Ungváry Krisztián

Amire van igény

Zsidó olimpikon a Vaskereszt Lovagkeresztjével
PUBLICISZTIKA - LXI. évfolyam, 44. szám, 2017. november 3.

Fuchs Jenő, az első vívó olimpiai bajnok méltán megérdemli, hogy írjanak róla. Életútja bőven
szolgáltat érdekességeket a kutatónak. Az élettörténetnek azonban a „munkaszolgálatosként kapott
vaskereszt” leágazással olyan vadhajtása keletkezett, amely igazolhatatlan. Burjánzása viszont azt
mutatja, hogy komoly társadalmi igény mutatkozik a mese iránt.
Fuchs Jenő „Vaskeresztjéről” először Szilágyi György Sárga karszalag és vaskereszt címmel a
Lyukasóra 1999. évi 8. számában írt. Szilágyi szerint Fuchs, bár nem lett volna kötelezve rá, de
mivel már az I. világháborúban is tisztként szolgált, önként jelentkezett munkaszolgálatosnak, és a
keleti fronton bátorságával annyira kitűnt, hogy a 323. német gyaloghadosztály egy tisztje felfigyelt
rá, és javaslatára Friedrich Trompeter ezredes hadosztályparancsnok, aki mellesleg mint kardvívó és
öttusázó is ismerte őt az 1936-os berlini olimpiáról, kitüntette a Vaskereszt II. osztályával. Jány
Gusztáv pedig, amikor erről tudomást szerzett, mivel a viselési engedélyt neki kellett kiadnia, csak
annyit felelt a Fuchs zsidóságát firtató kérdésre, hogy nincs módja a németek döntését felülbírálni, ő
csak hősöket ismer. Mindehhez fakszimilében egy viszonylag otrombán hamisított, Vaskeresztet
adományozó papír is társult. Az okmányon ugyanis az adományozott nevét kézzel, ráadásul német
átírásban töltötték ki, továbbá megjelölték hadosztályát és hadtestét, viszont nem jelölték meg
magát a munkaszázadot hadrendi számmal. Ezzel szemben az eredeti okmányokon az
adományozott neve mindig gépírással és nem németesítve szerepelt, az alakulatnév pedig soha nem
terjedt ki a fölérendelt parancsnokságok megnevezésére – ezt bárki ellenőrizheti az interneten is,
ahol több száz ilyen adományozó okmányról található kép.1 A történet eredeti forrása a nevét 1948
után rendszeresen, de alaptalanul „ssy” végződéssel író Szepesi Géza, aki arra is hivatkozott, hogy
személyesen jelen volt azon a beszélgetésen, amelyen Jány az előbb idézett kijelentést tette. Szepesi
állítása szerint a történet egyéb részleteit 1945 második felében hallotta a Pestvidéki Fogházban
magától Fuchs Jenőtől, akivel ott „együtt” raboskodott. Az viszont érthetetlen, hogy Szilágyi miért
csak 1999-ben, és miért nem Szepesi 1993-ban bekövetkezett halála előtt írta meg ezt a történetet,
amelyet aztán a Siófoki Hírek 2001. augusztusi számában is közölt.
Gallov Rezső 2011-ben a legendát teljes egészében átvette Londoni olimpiák című kötetében, majd
2015-ben végül Nyáry Krisztián Merész magyarok című kötete fejezte be a Fuchs-legenda
kanonizálását. Ettől kezdve a diadalmenet megállíthatatlan volt. Írt róla az Index, az Új Kelet, a
BBC History, a turulinfo, a flagmagazin, a mandiner, az Alfahír, az Or-Zse, az MTVA és még sok
más internetes tartalomszolgáltató. Egymás után születtek róla az egyetemi OTDK dolgozatok.
Bolgár Dániel témavezetésével Győri Gréta, az ELTE BTK, Barta Róbert témavezetésével pedig
Szűcs Gábor, a debreceni KLTE hallgatója írt róla pályamunkát.
Némi kutatással azonban a fent ismertetett Fuchs-legendárium összes adata cáfolható. 1945 után
Fuchs egy napra sem volt letartóztatva, így nem találkozhatott Szepesivel a börtönben. Valójában
arra sincs adat, hogy Fuchs katonatiszt lett volna az I. világháborúban, róla 1920-ban egy
párbajvétség miatt felfektetett fogolytörzskönyvben rendfokozatára vonatkozóan csak egy pongyola
megjegyzés szerepelt: „hadapródjellel rendelkezik”. Ez valószínűleg valamilyen karpaszományos
altiszti rendfokozatot takart.2 Azonban a világháborúban nem teljesített katonai szolgálatot. 1945.
október 23-án adta le munkahelyi igazoló bizottságának azt a saját kezűleg kitöltött kérdőívet,
