1

AZ
ACÉLEMBER
IFJÚSÁGI REGÉNY

IRTA
Havas Zsigmond

SEBŐK IMRE RAJZAIVAL

BUDAPEST
TOLNAI NYOMDAI MŰINTÉZET ÉS KIADÓVÁLLALAT
RT. KIADÁSA

2
 TARTALOM
I. FEJEZET ............................................................................................................. 5

II. FEJEZET............................................................................................................ 9

III. FEJEZET ........................................................................................................ 15

IV. FEJEZET ........................................................................................................ 24

V. FEJEZET.......................................................................................................... 27

VI. FEJEZET ........................................................................................................ 34

VII. FEJEZET....................................................................................................... 38

VIII. FEJEZET ..................................................................................................... 43

IX. FEJEZET ........................................................................................................ 49

X. FEJEZET.......................................................................................................... 54

XI. FEJEZET ........................................................................................................ 57

XII. FEJEZET....................................................................................................... 61

XIII. FEJEZET ..................................................................................................... 65

XIV. FEJEZET ..................................................................................................... 70

XV. FEJEZET ....................................................................................................... 74

XVI. FEJEZET ..................................................................................................... 79

XVII. FEJEZET.................................................................................................... 83

XVIII. FEJEZET .................................................................................................. 88

3
XIX. FEJEZET ..................................................................................................... 93

XX. FEJEZET ....................................................................................................... 98

XXI. FEJEZET ................................................................................................... 105

XXII. FEJEZET.................................................................................................. 111

XXIII. FEJEZET ................................................................................................ 115

XXIV. FEJEZET................................................................................................. 121

XXV. FEJEZET .................................................................................................. 126

XXVI. FEJEZET................................................................................................. 134

XXVII. FEJEZET ............................................................................................... 140

XXVIII. FEJEZET ............................................................................................. 146

XXIX. FEJEZET................................................................................................. 152

XXX. FEJEZET .................................................................................................. 157

XXXI. FEJEZET................................................................................................. 162

XXXII. FEJEZET ............................................................................................... 166

XXXIII. FEJEZET ............................................................................................. 170

XXXIV. FEJEZET.............................................................................................. 177

4
 I. FEJEZET
A varázsvessző

A lenyugvó nap utolsó sugarai még ott rezegtek az akácfák

poros levelein, amikor az egyik fiú hirtelen felkiáltott. A
kiégett rét túlsó végére mutatott és álmélkodó arccal bámulta a
szeme elé táruló szokatlan látványt.
– Nézzétek, mit csinál ott Opál Sanyi! – kiáltotta és szemét
egy pillanatra sem tudta levenni arról a fiúról, aki a távolban, a
rét túlsó oldalán lassú, óvatos léptekkel botorkált a kövek és
tégladarabok között.

– Nézzétek, mit csinál ott Opál Sanyi! – kiáltotta.

– Mi van vele? – kérdezte Murányi Jóska és felugrott a
helyéről.

5
 – Napok óta nem láttam őt – magyarázta Biró Gyuri – és
amikor tegnap felkerestem, fejét csak egy pillanatra dugta ki a
pajtából. Azt mondta, ne zavarjam, mert nagyon fontos dolga
van. Valami találmányon töri a fejét. Gondoltam, hát csak
csináld. Úgysem lesz belőle komoly dolog…
A fiúk most már mind felálltak és a távolba néztek.
Érdeklődésüket módfelett felcsigázta Opál rejtélyes
viselkedése. Barátjuk, a szemüveges, sovány fiú, mindig
imponált nekik, mert állandóan fúrt-faragott és találmányokon
törte a fejét. Ezért is nevezték őt ezermesternek. Opál Sanyi
műszerész volt és a házuk udvarán álló régi pajtában kis
műhelyt rendezett be magának, amely sokszor volt a fiúk
találkozóhelye.
– Ha most holdvilág sütne, azt mondanám, hogy holdkóros
– jegyezte meg Murányi Jóska fejcsóválva. – Úgy lépdel,
mintha tojásokon járna és…
Nem fejezte be a mondatot, mert észrevette, hogy Opál
Sanyi különös tárgyat tart előrenyújtott kezében.
– Menjünk hozzá és nézzük meg, hogy mi van vele
ajánlotta Mayer Tóni, a fűszeres szeplős fia. – Gyere te is, Zab
Karcsi… Ne búsulj folyton…
Zab, a lomha, nagytestű fiú felállott, megropogtatta
csontjait, meglóbázta ökleit és vidáman nevetett.
– Mi baj van? – kérdezte.
– Gyere, majd meglátjuk…
Az öt fiú elindult. Elől ment Biró Gyuri, aki három könyvet
szorongatott a hóna alatt, utána Kormos Pista, aki vidékről jött
fel Budapestre és a vakációt az Óhegyen tölti. Mellette
Murányi Jóska, a VII. gimnazista lépdelt. Mögöttük a hosszú
Zab Karcsi és a szeplős Mayer Tóni szedte a lábait. Pár perc
múlva Kormos Pista nagyot rikkantott.
6
 – Hé, Opál, mi van veled? – kiáltotta.
A váratlan hangra a kövek között járkáló fiú összerezzent,
felkapta a fejét és bosszús arccal fordult a közeledő fiúk felé.
– Mi van a kezedben?
– Hagyjatok békén! – kiáltotta a szemüveges
villanyszerelő-tanonc. – Nem látjátok, hogy fontos kísérletet
folytatok?… Ha zavartok, akkor nem sikerül, pedig már-már
úgy éreztem, hogy megvan…
– Mi van meg? – kiáltották a fiúk izgatottan és körülvették
társukat. – Milyen drótot tartsz a kezedben?
– Majd egy, vagy két hét múlva elmondom, de most még
titok – rejtélyeskedett Opál és bosszúsan összeráncolta
homlokát. – úgysem értitek… Meg aztán nem szeretném, ha
kinevetnétek…
Kormos Pista, a gimnázium legjobb rúdugrója, jókedvűen
hátbavágta barátját és biztatóan mondta: – Nyugodtan
elmondhatod. Ígérjük, hogy nem nevetünk ki.
Opál Sanyi nagykeretű szemüvegén át a fiúkra nézett,
majd hirtelen kivágta: – Varázsvesszőt csináltam.
A fiúk tátott szájjal bámultak rá.
– Micsodát?… Varázsvesszőt… Hát ez miféle
babonaság?… – kiáltották összevissza. – Mindig mondtam,
hogy csuda bolondságokon töröd a fejedet, de nem hittem
volna, hogy ekkora bolond vagy…
Opált nagyon lehangolta barátainak véleménye és
szomorúan megcsóválta a fejét.
– Mondtam, hogy nem értitek, hát miért zavartok?…
Bíró Gyuri, aki eddig hallgatott, könyveit izgatottan letette
a fűbe, Opálhoz lépett, vállára tette a kezét és így szólt: –

7
Magyarázd el nekünk, én már kezdem sejteni, hogy mi van a
kezedben…
– Mondtam, hogy varázsvessző… Már az ókorban is
tudták, hogy mi a varázsvessző, de a középkorban egész
tudományág volt. A hajlékony, villás mogyorófa-vesszővel
fémeket, vízereket, forrásokat kerestek. Persze, azelőtt
babonával magyarázták a varázsvessző hatását és mindenféle
hókusz-pókuszt csináltak vele. Mostanában azonban nagyon
komoly tudósok kísérleteznek vele és a régi mogyorófavessző
helyett műszert használnak. Nézzétek ezt a műszert, amelyet
én csináltam. Ezeket a magnélküli tekercseket ismeritek a
rádiótechnikából… A tekercsek körülveszik a kis műszert,
amely egy szabadon lebegő mágnestűből áll… Ha most ezt a
készüléket a kezembe veszem és elindulok, mondjuk itt a
réten, akkor esetleg víz, vagy fémágyazatokra bukkanok. Ahol
ilyenek vannak, ott úgynevezett földáramok keletkeznek,
amelyek a műszer tekercseiben áramot indukálnak és ezek
kitérítik a mágnestűt…

8
 II. FEJEZET
A kincs

Amikor Opál egy percre elhallgatott, Mayer Tóni harsány

kacagásra fakadt.
– Mindig mondtam, hogy nagy bolond vagy! – kiáltotta –
Csinálsz egy szerkezetet, hogy vasat, vagy vizet találj… Mi az,
csak nem akarsz itt a réten vasbányát nyitni?… Vagy talán
otthon nem működik a vízvezeték?…
Opál elpirult, bosszúsan nézett a szeplős fiúra és
lehangoltan mondta: – Valahányszor kinyitod a szád,
szamárságot mondass… Én nem vasat és vizet keresek, hanem
elásott kincseket…
Erre a kijelentésre Murányi nagyot ugrott és kerekre tágult
szemmel bámult szemüveges barátjára.
– Elásott kincseket?… Hallottátok?… Opál elásott kincseket
keres itt a réten!… Ez nagyon izgató!… Meséld tovább, én
mindent elhiszek neked…
– Nincs több mondanivalóm. A varázsvesszővel nemcsak
vízereket, fémeket lehet keresni, hanem földbe ásott arany- és
ezüsttárgyakat is… De mára elég volt… Hazamegyek…
– Nem oda Buda! – kiáltotta Kormos Pista rendkívül
izgatottan, kipirult arccal. – Felcsigáztad az érdeklődésünket
és most szépen haza akarsz menni. Lássuk azt a varázsvesszőt,
hátha működik…
– Ma már fáradt vagyok – szabódott Opál.
– Akkor mi visszük! Te csak mondd, hogy mit csináljunk…
Zab, ide! Vedd át a varázsvesszőt!…
9
 Opál Sanyi húzódozott, de végül a készüléket mégis átadta
a holdvilágképű fiúnak.
– Nagyon vigyázz rá, ne rázd és ne cibáld…
– Ühüm – vigyorgott Zab és csak az ujja végével fogta meg
a drótból font fogantyút. – Aztán most mit csináljak?
– Lassan elindulsz és közben állandóan figyeled az
iránytűt… Ha kileng, akkor állj meg… A feljegyzések szerint
ugyanis ott, ahol a varázsvessző tűje kileng, valaminek kell
lenni a földben…
Mayer Tóni jókedvűen összecsapta a tenyerét.
– Csuda bolondságot csináltok! – kiáltotta és tele szájjal
nevetett. – Kincseket kerestek itt?… Miért lenne ezen a réten
elásott kincs?
A többiek meghökkentek és Opálra bámultak. Ez igaz,
Mayer Tóni néha fején találja a szöget… Miért lenne elásott
kincs éppen ezen az óhegyi réten, ahol más sincs, mint kiégett
fű, gizgaz, eldobált tégla és kődarab?
Opál Sanyi zavartan nézett barátaira, majd felvonta a vállát
és így szólt:
– Magam sem tudom, hogy miért éppen itt kezdtem meg
kísérleteimet… Tudjátok, többször láttam itt embereket, akik
főleg esténként jöttek ki és úgy vettem észre, mintha ástak
volna a földben… Talán ők is kincseket kerestek…
– Ezt csak álmodtad – vihogott Mayer Tóni és nagy darab
krumplicukrot dugott a szájába. – De hát nem bánom, Zab
csak cipelje azt a drótból készült csodabogarat. Majd szól, ha
megunja…
– Indulás! – adta ki a jelszót Kormos és izgatottan nézett
Opálra.

10
 Zab Karcsi elindult és valósággal tánclépésekkel ment a
törmelékek között. Arca sugárzott a fontoskodástól és két nagy
kezében úgy vitte a készüléket, mintha az nagyon becses
értéktárgy lenne. Biró Gyuri, aki egészen elfeledkezett a
könyveiről, izgatottan lépdelt előtte és szemét egyetlen
pillanatra sem vette le a mágnestűről.
A távoli fák leveleit gyenge esti szél zörgette és a
messzeségből feléjük szállt a kőbányai templom harangjának
esti szava, ők azonban semmivel sem törődtek. Csak Zabot
lesték, aki lassan, óvatosan ment a réten. Még Mayer Tónit is
hatalmába kerítette az izgalom. Elfeledkezett a nagy darab
krumplicukorról, amely majdnem a torkára szaladt…
Prüszkölni, köhögni kezdett, de a világ minden kincséért sem
állt volna meg.
Alkonyi homály feküdt a rétre és a távoli gyárkémények,
mint fekete emberi ujjak meredtek az ég felé. Valahol villamos
csilingelt és egy teherautó fékje csikordult.
A furcsa menet ott keringett a réten, az alkonyuló
mennybolt alatt. Hatan lesték kimeredt szemmel a készülék
mágnestűjét, amely azonban mozdulatlan maradt. Egyszer
kilengett, de Opál dühösen rákiáltott Zabra:
– Tovább!… És vigyázz, hogy hova lépsz, mert ha
megbotlasz és a készüléket megrázod, akkor a kísérlet semmit
sem ér….
Az elásott kincs felgyújtotta fantáziájukat. Képzeletük már
csodálatos képeket rajzolt eléjük. Ki tudja, hátha mégis
találnak kincseket, amelyeket még a török világban ástak el
régen meghalt emberek…
Zab holdvilágképén nagy verejtékcseppek ültek az
izgalomtól, de fáradhatatlanul tovább és tovább vitte a
készüléket. Murányi maga elé motyogott és pisszegni kezdett,
amikor Opál halkan megszólalt.
11
 – A múltkor este éppen itt láttam a földben túrkáló
embereket…
– Hallgass, nem látod, hogy a mágnestű rezegni kezd?
– Zab megint megrázta a készüléket!
– Nem ráztam meg, úgy fogom, mintha hímes tojás lenne…
– Kilengett!… Kilengett! – üvöltötte Mayer Tóni és
izgalmában kiköpte a krumplicukrot.
– Nem igaz! – ordította Kormos.
– Igaz! Én is láttam! – nyögte Biró Gyuri kipirult arccal és
megrázta Kormos Pista vállát. Izgatottan Opál felé fordult és
szinte magánkívül kiáltotta: – Szólj te is valamit, hiszen te
csináltad!… Kilengett a mágnestű, vagy sem?…
Opál Sanyi azonban nem válaszolt. Már ott térdelt a földön
és szemét a készülékre meresztette. Elfúló hangon mondta: –
Csend legyen! Fiúk, kérlek benneteket, hallgassatok!…
Gondolkoznom kell…
A földre nézett, pillanatokig gondolkozott, majd felugrott
és rákiáltott Mayer Tónira: – Tóni, gyere ide. Állj erre a helyre!
Gyorsan! És most el ne mozdulj… Ti, többiek, álljatok félre…
Most pedig, gyere Zab!…
Karon fogta a magas fiút és magával húzta. Tíz lépést
mentek, gyors léptekkel, majd megálltak és visszafordultak.
– Zab, lassan, nagyon lassan indulj Mayer felé. Én pedig
útközben figyelem a készüléket… Így!… Most mozdulatlan a
mágnestű… Még most is…
Két lépésnyire voltak a mereven, egyhelyben álló szeplős
fiútól, amikor Opál újra felkiáltott: – Rezeg!… Úristenem, ez
nem lehet véletlen… Állj félre, Tóni!… Igen, éppen itt, ezen a
helyen leng ki a tű… Másodszor is ugyanazon a helyen…

12
 Biró Gyuri leguggolt a földre és mereven maga elé nézett.
A többiek képtelenek voltak elmozdulni a helyükről.
Földbegyökerezett lábakkal, félkörben álltak és szemüket
kimeresztve, maguk elé bámultak.
Végül Kormos Pista tért először magához és harsány
hangon kiáltotta: – Ásó, vagy kapa kellene!
– Az ám, meg kell tudnunk, hogy jól mutatott-e a
varázsvessző! – mondta Murányi Jóska és Biró Gyuri mellé
térdelt. Ujját a földbe fúrta és örömmel kiáltotta: – Egészen
puha a föld… Ehhez nem kell az ásó… Gyertek, segítsetek!
A többieknek nem kellett sok biztatás. Letérdeltek és tíz
körömmel tépni kezdték a földet. A föld valóban egészen
puha, laza volt, ami nagyon meglepte őket.
Nagy gödröt ástak és közben már egészen besötétedett. Az
égboltozatot elöntötte a hold fehér fénye és feltűntek a
csillagok, amikor Mayer Tóni felszisszent és az ujját gyorsan
kirántotta a földből.
– Majdnem beletörött a körmöm! – kiáltotta és fájó ujját a
legszívesebben az ajka közé vette volna. – Valami keménybe
ütöttem…
– Biztosan kő volt! – jegyezte meg Biró, de a következő
pillanatban elhallgatott és újult erővel esett neki a földnek. –
Érzem, én is érzem… Van itt valami!…
– Rongy! – mondta Murányi lehangoltam – Valami van
benne! – kiáltotta Kormos és a fiúk izgalma most már a
tetőfokra hágott.
– Mintha zsák lenne… Húzzátok!…
Tovább dobálták a földet, majd ketten-hárman megfogták a
puha, durva anyagot és cibálni kezdték. Két perc múlva
tömött zsákot emeltek ki a gödörből. Minden olyan volt
előttük, mint egy érdekes, izgalmas álom. Mindenről
13
elfeledkeztek, a vacsoráról, a földön heverő varázsvesszőről és
csak a zsákot bámulták. Ott volt előttűk, szemükkel látták,
kezükkel tapogatták. Valódi zsák volt, benne ismeretlen
holmi…
Némán, megbűvölten nézték és most már nem mertek
hozzányúlni. Talán attól féltek, hogy a furcsa, bizsergető álom
az első mozdulatra szertefoszlik és utána józan kiábrándulás,
ébredezés következik. De néhány pillanat alatt mégis elmúlt az
izmukat bénító mozdulatlanság.
Zab Karcsi elrikkantotta magát, előrántotta zsebkését,
kinyitotta és óvatosan felhasította a zsák oldalát. A kés pengéje
nekiütődött valaminek és akkor halk csengést hallottak.
Egyszerre négy-öt kéz nyúlt a zsák felhasított oldalába és a
következő pillanatban kerek tárgyon csillant meg a hold vakító
fénye.
– Ezüst tál! – nyögte Zab és remegő kezéből kihullott a
nagy tál. – Én… én félek. Fiúk, ennek nem lesz jó vége…
Kormos Pista nem törődött barátja szavaival, két erős
kezével megmarkolta a rongyot, nagyot rántott rajta és erre az
egész zsák szétesett. Két gyertyatartó, zsebóra, arany karkötő,
aranylánc, több nagy tál és ezüst kancsó gurult szét a földön…

14
 III. FEJEZET
A rendőrségen

A hat fiú úgy állt ott, mintha a zsák tartalma megbabonázta

volna őket. Egyik-másik halkan nyögött. Opál felsóhajtott, Biró
Gyuri végigsimított a homlokán, mintha valami különös,
nyomasztó álmot akarna elhessegetni magától. Zab Karcsi, a
tizenhétéves holdvilágképű fiú pedig hátrahúzódott és egész
testében remegett.
Végül Kormos Pista szólalt meg, de hangja olyan volt,
mintha a túlvilágról jönne.
– És most mit csináljunk ezzel a kinccsel?
Ez az: mit csináljanak a talált holmival? Ez a kérdés ötlött
fel bennük. A hihetetlenből valóság lett és most nem tudták,
hogy mihez kezdjenek. Mayer Tóni, aki remegő testtel állott
egy földön heverő ezüst tál előtt, folyton azt kívánta magának,
bárcsak semmit sem találtak volna… A többiek pedig azt
kérdezték magukban: hazavigyék?… ássák vissza a földbe?…
hagyják itt és szaladjanak haza?… Vagy talán jobb lenne szólni
a papának?… Ez a nehéz kérdés felnőtteknek való, nem
fiúknak! Percek múlva Mayer Tóni tért először magához.
Nagyot sóhajtott, majd így szólt:
– Fiúk, ez a holmi nem a miénk. Ki tudja, hogy került ide a
földbe… Azt mondom, a leghelyesebb lenne, ha szólnánk
rendőrnek…
A többiek összerezzentek, majd a beszélőre néztek és
lassan bólintottak. Aztán újra a földre bámultak. Már nem is
törődték Mayer Tónival és talán észre sem vették, hogy a

15
szeplős fiú a nyaka közé vette a lábát és eliramodott. Zab
Karcsi vigyorogni kezdett, lehajolt és felemelte az egyik ezüst
gyertyatartót, amely az imént a lába elé gurult.
– Legalább két kilós! – mondta és úgy nézett a fényes
holmira, mintha szakértő lenne. – Fiúk, igazi kincs hever itt a
földön!… Nem tudom, hogy miképpen került a földbe, kinek a
tulajdona és hogy valóban a varázsvessző segítségével
találtuk-e meg, annyi tény, hogy mindez csodálatos dolog…
Nem hittem volna, hogy a valóságban ilyesmi létezzék… Azt
gondolom, a leghelyesebb lenne szépen összeszedni ezt a sok
holmit...
A többiek leguggoltak a földre és remegő kézzel, félve
nyúltak a kincsekhez. Opál Sanyi felvette a széttépett zsákot,
kiterítette a földre, majd óvatosan felemelt egy aranyláncot.
Ünnepélyes mozdulattal letette a zsákszövetre. Újra
elfeledkeztek a világról és nem vették észre, hogy nincsenek
egyedül a réten.
Két gyanúskülsejű férfi jött feléjük lábujjhegyen,
ökölbeszorított kézzel és izgatottan.
A fiúk nem látták, hogy a közeledők megtorpannak,
halkan, fojtott hangon sugdolóznak, mutogatnak és nem
hallották a két férfi szitkait. Csak akkor rezzentek össze,
amikor közvetlenül mellettük durva hang kiáltott rájuk.
– Hé, mi van itt?…
A mély hang úgy érte őket, mintha puskát sütöttek volna el
a fejük fölött. Ott guggoltak a földön, a kiterített zsák előtt,
nem tudtak mozdulni és csak az arcukat fordították a két
sötétképű jövevény felé.
Az egyik magas, széllesvállú alak volt. Borzas haja a
szemébe lógott, nagy száját félrehúzta és hatalmas jobbjával
borostás állát simogatta. Társa vékony, sápadt legény volt.

16
Sapkája a füléig csúszott és foga között szivarcsutkát
szorongatott.
Újra a borzashajú szólalt meg. Hangja gúnyos volt.
– Kincskeresőknek csaptatok fel, mi?… Ugye, jó lenne egy
kis ezüst és arany?… Hát jó lesz, ha elkotródtok innen, de
gyorsan, mielőtt még rossz kedvem támad… Csak azt tudnám,
hogy a fickók hogyan találták meg a zsákot…
Kérdő szemmel nézett társára.
– Hát még mindig nem mozdultok? – vicsorította a fogát a
másik férfi és fölemelte az öklét.
Erre aztán Zab Karcsi felugrott és dacosan megrázta a fejét.
– Nem megyünk! – kiáltotta.
– Ejha! Látod ezt az ugráló tökmagot? – vihogott a sovány
férfi és hatalmas társára nézett. – Még ellenkezni mer… Majd
ellátom a bajodat!… Kotródj innen, hé, mert megkeserülöd!…
Ehhez itt semmi közötök!… A miénk!…
– Mi találtuk! – szólt közbe Kormos Pista bátortalanul.
A borzashajú rámeredt a fiúra és Kormos Pista észrevette,
hogy hatalmas férfi ádámcsutkája vészjóslóan mozog.
– Az ám! – vihogott a férfi durván. – Ti találtátok… Hát
most megisszátok a levét annak, hogy olyan dologba ütöttétek
az orrotokat, amihez semmi közötök!…
Hirtelen mozdulattal megragadta Kormos nyakát és
megszorította. Zab Karcsi gyorsan barátja segítségére akart
sietni, de a sovány férfi mellbelökte őt.
– Várj, majd rád is sor kerül!
– Nem ijedek meg magától…

17
 – Nem-e? – kérdezte a sovány, felemelte az öklét és a fiúra
akart rontani. Ebben a pillanatban azonban új hang szólt a
vitába.
– Mi történik itt?
Mindnyájan megfordultak és az egyenruhás emberre
meredtek, aki Mayer Tóni mellett állott. Amikor a rendőr
észrevette, hogy a bozontoshajú csavargó Kormos Pista nyakát
szorongatja, nagyot rántott a derékszíján, aztán így szólt: – Jó
lesz, ha elengeded… Szóval a lopott holmiért jöttetek, de a fiúk
megelőztek benneteket és véletlenül rátaláltak az aranyra és
ezüstre…
– Nem véletlenül, a varázsvesszővel! – szólt közbe Mayer
Tóni izgatottan és remegő kezében kétségbeesetten
szorongatott egy nagy darab krumplicukrot. – Opál Sanyi
találmánya…
– Most ne beszéljünk erről – legyintett a rendőr.
– Ezt a két alakot jól ismerem. Többször volt dolguk a
rendőrséggel és, ha jó emlékszem, öt hete szabadultak a
fegyházból… Ez itt egészen biztosan lopott holmi… Hé, hová
mész?…
A sovány betörő azt hitte, hogy senki sem figyeli őt és
éppen csendesen kereket akart oldani. A rendőr azonban
ránézett, kitalálta szándékát és eléje állott. Jól megmarkolta a
karját.
Ebben a pillanatban azonban a borzashajú a rendőrhöz
ugrott és hátulról átkarolta a derekát. Két karja olyan volt,
mint egy hatalmas harapófogó. A rendőr erre kénytelen volt
elengedni a sovány férfit. És most már kettten támadtak a
szorongatott helyzetben levő rendőrre. De még ketten sem
bírták ledönteni a lábáról. Irtózatos küzdelem kezdődött, de
csak néhány pillanatig tartott, mert a holdvilágképű,

18
hórihorgas Zab Karcsi, mintha egyszerre álomból ébredt
volna, villámgyorsan a küzdőkhöz ugrott és nagy ökle máris
úgy csapott le az egyik betörő fejére, mint valami hatalmas
kovácskalapács.
A betörőnek elernyedtek a karjai, elengedte a rendőrt és
szépen a földre csúszott. Több sem kellett Mayer Tóninak:
mint egy párduc ugrott a földre roskadó bozontos emberre, a
mellére térdelt és izgalmában az arcába mázolta az olvadt
krumplicukrot. Ezalatt a többiek is felocsúdtak és részben
Mayer Tóninak, részben a rendőrnek voltak a segítségére, úgy,
hogy két perc múlva már mind a két jómadár összekötözött
kezekkel állott előttük. Opál Sanyi ezalatt, anélkül, hogy
bevárta volna az utasítást, szépen összecsomagolta a földön
heverő kincseket ős mire a rendőr elkészült a két betörővel, ő
is vállára vette a zsákot.
– Most a kerületi kapitányságra megyünk – mondta a
rendőr és erre az izgatott csoport megindult.
Negyedóra múlva már mindnyájan a kapitányságon
voltak, ahol fiatal, nevetőszemű kapitány fogadta a furcsa
társaságot. A rendőr jelentést tett és a kapitány nagy
érdeklődéssel vizsgálta meg a zsák tartalmát, majd jókedvűen
felkiáltott:
– Fiúk, hiszen ti az egész zsákmányt megtaláltátok!
Néhány nappal ezelőtt betörés történt az egyik közeli villában
és azóta eredménytelenül kerestük a vakmerő betörőket. Itt
van ez a két jómadár, akiket jól ismerünk és itt van a
zsákmány is. Hogyan találtátok meg?
Murányi Jóska összecsapta a bokáját és rövid néhány
szóval elmondta furcsa kalandjuk történetét. Nagyon
megdicsérte Opál Sanyi érdekes találmányát, a varázsvesszőt
és azután beszámolt arról, hogy az értékes holmit miképpen
ásták ki a földből.
19
 A betörőnek elernyedtek a karjai, elengedte a rendőrt.

–- Amikor megláttuk, nem tudtuk, mihez kezdjünk és

akkor történt, hogy…
– Hogy én elmentem a rendőrért – szólt közbe Mayer Tóni
büszkén, – mert úgy tudjuk, hogy minden talált tárgyat be kell
szolgáltatni a rendőrségnek…
– Jól tudjátok! – bólintott a kapitány jókedvűen,
mosolyogva.
– Azután a biztos úrral a rétre mentem és csak, amikor a
közelbe értünk, láttuk, hogy két gyanús alak bántja a fiúkat…
– folytatta Tóni.

20
 – Derék fiúk vagytok – dicsérte őket a kapitány, mire
Mayer Tóni fülig pirult.
Most a rendőr is közbeszólt:
– Kapitány úrnak jelenteni alássan, a fiúk később is nagyon
derekasan viselkedtek. Segítségemre voltak abban, hogy a két
garázda betörőt ártalmatlanná tegyem.
– Így még szebb! Igazi, bátor fiúk vagytok! Nagyon szépen,
bátran viselkedtetek…
– Hiszen cserkészek vagyunk, kapitány úr – szólt közbe
Biró Gyuri csendesen és csak akkor vették észre, hogy neki a
nagy felfordulásban még arra is volt ideje, hogy könyveit
elhozza a rétről. Most is ott szorongatta a hóna alatt.
– Hát derék cserkészek vagytok. Most pedig, azt hiszem, az
lenne a leghelyesebb, ha hazamennétek, mert szülőitek
bizonyára már aggódnak értetek. Köszönöm nektek azt, amit
cselekedtetek és előre ígérem, hogy szép jutalomban lesz
részetek…
Egyenként kezetfogott a fiúkkal, akik büszkén álltak a
kapitány szobájában, a nagy íróasztal előtt. Azután
összeütötték bokájukat és libasorban kimentek a szobából.
Mayer Tóni maradt utoljára, aki, mielőtt becsukta volna az
ajtót, még hallotta, hogy a kapitány mit mond a rendőrnek:
– Horvát, most hozza be a két betörőt, mert részletesen
kihallgatjuk őket…
A negyedik polgárista az uccán nagyot rikkantott és a
magasba dobta a sapkáját.
– Micsoda érdekfeszítő kaland! – kiáltotta. – Hősök
vagyunk!…
– Na, na – szólt közbe Murányi Jóska. – Nem éppen
hősök…

21
 – Hát a kapitány is mondta.
– Ő csak azt mondta, hogy derék fiúk vagyunk… Különben
nem is olyan fontos, hogy mik vagyunk. Sokkal fontosabb
kérdés, hogy van-e még egy darab cukrod?
Tóni szomorúan megrázta a fejét.
– Az utolsó darabot valahol elvesztettem…
– Annak a borzashajúnak az arcába kented – nevetett Zab
Karcsi és a visszaemlékezéstől olyan jókedve támadt, hogy
nevettében az oldalát fogta.
– Az ám! – hahotázott a szeplős Tóni. – Láttátok, milyen
volt?… Mintha gipszet nyalt volna… Ha elmondom a
papámnak, nem fogja elhinni… Megyek is már… Szervusztok,
fiúk! Holnap újra találkozunk a réten…
Nyaka közé szedte a lábát és hazafelé iramodott. A többiek
megálltak az uccasarkon, néhány szót szóltak egymáshoz,
aztán búcsúzkodni kezdtek. Végül Opál Sanyi egyedül maradt
az uccasarkon. Csillogó szemekkel, boldogan nézte
varázsvesszejét, amelyet a jobbjában szorongatott. Okos fiú
volt, jól tudta, hogy a mai kísérlet még nem igazolja azt, hogy
a varázsvessző tényleg alkalmas arra, hogy vele kincseket
kutasson fel, de még fiatal volt és nem felejtette el, azt a régi
igazságot, amelyet évekkel ezelőtt hallott, hogy minden
találmány mellé sok-sok türelem és kitartás kell.
Most már határozottan emlékezett arra, hogy két-három
nappal ezelőtt árnyakat látott imbolyogni a rétnek azon a
részén, ahol a zsákot megtalálták és mintha már akkor
észrevette volna, hogy titokzatos emberek ásnak a földben.
Ennek az emléknek a hatása alatt ösztönszerűen éppen a
rétnek azon a pontján kezdte kísérleteit a varázsvesszővel. Ki
tudná megmondani, hogy mekkora szerepe volt a lopott

22
arany- és ezüstholmi felfedezésében az ő csodálatos mágneses
szerkezetének?…
Ő csodálatosnak tartotta és bízott benne. Igaz, nem tartotta
nagyjelentőségű dolognak, mert tisztában volt azzal, hogy
varázsvesszőkkel már sok nagynevű tudós foglalkozott, de
kezdetnek ez a találmány is megfelelt neki. Majd következik a
többi… Csak lenne valaki, aki irányítaná őt, aki tanáccsal látná
el! Csak úgy könyvből nagyon nehéz megszerezni a szükséges
ismereteket. Kinek mutassa meg találmányait, ha majd
elkészülnek?…
Ezen a kérdésen sokáig tűnődött és egyszerre eszébe jutott
valami.
– A varázsló háza! – suttogta és most eszébe jutott minden,
amit még mint kisfiú hallott egy különös házról és még
különösebb gazdájáról. – Hozzá kellene mennem…
Ettől a gondolattól olyan izgatott lett, hogy remegni
kezdett a lába. Később összeszedte magát, hóna alá csapta a
varázsvesszőt és hazasietett.

