KRITIKA
JOHN BARTON:
A BIBLIA TÖRTÉNETE
A világ legnagyobb hatású könyve
Monumentális, mintegy 570 oldalas könyvében az
Oxfordi Egyetem emeritus professzora, John Bar-
ton alapvetően két feladatra vállalkozik. Egyrészt
bemutatja a Biblia keletkezéstörténetét, szerkeze-
tét, főbb tartalmi elemeit, és áttekinti azt a több mint
kétezer éves történelmet, amelyet a Biblia zsidó és
keresztény hatástörténetének nevezünk. Hatal-
mas és összetett vállalkozás, amelyre feltehetően
John Barton az egyik legalkalmasabb ma élő bib-
likus tudós. Másrészről arra vállalkozik, hogy sze-
rinte téves elképzeléseket oszlasson el a Biblia és
a hitrendszernek, hitvallásnak tekintett judaiz-
mus vagy kereszténység közötti szoros összefüg-
gésről: „A Bibliából kiindulva nem tudnánk meg-
jósolni a keresztény egyházat vagy a judaizmust mai
formájában; a modern judaizmusból vagy a ke-
reszténységből kiindulva nem tudnánk rekonst-
ruálni a Bibliát” (482–483.).
E két szerzői vállalkozás együtt vegyes érzel-
meket kelt abban az olvasóban, aki egyrészt jól is-
meri a Bibliát, másrészt többnek vagy legalábbis
„másnak” tartja, mint pusztán felbecsülhetetlen óko-
ri irodalmi emléknek. Az volt az érzésem olvasás
közben, mintha Barton folyamatosan le akarná rom-
bolni bennem az erudíciója és tájékozottsága miatti
elismerésemet olyan triviális, és néha szervetlenül
a szövegbe szúrt megjegyzéseivel, mint „a Bibliá-
tól nem könnyű eljutni a vallásos hitig, a judaiz-
musig vagy a kereszténységig, amelyek úgy tartják,
hogy a bibliai könyvek adják az alapjukat” (9.).
A szerző anyagát négy nagy részben dolgozza
fel, amelyek természetesen és logikusan épülnek
egymásra. Az elsőben az Ószövetséggel (vagy a ju-
daizmus terminológiáját használva a héber Bibliá-
val) ismerkedünk meg, olyan megközelítésben, aho-
gyan azt a mai történeti-kritikai bibliatudomány
megköveteli. Először az ókori Izráel történelmét és
nyelvi hátterét tekintjük át, majd megismerke-
dünk a héber irodalom főbb műfajaival, az elbeszélő
prózával, a törvényekkel és a bölcsességirodalom-
mal, a próféciával és végül a költészettel (természe-
tesen főleg a zsoltárokkal). A második nagy részben
hasonló tagolással találkozunk, csak most az Új-
szövetség van a középpontban: megismerjük a ke-
reszténység kezdeteit történelmi, kulturális és nyel-
vi, illetve irodalmi aspektusból, azután a nagy
irodalmi egységeket vesszük végig kronológiai sor-
rendben, a leveleket (ezek között esik szó az Apos-
tolok Cselekedeteiről) és az evangéliumokat. Ezután
a harmadik nagy részben a bibliai könyvek kano-
nikus Szentírássá válásának és egyházi hagyomá-
168
nyozásának folyamatába tekinthetünk bele, külö-
nös tekintettel e folyamat materiális lépcsőfokaira,
a tekercsekre, a kódexekre és a kéziratmásolásra. Itt
esik szó a kánonból kimaradt könyvek jellegzetes-
ségeiről is. A negyedik nagy rész A Biblia jelentései
címet viseli, és szándéka szerint egy hermeneuti-
ka-történet, az első keresztények írásértelmezésé-
től napjainkig, egy bibliafordításokat bemutató zá-
rófejezettel. A négy nagy részt mintegy keretezi egy
bevezetés és egy Konklúzió, és mindkettő ugyanazzal
a kérdéssel foglalkozik, amit fentebb már egy idé-
zettel illusztráltam: mi köze a Bibliának a hithez? Hi-
ten Barton leginkább a keresztény hitet érti, mert bár
utal arra, hogy jelentős különbségek vannak a ju-
daizmus és a kereszténység Biblia-felfogása között
(nemcsak a kánont és a hermeneutikát, hanem leg-
főképpen a két hit középpontját illetően), a könyv
döntő részben a kereszténység Biblia-felfogásáról
szól, és csak a kitekintés szintjén szól a zsidóságról
és annak szent könyveiről.
