Denis Laboure: The Seven Body of Men.

A Lélek utazása a Szférákon keresztül:

Az asztrológia felemelkedése.

A csillagok és planéták az istenek megnyilvánulásai voltak, akiktől a régi időkben irányítást vártak az
emberek. Az időszámítás előtti 18-ik és 15. Század között igen fontosak voltak az olyan különleges
tünemények az égbolton, mint az eklipszisek, üstökösök és a különféle felfénylő égi jelenségek. A
kezdetekben a jósok, ezekből a jelekből ítélték meg a városok sorsát. [Ómenológia] A mennyei
előjeleket nem alkalmazták az egyes személyek sorsára, egészen a Babiloni civilizáció végéig, az
időszámítás előtti 5., 4-ik és 3. Századig. Innentől a születés pillanatára megállapított planetáris
pozíciókból már adtak jóslatokat a személlyel később bekövetkező eseményekre nézve (az egyik
legkorábbi Nativitás, ami ránk maradt, az időszámítás előtti 410-es évben állították fel).

Alexandriában, a hellenisztikus Egyiptomban az asztronómusok, a Neoplatonikus filozófusok, és a

Hermetikusok rendszerbe foglalták, és kibontakoztatták az eddig töredékeiben létező genetlialogikus
asztrológiát (Genethle, Görög születés). Az eredeti babiloni asztrológiában, kizárólag a planéták
mozgásaival, és a zodiakális konstellációkban való pozícióikkal foglalkoztak, a hellenisztikus korban
adták hozzá ehhez, azokat a doktrínákat, mint a házak, vagy a különféle aspektusok. Így született meg
a Görög asztrológia, amely diadalmenetben vonult végig a világon, a Római Birodalomból elérve
egészen az Indiai civilizációig. Vajon mi volt ennek a születési asztrológiának a vonzereje? Miért
fogadták el az egész ismert világban?

A Káldeus Teológia.

Ennek a születési asztrológiának az alapvető doktrínája leginkább, a babiloniaknak tulajdonított

asztrális teológián nyugodott (amit azonban, mégis Görög-Római eredetűnek kellene tekintenünk),
ezt pedig, Marcus Aurelius császár (i. sz. 121-181) uralkodása alatt hozta el Rómába Julianus a
Káldeus, és fia, Julianus a Teurgista. Mindkettőjüket a Káldeus Orákulumok szerzőinek tartották,
amelyek olyan tanítások voltak, melyeket valószínűleg olyan Neo-Platonista filozófusoktól
kölcsönöztek, mint Porphyrius, vagy Iamblichos (i. sz. 3-ik és 4. Század). A Káldeus Orákulumok
aforizmái a későbbi kommentárokból lettek összeállítva, és az idézeteik a korai pogány, és keresztény
auktoroknál lelhetőek fel. Nagyjából a következő tanításokat lehet ezekből kiolvasni:

A planetáris szférákat úgy lehet elképzelni, mint olyan egymásba záródó köröket, amelyeknél az
állócsillagok körének a szférája van a legmesszebb, míg a Föld, a rendszer középpontjában
helyezkedik el.

A szublunáris testek (a Föld és a Hold szférája között) vegyes természettel bírnak. Változatos a
formájuk, és a négy – egymásba alakuló – őselemből állnak, a földből, vízből, tűzből és levegőből.
Ezen kívül létezésükből fakadóan keletkeznek, és elpusztulnak.

A Lunáris szférán túli testek ezzel ellenkező természettel bírnak. A tiszta tűzből, vagy az ötödik
esszenciából (Quinta essentia) formálódnak meg, ennek a másik megnevezése éther, és annak az
esszenciának az állandó mozgásával bírnak (tein aei: örökké futó). Ebből következik, hogy a mennyei
testek romolhatatlanok. A Földre vonatkozólag a zodiákuson bekövetkező periódusaik adják a
sorrendet, a leglassabb közülük a csillagok mozgása, mivel ők vannak a legmesszebb a földtől.