23
 IV. FEJEZET
Mayer úr

Murányi Jóska másnap késő délután jókedvűen,

fütyörészve ballagott a Gergely uccán. A porcelángyár előtt
Zab Karcsival találkozott, aki éppen hatalmas vajaskenyeret
majszolt.
– Szervusz, Holdvilág! Tömöd magad?
Karcsi vigyorgott.
– Éppen most végeztem a tömést.
– Ugyan, hiszen még az elején vagy a kenyérnek…
– Ennek a darabnak igen, de ez már a negyedik. Most
azonban úgy érzem, hogy már kezdek jóllakni… Hová mész?
– A fiúkhoz. Talán már kint vannak a réten.
– Veled megyek! – kiáltotta Karcsi tele szájjal és vidáman
megindult barátja oldalán.
A következő uccasarkon azonban kénytelenek voltak
megállni, mert Mayer Jakab fűszerüzlete elé értek. A
boltajtóban fehérbajuszú ember állott. Fején bojtos piros sapka,
szájában csibuk. Amikor meglátta őket, intett nekik.
– Jóestét, fiúk, örülök, hogy látom magukat, mert beszélni
szerettem volna valakivel Tóniról…
– Csak nem beteg? – hökkent meg Murányi Jóska.
– Hát nern éppen, de mégis valami furcsa baja van:
hazudozik és henceg. Mindig becsületre neveltem,
hazugságon sosem kaptam rajta és tegnap este elkezdte a
hazudozást. Képzeljék el, azt mesélte, hogy kincset találtak
24
valami csodálatos bot segítségével, azután meg, hogy
betörőket fogtak és bent voltak a kerületi kapitányságon. Csak
tudnám, hogy hol olvasta ezeket a hazugságokat!. A fűszeres
aggodalmas arccal, pislogó szemmel nézett az előtte álló
fiúkra. Mintha tőlük várta volna a szeplős Tóni furcsa
betegségének magyarázatát.
Murányi Jóska nem s késett a magyarázattal.
– Tóni nem hazudott, Mayer bácsi, mert minden úgy
történt, ahogyan ő elmondta, – felelte a fiú büszkém – Csak
nem? – csodálkozott Mayer Jakab és egyszerre piros lett az
arca. – Nem akarok hinni a fülemnek… Betörőket fogtak,
megtalálták a zsákmányt?.,. .Hihetetlen! Na, ennek nagyon
örülök. Már attól féltem, hogy hazug lett az én drága Tóni
fiam… Legyen szíves, fiam, mesélje el az egészet.
Murányi Jóska részletesen elmesélte kalandjuk történetét,
miközben Zab Karcsi állandóan helyeslően bólintott.
– Nagyszerű! – lelkesedett Mayer úr, amikor Murányi
befejezte az elbeszélést. – Most már elhiszem az egészet, de azt
csak nem mondják komolyan, hogy az én fiam úgy ugrott az
egyik betörőre, mint egy macska?
– Mint egy párduc! – szólt közbe Zab Karcsi. – Aztán még a
krumplicukrot is az arcára kente. Olyan volt tőle az a betörő,
mintha gipszet nyalt volna…
– Ilyen bátor az én drága Tónim! – büszkélkedett a
fűszeres. – És a szegény fiút még meg is büntettem, mert azt
hittem, hogy az egészet csak kitalálta. Tegnap este
megparancsoltam neki, hogy egész nap maradjon itthon. Egy
lépést sem tehetett az uccára és szegényke most is ott ül a
szobában. A történelemkönyvet bújja. Történelemben úgyis
gyenge volt. Ejnye, ejnye!…

25
 Nagyon furdalta a lelkiismeret, gyorsan megfordult és
bekiáltott a házba:
– Tónikám, gyere csak ki!
A fiúk abban a pillanatban meglátták Tóni szeplőit. Ott
virítottak a boltajtóban. Apja átölelte, megcsókolta, barackot
nyomott fia fejére, majd így szólt:
– Csak most tudtam meg, hogy igazat mondtál, Tónikám.
Derék gyermek vagy és büszke vagyok rád. Most pedig, ha
akarsz, elmehetsz a barátaiddal… De aztán vigyázz magadra
és korán gyere haza… Köszönöm, fiúk!…
Könny csillogott a szemében, amikor nekitámaszkodott az
ajtófélfának. A büszkeség könnye. Gyönyörködve nézett a fiúk
után, de főleg saját drága csemetéjére volt roppant büszke.
A három jóbarát közben tovább bandukolt és most csak
Tóni beszélt. A büszkeségtől és örömtől majd szétrobbant.
Folyton beszélt és feneketlen zsebéből hatalmas krumplicukrot
húzott elő. A fehér tömböt mind a hárman alaposan
körülharapdálták és mire a rétre értek, már egy gramm sem
volt belőle.
A réten már ott ültek a többiek. Biró Gyuri három könyvet
tartott a térdén. Kormos Pista az öklére tette az állát és úgy
hallgatták Opál Sanyit, aki éppen magyarázott valamit.
– Huj, huj! – kiáltott Mayer Tóni már messziről.
– Szervusztok, fiúk újra együtt van a banda!
– Siessetek! – harsogta feléjük Kormos Pista és felugrott
helyéről. – Félórája várunk rátok, hogy együtt mehessünk az
agyagbányákhoz.
– Az agyagbányákhoz? – csodálkozott Mayer Tóni és
izgalmában megszaporázta lépteit.

26
 V. FEJEZET
A ház

A kőbányai agyagbányák vidéke mindig izgatta a fiúk

fantáziáját. Ezeken a helyeken valamikor szép sárga agyagot
bányásztak, az idők folyamán mindig hatalmasabb és
hatalmasabb gödröket ástak és ez a munka addig folyt, amíg
egyszer talajvíz öntötte el a bányák fenekét. Akkor azután
beszüntették a munkát és attól kezdve elcsendesedett a mély,
sárga gödrök vidéke.
A gödrök mélyén zöldvízű tavak képződtek, amelyekbe
kuruttyoló békák telepedtek. A fiúk szívesen jöttek ide
játszani. Az agyagfalak oldalába kis barlangokat ástak,
megfürödtek a bánya vizében, békákat kergettek, vagy pedig
hallgatták a tücskök énekét.
De még valami volt, ami idevonzotta őket. Túl az elhagyott
bányákon és réteken, néhány hatalmas jegenye között, szürke
ház állott. Részben kőfal, részben vaskerítés vette körül. A
vaskerítés rozsdás, a kő omladozó volt. Zöld repkény futott be
mindent: kerítést, mohos fát, házfalat és a kertben a faragott
kőpadokat. Esténként messze világítottak a ház ablakszemei.
A fiúk a szürke házat a varázsló házának nevezték.
Különös ház volt ez. Néha egyetlen hang, egyetlen szó nem
hallatszott ki a falak közül, de néha esténként furcsa dolgok
történtek. Szikrázó kék fény lobbant fel az ablakok mögött és
ez a fény sokszor olyan éles, vakító volt, hogy a gyérszámú
járókelők és a távolban álló házak lakói ijedtükben behunyták

27
a szemüket s elfordították a fejüket. Azután pattogás, zúgás,
sistergés, sivítás és vijjogás hallatszott. Ilyenkor az egyszerűbb
embereit babonás félelemmel mondták:
– Dolgozik a varázsló…
Amikor Mayer Tóni meghallotta, hogy az agyagbányákhoz
mennek, rögtön a varázsló házára gondolt. Azonnal kitalálta,
hogy a fiúk most nem a békák, vagy a tücskök miatt mennek a
sárga bányákhoz, hanem a szürke ház miatt. Útközben meg is
kapta a magyarázatot. Biró Gyuri a következőket mondta
nekik:
– Tudjátok meg, hogy én már régen figyelemmel kísérem
Opál Sanyi munkásságát és az a véleményem róla, hogy
nagyon tehetséges fiú. Még nagyszerű feltaláló lehet belőle.
Csak az a baja, hogy senki sem támogatja őt, nincsenek jó
műszerei, jó könyvei és főleg senki sincs, aki bátorítaná és aki
útbaigazítaná. Amikor tegnap este megláttam a varázsvesszőt,
ez a meggyőződés még mélyebb gyökeret vert bennem és
annyit gondoltam rá, hogy ma délben kitűnő ötletem támadt.
Elhatároztam, hogy Sanyit elviszem a szürke házba.
Zab Kacsi ijedten közbeszólt: – A varázslóhoz?
– Hozzá! – válaszolta mosolyogva Biró Gyuri. – Miért
ijedtél meg? Vagy talán te is azt hiszed, hogy a szürke ház
gazdája valami csúf mesebeli szörny, vasorrú bába, hétfejű
sárkány, vagy olyan varázsló, aki békává változtatja át az
embert?
– Én már hallottam ilyesmiről…
– Igen, a dadádtól, aki bolond mesékkel tömte a fejedet.
Hát légy szíves és vedd tudomásul, hogy a szürke ház gazdája
kiváló tudós.
– Tudós? – csodálkozott a szeplős Tóni.

28
 – Az, mégpedig világhírű fizikus, akinek kísérleteiről sokat
írnak az újságok. Elektrotechnikával foglalkozik, de főleg
rádiótechnikával és meglátjátok, hogy egyszer valami
csodálatos találmánnyal lepi meg a világot.
– És most hozzámegyünk? – kérdezte Tóni és pislogó
szemmel nézett barátjára.
– Hát persze! Hányszor mondjam még?… De jó lesz sietni,
mert nem szeretnék késő este bekopogtatni a házba.
A kis társaság jól kilépett, már túljutottak a téglagyárakon,
átvágtak néhány mezőn és a szárítókemencék szűk sikátorain
keresztül elérték az első agyagbányát, amelynek mélyén éppen
ebben a pillanatban kezdték meg esti hangversenyüket a
békák. Kis kerülőt kellett tenniök: megkerülték a bányát,
felkapaszkodtak egy alacsony dombra, amelynek tetejéről
megpillantották a jegenyék között megbúvó szürke házat.
Most semmi titokzatosság nem látszott rajta. Az öreg ház
békésen pihent, a jegenyék pedig csendesen hajladoztak a
szelíd esti szélben. Mindnyájan izgatottak voltak, de
legizgatottabbnak Opál Sanyi látszott, aki minduntalan
megigazította szemüvegét és hóna alatt görcsösen szorongatta
dobozát, amelyben varázsvesszőjét vitte.
Ő úgy érezte, hogy életének fordulópontjához érkezett.
Nagy lelkesedéssel dolgozott mindig. Bújta a könyveket, fúrt-
faragott a műhelyben, minden keze ügyébe kerülő műszert
megvizsgált és boldog volt, valahányszor úgy érezte, hogy
többet tud, mint addig tudott.
Mestere jóakarattal figyelte munkáját és sokszor adott neki
jótanácsokat, de Sanyi hamarosan rájött arra, hogy már többet
tud, mint az öreg mesterember. Mindig sóvárogva gondolt
arra, hogy egyszer talán találkozik egy komoly emberrel,
fizikatanárral, tudóssal, aki hasznos tanácsokkal látja el és aki
véleményt mond néhány általa készített praktikus kis
29
találmányról. De sosem mert arra gondolni, hogy olyan híres
tudóssal találkozik, mint amilyen a szürke ház gazdája.
Veres Győző dr híres feltaláló és tudós! És most mégis
hozzámennek… Vajon fogadja-e őket, színe elé kerülnek-e és
meghallgatja-e kérésüket?
Erre gondoltak a többiek is, kivéve Mayer Tónit, aki ebben
a pillanatban egy darab krumplicukrot fedezett fel a zsebében.
Azonnal kettéosztotta és felét Zab Karcsinak juttatta. Egy kicsit
elmaradtak a többiektől és miközben nyelveikkel hiába
igyekeztek a krumplicukrot eltávolítani a fogukról, így
biztatták egymást:
– Akkor sem félünk tőle, ha varázsló! Tegnap este nem
ijedtünk meg a betörőktől és ma sem fogunk félni…
Megkerülték az utolsó agyagbányát is és egy keskeny
ösvényen át a szürke ház rácsos kapujához értek. Biró Gyuri
ment legelöl. Mielőtt ujját a csengő gombjára tette volna, a
rácson keresztül a kertbe nézett. Igen meglepődött, amikor két
rózsaszínű ruhába öltözött leányt pillantott meg. A két leány
az egyik kerti pádon ült. Nagyon szépek voltak. Az egyik
szőke, a másik feketehajú. Ott ültek egymás mellett a kőpadon.
Az egyik kézimunkázott, a másik pedig olvasott.
– Nézzétek, lányok vannak ott! – suttogta Biró Gyuri.
Murányi Jóska kíváncsian lépett a vasrácshoz és erősen
elpirult, amikor a leányokat meglátta. Mayer Tóni gyorsan
megzavarta az idillt, mert nagyot rikkantott és integetni
kezdett a lányoknak. Murányi Jóska még jobban elpirult és
dühösen fordult Tóni felé.
– Micsoda neveletlenség ez? Úrileányoknak integetsz és
kiáltozol!
Tóni gyorsan visszavonult és Zab Karcsival együtt a fal
mellé lapult. A kertben ülő két leány ezalatt kíváncsian
30
felpillantott. Amikor észrevették a kapu előtt álló fiúkat,
felálltak és megindultak feléjük. A kapu mögött megálltak és a
feketehajú így szólt: – Kit keresnek?
Biró Gyuri összeütötte bokáját, félszegen meghajolt és
tisztelettel így szól: – Veres Győző tanár úrral szeretnénk
beszélni.
–Nagybátyánk nincs idehaza – válaszolta a feketehajú
leány, – de minden pillanatban hazajöhet. Ha nem sietnek,
várják meg. Sajnáljuk, hogy nem bocsáthatjuk be magukat a
házba, de egyedül vagyunk idehaza és nagybátyánk szigorúan
megtiltotta, hogy bárkinek is kinyissuk a kaput.
Biró Gyuri, mielőtt válaszolt volna, ismét meghajolt.
– Kérem, csöppet sem haragszunk ezért és szívesen várunk
idekint. Nem is akarjuk önöket zavarni.
– Nem zavarnak… Diákok maguk?
– Részben diákok – válaszolta gyorsan Murányi Jóska és
rámosolygott a szőke leányra, aki eddig némán állott a fekete
rácsos kapu mögött. De van közöttünk egy tehetséges feltaláló
is.
– Feltaláló? Ez nagyon érdekes! – mondta lelkesen a
szőkehajú leány és visszamosolygott Murányi Jóskára – Eddig
azt hittem, hogy a feltalálók mind öreg, őszhajú emberek és
maga az első fiatal feltaláló, akivel eddig találkoztam…
Murányi Jóska gyorsan mentegetődzött: – Nem én vagyok
a feltaláló, hanem Opál Sanyi, a barátom, akit ezennel
bemutatok. Ha megengedik, én is bemutatkozom: Murányi
József, VII. gimnazista vágyok, ez itt mellettem Biró Gyuri,
osztálytársam, ez pedig Kormos Pista, aki vidékről jött
Kőbányára, hogy vakációját a fővárosban töltse… Ejnye! Hol
vannak a többiek? Ketten eltűntek…

31
 Zavartan körülnézett, kereste Zab Karcsit és Mayer Tónit,
de amíg ők a lányokkal beszéltek, a két fiú kereket oldott, mert
elhatározták, hogy egy kicsit körülnéznek a ház környékén.
Meg akarták mutatni, hogy ők senkitől és semmitől sem félnek
és arra gondoltak, hogy mialatt a többiek a kapu előtt
társalognak, ők kalandvadászatra indulnak. Abban
reménykedtek, hogy sikerül elejteniük egy nemes vadat és a
varázsló szürke házában olyan élményben lesz részük,
amilyenben még soha.

Nagybátyám nincs idehaza – válaszolta a feketehajú lány.

32
 Reményeikben nem is csalódtak, de mégis eltévedtek, mert
bizony nem kellemes kalandban volt részük. A szürke ház sok
rémséget tartogatott számukra és abban a pillanatban, amikor
küszöbét átlépték, máris megbánták, hogy kalandra vágytak…

33
 VI. FEJEZET
Kaland a szürke házban

Az igazságnak tartozunk azzal a kijelentéssel, hogy ebben a

kalandban a kezdeményező nem Mayer Tóni, hanem a
holdvilágképű Zab Karcsi volt. Amikor a fal mellé lapultak, a
szélesvállú, erős fiú a következőket súgta szeplős barátja
fülébe:
– Te, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha itthagyjuk őket…
Tudniillik nem szeretem a leányokat és erős a gyanúm, hogy
most Kormos Pista és Biró Gyuri Murányi Jóskával együtt,
udvarolni fognak ennek a két rózsaszínű virágnak…
– Hehehe – kuncogott Tóni, – jó vicc! Hát mit tegyünk?
– Körülnézünk egy kicsit. Nagyon szeretnék egy kicsit
bekukucskálni a házba. Azt beszélik, hogy boszorkányos
dolgok történnek a tanár laboratóriumában, de még soha senki
sem látta, hogy odabent tulajdonképpen mi van.
A kőfal mellett csendesen megindultak és nemsokára a ház
mögé kerültek. Egy sor ablakot láttak, de mindegyiken sűrű
rács és redőny volt. Sehol egyetlen rés, amelyen
bepillanthattak volna. Zab Karcsi csalódott arcot vágott, majd
sóvárgó szemmel nézett visszafelé a kőfal tetejére. Tóni
kiolvasta szeméből a vágyat és ezért rögtön tiltakozni kezdett:
– Ne is gondolj arra, hogy átmászunk a falon, mert az
közönséges betörés lenne.
– Jó, jó – hümmögött Karcsi és gyorsan zsebrevágta a kezét.
– Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy betörjek a házba.
Arra gondoltam, hogy felmászunk a fal tetejére és onnan
34
benézünk a kertbe, de belátom, hogy ennek semmi értelme
sincs. Semmit sem látnánk. Gyerünk tovább…
Tovább lépegettek és amikor az utolsó ablakot Is elhagyták,
Tóni hirtelen felkiáltott:
– Né, egy ajtó!
Csodálkozva álltak a keskeny ajtó előtt, amelyet a szürke
ház gazdája a falba vágatott. Amolyan hátsó kijáratféle lehetett
és talán arra volt jó, hogy ha a tanár észrevétlenül el akar
távozni a házból, akkor ne legyen kénytelen a nagy kapun
kimenni.
– Olyan, mint egy tilos ajtó – suttogta Karcsi és remegő
kezét a vaskilincsre tette. Egy pillanatig sem gondolt arra,
hogy az ajtót nyitva találja. Annál nagyobb volt a meglepetése,
amikor lenyomta a kilincset és utána az ajtó nesztelenül
feltárult. Nagyon izgatott lett és olyan hirtelen ugrott vissza az
ajtóból, hogy majdnem fellökte a háta mögött álló Mayer
Tónit.
– Mit szólsz ehhez? – kérdezte halk, rekedt hangon.
– Nyitva van…
– Bemehetnénk…
– Be? Ez nem lenne betörés? – suttogta Tóni.
– Miért lenne az? Egy nyitott ajtón be szabad menni…
Hiszen úgyis beszélni akarunk a tanár úrral és ha találkozunk
vele, szépen megkérjük őt arra, hogy fogadja a fiúkat.
– Igaz. Csengő sincs ezen az ajtón… Bemenjünk?
– Menjünk!
Mégsem mentek. Ott álltak egymás mellett tétován.
Egymásra és a nyitott ajtóra néztek. Az ajtó mögül keskeny,
fekete folyosó torka ásított feléjük. Mind a ketten arra vártak,
hogy elsőnek a másik lépje át a küszöböt. Az ismeretlen
35
veszélyektől való félelem végigbizsergett a hátukon. A csábítás
nagy volt és most már késő volt visszavonulni.
Végül Zab Karcsi egyet rándított a vállán, megcsikorgatta a
fogát és elszántan átlépte a küszöböt. Megindult a folyosón,
nyomában Mayer Tónival. A halvány alkonyi fény a keskeny
ajtórésen át megvilágította útjuk egy részét, de alig tettek öt
lépést a folyosón, kellemetlen meglepetés érte őket. A kis ajtó
váratlanul becsapódott mögöttük. Mintha valami Iáthatatlan
kéz csapta volna be.
– A szél volt! – suttogta Tóni.
– Menj vissza és nyisd ki, mert nem látunk – mondta Karcsi
és erre társa szó nélkül engedelmeskedett. Tóni
visszabotorkált az ajtóhoz és a sötétben kaparászó kézzel
kereste a kilincset. Nagy sokára megtalálta és
megkönnyebbülten lenyomta. Az ajtót azonban nem tudta
kinyitni.
– Mi lesz? – hallotta Karcsi hangját.
– Nem tudom kinyitni – nyöszörögte Tóni.
– Nem?... Várj csak, jövök!
Karcsi melléje ért és megkereste a kilincset, de amikor
lenyomta, ő is rémülten érezte, hogy az ajtó nem nyílik ki. Ott
álltak egymás mellett, a vak sötétben és nem tudták, hogy
mitévők legyenek. Most már érezték, hogy a különös házban
még szörnyű kalandokban lehet részük. Egyelőre foglyok
voltak és egyikük sem tudta, hogy a fogságból mikor és
hogyan fognak szabadulni.
Tóni örült, hogy a folyosón sötét volt, mert így Zab Karcsi
nem láthatta a szemében gyülekező könnyeket.
Mi tagadás, Tóni elvesztette bátorságát és, ha nem
szégyellte volna magát, hangos sírásra fakad. Zab Karcsi sem
érezte magát kellemesen, de elsősorban nem az bántotta őt,
36
hogy nem tudnak kimenni a szabadba, hanem az a rejtély
rémítette meg, hogy az ajtó önmagától becsukódott és bezárult
mögöttük.
Mi a magyarázata ennek? Hogyan lehet az, hogy ők
kívülről egyszerűen csak lenyomták a kilincset és máris
kinyithatták az ajtót, most pedig, akár hogy is erőlködnek,
nem tudják kinyitni…
– Nagyon különös! – suttogta.
– Borzalmas! – panaszkodott Tóni és barátjába
kapaszkodott. – Karcsikám, eszedbe ne jusson, hogy egyedül
itt hagyj…

37
 VII. FEJEZET
A gépember

– Dehogy hagylak – dörmögte a barátja. – Csak tudnám,

hogy mitévők legyünk. Elvégre holnaputánig nem
ácsoroghatunk itt a sötétben.
– Ez igaz! – sóhajtotta Tóni. – Talán induljunk el a
folyosón… de azt tanácsolom, hogy nagyon óvatosan
lépegessünk, nehogy beleessünk valami csapdába, vagy
verembe.
– Ugyan: csapda és verem! Legfeljebb lépcsőbe botlunk. De
induljunk!
Amikor megindultak a sötét folyosón, Tóni görcsösen
szorongatta Karcsi karját. Nagyon lassan mentek, végtelen
óvatossággal lépegettek, kezüket a falhoz súrolták és
cipőjükkel előbb kitapogatták a talajt. Csak akkor, amikor
érezték, hogy semmi akadály nem állja útjukat, léptek előre.
Két percnyi botorkálás után érezték, hogy a folyosó végére
érnek és másik ajtó előtt állnak.
Szinte egyszerre tapogatóztak az ajtó felé, de mielőtt még
megérinthették volna, az lassan és nesztelenül kinyílott
előttük. Erre újabb rémület szállta meg a szívüket és
dermedten néztek előre. A mély és fekete sötétség már
megszűnt és most halvány fény derengett előttük. Ebben a
fényben hatalmas termet pillantottak meg, amelyben különös
gépek, bútorok és tárgyak magasodtak a mennyezet felé.

38
 Egymás kezét fogták, amikor a második ajtó küszöbét
átlépték, de ugyanakkor újra ijesztő dolog történt: hangot
hallottak. De milyen hang volt! Bömbölt és rikácsolt egyszerre:
– Mit kerestek itt? – hallották. – Vakmerő betolakodók
vagytok és jaj nektek!
A két fiú remegni kezdett és tágrameredt szemmel nézett
szét a halvány fény mellett, de sehol sem láttak emberi lényt.
– Lépjetek hármat előre! – parancsolt rájuk az előbbi hang
és ők rémülten engedelmeskedtek.
– Állj! – hangzott az újabb utasítás és ebben a pillanatban
vakító világosság támadt a teremben.
Semmit sem láttak ennek a teremnek a csodálatos
berendezéséből, nem látták a hosszú márvány pultot, a
lombikokat és csillogó elektromos gépeket, nem látták a
hatalmas üvegszekrényeket, a különböző furcsa szerkezeteket,
motorokat és kemencéket, ők csak egyet láttak, ami azonban
mindennél félelmesebb és borzalmasabb volt.
Rögtön azután, hogy a teremben világosság támadt,
tekintetük egy soha sem látott szörnyre esett. Emberi alakja
volt. Különös, otromba lábakon hatalmas test, a vastag nyakon
furcsa, hengeralakú fej nyugodott és az egész alak csillogó-
villogó acélból volt.
Az acélszörny ott ült a fal mellett, acéltrónuson.
Két szeme helyén, két apró villanyégő izzott.
Amikor a fiúk megálltak előtte, az acélember felállt,
felemelte jobbját és rájuk mutatott.
– Most ott maradtok, ahol vagytok! – kiáltott rájuk. – Ha
mozdulni mertek, vagy ha bármihez hozzányúltok, a halál fiai
vagytok. Jaj nektek azért, hogy ide bemerészkedtetek! Minden
mozdulatotokat lesem és hiába is tesztek bármilyen

39
menekülési kísérletet, a két zárt ajtón keresztül nem tudtok a
szabadba jutni…
Zab Karcsi ijedten hátranézett és csak akkor látta, hogy a
második ajtó is becsukódott mögöttük. Mayer Tóni úgy
reszketett, mint a kocsonya. Térdei ütemesen összeverődtek,
foga pedig hangosan vacogott. Sírva fakadt és akkor
könyörögni kezdett:

Az acélszörny olt ült a fal mellett, acéltrónuson.

– Bácsi… Izé, ne tessék bennünket bántani, mert mi semmi

rosszat sem akarunk csinálni… Bejöttünk ide, mert nyitva
találtuk az ajtót és amikor el akartunk menni, nem tudtunk
kijutni a szabadba…
40
 Elcsuklott a hangja és könyörgő szemmel nézett az előtte
álló hatalmas gépemberre. De nem kapott választ, csak a
lámpaszemek villogtak és az acélmell mélyéből tört elő és
szállt feléjük halk zúgás.
Zab Karcsinak is megjött a hangja és szintén könyörögni
kezdett:
– Tessék bennünket kiengedni… ígérjük, hogy soha többet
nem jövünk vissza és semmi rosszat sem teszünk…
Ő sem kapott választ. Dermedten álltak a vakító
világosságban, a félelmetes robotember előtt és nem mertek
mozdulni a helyükről. Álltak, álltak és végül ismét Tóni szólalt
meg bátortalan hangon:
– Kérem szépen, tessék kibújni abból a vasból… Szeretnénk
hazamenni…
A gépember azonban nem mozdult, csak állt, állt előttük,
pedig a fiúk meg voltak arról győződve, hogy belsejében elbújt
valaki, csak azért, hogy rájuk ijesszen.
Végül Tóni megunta a merev állást és picikét hátralépett. A
gépember ebből semmit sem vett észre. Tóni erre megint
hátralépett egyet, majd még egyet. Zab Karcsi észrevette ezt és
szintén hátrálni kezdett, de alig tettek három lépést, a
gépember összerezzent, felemelte jobbkarját és ijesztő hangon
rájuk kiáltott:
– Vissza!
Ijedten engedelmeskedtek, visszamentek előbbi helyükre
és most már csak abban reménykedtek, hogy mielőtt még a
félelemtől és a rémülettől meghalnának, valaki segítségükre
siet.
Tóni kővédermedten állt, szemét mereven szegezte a
gépszörnyre, arcáról kétségbeesés rítt le és sírás fojtogatta a

41
torkát. Zab Karcsit ismeretlen félelem kerítette hatalmába,
lehajtotta fejét és mélyet sóhajtott.
Mélységes csend ülte meg a termet és ezt a csendet később
csali egy távoli óra egyhangú ütése zavarta meg.

42
 VIII. FEJEZET
A varázsló

Gyorsan alkonyodott Kőbánya felett. Biró Gyuri barátaival

ott állott a rácsos kapu előtt és a két szép leánnyal beszélgetett.
A beszélgetést most semmi, senki sem zavarta. Zab Karcsi és
Mayer Tóni eltűnését Murányi Jóska fedezte fel és amikor a
két fiút sehol sem látta, odasúgta Kormos Pistának:
– Kereket oldottak.
– Kicsodák? – kérdezte Kormos.
– Karcsi és Tóni. Gondolod, hogy hazamentek?
– Nem tudom, de örülök, hogy nem lábatlankodnak itt a
kapu előtt, mert tudom, hogy mindig bajt csinálnak. Azt
hiszem, az lenne a legjobb, ha mi is hazamennénk. Nemsokára
sötét este lesz és ilyen későn nem illik idegen kapu előtt
ácsorogni.
– Én szívesen vagyok itt és úgy látszik, hogy Gyuri is.
Gyere, lépjünk mi is közelebb, mert a lányok még azt hiszik,
hogy mulyák vagyunk és félünk tőlük.
A szőkehajú leány, aki beszédközben mindig elpirult,
gyorsan megbarátkozott a rácsos kapu előtt álló fiúkkal,
megmutatta nekik kézimunkáját és rövidesen valósággal
kivallatta Gyurit, aki minden kérdésére készségesen válaszolt.
Elmondta, hogy az iskolában a legelső tanulók közé tartozik és
hogy nagyon szép könyvtára van otthon.
– Eddig kétszáznegyven könyvet gyűjtöttem össze és
remélem, hogy néhány év alatt ezer is lesz. De nemcsak a
könyveket szeretem, hanem a színházat is. Minden vasárnap
43
délután elmegyek a Nemzeti Színházba. Kedvenc darabon „Az
ember tragédiája”.
– Látta már a „Rómeó és Juliá“-t? – kérdezte a szőke lány,
akit Ilonkának hívtak.
– Hogyne, Shakespeare-nek majdnem minden darabját
megnéztem.
Most Murányi Jóska is közbeszólt:
– Én a „Bánk Bán“-t szeretem a legjobban.
A feketehajú Erzsi, aki eddig némán állott a kapu mögött,
felcsillanó szemmel mondta:
– Én is szeretem! Tavaly láttam és nagyon, de nagyon
tetszett.
Ebben a pillanatban kavics csikordult meg az úton. Valaki
a ház felé közeledett. Kormos Pista megfordult és egy lassan
közeledő, fehérhajú öregurat pillantott meg, aki kíváncsian,
csodálkozva nézte a kapu előtt álló csoportot. Amikor a ház
elé ért, Ilonka felkiáltott:
– Nagybátyám!
Biró Gyuri most szintén megfordult és amikor
megpillantotta a tanárt, összecsapta a bokáját és
tiszteletteljesen mondta:
– Biró Gyuri a nevem és a tanár úrhoz jöttünk. Ne tessék
haragudni, hogy zavarjuk.
Veres tanár a fiúra mosolygott, újra kíváncsian végignézett
a társaságon, majd vidáman kérdezte:
– Mi a baj, fiúk?
– Tanácsot szeretnénk kapni, tanár úr.
– Tanácsot?… Hát ismertek engem?

44
 – Hogyne. A tanár urat mindenki ismeri, kísérleteiről sokat
beszélnek, sőt, itt a környéken varázslónak hívják…
– Én is hallottam erről – válaszolta nevetve Veres Győző
dr. – Dehát minden tudatlan embernek nem magyarázhatom
meg, hogy laboratóriumom van és hogy mivel foglalkozom.
Az emberek hajlamosak arra, hogy minden olyan dologra,
amelyet nem értenek, azt mondják, hogy varázslat.
Ugyanolyanok, mint Afrika bennszülöttei, akik valamikor
megijedtek az autótól, a repülőgéptől és a kerékpártól. A
repülőgépre azt mondták, hogy azon rossz, vagy jó szellem
érkezik a kerékpárban és a zakatoló gépkocsiban pedig
félelmetes szörnyeket láttak. Ezek az idők azonban rég
elmúltak és Afrika sok részén ma már a feketék is kerékpáron
járnak és akkor sem halnak meg a félelemtől, ha autóba kell
ülniök. De hát mit magyarázok itt a kapu előtt, gyertek beljebb
és odabent majd megmondjátok, hogy mi járatban vagytok.
A tanár kulcsot vett elő a zsebéből, feltárta a kaput és az
egész társaság megindult a ház felé. Amikor az előcsarnokba
értek, Ilonka felkiáltott:
– Nézd, Győző bácsi! – A falra mutatott, amelyen szürke
márványlap volt. A márványlapon egy sor kapcsoló és
villanyégő. Az egyik kis égő világított, de lángja nagyon
furcsán remegett.
– Ejha! – kiáltotta a tanár. – Valaki van a laboratóriumban!
A legjobb lesz, ha egyenesen odamegyünk.
Siető léptekkel ment végig egy fehér folyosón és a fiúk,
valamint a lányok kíváncsian és izgatottan követték őt. A fiúk
a folyosó végén furcsa dolgot tapasztaltak. Mielőtt a tanár az
ajtóhoz ért volna, az nesztelenül feltárult előtte. Opál Sanyi
rögtön észrevette, hogy az ajtón nincs kilincs. Izgatottan súgta
Kormos Pistának:

45
 – Láttad? Önműködő ajtó! Megszakítottuk az infravörös
fénysugarat, az elrejtett fotocella működni kezdett és a
láthatatlan szerkezet feltárta az ajtót.
– Én semmilyen vörös fényt nem láttam.
– Nem is láthattad, mert a vörösön aluli fény láthatatlan.
Követték Veres tanárt, aki egy könyvekkel telezsúfolt
szobába lépett és gyorsan a szemközti falban levő keskeny ajtó
felé ment. Ez az ajtó is feltárult előtte, de a tudós nem lépte át a
küszöböt, hanem megállt és kíváncsian benézett a
laboratóriumba. Azonnal észrevette a terem közepén álló
fiúkat. Biró Gyuri, áki a tanár mögött állott, felkiáltott:
– Tóni és Karcsi!
– Segítség! – tört ki most Tóniből a kétségbeesett hang és
remegő kézzel mutatott a gépszörnyetegre.
Veres tanár csodálkozva kérdezte Biró Gyuritól:
– Ismeritek ezt a két fiút?
– Igenis, tanár úr – válaszolta a csodálkozó Biró Gyuri. –
Velünk jöttek, de sejtelmem sincs arról, hogy miképpen
kerültek a házba.
Veres tanár felnevetett.
– Én sejtem, sőt ha nem tévedek, alaposan megjárták… Az
én házőrzőm pontosan végezte kötelességét és nagyon rájuk
ijeszthetett. Nézzétek! Most, hogy az a nagyobbik fiú
megmozdult, a robotember máris megfenyegeti őket.
Kormos Pista, Murányi Jóska és Biró Gyuri csak most
látták a fal mellett álló, csillogó acéltestű gépembert, amely
hatalmas öklét fenyegetően rázta a két megszeppent fiú felé.
– Csodálatosan érdekes! – szólt közbe Opál Sanyi lelkesen.
– Sohasem hittem volna, hogy valaha robotembert fogok látni.

