Philipp Freiherr von Boeselager

Meg akartuk ölni Hitlert

A Valkűr-hadművelet

GABO
 A fordítás
Philipp Freiherr von Boeselager: Nous voulions tuer Hitler.
Le dernier survivant du complot du 20 juillet 1944
(Perrin, 2008) alapján készült

A szöveg megírásában közreműködött:

Florence és Jérôme Fehrenbach

Fordította: Bíró Péter

Szerkesztette: Dornbach Mária

Borítóterv: Kühne Andrea

Műszaki szerkesztő: Haiman Ágnes
Tördelés: Simon Attila

Copyright © Perrin, 2008

Hungarian translation © Bíró Péter, 2009

Copyright © Gabo Kiadó

Felelős kiadó: Földes Tamás
Irodalmi vezető: Rózsa Judit

ISBN 978 963 689 266 1

Készült a Borsodi Nyomdában

Felelős vezető: Ducsai György
Társaimnak, akik a Tresckow-csoport tagjaként
az alábbi jelmondat szerint éltek:
Etiam si omnes, ego non!{*}
 Tartalom

TARTALOM 4
ELŐSZÓ 6
A SZABADSÁG ÖRÖME 8
A DÖNTÉS IDEJE (1933-1936) 14
A MEGTÉVESZTŐ HÁBORÚ (1939-1940) 26
NEKIRUGASZKODÁS A GYŐZELEMÉRT (1940. JÚNIUS 9.) 28
AZ ADOTT SZÓ (1940. JÚNIUS 17.) 32
VILLÁMHADJÁRAT (1941. JÚNIUS-NOVEMBER) 36
KARÁCSONY A POKOLBAN (1941. DECEMBER – 1942. JANUÁR) 47
A CSATLAKOZÁS ELSŐ LÉPÉSEI (1941-1942) 59
TALÁLKOZÁS A DÉMONNAL (1942. JÚNIUS) 69
KÖZJÁTÉK A FÜHRER FŐHADISZÁLLÁSÁN (1942. JÚLIUS) 79
A KÍNOS AJÁNDÉK (1942. OKTÓBER) 83
A TRESCKOW-CSOPORT (1942-1944) 89
A LOVAK MEGKÖNNYÍTIK A TALÁLKOZÁSOKAT (1943) 111
AZ 1943. MÁRCIUSI HÁROM SIKERTELEN KÍSÉRLET 120
FELTARTÓZTATNI A BARBÁROKAT 128
LOVASOK A FERGETEGBEN 131
EGY BŐRÖNDNYI ROBBANÓSZER 145
KÉNYSZERPIHENŐ 148
A VESZÉLYES LOVAGLÁS (1944. JÚLIUS) 152
A GYÁSZ IDEJE 165
HÍD A MURÁN (1945) 175
EPILÓGUS 182
UTÓSZÓ 184
BIBLIOGRÁFIA ÉS FORRÁSJEGYZÉK 187
 Előszó

Philipp von Boeselager azon kevesek egyike, akiknek életútja a ma

embere számára is értékes tanulságokkal szolgálhat. Könyvünkben ezt
kívánjuk megmutatni.
Eltekintve néhány harctéri sebesüléstől, semmi nem utal arra, hogy
ez a belső nyugalmat árasztó idős férfi közelről ismerte volna a
második világháború határtalan borzalmát, miként arról sem árulkodik
semmi sem, hogy a Hitler elleni összeesküvés résztvevőjeként
folyamatos feszültségben élt. Az összeesküvés bűn volt, a többi német
szemében egyet jelentett a hazaárulással, a végleges összeomlás
siettetésével, ráadásul titkolódzásra, kettős életre kényszerítette, ami
alapvetően idegen volt a lovagias nyíltságra és őszinteségre nevelt
férfitól.
Ha Philipp von Boeselagerről beszélünk, szólnunk kell
elválaszthatatlan testvéréről, Georgról is, akivel a gyermekkori
játékoktól kezdve a háború borzalmáig mindent együtt csináltak végig,
és akivel az összesküvés titkát is együtt viselték. Az Utószóban leírt
történet mindennél jobban érzékelteti azt a fajta kötelességtudatot,
életmódot és szemléletet, amely lépteiket vezérelte.
Philipp von Boeselager annak ellenére készségesen vett részt a kötet
anyagát szolgáltató hosszú beszélgetéseken, hogy nyilván nehéz és
gyötrelmes volt erről az időszakról beszélnie, hiszen a szóban forgó
események szinte kizárólag fájdalmas emlékeket idéztek fel benne. A
Hitler elleni összeesküvésben való részvételét a háború után is súlyos
titokként hordozta magában jó ideig, még a feleségét sem közvetlenül
az események után avatta be. A könyvben bemutatott események
szereplői közül ma már csak ő van közöttünk, és mivel sohasem hitt a
véletlenekben, úgy gondolja, azért élte túl a megpróbáltatásokat, hogy
tanúskodhasson.{1}
Florence és Jérôme Fehrenbach
Saint-Chaffrey, 2007. augusztus 16.
 A szabadság öröme

Georg 1915 augusztusában született, én pedig 1917 szeptemberében.

Ő a negyedik, én az ötödik voltam az összesen kilenc gyerek közül.
Családom 1910-ben elhagyta a bonni házat, amely a XVIII.
században Clemens-August von Bayern hercegérsek egyik rezidenciája
volt,{2} és a Rajna-vidékre, Heimerzheimbe költözött. Csatorna- és
árokrendszerével az ősi Kína nyári palotáit idézve, az egy sor hídon át
megközelíthető félszigeten a nagy, hófehérre festett, timpanonos,
soktornyú főépületével, félig vadon hagyott, otthonosan rejtelmes
parkjával, az abban szabadon élő őzekkel, a természet közelségével
Heimerzheimet a tündérmesék kastélyának láttuk. Nem esett
nehezünkre bezárkózni ebbe a titokzatos világba, amelynél a gyermeki
képzelet és játékösztön keresve sem találhatott volna alkalmasabb
terepet a kiteljesedéshez.
Heimerzheimi neveltetésünk liberális volt, amin mindig is
csodálkoztak a vendégeink, akik elég sűrűn és elég nagy számban
fordultak meg nálunk, mivel édesanyánk úgy gondolta, hogy akit az a
szerencse ért, hogy ekkora házban lakhat, fogadjon gyakran
látogatókat. Ezzel együtt sem voltunk azonban túlságosan szabadjára
engedve. Ottani életünk egyértelmű és átlátható szabályok között és
néhány szigorúan lefektetett erkölcsi alapelv szerint zajlott (tilos volt
például az állatokat kínoznunk), de az adott keretek között
meglehetősen nagy mozgástérrel rendelkeztünk.
Anyja révén brüsszeli származású édesapám, Albert von Boeselager
kifinomult, művelt ember volt, az európai nemességet mindig is
egyetlen egységnek látta. Valamennyi kontinensen vadászott, és négy
vagy öt nyelven beszélt.
Éppen ezért a szabadsághoz való helyes viszonyulást, a szerinte
ebből szükségszerűen következő keresztényi mértékletességet és a
vadászat tudományának elsajátítását tartotta a legfontosabbnak. Georg
1928 karácsonyán, alig tizenhárom évesen kapta ajándékba az első
vadászpuskáját, és tizenöt évesen már közel százötven darabos
trófeagyűjteménnyel büszkélkedhetett. Bátyám szenvedélye annyira
erős volt, hogy – utólag már bevallhatom – az én közreműködésemmel
még egy szétszedett vadászfegyvert is becsempészett az internátusba.
Amikor Strasser felvigyázó körbejárta a körleteket, és végigturkálta a
diákok poggyászait, ismét csak össze kellett játszanunk. Az ellenőrzés
idejére az alsónadrágunkba dugtuk a fegyver egy-egy darabját.
Georgnak a csöve, nekem pedig a tusa jutott. Nem volt egyszerű
mutatvány, mert úgy kellett megtartanunk az alkatrészeket, hogy
közben a kezünket persze nem tehettük zsebre.
A természethez való viszonyunkat alapvetően a vadászat alakította
ki, és ezek a dolgok mélyen belénk ivódtak, szinte a lényünk részévé
váltak. Elsősorban Georg volt az, aki tudta, hogyan kell már napkelte
előtt tökéletesen tájékozódni az erdőben, hogyan lehet néhány
méternyire észrevétlenül megközelíteni a fácánkakast, nesztelenül, az
őzek elriasztása nélkül mozogni a bozótban, álcázni magunkat,
láthatatlanná válni és a magaslesen töltött néma, mozdulatlan órák
egyhangúsága után is a megfelelő pillanatban cselekedni. A csoportos
vagy magányos vadászatok során megtett hosszú séták és az állatok
iránt érzett szenvedélyes érdeklődés, ami a természet igazi szerelmeseit
jellemzi, valóságos indiánt faragtak Georgból. Az is maradt élete utolsó
percéig, és ennek a tudásnak a későbbiekben többször is nagy hasznát
látta.
A vadászat nem csupán a testgyakorlás egyik módja volt, de
észrevétlenül megtanított a lét törvényszerűségeinek elfogadására, és
felkészített az életben maradásért folytatott harcra, arra, hogyan kell
beosztani az erőnket, elmenekülni a veszély elől, lehiggadni,
összeszedni magunkat, megtéveszteni az ellenséget, alkalmazkodni
hozzá és helyesen felmérni a kockázatokat. Megtanított megőrizni a
hidegvérünket a küzdelem önkívületében csaholó kutyák kavargásában,
megadni a kegyelemdöfést a szarvas vagy a vaddisznó védtelen
torkába, viszolygás nélkül nézni, ahogy a bíborszínű hányadék
előbugyog a halálos sebek mélyéből és nem megrettenni a fiatal őz
világos szőre mögött láthatóvá váló barna hús vagy a hajszában
kimerült állat száján kicsapódó véres tajték látványától, megtanított
arra, hogy képesek legyünk állni a kimúlt állat üveges tekintetét és
megfosztani őt – mint egykor a megölt ellenséget ékességeitől – véres
és nedves trófeájától. Mindez segített abban is, hogy elfogadjuk az
erőszakos halál tényét, hogy megértsük az áldozat fogalmát. Igen, a
vadászat felkészülés volt a legvégső, a legnagyobb áldozatra, a saját
életünk feláldozására.
Godesbergi, a leginkább talán „mérsékelt katolikusnak” tekinthető
neveltetésünk nemigen különbözött attól, amit Heimerzheimben
kaptunk. Mélyen katolikus családom története évszázadokon át
szorosan összefonódott a katolikus német hercegekével. Őseink közül a
Heyden-Belderbuschok, akik révén a heimerzheimi kastélyhoz
jutottunk, a XVIII. században a nagy hatalmú kölni érsek miniszterei
voltak, a Satzenhove-nek pedig – tőlük származott a kreuzbergi birtok
– ugyanebben a korszakban a mainzi választófejedelmek szolgálatában
álltak.
Georggal egész gyermekkorunkat sülve-főve együtt töltöttük. Alig
két év volt közöttünk, Castor és Pollux voltunk, játszótársak és
cinkosok minden csínyben. Bensőséges kapcsolatunk, amely szinte
különálló egységgé tett minket a testvéreink között, nem akadályozta
meg, hogy eltérő képességeket fejlesszünk ki magunkban, és az
idősebb testvér fiatalabb feletti természetes befolyását sem
csökkentette. Párosunk ereje abban rejlett, hogy kiegészítettük
egymást. Georg fizikuma erőteljesebb, sportosabb volt, és rendelkezett
az emberek, helyzetek és dolgok iránti ösztönös megérzések
képességével, én viszont meggondoltabb és elemzőbb alkat voltam. A
következő két gyerekkori anekdota, azt hiszem, érzékletesen mutatja be
a kettőnk közötti jellembeli különbségeket.
A heimerzheimi parkban elég sok őz élt szabadon, és az állatok
időnként igencsak közel merészkedtek a házhoz. Egyszer két bátyánk,
az akkoriban tíz év körüli Antonius és Hermann azzal szórakozott,
hogy kaviccsal dobálta az egyik bakot. Georg, aki valamivel távolabb
egy kőpadon üldögélt, feszülten figyelte a jelenetet. Az őz egy idő után
megunta a két kis idétlen bosszantását, és támadásba lendült. Georg a
pillanat tört része alatt cselekedett, öt éve valamennyi merészségével
felkapta a karabélyt, amelyet Antonius korábban a padnak támasztott,
célzott, és az őz felé lőtt. Bumm! Georg a visszarúgó fegyver tusának
ütésétől félig kábultan zuhant hátra, isteni szerencse, hogy nem
sebesített meg senkit, az őzet pedig a lövés puszta döreje is
menekülésre késztette.
Nekem viszont egy családi vacsorán sikerült magamat kitüntetni. Az
egyik Zu Stolberg-Stolberg rokonunk nagyon súlyos fejsebet kapott az
első világháborúban, és a sebészek egy ezüstlappal pótolták a
koponyáján tátongó, golyó ütötte lyukat. Egyébként jócskán túlélte a
sebesülést, csak valamikor a hatvanas években halt meg. Sok szó esett
a fantasztikus operációról, én pedig személyesen is meg akartam
győződni a dolog hitelességéről, úgyhogy csendben felálltam egy
székre, odahajoltam a rokon fejéhez, és feltűnés nélkül, egyszersmind
elmélyülten kezdtem tanulmányozni azt a hajhiányos területet, ahol a
fémlap csillogott, majd állítólag felkiáltottam: „Ez nem is ezüst! Nincs
benne a jel!” Az elmélyült vizsgálódásnak végül két kiadós nyakleves
vetett véget…
Ha őszinte akarok lenni, apánkat sohasem érdekelte különösebben
gyermekei iskolai teljesítménye. A többéves otthoni tanulást követően
azonban idővel csak alá kellett vetni a fiúkat a modern nevelésnek. „Az
iskola – mondogatta apánk nagyokat sóhajtva – mostanság kötelező.
Igencsak unalmas valami, de nincs mit tenni.” Ekkor adtak be minket a
Bonn külvárosában található godesbergi Aloïsius jezsuita
gimnáziumba. Az igazat megvallva a bentlakás nem különösebben
viselt meg, hiszen autóval alig egyórányi távolságra voltunk
Heimerzheimtől. Az Aloïsius középiskolában zajló jezsuita nevelés
célja nem a papi pályára való felkészítés volt, hanem az, hogy
összeegyeztessék a diákokban a vallásos és a világi elveket, hogy a hit
tüzét a kaotikus világban is ébren tarthassák. A vallás gyakorlása nem
öncélú volt, természetesen simult bele a tanulók napirendjébe, életébe,
és igen, valahogy a lelkükbe is. A Godesbergben töltött öt vagy hat év
sokban hozzájárult ahhoz, hogy szilárd, komoly, problémáktól és
túlzásoktól mentes hit alakult ki bennünk. Tulajdonképpen inkább
valamiféle viselkedésmódot sajátítottunk el, mint ismereteket, bár
abból a szempontból sem lehetett sok kivetnivalót találni az iskola
munkájában. Akárhogy is, a legfontosabbat, amit az iskolapadban meg
lehet tanulni, megtanultuk: megtanultunk tanulni.
A kollégium igazgatója igazi hazafi volt. Az ő szemében a jezsuita
pedagógiát a kezdetektől átható keresztény értékek, a humanizmus, a
becsület, a mások tisztelete, az intellektuális szigor hagyománya és az
élénk kritikai szellem nem volt összeegyeztethetetlen a hazaszeretettel.
Ezek alapján nem tekinthető véletlennek, hogy a későbbiekben
egyetlen ottani társunk sem lett a náci párt tagja. Ezt – a mi
generációnk esetében nem túl jellemző tényt – fontosnak tartom
hangsúlyozni.
 A döntés ideje
(1933-1936)

1933-ban, a nácik hatalomra jutásának idején Georg még nem volt

tizennyolc éves, én pedig éppen csak kevéssel múltam el tizenöt. A
számunkra és családunk számára a későbbiekben fontossá váló
eseményt akkoriban elég közönyösen vettük tudomásul. Szüleink azzal
együtt, hogy a náci párt nézetei igencsak távol álltak tőlük, nem igazán
búslakodtak a weimari köztársaság bukása miatt.
Mi aztán ismertük a vereség megaláztatását. A Rajnának a
szövetséges hatalmak által megszállt bal partján lakó németként 1919
és 1926 között láttuk vonulni a kanadaiakat, a briteket, majd a magukat
elsősorban gyarmati csapataikkal képviseltető franciákat. Hosszú és
nyomasztó volt ez a békeidőben átélt hatéves megszállás. Számunkra,
németek számára felfoghatatlan volt a helyzet: Németország nem
veszített nyugati területeket, a harcok alatt semmiféle támadás nem érte
abból az irányból, és mégis jött a béke, az igazságtalannak érzett,
idegen megszállást hozó béke, amelynek mintha az lett volna az
egyetlen célja, hogy tönkretegye az országot. Még ha viszonylagosan
csendesen telt is ez az időszak, nem erősítette a népek barátságát. A
Ruhr-vidék 1923 és 1926 közötti megszállása erőszakot és
megaláztatást szült, összesen 121 statáriális kivégzést és több tízezer
kiutasítást, valamint – Cuno kancellár kezdeményezésére – az ország
ipari központját romba döntő, a későbbiekben iszonytató inflációhoz
vezető általános sztrájkot eredményezett. Mindez, úgy gondolom, még
jobban elmélyítette a Rajna-vidéki emberekben a kellemetlen francia
szomszédság iránt évszázadok óta táplált ellenérzéseket. Gyerekfejjel is
érzékeltem a megszállásból következő megaláztatásokat. Jól
emlékszem, arra való hivatkozással, hogy apám tartalékos tiszt, a
szüleimnek megtiltották, hogy részt vegyenek a nagyanyám temetésén.
Az is világosan él bennem, hogy az internátusban ünnepséget
rendeztünk Seelen atya tiszteletére, aki a francia csapatok felvonulása
közben a bal parton betiltott német himnuszt kezdte énekelni.
Szerencsére a jezsuita szerzetes holland állampolgár volt, úgyhogy a
franciák nem tartóztathatták le és nem vonhatták felelősségre. Fiatalok
voltunk ugyan, de a magunk módján mi is ellenálltunk.
Édesapámban, igazi európai lévén, nem volt bosszúvágy sem, de az
első világháborúban harcoló tisztként és hazafiként azt szerette volna,
hogy Németország visszanyerje nagyhatalmi státusát. Ezt a vágyát
ugyan nem igyekezett ránk erőltetni, mégsem lepődött meg senki,
amikor legidősebb bátyánk, Antonius belépett a Stahlhelmbe.{3}
Megértem, ha a külföldi olvasók bizonyos gyanakvással szemlélik a
korabeli német hazafiak politikai nézeteit, és elsősorban a Hitler
elfogadhatatlan céljaival való azonosulást látják meg bennük, mi
azonban képesek voltunk szétválasztani ezeket a dolgokat.
Németország felemelkedését kívánva miért kellene bűnösebbnek érezni
magunkat, mint azok a franciák, akik 1914-ben ismét országuk
részeként kívántak tekinteni Elzász-Lotaringiára?
Elmesélek egy történetet ebből a korszakból, mert én akkor tanultam
meg, milyen módszerekkel dolgoznak Hitler emberei. 1934-ben a
birodalmi kancellár eljött Bonnba, én pedig kíváncsi voltam, úgyhogy
kiszöktem az egyik internátusbeli barátommal. Elmentünk a Dreesen
Hotelhez, ahova a kancellárt várták, és elrejtőztünk, hogy legalább azt
láthassuk, ahogy felmegy a lépcsőn, de rövid időn belül kiszúrtak
minket, és két SS-katona fülön is csípett, és minden további nélkül
bezártak minket egy műhelybe. Folyamatosan attól rettegtünk, hogy a
szökésünk az igazgatónk tudomására jut, és majd alaposan
megbüntetnek minket. Egészen hajnalig étlen-szomjan ott tartottak, le
sem hunytuk a szemünket, és csak a kancellár távozását követően
voltak hajlandók végre elengedni bennünket. Aztán persze, valami
csoda folytán, a szökésünk titokban maradt. Úgy szoktam fogalmazni,
hogy a fogságban töltött nap és az azt követő éjszaka igencsak
elgondolkodtató volt.
Az 1934 nyarán bekövetkezett válságból és annak
következményeiből középiskolásként nem sokat értettünk, és bár
tanáraink nem beszélhettek velünk politikáról, azt azért világosan
érzékeltük, mennyire mélyen érintette őket az SA ellen fellépő dr.
Klausener meggyilkolása.
A náci mozgalom kétes jellege rövid időn belül más módon is
megnyilvánult. A bad-godesbergi gimnázium igazgatója, az első
világháborúban tisztként szolgáló jezsuita Rodewick atya
rokonszenvezett a hazafias megújulás eszméjével, képes volt azonban
kordában tartani a fiatalok lelkesedését és tiszte szerint megtartani őket
a rábízott intézmény által képviselt keresztényi szellem keretei között
és kirekeszteni a náci eszmék hatását. Georg 1933-ban egy katolikus
hazafias, az erkölcsi és vallási értékekhez kötődő cserkész jellegű
mozgalmat indított az iskolán belül. Ez volt a Jungstahlhelm.
Ugyanebben a szellemben, az akkoriban még ártatlannak tűnő
dolgokkal foglalkozó (táborozó, túrázó) hitleri Pimpfe mintájára a
jezsuita középiskola is elindította a maga mozgalmát. Rodewick atya
pontosan felmérte, mekkora veszélyt jelentenek az ifjúság lelkére a
náci párt zászlaja alatt működő ifjúsági szervezetek, és igyekezett
hozzánk hasonló személyiségekkel feltölteni a szervezet sorait, a
Pimpfe azonban fokozatosan kicsúszott a középiskola és az igazgató úr
kezei közül.
Ehhez a korszakhoz egy másik emlékezetes esemény is fűződik.
Tagja voltam egy gyülekezetnek, a Mária-kongregációnak. 1937 egyik
szép nyári napján pimpfe-beli parancsnokom, egy amúgy elég
szimpatikus fiú, jelezte, hogy a rettenthetetlen Pimpfekhez való
tartozásom nem egyeztethető össze az ájtatoskodással, úgyhogy
választanom kell. Tökéletesen felfogtam, parancsnokom biztosra veszi,
hogy el fogja érni a célját, és meg van győződve arról, hogy
gondolkodás nélkül ott hagyom a gyülekezetet, én azonban
egyértelműen visszautasítottam ezt. Tűrhetetlennek éreztem, hogy
bárki is kényszerhelyzetbe hozzon, és egy pillanatig sem haboztam.
Meg kell valljam, a visszautasításom pontos okát nem árultam el,
csupán annyit mondtam, hogy az érettségire való felkészülés nem teszi
lehetővé, hogy a továbbiakban is részt vegyek a csapat programjain. A
magyarázat elég meggyőzően hangozhatott, mert tiltakozás nélkül
elfogadták.
Georg 1934 nyarán érettségizett, és egyértelmű elképzelése volt a
jövőről, katonatiszt akart lenni. A bátyámban megvolt az ehhez
szükséges tettvágy és kezdeményezőkészség, kiváló sportoló volt,
kimeríthetetlen energiák dolgoztak benne, és a végtelenségig kitartó
volt. Szeretett a szabadban lenni, és az emberi lélek is érdekelte.
Tulajdonképpen tehát minden készsége és képessége a katonai pálya
felé terelte. A hadseregbe való bevonulás szándéka mögött az a ma már
naivnak ható gondolat is meghúzódott, hogy lehetséges lesz a rendszer
kiszolgálása nélkül szolgálni az országot. Akkoriban még úgy látszott,
hogy a hadsereg hű maradt az eszméihez, és életerejénél, saját
kultúrájánál, hagyományainál fogva képes lesz megőrizni önállóságát a
politikai hatalommal szemben. 1934-ben a katonai pálya még, ha csak
látszólag is, de a cselekvés és a függetlenség együttes lehetőségét
kínálta a Georghoz hasonló fiatalemberek számára.
Ki kellett választani a fegyvernemet, és Georg a lovasság mellett
döntött. Igazi zsokéalkat volt, és legalább annyira sovány is. Amikor
jelentkezett a hadseregbe, jól emlékszem, éppen a testsúlya miatt
akarták visszautasítani. Apánk írt a parancsnoknak és a minisztériumot
is megkereste, és végül a katonai adminisztráció belátta, hogy ettől az
egy ponttól eltekintve Georg az összes általuk támasztott fizikai
követelménynek megfelelt. Nem is csalódtak benne később sem. A
katonaiskolában, majd a Paderbornban állomásozó 15. lovas ezrednél
töltött évek alatt Georg sok időt áldozott lovaglótudománya
fejlesztésére, sőt a szabadidejéből is elég sokat töltött a
versenypályákon. 1939-ig közel száz versenyen indult.
Nekem 1936-ban kellett pályát választanom. Bár akkoriban még
nyilvánvalóan romantikus elképzeléseim voltak a diplomáciáról, de
határozottan vonzott az a pálya. Még arabul is elkezdtem tanulni, és
addigra már írtam, és olvastam is valamennyire. Nem sokkal érettségi
után anyai nagyapámhoz, von Salis-Saglio báróhoz fordultam
tanácsért, aki független, megingathatatlan elvekkel rendelkező férfiú
volt. Fiatalkorában azzal keltett feltűnést, hogy amikor az úrnapi
körmeneten való részvétele miatt büntetésből Kelet-Poroszországba
akarták helyezni, egyszerűen lemondott köztisztviselői állásáról.
Németországnak ezeken a hagyományosan katolikus és a versailles-i
békét követően a protestáns Poroszországhoz csatolt területein mindez
a nagy fokú függetlenség kifejeződése volt. Mindannyian tökéletesen
megbíztunk az ítéletében. Nagyapám kertelés nélkül megmondta:
„Fiacskám, a diplomáciában amúgy sem igazán szerencsés mindig
elárulni a teljes igazságot, de ezekkel a nácikkal folyamatosan
hazudnod kell majd. Nem, ez nem lenne neked való! Válaszd inkább a
hadsereget, amúgy is közeledik a háború.”
Ez a tanácsa sem cáfolta meg nagyapám éleslátását. Németország a
versailles-i békeszerződés rendelkezései dacára ismét fegyverkezett, és
1936 márciusában a Rajna bal partját is remilitarizálta. Puskaporos volt
a hangulat, a katonai pálya pedig helyes választásnak látszott. Így tehát,
miután 1938 nyarán Döberitzben befejeztem a tanulmányaimat,
csatlakoztam a paderborni lovasezredben szolgáló bátyámhoz. Előbb
tartalékos lettem, majd Georg nyomdokait követve jelentkeztem a
hivatásos katonatiszti képzésre.
 Időközben Merseburgban túlestem a kötelező munkagyakorlaton is.
A brigádomban tizenöt Rajna-vidéki és ugyanannyi bajor volt, akik
képtelenek voltak egymással szót érteni, mivel mindegyik csak a maga
tájszólását beszélte. Egy gát építésén dolgoztunk. Én mozdonyvezető
voltam, és az építési anyagokat kellett a munkaterületre szállítanom.
Nem volt rossz a hangulat, megegyeztünk, hogy nem fogunk
egymással versenyezni – a bajorok hajnalonta lelkiismeretesen
megszappanozták a síneket, hogy lassabban tudják elszállítani őket,
egyszóval megvoltunk, mindenki megtalálta a maga számítását. Az élet
azonban spártai volt, egy hangár betonján aludtunk szalmazsákokon, a
főnökökbe pedig igencsak kevés értelem szorult. A képzés keretén
belül elhangzó előadások olyan alacsony színvonalúak voltak, hogy a
legtöbbször negyedórányi szenvedés után általános hangzavar
közepette véget is értek. Összességében rossz emlékként őrzöm
mindazt, amit ott tapasztaltam, mert ez a kötelező szolgálat is csak
újabb adalékokkal szolgált a rendszer bizonyos intézkedéseinek
abszurditásához, ugyanakkor persze az, hogy kissé megedződtem és
hogy bizonyos időt Rajna-vidéki honfitársaim között töltöttem, cseppet
sem vált káromra.
Túlzás lenne azt állítani, hogy ettől a pillanattól gyanakvással
viszonyultunk volna a rendszerhez. A tisztek képzése teljes mértékben
apolitikus szellemben zajlott, mintha a Reichswehr utóda, a Wehrmacht
örök életű intézmény lenne, és annyival a zavarosan változó korok
felett állna, hogy közömbösen szemlélhetné azokat. Mivel a
nagyvárosoktól messze fekvő laktanyákban, sajtótermékek hiányában
teljes egészében a katonai kiképzésnek szenteltük magunkat, nagyon
keveset tudtunk arról, ami a világban történt. Meg kell valljam, hogy a
nácizmust elítélő híres Mit brennender Sorge (Mély aggodalommal)
enciklika szinte semmilyen hatást nem gyakorolt rám. Alig húszéves
voltam, és ebben a korban könnyen átszaladnak rajtunk a
szentbeszédek, és főleg nem olvasgatjuk őket kedvtelésből.
Ugyanakkor egy fontos tényre fel kellett figyelnem. A
hatalomátvétel után az édesapám egyszer csak megkapta a náci
párttagsági igazolványát. Nem volt ebben harcosság vagy személyes
meggyőződés, de még megalkuvás sem. 1934-ben a falu lakói eljöttek
hozzá, és kérték, lépjen be a pártba. Apánk, aki a Rajna-vidéki
nemesség egyik fontos alakja volt, és azt hiszem, hogy sok hozzá
hasonló helyzetű emberrel együtt benne is a következőképpen vetődött
fel a kérdés: arisztokrata származására hivatkozva van-e joga
elutasítania a nemzeti megújhodás széles társadalmi alapokon nyugvó
mozgalmát? Van-e joga ahhoz, hogy ne legyen szolidáris ezzel a
mélyről jövő, a németek millióit magával ragadó energiával és
lendülettel? Helyes lenne-e, ha ő, akit a környék lakossága igazi
úriembernek tart, tartózkodásával azt a látszatot keltené, mintha
arrogáns önhittséggel, megvetéssel viszonyulna a mozgalom bázisát
adó egyszerű emberekhez?
Akárhogy történt is, apánk rövid időn belül tartózkodó, sőt nyíltan
ellenséges viszonyba került a fennálló rendszerrel. 1937-ben, a
Szentszékkel kötött 1933. júliusi konkordátum rendelkezéseit
többszörösen is megszegő hatalom eltávolíttatta az iskolákból a
feszületeket, ő pedig, szimbolikus jellege ellenére is,
elfogadhatatlannak érezte ezt a Németország keresztény mivolta ellen
intézett támadást. 1919 óta a weimari köztársaság mindent megtett
annak érdekében, hogy az állam és egyház viszonyrendszerének
érzékeny egyensúlyi állapotát{4} valamennyi tartományban fenntartsa.
Általánosságban elmondható, hogy az egyház az ifjúság nevelésének,
oktatásának valamennyi szintjén megőrizte csendes befolyását, a nácik
aknamunkája azonban rövid időn belül aláásta mindezt, ami sokat
elárult a rendszer totalitárius célkitűzéseiről. Apánk éppen akkor
hagyta el a pártot, amikor Ausztria visszacsatolása miatt igen sokan
csatlakoztak hozzá. Válaszul a nácik lemondásra kényszerítették még
az olyan testületekben betöltött elnöki tisztségéről is, amilyen például a
nemzeti vadászati védegylet volt.
A rendszer másik nyugtalanító, sőt rémületet keltő vonása az
antiszemita politika volt. Rövid idő alatt annyi megszorító rendelkezés
lépett érvénybe, hogy végül már azt sem lehetett tudni, melyik volt
igazán lényeges, és melyik mellékes, majd jött a megalázás, a fizikai
üldöztetés, végül pedig mindennapossá vált az erőszak. A mi
kisvárosunkban, Heimerzheimben három zsidó család élt. Édesapánk
tisztában volt a rájuk leselkedő veszéllyel, és azt tanácsolta nekik, hogy
mihamarabb hagyják el az országot, sőt még azt is felajánlotta, hogy
kifizeti az útiköltségüket. Két család hallgatott rá, és az Egyesült
Államokba menekült, a harmadik családfő azonban, valamilyen
Mózesnek hívták, maradt, mert úgy gondolta, az 1914-es
lövészárkokban szerzett vaskeresztje majd megvédelmezi. Súlyos
tévedés volt, néhány év múlva családjával együtt elhurcolták, és soha
többé nem láttuk viszont egyiküket sem.
 Annak ellenére, hogy a laktanyában csak töredékes információkhoz
jutottunk, az 1938. novemberi hosszú kések éjszakája nem kerülte el a
figyelmünket. A helyi újságban csak annyi írtak, hogy „kifosztottak
három boltot a Western utcában”. Akkor még nem sejtettük, hogy
Németország egészét súlyosan érintő, általános jelenségről van szó. A
következő napokban, a Németország különböző területein szétszórtan
élő családjainktól érkező levelek ritmusában, apránként állt össze a
kép. Tökéletesen emlékszem, hogy mi, hallgatók elég szabadon
beszélhettünk a tisztjeinkkel. A közrendet szentnek és sérthetetlennek
éreztük, a pogromot pedig a közösségi jogok és a köznyugalom
példátlan, civilizált országban elképzelhetetlen megsértésének
tartottuk. Némileg naivan arra jutottunk egymás között, hogy ha jelen
lettünk volna a túlkapások helyszínén, az általunk kívülről ismert
büntető törvénykönyv jogos önvédelemre vonatkozó rendelkezései
szerint jártunk volna el. Parancsnokunk biztosított arról, hogy az
ügyészség közbe fog lépni. Később, amikor számunkra is
nyilvánvalóvá vált az erőszakos cselekedetek száma és kiterjedtsége,
egy ideig biztosra vettük, hogy a tábornoki kar meg fog szólalni.
Elképzelhetetlennek tartottuk, hogy Németországban bárki büntetlenül,
úgy követhet el törvénysértést, hogy arra a hatóságok reagálnának.
Nem történt azonban semmi, egyedül parancsnokunktól kaptunk
megnyugtató és vigasztaló szavakat.
Ami azt illeti, a lovasság külön világ volt. A bajtársias hangulat
kialakítása, a sport sokkal fontosabb volt a külvilág eseményeinél, a
politikai eszmecseréknél, a napjaink akadályugratással és idomítással
teltek. Én Georgnál jóval kevésbé voltam edzett, és igencsak
igyekeznem kellett, hogy ledolgozzam a hátrányomat. Annak
érdekében, hogy fogyjak, hogy ne szenvedjek megalázó vereségeket a
versenypályán, keddtől szombatig még koplalnom is kellett. Nem volt
könnyű, de remek iskola volt, mivel az 1936-os berlini olimpián
győztes lovas, Rudolph Lippert volt a századparancsnokom. Hosszú és
fárasztó napok voltak. Hajnalban indultunk, hogy motorral a Bielefeld
melletti Quellébe menjünk, és ezt a negyvennyolc kilométeres utat
télen-nyáron megtettük. Volt ott egy szép lovarda. Az ezred tisztjeinek
két versenyló állt a rendelkezésére, hogy gyakorolhassanak. A lovak
már felnyergelve vártak, felpattantunk rájuk, megtettünk velük két-
három kört a pályán, a kantárszárat belenyomtuk egy lovász kezébe,
felugrottunk a motorra, és rohantunk vissza tusolni. Tisztiszolgáink
törölközővel és tiszta ruhával vártak, úgyhogy nagyjából frissen
érkeztünk a reggeli sorakozóra, hogy fél nyolckor elkezdhessük a
tulajdonképpeni kiképzést, amelyben egyébként újabb többórányi
lovaglás is szerepelt.
Az első időkben kedvezően fogadtuk Ausztria visszacsatolását. Éltek
rokonaink a szomszédos országokban, ahol a gazdasági helyzet sokkal
rosszabb volt, mint nálunk, és nyilvánvaló volt, hogy így mindenkinek
könnyebbé válhat az élete. Az Anschlusst követően, 1938 márciusában
azonban a Gestapo egy fürdőkádban megfojtotta a gyakran nálunk
vendégeskedő és főleg bátyáinkkal szoros kapcsolatban álló
unokatestvérünket, Wilhelm Emanuel von Kettelert, aki akkoriban
Franz von Papen nagykövet mellett dolgozott attaséként Bécsben. A
Gestapo öngyilkosságnak álcázta az esetet, és a Dunába hajította a
holttestet, ahonnan az csak néhány héttel később került elő. Azt a
látszatot igyekeztek kelteni, mintha valami devizaügylet állna
rokonunk öngyilkossága mögött, de amikor egy gestapós azzal
fenyegetett meg egy ellenzékit, hogy ugyanarra a sorsra fog jutni, mint
von Ketteler, az egész csalás lelepleződött. Mivel ismertük Papent,
képtelenek voltunk felfogni, miért nem adta be a lemondását.
Ketteler egy olyan Hitler-ellenes konzervatív csoport tagja volt,
amelyet a Gestapo előbb Bose, majd pedig az ő meggyilkolásával
számolt fel. Minden okom megvolt tehát arra, hogy határozott
gyanakvással szemléljem a rendszer működését, de azt, hogy egy ilyen
bűntény mögött személyesen Hitler állhat, akkoriban még képtelenek
voltunk elhinni.
 A megtévesztő háború
(1939-1940)

1939. szeptember 1-jén, a háború kitörésekor a mozgósítás előtt a

Wehrmacht kötelékébe tartozó másik tizenhárom könnyűlovassági
egységhez hasonlóan, a szinte második családunknak érzett paderborni
lovasezredet is feloszlatták, majd ötvenkét századra osztva
harminchárom gyalogosezred mellé rendelték. A felderítő
zászlóaljakhoz kerültünk, amelyeknek – a felderítésen túl – a
hídfőállások, a rajtaütések és a kevésbé mozgékony nehézgyalogsági
alakulatok útvonalának biztosítása volt a feladata. A közel ezerfős
felderítő zászlóaljak a törzsből, a harcbiztosító egységekből (hadtáp,
élelmezés, hírszerzés stb.) és egy-egy – kommunikációs eszközökkel,
elsősorban is rádiókkal kiválóan felszerelt – lovas-, kerékpáros- és
motorosszázadból álltak.
A háború első hónapjai viszonylagos nyugalomban teltek. Georggal
a francia és luxemburgi határhoz kerültünk, ő a 6., én pedig a 86.
gyalogos hadosztályhoz lettem beosztva. Georgot kinevezték a 6.
lovasszázad parancsnokává tartalékosként bevonult és egy közel ötven
lovasból álló egységet vezető bátyánk, Tonio pedig alatta szolgált. Az
igazat megvallva furcsa háború volt, de még ezen a viszonylag
nyugodtnak látszó határszakaszon is voltak összecsapások. Szeptember
8-án a francia IV. hadsereg nem kevesebb mint hat hadosztálya
Forbach és Bitche között több kilométernyire benyomult német
területre, és elérte a valamivel a határ mögött húzódó Siegfried-vonalat.
Georg egysége néhányszor összecsapott a franciákkal, nekem pedig
egy francia állást kellett visszafoglalnom az éj leple alatt. Az ellenséget
teljességgel meglepetésként érte a támadás, mert nem számítottak arra,
hogy a legnehezebb irányból fogunk támadni. A franciák októberben
visszavonultak a szektorunkból.
Ebben a félig-meddig tétlen időszakban a tisztek egyrészt folytatták
a nyáron mozgósított tartalékosok kiképzését, másrészt pedig – az ősz
beköszöntével nem lehetett a kísértésnek ellenállni – a Moselle folyó
mentén elterülő, vadaktól hemzsegő erdőkben vadásztak.
 Nekirugaszkodás a győzelemért
(1940. június 9.)

