A múlhatatlan Szellem

(Részlet Lobszang Rampa „I Believe” c. könyvéből

Forrás: www.lobszangrampa.org)

Algernon Reginald St. Clair de Bonkers nehézkesen roskadt a fürdőszoba padlójára. Algernon feküdt a kövön,
testéből bugyborékoló, sípoló hangok távoztak. Kint, a folyosón egy szobalány elhaladtában megállt, érezte,
ahogy a jeges félelem egyre feljebb kúszik a gerincén. Remegő hangon szólt be az ajtón át. ’Jól van, Sir
Algernon? Sir Algernon, jól érzi magát?’ Mivel választ nem kapott, elforgatta az ajtó gombját és belépett a
fürdőszobába.
A haja azonnal égnek meredt. Egy mély lélegzetvétel után pályafutásának legcsodálatosabb sikítását
produkálta, és ahogy folytatta, hangja egyre magasabb régiókba csapott. Amint levegője elfogyott, ájultan
rogyott Sir Algernon mellé a padlóra.

Izgatott beszéd hangfoszlányai hallatszottak. Dobogó lábak siettek fel a lépcsőn és közeledtek a folyosón. Az
elsőnek érkezők olyan hirtelenséggel álltak meg, hogy a padlóra erősített szőnyeg felszakadt, majd egymásra
torlódtak, mintha így akarnák egymás magabiztosságát erősíteni, és bekémleltek a nyitott ajtón.

Algernon Reginald St. Clair de Bonkers arccal lefelé feküdt a fürdőszoba kövén és vér szivárgott a nyakán
tátongó sebből, eláztatva a mellette heverő szobalány eszméletlen testét. A szobalány hirtelen levegő után
kapkodott, megrándult, majd kinyitotta a szemét. Pillanatokig az alatta összegyűlt vértócsára meredt, az
iszonyattól megremegett és vérfagyasztó sikolyt hallatva - ami a körülötte állók idegeit felborzolta - ismét
elalélt, ezúttal arca a munkaadója állítólagos kék vérébe merült.

Algernon a földön hevert. Úgy érezte, hogy körülötte minden forog, furcsán valótlannak tűnt minden. Egy
éles, sípoló hangot hallott, majd egy borzalmas bugyborékolást, ami fokozatosan elhalkult, ahogy a vér
megsebzett testéből szivárgott.

Algernon igen különös rángást érzett belül. Ekkor a szobalány iszonyatos sikollyal lezuhant a földre,
nekiütődött az ő testének. A hirtelen ütközés következtében Sir Algernon kilökődött a testéből és elindult
felfelé, mint egy madzagon rángatódzó léggömb.

Néhány pillanatig csodálkozva nézett körül, elbűvölte a különös látvány. Úgy tűnt arccal lefelé lebeg a
plafonon, majd ahogy lebámult az alatta heverő két testre, észrevette az ezüstfonalat, ami az „új” testéből
nyúlt ki, összekötve őt a földön fekvő régivel. Míg nézte, a fonal sötétszürkévé változott, és ott ahol a földön
fekvő testhez kapcsolódott, rút foltok kezdtek megjelenni, majd összezsugorodott és levált, mint egy
köldökzsinór. De Algernon ott maradt, mintha a plafonra ragasztották volna. Hangosan segítségért kiáltott,
nem érzékelve, hogy már a halott testből kilépve az asztrál síkon van. Ott maradt, szinte odaragadva az ősi
otthon míves plafonjához. Ott volt, a fürdőszobába bebámuló szájtátiak számára láthatatlanul, akik alaposan
körülnéztek, majd továbbálltak, hogy másoknak helyet adjanak. Látta, amint a szobalány magához tér, a
vértócsára mered, amibe belezuhant, felsikolt, majd ismét elveszíti az eszméletét.

