STEVE

JOBS

A digitális kor látnoka

Szalay Könyvek

Írta: Andersen Dávid, Bakó Krisztián, Bari Máriusz, Baski Sándor, Bodnár Csaba, Demendy Zoltán,
Egyed György, Gerdelics Miklós, Hajdók Dávid, Jan Roskott, Khell Bogdán, Kömlődi Ferenc, Odrovics
Szonja, Szalontai Anita, Teszár Dávid, Vágvölgyi B. András

Fordította: Mészáros Orsolya, Schüszler Orsolya

Prológus
A legsötétebb órák

„Az életed hátralévő részét azzal akarod tölteni, hogy cukrozott vizet árulsz, vagy szeretnél lehetőséget
kapni rá, hogy megváltoztasd a világot?”

Amikor Steve Jobs a rá jellemző szókimondó stílusban ajánlatot tesz a Pepsinél dolgozó John Sculley-
nak, még nem sejti, hogy azt az embert veszi fel a cég vezérigazgatói posztjára, aki két évvel később
megalázó módon kirúgja őt.

1985 tavaszán kijózanítóan hűvös szelek fújtak a kaliforniai Szilícium-völgyben, a robbanásszerűen

fejlődő amerikai számítástechnikai üzletág fellegvárában. Cupertinóban az Apple vezetősége egyre
bosszúsabban ráncolta a szemöldökét a kereskedelmi eredmények láttán, s indulattal vegyülő
elégedetlenséggel lapozgatták a jelentéseket. Azzal vádolták Steve Jobst, hogy csúnyán elszámította
magát a Macintoshok eladási mutatóinak prognózisát tekintve, és elhibázott üzleti tervvel ámította az
igazgatótanácsot. Ráadásul a kritikák vezetői képességein túl személyére is kiterjedtek: azzal
szembesítették, hogy provokatív, sokszor goromba stílusa egyre többekben kelt visszatetszést, és rossz
hatást gyakorol a cég működésére. Mike Murray, a Macintosh és a Lisa marketingjével megbízott
igazgató ekkor egy jegyzetben összefoglalta az Apple problémáit, amelyek javáért Jobst tette felelőssé.
Bár a jegyzetet elsőként neki mutatta meg, innentől már nem volt visszaút. Az igazgatótanács, Sculley-
val az élen rövid úton megfosztotta Jobst a Mac-munkacsoport vezetői posztjától, a Lisa modellek
gyártását pedig beszüntették.

Sculley-t a cég egyik alelnöke figyelmeztette, hogy Jobs valószínűleg puccsra készül ellene: minden
bizonnyal megpróbálja majd elmozdítani őt a pozíciójából, és csak arra vár, hogy kitegye a lábát
Kaliforniából (Sculley éppen Kínába készült egy fontos üzleti tárgyalásra). A vezérigazgató
természetesen magyarázatot követelt, Jobs pedig mindenféle köntörfalazás nélkül a képébe vágta:

„Azt gondolom, hogy rossz hatással vagy az Apple-re, és nem te vagy a megfelelő ember ennek a
vállalatnak a vezetésére.”

Jobs szívügyének tekintette a vállalatot, amelynek alapításában és felfuttatásában kulcsszerepet játszott;

nem csoda, hogy a kifinomult diplomáciai érzékkel rendelkező üzletember helyett a diákmozgalmi
aktivista konfrontatív stílusában nyilvánította ki aggályait. Heves fellépése nem maradt eredmény
nélkül. Sculley másnapra rendkívüli igazgatótanácsi ülést hívott össze, ahol a következőket mondta:

„Steve, ezt a vállalatot én irányítom, és azt akarom, hogy távozz. Most!”

Ezután az igazgatótanács minden tagját arra kötelezte, hogy válasszon az Apple és Jobs között. Az
egykori cégalapító csendesen szemlélte az események alakulását, majd biztosította Sculley-t arról, hogy
minden körülmények között tiszteletben fogja tartani vezetői pozícióját – holott fejben már a következő,
elsöprő erejűnek szánt puccsot tervezte. Soha nem vághatott vissza az őt ért sérelem miatt, mert Sculley
gyorsabb volt nála: 1985. május 31-én Steve Jobst hivatalosan megfosztották minden feladatától és
felelősségétől. Bár igazgatótanácsi tagságát megtarthatta, az értésére adták, hogy a jövőben nem folyhat
bele az operatív döntésekbe, és pozícióját tekintse névlegesnek.

A megalázó kudarc rendkívül megviselte Jobst. Kisétált az épületből, majd hazavezetett; nőtlen volt és
egyedülálló, így odahaza senki sem várta; egyedül bolyongott hatalmas, 30 szobás házában. Ezek voltak
életének legsötétebb órái: leheveredett egy matracra, magához húzta a telefont, és sorban tárcsázta a
számokat – a barátaival akart beszélni. Mike Murray-t is felhívta, aki annyira aggódott érte, hogy
rögvest autóba pattant, és odasietett.

Murray attól tartott, hogy Jobs öngyilkosságot fog elkövetni:

„Úgy gondoltam, talán jobb lenne, ha nem lenne egyedül.”

Andersen Dávid
Előszó: A legkisebb királyfi

„Az élet időnként fejbe fog vágni egy téglával. Ne veszítsd el a hited.”

Nagyon ritka, hogy egy vállalat vezérigazgatóját a vásárlók, a részvényesek és a média úgy kezelje,
mint egy rocksztárt. Az pedig példa nélküli, hogy egy rocksztár-vezérigazgató a világ egyik
legértékesebb vállalatát építse fel a semmiből. Steve Jobs története a legkisebb királyfi archetipikus
meséjének 21. századi változata.

„Csak a jelenből visszanézve kötheted össze a múltbéli pontokat, amik hatással voltak rád, amiknek
köszönhetően azzá váltál, aki vagy” – ez Jobs híres stanfordi beszédének egyik legfontosabb gondolata.
Kevés ember szájából hangzik ez ennyire igaznak. A legtöbb ember igyekszik előre megtervezni a
pályáját, célokat tűz ki magának, majd igyekszik lépésről lépésre közelebb jutni az elérésükhöz.

Jobs pályája minden volt, csak egyenes és következetes nem. A középiskolában kezdetleges
számítógépeket bütykölő fiúból őrült kanyarokkal lett kicsapott egyetemista, mezítlábas indiai
zarándok, a tudat határait kereső, lelkes LSD-fogyasztó, kommunában élő hippi, perfekcionista
technológiai újító, rettegett és kíméletlen főnök, gyakorló zen buddhista és az ezredforduló egyik
legbefolyásosabb üzletembere. Talán a korai gyermekkora, az örökbe fogadott gyerek állandó
bizonyítási vágya nyomta rá bélyegét az útkeresésére.

Pályájának hajtűkanyarjairól bőven esik szó ebben az antológiában. Fontos kérdés, hogy a sok
irányváltás kiad-e egy olyan vektort, amiből megállapítható, hová tartott Jobs, és mi hajtotta előre a
csúcson és a legsötétebb években egyaránt, amikor kiűzetett a saját maga által teremtett Paradicsomból.
(Maga Jobs a belső hajtóerőt – drive – az élet legfontosabb elemének tartotta.) De mi lehet a világ egyik
legértékesebb vállalatát vezető emberének a belső hajtóereje?

A részvényesek megnyerése? Saját pozíciójának megerősítése? Bizonyítási vágy? Anyagi javak? Jobst
más érdekelte. Így vált többé, mint egyszerű üzletember – ettől vált rocksztárrá.

Jobs a világot akarta megváltoztatni. Nagyon korán felismerte, hogy az informatikai eszközök –
beleértve a számítógépet, a telefont és a televíziót – az ezredforduló emberének életében akkora, ha nem
nagyobb szerepet játszanak majd, mint az 1950-es évek Amerikájában az autó. Ha valaki a világot
szeretné megváltoztatni, választhat politikai pályát, részese lehet a globális folyamatokat irányító
gépezetnek – vagy megváltoztathatja az emberek mindennapjainak ezernyi percét úgy, hogy jobban
használható, egyszerűbb, okosabb és esztétikusabb eszközöket ad a kezükbe. Jobs az utóbbi utat
választotta.

Belső hajtóereje és pályája nem függetleníthető a kortól, amelyben élnie adatott. A felületes
szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a kései 1960-as, korai 1970-es évek szabad tudatot, szabad gondolkodást
és szabad szerelmet hirdető mozgalmai, nagyjából a vietnami háború végével egy időben, egyik
pillanatról a másikra eltűntek. A hippik ideje valóban leáldozott, a kor merev kereteit darabokra zúzó
kreatív energiák azonban megmaradtak. Ne feledjük: a technológia, legyen szó számítástechnikáról
vagy számítógépes animációról, ebben az időszakban legalább annyira volt művészet, mint szakma.
Valami új, valami meghatározó született az 1970-es évek Amerikájában, többek között az indiai
zarándok Jobsnak vagy a Pixar alapjait megteremtő, magát őrült hippiként jellemző Alvy Ray Smithnek
köszönhetően.

Végül Jobs története Amerika története is: az amerikai álom meséje, ahol a tehetség, a kreativitás, a
géniusz képes utat törni magának egészen a legmagasabb csúcsokig. Ahol nem számít, hogy valaki egy
alsó-középosztálybeli, vidéki családban nő fel (a Santa Clara-völgy abban az időben legfeljebb a szó
legszorosabb értelmében volt virágzó környék), ahol nem hiba, hanem erény, ha valaki áthágja a
társadalmi korlátokat, letér az egyenes pályaívről, tehetségétől vezérelve a szívére hallgat, és konokul
megy előre a saját útján.

A legkisebb királyfi a legősibb archetípusok egyike. Jobs előtt is voltak esélytelennek induló, majd
szédítő karriert befutó self-made manek. Az ő példája azonban a jelen kalandorainak ad inspirációt és
támaszt. A Facebook-alapító Mark Zuckerberg vagy a Google-t megálmodó Larry Page és Sergey Brin
sem érik be csekélyebb céllal, mint a világ jobbá tételével, de legalábbis megváltoztatásával.

A nekrológoknak igaza van: Steve Jobs valóban átalakította a világunkat.

Ami ennél is fontosabb, ezt nem csak az Apple termékekkel vagy a Pixar elképesztő rajzfilmjeivel érte
el. Sokkal inkább azzal, hogy saját életével igazolta az Apple legendás Think Different reklámfilmjének
záró mondatait:

„Azok változtatják meg a világot, akik elég őrültek ahhoz, hogy azt higgyék, képesek rá.”

Sándor Szabolcs
1. Fejezet
1955–1972

Az alkalmatlan diák

Steve Jobs gyermekkora

„13 éves voltam, amikor találkoztam Wozzal egy barátunk garázsában. Ő 18 lehetett. Ő volt az első
olyan ember, aki többet tudott az elektronikáról, mint én. Jó barátokká váltunk, mert mindketten
érdeklődtünk a számítógép iránt, és volt egyfajta humorérzékünk. Elég sok csínytevést is elkövettünk.”

Az ifjú Steve Jobs unja magát az iskolában, mégis beiratkozik egy magánegyetemre, ahol végleg
elmegy a kedve a tanintézményektől. Megnöveszti a haját, hippi lesz, s mindeközben összebarátkozik
az Apple másik alapítójával, Steve Wozniakkal.

Steve Jobs egy főiskolás leányanya, Joanne Simpson (akkori nevén Joanne Carole Schieble) nem
tervezett gyermekeként jött a világra 1955. február 24-én, a kaliforniai San Franciscóban. Vér szerinti
apja Abdullah John Jandali volt, egy szíriai származású vendégtanár, akiről az angolszász-protestáns
diáklány szülei hallani sem akartak. Joanne Simpson családja elutasította a fiatalok frigyét, a
házasságon kívül született csecsemő fölnevelését pedig nem vállalták el. Az újszülött sorsa így az
örökbeadás lett.

Az örökbefogadás ügyében eljáró állami hatóságok elsőként egy tehetős ügyvéd házaspárt értesítettek a
lehetőségről, ám ők végül egy kislány mellett döntöttek. Így az újszülött a várólistán második helyen
lévő Paul és Clara Jobshoz került.

Jobs biológiai szüleinek néhány hónap múlva sikerült összeházasodniuk, vélhetően azért, mert
kapcsolatuk leghevesebb ellenzője, Joanne Simpson apja időközben elhalálozott. Ám ekkorra már
lezajlott a Jobs házaspár általi örökbefogadás, és az eljárást nem lehetett semmissé tenni.

„Ha csak néhány hónappal később történnek a dolgok, saját gyermekünkként nevelhettük volna fel
Steve-et, de sajnos nem így alakult. Sokszor beszéltünk a fiunkról, szerettük volna a közelünkben tudni,
főleg, amikor megszületett a testvére. De semmit sem tehettünk.”

Abdullah John Jandali

A törődő családi környezetben felcseperedett Steve Jobsról tanárai és diáktársai visszaemlékezései

alapján egy hiperaktív, kevesekkel barátkozó, távolságtartó fiú képe bontakozik ki. Az iskola csak
mérsékelt érdeklődést váltott ki belőle, tanulmányi eredménye átlagon fölüli intelligenciája ellenére is
csupán átlagos volt, kilencéves korában leginkább a tévézés, valamint a különféle elektronikai játékok
szét-, illetve összeszerelése töltötte ki az idejét.

„Eléggé untam magam az iskolában, és kicsit terrorizáltam is a többieket. Látniuk kellett volna minket
harmadikos korunkban! Gyakorlatilag kicsináltuk a tanárokat.”

Műszaki érdeklődése szerencsés módon egybeesett Paul Jobs barkácsolás iránti szenvedélyével.
Nevelőapja gyakorta vásárolt lerobbant gépeket és műszaki cikkeket, amelyeket fölújított és eladott, így
pótolva ki a család szerény jövedelmét.

1965-ben Palo Altóba költöztek, ahol a nagynevű Hewlett-Packard elektronikai cég számos üzemet
működtetett, így a környékbeliek többsége az elektrotechnikai iparban dolgozott. Steve Jobs 10 éves
volt, amikor kisebbfajta fordulat következett be az életében: egy tanárnője öt dollárt kínált föl neki, ha
végre rendesen megcsinálja a házi feladatát. Az anyagiakban is megnyilvánuló ösztönzés sokkal jobban
tetszett neki, mint a korábbi motivációs próbálkozások, s rövidesen a tanulmányi eredménye is javulni
kezdett. Fontos változás volt ez, hiszen ezt megelőzően az ifjú Steve Jobs notórius bajkeverőnek
számított: nem volt hajlandó elvégezni az előírt iskolai feladatokat, fegyelmi kihágásokat követett el,
sőt, még az is előfordult, hogy rossz magatartása miatt fölfüggesztették a tanulói jogviszonyát.

A tanárok javaslatára Steve Jobs kihagyhatta az ötödik osztályt, majd az általános iskolai oktatás alól is
mentesítést kapott; nevelőcsaládja egy olyan középiskolába vitte át, amely hajlandó volt fogadni a
hozzá hasonlóan hiperaktív, az átlagosnál fejlettebb intellektusú, ám a hivatalos tanrend szerint előírt
kornál fiatalabb diákokat. A váltás azonban nem hozta meg a várt eredményt: a középiskola jóval
nehezebben ment, mintsem azt remélték, a nálánál jóval idősebb kamaszok pedig nem bizonyultak
számára megfelelő társaságnak.

Így egy szép napon Steve ultimátum elé állította a szüleit: közölte velük, hogy többé nem hajlandó
betenni a lábát az új suliba. A Jobs házaspár elfogadta a helyzetet, de az újabb iskolaváltást csak
költözéssel lehetett megoldani, így a család szedte a cókmókját, és 1967-ben Los Altos kertvárosában
telepedett le. Ez a környék rendkívül inspirálóan hatott Steve-re, hiszen Los Altosban és a környékbeli
városokban – Cupertino, Sunnyvale – ezrével laktak elektrotechnikai szakemberek. Ezekben az években
valósította meg a NASA a nagyszabású Apollo-programot, s az űrhivatal egyik legnagyobb beszállítója,
a Lockheed-Martin cég számos kisebb vállalatot bízott meg a környéken különféle munkák
kivitelezésével. Így Steve Jobs kiskamaszként egy olyan világba került (ez közvetlen lakókörnyezetére
és az új iskolára egyaránt igaz volt), amelyben magától értetődő természetességgel beszéltek az olyan
technikai újításokról, mint a tranzisztorok vagy az integrált áramkörök. Ebben a rendkívül inspiráló
környezetben végre sikerült olyan barátokra szert tennie, akik hasonló érdeklődéssel és világlátással
bírtak, mint ő.

Steve Jobs ezután a szomszéd város iskolájában, a Cupertino Junior High Scoolban folytatta
tanulmányait, ahol összebarátkozott egy ügyvéd fiával, Bill Fernandezzel. Bill és Steve nem igazán
vettek részt a diákok közösségi életében, hanyagolták a társadalmi kapcsolatokat, ráadásul a sportért
sem rajongtak. A korosztályukhoz tartozó fiatalok számára a baseball és a rögbi volt a legfontosabb,
lelkesedtek az iskolai bálokért és az autós mozikért, de az efféle szabadidős tevékenységeket nem
Steve-nek és Billnek találták ki; ők inkább a garázs mélyén barkácsoltak különböző masinákat,
amelyeknek közös tulajdonságuk volt, hogy elektromos áram kellett a működtetésükhöz. Ekkor még
csupán 12-13 éves kiskamaszok voltak, de már aktívan keresték a környéken élő mérnökök és kutatók
társaságát, hogy tanácsokat kérjenek tőlük ötleteik kivitelezéséhez.

1968-ban Steve Jobs a Homestead High Scool tanulója lett, amelynek falain belül egy profi
elektrotechnikai klub is működött. A következő évben újabb döntő jelentőségű fordulat köszöntött be az
életében: Bill összeismertette őt a szomszéd sráccal, az akkoriban még mindössze 19 éves, de már
elektronikai zseniként emlegetett Steve Wozniakkal.

Újdonsült cimborája hozzá hasonlóan nem igazán volt népszerű figura, kortársai csodabogárként
tekintettek rá. Magas szintű tudása fölényességgel és önelégültséggel párosult, viszont nagy tréfamester
hírében állt. Wozniak és Fernandez megmutatták Steve-nek saját készítésű számítógépüket is, amit
viccesen Cream Soda Computernek neveztek el.

Röviddel később beköszöntött a hippik korszaka, így sok más kortársához hasonlóan a 17 éves Steve
Jobs is megnövesztette a haját, és belépett a virággyermekek közé. Minden bizonnyal szimpatizált az
ifjúsági mozgalom jelszavaival, miként a szabados életmód sem volt éppen ellenére (a zene és
társadalmi konvenciókat felrúgó gondolkodás mellett az LSD és a marihuána is a hétköznapok szerves
részét képezte), de az általa kiszemelt társaság nem éppen átlagos hippikből állt, akik naphosszat csak a
parkban ücsörögtek, fogva egymás kezét. Sokan voltak köztük, akik magas szintű technikai
ismeretekkel rendelkeztek, többségük Steve-hez és Wozniakhoz hasonlóan elektronikai barkácsmester
hírében állott. Szakértelmüket esetenként a pénzkeresés szolgálatába állították: összeütöttek például egy
ötletes berendezést, amellyel az AT&T társaság távolsági hívásai normál tarifával voltak elérhetők. A
szerkezet a Blue Box nevet kapta a fiúktól, mivel a tárcsázáshoz használt gombok műanyag foglalata
kék színben tündökölt. A Blue Box lelke egy zabpelyhes dobozhoz mellékelt, műanyag játéksíp volt,
amibe ha belefújtak, ugyanazon a hangfrekvencián szólalt meg, mint a telefonközpont távolsági
hívásokat indító hivatalos jelzése. A Blue Box a síp segítségével ezt a hangot játszotta be a telefonba,
így be tudták csapni a központot, amely nem távolsági, hanem csupán helyi hívást számlázott a
telefonálónak.
Ez a szerkezet volt Jobs és Wozniak első sikeres üzleti vállalkozása,

hiszen a berendezést 40 dollárból lehetett előállítani, miközben néhány vevő akár 300 dollárt sem
sajnált kiadni érte. Persze az AT&T rövid idő alatt rájött a csalásra, és hamarosan ki tudta szűrni az
illegális távolsági hívásokat, így a srácok zsebpénze is megcsappant. Steve Jobs fantáziáját azonban
ekkor már jóval nagyobb ívű dolgok mozgatták, mint holmi kék dobozok.

A fiatalember 1972-ben jelentkezett az Oregon állambeli Reed főiskolára, amely elsősorban

bölcsészképzéséről volt elismert. A Jobs házaspár végtelen türelemmel fogadta a józan elmével nehezen
érthető döntést, és a Joanne Simpsonnak tett ígéretükhöz híven megtakarított pénzüket a fiú taníttatására
csoportosították át. Jobs azonban fél év után kilépett a főiskoláról, még ha nem is hagyta teljesen maga
mögött a campus világát: kihasználva az egyetem engedékeny légkörét, a kollégium területén maradt,
be-benézett a számára szimpatikus előadásokra, miközben barátoknál és cimboráknál húzta meg magát.

A fiatal Steve Jobs iskolai karrierje furcsán kezdődött és még rendhagyóbban végződött, de a
szépreményű ifjonc lassan maga mögött hagyta a lázas ifjúság vad éveit, érdeklődése egyre inkább a
keleti filozófiák felé fordult, sőt: immáron munkavállaláson törte a fejét.

Bakó Krisztián
2. Fejezet
1972–1976

Flower power

Megtalálni az utat

„Nem a technológiában hiszek. Az emberekben hiszek.”

Az ifjú Steve Jobs a létezés értelmét kutatja. Feladja az egyetemet, Indiába utazik,
könyöradományokból él, és egy viszontagságokban teljes éjjelen ígéretet tesz rá, hogy a társadalom
normális tagjává válik.

Jobs 1972-ben végezte el a középiskolát, s noha több neves felsőoktatási intézménybe is felvették,
választása a kevésbé patinás oregoni Reed Egyetemre esett. A különc diákjairól és liberális
szemléletéről ismeretes Reed imponált Jobsnak, hiszen maga is excentrikus, lázadó hippi volt
ekkoriban, aki számára az elkövetkező négy esztendő az útkeresést és a kísérletezést jelentette. Robert
Friedland, Steve egyik egyetemi cimborája ekként emlékszik a 18 éves ifjúra:
„Mindig mezítláb járkált a campuson, de annak idején sok ilyen furcsa szerzet koptatta ott az
iskolapadokat. Nem volt egy beszédes típus. Ha felkeltette az érdeklődését valami, akkor abba
elképesztő intenzitással bele tudta vetni magát.”

Jobsot márpedig nemcsak az elektronika izgatta: behatóan tanulmányozta az ázsiai vallásokat, ezek
közül pedig az intuíció és a spontaneitás elsődlegességét hirdető zen buddhizmus nyerte el leginkább a
tetszését. Rendszeresen meditált és különféle diétákkal kísérletezett, hogy kiderítse, mennyiben függ
össze az egészség fizikai és spirituális oldala (a gyümölcsdiétát olyan hatékonynak tartotta, hogy a
rendszeres fürdéstől is eltekintett, mindennek köszönhetően vészesen olvadt azoknak az embereknek a
száma, akikkel szót válthatott).

Egy szemeszter elvégzése után Jobs úgy döntött, hogy otthagyja az egyetemet, ez azonban csak annyit
jelentett, hogy nem fizette tovább a tandíjat és a szállást. Rebellis természeténél fogva ugyanis még a
campuson maradt, az egyik barátja szobájában aludt a földön, és kredit nélkül látogatta azokat az órákat,
amelyekre éppen kíváncsi volt. Így jutott el például arra a kalligráfiaszemináriumra, amely a 2005-ös
stanfordi beszédének köszönhetően mára a Jobs-legendárium részévé vált: az itt szerzett tudás nélkül
egészen másként nézett volna ki az első Macintosh tipográfiája.

A mezítlábas zarándok

1973-ban Robert Friedland, a fentebb már idézett, Jobsra nagy hatást gyakorló egyetemi cimbora
ellátogatott Indiába. Amikor elmesélte Jobsnak, hogy az utazás tapasztalatai hozzásegítették élete
értelmének megfejtéséhez, több sem kellett a saját létezésének nagy kérdéseit kutató mezítlábas
buddhistának, rögvest munka után nézett, hogy előteremtse a nagyszabású túrához szükséges
pénzmennyiséget. Az Atari álláshirdetésére rögtön lecsapott. Allan Alcorn, az Atari akkori vezető
mérnöke így idézi fel az első találkozást:

„Szólt nekem a személyzeti vezető, hogy van itt egy fura fazon, aki azt mondja, hogy addig nem megy
el innen, amíg fel nem vesszük. Azt hajtogatja, hogy vagy felvesszük, vagy ki kell hívnunk a
rendőrséget.

Nem tudom, miért vettem fel. Csak az tűnt fel, hogy nagyon elszánt és árad belőle valamiféle belső
erő.” Jobs tehát sikerrel járt, és kisebb programfejlesztési feladatokat végzett egészen addig, amíg össze
nem jött az utazáshoz szükséges pénz. Ekkor közölte a vezetőséggel, hogy elutazik Indiába, és felkeresi
Neem Karoli Babát, a gurut, aki oly nagy hatással volt barátjára. Jobs nem egyedül indult neki a
kalandnak; sikerült rávennie az egyik legkedvesebb Reedes barátját, Dan Kottkét is, hogy vele tartson.
„Rendíthetetlen volt, mindenképp el akart jutni Indiába” – mondja Kottke. „Nem tudta feldolgozni azt,
hogy örökbefogadták. Ez volt az az időszak, amikor magánnyomozót bérelt, hogy felkutassa a biológiai
anyját.”

Amikor 1974-ben a két fiatal megérkezett Indiába, Jobs eldöntötte, hogy a spirituális megtisztulás
jegyében koldusként teszik meg az utat: ruháikat ágyékkötőre és egy szoknyaszerű indiai öltözékre
(lunghi) cserélték, a napi ételadagjukat kéregetésből fedezték, gyalogosan közlekedtek és elhagyott
viskókban aludtak. Az úti cél egy Kainchi nevű falu volt, ahol a guru lakott, ám a tikkasztó hőségtől és
az őket körülvevő nyomortól megcsömörlött tandem végül a küldetés teljesítése nélkül tért haza az
Egyesült Államokba alig egy hónap után. „Nem volt semmilyen felsőruházatunk, ezért úgy védekeztünk
az eső ellen, hogy ástunk egy lyukat a földbe, és belekuporodtunk. Ott fészkelődtünk egy kis gödörben,
India közepén, teljesen össze voltunk zavarodva, kiábrándultságunkban csak imádkozni tudtunk:
„Istenem, ha ezt túléljük, ígérjük, hogy normális tagjai leszünk a társadalomnak!”

A csalódott Jobs visszaigazolt az Atarihoz, és ismét egyre többet találkozott azzal a Steve Wozniakkal,
akivel még a középiskola alatt barátkozott össze. Wozniak (vagy ahogy mindenki becézte: Woz) az
elektronika és a számítástechnika zsenije volt, egy kevés beszédű, szakállas geek, aki ebben az időben
már a Hewlett-Packardnak dolgozott. Jobst éjszakai műszakra osztották be, de Woz rendszeresen bejárt
hozzá, mert így ingyen játszhatott az Atari legújabb fejlesztésű, autóversenyzős játéktermi gépével
(Gran Trak), amelybe egy kormányt is beszereltek a játékélmény fokozása végett. Amikor Jobs elakadt
a munkával, megkérte Wozniakot, hogy segítsen neki. Ez az első osztályú asszisztencia különösen a
Breakout nevű faltörő játék prototípusának elkészítésekor jött jól. Az Atari vezetősége 700 dollárt
ajánlott Jobsnak a megbízásért, valamint 100 dollár bónuszt minden egyes olyan chipért, amelyet az
eredeti tervrajzból ki tud spórolni. Wozniak négy éjszaka alatt egy olyan protípust készített, ami
ötvennel csökkentette le a chipek számát, ez pedig 5000 dollár pluszbevételt jelentett Jobsnak. Az
anekdota kevésbé dicsőséges részlete, hogy Jobs elhallgatta a bónuszt, és csak a 700 dollár felét fizette
ki Woznak… Jobs ezután szabadságot vett ki, és elutazott az All One nevet viselő oregoni almafarmra,
ami valójában egy hippi kommuna volt a Reed Egyetemen megismert emberekkel benépesítve.

Noha az almatermesztés csupán egy elhanyagolható kitérő volt az életében, 1976-ban ezen ízletes
gyümölcsről nevezte el az első cégét, amelyre sok jelzőt lehet aggatni, de azt, hogy elhanyagolható,
semmiképp.

1975 januárjában megjelent egy cikk az új Altair 8800-ról a Popular Electronics című magazinban. Az
Altair 8800 volt a személyi számítógépek egyik legelső őse – mondani sem kell, óriási népszerűségnek
örvendett a számítástechnika iránt érdeklődők körében. A Homebrew Computer Club például többek
között azzal a céllal jött létre 1975 márciusában, hogy olyanok is megismerkedhessenek ezzel az igen
drága, egyénileg összeszerelhető masinával, akik nem tudták megfizetni. „A Homebrew Computer Club
olyan embereknek teremtett egy közös platformot, mint Wozniak. Afféle tudományos találkozó volt,
ahol összegyűltek az azonos hobbival rendelkezők, megosztották egymással a számítástechnikai
titkokat, alkatrészeket adtak-vettek és bemutatták a saját szerkentyűiket” – írja Michael Moritz (The
Little Kingdom: The Private Story of Apple Computer). Jobs és Wozniak még a tárgyévben csatlakozott
a klubhoz, amelynek taglétszáma nem sokkal az alakulás után már több mint száz főt számlált. Ez a
közeg serkentőleg hatott Jobsra: azon gondolkozott, hogyan lehetne kiaknázni a gyermekcipőben járó
szektor lehetőségeit, figyelembe véve a Wozniak technikai zsenijéből és a saját üzleti érzékéből fakadó
szinergikus hatást.

Amikor nem a tökéletes terv kiagyalása foglalkoztatta, a Los Altos-i zen központba járt meditálni.
Vélhetően maga sem gondolta volna, hogy India helyett csak a szomszédba kell menni a valódi
mesterért: Kobin Chino, a japán zen mester akkora hatással volt Jobsra, hogy évekkel később, 1991-ben
őt kérte fel arra, hogy adja össze Laurene Powellel, leendő feleségével. „Sokszor meglátogattuk a
senseit a meditációs terem mellett fekvő házában. Leültünk a földre, teáztunk és beszélgettünk.”
E társalgások egyikén tette fel Jobs azt a kérdést, hogy ellátogasson-e Japánba egy hasonló spirituális
túrára, vagy inkább foglalkozzon a számítástechnikával. Chino, a zen mester, tört angolsággal csak
annyit mondott:

„A biznisz való neked, Steve!”

Ennek hatására Jobs a rá jellemző intenzitással mindent elkövetett azért, hogy Wozniak elkészíthesse a
saját személyi számítógépét: betelefonált az Intelhez, hogy szüksége lenne némi DRAM-ra
(memóriachipre), méghozzá ingyen.

„Valamilyen csoda folytán tényleg elérte, amit akart. Ez hihetetlen teljesítmény, különösen annak
fényében, hogy ezek a chipek annak idején nagyon drágák voltak, és csak keveset gyártottak belőlük.
Steve ilyen volt. Én soha nem tudtam volna ezt utánacsinálni”

– meséli Wozniak. 1976-ra elkészült Woz számítógépe, amely egy televízióra rákötött áramkörből és
egy billentyűzetből állt. A szerkezet a Homebrew Computer Clubban került először bemutatásra, ahol a
tagok a tervrajzokat is megkapták hozzá, hogy otthon maguk is megépíthessék a sajátjukat. Egy kis idő
elteltével Jobs felfigyelt rá, hogy a Woz által megálmodott, igen komplex nyomtatott áramkört egyik
Homebrew-klubtag sem tudta reprodukálni. Ezzel megszületett a világmegváltó terv a leendő CEO
fejében: céget kell alapítani a Woz által megtervezett áramkör értékesítésére.

Miután némi rábeszélés után sikerült meggyőznie a vonakodó Wozniakot, 1976. április 1-jén aláírták az
alapító okiratot, és létrejött az Apple Computers. Noha sokan kinevették a két ifjú, tapasztalatlan
üzlettársat, Jobs őszinte meggyőződéssel hitt a személyi számítógép potenciáljában, és nem ismerte a
lehetetlen fogalmát.

Teszár Dávid
3. Fejezet
1976–1979

Garázsévek

Az Apple megalapítása és felfuttatása

„Kalóznak lenni nagyobb mulatság, mint beállni a haditengerészethez.”

Steve és Steve befészkeli magát a Jobs család garázsába. Megalakul az Apple, és kezdetét veszi egy
élethosszig tartó kaland, melynek főhőse: Steve Jobs.

Az első lépések

A számítógépipar két nagy Steve-je (a 21 éves Jobs és öt évvel idősebb barátja, Wozniak) és a cég
gazdasági felügyeletével foglalkozó 42 éves Ronald Wayne bolondok napján, 1976. április 1-jén az
észak-kaliforniai Los Altosban megalapították az Apple Computer Companyt. Talán azért döntöttek az
alma mellett, mert az Apple megelőzte az ábécében, ezáltal a telefonkönyvben is az első számú
riválisnak, tehát legyőzendő ellenfélnek tekintett Atarit. A másik, szentimentálisabb magyarázat szerint
Jobs egy oregoni almafarmon eltöltött kellemes nyárra emlékezett a névválasztással.

Legfőbb célként a fiatalabbik Steve ötlete, a remek tervező hírében álló Wozniak által összebarkácsolt,
akkor még egyszerűen csak (a később ráaggatott egyes sorszám nélkül) Apple néven futó számítógép
sikeres kereskedelmi forgalmazása lebegett a szemük előtt.

A két régi barát a modell zártkörű bemutatóján, a Palo Altó-i legendás Homebrew Számítógép Klubban
futott össze. Jobs sikeresen meggyőzte druszáját, hogy kezdjenek valamit az almával. A masinát a
cégalapítás után három hónappal, 666 dollár 66 centért kezdték árusítani (mai értékén ez 2572 dollár). A
meghökkentő ár nem holmi apokaliptikus utalás: egyrészt a gépeket darabonként 500 dollárért adták el
egy helyi boltnak, amihez kiskereskedői haszonkulcsként hozzátették az összeg egyharmadát, másrészt
Wozniak szerette az ismétlődő számokat.

Nehéz dolguk volt: se pénz, se laboratórium nem állt rendelkezésükre. Az anyagiakat Jobs Volkswagen
kisbuszának, Wozniak Hewlett-Packard számológépének és más tárgyaknak az eladásából,
elzálogosításából, illetve kölcsönökből hozták össze, a számítógép termékké alakításához
elengedhetetlen további munkálatokat pedig a családtagok és a barátok időre-órára a fejlesztők
rendelkezésére bocsátott rak- és lomtáraiban, garázsokban, egyéb, nem kifejezetten infokommunikációs
tevékenységeket idéző helyiségekben végezték.

Valójában egy mai komplett személyi számítógépnél (PC-nél) jóval kevesebbet, csak az alaplapot és
tartozékait (processzort, memóriát stb.) kínálták; monitorral egyáltalán nem bíbelődtek, a rendszert
gyakorlatias okokból televízióra kötötték. A kijelzőként funkcionáló televízió fontos újításnak számított,
hiszen a legtöbb korabeli gépnek egyáltalán nem volt ilyen rendeltetésű perifériája. A szövegek ugyan
csigalassúsággal peregtek (másodpercenként 60 karakter), de az Apple I még így is sokkal gyorsabb
volt riválisainál. A programok tárolásáról, betöltéséről és lementéséről sem feledkeztek meg; úgy vélték,
hogy erre a célra tökéletesen megfelel a kazetta és a kazettás magnó. Talán már akkor is odafigyeltek a
későbbi védjegyek egyikére – felhasználóbarát szempontokra, ergonómiai alapelvekre. Például az
önműködő programbeolvasásra, hogy a számítógép bekapcsolás után megkeresse és az operatív
memóriába táplálja az operációs rendszert, azaz könnyebb legyen elindítani.

Az Apple I egyszerűnek tűnt, mégis a tervezés mesterművének bizonyult. A három alapítónak olyasmit
sikerült megvalósítani, amivel bőven lekörözték kortársaikat: sokkal kevesebb alkatrészből ugyanolyan
jól, sőt, gyorsabban működő személyi számítógépet építettek össze.
A számítógép forgalmazása júliusban kezdődött, a határidőre 200 darabbal készültek el. A boldog
vásárlónak semmi más külső hardvert nem kellett beszereznie, csak egy televíziót (már amennyiben
nem volt neki) és a billentyűzetet.

A gép szerény sikert aratott. Az Apple, ha történelmet nem is írt, de letette névjegyét az asztalra,
egyértelműen jelezve riválisainak, hogy az akkoriban viszonylag szűk szakma még szűkebb
elitklubjának megkerülhetetlen tagjaként, a fősodortól elrugaszkodva, de fősodorbeli terméknek szánt
készülékekkel fogja megújítani a bitek és bájtok világát. Az 1970-es évek újítói közül senki más nem
járult hozzá annyira a számítógépről alkotott kép megváltozásához, az eszköz demokratizálódásához,
mint Jobs és Wozniak: az utca embere a kiválasztott kevesek számára hozzáférhető laboratóriumi
monstrumok helyett a felhasználók tömegei számára is elérhető dobozokban kezdett el gondolkozni.

Az Apple I fejlesztési folyamata mítoszokat teremtett, legendákat hitelesített: Jobs a látnok, cége a
számítástechnika avantgárdja, designban verhetetlenek; a korábbi ellenkultúra a „garázskultúrában” él
tovább, csináld magad és megváltod a világot, a személyi számítógépé a jövő, Kalifornia a feltaláló
vállalkozók földje…

Az elektroncsövektől a tranzisztorokig

Az első teljesen elektronikus számítógép címének kiutalását illetően megoszlanak a vélemények: az

ENIAC (Princeton, Egyesült Államok) 1946-ban, az SSEM (Manchester) 1948-ban, az EDSAC
(Cambridge) 1949-ben, az EDVAC (Ballisztikai Kutatóközpont, Maryland) 1951-ben lépett működésbe.
A teremméretű behemótok közül leginkább az EDVAC felelt meg az általános rendeltetésű számítógép
Neumann János által megfogalmazott alapelveinek: soros utasítás-végrehajtás, kettes számrendszer
használata, belső memória a programok és az adatok tárolására, központi vezérlőegység, teljesen
elektronikus működés, széles körű felhasználhatóság jellemezte.

Az 1940-es évek elektroncsöves gépeit az 1950-es évek tranzisztoros darabjai követték. Az 1960-as
években a tranzisztorokat integrált áramkörök váltották fel, majd a következő évtizedben megjelentek a
chipek vezérelte, akkoriban mikroszámítógépnek nevezett PC-k. A fejlődést kettős irány jellemezte: míg
a méret folyamatosan csökkent, az elemi egységek száma és a kapacitás bámulatos mértékben
növekedett.

A közhiedelemmel ellentétben a személyi számítógépet nem a Szilícium-völgyben, hanem az Új-

Mexikó állambeli Albuquerque-ben találták ki. A Wozniakot inspiráló első két csúcsmodellt, az ég
legfénylőbb csillagának nevét viselő Altair 8800-át és az IMSAI 8080-at 1975-ben jelentették be (a
8080 utalás az Intel processzorára), majd az 1970-es évek végére a számítógépipar nagykorúvá érett. A
gépek előbb az üzleti élet nélkülözhetetlen munkaeszközeivé váltak, majd szép lassan – elsősorban az
Apple jóvoltából – bevonultak a háztartásokba is.

ellenkultúra a Szilícium-völgyben

A 20. század legnagyobb vállalatai közül többet alapítottak gimnazisták, főiskolát, egyetemet otthagyó
vagy kibukott diákok. A tárgyilagosság kedvéért: sokan próbáltak szerencsét, de többségük gyakorlati
alkalmazással és piaci sikerrel csak minimálisan kecsegtető „világmegváltó” technológiákat, ilyen-olyan
masinákat, eladhatatlan kütyüket dolgozott ki. Zömük, de nem mind, merthogy a számítógépipar több
óriása szintén ebből a hátországból érkezett. Nem izgatta őket, hogy hol, csak valahol legyen olcsó, de
leginkább ingyen hely, ahol kedvükre barkácsolnak, kísérletezgetnek, nem törődve idővel és pénzzel,
csak és kizárólag az eredménnyel, aztán meg úgyis lesz belőle valami… A magányos ifjú feltalálók
használaton kívüli műhelyekben, raktárakban, a családi ház pincéjében, garázsában kötöttek ki.

Ezek az épületrészek, ütött-kopott helyiségek meghatározó szerepet játszottak a Szilícium-völgyi

számítógép-kultúra kialakulásában.

1938-ban David és Lucille Packard összeházasodtak, majd Palo Altóban kibérelték az Addison sugárút
367. első emeletét. A következő évben Packard és Bill Hewlett megalapították a HP-t. Műhelynek a
házhoz tartozó garázst használták, amelyet Kalifornia állam 1989-ben a „Szilícium-völgy születési
helyévé” nyilvánított. Az épület ma már műemlék és múzeum. Sőt, annál is több: a közösségi
tudatalattiba égetett jelkép – ha valaki vállalkozást akar alapítani, nosza rajta, mindent bele; csodákra
képes a tántoríthatatlan alkotókedv.

Bő három és fél évtizeddel később Jobs és Wozniak (főként) Jobs szüleinek Los Altos-i házához tartozó
garázsban fejlesztették az első Apple-gépeket. A helyiség mind ez idáig se nem műemlék, se nem
múzeum, és bár lehetne mauzóleum is, egyelőre csak lelkes számítógépőrültek kedvelt zarándokhelye.

„1977-ben Steve-vel mindössze néhány száz dollárból működtettük a céget.”

Steve Wozniak

A Szilícium-völgy, különösen az Apple és az amerikai társadalom és kultúra kései 1950-es évektől

mintegy 1975-ig tartó korszakát nagymértékben meghatározó, a fősodorral szembeni (nyugati parti)
ellenkultúra gyűjtőkategóriába sorolt heterogén áramlatok között számos tényleges és jelképes
kapcsolódási pont mutatható ki.

Az ipari társadalom, a mainstream Amerika, majd a vietnami háború elleni reakció az 1960-as évek
második felére, végére az indusztriális társadalom és a nagyvárosi lét elutasítását, a rontatlan környezet
kultuszát, a tömeges „kivonulást”, a tudat pszichedelikus szerekkel és/vagy keleti vallásokkal (zennel és
taóval) történő tágítását hangoztató romantikus antikapitalista mozgalmakban kristályosodott ki. A
bukolikus hippi ízlés felszíni máza alatt azonban érdekes kettősség rejlett: a kivonulók jelentős része
sci-fiken nőtt fel, imádta Stanley Kubrick 2001: Űrodisszeáját és a Star Treket, rajongott az elektromos
gitárok zenekaron átkiabáló hangzásáért. A Farm kommuna tagjai által alapított, később az egyik korai
virtuális közösséggé alakuló Whole Earth Catalog lapjain jól megfért egymás mellett Norbert Wiener
kibernetikája és az organikus mezőgazdaság, a modern elektronika és az indián gyógyászat, a
posztindusztriális valóság és a New Age hókuszpókusz, a technofília és a technofóbia, az utópia és a
félelem a falanszteri disztópiától.

John Ruskin, William Morris, kézművesség és egy sosem volt aranykor igézete az egyik oldalon,
Buckminster Fuller, Marshall McLuhan, minden új iránti libertariánus nyitottság, a technológia
egyenlősítő, életszínvonal- és „társadalomjavító” hatásának felismerése a másikon. A két tendencia
szélsőséges esetekben vált el élesen, általában inkább kiegészítették egymást; sok Katmanduból hazatért
exhippi talált munkát a San Francisco környéki számítógépiparban.

Részben a PC is e fúzió terméke: a bölcsőjénél bábáskodók között a hivatalos Amerika oktatási

intézményeit elhagyó, eltérő okok miatt lázadó, látványos kivonulás helyett már csak csendben
elvonuló, ellenkultúrát és természetimádatot a kaliforniai anyatejjel magukba szívó, alkalmasint keleti
tanok ihlette fiatal őshacherek szerepe elvitathatatlan.

A Jobs-szülők garázsában kézművesség és csúcstechnológia találkozott egymással. Már az első mű is

különleges, teljesen más volt, mint a korabeli PC-k. Önként és örömmel felvállalták az underground
újító – jelentős reklámértékkel bíró – szerepét, és napjainkra, a világ vezető informatikai cégeként is
megőrizték a „hivatalos” számítógépes világ, az IBM és a Microsoft örök ellenzékének látszatát.

kockás inges géniuszok

A személyi számítógép történetének krónikásai nem győzik hangsúlyozni az egyéni zsenialitás és

kezdeményezőkedv jelentőségét. A képzeletbeli mozivásznon romantikus képkockák peregnek az Apple
és a Microsoft korai időszakáról, garázsok mélyén éjt nappallá téve álmodozó, az álmokat digitális
ábécére fordító ifjú titánokkal, a szabad piacon találmányaikat milliókért értékesítő független
lángelmékkel, ellenkulturális ikonokkal a fontosabb szerepekben. A hatalom emberei még véletlenül
sem jelennek meg, sőt, Bill Gates nemegyszer nyilatkozta, hogy a kormánynak gyakorlatilag semmi
köze nem volt a PC-forradalomhoz.

A legenda szép és megható, ám a legendák inkább fikciókon, s kevésbé tényeken alapulnak. A feltalálók
szerepe elvitathatatlan, csakhogy a szövetségi kormány és különösen az oly gyakran megvetett hadsereg
szintén kritikus tényezőkként vonultak be a Szilícium-völgy évkönyveibe. A személyi számítógép nem
jöhetett volna létre a feltalálók és a kormányzati szereplők hosszú múltra visszatekintő, ám nem mindig
felhőtlen együttműködése nélkül.

A szövetségi és katonai ügynökségek már az iparág születésekor színre léptek, a félvezetőktől a

bonyolultabb hardver- és szoftvertechnológiáig, az ember-számítógép interakcióig terjedő,
nélkülözhetetlen alapkutatásokat támogattak. Az 1970-es években a védelmi minisztériumhoz tartozó
szervezetek (különösen az internetet 1969-ben útjára indító DARPA-előd ARPA) finanszírozták az
akadémiai számítástudomány nagyobb felét, többek között az MIT, a Stanford, a Carnegie Mellon és
más ismert egyetemek első szakirányú programjait.

A kutatásfejlesztések hathatós támogatása, a projektekben való közvetlen részvétel mellett több újító,
például a hálózatok, a networking elméletén évekig munkálkodó J. C. R. Licklider vagy a grafikus
programokat író Ivan Sutherland eredetileg kormányzati ügynökségeknél dolgozott, és csak később
kapcsolódtak be a világhírűvé váló kutatóközpontok munkájába. A „másik oldalról érkezők” az Altair
8800 vagy éppen a grafikus felhasználói felület kidolgozásában szintén hathatósan közreműködtek. És
persze kezdő cégek támogatásától, felfuttatásától sem idegenkedtek.

Üzlet a szenvedélyből

1977. január 3-án az Apple részvénytársasággá alakult, a cég a Jobs család garázsából egy cupertinói
épületbe költözött. Az újabb feladatoknak az első logót megrajzoló és az Apple I használati utasítását
jegyző Wayne nélkül vágtak neki.

A harmadik alapító potom 800 dollárért lemondott 10 százalék részesedéséről, és távozott;

ha nem tette volna, és máig résztulajdonos lenne, összesen 35 milliárd dollárt kaszálhatott volna.

Döntését negatív tapasztalatok motiválhatták: pár évvel korábban tulajdonosként elindított egy
pénzdobálós automatákra szakosodott és szélvészgyorsan csődbe ment céget. Nyilvánvalóan attól is félt,
hogy a hitelezők lefoglalják a szebb jövő érdekében elzálogosított értéktárgyait. Hosszú távon ugyan
bízott a sikerben, rövid távon viszont nem látott kereskedelmi potenciált a cégben. Egy 2010-es
interjúban elmondta, hogy nem bánta, nem is bánhatta meg (sokak szerint) „minden idők legrosszabb
üzleti döntését”, mert a rendelkezésére álló információk alapján, az adott körülmények között
egyszerűen nem volt más választása.

1976-ban két vállalkozó, Arthur Rock és Mike Markkula segítettek az inkább partner-
együttműködésként funkcionáló csapatot valódi részvénytársasággá alakító üzleti terv kidolgozásában.
Az eladási mutatók az első évben 174 ezer, 1977-ben 2,7, 1978-ban 7,8, 1980-ban 117 millió, 1982-re
egymilliárd dollárra kúsztak fel.

Jobs az első gép piacra dobása után kereste meg a villamosmérnök végzettségű, a Fairchild
Semiconductor és az Intel sikeres marketingmenedzseri posztja után 1974-ben, 32 évesen és
multimilliomosként nyugdíjba vonult Markkulát. A készülőben lévő Apple II és úgy általában a
személyi számítógépekkel járó marketingfeladatok elvégzésére kérte fel. Markkula ráérzett a
lehetőségre, visszatért az informatika vérkeringésébe, és hamarosan egy másik kockázati tőkést, a
majdani első ügyvezető igazgatót, Michael Scottot is a céghez csábította (1981 és 1983 között pedig
már ő tevékenykedett ebben a feladatkörben).

