síri hangja
túlfeszített húrként elpattan, és megnevezhetetlen félelmeket sugall; démoni alakzatok és
lények szunnyadnak vészterhesen, hogy aztán egyetlen iszonytató pillanatra felocsúdjanak, és
a sikoltó kinyilatkoztatás hirtelen tébolyult vihogásba csapjon át, vagy feledhetetlen és
összeomlásszerű visszhangokat verjen. Egy pillanatra felvillan előttünk az illedelmes ruháit
magáról épp lehányó boszorkányszombati rémület s e látomást még szörnyűségesebbé teszi az
a tudományos alaposság, melynek révén minden egyes részlet könnyen átlátható viszonyba
rendeződik az anyagi lét közismert borzalmaival.
Poe elbeszélései természetesen több kategóriába oszthatók; némelyik pedig a spirituális
rettegésnek a többinél tisztább esszenciáját tartalmazza. Az érvelésen és logikán alapuló
elbeszéléseket, melyek a modern detektívtörténetek előfutárainak tekinthetők, egyáltalán nem
lehet a rémtörténetek közé sorolni; más, valószínűleg Hoffmann jelentős hatását mutató
novellák ugyanakkor olyannyira szertelenek, hogy már-már a groteszk határait súrolják. Egy
harmadik csoport olyféleképp foglalkozik a lélektani rendellenességekkel és a monomániával,
mely jóllehet félelmet kelt, mégsem rémséges. A fennmaradó. jelentős hányad azonban a
természetfeletti rémségek irodalmának csúcsait ostromolja; megalkotójuknak pedig végleges
és vitathatatlan helyet biztosít a modern ördögi irodalom istenségeként és kútfőjeként. Ki
feledhetné el a Palackban talált kézirathullámkatlanának szélén egyensúlyozó rettenetes,
feldagadt hajót; az annak istentelen korára és szörnyűséges növekedésére vonatkozó sötét
utalásokat, világtalan öregemberekből álló, félelmetes legénységét, és a hajó iszonytató déli
irányú hajszáját az Antarktisz felé, hogy végül a baljóslatú megvilágosodás örvényébe, és
ezáltal a végpusztulásba sodorja egy ellenállhatatlan pokoláramlat?
Aligha feledhető az iszonyatos Monsieur Valdemar, akit halála után hét hónapon át
hipnózissal tartanak egyben, és eszelősen rikoltozik alig pár pillanattal azelőtt is, hogy a delej
megtörését követően „szinte folyósan, ott feküdt egy halomban az undorító lucsok” 6.
Az Arthur Gordon Pym nanrucketi tengerész elbeszélésében az utazók előbb egy gyilkos
vademberektől benépesített, különös déli-sarkvidéki földre vetődnek, ahol semmi sem fehér
és ahol a hatalmas, sziklás vízmosások gigászi egyiptomi hieroglifákat formáznak, melyekből
a Föld titkai olvashatók ki; majd ezután egy még titokzatosabb vidékre jutnak el, ahol minden
fehér, és ahol leplekbe burkolózott óriások és hótollú madarak vigyázzák ama sejtelmes,
ködlepte zuhatagot, mely mérhetetlen égi magasságokból hullik alá a tajtékzó, tejfehér
óceánba. A Metzengerstein az iszonytató lélekvándorlás baljós sugallatával borzongatja az
olvasót: a tébolyult nemes felgyújtja örökös ellensége istállóját; titáni, ismeretlen ló ugrat elő
a lángoló épületből, melynek poklában pillanatokkal azelőtt odaveszett a tulajdonos; az ősi
falikárpitról eltűnik egy darab, amely az áldozat keresztes hadjáratot megjárt ősének óriási
hátasát mutatja; a megtébolyodott férfiú eztán vad, fékevesztett ügetésbe kezd a termetes
lovon, miközben féli és egyben gyűlöli is a paripát; felidéződnek az értelmetlennek tűnő
próféciák a viszálykodó családok sorsát illetően; majd végül leég a tébolyult férfi otthona is,
és benne a tulajdonos is a halálát leli, ahogy a furcsa állat – nyergében a tehetetlen lovassal –
belépdel a palotába, majd fölkaptat a széles lépcsőn a lángokban álló termekbe. A gomolygó
füstben aztán kirajzolódik a gigászi ló alakja. A tömeg embere, melynek hőse éjt nappallá téve
az emberáradatba vegyülve bolyong, mivel fél egyedül maradni, visszafogottabb hatásokkal
bír, ám az előbbieknél nem kevésbé erőteljesen sugallja a kozmikus rettegést. Poe elméjétől
soha nem állt távol az iszonyat és a romlás, minek következtében minden elbeszélésben,
költeményben és bölcseleti dialógusban megtalálhatni egyfajta felcsigázott vágyat, hogy az éj
végtelen mélyére hatoljon, letépje a halál fátylát, valamint hogy a tér és az idő rettentő
rejtelmei felett uralkodjék.
Poe egyes elbeszéléseit oly, már-már utolérhetetlen művészi tökély jellemzi, hogy a
novella műfajtípusán belül valóságos jelzőfénynek tekinthetők. Poe kedve szerint gazdag
költőiséggel formálta meg prózai műveit; azt a fajta ékes kifejezésekkel, biblia szövegekre
emlékeztető ismétlésekkel és visszatérő refrénekkel teli, régies és keleti jellegű stílust
használta, melyet később Oscar Wilde és Lord Dunsany is oly sikeresen alkalmazott; és
valahányszor ehhez az eszközhöz nyúlt, lényegében szinte már kábító hatású, lírai fantáziát
hozott létre álomnyelven megformált mákonyos álomkavalkádot. melyben minden
természetellenes szín és groteszk alak összhangzó dallamok szimfóniájává olvad össze. A
vörös halál bálja7, a Csönd, az Árnykétségtelenül költemények a szó szinte minden
értelmében, a verslábakba szedettségtől eltekintve; hatásuk így épp annyira köszönhető zenei
lejtésüknek, mint az érzékletes képiségnek. Mégis két kevésbé költői alkotásban, nevezetesen
a Ligeiában és – különösen – Az Usher ház végében fedezhetni fel ama művésziesség csúcsait,
mi által Poe a prózai miniatúrák megalkotói közt az első helyre kerül. Mindkét –
cselekményét tekintve egyszerűnek és direktnek mondható – elbeszélés ama fortélyos
kidolgozásnak köszönheti felülmúlhatatlan varázsát, mely még a legapróbb részletek
kiválasztásában és egymás mellé helyezésében is megmutatkozik. A Ligeia egy előkelő és
titokzatos származású első feleségről szól, aki elhunyta után valamely természetfeletti erő
segédletével visszatér a túlvilágról, hogy birtokba vegye az első feleség testét; az utolsó
pillanatban pedig még a küllemét is fölveteti áldozatának átmenetileg újjáéledt holttestével.
Noha az elbeszélést néhol túlzottan bő lére eresztettnek és kiegyensúlyozatlannak érezhetni, a
cselekmény feltartóztathatatlan erővel érkezik el iszonytató tetőpontjához. Az Usher, mely
mind kidolgozottságát, mint megszerkesztettségét tekintve határozottan felülmúlja az előbbi
novellát, a szervetlen tárgyakban rejtező megfoghatatlan életre utal borzongatóan, és egy
elszigeteltségben élő család történetének végpontját jelentő, egymáshoz természetellenesen
kötődő entitás-hármasságot mutat be – a fivér, a nő ikertestvér és az ősi családi székhely
egyetlen lélekké olvad össze, és ugyanarra a sorsra jut, egyazon pillanatban enyészik el.
E bizarr elképzelések, amelyek ügyetlen kezekben oly sután hatnak, Poe varázserejű
tollából életre kelve éjszakánként kísértő szellemekké válnak; és mindez kizárólag annak
köszönhető, hogy a szerző oly tökéletesen megértette a félelem és furcsaság alaptechnikáit és
lélektanát: mely lényeges részleteket érdemes kihangsúlyoznia; konkrétan mely
szabálytalanságokat és ötleteket kell kiválasztania a borzalom előkészítéseként vagy
velejárójaként; pontosan mely történéseket és utalásokat ajánlatos ártatlanul elhinteni, hogy az
iszonytató végkifejlet minden egyes főbb fázisát előkészítse vagy jelképezze; mily apró
igazításokat célszerű eszközölni a fokozás során, és mily tévedhetetlen pontossággal
szükséges összekapcsolni a részeket, melyek aztán töretlen egységbe forrnak az elbeszélés
keretei közt, és elsöprő erővel hatnak a cselekmény tetőpontján; mily finom árnyalatokat
célravezető kiválasztani a látvány és a táj megfestésekor, hogy megteremtse és fenntartsa a
megkívánt hangulatot, és életet vigyen az elérendő illúzióba – efféle alapelveket és még
tucatnyi homályosabb törvényszerűséget alkalmazott hathatósan, mely törvényszerűségek
túlságosan megfoghatatlanok ahhoz, hogy a közönséges kritikus teljességgel megérthesse
azokat. Tagadhatatlanul jelen van ugyan a melodráma és a bárdolatlanság – közli velünk egy
finnyás francia, aki kizárólag Baudelaire modoros és a gall ízléshez alakított fordításában volt
képes elolvasni Poe-t –, ám ezeknek minden nyomát teljességgel elfedi egyfajta biztos és
veleszületett érzék a kísérteties, a beteges és az iszonyatos dolgok iránt, mely a művész alkotó
képzeletének minden egyes sejtjéből sugárzik, és a felülmúlhatatlan zsenialitás bélyegét
nyomja rá a hátborzongató alkotásokra. Poe rémtörténetei oly módon elevenek, hogy csupán
egynéhány mű vetekedhet valaha is velük.
A legtöbb fantaisiste-hez hasonlóan Poe is inkább a nyers meseszövésbeli hatások
megteremtésében, mintsem a jellemábrázolásban remekel. jellegzetes hőse általában
sötéthajú, jóképű, büszke, búskomorságra hajlamos, művelt, fölöttébb érzékeny, szeszélyes,
magába forduló, magányos, és olykor kissé tébolyodott úriember, aki ősi család sarja, és
fényűző körülmények között él; rendszerint alaposan áttanulmányozta az okkult tanokat, és
sötét praktikákkal igyekszik megismerni a világmindenség tiltott titkait. A fennkölt hangzású
névtől eltekintve e típus nyilvánvalóan nem sok közös vonást vett át a korai gótikus
regényből; ugyanis egyértelműen elüt a radcliffi és lewisi rémregény esetlen hősétó1 és
ördögi cselszövőjétől is. Közvetve azonban mégis csak bizonyos rokonságban áll velük;
borongós, törekvő és emberkerülő jelleme erősen emlékeztet a byroni hősre, aki pedig minden
kétséget kizáróan a gótikus Manfredek, Montonik és Ambrosiók leszármazottja. Más különös
személyiségjegyeit pedig mintha magától Poe-tól kölcsönözte volna, akire kétségkívül
jellemző volt a búskomorság, az érzékenység, az eszelős nagyra törés, a magány és az a fajta
szertelen különcség, amivel műveiben Poe a Sors dölyfös és elhagyatott áldozatait ruházta fel.

VIII. A rémtörténet hagyománya Amerikában

A közönség, amelynek Poe az írásait szánta, jóllehet egyáltalán nem méltányolta Poe
műveit, közel sem volt tájékozatlan a rémségek terén. Az Európától öröklött sötét folklóron
túl Amerika saját rémtradícióinak kútfőiből is meríthetett; a kísértethistóriák így régtől
termékeny irodalmi témának számítottak. Charles Brockden Brown rendkívüli hírnévre tett
szert radcliffi rémregényeivel, Washington Irving könnyedebb rémmeséi pedig hamar
klasszikusokká váltak. E járulékos forrás – amint arra Paul Elmer More rámutatott –, az első
gyarmatosítók spirituális és teológiai érdeklődéséből eredt, amihez hozzájárult még a furcsa
és félelmetes táj jellege, ahová elvetődtek. Az irdatlan és komor őserdő, melynek örökös
félhomályában mindenféle rémségek ólálkodtak; a rézbőrű indiánok hordái, akiknek
szokatlan, kedélytelen tekintete és vad szokásai ördögi eredetre utaltak; a korlátok nélküli
puritán papi uralom, melynek hatására szokatlan elképzelések születtek az ember viszonyáról
a kálvinisták szigorú és bosszúálló Istenéhez, valamint Isten kénköves Ellenlábasához, mely
utóbbival kapcsolatban annyi dörgedelem hangzott el vasárnaponként a pulpitusról; és a
beteges önvizsgálat, ami a megszokott szórakozások hiányában alakult ki az elszigetelt,
elmaradott életmód következményeképp; valamint a teológiai önvizsgálatra szólító
parancsoktól gyötrelmes, napi munka utáni hangulat, mely természetellenes érzelemelfojtásra
késztetett, és mindenekfelett a túlélésért folytatott kíméletlen küzdelemmé csupaszította az
életet mindezek együttesen olyféle miliőt teremtettek, melyben az ördöngös öregasszonyok
baljóslatú pusmogását távol a kandallótól is meghallották, és melyben a boszorkányságról és
hihetetlen, titokzatos szörnyűségekről beszámoló regék évtizedekkel túlélték a salemi
rémtettek lidércnyomásos napjait.
Poe annak az újabb keletű, kiábrándultabb és alakilag kidolgozottabb rémtörténet-
irányzatnak a képviselője, melynek létrejöttét e kedvező körülmények segítették. Egy másik
irányzatot – az erkölcsi értékekre, szelíd önkorlátozásra, valamint a többé-kevésbe hóbortos
ötletekkel színesített, kedves és könnyed fantáziálgatás tradícióját – a félénk és érzékeny
Nathaniel Hawthorne képviselte, aki az ódon Salemből származott, és az egyik legvérengzőbb
boszorkányperes bíró szépunokája volt. Hawthorne-nál nyomokban sem találni meg a Poe-ra
jellemző erőszakot, merészséget, festőiséget, magas szintű drámai érzéket, kozmikus
rosszindulatot, valamint osztatlan és személytelen művésziességet. Ehelyett a korai Új-Anglia
puritán örökségétől megnyomorított nyájas szellemmel találkozhatunk; komor és sóvárgó
lélekkel, aki végtelen szomorúságot érez az erkölcsöt nem ismerő világmindenség felett, mely
mindenben fölötte áll az őseink körében isteninek és változatlannak hitt törvények
hagyományos rendszerének. A Gonosz, melyet Hawthorne valós hatalomnak hitt, mindenütt
ólálkodó és győzedelmes ellenségként tűnik fel; a látható világ pedig Hawthorne képzeletében
a balsors és gyötrelem színterévé válik, melyet boldogtalan, hiú és önámító halandók
népesítenek be, kiknek sorsát a legfőbb hatalomért viaskodó, a lét határán lebegő entitások
alakítják. Hawthorne fokozott mértékben részesedett az amerikai rémörökségből, és az élet
mindennapos jelenségei mögött sejtelmes kísértetek lehangoló csődületét vélte felfedezni; ám
ahhoz nem volt eléggé érdektelen, hogy ne becsülje meg a benyomások, érzések és az
elbeszélés szépségeinek önmagukban rejlő értékeit. Képzelgéseit olyféle csöndesen
búskomor, didaktikus és allegorikus anyaggá szőtte össze, melyben szelíden rezignált
cinizmusával, mesterkéletlen erkölcsi értékítélet keretében mutatta be az emberi faj
romlottságát, melyet annak ellenére képtelen volt megvetni, hogy felismerte álnokságát. A
természetfeletti rémségek tehát semmiképp nem tekinthetők Hawthorne elsődleges témáinak,
noha azok ösztönszerű hatásai oly mértékben beleivódtak a személyiségébe, hogy
elkerülhetetlenül a zseni erejével sejteti azokat, mikor a valóságon túli világot hívja segítségül
az elmondani óhajtott, tépelődő szentbeszéd szavakba öntéséhez.
Hawthorne rémségekre tett célzásai – melyek kivétel nélkül kíméletesek,
meghatározhatatlanok és visszafogottak –, művei mindegyikében fellelhetők. A hangulat.
melyből kisarjadtak, elragadóan jutott kifejezésre a gyermekeknek szóló ógörög mítoszok
németesített újrafogalmazása során az Aranyvarázs, valamint a Bogerdei mesék köteteiben,
más alkalmakkal pedig a megmagyarázhatatlan ördöngösség vagy rosszindulat vészterhes
árnyát vetette az eseményekre, melyeket tulajdonképpen nem természetfelettinek szánt; mint
például a halála után megjelent hátborzongató regényben, a Doktor Grimshawe titkában, mely
sajátosan irtóztatóvá tett egy Salemben a mai napig fennmaradt, a Charter Street-i Temetővel
határos épületet. AzÁtalakulás című regényben. melynek cselekményét Hawthome egy
állítólagosan kísértetjárta itáliai villában vázolta fel, az egyszerű olvasó látóhatára mögött egy
valós rémvilág és rejtély háttere lüktet; a halandók ereiben csörgedező mesés vérre utaló
célzások szövik át a regény cselekményét, mely az erkölcsi tanmese, a pápistaellenes
propaganda és a puritán álszemérem elűzhetetlen incubusa ellenére érdekes marad, hiába
késztette mindez D. H. Lawrence-t, a modem regényírót ama vágyának kifejezésére, hogy
legszívesebben fölöttébb méltatlan módon bánna el a szerzővel. A Septimus Felton – egy
másik posztumusz regény, melynek alapötletét a befejezetlenül maradt Dolliver románcába
szándékozott beépíteni, és ott kibontani az író – az Életelixír kérdését boncolgatja többé-
kevésbé hozzáértő módon, míg az elkezdetlenül maradt Ősök nyomdokához készített
jegyzetekből kiviláglik, hogy Hawthorne egy ősi angol babonával foglalkozott volna behatóan
– nevezetesen egy ősi és kárhozott famíliával, akik a hiedelem szerint jártukban véres
lábnyomokat hagynak maguk után –, mely mellékesen mind a Septimus Feltonban, mind a
Doktor Grimshawe titkában felbukkan.
Hawthorne több rövidebb elbeszélésében is jelentős szerepet játszik az iszony; vagy a
légkör, vagy az események tekintetében. A tartományi székház legendái kötetben
megjelent Edward Randolph arcképe pokoli pillanatokkal szolgál. A lelkipásztor fekete
fátyla (mely egy megtörtént eseményen alapul), valamint A törtető vendég sokkal többet
sejtet, mint amennyit nyíltan kimond, az Ethan Brand – egy befejezetlenül maradt hosszabb
mű töredéke – ugyanakkor a kozmikus félelem csúcsait ostromolja a zord dombvidék, a sivár
mészégető-kemencék és a byroni „megbocsáthatatlan bűnös” felvázolásával, mely utóbbinak
élete iszonyú kacaj kíséretében ér véget, mikor éjjel a kemence lángnyelvei között lel végső
nyugalomra. Hawthorne feljegyzései közt nem egy rémtörténet vázlatát megtalálni, amiket
bizonyosan novellává kerekített volna, ha tovább él – az egyik különösen élénk
cselekményvázlat egy furcsa idegenről szól, aki időnként nyilvános összejöveteleken jelenik
meg, és miután a nyomába erednek, kiderül róla, hogy egy ősöreg sírból lép elő, hogy aztán
újból visszatérjen oda.
Ám a szerző rémtörténetei közül mind kidolgozottság, mind művésziesség terén
kimagaslik A hétormú ház pompásan megformált regénye, melyben egy ősi átok könyörtelen
munkálkodása lenyűgöző erővel bontakozik ki egy ódon salemi ház vészjósló háttere előtt –
mely ház egyike azon csúcsos tetejű, gótikus épületeknek, melyeket eleink kezdetben sorra
húztak fel az új-angliai partokon, mígnem a tizenhetedik század folyamán felváltották őket a
ma már szokványosabbnak ható hollandi tetők, vagy a „koloniálként” emlegetett, klasszikus
György-kori építmények. E gótikus házak közül napjainkban már alig egy tucatnyi maradt
meg eredeti állapotában az Egyesült Államok teljes területén, ám az egyik, melyet Hawthorne
is jól ismert, még ma is áll a salemi Turner Street-en, és kétes forrásokra hivatkozva azt
állítják róla, hogy e ház szolgált helyszínként és inspirációként a regényhez. Egy efféle épület
a maga kísérteties ormaival, csoportosuló kéményeivel, előrenyúló emeletével, groteszk
sarokkonzoljaival és rombuszmintájú rácsos ablakaival valóban olyféle objektum, mely képes
sötét gondolatokat előhívni a szemlélő elméjéből; jellegzetes példája ugyanis ama sötét
puritán kornak, amely leplezett rettenetével és ördöngös pusmogásával megelőzte a
tizennyolcadik század szépséggel, ésszerűséggel és tág terekkel teli világát. Az ifjú
Hawthorne sok ilyet láthatott, és jól ismerte a hozzájuk fűződő mendemondákat. Fülébe jutott
ezenkívül nem egy olyan pletyka, miszerint saját elein is átok ült az 1692-es
boszorkányperekben bíróként részt vállaló szépapja hajthatatlan szigorának
következményeképp.
Eme színpadkép előtt játszódik a halhatatlan mese – Új-Anglia elsődleges hozzájárulása
a rémirodalomhoz –, és már az első pillanattól fogva érezhetni az elébünk tárt hangulat
hitelességét. Megbúvó rémségek és betegség lappanganak az élénk ecsetvonásokkal
megfestett ódon épület viharvert, mohos és szilfaárnyas falai között, és nyomban ráérezni a
hely baljós szellemére, mikor azt olvassuk, hogy annak építtetője az idős Pyncheon ezredes –
szokatlan kegyetlenséggel orozta el a telket eredeti, telepes tulajdonosától, Matthew Maule-
tól, akit a pánik évében akasztófára küldött boszorkányságért. Maule Pyncheonre szórt
átkokkal az ajkán távozott a másvilágra – Isten vért itat majd vele! –, és az elkobzott parcella
kútjának vize megkeseredett. Maule ácsnak kitanult fia beleegyezett, hogy megépíti az apja
fölött diadalmaskodó ellenfél számára a nagy, sokormú épületet, ám az ezredes különös
módon elhunyt a házavató napján. Eztán nemzedékeken át furcsa viszontagságok nehezítették
a Pyncheonok életét, akik esetenként rettenetes véget értek, miközben a Maule-ok sötét
hatalmáról suttogtak a helybéliek.
A mindent beárnyékoló rosszindulat, ami az ódon épületből árad mely kis híján éppoly
eleven, mint Poe Usher-háza, jóllehet sokkalta körmönfontabb módon –, visszatérő
motívumként szövi át a regényt, akár egy tragikus operát, és mikor a cselekmény fő szálához
érünk, a modern Pyncheonöket szánalmasan lepusztult állapotban találjuk. A szerencsétlen,
vén Hepzibah, aki nemes hölgyből degradálódott bogaras aggszűzzé; a gyermeteg, balsorsú
Clifford, aki épp letöltötte igaztalanul kirótt börtönbüntetését; a ravasz és álnok Pyncheon
bíró, aki a vén ezredes szakasztott mása – mindezen alakok félelmetes jelképeknek
tekinthetők, melyek hatását tovább fokozzák a kertben található satnya növények és
vérszegény baromfiak. Szinte sajnálni, hogy a végén minden viszonylag jóra fordul, mikor a
jó kedélyű Phoebe, a Pyncheonök unokatestvére és egyben utolsó ivadéka egybekel a
rokonszenves fiatalemberrel, akiről kiderül, hogy az egyetlen megmaradt Maule-leszármazott.
A frigy feltételezhetően megtöri az átkot. Hawthorne körültekintően elkerül mindenféle
erőszakot, szóban és cselekedetben, és a rémségekre való utalásokat mindvégig a háttérre
korlátozza; de az esetenkénti célzások kellően hatásosak ahhoz, hogy fenntartsák a hangulatot,
és megóvják a művet a puszta allegorizálás unalmától. Az olyan jelenetek, mint Alice
Pyncheon megbabonázása, valamint a lány kísérteties csembalójátéka, mely az egyik
családtag halálát előzi meg – ez utóbbi egy felejthetetlen árja mítosz feldolgozása –,
közvetlenül köti a cselekményt a természetfelettihez; míg az agg Pyncheon bíró éjszakai,
végzetes virrasztása az ódon szalonban, az óra iszonytató ketyegése mellett, a
legrettenetesebb, hamisítatlan rémtörténeteket idézi. Az a mód, ahogy a bíró halálát – már
jóval azelőtt, hogy az olvasó, avagy bármely szereplő bármit gyanítana –, előre sejteti az
ablak előtt motozó és neszező furcsa macska, oly zseniális megoldás, amit még maga Poe sem
lett volna képes felülmúlni. Később, aznap éjjel és másnap, az ablak előtt ugyanez a furcsa
macska figyel feszülten – valamit. Az állat minden kétséget kizáróan az ősi mítoszok
lélekvezetője, melyet az író végtelen leleményességgel illeszt és idomít a modern
díszletekhez.
Ám Hawthorne nem teremtett jól meghatározható hagyományt. Műveinek hangulata és
világképe ahhoz a korhoz kapcsolódik, mely a halálával együtt véget ért, és ezért Poe
szelleme az – aki oly pontosan és valósághűen megértette a rémtörténetek vonzerejének
alapját és megteremtésének megfelelő technikáit –, mely fennmaradt, és további hajtásokat
hozott. Poe egyik első követőjének tekinthetni a zseniális ifjú ír írót, Fitz-James O’Brient
(t828-1862), aki amerikai állampolgárságot szerzett, és a Polgárháborúban halt hősi halált. Ő
az, aki ránk hagyományozta a Mi ez? című művet – az első megfogható, ugyanakkor
láthatatlan lényrő1 szóló, jól megírt történetet, Maupassant Horlájának prototípusát; ugyanő
alkotta meg az utolérhetetlen Gyémántlencsét is, melyben egy ifjú kutató beleszeret egy
mikroszkopikus világban élő hajadonba, mely világot egy vízcseppben fedezett fel. O’Brien
idő előtti halála kétségtelenül nem egy mesterien meghökkentő és iszonytató történettől
fosztotta meg az utókort, noha az ifjú zsenije az igazat megvallva nem mérhető sem Poe, sem
Hawthorne gigászi elméjéhez.
Nagyságban sokkalta közelebb állt hozzájuk az 1842-ben született hóbortos és
búskomorságra hajlamos újságíró, Ambrose Bierce; aki ugyancsak részt vett a
Polgárháborúban, ám túlélte azt, hogy megalkothassa számos halhatatlan történetét, majd
1913-ban – csupán a saját lidérces elméjéből kipattant ötletekhez hasonlíthatóan homályos
körülmények között – nyoma vesszen. Bierce-et jeles szatíra– és röpiratíróként tartották
számon, ám művészi hírneve elsősorban komor és kegyetlen novelláin nyugszik, melyek
jelentős hányada a Polgárháborúról szól, és annak legelevenebb és legrealistább
ábrázolásaként járult hozzá az irodalomhoz. Bierce-nek lényegében minden elbeszélése
rémtörténet; és míg sokuk kizárólag a természetben fellelhető testi és lelki rémségekkel
foglalkozik, jelentős hányaduk beépíti magába a természetfeletti rosszindulatot. és vezető
szerepet tölt be az amerikai rémirodalom egészében. Mr Samuel Loveman, egy ma is élő
költő és kritikus; aki személyesen ismerte Bierce-et, az alábbiakban összegzi a kiváló
„árnyteremtő” géniuszát, az író válogatott levelezésének előszavában:
Bierce-nél a rémület előidézése nem annyira Poe és Maupassant receptjéhez vagy
perverzitásához igazodik, hanem az irodalomtörténetben elsőként határozott és kísértetiesen
precíz légkört teremt. A szavak, melyek oly közönségesek, hogy az olvasó hajlamos egy
zugíró korlátolt képességeinek tulajdonítani azokat, szentségtelenül rémisztővé válnak,
újszerű és kifürkészhetetlen átalakuláson mennek át. Poe esetében a rémület
megteremtése: tour de force, míg Maupassant-nál a felkorbácsolt tetőpont ideges ígérete.
Bierce-nél a gyötrelmes végpusztulással tetézett ördögi elem ugyanakkor egyszerűen és
őszintén a cél eléréséhez alkalmas eszközt kínálta. Mégis minden esetből kiérezhető a
Természet hallgatólagos visszaigazolása.
A Halpin Frayser halálában a virágok, a növényzet, a faágak és a falevelek pompásan
ellenpontozzák a természetellenes rosszakaratot. Bierce nem a megszokott gondtalan világot
vallotta magáénak, hanem egy olyféle mindenséget, melyet áthat a búskomorság rejtélye és az
álmok lélegzetelállító konoksága. Az embertelenség azonban furcsamód mégsem hiányzik
teljességgel belőle.
A Mr. Loveman által említett „embertelenség” a keserű komédia és a fekete humor egy
ritka fajtájában talál magának kifejezési formát. melyhez a kegyetlenség képeiben való
kéjelgés és kínzó csalódottság járul. Az előbbi minőséget remekül példázza némely sötétebb
elbeszélés alcíme; olyanok, mint „Az ember nem mindig fogyasztja el, amit az asztalon talál”,
mely egy halottszemlére kiterített tetem leírását tartalmazza, avagy „Az ember, bár meztelen,
mégis rongyos lehet”, mely jellemzés egy rémisztően megcsonkított holttestre utal.
Bierce műveinek színvonala összességében némileg ingadozó. Sok novella érezhetően
sablonos, és erejükből elvesz ama hetyke és közhelyesen mesterkélt stílus, mely az újságírásra
jellemző modellekből levezethető; ám a mindegyikben kivétel nélkül ott lappangó, komor
rosszakarat félreérthetetlenül felismerhető, nem egy pedig az amerikai rémirodalom csúcsait
ostromolja. A Halpin Frayser halála, melyet Frederic Taber Cooper az angolszász faj
irodalmának legördögibben rémületes elbeszélésének nevezett, egy testről szól, amely
éjjelente lélek nélkül ólálkodik egy szörnyűségesen vérmes erdő mélyén, másik hőse pedig
egy ősi emlékektől gyötört férfiú, aki annak karmaiban lelte halálát, ami valaha hőn szeretett
édesanyja volt. Az elátkozott dolog, amit gyakorta jelentetnek meg népszerű antológiákban,
egy éjt nappallá téve dombok és búzamezők közt bukdácsoló és totyogó láthatatlan lény
iszonyatos pusztításait meséli el. A megfelelő környezet különös találékonysággal, ugyanakkor
látszólag egyszerű eszközökkel idézi meg az írott szóban rejtezhető dermesztő rémségeket. A
történetben a rémregényíró Colston így szól Marsh barátjához: „Ahhoz elég merész vagy,
hogy a villamoson olvasd a műveimet, de egy elhagyatott épületben... egymagadban... az
erdőben... vagy éjszaka! Piha! Olyan kézirat lapul a zsebemben, ami menten elpusztítana!”
Marsh a „megfelelő környezetben” olvassa végig a kéziratot – és az valóban megöli őt. A jobb
középső lábujjbotladozva halad, ámde hatásos tetőpont felé. Egy Manton nevű férfi
szörnyűséges módon meggyilkolta két gyermekét és feleségét, mely utóbbinak nem volt jobb
középső lábujja. Tíz évvel később a megváltozott külsejű férfi visszatér a vidékre; és mikor
felismerik, a sötétben vadászkés-párbajra hívják ki, melyre az egykori bűntett színhelyéül
szolgáló, immár elhagyatott házban kerül sor Mikor elérkezik a párbaj pillanata, galádul
rászedik a férfit; ellenfél nélkül bezárják az állítólagosan kísértetjárta ház egyik koromsötét,
földszinti szobájába, amit mindenütt évtizedes porréteg borít. Kést nem emelnek rá, ugyanis
pusztán megrémíteni szándékoznak őt; másnap azonban egy sarokban találnak rá, eltorzult
arccal, a férfiú pedig (áthatóan szó szerint halálra rémült valamitől, amit láthatott. Az egyetlen
nyom, amit találni, valami szörnyűségre enged következtetni: „A padlót vastagon borító
porrétegben – az ajtótól, amin beléptek, egészen Manton kuporgó holttestétől egyjardnyi
távolságig – párhuzamos lábnyomok vezettek; mezítelen lábak könnyed, mégis jól kivehető
nyomai: a két szélen két gyermeké, középen pedig egy asszonyé. Egyik sem fordult vissza
onnan: mind egy irányba mutatott.” És a nő lábnyoma természetesen a jobb középső lábujj
hiányáról árulkodott. A kísértetház, melyet az újságírói valósághűségre jellemző, szigorúan
keresetlen szavakkal mesél el az elbeszélő, megdöbbentő titkot sejtet. 1858-ban egy egész
héttagú család nyom nélkül eltűnik Kentucky állam egyik keleten fekvő ültetvényéről,
miközben minden tulajdonuk – bútorok, ruhák, élelem, lovak, marhák és rabszolgák –
érintetlenül hátramarad. Közel egy évvel később két magas rangú férfiú az elhagyatott
épületbe kénytelen behúzódni a vihar elől, és odabent valamely megmagyarázhatatlan eredetű
zöld fénnyel megvilágított föld alatti helyiségre bukkannak, melynek súlyos vasajtaja kintről
nem nyitható. Ebben a helyiségben hevernek az eltűnt család tetemei; és ahogy az egyik férfi
odarohan egy ismerősnek tűnő holttesthez, a másikat annyira letaglózza a furcsa bűz, hogy
véletlenül társára csukja a sírbolt ajtaját, majd elájul. Mikor a túlélő hat hét elteltével
eszméletre tér képtelen ismét rálelni a titkos helyiségre; a ház pedig leég a Polgárháború
során. A sírbolt fogságába esett felfedezőről soha többé nem hallani.
Bierce, Poe-val ellentétben, ritkán használja ki a témában rejlő hangulati lehetőségeket;
sok művét pedig egyfajta naivitás, unalmas szögletesség, avagy polgárháború előtti
provincializmus jellemzi, mely némiképp elüt a későbbi rémtörténetírók kísérleteitől. Sötét
elbeszéléseinek eredetisége és művésziessége mindazonáltal megkérdőjelezhetetlen,
nagyságát tehát nem fenyegeti az elhalványulás veszélye. Bierce összegyűjtött rémtörténetei
főképp két, a Lehetséges ez? és Az élet delén című kötetekbe szedve megtalálhatók. Az előbbi
szinte kizárólag a természetfelettivel foglalkozik.
Az amerikai rémtörténetek legsikerültebbjei gyakorta nem a tárgykör elkötelezetteinek
tollából származnak. Oliver Wendell Holmes Elsie Vennerje csodálatra méltó
visszafogottsággal utal egy születés előtti hatásnak kitett fiatal hölgy természetellenesen
kígyószerű vonásaira, és az effektust sokat sejtető tájképábrázolásokkal tartja fenn. A csavar
fordul egyetcímű kisregényben Henry Jamesnek kellő mértékben sikerül levetkőznie
megszokott dagályosságát és terjengősségét ahhoz, hogy csakugyan vészterhesen fenyegető
légkört teremtsen; leírja, mily szörnyű hatást gyakorol a gondjaikra bízott kisfiúra és
kisleányra két gonosz és immár halott szolgáló, Peter Ouint és Miss Jessel, a nevelőnő. James
talán túlságosan bőbeszédű, túl kenetteljesen finomkodó, és túlzott mértékben rabja a
bonyolult nyelvezetnek, hogy teljességgel kiaknázza a helyzetben rejlő vad és gyilkos
rémségeket; ám mindennek ellenére példátlan és egyre fokozódó rettenet jellemzi a
cselekményt, mely a kisfiú halálában éri el csúcspontját, és elvitathatatlan helyet biztosít a
kisregénynek a saját műfajában.
F. Marion Crawford számos, változó színvonalú rémmesét alkotott, melyek összegyűjtve
a Vándorló szellemek című kötetben jelentek meg. A Mivel a vér az élet az elhagyatott dél-
itáliai partszakasz szikláin álló ősi torony közelében megtapasztalt hold-átkos vámpírizmus
témáját boncolgatja. A holtak mosolyognak egy ódon írországi házban és egy családi
sírboltban átélt rémségekről számol be, és szereplőinek egyike: egy komoly hatalommal bíró
családi kísértet. Crawford maradandó mesterműve mégis A felső fekhely, mely az irodalom
talán leghátborzongatóbb meséinek egyike. A sorozatos öngyilkosságok helyszínéül szolgáló
luxuskabin sós nyirkosságát, a furcsán nyitott hajóablakot és a megnevezhetetlen valamivel
folytatott lidérces küzdelmet páratlan hozzáértéssel kezeli a történet írója.
Fölöttébb eredeti, noha az 1890-es évekre jellemző keresett túlzásoktól nem mentes, az
azóta egész más jellegű írások okán híressé vált Robert W. Chambers korai rémtörténeteiben
fellelhető modor. A sárga ruhás király, e lazán egybefont novella-gyűjtemény, melynek
darabjait egy szörnyűséges, elolvasva rettegést, tébolyt és kísértet-tragédiát előidéző, betiltott
könyv köti össze, a kozmikus félelem jelentős magaslatait éri el, az esetleges érdektelenség és
a Du Maurier Trilbyjére jellemző, némileg közhelyes és mesterkélt, gall stúdióatmoszféra
ellenére. Az elbeszélések közül talán A sárga jel a leghatásosabb, melynek főszereplője egy
hallgatag és iszonyatos temetőőr, kinek arca egy dagadt nyűére emlékeztet. A fiú, aki
összeverekedett e szerzettel, reszketve, émelyegve mesél el egy bizonyos részletet. „Nos,
Istenre mondom, mikó’ megütöttem, e’kapta csuklómat, Uram, és mikó’ megszorítottam a
petyhüdt, pépes öklét, az egyik ujja a kezembe’ maradt.” Egy művész, miután látta őt, valaki
mással együtt ugyanarról az éjszaka leple alatt döcögő halottaskocsiról álmodik, és
megdöbbenti a temetőőr hangja. E furcsa alak motyogása úgy tölti ki a hallgató fejét, „akár a
zsírolvasztó tartály fölött gomolygó vastag, olajos füst, vagy valamely rothadó matéria
dögletes bűze”. Az őr mindössze azt motyogja: „Megtalálta a Sárga Jelet?”
A művész hamarosan egy utcán talált, különleges hieroglifákkal teleírt ónix talizmánt
kap a másik álmodótól: és miután bizarr körülmények között rábukkannak a pokoli, tiltott
kötetre, más, épeszű halandó számára tiltott borzalmak mellett azt is megtudják, hogy a
talizmán valójában a Sárga Jel, ami Hastur átkozott kultuszának idejéből maradt fenn – az ősi
Carcosából, melyről a kötet szól, és melynek lidérces emléke ott lappang minden ember
agyának legrejtettebb zugában. Nem sokkal ezután meghallják a fekete forgódíszes
halottaskocsi robogását, melynek bakján a löttyedt és tetemre emlékeztető ábrázatú temetőőr
ül. A Sárga jel után kutató férfi az éj leple alatt belép az épületbe; érintésére elrohadnak a
reteszek és a zárak. És mikor odakintről berohannak az emberek a sikolyra, melyet halandó ki
nem adhatott magából, három alakot találnak a földön – két halottat és egy haldoklót. Az
egyik tetemet az előrehaladott bomlás állapotában lelik. Benne a temetőőrt ismerni fel, az
orvos pedig elképedve ezt kiáltja: „A férfi már bizonyosan hónapok óta halott.” Érdemes
megjegyezni, hogy a szerző a történelem előtti, hátborzongató vidékkel kapcsolatos neveket
és utalásokat Ambrose Bierce elbeszéléseiből kölcsönzi. Mr. Chambers további korai művei
közül, melyekben felbukkan a túlzó és hátborzongató elem, említést érdemel még A
holdkészítő és Az ismeretlen keresése. Csak sajnálni lehet, hogy Mr. Chambers nem
fejlesztette tovább magát ezen a területen, melynek könnyen elismert mesterévé válhatott
volna.
Elemi erejű rémséges témákat találni az új-angliai realista írónő, Mary E. Wilkins
műveiben, kinek novelláskötete, a Szél susog a rózsabokrok között több figyelemre méltó
teljesítménnyel büszkélkedhet. Az árnyék a falon című elbeszélésben tökéletes technikával
kerül ábrázolásra egy higgadt új-angliai család valamely kísérteties tragédiára adott reakciója;
a megmérgezett fivér testetlen árnya pedig tökéletesen felkészít minket a tetőpont pillanatára,
mikor a rejtélyes gyilkos árnya, aki egy szomszédos városban végzett saját magával, hirtelen
megjelenik mellette. Charlotte Perkins Gilman A sárga tapétáját a klasszikusok közé emelik
azok a kifinomult eszközök, melyekkel a történet hősnőjén elhatalmasodó tébolyt ábrázolja,
akit egy néhai őrült asszony egykori, szörnyűségesen kitapétázott szobájába zártak.
A halott völgy a jeles építész és középkorkutató, Ralph Adams Cram tehetségét dicséri,
aki a hangulatteremtés és a leírás árnyalatainak alkalmazásával torokszorongató erővel képes
érzékeltetni valamely sejtelmes helyi rettenetet.
Még tovább viszi a kísértethistóriák hazai hagyományát a tehetséges és sokrétű
humorista, Irvin S. Cobb, kinek mind korábbi, mind jelenlegi munkái közt találni néhány
remekbe szabott rémtörténetet. A Halfejű, e korai gyöngyszem vészes hatásossággal mutatja
be egy hibrid idióta és egy magányos tóban élő furcsa hal között fennálló természetellenes
atyafiságot, és a megtorlást, amivel a vízi lény végül bosszút áll kétlábú rokonának gyilkosán.
Mr. Cobb későbbi írásaiban fellelhető egyfajta tudományosság, mint például az örökletes
emlékezetet boncolgató történetben egy negroid származású férfi kapcsán, aki az afrikai
dzsungel nyelvén kiált fel, mikor elgázolja a vonat, a képi és hanghatások pedig fekete őse
balesetét idézik fel, akit egy orrszarvú csonkított meg egy évszázaddal azelőtt.
Különösen magas művészi értéket képvisel a néhai Leonard Cline A sötét kamra (1927)
című regénye. A történet egy férfiról szól, aki – a gótikus, avagy byroni hősre jellemző
becsvágytól hajtva – megpróbál ellenszegülni a természetnek, és emlékezete serkentésével
megkísérli felidézni addigi élete minden egyes pillanatát. Célja eléréséhez végtelen számú
feljegyzést, jegyzetet, mnemonikus eszközöket és képeket majd végül illatokat, zenét és
egzotikus drogokat – használ. Törekvése végül túlmutat a saját életén, és behatol
az örökletes emlékezet sötét mélységeibe – egészen az ember előtti időkig, a széntartalmú
kőzetek keletkezéséért felelős, gőzölgő mocsarak világába; sőt az idő és lét felfoghatatlanul
ősi távlatai is feltárulnak előtte. Még vadabb zenét, még erősebb kábítószereket rendel, míg
végül hatalmas kutyája furcsán rettegni kezd tőle. Orrfacsaró, állatias bűz terjeng körülötte,
tekintete lassan kiüresedik, és félállativá fajul. Végül az erdőbe veti magát, és éjjelente az
ablakok alatt vonyít. Szétmarcangolt holttestére egy bozótosban akadnak rá. Mellette a
kutyája teteme fekszik. Halálra marták egymást. A regény hangulata vészterhesen hatásos,
mivel az író különös figyelmet szentelt a központi alak baljóslatú otthonának és háztartásának
bemutatására.
Közel sem ennyire szellemdús és kidolgozott, ám nem kevésbé hatásos Herbert S.
Gorman regénye, A Dagon nevű hely, mely egy nyugat-massachusetts-i Isten háta mögötti
helység sötét történetét meséli el, ahol a salemi boszorkányok leszármazottai és követői a mai
napig életben tartották a boszorkányszombat beteges és elfajzott rémségeit.
Leland Hall Baljóslatú háza fenséges pillanatokkal szolgál, de valamelyest levon
értékébő1 középszerű romantikája.
A maguk sajátos módján egészen figyelemre méltóak Edward Lucas White regényíró és
novellista rémséges elképzelései, mely témák többsége tényleges álmokon alapszik.
A szirének énekének idegenszerűsége kifejezetten magával ragadó, míg aLukundoo és Az
ormány sötétebb félelmeket kelt az olvasóban. Mr. White egészen sajátságos vonást épít be
műveibe – egyfajta burkolt bűbájosságot. mely egyedi meggyőző erővel bír.
Az ifjabb amerikai nemzedék tagjai közül senki nem képes oly erővel felidézni a
kozmikus rettenetet, mint a kaliforniai költő, képzőművész és író, Clark Ashton Smith, kinek
bizarr írásai, rajzai, festményei és történetei egy szűk körű, fogékony csoport szórakoztatását
szolgálják. Mr. Smith egy távoli és bénítóan iszonyatos mindenséget választott alkotásai
hátteréül – a Szaturnusz holdjain burjánzó, a szivárvány színeiben játszó, dögletes virágokat;
Atlantisz, Lemúria és más, elfeledett ősi világok groteszk templomait; és a Föld peremén
kívül elhelyezkedő kísértet-országok foltos, mérgező gombákkal benőtt, nyákos ingoványait.
Leghosszabb és egyben legigényesebb költeménye, A hasis-evő rímtelen pentameterekben
íródott; és a csillagközi terek kaleidoszkópszerű lidércnyomásának zűrzavaros, hihetetlen
távlatait tárja fel. A puszta démoni döbbenet és a képzelőerő terén talán egyetlen élő és néhai
író sem képes felülmúlni Mr. Smitht. Ki más mondhatná el magáról, hogy megtapasztalhatta a
végtelen szférák és megsokszorozott dimenziók efféle ragyogó, pazar és lázálmokra
jellemzően eltorzított látomásait, és életben maradt, hogy mindezt elmesélje. Mr. Smith
novellái: más galaxisokról, világokról, dimenziókról, valamint a Föld ismeretlen régióiról és
korszakairól szóló hatásos történetek. Megalkotójuk beszámol az őseredeti Hyperboreáról, és
annak fekete alaktalan istenéről, Tsathogguáról; Zothique elveszett kontinenséről és a
középkori Franciaország mesés, vámpírok uralta Averoigne-vidékéről. Mr. Smith
legsikerültebb elbeszélései közül nem egyet megtalálniA kettős árnyék és más fantasztikus
mesék (1933) című kiadványban.

IX. A rémtörténetek hagyománya a Brit-szigeteken

Napjaink brit irodalma amellett, hogy korunk három vagy négy legkiválóbb fantaisiste-
jével büszkélkedhet, kiváltképp termékeny táptalajt biztosít a rémirodalomnak. Rudyard
Kipling is többször kirándulást tett e területre, és mindenütt észlelhető modorossága ellenére
kétségtelen mesterségbeli fölénnyel nyúlt hozzá a témához az olyan elbeszélésekben, mint A
fantomriksa, A világ legjobb története, az Imray visszatér és A vadállat jele. Ez utóbbi
kiváltképp remekbeszabott; a bélpoklosok mezítelen papja, aki úgy nyüszít, akár egy vidra; a
foltok, melyek a paptól megátkozott férfi mellkasán jelentek meg; az áldozat egyre növekvő
vérszomja és a lovak irányában mutatott félelme; valamint az áldozat végső, bevégezetlen
átalakulása leopárddá: egytől egyig olyan képek, melyeket nehezen feledhet az olvasó. Az,
hogy a rosszindulatú varázslat végül kudarcba fúl, csöppet sem kisebbíti az elbeszélés erejét,
és ugyanígy nem hatálytalanítja titokzatosságának érvényét.
Lafcadio Hearn, e furcsa, csapongó és egzotikus szerzet még messzebb elkalandozik a
valóságtól; a költők felülmúlhatatlan művészi érzékével szövögeti fantasztikus cselekményeit,
melyek a valóság talaján szilárdabban álló író számára elképzelhetetlennek tűnnének. Mr.
Hearn Amerikában megírt Fantasztikumának némely novellája a világirodalom
leghátborzongatóbb történetei közé sorolható; míg a Japánban papírra
vetett Kwaidan utolérhetetlen technikai tudással és érzékkel kristályosítja ki egy gazdag
képzeletű nemzet szájhagyomány útján megőrzött legendakincsét. Hearn nyelvi
boszorkányosságából még többet mutatnak egyes franciából, elsősorban Gautier-tó1 és
Flaubert-től fordított elbeszélések. Az utóbbi tollából származó Szent Antal
megkísértése Hearn tolmácsolásában a zengő szavak varázslatos köntösébe bújtatott, lázas és
kicsapongó képzelet páratlan megtestesülése.
Oscar Wilde hasonlóképp említést érdemel a rémtörténetírók között, egyrészt némely
pompásra sikeredett tündérmeséje, másrészt az eleven színekkel megfestett Dorian Gray
arcképe okán, melyben egy csodálatos portré évekre átvállalja modelljétől az öregedés és az
eldurvulás ódiumát, miközben a modell szélsőségesen kicsapongó és bűnös élete ellenére
külsőre csöppet sem veszít fiatalságából, szépségéből és frissességéből. A cselekmény
váratlanul megdöbbentő tetőpontra hág, mikor a végül már gyilkosságra vetemedett Dorian
Gray elhatározza, hogy elpusztítja a képet, amely különös változásaival modellje erkölcsi
romlásának egyetlen bizonyítéka. Gray kést döf az arcképbe, amit velőtrázó sikoly és
hatalmas robaj követ: ám mikor a szolgálók behatolnak a helyiségbe, mindent érintetlenül
találnak. „A földön egy férfi feküdt, hálóköntösben, szívében egy késsel. Ábrázata aszottnak,
ráncosnak és visszataszítónak hatott. Csupán azt követően ismertek rá, hogy szemügyre vették
a gyűrűit.”
Matthew Phipps Shiel, számos rémséges, groteszk és kalandos regény és elbeszélés
alkotója némelykor az iszonytató varázs egészen magas fokát éri el. A Xelucha:
veszedelmesen rémséges töredék, ám még ezt is felülmúlja Mr. Shiel elvitathatatlan
mesterműve, A zajok háza, mely eredetileg a „sárga kilencvenes évek”8 ékes stílusában
íródott, de a szerző a huszadik század elején, fokozottabb művészi visszafogottsággal
újrafogalmazta. Végső formájában e novellát a műfaj klasszikusai közé sorolhatni. A történet
egy lopakodó rémségről és fenyegetésről szól, mely a norvég partoktól nem messze
elhelyezkedő sarkköri szigeten szivárog le az évszázadok során; ott, ahol a pokoli szelek,
szakadatlanul csapkodó hullámok és zuhatagok között egy bosszúszomjas halott férfi
rettenetes bronztornyot épített. A mű némileg emlékeztet Poe Usher házára, mégis alapvetően
különbözik attól. A lila felhő című regényben Mr. Shiel azt írja le, miféle mérhetetlen erő
rejlik egy rontásban, mely az északi sarkról indult ki, hogy elpusztítsa az emberiséget, és
melyrő1 egy ideig úgy vélhetni, mindössze egyetlen ember életét kímélte meg a földön. E
magányos túlélő érzéseit – aki felismeri rettentő helyzetét, és a világ kizárólagos
birtokosaként rója a tetemekkel és kincsekkel teleszórt városokat –, már-már Fenséges
technikával és művésziességgel mutatja be a szerző. Sajnos a kötet második fele, melyben a
szokványos romantikus elem dominál, egyértelműen csalódást okoz.
Shielnél sokkalta ismertebb a zseniális Bram Stoker, aki számos kifejezetten rémületes
elgondolást bontott ki regényei sorában, melyek botladozó technikája sajnálatos módon rontja
az összhatásukat. A fehér féreg búvóhelye egy gigantikus, primitív lényről szól, mely egy
ódon várkastély sírkamrájában rejtezik, ám a szinte gyermeteg kidolgozás teljességgel
tönkreteszi a máskülönben remek ötletet. A hét csillag ékköve, mely különös egyiptomi
újjáéledésről számol be, kevésbé félresikerült. Ám a legnagyszerűbb regény a méltán
híres Drakula, mely a rettenetes vámpírmítosz modern feldolgozásainak sarokköve. Drakula
gróf, a vámpír egy iszonytató várkastélyban lakik a Kárpátok bércei közt, ám végül
áttelepszik Nagy-Britanniába, hogy vérszívókkal népesítse be az országot. Az angol utazó
viszontagságai Drakula rémületes erődjében, valamint az élő-halott gonosz lélek uralmi
törekvéseinek meghiúsítása oly alkotóelemek, melyek révén alkotójuk joggal vívott ki
magának állandó díszhelyet az angol írók között. A Drakula számos hasonló, természetfeletti
rémségekkel teli regény megírására ösztönzött, melyek legsikerültebbjei közül említést
érdemel A bogár Richard Marsh tollából, „Sax Rohmer” (Arthur Sars teld Ward) A
boszorkány-királynő ivadékai, valamint Gerald Bliss Kapu a valóságon túli világba című
regényei. Az utóbbi a szokványos vérfarkas-babona egészen boszorkányos feldolgozása.
Sokkalta finomabb eszközökkel kidolgozott és művésziesebb, a több szereplő egymás mellé
helyezett elbeszéléseit sokkalta virtuózabb módon kezeli a Hűvös menedék, Francis Brett
Young remek regénye, melyben egy különösen rosszindulatú ódon ház hatásos leírása
olvasható. A gunyoros és már-már mindenható fő gonosz, Humphrey Furnival a korai gótikus
cselszövő Manfred-Montoni típusára emlékeztet, de a számos, ügyesen kidolgozott jellem
megóvja a történetet a közhelyességtől. Mindössze a terjengős, kimagyarázó lezárás és a
cselekmény előre vitelében némileg szabadon kezelt jövendölés miatt nem éri el a mű az
abszolút tökélyt.
A Boszorkányerdő című regényében John Buchan lenyűgöző erővel ábrázolja a
boszorkányszombat hagyományának fennmaradását Skócia egyik elhagyott vidékén. A sötét
rengeteg, a sátáni kő, és a végül írmagostól kiirtott rettenet kozmikus árnyainak leírása
bőségesen kárpótolja az olvasót a vontatott kibontakozás és a skót dialektus túltengése okozta
bosszúságokért. Mr. Buchan némely története különösképp gazdag a kísértetek világára utaló
burkolt célzásokban; s külön említést érdemel A zöld gnú, mely az afrikai boszorkányság
titkait taglalja, a Szél süvölt át az oszlopcsarnokon, melyben a valahai brit-római rémségek
élednek újjá, valamint a Skule Skerry, a maga sarkköri iszonyatával.
A vérfarkas című rövid kisregényben Clemence Housman az iszonytató feszültség
egészen magas fokára jut, és bizonyos fokig sikerül valós népmesei hangulatot teremtenie.
Arthur Ransome Az életelixírje a gyermeteg cselekményszövés ellenére nem egy remekbe
sikerült sötét effektussal tűnik ki a hasonló írásművek közül. George Macdonald Lilithje
egészen sajátlagos bizarrságával nyűgözi le az olvasót, a két változat közül pedig talán az
első, rövidebb verzió a hatásosabb.
Külön említést érdemel a mesterien kidolgozott műveiről ismert és a láthatatlan rejtélyek
világát eleven valóságként kezelő költő, Walter de la Mare. Az ő kísértő költeményeinek és
pallérozott prózájának egyaránt részét képezik a titokzatosság fátylával fedett szépség és a lét
iszonyú és tiltott dimenzióinak mélyére hatoló furcsa látomások. A visszatérés című
regényben egy halott férfi lelke hagyja el kétszáz éves sírját, hogy eleven testekhez köthesse
magát, és még az áldozat ábrázatát is a saját, rég a föld porával eggyé vált képére formálja át.
A rövidebb elbeszélések közül, melyekből több kötetnyi létezik, nem egy feledhetetlen darab
páratlan fölénnyel bontja ki a félelem és a boszorkányság legsötétebb szövevényeit; jelesül
a Seaton nénje, melyre a vészterhes vámpírizmus förtelmes leple ereszkedik; A fa, amely egy
éhező művész kertjében növekvő iszonyatos növény történetét meséli el; A mélyből, melyben
Mr. De la Mare az olvasó képzeletére bízza, miféle szörnyűség felelt egy haldokló senkiházi
hívására, mikor a férfi megbízta rémséges gyermekkori otthonának padlásán a régtől rettegett
csengőzsinórt; A remete, mely csupán sejteti, mitől menekült fejvesztve a házból egy
véletlenül betévedt látogató az éjszaka közepén; a Mr. Kempe, melynek hőse egy tébolyodott
szerzetes, aki az emberi lélek után kutat, és egy elhagyatott, ősöreg kápolna közelében
magasodó, irtózatos tengerparti sziklafal menedékét választotta lakhelyül; valamint
a Mindenszentek, melyben a félreeső középkori templomot ostromló és a málladozó falakat
csodás módon helyreállító démoni erőkre vethetünk futó pillantást. De la Mare legtöbb
történetében a félelem nem kizárólagos, sőt még csak nem is meghatározó alkotóelem, mivel
a szerzőt érezhetően inkább a jellemekben rejlő árnyalatok érdeklik elsődlegesen. Hellyel-
közzel azonban a Barrie-re jellemző hóbortos fantáziálgatás szintjére süllyed. Mégis azon
kevesek közé sorolható, akik számára a valóságon túli világ kézzelfogható, eleven jelenlét;
ilyeténképpen pedig képes esetleges rettegés-tanulmányaiba oly erőt vinni, amely kizárólag a
nagy mesterek sajátja. Legismertebb költeménye, A figyelők a gótikus borzongást hozza
vissza a modern versbe.
A rémnovella újbóli virágzását éli napjainkban, s egyik fontos művelőjeként a sokrétű E.
F. Benson említhető, kinek A férfi, aki túl messze ment című elbeszélése visszafogott
tónusokkal vázolja fel egy sötét erdő szélén álló ház, és egy Pán patanyomát mellén viselő
tetem történetét. Mr. Benson Látható és láthatatlan című kötete számos páratlanul hatásos
történetet tartalmaz; jelesül a Negotiam Perambulanst, melyben a cselekmény kibontakozása
során elénk tárul egy ősi egyházi táblából hátramaradt, furcsa szörnyeteg, amely csodás
bosszút áll a cornwalli partok egyik eldugott faluján; valamint A kísértet-kürt, melynek hőse a
messzi Alpok csúcsai közt ólálkodó rémséges félemberi alak. Az arc, mely egy másik
gyűjteményben látott napvilágot, halálosan hatásos a könyörtelen végítéletet idéző
hangulatával. Az Este visszatérnek és az Újabb visszatérők című novelláskötetekben H. R.
Wakefield az álokoskodás rontó hatású aurája ellenére a rémületkeltés mesterének bizonyul.
A legsikerültebb történetek közül említést érdemel a nyálkás, vízi gonosz lélekről szóló A
vörös kunyhó, az Eljő, eltávozik, az És éneket zeng majdan, A kőhalom, a Nézz fel, A vak
ember bivalybőre, valamint a settenkedő ezredéves rettenet története, a Duncaster
tizenhetedik gödre. Mindenképp említést érdemelnek H. G. Wells és A. Conan Doyle
rémtörténetei. A félelem szelleme (magyar ford.: A vörös szoba) az előbbinek a páratlan
mesterségbeli tudását dicséri, míg a Harminc különös történet minden egyes elbeszélése
fantasztikus témákat feszeget. Doyle kivételesen kísérteties hangnemet üt meg A Sarkcsillag
kapitányában, e sarki szellemekről szóló történetben, valamint a249-es tételben, melyben az
újjáélesztett múmia témáját a szokottnál sokkalta több leleménnyel és hozzáértéssel dolgozza
fel a szerző. Hugh Walpole, aki ősei közt tudhatja a gótikus regény műfajának megteremtőjét,
időnként kifejezett sikerrel nyúlt hozzá a bizarr témákhoz, Mrs. Lunt című novellája pedig
példátlan erővel borzongatja az olvasót. A füstölgő lábszár címen kiadott gyűjteményben John
Metcalfe néhol ritka magaslatokba jut, a Meddőföld elnevezésű novellában pedig az iszonyat
olyféle fokozásával találkozhatni. ami már-már zsenit sejtet. Sokkal hóbortosabbak és inkább
Sir J. M. Barrie kedves és ártalmatlan fantasztikus meséihez hasonlatosak E. M. Forster
novellái, melyeket A mennyei omnibusz cím alatt gyűjtött egybe. Ezek közül mindössze
egyről – a Pánnal és eme isten rettenetes aurájával foglalkozó elbeszélésről – mondható el,
hogy részét képezi a kozmikus rémület irodalmának. Noha Mrs. H. D. Everett hajdankori,
elcsépelt sablonokhoz tartja magát, A halotti maszk címmel kiadott novellagyűjteményében
esetenként páratlan erővel jelenik meg a spirituális rettenet. L. P Hartley a dermesztő és
szerfelett iszonytató elbeszélése, A mélyből érkezett látogató okán említhető, míg May
Sinclair Hátborzongató történetek című kötete inkább a hagyományos „okkultizmushoz”,
semmint a félelemkeltés kreatív eszközeihez nyúl, mely utóbbi módszer a műfaj legjobbjainak
sajátja, elbeszéléseiben pedig a teljességgel valóságon túli világmindenség csupasz jelenségei
helyett az emberi érzelmekre és a lélek mélyének fürkészésére helyezi a hangsúlyt. E ponton
érdemes megjegyezni, hogy a kísérteties és fantasztikus jelenségek ábrázolását a materialisták
többnyire sikerültebben oldják meg az okkultizmus híveinél, az utóbbiak számára ugyanis oly
mértékben közhelyesnek számít a fantomvilág, hogy szemben azokkal, akik a természetes
rend gyökeres és felháborító felbolygatásának tekintik e világot – csupán ritkán képesek kellő
tisztelettel, félelemmel és távolságtartással kezelni azt.
Változékony színvonalú, ámde alkalmanként az élet felszíne mögött megbúvó
rémvilágokat különös erővel sejtető műveket alkot William Hope Hodgson, aki sokkalta
kevésbé ismert napjainkban, mint megérdemelné. A szentimentális világfelfogás, és az
embernek a világhoz és embertársaihoz kötődő viszonyának sokszor sablonos kezelése
ellenére Mr. Hodgson teljesítményét legfeljebb Algernon Blackwood múlja felül a valóságon
túli világ bemutatása terén. Csupán kevesen képesek odavetett megjegyzések és
lényegtelennek tűnő részletek segítségével, mégis ily erővel sugallni a megnevezhetetlen erők
és az ostromló szörnyetegek közelségét, avagy tájak és épületek révén érzékeltetni kísérteties
és abnormális jelenségeket.
A Glen Carrig hajója (1907) kötetben számtalan pokoli csodát és átokverte, eldugott
vidéket ismerhetünk meg egy hajótörés túlélőinek élményein keresztül. A történet elején
felsejlő fenyegetést felülmúlhatatlan erővel érzékelteti az író, jóllehet a cselekmény végül kis
híján közönséges romantikus kalandregénnyé silányul. A tizennyolcadik századi próza
imitálására tett pontatlan, álromantikus kísérlet sokat ront az összhatáson, a minden részletben
tetten érhető, valóban lenyűgöző tengerészeti műveltség azonban kárpótol mindezért.
A Ház a határvidéken (1908) – Hodgson talán legsikerültebb alkotása – egy magányos és
gonosz hírében álló írországi ház történetét meséli el, mely épületben iszonytató, e világon
túlról származó erők összpontosulnak, és az alatta nyíló mély, rejtett szakadékból istentelen,
rendellenes hibridek ostromolják. A Mesélő lelke bejárja a határtalan világűr fényévnyi
távolságait és az idő Kalpáit, végül pedig szemtanúja lesz a naprendszer végpusztulásának,
mely elemek úgyszólván egyedi jelleget kölcsönöznek a műnek a műfaj keretein belül. És
mindenütt megnyilvánul a szerző rátermettsége, ahogy sejtetni képes a tájban megbúvó
meghatározhatatlan rémségeket. Ha nem rontaná az összhatást néhány sablonosan
szentimentális vonás, e könyv valódi remekműnek számítana.
A szellemkalózok (1909), mely mű a fent említett két regényt egészíti ki trilógiává, egy
elátkozott, kísértetjárta hajó utolsó útjának lebilincselő története, melyből megtudhatni,
hogyan támadják meg, majd rántják végül a mélybe a hajót rettenetes tengeri ördögök (akik
külsőre emberre emlékeztetnek, és talán néhai martalócok szellemei). A tengeri hajózás
alapos ismerete, valamint a természetben lappangó erőket sejtető utalások és események révén
a mű olykor a tökély már-már megközelíthetetlen csúcsait ostromolja.
Az Éjföld (1912) a Föld végtelenül távoli – évmilliárdokban mérhető, a nap pusztulása
utáni – jövőjét taglaló terjedelmes (538 oldalas) írásmű. A történet meglehetősen sután, egy
tizenhetedik században élő férfiú álmaiként bontakozik ki, kinek elméje saját jövendőbeli
megtestesüléseivel olvad eggyé: hatását pedig csaknem tönkreteszi a fájdalmas bőbeszédűség,
önismétlés, mesterkélt és émelyítően szirupos szentimentalizmus, valamint a nyelvi
archaizálásra való törekvés, mely ezúttal még nevetségesebb, mint a Glen Carrig esetében.
Mindezen hibái ellenére a regény a valaha papírra vetett hátborzongató képzelgések
leghatásosabbjainak egyike. Egyetlen olvasó sem képes feledni az éjsötét, halott bolygót, ahol
az emberiség fennmaradt hányada egyetlen iszonytató méretű piramisban koncentrálódik.
melyet a sötétség szörnyűséges, hibrid és teljességgel ismeretlen erői ostromolnak. A merőben
emberietlen és elképzelhetetlen létformákat – a piramison kívül elterülő vaksötét. ember nem
taposta, felderítetlen vidékek csellengőit – kimondhatatlan erővel sejteti és írja le részben a
szerző; míg a szakadékoktól, meredélyektől és kihaló vulkánoktól szabdalt éjföldi táj már-már
kézzelfogható rettenetként jelenik meg.
A történet előrehaladtával a központi alak kimerészkedik a piramisból, hogy felkutassa a
halál uralta vidéket, melyet emberi láb évmilliók óta nem taposott – az örökkévaló sötétség
végeláthatatlan messzeségeit leküzdő, lassú vándorlás aprólékosan leírt részleteit a kozmikus
elidegenedés hangulata, a titokzatosság lehelete, a vészterhes várakozás légköre hatja át,
amihez foghatót az irodalom egészében sehol másutt nem olvashatni. A könyv lezáró negyede
kínosan vontatott, mégsem von le az egész értékéből. Mr. Hodgson ezt követően kiadott
kötete, a Carnacki, a szellem-kereső több hosszabb novellából áll össze, melyek különféle
magazinokban jelentek meg évekkel azelőtt. Színvonalát tekintve messze alul marad a szerző
többi művével összevetve. Az elbeszélésekben a „tévedhetetlen detektív” többé-kevésbé
sablonos típusával – M. Dupin és Sherlock Holmes leszármazottjával, és Algernon
Blackwood John Silence-ének közeli rokonával – találkozunk, aki a hivatásos „okkultizmus”
nyomasztó légkörétől terhes jelenetek és események sorát éli át. Némely epizód azonban
tagadhatatlanul hatásosra sikeredett, és a szerzőre jellemző zsenialitást enged sejtetni.
Természetesen nem lehetséges e rövid. dolgozat keretein belül felvázolni a borzongatás
modern klasszikusainak teljes palettáját. Összetevői szükségképp beépülnek minden műbe,
legyen szó prózáról vagy versről, mely általában az életet választja témájául; ily módon nem
meglepő, hogy elemeit megtalálni oly alkotók műveiben, mint Browning, kinek Childe
Roland a sötét toronyhoz jöve című költeménye iszonytató fenyegetéstől terhes ösztönkép;
vagy Joseph Conrad, aki regényeiben gyakorta írt a tenger sötét titkairól és a Sorsnak a
magányos és eszelősen elszánt férfiakat ösztökélő, démoni hatalmáról. A rettenet nyomdokai
véghetetlenül elágazóak; ám jelen esetben annak viszonylagosan elegyítetlen megjelenési
formájára kell korlátozni magunkat, mely meghatározó és egyben uralkodó eleme egy adott
műnek.
Némileg különválik a brit fősodortól az ír irodalom rémisztő áramlata, mely a
tizenkilencedik század végének és a huszadik század elejének Kelta Újjászületési
Mozgalmával került a felszínre. A szellemekről és tündérekről szóló legendák mindig is
fontos szerepet töltöttek be az írek életében, és e legendakincset egy évszázadon át jegyezte és
fordította le szöveghűen William Carleton, T. Crofton Croker, Lady Wilde – Oscar Wilde
édesanyja –, Douglas Hyde és W. B. Yeats. A modern irodalmi irányzat ösztökéjétől hajtva
összegyűjtötték és alapos tanulmányozásnak vetették alá a regéket; elsődleges elemeit pedig
oly kiválóságok építették be műveikbe, mint Yeats, J. M. Synge, „A. E.”, Lady Gregory,
Padraic Colum, James Stephens és írótársaik.
Noha az efféle népmesék és művészi tudatossággal átfogalmazott megfelelőik
összességükben inkább hóbortosnak, mint rettentőnek hatnak, nem kevés elemük valójában a
kozmikus rettenet határain belülre tartozik. A kísértetjárta tavak alá süllyedt templomokban
eltemetettekről, a halálhírt hozó házi szellemekről és gonosz, eleven bábokra cserélt
csecsemőkről szóló mesék, a kísérteteket és „a Raths szentségtelen teremtményeit”
megéneklő balladák – mindezek velőig hatoló, lebírhatatlan borzongatásra képesek, és a
rémirodalom hatásos és jellegzetes alkotóelemeit képezik. Mesterkéletlen groteszksége és
abszolút naivitása ellenére valódi lidércnyomással szolgálhat az a fajta elbeszélés, melyet
Teig O’Kane története példáz, kinek hátán – kicsapongó életvitele miatti büntetésképp – egy
sírhelyet követelő, förtelmes tetem lovagolt egész éjszaka, és sírkertről sírkertre hajtotta őt,
ám mindegyikben előjöttek az undorító holtak, és megtagadták az újonnan érkezőtől a végső
nyugalmat. Yeats, aki minden kétséget kizáróan az ír újjászületés legkiválóbb alakja, s talán a
legnagyobb ma élő költő is egyben, jelentős tetteket hajtott végre eredeti alkotásaival éppúgy,
mint az ősi legendák rendszerezésével.

X. A modern mesterek

Napjaink legkiválóbb rémtörténeteit, a műfajtípus hosszan tartó fejlődésének
eredményeképp, oly természetesség, meggyőző erő, kiegyensúlyozott művészi kidolgozás és
kifinomult hatásmechanizmus jellemzi, melyek révén összehasonlíthatatlanul nagyobb
vonzerővel bírnak, mint a korai, vagy akár az egy évszázaddal ezelőtt született gótikus
alkotások. Az írástechnika, a mesterségbeli tudás, a gyakorlottság és a lélektani ismeretek
terén mérhetetlen fejlődést lehetett tapasztalni az e(múlt évek során, és így a régebbi művek
közül nem egy naivnak és mesterkéltnek tűnik; és csupán az el nem évülő zsenialitás teszi
jóvá, amennyiben egyáltalán jóváteheti, a járatlan út buktatóiból eredő hibákat. A fesztelen és
felfuvalkodott romantikus regény elemei – az álindítékok, minden elképzelhető elem színlelt
jelentőséggel való felruházása, valamint a válogatás nélkül mindenre kiterjesztett kellem –
immár kizárólag a természetfelettit eszközül választó írások könnyedebb és hóbortosabb
válfajait jellemzi. A komolyabb rémtörténeteket vagy a természet törvényeihez való tökéletes
hűség és következetesség teszi rémisztően valóságszerűvé, kivéve persze ama egyetlen
természetfeletti fordulatot, melyet az író megenged magának, vagy teljességgel a fantázia
világába helyeződnek át, miközben az ilyféle történetek hangulatát rafinált módszerekkel a
teret és időt megtagadó, minden részletében egzotikus, valóságon túli világhoz alakítja a
szerző, és bennük lényegében bármi megtörténhet, amennyiben összhangban maradnak egy
érzékeny elmében keletkezhető képzelgésekkel és látomásokkal. Legalábbis ez tűnik az
uralkodó tendenciának, jóllehet több jeles kortárs alkotó időnként az éretlen romanticizmus
rikító pózába vágja magát, avagy az éppily üres és nevetséges „okkultista”
áltudományoskodás hibájába esik, mely utóbbi a napjainkban sokadik virágkorát éli.
A kozmikus félelem irodalmát művészileg legmagasabb szinten művelők közül talán
senki nem mérhető a sokoldalú Arthur Machenhez, számos rövid és hosszabb elbeszélés
szerzőjéhez. E művekben a rejtett rémségek és a lappangó rettenet elemei már-már
utánozhatatlan anyagszerűséggel és valósághű elevenséggel jelennek meg. Mr. Machen, e
művelt irodalmár, aki egyfajta finoman lírai és kifejező prózai stílust tudhat magáénak, talán
mindenki másnál több tudatosságot vitt Clemendy krónikái című pikareszk regényébe, üdítően
ható tanulmányaiba, eleven önéletrajzi írásaiba, friss és szellemes fordításaiba, és
mindenekelőtt az érzékeny művészi elme titkait fürkésző emlékezetes nagyregényébe,
az Álomdombba, melynek ifjú hősét ama ősöreg walesi környezet varázsa kápráztatja el,
melyet a szerző is oly jól ismer, és ahol a hős az egykor Isca Silirum néven emlegetett római
település mára Caerleon-on-Uskká fogyott, műemlékekkel teli falujában él egyfajta
álomvilágban. Ám tagadhatatlan tény marad, hogy a kilencvenes éveknek és a huszadik
század első évtizedének impozáns rémirodalma egyedülállónak számít a maga műfajában, és
jól elkülönülő korszakot jelöl ki a műfajta fejlődésében.
Mr. Machen a gwenti vidék vadregényes, lankás dombjaitól, titokzatos római kori
romoktól színes gyermekkori emlékeihez kötődő kelta örökségéből ritka szépségű, erejű,
valamint történetiségű képzeletbeli hátteret hozott létre műveihez. Magába olvasztotta a sötét
rengetegek és ősi szokások középkori misztériumát, és az élet minden területén síkra száll a
középkori értékek mellett – beleértve a katolikus hitet is. Hasonlókép hatott rá a római kori
Britannia varázsa, mely valaha egész szülőföldjét bejárta; és különös delejességet érez a
véderőkkel felszerelt táborokban, a mozaikpadlókban, a szobortöredékekben és a hasonló
relikviákban, melyek azon korok hátramaradt hírnökei, mikor a klasszicizmus uralkodott a
Brit-szigeteken, és az ország népe latinul beszélt. Az ifjú amerikai költő, Frank Belknap Long
találóan összegezte e rendkívüli álmodozó gazdag és varázslatos kifejezőkészségét az Arthur
Machent olvasva című szonettjében:

Ködlő dicsfény lepi az erdős őszi tájt,
Angolhon ősi útjai varázsos tölgyek,
Rekettye és kakukkfű közt előre törnek,
Ahol egykor erőd és birodalom állt:
Delejes homály dereng az őszi égen,
Vöröslő fellegek vonaglanak mennyei
Tűzben, míg alant az ég homokszín könnyei
Gyűlnek az elhaló hamvak ölén régen.
Várok, tudom, hogy bizton megmutatja nékem
Az észak ellenében büszkén emelkedő
Római sast, s aranyködből hajdanvolt népem
Ellen harcra induló bősz légiókat ő:
Várom, hogy megénekelje hát a hadakat,
Az ősöreg bölcsességet és fájdalmakat.