A főkomornyik mesterkélt hangja törte meg a csendet. ’Jól van, jól van’, mondta, ’ne essünk kétségbe. Maga,
Bert,’ mutatott az inasra, ’menjen és hívja a rendőrséget, hívja Dr. Mckintosht, és szerintem a temetkezési
vállalkozót is.’ Miután befejezte a mondókáját, parancsoló kézmozdulattal jelzett az inasnak, majd a két test
felé fordult. Felhúzta a nadrágszárát, hogy a térdénél ne gyűrődjön, lehajolt és óvatosan megfogta a
szobalány csuklóját, szörnyen méltatlankodva, ahogy a keze kapcsolatba került a vérrel. Gyorsan visszahúzta
a kezét, és a szobalány szoknyájába törölte a vért. Majd megragadta egyik lábát, s bokájánál fogva kihúzta a
fürdőszobából. Halk, visszafojtott vihogás hallatszott, ahogy a szobalány szoknyája felcsúszott a derekáig,
majd egészen fel a válláig, vihogás, ami a főkomornyik szigorú pillantására azonnal elnémult.

1
A házvezetőnő odalépett, higgadtan lehajolt és szemérmesen megigazította a szobalány szoknyáját. A lányt
két férfi szolga felemelte és a folyóson tovasiettek vele, a ruhájából csöpögő vér nyomát hagyva maguk után.

A főkomornyik belépett a fürdőszobába és figyelmesen körülnézett. ’Oh, igen,’ mondta, ’ott az eszköz, amivel
Sir Algernon véget vetett az életének.’ Mutatott a véres, nyitott borotvára, ami egészen a kád széléig csúszott
a kövön.

Kősziklaként állt a fürdőszoba ajtajában, amíg lódobogás hangja nem szűrődött be kintről. Az inas megjelent
és jelentette: ’A rendőrség megérkezett és a doktor is úton van.’

Izgatott beszélgetés foszlányai érkeztek a hallból, amit nehéz, méltóságteljes léptek követtek fel a lépcsőn
és végig a folyosón.

’Nos, mi történt?’ - kérdezte egy érdes hang. ’Tudomásom szerint, itt egy öngyilkosság történt, de biztos
benne, hogy ez nem gyilkosság?’ A beszélő, egy kék egyenruhás rendőr, bedugta a fejét a fürdőszobába,
mialatt automatikusan a szivarzsebében állandó készenlétben lévő, jegyzet-tömbjéért nyúlt. Előhalászott egy
ceruzacsonkot, megnyalta a végét és óvatosan kinyitotta a jegyzetfüzetét. Paták vágtatása hallatszott,
további sürgölődés a bejáratnál, amit könnyű, gyors léptek követtek felfele a lépcsőn. Egy karcsú fiatalember
jelent meg egy fekete táskával a kezében. ’Oh, Mr. Harris,’ - szólt a fiatalember, aki egyébiránt az orvos volt,
’úgy hallottam valamilyen betegség történt, vagy tán tragédia?’

’Nos, doktor,’ nyilatkozta a vörös arcú rendőr, ’még nem fejeztük be a vizsgálatot. Még meg kell állapítanunk
a halál okát.’

’De, Őrmester,’ tiltakozott a doktor, ’biztos benne, hogy meghalt? Nem kellene először megvizsgálnunk?’

Az őrmester szótlanul rámutatott a testre és arra a tényre, hogy a fej alig volt kapcsolatban a testtel. A seb
most már szélesen tátongott, ahogy az összes vér kifolyt és beterítette a fürdőszoba padlóját, még a folyosó
szőnyegét is átitatta. Az őrmester megszólalt. ’Nos, Mr. Harris, halljam a beszámolóját! Ki követte el?’

A főkomornyik idegesen megnyalta a szája szélét, nem nagyon volt ínyére az, ahogy a dolgok alakultak. Úgy
érezte, hogy őt vádolták meg a gyilkosság elkövetésével, de a legostobább alaknak is látnia kellett, hogy a
sérülés saját magán, önkezével ejtett seb volt. De tudta, hogy tartania kell magát a Törvényhez, így hát
belekezdett:

’Amint ismeretes Ön előtt Uram, a nevem George Harris. Ezen uradalom főkomornyikja vagyok. A személyzet
és jómagam megdöbbenve hallottuk a szobalány – Alice White – sikítását, ahogy a hangja egyre magasabbra
hágott, mígnem már nem bírtuk idegekkel, majd jött egy puffanás és semmi több. Felrohantunk,’ itt drámai
szünetet tartott, majd a fürdőszoba irányába mutatva folytatta, ’és ezt találtuk!’.