Talán ebből a gyors áttekintésből is érzékelhe-
tő, milyen óriási anyagot és történeti távlatokat ölel
át Barton biztos kézzel ebben a könyvben. Ez a jel-
legzetessége a műnek kétségkívül az egyik, ha nem
„a” legjobb ilyen összefogó kézikönyvvé avatja,
amelyhez a nem szakavatott olvasóközönség ma
magyar nyelven hozzájuthat. Ugyanakkor a mű
ezen erényét a szerző folyamatosan erodálja azzal,
hogy az olvasókat újra és újra szembesíti egy kis-
sé meghaladott konfliktussal: a Biblia „liberális” és
„fundamentalista” olvasata közötti feszültséggel.
A probléma kétségtelenül létező, ugyanakkor a Bib-
lia értékét és tartalmi gazdagságát illetően egyál-
talán nem a legfontosabb jelenség, különösen nem
a laikus, „nem hívő” olvasóközönség számára, aki-
ket Barton többször világosan a célközönségeként
tart számon. A szerző óvó figyelmeztetései a Bib-
lia fundamentalista olvasatától James Barr nemrég
magyarul is megjelent Fundamentalizmus című
könyvére emlékeztetnek, amely szintén kíméletlen
kritikával ostorozza a fundamentalista kereszté-
nyeket, ugyanakkor meg sem próbál a kategórián
belül különbséget tenni az ártalmas vagy toxikus,
másokat támadó fundamentalizmus és az egyszerű,
ha úgy tetszik, „naiv” bibliahű kegyesség között,
amely nélkül pedig nem képzelhető el valódi ke-
resztény hit. Barton lépten-nyomon úgy emlegeti
a Bibliát készpénznek vevő keresztényeket, mint
egy reménytelenül meghaladott hiedelemvilág
követőit, és ezt az úgynevezett bibliakritika nevé-
ben teszi. Pedig éppen ez az arrogáns bibliakriti-
ka az, amely nem igazán tud konstruktív módon
beépülni a Bibliáról folytatott, egyébként még ma
is virágzó, sőt gyümölcsöző hermeneutikai pár-
beszédbe. Furcsa, hogy Barton, aki maga is több
könyvet írt már az Ószövetség olvasási módsze-
reiről, értelmezéstörténetéről, ne tudná, hogy a Bib-
lia olvasásában nem csupán a szélsőségesen libe-
rális bibliakritika vagy a hiszékeny literalizmus
között választhatunk. A biblikus teológia gazdag-
ságát és varázsát éppen az adja, hogy a „hinni aka-
rok”-típusú keresztények is gazdagodhatnak a
Bibliát intellektuális következetességgel és „kö-
nyörtelenséggel” kutató teológusok írásaiból. Ezt
a látszólagos szembenállást még a bibliakritikát kez-
detben mereven elutasító római katolikus egyház
is közel hatvan éve, a II. Vatikáni zsinat óta meg-
haladta, a protestáns felekezetekről vagy éppen az
anglikánokról (amely felekezetnek Barton 1973 óta
felszentelt lelkésze) nem is beszélve. Néha olyan be-
nyomásom volt a könyv olvasása közben, mintha
Barton annak érdekében, nehogy „objektív” isme-
retterjesztést végezve a térítés vagy a misszionálás
vádja érje, szándékosan inkább polémiát folytatna
a Biblia „hívő” olvasásával. Ez azért sajnálatos, mert
bár valóban többféleképp közeledhetünk a Bib-
liához, ez a „hívő megközelítés” igenis legitim út,
amely nélkül nehéz a Biblia valódi értékéről és ér-
telméről beszélni, sőt, szinte lehetetlen megérteni,
mi hajtotta előre az elmúlt évszázadok értelme-
zéstörténetét Szent Ágostontól a reformátorokon
át a puritánokig és tovább.
