A mese helyszíneit a nagyanyám háza és környéke ihlette, az Aranyos mente, Mészkő a Tordai

Hasadék szájában..., ahol gyógyító asszony volt, csontkovács...,jeles álmai voltak, el tudta igézni a
tehenek tejét (de nem tette), szenesvizet vetett nekünk, ha megbetegedtünk..., és hatalmas
dombra felfutó kertje volt ... Csak a bejárt út szempontjából érdekes. 

Hol volt hol nem, az idők kezdetén, amikor még a fák is zöldebbek voltak, és fehér-piros színekben
illatozó babvirágok nyíltak a kertben, volt egyszer egy kislány.
Magas hegyek közé született. Sokszor nézegette is őket a kert védelméből, szüleiről alig tudott
valamit, a nagyanyja nevelte. A házuk egy domboldalon volt, innen jól lehett követni a patak
vonalát a völgyben, és a merész hegyeket, amik lezárták a látóhatár szélét, mindenik csúcs
megannyi kihívás, és különösen az, amelyik tetején a szürke vár magaslott.Tudta, hogy oda egyszer
el kell jutnia. Sokat gondolt rá. Ki élhet benne, hova látni onnan, annak az ablakából? A vágy, hogy
oda eljusson napról-napra nőtt. És ahogy lenni szokott az igen nagyra nőtt vágyakkal, eljött a nap,
amikor már nem lehetett tovább bírni velük a biztonságos kertben.
-Elmegyek világot látni! - súgta a szélben bólogató illatos babvirágoknak, és letépett egy piros
tátogót közüllük. A hajába tűzte.
-Elmegyek világot látni!-mondta a nagyanyja kecskéinek.
-Elmegyek világot látni,- mondta az ajándékba kapott barnásszürke nyúlnak.
-Vigyél engem is! -kérte a nyulacska. Hát mielőtt meggondolhatta volna magát ölébe kapta, és
szaladt is ki a régi fakapun, ami nemcsak kapu, hanem galambducc is volt egyben, búcsút intett a
galamboknak, és ment árkon-bokron keresztül. Előbb le a patakhoz, amit ismert. Itt pitypanglevéllel
megetette és friss vízzel megitatta a nyulacskát, ő is ivott a patakból. Aztán a kitaposott
ösvényeken elindult föl a hegyre. Sötét erdőbe vezette az ösvény, aminek nem lehetett látni a
végét. Jaj! A nyulacska bíztatta:
-Menj tovább, ismerem ezt a helyet! ismerem a fákat!, ismerem a madarakat, ismerem az állatokat!
Jaj, reszketett meg a babvirág a kislány hajában.
-Gyerünk tovább, sürgette a nyulacska! 
Hát ment! És ment,és ment, míg be nem esteledett és egy kunyhóhoz nem ért. Fáradt volt már,
éhes volt már, bement hát a házba, ahol jó meleg volt. 
A kemence padkán egy kényes, fekete macska üldögélt. A kislány magához szorította a nyulacskát.
-Kerülj beljebb! -mondta a macska, -merre tartasz?
-A nagy hegyre indultam, a várkastélyhoz.
-Nem mehetsz tovább ilyen sötétben, és amúgy is hiába mennél, olyan lakat zárja a KIRÁLYNŐ
kapuját, amit csak különös kulccsal lehet kinyitni.
 - Jaj!
- Elárulhatom a kulcs titkát, de szolgálnod kell érte, gondoskodnod rólam három nap és három éjjel.
Ott maradt hát a kislány, nemigen értett hozzá, de beletanult..., sütött-főzött, takarított , enni
adott a macskának és vigyázott a nyulacskára. Az éjszakák voltak a legnehezebbek. A macska
ilyenkor vadászott, a kislány pedig ezerszer megbánta,hogy magával hozta a nyulacskát erre az
útra. Különös lak volt a macska háza, három nap három esztendő. És itt semmi sem úgy történt,
ahogyan várta. Nagyon alaposan dolgozott, sepregetés után nagy ámulatára virágok nyíltak ki a
padlón és énekelni kezdtek, amint rend lett...Az étel pedig olyan erőt adott, hogy az semmiképpen
sem volt közönségesnek mondható. A kislány csak szolgált, szolgált, szolgált. A harmadik nap végén
elé állt a macska. 
-Íme hát a titok, amiért megszolgáltál, a várkastély lakatja a hajadban lévő babvirágtól nyílik. De
mert szépen dolgoztál, neked ajándékozom a házam őrét, a törpét, aki virággá változtatja a
tisztaságot, otthonná az otthont, és aki a hegy ismerője. Ő elvezet majd a várkastély úrnőjéhez. 
Ment, elérte a kastélyt, átverekedte magát a mélységes várárkon. A hajában lévő virág érintésére
leesett a lakat a hatalmas kapuról, az ajtó nyikordulva nyílt, hatalmas szürke falakkal, üresen
ásított rá a kastély.Hanem alig lépte át a küszöböt a törpe, egyszerre meleg és otthonos fény
öntötte el a termeket, zengő virágok nyíltak ki itt is ott is, valahol tűz ropogott, a termek
berendezett szobák alakját öltötték. A kislány végigjárta az összes termet. A hetvenhetedikben alig
volt valami a hatalmas ablakon és két lefátyolozott képen kívül a szemközti falakon. A lány kinézett
az ablakon, és tágas terekkel telt meg a szeme. Kíváncsian fordult vissza, lerántotta a fátylat az
első képről. Méltóságteljes, csillogószemű, szigorú arcú király és kicsit szomorú, szépséges
királyasszony nézett rá. Milyen ismerősek!
-A szüleid! - súgta a kisnyúl.
 Remegő kezekkel húzta el a másik fátylat is. A saját felnőtt arca nézett rá a képről. 
Alatta írás: "Íme a királynő."