Az őrmester magában motyogott és a szája két oldalán jócskán lelógó bajuszát rágcsálta. Majd kibökte: ’Hol
ez az Alice White. Azonnal kihallgatom.’

A házvezetőnő fontoskodóan jelent meg a folyosón. ’Oh, nem, nem lehet Őrmester, meg kell őt mosdatnunk,
mindenütt csupa vér és hisztériás rohama van. Szegény pára, nem is csodálom. Ne gondolja, hogy csak úgy
idejöhet és megfélemlíthet minket, mert nem mi követtük el ezt, és mindenkor emlékeztetni fogom erre,
akárhányszor csak esténként a konyha hátsó ajtajához jön, hogy kapjon egy jó vacsorát!’

Az orvos igen óvatosan megmozdult és így szólt: ‘Nos, jobb, ha vetünk a testre egy pillantást, sok időt
elfecséreltünk és nem jutottunk eredményre.’ Előrelépett, gondosan kikapcsolta, majd zsebre tette a
kézelőgombjait, feltűrte az inge ujját, miután a kabátját a főkomornyikra bízta.

2
Lehajolt és körültekintően megvizsgálta a testet anélkül, hogy hozzáért volna. Majd egy hirtelen mozdulattal,
lábbal hanyatt fordította, így, a test bámuló szemei már felfelé meredtek.

Az entitás, aki egykor Sir Algernon volt, mindezt megbabonázva szemlélte. Nagyon furcsán érezte magát, egy
pillanatig nem értette mi történt. Valamilyen erő odaszegezte arccal lefelé a plafonra - az élő Algernon
bámult le a halott Algernon üveges, véres szemébe. Hátát a plafonra támasztva, fordított állapotban
feszülten figyelt, a különös tapasztaláson álmélkodva. A figyelmét Mr. Harris szavaira összpontosította.

’Igen, szegény Sir Algernon az angol-búr háborúban főhadnagyként szolgált. Nagyszerűen küzdött a búrok
ellen és súlyosan megsebesült. Szerencsétlenségére a legintimebb helyen érte a sérülés, amit a hölgyek
jelenlétében nem áll módomban részletezni. Az utóbbi időben mindegyre depressziós rohamai voltak,
mondván, hogy – ööö - képtelen teljesíteni. Számtalan esetben mindannyiunk füle hallatára, arról beszélt,
hogy a szükségleteinek kielégítése nélküli élet fabatkát sem ér, és azzal fenyegetőzött, hogy véget vet
mindennek.’

A házvezetőnő részvétteljesen szipogott egyet, a másodszobalány együtt érzően sóhajtott. Az első inas
egyetértően motyogott, hogy bizony ő is hallott már ilyesmit. Ekkor a doktor rámeredt az állványon
gondosan elrendezett törülközőkre és egy hirtelen mozdulattal lerántotta és szétterítette mindet a
fürdőszoba padlóján. Egyik lábával a mostanra már alvadni kezdő vértócsát odébb tolta. Majd a szeme
megakadt a törülköző tartón lógó, meglehetősen vastag fürdőszobaszőnyegen. A test mellé helyezte a
földre, s rátérdelt. Elővette a fából készült sztetoszkópját, kigombolta a tetem ruházatát, majd a fa hallgató
gombját a mellkasra helyezte, míg a fülét a rúd másik végén lévő kiöblösödésre tapasztotta. Mindenki
csendben, visszafojtott lélegzettel várt. Végül a doktor megrázta a fejét és így szólt: ‘Nem, életnek semmi
jele, meghalt.’ Ezzel elvette a fa sztetoszkópját és bedugta a nadrágja egy speciálisan kialakított zsebébe,
felállt, és a házvezetőnő által felé nyújtott kendőbe megtörölte a kezét.