46
 – Ilyen gyorsan megismerted? – kérdezte Veres tanár és
csodálkozva nézett Sanyira. – Nem hittem volna, hogy
ismeritek…
Újra felnevetett, amikor a laboratórium közepén álló fiúk
kétségbeesett arcára nézett, azután jókedvűen átlépte a
küszöböt, a falhoz sietett, ahol hatalmas kapcsolótábla volt.
Megnyomott egy gombot, majd így szólt:
– Most idejöjjetek. Legelőször is azt mondjátok meg,
hogyan kerültetek a házba?
Mayer Tóni, aki egy pillanatig nem értette, hogy a tanár
mit mond, még mindig dermedten állott, de amikor látta, hogy
az öregúr feléje int, végre meg merte mozdítani a fejét. Ijedten
nézett a gépemberre és bizonytalanul lépett egyet. Amikor
látta, hogy a gépember nem mozdul többé, nekiiramodott és
egy szempillantás alatt a tanár előtt termett. Zab Karcsi úgy
követte, mint a forgószél.
– Jaj, jaj – nyöszörögték szinte egyszerre. – Nagyon
köszönjük, hogy ki tetszett szabadítani bennünket.
– Hogyan kerültetek ide? – hangzott el másodszor is a
kérdés.
– Tanár úrhoz jöttünk a fiúkkal és mivel mi ketten nem
akartunk a kapu előtt ácsorogni, elindultunk, hogy megnézzük
a házat és amikor a hátsó falhoz értünk, megláttuk a kis ajtót.
Megfogtuk a kilincset és nagyon csodálkoztunk, amikor
észrevettük, hogy az ajtót nem zárták be kulccsal. Bejöttünk a
kis folyosóra és az ajtó akkor hirtelen becsapódott mögöttünk.
Nem tudtunk kimenni… tovább mentünk, a másik ajtót is
megtaláltuk és igazán megijedtünk, amikor az önmagától
kinyílott…
Amikor Tóni kis szünetet tartott, Zab Karcsi felsóhajtott.
Úgy látszik, a visszaemlékezéstől libabőrös lett a háta. Egy

47
pillanat múlva bátortalan, halk hangon ö folytatta az
elbeszélést:
– Aztán bejöttünk ide a terembe, világosság támadt,
megláttuk ezt a szörnyeteget, amely megfenyegetett
bennünket. Akkor már tudtuk, hogy nagyon nagy bajba
kerültünk és hogy foglyok vagyunk…
Elhallgatott, rémülten nézett a gépember felé, majd halk,
suttogó hangon kérlelte Veres tanárt:
– Kérem szépen, tessék megmondani annak az embernek,
aki abba a vasba bújt, hogy jöjjön ki onnan..
A tanár elmosolyodott, barackot nyomott Karcsi fejére és
jókedvűen mondta:
– Úgy látszik, te kevesebbet értesz a technikához, mint a
barátod. Ebben a gépben nincs eleven ember.
– Nincs? – csodálkozott Tóni. – Hiszen beszélt…

48
 IX. FEJEZET
Néhány titok magyarázata

A tanár jókedvűen végignézett a fiúk csoportján, majd így

szólt:
– Nos, fiúk, mielőtt elmondjátok, hogy mi járatban vagytok
nálam, a következőket kérdezem tőletek: ki tudja közületek
azt, hogy mi a titka az önmagától nyíló ajtónak és a
robotembernek? Erre azért vagyok kíváncsi, mert a
válaszokból megtudom, hogy tisztában vagytok-e a modern
technikával. Vegyétek tudomásul, hogy én, aki nagyon
visszavonult életet élek ebben a házban, nem érek rá arra,
hogy hosszú magyarázatokat tartsak nektek.
Opál Sanyi, aki eddig a háttérben állott, most a tanár elé
lépett és a következőket mondotta neki:
– Ha meg tetszik engedni, legelőször bemutatkozom: Opál
Sándor műszerésztanonc vagyok és az én ügyem miatt jöttünk
ide. Sokat tanulok és sokat olvasok. Talán válaszolni tudok a
tanár úr kérdéseire.
– Rajta! Kíváncsi vagyok, hogy mit tudsz.
Sanyi megköszörülte a torkát, elfogódott hangon kezdett
beszélni, de amikor néhány pillanat múlva észrevette, hogy az
öreg tanár milyen jóságosán és biztatóan néz rá,
nekibátorodott és valóságos kis előadást vágott ki.
– Úgy az ajtóknak, mint a gépembernek a berendezése a
vörösön aluli, úgynevezett infravörös fények és a fotocella
alkalmazásából áll – kezdte a kipirult arcú fiú. – Már régen
olvastam, hogy a fény sugarai elég tág határok között
49
mozognak. Pontosan az a helyzet itt is, mint a hangnál. A hang
másodpercenként tíz rezgéstől tízezer rezgésig terjedő
skálában képviseli az összes hallható hangokat. Tíz rezgésen
alul és tízezer rezgésen felül a fül már nem érzékeli a hangot.
A hang megvan, a levegő rezeg és mégsem hallunk semmit.
Ugyanígy van a fénynél is. Vannak olyan gyorsrezgésű fény-,
illetve színhatások, amelyek már nem váltanak ki semmiféle
ingert a szem idegzónáiban, szóval: van szín és az még sem
látható. A láthatatlan színek csoportjába tartozik többek között
az infravörös színcsoport is…
Sanyi egy kis szünetet tartott. Veres tanár most közbeszólt
és a következőket mondotta:
– Ejha! Ezt jól betanultad! Nagyon meglepett, hogy ilyen
hibátlanul mondtad el, de halljuk a folytatását. Mit tudsz a
fotocelláról?
– A fotocella nagyon érzékeny szerszám – válaszolta Sanyi.
– A legcsekélyebb fényhatásra is azonnal reagál. Felfedezték
ugyanis, hogy bizonyos fémek és fém-sók, sőt gázok is
különös tulajdonsággal rendelkeznek. Így például, ha erős
fény éri őket, vezetővé válnak, vagyis: alkalmassá lesznek az
elektromos áram vezetésére. Az alapelv, vagyis a kísérleti
eredmény birtokában készítették a fotocellát. Természetes,
nagyon sokat kísérleteztek, próbálkoztak és igen sokat
dolgoztak, amíg végül sikerült a fotocellát elkészíteni.
– Milyen a fotocella? –- kérdezte Veres tanár.
– Olyan, mint egy kis villanykörte – válaszolta Opál Sanyi
bátran. – Tulajdonképpen gömbölyű üvegbúra, amelyben egy
lemezszerű alkotmány van és ez előtt egy kis másik fémrész. Az
üvegbúrából vagy minden levegőt kiszivattyúznak, vagy a
levegőt eltávolítják és bizonyos gázokkal töltik meg. A két
egymástól távollevő fémrész, pólus közé egy áramforrást
iktatnak. Az áramforrás közönséges zseblámpa elem is lehet, de
50
lehet akkumulátor is. Szóval: tetszésszerinti áramforrás. Ha az
áramforrás két sarkát összekapcsoljuk a fotocella két
fémpólusával és sötétben vizsgáljuk az áram működését,
akkor látni fogjuk, hogy a fotocella nem enged át semmi
áramot. Pontosan olyan a helyzet, mintha megszakítottuk
volna az áramvezető huzalt. Abban a pillanatban azonban,
amikor a fotocella üvegbúráján fény éri a fotocella lemezeit,
vagy gázát, az áramáramlás azonnal megindul. A fény hatása
alatt a fotocella vezeti az áramot.
Sanyi ismét elhallgatott és kérdően nézett Veres tanárra,
aki helyeslően bólintott és így szólt:
– Eddig jól mondtad. Csak folytasd!
– Ha a fotocellát elhelyezzük egy helyiségben és ha erre az
érzékeny szerszámra fény esik, akkor a fotocellán át áramló
áram például egy mágnes tekercsén is áthaladhat. A mágnes
mindaddig magához ránt és fogva tart egy kis fémpecket,
amíg a fotocellát fény éri. Pont abban a pillanatban, amikor a
fény megszűnik, az áram megszakad, a mágnes elveszti a tartó
erőt, a fémpecek leesik és két huzalt rövidre zár, vagyis
összeköti őket. A huzalokon keresztül ebben a pillanatban
áram indul és ez az áram megindítja azt az elektromos
szerkezetet, amely az ajtót nyitja, vagy csukja. Az ajtó kinyílik,
vagy bezárul. Valaki belopódzik a terembe és elhaladva a fény
előtt, eltakarja egy pillanatra, aminek következtében a fotocella
működése megállt.
– Hohó! Álljunk csak meg egy szóra! – szólt az öreg tudós,
majd Mayer Tóni felé fordulva, a következőkét kérdezte tőle: –
Amikor ti az uccáról a kis ajtón át a sötét folyosóra léptetek,
láttatok fénysugarat?
– Nem, kérem szépen, vaksötétség volt a folyosón –
hangzott Tóni ijedt válasza. A szeplős fiú még most is

51
rémülten nézte az acélember fényes testét és a legszívesebben
elbújt volna, hogy senki se láthassa őt.
– Nos, a folyosón nem volt fénysugár – állapította meg a
tanár. – Hogyan lehetett az, hogy szerinted a fotocella mégis
működött, megindította az áramot, az áram pedig az ajtó
gépezetét.

Sanyi ismét elhallgatott és kérdően nézett Veres tanárra.

Veres tanár kérdően nézett Opál Sanyira, aki rögtön a

következőket válaszolta:
– Nem mondtam, hogy a fotocellát csak látható fénysugár
működteti, sőt már említettem, hogy vannak láthatatlan,
úgynevezett vörösönaluli sugarak is. Tanár úr bizonyára itt a
52
házban is ilyen infravörös sugarakat alkalmaz. Ez fény, mint
mondottam, de nem látható. Fény, amely van és nem világít.
Amikor Mayer Tóni és Zab Karcsi a folyosóra léptek, nem
látták az infravörös sugarat, nem tudták, nem tudhatták, hogy
ilyen van, nem láthatták, hogy az a fénysugár honnan jön és
hogy merre tart. Tehát beleütköztek, anélkül, hogy tudták
volna. Egy pillanatra eltakarták, árnyékot vetettek és a
fotocellába kapcsolt mágnes elvesztette a fémpecket, az
lebillent és működésbe hozta a szerkezetet.
– Nagyszerű – mondotta Veres tanár, amikor Opál Sanyi
elhallgatott. Megveregette a fiú vállat, jókedvűen
megdörzsölte a kezét, majd a többiek felé fordulva, így szólt:
– Remélem, ti is megértettétek, hogy barátotok itt miről
tartott egészen szép előadást. Most már biztosan tudom, hogy
a robotemberről is ugyanilyen hibátlanul tud majd beszélni.
Mielőtt azonban erről beszélnénk, szeretném, ha
elmondanátok, hogy milyen ügyben jöttetek hozzám.
Hallottam, hogy tanácsot szeretnétek kérni és már előre is
ígérem, hogy szívesen leszek a segítségetekre.

53
 X. FEJEZET
Segélykiáltás

Bíró Gyuri, aki eddig nagy érdeklődéssel hallgatta Sanyi

magyarázatait és Veres tanár megjegyzéseit, most az öreg
tudós elé lépett és a következőket mondotta:
– Mi, akik itt vagyunk, rnár régen jóbarátságban állunk
egymással. Szabad óráinkban mindig együtt vagyunk,
játszunk, beszélgetünk és sokszor komoly dolgokkal is
foglalkozunk. A legkomolyabb közöttünk Opál Sanyi, aki, bár
nem fejezhette be középiskolai tanulmányait, még ma is
nagyon sokat tanul és olvas. Műszerész-tanonc, de úgy tudom,
hogy jövőre már felszabadul. Feltalálónak nevezzük őt, mert
mindig találmányokon töri a fejét. Tegnap este nagyon érdekes
dolgot mutatott be nekünk. Varázsvesszőt készített és ezt a
varázsvesszőt nem messze ettől a háztól, az egyik réten ki is
próbáltuk, és próbaközben csodálatos dolog történt: a
varázsvessző segítségével kincset találtunk.
– Kincset? –- csodálkozott Veres tanár.
Mayer Tóni, aki eddig olyan néma volt, mint egy hai, már
elfelejtette szörnyű kalandját és a gépembert, most gyorsan
közbeszólt és hadarva ezt mondta:
– De milyen kincseket! Ezüst gyertyatartókat, tálakat,
aranygyűrűket, cigarettatárcákat, karpereceket!… Egész
zsákravalót! És tetszett volna látni, hogy milyen nagy
verekedés támadt. Jól elláttak a betörők baját…
– Jól elláttátok a betörők baját?… Hát ez mit jelent? –
csodálkozott a tanár.

54
 – Tetszik tudni, az úgy történt – magyarázta Tóni, – hogy
amikor a réten kiástuk a zsákot, egyszerre csak ott termett két
rabló. El akarták venni a kincseket, mi azonban nem engedtük
és a mókának az lett a vége, hogy rendőrért szaladtam, aki a
mi segítségünkkel elcsípte a két jómadarat. Ma már a rács
mögött ülnek. A kincs lopott holmi volt és a két betörő ásta el a
réten.
– Nagyszerű! – lelkesedett Veres tanár. – Hiszen akkor ti
vagytok azok a fiúk, akik házam betörőit elcsíptétek.
– Á tanár úr házába betörtek? – csodálkoztak a fiúk.
– Igen, éppen én hozzám. Ma délelőtt értesítést kaptam a
rendőrségtől. El is mentem a kapitányságra és ott hiánytalanul
megtaláltam azt a holmit, amit néhány nappal ezelőtt
ismeretlen betörők elvittek a házamból. A kapitány úr
említette, hogy fiúk találták meg az elásott ezüst- és
aranytárgyakat és hogy ezek a derék fiúk segítségére voltak a
rendőrnek a két betörő elfogatásánál is. Nem hittem volna,
hogy ilyen gyorsan megismerkedem azokkal a bátor
gyermekekkel, akikről a rendőrségen annyi dicsérő szót
hallottam.
A tanár jólelkűen, mosolyogva nézett szét a fiúk között,
végigsimított hófehér haján, azután tűnődve kérdezte:
– Csak tudnám, hogy mivel jutalmazzalak meg
benneteket…
Biró Gyuri erre gyorsan azt akarta, mondani, hogy
semmiféle jutalomra nem tartanak igényt és hogy köszönetét
sem varnak, de akkor egyszerre váratlanul mély sötétség
támadt a laboratóriumban. Amilyen vakító fény árasztotta el
eddig a nagy termet, olyan vak sötétség borult rájuk.
– Mi történt? – hangzott Tóni ijedt hangja a sötétben.
– Elaludt a villany! – mondotta Veres tanár csodálkozva.
55
 Valaki megindult a szobában. Két fiú összeütközött,
felszisszentek, majd átható sikolyt hallottak.
A ház távoli részében valaki fájdalmasan felkiáltott:
– Segítség!
A kiáltás megdermesztette őket.
– Mi volt ez? – suttogták.
– Ilonka, Erzsi, hol vagytok? – kiáltotta Veres tanár.
Senki sem válaszolt neki.

56
 XI. FEJEZET
Két jómadár

Ki tudná megmondani, mit jelent két elhagyatott téglagyári

szárítókemence néhány vidám vakációzó fiúnak? Mulatságot,
játékot és kellemes időtöltést. A téglagyár esztendők óta nem
működik. Az agyag kifogyott a bányákból, nem volt miből
téglát csinálni, a rozoga épületben álló öreg, kiszolgált gépeket
leszerelték, ócskavasként eladták és egy szomorú naptól
kezdve már csak patkányok tanyáztak abban a gyárban, ahol
nemrégiben még serény munka folyt.
A kőbányai fiúk hamar felfedezték az elhagyatott
téglagyárat, amelyet igen alkalmasnak találtak bújócskajáték
játszására. Bemásztak a sötét kemencék mélyébe, kergették,
keresték egymást és kuvikolással, bagolyhuhogással
ijesztgették egymást.
A napfényes nyári délutánokon vidám csatazaj veri fel a
kemencék környékét, de az esti harangszó hazahívja a fiúkat
és abban a pillanatban, amint az este ráteríti fekete köpenyét
az omladozó épületekre, elnémul, elárvul az egész környék.
Ezen az estén is csend volt a téglagyárban. Sehol egy
ember, egy lélek, de egyszerre mégis mintha valami
motoszkálás zaja támadna az egyik kemencénél.
A rozsdamarta vasajtó halkan nyikorogni kezd és egy
bozontos fej tűnik fel a nyílásban. A brutális arcból fényes
szem világít. A borzas haj időnként eltakarja az égő szemeket
és egy hatalmas tenyér reszeli a borostás állat. A két szem
figyel, les a sötétben az út felé, majd néhány perc múlva halk,
nyávogó hangon valaki megszólal.
57
 – Pszt… Vigyázz, nehogy meglássanak!
– Dehogy látnak! – dörmögi a bozontoshajú borízű hangon.
– A legjobb lenne, ha becsuknád az ajtót! – siránkozik a
másik a sötét háttérben.
– Hogyne, majd örökké itt fogok rostokolni… Mit
gondolsz, azért szöktem meg a dutyiból, hogy itt éljek, ebben a
büdös odúban, amely bármelyik percben a fejünkre
szakadhat? Azt már nem!
– Jól tudod, hogy keresnek bennünket és ha elcsípnek, lesz
ne mulass!
– Én meg azt mondom, hogy elmegyünk innen! Feltörtem a
fogda ajtaját, átsegítettelek a kapitányság kőfalán, idehoztalak,
most pedig elviszlek…
– De mit akarsz csinálni? – nyöszörögte a sötétben lapuló,
sovány betörő, aki nemcsak a rendőrségtől félt, hanem
nagyerejű, durva társától is.
– Ha nem siránkoznál, már régen megmondtam volna,
hogy milyen tervet főztem ki. Idefigyelj. Egy fillérünk sincs és
ahhoz, hogy tovább tudjunk szökni, pénz kell. Most szépen
elindulunk és elmegyünk abba a villába, ahová néhány nappal
ezelőtt betörtünk és ahol azt a sok ezüst- és aranyholmit
találtuk. Azt hiszem, most is találunk ott néhány használható
dolgot…
– De hátha rendőrrel találkozunk?…
– Nem fogunk találkozni. Majd óvatosak leszünk. Gyere!
A sovány betörő megadta magát és sóhajtva kúszott a
kemence vasajtajához, a társa mellé. A borzashajú kimászott a
kemencéből, kiegyenesedett, hogy helyreigazítsa fájó derekát,
amely alaposan elzsibbadt a kétórás kuporgástól.

58
 Társa, a patkányarcú melléje surrant és egy perc múlva
óvatos léptekkel megindultak a sötét rét felé, amelyen túl
lámpák világítottak, óvatosan elkerülték a világosabb helyeket
és ha távolban járókelő bukkant fel, gyorsan az árnyékba
húzódtak.
Húsz perc múlva megpillantották Veres tanár villáját,
amelynek ablakszemei barátságosan hunyorítottuk az útra.
Nemsokára már a kőfal mellett állottak és anélkül, hogy
tanakodtak volna, bemásztak a kertbe. A legközelebbi
bokornál megálltak, majd az árnyékban, a fűre lapultak és a
bozontoshajú ott a következőket súgta barátja fülébe:
– Most majd besurranunk valamelyik nyitott ablakon.
Neked az legyen az első gondod, hogy az előcsarnokban
kikapcsolod a villanyt. Emlékszel, hogy hol van a kapcsoló? A
múltkor, amikor itt voltunk, elég ügyes voltál és hamar
megtaláltad a főkapcsolót. Az a fontos, hogy az egész házban
sötétség támadjon és mi nyugodtan halászhassunk a
zavarosban. Mire a házbeliek észbekapnak, ellopunk minden
elemelhető holmit. Remélem, most is éppen úgy fogsz
ügyeskedni, mint a múltkor…
– Jól tudod, hogy a sötétben is el tudok igazodni. Ezt a
munkát csak bízd rám! Te meg arra vigyázz, nehogy
megzavarjanak.
– Légy nyugodt, majd ellátom a bajukat. Gyerünk!
Óvatos léptekkel megindultak a ház felé és legnagyobb
meglepetésükre nyitva találták az előcsarnok ajtaját, amely
szinte hívogatta őket A csarnokban lámpa égeti; és amikor
vigyázva bepillantottak, senkit sem láttak. Egy perc múlva
már bent voltak és a patkányarcú betörő nesztelen léptekkel a
kapcsolótáblához surrant. Valamit értett a villamossághoz,
mert mielőtt elkövette volna élete első gonosztettét,
villanyszerelést tanult. Csontos ujjai megmarkolták a
59
kapcsolót és a következő pillanatban mély sötétség támadt a
házban.

60
 XII. FEJEZET
A betörés nem sikerül

Ugyanakkor az előcsarnok küszöbén üde leányhang szólalt

meg:
– Kialudt a villany! – kiáltotta Ilonka csodálkozó hangon,
majd bizonytalan léptekkel megindult de abban a pillanatban,
amikor az előcsarnok közepére ért, széles tenyer tapadt az
arcához. A rémülettől majdnem elájult, de rögtön összeszedte
magát, megrántotta a fejét és amikor érezte, hogy a tenyér
lecsúszik az arcáról, felsikoltott:
– Segítség! – kiáltotta.
Ezt a kiáltást hallották meg a fiúk és ez dermesztette meg
Veres tanárt is. Mindnyájan tudták, hogy baj történt, csak az
nem tudták, hogy milyen baj. Veres tanár volt az első, aki
magához tért az ijedtségtől és higgadt hangon mondta:
– Valaki elfordította a főkapcsolót. Az egész házban
sötétség támadt… Mit tegyünk, fiúk?
Valaki állt a küszöbön állt, halk hangon így válaszolt:
– Bekapcsolom az áramot, tanár úr.
Opál Sanyi volt, aki gyorsan végigsurrant, a sötét
könyvtárszobán, majd a folyosón. Az előcsarnokba nyíló ajtó
küszöbén megállt és akkor a nyitott ablakon beszűrődő
holdfényben megpillantotta a két betörőt és Ilonkát, aki a
bozontoshajú karjaiban vergődött. Gyorsan átlátta a helyzetet
és tudta, hogy a betörőkkel szemben csak akkor veheti fel
eredményesen a küzdelmet, ha világosságot tud teremteni a
házban.
61
 Villámgyorsan cselekedett. A küszöbről nyílsebesen az
előcsarnok túlsó oldalára futott és mielőtt még a betörők
megakadályozhatták volna, megcsavarta a főkapcsolót.
Világosság támadt a csarnokban és amikor a betörők
meglátták őt, a bozontoshajú szitkozódni kezdett s társára
ordított:
– Fogd le!
A patkányarcú Sanyihoz ugrott, de a fiú nem ijedt meg és
gyorsan lehajolva, elsurrant, a betörő kinyújtott karja alatt.
Ebben a pillanatban Zab Karcsi holdvilágképe jelent meg az
ajtókeretben. Látta, hogy Sanyi és a tanár leánya bajban van,
de hirtelenében nem tudta, hogy kinek siessen a segítségére.
Rövid tétovázás után a bozontoshajú felé fordult és
nekirontott.
– Csak gyere, majd ellátóm a bajodat! – kiáltotta a hatalmas
betörő és ugyanakkor elengedte Ilonkát. Karcsi azonban nem
ijedt meg tőle, nekirontott és belekapaszkodott a karjába.
Társai egymás után érkeztek az előcsarnokba.
Kormos Pista, és Murányi Jóska Sanyi segítségére sietett,
Biró Gyuri és Mayer Tóni pedig Karcsi mögé ugrott. Egy perc
múlva általános verekedés támadt az előcsarnokban. A
patkányarcú gyorsan a földre került és Kormos Pista rá térdelt.
A bozontoshajú azonban lerázta magáról támadóit és éppen
felemelte öklét hogy lesújtson Zab Karcsira, amikor tekintete
véletlenül a nyitott ajtóra tévedt, ökle megállt a levegőben,
szeme kimeredt és szájából állati ordítás tört elő. Borzalmas
látvány rémítette meg.
A küszöbön csillogó, acéltestű emberi szörnyeteg állott.
Szeme helyén vörös fény égett, feje tetejéről kékes szikrák
pattantak. Acélteste megremegett az ajtókeretben, majd

62
amikor lábát lomhán felemelte, talpa nagyot csattant az
előcsarnok kőkockáin.

A küszöbön csillogó, acéltestű emberi szörnyeteg állott.

– Uuh! – ordította a bozontoshajű, majd megfordult és a

nyitott ajtón át kirohant a kertbe. A patkányarcú is lerázta
magáról Kormos Pistát, rémülten felpattant a földről és társa
után rohant.
– Utána! – kiáltotta Zab Karcsi és a menekülő betörők után
vetette magát. Mire barátaival a kertbe ért, a két betörő már a
kőfalon volt.
– A kapun gyerünk! – adta ki a jelszót Opál Sanyi. –
Megfordította a zárban lévő kulcsot és kitárta a kaput. A kőfal
63
mellől jajgatás hallatszott. Erre a hang irányába futottak.
Rögtön látták, hogy a betörőkkel baj történt. A patkányarcú
leesett a kőfalról, a földön feküdt és jajgatott. Társa felemelte,
hogy magával vigye, de mielőtt ezt megcselekedhette volna, a
fiúk hozzáértek és ismét nekiugrottak.
A hatalmas betörő nem is védekezett. Egész testében
remegett, nyöszörgött és siránkozott, mint egy kis gyermek.
– Megadom magam, tegyetek velem, amit akartok… csak
ne engedjétek, hogy a szörnyeteg bántson… Úristenem, itt
van… utánunk jött!
Térdre rogyott és úgy mutatott a nyitott kapu felé, ahol
megjelent az acélember.
Két szeme vörösen világított és minden lépésénél
nyikorgott a lába. Nem nézett feléjük, hanem egyenesen
kiment az útra. Ment, mint aki megszabadult bilincseitől és
most örül a szabadságnak.
Az úton autó közeledett. Reflektorának fénye
visszaverődött a gépember csillogó testéről. Hangos tülkölést
hallottak. A kocsi vezetője fékezett, de már késő volt, az autó
sárhányója elkapta az acélembert. A gépember megtántorodott
és már-már azt hitték, hogy elveszti egyensúlyát és
végigzuhan a földön, de nem… Megfordult a tengelye körül,
aztán tovább folytatta útját…

64
 XIII. FEJEZET
Az acélember halála

– Elmegy – ordította Zab Karcsi, aki halott-halvány arccal,

remegő térdekkel állott a kapuban és az ijesztő gépszömy után
nézett. Hold sütött, csillagok ragyogtak az égen, a távolban
éppen most fűtöttek be egy kazánba és a magas, karcsú
gyárkémény fekete füstöt pipált. A távoli dombok feketén
rajzolódtak ki és messze, ahol emberek laktak és ahol forgalom
volt az uccákon, az élet zaja lüktetett. Ez a zaj azonban csak
foszlányokban érkezett a magányosan álló villához, amely
előtt a rémült, ijedt és csodálkozó fiúk álltak.
Az acélember elindult útjára és már nem törődött velük.
Nem törődött a szürke házzal, annak fehérhajú gazdájával,
nem törődött a fal tövében kuporgó és vinnyogó betörőkkel,
sem pedig a fiúkkal.
Opál Sanyi, aki eddig csodálkozó arccal nézte a távozó
gépembert, elsőnek ocsúdott föl. Anélkül, hogy barátainak
szólt volna, a gépember után szaladt. A többiek, mintha csak
jelre vártak volna, szintén futásnak eredtek, bár nem tudták,
hogy miért futnak és hogy mi lesz a teendőjük.
Nem ismertek a gépember szerkezetét és nem tudták
megérteni, hogy az acélszörny hová megy, meddig megy és
mikor áll meg. Csak azt tudták, hogy éppen idejében érkezett
meg az előcsarnok küszöbére, ahol valósággal halálra
rémítette a villa két hívatlan és barátságtalan vendégét. A
betörőket…
Néhány perc múlva utolérték Opál Sanyit, aki
kétségbeesetten mutatott a gépemberre.
65
 – Meg kell fognunk! – mondotta és egy pillanatra megállt,
hogy kifújja magát.
– De bánt! – kiáltotta Mayer Tóni rémülten és Ijedtében
krumplicukor után kotorászott a zsebében. Cukrot azonban
nem talált benne és ezért nagyot nyelt és újra a gépemberre
meredt, amelynek most már csak a körvonala, árnyéka látszott
a sötét mezőn. Olyan volt az estében, mint egy mesebeli óriás,
amely hétmérföldes csizmában, esetlenül lépdel ismeretlen
célja felé…
Mayer Tóni azon sem csodálkozott volna, ha hirtelen
akkorát lép, hogy egy lépéssel a domb túlsó oldalára jut. A
szögletes törzsön szögletes fej nyugodott, végtagjai vastagok,
otrombák voltak és csillogó testéről néha-néha visszaverődött
a holdsugár.
– Gyerünk! – adta ki a jelszót Opál Sanyi, de ugyanakkor
Tóni megrántotta a karját és mint valami kitűnő ötletet,
ordította barátja fülébe: – Talán szólni kéne neki?… Hé, hé…
Állj meg, te!… Hé, nem hallod ?
Torkaszakadtából ordított, de Opál Sanyi hamar leintette.
– Hagyd abba, nem hallja és nem érti.
–- Hát nem tud magyarul?
– Légy szíves, ne idegesíts, majd később mindent
megmagyarázok. Most fussunk, mert rossz előérzetem van.
Nem is sejtitek, hogy ez a gép milyen bajt csinálhat! Gép ez és
most mégis úgy megy előttünk, mint egy ember…
Újra futásnak eredtek és két perc múlva már az acélember
nyomában jártak.
Ott futottak a domb oldalán, a domb teteje felé. Elsőnek
Sanyi érte utól a gépembert és bátran belekapaszkodott,
valahol a nyakánál tapogatózott a kezével, csavarokat és
kapcsolókat keresett rajta. A- gépember azonban, mintha észre
66
sem vette volna, hogy valaki belekapaszkodott, tovább
folytatta útját és a domb tetejére ért.
Murányi Jóska, aki ott lihegett a nyomukban, most;
rémülten felkiáltott:
– Sanyi, vigyázz! Az agyagbánya!
A gépember dübörgő léptekkel egyenesen az agyagbánya
felé lépdelt. A nagy szakadék szélén csenevész bokrok nőttek s
lent a mélyben, a zöld színű tó tükrén megcsillant a holdfény.
A békák most is versenyt kuruttyoltak egymással,
hangversenyüket csak a tücskök szorgalmas hegedülése
zavarta meg…
– Sanyi, hagyd! – kiáltotta Murányi Jóska újra, de Opál
Sanyi kétségbeesetten harcolt a gépember életéért. Meg
szerette volna találni a kapcsolószerkezetet, mert tudta, hogy
abban a pillanatban, amint kikapcsolja az akkumulátorokat, a
gépember megáll és egyetlen lépést sem tesz tovább. De nem
találta meg a kapcsolót és csak akkor eszmélt fel, amikor
barátja kétségbeesett sikoltását hallotta.
Murányi Jóska előre látta a katasztrófa bekövetkezését.
A gépember a szakadék szélére ért, lába még egyet
dobbant a földön és a következő másodpercben egy pillanatig
a levegőben lebegett, majd megingott és lezuhant a mélybe…
Opál Sanyi csak most értette meg, hogy milyen veszélyes
helyzetbe került. Érezte, hogy a gépember alól kicsúszik a talaj
és hogy ő is a levegőben függ. Amikor a veszélyt felismerte,
villámgyorsan elengedte a gépet és két kezével vakon,
izgatottan kapkodott.
Felső teste a szakadék szélére zuhant, körmeit belevájta az
agyagos földbe, de érezte, hogy csúszik lefelé. Már azt hitte,
hogy menthetetlenül a mélységbe zuhan, amikor Murányi
Jóska hozzáugrott és elkapta a csuklóját. Ebben a pillanatban
67
értek oda a többiek és Zab Karcsi is azonnal a veszélyes
helyzetben lévő barátja segítségére sietett.

