Wass Albert: Adjátok vissza hegyeimet!

Név: Harkály Éva

Neptun kód: O7DTU9

Miskolci Egyetem
Bölcsészettudományi Kar
/Magyar Ba/
 A szülőföldtől való elszakadás és annak traumája
Wass Albert 1949-ben megjelent műve, az Adjátok vissza hegyeimet! nagyon jó példa
a szülőföld mitizálásának, a gyökerektől való elszakadás traumájának bemutatására. A
regényben az életrajzi adatok is nagy szerepet játszanak: az író a hazájától való elszakadás
fájdalmát meséli el nekünk a főszereplőn át. Miután Észak-Erdély visszafoglalás alá kerül,
Wass az emigráció mellett dönt és végül Amerikába költözik fiaival, itt is veszti életét 1998.
február 17-én. Ez a tragédia Wass Albert egész életét végig kísérte, a szülőföld számára
olyan fontosággal bírt, amelyet más hely nem tudott pótolni. A vágyódás több későbbi
írásában is megjelenik (pl.: Kard és kasza, 1974), a szülőföld szeretete és annak hiánya egész
életét végig kíséri. A mű ismertetése után szeretném bemutatni, hogy a táj megjelenítést,
valamint hogy milyen módon írja le a mű a szülőföld elvesztését.
A könyv főhőse két testvérével hamar árvaságra jut: édesanyjuk kígyómarás,
édesapjuk vadkan támadás áldozata lett. Míg apja élt juhászbojtárként járt a hegyekbe, itt
ismerkedett meg Anikóval, későbbi feleségével. Apjuk halála után a fiú hat hónapra börtönbe
kerül engedély nélküli fegyvertartásért, amelyet a Durdukás család adott neki. A szabadulás
után a három testvér kis kunyhót épített magának és szénégetésből éltek, valamint a román
Durdukás család segítette őket azzal, hogy a legnagyobb fiúnak puskát adott, aki így a
vadászattal és szőrmekereskedéssel ki tudta egészíteni bérüket. A bécsi döntés után
Magyarországhoz kerül újra Erdély és ekkor változik meg a három testvér élete.
Főszereplőnket a történtek után hamarosan kinevezik vadőrnek, így a környéken nagy
közbecsületben áll. Ezután két évig boldog és szabad, megszületik a kisfia Andriska, ezt
nagyon röviden tárgyalja, majd a rossz korszak a katonasággal kezdődött. Egyszer tudott
hazamenni 3 nap szabadságra, abból is kettő nap volt az utazás, ekkor látja utoljára családját.
Ezután felgyorsulnak az események és főhősünk a Vörös hadsereggel találja szembe magát,
ekkor kényszerül arra, hogy embert öljön. Különböző népek embereivel találkozik (orosz,
örmény, ukrán) de mindenkiben csak ugyanazt a reménytelenséget és szomorúságot látja, amit
legbelül érez. A románokról viszont nem pontosan így vélekedett és ez a mű elején is
megmutatkozik. A háború vége után súlyos borzalmak érik: a hadifogság, a családja halála,
anyósának és apósának fájdalma, a húga megerőszakolásának végig nézése, barátok,
ismerősök halála… ez készteti arra, hogy a hegyekbe menjen sorstársaival. A barlangban egy
pap prófétákról beszél neki és ő a keresésükre indul, de nem találja őket, számkivetett marad.
A főszereplő névtelensége a mű végéig megmarad.
A mű keretes szerkezete is a hazaszeretet, a visszavágyódás és a csalódottság érzéseit
hordja magában:
„Urak, akik a világ dolgait igazítjátok: adjátok vissza a hegyeimet! Bevallom
őszintén: nem érdekel sem a politikátok, sem a világnézeti kérdéseitek, sem nagyszabású
elgondolásaitok, melyekkel az embermilliók sorsát rendezni kívánjátok. Nem érdekelnek az
embermilliók sem. Egy érdekel csupán: adjátok vissza a hegyeimet!”.