Mindegyik szféra fölött az Istenség uralkodik, amint azt a következő listából is látni lehet majd.
Kezdjük a listát, a földet körülvevő első szférától:

1. Hecaté, a holdistennő szférája, amit a Hold ural.

2. Hermész szférája, amit a Merkúr ural.

3. Aphrodité szférája, amit a Vénusz ural.

4. Apolló szférája, amit a Nap ural.

5. Árész szférája, amit a Mars ural.

6. Zeusz szférája, amit a Jupiter ural.

7. Chronosz szérája, amit a Szaturnusz ural.

8. Ezeket a szférákat öleli körbe a nyolcadik, ami az állócsillagok szférája. Itt található a zodiákus kör
is.

9. Ezek fölött helyezkedik el az Istenség szférája. Majd a Demiurgosz szférája, aztán az Első
Intelligencia szférája, és végül a Világ Teremtőjének a szférája, akit a Káldeus Orákulumok „Atyának”
neveznek.

A világkép megformázása.

Ez a felvázolt rendszer hosszú folyamat alatt alakult ki. A Mennyboltozaton létrejövő változások arra
a következtetésre indították a Babiloniakat, hogy ezek a megfigyelt mozgások egy szabályos
intelligencia munkája révén jönnek létre, ezért hasonlították a csillagokat csillagistenségekhez.
Pythagoras hozta be azt a doktrínát, amelyik tökéletes szférákról beszél, amelyek – feltételezése
szerint – a föld természetes formáját kölcsönözték a csillagos égnek. És ezért gondolta azt, hogy a
föld ennek a rendszernek a középpontjában helyezkedik el, a világ középpontjában. A knidoszi
Eudoxos (szül. i. e. 480 körül) alkotta meg a koncentrikus, helyesebben szólva, a homocentrikus
szférák elméletét. Ez a rendszer inspirálta később, a skolasztikát, annak az aranykorában, és került
Arisztotelész közvetítésével Aquinói Szent Tamás Summa Theologiájába, vagy Dante Isteni
Színjátékába. Arisztotelész belevette a homocentrikus szférák elméletét a fizikájába, megalkotva az
eddigi leginkább geometrikus- formát öltő szférarendszert. Ezt örökölte meg Claudius Ptolemaios (2.
századi) csillagász, asztrológus. Nála a planetáris szférák „éterikus héjakká” váltak, ahol a planéták a
saját köreiket róják.

A lélek inkarnációja.

A Káldeus teológiában a szférák olyan világok voltak, amelyeket a planetáris istenségek uraltak.
Világok, amelyeken keresztül utazik a lélek, az inkarnációja felé haladva, és amelyeken keresztül
felemelkedik újra a halála után. Ciceró a De Respublicában, a VI. Könyvben lévő Scipió álmában azt
mondja erről:

„Ámde, Scipio, nagyapádhoz és hozzám hasonlóan, aki nemzettelek téged, ápold te is az igazságot és
a tisztelettudást. Bármennyire tartozunk is ezzel a szüleinknek és a rokonainknak, mégis ez a
kötelességünk a hazával szemben a legnagyobb. Az ilyen élet vezet az égbe és azok gyülekezetébe,
akik már befejezték földi létüket, és testüktől megszabadulva az itt látható helyen élnek – ez vakító
fényességű ragyogó ív volt a csillagok között – amit ti tejútnak neveztek, ahogy a görögöktől
tanultátok. Innen szemlélve minden más is csodálatosan tündöklött a szememben. Voltak ott olyan
csillagok, amelyeket innen lentről sohasem látunk, és mindegyik olyan nagy volt, hogy sohasem
gyanítottuk volna. Közülük az volt a legkisebb, amelyik az ég szélén, a földhöz legközelebb
helyezkedett el, és idegen fénnyel világított. A csillagok gömbjei a föld nagyságát messze felülmúlták.
A föld már olyan kicsinek látszott, hogy szégyenkeztem birodalmunk miatt, amely ennek az égitestnek
szinte csak parányi részét érinti.” (Havas László fordítása).
Ezeknek a tanításoknak megfelelően, az emberi lélek a csillagvilágban él (helyesebben a Tejúton –
ford.) Aztán belép a földi világba a fogamzáson, és születésen keresztül, elnyerve fizikai testét. Ebben
az inkarnációs folyamatban keresztülutazik a szférákon, finom anyagi testben, amit asztrális testként
ismerünk. Ahogy szülött a földi életbe lépve nap, mint nap új ruházatot vesz magára, a könnyű
alsóneműtől kezdve, a nehéz felöltőig, úgy az emberi lélek lángja, az alászállása folyamán veszi
magához (magára) a szférákban, a különféle szubsztanciákat (tulajdonságokat).