Barton a fentieknek megfelelően szkeptikusan
vélekedik úgy a bibliai könyvek hagyományos szer-
zőségével, mint a hagyományos datálásokkal kap-
csolatban, és igencsak tartózkodó a bibliai Izráel his-
toriográfiáját illetően is. A kritikus bibliatudomány
képviselőjeként erre természetesen joga van, a prob-
léma azonban ott van, hogy egy ismeretterjesztő
műben a sok cáfolat helyett illik valami egyebet is
felajánlani az olvasónak, mint kérdőjeleket és szét-
tárt karokat. Barton hozzáállásának ékes példája,
hogy Izráel történetének történeti tárgyalását Om-
rival kezdi, hiszen „Omri házával” vagyis dinasz-
tiájával kapcsolatban vannak először Biblián kívüli
forrásaink, amelyek (részben) megerősítik a bibliai
információkat. Ezt alapvetően helytelen hozzáál-
lásnak tartom egy ismeretterjesztő munkában, hi-
szen a legtöbb egzegetikai és kortörténeti kérdés-
sel kapcsolatban még ma is komoly viták folynak
a „konzervatív” és a „progresszív” bibliakutatók
között, és a „konszenzus” a legtöbbször éppen at-
tól függ, ki fogalmazza meg. Olyan volt ezt olvas-
ni, mintha egy Shakespeare-t bemutató könyvnek
az lenne a fő szándéka, hogy bebizonyítsa, a drá-
maíró soha nem is létezett, ezért a stílusáról, a köl-
tészetéről, a történelemszemléletéről, mélypszi-
chológiai megállapításairól és az elmúlt 500 év rá
épült drámatörténetéről sem mondhatnánk semmi
biztosat: az egész lélegzetelállító shakespeare-i
életmű csak úgy valahogy előállt hamisítók és pla-
gizátorok véletlenszerű próbálkozásainak köszön-
hetően… Én abban látnám a Bibliával kapcsolatos
169
ismeretterjesztés feladatát, hogy egy Barton-nagy-
ságú biblikus tudós kiegyensúlyozottan, de pozi-
tívan tájékoztassa a Biblia iránt érdeklődőket, és ne
tegyen úgy, mint a körzeti orvos, aki a hozzá for-
duló beteg diagnosztizálása helyett egy szakta-
nulmányt idézgetne arról, hogy a kutatások mai ál-
lása alapján az is lehet, hogy ez a betegség nem is
létezik.
Az újszövetségi szövegkritika tárgyalását a
szerző ezzel a felütéssel kezdi: „Nincs tehát és nem
is lehet olyan szövege az Újszövetségnek, amely Pál,
Lukács vagy János kezétől ered. Csak variánsaink
vannak. Hogy ez mit jelent az Újszövetség isteni
ihletettsége és szó szerinti autoritása szempont-
jából, annak elméletét csak most kezdik kidolgoz-
ni. Ami például Jézus szavait illeti, gyakran csak
nagyjából tudjuk, mit mondott (és hogy valóban
mondott-e ilyesmit, az egy további kérdés)” (289.).
Könnyű lenne elütni az idézetben megmutatkozó
probléma élét azzal, hogy Barton ószövetséges tu-
dós, ezért nem csoda, ha nem értékeli helyén az új-
szövetségi szövegkritika problémáit és azok tétjét.
Ennél súlyosabb gond a slampos és ködösítő meg-
fogalmazás mögött felsejlő szkepszis az Újszö-
vetség tartalmának mai érvényességét illetően. De
hát erre nem ad okot a szövegkritika! Nem arról
van szó ugyanis, hogy bizonytalan az Újszövetség
alapszövege, és ennélfogva a tartalma, illetve teo-
lógiai, erkölcsi, egzisztenciális üzenete. Az újszö-
vetségi görög szöveg variánsai szinte sehol sem aka-
dályozzák, hogy eldöntsük vagy megértsük, mit
akart mondani Jézus, Pál, János vagy bármelyik
szentíró. A valóban teológiai jelentőséggel bíró
szövegvariánsok a teljes Újszövetségben talán a szö-
vegek egy százalékánál jelentkeznek. Ez azonban
távolról sem eredményezi azt, hogy az egész szel-
lemi felépítmény bizonytalan alapokon áll. A szám-
talan variáns létezése nem azt jelenti, hogy nem volt
kezdetben egy létező alapszöveg, hanem azt, hogy
a több száz éves írásbeli hagyományozás miatt fo-
lyamatos feladatunk van annak rekonstruálásával.