Mr. Machen rémtörténetei közül talán A nagy Pán isten (1894) a leghíresebb, mely egy
különös és iszonytató élményről, s annak kihatásáról számol be. Agysebészeti módszerekkel
lehetővé teszik, hogy egy fiatalasszony megláthassa a Természet hatalmas és szörnyűséges
istenét, aminek következtében a nő megtébolyodik, és alig egy esztendővel később
elhalálozik. Évekkel később egy Helen Vaughan nevű különös, baljós és idegenes ábrázatú
kislányt helyeznek el egy walesi falusi családnál, és a gyermek megmagyarázhatatlan okból
folyton az erdőt járja. Egy kisfiú eszét veszti, mikor a lánnyal együtt lát sétálni valakit vagy
valamit, egy kislány pedig egy ehhez hasonló élmény után szörnyűséges véget ér. A rejtély
titokzatos módon összefonódik a hely csorba szobrok formájában fennmaradt ősi római
isteneivel. Újfent évek telnek el, mikor egy egzotikus szépségű nő jelenik meg a közösségben,
aki rettegésbe, majd halálba hajszolja a férjét, egy festőművészt arra vesz rá, hogy
Boszorkányszombatot ábrázoló, förtelmes képeket fessen, férfiismerősei sorra öngyilkosságot
követnek el, míg végül kiderül róla, hogy London legerkölcstelenebb bűnbarlangjainak
gyakori látogatója, ahol még a legelvetemültebbek is elszörnyednek a nő gaztettein. A nő
életének különböző szakaszaiban szerzett ismerősök feljegyzéseit összevetve végül kiderítik
róla, hogy Helen Vaughan lánygyermeke, aki pedig ama asszonynak – és nem evilági apának
– a leszármazottja, akinek agyán végrehajtották a kísérletet. A lány az iszonyatos Pán isten
ivadéka, és végül szörnyű kínok közepette kioltják az életét, miközben rettenetes
átalakulásokon megy keresztül, beleértve a nemi, valamint a legősibb létprincípiumok
megtestesülésébe hanyatló átváltozást.
A történet varázslatos ereje azonban az elbeszélés mikéntjében rejlik. Mr. Machen
utánozhatatlan érzékkel fog bele a fokozódó feszültség megteremtésébe, és elejtett
megjegyzések és kinyilatkoztatások sorával készíti elő az iszonytató végkifejletet.
Kétségtelen, hogy a mű nem mentes a melodrámai hatásoktól, a véletlen egybeesések pedig
kielemezve végtelenül nevetségesnek hathatnának; ám a történet ördöngös gonoszsága
feledteti az apróbb balfogásokat, az érzékeny olvasó pedig elismerő borzongással teszi le a
könyvet, és önkéntelenül is az egyik szereplő szavai tolulnak az ajkára: „Túlságosan
hihetetlen, túlságosan szörnyű; ilyesmi nem fordulhat elő ebben a megállapodott világban...
Hiszen, ha mindez lehetséges lenne, a világ gyötrő rémálommá változna.”
Kevésbé közismert, és A nagy Pán isten cselekményének bonyolultságát meg sem
közelíti, hangulatát és általános művészi értékét tekintve ugyanakkor határozottan sikerültebb
A fehérbőrűek című felkavaró krónika, melynek központi szakasza egy kislány naplóját idézi,
akit nevelőnője beavatott a förtelmes boszorkánykultusz titkos és lélekre ártalmas
varázslataiba – ama kultuszéba, melynek tanai szájhagyomány útján maradtak fenn a nyugat-
európai parasztság körében, és melynek követői időről-időre az éj leple alatt merészkedtek
elő, hogy összegyűljenek valamely sötét erdőben vagy elhagyatott helyen, és részt vegyenek a
Boszorkányszombat undorító orgiáin. Mr. Machen elbeszélése, mely az önmérséklet és az
események gondos megválasztásának ragyogó példája, mérhetetlen erejűvé dagad, hogy az
ártatlan gyermeki fecsegés csermelyében csörgedezik, és közben furcsa „nimfákra”,
„Dolokra”, „voolákra”, „fehér, zöld és skarlátvörös ceremóniákra”, „Aklo betűkre”, „Chian
nyelvre”, „Mao játékokra” és hasonlókra tett utalások csillannak meg a felszínen. A gyermek
hároméves korára megtanulja nevelőnőjétől mindazon szertartásokat, melyeket az a
nagyanyjától tanult, a kislány veszélyes titkokról szóló mesterkéletlen beszámolóiban
megbúvó rettenet pedig bőségesen adagolt pátosszal keveredik. Az antropológusok
tanulmányaiban leírt rontásokról gyermeki együgyűséggel mesél a kislány, mígnem egy téli
délutánon a walesi dombvidékre viszik, ahol egy képzelőerőt növelő varázsige hatására a
vadregényes táj szokatlanul hátborzongatónak, furcsának és baljóslatúnak tűnik. Az utazás
részleteinek csodás érzékletességében és megszerkesztettségében a fantasztikus irodalom
legélesebb szemű kritikusa sem találhat hibát, míg a fojtó iszonyat és kozmikus
rendellenesség képei jóformán korlátlan erővel rendelkeznek. Végül a gyermek – aki akkorra
már tizenhárom éves lesz – egy titokzatos és vészterhesen szép tárgyra akad rá egy sötét és
áthatolhatatlan rengeteg közepén. A végkifejletben – a bevezetőbe ügyesen beépített anekdota
révén előrevetített módon – elhatalmasodik rajta a rettenet, de még időben sikerül
megmérgeznie magát. A nagy Pán isten Helen Vaughanjának édesanyjához hasonlóan ő is a
szörnyűséges istenséget pillantotta meg. Az erdő mélyén találnak rá, mellette ama titokzatos
valami fekszik, amit korábban talált; mely tárgyat – a középkori legendákban megörökített
római kori. ragyogóan fehér szobrot – végül rémülten porrá zúzzák a lány felkutatására indult
emberek.
A három csaló című epizodikus regény melynek értékéből némileg levon a Stevensonéra
emlékeztető könnyed stílus, néhány olyan történetet is magába foglal, melyek Machen
rémtörténet-írói munkásságának tetőpontját képviselik. A kötetben megtalálhatjuk a szerző
egyik kedvenc hátborzongató témáját; nevezetesen ama elképzelést, hogy Wales vadregényes
dombjai alatt, a föld mélyén él még napjainkban is az a tömzsi, primitív faj, melynek
fennmaradt egyedei alapul szolgáltak a tündérekről, koboldokról és „manókról” szóló
közkeletű legendákhoz, mely szerzetek a felelősek bizonyos megmagyarázhatatlan
eltűnésekért, és a normális csecsemők helyében olykor otthagyott sötét és különös „eleven
bábukért”. A témát először A fekete pecsét regénye című epizódban érinti a szerző, melyben
egy professzor miután meglepő azonosságot vél felfedezni a walesi mészkőbe kapart bizonyos
jelek és egy történelem előtti babiloni fekete pecsét felirata között, felfedezőútra indul,
melynek során ismeretlen és szörnyűséges dolgokra derít fényt. Solinus, az ókori
földrajztudós meglepő megjegyzése annak egyik írásművében, a Wales néptelen vidékein
élők sorozatos eltűnése, egy rémületes esettó1 józan eszét vesztett falusi asszonytól született
különös idióta mind iszonytató kapcsolatot és az emberiség sorsát féltők legnyugtalanítóbb
félelmeit igazolni látszó állapotot sugallnak a professzor számára. A professzor
alkalmazottként magához veszi az idióta fiút, aki időnként visszataszító, sziszegő hangon
fecseg, és furcsa epilepsziás rohamok törnek ki rajta. Egy alkalommal, mikor éjjel a
professzor dolgozószobájában jön rá a roham, kellemetlen bűzökre és természetellenes
jelenségekre utaló jelekre lesznek figyelmesek; nem sokkal ezután a professzor vaskos iratot
hagy hátra, és lázas igyekezettel, ugyanakkor lelkében furcsa rettenettel, útnak indul a
dombvidék Felé. Nem tér vissza, ellenben egy fantasztikus szikla mellett rátalálnak az órájára,
pénzére valamint gyűrűjére, mindezt egy macskabéllel összekötött pergamenbe csomagolva,
melyen ugyanazon iszonytató jelek láthatók, mint a fekete babiloni pecséten és a walesi
dombok szikláiba vésve.
A vaskos irat eleget megmagyaráz ahhoz, hogy fölöttébb iszonytató távlatokat nyisson.
A walesi eltűnések, a sziklafeliratok, az ókori földrajztudósok és a fekete pecsét együttes
bizonyítékhalmaza alapján arra a következtetésre jutnak, hogy Wales lakatlan dombjai között
még ma is él az a rettenetes, sötét és ősi faj, mely egykoron, az emlékezet előtti időkben az
egész földet benépesítette. A további kutatás során megfejtik a fekete pecsét feliratát, és az is
kiderül, hogy az idióta fiú, akinek apja iszonytatóbb az emberi fajnál, szörnyűséges emlékeket
és képességeket örökölt. Aznap éjjel a professzor a fekete pecsét segítségével előidézte „a
dombok átlényegülését”, a hibrid idiótából pedig előhívta döbbenetes fogantatása rémségeit.
A professzor „látta megdagadni, és hólyag módjára felfúvódni a fiú testét. miközben arca
elfeketült...” Eztán tapasztalta meg a ráolvasás végső hatását, minek révén Gregg professzor a
legsötétebb formájában ismerte meg a kozmikus rettenet letaglózó őrületét. Tudta, az
abnormitás miféle mélységeit nyitotta meg, s ezért felkészülten és lemondóan bandukolt ki a
zord dombok közé. Találkozni fog a szörnyűséges „manókkal” – feljegyzéseit pedig azzal a
racionális megjegyzéssel zárja, hogy: „Amennyiben sajnálatos módon nem térnék vissza
utamról, szükségtelen elképzelni, mily iszonyatos sors várt rám.”
Ugyancsak A három csalóban található a Fehér por regénye, mely a förtelmes rettenetek
talán végső betetőzése. Francis Leicester, egy magánytól és a túlhajszoltságtól elcsigázott ifjú
joghallgató orvosságot készíttet egy idős gyógyszerésszel, aki nem túlzottan ügyel szerei
állapotára. Az anyagról később kiderül, hogy különleges só, mely az idő múlásának és a
hőmérséklet változásainak hatására valami furcsává és rettenetessé alakult át; nem egyébbé,
mint a középkori vinum sabbativá, melynek elfogyasztása a boszorkányszombati orgiákon
döbbenetes átváltozásokhoz, és – megfontolatlan használat esetén – kimondhatatlan
következményekhez vezethet. Az ifjú, minderről mit se tudva, minden étkezés után vízben
oldva fogyasztja a port; és eleinte jelentős javulást tapasztal. jókedve azonban fokozatosan
kicsapongó életmóddá fajul; gyakorta kimarad, jelleme pedig láthatóan visszataszító módon
megváltozik. Egy napon furcsa, kékes folt jelenik meg a jobb kezén, ami után ismét
visszahúzódva él; míg végül állandó jelleggel a szobájába zárkózik, és egyetlen családtagot
vagy szolgálót sem enged be magához. Felkeresi az orvosa, hogy megvizsgálja. ám a
döbbenettől bénultan távozik, és közli, hogy semmit sem tehet már ebben a házban. Két héttel
később a beteg nővére egy szörnyalakra lesz figyelmes a betegszoba ablakában; a szolgálók
ugyanakkor azt jelentik, hogy a zárt ajtó elé kihelyezett étel érintetlen marad. A hívásra
mindössze csoszogás és hörgő hang felel, mely azt követeli, hogy hagyják békén. Végül a
reszkető cselédlány iszonytató fejleményről számol be. A Leicester szobája alatti helyiség
mennyezetén nyálkás fekete folt jelent meg, az alanti ágyra pedig valamiféle ragadós förtelem
csepegett. Dr. Haberden, akit sikerül rábeszélni, hogy még egyszer látogasson el a házba,
betöri az ifjú szobájának ajtaját, és egy vasrúddal ütlegelni kezdi az istentelen, félig eleven
valamit, amit odabenn talál. A „sötét és bűzhödt massza elbomolva és förtelmesen rothadva
fortyogott, állagát sem folyékonynak, sem szilárdnak nem lehetett ítélni, hanem folytonosan
olvadt és változott.” Közepén szemre emlékeztető, lángoló pontok fénylenek, és mielőtt
sikerülne a másvilágra küldeni, karszerű nyúlvány emelkedik ki belőle. Nem sokkal ezután az
orvos, aki képtelen elviselni a szörnyű látvány emlékét, útban Amerika felé, a tengerben leli
halálát. Mr. Machen A vörös kéz és A fénylő piramis című művekben tér vissza a démoni
„manókhoz”; A rettenetcímű háborús történetben ugyanakkor utánozhatatlan sejtelmességgel
ír a spiritualizmust tagadó modern emberről, kinek felsőbbségét megkérdőjelezik, és kiirtására
szövetkeznek az állatok. Végtelenül kidolgozott, és a puszta borzongatást feladva a valódi
miszticizmus irányába mutat A nagy visszatérés, a Grál története, mely szintén a háború
idején született. Túlságosan közismert, épp ezért ismertetni sem érdemes Az
íjász cselekményét; melyet, miután hiteles beszámolónak véltek, „Mons angyalainak” – az
1914-ben Crecynél és Agincourtnál Anglia dicső „Vén Hitványaival” 9 vállvetve harcoló néhai
íjászok szellemeinek – legendájává kerekítettek ki.
Mr. Machennél kevésbé hatásosan ábrázolja a páni félelmet, a saját világunkba
folytonosan belenyomakodó más világ eszméjéhez mégis végtelenül hívebb alkotó az ihletett
és termékeny Algernon Blackwood, kinek sok kötetre rúgó és egyenetlen színvonalú művei
között megtalálhatni minden idők legkiválóbb kísértethistóriáinak néhány darabját. Mr.
Blackwood zsenije kétségbevonhatatlan; eleddig ugyanis senkinek nem sikerült ily
szakértelemmel, komolysággal és aprólékos pontossággal lejegyezni a hétköznapi tárgyak és
történések idegenszerű felhangjait, vagy ily természetfeletti érzékkel részletrő1 részletre
felépíteni a megszokotton túlmutató léthez vagy látomásokhoz vezető átfogó érzéseket és
észleléseket. Anélkül, hogy alkalmazni tudná a puszta szavakban rejlő ördöngösség
lehetőségeit, vitathatatlanul a hátborzongató légkör megteremtésének utolérhetetlen mestere;
egyetlen száraz lélektani leírásból képes lényegében önálló történetet kerekíteni. legfőképp
pedig tisztában van vele, hogy némely fogékony elme egyvégtében az álom határmezsgyéjén
lakozik, és hogy mily elenyésző a különbség a valós tárgyak keltette képzetek, valamint a
képzelet játékának eredménye között.
Mr Blackwood jelentéktelenebb műveinek élét számos tökéletlenség csorbítja, melyek
közül az erkölcsi didakticizmust, az esetlegesen előforduló ízetlen szeszélyességet, a
természetfeletti jó szándék unalmasságát, valamint a modern „okkultizmus” zsargonjának
túlzottan gyakori használatát lehetne kiemelni. Komolyabb alkotásainak legfőbb hibája az a
fajta terjengősség és szószátyárság, mely a belső varázstól, színtől, elevenségtől mentes, kissé
sivár újságírói stílusban megírt, a kísérteties élmények utolsó, leheletnyi árnyalatát is végletes
precizitással ábrázolni akaró művek sajátja. Ám Mr. Blackwood főbb művei mindezek
ellenére megütik a valódi klasszikusok színvonalát, és minden más irodalmi alkotásénál
nagyobb meggyőző erővel sugallják az idegenszerű spirituális létezők szféráinak fenyegető
közelségét.
Mr. Blackwood műveinek jószerivel végtelen sora mind regényeket, mind rövidebb
elbeszéléseket magába foglal, mely utóbbiak némelykor önállóan, máskor füzérbe szedve
jelennek meg. A legjelentősebb közülük A füzek, melyben két tétlen utazó leírhatatlan lények
iszonytató jelenlétét érzi meg egy elhagyott dunai szigeten. E műben tökélyre vitt művészetet
és önmegtartóztatást tapasztalni, a maradandó élmény érzetét pedig egyetlen erőltetett
mozzanat, egyetlen hamis hang sem bolygatja meg. Éppily rendkívülien hatásos, noha
művészileg kevésbé kidolgozott novella A Wendigo, melyben egy gigantikus erdei démon
létének szörnyűséges bizonyítékairól olvashatunk, mely rémségről Maine állam északi
erdeinek favágói suttognak estelente. A mód, ahogy bizonyos lábnyomok bizonyos hihetetlen
dolgokról árulkodnak, a tökélyre fejlesztett mesterségbeli tudást dicséri. A vendégfogadó
szellemeiben valamely fekete térből származó rettenetes lényeket idéz meg egy varázsló, A
hallgatózóban pedig egy ódon épületben settenkedő szörnyűséges lélekgyökről olvashatni,
mely egy leprás halála után maradt hátra. A Hihetetlen kalandok című kötetben találhatók a
szerző eddigi legsikerültebb novellái, melyek dombtetőkön lefolytatott rettentő éji
szertartásokról, közhelyes díszletek mögött megbúvó titkos és iszonyatos fenyegetésekről,
valamint az egyiptomi sivatag és a piramisok alatt szunnyadó sírkamrák felfoghatatlan
titkairól számolnak be; mindezt oly leleményességgel és finomsággal, mely ott is
meggyőzően hat, ahol a könnyedebb kidolgozás pusztán szórakoztatni lenne képes. Az
elbeszélések némelyikét tulajdonképpen nem is lehet történetnek nevezni, inkább tűnő
benyomások és az emlékezet eldugott zugaiból fel-felbukkanó álomfoszlányok leírásai. A
cselekmény lényegében elhanyagolható. és a hangulatfestés dominál.
A John Silence – különleges orvos című regény öt, egymással összefüggő történetbő1 áll,
melyek egyazon szereplő diadalútjának krónikáját mesélik el. Az elbeszélések némelyike,
melyek összhatásán csupán elvétve ront egy keveset a szokványos detektívtörténetekre
jellemző légkör – Dr. Silence ugyanis egyike azon jóságos zseniknek, akik rendkívüli
képességeiket bajba került, arra érdemes embertársaik megsegítésére használják –, a szerző
legkiválóbb írásai közé sorolhatók, és nyomatékos, s egyben maradandó hatást keltenek az
olvasó képzeletében. A lelki invázió címet viselő nyitótörténet arról szól, miféle csapás ért egy
túlérzékeny írót abban a házban, mely valaha sötét tettek színhelyéül szolgált, és hogyan
űznek ki belőle egy egész ördöglégiót. Az Ősi varázslatok, a kötet talán legsikerültebb
története szinte igézően életszerű beszámoló egy évszázados francia településről, ahol egykor
az emberek macskák képében űzték tovább a Boszorkányszombat szentségtelen praktikáit. A
bosszúálló tűzben iszonyatos elemet idéz meg a kiontott vér, míg a Titkos kultusz egy német
iskoláról számol be, ahol egykor eluralkodott a sátánizmus kultusza, és mely még sok év
elteltével is gonosz kisugárzással rendelkezik. A kutya táborhelye tipikus vérfarkastörténet,
melynek hatását a moralizálás és a hivatásos „okkultizmus” gyengíti csak.
Szövevényességük miatt ésszerűtlen egyértelműen a rémtörténetek közé sorolni
a Jimbóhoz és A kentaurhoz hasonló fantasztikus történeteket, abszolút értelemben véve
mégis hamisítatlanabb művészi értéket képviselnek azoknál. Mr. Blackwood e regényekben
jut legközelebb az álmok szinte már kézzel fogható, legbelső lényegéhez, és a valóság és a
képzelet határainak elmosásával teljességgel feldúlja a hagyományos világfelfogást.
A kikristályosodott, zengő próza szóvarázsának, és a színpompásan egzotikus, lenyűgöző
és ábrándos világok megalkotásának területén vetélytárs nélkül áll Edward John Moreton
Drax Plunkett, Dunsany tizennyolcadik bárója, kinek novellái és rövid színdarabjai szinte
egyedülálló színt visznek irodalmunkba. Egy új mitológia és meghökkentő folklór
megalkotójaként Lord Dunsany a fantasztikus szépségek különös világának elkötelezettje, a
durva és visszataszító hétköznapi valóság elleni küzdelem élharcosa. A világirodalom
történetének egyetlen periódusában sem született az övéhez mérhetően kozmikus világkép. Az
elszigetelt világok és körülmények drámai jelentőségére Poe-hoz hasonlóan fogékony,
ugyanakkor a Jakab-kori Biblia nyelvezetén alapuló egyszerű, lírai stílus révén sokkalta
szónokiasabb szerző félelmetes érzékkel merít az európai kultúrkör mitológiáiból és
legendakincséből; aminek eredményeképp összetettnek vagy eklektikusnak nevezhető
látomás-ciklusában oly fensőségesen elegyedik a keleties színezet, a klasszikus görög
irodalomra emlékeztető szerkezet, a németes komorság és a keltákra jellemző epekedés, hogy
minden egyes elem a tökéletes összhang és homogenitás sérülése nélkül tartja fenn és egészíti
ki egymást. Dunsany országai többnyire mitikus – „a mesés Keleten túli”, avagy „a világ
végén fekvő” – vidékek. A személy– és helynevek sajátlagos rendszere, melyhez az író
klasszikus, keleti és más forrásokból merít, a sokrétű találékonyság és a költői ítélőképesség
csodái; amit kiválóan illusztrálnak az olyféle példák, mint „Argimenes”, „Bethmoora”,
„Poltarnees”, „Camorak”, „Iluriel” vagy „Sardathrion”.
A szépség, és nem a rettenet határozza meg Dunsany műveinek alaphangnemét. Dunsany
kedveli a jáde élénk zöldjét, a rézvörös kupolákat és a hihetetlen álom-városok elefántcsont
minaretjein megcsillanó alkonyati napsugarakat. A humor s az irónia sem hiányzik a
művekből, enyhe cinizmussal fűszerezve a máskülönben naivan megkapó történeteket. Mégis,
akárcsak a valóságon túli világokat ábrázoló más mestereknél, nála is elkerülhetetlenül
elősejlenek a kozmikus rettenet pillanatai, aminek révén írásai jól illeszkednek a
hagyományhoz. Dunsany előszeretettel hint el ravasz és jól időzített célzásokat szörnyűséges
és végzetes fejleményekre, s ezáltal tündérmesékre emlékeztető jelleget kölcsönöz
műveinek. A csodák könyvében olvashatunk Hlo-Hlóról, a gigantikus pók-bálványról, aki
időnként elhagyja otthonát; a Szfinxról, aki félelmetes valamire akadt az erdőben; a tolvaj
Slithról, aki átugrik a világ végén, miután megpillant egy bizonyos fényt, és tudja, hogy azt ki
gyújtotta meg: az emberevő Gibbelinekről, akik egy rettenetes toronyban laknak, és kincset
őriznek; az erdőlakó Gnole-okról, akiktől nem tanácsos lopni; Soha Városáról, és a
szemekről, melyek a Pokol Alsó Bugyraiból figyelnek; valamint más sötét lényekről és
jelenségekről. Az Egy álmodozó meséi arról a rejtélyről szól, mely Bethmoora összes lakóját a
sivatagba űzte; Perdondaris gigászi kapujáról, melyet egyetlen darab elefántcsontból faragtak
ki; valamint a szegény öreg Bill utazásáról, kinek kapitánya megátkozta a legénységet, és a
tengerből újonnan kiemelkedett förtelmes szigeteket látogatott sorra, melyek mindegyikén
ördögi, homályos ablakú, zsúpfedeles házak álltak.
Dunsany rövid színdarabjai közül nem egy bővelkedik a kísérteties, hátborzongató
jelenetekben. A hegy isteneiben hét koldus a távoli magaslaton álló hét zöld bálványnak adja
ki magát, minek révén kényelemben és megbecsülésben részesülnek a bálványimádók
városában, mígnem értesülnek róla, hogy a valódi bálványok eltűntek megszokott
székhelyükről. Alkonyatkor furcsa esetről kapnak hírt – „a szikláknak nem illene sétálgatniuk
az est leszállta után” –, majd végül, miközben egy tánccsoport érkezését várják, arra lesznek
figyelmesek, hogy a közelgő lépések nagyobb robajt keltenek, mint az a könnyed léptű
táncosokra jellemző lenne. Ezután egymást követik az események, mígnem a rátarti
istenkáromlókat zöld jáde kőszoborrá változtatják az életre kelt bálványok, akiket ily gyalázat
ért. Ám a puszta cselekmény e varázslatosan hatásos színmű legelhanyagolhatóbb erénye. Az
események és fejleményeik egy elsőrangú mester tollát dicsérik, és a mű egésze nem csupán a
kortárs drámának, hanem az irodalom egészének a fejlődéséhez is jelentősen hozzájárul.
Az Egy éjszaka egy fogadóban négy tolvajról szól, akik a szörnyűséges hindu istennek,
Kleshnek smaragdszemét orozták el. Eztán szobájukba csalják, és lemészárolják a nyomukba
eredt, bosszúra készülő három papot, ám az éjjel eljut hozzájuk a vakon tapogatózó Klesh; és
miután megtalálta, amit keresett, majd távozott, kirablóit egyenként kihívja a sötétbe, hogy
megnevezhetetlen büntetésnek vesse alá őket. Az istenek nevetésében egy elátkozott
dzsungelszéli város, és egy kísérteties lantos jelenik meg, akinek játékát kizárólag a haldoklók
hallhatják (vö. Alice hátborzongató csembalójátékával Hawthorne A hétormú házában); A
királynő ellenségei pedig Hérodotosz egy anekdotáját eleveníti fel, melyben egy
bosszúszomjas hercegnő föld alatti fogadásra hívja meg rosszakaróit, majd rájuk zúdítja a
Nílus vízét, hogy egytől-egyig belefulladjanak. Ám a puszta leírás képtelen átadni bármit is
Lord Dunsany műveinek átható varázsából. A színpompás városokat és hihetetlen
szertartásokat oly magabiztossággal formálja meg, ami kizárólag egy mesternek lehet sajátja,
a néző pedig sejtelmes titkokat átélve borzongja végig a műveit. A nagy képzelőerővel
megáldott elme talizmánra és oly kulcsra lel benne, mely az álom és az emléktöredékek
gazdag tárházát nyitja meg előtte; s ezért nem egyszerűen költőként tartjuk számon, hanem
olyasvalakiként, aki minden olvasóját költővé teszi.
Lord Dunsany zsenijének ellenpólusa a tanult Montague Rhodes James, aki a
mindennapi élet prózai miliőjéből már-már ördögi erővel képes finom lépésekben előhívni a
rettenetet, s emellett az Eton College igazgatója, jeles régész, valamint a középkori kéziratok
és a székesegyházak történetének e(ismert szakértője. Dr. James, aki régóta szívesen mesélt
karácsonyi kísértethistóriákat, fokozatosan elsőrangú rémtörténetíróvá vált; és sajátlagos
stílust és módszert dolgozott ki magának, melyek követők hosszú sora előtt állhatnak például.
Dr. James művészete a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető esetlegesnek, és egyik
művéhez írt bevezetőben a hátborzongató írások három alapszabályát fogalmazta meg.
Meggyőződése szerint a kísértethistóriának napjainkban, megszokott környezetben kell
játszódnia, hogy megközelíthesse az olvasó élményhorizontját. Ezenkívül a kísérteties
jelenségeknek inkább gonoszaknak, mint jóindulatúaknak kell mutatkozniuk; az érzelmek
közül ugyanis elsősorban a félelmetkell felébreszteni. Végül pedig gondosan kerülni kell az
„okkultizmus” és az áltudomány szakzsargonjának a használatát; nehogy a keresetlen
valósághűség varázsát tönkretegye a csöppet sem meggyőző tudálékosság.
Dr. James, aki a gyakorlatban is megvalósítja azt, amit tanít, témáját könnyed, gyakorta
társalgási stílusban közelíti meg. Miután megteremti a hétköznapiasság látszatát, óvatosan és
fokozatosan vezeti be a természetfeletti jelenségeket; és ezt minduntalan meghitt és prózai
részletek hozzáadásával teszi, amit időnként a régészeti tudomány foszlányaival fűszerez.
Mivel pontosan ismeri a jelen rémségek és a felhalmozott tradíció közti szoros kapcsolatot, az
eseményekhez általában a régmúltból származó előzményekkel szolgál; ekképp képes
hasznosítani a múltról szerzett kimerítő ismereteit, és az archaikus beszédmodor és részletek
terén mutatott jártasságát. Dr. James előszeretettel választ színhelyül valamely évszázados
katedrálist, melyet a szerző a terület szakértőjétől elvárható aprólékos pontossággal ír le.
Dr. James elbeszélései bővelkednek fondorlatosan komikus jelenetekben, valamint
életszerű zsánerképekben és jellemrajzokban, melyek a szerző gyakorlott kezében csöppet
sem rontják – ahogy a kevésbé tehetséges írók esetében gyakorta megtörténik –, inkább
erősítik az összhatást. Az új típusú kísértet kiötlésével Dr. James jelentősen elkanyarodott a
konvencionális rémmesék irányzatától; hiszen amíg a régebbről megszokott szellem sápadt és
termetes, s főképp látás útján észlelhető, addig a szokásos James-féle kísértet szikár,
törpeszerű és szőrös – ember és állat közötti átmenetet képviselő, lomha, pokoli undormány –,
és általában megérintik, mielőtt megláthatnák. A jelenés néha még ennél is bizarrabb figura:
pókszemű kasagöngyöleg, avagy láthatatlan lény, mely ágyneműbe bújva ölt alakot,
arcvonásai pedig a lepedő ráncaiban rajzolódnak ki. Dr. James kétségtelenül kiválóan és
tudományos alapossággal ismeri az emberi idegrendszert és érzéseket; pontosan tudja, hogyan
adagolja a kijelentéseket, leírásokat és finom célzásokat ahhoz, hogy a lehető legnagyobb
hatást érje el az olvasóban. Elsősorban a fordulatok és a szerkesztés, semmint a
hangulatteremtés mestere, az érzelmeket pedig inkább az értelem közvetítésével, és nem
közvetlenül kavarja fel. A módszer – a felfokozott tetőpont esetenkénti elmaradása miatt –
előnyei mellett nem egy hátránnyal is rendelkezik; és sokan hiányolják ama feszült légkör
megteremtését, melyet a Machenhez hasonló szerzők szavak és jelenetek sorával építenek fel
fokozatosan. Ám csupán egy maroknyi elbeszélés illethető a laposság vádjával. A
természetellenes események szűkszavú, ámde átgondolt felsorolása többnyire elegendőnek
bizonyul a félelem kívánatos felfokozásához.
Dr. James novellái négy vékony kötetben találhatók meg, melyeknek címe
sorrendben: Egy régész kísértethistóriái, Egy régész újabb kísértethistóriái, A sovány kísértet
és más történetek, valamint az Intés a kíváncsiakhoz. Ismeretes még egy szórakoztató ifjúkori
fantasztikus történet, Az öt kancsó, mely a későbbi kísértethistóriák előképe. E gazdag
termésből nehéz kijelölni egy kedvenc vagy különösen jellemző történetet, noha bizonyosan
bármely olvasó ki tudná választani a vérmérsékletének leginkább megfelelő novellát.
A Magnus gróf kétségbevonhatatlanul az egyik legjobb történet, és a feszültségkeltés és
titokzatosság valóságos Giocondája. Hőse, Mr. Wraxhall tizenkilencedik század közepi angol
utazó, aki épp Svédországban tartózkodik, hogy anyagot gyűjtsön egy könyvhöz. Miután
fölkelti érdeklődését a Raback falu közelében lakó De La Gadiék ősi családja, tanulmányozni
kezdi a róluk szóló feljegyzéseket; és különösen megigézi az uradalom udvarházának
építtetője, bizonyos Magnus gróf, akiről furcsa és szörnyűséges dolgokat rebesgetnek. A gróf,
aki a tizenhetedik században tevékenykedett, szigorú gazda hírében állt, és különösen
kíméletlenül bánt el az orvvadászokkal és a kötelességmulasztó bérlőkkel. Kegyetlen
büntetései közszájon forogtak, és a sötét pletykák szerint befolyása még azok után is
fennmaradt, hogy végső nyugalomba helyezték a templom közelében emelt mauzóleumban –
amint azt annak a két parasztnak az esete mutatja, akik a halála után egy évszázaddal
vadásztak a gróf földjein. Az erdőből iszonytató sikolyok hangzottak, Magnus gróf sírja felől
ugyanakkor természetellenes kacagást, és fémes ajtócsapódást hallottak. Másnap reggel a pap
rátalált a két férfiúra; egyikük megtébolyodott, a másik elpusztult, miután arcáról csontig
lerágták a húst.
Mr. Wraxhallnak fülébe jutnak e mendemondák, majd mértéktartóbb utalásokra akad egy
Fekete Zarándoklattal kapcsolatban, amelyre a gróf vállalkozott, és amely a Palesztinában
található Chorazinba vezetett – e hely a Szentírás szerint egyike az Úrtól megátkozott
városoknak, és az öreg pap szerint majdan itt fog megszületni az Antikrisztus. Senki nem mer
utalni rá, mi lehetett a Fekete Zarándoklat célja, vagy miféle furcsa lénnyel vagy dologgal tért
vissza az útról a gróf: Mr. Wraxhall időközben elhatározza, hogy átvizsgálja Magnus gróf
mauzóleumát, és végül engedélyt kap rá, hogy egy diakónus kíséretében megtegye. Odabenn
több síremléket és három rézszarkofágot talál, melyeknek egyikében a gróf holtteste nyugszik.
Ez utóbbi peremét kifaragott jelenetek díszítik, többek között egy üldözés különös és
iszonytató ábrázolása – mely egy erdőben eszeveszetten menekülő férfit mutat, nyomában egy
zömök, leplekbe burkolt alakkal, kinek testéből ördöghaléra emlékeztető csápok nyúlnak ki,
és akit egy közeli magaslatról irányít egy magas, köpönyeges férfiú. A szarkofágot három
súlyos lakattal zárták le, melyek közül az egyik kinyitva hever a földön, és az előző nap
hallott fémes zörejt juttatja az utazó eszébe, amit akkor hallott, mikor a mauzóleum mellett
elhaladván hanyagul azt kívánta, bárcsak láthatná Magnus grófot.
Mivel kíváncsisága egyre fokozódik, ráadásul rendelkezésére áll a kulcs, Mr. Wraxhall
ismételten – immár egymagában – ellátogat a mauzóleumba, és egy másik lakatot is felnyitva
talál. Másnap – a Rabackban töltött utolsó napon – újfent elmegy, hogy búcsút mondjon a
régtől fogva halott grófnak. Furcsamód megint kényszert érez rá, hogy azt kívánja,
találkozhasson az eltemetett nemessel, aggódva állapítja meg, hogy immár csupán egyetlen
lakat maradt a szarkofágon. Az utolsó lakat a szeme láttára hullik le nagy robajjal a padlóra,
amit forgópánt csikorgására emlékeztető zaj követ. Ekkor a szörnyűséges koporsófedél
mintha lassan emelkedni kezdene, Mr. Wraxhall pedig lélekszakadva elmenekül anélkül, hogy
maga mögött bezárná a mauzóleum ajtaját.
A visszaúton Angliába az utazó különös nyugtalanságot tapasztal utastársai körében a
hajón, mellyel az út kezdeti szakaszát szándékozik megtenni. A köpönyeges alakok láttán
reszketni kezd, és úgy érzi, figyelik és a nyomában vannak. A huszonnyolc személyből, akiket
megszámlált, mindössze huszonhat jelenik meg az étkezések alkalmával; a két távolmaradó
pedig mindig egy magas, köpönyeges férfiú és egy alacsonyabb, leplekbe burkolt alak.
Miután átkelt a Csatornán, Mr. Wraxhall lezárt hintóban igyekszik menekülni Harwichból, ám
az egyik útkereszteződésnél két köpönyeges alakra lesz figyelmes. A második nap reggelén
holtan találnak rá, és a halottszemle során hét esküdt is elájul a tetem láttán. A ház, ahol lakott
ezután lakatlan marad, fél évszázaddal késóbb pedig, mikor az épület lebontásra kerül, egy
eldugott szekrényben rátalálnak a kéziratára.
A Tamás apát kincsében egy brit régész megfejti egy reneszánsz festett ablak rejtjelezett
üzenetét, minek révén egy német apátság udvarán ásott kútban, egy félúton kivájt
falmélyedésben évszázadok alatt felhalmozott aranyat talál. Ám a rafinált letéteményező őrt
állított a kincs fölé, és a kút mélyén rejtőző valami a kutató nyaka köré fonja karjait, minek
következtében a régésznek félbe kell hagynia a kutatást, és papért kell küldeni. A kutató ezek
után minden éjjel lappangó jelenlétet, és dögletes penészszagot érez hotelszobája ajtaja előtt,
míg végül a pap nappal kicseréli a kincseskamrát lezáró követ a kútban – ahonnan sötétedés
után előjött valami. hogy megbosszulja Tamás apát aranyának megbolygatását. Mikor bevégzi
a feladatot, a pap furcsa, varangyszerű faragványra lesz figyelmes az ódon kút káváján,
melyen a „Depositum custodi” – vagyis „őrizd meg, amit rád bíztak” latin nyelvű mottó
olvasható.
James többi elbeszélései közül említést érdemel A barchesteri székesegyház padjai,
melyben egy groteszk faragvány furcsa körülmények között életre kel, hogy bosszút álljon az
öreg dékán törekvő utódján, aki titokban és fortéllyal végzett elődjével; az Ó, fütyülj csak, és
nálad termek, mely arról a rémségről számol be, amit egy középkori templom romjai közt
talált különös fémsíp idéz meg; és A székesegyház történetének egy epizódja, melyben egy
szétbontott szószék alatt ősi sírt fedeznek fel, s a benne meglapuló démon riadalmat és
dögvészt terjeszt a településen. Dr. James – könnyedsége ellenére – legmegrázóbb formájában
idézi meg a rettegést és az iszonyatot, és vitathatatlanul e sötét műfaj maroknyi utolérhetetlen
mesterének egyike marad.
Azok számára, akik kedvelik a jövőről való fantáziálgatást, a természetfeletti rémségek
irodalma érdekes olvasmánytípussal szolgálhat. A fáradságos realizmus, a cinikus nyegleség
és a művelt kiábrándultság lassacskán felülkerekedő sodra ellenére e műfajtípus kellő
bátorítást nyer a miszticizmus kétszeresen dagadó hullámának erejétől, ami egyrészt az
„okkultistáknak” és vallási fundamentalistáknak a materialista felfedezésekre adott bágyadt
reakciójából fakad, másrészt hozzájárul az a fajta, elcsodálkozásra és képzelgésre ösztönző
erő, amit az új távlatokat nyitó modern tudománynak az atomon belüli kémia, az asztrofizika,
a relativitáselmélet, valamint a biológia és az emberi tudat kifürkészése terén elért kutatatási
eredményei adnak. A közvélekedés pillanatnyilag inkább a hátborzongató írásokat részesíti
előnyben; azok fogadtatása ugyanis sokkalta kedvezőbb, mint harminc évvel ezelőtt, mikor
Arthur Machen művei az okoskodó és pökhendi kilencvenes évek köves talajára hulltak.
Ambrose Bierce, aki a maga idejében szinte ismeretlennek számított, mostanra általános
elismertségnek örvend.
Meglepő mutációkra azonban egyik irányból sem számíthatni. Bármi történjék is, a
trendek várhatóan továbbra is kiegyenlítik egymást; és bár joggal feltételezhető az
írástechnikák további tökéletesedése, nincs okunk arra számítani, hogy a rémirodalom
helyzete alapvetően megváltozzék. E műfaj az emberi önkifejezés vékony, ugyanakkor
lényeges elágazását képviseli, és elsődlegesen egy szűk körű, sajátlagos érzékenységgel
rendelkező közönség igényeit elégíti ki. Bármily egyetemes remekmű szülessék meg a
jövőben a fantazmagóriák vagy rémségek elemeinek összekovácsolásából, nem rokonszenves
témájának, hanem a kivételes mesterségbeli tudásnak köszönheti majd a sikerét. Ám ki
állítaná a sötét témákról, hogy határozott hátrányt jelentenek? A Ptolemaioszok tündöklően
szépséges kelyhét is ónixból faragták ki.

1
A rémregény és a gótikus regény egymást fedő kifejezések. (A ford.)
2
A kiadás éve valójában 1818. (A ford.)
3
Magyarul A bolygó hollandi, vagy a hajósok réme címen jelent meg, az eredeti cím
azonban sokkalta kifejezőbb. (A ford.)
4
Kegyetlen mese. (A ford.)
5
Babits Mihály fordítása.
6
Bartos Tibor fordítása.
7
Magyarul A vörös halál álarca címen jelent meg Babits Mihály fordításában.
8
A kifejezés egy 1894-ben beindított poszt-viktoriánus irodalmi folyóirat (The Yellow
Book) nevére utal. (A ford.)
9
„Old Contemptibles”. Vélhetően II. Vilmos császár elejtett megjegyzése nyomán vették
fel a nevet a Franciaországban harcoló angol csapatok. (A ford.)

A KLASSZICIZMUS VÉDELMÉBEN
EREDETI CÍM: CASE FOR CLASSICISM, THE

Válasz Philip B. McDonald professzornak

Jelen lapszám egy másik rovatában Philip B. McDonald professzor, a Műkedvelő kritikai
Részleg elnöke az amatőr újságírásról fejti ki nézeteit, melyek kiválóan példázzák e modern
intézményünkbe vetett szilárd hitét és irányában tanúsított építő érdeklődését. Ugyanakkor
azonban oly szavakkal bírálja a United aktuális irodalmi szerkesztési elveit, ami azonnali
választ igényel azoktól, akik sokat fáradoztak a jelenlegi színvonal megteremtésén.
McDonald professzor meggyőződéssel hiszi, amennyiben szó szerint elfogadjuk az
ítéletét, hogy a műkedvelők remekmű szintű kifejezésre törekvése hivatásunk téves
értelmezéséből fakad. Mivel idegenkedik a gondolattól, hogy ama ízléses beszédmodort
igyekezzünk minél tökéletesebben elsajátítani, mely a konzervatív világ örök és általános
érvényű kifejezésmódjának tekinthető, arra buzdít minket, hogy dolgozatainkkal ereszkedjünk
le a szubjektivitás és a személyes szféra bensőségesebb tartományába; ami alatt többek között,
hogy saját szavait idézzem, az "emberibb és amerikaibb" értendő.
Eme javaslatot egy pillanatig sem megengedett megjegyzés nélkül hagyni, hiszen
vélhetően alapvetően befolyásolja a nyers és ifjú írók egész tömegét, akiknek kevés bátorítás
is elég ahhoz, hogy letérjenek a pallérozott tudomány útjáról. Ám a tétel tévességének
igazolásához szükségtelen bármi módon is kétségbe vonni ama érvelést, hogy a fesztelen és
személyes kifejezés kívánatos, sőt egyenesen szükségszerű eleme a műkedvelő irodalomnak.
Elégséges azt bizonyítani, hogy az efféle önkifejezés kizárólagosan írói tevékenységünk
levélbeli ágához tartozik, kinyomtatott műveinkben ugyanakkor szabadon kísérletezhetünk a
valódi stílus, és írásainkat a színvonalas irodalomhoz fűző valódi rokonság kialakításán.
Az amatőr írás helyi érdekű, bensőséges és személyes hányada kétségkívül sokkalta
terjedelmesebb, mint azt egy McDonald professzorhoz hasonló személyiség, aki csupán
nemrégiben csatlakozott hozzánk, felmérhetné. A műkedvelők levelezése, beleértve a
személyes és a nyilvánosságnak szánt episztolákat is, bámulatos termékenységről árulkodik; a
kéziratokat közlő magazinok és a levelező társaságok egyre gyarapodó rendje pedig
mérhetetlenül megnöveli e fesztelenebb kapcsolattartás nagyságrendjét. Azonos érdeklődésű
vagy gondolkodásmódú személyek olyféle csoportokba tömörülnek, mint a United
Amateur márciusi lapszámában leírt "Kleicomolo"; és bizonyossággal megállapítható, hogy
az irodalommal kapcsolatos eszméinket, érzéseinket és egyéni véleményeinket anélkül
megoszthatjuk egymással, hogy feltétlenül kinyomtatott formában kellene megörökíteni
azokat.
Rendszeres kiadványainkat tekintve hangsúlyozni kell, hogy céljuk nem a terefere vagy a
levelezés helyettesítése, hanem végső formába öntött irodalmi alkotásaink közlése.
Műveltségünk tökéletesítése során különbséget kell tenni a folyamat és az eredmény között.
Levelezésünk személyes hangneme érzékletesen példázza az irodalmi művek
megemésztésének folyamatát; kinyomtatott dolgozataink tárgyilagossága ellenben azt
mutatja, ugyancsak érzékletesen, miféle eredményeket érünk el az önálló irodalmi művek
megalkotása terén, bármily szerényre sikeredjenek is azok. Az efféle művekben nem csupán
jogunk, hanem kötelességünk is a lehető legcsiszoltabb stílusra törekedni, és utánozni az
általunk olvasott legkiválóbb szerzőket; jóllehet műveink ekképp némi hasonlóságot mutatnak
e hivatásos írók alkotásaival. És tulajdonképp miért tekinti McDonald professzor oly nagy
bűnnek a színvonalas könyvekkel és folyóiratokkal vonható párhuzamokat? Kénytelenek
vagyunk feltenni magunkban a kérdést, vajon McDonald professzor felismeri-e, mily
mérhetetlenül jobban megérthetni a színvonalas szerzőket és gondolataikat, ha szorosan a
nyomukban járunk. A magas szintű irodalom e behatóbb megismerése önmagában kielégítő
mentségül szolgál a kezdő számára, hogy a hagyományos kifejezéssel kísérletezzék. Bevallott
szándékunk, hogy a kiforratlan írópalántákat útmutatással és szerzői tapasztalattal lássuk el.
Vajon nem inkább örömre, semmint elkeseredésre ad okot, hogy csoportunk tagjai a
legkiválóbb szerzők stílusát teszik magukévá? Minden más megoldás elkerülhetetlenül tétova,
kifogásolható és helyrehozhatatlanul silány írásmádhoz vezetne. Amennyiben kizárólagosan
fesztelen szubjektivitásra tanítanánk a kezdőket, megfosztanánk őket az erőteljes, kifogástalan
és méltóságteljes kifejezés képességétől. Számos eleven példát hozhatni fel érvelésünk
alátámasztására, melyek a műkedvelő irodalom korábbi, éretlenebb korszakából maradtak
ránk.
McDonald professzor tudálékos tézisének egy másik vonatkozását a cikk mintegy
mellékesen tárja fel. Az irodalomhoz való általános viszonyára gondolok; ami a kiérlelt, az
életet általánosságban ábrázoló könyvek óvatos becsmérlésében, és a modem. jellegzetesen
amerikai és várhatóan tiszavirág-élétű írások felmagasztalásában mutatkozik meg. Úgy, tűnik,
ama típust testesíti meg, melyre nemrégiben Faunce elnök úr a Brown University igazgatója
utalt, mikor kijelentette, hogy többségünk "túl elszántan mai".
Jelen írásnak nem szándéka oly kiterjedt csatározást kezdeményezni a klasszikus és a
modern írásművek felett, mint amilyet egykor a Saint-James Könyvtárban vívtak, s melyről
Swift dékán úr számolt be; ám nem tartózkodhatom attól, hogy a klasszikus irodalomnak
zavart és elsatnyult korunk felszínes alkotásaival szembeni örökös elsődlegességét
hangoztassam. A görögség és Róma irodalmi szelleméről, mely a legkedvezőbb körülmények
között fejlődhetett, bizonyossággal állítható, hogy a kifejezés művészetének és tudományának
betetőzését jelentette. A megfontolt és alapos ókori szerző az egyszerűség, mértékletesség és
elegancia oly magas szintjét érte el, melyet a későbbi korok túlszárnyalni, vagy akár
megközelíteni sem voltak képesek. Valójában azon modern időszakok jutottak a műveltség
legmagasabb fokaira, melyek a leghívebben követték a klasszikus modelleket. Mikor
McDonald professzor büszkén hivatkozik bizonyos kiváló kortárs szónokokra, elfelejti, hogy
a minták, melyeket mégis követni méltónak találtak, maguk is ugyanazon klasszikusok hatását
mutatják. Akár közvetlenül, mint Mr. Burke, akár közvetetten, mint Mr. Wilson esetében, a
klasszicizmus örökkön a hatásos szónoklat alapozó formája marad.
McDonald professzor indítványa, hogy a műkedvelő irodalmat több helyi, amerikai íz
hassa át, jóllehet a folytonosan idézett Emerson egyik kijelentésével támasztja alá, valójában
veszedelmes provincializmusra buzdít. Nem mintha a helyi írónak kevésbé lenne hazafias
kötelessége megörökíteni szülőföldjét az irodalomban, hanem mert célszerűtlen tájnyelvi és
stílusbeli eltérésekre buzdítani, miközben az általánosan elfogadott változat oly hosszú és
dicső eredettel büszkélkedhet. A széles látókör, nem a beszűkültség a legfőbb kulturális
követelmény. McDonald professzor nézetei ama ifjú amatőr újságíróra emlékeztetnek öt évvel
korábbról. aki amiatt panaszkodott, hogy csoportunk két tagja, egy massachusettsi és egy –
kaliforniai, azonos stílusban írt – és ekképp figyelmen kívül hagyta a "helyi színezet"
kifejezésbeli lehetőségeit.
Ami a klasszikus stílus napjaink szükségleteihez való alkalmazhatóságát illeti, úgy
vélem, a mai gondolkodás egyetlen szakterületének sem ártana, ha átvenné a derűsebb korok
világos retorikáját. Valójában meggyőződéssel hiszem, hogy egy efféle folyamat sokban
segítene kiirtani napjaink világának értéktelen és lényegtelen sarjadékait. Mi, modernek
túlbecsültük a képességeinket, és egy kizökkent értékrend mentén botladozunk a terhes
banalitások és álérzelmek zűrzavarában, mely a hanyatlás homályos, izgatott, átgondolatlan és
benyomásokra építő nyelvezetében nyer kifejezést. Gondolataink áttétele a klasszicizmus
szabatos, ésszerű stílusába segíthetne felfedni legtöbb elvakultan bálványozott újításunk
hitvány-hasztalanságát.
McDonald professzor állítása, miszerint a klasszikus stílus túlságosan korlátozott, és
hiányzik belőle az emberiesség, megítélésem szerint aligha megalapozott. Az ókoriak eleven
ékesszólása elvitathatatlan; és amennyiben korlátozták szavaik hömpölygő áradását, kizárólag
a végső hatás fokozásának céljából tették. Hasonlítsuk össze példának okáért a görög-római
írások elemi erejét a keleti ömlengések túldíszített ürességével. Ami pedig a korlátozottságot
illeti, valamely rosszindulatú magyarázó akár McDonald professzor letisztult és pattogó
prózastílusával is illusztrálhatná az elvek és gyakorlat közötti ellentmondást. Az első dolog,
ami az olvasó szemébe ötlik McDonald professzornak "A nyelv megszerkesztése" című,
kimért cikke kapcsán: a heves érzésektől és a tiszta, szimmetrikus szépség imádatától
tartózkodó szűkszavúság. Figyelembe véve a professzor szónoki kiválóságát és irodalmi
tájékozottságát, óhatatlanul azt kívánjuk, bárcsak írásait a klasszikus könnyedség és a
visszafogott díszítés fenségességével tenné teljessé.
Összegzésül hadd fejtsem ki egyértelműen a kérdéssel kapcsolatos álláspontomat. A
műkedvelő újságírás terén a legmagasabb klasszikus nívóra törekvést támogatom, és minden
energiámmal annak fenntartására törekedem. A kinyomtatott írásművekben nincs helye frivol
fesztelenségnek, a sebtében, megszerkesztetlenül megírt mai írások pedig nem választhatók
utánzandó mintaként. Örömömre szolgálna, ha a téma további értekezések tárgyává válna az
amatőr sajtóban. Mindaddig alázatosan ennyit üzenhetek tanult ellenfelemnek:
"Maxime, si tu vis, cupio contendere tecum."1


1
Ha úgy akarod, a végsőkig hajlandó vagyok megküzdeni véled. (latin) [A ford.]
LORD DUNSANY ÉS MŰVEI
EREDETI CÍM: LORD DUNSANY AND HIS WORK

A viszonylagosan csekély elismerés, melyben eleddig Lord Dunsany részesült, aki talán a
legegyedibb, legeredetibb és leggazdagabb fantáziájú élő írónk, mulattatóan érzékelteti az
emberiség természetes ostobaságát. A konzervatívok lekezelően tekintenek rá, mivel nem
érdeklik az ősi tévhitek és hamisságok, melyeket e csoport elsődleges értékként tüntet fel. A
radikálisok megvetik őt, mivel műveiben nem fedezhetni fel ama zűrzavaros dacot, mely
szerintük a hamisítatlan modern kiábrándultság kizárólagos megkülönböztető jegye. És
mégsem tévednénk azt állítván, hogy a senkié helyett mindkét csoport tiszteletét kiérdemelné;
hiszen amennyiben bárkinek sikerült egyként kivonnia és vegyítenie a régebbi és újabb
irányzatok esszenciáját, eme egyedülálló óriásban fedezhetni fel a klasszikus, a héber, az
északi és az ír esztétikai tradíciók különös és bámulatba ejtő elegyét.
A köztudatban róla alkotott kép láthatóan ama homályos benyomásra korlátozódik, hogy
Dunsany a kelta megújulást hirdető csoport egy tagja, aki bizarr színdarabokat ír. Más,
köztudatban élő képekhez hasonlóan e nézet is sajnálatosan töredékes és hiányos; sok
tekintetben pedig némileg félrevezető. Dunsany ugyanis tulajdonképpen nem tartozik
semmiféle csoporthoz; a drámai fantáziák puszta megírásának ténye pedig kellően elenyésző
tételnek tekinthető egy olyan személyiség egészér tekintve, kinek költői történetei és
színdarabjai sajátlagos filozófiában és esztétikai szemléletben megnyilvánuló zsenialitást
tükröznek. Dunsany nem nemzeti, hanem egyetemes művész; legfőbb jellegzetessége pedig
nem egyszerűen a hátborzongatás, hanem a kozmikus törvények és távlatok egyfajta isteni és
személytelen víziója, melyben tudatosul az élet és a valóság egészének jelentéktelensége,
homályossága, értelmetlensége és tragikus abszurditása. Főbb művei ama kategóriába
sorolhatók, melyet a kritikusok „a valóságtól való menekvés irodalma” címkével illetnek; a
tudatosan felépített illúziók irodalma pedig ama művelt és korszerű meggyőződésből jött
létre, miszerint a megismerhető valóságból semmit nem nyerhetünk, a káoszt, a fájdalmat és a
csalódást kivéve. E tekintetben Dunsany egyaránt konzervatív és modern; konzervatív, hiszen
továbbra is hisz benne, hogy, a szépség az aranykor emlékezetében és az egyszerű
motívumokban rejtezik, és modem, hiszen tudatára ébredt, hogy kizárólag az önkényesen
kiválasztott ábrándképekben találhatni meg az aranykor emlékezetét felidéző, rögzült
motívumokat. A csoda felülmúlhatatlan poétája ő, ám olyféle kiművelten feltételezett csodáé,
melyhez a valóságból való teljes kiábrándultság után folyamodunk.
Edward John Moreton Drax Plunkett, Dunsany tizennyolcadik bárója 1878-ban született
Dunsany várában, az írországi Meath megyében, és a Brit Birodalom egyik legősibb és
legkiválóbb vérvonalát képviseli. Elei elsődleges teuton és skandináv – normann és dán –
ősöktől származtathatók, mely körülmény az északi hagyomány fagyos örökségével. nem
pedig a csapongóbb és misztikusabb kelta tradícióval ajándékozta meg őt. Családját azonban
szoros szálak fűzik Írország életéhez; nagybátyja, Sir Horace Plunkett vetette fel elsőként a
domíniumi státusz ötletét, mely később az Ír Szabad Állam megszületéséhez vezetett. Lord
Dunsany– maga a birodalmi eszmékhez hű honpolgár; a brit hadsereg vitéz tisztje, és a búr-,
valamint az I. világháború veteránja.
Dunsany kora gyermekkorát édesanyja családi birtokán, a Dunstall rendházban töltötte,
az angliai Kent megyében található Shorehamben. Szobája ablakából a dombokra és a
naplementére nyílt kilátás, költői hajlamát pedig javarészt az aranyló föld és égbolt gyakori
látványának tulajdonítja. Egyedi kifejezésmódja sokat köszönhet az édesanyja által gondosan
megválasztott olvasmányoknak; a napilapokat teljességgel kiiktatták, az elsődleges irodalmi
tápláléknak pedig a Jakab király-féle Biblia számított. Eme olvasmány Dunsany stílusára
gyakorolt hatása maradandónak és csodásan jótékonynak bizonyult. Az archaikus angol nyelv
egyszerűségét és a héber zsoltárszerzők művészi ismétlésekben gazdag írásmódját tudatos
erőfeszítés nélkül sajátította el; így a mai napig mentes maradt a legtöbb modern prózaíróra
jellemző stílusromlástól.
Első bentlakásos iskolájában, a Cheam Schoolban Dunsanyt további bibliai hatások
érték, és itt találkozott először egy még ennél is fontosabb hatással: a görög klasszikusokkal.
Homéroszban a sajátjához hasonlatos, csodás világra lelt, és az Odüsszeiaihletése – mely
eposz mellesleg talán nagyobb zsenialitásról árulkodik, mint harciasabb előzménye,
az Iliász – egész munkásságán végigkísérhető. Az Odüsszeiát a különös, távoli vidékek
ugyanazon varázsa hatja át, mely Dunsany műveinek elsődleges vonása.
A Cheam School után következett az Eton, aztán pedig a Sandhurst, ahol az ifjú Edward
Plunkettet ama fegyveres hivatásra tanították, mely nemesi ivadékhoz illik. 1899-ben kitört a
búr háboní, és az ifjú a Coldstream Guards kötelékében harcolta végig a küzdelmes időszakot.
Ugyancsak 1899-ben örökölte meg az ősi címet és az őrnagyi rangot; az Edward Plunkett
nevű fiúból egyszerre Lord Dunsany: férfi és katona lett.
Az irodalom világában Dunsany az új század hajnalán, az ír irodalmi csoport
támogatójaként jelenik meg. 1905-ben publikálta első könyvét, a Pegana isteneit, melyben az
újszerű és mesterséges árja mitológia fantasztikumán átsugárzik a szerző utánozhatatlan
zsenije; a természetszimbólumok tökéletesen kidolgozott ciklusát a természetlegendák
agyafúrt filozófiája és végtelen bája hatja át. Ezután gyors egymásutánban jelentek meg
Dunsany könyvei, melyek mindegyikét Sidney H. Sime hátborzongató illusztrációi tesznek
teljessé. Az idő és az istenek (1906) mitikus ötlete egyre elevenebb képekben bontakozik ki.
AWelleran kardja (1908), akárcsak az Egy álmodozó meséi (1910) emberek és hősök oly
világát énekli meg, melyben Pegana istenei uralkodnak. Bennük megtalálhatjuk a teljesen
kibontott Dunsany-féle motívumokat; az összeütközés és a balsors hellén szellemét, a
magasztosan kozmikus nézőpontot, a fenséges líraisággal áradó szöveget, a színezet és
szóképek keleti igézetét, a találékony képzelet titáni termékenységét, a „Napkeleten túli”
és ..a világ végén fekvő” mesés vidékek titokzatos varázsát, és ama káprázatos készséget,
amivel ókori és keleti minták alapján melodikus, csábító és csodát ígérő személy– és
helyneveket alkot. Dunsany néhány története az általunk ismert tárgyi világról és a benne
rejlő csodákról szól, a legjobbak azonban csupán ködös álmainkban elképzelhető vidékeket
mutatnak be. Mindegyik ama tisztán esztétikai szellemben született, mely a legmagasabb
rendű művészet sajátja, hiszen híján van bármiféle nyilvánvaló erkölcsi vagy didaktikus
elemnek, az afféle legendákban előforduló különös allegóriát kivéve, melyek közé e
történetek sorolhatók. Dunsany egyedül a csúfság, az ostobaság és a közhelyesség gyűlöletét
hirdeti oktató szándékkal. Elvétve, a társadalmi intézményeket kicsúfoló szatirikus
részletekben, vagy a szennyes városoktól és éktelen hirdetőtábláktól beszennyezett
természetet sirató szakaszokban találkozunk e hangütéssel. Az emberi elme alkotásai közül
Lord Dunsany a hirdetőtáblát tartja mindenek fölött visszataszítónak.
Első színdarabját, A ragyogó kaput 1909-ben írta meg W. B. Yeats felkérésére, aki a
dublini Abbey Theatre számára rendelt tőle művet. A szerző abszolút tapasztalatlansága
ellenére az eredmény sikeresnek bizonyult, és Dunsanyt további színpadi művek alkotására
ösztönözte. Noha jelen dolgozat szerzője továbbra is inkább az elbeszéléseket kedveli. a
kritikusok egyöntetűen a színjátékokat tartják magasztalásra méltóbbnak; s ez utóbbiakra
kétségkívül a briliáns párbeszéd és a technikai tökély jellemző, melyek Dunsanyt legkiválóbb
drámaíróink közé emelik. Micsoda egyszerűség! Micsoda képzelőerő! Micsoda emelkedett
stílus! Az elbeszélésekhez hasonlatosan a legjobb színműveket is a fantasztikus cselekmény
és helyszín jellemzi. Többségük egészen rövid, noha legalább kettő, a Ha és
az Alexander egészestés darab. A talán legtöbbre becsült mű: A hegy istenei, mely hét koldus
Kongros városában játszódó történetét meséli el, akik a Marma-hegyen ülő hét zöldszínű jade-
istennek adják ki magukat. A zöld színt mellesleg Dunsany előszeretettel használja műveiben;
leggyakoribb megtestesülési formája pedig a zöld jade-kő. A színdarab nietzschei alakja, a
koldusok Agmar nevű vezére mesteri módon megrajzolt figura, mely vélhetően mindörökre a
drámairodalom eleven alakjai között marad meg a világ emlékezetében. A többi, csodás
hatású mű közül megemlítendő még az Egy éjszaka egy fogadóban – ami a párizsi Grand
Guignol színpadára érdemes –, valamint A királynő ellenségei, mely egy Hérodotosztól
kölcsönzött egyiptomi történetet bont ki. Nem lehet eléggé eltúlozni a drámai beszédmodor és
helyzetek hamisítatlan zsenialitását, amit Dunsany legjobb színdarabjaiban felmutat. E művek
minden értelemben klasszikusnak számítanak.
Dunsany csodára kiélezett felfogása, mint már említettük, tudatos gyakorlatot tükröz, s
egy mélységesen filozofikus és pallérozott elmét takar. Épp ezért nem meglepő, hogy az évek
múlásával helyenként leplezetlen gúny és átható humor kezdi színesíteni a műveit. Valójában
érdekes párhuzam vonható közte és ama másik ír kiválóság, Oscar Wilde között, aki oly
szórakoztatón vegyítette a fantasztikumot a szellemesen világival, és aki éppoly isteni
tehetségre valló fennkölt prózát és egzotikus szóképeket alkotott. 1912-ben látott napvilágot A
csodák könyve, melynek rövid fantasztikus történetei kivétel nélkül egyfajta humoros
kétkedéssel kérdőjelezik meg önnön emelkedettségüket és igazságukat. Nem sokkal ezután
következett Az eltűnt selyemkalap című egyfelvonásos vígjáték, melynek sziporkázó
szellemessége akár Sheridan legsikerültebb alkotásaival is felér; és azóta Dunsany komoly
oldala egyre ritkábban mutatkozik meg ama esetleges színművek és elbeszélések ellenére,
melyek az igaz szépségimádó megmaradását bizonyítják. Az 1915-ben kiadott Ötvenegy
elbeszélés a bölcselkedő Baudelaire elegáns prózai-poétikus szellemiségét idézi, míg A csodák
utolsó könyve (1916) a hasonló című első kötettel mutat rokonságot. Kizárólag a Három
félteke meséi (1919) kötetet alkotó elszórt töredékekben fedezhetni fel a régebbi, egyszerűbb
Dunsanyre erősen emlékeztető elemeket. A legújabb többfelvonásos színdarab, a Ha (1921)
nagyobbrészt szatirikus komédia, melyben az egzotikus ékesszólás csupán egy rövid részletet
jellemez. A Don Rodriguezt, aminek közzétételét a kiadó nemrégiben jelentette be, jelen
dolgozat szerzője ez idáig nem olvasta; ám nem kizárt, hogy benne valamelyest a régi
Dunsany éled fel. Dunsany első regénye ez, és fölöttébb nagyra tartják ama kritikusok, akik
már kézbe kapták, A Plutarkhosz nyomán készült egészestés színmű, az Alexander 1912-ben
íródott, és a szerző a legjobb művének tartja. Sajnálatos, hogy e drámai mű sem kiadásra, sem
színre nem került. Dunsany rövidebb színdarabjait két gyűjtemény tartalmazza. Az Öt színmű,
melyben A hegy istenei, Az arany végzet, az Argimenes és az ismeretlen harcos, A ragyogó
kapu és Az eltűnt selyemkalap olvasható, 1914-ben került kiadásra. 1917-ben Jelent meg
a Színművek istenekről és emberekről, mely kötet Az arabok sátrai, Az istenek kacagása, A
királynő ellenségei és az Egy éjszaka egy fogadóban című színpadi műveket foglalja magába.
Dunsany továbbra is az irodalom pártfogója maradt, és védőszárnyai alá vette az ír
parasztköltő Ledwidge-et – a feketerigó e halhatatlanná tevőjét, aki Dunsany parancsnoksága
alatt szolgáit az Ötödik Királyi Inniskilling Lövészzászlóaljban, és esett el a Nagy
Háborúban1. A háború jelentős mértékben lekötötte Dunsany alkotó képzeletét, mivel az író
tényleges katonai szolgálatot teljesített a francia fronton, valamint az 1916-os dublini felkelés
alkalmával, mikor is súlyosan megsebesült. F, lekötöttség egy bájos és néhol patetikus
elbeszéléseket tartalmazó kötetben, a Háborús mesékben (1918), valamint a Sajnálatos távoli
dolgok (1919) című visszaemlékező esszégyűjteményében jutott kifejezésre. Dunsany józanul
ítéli meg a háborút; a viszály szerinte éppoly elkerülhetetlen katasztrófa, akár az árapály vagy
az évszakok váltakozása.
Amerikát különösen nagyra értékeli Dunsany, mivel ott az anyaországnál
készségesebben adták meg neki ama kevéske megbecsülést, amiben részesült. Színművei
többségét itt adták elő a „Little Theatre” társulatok, elsősorban Stuart Walker színháza, és
azokat időnként komolyabb lelkesedéssel fogadták. Minden ilyen színpadra vitelre a szerző
személyes felügyelete mellett került sor, kinek utasításokat tartalmazó levelei kiemelkedő
érdeklődésre tarthatnak számot. Dunsany színdarabjai nem egy főiskolai színjátszókör
kedvencei közé tartoznak, s joggal. 1919-20-ban Dunsany előadói körúton vett részt az
Egyesült Államokban, ahol általánosságban jól fogadták.
Lord Dunsany személyisége fölöttébb megnyerő, amit jelen dolgozat szerzője is
igazolhat, aki az első sorban ült az előadóval szemben 1919 októberében, a bostoni Copley-
Plaza báltermében. Az atkalommal Dunsany elragadó modorban körvonalazta irodalmi
elméleteit, és olvasta fel teljes terjedelmében A királynő ellenségei című rövid színdarabját.
Kifejezetten – hat láb négy hüvelyk 2 – magas, nem különösebben vállas, fehér bőrű férfiú,
kinek kék szemeit és magas homlokát sűrű, világosbarna haj keretezi, ajkai felett pedig ezzel
megegyező színű bajusz ékeskedik. Egészséges és finom vonású arca, megnyerő és
szeszélyesen nyájas tekintete egyfajta kamaszos jelleggel párosul, melyet sem a széles körű
élettapasztalat, sem a monokli nem képes feledtetni. Ugyancsak kamaszosság jellemzi járását
és tartását; ama görnyedtség és szeretetre méltó esetlenség, amit többnyíre a serdülőkorral
társítanak. Hangja lágy és kellemes, kiejtése a brit műveltség tetőpontját képviseli.
Viselkedése könnyed és barátságos, olyannyira, hogy a Boston Transcript riportere a kenetes
pódiumi megjelenés teljes hiányától panaszkodott. Drámai felolvasóként tagadhatatlanul
hiányzik belőle az élénkség és hevesség; színésznek kétségtelenül éppoly csapnivaló lenne,
mint amilyen nagyszerű író. Feltűnő hanyagsággal öltözködik, és Írország legrosszabbul
öltözött férfiújának kiáltották ki. Valóban semmi megkapót nem találtam a lazán felöltött
szalonkabátban, me1y ködszerűen borította őt az amerikai előadásokon. A bostoni
autogramgyűjtőkkel módfelett előzékenyen bánt, és egyetlen kérést sem utasított vissza,
jóllehet kínzó fejfájása miatt gyakorta homlokához kényszerült kapni a kezét. Mikor egy
alkalommal bérkocsiba szállt, cilindere lehullott a fejéről – a kisember ekképp tartja meg
emlékezetében a nagyságok baleseteit!
Lord Dunsany Lord Jersey egyik leányát fogadta hitveséül, egyetlen fiúgyermekük,
Randal Plunkett őnagyméltósága pedig 1906-ban született. A lord beállítottsága, a szokványos
cinikus és fantaisiste beteges mániáitól eltérően, határozottan sportos és szokványos; inkább a
feudális és bárói életvitelből fakadó lehetőségeket aknázza ki. Pisztollyal Írország legkiválóbb
céllövésze, lelkes krikettjátékos és lovas, szenvedélyes vadász, és a vidéki táj megrögzött
imádója. Sokfelé utazott, különösen Afrikában; napjait hol saját meathi kastélyában, hol
édesanyja kenti birtokán, hol pedig londoni lakásán, a Londres Square 55-ben tölti. A tényt,
hogy nem hiányzik belőle a szerény hősiesség hamisítatlanul romantikus vonása, ama eset is
bizonyítja, mikor megmentett egy fuldokló férfiút, nevét azonban nem volt hajlandó felfedni a
bámuló sokaság előtt.
Dunsany írói tevékenységét a gyorsaság jellemzi, és többnyire délutánonként és a kora
esti órákban alkot, amihez teát fogyaszt enyhe élénkítőként. Szinte kivétel nélkül tollszárat
használ az íráshoz, széles, ecsetvonásokra emlékeztető betűi feledhetetlenek azok számára,
akiknek megadatott látni leveleit és kéziratait. Személyisége átsugárzik minden cselekedetén,
és nem csupán teljességgel sajátságos egyszerűségű stílust, hanem ezzel együtt sajátságosan
gyér központozást is eredményez, amit olvasói némelykor hibájául rónak fel neki. Műveiben
Dunsany a művelt naivitás és a gyermeki tapasztalatlanság különös légkörét igyekszik
megteremteni, a történelmi és egyéb tényekre pedig a tudatlanság elragadóan mesterkéletlen
szellemében hivatkozik. örökös célja a romlatlan ifjúság üde fogékonyságával szemlélni a
világot – avagy megközelíteni e minőséget, amennyire élettapasztalata megengedi. eme
alapeszme gyakorta megzavarja kritikai ítélőképességét, amint az oly élesen megmutatkozott
1920-ban, mikor legjobb szándéka szerint töltötte be a United Amateur Press Association
Koszorús Költészet Bírájának tisztjét. Dunsany valódi arisztokrataként viszonyul
munkájához; és noha szívesen tenne szert hírnévre, fel sem merülne benne, hogy művészetét a
kispolgári csőcselék vagy az irodalmi zűrzavarkeltők uralkodó klikkjének szintjére alázza le.
Kizárólagosan az önkifejezés céljából ír, és épp ezért eszményi megtestesítője az amatőr
tollforgató típusának.
Dunsany végleges irodalmi pozíciója nagymértékben függ attól, mely irányba fejlődik
tovább az irodalom. Korunk egy különös átmenet és szerteágazás kora, melyben a művészet
egyre inkább elszigetelődik a múlttól, és általában a mindennapi élettől is. A modern
tudomány végül a művészet és szórakozás ellenségének bizonyult: hiszen azzal, hogy feltárta
előttünk gondolataink, indítékaink és cselekedeteink hitvány és prózai alapjait, megfosztotta a
világot a varázslattól és a csodától, a hősiesség, nemesség és önfeláldozás ama illúzióitól,
melyek oly magasztosnak hatottak, amikor romantikus keretbe foglaltattak. Valójában nem
túlzás azt állítani, hogy a lélektani felfedezések, a kémiai, fizikai és fiziológiai kutatások
nagymérvű érzelmi pusztítást végeztek a művelt és tájékozott emberek körében, mikor
alkotóelemeire értelem alkotta eszmére és állati ösztönre – bontották szét az érzéseket, Az
úgynevezett „lélek”, a maga olyféle lázas és szenvelgő velejáróival. mint az érzelmesség, a
tisztelet, a nyíltszívűség, a hódolat és hasonlók, megsemmisült az elemzés során. Nietzsche
átértékelte az értékeket, Remy de Gourmont azonban minden érték egyetemes elpusztításának
folyamatát indította el. Immár tudjuk, a délibábok és az önámítás miféle hiábavaló, céltalan és
összefüggéstelen zűrzavara az élet; és e tudás első döbbenetéből sarjadt ki ama szörnyűséges,
új generáció bizarr, ízléstelen, dacos és kaotikus irodalma, mely megbotránkoztatja
nagyanyáinkat – T. S. Eliot, D. H. Lawrence, James Joyce, Ben Hecht, Aldous Huxley, James
Branch Cabell és a többiek eszteticizáló nemzedéke. Ezen írók, mivel tudják, hogy az életben
nincs semmiféle rendszer, vagy dühöngnek, vagy gúnyolnak, vagy a kozmikus káosz részévé
válnak, ahogy kiaknázzák az értékek őszinte és szándékolt érthetetlenségét és zűrzavarát.
számukra az útszéliség jele, ha valaki rendszert igyekszik felállítani– hiszen napjainkban már
csak a szolgák, a templomba járók és a megfáradt üzletemberek olvasnak olyasmit, aminek
értelme van, vagy bármely értéket valósként kezel. Milyen esélyekkel rendelkezik tehát egy
olyan író, aki nem elég műveletlen vagy közönséges a Cosmopolitan a Saturday Evening
Post, Harold Bell Wright, a Snappy Stories, azAtlantic Monthly és a Home Brew vevőköre
számára; ugyanakkor nem kellően zavaros, trágár vagy megveszekedett a Dial, aFreeman,
a Nation vagy a New Republic rendszeres, vagy a Ulysses leendő olvasói számára? Jelenleg az
egyik csoport „túlságosan intellektuálisnak” tartja őt, míg a másik semmibe veszi, mivel
megítélésük szerint tűrhetetlenül szelíd és gyerekesen érthető.
Dunsany egyetlen reménye az elismerésre az intelligencia, és nem a nagyközönség,
hiszen művei vonzerejét ama teljességgel kifinomult műgond, ama mérsékelt kiábrándultság
és letargia adja, amiben kizárólag a pallérozott elme találhat gyönyörűséget. Az elismeréshez
szükséges fordulatot egyfajta visszarendeződés hozhatja meg, mely szükségképpen
bekövetkezik, amint komolyabban megértjük a modernkori kiábrándulást és annak minden
velejáróját. A művészetet tönkretette a világmindenségről szerzett tökéletes tudás, miszerint a
világ csupán szemétdomb, melynek képét mindenki egyéni felfogása alapján festi meg
magának. Ha egyáltalán lehetséges, kizárólag a kiábrándultság következő fokára jutás
mentheti meg a művészetet; ama felismerés, hogy a tökéletes tudás és az igazság maga is
értéktelen, és bármiféle ténylegesen ihlető művészet megalkotásához mesterségesen kell
felállítanunk tudatkorlátokat, és úgy kell tennünk, mintha léteznének az egész emberiségre
érvényes szabályok – ezek természetszerűen azon egyszerű összefüggések, melyeket
eredetileg az ősi és vakon tapogatózó hagyomány örökített ránk. Mikor megértjük, hogy
minden öröm és lelkesedés forrása a csoda és a tudatlanság, ismét elkezdhetünk
szembekötősdit játszani az atomokkal, az elektronokkal és a céltalan végtelenséggel.
Csak ezután imádhatjuk újbóli rácsodálkozással az isteni nyelv zenéjét és színeit, és
lelhetjük epikureusi örömünket olyas eszmék és ábrándok kombinációiban, melyekről jól
tudjuk hogy mesterségesek. Nem mintha újfent komolyan viszonyulhatnánk az érzelmekhez –
ehhez immár túlságosan kifejlett az intellektusunk –, ám ismét örömünket lelhetjük egy olyan
szerző drezdaiporcelán-szerű tündérországában, aki hajlandó kifinomult képi módszerekkel
eljátszani a régi eszmékkel, miliőkkel, alakokkal, helyzetekkel és hatásokkal; a bukott istenek
emlékét felidéző formában, ugyanakkor egy pillanatra sem elvetve az ember-bábuk és
kisszerű kapcsolataik mikroszkopikus jelentéktelenségének kozmikus szintű és enyhén
gunyoros felismerését. Egy efféle szerző mellőzheti a nyegleséget és az otrombaságot,
ugyanakkor feltétlenül, bárha rejtetten is, mindenek elé kell helyeznie a kiművelt
szellemiséget, és óvakodnia kell, nehogy komoly hangnemben szólaltasson meg oly
érzelmeket, melyekről a modern lélekelemzés bebizonyította, hogy álságosan kiüresedettek,
vagy nevetségesen állatiasak.
És mindezzel vajon nem épp Dunsany, e mézédes szavú prózaköltő jellemzését adtuk,
aki némelykor akaratlanul is hexameterekben ír, és kinek színpadán rendre megjelennek a
könyörtelen istenségek, és még könyörtelenebb legyőzőjük, az Idő; ott a Sors és a Véletlen
sakkozik; halott isteneket temetnek el; világok születnek és pusztulnak; és ama, világnak
nevezett porszem szerény krónikái elevenednek meg, mely szerencsétlen lakóival egyetemben
csupán a kisebb istenek játékszere, akiket ugyanakkor pusztán MANA-YOOD-SUSHAI
álmodik meg? A konzervativizmus és a kifinomultság tökéletes egyensúlyra talált
Dunsanyben; rigolyásan hagyományhű, ám bármely öntudatos modernhez hasonlatosan
tisztában van az értékek zűrzavaros érvénytelenségével. Ugyanazon a hangon, melyen
isteneket vezérlő erőkről énekel, egy kisgyermek törött hintalovát siratja, vagy elmeséli,
miként áldozta koronáját egy király a csillagoknak, mivel egy kisfiú karikára vágyott; attól
sem húzódozik, hogy megénekelje a nyugalmas falvakat, az idilli kandallók füstjét, vagy az
est leszálltával felragyogó ablakokat. Olyféle világot alkot, mely sosem létezett, és soha nem
is fog létezni, ám melyet mindannyian ismerünk vágyálmainkból. Megeleveníti előttünk e
világot, ám nem akképp, hogy valósnak tetteti, hanem azáltal, hogy felmagasztalja annak
valótlanságát, miközben az egész álomvilágot egyfajta finom pesszimizmussal Itatja át,
melynek forrása egyrészt a modern pszichológia, másrészt a Ragnarokról és az istenek
alkonyáról szóló ősi germán mitológia. Dunsany egyszerre modern és mitikus, az életet
helyesen értelmetlen képek sorozatának tekinti, ám mindezt az ősi ráolvasások és
közmondások köntösével ruházza fel, melyek, akár a nyelvbe kövült metaforák, a ránk örökül
hagyott képzettársítások szövetének lényegi részét képezik.
Dunsany senki máshoz nem hasonlítható. Legközelebbi rokonságban Wilde áll vele, és
sok közös vonás fűzi Poe-hoz, De Quincyhez, Maeterlinckhez és Yeatshez; ám értelmetlen
minden összehasonlítás. A téma és a tálalás sajátlagos elegye fölényes zsenialitásától válik
egyedivé. Nem, vagyis nem mindig tökéletes. ám ki lenne képes ilyesmire? A kritikusok
gyakorta felróják neki, hogy a szatírát a tragédia légkörével keveri; ám eme ellenvetés
szokványosnak mondható, és az ír tradíció ismeretének teljes hiányáról árulkodik, melyből
olyan bizarrul halhatatlan művek születtek, mint James Stephens Aranycserép című műve.
Amiatt is gáncsoskodnak vele, mert járkáló kőisteneket és undorító hindu bálványokat
vonultat fel a színpadon; ám e gáncsoskodás szánalmas vakságra utal, amiért az apokaliptikus
látomásokat a színpadi technikák viszonylatában értelmezik. Jelen szerző kizárólag esdeklő
kritikát fogalmazhatna meg; azt szorgalmazván, hogy a régi, mítoszteremtő Dunsany kisebb
mértékben lényegüljön át a sziporkázóbban szatirikus Dunsanyvé. Sheridan reinkarnációja
valóban értékes adomány, ám azEgy álmodozó meséinek Dunsanyje kétszeresen is értékes,
hiszen sem utánozni sem utolérni nem lehetséges. Olyféle csoda, mely visszaadja nekünk
gyermekkori álmainkat, amennyire bármi is visszaadható, és ennél nagyobb adományt nem
ismerni a Földön.
A jövő homályos és bizonytalan, a pusztító magunkba fordulás és elemzés közepette
pedig lehetséges, hogy jelen formájában nem marad hely a művészetnek. Ám ha bármily
létező művészet a jövő részét képezheti, Lord Dunsany művészete e kategóriába tartozik.