Az őrmester a borotvára mutatva megkérdezte: ’Doktor, ez az az eszköz, ami az életét kioltotta?’ A doktor
lepillantott, a lábával közelebb húzta a borotvát, aztán a kendővel felvette. ’Igen,’ mondta, ’ezzel metszette
el a nyaki verőeret és a torkolati vénát. A halál azonnal beállhatott. Becslésem szerint kb. hét perc alatt halt
meg.’

Murdock őrmester buzgón nyalta ceruzáját és kitartóan jegyzetelt. Ekkor nagy robaj hallatszott, ló húzta
kocsié. A csengő újra megszólalt a konyhában. A hallban megint hangok csendültek fel. Majd egy tipp-topp
emberke jött fel a lépcsőn, előírásszerűen meghajolt a főlakáj felé, majd a doktor felé és utoljára az őrmester
felé, éppen ebben a sorrendben. ’Nos, készen áll a test számomra? Megkértek, hogy jöjjek el egy testért, egy
öngyilkos testéért.’

Az őrmester a doktorra nézett, a doktor az őrmesterre, majd mindketten Mr. Harrisra pillantottak. ’Van
valami mondanivalója ezzel kapcsolatban, Mr. Haris? Van tudomása arról, hogy az elhunyt bármelyik
hozzátartozója ide jön?’ Kérdezte az őrmester.

’Nem, Őrmester, nem volt alkalmuk ilyen rövid idő alatt ideérni. Úgy vélem, hogy a legközelebbi rokon félórai
vágtára lakik innen. A küldöncöt már útnak indítottam. Rendjén valónak találom, hogy a temetkezési
vállalkozó elszállítsa a testet a szalonjába. Nyilvánvalóan nem engedhetjük meg, hogy Sir Algernont a rokonai
ilyen szánalomra méltó állapotban lássák, ugyebár.’

Az őrmester a doktorra nézett, a doktor az őrmesterre és egyszerre szólaltak meg: ’Valóban.’ Így az
őrmester, mint a Törvény képviselője, kiadta az utasítást: ’Rendben, vigyék el a testet, de a lehető legrövidebb
időn belül legyen a teljes jelentés a rendőrőrsön. A főfelügyelő még a reggel beállta előtt látni akarja.’ A
doktor megjegyezte: ’Értesítenem kell a halottkémet az esetről, valószínűleg boncolást rendel el.’

3
A doktor és az őrmester elvonult. A temetkezési vállalkozó finoman eltávolította a főkomornyikot, az inast,
a házvezetőnőt és a szobalányokat. Két embere egy könnyű faládát hozott fel a lépcsőn. Közösen elhelyezték
a ládát a fürdőszoba előtt a padlón, majd leemelték a fedelét. Belül, a láda negyedét fűrészpor töltötte ki. Az
emberek bementek a fürdőszobába, felemelték a testet és minden teketória nélkül rádobták a ládában lévő
fűrészporra, majd gondosan visszahelyezték a láda fedelét. Hanyagul leöblítették a kezüket a csapnál, és
mivel nem találtak törülközőt, a vizes kezüket a függönybe törölték. Majd kimentek a folyósóra, ahol a
szőnyeget borító, félig alvadt vértócsában tapodtak.

Sok morgás és nyögés közepette felemelték a ládát és elindultak a lépcső felé. ’Itt, emberek,’ szólt a
temetkezési vállalkozó az embereinek, ’fogják meg alul, ki ne borítsák!’ A két férfi előresietett és a koporsót
óvatosan leengedték a lépcsőn, ki a szabadba, majd becsúsztatták egy fekete, fedett szekérbe. A temetkezési
vállalkozó felszállt a kocsira, a két segéd felült a bakra, megragadták a gyeplőt és a lovak kényelmes
tempóban elporoszkáltak.

Murdock őrmester nehézkesen mászott fel ismét a lépcsőn, vissza a fürdőszobába. Egy kendővel felemelte
a nyitott borotvát és félretette. Körülnézett, hogy talál-e még bármi mást, ami bizonyítéknak felhasználható.