Ez az asztrális test tartalmazza az „erényeket” (minőségeket és hajlamokat), amelyeket a planetáris

szférákban fogad magához. Ezeket a tulajdonságokat megkapja a lefelé való haladáskor, és visszaadja
a visszafelé tartó úton. Ezek a tulajdonságok és minőségek aztán, visszatükröződnek a születés
pillanatának a konfigurációiban. Macrobius, a Scipio álmához írt Kommentárjában így ír, az alászálló
lélekről:

„Az alászállásnak, amelynek során a lélek az égből a földi élet alacsonyabb fokára jut, a következő a
menete. Az állatövet úgy fogja körül a tejút, elkerülve a haránt irányú kanyarulattal való találkozást,
hogy ott metszi, ahol két tropikus csillagkép: a Bak és a Rák található. Ezeket a Nap kapuinak nevezik
a természettudósok, mivel a nyári napfordulókor megakadályozzák a Napot útja folytatásában, és
visszafordítják az öv területére, melynek határait a Nap sohasem hagyja el. (I. 12. 1.)

Azt tartják, hogy a lelkek ezeken a kapukon át érkeznek az égből a Földre, és itt térnek vissza a Földről
az égbe. Ezért az egyiket az emberek kapujának, a másikat az istenek kapujának mondják: az
embereké a Rák, mert ezen keresztül szállnak le a lelkek az alant lévő világba, a Bak pedig azért az
isteneké, mivel rajta át jutnak vissza halhatatlanságuk székhelyére és az istenek sorába. (I. 12. 2.)

Ez az, amit Homérosz isteni bölcsessége az ithakai barlang leírásában megjelenít. Így gondolja
Püthagorasz is, hogy Dis birodalma a tejúttól lefelé kezdődik, mivel az innen lecsúszott lelkek már az
égiektől megválni látszanak. Ebből adódóan mondja, hogy az újszülötteknek az első táplálékot a tej
nyújtja, mert az alászállók első útja a tejúttól vezet a földi világba. Emiatt hallotta Scipio is a boldogok
lelkéről, miközben a tejutat láthatta: „innen szállnak alá, s ide térnek vissza”. (I. 12. 3.)

Tehát az alászállni készülők, amikor a Rák csillagképben vannak, minthogy ott tartózkodván még nem
hagyták el a tejutat, az istenek sorában vannak. Amikor azonban a leszállásuk során elérik az
Oroszlánt, elkezdődik jövendő sorsuk, mert az Oroszlán csillagképben vannak a megszületendő
emberi természet csírái és első megnyilvánulásai. A Vízöntő pedig az Oroszlánnal szemben van, s a
Vízöntő feljöttekor az Oroszlán lehanyatlik, ezért amikor a Nap a Vízöntőnél jár, a halottak
szellemeinek áldoznak, tudniillik abban a jegyben kel fel a Nap, amely ártalma és ellensége az emberi
életnek. (I. 12. 4.)

A lélek megválva a gömbalaktól, az egyedüli isteni formától, az állatöv és a tejút határától

leereszkedve szögletes formában jelenik meg, ahogyan a pontból megszületik a vonal, s így az
oszthatatlanságból hosszúság jön létre. Ezzel a pontból, ami az egység, kettős szám jön létre, s ez az
első kiterjedés. (I. 12. 5.)

