Kivaghy Krisztián

Nagy Antal esete a járvánnyal

AVAGY A  PESTI KAPUALJAK TITKAI

BBS-Info

2021
 K. doktor, osztályos orvos, osztályvezető-helyettes odalépett Nagy Antal
62 éves beteg ágyához:
– Anti bácsi most egy kicsit haza kell mennie, egy kicsit elhalasztjuk a
műtétjét, – csak néhány hétig.
Anti bácsi bár már hallott mindenféle susmogást, pletykát, mégis
meglepődött, sőt megijedt, erre a közlésre.
– De úgy volt, hogy holnapután műtenek, tudja doktor úr, ez már amúgy
is hónapokig húzódott. Három hónapig vártam a műtétre. És azt tetszett
mondani, hogy most már nem lehet halogatni.
– Tudom Anti bácsi, de tudja, most helyzet van, beütött ez a covid
járvány. De nem lesz baj, egy-két hetet tud még várni az a vékonybélben
levő fekély.
– De hát fáj és hányingerem van, … enni sem nagyon tudok – mondta
Anti bácsi kérlelő hangon.
– Tudom Anti bácsi – mondta K. doktor magára erőltetett mosollyal és
optimizmussal – ne aggódjon, nem lesz baj, menjen nyugodtan haza, majd
adunk jó kis fájdalomcsillapítót, meg gyógyszereket. Valószínűleg két hét
múlva visszajöhet. Akkor hát hazamegyünk, ugye Anti bácsi? Máris
kezdhet öltözni – fejezte be K. doktor a mondandóját, búcsúzóul még
megpaskolta Anti bácsi vállát.
Anti bácsi, Nagy Antal pedig szomorúan ugyan, de belegyezett, mert
nevével ellentétben szerény ember volt, szófogadó, szabálykövető életet élt
világéletében.
 
Két nappal korábban:
F. doktor a sebészet vezetője és főorvosa, magában dúlva-fúlva jött ki az
igazgatói eligazításról.
Azonnal magához kérette K. doktort, a helyettesét, jobb kezét.
– Ez nem igaz, öregem – vágott bele F. doktor, és szokása szerint
idegességében ingatta fejét – a kupleráj ehhez az egészségügyhöz képest
kaszárnya. Három nap alatt 2800 ágyat kell a kórháznak felszabadítani,
minket neveztek ki az egyik járványkórháznak. Országosan 30 ezer, vagy
még több ágy falszabadításáról van szó, ha jól emlékszem. De várjál, nincs
vége, nekünk, a mi osztályunknak, a sebészetnek is 67 szabad ágyat kell
abszolválnunk.
 – Na ne, hogy a fenébe? Ez képtelenség. Nem lehet reklamálni?
– Kinél, kinek, és minek? Azt hiszed, ezek bárkit is meghallgatnak? A
kórház-igazgatót sem. Ez van, parancs és kész.
– Valakinek azért kellene szólni, mert így műtétre váró betegeket kell
kirúgni. És egyébként is, mi a jó büdös lófasirtért kell ennyi ágyat, … 30
ezret a jelenlegi helyzetben felszabadítani. A büdös életben nem lesz ennyi
covidos beteg.
– Nem lehet szólni, ez van. Mennyi szabad ágyunk van? 
– Nagyjából harminc. És van még vagy 10 ember, aki műtét után vannak,
de talán egy-két nappal korábban tudjuk őket hazaküldeni.
– Nem lesz ebből baj?
– Ki tudja, talán nem. Nagyobb baj, hogy így is 27 viszonylag
halaszthatatlan műtétre várót kell hazaküldeni. Az otthonápolás persze
nyista.
– Megcsinálod ezt, – mármint kiválasztod, aki leginkább halasztható?
– Hát felettébb nem szívesen, a felelősség pedig a miénk lesz.
– Igen, ez van.
K. doktor pedig nekiállt, hogy kiválassza a betegeket, ahogy mormogta
magában, a „halálra ítélteket”. 
Másnapra kész volt a lista K. doktor, pedig szépen ment sorba. Azután
elért Dobos Erzsi nénihez.
– Erzsi néni akkor egy kicsit hazamegyünk, jó?
– Jól van fiam, csak fölhívom a fiam, tudja ő a kerületi alpolgármester.
– Ne hívja fel Erzsi néni, majd keresünk valamilyen megoldást.
Aztán elért Lakatos Andráshoz, ő így reagált:
– Hát azt nem ajánlom, doktor úr, nekem mindegy, de tudja milyen gizda
a családom – mondta rekedtes zsíros pihegő hangon – ezek bejönnek, – ha
baj lesz, bejönnek.
– Jól van Lakatos úr, még körülnézek, hátha találunk megoldást.
Utolsók között ért el, Murányi Gézához.
– Doktor úr, mi ezt nagyon nem szeretnénk, ... ezért is adtunk a
hálapénzt, tudja emlékszik. Egyik rokonom egyébként újságíró.
– Remélem nem fenyeget? – kérdezte K. doktor.
– Nem dehogyis, csak hangosan gondolkodtam.
– Na jól van, majd meglátjuk.
Mivel három ember kiesett, így került a kiválasztottak közé, többek
között Nagy Antal. Pedig Anti bácsinak valóban aktuális, sőt sürgős lett
volna a műtét. De K. doktor nyelt egy nagyot, és hazaküldte.
Anti bácsi szép csendesen magában sziszegve a fájdalomtól elkezdett
öltözni.
Kinga nővér már közel sem volt olyan türelmes, mint K. doktor.
– Anti bácsi itt a ruhája, igyekezzen, mert még át kell húzni, … nem kap
mentőt, haza tud maga menni, ugye nem lesz baj. Jobban jár, ha gyalog
megy.
– Nem lesz baj – sóhajtotta maga elé Anti bácsi. 
Így aztán Anti bácsi kénytelen volt gyalog, illetve busszal, villamossal
hazamenni. Pontosabban hazavánszorogni, vagy hazabotorkálni. Mert
hastáji fájdalmai voltak, szédült, émelygett, gyenge volt. 
Amikor görnyedten, jó öreg aktatáskájával a kezében megállt az
előszobában, Rózsi néni, összecsapta a kezét:
– Édes fejem, veled meg mi van? Hogy kerülsz ide?
– Ez van – mondta Anti bácsi, a gyengesége miatt is nagyon halkan,
szűkszavúan – hazaküldtek a járvány miatt.
– Jól van, jól van, csak ülj le, mindjárt megcsinálom az ágyacskád, húzok
neked tiszta cihát.
– Nem kell, csak lefeküdnék.
– Jól van, segítek, de miért nem szóltál, hazahoztalak volna. Csinálok
neked pipi levest jó?
– Nem tudtam, nem kérek, fáradt vagyok.
– Feküdj le édes fejem, pihenj, én pedig betelefonálok, kiveszem a
szabadságom.
 
Hazaérkezése utáni első napokban, első héten Anti bácsi egyre
rosszabbul érezte magát.
Fokozódtak a hastáji fájdalmai, általában tompán kezdődött, de aztán
átment görcsös állapotba, nyilallt markolt, szétsugárzott, hidegrázás kísérte.
Ilyenkor Anti bácsi bevette a következő meglehetősen erős
fájdalomcsillapítóját, ami ideig-óráig elviselhetővé tette a fájdalmat, de
aztán újra kezdődött. Az émelygés is erősödött, naponta egyszer-kétszer
hányt.
De nem panaszkodott csak csendesen forgolódott nyöszörgött az ágyába,
ha rátört a görcs, akkor csak arra tudott figyelni, akarta, vagy sem, de
ilyenkor számolta a perceket – mikor múlik el.
 „Rosszul érezte magát, fájt neki.” Persze mindezek szavak, az érzéseket,
érzelmeket nem lehet leírni. „Úgy hullnak eléd ezek a szavak, mint alvadt
vérdarabok” – írta a költő.
Étvágya persze nem volt, hiába főzött minden második napon Rózsi
tyúkhúslevest, abból sem tudott enni. Bár néhány kanálnyit mindig magába
erőltetett, de csak Rózsája kedvéért. Lassan kiapadt az életereje. De más is
elfogyott kihűlt benne. A világ jóságába és rendezettségébe való hit. Eddig
úgy voltak vele, Rózsi és ő, hogy persze vannak bajok, problémák, de a
világ azért alapvetően mégis egy rendezett, logikus és kedves hely.
Ez az érzés, remény, ha nem is tudatosan, de lassan kihűlt benne. Ahogy
Rózsiból is, hiszen szimbiózisban voltak. De már ez is felbomlott, Rózsi
sem tudott erőt-reményt adni édes fejének, ez is zavarta. Gyakran csak ült
Anti ágya szélén, de egyre többet a konyhában. Érezte, hogy inkább a
terhére van.
 
Az elmúlt életben:
Anti bácsi és Rozsi néni egész életükben csendes visszahúzódó
kötelességtudó életet éltek.
Az egyik kedvenc mondásuk volt: aki szelet vet, vihart arat. Gyakran
hozzátették: Jobb a békesség.
Meg: ne szólj szám, nem fáj fejem.
Meg: jobb ma egy tyúknyak, mint holnap egy lúdnyak – Anti bácsi
költötte át az ismert mondást, ezt mindig olyan vidáman mondták
egymásnak, viccesnek tartották. Ahogy ezt is: sokat akar a tolvaj szarka, de
nem bírja a farka. Meg ezt is gyakran mondogatták: nem lehet a széllel
szemben pislogni. A kedvenc bibliai idézeteik is, mind a szerénységről
szóltak.
Reggel mindennap korán keltek, majd csendben megreggeliztek,
többnyire pirítóst teával, aztán ki-ki elment a maga munkahelyére, Antal a
raktárba, Rozália az áruházba takarítani, de mostanában nevezték ki
csoportvezetőnek. Amit persze meg is érdemelt, mert életében csak kétszer
késett, akkor is a gyerek lázasodott be. Antal is hasonlóan megbízható
munkaerő volt. Munka után szépen hazamentek, Rózsi valamit főzött,
gyakran tyúkhúslevest, mert azt imádta Antal. Mikor kész lett, akkor
bekiáltott az olvasgató, vagy tévét néző urának: gyere édes fejem, mert
elrepül a pipi, – ezen felderülve megvacsoráztak, többnyire csendesen, de
néha beszélgetve.
 Igen Rózsi néni úgy szólította a férjét, hogy „édes fejem”. Néha pedig
csak úgy hogy „fejem”, – ez még fiatalkorukból jött, akikor egyszer
véletlenül Rózsika úgy mutatta be Antalt a vendégeknek: – akkor itt a
fejem, – persze férjemet akart mondani, de zavarában elszólta magát.
Mindenki nevetett, Rózsika pedig annyira találónak tartotta, h, meg is
maradt ennél a becézésnél.
Csendesen éldegéltek, bár volt egy lányuk, de az külföldön élt, és csak
néha, úgy évente küldött egy képeslapot, néhány fényképet, de mindig
megszidta őket: – Vegyenek már anyukáék lap-topot vagy okos telefont és
lépjenek fel a netre, akkor könnyen tudnánk beszélgetni. De ebből Anti
bácsi és Rózsi néni nem sokat értett, és őszintén szólva, nekik nagyon is
megfelelt ez a jelenlegi állapot.
Egyszer a szomszéd Béla gyerek kicsit gúnyosan megjegyezte: – láttam a
Zsuzsit, a lányukat egy felnőtt filmben. De nem értették teljesen, miről is
beszél ez a Béla gyerek. Antal meg is jegyezte: – ennek a Bélának soha nem
volt ki a négy kereke. 
Csendesen éltek és mindig betartották, amit a rádióban tévében halottak,
az állami adásból. Többnyire csak az állami médiát hallgatták nézték,
valójában csak azért, hogy tudják; mostanában hogyan kell viselkedni a
rendes állampolgároknak. Persze ezt nem fogalmazták meg, még
maguknak, sem, elég volt, ha elővették valamelyik kedvenc mondásukat,
ami kiegészítették ezzel: a politika az urak mulatsága, – széllel szemben
amúgy sem lehet pislogni. Mindig korán reggel mentek szavazni, már
amikor szavazás volt, és mindig arra, akiről a legtöbbet halottak, aki eddig
is vezető volt. És általában győzött is, akire szavaztak, ilyenkor büszkén
néztek össze, és Anti bácsi megjegyezte: niht ugri-bugri, langsam spaciren.
De ez a hazaküldés és szenvedés átírta a sorsukat, ez egy igazságtalan
fordulata az élettörténetüknek.
 