Az első két Apple számítógépet szinte egyedül megalkotó Wozniak inkább neki, mintsem saját magának
tulajdonította a sikereket: Markkula segített a hitelszerzésben, a céget kockázati tőkéhez juttatta, a
fiatalok feletti „gyámkodása” mellett programok írásában is részt vett, elvégezte az új hardverek és
szoftverek első bétatesztjét, és Wozniak az ő tanácsára cserélte le a túl lassú kazettát floppylemezes
meghajtóra.

Apple II, a bombasiker

Az otthoni számítógép piacát megalapozó Apple II-t 1977. április 16-án és 17-én, a San Franciscóban
rendezett Nyugati Parti Számítógép Vásáron mutatták be. Még ugyanabban az évben megjelent a két
nagy rivális, a Tandy TRS-80-a és a Commodore PET is. Míg az első géphez a szükséges anyagiak csak
részben álltak rendelkezésükre, a második prototípusának kidolgozásakor már szabadon szárnyalhatott
Wozniak kreatív szelleme, így a végeredmény jelentősen eltért a versenytársaktól. Amellett, hogy (az
Apple I-nél és a többi személyi számítógépnél) praktikusabb, emberközelibb és szebb lett, teljesen
újraértelmezte a televíziós interfészt: a kijelző színes karaktereket, szövegek mellett grafikus elemeket
is megjelenített. A gép nyílt architektúrával és hangvezérlővel rendelkezett, joysticket is lehetett
csatlakoztatni rá. Wozniak úgy tervezte a vezérlőt, hogy számos funkciót nem a rajta lévő hardver,
hanem az Apple DOS szoftver működtetett, ami oly kiválóan bevált, hogy az Apple Disk II lett az
otthoni számítógépek első, széles körben elterjedt lemezmeghajtója. A korai modellek ugyan még
kazettát használtak, de már 1978-ban megjelent a gépbe építhető vezérlőkártyához csatlakozó
floppymeghajtó.

„Fogyasztói termékeket állítunk elő. Vevőink pozitívan vagy negatívan szavazhatnak ránk, mi pedig
figyelünk rájuk. Mi felelünk az egész felhasználói élményért. Ha nem megfelelő, kizárólag mi tehetünk
róla.”

Jobs – természetesen a vállalatokat is szem előtt tartva – eleve hétköznapi emberek által használható
számítógépekben gondolkozott, Wozniak pedig kivitelezte barátja sokaknak még mindig abszurdnak
tűnő elképzelését. Az eleinte állítólag megtrükközött eladási számok elégedettségre adtak okot, ám a
TRS-80 és a Commodore PET hamarosan jobb mutatókkal rendelkezett. Mindaddig, amíg az üzleti
informatika első bombaként robbantó csúcstechnológiai alkalmazása (killer app), a világ első
táblázatkezelője, a kezdetben csak Apple II-n futó VisiCalc meg nem jelent, aminek desktop
platformjaként valóban mindent meghódított (később rengeteg játékot is kiadtak rá). Nem kellett többé
manipulálni a számokat: 1980 végéig 100 ezernél, a forgalmazás 1993-as leállításáig 5 milliónál – és a
sokkal kifinomultabb Macintoshnál is – több darabot adtak el belőle, gyakorlatilag szabvánnyá vált az
Egyesült Államok oktatásában, generációk tanulták meg rajta az informatikát. Az üzleti világban is
imádták, a vállalati szférában eladott példányszám ösztönözte az IBM-et az 1981-ben bemutatott IBM
PC létrehozására. A sorozat több modellje látott napvilágot, a GS-t még 2005-ben is használták
amerikai iskolákban. Főként az Apple II hagyatéka, hogy az országban a nemzetközi átlagnál jóval több
az „almás” gép.

Az Apple tőzsdei bevezetése

Az Apple-t 1980. december 12-én vezették be a tőzsdére; az elsődleges nyilvános forgalomba hozatal
(IPO) a Ford Motor 1956-os debütálása óta a legnagyobb összegeket generálta, sokakat – legalább 300
személyt, többet, mint bármely más cég a történelemben – azonnal milliomossá téve. Sok kockázati
tőkés a részvényeket rögtön készpénzesítette, amit valószínűleg igencsak bántak később.

Immáron nyilvános részvénytársaságként a részvényesek első, 1981. januári találkozóját a korábbi

szobák és irodák után a hangversenyeknek otthont adó cupertinói Flint Központban tartották. Az
eseményt gondosan megtervezték, a szavazást röpke 15 perc alatt le akarták zavarni. A szavazási
meghatalmazásokat általában postán szokták összegyűjteni, és a találkozók előtti hetekben vagy
napokban számlálták meg.
Ezúttal azonban (az IPO-t követően) annyi részvény cserélt gazdát, hogy a csendes hagyományokat
eleve nem lehetett folytatni.

Jobs belekezdett gondosan előkészített beszédébe, de többször félbeszakították, sokan szavaztak

közben, úgyhogy abbahagyta az eredeti szöveget, és érzelmileg túlhevült, hosszú monológot rögtönzött:

”árulásról, a megbecsülés hiányáról és hasonló fennkölt témákról elmélkedett, mintha újra a garázsban
vagy a hippi- és diákmozgalom Kaliforniájában lett volna.”

Wozniak és Markkula elévülhetetlen érdemei mellett az Apple elsősorban Jobsnak köszönhette a

népszerűségét. Ő verte kissé kocka barátja fejébe az ergonómiai szempontok abszolút érvényesítését, ő
szorgalmazta a gépre történő szoftverírást leegyszerűsítő, kimerítő és mezei felhasználóknak is érthető
dokumentációt, az ő ötlete volt az otthonokban és irodákban egyaránt jól mutató formatervezett ház.
Elérte, hogy termékükben ne csak elektronikus berendezést lássanak, hanem sikk és trendi legyen Apple
gépet vásárolni.

Wozniak volt az informatikai, Jobs az üzleti zseni.

Kömlődi Ferenc
4. Fejezet
1978

A letagadott leánygyermek

Lisa

„Nem vagyok az a fajta ember, aki túszokat szed.”

Az Apple fényes jövőjét építgető Steve Jobs megrémül az apaságtól. Tagadja a DNS-vizsgálat
eredményét, elhagyja egykori szerelmét, és hosszú évekre hátat fordít gyermekének.

1976-ra az Apple lassan, de biztosan beindulni látszott. Az Apple I számítógépből a Byte Shop nevű
számítástechnikai bolt 50 darabot kívánt vásárolni; a gépeket 500 dolláros áron adták át a kereskedőnek,
így a megrendelés 25 000 dolláros üzletet jelentett a cég számára. Ez komoly bevételnek számított
ahhoz képest, hogy az Apple ekkor még csupán hobbicégként működött, Jobs és Wozniak ugyanis
munkaidő után dolgozott a gépeken.

Ekkor bukkant fel újra Jobs magánéletében a középiskolában megismert Chris-Ann Brennan. Brennan
volt Jobs első nagy szerelme: 1972-ben, még 17 éves korában találkozott a lánnyal, aki egy animációs
stúdiónak dolgozott. Mindketten hippik voltak, közös baráti körrel, de kapcsolatuk nem bizonyult
tartósnak. A szakítás után Jobs főiskolára ment, így kapcsolatuk teljesen megszakadt. Jobs azonban
kimaradt a főiskoláról, majd visszaköltözött a szülei házába, munkát vállalt az Atarinál, illetve
beindította az Apple-t.

A Brennannal való újra egymásra találásuk azonban semmiképpen nem volt zökkenőmentesnek
mondható. A hippi életformát 1976-ra maga mögött hagyó, Indiát a lelki megújulás igényével fölkereső
Jobs ekkor már teljes egészében az informatika világában megvalósítandó üzleti karrierjének rendelte
alá az életét. Az Apple I sikere után a cég kiegészült profi PR-szakemberekkel, akik a Playboyban is
reklámozták az Apple-t, majd 1977-ben bemutatták az Apple II számítógépet, amely a legfejlettebbek
közé tartozott a kortárs számítógépekkel összehasonlítva. Jobs arroganciája már ezekben az időkben is
világosan kiütközött: Ron Wayne, az egyik Atarinál megismert barátja, akivel együtt alapították a céget,
1976-ban otthagyta az Apple-t, többek között azért is, mert nem tudta elviselni Jobs stílusát.

Az újra fölmelegített kapcsolat kellemetlen fordulatot vett: Jobs egyre inkább bizalmatlanná vált a lány
iránt. Az Apple II bemutatása idején Brennan terhes lett, de Jobs nem ismerte el, hogy ő lenne a
gyermek apja.

A nő nem egyezett bele az abortuszba, és meg akarta tartani a babát, ezért Jobs elhagyta őt.

Chris-Ann Brennan 1978. május 17-én szülte meg a lánygyermeket, akit Lisa Nicole-nak neveztek el
(annak ellenére, hogy Jobs elhagyta őket, a gyermek nevét közösen választották). Chris-Ann Brennant
és Lisát a kórházban is meglátogatta, ám a kapcsolatuk mégsem rázódott helyre. Jobs később eskü alatt
vallotta, hogy nem ő a gyermek apja, Chris-Ann viszont tartásdíjat követelt, így a bíró elrendelte a
DNS-vizsgálatot.

A vizsgálat eredménye minden kétséget kizáróan igazolta a nő állítását: a gyermek apja Jobs. Az Apple
vezére azonban még a vizsgálat 95 százalékos valószínűségében is kételkedett, és elutasította az
apaságot. Szülői kötelezettségeit mindössze annyiban teljesítette, hogy a bírósági végzés értelmében
pontosan fizette a tartásdíjat Brennan részére.

Jobs az Apple II sikereinek köszönhetően tehetős emberré vált, ám ettől függetlenül tétlenül tűrte, hogy
Chris-Ann nehéz anyagi körülmények között, gyakorta szociális segélyért folyamodva nevelje a közös
lányukat. Lisával csak a gyermek hétéves korában vette föl újra a kapcsolatot. Említésre méltó azonban,
hogy 1983-ban róla nevezte el a cég egyik számítógépét, amely a Macintosh közvetlen elődjeként
szolgált. Ám a Lisa ugyanakkor betűszó is (Local Integrated Software Architecture), így még ez a
gesztus sem tekinthető teljes értékűnek Jobs részéről.

Összességében Steve Jobs az 1980-as évek elején a bírói végzésben foglalt kötelmek teljesítésén túl
szemernyit sem törődött tulajdon lányával, holott az Apple sikerei révén a felső tízezer tagjává vált.
A Central Park mellett vett lakást, s így olyan nagynevű szomszédokra tett szert, mint Demi Moore
vagy Steven Spielberg (jóllehet sosem költözött oda, a lakást pedig később eladta Bonónak, a U2
énekesének).

Lisa Brennan-Jobs és Steve között később szerencsére rendeződött a kapcsolat.

Lisa a felnőttkor küszöbén néhány évig az apja otthonában élt, majd Jobs finanszírozta a lány Harvard
Egyetemen folytatott tanulmányait. Lisa 2000-ben vette át a diplomáját, és az újságírói pályát
választotta. Évekig Európában élt, és világszerte ismert és elismert magazinokban jelentek meg a cikkei,
mint a Harvard Crimson, a Spiked, Vogue és a The Oprah Magazine.

Bakó Krisztián
5. Fejezet
1980–1984

A Xerox-kapcsolat

Megszületik a Mac

„Félre fogjuk söpörni az IBM-et. Semmit sem tudnak majd csinálni, ha ez a számítógép megjelenik.
Annyira forradalmi, annyira hihetetlen.”
Az Apple-kontingens látogatást tesz a Xerox vállalatnál, Jobs pedig kölcsönvesz egypár ötletet. Az
Apple elkészíti az olcsó számítógépet, ami egy kisebb vagyonba kerül, de az első Macintosh végül
megmenti a vállalatot.

Látogatás a Xerox laboratóriumában

A Xerox Corporation az 1970-es években úttörő volt az informatikában. Az iparág legkiválóbb

koponyái dolgoztak a vállalatnál, ráadásul a fejlesztőcsapat munkáját nem korlátozták kereskedelmi
megfontolások: a mérnökök a legmerészebb ötleteiket is megvalósíthatták, függetlenül attól, hogy a
létrehozott termék mennyire piacképes.
A Xerox szakemberei 1973-ban mutatták be az Alto típust; ez volt az első olyan személyi számítógép,
amit valóban egyszemélyes használatra terveztek. Legnagyobb vívmánya a grafikus felhasználói felület
volt: más számítógépekkel szemben nem karakterek hosszú soraival kommunikált a felhasználóval,
hanem látványos grafikus ikonok és szövegek segítségével. Objektumorientált nyelven (Smalltalk)
lehetett programozni, ráadásul a tartozékai között megtalálható volt egy háromgombos egér is. Az Alto
forradalmi találmány volt, de piacképes terméknek a legnagyobb jóindulattal sem lehetett titulálni: ha
megvételre kínálták volna, az ára 40 000 dollár körül mozgott volna.

A gép ismert volt a Szilícium-völgyben, mivel a PARC (így hívták a Xerox azon részlegét, ahol az Altót
kifejlesztették) mérnökei nagyon büszkék voltak rá, és mindenkinek megmutatták, aki a kampusz
területére tévedt. Ezen látogatók egyike volt Jef Raskin Apple-alkalmazott, aki a Macintosh kódnéven
futó, akkor még jelentéktelennek tartott kutatást vezette.

Raskin próbálta meggyőzni Jobst arról, hogy a Xeroxnál lévő találmányok egyszerűen csodálatosak, de
Jobs rendszerint ignorálta a beosztottak ajánlásait. Raskin azonban talált magának egy szövetségest a
szoftvermérnök Bill Atkinson személyében, aki a Lisa projekten dolgozott. Jobs szemében Atkinson
tévedhetetlen zseni volt, úgyhogy amikor ő ajánlott egy látogatást a Xerox PARC-nál, egyből
beleegyezett az utazásba.

„Az eredeti Lisa egy karaktergeneráló gép volt. Több napot töltöttem a fejlesztőgárdával, miközben
próbáltam meggyőzni őket, hogy ezt a feladatot grafikusan kellene végrehajtania, mint ahogy az Alto is
teszi. Próbáltam a Lisát olyanná tenni, mint amilyen a Mac lett. Rájöttem ugyanis, hogy teljesen rossz
irányba mennek.”

Jef Raskin, a Mac projekt atyja

Az Apple ekkoriban erőteljes növekedésben volt, így a vezetés nyitott volt a potenciális befektetők
irányába. Ennek is betudható, hogy a Xerox örömmel fogadta az Apple-kontingenst, bízva a kooperáció
lehetőségében. Mivel egy esetleges Apple-invesztíció szinte biztos profittal kecsegtetett számukra,
kölcsönösen előnyös együttműködési szerződést ajánlottak, ami meg is köttetett.

Viszonzásként az Apple két látogatást tehetett a PARC laboratóriumaiban. Jobs először 1979
novemberében utazott el Atkinsonnal, hogy betekintést nyerjen a Xerox fejlesztéseibe, a látottak pedig
annyira izgalomba hozták, hogy decemberben Hawkinsszal, Rothmullerrel, a hardvermérnök Richard
Page-dzsel és további fél tucat emberrel visszatért, hogy megtekintse a Smalltalk prezentációját. A
bemutató után Jobs lelkesedésében ugrálni kezdett, és azt kiabálta:

„Miért nem csináltok valamit ezzel? Ez a létező legjobb dolog! Ez forradalmi!”

A Lisa bukása

Amikor Jobs meglátta a Smalltalk fejlesztői környezetét a felugró ablakokkal és menükkel, rögvest
tudta: ez az, amit keresett. Utasította a Lisa projekten dolgozó mérnököket, hogy ebbe az irányban
folytassák a fejlesztéseket.

Az Apple-t az eset óta rendszeresen meggyanúsítják, hogy ellopta a Xerox Alto számítógépét, és némi
átdolgozás után új néven dobta piacra, de a valóságban az Apple sosem kapott tervrajzokat a Xeroxtól –
inspirációt viszont igen. George Pake, a PARC igazgatója a következőképpen emlékezett vissza:
„Ugyanaz volt, mint az oroszok esete az atombombával. Nagyon gyorsan kifejlesztették, amint rájöttek,
hogy ez lehetséges.”

A hatalmas reményekkel övezett Lisa fejlesztése azonban nem zajlott olyan gyorsan és könnyedén, mint
amire a fenti utalás alapján gondolhatnánk. A késlekedés legfőbb oka maga Steve Jobs volt:
szívügyének tekintette a típust, ezért minden olyan döntést megtámadott, ami a formatervezésre és a
felhasználói felületre vonatkozott.

A Lisa végül jókora késedelemmel, 1982. október 10-én debütált az Acapulcóban tartott éves
találkozón. Mivel a számítógép egyetlen más típussal sem volt kompatibilis, több szoftvert is
csomagoltak hozzá, többek között rajzoló alkalmazást, fájlmenedzsert és szövegszerkesztőt.
A csatolt termékekre nagy szükség volt, mivel a Lisa ára riasztó mértékben meghaladta az eredetileg
meghatározott összeget. Rothmuller 1979-ben megfogalmazott jóslata valóra vált: a 9995 dollárba
kerülő számítógépet csak a prosperáló cégek tudták megvásárolni.

A magas ár önmagában is komoly problémát jelentett, de a Lisa bukásában legalább ekkora szerepet
játszott egy másik körülmény. Még a júniusi szállítás előtt elterjedt a pletyka a Szilícium-völgyben,
hogy ősszel érkezik majd a „bébi Lisa”, ami ugyanannyit fog tudni, mint a Lisa, csak gyorsabb lesz és
lényegesen olcsóbb. A bennfentesek már az új jövevény nevét is tudni vélték: Macintosh.

Az első Macintosh

Bár az emberek többsége azt hiszi, hogy a Macintosh Steve Jobs gyermeke, a kiábrándító igazság az,
hogy a gép ötlete nem az ő fejéből pattant ki; sőt, éppen hogy ő volt az, aki megpróbálta még
embrionális állapotában ellehetetleníteni a projektet.

A gép valódi apja Jeffrey Frank Raskin volt. A mérnök 1978-ban csatlakozott az Apple-höz a cég 31.
alkalmazottjaként; ő mutatta meg Jobsnak az „utca emberének” szánt számítógép koncepcióját. Raskint
elmondhatatlanul frusztrálta az Apple II komplexitása, ezért úgy döntött, hogy a Macintoshnál nem
alkalmaz bővítőhelyeket, csak külső csatlakozókat, a memória mérete pedig fix lesz, hogy az
alkalmazások bármelyik gépen működhessenek. Mind a képernyő, mind a billentyűzet, mind pedig a
háttértároló szerves része volt a gépnek, hogy a vásárlók egy kompakt, munkára kész rendszert
kapjanak; mindezt egy kábelek nélküli, egybeöntött házba álmodta bele a szakember.

„Jobs általában úgy működött, hogy ellopta az ötleteidet. Egyből leszarozott minden elképzelést, majd
egy hét múlva visszajött, és azt mondta, hogy »hé, van egy jó ötletem!«. Amit aztán visszaadott, az
eredetileg a tiéd volt.”

Jef Raskin (Accidental Millionaire)

Raskin folyamatosan új ötleteket talált ki, amelyek nagymértékben növelték a gép felhasználói értékét,
de hamar kiderült, hogy az 500 dolláros árszint nem lesz tartható – emiatt vált szükségessé a tervezett
kereskedelmi ár megduplázása.

A Mac projekt hamar túllépett a kutatási stádiumon, és tényleges termékfejlesztéssé vált. Azonban Jobs
látványosan alábecsülte a szükséges munkaórák számát, amikor kijelentette, hogy már 1982 elejére
sorozatgyártásra érett lesz a típus.
Emiatt a rákövetkező két évben a Macintosh a folyamatos bemutatás állapotában volt: hathavonta
kibocsátottak egy közleményt a forradalmian új számítógép megjelenéséről, de egyik határidőt sem
tudták tartani, mert Jobs rendszeresen belenyúlt a projektbe (a fejlesztési költség végül 78 millió
dollárra rúgott).

Az Apple vezetése egészen a megjelenésig vitatkozott a Mac árán, de miután a vállalat 15 millió dollárt
költött a reklámkampányra, a marketingköltségek finanszírozása miatt végül 2495 dollárt kellett kérni
az eredetileg 1495 dollárosnak tervezett gépért.

Az Apple 1984. január 24-én mutatta be az első Macintosh számítógépet. A bemutatón hangzott el Jobs
egyik leghíresebb monológja, amelyben elmondta, hogy az IBM egyeduralmának csak az Apple szabhat
gátat. Ezután levetítették a híres 1984 reklámot, amit minden idők egyik legjobb hirdetésének tartanak –
nem csoda, hogy a gép lenyűgözte az embereket.

Jobs reménykedett benne, hogy az Apple száz nap alatt képes lesz 50 000 gép értékesítésére, és a teljes
forgalom az év végére elérheti az 500 000 darabot. Tévedett: az első száz napon 76 000 Macet adtak el a
kereskedők.

Bodnár Csaba
6. Fejezet
1983–1984

Megrajzolni az Almát

Az Apple márkanév
az 1980-as évek első felében

„Szerencsejátékot játszunk, amelynek tétje a víziónk, de inkább cselekszünk így, mintsem hogy »mi is
tudunk ilyet« típusú terméket készítsünk. Foglalkozzanak azzal más cégek.”

Steve Jobs az 1980-as évektől kezdve figyelemre méltó tudatossággal építi az Apple arculatát. A
Macintosh piacra dobásakor egészpályás letámadást intéz az IBM ellen, lázas hangvételű beszédben
bírálva a Kék Óriást. A humor sem áll távol tőle: a népszerű televíziós párkereső vetélkedőket
parodizálva bonyolódik poligámiába szoftverfejlesztő cégekkel, vagy arra kéri
a Macet, hogy mutatkozzon be a közönségnek – amit a számítógép készséggel meg is tesz.

Az Apple a PC-forradalom nagy korszaka, az 1970-es évek második felének sikertörténete után, az
1980-as évek első felében kezdte meg nagy erőkkel felépíteni a cég arculatát, ami mind a mai napig
meghatározza a vállalat megítélését: a cég az informatika IBM és Microsoft által fémjelzett fősodrának
örök ellenzéke, a rendszer keretein belüli lázadás jelképe lett. Pedig számítógépeiket jóval drágábban
kínálták, mint a versenytársak, ráadásul a korai 1980-as években debütált Apple III és Lisa masszív
fiaskónak bizonyult. Szerencséjükre az 1977-es Apple II még sokáig ellensúlyozta a csúfos kudarcokat,
amíg egy kitűnően felépített promóciós kampányt követően, Ridley Scott orwelli reklámklipjével
beharangozva, az 1984-es esztendőben a boltokba került a cég nevével leginkább azonosítható
termékcsalád első tagja, a Macintosh számítógép.

Ma még disztópiában élünk, de az IBM Nagy Testvér rémálomszerű valóságából egy tényleg szép új
világ bontakozik ki, és e szép új behálózott világ előhírnöke a személyi számítógépek
legtökéletesebbike, a felhasználóval bensőséges kapcsolatot kiépítő Macintosh – sugallta a szuggesztív
reklám (rendezte: Ridley Scott), és láss csodát, a Mac-hívők lelkük mélyén ma is kicsit így látják
szeretett gépüket. Hatott Jobsék üzenete: 1984 az informatikatörténeti mérföldkőnek bizonyult
Macintosh miatt nem lett 1984.

A Mac megjelenését követően még ádázabbá vált az IBM-mel folytatott harc. Egyértelmű, hogy –
legalábbis a következő néhány esztendőben – melyik fél járt jobban, melyik márkanév erősödött a
másik kárára.

A csatározás a hardver mellett a szoftverek frontjára is kiterjedt. Az „egyházszakadást” a világot Mac és

MS-DOS kompatibilis számítógépeket felhasználó személyekre felosztó Umberto Eco jellemezte a
legplasztikusabban: „Szilárd meggyőződésem, hogy a Macintosh katolikus, a DOS pedig protestáns
valami. Előbbi vidám, barátságos, békülékeny számítógép, híveinek megmondja lépésről lépésre,
hogyan érhetik el ha nem is a Mennyek Országát, de legalább azt a pillanatot, amikor irományukat
kinyomtathatják.

Olyan, mint a katekizmus, a kinyilatkoztatás lényegét egyszerű formák és duzzadó ikonok formájában
közli. Mindenkinek joga van az üdvözüléshez. A DOS protestáns, sőt kálvinista. Megengedi az Írás
szabad értelmezését, nehéz személyes döntéseket követel, rejtett hermeneutikát tukmál használójára, és
magától értetődőnek találja, hogy nem mindenki juthat el az üdvösséghez. A felhasználó be van zárva
saját belső gyötrelmének magányába.” (Lee Marshall: The World According to Eco, Wired, 1997.

Kömlődi Ferenc

Várom a párom

Steve Jobs már a vállalat első korszakában, jóval a híres Macworld konferenciákon tartott prezentációk
előtt is próbára tette előadói képességeit a nyilvánosság előtt. 1983-ban meginvitálta három szoftvercég
vezetőjét, köztük Bill Gatest, hogy a televíziós párkereső műsorok koreográfiáját követve kiválassza
közülük azt a céget, amelyikkel az Apple együttműködne a nagy ellenfél, az IBM legyőzése érdekében.

Steve Jobs: A mai rendezvényre három szakértőt hívtam meg, hogy a szoftverek témakörét járjuk körbe.

Bemondó: És most, hölgyeim és uraim: Várom a párom a Macintosh főszereplésével!

Steve Jobs: Köszöntelek benneteket a Várom a páromban, ahol a Macintoshnak keresünk szoftvert.
Mindannyian szoftvergyártó vállalatok igazgatói vagytok, kérlek, mutatkozzatok be.
Fred Gibbons: Sziasztok, Fred Gibbons vagyok, a Software Publishing vállalat elnöke.

Mitch Kapor: Helló, Mitch Kapor vagyok, a Lotus elnöke, az 1-2-3 nevű termékünket önök is
ismerhetik.

Bill Gates: Bill Gates vagyok, a Microsoft elnöke, és 1984-ben a Microsoft bevételeinek a felét
várhatóan a Macintoshnak gyártott szoftverek teszik majd ki.

S.J.: Hármas számú szoftvermágnás, mikor találkoztál először a Macintoshsal?

B.G.: Mackel már közel két éve dolgozunk együtt, és a legjobb embereinket állítottuk rá a projektre.

S.J.: Hármas számú elnök, szerinted a Macintosh lesz a harmadik mérföldkő az iparág életében?

B.G.: Ahhoz, hogy valamiből mérföldkő legyen, nem elég, ha csak egy kicsit más, mint a többi.
Valóban új dolognak kell lennie, ami megragadja az emberek fantáziáját, és a Macintosh az egyetlen
olyan gép, amit ismerek, és megfelel ezeknek a követelményeknek.

S.J.: Hármas számú szoftvervezér, milyen lenne az ideális kapcsolatod az Apple-lel?

B.G.: Hát... Független módon fogjuk értékesíteni a szoftvereinket, ezért a legfontosabb, hogy az Apple
gyorsan, sok egyformán kiváló minőségű gépet tudjon piacra dobni.

Bemondó: Sajnálom, Steve, lejárt az időd. Kapsz pár percet, hogy eldöntsd, ki nyerte a mai játékot.

(zene)

Bemondó: Jól van, Steve, kit választottál?

S.J.: Az IBM kék, az Apple piros, mindőtökkel dolgozni sosem tilos, ha azt akarjuk, hogy a Mac legyen
az új mérföldkő!

Steve Jobs beszéde a Moscone Centerben, az Apple IIc számítógép bemutatását követően, 1984
áprilisában.

Üdvözlök mindenkit, Steve Jobs vagyok. 1958-at írunk. Az IBM elszalasztja az esélyt, és nem vásárolja
meg azt a fiatal, feltörekvő céget, amely új technológiát talált fel: a fénymásolást. Két évvel később
megszületett a Xerox vállalat, és az IBM azóta is a fejét veri a falba.

Tíz évvel később járunk, a hatvanas évek végén. A Digital Equipment, azaz a DEQ és társai feltalálják a
mini számítógépet. Az IBM elveti az ötletet, mert túl kicsinek tartja ahhoz, hogy komoly műveleteket
lehessen vele végezni, így nem felel meg a vállalati céljaiknak. A DEQ több százmillió dolláros
vállalattá növi ki magát, mire az IBM belép a miniszámítógépek piacára.

Megint ugorjunk tíz évet, a hetvenes évek végére. 1977-ben az Apple, a nyugati part egyik fiatal,
feltörekvő cége feltalálja az Apple II-t, az első személyi számítógépet. Az IBM elveti a személyi
számítógép ötletét, mert túl kicsinek tartja ahhoz, hogy komoly műveleteket lehessen vele végezni, és
így nem felel meg a vállalat céljainak.
A nyolcvanas évek elejére értünk. 1981-re az Apple II a világ legnépszerűbb számítógépe lett, és az
Apple háromszáz millió dolláros vállalattá nőtte ki magát, ezzel a leggyorsabban fejlődő cég lett az
amerikai üzleti élet történelmében. A piaci részesedésért több mint ötven versenytárssal kell
megküzdenie az IBM-nek, amikor 1981-ben piacra dobja az IBM PC-t.

1983: Az Apple és az IBM felemelkedése, az iparág két legerősebb versenyzője ebben az évben
egyenként hozzávetőlegesen egymilliárd dollár értékű személyi számítógépet értékesítenek. 1984-ben
egyenként több mint 50 millió dollárt költöttek kutatásra és fejlesztésre, és újabb 50 milliót a televíziós
hirdetésekre, összesen közel negyedmilliárd dollárt. Rendkívül erős a lemorzsolódás, csődbe megy az
első jelentős vállalat, és többen a szakadék szélén állnak. Az iparág 1983. évi összesített vesztesége még
az Apple és az IBM személyi számítógépekből származó együttes értékesítési nyereségeit is
beárnyékolja.

Eljutottunk a jelenig, 1984-et írunk. Úgy tűnik, az IBM mindent magának akar. Az Apple-t tartja
egyetlen reményének, melynek segítségével még futhat a pénze után. A kereskedők eleinte tárt karokkal
fogadták az IBM-et, most mégis attól tartanak, hogy a jövőben mindent ők uralnak és irányítanak majd.
Egyre többen térnek vissza az Apple-höz, hiszen ez az egyetlen erő, amely gondoskodhat a jövőjük
szabadságáról.

Az IBM mindent magának akar, és most az Apple-t vette célba, hiszen ez az utolsó akadálya annak,
hogy a teljes iparágat uralma alá vonja. Vajon a Kék Óriás fog dominálni a teljes számítástechnikai
iparágban? Végig uralni fogja az információ korát? Vajon igaza volt George Orwellnek 1984-gyel
kapcsolatban?

Steve Jobs 1984 január 24-én tartotta meg legelső színpadi prezentációját, amellyel a Macintosh típust
népszerűsítette. A szmokingot viselő Jobs egy zsúfolásig teli színházterem közönsége előtt, egy szürke
táskából emelte ki a számítógépet, csatlakoztatta a gép tápkábelét, majd diadalmas mozdulattal helyezte
be a lemezmeghajtóba a 3,5 hüvelykes adathordozót.

Steve Jobs: Az imént csak képeket láttak a Macintoshról, de szeretném személyesen is bemutatni
önöknek. Mindent, amit a nagy képernyőn látni fognak, egy olyan eszköz generálja, ami belefért abba a
táskába.

(felirat a képernyőn): Macintosh – őrülten nagyszerű!

Steve Jobs: Mostanában nagyon sok szó esett a Macintoshról. De ma olyan történik, amire még nem
volt példa: szeretném, ha a Macintosh önmagáért beszélne.

(a számítógép megszólal)

Macintosh: – Üdv, Macintosh vagyok. Jó, hogy végre kiszabadultam a táskából! Nem vagyok a szavak
embere, de szeretnék megosztani önökkel egy fontos alapelvet, ami akkor jutott eszembe, amikor
először találtam szemben magam egy IBM-mel: sose bízz olyan számítógépben, amit nem tudsz kidobni
az ablakon!

Igen, tudok beszélni, de most inkább hátradőlve figyelnék. Büszkén mutatom be tehát azt az embert,
akire atyámként tekintek... Íme, Steve Jobs!
Fordította: Mészáros Orsolya
7. Fejezet
1985

Sculley és Jobs párharca

A kívülről jött igazgató

elbocsátja az alapítót

„Nem jó embert vettem fel.”

Jobs minden követ megmozgat, hogy átszerződtesse a Pepsi-Cola elnökét. Ez alkalommal csúnyán
elszámolja magát: alig két év múltán John Sculley kíméletet nem ismerve távolítja el őt a cégvezetésből.

Jobs szirénéneke

Az Apple gyors növekedésnek indult, a vállalatnak pedig alkalmazkodnia kellett a megváltozott

viszonyokhoz. Jobs egy olyan vezérigazgatót keresett az Apple élére, aki komoly tapasztalatokkal
rendelkezik a marketing terén, mert ezt a képességet elengedhetetlennek tartotta ahhoz, hogy
hatékonyan vezethesse a folyamatosan fejlődő céget. Ezt az embert a nála jóval idősebb, negyvenes
éveiben járó John Sculley személyében vélte megtalálni, aki korábban a Pepsi-Cola USA elnöki posztját
töltötte be.

Jobs mindent megtett azért, hogy átcsábíthassa a tökéletesnek tartott jelöltet; végül 18 hónapjába telt, de
sikerült meggyőzni Sculley-t a váltásról, és 1983. április 8-án aláírásra került a szerződés. Sculley
előszeretettel hangoztatta, hogy döntését intellektuális kíváncsisága és a feladat újszerű jellege
motiválta, de valószínűleg azért a pénznek is volt némi szerepe a dologban. Ugyanis korábbi 500 000
dolláros éves fizetése helyett kerek 1 000 000 dollárt ajánlottak fel neki, mindemellett további
egymilliót kapott a szerződés megkötésekor, és nemkülönben egymilliós „arany ejtőernyőt” garantáltak
számára (ezt az összeget a kontraktus értelmében kilépéskor kapta meg, függetlenül távozása okától).
Említésre sem érdemes bónuszként kiutaltak még számára 350 000 darab Apple részvényt, valamint egy
új házat is kapott ajándékba.

A Dinamikus Duó

Eleinte minden remekül ment. Sculley ügyesen lovagolta meg a Macintosh sikere által keltett
hullámokat, és baráti viszonyt alakított ki Jobsszal, akivel egymás mentoraivá váltak: Sculley
marketingre és menedzsmentre oktatta őt, amiért cserébe Jobs technológiai ismereteit osztotta meg vele.
1983–84 környékén az üzleti sajtó már „Dinamikus Duó” néven hivatkozott a párosra, Sculley pedig így
nyilatkozott viszonyukról azon az üzleti vacsorán, amelyet leszerződtetése évfordulóján tartottak:

„Az Apple-nek egy vezetője van, Steve és én.”

Sculley első kampánya a Próbálj ki egy Macintosht! (Test drive a Macintosh!) volt, melyet az
Advertising Age magazin 1984 tíz legjobb reklámja közé sorolt. Az ajánlat lényege az volt, hogy bárki,
aki fel tudott mutatni egy érvényes hitelkártyát, 24 órára hazavihette kipróbálni a gépet, csak be kellett
sétálnia egy Apple-kereskedőhöz. 200 000 ember élt ezzel a lehetőséggel, ami átütő sikernek volt
mondható, de a disztribútorokat korántsem tette boldoggá a sok papírmunka és a számukra merőben
kedvezőtlen feltételek sokasága. Az Apple ugyanis nem tudott elég számítógépet szállítani a boltokba,
így minden Mac előre el volt adva; ehhez képest a reklám miatt kölcsönbe kellett bocsátaniuk a
számítógépeket.

Sculley és Jobs viszonya nem a reklámok minősége vagy hatékonysága miatt romlott meg, hanem a
vállalat egyre romló anyagi helyzete mérgezte meg szakmai és magántermészetű kapcsolatukat. Már
korábban is elkövettek hibákat, de a 2,3 millió példányban eladott Apple II képes volt stabilizálni a
vállalat helyzetét. 1984-ben azonban általános recesszió köszöntött be az iparágban, a folyamatban lévő
fejlesztések makacsul akadoztak, a nagy reményekkel övezett Lisa és az Apple III modellek megbuktak
a piacon, a sikeres Apple II pedig nem tudta egymagában nyereségessé tenni a céget. A fentiek miatt
1984 végén az Apple fennállása óta először kényszerült veszteséges negyedév elkönyvelésére, melyből
kifolyólag el kellett bocsátani az alkalmazottak egyötödét.

A szakítás

Az Apple vezetői ekkortájt kezdték úgy gondolni, hogy Jobs nem annyira kulcsfontosságú látnok,
sokkal inkább egyre kényelmetlenebbé váló ballaszt a cég számára. Ő ugyanis nem elégedett meg a
Macintosh részlegén folytatott munkájával, és olyan fejlesztésekbe is belekotnyeleskedett, amelyek nem
is hozzá tartoztak, tehát hivatalosan semmiféle hatáskörrel nem rendelkezett felettük. Az anyagi
természetű nehézségek amúgy is rontották a cégen belüli hangulatot, így Jobs különös viselkedése egyre
többekben keltett ellenszenvet.

Az 1985. április 10-én megtartott maratoni ülésen Sculley felmondással fenyegetőzött, és azt követelte,
hogy vegyék vissza Jobstól az ügyvezető alelnöki pozíciót, valamint távolítsák el a Macintosh divízió
éléről. A vezetőség beleegyezett Jobs operatív jogkörének elvételébe, ugyanakkor megengedték neki,
hogy névlegesen elnök maradjon. Mikor Sculley Kínába készült egy üzleti tárgyalásra, a
termékfejlesztési divízió alelnöke elmondta neki, hogy Jobs puccsra készül ellene, és a távollétében
akarja őt eltávolítani. Természetesen Sculley lemondta az utat, és rendkívüli megbeszélést hívott össze,
ahol konfrontálódott Jobsszal. Szembesítette őt a cégen belül terjedő pletykákkal, mire Jobs kertelés
nélkül közölte vele, hogy „nem ő a megfelelő ember a cég vezetésére”.

Sculley ekkor minden egyes vezetőt megkért, hogy foglaljanak állást, válasszanak oldalt. Kivétel nélkül
mindenki Sculley mögé állt, Jobs pedig a könnyeivel küszködve hagyta el a konferenciatermet.

„Steve [...] arrogáns, felháborító, alapos és igényes – egy perfekcionista. Ezenkívül éretlen, törékeny,
érzékeny és sebezhető. Dinamikus, látnok, karizmatikus, de gyakran makacs, megalkuvást nem ismerő
és egyenesen lehetetlen.”

John Sculley (Odyssey, 157. oldal)

A megbeszélés után egy héttel Sculley aláírta a megfelelő papírokat, és hivatalosan is megfosztotta
Jobst operatív jogkörétől.

Megtarthatta névleges elnöki pozícióját, amelyhez hozzácsaptak egy hangzatos titulust is (global
thinking), de mindez csupán üres formaság volt. A küzdelem eldőlt: az Apple-alapító Steve Jobst az a
John Sculley rúgta ki a cégtől, akit korábban Jobs csillagászati összegért csábított el a Pepsi-Colától.

Bodnár Csaba
8. Fejezet
1985–1996

Élet az Apple után

A következő korszak: NeXT

„Tudomásom szerint én vagyok az egyetlen, aki egy év leforgása alatt elveszített negyedmilliárd
dollárt… Az ilyesmi nagy hatást gyakorol az ember jellemfejlődésére.”

Steve Jobs végleg felmond az Apple-nél, de képtelen elszakadni a számítástechnikai üzletágtól. Új

vállalatot alapít, két kézzel szórja a milliókat, bemutat egy forradalminak szánt számítógépet, miközben
sötét viharfelhők gyülekeznek a feje fölött. Barátai és munkatársai figyelmeztetik: ha így folytatja,
csúnyán meg fog ázni – ő azonban hajthatatlan marad.

Újrakezdés

Miután elvesztette a döntő jelentőségű csatát Sculley-val szemben, Jobs nem találta a helyét, sokáig
csak kallódott. Pár héttel később egy barátjával elutazott Európába, majd visszatért Kaliforniába, és
dolgozni kezdett. Többek között a NASA-val is tárgyalt, hogy az űrsikló fedélzetén utazhasson, illetve a
demokrata párt kaliforniai szervezetével is egyeztetésekbe bonyolódott, esetleges politikai karrierjének
lehetőségeit firtatva. Nem sokkal később a Nobel-díjas kémikussal, Paul Berggel folytatott beszélgetése
ráébresztette, hogy továbbra is új, innovatív fejlesztéseket szeretne létrehozni, ezért tervezgetni kezdte
következő vállalkozását.

Szeptemberben lemondott az Apple igazgatótanácsában betöltött, immár teljesen szimbolikus

tisztségéről, és tájékoztatta a céget szándékairól, miszerint a történtektől függetlenül is a
számítástechnikai iparágban képzeli el a jövőjét, ezért új céget alapít. Az Apple igazgatótanácsa eleinte
még úgy gondolta, hogy megtartanák Jobst a vállalatnál, emellett befektetnének új cégébe, de miután
rájöttek, hogy titokban több volt munkatársát is átcsábította a frissen alapított NeXT-hez, végérvényesen
megszakították vele a kapcsolatot.

A kilépéséről szóló hivatalos nyilatkozatot igen drámai módon, napnyugtakor, saját háza gyepén,
újságírók koszorújában adta át Mike Murray-nek a következő szavak kíséretében:

„Ha az Apple olyan hely lesz, ahol a számítógépek hétköznapi árucikkek, ahol már nincs helye a
szerelemnek, és ahol az emberek elfelejtik, hogy a számítógépek az emberiség legcsodálatosabb
találmányai, akkor úgy érzem, elveszítettem az Apple-t.

De ha majd egymillió mérföldre leszek már onnan és az ott dolgozók még mindig érzik a szenvedélyt…
akkor tudni fogom, hogy a génjeim még mindig ott vannak.”

Jobs terve az volt, hogy a NeXT Computer által fejlesztett masinák a világ vezető kutatóinak és
tudósainak a munkáját segítik majd azáltal, hogy a bonyolult, UNIX-alapú rendszereket leegyszerűsítik
a felsőoktatásban résztvevők igényei szerint (tehát ezek az eszközök kellően olcsóak lettek volna, hogy
az egyetemisták is megvásárolhassák, azonban kellően erősek ahhoz, hogy laboratóriumi kalkulációkat
futtassanak rajtuk). Az új cég megalapításához Jobs mintegy 14 millió dollárért adta el százmilliós
részvénycsomagjának egy részét, majd röviddel később az egésztől megvált, hogy a pénzt a NeXT-be
fektethesse. Egyetlenegy részvényt azonban megtartott. Egyesek szerint érzelmi okokból tett így, mások
szerint azért, hogy részvényesként a jövőben is kézhez kaphassa a cég negyedéves jelentéseit.

Jobs korábban ígéretet tett az Apple-nek, hogy nem fog versenytársként fellépni velük szemben;
kijelentése csupán üres formalitás volt, mert a NeXT megalapítását követően rögvest kiterjedt
aknamunkába kezdett. Felhasználva vagyonát és személyes befolyását, számos kiváló szakembert
csábított el az Apple-től. Így vándorolt át a NeXT stábjába Bud Tribble, aki a Macintosh operációs
rendszerének fejlesztését felügyelte, Susan Barnes, aki a Mac grafikus felhasználói felületéhez tett
fontos hozzájárulást az ikonok megtervezésével, valamint az oktatási piac szakértője, Dan’l Lewin.
Összesen fél tucat szakembert tudott elcsábítani, akikkel konspirációkat idéző körülmények között
folytatott hosszas eszmecseréket az új cég terveiről. Persze az Apple sem volt rest, és rövidesen
beperelték Jobst. A vád súlyos volt: a vállalat arra hivatkozott, hogy Jobs az Apple szerzői jogi
szabadalma alatt álló fejlesztéseket, illetve a vállalat magántulajdonát képező kutatási anyagokat
használja fel a NeXT beindításához.

„Nehéz elhinni, hogy egy kétmilliárd dollárt érő, több mint 4300 embert foglalkoztató vállalat ne tudna
versenyre kelni hat farmernadrágos emberrel”

– reagált a per hírére Jobs. A kereset végül sosem jutott el a bíróságra.

Az Apple-részvények eladásából származó milliókat Jobs túlontúl nagyvonalúan kezelte. A lázas
ábrándokat dédelgető zseni mindent megtett, hogy a saját termékkel ekkor még nem rendelkező NeXT-
et már az első számítógép piacra dobása előtt mamutvállalatként tüntesse fel. Több milliót költött a
kaliforniai Fremontban felépülő hipermodern gyárcsarnokra, amelytől évi 150 000 gép legyártását várta.
Az üzem annyira korszerű volt, hogy a Fortune magazin 1990-es cikke szerint 13:5 volt a robotok
aránya az emberi munkaerőhöz képest. „Legalább olyan büszke vagyok a gyárra, mint magára a
számítógépre” – nyilatkozta akkor Jobs. Emellett bérelt egy tágas irodát Palo Altóban, aminek csupán a
berendezésére is százezres nagyságrendben költött. A cég logóját az ismert grafikus, Paul Rand
készítette el – fáradozásaiért egy 100 000 dollárra szóló csekket vehetett át.

„Steve valahol be akarta bizonyítani, hogy az Apple a kezdeti sikereit nem csak a szerencsének
köszönhette. Meg akarta mutatni, hogy Sculley-nak soha nem lett volna szabad őt elengednie.”

Andrea Cunningham, a NeXT egyik munkatársa

Bemutatkozik a NeXT

Az új vállalat finanszírozása nem okozott problémát Jobs számára, de a cégen belüli munkafegyelem
megteremtésével és fenntartásával már nem sokat törődött. Az a fajta szigor és következetesség,
amellyel sikerült a 21. században újra sikerre vinnie az Apple-t, ekkor még nem volt a sajátja, és a
visszavágás lázában égve figyelmen kívül hagyott olyan szempontokat, amelyeket az Apple-nél szerzett
kereskedelmi tapasztalatai miatt szemmel kellett volna tartania. A NeXT nagy dobásának szánt kockába,
a korai Apple-termékek formavilágát megálmodó, Hartmut Esslinger által tervezet NeXTcube-ba
megpróbált mindent belepasszírozni.

Került bele Ethernet hálózati csatlakozó, mikrofon és beszédfeldolgozó szoftver, egy speciálisan ehhez
a géphez fejlesztett, rendkívüli gyártási nehézségeket okozó monitorállvány (amely egy korszerűnek
korántsem mondható, monokróm képernyőt tartott), illetve egy magneto-optikai meghajtó, mivel Jobs
úgy vélte, ez a technológia gyorsabb és olcsóbb lesz majd a hagyományos hajlékonylemezeknél. Az
ambiciózus fejlesztések végeredményét látva bármelyik kereskedelmi igazgató szívrohamot kapott
volna: sikerült megépíteni egy méregdrága számítógépet, ami a teljesítményét tekintve távolról sem érte
meg az árát.

A NeXT első prototípusait 1988 októberében mutatták be. Jobs már ekkor is a hatásvadász megoldások
híve volt, ezért az eseményre kibérelték a San Franciscó-i Davies Symphony Hall-t, ahol

a számítógép duettet játszott a szimfonikus zenekar egyik hegedűművészével.

Noha az első NeXT komputer még egy évig nem került a boltok polcaira, a teátrális bemutató sem tudta
elterelni a figyelmet arról, hogy a kereskedőknél a számítógép mellett egy 6500 dolláros árcédula volt
látható – a csodagép ára több ezer dollárral haladta meg az eredetileg előirányzott összeget.

Viharfelhők a horizonton

„Ekkor 350-en dolgoztunk a cégnél, és 349-en úgy voltunk vele, hogy nem akarjuk feltenni a vállalat
jövőjét erre az ostoba magneto-optikai meghajtóra” – emlékezett vissza erre az időszakra Chris
MacAskill, a NeXT fejlesztési programjának egykori vezetője. Jobst ekkorra már többen is
figyelmeztették, hogy a cég által követett üzleti modell nem életképes, ő azonban szokásához híven
hajthatatlannak mutatkozott.

1989-ben, amikor felkérték, hogy a Manhattanben megrendezett informatikai szakvásáron tartson

nyitóbeszédet, újfent kiütköztek narcisztikus, a legapróbb részletekre is idegesítően kényes hajlamai.
Jobs felhívta MacAskillt, és arra utasította, hogy azonnal szállíttassa New Yorkba saját íróasztalát, de
még a vázát és az abban álló vörös rózsát is kézbesítse. Az asztalt a színpadon 28 fokos szögben kellett
elhelyezni, hogy a Rand által tervezett NeXT-logót idézze. Néhány perccel azelőtt, hogy a függöny
felgördült volna, MacAskill kérlelni kezdte Jobst, hogy ne jelentse be az új Lotus táblázatkezelőt, mivel
erre a Lotus még nem adott hivatalos engedélyt. „Rendben, akkor te tartod a beszédet” – csattant fel
Jobs.

„Kizárólag azért voltunk hajlandóak eltűrni ezt a stílust, a kiszámíthatatlanságot és a sértegetést, mert
tényleg azt hittük, hogy megválthatjuk a világot.”

Chris MacAskill

Jobs folyamatosan kereste az új vásárlókat, ezért disztribúciós megállapodásokat kötött az IBM-mel,

illetve a Businessland számítógépes áruházlánccal. Az 1990-es NeXT modell már itt mutatkozott be, ám
5000 dolláros árával még annak ellenére sem bizonyult versenyképesnek, hogy a sokat vitatott
magneto-optikai meghajtó helyett visszatértek a hajlékonylemezes megoldáshoz.