A B hadseregcsoport IV. hadseregének kötelékébe tartozó 6.

hadosztály a francia védelmet szétziláló jelentős páncélos és motorizált
egységek után néhány nappal, május 16-án lépett francia területre.
Május 28-án elérte a Somme folyót, és délnyugat felé fordult. A
hadseregcsoportnak északi és nyugati irányból kellett Párizst támadnia,
az Aisne folyón átkelő A hadseregcsoportnak pedig a főváros keleti
oldalát kellett támadnia, majd továbbvonulnia Burgundia felé.
Június 9-én a 6. hadosztálynak át kellett kelnie a Szajnán és
hídfőállásokat kiépítenie Andelys környékén.{5} Délben a franciák
felrobbantották az Andelys hídját, amelyet éppen egy német előőrs
próbált elfoglalni. A nap zavarosan és német szempontból nem igazán
kedvező előjelekkel indult. A 6. felderítő zászlóalj megtett néhány
kilométert a Szajna mentén, délután három óra körül azonban a
franciák a courcelles-i hidat is felrobbantották.
Georg ekkor ékes bizonyítékát adta a már említett
kezdeményezőképességének. Talált egy gyenge pontot a francia
védelem szerkezetében, amely a Mosseaux-tanyával szemközt egy
jelentős tüzérség nélküli, csupán néhány fős, elszigetelt egységből állt.
A folyó ezen a szakaszon kissé kiszélesedett, a két part közötti távolság
hozzávetőleg száznyolcvan méter lehetett. A sáros, puha talajú, gazos,
szittyós, tövisbokrokkal sűrűn benőtt partszakasz nem igazán csábított
a fürdésre. Georg azonban nem habozott. Ha megvárják a
gumicsónakokat, értékes perceket veszítettek volna, úgyhogy Georg
kiválasztott néhány jó úszót, levetkőztek, és puskával, valamint
kézigránátokkal felfegyverkezve már bele is ereszkedtek a folyóba. A
század parton maradó része tüzérséggel fedezte az akciót. A hirtelen
lehűlés sokkjától és a majd négyhetes folyamatos megterhelésből
adódó kimerültségtől a katonák közül hárman szinte egyből elmerültek
a vízben (a század ráadásul két napja ételhez sem jutott).
 A rajtaütés tökéletesen váratlanul érte a franciákat, akik nem
számítottak egy kétéltűvé vált lovasraj támadására. Georg és kis
csapata a folyó közepén található aprócska szigeten fújta ki magát. A
szembenső part növényzetének fedezékében megbújt ugyan néhány
francia lövész, de a jobb partról tüzet nyitó német géppuska rövid idő
alatt visszavonulásra bírta őket. A folyó bal partja védelem nélkül
maradt tehát, úgyhogy Georg és az emberei átkeltek, majd néhány
méternyit felkapaszkodtak a meredek parton, a peremnél azonban meg
kellett állniuk. A tekintetük előtt feltáruló Grand-Villers nevű falut nem
túl jelentős erő védelmezte ugyan, de nyilván riadóztatták már, és a
francia erősítés is úton lehetett, úgyhogy őrültség lett volna
megkísérelni a nyílt támadást. A kis egység azonban már ott volt,
biztosította a partszakaszt, és hídfőállást hozott létre, a gumicsónakok
pedig már hozták is az embereket és a felszerelést. Néhány percen belül
mintegy hatvan katona és némi könnyűtüzérség kelt át a folyó bal
partjára, egy óra leforgása alatt pedig az egész század, az emberek és a
lovak is átjutottak.
Nem sokkal később Tonio bátyánk különítménye elfoglalta Grand-
Villers-t, Georg és az emberei pedig előbb egy motorizált, majd húsz
perccel később egy tüzérségi egység menetoszlopát tartóztatták fel az
andelysi úton. A következő tizenöt óra alatt a franciák négyszer
próbálták meg Grand-Villers-t visszafoglalni, de nem jártak sikerrel.
Annak ellenére, hogy június 9-én a játszma tulajdonképpen már
eldőlt, Georg teljesítménye bekerült a Wehrmacht évkönyveibe, és – ha
csak rövid időre is – némi hírnevet szerzett neki. Az akció bizonyos
értelemben Sedan május 10-i váratlan lerohanására emlékeztetett. A
Szajnán való átkelés lehetővé tette Párizs hátbatámadását, és – ha akadt
még valaki közöttük, aki ilyesmire mert gondolni – végképp
megfosztotta az ellenfelet a katonai helyzet megfordításának
reményétől.
Június 16-án Georg és az emberei ismét kitüntették magukat.
Marchainville-ben történt, a Persay-kastély közelében. A franciák jól
védekeztek, egy tüzérségi üteg akadályozta a németek
előrenyomulását. Georgnak egy szakasszal sikerült megkerülnie és
hirtelen hátba támadnia őket. Az akció során egyik fél sem szenvedett
veszteségeket, a franciák rövid időn belül megadták magukat. A
zsákmány igen jelentősnek tűnt: három 75-ös ágyú, teherautók, fogatok
és… egy remek étkezés lehetősége. A franciák legnagyobb
megdöbbenésére Georg összegyűjtötte az ennivalókat és a konzerveket,
majd nevetve, egyértelmű mozdulat kíséretében közölte, hogy „fifty-
fifty”, úgyhogy végül franciák és németek együtt láttak az ebédhez.
Már-már barátkozni kezdtek volna az alkalmi piknik résztvevői,
amikor a bátyám megpillantotta a közeledő francia tankokat.
Megváltoztak az erőviszonyok, egy pillanat alatt ismét komolyra
fordult minden, Georg és az emberei felmálháztak, hagyták veszni az
ebédet, az asztaltársaságot, és sietősen eltűntek a tisztásról. Bátyám
katonai módszerei és viselkedése ösztönösen arra irányult, hogy
elkerülje a fölösleges vérontást és csökkentse a konfliktus feszültségét.
 Az adott szó
(1940. június 17.)

Amíg Georg a Párizsi-medencén át vezette az embereit, én az A

hadseregcsoport 86. gyalogos hadosztálya alá tartozó 186. felderítő
zászlóalj parancsnokának segédtisztjeként tevékenykedtem. A Trêves
mellett fekvő Hermeskeilből indulva átkeltünk Luxemburgon, és Sedan
térségében léptünk francia földre. A Rethel közelében lezajlott kemény
harcokat követően, a svájci határ{6} elérését célzó nagyszabású
hadművelet részeként, a Langres-fennsík elfoglalására készültünk.
Június 17-én a zászlóaljam a Grand melletti Aillianville-ben
állomásozott. A parancsnokot távollétében én helyettesítettem. Prez-t, a
néhány kilométernyire délre fekvő városkát kellett volna
megtámadnunk, ám egy váratlan esemény miatt máshogy alakult. Egy
nehéztüzérségi üteg parancsnoka, aki nagy gondot fordított a saját
kényelmére, magával vitte a háborúba személygépkocsiját, amelyben –
akkoriban ez még nem volt túl gyakori – egy Auer márkájú autórádió is
volt. Alaposan benne jártunk már a délutánban, amikor megkeresett, és
közölte, a francia hírekben bejelentették, hogy Pétain marsall
tűzszünetet készül kérni Németországtól. Elmentem a hadosztály
vezérkarának hadműveleti csoportfőnökéhez, Rudolf von
Gersdorffhoz. A hír nem volt hivatalos, a tűzszünet nem volt
megerősítve, és semmiféle ilyen értelmű parancs nem érkezett, ennek
ellenére úgy gondoltuk, hogy olyan lényegi információról van szó,
amely indokolttá teszi magatartásunk felülvizsgálatát. A kialakult
helyzetben világosan láttuk, hogy fölösleges, sőt bűnös dolog lenne a
további vérontás, úgyhogy – egy győztes hadsereg tisztjeitől szokatlan
módon – elhatároztuk, hogy felvesszük a kapcsolatot az ellenséggel.
Egy foglyul ejtett francia ezredessel elmagyaráztattuk, hogy hol van
elaknásítva az út, majd fehér zászlót kötöttünk egy söprűnyélre,
szereztünk egy kürtöt, felpattantunk egy autóra, és így felszerelkezve
elindultunk Gersdorff-fal a francia állások felé. Egy őr kikérdezett
bennünket jövetelünk céljáról, aztán előkerítették a zászlóalj rangidős
tisztjét. Egy egyszerű főhadnagy volt ő is, aki hozzám hasonlóan csak
helyettesítette az előző nap eligazításra távozott zászlóalj-parancsnokát.
Miután bekötötték a szemünket, a francia főhadnagy a parancsnoki
állásba kísértetett. 17 óra volt. A francia semmit sem tudott a
tűzszünetről, és közölte, hogy az utasítás szerint 19 óráig tartania kell
az állásait, azt követően azonban vissza fog vonulni. Úriemberekként
abban maradtunk, hogy a német egységek csak 19 óra után indulnak el,
és csak azután foglalják el a falut, hogy onnan az utolsó francia katona
is távozott.
Elégedetten tértünk vissza Aillinville-be. Gersdorff még megkért,
hogy ügyeljek a megállapodásban foglaltak tiszteletben tartására, aztán
sietősen a hadosztály-parancsnokság felé indult, mert már órák óta
távol volt, és minél hamarabb vissza kellett érnie.
Röviddel ezután a dél felé vonuló gyalogosezred parancsnoka,
Doege alezredes szólított meg, és minden további nélkül közölte, hogy
meg fogja támadni Prez-t.
– Lehetetlen, ezredes úr – válaszoltam neki. – Megegyeztünk a
franciákkal. Tűzszünetet kértek.
Ezt követően részletesen ismertettem vele a helyzetet, de az
alezredes hajthatatlan volt. Vagy egy újabb fegyverténnyel akarta
magára felhívni a figyelmet, vagy egyszerűen képtelenségnek tartotta,
nem hitte el, amit mondtam.
– Sajnálom, ha nem tetszik önnek, de ki fogom adni a támadási
parancsot.
Láttam, hogy mennyire elszánt, és tudtam, hogy az ostobasága több
tucat emberéletet fog követelni mindkét oldalon, úgyhogy
elhatároztam, kijátszom az utolsó adumat is. Tisztában voltam ugyan a
dolog esetleges fegyelmi következményeivel, de a lehető
legnyugodtabb mozdulattal előhúztam a revolveremet, és rászegeztem.
– Én fogom sajnálni, de le kell lőnöm, ha kiadja azt a parancsot –
mondtam jeges nyugalommal.
Valószínűleg jól játszottam a szerepemet, mert az alezredest majd
szétvetette a düh, de látva, milyen ádázul, mindenre kész elszántsággal
szegezem rá a pisztolyt, végül is letett a tervéről. A francia zászlóalj
megmenekült tehát, és egyetlen csepp véráldozat nélkül, minden úgy
történt, ahogy abban előzőleg megállapodtunk. Az esetet csak kevesen
látták, nem is verték nagy dobra, sőt éppen ellenkezőleg, mégis eljutott
a híre egészen a vezérkarig. Valóságos legendává vált, szájról szájra
adták, olyan változata is volt, amelyben végül ténylegesen is tüzet
nyitottam, szerencsére azonban ahogy terjedt, formálódott, alakult a
történet, az eredeti szereplők kiléte egyre inkább feledésbe merült.
Akárhogy volt is, Doegével gondosan kerültük egymást a háború
végéig… Amikor jóval később, 1942 derekán a Közép-
hadseregcsoporthoz kerültem, új bajtársaim közül többen is a „Ja, ön az
a pisztolyos!” felkiáltással fogadtak. Ekkor jöttem rá, hogy Gersdorff
terjesztette a históriát…
 Villámhadjárat
(1941. június-november)

A franciaországi hadjárat befejezését követően majd kilenc hónapig

tartó csendesebb időszak köszöntött ránk. A viszonylagos nyugalmat az
emberek és a lovak kiképzésére és főleg vadászatra használtuk fel. A
sors kegyeltje voltam, Orléans-tól délre, Sologne kellős közepén, a
vadászok paradicsomában állomásoztunk. Délre menekült gazdag
párizsiak házában laktam. Kellemes emlékeket őrzök erről a néhány
hónapról. Ekkoriban még a német megszállás nem ingerelte túlzottan a
franciákat, vagy legalábbis nem viselkedtek velünk ellenségesen.
Georg bátyám kevésbé volt szerencsés. A századát a nyár folyamán
Chaunay-ba vezényelték, a Poitiers-ból Agoulême-be vezető úthoz.
Valahol ott kezdődött a Dél, és Vienne-nek ez a része mintha már
Charante-ot idézte volna. A nem túl erdős, elég elhanyagolt vidék nem
igazán számított csábító vadászterületnek, folyamatosan olyan érzése
volt az embernek, mintha azt a kevés zsákmányt, melyet a terület mégis
kínált, a vadorzók már mind elejtették volna. Se nagyvadak, se
hajtóvadászat, nem voltak vadkacsák és foglyok sem, macskák – Georg
irtózott tőlük –, kutyák és verebek alkották a vadon élő állatállományt.
Oda se neki! Néhány nappal megérkezését követően, július 23-án
Georg már meg is szervezte az első vadászatot, és meghívta rá a
zászlóalj parancsnokát is.
Georg felettese tőle tizenöt kilométernyire volt elhelyezve, a
hadosztályt pedig szétszórták Vienne tartomány területén. Bátyám a
főtéren lakott egy tekintélyes méretű, ódon nemesi házban, valósággal
a falu királya volt, és nyugodtan, tetszése szerint irányíthatta az
embereit. Azért nem csak pihenésből állt a szolgálat, az ő századának
kellett a 10-es úton lassan felfelé vonuló több tízezer francia kivándorló
útját biztosítani. Ameddig a szem ellátott, a tetejükön matracokkal,
biciklikkel, edényekkel és mindenféle csomagokkal vonuló autókat
látott az ember, és a karaván, mintha sohasem érne véget, egyre csak
kígyózott a kegyetlen 30 fokos hőségben. Georgnak és embereinek
időnként az ingerült menekülők indulatkitöréseivel is szembe kellett
nézniük. A lázadás ideje azonban még nem érkezett el, a franciákban
akkoriban még nem volt meg az elnyomottság – a teljes és tartós
vereség tudatosodása nyomán törvényszerűen fellépő – érzése, nem
érzékelték még az idegen megszállás teljes súlyát. A tényleges
ellenállás és a megtorlás, az üldöztetés, a deportálások ördögi köre még
nem kezdődött meg, elsősorban a fásultság volt rájuk jellemző. Együtt
kellett működnünk, és a kölcsönös tolerancia révén rövid időn belül ki
is alakultak az együttélés szabályai, szokásai.{7}
Georg vienne-i tartózkodása hamarosan véget ért, mert a
hadosztályát átvezényelték, hogy részt vegyen az angliai invázió titkos
előkészületeiben. 1940 szeptemberében indultak a La Manche felé, és a
Calvados-ból érkező Cotentin és Orne összefolyásánál állomásoztak,
ahol Georg alapos kiképzésnek vetette alá az embereit.
A 6. hadosztálynak végül azonban mégsem Anglia felé kellett
indulnia, mivel az intenzív bombázás és az egymást követő
békeajánlatok és fenyegetések ellenére az elszigetelt, kivérzett Nagy-
Britannia nem tört meg, és főleg nem mondott le a győzelemről. 1941
márciusában a 6. hadosztályt Kelet-Poroszország és Lengyelország
határára, a Szovjetunió felé meghúzott demarkációs vonal közvetlen
közelébe vezényelték. A hadvezetés terveiből ugyan semmi sem
szivárgott ki, de nem volt szükség különösebben éles elmére ahhoz,
hogy bárkinek feltűnjenek a mind jelentősebb csapatösszevonások, a
kiképzés gyorsuló üteme, az a rengeteg energia, amelyet Hirsch őrnagy,
az új zászlóaljparancsnok a határszakasz felderítésére fordított.
Nagyban zajlottak a Szovjetunió elleni támadás előkészületei. A 6.
hadosztály 1941. június 23-án kora hajnalban indult harcba, a 86.
hadosztályt viszont, ahol én szolgáltam tisztként, csak néhány héttel
később vezényelték át Franciaországból, és vetették be, tehát mi
kimaradtunk az ellenséggel való első összecsapásokból.
A hadműveletek első szakaszában a felderítő zászlóaljak
meghatározó szerepet töltöttek be. A terep felderítése, rajtaütések,
foglyok ejtése vagy zsákmányszerzés (lőszer és térképek), az ellenfél
jelentős erők bevetése nélküli folyamatos támadása, demoralizálása, a
mesterlövészek kiiktatása és az igencsak eltérő ritmusban haladni képes
egységek közötti kapcsolat biztosítása (Guderian páncélos hadosztályai
jócskán elhagyták a gyalogosokat); ezek tartoztak a felderítők igencsak
változatos feladatai közé. Május 18-án, a támadásra való felkészülés
jegyében a IX. hadsereg parancsnoksága úgy döntött, két részre osztja
az elit alakulatokat, amelyek közé a 6. felderítőzászlóalj is tartozott.
Ennek egy részét, továbbra is Hirsch parancsnoksága alatt, előretolt
zászlóaljként közvetlenül a VI. hadtest alá rendelte. Georg, akit rövid
időn belül századossá léptettek elő, hirtelen egy-egy szakasznyi
lovasból és kerékpárosból álló felderítőkülönítménnyel és főleg
aknavetős, illetve légvédelmi üteggel és nehézgéppuskával
megerősített félzászlóalj élén találta magát. A támadás első fázisában
igencsak fontos szerep jutott nekik. Georg egysége már június 22-én
estére teljesítette a feladatát. Azt az utasítást kapta, hogy foglaljon el
egy hídfőállást a Nyemenen, és Georg a mocsaras, erdős vidéken
megtett tíz kilométeres menet után, az ellenfél heves ellenállása dacára
ezt sikeresen végre is hajtotta. Június 25-én ismét egyesítették a
felderítőegységeket, ám az önállóan gyakorlatilag első ízben bevetett
lovasság ez alatt a rövid idő alatt is ékesen bizonyította, hogy a
legkülönbözőbb körülményekhez is képes alkalmazkodni.
Azt is Georg embereinek felderítő munkája tette lehetővé a 6.
hadosztály számára, hogy július közepe táján szinte veszteség nélkül
vegye be a Dvina folyónál fekvő Polock erődítményét. Július 27-éig a
támadás kezdete óta eltelt alig egy hónap alatt, a 6. zászlóalj tehát ezer
kilométert tett meg erőltetett menetben. Hiába figyeltek nagyon az
orvosok, és hiába osztogatták bőven a hintőport és a kenőcsöt, a
kimerült gyalogosok lába csupa seb lett. A járműveket horpadások és
por borították, lökhárítóként farönköket használtak. Lassan, döcögve
haladtak a kátyús földutakon, és időnként tengelyig süppedtek a
homokba. Az olajteknők a földet súrolták, a motorok köhögtek,
csuklottak, köpték az olajat, a gépjárművekből csak úgy potyogtak a
csavarok, ha pedig valami csoda folytán jobb utakra bukkantak és
rákapcsolhattak, hatalmas, százméteres porfelhőbe burkolták a
mögöttük haladókat. A lovak azonban szinte zavartalanul haladtak
előre, és ha az egységek kellő távolságból követték egymást, a
mocsarakkal és a porral is játszva megbirkóztak. Fürgén kerülték meg
az akadályokat, szügyig merültek a mocsarak sáros vizébe,
vágtattak…, és valahogy mindig pontosan érkeztek a megadott
helyekre. A lovasság azonban nem haladhatott egyedül, ha mozgásban
volt, sebezhetőnek bizonyult. A rajtaütések során emberéletekkel
kellett megfizetnünk a tüzérségi támogatás hiányát.
Az egységek, ahol Georg és én szolgáltunk, július végéig rendkívül
gyorsan haladtak előre. A Moszkvába vezető úton jártunk, nagyjából
Napóleon útvonalát követtük. Csak gyenge ellenállásba ütköztünk,
ellenfelünkben a harci kedv szikrája sem volt meg. A felperzselt föld
taktikáját alkalmazó orosz hadsereg szétesését látva az ország
közvéleménye összességében roppant kedvezően fogadott minket,{8} és
a hadműveletek sikerességét illetően is derűlátók voltunk, úgy
gondoltuk, hogy Oroszország sorsa hat héten belül megpecsételődik.
Oroszország azonban nem Franciaország, egy több tízmillió
négyzetkilométer kiterjedésű ország ellen nehéz, sőt lehetetlen
villámháborút folytatni.
Július végén a front megmerevedett. Az ellenség ezen a ponton
összeszedte magát. Moszkvát túlságosan közvetlenül fenyegette a
veszély ahhoz, hogy a válasz elmaradjon. A 6. hadosztálynak Borki
térségében védekezésre kellett berendezkednie. Az augusztus embert
próbáló volt, napi rendszerességűvé váltak az összecsapások. Georg
egysége, amelyet az 58. gyalogosezred alá osztottak be, a hadosztály
balszárnyán kapott felderítő feladatokat, ott, ahol a Dvinán átkelő
oroszok előrenyomultak. Augusztus 1-jén a lovasságnak sikerült
visszaszorítania a folyó másik partjára egy négyszeres túlerőben lévő
ellenséges zászlóaljat. Augusztus 2-án két orosz lovashadosztály
összehangolt támadást intézett a felderítő-zászlóalj ellen, és végül be is
kerítette azt. Bátyám százada haladéktalanul megkezdte a
visszavonulást a zászlóalj irányába. Nem volt vesztegetni való idő, és
bár este volt már (19 óra felé járt), az Agejeva és Scsihova között az
ellenség jobbszárnya ellen támadást intéző Georgnak sikerült
meglepnie őket. Egész éjszaka, sőt még másnap is folyt a harc, a
harmadik napon végül az orosz támadás leállt, így a hadosztály és a
felderítő-zászlóalj közötti kapcsolat helyreállt.
Az események rövid időn belül drámai fordulatot vettek. Augusztus
4-én a közvetlenül Georg alá beosztott Toniót a rendszeres
összecsapások egyike során találat érte, és leesett a nyeregből. Ott
maradt a harcmezőn, amíg Georg és a lovasai nagy lendülettel tovább
üldözték a szétszóródó oroszokat. A szanitécek Tonióhoz siettek, és
megállapították, hogy a lövés a beleket és a lépet érte, sebesülése tehát
komoly volt, de – az első, félhomályban felállított diagnózis szerint –
egyáltalán nem halálos. A tábori kórházba szállították, ahol a sikeres
műtét ellenére, egy hirtelen fellépő embólia következtében másnap
meghalt. A szovjetek által gabonaraktárként használt közeli templom
melletti temetőben temettük el. Georggal együtt engem is nagyon
megviselt az esemény, még szerencse, hogy mivel a hadosztályom a
szomszédos szektorban tartózkodott, augusztus 26-án és 27-én is
találkozhattunk. Az együtt töltött idő, az, hogy közösen gyászolhattunk,
enyhítette valamelyest a fájdalmunkat. Sajnos nem ez volt annak az
évnek az egyetlen nagy fájdalma, mivel november 30-án legfiatalabb
öcsénket is elveszítettük.
Október elején ismét támadásba lendültünk. Georg hadosztálya
mocsaras, a gépjárművek számára járhatatlan terepen haladt előre. A
túl enyhe ősz megnehezítette a csapatok előrenyomulását. Késett a
fagy, megállás nélkül, egyre csak esett az eső, az utak sártengerré
váltak, az elakadó teherautókból kifogyott az üzemanyag, az utánpótlás
akadozott. Olyan is előfordult, hogy Georg lovasegysége száz
kilométerrel járt a hadosztály többi része előtt. Az az október
tulajdonképpen eldöntötte a háború sorsát. Nyilvánvalóvá vált, hogy
december, a félelmetes orosz tél beköszönte előtt már nem leszünk
képesek bevenni Moszkvát. A tiszteknek mind gyakrabban jutott
eszébe a franciák igencsak gyászos végű 1812-es hadjárata. Az ősz
megtörte a lendületünket, és úgy tűnt, a tél végképp meg is állít
bennünket.
Akárhogy is, a 6. hadosztály teljesítette a feladatát. Október végén a
Volga mentén lefelé ereszkedve északról megkerülte a fővárost, és
elérte Kalinyint (Tver). Georg és az emberei átkeltek a Volga
túlpartjára, és egy ellenséges erőktől hemzsegő szektorban találták
magukat. Néhány óra leforgása alatt úgy jutottak el a Volga Tverca
nevű mellékfolyójáig, hogy észrevétlenül, veszteség nélkül sikerült
felderíteniük több tucat négyzetkilométernyi területet, és továbbították
a vezérkar felé a behatolás előkészítéséhez nélkülözhetetlen
információkat. A hadjárat november 15-ig tartó szakaszában roppant
tiszteletet parancsoló eredményeket tudtak felmutatni. Közel 1300
kilométert tettek meg, és egy kétszáz fős egységhez képest jelentős
hadizsákmányt is ejtettek: 700 hadifoglyot, 175 lovat, 60 szekeret, 10
teherautót, sőt még egy tankot is. Ezt az összesítést – a mihamarabbi
felépülésükre vonatkozó jókívánságokkal együtt – a zászlóalj még
kórházi kezelés alatt álló tagjai is megkapták.
Az én hadosztályom is remekül teljesített. Szmolenszkig
minimálisak voltak a veszteségeink. Szmolenszk térségében július 10-
től szeptember 10-ig tartottak az összecsapások. 300.000 szovjet
katonát és 3.000 tankot kerítettünk be. Komoly csaták folytak, de
összességében az előrenyomulás továbbra is könnyűnek volt mondható,
úgy tűnt, a szovjetek nem hajlandók lemészároltatni magukat
Sztálinért. Használhatóvá tettük számukra bezárt vagy raktárrá
átalakított templomaikat. A gyászos Komissar-Befehl, amely a foglyul
ejtett politikai tisztek kivégzését írta elő, az én egységemig sohasem
jutott el, és a környezetemben senki sem alkalmazta. Az oroszok
egyetlen puskalövés nélkül adták meg magukat. Egyszer a Vilniustól
kissé keletre fekvő területekre küldtem ki járőrözni von Nagel
alhadnagyot, ő pedig az este folyamán majd’ kétezer, teljes
felszerelésben vonuló fogollyal tért vissza. Még a fegyverük is náluk
volt, mivel a tizenöt fős szakasz értelemszerűen még azt sem tudta
átvenni tőlük. Embereim úgy lovagoltak ott, mint pásztorok a békés
csorda közepén. Hihetetlen volt az egész, a modern kori hadviselés
általam ismert történetében még csak hasonló esettel sem találkoztam.
Néhány héttel a Szmolenszk körüli összecsapások befejezését
követően azt a feladatot kaptam a hadosztály főparancsnokától, hogy
derítsek fel átkelésre alkalmas gázlókat a Volgán. A sár miatt nem
lehetett konvojban haladni, a járműveket elővigyázatosságból a
Moszkvába vezető főútra küldték, ezen a vidéken kizárólag a lovasság
volt képes harcolni. Csak egy nagyon rossz, 1:300.000 léptékű
térképünk volt, azzal és néhány napi élelemmel indultunk el Kalinyin
irányába. Iránytűvel, a kiküldött felderítő járőrök jelzéseit követve
lovagoltunk négy vagy öt órát, majd megálltunk egy faluban, és az
oroszok között nekiálltunk jó tanyasi kenyeret sütni, mert a tábori
konyha a hadtáppal maradt. Így teltek a napok, semmiféle kapcsolatunk
nem volt a hadosztállyal. Mintha hirtelen a harmincéves háború
korában találtuk volna magunkat, sem német, sem orosz katonákkal
nem találkoztunk. Mire megérkeztünk Kalinyinba, a Volga teljesen
befagyott, úgyhogy a gázlókeresés értelmét vesztette. Amúgy is
páncélos hadosztályok foglalták el az adott területet.
Három nappal később megérkeztek Kalinyinba a hadosztály tábori
lelkészei. Mint Szent Bonifác vagy Szent Patrik korának evangélistái,
úgy keltek át a végtelenül nyomasztó orosz síkságon, hogy közben egy
teremtett lélekkel sem találkoztak. Napok óta egy falatot sem ettek,
úgyhogy sietve elláttuk őket friss kenyérrel, amelyet egy parasztház
kemencéjében sütöttünk.
Ezt követően egy Kalinyintól délnyugatra fekvő faluban kijelölt
állomáshelyünkre vonultunk. Hozzáláttunk, hogy a környező falvakból
begyújtsuk a télire való zabkészletet, én pedig megismerkedtem egy
vadőrrel, aki már a cári időkben is szolgált, valamivel korábban pedig,
egy hajtóvadászat alkalmával személyesen Vorosilov marsallt kísérte.
Sok időt töltöttünk együtt, ki tudja, hányszor ültünk szánra, hogy közös
szőrmébe burkolózva a falutól délkeletre elterülő nagy kiterjedésű
mocsaras, lápos területen vadásszunk. Elringatott minket a fagyba
dermedt vidéken kitáruló új élet kényelmes ritmusa, a bágyasztó
szaunázások, és az izba{*} közepén álló hatalmas agyagfazekak
tövében lejátszott kártyapartik közben lassanként az a csalóka
meggyőződés alakult ki bennünk, hogy immár vége a háborúnak.
Kegyetlen dolog volt rájönni, hogy nem így van.
Amikor december elején – akkor még nem tudtam – utoljára
találkoztam a vadőrömmel, annyira biztosak voltunk mindketten abban,
hogy semmi okunk új életünk nyugalmát félteni, hogy a következő
szavakkal búcsúzott tőlem: „Holnap találkozunk, és rámegyünk a mi
kacsácskáinkra! Rendben?”
 Karácsony a pokolban
(1941. december – 1942. január)