Vissza a jelenbe, a nyolcadik napon Rózsi néni nem bírta tovább:
– Ez így nem mehet tovább édes fejem, a végén itt fogsz meghalni
nekem, én telefonálok.
– Kinek?
– Nem tudom, a kórháznak, vagy a háziorvosnak, még én se tudom, de
valakinek.
– Várjuk meg a két hetet, nem kell ugrálni, ne zavarjuk őket, a doki azt
mondta, szerinte két hét, aztán visszahívnak. Nemsokára biztosan
telefonálnak – mondta és még halkan hozzátette – amúgy sem lehet a széllel
szembe pislogni.
 
Ugyanazon napon Anti bácsi hazaérkezésének nyolcadik napján:
Györkiné a szokásos rikácsoló hangján odaszólt a szegényes nem éppen
higiénikus, káposzta szagú konyhában eszegető fiának, Bélusnak:
– Hallottad, hogy hazaküldték a kórházból a nagyságos balek szomszéd
urat, az Antalt? Már egy hete itthon van.
– Valamit halottam, mi újság vele?
– Tudom én azt? Kivághatták vagy mi, csak annyit tudok, hogy nagyon
beteg a szerencsétlen, … én nem sajnálom.
Bélus erre nem szólt semmit csak tovább kanalazta a levest, talán egy
kicsit még jobban ráhajolva a tányérra.
– És azt halottad, hogy a cafka lányát is látták a környéken?
– Kit a Szuzit?
– Azt, a Zsuzsát, – Zsuzsa az, nem Szuzi. Hogy vigye el azt is rossebb.
Jól szét lehet neki már csinálva a micsodája.
– Haza is jött?
– Dehogyis, az Emkénél látták leszállni a buszról. A Gáspár Marika
mesélte.
– A Gáspár néni, a földszintről?
– Az hát.
Aztán már nem szóltak.
Másnap Bélus látta, hogy Gáspár néni sepreget az ajtaja előtt, gyorsan
leszaladt.
– Segítek Marika néni, majd én tartom a lapátot.
– Köszönöm Béluska, nagyon kedves vagy.
– Na, ez direkt jól eset Marika néni, hallom egyébként hogy látta a Nagy
Zsuzsit?
– Igen. Mikor is, tegnapelőtt a Blahán, egy buszról szállt le.
– Biztosan ő volt, merthogy tetszik tudni, ez a maszk.
– Biztos, mert ahogy leszállt levette a maszkot és elővette a telefonját.
– Barna haja van, mint régen?
– Várjál csak, ... nem szőke haja volt, igen méz-szőke. 
– Gondolom a hetesről szállt le, arról, ami a keleti felé megy.
– Ja, aztán a Rókus kórház irányába indult. Én meg pont ott vártam
százharmincasra. De ő nem ismert meg, mert maszkban voltam.
 – Marika néni is jól bírja magát, ilyen korán már buszozik?
– Nem volt az korán, úgy három óra felé lehetett.
– Pont háromkor?
– Talán tíz perccel később.
Még egy darabig beszélgettek, aztán elköszöntek egymástól. Bélus
felment a lakásukba, és szokása szerint az ágyára heverve, a szoba sarkát
bámulva gondolkodott.
A lerobbant józsefvárosi nyóckeres, gangos ház, 2. emelet 22. számú
lakás tulajdonosa Nagy Antal, a 23. számú lakásban pedig már régóta
Györki Istvánné, Sára lakik két fiával. Jobban mondva, a nagyobbik fia,
Feri, de mindenki csak Frenknek nevezi, már csak úgy félig, néha lakik itt.
Ő még Györkitől van, akivel össze is házasodtak, aztán el is váltak, mikor
Ferike két éves lett. A kisebbik fia egy másik férfitől van, de hogy kitől,
arra Györkiné sem merne megesküdni. Volt a terhesség alatt minden, rejtett
elvételi kísérlet, majd mégis összejött egy férfival, egy szerelmes rendes
embernek látszóval, aki bevállalta a gyereket. Aztán elromlott a helyzet, jött
az újabb szakítás, Bélus akkor egy, Ferike hat éves volt. Sára most már nem
tépelődik azon, hogy ez az ő sorsa, vagy a természetéből ered, vagy csak
sorozatos véletlen szerencsétlenségről van szó. Most már nem tépelődik,
megkövesedett a lelke, teste, és a kőemberek, ha akarnának, akkor sem
tudnának lelkizni. A kisebbik fiú, a 25 éves Béla, de mindenki csak
Bélusnak nevezi, viszont egészen itt lakik, itt él, anyjával.
Béla rendkívül utálja ezt a „Bélus” nevet, mert ezen a környéken ez nem
kedveskedés, inkább gúnyolódás. Bélust mindenki amolyan fura figurának
tartja, bár ő magát nem furának, csak különlegesnek véli. Vagy ki tudja,
mert Bélusban kavarognak a gondolatok a meggyőződések. Még más
embereknél is erősebben kavarognak a meggyőződések, – szinte egyenlő
erősséggel jelenik meg az egyik gondolat, felfogás, majd például egy fél óra
múlva hasonló erősséggel, jelenik meg akár az előző felfogás ellentéte.
Viszont ez már annyira a lényévé vált, hogy ő maga természetesnek tartja,
észre sem veszi, képes ezt valahogy annyira szinkronizálni, hogy a világ
sem veszi észre. Talán, ha lenne, igazi barátja az észrevenné, de ilyen nincs
neki. Van néhány állandó bogara, de amúgy váltakoznak, pontosabban
körbejárnak az elgondolásai, elvei.
Magányos lélek, a kocsmába is csak azért jár le, beszélget is, mert így tud
legkönnyebben lerészegedni. De még nem nevezhető iszákosnak. Amúgy
legszívesebben egyedül van, fekszik, ül, járkál, közben jár az agya, csak
általában körbe-körbe, a nélkül hogy észrevenné. Többek között saját
magát, hol szereti, sokra tartja, majd elkezdi utálni. Ilyenkor mindent utál
magában, de leginkább a kissé kövérkés alakját, az inkább kicsike
hímvesszőjét, és egyéb aránytalan testrészeit. Szóval van, mikor a
kevélysége az égbe száll, és van, amikor az önbizalma a padló alatt van. De
van még egy ennél is erősebb ellentmondás a lelkében.
 
Bélus nem volt mindig ilyen, úgy 13 éves koráig, szerény csendes,
inkább jó tanuló gyerek volt. Meglepően sokat olvasott annak ellenére,
hogy az öt évvel idősebb féltestvére Frenk sem biztatta erre, az anyja pedig
kifejezetten rossz szemmel nézte.
A lelke mélyén akkor még egyértelműen irtózott ettől a környezettől az
omladozó lépcsőháztól, a szürkeségtől, a portól, a káposztaszagtól, a
szegénységtől, de főleg anyjának a barátaitól. Most 25 évesen hol
undorodik, hol direkt büszke rá.
Anyja átlagosan úgy évente hozott új „élettársat”, hol kissé bolondot, hol
iszákost, hol kissé aljast. Bár Frenk, akinek már 17 évesen is komoly
presztízse volt a környéken, javítóban is volt, sőt börtönben is, akkor
futtatta az első lányt, és a negyedik komolyabb bunyóján is túl volt, –
lerendezte a szemétkedő anya-barátokat, de Bélus undora ettől nem nagyon
csökkent.
Volt néhány agyon olvasott könyve, az iskolai tankönyvekkel együtt az
ágya alatt tartotta őket, így nem tűntek fel anyjának, és elkerülték a
kidobást. Ezek közül is talán a leginkább kedvenc könyve „Magyar
Népmesék” című könyv volt, ennek már kijártak a lapjai. Ha bánata volt,
akkor elolvasott egy mesét. Persze már kívülről tudta őket, de mégis
megvigasztalták.
Leginkább azokat a meséket szerette, melyekben benne volt ez a mondat:
„jótett helyébe jót várj”. Imádta ezt a mondatot, mondhatjuk 13 éves koráig
ez a mondat vezérelte. Mármint az a tudat, inkább érzés, hogy a világ végső
soron eme egyszerű alapelv alapján működik. Hiába lakik ő ilyen
körülmények között, egyszer majd ez az alapelv „jótett helyébe jót kapsz,
rossztett helyébe rosszat kapsz” fog érvényesülni, még az ő életében is.
Azután 13 éves kora után olyan dolgok következtek be az életében,
melyek megváltoztatták Bélust. És most már el lehet árulni a korábban
említett legerősebb ellenmondást, ami 16 éves korától Bélus lelkében
kavargott és most is kavarog: az egyik percben, órában ezt véli, jótett
helyébe jót várj, – a másik percben-órában viszont ennek ellenkezőjét; jótett
helyébe rosszat várj.
De ez a váltakozás nem tudatos, hanem amolyan lelki szinten zajlik.
Sokan a lelket szívnek mondják, mások érzelemnek, megint mások
pszichének, mi maradjunk a léleknél.
13 éves korában kezdett az utcára járni, és 13 éves korában lett igazán
szerelmes a szomszéd lányba, Nagy Zsuzsába. Zsuzsa akkor nála egy évvel
volt idősebb, Frenk pedig a 18-ba lépett.
Akkor már Bélus, mint más fiatal ebben a korban, már elkezdett
rendszeresen maszturbálni. És a nőiesedő, kivirágzó Zsuzsa majdnem
mindig ott volt erotikus képzelgéseinek fókuszában. Felettébb kívánta
testileg, de más szemszögből is sokat gondolt rá. Kedvesebb jelenteket is
elképzelt kettőjük románcáról, nevezhetjük ezt szerelemnek?
Kamaszszerelemnek mindenképp. Szólni azonban nem mert, elkapta őt is a
szokásos vívódás, szólni kéne, de hogyan. Ez azért nem jó, az pedig azért,
amaz pedig égés. Egyébként jobban is tette, mert el lett volna utasítva,
akkor már ugyanis Zsuzsa Frenkbe volt szerelmes. Frenk persze észrevette,
de még hagyta érlelni a dolgot, egyébként is 14 éves, az még liliomtiprás.
Ha nem lett volna szerelmes Zsuzsa Frenkbe, akkor is elutasította volna
Bélust, egyrészt a külseje miatt, másrészt nem talált semmilyen lelki
azonosságot kettejük között. De ezt rosszul látta, ezt Bélus látta jól, mert
volt hasonlóság. Főleg abban hasonlítottak, hogy lelkük mélyén mindketten
lenézték, és kamaszodva, egyre jobban megvetették Zsuzsa szüleinek Rózsi
néninek, Antal bácsinak az életmódját. Mindketten szabadulni szerettek
volna ebből a környezetből. Zsuzsa lenézte szüleit, főleg azok sótlan,
egyhangú, élmények nélküli beletörődő életét. Gyakran mondogatta
magának: én nem leszek birka. Ő is akkoriban kezdett maszturbálni, de ő
Frenkre gondolt. Ilyenkor azt kérdezte magától kacéran mosolyogva: mit
csinálsz te rossz kislány? A rossz-kislányság gondolata teljesen be tudta
vadítani. Ilyenkor mikor maszturbálástól kipirult arccal, a fürdőszobából
kiment a szüleihez, és anyukája kevergetés közben megkérdezte:
megfürödtél aranyom? – szégyen helyett inkább egyfajta elégtételt érzett.
 