1922. december 14.


1
vagyis az I. világháborúban. [A ford.]
2
Kb. 193 cm. [A ford.]
IBID
EREDETI CÍM: IBID
“ … amint Ibid megjegyzi méltán híres A költők élete című művében”
(Egy egyetemi szakdolgozatból.)
Ama téves vélelemmel, miszerint Ibid lenne A költők életének szerzője, oly gyakran
találkozhatni még a legműveltebbek körében is, hogy immár érdemessé vált a helyesbítésre.
Köztudomású kellene legyen, hogy a művet Cf alkotta. Ibid remekműve ezzel szemben a híres
Op. Cit. volt, melyben a görög-római kifejezés minden jelentősebb áramlata egyszer és
mindenkorra kikristályosított formában jelenik meg – s mindez bámulatra méltó elevenséggel,
dacára a meglepően késői korszaknak, amelyben Ibid alkotott. Ismeretes egy hamis
beszámoló – melyet többen idéznek a Von Schweinkopf monumentális Geschichte der
ostrogothen in Italien című monográfiája előtt megjelent modern kötetekben -‚ miszerint Ibid
római polgárságot felvett vizigót lett volna Ataulf hordájából, akik Kr. u. 410-ben telepedtek
le Placentiában. Ennek ellenkezőjét nem lehet túlhangsúlyozni; Von Schweinkopf, és őt
követően O’Ctondy1 és de Cretén2 ugyanis cáfolhatatlan érvekkel bizonyították, hogy e
feltűnően elszigetelt figura tősgyökeres római volt – vagy legalábbis oly mértékben
tősgyökeres római, amennyire eme elsatnyult és elkorcsosult korban bárki az lehetett -‚ akiről
nyugodtan kijelenthetjük, amit Gibbon jegyzett meg Boethius kapcsán, hogy “ő volt az utolsó,
akit Cato vagy Tullius honfitársuknak tekintettek volna”. Boethiushoz és a kor szinte minden
kiválóságához hasonlóan ő is a nagyszerű Aniciánus nemzetséghez tartozott, családfáját pedig
végtelen precizitással és megelégedettséggel a köztársaság összes hőséig visszavezette. Teljes
neve – mely a klasszikus római nómenklatúra háromtagú egyszerűségét elvető kor
szokásaihoz híven hosszú és hangzatos – Von Schweinkopf3 közzététele szerint Caius Anicius
Magnus Furunculus Camillus Aemilianus Cornelius Valerius Pompeius Julius Ibidus; jóllehet
O’Ctondy4 elveti az Aemilianust, a nevet ugyanakkor a Claudius Decius Junianusszal egészíti
ki; míg de Cretén5 egy mindkettőtől gyökeresen eltérő változatot közöl, és a teljes nevet
Magnus Furunculus Camillus Aurelius Antonius Fiavius Anicius Petronius Valentinianus
Aegidus Ibidusként adja meg.
A jeles kritikus és életrajzíró az Úr 486. évében született, nem sokkal az után, hogy Clovis
megdöntötte a rómaiak uralmát Galliában. Róma és Ravenna egyaránt magának követeli a
szűkebb pátria méltóságát, jóllehet bizonyos, hogy rétori és filozófiai tanulmányait Athén
iskoláiban végezte – melynek egy évszázad előtti, Theodosius általi elnyomását durván
eltúlozzák a felületes történészek. 512-ben, Theodoric osztrogót király üdvös uralma idején,
retorikát tanít Rómában, 516-ban pedig Pompilius Numantius Bombastes Marcellinus
Deodamnatusszal együtt a konzuli poszt birtokosa. Theodoric 526-ban bekövetkezett halálát
követően Ibidus visszavonult a közélettől, hogy megírja világhírű művét (melynek
hamisítatlan cicerói stílusa éppúgy a klasszikus atavizmus nyilvánvaló példája, mint Claudius
Claudianus költészete, aki Ibidus előtt egy évszázaddal alkotott); ám később visszatért a
fényűző életbe Theodatusnak, Theodoric unokaöccsének udvari szónokaként.
Vitiges zsarnoksága idején Ibidus kegyvesztetté vált, és egy időre börtönbe került; Belisár
bizánci-római hadseregének betörésével azonban visszanyerte szabadságát és méltóságait.
Róma ostroma alatt mindvégig vitézül küzdött a védők oldalán, később pedig Albába, Portóba
és Centumcellaébe követte Belisár sasmadarait. Milánó frank ostroma után Ibidust
választották ki, hogy Görögországba kísérje a művelt Datius püspököt, akivel együtt 539-ben
Korinthoszban tartózkodott. 541-ben Konstantinápolyba költözött, ahol mind Justinianus,
mind II. Justius abszolút császári kegyét élvezte. Tiberius és Mauricius császárok tisztelték
élemedett korát, és sokat tettek halhatatlansága biztosításáért – különösen Mauricius, aki
előszeretettel vezette vissza családfáját a régi Rómáig, jóllehet a cappadociai Bidesbökörben
született.
Mauricius nevéhez fűződik, hogy a költő életének 101. esztendejében munkáit a

birodalom iskoláiban használandó tankönyvbe gyűjtötte össze, mely megtisztelés végzetesen
felkavarta az agg szónok érzelmeit, minek folyományaként hat nappal Kr. u. 587. szeptember
kalendaejét megelőzően, életének 102. évében békés körülmények között elhalálozott.
Földi maradványait az Itáliában uralkodó nyugtalan állapotok dacára Ravennába

szállították elhantolás céljából; ám miután a Ciasse városnegyedben végső nyugalomba
helyezték a holttestet, Spoleto longobárd herceg exhumáltatta, és köznevetség tárgyává tette a
tetemet, mivel a koponyát Authari király udvarába vitte, hogy ott forralt boros kupaként
használják. Ibid koponyáját büszkén hagyományozták utódaikra a longobárd dinasztia
egymást követő tagjai. Miután Nagy Károly 774-ben elfoglalta Páviát, a koponyát elragadták
az ingatag Desideriustól, akitől a frank hódító kíséretéhez került. Voltaképp eme edényt
használta Leó pápa, mikor a Szent Római Birodalom császárává kente fel a hős nomádot.
Nagy Károly országa fővárosába, Aixba szállíttatta, majd nem sokkal ezután szász
tanítómesterének, Alcuinnak adományozta Ibid koponyáját, Alcuin 804-ben bekövetkezett
halálát követően a kegytárgy annak rokonaihoz került Angliába.
Mikor Hódító Vilmos rátalált egy apátság falmélyedésében, ahova Alcuin istenfélő
családja elhelyezte (lévén, hogy azt egy szent6 koponyájának hitték, aki imáival csodás módon
a longobárdok végpusztulását idézte elő), tisztelettel adózott az ősi csontoknak; az írországi
Ballylough apátság elpusztításakor pedig (ahová 1539-ben egy buzgó pápista szállította át
titokban, miután VIII. Henrik erőszakkal feloszlatta az angliai szerzetesrendeket) még
Cromwell kíméletlen katonái sem mertek megszentségteleníteni egy ily tiszteletre méltó
relikviát.
Az ereklyét Allwashdesh-Obeygash Hopkins közkatona szerezte meg zsákmányként, aki

nem sokkal később Jehovah-Newgostaliah Stubbsnak adta el egy fontnyi friss virginiai
dohányért. Miután Stubbs 1661-ben Új-Angliába menesztette szerencsét próbálni Zebubbel
nevű fiát (mivel attól tartott, hogy a restauráció kori légkör esetleg megrontja az istenfélő ifjú
kisgazdát), talizmánként neki adományozta Szt. Ibid, vagyis inkább Ibid testvér – lévén, hogy
gyűlölt minden pápista maszlagot – koponyáját. Salembe érkezvén Zebubbel a kémény
mellett álló almáriumban helyezte el a csontokat, mihelyt takaros házikót épített magának a
közkút közelében. A restauráció azonban nem múlt el felette teljességgel hatástalanul; és
miután a szerencsejátékok rabjává vált, bizonyos Hamish Swindler, egy arra járó providence-i
díszpolgár nyerte el tőle a koponyát.
A koponyára Swindler házában találtak rá a város északi részében, nem messze a mai
North Main és Olney Street kereszteződésétől, mikor Canonchet 1676. március 30-án
rajtaütött a településen a Fülöp király-féle háború idején; az éles elméjű indián törzsfőnök, aki
nyomban felismerte, hogy különösen nagy becsű és értékű tárgyra lelt, megkötendő
szövetségük zálogaként elküldte a connecticuti pequot törzs egyik csoportjának, akikkel épp
tárgyalásokat folytatott. Április 4-én elfogták, és nem sokkal később kivégezték őt a
gyarmatosítók, Ibid kemény koponyája azonban folytatta vándorútját.
A pequot törzs, amely alaposan megfogyatkozott egy korábbi háborúban, nem nyújthatott
segédkezet a lesújtott narragansetteknek; 1680-ban pedig egy Petrus van Schaak nevű, albanyi
illetőségű holland szőrmekereskedő jutott hozzá a jeles koponyához két guldenre rúgó szerény
összeg ellenében, miután a longobárd minuszkulákkal vésett, immáron javarészt megkopott
feliratból annak értékességére következtetett (amihez magyarázatként mindössze annyit
érdemes hozzáfűzni, hogy az ősi írásjegyek ismerete a XVII. századi új-németalföldi szőrme-
kereskedők műveltségének szerves részét képezte).
ibidus rhetor romanus
A relikviát 1683-ban sajnálatos módon ellopta van Schaaktól bizonyos Jean Ghegnau
francia kereskedő, aki pápista buzgalmában tüstént felismerte ama férfiú vonásait, akit
édesanyja térdén Szt. Ibidként tanult meg tisztelni. Ghegnau, szent haragra gyúlván, amiért
egy protestáns birtokába kerülhetett e szakrális jelkép, az éj leple alatt fejszével széthasította
van Schaak fejét, majd északra szökött a zsákmányával; nem sokkal ezután azonban kirabolta
és felkoncolta őt egy Michel Douvad nevű mesztic utazó, aki – noha írástudatlan lévén nem
azonosíthatta a tárgy eredetét – a koponyát hasonló, jóllehet újabb keletű szerzeményeinek
gyűjteményében helyezte el.
1701-ben bekövetkezett halálát követően fia, az ugyancsak mesztic Pierre több más
tárggyal együtt eladta a Sac és Fox törzsek küldötteinek, majd egy emberöltő elteltével
Charles de Langlade, a wisconsini Green Bay kereskedelmi ügynökség megalapítója talált rá a
törzsfőnök sátra előtt, Langlade kellő tisztelettel tekintett az ősi ereklyére, és számos
üveggyöngy feláldozásával sikerült kiváltania; halála után azonban a relikvia többször is
gazdát cserélt: előbb a Winnebago-tó felső vidékén található települések lakói, majd a
Mendota-tó környéki törzsek birtokolták, mígnem a XIX. század elején a francia születésű
Solomon Juneau-hoz, a Michigan-tó és a Menominee folyó partján álló milwaukee-i új
kereskedelmi ügynökség egyik tulajdonosához került.
Később egy másik telepes, Jacques Cobacq vásárolta meg, akitől 1850-ben sakk– vagy
pókerparti közben egy Hans Kapatosch nevű bevándorló nyerte el; aki aztán söröskrigliként
használta, mígnem egy napon a varázslatos nedű okozta mámorban kiejtette kezéből a
koponyát, mely legurult a ház tornácának lépcsőjén, egyenest egy prérikutya lyukába – ahol
tulajdonosának, másnap reggel felkelvén, sem rálelni, sem kezét újfent rátenni nem állt
módjában.
Így történhetett, hogy Róma konzuljának, több császár kegyencének a római egyház
szentjének, Caius Anicius Magnus Furunculus Camillus Aemilianus Cornelius Valerius
Pompeius Julius Ibidusnak megszentelt koponyája egy gyarapodó település talajában hevert
elrejtve nemzedékeken át. Előbb sötét szertartásokkal imádták a prérikutyák, akik a fenti
világból érkezett istenséget láttak benne, ám később érdemtelenül elfeledték, ahogy az
egyszerű, mesterkéletlen kotoréklakók fajtáját rabigába hajtották az árja hódítók. Csatornák
szelték át a vidéket, ám mindegyik elkerülte a koponyát. Épületeket húztak fel köré – 2303-at,
majd még többet -‚ mígnem végül egy végzetes napon káprázatos dolog történt. A magasztos
természet, mely mintegy spirituális eksztázisban reszketett, akár a környék mindennapos
italának habja, a földre döntötte a fennhéjázót, a mélyből ugyanakkor kiemelte az alázatosat –
és íme! Pitymallatkor Milwaukee felocsúdó polgárait az egykori préri helyén hegyvidék
látványa fogadta! Széles körű és messze ható volt e felfordulás. Az éveken át a föld alatt
szunnyadó titkok végül napvilágra kerültek. A meghasadt út porában ugyanis ott hevert
fehéren és jámboran, a maga szelíd, szentséges és konzuli pompájában Ibid kupolára
emlékeztető koponyája!
1
Róma és Bizánc: A fennmaradás tudománya (Kassaszeg, 1869), XX. kötet, 598 o.
2
Influences Romaines dans le Moyen Age (Fond du Lac, 1877), XV. kötet, 720. o.
3
Procopius nyomán, Goth. x.y.z.
4
Journades nyomán, Murat-kódex, xxi. 4144
5
Vö.: Pagi, 50-50.
6
Szt. Ibidet csupán Von Schweinkopf művének 1797-es publikációja után azonosították
ismét a szónokkal.

AZ ÉVSZÁZAD LEGGYALÁZATOSABB
BŰNTETTE
EREDETI CÍM: CRIME OF THE CENTURY, THE

A jelen európai háború, mely e hisztérikus érzelgősség és téves politikai doktrínák jellemezte
korszakban tört ki, a háborúskodó felek mindkét táborában esztelen rágalmak példa nélkül
álló áradatát indította el.
Az elnőiesedett idealista, aki épp most ébredezik az egyetemes testvériség rózsaszínű
víziójából, jajong egymást lemészárló embertársai láttán, vagy egyes kegyetlen tettek és
hűtlen árulások kapcsán ereszti szabadjára jobbító szándékú dühét; a tévúton járó szocialista,
akit az egyenlőség és demokrácia téveszméi hatnak át, ugyanakkor véget nem érőn
szidalmazza a békés parasztságot a harcias urak mohó és nagyra törő kényének feláldozó,
kegyetlen kormányokat.
Ám, noha a józan bölcselő a háborút kiugróan természetes és teljességgel elkerülhetetlen
jelenségként fogja fel; noha felismeri, hogy az emberek tömegei továbbra is alá kell vessék
magukat az uralkodó arisztokráciának, amíg az emberi elme jelen felépítése meg nem
változik; a világméretű konfliktusban mégis elegendő okot lát a mélységes sajnálkozásra és
komoly aggodalomra. Magasan a szerbek Ausztria elleni összeesküvéséhez, vagy a belga
semlegesség németek általi semmibe vételéhez hasonlatos nemzeti bűntettek felett, magasan
az ártatlan életek és vagyon elpusztításának szomorú ténye felett dereng fenyegetőn egy
mindezeknél sokszorta súlyosabb bűn, mely nem csupán a hagyományos erkölcsöt, hanem
magát a természet rendjét veszélyezteti: a faj meggyalázása.
A különböző háborúskodó felek természetellenes faji csoportokba szerveződése az
antropológiai alapelvek olyas semmibevételét mutatja, mely kizárólag rosszat sejtethet a világ
jövője szempontjából.
A tény, hogy a civilizáció fennmaradása a két egymás ellen acsarkodó nemzet, Anglia és
Németország, valamint Ausztria, Skandinávia, Hollandia és Belgium által képviselt dicső
germán fajtán áll vagy bukik, éppoly kétségtelenül igaz, mint amilyen hevesen vitatják. A
germán faj jelenti az evolúció tetőpontját. Ahhoz, hogy intelligens módon felmérhessük a
történelemben elfoglalt helyét, el kell vetnünk a közkeletű nómenklatúrát, mely egybemossa a
“germán” és a “német” kifejezéseket, a népet pedig nem nemzeti, hanem faji alapon kell
szemlélnünk, a Huxley által “Xanthochroi”-ként leírt magas, halvány bőrű, kékszemű, szőke,
hosszúkás fejű típussal azonosítva az alapfajtát, akiknek körében elterjedtek a “germán”-nak
nevezett nyelvek, és akik napjainkban a germán ajkú népesség derékhadát alkotják.
Jóllehet néhány etnológus kijelentette, hogy kizárólag a germán faj tekinthető árjának, és
hogy az egyéb névlegesen árja népcsoportok nyelve és szokásai csupán eredeztethetőek a
felsőbbrendű nyelvből és szokásrendből; mégsem szükséges elfogadnunk e merész teóriát
ahhoz, hogy megértsük az emberiség megmaradó hányadával szembeni felsőbbrendűségét.
Ha végigkísérjük a germán faj szerepét a közép– és modernkori történelemben, kizárt,
hogy olyasféle bizonyítékra akadjunk, amely cáfolná biológiai felsőbbrendűségét. Öröklött
faji jellegzetességeinek köszönhetően erősen eltérő helyeken és erősen eltérő körülmények
között is kitűntek az őket körülvevő népcsoportok közül, Nincs a modern kultúrának egyetlen
ága sem, melyet ne nekik köszönhetnénk. Ahogy a Római Birodalom hanyatlásnak indult, a
germánok Itáliába, Galliába és Hispániába küldték a területre új életet vivő elemeiket, melyek
meg– mentették ezen országokat a teljes pusztulástól. Noha napjainkra elvésztek a keveredett
népességben, a germánok tekinthet6k az úgynevezett latin államok valódi alapítóinak. A
politikai és társadalmi életerő kihunyt az eredeti lakosságban; kizárólag a germánok
viselkedtek alkotó és teremtő módon. Miután a helybéliek magukba olvasztották a germán
megszállókat, a latin kultúra mérhetetlen hanyatlásnak indult, s ezért napjaink Franciaországa,
Olaszországa és Spanyolországa a nemzeti elkorcsosulás félreismerhetetlen jeleit viselik
magukon.
A javarészt germánok lakta országokban a faj kiválóságának kétséget kizáró
bizonyítékára lelhetünk. Az angol és német birodalmak a világ vezető hatalmai, míg a belgák
nemrégiben oly módon bizonyították férfias erényeiket, amit örökké megőriznek majd a dalok
és történetek.
Svájc és Hollandia neve valósággal egybeforrt a szabadsággal. A skandináv népeket a
vikingek és a normannok hősi cselekedetei tették halhatatlanná, kiknek embert és természetet
leigázó kalandozásai Szicília napégette partjaitól Grönland gleccserektől szabdalt
pusztaságaiig, sőt az óceán innenső partján fekvő Vineland távoli vidékéig terjedtek. Az
Egyesült Államok története: a germán faj dicshimnusza, és az is marad, ha még Idejében gátat
vetnek az elkorcsosult tömegek beáramlásának ahhoz, hogy megőrizhessék a lakosság nyers
karakterét.
A germán elme mesteri, megfontolt és igazságos. Egyetlen más faj sem mutatott a
germánéhoz fogható képességet önmaga kormányzására. Jelentőségteljes tény, hogy a germán
területek egyetlen négyzethüvelykjét sem uralja senki a helybélieken kívül.
Egy ily pompás fajta megosztottsága, és az őket képviselő tömörülések szövetsége
alsóbbrendű idegenekkel olyannyira gyalázatos bűn, hogy a világ joggal szemléli döbbenten
az eseményeket. Való igaz, hogy Németország valamelyest tiszteletben tartja a germánok
civilizáló küldetését, mégis hagyta, hogy Angliával szembeni irigysége felülkerekedjen
intellektuális buzgalmán, és egy becstelen és fölösleges háborúval szakítsa ketté a fajt.
Az angolok és németek egymás vértestvérei, akik egyazon keménykötésű, Wotan-imádó
ősöktől származnak, egyazon nyers erényekkel büszkélkedhetnek, és egyazon nemes
eszmékért küzdenek. Az egymástól merőben különböző és egymással vetélkedő fajokkal
benépesített világban e rettenthetetlen férfiaknak germán testvéreikkel összefogva, egységben
kellene megvédeni a civilizációt mindenki ellenében. A germánoknak küldetésük van. Az
eljövendő időkben egymás után kell lesújtaniuk a növekvő hatalmú szlávokra és mongolokra,
hogy megőrizzék Európa és Amerika számára ama kultúrát, amit ott felépítettek.
Sírnunk épp ezért nem e megdöbbentő fenekedés tényén vagy kiváltó okain érdemes,
hanem természetellenes és testvérgyilkos természetén; az emberiség ama egyedül kellően erős
ágának önpusztításán, melytől a világ jövőbeni boldogulása függ.

NIETZSCHEIZMUS ÉS REALIZMUS
EREDETI CÍM: NIETZSCHEISM AND REALISM

Az embert próbáló helyzetekben mutatott tekintélyt és tartást illetően úgy hiszem, az Inkább
öröklött, mintsem környezeti tényezők következményének tekinthető. Pusztán egyéni
műveltség révén nem kerülhetni annak birtokába, egy adott osztály több nemzedéken átívelő,
szisztematikus nevelése mindazonáltal képes oly szintre emelni az efféle erőt, melynek
következtében ezen osztály az átlagosnál több meghatározó egyéniséget termel ki magából,
mint egy vele azonos létszámú pallérozatlan osztály.
Kétlem, hogy lehetséges lenne oly osztályt létrehozni, mely kellően erős ahhoz, hogy
folyamatosan uralkodhasson nagyszámú alábbvalója felett, miből kifolyólag a
nietzscheizmust kivihetetlennek, és még a legerősebb kormányzati rendszert is lényegileg
instabilnak ítélem. Nem létezik – és soha nem is fog létezni – jó és állandó kormányzati
rendszerként felfogható intézmény az emberi lényeknek nevezett szánalmas, csúszómászó
férgek körében. Az arisztokrácia1 és a monarchia segítik elő leghatékonyabban az emberiség
ízlés – és értelembeli eredményekben kifejezésre jutó legkiválóbb tulajdonságainak
kifejlődését; ugyanakkor ez határtalan dölyfösséget szül. E dölyfösség azután
elkerülhetetlenül hanyatlásukhoz, majd bukásukhoz vezet. Másrészről a demokrácia és az
ochlokrácia2 ugyanily bizonyosan vezet a hanyatláshoz és az összeomláshoz, minthogy nem
ösztönöznek egyéni teljesítményekre. Talán tovább fennmaradnak, ám csupán amiatt, mivel
közelebb állnak az ősállati vagy vad állapothoz, melyből a civilizált ember a vélekedések
szerint részben kifejlődött.
A kommunizmus számos vad törzsre jellemző kormányzati forma; míg az abszolút
anarchia a vadállatok nagy többségének körében gyakori jelenség.
A fehér emberi állat agya oly fokra fejlődött immár, hogy az alacsonyabb rendű állatok
színtelen egyenlőségeszméje fájdalmas és elviselhetetlen számára; küzdeni vágyik olyas
komplex körülményekért és érzetekért, melyek kizárólag kevesek kiváltságai lehetnek a
sokaság kárára. E vágy örökké létezni fog, és örökké kielégítetlen marad, hiszen ellenséges
csoportokra osztja az emberiséget, mely csoportok folytonosan küzdeni fognak a hatalomért,
és újra meg újra megszerzik, majd elveszítik azt.
Valahányszor önkényuralmi rendszer alakul ki, bizonyosan megjósolható, hogy a
tömegek előbb vagy utóbb megdöntik azt; amikor pedig demokrácia vagy ochlokrácia
formálódik valahol, bizonysággal megjövendölhető, hogy a szellemileg vagy testileg
magasabb rendűek valamely csoportja egy napon megdönti azt egy többé-kevésbé tartós (ám
sohasem végleges) uralmi rendszer létrehozásával: vagy azáltal, hogy okosan kijátssza
egymás ellen az embereket, vagy türelmével és abbéli képességével, hogy a többség
nemtörődömségét kihasználva a saját kezében összpontosítja a hatalmat. Egyszóval az emberi
nem társadalmi berendezkedését a folytonosan és helyreállíthatatlanul kibillent egyensúly
állapota jellemzi. A tökélyhez, igazsághoz és haladáshoz hasonló dolgok puszta eszméje is
hiú reményekből és eltúlzott analógiákból fakadó illúzió.
Ne feledjük, hogy nincs valós okunk bármi kézzelfoghatót remélni az emberiségtől; a jó
és a rossz fogalma csupán alkalmilag felhasználható eszköz – vagy annak hiánya -‚ és
semmiképp sem kozmikus igazság vagy törvény. Valamit azért hívunk “jó”-nak, mert
hozzásegít bizonyos kicsinyes emberi célok eléréséhez, melyeket történetesen kívánatosnak
tartunk – miközben éppily ésszerűnek hat azt feltételezni, hogy az emberiség egésze
veszedelmes kártevő, amit a bolygó és a világmindenség érdekében mielőbb el kell pusztítani,
akár a patkányokat vagy a csótányokat. Nem léteznek abszolút értékek a mechanisztikus
természet vak drámájában – semmi sem jó vagy rossz, hacsak nem valamely nevetségesen
korlátolt szemszögből ítéljük meg.
A kizárólagos kozmikus valóság az esztelen, hajthatatlan sorsban – a gépies, erkölcsöt és
számítást egyként nem ismerő elkerülhetetlenségben – nyilvánul meg.
Emberi lényként számunkra az egyedül ésszerű értékrendnek a létezés gyötrelme
enyhítésén kell alapulnia. Ama elképzelés a leginkább dicséretre méltó, mely leginkább
előmozdítja afféle tárgyak és körülmények megteremtését, melyek a lét elkeserítő
pusztulására legérzékenyebbek fájdalmát mérsékelhetik.
A tökéletes alkalmazkodás és boldogság reménye nevetségesen tudománytalan és
együgyű gondolkodásra vall. Kizárólag a szenvedés többé-kevésbé jelentéktelen csillapítására
törekedhetünk.
Jómagam az arisztokrácia híve vagyok, mivel véleményem szerint egyedül ezen erő
képes megteremteni ama kulturális értékeket, melyek elviselhetővé teszik az életet a magas
szervezettségű emberi állat számára.
Minthogy az embert kizárólag a hatalom utáni vágy hajtja, nem számíthatunk
teljesítményre, hacsak e teljesítmény jutalma nem a hatalom.
Nem számíthatunk igazságosságra – az igazságosság csupán csúfolkodó fantom -‚ és jól
tudjuk, hogy az arisztokrácia számos nem kívánatos vonással rendelkezik. Ám – sajnos –
azzal is tisztában vagyunk, hogy nem szüntethetünk meg minden hibát anélkül, hogy
megszüntetnénk mindent, ami a civilizált ember számára fontos lehet.
Egy arisztokráciában keveseknek rengeteg megadatik. Egy demokráciában sokaknak
adatik meg egy kevés. Egy ochlokráciában senkinek nem adatik meg semmi.
Kizárólag az arisztokrácia képes értékes eszméket és tárgyakat létrehozni. Úgy hiszem,
mindenki elismeri, hogy egy efféle államberendezkedésnek meg kell előznie a demokráciát
vagy az ochlokráciát, hogy eredeti kultúrát teremthessen. Ama, a fentivel együtt járó
igazságot ellenben jóval kevesebben hajlandók elismerni, hogy a demokráciák és
ochlokráciák pusztán élősködők módjára szipolyozzák ki a megdöntött arisztokráciát, és
fokozatosan felélik azon esztétikai és szellemi hagyatékot, amit az autokráciától örököltek, és
amelyet önmagukban képtelenek lettek volna létrehozni. Az elherdálás üteme az
arisztokráciától való elhajlás mértékével arányos. Ahol részben fennmarad a régi szellemiség,
a bomlás folyamata egészen elhúzódhat – bizonyos megkésett kiegészítések pedig
ellentételezhetik a hanyatlást. Ám ahol a csőcselék egészében megkaparintja a hatalmat, a jó
ízlés bizonyosan eltűnik, és a kultúra romjai felett a sötét egyhangúság uralkodik
győzedelmesen.
A vagyon és fényűzés egyaránt elengedhetetlen feltétele a szépség és igazság tökéletes
megértésének. Valójában a vagyon és fényűzés, valamint az általuk megkövetelt nívó létezése
az, ami a vagyon és fényűzés híján élők gyönyörűségének java részét szolgáltatja. A tömegek
önmagukat rabolnák meg, ha elvágnák magukat ama csekély élvezettől, amihez – úgymond –
visszatükrözés révén jutnak hozzá.
Amikor azonban az autokráciát dicsérem, semmiképp nem a cári Oroszországhoz vagy a
császári Németországhoz hasonló abszolút monarchiákra gondolok. A mérséklet mindenben
lényeges, a túlhangsúlyozott politikai egyeduralom pedig a művészetet és szellemet béklyózó
ostoba korlátok végtelen sorát szüli meg. Tűrhető mérvű politikai szabadság nélkül
elképzelhetetlen a szabad szellemi fejlődés; ezért mikor a bölcselő az arisztokrácia erényeit
méltatja, elsősorban nem kormányzati despotizmust ért ezalatt, hanem jól meghatározható,
hagyományos társadalmi osztályok Angliáéhoz és Franciaországéhoz hasonló rendjét.
Az arisztokratikus kormányzatnak elegendő biztosítani a főnemesi osztály gazdagságát
és méltóságát, hogy zavartalanul hívhassák életre az élet díszítményeit, és ezzel másokat is
ösztönözzenek, akik hasonló célt tűznek maguk elé.
A legegészségesebb arisztokrácia egyben a legrugalmasabb is – hajlandó köreibe
invitálni, és növekményként befogadni mindazokat, bármiféle ősöktől származzanak, akik
esztétikai és szellemi téren érdemesnek bizonyulnak a tagságra. Az is hasznára válik továbbá,
ha tagjai rendelkeznek ama természetes nemességgel, mely megelégszik önmaga értékeinek
felismerésével, és amely elsőrangú művek létrehozásával és kifogástalan modorával mutatja
ki felsőbbrendűségét, mintsem sznobizmusával és fennhéjázó beszédével, viselkedésével.
A valódi arisztokrata mindig méltányosan, kedvesen és előzékenyen viszonyul a
tömegekhez – a félművelt novus homóra3jellemző, hogy hivalkodik hatalmával és társadalmi
helyzetével. Mindent egybevetve mégis értelmetlen ítélkezni bármely társadalmi rend felett,
hisz kivétel nélkül mind az irányíthatatlan sors vak játékának következményei,
megváltoztatásuk és jobbításuk pedig teljességgel kívül esik bármely államférfiú vagy
reformer lehetőségein.
Az emberi lét egésze érdektelen, tökéletlen, elégtelen és kajánul céltalan. Mindig is az
volt, és mindig is az lesz; ezért aki a Paradicsomot keresi, pusztán a mítoszok, vagy saját
képzelete balga áldozata.
Az emberi akarat és érzelem olyas körülményekre szomjazik, melyek soha nem
létezhetnek, ezért az tekinthető bölcsnek, aki oly mértékben kiöli magából az akaratot és az
érzelmeket, hogy ezáltal képessé válik megvetni az életet, és kikacagni kicsinyes illúzióit és
céljait. A bölcs: nevető cinikus; semmit nem vesz komolyan, kigúnyolja a komolyságot és a
buzgalmat, és semmit nem akar, hiszen tudja, hogy a világmindenség semmit nem adhat neki,
amit akarni érdemes. És mégis, bölcsessége folytán, tizedannyira sem boldog, mint a kutya,
vagy a paraszt, aki nem ismer a legalantasabb állatias szintnél magasabb rendű életet vagy
célokat.
Jó dolog cinikusnak lenni – még jobb elégedett macskának lenni -‚ ám a legjobb
egyáltalán nem létezni.
Az egyetemes öngyilkosság a világ leglogikusabb lépése lenne – mindössze primitív
gyávaságból és a sötéttől való gyerekes félelemből nem cselekedjük meg. Ha ésszerűen
gondolkodnánk, elébe mennénk a halálnak – ugyanazon üdvös nemlétnek, amit világra
jöttünket megelőzően élveztünk.
Nem számít, mi történik a fajjal – kozmikus léptékben teljességgel érdektelen a föld és
nyomorult lakosai létének vagy nemlétének kérdése, Az Arcturus 4 éppily vidáman ragyogna,
ha akár az egész naprendszert elsöpörnék a világmindenség színéről.
Nyilvánvalóan nem kívánatos az olyan rendszer, amit nem mérsékel kedvesség; a
“kedvesség” ugyanis azon indítékok, reakciók és felismerések bonyolult összessége, melyekre
alapvető szükségük van a harmonikus illeszkedéshez az afféle elfuserált szörnyszülötteknek,
mint amilyen az emberi lény. Alapjaiban véve gyengeségnek – avagy bizonyos esetekben az
egyértelmű felsőbbrendűség hivalkodó kinyilvánításának – nevezhető, a kifejtett összhatást
tekintve azonban kívánatos; épp ezért összességében dicséretes.
Mivel alapjában véve minden indíték önös és nemtelen, kizárólag következményeik
alapján ítélhetjük meg a tetteket.
A borúlátás kedvességet szül. A kiábrándult bölcselő sokkalta türelmesebb, mint az
önhitt polgári idealista a maga érzelgős és szertelen eszméivel, miket az emberi méltóságról
és sorsról alkotott.
“Ama meggyőződés, miszerint szerencsésebb lenne, ha a világ és az ember nem létezne
– fejti ki Schopenhauer -‚ afféle eszme, mely egymás iránti engedékenységgel tölt el minket.
Arra emlékeztet minket, ami végtére is az élet legszükségesebb eleme – a kíméletre, a
türelemre, felebarátunk tiszteletére és szeretetére, aminek mindnyájan egyformán szükségét
érezzük, és amivel, ebből következően, minden ember tartozik többi embertársának.”

1 Lovecraft eredeti jelentésében (‘a legelőkelőbbek uralma’) használja a szót, [A ford.]
2 Tömeguralom, a csőcselék uralma. [A ford.]
3 Újnemes. [A ford.]
4 Az Ökörhajcsár csillagkép legfényesebb csillaga. [A ford.]

Galamb Zoltán fordítás
KUTYÁK ÉS MACSKÁK
EREDETI CÍM: CATS AND DOGS (SOMETHING ABOUT CATS)

Miután hallottam az irodalmi klubban lezajlott kutya-macska harcról, nem állhatom meg,
hogy a magam részéről ne tegyek hozzá néhány Szent Tamás-i nyivákolást és fújtatást a
vitához, noha pontosan tudom, hogy egy tiszteletre méltó egykori tag szava aligha eshet
akkora súllyal a latba, mint azon még ma is aktív hívek elmésségei, akik a másik oldalról
ugatnak rám. Mivel tisztában volt vele, hogy az érvelés nem számít erős oldalamnak, egy
nagyra becsült levelezőtársam elküldte nekem a New York Tribune-ben megjelent hasonló
szóváltás hiteles feljegyzéseit, melyben Carl van Doran úr képviselte az én oldalamat, míg
Albert Payson Terhume a kutyás táborét. Ezekből Szívesen kiollóznám a szükséges adatokat;
ám barátom, Macchiavellire emlékeztető kifinomult előrelátással a macskás tábor érveinek
csupán egy részét sorolta fel, a kutyásét ellenben teljességében összegezte. Kétségtelenül úgy
képzeli, hogy e megoldással – határozott elfogultságom ismeretében végül kifogástalan
egyensúlyt teremt; Számomra azonban rendkívül kellemetlen, hiszen ezzel rákényszerít, hogy
többé-kevésbé eredeti gondolatokkal álljak elő alábbi észrevételeim több részletében.
A kutyák és macskák közti különbséget oly nagynak látom, hogy eszembe sem jutna
összehasonlítani a kettőt. Nem gyűlölöm kifejezetten a kutyákat, ahogy a majmokat, az
embereket, az üzletembereket, a teheneket, a birkákat és a pterodactylusokat sem; a macskát
azonban apró kisgyermekkorom óta különösen tisztelem, Tökéletes kecsességében és
utolérhetetlen önállóságában egyenesen a tárgyilagosan szemlélt világegyetem eszményi
szépségének és szenvedélymentes személytelenségének szimbólumát vélem felfedezni, néma
titokzatosságában ugyanakkor az ismeretlen csodája és igézete lakozik. A kutya az alantas és
könnyed érzelmekre hat; a macska a képzelet legmélyebb kútfőit, az emberi elme részét
képező kozmikus tudatot indítja meg. Nem véletlen, hogy az elmélkedő egyiptomiak, az olyan
későbbi költői szellemekkel egyetemben, mint Poe, Gautier, Baudelaire és Swinburne,
őszintén imádták a simulékony cirmost.
Természetszerűen a kutyák és macskák közötti választás teljességgel a vérmérséklettől és
a felfogástól függ. A kutya számomra inkább a felületes, szentimentális és szenvelgő emberek
kedvencének tűnik – az olyanokénak, akik inkább éreznek, semmint gondolkodnának, akik
nagy fontosságot tulajdonítanak az emberiségnek és a közemberek köznapi érzéseinek, és
akik vigaszt elsősorban a nyájszellemű társadalom hízelgő és függőségi viszonyon alapuló
kapcsolataiban keresnek. Az efféle emberek korlátolt képzeletvilágban élnek; kritikátlanul
elfogadják az egyszerű néphagyomány értékeit, és minden esetben inkább naiv hitek, érzések
és előítéletek langymelegébe húzódnak ahelyett, hogy kiélveznék a szigorú, abszolút szépség
felismeréséből, szemléléséből és elkülönítéséből fakadó, tisztán esztétikai és filozófiai
gyönyört. Ezzel nem azt állítom, hogy a macskaimádó macskaimádata nélkülözné az
alantasabb elemeket, mindössze arra óhajtok rámutatni, hogy az ailurofiliában1megtalálható a
valós esztétikai érzék azon alapja, melyre a künofiliában2 nem lelhetni. Az igaz macskaimádó
teljesebb idomulást követel meg a világmindenséghez, mint azt a megszokott közhelyek
megengedik; nem hagyja, hogy megtévessze ama szentimentális felfogás, miszerint minden jó
ember szereti a kutyákat, a gyerekeket és a lovakat, míg a rossz emberek megvetik őket, és
kölcsönösen megvettetnek általuk. Nem szívesen állítja be önmagát és saját kifinomulatlanabb
érzéseit az egyetemes értékek mércéjeként, és nem engedi, hogy sekélyes erkölcsi normák
befolyásolják az ítéleteit. Más szavakkal, inkább csodál és tisztel, semmint áradozik és
bolondul valamiért; és nem esik abba a hibába, hogy az értelmetlen társaságiasságot és
barátságosságot, vagy a talpnyaló odaadást és engedelmességet önmagukban csodálatra
méltónak vagy fennköltnek tekintse, A kutyaimádók épp ezen alpári, alázatos és alantas
jellemvonások alapján látják igazolódni a tételüket, kedvencük intelligenciáját pedig komikus
módon az alapján ítélik meg, mily mértékben alkalmazkodik a saját elvárásaikhoz. A
macskaimádókat már nem ennyire könnyű megtéveszteni, elvetik azt a felfogást, hogy az
emberekkel szemben mutatott szervilizmus és dörgölőző bajtársiasság a legfőbb érdemek
közé sorolhatók, és nyíltan dicsőítik az előkelők függetlenségét, önbecsülését, valamint a
rendkívüli bájjal és kellemmel párosuló önálló egyéniséget, amit a háztetők hűvös, karcsú,
cinikus és meghódíthatatlan ura testesít meg.
A köznapi eszmékkel teli emberek – azok a képzeletszegény polgárok, akik
megelégednek a dolgok szokásos menetével, és a szentimentális értékek népszerű
hitvallásával azonosulnak – mindig kutyaimádók lesznek. Számukra soha semmi nem lesz
fontosabb önmaguknál és primitív érzéseiknél, és örök becsben tartják és dicsőítik
állattársukat, amely a legtökéletesebben megtestesíti mindezen értékeket. Az efféle embereket
magukkal ragadja a keleti idealizmus és megalázkodás örvénye, mely a középkor folyamán
szétrombolta a klasszikus civilizációkat a maga elvontan szentimentális értékrendjével, mely
felsőbbrendű erénnyé magasztosítja a szerénység, a nyájasság, a testvériség és a nyafogós
alázatosság szenvelgő illúzióit, és átfogó hamis értékrendet emel a hajlítóizmok rendszerének
gyáva reakcióira. Ezen örökség, melynek nyűgét ironikus módon azóta viseljük, mióta a
római politika egy megtört és megkínzott nép hitét emelte uralkodó vallássá a kései
birodalomban, természetszerűen erős befolyást gyakorolt a gyengékre és az érzelgősen
oktalanokra; tetőpontja pedig az elsekélyesedett tizenkilencedik századra tehető, mikor az
emberek előszeretettel dicsérték a kutyákat, “amiért annyira emberiek” (mintha az emberiség
az erkölcs zsinórmértéke lenne!), és a nyílt szívű Edwin Landseer önelégült Fidók, Carlók és
Roverek3 százait festette meg a kiváló viktoriánusokra jellemző banális, földhözragadt és
“ügyesen” emberszerű ábrázolásokon.
Ám az értelmi és érzelmi porban fetrengés közepette néhány szabad lélek mindig kiállt a
középkori világkép által elhomályosított ősi kulturális eszmények mellett – a szigorú,
klasszikus hűség az igazsághoz, erőhöz és szépséghez, tiszta szellemet és töretlen lelket
kölcsönzött a természet fenségével, gyönyörűségével és szenvtelenségével szembesülő, teljes
életű nyugati árjának. A nyújtóizmok férfias esztétikája és etikája ez – a büszke, uralkodó,
töretlen és rettenthetetlen hódítók, vadászok és harcosok bátor, lendületes és határozott hite és
életfelfogása -‚ melynek nem sok hasznát venni a testvéries, ömlengő békéltetők, talpnyalók
és szenvelgők álságos, nyafogó világában. A szépséget és a teljességet – magának a
kozmosznak együtt járó jellegzetességeit – tekinthetjük e béklyót nem ismerő, pogány típus
isteneinek; az efféle örök értékek imádója nem a megalázkodásban, a ragaszkodásban, az
engedelmességben és az érzelmi posványban látja a legfőbb erényeket. A hívők e fajtája azt
keresi, amiben leginkább megtestesül a csillagok, a világok, az erdők, a tengerek és a
naplementék szépsége, és ami leginkább magán viseli a mindenek felett uralkodó természet
szárazságának, méltóságteljességének, pontosságának, önállóságának, kegyetlenségének,
függetlenségének, valamint megvető és szeszélyes személytelenségének vonásait. Szépség,
hűvösség, szenvtelenség, elmélkedő visszavonultság, önállóság, zabolázatlan fölény – mi
másban találhatnánk meg ezen eszmények megtestesülését akár fele ilyen tökéletességgel és
teljességgel, mint a páratlan és nesztelenül surranó macskában, mely úgy kering titokzatos
pályáján, akár a végtelenben szakadatlanul és szembeötlő bizonyossággal vándorló bolygó?
A tény, hogy a kutyák a képzeletszegény parasztnak és polgárnak kedvesek, míg a
macskákhoz az érzékeny költők, arisztokraták és filozófusok vonzódnak, rögtön
megmagyarázhatóvá válik, ha eltöprengünk a biológiai asszociációkon. A gyakorlatias aljanép
a tárgyakat közvetlenül tapintásuk, ízük és illatuk alapján ítéli meg; míg a kifinomultabb
elmék a kapcsolódó eszmékből és képzetekből kiindulva alkotnak véleményt, melyeket a
tárgy idéz fel bennük. Tehát a kutyák és macskák megítélésekor az ostoba pór kizárólag az
előtte álló két állatot látja, és aszerint dönti el, melyiket kedveli jobban, hogy melyik
mennyire idomul az erkölcsről, barátságról és hízelgő alázatosságról kialakított nyálas és
eredetietlen elképzeléseihez. Az úriember és a gondolkodó ezzel szemben mindkettőt a maga
természetes kapcsolatrendszerében tekinti, és képtelen nem észrevenni, hogy az élet nagyobb
szimmetriáit figyelembe véve a kutya a lompos farkasokkal, rókákkal, sakálokkal,
prérikutyákkal, dingókkal és foltos hiénákkal rokonítható, amíg a macskák büszkén lépdelnek
együtt az őserdő uraival; a fenséges oroszlánnal, a légies leopárddal, a királyi tigrissel, a
formás párduccal és jaguárral tartanak rokonságot. A kutyák a vakhűség, az alantasság, a
szolgalelkű ragaszkodás és a nyájszellem hieroglifái – mely vonások a középszerű, ostobán
szenvedélyes, szellemileg és képzelőtehetségüket tekintve alulfejlett emberek jellemzői. A
macskák a szépség, a legyőzhetetlenség, a csoda, a büszkeség, a szabadság, a hűvösség, az
önállóság és a finom egyéniség rúnái – vagyis az érzékeny, felvilágosult, fejlett intellektusú,
pogány, cinikus, költői, bölcselkedő, szenvtelen, zárkózott, független, nietzschei,
megtörhetetlen, civilizált, uralomra született férfiak tulajdonságaival rendelkeznek. A kutya:
paraszt, míg a macska: úriember.
Valójában bármely civilizáció közszellemét és beállítottságát megítélhetjük a kutyákhoz
és macskákhoz való viszonylagos hozzáállásából. A büszke Egyiptomban, ahol a fáraó fáraó
volt, és csodás piramisokat emeltek annak, aki megálmodta őket, az emberek a földre borultak
a macska előtt, Bubasztiszban pedig templomokat építtettek a cirmosok istennőjének.
Rómában a császárok idején a kecses leopárd ékesítette a legtöbb előkelő házat, ahol
szemtelen szépségében, arany nyakörvvel és lánccal megkötve kószált az átriumban; míg az
Antoninusok korától fogva magát a macskát importálták Egyiptomból, hogy ritka és drága
luxusként dédelgessék otthonaikban. Ennyit az uralkodó és felvilágosult népekről. Mikor
azonban elérkezünk a meghunyászkodó középkorhoz a maga babonáival, eksztázisaival,
szerzetesrendjeivel, valamint a szentek és ereklyék feletti értelmetlen diskurzusaival, úgy
találjuk, hogy a felidae4 hűvösségét és személytelen szépségét különösen kevésre becsülik; és
a csodálatos kis állat iránti gyűlölködés és kegyetlenkedés szomorú látványa tárul elénk,
melyet csupán egerészerényei okán tűrtek meg a tudatlan bugrisok, akik zokon vették a
macska méltóságteljes hűvösségét, és éppúgy féltek titokzatos és megmagyarázhatatlan
függetlenségétől, akár a boszorkányság sötét erőitől. A keleti homály korlátolt rabszolgái nem
tűrhették el azt, ami nem a saját alantas érzelmeiket és gyarló céljaikat szolgálta. Arra
vágytak, hogy a kutya hízelegjen, vadásszon, szaladjon és cipeljen nekik, ha úgy akarják, és
semmi hasznát nem vették a macska Istentől kapott éteri, önzetlen szépségének, ami a lelket
táplálja. Könnyű elképzelni, mennyire nehezteltek Cirmosra az ő magasztos tétlensége,
ráérőssége, nyugalma, valamint az emberi célok és érdekek fölényes megvetése miatt. Elég
eldobni egy botot, és a szolgalelkű kutya tüstént lihegve, nyáladzva körülugrálja gazdáját,
hogy visszahozhassa a fadarabot. Tegyük meg ugyanezt egy macskával, mire Kacor hűvös
udvariassággal és némileg unott álmélkodással néz vissza ránk. És miképp az alsóbbrendű
emberek az alsóbbrendű állatot kedvelik jobban, mely izgatottan rohangál, pusztán, mert
valaki akar valamit, azonképp a felsőbbrendű emberek a felsőbbrendű állatot tisztelik, mely
függetlenségben éli az életét, és tudja, hogy holmi idegen kétlábúak bothajigálása nem érinti
őt, és figyelemre sem méltatja az efféle alpári szórakozásokat. A kutya ugat, és kér, és
hentergőzik, hogy mulattasson, mikor csattan az ostor. Az ilyesmit különösképp kedveli az
alázatossághoz ragaszkodó paraszt, akinek ínyére van saját fontosságának tudata. A macska
ezzel szemben elbűvöl minket, hogy a kedvére téve játsszunk vele, mikor szórakozni vágyik;
botra akasztott papírdarabbal szaladgáltat minket körbe a szobában, ha némi testgyakorlásra
támad ingere, ám ne is próbáljuk játékra bírni őt, ha nincs hangulata hozzá. Mindez
egyéniségről, önállóságról és önbecsülésről árulkodik – egy olyan lény nyugodt
felsőbbrendűségét mutatja, aki önmaga rendelkezik a saját élete felett -‚ a felsőbbrendű
személy pedig felismeri és tiszteli benne ezt, hiszen ő is szabad lélek, akinek helyzete
biztosított, és akit kizárólag saját öröksége és esztétikai érzéke vezérel. Összességében
láthatjuk, hogy a kutyához azok a primitív érzelmi lények vonzódnak, akik a világtól
elsősorban értelmetlen társaságot, céltalan ragaszkodást, valamint hízelgő figyelmet és
alázatosságot várnak el; míg a macska azon elmélkedőbb és képzeletgazdagabb lelkek között
hódít, akik a szívbe markoló, éteri szépség tárgyilagos látványát, valamint a Természet
szenvtelen, könyörtelen, tétlen, ráérős és személytelen rendjét és önállóságát keresik a
világmindenségben. A kutya ad, a macska viszont van.
Az egyszerű emberek mindig túlhangsúlyozzák az erkölcs szerepét az életben, így
természetes, hogy értékrendjüket kedvenceikre is kiterjesztik. Ilyeténképpen gyakorta hallani
afféle sületlenségeket, hogy a kutyák szeretetre méltóak, mivel hűségesek, a macskák
ellenben hitszegőek. Mégis, mit értenek ezen? Miben áll a viszonyítás alapja? A kutya
valóban oly kevés képzelőerővel és egyéniséggel rendelkezik, hogy kizárólag gazdája óhajait
ismeri; ám mely kiművelt elme látna határozott erényt a születési jog efféle oktalan
feladásában? Ép ítélőképességű emberek körében nyilvánvalóan a macska viszi el a pálmát,
mely természetéből fakadó méltósága okán kizárólag saját indítékait hajlandó elfogadni,
következésképp fikarcnyit sem érdekli, mit akarnak vagy várnak el tőle mindenféle esetlen
emberek, Nem hitszegő, hiszen saját kényelmes vágyam kívül sohasem kötelezte el magát
senki és semmi mellett; a hitszegés ellenben alapvetően egy több fél által elismert szövetség
felrúgására utal. A macska realista, nem pedig képmutató. Ha úgy adódik, elveszi, amihez
kedve van, és nem ígér cserébe semmit. Nem akarja elhitetni, hogy többet várhatunk tőle,
mint amit adni hajlandó, ha pedig ostoba viktoriánus módjára a ragaszkodás pillanatnyi
megnyilvánulásként fogjuk fel dorombolását és dörgölőzését, ez semmiképp nem Kacor
hibája. Egy pillanatig sem igyekszik abba a hitbe ringatni minket, hogy ételnél, melegségnél,
menedéknél és szórakozásnál többet vár el tőlünk – és kétségkívül joggal kritizálja esztétikai
érzékünket és képzelőerőnket, ha kecsessége, szépsége és vidám dekorativitása nem kárpótol
minket mindazért, amit neki adunk. A macskaimádónak szükségtelen meglepődnie mások
kutyaszeretetén – valójában maga is rendelkezhet e tulajdonsággal; hiszen a kutyák gyakran
kifejezetten szemrevalóak, és a maguk módján éppúgy szeretetreméltóak, mint a gazda
szemében egy hűséges öreg cseléd vagy bérlő -‚ azt azonban semmiképp nem foghatja fel,
mások miért nem osztoznak az ő macskaimádatában. A macskában oly tökéletesen
megtestesül a szépség és felsőbbrendűség eszméje, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy egy
igaz esztéta és civilizált cinikus ne csodálja őt. A kutya “gazdijának” hívjuk magunkat – de ki
hallott már olyat, hogy valaki egy macska “gazdija” legyen? A kutya a tulajdonunk –
rabszolgaként és alárendeltként él velünk, mivel ekként tartjuk. A macska azonban nálunk
lakik – vendégként, lakótársként, egyenlő rangúként ékesíti az otthonunkat, mivel ezt a helyet
választotta magának. Nem érdem egy kutya balgán bálványozott gazdájának lenni, hiszen a
bálványozás a kutya ösztöneiből fakad, kivételes elismerésnek tekinthetjük viszont, ha egy
elmélkedő macska választ ki minket társnak és barátnak, hiszen a cirmos teljességgel a saját
ura, és bármikor új társ mellett dönthet, ha azt szeretetre méltóbbnak és érdekesebbnek találja.
Szerény véleményem szerint a macskák felsőbbrendűségét illető alapvető igazság fedezhető
fel a szidalmazás népies formáiban. Amíg a “macska” szót legfeljebb a kissé rosszindulatú és
ártalmatlanul alattomos pletykafészkekre használjuk, a “kutya” vagy a “korcs” szavakat régtől
fogva a legsúlyosabb gonoszságok, becstelenségek és elfajzások elkövetőire alkalmazzuk. A
kifejezések ilyetén kikristályosodásában kétségkívül a köznépnek ama homályos, félig
tudattalan felismerése lappang, hogy a settenkedés, nyafogás és hízelkedés bizonyos
mélységeibe az oroszlán és a leopárd rokonai sohasem süllyedhetnek. A macska bármily
magasról hull alá, sohasem töri össze magát. A teutonokhoz hasonlóan olyan lény, aki vagy
maga kormányozza az életét, vagy meghal.
Elegendő egyetlen elemző pillantást vetni a két állatra, hogy lássuk, a macska szinte
mindenben felülmúlja ellenfelét. Első kritériumként a szépséget érdemes választanunk, mely
vélhetően az egész kozmosz egyetlen alapvető jelentőséggel bíró jegye; a macska pedig e
téren oly világosan túltesz a másikon, hogy ettől fogva lényegében fölösleges összevetni
Őket. Némely kutyák mindazonáltal valóban szépnek mondhatók; ám még a legpazarabb
kutyaszépség is elhalványul az átlagos macskaszépséggel szembeállítva. A macska klasszikus,
a kutya ugyanakkor gótikus – az állatvilág egyetlen más csoportjában sem fedezhető fel ily
valódi hellén tökéletesség és forma, az életmódhoz ily hiánytalanul alkalmazkodó
testfelépítés, mint a felidae esetében. A cirmos dór templom, jón oszlopfő, a szerkezeti és
díszítő harmónia klasszikus tökélye. És ez kinetikailag éppúgy igaz, mint statikailag, hiszen
egyetlen művészi forma sem vetekedhet a macska legapróbb mozdulatának elbűvölő
kecsességével. Cicus lusta nyújtózkodásának, szorgos arcmosásának, játékos
hempergőzésének és szendergés közbeni önkéntelen moccanásainak hamisítatlan, tökéletes
szépsége éppoly intenzív és eleven, akár a legkiválóbb pasztorál vagy zsánerkép; míg
szökelléseinek és ugrásainak tévedhetetlen pontossága, futása és vadászata éppily, habár
élénkebb művészi értéket képvisel, ám mégis a tétlenségre és pihenésre való képessége emeli
állattársai fölé. “Peter Whiffle” című művében modellértékű életfilozófiaként mutatja be a
macska örökös nyugalmát Carl Van Vechten úr, William Lyon Phelps professzor pedig a
macskalét titkára tapintott rá, mikor úgy fogalmazott, hogy a macska nem egyszerűen
lefekszik, hanem “teste szétárad a padlón, akár egy pohár víz”. Mely más lény képes imígyen
elegyíteni az esztétikát a mechanikával és a hidraulikával? Vessük össze mindezt az átlagos
kutya lihegésével, zihálásával, kotorászásával, nyáladzásával, kaparászásával és általános
esetlenségével, hanyag és fölösleges mozdulataival. Takarosság tekintetében a kényes macska
ugyancsak mérhetetlenül felülmúlja ellenfelét. Egy macskát bármikor szívesen
megsimogatunk, ám kizárólag az érzéketlenek képesek éppígy örömüket lelni abban, ahogy a
koszos és gyakorta nem különösebben illatos eb eszeveszetten beléjük fúrja nedves orrát vagy
mancsát, felugrik rájuk, lázasan, minden különösebb ok nélkül ficánkol és tekergőzik, csupán
mert vak idegközpontjait bizonyos értelmetlen ingerek gerjesztették. Fárasztó
modortalanságként éljük meg mindezt a tombolást – jól nevelt emberek nem paskolják és
marcangolják egymást, a macska ellenben kivétel nélkül szelíden és visszafogottan, sőt
egyenesen finoman közelít, mikor kecsesen, kifinomult dorombolással besiklik az ölünkbe,
avagy szeszélyesen felugrik az asztalra, amin írunk, és kidolgozott, tragikomikus paskolással
játszani kezd a tollunkkal. Nem csodálom, hogy Mohamed, ez a tökéletes modorú sejk
eleganciájuk miatt kedvelte a macskákat, és faragatlanságuk okán nem állhatta a kutyákat;
vagy hogy a macskák számítanak az udvarias latin országok kedvenceinek, míg a nehézkes,
gyakorlatias, sörvedelő Közép-Európában a kutyák vezetnek. Figyeljük meg, hogyan eszik
egy macska, aztán figyeljük meg a kutyát. Egyiküket természetéből fakadó, elkerülhetetlen
finnyássága fogja vissza, és láttatja elegánsnak az egyik legízléstelenebb tevékenység közben.
A kutya ezzel szemben teljességgel visszataszító a maga állati és kielégíthetetlen
mohóságával; nyíltan és szégyentelenül vállalja az atyafiságot “farkasétvágyú” erdei
rokonaival. Ám térjünk vissza a szépségre – vajon nem sokatmondó tény-e, hogy a
közönséges kutyafajták közül nem egy látványosan és elismerten rút, míg a macskafélék
egyetlen egészséges és kifejlett példányáról sem lehet elmondani, hogy ne lenne szép?
Természetesen léteznek ronda macskák is; ám ezek kivétel nélkül elkorcsosulásnak,
alultápláltságnak, fejlődési rendellenességnek vagy sérülésnek betudható egyedi esetek.
Elképzelni is képtelenség olyan macskafajtát, mely rendes körülmények között akár a
legkisebb mértékben is idomtalannak lenne mondható – amivel rögtön szembeállítható a
szétlapított képű buldogok, a groteszk módon elnyújtott dakszlik, a förtelmesen formátlan és
loncsos airedale terrierek és más effélék nyomasztó látványa. Kétségkívül felhozható ez ellen,
hogy bármely esztétikai mérce viszonylagos – ám mindig a tapasztalatilag megismert nívóhoz
vonatkoztatunk, és a nyugat-európai szépérzék szerinti összehasonlítás során egyikkel sem
bánhatunk méltánytalanul. Ha valamely neve nincs tibeti törzs szépnek találja az airedale
terriereket, és csúnyának a perzsamacskákat, nem szállunk vitába velük a saját területükön –
ám pillanatnyilag magunkkal és a saját felségterületünkkel foglalkozunk, itt pedig az ítélethez
nem sok kétség férhet, még ha a leglelkesebb kutyaimádó hozza is meg. Az effélék rövid
paradoxonnal kerülik meg a problémát, és kijelentik, hogy “Blöki annyira csúnya, hogy már
szép!” A gyerekek kedvelik ugyanígy a groteszk és ízléstelenül “aranyos” jelenségeket,
melyeket hasonló mód megtestesítenek a népszerű képregények, a bizarr babák, és a
félművelt parasztok “odújaiban” és “kényelmes zugaiban” fellelhető “Billikin” és “Krazy
Kat”5 szintű alaktalan díszek.
Az értelmet tekintve a kutyás tábor mulatságos állításokra ragadtatja magát –
mulatságos, mivel naivan az alapján mérik az állat intelligenciáját, mily mértekben hajlandó
magát alávetni az ember akaratának. A kutya visszahozza a botot, a macska nem; épp ezért
(sic!) a kutya értelmesebb. A kutyákat sokkal összetettebb cirkuszi és revütrükkökre lehet
megtanítani, épp ezért (Ó, Zeusz! Ó, Olümposz!) felsőbbrendű elmével rendelkeznek, Mindez
természetesen merő dőreség. Egy gyenge akaratú férfit semmiképp nem tartanánk
intelligensebbnek egy független polgárnál pusztán azért, mert kedvünk szerint szavaztatunk
vele, miközben a független polgárt nem befolyásolhatjuk; mégis számtalan ember egy ennek
megfeleltethető érvrendszer alapján határozza meg a kutyák és macskák szürkeállományának
milyenségét. A szolgalelkűségben való versengésig még egyetlen önmagát becsülő Thomas
vagy Tabitha6 sem alacsonyodott, és nyilvánvaló, hogy a kutyák és macskák értelmi
képességeinek megítélésekor elkülönült – az emberi befolyásától független – körülmények
között kell megfigyelni őket, mikor önálló célokat tűznek ki maguk elé és valósítanak meg,
szellemi erejüket kihasználva. Ha ezt tesszük, még inkább tisztelni fogjuk doromboló
barátunkat, aki nem szívesen tudatja másokkal a vágyait és a módszereit; hiszen minden
elképzelés és terv megvalósításakor az intellektus, az akarat és az arányérzék oly acélosan
hideg és szándékolt egységét mutatja, mely teljességgel csúffá teszi az “okos” és “hűséges”
vizsla vagy juhászkutya érzelgős nyáladzását és engedelmesen elsajátított fogásait. Figyeljük
meg, mikor egy macska elhatározza, hogy bejut egy ajtón, és meglátjuk, mily türelmesen
kivárja az alkalmat, és egy pillanatra sem veszíti szem elől a célját, még ha időközben
látszólag más iránt mutat is érdeklődést. Figyeljük meg hajsza közben, és vessük össze eb
riválisának zajos ugrándozásával és kapdosásával a számító türelmet, ahogy némán
tanulmányozza vadászterületét. Nem gyakran fordul elő, hogy üres kézzel tér vissza. Kacor
tudja, hogy mit akar, célját pedig a leghatékonyabb módon igyekszik elérni, és erre akár idejét
is hajlandó feláldozni – amit bölcsen érdektelennek tekint e céltalan világmindenségben. Nem
lehet eltéríteni a szándékától, sem elvonni a figyelmét – és tudjuk, hogy az emberek között az
efféle elmebeli állhatatosság, ama készség, hogy a zavaró körülmények ellenére képesek
vagyunk végigvinni egyetlen gondolatfonalat, a szellemi erő és érettség szinte csalhatatlan
jele. A gyerekek, a pletykás vénasszonyok, a parasztok és a kutyák elkalandoznak, a macskák
és a filozófusok a lényegnél maradnak. A macska ötletesség terén is bizonyítja
felsőbbrendűségét. A kutyákat könnyű beidomítani egyetlen dologra, ám a pszichológusok
szerint a külső hatásra bevésődött emlékképre adott automatikus reakció nem mérvadó, ha a
valódi intelligencia mutatóját keressük benne. Az agy elvonatkoztató képességének
megítéléséhez szembesítsük az alanyt új és szokatlan feltételekkel, és vizsgáljuk meg, miként
éri el célját saját erejéből, előre lerakott útjelzőktől mentes okoskodással. Ilyen esetekben a
macskák csendesen kidolgoznak egy tucatnyi titokzatos és sikeres alternatívát, míg
szerencsétlen Fido zavarodottan csahol csupán, és fogalma sincs, mi ez az egész.
Kétségbevonhatatlan, hogy Rover, a mentőkutya nagyobb megbecsülésnek örvend a
szentimentális köztudatban, hiszen mozgóképbe illő bátorsággal berohan a lángoló házba,
hogy kimentse onnan a kisbabát, mégis cáfolhatatlan tény marad, hogy a bajuszos és
doromboló Nig7 magasabb rendű élőlény – fiziológiailag és pszichológiailag közelebb áll az
emberhez, éppen az ember akaratától való függetlensége révén, és ekképp több tiszteletet
érdemel azoktól, akik tisztán filozófiai és esztétikai mércék alapján ítélnek. Úgy tudjuk
tisztelni a macskát, ahogy kutyát sohasem tisztelhetünk, függetlenül attól, személy szerint
melyikért lennénk képesek bolondulni; és amennyiben elemző esztéták, és nem érzelgős
közhelykedvelők vagyunk, a mérleg nyelve elkerülhetetlenül a cirmos felé billen.
Ráadásul hozzátehetjük még, hogy a zárkózott és önálló macskából egyáltalán nem
hiányzik az érzelmi vonzerő. Amint sikerül megszabadulnunk a kulturálatlan erkölcsi
előítéletektől – melyek szerint a macska “hitszegő” és “madárfaló szörnyeteg” -‚ az
“ártalmatlan cicusban” a családi boldogság legkifejezőbb jelképére találunk; a kiscicák pedig
imádatunk tárgyaivá válnak, és a legrapszodikusabb daktilusokban, anapesztusokban,
jambusokban és trocheusokban bálványozzuk és dicsőítjük Őket. Meg kell vallanom, hogy
jómagam öreges ellágyultságomban filozofikusnak semmiképp nem mondható vonzalmat
érzek a pöttömnyi koromfekete, sárga szemű kiscicák iránt, és éppúgy nem tudom megállni,
hogy meg ne cirógassam Őket, ahogy dr. Johnson nem tudta megállni, hogy elhaladtában rá
ne sújtson a járda menti póznákra. Sok macskából hasonlóképp nem hiányzik az a kölcsönös
szeretet, amit oly gyakran magasztalnak a kutyák, emberek, lovak és más hasonló lények
esetében. A macskák bizonyos személyeket bizonyos, számukra kellemes tevékenységekkel
társítanak, felismerő ragaszkodásuk pedig közeledtükre kellemes izgatottságban fejeződik ki –
függetlenül attól, hogy hoznak-e ételt nekik, vagy sem -‚ hosszan tartó hiányuk ugyanakkor
mélázásra készteti a cirmost. Az egyik macska, akivel bensőséges kapcsolatba kerültem,
odáig ment, hogy kizárólag egyetlen kézből fogadta el az ételt, és inkább éhezett, semmint
hozzányúljon a szívélyes szomszéd forrásból származó eledelhez. Emellett határozott érzelmi
viszonyrendszert alakított ki az idilli otthonban lakó többi macskával; némely bajszos
barátjával önként megosztotta az ételét, ugyanakkor vadul veszekedni kezdett, ha
koromfekete riválisa, “Hógolyó”, akár egyetlen pillantást is vetett a tányérjára. Ha pedig azt
az érvet hozná fel valaki, hogy a macskák ragaszkodása végső soron és lényegileg “önző” és
“gyakorlatias”, vizsgáljuk meg, vajon a primitív állati ösztönökből fakadó vonzalmakon kívül
mely emberi kapcsolat alapul ettől eltérő indítékokon. Miután a kutatóbizottság
végeredményként nullát kap majd, könnyebb lesz visszatartani magunkat attól, hogy
szellemesen kritizáljuk az “önző” macskát.
Az, hogy a macska felsőbbrendű belső fantáziavilággal rendelkezik, mely felsőbbrendű
önuralomhoz vezet, közismert tény. A kutya szánalmas lény, teljességgel társaságfüggő, és
kizárólag falkában vagy gazdája oldalán találja fel magát. Hagyjuk csak magára, és fogalma
sem lesz, mihez kezdjen, és addig ugat, csahol és rohangál, míg a kimerültségtől el nem
nyomja az álom. A macska ezzel szemben sohasem marad szórakozási lehetőségek nélkül. A
felsőbbrendű emberekhez hasonlóan tudja, miként lehet egyedül is boldog. Mikor
körbekémlelve senkit nem talál, aki szórakoztathatná őt, azonmód önmaga szórakoztatásába
kezd; és nem ismerheti igazán a macskákat, aki időnként nem kandikált be lopva egy olyan
szobába, melyben egy eleven és kiegyensúlyozott kiscica egyedül hiszi magát. Kizárólag a
mesterkéletlen farokkergetés és keresetlen dorombolás láttán érthetni meg azon sorok báját,
melyeket Coleridge az emberek, és nem a macskák kicsinyeiről vetett papírra – a tizenegyedik
oldalon.