1941. november 20-án a másik parancsnokságra áthelyezett Hirsch

őrnagy elhagyta a 6. felderítő-zászlóaljt, a helyét pedig a bátyám vette
át. Számos terv született annak érdekében, hogy a katonák értelmesen
töltsék el a telet. Georg latinórákat készült tartani, és hozzálátott, hogy
az ehhez szükséges szótárakat és nyelvtankönyveket beszerezze, a
főparancsnokság irodalmi és szakácsversenyt hirdetett, négy tisztet,
tizennyolc altisztet és tisztest pedig németországi képzésre küldtek.
Hozzákezdtek a szabadságolási ütemterv kidolgozásához is, mert az
előző év folyamán sok katonának nem volt alkalma meglátogatni a
családját.
November vége felé a hőmérséklet éjszakánként -10 fok alá süllyedt,
sőt november 16-án már este is csak -16 fokot mértek. Túl voltunk az
első fagyásos sérüléseken, amelyeknek kezelését (óvatos masszírozás,
púderezés, a végtagok felmelegítése) az orosz asszonyok segédletével
dolgozó orvosok igyekeztek megtanítani a legénységnek. December
közepétől a nappali hőmérséklet -20 fok alá süllyedt, a katonák
azonban továbbra sem kaptak semmilyen téli felszerelést.
Georg zászlóaljának négyszáz pár sílécet ígértek, azok azonban
végül csak a tél közepe felé érkeztek meg. A katonák gyakorlatilag egy
szál zubbonyban voltak, decemberben aztán megérkezett néhány tucat
bélelt csizma és kabát – az egész hadosztály számára. Az orvosok azt
tanácsolták a legénységnek, hogy valamennyi alsóruhájukat tartsák
magukon, de ez persze nem volt elegendő. Minden lehető helyre
újságpapírt, csomagolóanyagot és rongyokat tömtünk. Újság került a
zokninkba, a combunk, a felsőtestünk köré; a német katonák Michelin-
figurákká változtak… Mivel a hivatalos ellátmányból semmit sem
kaptak, Georg úgy döntött, maga próbál boldogulni. Egy kis csapattal
és néhány teherautóval elküldte Karl von Wendt barátunkat
Vesztfáliába, hogy bundákat és meleg ruhát szerezzenek.
 A zászlóalj úgy kucorgott a hóban, mint egy téli álomra készülődő
mormota, és sokkal szívesebben sátorozgatott kényelmesen, ünnepelte
a szilvesztert, minthogy kimenjen a hidegre és főleg hogy harcoljon.
Pedig decemberben a Moszkvára nehezedő nyomás csökkentése
érdekében megindult az orosz ellentámadás. Az Amerika hadba
lépésével egy időben meginduló hadművelet tisztán érzékelhető
változást hozott a háború menetében. Ha a háború sorsát nem is
fordította meg – mi legalábbis még úgy gondoltuk –, a német csapatok
orosz területen való előrenyomulását mindenképpen megállította. A
háború hosszúnak ígérkezett, a német egységek pedig az embertelen
időjárási körülmények között különösen sebezhetőnek bizonyuló
védelmi rendszer okán igencsak kiszolgáltatottá váltak.
A december közepére kialakult helyzetben a IX. hadsereg nem tudta
tovább tartani a kalinyini hídfőállást, a tökéletesen felszerelt szovjet
hadosztályok pedig minden nehézség nélkül keltek át a befagyott
Volgán. Bizonyos egységeik komoly áttöréseket hajtottak végre, és
mélyen a frontvonal mögé nyomultak, úgyhogy több német hadosztályt
is a bekerítés és a megsemmisülés réme fenyegetett. A szibériai hideg
is támadott, a hőmérséklet -30 és -40 fok között mozgott, a kegyetlen
széllel támadó hóviharokban talpon maradni sem volt kis feladat, ha
pedig eltűntek a felhők és a gyenge napfényben kristályos fénnyel
felragyogott az a fehér sivatag, a táj szépsége sem feledtethette a tiszta
időben még metszőbbé váló hideget.
December 15-én a Franz-Josef von Kageneck által vezetett zászlóalj
– gyakorlatilag teljesen magára maradva a tízszeres túlerővel szemben
– sikeresen tartotta a kalinyini utat, és lehetővé tette szinte az egész
hadsereg visszavonulását. December 16-án hajnalban a VI. hadtest
parancsnoksága alá beosztott, Georg által vezetett felderítőzászlóalj azt
az utasítást kapta, hogy kezdje meg a visszavonulást a Volga jobb
partjára. Képzelni sem lehetett volna kedvezőtlenebb pillanatot.
Tombolt a vihar, a vad, metsző északi szél hatalmas fehér felhőkben
forgatta a mindent vastagon beborító, az utakat eltorlaszoló havat. A
gépesített szakasz csak küszködött; a zord időjárási viszonyok között
megháromszorozódott az üzemanyag-fogyasztás. Kora délután jelezték
a parancsnokságnak, hogy a motorizált járművek már csupán huszonöt
kilométer megtételéhez elégséges üzemanyaggal rendelkeznek. Ismét
bebizonyosodott, hogy téli viszonyok között kizárólag a lovak képesek
megbízhatóan vontatni. A főtiszteken úrrá lett a reménytelenség, a
Georghoz és Kageneckhez hasonló fiatalabb tisztek viszont nem adták
át magukat a gyászos gondolatoknak. A túlélés volt a tét, ők pedig a
veszélyből is erőt merítve igyekeztek az események elé vágni és
cselekedni.
December 18-án Georgnak és az embereinek egy hét és fél
kilométeres szakaszt kellett biztosítaniuk, hogy lehetővé tegyék a Tma
és a Volga között október végén elfoglalt területen mozgó gyalogság
viszonylagosan rendezett visszavonulását. Nagy volt az ellenséges
nyomás, mozgékonyságuknak köszönhetően azonban sikerült az
ellenséget megtéveszteniük és szétverni felderítőegységeiket. Az
embereknek nem csupán a kegyetlen ellenséges tűzzel, de a hideggel is
meg kellett harcolniuk. A fullasztó széllökések valósággal égették a
tüdejüket. Nem is metsző, egyenesen gyilkos volt a hideg, akár néhány
perc alatt végzett az áldozatával. Ha nem bírt az egész emberrel, a
végtagjait (a kezét, a karját, a lábát) és a legvédtelenebb részét, az arcát
(a fülét és az orrát) támadta meg. Visszavonulás közben már a
halottakat sem volt idő és mód eltemetni, képtelenség volt sírokat ásni,
be kellett érni annyival, hogy némi havat kotortak föléjük. December
24-én a hőmérséklet -46 fokra zuhant. Aznap az ellenség szibériai
egységei a zászlóalj kerékpárosszázada ellen intéztek heves támadást.
A rosszul felszerelt és jelentős veszteségeket szenvedő ellenséggel
vívott heves csatározásokat követően valamelyest stabilizálódott a
helyzet. Súlyos támadás ért bennünket, és csak egyetlen tény
vigasztalhatott: ellenfelünk vesztesége a miénk tízszerese, húszszorosa
volt, viszont nyilvánvalóvá vált, hogy hatalmas embermennyiség áll a
rendelkezésükre és hogy ez adja az igazi erejüket. Ezenkívül azonban
minden csupa kérdőjel volt. Hogy engedhetik az orosz tábornokok,
hogy halomra lőjük az embereiket? Miért nem látják, hogy
ellentámadásuk, annak kétségtelen sikere ellenére, értelmetlen
vállalkozás? Mi legalábbis úgy éreztük, hogy csupán pirruszi
győzelmet arattak.
Karácsonykor a 6. hadosztály a sebesültjeit ápolta, és az utóbbi két
hétben elszenvedett jelentős veszteségeit számolta. Georg
felderítőzászlóaljának létszáma elméletileg meghaladta az ezer főt,
december 27-én azonban már csak árnyéka volt egykori önmagának. A
jelentésből, amelyet Georg a feletteseinek állított össze, kiderült, hogy
június óta a hadra fogható létszám 90 százalékkal csökkent. A
lovasszázad egyetlen tisztből, harminckét emberből és négy darab
könnyűgéppuskából állt, a gépesített században egyetlen tiszt
vezénylete alatt mindössze huszonkilenc katona szolgált, és végül a
kerékpárosszázadot vezető hadnagynak csupán huszonkét fő állt a
rendelkezésére. Több tucat ember volt eltávozáson vagy képzésen is,
de az elesetteket és sebesülteket június óta egyáltalán nem pótolták. A
zászlóalj összlétszáma csupán a fele volt a Georg által 1941 tavaszáig
vezetett századénak… A rendelkezésre álló állomány pedig
meglehetősen kimerült volt, mivel a szovjetek akkoriban már éjjel-
nappal, folyamatosan támadtak.
December 29-én a Volga és a Tma közötti területen újabb ellenséges
támadás indult. A frontvonal tarthatatlanná vált, a csapatainknak
délkeleti irányban kellett visszavonulniuk, hogy Rzsevtől nem messze
vessék meg a lábukat. Az észak felé forduló Volga kanyarulatában
fekvő ötvenezres város jelentős ipari központ és főleg fontos vasúti
csomópont volt, tehát nem kerülhetett az oroszok kezére. A 110., 126.
és 6. gyalogoshadosztályt vonták össze ebben a védelmi övezetben,
amit a későbbiekben csak königsbergi állásként emlegettek.
Január 1-jén Georg a 6. hadosztály visszavonulását fedező 18.
gyalogosezred 3. zászlóaljának élére került, amelynek parancsnoka,
Kageneck három nappal korábban esett el. Az egységhez érkező Georg
a rengeteg átvirrasztott éjszakától, a pihenés nélkül harcban töltött
hetektől kimerült legénységet és ideges tiszteket talált. Mialatt a
védvonalhoz már nagyon közel járó katonák tovább meneteltek, Georg
rövid időre magához hívatta a tiszteket, hogy ismertesse velük a
königsbergi állás szerkezetét. „Az arcvonal nem ideális, de a taktikai
alapkövetelményeknek megfelel, és tartogat némi lehetőséget is –
magyarázta nekik, majd mivel valamelyest meg is akarta őket
nyugtatni, hirtelen témát váltott. – Ez azonban még nem minden, most
üljenek le, és kapnak tőlem egy jó adag forró levest” – folytatta a rá
jellemző élénkséggel, pedig az oroszok már csak néhány
kilométernyire voltak. Ekkor az egyik tiszt felállt, hogy kiszolgálja a
többieket. „Nem – állította meg Georg –, ma én tálalok!” Hát ilyen volt
az én egyszerre szigorú, tisztafejű és melegszívű bátyám.
A front lassanként stabilizálódott. Rzsev elkeseredett küzdelmeket
követően végül csak 1943 márciusában esett el, pedig 1942. március
elejétől az oroszok szünet nélkül, gyakorlatilag napi rendszerességgel
támadták. Rémületes mészárlás zajlott. A vodkától és a hidegtől félig
önkívületben dülöngélő emberek újabb és újabb hulláma érkezett és
pusztult el a géppuskatűzben, de minden egyes alkalommal, ha csak
kevéssel is, de tovább gyengítették, apránként emésztették fel a mi
katonáink ellenállását. Februárban a partizánok segítségével egy orosz
lovashadosztálynak sikerült a hátunkba kerülnie és a Vjazmát
Moszkvával összekötő vasútvonal mentén egy aprócska területet
tökéletesen kivonnia az ellenőrzésünk alól.
A helyzet az én szektoromban sem volt jobb. Az összecsapások
legelején szerzett – kis híján végzetes – sebesülésem miatt azonban
kikerültem a tűzvonalból, úgyhogy az én 1941/42 fordulójáról
származó kalandjaim rövidebben írhatók le, mint azok az események,
amelyeket Georg élt át azokban a véres hetekben. December eleje óta
Moszkva körül dúltak a harcok. A 86. hadosztályt kegyetlenül
kirángatták téli álmából. A december 10-én született döntés értelmében
vissza kellett foglalnunk az orosz kézen lévő Ignatovo nevű falut,
amelynek védelmében egy tüzérségi ezred fegyverzetének jelentős
hányada is részt vett. -42 fokos hideg volt. A von Blomberg hadnagy
által vezetett kerékpáros századnak három nehézgéppuska, egy
tankelhárító löveg és egy lovassági könnyű aknavető{9} támogatásával
déli irányból kellett támadnia. Nekem a lovasszázadommal északról
kellett támadnom, amihez először is az erdőn átvágva nyugati irányból
meg kellett kerülnünk a falut. Olyan vastag volt a hó, hogy a
légvédelmi géppuska és a lovassági löveg elakadt benne, egyedül a
nehézgéppuskánk jutott el a helyszínre.
Kegyetlen, többórás küzdelem bontakozott ki, az oroszok elszántan
védekeztek. A szomszédos erdőben rejtőző tüzérségünk támogatása
ellenére – igaz, egyszer véletlenül közénk is lőttek – a falu első házait
is képtelenek voltunk elérni. Egyetlen házért, egyetlen kerítésért,
egyetlen veteményesért kellett harcolnunk. Hirtelen az ellenség
tűzereje sokkal erősebbé vált, ráadásul az északi szektorra
koncentrálódott. Képtelen voltam magyarázatot találni a szovjetek
védekezésében beállt változásra, pedig az tragikusan egyszerű volt. A
telefonos kommunikációt intéző és a tüzérségi üteget irányító
főtörzsőrmester egyszerűen nem kapta meg a hadosztály által kiadott
visszavonulási parancsot. A kerékpárosok keleti és nyugati oldalon
végrehajtott visszavonulása nyomán fellélegző oroszok minden
erejüket a lovassági század ellen összpontosíthatták, amely a lassan
érkező sötétedés ellenére a hóban csúszva-mászva folytatta a hiábavaló
támadást. Ekkor villámcsapásszerű fájdalom döntött le a lábamról. A
hasamat érte a lövés. Nem volt sok időm magamra gondolni, de még
szenvedni sem, mert elveszítettem az eszméletemet. Magamhoz térve
egy darabig még képes voltam a harctéren maradni, de a helyzet egyre
reménytelenebbé vált. A gránátok felszaggatták a hótorlaszok jegét, hó-
és poroszlopok emelkedtek, a levegőben fa- és üvegszilánkok
röpködtek. A sebesültek kiáltozása és a fegyverek ropogása
szétszaggatta a délután csendjét, a zajok és zörejek csak a súlyos
sebesülteket elöntő iszonyú gyengeség és lebegés, a vérveszteség
álomszerűén sűrű ködén át jutottak el a tudatomig. Súlyos, nagy
pelyhekben, mindent elborítva ismét esni kezdett a hó, de a fegyverek
hangját semmi sem nyomhatta el. Aztán a géppuskák is elhallgattak,
hogy attól kezdve már csak a lovak tegyék a dolgukat, és hősiesen,
megingathatatlan nyugalommal mentsék a sebesülteket és a
meghibásodott fegyverzetet.
Addigra már harmincötén estek el a századból, én pedig újabb
találatot kaptam, ezúttal a bal vállamon, de annyi erőm még volt, hogy
az éjszakai sötétben kiadjam a visszavonulási parancsot. A néhány
tucat még használható ember és a fegyverzettel, sebesültekkel és
fagyott halottakkal összevissza, kapkodva felmálházott, de
fáradhatatlan lovak elindultak a sötétben, hogy megkeressék a
zászlóaljat, amelynek pontos elhelyezkedéséről akkor már fogalmuk
sem volt. Órákig menetelhettek a friss hóban, engem egy hordágyon
vittek magukkal. A felderítők mentek elöl, combközépig a hóba
süppedve vonszolták magukat előre. Az emberek fel-felbuktak a
kimerültségtől, és csak a nedves hó vagy a mindenüket összevissza
felhorzsoló jég érintése térítette őket magukhoz.
Az életemet az embereim figyelmességének és különösen egy
őrmester kitartásának köszönhettem. Az éjszaka folyamán találkoztak a
zászlóalj orvosával, aki elsősegélyben részesített, és bekötözte a
sebeimet. „Főhadnagy úr – mondta nekem –, ha túl akarja élni, az
elkövetkezendő napokban nem szabad ennie. Teljes diéta!” Adott egy
csomag cigarettát, hogy becsaphassam az éhséget, és átrakott egy
szánra, amelyet egy orosz vezetett. Az egy hónappal korábban
hadifogságba esett férfi gyűlölte a kommunistákat, és a német
győzelemtől a régi rendszer visszaállítását remélte. Tíz napon át
vándorolt velem a fagyos tájban. Tanár volt, valamennyire beszélte is
Goethe nyelvét, de az állapotom nem tette lehetővé, hogy túl sokat
társalogjak vele.
Sisevka pályaudvarán negyvenkét másik súlyos sérülttel együtt –
szándékosan használom ezt a kifejezést – berakodtak egy vagonba. A
vonat három teljes napot töltött Orelban anélkül, hogy bármiféle
ápolást vagy ellátást kaptunk volna. A panaszos, fájdalmas nyögések
egymás után hallgattak el, a sebesültek fele egyszerűen megfagyott, de
a pályaudvar ellen intézett légitámadások is sok áldozatot követeltek.
Én megúsztam annyival, hogy első éjszaka a jobb térdembe, a
másodikon pedig a bal sípcsontomba kaptam egy-egy repeszt. A
néhány túlélővel végül Szmolenszk felé indult a szerelvény, onnan
pedig, továbbra is tehervagonban, Németországba vittek. December 10.
óta gyakorlatilag egy falatot sem ettem, időnként a mozdonyvezető
adott egy kis vizet… Hát így töltöttem 1941 karácsonyát. Tizennyolc
napos utazást követően végül Sziléziában álltunk meg, ahol félholtan
szállítottak a breslaui kórházba. Az, hogy a háromhetes szállítgatást és
nélkülözést túléltem, csoda volt. Megerősödött hittel és a német katonai
vezetésnek a háború irányítására való alkalmasságát illető, igencsak
borúlátó következtetésekkel kerültem ki a dologból.
Georg nem sérült meg komolyabban, kimerült volt ugyan, de a harci
kedvét semmi sem kezdhette ki. Azt hiszem, semmit sem veszített
bátorságából, lendületéből és lélekjelenlétéből. A hideg és az intenzív
ellenséges tűz ellenére sem tartotta egyetlen pillanatig sem
reménytelennek a helyzetet, és jó kedélyével továbbra is a
sebezhetetlenség érzetét keltette környezetében, amely valóságos
mitológiai hősként tekintett rá. Georg természetesen tökéletesen
tisztában volt a veszéllyel, ám az emberei iránti kötelességtudat arra
késztette, hogy a legvégsőkig megőrizze nyugodt optimizmusát. Az
orosz támadás veszített hevességéből, ő pedig kész volt az utolsó
talpalatnyi földért is megharcolni.
Ezt követően megmagyarázhatatlan dolog történt. 1942. január 10-én
a hadosztály révén arról kapott értesítést, hogy azonnali hatállyal
áthelyezték a Führer tartalékába, és azonnal Németországba kell
utaznia. Georg nem kérte ezt az áthelyezést, és dühös volt, amiért el
kellett válnia az embereitől, akik annyi mindent köszönhettek neki, és
akikhez a kötelességtudat és a hűség olyan erős szálai fűzték, mint egy
apát a gyermekeihez. Georg nem akarta csalódottságát mutatni; január
12-én eligazította utódját, majd elutazott Potsdam-Krampnitzbe, ahol a
továbbiakban taktikai ismereteket oktatott az elit alakulatoknak.
Hadműveleti szempontból a lovasság jelentősége valóban csökkent,
mivel a Rzsev környékén kiépített védelmi állásokat csak a gyalogosok
tarthatták meg.
Január végén öt bajtársával együtt Georgot a Führer személyesen
tüntette ki. Ő volt a Wehrmacht 53. katonája, aki megkapta a vaskereszt
lovagkeresztjét tölgyfalevelekkel. Akkoriban még csak megvetette,
nem gyűlölte Hitlert, az egyik fényképen látszik is, amint Georg elég
ingerülten néz rá. Hitler megkérdezte tőle, hogy lenne-e valami
különleges kívánsága, Georg pedig ahelyett, hogy magára gondolt
volna, a következőképpen használta ki a kínálkozó lehetőséget: „Úgy
hallottam, Philipp öcsém súlyosan megsebesült, de nem tudom, hol
van. Utána lehetne nézni a különböző kórházakban?”
Mindenfelé nyomozni kezdtek tehát, és amikor a breslaui kórházban
rájöttek, hogy én lehetek a szóban forgó sebesült, az orvos odajött
hozzám, és – mint valami tündérmesében – azt kérdezte, hogy volna-e
valami kívánságom. Akkoriban már képes voltam érzékelni a
körülöttem zajló eseményeket, megragadtam tehát a kínálkozó
lehetőséget, és azt kértem, hogy szállítsanak át Bonnba. A Führer óhaja
parancs volt, úgyhogy azonnal teljesítették a kívánságomat. Egy
kényelmes vasúti kocsiban helyeztek el, a mellém kirendelt két nővér
pedig majdhogynem anyai gondoskodással vett körül. Még több
hónapot töltöttem kórházban, és amikor kora tavasszal kijöttem, még
mindig csak lábadoztam.
Néhány hónappal később, 1942 júliusában a képzési ciklus végén
Georgot Romániába küldték az ottani német katonai kirendeltségre,
hogy részt vegyen a Wehrmacht által az orosz fronton segédszolgálatot
ellátó román csapatok kiképzésében.
 A csatlakozás első lépései
(1941-1942)

Az ellenállási mozgalomhoz csatlakozás egy hosszú, személyes út

végállomását jelentette. Ez a folyamat még a Németország által
megszállt területeken sem ment egyszerűen, a németek között pedig
még kevésbé. Nem azért lettem tiszt, hogy lelőjem az államfőt, mint
egy kutyát. A rendszer bukását, vezetőjének halálát kívánni
honfitársaim szemében nem egyszerűen államellenes bűncselekmény
volt, hanem a kegyetlen háborúban egységbe tömörülő egész nép hátba
döfését jelentette. Az ellenálláshoz csatlakozás egy lassú érlelődési
folyamat eredménye volt, amelyet persze a látott vagy személyesen
átélt bizonyos események, jelenetek és helyzetek kétségkívül
felgyorsítottak. Anélkül, hogy saját esetemet általánosítani kívánnám,
Németországban, legalábbis a katonák között, kevés példa volt arra,
hogy valaki spontán és hirtelen elhatározásból csatlakozott volna a
rendszer ellen fellépők táborához. Esetemben a különböző területekről
származó tapasztalataim alapozták meg a szándékot. Éreztem, hogy
döntenem kellett, de ez a lépés nem volt könnyű, sőt elsőre még
magam is nehezen tartottam elfogadhatónak, 1942-re azonban már
magától értetődőnek, sőt szinte kötelezőnek éreztem. Szerencsémre
találkoztam olyanokkal, akik már előrébb tartottak ezen az úton, mint
én, és így sokat segítettek. 1941/42 fordulóján történt elválásunktól és a
témáról folytatott szükségszerűen felületes beszélgetéseinktől
függetlenül neveltetésünk nyilván szintén szerepet játszott Georggal
párhuzamos úton haladó gondolataink alakulásában.
Hogy milyen lelkiállapotban voltunk, amikor rádöbbentünk, hogy
cselekednünk kell? Hogy könnyebb legyen elképzelni, elmondok egy,
az offenzíva kellős közepére eső időszakból, 1941 júniusából származó
történetet. Az egységem valahol a Dnyeper jobb partján állomásozott.
Egyik éjszaka lefekvés előtt szóba elegyedtem egy arra járó tüzér
hadnaggyal, majd meg is hívtam magamhoz, és belekezdtünk a tisztek
között egy-egy utolsó kávé vagy egy-egy pohár pálinka mellett gyakran
adódó hosszú beszélgetések egyikébe, amelyekben ki-ki kiönthette a
szívét, nyíltan beszélhetett a vágyairól és a félelmeiről. A szó a nácikra,
egész pontosan Hitlerre terelődött. Mivel mindketten úgy éreztük, hogy
a másik számára is érdekes területre jutottunk, a kölcsönös bizalomtól,
a fáradtságtól… és igen, talán az italtól is felbátorodva elkezdtük
kritizálni a Führert, és csapongva, egymás szavába vágva addig
folytattuk, amíg a tűz ki nem aludt. Már csak a parázs pislákolt, meg-
megborzongtunk az éjszakai hűvösségben, aztán egyikőnk ásított
egyet, és ezzel vége lett a beszélgetésnek.
Jó éjszakát kívántunk egymásnak, és ki-ki visszavonult a sátrába.
Hirtelen elöntött a jeges veríték. Ki lehetett ez a bajtársam, akivel
ennyire bizalmasan beszélgettem? Nem ismertem, másik hadosztályhoz
tartozott, és mindennek a tetejébe még tüzér is volt. Hogyan lehettem
volna biztos a diszkréciójában? Ráadásul olyan ember benyomását
keltette, aki igencsak szeret fecserészni. Milyen biztosítékom lehetett
volna, hogy nem fog kiadni, elárulni? Semmilyen. Nyolc év diktatúra
után ugyanúgy az egész társadalomban, a hadseregben is hemzsegtek a
besúgók, túlbuzgó ügynökök hada esküdött fel a rendszerre és
igyekezett azt kiszolgálni. Ez a jóképű fiatalember könnyedén,
bárkinek elárulhatta mindazt, amit bizalmas társalgásunk közben
kiszedett belőlem. Gondolkodni, kételyeket megfogalmazni, kigúnyolni
a Führert, megkérdőjelezni ennek a merőben ideologikus háborúnak az
értelmét, már önmagában is bűn volt. Kételyeim szorongássá
fokozódtak, majd a félelem helyét átvette a pánik. Aznap éjszaka
képtelen voltam lehunyni a szemem. Másnap sem igyekeztem újra
találkozni azzal a veszedelmes fickóval.
Néhány hónap múlva akadtam össze vele, de akkor már tudtam,
hogy ő Achim Oster, a német kémelhárítás (Abwehr) második
emberének és a német ellenállási mozgalom kulcsfigurájának, Hans
Osternek{10} a fia.
– Ha tudná, mennyire féltem – mondtam neki, amikor találkoztunk.
– Hát még én! – nézett vissza. – Le sem hunytam a szemem egész
éjszaka!
Jót mulattunk, hogy a jelek szerint akkora szüksége van a tiszteknek
arra, hogy kiadhassák magukból a keserűséget, hogy még a náci
gépezeten kívül is könnyen veszélyessé válható titkaikat sem tudják
magukban tartani.
Ugyanebben az időszakban bajtársai beszámolói szerint Georg
hasonló hangulatban volt. 1941. augusztus végére a tíz hete tragikussá
vált higiéniai körülmények már az állomány soraiban is éreztették a
hatásukat. A 6. felderítőzászlóalj rendszeres éjszakázástól, szélsőséges
időjárási viszonyoktól kimerült, a menetelésbe és harcba belefáradt,
bolháktól és szúnyogoktól megkínzott, a rendszeres mosás, tisztálkodás
lehetőségétől megfosztott emberei a vérhas tüneteit kezdték produkálni.
Hiába volt az orvosok szigorú tanácsa – forralt vizet fogyasszanak,
csak és kizárólag forralt vizet –, a legyengült szervezetet könnyebben
gyűrték le a betegségek, és ezen még az augusztus elején kapott, több
járványos megbetegedés ellen is védelmet nyújtó oltások sem
változtathattak. A július elején még kedvező időjárás fokozatosan
romlott, és a nyár végi hűvös és nedves levegő a legkimerültebb
katonáknál már ekkoriban izomfájdalmat és reumás tüneteket okozott,
és az ízületi bántalmakhoz csakhamar társuló emésztési zavarok, a
súlyvesztés már a félelmetes hasmenéses betegség előfutárai voltak.
Augusztus 26-ra egyedül Georg lovasszázadából harmincketten
fertőződtek meg és váltak harcképtelenné. Az új eseteket Haape doktor,
a közelben tartózkodó 18. gyalogosezred orvosa részesítette rendszeres
orvosi ellátásban. Attól függetlenül, hogy ellenállt, amikor a
harcképtelenek listájára akarták tenni, Georg is beteg volt. Abba azért
beleegyezett, hogy Haape doktor nyolcnapos kezelésnek vesse alá, és
szedte a hashajtókat, sőt – és ezt érezte a legszégyenletesebbnek –
egész napokat töltött ágyban a hasára helyezett ágymelegítővel. Georg
a nyolcnapos kúrának köszönhetően felépült, és hálából Franz-Josef
von Kageneckkel együtt meghívta egy ízletes vacsorára a hivatását
megszállottan gyakorló orvost. Eleinte kissé összevissza csapongó
beszélgetés folyt, majd lassanként komolyabb dolgokra terelődött a
szó. Haape, akinek becsületessége kerek, joviális arcára volt írva, és a
badeni családból (a híres Metternich anyja is a rokona volt) származó,
hozzá hasonlóan katolikus vallású kitűnő katona, a végtelenül
becsületes Kageneck társaságában Georg úgy érezte, teljes nyíltsággal
beszélhet, úgyhogy igen rövid idő alatt kibukott belőle a Hitler iránti
megvetés:
– Ez az ostoba parvenü! Ez a magát lángelmének érző kocsmai
szónok! – fakadt ki hirtelen. – Miért nem húzza meg magát, és hagyja,
hogy a tábornokok gondolkozzanak helyette?
– Azért, mert neki sugallata van – felelte Kageneck, lassan
szótagolva a szavakat.
– Tudják, mi az a sugallat? – kérdezte Haape. – Egy szellentés, ami
tévedésből a fejben köt ki, és ott megreked. És ez a definíció nem
tőlem, hanem Immanuel Kanttól származik!
– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy továbbra is viccként
kezeljük őt és a látomásait – dünnyögte Georg, és olyan ingerült volt,
hogy még az orvos tréfáján is elfelejtett mosolyogni.
A Georg által megfogalmazott bírálat már elég mindennaposnak
számított a tisztek körében, de ő sokkal messzebb ment. Haape
beszámolójából tudjuk, hogy ekkor az asztal fölé hajolt és halkan
hozzátette:
– A nácik lassanként elpusztítják az igazi Németország lelkét! Ha
egyszer vége lesz a háborúnak, rajtunk és a hozzánk hasonlókon lesz a
cselekvés sora!
– De kire számíthatsz majd segítségként? – kérdezte Kageneck
elgondolkozva.
– A tábornokok túlnyomó többségére! Egy nap minden szó tetté fog
válni, főleg ha majd jönnek a vereségek.
– A tábornokokból nem lesz hadsereg – szakította félbe Kageneck. –
Ugyanúgy tudod, mint én, hogy az egységekhez érkező fiatal tisztek
nagy része meggyőződéses náci.
– És a sorállományról akkor még nem is szóltunk – tette hozzá
Haape. – A legtöbbjük beéri annyival, hogy van hol álomra hajtania a
fejét és hogy naponta háromszor megtöltik a csajkáját! Ők aztán nem
fognak mozdulni, mélységesen tesznek rá, hogy az igazi
Németországért vagy Hitler Németországáért harcolnak-e…
Georg nem beszélt a kételyeiről, nem voltak a fejében tétova
kérdések, nem puhatolódzott a társai körében, nem igyekezett a
gondolataik mélyére ásni, és nem várt mástól megerősítést. Ha
megszólalt, azért tette, mert megvolt már a kialakult, átgondolt
véleménye. A barátai előadták neki egy ilyen típusú vállalkozás
gyakorlati nehézségeivel kapcsolatos, teljesen ésszerű észrevételeiket.
Főleg a tábornoki kar elkötelezettségének megbízhatóságára vonatkozó
ellenvetéseik gondolkodtatták el, de személyes elképzeléseit tekintve ő
akkor már határozott és szilárd álláspontot képviselt.
Tizenöt hónappal később Tresckow bevezette Georgot a Közép-
hadseregcsoport ellenzéki és összeesküvő tisztjeinek körébe. Addigra
véleménye Hitlerről tovább radikalizálódott, és már úgy vélte, nem kell
megvárni a háború végét ahhoz, hogy kiiktassák azt az isten csapását.
 Szinte lehetetlen rekonstruálnom a gondolatmenetet, amely eddig a
végkövetkeztetésig eljuttatta, nehéz elképzelni az érzések, töprengések,
képek és benyomások sokaságát, amelyek arra késztették, hogy ezt a
lépést megtegye. Egy biztos azonban, 1942 elejétől Georg beosztása
megfelelő szabadidőt biztosított a számára ahhoz, hogy megfigyelje és
alaposan végiggondolja az eseményeket. A véletlen – a gondviselés,
mondanák sokan – furcsa pihenőt, megmagyarázhatatlan zárójelet
iktatott addig igencsak eseménydús és tevékeny életébe. Bukaresttől
hetven kilométerre északra a szinte teljes egészében román lakosság
közé csöppent egyedüli németként töltötte a napjait. Egyik közös
barátnénknak szóló levelében így írt az elfoglaltságairól: „Itteni
tevékenységem nem túl izgalmas. Egy tisztjelölteket képző iskolában
vagyok, ellenőrzöm a szolgálatot, és jó tanácsokat osztogatok a dolgok
helyes mikéntjéről. A románok nagyon sértődékenyek, tehát mindig
mindent nagyon odafigyelve kell csinálni, egyébként azonban nagyon
szívélyesek, és jól ki lehet velük jönni. Egy nagyon félős kutyát – a
szukám egyik kölykét – igyekszem közben idomítani, de nem igazán
ide való, mert a nagyvadakhoz természetesen jóval harcosabb kutyára
lenne szükség.”{11} „Elég sok időm van gondolkozni és írni.”{12} Georg
a fronttal is állandó kapcsolatban állt. Elsősorban levelek útján, mivel a
posta kiválóan működött, és elég gyakran leveleztünk, nem csupán a
családjainkkal, de a tiszttársakkal is. Telefonon is beszéltünk, mivel
Kluge tábornagy mellett betöltött funkciómból adódóan elég könnyen
el lehetett érni. Ilyenkor a különböző hadosztályoktól beérkező
valamennyi rendelkezésemre álló információt megosztottam vele, és
ezek a ráérő idejében alaposan végiggondolt hírek, azt hiszem, csak
tovább erősítették benne a kételyt.
Az általam bejárt út egy része nyilván elkerülhetetlen és eleve
elrendelt volt. Visszatekintve úgy tűnhet, hogy az elkötelezettségem
egy logikusan felépülő folyamat eredménye, be kell vallanom azonban,
hogy számos véletlen körülmény is közrejátszott benne. Ha nem
sebesülök meg 1941 decemberében, ha nem kerülök Kluge
vezérkarához, ha nem találkozom a kivételes egyéniséggel, Tresckow-
val, és ha bizonyos gondolataimat nem osztom meg vele őszintén, soha
sem adtam volna fel a tartózkodásomat, és megrekedtek a tökéletesen
meddő személyes aggályok és a csendes önmarcangolás szintjén.
Amikor nekivágtam ennek az intellektuális és erkölcsi útnak, olyan
zarándoklatra indultam, amelynek nem volt előre meghatározott,
pontos úti célja. Már ez árulásnak számított. Igaz ugyan, hogy Hitler
számtalanszor megszegte a szavát, hogy tízezreket áldozott fel ördögi
szeszélyei oltárán, de ettől még egy katona számára, akinek legelső
kötelezettsége az engedelmesség, még távolról sem volt magától
értetődő, hogy olyasmire vállalkozzon, amire mi.
Katonai pályámnak ez az időszaka igencsak tevékeny volt, mégis
maradt éppen elég időm, hogy más tisztekkel beszélgessek, hogy az
események menetét és a hatalom döntéseit, szándékait alaposan
végiggondoljam. Ily módon valahogy már azelőtt megértem a feladatra,
hogy bizonyos meghatározó élmények hatására ténylegesen
csatlakoztam volna a katonai ellenálláshoz. A katonák között sok szó
esett például azokról a tüzes beszédekről, amelyekben 1941 nyarán,
tehát majd egy évvel korábban von Galen münsteri érsek felemelte a
szavát az eutanázia ellen, és amelyeknek hatására a hatalom októberben
végül – minden előzetes várakozással ellentétben – megszüntette a
nyomorékok kiirtását célzó T4 programot. Ezeknek a beszédeknek
nagy visszhangja volt a katonák körében, akiket egy-egy súlyos
sebesülés vagy amputálás következtében bármikor könnyen a
fölöslegesnek bélyegzett emberek csoportjába sorolhattak. Nem
olvastam ezeket a beszédeket, de annyit hallottam róluk, hogy figyelni
kezdtem, annál is inkább, mert von Galen érsek úr, ha nem is volt
közvetlen rokonom – távoli unokatestvérek voltunk –, az én szűkebb
hazámból származott. Amint azt 1942 végén a hírszerző szolgálat
ezredesével, Hans Osterrel folyatott rövid beszélgetésem is példázza,
az érsek igen nagy tekintélynek örvendett az ép erkölcsi érzékkel
rendelkező tisztek körében, és a katonai ellenállásra is nagy hatást
gyakorolt. Mivel ismerte Rajna-vidéki és vesztfáliai gyökereimet, és
bár ő maga luteránus volt, Hans Oster kifaggatott az érsekről:
– Rokonságban áll von Galen érsek úrral?
– Nem, nem igazán…
– Kár. Végre egy bátor és meggyőződéses ember. És micsoda erő
sugárzik a szentbeszédeiből! Ebből a fajtából kellene egy maroknyi
valamennyi egyházunkba, és legalább két jó nagy maroknyi a
Wehrmachtba, és akkor egész máshogy nézne ki Németország!
Ha már itt tartunk, voltak olyan események, amelyek kétségtelenül
meggyorsították csatlakozásomat az összeesküvéshez. Visszatekintve, a
háború borzalmaihoz és a nácik által elkövetett bűntettekhez képest
ezek persze jelentéktelen apróságoknak tűnhetnek, és lehet, hogy más
közönyösen ment volna el mellettük, és semmiféle hatást sem
gyakorolt rá, esetemben azonban felgyorsították a már megkezdődött
folyamatot. Itt az ideje, hogy ezekről az eseményekről is szót ejtsek.
 Találkozás a démonnal
(1942. június)