A gépember a szakadék szélére ért

Mindez egy pillanat alatt játszódott le. Sanyi még ott

függött a szakadék szélén, amikor az agyagbánya mélyéről
hatalmas csattanást hallottak. Mintha villámlott volna
odalent… Egy pillanatra kékes szikrák fénye világította meg a
tó vizét, azután hirtelen mélységes csönd és sötétség támadt.
Mintha a békák is abbahagyták volna a kuruttyolást és a
tücskök sem ciripeltek volna…

68
 Opál Sanyi ott térdelt a szakadék szélén és a mélységbe
nézett. Arcán leírhatatlan fájdalom ült és szemében mintha
könny csillogott volna. Csak ő értette meg, mi pusztul el ott az
agyagbánya mélyén…
A többiek legfeljebb érdekességet, vagy félelmetes szörnyet
láttak a gépemberben, de ő, aki értette szerkezetét, tudta, hogy
sok, nagyon sok munkába került, amíg ez a tökéletes gép
elkészült. Hónapokon keresztül dolgozhatott rajta a szürke
ház tiszteletreméltó tudósa, éjeken és napokon át javítgathatta,
tökéletesíthette és íme, a tökéletes mű most ott fekszik a
mélyben…
– Mi lett belőle? – suttogta maga elé Opál Sanyi.
– A víz szélére esett! – mutatott a mélybe Mayer Tóni. –
Csak a lába lóg a tóba.
– Lemegyünk! – adta ki a jelszót Murányi Jóska és
felpattant a földről. – A túlsó oldalon könnyen
leereszkedhetünk…
A szakadék szélén futni kezdett és társai követték.
Nemsokára leereszkedtek a lejtőn és tíz perc múlva már a
bánya fenekén voltak. A víz szélén óvatosan haladtak és
nemsokára a földön heverő gépemberhez értek

69
 XIV. FEJEZET
Vissza a házba!

– Meghalt, – mondotta Mayer Tóni és megvakarta a fejét. –

Biztosan összetörte a koponyáját.
– Ne beszélj bolondságokat – intette Sanyi és a földre
térdelt.
A gépembert bizony alaposan megrongálta az esés. Feje és
felsőteste behorpadt. Egyik lába levált róla. Mayer Tóni
lehajolt és felemelte a külön heverő acéllábat.
– Nagyon nehéz – mondotta, – de azért elbírom… Zab
Karcsi meglendítette az ökleit és hencegve mondta: – Én
elviszem az egészet, csak tegyétek a hátamra! Murányi Jóska
lehajolt, átkarolta a gépember fejét, de rögtön érezte, hogy
egymaga nem bírja felemelni.
– Legalább százötven kilő – sóhajtotta, – de ha összeállunk,
akkor talán fel tudjuk vinni… Tóni a lábat viszi, mi pedig öten
talán elbírjuk a testet. Karcsi, te fogd meg a derekánál, én és
Gyuri a vállánál visszük, Pista és Sanyi pedig a lábát fogja…
Nekigyürkőztek és felemelték a gépet. Kiderült, hogy
ötüknek éppen elég súlyos teher volt. Óvatos léptekkel
haladtak á vízparton és még óvatosabban lépdeltek, amikor
megindultak a meredeken. Nagyon vigyáztak, mert tudták,
hogy egyetlen hibás lépés a többiek testi épségét és talán életét
veszélyezteti. Ha a gépember kicsúszik a kezükből és újra a
mélybe zuhan, őket is lesodorhatja.
Negyedóra múlva felértek és terhüket akkor letették a
földre, ők is leültek, hogy kipihenjék magukat.
70
 – Tyű, de nehéz volt! – mondotta Mayer Tóni és az
acéllábra mutatott, amelyet most már szinte a maga
tulajdonának tartott – Erre a lábra csoda nagy cipő kéne!
– Induljunk! – mondotta Murányi Jóska és felállt.
Keményen megmarkolták a gépembert és megindultak a ház
felé. A kapuban Veres tanár állott a két leánnyal. Mind a
hárman izgatottan nézték a közeledőket.
– Mi történt? – kiáltotta a tanár a fiúk felé.
– Az agyagbányába zuhant – válaszolta Biró Gyuri. –
Onnan húztuk fel.
– Összetört?
– Eléggé.
A kapuhoz értek és újra megpihentek. A tanár percekig
némán nézte összetört művét, azután felsóhajtott és így szólt: –
Hiába, nem lehetett megakadályozni! Nagyon kedvesek
voltatok, hogy ennyit vesződtetek… Nem is tudom, mi lett
volna velünk, ha ma este ti nem vagytok itt.
– Mi történt a betörőkkel? – kíváncsiskodott Murányi
Jóska.
– Elvitték őket a rendőrök – újságolta a szőke Ilonka. –
Csak látták volna, hogy mennyire megrémültek. Szinte
összetett kézzel könyörögtek a rendőröknek, hogy minél előbb
szállítsák vissza őket a rendőrség fogdájába, mert szörnyen
féltek a gépembertől és inkább száz évig ülnek a cellában, de
gépszörnyeteggel nem akarnak még egyszer találkozni.
Veres tanár elmosolyodott, majd így szólt:
– Nagyon kedvesek lennétek, ha behoznátok a házba. Most
az lesz az első teendőin, hogy felboncolom.
– Ennél a munkánál én is szeretnék segíteni önnek, tanár úr
– mondotta Opál Sanyi könyörögve.
71
 – Ha segíteni akarsz, szívesen veszem. Ha a többiek még
nem is értik a gépember szerkezetét, megtanulhatják és ki
tudja, talán ők is segítségemre lehetnek akkor, amikor
szétszedem. Ez bizony több napi munkába fog kerülni.
A fiúk újból nekigyürkőztek, felemelték a gépembert és
megindultak a kivilágított ház felé. A tanár és a két leány
nyomon követték őket.
– Nem nagyon nehéz? – kérdezte Erzsike és Kormos Pista
észrevette, hogy elpirul.
– Oh, nem – válaszolta Murányi vidáman. – Eddig is
elbírtuk és most már lakószobájába szállítjuk a halott urat.
Mayer Tóni, aki sugárzó arccal és büszkén vitte a vállán a
gépember leszakadt lábát, nem állhatta meg szó nélkül és
hencegve mondta:
– Mi ez nekünk? Öt ilyen gépembert is elbírnánk.
– Na, na – mormogta Biró Gyuri és mérgesen nézett
hencegő, szeplős barátjára.
Tónit zavarba hozta ez a tekintet és mivel éppen a
küszöbre lépett, eltévesztette a lépést, megbotlott, az acéllábat
elejtette, ő pedig orra bukott a kőkockákon.
– Jaj, jaj – nyögte a földön. – Valósággal leszaladt a
vállamról ez a nyavalyás láb!
Tovább jajgatott volna, de akkor véletlenül a szőke Ilonka
arcára pillantott és meglátta a leány szemében bujkáló
mosolyt. Nagyon restelte magát, gyorsan felállt és dühösen
felkapta az acéllábat.
– Talán segítsek? – kérdezte Ilonka.
– Köszönöm, nem szükséges! – válaszolta Tóni büszkén és
esetlenül meg akart hajolni, de mivel mozdulatára a láb
megbillent a vállán, meggondolta magát és tovább sietett.
72
 Talán ő volt a legboldogabb, amikor végre a
laboratóriumba értek és a földre tették a két részre szakadt
acélembert.
A fiúk körülállták a mozdulatlan testet és kíváncsian
vizsgálhatták. Természetes, hogy a legkíváncsibb Opál Sanyi
volt, aki a legszívesebben azonnal szétszedte volna, hogy
megtekinthesse belső szerkezetét. De türtőztette magát és
amikor eszébe jutott, hogy már késő van és jó lenne
hazamenni, így szólt:
– Fiúk, indulás!
– Ez volt aztán a csoda kaland! – sóhajtotta Tóni és szeplős
arcán szinte ragyogott a mosoly. – Most, hogy ezt az… izét itt
nézem, nem is tudom elképzelni, miért ijedtünk meg tőle,
amikor Karcsival bejöttünk a kisajtón. Ha akkor tudtam volna,
hogy csak gép, hát… hát…
– Nos, akkor mit csináltál volna? – kérdezte Biró Gyuri
kíváncsian és gúnyosan. Mayer Tóni egy pillanatig zavartan
hebegett, majd büszkén így válaszolt: – Kezet ráztam volna
vele!

73
 XV. FEJEZET
Ezer gépember

A fiúk abban állapodtak meg, hogy másnap délelőtt tíz

órakor újra meglátogatják Veres tanárt, hogy meghallgassák
előadását az acélember szerkezetéről. Pontosan háromnegyed
tíz órakor találkoztak a réten és amikor megindultak a szürke
ház felé, mindnyájan roppant izgatottak voltak. Mayer Tóni
folyton csacsogott, hencegett és egymás után tízszer is
elmesélte, mit szólt az édesapja, amikor elmondta neki, hogy
milyen különös kalandban volt részük.
– Egész éjjel alig hunytam le a szememet – magyarázta
Tóni és élénken integetett, gesztikulált a kezével. – A sötét
szobában szinte magam előtt láttam az acélembert, amelynek
piros lámpák voltak a szeme helyén, igazán kár, hogy
elpusztult!… Képzeljétek, mit szólt volna az édesapám, ha az
acélembert karon foghattam volna és vidáman, dalolva
belépünk a boltjába… Legalább elhitte volna, hogy tényleg
léteznek gépemberek.
Tovább beszélt, de a többiek alig figyeltek rá. Gondolatuk
messze szállt. Opál Sanyi folyton a nagyszerű gépemberre
gondolt, ezzel szemben Murányi Jóska, valljuk be, keveset
törődött Veres tanár elpusztult művével. Inkább a feketehajú
Erzsiké járt az eszében.
Vasárnap volt, ragyogóan sütött a nap és ebben a
napsütésben a szürke, öreg ház nem látszott komornak. Sőt
bájossá tette az üde kert, a zöld bokrok sora, a színpompás
virágok tömege és a falakra futó repkény. Sehol semmi nyoma
annak, hogy tegnap este betörők jártak a házban és hogy egy
74
furcsa szerkezetű acélember ment végig dübörgő léptekkel a
kerti úton… a saját romlása, pusztulása felé…
Veres tanár két unokahúga társaságában éppen a ház kis
verandáján reggelizett, amikor a fiúk megérkeztek.
Barátságosan, jókedvűen üdvözölte őket és nem látszott rajta,
mintha nagyon búsulna nagyszerű műve pusztulása miatt.
– Gyertek közelebb – kiáltotta feléjük. – A lányok majd
megkínálnak benneteket kávéval és vajaskenyérrel.
– Köszönjük, már reggeliztünk – mondták a fiúk kórusban
és meghajoltak.
– Akkor, miután a lányok már befejezték a reggelizést –
folytatta a tanár, – talán sétálnátok egyet, amíg én végzek.
Erzsi majd megmutatja a virágait, Ilonka pedig galambjait.
Kellemesen eltöltött félóra után követték a fehérhajú tanárt
a napfényben fürdő laboratóriumba, ahol különös gépek és
lombikok egész sora állott.
Az acélember még mindig a laboratórium kőpadlóján
feküdt. Most felemelték és egy nagy pult márványlapjára
helyezték. A fiúk széket kerítettek, majd a tanár intésére helyet
foglaltak és némán várták a beígért előadást. Veres tanár
percekig nézegette az összetört acélembert, megsimogatta
bajuszát, majd halk hangon beszélni kezdett:
– Az emberek már ezer és ezer esztendővel ezelőtt is
megpróbálkoztak olyan gépszerkezetek készítésével, amelyek
éppen úgy önmaguktól mozognak, mint az emberek. A
görögök voltak az elsők, akik emberalakú automaták
készítésével foglalkoztak és úgynevezett androidokat csináltak.
Ennek a szónak az értelme: emberalak. Androidok készítésével
azonban a középkori varázslók foglalkoztak a legtöbbet. Ezek
az emberformájú gépek a mechanizmus legegyszerűbb alakjai
voltak.

75
 – A középkori varázslók évtizedekig készítettek egy-egy
ilyen automatát, amin nem szabad csodálkozni, hiszen ezek az
emberek rejtélyes tudásuknak és nem mindennapi
képességeiknek kézzelfogható bizonyságát adták egy-egy
ilyen alkotással. Híres középkori automata volt Albertus
Magnus ajtónyitogatója, amelyen a nagy mágus közel harminc
esztendőn át dolgozott, a legnagyobb titokban. Az automata
Albertus dolgozószobájában az ajtó mellett állott és amikor
valaki bekopogott, kinyitotta az ajtót, a belépő előtt meghajolt
és még köszönt is. Ugyancsak híres automata volt Descartesé is.
– Ez a gép fiatal leányt ábrázolt és Descartes mindig egy
ládába zárva vitte magával. Egyszer egy tengeri úton a hajó
kapitánya véletlenül meglátta a ládába zárt gyönyörű leányt és
annyira megijedt tőle, hogy belehajította a tengerbe.
– Az újkor elején már kevesebb androidot készítettek,
annál több önműködő számológépet csináltak. Több, mint
kétszáz esztendővel ezelőtt Perraidt a párizsi akadémián olyan
számoló automatát mutatott be, amely összeadni és kivonni
tudott. Híresek voltak Hoffman automatái is. Az övé író- és egy
zongorázó gépezet volt. A. zongorázó gépember szabályosan
mozgatta ujjait a billentyűkön, közben pedig fejét ide-oda
mozgatta a kotta fölött, az író-automata pedig bemártotta
tollát a tintatartóba és leírt néhány szót. A két Dróz és Hondus
Róbert műhelyéből egész sereg művészi android került ki, volt
ezek között kötéltáncos, szakács, labdázó gyermek és táncoló
asszonyság. De minden automatánál híresebb volt, a magyar
származású Kempelen Farkas sakkozó törökje, amelyről
évtizedeken át csodálatos történeteket meséltek…
A tanár elhallgatott, majd néhány pillanat múlva így
folytatta:
– Azt hiszem, nem túlozok, ha azt mondom, hogy az idők
folyamán az ügyes mechanikusok és feltalálók ezer nagyszerű

76
gépembert készítettek. A régi gépemberek készítői
tulajdonképpen azt akarták, hogy művük az ember munkáját
végezze el, de miután egyszerre nagyon is sokat akartak,
úgyszólván semmit sem értek el. Nagyon megnehezítette a
feladat megoldását az, hogy ragaszkodtak az emberi alakhoz
és ahhoz, hogy egy-egy android lehetőleg sok mindent tudjon
elvégezni. A mai ember azonban okosabb és megelégszik
azzal, hogy egy-egy fajta gép csak egy bizonyos dolgot tud
automatikusan elvégezni. A legújabb kor tudósai nem azért
foglalkoznak gépember készítésével, hogy az emberek
varázslóknak lássák őket, hanem azért, hogy a modern
technika minden új vívmányának felhasználásával olyan
szerkezeteket és gépezeteket csináljanak, amelyek
megkönnyítik az ember életét. Túlzás nélkül merem állítani,
hogy az automaták évről-évre jobban elterjednek és el fog
jönni az az idő, mikor minden emberi munkát és
tevékenységet gépek fognak elvégezni. Az embernek nem lesz
más dolga, mint hogy felügyeljen a gépekre.
– Igazi tökéletességüket a gépemberek az utolsó évtizedben
érték el, mert most már mozgató erőül az elektromosságot
lehetett felhasználni. Villamos motorokkal, új mechanikai
elemekkel és elektromágnesekkel a gépemberek olyan
mozgásbeli lehetőségekre tettek szert, amilyenekről a régi
gépemberek készítői nem is álmodhattak. A mai gépemberek
nemcsak járnak-kelnek, felállnak, leülnek, egyszóval
mozognak, hanem még „érzékszerveik” is vannak Az
elektroncső és a mikrofon a gépembert érzékennyé teszi a
hangok iránt, ha pedig hangszóróval, gramofonlemezzel, vagy
hangosfilmszalaggal szereljük fel, akkor „beszélni” tud, sőt
válaszol a hozzáintézett kérdésekre. A fotocella
alkalmazásával pedig „lát“. A legelterjedtebb ilyen automata
manapság a tűzjelző-gép, amely, bár nem emberalakú,
valósággal meglátja a tüzet. Ezeket a készülékeket gyárakban,

77
áruházakban szerelik fel Megbízhatóbbak, mint az éjjeliőrök.
Ha a helyiségben tűz támad, értesíti a tűzoltóságot, sőt még a
tűzoltókészülék csapját is megcsavarja.
– Készítenek újabban olyan gépembereket is, amelyek a
gázcsapokra vigyáznak. Mások kinyitják és becsukják az
ablakokat. Vannak gépemberek, „akik“ elzavarják a betörőket.
Ezzel szemben mások nemhogy elzavarnák, hanem megfogják
a rossz szándékú, hívatlan betolakodókat. Angliában olyan
acélembert is készítettek, amely nemcsak énekelni, szónokolni,
hangosan olvasni tud, hanem ért a lőfegyverek kezeléséhez is
és a legügyesebb embernél is pontosabban talál célba. Ennyit
akartam mondani a gépemberekről és készítőikről… A régi
gépemberkészítők mágusok, túlvilági hatalmakkal cimboráié,
rejtelmes emberek voltak, legalább is ilyeneknek látta a derék
mechanikusokat a nép. A mai mechanikus nem akar rejtélyes
embernek látszani és talán kevés ember irtózik úgy a
rejtélyességtől, mint én, mégis, mint jól tudjátok, itt a
környéken varázslónak tartanak. Ezen azonban én csak
mosolygok.

78
 XVI. FEJEZET
Opál Sanyi kitűnő ötlete

A tanár jókedvűen megveregette a pulton heverő, horpadt

mellkasú gépember vállát, majd így szólt:
– Azt hiszem, hogy ennek a bácsinak a felboncolását bátran
rád bízhatom, Opál Sanyi és úgy érzem, hogy kevés olyan
alkatrészt fogsz benne találni, amit nem ismernél. A kábelek,
rugók, a hangkamra, a csigasorok, az ellensúly, az
elektromágnesek, villanymotorok, akkumulátorok, a
hangszóró és a fotocella mind-mind megtalálhatók benne. Én
rádbízom annak megállapítását, hogy mi ment tönkre és mi
maradt épségben. Szívesen elvégzed ezt a munkát?
– Nagyon boldogan – hangzott Opál Sanyi válasza és
kipirult arccal nézte az acélembert.
Most Mayer Tóni is közbeszólt és a többiek legnagyobb
meglepetésére ezt mondta:
– Még mindig nem tetszett elmesélni, hogy tulajdonképpen
miért készült ez a gépember…
A tanár megcsípte Tóni szeplős arcát, majd így válaszolt:
– Egészen okosan jegyezted meg és máris válaszolok a
kérdésre. Egy esztendővel ezelőtt egy igen előkelő külföldi
tudományos társaság nagy díjat tűzött ki annak
megjutalmazására, aki egy eredeti, elmés és ügyes gépembert
szerkeszt. A díj annyira csábító volt, hogy én is elhatároztam:
pályázom rá. Fél esztendő múlva Londonban nagy bemutató
lesz és ez alkalommal bizonyára a világ legnagyobb
mechanikusai, technikusai többszáz, gépembert vonultatnak
79
fel. Biztos tudomásom van arról, hogy a világ minden
államában készülnek hasonló gépemberek és képzeljétek el,
milyen hallatlanul érdekes lesz, a londoni kiállítás, ahol a
különböző alakú modern androidok a legkülönösebb
feladatokat fogják elvégezni. Hogy a sok közül melyik fogja
leginkább megnyerni a kiváló tudósokból álló bírálóbizottság
tetszését, azt bizony nem tudom. De remélem, hogy az én
művem is méltán vehet részt ebben az érdekes versenyben.
Elhallgatott és újabb kérdéseket várva, nézett a fiúkra. Biró
Gyuri volt a következő kérdező.
– Szabad tudnom azt, hogy tanár úr acélembere miben
különbözik a hasonló modern gépemberektől?
– Megmondom őszintén, hogy művemmel nem vagyok
megelégedve. Ez a magyarázata annak, hogy nem nagyon
bánkódom pusztulása miatt. Az egyes alkatrészeket
tökéletesítettem és megbízhatóvá tettem a gépet, de amint a
saját szemetekkel láttátok, mégis tökéletlen volt. Hiszen
tegnap este, amikor elindítottam, úgy jártam, mint a mesebeli
bűvészinas, alá megtanulta ugyan, hogyan kell a söprűnyelet
előtáncoltatni a szoba sarkából, de azt már nem tudta ellesni
mesterétől, hogy miképpen parancsolja vissza a sarokba…
Kitűnő hasznát vettük az acélembernek, mikor megrémítettük
vele a két betörőt, de sajnos, képtelen voltam megállítani és
visszaparancsolni a laboratóriumba. Azt hiszem azonban,
hogy ezeknek az alkatrészeknek a felhasználásával majd
tökéletesebb formában készíthetem el új gépemberemet,
amelyet azután kiküldhetek a londoni kiállításra.
Opál Sanyi, a szemüveges, sovány műszerésztanonc,
kipirult arccal, némán nézte a pulton heverő acélembert, de
látszott rajta, hogy gondolatai messze kalandoznak. Mintha
agyában új eszme fogamzott volna meg. Szinte remegve várta

80
az alkalmas pillanatot, amikor megszólalhat. Ez a pillanat
eljött akkor, amikor Veres tanár így szóit hozzá:
– És te mit szólsz mindehhez?
– Megértettem tanár urat, sőt azt is megértettem, hogy
miért nem volt megelégedve művével. Ez a gépember nem
tudott elvégezni speciális feladatot és tanár úr bizonyára sokat
gondolkozott azon, hogy milyen probléma megoldására tegye
alkalmassá az acélembert. De…
– De egyetlen ötletem sem volt! Mondd ki bátran! – szólt
közbe a tanár.
– Igen, erre gondoltam – mondta Sanyi zavartan.
– Lehet, hogy nagyon szerénytelen és vakmerő vagyok, de
nekem volna egy eszmém. Nem mondom, hogy az ötlet
világraszóló és nagyon meglepő, de ha arra a londoni
kiállításra gondolok, akkor folyton az motoszkál a fejemben,
hogy a közönségnek mindig látványosság kell, tehát annak
ellenére, hogy tudósok fogják elbírálni: melyik gépember a
legtökéletesebb, mégis azt a művet fogják az első díjjal
jutalmazni, amely a kiállítás közönségének, kedvencévé válik.
Látványosságra kell tehát törekedni. Én például ezt a
gépembert úgy szerkeszteném meg, hogy alkalmas lenne
kincskutatásra… Jobban mondva: jobbjába szerelném a
varázsvesszőt, amely természetesen összefüggne a gépember
szerkezetével és…
– Ne mondd tovább! – kiáltotta közbe Veres tanár lelkesen
és szinte magához ölelte Sanyit. – Az eszme kitűnő… Értem,
hegy mit akarsz! A te varázsvesszőn az én gépemberem
kezében bizonyára nagy feltűnést keltene a londoni kiállításon
és. a közönség biztosan lelkesedne érte. Egy gép, amely
kincseket, fémeket, vizeteket, forrásokat fedez fel! Ez az az
ötlet, amely még hiányzott! Máris látom, amint acélemberünk
elindul egy zöld mezőn, kezében a varázsvesszővel… Megy,
81
mendegél, egyszer azonban hirtelen megáll, mert a
varázsvessző mágnestűje letért…

82
 XVII. FEJEZET
Tóni gyanúsan viselkedik

Hogy ezekben a napokban mi történt Mayer Tóni lelkében,

azt még csak nem is sejtették a fiúk. Annyi tény, hogy a
szeplős Tóni határozottan gyanúsan viselkedett. A szürke
házban átélt kalandról hamar elfeledkezett és amikor
meggyőződött arról, hogy a gépember csupán gép és senki
sem bújt el benne, egyszerre újra nagy legény lett és fitymálva
beszélt az acéltestű szörnyről, amely összetörtén hevert Veres
tanár házában, amikor utoljára látta. Valami azonban szöget
ütött a fejébe és ez lehetett a magyarázata annak, hogy másnap
nem látták őt a fiúk.
Biró Gyuri másnap délután a Gergely uccába ment, a
boltajtóban találkozott Mayer úrral, aki titokzatos arcot vágott
és csak annyit mondott, hogy az ő fiacskája most nagyon
komoly munkát végez. Hogy micsodát, arról nem beszélhet…
– Reggel bezárkózott a fáskamrába és még ebédkor sem
akart kijönni – magyarázta a fűszeres és nagyokat hümmögött
hozzá.
– Tóni megígérte, hogy velünk jön az óhegyre – mondta
Biró Gyuri Mayer úrnak. – Veres tanárúr megengedte nekünk,
hogy ott lehetünk, amikor a megrongálódott gépembert
szétszedi… Opál Sanyi fog neki segíteni…
Mayer Jakab kivette szájából a pipát és fejcsóválva mondta:
– Az én Tónikámat már nem érdekli a tanár úr gépembere….

83
 … a boltajtóban találkozott Mayer úrral…
Gyuri nem értette a dolgot és amikor elbúcsúzott a
fűszerestől, folyton azon törte a fejét, vájjon mi történhetett
Mayer Tónival és hogy mit csinál a fáskamrában.
A téglagyárak környékén Kormos Pistával találkozott,
akinek elmondta, hogy Tóni megváltozott és már nem érdekli
őt az acélember.
– Talán a papája félti és nem engedi el hazulról – mondta
Kormos.
– Nem hinném, mert Mayer úr nagyon büszkén beszélt a
fiacskájáról… Csak tudnám, hogy rejtélyes viselkedésének mi
a magyarázata…

84
 De nemcsak Mayer Tóni viselkedett gyanúsan, de Zab
Karcsi is. Este véletlenül meglátták őt a Gergely uccában,
amint éppen kisurrant Mayerék házából.
Gyuri utána kiáltott:
– Állj meg, Karcsi!… Hová mész?
– Haza! – válaszolta Karcsi mogorván, de nem állt meg.
– Tóninál voltál?… Mi történt vele?… Mit csinál a
fáskamrában?
– Erről semmit sem mondhatok – rejtélyeskedett Karcsi és
elsietett, mielőtt még a többiek kivallathatták volna.
– Hát ezekkel meg mi történt? – csodálkozott Murányi. –
Milyen titokzatosan viselkednek…
A fiúkat nagyon izgatta Mayer Tóni és Zab Karcsi rejtélyes
viselkedése és ezért másnap, sőt harmadnap is elmentek a
Gergely uccába, hogy megtudják, mi történt két barátjukkal. A
fáskamrába azonban nem juthattak.
Mayer úr az útjukat állta és kijelentette, hogy nem
mehetnek a kamrába.
– Tóni azt mondta, hogy senkit se engedjek be! – mondta a
fűszeres és megrázta fejét.
Negyednap azonban változás történt. Biró Gyuri
találkozott Tónival, aki előbb ki akart térni, de amikor látta,
hogy nem menekülhet, mégis csak megállt előtte.
– Hát veled mi történt? – kérdezte a fiú rejtélyesen
viselkedő barátjától.
Tóni lesütötte a szemét, majd alig hallhatóan így szólt:
– Erről most még nem beszélhetek… Nagy meglepetést
készítek elő számotokra… Holnap este gyertek el hozzánk és
akkor megtudjátok, hogy mivel töltöm az időmet… Most

85
azonban nem gyerekes bolondságról, hanem komoly dologról
van szó, olyasmiről, amiről az egész világ beszélni fog…
– Ugyan mi lehet? – csodálkozott Biró Gyuri. – Talán új
papírsárkányt csináltál?
– Sárkányt? – kiáltotta Tóni és undor látszott az arcán. –
Sokkal komolyabb dolog.
– Talán kutyát idomítsz?
– Hát ilyen komolytalan fiúnak tartasz engem? –
méltatlankodott Tóni.
– Miért, tavaly is idomítottál egy kutyát, amely a
lábszáradba harapott…
– Az tavaly volt, amikor még harmadikos voltam… Ma
azonban.!…
Elhallgatott és újra rejtélyes arcot vágott. Biró Gyuri nem
vallatta tovább, mert belátta, hogy Tóni most olyasmit titkol
előtte, amiről semmi pénzért sem beszélne. Mielőtt elbúcsúzott
volna barátjától, így szólt: – Szóval holnap este eljöhetünk
hozzád és akkor megmutatod a csodát?
– Úgy van! Egészen jól mondtad: csoda lesz – lelkesedett
Tóni és máris eltűnt a boltajtó mögött.
Gyuri később, amikor barátaival találkozott, fejcsóválva
mondta: – Tóni úgy viselkedik, mintha bolondgombát evett
volna… Még csak nem is sejtem, hogy a fáskamrában mivel
foglalkozik….
– A végén majd kiderül, hogy valami bolondságon töri a
fejét – szólt közbe Kormos Pista, akinek sosem volt jó
véleménye Mayer Tómról. – Képzeljétek el, hogy éppen Zab
Karcsival bújik el a fáskamrában… Nem mondom, Karcsi erős
fiú, de nehézfejű… Nem tudom, hogy miben lehet Tóni
segítségére…

86
 – Hát majd meglátjuk holnap – mondták a fiúk, amikor
elváltak egymástól.
– Igaz, majd kiderül minden… Az tény, hogy Tóni sosem
volt ennyire gyanús…
Tévedés lenne azt hinni, hogy csak a fiúk voltak izgatottak.
Mayer Jakab úr is roppant izgatott volt ezekben a napokban.
Az öreg fűszeresnek azelőtt nem volt valami jó véleménye a
fiacskájáról, most azonban Tónikája nagyot nőtt a szemében.
Az óhegyi kaland büszkeséggel töltötte el apai szívét és még
büszkébb lett, amikor megtudta, hogy fia nagyszerű szerepet
játszott a szürke házban.
Az üzletben egész nap csak a fia kalandjairól beszélt a
vevőknek. Kiss Józsefné, a szomszédságban lakó cipész
felesége is nagy érdeklődéssel hallgatta a fűszeres elbeszélését,
majd végül megjegyezte.
– Sose hittem volna, Mayer úr, hogy fia ilyen bátor
gyermek…
– Én se hittem volna – ismerte be a fűszeres. Derék fiú és
azt hiszem, hogy egyszer, talán nem is sokára, híres lesz….
– Híres? – csodálkozott Kissné. – Úgy érti, hogy egész
Kőbányán beszélni fognak róla?
– Kőbányán?… Egész Budapesten, sőt az egész világon!
Ezt azután már nem értette Kiss Józsefné. Hazafelé az úton
folyton azon törte a fejét, hogy vajon a szeplős Tóni mivel
szerez magának világhírt és dicsőséget.
– Talán valami újfajta krumplicukrot főz a fiú – jegyezte
meg Kiss cipész úr.
– Lehet – hagyta rá Kissné. – Bár nem tudom, hogy miért
lenne valakiből világhírű, ha újfajta krumplicukrot készít…
– Hát azt én sem tudom…
87
 XVIII. FEJEZET
Mukit bemutatják

Másnap este Mayer Jakab úr valamivel korábban zárta be a

boltot. Gyorsan levette magáról a lisztes fehér köpenyt,
megmosdott, átöltözött, úgyhogy mire a fiúk megérkeztek,
már ünneplőben fogadhatta őket.
– Isten hozta magukat – kiáltotta feléjük. – Csak jöjjenek
beljebb és foglaljanak helyet a szobában. Tóni még a
fáskamrában van, de azt mondta, hogy negyedóra múlva
bemehetünk hozzá… Mindnyájan ott voltak: Biró Gyuri,
Murányi Jóska, Kormos Pista, sőt nemsokára Opál Sanyi is
megérkezett, pedig neki sok dolga volt most Veres tanár
házában.
– Most aztán kiderül, hogy Tóni miért rejtélyeskedett az
utóbbi napokban – jegyezte meg Kormos Pista.
– Nem tudjátok, hogy Zab Karcsi hol van?
– Biztos, hogy ő is a fáskamrában foglalatoskodik –
válaszolta Gyuri.
Türelmesen vártak és húsz perc múlva Tóni toppant a
szobába. Arca kipirult, szeplői virítottak, egy kicsit piszkos és
olajos volt, de azért igyekezett nagyon komolyan viselkedni.
– Szervusztok – mondotta nagyon komolyan és büszkén
nézett a fiúkra. – Köszönöm, hogy eljöttetek és ígérem, hogy
nagy meglepetésben lesz részetek…
– Ezt már tudjuk – türelmetlenkedett Kormos Pista. –
Szeretném már látni azt a meglepő dolgot… Mehetünk?

88
 Tóni felemelte a kezét és türelemre intette barátját.
– Még egy-két percig várjatok, mert szeretném, ha valamit
megígérnétek…
– Mit ígérjünk meg?
– Azt, hogy nem fogtok kinevetni – válaszolta Tóni és
komolyan nézett barátaira.
– Ígérjük – válaszolták a többiek, de Kormos Pista rögtön
hozzátette:
– Persze csak akkor, ha komoly dolgot mutatsz nekünk…
– Természetes, hogy komoly dologról van sző – mondta
Tóni mérgesen és intett a fiúknak: – Gyertek utánam.
Kimentek a lakásból az udvarra, amelynek végén a
fáskamra állott. Tóni kinyitotta az ajtót és beterelte a fiúkat.
Odabent villany égett és ennek fényénél azonnal meglátták
Zab Karcsit, aki határozottan kormosabb és maszatosabb volt,
mint Tóni. Ő is lesütötte a szemét és nem mert barátaira nézni.
– Szervusz, Karcsi! – kiáltott rá Kormos Pista és jól hátba
vágta. Karcsinak azonban nem volt kedve tréfálkozni.
Továbbra is komoly maradt és aggodalmasan nézett Tónira.
Mayer Jakab úr zárta be a sort és amikor a fűszeres bezárta
maga mögött az ajtót, Tóni a kamra közepére állt,
kidüllesztette a mellét, némán végignézett barátain, majd
váratlanul így szólt:
– Fiúk, csodálkozzatok, mert megcsináltam a tökéletes
gépembert!
A fiúkat annyira meglepte ez a kijelentés, hogy egy ideig
némán, tátott szájjal néztek Tónira. Elsőnek a mindig komoly
és nyugodt Opál Sanyi tért magához és nagy érdeklődéssel
kérdezte:
– Gépembert csináltál?
89
 – Bizony! – vágta rá Tóni büszkén. – Még pedig olyan
gépembert, amely nemcsak beszél, hanem énekel is…
– Micsoda? – álmélkodtak a fiúk. – Még énekel is!… Hát ez
aztán nagyszerű…
Opál Sanyi azonban nem lelkesedett, hanem gyanakodva
nézett szeplős barátjára.
– Aztán öt nap alatt csináltad meg a tökéletes gépembert? –
kérdezte.
– Hát persze! – kiáltotta Mayer Tóni még büszkébben. – Az
ilyesmihez nem kellenek hetek, vagy hónapok, mint például
Veres tanárnak…
– És hol van az a gépember?
– Ott áll a sarokban!
A fiúk kíváncsian néztek a kamra sarka felé, ahol
megpillantottak valamit, amely fehér lepedővel volt letakarva.
– A lepedő alatt van? – kérdezte Opál és a sarok felé indult,
de Tóni az útjába állt.
– Várj, majd én mutatom be őt…
Karcsi felé fordult és nagyon komoly hangon rászólt:
– Zab úr, rántsa le róla a leplet, hogy bemutathassam a
vendégeknek Mukit, a gépembert…
– Egészen jó neve van – jegyezte meg Kormos Pista és
elfeledkezve ígéretéről, a tenyerébe nevetett. A mosoly
azonban lefagyott az ajkáról, amikor a lepedő lehullott a földre
és megpillantotta Tóni nagy művét.
Muki ijesztő szörnyeteg volt, olyan, amilyenről csak
álmodnak az emberek, ha nagyon nehéz ételt vacsoráznak.
Feje fehér henger volt, rajta hatalmas száj és két fekete szem.