... pöttöm man
Ki táncol, énekel magában8

Ám egész köteteket írhatnánk a macskák játszadozásáról, hiszen az efféle szórakozás
végtelen számú válfaját és esztétikai vonatkozását említhetnénk. Elég legyen annyit mondani,
hogy az ily időtöltések során a macskák afféle vonásai és tettei kerülnek napvilágra,
amilyeneket a fiziológusok minden kétséget kizáróan a valódi humorérzékből és a szó
legtisztább értelmében vett szeszélyességből eredeztetnek; ezért a “macska
megnevettetésének” feladata még Cheshire határain kívül sem teljességgel lehetetlen.
Röviden, a kutya tökéletlen lény. Akárcsak egy alsóbbrendű embernek, neki is külső
ingerekre van szüksége, és valami mesterséges közegben kell keresnie az istent és az
indítékokat. A macska ezzel ellentétben önmagában is tökéletes. Akárcsak az elmélkedő
ember, ő is önálló lény és független mikrokozmosz. Valós és teljes létező, mivel annak véli és
érzi magát, amíg a kutya kizárólag a másokkal létesített viszonyban képes elképzelni magát.
Korbácsoljunk meg egy kutyát, és a kezünket fogja nyaldosni – piha! Az ostoba állat csupán
egy olyan rendszer alárendelt részeként tudja értelmezni a szerepét, mely rendszernek az
ember a felsőbbrendű tagja – éppúgy eszébe sem jut visszavágni, ahogy bennünk sem
merülne fel a gondolat, hogy a falhoz csapkodjuk a fejünket, mikor azzal büntet minket, hogy
hasogatni kezd. Ám korbácsoljunk meg egy macskát, és tapasztalhatjuk, hogy fújtatva hátrál,
és haragvón mered ránk, hiszen méltóságába és önérzetébe tapostunk bele! Egy újabb ütés, és
Kacor visszacsap; hiszen úriember, és velünk egyenrangú fél, tehát nem tűrheti, ha személyét
és kiváltságait sérelem éri. Végtére Is kizárólag azért tartózkodik a házunkban, mivel így
akarja, sőt talán leereszkedő kegyet gyakorol velünk szemben. A házat, és nem az embert
szereti; a filozófusok ugyanis tisztában vannak vele, hogy az emberek csupán mellékes
kiegészítői a helynek. Ha még egy lépéssel tovább megyünk, végleg elhagy minket.
Félreértettük kapcsolatunk jellegét, és uralkodni akartunk felette, egy igazi macska pedig nem
szenvedheti a jó modor szabályainak felrúgását. Ettől fogva fejlettebb ítélőképességű és
letisztultabb szemléletű társakat keres magának. Hadd vigasztalódjanak meghunyászkodó
kutyákkal a vérszegény emberek, akik a “fordítsd oda a másik orcádat is” tanításában hisznek
– a robusztus pogány számára ugyanis, akinek a teuton alkonytól megfestett vér folyik az
ereiben, nem létezik nagyszerűbb vadállat a macskánál, Freyja rettenthetetlen paripájánál, aki
bátran állja Odin vagy Tor9 tekintetét, és vakmerőn mered vissza rájuk sárga vagy zöld színű,
hatalmas, kerek szemeivel.
Úgy hiszem, a fenti észrevételekben sikerült kielégítő teljességgel felvázolnom a
különféle okokat, amiért szerény véleményem, valamint van Doren úr stílusosan
megfogalmazott címsora szerint “az úriemberek inkább a macskákat kedvelik”. Terhune
úrnak a Tribune hasábjain megjelent válasza számomra így tűnik, eltér a tárgytól; amennyiben
nem a felsorakoztatott tényeket cáfolja, hanem pusztán azt állítja, hogy a szerző ahhoz a
hagyományhű, “igencsak emberi” többséghez tartozik, akik komolyan veszik a szeretetet és a
társaságot, örömüket lelik abban, ha fontosak egy másik élőlény számára, merő erkölcsi
alapon megvetik az “élősködőket”, miközben megtagadják a szépségtől azt a jogot, hogy
önmagáért létezhessen, és épp ezért az ember legnemesebb és leghűségesebb barátját, az örök
kutyát imádják. Terhune úr vélhetően a lovakat és a kisbabákat éppígy szereti, a három
ugyanis hagyományosan egy kategóriába tartozik a nagyobb százalékarányt képviselők
hitvallásában, amiért is a hegyes gallért viselő, Harold Bell Wright 10 típusú hősiskola minden
tagjának szerettei közé illik tartozniuk, jóllehet az automobil, valamint Margaret
Sanger 11 sokat tett, hogy az utóbbi kettő száma erősen megfogyatkozzon.
A kutyák tehát parasztoknak számítanak, és a parasztok háziállatai, míg a macskák az
úriembereknek megfeleltethetők, és az úriemberek kedvencei. A kutya olyanoknak való, akik
a nyers érzelmeket, a túlhaladott erkölcsöt és az emberközpontúságot fölébe helyezik a
puritán, önzetlen szépségnek; akik egyszerűen a “népeket és a népiességet” szeretik, és nem
zavarja őket az ömlengő otrombaság, feltéve, hogy valóban kedvelik őket. (Életkép gazdája
sírján fekvő kutyával – vö. Lanseer “A vén juhász legfőbb gyászolója” 12.) Annak a fickónak,
akit nem különösebben érdekel az intellektualitás, ám mindig becsületes, és nem sokszor
(sic!) találja túlságosan mély értelműnek a Saddypost vagy a N. Y. World cikkeit; aki
Valentinóból nem sokat ért, Doug Fairbankset ugyanakkor kellemes esti időtöltésnek
tekinti,13 A hatékony – konstruktív – nem beteges – polgári lelkületű – otthonos – (a rádióról
egész megfeledkeztem) – normális emberhez; az efféle akarnokokhoz illenek a kutyák.
A macska – születésük, hajlamaik, vagy mindkettő szerinti – arisztokratákhoz való, akik
csodálják arisztokrata társukat. Ahhoz az emberhez, aki a vak és céltalan világegyetemben
fellelhető egyetlen eleven erőként tiszteli a szépséget, és aki a pillanat érzelmi és erkölcsi
illúzióit figyelmen kívül hagyva imádja a szépség minden formáját. Ahhoz az emberhez, aki
tudatában van az érzések, az emberi célok és törekvések ürességének, és épp ezért kizárólag a
valóságoshoz ragaszkodik – ahogyan a szépség valóságos, mivel jelentőségében túlmutat az
érzésen, amit kelt, és amivel egylényegű. Ahhoz az emberhez, aki teljesnek érzi magát a
kozmoszon belül, nem kér a hagyományos előítéletek kétségeiből, hanem a nyugalmat, az
erőt, a szabadságot, a fényűzést, a teljességet és az elmélkedést kedveli; aki erős és félelmet
nem ismerő lélekként mást tisztelni vágyik ahelyett, hogy valaki az arcát nyalogassa, és
ütlegeit éppúgy fogadja, akár a simogatásait; aki büszke és szép, nemességben és
egyéniségben vele egyenrangú társat keres magának, nem pedig meghunyászkodó,
szolgalelkű kísérőt, aki alatta helyezkedik el a félelem, engedelmesség és hanyatlás
hierarchiájában. A macska nem a serény, beképzelt, küldetéstudattal megáldott kis munkásnak
való, hanem a felvilágosult, álmodozó poétának, aki tudja, hogy a világban tulajdonképpen
semmit nem találni, amit megtenni érdemes lenne. A dilettánsnak – a műkedvelőnek -‚ ha úgy
tetszik, a dekadensnek, noha a mainál egészségesebb korszakban akadt dolga az efféléknek is,
és ekképp belőlük válhattak a dicső pogány idők irányadó elméi és vezérei. A macska annak
való, aki nem üres kötelességtudatból, hanem a hatalomért, a gyönyörért, a pompáért, a
szerelemért és a ragyogásért tevékenykedik – a bárdnak, aki egymagában énekel az ősi csaták
éjszakám, vagy a harcosnak, aki megvívja e csatákat a szépségért, a dicsőségért, a hírnévért és
annak a földnek nagyobbá tételéért, melyet sem árny, sem gyarlóság nem homályosíthat el.
Annak, akit nem altat el a retorika és haszonelvűség álmosító langymelege, hanem igényli a
könnyedséget, szépséget, fölényt és műveltséget, amiért érdemes cselekedni, Annak, aki
tudja, hogy a játék, és nem a munka, a pihenés, és nem a nyüzsgés számít az életben; a még
több küzdelemhez vezető folytonos küszködés pedig oly keserű irónia, amivel a civilizált
lélek a lehető legkisebb mértékben azonosul.
Szépség, önállóság, könnyedség és jó modor – mi mást kívánhat meg a kulturáltság?
Mindez megtalálható az isteni uralkodóban, aki dicsőn végignyújtózkodik a kandalló elé letett
selyempárnán. Az önmagáért való gyönyörűség és élvezet; büszkeség, harmónia és
összehangoltság, tetterő, nyugalom és teljesség – mindez megtalálható benne, és mindössze
együttérző kiábrándulás szükséges hozzá, hogy teljes odaadással imádhassuk. Mely kiművelt
lélek nem szolgálna szívesen Básztet14főpapjaként? Úgy hiszem, a macska csillaga felmenő
ágba került, ahogy lassanként felébredünk az erkölcs és alkalmazkodás álmából, mely
beárnyékolta a tizenkilencedik századot, a gürcölő, éktelen kutyát pedig a szentimentális
tisztelet piedesztáljára emelte. Azt, hogy vajon a hatalom és a szépség reneszánsza révén
újjászületik-e nyugati civilizációnk, avagy a bomlás erőit már senki nem fékezheti meg, ma
még senki nem tudná megmondani, ám az ezernyolcszázas évek álságossága és az előttünk
álló évtizedek vészterhes rejtelmessége között a világ cinikus leleplezésének pillanatait éljük
meg, és felvillannak előttünk az ősi pogány tisztaság és becsületesség távlatai.
És a bálvány, mely előtűnik e villanásban, az arany– és elefántcsont kupola alatti selyem
álomtrónuson heverő finom és szépséges alak, maga a halhatatlan kecsesség megtestesülése,
mely nem mindig nyeri el az őt megillető helyet a tétova emberek panteonjában; a fenséges, a
legyőzhetetlen, a titokzatos, a fényűző, a babiloni, a személytelen, a felsőbbrendűség és a
művészet örök társa – a tökéletes szépség mintaképe és a költészet fivére -‚ a szenvtelen,
magasztos, finom modorú és előkelő macska.

1 Macskaimádat; a görög “ailuros” (macska) szóból, [A ford.]
2 Kutyaimádat; a görög “kynos” (kutya) szóból, [A ford.]
3 Tipikus kutyanevek, mint nálunk a Morzsa, Cézár, vagy Rex. [A ford.]
4 Macskafélék; latin, [A ford.]
5 Billikin: alaszkai eszkimó szerencsebábu. Krazy Kat: a 20-as években népszerű
képregényfigura. [A ford.]
6 Jellegzetes afroamerikai rabszolganevek. [A ford.]
7 Fekete macskák gyakori elnevezése. [A ford.]
8 Samuel Taylor Coleridge: Christabel, Második rész (1798) [A ford.]
9 A skandináv mitológia istenségei. [A ford.]
10 A hegyes gallér a gazdag és művelt férfiak divatos viseletének, Harold Bell Wright
(1872-1944) a legnépszerűbb és legkeresettebb írónak számított a XX. század elejének
Amerikájában. [A ford.]
11 (1879-1966) a születésszabályozást propagáló mozgalom aktivistája. [A ford.]
12 Sir Edwin Lanseer (1802-1873): skót festő. The Old Shepherd’s Chief
Mourner (1837) című képe a londoni Viktória és Albert Múzeumban látható. [A ford.]
13 Rudolph Valentino (1895-1926): amerikai némafilmszínész. Douglas Fairbanks
(1883-1939): amerikai komikus és filmszínész, a United Artist egyik alapítója. [A ford.]
14 Az egyiptomi mitológiában az öröm és vidámság istennője, akinek szent állata a
macska. [A ford.]

AMERIKAISÁG
EREDETI CÍM: AMERICANISM
Csábító lehetőség érzelgősen elmerengni az “amerikai lélek” témáján – milyen, milyen

lehetne, milyennek szeretnénk tudni. A különféle újszerű politikai és társadalmi elméletek
hirdetői különösen gyakran teszik meg ezt, és szinte kivétel nélkül arra a végkövetkeztetésre
jutnak, hogy a “valódi amerikaiság” nem több és nem kevesebb, mint az ő sajátos doktrínáik
nemzeti szintű megvalósítása.
Némileg kevésbé felületes elemzők a “szabadság” elvont eszméjét nevezik meg az

amerikaiság alapeszméjeként, hogy e nemes elvet a bolsevizmustól a 2,75%-os sör
fogyasztásához való jogig bármire alkalmazzák. A “lehetőség” szintén közkedvelt
szófordulat, amely nem nélkülöz némi valós jelentőséget. “Amerika” megfeleltetését a
“lehetőség” szóval a felnövekvő nemzedék seregnyi tagjába belenevelte a Montgomery Az
amerikai történelem legjelentősebb tényei1 közvetítette emersoni filozófia. Ám figyelemre
méltó, hogy az “amerikaiság” meghatározásával próbálkozók szinte kivétel nélkül kudarcot
vallanak, mivel előítéletektől hajtva vonakodnak az európai kútfőnél keresni az eszme
forrását. Képtelenek felfogni, hogy az ősfejlődés éppoly ritka az eszmék világában, amint az
állat– és növényvilágban; következésképp arra fecsérlik energiájukat, hogy Amerikát mintegy
eredet nélküli, elszigetelt jelenségként kezeljék.
Az “amerikaiság” egyenlő a tágabb értelemben vett angolszász kultúrával. Anglia

szellemével, amit egy hatalmas kiterjedésű és végtelenül változatos termőföldbe ültettek át, és
nevelgettek a demokrácia szellemét erősítő, alapvető erényeit ugyanakkor csöppet sem
csökkentő körülmények között az úttörők. Alatta az igazság, becsület, igazságosság, erény,
mérséklet, individualizmus, konzervatív szabadságtudat, nagylelkűség, tolerancia,
vállalkozókészség, szorgalom és haladás – egyszóval Anglia – szelleme értendő, amihez a
nyugatot meghódító pionírok településeinek egyenlőség– és lehetőségtudata adódott hozzá. A
világ legmagasabb rendű fajának megnyilatkozása ez a lehető legkedvezőbb társadalmi,
politikai és földrajzi körülmények között. Akik megpróbálnák lekicsinyleni brit örökségünk
fontosságát, vessenek csak egy pillantást a földrész többi nemzetére. Mindegyik minden
tekintetben “amerikai” – a faji jelleget és örökséget kivéve; közülük mégis kizárólag Brit
Kanada vethető össze a mi nemzetünkkel. Kiválóságunk annak köszönhető, hogy részei
vagyunk a nagyszerű angolszász kultúrkörnek; oly töredéke, melyet csupán másfélszáz évnyi
angol gyarmatosítás és uralkodás után csatoltak le az anyaországról, mely a brit civilizáció
letörölhetetlen bélyegét nyomta ránk.
Az amerikaiságot illető számos tévhit közül a legveszélyesebb és legfélrevezetőbb a fajok

és kultúrák úgynevezett “olvasztótégelyének” teóriája. Való igaz, hogy az országba tetemes
létszámú nem angol bevándorló áramlott be, akik a nehézségeket mellőzve óhajtják élvezni a
brit őseink által vérrel és verejtékkel kiharcolt szabadságot, Az is tagadhatatlan, hogy a
germán és kelta fajokhoz tartozók képesek beilleszkedni az angol alapfajtába, és a társadalom
hasznos polgáraivá válni. Ám ebből még nem következik, hogy a valóban idegen vér és
eszmék keveredése a károkozáson kívül bármiféle eredményre vezetett vagy vezethet.
Európát górcső alá véve felmérhetjük a különféle fajok egymáshoz viszonyított helyzetét és
képességeit, és megállapíthatjuk, hogy az angol arany összeolvasztása az idegen rézzel nem
kecsegtet az eredeti aranynál kiválóbb, vagy akár azzal egyenértékű ötvözet létrejöttével. A
bevándorlást talán nem lehetséges teljesen megállítani, ám fontos lenne megérteni, hogy az
Amerikát hazául választó idegeneknek sajátjukként kell elfogadniuk az uralkodó nyelvet és
kultúrát; és sem szokásrendünk átalakításával, sem saját hagyományaik itteni ápolásával nem
szabad próbálkozniuk, Nem engedhetjük meg, hogy – amint a kor legkiválóbb elméje
kijelentette – nemzetünk “soknyelvű panzióvá” váljon.
A józan amerikaiság legádázabb ellensége a szülőnemzetünk iránt táplált gyűlölet, mely a

tudatlanok és bigottak körében általánosan elterjedt beállítottságnak számít, és amelyet a
lakosság bizonyos elemei tartanak életben, akik Dél– és Nyugat-Írország vélekedését
láthatóan előbbre valónak tartják, mint az Egyesült Államokét. Ama nyilvánvaló tény
ellenére, hogy egy önálló Írország léte az angolszász világ két fele közé éket verve
meggyengítené a civilizációt, és fenyegetést jelentene a világbékére, e felelőtlen elemek egyre
szítják a Zöld Sziget eleve forrongó hangulatát; és ezáltal e nemzetet a bűnpártolás és az
anyaország elleni zendülés aggasztóan rendellenes helyzetébe hozzák. Kimondhatatlanul
undorító ama nyilvános megbecsülés, mellyel az Edward, más néven Eamonn de Valerához
hasonló politikai gonosztevőket kitüntetik, kiknek puszta jelenléte közöttünk méltóságunk és
hagyományaink sárba tiprásával ér fel. Nem értékelhetjük, sőt teljességgel meg sem érthetjük
helyünket és küldetésünket a világban, amíg el nem űzzük a közöttünk és kultúránk forrása
közt lebegő fellegeket.
Ám az amerikaiság kizárólag e kontinensre jellemző vonásait sem szabad lekicsinyleni.

Az osztályok közti rögzített és áthághatatlan határok megszüntetése határozott társadalmi
fejlődéshez vezet, mely lehetőséget biztosít ahhoz, hogy a felsőbb rétegek folyamatosan és
fokozatosan erősödhessenek az alacsonyabb néprétegek friss és életerős tömegének
legkiválóbbjaival. Így minden polgárra egyaránt páratlan lehetőségek várnak, miközben a
művelt osztályok biológiai minősége javul, hiszen megszűnik ama belterjesség, mely az
európai arisztokráciát jellemzi.
A polgári és egyházi ügyek teljes szétválasztása, mely a reneszánsz óta a legnagyobb

horderejű politikai és szellemi vívmánynak számít, ugyancsak Amerikának – egészen
pontosan Rhode Islandnek – köszönhető. Napjainkban több erő is igyekszik csalárdul aláásni
e vezérelvet, hogy álnok politikai befolyásuk révén újfent ránk erőltesse a pápai láncokat,
melyeket elsőként VIII. Henrik vetett le magáról; azon láncokat, melyek Mária véres uralma
óta nem béklyóztak minket, és melyek végtelenül rosszabbak azon egyházi gépezetnél, amit
Roger Williams elvetett. Ám amint sikerül a szabadságnak a valódi amerikaisághoz való
lényegi viszonyát teljesen megértetni a néppel, e baljóslatú rejtett áramlatok vélhetően
elülnek,
Az amerikaiságnak elsősorban nem a reakcióval, hanem a radikalizmussal kell majd
megküzdenie. Korunk a zaklatott és kulturálatlan tekintélyrombolás kora, mely bővelkedik az
agyafúrt álokoskodókban, akik épp az “amerikaiság” jelszavát hangoztatják az ugyanezen
hagyomány elleni támadáskor. A “demokráciához”, “szabadsághoz” és “szólásszabadsághoz”
hasonló szavakat és kifejezéseket eltorzítva az anarchia legelvetemültebb formáira terjesztik
ki, miközben legősibb hagyományainkat “amerikaiatlan”-nak titulálva támadják azon külföldi
bevándorlók, akik sem azokat megérteni, sem bármi jobbat kieszelni nem képesek.
Országunknak csak javára válna, ha szélesebb körben gyakorolnák az amerikaiságot, és

ezzel együtt elismernék annak angolszász gyökereit. Az amerikaiság szabadságot, haladást és
függetlenséget jelent; nem jelenti viszont a múlt elvetését, sem a tradíciók és tapasztalatok
megtagadását. Fogjuk fel tehát a kifejezést a maga valódi, gyakorlati és érzelgősségtől mentes
értelmében.
1
D. H. Montgomery 1890 és 1920 között publikált hatrészes ismeretterjesztő sorozata,
melyhez mottóul a neves XIX. századi amerikai filozófus, Ralph Waldo Emerson szavait
választotta: “America is another word for Opportunity” (‘Amerika egyet jelent a
lehetőséggel’). [A ford.]

DR. SAMUEL JOHNSON EMLÉKEZETE
EREDETI CÍM: REMINISCENCE OF DR. SAMUEL JOHNSON, A

A reminiszcencia privilégiuma, lett légyen az bármily kósza vagy érdektelen is,
általánosságban az aggkor sajátja; voltaképp gyakorta az efféle visszaemlékezéseknek
köszönhető, hogy a történelem kevéssé számottevő eseményei és a kiválóságok obskúrusabb
anekdotái megőrződnek az utókor számára.
Jóllehet olvasóim nem egyszer fölfedezték és észrevételezték írásim valamelyest ódon
irályát, örömemre szolgált, midőn generációm tagjaitól ifjúként fogadtattam el, elhitetvén
vélük ama koholmányt, miszerént 1890-ben születtem volna Amerikában. Ámde immáron
eltökélém, hogy megkönnyítem lelkem egy titoktól, melyet mind ez idáig magamban
tartottam, félvén, hogy senki sem adna hitelt nekem; és a köz elé tárom számtalan éveim
valóságos számát, miáltal kielégíteném autentikus források iránti igényüket egy olyas kor
kapcsán, amelynek híres személyiségivel személyes kapcsolatban állottam. Tudassék tehát,
hogy 1690. augusztus havának 10. napján (avagy, az újmódi Gregoriánus kalendárium
szerént, augusztus 20-án) születtem devonshire-i családi birtokunkon, következésképpen
immáron 228. évemben járok. KoránLondonba kerülvén, gyermekként megadatott
látnom Vilmos király korának számos ünnepelt nagyságát, beleértvén a sokat
siratott Dryden urat, aki gyakorta üldögélt Will kávéházának asztalinál. Addison úrral
és Swift úrral utóbb jó barátságba kerültem, és még sokkalta jobb barátomnak
tekinthetém Pope urat, akinek is halála napjáig ismerőse és tisztelője maradtam. Ám
minthogy ezúttal későbbi cimborámról, a néhai dr. Johnsonról kívántatik írnom, ifjúságom
további eseményiról nem óhajtanék megemlékezni itt.
Elsőként 1738. május havában szereztem tudomást a doktor kilétiről, noha az
alkalommal nem találkozék vele. Pope úr épphogy bevégezé az Epilógust Szatíráihoz (amely
darab így kezdődne: “Egy év alatt ‘ha kétszer megjelensz”), és előkészítette vala annak
kiadását. Mely napon is e mű nyomtatásban kiadaték, ugyancsak kiadának
egy Juvenalist mímelő szatírát, amely “London” címet viselt, az akkoriban még
ismeretlen Johnson pennájából; és ez oly ámulást kelte a városban, hogy számos úriember
kijelenté róla, miszerént Pope úrnál is kiválóbb költő műve lenne. Dacára annak, amit némely
becsmérlők Pope úr kicsinyes irigykedéséről állítának, újdonsült riválisának versit igencsak
fölmagasztalá; és Richardson úr jóvoltából megtudván, ki lenne e poéta, kijelenté előttem,
miszerént Johnson úr hamarost deterré1 lészen”.
Személyes ismeretséget nem köték a doktorral az 1763. évig, mikor is James Boswell úr,
egy előkelő és nagy műveltségű családból való, ámde kevéske sütnivalójú skót ifjú, kinek
verslábakba szedett ömlengésit némelykor átnézni volt tisztem, a MitreSörházban bémutatott
neki.
Dr. Johnson szemügyre testes, kikerekedett férfiú volt, fölöttébb rosszul öltözött és
lompos külsejű. Emlékim szerént bozontos bubiparókát viselt, mely sem hátrakötve, sem
rizsporral bészórva nem volt, ugyanakkor fejének méretéhez kicsinynek mutatkozott.
Rozsdabarna gúnyája szerfelett gyűröttnek tűnt fel, és némely gomboknak is híján volt.
Orcáit, melyek túlontúl kerekdednek hatának, mintsem jóképűnek neveztethetnének,
hasonlóképp valamely görvélyes nyavalya torzítá el; feje pediglen folyvást úgy rángatózna,
valamint görcs hajtaná. Kórságárúl voltaképp korábban értesült valék; Pope úrtól
hallomásból, aki vevé a fáradságot, hogy némi tudakozódásba fogna e’ kapcsán.
Immáron majd’ hetvenhárom éves lévén, tizenkilenc esztendővel idősb valék
dr. Johnsonndl (doktort mondok, holott titulusát csupán két esztendő múltán szerzendé meg),
természetlegesen elvártam, hogy tisztelné koromat; s ekképp nem tartottam olyannyira tőle,
valamint mások bevallák. Mikor megkérdém tőle, miként vélekedik a Szótárjáról
a Londonerbenközzétett kedvező kritikámról, így válaszolt: “Emlékim szerént nem olvastam
az ön dolgozatát, uram, és nem különösebben érdekel az emberiség kevéssé elmés részének
véleménye.” Minthogy nem kissé sértőnek találám e megjegyzést olyasvalakitől, kinek
hírneve kívánatossá tevé számomra, hogy jó véleménnyel lenne irányomban, hasonlóképp
igyekezék visszavágni neki, s kifejtém, miszerént meglepőnek találom, hogy felvilágosult
férfiú anélkül ítélkezzék mások tudatlansága felett, hogy egyetlen sort olvasna vala az ő
dolgozatiból. “No de uram – felelé Johnson -‚ szükségtelen megismernem valamely személy
írásit avégre, hogy felmérhessem tudása sekélyességét, ha az nyilvánvalóan megmutatkozik a
buzgóságban, mikor első hozzám intézett kérdésében éppen saját dolgozatit említi.”
Minekutána imígyen barátságot kötöttünk, különféle témákról társalgánk. Mikor, véleményét
osztandó megemlítém, miszerént kételkedék az Osszián versek eredetiségében, Johnson úr így
válaszolt: “Ebbéli vélelme, uram, nem válhat elmésségének érdemére, hiszen aminek immár
az egész város tudatában lenne, nem nagy fölfedezés egy zugkritikustól. Hasonlóképp akár azt
is kijelenthetné: gyanítja, Milton írta Az elveszett Paradicsomot!”
Ezt követően gyakorta találkozám Johnsonnal, legtöbbnyire AZ IRODALMI KLUB
összejövetelin, melyet a reá következő esztendőben alakíta a doktor Burke úrral, a parlamenti
szónokkal, Beauclerk úrral, a társasági úriemberrel, Langton úrral, az ájtatos hívővel és a
Milícia kapitányával, Sir J. Reynolds úrral, a közismert festőművésszel, Goldsmith úrral, a
prózaíróval és poétával, Nugent doktorral, Burke úr apósával, Sir John Hawkins és Anthony
Chamier urakkal, valamint szerény személyemmel együttesen. Jobbadán estve hét órakor
találkozánk hetente egy alkalommal a sohói Gerrard utcában álló Törökfejhez címzett
fogadóban, míglen ez intézmény meg nem vásároltatott privát lakóház gyanánt; mely
eseményt követően gyűlésinket aSackville utcai Hercegbe, a Dover utcai Le
Tellierbe, valamint a St. James utcai Parsloe ivójába és A zsúpfedeles házba helyezénk által.
Eme gyűléseket jelentékeny fokú baráti hangulat és békesség jellemzé, ami kedvezőleges
ellentétben áll a jelen kor irodalmi és amatőr sajtószövetséginek széthúzásival és
összeszólalkozásival. Eme békesség még különösbnek hatott, lévén, hogy körünkben nagy
mérvben ellentétes véleményeket hangoztató úriembereket tisztelheténk. Dr. Johnson és
jómagam, valamint sokan mások is, a tory párt eszméinek lelkes hívei valánk; míg Burke úr
whigpárti, és az amerikai háború ellenzője, kinek e témához kapcsolható beszédi széles
körökben ismertté tétettek vala. A legkevésbé szívélyes tagnak az alapítók egyike, Sir John
Hawkins mutatkoza, ki utóbb több, társaságunkat hamis színben feltüntető írást írand
vala. SirJohn, e hóbortos férfiú egy ízben megtagadá az estebédért járó fizetséget, mondván,
otthonában nem szokása estebédet magához vennie. Későbben oly akceptálhatatlan modorban
sérté meg Burke urat, hogy mindannyian kénytelenek valánk kimutatni rosszallásunkat; mely
eset után többé nem látogatá összejövetelinket. A doktorral mindazonáltal nyíltan soha össze
nem veszett, s utóbb végakaratának végrehajtója vala; noha Boswell úr és mások is jó okot
láttak megkérdőjelezni e csatolmány hitelességét. A KLUBHOZ későbben csatlakozott David
Garrick úr, a színész és dr. Johnson barátja, Tho. és Jos. Warton urak, dr. Adam
Smith, dr. Percy, az Emlékekegybegyűjtője, Edw. Gibbon úr, a történész, dr. Burney, a
muzsikus, Malone úr, a műítész, valamint Boswell úr. Garrick úr csak nehézségek árán nyert
bebocsáttatást; a doktor ugyanis, dacára kebelbéli barátságuknak, szünetlenül becsmérelni
mutatkozott a színpadot, és mindeneket, ami azzal kapcsolatban állott. Johnson valójában ama
különös szokást vette volt fel, hogy Davymellett kardoskodott, valahányszor a többiek ellene
érvelének, és ellene érvelt, valahányszor a többiek mellette kardoskodának. Nem kétlem,
miszerént őszintén szerette volt Garrick urat, hiszen soha nem illetné őt oly szavakkal,
valamintFoote-ot illeté, aki az ő komikusi zsenijének dacára igencsak durva fráternek
bizonyult vala. Gibbon úr nem örvende különösb közkedveltségnek, minthogy undokul
lefitymáló modora még azokat is taszítá, kik leginkább nagyra becsülék az ő történelmi
dolgozatit. Goldsmith urat, e ruházatára fölöttébb hiú apró termetű férfiút, aki sajátságosan
híján volt az elmés társalgás tudományának, különösen kedvelém; mivel a briliáns beszéd
készsége jómagamnak hasonlóképp fogyatéka volt. Módfelett irigylette dr. Johnsont, jóllehet
emiatt semmivel sem kevésbé kedvelé és tisztelé őt. Felrémlik, mikor egy ízben valamely
külhoni, emlékim szerént egy német csatlakozék társaságunkhoz; és
míglen Goldsmith beszédet intéze, felfigyelt reá, hogy a doktor közbevetendni készül valamit.
Minthogy Goldsmithet önkénytelenül merő nyűgnek tekinté a kiválóbb férfiúhoz mérvén, a
külhoni faragatlanul félbeszakítá őt, és örök gyűlöletét váltá ki közbülkiáltván:
“Hallga! Toktórh Sonszón szólani kíván!”
Eme illusztris társaságban inkább éveim száma, mintsem elmésségem vagy
pallérozottságom okán tűrének meg; minthogy e tekintetekben fel nem vehetém a versenyt a
többiekkel. Az ünnepelt Monsieur Voltaire-hez kötődő barátságom folyvást bosszúságra adott
okot a doktornak; aki meggyőződéses ortodox lévén gyakorta mondta volt a franciák kapcsán,
miszerént: “Vir est acerrimi ingenii et paucarum Literarum.”
Boswell úr, egy apró termetű ingerkedő, akit akkortájt immár némi ideje ismerék vala,
minduntalan kigúnyolá félszeg modoromat, akárcsak ódivatú parókámat és gúnyámat. Egy
ízben, kissé pityókásan a bortól (melynek rabja volt), megkísérelt kifigurázni valamely
rögtönzött költeménnyel, melyet az asztal táblájára rótt vala fel; ám minthogy híján vala a
segédletnek, mely alkotásiban rendszerént megtámogatá, súlyos grammatikai hibát vétett.
Mondám neki, hogy nem illenék gúnyt űzni költészetének kútforrásából. Egy másik
alkalommal Bozzy (eme névvel illeténk őt akkoriban) gorombaságomra panaszkoda, amivel az
új írókat illetém a Monthy Review közölte cikkemben. Azt mondá, ezzel minden fölfelé
törekvőt letaszajték a Parnasszus lejtejéről. “Tévedsz, uram – válaszolám. – Azok, kik
megkapaszkodni képtelenek valának, erejük fogyatékossága folyományaként nem jutnak fel a
csúcsra; ám elleplezni óhajtván az ő gyarlóságukat, a siker hibádzását az első ítésznek
tulajdonítják, aki megemlítené őket.” Megelégedésemre dr. Johnson e kérdésben fenntartá
vélekedésemet.
Dr. Johnsonnál senki nagyobb buzgalommal nem javítgatá mások verseményeit;
alkalmasint úgy hírlik, szegény öreg, világtalan Williams asszonyság kötetében aligha két sor
akad, amely nem a doktor munkáját dicsérné. Egy alkalommal Johnson felolvasá
nekem Leeds herceg szolgálójának némely sorait, melyeket emlékezetébe vésett vala. Ezek a
herceg frigyének alkalmából születének, és oly mértékben emlékeztetének más, későbbi
korokban alkotni leendő fűzfapoéták munkáira, hogy nem állhatom nem ide másolni az
említett rímeket:

“Midőn Leeds hercege megkötendé frigyét
Nemes hölgyek közül választva hitvesét
Minő boldogság övezendi majd hölgyét
Leeds méltóságával tölthetve estejét.”

Megkérdém a doktort, próbálkozék-e már valaha megfejteni a darab értelmét; s
minekutána nemlegesen válaszola, ennen szórakozásomra az alábbi módon javítám a sorokat:

“Ha gáláns LEEDS magasztos frigyre lép
Egy ős dinasztiából sarj’ erényes szűzzel,
Vajh’ büszkeség lehetne-é telébb
Ily drága és becses hitvesért szított tűzzel!”

Midőn ezt megmutatám dr. Johnsonnak, így felele: “Uram, kiegyenesítéd a kacska
verslábakat, ám sem elmét, sem poétikát nem vivél a sorokba.”
Örömest mesélnék még élményimről dr. Johnsonnal és szellemes baráti körével
kapcsolatosan; ám agg korom folytán könnyen kifáradok. Úgy tűnhet, különösb logika avagy
összefüggés híján kószálék, midőn a múltat felidézni igyekeznék; és attól félek, kevés oly
eseményt sikerüle említnem, amit mások ne írnának le vala előttem. Amennyiben jelen
visszaemlékezésim kedvező fogadtatásban részesülendenének, utóbb talán papírra rónék más
anekdotákat is, melyeknek egyetlen túlélő szemtanúja: szerény személyem. Számtalan
emléket őrizek Sam Johnsonról és az ő klubjáról, minekutána a doktor halála után, amit
hosszasan és őszintén gyászolék, még soká fenntartám tagságomat. Emlékezem, midőn John
Burgoyneúr, a tábornok, kinek drámai művei és költeményei csupán elhalálozását követően
nyomtattak ki, három ellennel szavaztaték ki a társaságból; melynek oka valószínűleg
az amerikai háborúban, Saratogában elszenvedett veresége lehetett vala. Szegény John!
Apjának, akit utóbb bárói címmel jutalmazának, úgy vélem sokkalta jobb sors jutott. No de
egészen ellankadtam. Öreg vagyok, nagyon öreg, és ideje már a délutáni szendergésnek.

1
Közismert.

H. P. LOVECRAFT LEVELEZÉSE
L. Spragute Camp érdekes Lovecraft-életrajzában azt állítja, hogy több, mint 100 000 levelet,
bennük mintegy tíz millió szót írt. Lovecraft imádott levelet írni. A privát kommunikáció
mestere volt.

Leveleiből ad válogatást:
1. Selected Letters (1911-1924) (Arkham House Publishers, Inc., 1965)

Lovecraft levelezőtársai:
William Frederick Anger (kb. 1921)
Edwin Baird (1886-1957)
A Weird Tales főszerkesztője 1923 elejétől 1924 végéig.
F. Lee Baldwin (1913-1987)
Robert Hayward Barlow (1918-1951)
W.G. Bautz
Zealia Brown Reed Bishop (1897-1968)
Robert Bloch (1917-1994)
Mrs. Marion F. Bonner
Hyman Bradofsky (b. 1906)
Harry K[ern] Brobst (b. 1909)
Rev. David Van Bush (1882-1959)
Lillian D[olores] Clark (1856-1932)
Walter John Coates (1880-1941)
Edward H. Cole (1892-1966)
Willis Conover, Jr. (1921-1996)
Adolphe de Castro (1859-1959)
August [William] Derleth (1909-1971)
Az Arkham House társalapítója Donald Wandrei-vel.
Bernard Austin Dwyer (1897-1943)
Harold S. Farnese (1885-1945)
Virgil Finlay (1914-1971)
Nils H[elmer] Frome (1918-1962)
Alfred Galpin (1901-1983)
Annie E[meline] Phillips Gamwell (1866-1941)
Hazel Heald (1896-1961)
Robert Ervin Howard (1906-1936)
Winifred Virginia Jackson (1876-1959)
Carl Jacobi (b. 1908)
Rheinhart Kleiner (1892-1949)
Herman C. Koenig (1893-1959)
Henry Kuttner (1914-1958)
Fritz Leiber, Jr. (1910-1992)
Frank Belknap Long (1901-1994)
Sarah Susan Phillips Lovecraft (1857-1921)
Samuel Loveman (1887-1976)
William Lumley
Maurice Winter Moe (1882-1940)
Catherine Lucille Moore (1911-1987)
Richard Ely Morse (1909-1986)
James Ferdinand Morton (1870-1941)
E[dgar] Hoffman Price (1898-1989)
Anne Tillery Renshaw
Duane W[eldon] Rimel (b. 1915)
Richard F. Searight (1902-1975)
J[oseph] Vernon Shea (1912-1981)
Clark Ashton Smith (1893-1961)
Vincent Starrett (1886-1974)
Kenneth Sterling (1920-1995)
Miss Helen V. Sully (b. 1905)
Miss Margaret Sylvester (b. 1918)
Wilfred Blanch Talman (1904-1986)
Miss Elizabeth Toldridge (1861-1940)
Frank Utpatel (b. 1908)
Donald Wandrei (1908-1987)
Howard Wandrei (1909-1956)
John J. Weir
Farnsworth Wright (1888-1940) (A Weird Tales főszerkesztője 1924 és 1940 között.)
5. REINHARDT KLEINERNEK
1915. március 28.
Kedves Mr. Kleiner!
Nyilvánvaló, hogy mind a próza, mind a verselés tekintetében a XVIII. századból

visszamaradt relikviának számítok. Ízlésem a költészetben fölöttébb tökéletlen, hiszen mit
sem kedvelek jobban, mint Dryden és Pope összecsengő párrímeit, hacsak nem Thomson Az
évszakok-járól esne szó. Prózában ez idáig kevesebb regényírót, mint értekezőt és történészt
olvastam. Vélhetően Addisontól, Steele-től, Johnsontól és Gibbontól vettem át sajátos
stílusomat.
Abszolút semmi hasznát nem veszem a modern formáknak és tendenciáknak, és határozott

meggyőződésem, hogy az angol nyelv kizárólag romlott, mióta a fogalmazás formális iskolája
eltűnt a színről, A költészet romantikus mozgalma megfoghatatlan valóságnak hat nekem.
Csodálom a késői költőket, mert mások csodálatra méltónak tartják, és nekem is csodálni illik
őket; lelkem mélyén azonban képtelen vagyok elszakadni régimódi párrímeimtől. Hamarosan
megláthatja Daas rövidesen megjelenő folyóiratában az Itt-ott-ot, korábbi, kidolgozatlanabb
verseim egyikét, amit néhány esztendővel ezelőtt Dryden stílusában komponáltam nem egy
csupán megengedhető rím, valamint a hármas rímek és alexandrinusok kötetlen használatával.
Maradok legőszintébb híve: H. P. Lovecraft
1916. jan. 20.
Kedves Kleiner!
Ami korai olvasmányaimat illeti, elmondhatom, hogy gyermekkori ízlésünk hasonlóbb

volt, mint elképzelné. Tizenkét évesen szerfölött érdekelni kezdett a tudomány, különösen a
földrajz (amit később a csillagászat váltott fel), és Verne lelkes rajongója lettem. Akkoriban
még előszeretettel írtam elbeszéléseket, és nem egy történetem a halhatatlan Jules hatását
mutatta. Írtam egy történetet a Hold ama oldaláról, mely mindörökre elfordul tőlünk, s benne
– irodalmi céljaimhoz – Hauser elméletét használtam fel, miszerint a hold egy rendellenes
gravitációs gócpontjának köszönhetően továbbra is találhatni ott vizet és levegőt. Aligha kell
említenem, hogy a teória valójában túlhaladott – e ténnyel már akkor Is tisztában voltam – ám
mindenképp “borzongató” írást óhajtottam létrehozni. Egy napon talán elkezdek
elbeszéléseket írni az amatőr sajtónak – és a United előtt eleddig ismeretlen oldalamat fedem
fel. A történetek írásakor Edgar Allan Poe a példaképem. Sohasem választok köznapi témát,
és gyakorta foglalkozom a természetfölöttivel. Az egyletből ez idáig csupán négyen látták
elbeszélő prózámat – név szerint Ballou és Hefner kisasszonyok, valamint Fritter és Goe.
Schilling urak, A történet, amit megmutattam nekik, kiadatlan művem, Az alkimista volt,
melyet, miután elküldtem Miss Balounak, az akkori titkárnőnek, Miss Hefner és Mr. Fritter is
megtekintett. Később Schillingnek is elküldtem egy javított változatot, hogy azt egy végül
feladni kényszerült folyóiratban publikálja. A történetet 11 esztendeje írtam, mégis ez
tekinthető legfrissebb kísérletemnek az elbeszélő próza terén.
Uram, legőszbb. szlgja.:
H. P. Lovecraft
16. A KLEICOMOLÓNAK (KLEINER, COLE, MOE ÉS LOVECRAFT)
Providence,
R. I. 1916. augusztus 8.
…… Emberi fajunk csupán a teremtés triviális mellékterméke. Semmivel több
jelentőséggel nem bír az örökkévalóság és a végtelen krónikájában, mint egy kisgyermek
hóembere a földi törzsek és nemzetek krónikáiban. Mi több: vajon nem lehetséges, hogy az
egész emberiség csupán tévedés – abnormis daganat – a Természet rendszerét fertőző kór –
kinövés a végtelen haladvány testén, akár egy emberi kezet elcsúfító szemölcs? Nem
elképzelhető talán, hogy az emberiség, és vele együtt minden élő teremtmény teljes
kipusztítása pozitív jótétemény lenne a Természet egészének? Miféle dölyfös modorra vall,
pillanat lényei, kiknek puszta faja mindössze a Deus Naturae kísérlete, hogy halhatatlan
jövőre és tekintélyes státusra formálunk jogot! ..... Filozófiánk gyermekesen szubjektív – úgy
képzeljük, hogy fajunk boldogulása mindeneknél előbbre való, amikor talán a létezésünk
puszta ténye a végtelen világmindenségek összességének előre megszabott útjába áll! Honnan
tudhatnánk, hogy ama atomi és molekuláris mozgás, amit “élet”-nek hívunk, minden
létformák legmagasabb foka? A domináns lény — mindegyik létező közül a legistenszerűbb –
talán egy láthatatlan gáz! Ám az is meglehet, hogy a megolvadt csillagpor lángoló és fénylő
tömege. Ki a megmondhatója, hogy az ember lélekkel bír, míg a kő nem? …...
Szívből jövő jókívánságokkal, megtiszteltetésnek tekintve maradok: Uraim: Legőszbb. és

Lghívbb. szolgátok: LO
1916. nov. 16.
Kedves Kleinerem!
….. Angoltanárom egy Mrs. Blake nevű öreg hölgy volt, aki kellemes, ám kissé cinikus
természettel bírt. Azzal bosszantott, hogy kétségbe vonta fogalmazásaim eredetiségét.
Egyszer kihívott a tanári asztalhoz, és megérdeklődte, hogy egy bizonyos, a Mars bolygóról
(avagy a Holdról – már nem emlékszem) szóló értekezésemet vajon nem egy magazinban
megjelent cikkből másoltam-e ki; amire azzal válaszoltam, hogy valóban szó szerint a vidéki
lapból emeltem át! Vad dührohamára reagálva elővettem az újságkivágást – a nagy betűkkel
fölényomtatott fejeléssel: “H. P. Lovecraft tollából”!!! Ezek után Mrs. Blake valamelyest
kevésbé szkeptikusan viszonyult eredeti irodalmi képességeimhez.
Őszinte jókívánságaimmal,
maradok, Legőszbb. és Lghívbb. szolgd.: HLovecraft

1919. szeptember 14.
Theobald Vára
Tiszteletre méltó, ám vigasztalan Szent János!
Először is, hadd fejezzem ki legőszintébb sajnálkozásomat elméd és érdeklődésed

általános állapota miatt, mely nem sokban különbözik sajátomtól. Amint tudod, sohasem
voltam képes megnyugtatni magamat a vallás cukormázas ámításaival; ugyanis ezen dolgok
immár végtelenül abszurdnak ítéltettek a korszerű tudományos ismeretek fényében.
Nietzschével együtt kénytelen vagyok megvallani, hogy az emberiség, mint egységes egész
létezésének semmiféle célja vagy oka sincs, hanem csupán felesleges porszem az
örökkévalóság és a végtelen felfoghatatlan örvényeiben. Ennek megfelelően ez idáig alig
tapasztaltam meg a valódi boldogságnak nevezett élményt; vagy kötötték le érdeklődésemet
afféle emberi ügyek, melyek fontosnak számítanak azok számára, akik továbbra is
ragaszkodnak a “nagy cél” nevű hallucinációhoz a földi lét átfogó mintázatában. Mindezt
tudhatod a Kleicomolo számára írt eszmefuttatásaimból. Mindazonáltal sosem hagytam, hogy
e körülmények befolyásolják mindennapjaimat; ugyanis nyilvánvaló, hogy jóllehet “semmi
értelme az életemnek”, kétségtelenül legalább annyit érek, akár a többi emberi lénynek
nevezett baktérium. Imígyen megelégedtem azzal, hogy mintegy tárgyilagos érdeklődéssel
szemléljem a személyemet körülvevő jelenségeket, és bizonyos megnyugvást érezzek, amely
abból fakad, hogy elfogadom jelentéktelen atomként betöltött helyemet. Azáltal, hogy
többnyire semmivel sem törődtem, a szenvedéstől is megszabadultam. Bizonyos megnyugvást
találni abban a tudományos meggyőződésben, hogy semmi sem számít különösebben; hogy az
emberiség egyetlen elfogadható célja a többség szenvedésének enyhítése lehet, valamint,
hogy megtalálja az elme pallérozásában és az igazság keresésében fellelhető örömöt.
Ha bírálnivalót keresnék jelenlegi életfilozófiádban, abban lelném meg, hogy túl sok
érzelmet követelsz meg – ami végtére is egyértelműen a lelki tevékenységek silányabbjai közé
tartozik. Természetesen bizonyos fokig kellemes és kívánatos lehet; ám sokkalta kevésbé
fejlett idegszövetek játékával jár, mint azoké, melyekben a valódi intellektus lakozik. Az
alacsonyabb létformák ösztöneihez kapcsolódik, következésképp nem érdemes az emberi
törekvések végcéljaként előmozdítani vagy bátorítani. Amire az embernek törekednie kell, az
az érzelemmentes képzelet gyönyöre – a tiszta ész gyönyöre, ahogy az az igazságok
felismerésében megmutatkozik. E gyönyört mindig többé-kevésbé másodlagos vagy mellékes
jelenségek fogják kísérni, ám e jelenségek az észtől és képzelettől függő, kifinomultabb
típusba tartoznak. Most, hogy a költészet többé nem ragad magával, azt tanácsolom, hogy a
bölcselettel helyettesítsd. Miután képtelennek bizonyultál örömet lelni önmagad magasan
szervezett benyomások és érzések középpontjakénti szemlélésében, próbálkozz porszemként
szemlélni magad a végtelen teremtés közepén, melynek mélységei hatalmas felfedezni váró
titkokat rejtenek. Izgalom és elevenség rejlik a gondolatban. Lamb, Keats, Shelley vagy
Tennyson helyett próbálkozz Darwinnal, Huxleyval, Tyndall-lal, Spencerrel és Haeckellel!
Légy tudós, literátor helyett!
A romantikus értelemben vett tökéletes boldogság a legtöbb esetben elérhetetlen
valószerűtlenség. Ne feledd, hogy a nagy Epikurosz célja nem a világias hdonh,
(hedonizmus), vagyis öröm, hanem a fennkölt ataraxia, (ataraxia), vagyis a gondoktól és
triviális gondolatoktól való megszabadulás volt. Tekintsd magad érzelemmentes,
személytelen szemlélőnek, életed céljául pedig a téged körülvevő tények nyugodt szemlélését
és osztályozását tűzd ki! Biztosra veszem, hogy én, aki aligha tudja, milyen egy érzelem (a
néhány, ritkának mondható, őszinte dühkitöréstől eltekintve!), sokkalta kevésbé vagyok
zaklatott, mint az, aki folyton új érzületeket hajszol. …
H. Paget Lowe
(legújabb írói álnevem)
Angell-St.
A Nagy Hídtól keletre, Providence-ben 1919. szept. 27-én, ú.s.
Koszorús dalnok!
Visszatérve a Grove streeti melankóliára és frigyre fogadom jelen tendenciáid logikáját és

kívánatosságát. Egy vagy két év várakozás a ceremónia előtt megérthető – mindezt adottnak
vettem, amikor “azonnali” egybekelésről volt szó, Természetesen felületes olvasmányaimtól
eltekintve ismeretlenek számomra a szerelmi jelenségek. Mindig azt feltételeztem, hogy az
ember kivár, mígnem találkozik egy oly nimfával, aki gyökeresen különbözőnek tűnik
szemében nemének többi tagjától, és aki nélkül, úgy érzi, létezni sem tudna tovább. Aztán,
képzeltem, hozzáértőn és kitartón ostromolni kezdi szívét, és addig el sem áll céljától, amíg
egy életre meg nem nyeri őt, vagy végleg le nem hervasztja a visszautasítás. Arról, hogy
magáért a szenvedélyért is lehetne hajszolni a szenvedélyt — s nem egy kivételezett szép
személy lebegne a szemünk előtt – eleddig nem volt tudomásom! Bocsásd meg, könyörgök, e
tökfilkó tudatlanságát, aki olyannyira tökéletlen ismeretekkel bír a paphoszi érzelmekről.
Ez idáig nem volt szerencsém olvasni M. Mérimée leveleit, sőt valójában a gentilhomme
egyetlen írását sem! Kiadott levelek közül javarészt a XVIII. századi brit szerzőkét olvastam,
valamint olyan rómaiakét, mint M. Tullius Cicero, T. Pomponius Atticus és C. Plinius
Caecilius Secundus. Egyetértek azzal, hogy az episztolák fölöttébb érdekesek, s közöttük is
talán Mr. Cowperéi tetszenek a legérdekfeszítőbbnek. Azzal azonban aligha érthetek egyet,
hogy a szebbik nemre vonatkozó levelek különösen, vagy akár általában véve szórakoztatóak.
A szebbik nem témáját olyannyira elcsépelték, mi több, örökre elkoptatták kis és nagy írók,
hogy számomra immár közhelyszerűnek és unalmasnak hat. Bármi más megkönnyebbülést
jelent! Mégis, ahogy mondod, vagyis inkább, ahogy idézed, a nők hatása a társadalom felszíni
konvencióira talán nem elhanyagolható. Jómagam valószínűleg alábecsülöm ezt, hiszen
romlott egészségi állapotom olyan otthonba kényszerített, ahol édesanyám és nagynénéim
befolyása dominált...
Ami az említett álmomat illeti — mindössze egyike a számtalan éji fantazmagóriának,

melyeket megélek. Csupán rendezettsége és folytonossága szokatlan. Örökké furcsa és kietlen
tájakról, szirtekről, széles óceánokról, tornyokkal és kupolákkal teli, elhagyott városokról
álmodom. A Kleicomolónak épp egy iszonytató álmomat adom elő, amit Ambrose Bierce
egyik rémtörténetének elolvasása ihletett. A szakadékról szóló álmomat is újra elmesélem
majd a K-ban – ha megbocsátjátok az önismétlést. Szeretném, ha Comogal is hallaná.
Mindezen álmok a cannabis indica serkentő hatása nélkül törnek elő. Amennyiben
fogyasztanám e gyógyszert, ki a megmondhatója, miféle képzeletbeli világokat fedeznék fel?
Remélem, hogy örökre maradhatok
Legőszbb. alázatos szlgd.
H. Paget Lowe
Twickenham 1920. május 21.
Kmes. Szt. John, Bolingbroke őrgrófja / Nagyuram!
Tegnap éjjel rövid, de jellemző álmot láttam. A Seekonk-folyó kelet-providence-i partján

álltam, hozzávetőlegesen három mérföldre az Angell Streettől délre, valamely ijesztően késői
órán. Az apály rettenetesen visszavonult — felfedvén az emberek szeme előtt a folyómeder
eleddig felfedetlen részeit. Többen sorakoztak a parton, és a visszahúzódó vizet nézték,
időnként pedig az égre pillantottak. Hirtelen egy vakító – színét tekintve vörhenyes –
fellobbanás tűnt fel a délnyugati égboltozaton; majd valami füstfellegektől övezve
leereszkedett a földre, és Providence-nek a Vörös Hídhoz közeli partjainál – nagyjából
egynyolcad mérföldnyire az Angell Streettől – csapódott a talajba. A partról figyelők rémülten
felkiáltottak – “Eljött – Végül eljött!” – majd bemenekültek a kiürült utcákba. Én ehelyett a
híd felé szaladtam; mivel a félelem helyett inkább a kíváncsiság hajtott. Amikor odaértem,
sebtében felkapott ruhákba öltözött, megrettent embereket láttam menekülni Providence felől,
mintha valamely istenektől elátkozott várost igyekeznének elhagyni. Gyalogosokat láttam, kik
közül sokan elestek út közben, és mindenféle járműveket. A villanyos buszok – a régi, kis
buszok, amiket hat éve nem használnak Providence-ben – egymást szorosan követve haladtak
– keleti irányban a várostól, a kettős sínpályák mindkét oldalán. Vezetőik szinte eszüket
vesztették, és számtalan kisebb ütközésre sor került, Mostanra a folyómeder teljesen
elborítatlanná vált — csupán a mély csatornát töltötte meg a víz, akár egy kígyószerű
halálpatak, mely a Tartarosz dögvészes síkságán szalad keresztül. Hirtelen derengés tűnt fel
nyugaton, és megláttam a providence-i szemhatár legfeltűnőbb jelenségét – a Központi
Kongregacionalista Egyház kupoláját, amint kirajzolódik a rőt háttér előtt. És ezután a kupola
hang nélkül ezernyi töredékké omlott össze. Az iszkoló lakosság olyas sikolyt hallatott,
amilyet csupán az elátkozottaktól hallani — ekkor felébredtem, ördög vigye a szerencsémet,
és hasogató fejfájás gyötört!
Említettem a legutóbbi levelemben álmaimat (1) az ősrégi házról a láp közepén, és a

lépcsőfeljáróról, mely végtelen, (2) a középkori kastélyról az alvó fegyveresekkel, és a
síkságon lezajlott csatáról Anglia nyilasai és a páncéljuk felett sárga köntöst viselő dolgok
között, akik semmivé lettek, amint eltávolították vezérük sisakját, és kiderült, hogy az üres
fejvédőben nincsen fej, és (3) a villanyosról, ami éjszaka a hat évvel ezelőtt felszedett síneken
járt, és amelynek öt órába telt felkapaszkodnia a College Hillre, míg végül lezuhant a föld
széléről a csillagokkal teleszórt mélységes szakadékba, hogy egy romos város homokkal
telehalmozott utcáin kössön ki, mely város valaha talán a tenger alatt terült el? Nem
akármilyen álmok voltak ezek, hidd el Theobaldus nagyapának!! Mindezt sorra elmesélem a
Kölyköcskének, és meglehetősen furcsának tartotta őket – akárcsak Mo, aki indigós
másolatokat kap belőlük. Ó – és még egy álom! Egy múzeumban jártam, valahol Providence
belvárosában (ilyen hely persze nem is létezik!), és megpróbáltam eladni a
múzeumigazgatónak egy domborművet, amit épp előtte alkottam agyagból. Megkérdezte,
vajon elment-e az eszem, hogy modern tárgyat akarok eladni egy múzeumnak, mely kizárólag
régiségekkel foglalkozik? Idős és tanult férfinak tetszett, és szívélyesen mosolygott. Pontosan
emlékszem a válaszomra.
– Ezt – feleltem – álmomban formáltam meg; az emberek álmai pedig idősbek a mélázó
Egyiptomnál és az elmélkedő szfinxnél, avagy a kertekkel övezett Babilonnál.
A múzeumigazgató ezt hallván megkért, mutatnám meg neki a domborművet, amit

örömmel megtettem. Mintázata egyiptomi papok menetét ábrázolta. Amint megmutattam neki
a faragványt, az idős úr viselkedése hirtelenjében megváltozott. Derűjét bizonytalan rettenet
váltotta fel — még most is látom kék szemeit, ahogy kidüllednek hófehér szemöldöke alatt –
aztán lassan, halkan, de jól kivehetően ezt megkérdezte:
– KI MAGA?
A rémülettel elegy tiszteletet és felindulást, ami alig hallható hangjából kiérződött,

legfeljebb nagybetűkkel tudom érzékeltetni. Közönyösen válaszoltam.
– A nevem Lovecraft. H. P. Lovecraft – Whipple V. Phillips unokája.
Úgy véltem, egy maga korabeli férfiú inkább nagyapámat tudja hova tenni, mint
szerénységemet. Ám türelmetlenül azt felelte:
– Nem! Nem! – Azelőtt ki volt?
Válaszul kijelentettem, hogy nem emlékszem más személyazonosságra, legfeljebb

álmokból. Ekkor a múzeumigazgató magas árat ajánlott fel a Dologért, amit agyagból
megformáltam, ám nem álltam kötélnek; a megérzésem ugyanis azt súgta, hogy el akarná
pusztítani, én viszont a múzeum falára óhajtottam volna felfüggesztetni. Aztán
megérdeklődte, mennyiért válnék meg a domborműtől; amire tréfásan azt feleltem, hiszen
nem állt szándékomban megválni tőle, hogy:
– Egymillió font sterlingért. (A pénznem valamiképp összekeveredett!)
Meglepetésemre a férfi nem kacagott fel. Zavartnak, kábának és rémültnek tűnt, Aztán
reszkető hangon így szólt:
– Keressen fel egy hét múlva! Tanácskozni fogok a cég igazgatóival.
És ez a vége — noha ennél a pontnál még nem ébredtem fel, Az álom ekkor másikba
váltott, melyben egy álló folyóban sodródtam magas bazaltszirtek között, miközben azon
tűnődtem, vajon miért úszom lefelé; lévén, hogy a víz mozdulatlan maradt, és egyetlen
fuvallatot sem érezhettem a NÉMA CSENDBEN. E két összefüggő álmot délután közepén
láttam, mikor idegfáradság okán megpihentem munka közben, kezemet pedig az előttem álló
asztalon nyugtattam. Elértem abba a fázisba, amikor gyakorta elszenderedem ilyesféleképp –
és ez segít a szokásosnál is többet megvalósítanom, Puszta meseszövésként e zavaros
fantazmagóriák aligha lennének figyelemre méltóak; valódi és hamisítatlan álomként azonban
meglehetősen vadregényesek. Az embernek furcsa, fantasztikus és nem evilági élményt jelent,
hogy mintegy saját szemével láthatja e rendkívüli impressziókat. Azóta álmodom ilyeneket,
mióta álmokra emlékezni képes vagyok, és feltehetően továbbra is fogok, mígnem leszállok
az Avernus kürtőjébe. Álmaim éppoly elevenek, ám semmivel sem színesebbek, mint fiatal
koromban. Legemlékezetesebb álomképeim közé tartoznak a szirtekről, hegycsúcsokról és
szakadékokról – förtelmes szélfútta sziklákról és undorító feketeségről – szólóak, mely
meredélyek fölött fekete szárnyú démonok, akiket hatévesen eredetileg “éji kísértet”-nek
neveztem el, hordoznak karmaik között! Bizony, olyan rendkívüli helyekre jutottam el,
melyekre sem a földön, sem bármely ismert bolygón nem lelnénk. Utaztam már üstökösökön,
és vallhattam már fivéremnek csillagködöket. A magad “éjféli rohamai” valóban érdekes
jelenségek – voltak. Vajon mit láthattál – miféle elgondolhatatlan látvány tárulhatott fel
előtted, amit a kegyes feledésnek ki kellett törölnie emlékezetedből? Létezhetnek világok az
űr peremén, melyeket ember még nem láthatott – fekete világok, melyek nem kerekdedek,
sem bármiféle alakjuk nincs, mégis elevenek. Ezekről az álmok univerzumának utazói közül
senki sem tért vissza emlékekkel – kivéve egyvalakit, aki egészen tébolyodott volt, és senki
sem érthette meg. Valóban ezekre a világokra látogattál el éjszaka? … A hamisítatlanul
fantasztikus álmodozók köréből csupán egyet fedeztem fel az amatőr szerzők között – Miss
Jacksont. Csatolmányként – amit hozzám visszajuttatni szíveskedjél – elküldöm az egyik
jacksoni álom elbeszélését, amely 1919 elejéről származik, és amit valamikor majd
rémtörténetté szövök tovább, ahogy korábban A zöld mezővel tettem, melyet mintha már
megmutattam volna neked. E korábbi álom kivételesen különösnek számított, amennyiben
magam is álmodtam ehhez mindenben hasonlatosat – azzal az eltéréssel, hogy az enyém nem
terjedt ily messzire. Csak miután elmeséltem a sajátomat, hozakodott elő Miss J. a hasonló,
ám kidolgozottabb álom elbeszélésével. A zöld mező első bekezdését a saját álmommal
kapcsolatosan írtam, ám hogy hallottam a másikat, azt is beépítettem a történetbe, melyet ezek
után dolgoztam ki. … Nem értem, miért, hogy nem mutatkozol érzékenynek e nem valós
dolgokra. Az emberi képzelet furcsa hajtásai bizonyosan éppoly valósak – valós jelenség
értelemben – akárcsak a mindennapok közönséges érzelmei, gondolatai és ösztönei. Szédítő
örömöt lelni abban, ha az ismert világon túli kifürkészhetetlen mélységekbe pillantunk,
valamint kísértő borzongást, ha a titokzatosan rettenetesről elmélkedünk. … A minap esti
vendégem érkezett, aki remek ötletet adott egy történethez. Szőrös, négylábú ifjú látogatóról
beszélek, fekete kabáttal, fehér kesztyűvel és csizmával, orra körül és farka végén pedig fehér
örvvel. A mellettem álló széken foglalt helyet, és fölöttébb ihletően dorombolt, amikor
képzeletemet hagytam ősi vérsége és öröksége körül kalandozni. Rendkívül kedvelem a
fajtáját, ahogy már kétségkívül számtalanszor említettem; és ahogy bámultam, efféle
gondolatok ötlöttek fel bennem:
….. A macska az antik Aegyptus lelke, a Moroé és Ophir feledésbe merült birodalmaiból
származó történetek továbbvivője. Atyafiságban áll az őserdő uraival, és az ősi és baljóslatú
Afrika titkainak örököse. A szfinxet unokatestvérének mondhatja, és beszéli a nyelvét; ám
idősb a szfinxnél, és arra is emlékszik, amit a rejtélyek őrzője már elfeledett. …
Ahogy így merengtem, egy történet cselekménye bontakozott ki elmémben. Egy egyszerű,
ámde rettenetes cselekményé. És e cselekmény egy napon az amatőr közönség elé tárulkozik
az Ulthar macskái címet viselő elbeszélésben. … Még csupán most kezdem beleásni magam
az irodalmi képzelgések világába.
Őszte. híved:
Theobaldus
70. FRANK BELKNAP LONGNAK
598 Angell St. Providence, R. I. 1921. január 26.
Kedves Mr. Long!
Örülök, hogy megnyerte tetszését a Nyarlathotep, és annak kockázatát felvállalva, hogy

untatom, mellékelem legújabb – az imént befejezett és legépelt – írásomat, A névtelen várost.
Alapját egy álom képezte, amit viszont vélhetőleg egy Dunsany Csodák könyvében fellelhető,
különösen sejtelmes kifejezés – “a szakadék visszhangtalan feketesége” – feletti elmélkedés
ihlethetett. Az “őrült arab Alhazred” alakja kitalált. A sorok tőlem származnak – kifejezetten
ehhez a történethez fogalmaztam meg azokat –, az Abdul Alhazred pedig írói álnév volt, amit
hozzávetőlegesen ötéves koromban, az Ezeregyéjszaka meséinek rajongójaként kezdtem
használni. Egyelőre alig tudom, mit gondoljak a történetről – ön az első, akinek módjában állt
látnia – ám annyi bizonyos, hogy rengeteg munkám fekszik benne. A nyitó bekezdéseket
kétszer is széttéptem, és csupán harmadszorra sikerült eltalálnom a megfelelő hangulatot, egy
befejezést pedig megsemmisítettem (vagyis inkább átrendeztem). Célom a borzalmak egyre
fokozódó sorozata — melyek mindegyike iszonyatosabb az előzőnél! …
Minden jót kívánok, és maradok őszinte híve,
H. P. Lovecraft
598 Angell St. Providence, R. I.
1921. július 17.
Kedves Mr. Long!
….. Az egyértelmű ateizmus és materializmus tűnnek a számomra kizárólagosan tartható

elméleteknek. Ön úgy beszél az erkölcstelenségről, mintha az ember személyisége független
lehetne anyagi szerkezetétől, jóllehet amikor kielemezzük a személyiséget, minden
jellemvonást a test atomjaihoz és elektronjaihoz vezethetünk vissza. Cáfolhatatlan tény, hogy
ezen elektronok sosem rendeződtek ily alakzatba, mielőtt a kérdéses test formát nem öltött; és
éppily kétségtelen, hogy soha többé nem rendeződnek össze hasonlóképp. Amikor valaki
meghal, teste folyadékokká és gázokká alakul, melyeknek molekulái hamarosan végtelen új
kombinációkban állnak össze – és semmi sem marad utána. Haeckel oly világosan tárgyalta
eme témát A világmindenség rejtélyében, hogy tényleg szükségtelen itt elismételnem az
érveit. Ami a szabad akaratot illeti – akárcsak az epikureusok, akiknek tanításait követem,
korábban hittem benne. Mostanra azonban kénytelen vagyok beismerni, hogy nincs helye a
világban. Alapvetően ellenkezik az okozatiság mindazon törvényeivel, melyeket a Természet
minden jelensége bizonyít és igazol. Az ember nem képes “kiegészíteni és megváltoztatni” a
Természet erőit, hiszen önmaga is egyike a Természet erőinek. Aligha tetszetős
meggyőződés, az igazság azonban nem tetszeni rendeltetett.
Legőszb. híve:
H.P. Lovecraft
130. JAMES F. MORTONNAK
A Vén Viskó
1923. május 17.
Ave, Illustrissime!
A pokolba is, micsoda hét! Az influenza rendesen elkapott, és háromnegyedrészt süket,
egynyolcadrészt béna, egy-tizenhatodrészt lázas vagyok… de az égre is!
Ami a Weird Talest illeti – Baird testvér egészen meglepett azzal, hogy személyre szóló
hantával állt elő. Azt írja, hogy ha kettes sorközzel újragépelem az anyagot, fontolóra veszi a
kiadását.… de ez túlságosan bizonytalan ígéret ahhoz, hogy fellelkesítsen. Ajaj! mennyire
gyűlölök gépelni! Ám oly átkozottul megszorultam, hogy az egyikkel. ...azt hiszem a
Dagonnal, talán próbát teszek.… És ha mégsem fogadja el, akkor tudhatja, hová menjen!
Theobaldus
A vén 598
1923. július 24.
Szervusz, fiacskám!
Nem értek veled egyet a női elme érdemeit tekintve. Véleményem szerint nem hogy
nagyobb képzelőerővel bír, mint a férfiaké, hanem épp kevesebbel; olyannyira, hogy alig
tudok eszembe idézni olyan valóban hatásos fantasztikus látomást, mely nem férfiúi
szellemtől ered. A nők valójában a mesterkélten gyermeteg gügyögést szeretik, ám
mindebben semmi valóban gyermeki álomszerűség nem található. Természetüknél fogva
földhözragadtak, prózaiak és közhelyesek, s előszeretettel használnak unalmasan realista
részleteket és gyakorlatiasságokat, és képtelenek bármire, ami a valóban eleven művészi
alkotáshoz és a tényleges önálló műélvezethez hasonlítható. Balgaság általánosítani abból a
néhány kivételből, melyek egyediségük okán magukra vonják a figyelmet, avagy az amerikai
köznép állapotából, ahol is a hitványul demokratikus társadalom üzleti hivatásokhoz
béklyózza a férfiakat, és így a középszerű női vonulat más hiányában, avagy a verseny
nélkülözésével irodalmi hírnévre tehet szert. Amikor a társadalmi forradalmak hamarost
bekövetkező fordulatának köszönhetően a nőknek is üzlettel kell foglalkozniuk, és
megfosztatnak jelenlegi megtévesztő előnyüktől, meglátod majd, zömük, esztétikai kérdések
tekintetében, mennyivel alsóbbrendű az emberiség férfiúi részével összevetve.
Légy nagyapó jó kisunokája!
HP
139. CLARK ASHTON SMITHNEK
598 Angell St.