1942 májusára nagyjából felépültem a sebesülésemből, de rokkant

voltam. Sántítottam, képtelen voltam lóra szállni, tehát nem térhettem
vissza a fronton harcoló egységekhez, úgyhogy a Közép-
hadseregcsoporthoz vezényeltek von Kluge tábornagy
szárnysegédjének. Mint a világ összes hadseregében, szárnysegédként
a munkaköröm a mindenestől a kabinetfőnöki teendőkig terjedt;
szerveztem az időbeosztását, kísérgettem, részt vettem a
megbeszéléseken, a találkozókról összefoglalókat és beszámolókat
készítettem, hajnalra összefoglalókat írtam az éjszaka folyamán
érkezett táviratokból és rádióüzenetekből, különböző megbízatásokat
teljesítettem, üzeneteket adtam át, egyszóval intéztem a főnök ügyes-
bajos dolgait, hogy ő a hadműveletek irányításának szentelhesse magát.
Kluge nem bánt velem rosszul, sőt szívesen bízta magát a
képességeimre. A tábornagy amilyen elfoglalt ember volt, gyakran kért
meg, hogy állítsam össze a másnapi parancsokat – ami egyébként
természetesen a hadműveleti tiszt, tehát Tresckow feladata volt.
Másnap a tábornagy összehasonlította Tresckow változatát az
enyémmel, és okulásul sorra vette velem az általam elkövetett hibákat
és azok esetleges következményeit… Délutánonként, ha semmi egyéb
nem adódott, együtt teáztunk, este pedig elkísértem a sétáira, egyszóval
valamiféle bizalmasa lettem ennek az idős, tapasztalt katonának, akit
meglehetősen érdekes személyiségnek találtam.
Ugyanabban az épületben laktam, ahol Kluge és Wöhler vezérkari
főnök, illetve a kiszolgálószemélyzet (a tisztiszolga, a szakács és a
sofőr), a vezérkar többi tagja pedig egy háromszáz méternyire álló
külön épületben volt elhelyezve. A szolgálat reggel hat órakor
kezdődött, amikor a vezérkar hadműveleti részlegéről megkaptuk az
„éjszakai jelentést”, amelyet pontban 7 órakor kellett ismertetnem a
tábornaggyal. Az első hetekben ez elég komoly problémát okozott
nekem. Az 1/300.000 léptékű térképén Kluge csak egy vastag vonallal
jelölte a frontvonalat, a különböző hadosztályok által ellenőrzött egyes
területeket nem tüntette fel külön. Ekkoriban a Közép-hadseregcsoport
alá 90 hadosztály tartozott, nekem pedig egy hosszú pálca segítségével
ezred szintig és a falu nevéig lemenve meglehetős pontossággal kellett
jeleznem az éjszakai összecsapásokat (áttöréseket, rajtaütéseket és az
előkészített támadásokat) és azok helyszínét. Hála istennek, jó szemem
volt. Ezután következett a reggeli, amelyet – a vezérkar tagjaival együtt
elköltött egyéb étkezésekkel ellentétben – mindig kettesben
fogyasztottunk el a tábornaggyal. A délelőtt folyamán a vezérkari
főnök (Wöhler tábornok), Tresckow, a hadműveleti tiszt (Ia), a
hírszerző tiszt (Ic) és a vezérkar egyéb részlegeinek vezetői jöttek
jelentést tenni. Nagyjából így nézett ki a parancsnokságon töltött napok
időbeosztása, de ha az időjárás lehetővé tette, hetente többször is
repülőre szálltunk és terepszemlére mentünk. Olyankor a helyi
parancsnokságok tettek jelentést, és Kluge meglátogatta az ellenséggel
közvetlen kapcsolatban lévő egységeket is.
Az első esetre néhány nappal a vezérkarhoz való megérkezésem után
került sor valamikor 1942 júniusában, de a pontos dátumra képtelen
vagyok visszaemlékezni. Sebesülésemig mindig az előretolt egységek
kötelékében láttam el különféle hadműveleti feladatokat, így sohasem
volt időm, alkalmam megtapasztalni, hogy mi zajlik a katonák
ellenőrzése alól kivont keleti területeken, ahol az SS és a Sicherheits-
Dienst (SD) gyakorolta a korlátlan hatalmat. A katonák hatalma a több
száz kilométer hosszúságú frontvonalra és a hadsereg 200-300 km
széles „háttérzónájára” (rückwärtiges Heeresgebiet) terjedt ki. Innen
egészen Németország határáig a rossz emlékű Keleti Birodalmi
Kormányzóság (Reichskommissariat Ost) ütközőzónája húzódott. A
katonai parancsnokság alatt álló területeken az SS beavatkozására
kizárólag a partizánok elleni harc keretében kerülhetett sor. A náci
erőkkel való ilyesfajta munkamegosztás a képmutató, vak és süket
katonai vezetés bűnös cinkosságának tűnhet, a partizánok azonban
kegyetlen gerillaháborút folytattak a csapatok háta mögött húzódó
területeken. Csapdákat állítottak, rajtaütöttek az utánpótlást szállító
konvojokon, lemészárolták a kórházba tartó sebesültek oszlopait,
terrorcselekményeket követtek el a falvak és tanyák ellen, amelyek a
mi oldalunkon álltak vagy ahol egyszerűen csak elszállásoltak minket,
kémeik átszivárogtak a frontvonalon, sőt gyakran még azokba a
családokba is bejutottak, amelyeknél a Wehrmacht katonái megszálltak,
és mindez nem csupán a közvetlen frontterület biztonságát fenyegette,
de félő volt, hogy előbb-utóbb a hadsereg amúgy is roppant sebezhető
utánpótlási rendszerének összeomlásához fog vezetni.
 Egy szép tavaszi napon sok egyéb küldemény között, amelyeket
össze kellett foglalnom a tábornagynak, volt egy, amely Erich von dem
Bach-Zelewski SS Obergruppenführertől érkezett. Az üzenet a katonai
ellenőrzésen kívül eső háttérzónát érintette ugyan, de annyiban a
Közép-hadseregcsoport vezérkarát is érintette, hogy a nyilvánvalóan
stratégiai fontosságú utak, hidak és viaduktok ellen intézett
partizántámadásokról is tájékoztatást adott. Az üzenet végén szerepelt
egy ötödik pont, amelyet igencsak homályosnak éreztem: „Különleges
bánásmód öt cigánnyal szemben.” Nem értettem, milyen kapcsolatban
áll ez a pont az üzenet többi részével. Néhány órával később, amikor
jelentést tettem a tábornagynak és odaértem az ötödik ponthoz,
kénytelen voltam bevallani: „Tábornagy úr, képtelen vagyok ezt a
kifejezést értelmezni önnek.” „Őszintén – válaszolta –, én sem tudom,
mit mondhatnék, utána kell járni a dolognak. A legegyszerűbb, ha
közvetlenül Bach-Zelewskivel tisztázom, néhány napon belül úgyis
lesz egy megbeszélésem vele.”
Erich von dem Bach-Zelewski nem volt jelentéktelen személyiség,
már csak a neve hallatán is reszketni kezdtek. Elég hétköznapi
megjelenésű, robusztus testalkatú, negyvenes férfi volt. Komoly
katonai tapasztalattal rendelkezett, semmiképpen sem lehetett volna
tehát azzal vádolni, hogy nem ismeri ezt a területet, a szolgálati lapja
azonban nem ébresztett tiszteletet. Az első világháború utolsó éveiben
lépett be a hadseregbe, de 1918/19-ben a szabadcsapatokhoz szegődött,
ahol a becsületével együtt emberi érzéseit is elveszítette.{13} 1941
júniusa óta a közép-orosz terület SS- és rendőrségi parancsnokaként
(Höherer SS- und Polizeiführer) működött, és igazi kényúrként
felügyelte Minszk és Mogiljev között elterülő gyászos birodalmát.
Érzéketlen, hidegfejű és számító ember volt, igazán ördögi figura.{14}
Botrányosan gátlástalan karrierista hírében állt, akit ráadásul őt a
hadseregből tizenöt évvel korábban kizáró tisztek iránti harag is fűtött.
1942 tavaszán a közvetlen beosztottjai által elkövetett visszaélésekről a
kevés szemtanún kívül még senki sem tudott. Nehéz volt eldönteni,
hogy a róla keringő kegyetlen történetek közül melyik igaz és melyik
csupán a képzelet szülötte, az azonban biztos volt, hogy ő vezette a
partizánok elleni harcot, ez pedig olyan feladat volt, amit a front
biztosításával elfoglalt reguláris hadsereg képtelen lett volna ellátni.
Erich von dem Bach-Zelewski tehát nélkülözhetetlen és
megkerülhetetlen figura volt.
 A Bach-Zelewski és Kluge közötti megbeszélésen én is jelen voltam.
Először a partizán hadviselésről, a hadműveleti területek
beszűkítéséről, a vidék megtisztításának és főleg a Németországgal
való létfontosságú kapcsolat biztosításának lehetséges módozatairól
folyt a szó. Finoman emlékeztettem, úgyhogy amikor a beszélgetés
szigorúan szakmai részét befejezték, Kluge hirtelen az SS-
parancsnoknak szegezte a kérdést:
– Á, tényleg, majd elfelejtettem. Mit értett a jelentésében a
„különleges bánásmód” kifejezésen? Úgy tűnik, öt cigányt részesítettek
ilyen „különleges bánásmódban”.
– Hogy mit jelent? – nézett vissza a másik. – Hát lelőttük őket!
– Mi az hogy lelőtték?! Katonai bíróság elé állították őket, és utána?
– Ugyan, dehogy! Az összes elfogott zsidót és cigányt kivégezzük,
lelőjük!
*
A tábornagy és én egyszerre hőköltünk vissza. Valami összerándult a
bensőmben, majd valami olyan szédülésfélét éreztem, amilyet csak a
pánik pillanataiban érez az ember. Természetesen gyanítottunk valamit,
Klugénak tudnia kellett, hogy bűntettek, nagyon is komoly bűntettek
történtek, de ezeket az SS nehezen megakadályozható kilengéseiként
könyveltük el, ott és akkor azonban Bach-Zelewski már a
megsemmisítés doktrínáját fogalmazta meg, ráadásul a világ
legtermészetesebb módján. Mindarról, amiről mi azt hittük, hogy
szörnyűséges túlkapás, hirtelenjében kiderült, hogy egy alaposan
végiggondolt és előkészített terv része. Úgy tűnt, mintha a zsidók és a
cigányok agyonlövése lenne a közösen vívott háború célja. Az SS-tiszt
szavaiból világosan kiderült, hogy az utasítások egyértelműek voltak és
az állam legfelsőbb köreiből származtak. A tábornagy nyugalmat
erőltetett magára, és akkor már a hangja sem remegett: „De miért lövik
agyon őket? Így csak a partizánokat szaporítja. Hihetetlen! Maga
megkerülve a katonai törvényszék eljárását, valóban ítélet nélkül
végezteti ki őket?”
A hangnem egyre erőteljesebbre váltott. Az idős katona, aki éppen
eleget ravaszkodott már életében a náci gépezet felelős beosztású
tagjaival, nemigen tartóztatta meg magát, és lehetséges, hogy
beszélgetőtársának higgadt közönye, indulatmentes gyűlölete és az az
egykedvűség, amellyel gyilkos rögeszméjéről beszélt, még az öt
szerencsétlen cigány sorsánál is jobban felháborította. A jelenlétemtől
még jobban felbátorodva hagyta, hogy magával ragadja az indulat, és a
genfi egyezményre, a hadi jogra, sőt egyenesen a német hadsereg
érdekeire hivatkozott. Bach-Zelewskin volt a sor. Sápadtan, szúrós
szemmel nézett kerek szemüvege mögül, nem sokkal korábban még
behízelgő arckifejezése pedig hirtelen megkeményedett. Néhány perc
elteltével határozott szavakkal zárta le a beszélgetést: „A zsidók és a
cigányok a birodalom ellenségei. Le kell velük számolnunk.” Rövidlátó
szemét mereven Klugéra szegezte, és figyelmen kívül hagyva annak
rang ját és beosztását, hozzátette: „Igen, az a feladatunk, hogy a
birodalom összes ellenségét megsemmisítsük!”
Alig burkolt fenyegetés volt ez. Az SS-tiszt végül sarkon fordult és
eltűnt.
Kluge nem az a fajta volt, aki szerette halogatni a dolgokat, úgyhogy
azonnal értesítette a szárazföldi erők főparancsnokának vezérkari
főnökét, Halder tábornokot. Mellőzve az emberiességi vagy jogi
szempontokat, Kluge az intézkedés értelmetlenségét hangsúlyozta, és
azzal próbált érvelni, hogy így, ahelyett hogy megtörnék, csak még
jobban felszítják az ellenállást. A tábornagy határozott tiltakozásának
egyetlen kézzel fogható eredménye az lett, hogy többé egy szót sem
hallottunk Bach-Zelewskiről. Valószínűleg annyi történt csupán, hogy a
továbbiakban már nem számolt be nekünk az általa elkövetett
rémtettekről…{15}
Ez az incidens megváltoztatta a háborúról vallott nézeteimet. Az
undor és a félelem lett rajtam úrrá. Már addig is eleget gondolkoztam a
konfliktus értelméről, stratégiai megalapozottságáról és a Führer
taktikájáról. A hadosztályom tartalék zászlóaljába tartozó és nem
sokkal Lengyelország lerohanása után Stargradba{16} küldött
tiszttársaim révén elég sokat hallottam az SS által a megszállt
területeken elkövetett bűntettekről. Nem igazán lepődött meg senki
ezeken a híreken – rengeteg gátlástalan fiatal lépett be az SS
egységeibe –, és bár tökéletes büntetlenségük számos kérdést vetett fel
bennünk, azt gondoltuk, hogy mindez egyszer úgyis meg fog változni,
egyszóval ezeket a hitelesnek tűnő, ám hivatalosan sohasem bizonyított
túlkapásokat sajnálatos, de egyedi eseteknek tartottuk.
Az említett beszélgetés után azonban már bizonyíték is volt ezekre a
borzalmakra, tehát nem megvadult katonák által elkövetett, elszigetelt
eseményekről volt szó, hanem egy, a legfelsőbb vezetés által
elfogadott, részletesen kidolgozott terv végrehajtásáról. Nyilvánvaló
volt, hogy az állam egészét átjárta a bűn, a némaságát őrző, az
engedelmeskedő hadsereg pedig a rendszer cinkosává vált. Ez ma már
a napnál is világosabb tény, de az akkor élők számára még nem volt az,
ők meg voltak róla győződve, hogy Németország a civilizáltság
mintaképe, ahol nemhogy diktatúra, de még kegyetlen egyeduralmi
rendszer sem alakulhat ki.
Zavarodottságom több hétig tartott. Jelentettem az esetet
Tresckownak, akiben teljességgel megbíztam. És akkor most hogyan
tovább? Beszéljek? Kinek? Mit mondjak? Tegyek feljelentést? De hol?
És minek az alapján? Az értékrend alapvetően felborult addigra, és a
Bach-Zelewskivel való szóváltás pontosan megmutatta, hogy belülről
rohadt a gyümölcs.
Attól kezdve már jobban figyeltem a tisztek beszélgetéseire, az
immár számomra is dekódolhatóvá vált célzásokra, és azt kellett
tapasztalnom, hogy a vezérkar tisztában van a zsidók kiirtásának
tényével. Burkolt formában, undorodva beszéltek róla, és főleg az SS
más nemzetiségű tagjait tették érte felelőssé. Volt egy olyan esemény,
amelyhez semmiféle kétség sem férhetett, mivel a Közép-
hadseregcsoport vezérkarának két tagja is személyesen látta. 1941
októberében Boriszovban lett nemzetiségű SS-ek több ezer zsidót
mészároltak le és temettek egy hatalmas tömegsírba. A két főtiszt,
Carl-Hans von Handenberg és Heinrich von Lehndorff teljesen
véletlenül vált a tömeggyilkosság szemtanújává. A repülőgép, amelyen
utaztak, az időjárási viszonyok miatt alacsonyan szállt, úgyhogy a
rémálomszerű jelenet legapróbb részlete sem kerülhette el a
figyelmüket. Hardenberg, aki a Közép-hadseregcsoport
főparancsnokának, Fedor von Bock tábornagynak volt a szárnysegédje,
be is számolt mindenről a felettesének. Behívatták az adott körzet
katonai parancsnokát, és számonkérték rajta, miként hagyhatta, hogy a
rá bízott területen bárki is ilyen bűncselekményt kövessen el, és
közölték vele, hogy felelnie kell majd az ártatlan emberek haláláért. A
saját gyávaságával szembesülő parancsnok a lelkiismeret-furdalástól
vezérelve végül öngyilkos lett. A vezérkar két főtisztje, Tresckow és
Gersdorff ezt az esetet követően csatlakozott a Hitler elleni
összeesküvéshez, én azonban akkoriban, tehát 1942 tavaszán nagyszerű
bajtársaim radikalizálódó lelkiállapotáról és titkos tevékenységéről még
semmit sem tudtam.
Nem sokkal később a Németország urai által az alacsonyabb
rendűnek tartott fajokkal szemben táplált előítélet újabb gyilkos
megnyilvánulásával szembesültem. Tresckow meggyőzte Klugét, hogy
küldje el a Führerhez azt a néhány fős, németpárti ukránokból álló
delegációt, amely egy hadsereggel rendelkező ütközőállam
létrehozásán fáradozott. Hitler azonban egyáltalán nem akart a szláv
küldöttséggel találkozni, és ott helyben agyonlövette a
szerencsétleneket.
 Közjáték a Führer főhadiszállásán
(1942. július)

A második konfliktusra Ukrajnában, a Führer Vinnyicában{17}

berendezett főhadiszállásán került sor. Nagy horderejű ügyekkel
kapcsolatban Kluge tábornagy mindig a főparancsnokkal egyeztetett,
úgyhogy az 1942. nyár elején, a rzsevi térségben kialakult kritikus
helyzet indokolttá tette, hogy kihallgatást kérjen. Augusztus 1-jétől
több százezer ember támadta Rzsevet. Előző év júliusára a német
hadsereg megtisztította a térség délnyugati területeit az oda
beszivárgott orosz erők maradékától is. A biztonságérzet azonban nem
bizonyult hosszú életűnek. A szovjetek, akkor már az amerikaiak
támogatásával, hatalmas tűzerővel rendelkeztek. Model tábornok IX.
hadserege, amely a Közép-hadseregcsoport fontos eleme volt, csapdába
esett, és a bekerítés réme fenyegette. Kluge, aki az egységek teljes
megsemmisülésétől tartott, fel akart adni néhány, stratégiailag kevésbé
fontos állást, és le akarta rövidíteni a frontvonalat, hogy jobban
védhetővé tegye azt, és főleg hogy leválthassa az 1941 óta
folyamatosan harcban álló egységeket, és némi pihenőhöz juttassa őket
a front mögött. Alaposan felkészültünk a megbeszélésre, részletesen
kidolgozott és adatokkal alátámasztott érvek seregét gyűjtöttük egybe.
Annál is közelebbről érintett az ügy, mert az adott területen sok
barátom és rokonom harcolt. A 86. hadosztályban szolgáló barátaim és
Georg egykori, a híres 6. felderítő-zászlóaljbeli bajtársainak az élete
múlott a sikerünkön. Augusztus 9-én tehát repülőre szálltunk, és
elindultunk Vinnyicába.
Nem engedték, hogy részt vegyek a megbeszélésen, és az ebédnél
sem kerülhettem Kluge közelébe, mivel őt a Führer asztalához ültették,
engem pedig Martin Bormannéhoz. Bormann a párt vezetője és Hitler
rossz szelleme volt. Kegyetlen, érzéketlen és erőszakos ember volt, aki
rövid idő alatt félelmet ébresztett a környezetében, nekem legalábbis ez
volt az első benyomásom róla. Az asztalomnál mindenféle
minisztériumi emberek ültek, és hiába hogy rengetegfajta egyenruhát
láttam magam körül, mi, igazi katonák nagyon kevesen voltunk.
Néztem a pojácajelmezeket, a hivalkodó kitüntetéseket, és olyan
érzésem volt, hogy egy önmagát túlélt, dekadens uralkodó
udvartartásába tartozom, és arra is emlékszem, mennyire zavart az
asztalnál folyó, lesújtóan semmitmondó társalgás.
A Mezőgazdasági Minisztérium embere például arról kérdezte
Bormannt, hogy mi lesz a sorsa a koksagis termesztésére szakosodott
egykori kolhozoknak. Ez a növény a pitypang helyi változata volt,
amelynek gyökeréből elméletileg valamiféle kaucsukpótlékot lehetett
kivonni, de a növény hasznosságát még tudományos kutatásokkal
kellett alátámasztani. Bormann félig tréfásan rövid idő alatt lerázta az
érdeklődőt, és csak ennyit mondott: „Ez bizony Himmler SS birodalmi
vezető asztala!”
A desszertnél az urak közül néhányan panaszkodni kezdtek, amiért
már a Führer főhadiszállásán sincs eper, és cseresznyével kell beérniük
– ez pedig a magok miatt nem túl kellemes, végül pedig az italtól
felhevülve néhányan hangoskodni kezdtek, és afelől érdeklődtek, hogy
az este folyamán ki fogja majd lovagiasan szórakoztatni a Vinnyicában
tartózkodó Kraft Durch Freude (Örömben az erő) szabadidő-szervezet
hölgytagjait. Az eseményre készülve még rettentően izgatott voltam,
hogy láthatom, mi és hogyan zajlik a Führer főhadiszállásán. A
Külügyminisztérium operett-egyenruhás embere az ebéd elején
megkérdezte Bormannt, hogy kell-e üdvözlő táviratot küldeniük József
főhercegnek, a hamarosan 70. születésnapját ünneplő osztrák
tábornagynak. A diplomata mellékesen azt is megjegyezte, hogy a
tábornagy egy Wittelsbachot, tehát egy bajor katolikust vett feleségül
(úgy tűnt, fogalma sincs arról, hogy a Habsburgok maguk is
katolikusok). Bormann ezúttal nem habozott, és egyből kiadta az ukázt:
„Katolikus? Akkor nem kapja meg a táviratát!”
Ez már sok volt. A IX. hadsereg helyzetének súlyossága
elviselhetetlen ellentétben állt ennek a közegnek a korlátoltságával és
döbbenetes kisszerűségével. Felháborodottan, egyetlen szó nélkül
otthagytam az asztalt, és kimentem elszívni egy cigarettát, hogy
lehiggadjak. Kis időn belül egy szárnysegéd jelent meg, és közölte:
„Bormann birodalmi vezető kéreti.”
A kávénál és a röviditalnál tartottak. Bormann magyarázatot kért a
viselkedésemre, én pedig megosztottam vele az érzéseimet:
„Hadnagyként és von Kluge tábornagy úr segédtisztjeként máshogy
képzeltem el a Führer főhadiszállását. Azért kísértem el a tábornagy
urat, hogy a Rzsevnél bekerített IX. hadsereg drámai helyzetéről
számoljunk be, erre mindenféle gyümölcsökről folyik a szó!”
Őszinteségem, bár igyekeztem udvariasan fogalmazni, egyáltalán nem
nyerte el Bormann tetszését. Nem válaszolt, elfordult, odaintett egy SS-
t. „Vigye el ezt az alakot” – mondta nyersen. Egy közeli, már-már
cellaszerűen szűk szobába zártak be. Tíz évvel korábbi kalandom és az
a bonni műhely jutott az eszembe. Mi lesz most? Újból rágyújtottam.
Kluge az ebéd végeztével hozzám hasonlóan nyomott hangulatban
készült távozni. Kilépett a tiszti étkezdéből, nézte, merre lehetek, aztán
pedig szólongatni kezdett. Végül az ajtó elé állított őr megsúgta a
tábornagynak, hogy milyen utasítást kapott a főnökétől. Kluge
félrelökte a katonát, és durván feltépte az ajtót: „Hát maga meg mit
művel itt?” Hebegtem-habogtam, de Kluge félbeszakított: „Majd
mindent elmond a repülőn, de most igyekezzen, indulunk!” Sietősen
beszálltunk az autóba, és a reptérre mentünk. Útközben elmeséltem
neki, milyen pompásan töltöttem az időmet. Kluge bólintott: „Jól van,
jól van. Most kihúztam a pácból, de legközelebb inkább fogja be a
száját. Mellesleg tökéletesen igaza volt.”
 A kínos ajándék
(1942. október)

Okultam a vinnyicai kalandból, ugyanakkor persze folyamatosan

gondolkoztam. Mihez kezdhetnék, én, a fiatal, beosztott és operatív
hatáskör nélküli tiszt? Mit tehetek egy szál magamban, segítség nélkül?
Két hónap múlva a problémáim egy csapásra, szinte maguktól
megoldódtak.
1942. október 29-én történt. Amint az gyakran előfordult, Hitler
aznap is felhívta a tábornagyot. A tábornagyéból nyíló irodámban
ültem a helyemen, és felvettem a kagylót, hogy kövessem a
beszélgetést. Mindez nem volt indiszkréció részemről, valamennyi
telefonbeszélgetést hallanom kellett, hogy a későbbiekben
egyeztethessük az elhangzottakat, és biztosak lehessünk abban, hogy
senki semmit nem értett félre. Ez a szokás mellesleg kiválóan
érzékelteti azt is, hogy mekkora volt a Hitler és a tábornoki kar közötti
bizalmatlanság.
A főparancsnok szerette közvetlenül utasítani a parancsnokait,
ilyenkor kibújt belőle az 1918-as jelentéktelen káplár összes
sértettsége, és be akarta bizonyítani, hogy az ő taktikai lángelméje
mennyivel a mesterség szabályaihoz mereven ragaszkodó
szakembereké felett áll, sőt attól sem riadt vissza, hogy sértegesse,
sürgesse őket. Középszerű rutinmunkásnak tartotta a főtisztjeit, és ki
akarta őket szakítani bizonyosságaik kényelméből. Megvetette őket, a
hozzáértésükre és az engedelmességükre azonban szüksége volt. A
beszélgetések során is szinte tapintani lehetett a feszültséget. A már
megszokott recept szerint Kluge harcászati megfontolásai éles
ellentétben álltak a Führer kivitelezhetetlen stratégiai elképzeléseivel –
ilyenkor a szakember állt szemben a műkedvelővel, a kétkezi munkás a
felelőtlen széplélekkel. Kluge nem finomkodott, Hitler pedig időnként
dührohamot kapott. Gyakran volt olyan érzésem, hogy a beszélgetés
odáig fajul majd, hogy Klugét végül felmentik, de a
machiavellisztikusan ügyes Hitlernek az utolsó pillanatban valahogy
mégis mindig sikerült a visszavonhatatlant elkerülnie, és egy-egy ügyes
piruettel – hirtelen témaváltás, hízelgő megjegyzés stb. – csökkentenie
a feszültséget. A szörnyeteg egy kötéltáncos ügyességével érzékelte és
fordította meg ezeket a helyzeteket: „Ah, majd elfelejtettem – váltott
témát például –, születésnapi jókívánságaimmal együtt küldettem egy
csokrot a feleségének a kedvenc virágaiból. Ami pedig a többit illeti,
majd hívom.” A majdhogynem baráti hangnemben befejezett
beszélgetést követően aztán a diktátor – mivel ő volt a főparancsnok –
egyedül, mások megkérdezése nélkül hozta meg döntését.
Aznap Hitler csak azért telefonált, hogy a születésnapja alkalmából
gratuláljon a tábornagynak. A következő szavakkal fejezte be:
„Tábornagy, úgy hallottam, istállókat szeretne építeni Böhnében.{18} A
német népnek és személyemnek tett számos szolgálata
elismeréseképpen 250.000 márkát adok önnek, hogy a szükséges
anyagokat beszerezhesse. Boldog születésnapot és a viszontlátásra!”
– Heil, mein Führer! – válaszolta gépiesen Kluge, de Hitler persze
addigra már letette.
Roppant nagyvonalú ajándék volt. A háborús erőfeszítések közepette
és főleg amióta az 1941 elejétől a német városokat érő súlyos
légitámadások nyomán megnőtt a fa, cement és tégla iránti kereslet,
rettenetesen nehéz volt Németországban építőanyaghoz jutni.
Az asztalomon megszólalt a csengő, úgyhogy átmentem Kluge
irodájába. Láthatóan zavarban volt, hogy fültanúja voltam az iménti
beszélgetésnek, és kérdőn nézett rám.
– Hallotta, mit mondott a Führer a beszélgetés végén. Csak így
magunk között, mit szól hozzá?
Hiába akartam tapintatos lenni hatvanéves főnökömmel – én még
csak 25 éves voltam –, kissé nyersre sikerült a válasz.
– Tábornagy úr, nem emlékszem, hogy a német történelemben akadt
volna példa arra, hogy egy porosz hadvezér hadjárat közben bármiféle
adományt elfogadott volna az uralkodótól. A győzelem után, persze, de
amíg tartott a harc, soha. Az ön helyében, tábornagy úr, ha komolyan
tudni akarja, a Vöröskeresztnek ajánlanám fel ezt az összeget.
Aztán hirtelen megijedtem a saját merészségemtől, úgyhogy sietősen
távoztam, és magára hagytam a megdöbbent tábornagyot. Rettegtem,
hogy – mondjuk, közös teázásunk alkalmával – ismét szóba fogja hozni
az ügyet, de nem tette. Miután leadtam a szolgálatot, elgondolkozva
átsétáltam a vezérkari tisztek épületébe. Szárnysegédként nem
engedtem-e meg magamnak többet, mint amennyit lehetett volna?
Bejelentkeztem Tresckow-hoz. A vezérkar első számú tisztjével,
akiben emberi tulajdonságai és józansága miatt teljességgel megbíztam,
a legnagyobb őszinteséggel beszélhettem. Tresckow diszkrét ember
volt, nem akarta nagy dobra verni a beszélgetésünket, ezért mivel a
vezérkari helyiség zsúfolt volt, átmentünk a szomszédos szobácskába,
ahol a térképeket tartották. Elmondtam, mi történt, és tanácsot kértem,
mert biztos voltam benne, hogy Kluge előbb-utóbb vissza fog még
térni a telefonbeszélgetésre.
A hozzám hasonlóan aggodalmasnak tűnő Tresckow reakciója
meglepett. Még inkább megdöbbentem, amikor kérte, járuljak hozzá,
hogy beszéljen a tábornaggyal. Hevesen tiltakoztam. Kétségtelennek
tartottam, hogy a tudomásomra jutott titkot minden körülmények
között meg kell őriznem. Soha nem fordult még elő ilyen kettőnk
között, de akkor a beszélgetés hangneme egyre élesebbre váltott.
„Ezredes úr – mondtam –, én egy Kluge tábornagy személyes
szolgálatára kirendelt tiszt vagyok, és ez egy olyan bizalmi állás, amely
a legteljesebb diszkréciót követeli meg, tehát ön egyszerűen nem tehet
említést a kettőnk között lezajlott beszélgetésről. Amikor eljöttem
önhöz, nem a felettesemhez fordultam, hanem egy olyan emberhez,
akitől megfontolt, bölcs tanácsot reméltem. Egyébként a tábornagy úr
az egyetlen elöljáróm.”
Tresckow komor pillantást vetett rám. Hosszú csend állt be, majd
rám emelte átható tekintetét. A szavakat külön-külön megnyomva,
lassan, tagoltan beszélt, hogy biztos lehessen benne, tökéletesen
felfogom a két rövid mondat értelmét: „A tábornagy nem válhat a
Führer lekötelezettjévé. Szükségünk van rá a Hitler elleni harcban.”
Ezzel a néhány szóval Tresckow egyrészt leleplezte magát, másrészt
pedig beszervezett engem az összeesküvők csoportjába, innen már nem
táncolhattam vissza, nem hagyott választást. Amíg Kluge irodája előtt
várakozott a reggeli kihallgatásra, bár burkolt formában, de többször is
beszélgettünk már egymással, úgyhogy volt alkalma feltérképezni,
hogyan gondolkozom. Két nagyon egyszerű mondat hangzott el, mégis
teljes titoktartásra kötelezett vele.
A szívem hevesen vert. Iszonyú megkönnyebbülést éreztem, már
tudtam, kiben bízhatok, és azt is, hogy kivel cselekedhetek együtt.
Mindig is nagyra tartottam az okosságát, az óvatosságát, a
kifinomultságát, egyszóval az emberi tulajdonságait, és annyira
megmámorosodtam a gondolattól, hogy ennyire bízik bennem, hogy
hirtelen össze is zavarodtam. Tresckow egyetlen mozdulattal
kiszabadított a hallgatás, a bűntudat, a félelem és az undor örvényéből.
Már nem csupán a vért és a mocskot láttam a háborúból, ismét volt
miben reménykednem.
Másnap, 60. születésnapja alkalmából, Kluge fogadást adott a
vezérkarnak. Nyilván sejtette, hogy ha csak valamennyi is, de
kiszivárgott az előző napi beszélgetésből, úgyhogy ő maga hozta szóba.
„Mit szólnak a szerény borravalómhoz?”
Krebs altábornagy természetesnek tartotta volna, ha elfogadja a
császári idők hitbizományaihoz hasonló jutalmat, Tresckow viszont
esdeklő hangon igyekezett lebeszélni Klugét:
„Tábornagy úr, könyörgök, egyetlen fillért se fogadjon el!”
Én újra előadtam a vöröskeresztes javaslatomat, de azóta sem tudom,
hogy a tábornagy végül milyen döntést hozott.
Egyetlen pillanatra sem merült fel bennem, hogy Georgot nem
avatom be, ahhoz túl közel álltunk egymáshoz. Elég hosszú időre
lakatot kellett azonban tennem a számra, mivel Romániában volt, a
leveleket pedig, ha csak szúrópróbaszerűen is, de ellenőrizték, a telefon
pedig jól működött ugyan, de az sem volt biztonságosabb, úgyhogy
meg kellett várnom, hogy személyesen találkozhassunk. 1942 végén
aztán arra is lehetőségünk nyílt.
 A Tresckow-csoport
(1942-1944)

Tresckow porosz protestáns családból származott, és már az apja is

katonatiszt volt. Szilárd jelleméhez és kikezdhetetlen erkölcsi
tartásához valami nagyon mély, lényének egészéből áradó nyugalom
társult. Határozott, ám minden hivalkodás nélküli, őszinte szeretettel
áthatott személyiségével természetesen mély hatást gyakorolt a
környezetére. Az önmagához mindig szigorú, másokkal szemben
azonban sohasem rideg Tresckow nem vált egyetlen szakterület vagy a
Reichswehr útvesztőjének a foglyává. A bankok világában szerzett
szakmai tapasztalatának és az 1920-as évekbeli latin-amerikai
tartózkodásának köszönhetően katonai körökben ritkán tapasztalható
tájékozottság és nyitottság jellemezte. Igazán nyílt szívű ember volt. A
puszta jelenlétével valamiféle természetes vonzerőt gyakorolt a
többiekre, sohasem igyekezett feltűnést kelteni, az adott társaság tagjai
mindig ösztönösen fordultak felé. Azon kevesek közé tartozott, akikben
megvalósult a jóság, az értelem és a hatékony cselekvés képességének
egysége.
A háború mindennapjai és a halál közelsége sem tették érzéketlenné,
de ha az érzéseiről volt szó, visszafogott vagy inkább szemérmes és
tartózkodó lett. Szerette a természetet, és valahányszor csodálattal
adózott teremtője műve előtt. Egyszer még pirkadat előtt kettesben
indultunk vadászni. A nap első sugarai lassanként oszlatták el a
sötétséget, és halvány rózsaszínes fénybe vonták a felhők tejfehér
foltjait. A hajnalian üde természet az éppen csak beköszöntő ősz
színeiben pompázva, teljes díszében mutatkozott meg előttünk. A
szarvasok rekedtes és varázslatos bőgését hallgattuk, majd felhangzott
a fejedelmi groteszkséggel parádézó fácánkakas nászra hívó éneke is.
Felemeltem a puskámat, de Tresckow a vállamra tette a kezét, és
megállított, hogy aztán sokáig csak mélyeket szívjunk a reggeli
levegőből, és nézzük a lassan éledező természetet, hallgassuk az
állatvilág különös dallamait. Aztán egy fácánkakas után indultunk, de
csakhamar ismét megtorpantunk, hogy a dermedt erdő félhomályos
sűrűjében csendben bámulhassuk a legkülönbözőbb színekben
pompázó szajkók ugrándozását.
Nagyon nehéz úgy beszélnie az embernek a hitről, hogy az ne tűnjön
lapos és üres szenteskedésnek. Henning von Tresckow vallásossága
mély, őszinte érzés volt, és azt nem is félt kimutatni. 1942 karácsonyán
a Wehrmacht vezérkara mindenféle ünneplést megtiltott, az utasítás
tiszteletben tartását pedig a náci tisztek ellenőrizték. A jelenlévők
igencsak meglepődtek, amikor beosztottjaival, Schulze-Büttgerrel és
Oetrzennel az oldalán csendben megérkezett Tresckow, és ugyanúgy,
ahogy azt otthon, családi körben tette volna, felolvasta a karácsonyi
evangéliumot. Én előre j éleztem Klugénak, hogy mire készül, a
tábornagy pedig csak azért, hogy fedezze a beosztottját, eljött és részt
vett a tiszti étkezdében tartott szertartáson. Igazi keresztény karácsony
volt, a jelenlévők többsége őszinte örömöt és békét lelt benne.
Tresckow tekintete, akár egy filozófusé, elgondolkodó volt, a keze
pedig olyan finom és érzékeny, mint egy zongoristáé. Az a fajta katona
volt, aki azért szereti a békét, mert jól ismeri a háborút. Alig nőtt még
ki a gyerekkorból, amikor először találkozott vele. 1917-ben lett
tisztiiskolás, majd 1918-ban a testőrség nevezetes 1. gyalogezredének
alhadnagyaként a francia frontra került, hogy aztán a gyilkos
visszavonulás közben megtapasztalja a szenvedést, a halált, és
szembesüljön a háború sújtotta területek lakosságának rettenetes
helyzetével. A katonai szolgálatot követően, továbbra is a tapasztalás, a
felfedezés vágyától hajtva visszatért a polgári életbe. 1941 kora
nyarától volt a Közép-hadseregcsoport vezérkarának hadműveleti
tisztje, és ebben a beosztásában újabb és újabb visszaélésekről,
túlkapásokról szerzett tudomást, és ezek az egybehangzó tények szilárd
elhatározássá érlelték benne Hitler meggyilkolásának tervét, amely már
1938 óta foglalkoztatta. Az ötlet tőle származott, és a kezdetben még
csak kósza elképzelés előbb gyötrő gondolattá, majd szilárd
elhatározássá érett benne. Hiába akadtak azonban főtisztek, akik
hajlandók lettek volna cselekedni, a katonai pályára lépők többségét
kötötte, megbénította az uralkodó iránti engedelmesség porosz
hagyománya.
Az elszánt Tresckow tehát a rendszer lefejezésében elsősorban
magára és a fiatalabb tiszttársakra számíthatott. Nem értékelte túl a
saját képességeit, amikor úgy érezte, hogy képes lesz létrehozni a
szervezetet és irányítani annak működését, de azt is tudta, hogy
segítségre van szüksége. Legelőször nagybátyját, a Dél-
hadseregcsoport parancsnokát, Fedor von Bock tábornagyot próbálta
meg bevonni, de kísérlete nem járt sikerrel. Ekkor kevésbé magas
beosztású tiszteket kezdett keresni, olyanokat, akikkel munkája során
napi kapcsolatba került. Ezek közül Gersdorff volt az első, akivel az
1941-es hadműveletek kezdete óta ismerték egymást, és akivel mindig
is elég szabadon beszélgettek. Gersdorff volt a vezérkar hírszerző
tisztje, és mint ilyen természetesen folyamatos kapcsolatban állt a
berlini hírszerzéssel, ahol Canaris tengernagy és Oster ezredes
irányítása alatt elég sok ellenzéki fordult meg, majd az onnan kapott
értesülésekkel kiegészítette a tömeggyilkosságokról, az áldozatok
számáról szóló saját információit, és végül át is adta azokat Tresckow-
nak, illetve az ő berlini kapcsolatainak.
A csapattisztek közül, azt hiszem, Fabian von Schlabrendorffot
keresték meg először. Tresckow unokatestvére volt, öt évvel lehetett
nála fiatalabb, és a segédtisztjeként dolgozott. Apja tábornok volt, ő
maga pedig jogot végzett, úgyhogy igencsak otthonosan mozgott a jog
és az igazságszolgáltatás területén. A családi összejövetelek alkalmával
már a háború előtt is többször kifejtette Tresckow jelenlétében azt a
meggyőződését, hogy Németországot meg kellene szabadítani a
zsarnokságtól. Következetes, ellenkezésre és vitára hajló természete
révén szinte magától értetődő módon került az ellenállás közelébe.
Remekül kiegészítették egymást Tresckow-val. Az emberséggel
mélyen átitatott katona mellett a gyakran hanyagul viselt
egyenruhájában is civilnek tűnő Schlabrendorff a törvényt testesítette
meg. Tárgyalótermekben edződött, éles szavú, kitartó, gyakran a
kegyetlenségig vitriolos vitatkozó volt, aki attól sem riadt vissza, hogy
partnerét zavarba ejtse vagy akár meg is sértse. A kerek értelmiségi
szemüveg és a sok tudálékosnak ható beszéd sem volt képes azonban
elfedni érzéseinek és lelkiismeretének istenhitből fakadó mélységét és
erejét. A szigorú Schlabrendorff mindnyájunk számára a – még
kínzásokkal sem megtörhető – hűség példaképévé vált.
Georg Schulze-Büttgert sem volt nehéz beszervezni, mivel a
vezérkar hadműveleti felelőseként Tresckow egyik legközelebbi
munkatársa volt. Schubü – mindenki így szólította – mélyen vallásos
protestáns volt. Hatalmas munkabírásával és minden körülmények
között megőrzött humorérzékével igen fontos alakja volt Tresckow
csapatának. Korábban a hadsereg vezérkari főnökének, annak az 1938-
ban lemondott Beck tábornoknak volt a szárnysegédje, akinek
kulcsfontosságú szerep jutott volna az államcsíny sikere esetén.
 A csoport a továbbiakban folyamatosan újabb és újabb tagokkal
bővült. Tresckow minden alkalmat megragadott, ugyanakkor semmit
sem bízott a véletlenre, sohasem közeledett senkihez anélkül, hogy
előbb alaposan fel ne térképezte volna az illetőt. A javaslatokkal és az
ajánlásokkal nem érte be, ha döntésre került a sor, csak és kizárólag a
saját benyomásaira támaszkodott.
1942 végére a csoportnak rajtam és Fabian von Schlabrendorffon
kívül Carl-Friedrich von Berg-Schönfeld, von Gersdorff alezredes, a
csak Bernd{19} bácsinak szólított von Kleist alezredes és Pretzell őrnagy
volt a tagja. Schulcze-Büttger helyét Alexander von Voss, Pretzellét
pedig végül az életvidám, optimista, elegáns és kifinomult, nem
mellesleg kiváló lovassági tiszt, Hans-Ulrich von Oertzen vette át. A
csoport összetétele értelemszerűen nem maradhatott állandó, mivel
bármikor áthelyezhettek minket, vagy el is eshettünk harc közben.
Tizenöten lehettünk összeesküvők, szolidáris és elszánt csapatunk az
ellenzéki tisztek valaha szerveződött legnagyobb létszámú csoportja
volt. A továbbiakban már nem is akartuk túlduzzasztani a létszámot, és
ennek egyrészt konspirációs és biztonsági okai voltak, a beavatottak
számának korlátozásával igyekeztünk a lehető legkevesebb emberi
életet kockára tenni. Tökéletesen megbíztam a másik két
hadseregcsoport parancsnokának szárnysegédében – kivételes
képességű lovassági tiszt volt mindkettő –, akikkel korábbi
évfolyamtársakként a fegyvernem becsületkódexének megfelelően
tökéletesen összetartottunk. A tábornagy engedélyével a szolgálati
kapcsolattartás ürügyén gyakran látogattam el a többi
hadseregcsoporthoz, hogy – teljességgel szabályellenesen – hasonló
beosztásban dolgozó társaimmal fronttérképeket cserélhessünk. Az
összeesküvés többi résztvevője is ugyanilyen, jórészt még a háború
előtti időkben létrejött, a leggyakrabban egykori évfolyamtársakból álló
hálózatokat működtetett. A Beck egykori vezérkari főnökből, Hans
Osterből és Olbricht tábornokból álló berlini hálózat szervezésében
Schlabrendorffnak jutott a főszerep, mivel Tresckow berlini utazása
szemet szúrt volna, segédtisztjének jövése-menése azonban senkinek
sem tűnt fel.
Berlin, 1938. szeptember 29. A paderborni 15. lovasezred a Mussolini tiszteletére rendezett
díszszemlén. Georg az egység élén, Philipp pedig az első sor jobb szélén lovagol.