Ez az a lényeg, amit Platón a Timaioszban oszthatatlannak és ugyanakkor oszthatónak is mondott,

amikor a világlélek megalkotásáról beszélt. Mert a lélek, mind a világé, mind pedig az egyes emberé,
mivel az előbbi a világ részeiben, utóbbi az ember tagjaiban árad szét, hol feloszthatatlannak
bizonyul, ha az isteni természet egységéről van szó, hol pedig részekből állónak látszik. (I. 12. 6.)

Amikor a lélek a testbe kényszerül, tehát önmagából való első kilépésekor, az anyag zavarát, azaz a
belé áramló hülé-t (anyag) kezdi érezni. Ez az, amit Platón a Phaidón-ban úgy ad elő, hogy a lélek új
mámortól vergődve enged a test csábításának, mert érzékelni akarja a kiáradó anyag új italát, s a
testbe megrészegedve és megterhelve kerül. (I. 12. 7.)

Ennek a titoknak a bizonyítéka Liber atya serlege, ez a csillagkép a Rák és az Oroszlán közötti
területen helyezkedik el, elsőként jelezve az alászállni készülő léleknek, hogy részegség tör rájuk a
sűrű tömeg beáramlásával, és ettől kezdve a részegség kísérője, a feledés is belopódzik a lelkekbe. (I.
12. 8.)

Ha a lelkek magukkal hoznák a testbe az isteni dolgok emlékét, melyeket az égben ismertek,
semmiféle nézeteltérés nem volna az emberek között az istenségeket illetően, de bizony az alászállás
során a feledést is magába szívta minden lélek, némelyik jobban, a másik kevésbé. Noha egykori
tudásuk nem mindegyikük számára egyformán világos, mert megromlott az emlékezetük, azért a
Földön még bizonyos dolgokat sejtenek. (I. 12. 9.)

Akik kevésbé merültek alá a feledésbe, jobban rájönnek erre, mivel könnyebben felidézik, amit ott
azelőtt tudtak. Ezért hívják a görögöknél ismételt megismerésnek azt, amit a latinok tanulásnak
mondanak, hiszen az igazság megtanulása során azokat a dolgokat ismerjük meg, amelyeket
eredendően tudtunk, mielőtt az anyag behatolása a testet öltő lelket megrészegítette volna. (I. 12.
10.)

Az pedig a hülé, ami a világban látható összes testet az ideákra emlékezve megformálta. A
legmagasztosabb és legtisztább részét nektárnak hívják, ez élteti és tartja meg az isteneket, ezért az
istenek italának hiszik, valójában azonban a lelkek alacsonyabb rendű és tisztátalanabb itala. Ezt
nevezték a régiek Léthé folyónak. (I. 12. 11.)

Az orphikusok pedig magát Liber atyát tartják nousz hülikosz-nak (anyagi értelemnek), aki ama
oszthatatlanból származva maga oszlik egyes részekre. Ezért hagyományozódik közöttük úgy a
misztériuma, hogy a titánok haragja tépte szét darabokra, és miután ezeket külön-külön eltemették,
egyben és sértetlenül feltámadt, mivel a nousz, amiről azt mondtam, hogy észnek nevezik, az
oszthatatlanból saját maga átadásával oszthatót, és fordítva, a felosztottból ismét oszthatatlant
csinál, valamint betölti a világ hivatását, és nem válik meg természetének titkaitól sem. (I. 12. 12.)

A lélek az első teherrel az állatövből és a tejútról a lentebb lévő szférákon át ereszkedik le,
mindegyikben közelebb kerül a fénylő testhez, amint már mondtam, sőt egyes mozzanatokkal is
gazdagszik, melyekkel majd a gyakorlati életben fog rendelkezni. (I. 12. 13.)