90
Széles testét zsákruha fedte és karjai fekete, vastag csövek
voltak.
Tóni még büszkébben düllesztette ki a mellét, amikor
barátai arcán meglátta a meglepetést és megdöbbenést, Zab
Karcsi pedig megilletődött arccal állott a csúf szörnyeteg előtt
és nem mert felnézni. Folyton a földet nézte.
– Ugye, ijesztőbb, mint Veres tanár gépembere volt? –
kérdezte Tóni kis szünet után.

Lassú büszke léptekkel a gépemberhez ment, megállt előtte, majd

a zsákszövet alá nyúlt és valamit megmozdított alatta.

– Irtó pocsék – jegyezte meg Kormos Pista gyorsan. – Azt

meg kell hagyni, hogy csúnyábbat nem is csinálhattál volna…
91
 Opál Sanyi megcsóválta a fejét, de azért nem akarta
elrontani Tóni mulatságát és ezért semmiféle megjegyzést nem
tett. Csak később kérdezte meg egészen halk hangon:
– És énekel is?
– Persze, hogy énekel – hangzott Tóni válasza.
– Hány óra van most?… Hét óra harmincöt perc?… Akkor
jó! Lassú, büszke léptekkel a gépemberhez ment, megállt
előtte, majd a zsákszövet alá nyúlt és valamit megmozdított
alatta.
A következő pillanatban halk recsegés hallatszott és egy
perc múlva női énekhang töltötte be a fáskamrát…
„Nyisd ki babám az ajtót, Csendesen, mert meghallják a
szomszédok…”
Szállt, szállt a nóta és ki tudja, hogy Muki meddig énekelt
volna, ha Kormos Pista hangosan nem kezű nevetni.
– Mit nevetgélsz? – kérdezte Tóni dühösen, majd a
gépemberhez ugrott, a zsáktakaró alá nyúlt és abban a
pillanatban abbamaradt az éneklés.
– Mit jelent ez?
Kormos azonban nem tudott válaszolni, annyira erőt vett
rajta a nevetőgörcs.

92
 XIX. FEJEZET
Muki pusztulása

Zab Karcsi, aki eddig némán állt a gépember előtt, most

megmozdult és Pistához ugrott.
– Hagyd abba a nevetést, mert agyonütlek! – kiáltotta
haragosan és megmarkolta barátja karját.
– Hahaha, jaj nem tudom – nyögte Kormos Pista és
lerogyott egy söröshordóra, amely mellette állott.
– De hát mi a bajod és miért nevetsz? – kérdezte Tóni még
mindig mérgesen.
– Azon, hogy Muki a neve és női hangon énekel –
válaszolta Kormos, amikor egy kicsit abbahagyta a nevetést.
– Ezen semmi nevetnivaló sincs – méltatlankodott Tóni. –
Ha akarod, hát később férfi hangon fog énekelni…
Biró Gyuri, aki eddig nem szólt közbe, előlépett, Tóni
vállára tette a kezét és komolyan kérdezte:
– Mondd, kedves Tónikám, tréfának szántad ezt a
meglepetést?
– Tréfának? – kérdezte Tóni és csodálkozva nézett
barátjára. – Miért lenne ez tréfa? Hiszen öt napig dolgoztunk
ezen a találmányon és saját szemetekkel láthatjátok, mennyire
sikerült és saját fületekkel hallhattátok, hogy valóban énekel…
Opál Sanyi megcsóválta a fejét, majd komolyan így szólt
Mayer Tónihoz:

93
 – Nézd, nem akarom elrontani a mulatságodat, de mégis
meg kell mondanom, hogy ez a Muki nem komoly találmány,
inkább csak móka…
Nem fejezhette be a megkezdett mondatot, mert a jókedvű
Kormos újra nevetni kezdett és nevetés közben ezt mondta:
– Móka Muki!… Nem is rossz név…
Opál szemrehányó tekintetet vetett Kormosra, majd így
folytatta mondókáját:
– Ebben a te találmányodban semmi új nincs. Külseje
egészen kezdetleges, primitív, ami pedig az éneket illeti,
rögtön megfejtettem a titkodat… Egy rádiót tettél a gépember
belsejébe és az előbb egyszerűen bekapcsoltad a Budapest l-et
és mi a Stúdióban éneklő énekesnőt hallottuk… Igaz?…
Mayer Tóni, aki némán, szégyenkezve hallgatta Opál Sanyi
szavait, nem válaszolt.
– Persze, hogy rádiót tettünk bele – morogta Zab Karcsi és
dacosan nézett a fiúkra. – És aztán?… Mégis nagyszerű
találmány!…
– Tréfának jó, de találmánynak rossz – szólt közbe Murányi
Jóska.
Mayer Tóni lesújtva hallgatta barátai véleményét és amikor
újból megszólalt, majdnem sírva fakadt.
– Én pedig azt hittem, hogy el fogtok ájulni a
meglepetéstől… öt napig dolgoztam rajta Zab Karcsival és
most azt mondjátok, hogy semmit sem ér…
Kormos Pista lassan a sarokban álló szörnyeteghez lépett
és közelről alaposan megnézte.
– Az biztos, hogy nagyon csúnya – jegyezte meg.
– Látom, hogy kályhacsövekből állítottátok össze a karját,
de nem tudom, hogy miből készítettétek a testét…
94
 – Két hordóból – mondta Zab Karcsi csendesen, – És
zsákokból csináltatok rá szoknyát… – mosolygott Kormos. –
És miből van a feje?
– Vödörből… Volt egy ócska vödör, amelyet átmázoltunk
olajfestékkel, a bádogba rést vágtunk a szájnak és szemet
festettünk rá…
Mayer Jakab, Tóni papája már előbb kiment a kamrából.
Amikor látta, hogy fia találmánya nem aratott nagy sikert,
egyszerűen magára hagyta a kis társaságot. Ő is némi
csalódást érzett és belátta, hogy ezzel a találmánnyal a fia nem
lesz világhírű.
De nem csak az ő szívében volt csalódás, hanem Tóniéban
is. Zab Karcsi inkább mérges volt és most éppen a gépemberen
akarta kitölteni bosszúját. Felkapott egy öreg seprűt és nagyot
ütött Muki vödörfejére. A vödör nagy csörömpöléssel leesett a
földre és a következő pillanatban a kályhacsövekből
összeállított karok is lezuhantak…
Tóni nem nézhette tovább ezt a pusztító munkát és ijedten
rákiáltott dühös barátjára:
– Vigyázz, Karcsi, mert összetöröd a rádiót is!…
Opál Sanyi a zsákokkal letakart hordók mögé mént,
megkereste az eldugott rádiókészüléket, megnézte és
csendesen így szólt: – Egylámpás gép, egészen rendes jószág…
kár lenne érte…
A rádiókészüléket óvatosan letette egy padra és
szomorúan nézett Tónira.
– Ne hidd, hogy kinevetlek –- mondta később. – Derék fiú
vagy, hogy ilyesmiken töröd a fejedet, de sajnos, a
találmányok legtöbbször sokkal komolyabbak, mint ez a te
gépembered… Láthattad a Veres tanár úr laboratóriumát,
láthattad a nagyszerű acélembert is, amely beszélt és amely
95
mozgott, járt… Én mindig azt hittem magamról, hogy sokat
tudok a fizikából és a technikából, de öt nap óta úgy érzem
hogy még nagyon, de nagyon sokat kell tanulnom ahhoz, hogy
mindennel tisztában legyek… Sokat tanultam az elmúlt évek
alatt, rengeteg könyvet tanultam meg kívülről, de Veres tanár
úr laboratóriumában láttam, hogy más az elmélet és más a
gyakorlat… A rádió- és elektrotechnika is rendkívül bonyolult
kérdésekkel foglalkozik és a bonyolult kérdéseket csak az érti
meg, aki az alapismeretekkel tisztában van…
Tóni lesütött szemmel, szomorúan állt a fáskamrában, de
nem lett volna Mayer Tóni, ha sokáig búsul. Maszatos kezével
a zsebébe nyúlt, megtalálta a szokásos krumplicukor adagot,
mérgesen beleharapott, majd jó arcot vágva, így kiáltott fel:
– Hiszen én sem gondoltam komolyan… de azért sajnálom
Mukit… Képzeljétek el, milyen nagyszerű lett volna, ha nekem
is van egy gépemberem, amely hűségesen őrködik a
házunkban és megfogja a betörőket…
Zab Karcsi, aki nem tudta ilyen gyorsan elfelejteni a
szégyent, dühösen rámordult barátjára:
– Azt mondtad, hogy Mukival majd sétálni megyünk és ha
valaki bántani fog bennünket, akkor csak fütyülünk neki…
– Hát persze, hogy jó lett volna – suttogta Tóni.
–- Most azonban tudom, hogy a két hordó sose sétált volna
velünk – vicsorította a fogát Zab Karcsi.
– Lába se volt!… Legfeljebb feltehettük volna a
targoncára…
– Te pedig húztad volna – nevetett Biró Gyuri.
– Majd bolond lettem volna!… Ha gépember, akkor
legalább menni tudjon… Milyen gépember az, amelyet kocsin
kell szállítani?…

96
 Zab Karcsi még mindig mérges volt és ezért Tórához
ugrott, kirántotta kezéből a krumplicukrot, egyszerűen a saját
szájába dugta, aztán leült a hordóra és kezébe hajtotta a fejét.
A többiek hallgattak és akkor kinyílt az ajtó és Mayer bácsi
lépett be a kamrába. Amikor meglátta a földön heverő vödröt,
a rádiót, a szétdobált kályhacsöveket és a hordókat, egy kicsit
elborult a tekintete, de azért barátságosan szólt a fiúkhoz:
– Egy kis harapnivalót készítettem maguknak – mondotta
jólelkűen és fia barátaira mosolygott. – Van hideg sertéssült,
uborkával, egy kis sütemény és üdítő málnaszörp…
– Jó lesz halotti tornak – morogta Zab Karcsi, de olyan
halkan, hogy csak Tóni hallotta meg. – Elpusztult a
gépemberünk, de fogadom, hogy másikat nem csinálok ebben
az életben…
A fiúk egy ideig szabódtak, de végül mégis átmentek
Mayerék lakásába, ahol nagyszerű, ínycsiklandozó vacsora
fogadta őket. Mialatt együtt ültek, Opál Sanyi elmagyarázta
Mayer úrnak a gépember szerkezetét és lelkesen beszélt Veres
tanárról, akivel napok óta együtt dolgozik.
– Ő a legokosabb ember a világon! – kiáltotta Sanyi
lelkesen és Mayer úr komolyan bólintott hozzá.

97
 XX. FEJEZET
A kincskereső

Mi tagadás, Tónit egyszerre már nem érdekelte a

gépember. Amikor másnap a fiúk Veres tanár házába hívták,
egyszerűen kijelentette, hogy ő fütyül minden gépemberre,
csavarra, drótra, látható és láthatatlan fénysugárra és
fotocellára, ő inkább elmegy kincset keresni…
Kincs!… Ez a szó éveken át izgatta Tóni képzeletét, de
nemcsak Tóniét, hanem sok más fiúéit is. A kőbányai óhegy
tele van gödrökkel, sivár telkekkel, dombokkal, gyártelepek
közé ékelt rétekkel és a gyermeki fantázia ezeken a helyeken
kincses barlangokat sejt.
Csodálatos meséket meséltek ezekről az óhegyi kincsekről.
Voltak fiúk, akik határozottan állították, hogy Kőbánya külső
határán barlangok vannak, amelyekben még a törökvilág
idejében üldözött keresztények bújtak el és elrejtették
kincseiket. Mások azt mesélték, hogy Rózsa Sándor, a
betyárkirály egyszer csak azért jött az óhegyre, hogy ott az
egyik barlangban elrejtse a rablott kincseket. Soha senki sem
találta meg a kincseket, éppen ezért hittek benne az egyszerű
emberek, de főleg a kalandvágyó fiúk.
Hogy voltak-e kincsek az óhegyen, azt senki sem tudta
biztosan, de barlangok, rejtett pincék elég szép számmal
akadtak. Kőbánya, de főleg az Óhegy és az Újhegy valamikor
régen bortermő vidék volt. Szőlő termett a dombokon és a
termelők abban az időben borospincéket ástak földbe. Ha
valaki később ilyen borospincére bukkant, akkor egyszerre

98
arról kezdett suttogni, hogy megtalálta a régen keresett kincses
barlangot.
Ilyen kincses barlangról ábrándozott Tóni is és ezért
jelentette ki, hogy ő nem megy a varázsló házába, hanem
inkább kincsvadászatra indul.
– Ha azután megtalálom a kincses barlangot – mondta Tóni
büszkén, – akkor annyi pénzem lesz, hogy akár tíz gépembert
is vehetek magamnak… ők lesznek a testőreim és a szolgáim…
Biró Gyurinak nem tetszett ez a terv és miután már
nagyobb fiú volt, tudta, hogy a kőbányai kincsekről elterjedt
hír csak mese. Tónit le akarta beszélni a kincskeresésről, a
lelkére próbált beszélni, de a szeplős Mayer hajthatatlan
maradt…
– Mit érek én egy döglött géppel? – kérdezte végül Bírótól.
– Majd, ha elkészültök vele, hát megnézem… De aztán ügyes
legyen, mert ha az új gépember nem tud táncolni, akkor
semmit sem fog érni…
A fiúk elmentek Veres tanár házába, csak Zab Karcsi
maradt Tónival. Amikor kettesben maradtak, Tóni azonnal
előadta nagyszabású tervét:
– Idefigyelj, Karcsi – mondotta halk hangon, hogy senki se
hallja. – Magunkkal viszünk egy hosszú kötelet és két gyertyát
Elmegyünk a négyes agyagbányához, ahol a múltkor új lyukat
láttam… Tudod, hogy lezuhant az agyag és valami barlang
támadt. Az a gyanúm, hogy abban a barlangban megtaláljuk a
kincset… Zsákot is vihetünk magunkkal, ha megtaláljuk a sok
régi aranypénzt, vagy ékszert hát beletehessük.
Karcsi egy kicsit ellenkezett:
– De hátha egy csontvázat is találunk? – kérdezte ijedten és
miközben Tónira nézett, kerekre tágult a szeme.

99
 – És aztán? – hencegett Tóni. –- Nem félünk mi egy
csontváztól!…
– Hát nem bánom – adta meg magát Karcsi, – de
szeretném, ha minél előbb indulhatnánk, mert az édesanyám
azt mondta, hogy ebédre pontosan otthon legyek…
– Ebédre hazajövünk! – jelentette ki Tóni. – Most pedig
várj, mert hozom a kötelet és a két gyertyát…
– A zsákot is hozd a kincseknek…
Tóni elszaladt és tíz perc múlva megérkezett a szükséges
holmikkal. Rögtön útnak indultak és félóra múlva már a
négyes agyagbányánál voltak. Leereszkedtek az agyagos
domboldalon és nemsokára már a zöldszínű víz mellett álltak,
amelyben vidáman lubickoltak a békák…
– Ebben mindig piócák vannak – morogta Karcsi. – Tavaly
megfürödtem benne és egyszerre hat pióca csimpaszkodott a
lábszáramba…
– Most ne törődj a piócákkal – intette le Tóni. – Nézd, ott
van a lyuk, amelyről beszéltem…
Megindultak, nagy üggyel-bajjal felkapaszkodtak az
agyagfal oldalán és nemsokára már négy méter magasban
voltak. Egy kicsit aggodalmasan benéztek a sötét lyukba, majd
nagy darab agyagot vettek fel és behajították a mélybe. Csak
nagysokára hallották a lezuhanó agyag tompa puffanását.
– Legalább öt méter mély! – mormogta Karcsi egy kicsit
ijedten.
– Tízméteres kötelet hoztam, annyi elég lesz – magyarázta
Tóni és máris elővette a hosszú ruhaszárító kötelet… Majd a
derekadra kötöd és én leeresztelek…

100
 – Azt már nem! – horkant fel Karcsi egy kicsit ijedten. – Te
gyenge vagy és nem tudsz megtartani… Inkább én bocsátlak le
téged…
Ezen egy kicsit veszekedtek, de végül Tóni engedett és
kijelentette, hogy hajlandó elsőnek lemenni a sötét lyukba.
Óvatos előkészületek titán végre megkezdődött Tóni
leereszkedése. Vigyázva, lassan mászott lefelé, ami nem is volt
nehéz, mert a gödör nem függőleges, hanem ferde volt és így
megkapaszkodhatott az agyagos falban. Csak akkor ijedt meg,
amikor egyszer a keze alatt megindult az agyag és a nedves
föld lezuhant.

Egy kicsit aggodalmasan benéztek a sötét lyukba.

Nagyobb baj azonban nem történt és nemsokára úgy

érezte, hogy leért a lyuk fenekére.
101
 – Halló, Karcsi! – kiáltotta. – Azt hiszem, hogy már
leértem… Most meggyújtom az egyik gyertyát, aztán te is
jöhetsz utánam… A kötélre nincs szükség, anélkül is lejöhetsz,
de azért vigyázz és alaposan tapogasd ki, mielőtt a falba
kapaszkodsz…
Elővette gyufás dobozt, meggyújtotta a gyertyát és a
gyenge fénynél körülnézett a barlangban… Keskeny lyuk volt,
de mintha távolabb kitágult volna… Néhány lépést tett, majd
visszament a barlang szájához és felkiáltott:
– Elindultál már?
– Jövök! – hangzott Karcsi morgása és néhány perc múlva
már egymás mellett kuporogtak.
– No látod, szépen leértünk! – mondta Tóni büszkén.
– Hol van a kincs? – kérdezte Karcsi és körülnézett a
barlangban.
– Hát majd megkeressük! Azt hitted, hogy mindjárt itt
megtaláljuk? Beljebb kell mennünk és azt hiszem, hogy
odabent sok érdekes dolgot fogunk látni…
– Csak aztán valami földalatti gépember ne legyen! –
suttogta Karcsi egy kicsit aggodalmas hangon.
Nagyon lassan és vigyázva szedték a lábukat és negyedórái
botorkálás után Tóni majdnem felsikoltott örömében.
– Idenézz! – kiáltotta és a falra mutatott.
– Mi van ott?
– Hát fal!
– Na és aztán?
– Hát nem érted? Ez nem közönséges barlang, hanem
földalatti rejtekhely, amelyet valamikor régen emberi kéz

102
csinált… Ez pedig azt jelenti, hogy itt valamikor emberek
laktak…
– Miért laktak volna a föld alatt? – kérdezte a hitetlen
Karcsi. – Hiszen lakhattak volna a föld felett is…
– De talán a törökök üldözték őket… Vagy a pandúrok…
Itt laktak és itt volt a kincseskamrájuk is. Ha keresgélünk,
akkor könnyen megtaláljuk…
Nemsokára tényleg tágas földalatti helyiségbe értek,
amelyben dohos, fullasztó volt a levegő és a fal nedves, zöld és
penészes. Fejük fölött bolthajlást láttak, lábuk alatt le volt
döngölve a föld és amikor Karcsi füttyentett, ijesztő visszhang
támadt. Tovább botorkáltak és nemsokára másik helyiségbe
értek, amelyben a gyertyafény mellett hordót fedeztek fel. Ott
állott a sarokban omladozva, máladozva.
– Hurrá, megvan a kincs! – kiáltotta Tóni lelkesen. –
Tudod-e, hogy régente a kalózok is hordóban tartották az
aranypénzt?
Zab Karcsi izgatottan rontott a hordóhoz, megfogta a
peremét, de abban a pillanatban, amint hozzányúlt, szétesett.
Az egyik donga a lábszárát érte és erre nagyot szisszent.
– Azt hittem, hogy lever a lábamról – morogta és fájós
lábszárát dörzsölgette. – Ebben bizony nincs aranypénz, de
még rézpénz sincs!…
– Sebaj, majd lesz a másikban! – lelkesedett Tóni és
izgatottan tovább ment.
Zab Karcsi nem válaszolt és sántikálva, morogva követte
barátját, aki vidáman és izgatottan ment előtte. A helyiség
másik végében alacsony fapadot találtak. A fiúk ennek is
örültek, miután a pad láttára Tóninak eszébe jutott, hogy
fáradt, hát leült. Abban a pillanatban, amint a padra

103
nehezedett, a korhadt alkotmány halk reccsenéssel kettétört és
Tóni máris a földre gurult.
– Jaj! – kiáltotta és a fejéhez kapott.
– Miért tapogatod a fejedet, hiszen nem arra estél? –
kérdezte Karcsi kárörvendve.
– Miért ne tapogassam? – kérdezte Tóni mérgesen. – Úgy
látszik, hogy itt minden korhadt… Annyi baj legyen!… Az
arany és a gyémánt nem korhad el!…
Keskeny folyosóra értek, amelyben huzat érte a gyertyát.
Hirtelen sötétség támadt körülöttük.
– Miért fújtad el a gyertyát? – kérdezte Karcsi dühösen.
– Dehogy fújtam el… A huzat oltotta el… De majd
mingyárt meggyújtom. – A zsebébe nyúlt és egy-ideig
idegesen keresgélt benne, majd síri hangon megkérdezte
– Mondd, Karcsikám, nálad van a gyufa?
– Nálam? – csodálkozott a nagyobbik fiú. – Miért lenne
nálam, amikor nálad van.
– De nálam sincs! – jelentette ki Tóni elcsukló hangon.
– Nincs? – ijedt meg Karcsi. – Hiszen akkor sötétben
maradunk…

104
 XXI. FEJEZET
Bolyongás a föld alatt

Néma csönd támadt a földalatti helyiségben. Dermedten

álltak és gondolkoztak. Minél tovább gondolkoztak, annál
ijesztőbbnek látták a helyzetet. Ott állnak a sötét, ismeretlen
pincében és azt sem tudják, merre menjenek… Egy ideig csak
egymás lihegését hallgatták, majd Tóni szólalt meg egészen
halkan, majdnem sírva:
– Karcsikám, merre vagy?… Nem látlak…
– Én sem látlak… Nyújtsd ki a kezedet – hangzott Karcsi
félénk, ijedt válasza.
Percekig botorkáltak a sötétben, amíg végre egymásnak
mentek. Fejüket is összeütötték, de most nem törődtek a
fájdalommal. Boldogok voltak, hogy egymást foghatták,
karolhatták. Így álltak néhány percig, majd Zab Karcsi
megszólalt és akkor hangjában egy kis szemrehányás csengett.
– Hol hagytad el a gyufát?
– Amikor leereszkedtem a lyukba, még megvolt – hangzott
Tóni válasza. – Úgy látszik, hogy a zsebem mellé tettem és a
földre esett…
– Meg kell keresnünk?
– De hogyan?… Ebben a sötétben…
– Hát meggyújtjuk a gyertyát és megkeressük – hangzott
Karcsi bölcs válasza, de azonnal rájött arra, hogy bolondságot
beszél, mert ha nincs gyufa, akkor nem gyújthatják meg a

105
gyertyát, hogy megkeressék a gyufát. – Igaz, nincs gyújtónk…
Hát mit tegyünk?
Mayer Tóni megvakarta a fejebúbját, majd egy kicsit
bátrabban válaszolta:
– Elindulunk és addig megyünk, amíg a nyílást meg nem
találjuk… Csak az a fontos, hogy egymás kezét el ne
bocsássuk…
Így is tettek. Egymás kezét markolva, indultak neki a
sötétségnek. Néhány perc múlva Tóni felkiáltott, mert éles
fájdalmat érzett a homlokán, ugyanakkor pedig Karcsi a
térdére kapott kellemetlen ütést.
– Mi történt már megint? – ordította Karcsi.
– Nekimentünk a falnak – siránkozott Tóni és
megdörzsölte fájó homlokát.
– Hát máskor jobban vigyázz!
– Vigyázz te!
Ezen összevesztek, de azért egymás kezét nem merték
elengedni. Újra megindultak, de néhány perc múlva ugyanúgy
jártak, mint az imént, azzal a különbséggel, hogy most Tóni
ütötte meg a térdét és Karcsi a fejét. Félórai botorkálás után
kétségbeesetten megálltak és akkor, mintha összebeszéltek
volna, szinte egyszerre leültek a földre. Ott búsultak a sötétben
és egyetlen szót sem szóltak. Tíz perc múlva Tóni mégis
megszólalt:
– Karcsikám, itt vagy? – kérdezte remegő hangon.
– Hát persze, hegy itt vagyok! – hangzott Karcsi válasza, –
Azt hitted, hogy elmentem sétálni? Semmi kedvem hozzá…
– Nem azért kérdeztem ~ mondta Tóni halk, engedékeny
hangon. – Tudod, azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha nem
találunk ki?… Éhen pusztulunk…
106
 – Csak evésről ne beszélj, mert rögtön korogni kezd a
gyomrom… Igazán lehetett volna annyi eszed, hogy némi
ennivalót hozz. Egy kis szalámi és kenyér most egészen jó
lenne…

Ott búsultak a sötétben és egyetlen szót sem szóltak

– De nincs… Tudod, én nem is félek az éhhaláltól, annál

jobban félek a szomjúságtól. Egyszer olvastam egy könyvet és
abban az volt, hogy hajótöröttek irtó nagyokat nyögtek a
szomjúságtól…
– Majd te is nyögsz… Nincs egy kis cukrod?
– Egy csöpp sincs!…

107
 – Ha elgondolom, hogy nemsokára dél lesz és finom
ebéddel vár az édesanyám, altkor sírni tudnék a méregtől…
Képzeld el, hogy bableves van otthon, meg túróscsusza…
– Nálunk meg gulyásleves és almásrétes – sóhajtotta Tóni.
– Ajaj, gulyásleves és almásrétes! – jajgatott Karcsi. – Mind
a kettő a legkedvesebb ételem… Ha rágondolok, hát összefut a
nyál a számban…
– Azt mondtad, hogy a bablevest és a túróscsuszái is
szereted…
– Azt is szeretem… meg a rántott csirkét is…
– A rántott csirkét nem szeretem. A paprikás jobb. Pörkölt
csirke, az aztán finom étel!
Karcsi feljajdúlt:
– Jaj!
– Mi a baj? – kérdezte Tóni ijedten.
– Valami úgy belenyilallott a gyomromba, amikor a
paprikás csirkét emlegetted…
– Az én gyomrom is fáj… Dühös és morog!…
– Tudod mit, inkább ne beszéljünk ételekről, mert akkor
menten meghalok… Jobban tennénk, ha tovább folytatnánk az
utat, mert ha itt ülünk, akkor vacsorára sem érünk haza…
Felálltak, megkeresték egymás kezét és folytatták a
bolyongást. Most már óvatosabban mentek, mert megtanulták,
hogy minden lépés előtt ki kell tapogatniok a talajt. Kezüket is
kinyújtották és így jóelőre megérezték a veszedelmes és
kemény falakat. Amikor újra fal mellé értek, Karcsi hirtelen
felkiáltott:
– Tónikám, idefigyelj! A fal mellett kell mennünk és akkor
előbb-utóbb mégis megtaláljuk az utat… Ha kanyarodóhoz

108
érünk, akkor szépen befordulunk és így mégis végére jutunk
ennek a szörnyű pincének… Csak már újra kint lennénk!
– És a kincs? – kérdezte Tóni gyenge hangon.
– A világ minden kincsét odaadnám, ha otthon lennék az
ebédlőasztalnál és a bablevest kanalazhatnám…
– Azt mondtad, hogy ételről ne beszéljünk…
– Igaz – morgott Karcsi és most már a fal mellett folytatták
a bolyongást.
Hogy merre mentek, meddig mentek, nem tudták.
Szívükbe aggodalom, félelem, szorongó érzés költözött.
Minduntalan megálltak, füleltek, mert némelykor furcsa
hangokat hallottak. Végül azonban mindig belátták, hogy csak
a fülük zúgott. Most már mind a ketten nagyon bánták, hogy
kincskeresőknek csaptak fel. Eszükbe jutott Opál Sanyi és a
többiek, ők bizony okosabbak voltak és Veres tanár házába
mentek, hogy új gépembert csináljanak… Ha velük mentek
volna, most nem botorkálnának ebben a sötét pincében…
– Te Karcsi! – szólalt meg később Tóni halkan, – Azt
hiszem, hogy ebben a pincében nincs is kincs…
– Persze hogy nincs, csak sötétség van… Ha itt kincs lenne,
már régen megtaláltuk volna…
– Az is megfordult a fejemben – folytatta Tóni
rendületlenül, – hogy ebben a pincében sosem bújtak el
üldözött keresztények, de még csak betyárok sem. Borospince
volt, amely régesrégen itt áll üresen, mert Kőbányán már nincs
bor, amit idetehetnének.
– Ühüm – hangzott Karcsi bizonytalan és érthetetlen
válasza.
– Ha pedig kincs nincs, akkor miért jöttünk ide?
– Miért? – kérdezte Karcsi is.
109
 – Azért, mert bolondok voltunk… Eddig bolondok
voltunk, de ígérem, hogy a jövőben sosem megyek kalandok
után…
– Nem is mehetnél, mert itt maradsz ebben a pocsék
pincében…
– Jaj, csak azt ne mondd, mert akkor menten sírva fakadok
– nyögte Tóni.
Megálltak és akkor egyszerre dermedten, kimeredő
szemmel néztek a távolba.
Messze, messze a sötétben lebegő-libegő fényt láttak.
– Ó, jaj, ez meg valami szellem! – ordította Karcsi.
– Talán csontváz!
– Brrr! Ez még a gépembernél is rosszabb!…

110
 XXII. FEJEZET
Mari néni

Most aztán komolyan megijedtek. Csak valami rettenetes

jöhet feléjük a sötétben, gondolták, hiszen jóember nem
bolyong ebben a sötét pincében… A fény hol eltűnt, hol újra
feltűnt és ők nem mertek mozdulni a helyükről. Később egy
kicsit megemberelték magukat és arra gondoltak, hogy lesz
ami lesz csak az a fontos, hogy bármi módon újra napvilágra
kerüljenek.
– Talán hozzá kellene mennünk – suttogta Tóni alig
hallhatóan. – Szépen megkérjük őt, hogy vezessen ki
bennünket…
– Az a kérdés, hogy szellem-e, vagy csontváz – tétovázott
Karcsi, – Tudod mit, menj hozzá és beszélj vele…
– Hogy én menjek hozzá? – ijedt meg Tóni. – Jobb lenne, ha
te mennél, mert te jobban tudsz beszélni…
Karcsi nem válaszolt és amikor Tóni úgy találta, hogy a
szünet kezd kínos lenni, újra meg akart szólalni, de torkán
akadt a szó, mert megint valami gyanús zajt hallott. „Kop-kop
kop-kop” hangzott és ettől Tóninak verejtékes lett a homloka
és dideregni kezdett.
– Mi az? – kérdezte síri hangon. – Milyen kopogást hallok?
A kopogás megszűnt, amikor Karcsi megszólalt:
– Ne félj, Tónikám, csak a fogam vacogott…

111
 És az imbolygó fénypont tovább közeledett feléjük.
Kimeresztett szemmel nézték és egyszerre mind a ketten
megkönnyebbülten felsóhajtottak:
– A Mari néni!…
Tényleg a Mari néni volt. Ezt a Mari nénit mindenki
ismerte a környéken, mert ott lakott, ott telt el az ifjúsága az
Óhegyen, ott lett asszony és ott is öregedett meg. Legalább
kilencvenesztendős volt. Arcán ezer ránc, kis fején ritka fehér
haj, fogatlan szája örökké mozgott, keze reszketett és mindig
csoszogott. Eszelős volt szegény, amolyan tehetetlen,
gondolkozásra képtelen öregasszony, akinek senkije-semmije
nincs.
Az Óhegyen lakott, valahol a téglagyárak környékén, de
hogy hol, senki sem tudta. Valószínű, hogy nem is volt lakása
és télen az üzemen kívül helyezett és omladozó téglagyár
valamelyik égetőkemencéjében volt a szállása, nyáron pedig
valamelyik elhagyatott vityillóban húzta meg magát.
Koldulásból tengette az életét és bár sosem kéregetett, a
jószívű emberek, akik régen ismerték, szívesen adtak neki
néhány rézpénzt, ócska ruhadarabot, egy-egy tányér levest és
egy-egy darab kenyeret. Vasárnaponként egy kis főzelék,
sütemény, hús is jutott neki, de, szegény, a húst már nem tudta
megenni fogatlan szájával.
Mayerék fűszerüzletében gyakran megfordult és Mayer
Jakab sosem engedte el üres kézzel. Leültette a bolt sarkában,
tejes kávét adott neki és mindig elbeszélgetett vele. Ilyenkor,
mintha egy-egy percre visszanyerte volna uralmát
elhomályosult elméje fölött, abbahagyta az örökös mormogást
és egészen értelmesen beszélt. A legtöbbször az uráról beszélt,
akivel valamikor nagyon régen, talán harminc esztendeje is
lehet, nagyon boldogan élt.