1942 januárja, Hitler kelet-poroszországi főhadiszállása Rastenburgban. Hans Jordan, Karl

Eibl, Günter Hoffmann-Schönbron, Georg Boeselager és Karl-Heinz Noak (balról jobbra)
kitüntetése. Ez volt az az esemény, amelyen Georgnak sikerült elérnie, hogy az 1941
decemberében súlyos sebesülést szenvedő Philippet átszállítsák egy, a Németország nyugati
felén található kórházba.

A Közép-hadseregcsoport főhadiszállása, 1942 nyara. A segédtisztként szolgáló Philipp az

asztalnál ül, balra Von Bülow százados áll.
 Kluge szmolenszki irodája.

A tiszti étkezde, ahol az 1943. márciusi pisztolyos merényletre sor került volna.
A Közép-hadseregcsoport vezérkara terepszemlére indul (1942 szeptembere). Az autó mellett
Wöhler tábornok áll, Kluge az első utasülésen, Philipp pedig hátul, középen ül.

Hadműveleti megbeszélés, Oroszország, ( 1943 júliusa. i Georg középen, Philipp a kép bal
oldalán látható.
 1944. augusztus 2. Georg átadja öccsének az első osztályú vaskeresztet.

A két testvér a 3. lovassági dandár-beli bajtársaival.

Schulte főhadnaggyal Patrykozy-ban (15 kilométerre északra a II. hadsereg petrikovi

főhadiszállásától) .

Tresckow, Georg és Oertzen. 1944 nyarán mindhárman meghalnak.

Philipp 1945 májusában.
 Az én közreműködésem igen fontos volt az összeesküvők számára,
mivel még a háború előtt – noha rendes körülmények között csak az
elit egységek tagjai kaptak ilyen képzést – a Höxter gyalogezred
tagjaként engem is kiképeztek a robbanószerek használatára, én pedig
gondosan megtartottam a különböző külföldi robbanószerekből álló
készletemet. A ritka és veszélyes robbanószereket általában szigorúan
ellenőrizték, és pontos, naprakész kimutatás volt róluk, mivel minden
készletmozgást feljegyeztek. Német területen még a Wehrmacht magas
beosztású tisztjei sem lettek volna képesek jelentősebb mennyiségű
robbanószert szerezni, én viszont nagyjából ahhoz jutottam hozzá,
amihez csak akartam. Különböző anyagok hatótávolságát és
hatékonyságát teszteltem, és arra a következtetésre jutottam, hogy –
különösen a gyújtószerkezetek esetében – messze az angol termékek
voltak a legjobbak. Én lettem tehát az összeesküvés első számú
tűzszerésze. Stieff kísérleti egységnek minősítette ál az ezredünket
(Versuchstruppenteil), ami hivatalosan is igazolta a különböző
robbantási kísérleteket, úgyhogy tovább vizsgálódhattam, és ismét csak
azt kellett megállapítanom, hogy az angol robbanóanyagok a
leghatékonyabbak. Az angol detonátorok voltak a leghalkabbak, azok a
többivel ellentétben nem zörögtek.
Nem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy teljes egészében a
küldetésünknek szenteltük magunkat, és éjszakai titkos
összejöveteleken egy telefüstölt szobában szövögettük volna
világmegváltó terveinket és egymás után dolgoztuk volna ki a támadás
újabb és újabb forgatókönyveit. A nappali szolgálat és az éjszakai
ügyelet közötti időket használtuk ki arra, hogy összefussunk. Ez utóbbi
a századosnál alacsonyabb rangú tisztek feladata lett volna, de mivel
kevés ilyen volt, gyakran önként jelentkeztem, hogy legyen ürügyem
Tresckowék épületébe átmenni. Az ügyelet 23 órakor kezdődött, de
Tresckow általában későn, csak azután feküdt le, hogy lejátszotta
szokásos esti sakkjátszmáját, amely közben megvitathatta elképzeléseit
a hozzá közel állókkal. Hogy ne keltsenek feltűnést, ezek a
találkozások csak rövid ideig tartottak. Hozzá voltunk szokva a
szűkszavú parancsokhoz, a pontos válaszokhoz, úgyhogy ritkán
bonyolódtunk hosszadalmas beszélgetésekbe vagy közös
elmélkedésekbe. Kezdetben sokat töprengtünk, hogy jogszerű-e, amit
tervezünk, és hogy igazolható-e a gyilkosság, mivel tudtuk, attól
függetlenül, hogy a merénylet célpontja egy zsarnok, a gyilkosság még
gyilkosság marad. Később aztán már inkább a gyakorlati kérdések
foglalkoztattak elsősorban. Tresckow-nak rengeteg ötlete, javaslata
volt, és bár senkit sem akart befolyásolni vagy irányítani, társai
magától értetődő természetességgel fogadták el mindig helytállónak
bizonyuló észrevételeit. Sohasem elöljáróként, mindig barátként szólt
hozzánk, atyai tapintattal osztotta meg és fogadtatta el velünk az
elképzeléseit. Minden katona örülne, ha az egységénél ilyen századosa
lenne. Tresckow szemében nem egzaltált összeesküvők magába
zárkózó csoportja voltunk, olyan társaságnak tekintett minket,
amelynek tagjai hajlandók akár az életüket is feláldozni, és készen
állnak arra, hogy a legapróbb jelre meginduljanak és hibátlanul
végrehajtsák a terveit. Bizalom és teljes odaadás; ezek voltak a
jelszavaink.
 Tresckow ugyanakkor magasabb beosztású személyek támogatását is
igyekezett megszerezni. Ha nyilvánvaló volt is, hogy a puccs gondolata
nem a tábornoki kar tagjaiban fogalmazódott meg, Tresckow legalább a
jóindulatú hallgatásukat igyekezett elnyerni. 1942 vége felé a hírszerző
szolgálat parancsnoka mellett segédtisztként tevékenykedő Carl-
Friedrich von Berg-Schönefeld közvetítésével megpróbált Klugéhoz is
közeledni. Egy farkasvadászat alkalmával a főhadnagy félrevonta a
tábornagyot, és meglehetős váratlansággal Hitlerrel kapcsolatos
érzéseiről kezdte kérdezni, a puhatolódzást követően pedig kerek perec
megkérdezte, hogyan reagálna a Führer fizikai megsemmisítésének
hírére. A párbeszéd ezen a ponton véget ért, a főhadnagy jelentett
Tresckow-nak, ő pedig másnap elment a tábornagyhoz, és tájékoztatta a
terveiről. „Számíthat rám!” – kiáltott fel Kluge, akinek ez a mondat
annak ellenére, hogy a jó szándékú semlegesség határát a későbbiekben
sem lépte át, végül az életébe került.
Az összeesküvésben részt vevő tisztek tényleges céljait illetően még
ma is heves vita dúl Németországban. Vannak, akik úgy gondolják,
hogy azért szorgalmaztuk az amerikaiakkal és az angolokkal kötendő
különbékét, hogy azt követően keményebb feltételeket diktálhassunk a
háború valamennyi terhét akkor már egyedül viselő szovjeteknek, és
megtarthassuk a meghódított területeket, sőt olyan hangok is
hallatszanak, amelyek szerint Németország határait az 1914-es
állapotoknak megfelelően akartuk meghúzni. Ezeket a feltételezéseket
kategorikusan cáfolnom kell. A rendelkezésre álló információk alapján
semmiféle kétségünk nem lehetett és nem is volt a szövetségesek
szándékait illetően, tehát nyilvánvaló volt, hogy a Harmadik Birodalom
egyetlen olyan hódítását sem fogják szentesíteni, amely túlnyúlt az
ország 1938-as határain. Az Egyesült Államok hadba lépését követően
nem kellett különösebben nagy stratégának lenni ahhoz, hogy bárki
megértse, egy ekkora gazdasági hatalom, amelynek területeit ráadásul
nem is fenyegette közvetlenül a háborús pusztítás, csak és kizárólag az
ellenség javára billentheti a mérleg nyelvét. A háborút nyilvánvalóan
elveszítettük, és – amint azt az 1943 januárjában tartott, a Németország
feltétel nélküli kapitulációját követelő Casablancái konferencia is
ékesen bizonyította – a hadba lépett országok egyikének sem állt
érdekében, hogy különbékét kössön Németországgal. És végül ott volt
a Hans Oster-féle kémelhárítás, ahol a különböző konspirációk szálai
összeértek, és ahonnan tájékoztattak bennünket az ellenfeleink által a
német területek jövőbeni sorsáról folytatott megbeszélésekről, amelyek
kétséget sem hagytak a Szövetségesek közötti szolidaritás szilárdsága
felől. Egyetlen célunk tehát a háború mihamarabbi befejezése és a
lehető legtöbb emberi élet megkímélése volt. Ennyit akartunk, és
semmivel sem többet.
Emlékszem egy 1943 elején Tresckow-val és Schulze-Büttgerrel
folytatott beszélgetésemre. Amikor szinte csak hangosan gondolkozva
kiszaladt a számon a kérdés, hogy – tekintettel a katonai helyzetre –
van-e egyáltalán még értelme tovább tervezni a merényletet, Tresckow
komoran rám pillantott, majd közölte: „Uraim, minden egyes nappal
újabb tizenhatezer áldozatot ölünk meg. Nincs választásunk.” Ezeket a
rettenetes számokat nyilván Arthur Nebétől tudta, aki egyébként igen
összetett, tulajdonképpen meghasadt személyiség volt. Kettős játékot
űzött, és bár fedő beosztásából adódóan maga is adott parancsot
különböző bűntettek elkövetésére, rengeteg információt szállított
Tresckow-nak és Osternak.
 A lovak megkönnyítik a találkozásokat
(1943)

A német hadsereg a tüzérség támogatására, a meghibásodott

járművek kiváltására és az elakadt szállítmányok kisegítésére
folyamatosan használta a lovakat az orosz fronton, és ezek a
mozgékony és elnyűhetetlen állatok gyakran valóban megbízhatóbbnak
bizonyultak a gépeknél.
A nyár óta megtett távolság ellenére a lovak továbbra is igen nagy
szolgálatot tettek. A hátaslovak ügetésben 16, az igáslovak pedig 13
kilométert voltak képesek óránként megtenni. A hideg sem érte őket
meglepetésként, amíg az emberek ócska egyenruhájukat igyekeztek
úgy-ahogy kibélelni, az állatok szőre legnagyobb meglepetésünkre
prémszerűen megvastagodott. Amikor a végtelen hósivatagban eltűnt,
elfogyott a széna és a zab, a lovak a fenyőfák zsengébb ágait kezdték
fogyasztani, sőt ha elérték, az alacsonyabb kunyhók zsúpfedelének a
peremébe is bele-belekóstoltak. A maradékunkat is nekik adtuk,
úgyhogy egy idő után szinte mindenevőkké váltak, sőt arra is
rászoktak, hogy a jégcsapokat nyalogatva oltsák a szomjukat,
egyszóval lenyűgöző volt az alkalmazkodóképességük.
A lovasok számára a ló félig-meddig az otthont jelentette, ők vitték a
személyes holmikat (a ruháink nagy részét és a tisztálkodószereinket),
illetve a sátrakat, ezekből minden lovas egy negyed részt szállított.
Látniuk kellett volna a meghitt gyengédség apró gesztusait, amelyekkel
a csaták után az emberek és az állatok üdvözölték egymást. Minket,
embereket természetes módon fűzött össze a bajtársiasság, az
áldozatkészség és a bizonyosság, hogy a másik szavak nélkül is ért és
támogat, az állatok azonban a szőrükkel, a nedves orrukkal, meg-
megremegő izmaikkal olyanfajta bensőséges és meghitt testi
kapcsolatban voltak velünk, amilyenben még a legjobb, legközelebbi
bajtársak sem állhattak egymással. A háború végletesen kegyetlen
körülményei között az ember a lóra bízta magát, őrá támaszkodott, és a
lovak sem lettek volna képesek a gazdájuk gondoskodása nélkül
életben maradni, úgyhogy végső soron szinte lehetetlenség eldönteni,
hogy a ló vagy a lovas volt a másik nagyobb hasznára.
Georg bátyám már jó ideje gondolkozott azon, hogyan lehetne
jobban kihasználni a lovassági egységekben rejlő taktikai
lehetőségeket. A nagyon hosszúra nyúlt frontvonalon nem csupán a
létszámon és bevetett eszközök mennyiségén múlt a katonai siker.
Mellesleg akkoriban már mindkét szempontból a német hadsereg volt
kedvezőtlenebb helyzetben. A válság és az akkortájt már megkezdődött
légitámadások következtében meggyengült hadiipar lövedék- és
lőszertermelése soha többé nem volt képes elérni az 1917-es szintet,
így a hadsereg képtelen volt akárcsak megkérdőjelezni is az ellenfél
erőfölényét, főleg azután, hogy az amerikaiak elkezdtek fegyvereket
szállítani nekik. A létszám tekintetében sem lehetett csodákat várni. A
háború ötödik évére az 1915-1925 között született korosztály alaposan
megtizedelődött, egyre fiatalabb, egyre sietősebben kiképzett
újoncokkal igyekeztek az állományt feltölteni. A legénység frissítése,
cseréje különösen a gyalogságnál okozott drámai problémát. Az
ellenfél megzavarásához, a rések betöméséhez és a visszavonulás
fedezéséhez az anyagi erőforrásokkal való takarékosság ellenére is
mozgékony és gyors reagálású egységekre volt szükségünk. Az 1941
karácsonyához hasonló, látszólag reménytelen helyzetekben Georg
lovasai hátrafelé mozogva védelmi vonalat állítottak fel, előrehaladva
pedig szétzilálták az ellenfél sorait, egyszóval főszerepet játszottak, és
csak nekik volt köszönhető, hogy a legrosszabbat elkerültük.
Bátyámnak két példaképe volt, és mivel nyitott szellemmel, csak az
érdemek alapján ítélt, mindkettőt az ellenség soraiból szemelte ki
magának. Egyébként Georg számára nem létezett ellenség, csak
ellenfél; az oroszokról beszélve soha egyetlen gyűlölködő vagy
megvető szó sem hagyta el a száját. Az egyik példaképe a Vörös
Hadsereg 3. lovashadtestének parancsnoka, Dovator tábornagy volt,
akinek 1941. december 13-án sikerült áttörnie a német vonalakon és ott
elvágnia a kommunikációs és utánpótlási útvonalakat. Az a hév,
amellyel a harcba vetette magát, nem hagyott neki sok esélyt a
túlélésre, és néhány nappal később, 37 évesen el is esett. Második
példaképe, Belov tábornok azonban túlélte a háborút. Ő 1941
novemberében a 2. szovjet lovashadtestet élén egy harckocsizó-
hadosztály támogatásával több Wehrmacht-hadosztályt is szétvert és
visszaszorított, majd 1942 elején hihetetlen vakmerőséggel
Dorogobusnál áttörte a német arcvonalat, mélyen benyomult a
vonalaink mögé, ott egyesült a partizánokkal, és teljesen körbezárva
egészen március végéig tartotta magát.
A különböző hadosztályok mellé beosztott, szétszórt lovassági
egységek számára létfontosságú volt, hogy külön ezredbe szervezzék
őket. Georg mindent alaposan végiggondolt Romániában. Egy rövid
heimerzheimi tartózkodást követően, 1942. december 26-án
Oroszország belseje felé indult, de természetesen meglátogatta a 6.
zászlóalj lovassági századánál szolgáló egykori bajtársait is. A tisztek
közül már csak Wilhelm König volt életben, akit kollégái és katonái
hosszú évek óta csak a „Király” becenéven szólítottak. Egykori
alárendeltjei lelkes fogadtatásban részesítették Georgot.{20}
Én minden erőmmel azon voltam, hogy megkönnyítsem az utazását,
és mivel a Rzsevbe vezető út nem esett messze Szmolenszktől, ahol a
Közép-hadseregcsoport főhadiszállása volt, fogtam magam, és 1943.
január 8-ra megszerveztem neki egy találkozót Kluge tábornaggyal.
Georg a rá jellemző meggyőzőerővel beszélt a főparancsnoknak, és
végigvette a lovasság taktikai előnyeit, a mozgékonyságot, a
gyorsaságot, a bármilyen időjárási viszonyok közötti bevethetőséget, az
alacsony létszámtól és gyenge tűzerőtől független harcászati
hatékonyságot és hasznosságot. Kluge a vesztfáliai katonai körzet
parancsnokaként már a háború előtt is találkozott a bátyámmal, a
későbbiekben pedig többször is hallotta emlegetni franciaországi
tevékenységét és hibátlan katonai pályafutását, úgyhogy csendben és
figyelmesen hallgatta. Másnap aztán – aludt rá egyet – a tábornagy
közölte, hogy bátyám előadása meggyőzte, és kész a gyakorlatban is
kipróbálni mindazt, amiről beszélt. „A részleteket Tresckow-val
rendezze el” – javasolta Georgnak.
Azt a találkozót is én szerveztem meg. Georg és Tresckow is
vezetésre termett ember, igazi taktikus volt. Néhány pillanat leforgása
alatt felmérték egymást, úgyhogy a megbeszélés igencsak rövid ideig
tartott. Július 27-én kelt, Georgnak szóló levelében Tresckow így
összegezte a találkozót, amelyet aztán fél év alatt még továbbiak is
követtek: „Csupán néhányszor találkoztunk, de úgy vélem, hogy ezek a
rövid alkalmak is elégségesek ahhoz, hogy tudjuk, min munkálkodunk
együttes erővel. Én mindig olyan leszek, amilyennek megismert, és
hálás lennék, ha viszonzásul öntől is ugyanerre számíthatnék. Most
pedig motus!”
Kettesben egy olyan önálló lovassági egység felállításáról döntöttek,
amely nem csupán katonai célokat szolgált, hanem – Georg
parancsnoksága alatt – egy esetleges államcsíny esetén is bevethető lett
volna. Ez az egység volt Tresckow tervének utolsó eleme: Kluge
hallgatólagos támogatásán és a megbízható tisztek hálózatán túl immár
megbízható tisztek vezénylete alatt álló, mozgékony, a rendszer
megdöntésére bevethető egységekre is számíthatott. Már „csak” a
gyakorlati részletek sokaságát kellett elrendezni. Néhány héttel
korábban társaságunk egyik tagja, az a Helmuth Stieff ezredes került a
szárazföldi haderők vezérkarának „szervezeti” részlege élére, aki
tökéletesen osztotta Tresckow véleményét a lovasság kettős
rendeltetéséről. A Georggal való találkozását követő egy héten belül
Tresckow már kézhez is kapta Stieff utasítását, úgyhogy kiadhatta az
azonnali összevonási parancsot, amely Georg irányítása alá rendelte a
lovasság főbb egységeiből még megmaradt erőket.
Az, hogy az összeesküvők csoportjának tervei vannak Georg még
csak formálódó lovasezredével, nem sokáig maradt titokban. Az
akkoriban ankarai nagykövetként ténykedő Franz von Papen meséli el
emlékirataiban, hogy 1943 áprilisában bizalmas megbeszélést folytatott
von Helldorf gróffal, Berlin rendőrprefektusával és Potsdam
kormányzójával, Gottfried von Bismarckkal. Ez utóbbiak tájékoztatták
őt a Führer ellen szerveződő összeesküvésről, amelyben a kerengő
hírekben név szerint említett Georg von Boeselager lovasezredére az
államfő és a náci párt legfőbb vezetőinek elfogása fog hárulni. Annak
ellenére, hogy a beszámoló alapvetően a szóbeszéd elferdített tényeire
épült, tökéletesen érzékelteti, hogy milyen veszélyes helyzetben
voltunk a bátyámmal. Szerencsére a három fontos beosztásban
üldögélő tisztségviselő is kettős játékot űzött, és óvakodott attól, hogy a
Harmadik Birodalom rettegett szolgálatainak a tudomására hozza
ezeket az információkat.
Az alakulat felállításának a híre nemcsak hivatalos körökben vált
ismertté, de a lovasság szűkebb berkein belül is futótűzként terjedt.
Január 25-én Königet és az embereit Szmolenszkbe vezényelték.
Hamarosan én is csatlakoztam hozzájuk, mert néhány héttel később
elvezényeltek a tábornagy mellől, és természetesen engem is oda
osztottak be. Georg igyekezett valamennyi még hadra fogható
lovasszakaszt maga köré gyűjteni, és lovakkal, megfelelő tüzérségi
fegyverzettel, kommunikációs eszközökkel ellátni őket, megszervezni a
megfelelő ellátásukat és elégséges számú állatorvost toborozni, mert az
állatokról való gondoskodást is elsődleges fontosságúnak tartotta. A
kora tavasszal született hetven csikó eddigre némileg már
megerősödött, és néhány hét elteltével Kelet-Poroszországba
szállították őket. A lovak igen sok takarmányt fogyasztottak, és annak
nagy része Németországból érkezett. Egy átlagos méretű ló napi
szükséglete öt kiló szalma és ugyanannyi széna, illetve zab volt.
Ezekből elégséges mennyiséget kellett szereznünk, és főleg fel kellett
készülnünk a télre, úgyhogy készítettünk fából egy szénaprést, és az
annak segítségével előállított bálákat halmoztuk fel a téli időszakra.
Georg figyelmét egyetlen részlet sem kerülte el. Hozzám hasonlóan ő
is bírta a tábornagy bizalmát és támogatását, de ezzel együtt sem volt
könnyű dolga. Levelezett, telefonált, szemlézett, járta az egységeket,
látogatta a méneseket, mindent megfigyelt, mérlegelt és döntéseket
hozott. Folyamatosan kérésekkel zaklatta Berlint, és addig járt a
nyakukra, amíg meg nem törte az ellenállásukat. A vezérkarnál
kedvezően viszonyultak a tervéhez, Georg pedig kitűnő viszonyban
volt a vezérkar lovassági ügyekért felelős tisztjével, von Amsberg
őrnaggyal, akivel még előző nyáron, Romániába menet ismerkedett
össze az Orient Expresszen. Georg minden erejével és figyelmével a
feladatának szentelte magát, szinte az evésről és ivásról is
elfelejtkezett, néhány tojással, egy bögre kávéval és napi öt óra alvással
beérte. Ekkoriban már arra sem volt ideje, hogy naponta felüljön mind
az öt lovára, úgyhogy a velük való foglalkozást végül Fritz
Thiedemannra bízta. Lazításként csupán egy-egy rövid vadászatot
engedélyezett magának napfelkelte előtt. A leggyakrabban a kutyájával
kettesben indultak útnak hol a sztyeppe, hol az erdő, hol pedig a
mocsarak felé, hogy ott aztán a zsákmányt cserkészve néhány órára
visszataláljon a gyermekkor boldogságához, majd néhány óra elteltével
vadásztáskájában egy-egy nyúllal vagy rókával térjen vissza az éppen
ébredező táborba, ahol aztán frissen, tiszta fejjel kiadta az első
parancsokat, és kezdődhetett a nap.
Tresckow utasításai szerint a lovasegység 28 tisztből, 160
tiszthelyettesből, 920 közlegényből és valamivel több mint 1000 lóból
állt. Február végén ehhez az állományhoz csatlakozott 350 kozák,
akiknek integrációjáért von der Schulenberg százados felelt. A
Reiterverband Boeselager névre keresztelt lovasegység tehát négy
darab, egy-egy M42-es géppuskával és aknavető üteggel felszerelt
lovassági századból, egy felderítőegységből és egy tüzérségi ütegből
állt. Az egységet a rá következő év április 6-án két zászlóaljból álló
igazi ezreddé alakították át, az elsőt Walther Schmidt vezette, a
második parancsnoka pedig én lettem.
 Az 1943. márciusi három sikertelen kísérlet

A Führerrel csupán egy maréknyi tiszt állt személyes kapcsolatban.

Közéjük tartozott szárnysegédje (Tresckow egykori évfolyamtársa),
Rudolph Schmundt és természetesen a tábornagyok. A tábornoki
rendfokozat alatti tiszteknek nagyon kevés esélyük volt arra, hogy a
diktátor közelébe férkőzzenek és az életére törjenek. A személyes
találkozók előtt a derékszíjat és a szolgálati fegyvert egyébként is le
kellett adni. Tresckow úgy vélte, hogy Hitlert sokkal könnyebb lenne
az orosz fronton teendő egyik látogatása során megölni, mint a
megközelíthetetlen Farkasveremben, vagy akárcsak német területen
próbálkozni. A Közép-hadseregcsoport csupán egyike volt a keleti
front nagy egységeinek, ráadásul a Führernek az orosz fronton is
megvolt a maga ideiglenes főhadiszállása, és alig-alig mozdult ki
onnan, hogy a csapatokat meglátogassa, de Tresckow-nak ezzel együtt
is sikerült csapdába csalnia. Schmundt közvetítésével tudatta, hogy
Kluge a leghatározottabban ellenzi a Citadella-hadművelet
megindítását, úgyhogy az ingerült tábornagy lecsendesítése és a
bizalom helyreállítása vagy legalább a látványos nézetkülönbség
megszüntetése érdekében Hitlernek a frontra kellene látogatnia. A terv
bevált. Azt javasolták Hitlernek, hogy engesztelje ki a tábornagyot, ő
pedig engedett a csábításnak, mert valószínűleg szórakoztatónak találta
a lehetőséget, hogy némi manipulációval véleménye megváltoztatására
bírhatja ellenfelét. Egyetlen dolog maradt hátra, már csak a látogatás
időpontja volt kérdéses.
Haboztunk, hogy tűzfegyvert vagy robbanószert használjunk-e, ha
eljön a cselekvés pillanata. A bomba alkalmazása csökkentette a szóba
jöhető alkalmak számát, és Hitler közvetlen környezetén kívül adott
esetben az összeesküvők közül is több áldozatot követelt volna. Végül
tehát inkább a pisztoly mellett döntöttünk, de – a merénylet kudarca
esetén – nem zártuk ki végleg a robbanószer használatát sem. A
kiválasztott módszer sem garantálta azonban a biztos sikert, Tresckow
ugyanis megtudta Schmundttól, hogy a diktátor vékony golyóálló
mellényt visel az egyenruhája alatt, von Gersdorff bárótól pedig arról
értesültünk, hogy a Führer sapkáját fémlapokkal bélelték ki. Egyszóval
Hitler ugyan nem viselt páncélt, de a védőöltözék miatt nyilvánvaló
volt, nagyon pontosan kell majd célozni, de mivel nem rendelkeztünk
elég információval ahhoz, hogy biztosak lehessünk abban, képesek
leszünk halálos lövést leadni, végül arra jutottunk, hogy az arcába
lövünk.
Megkezdtük a felkészülést, különböző forgatókönyveket dolgoztunk
ki, és gyakoroltuk a célba lövést, ugyanakkor persze el kellett
döntenünk azt is, ki fogja meghúzni a ravaszt. Már ahhoz is elég nagy
lélekjelenlét szükséges, hogy valakit hátulról lelőjünk, ugyanez
szemből még nehezebb, nem is beszélve arról, hogy ráadásul még az
arcába is kell célozni. A lovassági egység felállításának mind
sürgetőbbé váló ügyei miatt Georg akkoriban szinte napi
rendszerességgel találkozott Tresckow-val, aki egy ízben minden
teketória nélkül nekiszegezte a kérdést, hogy képes lenne-e megölni
azt, aki egy évvel korábban ünnepélyes külsőségek között kitüntette. A
bátyám elég elszánt volt, és a sok vadászat igen jó céllövőt faragott
belőle. „Nem fogja elveszíteni a hidegvérét” – gondolta Tresckow.
Georg rövid gondolkozás után közölte, hogy nem tud garanciát vállalni
arra, hogy bizonyosan célba talál. Nem az életét féltette, nem attól
tartott, hogy a testőrök tüze a magányos támadóra fog zúdulni, de még
csak nem is attól, hogy a legfontosabb pillanatban elgyengül majd.
Egész egyszerűen attól rettegett, hogy túlságosan ideges lesz ahhoz,
hogy pontosan célozzon.
Beleegyezett tehát, de azzal a feltétellel, hogy nem egyedül kell
lőnie. A kilenc összeesküvőből négy a vezérkar, öt pedig – köztük
Schmidt-Salzmann százados, illetve jómagam – a formálódóban lévő
lovassági alakulat kötelékébe tartozott. A rám váró parancsnoki
beosztás eredetileg 1943. március 1-jére kitűzött átvételét egy hónappal
elhalasztottam, hogy minden erőmmel a merénylet előkészítésének
szentelhessem magam. A forgatókönyv a következő volt: miután Hitler
a megérkezését követően kényelmesen elhelyezkedik a tiszti
ebédlőben, az összeesküvők felállnak, és egyszerre tüzet nyitnak.
Ennyi. Mindenki pontosan ismerte a helyét és a szerepét. Georg fog
először felállni az asztaltól, majd hangosan azt mondja, hogy „egy,
kettő”, erre pedig majd mi is felállunk, és tüzelünk. Az étkezdében
nyilván lesz néhány testőr, de mivel nem ülhettek le az asztalokhoz, ők
valahol a terem szélén fognak állni. Természetesen számítottunk arra,
hogy reagálni fognak, de számoltunk a lövések keltette zűrzavarral,
illetve azzal, hogy a testőrök lövéseinek érdemi hatása már nem lesz.
Fontos volt, hogy többen lőjenek, mivel a golyók bármelyike
elakadhatott egy váratlanul felbukkanó akadályban. Mivel Hitler nem
szerette a lakomákat, arra az esetre is volt egy vészforgatókönyvünk, ha
az utolsó pillanatban lemondanák az ebédet. A Wilhelm König által
vezetett lovasszázad a visszaúton állította volna meg az éppen az erdőn
áthaladó Führert, hogy átadja őt a helyben összeálló katonai
bíróságnak, amely golyó általi halálra ítélte volna. Schlabrendorffnak
jutott az eszébe, hogy ha minden kötél szakad, robbanószert kell
elhelyezni a repülőgépen.
Már csak Klugét kellett beavatni az előkészületekbe. Ismerte a
hadműveleti tisztje által kidolgozott terveket, és titokban támogatta is
azokat. Nyugodt jóindulatának csupán intelligenciája és legendás
óvatossága szabhatott határt – nemhiába hívta mindenki „Dörzsölt
Günthernek”. A koros és mélységesen hagyománytisztelő porosz
valószínűleg hitvány, német tiszthez méltatlan cselekedetnek tartott
volna egy ebéd közben elkövetett merényletet, a másik kifogása pedig
az lehetett volna, hogy a német nép értetlenül fogadja majd egy olyan
ember meggyilkolását, akire még mindenki tetterős hadvezérként, az
összeomlást feltartóztató utolsó bástyaként tekint. Amikor kérdeztem, a
tábornagy nem válaszolt, csak furcsán billentett egyet a fején, mintha
valami ilyesmit akart volna mondani: „Én ugyan nem fogok senkit
elárulni, de a saját szakállukra cselekszenek…”
Március 7-én Dohnanyi, Hans Oster egyik munkatársa látogatott el a
Közép-hadseregcsoport főhadiszállására. Megállapodtunk azokban a
kódolt jelekben, amelyekre – a merénylet sikere esetén – megkezdődik
az államcsíny. 1943. március 12-én, egy nappal a Führer látogatása
előtt kiderült, hogy Himmler nem utazik vele. Kluge az utolsó
pillanatban visszavonta a hozzájárulását. Úgy gondolta, hogy ha Hitler
meggyilkolásával egy időben nem semlegesítjük Himmlert is, a
polgárháború kitörését kockáztatjuk, mivel Hitler halálát követően az
SS-ek haladéktalanul magukhoz ragadnák a hatalmat, és kegyetlen
megtorlásba kezdenének. Őket is ki kell tehát söpörni a hatalom felső
köreiből, egyszóval az SS birodalmi vezető egyidejű félreállítása nélkül
Hitler megölése – hiába kivitelezhető – stratégiailag nem jelent semmit.
Az akciót lefújtuk, és az előkészületek izgalma, lelkesültsége után
rettenetes csalódottságot éreztünk.
A Vinnyicából érkező Focke-Wulf Condor leszállt a repülőtér
betonjára. A lépcső leereszkedett, a gép ajtaja kinyílt, Hitler pedig
lelépkedett. Himmler valóban nem volt vele. Pokoli nap volt. A
program valamennyi állomásán csak a hosszan, sok gonddal
csiszolgatott, percekre lebontott forgatókönyvünkre tudtunk gondolni.
Hitler és Kluge a tanácsteremben tárgyalt; még ma is magam előtt
látom a Führer orvosát, Theo Morell professzort, amint félig nyitott
szájjal, arcátlanul és nyugodtan elterülve ott hortyog az előtérben. Az
étkezés közben ráadásul még Hitler jókedvét is el kellett viselnünk,
márpedig igencsak felvillanyozta, hogy igazi katonák között lehet. A
Führer a saját szakácsát és a fogásokat előkóstoló orvosát is elhozta
magával. Az asztalra könyökölt, szinte belehajolt a tányérjába, ha néha-
néha kiegyenesedett, csak azért tette, hogy igyon egy kortyot.
Gyűlöletes látvány volt.
Engedelmeskedtünk a tábornagy tiltásának, de Tresckow és
Schlabrendorff képtelen volt ellenállni a csábító lehetőségnek, és más
tervvel álltak elő. Hitler nem élhette túl azt a napot. Egyszerű tartalékos
tisztként Schlabrendorff úgy érezte, őt kevésbé köti a hivatásos katonák
számára kötelező engedelmesség. Az étkezés alatt Tresckow
meggyőződött arról, hogy a mellette ülő Brandt ezredes a Führer gépén
fogja a visszautat megtenni, Schlabrendorff pedig, arra hivatkozva,
hogy Helmut Stieffnek akar meglepetést szerezni, egy fadobozban két
üveg remek francia konyakot adott át Brandtnak. A bor és a tömény
szesz küldözgetése teljesen bevett dolognak számított a tisztek között,
úgyhogy a gép őrzőinek éberségét Schlabrendorff ötletének
köszönhetően elég könnyű volt kijátszani, valójában persze egy hosszú
éjszakákon át készített időzített bomba volt a fadobozban. A
Schlabrendorff által élesített időzített szerkezetnek repülés közben,
valahol Minszk térségében kellett volna működésbe hoznia a bombát.
Legnagyobb meglepetésünkre azonban este azt hallottuk a rádióban,
hogy a Führer gépe problémamentes repülést követően gond nélkül
megérkezett a kelet-poroszországi Rastenburgba. A hír valósággal
letaglózott minket, Fabian von Schlabrendorff számára pedig
különösen veszélyesre fordult a helyzet. Nem volt időnk búslakodni,
gyorsan, de kapkodás nélkül kellett cselekednünk, hogy ne keverjük
magunkat gyanúba. Az eszünkbe sem juthatott, hogy különgépet
vegyünk igénybe, úgyhogy Schlabrendorff másnap hajnalban a
rendszeres postajáratok egyikével szállt fel, és két óra múlva már meg
is érkezett a reptérre, ahol előző nap a Führer gépe is landolt. Halálos
nyugalommal elment Brandthoz, visszakérte tőle a fadobozt, és
kicserélte egy olyanra, amelyben valóban konyakosüvegek voltak.
Amikor megvizsgáltuk, kiderült, hogy – vélhetőleg a raktérben
uralkodó jeges hideg miatt – a gyújtószerkezet nem lépett működésbe.
A rá következő héten Berlinben a Model tábornokot kísérő
Gersdorffnak egy olyan kiállításon kellett volna végigvezetnie a
Führert, amelyet a szovjetektől hadizsákmányként szerzett tárgyakból
rendeztek. Tresckownak, aki feltétlenül biztosítani akarta, hogy a
merénylet esetleges sikerét követően Kluge elérhető legyen, csak az
utolsó pillanatban sikerült elintéznie, hogy a tábornagy helyett mégis
inkább a nácibarát tábornok utazzon Berlinbe. A fronton addigra már
elesett több százezer katona emlékére azt a március 20-át a „Hősök
napjának” nyilvánították, Goebbels és Göring igencsak értették a
dolgukat. Újabb, váratlan lehetőség kínálkozott tehát. Gersdorffnak fel
kellett magát áldoznia a merényletben, de annyira elszántak voltunk,
annyira meg akartunk szabadulni Hitlertől, hogy amikor Tresckow
felvetette az ötletet, Gersdorff csupán egyetlen pillanatig habozott.
Közvetlenül azelőtt hozta működésbe az övére szerelt bomba időzítő
szerkezetét, amikor a Führer belépett a régi fegyvertár épületébe.
Sajnálatos módon azonban Hitler sietett, nem érdekelték sem a
kiállított tárgyak, sem a magyarázatok, és Göring kérlelése ellenére
szinte futólépésben haladt át a termen. A magára maradt Gersdorffnak
még maradt annyi ideje, hogy kisiessen a mosdóba, és hatástalanítsa,
majd a csatornába küldje a szerkezetet. Megmenekült, de Hitler is
életben maradt.
A nyolc napon belül bekövetkező második kudarc sem szegte
azonban a kedvünket. Összetartottunk, és ez volt a legfontosabb.
Utólag visszapillantva mégis azt kell mondanom, Klugénak igaza volt.
1943 tavaszán az összeesküvés még nem érett meg a sikerre. Az
államcsíny körültekintően kidolgozott részletes terve nélkül a Führer
meggyilkolása önmagában nem oldott volna meg semmit, csak egy
újabb, esetleg még nála is véreskezűbb zsarnok előtt nyitottuk volna
meg a hatalomhoz vezető utat, mivel nem igazán tűnt valószínűnek,
hogy az elit náciellenes tagjai hajlandók lettek volna felfedni és
azonnali, összehangolt cselekvésre elszánni magukat.
 Feltartóztatni a barbárokat

