Nemes Nagy József

A hely arca és számai

Megjelent: a Sikos T. Tamás – Tiner Tibor szerk. 2016 Tájak, régiók, települések térben és időben
(Tanulmánykötet Beluszky Pál 80. születésnapjára) c. munkában, Dialóg Campus Kiadó, Budapest,
pp. 315-321.

Beluszky a legmodernebb konzervatív a hazai társadalomföldrajzban. Ez ráillik tudományos

életpályája minden szakaszára. A tudományos teljesítmény tartalmát – a világlátási alapokon, a
történetiség és a földrajzi nézőpont együttlétezésén, a „csapatban” végzett kutatómunka
szemlélettágító, nyitottságot hozó erején túl – megítélésem szerint, fontos alátámasztásként épp a
következőkben boncolgatni próbált néhány tematikai, szemléleti, módszertani alternatíva elemeinek
világos jelenléte teszi karakteressé. E momentumok kapcsán arra keresem a választ, milyen témák,
utak, közelítések kapcsolják össze illetve választják szét a különböző közelítéseket Beluszky
írásaiban?

Elmélet és tapasztalat

Miközben a nyugati társadalomkutatásban s ennek részeként a területi vizsgálatokban szinte

minden műben elhagyhatatlan „előírásként” van jelen az elméleti alapokkal, háttérrel való indítás,
idehaza számos munka illethető jogos kritikával épp ennek hiánya okán.

E hiány felemlítése erőteljesen bukkan fel a hazai mennyiségi elemzési eszközöket használó irányzat
termékeit szemléző írásokban (Czirfusz 2010), igaz, vannak más hasonló jellegű, színvonalas áttekintő
munkák, amelyekből ez a momentum kimarad, az elemzési eszköztár ezekben önmagán belül
rendszerezett (Tóth 2013) s inkább a területi vizsgálatokban jól használható eszközkészlet jelenlétét
sugallja. A társadalom- és térelméleti megalapozás nem a legnagyobb erőssége a hazai területi
kutatásnak (ennek mind tágabb társadalmi és politikai, mind szűkebb, oktatási gyökerei vannak). A
közeli évtizedek új – a rendszerváltozás után indult – kutatói generációjának munkáiban ennek helyén
egy másfajta elméleti megalapozás jelenik meg: általános társadalomtörténeti, eszmetörténeti,
politikai, ideológai vonulatokba, irányzatokba illesztve az átfogóbb vagy épp sajátos földrajzi, térbeli
problematikát (Gyuris 2014, Keményfi 2008).

Beluszky munkásságának nagy erénye a felszínes elméletieskedéstől való mentesség, a „tényekhez”

való mérlegelő ragaszkodás. Beluszky kevés „új” fogalmi definíciót alkotott, ellenben munkáinak
számtalan momentuma, új meglátása tette jóval teljesebbé az elmúlt másfél évszázad hazai társadalmi
teréről rendelkezésre álló ismeretkört (Beluszky 1999, Beluszky szerk. 2005). Ugyanez a felszínes
generalizálástól, általánosítástól való nyilvánvaló tartózkodás jelenik meg Beluszky sok munkájában
abban is, miként használja a földrajz „anyanyelvének” számító térképeket a vizsgált jelenségek,
folyamatok elemzése során. Publikációiban szinte alig találunk „modellszerű” kartogrammokat, (ízes
banánokat, gyűmölcsöket és más zöldségeket vagy épp mívesen technicista bumerángokat,
csapágyakat, tengelyeket), bár manapság a hazai területpolitikai „stratégia” kedvenc eszközei ezek.

Talán itt tennék, apró kitérőt, egy szubjektív momentummal. Beluszky volt az egyik bírálója
akadémiai doktori értekezésemnek (Beluszky 1997). Véleményében hozzám képest kisebb lelkesedést
mutatott a regionális tudomány, mint önálló diszciplína konstrukciója iránt. Lehet (sőt biztos), hogy
ezzel a momentummal magam jobban jártam, mintha egy lelkes regionalista szövegét kaptam volna
Tőle kollegiális bírálatként.