Bélus akkor már egyre sűrűbben járt le az utcára, a bandába, nevezzük
őket „kicsik bandájának”, mert volt nagyoknak is, tizenhéttől fölfele,
bandája. Ezen a környéken nem volt szokás, hogy a bandák elnevezzék
magukat, még ez a „banda” szó sem volt divatban. Főleg azért kezdett
lejárni, mert otthon egyre rosszabbul érezte magát és persze Frenk példája
is erre csábította. De ő, annak ellenére, hogy Frenk miatt befogadták,
mindig is kilógott a bandából.
A haverok, a srácok a banda legtöbbször az elhanyagolt tér szélén levő
ócska pad körül gyülekezett, aztán csak úgy vaktában elindultak.
Nézegették a kocsikat, melyiket lehetne elkötni, és mindent figyeltek,
honnan (üzletek házak, udvarok telephelyek, fészerek) mit lehetne ellopni.
És a nézegetés néha átment tettbe is.
Egyik „trükkjük” az volt, hogy öten-hatan benyomultak olyan kis
üzletbe, ahol egyedül volt az eladó, ott rumliztak, ide-oda járkáltak,
fogdosták nézegették az árukat, el is raktak néhányat, mire az eladó ment
intézkedni, már ketten a pult mögött voltak, nyitották a kasszát, vették ki a
pénzt, és emelték el a házipénztárt, ha megtalálták. Pár percig tartott aztán
gyorsan kihúztak és elhúztak. Volt, amikor csak pár ezer volt a zsákmány,
de volt, igaz ritkábban, mikor tízezreket, sőt százezreket vittek el. De annyi
eszük volt, hogy nem vitték túlzásba, pontosabban nem lépték túl a lebukás
határát. A nagyok a bátyjaik is erre intették őket. Amúgy sem a
haszonszerzés volt a cél, ez számukra csak szórakozás volt. A károsultakkal
való együttérzés pedig szép lassan kihűlt, eltűnt belőlük. Akkoriban kezdtek
füvezni, inni, és persze dohányozni.
De Bélus kilógott a sorból, eleinte még tetszett neki, de aztán egyre
kevésbé érezte jól magát. Úgy látszik a, „jótett helyébe jót várj” tanulság
erősebben belemaródott mint gondolni lehetett.
Mindig is kilógott és minden szempontból. Például amikor a fiúk
szexszeltek, találtak valamilyen „olcsó cafkát” ahogy ők mondták, vagy
házibuliba jöttek lányok, voltak ilyen esetek, azokat is csak messziről a
sarokból nézte, megjátszva a lezser közömböst. Pedig a lelke nagyon is
háborgott, ment is volna, erekciója is volt, de a gátlásai is ágaskodtak, meg
is vetette az ilyen lányokat, szóval keményen viaskodott magával.
Akkoriban a banda már egyre többször keveredett céltalan, „csak
bosszantás, a kártevés miatt csináljuk” fajta balhéba. De nagy törést a
hajléktalan-sátor eset jelentette.
A banda nagyjából azon a környéken mozgott, mint a Pál utcai fiuk,
persze ők nem olvasták a könyvet. Rákóczi tér, Blaha L. tér, Corvin köz,
felfelé pedig Baross utca, Orczy-kert, gyakran benéztek még a kínai piacra,
néha, ha kocsival voltak, a Népligetben is körülnéztek. Bár ott már mások
uralkodtak.  Aznap az Orczy-kertbe sétáltak és park egyik eldugott sarkába,
a fák alatt észrevettek egy hajléktalan-sátort. Tele volt mindenféle holmival,
nyilván a lakójának, mert lakottnak látszott, sokat számítottak ezek az
ócskaságok.
– Ez még a múltkor nem volt itt – mondta Öcsike, aki termetre egyáltalán
nem volt öcsike, nagydarab kövérkés, kreol fiú volt, de termetéhez képest
meglehetősen fürge és erős. Az Öcsike nevet onnan kapta, hogy ő is egy öcs
volt, akárcsak Bélus, Tuskónak volt az öccse, aki viszont Frenk egyik társa
és haverja volt. De Öcsike mindenkinél még a bátyjánál is egy fejjel
magasabb volt. Ő volt a kicsik bandájának, „nem hivatalosan választott, de
elismert” főnöke, általában ő mondta a tutit, most is:
– Mi a fa..t keres ez itt, nem szeretem az idegeneket, valami proli köcsög
paraszt csöves ideköltözik. Tüntessük el ezt a kócerájt – mondta Öcsike és
elkezdte rugdalni a tartókarókat, – sőt egyszerűbb felgyújtani.
A többiek bólogattak, egyetértettek, Bélusba viszont valami, talán az
igazságérzet, nagyon felhorkant, bevillant a tanulság: jótett helyébe jót várj.
Egy percig a legkisebb szegénylegénynek érezte magát, ez az érzés még
Öcsike iránt félelmét is legyőzte:
– Hagyjuk a fenébe, nem ér annyit, még magunkra hozzuk a
zsernyákokat.
– Engem nem érdekelnek a zsaruk, én nem majrézok tőlük, érted Béluska
– válaszolt ingerülten Öcsike – kinél van gyújtó?
De Bélus ez esetben nem hallgatott:
– Hagyjuk, nem ismerjük, nem ártott nekünk, semmi hasznunk. Frenk
mindennap elmondja, ne csináljunk fölösleges balhékat. 
Öcsike keze már mozdult hogy pofán vágja ezt a senki gyíkot, hogy
merészel gizdáskodni, de előtte azért körülnézett, – a többiek már inkább
Bélus pártján álltak. Meg aztán ott van Tuskó meg Frenk, ez most nem
venné ki jól magát. Így aztán, visszafogta dühét, látszólag kedélyesen
elcsapta a dolgot:
– Hagyjuk a szerencsétlent még egy darabig, de ha legközelebb
meglátom, szétcsapom az agyát – mondta vészjóslón, miközben Bélusra
villantotta a szemét.
Magában pedig megjegyezte: nemsokára haver, neked annyi, ami késik,
nem múlik. 
Kábé két hét múlva jött el az alkalmas szitu a leszámolásra, legalábbis
Öcsike szempontjából. Üres utca, üres kapualj, és csak ők ketten.
– Menjünk be ide mutatott az egyik ismert ház nyitott kapujára.
 Bementek, Bélus sejtette mi következik, pedig már reménykedett, hogy
megússza.
Öcsike egy lépéssel közelebb lépet.
– Mi bajod van neked velem?
– Semmi, semmi, tudod te is.
Bélus hátrált volna, de egy sarokba voltak. Erre nem figyeltem, futott át
az agyán. Öcsike persze folytatta:
– Akkor miért szidod a családomat, többen is hallották? Kitépem a
májad, szarcsimbók.
– Én nem, tényleg, nem…
Valahonnan tányércsörgést meg hangfoszlányokat halott.
Akkor jött az első ütés, egy gyomros, Bélus összegörnyedt, nem kapott
levegőt, aztán jött a májas-bordás, aztán reccsent az arccsont. Hasító
fájdalom. A földön fekve még kettő nagy rúgást kapott.
Miközben a földön volt, valaki belépett a kapun, de aztán gyorsan
kifordult, eltűnt. Bélus csak egy árnyalakot látott.
Mire feltápászkodott és elindult, hazafele, botorkálva, minden lépéstől
megkínlódva, addigra már Öcsike Tuskóval beszélgetett. Ravaszul
tervezetten, ahogy kell.
– Nem tudtam mit csinálni, egyszerűen nekem esett ez a Bélus, ráadásul
szidta a családunkat, anyukát is, egyébként már régóta ugat rám, ránk, nem
tudom mi baja. Mások is megmondhatják.
Tuskó nem nagyon hitte, de mit tudott csinálni, és ha csak a fele igaz,
akkor is megérdemelte.
– Jól van, majd beszélek Frenkkel – mondta.
Bélus úgy négy hétig gyógyulgatott, két hétig otthon feküdt, egy hétig
véreset vizelt, de aztán az elmúlt, – legtovább a repedt bordáinak
gyógyulása tartott.
Györkiné kimondottan mérges volt a fiára, amikor az elmesélte mi
történt.
– Nem mondtam, mondtam neked, hányszor mondtam, ha jótékonykodni
akarsz, akkor csak a bajjal számolhatsz. 
Tulajdonképpen Györkinét az bosszantotta, hogy egy ismeretlen csöves
miatt kapott verést a fia.
Frenk csak leült csendesen Bélus mellé, az ágya szélére:
– Hát téged szépen elvertek öcsi, mesélték, hogy történt, állítólag te
kezdted – mondta sajnálkozva, majd hozzátette – de ha hazudik,
genyáskodik ez a köcsög troll gyerek, akkor mondd el, nem fogja elfejteni.
Bélus nem mondta el, – pontosan magának sem fogalmazta meg, miért
nem. Talán azért, mert az igazságos legkisebb szegénylegény, nem szokott a
bátyjától segítséget kérni.
Nemcsak a bordája repedt meg Bélusnak, hanem a lelke is. Legalábbis
lelkének a jobbik fele.   Még nem tört el, de megrepedt, mert be kellett
ismernie, anyjának valahol igaza van: a jótett helyébe nem mindig a jó
várható.
Akkoriban szerezte be az első pillangó kését.
 
Amikor Zsuzsa 15 éves lett, és már elkezdte a ruhaipari szakiskolát,
Frenk elérkezettnek látta az időt, hogy leszakítsa a virágszálat. Amúgy is
haverok voltak találkoztak a házban, a ház körül, Zsuzsának már régóta
tetszett, tehát nem volt nehéz dolga Frenknek, hogy bensőségesebb
témákról beszélgessen, majd egy intimebb beszélgetés után, a ház
kapualjába megcsókolta Zsuzsát. 
Azt viszont egyikük sem akarta, hogy kapcsolatuk kiderüljön, főleg
Zsuzsa szülei miatt, ezért a házon kívül kellett találkozgatniuk. Két hét
múlva került sor a szüzesség elvételére, Frenk egyik haverjának lakásán.
Frenknek egyébként nem okozott nehézséget, üres lakást, illetve üres szobát
találnia, főleg ha csak egy-két órára kérte azt kölcsön. Akár abba a lakásba
is vihette volna, ahol az általa futtatott két lány űzte az ipart, de oda nem
akarta.
Strici haverjai, főleg Tuskó kioktatta hogy, a legnagyobb gond abból
szokott lenni, ha a lányok féltékenykednek egymásra. Márpedig, ha Frenk a
lányok előtt szeretkezik Zsuzsával, biztosan előjött volna, a lányok közötti
féltékenység, mert akkor éppen az egyik lánnyal élt együtt, többnyire Tuskó
akkori lakásában.
„Akkor éppen” – ez a jó kifejezés, mert ha a lányok, stricik, hasonlók
életére egy másik kifejezést kell keresni, akkor az „átmeneti, otthontalan,
rendszertelen” szavak a leginkább találóak. Ha azt kérdezzük, a
körülményeik, vagy a természetük terelte őket ebbe az életbe, ebbe a
sorsba, – akkor azt a panel választ adhatjuk: „is-is”. Ugyanúgy, „is-is”,
ahogy szinte minden embernél. Igaz, az arányok is számítanak, legtöbbször
fele-fele, de lehet eltérő is.
Soha nem használták sem egymás előtt sem a lányok előtt, a kurva,
prosti, és ehhez hasonló szavakat. A fő cél az volt, hogy csendben, rendben,
balhé nélkül hozzák a pénzt, és ehhez szükséges volt a tisztelet látszata.
  Persze csak addig, amíg nem kellett rendet tenni, a szájalást nem
engedhették meg.
Volt e kényszerített prostituált a nyóckerben? Talán egy-kettő volt, –
kérdés, hová tesszük a kényszerítés határát. De Frenk és Tuskó biztosan a
határ alatt maradt.
Tulajdonképpen a lányokkal való ügyes bánás is egyfajta középúton való
lavírozás kérdése volt, mint sok minden az életben. Tuskó egyébként jól
ismerte a lányok bogarait, még úgy is, hogy melyik típusnak mi a heppje, és
Frenket is kioktatta erre.
Szóval Frenknek volt már annyi tapasztalata, tehetsége, hogy kellemes,
félig talán élvezetes legyen az első behatoló szex Zsuzsa számára.
– Már azt hittem soha nem dugsz meg – mondta vidáman Zsuzsa a szex
után, és még hozzátette – ki vagyok lukasztva. Köszi.
Ezután átlagosan kétnaponta szeretkeztek, ahogy jött, akkor, nem nagyon
terveztek. Zsuzsa elhitette a szüleivel hogy aerobikra jár, erre hivatkozott,
ha néha később ért haza. Egyébként is Rózsi néni, Anti bácsi a gyanús,
rossz dolgokat nem vették észre. Mert nem akarták észrevenni, megzavarta
volna a „nagyjából minden rendben van” világképüket.
Amúgy leginkább házon kívül jöttek össze, de ritkán előfordult, hogy
amikor nem voltak otthon, Zsuzsa szülei, például amikor lógott a suliból,
akkor Zsuzsáék lakásában, sőt Frenk azaz a Györki lakásában is előfordult
egy-egy gyorsabb aktus.
Frenk és Zsuzsa mint szeretők nagyon egymásra találtak. Frenk jó tanító,
Zsuzsa, akkor már Szuzi, mert Frenk átnevezte, pedig jó tanítvány volt.
Fokozatosan módjával, néhány hónap alatt, tökéletes mondhatjuk ideális
„lány” és szerető vált Szuziból. Olyan, aki mindent bevállal, olyan aki
testileg is szereti a férfiakat, általában a szeretkezést a szexet. Aki kívánós,
belemenős, gátlástalan, aki viszonylag könnyen a csúcsra tud jutni. 
Frenk nemcsak a szex technikai részleteinek „átadásával” érte ezt el,
hanem Szuzi érzéseire, tudatára is hatot Például kibökte, hogy Szuzit a
rossz-kislányos stílus be tudja vadítani és ezt ki is használta. Arra is
állandóan „oktatgatta” Szuzit, hogy bevállalós, kicsit nimfomániás,
gátlástalan állapot és szeretkezés tulajdonképpen természetes. És éppen a
sótlan, hideg kiszáradt, hazug, álszent felfogás és élet, ami természetellenes.
Erről mesélt neki, pornófilmeket is nézegettek, mondhatjuk ez irányba
terelgette Szuzit. Az egyik szólása ez volt: – ha isten nem akarná, hogy az
emberek élvezzék a szexet, akkor nem teremtette volna olyannak, aki képes
élvezni. Egyébként is a szex senkinek sem árt.
Azt is gyakran mondogatta: – ha ilyen vagy, vállald be magad, egyébként
sem ártasz vele senkinek. Sőt – folytatta vigyorogva – nagyon is …
Szuzi pedig jó tanítvány volt, ahogy már említve lett.
            