Bár Barton korábbi műveiben is sokszor hang-
súlyozta annak a fontosságát, hogy a bibliai
könyveket mindig a megfelelő irodalmi műfaj is-
meretében olvassuk és értékeljük, és ezzel elke-
rüljük, hogy olyat várjunk az adott szövegtől, amit
nemcsak nem tud, de nem is akar nyújtani, ebben
a könyvében mégis mintha megfeledkezett volna
erről az alapvető hermeneutikai elvről. Folya-
matosan egy 19. vagy 20. századi pozitivista ér-
telemben vett „történeti pontosság” követelmé-
nyével szembesíti az alapvetően nem azzal a céllal
íródott ókori bibliai könyveket, például az evan-
géliumokat (amelyek, tudjuk, nem az objektív élet-
rajznak készültek, hanem sokkal inkább a Jézus-
ról való tanúskodásnak, bizonyságtételnek és
igehirdetésnek). Barton másik visszatérő köve-
telménye is problémás: amint fentebb idéztük, sze-
rinte nem lehetne rekonstruálni a mai keresztény
vagy zsidó hitfelépítményeket a Biblia szövegé-
ből, ezért alapvetően el kell utasítanunk a Biblia
kegyes célú értelmezéstörténetét, amely mögött
mindig a jelen igazolásának kényszere rejlik: „Mi-
vel a szöveg Isten által ihletett, ezért igaznak kell
lennie: azért úgy kell olvasni, hogy igaz legyen,
a világ működésére és létrejöttére vonatkozó né-
zeteink fényében” (495.).
Barton szerint e kegyes „wishful thinking” he-
lyett meg kell szólaltatnunk a Biblia valódi je-
lentését, ami azonban a történeti és kulturális tá-
volság miatt ugyanakkor vagy lehetetlen, vagy
érdektelen a mai olvasónak. Ez azonban nem fair
értékelése a Biblia kétezer éves recepciótörténe-
tének, és nem is érzékeny a mai hermeneutika ol-
vasóközpontú lehetőségei iránt. Jellemző, hogy
Barton a negyedik nagy rész, A Biblia jelentései vé-
gén milyen gyorsan és röviden (4 oldalon) elin-
tézi az elmúlt ötven év bibliatudományának tör-
ténetét, E. P. Sandersszel, Childsszal, Derridával,
Ricoeurrel vagy Robert Alterrel együtt, miközben
korábban egyedül Spinoza 9 oldalt kapott, aki
mintegy a szerző rezonőreként harcolt a saját kora
Bibliát túszul ejtő bigott vallásossága ellen. Ez vi-
lágosan tükrözi, hol vannak a szerző tudomány-
történeti és hermeneutikai preferenciái.
De nem szeretném ezt a recenziót ilyen kriti-
kus hangnemben zárni, hiszen mindenképpen
nagy öröm és gazdagodás John Barton könyvének
megjelenése magyar nyelven. A Bibliával kap-
csolatos, a szélesebb nagyközönségnek is szóló és
érthető irodalom magyarul még mindig eléggé
szegényes, bár az elmúlt évtizedekben több kia-
dó, nem utolsósorban a Barton-kötetet gondozó
Osiris is igyekezett ledolgozni azt a hátrányt,
amely a rendszerváltozáskor jellemző volt ránk.