A keleti fronton kibontakozó harcok kezdeti időszakában a német

tisztek úgy érezték, a civilizációt képviselik egy terjeszkedő barbár
nemzettel szemben. Hogy mi a barbárság? Elsősorban az egyén
jogainak tökéletes semmibevétele, az emberi kapcsolatokat mélyen
átható brutalitás, a mindennapi élet kegyetlensége és végül a tökéletes
közöny a kultúra, a kényelem és mindazon érték iránt, amit az
emberiség gyarapodó tudása hosszú évszázadok gyötrelmes
munkájával megteremtett. A túloldalon ott voltak a párt komisszárjai,
akik gondolkodás nélkül lőtték agyon a katonákat, ha hátrálni
merészeltek, és ott voltak a lelkiismeretlen tisztek is, akik a német
lőszerkészletek csökkentése érdekében attól sem riadtak vissza, hogy
asszonyok, öregek és gyerekek sietősen egybeterelt, elcsigázott
csoportjait tereljék a géppuskáink elé, akik módszeresen irtották a
sebesülteket, akik megvakították a foglyokat, és akik arra sem vették a
fáradságot, hogy saját halottaikat eltemessék. Rengeteg vérfagyasztó
történetet hallottunk, és számtalanszor a saját szemünkkel is
meggyőződhettünk a gyászos igazságról, és valóban úgy éreztük, hogy
barbárokkal állunk szemben. De akkoriban már hónapok óta tudtuk,
hogy nem kizárólag az oroszok követnek el ilyen rémtetteket, tudtunk
az SS és a mellé rendelt segédcsapatok által elkövetett bestiális
cselekedetekről is, és tudtuk, hogy az esztelen, öncélú kegyetlenkedés
már a sorkatonák tagjait is magával ragadja időnként. Nem csupán azt
kellett megakadályoznunk, hogy az orosz úthenger maga alá gyűrje
Nyugat-Európát, de az SS romboló hatását is korlátoznunk kellett. Ez a
kezdetben még csupán bizonytalan érzés igen rövid időn belül szilárd
meggyőződésemmé vált.
1943 kora tavaszán, nem sokkal azután, hogy átvettem a zászlóalj
parancsnokságát, Bettermann, a tüzérségi üteg parancsnoka személyes
kihallgatást kért tőlem. Láthatólag fel volt dúlva. A szabadságáról
visszatérőben két napon át a Sicherheitsdienst (SD) kötelékébe tartozó
SS-katonákkal utazott egy vagonban, és egész úton kénytelen volt
hallgatni, miket beszélnek.
 A SS-katonák azzal dicsekedtek, hogy a Déli-hadseregcsoport által
ellenőrzött területeken nem kevesebb mint 250.000 zsidót likvidáltak.
A benyakalt pálinkától részegen egyre csak a mészárlás kegyetlen és
obszcén részletein csámcsogtak. Az én megdöbbent tüzérem még azt is
megtudta, hogy hamarosan a Közép-hadseregcsoport zónájában fogják
folytatni a munkát. Nem haboztam, hamarosan felhívtam Georgot.
– Azonnal el kell mennem Klugéhoz!
– Mi van? – kérdezte Georg, akit hallhatóan meglepett, mennyire
izgatott vagyok.
– Majd később megmagyarázom, őrnagy, de az ezredhez semmi
köze a dolognak.
– Rendben, menj csak – tette le a telefont, miután a
hanghordozásomból és az általam használt megszólítás hivatalos
jellegéből megértette, hogy valami fontos ügyről lehet szó.
Alig egy óra múlva megérkeztem a főhadiszállásra, és rövid időn
belül már a tábornagy elé is vezettek. Kluge nagyon komolyan vette
mindazt, amit tőlem hallott: „Feltétlenül meg kell akadályozni, hogy itt
is hasonló katasztrófa történjen. Beszélje meg Tresckow-val.”
Hírnevéhez méltón Tresckow végül meg is találta a
megoldhatatlannak tűnő probléma kulcsát. A Sicherheitsdienst
helyváltoztatását és kegyetlenkedéseit nem lehetett megakadályozni, de
meg lehetett nehezíteni a dolgukat, és megfosztva őket a razziák
lehetőségétől, az általuk okozott károkat és tragédiákat igenis lehetett
csökkenteni. Tresckow parancsba adta a katonai körzetek
parancsnokainak, hogy a rájuk bízott területen akadályozzák meg a
civil lakosság bármiféle begyűjtését. Az SS tehát képtelen volt
összeterelni és teherautókra zsúfolva elszállítani a polgári lakosságot,
és így tevékenységük jelentős nehézségekbe ütközött. Amint azt a
jeruzsálemi Jad Vashem emlékművet meglátogatva néhány évvel
ezelőtt magam is megállapíthattam, az SD zsidóellenes rémtettei ebben
a körzetben és elsősorban az ukrajnai részen jóval korlátozottabbak
voltak, mint a keleti front egyéb területein.
 Lovasok a fergetegben

Egy 2004-es párizsi konferencián – azt hiszem, az első volt a maga

nemében –, amelyen más német és francia ellenállók társaságában én is
előadást tartottam a középiskolásokból álló közönség előtt, egy fiú a
következő kérdéssel fordult hozzám:
– Tulajdonképpen miért nem volt más összeesküvés? És önök miért
nem próbálkoztak többször?
– Háború volt, nekünk, katonatiszteknek pedig az elsődleges
feladatunk az volt, hogy az embereink életben maradását és hazatérését
biztosítsuk.
Ennek tisztázását most is fontosnak érzem. Igen, a célunk az volt,
hogy meggyilkoljuk a Führert és megdöntsük a személyében
megtestesülő rendszert. Fontos feladatnak, alapvető kötelezettségnek
tekintettük mindezt, de volt egy ennél is közvetlenebb, parancsolóbb
feladatunk; nem tudtunk és nem is akartunk kibújni a felelősség alól,
amellyel a vezetésünkre bízott katonákért tartoztunk. A keleti front
valamennyi figyelmünket és testi-lelki energiánkat lekötötte. A
tervezett merényletek időpontjai a hadműveleti naptárban megszabott
eseményekhez igazodtak. Ezért volt az, hogy a Führer 1943. márciusi,
a főhadiszálláson tett látogatása előtti napokban Georgot és az embereit
sokkal inkább a partizánokkal való harc, mint a merénylet tényleges
előkészítése kötötte le.
A lovassági alakulat a Vityebszk és Orsa között fekvő Sztajki
térségében még májusban is kemény harcot vívott a partizánokkal,
majd az összeomlás közepette egyike volt azon kevés mozgékony
egységnek, amely a teherautókkal ellentétben nem akadt el az olvadó
hóban, amelyet nem tartóztatott fel az őrült zuhatagokká duzzadt
patakok áradása. Az ezredhez ekkor csatlakozott a von Bassewitz
százados parancsnoksága alatt álló kiegészítő zászlóalj. Hadműveleti
okokból szerencsére jutott azért valamennyi pihenő is. Júniusban
például lovászbajnokságot, sőt igazi római kocsiversenyt is szerveztünk
tógába bújt haj tokkal.
 Ráérő időnk a „Lóról!” (Absitzen zum Kampf) parancs
végrehajtásának intenzív gyakorolásával telt. A lovak már régóta
hozzászoktak a fegyverek hangjához, a robbanások dörejéhez és a
katonák kiabálásához, és meglepő nyugodtsággal tűrték mindezt, de a
tűzharcban továbbra is sebezhetők voltak. Minden összecsapás során
elérkezik a pillanat, amikor a lovasoknak egyetlen rövid vezényszóra le
kell szállniuk a nyeregből és kapkodás nélkül egyik bajtársuknak a
gondjaira bízni a lovukat, hogy az néhány száz lépéssel hátrébb
vezethesse őket. Az ezért a műveletért felelős – továbbra is nyeregben
maradó – katonáknak a kantárt jobb kézzel fogva a saját lovukat kellett
irányítaniuk, miközben bal kezükben a rájuk bízott két ló gyeplőjét
tartva, egy tapasztalt tiszthelyettes vezetésével lassú ügetésben
elhagyták a csatamezőt, hogy egy erdő vagy egy magaslat fedezékébe
húzódva várják ki a csata végét. Ha a küzdelem során az egységnek
helyet kellett változtatnia, a lovaknak – az adott esetben rádión kapott
utasításoknak megfelelően – vissza kellett jutniuk a lovasokhoz, tehát
minden egyes művelet végrehajtására csak rövid idő állt a
rendelkezésre. A kiképzés minőségét leginkább azon lehetett lemérni,
hogy igen alacsony volt a hátaslóveszteség. Olyannyira, hogy 1945-ben
jó magam is azzal a két lóval, Moritz-cal és Oterral együtt tértem haza,
akik már 1939 óta voltak velem.
Hamarosan komolyabbá váltak az összecsapások. Hitler 1943. július
5-én megindította a Citadella-hadműveletet, amely a kurszki
kiszögellésben összevont, a Közép- és a Dél-hadseregcsoport közé
ékelődött hatalmas létszámú ellenséges erő fenyegetését volt hivatva
csökkenteni, illetve megszüntetni. A lovassági ezredre igen fontos
szerep hárult, von Kluge tábornagy kívánságának megfelelően amolyan
gyors reagálású „tűzoltó”-egységként folyamatosan mozgásban volt, és
ott avatkozott be, ahol éppen a legmagasabbra csaptak a lángok.
1943. július 12-én a légierő és 3.500 harckocsi támogatásával keleti
és déli irányból 80 lövészhadosztály zúdult az Orel és Brjanszk közötti
szakaszra, ahol a valamivel délebbre található kurszki kiszögellés elleni
támadásra készülve jelentős számú német egységet vontak össze. A
Moszkvától kétszáz kilométernyire délnyugatra található oreli térség
pereme, amely a Wehrmacht állásain belül eső kurszki kiszögelléssel
párhuzamosan futott, átnyúlt az oroszok által ellenőrzött területre.
Tresckow úgy gondolta, hogy ha a Vörös Hadseregnek sikerül
elfoglalnia az Orel–Karacsov–Brjanszk vasútvonalat, fennáll annak a
veszélye, hogy bekerítenek minket, ezért az egyik zászlóaljunkat a
Karacsovtól északkeletre fekvő Tereben nevű falu térségébe küldte,
ahol a gyalogság ellenállása olyannyira meggyengült, hogy a védelmi
vonalat az összeomlás fenyegette. Georg rám bízta a hadművelet
vezetését. 600 katonát, 62 könnyű- és 12 nehézgéppuskát, illetve egy-
egy harckocsi-elhárító és légvédelmi ágyút vagoníroztunk be egy
nyírfákkal álcázott szerelvénybe. Georggal a csapataink előtt, már a 17-
ről 18-ra virradó éjszaka folyamán megérkeztünk a terebeni
főhadiszállásra, ahol totális zűrzavar uralkodott, ugyanis két
parancsnok vitatkozott az irányítás jogán. Georg véget vetett a
veszekedésnek, egyszerűen felmentette őket az alájuk rendelt hét
zászlóalj parancsnoki tisztéből. Ekkor a falutól északra lövések
dördültek, a pánikba esett csapatok pedig elözönlötték az utcákat.
Georg pisztollyal a kézben megállította, majd vissza is fordította a
tömeget, és rendezte a védelem vonalait. Az emberek felbátorodtak, de
az ellenfél számbeli fölénye vitathatatlan volt. Ahhoz, hogy Terebent
megtarthassuk, ideiglenesen fel kellett adni a négy kilométernyire
délre-keletre fekvő Kudrjavec nevű falut. Másnap Georg mégis
parancsot kapott a hely visszafoglalására. Meglepetésszerű támadást
kellett indítanunk. Július 20-án reggel 8-kor keltem útra az
embereimmel, nyugati irányból megkerültük a helységet, néhány
kilométeren át délnek tartottunk, majd hirtelen északi irányba fordulva
menetből szétvertünk egy utánpótlást szállító orosz konvojt, és
behatoltunk az ellenséges területre. A falutól északra elhelyezkedő
Georg rádión irányított bennünket. Két órán belül visszafoglaltuk a
falut, és még felderítési anyagokat is zsákmányoltunk jelentős
mennyiségben. 3 halottunk és 21 sebesültünk volt. Nem jutott azonban
túl sok pihenő.
Július 23-án hajnalban az ellenség újabb támadást indított. Hét orosz
lövészezred zúdult a sietve kiépített és gyengén feltöltött védelmi
vonalunkra. Georg vésztartalékként vetette be a rendelkezésére álló
egységeket. Ha valahol gyengült a gyalogosok ellenállása, odaküldött
egy vagy két 40 fős lovassági egységet, azok szétzavarták az orosz
gyalogságot, helyreállították a védelmi vonalat, és már mentek is
tovább egy másik kritikus helyzetben lévő szakaszra. A csapataival
együtt harcoló Georg személyisége, szellemisége nélkül minden
bizonnyal összeomlás lett volna a dolog vége. A 3. lovassági század a
lehető legszorultabb helyzetbe került, miután a tőle jobbra és balra
elhelyezkedő egységekkel is elveszítette a kapcsolatot. Létszáma fél
óra alatt száztíz főre csökkent, és úgy nézett ki, hogy rövid időn belül
nyom nélkül fog eltűnni az ellenséges tűzben, de akkor, szinte a
semmiből, egy bozót mögül sofőrje kíséretében előbukkant Georg. A
fülük körül süvítettek a golyók, de ő egy szál sapkában volt, és az
összes fegyverzete is csak az övébe tűzött pisztolyból és a kezében
szorongatott lovaglópálcából állt. Megkereste a századparancsnokot, és
mintha egy egyszerű hadgyakorlaton lett volna, a körülötte zajló dráma
forgatagában is megőrizve hidegvérét, tájékoztatást kért a helyzetről.
Az emberek figyelték, mit tesz, és a puszta látványa elég volt ahhoz,
hogy lelket öntsön beléjük. Georg úgy kérdezett, mint egy jó tanár:
„Rendben, és mit gondol tenni? Frontálisan támadna, vagy inkább
oldalról hatolna be a két ellenséges ezred közé?” A századparancsnok a
frontális támadás mellett döntött, Georg pedig néhány pillanatra a
gondolataiba mélyedt. „Jól van, tartsa az állásait, egy centit se
hátráljon, állítsa helyre a kapcsolatot a balszárnyon lévő egységgel, a
többit meg bízza rám.” Egy félórával később a közvetlen
parancsnoksága alá vont századdal oldalba támadta az egyik ellenséges
ezredet, amely meg is kezdte a visszavonulást. Georg csakhamar ismét
a 3. századnál volt, és kérte, hogy az oldalsó támadással
összehangoltan rohamozzanak ők is. Az akció tökéletesen sikerült, az
oroszok visszaszorultak, de csak néhány órát nyertünk, mert nyomasztó
számbeli fölényben voltak. Tereben rövid időn belül a lángok
martaléka lett. A mi három zászlóaljunk létszáma alaposan
megcsappant, kettő ugyan még nagyjából bevethető állapotban volt, de
az emberek igen kimerültek voltak az elmúlt napok folyamatos harcai
miatt, és nyilvánvaló volt, hogy nem lesznek képesek huzamosabban
tartani magukat. A hadra fogható lovasok tényleges létszáma a felére
csökkent.
Július 24-én délután 4 óra körül mindez már nyilvánvaló volt,
úgyhogy Terebent és Kudrjavecet fel kellett adnunk. Új célként a
Resszeta folyón valamivel nyugatabbra található hidat jelöltük meg.
Georg emberei a saját visszavonulásukat kockáztatva este hatkor
felrobbantották a hidat. Az azon az oldalon maradt csapatoknak a
vasútvonalat védve mintegy tizenöt kilométert kellett délnyugati
irányban lefelé ereszkedniük a folyó mentén, de félő volt, hogy a
sarkukban lihegő oroszoknak a balszárnyon sikerül eléjük vágni. Az
orosz és német egységeket egy mocsaras terület választotta el
egymástól. A puha talajból kisebb kiterjedésű facsoportok magasodtak
ki, de a fennmaradó széles területet szúnyogoktól és piócáktól
hemzsegő mocsár borította. Július 27-én kaptuk meg a parancsot a
támadásra. Kétórás heves, de óvatosan irányított harcot követően
megfutamítottuk az ellenséges zászlóaljat, sőt a nehéz terep csapdájába
esett néhány tucatnyi katonát foglyul is ejtettük. Július 29-re a helyzet
stabilizálódott, és a váltás is megérkezett a szomszédos
hadosztályoktól. Georggal augusztus 8-ig tartalékként még a körzetben
maradtunk. A két hétig tartó intenzív harc ellenére a Boeselager-
zászlóalj nem túl jelentős veszteséggel, 7 százalék halottal és 29
százalék sebesülttel vészelte át ezt az időszakot.
A nyár folyamán ezredünk különböző zászlóaljait több ízben is
bevetették a Szmolenszk körül zajló harcok kritikus pontjain. Mindig
ugyanúgy történt minden: a számbeli fölényben lévő ellenség támadott,
a mi oldalunkon az áttörések nyomán pánik tört ki, a lovasság gyors
közbelépését követően átmenetileg stabilizálódott a helyzet,
megkezdődött a terület kiürítése, majd pedig az ellenséges támadás
újabb hulláma közepette rendezett visszavonulást hajtottunk végre. A
lovasság tehát tulajdonképpen az elkerülhetetlen visszavonulás
rendezettségét biztosította.
Szeptember derekán Klugénak sikerült rábeszélnie Hitlert, hogy adja
fel Szmolenszket. A Közép-hadseregcsoport az északon Vityebszk,
délen pedig Gomel által határolt, „Párduc-vonal”-nak nevezett
frontszakaszon vonult vissza. Szeptember 25-én Georg parancsot
kapott a tábornagytól, hogy csapatait Orsától délkeletre vonja össze, és
álljon a IV. hadsereg rendelkezésére. Ezredünk harminchat óra alatt
tette meg a százhatvan kilométeres utat, és szeptember 27-én 8 órára
elérte a parancsban meghatározott helyet. Rövid időn belül támadnunk
kellett. Első ízben zsákmányoltunk amerikai híradós berendezéseket,
ami kézzelfogható bizonyítékul szolgált arra, hogy az amerikaiak
valóban szállítanak szovjet szövetségeseiknek. Az ezredet, miután
feladatát végrehajtotta, október elején visszavezényelték, úgyhogy
rettenetes felhőszakadások közepette északi irányba indultunk.
Az ezredünkre azonban még jóval keményebb megpróbáltatások
vártak. Október közepe táján az oroszok több helyen is benyomták a
Párduc-vonalat, amelyet – az ilyen szorult helyzetek esetére – egy
egymástól néhány kilométerre húzódó keleti és egy nyugati
visszavonulási Párduc-vonalra osztott fel a hadvezetés. Egyik nap a
felderítő járőr, akit ebbe a nem túl biztonságos zónába küldtem ki,
ellenséges tűzbe került. Az embereim bemenekültek az erdőbe, majd
egy napon át bolyongtak a mocsaras terepen, ahol a lovak is hasig
merültek az ingoványban. A járőr a helyenként a lápból kiemelkedő,
fenyőfákkal benőtt homokpadok egyikén vert sátrat, majd a néhány
négyzetméternyi rendelkezésére álló helyen, mint egy
összegömbölyödött sündisznó, védekező pozíciót vett fel.
Mivel a lovak nem igazán örültek az eléjük tett nyírfaágaknak, a
katonák végül a saját kenyéradagjukat adták oda a kimerült állatoknak.
Másnap, miután sikerült az ellenséget elkerülniük, az őrjárat nagy
nehezen visszatalált a zászlóaljhoz. Én addigra már le is mondtam
azokról a fiúkról, és hatalmas megkönnyebbülést éreztem, amikor
megláttam őket. Tisztes adag konyakot és fejenként húsz szál cigarettát
adattam nekik, ami igencsak nagy luxusnak számított azokban a
válságos időkben.
Georg nem sokkal később úgy döntött, hogy beveti az általam
vezetett egységet, mivel a 2. zászlóalj teljesen kimerült az elmúlt hetek
csatározásaiban. Az én zászlóaljam ereje is erősen megcsappant
addigra, géppuskából például csak a normális mennyiség harmadával
rendelkeztem, így október 21-én csupán tizenkilenc könnyű-, négy
nehézgéppuskával és hét aknavetővel foglaltuk el a Zapolje közelében
számunkra kijelölt állásokat. Egyszerű, ám öngyilkos feladat várt ránk;
a korábbi keleti Párduc-vonal egyik szakaszát kellett visszaszereznünk,
amelyet néhány nappal korábban könnyedén foglaltak el az oroszok.
Kora reggel a magányosan terepszemlére induló Georg azt
tapasztalta, hogy az ellenség, miután sikeresen hátraszorított két
gyalogosegységet, áttörést hajtott végre. Sietve maga mellé gyűjtötte a
két felderítésen lévő lovasszakaszt, amelyekkel véletlenül találkozott
össze, és a tőle megszokott határozottsággal rögtönzött ellentámadást
vezényelt. A kevesebb mint 70 lovasból álló aprócska egység vágtában
indult meg az oroszok felé. A katonák csak ekkor vették észre, hogy
Georgnál nincs fegyver. Egy pisztolyt nyújtottak felé, de ő elnevette
magát, és ismét vágtába ugratta a lovát. Annak ellenére, hogy az
ellenség jókora számbeli fölényben volt, Georg önbizalma a
legyőzhetetlenség érzésével töltötte el a többieket is. Amikor az
oroszok látótávolságba kerültek, Georg kétfelé osztotta a csapatot, és
így két oldalról támadták meg az ellenséget. A meglepett oroszok –
végül negyven hadifoglyot és ugyanannyi halottat hagyva a csatatéren
– néhány pillanat elteltével már fejvesztve menekültek, Georg és az
emberei pedig haladéktalanul elvágtattak az ezred parancsnoki
harcálláspontja felé.
Másnap az embereim egyetlen puskalövés nélkül vonultak be a
Redkij nevű faluba. Ekkor a kissé délebbre lévő 208-as számú magaslat
elfoglalására kaptunk parancsot. A megközelítés műveletét még gond
nélkül teljesítettük, ott volt azonban a fedezék nélküli kétszáz méteres
enyhe emelkedő, amelyet a dombtetőig meg kellett tennünk.
Határozottan fogalmaztam az eligazításon: „Minél gyorsabban
rohamozunk, annál kisebb lesz a veszteségünk.” Nem is tévedtem.
Gránát- és aknavetőtűz fogadott bennünket, és a dombtetőt csak
számos áldozattal járó többszöri roham után tudtuk bevenni. A támadás
utolsó fázisában közelharcra is sor került. A feladatot délutánra tudtuk
teljesíteni, de akkorra a veszteségünk már elérte a 32 főt, tehát 10
százalék körül járt. A győzelem azonban még távolról sem volt biztos,
a kevesebb mint egy kilométerre lévő magaslatról az orosz tüzérség
ugyanis tűz alatt tudta tartani az általunk bevett dombot. Nagy
hatótávolságú ágyúik voltak, és igencsak pontosan céloztak, a
magaslaton magukat befészkelő embereim első csoportját szinte teljes
egészében letarolták, pontosabban apró darabokra szaggatták. Egész
éjjel dolgoztunk, hogy rendbe tegyük az árkokat és feltöltsük azt a
domb aljában futó négyszáz méteres sávot, amely a zászlóaljat a
következő hadosztálytól elválasztotta. A sötétség leple alatt a könnyű
kordékra kapkodva felfektetett halottakat és sebesülteket is sikerült
hátravinnünk.
Hajnalban kezdtek támadni. Bokrok mögé bújva, a terep legkisebb
egyenetlenségét is fedezékként használva jutottak el a domb aljáig.
Kétszer visszavertük őket. Ilyen esetekben a lovasság – ugyanúgy,
ahogy azt az állóháborúk lövészárkaiban a gyalogság tette – puskával
és géppisztollyal harcolt. Napközben az orosz tüzérség továbbra is erős
tűz alatt tartott minket, és elsősorban a domb tetejére összpontosítottak.
A robbanások lesöpörték a domb oldalát borító vékony fű-réteget, és
előbukkant a homokos, süppedős talaj. Mindent ellepett a por, úgyhogy
rövid időn belül az a néhány géppuska is elhallgatott, melyet az orosz
ágyúk még nem tettek tönkre. Megsebesültem, de egy ideig még ott
maradtam a harctéren, végül azonban délelőtt tíz körül már annyira
legyengültem és elkábultam a fájdalomtól, hogy hátravittek. 11.30-ra
kritikussá vált a helyzet, a dombot nem lehetett tovább tartani. A
veszteségeink túl jelentősek voltak, a támadások pedig semmit sem
veszítettek hevességükből. A zászlóalj több egysége is 95 százalékos
veszteséget szenvedett, és az ezredparancsnok rendelkezésére álló, még
hadba vethető létszám százhúsz főre apadt. Napnyugtakor a néhány
tucat sértetlen túlélő már készült elhagyni a dombot, amikor néhány
orosz szakasz áttört a vonalainkon, behatolt a védelmi állásainkba és
kezdte bekeríteni a katonákat. Óriási kavarodás támadt, az őrült
hajszában szinte lehetetlen volt megkülönböztetni a menekülőket az
üldözőktől. Az embereink több-kevesebb sikerrel igyekeztek
visszavonulni a faluban berendezett parancsnoki állás felé.
Georg éppen ott tartózkodott, a helyettese, Gigas főhadnagy pedig
éppen a hadosztály-parancsnoksággal igyekezett helyreállítani a
telefonos kapcsolatot. „Őrnagy, szólt oda Georgnak, valami nem
stimmel, a 208-as magaslat és az út között erősen tüzelnek, és a lövések
közelednek.” Georg csak akkor fogta fel a helyzet súlyosságát, amikor
az 1. zászlóalj orvosa, dr. Keltsch lihegve berontott hozzájuk. „Itt
vannak az oroszok” – kiáltotta. Georg kirohant, és látta, hogy a
Redkijben rendelkezésére álló néhány páncélos körül mintegy hatvan
kimerült katona álldogál. Gyorsan összeszedtek három tankot és két
légvédelmi ágyút, majd vaktában tüzelni kezdtek a sötétbe. Az oroszok
egymást követő hullámokban ereszkedtek le a dombról, és a sötétség
fedezékében rávetették magukat a zászlóaljunk maradékára.
„Riadóztassák a Szudilovickiben tartózkodó elit alakulatokat!” –
kiáltotta Georg, majd találat érte, és sebesülten összerogyott. Amint azt
a vezérkar orvosa, dr. Decke megállapította, a csípőjét érte a lövés,
úgyhogy haladéktalanul elszállították. Gigas, akinek Georg átadta a
parancsnokságot, csak a legnagyobb nehézségek árán volt képes az
embereket a nyugati Párduc-vonal felé menekíteni. Útközben az amúgy
is nagyon megfogyatkozott, szétszórt egységet újabb támadás érte,
újabb halottak maradtak a földön, az embereket pedig ismét hatalmába
kerítette a pánik. A főhadnagynak csak akkor sikerült rendeznie a
sorokat, amikor már közel jártak a nyugati Párduc-vonalhoz, és közölte
a katonákkal, hogy az elaknásított területen csak nagyon keskeny sáv
maradt biztonságosan járható. Végül aztán elérték a német vonalakat,
és az emberek összeestek a fáradtságtól. Visszavonulás közben a
főhadnagy mindvégig megőrizte a hidegvérét, döntéshozatali
képességét. Egy maréknyi katonát visszaküldött Redkijbe. Az oroszok
alapos italozással ünnepelték a győzelmet, úgyhogy a kis egység
észrevétlenül jutott el a kalyibáig, ahol a parancsnoki állás volt, és
magához vette az otthagyott térképeket, felszereléseket, sőt még Georg
szőrmével bélelt bőrkabátját is, majd épen és sértetlenül visszatért a
német vonalak mögé.
Október 28-án az ezred maradékát kivonták a Párduc-vonal
térségéből, és a IV. hadsereg parancsnoksága alól is. Két hónap alatt az
ezred újjászerveződött, zajlott az újoncok kiképzése, a több száz
gyalogos lovassági átképzése, és új tisztek is érkeztek.
 Georg és én néhány órányi különbséggel sebesültünk meg, és
mindketten a minszki katonai kórházba kerültünk, ahol nemsokára
csatlakozott hozzánk von Kluge tábornagy is, aki olyan súlyos
autóbalesetet szenvedett – a partizánok egy tejesüveggel bezúzták a
gépkocsija szélvédőjét –, hogy a Közép-hadseregcsoport parancsnoki
tisztét is elhagyta.
Egy hónap sem telt bele, és már vissza is térhettem a zászlóaljam
élére. Georg sebesülése komolyabbnak bizonyult, és egész december
végéig csak ülőmunkát végezhetett, úgyhogy a távolból irányította
tovább a hadműveleteket. Mindent megtett azért, hogy katonáit a
könnyen kezelhető és az oroszországi viszonyokhoz megfelelő 43/1-es
géppisztolyokkal szerelhesse fel, de ez a terve Hitler környezetének
ellenkezésébe ütközött, mivel attól tartottak, hogy a rendszeresített
fegyvertípusok számának túlzott megnövekedése káros hatással lesz a
termelési folyamatokra. Végül persze csak elérte, amit akart, mivel a
fegyverzeti minisztérium „fű alatt” támogatta és szorgalmazta az új
eszköz kipróbálását, és 1944 elején közel kétezer darabot le is szállított
az új fegyverből.
Hiába voltak bátrak a katonák, hiába áldoztak fel egész egységeket,
hiába végeztek kitűnő munkát a parancsnokok, a Wehrmacht nem volt
képes hatékonyan szembeszállni az egyre nagyobb létszámú, egyre
jobban felszerelt ellenséggel. Kluge elemzése szerint csak a Közép-
hadseregcsoportnak kétszázezer emberrel többre lett volna szüksége. A
hadosztályoknak harminc-negyven kilométeres, tehát a normálisnál
négyszer hosszabb szakaszokat kellett tartaniuk. Már csak minden
nyolcvanadik méterre jutott egy ember, a frontvonal annyira
lyukacsossá, átjárhatóvá vált, hogy a folyamatosan keletkező réseket
már a mozgékony lovasság sem volt képes betömni. A keleti front
összeomlóban volt.
 Egy bőröndnyi robbanószer

Azon az őszön Georg utasított, hogy vigyek robbanószert Stieff

tábornoknak. Az akkor éppen a szabadságon Berlinben tartózkodó
Tresckow-val egyetértésben ismét hozzálátott, hogy a
bombamerénylettől az államcsínyig kidolgozza a Valkűr-hadművelet
gyakorlati részleteit. Akkoriban már nem csupán egy elszigetelt
merényletről volt szó, hanem a rendszer megdöntését célzó átfogó
tervről.
Az ezred tűzszerészeként elég tekintélyes mennyiségű robbanószer
állt a rendelkezésemre, és mivel én magam adminisztráltam mindent,
nehézség nélkül igazolhattam a készlet csökkenését is. Felszálltam
tehát a menetrendszerinti repülőre, hogy a Führer Farkasvermétől
tizenöt kilométerre fekvő Lötzen melletti mauerwaldi bázisra, a
szárazföldi haderő főparancsnokságára utazzak. A bőröndömben
körülbelül húsz darab robbanószer-hasábot vittem, amelyeknek
lekerekített sarkait alumíniumborítás védte.
Sebesüléseim következtében még sántikáltam, tehát úgy állapodtunk
meg, hogy egy autó vár majd a gépnél, hogy azon mehessek Stieffhez.
Amikor leszálltunk, az autó még sehol sem volt, úgyhogy bicegve
elindultam a nehéz csomaggal. Közben még egy véletlenül arra járó,
segítőkész altisztet is le kellett ráznom, mert mindenáron segíteni akart.
Végül aztán előkerült az autó, és elvitt Helmuth Stieffhez. A tábornok
éppen tárgyalt, úgyhogy várnom kellett. Türelmetlen voltam és ideges,
aztán fogtam magam, és a bőröndöt folyamatosan szorongatva beültem
a főparancsnokságon éjjel-nappal működő moziba. A sötétben
valamennyire sikerült megnyugodnom, de persze képtelen voltam az
éppen vetített Fürdés a Temzében című vígjátékra figyelni. A nézők
szolgálatból jöttek vagy oda indultak, úgyhogy folyamatos volt a jövés-
menés, én pedig két lábam közé vettem a bőröndöt, és csak arra
figyeltem, hogy véletlenül se botoljon bele senki. Végre aztán jöttek
értem. Stieff szólt, hogy még véletlenül se zavarjanak minket, aztán
bezárkóztunk egy sötét kis helyiségbe, ahol az iratokat tárolták.
Néhány perc leforgása alatt végeztünk, átadtam neki a robbanószert,
elmagyaráztam, hogyan kell használni, majd távoztam, és
visszamentem oda, ahonnan jöttem.
Csak a háború után tudtam meg, hogy mi lett a bőrönd sorsa. Stieff
novemberben szabadságra utazott, a robbanószert pedig a keleti
egységeket irányító Köstring tábornok segédtisztjére, Herwarth von
Bitterfeld{21} főhadnagyra bízta. Herwarth és a főnöke akkoriban a
szárazföldi erők főparancsnoksága melletti „Magaslesnek” hívott
épületben lakott, ugyanazon az emeleten, egymással szemközt. A
szállást bánsági német asszonyok tartották rendben, naponta felváltva
hol a folyosó jobb, hol pedig a bal oldalán takarítottak. Herwarth az
ágya alatt rejtegette az értékes bőröndöt, azokon a napokon viszont,
amikor az ő szobáját takarították, átvitte a tábornoké alá, és csak este
vette ismét magához, közben pedig mindig Stieff jó tanácsát
ismételgette Köstringnek: „Ne nézzen bele, túl rázós dolog lenne az
magának.” A bőrönd tehát hónapokon át költözött egyik szobából a
másikba.
1944 nyár elején aztán Stieff visszakérte, majd átadta Claus von
Stauffenbergnek.{22} A folytatást mindenki ismeri.
 Kényszerpihenő