1923. július 30.
Kedves Smithem!
Örülök, hogy valamelyest érdekesnek találtad a Más isteneket. Igen – leginkább dunsanys
formámat mutatja. Tulajdonképpen Dunsany, Poe kivételével, mindenki másnál nagyobb
hatással volt rám – gazdag nyelvezete, kozmikus szemlélete, távoli álomvilága és kifinomult
érzéke a fantasztikumhoz mind jobban megnyerik tetszésemet, mint bár– mely más modern
irodalom. A vele való első találkozásom – 1919-ben – hatalmas lökést adott írásaimnak; talán
a valahai legnagyobbat…
–HPL
191. (ISMERETLENNEK)
1925. aug. 13.
... Egy kis boltban vásároltam magamnak egy tízcentes füzetet; és mivel zsebemben
ceruza és ceruzahegyező lapult (egy skatulyában, amit SH adott nekem), elhatároztam, hogy
irodalmi alkotáshoz alkalmas helyet keresek magamnak. Végül... a Scott Parkra esett a
választásom; és ott, miután kellemesen megrészegített a metropoliszra cseppet sem jellemző,
buja és kellemes zöld övezet, valamint a hollandi tetős Scott-ház fehér és sárga koloniál
stílusa, letelepedtem, hogy munkához lássak. Hívatlanul törtek elő belőlem az ötletek, ahogy
évek óta nem tapasztaltam már, a tényleges napmelengette helyszín pedig hamarosan
egybemosódott a pokoli éjfélen játszódó történet vörösével és liláival – mely történet
titokzatos rettenetekről szól Greenwich Village özönvíz előtti útvesztői közt -‚ s melybe nem
kevés költői leírást foglaltam, és az ő lappangó rémületét, aki úgy jön el New Yorkba, akár
egy kőből és márványból faragott tündérvirágba, mégis csupán egy férgektől hemzsegő
tetemet talál – hunyorgó idegenektől megfertőzött, halott várost, melynek sem saját
múltjához, sem általában az amerikai hagyományhoz nincs köze. Címéül az Őt választottam,
és kis híján elkészült háromra, amikor... kötelezettségem visszaszólított Babilonba. A
történetet út közben fejeztem be....
H. P. Lovecraft
169 Clinton St. Brooklyn, N. Y.
1925. okt. 9.
Kedves CAS!
Nem – sosem olvastam a hivatalos “okkultizmus” zsargonját, mivel mindig is úgy

vélekedtem, hogy a fantasztikus írások hatásosabbak, ha kerülik az elcsépelt babonaságokat és
a népszerű kultuszok varázsigéit. Tulajdonképpen, tényleges hit tekintetében abszolút
materialistának tekintem magam; a legkevésbé sem hiszek bármiféle természetfelettiben –
vallásban, spiritualizmusban, transzcendentalizmusban, lélekvándorlásban vagy
halhatatlanságban. Elképzelhető viszont, hogy kiváló ötletek csíráira lelek a tébolyult
spiritualista szélsőségek felkapott locsogásában; már sokszor fontolgattam, hogy beszerzek
valamennyit azokból a sületlenségekből, amit a 46. utca okkultista üzletében árulnak. Az
egyetlen gondom, hogy jelenlegi helyzetembe átkozottul nagy érvágást jelentene. Mennyit is
kóstál a kiadvány, amit mostanában olvastál? Ha bármelyik ütődött kultusz sokat mondó
anyagokkal teli, ingyenes füzeteket vagy “irodalmat” osztogat, nem lenne ellenemre
feliratkozni “megszállottjaik listájára”. Az elképzelést, hogy titokban ma is létezik a fekete
mágia, vagy hogy lappangva fennmaradtak iszonyatos ősöreg szertartások, már felhasználtam,
és újra fel fogom használni. Ha elolvasod legújabb történetemet, a Red Hookot, meglátod,
miféle hasznát veszem a fiatal léhűtők bandái és a New Yorkban mindenfelé megtalálható
gonosz képű idegenek közötti kapcsolatnak.
Brooklyn egyik nyomornegyedébe ördögimádók és Lilith-hívők fészkét helyezem, és

leírom a csodákat és a szörnyűségeket, melyek azt követően történnek, hogy a rémséges
rítusok tudatlan megőrzői tanult és beavatott vezetőre találnak. A cselekményt olyan
varázsigékkel ékesítem, melyeket a Britannica kilencedik kiadásának “Varázslat”
címszavából másoltam ki, de szívesen merítenék kevésbé nyilvánvaló forrásokból, ha tudnám
mely tározókat érdemes megcsapolni. Ismersz esetleg varázslatról és sötét titkokról szóló jobb
műveket, melyek alkalmas ötletekkel és varázsigékkel láthatnának el? Például – fellelhetni
középkori szellemidézők műveinek jó fordításait, melyekben utasításokat találok a szellemek
megidézéséhez, Lucifer segítségül hívásához, és ehhez hasonlókhoz? Sokféle nevet hallani –
Albertus Magnusét, Eliphas Leviét, Nicholas Flamelét stb. -‚ ám többségünk szégyenletesen
tudatlan felőlük. Magamról tudom, hogy az vagyok – de úgy hiszem, te többet tudsz róluk. Ne
fáradozz miattam, de valamikor szívesen látnék egy többé-kevésbé rövid listát az angol vagy
angolra lefordított – lehetőleg ókori és középkori – varázskönyvekről. Ugyanakkor hadd
ajánljam neked, hogy, miként egy éve magam is tettem, olvasd el Margaret A. Murray A
nyugat-európai boszorkánykultusz című művét. Bizonyosan rengeteg ihletre lelsz benne.
Legszívélyesebb és legőszbb. híved,
HPL
211. WALTER J. COATESNAK
169 Clinton Street Brooklyn, New York

1926. március 30.
Kedves Mr. Coates!
... Fiatalabb napjaimban kedveltem a bölcseleti elmélkedéseket, ám végül a

szkepticizmusnak olyannyira felső fokára jutottam, hogy a bölcselkedés puszta folyamata is
érdektelenné vált számomra. Abszolút szkeptikus és materialista vagyok, a világmindenségre
pedig úgy tekintek, mint a kozmikus tevékenység szabályszerűen mechanikus alakzatait
alkotó elektronok, atomok és molekulák szüntelen és határtalan átrendeződésének teljességgel
céltalan és lényegileg időleges véletlenszerű melléktermékére. Valójában semmi sem számít,
az egyén pedig kizárólag annyit tehet, hogy elfogadja a hagyományos és mesterséges
értékrendet, mely körülveszi, és úgy tesz, mintha az valóságos lenne; hogy fenntartsa az élet
jelentőségének illúzióját, mely az emberekkel történő események színleges indokait és az
érdekesség látszatát adják. Mostanra elegem lett az intellektualizmusból – ízlésem teljességgel
az ódondászé, és az olyan személyé, akit szórakoztatnak az irodalom és a művészet bizonyos
különös apróságai. Röviden az epikureusé és a műkedvelőé.
H. P. Lovecraft
10 Barnes St.
1926. május 14.
Kedves C A S!
Örömmel hallottam felőled, és én is úgy vélem, hogy a költészet és a festészet inkább

kiegészítik egymást, mintsem felcserélhetőek lennének. Mindkettőben valóban ritka a
nagyszerű teljesítmény, és úgy vélem, jó okkal büszkélkedhetsz a kettős tehetséggel, amit oly
bőséggel bírsz. Érdeklődve várom a híreket “a bandá”-tól, miként fogadták legújabb
festményeidet — jóllehet természetesen tudom, hogy bizonyosan féktelen lelkesedéssel.
Loveman kétségtelenül megmutatja majd azokat De Casseresnek, miként korábban is tette; és
ha az utóbbi bármiféle befolyással bír a művészek világában, valahol mindenképp
audienciában részesülnek... Ami Long megjegyzését illeti, miszerint munkáid
szisztematikusan fallikus jelképeket tartalmaznak — másodkézből, Lovemantől vette az
ötletet, aki láthatóan kellően beleásta magát e témába, hogy a templomtoronytól a gombákig
szinte mindenben falloszt lásson. A magam részéről nem tanulmányoztam efféléket, sem a
modern álpszichológusok már-már mindenre kiterjedő fallikus értelmezéseiben nem hiszek. A
templomtornyok például oly természetes folyományai a csúcsíveket alkalmazó építészetnek
— mely eredetét tekintve végtelenül összetett és ártalmatlan —‚ hogy lényegében merő
szamárság priapusi jelentőséget tulajdonítani nekik. Nem látom hasznát a múló divatoknak, és
zavartalanul ülök tovább, miközben mások fellelkesülnek a beszéd, a gondolat vagy az
esztétikai módszerek újításaitól. Az effélék jönnek-mennek — talán mindegyikből hátramarad
némi üledék az általános tudomány vagy kultúra mélyén, ám egyik sem bír azzal a forradalmi
jelentőséggel, amit frissességének teljében tulajdonítanak neki. Végtére is, meglehetősen vén
már ez a világ, és sosem fogunk túl sokat megtudni a dolgok belső természetéről. ……..
HPL
10 Barnes St.
1926. aug. 9.
Kedves C A S!
Még nem olvastam az Ezüstparipát, de idővel talán megteszem. Régebben, fiatalabb

koromban, amikor még lenyűgözött az általa pellengérre állított eszmék üressége, érdekelt az
irónia, mostanában viszont a jelen képmutatása nem tűnik kellően fontosnak ahhoz, hogy
indokolja az ellenük intézett művészi erőkifejtést. A világmindenségben semmi sem számít
sokat, és ha rendszeresen kinevetjük a dolgok bizonyos csoportjait, mindez már-már azt
sugallja, hogy kinevetésre érdemesek. Cabellnél végtelenül jobban kedvelem Dunsanyt —
benne valódi varázslat és frissesség rejtezik, ami a fáradt álokoskodóból láthatóan hiányzik.
………………….
HPL
10 Barnes Street providence, R. I.
1926. október2ő.
Fiatal úr!
…… Az újságkivágásokat illetően – íme a tavalyi karácsonyról írott sorok, ahogy Wright

bátyó családi történeteket kiadó újságjának hasábjain meg fognak jelenni. Soronként 25
centért e zagyvaság $3.75-öt fog hozni a konyhára – mely összeget semmiképp nem vethetek
meg.
Gratulálok az új történeted elfogadásához – azt ugyanakkor sajnálom, hogy a Ghost

Stories nem nyomtatta ki kétszeres javadalmazással. A kis Farnie visszadobta nagyapó
Cthulhuját, mondván, hogy túl vontatott és homályos a dinamikus degeneráltjai számára – de
azt hiszem, inkább elküldöm a levelét, hogy saját szemeddel lásd. Ha elegendő átdolgozni
való szöveget kapnék, többé nem írnék történeteket ezeknek a fukar, kommersz igényeket
kiszolgáló alakoknak. Tönkreteszi az ember stílusát, ha agyalágyult féleszűekből álló
közönségnek kell írnia, akik a válla fölé hajolva figyelik, ahogy ír. Sokkalta szívderítőbb
tevékenységnek tartom mostanában a Rhode Islanddel és más építészettel vagy
ódondászsággal kapcsolatos újságkivágások rendszerezését. Talán emlékszel még a
reménytelen szeméthalomra a Clinton streeti íróasztalom végében. Nos, mindezt, az azóta
felgyülemlettekkel együtt szépen eltakarítottam – vagy megfelelő dossziékba, vagy berakókba
kerültek. Immár megtalálom, amit keresek, és nem dereng előttem fenyegetőn a szortírozás
félelmetes feladata.
Múltat idéző és földművelő szlgd:
Nagyapó
1927. március 24.
Kedves CAS!
Épp most írtam meg egy új történetet – avagy hangulattanulmányt –, melyet rögtön
megmutatok neked, mihelyt legépeltetem. A Szín az űrből címet adtam neki, és arról a
valamiről szól, ami az Arkhamtól nyugatra fekvő dombok közé ereszkedett le. Cook
mellékesen a vártnál hamarabb ki szándékozik adni A ház, melyet mindenki elkerül című
írásomat. Felkérte Longot, hogy írjon előszót hozzá, noha mondtam neki, hogy egy
novellához írt előszó nevetséges ötlet.
HPL
272. DONALD WANDREINEK
Providence 1927. május 19.
Kedves Mr. Wandreiem!

……..Gyakran kívántam már, bárcsak lenne kellő irodalmi tehetségem, hogy felidézni
képes legyek az anyag és energia világmindenségein túli entitások hatalmas és távoli vidékeit;
ahol az ismeretlen és elképzelhetetlen hatások élénk egymásra hatása mérhetetlen és mesés
tevékenységet biztosít azon dimenzionális területeknek, melyek nem alakok, és azon
bonyolult átrendeződések magjainak, melyek nem elmék….
Őszte. híve,
H. P. Lovecraft
284. FARNSWORTH WRIGHTNAK
10 Barnes St. Providence, R. I.
1927. június 5.
Kedves Mr. Wrightom!
Javaslatának megfelelően ismét benyújtom a Cthulhu hívását, noha valószínűleg továbbra

is parányit túl bizarrnak fogja tartani az ügyfélkör számára, akik csupán nevében követelik
meg a fantasztikumot, és szívesebben állnak az ismert és megszokott talaján. Amint valamivel
ezelőtt már említettem, kétlem, hogy munkáim – különösen mostanában született műveim -
‚ különösebben “bejönnének” az afféle olvasóknak, kiknek reakcióit az Eyrie adja közre. A
nagyközönségnek megfelelő történetszövés általános tendenciája az alapvető világnézeti
szabályosság, és a nézőpont egyszerűsége – ahol a teljességgel konvencionális emberi
értékrendek és indítékok dominálnak, és melynek a sikerkönyvekben megszokott gyors akció
az egyik elengedhetetlen jellemzője. A fantasztikus elem nem épül be mélyen az efféle anyag
szövetébe – az esti mesék és a viktoriánus kísértethistóriák fantasztikuma ez, mely még a
látszatra legcsapongóbb “bolygóközi” fundálmányban is csupán külső álcázás. Az ilyes típusú
írást legjobban Seabury Quest, legrosszabbul pedig az átlagos külső munkatárs műveli.
Pontosan azt adják, amit a többség igényel – hiszen ha valóban fantasztikus történet kerülne
elébük, nem tudnák mire vélni azt. Mindez egészen nyilvánvaló abból a módból, ahogy
kifogásokat emelnek az újranyomások ellenében, melyek nem egyszer a hamisítatlan tételeket
jelentik.
Na már most, minden történetem abból az alaptételből indul ki, hogy a közönséges emberi
törvények, érdekek és érzelmek nem érvényesek, avagy jelentőségüket vesztik a hatalmas
kozmosz egészében. Számomra puszta gyermetegség minden olyan történet, melyben az
emberi alakot – akárcsak az emberi szenvedélyeket, körülményeket és mérvadó elveket – más
világokon vagy más világmindenségekben honosnak mutatják be. Ahhoz, hogy megvalósítsuk
a tényleges külsőlegességet, legyen szó időről vagy térről vagy dimenzióról, el kell felejteni,
hogy az olyas dolgok, mint a szerves élet, a jó és a rossz, a szerelem és a gyűlölet, és az
emberiségnek nevezett elhanyagolható és átmeneti faj minden helyi jellegzetessége egyáltalán
létezik. Kizárólag az emberi helyszínek és szereplők rendelkezhetnek emberi jellemzőkkel.
Ezeket bőkezű realizmussal (nem pedig blikkfangos romantikával) kell kezelni, ám mikor
átlépünk a határtalan és borzalmas ismeretlen – az árnyaktól kísértett Odaát – határán, nem
szabad elfelejtenünk a küszöbön magunk mögött hagyni emberiességünket – és
földiességünket.
Ennyit az elméletről. A gyakorlatban, feltételezem, kevés átlagos olvasó venné hasznát

egy efféle lélektani elvek alapján megírt történetnek. Azt akarják, hogy a sikerkönyvekből
ismert értékrendek és indítékok mindenek felettiek maradjanak az apokaliptikus látomások és
az einsteini univerzumon kívüli káosz szakadékaiban is, és a legkevésbé sem találnák
érdekesnek a “bolygóközi” történetet, amennyiben nincs benne Mars-lakó (vagy Jupiter-lakó,
vagy Vénusz-lakó, vagy Szaturnusz-lakó) hősnő, aki beleszeret a Földről érkező ifjú utazóba,
és ezáltal féltékenységre gerjeszti a kihagyhatatlan Kongros (vagy Zeelar, vagy Hoshgosh,
vagy Norkog) herceget, aki rögvest elbitorolja a trónt stb.; vagy amennyiben a marsi (vagy
stb.) nevek nem követik a földi sémákat, és a hercegnő nem valamiféle indogermán “-a” végű,
míg a fő gonosz rossz hangzású és sémi nevet kap. Na már most, jómagam akkor sem lennék
képes efféle szemetet kipréselni magamból, ha az életem függne tőle. Ha “bolygóközi”
történetet írnék, az olyasféle lényekről szólna, melyeknek szervezete teljesen eltérne a
köznapi emlősökétől, és a Földön ismertekétől alapvetően idegen indítékoknak
engedelmeskednének – az idegenség pontos mértéke természetesen a történet helyszínétől
függne; attól, vajon a naprendszerben játszódik-e, vagy a naprendszert körülvevő, látható
galaktikus világmindenségben, vagy a terek még távolabbi, teljességgel kifürkészhetetlen
szakadékaiban – a soha meg nem álmodott rendkívüliség örvényeiben, ahol az alak és
szimmetria, a fény és a hő, sőt maga az anyag és az energia is elképzelhetetlen módokon
átváltozik, vagy teljességgel hiányzik. Mindennek csupán a határáig jutottam el a Cthulhuban,
ahol elővigyázatosan kerültem a földiességeket az általam ábrázolt Odaátról származó néhány
nyelvtani formában és elnevezésben. Mindez rendjén való – ám vajon az olvasók elfogadják?
Tőlem legfeljebb ilyesmit várhatnak a jövőben – kivéve, ha határozottan földi helyszínekkel
foglalkozom -‚ és nálam kevésbé senki sem sürgeti, hogy a magazin sajátos céljainak nem
megfelelő anyagot fogadjanak el. Ráadásul, még ha a hétköznapian fantasztikussal
foglalkozom is, akkor sem valószínű, hogy hangsúlyt kapnak nálam a silány elbeszélésekből
ismert, népszerű mesterséges értékrendek és érzelmek.
Azonban – a kérdést leginkább saját mostanában papírra vetett irományaimból ítélheti

meg; épp ezért kizárólagosan személyes olvasásra (habár isten tudja, nyomtassa csak ki mind,
ha kedve tartja, hiszen nem valószínű, hogy bárki más megtenné!) mellékelek két
jellegzetesen neolovecrafti kitörést – Az ezüstkulcsot és A különös, magas ház a ködbent. Úgy
tippelem, szakmai szempontból nem sok érdekeset talál bennük – imígyen biztosra veheti,
hogy az olvasók nem sokról maradnak majd le! Amikor mégis írok valamit kellően földi
“beállítottsággal”, haladéktalanul elküldöm, ám a téli elbeszéléstermésem mindössze két
kisregényből állt, melyek túlságosan hosszúak a részenkénti kiadásra (és legépelni sem volt
még erőm azokat!), míg tavasszal és nyáron túlságosan lefoglaltak az átdolgozni valók, és
hasonló feladatok ahhoz, hogy egynél több történetet megírjak – amit a mostanában írt
műveimre jellemző földön kívüli jellegzetességek ellenére furcsamód rögtön elfogadott az
Amazing Stories. Ősz felé remélhetőleg sikerül időt szakítanom az írásra, és akkor kiírok
magamból néhány cselekményt, melyek az utóbbi időben kitartóan követelték, hogy
napvilágra kerüljenek. Közöttük legalább kettő lesz, amivel próbát teszek önnél – jóllehet
nem tűnnek különösebben hasonlatosnak a Weird Talesben mostanában megjelentekhez....
Maradok – legőszbb. híve –
H. P. Lovecraft
313. WILFRED BLANCH TALMANNAK
10 Barnes St.
Providence, R. I.
1927. decr. 28.
Sir Wilfred Blank-Blank Taelman-Taleman,
Breuckelen, Niew-Nederland
Kedves WBT!
Ami a kelta ősökhöz való viszonyomat illeti – nos, úgy hiszem, még mindig egy kicsit
bizonytalan. Kedvelem Őket, amikor királyok, mégis, közönséges druida kopókként
szilárdságban és fenségben össze sem vethetők az aranyszakállú vikingekkel és hódítókkal,
Végső soron a germán mellett teszem le a voksomat – habár természetesen egy vagy két
magasabb ági kelta nem mérgez meg egy egész családfát! A Machen felőli kérdéseim végül
közel sem bizonyultak annyira erőltetettnek, mint gondolnád, hiszen kaparásomból nem
tudtad kivenni a helyes írásmódot. Eme David Jenkins székhelyének neve MACHYNLLETH
– mondhatni Machen-lleth – volt, hacsak magam is nem követtem el hibát, amikor ‘05-ben
lemásoltam néhai dédnéném adatait. Azonban – egyelőre még nem fogom “Arthur kuzin”-nak
szólítani Arthur M.-et! Egy másik kellemes irodalmi rokonság lehetőségét a Fulfordok
(édesapám atyai nagyanyjának) címere sugallja, amit a negyedelés valóságos sakktáblává
szabdalt. (Némelyik Fulford bizonyosan éppoly megszállottja lehetett a genealógiának, mint
te vagy!) Az egyik kis kocka a Moreton pajzsot ábrázolja – ami természetesen a származásra
utal, noha a tényleges kapcsolatról nem rendelkezem írásos bizonyítékkal -‚ aminek révén
valós, még ha elenyésző kapcsolatban is állok Edward John Moreton Drax Plunkettel, vagyis
Dunsany 18. bárójával! Egy újabb, még inkább erőltetett irodalmi kapcsolat épp az imént
ötlött az eszembe. Amint, úgy hiszem, már említettem, őseim egyik kelta ági csoportja – a
Parry – Owen GWYNNEDDtől, Észak-Wales hercegétől származtatja magát. Na már most, a
GWYNNEDD nyilvánvalóan a modern Gwinnett név elődje – kétségkívül tudod, hogy Button
Gwinnett Georgia nevében írta alá a Függ. Nyilkz.-atot -‚ ily módon pedig egyértelműen
második vagy harmadik vagy háromezredik unokatestvére vagyok fantaszta társamnak,
Ambrose Gwinnett Bierce-nek! Bizony – egyetlen nagy család vagyunk, én és Art Machen és
Dunsany és Amby Bierce! Nos – mutass bizonyítékot az ellenkezőjére, ha nem hiszed!
Felesleges a szószaporítás – mi Machynek és Moretonok és Gwinettek mindannyian
természetünktől fogva vonzódunk a képzelőerőből táplálkozó íráshoz. A vérünkben van –
nem tudtok megállítani minket!
Ősz. hvd.,
O’Howard McPhillips up Lovecraft
329. JAMES F. MORTONNAK
Sextilis nonese
1928. június
Földöntúli Filozófia Felhő-Fosztó Fellegvára!
Ó, igen – éppen most dolgozom az elmúlt másfél évben írt első új történeten. A Rémület
Dunwichben címet fogja kapni, és olyannyira pokoli, hogy Wright talán ki sem meri
nyomtatni. A helyszín a felső Miskatonic-völgy – Arkhamtól messze, messze nyugatra.
Ősz. hvd.
Qeobaldoz
Theobaldus
335. ZELIA BROWN REEDNEK (BISHOPNAK)
10 Barnes St.
Providence, R. I.
1928. okt. 2.
Kedves Mrs. Reedem!
A modern lélektani ismeretek egyik alkalmazása, melyre felfigyelhetett, az új

“tudatfolyam” nevű irodalmi irányzat, mely az utóbbi évtizedben kétségtelenül meglepő
mértékben elterjedt. Az irányzat alapvető elveként ama újonnan felfedezett tényt fogadja el,
miszerint elménket folyamatosan a képek és az eszmeképzés a pillanatnyi helyzethez nem
kapcsolódó és egymással semmiféle összefüggésben nem álló ezernyi szála tölti meg;
cselekedeteinket pedig valójában eme heterogén, tudatalatti foszlányok összessége határozza
meg az összefüggő eszmék egyetlen vékony fonalával szemben, mely utóbbit külsőleg
tudatunk legmagasabb szintjén elfoglalt helyzete okán ismerünk fel. Miután az újabb lélektan
teljes mértékben elfogadja ennek folyományait, az új irodalmi iskola úgy igyekszik pontosan
és logikusan visszatükrözni az életet, hogy lecsupaszítja az elménken pillanatról pillanatra
felelőtlenül átfolyó benyomások, érzések és emlékek egész tudattalan és tudatos
összevisszaságát; majd felkutatja a véletlenszerű okok és a látszólag azokkal össze nem függő,
a cselekvés és külső kifejezés területéhez tartozó okozatok közötti kapcsolatokat, melyek
valójában az előbbiek közvetlen és elkerülhetetlen következményei. E haladó irányzat legfőbb
bajnoka prózában James Joyce, költészetben pedig T. S. Eliot. Természetszerűleg az
eredmények a beavatatlan olvasó számára értelmetlen összefüggéstelenségek zagyvalékának
tűnik, és így Joyce, Eliot, stb. kénytelen volt gyilkos mennyiségű gúnyolódással szembesülni.
Tulajdonképp, számomra továbbra is nyílt kérdés, vajon a tudatfolyam irodalom
elsődlegesnek tekinthető-e emiatt; ellene azonban azzal érvelhetünk, hogy a művészet tárgya
kizárólag a következmény és a harmonikus benyomásalakzat lehet – mely meghatározás a
tudatfolyam irodalmat a közönséges, száraz tudomány vagy bölcselet osztályába sorolná a
hamisítatlan esztétikai alkotás helyett. Jómagam úgy vélekedem, hogy Joyce, Eliot és a
hasonszőrűek (E. E. Cummings, Hart Crane, Aldous Huxley, Wyndham Lewis, Dorothy
Richardson, a Sittwellek, D. H. Lawrence, Viginia Woolf, Gertrude Stein, Kenneth Burke,
Ezra Pound, Marcel Proust, stb., stb.) ténylegesen túllépnek a valódi művészet határain;
ugyanakkor úgy gondolom, hogy elkerülhetetlenül hatalmas hatást fognak gyakorolni magára
a művészetre. Az irodalom művészetének, úgy vélem, továbbra is ragaszkodnia kell az
egymást követő külső történések lejegyzéséhez; ám mostantól fogva fel kell ismernie e
történések bonyolult és ésszerűtlen indítékrendszerét, és tartózkodnia kell attól, hogy
egyszerű, nyilvánvaló és mesterségesen ésszerűsített okoknak tulajdonítsa azokat. Az, hogy az
írónak a bármely felszíni esemény mögött rejlő tudatalatti összevisszaságból mennyit érdemes
rögzítenie, továbbra is fölöttébb nyugtalanító kérdés marad. Minden esetben a szerző saját
megítélése és esztétikai érzéke alapján kell eldönteni – jómagam pedig úgy hiszem, mindez
oly módon is megoldható, hogy a nyugat-európai irodalmi tradíció fősodrának esztétikai
lényegét nem zavarja meg….
Maradok őszinte hve.,
HPLovecraft
349. ZELIA BROWN REEDNEK (BISHOPNAK)
10 Barnes St.
Providence, R. I.
1929. március 20.

Kedves Mrs. Reedem!
… A bérmunka (legyen az eredeti vagy átdolgozás) az irodalomban és az irodalom

határain kívül eső üzletben egyaránt távol esik attól a fajta látomáslátástól és
látomáslejegyzéstől, ami az élettel és az alkotással és a komoly önkifejezéssel egyenértékű.
Esetemben annak esélye, hogy bármi jövedelmezőt produkálok komoly művészi munkám
során, olyannyira elenyésző, hogy szinte elhanyagolható; míg ön, velem ellentétben, inkább
mutat hasonlóságot e nyereségesebb csoporttal (akik közé sorolható Booth Tarkington és
Sinclair Lewis), kiknek komoly témái közelebb esnek a népszerű (és épp ezért hasznot hajtó)
kérdések köréhez. Nem mintha bármely író jövőjét bizonyosan megjósolhatnánk – hiszen a
véletlen óriási szerepet játszik az üzleti sikerben, és ezernyi különböző tényező határozza
meg, az egyformán képzett (vagy képzet– len) szerzők közül melyiket “kapják fel”,
melyiknek a könyvei fogynak majd jól. Az érdemnek valamennyi, ám nem túlzottan sok, köze
van mindehhez; a népszerűség kulcseleme inkább valamiféle megfoghatatlan és tudatalatti
szellemi szimpátia vagy egyetértés a szerző és a közönség között, akiknek ír. A mindenek
felett álló nagy író – vagyis az olyan kaliberű, akinek szintjét egyikünk sem remélheti elérni –
bármi– kor megkapja a kellő figyelmet, némi megbecsülést és egy kevés pénzt, még akkor is,
ha nem felel meg a nagyközönség igényeinek; ám ennél többet nem várhat el. Ezzel szemben
néha a leghitványabb idióta és tudatlan fráter is hírnévre tehet szert egy szerencsés találattal,
amint azt Edgar A. Guest, Edgar Rice Burroughs, Harold Bell Wright, és még sok más szerző
esete bizonyítja. A sikeres kommersz író azonban többnyire a két véglet között helyezkedik el
– kellően éles eszű, technikáját tekintve pedig meglehetősen biztos kezű; mely két készség
közül talán a technikai képzettség fontosabb. Ami valójában meghatározza a sikerét, az egy
harmadik, és ezektől teljesen eltérő dolog – valamiféle megmagyarázhatatlan és
kiszámíthatatlan harmónia a szélesebb olvasóközönség szellemi és érzelmi folyamataival -
‚ mely semmiféle kapcsolatban nem áll az irodalmi képességekkel, és amit egyaránt fellelni a
legnagyobb zsenik és a legunalmasabb tökfilkók körében is. A három fő tényező – az irodalmi
ihletettség, az irodalmi technika és a nagyközönséggel egymásra hangoltság – közül egyik
sem hiányozhat a sikeres íróból; noha sokan “elboldogulnak” az elsőként említett összetevő
fölöttébb kis mérvű birtoklásával, miközben mások az átdolgozás és a szerzőtárssal közös
munka révén válhatnak sikeressé a technikai faktor hiányában is. Ám amikor a nagyközönség
kevéssé vagy egyáltalán nem hangolódik rá a szerző műveire – mint az én esetemben -
‚ felesleges akár a legkisebb hasznot is remélni, hacsak nem valamiféle ritka véletlen
folytán....
… Személy szerint szinte már tisztességtelen mohósággal kapnék bármily ajánlatért, ami
állandó munkát kínál, kivéve az abszolút nevetséges, művészileg romboló hatású, vagy
feltűnően megalázó állásokat – mivel tudom, hogy ha tehetném, ily módon sokkalta
megbízhatóbb jövedelemhez juthatnék, mintha ugyanennyi időt és energiát (vagyis inkább
mindkettőből még többet is) fektetek idegszipolyozó és rosszul fizetett átdolgozásokba …
… Tanácsként ma is ugyanazt ajánlhatom, mint régen – minden energiánkat az alapos

életismeret és a kifinomult nyelviség párhuzamos fejlesztésébe kell fektetnünk; a külsődleges
emberi cselekedetek iránt mutatott romantikus érdeklődést ama mélyreható kíváncsisággal
kell felváltani, amely a viselkedés és az események gyökeréig hatol, és felismeri a felszínes
álarc mögött rejtőző ritmusokat, iróniákat és teljes igazságokat – ezen felül pedig az
önmagáért való írásos önkifejezés művészetének gondosan ápolgatott szeretetével, beleértve a
szavak és kifejezések és kadenciák iránti szenvedélyes érdeklődést, aminek legalább
háromnegyed annyira érdekelnie kell minket, mint annak, amiről írunk. Fejlesszük a
pontosságot, a mélyértelműséget és a tudományosságot – s tartsuk észben, hogy a közízlés és
közérdeklődés hamis, felszínes dolog, ami nem érdemes a józan gondolkodó figyelmére, az
élet különféle tényezőinek pedig közel sem tulajdonít megfelelő fontosságot a népszerű
romantikus irodalom, a maga mesterkélt, blikkfangos irányelveivel, melyeket az ostoba
többség tompa értelméhez igazítanak. Tanuljuk meg érdektelenként kezelni a cifraságot és a
csillogást, amit oly nagyra becsülnek a silány regényírók, és egyre inkább szenteljük
figyelmünket arra a két dologra, ami a magasan fejlett, felnőtt elmét lekötheti – az igazságra
és a szépségre, amint azt kiválóan példázza az élet valódi természetére és arányaira vetett
kutató és elfogulatlan pillantás, és az önmagáért való művészet folyamatai, összhangjai és
finomságai iránt érzett lelkes odaadás. Az általánost a különössel, a felületeset a
tudományossal, a pontatlant az akkurátussal, a kellemest vagy a konvencionálist az igazzal, az
elméletit az elemzővel, a köznapit a komollyal, a hányavetit az alapossal, a hirtelenkedőt az
átgondolttal, a szubjektívet a tárgyilagossal, a személyeset a személytelennel, a hirtelent a
fokozatossal, a gyorsat a mélyen szántóval, a törekvőt az alázatossal, a köznapit a
rendkívülivel, a nyugtalant a megállapodottal, a megcsömörlöttet a kitartóval, a türelmetlent a
türelmessel, a hiszékenyt a kétkedővel, a romantikust az ironikussal, a robbanékonyt a
nyugodttal, a véletlenszerűt a szándékolttal, az elmosódottat az élessel, a tudattalant és
esetlegeset (ám kizárólag a mesterségbeli tudás terén) a tudatossal, a bizonytalant a
kitervelttel helyettesítsük. ... Az élet kizárólagosan megfelelő céljaként válasszuk az igazság
kifürkészését, már amennyiben az igazság kifürkészhető, hogy aztán a lehető legszebb
formában papírra vethessük. ... Minden érdeklődésünket és lelkesedésünket állítsuk annak
szolgálatába, hogy szétválaszthassuk a valósat és jelentőset a valótlantól és jelentéktelentől, a
kiválogatást pedig a legtökéletesebb nyelvezettel és költői képekben kristályosítsuk ki, amivel
a művészet szolgálhat. E cél méltó egy fékezhetetlen hajtóerőhöz
Minden jót kíván őszte. híve,
HPLovecraft
1929. március 22.
Kedves CAS!
Rendkívül örültem 10-én keltezett levelednek, melyhez egy ívnyi élvezetes költeményt
csatoltál. Egyet sem találhatni köztük, mely ne bűvölt volna el – s saját képzeletem
szemszögéből talán a Zuzmók és gomolyfelhők a legvarázslatosabb. Véghetetlen zsenialitásod
és termékenységed egyszerre csodálatos és irigylésre méltó. Jómagam képtelen vagyok az
írásra, hacsak nyugalmas szabad órák áldásában nem részesülök – és a Rémület Dunwichben
óta semmit sem alkottam. Ha már szóba került – e történetnek köszönhetően fölöttébb érdekes
levelet kaptam egy furcsa bostoni öreg hölgytől, a salemi Mary Easty egyenes ági
leszármazottjától, akit 1692. aug. 19-én akasztottak fel a Gallows Hillen. Különös
képességekre és szokásokra utaló megjegyzéseket tesz, melyek nemzedékről nemzedékre
hagyományozódnak a családjában, és arról érdeklődik, tudomásomra jutottak-e bizonyos ősi
új-angliai boszorkányságok titkai. Ezenkívül azt is tudakolta, vajon Dunwich és Arkham
valóságos helyek-e! Válaszolni fogok a levelére, és meglátom, sikerül-e rávennem az agg
lelket, hogy elmeséljen nekem néhány suttogva terjedő boszorkányhagyományt! Egy vén
boszorkányivadéktól származó, tényleges “belső információk” alapján megírt salemi
rémhistória megdöbbentő újdonság lehetne!
Legőszbb hű szlgd
HPL
351 . CLARK ASHTON SMITHNEK
1929. április 14.
Kedves Klarkash-Tonom!
Igen – a boszorkányleszármazottól érkezett levél valóban rendkívüli volt, és még mindig

sötét titkokat remélek megtudni, amikor rászánja magát, hogy felfedje családja igaz történetét.
Úgy tűnik, ősei jól ismerték a marbleheadi boszorkányokat, nevezetesen Edward Dimondot és
lányát, Molly Pitchert (akinek háza, “A Vén Kétárbocos” még mindig áll a Burying Hillen),
maga pedig, az Easty vagy Este vérvonal révén, az itáliai Ferrarából származó D’Estesek
utódja, és egy nem kevésbé gonosz jellem távoli sarja, mint Lucrezia Borgia! Saját családfám
legelvetemültebb ősei meglehetősen szelídnek tetszenek e ragyogó baljóslatúság rendje
mellett.
Őszte hvd
HPL
360. MISS ELIZABETH TOLDRIDGE-NEK

10 Barnes St.,
Providence, R. I.
1929. július 1.
Kedves Miss Toldridge!
Mellékesen – semmi félnivalónk az “anarchistáktól”! Az esztétika területén a legtöbb

radikális nem az anarchisták közé tartozik, hanem valamely szocialisztikus vagy
kommunisztikus rendszer támogatója – mindenesetre, valójában legyenek bár szocialisták,
bolsevikok vagy anarchisták, felettébb ártalmatlanok. Az efféle emberek egy– szerűen rosszul
kiegyensúlyozott idealisták – olyanok, akik meglátják jelen rendszerünk nyerseségét és
abszurditását, azt azonban nem értik meg, hogy bármely más rendszer éppily nyers és abszurd
lenne, ráadásul kevésbé kielégítő, hiszen nem természetes fejlődés eredménye. Őszintén jót
akarnak, akár a többi megújító, és ilyenként egyszerre komikusak és szánalmasak, mivel
hisznek az emberek jobbíthatóságában. Vakmerő szavaik ellenére félénk és ügyetlen
teremtmények, és legtöbbjük még a légynek sem ártana. Levelezés révén sokat ismerek
közülük – mind kellemes társalkodó partner, amennyiben nem tereljük a szót a kedvtelésükre.
Tulajdonképpen ösztöneiben minden jóakaratú ember szocialista és anarchista; a szó szerint
értelmezett keresztyén vallás pedig minden elemében kommunista. A társadalmi és politikai
konzervativizmus a szigorú józan ész és élettapasztalat eredményei – az emberiség
gyakorlatias és cinikus oldalának terméke, melynek révén felismeri a valóságos helyzetet, és
felhagy a légvárak építgetésével. Jó– magam azért lettem konzervatív, mivel cinikus és
pogány vagyok. Talán hallotta már az epigrammatikus mondást, hogy: “Ha valaki huszonöt
éves kora előtt nem szocialista, akkor nincs szíve; ha pedig huszonöt éves kora után is
szocialista marad, akkor nincs esze!” A Greenwich Village-i “radikálisokkal” valójában nem
a radikalizmusuk a gond, hanem slampos őszintétlenségük és hitvány pózolásuk, mely a
radikalizmus álarcát kizárólag arra használja Fel, hogy rájuk vonja a figyelmet. Az efféle
radikálisok nem veszélyesek, csupán fárasztóak – és eseten– ként undorítóak, amikor modoruk
ismételten áthágja az észrevétlen átlag normáit. Időről időre feltűnik köztük egy-egy valódi
tehetség, és így nem lehet őket en masse leírni; általában véve azonban sarlatánok, akik azért
verik a kádakat és kannákat, mivel képtelenek hegedűn játszani. Hitványak és szánalomra
méltóak – ám aligha félelmetesek! ...
Őszte és alztos hve
HPLovecraft
1929. okt. eleje

Kedves CAS!
Mellesleg – ha kíváncsi lennél egy új történetre, mely gyakorlatilag a sajátom, olvasd el a

Yig átkát a Weird Tales legújabb számában! A “szerzője”, Mrs. Read, ügyfeleim közé
tartozik, akinek Longgal együtt rengeteget dolgoztunk már, ez az elbeszélés pedig szinte teljes
egészében tőlem származik, mivel jegyzetekből összeállított szinopszisból kellett dolgoznom,
mely egy pionír házaspárról szólt, ahogy a férjre rátámad egy kígyó, a teteme szétrobban a
sötétben, a feleség pedig ezek után megtébolyodik. A történet cselekményének egésze,
indítékainak kidolgozása mind az én munkám – én ötlöttem ki a kígyóistent, az átkot, a
prológust és az epilógust, a tetem kilétét felfedő fordulatot, és a szörnyűségesen sokat sejtető
következményeket. Lényegében és gyakorlatilag a saját történetem – noha nem a legújabb,
hiszen a Rémület Dunwichben ez után született.
Legőszbb hvd
HPL
375. JAMES FERDINAND MORTONNAK
1929, 19-e, kedd
(október)
Körüljárás Közelíthetetlenül Kő-kemény
Kulminációs-kőszirtje!
A múlt valós – és más nem is létezik ezen kívül. A jelen csupán jelentéktelen és pillanatnyi
határvonal – míg a jövő, noha teljességgel meg– határozott, túl alapvetően ismeretlen és
kifürkészhetetlen ahhoz, hogy megragadhassa a kézzelfogható esztétikai képzetekre hangolt
érzékeinket. Ráadásul előfordulhat, hogy fordulatai és ellentétei visszataszítónak hatnak
érzékeink és fantáziánk számára; mivel nem tanulmányozhatjuk egységes egészként, és nem
szokhatunk hozzá belső változataihoz akként, amiként tanulmányozhatjuk és megszokhatjuk a
változatos múltat. A jövőben semmire sem lelni, ami magához köthetné az egyén hűségét
vagy érzelmeit – semmit sem jelenthet nekünk, mivel hiányoznak belőle mindazok az
asszociációs emlékkapcsolatok, amelyeken az értelem illúziója alapszik. Így a magam
részéről jobban kedvelem a régi Új-Angliát és a régi Virginiát az ismeretlen gépiesített
barbarizmusnál, amely elébünk tárul – mivel éppoly értelmetlen és idegen a hozzám hasonló
örökséggel és emlékekkel bírók számára, akár a kínai vagy etióp vagy ókori karthágói vagy a
szaturnuszi kultúra. Értelmetlen úgy tenni, mintha egy egységesített, betáblázott gépi kultúra
bármiféle közös elemmel – bármiféle kapcsolódási ponttal – rendelkezne az emberi
szabadságra, individualizmusra és személyiségre épülő kultúrával; épp ezért úgy tűnik nekem,
hogy a legtöbb, amit tehetünk, az, hogy minden erőnkkel harcolunk a jövő ellen. Ha bárki azt
hiszi, hogy az embereket a józan ész vezérli, vagy képesek tudatosan alakítani az általuk
megalkotott szerkezetek hatásait és életükre gyakorolt befolyását, lélektanilag messze
lemaradt a korától. Az emberek egy ideig használhatják a gépeket, egy idő után azonban a
gépekhez való hozzászokás és a gépektől való függés pszichológiai következményei ahhoz
vezetnek, hogy már a gépek fogják használni az embereket – lényegileg hatékony és
teljességgel értéktelen precíziós működésükhöz és gondolkodásmódjukhoz... tökéletes
működésükhöz igazítják őket anélkül, hogy bármiféle célja vagy oka lenne a működésüknek.
Nem lehet káprázatos általánosításokkal vagy a megszokott reményteli beállítottsággal
kikerülni e kérdést, mely utóbbi végtére is csupán a mirigyműködés meghatározott válfajának
eredménye. Bizonyos okok bizonyos következményekhez vezetnek, és az előre– tekintve
kirajzolódó kép semmiképp sem megnyugtató, amennyiben ismerjük az emberi tettek és
reakciók törvényeit. Olvasd csak el A modern vérmérsékletet Joseph Wood Krutchtól, és A
gépek táncát Edward J. O’Brientől. A plutokrata despotizmus és a egyenlő esélyeken alapuló
demokrácia Amerikában elfogadott rendszerének egyik szinte bizonyos folyománya
meglehetősen ironikusnak hat a te demokrata óhajaid szemszögéből. A teljességgel
megszilárdult kasztrendszer kikristályosodására gondolok, mely a mentális és biológiai
képességekhez kötődik, ahogy a demokrácia megnyitja a felfelé vezető utat a tehetséges
egyének előtt, az alantas helyeket pedig a természetükből fakadóan tehetségteleneknek hagyja
meg. Ha működni kezd e rendszer, ezer év múlva egy teljességgel új társadalmi-politikai-ipari
rendet találhatunk, melynek csúcsán egy magas intelligenciájú bürokrata réteg helyezkedik
majd el (mely a mai összes osztály értelmes elemeinek leszármazottjaiból áll össze), valamint
a szellemileg alacsonyabb rendű anyag roppant maradékából (amit, amint alkalom adódik rá,
rendszeresen megfosztanak minden születésénél fogva tehetséges egyéntől, akit e réteg valaha
is produkál), mely mindenben a – sem élelemben, sem lakásban, sem ruházatban, sem illő
bánásmódban, sem szabadidőben, sem szórakoztatásban hiányt nem szenvedő – felsőbbrendű
osztály kegyeitől függ majd, ám lényegében ostoba marad, és gyakorlatilag a teherviselésben
részt vállaló, jól olajozott és jól karbantartott gépekkel egyenértékű helyet foglal majd el. A
gépies egységesítés irodalomra gyakorolt hatását remekül bemutatja O’Brien A gépek
táncában. Elkerülhetetlen következményként az egyéniségektől és finomságoktól, vagy a
valódi személyes látomásoktól megfosztott mennyiségi termelést határozza meg. A Saturday
Evening Post a maga unalmas, felszínes érzéketlenségével és dicséretektőli vagy
elemzésektőli mentességével tökéletesen példázza az írás és lapkiadás jövőjét. Az
egységesség, mennyiség és anyagi nyereség kívánalma minden mást háttérbe szorít…..
Kétséged se legyen felőle – ez vár ránk! Az ország irányadó elvei efelé tendálnak – a
politika, a tudomány, de még a művészetek terén is. A jelen kor értékrendje nem
humanisztikus – vagyis nem az ember személyiségéhez és érzelmeihez, valamint az
önmegvalósításból természetszerűleg fakadó elégedettséghez igazodik -‚ hanem matematikai
és mennyiségelvű; az anyagi tevékenységre alkalmazott mérésen alapszik, és figyelmen kívül
hagyja e tevékenység következményeként létrejöhető érzelmi-képzeleti összhangteremtés
állapotát, amit a filozófusok “az élet élvezeté”-nek neveznek. A modern embertől nem teljes,
harmonikus személyiséget várnak el, ami az egyéni beállítottságban, az érzelmi egyensúlyban,
a háttéreredményekben és hasonlókban mutatkozik meg; hanem pusztán számító értelmének
mechanikus sebességét és precizitását, amit a Binet-Simon intelligenciatesztek egységesített,
hűvös fejű alkalmazói számítanak ki és ábrázolnak “grafikonokon” és táblázatokban. Más
szóval immár nem emberi lényként becsüljük meg a személyeket, hanem egy hatalmas
matematikai gépezet működő töredékelemeként, mely gépezetnek nincs más célja vagy
törekvése, mint hogy önmaga hasztalan és örömtelen működésének precizitását és
gazdaságosságát növelje. Az új gépkorszak szellemileg felsőbbrendű arisztokráciájának
kialakulása épp ezért nem ad reményt számomra a civilizáció megújulására. E jövőbeli
arisztokráciát – melynek úttörői már köztünk vannak a Fordhoz, Firestone-hoz,
Rockefellerhez, Stinneshez, Leverhez stb., stb. hasonló iparmágnások személyében -
‚ kizárólag a vagyon, a fényűzés, a hatalom, a gyorsaság, a mennyiség és a felelősség
nagysága fogja jellemezni; hiszen mivel a haszonszerzés és a termelékenység bázisán
emeltetik, érzéseik forrását a nagyság, a mérték, a precizitás, valamint az önmagáért való
tevékenység üres eszméiben keresik majd... vagyis a tevékenység primitív eszméjében,
szemben a lét civilizált eszméjével. Erre az alapra emeltetik majd a művészet, amivel
rendelkezni fognak – kemény, hiányérzetet keltő, mértani esztétika, melynek képi
megnyilvánulásait már saját szemeddel láthatod a “modernista” és expresszionista festészet
egymásra halmozott síkjaiban, kockáiban és szögeiben. Természetesen ez is egyfajta
“civilizáció” lesz, a kifejezés legtágabb értelmében; ám nem a mi civilizációnk. Éppúgy nem
várhatjuk büszkeséggel vagy örömmel az eljövetelét, ahogy nem várhatnánk valamely idegen
civilizáció diadalát bármely magunkénak tudott területen. Vajon nem küzdenénk a japánok
ellen – bármily kulturáltak is -‚ amennyiben megkísérelnék elfoglalni és beolvasztani Új-
Angliát és Virginiát? Vajon ősapáink nem harcoltak a franciák ellen, hogy megakadályozzák
terjeszkedésüket Kanada vagy az Ohio-Mississippi-völgye felől?... Vajon miért zúgtak Salem,
Boston és Providence György-kori templomtornyainak harangjai, amikor 1745-ben Louisburg
elesett? Isten óvja a királyt! A fenébe is! Ha egykor a franciák fenyegető kultúrája ellen
harcoltunk, mely kétségtelenül magasabb rendű volt a mienknél, miért ne harcolnánk a gépek
ennél idegenebb és sokkalta alacsonyabb rendű barbarizmusa ellen?.....
Lktlzett őszte alztos hvd.,
Qeobaldoz
Theobaldus
‘30. ápr. 1.

A mellékelt újságkivágások rendkívül érdekesek – a “csillagkocsonyá”-ról szóló pedig
egyenesen lenyűgöző és felülmúlhatatlan. Egyetlen eszme sem foglalkoztatott még ennyire,
mint a világűrben sodródó idegen létformáké, és élvezettel olvasgattam e kétséges
jelenségekről a Charles Fort szárnyaló képzeletű Az elátkozott és új világok könyvéhez
hasonló művekben. Igencsak valószerűtlen, hogy az általunk “szerves” állapotúként
azonosított anyag meteorok révén a zord körülmények ellenére is eljuthatna az egyik
glóbusztól a másikig, jóllehet az ilyesmiről szóló esetleges híradások egyes aspektusai
valóban zavarba ejtőek. Egyszer már felhasználtam az ötletet – a Szín az űrből című
írásomban -‚ és talán újra felhasználom még, más megközelítésben. Tulajdonképp éppen ezt
javasolnám a félkész vermonti elbeszélésben. A szóban forgó újságcikkben számos olyan
elem is előfordul, amivel még nem találkoztam, és rögvest be is kerülnek a legbecsesebb
dossziéimba. Mellékesen – kétségkívül olvasta már a Neptunuszon túli bolygó felfedezéséről
szóló jelentéseket... ami sokkal jobban felizgatta a fantáziámat, mint az utóbbi időben bármi
más esemény. A léte nem meglepetés, hiszen a csillagfigyelők már régóta tudják, hogy
valószínűleg létezik egy vagy több ilyen égitest; a tényleges megtalálásának varázsából
mégsem von le semmit e körülmény. Keats (aki kétségtelenül az Uránusz Herschel általi
1781-es, vagy az aszteroidák korábbi felfedezésére gondolhatott), a Chapman Homérosz-
fordításáról írt szonettjében két sorban örökítette meg a bolygók felfedezésének varázslatát, e
varázslat pedig manapság nyilvánvalóan éppoly felemelő, mint annak idején. Egy aszteroida
felfedezése nem sokat jelent – no de egy nagyobb bolygóé – egy hatalmas és ismeretlen világé
– teljesen más lapra tartozik. Mindig is azt kívántam, bárcsak megérném, hogy efféle
felfedezés napvilágra kerül – és íme! 1846 óta az első, az emberiség történetében pedig
csupán a harmadik valódi bolygót fedezték fel! Az ember eltűnődik, vajon milyen lehet, és
miféle félhomályban tenyésző gombák lephetik el fagyott felszínét! Azt hiszem, javasolni
fogom, hogy Yuggothnak nevezzék el! A jelentések szerint kisebb az Uránusznál és a
Neptunusznál, de nagyobb mint a Föld. Érdeklődve várom a keringési idejéről és elemeiről
szóló részleteket. Valószínűleg jelképet is rendelnek hozzá, és bekerül a Hajózási évkönyvbe –
kíváncsi lennék, Vajon a népszerű évkönyvekben is helyet kap-e? A Kaliforniában
felállítandó kétszáz hüvelykes teleszkóp valószínűleg többet kideríthet majd róla – és talán
távolabbi bolygók felfedezésében is segíthet. Még mindig meglehetősen érdekesnek
mutatkozik e korlátozott kiterjedésű naprendszer, jóllehet a csillagászokat főképp a
csillagokból álló világegyetem jelentősebb kérdései kötik le. Annak is különösen örülök, hogy
a jövevény létezésére a Lowell Obszervatóriumban derült fény, ráadásul Lowell saját
számításainak segédletével. Szerencsétlen fickó! Ismertebb megfigyelései és következtetései
nem találtak pozitív visszhangra a tudományos világban; most viszont, tizenhárom évvel a
halála után, lehetségesnek tűnik, hogy számításainak jelentőségét végre elismerik az
asztronómusok.
Maradok Lktlzett őszte hve
HPLovecraft

1930. nov. 29.
A Shoggothok monolitjai –
Pnath völgye
Kedves Klarkash-Ton!
….. Még mindig folyton az agyamban motoszkál, hogy a legrendkívülibb mértékben

hatásos történet egy abszolút realisztikus elbeszélés lehetne, mely egy másik világ számtalan
figyelmeztető jelétől körülvett ember érzéseit írná le. Szinte minden bolygóközi történet
legvégzetesebb hibája, hogy teljességgel figyelmen kívül hagyják a helyzetből fakadó eme
tényezőt. Véleményem szerint a letaglózó érzelemhullám – a hitetlenség, az elveszettség, a
csoda, a puszta rémület érzése -‚ ami az emberemlékezet óta változatlan környezetbőli
kiszakítottságot kíséri, olyan roppant erejű lenne, hogy szinte minden más esemény eltörpülne
mellette, ami a csillagutazóval történhet. Még nem mondtam le róla, hogy megírok egy
történetet, melynek tetőpontján a hős, kínzó és elbizonytalanító kétségek sorozata után
felfedezi, hogy valóban egy másik világra került.
Őszte hvd
Ec'h-Pi-El
10 Barnes St.,
Providence, R. I.
1931. április 29
Ami a demokráciát illeti – rövid időszakokra működőképesnek és a civilizáció

kézzelfogható feltételeinek megteremtésére alkalmasnak bizonyult; ám minden időszak
sokkalta rövidebb, demokratikusságának foka pedig sokkalta alacsonyabb volt, mint általában
feltételezik. A görög “demokráciát” a betű szerinti elvek hatáskörén kívül rekesztett hatalmas
rabszolgapopuláció elnyomásával tartották fenn; a modern nemzetek esetében pedig ugyanez
igaz, csupán más neveken – a rabszolgák mai megfelelője a kizárólag elméleti jogokkal
rendelkező ipari munkásság. A demokrácia legfeljebb a nagyon kicsiny és nagyon fiatal
országokban jelenthet valós erőt – a korai Új-Angliát hozhatnám fel klasszikus példaként;
ahol azonban a demokrácia a fiatalsággal és az egyszerűséggel együtt megszűnt. A
demokrácia kiüresedett neve és divatos jelszavai természetesen jócskán túlélték magát a
berendezkedést – és a legtöbb esetben pénzügyi és ipari érdekekkel rendelkező, közvetett és
láthatatlan, mégis roppant hatalmú kormányokat leplez. A gépesítés miatt Amerikában (és
egyúttal máshol is) végbemenő változások persze még a legderűlátóbb elképzelések szerint
sem üdvözlendők. Mindössze annyit állapíthatunk meg róluk, hogy elkerülhetetlenek. A
modern létforma minden eleme közvetlen és abszolút folyománya az alkalmazott gőzerő
felfedezésének és az elektromosság széles körű alkalmazásának; és többé nem lehetséges meg
nem történtté tenni egy felfedezést, ha már valaki véletlenül rátalált. Ugyanez történt húszezer
vagy valamivel kevesebb évvel ezelőtt, amikor véletlenül rátaláltak a földművelés
módszereire. Azelőtt az emberek egyszerű nomádokként vadásztak és tartották állataikat. E
véletlen teremtette meg a civilizációt – eme egészen új életformát -‚ és akkoriban
kétségtelenül sokan nem fogadták szívesen a változásokat. Valójában egyetlen természetes
módon kifejlődött életforma sem jobb vagy rosszabb bármely másiknál. Kizárólag a változás
puszta tényét gyűlöljük. És mindez természetes és ésszerű, hiszen az élet zamatát a stabil
háttéren, a hagyományok és szokások folytonosságán alapuló illúziók adják. Egy vagy két
évszázad múlva mindenki megszokja már az újabb módszereket és ideológiákat, a mait pedig
átmeneti nemzedéknek tekinti majd, akiknek számára túlságosan nagy eltérés mutatkozott az
emlékek és a valóság között, hogy otthon érezhessék magukat valamely megvalósítható
kulturális környezetben. Az “Európai Egyesült Államok” legfeljebb vámunió lehet. Fajtájukat
és kultúrájukat tekintve ennyire eltérő nemzetek esetében az 1790 óta létező amerikai
köztársasághoz hasonló, tényleges föderációs nemzetek feletti nemzet létrejötte aligha
elképzelhető…
Maradok Legőszbb. hve,
HPLovecraft
480. J. VERNON SHEANEK
10 Barnes St.,
Providence, R. I.
1931. június 19.
Kedves Mr. Sheam!
… Véleményem szerint legjobban sikerült elbeszélésem a Szín az űrből (1927).

Másodikként az Erich Zann muzsikája (1921) következik, és ez után már magam sem igazán
tudom, mit kedvelek jobban. Nem különösebben szeretem az ultrafantasztikus történeteket,
melyeket Dunsany szélsőséges hatása alatt alkottam – A fehér hajót, stb. -‚ habár még egy (A
különös, magas ház a ködben) még megjelenésre vár a W.T.-ben. Igen – írtam egy felettébb
rövid történetet A szörnyű öregember címen, de nem sokra tartom. A legjobb mű, amit ebben
a rövidre szabott, álfolklór stílusban alkottam Az Ulthar macskái (1920) volt.
Megszámlálhatatlan történetet írtam már, ám eleddig mindössze negyvenet őriztem meg
véglegesen. Miután hazatérek, ha kívánja, elküldök egy hiánytalan listát műveimről; később
pedig örömmel kölcsönadom (kéziratos vagy kinyomtatott formában) bármely írásomat, amit
még nem látott, és szívesen átrágná magát rajta. Örülök, hogy a Rémület Dunwichben
megnyerte tetszését. Meglehetős realizmust alkalmaztam a műben előforduló helyszínek
kidolgozásában – alapmodellként a massachusettsi Springfieldtől északnyugatra fekvő
hanyatló mezőgazdasági vidék szolgált -‚ különösen Wilbraham község, ahol két hetet
töltöttem – 1928-ban. A Suttogás a sötétben vermonti látogatásom élményeit fogja visszaadni,
melyre ugyanabban az évben került sor. A központi téma valóságtól elrugaszkodó
szertelenségeit ellentételezendő előszeretettel adok minden részletre kiterjedő realisztikus
színezetet fantasztikus történeteimnek….
Szívélyes és legőszintébb hve.,
HPLovecraft
#10 –
1931. szept. 28.
Kedves Jr!
Mire véljem a fanyalgást? Csak nem tartasz minket, otromba W.T.-s bértollnokokat valódi
íróknak? Nekem bizonyosan eszembe sem jutna Longot, Quinnt, Howardot, Smithet,
jómagamat stb., kellően jelentős írónak tekinteni ahhoz, hogy egy kezdővel folytatott
eszmecserét abszurdnak minősítsek. A pokolba is, dehogy Bármely középszerű fickónak
bármikor írnék, amennyiben érdemleges mondandóm lenne számára. A szó szerinti kezdő és
az ilyen szintű firkász közötti különbség végtelenül kisebb mint az ilyen szintű firkász és a
Blackwood-Dunsany-Machen-James típusú között. Ahogy korábban már igyekeztem
egyértelművé tenni, a népszerű magazinok világa lényegében csak alvilág vagy karikatúra-
utánzatvilág a komoly íráshoz képest. Vele kapcsolatban egyáltalán semmit sem érdemes érett
megfontolás tárgyává tenni, vagy megőrizni. Épp ezért nem vagyok hajlandó engedményeket
tenni a színvonalat illetően, és igyekszem mindenáron egészében elutasítani, hogy – még ha
csupán a legalacsonyabb szinten is -‚ de valódi esztétikai értéket hozzak létre.
A műveidet éppígy nem tartom alacsony színvonalúnak. Természetesen nem várhatjuk el

egy viszonylagos kezdőtől, hogy egyszerre érett legyen és biztos kézzel kezelje az anyagot, de
már próbáltam egyértelműen kimondani, hogy műveid sokkal jobbak mint amit jómagam a
tapasztalatlanság ezen fokán produkáltam. A Fivér és nővér például kifejezetten remekül
sikerült, és meglepő fejlődést mutat a korábban hozzám juttatott művekhez képest. Derlethnek
sokkalta több idejébe került, hogy megfelelő stílussá kovácsolja eredeti ifjúkori könnyedségét
Legőszbb és aláztsbb hvd
HPL
511 . CLARK ASHTON SMITHNEK
Gba-Ktan Deept, az Ördög-fokon túl
Innsmouth partjainál
Az Iszonytató Rajzás órájában
(1931. november 20.)
Kedves Klarkash-Ton!
Őszintén remélem, hogy mihamarább eljutsz Newburyportba, mivel ősrégi mivolta és

sivársága a legkísértetiesebben lenyűgöző helységgé avatja, amit valaha láttam. Új
elbeszélésötletet is adott – más írásaimmal összevetve nem túlságosan újszerűt, ám az efféle
hely képzeletmozgató mellékzöngéiből fakadót. A helyszínt nem Newburyportnak vagy
Arkhamnak fogják nevezni. Viszont előfordulhat, hogy az elbeszélés sohasem fog napvilágot
látni, mivel Putnam elutasító válasza elgondolkodtatott, vajon mit alkottam eddig, és újra
felmerült bennem a kérdés, vajon a műveim valóban érnek-e bármit is a felületes
szórakoztatáson túl. Ha alaposabban kielemzem őket, egy vagy két elbeszélésem kivételével
mindegyik történetem mélységes csalódást okoz nekem; és úgy döntöttem, hogy abbahagyom,
hacsak nem vagyok képes valami jobbat produkálni, mint amiket most írok. Az új ötletet
mintegy laboratóriumi kísérletként használom – különböző módokon írom meg egyik
történetváltozatot a másik után, hogy meghatározzam a témához leginkább illő hangulatot és
tempót. Hogy ezek után mit írok – vagy mit nem írok -‚ valamelyest attól függ, hogyan
sikerülnek e kísérletek. Legutóbb úgy határoztam, hogy megsemmisítem mindhárom eddig
megírt verziót, hogy nekiláthassak a negyediknek. Műveim többségével az a gond, hogy két
szék között a pad alá esem velük – a W.T. kapcsolat miatti, tudattalanul ható silány
magazinstílus és az igazi elbeszélés közé. A történeteim nem elég pocsékok ahhoz, hogy a
hitvány kiadványok szerkesztői elfogadják, ám nem is eléggé jók, hogy színvonalasabb
kiadásra és elismerésre méltóak legyenek. Amiképp Putnam megjegyezte, rendszerint
túlságosan szájbarágósak – és így hiányzik belőlük a Blackwood Hihetetlen kalandokjára
vagy Machen Fehér emberekére jellemző finomság. Hogy eldöntsem, melyik irányban
induljak tovább, nem okoz nehézséget. A viszolygás – valamint a természetes ügyesség és
alkalmazkodó készség hiánya – egyértelműen kizárja, hogy a népszerű “eksön” területén
próbálkozzam, így kizárólag azzal próbálkozhatom, hogy valóban jobb történeteket írok, vagy
felhagyjak az egésszel – habár esetleg tudatos középszerűséggel megírhatok néhány
történetet, pusztán a szórakoztatás kedvéért.
Ami a kompromisszumos munkát illeti vélhetően megvalósítható, de nem nekem. Egy

“eksön” történet kizárólag akkor hordozhat értéket, ha a témája természetszerűen és belső
logikájából fakadóan megköveteli a külsődleges események gyors egymásra következtét; és
csupán bizonyos fajta elmék képesek spontán módon és kitartóan kiötölni efféle témákat.
Jómagam alapvetően statikus, elmélkedő és tárgyilagos jellem vagyok; a mindennapi életben
szinte remetének számítok, és a résztvevőé helyett rendre a megfigyelő pozícióját választom.
Természetes – és egyedül hiteles – kifejezési formám a passzív szemlélőé – mintegy lebegő,
testetlen szemként anélkül vagyok szemtanúja mindenféle csodálatos jelenségeknek, hogy
különösebb hatással lennének rám. Természetemből fakadóan képtelen vagyok érdekelődést
mutatni a mozgások és az események iránt, Ehelyett a körülmények, a hangulatok, a látszatok,
és az ezekhez hasonlóan megfoghatatlan dolgok kötik le a figyelmemet. Hozzáállásom eleve
túlságosan kozmikus és elemző ahhoz, hogy fontosnak tekintsek bármit, amit a
háromdimenziós világ a jelentéktelen földi emberekhez hasonló porszemek viszonylagos
körülményeiben beállt változásokként kezel. A kozmikus dráma egyedül méltó hőseinek az
alapvető természeti erőket és törvényeket tartom, érdeklődésre számot tartónak pedig az efféle
erők és törvények megzavarásának, felfüggesztésének vagy megszegésének meggyőző
illúzióit ítélem. Számomra a tetőpont egyszerűen a kozmikus rend időleges felbolygatásának
hatásos bemutatása lehet. Az emberi bábukat puszta jelképként kezelem, ám nem ők
érdekelnek. A felbolydulásból eredő helyzet – és a belőle magától értetődően származó
felszabadultság érzése – az, ami izgalmassá és katartikussá teszi az esztétikai vállalkozást.
Efféle érzelmi háttérrel puszta képmutatás és affektálás lenne tőlem, ha “eksön”

történetekkel kísérleteznék. Ha őszintén és a művészi színvonal lehetőségét szem előtt tartva
óhajtok írni, akkor többnyire minden esetben megfigyelőként kell tennem, aki átsuhan a
kozmikus rendellenesség mezején, és kevéssé, legfeljebb kölcsönösen és érzelmi alapon
érintik meg az események. Ezt tartom egyedül természetes kifejezési formámnak, mivel
valójában kizárólag ezt tekintem mondandómnak. Ez az egyedüli kép, aminek megrajzolására
meglehetősen elszigetelt és eseménytelen pályafutásom alkalmassá tett, avagy kimondani és
feljegyezni kényszerített....
A Tiltott Litánia tudománya általi őszte. hvd,
Ech-Pi-El
547. ROBERT E. HOWARDNAK
Providence, R. I.
1932. május 7.
Kedves R E H.!
Amit a hideg, szürke mennyboltozatról – és a világ felétek eső környékének valós egéről
és naplementéiről – mesélsz, fölöttébb érdekel. Jómagam rendkívül fogékony vagyok az égi
hatásokra, különösen a csodás és apokaliptikus naplementékre. A naplementék álemlékek,
misztikus megnyilatkozások és kalandos készülődés érzését keltik bennem, amit semmi más
nem képes előhívni belőlem. Minden alkalommal mintha más (félig ismert) világok és más
dimenziók nem evilági távlatainak megnyitását készítenék elő. A kevéssel napnyugta előtti,
késő délutáni aranyló fény éppily kimondhatatlanul lenyűgöz. Bármely látvány, mely ebben a
földöntúli – karmazsin színezetű, elnyúló, fantasztikus árnyékokkal teli – ragyogásban fürdik,
mintegy a csodák és szépség különös, éteri vidékének tűnik számomra, mely csupán halovány
kapcsolatban áll a köznapi valóság birodalmával. Azt hiszem, a trópusok jobban lenyűgöznek
az északi tájaknál – noha, paradox módon, egyetlen más olyan hely sincs a földön, mely
erőteljesebben és lélegzetelállítóbban fogva tartaná rémült képzeletemet, mint a hatalmas,
fehérlő Antarktisz eónok óta halott, ismeretlen vidékei.
Amint arról mostanra valószínűleg személyesen is értesülhettél, Swanson bármiféle

kiadásra vonatkozó terveit határozottan elvetették. Úgy tervezi, hogy hamarosan visszajuttatja
hozzám két történetemet. Sajnálattal veszem tudomásul, hogy a piacom eltűnt, még ha
konkrétan ez kevéssel is kecsegtetett. Hasonló csapás a fantasztikus írónak Clayton
nemrégiben bevezetett takarékossági politikája, miszerint az S.T. ezentúl negyedévente, az
Astounding pedig kéthavonta jelenik meg. Sovány esztendők köszöntöttek a kiadókra,
akárcsak más üzletekre! Ami a Necronomicon megírását illeti – bárcsak lenne energiám és
ötletem hozzálátni! Attól tartok, nem kis munka lenne, tekintetbe véve a különféle részleteket
és burkolt célzásokat, amiket az idők során a könyvnek tulajdonítottam! Elképzelhető viszont,
hogy közreadok egy rövidített Necronomicont – ami az olyan részeket tartalmazza, melyek
kellően biztonságosnak tekinthetők ahhoz, hogy az emberiség tudomására jussanak! Amikor
Juntz Fekete könyve és Justin Geoffrey költeményei piacra kerülnek, kétségtelenül meg kell
fontolnom majd a vén Abdul halhatatlanná tételét!...
Lgőszbb. híved:
HPL
10 Barnes St.
Providence, R. I.
1932. Novr. 16.–
hajnali 5 óra
Kedves Dzséjvis-Éj!
Ami a költészetet illeti – még nem tudhatod, vajon természetes kifejezési eszközöddé
válik-e. Adj magadnak időt! Nem kell szeretned az összes általánosan elfogadott költőt.
Módszereik és hangulataik erősen különböznek, és tökéletesen elképzelhető, hogy valaki
fölöttébb kedvel és értékel egyes verselőket, mások viszont közömbösek maradnak számára.
Az általad felsoroltak közül többeket magam sem szívlelek – különösen Burnst és
Browningot. Az utóbbi szerintem hű maradt a próza szelleméhez – amivel alaposan rászolgált
Wilde híres epigrammájára – Mereditiz: Browning prózában – AKÁRCSAK BROWNING.
Byron engem sem hoz lázba. Swinburne-től a korai műveket kedvelem, jóllehet állandó
ismételgetéseivel túlfecsegte magát. Tennysonnál találni néhány finom megoldást, de
összességében fárasztónak találom. Keats és Shelley magasztalásában fején találtad a szöget.
Ők a költészet csúcspontját képviselik. A modernek közül Millay kiváló másodrangú költő,
Masters pedig hatásos, akár költészetnek, akár prózának nevezed a műveit. Robert Frost
valódi mester, Masefieldet pedig nem szabad egyetlen legyintéssel elintézni. Ám valószínűleg
W. B. Yeats a legnagyobb élő költő.
Lgőszbb. híved:
E’ch-Pi-El
664. ROBERT E. HOWARDNAK
Kint a Prospect Terrace-on
a College St. 66.-tól kissé északra,
ahogy alattam nyugaton elterülnek
a város tornyai, kupolái és kéményfejei.
1933. november 2-5.
Kedves R. E. H.!
Azt kérded, e korban miért olyan kevés az alkotó zseni, amikor a megállapodott civilizáció
többnyire elősegíti az emberi szellem virágzását. Nos – a válasz valójában három rétegű.
Először is – e kor egyedülálló átmenetet képvisel, ettől fogva lélektani értelemben aligha
mondható megállapodottnak. Az utolsó valóban megállapodott korszak – melyben az
irányadó minták és távlatok határozottnak tűntek – a viktoriánus kor volt. Manapság minden
bizonytalan – az irányadó minták, a hitek, a gazdaság, sőt még a jövő társadalom rendje is -
‚ ettől fogva a materiális fejlődés ellenére valójában félbarbár nyugtalanság érződik a
levegőben. Másodsorban – a ma élő elmék szokatlanul nagy hányada választotta az esztétika
helyett a tudományt. Korunk valójában a tudománytörténet egyik rendkívül aktív periódusa –
1900 óta a tudomány több különböző ágát forradalmasították, a tér szerkezetére és elménk
működésére vonatkozó rálátásunk pedig alapjaiban megváltozott. Harmadsorban – ama
szükségszerűség, hogy az esztétika újragondolásával az életről és az emberi indítékokról
alkotott új elképzelésekhez igazítsuk a művészetet és az irodalmat, az elmúlt húsz
esztendőben a magabiztos építkezés helyett tapogatózó kísérletezésre kényszerített minket.
Szinte felesleges rámutatnom, hogy az egész értékrendünk, a világmindenséghez való egész
viszonyunk teljesen megváltozott a vallásba vetett igaz hit hanyatlása óta, épp ezért sok
minden, ami a régebbi korokban az érzelmeinkre hatott, többé nem hatásos vagy jelentékeny.
Mi több, a modern lélektan teljességgel átalakította a saját indítékainkhoz való
hozzáállásunkat, és feltárta előttünk az emberi érzelmek természetét, valamint az emberi
viselkedés különféle megnyilvánulásainak alapvető okait illető számos régi feltételezésünk
teljességgel téves mivoltát. Többé nem írhatunk érzésekről és indítékokról a megszokott
módon, tudatos lényként; hiszen immár tudatában vagyunk ezek roppant összetettségének, és
a rejtett, tudattalan tényezőktőli függőségüknek. Egész emberi értékítéletünk
észrevehetetlenül megváltozott, épp ezért a régi feltételezéseken alapuló művészet immár
gyerekesnek és nevetségesnek hatna. Mindez azt jelenti, hogy a művészeknek még jó ideig a
sötétben kell tapogatózniuk, hogy ráleljenek a kifejezés új módozataira. Próbálgatással kell
kideríteniük, miféle kifejezésmódok hatolhatnak el valódi érzelmeinkig, és hathatnak igaznak
annak fényében, amit magunkról és a kozmoszról tudunk. És a fiatal művészek közül
legtöbben éppen ezt teszik. Kísérleteik eredményei természetesen egyelőre vajmi keveset
érhetnek. Ugyanakkor a haldokló hagyományhoz hű idősebb művészek halvány visszhangjai
erőtlennek és hiteltelennek tűnnek, hiszen ama eszmék és érzések világa, melyekből ez a
hagyomány táplálkozott, azóta megszűnt létezni, Bizony, embert próbáló és hiányérzetet keltő
kor ez a mai, amiben élünk
Szívélyes és őszinte üdvtel:
HPL
672. MRS. NATALIE H. WOOLEYNAK
1933. novr. 27.
Kedves Mrs. Wooley!
... A hagyományos tudományos-fantasztikus típusú “űrhajók” talán kissé túllépik a

valószínűség határait (lévén, hogy a működtetésük elé tornyosuló akadályok sokkalta
jelentősebbek, mint azt a népszerű tudomány sejteti), abban azonban bizonyos vagyok, hogy
kísérletet tesznek majd valamiféle rakétautazásra a holdba (melynek rendkívüli közelsége
külön kategóriába helyezi azt) – előbb utas nélküli lövedékkel, később pedig esetleg emberi
rakománnyal. Az, hogy bármely élőlény túlélhet-e egy efféle utat, és vissza is térhet-e,
egészen más kérdés. Valószínűleg minden jelenlegi – és jövőbeni – égitesteket illető elmélet
teljességgel hamis... különösen a silány tudományos-fantasztikus elbeszélések népszerű
elméletei. Először is, a magas fejlettségű szerves lényekkel benépesített égitestek száma a
kozmoszban valószínűleg igencsak alacsony. Lényegében egészen ritka véletlen
szükségeltetik egy naprendszer létrejöttéhez, s egy újabb ritka véletlen ahhoz, hogy olyan
biológiai módosulások sorát produkálja, melyek (eleddig) ezen a bolygón az emberiség
kialakulásában csúcsosodtak ki. Valószínűtlen, hogy ebben a rendszerben bármely más
égitesten bonyolult létformák fejlődtek volna ki – más hasonló rendszereket pedig (ha
léteznek ilyenek) sohasem ismerhetünk meg. Ráadásul a más planétákon végbement bonyolult
evolúció az általunk ismert életformáknál kétségtelenül sokkalta eltérőbb eredményekhez
vezetne, mint a fáradhatatlan és önmagát ismételgető Edmond Hamilton úr “Hul Jokjainak”
vagy “Karns Kansainak” bármelyike. Az is lehetséges, hogy az élet pusztán eme korszak és
régió időleges járuléka – mivel a tér és idő más szektorainak bonyolult szerkezete teljességgel
idegen azoktól az anabolisztikus-katabolisztikus sejtszerkezetektől, melyeket saját
környezetünkben megfigyelhetünk és megtestesítünk. Minél többet megtudunk a kozmoszról,
annál felfoghatatlanabbnak tűnik. Einstein és De Sitter között (akinek előadását magam is
végighallgattam) immár egy olyan világmindenséget kell elképzelnünk, amely folyamatosan
tágul bármiféle látható jövőbeli határ nélkül – a végtelen pazarlás és szétszóródás tökéletes
példájaként. Ilyetén tágulás mellett 5 milliárd évnél régebbre nem nyúlhat vissza a múltja – és
senki nem tudhatja, mi indította el, és mi létezett előtte. Valószínűleg ciklikus tágulás és
összehúzódás, szétszóródás és újrarendeződés jellemzi az erőegységek örökkévaló forgatagát.
Legőszbb híve:
H. P. Lovecraft
679. MISS MARGARET SYLVESTERNEK
66 College St.
Providence, R. I.
1934.janr. 13.
Kedves Miss Sylvester!
... A népszerű folklórban a Walpurgis-éj – az április 30-áról május 1-jére virradó éjszaka –
éppúgy a kísértetjárás idejének számít, akár őszi ellenpárja, a Hallowe’en... No de miért,
kérdezheti, éppen április 30-át és október 31-ét választották ki a boszorkánykultusz éji
megünnepléséhez? A válasz abban keresendő, hogy eme dátumok az emberiség hajnala óta
kapcsolódtak bizonyos rítusokhoz és ceremóniákhoz. Köztudott, hogy minden új kultusz és
vallás szívesen átveszi a régebbi ünnepnapok időpontjait – s közben az új hit elveihez igazítja
a szertartásokat. Imigyen a december végi primitív télünnepet, mely a nap északra fordulását,
és a tavasz eme eseményből következő ígéretét hivatott megünnepelni, a római, majd a
keresztény vallás is adoptálta, az előbbi “Szaturnália”, az utóbbi pedig “karácsony” néven.
Nos – minden okunk megvan rá, hogy feltételezzük, a történelem és a földművelés kezdetei
előtti időkben, április 30-án és október 31-én a nyájak és gulyák évi két tenyészidényének
alkalmából végeztek szertartásokat, Mivel e gulyák és nyájak minden másnál fontosabbnak
számítottak a nomád vándortörzsek életében, melyek élelmezése teljességgel a lábasjószágtól
függött, természetes, hogy eme időpontok különösen fontosnak tűntek számukra. A
ceremóniák élénk, és vélhetően visszataszító termékenységi rítusok lehettek, és tudott tény,
hogy a parasztság körében még jóval azután is megtartották e szertartásokat, hogy a
földművelés elterjedése a törzsek elsődleges vallásainak szemszögéből idejétmúlttá tette
ezeket. Április 30-a és október 31-e különös emlékei kétségtelenül sokáig lappangtak a föld
alatt – és így, valahányszor felbukkant az uralkodó vallás ellen lázadó valamely sötét kultusz,
természetesen magától értetődően adódott, hogy visszatekintsenek, és legfőbb ünnepi
alkalmak gyanánt átvegyék eme időpontokat. Mindehhez hozzátehetem, hogy továbbra is
erősen vitatott a boszorkánykultusz pontos eredete. Némelyik antropológus tagadja, hogy
eredendően a középkorban alakult volna ki, és úgy tartja, hogy valamely primitív
természetimádat folytonos, titkos továbbvitele, melyet mind a klasszikus pogány hit, mind a
kereszténység szigorúan tiltott. Tagadhatatlan, hogy sok eleme valóban az ősi
természetimádatból eredeztethető – afelől azonban nem lehetünk bizonyosak, vajon
közvetlenül öröklődtek eme elemek, avagy áttételesen olvasztották-e be őket……
Most pedig térjünk át a “Walpurgis-éj” elnevezésre! Bármennyire híres is legyen, ...