Rácz Lajosnak adott interjújában (in: Beluszky 2016) Beluszky így vall: ”… többnyire azt mondom,
geográfus vagyok”. Ha engem kérdeznének, azt mondanám: „regionalista lettem”, az „új” diszciplína
magához vonzott, s annak jelene és jövője izgat. Beluszky, az újabb időkben elsőként vetette fel önálló
véleményalkotóként a geográfia hazai pozíciójának alapkérdéseit (Beluszky 1987) egy máig nem
lanyhuló belső gondolkodás-folyam (Tóth 2010, Mészáros 2014, Probáld 2016) részeseként. Mindkét
„mezőn” hagytunk még nyitott kérdéseket az újabb generációknak.

Visszatérve az említett bírálatra: máig tartóan megragadt bennem annak egyik érdemi felvetése, amely
a magam konstruálta, elválasztható két „térfajta” (külső és belső tér) összekapcsolódására – amelyet a
regionális tudomány egyik központi problémakörének, kihívásának tartok – hívja fel a figyelmet, a
településhierarchia elterjedt fogalma kapcsán. Ebben a”jelzős” esetben a hierarchia központi magja, a
közvetlen függés, az alá-fölérendeltség formálisan nincs jelen (mondtam én s így a településhierarchiát
nem tekintettem szoros értelemben vett hierarchiának). Ugyanakkor nem pusztán a települési
méretkülönbségek, hanem a társadalom számos részre tagolódó belső terében meglévő
egyensúlytalanságok, esélykülönbségek végül is nagyon is hierarchikus jelleget kölcsönöznek (jelzi
Beluszky) a településrendszernek is, különösen a monocentrikus hálózatokkal megáldott országokban.
Azóta egyetemi előadásaimban a településhierarchiát ebben a jelentésben és tartalommal emlegetem,
mindig kifejezetten utalva Beluszkyra – bár a települési lejtő vagy a települési lépcső fogalmakat
jobban kedvelem. Gondolom mások is egyetértenek velem abban, hogy Beluszky munkái telis-tele
vannak ilyen elméleti jelentőségű, igazolt megállapításokkal, meglátásokkal is.
 Mennyiség - minőség

A területi nézőpontú társadalomkutatói publikációkban, ha élesen nem szétválaszthatóan is, de

felfedezhető (a diszciplináris tartalom szerint és a tudománytörténeti szakaszokban természetesen
változó módon és arányokban) a kvantitatív és kvalitatív módszertan eltérő súlya (Nemes Nagy 2016).
Az egyes tudományágak közül talán épp a társadalomföldrajzban a legkiegyensúlyozottab a kétfajta
elemzési eszköztár aránya, a regionalisták hosszú időn keresztül inkább a kvantitatív eszköztárhoz
vonzódtak, ezt itt aztán leginkább a társadalmi térelméleti közelítések felbukkanása oldotta.

A módszertani hangsúly önmagában nem értékmérő. Tudományosan értékes lehet a tisztán mennyiségi
alapú közelítés éppúgy, mint – a társadalomföldrajzban – inkább az egyediségre és a finomabb
struktúrákra figyelő terepi adatgyűjtés és kvalitatív elemzés, társadalomértelmezés is. A kétfajta
közelítés igen sok esetben szükségszerűen és elhagyhatatlanul össze is kapcsolódik. Míg a kvantitatív
közelítésekben a számadatokon túli, azokkal érzékeltetni próbált gazdasági és társadalmi
mozgatórugók megfogalmazása és hatásaik kibontása igényel kvalitatív értelmezési elemeket, addig a
kvalitatív módszertanban az egyedi esetek tipizálásakor válik gyakorta szükségessé a mennyiségi
megalapozás is. Beluszky írásaiban mindkét összekapcsolásra számos példát találunk.

A közelmúlt tudománytörténeti súlyú jelensége a téri szempont előtérbe kerülése a modern

társadalomtudomány egészében (Günzel szerk 2010). Ez a fenti két módszertani vonal közül
kétségtelenül a kvalitatív közelítések előtérbe kerülését hozta magával. Mára idehaza elterjedt
vélekedéssé vált – a posztmodern irányzatokban tovább erősödött s a kvalitatív eszköztár melletti
szemléleti argumentumként is felhozott – a Hamvastól sokszor idézett megkülönböztetés is, miszerint
„…A tér és a hely között az a különbség, hogy a térnek száma, a helynek arca van….” (Hamvas 1988,
54-57. old.).