Sir Algernon szelleme, a plafonhoz ragadva, teljes bűvöletben tekintett le. Murdock őrmester valamilyen
okból felnézett a plafonra, majd ijedtében felordított és ráesett a WC ülőkére, ami hangos reccsenéssel
eltört. Erre Sir Algernon szelleme eltűnt. Ő maga eszméletét vesztette, tudatát csak egy különös zsongás, egy
furcsa örvénylés, gomolygó feketeség - mint az olajlámpából felszálló fekete füst, aminek a lángját túl
magasra tekerték és hosszasan magára hagyták - töltötte be.

Tehát sötétség leple borította be és Sir Algernon szelleme tovább már nem foglalkozott az eseményekkel,
legalábbis egyelőre.

Algernon Reginald St. Clair de Bonkers nyugtalanul forgolódott, mintha egy mély, bódult álomban lenne.
Különös gondolatok cikáztak félig lesüllyedt tudatában. Mennyei muzsika hangja hallatszott, amit a pokol
vad zsongása követett. Algernon nyűgösen dobálta magát, mígnem egy tiszta tudatállapotában mozdulva,
megdöbbenve tapasztalta, hogy mozgása lomha, nehézkes, mintha egy ragacsos mocsok tartaná fogva.

Algernon Reginald St. Clair de Bonkers hirtelen felébredt és megpróbált felülni, de úgy tűnt, hogy mozgását
valami akadályozza, csak igen lassan tudott mozdulni. Pánikba esett, kínjában hadonászni próbált, de rájött,
hogy mozgása lassú és nehézkes, ez lehiggasztotta. A szeméhez nyúlt, hogy megbizonyosodjon arról, csukva
vagy nyitva van-e, mert nem látott fényt. Nem számított, hogy a szeme nyitva vagy csukva van, nem volt
fény. Kezével lenyúlt, hogy érezze az ágy anyagát, de megdöbbenésében felüvöltött, mert nem volt alatta
ágy, lebegett – ahogy ő maga nevezte – „mint a sziruppal töltött akváriumba ragadt hal.”

Egy darabig erőtlenül kalimpált a kezével, mintha úszna. Megpróbált valaminek nekinyomódni, hogy érezze,
eljutott valahova. De amennyire próbált nyomulni a széttárt kezével, karjával és tolni a lábával, annyira
tartotta vissza „valami”.

Megdöbbenésére erőfeszítése nem fullasztotta ki, nem fárasztotta el és így látva hogy a fizikai erőfeszítési
kísérlete haszontalan, nyugton maradt és elgondolkodott.

’Hol is voltam?’ - gondolt vissza. ’Oh, igen, emlékszem, meg akartam ölni magam, úgy döntöttem hiábavaló
úgy élni, mint ahogy addig éltem, alkalmatlanságom okán megfosztva a nők társaságától. Milyen
szerencsétlen,’ motyogta magában, ’hogy azok a mocskos búrok pont OTT lőttek meg!’

Néhány percig a múltat felidézve feküdt ott, a szakállas búrra gondolt, aki a fegyverét ráfogta és
szándékosan, előre megfontoltan célzott, nem azért hogy megölje, hanem azzal a határozott céllal, hogy
finoman fogalmazva, megfossza őt a férfiasságától. A „drága lelkészre” gondolt, aki Algernon házát nagyon

4
biztonságos menedéknek javasolta a munkát kereső szolgáló lányok számára. Az apjára is gondolt, aki még
az iskolába járó fiatalembernek azt mondta: ’Nos, Algernon, fiam, meg kell tanulnod az élet dolgait,
gyakorolnod kell a nálunk szolgáló lányokon. Igen hasznos játszótársaknak fogod találni őket, de ügyelj arra,
hogy ne vedd túl komolyan a dolgokat. Ezek az alacsonyabb osztályok a szolgálatunkra vannak, nemde?’