amelyen be kellett számolnia életének 1939–1945 közötti szakaszáról. Ebben az szerepel, hogy
semmilyen kitüntetést nem kapott, és nem teljesített katonai szolgálatot. Tehát a Don-kanyarban
sem járt. Saját állítása szerint kormányzói kivételezettséggel rendelkezett, és ezt még a nyilas
uralom alatt is elismerték.3 Friedrich Trompeter ezredes 1942-ben csakugyan kinn volt a keleti
fronton a 2. magyar hadsereggel szomszédos német 323. gyaloghadosztály egyik
ezredparancsnokaként, azonban Vaskeresztet nem adományozhatott, mert az ott és akkor
hadosztályparancsnoki jogkör volt. Semmilyen adat nincsen arra egyébként, hogy ismerte volna
Fuchsot. Arra pedig végképp nincsen adat, hogy Fuchs Vaskeresztet kapott volna – ez azért is
kizárható, mert egy zsidó munkaszolgálatost biztosan nem tüntettek volna ki ilyennel. A Vaskereszt
adományozásánál ugyanis mindig fel kellett tüntetni az érintett csapattestét, jelen esetben –
amennyiben Fuchs kinn lett volna a fronton – egy munkaszolgálatos századot, ami a kor
ismeretében nyilvánvaló képtelenség. Jány Gusztávnak pedig nem tartozott a jogkörébe német
kitüntetések viselésének engedélyezése – ez a kormányzó jogköre volt.
Nem terjedhetett volna el ez a legenda, amennyiben akár csak egy adatközlő foglalkozott volna
Szepesi előéletének vizsgálatával. Szepesi ugyanis a mesebeli Münchhausen bárót is
megszégyenítette már-már beteges nagyotmondási mániájával. Érdekes módon sokan felültek
ennek: az 1989. július 5-én megjelent Hitel című lapban (ahol még együtt publikált Krasznahorkai
László, Esterházy Péter és Csengey Dénes) Ölnek – segítsetek! címmel Fürjes József jelentetett meg
egy interjút Szepesivel.4 Ebben az interjúalany előadta, hogy őt 1944 őszén „gróf” Ambrózy Gyula,
a kormányzói kabinetiroda főnöke bízta meg azzal, hogy egy levelet juttasson el Malinovszkij
marsallhoz a román Maniu-gárda kegyetlenkedéseiről. Mindehhez Szepesi mellékelt egy fényképet,
amelyen honvédségi egyenruhában a Vaskereszt Lovagkeresztjével és számos egyéb kitüntetéssel
látható, valamint több „okmányt”. Az egyik azt volt hivatott bizonyítani, hogy Szepesi már 1942-
ben mint „tisztjelölt” tapasztalatgyűjtő tisztként vezénylésre került a Heeresgruppe B, illetve a 2.
magyar hadsereg kötelékébe. Egy másik iraton Horthy Miklós 1944. október 1-jén engedélyezi,
hogy a neki 1944. július 1-jén Hitler által adományozott Vaskereszt Lovagkeresztjét viselje, és
egyúttal főhadnaggyá nevezi ki. Egy harmadik, 1943. március 1-jén kelt iratban pedig az OKW
olvashatatlan nevű tábornoka igazolja, hogy Szepesi mint pótolhatatlan specialista a német szervek
részéről minden segítségre jogosult.
A fénymásoló korszakalkotó találmány, de arra nem alkalmas, hogy az innen-onnan összeollózott
aláírásokat, pecséteket és fejléceket hitelesítse, pláne akkor, ha a pecsét, a fejléc és az aláírás
stílusban sem illik egymáshoz. Szepesi azonban sikeresen bódította a magyar közéletet évtizedeken
át az általa készített hamis papírokkal, és még csak az sem keltett gyanút, hogy 1924. október 10-i
születési dátumával nem is lehetett volna 18 évesen tiszt. 1999-től 2017-ig egyetlen újságíró vagy
történész sem akadt, aki úgy írt volna Fuchsról, hogy vette volna a fáradságot, hogy ellenőrizze a
legenda elterjesztőjét – holott ha ezt tette volna, legalábbis gyanút kellett volna ébresszen az a
rengeteg történet, amelyet Szepesi hitelesként kívánt előadni.
Szerencsére Budapest Főváros Levéltára őrzi azokat a dokumentumokat, amelyek Szepesi 1945-ös
büntetőügyével kapcsolatosak. Ezekből kiderül, hogy soha nem járt a Don-kanyarban. Az igaz,
hogy 1942. április 26-án jelentkezett önként a Waffen-SS-be. Az SS-Lovashadosztály varsói
pótkeretéhez került, azonban innen 1942. szeptember 2-án hazaszökött. Állítása szerint azért lépett
be az SS-be, mert nem rendelkezett magyar állampolgársággal, és kérvénye elintézéséhez szüksége