Bélus, tizennégy-tizenöt évesen egészen másképpen élte meg ezt a
kapcsolatot.
A féltékenység és csalódottság öntötte el minden porcikáját, lelkének
minden rését-zugát.
Hatalmába kerítette a féltékenység. Vannak lelki betegségek, melyeket
hasonlóan zajlanak le, mint egyes testi betegségek, csak nem a testet,
hanem a lelket, betegítik meg. Az egyik ilyen a féltékenység. Az irigység és
a gyűlölködés testvére. A szeretet és szerelem gonosz mostohatestvére.
Bélus, ha arra gondolt, és szinte állandóan arra gondolt, hogy Szuzi nem
vele van, hanem Frenkkel szeretkezik, akkor először a lelki bánat, kerítette
hatalmába. Mintha egy hatalmas követ gördítettek volna a mellkasára, aztán
pedig valami leküzdhetetlen nyugtalanság uralkodott el rajta, körbe-körbe
rohangált, ahogy a gondolatai is, „hogyan lehet, miért pont vele, szemetek,
de hát szeretem, mit tegyek, hogyan lehet” és forgott-forgott a gondolati
kör. Máskor pedig megnyugvás helyett jött az önszapulási fázis „hát én nem
vagyok normális, ez egy cafka, egy riherongy, egyébként is éljenek
boldogan, kit érdekel, le kell nyugodnom, nem érnek annyit, nem vagyok
komplett”. De az önszapulási fázis sem volt kellemes, nem hozott
megnyugvást, ráadásul nem is tartott sokáig, jött a még kellemetlenebb
bánat, majd a tehetetlen düh fázis. A zöldszemű féltékenység-rém
hatalmába kerítette. Ekkor kezdett inni, és dohányozni, vagy ami jött,
leginkább a füves cigi. Amúgy, mint primer élvezet egyik sem jött be neki,
kizárólag az átmeneti felejtés, megnyugvás miatt csinálta. Viszont a javára
kell írni, a keményebb drogokat szándékosan kerülte, undorodott azoktól a
zombiktól, akik a rabjává lettek. Lassan egy év alatt jobban lett, nem
gyógyulás volt ez, inkább beletörődés, megszokás, de újabb lelki repedések
vártak rá.
Abban az évben volt tizenöt éves.
Azért nehézkesen kettesekkel átcsúszva, unatkozva, félrevonulva, hátsó
padban ülve, elvégezte az általános iskolát.
 Az egyik tanár, Laci bá, ugyan megpróbálta összeszedni a Bélushoz
hasonló fiukat, lányokat, „ping-pong-beszélgetések” szakkört (nevezhetjük
klubnak is) alapított. Az iskola alagsorában volt egy kisebb terem, meg egy
használatlan ping-pong asztal, szerzett még felszerelést, székeket, a terv
nagyon egyszerű volt: pingpongoznak és közben beszélgetnek.
Laci bá, vagy más bedob egy témát és azt lazán csak úgy mintha büfébe
volnának, megbeszélik. Laci bá otthonról vitt be poharakat, még saját
pénzén üdítőket is vett. Elindulgatott a klubélet, haladt is, nem is rosszul, –
öt-hat gyerek, köztük Bélus is, általában mindig összejött, – de aztán
sokasodtak a külön-külön apró, de összességében elakasztó szalmaszálak.
Tűzvédelmi előírások, meg néhány szülői panasz, az igazgató is egyre
ferdébb szemmel tekintet erre az egészre. Segítség helyett, inkább
akadályozást kaptak. Szóval befulladt.
Általános iskola után Bélus elkezdett egy szakmunkásképzőt, de pár
hónap után abbahagyta. Pontosabban inkább eltanácsolták.
– Akkor menj dolgozni – mondta Györkiné – hozzál pénzt haza, tartsd el
magad.
Persze azért mindennap főzött három személyre, ha másból nem,
szokásból, elfoglaltságból.
Bélus akkor már magányos lélek volt, a bandát is elkerülte, Frenktől is
eltávolodott, igazi barátja, de még haverja sem volt. Alkalmi munkákat
végzett, néha egy-egy ismerős szaki, festő, kőműves, villanyszerelő
felfogadta amolyan inasfélének. Néha pedig elment lomisok mellé
segítőnek. Frenk is elvitte néhány balhéba, de csak könnyű megfigyelői
feladatott kapott. Valahogy eléldegélt, elvolt. A féltékenység réme helyett
cserélt egy másik gonosz manóval, az önkábítás manójával, sőt ez nem is
manó, inkább csak egy hamis árnykép volt.
Lassan kigyógyult a féltékenységből, de van, akihez a sors nem kegyes.
 
Frenk a tízedik hónap után levitte a lányokhoz a nem egészen 17 éves
Szuzit.
Még Frenk is elcsodálkozott Szuzi mennyire könnyen illeszkedett bele az
üzletbe. Akkoriban Tuskó és Frenk közösen, ott a nyóckerben „béreltek”
egy meglehetősen szegényesen berendezett, két szoba konyha, fürdőszoba,
lakást a lányoknak. Kicsit foltos, meglehetősen szétnyűtt ágy, dívány,
persze minden szobában volt. Bérlés azt jelentette, hogy az idősebb tulaj,
aki valaha maga is strici volt, általában pénzben vagy természetben kapott
valamennyi jutalékot. Amúgy pedig ott is lakott, de napjainak, sőt estéinek
is a nagy részét a kedvenc kocsmájában töltötte. 
Elvileg Szuzival együtt összesen hat lány űzte az ipart de abból ilyen-
olyan okból mindig hiányzott egy-kettő. A lányok nem dolgozó része
általában a konyhában kávézgatott, beszélgetett, mert a két szoba többnyire
foglalt volt. De volt két lány, aki inkább a kapu előtt vagy az utcában
sétálgatott, ott vadásztak vendégre. Miért? Nem mindegyik emberi dilire
adható értelmes válasz.
Talán már volt szó arról, hogy sem Frenk, sem Tuskó nem tartozott a
szigorú verekedős stricik közé, bár Tuskó megtiltotta a lányoknak, hogy
fizetett menet alatt kielégüljenek. De Frenk nem, hülyeségnek tartotta, úgy
sem lehet ellenőrizni, egyébként is miért ne. Frenk nem félt attól, hogy
valamelyik lány elhagyja, lelép, annál azért magabiztosabb volt. Bár ki
tudja, hol van vége a magabiztosságnak és hol kezdődik az önteltség.
Szuzinak tehetsége volt erre a „munkára”, jó prosti lett belőle. Testileg is
többnyire élvezte, úgy értve, hogy nem volt kellemetlen számára, de néha
szó szerint is élvezte. Frenk egy mindenféle technikát ismerő, mindent
bevállaló lánnyá nevelte. De nemcsak testileg volt kellemes a számára,
hanem lelkileg is.
Mert egyébként a lányok között volt olyan aki, testileg alkalmas volt erre
a „munkára”, de lelkileg nem, és volt olyan, aki lelkileg volt alkalmas, de
testileg nem. Na meg olyan is volt, hogy sem, testileg, sem lelkileg, de
mégis ezt választotta, na és olyan is, aki kényszerűségből csinálta.
De Zsuzsa testileg is, lelkileg is alkalmas volt. Kalandosnak is érezte,
szülei életénél mindenképpen izgalmasabbnak, változatosabbnak. Ráadásul
egy kicsit fontosnak is érezte magát, a megvető oldalát ekkor még nem
érzékelte. Lelkileg is jól kijött a vendég férfiakkal, általában jól elvolt
velük, képes volt sokféle típushoz, fajtához alkalmazkodni. Az egyiket ezért
kedvelte, a másikat azért. Csak ritkán volt keményebb feszültség, de azok is
megoldódtak komolyabb balhé nélkül. Neki úgy tűnt, hogy a férfiak is
kedvelik, sőt egyik-másik törzsvendég talán még többet is érez, akkor még
nem látott bele az emberek lelkébe, bár magát nagyon okosnak,
tapasztaltnak tartotta. És hát jól keresett, mindenképpen jobban, mint
takarítónő mamája.
Volt, akivel nagyjából összeilleszkedett a fogaskereke, azokkal szépen
ment a szex, volt akivel kevésbé, akadozott a fogaskerék, de volt egy
törzsvendég akivel nagyon összepasszolt a fogaskereke. Ő még Frenknél is
nagyobb élvezetet okozott Szuzinak. Frenknél is mélyebb, hosszabb
kielégülést nyújtott, mert ez a férfi tudott egy dolgot, amit Frenk nem.
Pontosabban Frenk is sejtette, de nem alkalmazta tudatosan. Ez a vendég
ugyanis tudta, hogy minden nő egy egyéni hangszer, amin meg kell tanulni
játszani, aminek ki kell ismerni a trükkjeit. És ez a Frenknél idősebb,
tapasztaltabb vendég képes volt minden hangszer sajátosságát kiismerni, és
kihozni belőlük a bennük rejlő élvezetet.
Na meg Zsuzsa szex-életében is, ahogy szinte minden ember, legyen nő
férfi, prosti, nem prosti életében, megjelent a vetélytárs, és elkezdődött a
harc, a megszokott a biztonságos, de már unott, ismert, valamint az új,
rejtélyes, kalandos között. És Zsuzsa számára ez a vendég lett az új,
rejtélyes kaland. Hiszen Frenk rendszeres, megszokott lett, a félhavonta
megjelenő vendég pedig titokzatos, lehetséges boldogító álom-köntöst
kapott.
Ez egy kicsit megzavarta, persze nem szólt senkinek róla. Még a
lányoknak sem, de magának a vendégnek sem. De várta hogy újra jöjjön, és
amikor eljött, mert amolyan törzsvendég volt, boldogság öntötte el, amikor
pedig ment, elszomorodott. Ezt az érzést nem tudta hová tenni, zavarta őt,
mert ahhoz látta hasonlatosnak, ahogy a mamája a papáját szerette.
Kénytelen volt otthon megmondani, hogy abbahagyta az iskolát. Azt
hazudta, most Újpesten egy varrodában dolgozik. Az ottani igazgató
nagyon tehetségesnek látta, ezért egy remek ajánlatot kapott, jó fizetéssel,
és hogy itt jobban meg tudja tanulni a szakmát. Viszont sokat kell dolgozni,
gyakran túlórázni ezért jár későn haza. De már szépen halad a ranglétrán,
lassan már részlegvezető lesz.
Tudta, hogy szülei nem fogják komolyabban leszidni, még soha nem
szidták meg igazán szigorúan. Szülei elhitték, mert el akarták hinni. A
békés szépen élő összetartó család képében rendületlenül hittek.
– Aranyos Zsuzsikánk, biztosan megtalálja a számítását – mondta Rózsi
néni.
– Te csak ne féltsd a mi lányunk, megvan annak a magához való esze –
mondta erre Anti bácsi.
 