’De igen,’ gondolta, ’még a házvezetőnő is megengedett magának egy furcsa, kis mosolyt, mikor egy
különösen csinos fiatal szobalányt alkalmaztak. A házvezetőnő azt mondta neki „itt biztonságban leszel,
kedves, a háziúr nem fog molesztálni, olyan, mint a földeken dolgozó lovak, tudod, akiket megműtöttek. Igen,
itt biztonságban leszel”, és a házvezetőnő elfordult, arcán egy sunyi kis mosollyal.’

Algernon felidézte élete egyes részleteit. A golyó becsapódását, hogyan görnyedt kétrét és fájdalmában
hogyan hányta el magát. Fülében még mindig ott csengett az öreg búr farmer érdes hangú röhögése, amint
ezt dörögte: ’Vége az urizálásnak, kurafi, a családfádnak annyi! Mostantól eunuchhá válsz!’

A szégyentől Algernont elöntötte a forróság és ez emlékeztette őt a korábbi, régóta dédelgetett tervére, az

öngyilkosságra. Ez akkor fogant meg benne, mikor eldöntötte, hogy nem tud ilyen, számára idegen
körülmények között tovább élni. Elviselhetetlennek találta, hogy amikor a lelkész felkereste homályos
utalásokat tett az állapotára és megjegyezte, mennyire örül, hogy ilyen veszélytelen fiatalember a segédje a
Nőgyülekezetben és a vasárnap délutáni varrókörben és ehhez hasonló eseményeken, mert, mint mondta:
’Soha nem lehetünk elég óvatosak, ugye fiam? Nem kockáztathatjuk Egyházunk jó hírnevét, ugye?’

És ott volt a doktor, a jó, öreg háziorvos Dr. Mortimer Davis, aki egyik este Wellington nevű lován eljött hozzá.
Dr. Davis leült a dolgozó szobájában és együtt kellemesen elborozgattak. Azonban a könnyed hangulat
azonnal eltűnt, ahogy a doktor rátért a mondandójára: ’Nos, Sir Algernon, meg kell vizsgálnom Önt. Biztosak
kell lennünk abban, hogy testén nem jelentkeznek női vonások, mert hacsak nem folytatunk alapos
vizsgálatot, úgy találhatja egy napon, hogy a szakálla kihullik és – ö ö ö.. – női mellet növeszt. Vizsgálatunk
egyik tárgya hangszínének változása, mivel, bizonyos mirigyek elvesztése a testében kémiai változásokat
okoznak.’ Az orvos kérdően nézett rá, figyelte, hogy hat rá az, amit mondott, majd folytatta: ’Nos, jól esne
még egy pohár bor, kiváló bora van. A kedves papa kiváló szakértője volt a luxus életnek, különösen a nőkkel
kapcsolatos luxusnak, he,he, he!’

Szegény Algernon, teljesen kikészült, mikor egy napon hallotta, amint a főkomornyik azt mondja a
házvezetőnőnek: ’Tudja, borzasztó, ami Sir Algernonnal történt, egy életrevaló, ereje teljében lévő
fiatalemberrel, aki társadalmi osztályának becsületére válik. Nagyon jól ismertem, mielőtt maga jött, és
mielőtt ő elment a háborúba, hogy hogyan járt vadászni és milyen kedvező benyomást tett a környék lányos
anyáira. Sir Algernon mindig hivatalos volt a partikra, mindig úgy tekintettek rá, mint a legalkalmasabb
fiatalemberre az éppen eladósorban lévő lányaik számára. De most – nos, a környék anyái szánalommal
tekintenek rá, de legalább nincs szükség kísérőre, ha a lányaikat szórakozni viszi. Nem veszélyes fiatalember,
valóban egyáltalán nem veszélyes fiatalember.’