1943 novemberétől 1944 márciusáig Georggal együtt több időt

töltöttem a katonai kórházakban, mint a harcmezőn. A bátyám állapota
egyre romlott. 1943 karácsonya előtt nem sokkal visszatért ugyan az
alakulatához, de a túlzott igénybevételtől legyengült immunrendszere
és a kimerülés folyamatosan fennálló kockázata miatt teljes pihenésre
volt szüksége. December végén erős láz tört rá, úgyhogy Kolodicsiből
Minszkbe szállították. A sebeit megvizsgálva az orvosok több
fertőzéses gócot is találtak a szervezetében, és megállapították, hogy
fennáll a vérmérgezés veszélye, tehát újabb pihenőre kárhoztatták.
Ezekben az időkben az ezredünket (kilencszáz ló, húsz teherautóból
álló trén) öt rohampáncélossal és a könnyűgéppuskákkal együtt
Petrikov körzetéből átvezényelték Pripjátyba. Itt volt a II. hadsereg
központja, amelynek parancsnoki tisztét az év novembere óta Tresckow
töltötte be. Két ok miatt is folyamatosan maga mellett akarta tudni a
lovassági ezredet. Egyrészt elkészült a Valkűr-hadművelet terve, és
létfontosságú volt, hogy bármely pillanatban képesek legyünk
cselekedni, másrészt pedig biztosítani kellett a Déli-hadseregcsoporttól
minket elválasztó nyolcvan-száz kilométeres szakaszt. Igaz ugyan,
hogy a Rodkino környéki mocsaras vidék egyfajta természetes védelmi
rendszert alkotott, mégsem volt azonban áthatolhatatlan. Tresckow
elsősorban alkalmi, rajtaütésszerű támadásokhoz akarta használni az
ezredet, a helyzet hirtelen rosszabbodásával viszont kénytelen volt
felgyorsítani az ezred átcsoportosítását és haladék nélkül bevetni a
zászlóaljamat.
A kétszázötven kilométeres utat vonaton tettük meg. 1943
szilveszter éjszakáján a vonat egyszer csak megállt a hómező közepén.
Halálos csend és vaksötét volt, sehol egy lélek, csak a jeges szél fütyült
a zúzmarával beszórt erdő fái között. Éjjel fél tizenkettő volt. Még a
legközelebbi német védelmi állásoktól is több mint hat kilométerre
voltunk, a nyugtalankodni kezdő emberek pedig azt hitték, valami
műszaki gond adódott. Rövid időn belül kiadtam azonban a parancsot,
amelyet aztán vagonról vagonra adtak tovább, és elrendeltem, hogy
valamennyi üteget készítsék elő, mivel – legalábbis a hivatalos verzió
ez volt – ki akarom próbálni az ágyúk működőképességét. A fiúkra
ráfért egy kis megnyugtatás, én pedig úgy gondoltam, hogy az éjféli
tűzijáték (huszonöt lövés ágyúnként) azontúl, hogy tetszeni fog nekik,
a partizánok kedvét is elveszi majd attól, hogy megtámadják a
szerelvényünket.
A szektor, ahova megérkeztünk, igen lehangoló képet nyújtott. A
környéket elözönlő partizánokkal folytatott folyamatos harc hevében az
SS egész falvakat mészárolt le és tett a földdel egyenlővé, csupán
néhány helyi lakost találtunk életben a pincék mélyén. 1944. január 9-
én a zászlóalj azt a parancsot kapta, hogy állítson meg egy orosz
áttörési kísérletet. Hidding főhadnagy odavezényelt százada el is
foglalta az állását, majd beásták magukat, hogy csupán hatvanan
szálljanak szembe a könnyűgéppuskás és páncéltörő üteggel
megerősített három ellenséges lovasszázaddal. Az oroszoknak súlyos
veszteségeik voltak, de az elsöprő erejű tüzérségi tűzben rövid idő alatt
a mi létszámunk is negyven főre apadt. Ekkor érkeztem a helyszínre a
másik két századdal, és aztán a nemrégiben kapott új
géppisztolyainknak köszönhetően nem egész háromnegyed óra alatt
sikeres ellentámadást hajtottunk végre. Másnap kevésbé szerencsésen
alakult a küzdelem. Január 10-én este Kolodicsból rádión követeltem,
hogy azonnal küldjenek 150 főt az eltelt két nap veszteségeinek
pótlására. Csak a 3. lovassági századból negyvennégyen estek el. Ismét
megsebesültem (a háború kezdete óta immár ötödször), úgyhogy a
Tresckow által küldött repülőgép január 11-én a minszki katonai
kórházba szállított.
Egészségi állapotunk (George és az enyém) annyira aggasztóvá vált,
hogy ekkor már a felsőbb vezetés is közbelépett. Georg, akit az orvosai
hiába próbáltak meg ágyban tartani, túl korán szállt lóra. A sebei
felnyíltak, és olyan súlyos vérveszteséget szenvedett, hogy majdnem az
életébe került. A Közép-hadseregcsoport új főparancsnokának, Busch
tábornagynak a javaslatára mindkettőnket németországi kórházba
szállítottak át. Két hónapos tétlenség kezdődött ekkor, amelyet a
kedves és éber nővérek kezei között töltöttünk egy tündéri kisváros
bronzharangos kolostorában. Münstereifel alig néhány kilométerre volt
Heimerzheimtől. A városkát nemigen fenyegették a légicsapások,
szinte otthon éreztük magunkat, fogadtuk szeretteink látogatását,
úgyhogy a háború hirtelen mérhetetlen távolságba került tőlünk.
 Én 1944 márciusában tértem vissza a zászlóaljam élére, ahol két
hónapon keresztül Wilhelm König helyettesített, Georg viszont 1944
húsvétjáig nyomta az ágyat. Két héttel később, nem tökéletesen
gyógyultan, már úton volt Oroszország felé. Még csak huszonnyolc
éves volt, de rettentően le volt fogyva, és bottal járt. Április 25-én
érkezett vissza, és töretlen lendülettel azonnal munkához látott.
Távollétében számos fontos kérdést elhanyagoltak, súlyos hibákat
követtek el, úgyhogy három tisztet azonnal fel is mentett. Hiába
léptették elő alezredessé, akkor már nem ő volt az egység parancsnoka.
Február óta a 31. lovasezredet ugyanis beolvasztották egy
lovasdandárba, ennek vezetését azonban – mivel még harmincéves sem
volt – nem Georgra, hanem a negyvenegy éves, tapasztalt, balti
származású alezredesre, von Wolf báróra bízták. A 3. lovassági dandár
(az északi és déli frontszakaszon is létrehoztak egy-egy ilyet) a
valóságban alig képviselt nagyobb harcértéket, mint Georg régi ezrede.
A dandárok létszámát három helyett két ezredre csökkentették, az
ezredekét pedig háromról két zászlóaljra, tehát von Wolf báró csupán
négy zászlóaljat vezényelhetett.
 A veszélyes lovaglás
(1944. július)

1944. július elején rövid időre úgy látszott, hogy az orosz front
stabilizálódott, de éreztük, hogy ez csupán a vihar előtti csend. A 3.
lovasezred szinte elviselhetetlen helyzetben volt. Kevesebb mint
háromezer fővel egy ötvenöt kilométeres frontszakasz és tizennyolc híd
védelmét kellett biztosítania. Csak példaként, az utánpótlási konvojnak
tíz órába tellett, amíg a mindennapos szállítmányokat a különböző
egységek mindegyikéhez eljuttatta. A hadtáp akadozott, bizonyos
speciális dolgok már nem is érkeztek, a katonák csak hozzávetőleges
kiképzést kaptak, de a legrosszabb az volt, hogy a háború ötödik
évének vége felé időnként már használhatatlan felszerelést szállítottak,
amilyen például az a háromszáz nyereg volt, amelyet heveder nélkül
kaptunk meg.
A normandiai partraszállás végképp kilátástalanná tette Németország
amúgy is roppant nehéz helyzetét. Június 12-én, amikorra a
szövetségesek már 326.000 katonát hajóztak ki a francia partoknál,
nyilvánvaló volt, hogy a nyugati front hamarosan össze fog omlani.
Június 22-én a szovjetek is elsöprő erejű frontális támadást indítottak a
Közép-hadseregcsoport ellen, nem kevesebb mint két és fél millió
ellenséges katona zúdult a hatszor kisebb létszámú német csapatokra.
Június 26-án az egyre kritikusabbá váló helyzet ellenére Georg
szabadságra ment. Felmerülhet a kérdés, hogyan hagyhatta ott a frontot
éppen akkor és éppen ő, aki az elszántságáról, az emberei iránti
felelősségérzetéről és kötelességtudatáról volt ismert. Meghátrált volna
a rá váró feladat elől, vagy talán elbátortalanodott? Nem. Georg másfél
éve tisztában volt azzal, hogy az összeomlás elkerülhetetlen, és minden
igyekezete csak arra irányult, hogy minimális veszteségek árán
késleltesse azt. Azért utazott el, hogy a Tresckow által kijelölt feladatot
végrehajtsa. Eltöltött néhány órát Heimerzheimben, majd elbúcsúzott a
családtól, ki tudja, talán megérezte, hogy soha többé nem látja őket
viszont, majd Párizsba indult. Az utazás kissé talán erőltetett, de a
súlyos katonai helyzet ellenére is hitelesnek tűnő ürügye az volt, hogy a
Lord Wagram névre hallgató csődörünknek – néhány hónappal később
a franciák elkobozták – részt kell vennie a longchampi versenyen.
A Párizsban tartózkodó Kluge tábornagy július 3-án 20 órakor vette
át a nyugati front parancsnokságát. Megérkezését követően Georg első
útja hozzá vezetett. Kluge fogadta is, ő pedig előadta Tresckow
elképzelését: először is el kell tenni láb alól Hitlert; másodszor, meg
sem kell próbálni feltartóztatni a szövetségeseket, nyugaton feltétel
nélkül le kell tenni a fegyvert, majd minden erőt Oroszország ellen kell
bevetni és megakadályozni, hogy a szovjet hadigépezet eltiporja
Németországot; harmadszor pedig békét kell ajánlani a
szövetségeseknek, és ennek érdekében Georg hajlandó lett volna
Angliába utazni. Kluge meglehetősen ingerülten reagált, felelőtlennek
nevezte Tresckow felvetéseit, és egyértelmű nemet mondott
valamennyi javaslatára. „Felesleges kinyitni a kapukat a szövetségesek
előtt, az áttörésük elkerülhetetlen, a nyugati front összeomlása csupán
napok kérdése.” Felesleges, tette hozzá, az angliai utazáson
gondolkozni, mert amíg a La Manche csatorna partjainál dúl a háború,
nem fog olyan pilótát találni, aki képes lenne bárkit is átvinni Angliába.
Georg csalódottan tért vissza Oroszországba.
Keleten a hadvezetésünk számára a legfontosabb feladat a frontvonal
lerövidítése volt. A védekezés megkönnyítése és a mind
nyilvánvalóbbá váló emberhiány ellensúlyozása érdekében meg kellett
szüntetni a kiszögelléseket és túlnyúlásokat, a lehető legegyenesebbre
kellett szabni a vonalakat, hogy az így néhány száz kilométerrel
lerövidített frontvonalon késleltethessük az ellenség kíméletlen
előrenyomulását. Hitler a stratégiai ésszerűség ellenére úgy döntött,
hogy kerül, amibe kerül, a végsőkig tartani kell az állásokat. Néhány
különösen fontos várost „megtartandó erődítménynek” nyilvánított, de
az oroszok pár nap leforgása alatt elsöpörték az állásainkat, és porrá
zúzták az állítólagos erődítményeinket. Három hét leforgása alatt a
német hadsereg 350.000 embert veszített az orosz fronton. A Közép-
hadseregcsoporton belül a IV. és a IX. hadsereg megsemmisült, a III.
páncéloshadsereg pedig szétszóródott. Georg bátyám egykori VI.
hadosztályából is alig maradt valami. Harcba vethető tíz hadosztályával
és egy lovassági dandárjával a II. hadsereg, ha sebezhető volt is, de
nagyjából érintetlenül várta a fejleményeket. A parancsnoknak,
Henning von Tresckow-nak – még mindig Schlabrendorff volt a
segítője – sikerült megállítania az oroszokat és megszilárdítania az
állásainkat. A gyakran bevetett lovassági dandár igencsak kivette a
részét a harcokból, mivel tökéletesen alkalmas volt a visszavonulások
fedezésére. Miután von Wolf báró június 28-án gyakorlatozás közben
meghalt, Georg pályázhatott volna a komoly szakértelmet igénylő
parancsnoki posztra, sőt Busch tábornagy támogatta volna a
kinevezését, de neki más, fontosabb tervei voltak. Mivel az
összeesküvés az utolsó fázisba lépett, és küszöbön állt a végkifejlet,
Georg inkább a vezérkarnál maradt Tresckow beosztottjaként.
Ilyen körülmények között került sor az 1944. július 20-i veszélyes
játszmára. Miután július 1-jén kinevezték a tartalék haderő vezérkari
főnökévé, Claus von Stauffenberg előtt megnyílt az út a Führerig. Az
összeesküvés egyetlen résztvevője sem jutott még ilyen közel a
célpontunkhoz. Az első kísérletre július 11-én került sor, amikor is
bombát csempészett a berchtesgadeni Berghofba. Himmler és Göring
távolmaradása miatt végül leállította az akciót, csakhogy időközben
Berlinben Olbricht tábornok mégis megkezdte a Valkűr-hadműveletet,
amelyet aztán csak iszonyú nehézségek árán lehetett félbeszakítani és
elhitetni, hogy az államcsíny első lépései és a hátországi hadsereg
mozgósítása egyszerű gyakorlat volt csupán. Július 15-én Stauffenberg
újabb merényletkísérletre szánta el magát, majd a korábbival azonos
megfontolásokból azt is leállította.
Valószínűleg tudta, hogy nincs több esélye, vagyis a következő
kudarc a Valkűr-hadművelet végleges bukását jelentené.
Július elején bent jártam a II. hadsereg parancsnokságán, hogy
üdvözöljem Tresckow-t. Búcsúzkodás közben a következőket mondta:
„Vigyázzon magára, hamarosan szükségünk lesz a szolgálataira!”
Georggal együtt tudtuk, hogy hamarosan sor kerül a merényletre, a
saját teendőinkkel tökéletesen tisztában voltunk, de hogy a többieknek
mi lesz a dolgunk, nem tudtuk pontosan. Nem tudtuk, milyen szerepet
fog betölteni Stauffenberg, és nem ismertük a Führer főhadiszállásán
végrehajtandó merénylet pontos lefolyását sem. Nem is volt ebben
semmi különös, az összeesküvés sikere érdekében szerencsésebbnek
tűnt, ha a résztvevők csak részinformációkkal rendelkeznek.
Georg azt javasolta, hogy álljak készen arra, hogy szükség esetén
nem túl feltűnő módon 6 századnyi, mintegy 1.200 embert kell majd
kivonnom a harcból, akiket a merényletet követően Berlinbe kell majd
vezetnem, hogy ott a stratégiailag kulcsfontosságú pontokat
biztosítsuk. Július 14-én vagy 15-én Georg megerősítette az utasítást.
Nem a szó szoros értelmében vett parancsról volt szó, mivel azt a
vezérkar állományának tagjaként nem adhatott már a 31.
lovasezrednek. Ez elég kényelmetlen helyzetet teremtett a számomra,
mivel hivatalos utasítás híján, a saját magam szakállára kellett
cselekednem. Nyilvánvaló volt persze, hogy ha bárki magyarázatot kért
volna tőlem, Tresckow fedez[ett] volna, de az egység összegyűjtésének
és célba juttatásának gyakorlati végrehajtásában magamon kívül
senkire sem számíthattam. A minden oldalról szorongatott II. hadsereg
helyzete teljességgel kiszámíthatatlan volt. Rögtönöznöm kellett, és
ahogy mondják, az óra volt az ellenfelem, arról nem is beszélve, hogy
1200 embert összeszedni és mozgatni még rendes körülmények között
sem kis feladat.
Július 6-án a II. hadsereg 20. hadteste parancsot kapott a
visszavonulásra. Néhány magyar huszárral együtt a lovassági
dandárunknak kellett biztosítania a gyalogság visszavonulását. Az
ezredem a nem sokkal korábban kiürített Pinszk és Breszt-Litovszk
közötti szárazföldi összeköttetést biztosító országúttól és vasútvonaltól
északra eső területeken július 11-e óta folyamatos harcban állt az
ellenséggel. Georg nagy figyelemmel követte a hadműveleteket, mert
nem akarta, hogy a lovasai csapdába essenek. Miután a fél éjszakát
lóháton töltöttük, az ezred július 16-án hajnali négykor érkezett meg
Dohotiba, ahol aztán 8 óra körül a jelentős számbeli fölényben lévő
oroszok ismét támadni kezdtek. Az égen csak és kizárólag orosz
vadászgépek jártak, mi semmiféle légi támogatást sem kaptunk. Nem
az volt a kérdés, hogy menekülnünk kell-e, hanem az, hogy hogyan.
Másnap ugyanez a tragikus forgatókönyv folytatódott.
Július 15-én elővigyázatosságból kivontam kétszáz embert a
frontvonalból, és azok el is indultak. Ezek után először jeleztem a
dandárparancsnok helyettesének, hogy kétszáz ember eltűnt a
harctérről, aztán pedig – mivel csak így kaphattuk meg a megfelelő
mennyiségű ellátmányt – törhettem a fejem, hogy valami elfogadható
magyarázatot adjak arra, mégis hogyan kerültek elő ismét. Végül azt
mondtam, hogy elnéztem egy nullát, mert húsz katona még csak-csak
eltűnhet vagy felbukkanhat, de egy teljes század esetében ez már nem
igazán lett volna elképzelhető.
Ezt követően parancsot adtam az akció végrehajtására kijelölt hat
századnak, hogy reggel a Kobrin nevű kisvárostól nyolc kilométernyire
délnyugatra található Ribno környékén gyülekezzenek. A
parancsnokságom alatt álló négy század közül háromról, illetve
Gollert-Hansen százados két századáról volt szó. Az egységek számára
engedélyezett rövid pihenő után, július 18-án lőszert és kétnapi élelmet
osztottunk, majd útnak indultunk. A tisztek meg voltak lepve, mivel ez
a menetparancs érvénytelenítette az alig néhány órával korábban
kapottakat.
A 3. lovasdandár ellátótisztje, Gigas főhadnagy lett megbízva azzal,
hogy ellenőrizze, a Közép-hadseregcsoporttól valóban megkapjuk a
negyven nagy teljesítményű teherautót. Gigás csak annyit tudott, hogy
az utasítás teljesítésébe semmiféle hiba nem csúszhat, de a
merényletről nem volt tájékoztatva. A teherautóknak Konopka
közelében kellett várakozniuk, hogy aztán a platókra felzsúfolódott
ezer emberrel az egykori Lengyelország területén található reptér felé
induljanak. Onnan a katonák repülőn Berlin-Tempelhof felé indultak
volna, hogy aztán meg se álljanak a Prinz-Albert és a Wilhelmstrasséig,
ahol a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt) 1.
és 2. épületét, illetve a Propaganda Minisztérium tömbjét biztosították
volna. Mindenekelőtt azonban a Ribno és Konopka közötti kétszáz
kilométert kellett lelovagolnunk.
Felmerülhet a kérdés, hogy a háborús küzdelmek közepette hogyan
lehetett egy ilyen műveletet anélkül végrehajtani, hogy gyanút
ébresztettünk volna, illetve miként lehetett ekkora létszámot kiemelni a
harcoló egységek közül úgy, hogy az senkinek sem szúrt szemet. Nos,
addigra a front annyira szét volt már zilálva, hogy a logisztikán és az
élelmezésen kívül a zászlóaljaknak, sőt a századoknak sem volt már
semmiféle kapcsolatuk a dandárjukkal, illetve a hadosztályukkal.
Hadműveleti szempontból, legalábbis a tervek szerint, az előrenyomuló
ellenséggel szemben önálló védelmi gócpontként működő
alapegységek irányítását egy-egy hadtestparancsnokra bízták. Ez a
lerövidített vezénylési folyamat kiiktatott minden közbülső
lépcsőfokot. Egyébként pedig az általános felfordulásban a századok, a
szakaszok, sőt még a rajok is meglehetősen önállóan cselekedtek. A
lovasok átcsoportosítására tehát úgy került sor, hogy arról sem a
dandár, sem az ezred parancsnoka nem kapott előzetes tájékoztatást.
Hirtelen eltűnésünk azért sem döbbentett meg senkit, mert a lovasság
frontról való kivonásának és tartalékba helyezésének terve már egy
ideje napirenden volt.
A lovasság védelmi és visszavonulási taktikája amúgy is remek
álcázást jelentett. A visszavonulás végrehajtása során három vonalban
tevékenykedtünk. Az első vonal (a-c) feladata az volt, hogy – időnként
jóval a front mögött – felderítést végezzen és megtisztítsa az adott
körzetet a partizánoktól, majd megkezdje a visszavonulást támogató
állások kiépítését (árokásás, a tüzérségi fegyverzet álcázása, fák
kivágása az állások megerősítéséhez, szögesdrót kihúzása stb.). A
második vonal (d-e) körülbelül 3-5 kilométerrel a front mögött aknákat
helyezett el, erről vázlatot, kimutatást készített, előkészítette a hidak
felrobbantását, a legkritikusabb pontokon pedig akár még utászmunkát
is végzett. A harmadik vonal (f-g) volt az egyetlen, amely a védekező
harcban részt vett. Amikor ennek a vonalnak vissza kellett vonulnia, az
állásaiban megfelelő pozícióban lévő második vonal vette fel a harcot
az ellenség támadóerőivel, a frontról visszavont korábbi harmadik
vonal pedig egy újabb első (a-c) vonalat hozott létre és így tovább.
Semmi különös nem volt tehát abban, ha bizonyos egységek elhagyták
a tűz-vonalat, és néhány kilométert hátravágtáztak.
A 31. ezred maradványa a gyalogosok visszavonulását fedezte, majd
miután azok létrehozták az újabb védelmi vonalat, az összes lovasomat
kivontam a körzetből. Utolsó parancsnoki harcálláspontomon kaptam
meg a zöld jelzést Georgtól: „Irány Berlin.” Autóba szálltam, és az
éjszaka folyamán beértem a Breszt-Litovszk felé tartó századokat. A
katonák egy napja és egy éjszaka folyamatosan úton voltak, úgyhogy
akadtak olyanok, akik a kimerültségtől menet közben elaludtak és
lecsúsztak a nyeregből… A sebesüléseim miatt képtelen voltam hosszú
órákat lovon tölteni, úgyhogy hol a három század menetét irányítottam,
hol terepszemlére mentem az autóval. Georg csatlakozott hozzánk, és a
három század élén lovagolt. Breszt-Litovszkot „megtartandó
erődítménynek” nyilvánították, tehát lehetetlen volt úgy átkelnünk a
városon, hogy a helyőrség parancsnoka úgy, mint az összes többi arra
járó egységet, ne próbáljon meg minket is ott tartani. Georg azonban
elébevágott a parancsnok akadékoskodásának, még időben
figyelmeztetett rádión, úgyhogy a csapataimmal észak felé
megkerültük a várost. Ezután a bátyám visszatért Tresckowhoz. Rajtam
és Georgon kívül csupán két tiszt ismerte a manőver igazi célját;
König, aki már az 1943 márciusi sikertelen kísérletben is részt vett, és
Hidding százados. A kimerítő menet többi szereplője csak a háború
után tudta meg az igazságot. Egy részlet azért alaposan meglepte az
embereket; személyesen adtam parancsot arra, hogy a városokban is
ügetésben kell haladni, ami eretnekségnek számított a lovagláshoz
szokott emberek szemében, mivel az utcaköveken könnyen megcsúszó
patkók embert és állatot egyaránt veszélyeztettek. Amikor az egyik
breszt-litovszki kereszteződésben hirtelen felbukkant Georg, a katonák
azt hitték, hogy módosítani fogja a parancsot, de ő is csak tovább
sürgette őket: „Gyerünk, gyorsabban, gyerünk már!” Valószínűleg az
emberek is sejtettek már valamit, néhány tiszt pedig biztosan érzékelte
a szokatlan helyzetet, de senki sem szólt egy szót sem.
Július 20-án 15 óra körül értük el a Lahovka nevű falut. Parancsot
adtam az egységeknek, hogy rendeződjenek össze és szálljanak fel a
teherautókra. A lovakat néhány tucat ember őrizetére bízva ott kellett
hagynunk. Harci helyzetben a gyakorlat az volt, hogy egy emberre
négy ló jutott, ezúttal azonban tíz, és ez ismét valami olyasmi volt,
amiből az élesebb szeműek érzékelhették, hogy nem a szokásos akciók
egyikét hajtjuk végre.
Éppen letelepedtem néhány percre egy nyírfa alá, hogy pihenjek egy
keveset, amikor egyszer csak bátyám sofőrje bukkant fel. Retel
szakaszvezető meggyőződéses kommunista volt, de ezzel együtt is
mindenki szerette az ezredben. Egy papírt nyújtott át, amire Georg
sietősen a következő szavakat firkantotta: „Mindenki vissza a régi
vackára!” Ez az egyezményes mondat azt jelentette, hogy a merénylet
nem sikerült.
Nem volt vesztegetni való időnk. Ismét nyeregbe szálltunk, és
ugyanolyan erőltetett menetben, ahogy jöttünk, meg sem álltunk az
időközben hátrébb kerülő frontvonalig. A rádió csak este számolt be a
sikertelen merényletről és a katasztrofálisan végződő államcsínykísérlet
leleplezéséről. A lovak lépéseinek ütemére ringatódzva a gyászos
csendben volt időm alaposan végiggondolni mindent. Egyre csak az
járt a fejemben, hogy valóban szükség volt-e a merényletre. Néhány
nappal korábban Stauffenberg is feltette ugyanezt a kérdést Tresckow-
nak. Miért kockáztassa a saját, és főleg másik néhány tucat ember
életét, amikor a katonai helyzet alapján nyilvánvalónak tűnt, hogy
Hitler diktatúrájának már csak hónapjai vannak hátra? Tresckow
szokása szerint pillanatnyi habozás nélkül, egyértelmű választ adott. „A
merényletet – kerül, amibe kerül – végre kell hajtani. Még ha biztosan
tudnánk, hogy nem sikerül, akkor is meg kellene próbálni, mivel immár
nem a merénylet célpontja a lényeges, hanem az, hogy a világ és a
történelem színe előtt bizonyítsuk, igenis, a német ellenállási
mozgalom az élete kockáztatásával is fel mert tenni mindent egy lapra.
Ehhez képest minden más alapvetően lényegtelen.”
Sötét színben láttam a jövőt. Az ezerkétszáz fővel végrehajtott
lovastúra és a leleplezett összesküvés között túlságosan nyilvánvaló
volt a kapcsolat ahhoz, hogy Georggal ne kerüljünk miatta veszélybe.
Rövid időn belül számon fogják rajtam kérni a viselkedésemet, én
pedig igen nehezen tudok majd értelmes magyarázatot adni erre a
négyszáz kilométeres ámokfutásra, amely ráadásul még áldozatot is
követelt. Július 19-ről 20-ra virradó éjszaka ugyanis Breszt-Litovszktól
kissé északnyugatra az autómmal az út szélére húzódva az elhaladó
menetoszlopot figyeltem, hogy felmérhessem az emberek és az állatok
állapotát, amikor a távolból egy felrobbanó akna jellegzetes döreje
hallatszott. A lovak alatt robbanó akna általában csak az állatot
pusztította el, a lovasnak csak lábsérülést okozott, Hidding százados
azonban azonnal az életét vesztette. Pedig az ő százada zárta a menetet,
tehát legalább ezer ember haladt át már előtte azon a helyen. Azonnal a
menetoszlop végére hajtattam, mert a lehető leghamarabb meg kellett
vizsgálnom az áldozatot. Nem csupán azért, mert a barátom volt,
hanem azért is, mert nála volt az összes Berlin-térkép, és azokon a
Tempelhofból a városba vezető útvonalon kívül piros ceruzával
bekarikázva ott voltak azok a pontok is, amelyeket biztosítanunk kellett
volna. Olyan bizonyítékok voltak ezek, amelyek nem kerülhettek más
kezébe, márpedig a holttestet átkutatták volna, hogy a személyes
dolgokat és az értéktárgyakat szokás szerint visszajuttassák a halott
családjának. Hidding az árokban feküdt. Odamentem hozzá, és azzal az
ürüggyel, hogy össze kell kissé szednem magam, sikerült is egyedül
maradnom. Fölé hajoltam, szétroncsolódott arca majdnem az enyémhez
ért, amikor benyúltam a verejtéktől és a vértől síkos térképtáskájába.
Sikerült magamhoz vennem a papírokat, sietősen a kabátom alá
rejtettem, és hátrébb léptem, hogy Hidding tisztiszolgája elvégezze az
ilyenkor szokásos teendőket. A koporsóját feltetettem az egyik
teherautóra, mert azt reméltem, hogy hazaszállíttathatom
Németországba.{23} Történt azonban még más is, és azért még nagyobb
árat fizettünk. Gigas százados, a Közép-hadseregcsoport negyven
kamionján túl szerzett még tizenöt teherautót is a hozzá tartozó
harminc sofőrrel és harminc kocsikísérővel, Breszt-Litovszk környékén
azonban a katonai csendőrség visszafordíttatta a konvojt, amelynek így
észak felé meg kellett kerülnie a várost. Útközben aztán a német
vonalakon átjutott orosz tankok és lovasok rajtuk ütöttek, és tizennégy
teherautót, valamint közel ötven embert ejtettek foglyul. Csupán egy
teherautó tudott elmenekülni a környező búzaföldek irányába. Az egyik
katona felkapaszkodott a közelben haladó tehervonatra, de hamar rá
kellett jönnie, hogy a szerelvény szabadon száguld – az egyik vezető
halott, a másik sebesült volt –, és egyenesen a lángokban álló állomás
felé tart, az ott várakozó orosz páncélos gyilkos tüzébe. A katonának
sikerült még időben leugrania és a mezőkön át elérnie a német
állásokat.
 Olyan pánik uralkodott a fronton, hogy a századok időleges eltűnését
nem igazán érzékelte senki. A nagy kavarodásban a különböző
egységek gyakran veszítették el egymással a kapcsolatot, és az sem
volt ritka, hogy akár egy egész zászlóaljat bekerítettek és
megsemmisítettek, úgyhogy egyszerűen csak örültek, amikor a dandár
összlétszámának közel tíz százalékát jelentő 1200 ember felbukkant.
Nem kellett magyarázkodnom. Értelmetlen lett volna a tiszteken
minden egyes lépésüket számon kérni, miközben maximális
hadműveleti hatékonyságot vártak tőlük, és Brinckmann őrnagy, az
ezredparancsnok sem tett fel kérdéseket.
 A gyász ideje

A július 20-i merénylet másnapján Georgot kinevezték a 3. lovassági

dandárparancsnoknak. A rá váró óriási feladat és még nagyobb
felelősség mellett nem is juthatott ideje a sötét gondolatokra.
Elméletileg tizenegyezer-ötszáz ember, ugyanannyi ló és körülbelül
ezerfős kozák segédcsapat került a parancsnoksága alá, valójában
azonban kétezer-kétszáz lovas, kétszáz kozák és a beígért felszerelés
közel harmada hiányzott.
Egész augusztusban dúlt a csata, és éppen amikor új beosztását
készült átvenni, Georg is majdnem odaveszett. Korán indultak útnak
kommunista sofőrjével. A II. hadsereg parancsnokságáról a dandárhoz
vezető út biztonságosnak számított, ők mégis beleszaladtak az oroszok
csapdájába. Gondolkodás nélkül elhagyták a gépkocsit, a körülöttük
fütyülő golyókkal mit sem törődve átrohantak egy kisebb mezőn, és
bevették magukat egy apró liget fái közé. Georg meglátott egy lehullott
levelekkel és korhadt növényekkel borított elmocsarasodott tavat,
amelynek partján a terebélyes fák gyökérzete kiváló búvóhelyet kínált.
Benyomta oda tiltakozó sofőrjét, majd ő maga is állig az iszapos vízbe
merülve mozdulatlanná dermedt. Üldözőik puskatussal csapdosták a
bokrokat, közvetlen közelről egy-egy sorozatot is eleresztettek, de nem
találták el őket. Később kutyákkal jöttek vissza, de a láp bűzében az
állatok képtelenek voltak szagot fogni. Délutánra úgy látszott, hogy
minden elcsendesedett, csak a madarak csicseregtek. A sofőr
megmozdult, ki akart mászni a vízből, de Georg visszatartotta, mert
tapasztalt vadász lévén tudta, hogy a madáréneket síppal utánozták.
Egész éjszakáig kellett várniuk, hogy az oroszok végül elunják,
feladják a keresést és elmenjenek. Georg semmiképpen sem akart az
oroszok kezére kerülni. A július 20-i események tükrében az eltűnése, a
fogságba kerülése árulásnak tűnt volna, és rám, illetve hosszú
lovaglásunk valódi céljára irányította volna a hatóságok figyelmét. A
28. hegyivadász hadosztály hadműveleti tisztje, az összeesküvésben
szintén részt vevő Kuhn őrnagy, aki ráadásul az egyik Stauffenberg
lány vőlegénye is volt, mihelyt hírét vette, hogy a merénylet kudarcba
fulladt, átment az oroszokhoz. Az ő dezertálását még egyszerű
fogságba esésnek{24} minősítették, de egy második hasonló eset az ő
szökését is leleplezte volna.
Gyászos hetek következtek. A gyönyörű, napfényes nyárban tovább
folytatódott a front szétesése. Bárkivel beszélgettem is, rettenetesnél
rettenetesebb híreket kaptam. Tresckow haláláról Eberhard von
Breitenbuch beszámolójából értesültem. Közvetlenül a merénylet utáni
napon történt. Július 21-én reggel egy szolgálati autó állt az ostrowi
laktanya előtt, ahol a II. hadsereg főparancsnoksága működött.
Breitenbuch, a néhány héttel korábban a Közép-hadseregcsoport élére
kinevezett Model tábornok összekötő tisztje, nem messze az autótól
álldogált, és Tresckow-t várta. Jól ismerte korábbi beosztásaiból, és el
akart tőle búcsúzni. Tresckow megérkezett, nyugodt volt, és a rá
mindig is jellemző belső béke sugárzott minden mozdulatából.
Verőfényes idő volt, a forróság ellenére is gyönyörű nyári nap
ígérkezett. Tresckow mosolyogva lépett Breitenbuchhoz. A fiatal
százados, aki csak késő éjszaka értesült a sikertelen merényletről,
elnézést kért, amiért egy Modeltől kapott megbízatás miatt nem
kísérheti el Tresckowot a frontra a 28. lövészezredhez. Tresckow arcán
kissé csalódott mosoly futott végig.
– Sajnálom, azt hittem, szemtanúja lesz a halálomnak.
– Csak nem akarja magát…
– De. Nem adom meg az ellenségeinknek azt az örömöt, hogy ők
fosszanak meg az élettől.
Indulnia kellett, mindent megszervezett jó előre, az „ellenséges”
csapdát, a géppisztolyt, amit a kezében tart majd, és a kézigránátot,
amellyel felrobbantja magát. Tresckow ismertette a továbbiakra
vonatkozó kívánságait a zavarban lévő Breitenbuchhal, majd
nyugodtan, határozottan a kezét nyújtotta neki. „Viszontlátásra, egy
jobb világban találkozunk.” Tresckow beszállt az autóba, az pedig
elindult, hogy elvigye a halálba. A nagyszabású összeesküvésnek ő volt
a lelke, Oster az agya, Beck az idegrendszere, Stauffenberg pedig a
fegyvert tartó keze. Tresckow július 21-én reggel közönséges
küldeménynek álcázva még postára adta a feleségének{25} írt
búcsúlevelet. Néhány nappal korábban pedig egy újságkivágást küldött
az ő drága Erikájának a következő verssel:
Aki képes gyermekkori álmainak tisztaságát megőrizni,
Megtartani meztelen és védtelen keblében,
Aki – nevessen rajta bár ez a világ – képes úgy élni az utolsó pillanatig,
Ahogy azt gyermeki fejjel megálmodta,
Igen, az az ember a teljes ember.