valójában merő véletlen egybeesés eredménye, mivel egy bizonyos szent neve napja
megegyezett a boszorkánykultusz rettenetes tavaszi “sabbatjának” dátumával. Május 1-je
Szent Walburga vagy Walpurgis megszentelt napja, azé a VIII. századi angol apácáé, aki
Németországban segített meghonosítani a kereszténységet. A németek körében május
előestéjének fantasztikus emlékei és fennmaradt sabbat-szertartásai hamar összemosódtak a
szent imádatának elemeivel – különösen, mivel bizonyos csodákat tulajdonítottak neki...
vagyis inkább a sírhalmának. Így lehetséges – jellemző kozmikus iróniával -‚ hogy Európa két
leginkább keresztényellenes ünnepének egyike egy keresztény szent nevén vált ismertté! A
németek mindig is félelemmel tekintettek a “Walpurgis-éjre”, az annak tulajdonított
jelenségeket pedig egy jól ismert hegyhez (a Harz-hegység Brocken néven ismert
legmagasabb csúcsához) kötötték – ahol a csúcs körül, a körötte keringő párafellegeknek
köszönhetően az arra járók meglehetősen kísérteties körülmények között szemlélhetik
felnagyított árnyékukat. Lehetséges, hogy a boszorkánykultusz tényleges sabbatjaira a
Brockenen került sor. Annak oka, hogy a “Walpurgis-éj”, e jellegzetesen német kifejezés
átkerült a modern angol folklórba, abban keresendő, hogy fantasztikus irodalmunk nagy része
a XVIII. és kora XIX. századi német balladákból és lovagregényekből sarjadt. Korábbi
írásokban nem találkozhatni a szóval – ám 1820 vagy 1830 körül már rögződött a
használata…..
A Necronomicont illetően – meg kell vallanom, hogy e szörnyű és iszonyatos kötet

pusztán saját elmém szüleménye! A rettenetes könyvek kiötlése nem ritka szórakozás a
fantasztikum elkötelezettjei körében, és ... a W. T. hasábjain rendszeresen megjelenő írók
közül sokan büszkélkedhetnek – vagy szégyenkezhetnek – effélék miatt. A különböző írók
előszeretettel használják fel egymás mesterséges démonait és képzeletbeli könyveit saját
műveikben – ekképp Clark Ashton Smith gyakran említi az én Necronomiconomat, míg
jómagam többször is utalok az általi kitalált Eibon Könyvére... és így tovább. Leleményeink
efféle egyesítése révén egészen meggyőző hátteret teremthetünk sötét mitológiából,
legendákból és könyvekből – noha természetesen egyikünk – és a legcsekélyebb mértékben –
sem óhajtja ténylegesen félrevezetni az olvasókat ……
Szívélyes és őszinte üdvtel,
H. P. Lovecraft
688. DUANE RIMELNEK
66 College St.
Providence, R. I.
1934. febr. 14.
Kedves Rimelem!
...Jómagam Dunsany taktikáját követem, de létezik kizárólagosan saját módszerem is –

melyet a nem emberi nevek, például más bolygók helységei vagy lényei neveinek
megalkotásakor alkalmazok. Nyilvánvaló (bár sok író képtelen felismerni ezt), hogy az olyan
nyelvnek, amit nem földi – tehát emberi hangképző szervekkel és a földi hagyományok
ismeretével nem rendelkező – lényeknek tulajdonítunk, semmilyen módon nem szabad
hasonlítania az emberi beszédre. A hangoknak nem szabad követniük az emberi
beszédsémákat, és nem szabad az emberi hangberendezésből származniuk – vagy ahhoz
alkalmazkodniuk. Más szavakkal, az egész képletnek idegennek kell lennie mind az
emberiség eszmerendszerétől, mind nyelveitől – teljességgel eltérő eredetű és asszociációjú
hangok sorának, mely csupán részlegesen reprodukálható az emberi torok, szájpadlás és száj
segítségével. Azt, hogy mily mértékben, és mily irányban kell eltérnie egy efféle
hangrendszernek az emberitől, természetesen annak kell meghatároznia, mennyire, és mily
irányban eltérőnek mutatjuk be a nyelv képzeletbeli használóit. Átíráskor magától értetődik,
hogy a latin betűk csupán tökéletlenül jeleníthetik meg e hangokat papíron – hiszen eme
ábécét az emberi hangokhoz alkották meg. Történeteim általában azt feltételezik, hogy a nem
emberi hangsorok ismertek voltak egyes régi korokban élt tudósok előtt, akik olyan titkos
kéziratokban jegyezték le azokat, mint a Necronomicon, a Pnakotikus kézirat stb. Ilyen
esetekben azt is adottnak veszem, hogy a történelem előtti vagy ókori szerzők tudattalanul
saját nyelveikhez idomították a nem emberi neveket – miként az minden olyan esetben
megtörténik, amikor tudósok vagy írók valamely teljesen idegen nómenklatúrával
találkoznak, és saját népük számára igyekeznek azt megörökíteni. Imigyen amikor egy
állítólagosan a Necronomiconban említett, teljességgel nem emberi nevet idézek, igyekszem
teljesen földöntúli és idegen alapra helyezni, színleg mégis arabos hangzással ellátni azt,
amivel az őrült arab, Abdul Alhazred közvetítői hatását próbálom érzékeltetni. Tipikus
Necronomicon-beli nevek az Azathoth, a Yog-Sothoth, a Shub-Niggurath, stb. Clark Ashton
Smith (aki közel olyan termékeny névadó, mint Dunsany!) és jómagam gyakorta különböző
változatokat rendelünk ugyanahhoz a földöntúli vagy történelem előtti névhez, hogy
bemutassuk a különféle variációkat, ahogy a különféle népcsoportok utaltak ugyanarra a
primitív korokból származó dologra... miként például a nordikus népek Odinról és Freyáról
beszéltek, míg mások Wotant és Friggát emlegettek, vagy miként a hindu Dyaus-Pitar a
latinban Iuppiterré változott. Imigyen Yog-Sothothot (egy ügyfelemnek írott történetben) Yog-
Sototlként említik az aztékok körében, míg Smith (aki kölcsönvette tőlem a nevet) a
középkorias Iog-Sotőt formát találta ki mitikus Averoigne-ja számára. Smith ugyanígy
különböző alakokban, például az ál-középkorias Sodagui stb. formában használta saját
Tsathoggua szavát. Sok realista hevesen tiltakozik az efféle kitalált nevek használata ellen, azt
bizonyítgatva, hogy az ilyesmi gyerekessé degradálja a szóban forgó történeteket. Értem, mit
akarnak ezzel mondani, ám ellenvetésüket nem szabad válogatás nélkül mindenre elfogadni.
A hányaveti módon, meggondolatlanul kiötlött, vagy a túlzott gyakorisággal használt
mesterséges nevek valóban silányítják a történetet; elszórtan azonban kétségkívül hasznos
beépíteni egy-egy kitalált szót, melyet a megfelelő asszociációs forrásokból, gondos
odafigyeléssel alakítanak. Nemegyszer megálmodtam bizonyos teljességgel idegen neveket,
mint amilyen a Kuranes, a Nasht vagy a Kaman-Thah – melyek mindegyike természetszerűen
át nem látható módon olyan nyelvi forrásokból származtatható, melyeket valaha olvastam.
Ami a pokoli Necronomicon megírását illeti – meglehetős feladat lenne, habár elvétve talán
sikerül majd megfogalmaznom egy-egy magában álló fejezetet. Mellékesen, az általunk oly
sokat használt mesterséges nevek kapcsán megemlíteném, hogy Clark Ashton Smith és
jómagam Klarkash-Tonnak és E’ch-Pi-Elnek hívjuk egymást. Egykor egész legendakört
alkottam Smith Tsathogguája köré, és felhasználtam egy történetben, amit egyik
átdolgozásokkal megbízó ügyfelem számára írtam újra, sajnos azonban a történetet nem
fogadták el kiadásra.
Szívélyes és őszinte üdvtel,
HPLovecraft
718 . E. HOFFMANN PRICE-NAK
Dombtetei mecset 1934. aug. 15.
Üdvöz légy, Malik!

Ami a saját műveimet illeti – sajnálatos tény, de kevés a valószínűsége, hogy valaha is
bármi általánosan elfogadottat produkáljak. Míg minden tiszteletem a realista íróké, és
irigykedve bámulok azokra, aki az élet tükörképét képesek visszaadni narratív formában,
tényleges kísérletezés által megbizonyosodtam róla, hogy eme terület sajnos soha meg nem
nyílhat előttem. A helyzet az, hogy abszolúte semmit nem tudok mondani, amint a valós,
dísztelen élet kerül szóba. Az élet eseményei oly mélységesen és idülten érdektelenek
számomra – és összességében oly keveset tudok róluk -‚ hogy képtelen vagyok bármit is
összekaparni velük kapcsolatban, ami megadhatná egy igazi történet zamatát, izgalmát és
feszültségét. Vagyis gyógyíthatatlanul vak vagyok a drámai vagy prózai értékekre, hacsak
nem a természet rendjének valamiféle megsértése a téma. Természetesen, objektíve megértem,
mik ezek az értékek, és meglehetős sikerrel alkalmazom is azokat mások műveinek
megítélésekor és átdolgozásakor; viszont nem ragadják meg annyira a képzeletemet, hogy
alkotásra bírjanak. Mikor megpróbálom valós események eleven sorozatát kiötleni, semmire
sem megyek. Egyszerűen hiányzik az alkotás szikrája és az ösztönös drámai elrendezés ihlete.
Nem érdekel különösebben, és nem is tud érdekelni különösebben. Mi több – nem ismerem
eléggé az életet ahhoz, hogy hatásosan bemutathassam azt. Fiatalkori betegségemnek és
visszahúzódó természetemnek betudhatóan az emberiséghez – és annak különféle
megnyilvánulásaihoz, szokásrendjéhez, stílusához, felfogásához és értékrendjéhez – kötődő
kapcsolataim erősen korlátozottak; így aztán aligha akad olyan ember a szélsőségesen
elszigetelődött falusiakon kívül, aki nálamnál tájékozatlanabb lehetne a világ dolgaiban. Nem
tudom, mit gondolnak, éreznek és mondanak a különféle emberek – életük, nyelvük,
értékrendjük és eljárásaik éppoly távol állnak tőlem, akár a szingalézek viselkedése és
szokásai.
Na már most, lehetetlen úgy írni térbeli szomszédainkról, ahogy a szingalézekről írnánk –
vagyis olyan távolságtartóan és tárgyilagosan -‚ ezért az önjelölt realista, aki nem ismeri elég
jól az életet, esetleg utánzásra kényszerül – lemásolja, amiről a könyvekből, színdarabokból,
újságcikkekből és hasonló, kétes és mesterkélt médiumokból értesül. Így tesz Long is – én
azonban túlságosan szó szerint értendő lélektani realista vagyok ahhoz, hogy képes legyek
ilyesmit tenni. Átkozottul pontosan tudom, hogy a könyvek alapján összeálló kép valótlan és
torz, és nem ülhetek le, hogy átírjam ezeket a másodkézből származó (és vélhetőleg hibás)
benyomásokat azzal a lényegi meggyőző erővel, amivel a dolgok tényleges ismerői
rendelkeznek, Tudom, hogy nem tudok semmit azokról, akikről írnék, épp ezért nem
játszhatom meg hetykén, hogy ismerem az életmódjukat és a beszédmodorukat. Tegyük fel,
hogy megkérnek rá, mutatnám be, miként reagál egyik ragyogó ifjú klublátogató detektíved
egy adott szituációra. No már most, jómagam nem vagyok, és soha nem is voltam ragyogó
ifjú klublátogató detektív – sőt soha nem is ismertem ilyet. Nyilvánvalóan fogalmam sincs,
hogy a pokolba reagálna egyikük (feltéve, hogy léteznek efféle emberek) egy adott helyzetre.
Akkor, hogyan mutathatnám be bármely tettüket? Ha más írókat másolok, valószínűleg a
valóságtól távoli, mesterséges gesztusokat fogok lemásolni – és ezt tudván nem tudok kellő
lelkesedéssel másolni. Mindez pedig oly sokféle személyre igaz – olyannyira kevés típust
ismerek ténylegesen ahhoz (és még abban sem lehetek biztos, hogy őket valóban megértem) -
‚ hogy soha ne leszek képes összeválogatni bármiféle kerek elbeszélés szereplőit.
Fogyatékosságom – az alapvető érdeklődés hiányától eltekintve – kétrétű. Először is, az élet
különböző szakaszait túl kevéssé ismerem ahhoz, hogy hathatósan felhasználhatnám azokat az
íráshoz. Másodsorban, hiányzik belőlem az a természe-adta képzelőerő, amivel a valódi
született szerző ösztönösen megérti és bemutatja, amit a különféle emberek különféle
helyzetekben éreznének, gondolnának, vagy mondanának. Longból szintén hiányzik e
képesség, ámde nem hajlandó elismerni ezt. Gondolatait, modorát és beszédét tekintve,
minden alakja kicsiny Belknap-másolat, Én azonban tisztában vagyok e fogyatékosságommal,
és nem tudok a semmiből szövetet szőni, hogyha tudom róla, hogy semmi.
Mégis – a döntő tényező a hétköznapi életet illető érdektelenségem. Még soha, senki sem
írt történetet anélkül, hogy valamiféle érzelmi késztetést ne érzett volna – nekem pedig nincs
efféle késztetésem, kivéve, ha a természet rendjének megsértése... az idő, a tér és a kozmikus
rend megtagadása vagy megkerülése... a téma. Hogy pontosan miért van ez így, arról
sejtelmem sincs – egyszerűen így van, Kizárólag a széles távlatok – a történelmi léptékű
folyamatok – a biológiai, kémiai, fizikai és csillagászati szerveződések rendjei – érdekelnek,
és az egyetlen konfliktus, amely mély érzelmi jelentőséggel bír számomra, az a kozmikus
törvény... különösen az idő törvényszerűségei... őrjítő merevségének ellenszegülő szabadság,
szabálytalanság vagy kalandos lehetőség alapeszméje. Az egyének, és a természet
törvényeinek keretén belül mozgó sorsuk nem különösebben mozgatják meg a fantáziámat,
Mindannyian csupán efemer porszemek, melyek a közös semmiből egy másik közös semmi
felé tartanak. Kizárólag maga a kozmikus rend – avagy olyan személy, aki a kozmikus rend
alapelveit (vagy az ezekkel való dacolást) jelképezi – képes megragadni, és alkotásra indítani
a képzeletemet. Más szavakkal, az egyedüli hősök, melyekről írni tudok, mindjelenségek. A
kozmosz a sorsszerűségnek oly mértékben zárt köre – melyben minden előre elrendezett -
‚ hogy semmi sem hat rám valóban drámai módon, kivéve eme kérlelhetetlen
elkerülhetetlenség kijátszása... valami olyasmi, ami nem létezhet, mégis elképzelhető, hogy
létezik. Ezért igyekszem olyasféléket írni, amit írok. Természetesen tudom, hogy eme forma
az emberiség egészét tekintve erősen korlátozott, különös terület; de úgy hiszem (ahogy
kiviláglott a Recluse hasábjain megjelent cikkből is), hogy e terület alárendelt mivolta ellenére
valós értéket képvisel. A természet rendje elleni ilyes tiltakozás, és a renden alapuló
természetből való menekvés látomásai az emberi pszichológia jellegzetes és örökös tényezői,
még ha viszonylag jelentéktelenek is. Állandó tényekként léteznek, és öröktől fogva egy
jellegzetes műfajtában jutottak kifejezésre, a tábortűz körül elhangzó meséktől a legfrissebb
Blackwood–, Machen–, de la Mare– vagy Dunsany-alkotásokig. E művészet létezik – akár
tetszik a többségnek, akár nem. Viszonylag jelentéktelen és korlátolt, de valós – és
művelőinek nincs oka szégyenkezni miatta. Természetes, hogy szívesebben lennék átfogó
szemléletű művész, aki képes bármiféle élettapasztalatból szépséget előhívni – ám hogyha
valaki egyértelműen nem efféle művész, nincs értelme blöffölni, színlelni, úgy tenni, mintha
az lenne... A művészet nem az, aminek kimondását elhatározzuk, hanem aminek kimondása
kikényszeríti magát általunk. Semmi köze a kereslethez, a szerkesztői igényekhez, vagy a
közönségsikerhez. Kizárólag a művész és a benne tevékenykedő érzelmek érdekesek. Persze
létezik a magazinoknak való termelés, ami önmagában teljességgel becsületes munka, és
értékes terep azok számára, akiknek tehetségük van hozzá. Ám engem ez nem érdekel. Ha
lenne hozzá tehetségem, a komoly művek megalkotásától teljesen elkülönülten végezném –
akárcsak a jelenlegi átdolgozásokat. Azonban nincs hozzá tehetségem, és a terep olyannyira
undorító számomra, hogy utolsó lehetőségként választanám ahhoz, hogy fedelet, ruhát és
élelmet biztosítsak magamnak. Bármi más rendes munka inkább ínyemre való lenne. Amiatt
gyűlölöm ezt a szakmát, mert látszatra kajánul emlékeztet a valódi irodalmi alkotásra, az
egyetlen dologra (a különféle ősi hagyományok mellett), amit komolyan veszek az életben.
Jóllehet biztatónak találtam A dolog a küszöbönt illető megjegyzéseket, nem hiszem, hogy
érdemes ismét megpróbálkoznom az írással, amíg az idegeim helyre nem rázódnak.
Mindenképp be kell fejeznem egy különösen kellemetlen átdolgozást, amin épp dolgozom, és
minél jobban ki kell vernem a fejemből a ponyvamodelleket és saját korábbi írásaimat is.
Ezenkívül többet kell olvasnom. Majd miután egy időre parlagon hagytam a képzeletemet,
lehetséges (bár biztosan meg nem mondhatom), hogy ismét az 1920-as évhez hasonlatos
termékeny korszak következik. Ha mégsem – egyszerűen ennyiben hagyom. Nincs mit tenni.
Lehetséges, hogy éppúgy kifogytam az ihletből, ahogy a jelek szerint Blackwood is. Nem
tudom – és mást nem tehetek, mint hogy kísérletezgetek... és igyekszem a lehető legjobban
elkerülni a külső kritikát és a visszautasításokat. Épp ezért nem küldöm el Wrightnak a
Küszöbönt. Pillanatnyilag tehát inkább olvasó és műértő, semmint író vagyok. Isten a
megmondhatója, hogy vállalnék állást – dolgozzak bármiként – liftes fiúként, csákányosként,
éjszakai őrként, rakodómunkásként, a fene bele – kivéve íróként. Bármit elvállalnék, kivéve
annak paródiáját, ami az életben egyedül jelent nekem valamit.
A próféta áldásával
Abdul Alhazred
759. MISS HELEN V. SULLYNAK
66 College St.
Providence, R. I.
1935. március 5.
Kedves Helen!
………….. Sajnálom, hogy az úgynevezett emberiséggel való kapcsolat némelykor

zavarosnak bizonyul – úgy tűnik, hogy a zavar és a csalódás elkerülhetetlen, valahányszor a
faj reakcióira, véleményére és tetteire kell rábíznunk magunkat, vagy hagyjuk, hogy
megérintsenek minket egyes egyének érzelmeinek, felfogásának és eljárásainak különféle
megnyilvánulásai. Mindig is sajnáltam azokat az érzelgős, nyáj– szellemű és érzékeny
embereket, akik folyton mások velük kapcsolatos véleménye és érzései miatt aggódtak. Úgy
tűnik nekem, hogy képtelenek tökéletes képet festeni maguknak a vak, közömbös kozmoszról,
és azokról az esetleges, determinisztikusan motivált automatákról, akik egyfajta átmeneti
rovarkolóniát alkotnak a világmindenség egyik legjelentéktelenebb, efemer porszemének
felszínén. Hogy mik az emberek, s mit gondolnak, éreznek, vagy tesznek, mindez a kozmikus
mutációk merőben véletlen következménye. Nem várhatjuk el tőlük, hogy mások legyenek,
mint amik – hiszen minden egyedet kikerülhetetlen öröklött és a környezeti feltételek trilliói
formáznak meg. Mindössze annyit tehetünk, hogy megfigyeljük e kozmosz hajtotta
automatákat, a természetrajz tárgyilagos módszerével tanulmányozzuk általános és egyedi
ösztöneiket, és nem számítunk olyasmire, hogy bármelyikük is képes lenne meghazudtolni
önmagát. Ha valamelyik automata olyféle tulajdonsággal rendelkezik, avagy olyféle hatást
fejt ki, amit érdekesnek vagy kellemesnek találunk, az ésszerű hozzáállás az, ha nem várunk
mást tőlük, mint ami e tulajdonsággal vagy hatással kapcsolatos. Kívánhatjuk, hogy
különböző minket érdeklő minőségek és kellem egyetlen személyben koncentrálódjanak, ám
az ilyesmi fölöttébb ritkán és véletlenszerűen fordul elő. A gyakorlatban az ismeretségi
körünk egyetlen tagja sem rendelkezik egynél vagy kettőnél több olyan emberi
tulajdonsággal, amit szívlelünk, vagy becsülünk. Ha valakiben mégis több ilyen fellelhető,
pusztán szerencsés véletlennek kell tekinteni. Mégis – a jelen állapot csöppet sem tragikus, ha
az ember nem vár többet ennél. A rendelkezésre álló anyagból, úgy, ahogy van, egészen
érdekes társaságot lehet kiválogatni magunknak. Időnként felbukkan egy különösen
szimpatikus egyén – ám lehetetlen ilyet találni, kivéve az elhaladó, százarcú folyam folytonos
megfigyelésével. Máskor valamely érdekes tulajdonságokkal bíró egyén végül olyannyira
alkalmazkodásra képtelennek bizonyul, hogy szükségessé válik teljes vagy részleges
eltávolítása – ám bármily bosszúság vagy keserűség kapcsolódjék is eme állapothoz,
mérsékelhetjük azt, amennyiben elgondolkodunk természetességén és elkerülhetetlenségén.
És ahogy öregszünk – feltéve, hogy mindvégig filozofikusan szemléljük a világot -‚ az emberi
lények fontossága egyre csökken a szemünkben, és így valamely alkalmas esztétikai,
intellektuális, konstruktív vagy adminisztratív tevékenységben való elmerülés (olyan
tevékenységet értek ez alatt, amely közvetlenül – nem másodlagosan, a más egókhoz képesti
viszonylatban – helyezi előtérbe az egót) válik mindeneknél előbbre való és kielégítő érzelmi
életté... amit természetszerűleg sok esetben az emberi érdeklődés olyféle ésszerű függelékei
egészítenek ki, amilyenek a kedvező szerencse révén megadattak nekünk, Nyilvánvalóan
felesleges embergyűlölővé lennünk. Úgy is élvezhetjük barátaink társaságát, hogy nem
vesszük őket komolyan, és nem várunk tőlük sokat – sőt néhány olyannal is
összetalálkozhatunk, akik látszólag komoly odafigyelést érdemelnek. A lényeg, hogy ne
várjunk túl sokat. Az ideális emberi viszonyok nem tekinthetők természetes “jussnak”, amire
mindenki “jogosult”. Épp ellenkezőleg, a puszta véletlennek köszönhetők, és egyáltalán nem
gyakoriak. Ha ilyesmi előfordul, az ember akár gratulálhat is magának, hogy belebotlott egy
szerencsés lehetőségbe. Ám ha nem fordul elő, nem érezhetjük becsapottnak, búskomornak,
vagy csalódottnak magunkat. Az efféle nem kivételező elbánás az átlagos ember jussa. A
legésszerűbb életfelfogás, ha nem várunk sokat, hanem a lehetőségek szerint minél jobban
kihasználjuk azt a szétszórt és töredékes anyagot, ami nekünk jutott. Rengeteg ember érdekes
és értékes sajátos módokon – ezért mindegyiket a maga sajátosságáért kell szeretnünk, és nem
szabad többet várnunk tőle. Ha együttesen vesszük az ismerőseinket – jó érzékkel,
szakértelemmel és képzelőerővel -‚ többnyire kiválogathatunk egyfajta elfogadhatóan
érdekes, ihlető és kellemes emberi környezetet... olyasféle környezetet, amiben határozottan
érdemes élni, ha kiegészítjük azt szép, jelentőséggel bíró és kedvező szimbolikájú nem emberi
tárgyakkal. Ám eme környezet nyugalma és értéke attól függ, mily mértékben vagyunk
képesek megelégedni az anyaggal az adott formájában – elfogadva, hogy minden egyén a
saját szerepét játssza, és nem várva többet tőle. Értelmetlen túlságosan kötődni bármely
különös emberi atomhoz – vagy atomok csoportjához -‚ avagy túlzottan aggódni amiatt,
hogyan viszonyulunk valamely, vagy az összes egyedhez. A Mars-lakók sohasem fognak
értesülni az emberiség létezéséről – a Neptunusz-lakók azt sem fogják tudni, hogy létezik a
Föld – az Alpha Centauri bolygóit benépesítő lényeknek sohasem jut majd tudomására a
naprendszer bolygóinak léte – a transzgalaktikus rendszerek lakóinak sejtelme sem lesz arról,
hogy létezik a Nap – a távoli csillagködök lényei pedig sohasem tudják meg, hogy a
világmindenség minket közvetlenül körülvevő része létezik. Néhány trillió év múlva nem lesz
majd olyan elme, mely tudatában lehetne, hogy valaha létezett az emberiség. Az univerzum
úgy forog majd tovább, mintha a Föld sohasem létezett volna. És ezzel a jellegzetes
szóvirággal nagypapa lezárja a reá épp ily jellemzően rizsmányi, bölcselkedő és szenilis
fecsegését.
Egy lezajlott előadásra, melyet Belknap barátom átszellemülten szívott volna magába,
szintén a múzeumban került sor, diavetítéssel illusztrálva – s a kortárs szovjet-orosz
művészetről szólt. Egészen megdöbbentett a művek egy részének terjedelme és minősége,
mivel nem gondoltam volna, hogy ily sok megmaradt az esztétikai ihletettségből és az ősi
bizánci tradícióból. Az ostoba marxi felfogás ellenére, mely tagadni igyekszik a társadalmi
indíttatás nélküli művészet létét, nincs hiány tehetségből és elevenségből szovjet festők
között. Sokkal többet érnek mint amit az elméleteik megengednének, ha szó szerint
betartatnák azokat – és ahogy a szovjet kultúra megpuhul, és elhagyja a szélsőséges
forradalmi propagandát, úgy vélem, még további javulás várható. Művészetük csodálatos
módon közel sem olyan radikális és elmebeteg, mint a nyugati világ “modernista”
irányzataihoz tartozó, úgynevezett dekadens művészek “absztrakt” szeméthegyei. Másrészről
viszont rengeteg a pusztán plakátszintű közhelyes nyerseség – a marxi eszme kézzelfogható
gyümölcse. Bármiféle javulás jöjjön is, az 1917-es világfelfordulás olyannyira tragikus
sorscsapás, aminek hatását egy évszázad alatt sem lehet semlegesíteni. Az egyetlen előny,
amihez e kataklizma a művészeket jutatta, az a civilizáció jövőjének érzete. Ez az egyetlen
dolog, amivel a bolsevikok rendelkeznek, mi pedig nem. Egy történelmi korszak kezdetén
állnak – bármily szegényes és félszeg legyen is az -‚ miközben mi egy történelmi korszak...
vagy legalábbis annak egy különálló szakasza végéhez értünk. Nem tudjuk, mi következik,
épp ezért nem tudhatjuk felbecsülni a nyugati életmódot érintő bármiféle újdonság valódi
jelentőségét. Az ő művészetük barbár és születésben lévő; a miénk dekadens, elaggott és
tanácstalan. Ám ezzel nem azt akarom mondani, hogy más nemzeteknek a szovjet művészetet
kellene utánozniuk. Mindenki tegye a magáét – a szlávok olyasmit képesek kimondani, amit
mi akkor sem tudnánk, ha átvennénk a politikai rendjüket. Jómagam úgy vélekedem, hogy
egy ily nyilvánvalóan steril kornak nem szabadna bármiféle újítással próbálkoznia. A helyzet
nem kedvez a pillanatnyi állapot ábrázolásának – az állapotban semmi sem kellően
kikristályosodott vagy biztos ahhoz, hogy ábrázolást kívánna. Jelenleg sokkalta ésszerűbb
módszer lenne, ha a régtől való fősodor azon elemeit hangsúlyoznánk, amelyek bármely
korban érvényesek – ha az energiáinkat az egyetemleges, nem a múlandó ábrázolásának
szentelnénk. Számomra egyfajta neoklasszicizmus tűnik a legkevésbé abszurd eszménynek a
mostani zűrzavar és bizonytalanság közepette. Efféle átgondolt és intelligens archaizálással
már korábban is próbálkoztak sikerrel – például, amikor a 18. dinasztia (Tutankhamon kora)
megfontoltan a néhai 11. dinasztia klasszikus formához nyúlt vissza... vagy amikor a szemmel
láthatóan dekadens 26. dinasztia (Kr. e. VI. sz. – a perzsa hódítás kora) az ősi memphisi
művészet általános visszaállítására törekedett. Nyilvánvaló, különösen az utóbbi esetben,
hogy a klasszicizálás sokkal több szépséget teremtett, mint amit a kor bármiféle ábrázolása
létrehozhatott volna. Ám nagypapa megint csak nehézkes absztrakciókról fecseg!
Őszte híved
E’ch-Pi-El
772. EMIL PETAJÁNAK
66 College St.
1935. április 5.
Kedves Petajám!
Nem látom be, miért lenne nehéz összeegyeztetni a szépség és művészet legmagasabb
fokait a “puszta állati eredettel”. A helyzet az, hogy a természetes szerves eredet megvetése és
lekicsinylése vak hagyományőrzésből és primitív téveszmékből fakadó, teljességgel hamis
megszokás. Miért ne lehetnének a biológiai folyamatok a legösszetettebb és legfinomabb
észrevételek, alkotások, harmónia és ritmus létre– hozásának eszközei? Elemezd csak ki a
helyzetet, és rájössz, hogy az egyszerű és fejlett megnyilvánulások közötti viszony előítéletes
felfogása minden alapot nélkülöz. Egy végtelen gondossággal kidolgozott zsebóra és egy
feszítővas egyaránt vasból készül – ám kétségbe kellene vonnunk, hogy a zsebóra vasból
készült, pusztán azért, mert sokkalta mívesebb a feszítővasnál? Az efféle kétely fölöttébb
logikátlan, mivel figyelmen kívül hagyja a származástól független, roppant fokozatbeli
különbségeket. Az az elképzelés, hogy fel kellene tételeznünk egy fantasztikus “spirituális”
világot, amely magyarázatul szolgál mindenre, ami a legkisebb mértékben meghaladja a
magától értetődő egyszerűséget, alapjaiban gyermeteg – kellően természetes volt, mikor a faj
még fiatalnak mondhatta magát, ám manapság egyre inkább túlhaladott.
Ami a látható “természetfeletti” megnyilvánulásokat illeti – nem, még sohasem

tapasztaltam olyasmit, ami akár távolról is sugallna egyfajta “spirituális világot”, és olyanról
sem hallottam még, amiről némi vizsgálódás után ne derült volna ki, hogy természetes
tényezők, vagy szándékos megtévesztés eredménye. A legtöbb beszámoló egoista
neurotikusoktól származik, akik nem szavahihetőek. Az ember önámítási képessége
határtalan, az antropológusok pedig pontosan tudják, hogyan keletkeznek a természetfelettiről
szóló legendák. Ha egy személy hisz bizonyos fantasztikus jelenségek lehetőségében,
gyakorta képzeli azt magáról, hogy ténylegesen szemtanúja volt efféle megnyilvánulásoknak
– és mindent megtesz azért, hogy erről másokat is meggyőzzön. Flammarion és Cherveuil
némely története egészen szánalmas! A hírneves fantasztikus írók tényleges felfogását illetően
– úgy hiszem, megoszlanak a nézeteik, Blackwood és Machen látszólag hisznek valamennyire
a természetfelettiben, Dunsany, Poe, Bierce, James, Shiel és Ewers azonban bizonyosan nem.
Az olcsó magazinokba író fantaszták közül az egyetlen ortodox hívő tudtommal a különcként
ismert H. Warner Munn. Derleth hisz a természetes telepátiában, a természetfelettit viszont
tagadja. Donald Wandrei hisz a felfedezetlen természeti törvényekben, ám nem hisz a
halhatatlanságban, az istenségekben és semmiféle vallásos eszmében. Clark Ashton Smith,
Barlow, Cook, Long, Koenig, Francis Flagg, Howard Wondrei és jómagam semmiben nem
hiszünk a bevett természettudományokon kívül, R. E. Howard és mások határozatlan
agnosztikusok – és semmiben nem hisznek, amíg az további bizonyítást nem nyer. A legtöbb
tudományos fantasztikus író – Hamilton, Williamson, Keller stb. – éppoly kevéssé hívő, mint
jómagam …………………
Szívélyes és őszinte üdvtel
HPL
780. ROBERT BLOCHNAK
Providence, R. I.
1935. április 30.
Annak, akit illet!
Alulírott meghatalmazom a milwaukee-i (Wisconsin, USA) illetékességű Robert Bloch

urat – Mijnheer Ludvig Prinn, a DE VERMIS MYSTERIS írójának reinkarnációját –, hogy
teljes körű jogokkal felruházva ábrázolhassa, meggyilkolhassa, megsemmisíthesse,
feldarabolhassa, átlényegíthesse, átváltoztathassa, vagy más módokon bántalmazza alulírottat
a CSILLAGBÉLI CSOSZOGÓ című történetében.
H. P. Lovecraft
Tanúk:
Abdul Alhazred Friedrich von Juntz
Gaspard du Nord a lengi Cso-Cso Láma
(a le Livre d’Eibon fordítója) (az Unaussprechlichten Kulten szerzője)
794. MRS. NATALIE H. WOOLEYNAK

R. H. Barlow címén
Pf. 88
De Land, Florida
1935. június 28.
Kedves Mrs. Wooley!
……………. Mrs. Heald átdolgozásokat megrendelő ügyfelem, és minden W. T. anyagát

lényegében jómagam írtam (akárcsak Adolphe de Castro történeteit, Mrs. Reed A Yig átka
című művét stb.). Mostantól azonban igyekszem a lehető legnagyobb mértékben
lecsökkenteni az efféle “négerkedést” – mivel a jövedelmezőségéhez képest túlzottan sok
kimerítő munkával jár. Mókás, hogy Wright több “négerként” megírt történetemet is
elfogadja, miközben visszadobja a nevem alatt beküldötteket. …………….
Legőszbb híve,
HPLovecraft
830. FREDERICK JAY PABODYNAK
66 College St.
Providence, R. I.
1936. február 28,
Kedves Mr, Pabody!
A Street and Smith továbbította nekem a nemrégiben megjelent történetemben szereplő

Pabodie név eredetét illető érdeklődését. Válaszképpen hadd mondjam el, hogy – habár
személyesen nem ismerek senkit, aki eme családnevet viselné – a jó öreg új-angliai
törzsállományra jellemzőként választottam e nevet, mely mindazonáltal nem túlzottan
elterjedt ahhoz, hogy konvencionálisnak vagy elcsépeltnek hasson, Amennyire lehetséges,
realizmusra törekszem a fiktív nómeklatúrák terén – igyekszem olyan köznapi neveket
választani, melyek jellegzetesnek tekinthetők a feltételezett térségekben, és próbálom
elkerülni az úgymond különféle jellemekre “illő”, lejáratott, kétértelmű vagy álromantikus
nevek használatának olcsó gyakorlatát. Imigyen ahelyett, hogy “Vitéz Jankónak”, “Deli
Richárdnak” vagy “John Cavendishnek” hívnám a központi alakot, inkább “Walter F.
Hazardnek”, “Henry S. Valentine”-nak igyekszem elnevezni, ha a virginiai Richmond,
“Thomas B. Rhettnek”, ha a karolinai alföld, “Charles N. Sancheznek”, ha St, Augustine,
“John R. Legris”-nek, ha New Orleans környékéről való, stb., stb., stb. …
Azt hiszem, a Pabodie névhez meglehetősen közvetett módon jutottam el. A legtöbb
történetem helyszíne egy Arkham nevű, képzeletbeli massachusettsi város Essex megyéből
(mely homályosan emlékeztet Salemre, ugyanakkor egy képzeletbeli egyetem – a
“Miskatonic” – otthona), épp ezért előszeretettel használok essexi vezetékneveket – amilyen a
Pickman, a Royes, a Derby, a Peabody, a Keezar, a Wingate, az Upton stb. Vélhetően eme
Essex megyéhez való vonzalom miatt jutott eszembe – először – a Peabody név mérnök
professzorom számára; ám némi tűnődés után úgy határoztam, hogy e név általános
ismertsége miatt (múzeumok, filantróp alapítványok stb. kapcsán) talán túlságosan
konvencionálisnak hatna ama realisztikus légkörben, amit megteremteni szándékoztam, Így
egy változatához folyamodtam, melyet városomban egykor sokan viseltek, és a mai napig sem
halt ki teljesen – ahhoz a névhez, amit csekély helyesírási változtatással Ön méltóztatik
viselni.
Maradok őszinte híve
H. P. Lovecraft
874. WILLIS CONOVERNEK
66 College St.
Providence, R. I.
1936. augusztus 29.
Kedves Conover!
... Hogy éjszakánként hol tartom Yog-Sothothot? Ajaj! Sehol sem tarthatom‚ hiszen
képlékeny és alkalomadtán gáznemű alkata lehetővé teszi számára, hogy megkerüljön
bármiféle földi korlátozást. Egyszer megpróbáltam bérbe adni őt egy bosszúszomjas
firkásztársamnak, de Yog-Sothoth egészen különös módon mutatta ki a nemtetszését. A
firkász földi maradványai azóta az itteni templomkertben nyugszanak.... Ami a saját
átírásunkban durván Cthulhuként lejegyezhető Odaátról származó szó kiejtését illeti – a
szaktekintélyek különféleképp vélekednek róla. Nyilvánvalóan egyáltalán nem emberi név –
és nem is a homo sapiens hangképző szerveihez alakították. Leginkább akként adhatunk ki
megközelítőleg hasonló hangokat, ha szájunk padlásához szorított nyelvvel morogva, ugatva,
vagy köhögve kimondjuk a tökéletlenül megformált Clú-Lú szótagokat. Mármint, ha emberi
lények vagyunk. Másféle szerzetek számára természetesen másféle iránymutatás
szükségeltetik ……
Lgőszbb. híve
E’ch-Pi-El
875. WILLIS CONOVERNEK
66 College St.
Providence, R. I.
1936. szeptember 1.
Kedves Conover!
.... Az az igazság, hogy lényegében minden magazinban megjelentetett tudományos-

fantasztikum szintetikus szennyirodalom, amire felnőtt ember nem pazarolja az idejét.
Egyszerűen ragyogó ötletek halmaza, amit a sárba ránt a gyermeteg megvalósítás – az
elcsépelt és hiteltelen cselekményfordulatok és alakok – nem több fiúknak írt vadnyugati
históriánál, mely bolygóközi díszletek között játszódik, és cowboyok meg seriffek helyett
jóképű, fiatal űrpilóták; indiánok és banditák helyett pedig “marslakók” és “holdbéliek”
szerepelnek benne. No meg a szokásos sekélyes rongybaba, akit “szépséges hősnőnek”
titulálnak. Komoly tudományos-fantasztikumot kizárólag a nem olcsó magazinoknak szánt
írások között találni, és pillanatnyilag mindössze három nevet tudok említeni, akik ilyesmit
alkotnak – H. G. Wellsét, S. Fowler Wrightét és W. Olaf Stapledonét.
... Hogy Yog-Sothoth származott-e valakitől? Nem. Mindig is létezett. Mivel nincsenek
szülei, ezért sohasem is találkozhattam velük. Nem háziasított, ezért többnyire az épület elé
igyekszem kiláncolni. Amikor kinyúl félig lábszerű polipkarjával (mely még a legszilárdabb
falakon is képes áthatolni), és elkezd tapogatózni a házban, általában felhívom a figyelmét
valamely más galaxisban végbemenő eseményre – csak hogy eltereljem a figyelmét a helyi
dolgokról. Yog nem mindig hosszú, kötélszerű karokkal mutatkozik, mivel számtalan alakot –
szilárdat, folyékonyat és gázneműt – vesz fel kedve szerint. Valószínűleg azonban leginkább
azt az alakot kedveli, amely ilyenekkel rendelkezik. Sohasem bátorítottam arra, hogy
megvakarja a hátamat, hiszen akit Yog-Sothoth megérint, többé nem látni... legalábbis
valamely felismerhető alakban nem. Még a nevét kiejteni sem tanácsos. Ha mégis úgy tűnne,
hogy megtettük, és ennek ellenére életben maradunk, csupán azért lehetséges ez, mert kegyes
tudatlanságunkban helytelenül mondtuk ki a nevét. Yog-Sothoth asszonya a Shub-Nigurath
néven ismert, pokoli, fellegszerű entitás, akinek tiszteletére iszonytató kultuszok mutatják be
az Ezer Kölykű Kecske rítusát. Yognak két szörnyűséges sarja származik hitvesétől – Nug és
Yeb, a két gonosz iker. Ezen kívül világmindenségek és téridőszerte pokoli hibrideket is
nemzett különböző organikus fajok asszonyaitól (lásd: Rémület Dunwichban) ...
... Ami a történeteket illeti – a korlátozott számú megjelenések oka az, hogy munkáim
egyszerűen nem illenek bele sok létező folyóiratba. Nem – nem köt szerződés senkihez, de a
W.T.-n kívül nincs olyan magazin, amely az írásaimhoz hasonló anyagokat közread. Hiányzik
belőlem a készség a hamis, mesterkélt íráshoz – ahhoz a fajtához, amivel szokványos ponyva
szennyirodalmat alkothatunk, és sikert arathatunk az olcsó magazinok hasábjain. Amikor
ilyen szintű mechanikus munkára kényszerülök, inkább az átdolgozóst választom. Ami pedig
a színvonalas írást illeti – egyszerűen nem tudok felnőni hozzá. Könyvkiadók hat vagy hét
alkalommal kérték be már a munkáimat egy esetleges összegyűjtött kiadást kilátásba
helyezve, ám végül minden esetben elálltak a publikációtól. A valódi irodalom kívánalmait
tekintetbe véve egyszerűen nem létezem – és ez épp így igaz a szakmányban írogatókra, akik
megtöltik a ponyvamagazinok hasábjait. A jelentéktelen senkik legelhanyagolhatóbbjai
vagyunk, és bárki, aki valódi írónak néz minket, pusztán fecsérli a megbecsülését. A
ponyvairodalom nem művészi produktum, hanem egyfajta számító üzleti ügyeskedés, ami a
képzett szerelőével vagy a tucatüzletemberével vetekszik csupán. Inkább lennék jó
vízvezeték-szerelő vagy könyvelő, vagy postai hivatalnok, mint tudományos-fantasztikus
giccsek lefirkantója. Ha valódi fantasztikus művészre vagyunk kíváncsiak, akkor a magazinok
terepén kívülre kell kitekintenünk – Dunsanyra, Blackwoodra, Poe-ra, Machenre, de la Mare-
ra, Bierce-re, a megboldogult M. R. Jamesre stb....
A WT borítóiról annyit – valójában túl triviálisak ahhoz, hogy feldühödjünk rajtuk. Ha

nem teljességgel oda nem illő és semmihez sem kapcsolódó aktok lennének, valószínűleg
éppily otromba és triviális, habár kevésbé irreleváns ábrázolások lennének. A ponyva
“képzőművészete”, ha lehetséges, még az elbeszéléseknél is gyalázatosabb. Rankin, Utpatel
és Finlay a WT egyedüli illusztrátorai, akik érnek is valamit. Nincs ellenemre az akt a
képzőművészetben – valójában az emberi test éppoly értékes téma, mint bármi más szépség a
látható világban. Azt azonban sehogy sem értem, mi a fene köze Mrs. Brundage pucér
hölgyeinek a fantasztikus irodalomhoz! Mindazonáltal – ritkán szentelek figyelmet bármely
olcsó magazin borítójának. Ha Wright rászánná magát, hogy valódi fantasztikus borítóképet
használjon, félművelt olvasóinak zöme nem tudná mire vélni ezt, s gúnyos és nyelvtani
hibáktól hemzsegő leveleket küldözgetne a Sasfészekbe. Az átlagos WT olvasó még csak nem
is hallott a kiváló fantasztikus és hátborzongató illusztrációk készítőiről – John Martinról,
Sime-ról, Harry Clarke-ról, Arthur Rackhamról stb. Doré nevét esetleg hallotta már – de
valószínűleg valamiféle evezős csónaknak hiszi!
Lgőszbb. híve
HPL
883. VIRGIL FINLAYNEK
1936. október 10.
Kedves Monstro Ligriv!
Azt tanácsolom bárkinek, aki valós esztétikai készséggel rendelkezik, hogy válassza szét
az írást a pénzügyektől. Keressen magának más szóba jöhető forrást élelemre és szállásra, és
íráskor ne törekedjenek másra, mint az önmagában való kiválóságra. A szerkesztők fogadják
el az anyagot olyan formában, ahogy van, ha úgy tetszik nekik, de küldjük őket a pokolba, ha
azt követelik, hogy a kiválóság szempontjait vessük alá helyükbe kerülő ízléstelen, mesterkélt
céloknak. A művészet és a kereskedelem közti viszály – akárcsak minden emberi kiválóság
vagy méltóság és a kereskedelmi eszme közti harc -‚ halálos és kibékíthetetlen. Meg tudom
érteni, hogy az ősi árják megvetették az üzleti szellemet – miként a görögök megtiltották
polgáraiknak a kereskedést, és a rabszolgákra, valamint az ázsiaiakra bízták azt. A
kereskedelem megront mindent, amit megérint. A társadalmi fejlődés bizonyos szakaszaiban
szükséges rossznak tekinthető, ám remélem, hogy egy napon valamiféle kollektivizmus segít
gyökerestől kiirtani legelterjedtebb és legburjánzóbb megnyilvánulásait. Mindehhez már
csupán annyit kell hozzátenni, hogy az üzlet és az emberi kiválóság közötti szakadék és
ellenségeskedés az írás esetében talán még élesebben meg– mutatkozik, mint a művészet más
ágainál. A kereskedelem többé-kevésbé minden művészettel szemben áll, mivel olyan célokat
tűz ki, melyek többé-kevésbé eltérnek az önmagában való kiválóságtól; ám az üzleti
kívánalmak és a valódi érték közti szakadék sehol máshol nem olyan mély, mint az alkotó
irodalom területén... A képzőművészet esetében azonban fontos eltérést tapasztalni. A
festészetbéli kiválóság nincs oly mértékben hozzákötve a témával való mesterkedéshez, mint
az irodalomban; a csordát pedig így vagy úgy, de természetesen kizárólag a téma és annak
kezelése érdekli. Ebből kifolyólag, ha egy képzőművész megfesti azokat a tárgyakat,
melyekért a csorda és annak kereskedelmi szóvivője bőg és visít, e csorda és szóvivője nem
fogja részletekbe menően előírni, miként kell ábrázolni e tárgyakat... noha a művészi érték
tényleges meghatározója (ellentétben az irodalommal) éppen a megvalósítás módjában rejlik.
Más szóval, a valódi kiválóságot a kereskedelem nem gyűlöli úgy a képzőművészetben, mint
az irodalomban, mivel az olyan vonásokat tartalmaz, melyek a kereskedelem, és a
kereskedelem kiszolgáltjainak számára észrevehetetlenek és közömbösek. Elképzelhető tehát,
hogy egy képzőművész anélkül éljen meg a munkájából, hogy feláldozná művészi integritását
……………..
... Üdvltel a Fekete Kába mellől
Abdul Alhazred
894. WILFRED BLANCH TALMANNAK
1936. nov. 10.
Jonckheer!
Ami az Erich Zannról alkotott véleményedet illeti – aligha a firkász dolga, hogy megvédje
a saját próbálkozásait, de nem tudom, mennyire pontosan fogtad fel, miért is írtam meg a
történetet, s mit akartam elérni? Úgy rémlik, élt egy ígéretes ifjú még ‘26 körül, aki semmi
hatásosat nem talált Poe-ban! A irodalmi ízlést – vagyis inkább a fantasztikus irodalom
területére korlátozott ízlést – érintő vitában inkább egy olyan kort választok, mely nem
kényszerít az önvédelem kellemetlen pozíciójába. Elmondom hát, hogy szerény megítélésem
szerint Blackwood A fűzfákja a valaha megírt legkiválóbb fantasztikus történet, amit – alig
valamivel lemaradva – Machentől a Fehér emberek, majd olyféle alkotások követnek, mint
Shieltől a Hangok háza, Machentől a Fekete pecsét és a Fehér por, Chamberstól a Sárga jel,
Poetól az Usher ház, végül Jamestól a Magnus gróf. Avagy, ha a beszélgetésnek mindenképp
a saját műveimről kell folynia, hadd közelítsek a negatív oldalról, és hadd marasztaljam el a
pocsékul sikerülteket ahelyett, hogy védeném a többé-kevésbé elfogadhatókat. Tudd meg hát,
hogy A kutya, a Red Hook, az Ő, A Hold-láp, A Fehér Hajó, az Onnan túlról, A fa, és az
Iranon keresése alkalomadtán – amennyiben jóféle papírra nyomtatták – kiváló
csomagolóanyag lenne, másra viszont nem nagyon használható. A Cthulhu inkább közepes –
nem olyan rossz, mint a legfélresikerültebbek, ám teli silány és ügyetlen megoldásokkal.
Valójában kizárólag a Szín az űrből-lel vagyok egészében elégedett. Az Erich Zannt inkább
negatívan, semmint pozitívan értékelem... Mindössze azért teszem a második helyre, mert
nem olyan rossz mint a többi. Inkább a miatt kedvelem, ami nincs meg benne, semmint azért,
ami megvan. Ám attól tartok, mindez igencsak ködösnek, amatőrnek és homályosnak hangzik.
Hsges nagypapád
HPL
927. HARRY O. FISHERNEK
Ismeretlen Kadath
(1937. február Vége)
Vitéz és (buzgón bízvást) Megfúlatlan Egerész!
... Az “Abdul Alhazred” nevet egy felnőtt (már nem emlékszem, kicsoda) tanácsolta
nekem, mikor még 5 éves voltam, s az Ezeregyéjszaka elolvasása után hőn vágytam rá, hogy
arab legyek. Évekkel később úgy gondoltam, mókás lenne egy tiltott könyv írójának neveként
használni. A Necronomicon cím (nekroz, holttest; nomoz, törvény; eicwn, kép = A Holtak
Törvényének Képe [vagy Nézete]) egy álom során ötlött eszembe, jóllehet az etimológia
tökéletesen helytálló. Azzal, hogy arab szerzőt rendeltem egy görög hangzású könyvhöz,
furcsamód visszájára fordítottam a helyzetet, miszerint a görög Ptolemaiosz monumentális
csillagászati művét (Megalh Suntaxiz Thz Astronomiaz) általában az arab Almagest (Vagy
hívebben Tabrir al Magesthi) címen ismerik, mely az eredeti cím arabra fordításkor lerontott
változatából származott (a megisth a megalh felsőfoka, és valószínűleg azért terjedt el az
arab közhasználatban, hogy megkülönböztessék Ptolemaiosz egy másik művétől). Csupán
később vettem a fáradságot, hogy felkutassak egy hiteles arab címet (Al Azif — a szóra
Henleynek a Vathekhez írt tudós jegyzeteiben leltem rá. A kifejezést helyesen, noha
másodkézből átvéve használom) a bizánci nyelvre lefordított Nekronomicoz Vén Abdul által
megírt eredeti változatához....
A még mindig elsüllyedt R’lyeh általi híved
Cthulhu nagyapó
AZ ANGOLSZÁSZ
TERMÉSZETFÖLÖTTI HORROR-
FANTASY
A 20-AS ÉVEKTŐL NAPJAINKIG
H. P. LOVECRAFT ÉS A TÖBBIEK
Szakdolgozat
Károli Gáspár Református Egyetem

Bölcsészettudományi kar
Kurdi Péter, magyar szak, 2007
Témavezető: Prof. Dr. Hima Gabriella

BEVEZETÉS
Ennek a tanulmánynak a megírásával elsősorban az volt a célom, hogy egy, a magyarországi

irodalomkritika által kevéssé ismert szerző, H. P. Lovecraft előtt rójam le tiszteletemet.
Az, hogy ez a név hazánkban kevés irodalmárnak mond bármit is, két okra is
visszavezethető. Először is, Lovecraft a huszadik század első évtizedeiben, az Egyesült
Államokban alkotott, s művészetét saját korában csak kevesen méltányolták; halála után még
évtizedeknek kellett eltelnie, hogy – követői és szakértői áldozatos munkájának köszönhetően
– neve szélesebb körben is ismertté váljon. Ez a „szélesebb kör” azonban még mindig csak
viszonylagos: bár a lovecrafti motívumok mostanra alaposan átitatták a jelenkor irodalmi,
képző- és filmművészetét, a többség még mindig igen keveset tud a mögöttük álló emberről.
Ráadásul, bár Amerikában jelentős mennyiségű szakirodalom született Lovecraft életéről és
életművéről, a tengerentúlra ebből csak kevés jutott el, és szinte semmit sem fordítottak le
belőle magyar nyelvre. Ebből az okból kifolyólag, bár a bibliográfiában igyekszem minél
teljesebb listát adni a fontosabb tanulmányokról, az angolt kevésbé értő olvasó számára
nemigen szolgálhatok ajánlásokkal arra nézve, hogy merre tájékozódhatna tovább
Lovecraftról. Az egyetlen lehetőségem, hogy ebben a tanulmányban próbálok minél teljesebb
képet adni a szerzőről.
Lovecraft relatív ismeretlenségének másik fő oka, hogy egy kevéssé kanonizált műfajban, a
horror-irodalom berkein belül alkotott. Ez persze önmagában nem zárná ki azt, hogy
szépirodalmi jelentőséget tulajdonítsunk neki, hiszen az, hogy Edgar Allan Poe ma
Magyarországon középiskolai tananyag, azt mutatja, hogy a szépirodalom egyáltalán nem
zárkózik el a rémtörténet műfajától. S ha ma arra kérnénk bárkit, aki szakértőnek számít a
témában, hogy kulturális hatásuk szerint rangsorolja az amerikai horror-irodalom nagyjait,
Lovecraft jó eséllyel a második helyen, közvetlenül Poe mögött végezne; az tehát, hogy az
előbbi szinte teljesen ismeretlen Magyarországon, míg az utóbbi az alapműveltség részének
számít, azt jelzi, hogy a téma akár egy ennél jóval részletesebb tanulmányt is megérdemelne.
A sors azonban úgy hozta, hogy míg Poe gyorsan az irodalmi kánon részévé vált,
Lovecraftot sokáig egyértelműen a fantasztikus irodalom kategóriájába sorolták és sorolják
sokan ma is. Ennek oka valószínűleg az, hogy elsősorban különféle magazinokban és
antológiákban publikáló, huszadik századi szerzőként a felületes szemlélő számára sokkal
közelebb áll Stephen Kinghez és Anna Rice-hoz, mint Poe-hoz, Mary Shelley-hez vagy éppen
Ann Radcliffe-hez. Az igazság azonban az, hogy mindkét kategorizáció téves volna:
Lovecraft jelentősége részben éppen abban áll, hogy képes volt összekötő szerepet betölteni a
két korszak között, és a rémtörténet évszázados motívumait aktualizálni és kiegészíteni a
modern kor követelményeinek megfelelően. Ezért ahelyett, hogy rögtön a téma közepébe
vágnék, szükségesnek láttam egy rövid összefoglalást mellékelni arról a pályáról, amit a
horror-irodalom kialakulásától a századfordulóig bejárt. Aki tehát H. P. Lovecraft világáról, a
Cthulhu-mítosz Nagy Öregjeiről és egyéb lenyűgöző borzalmairól, a Necronomiconról vagy
az Antarktisz letűnt városairól akar többet megtudni, lapozzon egy kissé előre – akiknek pedig
mindez egyelőre semmit sem mond, kérem, olvasson tovább.
A HORROR-IRODALOM RÖVID TÖRTÉNETE
AZ ARCHETIPIKUS SZÖRNYETEG
Bár a modern értelemben vett rémtörténetről csak a tizennyolcadik századtól kezdve

beszélhetünk, az igény, hogy egy irodalmi mű félelmetes és szorongást keltő dolgokat
ábrázoljon, és hasonló érzelmeket keltsen a befogadóban, valószínűleg egyidős az
irodalommal. A világ egyetlen jelentős kultúrköre sem hozott létre olyan mitológiát,
amelyben a pártfogó erők mellett ne lennének jelen különböző szörnyek is. Ha kisebb
létszámban is, de még a természeti népek animista hitvilágában is helyet kapnak - ilyen
szörny például az észak-amerikai indiánok emberevő wendigója vagy az ausztráliai aboriginál
népek lesből támadó vérszívó törpéje, a jara-ma-jha-hú.1 Úgy tűnik, az emberi psziché
veleszületett igénye, hogy félelmeit formába öntse, és szörnyeket teremtsen belőlük. 2
Ez persze pszichológiai szempontból természetes, sőt szükségszerű folyamat. Végső soron a

mitológia egészét ugyanez a motiváció hozza létre: hogy kiküszöböljük világképünkből az
emberi elme számára egyik legfélelmetesebb és legelviselhetetlenebb faktort, az
esetlegességet, és a számunkra nem kontrollálható jelenségeket különböző jó vagy gonosz, de
többé-kevésbé kiszámítható természetfölötti entitások hatáskörébe helyezzük. Annak tudata,
hogy egy imádságokkal és áldozatokkal befolyásolható termékenységisten jó- vagy
rosszindulatán múlik a közösség életben maradása, mindenképpen kellemesebb, mint ha
abban a hitben élünk, hogy a puszta vakszerencsén. Hasonló módon a tudatalattiban bújkáló
testetlen, megfoghatatlan félelemnél jobb a bár groteszk és iszonytató külsejű, de gyenge
ponttal is rendelkező, és ennek ismeretében legyőzhető archetipikus szörnyeteg.
A "gyenge pont" motívum fontosságának hangsúlyozása kulcsfontosságú a szörnyeket

létrehozó pszichológiai folyamatok megértéséhez. A szörnyetegeket gyilkoló mitikus hős
archetipikus alakja így válik a tulajdon belső félelmeit legyőző ember szimbólumává, aki a
1
A Wikipedia „List of Monsters” című szócikkéből
2
Monsters – Richard Ebbs, Monstrous.com, 1995
fizikai erő számára sebezhetetlen hatalmat kiismeri és esze, ravaszsága segítségével
diadalmaskodik fölötte. Ez a gyenge pont számtalan formát ölthet: az ógörög Medúza
esetében a szörny tekintetének elkerülése az egyetlen hatásos módszer, míg az európai
legendák farkasemberét kizárólag az ezüst képes megsebezni. Bizonyos esetekben a gyenge
pont egészen szokatlan dolgokat is jelenthet. A mitikus japán kappa csak akkor veszíti el
erejét, ha véletlenül kiönti a feje tetején lévő kis üregekben tárolt vizet, az orosz mesék vén,
gonosz varázslója, Koschei pedig egy tűben rejti el a lelkét - a tű egy tojásban, a tojás egy
kacsában, a kacsa egy nyúlban, a nyúl egy vas ládában, a láda egy tölgy alatt, a tölgy pedig az
óceán közepén, egy Bunyan nevű mitikus szigeten helyezkedik el.
Bár a szörny legyőzéséhez az esetek számszerű többségében az ész ereje jelenti a kulcsot,
akadnak kivételek is. Az európai lovagkor legendáiban például elterjedt motívummá vált,
hogy a hős Istenbe vetett hite segítségével arat diadalt (mint Szent György a sárkány fölött),
esetleg egyedül egy különlegesen tiszta lelkű szűz vagy szent ember képes megzabolázni és
békés háziállatként vezetni a mindenki mást azonnal elpusztító fenevadat (az előbbire Szent
Márta és a tarasque, míg az utóbbira Assisi Szent Ferenc és a gubbiói farkas esetét
hozhatnánk fel példának). A 19. századi rémmesékben ugyanígy visszatérő elem, hogy a
szörny gyenge pontját az érzelmei jelentik, és egyedül a szeretett nővel szemben képes
emberien viselkedni - ez a vámpírtörténetek gyakori motívuma, de például Mary Shelley
Frankensteinjében is felbukkan. Ez azt jelzi, hogy az adott kultúra szörnyképe mindig lépést
tart a félelemről és annak legyőzéséről alkotott kép változásával - míg a kora középkorban a
hit számított minden emberi gyarlóságon diadalmaskodó erőnek, a romantika korában az igaz
szerelemnek tulajdonítottak ilyen hatalmat. Más korok és kultúrák más fegyvereket adhattak a
szörnyek ellen a hős kezébe.
A GÓTIKUS REGÉNY
A szörnyek és az általuk képviselt rettenet leírásai végigkísérték az irodalom fejlődését.