’Igen,’ gondolta Algernon, ’valóban egy meglehetősen veszélytelen fiatalember. De vajon mit csináltak volna
a helyemben, mikor ott feküdtem a harctéren, az uniformisom nadrágját vér áztatta és jött a sebész, aki
levágta rólam a ruhát és egy éles késsel amputálta a cafatokban lógó maradványát annak, ami
megkülönböztetett egy nőtől. Oh, az a pokoli fájdalom! Manapság már létezik a kloroformnak nevezett
valami, ami a műtét fájdalmát enyhíti, de a csatatéren semmi sincs, csak egy villámgyors nyisszantás és az
üvöltést megakadályozandó, a fogak közé vett lövedék, amire erősen ráharapunk. És a szégyen, a rettenetes
szégyen, hogy OTT megcsonkítottak. És a zavartan bámuló katonatársak látványa, akik ugyanakkor a hátam
mögött összesúgva buja történeteket meséltek.’

’Igen, a szégyenérzet, az a szégyenérzet. Egy ősi család utolsó sarja, a deBonkersé, akik a normann hódítókkal
érkeztek ide, és akik Angliának eme legegészségesebb vidékén telepedtek le, és akik nagy udvarházat hoztak
létre, földműves bérlőkkel. És ő, a családfa utolsó sarja, országa szolgálatában impotenssé vált, impotenssé

5
és társai részéről nevetség tárgyává. Mit kell ezen nevetni?’ - gondolta,- ’Egy olyan emberen, akit mások
szolgálata közben megcsonkítottak?’ Most úgy gondolta, azért hal ki a családfája, mert harcolt a hazájáért.

Algernon ott feküdt, sem nem a levegőben, sem nem a földön. Nem tudta eldönteni hol is van, nem tudta
eldönteni ki is ő. Vergődve feküdt ott, mint a nemrég partra vetett hal, majd arra gondolt: ’Meghaltam? Mi
a halál? Láttam magam holtan, de akkor hogy lehetek itt?’

Gondolatai szükségszerűen Angliába visszatérése óta történt eseményekre terelődtek. Látta magát, amint
kissé nehézkesen sétált és gondosan figyelte szomszédjainak, saját családjának és szolgálóinak arckifejezését
és viselkedését. Az öngyilkosság gondolata befészkelte magát elméjébe, hogy haszontalan életének véget
vet. Egyszer bezárkózott a dolgozó szobájába, elővette pisztolyát, gondosan kitisztította, óvatosan
megtöltötte és felhúzta a ravaszt. Majd a pisztoly csövét a jobb halántékához szorította és meghúzta a
ravaszt. Az eredmény egy tompa kattanás volt. Pillanatokig értetlenül ült ott, nem hitte el, hogy a megbízható
pisztolya, amit magával vitt a háborúba és egész idő alatt használt, most csütörtököt mondott és ő még
mindig életben volt. Egy tiszta papírlapot terített az íróasztalára maga elé és ráhelyezte a fegyvert. Minden
úgy volt, ahogy lennie kellett, puskapor, golyó, szelepsapka, mindent tökéletesen rendben talált. Ismét
összerakta, puskapor, golyó és szelepsapka, majd gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt. Hatalmas
durranással kilőtte az ablakot. Hangos lábdobogás, majd dörömbölés az ajtaján. Lassan felállt, kinyitotta az
ajtót, hogy beengedje a fal fehér, halálra ijedt főkomornyikot. ’Oh, Sir Algernon, Sir Algernon, azt gondoltam,
hogy valami baleset történt,’ - zihálta a főkomornyik meglehetősen izgatottan.

’Semmi baj, minden rendben, csak a pisztolyomat tisztítottam és elsült – kerítsen egy embert, aki beüvegezi
az ablakom, rendben?’

Aztán ott volt a lovas próbálkozás. Egy öreg, szürke kancán lovagolt ki az istállóból, mikor az istállófiú
felvihogott és odasúgta a társának: ’Együtt a két öreg kanca, mi, nézd csak!’ Visszafordult és végigvágott a
lovaglóostorral a fiún, majd a kantárt a ló nyakára dobta, leugrott és visszasietett a házba, örökre elfeledve
a lovaglást.