volt a nevét 1895-ben Spielvogelről Szepesire magyarosító sziléziai nagyapja keresztlevelére. A
Volksbund budapesti képviselője, valamint a német hatóságok pedig azzal a feltétellel segítettek
neki, ha vagy ő, vagy apja belép az SS-be. Hazaszökése után önként jelentkezett az 1. honvéd
utászzászlóaljnál, ahol állományba vették, és 1943. március 23-án a keleti hadműveleti területre
vonult. Elvileg, aki 1944 előtt belépett a Waffen-SS-be, az elvesztette magyar állampolgárságát –
Szepesi azonban ezzel nem is rendelkezett, az viszont elképzelhető, hogy amikor apja az
állampolgárságot megkapta, fia is automatikusan részesült benne, ha a magyar hatóságoknak nem
volt tudomásuk SS-tagságáról. Saját állítása szerint a 101. utász zászlóaljtörzsben mint tolmácsot
alkalmazták, ezzel kapcsolatban kapta meg a II. osztályú Vaskeresztet. A többi kitüntetésről azt
állította, hogy azokról csak dicsekvésből beszélt. Hogy mindez igaz-e vagy sem, nehezen ítélhető
meg, mert könnyen elképzelhető, hogy az összes ezzel kapcsolatos iratot maga Szepesi hamisította.
Bármennyire kényelmes állás lehetett is tolmácskodnia, valószínűtlen, hogy itt „csak úgy”
kitüntették volna ezzel az érdemrenddel. A II. világháborúban magyar katonák 1944 végéig csak kb.
1800 alkalommal kapták meg a Vaskereszt II. osztályát. Tisztek is ritkán részesültek benne,
legénységi állomány pedig még ritkábban. Az őrvezető Szepesi akkor kaphatott volna ilyet
különösebb teljesítmény nélkül, ha előtte már egységében minden tisztet kitüntettek ezzel. Amit
biztosra vehetünk, az az SS-tagsága, egyrészt, mert erre több tanú is emlékezett, másrészt pedig
azért, mert több irat utalt arra, hogy a Waffen-SS-szel kapcsolatban volt, a Waffen-SS
magyarországi hivatala például 1943. szeptember 9-én beszüntette a havi 40 pengő katonai pótlék
fizetését szüleinek.
Mindez három évvel később a Politikai Rendőrségen tett vallomásában már úgy jelent meg, hogy
1938–1942 között Berlinben „katonai akadémiát” végzett, majd a Bolyai Műszaki Akadémián
zászlósként tisztté avatták, majd harmadik magyarként 1943. június 4-én a szmolenszki
„tércsatában” [sic!] megkapta a Vaskereszt Lovagkeresztjét, amelyet 16 szovjet harckocsi
kilövésével érdemelt ki.5 Mindehhez magyar igazolványokat is hamisított. Később pedig már azt is
beleszőtte elbeszéléseibe, hogy önkéntesként részt vett a finn–szovjet háborúban, és utána
vadászpilóta-kiképzést kapott Németországban. A Népbíróság, illetve nyomában az ÁVH érdekes
módon nem foglalkozott azzal, hogy szembesítse Szepesit állításai valótlanságával. Sőt, még azt is
eltűrték 1948-tól, hogy nevét a hivatalos iratokon is „ssy” verzióban tüntesse fel (később is
mindenütt így írta alá nevét). Feltehetően azért, mert hazudozásai csupa olyan adatot jelentettek,
amelyek amúgy terhelőnek számítottak, így nem merült fel az ellenőrzésük iránti igény, az önkéntes
SS-tagságát pedig, amelynek alapján Szepesit le lehetett csukni, dokumentumok megnyugtatóan
bizonyították. Még az sem tűnt fel nekik, hogy Szepesi apjából is reaktivált vezérkari alezredest
kreált, holott az csak fogtechnikus volt – és abban a korban a vezérkari testület és a civil élet között
nemigen volt átjárás.
Szepesit 1945-ben a Népbíróság az SS-tagságért két év börtönre ítélte. 1947-es szabadulása után
beszervezték, de nem lehettek elégedettek vele, mert 1949-ben újra letartóztatták és internálták.
Megjárta a recski tábort is, 1953 szeptemberében szabadult. Élete ezután is bővelkedett meglepő
fordulatokban, ám ez már nem lehet ennek az írásnak tárgya.
Érdekesebb annak vizsgálata, miért válhatott a Szepesi által elterjesztett Fuchs-legenda ennyire
sikeressé. Elgondolkodtató, hogy terjesztésében a politika minden spektrumához besorolható média
szinte egyöntetűen részt vett, míg a történet behatóbb és kritikus vizsgálata senkit sem érdekelt.
Tehát egyfajta „hazafias népfront” sorakozott fel Fuchs legendája mögött. Mindez csak azzal