 
Bélus kapcsolata a lányokkal, nőkkel meglehetősen furán alakult.
Elvileg sokat tudott, hiszen Frenk történetei, mondásai sok mindent
elmondtak a nőkről. Azzal sem volt baj, hogy nem szerette volna a
lányokat, hiszen ha egyedül volt sokat álmodozott róluk, és ezeket az
álmokat önkielégítés is követte. Csak a személyes kapcsolat során fagyott
valami be. Az is igaz, hogy az első személyes kapcsolatai szerencsétlenül
alakultak. A hasonló korú fiuk, pl. a kicsik bandájában már mind
dicsekedtek a kalandjaikkal, hódításaikkal, ő pedig még a szüzességét sem
vesztette el. De kétségtelen ő érzékenyebb is volt, mint azok. Azt, hogy ez
az érzékenység, romantikusság volt, vagy csak finnyáskodás, nehéz
eldönteni, talán mindkettő. Az üzletelő téri lányok, nem jöttek be neki.
Külalakra is válogatós volt, nem nagyon, csak annyira, hogy a nagyon
ducik és a nagyon soványak nem tetszettek. De hogy ki a nagyon duci, ki a
nagyon gebe, az meglehetősen szubjektív. Ráadásul jöttek sorba a lehangoló
élmények. Az első legnagyobbat persze Zsuzsa és Frenk „árulása” okozta.
De később jöttek más esetek is.
Volt egy lány, egy osztálytárs-lány, akivel suli után találkozgatott, volt
már tapi, smaci, igaz, csak olyan kamasz szinten, olyan langyos, sós,
technikátlan céltalan. Nem volt szerelem egyik oldalról sem, nem is nagyon
tetszett neki, mégis csalódás volt, amikor a lány közölte, hogy vége, mert
egy másik fiúval kezdett járni. Kiváltképp a másik fiú „győzelme”
dühítette.
Jóval nagyobb düh és elkeseredettség lett rajta úrrá, mint amekkora
indokolt lett volna. Igen Bélus másik problémája a nőkkel szembeni
viszonyában az volt, hogy többet képzelt a kapcsolatba, mint a-mennyi
abban volt.
A szimpátiát már hajlamos volt vonzódásnak, sőt szerelemnek látni, de a
szakítás a siker és a szégyen oldalát is eltúlozta. Pedig Frenk erről is
beszélt, mesélt, mármint arról, hogy a lányok, nők amolyan fordított, dafke
lények, – csak lazán haver. De talán ez nem is a nők sajátja, hanem amolyan
emberi gyengeség.
 
A harmadikon egy középkorú nő lakott, a jóval, idősebb élettársával.
Jóban voltak, a nő gyakran felhívta Bélust, ebben-abban segíteni. A nő nem
volt szép, de volt benne valami izgató, ráadásul állandóan selyem
pongyolában járt. És még ráadásul, vele mindenféle témáról, erotikus, sőt
szex témákról is el tudott beszélgetni Bélus. Bélus egyre inkább úgy érezte,
hogy ő is jó Jutkánál, (mert így hívták a nőt), és hogy Jutka nagyon is
lefeküdne vele.
 Csakhogy itt megakadt Bélus. Próbált visszaemlékezni, mit mondott erről
Frenk. „Na igen, ehhez kell az érzék, ... de ha akarsz valamit hízelegj egy
kicsit, dicsérd például a szemét, vagy valamijét, az általában bejön, de ne
legyél nyálas és bizonytalan” – emlékezett Frenk egyik tanácsára. De ettől
nem lett sokkal okosabb, mert nem volt mögötte saját tapasztalat. Szóval ott
ültek az ágy szélén, Bélus rendkívül ideges volt, hosszú tépelődés után
végre eltervezte mit fog csinálni, – megdicséri Jutka mellét, aztán szépen
lassan megsimogatja. Nem így sikerült, idegességében elfelejtette
megdicsérni, csak ügyetlenül hirtelen belemarkolt.
Jutka, ahogy mondani szokás, fél percig levegőt sem kapott, aztán
felpattant és elkezdte mondani: – te kis hülye, mit képzelsz, hát ilyen
pofátlan kis alakot – egyre hangosabban mondta a magáét. Az élettársa is
megjelent, pufók arccal, látszott, hogy most ébredt fel, – Jutka kivágtatott
az előszobába, kitárta a bejárati ajtót, és onnan kiabált, az egész ház
hallotta: – takarodj te kis hülye, mit képzelsz, minek nézel engem, én nem
vagyok ingyen pi..a. Bélus nem is hallotta pontosan, miket ordibál Jutka,
szó nélkül hazament. A fiuk egy része, Frenk is, ezen az egészen jót
röhögött volna. Másik része egy darabig szégyellte volna magát, aztán
túllépett volna. Bélus egyiket sem tette, viszont a tudatába szépen
bevésődött a szégyen és a sikertelenség.
Számára most már egyértelművé vált; a nőket nem lehet kiszámítani, a
nők álnok kígyók. Általában is álnok kígyók, de ő Bélus olyan férfitípus,
akit a nők különösen szeretnek átverni. Álnokok és ráadásul
kiszámíthatatlanok. És még hozzátette: – tény hogy én is egy szuper nagy
lúzer vagyok a nőkkel szemben. Nincs érzékem hozzájuk.
Bélus sokat gondolt, a lányokra, nőkre, de melyik kamasz, nem. Azonban
a negatív élmények, és még hozzátehetjük a mamájával való „szeretem is
gyűlölöm is” kapcsolatot is, kuszává ellentmondásossá tette ezeket a
gondolatokat.
A megoldást egy nem túl szép, de kedves eladónőtől, Évától várta Bélus,
akivel a piacon ismerkedett össze.
Ekkor már Bélus 17 éves volt, Frenk 22, és Zsuzsa 18, de Zsuzsa eltűnt.
Eltűnt, felszívódott, bár Frenk hetekig kereste, de semmi. Később jött ilyen
hír, meg olyan hír, de most térjünk vissza Évához, a tej-tejtermék boltocska
eladójához, illetve Éva és Bélus kapcsolatára.
Kétszer már összejöttek egy presszóba, rövidet meg kólás bort iszogattak,
egész jól elbeszélgettek. Ezután egyszer az Orczy-kertbe sétálgattak a
tóparton, amit feltehetően Éva nagyon romantikusnak tartott, mert
viselkedése megváltozott, ellágyult:
– Gyere fel hozzánk, itt lakom a lakótelepen, van egy külön szobám –
mondta Éva, ahogy a padon üldögélve nézték a tó csillámlásait.
– Egyedül leszel otthon?
– Nem, de ha vendéggel vagyok, nem zavarnak, tudják, hogy ilyenkor
foglalt vagyok – tette hozzá huncut mosollyal.
Bélus elmosolyodott, de magában egyáltalán nem örült. Nem örült annak
ellenére, hogy naponta többször is a szexről, a nőkről fantáziát és ebbe Éva
is beletartozott, de most ezt a kalandot valamiféle váratlan feladatnak
érezte.
– Oké, akkor menjünk – mondta Bélus és elindultak.
Ahelyett hogy a kalandnak és a várható élvezetnek örült volna, egyre
gyorsabban kavarogtak a gondolatai. Eszébe jutott, a nem éppen nagy
pénisze, azután a Jutkával való eset is felötlött benne, – mi van, ha ez a nő
is valamilyen cirkuszt csinál. Azután arra gondolt, hogy mi lehet ennek a
kapcsolatnak a folytatása. Tulajdonképpen csak most gondolt bele, hogy ez
nem szerelem, de az úgynevezett együtt járás sem jöhet szóba, hiszen túl
nagy a korkülönbség. – Egy jó kis kettyintés, haver, semmi más – szólalt
meg benne Frenk hangja, de valahogy nem győzte meg. Akárhogy is, de a
távlati céltalanság zavarta Bélust.
A kavargó gondolatai, kétségei ellenére mindenféle közömbös témáról
egészen jól elbeszélgetett Évával, miközben a lakótelep felé villamosoztak.
Kiderült hogy az „itt”, nem is annyira „itt” van.
Egy átlagos lakótelepi lakásba érkeztek, egy szoba, két félszoba, és a
többi. Az egyik félszobából, egy nyolc év körüli kislány, a másikból egy tíz
éves formájú srác dugta ki a fejét.
Anyjuk pedig odaszólt nekik: tudjátok, vendéggel vagyok, nem zavarni a
mamát.
Bélus valahogy nem örült ennek a fordulatnak, nem tudta, hogy Évának
gyerekei vannak, pláne hogy ekkorák. Nem sokkal idősebb náluk. Az is
zavarta, ismerve a lakótelepi hangviszonyokat, hogy a gyerekek mindent
hallhattak. Ő is hallotta, ahogy időnként jöttek-mentek a gyerekek.
Azután csókolóztak, de Bélus nem engedett fel. És Éván sem látta. Majd
Éva szekrényajtó mögött elkezdett vetkőzni, Bélus pedig az ágy szélén.
Akkor tűnt fel Bélusnak a szekrény tetején levő három doboz, az egyik
teljesen csálén, szinte le akar esni. Ezután kénytelen volt időnként odanézni,
– legszívesebben megigazította volna, de az meg hogy vette volna ki
magát? Hirtelen felerősödtek a részletek, észrevett egy össze-vissza keringő
legyet, hallotta amint időnként az ablakhoz csapódik. Azután Éva fekete
fehérneműbe előlépett. Valahogy fiatalosabb testre számított.
Azután lefeküdtek egymás mellé és belekezdtek. Ez a szó „belekezdtek”
jól kifejezi a történések hidegségét. Legalábbis Bélus szinte semmit sem
érzett, mintha nem is ő lenne azon az ágyon, hanem csak az avatárja.
– Csak szexre, az élvezetre koncentrálj, felejtsd el a dobozt, a legyet,
mindent – hallotta Frenk hangját magában. De képtelen volt. A szeretkező
pár nem volt összhangban, Éva olyanokkal próbálkozott, amik nem jöttek
be Bélusnak, Bélus próbálkozásait pedig Éva utasította el. Így aztán nem
jött az erekció, és azután, meg azután sem jött. Persze, ha Bélus
tapasztaltabb, vagy talán Éva kreatívabb, odaadóbb, technikásabb, vagy
mindketten azok, akkor a szex részét, máshogy is meg lehetett volna oldani.
De Bélus tudta, mindezek csak kifogások, gyenge védekezések. Ő a tér, a
nyócker, és általában magyar valóság, sőt a világ megítélése szerint,
impotento, puha pöcs, köcsög, mert a jó pasi, szinte mindig mindenhol
képes rá. Kevés dolog van a világon, amit ennyire egységesen ítélne el az
ember, a lélek mélyén való ítéletről van szó. Az impotenciát szinte
mindenki megveti, a nők is, szinte kivétel nélkül. Ismétlem, nem a tudatos
véleményről van szó, hanem a lélek mélyéről jövő, szájelhúzós, aprónak
tűnő megvetésről. Aprónak tűnik, de hatalmas erővel bír.
Bélus, a sikertelenségtől megkeseredett szájízzel, elcsigázottan, de
magára erőltetett lezserséggel ment el. Az eset után hetekig lelki beteg volt.
Ami viszont bevésődött a tudatába, hogy ő egy érzékeny, de kétségkívül
impotenciára hajlamos, alkalmatlan férfi, viszont különleges ember.
Magányos, meg nem értett ember, akihez kevés nő illik, annál is inkább
mert a nők döntő többsége cafka, felületes, sőt kegyetlenségre is hajlamos.
Éva után voltak még szexuális próbálkozásai, de most már a saját
impotenciájától való félelme is előjött, belekerült ebbe az önerősítő
örvénybe, és nem is mászott ki belőle.
Azonban a Zsuzsa iránti most már plátói (álmodozós, fiktív) vonzódása
megmaradt, sőt megerősödött. Egyre inkább hitte, Zsuzsa az egyetlen nő,
akivel boldog tudna lenni, Zsuzsa a nagy ő, az igazi, és a lelke mélyén
Zsuzsa is szereti. 
 