Tresckownak olyan jól sikerült a saját halálát álcáznia, hogy valóban

azt hitték, a partizánokkal vívott összecsapásban esett el. A holttestét
haza is szállították a wartenbergi családi birtokra, és katonai
tiszteletadás mellett helyezték örök nyugalomra. A nyomozás összes
szála hozzá vezetett azonban, úgyhogy augusztus közepe táján, amikor
özvegye már a börtönben, a lányai pedig nevelőintézetben voltak, az
SS feldúlta a sírboltot, és eltüntette a földi maradványait.
Helmut Stieffet az elsők között tartóztatták le és végezték ki. Mivel
félt a merénylet kudarcától, már július 20-án a Valkűr-terv második
szakaszával ellentétesen cselekedett; és éppen határozatlansága terelte
rá a gyanút. Miután ellentmondásos kijelentései leleplezték,
megkínozták, meg is tört, de csak halottakra tett terhelő vallomást,
augusztus 8-án végezték ki. Akasztásánál, hogy szenvedését
meghosszabbítsák, zongorahúrt használtak.
Hans-Ulrich von Oertzent, akinek Berlin egyik kerületét kellett
volna biztosítania, a merénylet után két nappal katonák tartóztatták le
és kérdezték ki. Huszonkilenc éves volt, és csak négy hónapja házas.
Sikerült még felhívnia a feleségét, majd mivel tudta, hogy a Gestapo
bármelyik pillanatban megérkezhet érte, kiment a mosdóba,
bezárkózott, egy gránátot vett a szájába, és felrobbantotta. A robbanás
zajára berohanó őrök az összeroncsolódott ajtó maradványain
fennakadva találták meg a siralmas állapotban lévő, fej nélküli testét.
Heinrich von Lehndorffot – ő volt a boriszovi vérengzés egyik
szemtanúja – is aznap tartóztatták le. A négygyermekes családapát
szeptember 3-án ítélték halálra, és másnap fel is akasztották. Július 26-
án Wessel Freytag von Loringhoven lett öngyilkos. A 44 éves ezredes
robbanószert szállított a merénylethez, és erre fény is derült. Még
ugyanaznap Georg Schultze-Büttgert is letartóztatták, majd 1944.
október 13-án, néhány nappal a negyvenedik születésnapja után
felakasztották.
Fabian von Schlabrendorffot 1944. augusztus 17-én tartóztatták le. A
Gestapo hosszas kínvallatásnak vetette alá, de ő nem tört meg, és nem
árult el minket. „A Boeselager testvérek? Ugyan, azok kiváló és
hűséges katonák mindketten, semmi közük sem volt az egészhez. Csak
az idejüket vesztegetik.” A kínzás hatására felébredt benne az ügyvéd.
Nehezítette az eljárást, az egyik tárgyalás során tiltakozott a foglyokkal
szemben alkalmazott bánásmód miatt, ezzel alaposan zavarba ejtette a
hallgatóságot és elbizonytalanította a vád képviselőit. A későbbiekben
hatalmas szerencséje volt, mivel egy bombatámadást követően a
bíróság kegyetlenségéről ismert elnökével, az ügyét tárgyaló Freislerrel
együtt az ő peranyagának is nyoma veszett az épület romjai alatt.
Schlabrendorff letartóztatásának napján Kluge tábornagyot is
felmentették tisztségéből. Túl sok jel utalt arra, hogy tudott az
összesküvésről és hogy fedezni próbálta az alárendeltjeit, félig-meddig
bűnösként is kezelték már, úgyhogy a Németország felé tartó repülőn
az idős katona öngyilkos lett. A tábornagy még írt egy utolsó levelet
Hitlernek, amelyben egyrészt a hűségét hangoztatta, másrészt pedig
könyörgött, hogy fejezze be az értelmetlen harcot, de kérése és intelmei
ellenére a háború még rengeteg életet követelt, és számtalan családot,
sőt egész városokat döntött romba. Augusztus 15-én barátunk, a mi
rettenthetetlen Királyunk, Wilhelm König is elesett. Mintha nem fogott
volna rajta a golyó, számtalan veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetből
vágta ki magát sértetlenül, hogy aztán egy ostoba, eltévedt aknavető-
lövedék akkor ölje meg, amikor a szolgálatot leadva már az íróasztala
mögött üldögélt.
A posta minden egyes nap újabb halálhíreket hozott, és mindennap
érkeztek a hivatalos beszámolók a sietősen zajló perek fejleményeiről
is. Hitler módszeres tisztogatásba kezdett. A megtorlás már olyanokat
is elért, akik éppen csak sejtettek valamit az összeesküvők terveiről.
Több ezer embert internáltak, sokakat csak azért, mert az összeesküvők
tágabb ismeretségi körébe tartoztak. A katonák pedig
meghunyászkodtak, és tűrték, hogy politikai megbízottakat nevezzenek
ki a hadseregbe.
Július 24-től a hagyományos katonai tisztelgés helyét azonnali
hatállyal a náci karlendítés vette át. A 31. lovasezred 1. századának
írnoka telefonon kapta meg a Goering tábornagy utasítása alapján
kiadott parancsot. Gyorsan legépelte a szóbeli utasítást, majd elindult,
hogy átadja azt a dandárparancsnoknak. Fontos ügy volt, akár a tiszti
értekezleteket is félbe kellett szakítani miatta. Georg éppen a két ezred,
a zászlóaljak és a különböző századok tisztjeinek tartott eligazítást,
amikor az altiszt bekopogtatott.
– Ezredes úr, kérek engedélyt belépni.
– Igen. Mit akar? – förmedt rá Georg elég durván.
Az altiszt bejött, majd fegyelmezett katonaként tartva magát az új
utasításhoz, összecsapta a bokáját, és amúgy nácisan a magasba
lendítette a karját. A jelen lévő tisztek döbbenten kapkodták a
tekintetüket. Rendes körülmények között nyilván nevettek volna, vagy
ízléstelen tréfának gondolva csak legyintenek az egészre, de a
meghiúsult államcsínyt követően valahogy senkinek sem jutott az
eszébe ennyire könnyedén venni a jelenetet.
– Mi van magával? Mi ez az egész? – kérdezte Georg élesen és rá
nemigen jellemző ingerültséggel a hangjában.
Az altiszt egyetlen szó nélkül átnyújtotta a papírt. Georg átfutotta,
majd az írnokhoz fordult.
– Langen, kitől szokta maga a parancsokat kapni?
– Öntől, ezredes úr, és természetesen az ezredünkben szolgáló tiszt
uraktól – mondta az altiszt kissé zavartan.
– Rendben, Langen, akkor mégiscsak érti maga ezt. Leléphet – zárta
le az ügyet barátságosabb hangra váltva Georg, és halványan még el is
mosolyodott.
Az írnok a búcsúzáshoz már a harciasabb és főleg hagyományosabb
katonai tisztelgést választotta, majd kihátrált a teremből. Az utasítást a
dandárnál senki sem tartotta be, és ugyan oda is kineveztek egy
politikai tisztet, de az ellentmondásos érzések között hányódó egykori
kommunista nem mutatkozott túlságosan buzgónak az új beosztásában,
és annál is inkább meghúzta magát, mert rövid időn belül a viccek első
számú céltáblája lett a dandárban.
Miután az egység parancsnoka súlyos sebesülést szenvedett,
augusztus 8-án kineveztek a 2. lovasdandár 41. ezredének az élére.
Búcsút kellett vennem tehát a bátyámtól, gyermekkori pajtásomtól, és
akkor még nem sejtettem, hogy a halál hamarosan mindörökre el fog
választani egymástól.
„Hányszor imádkoztam az Úrhoz, amióta tart ez a háború, hogy az
én életemet vegye el, és kímélje meg azokét, akiket magamnál
fontosabbnak tartok. Nem hallgatott meg, mert nyilván nem tettem még
eleget idelent, nem érdemeltem még ki, hogy feljuthassak hozzá” – írta
Georg az 1942 szeptemberében Anneres von Wendtnek szóló levélben.
És azóta Georg kiállta a próbát, megmutatta, hogy az elveiért akár a
legvégsőkig is képes elmenni, immár akár a halált is vállalja. Egy
biztos: fel volt készülve rá. 1944. augusztus 29-én csatában esett el
Kelet-Poroszország határánál, a Bug folyónál fekvő Lady-Mans
közelében. Éppen egy magaslatra igyekezett, hogy rádióján onnan
irányítsa a csapatmozgásokat, amikor a járművét egy ellenséges
aknavető vette célba. Nem sokkal azelőtt ünnepelte a huszonkilencedik
születésnapját, és az embereitől egy minibusz-szerűséget kapott
ajándékba, melyet egyrészt lakókocsinak, másrészt parancsnoki
állásnak is használhatott. Az összeesküvésben való részvétele titokban
maradt. Holttestét hazaszállították Heimerzheimbe – ez kivételes
dolognak számított a totális katonai összeomlás közepette –, és ott
méltó körülmények között helyezték örök nyugalomra. Georg halálával
mintha az egyik felemet veszítettem volna el. Tresckow, Hidding,
König – az összesküvés valamennyi olyan résztvevője, akivel
kapcsolatban álltam, halott volt. Egyedül maradtam, egyedül kellett a
titok súlyát viselnem, és azt nem oszthattam meg senkivel.
A hadműveletek által diktált teendők azonban nem hagytak időt a
gyászra. Naponta újabb és újabb orosz támadások követték egymást,
még ha néhány újabb kilométert sikerült is megkaparintaniuk. Minden
talpalatnyi földért kemény harcra kényszerítettük az ellenséget, de
nyilvánvaló volt, hogy a Vörös Hadsereg hamarosan el fogja érni
Kelet-Poroszországot. Augusztus második felében a parancsnokságom
alatt álló egységek Bialystok közelében tartózkodtak, és nyugat felé
mozogva éppen megkezdték a visszavonulást az orosz támadás
nyilvánvaló célja, a kelet-porosz határ felé.
Augusztus végén behívattak a szárazföldi haderő
főparancsnokságára. Szeptember 1-jén repülővel kellett odautaznom.
Biztos voltam benne, hogy csapdába akarnak csalni, hogy
letartóztassanak, és pillanatnyi kétségem sem volt, hogy immár közel a
vég. Szorongva siettem a repülőgép felé, amely járó motorral
várakozott rám. Ekkor a bibliám kiesett a táskámból, és kinyitva hevert
előttem a reptér betonján. Lehajoltam, hogy felvegyem, és közben a
szemem Zakariás himnuszának soraira tévedt: „Ut sine timore, de
manu inimicorum nostrorum liberati, serviamus Illi.”{26}
Ezek a szavak erőt adtak, és bizakodással töltöttek el. „Hála legyen
az Úrnak” – suttogtam magam elé, ahogy beszálltam a gépbe.
 Híd a Murán
(1945)

Nem csapda várt rám a szárazföldi haderő főparancsnokságán,

hanem egy kinevezés. A lovassági ügyek különleges megbízottjává
neveztek ki. A lovassággal kapcsolatos valamennyi terület összekötője
lettem a vezérkarnál, és én feleltem a két lovassági dandár, a
gyalogsági hadosztályok felderítő zászlóaljaihoz beosztott lovassági
egységek, a kerékpáros egységek és a lovassági kiképzés
intézményeinek felszereléséért, ellátásáért és létszámáért is. Hozzám
futottak be a harcoló egységek kérései, én pedig az adminisztráció
különböző részlegeivel együttműködve igyekeztem megoldást találni.
Gyakran mentem terepszemlére a front közvetlen közelébe, hogy
autóm kormánya mögül személyesen tájékozódhassak, hogy saját
véleményt alkothassak a legkényesebb pontokról és a legégetőbb
problémákról. A fennmaradó időm túlnyomó részét, a gyalogsági
vezérkar többségéhez hasonlóan, az egykori wünsdorfi{27}
sportiskolában berendezett irodákban töltöttem. Több mint ötven
kilométerre voltunk Berlintől, arrafelé már nemigen voltak
bombázások, mégis elég nyomasztó korszak volt. Mivel nem akartam
veszélybe sodorni sem magam, sem esetlegesen azokat, akikkel
kapcsolatban álltam, nem avathattam a bizalmamba senkit, és nem
beszélhettem nyíltan a munkatársaimmal. A vezérkarnál csak látszólag
uralkodott bajtársias hangulat annak ellenére, hogy túlzott
tartózkodásunk miatt sem akartunk gyanússá válni, alaposan
megfontoltuk minden egyes szavunkat. Ezzel együtt is volt azonban
néhány olyan eset, amikor képtelen voltam az érzelmeimen uralkodni.
Egy ízben Burgdorf, aki Hitler szárnysegédje és a személyzeti iroda
vezetője és mellesleg a vezérkar egyik legbefolyásosabb embere volt,
meghívott egy „vacsorával egybekötött borkóstolóra”. Sok tábornok
volt jelen, de én voltam messze a legfiatalabb. Az esemény vége felé,
amikor már éppen búcsúzni készültem, hallottam, amint Burgdorf a
szomszédos teremben a következőket mondja: „Ha egyszer vége lesz a
háborúnak, a zsidók után a katolikus tisztektől is meg kell tisztítani a
hadsereget.” Bementem a terembe, majd a szokásos
köszönetnyilvánítások után Burgdorfhoz fordultam. „Tábornok úr,
katolikus tisztként igen tanulságosnak találtam, amit az imént mondott.
Tudnia kell azonban, hogy minden fogyatékosságom ellenére a fronton
szolgáltam a német népet, öt sebesülést szereztem, és megkaptam a
vaskeresztet.” Zavart csend támadt, én pedig nem vártam ki a végét,
hanem udvariasan távoztam.
Ha sajnáltam is, hogy új teendőim nem harcászati jellegűek, hogy a
sorsukra hagytam a katonáimat, új beosztásomból adódóan olyan
rálátásom és olyan befolyásom lett az eseményekre, amilyenről addig
még csak nem is álmodtam. Nagyon rövid idő alatt meggyőződésemmé
vált, hogy ha a távolból is, ha csak közvetett módon is, de sokat
segíthetek az embereimnek. Az elkövetkezendő hónapok során
egyetlen cél lebegett előttem, az, hogy a lehető legjobban megkíméljem
a lovasságot. Októberig régi fegyvertársaimat kiképzésükkel
ellentétben, apró egységekre bontva a Kelet-Poroszország határán dúló
gyilkos pozícióharcban vetették be, ráadásul mindehhez veszélyesen
kevés lovat kaptak. A terepszemlék is igazolták a félelmeimet. A Vörös
Hadsereg szédületes sebességű előrenyomulásával Kelet-
Poroszországot akkor már a bekerítés, az ott harcoló egységeket pedig
a teljes megsemmisülés fenyegette. Ki akartam menekíteni a társaimat
ebből a darázsfészekből, és ehhez a Führer legeszementebb tervét
használtam fel. Hitler 1944 végére egy déli irányban, Románián át
megindítandó hatalmas offenzívát tervezett a kaukázusi olajmezők
bekebelezésére. A mozgékony lovasság teljes mértékben alkalmas lett
volna egy ilyen típusú hadművelet végrehajtására. Ez volt az az érv,
amelyet gátlástalanul bevetettem, hogy ha csak valamennyivel is, de
kevésbé gyilkos hadműveletek színterére juttassam a fiúkat…
Akkoriban von Bonin ezredes volt a vezérkar hadműveleti
részlegének a vezetője, és ő támogatta a tervemet, sőt segédtisztje
közbenjárásával, Guderian hallgatólagos támogatását is megszereztem.
1944. november 28-án a 3. lovassági dandár megkapta a parancsot, és
elhagyta a frontot, ahol kevesebb mint két év alatt 46 tisztje és 850
altisztje, illetve sorkatonája esett el, hogy a háromezer-hatszáznál is
több sebesültet ne is említsem. A dandár az utolsó vonatok egyikével
hagyta el Kelet-Poroszországot, és nem kevesebb mint ötvenhat
vagonra volt szüksége az emberek, a fegyverzet és a lovak
szállításához. Az egységek december második felében érkeztek meg
Magyarországra, a Balaton környékére. Szőlőivel, régi templomaival,
apátságaival és az Osztrák-Magyar Monarchia korából származó
udvarházaival az ottani lankás vidék derűje szöges ellentétben állt az
orosz síkság kietlenségével. A szovjet csapatok azonban már ott voltak,
a Führer által tervezett támadás őrült terv maradt csupán. A legjobb
esetben is csak lelassíthattuk az oroszok előrenyomulását.
Amikor 1945. április 16-án végre csatlakozhattam a lovassághoz, a
nyájas magyarországi táj már csak emlék volt, mivel a Vörös Hadsereg
addigra Ausztria határain állt. Időközben előléptettek őrnaggyá, és
kineveztek a 31. lovassági ezred parancsnokává. Olyan örömmel
fogadtak, ami annak ellenére, hogy sok viszontagsággal kellett
szembenéznünk, melegséggel töltött el.
Hitler halálhíre május 1-jén jutott el a csapatokhoz. Általános volt a
közöny, még egykor oly lelkes hívei sem mutatták jelét a
megrendültségnek. Hónapok óta mindenki csak egyetlen dologra tudott
gondolni, egyetlen dolgot akart: épségben visszatérni Németországba.
Előttem is egyetlen cél lebegett, épségben haza akartam vinni a rám
bízott fiúkat. Az utolsó pillanatig a környék összes kórházában
kerestettem az ezred sebesültjeit, mert nem akartam, hogy
lemészárolják őket, ha Tito partizánjai vagy a Vörös Hadsereg átveszik
a terület ellenőrzését. Mindent megtettem, hogy szinte az oroszok orra
előtt három sebesült tisztet kimenekíthessek a judenburgi kórházból,
végül sikerült, bár nyilván sokat segített, hogy az oroszok részegek
voltak.
A fegyverszünetről május 8-ról 9-re virradó éjszaka értesültünk, nem
sokkal azután, hogy a lovashadosztály befejezte a háború – és egyben
fennállásának – utolsó akcióját. Jó döntéseket kellett hozni, a
fegyverszünet nem jelentette ugyanis a harci tevékenység azonnali
megszűnését, mivel az oroszok további területszerzésre igyekeztek
kihasználni a bizonytalan, képlékeny helyzetet. A mi ezredünk fedezte
az egész hadosztály visszavonulását, amelynek első egységei május 7-
én, Graztól délre keltek át a Murán. Május 9-én, nem sokkal éjfél után
utolsóként én is felléptettem a wildoni hídra. És akkor a holdfényben
megállítottam egy rövid időre a lovamat, odaléptem a korláthoz,
benyúltam a kabátom bal zsebének bélése alá, és elővettem a
ciánkapszulát, amit majd három éve mindig magamnál tartottam. Még
Klugétól kaptam – a veje{28} orvos volt – annak idején, amikor a
partizánok egyszer majdnem lelőtték a gépünket. Fogtam, és bedobtam
a folyóba; fájdalmasan véget érő ifjúságom, a keserűség, a gyötrelem, a
kifejezhetetlen szorongás éveinek szimbóluma pedig némán és örökre
eltűnt a vízben. Ez a ruhám bélésében lapuló méregkapszula maga volt
a halál. Könnyebbnek éreztem magam. A háborúnak vége volt, én
pedig éltem!
Ábrándozni azonban még korai lett volna. Az úton járművek és
páncélosok sokasága zsúfolódott össze. Hajnali négy óra harminckor
felrobbanttattam a hidat, hogy az oroszok előrenyomulását valamelyest
lelassítsuk. Wildonban összeszedettem és elégettettem a
polgármesterrel a sarló és kalapácsos vörös zászlókat, amelyeket a
város lakói – két hónapja még Németország lelkes hívei – gyáván
kilógattak otthonaikra. Az este folyamán parancsnokságunkat
Weitenhofban rendeztük be, hogy pihenhessünk valamennyit. Az
oroszok és a szövetségesek zónája a nyolc kilométerre húzódó Muráig
tartott, mi pedig biztonságban éreztük magunkat. Hiba volt. Alig
rendezkedtünk be, amikor jött a sofőröm. „Tankokkal jönnek az
oroszok!” Kiürítettük a falut, a parancsnokság autói már a megdöbbent
oroszok szeme láttára viharzottak el Köflach irányába. Elég közel
jártunk a falucskához, amikor a menetoszlop eleje rádión hívott.
– Parancsnok, itt vannak előttünk az angolok. Mit csináljunk?
– Hát köszönjenek szépen nekik!
A menetoszlop elejére hajtottam, hogy találkozzak angol
kollégámmal. Az esemény barátságos hangulatban zajlott, cigarettát is
cseréltünk. Mondtam az angolnak, hogy az oroszok elfoglalták Grazot.
– Nem akarnak segíteni kifüstölni őket? – kérdezte.
– Köszönöm, de nem tehetem. A fegyverszünet után azt az utasítást
kaptam, hogy vezessem az ezredemet a németországi Paderbornba.
Hogy a zsúfolt utakat és az oroszokkal való újabb találkozást
elkerüljük, nyugat felé fordultunk, és egy vezető segítségével a hegyi
utat választottuk. Miután az angolok május 11-én elfogadták a
kapitulációnkat, itt jelölték ki a tartózkodási helyünket is. Lovasok
vigyáztak ránk, pontosabban egykori lovasokból átképzett páncélosok.
A táj fenséges volt, mintha a természet is gondosan felkészült volna a
megfáradt és elgyötört katonák fogadására. Az Alpok ünnepi
díszletétől, a fenyveseken át a virágba borult, burjánzó növényzetig a
hegyi tájkép minden részletét már-már valószerűtlen szépség ragyogta
át. A harc, a fegyverek ropogása, a robbanások mennydörgése, a
rohamra indulók vad üvöltése, a haldoklók hörgése hamar emlékké
vált, a poklok mélységes bugyrai után mintha a mennyben jártunk
volna. Rengeteg vad volt, a vadászok könnyen bukkantak őzre és
fácánra. Valamivel le kellett kötni a hirtelen elfoglaltság nélkül maradt
embereket, úgyhogy a jelentkezőkkel hosszú lovas túrákra indultam a
csúcsok felé, lóversenyt és római kocsiversenyt is szerveztünk, sőt
korabeli jelmezekben még a szabin nők elrablását is eljátszottuk. Nem
igazán fogolyként kezeltek minket, sőt le sem fegyvereztek teljesen,
amikor júliusban hazaindultam, a szolgálati fegyverem ott volt az
övtáskámban, és a két lovamat is magammal vihettem.
 Epilógus

2003 októberében levelet kaptam az európai ügyekért felelős francia

miniszterasszony titkárságáról. Meghívtak, hogy vegyek részt egy
francia ellenállókkal tartandó találkozón, amelyre a jövő év elején,
néhány száz fős, gimnazistákból és egyetemistákból álló közönség előtt
kerülne sor. A normandiai partraszállás 60. évfordulójának alkalmából
Franciaország szeretné a július 20-i merénylet 60. évfordulójára is
ráirányítani a közvélemény figyelmét, és a Hitlerrel szemben
szerveződő német katonai ellenállás utolsó életben lévő tagjának
jelenléte hasznosan szolgálná a francia-német barátság ügyét.
Igent mondtam azzal a kikötéssel, hogy nem fognak sztárként
kezelni, hiszen én csupán szószólója vagyok azoknak, akikhez a sors
kevésbé volt kegyes. Ragaszkodtam tehát ahhoz, hogy Tresckow és
Hammerstein-Equordt lánya is elkísérhessen, akárcsak Hans Oster
nevelt lánya, akit 1943 áprilisában szintén letartóztattak, amiért
együttműködött az egyházi kapcsolatai révén a szövetségeseknek
rengeteg információt átadó Müller nevű ügyvéddel. Az eseményre
végül 2004. január 27-én került sor egy igazán gyászos emlékezetű
helyen. A külügyminisztérium Kléberről elnevezett
konferenciaközpontja abban az egykori Majestic Szállóban található,
amelynek pincéjében számos ellenállót kínoztak meg annak idején. A
pódiumon ott volt Jacques Baumel, Marie-Jo Chombart de Lowe, Jean
Gavard, Luc Aubrac és mellettük Uta von Aretin, Anna Oster és
jómagam. Megindító pillant volt.
Franciaország még egy különleges megtiszteltetésben részesített.
Személyemen keresztül tisztelegve társaim és különösen Tresckow
emléke előtt, a Becsületrend tiszti fokozatával tüntettek ki. A francia
kormány Európai Ügyek Minisztériuma élén álló miniszterasszony
gesztusának mélyen szimbolikus tartalmat tulajdonítottam. Másnap
elmentem a Diadalívhez. Egész életemben három szabályhoz
igyekeztem tartani magam, és arra törekedtem, hogy ébren tartsam a
lelkiismeretemet, hogy ha szükség mutatkozik rá, képes legyek
cselekedni, és ha kell, tudjak akár nemet is mondani. Letettem egy szál
virágot az ismeretlen katona sírjára, aztán csak álltam, mert ott és akkor
megéreztem, hogy sikerült méltó választ találnunk és végül győzelmet
aratnunk az embertelenség és a meg nem értés felett.
 Utószó

Nem sokkal a Szovjetunió elleni támadás megindulása előtt, 1941

nyarán Antonius és Georg von Boeselager, valamint nagyapám, Karl
von Wendt{29} baráti fogadalmat tett, hogy ha valamelyikük elesne a
háborúban, a többiek mindent megtesznek majd annak érdekében, hogy
a holttestét hazajuttassák Németországba. A különös kötelezettségnek
sajnálatos módon nagyon hamar eleget is kellett tenniük, mivel
Antonius már a háború első heteiben elesett. 1941 novemberében,
amikor Georg meleg ruházatért Németországba küldte Karl von
Wendtet, megkérte, hogy tegyen kitérőt Velis felé, az éj leple alatt
titokban ássa ki és vigye haza Heimerzheimbe Tonio holttestét. Karlnak
nem volt ellenvetése, teljesítette a kötelességét. Sötét éjszaka volt már,
amikor Heimerzheimbe érkezett, a kastély temetőjében megásta a sírt,
és eltemette a barátját.
1942 augusztusában, a Rzsev körül vívott heves csatában aztán Karl
is elesett. Az akkor éppen Romániában tartózkodó Georg nem tehetett
semmit, januártól pedig a lovasság újjászervezése körüli teendők
kötötték le teljes egészében, így az akkoriban még szárnysegédként von
Kluge tábornagy mellett szolgáló Philippet bízta meg a feladattal.
Philipp a vezérkarnál dolgozó áccsal készíttetett egy hosszúkás,
horganyzott lemezekkel bélelt ládát, hogy – úgymond – abban a
nedvességtől védve tárolhassa a térképeit. A dolog elég ésszerűnek
tűnt, a láda pedig nem igazán hasonlított koporsóra. Egyik éjszaka
aztán Philipp a tisztiszolgájával együtt elment a temetőbe, ahol Karl
nyugodott. A tél vége felé jártak már, nem maradt sok idejük, mert
Rzsev környékén ismét erősödött az orosz nyomás, és nyilvánvalóan
hamarosan fel kellett adniuk az ottani állásokat, a temetőket is,
amelyekben bajtársaik sokasága aludta örök álmát. A két férfi eljutott a
várostól öt kilométerre fekvő Grubovóig. A tél szüntelen harcai
nyomán a környék leginkább holdbéli tájra emlékeztetett, az egykor
ötvenhét-ezer lakosú Rzsev addigra romhalmazzá vált. Éjszaka mentek
be a temetőbe. A kereszt, rajta a tökéletesen olvasható felirattal, még
éppen kilátszott a vastag hótakaró alól. Megtisztították a sírt, de a
fagyos rögöket nem fogta az ásó, úgyhogy benzint locsoltak a földre,
majd meggyújtották. Különös látvány lehetett, ahogy az árnyaktól
zsúfolt csend kellős közepén felcsaptak a lángok. Philipp és a segítője
munkához látott. Áttették a holttestet a térképládába, lelakatolták,
visszatemették a gödröt, és útra keltek. Rzsevet néhány nap múlva
visszafoglalták az oroszok.
Georghoz hasonlóan Philippnek sem volt alkalma hazalátogatni
Németországba. A katonai helyzet egyre rosszabbodott, új beosztása
pedig egyszerűen lehetetlenné tette, hogy szabadságra menjen,
úgyhogy magánál tartotta a holttestet. Időközben – hogy könnyebb
legyen a teherautóra feltenni – a térképládára még görgőket is
szereltek. A nyugalmasabb, egy helyben töltött időszakokban a
titokzatos ládát Philipp szállásán vagy sátrában helyezték el. Philipp
nem kevesebb mint tizennyolc hónapon át tartotta magánál Karl földi
maradványait, amelyeket aztán végül 1944 augusztus közepén sógora,
Kaspar von Fürstenberg temetett el néhány nappal azután, hogy
Philippet kinevezték a 41. lovassági ezred parancsnokává. Philipp
gondoskodásának köszönhető, hogy 1997 augusztusában megtaláltuk
és német földben végső nyughelyére helyezhettük nagyapám hamvait.

Florence Fehrenbach
 Bibliográfia és forrásjegyzék

A katonai ellenállásról
Hoffmann, Peter: La Résistence allemande contre Hitler (A Hitlerrel
szembeni német ellenállás). Balland, Paris, 1994.
Thun-Hohenstein, Romedio Galeazzo: Der Verschwörer: General
Oster und die Militäropposition (Az összeesküvő: Oster tábornok és
a katonai ellenzék). Severin und Siedler, Berlin, 1982.
Henning von Tresckowról
Henning von Tresckow, Ich bin, der ich war (Az vagyok, ami voltam).
Lukas Verlag, Berlin, 2001.
Georg von Boeselagerről
Doepgen, Heinz W. Georg von: Boeselager. Kavallerie-Offizier in der
Militäropposition gegen Hitler (Boeselager. Egy lovassági tiszt
Hitler katonai ellenzékének soraiban). Herford, Mittler, 1986.
A Közép-hadseregcsoportról és elsősorban
a 6. gyalogsági hadosztályról
Grossmann: Geschichte der rheinisch-westfälischen 6. Infanterie-
Division 1939-1945 (A Rajna-vidéki és vesztfáliai 6. gyalogos
hadosztály története 1939-1945). Hans Henning, Podzun Verlag, Bad
Nauheim, 1958.
Haape, Dr. Heinrich, Endstation Moskau 1941-1942 (Végállomás
Moszkva 1941-1942). Motorbuch Verlag, 1998. A 6. hadosztály 18.
gyalogosezredének 3. zászlóaljánál szolgáló orvos részletes és
érzékletes beszámolója az oroszországi hadjárat kezdeti szakaszáról.
Térképekkel és illusztrációkkal.
Kurowski, Franz: Die Heeresgruppe Mitte (A Közép-hadseregcsoport).
Podzun-Pallas Verlag, Wölfersheim, 2001.
A német lovasságról és a Boeselager testvérekről
Witte, Hans-Joachim–Offermann, Peter, Die Boeselagerschen Reiter,
Das Kavallerie-Regiment Mitte und die aus ihm hervorgegangene 3.
Kavallerie-Brigade (A lovas Boeselagerek. A Közép-
hadseregcsoport lovasezrede és az abból megalakult 3. lovasdandár).
Schild Verlag, 1998.
A tiszti állomány oroszországi hadjárat során
tanúsított magatartásáról
Fehrenbach, Florence: Un coeur allemand – Karl von Wendt (1911-
1942), un catholique d’une guerre à l’autre (Német szív – Karl von
Wendt (1911-1942), egy katolikus a háborúkban), Privat, Toulouse,
2006.
Kageneck, August von: Examen deconscience (Önvizsgálat). Perrin,
Paris, 1996.
Kageneck, August von: Lieutenant de Panzer (Páncélos főhadnagy).
Perrin, Paris, 1994.
{*} „Ha mindnyájan megbotránkoznak is benned, én soha meg nem
botránkozom.” Máté, 26.33. (Károli Gáspár fordítása)
{1}
Philipp von Boeselager 90 éves korában, 2008. május 1-jére virradó éjjel a németországi
Kreuzbergben hunyt el.
{2}
A házat 1923-ban adták el a városi elöljáróságnak.
{3}
Stahlhelm: 1918-ban alakult nacionalista frontharcos-szervezet.
{4}
Noha a köztársasági alkotmány világivá tette az oktatást, az alapfokú oktatás felügyeletét
de facto továbbra is a vallásügyi miniszterek látták el.
{5}
Személyesen nem vettem részt ebben az akcióban, mert több száz kilométernyire voltam
onnan, de a bátyámnak volt alkalma beszámolni mindenről. A következőkben ismertetett
események egyébként a 6. hadosztály hadműveleti naplójában is szerepelnek.
{6}
A Somme torkolatának irányában végrehajtott átkaroló hadművelet után a 86. hadosztály
mozgása a német vezérkar másik jelentős, a francia védelem feldarabolását és összezilálását
szolgáló hadműveletének részét képezte.
{7}
A Georg alá beosztott Karl von Wendt a következőket írta a franciák magatartásáról, akiket
a bátyám parancsnoksága alatt álló faluban volt alkalma megfigyelni: „Gondolkodásuk és
velünk szemben tanúsított magatartásuk legmeglepőbb vonása az, hogy egyáltalán semmi
jelét sem mutatják annak, hogy háborút vesztettek volna velünk szemben. Idővel
természetesen meg fogják érteni. Az is különös, hogy nagyon kevesen viselnek gyászt, noha
feltételezhetően majd minden családot ért veszteség, azt ugyanakkor sokakról hallani, hogy
németországi fogságban vannak. Mivel azonban ezek a hadifoglyok a lehető
legkedvezőbben nyilatkoznak fogva tartásuk körülményeiről, az itteni lakosság meglepően
barátságosnak és szolgálatkésznek mutatkozik velünk szemben. Az emberek nem győznek
lelkendezni, hogy milyen rendes fiúk vagyunk, sőt a hadseregünk iránti csodálatukat sem
rejtik véka alá. Nagyon meg vannak lepve a fegyelmezettségünk miatt, és a vereséget teljes
egészében a francia haderő rossz irányításának tudják be.” (Idézet Florence Fehrenbach Un
cœur allemand [Német szív] című művéből.)
{8}
Erről tanúskodik az a levél, amelyet Georg zászlóaljának hű krónikása, Karl von Wendt
1941. július 20-án szinte a-tűzvonalból írt a feleségének: „Ahogy nyomulunk előre, az orosz
nép egyre inkább elutasítja ezt a háborút, és csak »bolsevikként« emlegeti a saját hadseregét,
amelyhez nem köti semmi. Sok helyütt tapasztaltuk, hogy az emberek elővették eddig
rejtegetett keresztjeiket és szentképeiket; a hadifoglyok közül pedig sokan vallásos
medáljaikat mutogatva próbálják bizonyítani ártatlanságukat, ha arról kérdezzük őket, hogy
bolsevikok-e. Ami a polgári lakosságot illeti, szinte nem múlik el nap anélkül, hogy –
elsősorban is az idősebbektől – ne kapnánk információt az erdőben rejtőzködő
kommunistákról. Természetesen nem lehet mindenkit ellenőrizni, de meggyőződésem, hogy
a polgári lakosság hetven százaléka a mi oldalunkon áll. Különösen igaz ez, ha néhány napot
együtt töltöttek német katonákkal, és megtapasztalhatták, hogy a saját hazájukban iszonytató
és őrült dolgokra vetemedő vörösökkel ellentétben mi nem vagyunk sem gyilkosok, sem
gonosztevők. Hosszabb távon az oroszok nem fognak támogatni egy ilyen rendszert, a
hatalmat kézben tartó vörösök sorsa pedig rövid időn belül megpecsételődik. Isten legyen
hozzájuk irgalmas, ha majd egyszer az a nép fog ítélni felettük, amelyet immár húsz éve
sanyargatnak. Azt a kevés várost és falut is, amely létezett egyáltalán errefelé, a vörösök
most módszeresen felégetik, de ez nekünk semmiféle veszteséget nem okoz és semmiféle
veszélyt nem jelent számunkra, egyszerűen csak arról van szó, hogy tovább tart majd
újjáépíteni ezt az országot.” (I. m.)
{* }(orosz) Parasztház.{}
{9}
A 75 mm-es, lóval való vontatáshoz átalakított aknavetőről van szó. Hatótávolsága igen
behatárolt volt.
{10}
Oster 1938 óta élete kockáztatásával azon igyekezett, hogy egységbe kovácsolja, katonai
puccs végrehajtására bírja a bizonytalankodó tábornokokat, és így megakadályozza a
Németország számára – és ezt az Abwehr már az 1930-as évek közepén világosan látta –
végzetes háborút, mivel az ország, 1914-hez hasonlóan, nem rendelkezett megfelelő
eszközökkel és erőforrásokkal ahhoz, hogy győztesen vívjon meg egy elhúzódó háborút.
Több ízben egész egyszerűen árulást követett el, és információkat adott át a nyugati
hatalmaknak a háborús tervekről, sőt 1940. május 8-án még a Szovjetunió elleni offenzíva
időpontját is közölte a holland katonai attaséval.
{11}
Részlet az 1942. október 5-én kelt, Anna-Therese Freifrau von Wendthez írott levélből.
{12}
Részlet a szintén neki szóló, 1942. október 12-én kelt levélből.
{13}
1924-ben náci szimpátiája miatt kizárták a Reichswehrből. A nélkülözés és az alkalmi
munkák fél évtizede következett, azt követően azonban pályája alaposan felívelt. A náci
pártnak 1930 óta, az SS-nek 1931 óta volt tagja, 1932-ben a Reichstag képviselője lett.
{14}
1942-ben eluralkodó súlyos depressziója az őrület szélére sodorta. Bach-Zelewski a
partizánellenes küzdelem elméleti atyja és fő irányítója és egyben a „legbrutálisabb
eszközök” alkalmazásának szószólója is volt. A témával kapcsolatban lásd J.-L. Leleu: La
Waffen SS (A Waffen SS). Perrin, Párizs, 2007, p. 788-795. Vélhetőleg Kluge tudta, hogy
mihez tartsa magát vele kapcsolatban.
{15}
Bach-Zelewski tízévi rabság után, 1972-ben halt meg.
{16}
Stargrad (lengyelül Starograd) a gdanski folyosóval együtt 1920-ban lengyel, majd
Lengyelország német megszállását követően, 1939 novemberében ismét porosz fennhatóság
alá került.
{17}
A kelet-poroszországi Rastenburg mellett található Wolfsschanze (Farkasverem) volt a
legismertebb és legjobban felszerelt főhadiszállás. A vinnyicait (Wehrwolf) 1942 októbere
és júliusa között használták.
{18}
Böhne von Kluge tábornagy feleségének a birtoka volt.
{19}
Bernd von Kleist a vezérkar hadtáptisztje (Ib) volt akkoriban.
{20}
Heetmann tiszthelyettes beszámolójából tökéletesen érzékelhető az a csodálat, sőt a
becenév használatában tetten érhető szeretet, amellyel emberei egykori parancsnokukra
néztek: „Igen, a mi Schorschunk eljön meglátogatni az ő jó öreg századát. Mindnyájan
szeretjük és csodáljuk, és a pokolba is követnénk. Alig bírunk magunkkal a
türelmetlenségtől. Várjuk, és közben az őrhelyeken vagy a bunkerek előtt össze-
összeverődünk. Szibériai a hideg, de addig se fázunk, mert a mi Schorschunk hamarosan
megérkezik. Aztán egyszer csak hirtelen, ahogy az egy igazi vadászhoz illik, a mi
kőkemény, acélos „Király”-unk kíséretében ott termett előttünk. Ránk mosolygott, a kezét
nyújtotta, és úgy beszélt hozzánk, mint egy apa a fiaihoz. Ismeri a gondjainkat, és tudja,
hogy elég rosszul állnak mifelénk a dolgok. A jövőről beszél. Csendben hallgatjuk, csak úgy
isszuk a szavait. Ki akar minket húzni a bajból, és külön egységet szervezni belőlünk. Ilyen
szavak hallatán valamennyi lovasnak hevesebben kezd verni a szíve, ő pedig ismét kezet
rázott mindenkivel, sok szerencsét kívánt, és elbúcsúzott.” Idézet: Witte (Hans-Joachim) és
Offermann (Peter): Die Boeselagerschen Reiter, Das Kavallerie-Regiment Mitte und die aus
ihm hervorgegangene 3. Kavallerie-Brigade. Schild Verlag, 1998, p. 23.
{21}
Hans Herwarth von Bitterfeld a háború után előbb londoni nagykövet lett, majd
államtitkári posztot töltött be Lübke elnök mellett.
{22}
Nem lehet biztosan állítani, hogy ezt a robbanószert használták-e fel az elkövetkezendő
napok során. Feltételezések szerint Stauffenberg legkevesebb négy különböző forrásból
szerzett robbanószert, ám ezek közül a Gestapo csak kettőt tudott azonosítani, a szállítás
különböző szakaszaiban foganatosított biztonsági intézkedéseknek köszönhetően képtelenek
voltak a teljes hálózatot felgöngyölíteni.
{23}
Hiddinget végül 1944. augusztus 16. körül, egy hónappal a halála után temették el a
jedrzejowi út mellett, ugyanott, ahol Florence Fehrenbach nagyapját is.
{24}
Kuhn őrnagy túlélte az oroszországi fogságot, de nagyon rossz állapotban tért vissza
Németországba.
{25}
Született Erika von Falkenhayn. Az 1916-ban a verduni csatát vezető, majd 1917-ben az
angoloktól Palesztinában vereséget szenvedő német tábornok lánya. Férje 1943-as, utolsó
otthon tartózkodása óta tudott annak tevékenységéről.
{26}
„Hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki” (Lukács I.
68-79).
{27}
A szárazföldi haderő kiképzőközpontja 1908 óta működött a Zossen közelében fekvő
Wünsdorfban. Az intézmény 1924-től a hadsereg hivatalos sportiskolája lett.
{28}
Dr. Eschről van szó.
{29}
Karl von Wendt (1911-1942) életéről és levelezéséről lásd Florence Fehrenbach Egy német
szív című művét.
 Table of Contents
Tartalom
Előszó
A szabadság öröme
A döntés ideje (1933-1936)
A megtévesztő háború (1939-1940)
Nekirugaszkodás a győzelemért (1940. június 9.)
Az adott szó (1940. június 17.)
Villámhadjárat (1941. június-november)
Karácsony a pokolban (1941. december - 1942. január)
A csatlakozás első lépései (1941-1942)
Találkozás a démonnal (1942. június)
Közjáték a Führer főhadiszállásán (1942. július)
A kínos ajándék (1942. október)
A Tresckow-csoport (1942-1944)
A lovak megkönnyítik a találkozásokat (1943)
Az 1943. márciusi három sikertelen kísérlet
Feltartóztatni a barbárokat
Lovasok a fergetegben
Egy bőröndnyi robbanószer
Kényszerpihenő
A veszélyes lovaglás (1944. július)
A gyász ideje
Híd a Murán (1945)
Epilógus
Utószó
Bibliográfia és forrásjegyzék