A NeXT hajója ekkor már számos kisebb-nagyobb lékkel küszködött. 1992-ben távozott az Apple-tól
átcsábított Bud Tribble, majd Rich Page, a hardverfejlesztést felügyelő vezető mérnök is vette a
kalapját. Amikor pedig az egyik igazgatótanácsi ülésen Ross Perot éppen arról értekezett, hogy a
vállalatnak jobban kellene figyelnie a fogyasztói igényekre, Jobs egyszerűen kisétált a teremből. „Épp
most hagyott volna faképnél a vállalat vezérigazgatója?” – kérdezte a megdöbbent Perot.

„Ez azt jelenti, hogy visszakaphatom a húszmilliómat?”

Bár a pénzt nem kapta vissza, Perot 1992 júniusában távozott az igazgatótanácsból.

A vállalat szénája annyira rosszul állt, hogy Jobs egy évvel később bejelentette: a NeXT bezárja a
rengeteg pénzt felemésztő hardverüzletágát, és innentől a NeXTStep nevű szoftverének licencelésére
koncentrál.
(A NeXTStep a UNIX operációs rendszer egy változata volt, amelynek erőssége a több processzor
kezelésében, illetve a grafikai és hangállományok kezelésében rejlett.) Erre a lépésre már jóval
korábban szükség lett volna, azonban Jobs a legvégső pillanatig húzta-halasztotta a döntést, mivel
továbbra sem tett le arról az ábrándjáról, hogy megépíti a világ legnagyszerűbb számítógépét, ami
fölényesen utasítja majd maga mögé az IBM, az Apple, s általában véve az iparág valamennyi
szereplőjének termékeit.

A válságintézkedések ellenére 1995-re a helyzet odáig fajult, hogy Jobs egy barátjának titkon bevallotta:
felkészült a NeXT csődbevitelére.

„Tudja, van egy tervem, ami megmenthetné az Apple-t. Nem árulhatok el róla többet, mint hogy ez
volna a tökéletes termék és a tökéletes stratégia az Apple számára. De a cégnél senki sem hallgatna
rám.”
Steve Jobs, Fortune magazin, 1995

Összeesküvés és megbékélés

1995-ben Steve Jobs mindössze egyetlen Apple-részvényt birtokolt, de korántsem tett le arról, hogy
visszaszerezze régi pozícióját: egyik legjobb barátjával, az Oracle-vezér Larry Ellisonnal titokban azt
tervezték, hogy magukhoz ragadják a cupertinói cég kormányrúdját. Egy közös, Hawaiin eltöltött
nyaralás során megvitatták az üzleti manőver menetét és részleteit, sőt, mintegy hárommillió dollárt is
elkülönítettek a művelet finanszírozására. Jobs azonban váratlanul visszalépett.

„Nagyon-nagyon közel voltunk hozzá, hogy megcsináljuk” – nyilatkozta Ellison a New York Timesnak.
Beszámolója szerint Jobs a következőképpen indokolta visszalépését:

„Én nem ilyen ember vagyok. Ha megkérnének, hogy menjek vissza, egészen más lenne a dolog.”

Egy évvel később, 1996-ban a NeXT egyik marketingese magánakcióba kezdett, és felhívta az Apple-t,
hogy megtudja, mennyire érdeklődnek a NeXTStep iránt. Ekkor már nyílt titok volt a Szilícium-
völgyben, hogy az Apple feladta saját operációs rendszerének a fejlesztését, és tárgyalásokba kezdett a
kisméretű Be Inc. szoftvergyártó felvásárlásáról, hogy a MacOS-t a BeOS operációs rendszerrel
helyettesítse. Jobsnak azonban minderről fogalma sem volt; csak akkor értesült róla, amikor az Apple
delegációja megérkezett, hogy megtekintsék a NeXTStep bemutatóját.

Ezután azonban nem sokat teketóriázott. 1996. december 2-án személyesen mutatta be szoftverüket az
Apple akkori vezérigazgatójának, Gil Ameliónak egy Palo Altó-i szállodában.

„Aznap elővette a legjobb modorát, sőt, »bekapcsolta« a lenyűgöző karizmáját” – emlékezett vissza az
esetre Fred Anderson, az Apple akkori pénzügyi igazgatója.

A cupertinói cég végül nem kevesebb, mint 430 millió dollárért megvásárolta a NeXT-et, ami több mint
duplája volt a Be Inc. 185 milliós árának. A kontraktus aláírásával Jobs, ha kerülő úton is, de visszatért
az Apple-höz.

Andersen Dávid
9. Fejezet
1996

A méltatlanul elfeledett számítógép

A NeXT technológiai hagyatéka

„Ettől le fog esni az állatok!”

A NeXT sosem vált kereskedelmileg sikeres céggé, de a vállalat innovatív megoldásaival jelentős hatást
gyakorolt az iparágra, az operációs rendszer egyes megoldásai pedig a mai szoftverekben is
visszaköszönnek.

Hardver

A NeXT 1988-ban mutatta be az első munkaállomását. A műszaki specifikáció meggyőző volt: 25

MHz-es Motorola 68030-as processzor, 8 megabyte memória (amit akár meg is lehetett duplázni), 256
megabyte kapacitású Canon optikai meghajtó, Motorola 68882-es matematikai társprocesszor és
Motorola 56001-es DSP a valós idejű hangképzéshez; modem, fax és titkosítási funkciók. Mindez egy
kb. 30 cm élhosszúságú kockába építve, amelyhez 17 colos monokróm monitor, billentyűzet és egér
tartozott. A NeXTcube néven emlegetett munkaállomás matt fekete külsőt kapott, így megjelenésével is
kirítt a rivális gépek közül. A modellt rendkívül nehéz volt gyártani, mert számos előremutató technikai
megoldást tartalmazott (például a ház magnéziumötvözetből készült). Ennél is komolyabb problémát
jelentett, hogy az operációs rendszer és a szoftverek nem fértek el az akkoriban elérhető áron kapható
merevlemezeken, ezért került a gép első változatába egy speciális, a Canon által gyártott magneto-
optikai meghajtó. Az eredeti elképzelés szerint a gépeket az oktatási intézmények vásárolták volna.

A NeXTcube teljesítménye gyengébb volt, mint a korabeli UNIX-alapú munkaállomásoké, de nem is

volt annyira drága. A PC-khez viszonyítva viszont elsöprő teljesítményt birtokolt, de 6500 dolláros
árával is jócskán felülmúlta azokat. Emiatt nem tudtak megfelelő piaci pozíciót kialakítani az új
számítógépnek; vagy az üzleti modell volt elhibázott, vagy a marketing nem volt megfelelő. Ráadásul
kiderült, hogy az operációs rendszert tároló magneto-optikai meghajtó hétköznapi körülmények között
használhatatlanul lassú, ezért a NeXT gépek megbuktak a piacon.

Szoftver

1993-ban a NeXT Computer beszüntette a hardvergyártást, és NeXT Software néven folytatta

tevékenységét. A NeXT gépeivel szállított operációs rendszer a NeXTSTEP nevet kapta, melynek első
változata még a Mach 2.0-s kernelt használta a NeXT által hozzáadott járulékos elemekkel. A
NeXTSTEP eredetileg csak saját hardveren futott, és ez volt az első objektumorientált GUI (Graphical
User Interface – grafikus felhasználói felület). A grafikus felhasználói felület PostScriptben íródott, s
jelentőségét jól példázza, hogy mind a mai napig rengeteg eleme visszaköszön más gyártók
termékeiben. Az asztalt Workspace-nek hívták, a kezelője volt a Workspace Manager. Az ikonok a
képernyő jobb oldalán, a „dokkban” (dock) voltak, de bármikor elmozdíthatóak, akár egymásra is
lehetett őket pakolni, vagy ablakokat húzni feléjük. A gördítősávot a bal oldalon helyezték el, mivel a
legtöbb menü- vagy listaelem az ablakokban szintén baloldalt volt, így nem kellett a felhasználónak
keresztülhúzni az egeret a fél képernyőn. Az ikonok segítségével logikai kapcsolatot lehetett létesíteni
alkalmazások vagy különböző adatbázisok között. A felhasználói felület a NeXTSTEP-nek csak a felső
rétege volt. A Workspace az Interface Builderen helyezkedett el, aminek segítségével akár a hétköznapi
felhasználó is létrehozhatta saját grafikus környezetét. A következő réteg az Applications Kit, ami a
programozók számára volt fontos, mert különböző kódegységeket is tartalmazott, amiket a házi
fejlesztők felhasználhattak vagy törölhettek, vagy akár módosíthatták is azokat. A NeXTSTEP legalsó
rétege a Window Server és a Display Postscript volt, közvetlenül az operációs rendszermag felett. A
NeXT saját szoftvere itt került a legközelebbi kapcsolatba a hardverrel.
A képernyőt a Display PostScript kezelte, a Window Server pedig tartalmazott egy Display PostScript
interpretert, és kapcsolatot biztosított a képernyő és az inputeszközök között. 1993 után a NeXTSTEP
elérhető lett többféle platformon, például Intel, HP és SUN alapú gépeken is.

A NeXT számos területen bizonyult úttörőnek, korát megelőzve alakított ki olyan technikákat és
technológiákat, melyek nélkül ma elképzelhetetlenek lennének a hétköznapok a számítógép-
felhasználók számára.

Tim-Berners Lee, a World Wide Web feltalálója is NeXTcube-ot használt, így ez a típus lett

a világ első webszervere.

A NeXT-nél elsőként készítettek dinamikus html oldalakat, a szervert összekapcsolva adatbázisokkal,

megteremtve ezáltal a mai webshopok, fórumok, hír- és közösségi oldalak technikai alapjait.
Megmutatták, hogy hogyan lehet a komplett vállalati kommunikációt és csoportmunkát webes
alkalmazásokkal megvalósítani.
John Carmack, az idSoft vezető programozója is Cube-ot használt a Wolfenstein 3D és a Doom
kifejlesztéséhez. A PC-s játékipar forradalmáraként tisztelt Carmack annak idején több NeXT gépet is
birtokolt, és meggyőződéssel hangoztatta, hogy ez a típus képviseli a számítástechnika jövőjét.

Egyed György
10. Fejezet
1986–1994

A virgonc olvasólámpától a Toy Storyig

1. rész: Ínséges idők

„Ha 1986-ban tudtam volna, hogy mennyibe fog kerül a Pixar működtetése, kétlem, hogy valaha is
megvettem volna a céget.”

Steve Jobs 1986-ban 10 millió dollárért megvásárol egy bizonytalan jövőjű vállalatot. Befektetése
kolosszális balfogásnak tűnik: a Pixar finanszírozása a rákövetkező évtizedben irdatlan összegeket
emészt fel, miközben a cég képtelen érdemleges bevételt termelni.

Tulajdonost cserél a Graphics Group

Jobsnak az 1970-es években minden bizonnyal meg sem fordult a fejében, hogy az új évezred
animációs filmiparának meghatározó alakjává, Walt Disney szellemi örökösévé avanzsáljon,
ugyanekkor akadt egy milliárdos üzletember, aki erre a címre aspirált. Alexander Schure, a New York
Istitute of Technology alapítója és elnöke eltökélte, hogy tekintélyes vagyonát animációs filmek
finanszírozásába fekteti, de mivel a hagyományos rajzolt animáció gyártását túl időigényes
procedúrának találta, utánajárt, hogy milyen technológiai fejlesztések válthatnák ki a tradicionális
módszert. A megoldást a Utah-i Egyetemen találta meg, mely intézményben olyan meghatározó
informatikai szakemberek végeztek, mint a zseniális programozó Alan Kay (őt Jobs is példaképei közé
sorolta), az Adobe alapító John Warnock, a Silicon Graphics és Netscape alapító Jim Clark, vagy éppen
az az Edwin Catmull, aki az alapítástól kezdődően máig kulcsfontosságú szerepet játszik a Pixar
történetében.

Catmull már fiatalkorában is egy számítógép generálta animációs film elkészítésén törte a fejét, de
vajmi keveset konyított a hagyományos animátori munkához, illetve a filmkészítéshez, ezért
matematikai ismereteire építve, mérnöki oldalról fogott hozzá álma megvalósításának. Döntése több
szempontból is gyümölcsözőnek bizonyult: nem csupán a Pixar sikereiben vállalt oroszlánrészt, de
olyan technológiákat fejlesztett ki (3D objektumok felületének textúrázása, görbe felületek ábrázolása,
élsimítás, a mélységi ábrázolást életszerűbbé tevő Z-buffer), amelyek forradalminak bizonyultak. Nem
véletlen, hogy Schure azonnal felkérte Catmullt az NYIT ekkor alapított számítógépes grafikai
részlegének a vezetésére, valamint felvásárolta a Utah-i egyetem gyakorlatilag teljes számítógépparkját
is, hogy elkészíthessék a Tubby, a tuba című animációs művet. Noha a film végül ironikus módon
számítógépes animáció nélkül készült el, a csapat ez alatt az idő alatt kikísérletezett egy olyan digitális
festő és kompozitáló szoftvert, mely aztán később a Disney hagyományos animációs részlegét
megreformáló CAPS közvetlen elődjének volt tekinthető – eredményeikkel pedig egyre több befolyásos
hollywoodi személy figyelmét vonták magukra.

Elsőként Francis Ford Coppola, az Apokalipszist, most rendezője kereste meg Catmull csapatát azzal a
céllal, hogy egy speciális effektusokhoz és digitális vágáshoz megfelelő környezet létrehozásával bízza
meg őket, de Catmull a váratlanul nagy sikert elérő Csillagok háborúja hatására inkább George
Lucasszal ült le tárgyalni. Mivel Lucas hollywoodi viszonyok között több szempontból is rendhagyó
szerződésének köszönhetően részesedést szerzett a film kasszarengető bevételéből és a filmhez
kapcsolódó szerzői jogok felhasználásból származó bevételekből, rendelkezett azzal az anyagi háttérrel,
ami lehetővé tette egy gyorsabb, hatékonyabb digitális filmkészítés kikísérletezését. Így aztán 1979-ben
a csapat New Yorkból Kaliforniába költözött, hogy a Lucasfilm berkein belül, immáron Graphics Group
néven dolgozzanak a Jedi visszatér speciális effektusain.

Bár Catmullt továbbra is az animáció foglalkoztatta, a Lucasfilmnél végzett bérmunkák miatt rengeteg
lehetősége volt a technológiai fejlesztésekre. 1982-ben a Star Trek sorozat második mozifilmjéhez
készített a csapat egy bolygó terraformálását bemutató, teljesen számítógép által előállított jelenetet,
melyben számítógépes képalkotás nélkül megvalósíthatatlan kameramozgások és a korhoz képest
rendkívül látványos és részletes felszínek voltak láthatóak. A Disney-vel közösen gyártott CAPS-
környezet mellett a Graphics Group lassan elkezdte fejleszteni az összes Pixar mozi és számos mai CGI
film alapját adó RenderMan 3D-animációs programozási környezet elődjét, a MotionDoctort is.

Mindez kiváló apropót szolgáltatott ahhoz, hogy a számítógépes animáció szempontjából mérföldkőnek
bizonyult Tron, avagy a számítógép lázadása című filmjén dolgozó John Lassetter átigazoljon a
Graphics Group csapatába. Lassetert Catmullhoz hasonlóan ugyancsak a számítógépes animáció
érdekelte. Ez irányú tehetségét már az 1984-ben készített André és Wally B. kalandjai című 3D-
animációs rövidfilmje is bizonyította (a filmet kisfiának szánta, akinek nem tetszett, de a szakmabeliek
tiszteletét és csodálatát ettől függetlenül sikerült kivívnia), az Ifjú Sherlock Holmes kalandjai című
filmben látható, egy rózsaablak üvegszilánkjaiból összeálló lovag megteremtésével pedig létrehozta az
első számítógép generálta filmszereplőt.

A kisebb sikerek és a lassan növekvő szakmai hírnév ellenére a csapat nem sokkal később azzal
szembesült, hogy Lucas rövid úton túl akar adni a teljes részlegen. A Csillagok háborúja atyja ugyanis
ekkor adta be válókeresetét, s mivel a kaliforniai törvények válás esetén vagyonmegosztást írnak elő,
Lucas igyekezett szélsebesen túladni nélkülözhetőnek tartott vállalkozásain, hogy fontosabb cégeit, a
Skywalker Soundot és az Industrial Light and Magicet megtarthassa magának, és feleségét részvények
helyett pénzzel fizethesse ki. A Graphics Group pedig, bár szépreményű vállalkozás volt, ekkoriban
még inkább vitte, mintsem hozta a pénzt, így az értékesítésre szánt cégportfolióba került.

Lucas eleinte kerek 100 millió dollárért árulta a vállalatot, és bár akadtak jelentkezők (köztük a későbbi
NeXT-befektető Ross Perot), végül mindenki visszalépett. Egyetlen érdeklődő volt, aki hosszas és
kemény alkudozás után – mely során az ár 10 millió dollárra mérséklődött – kézjegyével is ellátta a
kontraktust: Steve Jobs.

Ösztönös döntés

Jobs, ahogy sok más esetben is, minden bizonnyal a Pixar 1986-os megvásárlásakor is elsősorban
intuíciójára hagyatkozhatott, racionális érv ugyanis nemigen szólt az akkoriban komoly veszteséget
termelő grafikai csoport megvétele mellett. Noha a céget barátja és egyben példaképe, a korszakalkotó
programozó, Alan Kay ajánlotta Jobs figyelmébe, az ekkor elsősorban speciális effektekkel és egy
ezeket működtető programozási nyelvvel kísérletező cégben még egyáltalán nem látszott annak a
későbbi piacvezető animációs stúdiónak és fejlesztőcégnek a potenciálja, amivé Jobs végül változtatta.
Ő maga is afféle hobbicégként tekintett a Pixarra, melybe az Apple-ből kivett százmillió dollár kisebb
részét fektethette (furcsa módon ugyanekkor a fő csapásirányt jelentő NeXT-et kizárólag más befektetők
pénzéből igyekezett fenntartani, saját források teljes mellőzésével). A kezdeti mellőzöttséghez képest
végül mégis a Pixar lett az a cég, ami az Apple-től elbocsátott és a NeXT-tel is sokat küszködő Jobs
legnehezebb, 1985-től 1995-ig tartó viszontagságaiból a kiutat jelentette – még ha nem is olyan módon,
ahogy azt eltervezte. Hiszen, bár a cég megvásárlását érintő megérzése a későbbiekre nézvést végül
helyesnek bizonyult, azt azonban, hogy pontosan mi is az a potenciál, ami a Pixart az egekbe repítheti,
ekkor még tévesen ítélte meg – legalábbis részben tévesen.

Az egyik ígéretes tényezőre, az alapító Edward Catmullra és az általa fejlesztett, platform-független

RenderMan grafikai programnyelvre ugyanis hamar felfigyelt; mi több, valójában a céget is ezért
vásárolta meg. Ám a kezdetekben még nemigen látta át, miként is lehetne kiaknázni ezeket a
lehetőségeket, vagy éppen csak Alan Kay utóbb elhíresült tanácsa bátorította:

„Ha komolyan akarsz szoftverrel foglalkozni, a hardvert is magadnak kell megcsinálnod hozzá.”

Alan Kay

A Pixar első lépéseként még 1986-ban piacra dobott egy digitális animációra optimalizált, méregdrága
szuperszámítógépet (Pixar Image Computer), melyet Catmull RenderMan programnyelvével ötvözve
professzionális grafikai munkaállomásnak szánt. Ahogy azonban az 1990-ben bemutatott NeXT
Stationnél, úgy a PIC esetében is az a komoly probléma merült fel, hogy a gép hiába volt valóban
rendkívül erős, ha emellett megfizethetetlenül drágának bizonyult célközönségének körében – akik
pedig ez esetben nem is átlagfogyasztók vagy iskolák, hanem filmstúdiók és kutatólaboratóriumok
lettek volna. A gép eladásai ennek megfelelően elkeserítően rosszul alakultak, így a Pixar az eredetileg
135 000 dollárért kínált típus árát 1988-ban már kénytelen volt levinni 49 000 dollárra, miközben PIC II
néven egy csekélyebb képességű, ennél is olcsóbb változattal próbált meg előrukkolni – sikertelenül.
Akadt ugyan néhány vásárló (többek között a Disney), azonban hamar kiderült, hogy egy ilyen gépre
valójában nincs valódi piaci igény. A számítógépes animáció ugyanis ekkor még egyáltalán nem volt
húzóágazat a filmiparban, ezt az irányt később maga a Pixar teremtette meg – de nem a Jobs által oly
nagy becsben tartott számítógépeivel, hanem a saját fejlesztésű technikai háttérrel készült animációs
filmjeivel.

Türelemjáték

Jobs kezdetben nemigen fordított figyelmet a cég által megteremtett technológiák házon belüli
alkalmazásának lehetőségeire, ez a részleg a Pixar másik kulcsembere, a Disney-től 1984-ben átigazolt
John Lasseter felségterületének volt mondható. Lasseter a cég animációs részlegének volt a vezetője, és
a RenderMan környezet lehetőségeit bemutató, afféle demonstrációs kisfilmek készítésével
foglalkozott. Jobs nem tulajdonított kiemelt jelentőséget Lasseter tevékenységének, holott annak 1986-
os rövidfilmjét, a 3D-animációval készült Luxo Jr.-t Oscar-díjra jelölték (ennek címszereplője, az ugráló
íróasztali lámpa látható ma a Pixar logójában). Három ével később, 1989-ben Lasseter a Tin Toy című
filmjével el is nyerte az Akadémiától a legjobb animációs rövidfilmnek járó díjat, de Jobs szemében
mindezen sikerek elsősorban a PIC gépek eladásait elősegítő presztízs-produkcióknak számítottak.
(Ironikus, hogy Lasseter kisfilmjeiből mindössze egyetlen egy, az 1987-es Red’s Dream készült PIC
gépen). 1987-től az animációs részleg reklámfilmek készítését is elvállalta, hogy legalább minimális
bevétellel igazolhassák a létjogosultságukat.

Lasseter ugyanis a szakmai sikerek ellenére is folyamatos, kemény küzdelmet vívott Jobs-szal azért,
hogy az animációs részleg egyáltalán fennmaradhasson.

A cég a kezdettől fogva komoly anyagi problémákkal küzdött, s mindössze az tartotta életben, hogy
Jobs megállás nélkül ölte bele az újabb és újabb dollármilliókat, miközben a PIC gépek gyatrán
szerepeltek a piacon, és az animációs részleg bevételei sem voltak képesek profitképessé tenni a
vállalatot.

1990-ben a Pixar nyolcmillió dolláros veszteséggel zárta az évet.

Jobs mindeközben a NeXT-tel volt elfoglalva, olyannyira, hogy a Pixar vezetőinek tartott eligazításokat
is a másik irodájában, Redwoodban bonyolította le. Jobs szokásait meghazudtolóan nem folyt bele
igazán a Pixar napi ügyeibe, nem gyakorolt mindenre kiterjedő kontrollt (ezt a hozzáállását később is
megőrizte), de ekkorra már kezdte elveszíteni türelmét, s végül drasztikus eszközökhöz folyamodott.
1990-ben teljesen leállította a PIC gépek gyártását és eladta a hardverrészleget, majd a céget Point
Richmondba telepítette át. Jobs továbbra is próbált a RenderMan fejlesztésére fókuszálni, s azt a
nagyközönség számára is eladhatóvá tenni, ez azonban a rendszer bonyolultsága miatt valószerűtlen
elképzelés volt – sosem sikerült véghezvinni.

„A Catmull-Lasseter-Jobs triumvirátus úgy nézett ki, mint az Atya, a Fiú és a Szentlélek.”

Brad Bird

1991-ben újabb megszorítások és leépítések történtek a Pixar berkein belül. Jobs a szoftverfejlesztőkön
és az animációs részleg dolgozóin kívül (ez utóbbi volt az egyetlen bevételt termelő divízió) mindenkit
elbocsátott, majd kinyilvánította, hogy a továbbiakban csak akkor hajlandó finanszírozni a vállalat
működését, ha az alkalmazottak visszaadják a cégben való részesedésüket.

Alvy Ray Smith, aki Catmull mellett a Graphics Group alapítóihoz tartozott, a Jobs és közötte kialakult,
feloldhatatlan nézeteltérésekre hivatkozva ekkor kilépett a cégtől. Később így emlékezett vissza erre az
időszakra a The Second Coming of Steve Jobs című könyvben:

„Jobs nem akarta beismerni a tévedését, és elkeseredetten próbálta visszaszerezni a Pixarba fektetett 50
millióját, miközben, ha tehette volna, egy percig nem hezitált volna eladni az egész céget.”

A helyzet a következő négy évben sem javult, sőt: Jobs 1994-ben már azt mérlegelte, hogy a Pixart
szőröstől-bőröstől eladja az ősellenségnek tartott Microsoftnak.

Ha így döntött volna, a vállalattal együtt azt a kivitelezés alatt álló projektet is átjátszotta volna a Bill
Gates által igazgatott óriáscégnek, ami a rákövetkező évben fenekestül felforgatta az animációs filmek
világát, és 1995 legnagyobb kasszasikereként 362 millió dolláros bevételt ért el világszerte.

Gerdelics Miklós
11. Fejezet
1984–1995

Operációs rendszerek háborúja

Macintosh a Windows ellen

„Nem hiszem, hogy a Windows-felhasználóknak nincs befolyásuk. Úgy vélem, hogy boldogok a
Windowszal, és ez a gondolat elmondhatatlanul nyomasztó.”

Bill Gates kiáll a Macintosh mellett, ugyanakkor az IBM PC piacát is meg akarja hódítani egy saját
operációs rendszerrel, amelyhez egy elhibázott döntés következtében maga az Apple biztosít bizonyos
technikai elemeket. A Windows siker lesz, az Apple és a Microsoft partneri viszonya fokozatosan
megromlik, a viszály pereskedésbe torkollik.

Bizalmatlan partnerek

Az Apple II típus sikerében fontos szerepet játszott a Microsoft. Bill Gates vállalata az alkalmazásokon
túl a BASIC programnyelv fejlesztői környezetével is hozzájárult a fejlesztésekhez, így az első
Macintosh-projektek beindításakor Jobs már a legfontosabb külsős szoftverfejlesztő cégek egyikeként
tekintett a Microsoftra. Szüksége volt a vállalat támogatására, de nem bízott meg bennük: tudta, hogy a
Microsoft az Apple számára végzett fejlesztések során nyert tapasztalatokat felhasználhatja, és
valószínűleg fel is használja arra, hogy hasonló alkalmazásokat írjanak IBM PC-re. Jobs érthető módon
nem lelkesedett a lehetőségért, hogy innovatív megoldásaikkal és szerteágazó ötleteikkel közvetett
módon legnagyobb riválisuk útját egyengessék. Félelme nem volt alaptalan, de a helyzetet rosszul mérte
fel, és tévedése komoly következményekkel járt.

1982-ben Jobs egy kizárólagos szerződést igyekezett kijárni a Microsoftnál. Arra akarta rávenni Bill
Gatest, hogy a szoftverfejlesztő cég egyetlen partnernek se adjon át olyan alkalmazásokat, amelyek
egeret vagy hanyattegeret használnak, és nem Apple gépre készülnek. Az alku megköttetett, de Jobs
elkövetett egy hibát: a végleges kontraktus semmilyen szinten nem korlátozta a Microsoftot egy saját
operációs rendszer elkészítésére vonatkozóan. Sokak szerint ez volt az Apple-vezér életének
legnagyobb tévedése.

Gates megígérte, hogy a Microsoft a Macintosh modell megjelenését követő 12 hónapban csak erre a
számítógépre fog egérrel kezelhető alkalmazásokat fejleszteni, cserébe pedig Jobs értékes
prototípusokat bocsátott a cég rendelkezésére. Gates tartotta magát a szerződéshez, elkezdett
kizárólagosan elérhető programokat fejleszteni az Apple-nek, ugyanakkor nekiláttak egy teljesen új
projektnek; ez volt az IBM PC-re és annak klónjaira szánt Windows operációs rendszer.

Gates ekkorra már tetemes vagyont halmozott fel az MS-DOS parancssoros felülettel, de még nagyobb
ambíciókat táplált. Jobshoz hasonlóan ő is felismerte, hogy az MS-DOS napjai megszámláltattak, és a
jövő a grafikus felhasználói felületeké lesz. Mivel az Apple ekkor már javában fejlesztette a Macintosh
operációs rendszerét, Gates biztosra akart menni, ezért az IBM platformján kívánt létrehozni egy
hasonló operációs rendszert.

Mindeközben Jobs is próbálta bebiztosítani magát, ezért új feladatot adott Donn Denmann
programozónak: arra kérte őt, hogy készítse el az Apple saját BASIC fejlesztői környezetét, amelyet
MacBASIC névre keresztelt. Az eredeti terv szerint a MacBASIC-et 1984 második negyedévétől
szerették volna értékesíteni 99 dolláros áron, így részben függetleníthették volna az Apple-t a Microsoft
szoftvereitől.

Az első Windows

A Microsoft 1983. november 10-én jelentette be a Windowst. A reklámborsúra szerint az operációs

rendszer annyira nagyszerű volt, hogy „1984 végére az IBM PC-vel kompatibilis számítógépek 90
százalékán telepítve lesz” (jóllehet a termék csak 1985 végén jelent meg). Az Apple pár hónappal
később mutatta be a Macintosht, a prezentáción Gates is részt vett; támogatásáról biztosította az Apple-
t, és bejelentette a Macre fejlesztett Multiplan és Microsoft BASIC szoftvereket. A Microsoft ekkorra
már sokat invesztált a Macintosh szoftvereket fejlesztő divízióba, ezért fontos volt Gates számára, hogy
megtérüljön és nyereséget termeljen a befektetett munka. Viszont a BASIC fejlesztését elkapkodták: a
szoftver nem aknázta ki kellőképpen a Macintosh egyedi képességeit, ráadásul lassúnak is bizonyult.
Mindez természetesen az akkor még béta-stádiumban lévő MacBASIC-nek kedvezett, amely sokkalta
ígéretesebb fejlesztésnek mutatkozott, így az Apple rengeteg energiát ölt a projektbe.

„Nem tudom, hogy mi fog történni a Windowsszal vagy a VisiOnnal, de az IBM ablakmozgató
metódusa lesz a szabvány. Úgy hallottuk, hogy nem túl jó, de szabvány lesz.”

Steve Jobs, Personal Computing, 1984. április

A helyzetet jócskán megbonyolította, hogy 1985 augusztusában meg kellett újítani a Microsoft által
készített, az Apple II modellen futó BASIC felhasználási szerződését. Mivel az Apple II volt
kereskedelmi szempontból a vállalat legfontosabb terméke, Jobs és az igazgatóság kényszerhelyzetbe
került. A Macintosh más konstrukció volt, az erre a modellre fejlesztett MacBASIC nem volt megfelelő
az Apple II számára, így a sikeres termék élettartamának megnöveléséhez feltétlenül szükség volt a
Microsoftra, mivel csak Bill Gates szoftvercége rendelkezett használható alkalmazással. A szerződés
meghosszabbítása érdekében a MacBASIC fejlesztését le kellett állítani, hogy ne jelentsen konkurenciát
a Microsoft Macintoshra készített BASIC-jének. Ez utóbbi sosem vált igazán sikeres termékké, Gates
pedig később élete egyik legnagyobb butaságának nevezte döntését.

„Ha a Macintosh nem lesz sikeres, akkor a PC-é lesz a piac, de mi azért nagyon lelkesek vagyunk. Ha
az Apple eléri a termelési céljait, akkor 1984-ben a Microsoft eladásainak felét a Macintosh szoftverek
fogják kitenni.”

Bill Gates, Popular Science, 1984. március

Bár a nyilvánosság előtt Gates továbbra is méltatta a Macintosh platformot és bizakodásának adott
hangot, továbbra is két vasat tartott a tűzbe, és a Microsoft Windows projekt is teljes sebességgel
menetelt előre.

A legnehezebb feladat az volt, hogy saját grafikus felületet építsenek a karakteres megjelenítést
használó MS-DOS-ra, mert amennyiben a fejlesztés eredménye szignifikáns mértékben hasonlított
volna a Macintoshra, az Apple bizonyosan perre vitte volna az ügyet.

A Microsoft azonban nem tudta elérni, hogy az új operációs rendszer valóban egyedi grafikus felülettel
rendelkezzen. Pár héttel a Windows 1.01 megjelenése előtt Bill Gates még teljes mértékben meg volt
győződve róla, hogy a hasonlóságok miatt az Apple bíróságra fogja őket rángatni, ezért Gates egy
zsarolással határos ultimátumot nyújtott be: felkereste John Sculley-t, az Apple akkori vezérigazgatóját,
és közölte vele, hogy a Microsoft per esetén leállítja a Word és Excel fejlesztését Macintoshra.

Előnytelen döntések

Az Apple ekkoriban válságos időket élt a Macintosh-eladások visszaesése miatt: mindössze 20 000 gép
kelt el havonta, ami alig ötöde volt a várakozásoknak. A vállalat bevétele még így is tízszerese volt a
Microsoft forgalmának, de az Apple-nek szüksége volt a folyamatos támogatásra, Bill Gates pedig
tökéletesen tisztában volt ezzel. Jobs és az Apple igyekezett bizalmi viszonyt kialakítani a Microsofttal,
mely törekvés részeként 1985. október 24-én, négy nappal születésnapja előtt Gates roppant nagyvonalú
ajándékban részesült.

Az Apple megengedte a Microsoft számára, hogy a Windowsban használjanak bizonyos Mac-

technológiákat, amiért cserébe azt kérték, hogy halasszák el az Excel Windowsra írt verziójának a
kiadását, hogy a Macintosh megvethesse a lábát az üzleti szférában.

Két nappal a Windows megjelenése után Sculley és Gates aláírtak egy titkos dokumentumot, melyben
az Apple a Microsoft számára garantált egy „nem exkluzív, világszerte érvényes, jogdíjmentes, nem
átruházható jogot” bizonyos szoftveres elemek használatára, cserébe a Microsoft közel egy évvel kitolta
a Windowsra írt Excel piacra dobását, lletve kiadta a Word Macre írt verzióját.

Jobs nem vett részt ebben a döntésben, és a nélküle kalkuláló igazgatóság elképesztően rossz alkut
kötött. A Microsoft valószínűleg bárminemű kompenzáció nélkül is frissítette volna a Word programot,
hiszen az korántsem volt tökéletes, az Excel fejlesztése pedig ekkor még igencsak gyerekcipőben járt
(végül a szerződésben kikötött, késleltetett dátumra sem sikerült kihozni a kész programot). A Microsoft
tehát ingyen jutott hozzá a Macintosh-technológia bizonyos elemeihez – és az Apple semmit sem kapott
ezért cserébe.

Az Apple kontra Microsoft per

Az első Windows nem bizonyult nagy sikernek, de az 1988-ban megjelent 2.03-as verzió már egyre
nagyobb szeletet szerzett a piacból. Az operációs rendszer új változata nagyon hasonlított a Macre, ami
nem lehetett különösebben meglepő, hiszen Gates imádta ezt a rendszert.
A dolognak természetesen per lett a vége: az Apple a Lisában található elemek lemásolására hivatkozva
adott be egy 11 oldalas kérelmet San Jose bíróságán. A Microsoft válaszként meglobogtatta az aláírt
szerződést, ami feljogosította őket bizonyos elemek felhasználására. Az Apple pedig közölte, hogy az
eredeti kontraktus csak az első Windowsra vonatkozott, a 2.03 verziót illetően a Microsoft semmiféle
felhasználási engedélyt nem kapott.

A per miatt Bill Gates számos fórumon szembesült kellemetlen kérdésekkel. 1989-ben történt, hogy a
fejére olvasták Steve Jobs vádjait, miszerint a Windows operációs rendszert a Mactől lopta a Microsoft,
mire ő így vágott vissza:

„Hé, Steve! Az, hogy te előbb törtél be a Xeroxhoz és hoztad el a tv-t, mint én, még nem jelenti azt,
hogy én nem mehetek oda, és nem hozhatom el a magnót!”

A pereskedés közel egy évtizeden át tartott. A végső bírósági döntés szerint a beadványban szereplő 189
pontból csak 10 felelt meg az 1985-ös szerződés kitételeinek, tehát az Apple nyert, de a Microsoftnak
végül nem kellett kártérítést fizetnie.

Mire a bírósági ítélet megszületett, a naptár már 1995-öt mutatott; ebben az évben jelent meg a
Windows 95, ami pontot tett az operációs rendszerek háborújának végére.

Windows 95 a Copland ellen

Az 1990-es évek elején a Steve Jobs által dirigált NeXT rengeteg gonddal küszködött, és az Apple sem
mondhatta el magáról, hogy a prosperitás útját járja. Már a Macintosh 10. születésnapja (ami 1994-ben
volt esedékes) előtt tisztán látszott, hogy az Apple gépeken futó operációs rendszernek komoly
ráncfelvarrásra van szüksége ahhoz, hogy versenyre tudjon kelni az egyre erősödő Windowsszal. Sokat
kellett volna fejleszteni a funkcionalitáson, a stabilitáson és a használhatóságon is, miközben az Apple
akkori vezetése mindenképpen meg akarta előzni a Bill Gates által kormányzott Microsoftot a legújabb
operációs rendszer kiadásában. A redmondiak a Chicago kódnéven futó Windows 95-tel készültek
további piacokat hódítani, ennek kellett volna konkurenciát állítani az 1994-től fejlesztett, Copland
néven futó rendszernek.
„Véleményem szerint az az egyik oka annak, hogy a Microsoftnak tíz évébe telt lemásolni a Macet,
hogy nem igazán értették meg a lényegét.”

Steve Jobs

A Copland 1994 márciusában került bemutatásra. Az 1995 augusztusában (a Windows 95 piacra dobása
előtt nagyjából egy héttel) tartott Macworld Expón azt nyilatkozták, hogy a rendszer 1996 közepére a
felhasználók kezébe kerülhet, de egy, korábban az Apple-nél dolgozó mérnök még ebben az évben
megcáfolta ezt a kijelentést egy, a Business Week által közölt interjúban: „Semmi esély nincs rá, hogy a
Copland 1996-ban piacra kerüljön. Remélem, hogy 1997-ben azért megjelenik.”

Pedig az Apple temérdek pénzt és energiát ölt a projektbe (összesen 250 millió dollárt költöttek és 500
mérnököt alkalmaztak), de még így is vajmi kevés esélyük volt a sikerre; bár Steve Jobs rajongói úgy
gondolják, hogy ennek oka a karizmatikus vezető hiánya volt, ezt korántsem lehet egyértelműen
kijelenteni. Az viszont egészen biztos, hogy a Microsofttal való rossz viszony jelentős szerepet játszott
az Apple mélyrepülésében, ráadásul az akkori Apple vezetők is elkövettek hibákat. Csak találgatni
lehet, hogy mi lett volna akkor, ha ezekben a nehéz években Steve Jobs vezeti Apple-t; az viszont
biztos, hogy a megerősödött Microsoft nagyon ügyesen játszotta ki a lapjait, és üzleti szempontból
felettébb nehéz helyzetbe hozta riválisát.

Bodnár Csaba
12. Fejezet
1986-1996

Az Apple hanyatlása

A pórul járt víg özvegy

„Az asztali számítógép, mint iparág, halott. Az innováció megállt. A Microsoft minimális innovációval
is uralja a piacot. Vége a dalnak. Az Apple veszített.
Az asztali számítógépek piaca belépett a sötét középkorba, és ez a sötét középkor akár tíz évig is
eltarthat, de az évtized végéig bizonyosan.”

Ahogy a NeXT és a Pixar sem találja a helyét a piacon, Jobs távollétében az Apple is lejtmenetbe kerül.
Felmerül a kérdés: talán ismét össze kellene bútorozniuk a vállalat megmentése érdekében.

Az 1980-as évek végén a Commodore által forgalmazott Amiga és az Atari TS platformok tűntek az
Apple legnagyobb riválisainak. A húzótermékek, az Apple II és a Macintosh LC szép lassan kifulladtak,
az első hordozható számítógép, a Macintosh Portable hét kilogrammos súlyával és magas árával eleve
kudarcra ítéltetett, így az 1989-ben bemutatott újdonsággal semmiféle versenyelőnyre nem tett szert a
vállalat. Szerencsére az 1991-ben piacra dobott utód, a PowerBook (ami a következő generációknak
2001-ig alapul szolgáló System 7 operációs rendszerrel büszkélkedhetett) egyértelműen jó döntésnek,
egyben az első kereskedelmileg sikeres notebooknak bizonyult.

A következő évtized elején azonban újabb, az Apple számára fájdalmas változások történtek a piacon: a
Windows 3.0 operációs rendszernek köszönhetően –ami grafikus felhasználói felületével vetekedett az
Apple termékeivel – egyre nagyobb teret nyertek az IBM PC jellegű számítógépek, és valamennyi
vetélytársuknál nagyobb népszerűségre tettek szert.

A megváltozott piaci környezetben a Macintosh lassan már csak az elkötelezett rajongókra számíthatott,
az átlagos felhasználó számára nem tudott valóban vonzó ajánlattal előállni. Hiszen miért is vásárolt
volna egy Apple-terméket, miközben a konkurencia olcsóbban kínált hasonló minőségű
számítógépeket?

„Tudja, van egy tervem, ami megmenthetné az Apple-t. Nem árulhatok el róla többet, mint hogy ez
volna a tökéletes termék és a tökéletes stratégia az Apple számára. De a cégnél senki sem hallgatna
rám.”

Steve Jobs, Fortune magazin, 1995.

Az Apple a Macintosh termékvonal új darabjaival válaszolt a kihívásra, ám a Quadra, a Centris és a

Performa piacra dobását annyira silány marketingtevékenységgel készítették elő, hogy nem érhették el
az óhajtott hatást. Ugyanakkor a terméksála áttekinthetetlenné vált: túl sok modellt dobtak túl hirtelen
piacra, amivel összezavarták újra vágyó, de a káosztól elidegenedő fogyasztókat. Az Apple korábban
egyértelműen kommunikálta, hogy melyik típust melyik piaci szegmensre szánja, de a kapkodásból
adódóan gyorsan tovatűnt az egyszerűség ígérete, a felhasználóbarát számítógép mítosza. A gépeket
hiába árulták olcsóbban, mint a hasonló teljesítményű IBM-klónokat, a nyomott árak ellenére is pocsék
eladási mutatókat produkáltak, miközben a köztudatban a Macintosh számítógép és a drágaság között
még mindig egyenlőségjel volt. S hogy még rosszabb legyen a helyzet, a várható piaci igényeket is
hibásan prognosztizálták: a népszerű modellek iránti keresletet alábecsülték, a kevésbé sikeres gépekből
pedig nagy raktárkészletek halmozódtak fel.

1991-ben a vezetőség meghökkentő lépésre szánta el magát: az IBM-mel és a Motorolával partneri

viszonyra lépve, megalakult az AIM szövetség. Forradalmian új számítási (PowerPC Reference)
platformban gondolkoztak, a hardvert az IBM és a Motorola, a szoftvert az Apple tervezte.

Az együttműködés gyümölcsét, az üzleti és professzionális felhasználókat megcélzó, 1994-ben

megjelent MS-DOS kompatibilis és internetezésre is alkalmas első Power Macintosht „A jövő jobb,
mint ahogy elképzelted!” szlogenről elhíresült televíziós reklámkampánnyal harangozták be. A szériát
2006-ig gyártották, a debütálása körüli időkben viszont annyira rosszul ment az Apple-nek, hogy az
IBM kétszer is fel akarta vásárolni a cupertinói céget.

A Kék Óriás mindkét alkalommal elutasító választ kapott. A Sun Microsystems azonban kis híján
sikerrel járt: a feleket a legenda szerint csak néhány óra választotta el a szerződés aláírásától.

Ahogy az Apple számítógépes termékvonala összekuszálódott, a kereskedelmi siker reményében olyan

fejlesztésekbe is belevágtak, amelyek nem igazán illeszkedtek az eredeti cégprofilhoz. Kísérleteztek
PDA-val, videokamerákkal, CD-játszókkal, televíziós kiegészítőkkel. Emiatt az Apple fokozatosan
elveszítette korábban egységes arculatát, az üzleti eredmények a legszerényebb várakozásokat is
alulmúlták, a részvények árfolyama zuhant. Jobs utóbb a következőképpen bírálta ezt a korszakot:

„Szutyok termékeik voltak.”

Nemkülönben alapvető problémát okozott, hogy képtelenek voltak folyamatosan fenntartani és

fejlesztésekkel ellátni a Mac piacát, miközben a Microsoft sorra halmozta az újabb és újabb sikereket.

1996 végére úgy tűnt, hogy a titánok harca eldőlt: az Apple piaci szereplőként megbukik, és a
hőskorszak legendái közé száműzetik, ugyanarra a sorsra jutva, mint a manapság már csak az iparág
legendái között emlegetett, a számítástechnika képzeletbeli panoptikumában megtekinthető Amiga és
Atari.

1993-ban az Apple vezérigazgatói posztján John Sculley-t a német Michael Spindler váltotta, őt pedig
Gilbert Amelio követte 1996-ban. Egyikük sem tudta kimozdítani a kátyúból az Apple szekerét, sőt, a
helyzet csak tovább rosszabbodott. 1997 nyarára megérett a felismerés: ahhoz, hogy a vállalat ismét a
régi fényében ragyoghasson, vissza kell térnie a gyökereihez.

Kömlődi Ferenc
13. Fejezet
1990–1994

Munkatársam, Steve

Jan Roskott visszaemlékezése

„Azért jöttünk, hogy találkozzunk Steve Jobsszal. Addig nem megyünk el, amíg nem beszéltünk vele.”
Jan Roskott 13 éves korától vallja példaképének Steve Jobst.
Az IC Group alapítójaként üzleti kapcsolatban állt a NeXT vállalattal, a kaliforniai cég termékeinek
európai, azon belül a Benelux-államokbeli disztribúciójával foglalkozott. Az IC Group 1991 és 2001
között működött; az alapításkor két alkalmazottja volt, hét év múlva pedig 120. A céget 2001-ben egy
vezető IT részvénytársaság felvásárolta, Jan Roskott pedig Ausztráliába költözött. Ma is ott él, kezdő
vállalkozásokat támogat befektetőként, ír, filmproducerként dolgozik és humanitárius tevékenységet
végez.

Steve Jobs miatt kerültem az ICT iparágba (információs és kommunikációs technológia – a szerk.).
Igazából Jobs miatt kezdett el érdekelni ez a szakma. 13 éves voltam, amikor olvastam róla a holland
újságokban – a 21 éves számítógépzseni már milliomos. És úgy nézett ki, mintha a Beatles tagja volna.
Sosem láttam korábban menő üzletembert, de ő vagány volt.

Akkor határoztam el, hogy én kipróbálom magam a számítástechnika üzletágában, és milliomossá

válok.

Ugorjunk előre 16 évet. Megvan már a diplomám marketingből, és megszereztem az MBA-t is, mialatt
a Hewlett-Packardnál dolgoztam.

Ekkor néhány kaliforniai kollégám hirtelen elhagyta a HP-t, és egy rejtélyes vállalathoz szerződtek le.
Kinyomoztam, hogy a cég, amelyik összetoborozta őket, a NeXT Computer volt. Ez volt Steve Jobs új
vállalata, amit azután alapított, hogy kidobták az Apple-től.

Némi kutakodás után úgy döntöttem, hogy én is kilépek a HP-től, és elindítom a saját vállalkozásom:
egy szolgáltatásokat kínáló (solution provider) céget, amely Jobs legújabb technológiai fejlesztéseit
képviseli az európai piacon.

1991-ben indítottuk el a cégünket (a NeXT-et 1985-ben alapította Jobs, az első generációs termékek
1989-ben jöttek ki), minden klappolt, eltekintve attól, hogy nem volt még szerződésünk a NeXT-tel.

A kapcsolataink úgy tájékoztattak, hogy a szerződést csakis Jobsszal tudjuk letárgyalni, de ő nagyon
elfoglalt, ezért nem tudják napirendre tűzni nála az ügyünket.

Eldöntöttük, hogy azonnal lépünk, és az üzlettársammal foglaltunk két jegyet egy San Franciscó-i
járatra. Eltökéltük, hogy személyesen keressük fel Steve Jobst, hogy megbeszélhessük a szerződést.
Előtte azt a tanácsot kaptuk, hogy az öltönyt és a nyakkendőt inkább hagyjuk otthon, mert Jobs nem
bízik a nyakkendős-öltönyös emberekben –

ezért holland népviseletbe öltöztünk.

Ebben a cuccban léptünk be a NeXT irodaépületébe, és mivel nem volt egyeztetett időpontunk, kertelés
nélkül a lényegre tértünk: „Azért jöttünk, hogy találkozzunk Steve Jobsszal. Addig nem megyünk el,
amíg nem beszéltünk vele. És ha kell, visszajövünk holnap, aztán holnapután is… van időnk, kivárjuk.”
Körülöttünk összecsődültek a NeXT alkalmazottjai, hogy megnézzék maguknak a holland
csodabogarakat. Röviddel később megjelent a hátborzongatóan mosolygó Jobs is, aki farmert viselt,
edzőcipőt és egy fekete Gap garbót.
Ismerte látogatásunk szándékát (küldtünk neki egy e-mailt), és gyorsan megkötöttük az üzletet. A jogi
osztály már előkészítette a szabványos szerződést, és esélyünk sem volt rá, hogy belenyúljunk
(emlékszem, hogy voltak benne olyan klauzák, amik kizárólag az Egyesült Államok területén voltak
érvényesek, tehát egyáltalán nem voltak alkalmazhatók velünk szemben, de ez kit érdekelt?). A
formalitások elintézése után Steve felengedett egy kicsit, és kérdezősködni kezdett. Mit gondolunk a
számítógépéről? Mit gondolunk, hány gépet tudunk majd értékesíteni?