Az író számára magasabb rangon áll bárminél, az otthon visszaszerzése, egyetlen
érdeke, hogy visszatérhessen oda. A regény elején a főszereplő elmeséli születésének
pillanatát és bemutatja nekünk a tájat, a szülőföld meseszerű leírást ad, a látványvilágot
pozitív jelzőkkel illeti:
 „A hegyek iszonyú magosak voltak: Nekem úgy tűnt eleinte, mintha valahol az égben
végződtek volna. Úttalan, sűrű erdő borította őket, mely tele volt titokzatos sziklákkal és
patakokkal, melyeknek a vize olyan tiszta volt, akár a napsütötte levegő, és apám arról beszélt
néha, hogy ott fent valahol még törpék és tündérek is élnek”.
A természeti képek a mű elején idilli hangulatot idéznek, ilyen például az Anikóval
való találkozás: Megmutattam neki, hogy hol nyílnak a legszebb virágok, hol teremnek a
legkövérebb eprek. Majd málnászni vittem. Egyszer két medvebocsot is láttunk és az
anyamedvét, ahogy terelte őket. Anikó megijedt és belémkapaszkodott, és én nagyot
kurjantottam a medvék után, és büszke voltam, és arra gondoltam: bárcsak megfordulna az
anyamedve, hogy megvédelmezhetném Anikót. A tragikus történésekkel a tájleírás is
megváltozik: minden fakóvá és szürkévé válik, melyre jó példának tartom a vonatállomásra
való megérkezést: „Öt napig hurcolt magával a vonat, és a hatodikon megállt velünk egy
színtelen és lapos ukrán állomáson, ahol szomorúan és árván hatottak a vagonjainkat díszítő
fenyőgallyak. Távolról néhány szomorú ember nézett felénk. Rongyosak voltak és idegenek,
de azért valahogy olyanok voltak mégis, mint amilyenek mi lehettünk otthon, amikor féltünk
valamitől, és ez furcsa volt sokaknak közülünk, mert hiszen azt mondták, hogy azok már
ukránok, s a mi ellenségeink.” A szülőföldtől távol eső területek kietlenek, szürkék és
magányosak, az egyedüli ami megmarad az elveszettség, a reménytelenség érzése, melyen
minden ember osztozik. A műben megfigyelhető, hogy a tájleírás folyamatosan igazodik az
érzelmekhez. Gyakori képe a mű elején a mesébe illő erdők és a hegyek, mely folyamatosan
pozitív körülírást kapnak. A regény első felében egy nyugodt, békés táj figyelhető meg, aztán
folyamatosan egyre komorabb táj megjelenítés figyelhető meg, valamint egyre kevésbé van
szó a tájról. A főhős katonai szolgálata alatt töltött idő naplószerű feljegyzésekhez hasonló,
melyben a tájról kevés és negatív leírások találhatóak. A katonai szolgálata alatt, mikor
először kellett embert ölnie, elborzadt és félt a csatatérre menni, ám mikor elérték az
ellenséges katonák a hazáját, ez a félelem eltűnt és csak a szülőföld védelme lebegett a szeme
előtt: „A hazánk volt ott, a hegyek mögött és minden, ami együttvéve ezt a szót kitöltötte: a
házunk, az otthonunk, a családunk, a rend, a békesség, a törvény és a szabadság, minden, ami
a mienk volt. Felnéztünk a hegyekre és azt mondtuk: most már aztán nincs tovább. Tovább
nem lehet hátramenni. És álltuk a tüzet behúzott nyakkal, az ágyúkét, az aknavetőkét, a
géppuskákét, és a fogaink megcsikordultak, valahányszor fölbukkantak előttünk a föld színű
egyenruhák. Gonoszak lettünk és elvadultak, akár a hegyi farkasok, s már én sem néztem
többé a halottak arcát, csak az élőkét, akik fegyverrel törtek reánk, és a halálunk árán
akartak bejutni a hegyeinken túlra, ahol a házaink álltak.” Az otthon védelme vált a
legfontosabbá, a gyökerek szeretete és a családja megvédése érdekében képes volt leküzdeni a
félelmét. Később, a menekülés után is próbálja megmenteni a hegyeit, melyek az életét, a
szabadságát jelentik. A barlangban töltött idő során sokat beszél neki a pap, bizonyos
apostolokról, akiknek a felkutatására indul, azonban nem leli meg őket. Ekkor a különböző
emberek, akikkel találkozik, a külföldre való vándorlást javasolják neki, amit ő a
következőképpen ítél meg: „Én nem tudom, hogy mindabból, amit ezek az emberek mondtak,