Bélus, Éva esete után, úgy fél évvel találkozott először F. századossal.
 F. kerületi nyomozószázados egy Frenkkel kapcsolatos ügyben, –
betörés, orgazdaság – ügyben nyomozott.
A rendőrségen szinte mindenki tudta, hogy valójában mi folyik, persze F.
százados is. Voltak a kerületnek amolyan megtűrt ismert bűnözői, ezek
között volt Frenk és Tuskó is. A kerületi nyomozók, rendőrök ismerték
őket, nagyjából tudták is, hogy miben sárosak, de volt egy pár kocsma,
amibe ha bementek, hamarosan megjelent a pult szélén egy pénzes boríték,
vagy éppen egy cím, egy telefonszám, ahol nem pénzben, de természetben
kaphatták meg az ajándékot. Így aztán Frenk, és a hozzá hasonlók szinte
minden stiklit megúsztak. Csak az „ismeretlen tettes” eredményű
nyomozásokkal járó kellemetlenségeket, kihallgatásokat, fogva tartásokat
kellett elviselniük.
F. századost azonban nem lehetett lefizetni, sem pénzzel, sem
természetben, ez utóbbit azért sem, mert neki más természete volt. Ezért F.
százados lenézte azt az egész bagázst, a bűnözőkkel és a rendőrtársaival
együtt, de azért a bilit több okból, ő sem borította ki.
Sok mindent mérlegelt, többek között az általános vélekedést. Még
mindig a fülében csengett a mondat, amit az egyik rendőrtársa mondott az
utcán, vigyázva hogy ne legyen fültanú: – Ugyan már, nézd meg mit
csinálnak legfelül, milliárdokat síbolnak el, azért nekünk sem kell baleknak
lenni.
Nagyjából ez volt az általános vélekedés, na meg az, hogy csak egy-két a
tojásból biztosan kikerült embert lehet visszarúgás nélkül támadni. A
megtámadott részéről könnyen előkerülhettek a pártkapcsolatok, az ilyen-
olyan pártfogók. Szóval ebben a környezetben a becsületesség
meglehetősen kockázatos volt.
F. százados természetesen először Frenket hallgatta ki, Frenk után
azonban Györkinét is elővette, de akkor már kész volt a terve.
  – Na kedves Györkiné, jól van, elnéző leszek magukkal szemben,
Frenkkel szemben is, de azért szeretnék a Béla fiával is elbeszélgetni.
Persze erre nemet is mondhat, mert tudom ő még kiskorú, de jobban tenné,
ha beküldené, ha azt akarja, hogy elnéző legyek.
Így került Bélus F. százados szobájába.
F. százados elégedetten nézegette, ahogy ez a Béla gyerek feszengve
mocorog az íróasztala előtti széken. Szerette az olyan szitukat, mikor
érezhette a hatalmat, pláne ha az valahogy meg is jelent. Egy darabig még
gondolkodott, hogy a szigorúbb fazonját adja elő, vagy a barátkozóst. A
barátkozós mellett döntött.
Bélus nagyjából negyven perc után zúgó fejjel ment haza. Nem is értette
mit akart tőle, F. százados, rengeteget beszélt, meglehetősen össze-vissza,
szimpatikus, vicces akart lenni, de nem lehet tudni, végül is mit akart.
Kérdezgette Frenkről, gyakran mondogatta, hogy ő csak jót akar nekik, ha
tudná mikor mit csinál Frenk, akkor még segíteni is tudna, aztán a
becsületes életről és a rendőri hivatásról is beszélt:
– Azért mi rendőrök, főleg ha tisztek leszünk, egy kicsit magasabb
szinten állunk, mint az átlagember, nem gondolod? – mondta, de a választ
már nem várta meg.
Utána pedig Frenkről meg a bűnözésről beszélt.
– Tudod a bátyád, meg általában a hozzá hasonló csibészek nagyra tartják
magukat, de valójában nagyon kisstílűek, olyan, ... olyan senkik, állandóan
félnek, ők azok akik félnek, és tőlünk rendőröktől félnek, nem gondolod –
mondta, de megint nem volt kíváncsi a válaszra.
Bélus csak egy-két mondatott tudott kinyögni, de nem is vágyott többre.
A végén pedig F. százados a kezébe nyomott egy papírt:
– Tudod mit Béla, én nem is idézlek be újra, mert azért még sok mindent
nem mondtál el, … csak megkérlek, hogy ebben az időpontban gyere el
újra. Egy újabb, beszélgetésre. Úgy fogalmazok, hogyha jót akarsz
Frenknek, meg magadnak akkor eljössz.
A papírra pedig egy jövő heti időpont volt ráírva.
A második beszélgetés után, ami nagyon hasonlóan zajlott le, mint az
első, csak több konkrétum hangzott el, már kezdett Bélusnak derengeni, mit
is akar F. százados.
Egyrészt be akarta szervezni Bélust beszámoló embernek, „beszélgető
társnak” titkos ügynöknek, csúnyán szólva, spiclinek. Aki szépen
elmesélgeti, mit csinált, merre járt Frenk, és egyáltalán mit látott, halott.
Másrészt rá akarta beszélni, hogy legyen rendőr, ill. felajánlotta, hogy
pártfogásába veszi, segít neki bejutni a rendőrképző iskolákba, és általában
is támogatja. A végén megint kapott egy időpontot.
Bélus, aki akkor 17 éves volt, komolyan elgondolkodott F. százados
szavain és a konkrét ajánlatain is.
A spicliskedés nem nagyon tetszett, de a rendőri munka, főleg, hogy
azért ad valamiféle hatalmat, rangot, az félig tetszett neki. Félig, mert akkor
már Bélusban kialakult ez az átfordulós tudat. Képes volt egyik óráról a
másikra, sőt néha egyik percről a má¬sikra, véleményt, felfogást és
hangulatot is váltani. De gúnyosan szólva, az álomvilág építésben is
„fejlődött”, ami persze képtelen fejlődés. A lényeg hogy Bélus el tudta
képzelni, hogy ő és F. százados, mint két filmbeli nyomozó-barát együtt
oldanak meg rejtélyes ügyeket, miközben izgalmas kalandokon mennek
keresztül.
A harmadik beszélgetést, szokása ellenére valódi kérdéssel kezdte F.
százados,
– Na, Béla mi a véleményed, amiről a múltkor beszélgettünk?
– Nem is tudom, ... még gondolkodom.
F. századosnak nem tetszett ez a felelet, egyértelműen pozitív választ
várt. 
–„Mennyit kell még agitálni ezt kis pöcst” – gondolta magában, de
legyűrte megvetését, elővette a barátkozós arcát, annál is inkább, mert volt
még egy célja. Témát váltott, szokása szerint össze-vissza csapongó
mesélésbe kezdett, a fiatalságáról a lányokkal való ügyetlenkedéséről.
Aztán megállt:
– Na és te hogy állsz a lányokkal? – kérdezte, majd miközben Bélus
határozatlanul válaszolt inkább csak nevetgélt, felállt Bélus mögé ment, és a
vállára tette a kezét:
– Te sem szereted igazán a lányokat – mondta kérdezve és közben Bélus
mellére csúsztatta a kezét.
Bélus lefagyott, soha nem került ilyen szituba, csak az agya forgott, de
képtelen volt bármit is mondani, tenni. Az undor és tanácstalanság
egyszerre bénította le. F. százados ezt biztatásnak vette, elkezdte
markolászni a mellét, majd kezét lejjebb csúsztatta a pénisz irányába. Bélus
szinte öntudatlanul piros arccal felpattant és csak ennyit tudott kinyögni:
– Mit csinál, maga meg mit csinál, én nem vagyok olyan.
Erre F. százados merevedett le, de csak öt másodpercig.
– Szóval te nem vagy olyan. Na jó, ... szóval nem vagy olyan, ez a te
bajod lesz. Tudod mit, kis pöcs, felejtsd el amit eddig mondtam és ami itt
történt. Egyelőre őrülj annak, hogy békén hagylak. Azt tudod, ha arra kerül
a sor, és a te szavad kerül szembe egy rendőr szavával, akkor egyszerűen
kiröhögnek. Ha én most elkezdek kiabálni, hogy te rám támadtál, akkor már
mehetnél is a börtönbe. Szóval takarodj, és kussolj, és örülj annak, ha nem
veszlek elő – sziszegte F. százados.
 Az élet ment tovább, de Bélus lelkén egy újabb repedés, történt, vagy az
is lehet, hogy el is tört.
 
Tíz nappal később Györkiné odaszólt a paprikás krumplit kanalazgató
Bélusnak:
– Mikor találkozol azzal a századossal, – a múlt héten voltál egyáltalán?
– Nem találkozom vele, végeztünk – motyogta, mormolta maga elé
Bélus.
– Mi van?! – emelte fel a hangját Györkiné – nem arról volt szó, hogy
bevesz maguk közé rendőrtanoncnak?
– Annak már vége, nem jött össze.
– Akkor ezt is elcseszted, akkor ezt is sikerült, … hogyan lehetsz ilyen
élhetetlen…
Bélus felállt a székről, és fojtott hangon, lehajtott fejjel csak annyit
mondott:
– Fogja már be, fogja már be, fogja már be.
Tulajdonképpen az eset kapcsán kezdett olyan kérdéseken gondolkodni,
hogy:
Kik érvényesülhetnek Magyarországon? Végiggondolva, hogy milyen
milliárdos lopásokról hallani. Meg azt, hogy ehhez képest a szegény
becsületes emberek mekkora eséllyel érvényesülhetnek? Például Zsuzsa
szüleinek, vagy éppen neki, vagy az itt lakók közül bárkinek mekkora
esélye van az érvényesülésre? Zsuzsa is biztosan valami gazdag csávóval
lépett le. És F. százados hogyan tudott érvényesülni, és neki Bélusnak mit
kellett volna tenni, hogy rendőrtiszt lehessen? Végül is, ha nem is gyorsan
és nem is tudatosan, de megerősödött benne a felfogás:
– Nagy ramaty ez az egész, nincs igazság, Frenk is megmondta. Jótett
helyébe, ne várj jót. 
Volt még egy dolog, ami erősen hatott Bélus jellemére, mégpedig az
amerikai akciófilmek. Jobban mondva az akciófilmek, de mivel ezek döntő
többsége amerikai volt, ezért gyakorlatilag amerikai akciófémekről van szó.
Kedvelte még a krimiiket is a horrorfilmeket is, westerneket is, de az
akciófilmek voltak a kedvencei. Persze annyi esze Bélusnak is volt, hogy
tudja, ennek fele sem igaz, már negyedannyi ütéstől is meg lehet halni,
legalábbis komolyan meg lehet sérülni, ahogy ezt maga is megtapasztalta, –
meg mi az, hogy a főhőst ezer golyóból egy sem találja el. Viszont
mindegyikben volt egy-egy jelenetsor, ami megfogta. De nem is maguk a
filmek tetszettek, hanem az üzenetük. A magányos hős, aki a világgal
szembeszáll, és a végén még győz is. Nem számíthatsz senkire csak
magadra, végső soron a barátok is ellened fordulnak, talán egy barát marad,
a társadalom, a törvények, a közösség, pedig végképp egy nagy nulla. Az
üzenet ez: a világ, a társadalom, a rendszer becstelensége nemcsak
átmeneti, hanem állandó, természetéből eredő, csak magadra számíthatsz,
és ebbe beleférnek a rossz-tettek is. Egyre jobban imádta ezt a gondolatot,
lassan ez a gondolat felváltotta a „jótett helyébe jót várj” felfogást.
Bár az amerikai akciófilmekben is volt egy halvány „jótett romantika”,
de ez más volt, mint a népmesékben megjelenő. És mindkettő más volt,
mint az Egri Csillagok regényben megjelenő közösség-egyén jótett. Mert az
is az egyik kedvenc könyve volt régebben. De csak volt. De hát a saját
tapasztalatai is inkább a „jótett helyébe jót várj” valótlanságát
bizonyították. 
De leginkább rühellte, megvetette a mostani magyar filmeket, kiváltképp
a tévé sorozatokat. Mert azok üzenete pont ellentétes volt az amerikai
akciófilmekkel, de a magyar népmesékkel is, és az Egri Csillagok
mondandójával is szembe ment.
Mert ezekben olyan lúzer magyarok szerencsétlenkednek, ripacskodnak,
akik ráadásul önzők, gonoszkodók is. Önzők, tehát nincs semmilyen
felfogásuk sem a közösséggel, sem jótettel kapcsolatban. Pancserek és
bután önzők, szinte mindenki és szinte minden filmben. Nem arról van szó,
hogy nem kellenek ilyen vicces filmek, – de csak ilyenek? Nincs még egy
nemzet a világon, aki ennyire büszke lenne arra, hogy hülye. A magyarok
erre komolyan büszkék, nem csak viccből.
Bélus jellemét azonban az amerikai akciófilmek alakították meglehetősen
rossz irányba, a magányos hős irányába, valamint, a cél szentesti az
eszközt, irányába.
És még hány Bélus él Magyarországon? Olyanok is akiknek hatalom
kerül a kezébe.
Bélus jellemére, lelkivilágára is hatottak az akciófilmek, és a legnagyobb
jóindulattal sem mondható, hogy ez a hatás pozitív irányú volt. 
"Lélek mélyén ott lapul a jó és rossz is. Mi tör a felszínre, mi lesz a
domináns, – nos ez sok mindentől függ. Rendszerint mindkettő, egyik sem
nagy dominanciával. Gyakori még az is, ha egyik (jó, vagy a rossz)
valamivel erősebb, mint a másik, gyengén uralkodik a lélek felett." 
 Bélus esetében azonban a rossz erősödött, tört a felszínre és szépen
elöntötte Bélus lelkét. A legtöbb ember nem képes megváltozni, még azon
cél érdekében sem, hogy hosszabb távon, jobban könnyebben élne,
boldogabb lenne. Úgy él, amire rövid távon képes, de ez sokszor kevés és
siralmas.
Az biztos, hogy az eset után és az előző lélekcsavaró csalódások után
kialakult Bélus átkattanó tudata: jótett helyébe jót várj, – majd hirtelen –
jótett helyébe rosszat várhatsz.
 