Megtaláljuk őket az ógörög mitológiában és a lovagi eposzokban, a Grimm-mesékben és
Dante Isteni színjátékában. Mégis, a tizennyolcadik századig kellett várni arra, hogy
megszülessen az első olyan műfaj, amely nemcsak egyes elemeiben hordozza a horrort,
hanem teljes szerkezetét annak rendeli alá. Ez a gótikus regény.
A gótikus irodalom sok szempontból a felvilágosodás korabeli racionalista irodalom

ellenpontjának is tekinthető. Ahogy Sade márki írja Une Idée sur les romans című esszéjében:
Elemeznünk kellene ezeket az új típusú regényeket, amelyek minden értéküket a mágiából és

a fantazmagóriából merítik, első helyen említve a remekbe szabott Szerzetest és Radcliffe
ragyogó, szárnyaló képzelőerejét; de ez az esszé túlságosan hosszúra nyúlna; így ehelyütt
csak annyit állíthatunk róla, hogy ez a stílus kétségtelenül nem nélkülözi az értékeket; annak a
forradalmi rengéshullámnak a gyümölcse ez, amely egész Európát megrázta. Mert azok
számára, akik a balsors minden csapását átéltek, ami csak embert érhet, éppolyan nehézzé
vált regényt írni, mint amilyen unalmassá olvasni őket; van, akivel több szerencsétlenség
történt négy-öt év alatt, mint amennyit akár a legjobb regényíró egy évszázadot felölelő
időszakban ábrázolni tudna; így aztán szükségessé vált, hogy a pokol erőit hívja segítségül az
alkotó, és hogy felfedezze az álmok birodalmát, amelyet ebben a rideg vaskorban már csak az
emberiség múltjában kutakodva találhatunk meg.3
A gótikus regény egyik fő ihletforrása egyértelműen a gótikus építészet, amely a stílus

születésével egyidőben, a 18. század közepén újra az érdeklődés középpontjába került egy
időre. A neoklasszicista szemlélet által elavultnak tartott régi templomokat, kúriákat és
kolostorokat elkezdték újra felfedezni, felújítani és végül utánozni – így született meg a
neogótikus stílus. Az első gótikus regények ennek az irányzatnak a hatása alatt születtek,
ősöreg, omladozó házakat, elvadult, burjánzó kerteket állítva a történet középpontjába. 4 A
sokak által az első gótikus regénynek tekintett Az otrantói kastély, Horace Walpole 1765-ös
írása például egy elátkozott kastélyban játszódik, és az épületben zajló természetfölötti
jelenségek jóval nagyobb szerepet kapnak a cselekmény előremozdításában, mint a maguk a
3
Une Idée sur les romans - Donatien Alphonse-Francois de Sade, 1799
4
A Wikipedia „Gothic fiction” című szócikkéből
szereplők. Ugyanez a motívum bukkan fel többek között Ann Radcliffe Udolphó rejtelmei
című, 1794-es regényében is.
Az idő múlásával a „gótikus” jelző az építészetben és az irodalomban is elkezdett egy tágabb

jelentést felvenni: már nem csupán a gótikus korszak által inspirált elemeket értették alatta,
hanem mindazt, ami szemben állt a felvilágosodás eszméivel. Ha a racionalizmus az életerőt,
az emberi értelmet, a materialista világképet és a természettudományokat dicsőítette, a gótikus
stílus a halált, az őrületet, a természetfölötti erőket és az emberi fantáziát állította
középpontba. A gótikus irodalom nagyjai ragyogó kreativitásról tettek tanúbizonyságot a
szorongást, félelmet, viszolygást keltő dolgok felkutatása terén, és a műfaj fejlődése során
azok művészi ábrázolását is egyre magasabb szintre emelték. Megszámlálhatatlan olyan
motívum, amely ma is a horror alapköveként szolgál, ebben az időszakban bukkant fel először
szépirodalmi környezetben.
Egészen a tizennyolcadik század végéig a gótikus regény erőteljesen az Otrantói kastély

hatása alatt állt; az ekkor született művek (Miss Aikin: Sir Bertrand, 1773; Clara Reeve: Az
öreg angol báró, 1777; Radcliffe: Udolphó rejtelmei, 1794) majdnem mind kísérteties erőktől
megszállt, régi várakban játszódnak. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy nem a
kísértetkastély volt Walpole egyetlen találmánya: vele kezdődött el a horrorirodalomban a
hamis dokumentáció hagyománya is, vagyis hogy az író, a hatást fokozandó, saját művét más
forrásból származó s általa csak „közreadott”, valódi dokumentumként tünteti fel. Ezt az
eszközt a műfaj szerzői a mai napig előszeretettel alkalmazzák (bár valószínű, hogy
Lovecraftnál művészibb szintre már senki nem fogja emelni).
1797-ben jelent meg Matthew Gregory Lewis regénye, a Szerzetes, amely elsőként
villantotta fel a spanyol inkvizíció kínzókamráinak (a horrorban szintén a mai napig újra meg
újra visszatérő) rémképét. A jelek szerint ez letaszította korai kényszerpályájáról a gótikus
regényt, ugyanis a következő években sorra kezdtek megjelenni a horror-irodalomban később
halhatatlanná váló motívumok. A teljesség igénye nélkül is érdemes megemlítenünk a
vérfarkast (Marryat: A vérfarkas, Erckmann és Chatrian: Az ember-farkas), a vámpírt
(Polidori: A vámpír), a kísértethajót (Marryat: A fantomhajó) vagy a feketemágust
(Erckmann-Chatrian: A láthatatlan szem, Bulwer-Lytton: Különös történet) illetve az ókori
Kelet díszleteit (William Beckford: Vathek, Théophile Gautier: Kleopátra éjszakája, A múmia
lába). Más művek vezérmotívumai nem váltak ugyan általánosan elterjedtté, de hosszú távú
hatásuk annál jelentősebb – mint például Mary Shelley Frankenstein-jéé, vagy Charles Robert
Maturin Bolygó Melmothjáé, amely az átkát az örökkévalóságig cipelő halhatatlan remek
lélektani érzékkel megrajzolt portréját festi elénk.5
EDGAR ALLAN POE
A tizenkilencedik század közepére a hagyományos gótikus regény bizonyos szempontból

elérte fejlődésének csúcspontját, és hanyatlásnak indult. Megszűnt hangsúlyos irodalmi
irányzatnak lenni, azok az értékek, amelyek egykor naggyá tették, fokozatosan giccsé
silányultak, és a műfaj szép lassan lesüllyedt a ponyvaregények szintjére, ahol "penny
dreadful" címen vált ismertté. Ezek a heti rendszerességgel megjelenő, olcsó papírra nyomott,
egy (később fél) pennybe kerülő füzetek, amelyek először az 1930-as években jelentek meg, a
munkásosztály fiataljai számára készültek, és egy-egy történetet öt-hat részletben közöltek. A
"penny dreadful" irodalom kezdetben elismert gótikus regények - mint az Otrantói kastély
vagy a Szerzetes - egyszerű utánnyomásaiból, vagy, rosszabb esetben, silány újraírásaiból állt.
Később a műfaj kitermelte a saját „klasszikusait” is, mint a Varney the Vampire-t (James
Malcolm Rymer, 1845), a String of Pearlst (Thomas Peckett Press, 1846) és a Mysteries of
Londont (G. W. M. Reynolds, 1944-től).
Másfelől ez az időszak egyértelműen a gótikus irodalom újjászületését is magával hozta –

lehetővé téve, hogy egyrészt lépést tartson a szépirodalom fejlődésével, másrészt pedig
fenntartva a kulturális folytonosságot a műfaj gyökereivel annak értékeit továbbörökítse a
huszadik századi irodalomba. Az egyik legelső és legnagyobb újítóként Edgar Allan Poe-t kell
említenünk.6
5
Természefölötti horror az irodalomban, H. P. Lovecraft, in: Lovecraft összes művei III
6
A Poe-ról írt részek elsődleges forrása Jeffrey Meyers könyve, az Edgar Allan Poe: His Life and Legacy.
New York, Scribner’s Sons, 1992, ISBN 0-684-19370-1
Poe nem vallotta magát gótikus írónak; mi több, irodalomelméleti munkásságában élesen
szembehelyezkedett a műfajra jellemző dagályossággal és szentimentalizmussal. Azon a
véleményen volt, hogy a művészet egyetlen lehetséges értelme maga a művészet, pontosabban
a befogadójára gyakorolt hatás, így a mű teljes felépítését ennek szükséges alárendelni. Az
ideális irodalmi műnek tömörnek kell lennie, nemcsak terjedelem szempontjából, hanem
megfogalmazás tekintetében is, kerülve a körülményeskedő leírásokat és eszmefuttatásokat.
Mindez eleve kizárta, hogy Poe Walpole vagy Radcliffe nyomdokaiba lépjen.
Míg azonban stilisztikailag Poe-t fényévek – vagy ha úgy tetszik: szövegóceánok –

választották el a gótikus regény nagyjaitól, műveinek tematikájában annál hűségesebb
utódjuknak bizonyult. A horrornak a gótika által felfedezett szinte minden forrását maga is
hasznosította, és még magasabb szintre emelte. Egyaránt megtaláljuk nála a spanyol
inkvizíció (A kút és az inga), az őrület (Az aranybogár, Dr. Kátrány és Toll professzor
módszere), az elátkozott ház (Az Usher ház bukása), vagy a természetfölötti igazságtétel
motívumát (A fekete macska). Azonban azáltal, hogy túllépett a gótikát meghatározó irodalmi
attitűdön, Poe ezeket a témákat újszerű és sokkal hatásosabb módon tudta ábrázolni.
Poe is a tudatalattiról, de nem a tudatalatti által írt; a gótika ösztönös, álmokból és

fantáziákból építkező művészetével ellentétben szisztematikusan, a hatáskiváltó
mechanizmusok részletes elemzésére támaszkodva alkotta meg műveit. Ezáltal valójában
egyesítette a korábban egyesíthetetlennek hitt ellentétpárost, a racionalizmust és a gótikát:
azokat a tartományokat, ahova korábban az irodalom azért húzódott vissza, mert az elemző
gondolkodás számára meghódíthatatlannak és rémísztőnek tűntek, most egy még születőben
lévő tudomány, a pszichológia eszköztárával felvértezve térképezte fel. Saját állítása szerint
műveit gyakorta eleve a köré az egyetlen érzelem köré építette fel, amelyet általuk ki akart
váltani az olvasóból (ahogy például az Usher ház bukásának a félelem a központi motívuma),
ily módon mintegy racionalizálva az irracionálist, esszenciáikká desztillálva az emberi
tudatalatti energiáit.
De Poe racionalista, elemző megközelítése nem csupán írói látásmódjában jelenik meg:
kulcsszerepet tölt be történeteinek cselekményében is. Visszatérő motívuma, hogy a központi
szereplő (aki sokszor, de nem minden esetben azonos a narrátorral) számára saját különös,
abnormális gondolkodásmódja jelenti a legnagyobb ellenséget, ő maga a protagonista és az
antagonista egy személyben. Ezt a felállást önmagában nem tekinthetjük teljes egészében Poe
találmányának - a klasszikus tragikus (anti)hős karaktere, akár Kreónra, akár Macbethre
gondolunk, gyakran hordoz hasonló vonásokat – de őelőtte soha senki nem ment ilyen
messzire az önsorsrontó perverzió és őrület elemzésében és kimerítően részletes
ábrázolásában. Több művében, mint például a Fekete macskában, az Áruló szívben és persze
leginkább a Perverzió démonában teljes egészében ez a motívum alkotja az írás gerincét,
másokban (Az Usher ház bukása, A Holló) pedig halványabban, de szintén egyértelműen
megtalálható.
Nem kevésbé jelentős a horror-irodalom fejlődése szempontjából ennek a poe-i,

racionalizáló attitűdnek egy másik gyümölcse, a detektívtörténet műfaja sem (A Morgue utcai
kettős gyilkosság, Marie Roget titokzatos eltűnése). A zseniális nyomozó karaktere ugyanis,
aki briliáns következtetések során keresztül fejti meg a mindenki más számára
kibogozhatatlan bűnügyet, sok szempontból a fortély segítségével diadalmaskodó archetipikus
hős modern kori reinkarnációja, ami csakhamar utat talált a rémtörténet műfajába is. Bár
magánál Poe-nál még nem alakult ki a bűnügyi és a horrortörténet közös metszete, a huszadik
század elejétől gyakori motívummá vált (például H. P. Lovecraftnál és Stephen Kingnél is),
hogy a rém ellen folytatott harc nagy részét a „gyenge pont” utáni nyomozás teszi ki.
Láthatjuk tehát, hogy miközben Poe sikeresen továbbörökítette a gótikus regény alapvető
motívumait a modern horror-irodalom felé, gyökeresen megújította mind a rémek, mind az
ellenük fellépő hősök karakterét. Mindkét újítás tartós változást hozott a rémtörténet
műfajában, és hosszú időn keresztül alapvetően meghatározta fejlődését.
A HORROR A SZÁZADFORDULÓN
Az 1880-as évekre a gótikus stílus újból erőre kapott. Ennek hátterében már a századvégi
világvége-hangulat, a fin de siecle dekadenciája állt; évről évre nyilvánvalóbbá vált, hogy egy
korszak a végéhez közeledik, ahogy a modern kort meghatározó tendenciák egyre erősebbé
váltak úgy a társadalmi, mint a művészeti és a tudományos életben. Az 1980 és 1930 közötti
időszak nem egyszerűen a gótikus stílus megújulását hozta magával, hanem átmenetet is
biztosított számára a huszadik századi horror-irodalom felé. Ebben a folyamatban
kulcsszerepet töltöttek be azok a szerzők, akik képesek voltak arra, hogy a rémtörténet
klasszikus kereteit új, a modern világot tükröző motívumokkal töltsék fel. A századforduló
horror-irodalma bizonyos szempontból párhuzamba állítható a fél évszázaddal későbbi
irodalmi posztmodernnel: általánosan jelen lévő stílusjegyek helyett a szabadon szárnyaló írói
kreativitás jellemzi, és nem annyira a „valamilyen”, mint a „valamilyen utáni” jelző írja le
pontosan; jelen esetben ez a gótikus irodalmi hagyomány.
A korszak talán egyetlen széles körben elterjedt újításaként említhetjük, hogy a

hagyományos, archetipikus szörnyeteg mellett, amelynek voltaképpeni karakterét csak
homályos klisékkel ábrázolják, és inkább a hős pszichéjére gyakorolt hatására helyezik a
hangsúlyt, a rémregény antagonistájának szerepkörében felbukkantak az önálló
személyiséggel rendelkező antihősök is. Klasszikus példa a Dr Jekyll és Mr Hyde különös
esete (Robert Louis Stevenson, 1886), Bram Stoker Draculája (1897) és az Operaház
fantomja (Gaston Leroux, 1910). Ezek a történetek legalább annyira koncentrálnak az
antagonista történetére, mint a protagonista ellene folytatott harcára, ily módon, jellegzetesen
modern attitűddel, jobban elmélyedve a „gonoszság” ideájának pszichológai és etikai
vonzatainak elemzésében.
De ennek az egyetlennek a kivételével nemigen találhatunk még egy olyan motívumot

(természetesen a gótikus fikcióból visszamaradtak kivételével), amely akár csak két szerző
műveiben is egyaránt jelen lenne. Ismét szigorúan a teljesség igénye nélkül hoznánk fel
példának Charlotte Perkins Gilman Sárga tapéta című novelláját (1892), amely szinte
tudományos igényességgel követi nyomon, ahogy a narrátor beleőrül a betegszobájának falait
borító tapéta mintázatába; Guy de Maupassant Horláját (1887), amelynek antagonistája egy
láthatatlan, tejen és vízen élő, feltehetőleg földönkívüli szörnyeteg; és persze Oscar Wilde-től
a híres Dorian Gray arcképét (1891).
Az 1920-as évekig kell előremennünk az időben, hogy még egy olyan írót találjunk, aki Poe-
hoz hasonlóan nagy benyomást tudott tenni az utána jövő horror-szerzőkre. Paradox, bár az
irodalomtörténetben egyáltalán nem egyedülálló módon ez az ember 1934-ben már halott
volt, és csak a huszadik század utolsó harmadától kezdett nyilvánvalóvá válni az a hosszú
távú hatás, amelyet önmaga és tanítványai művészetén keresztül a mai napig kifejt a
mindennapi kultúrára. A továbbiakban ennek a szerzőnek az életét, életművét és hatását
fogjuk áttekinteni.
HOWARD PHILLIPS LOVECRAFT ÉLETE
Az első évek
Howard Phillips Lovecraft 1890 augusztus huszadikán született az Egyesült Államokban,

Rhode Island állam fővárosában, Providence-ben, az Angell Street 194 (ma 454) szám alatt,
egyetlen gyermekként.
Apja, Winfield Scott Lovecraft, először egy fuvarozási vállalatnál dolgozott kovácsként,
majd kereskedelmi utazóként helyezkedett el a James Cunningham, Son & Company-nél,
később a Gorman Silver társaságnál ékszerekkel és nemesfémekkel üzletelt. Anyja, Sarah
Susan Phillips Lovecraft, nagy múltú új-angliai család gyermeke volt; a család vagyonának
nagy része és a providence-i ház is Lovecraft anyai nagyapjától, Whipple Van Buren
Phillipstől származott.
Amikor felnőttkorában Lovecraft feltérképezi családfáját, kiderül, hogy az anyai ág, a

Phillips vérvonal, a legelső amerikai kolonistákig, míg a Lovecraft vagy Lovecroft név a
tizenötödik századi Angliáig vezethető vissza. A jól dokumentált genealógia, az ősök számon
tartásának és tiszteletének szilárd hagyománya talán az első, de nem az egyetlen hatás, amit
Új-Anglia Lovecraft világára gyakorol.
Három éves, amikor az apja egy chicago-i hotelben váratlanul megőrül. Az orvosok akut
pszichózist diagnosztizálnak nála; a kiváltó ok valószínűleg az üzleti útjai során összeszedett
szifiliszfertőzés. Az első roham után még öt évet él, az épelme és lidérces víziók között
hányódva, aktuális állapotától függően hol otthon, hol a Providence-i Butler
Elmegyógyintézetben. A kisfiút így anyja, két nagynénje és nagyapja, Whipple Van Buren
Phillips neveli tovább. Utóbbi szinte Lovecraft második apjává válik, s tiszteletreméltó
műveltségével és hatalmas házikönyvtárával a legjobb hátteret biztosítja neki, amit csak
fantasztikus író kívánhat.
Korai tehetség
Lovecraft különleges gyermek, tündéri és nagyon tehetséges. A család egyik barátja

"Napsütésnek" becézi. Első prózáját, a Kis üvegpalackot hatéves korában írja (anyai
nagyanyja halálának évében), első versét, az Odüsszeusz-költeményt hét évesen. Ötévesen
felfedezi az Ezeregyéjszaka világát, ez akkora hatással van rá, hogy muszlim hitre tértnek
nyilvánítja, és Abdul Alhazrednek nevezi el magát – mint látni fogjuk, ezt a név nem ekkor
bukkan fel utoljára Lovecraft életében.
"Arab" korszakának csak az vet véget, amikor megismerkedik az antik kultúrával. Tízéves
koráig kiolvassa a görög-római műveltség nagyjait (az Íliásztól Vergiliusig), és megtanul
annyira latinul, hogy angolra fordítja Ovidius Metamorphoses-ének első nyolcvannyolc sorát.
Költészetén még jópár évvel később is egyértelműen kimutatható a római klasszicizmus
erőteljes hatása.
De a kultúrának ez a mélységes tisztelete nem korlátozódik az antikvitásra - az aranykor

keresésének ugyanaz a megszállott lángja ez, ami az egész romatikát fűtötte. Hamarosan
Shakespeare-be szeret bele, majd 18. századi kultúra lesz a szenvedélye. Nyolcéves korában,
apja halálának évében ismerkedik meg Edgar Allen Poe művészetével. Saját bevallása és
kritikusai egyöntetű véleménye szerint is ez a legjelentősebb irodalmi hatás, amely élete
folyamán éri. Ekkor kezd sűrűbben prózát írni, témaválasztásai szintén Poe-i hatásról
árulkodnak (A titkos barlang, avagy John Lee kalandja - 1897, A temető titka, avagy a halott
ember bosszúja - 1899, A titokzatos hajó - 1902).
(A két ember közti hasonlóság még irodalmi műveik ismerete nélkül is szembetűnő.
Mindketten Új-Angliából, az Egyesült Államok legvénebb és legnagyobb múlttal rendelkező
vidékéről származnak. Egyikük sem szeret utazni, mindketten szülőföldjükön halnak meg.
Büszkék angolszász voltukra, a más rasszokból származó emberekkel szemben erőteljes
előítéleteket táplálnak. Életük folyamán különc szokásokat vesznek fel és ápolnak,
mindketten élénken érdeklődnek a kortárs irodalmi és tudományos élet iránt – ám ha írásra
kerül a sor, mégis inkább a fantáziavilágokat részesítik előnyben).
Szót kell még ejtsünk Lovecraft a tudomány iránt tanusított nem mindennapi vonzódásáról
is. Először a kémia, majd a csillagászat fogja meg, de később írásaiból kitűnik, hogy
alaposabb tanulmányokat végzett a biológia és más természettudományok területén is. Ami
humán tudományokat illeti, levelezéséből és prózájának konzisztens, gondosan kimunkált
háttérvilágából egyaránt kiderül, hogy átfogó ismereteket szerzett a történelem és az
antropológia területéről is. Mindössze kilenc (!) éves, amikor elindítja The Scientific Gazette
című, alacsony példányszámban forgalmazott folyóiratát, mely ezután tíz éven át jelenik meg,
és összesen 32 számot ér meg. 1903-től 1909-ig emellett egy másik lapot is kiad The Rhode
Island Journal of Astronomy címmel (összesen 69 szám), és pár kisebb-nagyobb tanulmányt
is ír (pl.: Egyptian Myths, Antarctic Atlas, Early Rhode Island). Emellett folyamatosan
termeli fiatalkori prózáit, verseit és fordításait. Ebben az időszakban irodalmi és tudományos
művei még szilárdan elkülönülő halmazt képeznek, csak később fonódnak össze az olyan
írásokban, mint pl. Az őrület hegyei.
Lovecraft gyenge egészségű és fegyelmezetlen, mindenről vitába bocsátkozó gyermek, így

csak nyolc éves korában kezdi el az iskolát, és egy évvel később ki is veszik belőle. Ezt
követően egymást váltogatják a közoktatásban illetve magántanárnál töltött időszakok; egyik
megoldás sem válik be igazán, de mindennek nem sok jelentősége van az írói pályafutás
szempontjából – a fiú maga tesz a legtöbbet saját művelődéséért.
1904-ben meghal Whipple Van Buren Phillips. Lovecraft első és egyik legfontosabb
mentorát veszíti el, a család az anyagi biztonságot - a nagyapa üzleti zsenije nélkül a családi
vagyon hamar semmivé olvad. Át kell költözniük az Angel Street 598 alá, egy jóval
szerényebb és kisebb lakásba. A nagyapa és a szülőotthon szinte egyidejű elvesztése hatalmas
csapásként éri Lovecraftot. Az anyagi nehézségek miatt többé már nem telik magántanárra,
gimnáziumba iratják, de ezt sosem fejezi be. 1908-ban, egy súlyos idegösszeomlást követően
megsemmisíti addig írt műveit és végleg abbahagyja tanulmányait. Ez az iskolai kudarc és az,
hogy nem mehet egyetemre, mindig kínzó szégyenfolt marad Lovecraft számára.
A fantasztikus irodalom felfedezése
Lovecraft életében és művészetében a tudomány és a fantasztikum ekkor még mindig külön

szegmensbe tartoznak. Miközben sorra alkotja korai novelláit (A barlangi szörny – 1905, Az
alkimista – 1908), ezeknek kiadására valószínűleg nem is gondol, a tudományos sajtóban
próbál elhelyezkedni. Ír egy vegyészeti tanulmányt (Rövid kurzus a szervetlen kémiáról,
1910), csillagászati rovatot vezet a province-i Evening Newsban és asztronómiai tárgyú
cikkeket szerez az Asherville Gazette számára. Még egy saját folyóiratot is elindít, a
Conservative-ot, ez tizenhárom számot ér meg.
Eközben fokozatosan ismeri meg a korai fantasztikus irodalmat. Jules Vernét és H. G.

Wells-t olvas, a korabeli ponyvamagazinok - The Argosy, The Cavalier, All-Story Magazine)
oldalain felfedezi a kortárs fantasztikusokat, például Edgar Rice Burroughs-t, a Tarzan-
történetek szerzőjét. Azonban eleinte nem próbálkozik művei kiadásával. 1908-as
idegösszeomlása óta nemigen kommunikál az emberiséggel - nagykorúságának ünnepét,
huszonegyedik születésnapját azzal tölti, hogy álló nap céltalanul föl-le villamosozik a
városban...
Az áttörés végülis Lovecraft jól fejlett kritikai érzékének köszönhető. 1913-ban annyira
feldühíti magát az Argosy egyik legnépszerűbb szerzőjének, Fred Jacksonnak a románcain,
hogy verses szatírát ír róluk az újság főszerkesztőjének. A levél megjelenik a következő
számban, s egy hosszú és heves vita nyitánya lesz Lovecraft illetve Jackson hívei között. A
csatazajra felfigyel Edward F. Daas, az Egyesült Amatőr Sajtószövetség (United Amateur
Press Association, UAPA) egyik tagja, és a meghívja a szervezetbe a vitázó feleket, amit
Lovecraft örömmel el is fogad.
Az UAPA amatőr szerzők csoportja, akik maguk szerkesztik és adják ki műveiket – több-
kevesebb sikerrel. Lovecraft kifinomult intellektusa, tehetsége és műveltsége révén hamar a
szervezet élbolyába emelkedik, ami végre kihúzza a depresszióból. “1914-ben,” írja később,
“amikor az amatőr közösség először nyújtott nekem baráti és segítő kezet, olyan közel voltam
a vegetatív létezéshez, akár egy állat… Ahogy megkezdtem emelkedésemet a Szövetség
soraiban, újból akarni kezdtem az életet, újból megtanultam másnak látni a létet, mint
nyomasztó tehernek, és egy olyan környezetet találtam, ahol úgy érezhettem, hogy
törekvéseim nincsenek eleve bukásra ítélve. Életemben először azt képzelhettem, hogy a
művészet világában tett tétova próbálkozásaim valamivel többek, mint gyönge kiáltások,
amelyeket azonnal elnyel a süket, részvéttelen űr…”
Az UAPA kritikai részlegének elnöke lesz, a szervezet kiadja eddigi fantasztikus munkáit, és
társai továbbiak írására buzdítják. Így születik a Sír, a Dagon, majd a Kúszó káosz; ettől
kezdve egészen haláláig Lovecraft lényegében szünet nélkül termeli a hosszabb-rövidebb
írásokat. Ebben az időszakban születnek az Álom-ciklus első darabjai is (Ulthar macskái, Az
ítélet, amely elérte Sarnath-ot, Celephais – 1920, A más istenek – 1921).
1917-ben, amikor az USA belép az Első Világháborúba, Lovecraft jelentkezik a Nemzeti

Gárdába, de édesanyja leszerelteti egészségi állapotára hivatkozva. 1919-ben az anyát
beszállítják a Butler Elmegyógyintézetbe – ugyanabba a kórházba, ahol idősebb Lovecraft is
meghalt. Mrs. Lovecraft törékeny fizikai és mentális egészsége valójában már azóta
ingadozott, hogy férjét elvesztette (ráadásul kínos körülmények között – egy kereskedelmi
utazó szifiliszgyanús tünetekkel), s a diagnózis most hisztéria és depresszió. Lovecraft
rendszeresen levelezik az anyjával és gyakorta meglátogatja a szanatóriumban. 1921-ben az
anyát epehólyaggal műtik, komplikációk lépnek fel, az operáció után nem sokkal meghal. Ez
az újabb – végső - veszteség borzalmasan lesújtja Lovecraftot. Bár az írást nem hagyja abba,
egy időre visszasüpped a kétségbeesésbe, s az öngyilkosság gondolata kísérti. Valószínűleg
nem véletlen, hogy ebben az évben kezd bele egyik leghosszabb írásába, a holtak életre
keltésének lehetőségével foglalkozó Herbert West – Az újjáélesztő című kisregényébe. West
erkölcsöt nem ismerő, dühödt hévvel kutatja a testi funkciók újraindításának technikáját, de a
kívánt hatást sohasem éri el, a test hulla marad, vagy valami még rosszabbá alakul - az embert
többé nem képes visszahozni bele.
Házasélet New Yorkban
A depresszióból jövendőbeli felesége, Sonia Greene húzza ki. Bostonban, egy amatőr
újságíróknak szervezett konferencián találkoznak először 1921-ben, még Lovecraft anyjának
halála előtt. Később az év folyamán többször meglátogatják egymást. Amikor Sonia magazint
indít Rainbow címmel, Lovecraft gyorsan megírja a Nietzscheizmus és realizmus című
tanulmányát, hogy megjelenhessen az első számban.
Sonia ukrajnai zsidó család lánya, hét évvel idősebb Lovecraftnél, és egy sikeres divatáru-
boltot vezet Brooklynban, a Fifth Avenue-n. 1924-ben házasodnak össze; Lovecraft két
nagynénje, utolsó élő hozzátartozói, nem adják áldásukat a frigyre, nem is látogathatják meg
őket Providence-ben. Bár a család rég elszegényedett, még mindig nem engedi meg magának
azt a presztízsveszteséget, amit egy boltot vezető, kereskedelemből élő, dolgozó és zsidó
feleség jelent Új-Angliában. “A nagynénik finoman, de határozottan a tudtomra adták, hogy
sem Howard, sem ők nem engedhetik meg maguknak, hogy Howard felesége a megélhetésért
dolgozzon Providence-ben”, emlékszik vissza Sonia. “Büszkeségükben inkább választották a
csendes szenvedést – önmaguk számára és az én számomra egyaránt.”
New Yorkban telepednek hát le. Sonia boltja azonban nem sokkal később csődbe megy, és
alig tíz hónappal az esküvő után Lovecraft egy garzonba kénytelen költözni egymagában, míg
felesége a Közép-Nyugaton keres munkát. Ez idő alatt Lovecraft New Yorkkal és a
nagyvárosi életmóddal szemben táplált ellenérzései lassan nyílt utálatba és depresszióba
fordulnak. Hiába barátai és odaadó hívei - Samuel Loveman, Rheinhart Kleiner, Arthur Leeds
és főleg az ifjabb Frank Belknap Long - támogatása, képtelen otthon érezni magát a
sebességnek, a pénznek és a reklámnak ebben az embertelen kavalkádjában. Angolszász
öntudatának különösen bántó a rengeteg fekete és bevándorló, akik benépesítik New Yorkot,
akikkel neki, a vérbeli jenkinek, versengenie kell a munkáért - munkáért, amelyet így is alig
talál...
Állandó állást nem kap a sajtónál, bár több újságnál is próbálkozik. Ha van is állása, joggal
nem elégedett vele - utoljára például borítékokat címez egy könyvesboltban. Bevétele
leginkább az írásból származik, de ez meglehetősen bizonytalan forrás. Pedig elbeszéléseinek
most már van fóruma. 1923-ban alapult meg a Weird Tales, az a magazin, amely a
későbbiekben leginkább Lovecraft műveinek fő kiadójaként válik ismertté.
Többek között ekkor születik a Red Hook című elbeszélése (1925), amely valószínűleg
legközvetlenebb leírása azoknak az érzéseknek, amelyeket New York keltett benne. Ebben
egy vén és romlott kikötőnegyedről ír, egy bevándorlók és színesbőrűek által benépesített
gettóról, amelyben eleinte szinte fel sem tűnik, amikor egy rendszeres emberáldozatokat
bemutató szekta bukkan fel benne. A történet hősei felszámolják a szektát, de mégsem aratnak
végső győzelmet: a záró sorokból kiderül, hogy Red Hook termékeny talajából nem lehet
kiirtani a bűnt, újra és újra visszatér. Bizonyos elméletek szerint szintén a new york-i
élmények jelentik az alapját az ekkoriban születő Cthulhu-mítoszban7 rendszeresen visszatérő
gigászi, "ciklopszi" építményeknek és a közöttük tenyésző névtelen entitások hordáinak.
Visszatérés Providence-be
1926-ban Lovecraft visszatér Providence-be. Többet nem hajlandó innen elköltözni, amikor
pedig Sonia felveti az ötletet, hogy Providence-ben nyitna egy boltot, Lovecraft
nagynénjeinek konok ellenállásába ütközik, akik hallani sem akarnak arról, hogy a nő Új-
Angliába költözzön. Lovecrafték ezt követően néhány évig még külön élnek; ha Lovecraft
néha meg is látogatja Soniát Brooklynban, a vendégszobában hál, és tartózkodik a
házasélettől. 1929-ben hivatalosan is elválnak. A naplóbejegyzések és visszaemlékezések
szerint nincsen harag köztük, a barátságuk töretlen marad, de házaspárként nincsen jövőjük.
Szülővárosába visszatérve Lovecraft egy tágas viktoriánus faházba költözik a Barnes Street
10. szám alatt. Élete utolsó és legtermékenyebb évtizede kezdődik meg. Ekkor veti papírra
mindannak a nyolcvan százalékát, ami miatt megőrzi a nevét az emlékezet – a Cthulhu-mítosz
alapkövének számító Cthulhu hívását (1927), az emberi megismerés határain túlra vezető
útinaplót, a Zarándokút Kadathba-t (1927), a mélységlakók legendáját kibontó epikus
összecsapást, az Árnyék Innsmouth fölöttet (1931) és ennek kevésbé grandiózus, ám annál
nyomasztóbb mellékágát, a Dolog a küszöbönt (1933). De említhetnénk akár a Plútó
felfedezése által ihletett apró kilencedik bolygó, a Yuggoth vízióját (Gombák a Yuggothról,
Suttogás a sötétben - 1930), vagy az embert megelőző civilizáció, a Vének mítoszát (Az őrület
hegyei – 1931, Árnyék az időn túlról - 1934). Mind ugyanolyan nélkülözhetetlen mozaikját
képezi annak a Lovecraft-mitológiának, amelyet ma ismerünk, s bár nem alkotnak összefüggő
történetet, ha csak két-három írás is hiányozna közülük, már lehetetlen volna átlátnunk annak
minden dimenzióját. Más elbeszélések, mint a Charles Dexter Ward esete (1927) vagy az
Álmok a boszorkányházban (1932) talán nem ennyire kritikus jelentőségűek a Cthulhu-mítosz
szempontjából, annál inkább mérföldkövek viszont a lovecrafti horror fejlődésében – mint
arra majd az életmű elemzésénél majd visszatérünk.
7
A „Cthulhu-mítosz” nevet August Derleth adta a Lovecraft által kidolgozott mesterséges mitológiának annak
halála után. A „Cthulhu” név helyes (ám a mítosz szerint sem emberi beszédszervek számára kialakított)
kiejtése kb. „Kthúlhú”, a gyakorlatban a „Ktúlú” vagy „Katúlú” variáns a legelterjedtebb.
Bekapcsolódás az irodalmi életbe
Az évről évre gazdagodó, mélyülő Lovecraft-életmű nem kerüli el az amerikai fantasztikus

szerzők figyelmét. Egyre többen kezdik el keresni a kapcsolatot szerzőjükkel; Lovecraft
ennek az érdeklődésnek néhány igazán értékes barátságot és számos rendszeres
levelezőpartnert köszönhet. Kötetekre rúgó, a mai napig sem teljesen feltérképezett
levelezésének nagy részét ekkor veti papírra. Az új-angliai csigaházba visszahúzódott
Lovecraft számára ezen keresztül nyílik ki a társadalom. Ahogy ő maga írja: “Különböző
nézőpontok tucatjai váltak világossá előttem, amelyeket máskülönben sohasem ismertem
volna meg. Elkezdtem jobban érteni és érezni a dolgokat, és nem egy, a társadalomról, a
gazdaságról és a politikáról formált elképzelésem igencsak megváltozott az így szerzett tudás
hatására.”8
A harmincas évekre Lovecraft az amerikai fantasztikus irodalom “nagy öregjévé” válik. Erre
a furcsa szerepre nem csak az a tény predesztinálja, hogy még születőben lévő, és elsősorban
a tizen-huszonvalahány éveseknek szánt műfajról van szó. Sokkal inkább tiszteletreméltó
műveltsége és stiláris igényessége az, amely révén magasan kiemelkedik a kortárs fantasy-
szerzők közül, és követendő példává válik a fiatalabb generáció számára. Ha ma végignézzük
a listát, egészen meglepő, hogy a korai fantasztikus irodalom hány elismert (és kevésbé
elismert) alakjának bölcsője mellett fedezzük fel Lovecraft alakját – Lovecraftét, aki
véleményezte és átjavítgatta első írásaikat, aki forrásokat és szerzőket ajánlott a figyelmükbe,
és aki kimerítő hosszúságú levelekben – némelyik hatvan-hetven oldalra rúgott – osztotta meg
velük világképét. August Derleth, Robert Bloch, J. Vernon Shea, Edgar Hoffman Price vagy
Robert E. Howard csak az ismertebb nevek Lovecraft címjegyzékéből – a huszadik század
első két évtizedében alig találunk olyan fantasztikus szerzőt, aki ne állt volna ilyen vagy olyan
módon kapcsolatban vele. Többek között éppen ezért vált később ennek a levelezésnek az
elemzése kiemelt jelentőségű feladattá a Lovecraft-szakirodalom számára.
Annak, hogy a mentor és a kritikus szerepét Lovecraft tudatosan vállalja fel, nyilvánvaló jele
az 1927-ben megjelenő Természetfölötti horror az irodalomban, amely élete legjelentősebb
irodalomkritikai írása. Ebben kimerítő részletességgel veszi lajstromba és ismerteti a
tizennyolcadik század eleje óta megjelent rémtörténeteket; saját kora legnagyobb mestereiként
Arthur Machent, Lord Dunsany-t, Algernon Blackwoodot és M. R. James-et emeli ki. James
8
Selected Letters 4, p. 389
maga egyébként “rendkívül offenzívnek” találja ezt az esszét, 9 ami annyiban igaz, hogy
Lovecraft inkább valamiféle feltételezett “tökéletes rémtörténet” ideájához mérve rangsorolja
benne a szerzőket, mintsem objektív ismertetést ad róluk. Ettől függetlenül a Természetfölötti
horror az irodalomban nem csupán Lovecraft életművének egyik jelentős darabja, hanem
több szakértő szerint a mai napig a horror-irodalom egyik legjobb történelmi analízise.10
A pályafutás vége
Sajnos, a művészi kiteljesedés és a pályatársak elismerése nem jár együtt anyagi sikerrel.
Lovecraftnak élete során még önálló kötete sem jelenik meg: bár 1931-ben a kiadó felveti az
ötletét, ebből végül nem lesz semmi. Ugyanebben az évben dobják vissza az Őrület hegyeit,
azt az elbeszélést, amelyet maga Lovecraft talán a legjobban sikerült művének érez. Mint
később megvallja, ez a kettős visszautasítás “közelebb vitt fantasy-írói karrierem lezárásához,
mint korábban bármi.”11
Az üzleti kudarcokat magánéleti tragédiák kísérik. Lovecraft kénytelen elhagyni a Barnes

Street-i rezidenciát, egyre kisebb és kisebb lakásokba költözik. 1932-ben pár hónap eltéréssel
az egyik nagynénje meghal, a másik leesik a lépcsőn és súlyosan megsérül. Lovecraft
ápolónővért fogad mellé, ő maga nem tudja gondozni – amikor éppen nem otthon ír, a
barátaihoz utazgat, New Orleanstól Quebecig.
A hasgörcsök 1934-ben kezdik el kínozni. Bár leveleiben jól nyomon követhető a helyzet
rosszabbodása, nem fordul orvoshoz – az életét végigkísérő, hol zsémbes, hol dühödt
mizantrópia ezúttal végzetesnek bizonyul... Vagy az anyja halálát okozó alhasi műtétre
gondol, és ezért kerüli a beavatkozást? 1936 végén le kell mondania az újévi ünnepségre szóló
meghívást, legszívesebben csak otthon fekszik, ki sem mozdul az ágyból. Február 19-én végre
doktort hív, ekkorra már egy vízzel teli kádba menekült, hogy fájdalmait csillapítsa. Amikor
március 10-én áttételes gyomorrák diagnózisával a Jane Brown Memorial kórházba szállítják,
a morfiuminjekciókon kívül már semmit nem tudnak tenni érte. 1937 március 15-én hal meg.
9
An H. P. Lovecraft Encyclopedia, S. T. Joshi and David E. Schultz, p. 256
10
Joshi and Schultz, p. 255
11
SL 5, p. 224
Földi maradványai 1977-ig a Phillips család kriptájában nyugosznak, ekkor tisztelői külön
sírhelyet állítanak neki. A sírkő felirata Lovecraft egyik leveléből idéz: „Én vagyok
Providence“. A szóbeszéd szerint azonban ismeretlen rajongók időről időre rápingálják az
életmű vitathatatlanul leghíresebbé vált mondatát is:
„That is not dead which can eternal lie
And with strange aeons even death may die.”
Avagy magyarul, Kornya Zsolt fordításában:
“Meghalni nem halhat meg az,
Mi örökkétig áll,
Számlálatlan korok során
Enyészik – a Halál.”12
LOVECRAFT VILÁGA
12
A névtelen város, in: Lovecraft összes művei I, Kornya Zsolt fordítása, p. 188
Bár Lovecraftot olvasóinak túlnyomó többsége rémtörténeteiért ismeri és szereti, nem ez
minden, amit hátrahagyott az utókor számára. Vaskos levelezése puszta terjedelemben is jóval
nagyobb mennyiséget tesz ki; és akik jobban elmélyednek tanulmányozásában, gyakran
jutnak arra a következtetésre, hogy ennek jelentősége – ha nem is irodalmi, de bölcseleti
szempontból – még nagyobb, mint ismertebb írásaié. Azok a gondolatok ugyanis, amelyek
Lovecraft egész életét és művészetét meghatározták, a nagyközönségnek szánt műveiben
csupán mesterien elrejtett, lappangó motívumként vannak jelen; a levelezésben azonban
közvetlenül, egy életfilozófia részeként szerepelnek, amelyet Lovecraft részletesen kifejtett
azok számára, akiket intellektuális partnerként közel érzett magához. Ez a körülmény
rendkívül szerencsés a Lovecraft-szakirodalom számára, hiszen így az életmű legfontosabb
motívumait nemcsak magukból a művekből állapíthatjuk meg, hanem ezeket a
megállapításokat rengeteg, az író levelezéséből idézettel is alátámaszthatjuk - nem csoda,
hogy a különböző Lovecraft-szakértők tanulmányaiban az öt kötetben kiadott Selected Letters
by H. P. Lovecraft sorozat az egyik leggyakrabban hivatkozott forrás.
Az életműből is sejthető, de a levelezésből már tisztán megállapítható, hogy Lovecraft belső

világát egyetlen mindennél erősebb létélmény szabályozta: hogy az egyes ember, ha a
világegyetem évmilliárdjainak és fényévtízezreinek koordinátarendszerébe helyezzük,
szánalmasan, végletesen, tökéletesen jelentéktelenné válik. Ezt a képet Lovecraft egyszerre
találta lenyűgözőnek, iszonytatónak és egyszersmind egy olyan végső igazságnak, amelyet a
kellően objektív ember nem tagadhat, és amely mindenek mércéjéül kell, hogy szolgáljon.
Míg e távlatok iránt érzett csodálat inkább levelezésében került kifejezésre, irodalmi
műveiben az az elképzelés vált uralkodó motívummá, hogy a megszokott, mindennapi
valóságon túl vannak dolgok, amelyek nem feldolgozhatóak az emberi elme számára, és az
átlagember már abba is beleőrülhet, ha csak egy kósza pillantás erejéig a látóterébe tévednek.
Ahogy a Cthulhu hívásának narrátora mondja a novella elején:
“A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen
kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk
a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk
innen. A tudományok - melyek közül mindegyik a maga irányában tör előre - mindeddig nem
sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás mozaikköveinek
összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja megnyitni, hagy vagy
eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a halálos világosság elől egy új sötét kor
békéjébe és biztonságába menekülünk.
A teozófusok megsejtették a kozmikus ciklus borzalmas kiterjedését, amelynek világunk és

az emberi nem csupán futó véletlenjei. Utaltak különös, emberfölötti hatalmak létezésére,
olyan szavakkal, melyeknek hallatán megfagyna a vér az ereinkben, ha nem rejtőznének a
csalóka, hamis derülátás leple mögé. Ámde nemcsak ők vetettek egy futó pillantást a tiltott
korszakokba, amelyek megborzongatnak, ha rájuk gondolok, és megőrjítenek, ha álmodok
róluk. Az ilyen hirtelen felvillanásokat (mint ahogy így van ez a valóság minden rettentő
megnyilatkozásával) két teljesen különböző dolog egymás mellé helyezése hozza: az én
esetemben egy régi újságcikk összevetése egy halott professzor feljegyzéseivel. Remélem,
soha senki nem teszi meg utánam ezt lépést; én a magam részéről ennek a szörnyűséges
láncolatnak egyetlen szemét sem fogom kiadni a birtokomból, ha rajtam múlik.” 13
Ezt a motívumot, a kozmikus erőkkel szemben tehetetlenül és kiszolgáltatottan álló ember

képét Lovecraft nagyfokú tudatossággal alkalmazta írásaiban, és levelezésében hitet tett
amellett is, hogy ez az egyetlen helyes hozzáállás, amellyel az ember az univerzumhoz
viszonyulhat:
„Na már most, minden történetem azon abból az alapfeltevésből indul ki, hogy a közönséges
emberi törvények, érdekek és érzelmek nem érvényesek, avagy jelentőségüket vesztik a
hatalmas kozmosz egészében. Számomra puszta gyermetegség minden olyan történet,
amelyben az emberi alakot – akárcsak az emberi szenvedélyeket, körülményeket és mérvadó
elveket – más világokon vagy más világmindenségekben honosnak mutatják be. Ahhoz, hogy
megvalósítsuk a tényleges külsődlegességet, legyen szó időről vagy térről vagy dimenzióról,
el kell felejteni, hogy az olyas dolgok, mint a szerves élet, a jó és a rossz, a szerelem és a
gyűlölet, és az emberiségnek nevezett elhanyagolható és átmeneti faj minden helyi
jellegzetessége egyáltalán létezik. Kizárólag az emberi helyszínek és szereplők
rendelkezhetnek emberi jellemzőkkel. Ezeket bőkezű realizmussal (nem pedig blikkfangos
romantikával) kell kezelni, ám mikor átlépünk a határtalan és borzalmas ismeretlen – az
13
Cthulhu hívása, in: Lovecraft összes művei III, Kornya Zsolt fordítása, p. 173
árnyaktól kísértett Odaát – határán, nem szabad elfelejtenünk a küszöbön magunk mögött
hagyni emberiességünket – és földiességünket.”14
Bármennyire is idegen ez az attitűd az átlagembertől, Lovecraft részéről a legkevésbé sem

volt felvett póz: többször megvallotta, hogy ha akarna, sem tudna máshogyan tekinteni a
világra, amelyben él. Ezekben a vallomásokban egyszerre találjuk meg az afölött érzett
szégyent, hogy képtelen kellő érdeklődést tanúsítani a mindennapi élet eseményei iránt, illetve
azt a tudatot, hogy az a kozmikus nézőpont, amely akarata ellenére is fájdalmasan távol tartja
a hétköznapi emberektől, egyszersmind föléjük is emeli:
“Ami saját műveimet illeti – sajnálatos tény, de kevés a valószínűsége, hogy valaha is bármi
általánosan elfogadottat produkáljak. Míg minden tiszteletem a realista íróké, és irigykedve
bámulok azokra, akik az élet tükörképét képesek visszaadni narratív formában, tényleges
kísérletezés által megbizonyosodtam arról, hogy eme terület sajnos soha nem nyílhat meg
előttem. A helyzet az, hogy abszolúte semmit nem tudok mondani, amint a valós, dísztelen
élet kerül szóba. (...) Nem tudom, mit gondolnak, éreznek és mondanak a különféle emberek –
életük, nyelvük, értékrendjük és eljárásaik éppoly távol járnak tőlem, akár a szingalézek
viselkedése és szokásai. (...) Mégis - a döntő tényező a hétköznapi életet illető
érdektelenségem. Még soha, senki nem írt történetet anélkül, hogy valamiféle érzelmi
késztetést ne érzett volna – nekem pedig nincs efféle késztetésem, kivéve, ha a természet
rendjének megsértése... az idő, a tér és a kozmikus rend megtagadása vagy megkerülése... a
téma. Hogy pontosan miért van ez így, arról sejtelmem sincs – egyszerűen így van. Kizárólag
a széles távlatok – a történelmi léptékű folyamatok – a biológiai, kémiai, fizikai és
csillagászati szerveződések rendjei – érdekelnek, és az egyetlen konfliktus, amely mély
érzelmi jelentőséggel bír számomra, az a kozmikus törvény... különösen az idő
törvényszerűségei... őrjítő merevségének ellenszegülő szabadság, szabálytalanság vagy
kalandos lehetőség alapeszméje. (...) Természetes, hogy szívesebben lennék átfogó szemléletű
művész, aki képes bármiféle élettapasztalatból szépséget előhívni – ám hogyha valaki
egyértelműen nem efféle művész, nincs értelme blöffölni, színlelni, úgy tenni, mintha az
14
SL 2, p. 150, in: Lovecraft összes művei III, Galamb Zoltán fordítása
lenne... A művészet nem az, aminek kimondását elhatározzuk, hanem aminek kimondása
kikényszeríti magát általunk.”15
“Sajnálom, hogy az úgynevezett emberiséggel való kapcsolat némelykor zavarosnak

bizonyul – úgy tűnik, a zavar és a csalódás elkerülhetetlen, valahányszor a faj reakcióira,
véleményeire és tetteire kell rábíznunk magunkat, vagy hagyjuk, hogy megérintsenek minket
egyes egyének érzelmeinek, felfogásának és eljárásainak különféle megnyilvánulásai. Mindig
is sajnáltam azokat az érzelgős, nyájszellemű és érzékeny embereket, akik folyton mások
velük kapcsolatos véleményei és érzései miatt aggódtak. Úgy tűnik, hogy képtelenek tökéletes
képet festeni maguknak a vak, közömbös kozmoszról, és azokról az esetleges,
determinisztikusan motivált automatákról, akik egyfajta átmeneti rovarkolóniát alkotnak a
világmindenség egyik legjelentéktelenebb, efemer porszemének felszínén. (...) Értelmetlen
túlságosan kötődni bármely különös emberi atomhoz – vagy atomok csoportjához -, avagy
túlzottan aggódni amiatt, hogyan viszonyulunk valamely, vagy az összes egyedhez. A Mars-
lakók sohasem fognak értesülni az emberiség létezéséről – a Neptunusz-lakók azt sem fogják
tudni, hogy létezik a Föld – az Alpha Centauri bolygóit benépesítő lényeknek sohasem jut
majd tudomására a Naprendszer bolygóinak léte – a transgalaktikus rendszerek lakóinak
sejtelme sem lesz arról, hogy létezik a Nap – a távoli csillagködök lényei pedig sohasem
tudják meg, hogy a világmindenség minket közvetlenül körülölelő része létezik. Néhány
trillió év múlva nem lesz majd olyan elme, mely tudatában lehetne, hogy valaha is létezett az
emberiség.”16
A LOVECRAFTI VILÁGKÉP HATÁSA AZ

ÉLETMŰRE
15
Levél E. Hoffmann Price-nak, 1934. aug. 15., in: Lovecraft összes művei III, Galamb Zoltán fordítása
16
Levél Miss Helen V. Sullynak, 1935. március 5., in: Lovecraft összes művei III, Galamb Zoltán fordítása
Ez a fajta kozmikus, determinisztikus világkép Lovecraft szinte minden írásában megjelenik,
de számos különböző formát ölthet. Ezek áttekintéséhez azt az önmeghatározást fogjuk
használni vázlatként, amit szintén a levelezésből ragadtunk ki:
"Ami a saját természetemet illeti, ezt hármasságként írhatnám le, érdeklődési körömet
ugyanis három párhuzamos, mégis különálló téma alkotja - (a) A furcsa és a fantasztikus
szeretete. (b) Az absztrakt igazság és a tudományos logika szeretete. (c) Az ősi és a
maradandó szeretete. Ezeknek a különböző kombinációi végső soron magyarázatot nyújtanak
minden különcségemre." 17
AZ ABSZTRAKT IGAZSÁG ÉS A TUDOMÁNYOS LOGIKA
Nehéz volna megmondani, hogy Lovecraft rideg, kozmikus távlatokba vesző világképe
tudományos olvasmányai hatására alakult-e ki, vagy visszahúzódó, a társadalmi
konvenciókon kívül helyezkedő személyisége eleve azokra a tudományos eredményekre tette
fogékonnyá, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy ideológiai hátteret nyújtsanak neki. Az
azonban egyértelmű, hogy a tudományok – elsősorban a természettudományok – alapvető
szerepet töltöttek be világában.
Lovecraft a tudományok széles köre iránt érdeklődött - többé-kevésbé otthonosan mozgott

az irodalomtudományban, a filozófiában, a kémiában, a csillagászatban és asztrofizikában, az
antropológiában, a pszichológiában, a művészettörténetben és az építészetben is. Mindebből
egy jellegzetesen tizenkilencedik századi, mechanisztikus materialista, pozitivista elképzelést
alakított ki magának az univerzumról. Más szóval, abban hitt, hogy sors vagy véletlen nem
létezik, és minden lehetséges történést az anyag fizikai, az élet biológiai és az ember kulturális
folyamatai határoznak meg – tökéletesen determinált és megváltoztathatatlan módon.
17
SL 1, p. 110
Ennek a világképnek a gyökerei Démokritosz, Epikurosz és Lukraetius atomizmusáig
vezethetőek vissza, de az érveket, amelyekkel Lovecraft síkra szállt mellette, már a
tizenkilencedik század tudományos elméletei szolgáltatták. Ezek között említhetjük Laplace
nebula-hipotézisét, amely először vázolta fel tudományos alapossággal egy teremtő nélkül
keletkezett univerzum képét, Darwin evolúciós elméletét, vagy – amelyek az ateista Lovecraft
számára talán a legfontosabbak voltak – a modern antropológusok, mint például E. B. Tylor
és J. G. Frazier munkáit, amelyek az emberiség természerfölöttibe vetett hitének természetes,
biológiai eredetét támasztották alá.18
A sors különös fintora, hogy míg ezek az eszmék Lovecraft ifjúkorában még a lehető
legmondernebbnek számítottak, felnőttkorára sorra kezdte őket meghaladni a tudomány,
elsősorban a fizika területén. Lovecraft ezeket a kutatásokat élénk figyelemmel kísérte, és
olyan igyekezettel próbálta őket integrálni világképébe, amilyennel a hivatásos filozófusok
körén kívül ritkán találkozunk. Azt gondolhatnánk például, hogy a materialista
determinizmussal nehéz összeegyeztetni Einstein felfedezését, miszerint az anyag és az
energia ugyanaz – de Lovecraft számára ez nem jelentett problémát:
“Az igazság az, hogy annak felfedezése, hogy az anyag és az energia azonos – és, ebből
adódóan, nem különbözik eredendően az üres tértől – a végső kegyelemdöfés a “lélek”
primitív és irracionális mítosza számára. Hiszen az anyag, úgy tűnik, pontosan az, aminek a
“lelket” mindig is vélték. Most bizonyítottá vált, hogy a vándorló energia mindig érzékelhető
formában marad – hogy amikor nem hullámok vagy elektronáramlás formáját ölti magára,
közvetlenül anyaggá alakul; és hogy bármilyen más érzékelhető energia hiánya nem a lélek
jelenlétét jelzi, hanem egyszerűen azt, hogy egyáltalán nincs ott semmi.”19
Alig valamivel később Planck hozakodott elő a kvantumelmélettel, ami hosszú távon a
determinista megközelítés cáfolatának bizonyult. Ekkor azonban ez még nem volt egyértelmű
– mint tudjuk, Einstein maga is azon a véleményen volt, hogy „Isten nem kockajátékos”, és
Lovecraft is ugyanerre az álláspontra helyezkedett:
18
A Biography of H. P. Lovecraft – S. T. Joshi, in: An Epicure in the Terrible: A Centennial Anthology of Essays in
Honor of H. P. Lovecraft, Fairleight Dickinson University Press, 1991
19
SL 2, p. 266-67
„A legtöbb fizikus kvantumelmélet alatt ma nem azt érti, hogy bármiféle kozmikus
véletlenszerűség létezne azzal kapcsolatban, hogy egy adott reakció a számos lehetséges út
közül melyik szerint fog lezajlani, hanem azt, hogy nem létezik olyan megbízható információs
csatorna, amelyen keresztül az emberi lények előre értesülhetnének róla, hogy melyik változat
fog megvalósulni, vagy hogy egy már lezajlott folyamat pontosan milyen úton jött létre.”20
Tudomány és mitológia
Ez a tudományos megközelítés Lovecraft prózáját is alapvetően meghatározza. A legtöbb

írásának hátterét alkotó Cthulhu-mítosz teljesen egyedi módon ötvözi a science fiction
praktikus, tudományos igényű megközelítését a fantasy mesterséges mitológiáival.
Szörnyei és istenei a földi emberek azon kis csoportja számára, akik tudnak róluk,
természetfölötti lényekként ismertek, akiknek titkait mítoszok és okkult hagyományok adták
tovább generációról generációra, évezredeken keresztül. Szakértőik feketemágusok és sötét
kultuszok papjai, hiszen a modern kor természettudományai egyelőre képtelenek volnának
magyarázatot találni ezekre a jelenségekre, így azok a hivatásos tudósok érdeklődésén kívül
esnek. Ettől függetlenül azonban ezekben a lényekben nincsen semmi eredendően
természetfölötti: pusztán olyan törvények szabályozzák a létezésüket, amelyekről a modern
kor emberének nincs tudomása, és – mint azt a Cthulhu hívásának narrátora mondta – csak
remélhetjük, hogy soha nem is lesz.
Az Őrület hegyei központi témájaként szolgáló Vének például egy korábbi földtörténeti
korszakban, egymilliárd évvel ezelőtt érkeztek a Földre egy másik csillagrendszerből:
biológiájuk ötvözte a növényi és állati jellegzetességeket, de képesek voltak arra is, hogy
mintegy megkövesedve meghatározatlan időre felfüggesszék életműködésüket. Ebben a
formában annyira lehetetlenül idegennek hatnak az őket felfedező sarkkutatók számára, hogy
fel sem merül bennük, hogy élőlényekről lehetne szó, és eleinte különös, ősi kövületeknek
vélik őket. Ugyanezen írás fő antagonistáiként bukkannak először a Vének teremtményei, a
shoggothok is; ezek a protoplazmatikus alakváltók hajdanán egyfajta univerzális munkagép
20
SL 3, p. 288
szerepét töltötték be, ám a sarkkutatók számára a lény pusztán praktikus célokat betöltő,
folyamatos transzformációja a borzalom tetőfokát jelenti:
“...rohantunk a négyméteres csövön felbuggyanó, feketén szivárványló büdösség elől,

melynek lidércesen képlékeny oszlopa sátáni sebességgel hajtotta maga előtt a mélység újra
összesűrűsödött párájának fakó kérgét. Iszonytató, leírhatatlan valami volt, hatalmasabb
minden földalatti-szerelvénynél a protoplazma-buborékoknak az az egész alagutat betöltő,
gyöngén lumineszkáló, formátlan masszája, amelynek elején mint megannyi zöldes fénnyel
felszakadó gennytüsző, szakadatlanul nyíltak ki és szívódtak vissza az ideiglenes szemek
miriádjai.”21
Túl a háromdimenziós geometrián
Ami a Cthulhu-mítoszban a “természetfölötti” szerepét tölti be, annak sincsen semmilyen

spirituális vagy a hagyományos értelemben vett természetfölötti vonatkozása. Ha Lovecraft
olyan dolgokat akart ábrázolni, amelyek a mi földi valóságunkon kívülről származnak, az
általunk ismert dimenziók hagyományos hármasságát törte meg, a negyedik-ötödik-sokadik
síkokat az emberi elme számára feldolgozhatatlan “nem-euklidészi” geometriába rendezve a
többivel. Ezt a képet legrészletesebben a Cthulhu hívásában, R'lyeh városának ábrázolásánál
bontotta ki:
“Johansen nem tudta, mi az a futurizmus, de nagyon közel jut hozzá, mikor a városról
beszél; mert ahelyett, hogy precízen leírna valamilyen struktúrát vagy épületet, csak futó
benyomásokat rögzít a hajmeresztően széles szögekről... (...) (Wilcox) azt mondta nekem,
hogy az álmában látott városok geometriája abnormális volt, nem euklidészi, s olyan
arányokhoz és dimenziókhoz igazodott, amelyek förtelmes módon elütöttek a számunkra
ismertektől. (...) ...rosszindulat és fenyegetés vigyorgott rútul a faragott sziklák csalóka
szögeiben és sarkaiban, amik első látásra homorúnak, a következő pillanatban domborúnak
tetszettek.”22
21
Az őrület hegyei, in: Lovecraft összes művei I, p. 156
22
Cthulhu hívása, in: Lovecraft összes művei III, p. 197-98
Míg a magasabb dimenziók betolakodását az euklidészi geometriába Lovecraft mindig
szentségtörésként ábrázolja, az Ezüstkulcs kapuin át23 című kisregényében kifejti ennek a
sokdimenziós világképnek az alapvető, természetes működését is. Hagyományos értelemben
vett fizikáról itt már nem beszélhetünk, mert olyannyira absztrakttá válik, hogy filozófiává
alakul – Lovecraft személyes metafizikájává.
Amikor a történet főszereplője, Randolph Carter eléri utazásainak végcélját, és átlép az

Utolsó Kapun, énje fokozatosan szétforgácsolódik végtelen számú Randolph Carterré.
Hamarosan azonban a széthullás olyan fokot ér el, hogy már maga a Carter-jelleg is eltűnik,
és az utazó maga lesz az univerzum:
“Voltak Carterek minden ismert és feltételezett földtörténeti korból, sőt még korábbi
korokból, amelyek meghaladják tudásunkat, sejtésünket, hitünket, voltak emberi és nem
emberi, gerinces és gerinctelen, értelemmel bíró és értelem nélküli, állati és növényi Carterek,
azonfelül olyan hajmeresztő Carterek, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak földi
életformákra, más bolygók, naprendszerek, galaxisok és kozmikus világok életterében... (...)
És míg e megsemmisítő gondolatokkal vívódott, a kapu mögötti Carter-töredék egyszer csak

aláhullott a rettegés mélyének hitt pontról az iszonyat még mélyebb, még feketébb,
szorongatóbb szakadékába. Valami külső erő okozta, egy személyiség, amely hirtelen
összecsapott vele, körülvette, elárasztotta őt. És nemcsak Carterrel olvadt eggyé, de határos
volt minden időkkel és terekkel. Noha nem volt látható képe, egyszerisége és mindenütt
jelenvalósága mégis bénítóan félelmetes volt. (...)
Korláttalan lény volt, Minden egyben és Egy-mindenben, nem pusztán pont az idő-tér
kontinuumban, hanem a lét féktelen áradását segítő erő párja – azé a parttalan áradásé, amely
túl van minden fantázián és matematikán. Talán ez volt ama Yog-Sothoth, kit suttogva
emlegetnek némely titkos földi kultuszok, e más neveken is imádott istenség, akit Túlnaniként
tisztelnek a Yuggoth rákszerű lényei, a spirálködök gáznemű agyai pedig lefordíthatatlan
jelként ismerik, de a Carter-forgács egyetlen villanásnyi idő alatt rájött, mily sekélyesek és
töredékesek ezek az elképzelések.”
23
A következő idézetek mind az Ezüstkulcs kapuin át-ból származnak, in: Lovecraft összes művei I, p. 372-77
Yog-Sothoth fedi fel Carter előtt a Végső Titkot: “hogy minden térbeli alak egy másik
dimenzióhoz tartozó alak síkkal történő metszésének következménye, mint ahogy egy
négyzetet ki lehet metszeni egy kockából, vagy egy kört egy gömbből. A kocka és a gömb
háromdimenziós testek, olyan négydimenziós testekből kimetszve, amelyeket az emberek
csak sejtéseikben és álmaikban ismerhetnek, amelyek viszont egy ötdimenziós testből vannak
kimetszve, és így tovább, egészen az őstípus végtelenségének szédítő és elérhetetlen ormáig.
(...) Amit mi anyagnak és valóságnak vélünk, az árnyék és érzékcsalódás, és amit árnyéknak,
érzékcsalódásnak nevezünk, épp az az anyag és valóság.” Az idő is illúzió, “minden, ami volt,
van és lesz, egyszerre létezik”, és “ahogyan a kúp metszésével létrehozott alakokat változtatja
a metszés szöge, és lesz belőlük kör, ellipszis, parabola vagy hiperbola, miközben a kúp
változatlan marad, ugyanúgy tűnik a saját szempontunkból, a kozmikus szögtől függően
változásnak a változatlan és végtelen valóság. A belső szögek silányka lényei e szögek
válfajainak rabszolgái, (...) de a Kapun kívüli lények parancsolnak a kozmikus látószögeknek,
és akaratuktól függően láthatják töredékes mozaiknak vagy változatlan totalitásnak a
mindenséget.” Miután Carter átlépett az Utolsó Kapun, előbb önnönmaga magasabb
dimenzióinak többi háromdimenziós vetületével szembesült, majd az összes vetület eredeti
forrásával, az egyetlen valóban létezővel, Yog-Sothoth-tal. Lovecraft kettejük viszonyának
leírására azt a kifejezést használja, hogy Carter Yog-Sothoth “leszármazottja”, s ez egy olyan
metafizika szabályai szerint, amelyben a múlt és a jövő azonos a jelennel, igen pontos
megfogalmazás: ők ketten egyfajta időbeli eltolódás nélküli, de mégis egyértelműen ok-
okozati jellegű viszonylatban állnak.
Nem lehet nem rácsodálkoznunk, hogy az ateista és antiklerikális Lovecraft, tisztán

természettudományos alapról kiindulva, mennyire modern és absztrakt interpretációját nyújtja
ezzel a metafizikával a monoteista istenképnek, amely minden létező ősatyja; amely nem
azonos mindenekkel, mégis mindent tökéletesen és folyamatosan determinál. Akár a
hagyományos judeokeresztény Isten, Yog-Sothoth sem csupán teremtő, aki a gépezet
beindítása után magára hagyta az univerzumot, hanem minden folyamat végső forrása és
magyarázata, s mint ilyen, a megvilágosodáshoz vezető út egyetlen lehetséges végcélja.
Hasonlómód figyelemreméltó az a motívum, hogy a végső kinyilatkoztatás szerint Carter,

dimenziók végtelen során keresztül, maga is Yog-Sothoth egyik aspektusa, s ennek az
azonosságnak a felismerése a legmagasabb szintű tudás, amit ember birtokolhat. Ez az üzenet
tartalmilag megegyezik a Tibeti halottaskönyv azon részével, amely a testből frissen kiszakadt
lelket arra sürgeti, ismerje fel önmagát az előtte megjelenő “fényvilágosságban”, amely
önmaga legteljesebb bölcsességét szimbolizálja, mert így érheti el a Nirvanát. Yog-Sothoth
ebben a kontextusban a teljes, eredeti lélek képe, míg Carter annak a még az aktuális
reinkarnáció emlékeinek illúzió-hálójában vergődő változata:
“Most ím a Törvénytest fényvilágossága megjelent neked. Ismerd fel igazi arcát! Ó, nemesi
sarj! A te mostani bölcsesség-ismereted veleje a legtisztább üresség, ennek sem anyaga, sem
jegye, sem színe, sem bármije velejében nincs, ami készített, csak a legtisztább üresség, ez
pedig a Törvénylényegű, Egyetemes Jóság Anya. (...) Önnön ismeretedben, ebben a világos és
üres, oszthatatlan és nagy fényhalomban nincsen sem halál, sem születés. Ezért a
Megtisztultan Kiterjedett Nem Változó Fény ez. Illő, hogy ismerd arcát. Önnön bölcsesség-
ismereted veleje a legtisztább üresség, ismerd meg benne a megtisztultan kiterjedtség arcát, és
önnön ismeretedben önmagad látása az, mely a Megtisztultan Kiterjedett szemlélésébe
juttat."24
A buddhizmusra emlékeztet az a motívum is, hogy számtalan kereső közül csak kevés éri el
a megvilágosodást (ahogy Yog-Sothoth mondja: “kész vagyok megadni neked azt, amit eddig
összesen tizenegyszer adtam meg földi lénynek, és mindössze ötször embernek vagy
emberszabásúnak.”) Igaz, ezt az elképzelést a mágikus és okkult tanokban is megtaláljuk,
amelyek – szemben a buddhista hagyományokkal – nem voltak ismeretlenek Lovecraft
számára.
Az egymásra rétegződő dimenziók sora, amely elválasztja, elfátyolozza Yog-Sothothot a

háromdimenziós lényektől, sok szempontból emlékeztet a monoteista vallások több (általában
hét) mennyet és poklot tartalmazó univerzumára is, amelynek csak legtávolabbi szféráiban
találjuk meg a legfőbb hatalmakat. Ebben a kontextusban az olyan, kisebb jelentőségű Nagy
Öregek, mint Cthulhu vagy Shub-Niggurath, nagy vonalakban a démonok megfelelői, akik
saját (legalább négy, vagy annál is több dimenziót tartalmazó) szférájukban a világ szerves
részét alkotják (amennyiben, bár ezt Lovecraft sehol nem állítja explicite, maguk is számos
háromdimenziós metszet-lény “atyjai”), a háromdimenziós geometriába való betüremkedésük
24
Tibeti halottaskönyv – Tibeti tanácsok halandóknak és születendőknek, Kara György fordítása, Európa
Könyvkiadó, Budapest, 1986
viszont természetellenes “szentségtörés”. A hasonlat olyan szempontból is találó, hogy a
monoteista hagyományoknak megfelelően a végső hatalom (Yog-Sothoth) neve itt is erőteljes
mágikus formula, amely képes előhívni és elküldeni más síkokon őshonos lényeket.
Idegen istenek
Hozzá kell tennünk azonban, hogy akármennyire is szembeszökő a Cthulhu-mítosz bizonyos

vonatkozásainak hasonlósága ezekhez a világvallásokhoz, Lovecraft világi neveltetése és
vallásellenessége lényegében kizárja, hogy a kereszténység (néhány, általában a vidéki
maradiságot megtestesítő lelkész mellékszerepeit leszámítva) közvetlen inspiratív hatással
lehetett volna műveire, a Tibeti halottaskönyv pedig angolszász nyelvterületen ekkor még
szinte teljesen ismeretlen volt (az első fordítása 1924-ban jelent meg).25 Ha valamilyen
közvetett hatással akarunk számolni, szinte kizárólag azok az európai mágikus hagyományok
jöhetnek számításba, amelyeket – mint az számos írásából, például a Charles Dexter Ward
esetéből nyilvánvaló – Lovecraft, ha nem is hitt bennük, elég jól ismert.
Emellett, ezektől a közös motívumoktól eltekintve, a Cthulhu-mítosz világa alapvetően

különbözik is a keresztény kultúrkörétől; vagy bármely más kultúrkörétől, ami azt illeti.
Lovecraft “absztrakt igazságával”, kozmicizmusával összeegyeztethetetlen bármiféle
gondviselő, vagy akár rosszindulatú, eredendően gonosz felsőbbrendű erő – ehhez ugyanis az
kellene, hogy az egyes ember, vagy akár az egész emberiség bármiféle jelentőséggel bírjon az
univerzumot meghatározó hatalmak szemében; amint hogy erről szó sincs. Egész fajunk a
Nagy Öregek, de még a Vének vagy a Mélységlakók – a Föld kétéltű őslakói - számára sem
jelent többet nagyra nőtt hangyabolynál, amennyiben alig kerülne nagyobb erőfeszítésükbe
elpusztítani minket – ha egyáltalán képesek volnánk rá, hogy magukra haragítsuk őket. A
legkomolyabb akció a teljes lovecrafti életműben, amit az emberiség kezdeményez a mítosz
teremtményei ellen, az, amikor az Árnyék Innsmouth fölött epilógusában amerikai
tengeralattjárók torpedótámadást hajtanak végre a Mélységlakók egyik kisebb városa ellen, de
ez sem siettetni, sem késletetni nem képes a dolgok természetes menetét:
25
Tibetan Book of the Dead: Or, The After-death Experiences on the Bardo Plane, W. Y. Evans-Wentz és Lama
Kazi Dawa-Samdup, Oxford, 1924
“Y'ha-ntlei nem pusztult el, amikor a kéreglakók vasba zárt tüzeket köpködtek a mélybe.
Megkarcolni tudták csupán. A mélységlakókat nem lehet elpusztítani, bár olykor kénytelenek
meghátrálni a Nagy Öregek ősvilági mágiája elől. Most békén szunnyadnak a tenger ölén; ám
egy szép napon majd, ha a csillagok állása kedvezőre fordul, fölserkennek valamennyien,
hogy dicsőséges áldozatot mutassanak be a Nagy Cthulhu éhének csillapítására. Nem
Innsmouth az egyetlen hely; vannak mások is, nagyobbak, régibbek, titkosabbak. A mélység
fölfelé tör, és ha szükséges, még mélyebbről hoz segítséget. Ez történik szerte a világon;
Innsmouthban csupán a roppant mozaik egyetlen kövecskéje fordult ki a helyéből.”
Paradox és zseniális módon azonban éppen ez, a gonoszság motívumának hiánya az, ami a
lovecrafti horror lényegét adja. A Cthulhu-mítosz szörnyei az archetipikus szörnyeteg három
attribútuma közül kettővel egyszerűen nem rendelkeznek: félelmetesek és veszélyesek, de
nem gonoszak és – az esetek többségében – gyenge pontjuk sincsen. Ha elfogadjuk a
következtetést, hogy a szörny mindig az adott kultúra, az adott író tudatalatti félelmeinek
manifesztációja, Lovecraft rémei a lehengerlő, kaotikus, legyőzhetetlen elemi rettegést
testesítik meg, amelynek per definitionem nincsen ellenszere; sem az ész, sem a szív, sem a
hit, vagy az “emberiségnek nevezett elhanyagolható és átmeneti faj” bármely “helyi
jellegzetessége” nem képes megállítani őket. Mivel pedig nem valamiféle morális gonoszt,
hanem a közönyös világegyetem hideg törvényszerűségeit képviselik, áldozataik még abban
sem lelhetnek vigaszt, hogy mártírként haltak meg: haláluk, éppúgy, mint létezésük,
semmiféle nyomot nem hagy a kozmikus idő szövedékén.
AZ ŐSI ÉS A MARADANDÓ
A konzervatív lázadó
Lovecraft hideg kozmicizmusa egész életében különös kontrasztban állt a tőle

elválaszthatalan keményvonalas konzervativizmussal. Egyfelől szilárdan hitt abban, hogy
nemcsak az egyes embernek, de az egész emberiségnek sincs semmiféle jelentősége az elmúlt
és eljövendő földtörténeti korszakokhoz mérten; másfelől viszont rendkívül sokat jelentett
számára a nyugati kultúra. Egy levelében maga oldja fel az ellentmondást: igaz, a kultúra nem
örökkévaló, de még mindig a legmaradandóbb dolog, ami a múlandó emberi lényeknek
megadatott.
“Egy olyan kozmoszban, amely nélkülözi az abszolút értékeket, azokra a viszonylagos

értékekre vagyunk kénytelenek támaszkodni, amelyek mindennapi kényelemérzetünket,
örömeinket és érzelmi kielégülésünket befolyásolják. Ami relatív fájdalommentességgel és
elégedettséggel ajándékoz meg minket, azt önkényesen “jónak” nevezzük, és vice versa. Ez a
lokális jelentőségű nómenklatúra szükséges ahhoz, hogy megadja számunkra a helynek, az
iránynak és a stabil háttérnek azokat a jóindulatú illúzióit, melyeken a “fontosságnak”, az
események drámai jelentőségének és az életben való érdekeltségnek a még fontosabb illúziói
alapulnak. Ami azonban egyes személyeknek, fajoknak vagy koroknak megadhatja a relatív
fájdalommentességnek és elégedettségnek ezt az érzetét, gyakran szöges ellentétben áll azzal
a pszichológiai háttérrel, ami más személyeknek, fajoknak és koroknak biztosítja ugyanezt.
Ebből kifolyólag a “jó” egy viszonylagos és változékony érték, amely egyaránt függ az egyén
származásától, kronológiai, földrajzi, nemzeti elhelyezkedésétől és egyéni
temperamentumától. Ebben a változékonyságban egyetlen fix pont van, amelyre felépíthetjük
azokat a pszeudo-szabványos “értékeket”, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a helyünkön
érezzük magunkat – és ez a pont a tradíció, az a potens érzelmi hagyaték, amely őseink
összeadódott tapasztalata ruházott ránk, egyénileg vagy nemzetileg, biológialag vagy
kulturálisan. A tradíció kozmikus szinten semmi, de lokálisan és pragmatikusan minden,
mivel semmi másunk nincs, ami megóvhatna a pusztító elveszettség-érzéstől a tér és az idő
végtelenjében.”26
Ebből az attitűdből – mármint, hogy a kultúra van az egyénért és nem az egyén a kultúráért –
következett az is, hogy Lovecraft gyakorta rendkívül anakronisztikusnak ható ideológiákat
tudott a magáévá tenni. Ha egy kulturális motívumot értékesnek és maradandónak talált,
amellett akár teljes társadalommal szemben hajlandó volt kiállni. Ez a makacsság esetenként
olyan komikusnak hatott, hogy abban sem lehetünk biztosak, hogy néhány megnyilvánulását
Lovecraft nem polgárpukkasztásnak szánta-e.
26
SL 2, p. 356-57
Így válhatott például az Egyesült Államok egyik utolsó royalistájává: fiatalabb években
mély meggyőződéssel vallotta, hogy az amerikai szabaságharc hiba volt, az Egyesült
Államoknak nem kellett volna elszakadnia a brit birodalomtól. Ennek a véleményének egy
alkalommal olyan módon is hangot adott, hogy a Függetlenség Napján felhúzta a Union
Jacket arra a Rhode Island-i házra, amelyet nagynénjeivel bérelt, majd kisétált az ünneplő
tömegbe, hogy a brit királyi házat éltesse. 27 (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy később
viszont F. D. Roosevelt támogatója és ugyanilyen harcos New Dealer lett).
De nem a politikai élet volt az egyetlen, ami közel állt hozzá a tizennyolcadik századi
miliőből. Szenvedélyesen szerette a korabeli irodalmat is, sőt azon a véleményen volt, hogy
az azóta eltelt kétszáz év alatt az írásművészet – legalábbis stilisztikai szempontból – csak
visszafejlődött. A modernista irányzatokkal nemigen tudott azonosulni – Hemingway prózáját
például egyszerűen „géppuskatűzként” jellemezte -, így a régi mestereket választotta
példaképnek:
"Éppúgy nem vagyok hajlandó behódolni a mai irodalom átkozott semmitmondó

hablatyolása előtt, ahogy nem hódoltam be a viktorianizmus dagályos udvariaskodásának sem
- a jelenkor egyik fő tévedése, hogy a kifinomultság, még ha nem is jár a közvetlenség
feláldozásával, hibának számít. A próza akkor jó, ha erőteljes, közvetlen, mesterkéletlen és
közeli kapcsolatban áll a szóban forgó diskurzus saját nyelvezetével, de megvan benne a jó
élő beszéd természetes ritmusa és simasága is. Ma nincs próza, amely elérné a tizennyolcadik
század eleji színvonalát, és bárki, aki azt hiszi, hogy felülmúlhatja Swiftet, Steele-t és
Addissont, tökfej."28
A klasszikus angolszász világ iránti rajongás Lovecraft műveiben is megjelenik –

pontosabban nem is igen találkozunk bennük más alternatívával. Azok a művei, amelyek nem
egzotikus helyszíneken – messzi sivatagokban, az Antarktiszon vagy idegen álomvilágokban
– játszódnak, szinte mindig Új-Anglia vén, történelmi emlékekban gazdag városaiba helyezik
a cselekmény színterét. Lovecraft egészen odáig ment, hogy fiktív – de minden ízükben a
helyi sajátosságokat tükröző – városokkal telepítette tele szülőföldjét, mint amilyen például
Kingsport, Innsmouth, vagy a híres (és természetesen szintén fiktív) Miskatonic University-
27
Lovecraft összes művei – Előszó, Kornya Zsolt előszava
28
SL 4, p. 32-33
nek otthont adó Arkham. Ezeken a díszleteken soha, egy pillanatra sem tűnik át a huszadik
század világa – bár az autók, a rádió, a villanyvilágítás elárulják, melyik korban járunk, a jazz,
a harmincas évek gazdasági válsága, Roosevelt, Lindbergh és Al Capone ideát mintha sosem
léteztek volna. Helyettük csak valami elnagyoltan ábrázolt, lassú hanyatlás látható az elénk
festett képen, ahogy az író által jól ismert és szeretett viktoriánus korabeli házak helyét sorra
arctalan raktárépületek és lakótömbök veszik át.
Letűnt idők igézetében
Az a fajta csodálat, amelyet Lovecraft közvetlen környezetének, az angolszász világnak a

gyökerei iránt táplált, az egész emberiség történelmi múltjával kapcsolatban is megjelenik. Itt
már egyértelműbb, hogy ennek hátterében szintén a kozmicista világnézet áll: Lovecraft
ugyanolyan szívesen mélyedt el az idő – az írott történelem előtti korok -, mint a tér
távlataiban.
Letűnt, feledésbe merült kultúráit nem emberek, vagy legalábbis nem az általunk ismert
emberiség alkotta. A névtelen város című novellájában a narrátor egy ilyen kultúra romjaihoz
látogat el:
“Mélyen az arab sivatag belsejében terül el a névtelen város, romba dőlten és némán,
alacsony falait szinte már eltemette a számolatlan évek homokja. Így kellett ennek lennie
akkor is, mielőtt Memphiszt megalapították, s mikor Babilon téglái még ki sem voltak égetve.
Nincs egyetlen, mégoly régi legenda sem, amely nevet adna neki, vagy emlékezne rá, hogy
valaha is élet töltötte be, de szájról szájra jár a suttogás a tábortüzek körül, és öregasszonyok
mormolnak róla a sejkek sátrában, úgyhogy minden törzs kerüli anélkül, hogy pontosan tudná,
miért.”29
29
A névtelen város, in: Lovecraft összes művei I, p. 188
Az őrület hegyei és Árnyék az időn túlról című írásai a már korábban említett Vének több
millió éves városaiban játszódnak, s mindkettőben a helyszín pszichológia hatása jelenti a
központi motívumot; utóbbiban tényleges fenyegetést jelentő szörnyek egyáltalán nem is
szerepelnek, az előbbiben pedig csak a történet kis részében jutnak szerephez. Sok másik
története – A végzet, amely elérte Sarnath-ot, Ulthar macskái és az Álom-ciklus többi darabja
– pedig olyan fantáziavilágok köré épül, amelyeket Lovecraft meg sem kísérel kapcsolatba
hozni a földi valósággal. Ezek a városok és birodalmak közelibb rokonságban állnak
Coleridge Xanadu-jával, mint létező kultúrákkal, bár a romantikus hagyományokhoz képest
Lovecraft viszonylag nagy hangsúlyt fektetett egyedi miliőjük kibontására. Sarnath leírása
például, amelyben szó esik a város alapításáról, mítoszairól, szokásairól és a környező
népekről is, már közelebb áll a tolkien-i fantasy-hoz, mint a tizenkilencedik század
elnagyoltan ábrázolt álomvidékeihez.
Rasszizmus a lovecrafti életműben
Szót kell ejtenünk Lovecraft konzervativizmusának kevésbé megnyerő oldalairól is.