mennyi az igazság. De azt tudom, hogy akik az igazság és a béke apostolai, azok nem
kívánhatják tőlem, hogy elvándoroljak idegen földre, és soha többé ne térhessek haza. Akik
becsületesen hirdetik az emberi jogokat, azok nem akarhatják azt, hogy veszett farkasok
módjára pusztuljanak el az emberek ott az én hegyeimen, emberek, akiknek semmi bűnük
nincsen, csak annyi, hogy harminc esztendeje adják-veszik őket, mint barmot a vásárban, s
hazugságokat kiabálnak a fülükbe az igazságról”. A haza elvesztése nem választható, hiszen
értékrendjében ez képezi a legfontosabb helyet és úgy érzi, hogy az apostolok sem akarhatják,
hogy számkivetettként bolyongjon a világban. Az apostolok keresését nem adja fel, közben
próbál küzdeni azért, hogy visszakaphassa hazáját a románoktól és mindenkinek elmeséli az
igazságot: hogy hogyan vették el tőlük a hazájukat. A mű végén az fogságból szökött öccsével
találkozik, aki új hazát akar keresni magának, melyet a főszereplő nem ért. Hogyan lehetne új
hazát találni? Hiszen számára csak a hegyei léteznek, az az otthona, az egyetlen, ami maradt
neki. Az öccsétől megtudja, hogy nem léteznek az apostolok, mely egy újabb törést okoz neki,
mégis úgy érzi a hazájáért való küzdelmet nem adhatja fel, mert vannak olyanok, akik még
bíznak az apostolok létezésében, akik várják a barlangban a felszabadulást. A kutatása során
az emberek nem értik meg, a gyökereihez való ragaszkodását, azt a szeretetet amelyet a
hegyei jelentenek neki: a szabadságot. „Mert nem tisztességes dolog szabadságról beszélni,
és a mások szabadságát odaajándékozni az ördögnek. Igazságról és emberi jogokról beszélni,
és odaajándékozni egy országot a halálnak. Meg fogom kérdezni tőlük: mit vétettem ellenetek,
urak? És mit vétett az én népem, ott a hegyek között? Majd előveszik a pénztárcáikat, mint
ahogy azt a gazdagok szokták, ha nem tudnak megfelelni a szegények kérdéseire, de én azt
mondom nekik: nem urak! Ne alamizsnát adjatok. Adjátok vissza a hegyeimet!”
A hegy szimbóluma a hazájának és a szabadságának, melyet az orosz és román
katonák elvettek tőle. A családja, barátai, a boldogsága elveszítése után ez volt az egyetlen,
mely maradt neki, mégis ezt is elvesztette és a mű végén sem sikerül visszakapnia azt. Wass
Albert életének történései nagy mértékben figyelhetőek meg a regényben: a haza elvesztése
volt számára a legsúlyosabb, de feleségét és egyik fiát is Németországban kellett hagynia az
emigráció közben. A román hatóság többször is kéri kiadatását, és háborús bűnösként ítélik
meg, ez a mozzanat a regényben is feltűnik: „Megkérdezte, hogy saját jószántamból
harcoltam-e, és én megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, gazember gyáva senki vagyok-e én,
aki elbúvik, amikor harcolni kell a hazáért és a szabadságért? Ekkor az úriember, aki
magyarnak mondotta magát, kijelentette, hogy sajnálja, de háborús bűnösöket nem vehetnek
föl a szervezet védelme alá, és hogy én azok szerint, amiket bevallottam, háborús bűnös
vagyok.” Végül Wass Albert sem térhetett vissza a hazájába és élete végéig harcolt az
igazságért, a szülőföldjéért, akárcsak a regénye főszereplője. Nincs boldog végkimenetel, a
kezdeti idilli képet a magány és a szürkeség váltja fel.
Véleményem szerint az Adjátok vissza hegyeimet! hazaszeretet képe olyan erős és
megrázó, amelyet nehéz lehet megérteni egy olyan olvasónak, aki nem tapasztalta ezeket a
szörnyűségeket. Az író a tájleírást oly módon alkalmazza, hogy az teljesen visszaadja a
főszereplő érzéseit, bár kevésbé kap a látványvilág jelentős szerepet, mégis nagy jelentőséggel
bír a műben. Sok más műben jelenik meg a gyökerekhez való ragaszkodás, mégis ez a regény
kifejezi mit jelent minden akadály és nehézség ellenére vágyódni a földhöz amely felnevelt
minket.