Az ilyen szembeállítás esszéisztikusan megengedett ugyan, de széles tudományos értelemben aligha

igazolható. Számomra ezt is Beluszky munkái jelzik talán a legmeggyőzőbben. Ezt az összefonódó
kutatási szemléletet képviselik Beluszky és szerzőtársa talán legismertebb kvantitatív karakterű
munkái (Beluszky-Sikos T. 1982, 2007), amelyek számadatainak, elemzési eszközeinek a helyismeret,
a terepi megfigyelések tapasztalatai adják a nélkülözhetetlen „puha” támasztékot.

Települések, tájak, régiók

A hazai társadalomföldrajz részdiszciplínái közül talán a legtöbb jeles kutatót mozgósító terület
a településföldrajz. Köztük megtaláljuk azokat, akik egyik vagy másik fő településtípus kutatására
koncentrálnak, a tanyákhoz, a falvakhoz kötődnek, mindvégig határozott felzárkóztató, vidékfejlesztői
hangsúlyokkal, mások a teljes városi kör vagy épp egy-egy sajátos, hagyományos („mezővárosok”)
vagy újabb városcsoport („új városok”), illetve kiemelten a főváros kutatását viszik. Beluszky közel
300 tételes publikációs termése arra az átfogó településföldrajzi érdeklődésre példa (persze ebben
sincs egyedül), amelyből lényegében egyetlen lényeges településtípus, településforma sem marad ki.
Ez nemcsak abban tükröződik, hogy számos átfogó munkájának az egész hazai településrendszer a
terepe, markáns történeti hangsúlyokkal, hanem e struktúra részelemeiről önmagukban is számos
elemzést olvashatunk tőle (a megkapott terjedelmi korlátok között nem sorolnám most ezeket, hisz
egyébként úgyis jól ismertek).

Engem – fakadóan leginkább abból, hogy még érintőlegesen sem sorolhatom magamat az említésre
érdemes településkutatók közé – az életműből példaadó momentumként az a vonás ragad meg
leginkább, hogy Beluszky még a kifejezetten települési hangsúlyú vizsgálataiban sem zárja sem
igazgatási sem földrajzi értelemben zárt határok közé a településeket, hanem ezeket vizsgálva is
visszatérően térségekben gondolkodik. Már a legelső publikáció is (Beluszky 1959) – s aztán az azt
követő számos további, hasonló szemléletű munka, közte a kandidátusi értekezés (Beluszky 1967) –
látványosan igazolja ezt.

Mindez aztán szinte automatikusan vezet el oda, hogy nem csak azt láthatjuk, hogy a munkásságból
nem marad ki egyetlen lényeges településtípus sem, hanem azt is, hogy Beluszkynak az ország szinte
minden „sarkáról”, nagy- és kistájáról van mondandója, az életpályán belül kiemelt szerepet játszó
Alföldtől kezdve, Hegyalján át az Őrségig s természetesen Budapestig. Beluszky úgy mozog e táji-
térségi keretben, hogy újabban sem köti gúzsba a modern fejlesztéspolitika sokat emlegetett térségi
keretrendszere, a NUTS.

Ez a térválasztás a gyakorlatias „területfejlesztők” számára talán nem a legkönnyebben átvehető alap,

de annak, aki ezt a szakmánkhoz talán legközelebb álló részpolitikát megpróbálja komolyan venni
(kevesen vannak!) s a téregységeket nem pusztán a fejlesztési források passzív befogadó tartályának
tekintik, a modern társadalomföldrajzi „tudományos kínálat” egyik hazai kincsestára (Beluszky Pál
szerk. 2007). Hogy a legújabb aktualitást se hagyjam ki, (különös tekinttel Beluszky közismert
Budapest-kutató mivoltára): nem hinném, hogy valaki, aki Beluszkyt olvasott, bármilyen tekintetben
elfogadható „korrekciónak” tarthatja – hacsak főnöki utasítás erre nem szorítja - az új külső
forrásszerzési csodaszernek beállított „lyukas régió” létrehozását, a főváros és Pest megye
szétválasztásával a régió-rendszerben (most elhagynám annak taglalását, hogy az így létrehozott két
téregységet miért nem lehet régiónak nevezni).
 A modernizáció vargabetűi