magyarázható, hogy a legenda olyan tartalommal bírt, amely iránt komoly társadalmi igény
mutatkozik mindmáig.
Érdemes azonban szétszálazni azt, hogy a Fuchs-sztori kinek miért is tűnt vonzónak.
A történet liberális vagy zsidó olvasata szerint a minden üldöztetés dacára is magyarnak és hősnek
bizonyuló, megbélyegzett olimpikon visszamenőleg is igazolhatja az asszimiláns útválasztást, pláne
hogy Fuchs túlélte a háborút. Ráadásul a német szál beemelése arra is jó, hogy „objektív” mércét
teremtsen Fuchs hősiességének értékeléséhez.
A történet antiszemita vagy Horthy-nosztalgikus olvasata hasonló felhangú, azzal a különbséggel,
hogy itt Fuchs eljátszhatja a „hazafias zsidó” szerepét (vannak tehát jó és rossz zsidók) anélkül,
hogy a munkaszolgálat tényleges borzalmairól és az ezzel kapcsolatos magyar felelősségről bármit
mondani kellene. És lám, „hősök” esetén még a német hadseregben se számított, hogy valaki zsidó.
A történet hallatán az olvasó még azt is gondolhatná, hogy a munkaszolgálat tulajdonképp normális
intézmény volt, ráadásul csak hiperkorrekt németek jelennek meg az elbeszélésben, Jány Gusztáv
pedig valósággal megdicsőül, hiszen ő „csak hősöket” ismer. Így nem kell beszélni Jány
összeomlásáról és kirívó kegyetlenségéről, amit talán az illusztrál a legjobban, hogy a 2. magyar
hadseregben 326 halálos ítéletet hajtottak végre, és Jány még abban az esetben sem volt hajlandó
kegyelmet adni, ha mind a hadosztály, mind a hadtest hadbírósága az elítéltek kapcsán kegyelmi
felterjesztéssel élt.
Végül van a történetnek jóindulatú és érdeklődő laikus olvasata is. A Fuchs-sztori ebbe is
tökéletesen beleillik. Talán a TájKép blog fogalmazta meg ezt a legpontosabban: „...ezen történet
apropóján el lehet gondolkodni azon, hogy XX. századunk történelmében nem minden fekete és
fehér. Mint ahogyan például téves dolog a Tanácsköztársaság bűneit en bloc zsidó honfitársaink
nyakába varrni, ugyanúgy téves dolog a Holokauszt történéseiért a két háború közötti magyar
középosztályt és a teljes politikai establishmentet felelőssé tenni. A magyar zsidóság II.
világháborús tragédiája egyet jelentett a teljes magyarság tragédiájával. Ráadásul a kommunista
diktatúrában generációk nőttek fel a Holokauszt kibeszéletlenségének terhével, mely teher súlyán a
rendszerváltás utáni időszak éppenséggel semmit nem könnyített. Szerintem ez ügyben is
párbeszédre volna szükség, magyar-magyar párbeszédre.”6
Csakugyan. Ez a párbeszéd égetően szükséges. Azonban előfeltétele, hogy valós történelmi tények
alapján és önvizsgálatra, önkritikára képesen induljon meg. A Fuchs-sztoriból azonban a tények
figyelembevétele és a forrásokkal kapcsolatos minimálisan elvárható körültekintés is hiányzott. Egy
teljes társadalom hagyta magát éveken át becsapni azért, hogy egy kellemes legendával
nyugtathassa meg saját lelkiismeretét. Hogy ne kelljen tényleg valamit „kibeszélni”.
[1] Lásd Szilágyi György: Sárga karszalag és Vaskereszt. In: Lyukasóra 1999. május, 20-21.o. Az
internetes hivatkozásokban (pl. a Wikipedia Fuchs Jenőről szóló cikkében) még ez a bibliográfiai
adat is rendre tévesen, augusztusi megjelenéssel szerepel.
[2] BFL VII.102.a. 2276/1920.
[3] Ezúton is köszönöm Szakály Sándornak, hogy felhívta figyelmem a Fuchs igazolásával
kapcsolatos iratokra, amelyek a Budapest Fővárosi Levéltárban találhatóak.
[4] Fürjes József: Ölnek – segítstek! In: Hitel, 1989. 13. szám, 10–11.o.
[5] Lásd Szepessy Géza vallomása V-107.432, 7-8.o.
[6] http://tajkep.blog.hu/2008/07/23/egy_munkaszolgalatos_olimpikon_nemet_vaskeresztje
A szerző további cikkei

Nyomot hagytak LXI. évfolyam, 2. szám, 2017. január 13.

Egy vita tanulságaiLX. évfolyam, 17. szám, 2016. április 29.
Egy kérdés LVII. évfolyam, 41. szám, 2013. október 11.
 Object 1

Impresszum Magunkról Offline média Online média Kapcsolat

Élet és Irodalom 2017