Arany János: A kép mutogató

A mű Arany János kapcsos könyvében volt megírva, és kevésbé ismert balladái közül,
hiszen nagyon későn került nyomtatásra (1900. körül). Az író a művet 1877. november 25-én
írta meg. Arany János a 19. század egy vezetőszerepű írója volt. Műveivel az volt a célja,
hogy a szabadságharc után levert Magyarországban, az embereknek reményt, és hitet adjon.
Ezt kiemelkedő verseivel meg is tette. A kép mutogatás a 17-19. századi Európában elterjedt
vásári látványosság volt, amelynek során a komédiások, a képmutogatók egy összefüggő
esemény képsorait bemutatva mondtak el egy többnyire tanulsággal záruló történetet.
Arany balladáinak jellemzői:
Párbeszédeket, monológokat használ, előadásmódja szaggatott, kihagyásos, balladai homály,
nagy konfliktusok, érzelmek dús kifejezése, verses formájú.
A mű címe témajelölő. Egy vásári képmutogatás eseményét, és annak történetét
követjük végig. A vers 20 versszakból áll. A versszakok nem szabályosak, hiszen van
amelyik versszak hosszabb, mint a másik, ez azt eredményezi, hogy a versszakok hol több hol
ugyanannyi sorból állnak. Szerkezetileg jól beosztott, könnyű követni, hogy mikor történik
idő váltás, ezáltal az olvasó is hamarabb és könnyeben eligazodik a mű történetében.
„Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
- Kin sok jámbor szív megesett -
E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
Ebben az esztendőben.”
A vers ezzel a bevezető versszakkal indul. Itt már azonnal megtudjuk, hogy a Debreceni vásár
a helyszín, és azt is, hogy egy tragikus, ám tanulsággal záruló történetet fog elmesélni a
képmutogató. Arany e művében a képmutogató szerepét tölti be. A versszakok tagoltak,
mindig egy képet kapunk magunk elé, amelyben a képmutogató elmeséli a történetet. A ballada
feszültségét a felkiáltó mondatokkal tartja fenn a képmutogató.

PL:

„Im haragra lobban arca,

Ősi dölyfe, mély kudarca! „

Az első 2 versszak nevezhető inkább a bevezetésnek. Az elsőben a való életben tudjuk meg a
helyszínt, és azt, hogy mit is fog elmondani a képmutogató. A 2. versszakban pedig a történet
bevezetését ismerjük meg. A mű egy kettős bevezetéssel indul. Fontos megfigyelni, hogy egy
két versszak elejét úgy kezdi Arany, mint ahogyan a képmutogató váltja a képeket.
PL:
„Első képem azt mutatja:

Ezek után azonnal egy esemény kellős közepébe érkezünk, ahol az előzményeket nem
ismerjük, csak az adott időben történő cselekményt, és az az utáni eseményeket követjük
végig.
„Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
Sem méltó megtörleni.”

Ez a versszak tehát egy balladai homályt idéz elő. Igaz megtudunk annyit, hogy a kisasszonyt
miért szidja le édesapja, ám túl sok konkrétum azelőttről nem derül ki.
A karakterek ábrázolását nagyon kifinomult szóhasználattal mutatja be Arany. Szinte át
tudjuk élni, az eseményeket, amiket a hangulat festő szavakkal hoz létre.
PL:
„Im haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; - ajka hallgat,”

A második képben a fiatal deákot, felhívatja a kisasszony édesapja. Mikor meglátja a deákot
maga előtt a Gróf Úr a viseletén vesz észre, hogy csak köznemes, ám deáknak egyáltalán
semmi szégyelleni valója sincs. A kisasszony édesapja szerint ezek után már egyáltalán nem
érdemes a leány kezére.
„Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
De szegény - csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
Már ezért sem érdemes”.

A Gróf úr tudomásul szeretné adni a legénynek, hogy útnak eredhet a nagyvilágba, mert nem
fogja áldását adni a szerelmükre. Ám a deák még csak meg sem moccan, hanem csak ott áll
előtte. Ezután a deák elmondja, a leány édesapjának, hogy nagyon szereti a leányát és
történjék bármi, őket semmi sem fogja elválasztani. Azt is hozzá teszi a deák, hogy nem
számít mit mond neki, számára nem a leány rangja s vagyona fontos, hanem a szerelmük.
„Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, -
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
Bátran az iródeák.
 
"Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
Ha »igen«, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
Elveszem egy ingben is."
Majd a képmutogató felhívja az emberek figyelmét, hogy arra a képre, amire most rámutat
elmondja, ahogy a leány azok után, hogy a deák legény azt mondta, hogy egy ingben is
elveszi bocsánattól esedezve lerogy apja lába elé:

„Fagy, ütésre, föl nem enged:

Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: "egy ingben is!"
Apja lábához lerogy.
 