112
 Mari néni férje éjjeli őr volt az egyik téglagyárban. A férfi
azonban egy reggel nem került többé elő és soha senki sem
tudta, hogy mi lett vele. Sokan úgy gondolták, hogy éjszakai
körútján belezuhant valamelyik agyagbányába, vagy gödörbe
és sosem találták meg. Ezt gondolta a szegény asszony is, aki
ettől kezdve örökkön-örökké eltűnt férjét kereste. Azt hitte,
hogy egyszer csak megtalálja és így szólhat hozzá:
– No, hogy végre megtaláltalak!…
Elfeledkezett arról, hogy időközben sok, sok esztendő telt
el és, ha férje valóban valamelyik agyagbányába zuhant, akkor
már réges-régen elporladt…
Tóni jól ismerte őt, de Zab Karcsi is. Ez a magyarázata
annak, hogy amikor ott a földalatti helyiségben
megpillantották őt, hát megkönnyebbülten felsóhajtottak.
– Hiszen ez Mari néni és nem valami szellem! – kiáltotta
Tóni és örömmel szaladt az öregasszonyhoz.
– Mari néni, Mari néni!… Vezessen ki bennünket, mert
eltévedtünk.
– Igen, drága Mari néni, tegye meg velünk! – kiáltotta
Karcsi is. – Éppen jókor jött Ha nem sietünk, otthon kihűl a
bableves…
Az öregasszony nem válaszolt nekik. Megállt előttük,
magasra tartotta a gyertyát és kémlelő szemmel bámulta őket.
Nem jutott az eszébe, hogy kicsodák, micsodák, de sem
csodálkozott azon, hogy ott a föld alatt fiúkkal találkozik.
– Hol van a gyertyád? – kérdezte Karcsi suttogva Tónitől. –
Vedd elő és gyújtsd meg Mari néni gyertyáján…
Ez nem is volt rossz gondolat Tóni előkaparta feneketlen
nadrágzsebéből a saját gyertyáját és meggyújtotta az öreg
asszony gyertyacsonkján. Most, hogy nekik is volt égő
gyertyájuk, már elmúlt a félelmük és sokkal jobban erezték
113
magukat. Mari néni még mindig őket nézte és két könnyes
szemét egy pillanatra sem vette le róluk. Végül halk, reszkető
hangon megszólította őket.
– Kicsinyeim, gyertek, mutatok valamit – mondotta és
rendkívül sovány, inas kezével feléjük intett. Azonnal
megfordult, ők pedig ijedten követték. Nem értették az öreg
asszonyt és nem tudták, hogy mit akar nekik mutatni. Az
asszony elől ment a lobogó fényű gyertyával, ők pedig lassú,
óvatos léptekkel mentek utána. Karcsi oldalát nagyon furdalta
Mari néni rejtélyes viselkedése és erősen törte a fejét azon,
hogy vajon mit akarhat tőlük.
Végül suttogó hangon szólt Tónihoz:
– Tónikám, eszembe jutott valami… Tudod, hogy Mari
néni talán száz éve is itt bolyong a téglagyár között és, ki tudja,
milyen régen felfedezte ezt a földalatti folyosót… Nem
gondolod, hogy ő már régen megtalálta a kincset is és, mivel
nincsen egészen az eszénél, nem tudja, mihez kezdjen vele?…
Hátha most éppen a kincset akarja megmutatni nekünk…
Ebben a pillanatban Mari néni megfordult és gyanakodva
nézett rájuk. Meghallotta a „kincs” szót és ez szöget ütött a
fejébe.
– Kincs! – suttogta, motyogta és a távolba nézett.
– Nem engedem elvinni a kincseimet!…
Hangja most éles, rikácsoló lett és mintha fenyegetően
megrázta volna aszott, sovány kezét.

114
 XXIII. FEJEZET
Mari néni kincse

Tóni egy kicsit megszeppent és ijedten nézett az

öregasszony arcába, de Mari néni haragja nem tartott sokáig,
egyszerre megnyugodott és így szólt:
– Gyertek!… És aztán, mintha már nem is törődnék velük,
tovább folytatta útját.
Zab Karcsit roppant izgalom fogta el. Több se kellett neki.
Az öregasszony kijelentette, hogy nem engedi elvenni a
kincseit. Tehát mégis megtalálta a csodálatos kincseket,
amelyekről annyit beszéltek Kőbányán! Most majd
megmutatja nekik és talán mégis megengedi, hogy néhány kiló
aranyat elvigyenek… Az lenne aztán a nagy dicsőség!
Tóni még Karcsinál is izgatottabb volt. Kezében remegett a
gyertya, amikor útközben Karcsihoz hajolt és a fülébe súgta:
– Édes cimborám, megvan a kincs!… Most majd szépen
megnézzük és, ha Mari néni megengedi, hazavisszük… Lehet,
hogy nem bírjuk el egyszerre mind, de sebaj, majd targoncával
jövünk és a többit délután, vagy holnap azon szállítjuk…
– Azt mondják, hogy az arany nagyon nehéz és hogy egy
akkora darab, mint a sapkám, megvan vagy harminc kiló –
suttogta Karcsi gyönyörűséggel.
– Annyi éppen nincs, de tíz kiló megvan – magyarázta
Tóni. – De most ne törődjünk ezzel, hanem kövessük szépen
Mari nénit és előbb nézzük meg kincses kamráját… A többiről
ráérünk később is beszélni…

115
 Folytatták útjukat a kanyargó folyosókon keresztül. Az
öregasszony ott csoszogott előttük és némán maga elé tartotta
a gyertyát. Negyedórái botorkálás után a pince végére értek,
ahol omladozó lépcsőt pillantottak meg. Ott vezetett előttük,
fel, a magasba. Mari néni azonban nem ment fel a lépcsőn,
hanem balra kanyarodott és nemsokára megállt egy korhadt,
vaspántos ajtó előtt. Nagy üggyel-bajjal felnyitotta az ajtót és
átlépte a küszöböt. A fiúk kíváncsian, izgatottan követték és
amikor egy perc múlva körülnéztek, megállapították, hogy
kisebb helyiségbe jutottak, amelyben valamikor a drága,
palackozott borokat tartogathatták a régi pincetulajdonosok.
A fal terméskőből volt kirakva és a nedvességtől annyira
nyirkos volt, hogy vízcseppek csillogtak rajta… Az egyik
sarokban nyomorúságos fekhely, rajta néhány patkányrágta
pokróc, szalmával tömött párna, a szegényes ágy mellett láda
állott, azon meg horpadt, rozsdás mosdótál. A tál mellett
mázas csupor és néhány kenyérhéj.
– Látod, ez Mari néni lakása – suttogta Karcsi és
körülmutatott.
– Igen, ez az én lakásom – mondta Mari néni, aztán
mingyárt dühösen hozzátette: – Hess, hess, csúnya állatok!…
– Mit hesseget az öregasszony? – ijedt meg Tóni és
gyanakodva körülnézett. Rögtön meg. is pillantotta a csúnya
állatokat. Ott mászkáltak a lába mellett és szemük csillogott az
árnyékban.
– Te jó Istenkém, ezek patkányok !…
– Mit, hogy patkányok? – rémüldözött Karcsi is és
egyszerre kapkodni kezdte a lábait. – Még csak az kellene,
hogy az ikrámba harapjanak!… Mentek innen!… Nézd, milyen
kövérek!… Sosem láttam ilyen kövér patkányokat!…

116
 Az egyik patkány túl közel merészkedett Karcsi lábához és
a fiú gondolkozás nélkül orron rúgta. Több sem kellett Mari
néninek. Egyszerre dühös lett, rikácsolt és öklét rázta a fiúk
előtt.
– Bántottátok az én szegény barátaimat! – siránkozott. –
Megrúgtátok!… Szegény kis állataim!…
Lekuporodott a földre és magához hívogatta a
patkányokat, amelyek, ha nem is mentek hozzá, de nem
menekültek el a közeléből. Ott álltak körülötte és kis
szemükkel rábámultak. Csak az menekült vissza a sötét
sarokba, amelyet Karcsi cipője orron talált. Mari néni percekig
szólítgatta a patkányokat, amíg végül mégis felállt és addigra
már el is felejtette haragját. Sóhajtozva leült az ágyra és
miközben kezét összekulcsolta, hangtalanul maga elé
mormogott. A fiúk némán álltak előtte és csak nézték őt. Arra
vártak, hogy újra megszólaljon és a kincsekről beszéljen.
Hosszú percek teltek el, de mintha az asszony újra
megfeledkezett volna róluk. Tóni már unta a várakozást,
szaporán cserélgette a lábait, egyszer az egyikre állt, máskor a
másikra, aztán hangosan megköszörülte a torkát, krákogott, de
mindez semmit sem használt. Mari néni nem vett róluk
tudomást. Negyedórái várakozás után Tóni mégis
megemberelte magát és szelíd hangon a következőket
mondotta:
– Drága Márk néni, az előbb valami kincsről tetszett
beszélni… Mutassa meg nekünk a kincseit!
A hangra az öregasszony felemelte a fejét, a beszélőre
nézett, újra motyogni kezdett, de akárhogy is erőltette az
agyát, nem értette, hogy a fiú miről beszél.
– Mi az?… Mi az? – kérdezte többször egymásután, mire
Tóni szintén csak egy szót ismételt:

117
 – Kincs!… Kincs!… Kincs!…
Végűi as asszony mégis megértette, hogy mit akarhatnak
tőle és akkor mosoly jelent meg az arcán. .
– Ó, megmutatom a kincseimet – motyogta és
nagynehezen felállt az ágyról. A kis helyiség sarkába
csoszogott és a fiúk, nem törődve a lomhán sétálgató kövér
patkányokkal, izgatottan követték. A sarokban foszladozó
zsákokkal letakarva nagy halmot láttak. Ez előtt megállt az
asszony és a földre nézett. Karcsi nem bírta tovább türtőztetni
magát, odaugrott, lehajolt és fel akarta emelni az egyik zsákot,
Az öregasszony azonban hozzálugrott, széttárta karját és
megint rikácsolni kezdett:
– Ne bántsátok a kincseimet!…

Arra vártak, hogy újra megszólaljon és a kincsekről beszéljen.

118
 Karcsi visszahőkölt és ijedten dadogta:
– Dehogy bántjuk a kincseit! Dehogy bántjuk! Csak meg
akarjuk nézni…
Mari néni újra a távolba nézett, majd később, mint, aki azt
sem tudja, hogy mit tesz, lekuporgott a földre és felemelte a
zsákokat. A két fiú kimeredő szemmel nézte őt és leste minden
mozdulatát. Valami volt a zsák alatt ós amikor az öregasszony
keze odaért, gyengéden végigsimította rajta.
– Kincseim! – suttogta.
Tóni leguggolt és nem akart hinni a szemének. A földön
bizony nem volt semmiféle kincs, ellenben ott hevert néhány
rozsdás hordóabroncs. Ezeket simogatta gyengéd kézzel az
eszelős öregasszony.
– Huh! – mondta Karcsi és megtörölte verejtékes homlokát.
– Már azt hittem, hogy Mari néninek tényleg kincse van és
most kiderült, hogy minden kincse ez a néhány rozsdás
abroncs… Szegény, azt hiszi, hogy ez kincs, félti tőlünk és
mindenkitől… Most aztán már igazán mehetnénk…
Mondjunk le végképpen a kincsekről és menjünk haza, mert
különben lemondhatunk az ebédről…
Tóni búsan bólintgatott és az öregasszony felé fordulva,
illedelmesen köszönt:
– Jónapot, Mari néni!… Most már haza kell mennünk !…
. Az öregasszony nem válaszolt nekik. Szótlanul simogatta
a hordóabroncsokat és feléjük sem nézett. Karcsi is megfordult
és dühében újra a patkány felé rúgott.
– Pocsék állat! – morogta és kilépett az ajtón. Tóni
gyertyájának világánál egymás mellett mentek az omladozó
lépcső felé. Negyedórái kapaszkodás után megpillantották a
napfényt és amikor a szabadba léptek, csodálkozva
körülnéztek. Az öreg téglagyár mellett voltak. A régi
119
pincelejárat egy kis domb oldalában volt és eddig azért nem
tudtak róla, mert néhány bokor eltakarta.
– Püh, de jó levegő van idefönt! – mondta Karcsi
megkönnyebbülten és mélyet szívott a levegőből. Odalent
bizony sokkal rosszabb volt a levegő. Az égre néztek és,
azonnal megállapították, hogy a nap fejük fölött ragyog.
– Azt hiszem, hogy dél már elmúlt – jegyezte meg Tóni és
ugyanakkor korogni kezdett a gyomra is. – A gyomrom két
órát harangozik…
– Az enyém este nyolcat! – kiáltotta Karcsi és futásnak
eredtek. Nemsokára már a Gergely uccában poroszkáltak és
addigra már tökéletesen elfeledkeztek kalandjukról és a
kincsről. Most már csak az ebédre tudtak gondolni.

120
 XXIV. FEJEZET
Készül a gépember

Mayer Tóni nem az a fiú, aki következetesen viselkedett.

Igaz, kijelentette, hogy ő nem megy Veres tanár házába és nem
vesz részt a munkában, de másnap azért mégis a fiúkkal ment.
Természetes, hogy Karcsi is mellette ügetett. A szürke ház
tudós gazdája nagyon barátságosan fogadta őket és amikor
meglátta Tónit és Karcsit, mosolyogva barackot nyomott a
fejükre.
– Ti is eljöttetek? – kérdezte. – Ha jól emlékszem, ti voltatok
azok, akiket az én acélemberem megijesztett a
laboratóriumban…
– Igen, egy kicsit megijedtünk – mondta Karcsi, de nem
mert a tanár szemébe nézni.
– Nos, fiúk, ma folytatjuk a munkát – jelentette ki Veres
tanár néhány perc múlva. – Ne felejtsétek el, hogy még csak a
munka kezdetén vagyunk…
– Tudjuk, tanár úr – válaszolta Opál Sanyi.
Tóni kíváncsian követte a társaságot a laboratóriumba,
mert egyszerre nagyon szerette volna látni a készülő
gépembert. Odabent azonban mélységesen csalódott, mert az
ijesztő acél embernek még csak a nyomát sem látta. Nem is
volt ott semmi, ami a gépemberre hasonlított volna. A
márványpulton nagy, bonyolult szerkezetű gép állott és Tóni
csak később eszmélt arra, hogy ez lesz a gépember, amelyről
leszedték a külső acéllemezeket. Most csak a belsejét láthatták
és ezzel Tóni nem volt megelégedve. Azt hitte, hogy az

121
acélember belsejében gépgyomor, gépszív, gépér és gépizom
van. Ehelyett csupa unalmas csavart, kereket, rengeteg drótot,
tekercset, mindenféle csillogó fémrudat látott, de ezek közül
egyik sem hasonlított az élő ember belső részéhez.
Tónit, de Karcsit sem érdekelte ez a szerkezet és most már
mind a ketten bánták, hogy eljöttek a házba. Csak nem fogják
hallgatni az unalmas magyarázatokat? Azt már nem! Veres
tanár azonnal munkához látott és Opál Sanyi kitűnően a
segítségére volt. Biró Gyuri, Kormos Pista és Murányi Jóska ott
álltak mellettük és nagy érdeklődéssel nézték a munkát, sőt
időnként szerszámokat adogattak a tanár kezébe. Így azután
senki sem törődött Tónival és Karcsival, akik egy ideig ott
ténferegtek a pult közelében, megnéztek az üveglombikokat, a
csillogó csapokat, az elektromos gépeket, majd a falakat
kezdték nézegetni, amelyeken márvány kapcsolótáblák voltak.
Karcsinak nagyon megtetszett az egyik fémrúd és mert
fölötte villanyégőt látott, gondolta, megcsavarja, hátha kigyúl
a fény.
– Idenézz! – mondta Tóninak és egyik kezét barátja vállára
tette. – Ha ezt megrántom, akkor biztosan kigyúl a lámpa…
Talán piros fényű…
Balkezét még mindig Tóni vállán tartotta és jobbjával a rúd
felé nyúlt. Abban a pillanatban, amint hozzáért, legalább ezer
kékes szikra kezdett ugrándozni Tóni fején és a szeplős fiú
ugyanekkor jajongni kezdett
– Aj aj-jaj! – kiáltotta Tóni és az ijedtségtől majdnem a
földre rogyott. Nagyobb baj azonban nem történt, mert Karcsi
már elkapta a kezét a fémcsapról és így Tóni hajának
szikrázása megszűnt. Veres tanár a jajgatásra hirtelen
kiegyenesedett, hátra fordult és elmosolyodott.

122
 – Ugye, most megjártátok? – kiáltotta. – Jegyezzétek meg
magatoknak, hogy itt semmihez sem szabad hozzányúlni,
mert bajotok támadhat…
– Nem tudtam! – mentegetőzött Karcsi és ijedten eljött a
faltól. Veres tanár újra munkájába merült és erre Tóni szépen
az ajtó felé kezdett somfordálni. Karcsi nyomon követte és
amikor kiértek az előcsarnokba, mind a ketten
megkönnyebbülten felsóhajtottak.
– Végre kint vagyunk – sóhajtotta Tóni és körülnézett. –
Csak nem leszek bolond, hogy folyton azt a gépezetet
nézzem… Jobb lesz, ha egy kicsit körülsétálunk a házban…
A csarnok túlsó végén kis ajtót pillantottak meg. Nyitva
állott, gondolták, bekukkantanak és megnézik, mi van
odabent. Rögtön megindultak, de abban a pillanatban, amint
Karcsi a küszöbre lépett, gyenge zajt hallott és ugyanakkor két
acélpánt csapódott a karjára.
– Jaj! – kiáltott a fiú és rémületében a földre esett volna, de
az acélkarok nem engedték. – Megfogott ez az izé… Segíts,
mert menten meghalok a rémülettől… Mi a csoda lehet ez?…
Tóni egy ideig csak állt és bámult, alaposan megnézte
Karcsit és a különös béklyókat, majd barátja türelmetlen
sürgetésére nekifogott., hogy Karcsit kiszabadítsa. Munkája
azonban nem járt eredménnyel. Karcsi fogoly maradt.
– Csapdába kerültem! – siránkozott a fiú. – Mit tegyünk?…
Talán szólni kellene a tanár úrnak…
– Jó, majd elmegyek hozzá és megmondom neki! –
jelentette ki Tóni és máris megindult.
– De siess – szólt utána Zab Karcsi majdnem sírva. – Itt
most nagyon rosszul érzem magamat…
Tóni visszasompolygott a laboratóriumba, megállt a tanár
háta mögött és félénken, ijedten mondta:
123
 – Tanár úr, kérem, tessék kijönni az előcsarnokba, mert
Karcsival valami baj történt…
– Micsoda? – hökkent meg Veres tanár.
– Valami csapdába esett… Olyan acélrugó-félék
megcsípték a karját és nem tud kiszabadulni…
– Ügy kellett neki! – nevetett hangosan Veres. – Mondtam,
hogy semmihez se nyúljatok és most mégis be akartatok
menni abba a szobába, ahol semmi keresnivalótok nincs…
Természetes, hogy a betörőfogó-készülék megcsípte őt. Egy
héttel ezelőtt csináltam, azután, hogy az a két betörő a
házamban járt és minden értékes holmimat elvitte. Akkor
szégyelltem magamat azért, amiért a betörők olyan könnyen
jöhettek a házamba és vihették el az értéktárgyaimat…
Gondoltam, egy feltalálónak kötelessége hogy házát néhány
meglepő készülékkel felszerelje… Akkor csináltam ezt a
szerkezetet, amely roppant egyszerű, még fotocella sem kell
hozzá. Ha valaki a küszöbre lép, akkor az ajtófa belsejére
szerelt karok kilendülnek és a karokra szerelt rugók megfogják
az illetőt. Minél jobban igyekszik megszabadulni bilincseitől, a
rugók annál erősebben szorítják…
Veres tanár pillanatnyi szünetet tartott és akkor Tóni ijedt
hangon nógatta:
– Kérem, tessék sietni, mert közben Karcsi elpusztulhat…
– Dehogy sietek, fiacskám… Sőt szándékosan húzom az
időt, hogy barátod kiadós leckét kapjon… Megnyugtatlak,
azért nem fog ebbe belehalni, sőt még egy karcolás sem lesz
rajta…
Most Opál Sanyi is közbe szólt:
– Szabad valamit kérdeznem, tanár úr?
– Tessék, Sanyikám.

124
 – Veszedelmesnek tartom az ilyen szerkezetet, mert
megtörténhet, hogy a háziakat is megfogja…
– Azt már nem! Mindenki, aki a házamhoz tartozik, tudja,
hogy a szoba küszöbére nem szabad lépni. Azt, aki a küszöböt
átlépi, nem fogja meg a szerkezet…
– És ha egy betörő véletlenül átlépné a küszöböt, akkor
akadálytalanul juthatna a szobába?…
– A szobába igen, de odabent újabb meglepetések
fogadnák… Ma már a házam minden ablakán betörő-jelző-
készülék van, sőt esténként olyan dróthuzalokat fektetek le a
kertben, amelyek még azt is jeleznék, ha valaki a kertben
járkálna… Mindezt azonban nem ez esetleges betörések miatt
készítettem, hanem a saját mulattatásomra is… Most pedig,
azt hiszem, ideje, hogy a drága Karcsikát kiszabadítsuk
kellemetlen helyzetéből…
A házigazda elindult és a fiúk mosolyogva követték. Csak
Tóni vágott kissé haragos arcot.
– Mégis csak furcsa, hogy így bánnak itt a vendégekkel –
morogta maga elé. – Az ember gyanútlanul és ártatlan
szándékai elindul a házban és egyszerre úgy megfogják,
mintha közönséges betörő volna…
Zab Karcsi holdvilágképén nagy félelem látszott. Nagyon
rosszul érezte magát a rugók ölelő szorításában. Homlokán
kövér verejtékcseppek ültek az erőlködéstől és ajka úgy
remegett, hogy Biró Gyuri azt hitte, menten sírásra fakad.
Amikor Karcsi meglátta a házigazdát, megkönnyebbülten
felsóhajtott, de még jobban örült, amikor észrevette, hogy
Veres Győző dr megnyom egy gombot és a karját szorító
rugók eltűnnek.
– Ezt biztosan a gépember találta ki – mondta és
megdörzsölte fájó karjait.

125
 XXV. FEJEZET
A „Varázsló“ útnak indul

Nehéz lenne elmondani, hogy a következő hetek alatt mi

történt az óhegyi házban. Veres tanár alaposan
beletemetkezett a munkába és szinte éjjel-nappal dolgozott.
Elővette régi terveit és napokon át éjfélig dolgozott rajtuk.
Bonyolult számításokat végzett, mérnökökkel, gyárosokkal
tárgyalt, egy sereg alkatrészt rendelt meg a műhelyekben,
gyárakban és amikor már úgy gondolta, hogy végre
nekifoghat az új gépember elkészítéséhez, kétségek fogták el.
Ilyenkor arra gondolt, hogy műve mégsem lesz tökéletes és
hogy a gépembernek éppen olyan hibái lesznek, mint az
elsőnek voltak. Opál Sanyi, aki nem látta a nehézségeket, már
jobban bízott. Rajongott a tanárért és lelkesedését a
legtöbbször nem is titkolta.
A tanár úgy szerette a szorgalmas, tanulni vágyó fiút,
mintha a saját fia lenne. Oktatta, támogatta, pénzzel is ellátta,
sőt felkereste szegény édesanyját és kijelentette előtte, hogy
fiából kitűnő embert akar nevelni. Ez a magyarázata annak is,
hogy Sanyi búcsút mondott a műhelynek és mesterének s attól
kezdve kizárólag Veres Győző szolgálatában állott.
– Nem vagyok gazdag ember – mondotta egyszer a tanár, –
de azt hiszem, hogy magamra vállalhatom iskoláztatásod
költségeit. Persze, más volna a helyzet, ha a londoni kiállításon
mi nyernénk el az első díjat, mert akkor nemcsak én lennék
gazdag, hanem te is. A díj fele neked jutna…

126
 – De miért, tanár űr? – tiltakozott Sanyi. – Én igazán nem
érdemelném meg a díj századrészét sem… A gépember a tanár
úré, nem az én művem…
– Társamnak tekintelek – zárta le a vitát Veres tanár.
Munka közben ritkán esett szó köztük. Némán, szinte
lázasan dolgoztak és bár éjt nappallá tettek, néha úgy érezték,
hogy mégsem készülnek el idejére. Végül azonban mégis
elkészült a bonyolult szerkezetű, csodálatos gép. Még nem
volt emberalakja, de máris működött. Jobbjában tartotta Sanyi
varázsvesszőjét és már járni is tudott a laboratóriumban.
Az iskolai vakáció már a vége felé közeledett (aminek
természetesen Tóni örült a legkevésbé), amikor egy augusztusi
alkonyon újra összegyűltek a fiúk a szürke házban. Ott ültek a
kerti padokon és közöttük volt Ilonka és Erzsi is. Azért jöttek
el, hogy megtekintsék az új acélember első sétaútját.
Kíváncsian és izgatottan várakoztak a kertben.
Opál Sanyi a tanárral a házban volt, de nemsokára
megjelentek a küszöbön és mindenki látta rajtuk, hogy ők is
izgatottak.
– A gépembert bekapcsoltam és öt perc múlva kijön
hozzátok és körül fog sétálni a kertben – mondotta a tanár,
amikor hozzájuk lépett. – Most majd meglátjuk, nem
tévedtünk-e…
Mindnyájan felálltak és roppant izgatottan néztek az ajtóra.
Bár látták az első gépembert imbolyogni, járni, most mégis
hihetetlennek tűnt fel előttük, hogy egy gép úgy járjon-keljen,
mint az ember.
Meglepte és megdöbbentette őket, amikor az új acélembert
megpillantották.
Megjelent az ajtókeretben és feléjük jött.

127
 Csodálatos jelenség volt. Testén csillogott az acél, otromba
fejét előreszegte és lámpaszemével mintha rájuk nézett volna.

Testén csillogott az acél, otromba fejét előreszegte és lámpaszemével

mintha rájuk nézeti volna.

Szinte megrémültek, amikor mozgását, járását

megfigyelték. Lomhán, nehézkesen, emelgette lábát és
időnként zúgás hallatszott a belsejéből. Valahol a füle helyéről
szikrák pattantak elő és acélcipője nagyot csattant a veranda
kőkockáin.
A kertbe vezető két lépcsőfok előtt, mintha egy pillanatra
meghökkent volna. De nem állt meg, hanem egyik lábát
magasabbra emelte és máris lelépett a kavicsos útra.
Jobbjában mereven előre nyújtva, a varázsvesszőt vitte.

128
 – Ez meg fog enni bennünket! – suttogta Mayer Tóni
rémülten és aggodalmas arccal tekintett a kapu felé. Arra
gondolt, hogy a leghelyesebb lenne, ha most kereket oldana.
Hasonlóképpen gondolkozott Zab Karcsi is, de ő sem mert
mozdulni a helyéről, mert azt hitte, hogyha futásnak ered,
akkor a gépember meglátja őt és semmivel sem törődve, utána
iramodik…
– Tanár úr, kérem, nem bánt ez a… izé? – kérdezte
rémülten és siralmas arcot vágott hogy a többiek egy pillanatra
elfeledkeztek a gépemberről és nevetni kezdtek.
– Olyan, mint egy varázsló! – nyögte Tóni és kinyújtotta a
kezét.
– „Varázsló” is a neve –- mondta Veres tanár. – Sanyi
nevezte el így…
A gépember közben tovább folytatta útját. Nagyon lassan
ment, lomha mozdulatokkal és minden lépés után egész teste
megremegett.
Sanyi olyan izgatott volt, hogy torka kiszáradt és egyetlen
szót sem tudott szólni. Szemét egy pillanatra sem vette le a
gépemberről. Barátai mind izgatottan, csodálattal nézték a
nagy művet, az ő izgalmába azonban félelem is vegyült.
Nagy dologról volt szó: a gépember most vizsgázik. Ha
nem tudja elvégezni azt a feladatot, amelynek elvégzésére
készítették, akkor kárbaveszett a sok munka és talán újra
előről kezdheti az egészet. Vagy talán nem is folytatják a
munkát.
Bízott a gépemberben, de mégis félt attól, hogy egyszerre
megtagadja az engedelmességet és megáll. Az ő gépemberük
most varázsvesszős kincskereső volt… Kérdés, hogy működik-e a
varázsvessző, és ha igen, miképpen fogják ellenőrizni, hogy
működése helyes-e?…

129
 Pontosan ismerte a „Varázsló” szerkezetét, tudta, hogy
most addig megy a kertben, amíg az acélkezébe szerelt
varázsvessző földalatti forrást, vízeret, fémágyazatot nem
jelez. Ahol fém-, vagy vízágyazatok vannak, ott földáramok
keletkeznek, amelyek kitérítik a mágnestűt. Abban a
pillanatban, amint a mágnestű kitér, a gépember mozgásához
szükséges elektromos áram kikapcsolódik és a gép megáll.
A gépember már a kertben járt. Nem nagyon kímélte a
virágágyakat és útján néhány virágcserepet is eltaposott. Ezzel
azonban most nem törődött a házigazda, legfeljebb Erzsiké
sajnálta virágait. A kerti út egyik kanyarulatánál a „Varázsló”
egyszerre megállt és ez roppant felizgatta Veres tanárt.
Korával nem törődve, futásnak eredt és amikor a gépemberhez
ért, lehajolt a varázsvesszőhöz és rátekintett.
– A tű kilengett! – suttogta a fiú és tekintetét nem bírta
levenni a szabadon lebegő mágnestűről.
– De nem hiszem, hogy azért állt volna meg… talán valami
hiba történt…
A tanár a gépember mellén kinyitott egy acélajtót és
megvizsgálta a szerkezet egy részét.
– Semmi baja! – mondotta aztán alig hallhatóan.
– Szabályszerűen működött…
– Gondolja, tanár úr, hogy itt van valami a földben? –
kérdezte Sanyi szívszorongva. – Hogyan fogunk erről
meggyőződni?…
– Fel fogom itt ásatni a kertet! – kiáltotta Veres Győző.
Lehajtotta a fejét és sokáig nézte a földet. – Vajon mi lehet
itt?…
Percekig csönd volt, majd egyszerre a tanár izgatottan
felkiáltott:

130
 – Úristenem, most jut az eszembe!…
– Micsoda, tanár?
– A kút!
– Milyen kút?
Senki sem értette, hogy Veres tanár miért lett egyszerre
olyan izgatott. Szinte lángolt az arca a belső tűztől és keze
remegni kezdett.
Néhány perc múlva mégis összeszedte magát és akkor a
következőket mondotta:
– A kertnek ezen a részén valamikor régen, talán huszonöt
esztendeje is megvan, kút volt… Jól emlékszem rá, mert akkor
már az apámé volt ez a ház. Abban az időben ezen a
környéken még nem volt vízvezeték és a kútból húztuk fel a
vizet… Később, amikor az Óhegyen lefektették a vízvezeték-
csöveket es ebbe a házba is bevezették a vizet, a régi kút
feleslegessé vált. Évekig használaton kívül helyezve állt és
amikor kávája elkorhadt, már nem csináltatta meg az apám,
hanem munkásokat hívatott, akik betemették a kutat…
Elhallgatott, egy pillanatig újra csönd támadt, majd
izgatottan kérdezte:
– Tudjátok, hogy mit jelent ez?
– Nem tudjuk! – jelentette ki Mayer Tóm büszkén, de
tisztes távolból, mert nem mert a gépember közelébe menni.
– Ez azt jelenti, hogy a gépember kezébe szerelt
varázsvessző „megérezte” a régi kút jelenlétét, felfedezte a
forrást, amely mélyen a föld alatt van és amely valamikor a
kutat táplálta… A kilengő mágnestű azután megállította a
„Varázslóit…
– Ez pedig azt jelenti… – kezdte Sanyi.