Saturnus szférájában a megfontolás és gondolkodás képességét ölti magára, amit logisztikonnak és

theoretikonnak hívnak. A Jupiterében a cselekvés képességét, amit praktikonnak mondanak, a
Marséban a szenvedélyesség hevét, amit thümikonnak neveznek, a Napéban az észlelést és az
ítélőerőt, amit aisztéthikonként és fantasztikonként emlegetnek. A vágyakozás szenvedélye pedig,
amit epithümetikonnak hívnak, Vénusz szférájában lesz a sajátja. Az észlelt dolgok kinyilvánítását és
értelmezését – ezt mondják herméneutikonnak – Mercurius övében sajátítja el, a fütikont pedig, azaz
a testek létrehozásának és növelésének a képességét a Hold pályáján. (I. 12. 14.)

Végül itt van az istenségektől legtávolabbi, ezért hozzánk és minden földi dologhoz a legközelebbi
dolog: mert a test mintegy az isteni dolgok salakja, ezért az első élő testű létező. (I. 12. 15.)

Az a különbség a földi és föntebb lévő testek között – az utóbbi alatt az ég, a csillagok és a többi elem
testét értem – hogy ezek fölfelé, a lélek székhelyéhez közelednek, és a halhatatlanságra törekszenek
helyük természetéből és a fölemelkedésből adódóan. A földi testekbe pedig leszáll a lélek, és ezért
tartják úgy, hogy meghal, amikor a múlandó világ, a halandó hely fogadja magába. (I. 12. 16.)
Ne ingasson meg, hogy a halhatatlannak mondott lélekkel kapcsolatban annyiszor emlegetem a
halált. Ugyanis nem enyészik el saját halálakor a lélek, hanem egy időre elhomályosul, az ideiglenes
alámerüléstől nem szűnik meg az örökkévalóság ajándéka, mert a testből, ahol a bűnök mételyétől
alaposan megfertőzve rászolgál a megtisztulásra, visszatér az örök élet fényére, elfoglalva korábbi
helyét. (I. 12. 17.)”

(Ford. : Hajdúné Szabó Ágnes)

A lélek hazatérése.

A Corpus Hermeticum első írásában, a Poimandres-ben megismerhetjük azt, hogy a halál után mi
történik az ember lelkével és testével. Azért, hogy visszatérjen hajdani tisztaságában az isteni
szférába, a lélek megfosztatik a benne lévő hatóerőktől. Ez pedig fordított sorrendben megy végbe,
ahogy levetkezi asztrális ruházatát, amelyet a születés előtt magára öltött. A lélek először levetkezi az
anyagi testét, vagyis a halálban elveszíti a természet anyagaként birtokolt földi testet. Mivel
utolsónak ezt a földi matériát öltötte magára az anyagba süllyedésekor, azaz a legmagasabb szféra
asztrális formaruháját. A halálban a következő hatások érik a lelket:

A test átadatik a feloldódásnak, és a látható forma eltűnik.

A temperamentum (ami minden esetben a négy elem keveredéséből jön létre), ettől fogva inaktívvá
válik, és visszakerül a személyes daimonhoz (az őrangyalhoz, akit az újszülött a születésekor
megbíztak annak őrzésével).

A testi érzékelés képességei visszatérnek az őket megillető planetáris forrásba.

A harag, a vágyakozás és az okszerűtlen kívánalmak visszatérnek az irracionális természet kebelére.

Nos, nézzük meg, hogy ezt a folyamatot hogyan mondja el maga Poimandrész, a Legfelsőbb Értelem:

„Anyagi lényed feloszlásakor először magát a felváltandó testet adod fel, s a látható forma, melyet
viseltél, eltűnik. Ami pedig… illeti, átengeded a…, (eredetileg valószínűleg: ami pedig életerődet illeti,
átengeded az atmoszférának), amivel tehát többé már nem benned működik. És a testi érzékek
visszatérnek saját forrásukba, a világegyetem részévé válva és újabb összetételeket magukra öltve,
hogy hatásukat máshol kifejthessék. Ezek után az ember a mennyek régióin keresztül felfelé
emelkedik. Az égbolt első övezetében feladja az erőt, mely a növekedésben és csökkenésben
nyilvánul meg. A második övezetben a gonosz csalárd mesterkedéseit, a harmadik övezetben az
érzéki vágyat, mely az embert megtéveszti. A negyedikben a gőg és önteltség uralmát, az ötödik
övezetben a szentségtelen vakmerőséget és meggondolatlan arcátlanságot. A hatodik övezetben a
bőség utáni tisztességtelen törekvést, a hetedikben pedig a hamisságot, mely lesben áll, hogy
árthasson. Amikor így levetette magáról mindazt, amit a mennyek régiói hatásként ráraktak,
felemelkedik a nyolcadik térség állományába, ahol végre saját, eredeti hatalmával rendelkezik, s
közös dalra fakad azokkal, akik ott laknak, hogy az Atyát magasztalják. Miközben valamennyi
jelenlévőt áthatja jövetelének öröme. És ekképp hasonlatossá válva őhozzájuk, kikkel együtt marad,
hallhatja a nyolcadik térség állománya felett húzódó Erőket, miközben hangjuk, mely egyedül az
övék, dicshimnuszt zeng Istenhez. Azután pedig mindegyikük, mikor rajta a sor, felemelkedik az
Atyához, s feladván magukat az Erőknek maguk is Erővé válnak, amint összeolvadnak Istennel. Ez a
Jó; ez a beteljesülés azok számára, akik a gnózis birtokába jutottak.”

Ez a felemelkedés az Isteni Erőkhöz, azonban nem automatikus folyamat, mert a szférák egyforma
akadályozó mechanizmusát, képtelenség egyszerre legyőzni. Mivel a lélek létezése, mint halandó
ember, a mennyboltozat hatásainak van kitéve, ezért ezek megakadályozhatják a fölfelé törekvő
lelket, hogy átadja nekik asztrális ruhájának a részeit, és egyik-másik szférában lehet, hogy vissza kell
fordulnia ismét, a földi létezés felé. Böjtölés, imádkozás, szent rítusok és közvetítő Erők segítségével
azonban (amilyenek a Görög vagy Egyiptomi Istenségek, vagy a középkori angyali hierarchiák), az
inkarnált ember könnyen átjuthatott ezeken az akadályokon. És végrehajthatta a belső
transzformációt.

A keresztény állásfoglalás.

A kereszténység megpróbálta megsemmisíteni a pogány hagyományokat, azonban a Káldeus

doktrinát felerészben (mint annyi minden mást is), a magáévá tette. A lélek alászállását az
inkarnációba kidobták, viszont a halál utáni, planetáris szférákon való áthaladást megtartották. De
mivel a pogány, planetáris szférák felett az istenségek uralkodtak, a keresztény tanításban – ahogy
azt, Pseudo-Dionysius leírta – a mennyei hierarchiákkal helyettesítették be őket.

Ezek pedig a következők voltak:

Hold szférája: Angyalok

Merkúr szférája: Arkangyalok

Vénusz szférája: Fejedelemségek

Nap szférája: Hatalmak

Mars szférája: Erősségek

Jupiter szférája: Uralmak

Szaturnusz szférája: Trónok

Állócsillagok szférája: Kerubok

Kristály szféra (Firmamentum): Szeráfok

Ebben a megközelítésben az emberi lélek, a halál után újra fölemelkedik, hogy a planetáris szférákon
keresztül elérje az Empyreumot. Ott, a planéták, és az állócsillagok szféráján túl volt ugyanis a
Szentháromság lakhelye. A keresztény doktrína tehát elismerte a lélek halhatatlanságát, és a
képességét, hogy a planetáris szférákon átjutva, felemelkedhet ősi lakhelyére a halál után. Az ősi
káldeus teológia pedig, ezen kívül elfogadta a lélek pre-egzisztens létezését, és azt, hogy az, a
planetáris szférákon keresztül száll (süllyed) alá, az inkarnációba. Ugyanezt az elképzelést követték
aztán, bizonyos gnosztikus, kabbalisztikus és beavatott csoportok is a történelem későbbi
korszakaiban.

Ford. és kompiláció: Villányi Miklós