Míg a településföldrajzi munkák kapcsán a térségi szemlélet jelenlétét tartottam külön

kiemelésre érdemesnek, hasonló markáns súlypontot vélek felfedezni Beluszky történeti földrajzi
írásaiban is. Ahogy sokféle településföldrajzos, úgy sokféle történeti földrajzos is van idehaza. Ahogy
a településföldrajzban választó vonal lehet a falvakra vagy a városok tett hangsúly, úgy a történeti
földrajzi munkákban a vizsgált időszak lehet a – tudományosan értéksemleges – választóvonal.
Beluszky a magyarországi – mintegy másfél évszázados – modernizáció történeti földrajzosa a jelenig
futóan (ami holnap már múlt lesz).

Ha már a történeti földrajzot említem (amelynek műveléséhez nélkülözhetetlen alap a kettős, földrajzi
és történelmi iskolázottság), Beluszky és a vele együtt dolgozó fiatalabb kutatók munkái (Beluszky
szerk. 2005) hiánypótlók a témakörben. Vitathatatlan, hogy a régebbi korok – hosszan ható – földrajzi
adottságainak, térszerkezetének bemutatására koncentráló magyar történeti földrajzi iskolák,
személyiségek munkássága fontos tudományos teljesítmény. Az újabb időszakra koncentráló
kutatásokban (amelyek jól ismert politikai okok, indulatok, elfogultságok okán kifejezetten sokáig
háttérbe szorítottak voltak, illetve ugyanilyen tényezők egyoldalú szemléletének nyomása alatt álltak)
maga a témaválasztás és persze a levont következtetések szellemi bátorságot és kockázatvállalást is
hordoznak, hisz aktualitásokat is érinthetnek. Nem minden kérdőjel nélküli például az, hogy mekkora
magyarázó erővel bír a mai hazai térfolyamatokban az a történeti múlt, amely egy jóval tágabb térbeli
országkeretben zajlott. Nem egyszerű a választás abban a tekintetben sem, hogy milyen mértékben és
milyen elemekben indokolt a mai hazai társadalmi térfolyamatokat kárpát-medencei vagy tágabb
európai kontextusokban vizsgálni, netán magyarázni.

Ezt a „térméreti” ütközést erősíti az is, hogy a modernizáció kifejezetten „nem földrajzi” kategória. E
folyamat leírása, értelmezése a társadalomismeret nagyon széles, sok diszciplínát átfogó tudáskészletét
érinti. A modernizáció számos „puha” összetevője – például a szekularizáció, az individualizáció –
mellett a leginkább geográfiai kötődésű dimenziót a velük is öszefonódó, ezeket mintegy hordozó
urbanizáció jelenti. Ebből természetesen fakad, hogy a modernizáció folyamataihoz kötődő geográfiai
kutatás fő célterülete a városhálózat, bár mivel a modern város fogalma is sokdimenziós, ez a
struktúra és annak átalakulási folyamatai sem értelmezhetők pusztán a geográfia szűkebb
eszközrendszerével (Beluszky-Győri 2003). A városrendszerre fókuszáló modernizációelemzés
erőteljesebben sugallja a szűkebb tér hatásainak (térbeli autokorreláltságának) erejét, mint a
modernizáció más elemei mentén való társadalomelemzés, amelyben erőteljesebb hangsúlyt kell
kapjon esetünkben a tág európai, ezen belül is a nyugat-európai valamint a globális hatások szerepe.

A modernizáció-elemzéshez alkalmas hangsúly a városi funkciók vizsgálata, ami Beluszky írásaiban