Na már most egészen eddig a pontig egyetlenegy NeXT számítógép társaságában nem voltunk hosszabb
ideig, mint 15 perc. Sem az üzlettársam, sem jómagam nem voltam ICT-szakértő, így nem tudtunk
érdemben nyilatkozni. Nem ismertük a Unixot, fogalmunk sem volt a Display Postscriptról, hogy
hogyan működik a DSP, és egyáltalán, mi az objektumtechnológia jelentősége… Persze azt mondtuk
neki, amit hallani akart, és ő öt perc múlva már el is tűnt az irodából. Még csak kezet sem nyújtott. Nem
számított; a zsebünkben volt az aláírt szerződés.

Ezután minden ügyet e-mailen keresztül intéztük Jobsszal. Ugyanúgy írt, ahogy beszélt: lehengerlően.
Piszkosul tudott bánni a szavakkal. Ma sem tudom, hogy az e-mailjeit ő maga írta, vagy egy PR
szakember, vagy egy felbérelt író, de egyértelmű volt, hogy van érzéke a szavakhoz.

Minden közlése tiszta volt és határozott.

Legközelebb San Franciscóban találkoztunk a NeXT Worldön, amit a NeXT üzletfeleinek, a

forgalmazóknak és a sajtónak tartottak. Mi is érdekeltek voltunk a „Legjobb Partner Díj” ügyében, ezért
összeültünk, hogy megvitassuk a dolgokat. Az üzleti megbeszélés azonban villámgyorsan kisiklott.
Ezekben az időkben a NeXT-nek legfőképpen remek alkalmazásokra lett volna szüksége (mint például a
Desk Top Publishing, ami kikövezte az utat a Mac előtt), hogy piacot teremtsen magának. Kecsegtető
üzleti lehetőségeket találtunk Európában, de ehhez kellettek volna a megfelelő szoftvercsomagok is,
viszont Jobs mereven elzárkózott annak a lehetőségétől, hogy kiadja egy harmadik félnek a
szoftverfejlesztési munkákat.

Ezután magán a rendezvényen találkoztunk. Bemutattuk a legfontosabb vásárlóinkat, akiket meghívtunk

az eseményre (köztük volt egy nagy kiadóvállalat, egy hatalmas bank és egy nagy kutatóintézet), de a
kellemes társalgásnak kábé négy perc után vége is szakadt. Valaki azt kérdezte Jobstól, hogy mikor
lesznek hozzáférhetők az új alkalmazások, mire ő kitört. Leüvöltötte a hajunkat, hogy nincs is
szükségünk ezekre az alkalmazásokra, vagy éppenséggel magunk is megcsinálhatnánk őket, akár le is
másolhatjuk mások cuccait, hallgassunk csak másokra… és így tovább. Az üzleti partnereink nem
kifejezetten reagáltak jól minderre, ezért Jobs közeli munkatársai közbeléptek, és elragadták a
főnöküket.

Aznap, valamivel később még egyszer összefutottunk. Közvetlen hangulatában kaptam el, egy üdítővel
a kezében lazított. Ha jól emlékszem, akkoriban született meg az első „hivatalos” gyereke, és kiszökött
a rendezvényről, hogy fellélegezhessen kicsit, én pedig vele tartottam. Lehuppantunk a járdára, hátat
fordítva az egész felhajtásnak, és úgy negyedórát beszélgettünk az életről, a gyerekekről, a ránk
nehezedő nyomásról, az iparág jövőjéről. Felemlegettem a reggeli összezördülésünket, és olyan választ
kaptam, ami Jobs esetében valószínűleg a lehető legközelebb volt ahhoz, amit bocsánatkérésnek
szoktunk hívni:

„A helyzet az, hogy nekem sem esik jól, de néha kicsit sokkolni kell az embereket, hogy a dolgok
beinduljanak.
Nem engedhetjük meg magunknak, hogy külsős fejlesztők túszává váljunk, akik összehazudoznak
mindenfélét arról, hogy milyen feladatokhoz milyen alkalmazások kellenek, aztán meg tartják a
markukat, elvárva, hogy a NeXT nagyvonalúan fizet nekik. Adok egy tippet: ha sikeres üzletet akarsz
csinálni velünk, akkor fogadj fel szoftverfejlesztőket, és készíts a megrendelőidnek személyre szabott
szoftvereket.”

Azóta sem kaptam ennél jobb tanácsot. Akkoriban még inkább forgalmazók voltunk, de ennek a
beszélgetésnek köszönhetően elmozdultunk a szoftverfejlesztés felé. Így történt, hogy még évekig
együtt dolgoztunk azokkal a megrendelőinkkel, akiket magunkkal cipeltünk San Franciscóba.

A rákövetkező két évben mindenféle marketinges megbeszéléseken vettünk részt, a NeXT-nél

találkoztunk Jobsszal. Mindig varázslatos érzés volt a közelében lenni, amikor a beszédeire készült fel.
Meg akartuk hívni Hollandiába, hogy tartson egy előadást, de a NeXT 100 000 dollárt számlázott volna
ki ezért, mert

Steve minden előadásra legalább két hónapig készült.

Lenyűgöző volt munka közben látni őt. Olyan volt, mintha a saját kreatív szelleme szállta volna meg (a
kiválóságra való törekvés és az irányításmánia múzsája ); minden mozdulatot, minden szót, minden
pillantást, minden lépést, minden hangot, minden képet megfontolt, de még a fényforrások
elhelyezésére is úgy figyelt, ahogy egy szigorú karmester figyeli a zenekart.

A nyilvános bemutatók során a magasított színpad alatt mindig ott figyelt legalább három NeXT-
alkalmazott, akik követték őt, ahogy a számítógépen tesz-vesz (Steve mindig élő bemutatókat tartott), és
szükség esetén át tudták venni tőle, ha esetleg elakadna, vagy ha a számítógépe lefagyna. Az élő
hozzászólásokkal tarkított, műholdkapcsolatos bemutatók úgy voltak levezényelve, mint a katonai
műveletek. Fantasztikus volt nézni.

Az egyetlen bemutató, amit elrontott, az 1990-es évek elején volt Stanfordban; ez volt az az alkalom,
amikor először meglátta a leendő feleségét, aki az első sorban ült.

1993-ban történt egy eset, amire élénken emlékszem. Steve egy hordozható eszközt mutatott be (talán
navigátornak nevezte), egy kisméretű számítógépet, ami lehetővé tette számodra, hogy mindenféle
kábel nélkül, gyakorlatilag a levegőből tölts le zenét és filmeket. Így szólt hozzánk:

„Ahogy a rádióhullámok, a zenék és a filmek, illetve más tartalmak is elérhetők lesznek a műholdakon
keresztül, így a vásárlók akár séta közben is megvásárolhatják és letölthetik azokat.”

Azt gondoltam akkor, hogy Steve-nek elment az esze.

Egy másik alkalommal egy megbeszélésen voltunk, többek között Rich Page-dzsel, a NeXT egyik
alapítójával és termelési igazgatójával. Jobs folyamatosan időhiányban szenvedett, mindig röviden
fogalmazott és kimérten viselkedett. Rich Page-dzsel ültünk az autóban, és az út során Jobs többször is
felhívta Page-dzset a kocsiban lévő telefonon. Csip-csup ügyekben csörgette meg, nem azért, hogy
valóban beszéljenek, hanem azért, hogy az új kütyüjét tesztelje. Steve-nek ugyanis volt egy telefonja,
ami képes volt hangot társítani a telefonkönyvben tárolt nevekhez (manapság ez már alapvető
szolgáltatás, de ez 17 évvel ezelőtt történt!). Jobs annyira imádta a készüléket, hogy kényszeresen
hívogatott mindenkit, és folyamatosan mutogatta a körülötte lévőknek. Szóval a NeXT irodaházában
volt éppen, a munkatársainak hencegett a csodatelefonnal: „Hívd Rich-et!”, „Hívd Rich-et!”, „Hívd
Rich-et!”

Addig hívogatta, amíg Rich ki nem kapcsolta a telefont.

Ilyen volt Jobs: az egyik pillanatban egy narcisztikus üzletember, a másikban pedig egy kisgyerek, aki
boldogan szórakozik az új játékával.

Jobs mindig dolgozott. Mindig.

Másoktól is elvárta ugyanezt. Az európai iroda alelnöke péntek esténként repült át az Egyesült
Államokba. A San Francisco nemzetközi reptéren landolt szombat reggelente. A gépen aludt, majd
autóval elvitték Steve házába, ahol a megbeszéléseket tartottuk. A szombat délutáni géppel
visszautazott, hétfő reggel pedig bement az irodába. Azt kérdeztem tőle: „Hogy viseled az időeltolódást
és a repülés fáradalmait?” Mire ő azt válaszolta: „Ha csak heti két napot vagy az Államokban, akkor
semmi gond nincs az időeltolódással, és nem is fáradsz el.”

Legalább két éven át, minden héten megtette ezt az utat!

A Steve házában tartott megbeszélések lenyűgözőek voltak. Steve egyfajta zen környezetben élt. Földre
helyezett párnákon ültünk, japán teát ittunk és szusit ettünk. Steve a létező legmenőbb cuccokat szedte
össze (lemezlejátszó, motorbicikli, BMW), de nem birtokolt sok tárgyat. A szekrénye egyforma Gap
garbókkal volt tele, tucatjával vette őket.

Az üzletnek élt, üzletet lélegzett be és egyfolytában az üzletről beszélt. Mi van akkor, ha ez történik, mi
van, ha az, ki csinálta ezt, hol tudnánk amazt megszerezni, miért nem vagyunk mi ilyenek stb. Nem volt
igazából irányításmániás, mert sok feladatot és hatáskört átruházott másokra, de mindig a dolgok
közepén akart lenni, és elvárta tőled, hogy te magad is ilyen legyél. Sosem kapcsolt ki az agya.

Nem volt kedves ember, legalábbis abban az értelemben véve, ahogy mások folyamatosan figyelnek a
társaságra, mások érzelmeire, és igyekeznek kellemes hangulatot teremteni maguk körül. Ezért sokat
füllentenek („Szép a nyakkendőd!”, „De jó téged újra látni!”). Steve sosem tett ilyesmit. Ő mindig a
nevükön nevezte a dolgokat. Mindig elmondta, hogy szerinte mi az igazság.

Steve nem hűség vagy barátság alapján gondolkozott. Nem kapcsolatokat épített, hanem vállalatot.

Olyan messzire ment, amilyen messzire csak mehetett, és elvárta, hogy a körülötte lévő emberek
megtalálják a módját, hogy lehet kivitelezni az ötleteit. Azt mondta: „Ez az, amit akarok!”. Mi így
válaszoltunk: „Nos, ez a dolog nem igazán működik így.” Mire ő: „Hát akkor találd ki, hogy hogyan
működhet!”

Jan Roskott

Fordította: Schüszler Orsolya

14. Fejezet
1995–1996

A virgonc olvasólámpától a Toy Storyig

2. rész: Luxo Jr. meghódítja az

animációs filmek világát

„A Pixarnak esélye van rá, hogy a következő Disney legyen; nem a Disney helyének az elfoglalásáról
beszélek, hanem arról, hogy a következő Disney-vé váljon.”

Jeffrey Katzenberg telefonhívása felkavarja az állóvizet, John Lasseter csapata pedig előáll egy
szenzációs 3D animációs filmmel. Jobs rafinált üzleti húzásának köszönhetően milliárdossá válik, és
ismét felkerül az újságok címlapjaira.

Kreatív nézeteltérések béklyójában

A Toy Story története 1991-ben kezdődött. Jeffrey Katzenberg, a Disney második embere ekkor kereste
fel az Oscar-díjas Lassetert, és ajánlatot tett a cégnek: ha a Pixar garanciát vállal egy egész estés,
teljesen számítógépes animációval készülő rajzfilm legyártására, akkor a Disney hajlandó részben
finanszírozni a munkálatokat, illetve forgalmazni az elkészült mozifilmet.

Jeffrey Katzenberg igazából arra számított, hogy elcsábíthatja Lassetert a Disney-hez, de az animációs
szakember kétszer is visszautasította az ajánlatát, mert jobban érezte magát a Pixar kreatív közegében.

Steve Jobs, bár nem különösebben lelkesítette a projekt, a Pixar elkeserítő anyagi helyzete miatt ráállt
az alkura. Bízott benne, hogy a vállalat ennek a szerződésnek köszönhetően némi bevételt is fog
termelni a változatosság kedvéért, s ebbéli reményében szinte bármilyen megállapodást elfogadhatónak
tartott. A kontraktus, amint az utóbb kiderült, meglehetősen előnytelen volt a Pixar számára: a stúdió
három egész estés film elkészítésére vállalt kötelezettséget, miközben a filmek bevételéből mindössze
12,5 százalékos részesedést kapott.

A Toy Story munkálatait 1991-ben kezdték meg. A projektet sokkal inkább a Disney, mint Jobs
felügyelte, ugyanis a tulajdonos egyrészt csekély jelentőséggel ruházta fel a szerződést, másfelől teljes
mértékben megbízott Lasseterben. Vele szemben Jeffrey Katzenberg folyamatosan követte az
eseményeket, és instrukciókkal látta el a készítőket, de az együttműködés korántsem volt
zökkenőmentes. 1993-ban gyakorlatilag leállíttatta a filmet, mivel a Disney-nél úgy találták, hogy a Toy
Story szereplői nem lesznek elég szimpatikusak a célközönségnek, a dialógusok pedig túl cinikusak
ahhoz, hogy egy gyerekfilmben hangozzanak el. A művészeti nézeteltérések miatt a Toy Story sorsa
rettentően bizonytalanná vált, s miután Jobs ugyanebben az évben kénytelen volt megválni a NeXT
teljes hardverrészlegétől is, az Apple alapítója 1993-ban szakmailag és üzletileg egyaránt mélyponton
érezhette magát.
A sorozatos kudarcok miatt egyre inkább hanyagolta a munkát, kerülte a cégeit, inkább a magánélete
kötötte le: a legtöbb időt friss házasságára és újszülött fiára fordította, családja körében találva vigaszra.

Megvilágosodás a Central Parkban

Jobs mindig is jó érzékkel válogatta ki a munkatársai közül azokat az embereket, akik kiemelkedő
képességekkel rendelkeztek, és hajlamosak voltak áldozatot hozni a sikerért. Össze tudott állítani és –
ami nem kevésbé fontos – egyben tudott tartani egy ütőképes csapatot, ami képes volt megvalósítani
merész vízióit. John Lasseter szakértelméhez és elhivatottságához pedig nem férhetett kétség: az Oscar-
díjas animátor a nehéz időkben is lázas munkát végzett csapata élén. 1994-re gyakorlatilag újraírták a
Toy Story forgatókönyvét, majd beadta a scriptet a Disney-hez, és sikerült elfogadtatnia Katzenberggel
az új változatot. A szükséges egyeztetések után a Disney kitűzte a bemutató időpontját, a Pixar pedig
megfeszített tempóban dolgozott az animációs filmen, hogy tartsa a határidőket. Jobs megnyugvással
fogadta a híreket, és óvatos bizakodással tekintett a Disney-vel való együttműködés elé, ám rövidesen
történt egy olyan esemény, ami revelációval ért fel számára, és teljesen új távlatokat nyitott meg előtte.

1995 februárjában a Disney tesztvetítést tartott a Central Parkban, amelyen a Toy Story mellett a patinás
stúdió legújabb egész estés rajzfilmje, a Pocahontas is bemutatásra került. Tekintettel az esemény
jelentőségére, Steve Jobs elkísérte Lassetert és Catmullt.

Jobs, aki mindig is büszke volt rá, hogy rendkívüli érzékkel képes felmérni, s még inkább megteremteni
a közönség igényét, a tesztvetítés során életre szóló leckében részesült. Kiderült, hogy drámai
mértékben alábecsülte a Pixar műhelyében készült 3D animációs film művészeti és kereskedelmi
kilátásait: a Central Parkban tartott vetítésen a Toy Story jóval nagyobb érdeklődést váltott ki
közönségéből, mint a Pocahontas, jócskán túlszárnyalva Jobs elképzeléseit.

Woody és Buzz megmenti a Pixart

Jobs ráérzett az átütő siker lehetőségére, és azonnal cselekedett. Alig fél évvel a kitűzött premierdátum
előtt kézi vezérlésre állította át a vállalatot, és átvette a munkálatok feletti ellenőrzést. Catmullt
megfosztotta igazgatói jogkörétől, és a vezérigazgatói poszt felvétele mellett saját magát nevezte ki a
helyére (ennek ellenére természetesen a vállalatnál tartotta az alapítót). Ugyanekkor szerződtetett egy
befektetési igazgatót, akinek az volt a feladata, hogy megtervezze a Pixar tőzsdére vitelét. Az 1991-ben
visszavett alkalmazotti részvények miatt ez a döntése komoly konfliktusokat gerjesztett. Jobs úgy
oldotta fel a problémát, hogy a Pixar öt legfontosabb emberének, köztük Catmullnek és Lasseternek 4-4
százalékos tulajdoni részesedést juttatott, ő maga pedig megtartotta a részvények 80 százalékát.

Miután Jobs cégei az elmúlt közel tíz évben nemigen tudtak igazán komoly eredményeket felmutatni,
sokan voltak, akik újabb méretes baklövésként értékelték döntéseit, és biztosak voltak benne: minden
korábbinál nagyobb bukásnak lehetnek majd tanúi, ami végleg a mélybe rántja az Apple egykori
zsenijét.

A Toy Story elképesztő sikert aratott. Rendkívül ritka, hogy egy forradalmi technológiával készült
animációs film maga mellé tudja állítani a nemzetközi kritikát, és a kasszáknál is elsöprő teljesítményt
nyújt, de John Lasseter rendezése fölényes eleganciával hajtotta végre ezt a bravúrt. A film már a
nyitóhéten, csak az Egyesült Államokban visszahozta a belefektetett 30 millió dollárt, s végül globális
összbevétele elérte a 360 milliót (ez a mai jegyárak mellett közel 660 millió dollárt jelent).

„Az év legleleményesebb vígjátéka.”

Richard Corliss, Time magazin, 1995.

Jobs kihasználta a pazar lehetőséget, és a terveknek megfelelően azon nyomban tőzsdére vitte a Pixart:
a vállalat részvényeinek ára az egekbe emelkedett (az animációs stúdió megelőzte Netscape-et is!), az
Apple alapítója pedig pár óra leforgás alatt milliárdossá vált.

Újra a csúcson

Steve Jobs a Toy Story lehengerlő népszerűségének köszönhetően végre kimászott a gödörből. Mind
anyagilag, mind művészetileg világraszóló sikert aratott, és ismét az újságok címlapjára került. A Pixar
tulajdonos-vezérigazgatójaként jócskán megerősödött az alkupozíciója is, ezért úgy döntött, hogy
újratárgyalja az érvényben lévő, számára igencsak előnytelen szerződést.

Az elkészült szerződéstervezet jóindulattal szólva is elképesztő vakmerőséget tükrözött. Jobs

követelései láttán elsápadtak a nagy hollywoodi stúdiók főnökei, a Disney vezetősége pedig megrendítő
erejű ütést kapott: az eredeti 12,5 százalékos bevételi részesedés helyett nem kevesebb, mint 50
százalékos részesedésre tartott igényt a bevételekből, valamint a gyártási költségek 50 százalékának a
megtérítését irányozta elő. Mindemellett – és ez utóbb még fontosabb kitételnek bizonyult – elvárta,
hogy a Pixar teljes kreatív kontrollt kapjon a filmek felett, tehát a Disney sem a forgatókönyvekbe, sem
a figurák terveibe, általában véve: az alkotói folyamat egyetlen fázisába se szóljon bele, hanem vakon
bízzon meg a partnerében, és érje be az elkészült mozifilmmel.

Mindezek után az volt az igazán megdöbbentő fejlemény, hogy a közismerten kemény

tárgyalópartnernek számító hollywoodi stúdiómogul, Michael Eisner, a Disney vezérigazgatója
módosítás nélkül fogadta el Jobs ajánlatát. Egyesek szerint azért tett így, mert Jobs megfenyegette, hogy
amennyiben nem tesz eleget a feltételeknek, a Pixar a kontraktusban vállalt kötelmek teljesítését
követően elhagyja a Disney-t, és új finanszírozó, illetve forgalmazó partner után néz.

Eisner nehéz döntést hozott, de a Jobsnak adott válasza átgondolt volt, és minden szempontból
megalapozott. A Disney főnöke pontosan tudta, hogy az egyedülálló szakértelemmel rendelkező,
káprázatosan innovatív Pixar az évtized vezető animációs műhelyévé válhat, és még mindig
kifizetődőbbnek ígérkezett 50 százalékkal részesedni a jövőbeli anyagi sikerekből, mint örökre
eltaszítani a stratégiai jelentőségű partnert.

Meglehet, a hollywoodi szakmai elit sokat és sokáig vitatta Eisner döntését és a Disney-Pixar
megegyezést, de hosszú távon mindkét fél kirívóan előnyös üzletet kötött. A Pixar következő filmjei
egytől egyig 350 millió feletti bevételeket produkáltak, így háromszorosan, vagy akár négyszeresen is
megtérültek a produkciókba fektetett összegek. Sőt, a Némó nyomában 867 millió dolláros bevétele
kilencszeresen múlta felül a produkció teljes költségvetését, így a Toy Story elképesztően magas, 1200
százalékos megtérülési rátáját is megközelítette!

A Pixarnak hála, elképesztően sikeres időszak köszöntött be Steve Jobs életébe, a legnagyobb
meglepetés azonban még hátravolt: rövidesen felkínálták számára az Apple vezérigazgatói posztját.

Jobs számára dicstelen eltávolítását követően is szívügy maradt az Apple, és a hiátus évtizedében is
figyelemmel követte a szebb napokat látott cég sorsának alakulását. Elfogadta a felkérést, vállalva, hogy
rendet tesz a hanyatlásnak indult Apple háza táján, ugyanekkor a Pixar vezérigazgatói posztját is
megtartotta. Személye garancia volt a stúdió stabil működésére, de a rákövetkező években kemény
harcokat kellett még megvívnia, hogy megőrizze a Pixar szakmai integritását és védelmezze a vállalat
gazdaság érdekeit.

Gerdelics Miklós
15. Fejezet
1996–2001

A visszatérés

Az Apple felfuttatása

„Tizenegy évig voltam távol. Az Apple nagyon más hely lett azóta, és én is nagyon más ember vagyok.”

Jobs tanácsadóként kerül vissza az Apple-hez, majd röviddel később a vezérigazgatói székben találja
magát. Okulván a korábbi évek nagy áron mért leckéiből, előrelátó és megfontolt cégvezetőként hoz
döntéseket: nem csupán a fontos válságintézkedéseket hajtja végre, de olyan projekteket is elindít,
amelyek megalapozzák a következő évtized páratlan eredményeit.

Kényszer szülte közeledés

1996 februárjában az Apple új elnök-vezérigazgatót kapott Gilbert Amelio személyében, aki nagy
horderejű változtatásokat eszközölt a cég életében (többek között kirúgott 2700 embert).
A legfontosabb projekt ebben az időben a Macintosh operációs rendszere volt. A vállalat számos
erőfeszítést tett a megfelelő szoftver kifejlesztésére; először a Taligent, később a Copland és a Gershwin
projektekkel próbálkoztak, de a sorozatos törekvések nem hozták meg a várt sikert. Úgy látszott, hogy a
Mac gépek operációs rendszerét, vagy legalábbis annak alapjait egy külsős fejlesztőtől kell beszerezni.
Így merülhetett fel a Be vállalat BeOS rendszerének a felvásárlásának lehetősége, de ez a szoftver túl
drágának bizonyult. A cég 275 millió dollárt kért, az Apple-nek pedig csak 200 milliója volt a
tranzakcióra, így az üzlet nem köttetett meg (érdekesség, hogy a Be-t egy korábbi Apple-alkalmazott
vezette). Az Apple érdeklődése ezután fordult az ekkor már kizárólag szoftverfejlesztéssel foglalkozó
NeXT és a NeXTSTEP felé, mivel az előremutató program ígéretes alapokat biztosított a Mac
következő generációs operációs rendszeréhez.

A tárgyalásokat követően az Apple 427 millió dollárért felvásárolta a NeXT-et, és a fúzióból adódóan a
cég vezérigazgatója is a vállalathoz került. Az igazgatótanács számára nem Jobs visszaszerződtetése
volt a cél, az Apple-nek elsősorban a NeXT objektumorientált operációs rendszerére volt égető
szüksége.

A cégfúziót 1996 decemberében jelentették be, majd 1997 elején megtörtént a szerződések aláírása is.
Az alku értelmében Steve Jobs tanácsadói pozíciót kapott a vállalatnál.

Gil Ameliónak mennie kell

A felvásárlást követően mindkét cég vezetője méltatta az Apple múltbéli tevékenységét, hangsúlyozva a
vállalat innováció iránti elkötelezettségét (Jobs szarkasztikus hangon jegyezte meg, hogy Amelio ezzel
nyilván az Apple II és a Macintosh sikerére utalt vissza). Ugyanakkor Amelio elhárította a két cég
szoftvereinek és platformjainak integrációjával kapcsolatos kérdéseket, és csupán annyit közölt, hogy
következő év január 7-én San Franciscóban tartanak majd egy hivatalos tájékoztatót, amelyre szeretettel
várják a jelen lévő újságírókat. Ugyanekkor Jobs ügyesen eltáncolt minden olyan téma elől, melyek az
Apple-nél töltött éveire vonatkoztak, de kihasználta az alkalmat arra, hogy odaszólogasson a
Microsoftnak: „Mások egyszerűbbnek találják dolgok lemásolását, például a Macintoshét, mint új
dolgok kitalálását.” Ennek ellenére üdvözölte az örök riválist, kijelentve, hogy a NeXT és az Apple
egyesülése „éppúgy fel fogja pörgetni az Apple-t, mint az Apple utánzóit”.

Jobs némi magyarázkodásra is rákényszerült, ugyanis a Wired magazinnak 1996 februárjában adott
interjújában kategorikusan kijelentette, hogy „az asztali számítógép halott”. A NeXT és az Apple
fúzióját követően az újságírók meg is kérdezték tőle, hogy a céghez való visszatérése után miként
vélekedik ebben a kérdésben, Jobs pedig nevetve válaszolta: „Veszélyes dolog interjúkat adni”. Aztán
komolyra fordította a szót:

„Aszályos évek voltak ezek az Apple számára, de most kaptak egy esélyt, hogy valódi innovációt
vigyenek végbe”.

Jobs tanácsadói státuszban tért vissza a céghez, és eleinte nem adta sok jelét annak, hogy a vállalat
irányítására fájna a foga. Gil Amelio fontos gesztust tett azzal, hogy kisebb csodával határos módon
előkerestette az eredeti belépőkártyáját, de Jobs viszonylag ritkán jelent meg a székházban, az
igazgatótanács tagjaival inkább hosszú séták alkalmával értekezett. Azonban ahogy teltek-múltak a
hetek, egyre kevésbé tudta palástolni a vezérigazgatóval szembeni fenntartásait, sőt megvetését.
A menedzsment egyik tagja szerint még az is megesett, hogy Jobs szó nélkül kisétált az egyik
tárgyalásról, miközben idiótának titulálta Ameliót.
Jobs a NeXT felvásárláskor nem kapott pénzt, csak részvényeket, méghozzá 1,5 milliót. A tőzsde
viszont nem reagált jól a hírre: az Apple-részvények értéke zuhanni kezdett, s kis híján elérte az 1996.
júliusi mélypontot, majd január közepén újabb negatív rekordot állítottak be az értékpapírok. A
legrosszabb forgatókönyv 1997 nyarán következett be: az Apple részvényei 3,3 dolláros árfolyammal
felállították minden idők negatív rekordját (összevetésképpen: 2011 második felében az átlagos
árfolyam 400 dollár körül volt).

Az elkeserítő tőzsdei események tovább gyengítették Amelio amúgy is ingatag pozícióját, így az
igazgatótanács 1997 júliusában végül felmentette posztjáról a Jobs által korábban gyengeelméjűnek
titulált vezérigazgatót. A döntés oka soha nem került nyilvánosságra; biztos, hogy a gyenge pénzügyi
eredmények miatt is mennie kellett, de az is sokat vethetett a latba, hogy tanácsadóként Jobs hatalmas
befolyást szerzett, ekkorra már sokan őt tekintették a cég tényleges vezérigazgatójának.

A szakma és a sajtó számára nyílt titok volt, hogy Gilbert Amelio napjai megszámláltattak. Az elemzők
rengeteget spekuláltak az Apple jövőjére vonatkozóan; úgy vélték, hogy ádáz hatalmi harcok
robbanhatnak ki a vállalat vezetésén belül, amelyek tovább gyengíthetik a céget. Nyilvánvaló volt, hogy
akárki is lesz Amelio utódja, Jobs megpróbálja majd ellehetetleníteni őt. Az alapító elkötelezettsége és
hozzáértése viszont megkérdőjelezhetetlen volt, így az igazgatótanács végső döntése nem okozott
különösebb meglepetést a szakmai berkekben: miután útilaput kötöttek Gilbert Amelio talpára, Steve
Jobst kérték fel a megüresedett posztra.

Jobs azonban sokak meglepetésére nem volt hajlandó végleg átvenni a vezérigazgatói szerepet. Saját
magát CEO helyett iCEO-nak, ideiglenes vezérigazgatónak nevezte – az első betű az angol interim
(átmeneti) szó hivatkozásaként szerepelt a titulusában –, s ettől csak bő három évvel később volt
hajlandó megválni, amikor az igazgatótanács felajánlott számára egy tízmilliós részvényopciót és egy
Gulfstream V magánrepülőgép használati jogát.

„Az Apple számára nem a költségcsökkentés a gyógyszer.

A gyógyszer az, hogy az innováció segítségével kilábalunk a jelenlegi helyzetből.”

Válságintézkedések

1998-ban Jobs több futó projektet is leállított, többek között a Newtont, a Cyberdog nevű internetes
szoftvercsomagot és az OpenDoc névre keresztelt multiplatform szoftveres keretrendszert. Ekkoriban
kaptak szárnyra a pletykák, melyek szerint az Apple-alkalmazottak félnek egy liftbe beszállni Jobsszal,
mert van rá esély, hogy mire a felvonó ajtaja kinyílik, az illető már munkanélküli lesz. A valóságban
Jobs egyáltalán nem rúgott ki minden alkalmazottat, akivel együtt liftezett, de való igaz, hogy minden
alkalmat megragadott rá, hogy próbára tegye az alkalmazottak hozzáértését és cég iránti
elkötelezettségét. Az eltávolított, ugyanakkor gyakran meg is sértett szakemberek kellően színes
rémtörténeteket terjesztettek, a pletykák pedig igencsak feszült légkört keltettek a cégen belül. A
személyzetis döntések mellett nemkülönben fontos intézkedés volt a Macintosh-klónok (azaz a nem
Apple által gyártott, de Apple operációs rendszert használó számítógépek) licencelési programjának a
leállítása, ami ellehetetlenítette a külsős gyártókat.

„Az Apple-t bezárnám, és visszaadnám a pénzt a részvényeseknek.”

Michael S. Dell, a Dell Computer elnök-vezérigazgatója, amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinálna,
ha egy reggel Steve Jobs testében ébredne, 1997. október 6.
Az Apple újjáépítése

A friss lendületet nyert Apple egyik legfontosabb lépése a NeXTSTEP operációs rendszerben található
technikai újítások kiaknázása és átültetése volt; így született meg a Mac OS X operációs rendszer,
amelynek továbbfejlesztett változatai ma is futnak a Mac számítógépeken.

„Steve Jobs úgy vezeti ezt a vállalatot, mint egy kis diktátor. Nem szerette a Newtont, mert Sculley
ötlete volt, ezért megölte.”

Edward Martin, Newton fejlesztő, San Francisco Chronicle, 1998. február 28.

Jobs más téren is fontos döntéseket hozott. Az 1997-es Macworld Expón bejelentette, hogy az Apple
szövetkezik a Microsofttal, és bemutatják a Microsoft Office Macintoshra készített verzióját.
Ugyanakkor bejelentette, hogy a Microsoft 150 millió dollárt invesztál Apple-részvényekbe, tehát a két
cég stratégiai partneri viszonyt alakít ki. Mikor a bejelentéskor Bill Gates arca megjelent a kivetítőn, a
közönség sziszegni és zúgolódni kezdett. Jobs szelíden megrótta a hallgatóságot gyerekes viselkedésük
miatt, és igyekezett eloszlatni az ellenségeskedés mítoszát:

„Az Apple-nek túl kell lépnie azon a nézőponton, hogy győzeleméhez a Microsoftnak buknia kell.”

Ezzel valószínűleg a Wall Street is egyetérthetett, mivel a rendezvény után az Apple-részvények értéke
33 százalékkal emelkedett.
A pénzállomány növekedése mellett ez főleg azért volt fontos, mert az, hogy a világ legnagyobb
szoftveres cége ily módon fejezte ki bizalmát a Mac platform iránt, egyben azt is jelentette, hogy az
átlagos felhasználók is aggályok nélkül vihetik haza az Apple számítógépeit.

A következő nagy dobás a lélegzetelállító dizájnnal megáldott iMac bejelentése volt 1998. augusztus
15-én (a számítógép külleméért felelős csapatot az a Jonathan Ive vezette, aki később az iPodot és az
iPhone-t is megálmodta). Az egyedi formatervnek és a modern hardvernek köszönhetően a forgalmazás
első öt hónapjában 800 000 gépet értékesített az Apple, ami szenzációs eredmény volt a korábbi évek
botladozásai után. Mindeközben több vállalatot is felvásároltak, hogy kiszélesítsék portfóliójukat:
többek között megvették a Macromedia cég Final Cut névre hallgató videóvágó szoftverét, ami az
amatőröknek szánt iMovie és a profiknak kínált Final Cut Pro szoftveres alapjait biztosította (utóbbinak
2007-ben már 800 000 regisztrált felhasználója volt).

„Úgy készítettük el az iMacet, hogy azt adja a felhasználóknak, ami a leginkább érdekli őket: az internet
izgalmát és az iMac egyszerűségét.
Az iMac a következő év számítógépe 1299 dollárért, nem az előző évé 999-ért.”

A NeXTSTEP alapjain nyugvó Mac OS X operációs rendszer 2001. március 24-én került bemutatásra.
A vállalat célja az volt, hogy a Unix stabilitását, megbízhatóságát és biztonságát egyesítsék egy
könnyen használható, esztétikus grafikus felhasználói felülettel.
A korábbi felhasználók megtartása érdekében az OS X képes volt futtatni az OS 9-es alkalmazásokat is,
tehát a váltás senki számára nem okozhatott nehézségeket.

Szintén 2001-ben, ugyanazon a napon nyílt meg a két első Apple Store Virginiában és Kaliforniában.
Az új stílusú, a kompromisszummentes minőség érzetét sugárzó üzletet maga Jobs mutatta be egy
videón, és bár sokan nyilatkoztak úgy, hogy az Apple új kiskereskedelmi stratégiája nem lesz életképes,
később kiderült: jövőbemutató döntés született.

Ugyanekkor már fejlesztés alatt állt egy változatos szolgáltatásokkal ellátott, új zenelejátszó készülék,
ami nem sokkal később fenekestül felforgatta az iparágat, és sosem látott magasságokba emelet az
Apple nevét.

Andersen Dávid / Bodnár Csaba

16. Fejezet
1997–2011

A 153 milliárd dolláros márkanév

Az Apple marketingje a 2000-es években

„Ez az egyik mantrám: összpontosítás és egyszerűség.”

Steve Jobs visszatérését követően az Apple a világ legértékesebb márkanevévé válik, maga mögé
utasítva többek között
a Coca-Colát, a McDonaldsot, a Google-t és a Marlborót. A termékek minőségén túl a mára
iskolapéldákká vált reklámok is nagy szerepet játszottak a sikerben.

Az Apple az informatika mellett a marketing- és a reklámszakma történetébe is beírta magát –

hirdetéseik hűen tükrözik senki mással össze nem téveszthető hozzáállásukat és gondolkodásmódjukat.
Az 1984-es Mac bevezetése, de különösen Jobs 1997-es visszatérése óta a televízióra koncentráltak, de
a sajtóról és a köztéri médiumokról sem feledkeztek meg. Reklámjaik ugyanolyanok, mint termékeik,
mindig az azokra jellemző tulajdonságokat és fogalmakat (megbízhatóságot, felhasználóbarát
egyszerűséget, gyorsaságot, egyediséget, esztétikumot) adagolták patikamérlegen a potenciális
fogyasztónak: határozottan, de nem tolakodva, egyértelműen, de nem szájba rágva; például úgy, hogy az
Apple felirat helyett csak a logó szerepeljen bennük.

A főként termékek megjelenéséhez kapcsolódó szlogenek és a hozzájuk kapcsolódó álló-, illetve

mozgóképek általában telibe találták a célközönséget. Úgy szélesítették a vásárlói spektrumot, hogy
közben sikerült elhitetniük a fogyasztóval: az átlagnál intelligensebb számítógép, telefon, zenelejátszó
birtoklásával és használatával ő maga is az átlag fölé emelkedik.

Az 1997 szeptemberében indult és 2002-ig használt (az IBM Gondolkodj! szlogenjére rímelő)
Gondolkodj másképp! (Think Different!) kampánnyal a cég arculatának teljes megfiatalítását tervezték.
Az Apple-reneszánszot elindító, az 1998-ban debütáló iMackel összekapcsolt reklám bombasiker lett,
az Almáról szép lassan megint high tech nagyhatalomként kezdtek el beszélni, így sikerült
újrapozicionálni a vállalatot a piacon. A videó úgy hirdetett termékeket, hogy a 60 másodperces játékidő
alatt egyetlenegy Apple gép sem jelent meg, de a reklámspot a fenti szlogennel és a szivárvány
színeiben pompázó logóval zárult. A nyomtatott hirdetésekben ugyanezt a sémát használták: egy-egy
híres személy (Hitchcock, Gandhi, Martin Luther King stb.) fotóját közölték, a cég logóját csak a
sarokban, diszkréten megbújva helyezték el.

A kifejezetten puritán, minimalista Váltás (Switch) reklámkampány 2002 júniusában indult.

A rövidfilmekben olyan emberek nyilatkoztak fehér háttér előtt, akik a konkurencia termékét Apple
számítógépekre cserélték le. Döntésüket személyes történetekkel indokolták: lefagyó PC-kről, lépten-
nyomon összeomló operációs rendszerről és más szörnyűségekről beszéltek. Ezzel szemben a Mac nem
okoz csalódást, minden úgy megy, mint a karikacsapás. A reklámmal egyértelműen a kiábrándult
Windows-felhasználókat vették célba, igyekeztek átcsábítani őket az Apple számítógépek felhasználói
táborába. Az üzenet végén megjelent internetes honlapon pedig az Apple-gépekkel kapcsolatos
tévhiteket, negatív mítoszokat oszlatták el.

A cég többi kampányától jól megkülönböztethető iPod reklámhadjáratot 2003 tavaszán kezdték; a
videót, a posztert, a köztéri reklámot (például villamosokon), a sajtóhirdetést egységes stílus, egységes
sziluettek használata jellemezte. A reklámklipek kifinomult animációja, a sikeres, fiatalos szereplők,
híres zenészek és zenekarok (Bob Dylan, Eminem, Wynton Marsalis, U2) sziluettjének fotorealisztikus
megvilágítása, a fehér zenelejátszó és fülhallgató kiemelése egyértelművé tette az üzenetet: a
megszólított átlagember, a termék fogyasztója a képeken, videón látott személyekhez hasonul. Semmi
mást nem kell tennie hozzá, csak megvásárolni egy iPodot. Az iPod nano harmadik generációjának
szlogenje (Egy kis videó mindenkinek) pedig egyrészt az újdonságra, a videolejátszásra, másrészt a
gépecske parányi méretére történő szórakoztató utalásként vonult be a reklámtörténelembe.
A 2006-ban megkezdett és 2010-ben lezárt, vegyes érzelmeket kiváltó Szerezz egy Macet kampány
(angol és japán piacra szánt változatban is elkészült, ezekben a spotokban helyi színészek szerepelnek)
24 filmjében két ember beszélget fehér háttér előtt. Egyikőjük a PC számítógépeket személyesíti meg, a
másik pedig a Macet; különböző szituációkban nyilatkoznak önmagukról és képességeikről, illetve a
konkurenciáról.
A Macet játszó színész fiatalos és laza, míg a PC-t megszemélyesítő férfi egy középkorú, kövérkés
testalkatú, szemüveges, öltönyt viselő bürokrata.

És persze a Mac mindent tud, amire a Windows operációs rendszert futtató PC képes, ráadásul jobb,
gyorsabb, biztonságosabb, egyszerűbb használni. Nem is csoda, ha ez egyik rövidfilmben PC így
panaszkodik a pszichológusnak: „Annyira alkalmatlannak érzem magam. A PC-k vírusfertőzésektől
szenvednek, a gyári csomagolásból elővéve alig valamire vagyunk képesek…” Mac válasza a
következőképpen hangzik: „Miért vagy ennyire szigorú magaddal? Nem is értelek.” A párbeszédet a
pszichológus zárja le, aki ránéz az öltönyös férfira, és így szól: „Talán nem ártana, ha heti két
alkalommal találkoznánk.”

Kömlődi Ferenc
17. Fejezet
2001

Az Apple megváltója

Bemutatkozik az iPod

„Miért pont a zene? Mert imádjuk a zenét. És mindig jó olyan dologgal foglalkozni, amit imád az
ember.”

Steve Jobs rádöbben, hogy bár tombol a digitális zene forradalma, egyetlen vezető vállalat vagy termék
sincs jelen a piacon. Az Apple egy merész húzással kilép a számára ismeretlen területre, meghódítja azt,
és ezzel megalapozza a cég 2000-es évekbeli szárnyalását.

Zene a zsebben

A hordozható zenelejátszók igénye már az 1950-es években megjelent, akkor kezdtek az autókba rádiót,
egyes modellekbe pedig 45-ös kislemezek lejátszására képes eszközöket telepíteni. Ez az igény az évek
múltával egyáltalán nem csökkent: a Sony 1979-ben mutatta be az első Walkmant, ami forradalmasította
a zenehallgatási szokásokat.

Az ezredforduló környékén a hordozható zenehallgatás elsősorban a CD-lejátszókat jelentette.

Visszagondolva meglepő, hogy az emberek 12-15 zeneszámot tartalmazó korongokat és a hozzá tartozó,
nem éppen kicsi és könnyű lejátszót vittek magukkal, és ha változatosságra vágytak, akkor tucatnyi CD-
t is bele kellett zsúfolni a táskába. Az MP3 fájlok elterjedésével és az MP3 CD-k lejátszására is képes
készülékek megjelenésével a lehetőségek ugyan kiszélesedtek, már ami az egy lemezen tárolható dalok
számát illeti, de a lényeg nem változott: a lejátszók ormótlanok és nehezek voltak, az MP3 CD-k
összeállítása pedig számítógépet és időt igényelt.

Jobs, aki maga is zenerajongó volt (különösen a Beatles és Bob Dylan munkásságát szerette, de a
prezentációkon többek között Grateful Dead- és The Doors-albumokra is előszeretettel hivatkozott),
felismerte, hogy az emberek egy egyszerűen kezelhető, kicsi és könnyű lejátszót akarnak, amelyikre
könnyen és gyorsan feltölthető több száz dal, és amit hallgathatnak kocogás, vásárlás vagy utazás
közben. Persze az ötlet megvalósítása már nem volt ennyire egyszerű: a piacon ekkor már
hozzáférhetők voltak a különböző MP3-lejátszók, de nem volt olyan gyártó vagy modell, ami igazán
nagy sikereket tudott volna elérni. Ennek okát az Apple alelnöke, Greg Joswiak fogalmazta meg
sarkosan:

„Minden termék gagyi!”

Jobs a rá jellemző éleslátással definiálta a problémát: az MP3-lejátszók hardvere tulajdonképpen már

működött, de nem volt hozzájuk egyszerűen kezelhető, felhasználóbarát kezelőfelület.

Jobs még csak jelentős piaci versenyre sem számított a zenelejátszók piacán, úgy vélte, a már piacon
lévő cégek termékei nem jelentenek konkurenciát az Apple készülő lejátszójának.

„Ezek a hatalmas cégek, mint például a Sony, nem tudtak előállni egy igazán nagy dobással. Nincs meg
a receptjük. Senki sem találta meg a receptet a digitális zene piacán. Mi pedig azt gondoljuk, hogy
megtaláltuk.”

Steve Jobs az iPod prezentációján

Az 2001. októberi bemutatót egyéves intenzív fejlesztőmunka előzte meg. A szoros határidők miatt a
lejátszó hardvere a PortalPlayer nevű cégtől származott, ez a megállapodás Tony Faddel ötlete volt, aki
tulajdonképpen az iPod szellemi atyjának tekinthető. A prototípus küllemét az Apple designguruja,
Jonathan Ive újratervezte, Tony és csapata pedig a szoftvert dolgozta át Jobs elvárásainak megfelelően.
A fejlesztés nem ment zökkenőmentesen: két hónappal a bemutató előtt állítólag még csak háromórás
üzemidőt biztosított az iPod akkumulátora, ami teljességgel elfogadhatatlan volt.

Elgondolkodtató, hogy volna-e vállalat az Apple-ön kívül, amely képes lett volna arra, hogy egy új
termékcsalád legelső modelljével stratégiai áttörést érjen el egy olyan piacon, amelyen korábban
semmilyen tapasztalata nem volt. Ehhez kellett Steve Jobs rendíthetetlensége és mániákus
személyisége, szuggesztív kisugárzása és személyes varázsa, hogy éjt nappallá téve, a maximumot
követelve dolgoztassa alkalmazottait, akik ennek hatására képesek voltak egy kiváló terméket alkotni.

Az iPod-sikerszori
A hivatalos bejelentésre 2001. október 23-án került sor. Jobs tökéletesen megtervezett, nagy ívű
prezentáció keretében mutatta be a készüléket, amelyet az „ultrahordozható” és az „ultravékony”
jelzőkkel illetett. Az iPod újdonsága abban rejlett, hogy merevlemezén akár 1000 CD-minőségű dal is
elfért, speciális (FireWire) csatlakozóján keresztül pedig a konkurens termékekhez képest sokkal
gyorsabban, alig 10 perc alatt megtölthető volt zenékkel.

„Az Apple a zenelejátszók teljesen új kategóriáját találta fel, amelyre a teljes zenei gyűjteményét
áttöltheti az ember, és bárhová magával viheti. Vagány, nem?!”

A dolog szépséghibája az volt, hogy ekkor még csak Mac gépekkel működött együtt az iPod, de ezt a
problémát hamarosan orvosolták. A legnagyobb újítás azonban az egyszerű kezelőfelület és a Scroll
Wheel volt, ami minden más lejátszótól megkülönböztette az iPodot. Az első iPod 399 dolláros áron
került az üzletekbe, amit sokan neveztek indokolatlanul magasnak, Jobs azonban így replikázott:
„Vannak olyan sportcipők, amelyek többe kerülnek az iPodnál”.

Az eredetileg 5, majd 10 gigabájtos első generációs iPodot alig nyolc hónappal a bemutató után követte
a következő modell, amely már névjegyeket is kezelt. 2003-ban mutatták be az iPod harmadik
generációját, és vele együtt az iTunes internetes zeneáruházat, ami döntő lépésnek bizonyult az iPod
üzleti sikere szempontjából. Az online boltból egy dalt 99 centért lehetett megvenni; ez pont akkora
összeg, amit az átlagos amerikai szívesen kifizet egy jó minőségű zeneszámért. A készülék technológiai
szempontból is folyamatosan fejlődött, a fizikai tárcsát idővel érintésre érzékeny felület váltotta fel, és a
tárkapacitás is folyamatosan nőtt.

Időközben megjelent az iPod még kisebb kiadása, az iPod Mini két generációja. Az immár színes
kijelzős iPod Photót 2004-ben mutatták be, az igazán apró, kijelző nélküli iPod Shuffle pedig 2005
elején érkezett, mindössze 149 dollárért.

2005-ben jelent meg az iPod Minit váltó iPod Nano, amely a Shuffle-hoz hasonlóan nem merevlemezt,
hanem flash memóriát tartalmazott,
és elképesztően vékony volt. Ebben az évben mutatták be az iPod ötödik generációját is, amely színes
kijelzőjével már videók lejátszására is alkalmas volt. Az immár 30, illetve 60 gigabájtos modellek 299,
illetve 399 dollárba kerültek. Egy évvel később megjelent a Nano, illetve a Shuffle második generációja
is.

2007-re az Apple bevételének 43 százaléka származott a Macintosh gépek értékesítéséből, 35 százaléka

pedig az iPodok forgalmazásából. Az NPD Group piackutató cég felmérése szerint 2007-ben az USA-
ban a hordozható zenelejátszók piacának 70 százalékát uralta az iPod, amely a kezdeti kultuszcikkből
ekkorra már tömegtermékké vált. Ebben az évben jelent meg az iPhone első modellje is, és vele együtt
az iPod Touch, amely tulajdonképpen egy telefon nélküli iPhone. Az eredeti modell ma már iPod
Classic néven kapható, a családot pedig az érintőképernyős Touch és Nano, illetve a kijelző nélküli
Shuffle alkotják.