Angolszász öntudata nem csak a felvilágosult nyugati kultúra iránt tanúsított csodálatban
nyilvánult meg, hanem néhány olyan visszataszítóan szemellenzős előítéletben is, amelyek
egész életét és gondolkodását átitatták. Ezek közül a legfeltűnőbb az a rasszizmus, amellyel
gyakorlatilag kivétel nélkül minden nem-angolszászhoz viszonyult. S ezt még csak nem is
írhatjuk azoknak a tizenkilencedik századi fajelméleteknek a számlájára, amelyeket Lovecraft
oly szívesen hangoztatott: amit az író életéről tudunk, az arra utal, hogy ennek hátterében
sokkal inkább ösztönös indulat, mint valamiféle racionális elemzés állt. Sonia Greene egy
visszaemlékezésében azt írja, együttélésük folyamán állandóan emlékeztetnie kellett
Lovecraftot saját ukrajnai zsidó származására, amikor az antiszemita megjegyzéseket tett
másokra. „Minden alkalommal, amikor belekeveredtünk abba a vegyes bőrszínű tömegbe,
amely meghatározza New York arculatát,” teszi hozzá, „Howard valósággal elkékült a dühtől.
Úgy nézett ki, mint aki teljesen elvesztette az eszét.”30
30
Lovecraft: A Look Behind the Cthulhu Mythos, Lin Carter, 1972 (ISBN 0-586-04166-4), p. 45
Ezek az indulatok az életműbe is utat találtak. Lovecraft előszeretettel helyezett a Nagy
Öregeket szolgáló kultisták szerepkörébe „kevert vérű és szellemileg kiegyensúlyozatlan,”
„degenerált és tudatlan” „kreatúrákat”31, akik „jellegzetes arcberendezésükkel, melyben a
ferdén álló szemek és a kiugró járomcsontok domináltak, szinte nevetségesen festettek a
tradicionális európai ruhákban.” 32A legnagyobb kritikai visszhangot viszont az a leírás kapta,
amellyel a Herbert West – az újjáélesztőben illeti egy fekete férfi holttestét:
„Visszataszító, gorillaszerű figura volt, rendellenesen hosszú végtagokkal, amelyeket

kénytelen vagyok mellső lábaknak nevezni, és olyan arccal, amely láttán kimondhatatlan
kongói rejtelmekre és a kísérteties hold alatt dübörgő tamtamokra kellett gondolnom. A test
életében még pocsékabban festhetett – de hát a világ számos visszataszító dologgal teljes.”33
De éppen az ilyen naivan primitív rasszista közhelyeknek köszönhető, hogy azok, akik
behatóbban ismerik a lovecrafti életművet, inkább már csak mulatnak a szerző fajvédő
kiszólásain: a legjelentősebb kortárs Lovecraft-szakértőnek tartott Sunand Tryambak Joshi
például egy ízben úgy nyilatkozott, indiaiként „állandó szórakozást” jelent számára az a
sommás állásfoglalás, amivel Lovecraft Gandhi függetlenségi mozgalmát kommentálta:
„Minél többet gondol az ember Indiára, annál inkább szeretne hányni.” 34 Bár a Lovecraft
írásaiban megjelenő rasszizmus sem nem tagadható, sem nem menthető, megfelelő
tárgyilagossággal szemlélve egyértelmű, hogy ennek nem sok köze van bármiféle
intézményesített fajelmélethez: inkább annak az új-angliai nyárspolgárnak a világképét
tükrözi, aki szentül meg van győződve róla, hogy az angolszász-lakta területek határain kívül
kizárólag rejtelmes sivatagi arabok, militáns német hajóskapitányok és barbár, állatias feketék
élnek. Igaz, azzal az objektivitással kontrasztba állítva, amely Lovecraft gondolkodását
egyébként jellemezte, ezek a nézetek felettébb kiábrándítóak.
A FURCSA ÉS A FANTASZTIKUS
31
Cthulhu hívása, in: Lovecraft összes művei III, p. 186
32
Red Hook, in: Lovecraft összes művei II, p. 320
33
Herbert West – az újjáélesztő, in: Lovecraft összes művei III, p. 243
34
Wil Forbis interjúja Joshival, 2002. július 16., http://www.forbisthemighty.com/acidlogic/stjoshi.htm
A fantasztikus irodalom szubkultúrája
Lovecraft számára a fantasztikus irodalom jóval többet jelentett munkánál és megélhetésnél:

egyúttal érdeklődésének egyik központi tárgya, önkifejezésének elsődleges formája és emberi
kapcsolatainak szinte egyetlen forrása is ez volt. Az UAPA, a Weird Tales és a többi
szervezet ekkoriban egy születőfélben lévő szubkultúra bölcsőjeként funkcionált; a
fantasztikus írók ekkor még elég kevesen voltak ahhoz, hogy szinte mind ismerjék egymás
műveit, és gyakran alakult ki köztük olyan bensőséges baráti kapcsolat, mint például
Lovecraft és August Derleth között. Az életrajzból már láthattuk, hogy Lovecraft számára
létfontosságú volt ez a közösség, és talán ezért jutott arra a meggyőződésre is, hogy a
fantasztikus irodalom kozmicizmusának egyetlen lehetséges kifejezési módja:
"Az érzékeny elme lázadása a testbe zártság zsarnoksága ellen, az érzékek gyengeségei, az
erő, a tér és az ok-okozati viszonyok által állított korlátok ellen sokkal keserűbb, dühödtebb és
mélyebb, mint bármely hosszú hajú pozőr ostoba lázongása a kozmikus determináltság
bizonyos elszigetelt és specifikus megnyilvánulásai ellen. Ez a lázadás természetesen nem
ingerültségként jelentkezik, mivel ebben az esetben nincsen bűnbak, akit hibáztathatnánk.
Inkább átható szomorúságként és elviselhetetlen türelmetlenségként nyilvánul meg, a különös
álmok iránti vonzódásként vagy kozmikus relevációk utáni sóvárgásként, amelyet régebben a
különböző vallási hókuszpókuszok hivatottak volt kielégíteni. (...) Eljött az idő, amikor az
idő, tér és anyag elleni lázadásnak olyan formát kell öltenie, amely nem teljesen
inkompatibilis a valósággal - amikor ezek a képek a látható és megmérhető tudományos
realitást kiegészíteni, és nem leváltani akarják. És mi lenne alkalmasabb ennek a lázadásnak a
megszelidítésére, mint valamiféle nem-természetfölötti kozmikus művészet?"35
Lovecraft, Poe-hoz hasonlóan, abban hitt, hogy hatásos rémtörténetet kizárólag a félelem
pszichológiai folyamatainak pontos ismeretében, a megfelelő hatást kiváltására alkalmas
szavak és motívumok gondos megválogatásával lehet alkotni. Sajnos, stilisztikai szempontból
már nem ért Poe nyomába, így ezeknek az eszközöknek az olykor némileg ügyetlen
használata mind a mai napig a lovecrafti életmű egyik legtöbbet felhánytorgatott gyöngesége.
Az egyik gyakorta kritizált motívum az a fajta színpadias lezárás, amit Neil Gaiman találóan
35
SL 3, p. 295-96
úgy jellemzett, hogy „Lovecraft legjelentősebb művei hajlamosak dőlt betűvel véget érni” 36
(még akkor is, ha valójában alig egy-két kevésbé jelentős írás fejeződik be ténylegesen dőlt
betűvel). Egy kiváló példa a Dagon utolsó bekezdése:
„Közel a vég. Hangot hallok az ajtó felől; valami hatalmas, csúszós test csapódott neki
kívülről. Nem fog megtalálni. Istenemre, az a kéz! Az ablak! Az ablak…!”
Nyilvánvalóan megmosolyogtató elképzelés, hogy egy természetfölötti rém támadása

közben a narrátor még buzgón körmöli utolsó mondatait a papírra. Sajnos a jelek szerint
Lovecraft ezt a megoldást különösen hatásosnak vélte, mert nem egy novellájában töri
derékba a hosszú oldalakon keresztül felépített horrorisztikus hangulatot egy ilyesféle „dőlt
betűs” lezárás.
Időnként hasonlóan visszásan sült el Lovecraft abbéli igyekezete, hogy a sejtelmes,

borzongató hangulatú szavakkal – elsősorban jelzőkkel - fokozza műveinek hatását. Ezek
közül néhány ugyanis annyira a szívéhez nőtt, hogy egy tucat Lovecraft-történet elolvasása
után visszatérő használatuk már szinte közhelyesnek tűnhet – ilyenek például a cyclopean
(„ciklopszi”), a noisome („visszataszító”), és főleg az eldritch („bizarr, idegen”). Ezek az
archaikus kifejezések még jobban eltávolítják Lovecraft írásait a huszadik századtól, ami
néhány kritikus számára ellenszenvessé teszi őket; mások viszont nem látnak bennük semmi
kivetnivalót (S. T. Joshi egyik, Lovecrafttal kapcsolatos videóinterjú-gyűjteménye például az
Eldritch Influence címet kapta, bármiféle ironikus felhang nélkül).
Alternatív valóságok
A hamis dokumentáció hagyománya a századfordulóra általánosan elterjedetté vált a gótikus

és horrorszerzők körében, de Lovecraftnak sikerült ezt egy olyan művészi szintre emelnie,
hogy hatékonysága minden várakozást felülmúlt. Az általa alkalmazott trükk egyszerűen az
volt, hogy a Cthulhu-mítosz különböző elemeit rendkívül konzekvensen hintette el egész
életművében - még akkor is, ha ezt a történet nem tette feltétlenül szükségessé -, illetve
módszeresen vegyítette őket valós történelmi tényekkel. Az, hogy a legkülönbözőbb
hátterekből származó, egymással többnyire soha kapcsolatba sem kerülő narrátorok
ugyanolyan természetességgel hivatkoznak a különböző lovecrafti istenségekre és mágikus
kódexekre, mint a salemi boszorkányperekre vagy az amerikai polgárháborúra, az olvasót
36
Neil Gaiman on H. P. Lovecraft, in: Eldritch Influence DVD, Hermetic Productions
óhatatlanul arra a tudatos vagy tudatalatti következtetésre vezeti, hogy ezek a dolgok valóban
léteznek – hacsak véletlenül nem jártas alaposabban az európai okkult irodalomban és az
ókori Mezopotámia mitológiájában.
Az egyik leggyakrabban visszatérő motívumot a varázskönyvek jelentik. Ezek közül a

legismertebbnek, a Necronomiconnak Lovecraft halála óta számos tanulmányt szenteltek –
mégpedig többnyire pusztán azért, hogy bebizonyítsák, sosem létezett.
A Necronomicon a Cthulhu-mítosz szerint a létező legveszélyesebb okkult kódex, amely

szinte minden olvasóját a tébolyba hajszolja. Az eredetijét egy őrült arab írta, valaha minden
példányát vérrel írták és emberbőrbe kötötték, mára viszont szinte kizárólag töredékes és
silány fordítások maradtak fenn belőle, amelyek ritkán alkalmasak arra, hogy feltárják a
valódi kozmikus törvényszerűségeket olvasójuk előtt. A valóságban azonban a
Necronomicont Lovecraft 1924-ben találta ki; nevét valószínűleg egy első századi
csillagászati tárgyú vers, az Astronomicon ihlette, fiktív szerzőjét pedig Abdul Alhazrednek
nevezte el – ez ugyanaz a név, mint amit Lovecraft választott magának ötéves korában,
miután elolvasta az Ezeregyéjszakát.
A Necronomicon akkora hatást tett az olvasókra, hogy többen érdeklődtek Lovecraftnál a

könyv eredetiségét és fellelhetőségét illetően. Lovecraft minden alkalommal egyértelműen
jelezte, hogy az ő kreációjáról van szó, egyúttal viszont megírta a könyv fiktív történetét is (A
History of the Necronomicon, 1938-ban jelent meg37). Az illúziót az szilárdította meg végleg,
hogy időközben Lovecraft író-barátai – a szerző engedélyével – elkezdték vendégszerepeltetni
maguknál a Necronomicont (ahogy Lovecraft is átvett párat az ő kódexeikből, pl. Robert
Blochtól a De Vermis Mysteriis-t és Robert E. Howardtól az Unaussprechlichen Kultent38), így
a Necronomicon Lovecraft halálával sem tűnt el a Weird Tales és a többi magazin oldalairól.
Ahogy a század második felére a Necronomicon fiktív volta egyre inkább feledésbe merült,
a nagyobb új-angliai könyvtáraknak és antikváriumoknak mind gyakrabban kellett
visszautasítaniuk a könyv után érdeklődő reménybeli feketemágusokat. A helyzetet tovább
súlyosbította, hogy tréfás kedvű személyek időnként apróhirdetéseket adtak fel eladó
Necronomiconokról, sőt legalább egy ízben valaki még egy „A. Alhazred – Necronomicon”
feliratú kártyát is becsempészett a Yale University könyvtári katalógusába39 (az ilyen eseteket
a Necronomicon-hívők általában úgy interpretálják, hogy az adott könyvtárban valamikor
ténylegesen elérhető volt a kódex, míg „rejtélyes módon” el nem tűnt). A kereslet-kínálat
37
A History of the Necronomicon, H. P. Lovecraft, Rebel Press, 1938
38
Levél William Frederick Anger-nek, 1934. augusztus 14.
39
Literary Swordsmen and Sorcerers, L. Sprague de Camp, Arkham House, 1976; p. 100-101
elvének megfelelően a hetvenes években aztán valóban elkezdett felbukkanni a
Necronomicon a boltok polcain – eddig legalább nyolc különböző variáció, jellemzően
puhafedeles kiadásban.
Ezek közül a leginkább „autentikus” Necronomiconná az okkultista George Hay 1978-as

irománya40 vált, amely az előszó szerint Dr. John Dee (okkult körökben jelentős mágusként
számon tartott tizenhatodik századi filozófus) tulajdon titkos, rejtjelezett példányának
megfejtése. Amellett, hogy a Hay-féle Necronomicon az egyetlen olyan változat, amelynek
szerzője vette magának a fáradtságot, hogy művébe beleszerkessze az eredeti lovecrafti
töredékeket, a „hitelességet” tovább emelte a szerzők magyarázata, hogy Dee könyvét már a
„modern kor legnagyobb mágusaként” is emlegetett Aleister Crowley is ismerte, illetve hogy
Lovecraft maga Crowley révén szerzett tudomást a kódexről (!). Mindennek ismeretében nem
csodálkozhatunk azon, hogy sokan a mai napig abban a hitben élnek, hogy a Necronomicon
valóban létezik, mi több, a fekete mágia egyik legfőbb, legtitkosabb ereklyéje. És itt nem
feltétlenül naiv tizenévesekre kell gondolni: egy Patricia Pulling nevű „anti-sátánista
szakértő” 1988-ban, Interviewing Techniques for Adolescents című publikációjában41 például
azt tanácsolta a rendőröknek, ha arra gyanakodnak, az őrizetbe vett fiatalkorú okkult befolyás
alatt áll, szegezzék neki a kérdést, hogy olvasta-e a Necronomicont.
Dee és Crowley nevének felbukkanásától kezdve már semmi sem menthette meg
Lovecraftot attól, hogy neve az okkultista kánon részévé váljon. Az egyik elmélet édesapját
szabadkőművesként ábrázolja, aki korai halála miatt nem tudta megakadályozni különc
gyermekét abban, hogy az a fantasztikus irodalmon keresztül kipletykálja a rend legbelsőbb
titkait - ez igen korai beavatást feltételez, tekintve, hogy Lovecraft még csak hároméves volt,
amikor édesapja elveszítette épelméjét, és nyolcéves, amikor meghalt. Mások szerint viszont
Sonia Greene Aleister Crowley tanítványa volt, és ő ismertette meg Lovecraftot a
Necronomiconnal (a valóságban Lovecraft még nem is ismerte Soniát, amikor a könyv
először megjelent írásaiban). Ha jobban elmélyedünk Lovecraft és az okkultizmus
kapcsolatában, könnyen botolhatunk különféle modern mágusok sirámaiba, amelyek
Lovecraftot akaratgyenge, meggyötört személyiségnek állítják be, aki nem volt méltó a titkos
tudásra, és ennek ismerete végül felemésztette. 42 George Hay egyenesen azt hangoztatta, hogy
Lovecraftot a Nagy Öregek bábként használták arra, hogy az emberiségben egy olyan erős
40
Necronomicon: The Book of Dead Names, George Hay; jelenleg csak a Skoob Books 1993-as kiadásában
lelhető fel.
41
Interviewing Techniques for Adolescents, Patricia Pulling, BADD Inc., Richmond, VA, 1988
42
Jó példa Dr. Stanislaus Hinterstossier levele Carl Tausknak, amelynek magyar fordítása teljes terjedelemben
megtalálható a http://hplovecraft.uw.hu-n.
hitet építsenek ki önmagukkal kapcsolatban, ami lehetővé teszi, hogy testet öltsenek az anyagi
síkon43 – bár tekintve, hogy Hay nyilvánvalóan tisztában volt saját Necronomiconjának hamis
voltával, ez ügyes marketingfogásnak is tekinthető.
Míg ezek az elképzelések önmagukban megmosolyogtatóak lehetnek, ha abban a

kontextusban vizsgáljuk őket, hogy végső soron csak és kizárólag Lovecraft írói kreativitása
és a hamis dokumentáció terén felmutatott tehetsége váltotta ki őket, a kép inkább félelmetes
és tiszteletreméltó. Nemcsak a horror-irodalom műfajában, hanem a szépirodalomban is szinte
egyedülálló, hogy egy szerző abban a bókban részesüljön, hogy fikcióját összekeverik a
valósággal. Ehhez ugyanis nem elég jól hazudni; olyat kell hazudni, amelyet az emberek a
szívük mélyén igaznak éreznek. S ilyen szempontból igazat adhatunk Hay-nek: Lovecraft
elérte, hogy a Cthulhu-mítosz lényei önálló, tőle független létre eszméltek, és immár
kiirthatatlan motívumként alkotják a huszonegyedik század ezerarcú kultúrájának részét.
43
Neil Gaiman on H. P. Lovecraft, in: Eldritch Influence DVD, Hermetic Productions
A LOVECRAFTI ÉLETMŰ
A lovecrafti életművet hagyományosan három részre szokás osztani. 44 A Cthulhu-mítosz

tárgykörébe tartozó történetek a végtelen tér és idő távlatait bontják ki, ezekben jut a
legkonkrétabb szerep a Nagy Öregeknek, a Véneknek, a Mélységlakóknak és a mítosz többi
teremtményének. Az Álom-ciklus (Dream Cycle) a földi valóság helyett szinte teljes
egészében fantáziavilágokban játszódik, és leghosszabb darabjai egyetlen karakter, Randolph
Carter misztikus utazásait írják le. Végül a harmadik kategóriát az angolszász szakirodalom
leginkább „macabre stories”, vagyis kb. „hátborzongató történetek” néven emlegeti – mi itt
ezekre „új-angliai rémtörténetekként” fogunk utalni, ugyanis központi motívumuk Lovecraft
– részben fiktív, részben valóságos – ódon Új-Angliája. A különböző típusok közti határ
sokszor egyáltalán nem nyilvánvaló, mivel ugyanazokon a mítoszokra, mágikus praktikákra
és varázskönyvekre épülnek; a Sötétség lakója például egyaránt sorolható az első és a
harmadik kategóriába, az Eryx falai között viszont egyikbe sem illeszkedik.
A leghasznosabb szempont, amely alapján elkülöníthetjük a három típust, az, hogy mennyire
helyezik a középpontjukba a Cthulhu-mítoszt. Az Álom-ciklus teljesen eltávolodik a Földtől,
és kizárólag a mítosz álomszerű világaival foglalkozik. A Cthulhu-történetek a mítosz és az
emberiség konfliktusait írják le; főszereplőiket Lovecraft általában csak elnagyoltan ábrázolja,
hiszen nem egyénként, hanem az emberi faj képviselőiként vesznek részt az események
alakításában. Végül az új-angliai rémtörténetek állnak a legközelebb a mindennapi
valósághoz; a mítosz sok esetben csak érintőlegesen, vagy még úgy sem jelenik meg bennük.
Ezek a történetek inkább főszereplőik és antagonistáik – gátlástalan orvostanhallgatók, byroni
lelkületű egyetemisták és emberségükből kivetkezett feketemágusok – motivációit veszik
górcső alá.
De ezek a kategóriák nemcsak a háttérvilágban különböznek egymástól: mindben más-más

irodalmi hagyományok, hatások dominálnak. Ahogy Lovecraft írta egy levelében: „Vannak
nekem úgymond poe-i műveim és dunsany-i műveim, de ó jaj! hol vannak az én lovecrafti
műveim?”45 Nos, a legeredetibb „lovecrafti” művekként leginkább a Cthulhu-mítosz
44
Tales of the Cthulhu Mythos – James Turner, Random House, 1998
45
Levél Elizabeth Toldridge-nek, 1929. március 8.
történeteit tarthatjuk számon, míg Dunsany hatása az Álom-cikluson és Poe-é az új-angliai
rémtörténeteken fedezhető fel.
AZ ÁLOM-CIKLUS
A három kategória közül az Álom-ciklus a legkisebb terjedelmű, de bizonyos szempontból a

legszemélyesebb; egyúttal ennek része az életmű egyik leghosszabb írása, a Zarándokút
Kadathba is. A ciklus három részletben készült el, és a köztük lévő különbségek
egyértelműen jelzik azokat a változásokat – az egyre magasabb fokú érettséget – amely
Lovecraft személyiségében időközben lejátszódott.
Elsőnek négy elbeszélés látott napvilágot: az Ulthar macskái (1920), a Végzet, amely elérte
Sarnath-ot (1920), a Celephaïs (1920) és a Más istenek (1921). Mind a négy írás álomszerű, a
tudatalatti archetípusaiból építkező rövid történet; földöntúli, tündéri világokban játszódnak, s
bár hangulatuk lényegében ugyanaz, nem használnak közös szereplőket vagy helyszíneket.
Megjelenésüket követően öt éven keresztül Lovecraft távol maradt ettől a fantáziavilágtól.
Amikor 1926-ban megírta az Ezüstkulcsot, majd a Zarándokút Kadathba-t, a Cthulhu-mítosz

már elkezdett testet ölteni írásaiban (a Red Hook-ot 1925-ben fejezte be, a Cthulhu hívása és a
Rémület Dunwichban 1928-ban jelent meg). A Zarándokútban Lovecraft arra tett kísérletet,
hogy a Cthulhu-mítoszt és az álomföldeket – amelyeket ő maga is ezzel a kifejezéssel,
Dreamlands-ként nevezett el – egységbe forrassza, egyúttal pedig mélyebb betekintést
nyújtson a mítosz metafizikájába, háttérfilozófiájába. Ez maradéktalanul sikerült is neki – a
Zarándokút Kadathba az életmű egyik kiemelt fontosságú darabja; igaz, egyúttal annyira
szürreális is, hogy nem csodálkozhatunk azon, hogy nyomtatásban csak jóval Lovecraft halála
után, 1943-ban jelent meg.
A történet főszereplője Randolph Carter, az a karakter, akit általában Lovecraft

alteregójaként szoktak azonosítani az életműben (a különböző írásokban elejtett utalásokból
kiderül, hogy ő is csekély kritikai visszhangot kapó rémtörténetek szerzője, Új-Angliában él
és Lovecrafthoz hasonlóan álmodozó, visszahúzódó személyiség). A történet elején
megtudjuk, hogy Carter háromszor egymás után egy csodálatos, alkonyfényben úszó városról
álmodott, ezután azonban megfosztották a látomástól „az álom rejtett istenei, kik szeszélyesen
merengenek a felhők fölött az ismeretlen Kadath-ban, az ember nem járta jeges pusztaság
szívében.” Carter, mivel a várost nem képes elfeledni, úgy dönt, nekivág a lehetetlennek, és
felkutatja Kadath-ot, hogy a visszanyerje az istenek kegyét. Ezért „könnyű szendergésében
leereszkedik a lángok barangjának hetven lépcsőfokán", és belép az Álomföldekre.
Az Álomföldek „anyagát” az 1920-as novellák világa szolgáltatja – Ulthar és Celephaïs

városai egyaránt kulcsszerepet töltenek be a történetben, de az immár elhagyatott Sarnath-ra is
találunk utalást. A történet szüzséje azonban arról a spirituális zarándokútról szól, amely
során Carter elkezdi megérteni az univerzum – a mindennapi valóság, az Álomföldek és az
ezeken is túl elterülő kozmikus káosz – működését. A könnyebb érthetőség kedvéért most
ehhez a metafizikához vegyük hozzá mindazt, amit az Ezüstkulcs kapuin át-ból és még sok
más írásból tudunk róla; ekkor egyfajta hierarchiát kapunk, amelyben Lovecraft minden
teremténye elhelyezhető – az egymásból kimetszett dimeziók hierarchiáját:
A legfelső szinten álló lényeket Más Istenek vagy Nagy Öregek néven ismerjük. Ezek, akár
a földi politeista vallások istenei, egyfajta pantheonba rendeződnek, amely pontosan kijelöli
szerepüket a világegyetemben; mivel azonban a Más Istenekkel való találkozást kevesen élik
túl, csak kis hányadukról tudunk bármit is. A pantheon élén egy páros áll: Yog-Sothoth, a
Minden egyben és Egy-mindenben, és Azathoth, a „vak idióta isten”, „ki felfoghatatlan,
fénytelen cellákban rágódik éhesen az időn túl, vak dobok döngése, elátkozott fuvolák
egyhangú vinnyogása közepette”. Ők ketten a világegyetem legfőbb hatalmai, bár Lovecraft
sosem részletezi, pontosan milyen szereposztásban; az utalásokból valami olyasmi derül ki,
hogy Yog-Sothoth, a legmagasabb dimenzióként, magának a létezésnek a feltétele, míg
Azathoth a kozmikus törvények fenntartásáért felel, így az univerzum de facto uralkodója.
A kettejük alatt álló számtalan Nagy Öreg közül csak hármat ismerünk név szerint. Shub-
Niggurath – akinek a mítoszban állandó jelzője az „erdők fekete kecskéje, ezer ivadékkal” -
egyfajta termékenységistennő, bár sejthető, hogy nem a mi fogalmaink szerinti élet számára
az. Cthulhu a Földön, R’lyeh elsüllyedt városában alszik, és azok a kultuszok, amelyek
felébresztésén munkálkodnak, a Nagy Öregek „főpapjaként” írják le. Végül Nyarlathotep, „a
kúszó káosz”, az összes többi isten „lelke és hírnöke”; mind közül egyedül ő képes más alakot
felvenni, alantasabb lények nyelvén társalogni, és feladata az, hogy megakadályozza ezeket a
kozmikus törvények áthágásában.
A Nagy Öregek alatt következnek hierarchiában a Nagyok, az emberiség istenei, akik a
szinte megközelíthetetlen Kadathban lakoznak – Lovecraft szerint azért, hogy a halandók ne
legyenek képesek kapcsolatba lépni velük és így megzavarni nyugalmukat. A Nagyok a Nagy
Öregek védelme alatt állnak, ezért vadászik Nyarlathothep Carterre egészen attól kezdve,
hogy elszánja magát Kadath felkutatására. A Nagyoknak kevés szerep jut a lovecrafti
életműben, de ami kiderül róluk, az alapján egyértelmű, hogy míg a Nagy Öregek a hideg,
közönyös kozmosz szimbólumai, a Nagyok az emberi kultúrát jelképezik. Hasonlóan ahhoz,
amit Lovecraft a kultúráról írt levelében olvashattunk, ezek az istenek esendőek, méltatlanok
arra a pozícióra, amit az emberek életében betöltenek, de egyúttal megkerülhetetlenek is:
Carter még a Nagy Öregekkel is hajlandó szembeszállni, hogy a színük elé kerülhessen, mert
más esélye nincsen, hogy álomvárosát visszakapja.
A kozmikus hierarchia legalsó fokán állnak a közönséges, ha úgy tetszik, háromdimenziós

lények. Szám szerint ezek vannak a legtöbben: ide tartoznak a Föld és az Álomföldek emberi,
félemberi és nem-emberi lényei, például a Vének, a Mélységlakók és még számtalan, az
emberiség által egyáltalán nem ismert faj. Ezek jelentőségét az határozza meg, hogy mennyire
vannak tisztában a kozmikus törvények működésével, és mennyire tudják befolyásolni azt –
magyarán, mennyire értenek a mágiához. Mint az sejthető, a földi emberiség ebből a
szempontból a világegyetem legjelentéktelenebb fajainak egyike, amely a vénebb, bölcsebb
teremtmények szemében joggal áll közelebb az állati, mint az értelmes élethez.
A Kadathba tett zarándokútja során Cartert kétszer próbálják elrabolni Nyarlathotep szolgái,
hogy a Kúszó Káosz színe elé cipeljék (Nyarlathotep jobban szereti valódi alakjának
feltárásával a tébolyba hajszolni ellenlábasait, mint egyszerűen elpusztítani őket). De Carter
mindkétszer kiszabadul, és végül eljut Kadath mérhetetlen ónixkastélyába, amelyet azonban
üresen talál. Ekkor, harmadszorra, maga Nyarlathotep jelenik meg előtte hatalmas kísérettel,
ifjú fáraó alakjában, és felfedi előtte az igazságot: a Nagyok azért nincsenek Kadathban, mert
átköltöztek a Carter által megálmodott, s ezáltal megteremtett városba, amely azonban
pusztán Carter szülőföldjének szimbóluma:
„Tudnod kell, hogy az arany és márvány csodavárosod csupán summázata annak, amit láttál
és szerettél ifjúkorodban: Boston domboldali háztetőinek dicsfénye, nyugati ablakainak
lángolása az alkonyatban, a virágillatú Közlegelő, a hatalmas kupola a dombon, a csúcsos
tetők és kémények szövevénye az ibolyaszín völgyben, ahol a sokhídú Charles folyik
álmosan.”
Ekkor Nyarlathotep egy hátast bocsát Carter rendelkezésére, hogy repüljön vele az
álomvárosba, és emlékeztesse a Nagyokat valódi lakhelyükre, Kadathra, ahova a kozmikus
rend értelmében haza kell térniük. Ezután Carter, ha úgy kívánja, örök időkig a városban
maradhat. Útközben azonban Carter rájön, hogy a Kúszó Káosz becsapta: a hátas egyenesen a
kozmosz magjába, Azathoth színe elé viszi, ahol a halálnál is szörnyűbb sors vár rá. Azonban
Nyarlathotep magyarázata emlékezteti arra, hogy amit lát, álom, és a hátasról levetve magát
átzuhan a csillagközi űrön, hogy bostoni szobájában ébredjen. A hajnali város fényei és
hangjai végül megadják Carternek azt a boldogságot, amelyért útra kelt Kadathba –
tudomásunk szerint a teljes lovecrafti életműben ez az egyetlen olyan írás, amely
egyértelműen pozitív végkicsengésű.
A Zarándokutat a lovecrafti életműben sajátos módon közrefogja az Ezüstkulcs, amely

közvetlenül előtte készült, és ennek folytatása, az Ezüstkulcs kapuin át, amely csak 1932-ben
látott napvilágot. Hogy mi oka volt Lovecraftnak a hosszú szünetre, nem tudjuk, de tény,
hogy az Ezüstkulcs kapuin át ismét a mítosz egészen új dimenzióit tárja fel. Ezeket azonban
korábban, az Utolsó Kapun túli kinyilatkoztatás elemzésénél már kellő részletességgel
tárgyaltuk.
A CTHULHU-MÍTOSZ TÖRTÉNETEI
Bármennyire is lenyűgöző annak a mítosznak a metafizikája, amelyet az Álom-ciklus elénk

rajzol, ezeket az írásokat Lovecraft és a korabeli olvasók is csak rövid, kevésbé sikerült
kitérőnek tartották az életmű ismertebb arcát meghatározó többi történet mellett. Aki
rémtörténetet akar olvasni, nyilván nem a Nagy Öregek természetrajzára kíváncsi, hanem arra
a hatásra, amelyet a mindennapi emberekből kiváltanak. A Cthulhu-történetek tehát pontosan
erre koncentrálnak: az emberi faj és a mítosz ritka, ám annál rettenetesebb konfrontációira,
amelyek az esetek elsöprő többségében az óvatlan kalandorok megtébolyodásával, nem ritkán
halálával végződnek. Éppen ezért a körülbelül három tucatnyi írásból, ami ebbe a kategóriába
tartozik, nincs kettő, amelynek ugyanaz volna a főszereplője; és csak nagyon kevés, amelyek
egyazon a lényeket helyezik az antagonista szerepébe. A Cthulhu hívása, a Rémület
Dunwichban, az Árnyék Innsmouth fölött, az Őrület hegyei és a többi hasonló történet egyfajta
panoptikumként mutatja be a mítosz fontosabb helyszíneit és teremtményeit; nem csoda, hogy
az utókor Lovecraft nevéről leginkább ezekre asszociál.
Említettük, hogy Lovecraft ellentmondásosan viszonyult azokhoz a kozmikus távlatokhoz,

amelyek igézetében leélte életét. Egyfelől csodálta azt a szó szerint földöntúli szépséget és
örökkévalóságot, amelyet számára megtestesítettek; ez a csodálat az életművön belül
leginkább az Álom-ciklusban válik hangsúlyossá. Másfelől azonban legalább ugyanennyire
kínozta a múlandóságnak és a jelentéktelenségnek az érzése is, s az ebből születő rettegés vált
annak a fajta horrornak a hajtóerejévé, amely nevét végül világhírűvé tette.
Az életmű három kategóriája közül a Cthulhu-történetek azok, amelyekben ez a kozmikus

rettegés a legtisztábban jelenik meg; mint mondtuk, tulajdonképpen ezek a leginkább
„lovecrafti” Lovecraft-elbeszélések. A legnagyobb részük ugyanarra a forgatókönyvnek a
különböző változataira épül. A főszereplő, aki az esetek többségében azonos a narrátorral,
valami különös, baljós jelenségre bukkan, amely azonban nem elég rémísztő ahhoz, hogy
megakadályozza a további kutatásban. Ahogy a nyomozás során egyre közelebb kerül a
megoldáshoz, a mítosz mind nyilvánvalóbban tűnik át a valóság szövedékén – bizarr szobrok,
okkult könyvek kerülnek elő, és egyre konkrétabb utalások történnek a rém mibenlétére.
Azonban a főszereplő csak annál makacsabbul igyekszik olyan magyarázatot találni
élményeire, amely nem összeegyeztethetetlen a mindennapi valósággal: ösztönösen érzi, hogy
az a másik alternatíva a végső tébolyt jelentené számára. Ekkor már nem hagyhatja félbe a
kutatást, meg kell győződnie róla, hogy amit sejt, nem igaz, különben a bizonytalanság egész
hátralévő életében kínozná. Így jut el végül a mítosszal való konfrontációig, amikor minden
addigi kételyét és reményét porszemként söpri el a kozmikus igazság kinyilatkoztatása. Ekkor
a főszereplő az esetek kisebb részében meghal (ez az a bizonyos dőltbetűs lezárás), általában
viszont elmenekül, és később írja meg visszaemlékezéseit (a voltaképpeni elbeszélést).
Ezekben amellett tesz hitet, hogy a mítosz olyan dolog, amelynek létére az emberiségnek soha
nem szabad ráébrednie.
A lovecrafti kinyilatkoztatás közeli rokona a drámai katarzisnak, és valószínűleg éppen ez a

Cthulhu-történetek népszerűségének egyik fő oka. Mindkét esetben egyetlen pillanat alatt
bekövetkező, erős érzelmi hatást kifejtő megvilágosodásról van szó, amely alapjaiban
változtatja meg a főszereplő további életét. A katarzis és a kozmikus kinyilatkoztatás között
azonban van egy alapvető különbség is. Az előbbi kizárólag a főszereplő sorsára van hatással,
így, az ógörög drámaírók szándékának megfelelően, megújítja az életkedvet, mert azt az
érzést ülteti el a befogadóban, hogy vannak nála tragikusabb sorsú emberek is. Az utóbbi
viszont az egész emberiségre érvényes, és azáltal, hogy leleplezi, hogy egész fajunk minden
törekvése, minden vágya, és mindaz, amiről úgy hisszük, hogy értelmet kölcsönöz
létezésünknek, mennyire végletesen jelentéktelen a kozmikus távlatokhoz viszonyítva, kioltja
az élethez való ragaszkodást.
A fentebb leírt forgatókönyv jó példája Lovecraft egy kevésbé ismert, ám kiváló novellája, a
Névtelen város. A történet egy elhagyatott romvárosban játszódik, amely az arab világ egyik
sivatagának mélyén helyezkedik el. A narrátor kíváncsiságát két dolog kelti fel: hogy senki
nem emlékszik arra az időre, amikor a települést élet töltötte be, és hogy a környező törzsek
annyira félnek tőle, hogy még nevet sem adtak neki.
A narrátor magányosan, teveháton érkezik a névtelen városba. A hely leírásában a

kezdetektől fogva két nézőpont érvényesül: az, amit a narrátor lát, és az, amit vél a helyről.
Eleinte nem talál semmi igazán gyanúsat, mert a várost rettenetesen kikezdték a hosszú
évezredek homokviharai: a domborműveket és egyéb díszítéseket, ha voltak, teljesen
lecsiszolták, így semmi nem árulkodik egykori lakóinak kilétéről. Mégis, ami megmaradt,
valami baljós idegenszerűséget sugároz, amely mélységesen nyugtalanítja a narrátort:
„A hely ódonsága elviselhetetlen volt, s forró vágy ébredt bennem, hogy valami jelet vagy
utalást találjak, ami bizonyítaná, hogy a várost hajdan valóban emberi lények emelték. Voltak
a romokban bizonyos arányok és dimenziók, amik nagyon nem tetszettek nekem.”46
A kutatás jó ideig nem jár sikerrel, s a narrátor idegeit lassan kikezdi a város némasága. A
romantikus korszak kedvelt motívumával találkozunk itt, a „túlságosan érzékeny
idegrendszerű”, könnyen felzaklatható lelkivilágú főszereplőével, aki könnyen képzel
illúziókat a valóság szokatlanabb megnyilvánulásai mögé. Narrátorunk többször fém
zeneszerszámok hangját véli hallani, és megrémíti a szél furcsa viselkedése is, amely a város
falai között időnként akkor is portölcséreket kavar, amikor a külső sivatag homokját nem
zavarja fel semmi.
Egy alkalommal követni kezdi a szelet, és megállapítja, hogy az egy szűk mesterséges
nyílásból süvít kifelé, amely a föld alá vezet. Az ajtónyíláson belépve egy szokatlanul
alacsony mennyezetű terembe jut, amelyben feltérdelni is alig tud, és amelynek falai mentén
hasonlóan kicsi oltárok és falifülkék helyezkednek el. A látott és a vélt szerepe itt cserélődik
fel: noha az olvasó számára már egyértelmű, hogy ezt a helyiséget nem emberi lények
használatára építették, a narrátor fel sem veti ezt a lehetőséget, hanem őrült elméleteket kezd
fabrikálni különös szertartásokról, amelyek valaha szükségessé tehették a sajátos
méretarányokkal rendelkező terem megépítését.
Az áldozati teremből egy hosszú lépcsősor visz lefelé a mélybe, bár a folyosó olyan
alacsony, és a lépcsőfokok olyan torzak, hogy a narrátor alig képes közlekedni rajtuk. Ennek a
folyosónak a leírás alkotja a novella legnagyobb részét, és itt kezd kibomlani a mítosz
rettenete is. A falakat végig festmények és üvegfedelű koporsók szegélyezik; a festményeken
ugyanazoknak a hüllőszörnyeknek a viselt dolgai láthatóak, amelyeknek múmiái a ládákban
fekszenek. Az olvasó itt már nem tudja, mi rémíssze jobban: az „özönvíz előtt”, „minden
rendszertani kategórián kívül” helyezkedő teremtmények plasztikus leírása, vagy az az őrült
makacsság, amellyel a narrátor a kreatúrákat a város egykori emberi lakóinak
„totemállataiként” próbálja beállítani, akiknek kultusza oly kiterjedt volt, hogy a városlakók
saját magukat is kizárólag ezeknek a lényeknek a képében ábrázolták. Semmi kétség, hogy itt
a poe-i önsorsrontó gondolkozás motívuma köszön vissza; a hátterében azonban ezúttal nem a
46
A következő idézetek a Névtelen városból származnak, in: Lovecraft összes művei I, p. 188, Kornya Zsolt
fordítása
perverzió, hanem az a racionalizáló emberi attitűd áll, amely közönséges esetekben oly jól
szolgál minket. Bármennyire is bizarr a narrátor gondolatmenete az adott körülmények között,
nem ez, hanem a világegyetem kezd kizökkenni normális kerékvágásából, ahogy egyre
mélyebbre ereszkedik a névtelen város lépcsőin.
Mire azonban eléri a folyosó végét, amelyen túl valamiféle fényes köd ragyog, a racionális
gondolkodásnak ezek a gátjai lassan feloldódnak benne; főleg, amikor meglátja az utolsó
képet, amelyen a hüllők már dekadens, bukásra ítélt civilizációjának tagjai darabokra
szaggatnak egy korai homo sapiens-t:
„Mikor a csúszómászó szörnyekre gondoltam, melyeknek iszonyú, mumifikált tetemei alig

néhány lépésre voltak tőlem, ismét reszketni kezdtem félelmemben, különös képzettársítások
villantak át agyamon, és visszaborzadtam a gondolattól, hogy talán a szerencsétlen vadember
kivételével, akit az utolsó képen darabokra tépnek, én vagyok az egyetlen emberi lény az
őskori élet rothadó emlékei és beteg szimbólumai között.”
Amíg ilyetén gondolatokba merülve ül a folyosó végén, a szél ismét feltámad, és először
halk, majd egyre hangosabb nyöszörgést, morgást hoz magával. A narrátor részletesen tudósít
arról, mit él át, ahogy a panaszos kórus egyre közelebb ér hozzá, majd a konklúzió előtt
megszakítja az elbeszélést:
„Csak a sivatag zord istenei a tudói, mi történt valójában, miféle leírhatatlan harcokon és
megaláztatásokon estem át a sötétben, és a pokolnak mely angyala vezetett vissza az életbe,
ahol örökké emlékeznem kell, és reszketnem az éji szélben, míg a feledés – vagy valami
rosszabb – kérlelhetetlenül el nem ragad.”
Mert ekkor, immár semmilyen racionalizáló illúzió által nem tagadható módon, a folyosón
megpillantja „az őrjöngő sátánok lidércnyomásos hordáját”, amely vele mit sem törődve
levonaglik az alacsony lépcsőfokokon, majd beleveszik a folyosó végén ködlő ragyogásba.
Ennyi a Névtelen város története, helyesebben szövege; azt már nehezebb kimutatni és
megfogalmazni, miért működik, mint rémtörténet. A hüllő-szörnyek, ha félelmetesen ábrázolja
is őket Lovecraft, nem jelentenek közvetlen és halálos veszélyt: alacsonyak, torzak, gyengék,
egy evolúciós zsákutca, egy letűnt civilizáció utolsó egyedei. Velük kapcsolatban nem merül
fel az, ami a Nagy Cthulhu vagy a Mélységlakók esetében: nyilvánvalóan soha nem fognak
támadásba lendülni az őket a csúcsragadozó posztjáról leváltó emberiség ellen.
A fenyegetés, amit képviselnek, nem aktív, hanem passzív: azt a lehetőséget testesítik meg,
hogy lehetnek olyan fajok, amelyek megelőzik és túl is élik az embert. Az, hogy ez a faj
biológiai szempontból alacsonyabbrendű nálunk, ahelyett, hogy tompítaná, csak metszőbbé
teszi a horror élét: mintha maga az idő védelmezné őket, mintha olyanféle alanyi jogon járna
nekik az örökkévalóság, amilyet mi soha nem fogunk kivívni magunknak. És végső soron ezt
jelenti a Cthulhu-mítosz részének lenni: a világ egy ismeretlen szegletében meghúzódva
halhatatlan rémmé válni a kérészéletű emberiség rémálmaiban, s így várva ki azt a rövidke
időt, amely uralkodásából még hátravan.
AZ ÚJ-ANGLIAI RÉMTÖRTÉNETEK
Bár ezt a kategóriát tárgyaljuk utolsónak, valójában az ide tartozó a történetek láttak
legkorábban napvilágot Lovecraft tollából. Zömük 1920 és 1925 között készült, amikor
Lovecraft még nem dolgozta ki részletesen a Cthulhu-mítoszt (Arthur Jermyn – 1920, Herbert
West – az újjáélesztő – 1922, Erich Zann muzsikája – 1922, Patkányok a falban – 1923). Két
dolgot állapíthatunk meg biztosan róluk: hogy alig vannak bennük összefüggő elemek (a
Necronomicon például először csak 1924-ben bukkan fel az életműben), és hogy a Poe-i hatás
ezekben mutatható ki a legegyértelműbben. Mindent összevetve elmondhatjuk, hogy az új-
angliai rémtörténetek Lovecraft egy korai, útkereső szakaszára jellemzőek, amikor még nem
döntötte el, a horror mely eszközeiből kívánja saját stílusát felépíteni. Ez azonban korántsem
jelenti azt, hogy ezek a művek rosszak vagy akár csak kiforratlanok lennének - éppen
ellenkezőleg: a Patkányok a falban-t például több kritikus Lovecraft legművészibb,
legnagyobb stiláris érzékkel megfogalmazott írásának tartja.
Az új-angliai rémtörténetek mozgatórugója más, mint a Cthulhu-történeteké. Az alapvetés
jellegzetesen Poe-i: egy olyan ember sorsát követni nyomon, akit valamilyen sajátos,
kivédhetetlen átok sújt – legyen bár az külső kényszerítő körülmény, vagy saját belső
perverziója. A Patkányok a falban narrátora egy olyan család utolsó sarja, amely embereket
tenyésztett, hogy azután elfogyassza vagy feláldozza őket, s az elbeszélés fordulópontján
belőle is előtör a sötét örökség. Herbert West a testi funkciók újraindításának technikáját
kutatja – kísérletei azonban rendre félresikerülnek, s a holtakkal szembeni tiszteletlenségéért
végül az életével fizet. A Hideg levegő barátságos Dr. Muñoz-a valójában tizennyolc éve
halott, s mínusz húsz fokos hidegben kell laknia, hogy felfüggessze a bomlás folyamatait; a
brilliáns zenész, Erich Zann számára tulajdon brácsajátéka az egyetlen eszköz, amellyel képes
feltartóztatni a szobáját ostromló természetfölötti erőket. Mind közül talán a legérdekesebb
azonban Lovecraft kevés regényeinek egyike, a Charles Dexter Ward esete. Az ifjú Ward egy
rég halott ősét idézi meg, aki azonban, kihasználva a köztük lévő bámulatos hasonlóságot,
megöli őt, és megkísérli átvenni szerepét a társadalomban. Ez esetben nehéz volna eldönteni,
valójában kiről szól a történet: a naivitásán keresztül halálos csapdába csalt Ward, a huszadik
századi társadalomba beilleszkedni mindhiába próbáló Joseph Curwen és a Ward körüli
rejtélyt kibogozni próbáló Dr. Willett sorsa egyaránt szolgál tanulságokkal.
Ezek a történetek nem csak azzal szolgáltak rá az „új-angliai” jelzőre, hogy túlnyomó
többségük ezen a vidéken játszódik; mint azt korábban már említettük, Lovecraft nagy
hangsúlyt helyzett szeretett szülőföldjének gondos ábrázolására. Ez alatt nem azt kell érteni,
hogy tényszerű pontossággal írta volna le: szinte minden ilyen elbeszélésében felbukkan egy
kitalált város, egy sosem létezett utca, templom vagy lakóház. De ezek a fantáziaelemek
mind azoknak a motívumoknak az esszenciái, amelyek Lovecraft számára Új-Anglia valódi
ízeit adták. Az általa felrajzolt kép persze inkább horrorisztikus, mint megnyugtató, de így is
átsejlenek rajta azok az érzelmek, amelyek szülőföldjéhez kötötték:
„Sehol máshol nem láttam még oly szűk és meredek utcát, mint a Rue d’Auseil. Már-már
szirtfalnak mondhatni, melyen jármű fel nem kapaszkodott, és több helyen lépcsősorok
szaladtak fölfelé, s a végén egy magas, borostyántól sötétlő fal állt. Az úttestet szabálytalanul,
néhol kőlapokkal, másutt macskakövekkel fedték be, egyes részeken pedig a puszta földben
igyekezett megmaradni a csenevész, szürkészöld növényzet. A magas, csúcsos tetejű,
hihetetlenül ódon házak kótyagosan dűlöngéltek előre, hátra vagy oldalra. Itt-ott két szemben
álló ház homlokzata jóformán összeért, s boltívet alkotott az utca fölött; eképpen hathatósan
leárnyékolták a talajt. A magasban elszórtan felüljáró kötötte össze a házakat.”47
Bár ezt a Poe-i, gótikus-romantikus hátteret inkább Lovecraft korai korszakához szokták
kötni, valójában a későbbi műveiből sem tűnt el teljesen. Például az Árnyék Innsmouth fölött
vagy a Sötétség lakója szüzséjük alapján a Cthulhu-történetek közé tartoznak - hiszen a
mítosz és nem a főszereplők személyes átka képzi az elbeszélés központi témáját -, Innsmouth
vagy az elhagyatott templom leírása azonban éppolyan részletes és hangulatos, mint a fentebb
idézett részlet. A Cthulhu-mítosz rémeivel és isteneivel együtt megjelenő fiktív városok, mint
Arkham vagy Kingsport azt mutatják, hogy Lovecraft később sem vesztette el érdeklődését
Új-Anglia iránt – pusztán az emberi lélek démonjai helyett helyett új, kozmikusabb rémekre
talált, amellyel benépesíthette.
47
Erich Zann muzsikája, in: Lovecraft összes művei III, p. 66, Galamb Zoltán fordítása
AZ ÉLETMŰ UTÓÉLETE
Az Arkham House és a Derleth-mítosz
Amikor Lovecraft 1937-ben meghalt, fájó űrt hagyott maga után a Weird Tales
íróközösségének soraiban. Eddigre kollégái jó részével folyamatos levélkapcsolatban állt,
közülük nem egy – például Robert Bloch – éppen az ő tanácsainak és pártfogásának
köszönhette, hogy a fantasztikus írók soraiba emelkedhetett. A Cthulhu-mítosz pedig már
régen nem volt Lovecraft kizárólagos birtoka: isteneit, szörnyeit, mágikus kódexeit bő egy
évtizede használta közös tulajdonként a magazin alkotógárdája.
Ebből a társaságból ketten, August Derleth és Donald Wandrei, már 1937-ben összeállítottak
egy válogatást Lovecraft műveiből; ezt azonban akkor még senki nem akarta kiadni. Így
1939-ben inkább megalapították saját kiadójukat, az Arkham House-t, amelyet Lovecraft
képzeletbeli Új-Angliájának egyik leghíresebb városáról neveztek el. Az elkövetkezendő
években az Arkham House sorra felkutatta és publikálta nemcsak Lovecraft összes
fantasztikus művét, de levelezésének és tanulmányainak egy részét is. (Az Arkham House
még mindig létezik, és a mai napig kiemelt szerepet tölt be a Lovecraft-életmű és
szakirodalom kiadásában).
Derleth azonban nem érte be ennyivel. Azokból a töredékekből és vázlatokból, amelyek

Lovecraft jegyzetei között fennmaradtak, elkezdett teljes novellákat írni, majd ezeket „H. P.
Lovecraft & August Derleth” néven megjelentetni a Weird Talesben, önmagát mint
„posztumusz szerzőtársat” állítva be. Időközben nekilátott a Cthulhu-mítosz
„rendszerezésének” is (ne feledjük, hogy maga az elnevezés is Derleth-től származik), ami
azonban furcsamód oda vezetett, hogy a „kanonizált” verzióból már egy jó és gonosz erők
között felosztott univerzum köszönt vissza az olvasókra, amelyben ráadásul valamilyen
rejtélyes okból minden a négy ókori elem szerint volt kategorizálva. Cthulhu például víz
jegyű, Yog-Sothoth pedig levegő jegyű lett; mivel „tűz jegyűként” besorolható istenekből a
lovecrafti életműben sajnálatos hiány mutatkozott, Derleth nem késlekedett az elméleten
tátongó rést a saját kreatúráival befoltozni – így született többek között Cthugha, aki hatalmas
lángoló gömb alakjában szokott megjelenni „tűzvámpírokból” álló kíséretével együtt. Az így
született elbeszéléseket aztán az esetek többségében Lovecraft műveivel egy kötetben, annak
neve alatt publikálta.48
Talán már ennyiből is nyilvánvaló, hogy August Derleth igen ellentmondásos szerepet tölt
be a Lovecraft-életmű utóéletében. Egyfelől könnyen lehet, hogy ha nincsen Derleth és az
Arkham House, ma senki nem ismerné Lovecraft nevét. Másfelől jórészt Derleth-nek
köszönhető az is, hogy hosszú évtizedeken keresztül Lovecraft jóval kisebb elismertséget
kapott, mint amilyet megérdemelt volna: a huszadik század első felében csak nagyon kevesen
voltak, akik az életmű minden egyes darabját ismerték, és így meg tudták mondani, hogy az
adott elbeszélés eredeti Lovecraft-írás, vagy Derleth valamelyik fércműve. A Lovecraft-
szakirodalom csak a század második felére fejlődött odáig, hogy elkezdje szétválogatni a
kettőt, és hangsúlyt helyezzen kizárólag Lovecraft-írásokat tartalmazó kötetek
megjelentetésére – amelyek mellett aztán Derleth és a többi epigon munkássága gyorsan
feledésbe is merült. A szakirodalom többsége ma is a „Cthulhu-mítosz” kifejezést használja a
Lovecraft által megalkotott mitológiára, de időnként „Lovecraft-mítoszként” 49 is hivatkoznak
rá, megkülönböztetve a későbbi „Derleth-mítosz” elemeitől.50
Érdemes megjegyezni, hogy ugyanez a folyamat Magyarországon is igen hasonlóan

játszódott le. Amikor Lovecraft neve először bukkant fel hazánkban, a megjelent kötetek
mögött az esetek többségében még kis, kérészéletű kiadók álltak, amelyek sem arra nem
fordítottak kellő energiát, hogy leellenőrizzék az eredeti, angol nyelvű szövegek hiteles voltát,
sem arra, hogy azokat egy igényes fordítással is megtiszteljék. Az első igazán megbízható,
magyar nyelvű Lovecraft-összes csak 2003 és 2005 között jelent meg a Szukits Könyvkiadó
gondozásában, s ennek előszavában Kornya Zsolt abbéli véleményének ad hangot, hogy „ha a
teljes anyagot tekintjük, amely hazánkban Lovecraft neve alatt napvilágot látott, némi
vizsgálódással megállapítható, hogy közel harminc százalékához alig van valami köze, a
szerzőjének semmiképpen nem tekinthető.”
Lovecraft kulturális öröksége
48
H. P. Lovecraft & The Cthulhu Mythos, Robert M. Price, in: Crypt of Cthulhu #35
49
„The Lovecraft Mythos”, in: H. P. Lovecraft – S. T. Joshi, Borgo Pr., 1983
50
„The Derleth Mythos”, in: Discovering H. P. Lovecraft – Richard L. Tierney, Wildside Press, 2001
Részben Derleth törekvéseinek ellenére, részben éppen azoknak köszönhetően, Lovecraft
hosszú időn keresztül túlnyomórészt negatív kritikai fogadtatásban részesült a szépirodalom
részéről. Ez sajnálatos, ám teljesen érthető jelenség, amelynek hátterében az életmű
meglehetősen egyenetlen színvonala áll. Még ma is, miután az „utódok” munkásságát sikerült
elválasztani az eredeti Lovecraft-írásoktól, kockázatos vállalkozás úgy ismerkedni az
életművel, hogy találomra felütjük a Lovecraft-összes valamelyik kötetét: ebben az esetben
legalább ugyanakkora eséllyel botlunk egy túlságosan korai, vagy egyszerűen gyengén
sikerült elbeszélésbe, mint egy kései, érett remekműbe. Ha feltételezzük, hogy a negyvenes-
ötvenes években tíz akadémikusból négy a Derleth-mítosz valamelyik darabjával találkozott
először, amelyet végig sem olvasott, négy a Herbert West-tel vagy a Rémület Dunwichban-
nal, amelyek alapján átlagos horror-szerzőként, és egy a Red Hook-kal, amely miatt
rasszistaként könyvelte el Lovecraftot – nos, akkor tízből egy marad, akinek az Őrület
hegyeihez vagy az Árnyék Innsmouth fölött-höz volt szerencséje, és ezek alapján feltehetőleg
kedvezőbb recenziót írt a szerzőről.
Lovecraft nevét így nem a kritikusok, hanem a művészek vezették be a köztudatba: azok az
írók, grafikusok és filmrendezők, akik a hetvenes évektől kezdve egyre nagyobb számban
nevezték meg Lovecraftot azon személyiségek között, akik jelentős hatást gyakoroltak rájuk
és művészetükre. Ez végül kiemelte Lovecraftot az addigi relatív ismeretlenségből, utat
nyitott életművének a mainstream médiába, és lehetővé tette a Lovecraft-szakirodalom
kifejlődését. A népszerűségnek ez a váratlan, kései hulláma első látásra meglepő lehet, de
valójában meglehetősen logikus: ennyi idő kellett, hogy felnőjön és alkotni kezdjen az a
nemzedék, amely a harmincas-negyvenes években még gyermekként olvasta a Weird Talest,
vagy az Arkham House valamelyik Lovecraft-válogatását.
Az irodalomárok közül elsőnek Jorge Luis Borges-t említenénk, aki 1975-ös „There are
more things” című novelláját „Howard P. Lovecraft emlékére” alcímmel publikálta (a novella
maga is igen erős lovecrafti hatásról árulkodik).51 Michel Houellebecq, a neves francia
regényszerző 1991-ben egy hosszú tanulmányt szentelt Lovecraftnak, a H. P. Lovecraft:
Contre le monde, contre la vie-t. Stephen King szerint „kétségtelen, hogy H. P. Lovecraftot
még senki nem múlta felül a huszadik század folyamán a klasszikus rémtörténet
ábrázolásának területén. (…) Lovecraft megnyitotta előttem az utat, éppúgy, ahogy előttem
51
In: Homokkönyv, Jorge Luis Borges, 1975
oly sokaknak… az árnyéka, oly hosszú és kísérteties, és a tekintete, oly sötét és puritán… ott
van szinte minden jelentős horror-történeten, amely utána született.”52
A kortárs horror-szerzők természetesen szinte kivétel nélkül vallják, hogy a lovecrafti hatás
alapvető fontosságú volt számukra: King mellett itt Clive Barkert, Anna Rice-ot és Neil
Gaimant említhetnénk meg. A huszonegyedik századi fantasztikus irodalom egyik legfrissebb
irányzata „New Weird” néven ismert, utalva szoros kapcsolatára a „weird tale” műfajával,
amely valaha az immár nyolcvan éves magazinből nőtte ki magát. A Tachyon Publications
2008 tavaszára tervezett New Weird-antológiájának előzetesében a következő meghatározást
adja az irányzatról:
„A New Weird egyfajta modern, városi fikció, amely a tradicionális fantasy romantikus
helyszínei helyett realisztikus, összetett való világbeli háttereket választ a cselekmény
kiindulási pontjaként, s a történetben a fantasy és a science fiction elemeit egyaránt
felhasználhatja. (…) A modern világ motívumainak érvényesítéséhez a New Weird
„megadja” magát a bizarrnak („surrender to the weird”) abban az értelemben, hogy azt nem
zárja el hermetikusan egy kísértetházba vagy az Antarktisz egyik barlangjába. Az író részéről
ez a „megadás” vagy „hit”, amellyel a bizarrhoz viszonyul, sokféle formát ölthet, s ezek közül
néhány olyan posztmodern technikákat használ, amelyek nem változtatják meg a szöveg
„felszíni realitását”.53
Míg a fantasy és a science fiction összemosása nemcsak Lovecraftra, hanem általában

korának fantasztikus irodalmára igaz, a „surrender to the weird” motívuma, valamint az, hogy
a horror nem a mű „felszíni realitásában”, hanem amögé bújtatva jelenik meg, egyértelműen
Lovecraft találmánya.
De a lovecrafti hatás nem korlátozódik az írott médiára: a különböző vizuális

művészetekben ugyanúgy megjelenik, hiszen Lovecraft óta sokan kísérleteztek azzal, hogy az
írásai által kiváltott hatást képi úton adják vissza. Itt elsősorban H. R. Gigert említhetnénk (a
Giger-életműben még egy illusztrált Necronomicont is találunk), vagy a képregény-szerző
Moebiust, Alan Moore-t és Mike Mignolát. Természetesen ugyanez az igény a
filmművészettel szemben is felbukkant, ám sajnálatos módon azok a filmek, amelyek konkrét
52
The Man Who Can Scare Stephen King, by Curt Wohleber, in: American Heritage Magazine, 1995.
december
53
A Wikipedia New Weird-szócikkében idézve.
Lovecraft-elbeszélések feldolgozását tűzték ki célként, szinte kivétel nélkül rettentő gyatrák
lettek (a „szinte” szó használata csak egyetlen zseniális művészfilm, a 2005-ös Cthulhu hívása
miatt indokolt, amely a H. P. Lovecraft Historical Society gondozásában jelent meg). Maga a
lovecrafti horror azonban több hollywoodi klasszikusban is megjelenik, pl. Ridley Scott
Alien-jében és John Carpenter The Thing-jében.
Azt már teljesen reménytelen vállalkozás volna összefoglalni, hogy milyen és hányféle
módon van jelen Lovecraft az ezredforduló tömegkultúrájában. A legegyszerűbben talán úgy
tudnánk leírni a helyzetet, hogy a Cthulhu-mítosz ugyanolyan horror-klisévé, s ezáltal
ugyanolyan jól eladható márkanévvé vált, mint Bram Stroker Drakulája vagy Mary Shelley
Frankenstein-je. Néhány termék, mint például a Call of Cthulhu szerepjáték, vagy
számítógépen az Alone in the Dark és a Prisoner of Ice (előbbi az új-angliai rémmesék
világában játszódik, az utóbbi az antarktiszi Vének ellen küldi harcba a játékost)
színvonalával semmi baj nincs, ahogy abban sincs kivetnivaló, hogy a Batman képregények
egyik visszatérő helyszíne az Arkham Asylum, a szintén számítógépes Quake játék
főellenfelét pedig Shub-Niggurathnak hívják. A Cthulhu-mítosz borzalmainak elkoptatása pl.
a metálzene dalszövegeiben (Metallica: Call of Ktulu, Cradle of Filth: Cthulhu Dawn,
Therion: Call of Dagon – ezek ismét csupán a legszínvonalasabb művek az időközben igen
hosszúra nyúlt listáról), vagy éppen különböző tévésorozatokban (még a Szellemirtóknak is
volt „lovecraftos” epizódja) azonban óhatatlanul ahhoz vezetett, hogy sokak szemében
Lovecraft rémei lassan önmaguk karikatúráivá válnak. Amikor a Nagy Cthulhu már nem csak
póló, hanem plüssfigura alakjában is kapható, az ember hajlamos elfelejteni, hogy
„eredetijének” legfőbb ismertetőjele nem a denevérszárny és a polipfej, hanem az, hogy
azonnali tébolyt vagy halált hoz mindazokra, akik rávetik a tekintetüket.
A popkultúrának ezek a vadhajtásai azonban csak természetes velejárói annak a

folyamatnak, amelynek során a hetvenes években még szinte ismeretlen Lovecraft-életmű
napjainkra általános elismertségre tett szert. Ma úgy tűnik, ennek a pályának a végpontján
Lovecraft különc, ellentmondásos és talán sokak számára antipatikus, de immár
kiközösíthetetlen tagjává válik az amerikai irodalmi kánonnak.
Ezt jelzi az is, hogy a Library of America-sorozat, amelyet elismert irodalmárok válogatnak
össze folyamatosan az Egyesült Államok legjelentősebb irodalmi és politikai műveiből, 2005-
ben egy Lovecraft-novelláskötettel bővült. A H. P. Lovecraft: Tales címet viselő könyv a
jelenleg 178 részből álló gyűjtemény 155. köteteként Theodore Roosevelt levelezése és
Louisa May Alcott három kisregénye között kap helyett az amerikai közkönyvtárak polcain.
ÖSSZEFOGLALÁS
Ennek a tanulmánynak az előkészítése, megvalósítása és utómunkái során mindvégig egy

sajátos, ellentmondásokkal teli helyzettel kellett megküzdenem. Egyfelől abban a terjedelmi
keretben, amely egy diplomamunka elkészítése során a szerző rendelkezésére áll, ma már –
szerencsére – szinte lehetetlen összefoglalni mindazt, amit Lovecraftról tudunk. Szemernyi
túlzás nélkül állíthatom, hogy minden egyes témakörrel, amely nálam egy-egy fejezetet alkot,
külön-külön is meg lehetne tölteni egy szakdolgozatot. Lovecraft élete – tucatnyi,
kézikönyvnyi terjedelmű életrajz tárgya, amelyek gyakran egymásétól gyökeresen eltérő
nézőpontokat fogalmaznak meg. Kozmicizmusát, egyéni nézeteit folyamatos szakmai vita
övezi, a Cthulhu-mítosz, az Álom-ciklus mögött bújkáló pszichológiai motívumok feltárása
pedig még épp csak megkezdődött.
Másfelől azonban 2007-ben, Magyarországon, mindössze két évvel az első Lovecraft-összes

befejező kötetének megjelenése után, nem lett volna sok értelme csak egy részét feldolgozni a
rendelkezésre álló tényanyagnak. Itt és most arra volt szükség, hogy – vágásokkal,
kihagyásokkal, kompromisszumokkal – egy átfogó ismertetés szülessen az idehaza még oly
kevéssé ismert New England-i remetéről: nem csak életéről és munkásságáról, hanem az
irodalomtörténetben betöltött pozíciójáról is - azokról a motívumokról, amelyeket elődeitől
örökölt, és arról a hatásról, amelyet az utána jövőkre gyakorolt.
Úgy hiszem, a tanulmány, amely végül létrejött, megfelel ennek az igénynek. Ab ovo
áttekintettem a horror-irodalom alapvető motívumait és stílusirányzatait egészen a huszadik
század elejéig bezárólag. Ismertettem Lovecraft életét, filozófiáját, munkásságát és az életmű
utóéletét; ehhez felhasználtam a hazai és nemzetközi Lovecraft-szakirodalomból mindazt,
amit a rendelkezésemre álló eszközökkel el tudtam érni. Így bízom benne, hogy azok
számára, akiknek Lovecraft neve eddig jórészt ismeretlen volt, ez a dolgozat hiteles és teljes
képet ad a szerzőről; olyan képet, amelyet a téma szakértői még sok mindennel ki tudnának
egészíteni, ám amelyet ők sem cáfolnának. Azok számára pedig, akik már eddig is többé-
kevésbé otthonosan mozogtak a Cthulhu-mítosz világában, a mögötte álló világnézetbe
nyújtott betekintés lehetővé teszi, hogy friss szemmel olvassák újra az életművet. Azt hiszem,
ez a legtöbb, amit kitűzhettem célnak magam elé.
Különböző reklámszövegekből mindannyiunk számára untig ismerős az „ez a műsor nem
jöhetett volna létre…” kezdetű frázis, így nem szívesen idézem itt sem. Azonban nem
érzelmi, hanem ténykérdés, hogy jelen tanulmány nemhogy ebben a formájában, de
valószínűleg sehogyan sem jöhetett volna létre, ha nincs az a két ember, akik megteremtették
számára a szükséges kereteket. Az egyik közülük Kornya Zsolt, hazánk nem pusztán első
számú, hanem talán egyetlen igazi, nyugati színvonalú Lovecraft-szakértője, akinek alapvető
szerepe volt a Szukits-féle Lovecraft-összes megjelentetésében – nyilván nem kell
magyaráznom, hogy a magyar nyelven, teljes terjedelmében (és nem utolsósorban a
hamisítványoktól mentesen) hozzáférhető életmű hiánya mennyire megnehezítette volna a
munkámat. A másik pedig a vezetőtanárom, Prof. Dr. Hima Gabriella, aki szinte előbb hitt
nálam abban, hogy egy századeleji, Magyarországon vagy nem ismert, vagy ponyvaként
kategorizált amerikai fantasztikus szerző reális szakdolgozati téma lehet. Az ő, a kezdetektől
fogva rendkívül pozitív hozzáállása győzött meg végképp arról, hogy érdemes a magyar
irodalomtudomány figyelmét felhívni H. P. Lovecraft munkásságára.
BIBLIOGRÁFIA
S. T. Joshi:
- H. P. Lovecraft: A Life, Necronomicon Press, 1996

- A Biography of H. P. Lovecraft, in: An Epicure in the Terrible: A Centennial Anthology
of Essays in Honor of H. P. Lovecraft, Fairleight Dickinson University Press, 1991
- A Subtler Magick: The Writings and Philosophy of H. P. Lovecraft, Wildside Press,
1996
- H. P. Lovecraft, Borgo Pr., 1983
Egyéb szerzők:
- Jorge Luis Borges – There are more things, 1975

- Richard Ebbs – Monsters, Monstrous.com, 1995Dr. Stanislaus Hinterstossier levele Carl
Tausknak, http://hplovecraft.uw.hu
- S. T. Joshi and David E. Schultz - An H. P. Lovecraft Encyclopedia, Greenwood Press,
2001
- Lin Carter - Lovecraft: A Look Behind the Cthulhu Mythos, Ballantine, 1972, ISBN 0-
586-04166-4
- H. P. Lovecraft - Természefölötti horror az irodalomban, in: Lovecraft összes művei III,
Szukits Könyvkiadó, 2005
- Kornya Zsolt – Előszó - A New England-i remete öröksége, in: Lovecraft összes művei
I, Szukits Könyvkiadó, 2003
- Jeffrey Meyers - Edgar Allan Poe: His Life and Legacy, New York, Scribner’s Sons,
1992, ISBN 0-684-19370-1
- Neil Gaiman on H. P. Lovecraft, in: Eldritch Influence DVD, Hermetic Productions
- Patricia Pulling – Interviewing Techniques for Adolescents, BADD Inc., Richmond, VA,
1988
- Robert M. Price – H. P. Lovecraft & The Cthulhu Mythos, Robert M. Price, in: Crypt of
Cthulhu #35
- Donatien Alphonse-Francois de Sade - Une Idée sur les romans, 1799
- L. Sprague de Camp - Literary Swordsmen and Sorcerers, Arkham House, 1976
- Tibeti halottaskönyv – Tibeti tanácsok halandóknak és születendőknek, Kara György
fordítása, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986
- Richard L. Tierney - Discovering H. P. Lovecraft, Wildside Press, 2001
- James Turner - Tales of the Cthulhu Mythos, Random House, 1998
- Wil Forbis interjúja S. T. Joshival, 2002. július 16., http://www.forbisthemighty.com/
acidlogic/stjoshi.htm
- Curt Wohleber - The Man Who Can Scare Stephen King, in: American Heritage
Magazine, 1995. december
Idézetek az életműből és a levelezésből:
- Howard Phillips Lovecraft összes művei I-III, Szukits Könyvkiadó, 2003-2005

- Selected Letters I (1911-24) – H. P. Lovecraft, Arkham House, 1965
- Selected Letters II (1925-29) – ue., 1968
- Selected Letters III (1929-31) – ue., 1965
- Selected Letters IV (1932-34) – ue., 1976
- Selected Letters V (1934-37) – ue., 1976
Wikipedia szócikkek:
- List of monsters
- Gothic fiction
- New Weird

Lovecraft Versei És Értekezései

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Lovecraft Versei És Értekezései

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

H. P.

Lovecraft versei é s é rtekezé sei

- POE JÁRT ERRE

A többi értekezés, levelezés és egy szakdolgozat Lovecraftről.

BIHARI GYÖRGY FORDÍTÁSA

EREDETI CÍM: STREET, THE

VITÁLIS IMRE FORDÍTÁSA

s messze sötétlik a parti homok.

Mély homályba fulladt ösvényen jöttem...

Veszett múltamra búsan gondolok.

Lágyan nyaldossa a part menti szirtet

a tenger e hangot jól ismerem.

Vállamra hajtva fejét, egykor itt tett

Unda, a tündér sétákat velem.

Fényes a nap, min találkoztam véle,

édes mint szellő a kék tengeren.

Aznap köttettem a Vágy bilincsébe:

S boldog voltam, s ő boldog volt velem.

Soha nem kérdeztem, hogy merre járta

útját, és soha nem kérdezte ő.

Gyermeki szívvel, indokra nem vágyva

fogadtuk, amit a sors írt elő.

Egyszer egy tündöklő holdfényes éjen

Ott álltunk ketten a nagy szirt fokán.

Haján fűzfafüzér lengett a szélben,

az erdőn szedtük egy sétánk során.

megigézte őt a hang és a mély.

És mint tovább nézte, mássá lett az arca:

zord, mint a tenger s bizarr, mint az éj.

S hulló könnyeimmel otthagyott engem,

fenn, az általa megáldott helyen,

s tekintetem egyre lejjebb engedtem,

míg követte édes Undát szemem.

És elcsendesült a háborgó tenger

Unda, a tündérnek lába előtt,

s ő köszöntötte kellő tisztelettel,

majd rám nézett, s a mély elnyelte őt!

Soká kószáltam a parton magamban,

mialatt magasra kúszott a hold.

Majd leszállt újból, hajnal hasadt halkan,

S a kín a lelkem mélyéig hatolt.

Széles e világon által kutattam:

messzi sivatagban s hét tengeren

s egyszer egy bőszen tomboló viharban

megláttam egy hullámon kedvesem.

Szüntelen kóborlok bármily veszélyben,

mert míg őt nem lelem, nem nyughatok!

hol rám köszöntek a múlt tegnapok.

S ó nézd! A tenger sűrű ködfátyolából

vészjóslón ébred a vérszínü hold

és udvara kéken szikrázva lángol,

s furcsa arcképe lelkembe hatolt.

A holdból, ím fényes híd nyúlt a partra,

hullámból épült csillámló csoda!

S bármily esendő is, átmenni rajta

könnyű, és túl vár szép álmok hona.

De minő arc, mit a holdfényben látok,

megleltem volna eltűnt kedvesem?

És már a fényhídon mind beljebb járok

hozzá, látványa gyorsít léptemen.

Meg-meginogva, hullámtól ölelten,

egyre előre szép arca felé!

imát morzsolva, zihálva siettem,