ugyancsak érzékelhető hangsúlyt kap, több munkájában ismételten tesztelve a városhálózat
funkcionális tagozódását. Ez elméletileg jól megalapozott, komoly társadalomföldrajzi hagyománnyal
bíró közelítés. Áttételesen ugyan tartalmazza, de azért háttérbe tolja a települések (városok) ágazati
karakterét hangsúlyozó közelítést, aminek jellegzetes példája a hazai modernizáció egyik (a szocialista
időszak kezdeti szakaszában) túlhajtott elemeként létező iparosítási irány, ami a „szolgáltató” városi
funkciók (s általában az infrastruktúra) visszaszorulásával együtt hatott. A rendszerdeterminációk okán
torzítottan ugyan, de a sokat citált és kritizált 1971-es OTK aztán visszahozta a „városi funkciókat” a
középpontba, de durván hierarchizált, felülről vezérelt formában és hatásában majd két évtizedig egy a
térszerkezet egészében felerősödő kistérségi város-falu polarizációt eredményezve. Ugyanennek a
polarizáltságnak a rendszerváltozás után már nem ez volt a mozgatója, bár a legújabb évek,
kormányzati ajándékként prezentált – az EU forrásokból finanszírozott – megyeszékhely-fejlesztési
programjainak szemlélete és mechanizmusa újra a régi OTK-t idézi, s céljai talán még a korábbiaknál
is erősebben parciális hatalompolitikai töltetűek, mintsem városfejlesztésiek.

El nem túlozva az analógiát, hasonló torzulást vélek felfedezni napjaink „újraiparosítás” fogalmában
is, amelynek aktualitása kérdéses s hatásai a politikai kommunikáció körein túl erősen korlátozottak
(Lengyel et al 2016). A modernizációnak, sőt a szűkebben vett gazdasági növekedésnek sem a fő
hordozója (amennyiben az, akkor egyben nagy konjunkturális kockázatokkal telített) ma már az ipar,
legfeljebb abban a trükkös formában, ha iparrá nevezünk át (felszínes fordítási hibákból eredően is),
„léptetünk elő” (vagy vissza?) olyan sokszínű tevékenységeket, mint a turizmus-ipar, az egészség-
ipar, netán a logisztikai ipar.

A funkciók és az ágazatok viszonyához kapcsolódóan még egy, ha kissé távolinak is tűnő

momentumot említek. Bár kikerülni nem tudta (hisz nem „remeteként”, hanem mindig tudományos
szervezetekben dolgozott), de a megengedhető mértéken túl Beluszky sohasem esett a „fogalmi
innovációk” tudományszociológiai (érdekvezérelt) töltetű csapdájába (Szabó-Tóth 2016). A területi
versenyképesség-kutatási hullám tetőpontján, finom szemléleti distingciót felmutatva a városok
„funkcionális versenyképességéről” publikált (Beluszky-Győri 2006). Ez a funkciók elemzését
tekintve a szerzőknél megismert szokásos színvonalú írás. A gazdasági tartalmon túl csak erőltetten
értelmezhető „versenyképesség” jelzős formában való megjelenítése azonban – ha kimagyarázható is –
inkább jellegzetes példája annak, hogy miként lehet a legalapvetőbb, leghagyományosabb fogalmakat
az aktuális fogalmi hullámhoz igazítani (mára el is lapult a versenyképességi hullám, helyébe más
vezérfogalmak kerültek, a városi funkciók ma is megvannak, hol „versenyképesen”, hol
agyonbürokratizált, hatástalan formában).

Írásom első mondatában Beluszkyt a legmodernebb konzervatívnak neveztem. A továbbiakban talán

sikerült valamit érzékeltetnem is az életpálya nyitottságáról, korszerűségéről. Egy momentumnál
azonban hangsúlyozottan fenntartandónak látom a konzervatív jelzőt is: ez a magyar szaktudományos
nyelv használata. Manapság – a diktáltan angolra váltott tudományos publikációs térben – a nyelv is
megkerülhetetlenül változik. A nyelvi „fordulat”, a más nyelvekből átvett, alig magyaritott szavakkal
teletűzdelt írások a posztmodern társadalomkutatásban azonban inkább az új irányzatok önmagukba
záródásának veszélyét, a tudományos elitizmust hordozzák, miközben szerzőik kritikai alapú, széles
kört elérő, aktivizáló hatásban reménykednek. Beluszkynak nem volt és nincs szüksége ilyen nyelvi
segédeszközökre.

***
Nincs semmifajta kérdőjel bennem atekintetben, hogy a 20-21. századi hazai területi kutatás
társadalomföldrajzi termésében Beluszky gazdag munkássága nagyon hosszú ideig lesz biztos
támpont, mintaadó, ösztönző forrás a következő kutatói generációknak is. Ehhez nagymonográfiái és a
kisebb írásokat összegyűjtő kötetek (legutóbb: Beluszky 2016) ott vannak a tálcán. Csak kézbe kell
venni őket s aztán értelmezni, megvitatni a gondolatokat (ahogy manapság mondják: beilleszteni a
tudományos diskurzusba).