131
 – Ez pedig azt jelenti, hogy gépemberünk első útja
sikerült…
– Hurrá! – kiáltották a fiúk lelkesen, Ilonka es Erzsi pedig
nagybátyja nyakába borult.
– Drága Győző bácsi, gratulálok – mondták és
örömkönnyeket hullattak.
– Éljen a Sanyi! – üvöltötte Zab Karcsi lelkesen és nem
tudta megállni, hogy szemüveges barátját alaposan hátba ne
vágja.
Percekig tartott az ováció, az öröm és amikor később a
tanár elhárította az üdvözléseket, komoly hangon így szólt:
– Az első próba tökéletesen sikerült es remélem, hogy a
továbbiak is igazolni fognak bennünket… Néhány nap alatt
meggyőződhetünk arról, hogy a „Varázsló” nem tévedett az
előbb, amikor itt megállt és azután szépén becsomagoljuk és
hosszú útra indítjuk… Majd Londonba megy őkelme, ahol be
kell bizonyítania, hogy érti varázslatos mesterségét…
–Majd búcsút intünk a Muki II-nek – ordította Tóni
lelkesen. – Azaz… persze, nem Muki II-nek hívják, hanem
„Varázslódnak…
Tóni most már nem félt a gépembertől, hozzálépett,
bekukucskált nyitott mellébe, majd baljához kapott hogy kezet
rázzon vele.
Ebben a pillanatban azonban a gépember megrázkódott,
néhány szikra pattant ki a szájából és ezzel holtra rémítette a
szeplős fiút, – Jaj, ez is haragszik rám! – kiáltotta ijedten és
hátra ugrott.
– Nem haragszik rád – nevetett Veres Győző, – hanem
tiltakozik az ellen, hogy össze-vissza cibáld…

132
 – Hát micsoda gépember az, amellyel még kezet sem lehet
fogni? – méltatlankodott Tóni.
– Nem kézfogásra csináltuk! – mondta Sanyi és mosolygott
Tóni ijedelmén…

133
 XXVI. FEJEZET
Örömhír

Bizony, a gépember elindult. Most azonban nem saját

lábán járt, hanem gondosan ládába csomagolták és vasútra
tették. Mielőtt a finom faforgácson nyugvó csodálatos gép
fölött beszögezték volna a deszkát, a fiúk elbúcsúztak tőle.
Tóni az ünnepélyes pillanatban nagyon rendesen viselkedett,
csak akkor kezdett megint bolondozni, amikor kijelentette,
hogy útravalót is kellene adni a „Varázsló”-nak.
– Megéhezik az úton! – mondta vidáman. – Vonaton, hajón,
szárazföldön és tengeren utazik Londonig és a hosszú napok
alatt egyetlen egyszer sem kap egy kis harapnivalót…
– Persze, ha te utaznál a ládában, alaposan felkészülnél az
útra – jegyezte meg Kormos Pista. – Legalább tíz köcsög tejet
vinnél magaddal és vagy három-négy rúd szalámit is…
– Meg öt kiló krumplicukrot – mondta Zab Karcsi
sóhajtozva.
– Ahá, krumplicukor! – mormogta Tóni és kotorászni
kezdett a zsebében. Jókora darab cukrot húzott elő és amikor
úgy vélte, hogy senki sem látja, gyorsan beledugta a ládába, a
gépember mellé.
– Mit dugtál a ládába? – kérdezte Sanyi gyanakodva.
– Csak egy kis krumplicukrot – válaszolta Tóni bűnbánóan,
de nevető szemmel. – Ha csak egy kis esze van a mi
acélbarátunknak, akkor megeszi az úton… Legalább a La
Manche-csatornán nem kap tengeri betegséget…

134
 Ezen Veres tanár is jól mulatott. Barackot nyomott Tóni
fejére és vidáman kérdezte:
– Mi az, felfedezted a tengeri betegség ellenszerét?
Vidám hangulatban voltak, amikor a ládát leszögezték,
csak akkor komolyodtak el, amikor a kapu előtt megállt a
megrendelt teherautó, munkások jöttek, akik a nehéz ládát
kivittek a házból.
– Isten veled! – kiáltotta Karcsi, amikor az autó elindult.
– Most pedig, fiúk, búcsúzzunk egymástól – mondta
később Veres tanár. – A gépember elment és holnap, korán
reggel én is utazom. Két nap múlva már Londonban leszek és
magam fogom kicsomagolni a gépet, hogy méltóan
mutatkozzék be a londoni kiállítás közönségének… Sanyit
nem viszem magammal, de, ha hírem lesz számára, akkor
megírom, vagy megtáviratozom neki… Tőle megtudjátok
majd, hogy a „Varázsló” sikert arat-e…
– Adja Isten, hogy sikert arasson! – suttogta Sanyi
megliatottan és önkénytelenül imára kulcsolódott a keze.
– Adja Isten! – suttogta a tanár is.
A búcsúzás pillanatában mindnyájan elérzékenyültek.
Sanyi szemében könnyek csillogtak, amikor a tanár kezet
nyújtott neki. Annyira elérzékenyült, hogy kezet akart
csókolni Veres Győzőnek.
Késő este volt, amikor elhagyták az óhegyi szürke házat.
Szótlanul mentek egymás mellett és még Tóni is érezte a
pillanatok nagyszerűségét s ünnepélyességét, ő is tudta, hogy
az, ami Veres tanár házában történt, nagyon komoly dolog.
Most nem gyerekes bolondságról, hanem életbevágóan fontos
dologról van szó. Sanyi egész jövője attól függ, hogy a magyar
gépember milyen sikert arat a londoni kiállításon.

135
 – Fulladjanak a Szajnába az angol gépemberek! – morogta
maga elé.
Biró Gyuri meghallotta a halk szavakat és szemrehányóan
fordult barátja felé:
– Éppen ideje, hogy megtanuld: Londonon nem a Szajna
folyik át, hanem a Themze…
– Szajnát mondtam? – kérdezte Tóni ártatlan arccal. –
Lehet, tévedtem. Themzét akartam mondani…
– Csodálom, hogy nem buktál meg földrajzból…
– Én nem csodálom…
Újra gondolataikba mélyedtek és mielőtt hazaértek volna,
az iskolára gondoltak. Már szeptember volt és éppen másnap
kezdődött a tanítás.
Délelőtt iskolában voltak, de délután mindig találkoztak.
Ilyenkor izgatottan kérdezték Sanyitól:
– Kaptál hírt Londonból?
Harmadnap Sanyi örömmel újságolta: – Levelezőlapot
kaptam a tanár úrtól és abban azt írja, hogy szerencsésen
megérkezett Londonba.
– És a „Varázslóval” mi van? – kérdezte Tóni.
– Nem ártott meg neki a krumplicukor, amelyet a ládába
dugtál – válaszolta Sanyi. – ő is szerencsésen és baj nélkül
megérkezett.. .
Fiatalok voltak, sok mindenért lelkesedtek, de úgy
semmiért, mint az ő gépemberükért. Az övék volt, a
sajátjuknak tartották, jogot formáltak rá és aggódtak a
jövőjéért. Nem tudták, hogy a világ másik táján milyen
gépembereket készítettek a mechanikusok és tudósok, de
biztosra vették, hogy egyik sem olyan nagyszerű, mint a
„Varázsló”, amely az óhegyen készült.
136
 – A többi egy rakás ócskavas! – jelentette ki Tóni
határozottan. – És biztosra veszem, hogyha köztük
verekedésre kerülne a sor, akkor a mi gépemberünk alaposan
ellátná a bajukat… Sorba bezúzná a koponyájukat… Mégis
nagyszerű egy ilyen gépember!… Képzeljétek el, milyen
kitűnő futball-mérkőzés lenne, ha huszonkét gépember lépne a
pályára és vaslabdát rúgna… Az lenne aztán a meccs!...
Másnap, vagy harmadnap Biró Gyuri izgatottan mutatott
egy újságot a fiúknak. Az újság hosszú cikket írt a londoni
gépember-kiállításról. Egyenként ismertette az ott kiállított
gépembereket, közöttük a „Varázsló“-t is. Az egyik gépember
mosogatott, a másik terített és lakást takarított, a harmadik
kényelmesen járt-kelt, nyitogatta az ablakot, ajtókat, a
negyedik telefon mellett ült és valahányszor megszólalt a
csengő, felemelte a hallgatót és bejelentette, hogy gazdája
nincs otthon, de nemsokára hazajön és altkor átadja neki a
hívó üzenetét.
Hát bizony ezek is robotemberek voltak, kifogástalanul
működtek, elvégezték a rájuk bízott feladatot és ez a tény egy
kicsit elvette a fiúk kedvét. A cikk minden dicsérő szava fájt a
fiúknak, de amikor a „Varázslóról” olvastak, szívüket
büszkeség töltötte el.
– Azt mondom nektek, hogy a többi egy fabatkát sem ér! –
morogta Zab Karcsi és halált kívánt a „Varázsló” minden
versenytársának fejére. – Mégis csak a mi acélemberünk fogja
megnyerni a díjat!…
– Sajnos, ez nem olyan biztos! – suttogta Opál Sanyi, akit
minden Londonból érkező hír a legközelebbről érdekelt. –
Tudtam, hogy a londoni kiállításra sok érdekes és értékes
gépezetet küldenek el és hogy nehéz lesz a helyzetünk, de én
azért nagyon bízom Veres tanárban. Nagyon fájna a szívem,
ha odakint csalódás érné… Én tudom, hogy mennyi

137
lelkesedéssel, milyen szorgalommal dolgozott a művön és azt
is tudom, hogy a csalódás nagyon fájna neki…
Néhány nap múlva újabb érdekes cikk jelent meg az
újságokban. Ez a cikk már kizárólag a magyar gépemberrel
foglalkozott és vastag betűs címben jelentette be: „Széntelepet
fedezett fel a magyar gépember”.
A cikk arról szólt, hogy Veres tanár művét, a nagyszerű
robotembert, kivitték London környékére, ahol útnak
indították és félórai sétálás után megállt. Ezen a helyen
próbaásást végeztek és a geológusok megállapították, hogy a
„Varázsló” szénréteget fedezett fel. A budapesti újság a
londoni lapok lelkes cikkeiből is közölt szemelvényeket. Az
angol lapok az elragadtatás hangján utalt a magyar gépember
teljesítményéről és hosszabb nyilatkozatokat közöltek Veres
tanárról.
„Azt hisszük – írták az angol lapok, – hogy a magyar
gépembert tüntetik ki a kiállítás nagydíjával…
– Ugye, mondtam nektek! – üdvözölte Mayer Tóni és
sapkáját a levegőbe dobta. – Megnyerte a százezer pengőt!…
– Még nem nyerte meg! – mondta Opál Sanyi izgatottan, –
de most már én is hiszek a sikerben…
Negyednap igazán örömhírt olvashattak a lapokban: a
„Varázsló” nyerte meg az első díjat. Alig, hogy a hírt
elolvasták, megérkezett Opál Sanyi, aki táviratot szorongatott
remegő kezében. Arca sápadt volt, ajka némán mozgott és úgy
nyújtotta át a fiúknak a táviratot.
Biró Gyuri olvasta fel és amikor a végére ért, ő maga is
lelkesen felkiáltott.
A táviratot Veres tanár küldte. Arról értesítette Sanyit,
hogy a díjat megnyerték és egyben arra kérte, hogy sürgősen
jöjjön Londonba, hogy részt vehessen a díjkiosztási
138
ünnepélyen. A táviratban még az állott, hogy Sanyi keresse fel
a tanár barátját, Kovách István ügyvédet, aki azonnal
megszerzi a szükséges útlevelet, a jegyeket, ellátja pénzzel és
repülőgépre ülteti őt.
– Sanyiból világhírű ember lett! – ordította Zab Karcsi és
lelkesedésében hátba vágta szemüveges barátját.
– Mindig bolondozol! – szerénykedett Sanyi. – Hogyan
lennék világhírű?…
– Hát bizony Sanyiból híres fiú lett. Egy óra múlva
újságírók és fényképészek keresték.
– Ha a Muki jobban sikerült volna, akkor most én állnék a
fényképezőgépek előtt! – jelentette ki Tóni búsan, de azért nem
irigyelte barátjától a dicsőséget.

139
 XXVII. FEJEZET
A levegőben

Sanyi ügy érezte magát ezekben az órákban, mintha

álmodott volna. Beszélt Kovách ügyvéddel, aki autóba ültette
és különféle hivatalokba vitte, majd üzletekbe mentek, ahol
ruhákat és egyéb szükséges holmikat vásároltak. Másnap,
vasárnap reggel már Mátyásföldön voltak, ahol Sanyi minden
barátja megjelent. A legizgatottabb Mayer Tóni volt és úgy
viselkedett, mintha nem Sanyi, hanem ő utazott volna .
A repülőtéren minden alkalmazottat, tisztet megszólított,
izgatottan érdeklődött a londoni repülőgép iránt és időnként
aggodalmas szemmel vizsgálta az eget…
– Még jó, hogy nem nekem kell utazni! – jelentette ki aztán
megkönnyebbülten, – Szörnyet halnék az ijedtségtől!… Mikor
érsz Londonba?
– Nyolckor indul a gép – felelte Sanyi – és délután négy
órakor már London repülőterén, Croydonban leszünk…
– Nem félsz?
– Miért félnék?… A vonaton, a hajón sem félnék…
– Aztán vigyázz magadra! – intette őt Zab Karcsi.
– Ha nagyon mélyen kihajolsz, elveszted az egyensúlyodat
és leesel…Valakit még agyonüthetsz…
– A gépből nem lehet kihajolni! – mondta Tóni.
– De lehet!
Ezen aztán összevesztek és csak akkor békültek ki, amikor
megpillantották a kétmotoros óriási gépet s megkezdődött a
140
búcsúzkodás. A fiúk, mi tagadás, könnyeztek, amikor barátjuk
a gépbe szállt és búcsút intett nekik. Aztán bőgni, bömbölni
kezdtek a motorok, a gép gurulni kezdett a betonpályán és
nemsokára méltóságteljesen a levegőbe emelkedett. Néhány
perc múlva már csak akkora volt a derült kék égen, mint egy
szitakötő, Opál Sanyi az első pillanatban nem érezte jól magát.
Amikor kinézett a gép ablakán, úgy érezte, hogy a föld
kiszalad a gép kerekei alól és nem a gép emelkedik fel. Később
azonban megnyugodott és nagy érdeklődéssel nézett körül az
utasfülkében. Egyetlen utastársa volt csak, egy öreg ember, aki
azonnal beszédbe bocsátkozott vele.
– Hallottam, hogy te vagy az a fiú, aki Veres tanár
segítőtársa voltál a gépember elkészítésénél – mondta az
útitárs. – Én Szomjas Gyula mérnök vagyok és Párizsba
utazom. Nagyon örülök és én, mint szakember is méltányolni
tudom ezt a páratlan sikert. Hogyan csináltátok a gépembert?
Opál Sanyi részletesen elmondta, hogy miképpen
ismerkedett meg a tanárral, hogyan kísérletezett a
varázsvesszővel, hogyan pusztult el az első acélember és
hogyan készítették el a másikat. A mérnök a gépember
szerkezete iránt is érdeklődött és nagyon megdicsérte Sanyit,
amikor pontosan el tudta mondani, hogy az acélember hogyan
működik. Később, amikor már régen elrepültek Budapest
felett, Szomjas mérnök kitekintett az ablakon, majd így szólt:
– Kitűnő időnk van és azt hiszem, hogy minden késés
nélkül megérkezünk… Ha ahhoz a kis ablakhoz mész,
beláthatsz a pilótafülkébe, ahol egy pilóta és egy szerelő
foglalatoskodik… Tökéletes gépen utazunk, jól ismerem a
gyártmányt… Félsz?
– Nem! – jelentette ki Sanyi és mosolygott.

141
…bömbölni kezdtek a motorok, a gép gurulni kezdett a betonpályán
és nemsokára méltóságteljesen a levegőbe emelkedett.

– Nincs is okod rá… Azelőtt, persze, másképpen volt.

Régebben a repülés kockázatos vállalkozás volt és hősként
ünnepelték azt, aki repülőgépbe mert ülni… Fiatalabb
éveimben én is terveztem egy gépet és akkor az úgynevezett
rákosi gárdához tartoztam… Te akkor még nem is éltél,
amikor a Rákosmezőn már néhány elszánt ember kísérletezett
a kezdetleges repülőgépekkel. Ez még abban az időben történt,
amikor az emberek itt nálunk egyetlen gépet sem láttak a
magasban… Rákosfalva határában, a katonai gyakorlótéren
egy napon néhány faházat, úgynevezett hangárt építettek és
néhány lelkes, nagyszerű ember nekifogott ahhoz, hogy
lerakja az alapjait a magyar repülésnek. Szegények voltak és
alig részesültek támogatásban. A közönség egy része

142
bolondoknak tartotta őket, mert nem hittek abban, hogy
valaha majd komolyan lehet repülni. Csupán néhány
maszatos, mezítlábas fiú lődörgött a hangárok között és
kíváncsian leselkedtek, ők bizony nagyon érdeklődtek a
készülő repülőgépek iránt. Ezek közül a maszatos fiúk közül
nem egy híres pilóta lett később… De hát azon sem lehet
csodálkozni, hogy akkoriban a közönség nem hitt a repülés
jövőjében. Az első magyar gépelt nagyon kezdetlegesek
voltak. Egyik-másik még a levegőbe sem emelkedett, sőt még a
földön sem tudott gurulni. Ha aztán valamelyik gép öthat
méternyi „magasságba” emelkedett és tíz percig volt a
levegőben, az első magyar aviatikusok öröme nem ismert
határt. Furcsa jószágok voltak azok a gépek. Arról még
álmodni sem mertek, hogy fémből készítsék a repülőgépek
vázát. Ehhez fát, bambusznádat használtak. Ebből készült a
váz, a szárny, a bordázat és a szárnyakat impregnált
vászonnal, selyemmel borították be.
– Igen, tudom – szólt közbe Sanyi. – Több régi képen láttam
ezt.
– A pilóta kis bőrülésen ült és nemcsak a kezével, hanem a
lábával is kormányozott. A cél az volt, hogy a gép maga minél
könnyebb legyen, mert az akkori motorok nem bírtak el
nagyobb súlyt. A motorok is elég kezdetlegesek voltak, néha
begyulladtak, néha nem, pöfögtek, köhögtek és gyakran éppen
akkor mondták fel a szolgálatot, amikor a legnagyobb szükség
lett volna rájuk… A történelem feljegyezte ezeknek a magyar
hősöknek a nevét. Horváth Ernő tanár, Adorján János, Kutassy
Ágoston dr, Svachulay Sándor, Zsélyi Aladár, Wittmann Viktor,
Bánki Donát műegyetemi tanár mind ott gurult a rákosi
réten… A közönség csak akkor fordult nagy érdeklődéssel a
magyar repülők felé, amikor a francia Blériot Budapestre jött és
megmutatta, hogy repülőgéppel is lehet repülni. Ez 1909-ben
történt. Három évvel később az egyik legkiválóbb magyar
143
repülő, Takács Sándor lezuhant és szörnyet halt. Nem sokkal
később Zsélyi és Wittmann is szerencsétlenül jártak. De a rákosi
gárda bátran haladt a célja felé. Kvasz András és Prodam Guido
vakmerő repülőmutatványokkal lepték meg az embereket,
Lányi Antal átrepülte a Balatont és Svachulay volt az első a
világon, aki megépítette az első acélcsővázas repülőgépet…
– Szép idők lehettek azok! – sóhajtotta Sanyi.
– Bizony szép idők és csak az tudja a rákosi gárda
kitartását igazán, szívből méltányolni, aki a saját szemével
látta kínlódásukat. Megtörtént, hogy valamelyik pilóta
hónapokon át dolgozott a gépén és amikor elkészült s kitolta a
térre, akkor negyedóra alatt elpusztult… Újra előről kellett
kezdenie a munkát és nem egyszer a törött alkatrészekből
készítette el az új repülőgépet… Ami később történt, az már
nem olyan érdekes. Mindenütt a világon egymás után
építették fel a repülőgépgyárakat és a repülés rohamos
fejlődésnek indult. Az ember gyorsan meghódította a levegőt,
gyorsabban, mint régebben hinni merte volna. A háború után
Lindbergh óceánrepülése volt az egyik legnagyobb esemény és
ma már az egész világot behálózzák a repülőtársaságok
légiútjai. Akinek sürgős dolga van külföldön és aki meg tudja
váltani a jegyét, repülőgépen utazik. Akár Európa fővárosaiba,
akár Ázsiába, Afrikába megy valaki már a rendes
menetrendszerű gépeken utazhat. Vannak már
harmincszemélyes utasszállító repülőgépek hálófülkékkel,
étteremmel és sokezer ember úgy tart magánrepülőgépet, mint
más ember autót…
Opál Sanyi nagy érdeklődéssel hallgatta a mérnök
elbeszélését és magyarázatait. Szomjas később gépük
szerkezetét magyarázta meg, ami ugyancsak rendkívül
érdekelte Sanyit. Megismerkedett a kormányszerkezetekkel, a
giroszkóppal, a sebességmérővel, a kompasszal, az
indítómágnessel, az olajnyomásmérővel, az
144
iránykormánypedálokkal, a viilamostávhőmérővel és sok
mással.
Ezalatt gyorsan repült az idő és egyszer csak elérkeztek a
Le Bourgeti repülőtérre, ahol Szomjas mérnök melegen
elbúcsúzott tőle. A francia főváros légi kikötőjében új utasok
szálltak be. Vidám férfiak és nők, akik közül az egyik felhúzta
a gramofonját és nemsokára már tánczene töltötte be a fülkét.
Később elérték a La Manche-csatomat, amelynek haragos
hullámait jól láthatták. Aztán feltűntek az angol partok és
nemsokkal később a repülőgép leszállt.
Pontosan négy óra volt, amikor Sanyi újra szilárd földet
érzett a lába alatt.
Most már mindenki angolul beszélt körülötte és Sanyi, aki
csak magyarul tudott, zavarba jött. De ez csak egy pillanatig
tartott, mert ismerős hangot hallott és nemsokára
megpillantotta Veres tanárt is, aki valósággal feléje szaladt.
– Isten hozott, fiam! – kiáltotta és amikor hozzáért,
megölelte. – örülök, hogy szerencsésen megérkeztél.
– Én pedig boldog vagyok, hogy tanár urat láthatom! –
válaszolta Sanyi meghatottam.

145
 XXVIII. FEJEZET
Az acélember eltűnik

– Bizony, fiam, teljes sikert arattunk! – mondta Veres tanár,

amikor autóban ültek és London felé robogtak. – A bizottság
nekünk ítélte az első díjat, amelyet ma este ünnepélyes formák
között fognak átadni nekünk. Mind a ketten gazdagok
vagyunk és ennek azért örülök a legjobban, mert így a te
jövődet, tanulásodat biztosíthatom. Amikor aztán kész ember
leszel, vagyonod lesz, amelynek segítségével tovább
folytathatod kísérleteidet…
– Tanár úr olyan jó hozzám, mintha csak édesapám lenne –
suttogta Sanyi.
– Erről ne is beszéljünk többet – hárította el a köszönetét
Veres tanár. – Nemsokára szállodánkba érünk, ahol ehetsz
valamit és pihenhetsz is… Este átvesszük a díjat, két-három
napon át megnézzük London nevezetességeit, azután
hazamegyünk… Már nagyon vágyom az óhegyi laboratórium
csöndje után. Nem nekem való a sok izgalom, ünneplés és a
nagy zaj. Otthon majd új munkába fogok, de hogy mibe, azt
még magam sem tudom…
Megérkeztek a szállodába, ahonnan este a kiállítási
csarnokba mentek. Itt a sok gépember között már vártak rájuk
a feketeruhás angol urak, akik meleg ünneplésben
részesítették őket. Opál Sanyival is mindenki kezet rázott és a
meghatott fiú csak azt sajnálta, hogy ennél a nagyszerű
jelenetnél nem lehetnek jelen régi barátai, akiktől reggel vált el
és akik most bizonyára éppen olyan izgatottak, mint ő.

146
 Az egyik angol úr hosszabb előadásban ismertette a
magyar gépembert és megindokolta, hogy a bizottság miért
éppen a „Varázsló“-t tartotta méltónak az első díjra. Utána a
bizottság elnöke átnyújtotta azt a borítékot, amelyben a
nagyösszegű csekk volt.
Már oszladozott a társaság, amikor hosszú, sovány férfi
furakodott Veres tanár mellé. Bemutatkozott, megmondta,
hogy Blake-nek hívják, amerikai vállalkozó, aki azért jött
Európába, hogy itt érdekességeket vásároljon.
– Ez a gépember nagyon tetszik nekem – mondotta – és
tudom, hogy odaát Amerikában nagy sikert aratnék vele.
Belépődíjért mutogatnám… Azt kérdezem öntől, hogy
mennyiért adja el?
Veres Győzőt meghökkentette ez az ajánlat, egy pillanatig
gondolkozott, majd így szólt:
– A gépember nem eladó!… De ha eladnám, akkor sem
engedném meg, hogy vásári komédiát csináljanak belőle. A mi
találmányunk sokkal komolyabb, semhogy bámész népnek
mutogassák…
– Ötezer dollárt adok érte! – mondta az amerikai és úgy
tett, mintha a tanár válaszát nem is hallotta volna.
– Nem adom el önnek!
– Tízezer dollárt adok! – licitált az amerikai.
– Még húszezerért sem adom! – hangzott a tanár válasza.
– Hát jó, legyen húszezer dollár, de egy centtel sem adok
többet… Nekem annyit is megér…
Már elő is vette a csekk-könyvet, de Veres hajthatatlan
maradt és újra kijelentette, hogy a gépember nem eladó. Az
amerikai csak ámul-bámult. Nem tudta megérteni, hogy ha
valakinek nagy pénzt kínálnak, miért nem akar megválni

147
találmányától. Újra kérlelni kezdte a tanárt, de néhány perc
múlva be kellett látnia, hogy ezzel a „makacs európaival” nem
tud zöldágra vergődni.

Ötezer dollárt adok érte! – mondta az amerikai

– Szerencséje van, hogy nem vagyunk Amerikában –

suttogta az amerikai, mielőtt elment volna. – Odaát
másképpen intéztük volna el ezt az üzletet…
– Engem nem lehet megijeszteni – válaszolta Veres
hidegen. – De különben sem törődöm, hogy Amerikában
hogyan szerezné meg a gépemberemet…
– Vigyázzon! Ezt még megbánhatja! – fenyegetőzött az
amerikai és dühösen elment.

148
 Sanyi egy szót sem értett az egész párbeszédből, de amikor
a tanár elmagyarázta neki, hogy miről volt szó, nagyon
felháborodott.
– Nagyon szép összeget ajánlott fel – mondta később Veres.
– Húszezer dollárért el is adtam volna, hiszen mi bármikor
készíthettünk volna másikat, de sosem engedném meg, hogy a
mi művünket úgy mutogassák, mint valami Paprika Jancsit…
– Igaza van tanár úrnak – helyeselt Sanyi. – És ha
mégegyszer önhöz tolakodna ez az erőszakos ember, akkor
tessék a legerélyesebben elutasítani…
– Nem hiszem, hogy ezek után még kedve lenne újabb
ajánlatot tenni – mormogta a tanár.
Ebben azonban tévedett, mert nem ismerte Blake urat, aki
soha semmitől sem riadt vissza. Az amerikai elhatározta, hogy
a furcsa gépembert minden körülmények között megszerzi.
Csak még azt nem tudta, hogy miképpen.
A tanár Sanyi társaságában vacsorázott és vacsora után
mindjárt lefeküdtek, mert nagyon fáradtak voltak. Másnap
délelőtt elmentek a kiállítási csarnokba, ahol becsomagolták a
„Varázsló“-t és a hatalmas ládát szállodai szobájukba
szállították.
Délután besétáltak, mert nagyon szép volt az idő. A
Towerba és a British Múzeumba nem mehettek, ezt másnapra
hagyták, ellenben hajóra szálltak, hogy néhány órás
kirándulást tegyenek London folyóján, a Themzén.
Sanyinak felejthetetlen élményt jelentett ez a kirándulás.
Mindent megcsodált és megbámult és mire leszállt az este,
már legalább száz angol szót tudott.
– Ha így haladsz, egy esztendő alatt szépen megtanulod az
angol nyelvet – mondta a tanár. – Jegyezd meg magadnak
fiam, hogy a nyelvtudás rendkívül fontos és hogy elsősorban
149
csak azok tudnak érvényesülni az életben, akik legalább egy-
két idegen nyelvet beszélnek…
Vidám hangulatban mentek hazafelé. A szállodába azért
mentek, hogy átöltözzenek a vacsora előtt. Angliában mindig
átöltöznek vacsora előtt.
Amikor szobájukba értek és körülnéztek, először nem
vették észre a változást és Sanyi csak öt perc múlva kiáltott fel:
– Tanár úr, hol van a mi acélemberünk?
– Micsoda? – kérdezte a meghökkent Veres és körülnézett a
szobában. – Úristenem, csak most veszem észre, hogy a láda
már nincs itt. Amikor beléptem, rögtön feltűnt nekem, hogy
távollétünkben valami változás történt a szobában, de hogy
micsoda, azt nem tudtam… Mi történhetett itt?…
A tanár izgalma nem ismert határt. Azonnal csöngetett a
szobapincémek, akitől megkérdezte, hogy hová tették a
hatalmas ládát.
– Délután egy úr kereste tanár urat – válaszolta a pincér.
Akkor megmondtam neki, hogy csak este tetszik visszajönni.
Erre a látogató azt válaszolta, hogy az ön megbízásából el kell
vinnie a ládát… Írást is hagyott róla… Félóra múlva több
munkással érkezett, akik a melléklépcsőn levitték a ládát és az
uccán teherautóra rakták.
– Ez közönséges lopás! – kiáltotta a felháborodott tanár. –
Én senkinek sem adtam megbízást arra, hogy a gépembert
elszállítsa!… Milyen volt a látogató külseje?
A pincér pontosan leírta a tolvaj arcát, termetét, ruházatát
és ebben a leírásban Veres tanár azonnal ráismert az
amerikaira, akinek ajánlatát előző este elutasította!
– Blake volt! – kiáltotta, mire a pincér megkérdezte: –
Értesítsem a rendőrséget?

150
 – Igen, legyen szíves! A gépembert ellopták és feljelentést
akarok tenni…

151
 XXIX. FEJEZET
Blake nyomában

Negyedóra múlva megérkeztek a rendőrök, akik

meghallgatták Veres tanár panaszát, amelyet azonnal írásba
foglaltak. A rendőrség emberei még aznap este kutatni
kezdtek az amerikai után, mert attól féltek, hogy Blake hajóra
rakja a gépembert és mire elcsíphetnék, már a tengeren lenne s
hazája felé hajókázna.
– Reméljük, hogy hamarosan elcsípjük! – jelentette ki az
egyik tisztviselő. – Azt hiszem, hogy ez nem lesz nehéz, mert
akkora ládával nehéz elbújni.
A rendőrtisztviselő azonban tévedett, mert Blake úgy
eltűnt a gépemberrel együtt, mintha a föld nyelte volna el.
Másnap reggel a rendőrtisztviselő jelentette, hogy a rendőrök
minden pályaudvart és hajóállomást figyelnek, de eddig még
sehol sem tudták felfedezni a tolvajt. Szállodájából elköltözött
és senki sem tudja, hogy hová.
Délfelé végre egyik rendőr megtalálta azt a teherautót,
amelyen a gépembert elszállították. Hamarosan előkerítették a
sofőrt, aki elmondotta, hogy a hatalmas ládát az amerikai
ember megbízásából az egyik kerületbe, Sohoba szállította,
ahol Blake emberei beszállították egy házba. A rendőrtisztek
azonnal elindultak, hogy a házat megkeressék. A tanár és
Sanyi is velük ment, Autón siettek a megjelölt házig, de itt
nem találták meg a tolvajt és a gépembert. A házbeliek
elárulták, hogy az idegen ember kibérelt egy szobát, de még az
este újra elvitette a hatalmas ládát. Hogy hová, azt senki sem

152
tudta. Új nyomozás indult, de csak este jelentették, hogy
megtalálták az amerikai szállását.

Veres tanár panaszát azonnal írásba foglalták.

– Jó lenne, ha tanár úr újból velünk jönne – mondta a

rendőrtisztviselő, – mert ha megtaláljuk a gépembert, akkor
azonnal átveheti…
– Megyek! – jelentette ki Veres és Sanyival a
rendőrtisztviselőhöz csatlakozott. Autón mentek ki a londoni
dokkok környékére, ahol egy rozoga ház előtt megálltak A
kapun hiába kopogtattak, dörömböltek, senki sem nyitotta ki.
– Fel fogjuk tömi! – mondta a rendőrtisztviselő és
utasításokat adott embereinek.
A kaput feltörték és azután megindultak a sötét házban. A
folyosón senkivel sem találkoztak és a szobákban csak port,
153
piszkot találtak. Végre elérkeztek egy utolsó szobához,
amelynek ajtaját zárva találták. Ezen is kopogtattak, de senki
sem válaszolt.
Már-már visszafordultak, amikor bentről zajt hallottak.
– A törvény nevében nyissák ki! – kiáltotta a tisztviselő, de
most sem kaptak választ.
Egy ideig dörömböltek, majd a rendőrök nekivetették
vállukat az ajtónak, amely rövid idő múlva betört és ők
beléphettek a szobába. Körülnéztek, de azonnal
megállapították, hogy odabent senki sincs.
– A láda! – kiáltott fel Sanyi és az egyik sarokba mutatott.
Az ellopott láda tényleg ott volt. A tanár izgatottan sietett a
sarokba, felnyitotta a láda fedelét és haragosan felkiáltott,
amikor észrevette, hogy a ládában csak faforgács van. A
gépember eltűnt belőle.
– Biztosan tudom, hogy ebben a szobában volt valaki,
amikor az ajtó előtt megálltunk – mondta a tisztviselő. – Lehet,
hogy azóta megszökött… Az ablak nyitva áll… .
Az ablakhoz siettek és kitekintettek rajta. Nagy, sötét kertet
pillantottak meg és mintha néhány mozgó ember árnyékát is
meglátták volna.
– Ott vannak! – kiáltotta az egyik rendőr és máris kiugrott
az ablakon. Mindnyájan kimásztak a kertbe és botorkálni
kezdtek a sötétben.
Egyideig céltalanul jártak-keltek, de néhány perc múlva
hangos kiáltást hallottak és nemsokára megpillantották azt a
rendőrt, aki elsőnek ugrott ki az ablakon. Izgatottan loholt
feléjük és lihegve mondta: – Láttam őt!… Rettenetes!… Két
szeme úgy világít, mint valami mesebeli sárkány szeme…
döngő léptekkel jár és már azt hittem, hogy elgázol…

154
 – Mit látott, kit látott? – kérdezte Veres izgatottan.
– Azt a gépszörnyet!… Rémes… Nem ijedek meg. akárkitől
és még a legveszedelmesebb tolvajjal is szembe szállók, de
ezzel a gépemberrel nem kezdek ki…
– Ugyan mit bolondozik! – kiáltotta a rendőrtisztviselő
felháborodva. – Csak nem ijedt meg egy géptől…
– Gép, de járkál és szeme helyén két piros lámpa világít…
A tanár nem törődött a rendőr félelmével, ő nem félt a saját
gépemberétől és ezért azonnal futásnak eredt a kertben…

A rendőrök nekivetették vállukat az ajtónak.

Sanyi nyomon követte és nemsokára meg is pillantották a
„Varázslót”, amint éppen felkapaszkodott egy alacsony
dombra. Három ember ment mellette.