Kétség nélkül kijelenthető, hogy ha általános be-
vezetést szeretnénk a nem gyakorló keresztény ol-
vasó kezébe adni a Könyvek Könyvéről, ezt a szép
kiállítású kötetet kellene választanunk. A meg-
közelítés és a problémaérzékenység — ahogy azt
eddig jelezni próbáltam — zavaró lehet egy hit-
valló keresztény számára, aki „személyes vi-
szonyt” ápol Isten igéjével, de ez semmiképpen
nem feloldható feszültség, és a könyv széles lá-
tóköre, anyaggazdagsága és világos struktúrája
kárpótolhat a sajátos írói tónusért. A fordítás Ba-
barczy Eszter munkáját dicséri. Ahol össze tudtam
vetni az eredeti szöveggel a magyar fordítást, pon-
tosnak és gördülékenynek találtam, és még a spe-
ciális teológiai nyelvezetet is pontosan adta vissza
a fordító és/vagy lektora, Szénási Jonathan Sán-
dor (ami igazán ritka a magyarra fordított teoló-
giai irodalomban). (Ford. Babarczy Eszter; Osiris
– MCC, Budapest, 2020)
PECSUK OTTÓ
170
JORGE LUIS BORGES: TANGÓ
Négy előadás
A Tangó. Négy előadás Borges orális hagyatékát bő-
víti, amióta 2013-ban spanyolul, 2019-ben pedig
magyarul is olvashatóvá vált. Hasonló jellegűek és
jelentőségűek az Ernesto Sábatóval folytatott be-
szélgetései is.1 Az argentin tudós, író, festő kortárs
Tango, discusión y clave (Tangó, értekezés és kulcs)
című 1963-as kis kézikönyve előszavában Bor-
gesnek ajánlja könyvét: „az Ön versei segítettek,
hogy felfedezzem Buenos Aires mélabús szépsé-
geit”. Borges pedig a Sábatóra hivatkozik: „Ernesto
Sábato nemrég megjelent könyvében olyasmit
olvasni, hogy »a tangó eltáncolt szomorú gondo-
lat«.” Több indíttatás van tehát arra, hogy a két je-
les alkotó vélekedéseit és viszonyát is érintsük.
Borges jelzi, hogy nincs különösebb zenei fo-
gékonysága („nem is konyítok a zenéhez”). Pró-
zája, értekezései, nyilatkozatai, művészi habitusa
és poétikája az érzelmek kifejezésének elutasításáról
tanúskodik. Műveinek konstruáltsága és intellek-
tualizmusa az értelem, a logika mindenek feletti
igazolásának hitéből következik, ami világiro-
dalmi perspektívából, emberi és művészeti szem-
pontból is furcsa egyoldalúság. Tehát fogékonyság
nélkül vállalkozott volna egy kifejezetten erős ér-
zelmeket, szenvedélyeket kifejező zenei és tánc-
művészeti tradíció kommentálására? Eleinte ér-
tetlenül állunk a tény előtt, hogy Borges 1965-ben
négy előadást tartott Buenos Airesben a tangóról.
Arról, hogy ekkor magnófelvétel is készült, és meg-
őrződött, 2002-ig nem volt tudomása senkinek.
Mint írja, a téma feldolgozásához még 1929-ben
hozzáfogott az Evaristo Carriegóról szóló mun-
kájában. A jóval későbbi előadások meghirdeté-
sére részben Sábato is hatással lehetett. Sábato em-
lített esszéje a tangó világával, szenvedélyességével
és körülményeivel foglalkozik. Írását egy idézet-
gyűjtemény, valamint kis szleng-, lunfardo-szótár
egészíti ki. Hasonló tagolás és művelődéstörté-
neti beállítottság ismerhető fel Borgesnél is. Nem
váratlan, hogy Sábato, a sokoldalú műveltségű,
elkötelezett tudós és társadalomkutató szocioló-
giailag viszonyul a tangó kérdéséhez. Borges mű-
velődéstörténeti megközelítése sem az, noha itt
sem távolodik el a szimbólumok, példák, az ana-
logikus gondolkodás formái iránti affinitásától. Két
Argentína-jelképet emel ki, a tangót és a gaucsó
alakját, a nemzeti tradíciót pedig világirodalmi pa-
norámavázlatba illeszti.
Borges és Sábato 1974-ben és 1975-ben folytatott
beszélgetéseinek, a hét találkozásnak a lejegyzője és
közreadója Orlando Barone. A mentalitásbeli más-
ságok kiváló dokumentumát emlékezetessé teszi a
párbeszédben állók közötti kölcsönös méltánylás,
az eltérő nézetekkel kapcsolatos érvek és ellenérvek
nyílt feltárása. A két idős argentin író közvetlen, ba-