Az iPod kultuszát tovább erősítették a speciális kiadások. Már második generációs modellből is kapható
volt Madonna, No Doubt, Beck, vagy a gördeszkás legenda, Tony Hawk aláírásával gravírozott példány.
Ezek a különleges modellek persze drágábbak voltak az alapkészülékeknél. A U2, illetve a zenekar
énekese, Bono is beszállt az iPod bizniszbe: a lejátszó negyedik generációjából megjelent egy speciális,
piros tárcsával ellátott, fekete kiadás, melyet a U2 tagjai írtak alá. A zenészek részesedést kaptak az
eladásokból, miközben legfrissebb dalukkal szerepelhettek az iPod aktuális reklámfilmjében (ez a
modell később még egy frissítést is megélt). Az utóbbi évek iPod modelljei sem nélkülözik a különleges
kiadásokat: a Harry Potter-lázat meglovagolva mutatta be az Apple a regénybeli varázslóiskola
címerével gravírozott kiadást. Egyébként sem idegen az iPod a hollywoodi sztárvilágtól; rengeteg
hírességet fotóztak le a készülékkel, Katie Holmes és Tom Cruise kislánya, Suri pedig már négyéves
korában iPoddal játszott a sajtóban megjelent fényképek tanulsága szerint.

Érdekes fejlemény, hogy 2004-ben a HP mamutvállalat bejelentette: nem kíván az iPoddal versenyezni,
inkább az Apple lejátszóját forgalmazza saját neve alatt. A HP iPodok kinézetüktől eltekintve azonosak
voltak az eredeti modellekkel, de mivel csupán az eladások 5 százalékát tették ki, forgalmazásuk egy év
után meg is szűnt.

Az iPod kultusza

Kezdeti, viszonylag magas ára és különlegessége miatt az iPod gyorsan státuszszimbólummá, sokak
által vágyott tárggyá vált. A jellegzetes fehér fülhallgató félreérthetetlenül mutatta, hogy mi lapul a
tulajdonos zsebében; a fiatalok körében menőnek számított, akinek fehér zsinór lógott a nyakában. Ezt a
különlegességet lovagolták meg a különböző luxusmárkák is, és sorra jelentek meg az iPodhoz igazított
tokokkal, táskákkal a nagy divatházak, mint például a Gucci, a Louis Vuitton és társaik. Az iPod
különlegességét, kívánatosságát mutatja, hogy akár súlyos bűncselekményeket is elkövettek azok, akik
meg akartak szerezni egy készüléket. 2005-ben, Brooklynban történt, hogy két fiatal megölt egy 15 éves
fiút, aki csupán barátja iPodját akarta megvédeni, és megakadályozni, hogy odaadja a készüléket a
támadóinak. Az elkövetők nem a fiatalok pénzét vagy egyéb értékeit akarták, a támadás oka kifejezetten
a lejátszó volt. Ebben az időben, a 2000-es évek elején gyakori volt, különösen a New York-i metró
területén, hogy megtámadtak valakit, csupán az iPodját követelve. A hatóságok korabeli jelentései
szerint tanácsos volt nem ellenállni, és átadni a készüléket.

Tökéletes MP3-lejátszó?

Annak ellenére, hogy mekkora kultuszt alakított ki és milyen különlegességnek számított, az iPod
korántsem mondható minden igényt kielégítő készüléknek.

Ugyan a nagy többség elvárásait maradéktalanul kielégítette, mégis sokan hiányolják belőle a mai napig
a rádiót és a diktafon funkciót. Utólag megvásárolható kiegészítőkkel ugyan mindkét szolgáltatás
elérhető a készüléken, de jól példázza az Apple és Steve Jobs konok hozzáállását, hogy sok év fejlesztés
és számos generáció után sem építették bele ezeket az egyszerű funkciókat a készülékbe.

A másik sokat emlegetett kritika az iPoddal szemben az, hogy hivatalosan csak az iTunes szoftver képes
szinkronizálni rá a zenéket. Az Apple szoftvere pedig a Windows rendszerekhez szokott felhasználók
számára sokszor nehezen kezelhető.

Mégis, a design, a kivitelezés és a hangminőség, az egyszerű kezelhetőség, illetve a ma már

Magyarországon is elérhető iTunes zeneáruház olyan érvek, amelyek népszerűvé teszik ezt a nem éppen
olcsó lejátszót.

„Az Apple kitűnő munkát végzett: az iPod lejátszóval, és a hozzá kapcsolódó iTunes zeneboltjával
egyeduralmat vívott ki magának a piacon. Ezt nem lesz könnyű kikezdeni, vagy egyáltalán életképes
alternatívával megjelenni a területen, ugyanakkor az Apple előnye nem behozhatatlan.”
Bill Gates, Blacks at Microsoft (BAM)

Minority Student Day konferencia, 2006.

Az iPod volt az Apple megváltója: a hordozható MP3-lejátszó kereskedelmi eredményei és

népszerűsége által sikerült újradefiniálni a vállalat arculatát, és egy vadonatúj piacot meghódítani. 2004
őszén a cég publikálta második negyedéves pénzügyi eredményeit, melyből kiderült, hogy az elért profit
37 százalékkal növekedett, az iPod eladásai pedig kereken 500 százalékkal emelkedtek. Ráadásul egy
iPod értékesítésével az Apple nagyságrendileg ugyanakkora hasznot realizált, mint egy iMac eladásával,
pedig a lejátszó előállítása töredéke volt a számítógépre vonatozó költségnek.

Tíz év leforgása alatt az iPod a cég egyik alappillérévé vált (az iMac és az iPhone mellett). Bemutatása
óta nagyjából 200 millió készüléket értékesítettek, az iTunes Store-ból pedig 2010 januárjában
letöltötték a tízmilliárdodik dalt. Az iPod valóban megváltoztatta a zenehallgatási szokásokat, s bár a
vásárlók imádták és ma is imádják a csinos kis készüléket, az piacvezető termékként nyilvánvalóan
rengeteg kritikát is magára vont. Azonban ezek a bírálatok inkább a digitális formátumra, mintsem
magára a lejátszóra vonatkoznak. John Bon Jovi, a Bon Jovi rockzenekar frontembere a következőket
nyilatkozta: „A mai srácok életéből teljesen hiányzik az az élmény, hogy felrakják a fülest, felnyomják a
hangerőt tízesre, becsukják a szemüket, és a borítót szorongatva elvesznek egy albumban. Steve Jobs
személyesen felelős a zeneipar haláláért!”. Floyd Toole, a Harman Kardon kutatórészlegének vezetője
így búsongott: „Az iPod-generáció tagjai teljesen tudatosan mondanak le a jó zenei hangzásról. Eléggé
nyomasztó, hogy a zenelejátszás hova fejlődött.” A fentiekkel szemben a hip-hop színtér
multimilliomos sztárproducere, Dr. Dre méltatta a készüléket („Végre valaki rendesen megcsinálta!”),
Steve Harwell, a Smash Mouth frontembere pedig a következőképpen üdvözölte az iPodot egy
interjúban: „Rögtön kettőt akarok! Egyet nekem, egyet pedig a barátnőmnek, mert az enyémet senkinek
nem vagyok hajlandó kölcsön adna. Ez a termék alaposan seggbe rúgja az összes többi versenytársat a
piacon.”

Hajdók Dávid
18. Fejezet
1997–2004

A Kortárs iparművészet
remekművei

Az Apple számítógépek esztétikája

„A legtöbb ember azt hiszi, hogy a design a kinézetről szól. De ha mélyebbre ásunk, akkor
észrevesszük, hogy a design valójában a működőképességről szól.”

Az Apple felismeri, hogy nem csak a számítógép teljesítménye számít, az esztétika is fontos a
felhasználók számára. A korábban az íróasztal alá száműzött számítógépet arccal és temperamentummal
látják el, átviszik a nappaliba, és a vállalat divatot teremt. A design-forradalom főszereplői: Steve Jobs
és Jonathan Ive.

A fadoboztól az áramvonalas egérig

Az Apple 1976-os indulásakor a fejlesztők számára aligha lehetett szempont a lenyűgöző külső. A Steve
Wozniak tervezte hardver persze mai szemmel szépnek is nevezhető, de az alkalmazott faborítás
akkoriban nem volt különösebben korszerű vagy divatos, főként az olyan konkurensek mellett, mint a
fém előlappal ellátott, üvegdobozba zárt Altair 8800. Bár technológiai szempontból már az első Alma is
innovatív megoldásokat mutatott, az esztétikum nem is bírhatott kiemelt prioritással: az ilyen irányú
fejlesztésekre nem is futotta volna Jobs autójának árából, ami a cég alaptőkéjét biztosította. Az egy
évvel később piacra dobott Apple II már kényelmesebb pénzügyi környezetben került kifejlesztésre, s
így nem is csoda, hogy küllemében is tartalmazott trendteremtő megoldásokat: ez volt az első műanyag
házba épített mikroszámítógép.

Az 1983-ban megjelenő Lisa, bár üzletileg bukás volt, olyan forradalmi újítást hozott az otthoni
számítógépek világába, mely máig meghatározó maradt: ez volt az első kereskedelmi forgalomban is
kapható, grafikus felhasználói felülettel (GUI) rendelkező típus. A számítógép közelebb került a
hétköznapi emberekhez, bárki számára kezelhetővé vált, és a monitoron megjelenő munkafelület is szép
volt – öröm volt bekapcsolni a Lisát.

Steve Jobs 1985-ben, számos vitát követően állt fel egy vezetői megbeszélésről, és hagyta ott – akkor
még azt hitte, végleg – az Apple-t. Talán ez az időszak árulkodik a leginkább arról, hogy személy
szerint mivel járult hozzá az Apple korai sikereihez, azon belül is a számítógépek formatervezéséhez.
Évtizedes távolléte ugyanis nem csak a vállalat üzleti eredményeire nyomta rá a bélyegét, de az egyes
modellek megjelenésében is érezhető volt.

Ebben az időszakban a kompakt számítógépek küllemét a robosztus, oszlopszerű gépház határozta meg,
ami az Apple II sorozat modelljeire és a Macintoshra is jellemző volt, a burkolat pedig minden esetben
vajszínű műanyag volt.

De az asztali gépek (az Apple 1987-ben debütált a piacon a Macintosh II-vel) sem tértek el ebben az
időszakban a számítógépek általános küllemétől: vajszínű műanyagborítás és fantáziátlan, téglatest
formájú házak jellemezték őket. Ugyanez volt elmondható az olyan kiegészítőkről is, mint a monitorok
és a billentyűzetek. Két kivétel akad mindössze: az 1991-ben debütált Power Book 100 540c jelzésű
továbbfejlesztett változata, és az 1993-ban piacra dobott AdB Mouse II egér jellegzetesen lekerekített,
áramvonalas formavilága.

Bemutatkozik a forradalmár: az iMac G3

Az Apple-termékek megjelenésében 1997 és 1999 között hatalmas változás következett be. A folyamat
Steve Jobs 1997-es visszatérése és Jonathan Ive ugyanebben az évben történő kinevezése után indult
meg (a nagy presztízsű díjakkal és kitüntetésekkel elismert dizájnguru még 1992-ben került az Apple-
höz, és azóta is kitart a cég mellett; ma az ipari formatervezés – Industrial Design – rangidős alelnöke a
vállalatnál). Jobs jóval nagyobb teret biztosított Ive kreativitásának, mint a korábbi vezérigazgatók,
melynek köszönhetően két év alatt a termékpaletta valamennyi modellje jól látható metamorfózison
esett át. Az új dizájnt a könnyedség és a lekerekített sarkok mellett főként az átlátszó anyagok
használata és az élénk színek jellemezték. A változás átütő erejű volt: ezekben az években sikerült
megalapozni az esztétikus számítógép koncepcióját, mellyel az Apple neve mára visszavonhatatlanul
összeforrott.

Az első fecske az eMate 300 nevű, Newton rendszerű laptop volt a piacon, majd 1998-ban követte az
iMac G3. Az iMac hardverét rendhagyó módon magában a formatervezett monitorban helyezték el, a
ház éleit Ive lekerekítette, a kijelző pedig ívesen hátrafelé hajlott. A legnagyobb feltűnést mégis az
keltette, hogy a ház oldalsó és hátsó borítása átlátszó műanyagból (ún. Bondi Blue színben) készült; a
számítógépeken korábban nem alkalmazott anyag sejtelmesen láttatta az alaplapot és az egyéb
alkatrészeket. Ennek köszönhetően egy kompakt, barátságos megjelenésű, különlegessége mellett is
vidám hangulatú számítógépet kaptak a vásárlók. A perifériák is gondos formatervezést mutattak: a
koronghoz hasonlatos egér és a billentyűzet áttetsző műanyagpanelekkel volt ellátva, harmonizáltak a
házként funkcionáló monitorral. Az iMac G3 1999-től kezdve több színben is megvásárolható volt;
különösen népszerűnek bizonyultak az élénk gyümölcsszínű változatok, mint az áfonya, a földieper,
vagy a narancs.

„Mindig is a design érdekelt. Az üzleti világ sosem vonzott, és nem is voltam különösebben tehetséges
ezen a téren.”

Jonathan Ive

Ez volt az első alkalom, hogy a felhasználó számára lehetővé vált, hogy egyéni preferenciáinak
megfelelő számítógépet választhasson, ami színével is illeszkedett az egyéniségéhez, és megfelelt az
ízlésének. Az egyedi megjelenésű, semmi máshoz nem hasonlítható iMac G3 ikonná, sőt, kultikus
tárggyá vált. Bár a számítógép felett már menthetetlenül eljárt az idő, sok felhasználó csupán
szentimentális megfontolásból is megtartotta, és különböző használati tárgyakat vagy dísztárgyakat
készítettek az átlátszó házból. A meghökkentően vonzó küllemű iMac sikere bizonyította az újszerű
formatervezési koncepció életképességét, és a termékskála más modelljeire is hatást gyakorolt.

Az Apple trendteremtővé vált, és a rivális gyártók is utánozni kezdték.

A vállalat számítógépeinek formatervezésében történt váltás nem csak arra mutatott rá, hogy a
számítógép lehet szép (méghozzá nem csak a külseje, de átlátszósága révén a hétköznapi felhasználó
számára oly idegen alkatrészekből felépülő belseje is), hanem olyan design-filozófiát is tükrözött, ami
nem csupán elismeri a számítógépek létjogosultságát a felhasználó hétköznapi életében, de meg is
követeli, hogy az eszköz esztétikailag is megfeleljen a vásárló elvárásainak. Steve Jobs és Jonathan Ive
bevitték a számítógépet a nappaliba, és lehetővé tették, hogy a ruhánkhoz, táskánkhoz vagy autónkhoz
hasonlóan identitásunk fontos részévé váljon. Nem véletlen, hogy az iMac G3 modellre jellemző
formatervezési megoldásokkal ma leggyakrabban a profi számítógépes játékosoknak készült termékek
esetében találkozhatunk, akik számára a számítógépük identitásuk meghatározásának egyik
legfontosabb eszköze.

„Különbözni könnyű, de jobbnak is lenni nagyon nehéz.”

Jonathan Ive

A vidám színektől a hűvös alumíniumeleganciáig

A 2000-es évek elején újabb evolúciós folyamat vette kezdetét. Fokozatosan eltűntek a játékos ívek, az
élénk színek, majd legvégül az átlátszó műanyagok is kikoptak. A transzparens felületekkel játszó ház
ötlete utoljára a legendásan gyönyörű, Jonathan Ive számára számos elismerést hozó, ám a piacon
sikertelen PowerMac G4 Cube modellnél bukkant fel. A 2000-ben piacra dobott számítógép nevéhez
híven egy 20x20x20 centiméteres kocka volt, amelyet átlátszó műanyagból készült, 2,5 centiméterrel
megnövelt magasságú burokba bújtattak; ennek köszönhetően az apró mérete ellenére is tiszteletet
parancsoló teljesítményű számítógép úgy nézett ki, mintha lebegne a levegőben.

A 2002-ben megjelent iMac G4 formatervezési szempontból nem állt közvetlen rokonságban elődjével,
de megjelenésével az iMac G3-hoz hasonlóan elbűvölte az embereket. A vékony monitort tartó,
mozgatható kar egy fehér színű, félgömb formájú gépházból nőtt ki, ami büszkén viselte az Apple-
logót. (Mivel az új számítógép megjelenése a Steve Jobs tulajdonában lévő animációs stúdió, a Pixar
szimbólumaként szolgáló lámpa, Luxor Jr. küllemét idézte, a gépet sokan iLampnek nevezték).

A 15 hüvelykes LCD monitor átlátszó burkolatot kapott, amelyhez remekül illeszkedett a billentyűzet,
illetve a Harman Kardon által gyártott hangfalak, amelyek hasonlóképpen átlátszó műanyagból
készültek.

A vidám színek helyét végleg átvették az elegáns fehér felületek: nem csak a MacBook termékcsalád
tagjai öltöztek fehérbe, de a később bemutatott iPodok és iPhone-ok között is gyakran bukkant fel ez a
szín.
A következő iMacek formaterve még letisztultabbá, még vonzóbbá vált. A 2004-ben piacra dobott
ötödik generációs modellek első pillantásra egyetlen monitornak tűnnek, a teljes hardvert az LCD-panel
házában helyezték el (tehát visszatértek az iMac G3 modell konstrukciós alapelvéhez).

A billentyűzet és az egér ugyanezt az egyszerűséget, a funkcionalitás szolgálatába állított eleganciát

tükrözi, minek köszönhetően az iMac sorozat modelljei bármelyik irodában vagy nappaliban pompásan
mutatnak, és minden alkalommal, amikor csak leül elé, esztétikai élményt adnak a felhasználónak.

Az Apple számára a formatervezés eszközként is szolgál az egyes termékcsaládok egyértelmű

megkülönböztetésére, így sikerül megoldani, hogy a különböző kategóriák önálló, a felhasználók
igényeit tükröző arculattal rendelkezzenek. Az új generációs iMac könnyedségével szemben a nagy
teljesítményű hardvert igénylő, profi felhasználókat megcélzó, 2003-ban bemutatott Power Mac G5
család tagjainak megjelenését a férfiasan elegáns szögletesség jellemezte. Az egyetlen tömbből
forgácsolt, szálcsiszolt felületű alumínium gépház azt az érzetet kelti, hogy a számítógép
elpusztíthatatlanul masszív, a perforált előlap pedig a funkcionalitást hangsúlyozza. A Power Mac G5
megjelenése robosztus és sallangmentes, minden porcikájában józanságot sugároz, és ugyanez az
átgondoltság mutatkozik meg, ha a felhasználó kinyitja a gépházat: a hardver komponensei katonás
rendben sorakoznak fel odabent.

A mai Apple-modellekre a termékpaletta minden elemében ez az elegáns letisztultság jellemző: a sarkok

lekerekítettek, de az élek és a szögletes jelleg megmaradt. A konkurencia által egyelőre csekély sikerrel
utánozott alumíniumborítás pedig nem csupán a könnyűségről gondoskodik, de arról is, hogy a gépek
csekély tömegük ellenére is a minőség, a robosztusság érzetét keltik a felhasználóban, valahányszor
csak megérinti őket.

A fenti sikerek egyik kulcsa az Apple által követett, az iparágban kifejezetten különcnek számító
vállalati filozófia. A cég úgy teremt trendeket a termékeivel, hogy soha nem alkalmazzák a széles
körben elterjedt (és tegyük hozzá: jól bevált) fókuszcsoportos tesztek módszerét. Steve Jobs filozófiája
szerint „nem a felhasználók dolga, hogy tudják, mit akarnak” – ez a kreatív tervezők dolga.

Szépség és használhatóság

A számítógépek esztétikájával és ergonómiájával kapcsolatban még egy fontos szempontot kell

figyelembe vennünk. Az iMac, a Mac Pro vagy az iPad nem műalkotások a szó valódi értelmében, és
nem is dísztárgyak: olyan eszközök, melyeknek ki kell szolgálniuk a felhasználókat. Egy számítógép –
legyen szó akár az Apple leggyönyörűbb modelljeiről – a legjobb esetben is iparművészeti tárgy: akkor
igazán szép, ha közben funkcióját is maradéktalanul betölti. Ahhoz, hogy erre képes legyen, nagyon
sokféle szempontnak kell megfelelnie.

Az egyik legkézenfekvőbb felhasználói igény a mérettel kapcsolatos. Jelen sorok szerzője a minap
akadt rá egy blogra, melynek szerzője lecserélte iPhone-ját egy nagyobb, ezért számára tetszetősebb
telefonra, majd pár nappal később egy ábrával illusztrált bejegyzésben volt kénytelen beismerni
tévedését. Csalódásának oka az volt, hogy míg az iPhone érintőfelületét egy kézzel is kifogástalanul
tudta kezelni (el tudta érni a kijelző átellenes sarkát is), a konkurens telefonra ez közel sem volt
elmondható, és ez sok bosszúságot okozott neki a mindennapokban. Hasonlóra példa a 11 hüvelykes
LCD monitorral rendelkező, szenzációs formatervezői koncepciót megvalósító MacBook Air: sok más
kisméretű hordozható géppel, netbookal és subnotebookkal ellentétben az Air-en sem a kisebb, sem a
nagyobb kezű felhasználóknak nem okoz különösebb problémát a gépelés.

Hasonló felhasználói – egyszerre funkcionális és esztétikai – probléma a kábelek kérdése. Az Apple

általánosságban igyekszik felszámolni a készülékekhez csatlakozó kábelrengeteget, de nagy gondot
fordít arra is, hogy azok a kábelek (és töltők), melyek a termékek működéséhez elengedhetetlenül
szükségesek, a lehető legszebbek és legpraktikusabbak legyenek – gondoljunk csak a gépek
megjelenésével harmonizáló fehér színre vagy MacBookok felcsévélhető töltőkábelére. Az Apple egyik
nagy erőssége, hogy a felhasználók számára kritkus szempontokat nem csak nagyban (a gépek méretét
tekintve), de apró részletekbe menően is szigorú következetességgel figyelmezi. Egy anekdota szerint
Jobs számos prototípust visszaküldött, amikor az iPhone-t tervezték, ugyanis nem találta tökéletesnek a
készülék fekete színét.

Odrovics Szonja
19. Fejezet
2003

Steve Jobs megnyitja

a világ legnagyobb
lemezboltját

Az iTunes diadalmenete

„A zeneipar fordulópontjaként fog bevonulni a történelembe. Ez a cucc olyan, mint egy határsorompó.
Egyszerűen nem tudom túlbecsülni a jelentőségét!”

Az Apple 2003-ban látszólag különösebb erőfeszítés nélkül megváltoztatja a zenehallgatási,

zenefogyasztási és zenevásárlási szokásokat. Az iTunes ma már a többség számára a világ egyetlen
minőségi, bármikor elérhető, maximálisan kényelmes lemezboltja, az ebből táplálkozó iPod pedig
mindenki kedvenc CD-je, amit kedve szerint tölthet fel tartalommal a zenehallgató.

Igény és kereslet
Az évezredfordulóra számos, egymással laza rendszert alkotva megjelenő kulturális és technológiai
jelenség ágyazott meg több fronton az iTunes és az Apple sikerének. A web térhódítása minden dotcom
boom ellenére rávilágított arra az immáron elhanyagolhatatlan tényre, hogy a kulturális termékek
terjesztését a bevett módszerektől eltérő alapokra és üzleti modellre kell helyezni. Ezzel egy időben
elkezdett egyre zsúfoltabbá válni a zeneipar is: az internet elterjedése és a hálószoba-hangstúdiók
olcsósága miatt kritikusan alacsonnyá váló belépési korlátot egyre-másra ugrották át az önképzett
zenészek, akik tehetségi szinttől és sikerektől függetlenül nagyobb százalékra tartottak igényt az eladott
anyagokból származó bevételekből. A tömegmédia kedvelt témája lett az MP3-kalózkodás, a
technológiáért felelős Fraunhofer pedig hiába tárta szét a kezét, hogy a kés is ezer különböző dologra
használható, az MP3 az átlagemberek számára rokon értelművé vált a szerzői jogot sértő
felhasználással.

Ugyanakkor az ingyenesen beszerezhető albumok egyre látványosabban fedték fel a popszakma kiadási
mintázatát: a 2-3 klipnóta mellett legfeljebb 1-2 B-oldal kvalitású tétel szerepel az átlagos popzenei
nagylemezeken, a többi egyszerűen ballaszt, tölteléknóta, professzionális alibizés. Ennek is
köszönhetően a zene a fiatalabb generációk fejében formátumot váltott: nem albumokban, hanem
számokban kezdték el méricskélni kedvenc zenészeik és zenekaraik munkásságát (ami később tovább
mutálódik remixekre és mashupokra). Vagyis megjelent a piaci igény arra, hogy egy albumot
tetszőleges darabolásban vásárolhassanak meg – ami még ésszerűbb gondolatnak tetszik, ha figyelembe
vesszük a tíz évvel ezelőtti MP3-lejátszók vagy MP3 fájlok lejátszására képes telefonok erősen
korlátozott adattárolási kapacitását, ami riasztóan csekélynek tűnik a jelenleg kapható készülékek
hasonló képességeivel összevetve.

„Azt mondtuk: ezek az internetes zenei szolgáltatások meg fognak bukni.

A Music Net bukni fog, a Press Play bukni fog. Ennek egyszerű oka van: az emberek nem akarnak
előfizetni a zenére. Megvették a 45-ös lemezeket; aztán megvették az LP-ket; kazettákat vásároltak;
Stereo 8-as szalagokat vásároltak; végül pedig megvették a CD-ket. A letöltést is meg akarják majd
venni.
Az emberek birtokolni akarják a saját zenéjüket. Senki sem akarja kikölcsönözi a zenéjét – mert ha
egyszer abbahagyod a fizetést, akkor elveszíted mindet.”

Steve Jobs (Rolling Stone, 2003.)

Üzleti modell és vakság

Steve Knopper 2009-es könyvében (Appetite for Self-Destruction: the Spectactular Crash of the Record
Industry in the Digital Age) azt állítja: az évfordulóhoz képest csaknem 38 százalékot esett az amerikai
lemezkiadás eladásaiból befolyó éves bevétel. Akár elfogadjuk a tényt, hogy a legtöbb „letöltögető”
csupán kíváncsiságból szerzi be az internetről zenéit, ezért nem számít sem kereskedelmi veszteségnek,
sem releváns célcsoportnak, a kiadók erről természetesen mást gondolnak.

A zenészek, kiadók és fogyasztók folyamatosan változó és alakuló viszonyában, az évezred első éveiben
kétféle üzleti modell versenyzett egymással: a technológiailag naprakész kalózok és a mindenféle online
üzleti érzéket bámulatos mértékben nélkülöző major lemezkiadós próbálkozások. A nagyok (EMI,
BMG, Warner, Sony, Universal) online zeneboltos próbálkozásai kivétel nélkül havidíjas, idejemúlt
szabályokban és törvénykezésekben dagonyázó, tiszavirág-életű próbálkozások voltak: a PC World
például a világ mindenkori 25 legrosszabb technikai szolgáltatása közé sorolta a PressPlay (Universal-
Sony) és a Musicnet (EMI-AOL/Time Warner-Bertelsmann) zeneboltokat, egyetlen kivételként a
nagykiadók mindegyikével lekezelő, 2011 novemberében a Napsterrel fuzionáló Rhapsody emelhető ki
túlélőként. A kalózok ehhez képest az „információ szabad akar lenni” zászlaja alatt terjesztették az
újabbnál újabb albumokat az olyan fájlmegosztókon, mint a Kazaa vagy a Morpheus.

A kiadók próbálkozásai a szellemi termékek zárt csatornákon való terjesztésére és a kalózkodás

visszaszorítására mindeddig csődöt mondtak. Talán a Napster (1999-ben közel kétmilliós
felhasználóbázissal büszkélkedhettek) sarokba szorítása, majd legalitásra kényszerítése írható fel
egyetlen igazi sikerükként. A kiadókat kritizáló szakértők akkor tapintottak rá a neuralgikus pontra,
amikor felvetették: ha a Napsteren minden letöltött szám után csupán csak egyetlen centet fizetnének a
felhasználók, akkor évi millió dolláros haszonnal kalkulálhatnának a kiadók. Egy ilyen rendszer
kidolgozása – főként jogi és üzletpolitikai okokból, valamint az előrelátás hiányából fakadóan –nem
történt és nem is történhetett meg, az pedig még többet rontott a helyzeten, hogy a major kiadók a
Napster 2001-es bezárását követően sem tudták orvosolni a lemezkiadás hanyatlása miatti
bevételcsökkenést.

„A vásárlók elégedettek az árainkkal. Megpróbálunk versenyképesnek lenni a kalózkodással szemben –

megpróbáljuk az embereket elvonni a kalózkodástól, ezért azt mondjuk nekik: „Legálisan, tisztességes
pénzért is hozzájuthatsz ezekhez a dalokhoz.” Mert ha az árak megemelkednek, akkor vissza fognak
térni a kalózkodáshoz. És akkor mindenki veszíteni fog.”

Steve Jobs (2005.)

Hatás és ellenhatás

Kiadói érdek és vásárlói igény, piaci imperatívák és új fogyasztói szokások között látta meg az arany
középutat Steve Jobs. A felhasználók azért kalózkodnak, vélte az Apple-mogul, mert nincs meg a
lehetőségük arra, hogy az őket érdeklő zenéket olcsón és kényelmesen vásárolhassák meg egy valóban
működőképes online felületen.

2003. április 28-án megkezdte működését a lemezkiadók inkompetenciáját egyértelműen hangsúlyozó

iTunes zenebolt, és vele együtt megjelent egy forradalmian új fogyasztási koncepció, amely feloldotta a
popipar ballasztproblémáját: számokat, és nem csupán albumokat lehetett választani, darabját 99
centért. A vásárlás így vált kényelmessé, közvetlenné, kellően olcsóvá és az igényeknek megfelelővé, az
iTunesból pedig így lett egyfajta végső fogyasztói célpont (az Amazonhoz vagy az eBayhez hasonlóan).
Azt, hogy Jobsék nem csupán a célpontot látták meg és éles szemmel céloztak, de még az időzítést is
remekül eltalálták, mi sem példázza jobban annál a ténynél, hogy a rendszer működésének első 18
órájában 275 000 dalt vásároltak meg a felhasználók, majd öt nap alatt több mint egymilliót. Fél év
elteltével a Windows-rajongók is csatlakozhattak az iTunes-felhasználók táborához: három napon belül
egymillióan töltötték le a programot és több mint egymillió felvételt vásároltak.

„A Napster és a Kazaa félreérthetetlenül bebizonyította, hogy az internet felépítésénél fogva tökéletesen

alkalmas a zene eljuttatására a zenehallgatóhoz.”

Steve Jobs (CNN, 2003.)

Jobs ragyogó ötlete működőképesnek bizonyult: az iTunesnak ma 80 százalékos piaci részesedése van
az online zenei szolgáltatások szférájában, a katalógusban több mint 14 millió letölthető szám található.
A zene nem csupán zeneboltokban, hanem internetközelben, sőt: zsebben is elérhető kulturális cikké
vált, a Coca-Cola mellett az Apple-t is besorolva a nyugati civilizáció legmeghatározóbb márkanevei
közé. Nem csupán az iPod, hanem az iPhone és az iPad is hozzáfér az iTunes teljes kínálatához,
makulátlan lefedettséget hozva így létre. Ha mindehhez hozzávesszük az iTuneson beszerezhető
könyvek, magazinok és alkalmazások teljes kínálatát, már korántsem tűnik túlzónak a szolgáltatás
reklámszövege: Minden, amire szükséged van a szórakozáshoz (Everything you need to be entertained).
Ez azonban még távolról sem a végső kínálat, hiszen a fenti szlogen is egyértelművé teszi, hogy az
elkövetkező években a szórakoztatóipar valamennyi területe felé el fognak mozdulni a sikeres
alkalmazás kibővítésével.

A lemezkiadók reakciói

Az iTunes térhódítása és az ezt követő koncepcióváltás első körben a kiadókat is érintette – méghozzá
hátrányosan. A zenészek ugyanis nemcsak több pénzt voltak képesek szerezni az iTuneson keresztüli
vásárlásokból, mint a hagyományos kiadói jogdíjakból, hanem egyes kiadóként funkcionáló piaci
szereplők (mint a CDBaby) jóvoltából képesek voltak saját kiadó nélkül is felkerülni az iTunes
választékába, és onnan (jó esetben) jelentős, vagy legalábbis motiváló összegekkel távozni. A
disztribúciós lánc változása miatt a kiadók kénytelenek voltak új üzleti stratégiákat kiötölni és
alkalmazni. Így születik meg az ún. multiple rights deal (a szerzői jog valamennyi vetületére vonatkozó
szerződés), ismertebb nevén 360° deal (360 fokos szerződés), amelynek értelmében a lemezkiadó az
előlegek és a költségek finanszírozása fejében részesedik a zenekar összes bevételéből, beleértve
nemcsak a hangzóanyagokból származó pénzt, hanem a pólókból és egyéb zenekari szuvenírekből,
valamint a koncertezésből származó bevételeket is. (A zenészek számára az utolsó pont a leginkább
fájdalmas, mert napjainkban a befolyó pénz oroszlánrésze már a koncertekből és a turnékból
származik.)

A hosszú farok elmélete

Ami a zenészeket illeti, volument kaptak saját eladásaik, Chris Anderson The Long Tail: Why the
Future of Business is Selling Less of More című könyve pedig hirtelen minden zeneipari szakértő
könyvespolcán megjelent. Anderson arra mutat rá ebben a műben, hogy valamennyi piaci szegmens
kétféle eladásból épül fel: kevés, de egyenként nagy mennyiségben eladott termékből (ez tükrözi a
többségi ízlést), és sok, de tételekre lebontva kis mennyiségben értékesített termékből (ez tükrözi a
rétegízlést; a függvényeloszlás jellegzetes formája miatt ezt hívják long tailnek, azaz hosszú faroknak).
Eszerint a közízlés, ha úgy vesszük, az egymással nem találkozó igény és kínálat, valamint az
egyáltalán nem hatékony terjesztési piac összjátéka által alakul ki. Onnantól kezdve, hogy az online
boltosoknak nem kell polchelyért küzdeniük (persze az ilyen csatákat bőven kiváltja a SEO és a
disztribúciós szerződések), bőven megférnek egymás mellett a komoly üzleti hasznot garantáló
populáris, valamint a rétegigényeket kielégítő, de jóval alacsonyabb profittal járó termékek is. Azzal
pedig, hogy könnyebbé vált még több zenét találni, megnőtt a fogyasztási lehetőségek száma, és ennek
következtében olyan réspiacok nyíltak meg, amellyel a legtöbb zenehallgató korábban nem is
találkozhatott.

„Az iTunes száz mérfölddel jár minden más előtt, amit korábban csináltak.”

Steve Jobs (CNN, 2003.)

Még könnyebbé vált zenéket találni akkor, amikor 2008 szeptemberében debütált az iTunes új
szolgáltatása, a Genius. Az Apple algoritmusokon és kollaboratív filteringen alapuló ajánlórendszere a
felhasználók iTunesban összegyűjtött számaiból állít össze lejátszási listát (playlist), ugyanakkor a
zenéiktől és preferenciájuktól függően ajánl nekik frissen megjelent vagy még ismeretlen dalokat. A
Genius lehetősége azonban sajnálatosan nem sokat változtat azon, hogy a legtöbb iTunes-felhasználó
csak azt fogja megvenni, amit a rádióban hall.
Az iTunes azonban itt négyszeres győzelmet aratott, és képes volt egy virtuális boltban lemodellezni a
hagyományos lemezbolti vásárlás élményét –annak hátrányai nélkül. Egyfelől megoldotta a
lemezboltok helyhez kötöttségének problémáját (nem kell odamenni, mert a bolt jön a felhasználóhoz),
másfelől kiváltotta a kedvenc vagy kevésbé kedvenc eladónktól való függést az információ és az ízlés
terén (a felhasználó saját lejátszási listája alapján tesz ajánlásokat). Ugyanakkor lehetővé teszi, hogy a
vásárló a megszokott módon pörgesse át a pultban lévő CD-ket (ez volna a borítók gyors átlapozását
lehetővé tevő Cover Flow funkció), biztosította a valamennyire is aktív zenehallgatóknak a
gyűjteményük stabil bővülését, és ugyanakkor függetlenítette is őket a last.fm zeneajánló rendszeréről.

Albumok és árak

Persze hiába lett a zeneszám a zenehallgatás mértékegysége, az album – mint zenekari kordokumentum
– továbbra is megmaradt, többek között a major kiadók piaci szerepe miatt is, zeneipari
mértékegységnek. Erre reflektált az iTunes LP 2009-es bejelentése: ez a feature a dalok mellett már
lapozható CD-füzeteket is kínál az arra fogékony felhasználók számára. Ugyanakkor a piaci
szabályszerűségek alól minden forradalmi szerepe ellenére az iTunes és annak üzleti stratégiája sem
bújhatott ki: a kezdetben 99 centes egységárú dalok után megjelentek a különböző árszintek:
magasabban árazottak az aktuális slágerek, olcsóbbak a promóciós számok és a különböző
zeneműkiadók katalógusainak régebbi tételei.

Mindezek mellett érdemes rápillantani egy iTuneson vásárolt dal bevételi részesedéseire is. Egy 99
centes számból az Apple leemel 35 százalékot, a dal jogaival rendelkező kiadó pedig a fennmaradó 65
százalékból 8-11 cent közötti összeget fizet a művésznek. (Ami főállású zenész esetében nagy kihívást
jelent, hiszen havonta körülbelül 1300 albumot vagy több mint 12 000 dalt kell eladnia, hogy bevétele
megközelítse az amerikai minimálbért.) A bankkártyás vásárlások során minden egyes átutalásnál
leemel a kártyát kibocsátó pénzintézet 25 centet – ezt kikerülendő, az Apple a vásárlásokat pár naponta
csoportosítja, így a felhasználónak csak egyetlen alkalommal kell fizetnie a transzferért.

„A Beatlest üzleti modellnek tekintem.”

Steve Jobs (CNN, 2010.)

Beatles-történet

Az Apple és az iTunes története elképzelhetetlen a liverpooli zenekarral (pontosabban azok jogászaival)

folytatott hosszas pereskedések nélkül. Steve Jobs ugyanis 1976-ban pont a zenekar előtti tiszteletadás
miatt nevezte el a céget Apple-nek, miközben a Beatles nyolc évvel korábban alapított médiacége Apple
Corps néven működött (ami a bennfentesek előtt csak Apple-ként volt ismert, és ez nyilván tovább
rontott a helyzeten). Az emiatt kirobbant 1978-as per három év múltán zárul. Jobs cége megtarthatta a
nevet annak fejében, hogy megígérte: semmilyen területen nem fog közelíteni a zeneiparhoz,
megelégszik a számítógép-fejlesztéssel és -gyártással (valamint máig ismeretlen összeget fizettek ki).
Az újabb per 1989-ben indul, a jogászok ugyanis egyezségszegésként értékelték azt a körülményt, hogy
1986-ban a Macintoshokra MIDI-csatlakozók kerültek, így már hangfelvételeket is lehetett velük
készíteni, az iTunes 2003-as megjelenése pedig újra felszította a vitákat. A viszályt egy ravasz húzással
oldotta fel Jobs: 2007-ben az Apple Inc. megvásárolta az Apple védjegyet, de egyes kontextusokat
visszaadott az Apple Corps felé, mintegy biztosítva annak kulturális szuverenitását (és életképességét).
A Beatles és az Apple ellentmondásos kapcsolata 2010-ben rendeződött teljes mértékben: az Apple
megszerezte a Beatles stúdióanyagainak exkluzív digitális terjesztési jogait.

Ez a pillanat több szempontból is forradalminak volt mondható: az iTunesra tömött sorokban vándorló
idősebb generációk számára méltányos feltételekkel biztosították a lehetőséget a Beatles örökzöld
slágereinek beszerzésére, az internetes zeneáruház forgalma új szintekre lépett, és az Apple reputációja
is tovább erősödött.

Bari Máriusz
20. Fejezet
1996–2006

A virgonc olvasólámpától a Toy Storyig

3. rész: A Pixar és a Disney kézfogása

„Úgy vélem, hogy ha csinálsz valamit, ami nagyszerűnek bizonyul, akkor tovább kell lépni valami
csodálatos dolog felé, és nem szabad leragadni. Csak ki kell találni, hogy mi legyen a következő.”

A Pixar az 1990-es években mind üzleti, mind kreatív szempontból lenyűgöző sikereket ér el, de a
paraván mögött ádáz harcok dúlnak. Michael Eisner, a Disney vezérigazgatója egy vállalhatatlan
szerződést akar aláíratni a stúdió tulajdonosával, Jobs azonban nem hagyja magát.

Vezérigazgatók harca

A Pixar és a Disney között látszólag tökéletes érdekházasság köttetett, de a két cég viszonya korántsem
volt annyira kiegyensúlyozott, mint azt sokan tudni vélték. Jobs és Eisner között állandósult a
feszültség, és ez kivételesen nem Jobs közismerten nehéz természetéből fakadt, hanem Eisneréből. A
problémák akkor kezdődtek, amikor a Disney előállt a Toy Story 2 ötletével, és a forgalmazási stratégia
meghatározása során arról tett tanúbizonyosságot, hogy meglehetősen rugalmasan értelmezik a két
vállalat üzleti viszonyát szabályozó szerződést. Eisner eredetileg azt akarta, hogy a második rész mozis
forgalmazás helyett csak videón jelenjen meg, s bár hosszas egyeztetések után ráállt egy kibővített
szélesvásznú változat bemutatására, ezt a verziót nem volt hajlandó beleszámítani az új szerződésben
kikötött öt filmbe. Ugyanakkor a Disney azt követelte, hogy a második rész sikere esetén a Pixarnak el
kell készítenie a Toy Story harmadik epizódját is, ami szintén kívül esne a meghatározott kereten.

„A Pixar a technológiailag legfejlettebb kreatív vállalat; az Apple pedig a kreatív szempontból

legfejlettebb technológiai vállalat.”

Fortune magazin

Jobs természetesen nem fogadta el ezt az előterjesztést. Nemtetszésének adott hangot amiatt, hogy
Eisner a szerződésben foglalt öt film áráért hét filmet próbál kicsikarni belőle, és kategorikusan
visszautasította az ajánlatot. Később újraindultak a tárgyalások, de a két cég nem tudott megállapodni. A
vérig sértett Jobs ugyanis olyan ajánlatot tett Eisnernek, amit a Disney vezetőjeként egyszerűen nem
fogadhatott el: a Pixar magánál tartja a szerzői jogokat, és mindössze 7,5 százalékos részesedést
garantál partnerének a mozibevételek után.

A két cég kapcsolata ekkor megszakadt, Jobs pedig kijelentette, hogy mindaddig, amíg Eisner ül a
Disney vezérigazgatói székében, bármilyen együttműködést elképzelhetetlennek tart a patinás
filmstúdióval.

A kellemetlen ember eltávolítása

Eisner személye nem csak Jobs számára jelentett problémát. A csökönyösségéről közismert
vezérigazgatónak magas helyeken voltak ellenségei, akik koalícióra léptek a megbuktatása érdekében.
Közéjük tartozott Roy E. Disney is, aki 2003-ban feldúlva lépett ki a cégtől (egyebek mellett Eisner
Pixarral kapcsolatos üzletpolitikája háborította fel), és nyilvános kampányt indított a stúdió
megmentéséért, azaz Eisner eltávolításáért. Mindennek tetejébe a Disney saját számítógépes animációs
stúdiójának filmjei korántsem mutatkoztak olyan sikeresnek, mint a Pixar alkotásai, Eisner dölyfös
jóslatai pedig a Némó nyomában című új Pixar-filmet illetően igencsak mellétrafáltak.

Jobs új koncepciója – miszerint a sikeres stúdiónak önálló filmeket és nem folytatásokat kell készítenie
– bár homlokegyenest eltért a hollywoodi producerek íratlan kódexében foglalt szabályoktól, remekül
működött. Az eredeti ötletekhez való makacs ragaszkodása rendkívüli anyagi és kritikai sikert hozott a
Pixarnak: többek között megkapták a legjobb egész estés animációs filmnek járó Oscar-díjat is, amivel
kapcsolatban nem túlzás azt állítani, hogy azért hozta létre a Filmakadémia ezt a kategóriát, hogy méltó
módon ismerhesse el a Pixar érdemeit.
„A minőség a legjobb üzleti terv.”

John Lasseter

A Pixar sikereinek köszönhetően Jobs a lehető legelegánsabb módon, lépésről lépésre lehetetlenítette el
ellenfelét, gondosan kerülve a személyeskedést és a konspirációt. Az animációs stúdió sok százmilliós
bevételeket hozó, kritikai szempontból is példátlanul sikeres filmjeivel szemben Michael Eisner nem
tudott hasonló eredményeket felmutatni, így napjai megszámláltattak. A Disney vezérigazgatójának
2004 tavaszán hatalmas szerencsével még sikerült újraválasztatnia magát, de fokozatosan elfogyott
körülötte a levegő. A Disney új filmje, A legelő hőse a 110 millió dolláros költségvetés ellenére is
csupán 103 millió dolláros bevételt tudott elérni, miközben a Pixar Hihetetlen családja 92 millió
dolláros büdzséje mellett 631 milliós globális bevételt szerzett, illetve újabb Oscar-díjat hozott a
stúdiónak. A nagy múltra visszatekintő Disney másodhegedűssé vált az animációs filmek piacán, a
Pixar stúdiót pedig a minőség és a siker szinonimájaként emlegették.

Michael Eisner rákövetkező év őszén lemondott posztjáról. Utódja egykori asszisztense, Robert Iger
lett.

A 7,4 milliárd dolláros kontraktus

Robert Iger, miután elfoglalta a vezérigazgatói széket, felkereste Jobsot, de rafinált módon nem a Pixar
vezérigazgatóját, hanem az Apple főnökét környékezte meg. Nem kevesebbet ajánlott fel, minthogy a
Disney hajlandó a katalógusát az iTunes internetes bolt számára licencelni, így a videók lejátszására
alkalmas Apple-termékekkel rendelkező felhasználók legálisan juthatnak hozzá a stúdió műveihez.

Steve Jobs az új generációs, videók lejátszására is alkalmas iPod hivatalos prezentációját választotta ki
arra, hogy a nyilvánosság előtt kössön békét a Disney-vel: a közönség nagy meglepetésére színpadra
szólította a Disney új vezérigazgatóját, és együtt számoltak be a stratégiai horderejű megállapodásról.

A nyilvánosság előtt történő kézfogás nem csupán új fejezetet nyitott a Pixar és a Disney partneri
viszonyában, de hollywoodi filmipar leggazdagabb moguljai közé emelte Jobsot. Az új szerződés
értelmében a Disney és a Pixar összeolvadt, a CGI animációs filmeket gyártó stúdió a patinás óriás
részévé vált. A tranzakció során a körülbelül 50 százalékos tulajdonrésszel rendelkező Jobs 7,4 millárd
dollárért adta el a Disneynek a Pixart, amivel minden egyéni részvényesnél nagyobb, 7 százalékos
részesedést szerzett (összehasonlításképpen: Michael Eisner 1,7 százalékkal, Roy E. Disney pedig 1
százalékkal rendelkezett). Az üzlet egyéb szempontból is rendkívül előnyösnek bizonyult: Jobs bekerült
a Disney igazgatótanácsába, Catmullt megtették a Disney elnökének, Lasseter pedig régi vágyát
beteljesítve a Disney általános kreatív igazgatójává avanzsált. Ugyanakkor a Pixar megőrizte a nevét,
megtartotta a logóját, és teljes szuverenitást kapott.

A csillagászati összeget bezsebelő Jobs a cégfúzió után sem bolygatta meg a Pixaron belüli viszonyokat.
Lasseter és munkatársai nagy szabadságot élveztek, Jobs csak a kritikus időszakokban nyúlt bele
közvetlenül a cég működésébe, a megkérdőjelezhetetlen minőség és a folyamatos innováció azonban
mindig is elvárás volt részéről. Jól példázza a helyzetet az eset, amikor Lasseter az első vázlatok
bemutatása után direktívákat kért Jobstól a Toy Story forgatókönyvének megírásához, a cégtulajdonos
azonban csak ennyit mondott:

„Egyszerűen legyen nagyszerű!”

A Toy Story (1995), az Egy bogár élete (1998), a Szörny Rt. (2001), a Némó nyomában (2003), a
Hihetetlen család (2004), illetve a Fel! (2009) mind nívós közönségfilmek, a big budget és a hasonló
mértékű kreativitás reakcióba lépésének legragyogóbb példáját azonban a WALL-E (2008, Andrew
Stanton) szolgáltatta. A szeméttelepen csövező kisrobot a kortárs CGI animáció csúcsa, báját azonban
nem a nagy teljesítményű grafikus processzoroknak, hanem a tradicionális rajzfilmes koncepció
követésének, az antropomorf személyiségjegyek aprólékos kidolgozásának köszönheti. A készítők
képesek voltak az élettelen gépet emberi attribútumokkal felruházni: WALL-E egy virulens,
kimeríthetetlen gesztustárral rendelkező, adaptív teremtmény, egyetlen percre sem válik unalmassá –
holott anatómiailag csupán egy lánctalpakon guruló doboz, amelyből egy látcső kandikál ki. A Hello,
Dolly! táncbetétének imitálása, a szemétszelektálás magánszáma, a vicces-szentimentális
randevújelenetek valódi élménnyel kedveskednek a néző számára, melynek köszönhetően a WALL-E
első félórája nem csupán animációs szinten, de egyetemes mércével mérve is mestermű.

Ily módon a Pixar filmjei kivétel nélkül a nagyszerűségre törekvés filozófiájának pompás
megnyilvánulásai: a stúdió álláspontja szerint inkább több ideig készüljön az adott mozi, de legyen
minden szempontból kiváló! Ennek köszönhetően valamennyi Pixar-film egyedi és színvonalas, a
megvalósításhoz használt technológia pedig mindig előremutató – csakúgy, mint az Apple termékei.

Gerdelics Miklós

Filmvilág /Géczi Zoltán

21. Fejezet
2005. 06.12.

A stanfordi beszéd

Steve Jobs élet- és munkafilozófiája

„Csak úgy lehet nagyszerű munkát végezni, ha szereted azt, amit csinálsz.
Ha még nem találtad meg, hogy mi az, akkor keress tovább. Ne alkudj meg.”