A deákot a Gróf kidobtatja a kastélyból. Majd saját lányát, oly kegyetlenséggel hajítja a fiú
után, mintha nem is a sajátja volna.

A deákkal hajduk bánnak.

Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
S dobja a legény után. -
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
A kastélyban ezután.
 
Majd mi az olvasók megtudhatjuk, hogy hol, és hogyan is él az ifjú pár. Megismerjük a
körülményeiket, azt, hogy hogyan kell élniük, csak azért, mert a kisasszony édesapja, nem azt
a legényt akarta leányának.

Szalma-viskó s falu vége

Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
"Kis kunyhóban is megfér".
Ennek a versszaknak az utolsó sorai teljesen jól bemutatják, hogy a férj megunta, kiábrándult
szerelméből. „A fölét ha leeszi” sor arra utal, hogy minden jót, élvezetet, ami a
kapcsolatukban volt, már kiélvezett.
„Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
A fölét ha leeszi.” -

„Őszi este, kandallónál,

Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
S könnyes szemmel oda súg
"Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
Azt mondja, kisasszonyunk."
 
"Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom - nem volt - nem kell!"
- Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
Mikor üzték a kutyák.
  
A Gróf úr leánya visszatér, ám az mintha már nem is érezne semmit, mintha már szívét nem
melengetné a gondolat, hogy lánya visszajött hozzá, ráereszti a kutyákat, azok pedig megölik
leányát. Ám azt nem tudta a Gróf úr sem, hogy lányának gyermeke volt, melyet ugyanúgy
megöltek a kutyák. Ezt az olvasó onnan tudja meg, hogy a képmutogató azt mondja:
„Ezt ne nézze terhes asszony,
Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
Mikor üzték a kutyák”.

Múlik a tél, esztendő is,

Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
Mindenféle furcsaság.
Kiderül tehát, hogy a Gróf úr magányossá válik, és keresi a társaságot, a mulatás lehetőségét,
ám sok idő eltel és a Gróf is öregszik, mellette pedig el kezd felejteni is. Ez olyan mintha,
arra utalna Arany, hogy amellett, hogy elkezdenek rajta jelentkezni az időskori jellemzők,
elakarja felejteni azt, hogy megölte saját lányát.
Az asztal-írás tehát egy régi hiedelem volt az idősek között. Arany is még látott ilyet, mint az
kiderül a versszak első sorából. A hiedelem az volt, hogy az asztal egyik lábánnál volt
valamilyen íróeszköz, és azzal írni tudtak annak a másvilági szellemnek, akivel beszélni
szerettek volna.
„Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
Láthatatlan szellemek.”

Valaki a tömegből megszólal, és a Gróf úrnak gúnyosan oda szól, hogy nem mer beszélni
szellemmel. A Gróf úr csak elmosolyodik, és ráír a papírra.
„Szép ajak mond: "Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel."
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
Ismert kézzél: "Én, Verón."

Abban a pillanatban, megjelenik leánya, és a Gróf úr meglát egy gyermeket leánya kezében.
A hangulat festő szavak használata ebben a versszakban is megvan: (hűs fuvallat), ellentéteket
is találunk benne: (élő-halva), jelzők: (sápadt, rongyos)
„Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy "ah!" szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
Sápadt, rongyos, - ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
Egy idétlen csecsemő”.

Miután megjelent leánya a Gróf úr teljesen sokk hatás alá kerül, és bezárkózik lakásába.
Gyakran próbál újra beszélni lányával, s az emberek kik hallgatóznak, már eltitulálták a Gór
fúrat úgy, mint bolond.

„Megy, s bezárja benső zárját

Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
Amit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
"Csitt... való: a gróf bolond."
 
Innentől végig követjük, ahogy a Gróf úr megörül, ahogy felemészti bűntudata, mert ahelyett,
hogy lányát szeretettel, haza várta volna, megölte, és vele együtt unokáját is. Ez tehát a bűn
motívuma a műben.

Nem, nem az még: szól, tesz, rendel

Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
Engesztelni mit tegyen?
 
"Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
Nála több az irgalom."
 
Mint ahogy minden Arany műben, itt is megvan a szereplő büntetése. A Gróf úr büntetése
pedig az, hogy egészen élete végéig, gyötörni fogja a tudat, hogy elvette szerettei életét, és
hogy egyedül marad. Leánya arra, kéri, hogy Istentől kérjen bocsánatot. Ezzel tehát Arany
kiemeli, a hit szerepét is a műből.

Én nekem személy szerint nagyon tetszett a mű. Egy nagyon érdekes keretbe foglalja
bele Arany e történetét. A tanulsága pedig a műnek az, hogy nem fontos kit választunk
párunknak, a lényeg az az, hogy szeressük, és hogy ő is szeressen minket.