Hivatkozások

Beluszky Pál (1959) Tiszafüred vonzáskörzete, Jászkunság, 3, 118-127. oldal

Beluszky Pál (1967) A magyarországi városok vonzáskörzetei, kandidátusi értekezés, kézirat
Beluszky Pál (1987): Magánjelentés a (társadalom)földrajzról. Tér és Társadalom, 3, 49-63. old.
Beluszky Pál (1997) Opponensi vélemény Nemes Nagy József „A tér a társadalomkutatásban” című
akadémiai doktori értekezéséről, Tér és Társadalom, 11, 4, 137-141. old.
Beluszky Pál (1999) Magyarország településföldrajza. Általános rész, Dialóg-Campus, Budapest-Pécs
Beluszky Pál (2016) Másodkézből. Társadalom-földrajzi tanulmányok, MTA KRTK RKI, Pécs
Beluszky Pál (szerk. 2005) Magyarország történeti földrajza. I., Dialóg-Campus, Budapest-Pécs
Beluszky Pál (szerk. 2007) Közép-Magyarország, MTA RKK – Dialóg Campus, Pécs-Budapest
Beluszky Pál - Győri Róbert (2003) „A város a láz, a nyugtalanság, a munka és a fejlõdés”.
Magyarország városhálózata a 20. század elején, Korall, 3, 11-12, 199-238 old.
Beluszky Pál – Győri Róbert (2006): A magyar városhálózat funkcionális versenyképessége. In:
Horváth Gy szerk. Régiók és települések versenyképessége. MTA RKK, Pécs, 236–293. old.
Beluszky Pál - Sikos T. Tamás (1982) Magyarország falutípusai, MTA FKI, Budapest
Beluszky Pál - Sikos T. Tamás (2007) Változó falvaink, MTA Társadalomkutató Központ, Budapest,
Czirfusz Márton (2010) A faktoranalízis, a látszatmegoldás, Tér és Társadalom, 24, 1, 37-49. old.
Günzel, S. szerk (2010): Raum. Ein interdiszciplinäres Handbuch. Metzler Verlag, Stuttgart –Weimar.
Gyuris Ferenc (2014) The Political Discourse of Spatial Disparities. Geographical Inequalities
Between Science and Propaganda, Springer, Heidelberg
Hamvas Béla (1988) Az öt géniusz, Életünk Könyvek, Szombathely
Keményfi Róbert (2008) „Kulturális hatóerőnk” mitikus történeti földrajzi háttere. A magyar
Mezopotámia képzete, Korall, 9, 31, 101-131. old.
Lengyel Imre - Szakálné Kanó Izabella – Vas Zsófia – Lengyel Balázs (2016): Az újraiparosodás
térbeli kérdőjelei Magyarországon, Közgazdasági Szemle, 43, 6, 615-646 old.
Mészáros Rezső (2014) Az interdiszciplinaritás néhány földrajzi összefüggése, Földrajzi
Közlemények, 138, 4, 335-340. old.
Nemes Nagy József (2016): Mezoterek a társadalomban és a gazdaságban. In: Lengyel I. – Nagy B.
szerk. Térségek versenyképessége, intelligens szakosodása és újraiparosodása, JATEPress, Szeged,
105-124.
Probáld Ferenc (2016) Válogatott tanulmányok a földrajról. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest
Szabó Pál - Tóth Balázs István (2016) Új fogalmak térnyerése a hazai területi kutatásokban és
területpolitikában, In: Lengyel I. – Nagy B. szerk. Térségek versenyképessége, intelligens szakosodása
és újraiparosodása, JATEP ress, Szeged, 125-142.
Tóth Balázs István (2013) Időszerű áttekintés: területi fejlettségi vizsgálatok Magyarországon az
ezredforduló után, E-CONOM, II., 1. 76-89 old.
Tóth József (2010) A geográfia alapkérdései. In: Tóth J. szerk: Világföldrajz, Akadémiai K, Budapest,
54-62. old.