Vissza a jelenbe:
Anti bácsi tizedik napja van otthon.
Bélus miután beszélt Marika nénivel, másnap, vagyis a mai nap, már ott
dekkolt, háromnegyed háromtól a téren, a Blahán, hol ücsörögve, hol
sétálgatva, nézte a buszról leszállókat, hátha köztük van Zsuzsa.
Méz-szőke hajú, középmagas, csinos fiatal nő, ahogy Marika néni
elmondta, de ezt maga is tudta. És a Rókus kórház irányába megy. Ahogy
telt az idő és már harmadik hasonló, de mégse stimmel nő is elpárolgott a
ködbe, egyre idegesebb lett. Egyre idegesebben markolászta, nyitogatta a
zsebébe levő pillangó kést. Az első kését azután vette a téren (tér
környékén), miután Öcsike megverte. Azután szinte mindennap gyakorolt
vele, nemcsak kötelességből, de szórakoztatta is. Nemcsak a látványos
forgatásokat gyakorolta be, hanem a gyors előkapást és a képzeletbeli
hatékony használatot is. A szúrásokat is. A szeme ellőtt ilyenkor,
gyakorláskor megjelenik egy valóságos szitu, például ahogy Öcsike behívja
egy kapualjba. Pillanatok alatt kikapja, egyet forog a kés, és csússz, már
megy is a bordák közé. Vagy a gyomorba, vagy a nyakba. A mindennapos
gyakorlat során meglehetős ügyességre, és gyorsaságra tett szert.
Ez már a harmadik kése, ez már egy erősebb, márkásabb kés, szinte a
barátja lett. Nemcsak gyakorol, de minden gyakorlás után meg is élezgeti,
egy speciális fenőkővel, és szépen át is törülgeti. „Szia egyetlen haverom”,
mondta magában mormogva, miközben megsimogatta zsebében lapuló kést.
Kábé egy óra múlva hazament, nem baj, majd holnap. 
 
Három nappal később, Anti bácsi már 13 napja volt otthon.
Anti bácsi csak nyöszörgött az ágyban, halkan, már ha akart volna, akkor
sem tudott volna hangoskodni, – fáj, nagyon fáj.
 – Édes fejem, ... mit csináljak, ... csinálok neked pipi levest – sóhajtozta,
siránkozta Rózsi néni.
De Anti bácsi csak intett a fejével, nem kérek.
A legrosszabb érzés a tehetetlenség, ez még fájdalomnál is rosszabb.
Rózsi néni is tehetetlenül toporgott tépelődött, többnyire a konyhában. De
most megállt párja előtt:
– Bármit is mondasz, fejem, én most telefonálok, engem nem érdekel,
hogy ki, mit mondott, meg mit fog gondolni.
Rózsi néni először a házi orvost hívta, de nem vették fel. Megint hívta, de
foglalt volt. Aztán megint foglalt volt és megint. – Engem nem érdekel –
mondta egy óra múlva Antinak – én ráérek. Közben Antalt ki kellett
támogatni, vécézni. Foglalt és foglalt, akkor próbáljuk meg a kórházat.
Hosszú szöveg, átrágta magát a hosszú menün, kérjük várjon, – zene és
zene, néha a szokásos; várni kell, és még mindig, és egy fél óra múlva is,
zene és várni kell. Akkor másképp, egy másik kórházi számot hívott, de ott
meg nem vették fel.
Vissza a háziorvoshoz, egyszer csak, úgy három óra múlva felvették és
még a doktornővel is tudott beszélni.
– Drága doktornő, nagy baj van, én komolyan attól félek, hogy meg fog
halni.
– Mit mondtak a kórházba?
– Hazaküldték, a párom, két hete, azt mondták, hogy két hét múlva
visszahívják. Viszont most nagyon rosszul lett, nagy bajt sejtek.
– Nézze kedves Nagyné, ha a kórházba azt mondták, akkor én nem tudok
mit tenni. Talán próbáljon meg a kórházzal, ezzel a doktorral beszélni.
– Már próbáltam, de nem veszik fel, nem tudok velük beszélni. És mi
lenne, ha a mentőket hívnám?
– Először a kórházzal beszéljen, a mentőket nem egészen erre találták ki,
most mennem kell, viszontlátásra.
De Rózsi néni, hiába próbálkozott, egyszer már eljutott a kórház központi
ügyintézőjéhez, de a doktorig nem.
Anti bácsi csak gyenge kézzel, alig láthatóan intett, de Rózsi néni ismerte
minden rezdülését. Odaült az ágy szélére.
– Késő van Rózsikám, Rózsám, majd holnap, pihenj te is, ma már nem
veszik fel – mondta alig hallhatóan.
– Ez annyira igazságtalan édes fejem.
– Miért nem tőrödnek velem, talán nem érdemlem meg?
 – Rózsi néni szeme nedvesen csillogott:
– Nem ezt érdemeljük.
– Te mond meg Rózsám, valamit valaha rosszul csináltam, hogy így
bánnak velem? Nem voltam mindig is rendes becsületes polgára ennek az
országnak? Nem dolgoztam egész életemben szorgalmasan?
– Te is tudod a választ – mondta elvékonyodott hangon Rózsi néni, de
akkor már hullottak a könnyei – most már én is azt mondom, ezek
gazemberek, ezek nem érdemelték meg, … már bánom, hogy csendesen
robotoltunk, szolgáltunk.
– Gyere ide Rózsám, tubicám, simogasd meg a homlokom, azért ekkora
ajándék nem minden férfinak jut, köszönöm.
– Ugyan menj már édes fejem, úgy beszélsz, mint aki meg akar halni, de
arról szó sem lehet.
  Ugyanezen napon, miközben Rózsi néni telefonálgatott, Bélus újra
elment a térre, a Blahára, most már negyedszerre.  De most korábban indult,
és hosszab¬ban tervezte a maradást. Lehet, hogy, árnyékra ugrottam, ma
kiderül.
Bélus talán már egy órája is dekkolhatott a téren, egyre feszültebb
gondolatok kavarogtak a fejében, miközben a pillangóját nyitogatta, kicsit,
amennyire tudta a zsebében.
„Nem akarom bántani, nem akarom bántani. Miért is bántanám, nem
vagyok én vadállat. De minden nő cafka. Zsuzsa akkor is más, őt csak az
élet sodorta, ahogy engem is. Vagy nem? Lehet, hogy ő is álnok kígyó?
Nem akarom bántani. Dehogy bántom az igazit, azt egyetlen hozzám illő
nőt. De azért voltak gonoszságai, akkor sem bántom.”
Végre meglátta Zsuzsát, Szuzit, legalábbis egy nagyon hasonló nőt. A
maszk miatt nem volt benne biztos, de méz-szőke haj, a csinosság, a fekete
macskanadrág az enyhén iksz, de formás láb, és a Rókus kórház felé megy,
ez csak ő lehet. Követte, a kórház előtt szólította meg, hátulról rászólt:
– Szuzi, szia, … szia Zsuzsa, – ismételte meg.
Eltelt pár másodperc, amíg Zsuzsa tudatába elért, hogy neki szólnak,
Megfordult.
– Nekem szóltál? Ismerjük egymást?
– Akkor te vagy az.
– Azt hiszem én, de te ki vagy?
– Apró ismeretség csak tizenhat éves – mondta Bélus, miközben lehúzta
a maszkját. Zsuzsa gondolkodott, atyavilág legalább ezer férfi-ismerősöm
van:
– Na mondjad, ki vagy?
Bélust mellbe vágta, hogy Zsuzsa nem ismerte meg, de nem mutatta,
megpróbált szimpatikusan viselkedni.
– József utca, második emelet 23.
– Atyavilág, Bélus te vagy az?
– Jelentkezem, hölgyem.
– Simán elmentem volna melletted.
– Én viszont megismerlek, mindenhol, mindenhogy megismernélek.
– Hát ez kedves, de ne haragudj, sietek.
– Jó lenne elbeszélgetni.
– Talán majd egyszer.
Közben Zsuzsa a Rókus kápolnánál balra fordult.
Bélus szintén, egymás mellett mentek.
– Te is erre jössz? – kérdezte olyan lerázós stílusban. Zsuzsa számára a
gyerekkora inkább rossz, mintsem szép emlék maradt. Bélus persze
hosszabb beszélgetést tervezett:
– Mikor tudnánk elbeszélgetni a régi dolgokról? Ott van egy pad, gyere
üljünk le, dumáljunk egy kicsit.
– Mondtam már, majd máskor.
– Mikor jöttél vissza, mert halottam, sőt láttalak is, hogy külföldön
dolgoztál. Apukád egyébként beteg, tudod?
– Nem olyan régen – mondta közömbösen, de magában kellemetlennek
érezte, hogy Bélus, vagy bárki, pláne a szülei láthatják a filmjeit. Úgyhogy
hozzátette:
– Majd hazamegyek, csak most a vírus miatt nem akarok, egyébként
tartom apuékkal a kapcsolatot.
Bélus nem nagyon hitte, de amúgy is témát akart váltani:
– Gondolom, téged is sok csalódás ért, ahogy engem is.
Zsuzsa szaporábban kezdett lépdelni.
– Volt rossz is, jó is.
– De inkább rossz, ahogy nekem. Szerintem nekünk összefonódik a
sorsunk, kevesen értenek meg minket. Én sokat gondoltam rád.
Zsuzsa közben jobbra fordult a Stáhly utcába,
– Lehet, de nekem most van egy szuper-párom, piszok jól megvagyunk.
Vár is otthon.
 Bélust mintha arcon ütötték volna, eddig mindig úgy képzelete, hogy
Zsuzsa magányos. De most: „cafka, mint anyám cserélgeti a szemétládákat.
De lehet, hogy csak hazudik, egy kicsit incselkedik, elvégre én is
elhanyagoltam” – gondolta, de mást mondott:
– Ugyan már nem lehet neked komoly párod, ahogy nekem sem. Mi
egyformák vagyunk, mi összetartozunk. Tudom Frenk átvert téged, nem
érdemelt meg, de te is tudod, én más vagyok.
– Frenk nem vert át, én vertem át, és mi nem tartozunk össze, azt az
egész nyomortanyát el szeretném felejteni, … és most már jó lenne, ha te
meg engem felejtenél el. Nem akartalak megbántani, de siralmasak
vagytok, mindenki, aki ott él. Én megtaláltam az igazi párom… Amúgy is
hazaértem – mutatott egy másik házra (ezek a trükkök azért benne
maradtak) – szóval minden jót.
Bélus mormogott valami köszönésfélét, magában azt sziszegte – ezzel
nincs lezárva – és elindult visszafele.
Zsuzsa direkt nem ment be, még sétálgatott, nem akarta, hogy Bélus
megtudja, hol lakik, megvárta míg eltűnik. De hát Bélus is a nyóckerben
nőtt fel és a sarokról, már takarásból megleste, hogy hová megy be Zsuzsa.
Bélus egész délután, este is, éjszaka is (a rendőrautókat elkerülve), a
házak tövében magában mormogva, végigjárta, sietve, loholva, néha
bambán meg-megállva szinte az egész kerületet. Többször is.
  – „Még hogy nyomortanya, meg siralmasak vagytok, mit képzel ez
cafka? Ez itt nincs lezárva, engem így nem lehet lerázni. Azért mond
ilyeneket, mert szeret, de akkor miért titkolja. És mi az, hogy megtalálta az
igazi párját, egy kurva? Ahogy anyám, lesz itt még pofára esés. De tőlem is,
még hogy nyomortanya. Majd meglátja ki a siralmas. Én, én, vagyok a
siralmas, a lúzer, az impotens, miért is csodálkozom. De ezt már én sem
nyelem be” – hasonló gondolatok forogtak a fejébe, körbe-körbe, legalább
százszor.
 