2005. június 12-én Steve Jobs lefegyverző őszinteséggel és természetes bölcsességgel beszél életéről és
munkásságáról a Stanfordi Egyetem hallgatói előtt, hitet téve az emberi szellem nagyszerűsége mellett.
Az alábbiakban a beszéd csonkítatlan szövege olvasható.

Az első hat hónap után kimaradtam az egyetemről, mégis ott ragadtam megközelítőleg 18 hónapig,
mígnem végleg otthagytam. Mégis, miért döntöttem így?

Az egész még a születésem előtt kezdődött. Szülőanyám egy fiatal, férjezetlen, végzős egyetemista diák
volt, és úgy döntött, hogy örökbe ad engem. Ragaszkodott hozzá, hogy egyetemet végzett szülők
vegyenek örökbe, így már születésem pillanatában minden el volt rendezve az engem örökbe fogadó
ügyvéd és felesége részére. Csakhogy amikor előbújtam, az utolsó pillanatban rájöttek, hogy mégiscsak
egy lányt szeretnének. Így tehát a szüleimet, akik várólistára kerültek korábban, az éjszaka közepén
hívták fel a következő kérdéssel: „Érkezett egy nem várt kisfiú, akarják őt?” Mire ők azt mondták:
„Természetesen.” Szülőanyám később rájött, hogy örökbe fogadó anyám soha nem fejezte be az
egyetemet, és hogy örökbe fogadó apám soha nem fejezte be a középiskolát. Visszautasította az
örökbefogadási papírok aláírását. Csak néhány hónappal később enyhült meg, amikor a szüleim ígéretet
tettek, hogy egy napon egyetemre fognak engem küldeni.

17 évvel később valóban egyetemre mentem. Naiv módon azonban egy olyat választottam, ami
majdnem annyira drága volt, mint a Stanford, így aztán bérből és fizetésből élő szüleim minden
megtakarítása elment a tandíjra. Hat hónappal később már nem láttam az értéket benne. Fogalmam sem
volt, mihez akarok kezdeni az életemmel, és azt sem tudtam, hogy az egyetem hogyan lehetne a
segítségemre abban, hogy kitaláljam. Ott álltam tehát, és már elköltöttem azt a pénzt, amit a szüleim
egész életükben összegyűjtöttek. Úgy döntöttem, hogy kimaradok az egyetemről, és reménykedem,
hogy az életemben minden rendben fog alakulni. Abban az időben ez igen félelmetesnek tűnt, de
visszatekintve úgy látom, hogy ez volt életem egyik lehető legjobb döntése. Abban a pillanatban, hogy
kimaradtam, nem kellett többé olyan órákra járnom, amelyek nem érdekeltek, és elkezdtem olyanokra
járni, amelyek érdekesnek tűntek számomra.

Nem volt annyira felemelő élmény. Nem volt hálószobám, így a barátaimnál, a padlón aludtam,
kólásüvegeket váltottam vissza 5 centért, hogy ételt vegyek magamnak, és minden vasárnap hét
mérföldet gyalogoltam a városon át, hogy legalább egyszer rendes ételt ehessek a Hare Krisna
templomban. Imádtam. Sok minden, amibe belebotlottam a kíváncsiságomat és a megérzésemet
követve, később felbecsülhetetlennek bizonyult. Hadd hozzak erre egy példát.

Akkoriban a Reed Egyetem ajánlotta talán a legjobb kalligráfiai képzést az országban. Az egyetemi
városban minden plakát, a fiókokon minden egyes címke gyönyörű kézírással volt megírva. Mivelhogy
abbahagytam az egyetemet és nem kellett a szokásos órákra járnom, eldöntöttem, hogy bejárok
szépírásórákra, hogy megtanuljam, hogy csinálják. Tanultam a „serif” és „sans serif” betűtípusokról, a
különböző betűkombinációk közti szóköz hosszának váltogatásáról, hogy mi teszi a nagyszerű
tipográfiát valóban nagyszerűvé. Gyönyörű volt, maga a megelevenedett történelem, művészetileg
pedig valami olyan módon kifinomult, amit a tudomány nem tud megragadni, és én ezt lenyűgözőnek
találtam.

Még csak esély sem mutatkozott arra, hogy mindezt valaha is hasznosítani fogom a gyakorlatban az
életem során. Azonban tíz évvel később, amikor az első Macintosh számítógépet terveztük, minden újra
felelevenedett. És mindezt bele is raktuk a Macbe. Ez volt az első számítógép gyönyörű tipográfiával.
Ha nem ülök be akkor arra az egy képzésre, a Macnek most nem lenne ilyen sok betűtípusa vagy
arányos betűközzel ellátott betűkészlete. Illetve, mivel a Windows csak lemásolta a Macet, valószínű,
hogy egyetlen személyi számítógépnek sem lenne. Ha nem hagytam volna ott az egyetemet, soha nem
ültem volna be erre a kalligráfia órára, és a személyi számítógépeknek most talán nem lenne olyan
gyönyörű tipográfiája, mint amilyen van. Természetesen lehetetlen volt a jövőbe tekintve összekötni
ezeket a pontokat, amikor még az egyetemen voltam. Azonban tíz év távlatából visszanézve már
minden annyira, de annyira nyilvánvaló.

Megismétlem, hogy a jövőbe tekintve nem lehet a pontokat összekötni: csak visszatekintve lehet ezt
megtenni. Tehát bíznod kell abban, hogy a pontok a jövőben valahogy majd összekapcsolódnak. Bíznod
kell valamiben; a megérzéseidben, a sorsban, az életben, a karmában, akármiben. Ez a megközelítés
még soha nem hagyott engem cserben, és ez változtatta meg teljesen az életemet.

A második történetem a szeretetről és a veszteségről szól.

Szerencsés voltam – életemben korán megtaláltam azt, amit szerettem csinálni. Woz és én a szüleim
garázsában indítottuk el az Apple-t, amikor 20 éves voltam. Keményen dolgoztunk, és tíz éven belül az
Apple a kétszemélyes, garázsos kezdeményezésből egy kétmilliárd dolláros, 4000 alkalmazottnál is
többet foglalkoztató vállalattá nőtte ki magát. Egy évvel a 30. születésnapom előtt dobtuk piacra első
alkotásunkat – a Macintosht. Aztán kirúgtak. Hogyan rúghattak ki egy olyan vállalattól, amit magam
indítottam el? Nos, ahogy az Apple növekedett, felvettünk valakit, akiről azt gondoltam, van tehetsége
velem együtt vezetni a céget, és az első évben, vagy tovább is, még minden rendben ment. Majd komoly
nézeteltérések alakultak ki köztünk a jövőről alkotott képre vonatkozóan, és végül összevesztünk.
Amikor ez megtörtént, az igazgatótanács mellette foglalt állást. Szóval 30 évesen kikerültem a
vállalatból. És ez elég nagy nyilvánosság előtt történt. Minden, ami a felnőtt életem központját képezte,
eltűnt, és ez megsemmisítő érzés volt.

Egypár hónapig valóban fogalmam sem volt, hogy mihez is kezdjek. Úgy éreztem, hogy
cserbenhagytam az előző generáció vállalkozóit – hogy elejtettem a karmesteri pálcát, mihelyst azt a
kezembe adták. Találkoztam David Packarddal és Bob Noyce-szal, és megpróbáltam bocsánatot kérni,
hogy annyira csúnyán elszúrtam. Csúnyán megbuktam a nagy nyilvánosság előtt, még az is eszembe
jutott, hogy elmenekülök a Szilícium-völgyből. Ekkor kezdett el számomra valami derengeni: hogy még
mindig imádtam, amit csináltam. Az események alakulása az Apple-nél egy csöppet sem változtatta
meg ezt. Elutasítottak, de még mindig szerelmes voltam. Tehát úgy döntöttem, újrakezdem.

Akkor még nem láttam, de később kiderült, hogy az Apple-től való kirúgásom volt a legjobb dolog, ami
valaha is történhetett velem. A siker súlyát felváltotta az újrakezdés, a kevésbé bizonyosság
könnyűsége. Felszabadított, és beléphettem életem egyik legkreatívabb szakaszába.

Az elkövetkezendő öt év során elindítottam egy céget, a NeXT-et, és egy másikat is Pixar néven, és
szerelmes lettem egy elképesztő nőbe, aki a feleségem lett. A Pixar hívta életre a világ első animációs
filmjét, a Toy Storyt, és mára a világ legsikeresebb animációs stúdiójává nőtte ki magát. Az események
figyelemre méltó alakulása révén az Apple megvette a NeXT-et, és én visszatértem az Apple-hez, és az
a technológia, amit a NeXT-nél kifejlesztettünk, az Apple jelenlegi reneszánszának a lényegévé vált.
Valamint Lauren és én egy csodálatos családot mondhatunk magunkénak.

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy mindez nem történt volna meg, ha nem rúgtak volna ki az
Apple-től. Keserű pirula volt, de azt hiszem, hogy a betegnek szüksége volt rá. Néha az élet téglával vág
fejbe. Ne veszítsd el a hited. Meg vagyok győződve arról, hogy az egyetlen dolog, ami tovább hajtott,
az a szeretet volt az iránt, amit csináltam. Meg kell találnod, amit szeretsz. És ez legalább annyira igaz a
munkára, mint a szerelemre. A munkád ki fogja tölteni az életed nagy részét, és csak úgy lehetsz
valóban elégedett, ha hiszed, hogy amit csinálsz, az nagyszerű dolog. Csak úgy lehet nagyszerű munkát
végezni, ha szereted azt, amit csinálsz. Ha még nem találtad meg, akkor folytasd a keresést. Ne alkudj
meg. Mint a szívügyekben általában, fel fogod ismerni, ha megtalálod. És az, mint bármely nagyszerű
kapcsolat, az évek múlásával jobb és jobb lesz. Szóval keress tovább, amíg meg nem találod. Ne alkudj
meg.
A harmadik történetem a halálról szól.

Amikor 17 éves voltam, olvastam egy idézetet, ami valahogy így hangzott: „Ha minden napodat úgy
éled, mintha az lenne az utolsó, egy napon valószínűleg igazad lesz.” Hatást gyakorolt rám, és azóta is,
az elmúlt 33 évben minden reggel belenéztem a tükörbe, és megkérdeztem magamtól: „Ha ma lenne az
életem utolsó napja, akarnám azt csinálni, amit ma fogok?” És amikor sorozatban „nem” volt a válasz,
tudtam, hogy változtatnom kell valamin.

Észben tartani, hogy nemsokára halott leszek, a legfontosabb segítség, amit valaha is kaptam, hogy
meghozzam életem nagy döntéseit. Az összes kívülről jövő elvárás, minden büszkeség, minden félelem
a megszégyenüléstől vagy a bukástól – ezek mind eltörpülnek a halál gondolata mellett, és csak az
marad meg, ami valóban fontos. Nem ismerek jobb módszert a „van valami veszítenivalód” gondolat
csapdájának az elkerülésére, mint azt, ha észben tartod, hogy meg fogsz halni. Már most is meztelen
vagy. Semmi okod nincs rá, hogy ne a szívedre hallgass.

Körülbelül egy évvel ezelőtt rákos betegként diagnosztizáltak. Reggel 7.30-kor volt a vizsgálat, ami
egyértelműen megmutatta a hasnyálmirigyemen kialakult tumort. Azt sem tudtam, hogy mi az a
hasnyálmirigy. Az orvosok szinte teljesen biztosak voltak benne, hogy a rák gyógyíthatatlan, és nincs
több hátra az életemből, mint 3-6 hónap. Az orvosom azt tanácsolta, hogy menjek haza és tegyem
rendbe az ügyeimet, ami egy doktor szájából annyit tesz, hogy készüljek fel a halálra. Azt jelenti, hogy
próbálj meg pár hónap alatt mindent elmondani a gyerekeidnek, amit az elkövetkező tíz évben mondtál
volna el. Azt jelenti, hogy menj biztosra, rendezz el mindent magad körül annak érdekében, hogy a
lehető legkönnyebb legyen a családodnak. Azt jelenti, hogy köszönj el.

Megpróbáltam elfogadni a diagnózist. Később szövetmintát vettek,

vagyis egy endoszkópot dugtak le a torkomon, a gyomrom át egyenesen a beleimbe, tűt szúrtak a
hasnyálmirigyembe, és pár sejtet kimetszettek a tumorból. Közben nyugtató hatása alatt álltam, de a
feleségem, aki mellettem volt, elmondta, hogy amikor megvizsgálták a sejteket egy mikroszkóp alatt, az
orvosok elkezdtek sírni, mivel kiderült, hogy a hasnyálmirigyrák egy nagyon ritka típusa fejlődött ki
bennem, ami műtéttel gyógyítható. A műtét megtörtént, és most már jól vagyok.

Ekkor kerültem a legközelebb a halálhoz, és remélem, hogy a következő évtizedekben ez így is marad.
Mivel mindezt átéltem, most már egy kicsivel nagyobb bizonyossággal jelenthetem ki a következőket,
mint amikor a halál még csak egy hasznos, de teljes egészében intellektuális koncepció volt számomra:

Senki nem akar meghalni. Még azok az emberek sem szeretnének meghalni, akik a mennyországba
szeretnének kerülni, csak hogy a haláluk által eljussanak oda. És mégis, a halál a végső állomás,
mindannyiunk közös végső állomása. Még senki nem menekült meg előle. És ennek így is kell lennie,
mivel a Halál a jelek szerint egyszerűen az Élet legjobb találmánya. Ez az élet átváltoztató ügynöke.
Kipucolja a régit, hogy utat teremtsen az újnak. Ebben a pillanatban te vagy az új, de egy napon, nem is
olyan sokára, fokról fokra te válsz majd régivé, és te is el leszel takarítva. Elnézést kérek, ha
túldrámázom ezt az egészet, de voltaképpen ez az igazság.

Az időd véges, tehát ne vesztegesd el azzal, hogy valaki más életét éled. Ne ejtsen csapdába az a
dogma, hogy más emberek elképzeléseinek megfelelve kell élned. Ne hagyd, hogy más emberek
véleményének zaja elfojtsa a saját belső hangodat. És ami a legfontosabb: legyen bátorságod követni a
szívedet és a megérzéseidet. Ők valahogy már tudják, hogy mivé is akarsz válni. Minden más csak
másodlagos.
Amikor fiatal voltam, volt egy elképesztő kiadvány, aminek A teljes világ katalógusa (The Whole Earth
Catalog) volt a címe, és ez volt a generációm egyik bibliája. Egy Stewart Brand nevű pasas írta a Menlo
Parkban, nem messze innen, aki a költői adottságaival lehelt életet bele. Mindez az 1960-as évek vége
felé történt, még a személyi számítógépek és a számítógépes kiadványkészítés előtt, így a kiadvány az
elejétől a végéig írógépek, ollók és polaroid fényképezőgépek segítségével készült. Olyasmi volt, mint a
Google papírkötésben, 35 évvel a Google felbukkanása előtt: idealista volt, és túlcsordultak benne az
okos megoldások és a nagyszerű elképzelések.

Stewart és csapata több számot is megjelentetett A világ katalógusából, és amikor az bevégezte a

pályafutását, kiadtak még egy utolsó számot. Ez az 1990-es évek közepén volt, akkoriban annyi
lehettem, mint most ti. Az utolsó példány hátsó borítóján egy fénykép volt, ami egy vidéki utat ábrázolt
kora reggel, olyat, amin stopposként ácsoroghatnál, ha nagyon kalandvágyó lennél. Alatta a következő
szavak álltak: „Maradj éhes. Maradj bolond.” Ez volt az ő búcsúüzenetük, ezzel fejezték be. Maradj
éhes. Maradj bolond. Mindig ezeket kívántam magamnak. És most, amikor lediplomáztok, hogy
újrakezdjetek mindent, ugyanezt kívánom nektek is.

Maradjatok éhesek. Maradjatok bolondok.

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek.

Fordította: Schüszler Orsolya

22. Fejezet
2007

Az első imádnivaló telefon

Az iPhone-forradalom

„A mai napon az Apple újra feltalálja a telefont. Íme, itt van!“

2007. január 9-én Steve Jobs bemutatja az Apple első mobiltelefonját. Az iPhone forradalmasítja az
üzletágat és új mederbe tereli a mobilkommunikációt, az Apple pedig a közel 30 éves múltra
visszatekintő telekommunikációs piacon zöldfülű újoncból mindössze hónapok leforgása alatt domináns
szereplővé válik.

Élet az iPhone előtt

A mobiltelefon az ezredforduló után vált hétköznapi használati tárggyá. A korai készülékek még
riasztóan bumfordi készülékek voltak, majd ahogy a telefonok mérete és tömege csökkent, úgy
mérséklődött a gyártási költség és a végfelhasználói ár is. 2005-ben már egyáltalán nem számított
kuriózumnak a mobiltelefon, de mind a felhasználók, mind pedig a gyártók úgy tekintettek erre az
eszközre, mint egy funkcionális, a célnak tökéletesen megfelelő, hordozható kommunikációs
berendezésre. A gyártók természetesen alkalmaztak formatervezőket, és igyekeztek olyan készülékeket
piacra dobni, amelyek birtoklási vágyat keltenek a leendő tulajdonosokban, de koncepcionális szinten
nem volt radikális változás. Az általános elképzelés szerint a mobiltelefon gombokból és kijelzőből állt,
s ezek hozzávetőlegesen fele-fele arányban osztoztak a rendelkezésre álló felületen. Akadt egy másik
irányzat is, egy azóta már jobblétre szenderült kategória, a PDA-ként emlegetett hordozható személyi
asszisztens, ami egy kisméretű, a telefonálás funkciójával is rendelkező számítógép volt. Ez a két
termékkategória, bár közeledett egymáshoz, nem ért össze. Ráadásul a komolyabb tudású kütyük
kezelése sem volt éppen magától értetődő: ahogy a funkciók sokasodtak, úgy váltak egyre
bonyolultabbá a menürendszerek, így a PDA-k használatához szükséges volt a felhasználók részéről
némi informatikai járatosság, vagy legalábbis érzék. A gyártók sem törekedtek rá igazán, hogy
barátságosabbá tegyék a készülékeket, holott egyértelműen látszott, hogy időszerű volna frissíteni az
elképzeléseket.

A mobilkommunikációs világ ekkoriban egy lassan hömpölygő masszára hasonlított, de akadtak olyan
emberek, akik innovatív ötletekkel álltak elő (kevesen tudják, de egy magyar fiatalember, Bogár Bence
számos 3D grafikát készített, amelyek zömmel érintésvezérelt készülékeket mutattak be). Közismert
tény, hogy az Apple vezetése mindig legalább három évvel előre gondolkodik, tehát Steve Jobs az
ezredforduló környékén már kiemelt figyelmet fordíthatott a mobiltelefonokra.

Először 2005 decemberében ütötte fel a fejét a pletyka, hogy készül egy almalogót viselő készülék, bár
akkor még mindenki azt gondolta, hogy egy iPodra jellemző zenei funkciókkal felruházott, alapvetően
hagyományos mobil várható.

Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna.

A 150 milliós mobiltelefon

Az eredeti ötlet, amiből az iPhone (és később az iPad) megszületett, nem egy telefonról szólt. Steve
Jobs 2005-ben kezdett el foglalkozni a többérintéses vezérléssel; eleinte a számítógépekhez próbálták
hozzáigazítani a technológiát, de hamar rájöttek, hogy egy telefon ideálisabb eszköz arra, hogy a
felhasználók megtapasztalják az előnyeit. Jobs ugyanebben az évben találkozott a Cingular
mobilkommunikációs szolgáltató vezérkarával (később bekebelezte a céget az AT&T), hogy meggyőzze
őket: érdemes együttműködniük egy olyan telefon kifejlesztésében, ami „fényévekkel fog mások előtt
járni“. A projekt végül harminc hónapon át tartott, és a munkában részt vevő mérnököket Steve Jobs
személyesen válogatta össze a legnagyobb titoktartás mellett.

Ekkor már évek óta keringett a pletyka, miszerint az Apple telefont fog fejleszteni. 2002-ben azonban
Steve Jobs egy interjúban kitért az iPhone-nal kapcsolatos kérdés elől:

„Senki sem tudja, lesz-e iPhone. Nem szoktunk olyan termékekről nyilatkozni, amelyeket még be sem
mutattunk.“

Az iPhone első prototípusa 2006 őszére készült el. A készülék színes és változatos hibákkal küszködött:
eldobálta a hívásokat, rossz volt az akkumulátora, szoftvere rendszeresen lefagyott. Jobs a bemutató
végén csak ennyit mondott a teremben ülő mérnököknek: „Nincs még termékünk.“ Azonban
decemberben, egy Las Vegas-i szállodában az Apple első embere már megmutatta a működő telefont
Stan Stimannek, aki az AT&T vezeték nélküli üzletágának volt az igazgatója. A konzervatív mérnöki
iskola elveit valló Stiman csak annyit mondott:

„Ez a legjobb készülék, amit valaha láttam.“

Annak ellenére, hogy az Apple 150 millió dollárt költött az első iPhone fejlesztésére, a kész terméket
legfeljebb 30 ember láthatta a bemutató előtt. A projekten dolgozó mérnököket ugyanis Jobs nemcsak
az adott munkaterületek szempontjából, hanem fizikailag is elszigetelte egymástól. A fejlesztés több
helyszínen zajlott, és a projekt neve sem iPhone volt – akik részt vettek a munkálatokban, csak P2-ként
ismerték a rejtélyes készüléket. A formatervért a cég emblematikus figurája, Jonathan Ive volt felelős. A
biztonsági intézkedések szigorúságát jól példázza, hogy a projekt munkatársai még családi körben sem
tehettek említést róla, hogy éppen mivel foglalkoznak.

Adaptív készülék

Bár a közvélekedés szerint az iPhone volt az első teljesen érintésvezérléssel működő mobil, ez nem
igaz: az LG néhány héttel az Apple készülékének bemutatása előtt hozta ki a szintén figyelemre méltó
Pradát, a dél-koreai vállalat azonban nem tudott oly széles körű publicitást szerezni a terméknek, mint
az Apple. A felhasználók és a szakma csak azt látta, amit Steve Jobs láttatni akart: egy olyan készüléket,
amelynek használatához csak az ujjunkra van szükség, a kezelőfelület pedig úgy épült fel, hogy nem
csupán rendkívül gusztusos, hanem kifejezetten látványos. Az embereket elbűvölte, hogy ha elforgatják
a készüléket, akkor a kijelzőn látható kép is elfordul, és lenyűgözte őket, hogy két ujjukat egyszerre
mozgatva szaggatásmentesen tudják nagyítani és kicsinyíteni a fotókat és a weboldalakat. A legtöbb
felhasználó az ilyen és hasonló funkciók miatt tartotta nagyszerűnek az iPhone-t, holott a készülék ennél
sokkal többet tudott.

Az Apple első telefonja úgy használta fel az érintőkijelző által biztosított lehetőségeket, ahogyan azelőtt
senki más. Minden egyes felület, minden képernyő tökéletesen felhasználóbarát volt, és azok a vásárlók
is pillanatok alatt megtanulták kezelni a telefont, akik egyetlen percet sem szántak a mellékelt
kézikönyv elolvasására. Az iPhone pont fordítva működött, mint a korabeli mobiltelefonok: nem a
felhasználónak kellett megtanulnia a készülék használatát, hanem úgy tervezték meg, hogy a telefon
értse meg, hogy mit akarunk tőle.

Az alvó konkurencia

A konkurencia a bejelentést követően is szkeptikus maradt. Az iparági szakértők többsége úgy vélte,
hogy egy zárt rendszerű, funkcionalitásában több ponton is korlátozott, borsos áron mért készülék nem
jelenthet komoly veszélyt a piacon található telefonokra. A Motorola elemzője, John Wernecke
csalódottságának adott hangot, de azért hitt abban, hogy az Apple továbbra is a cég partnere marad. Az
LG diplomatikusan fogalmazott, miszerint örülnek az egészséges piaci versenynek, az iPhone pedig
arról győzte meg őket, hogy saját fejlesztéseikkel jó irányba haladnak, habár számos kérdésben
másképp gondolkodnak. A Samsung is hasonló állásponton volt: véleményük szerint az innováció jót
tesz a piacnak. A Nokia udvariasan üdvözölte az iPhone-t, de amint az később kiderült, ugyancsak
alábecsülték az Apple-t, mint riválist. Házon belül az volt a vélemény, hogy az iPhone meg fog bukni,
mert nem elég erős a hardver, nincs benne MMS, illetve sokszor két kéz kell a használatához. Úgy
gondolták, hogy ők már megpróbálkoztak hasonlóval, de törekvésük csúfos kudarcba fulladt, ezért azt a
következtetést vonták le, hogy a felhasználók nem igénylik az érintőkijelzőt. A Nokia szakemberei nem
ismerték fel azt, amit a vásárlók az első pillanattól kezdve éreztek: az iPhone esetében a hardver és a
szoftver olyan szintű, végletekig átgondolt együttműködéséről van szó, ami teljesen más megvilágításba
helyezi mindazt, amit eddig a mobiltelefonokról gondoltunk.

Természetesen a vezető külföldi lapok nem hagyták ki azt a ziccert, hogy megkérdezzék a Microsoft
alapítóját, Bill Gatest is arról, hogy venne-e magának iPhone-t. Gates így hárított:

„Nos, nyilvánvalóan nem én vagyok az a személy, akinek fel kell tenni ezt a kérdést. Szeretek kézzel
beütni egy telefonszámot, de valószínűleg csak én vagyok ezzel így.“

Az iPhone-t 2007. január 9-én mutatta be a nyilvánosság számára Steve Jobs, de a készülék csak
júniusban került a boltokba. A felfokozott elvárások miatt már azelőtt kultusztárggyá vált, hogy bárki is
kézbe foghatta volna, és a konkurencia számára is intő jel lehetett volna a kialakulóban lévő hisztérikus
rajongás, ami a kereskedelmi megjelenésig hátralévő hónapok során világméretűvé nőtte ki magát.

Természetesen a mérvadó szakmai lapok újságírói már a piacra kerülés előtt kipróbálhatták a telefont, és
ódákat zengtek a készülékről. Nem is csoda, ha a forgalmazás megkezdésének napján tömött sorokban
álltak az emberek a kijelölt üzletek előtt (volt, aki már több nappal korábban tábort vert a bolt előtt,
hogy az elsők között vehesse át azt a telefont). Ekkor még egyik vásárló sem rendelkezhetett tényleges
felhasználói tapasztalattal, de ez Apple mindenkivel elhitette, hogy az iPhone nem kevesebb, mint a
mobilkommunikációs piac messiása.

Az iPhone a telefongyártók és a szolgáltatók viszonyában is alapvető fordulatot hozott. Korábban a

gyártók keresték a szolgáltatók kegyeit, hogy készülékeiket felvegyék a kínálatukba, hiszen ettől várták
az eladások ugrásszerű növekedését. Az együttműködés üzleti feltételeit a szolgáltatók diktálták, akik
éltek is a lehetőségeikkel. Az Apple azonban teljesen átírta ennek a partneri viszonynak a szabályait: ez
alkalommal a szolgáltatók álltak sorba azért, hogy árulhassák a készüléket, Steve Jobs cége pedig
kemény feltételeket szabott az árazás, a szállítás, a boltokba való kihelyezés módja és a
terméktámogatás kapcsán.

Elsöprő siker

Az első iPhone minden korábbi eladási rekordot megdöntött. Az Apple egyik New York-i üzlete előtt
már négy nappal korábban letáborozott az első vásárló, hogy biztos lehessen benne: övé lesz az első
iPhone (rutinos volt, hiszen a Sony Playstation 3 megjelenésekor is elsőként jutott be a boltba). Amikor
az Egyesült Királyságban megjelent a telefon, az első vásárló 26 órát várt a bolt előtt, és az eladók alig
győzték kiszolgálni az embereket.

A dolgok rendje és módja szerint természetesen az ellentábor is villámgyorsan kialakult. Sokakat irritált,
hogy egy telefon ilyen fanatikus rajongást vált ki az emberekből, megcsömörlöttek a parttalan
méltatásoktól, és volt olyan eset is, hogy csak azért állt be a sorba egy fiatalember, hogy a frissen
vásárolt mobilt a többi várakozó szeme láttára törhesse össze, nyomban az üzletből kilépve.

Az iPhone elérte azt, amit mobiltelefon soha korábban: érzelmeket, méghozzá heves érzelmeket váltott
ki az emberekből.

„Ha valami nagyszerű, akkor büszkeséggel tölt el, hogy lemásolhatjuk.”

Anssi Vanjoki, a Nokia VP-menedzsere, 2008

Az első generációs iPhone-ból több mint 6,1 millió darab talált gazdára. Ez elképesztő kereskedelmi
eredmény egy olyan telefontól, amelynek nem volt semmiféle elődtípusa, gyártója pedig bárminemű
tapasztalat nélkül vetette bele magát a mobilkommunikációs iparágba. A forgalmazás megkezdését
követően az Apple változatos pereknek nézett elébe, mert a versenytársak ott próbálták megszorongatni
az új riválist, ahol csak tudták. A Nokia nagyszabású reklámkampánnyal igyekezett meggyőzni az
iPhone felé hajló potenciális vásárlókat, hogy az N95 sokkal nyitottabb és sokoldalúbb telefon (ebben
éppenséggel volt némi igazság), csakhogy az almás készülékhez képest a finn modell formája otromba
volt, a felhasználókat pedig a legkevésbé sem érdekelték a telefonra letölthető alkalmazások. Az iPhone
vásárlói könnyed működést, egyedi és letisztult formatervet, szép felhasználói felületet akartak.

Khell Bogdán
23. Fejezet
1977–2011

Ki harapott az almába?

Az Apple-logók

„Úgy vélem, hogy pompásan szórakozunk. A vásárlók szeretik a termékeinket. Mi pedig megpróbálunk
még jobb termékeket készíteni.”
Az Apple cégemblémája a világ egyik legismertebb logója. A kaliforniai vállalat arculatának
meghatározó eleme lassan 25 éve ékesíti a különböző termékeket, és a minőség szinonimájává vált.

Newton almája

Az Apple első, az egyik alapító, Ronald Wayne által rajzolt, a később márkajeggyé vált egyszerűségből
semmit sem mutató logóján Sir Isaac Newton ücsörgött egy almafa alatt. Ezt a cégemblémát csak rövid
ideig használták, mert 1977-ben az Apple II prototípusán munkálkodó Steve Jobs felkérte az akkoriban
egy kaliforniai reklámügynökségnél grafikusként dolgozó Rob Janofft az újratervezésére. Egyes
vélemények szerint éppen időben, mert a mutatós, de valóban nehezen értelmezhető, ódon hangulatú
logó nem igazán felelt meg az elvárásoknak, és nem tudta kellően markáns arculattal felruházni a
számítástechnikai céget. Az emblémában elhelyezett szöveg is túl terjedelmes volt: „Newton… Egy
elme, mely örökké a gondolatok különös tengerén utazik… Egyedül.”

Janoff baráti szívességből vállalta a feladatot, és egyedi módon látott neki a munkának. Először is
vásárolt egy zacskó almát, feldarabolta, és órákon át bámulta a gyümölcsöket, majd fekete-fehér
skicceket készített. Tetszett neki az eredmény, de attól tartott, hogy felületes szemlélő számára az alma
összetéveszthető lesz más gyümölcsökkel, ezért egy hirtelen jött ötlettől vezetve jókorát „harapott” a
jobb oldalába, hogy egyértelművé tegye a szimbólumot. Jobsnak azonnal megtetszett az ötlet, de a
fekete-fehér kivitelezést túl puritánnak találta (az igazgatótanácsban voltak, akik inkább ezt a tervet
pártfogolták, mert így az olcsóbban kivitelezhető fekete-fehér reklámanyagokban is problémamentesen
megjeleníthető lett volna a cégembléma). Jobs azt akarta, hogy a logó éreztesse a vásárlókkal, hogy az
Apple egy emberközeli cég, ezért egy sokkalta vidámabb hangulatot árasztó színes képet javasolt;
nyilvánvalóan azt is szem előtt tartotta, hogy a számítógépük ekkor már képes volt megjeleníteni a
színeket.

Janoff nem foglalkozott a szivárványszerű elrendezéssel, egyszerűen kiszínezte a különböző

változtatásokkal azóta is alkalmazott logót (ironikus, de igaz: munkájáért egyetlen centet sem kapott). A
legfontosabb átalakítást 1998-ban, az iMac bevezetésekor végezték el rajta: a forma lényegében
változatlan maradt, viszont a szivárvány színei eltűntek.
Az alma előbb fekete, majd 2001 és 2003 között vízkék, 2003-tól pedig fémes hatású üveg lett,
miközben a logó sziluettje nem változott. A szivárvány elhagyása, az embléma végletekig történő
egyszerűsítése jó döntésnek bizonyult: a védjegy ma már olyannyira részévé vált a tömegkultúrának,
hogy a tarkabarka alma indokolatlanul bonyolultnak, vagy egyenesen gyerekesnek tűnne.

De miért pont alma?

A tudás fájának tiltott gyümölcsébe harapó Ádámtól és Évától kezdve a mesterséges

intelligenciakutatások atyjáig, a mostoha sorsú angol zseniig, Alan Turingig (1912–1954) több városi
legenda született már a témaválasztásról. Az egyik szóbeszéd szerint Newton azért került rá a logóra,
mert a fejére esett alma okán dolgozta ki a gravitáció elméletét. Az angol tudós ugyan nem harapott bele
a gyümölcsbe, de az emberiség történelmének egyik legfontosabb tudományos eredményének
hivatkozása tetszetős párhuzam; más kérdés, hogy hivatalosan senki nem erősítette meg ezt a teóriát. A
harapott almára vonatkozó legnépszerűbb elméletet, az Alan Turing előtti tiszteletadást viszont
kifejezetten cáfolták. Janoff egy 2009-es nyilatkozatban elmondta, hogy 1977-ben még semmit nem
tudott a második világháború alatt a brit titkosszolgálat megbízásából német katonai kódokat feltörő, a
legendás Enigma elképesztően összetett titkát megfejtő géniusz történetéről (való igaz, hogy a brit
kormány 1945 után évtizedekig titkolta a Bletchley Parkban folytatott kutatásokat, ezen belül is Alan
Turing szerepét, és csak az 1970-es években hozta nyilvánosságra a szigorúan titkos katonai
programot). A homoszexualitása miatt hatósági zaklatásnak kitett, a háború után az angol bíróság által
kényszergyógykezelésre ítélt Alan Turing ciánnal vetett véget az életének, amit egy almába
fecskendezett be.

A harapás szintén fontos, jelképként felfogható motívum: az informatika leegyszerűsítve bitek és bájtok
rendszere. Márpedig a harapás angolul bite… Beszámolója szerint arányokban gondolkozott, és azért
volt szükség a gyümölcsre (amibe aztán a Fibonacci-számokat és az aranymetszést is belemagyaráztak).
Az alma alighanem Jobs oregoni almafarmon töltött kellemes nyarára utal.

Bármelyik történet is legyen igaz, egy dolog vitathatatlan: a megkezdett almát ábrázoló logó jelenleg a
világ egyik legismertebb cégemblémája.

Kömlődi Ferenc
24. Fejezet
2007. 05. 31.

Steve Jobs vs. Bill Gates

Végső felvonásához ér a titánok harca

„A legjobbakat kívánom neki, de ennek ellenére azt gondolom, hogy ő is és a Microsoft is kissé
csőlátásúak. Jóval szélesebb lehetne a látóköre, ha fiatalabb korában kipróbálta volna az LSD-t…”

Oly sok év után színpadra lépnek az örök riválisok: Steve Jobs és Bill Gates a D5 konferencián tart
szimpóziumot. Sokan gyilkos vitát vártak, de a találkozóból kedélyes diskurzus lett: kölcsönösen
méltatták egymás erényeit, nyíltan beszéltek szakmai viszonyukról és kifinomult humorérzékkel utaltak
vissza a konkurencia tévedéseire.

Muhammad Ali és Joe Frazier, Alain Prost és Ayrton Senna, André Agassi és Pete Sampras – a
sporttörténelem nagy riválisai. A számítástechnika világban ezt a szembenállást tagadhatatlanul Steve
Jobs és Bill Gates rivalizálása testesítette meg. Míg előbbit – főként az Apple rajongói – kreatív
zseninek, jövőbe látó orákulumnak tartották és tartják, Gatest általában a mindent kisajátító, elnyomó
kapitalistaként ábrázolták. Bár kevés szó esik róla, de a korai éveikben igen szoros együttműködés és
már-már baráti kapcsolat jellemezte őket; még a Fortune magazin címlapján is együtt jelentek meg
1991-ben, kevés közös szereplésük egyikeként.

A D5 konferencia sztárjai

A két cégvezető kapcsolata tehát jóval árnyaltabb és összetettebb, amiről bárki meggyőződhetett, ha
megnézte kettejük közös szereplését a Wall Street Journal által rendezett D5: All Things Digital
konferencián (a 2007. május 31-én tartott rendezvényen jelentek meg harmadjára, egyben utolsó
alkalommal közösen a nyilvánosság előtt). Bár sokan sárdobálásra és kemény beszólásokra számítottak,
a két cégvezető joviális stílusban beszélgetett Kara Fisher és Walt Mossberg moderátorokkal, a
másiknak szánt csipkelődő megjegyzéseket pedig egészséges humorérzékkel fogadták. A kontextus
szempontjából fontos megjegyezni, hogy ez a beszélgetés nem sokkal azelőtt zajlott le, hogy Gates
távozott a Microsoft éléről, illetve Jobs bemutatta az azóta óriási sikert aratott iPhone-t.

A beszélgetés több szempontból is igen tanulságos, ha a két ember viszonyára, a két cég eltérő
pályájára, de főleg ha az azóta eltelt időre gondolunk. A moderátorok többször is rákérdeztek, hogy a
két IT-guru mit jósol az előttünk álló 5-10 évre. Az eseményre visszatekintve azóta több dologról is
kiderült, miben volt igazuk, és mely területeken látták kevésbé pontosan a fejlődés irányait.

A beszélgetés már Jobs és Gates belépőjénél érdekessé vált, ahogy a két, sokak által bálványként
imádott férfi kisétált a színpadra. Az Apple első embere a védjegyévé vált fekete garbóban, farmerben
és fehér sportcipőben jelent meg, míg a Microsoft azóta leköszönt vezére, mintha csak az ellenpárja
lenne, világos ingben, szürke szövetnadrágban és elegáns cipőben lépett ki a színfalak mögül. Árulkodó
pillanatkép a két férfi eltérő szemléletéről: Jobs a forma és a funkció fontosságát, míg Gates egy jóval
konzervatívabb gondolkodásmódot testesített meg.

A két cégvezető udvariasan üdvözölte egymást, majd helyet foglaltak a moderátorokkal szemben. Már
az első kérdésben érezhető, hogy a konferencia szervezői, illetve a műsorvezetők valamelyest szerették
volna provokálni Jobst és Gatest. Egymásról kellett ugyanis elmondaniuk, hogy szerintük a másik mivel
járult hozzá a technológia, az IT-ipar fejlődéséhez.

A közönség lélegzet-visszafojtva figyelt. Talán most ugrik egymás torkának a két „ősellenség”? Aki
azonban vérfürdőre számított, annak csalódnia kellett, mert a nagy riválisok a kölcsönös tisztelet
hangján szólaltak meg.

A pionír-korszak felidézése

„Bill építette fel az első szoftvercéget” – ragadta magához a szót Jobs, „ráadásul mindezt azelőtt, hogy
bárki a világon felfogta volna, hogy mi is valójában egy szoftvercég. Ezeknek a srácoknak (a Microsoft
dolgozóinak – a szerk.) a kivételével. Ez egy hatalmas dolog volt, ráadásul olyan üzleti modellt hoztak
létre, amely rendkívül jól bevált az iparág szempontjából. Véleményem szerint az volt a legfontosabb,
hogy Bill mindenki másnál hamarabb felismerte a szoftverekben rejlő lehetőséget. Ez a legjelentősebb
momentum. Emellett rendkívül nehéz dolog felépíteni egy vállalatot, és hihetetlenül meggyőző
fellépésre, rábeszélőképességre volt szüksége, hogy magához csábítsa a lehető legjobb embereket, majd
megtartsa őket a vállalatnál, hogy ott aztán lehetőség szerint életük legjobb teljesítményét nyújtsák. Bill
pedig képes volt erre, és meg is maradt ennél a felfogásnál az elmúlt évek során.”

„Itt szeretném megjegyezni, hogy én nem egy ál-Steve Jobs vagyok” – vette át a szót Gates a közönség
és Jobs őszinte derültségére. „Nos, le kell szögeznem, hogy amit Steve véghezvitt, az egészen
rendkívüli volt. Tekintsünk vissza 1977-re, az Apple II számítógép indulására. Az volt az elképzelés,
hogy ebből egy tömegtermék lesz, és az Apple, egyedüliként, rendkívüli kockázatot vállalt. Voltak más
cégek is a piacon, más termékekkel, de egyedül az Apple vette a bátorságot, hogy elinduljon az úton.
Ragaszkodtak az elképzeléshez, hogy egy olyan jelenségről van szó, amely hihetetlen lehetőségeket,
erőt adhat a tömegeknek. Ekkortájt dolgoztunk együtt a Macintoshon, ami nagyon szórakoztató,
ugyanakkor rendkívül kockázatos volt. Sokan valószínűleg nem emlékeznek rá, de az Apple konkrétan
a teljes cég sorsát tette fel a termék sikerére. A Lisa nevű korábbi modelljük nem aratott túl nagy sikert.
Azonban Steve olyan csapatot rakott össze a vállalaton belül is, amely akkor rendkívül előremutatónak
számított, jócskán megelőzve a korát. Nem tudom, emlékeznek-e a Twiggy lemezmeghajtóra…”

„Ó igen, és a 128 kilobyte memóriára” – vetette közbe Jobs mosolyogva.

„Steve egyszer mondott egy beszédet, ez az egyik kedvencem tőle” – folytatta Gates. „Azt mondta,
hogy olyan termékeket építünk, amelyeket mi magunk szeretnénk használni. Ő pedig ehhez tartotta
magát olyan remek ízléssel és eleganciával, amelynek óriási hatása volt az iparágra. Remek érzéke van,
hogy mindig jókor legyen jó helyen, és már-már látnoki módon tudja megtalálni, hogy mibe érdemes
fektetni a jövőre vonatkozóan. Az Apple konkrétan zuhanórepülésben volt, amikor Steve visszatért a
vállalathoz, és újra beindította azt az innovációt és kockázatvállalást, ami az egyik rendkívüli erősségük.
Az iparágnak óriási lendületet adott a munkássága.”

Ez komoly főhajtás volt Gates részéről, ugyanis míg Jobst és az Apple-t mindig az ízléses
formatervezési megoldásokkal említik egy lapon, a cupertinói cég első embere pedig az 1996-os
Triumph of the Nerds
(A kockafejek diadala) című dokumentumfilmben a Microsofttal kapcsolatban talán az egyik legélesebb
kritikáját fogalmazta meg:

„Az az egyetlen bajom a Microsofttal, hogy egyszerűen nincs ízlésük.

A világon semmi ízlésük nincsen, és ezt nem félvállról odavetve mondom, hanem nagyon komolyan
gondolom, abban az értelemben, hogy nincsenek eredeti ötleteik, és nem visznek bele túl sok kultúrát a
termékeikbe.” A New York Times a dokumentumfilm bemutatója után közölt cikkében Jobs elárulta,
hogy ezt követően felhívta Gatest, hogy bocsánatot kérjen, igaz, a maga módján tette ezt: „Elmondtam
neki, hogy amit mondtam, annak minden egyes szavát komolyan is gondolom, igaz, talán nem kellett
volna a nyilvánosság elé tárnom” – nyilatkozta akkor a Times riporterének.

A moderátorok ekkor visszakanyarodtak a múltba, az 1970-es évekről kérdezték a két gurut, amikor a
két cég indult. Walt Mossberg ekkor hívta fel arra a közönség figyelmét, hogy az Apple és a Microsoft
között igen szoros együttműködés volt ekkortájt, hiszen az Apple II gépeken Microsoft szoftver is
futott.

„Hadd meséljem el a történetet” – ragadta magához a szót ezen a ponton Jobs. „A céget egy
partneremmel, Steve Wozniakkal közösen kezdtük, aki egy zseniális fickó, ő írta át a BASIC
programnyelvet a géphez. Remek munkát végzett, jobb BASIC-et hozott létre, mint korábban bárki
más. Egyetlen gond volt csak vele, nem tudott úgynevezett lebegőpontos műveleteket végrehajtani.
Rengeteget kérleltük Wozt, hogy ezt tegye bele valahogyan.”

„Kit takar a többes szám?” – vágott közbe Mossberg. „Hányan dolgoztak ekkor az Apple-nél?”

„Nos, engem takar” – nevetett fel Jobs. „Szóval hiába kértük Wozt, nem csinálta meg. Hihetetlen fickó
volt egyébként, papírra írta a programokat, majd amikor kész volt, akkor a papírról begépelte. A mai
napig nem tudom, miért nem volt hajlandó megcsinálni, de ez az élet egyik nagy rejtélye marad. A
Microsoftnak pedig akkoriban volt egy remekül használható lebegőpontos BASIC-je, ezért végül
hozzájuk fordultunk, és azt mondtuk: segítsetek!”

„Mennyibe is került mindez, mintha már beszéltek volna erről korábban…” – lendítette tovább a
beszélgetést Mossberg.

„Ó, hát úgy 31 000 dollár körüli összeget fizetett nekünk az Apple” – válaszolta Gates. „Ekkor
elrepültem hozzájuk, és két napon keresztül válogattuk a kazettákat – mivel akkortájt kazettákon
tárolták a dolgaikat az emberek” – tette hozzá általános derültség közepette. „Valójában a jövőnket
tettük fel a Macintosh sikerére, majd később a grafikus kezelőfelületek sikerére, de ott és akkor az volt a
kérdés, hogy a Macintosh népszerű lesz-e.”

„Ha jól emlékszem, a Microsoft azon kevés vállalatok egyike is volt, amely kaphatott egy prototípust a
Macből, igaz?” – vetette közbe Mossberg.

„Igen, ez így volt” – helyeselt Jobs. „Érdekes belegondolni, és bizonyára kevesen emlékeznek rá, hogy
a Microsoft ekkor még nem volt érdekelt az alkalmazások piacán. Hatalmasat kockáztattak a
Macintoshsal, és ennek köszönhetően tudtak később betörni erre a területre, mert a PC-ken ekkor még a
Lotus volt a domináns szereplő.”

„Arra számítottunk, hogy a grafikus kezelőfelülettel paradigmaváltás fog bekövetkezni” – folytatta

Gates. „Ráadásul mindezt a Macintoshtól reméltük a maga 128 kilobyte memóriájával.” Az IT-guruk
szája széles mosolyra húzódott, ahogy Gates megemlítette, hogy maga az operációs rendszer mindössze
14 kilobyte-ot foglalt a memóriából.

„Az eredeti Macintosh operációs rendszer 14 kilobyte volt?” – kérdezte Mossberg.

„Több volt annál, huszon-valahány is megvolt” – felelte széles vigyorral Jobs.

„Szóval a két cég igen szorosan együttműködött a Mac projekten, mivel a Microsoft talán nem az
egyetlen, de mindenképpen a legfontosabb szoftvercég volt ebben az időben, igaz?” – dobta fel a
következő kérdést a moderátor.

„Nos, az Apple készítette a Macet, azonban Bill és a csapata írtak rá több alkalmazást is. Mi is
megcsináltunk pár sajátot, mint a MacPaint vagy a MacDraw, de Bill és a csapata is kiváló munkát
végeztek.”

Destruktív versengés

„Lépjünk egy kicsit tovább!” – vette át a szót Kara Fisher előbb Jobshoz, majd Gateshez intézve
szavait. „Maga továbblépett, míg az ön vállalata egyre jobban növekedni kezdett. Mire számított, mi fog
történni az Apple-lel Steve távozása után?”
„Az Apple borotvaélen táncolt ebben az időben” – válaszolta Gates. „Mi továbbra is írtunk Macintosh
szoftvereket, például az Excelt. A lényeg azonban, hogy az Apple ekkor nem különböztette meg magát
a népszerűbb platformtól…”

„Ami a Windows volt, igaz?” – próbálkozott némi provokációval Mossberg.

„A DOS és a Windows” – tette helyre a dolgot Gates. „De a Windows igazán 1995-ben kezdett
népszerűvé válni. A nagy vita sosem arról szólt, hogy a Macet szembeállítsuk a Windowszal. A nagy
kérdés az volt, hogy a karaktereket alkalmazó parancssor vagy a grafikus kezelőfelületé-e a jövő. Aztán,
amikor megérkeztek a 386-os számítógépek, és több memória került a gépekbe, beérett a grafikus
felületbe vetett bizalom azok számára, akik korábban emellett tették le a voksukat.”

„Az Apple azonban mégsem volt képes kiaknázni a termékeiben rejlő lehetőségeket?” – folytatta
Mossberg.

„Az Macintoshok termékpalettája nem fejlődött elég gyorsan” – válaszolta Gates. „Steve ekkoriban nem
volt a vállalatnál, pedig nagy szükség lett volna rá. Emlékszem, hogy tárgyalásokat folytattunk Gil
Amelióval, az Apple akkori vezérigazgatójával, hogy befektessünk a cégbe.”

A név említésére morajlás futott végig a közönségen. „Szóval egyeztettem Gillel, majd az egyik
hétvégén felhívott Steve, és annyit mondott: ne törődj vele, hogy miről beszéltetek korábban Gil
Amelióval. Most már beszélhetsz velem is” – folytatta Gates. „Ekkor elállt a szavam.”