155
 – Blake is ott van! – kiáltotta Veres az utána siető
rendőrtisztnek. – Meg két segítőtársa…
– Most aztán elcsípjük őket! – kiáltotta a tiszt és
megszaporázta a lépteit.

156
 XXX. FEJEZET
Az amerikai rosszul jár

Már a menekülők közelébe kerültek és a sötétség ellenére is

jól láthatták őket. Az acélember nem sietett. Úgy járt, mint
mindig. Lassan, ődöngő léptekkel és ez, úgy látszik, nem
elégítette ki az amerikait. Megtehette volna, hogy sorsára bízza
a gépembert, de még mindig abban reménykedett, hogy el
tudja szöktetni üldözői elől. Dühös volt, amiért a gépember
lassan cammog, ezért néhányszor alaposan hátba vágta a
lopott jószágot.
Ilyenkor a „Varázsló” mindig megbillent, de mivel éppen a
dombra mentek felfelé, nem történt baj. Más volt a helyzet,
amikor már lefelé mentek a dombról. Blake nagyot lökött a
gépemberen, mert azt hitte, hogy gyorsabban fog menni és
akkor megtörtént a baj, amire az amerikai nem számított.
Az acélember megbillent, elvesztette egyensúlyát és eldőlt.
Blake belekapaszkodott és a következő pillanatban mind a
ketten a földre zuhantak. .
– Jaj! – kiáltotta Blake ijedten és rémületében még
görcsösebben kapaszkodott a gépbe, amely teljes súlyával
rádőlt és a következő pillanatban lefelé kezdett gurulni a
dombról.
Az amerikai két cinkostársa rémülten állt a dombon és
kimeredt szemmel nézte az ijesztő látványt. A gépemberből
szikrák pattantak ki, sistergés hallatszott, az acéltest
csörömpölt és úgy látszott, mintha „Varázsló” kapaszkodna az
amerikaiba és nem fordítva.

157
 A domb alján a gépember elterült és amikor Veres
odafutott, észrevette, hogy Blake alatta feleszik,
mozdulatlanul, élettelenül.
– Meghalt! – kiáltotta az egyik cinkostárs és futásnak akart
eredni, de az odaérkező rendőr nyakon csípte és nem
eresztette el. A másik nem mert mozdulni a helyéről és ijedten
suttogta a rendőröknek:
– Ártatlan vagyok!… Nem tudtam, hogy törvénybe ütköző
munkára bérelt fel ez az amerikai… ő csak azt mondta, hogy a
szállodából el kell hoznunk egy ládát és mivel nagy összeget
ígért, szívesen vállaltam a munkát… Előbb egy másik házba
vittük és később idehoztak. Ma este az amerikai azzal keresett
fel, hogy jöjjek el, mert a ládát újra el kell szállítanunk.
Eljöttem és amikor megláttam az ijesztő gépembert… Blake
közben kicsomagolta. Amikor kopogtattak az ajtón, a
gépembert az ablakon keresztül kivittük a kertbe, ahol az
amerikai valamit igazított rajta és akkor legnagyobb
rémületemre járni kezdett ez a gépszörny…
Veres tanár a rendőrök segítségével nagy nehezen
kiszabadította a gépember alól a mozdulatlan amerikait, akit
néhány perces élesztgetés után sikerült eszméletre téríteni.
Először azt sem tudta, hogy hol van, mi történt vele, de araikor
meglátta a rendőröket, minden eszébe jutott.
– Úgy érzem, hogy minden tagom összetört – nyögte és fel
akart állni a földről. – Magával sodort a gépember…
Nem tudott felállni, mert az egyik lába nagyon fájt. Veres
megvizsgálta és kijelentette, hogy nem történt komoly baja.
– A törvény nevében letartóztatjuk – mondta a
rendőrtisztviselő és az amerikai vállára tette a kezét.
– Tiltakozom ez ellen! Én amerikai állampolgár vagyok.

158
 – És tolvaj! – mondta Sanyi haragosan, de az amerikai nem
értette őt.

Az acélember megbillent, elvesztette egyensúlyát és eldőlt.

– Odabent a rendőrségen majd elmondhatja védekezését –

válaszolta a rendőrtisztviselő hidegen és karon fogta az
amerikait.
Veres Győző most már nem törődött a tolvajjal és két
cinkostársával. Minden gondja a földön heverő gépember volt.
Néhány percig vizsgálgatta, majd örömmel mondta Sanyinak,
hogy az esés következtében nem történt lényeges baja.
– Csak a jobb karja görbült meg és a varázsvessző lazult
meg rajta…

159
 – Hála Istennek! – sóhajtotta Sanyi. – Ezt a kis hibát
hamarosan rendbe hozhatjuk. És most mit teszünk?
Veres tanár is tanácstalan volt, de a két rendőr segítségére
sietett. A gépembert talpra állították, majd visszavitték a
házba, ahol visszahelyezték a ládába, a faforgácsok közé.
Rövidesen teherautót szereztek és ezen a szállodába
szállították.
Másnap reggel az újságok nagy cikkeket írtak a gépember
legújabb kalandjáról és természetes, hogy Veres tanárt megint
sok újságíró kereste fel. A telefon is percenként szólt, ami
nagyon idegesítette őt.
– Azt hiszem, az lesz a leghelyesebb, ha minél előbb
hazamegyünk – jelentette ki délben.
– Én is szeretnék már otthon lenni – mondta Sanyi. – A fiúk
bizonyára már nagyon várnak.
– Azt elhiszem!…. Tudod mit, holnap reggel hajóra ülünk
és a „Varázslóival” hazamegyünk…
Hogy az amerikaival mi történt, azzal Veres nem törődött.
Tudta, hogy a gépember ellopása miatt börtönbe kerül, de nem
sajnálta őt, hiszen megérdemelte sorsát. De nem Blake volt az
egyedüli, aki meg akarta vásárolni a gépembert. Komoly
üzletemberek keresték fel a tanárt és nagy összeget ígértek a
nagyszerű gépért. Az egyik nagy bányavállalat megbízottja is
eljött és ajánlatot tett a gépember megvételére.
A „Varázslót” új szénrétegek felkutatására akarják
felhasználni. Ez az ajánlat már jobban tetszett Veres tanárnak,
de mégis kijelentette, hogy az acélembert nem adja el, mert
módosításokat akar végezni rajta. A hosszú tárgyalásnak az
lett az eredménye, hogy az angol bányatársaság egy új
gépembert rendelt a tanárnál.

160
 – Elkészítem és hat hónap múlva elküldöm – mondotta a
tanár, amikor a szerződést aláírták. Amikor pedig az angol
ember elment, Veres örömmel mondta Sanyinak: – Ha ez így
folytatódik, akkor hamarosan nagyon, gazdagok leszünk…
Másnap reggel elutaztak.

161
 XXXI. FEJEZET
Karcsi bánata

Odahaza a fiúk nagy örömmel olvasták a Londonból

érkező híreket. Különösen nagyon örültek, amikor Opál
Sanyitól levelezőlapot kaptak. Most is mindennap találkoztak
az óhegyen, de csak délután, mert délelőtt, iskolába jártak.
Az ősz csodálatosan szép volt. A fák levelei bámulni
kezdtek, langyos, kellemes szél fújt, amely feléjük hozta az
őszi illatokat. Délutánonként ott heverésztek a fűvön, az
agyagbánya közelében és a békák kuruttyolását hallgatták.
Csodálatosképpen átalakultak. Mind megkomolyodtak és már
Mayer Tóni sem bolondozott annyit. A legfeltűnőbb volt Zab
Karcsi hallgatása, órákon át ült egymagában, egy kicsit
távolabb a fiúktól és fejét tenyerébe hajtva, maga elé meredt.
Tóni megkérdezte tőle, hogy mi a baja, ő azonban nem
válaszolt. Még a krumplicukor sem kellett neki, pedig Tóni
eleget kínálgatta.
Azon a délutánon, amikor Sanyitól levelezőlapot kaptak,
újra ott ültek a réten és a távolba néztek.
– Emlékeztek? – kérdezte Murányi Jóska. – Itt voltunk a
réten és egyszer csak megláttuk Sanyit, amint a rét túlsó
oldalán járkál és kezét előre nyújtja… Akkor azt hittük, hogy
egyszerre meghibbant. Később aztán kiderült, hogy nagyon
komoly dolgot művel…
– Meg is találtuk az ezüst- és aranyholmit! – kiáltotta Tóni.
– Micsoda izgató kaland volt!… Rendőrért szaladtam és mire

162
visszaértem, hát már két gonosztevő szorongatta a
torkotokat…
– Hát a torkunkat éppen nem szorongatták – jelentette ki
Kormos Pista.
– De azért mégis elcsíptük őket… Akkor is és másnap is,
amikor újra betörtek Veres tanár házába… Aznap
ismerkedtünk meg az első gépemberrel, amely az
agyagbányába zuhant… Hej, azok voltak a szép napok!…
Biró Gyuri jókedvűen hallgatta Tóni visszaemlékezéseit.
Most ő is megszólalt:
– Arról egyetlen szót sem szólsz, hogy mennyire
megrémültél, amikor a tanár laboratóriumában először
találkoztál a gépemberrel… Remélem, erre nem mondod, hogy
„hej, azok voltak a szép percek!“
– Most mégis úgy látom, hogy szépek voltak! – jelentette ki
Tóni dacosan. – Ijesztő volt az a Gépmuki, de azért nem
bántott bennünket, úgy-e, Karcsi?
Zab Karcsi nem válaszolt.
– Ejnye, hát neked mi a bajod? – kérdezte Biró Gyuri és
felállt a helyéről. A Holdvilágképűhöz lépett és a vállára tette
a kezét. – Azt hiszed, nem vettem észre, hogy napok óta úgy
jársz, mintha szú rágná a szívedet… Miért vágsz ilyen gyászos
képet?
Zab Karcsi még most sem válaszolt. Ellenben még
melyebbre lógatta a fejét.
– Ki vele! – nógatta Gyuri. – Meg kell mondanod!…
– Nagy az én bánatom! – nyögte Karcsi, de nem mert
barátaira nézni.
– Istenem, mi történt?
– Nagy bajom van!
163
 – Talán csak nem vagy beteg? – ijedt meg Tóni és részvéttel
nézett barátjára.
– Nem vagyok beteg – hangzott a gyenge válasz.
– Hanem?
– Úgy érzem, hogy nagyon buta vagyok – mondta aztán a
szerencsétlen Zab Karcsi.
Erre aztán nevetés tört ki a fiúkból, de amikor látták, hogy
Karcsi komolyan beszél, abbahagyták a nevetést és
megkérdezték tőle, hogy miben nyilvánul meg nála a butaság.
Erre aztán Zab Karcsi beszélni kezdett. Elmondotta, hogy
vidéken élt, ott járt iskolába, de egy napon meghalt az
édesapja és egy esztendő múlva az édesanyját is elvesztette.
Rokonaihoz került, akik kivették az iskolából és munkába
fogták. Egész nap libákat kellett őriznie. Hajnaltól napestig
dolgozott, rokonai mégsem bántak vele jól. Egyszer aztán
megunta a rossz bánásmódot, elhagyta rokonai házát és feljött
Budapestre egyik nagynénjéhez. Az asszony szívesen fogadta
őt, de mivel ő is olyan szegény, mint a templom egere, nem
taníttathatja tovább.
– Csak négy elemit végeztem – mesélte Karcsi búsan. –
Mihez kezdhetek ennyi iskolával? Nemsokára újra dolgoznom
kell, mer nem hagyhatom, hogy szegény nénikém eltartson.
Nem félek a munkától, de nagyon fáj nekem, hogy azalatt,
amíg ti tanultok, én semmit sem haladok előre és jól tudom,
hogy később rám sem fogtok nézni…
– Ugyan, hogy mondhatsz ilyent? – tiltakozott Tóni. – Én
mindig szeretni foglak…
– De azért rossz így egyedül… Amíg iskolai vakáció volt,
délelőtt is együtt lehettünk, de amióta megkezdődött a tanítás,
délelőttönként mindig egyedül vagyok és olyankor sokat

164
gondolok rátok… Árva fiú vagyok és… úgy szeretnék
tanulni…
Elhallgatott és egyszerre csend terült a rétre. A fiún
hallgattak és a messzeségbe néztek. Most megérezték, hogy az
élet nemcsak játék, kalandozás, hanem valami nagyon komoly
dolog. Sohasem tartották sokra Karcsit, a vidékről közéjük jött
fiút, de szerették, mert jólelkű, ragaszkodó és hűséges pajtás
volt. Most aztán megtudták, hogy miért olyan esetlen a
barátjuk. Tíz éves korában munkába fogták és
megdolgoztatták…
Biró Gyuri is hallgatott és komolyan törte a fejét azon,
hogyan tudna bánatos barátján segíteni. Később felcsillant a
szeme és így szólt:
– Sose búsulj, Karcsikám, majd segítünk rajtad…
– Rajtam nem tudtok segíteni…
– Emlékszel, mit mondtam akkor, amikor Sanyi
megmutatta nekünk a varázsvesszőt? Azt, hogy elmegyünk a
szürke házba és beszélünk Veres tanárral. Akkor biztosra
vettem, hogy a tanár segíteni fog Sanyin. És úgy-e, segített!…
Sanyiból híres fiú lett, nagy pénzhez jutott és így tovább
folytathatja tanulmányait…
– Ő feltaláló volt – búsongott még mindig Karcsi. – Én
azonban semmihez sem értek… Legfeljebb a mogyorófa-
vesszőt fedezhetném fel…
– Nem baj. A tanár jó ember és ha elmondjuk neki, hogy
milyen bajban vagy és hogy tovább szeretnél tanulni, akkor
biztosan segít rajtad…
– Majd én is beszélek vele! – jelentette ki Tóni határozottan.

165
 XXXII. FEJEZET
Az acélember hazaérkezik

Mindnyájan ott voltak a keleti pályaudvaron, amikor

berobogott a bécsi gyorsvonat, amely Sanyit és Veres tanárt
hozta. Sanyit Tóni látta meg elsőnek. Nagyot rikkantott,
amikor barátja arcát megpillantotta.
– Éljen! – kiáltotta. – Megérkezett a híres feltaláló.
A nagy csarnokban várakozó emberek kíváncsian néztek
az érkező felé és amikor Sanyit meglátták, szintén éljeneztek.
A fiú arcképét annyiszor látták a lapokban, hogy most ők is
azonnal felismerték. Hát bizony Sanyi most egészen
másképpen festett, mint akkor, amikor kis pajtájában
dolgozott. Még hosszabb lett, arca megnyúlt és
megkomolyodott. Már nem volt fiú, hanem fiatalember. De
csak kívülről változott meg, a szívében nem. Amikor a vonat
megállt és leugrott a lépcsőről, egyenesen a fiúkhoz rohant és
a nyakukba borult.
Karcsi majdnem agyonnyomta, úgy megölelte. Tóni
cuppanós csókot nyomott az arcára, a többiek pedig a kezét
szorongatták. Veres tanár a háttérben állott és szeretettel nézte
a fiúkat. Amikor aztán Sanyit már kellőképpen üdvözölték, a
tanárt rohanták meg és boldogok voltak, hogy megszoríthatták
a kezét.
– Hát a „Varázsló” merre van? – kérdezte Tóni később és
kíváncsian körülnézett.
– A csomagkocsiban, a nagy ládában! – válaszolta a tanár.

166
 – Hát miért nem jött a tanár úrral a fülkében, hiszen
gépember?
– Még csak az kellett volna, hogy az egész úton ott
tolongjon a kíváncsi nép… Meg aztán jegyezd meg magadnak,
hogy ha a „Varázslódnak” emberi alakja is van, azért mégis
csak gép, amelynek semmi köze sincs az emberhez… A
gépnek csak azért adtam emberi külsőt, hogy érdekesebb
legyen, de végeredményben éppen olyan gép, mint például a
villamos erővel hajtott varrógép, vagy a szövőgép. A gép az
ember kényelmét szolgálja. Valamikor, amikor az első gépeket
készítették, az emberek azt hitték, hogy a gépek tönkre fogják
tenni őket. Ez történt a szövőgép esetében is, amikor a gépek
versenyétől félő munkások összetörték Jacquard első gépeit.
Később aztán kiderült, hogy a szövőgép feltalálójának volt
igaza, mert a munkanélkülivé vált munkások más pályákon
helyezkedtek el, viszont a szövőgép olcsóbbá tette a szövetet,
tehát végeredményben az egész emberiség nyert vele. Ma már
ezerféle gépet természetesnek találunk, nem is tudnánk
nélkülük élni, de nem így volt az régente, amikor ezek a gépek
még újdonságoknak számítottak. A gombostű feltalálása után
az emberek minden szál gombostűt olyan értékesnek találtak,
hogy ha leesett a földre, akkor negyedóráig is keresgéltek,
amíg megtalálták… Akkoriban senkisem csodálkozott azon,
ha az uccán földön kuporgó embert látott, aki földre hullott
gombostűjét kereste. Ugyanez volt a helyzet a biztosítótűvel is,
azzal a különbséggel, hogy az elvesztett biztosítótűt még
nagyobb kitartással keresték az emberek…
– A gépember azonban mégis más, mint egy biztosítótű –
szólt közbe Zab Karcsi. – Biztos, hogyha most sétálni kezdene
az uccán, a pályaudvar előtt, akkor nagy csődület támadna…
– Ez igaz, da így volt ez minden nagyobb találmánnyal. Ma
bizony már egyetlen ember sem állna meg az uccán, hogy egy
villanyégőt megcsodáljon. Pedig volt idő, amikor az emberek
167
olyan csodálattal bámulták Edison találmányát, mint ahogyan
ma megcsodálnák a gépembert. Az első villanyégőket
mutatványos sátrakban mutogattak és az emberek belépődíjat
fizettek azért, hogy láthassák… Hasonló fogadtatásban
részesült Edison másik találmánya, a fonográf is, amely a mai
gramofon őse. Ezzel különben is baj volt, mert az emberek
sokáig nem akarták elhinni, hogy egy gép beszélhet és még
Párizs tudós akadémikusai is azt hitték, hogy hasbeszélő
csalóval van dolguk. Idővel azonban minden találmányt meg
szoknak az emberek, ezért nem tartom valószínűtlennek, hogy
eljön az az idő, amikor sok gépember lesz az uccákon, a
háztartásokban és ezen akkor már senki sem fog
csodálkozni…
Veres tanár elhallgatott és amikor észrevette, hogy több
vasúti hordár a kijárat felé cipeli a gépembert tartalmazó ládát,
így szólt:
– Most pedig, fiúk, gyerünk. A „Varázsló“-t teherautóra
rakjuk és mi is hazamegyünk…
Kimentek az uccára, ahol megvárták, amíg a nagy ládát
elhelyezték a teherautón, majd a tanár autótaxiba ültette őket
és nemsokára már Kőbánya felé robogtak.
Az óhegyi házban Veres tanár két unokahúga fogadta őket.
Nagy uzsonna következett, amelyen Erzsi Ilonkával
versenyezve, kínálgatta a fiúkat. Uzsonna után Biró Gyuri
félrevonta a tanárt és minden kertelés nélkül elmondta neki
Zab Karcsi búbánatának okát. Szinte könnyezve kérte Veres
Győzőtől, hogy támogassa a szegény árva fiút, aki tanulni
szeretne.
A tanár rövid gondolkozás után így szólt: – Nagyon
szívesen segítek rajta. Úgyis szükségem van valakire, aki még
segítségemre lesz munkámban és aki idővel sokat tanulhat a

168
laboratóriumban. Délelőtt iskolába járhat, délután meg egy-két
órára segít nekem…
Amikor Zab Karcsi megtudta, hogy a tanár gondoskodni
kíván róla, az örömtől könnyek jelentek meg a szemében.
– Nagyon köszönöm, tanár úr– mondta a meghatott fiú és
többet nem is tudott mondani.

169
 XXXIII. FEJEZET
Ostrom a szürke ház ellen

A kis társaság még sokáig elbeszélgetett és amikor

alkonyodra kezdett, Biró Gyuri így szólt a fiúkhoz:
– Előre, hazamegyünk, mert a tanár úr bizonyára nagyon
fáradt és pihenni óhajt!…
– Ha akartok, maradjatok – mondta Veres Győző. – Nem
vagyok fáradt, mert hálókocsiban utaztunk, úgy-e, Sanyi?
A fiúk mégis megindultak a kapu felé és már kívül is
voltak, amikor különös látvány tárult a szemük elé. A dombra
vezető úton nagy tömeg közeledett a ház felé. Furcsa emberek
voltak. Mindegyik kisebb-nagyobb csomagot szorongatott a
hóna alatt és szintén versenyt futottak egymással.
– Ezek ide jönnek! – kiáltotta Mayer Tóni és arcáról
valósággal lerítt az ámulat. – Vajon mit akarhatnak ?
Nem kellett sokáig várniuk, mert a tömeg eleje a kapuhoz
ért és a legelső ember, aki meglátta Veres Győzőt, hozzá
rohant és izgatottan így szólt:
– Tanár úr feltaláló, én is az vagyok. Engedje meg, hogy
találmányomat bemutassam. Ez egy tojásalakú óra!…
– De miért lenne ez találmány? – csodálkozott a tanár. –
Henlein Péter nürnbergi órás már 1500 körül, tehát több mint
négyszáz évvel ezelőtt zsebórákat készített, amelyeknek tojás
alakjuk volt. Ezek voltak a híres nürnbergi tojásórák…
– Ez azonban minden negyedórában üt is! – mondta az
izgatott feltaláló, de nem beszélhetett tovább, mert egy másik

170
feltaláló félrelökte, nagy dobozt tett a földre, amelyből különös
gépezetet vett ki.
– Feltaláltam az örökmozgót! – kiáltotta lelkesen.
– Híres feltaláló vagyok, de az irigy emberek folyton
félrelöknek. Kérem, tanár úr, legyen segítségemre és adjon
pénzt…
Veres Győző újra megcsóválta a fejét és szelíd hangon így
szólt:
– Nézze, barátom, ha feltalálná az örökmozgót, akkor maga
lenne a legzseniálisabb ember, de megnyugtatom, hogy az
örökmozgót, az úgynevezett perpetuum mobile-t sosem fogják
feltalálni. Csak a naiv feltalálók hisznek abban, hogy valaha
olyan gépet készíthetnek, amely önmagától örökké megy.
Évszázadok óta mindig akadnak emberek, akik örökmozgón
törik a fejüket, de az előtt, aki az újabbkori fizikai és
mechanikai alapvető tételekkel tisztában van, nem lehet
kétséges, hogy az örökmozgó gép fizikai lehetetlenség…
– De nem lehet lehetetlenség! – kiáltott a látogató és
gépezetére mutatott.
– Értse meg, barátom, hogy van néhány probléma,
amelynek megoldása nem lehetséges. Ezek közé tartozik az
örökmozgó gép, a kör négyszögesítése és sok más. Ezzel a
problémával már nagy tudósok is foglalkoztak és régen
megállapították, hogy minden gép legfeljebb csak a
belehelyezett munkát tudja visszaadni, de olyan gépet nem
lehet elképzelni, amely a beléhelyezett munkán kívül még
„munkafelesleget” is tudjon produkálni, hogy ezt aztán más
munkára fel lehessen használni… Kepler János, a világhírű
csillagász a XVII. században az örökmozgóval kapcsolatban
kijelentette, hogy „semmiből semmi sem lesz és ami semmi, az
semmit sem ad…“.

171
 Híres feltaláló vagyok, de az irigy emberek mindig félrelöknek”

A feltaláló oda sem figyelt a tanár szavaira. Dühösen

lehajolt, becsomagolta a különös gépezetet, majd a dobozt a
hóna alá csapta és mielőtt elment volna, mérgesen így kiáltott
fel:
– Maga irigy!… Nem akarja, hogy én is híres ember
legyek!…
– Menjen már innen, maga bolond! – kiáltotta egy szakállas
ember, aki az örökmozgó tulajdonosának háta mögött állt.
Dühösen félrelökte a feltalálót és most ő állt a tanár elé.
Hosszú csövet vett ki egy csomagból és mutogatni kezdte a

172
tanárnak. Veres Győző egyideig figyelmesen hallgatta
magyarázatait, majd így szólt:
– Maga barátom, lényegileg semmi mást nem csinált, mint
egy periszkópot, amelyet már régen feltaláltak és amely a
tengeralattjárókra van felszerelve. A periszkóp arra szolgál,
hogy a tengeralattjáró hajó kormányosának megmutassa
mindazt, ami a tenger felszínén van. A periszkóp a
tengeralattjáró naszád szeme és az a baj, hogy már feltalálták…
– De ezt szárazföldön is lehet használni, nemcsak a
tengeren – magyarázta a szakállas ember.
– Szárazföldön nincs szükségünk periszkópra…
– Miért ne lehetne? – kérdezte a feltaláló dühösen, de nem
fejezte be mondókáját, mert újabb feltalálók érkeztek a kapu
elé, akik egyszerűen félresodorták őt.
– Vigye innen a jó öreg kályhacsövet! – kiáltotta utána
Tóni.
– Az enyémet nézze meg!… Az enyémet is! – kiáltoztak az
emberek össze-vissza és valósággal ráncigálni kezdték Veres
tanárt. Mindenféle csomagot tettek a földre és mindnyájan
magyarázni kezdtek.
Egymást túlkiáltozták, majdnem letépték a tanár kabátját,
majd ketten összevesztek és verekedni kezdtek… A
verekedésbe a többiek is beleavatkoztak és nemsokára már
valóságos csata kezdődött a nyitott kapu küszöbén.
– Maga csaló, hogy mer idejönni? – kiáltotta az egyik.
– Közönséges szélhámos – válaszolta a másik. – Ellopta a
találmányomat!…
Biró Gyuri ismerte fel először a veszedelmet. Az első
percekben még ő is csak csodálkozott, de amikor a verekedés
kitört, rémülten gondolt arra, hogy a nagy zűrzavarban a tanár

173
komoly bajba kerülhet, ezért a leghelyesebb lenne, ha
kimenthetnék őt a tomboló, kiáltozó embergyűrűből.
Izgatottan intett Murányinak és Kormosnak és amikor a két
fiú melléje ért, így szólt:
– Azonnal ki kell szorítanunk ezeket az embereket a
kertből, különben valami nagy baj történik!
– Rajta, fiúk! – kiáltotta Kormos Pista és a veszekedő-
verekedő embereket kifelé kezdte nyomni.
A többiek hamar megértették, hogy miről van szó. Nem
maradtak tétlenül és ők is tologatni kezdték az izgatott
látogatókat. Az emberek nem törődtek a fiúkkal, mert
egymással voltak elfoglalva. Észre sem vették, hogy már kívül
vannak a kapun… Amikor aztán már az utolsó ember is kint
volt a kertből, Mayer Tóni gyorsan becsapta a kaput és a
zárban megfordította a kulcsot.
– Phű, ez volt aztán nagy ostrom! –- kiáltotta Zab Karcsi,
aki a legderekasabban küzdött és akinek verejték csillogott a
homlokán. Most úgy állt a kapu rácsa mögött, mint egy
ostromlott vár kapitánya, aki még. az életét is feláldozza, de
nem adja meg magát…
Opál Sanyi, aki rémülten, némán nézte a különös
jeleneteket, most remegő hangon kérdezte:
– Miért jöttek ide ezek az emberek?
Veres tanár egy kicsit ijedten nézett körül, de amikor látta,
hogy már egyetlen feltaláló sem férhet hozzá, megnyugodott
és amikor megszólalt, halvány mosoly játszott az ajka körül.
– Feltalálók mind – sóhajtotta. – Megtudták, hogy
hazaérkeztem és mind azt remélték, hogy én a segítségükre
leszek… Nem új dolog. Nemcsak Mayer Tóni töri a fejét
találmányokon, hanem sok, nagyon sok felnőtt ember is.
Sajnos, ezek nagyrésze olyasmivel foglalkozik, amihez nem
174
ért. Sokat olvastak a nagy feltalálók kínlódásáról, mellőzéséről
és azt hiszik, hogy ők is félreismert, elnyomott zsenik… Az
örökmozgó nem egy feltalálója megőrült, belebetegedett az
izgalmakba… A sok munka felőrölte idegzetüket és amikor
húsz-harminc évi munkájuk gyümölcséről az emberiség néni
akarta elismerni, hogy nagyszerű, akkor dühöngeni kezdtek…
– Szegény emberek! – mondta Opál Sanyi és a kapun túl
veszekedő embertömeget nézte.
– Szegények, bizony – ismerte el a tanár. – És az a
legszomorúbb, hogy lehet közöttük tehetséges ember is.
Majdnem minden nagy feltalálót bolondnak tartottak a
kortársai. Így járt Zeppelin gróf is, akit évtizedeken „bolond
gróf“-nak hívtak az emberek… A gróf nem törődött
embertársai véleményével, csak mosolygott azokon, akik nem
hittek a kormányozható léghajó jövőjében és végül mégis neki
lett igaza… Amikor aztán az első Zeppelinnek repülni
kezdtek, megváltozott az emberek véleménye és Zeppelint
„zseniális gróf“-nak hívták… A feltalálók már abbahagyták a
veszekedést, most mindnyájan ott tolongtak a kapu előtt és
bebocsátást kértek. A tanár azonban senkivel sem akart
beszélni és kijelentette, hogy senkit sem fogad…
Erre az emberek zúgolódni kezdtek, de az ostrom
hamarosan végetért, mert a csődület láttára több rendőr
érkezett a villához és oszlásra szólították fel a tömeget.
A feltalálók morogva, méltatlankodva elvonultak és
negyedóra múlva újra csend volt az óhegyi ház környékén.
– Hála Istennek, hogy már elmentek! – sóhajtotta Murányi.
– Veszedelmes emberek voltak…
– De mennyire veszedelmesek! – kiáltotta Mayer Tóni. –
Képzeljétek, az egyiknek a csomagja nyávogott… Vajon mit
találhatott fel? Talán valami örök-nyávogót?… A nyávogó
perpetuum mobile-t!…
175
 – Hát bizony, sok bolond találmányt hoztak ide! – mondta
Zab Karcsi nagyon komolyan. – Még jó, hogy elmentek, mert
az is megtörténhetett volna, hogy valamelyik csomag
felrobban és mindnyájan a levegőbe repülünk…

176
 XXXIV. FEJEZET
Befejezés

A fiúk újra mind együtt voltak. Ott ültek az agyagbánya

szélén és hallgatták a békák brekegését. A tücskök is
szorgalmasan hegedültek és a felkelő hold is fényesen
ragyogott. Éppen úgy, mint azelőtt annyiszor, amikor itt
Üldögéltek és a jövőjükről beszélgettek.
Mert ne higgyétek azt, hogy a fiúk mindig csak játékon,
kalandokon, bolondságokon törik a fejüket! Nem. A fiúk
majdnem mindig arról álmodoznak és arról beszélgetnek,
hogy mi lesz velük, ha majd felnőnek. Tele vannak ábránddal
és álommal. Még mindent szépnek látnak és nagyon, de
nagyon tudnak remélni… Mindnyájan csodálatosan szép
jövőről álmodoznak és ha felnőnek, lassan elhomályosulnak a
gyermekkori álmok és megmarad a valóság, amely a
legtöbbször még csak nem is hasonlít a gyermekkori
álmokhoz.
Az élet még a legjobb pajtásokat is elsodorja egymás mellől
és ha nagynéha újra összetalálkoznak, forró kézfogásra lendül
a jobbjuk.
– Mi lett belőled?… Mit csinálsz?… Mivel foglalkozol?…
Így repülnek a kíváncsi kérdések és aztán elröppennek a
halk válaszok.
Mi lesz belőlük, a kőbányai fiúkból?
Talán erre gondoltak mindnyájan, amikor ott ültek a zöld
gyepen és az esti szellő az ősz sokféle illatát hozta feléjük.
Nem beszéltek. Némán néztek a mélybe, ahol a holdfényben
177
az agyagbánya haragoszöld színű vize csillogott. A holdvilág
megfürdött ebben a vízben és erre, mintha a békák is
vidámabban társalogtak volna egymással…
Mi lesz belőlük?

Ott ültek az agyagbánya szélén és hallgatták a békák brekegését.

Opál Sanyiról már tudták, hogy mi lesz. Ő már elindult

azon a pályán, amely sok dicsőséghez, sikerhez vezethet.
Biró Gyuri talán orvos lesz és embertársait fogja
gyógyítani. Zab Karcsi ügyes mechanikus, aki megépíti Sanyi
találmányait, Kormos Pista talán hivatalnok, vagy művezető,
Murányi mérnök és Mayer Tóni?…

178
 Ő is sikerről ábrándozik, de lehet, hogy apja üzletébe lép és
derék fűszeres lesz, aki felnőtt korában majd gyakran
eldicsekszik nagyszerű gyermekkori kalandjairól. Ha méri a
lisztet, a cukrot, a piros paprikát, ha számolja a pénzt és vezeti
az üzleti könyveit, eszébe fognak jutni a kedves óhegyi
napok… az izgalmas kincskeresés, a betörőkkel való
küzdelem, a gépemberrel való kaland és a sötét borospince,
ahonnan Mari néni egyetlen szál gyertyája mentette ki őket.
Talán neki is lesz egy varázsvesszője, amellyel
vasárnaponként a dombokat járja és kincsek után kutat…
Ki tudná megmondani?
Ott ültek és hallgattak.
Tudták, hogy az élet még sok örömet tartogat számukra, de
érezték, hogy a vidám gyermekkori napok elmúltak és soha,
de soha többé nem jönnek vissza…
Lehet, hogy még néhány kalandban lesz részük, de az
elmúltakat már semmi sem hozza vissza, mert belemosódnak
az emlékekbe, amelyek néha olyan szépek, hogy az ember
sírni szeretne örömében…

Vége.

179