Zsuzsát meglepte a Bélussal való találkozás. Az igaz volt, hogy van egy
tartós párja, de az nem várta otthon. Mert Miki általában később végzett,
egy másik részlegnél, annak ellenére, hogy egy cégnél dolgoztak. Zsuzsa
sok kaland és csalódás után, visszajött Magyarországra, és most már
hónapok óta együtt van az igazival. Igaz, sok igazi volt, de Miki azért
igazibb, mert ez nem a szex-éhes szalmalángos kapcsolat, hanem tölgyfa
parázsló, sokáig izzó melegítő kapcsolat. Néha már megijed saját magától;
csak nem olyan leszek, mint a szüleim?
Sok évig valóban külföldön, több országban dolgozott, mint pornó-
színésznő, először Gáborral. Jobban mondva Gábor csak olyan menedzser
féle volt. Egyébként ő volt az a vendég, aki még Frenknél is mélyebben
tudta kielégíteni, és aki iránt Zsuzsa rejtélyes megmagyarázhatatlan és
egyben zavaros vonzalmat érzett. Az egyik látogatása alkalmával említette,
hogy olasz pornófilmesekkel vannak kapcsolatai, Zsuzsát is be tudná nekik
mutatni. Ezután gyakrabban jött ez a vendég, akkor már Gábor, és egész
sokat beszélgettek, sutyorogtak szex közben, meg azon kívül is.
Majd jött a konkrét kidolgozott terv, és egyik reggel Zsuzsa nem a térre
ment dolgozni, hanem Gáborral a repülőtér felé taxizott. Azután Milánó
felé repült.
Gábor egyébként csak kicsit verte át, mert csak pár hónapig kellett
prostituáltként dolgozni, azután valóban bekerült a pornófilmesek közé. De
Gáborral való kapcsolata is, ahogy későbbi látszólag komolyabb kapcsolatai
is kudarcra voltak ítélve, mert nem annak látszottak, amik valójában voltak.
A kisebb-nagyobb csalódások, azonban bölccsé tették Zsuzsát. Most már
több mint egy éve egy itthoni pornócégnél dolgozik, de nem, mint
színésznő, hanem mint szerkesztő, válogató, meg ami jön. Ott ismerkedett
meg Mikivel és most már több mint fél éve együtt élnek, klasszul, ilyen
nyugis kapcsolata még nem volt. Sokáig tartott, amíg rájött hogy szét kell
választani, amit a férfiak a felszínen mutatnak, – a hízelgést, a látszólagos
szeretetet, időnkénti tiszteletet, – attól, amit valójában a lelkük mélyén
éreznek. Mert ott gyakran a látszólagos szeretet, tisztelet helyett a megvetés
és a kihasználás szándéka lapul. Mindhárom komolyabb kapcsolata
lényegében ezért romlott el, legalábbis Zsuzsa szerint. De ez most Mikivel
más – gondolta.
Este mikor a tévéhíradó előtt kajálgattak, megint szóba került a
találkozás.
– Szóval kivel is találkoztál? – kérdezte Miki.
– Bélussal, ott lakott a szomszédban.
– Ja igen, ő volt az első pasid.
– Nem, ő az első pasim öccse, amolyan fura alak. Ma is olyan furcsán
viselkedett.
– És mikor látogatod meg a szüleid, még mindig haragszol rájuk?
 – Majd meglátogatom, csak legyen vége ennek a cirkusznak, … ráadásul
apám beteg is.
– Covidos?
– Nem, azt hiszem nem. De egyébként én soha nem haragudtam a
szüleimre, csak nem értettem őket. Mondjuk úgy, hogy nem voltunk egy
hullámhosszon, még beszélgetni sem nagyon tudtam velük.
Közben a tévéhíradóban, mint mindig a Covid helyzetről volt szó.
Megnézték bár tudták, hogy sokat manipulálnak, de azért egy kis
átrendezéssel és hozzánézéssel, nagyjából tisztába jöhettek a helyzettel.
Miki egyik mondása: a hivatalos álláspontot is meg kell ismerni, még
akkor is, ha tudjuk, hogy hazudnak. Most sem állhatta meg, hogy ne szóljon
be:
– Én nem értem ezeket a magyarokat, miért tűrik ennek pojácának az
uralkodását, Miért viselik el hogy vacakul, még a többi országhoz képest is
rosszabbul élnek.
– Mi is magyarok vagyunk.
– De mi legalább kinyitjuk a szánkat.
– Itthon.
– De a többség még arra sem képes, hogy ellenük szavazzon. Pedig
szegények, ellopnak tőlük szinte mindent, lenézettek, majd elgondolkodva
hozzátette:
– Úgy, mint a szüleid.
– Igen, úgy mint a szüleim.
– Nem arról van szó, hogy nem vennék észre a gazemberséget, az
átverést, inkább arról, hogy ez a számunkra rossz, kizsákmányolt átverős
állapot, nekik nagyon is megfelel. Nem mindenki becsületességből,
szerénységből alkuszik meg vállalja az igénytelen életet, mint a szüleid.
Sok ok vezethet a megalkuváshoz, például az önzőség is. De a lényeg, a
végeredmény, … ez nekik megfelel. De hogy lehet így élni?
– Hát így.
– És nincs „legalább szólnom kellett volna” felelősség?
– Legfeljebb a másvilágon – mondta elgondolkozva Zsuzsa. 
 
 Másnap, Anti bácsi a 14 napja van otthon.
Bélus ezen a napon is elindult fél három környékén, de most nem a
Blahára ment, hanem a Stáhly utcába.
 – „Ha haza jön, akkor ide kell jönnie”– gondolta és felnézet a belvárosi
bérházra. Nagyjából mindent eltervezett, de kavarogtak a gondolatai, vagyis
mégsem lehet pontos tervről beszélni.
Mindenesetre úgy helyezkedett úgy sétálgatott, hogy az érkező Zsuzsa ne
vegye észre, csak az utolsó pillanatba.
Arra gondolt, ha beszélni akar Zsuzsával, akkor az vagy a bejárati kapu
előtt, vagy már benn a kapualjban legyen lehetséges. Szóval e terv szerint
figyelt, járkált, úgy, hogy ne legyen feltűnő. Ebben is jó volt, nemcsak a
pillangókésben, mert nyóckeres élete sorén azért jó párszor ki kellett lesni
embereket. Frenkéktől is kapott ilyen feladatott, például Vámosék mikor
mennek el otthonról, akkor szabad a pálya. Többször Frenket és Zsuzsát is
kileste, egyszer a másik szobából végighallgatta, hogy szeretkeznek, szinte
beleőrült. Szóval a feltűnés nélküli kilesésbe és a besurranásba volt
gyakorlata.
Zsebében levő pillangókés hol megnyugtatta, hol felkavarta, minden
késnyitási kísérletnél, jött a hang: „…nem akarom bántani, – bár cafka, – de
ez most az én filmem, én vagyok a kemény, lezser, az ügyes, erős
igazságosztó…”
A következő percben meg: „…nem akarom bántani, – biztosan lehet vele
beszélni, – azért siralmas nem vagyok – hiába gizdáskodik…”
Egyre idegesebb lett, majd az is elmúlt, mintha kiszállt volna belőle
minden gondolat, érzés.
Aztán a nő hirtelen megjelent a sarkon, – de nem ott, ahol várta, és a
ruhája is más volt, talán a maszkja is – de ez csak ő lehet, – nem baj, pont
egyszerre érünk a kapuhoz. Szinte egyszerre értek a kapuhoz, de Bélus
elfordulva látszólag a telefonjára figyelve kivárt, amíg a nyílik a kapu és
rögtön Zsuzsa mögött belépett a kapun, pont, ahogy százszor is elképzelte.
– Szia Zsuzsa, csak én vagyok, ne ijedj meg – szólt magának is idegenül
ható, fojtott hangon Bélus.
Egy ijedt szempár villant rá maszk felett, a kapualj sötétjében. Aztán a nő
elkezdett sietni, a bevezető lépcsősor elején, Bélus újra szólt – Zsuzsa csak
beszélni szeretnék veled, várj meg – utána futott, – ne játszd az agyad. –
"De az nem áll meg még egy kis beszélgetésre sem képes, csak hátranéz és
itt hagy."
A negyedik lépcsőfoknál érte utol, kezébe már ott volt a pillangó, nem is
pörgetett csak szúrt. Az elsőt a hátba a szív tájra, a másodikat oldalról a
bordák alá, aztán egyet megint felülre a nyakba. A nő összeesett, már az
első szúrás is halálos volt, szinte spriccelt a vére. Bélus sarkon fordult és
kilesett a kapun, két ember sétált, de messzebb és háttal voltak, így feltűnés
nélkül kiosonhatott, elosonhatott, amúgy maszk és kapucnis pulóver volt
rajta. Egészen hazáig, tudta ilyenkor nem tanácsos bárkivel is találkozni.
Otthon megfürdött a ruháit, maszkját pedig egy nejlonzsákba kötözte. 
 
Ugyanazon napon egy órával később Anti bácsi ma már negyedszerre
hányt, ráadásul nagyon furcsa hányások voltak, de nem mert szólni
Rózsának, ezzel se rémisztgesse. Rózsa már reggel óta mondogatta magát is
biztatva:
– Engem nem érdekel, én még ma kihívom a mentőket. Tojok rá, hogy mi
szokás, meg mit mondtak az orvosok, most már telefonálok.
Anti bácsi azonban rászólt: 
– Kicsit mintha jobban lennék – és tényleg úgy érezte, mintha jobban
érezné magát, mintha könnyebb szebb lenne az élet, csak a dereka táján
nyilallt sajgott. Aztán így folytatta: – Ne telefonálj, gyere inkább
summogasd meg a derekam, ahogy szoktad, a te csodás kezed biztosan
rendbe tesz.
– Édes fejem, de örülök, ha jobban érzed magad, felteszek egy kis pipi
levest. Ez most csinos kis pipi lesz, nem olyan öreg tyúk, mint én vagyok.
– Jól van, de most gyere és summogasd meg a derekam.
Rózsi néni, Antal rózsája pedig leült mellé és sok-sok érzéssel simogatta,
masszírozta.
Anti bácsi hitelen valami nagyon furcsát érzett, az egész belseje
meglódult, beleszédült, érezte, hogy ez most más, ez most a kaszás, száján
barnás folyadék ömlött ki, tüdejét is elárasztva. Két percig sem tartott,
végül megfulladt.
Rózsi néni eleinte fel sem fogva, de aztán kővé meredve nézte, ahogy
édes fejének száján vér ömlik, ki, furcsa hörgő hangokat ad ki, karja lába
ráng, majd lehanyatlik.
Aztán megcsapta a kezére ömlő barna folyadék szaga és ráébredt ez nem
is vér, hanem véres bélsár. Pár percig meredten ült, aztán elkezdtek folyni a
könnyei. 
– Jézusom telefonálni kell a mentőknek, lehet hogy még megmenthető.
De az édes feje ránézésre is egyértelműen halott volt. Mégis, hátha.
A mentők száma már oda volt készítve:
– Halló jöjjenek a férjem maghalt, … haldoklik, nem tudom.
 – Hölgyem először talán közölje, a nevét, és azt hogy honnan telefonál.
Ön most sír?
– Persze hogy sírok, most halt mag a karjaimba a párom, siessenek, de
lehet, hogy már késő.
– Akkor most döntse el, siessünk vagy már mindegy.
– Maguk, maguk az egész gonosz rendszerük elkésett, nagyon elkéstek,
ezt már nem lehet helyre hozni, végérvényesen el lett, … érti.
– Hölgyem most menjünk, vagy ne menjünk?
– Jöjjenek a nevem Nagy Antalné, a címem Józsefváros, József utca x,
második emelet huszonkettő, és elnézést kérek, kérem, hogy siessenek,
emberéletről van szó. Még egyszer, elnézést kérek – szipogta Rózsi néni,
bár tudta, hogy a feje, már soha nem szól hozzá.
– Nincs semmi baj hölgyem, sietünk. 
 
Két órával később Miki és Zsuzsa sietősen lépdeltek, még nyolc előtt
haza szerettek volna érni. Ma egy sürgős munka miatt tovább maradt
Zsuzsa és Miki megvárta, mert bár egy cégnél dolgoztak, de más részlegnél.
A házuk előtt álló két rendőrautó fura inkább kellemetlen érzéseket idézett
fel bennük. Belépve a kapun, ez csak fokozódott, mert a kapualji bevezető
lépcsősor rendőrségi kordonszalaggal volt elkerítve, éppen csak annyi
helyet hagyva, hogy egy fel, vagy lemenő ember elférjen. A kábé tíz
lépcsőből álló lépcsősor tetején, pedig egy rendőr állt, aki igazoltatta őket.
– Szóval maguk itt laknak a házban és eddig dolgoztak? – kérdezte a
rendőr miközben az igazolványukat nézegette.
– Igen – válaszolta Zsuzsa majd megkérdezte – és elárulná, mi is történt?
– Megöltek egy fiatalasszonyt, a házból.
– Itt a lépcsőn? És ki volt az?
– Igen itt a lépcsőn, ... azt hiszem Seres Kinga, a harmadik emeleten
lakott.
– Azt a fiatal nőt a harmadikról, aki két gyereket nevelt egyedül?
– Azt hiszem, őt.
– És mikor, hogyan, … és megvan a tettes?
– Ezekről nem beszélhetek, majd magukhoz is mennek a nyomozók.
Zsuzsának volt egy kellemetlen érzése, de arról inkább nem szólt.
 
 
 
 ©Kivaghy Krisztián 2021

BBS-Info Kiadó, 2014.

1630 Bp. Pf. 21. Tel.: 407-17-07
Felelős kiadó a Kft. ügyvezetője

ISBN 978 615 636 403 6

Minden jog fenntartva.