Nem kisebb befektetésről volt szó, mint arról az 1997-es tranzakcióról, amelynek során a Microsoft 150
millió dollár értékben vásárolt Apple-részvényt. Steve Jobs cége ezzel a befektetéssel tudta újraéleszteni
a pénzügyi nehézségektől szenvedő vállalatot.

„Gil Amelio rendes srác volt, de volt egy meghatározó mondása” – vette át a szót Jobs. „Az Apple
olyan, mint egy léket kapott hajó, és az én feladatom, hogy irányba állítsam” – a szarkazmus szinte
csöpögött a szavaiból, ahogy mosolyogva lefelé mutatott a mondat végén.

„Ne menjünk végig az összes apró részleten, hogy az Apple hogyan jött vissza a sírból” – vágott közbe
Mossberg, amit Jobs egy hangos köszönömmel nyugtázott. „Az előbb levetítettünk itt egy videót,
amiben úgy fogalmazott, hogy a Microsofttal való versengés destruktív. Persze nyilvánvalóan az Apple
ekkor komoly bajban volt, így bizonyára volt ennek némi taktikai, stratégiai szerepe is a kötelező
udvariasság mellett, ugye?”

„Az Apple nagyon komoly bajban volt akkoriban” – magyarázta Jobs. „Az pedig egyértelmű volt, hogy
ha ebben a játékban csak úgy nyerhetünk, hogy közben a Microsoft veszít, akkor az eredmény az lesz,
hogy az Apple fog veszíteni. Azonban sokan még mindig eszerint gondolkodnak, mivel sokak szerint
számos fejlesztés az Apple-hez köthető, a Microsoft viszont sikeres, ezért tapasztalható egy csomó
féltékenység és hasonlók. De a lényeg az, hogy nem kell belemenni abba a játékba, hogy ha az Apple
nyer, akkor a Microsoftnak veszítenie kell. Egyértelmű, hogy az Apple nem tudja megverni a
Microsoftot, de erre nem is volt szükség. Arra volt szükség, hogy az Apple visszaemlékezzen arra, hogy
kicsoda valójában, mivel a cég eközben elfelejtette, hogy honnan is jött. Számomra tehát ez volt a
legfontosabb, hogy megtörjem ezt a paradigmát. Hiszen gondoljunk csak bele: az Apple után a
legfontosabb szoftverfejlesztőnk a Microsoft volt. Őrült idők voltak azok. Viszont az Apple nagyon
gyenge volt, ezért felhívtam Billt, és megpróbáltuk rendbe hozni a dolgokat.”

„Azóta pedig van egy külön csapatunk, amelyik kifejezetten a Mac alkalmazásokkal foglalkozik” –
vette át a szót Gates. „Őket pedig mindig is elég egyedi módon kezeltük, így különleges kapcsolatot
alakíthattak ki az Apple-lel. Ez pedig remekül bevált, sőt, néhány évente mindig jön valami újdonság,
amit meg tudunk csinálni a Machez, és ez számunkra rendkívül jó üzlet.”

„Itt kell megjegyeznem, hogy a Microsoft Maces fejlesztőcsapata és az Apple között remek a kapcsolat”
– helyeselt Jobs. „Sőt, az egyik legjobb fejlesztői viszonyunkról van szó.”

„Riválisoknak tekintik magukat most?” – kérdezte Kara Fisher. „Ma, amikor már kialakult az iparág
tájképe, amibe beleértendő az internet és minden egyéb, nem beszélve más cégekről, egyszóval, hogyan
tudják elhelyezni magukat a mai piaci viszonyok között?”

„Bizonyos szempontból önök versenytársak, nem igaz?” – tette hozzá Mossberg.

„Elvégre mindannyian nézünk reklámokat” – replikázott Fisher.

„Igen, és bosszankodunk is miattuk” – felelte erre Mossberg.

„Ezen a ponton be kell vallanom valamit: én szeretem PC Fickót” – mondta Fisher, utalva az Apple
tévékampányára, amelyben a Mac-felhasználót egy divatosan öltözött, lezser fiatalember, míg a PC-
felhasználókat egy elhízott, unalmas, öltönyös figura testesítette meg.

„Az ilyen reklámoknak nem az a lényege, hogy gonoszkodjunk a másikkal, hanem hogy ez a két fickó
jól kijöjjön egymással” – válaszolta Jobs. „Úgyhogy köszönöm. Igen, PC Fickó remek figura, hatalmas
szíve van.”

„Az édesanyja is nagyon szereti” – kapcsolódott be a viccelődésbe Gates is.

„Tényleg PC Fickót szeretem jobban” – folytatta Fisher. „Ő egy kedves fickó, a másik pasas meg egy
felfújt hólyag.”

„Igazából az egész reklám PC Fickó miatt működik” – hárította a provokációt Jobs.

Dinoszauruszok alkonya

„Komolyra fordítva a szót, Bill, hadd kérdezzek valamit!” – evezett vissza a beszélgetés fősodrába
Mossberg. „A Microsoft nyilvánvalóan jóval nagyobb vállalat, több piacon vannak jelen, többféle
terméket is forgalmaznak, mint az Apple. Amikor vezette a céget, vagy amikor Steve Ballmer vezeti a
céget, bizonyára gondolnak a Google-re, a nagyvállalati rendszerek esetén a Linuxra, a videojátékok
esetén a Sonyra. Milyen gyakran kerül fel az Apple az üzleti radarjukra?”

„Ott vannak a radaron, lehetőségként” – válaszolta Gates. „Bizonyos esetekben, vegyük például a Zune
médialejátszónkat, ha az ezzel foglalkozó csapatot kérdezzük, az Apple-t abszolút versenytársként
látják. Imádják, hogy az Apple óriási piacot hozott létre a digitális zene számára, és megpróbálnak
kihozni valamit ebből a lehetőségből.”

„Mi pedig imádjuk őket, mert ők is nálunk költik a pénzüket” – bökött oda Jobs. A közönség nevetéssel
díjazta a fricskát.

„Úgy tudom, hogy az XBox 360 játékkonzol esetében is Macintoshokat használtak a fejlesztés során” –
folytatta Mossberg. „Sőt, tovább is megyek: a legnagyobb megrendelést a Microsoft adta le Mac
processzorokra.”

„Nem tudom, hogy a legnagyobb volt-e, de igen, tulajdonképpen ugyanazt a processzort használtuk,
mint ami a Macben is volt” – ismerte el Gates. „Ez egy ironikus helyzet volt, mivel az Apple már
kezdett továbblépni erről a processzorról, az XBox 360-nál pedig éppen hogy elkezdtük használni. Igaz,
mindkét esetben megvolt ennek az oka, ugyanis itt nem egy hordozható eszközről volt szó, és nem
terveztünk ilyen irányú fejlesztéseket. Egyszóval praktikus megfontolások vezéreltek bennünket. De a
lényeg, hogy a korai Xbox-fejlesztők valóban Mac gépekkel dolgoztak.”

„És ebből nem is csináltunk reklámot” – tréfálkozott Jobs.

„Igazán dicséretes ez az önmegtartóztatás” – válaszolt Mossberg.

„Igen, Steve kifejezetten a visszafogottságáról híres” – csapta le a labdát Gates. Mindenki hangosan
felnevetett, Jobs különösen hangosan.

„Steve, ön hogy tekint a Microsoftra az Apple szempontjából?” – kérdezte Fisher. „Úgy értem, hogy
versengenek a számítógépek piacán…”

„…és ne mondja, hogy nem versengenek, mint ahogy az előbb tette” – szólt közbe Mossberg. „Arra
gondolok, hogy bizonyára szorosan rajta tartja a szemét, hogy mit csinál a Microsoft a Windowszal.”

„Érdekes belegondolni, hogy miért létezhet például az iPod, és az Apple miért tud jelen lenni a digitális
zene piacán” – felelte Jobs.

„Van egy csomó remek japán elektronikai cég, akik rátették a kezüket a hordozható zenére. Ők találták
ki, az övék az egész, úgy ahogy van. Mégsem tudtak megfelelő szoftvert írni hozzá.

Mert ha belegondolunk, az iPod tulajdonképpen csak a szoftverről szól. De ugyanez a helyzet a

számítógépekkel, a PC-vel és a Mackel, de a felhőalapú IT-megoldások is a szoftverről szólnak. Vagyis
az Apple nagy titka – ha ugyan titoknak lehet nevezni –, hogy szoftvercégnek tekinti magát.
Szoftvercégből pedig mára nem maradt túl sok. Viszont a Microsoft is egy szoftvercég. Ha megnézzük,
hogy mit csinálnak, egy részéről azt gondoljuk, hogy igazán nagyszerű, egy kisebb részéről azt, hogy
versenyképes, a nagy része pedig nem az. Nem gondoljuk, hogy a Mac át fogja venni a PC-piac 80
százalékát. Nagyon örülünk, ha a piaci részesedésünk egyetlen százalékpontot növekszik. De a lényeg,
hogy alapvetően szoftvercég vagyunk, és kevés hozzánk hasonló van már csak a piacon. A Microsoft az
egyik ilyen.”

Jobs szavait hallván az embernek az az érzése támadhatott, mintha egy kihalófélben lévő mesterség
utolsó nagy szakértőit látná beszélgetni. Az Apple-vezér erre többször is ráerősített, dinoszauruszoknak
nevezve magukat. Arra is kitért, hogy pályájuk kezdetén ők voltak a legfiatalabb résztvevők a
megbeszéléseken és a céges találkozókon, míg 2007-ben már csaknem minden tárgyalóban és
konferenciateremben ők a korelnökök (Jobs és Gates között mindössze fél év korkülönbség volt).
PC-evolúció

„Mit gondolnak, öt év múlva milyen eszközöket fogunk magunkkal hordani?” – kérdezte Mossberg.

„Érdekes kérdés” – gondolkodott el Jobs. „A PC nagyon tartósnak bizonyul, gondolok itt arra, hogy
három-négy évente valaki mindig előáll azzal, hogy a PC halott. Most általános értelemben véve
beszélek a személyi számítógépekről. Ott volt a produktivitás kora, amikor mindenki táblázatkezelőket
és szövegszerkesztőket használt. Aztán, amikor ez az egész elkezdett lecsendesedni, akkor jött az
internet, és hirtelen mindenkinek egyre erősebb és erősebb gépekre lett szüksége. Aztán ez a lendület is
elkezdett kifulladni, de ekkor jött az a korszak, amikor a PC-t elnevezte valaki digitális csomópontnak,
de nevezhetjük ezt bárhogyan, ott az internet, a digitális kamerák, a videók és hasonlók, és a PC megint
csak újjá tudott születni, mint a digitális életünk központja. És most megint éledezik valami, egyelőre
még nem tiszta, hogy mi lesz belőle, lehet, hogy a PC szorosabb kapcsolatba kerül valamiféle internetes
szolgáltatásokkal vagy hasonlóval. Illetve ne feledkezzünk meg arról, hogy egyre inkább hordozhatóvá
válnak a PC-ink. Ezért továbbra is fenn fognak maradni afféle általános célú eszközként. Lehet, hogy
megváltoznak, átalakulnak egy kicsit, lehetnek notebookok, táblagépek, vagy ki tudja, egy nagy,
hajlított képernyő, amit beépíthetünk az otthonunkba. A lényeg, hogy valami olyan eszközről beszélünk,
amit a társadalmunk legtöbb tagja használni fog majd. Emellett azonban robbanásszerű fejlődés vár a
PC utáni eszközökre. Az iPod például már egy ilyen szerkezet. Ezek kevésbé általános felhasználásúak,
sőt, inkább bizonyos funkciók ellátására készült céleszközök, legyen szó most telefonról, iPodról, Zune-
ról vagy bármiről. Az eszközöknek ezen kategóriájáról pedig azt gondolom, hogy rendkívül innovatívak
lesznek, és hatalmas mennyiségben fogjuk látni őket. Lassan eljutunk oda, hogy különböző alakban, de
minden eszközben lesznek számítógépek. De ez már nem számít. Mi számít? Hogy hogyan használjuk,
mire használjuk, illetve a fogyasztó hogyan használja, hogyan közelíti meg az ilyen eszközöket?”

„Kérdés az is, hogy ezek a különféle célokra specializáltan létrehozott eszközök, a navigációs készülék,
a digitális pénztárca, a telefon, a fényképezőgép, a videokamera milyen gyorsan olvadnak majd eggyé”
– tette hozzá Gates. „Ezt ma még nehéz megállapítani. De előbb-utóbb létrejön egy olyan eszköz, amely
mindegyik feladatra alkalmas ezek közül.”

Jobs, aki a beszélgetés folyamán többször is arra hivatkozott, hogy „bizonyos dolgokról üzleti okokból
nem beszélhet”, ezen a ponton bizonyosan elmosolyodott magában, lévén a Gates által leírt készülékhez
nagyban hasonlító iPhone bemutatójáig ekkor már csupán egy hónap volt hátra.

Több a közös emlék, mint a hátralévő út

„Hadd kérdezzek valamit kettőjük kapcsolatáról” – terelte a szót személyesebb témára Fisher. „A
történelemkönyvekbe mindentől függetlenül nagy riválisokként vonulnak majd be. De mi a legnagyobb
tévhit a kettőjük kapcsolatát illetően?”

„Tíz éve rejtegetjük, hogy titokban összeházasodtunk” – csapta le a labdát Jobs, amelyet a közönség
tapssal jutalmazott.

„Szórakoztató volt együtt dolgozni” – reagált Gates. „Az igazat megvallva, hiányoznak azok az
emberek, akik akkor ott voltak. Ebben az iparágban jönnek-mennek az emberek, és jó érzés, amikor
valaki a helyén marad, és adott hozzá egy háttér, a sikerek és a kudarcok is. Az IT-ipar mindig megőrül
valami újdonság miatt, ezért mindig ott a lehetőség, hogy egy sikeres cég egyszer csak eltűnik. Jó érzés
tudni, hogy vannak emberek, akik meglátják a közeledő hullámokat, és hajlandóak kockáztatni, hogy
valami újat hozzanak.”

„Ahogy említettem, amikor Bill és én először találkoztunk, mi voltunk a legfiatalabb srácok mindenhol”
– válaszolt az utolsó kérdésre Jobs. „Egy Bob Dylan- vagy talán egy Beatles-dalból kölcsönzött sorral
tudnám a legjobban leírni a kettőnk kapcsolatát: „Kettőnknek több közös emléke van, mint amennyi út
még előttünk áll.”

A moderátorokat és a közönséget egyaránt megindította ez a befejezés, a teremben lévők mindannyian

felálltak a székeikből, és vastapssal fejezték ki nagyrabecsülésüket a két IT-guru iránt. Steve Jobs és Bill
Gates közös konferenciaszereplése nagyban befolyásolta a két cégvezető nyilvános megítélését, s
valószínűleg hatott az iparág egészére is. Az interneten egy megunhatatlannak tűnő mém állít örök
emléket a két rivális találkozásának: az egymás mellett ülő Gates és Jobs fotójára a netezők
szövegbuborékokat helyeznek, amelyekbe vicces párbeszédeket vagy feliratokat illesztenek. A házi
készítésű kabarétréfák esetenként a beszélgetés legfőbb tanulságát összegzik néhány sorban: bár üzleti
szempontból riválisok voltak ők, a lobbanékony Jobs és a megfontolt Gates voltaképpen maradéktalanul
megértették egymást, és nagyra tartották a másik azon képességeit, amelyeket saját magukban –
személyiségükből, gondolkodásmódjukból kifolyólag – hiába is kerestek volna.

Nem sokkal Jobs halála után is készült egy ilyen háromkockás fotóképregény, amelyben Gates
megköszöni Jobsnak az együtt töltött időt. Az utolsó képkockán már csak ő látható, Jobs hiányzik
mellőle.
A Microsoft vezérének arca mély szomorúságot tükröz.

Andersen Dávid
25. Fejezet
2010

Számítógépet mindenkinek!

Az iPad diadalmenete

„A tablet lesz a legfontosabb dolog, amit valaha csináltam.“

Az Apple bemutatja a számítógépet, amit az óvodások és a nagymamák is könnyeden, magabiztosan

tudnak kezelni. Az iPad átalakítja a tartalomfejlesztési és -fogyasztási szokásokat, és nem csupán
alternatívát, hanem veszedelmes konkurenciát támaszt a noteszgépekkel szemben.

Házon belüli rivális

Jobs már az évtized elején szeretett volna kifejleszteni és piacra dobni egy olyan eszközt, ami egy
számítógép tudásával rendelkezik, de érintőképernyővel lehet vezérelni, és mindenki számára elérhető.
Már 2005-ben elmélyülten foglalkozott a többérintéses technológiával. Eleinte nem telefont, hanem
táblagépet szeretett volna készíteni, de hamar belátta, hogy a mobilban több a lehetőség. A 2007-ben
bemutatott iPhone akár le is zárhatta volna ezt a projektet (a készülék képességei révén javarészt
megvalósította a tablet eredeti koncepcióját), de az okos mobiltelefon inkább megerősítette Jobst eredeti
szándékában, és felszította a kreativitását. Úgy vélte, hogy a technológiai fejlődés hamarosan lehetővé
teszi az álma megvalósítását, miként a piac is megérik egy ilyen termék befogadására; nem kevesebbet
tűzött ki célként, mint hogy az Apple valami olyat hozzon létre, ami ismételten felforgatja az emberek
informatikára vonatkozó elképzeléseit. Jobs a következőképpen mesélte el a történetet: „Volt egy
elképzelésem arról, hogy lehetne szöveggel dolgozni egy többujjas érintést kezelő kijelzőn.
Megkérdeztem erről az embereink véleményét. Hat hónappal később a srácok meg is alkották ezt a
csodálatos kijelzőt. Ezt aztán odaadtam néhány kiváló grafikusnak, akik a felhasználói felületen
dolgoztak. Ők belerakták a görgetést és néhány hasonló dolgot, s akkor azt gondoltam,

istenem, csinálhatnánk ezzel akár egy telefont is, így aztán a táblagépet egy ideig félretettük és az
iPhone-nal foglalkoztunk.“

Fölösleges termék?

Jobs ötlete nem feltétlen volt egyedülálló, hiszen maga a táblagép nem új keletű találmány. Már az iPad
megjelenése előtt is léteztek ilyen eszközök, csak éppen teljesen más felfogásban készültek, mint az
Apple gépe.

Az ezredforduló óta már megtalálható volt az érintőkijelző a komoly erőforrással bíró eszközökben, de
a tervezők túlontúl ragaszkodtak a bevált koncepcióhoz: úgy hitték, hogy a táblagépeknek ugyanazt és
ugyanúgy kell tudniuk, mint az asztali számítógépeknek. Emiatt számos kompromisszumra
kényszerítették a vásárlót; vaskos, nehézkesen működő, felhasználói szempontból erősen kifogásolható
gépek születtek. Még a Nokia is próbálkozott ebben a technológiai szegmensben, de igen korlátozott
piaci eredményeket tudott csak elérni.

Az iPad és az iPhone bemutatkozása között volt egy jelentős különbség: az Apple telefonja jócskán
meglepte a piacot és a közvéleményt, a táblagép megjelenését azonban előre lehetett látni. Ugyanakkor
a bemutató után azok, akik az iPhone-hoz hasonló, eget rengető csodát vártak, csalódottságuknak adtak
hangot. Az iPad első pillantásra csupán egy jókora iPhone-nak tűnt, s bár Steve Jobs természetesen a rá
jellemző optimizmussal méltatta az eszköz érdemeit, másnap a sajtó arról cikkezett, hogy az iPad lehet
az újból piacvezetővé vált Apple első számottevő kudarca.

A borúlátó prognózisok láttán legfeljebb a riválisok örvendtek. Bill Gates februárban úgy nyilatkozott,
hogy az iPhone diadalmenetét látván csalódott volt és irigy, mert úgy érezte, hogy a Microsoft soha nem
tud ilyen magasra emelkedni a mobilkommunikációban. Az iPad kapcsán viszont egy pillanatig sem
gondolta, hogy bárcsak az ő cége csinálta volna meg ezt a készüléket. Gates ekkor még úgy vélte, hogy
bár ő személy szerint nagy pártolója az érintőkijelzőnek és a hangvezérlésnek, mégiscsak a netbook lesz
a legnagyobb számban eladott terméktípus, nem pedig a tablet. Az iPad kapcsán még Eric Schmidt, a
Google elnöke is megengedett magának egy vicceskedő kérdést, holott ő a céges szokásjog szerint nem
szokott kommentálni semmiféle iparági bejelentést. A World Economic Forum alkalmával viszont
Schmidt azon elmélkedett, hogy mi a különbség egy tablet és egy nagyra nőtt telefon között.

Az iPad sikerében az Apple-ön (és a rajongókon) kívül kevesen hittek.

„Egy nagyra nőtt iPod Touch“

– ez volt a leggyakoribb kommentár, s persze rengetegen feltették a kérdést, hogy mi szükség van egy
ilyen termékre, ha az embernek van notebook a birtokában és egy okostelefon is (például egy iPhone).
Pedig a kérdés inkább az, hogy mi van akkor, ha az embernek egyik sincs a birtokában. Ebben az
esetben kiválthatja bármelyiket, esetleg mindkettőt egy iPad?

Rengeteg kétség volt az iPad körül, az események és a piac reakciói azonban elsöpörték ezeket a
kritikákat. A Microsoft a Windows 8-at már úgy készítette el, hogy ideálisan működjön a tableteken is,
míg a Google már az iPad bejelentésének évében kihozott egy olyan Android verziót (Honeycomb),
amit kifejezetten táblagépekhez fejlesztettek. A Sony marketingigazgatója, John Koiler sokkal
tisztábban mérte fel a helyzetet: örömét fejezte ki, hogy az Apple megjelenik a hordozható játékgépek
piacán, s reményei szerint ezáltal több PSP vásárlót köszönhetnek majd a japán vállalatnál.

Az iPad varázsa

Az iPad nagyon jól startolt a piacon, már a forgalmazás első napján 300 000 darab talált gazdára. A
konkurencia jellemző módon úgy vélte, hogy az Apple lelkes hívei vásárolják a készüléket, pedig az
iPad bemutatását megelőző marketinghadjárat a lehető legszélesebb felhasználói réteget igyekezett
megszólítani. A megjelenés napján a késő esti David Letterman Show vendége volt egy készülék,
korábban pedig Stephen Colbert mutatkozott vele a Grammy-díj-gálaesten. Akárcsak az iPhone
esetében, most is beindult a hírességekre való vadászat a lesifotósok körében: ki használ iPadet? A lista
talán még bővebb, mint a telefon esetében (hiszen egy iPad, szemben a telefonnal, nem egy zsebre
vágható kütyü): Miley Cirus, Jake Gyllenhaal, Megan Fox, Katie Holmes, Robert de Niro, Kim
Kardashian mellett a norvég miniszterelnök is felkerült a listára.

Az iPad menő lett, méghozzá azelőtt lett menő, minthogy valóban hasznossá vált volna.

A fentiek ellenére nem kellett sokat várni arra, hogy kiderüljön, mi az iPad igazi varázsa. Ahogy az első
darabok eljutottak a vásárlókhoz, egyre több és több újság kezdett el arról cikkezni, hogy az iPad
megnyitja az ajtót azok számára is az informatika világa felé, akik eddig ódzkodtak mindenféle digitális
technológiai nóvumtól. A világsajtóban sorra bukkantak fel történetek olyan idős emberekről, akik az
iPad miatt kezdték el megismerni az internetet. Egy 87 éves férfi a születésnapjára kapta az iPadet, a
lánya szerint

„ez a könyv méretű táblagép lett az információ és a szórakozás elsődleges forrása a számára“.

Tény, hogy az iPad használatához semmiféle előképzettség nem szükséges, az érintőkijelző és a

felhasználói felület egyszerűsége miatt bárki elboldogul a készülékkel. Olyanok számára is elérhetővé
tette az informatika világát, akik korábban nem akartak vagy nem tudtak mit kezdeni az asztali
számítógépekkel vagy a noteszgépekkel.

Ha megemlítettük az iPad révén az internet újdonsült felhasználói között az időseket, akkor

ugyanennyire fontos, hogy említést tegyünk a nagyon fiatalokról is. Tele vannak az online
videómegosztó oldalak olyan házilag készült felvételekkel, ahol

2-3 éves, írni-olvasni még nem tudó gyerekek teljesen magától értetődően használják a készüléket.

Az érintésre azonnal reagáló, logikus kezelőfelület működtetését szinte percek alatt sajátítják el a
gyerekek. Fontos körülmény, hogy ez a két célcsoport találkozik egymással: olyan interaktív,
többjátékos alkalmazásokat lehet futtatni a gépen, amikkel együtt játszhat a nagyszülő és az unoka. Az
iPadre már most rengeteg program érhető el, holott a hozzá kapcsolt alkalmazásbolt csak 2010
áprilisában indult.
Az Apple jól felépített portfóliója miatt azonban a korábbi iPhone-szoftverek elérhetőek a táblagépre is,
ha pedig a fejlesztőknek fontos ez a viszonylag új platform, akkor kis időráfordítással teljes mértékben
iPad-kompatibilissé tehetik az alkalmazásokat.

Steve Jobs különösen nagy örömmel vette annak a lánynak a levelét, amelyben arról számol be, hogy a
súlyos beteg, látássérült húga mennyire örült az iPadnek. A kétujjas nagyítással ugyanis akkorára tudta
növelni a kijelzőn a betűméretet, amekkorára csak akarta, így már ő is könnyen el tudott olvasni bármit
a neten, ami – nővére szerint – segítette beilleszkedését a kortársai közé, hiszen érdemben hozzá tudott
szólni a beszélgetésekhez. Jobs válaszában ezt írta Fiona Bligh-nak: „Köszönöm, hogy megosztottad
velem a tapasztalataidat. Nem bánnád, ha a levelet megmutatnám az Apple százfős vezetőségének?
Köszönöm, Steve.”

Az iPad jelentősen átformálja a tartalomfogyasztási szokásokat is. Egy 10 hüvelykes érintőképernyőn a

böngészés már semmiféle korlátba nem ütközik, csekély tömege és kompakt mérete miatt az ember akár
a lakáson belül is könnyen magával tudja vinni a gépet. Ugyanakkor számos online és hagyományos
újság tulajdonosa és kiadója érezte úgy, hogy az iPad miatt érdemes elkészíteni a sajtótermék speciális,
iPadre optimalizált verzióját, amely szinte ugyanúgy olvasható, mint a nyomtatott lap, miközben
animációkat és videofelvételeket használ, és lehetőséget ad a cikkek kommentálására. James Murdoch
volt talán az első, aki a Wall Street Journal iPad kiadásával belépett erre a piacra, bár meglepő, hogy a
digitális változatra való előfizetésért több pénzt kérnek az olvasóktól, mint az újság hagyományos,
papírra nyomott változatáért.

2010 végén az Apple már több iPadet értékesített, mint MacBookot. Steve Jobs már a táblagép piacra
dobása előtt megjósolta, hogy

„az iPad egészen biztosan hatással lesz a netbookok piacára“.

A piacvezető táblagép

Az olcsó és kisméretű, hordozható számítógépek már nem versenyképesek az iPaddel, hiszen utóbbihoz
is lehet billentyűzetet csatlakoztatni, hardvere, kijelzője, üzemideje, sebessége és sokoldalúsága pedig
sok esetben meg is haladja a netbookok teljesítményét. Az is igaz, hogy az iPad valamivel drágább, ám
amikor 2011-ben megérkezett az iPad2, az első generációs modell árát csökkentették. Jelenleg az Apple
a táblagépek piacának 68 százalékát uralja, ami elképesztő adat annak fényében, hogy 2010 végén már
számos konkurens vállalat dobott piacra hasonló termékeket; az Apple a táblagépek piacán nem kisebb
riválisok fölött aratott győzelmet, mint a Samsung, a HP, az Asus, az LG vagy a Motorola. Jellemző
egyébként, hogy amikor az iPad2 bemutatója után kiderült, hogy az újdonság pár milliméterrel
vékonyabb, mint a Samsung által korábban leleplezett konkurens termék, a koreai cég úgy döntött, hogy
visszaküldi mérnökeit a rajzasztalhoz, s addig nem is állhatnak onnan fel, amíg nem képesek ugyanezt a
tudást egy még vékonyabb készülékházba belegyömöszölni. Többek között ennek is köszönhető, hogy
az Apple a megreformált Samsung eszköz ellen több országban bírósági keresetet nyújtott be, amiben
leginkább azzal érveltek, hogy a koreai cég az Apple formai jegyeit másolja. Ezek a perek most is
tartanak, Steve Jobs pedig nem sokkal halála előtt úgy nyílatkozott, hogy a Google és a vele
együttműködő többi tabletgyártó szerinte az Apple ötleteit lopva szeretné maga alá gyűrni a piacot.
Amikor Steve Jobs az első iPad bemutatóján egy fotelben ülve, kényelmesen elhelyezkedve, az iPadet a
comjára helyezve demonstrálta, milyen kényelmesen lehet internetezni az új eszköz segítségével, a
következő évek tartalomfogyasztó emberének a testtartását mutatta be. Az iPad, Steve Jobs egyik utolsó
víziója valószínűleg évekre meghatározza majd a hordozható számítógépek és tartalomfogyasztó
eszközök kialakítását és fejlődését.

Khell Bogdán
26. Fejezet
2005–2011

Két kézzel szolgálni

A maximális teljesítmény
az elfogadható minimum

„A munkám lényege, hogy ne legyek elnéző és laza másokkal szemben. Az én dolgom az, hogy
nyomást fejtsek ki ezekre a nagyszerű emberekre, hogy még nagyszerűbb emberekké válhassanak.”

Steve Jobs sosem volt könnyű ember. Vállalati diktátor, személyzetis zsarnok, munkamániás
perfekcionista, arrogáns szabályszegő, aki senkire és semmire nincs tekintettel – szép számban akadtak
s akadnak ma is olyanok, akik a fenti jelzőkkel illetik az Apple vezérigazgatóját.

Két kézzel szolgálni, hangzik el a kifejezés az információs kor kanadai származású ikonja, William
Gibson cyberpunk író Számláló nullára (Count Zero) c. regényében. A kifejezés azokat a rejtélyes vudu
papokat illeti, akik üzleteléseik során mindkét végpont felé elmozdulnak a moralitás skáláján, hirdetve a
zen örök igazságát, miszerint a világ bármely dolgában egyszerre fér meg ugyanannyi jó és rossz, a
fonák és a fényes oldal együtt adja ki a dolgok igazi egységét.

Mindez, tetszik vagy sem, ugyanannyira állt Jobs cégvezetési szokásaira, a kritikára való reakcióira és a
dolgozókkal való kapcsolatára is. Nem mehetünk el a cég számítástechnikát, kultúrát, mindennapi
fogyasztási szokásokat, tartalomgyártást, életmódokat alapjaiban megváltoztató hatása mellett anélkül,
hogy ne vetnénk egy pillantást mindezek hatásaira.

„Az engedetlenek. A lázongók. A bajkeverők.”

Az Apple 1997-es Gondolkozz másként (Think Different) kampánya a fentiek szerint határozta meg a
célközönséget: a változtatni kívánó és tudó, a szabályokra fittyet hányó, az emberiséget előremozdító,
ehhez a feladathoz kellően őrült emberekhez kívánt szólni. A Think Different hiába kapta meg az
évezredfordulón a Grand Effie Awardot, mint a leghatásosabb amerikai reklámkampány, ha az elmúlt
évtizedben egyre inkább megmutatkozott: ideje lenne új szlogent és új igazságokat megfogalmazni, az
Apple tettei és szavai ugyanis nem feltétlenül jártak mindig kéz a kézben.

Az Apple megnyilvánulásai természetszerűen követték a világhódító pályára állt mamutcégek lépéseit:

elfordulás a korábban épített ellenkulturális arculattól, szélsőségesen szigorú tartalomcenzúra és
jogvédelem, az alkalmazottak manipulálása – mindezt csak tovább árnyalják azok a híresztelések és
történetek, amelyek Steve Jobsot egy igencsak rettegett, hangulatembernek ismert főnökként mutatják
be.

„Nem olyasvalaki, akire rábíznánk a gyerekeinket, de a cégvezetés szempontjából tökéletes.”

Rob Enderle technológiai elemző

Jobs vezetőként a lehető legszigorúbb kontrollt gyakorolta: minden kritikai döntés az ő kezében
összpontosult, mindenbe beleszólt, és az Apple berkein belül kialakított, Top 100 néven elhíresült
féltitkos szakmai klikk révén a céges hierarchián belül is újabb kasztrendszert alakított ki. Mindez még
érthető is annak fényében, hogy egy 50 000 alkalmazottat foglalkoztató céget a felelősségre vonhatóság,
a gyors döntések és az egyértelmű, fentről küldött kommunikáció jegyében szokás megszervezni.

Mégis, a Jobsról szóló híradások, pletykák, valamint a félve megválaszolt interjúkérdések – amelyeknek
egy nagy részéért a Fortune magazin újságírói a felelősek – a cégvezetőt korántsem tökéletesnek írják
le. A Fortune az Apple-dolgozókkal készített adatgyűjtéseiből és interjúiból zsarnokként és félelemkeltő
manipulátorként ismerhetjük meg az Apple-főnököt, aki a MobileMe e-mail rendszer céges meetingjén
nem csak azt vágta a dolgozók fejéhez, hogy „bemocskoltátok az Apple hírnevét”, hanem azt is, hogy
„gyűlölnötök kellene a csapatotok tagjait, mert cserbenhagytátok egymást”. Bármikor indoklás nélkül
megváltoztatta az álláspontját egy termékkel vagy fejlesztéssel kapcsolatban, korábban az egekig
felmagasztalt projekteket töröltetett a legcsekélyebb előzetes utalás nélkül, egyetlen kurta utasítással.
Gyakran ordibált az alkalmazottakkal, és elvárta tőlük, hogy minden percben készen álljanak arra, hogy
bebizonyítsák, miért is fontos a munkájuk az Apple számára. Ugyanakkor mások véleményét
előszeretettel vette semmibe, saját álláspontját pedig támadhatatlan kinyilatkoztatásként közölte a
többiekkel. Ennek megfelelően következetesen elutasította a fókuszcsoportos teszteket is, amelyek
során az adott terméket kiválasztott civilek csoportja elé tárják, hogy mondjanak róla véleményt –
egyszemélyes fókuszcsoportként döntött mindenről.

Az összeroppanásig ostorozott és inzultált dolgozók csak erősítik ezt a mintát: Jobs imádta a kontrollt,
megvetette a riválisokat, saját véleményét szentnek tartotta, és mindennél jobban szeretett biztosra
menni. (Minderre jó példa, amikor tavaly áprilisban az Apple bejelentette: alkalmazásokat (apps) csak
az Apple „szentesített” programozási nyelvein lehet írni. A programozók és fejlesztők mérhetetlen dühe
egy dolog, az viszont, hogy ezzel gyakorlatilag ellehetetlenítette a Flashben dolgozó
alkalmazásfejlesztőket és tartalomgyártókat, már többet árul el a cég nyitottságról, illetve annak
hiányáról.)

„Dicsérte és inspirálta őket, sokszor egészen kreatív módon... ugyanakkor képes volt nemcsak
ösztökélni, de alulértékelni, lekicsinyelni, megfélemlíteni, sőt, megalázni is másokat. Amikor előtört
rosszabbik énje, nem figyelt arra, hogy milyen kárt tehet az egókban és az érzelmekben. Képes volt
hirtelen és váratlanul ránézni bármilyen munkára, és azt mondani rá, hogy az értéktelen, vagy
egyenesen szar.”

Alan Deutschman: The Second Coming of Steve Jobs (2001)

A tökéletes kontrollra való törekvés nem csupán a cég dolgozóira vonatkozott, hanem az információra
is. Elég ránéznünk az iPhone, az iPad és az iPod triumvirátusra, illetve az iTunes standardizáló
tartalomszolgáltató rendszerére, hogy meglássuk: az Apple csak azt teszi elérhetővé a gépein, amit a cég
engedélyez, minden mást letilt, töröltet vagy ellehetetlenít. A szabad önkifejezéssel, tekintettel az
amerikai közerkölcsökre, még talán összeegyeztethető a felnőtt tartalom tiltása, a cég viszont időről
időre felkorbácsolta az indulatokat azokkal a megszorításokkal és tiltásokkal, amik éppúgy
vonatkozhattak homoszexuális művészek alkotásaira, bizonyos útikalauzokra, politikai pamfletekre
vagy akár karikatúrákra (beleértve ebbe Mark Fiore Pulitzer-díjas képregényét is).

A cég és jogászai gyakran alkalmaztak vitatható módszereket (s tették ezt elsöprő erővel), ha kritikával
vagy nekik nem tetsző híradásokkal találkoznak. Így szűnt meg 2005-ben a ThinkSecret blog, ami a
Mac Mini számítógépről még annak bemutatása előtt beszámolt. A vállalat addig perelte a blog mögött
álló 19 éves Nick Ciarellit, amíg a fiatalember meg nem ígérte, hogy bezárja, és soha nem indítja újra
blogját. 2010-ben a Gizmodo portál egyik szerkesztőjének lakásában tartottak razziát a rendőrök,
miután a weboldal közzétett egy olyan videót, ami bemutatja az iPhone 4 prototípusát. Más, jóval
nyugtalanítóbb felütése volt annak a nyomozásnak, amely egy idén szeptemberben „elveszett” iPhone 5
prototípussal kapcsolatos: az Apple embereivel együtt megjelenő, a házkutatást levezénylő San
Franciscó-i rendőrök talán nem is rendőrök voltak – egyesek a cég berkein belül működő, rettegett
besúgószervezet, a Worldwide Loyalty Team fellépéseként értékelték az akciót.

A Worldwide Loyalty Team működéséről a következőket állította a Gizmodo hírportál egyik, a

személyazonosságát felfedni nem kívánó, Tom néven nyilatkozó riportalanya: „Az Apple-nek
mindenhol vannak téglái, főként azokon az osztályokon, ahol esélyesebb a hírszivárgás.
A menedzsment nem tud róluk. Amikor gyanús, hogy valaki kiszivárogtatott valamit, az elitalakulat –
mi így hívjuk őket – emberei a nap bármelyik órájában bejöhetnek, főként reggel. Leülnek az épület
rangidősével, és megkérik, hogy koordinálja a hadműveletet. (...) Több ilyen eseménynek voltam
részese. Amikor megtalálják, amit kerestek – és általában megtalálják –, akkor az illetőnek a nap végéig
ott kell maradnia, majd megkérik, hogy csendben, a biztonsági személyzet tagjainak gyűrűjében hagyja
el a helyet. (...) Sok dolog történik zárt ajtók mögött, amiről nem tudok. Azt viszont tudom, hogy
tényleg kihallgatják és perekkel fenyegetik őket.”

További aggályokat kelt a cég tavaly napvilágot látott Supplier Responsibility 2010. Progress Report
című jelentése, amelyből kiderül: a vállalat kínai üzemeiben rendszeresen dolgoztak a törvényben
foglalt 16 éves korhatár alatti fiatalok, a Daily Mail üzemlátogatáson részt vevő újságírója pedig
megerősítette mindezt. Elmondása szerint az 1984-et idéző propagandát tapasztalt, a műszakok 15 óra
hosszúak, a légkondicionálás nélküli helyiségekben 35 fokos a hőmérséklet, a munkások hangyákkal és
csótányokkal teli helyiségekben alszanak, számos esetben pedig a dolgozók a minimálbért vagy éppen a
betegszabadságot sem kapják meg.

„Demokratikus körülmények nem szülnek nagyszerű termékeket – ehhez egy kompetens zsarnokra van
szükség.”

Jean-Louis Gassée, az Apple korábbi vezérigazgatója

Ugyanakkor Steve Jobs magánemberként is arrogánsan viselkedett, lépten-nyomon előjogokat követelt

magának, amiket rendszeresen meg is kapott. Jellemző módon a kaliforniai közlekedésrendészeti
előírásokra is fittyet hányt: kijárta a helyi rendőrségnél, hogy ezüstszínű Mercedes sportkupéját
rendszám nélkül használhassa a közutakon. Ugyanakkor azt sem tartotta különösebb illetlenségnek,
hogy az Apple főhadiszállása előtt évekig rendszeresen egy mozgássérültek számára fenntartott
parkolóhelyen hagyta az autóját.

Bari Máriusz
27. Fejezet
1978–2011

A világ legmenőbb
vezérigazgatója

Steve Jobs személye a médiában

„Gyakran megkérdezik tőlem, hogy miért olyan hűségesek az Apple vásárlói. Szó sincs róla, hogy
valamiféle Mac Egyház tagjai volnának! Ez egyszerűen nevetséges.”

Mamutcégek milliárdos vezérigazgatói ritkán vívják ki a közvélemény rajongását és a sajtó folyamatos

figyelmét. Az évek során a média virtuóz mesterévé vált Steve Jobs ebből a szempontból is
homlokegyenest különbözött az amerikai üzleti élet óriásaitól.

„Te jó ég! Benne vagyok a tévében!”

Egy, a YouTube-on keringő felvételen a 23 éves Steve Jobsot láthatjuk, amint élete első televíziós
interjújára készülve megpillantja saját képmását a kontrollmonitoron. A gyermeki lelkesedés gyorsan
átvált ijedtségbe: az ekkor még szakállas, zilált fiatalember annyira izgul, hogy szemlátomást a
rosszullét kerülgeti. Közli a stábbal, hogy az adás előtt még szeretne kimenni a mosdóba, mert
hányingere van.

A kontraszt nagyobb már nem is lehetne: a lámpalázas, esetlen kockafej pár év alatt médiatudatos, a
kamerák előtt magabiztosan mozgó előadóvá vált, majd élete utolsó évtizedében ikonikus figuraként
vonult be a köztudatba. Haláláról az összes jelentős médium vezető anyagként számolt be, hívei
világszerte megemlékezéseket tartottak az Apple helyi üzleteinél, az internetes közösségi oldalakat
pedig körbejárták a róla készült képek, videók és leghíresebb inspirációs idézetei.

Nem ritka, hogy egy-egy híresség halálakor a gyászoló tömegek birtokba veszik az online és a valós
köztereket, hogy közösen emlékezzenek az elhunytra. Hasonló jelenetek játszódtak le Diana hercegnő
vagy Michael Jackson halálát követően is. Ami Jobs esetét kuriózummá teszi, az az, hogy személyében
nem egy humanitárius jótevőt vagy egy tömegeket szórakoztató zenészt gyászol a világ, hanem egy
dúsgazdag üzletembert. A vállalati vezérigazgatókat a nagyközönség részéről többnyire nem rajongás,
hanem gyanakvás és irigység szokta övezni, még akkor is, ha sikeres, közkedvelt termékeket állítanak
elő. Jobs népszerűségét sem lehet pusztán az Apple-vásárlók lojalitásával magyarázni – az elégedett
kuncsaftból nem lesz automatikusan a gyártó fanatikus, érzelmileg is elkötelezett rajongója, ahogy
önmagában egy hasznos találmány sem katapultál senkit rocksztárstátuszba. Jobs mégis szupersztárnak
számított a vezérigazgatók között, és, ahogy minden mást, ezt is kemény és tudatos munkával érte el.

Berobbanás és bukás

A média kitüntető figyelméért eleinte nem kellett különösebben megdolgoznia. A kaliforniai Szilícium-
völgyben zajló, a személyi számítógép megszületésével tetőző technikai forradalmat, merőben
szokatlan módon, huszonévesek robbantották ki, ami a jelenséget különösen izgalmassá tette a
közvélemény és a média számára. Karizmája és kitűnő kommunikációs képességei – és nem mellesleg
sikerei – révén Jobs azonnal az újságírók kedvenc riportalanyává és a címlapok visszatérő szereplőjévé
vált. A tudósítások az új iparág szimbolikus figurájaként, az amerikai álom valódi megtestesítőjeként
kezelték a fiatal milliomost, aki ebben a minőségében fel is került a Time magazin 1982. február 15-i
számának címlapjára. A fiatal amerikai vállalkozókról szóló összeállítás szerzőjének, a vele egykorú
Michael Moritznak később Jobs engedélyt adott arra, hogy közelről dokumentálja az akkor még csak
projekt formájában létező Macintosh evolúcióját.

A Time 1983. január 3-i számában Moritz Jobs könyvének frissített változata (The Updated Book of
Jobs) címmel portrét közölt a még mindig csak 27 éves Apple-vezérről, ebben azonban már a
személyére vonatkozó kritikákról is szót ejtett, többek között megemlítve a diktatórikus stílusát, illetve
azt, hogy nem ismerte el sajátjának vér szerinti gyerekét. Jobs válaszként megszakított minden
kapcsolatot a riporterrel, és kitiltotta őt az Apple központjából. Moritz, aki ennek ellenére egy évvel
később könyvben dolgozta fel a vállalat történetét, egy 2010-es interjújában úgy nyilatkozott, hogy Jobs
viszonya a sajtóval az incidens hatására változott meg.

Tény, hogy Jobs hosszú ideig egyetlen médiamunkást sem engedett ennyire a privát szférája közelébe,
de még a vállalati kulisszák mögé sem pillanthatott be senki. Úgy tűnt, ilyen hírverésre nincs is
szüksége. A kívánt publicitást megteremtette saját maga, amikor a korábban unalmasnak tartott, és csak
a szűk szakmai közönséget érdeklő „termékbemutatókat” show-műsorként funkcionáló prezentációkká
alakította.
A Pepsi-Colától elcsábított vezérigazgató, John Sculley visszaemlékezései szerint Jobs a Macintosh
1983. októberi bemutatója előtt ugyanúgy izgult, mint első televíziós felvételét megelőzően, de a
„színpadra” lépve ebből már semmi nem látszott. Jobs, a meggyőzés képességével született művész
megtalálta saját médiumát.

Az Apple-től való kényszerű távozása után új cégében, a NeXT Computerben is ugyanazt a

kommunikációs stratégiát folytatta, noha egy kevésbé versenyképes és befolyásos vállalat vezetőjeként
jóval kevesebbszer került címlapra. A fékezhetetlen agyvelejű, sikeres vállalkozó figurája után egyre
inkább a meg nem értett, sértődött zseni szerepkörébe kényszerült, legalábbis a sajtótudósításokban. A
személyi számítógépek diadalútját nyomon követő, 1996-ban készített Szilícium mindhalálig (The
Triumph of the Nerds: The Rise of Accidental Empires) című dokumentumfilm már szinte bukott
emberként mutatja be. A narrátor enyhe gúnnyal idézi fel az Apple legendás, Ridley Scott által rendezett
reklámfilmjét a Big Brotherként ábrázolt IBM hatalmát megdöntő vállalatról, majd végeredményt hirdet
az egykori garázscégek párharcában: a jövő a Microsofté. Az epilógus szerint míg Bill Gates a
Windows 95-tel épp feljutott pályája csúcsára, addig Jobs – aki a filmben a Microsoft termékek
ízléstelenségéről értekezik – jobb híján egy animációs cég vezetésével kénytelen vigasztalódni.

A száműzött azonban még abban az évben visszatért az általa alapított Apple élére. Belépője több mint
hatásos volt: a vállalat helyzetét értékelő nyilvános előadáson műholdas kapcsolat segítségével a nagy
ellenfél, Bill Gates is tiszteletét tette, hogy közösen jelentsék be a két vállalat együttműködését. Jobs 14
év után először ismét kitárulkozott a sajtónak, a Time magazin riporterei a prezentációt megelőző egy
hétben elkísérhették minden tárgyalására, sőt még a Palo Alto-béli családi házába is meginvitálta őket.
A végeredmény egy újabb címlap. Jobs itt még nem a diadalmas hadvezér pózában látható – a kivetítő
előtt guggolva épp Bill Gatesnek mond köszönetet egy mobiltelefonon keresztül.

Az elkövetkező tíz évben még hatszor volt látható a Time címlapján, hol mint a Pixar mögött álló üzleti
zseni, hol mint az iMackel, az iPoddal és az iPaddel a jövő egy-egy szeletét a világ elé táró látnok.

Színre lép a próféta

A kedvező sajtóvisszhangok ellenére nyilvános megjelenéseit Jobs a későbbiekben is inkább a

MacWorld és az Apple expókra időzítette, az interneten is követhető prezentációira korlátozta. Nem
csak a terméket, az üzenetet is totális ellenőrzése alatt akarta tartani. Stratégiájának egyik legfőbb eleme
a meglepetés volt, egyszemélyes show-műsorainak csúcspontját a legfrissebb Apple-fejlesztések
leleplezése jelentette, ezért nem szivároghatott ki előzetesen semmilyen információ arról, hogy milyen
újabb nagy dobásra készül éppen.

„Ha a Cadbury-Schweppes vezérigazgatója felszólal egy konferencián vagy a Nike főnöke bemutat egy
új sportcipőt, akkor legfeljebb néhány szaklapban tudósítanak róla, majd gyorsan el is felejti mindenki.
De amikor Jobs feláll, hogy bejelentsen valamit, perceken belül elemezni kezdik a szavait a világhálón
és a tőzsdeügynökségekben. Másnap az újságok címlapokon számolnak be róla, és hónapokig
napirenden tartják.”

Mike Evangelist (egykori Apple-munkatárs), Guardian

Evangelist személyesen is tanúja lehetett annak, Jobs mennyi energiát fektetett performanszai
tökéletesre csiszolásába. A bemutatók összes elemét gondosan megtervezte: a prezentációkra már
hetekkel korábban megkezdte a felkészülést, személyesen választott ki minden kivetítőn megjelenő
képet és szöveget, majd a nagy napot megelőzően több főpróbát is tartott. Leghíresebb kulcsszavait
ennek köszönhetően ma már prezentációs tankönyvek elemzik, retorikai megoldásait kommunikációs
kurzusokon tanítják. Egy másik kollégája, Alan Kay még rövidebben foglalta össze Jobs színpadi
sikerének titkát: „Steve érti a vágy működését.” Azaz pontosan tudta, miként kell felcsigáznia
közönségét, hogyan és mikor kell bedobnia a megfelelő hívószavakat.

Jobs emellett azt is elérte, hogy hívei egy idő után már nemcsak egy ügyes kommunikátort láttak benne,
hanem a jövőbe látás képességével felvértezett technológiai gurut. Miközben az Apple minden új
fejlesztését személyesen tárta a nagyközönség elé, egyedül gyűjtve be az elismeréseket, a védjegyévé
vált fekete garbóval és farmerrel azt sugallta, hogy puritán emberként őt nem a külsőségek érdeklik. A
fekete háttérbe beolvadó, egyszerű öltözék valójában még inkább rá, az arcára, a gesztusaira irányította
a figyelmet. Rajongói nemritkán spirituális élményként számoltak be előadásairól, de a sajtó is többször
használt vallási analógiákat. A Daily Mail így számolt be az iPhone bemutatójáról: „Egy garbóba és
farmerbe öltözött, középkorú, vékony férfi jelenik meg a színpadon. Fekete oltárán állva beborítja őt a
hullámzó közönség éljenzése. Az öröm kórusa egyszerre érkezik a San Francisco-beli Moscone Center
kiállítótermében összegyűlt lelkes közönségtől, és azokból a mozikból, amelyekben prédikációját
műholdas kapcsolaton keresztül sugározzák világszerte. A belépője, a megjelenésére több mint egy
órája váró többezres tömeg és a tucatnyi rászegeződő kamera egy karizmatikus keresztény gyülekezet
hangulatát idézik. De Steve Jobs, az Apple vezérigazgatója nem azért van itt, hogy gyógyítson, vagy
visszaadja a vakok látását. Azért jött, hogy megváltoztasson mindent, megint.”

Média és kultusz

Az, hogy rajongói kitartóan ápolták profán prófétájuk kultuszát, talán kevéssé meglepő. Ami igazán
figyelemreméltó, hogy a média nagy része is elfogadta és átvette azt a képet, amit Jobs önmagáról és
vállalatáról sugározni kívánt. Kivételezett helyzetének praktikus okai is voltak: az általa fontosnak
tartott lapokkal igyekezett jó viszonyt kialakítani.

Bár az interjúktól többnyire tartózkodott, többször meglátogatta a New York Times és a Wall Street
Journal szerkesztőségét, illetve a kiadó vezetőit, de különleges viszonyt ápolt a Time magazinnal is,
amelyre „ikonikus amerikai márkanévként” tekintett. Az iPad bemutatóját követően személyesen
próbálta meggyőzni kedvenc lapjait a táblagép nagyszerűségéről – nem volt nehéz dolga.

„A sajtóiparágon belül nagyon sokan tekintettek úgy az iPadre, mint a »Jézus-táblára«, a megváltóra, én
azonban szkeptikus voltam. De amikor Steve eljött hozzánk egy reggelire, hogy bemutassa a gépet, úgy
találtam, hogy ez egy csodálatos eszköz.”

Rick Stengel, a Time magazin szerkesztője

Így esett meg, hogy talán a sajtótörténelemben először, a Time és a Newsweek is címlapján üdvözölte
ugyanazt a terméket. Utóbbi ezzel a szöveggel promotálta a mágikus szerkezetet:

„Mi olyan nagyszerű az iPadben? Minden.”,

míg a Time Stephen Fryt kérte fel rá, hogy beszélgessen Jobsszal.
A kitűnő színész így számolt be élményeiről: „Volt szerencsém találkozni öt brit miniszterelnökkel, két
amerikai elnökkel, Nelson Mandelával, Michael Jacksonnal és a királynővel. De egyik alkalommal se
voltam annyira ideges, mint a Steve Jobsszal eltöltött egy óra alatt.”
Túl egyszerű volna azonban pusztán az újságírói opportunizmussal magyarázni Jobs médiakultuszát,
elvégre jóval kevesebben vannak azok, akik ingyen termékeket kaptak, vagy exkluzív betekintést
nyertek a kulisszák mögé, mint akik nem. Jobs halálát követően a CNN Reliable Sources című,
médiakritikával foglalkozó műsorában Howard Kurtz és Jeff Jarvis talán elsőként kérdeztek rá a
miértekre. Felvetésük szerint Jobsnak és az Apple-nek a sajtó szinte szabadkártyát adott: egyetlen más
ennyire befolyásos cégvezetőnek vagy vállalatnak sem nézték volna el, hogy titkolózik, és nem hajlandó
együttműködni a médiával. Jobs kevésbé megnyerő oldaláról emellett jóval ritkábban számoltak be;
nagy riválisa, Bill Gates például még úgysem tudott akár csak negyedannyi elismerést kicsikarni a sajtó
részéről, hogy a konkurenciával ellentétben szerteágazó jótékonysági tevékenységet folytat. Kurtz és
Jarvis szerint a kettős mérce használata leginkább Jobs különleges személyiségével magyarázható,
azzal, hogy nemcsak a célközönségét volt képes elvarázsolni, de a híres – először a Time 1982-es
számában említett – „valóságtorzító mezőjét” a sajtó képviselőire is ki tudta terjeszteni.

Népszerűségének másik oka feltehetően a tökéletes dramaturgiai ívet leíró élettörténetében rejlik. A
médiát természeténél fogva az archetipikus történetek izgatják, márpedig a Jobs-mítosz ilyen: a
mostohaszülők által felnevelt, huszonéves korára a legmagasabb csúcsokat elérő, az amerikai álmot
megvalósító, szimpatikus géniusz kiűzetik a paradicsomból, ám sikerül visszatérnie, hogy szinte a
semmiből újból felépítse a birodalmát. Nyilván nem ő az egyetlen, aki ezt az életutat járta be, de
mindközül ő a legkarizmatikusabb, az ő személyiségét vette körül a legtöbb – saját maga által is
generált – misztikum.

Nem véletlen, hogy a Microsoft és az Apple rivalizálását feldolgozó, 1999-ben készült tévéfilm, a
Számító emberek (Pirates of the Silicon Valley) is inkább a fiatal Steve Jobs, mint a jóval unalmasabb
Bill Gates figuráját helyezi középpontba. Míg utóbbit egy ügyeskedő kockafejként mutatja be, addig a
krisztusi szakállat viselő Jobs a szabad szellemű, öntörvényű, impulzív művész figuráját testesíti meg.
Az alkotók nem hallgatják el nehéz természetét és érdes stílusát sem, de ezeket a túlkapásokat nem egy
összeférhetetlen, arrogáns ember jellemhibáiként tálalják, hanem a született géniuszok védjegyét
jelentő, természetes különcségként. Hogy egyértelmű legyen a diagnózis, a Jobst alakító Noah Wyle
bele is mondja a kamerába: „A zsenialitáshoz őrület is társul.” Vele ellentétben a filmbéli, koboldszerű
Bill Gates nem világjobbító ideákon töri a fejét, hanem csak azon, hogy miként tudná lenyúlni az Apple
innovációit. A finálé az 1997-es Macworld Expón játszódik, ahol az egykori cégéhez visszatérő Jobs
bejelenti a Gatesszel kötött együttműködést. A film sugallata szerint a kivetítőn feltűnő, önelégült
Microsoft-vezér nem más, mint a Big Brother, aki ellen 1984-ben az Apple harcot hirdetett.

A gondolat, amely szerint a két rivális párharcában Jobs képviseli a jó, Gates a rossz oldalt, nem itt
bukkant fel először és utoljára. A Time magazin 1997-es riportjában a szerző analógiája szerint az
Apple vezére Luke Skywalker, ellenfele, Gates pedig maga Darth Vader. Azt, hogy a kétezres évek
második felére már inkább Jobs vált a Nagy Testvérré, csak a szatirikus műsorokban és animációs
komédiákban pedzegették. A Simpson család egyik epizódjában feltűnik például egy bizonyos Steve
Mobbs, a Mapple vállalat vezére, aki rajongói szerint „Olyan, mint egy Isten, aki tudja, hogy mit
akarunk” Az igazi Jobshoz hasonlóan beszédet intéz a híveihez, és őszinteségi rohamában szembesíti
őket azzal, hogy egy divatos telefontól még nem lesznek menők, mire a hallgatóságból valaki
kalapáccsal zúzza szét az óriáskivetítőt. A South Parkban is szerepel Jobs animált figurája, aki egy
minden korábbinál forradalmibb termék megalkotása érdekében elraboltatja a felhasználói szerződést
olvasatlanul elfogadó vásárlókat. A szatirikus The Daily Show műsorában Jon Stewart szintén az Apple
adatkezelési gyakorlatát kifogásolta, felhívva rá a figyelmet, hogy ha így folytatják, belőlük is könnyen
Nagy Testvér válhat. A kritikus hangok ellenére ezek a műsorok mégis a tőlük megszokottnál
visszafogottabban, érezhető szeretettel élcelődnek Jobson, az aktuális Apple-kütyük pedig szinte
mindegyikben a vágy titokzatos tárgyaiként, áhított státuszszimbólumokként jelennek meg.

Stephen Colbert humorista ezt a jelenséget parodizálta ki, amikor műsorában a frissen piacra dobott
iPhone-ból és később az iPadből egy-egy ingyen darabot követelt magának Steve Jobstól, majd miután
megkapta, büszkén be is mutatta a közönségnek. Az ironikus hangvétel ellenére a The Colbert Report
ezzel csatlakozott azon médiumok hosszú sorához, akik ingyen publicitást biztosítottak az Apple
termékeinek. Colbert önszorgalomból még az 52. Grammy Díjkiosztóra is magával vitte ajándék
iPadjét, és arról olvasta fel a jelöltek neveit. Jobs, akivel soha nem találkozott személyesen, másnap egy
e-mailben köszönte meg a reklámot, úgy, ahogy az a világ legmenőbb vezérigazgatójához illik:

„Király! Kösz! Steve.”

Baski Sándor
28. Fejezet
2011.10.05.

Coda

Eljött az a nap

„Szeretem a családomat, szeretem vezetni az Apple-t, és szeretem a Pixart. Nagyon szerencsés vagyok.”

Steve Jobs betegsége pletykák és újságcikkek sokasága számára szolgált kiapadhatatlan forrásként. Ám
az Apple alapítója csak szakmai ügyekben kereste a nyilvánosságot, a magánéletét nem kívánta a
publikum elé tárni.

Diagnózis és döntések

2003 októberében alhasi komputertomográfiás (CT) vizsgálatot végeztek el Steve Jobson, amely során
hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak az orvosok. Ez az eljárás nem képezi a szokásos orvosi
felülvizsgálatok részét, a CT nem rutinművelet; valószínű, hogy visszatérő emésztőrendszeri problémák
miatt vált szükségessé. A gondok forrása vélhetőleg a túl magas inzulinszint volt, amelynek
következménye szédülés, hányás, hidegrázás is lehet. A betegség oka a hasnyálmirigy
inzulintermelésért felelős szigeteinek rákos elváltozása volt. Orvosi szempontból döntő különbség, hogy
nem maga a hasnyálmirigy volt rákos: ez lett volna a rettegett adenokarcinóma, ami a szerven belüli
tumorok 95 százalékát képezi. Ez a diagnózis elkeserítő prognózist von magával, mert a betegség
ilyenkor már ritkán operálható, és a páciensek fele általában nem éri meg az egy évet sem.

Jobsnál úgynevezett neuroendokrin inzulinómát találtak, egy ritka tumort, amely az esetek többségében
jóindulatú, és általában különösebb bonyodalmak nélkül operálható. Jellemzője, hogy igen lassan
növekszik: vannak, akiben évekig vagy évtizedekig lappang, és a beteg gyakran nem a rák
következtében hal meg. Az Egyesült Államokban évente 2-3000 embert diagnosztizálnak ezzel a típusú
tumorral, miközben minden tízedik elvégzett boncolás során feltárnak ilyen elváltozást; az esetek
többségében a betegek számára nem okozott olyan panaszokat, amelyekkel orvoshoz fordultak volna.
Mindemellett a diagnosztizált esetek harmadában a daganat nem okoz áttéteket, és nem befolyásolja
kóros mértékben a hasnyálmirigy működését.

Jobs esetében viszonylag korán észlelhették a tumort, s miután az inzulinóma általában komplikáció
nélkül operálható, a sebészeti beavatkozás nem ütközik akadályba (ez egy alacsony kockázattal járó
eljárás, főleg, ha a kemoterápiával hasonlítjuk össze). Természetesen minden ilyen beavatkozásnak
vannak veszélyei, de az onkológusok álláspontja egyértelmű: az ilyen típusú tumornál indokolt az
azonnali eltávolítás, és prognosztizálható a teljes felépülés.

Jobs tudomásul vette a diagnózist, de nem élt ezzel a lehetőséggel.

A rákövetkező szűk egy évben Steve Jobs természetes gyógymódok segítségével próbálta helyreállítani
az egészségét, miközben családja és munkatársai egyre jobban aggódtak érte. Közismert, hogy az Apple
vezére mindig is szabadgondolkodó volt, hitt a spiritualizmusban, és szkeptikusan tekintett a
hagyományos nyugati orvoslásra. Tinédzserkora óta vegetáriánus volt, esetenként böjtölt, és feleségével
együtt a növényi étrend híve volt (gyakran tartott előadást a húsevés hátrányairól), és csak halat, illetve
egyéb tengeri állatokat fogyasztott.

Jobs egy részleteiben nem ismert egyéni diétával próbált felülkerekedni a rákos megbetegedésen.
Alternatív kezelésként szóba jöhetett az akupunktúra, a növényi eredetű táplálékkiegészítők és a
masszázsterápia is. Annyit tudni, hogy nem követte az orvosok által rengeteget kritizált González-
protokollt, amely a hasnyálmirigyrák gyógyítását különböző zöldséglevekkel, napi 150 tablettányi
táplálék-kiegészítővel és egyéb alternatív módszerekkel kísérli meg. Azonban a természetes
gyógymódok hatástalannak bizonyultak: egy, a diagnózis után kilenc hónappal végzett CT-vizsgálat a
rák terjedését mutatta ki, így Jobs végül rászánta magát a műtétre.

Távozás és visszatérés

A 2004 augusztusában végrehajtott műtét során megtörtént a tumor teljes eltávolítása. Ez azonban már
jóval komolyabb beavatkozás volt, mint amire a diagnózis felállításakor szükség lett volna: az operáció
a hasnyálmirigy felének, az epehólyagnak és a patkóbélnek az eltávolításával járt. Ez egy roppant
bonyolult és meglehetősen kockázatos sebészeti beavatkozás, amelyet csakis a legkiválóbb orvosok
tudnak kifogástalanul elvégezni. Az operációt sikeresen végrehajtották, a beavatkozás után nem történt
kemoterápia, így Jobs hamar elhagyhatta a kórházat, visszatérhetett családjához és munkájához. Ha
voltak is áttétek, az operáció idején ezeket még nem észlelték az orvosok.

Jellemző Jobs hozzáállására, hogy a műtét megtörténtét a kórházi ágyából írt e-mailben tudatta
munkatársaival és a nyilvánossággal. Üzenete derülátó volt: közölte, hogy a lábadozási időszak
mindössze pár hétig fog tartani, és bár az augusztus hátralévő részére szabadságot vesz ki, tervei szerint
már szeptemberben visszatér az Apple vezérigazgatói posztjára. Önbizalma nem volt megalapozatlan,
mivel neuroendokrin inzulinómával műtött betegek élettartam-kilátásai jók, súlyos szövődmények
ritkán fordulnak elő. Ettől függetlenül a hír sokkot okozott az Apple-ön belül, a cég részvényesei pedig
értetlenkedve fogadták. A befektetők közül sokan vélték úgy, hogy a vezérigazgató nem titkolhatja el
egészségügyi állapotát a részvényesek elől, Steve Jobs azonban ragaszkodott a magánszférája
sérthetetlenségéhez.

Következmények és aggodalmak

A következő években Jobs folyamatosan dolgozott, az Apple pedig rendületlenül tört előre, tovább
erősítve piaci pozícióit, valamint új területeket hódítva meg. Tekintettel pozíciójára és vezetői stílusára,
a vállalat sikereiben játszott szerepére, egyre többen követelték, hogy adjon tájékoztatást egészségügyi
állapotáról, de Jobs továbbra sem volt hajlandó tájékoztatni a nyilvánosságot.

Az aggodalmak azonban nem csitultak, és egyre több pletyka keringett Jobs megrendült egészségi
állapotáról. 2006 augusztusában igencsak megriasztotta az Apple éves fejlesztői konferenciájának
résztvevőit. Szemlátomást lefogyott, prezentációja a megszokott előadásokhoz képest enervált volt,
nélkülözte a rá jellemző, elsöprő lendületet és tökéletes fókuszáltságot. A konferencia után borúlátó
spekulációk sokasága kezdett el terjedni, és nem sokat segített a pletykák kezelésében az Apple
hivatalos szóvivőjének szűkszavú kommentárja sem: „Steve egészsége szilárd.”

Hasonló aggodalmakat keltett a két évvel később megrendezett konferencia (ekkor mutatta be az iPhone
család 3G modelljét), amelyen egy lesoványodott, valós koránál öregebbnek tűnő Steve Jobs lépett ki a
színpadra. A prezentáció során mindvégig látszott a tekintetén, hogy komoly problémák gyötrik, hangja
erőtlennek tűnt, s mintha a gondolatai is elkalandoztak volna egy-egy pillanatra. Az Apple
közleményében arra hivatkozott, hogy a cég első embere csupán egy közönséges bakteriális fertőzéssel
küszködik, de sokan vélték úgy, hogy a 2004-ben elvégzett operáció esetleges szövődményei miatt
romlott le egészségügyi állapota. Ekkor már a részvényesek is felemelték szavukat, hiszen Jobs
egészsége számukra nem egyszerűen magánügy, hanem az általuk eszközölt befektetések miatt
pénzügyi kérdés is volt. A New York Times hasábjain megjelenő cikk, amelynek alapja egy
telefonbeszélgetés volt, cáfolni igyekezett ezeket az aggodalmakat.

2008 augusztusában a Bloomberg hírügynökség egyik munkatárának hibájából adódóan nekrológot

közölt Jobsról. A 2500 szavas bejelentésben korát és halálának okát üresen hagyták. Tudvalévő, hogy a
nagy hírszolgáltatóknál felkészülnek a közismert személyiségek esetleges elhunytára, és előre megírják
a gyászjelentéseket – egy ilyen anyag került véletlenül közlésre. Bár a hibát gyorsan helyesbítették, sok
blog és híroldal átvette a nekrológot, és a szerencsétlen incidens újabb híreszteléseket és pletykákat
eredményezett. Steve Jobs Mark Twain szavait kölcsönvéve válaszolt:

„A halálomról szóló hírek igencsak eltúlzottak.”

Ugyanezen év októberében egy médiaeseményen Jobs régi szokásával szemben nem egyedül jelent meg
a színpadon. Többek között mellette volt az Apple második embere, Tim Cook, és a designért felelős
vezető, Jony Ive is. A lesoványodott, erőtlennek tűnő Jobs ez alkalommal csak az új noteszgépek
bemutatását tartotta fenn magának.

A második műtét

2009 elején Jobs hivatalosan is bejelentette, hogy hónapok óta „hormonrendszeri problémákkal
küszködik”. Pár nap múlva, egy munkatársaknak szánt üzenetben már lényegesen pesszimistább
hangvételt ütött meg:

„Megtudtam, hogy egészségügyi gondjaim összetettebbek, mint eredetileg gondoltam.”

Bejelentette, hogy hosszabb, hat hónapos szabadságra megy, hogy jobban tudjon koncentrálni a
gyógyulására. Távollétében Tim Cook lett az Apple vezetője, aki átmeneti jelleggel már 2004-ben is
helyettesítette őt. Ugyanakkor Tim Cook azt nyilatkozta, hogy a stratégiai döntésekkel kapcsolatban
továbbra is konzultált az Apple alapítójával.

2009 áprilisában Steve Jobs májátültetésen esett át egy memphisi kórházban. Miután a transzplantáció
híre kiszivárgott, rosszindulatú pletykák kaptak szárnyra: egyesek azt híresztelték, hogy Jobs csakis
csillagászati vagyonának köszönhetően kerülhetett a várólista élére. A kórház rögvest elutasította a
vádakat, arra hivatkozva, hogy a szervátültetési központok nyilvántartási rendszere és a várólista
összeállítására vonatkozó szabályok szigora miatt nem lehetséges az ilyesféle csalás.

Az utolsó hónapok

2011 januárjában, a transzplantáció után másfél évvel Jobs ismét bejelentette, hogy egészségügyi
okokból szabadságra megy. Helyére ismét Tim Cook lépett, újfent kikötve, hogy Jobs továbbra is részt
vesz a fontosabb döntések meghozatalában. Az Apple vezére márciusban megjelent az iPad 2
megjelenését kísérő eseményen, júniusban pedig még egy nyilvános szereplést vállalt, de állapota
ekkorra már egyértelműen kritikusra fordult. Az amerikai sajtó nyáron már azt latolgatta, vajon meddig
láthatja még el a munkáját Jobs, és mi fog történni az Apple vállalattal az alapító-vezérigazgató halálát
követően.

Steve Jobs 2011. augusztus 25-én, hajnalban, egy rövid levélben végleg lemondott az Apple
vezérigazgatói posztjáról, és Tim Cookot nevezte meg utódjaként. Az üzenetben így indokolta meg
döntését:

„Sajnálatos módon eljött az a nap, amikor már nem vagyok többé képes teljesíteni a feladataimat, és
megfelelni az Apple vezérigazgatójával szemben támasztott elvárásoknak.”

Steve Jobs 2011. október 5-én, hajnalban, családja körében hunyt el.

Halálának bejelentése után számos amerikai tévécsatorna megszakította műsorát, hogy közölje a hírt. A
másnap megjelenő lapok szerte a világban címlapon hozták Jobs nekrológját, eltávozásának hírére
közleményben reagált többek között Barack Obama, Bill Gates és Bob Iger.

Steve Jobs temetése zárt körben zajlott le október 7-én az Alta Mesa Memorial Parkban (ez Palo Alto
egyetlen felekezetektől független temetője). Tiszteletben tartva a család kérését, a sajtó nem közölt
további részleteket a szertartásról.

Az Apple ugyanaznap jelentette be, hogy nem tartanak nyilvános szertartást, de a részvétüzeneteket egy
erre a célra létrehozott email-címen fogadják.

Kalifornia kormányzója 2011. október 16-át Steve Jobs napjának nyilvánította.

Demendy Zoltán
29. Fejezet
2011. 10. 08.

Pillanatkép New Yorkból

Jobs Well Done

Az eleterol es sikereirol szolo torteneteket es tenyeket el lehet olvasni az interneten, senki elott nem
titok. Az nem. Volt viszont egy nagy titka: meg tudta valositani az „Amerikai almot”.

Jobs halala meg ugy is megdobbentette az amerikai embereket es a sajtot, hogy gyakorlatilag mar regen
eltemettek. New York vezeto napilapjai cimoldalon hoztak le a hirt, sokoldalas cikkeket kozolve az
eleterol. Kulonos. Alig harom honapja, az uborkaszezonban szinten a cimoldalon kozoltek kepeket a
csontsovanyra lefogyott Jobsrol es azon spekulaltak, hogy mennyi ideje lehet meg hatra.

Steve Jobs a gazdasagi vilagvalsag kellos kozepen ment el. Amikor emberek tizezrei veszitik el
munkahelyuket nap mint nap, jobb hijan masok sikertorteneteibol merithetnek erot, mondvan: ha o
megcsinalta akkor talan nekem is sikerul. Elvegre o is kozulunk valo volt. Es Jobs meg tudta valositani
az Amerikai Almot.
Jobs szimbolumma notte ki magat. Annak szimbolumava, hogy kemeny munkaval es odafigyelessel
ebben az orszagban barmit el lehet erni, befolyasolni lehet emberek millioinak a gondolkodasat es az
eletet. Nyilvan ehhez zsenialitas is kellett es zsenialitasban Jobs minden ketseget kizaroan bovelkedett –
mind a viziok, mind a fejlesztes, mind a vezetes, mind az eladas teren. Egy szimbolum tunt el az
amerikai hetkoznapokból.

Magat az Apple ceget nem gyaszolja senki, legkevesbe a befektetok tesznek igy. Az Apple-reszvenyek
piaci arfolyama csak 5%-ot, mig a Disney reszvenyei 1,5%-ot estek. Az ertekcsokkenes Jobs halalanak
a bejelentese utani 5 oraban tortent, azota megint emelkedik a reszvenyarfolyam. Az emberek nem
veszitettek el a hituket a vallalatban.

Ma (oktober 8.) ellatogattam a 5th Avenue-n levo Apple store-ba, a telefonomat szerettem volna
becserelni egy masikra. Nem tudtam bejutni az uzletbe. A tomott sor vege ket haztombnyire kanyargott
a bejarattol, rendorok es biztonsagi orok felugyeltek a tomeget, akik nem gyaszolni voltak ott, hanem a
legujabb iPhone-t jottek megvasarolni. Lehetetlen volt bejutni, inkabb odebballtam. Majd visszajovok
kesobb.

Anita Szalontai, NYC, USA

Sent from my iPhone

2011. 10. 16.

Epilógus
Amerikai ikon – amerikai halál

„Gazdagság, hírnév és hatalom alacsony célok, lapos emberek törnek erre. Amit Jobs tanít nekünk, az
az, hogy a nagyságnak kell célnak lennie, aztán talán az említett többi dolog is jön vele, de lehet, hogy
nem.“

Dan Mitchell, San Francisco Weekly

Régen várt esemény történt meg 2011. október 5-én: meghalt Steve Jobs. Aki eddig eljutott e könyvben,
annak nem kell magyarázni, ki volt ő. A digitális forradalom nem egy idolt, nem egy amerikai ikont
adott a világnak, de mondhatjuk, hogy Steve Jobs rock’n’roll sztár volt közöttük.

Iszonyúan nagy rock’n’roll sztár volt! Eszközt adott emberi kezekbe, népszerű eszközt, hálót, nem
halat, az eszköznek emberi, természetesen kezelhető és szép arcot készített. A digitális forradalom
idoljai és amerikai ikonjai számos szabálytalan és nem szokványos életúttal kedveskedtek már a bámész
közönségnek – Bill Gates és Mark Zuckerberg (Harvard drop outs – a harvardi kibukottak), vagy Sergey
Brin és Larry Page –, de mindannyiuk közül talán Steve Jobs élete a leginkább példázatszerű. Ha
tetszik, biblikus: szertelen és zseniális, mint egy ótestamentumi próféta; ha tetszik, panteisztikus és
spirituális, mint egy erősen begombázott technosámán Új-Mexikóban.

Abdulfattah John Jandali szíriai emigráns és Joanne Simpson (akkori nevén Joanne Carole Schieble)
gyermeke 1955. február 24-én Kaliforniában született, s biológiai szülei rögtön örökbe adták (a
biológiai szülőknek később lett még közös gyermekük, a későbbi díjnyertes regényíró, Mona Simpson).
Paul és Clara Jobs lettek a nevelőszülei, középosztályi, kertvárosi életben nevelkedett, és mindig a
legnagyobb szeretet és tisztelet hangján beszélt róluk. Szülőanyját megkereste később, de sosem volt túl
nyitott arra az elméletre, hogy drive-ja, az őt mozgató energia a születés utáni elutasítottságra adott
tudattalan reakció. Az eisenhoweri kertvárosi, kétautós garázzsal felszerelt családi házas korban kezdte
gyermekkorát, az ellenkultúrát (is) termő Kennedy-érában folytatta. „Olyan időszakban nőttem fel,
mikor mindannyian jól képzettek lettünk az állami iskolákban is, a béke és a stabilitás időszakában, míg
el nem kezdődött a vietnami háború a hatvanas évek második felében“ – mondta valahol. (Némileg
helytelenül egyébként az időmeghatározást illetően, mert a vietnami amerikai katonai szerepvállalás
már John F. Kennedy elnöksége [† 1963. november 22.] alatt megkezdődött, LBJ alatt fokozódott és az
1968-as Tet [Holdújévi] offenzívával járt csúcsra. Nixonnal kezdődött a „vietnamizáció“ – az amerikai
csapatok fokozatos kivonása –, ez egészen 1975-ig eltartott.) Steve Jobs nem végzett egyetemet, viszont
már tinédzserként a Hewlett Packardnál dolgozott – így jár az, aki a születő
Szilícium-völgyben kamaszodik. Öntudatos serdülő volt, ahogy mondják, már tizenévesen valamiféle
biztosítékkiverő hücpe jellemezte, tizenhárom évesen felhívta a Hewlett Packard akkori főnökét, hogy
adjon neki számítógépchipeket ingyen.

„Kéréseiben nem ismert félelmet, félrerúgta az akadályokat, melyekről bárki másnak egyeztetnie kellett
volna, merész és lényegre törő meggyőzéssel közölte, mit akar. Mikor megkapta, ez általában valami
megdöbbentő frekvenciájú dolog volt, akkor készséggel, mintegy születési előjogként elfogadta.“

Wired

Később felment Oregonba, majd onnan Indiába utazott – előtte és utána rövidebb időt eltöltve az
Atarinál. Rendes hippi neveltetés – mondhatnónk, és nemcsak „letüdőzte“ (vö.: Bill Clinton
tévéinterjúja az 1992-es elnökválasztási kampányban), de bizony LSD-t is nyalt. Később azt
nyilatkozta, hogy ezek az élmények folyamatos és pozitív hatással voltak világlátására. Tanulságos
ezzel kapcsolatban a digitális technológia kultúrtörténete egyik alapkönyvének alcíme: John Markoff:
What the Dormouse Said: How the Sixties Counterculture Shaped the Personal Computer Industry
(Penguin, London-New York, 2005.) – „hogyan befolyásolta a hatvanas évek ellenkultúrája a
személyiszámítógép-ipart”. Fontos megfigyelés, alap és kiindulási pont. Mikor 1994–95-ben
bejárogattam Cambridge-ben – nem Angliában, hanem Boston mellett – az MIT (Massachussetts
Intstitute of Technology) elektronikus frontvonali előretolt helyőrségébe, a Media Labbe az akkori
Wired-sztár, Nicholas Negroponte előadásait hallgatni, akkor ha nem is az előadóból – aki tőrőlmetszett
yuppie volt –, de a hallgatóságból csak úgy áradt a hippihangulat. A résztvevők jelentős része fejükön
VR-készülékkel mozgó tundrai nomád cyberharcos volt, vagy hologramkutyák sétáltatója, technofil
városi gerilla, a velünk élő Ziggy Stardust, középkori űrhajós, a holnapután Gagarinja.

Azt hiszem, Steve Jobs pontosan érzékelte ezt a hangulatot. Maradj éhes, maradj bolond – a legendás
2005-ös stanfordi beszéd kulcsszavai ezek, jól mutatják, mi az, amit át akart adni az újabb
generációnak. Legendás eszközkreációiban is bőven megvolt a kultikus tárgy megalkotásának vágya.
„Megtanultuk, hogy az Apple nemcsak egyszerűen egy számítógép, hanem inkább egy vallás, amiben
hisznek, és amihez tartozni büszkeséget jelent. Ennek kialakítása tudatos marketingpolitika volt, nem
véletlen, hogy pl. „evangelista” néven hivatalos státuszok léteztek az Apple cégben. És ha a vallások
párhuzamát elfogadjuk, akkor az Apple és a PC világának összevetése legjobban a zsidó és a keresztény
vallás viszonyához hasonlítható. A zsidó vallásban tulajdonképpen a kereszténység lényegesebb elemei
már évezredekkel előbb megjelentek, de a kereszténység azzal lépett nagyot előre, hogy elvetette a
„kiválasztott nép” fogalmát, tehát „kompatibilis” lett a világgal, és így az egész emberiség számára
elérhető világvallássá válhatott“ – írja könyvében Bojár Gábor (Graphi-sztori. Egy magyar mini-multi
története. HVG-könyvek, Budapest, 2005.), a Graphisoft alapítója, az Apple első magyarországi
disztribútora, majd sűrűn elnézést kér, ha valakit vallásában megbántott volna, hiszen hitéleti
kérdésekben nem tartja magát szakembernek.

1992-ben a Magyar Narancs szerkesztőségét telipakoltuk az ős-Mac törtfehér kockáival, Apple

szerverrel és kiegészítőkkel, és ugyancsak kiválasztottnak gondoltuk magunkat. Grafikus interfész,
egérkattintgatás, majd húsz év – már el is felejtettem, mi is az az MS-DOS. A Tetris is jobban csúszott
rajta, korszerűség és kultusz, az akkor aktuális délszláv háborúk szolgálatmegtagadói tördelték az
oldalakat a Mészöly utcai szerkesztőség „gépházában“, legalábbis érzet szintjén egyek voltunk a
Zeitgeisttel. Persze ára volt ennek is, „Hülyék vagytok? Apple?! Semmivel nem kompatibilis!“ 1994-
ben döntettem úgy, hogy privát beruházásként hordozható formában is Macintosh Man leszek.
Mélyszürke, a mából nézve meglepően vastag Mac PowerBook 160-as volt a megvalósult vágy
titokzatos tárgya – most szándékozom gyűjtőnek eladni –, Dél-Afrikában használtam először, tárgyév
áprilisában. Történelmi volt a pillanat, az első nem apartheid választásokat tartották, Willy de Klerk és
Nelson Mandela talán már Nobel-békedíjasok voltak, az a szép és nagy és gazdag ország választási
lázban és a hozzá kapcsolódó terrorhullámban égett. Johannesburg, Fokváros, Durban, Bloemfontein,
Johannesburg megint, Nyugat-Transvaal – nagy utazás volt. African National Congress (tényleg) milliós
nagygyűlése Sowetóban, látni Nelson Mandelát tíz méterről – meg Joe Slowót, Thabo Mbekit, Cyrill
Ramaphosát vagy Tokyo Sexwale-t, az ottani rendszerváltás nagy figuráit. A zulu Inkatha mozgalom
fegyveresei helyenként lőtték a Mandela-féle ANC fegyvereseit Natal tartományban, Déri Miklóst – a
Magyar Narancs fotóriportere ez idő szerint – a dél-afrikai köztévé híradójában is követhetően
megkergették fegyveres fehér szélsőségesek, a repteret bombamerénylet érte (36 halálos áldozat), ahol
nem engedtek fel a hazafelé tartó gépre. Tudósítani mentem, dolgoztam. Megírtam a cikkeket, aztán
nyomtatni akartam – hiszen még csak faxolni lehetett a cikkeket haza –, de nem tudtam printelni, mert a
Microsoft-gyarmat, Windows-alapú Dél-Afrikában sehol nem találtam Mac-kompatibilitást. Ezért az új
Mac PowerBookon megírt cikkeket sűrű káromkodások közepett szépén kimásoltam kézzel, és
hazafaxoltam. Mert Mac-esnek lenni abban az időben egy kicsi, körülhatárolható ízlésű szektához
tartozást jelentett, ha tetszik, a hatvanas évek ellenkultúrája és a széphez való vonzalom alapján. Tudás,
elkötelezettség, techno-dandy attitűd.

Ha 1984-re gondolunk, persze Orwell ötlik, és Steve Jobsnak is ő, meg az IBM jutott eszébe az
évszámról. És persze a Philip K. Dick regényből (Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?)
készült örök érvényű kultfilm, a Blade Runner (Szárnyas fejvadász). Ha már ezek, akkor a rendező
Ridley Scott is, és Steve Jobs megvette őt a legendás reklámba, melyet az 1984-es Super Bowl
szünetében sugároztak, s része lett a reklámozás világtörténetének. Az orwelli negatív utópia színterén
vagyunk, tudjuk, hogy a Kremlben Andropov (vagy már Csernyenkó, mindegy is, valamelyik, a pangás
éveiben megizmosodott gerontokrata észlény), gigaképernyőn a Nagy Testvér szól hozzánk, a Gyűlölet
Félóra előjátéka. Ám ekkor a remény keskeny napsugara töri át a konformista félelem katedrálisának
kupoláját, piros shortos, fehér atlétás sportolónő fut be – hiszen a Los Angeles-i olimpia előestéjén
járunk –, kezében méretes kalapács, nyomában egy KGB-s SWAT-team, beszalad a geometriai
középpontba, és a képernyőbe dobja kalapácsát. „Ez az 1984 nem az az „1984” lesz!“ És Steve Jobs
bemutatja nekünk a beszélő dobozt, a Macintosht. Hatalmat a népnek!

Steve Jobs nevéhez hat dolgot szokás kötni, az Apple II-t,

a Macintosht, a Pixar filmstúdiót, aztán az iPodot,
az iPhone-t meg az iPadet.

Én a Macintosh részt még részletezném, a törtfehér, kocka ős-Mac mellett emlékezzünk az iMac
fénybuborékjára, amit a kölkeim persze Macinak hívtak, mert akkor még kicsik voltak, nem is tudom,
hogy nekem már 1998-ban volt, vagy csak ‘99-ben szereztem be, az ezredforduló környékén viszont
már minden magára valamit is adó szerkesztőség ilyenekkel szerelte fel magát. Aztán ott volt minden
grafikus egykori álma, a G4, az évtized végére modernizált verzióban a MacBook Pro, ami nélkül
korunkban már nem is lehet magányosan beülni a világ semmilyen pontján egy Starbucksba lattézni,
persze csak akkor nem, ha igényeljük az Oscar Wilde-i pózt.

Jobs prófetikus szertelensége nemcsak sikert, de kudarcot is elkönyvelhet. Pályája hajnalán

hardverfetisiszta volt, az IBM-et tekintette ősellenségnek – a mitikus 1984-es reklámban is mindenki az
IBM-nek látta a Nagy Testvért –, csúfondároskodott rajtuk, hogy nem találják eléggé lukratívnak a
személyi számítógépek piacát. Csak később találta meg a fő ellenfelet egy másik IT-óriásban, Bill
Gatesben, a Microsoftban és a Windowsban.

Aztán szép csendben meg is lelte a Windows-kompatibilitást. Azt mondta egyszer, hogy ami az ő
termékeikből hiányzik, az az ízlés. Ebben igaza volt. Tévedett eszközben is, gyönyörű, purista és
minimalista felhasználói élmény volt a NeXT, mégsem futotta be a neki szánt piaci karriert.

1996-ban egy interjúban (In: Wired; Gary Wolf: The Next Insanely Great Thing), tizenkét évvel a Mac
betörése után kicsit visszavett a prófétai lendületből, némileg szkeptikusabb lett a webbel, már nem
annyira a forradalmi fegyvert látta benne, hanem az Adjuk meg az embereknek, amit akarnak (Give the
People What They Want) kapitalista logikáját, nem a megosztás, hanem az eladás eszközét. Nem kiadói,
hanem kereskedelmi lehetőséget. A web nagy demokratizáló, nagyvállalat itt nincs előnyben a kicsivel
szemben, ha a kicsi ruganyos, ötletes és kreatív. Steve Jobs ebben az interjúban megpenget egy
spirituális húrt, szereti a buddhizmusban, hogy a „kezdők szelleme“, és egy sportszakmait is, kedvenc
Wayne Gretzky-idézetét, miszerint a kanadai jégkorongfenomén így nyilatkozott: „Én oda
korcsolyázok, ahol majd lesz a pakk (értsd: korong – a szerk.), és nem oda, ahol volt.“ Ahol az 1984-es
reklám idején legendás Sony Walkman jó negyedszázaddal később új kultusztárgyként iPod-ként
született újjá („mert mi szeretjük a zenét“), ahol a mobiltelefon és a személyi számítógép
összekapcsolódott, ahol a táblagép kicsiszolódott, ahol a laptop könnyű lett, mint a levegő. Ahová ment
a pakk.

Ez volt a 2000-es évek nagy menetelésének az alapja. Think different!

Steve Jobs halálát szerte a világon gyászolták, New Yorkban maga a polgármester, a valahol szakmabeli
Michael Bloomberg („Amerika egy olyan géniuszt veszített el, akire Edisonnal és Einsteinnel együtt
fogunk emlékezni, akinek az ötletei nemzedékeken át formálják világunkat”), az orosz elnök, Putyin
tökéletes helyettese, Dimitrij Medvegyev („Az olyan emberek változtatják meg a világot, mint Steve
Jobs”), edisonoznak feszt („Edison óta aligha…“), reneszánsz ember, polihisztor, korszakos zseni, az
évszázad lángelméje. A Szilícium-völgy közeli San Franciscóban éppúgy megemlékeztek róla, mint a
fagyos Minszkben, a teokratikus Teheránban, ott, ahol az Ahmedinedzsád elnök elleni minapi ifjúsági
lázadás kommunikációs eszközei jelentősen az ő nevéhez fűződtek. Az „arab tavasz“ mozgalmárai
éltetik, és a pénz mellé kicsit több mozgásteret követelő kínai fiatalok is. A jobb napokat látott
Budapesten szinte azonnal grafittifalon emlékeztek meg róla a Filatori-gátnál, és Bojár Gábor közlése
szerint decemberre szobra is lesz az óbudai Graphisoft Parkban. Megszívlelendő nekrológot közölt róla
Antal Dávid tollából az origó, amelynek legfontosabb mondata, hogy „globálisan ismertté és
közkedveltté tett olyan eszközöket, amelyeket a kevésbé szabad országokban is le tudnak gyártani, de
nem képesek kifejleszteni”.

Ebben az új Tang-korban – a Tang-korban (i. sz. 618–907) Kína volt a világ legfejlettebb országa, Fal-
továbbépítő és puskapor-felfedező, az egymilliós Chang’an volt az ausgesagt világváros akkoriban, s
először ott és akkor jelent meg a könyvnyomtatás –, szóval az új Tang-korban, melyben talán élünk,
mely Teng Hsziao-ping valóra vált merész álma, a reformatúra (reformdiktatúra), ahol a méret a lényeg,
és csak a nagyból lehet nagyobb, a kicsiből soha, itt mutat mintát a tárgyalt életmű. Steve Jobs az elmúlt
bő harminc évben kibontakozott, s már sajnos befejezett életművéhez nem csak liberális demokrácia
kellett, olyan szabadelvű alkotmányon nyugvó, fékekkel és ellensúlyokkal bőséggel ellátott többségelvű
és valódi többpártrendszerű politikai berendezkedés, mely hisz az egyén vállalkozóképességének
nagyságában és határtalanságában, valamint még a nagy korporációkkal szemben is elfogadja a jogi és
esélyegyenlőséget, hanem az ehhez kapcsolódó társadalomlélektani háttér, és az ebből táplálkozó
mentális többlet. Hit a szabadságban, az esélyegyenlőségben, az egyéni felelősségben. Az
alkotmányban. A kapitalizmusban. Magyarán: Amerikában.

Ne szépítsük: Steve Jobs egy amerikai ikon.

Vagy a magyar szakmabeliek:

„Munkájával megteremtette a 21. századot. Jobs nem egyszerűen használta, hanem kitalálta a piacot, s
azt, hogyan kell a számítógépet használni.”

Bojár Gábor

„Munkássága Neumann Jánoséhoz mérhető. (…) Lehet, hogy voltak botlások, de az iPhone előtt
teljesen más úton járt a távközlési iparág krémje. Tehát merem állítani, hogy ha nem lett volna iPhone,
akkor nem lennének a mai modern multimédiás alkalmazások sem, talán még mindig csak az MMS-sel
szenvednénk, s fényévnyi távolságra lennénk nemcsak a negyedik generációtól, de a mobilszélessávtól
is.“

Beck György

Ez is a Steve Jobs-életmű tanulsága az éppen lefagyó magyar kapitalizmusban, de nem csak ez.
Demokratikus, sőt, bármilyen rosszul is hangozzon ma ez a szóösszetétel Magyarországon, liberális
demokrata üzenete is van. Maradj éhes, maradj bolond, az innovációban, kreativitásban,
nemzetköziségben, világpiacban és globális erőtérben gondolkodás és részvétel a tanítás. A mai
(tegnapi, holnapi) magyar társadalmi valóságban: nem a hajdani pártállami, titkosszolgálati, KISZ-es
privatizáció a hosszú távú eredmény oszlopa, mert az zsákmányszerzés, rablóhadjárat, ha tetszik:
ősmagyarok nyugati kalandozása (a sagittis Hungarorum libera nos Domine – és minket, mai
magyarokat is szabadíts meg ettől!), eredménye, mint a Sankt Gallen-i kalandé, semmi, másnapi múló
fejfájás, katzenjammer, nem. A 21. századi magyar kapitalizmus bázisa is csak a tudásalapú társadalom,
kreativitás és innováció, a nemzetközi tapasztalat, a globális játékosok (global players) világában az
eligazodás, a helyünket tudó, reális tartalommal feltöltött önbecs lehet.

„Jobs törekvése a minőségre, a gazdagságot, hírnevet vagy a hatalmat megelőzően spirituális

kötődésében gyökerezik, mely buddhista volt. Ebben a hagyományban minden gonosz alapja a
félelem.“

Dan Mitchell, San Francisco Weekly

Steve Jobs nem félt. Sőt, előnyére fordította a közelgő halál tudását. Többször elmondta, a híres évzáró
beszédben is a Stanford Egyetemen: a késztetés és a motiváció (drive), ami az elmúlt évek fölényes
Apple menetelésére késztették, nem a siker, a pénz, a hatalom volt, hanem annak tudata is, hogy a
hasnyálmirigyrák rövidre szabta idejét, és tudta, hogy ebben a rövidre szabott időben neki még dolga
van a világon. Erejéhez mérten megváltoztatni azt! Steve Jobs, az amerikai buddhista inspirációt
merített ebből, meditációból akciót, elmélyülésből cselekvést, nem tettből tettet csinált. Nemcsak
kitalálta, de megcsinálta, szexivé tette, és eladta mindenfelé. Nem egyedül, de jó főnökként, jó
csapatépítőként, jó ízléssel, jó szimattal, megérezve, hogy mi kell a felhasználóknak. Megfogalmazva
mások vágyait, álmait, ideális eszközt (hálót) adva ezekhez a kezünkbe.

Tényleg megváltoztatta a világot.

Stay hungry, stay foolish…

Vágvölgyi B. András

Köszönet Kovács Bencének – Graphisoft/Tokió

Fotómelléklet

Steve Jobs és Regis McKenna, az Apple Computer PR-vezetője

(Palo Alto, Kalifornia, 1984. július 5.)

Steve Wozniak egy Apple II számítógéppel

(Cupertino, Kalifornia, 1986. május 23.)

Steve Jobs és John Sculley az Apple nemzetközi konferenciáján, a Hawaii-szigeteken

(1984. november 26.)

Steve Jobs és Regis McKenna

(Palo Alto, Kalifornia, 1984. július 5.)

Steve Jobs és Ross Perot, a NeXT Computer befektetője és a Perot Systems információtechnológiai cég
alapítója

(Palo Alto, Kalifornia, 1987)

Steve Jobs, a NeXT Computer alapítója és vezérigazgatója a vállalat székházában

(Palo Alto, Kalifornia, 1988. október 1.)

Steve Jobs, a NeXT Computer alapítója és vezérigazgatója a vállalat székházában

(Palo Alto, Kalifornia, 1988. október 1.)

Steve Jobs és Luxo Jr., a Pixar animációs stúdió kabalafigurája

(Emeryville, Kalifornia, 1995)

Steve Jobs bemutatja a kereskedelmi áttörést hozó iMac G3 számítógépet

(New York, 1998. május 6.)

Steve Jobs egy Párizsban rendezett sajtókonferencián mutatja be az iBook laptopot

(Párizs, 1999. szeptember 15.)

Steve Jobs, az Apple Computer vezérigazgatója egy Macworld rendezvényen

(Tokió, Japán, 2001. február 21.)

Steve Jobs az új iMac G4 számítógép képességeit demonstrálja a Macworld Conference & Expo
látogatóinak

(San Francisco, Kalifornia, 2002. január 7.)

Steve Jobs a 5th Avenue-n található Apple Store megnyitóján

(New York, 2006. május 19.)

Steve Jobs a Macworld Conference & Expo rendezvényen, az új generációs iPhone prezentációján

(San Francisco, Kalifornia, 2007. január 18.)

Phil Schiller, Steve Jobs és Tim Cook az Apple székházában rendezett sajtótájékoztatón válaszolnak az
újságírók kérdéseire

(Cupertino, Kalifornia, 2007. augusztus 7.)

Steve Jobs a Macworld Conference & Expo rendezvényen egy MacBook Air noteszgéppel

(San Francisco, Kalifornia, 2008. január 17.)

Steve Jobs egy zártkörű rendezvényen prezentálja az iPad táblagépet

(San Francisco, Kalifornia, 2010. január 27.)

John Lasseter (balra) és Steve Jobs (balról második) a 82. Oscar-díj gálaestjén

(Los Angeles, 2010. március 7.)

Steve Jobs (1955–2011)
STEVE JOBS
A digitális kor látnoka

Szalay Könyvek

Szerkesztő: Géczi Zoltán

Szerkesztői konzultáns: Schubert Gusztáv
Szakmai lektor: Sándor Szabolcs
Tördelés és borító: Nagy Emese
E-book változat: Bacskai Csaba

A kiadó köszönetet mond a könyv létrehozásához nyújtott szakmai támogatásért: Jan Roskott, Szalontai
Anita, Tárnoki Judit, Karmamedia (karmamedia.eu), Filmvilág (filmvilag.hu)

Fotók: © Profimedia – Red Dot Kft.

© Pannon-Literatúra Kft.
Kiadja: Pannon-Literatúra Kft.
5310 Kisújszállás, Pf. 108
Tel.: 59-322-555
Fax: 59-321-444
www.pannon-literatura.hu

A kiadásért felel a Pannon-Literatúra Kft. ügyvezető igazgatója

A kiadás éve: 2011
ISBN 978 963 237 157 3