Majd egy másik alkalommal arra a furcsa növényre áhítozott, ami a szinte ismeretlen Brazíliából származik,
arra a növényre, aminek a bogyóját elrágva, gyilkos levét lenyelve azonnali halálát okozná. Ezt is megtette.
A növényt egy világjárótól kapta ajándékba. Napokig gondosan locsolta, ápolta, mint ahogy az ember az
elsőszülöttjét gondozza. Majd mikor az egészséges növény már virult, leszedte a bogyókat és betömte a
szájába. ’De micsoda kínszenvedés’ - gondolta - ’micsoda szégyen.’ A halál elkerülte, de a halálnál ezerszer
rosszabb szenvedés tört rá. Micsoda gyomorgörcs! Sosem volt még ilyen hasmenése,’- gondolta – ’olyan
hasmenése, hogy alig érte el azt a legkisebb helyiséget. És milyen rettenetes sokk érte a házvezetőnőt, amikor
az összecsinált ruháit el kellett vinnie és át kellett adnia a mosónőnek.’ A puszta gondolatra elvörösödött.

És ez a legutolsó próbálkozása. Felküldetett Londonba, a város legjobb fegyverkovácsához, ahol

megvásárolták számára a legjobb és a legélesebb borotvát, egy gyönyörű szerszámot, amibe belegravírozták
készítője nevét és címerét. Sir Algernon kézbe vette e gyönyörűséges pengét és csak fente, csak fente, és
csak fente. És aztán egyetlen hirtelen vágással fültől fülig elmetszette a nyakát, úgy, hogy csak a nyaki gerince
tartotta a fejét a vállán.

Így hát látta magát holtan. Tudta, hogy halott, mivel tudta, hogy megölte magát. A plafonról nézte a földön
fekvő magát, ahogy szeméből kihunyt az élet. A sötétben feküdt, a sűrű sötétségben és csak gondolkodott,
gondolkodott és csak gondolkodott.

Halál? Mi a HALÁL? Van valami a halál után? Hadnagy társaival és a többi tiszttel gyakran vitatták meg a
témát a kantinban. A lelkész megpróbálta elmagyarázni a halhatatlanságot, hogy a Mennybe megyünk, de
egy rámenős huszár, egy őrnagy közbeszólt, ’Oh, nem Atyám, biztos vagyok benne, hogy ez egy nagy tévedés.
Ha valaki meghalt, az meghalt és annyi. Azt akarja mondani, hogy ha megölök egy búrt, akkor az egyenesen

6
a Mennybe megy vagy más helyre? Ha szíven lövöm, és ott állok, egyik lábammal a mellkasán, akkor igencsak
halott, akkor meghalt, halott, mint egy kitömött disznó. Ha meghaltunk, akkor meghaltunk és annyi.’

Megint arra a sok, halál utáni életről folytatott vitára gondolt. Azon elmélkedett, miért mondaná bárki is,
hogy van élet a halál után. ’Ha megölsz egy embert – nos, akkor az meghalt és nincs tovább. Ha van lélek,
akkor látnánk, hogy valami távozik a testből a halál pillanatában, nemde?’

Algernon ott feküdt és ezen az egészen elmélkedett. Azon tűnődött, hogy mi történt, és hol van? Majd az a
szörnyű gondolata támadt, hogy talán ez egy rémálom, hogy megzavarodott az elméje és őrültekházába
zárták. Óvatosan körbetapogatott magán, hogy le van-e kötözve. De nem, lebegett. Csak ennyi volt.
Lebegett, mint hal a vízben. Így hát ismét azon töprengett mi is lehet ez. ’Halál? Halott vagyok? És ha
meghaltam, akkor hol vagyok, mit csinálok ebben a furcsa helyzetben, lustán lebegve?’

Az Atya hangja visszhangzott a fejében: ’Mikor elhagyod a tested egy angyal vár rád, üdvözöl és segít
tájékozódni. Isten maga ítélkezik feletted és maga Isten által kirótt büntetést kapod.’ Algernon ezen az
egészen elmélkedett. ’Ha Isten egy nyájas Isten, akkor miért kell az embert megbüntetni, alighogy meghalt?
És ha meghalt, milyen hatással van rá a büntetés? Most ő itt van’ - gondolta - ’itt fekszik nyugodtan,
különösebb fájdalom nélkül, különösebb öröm nélkül, csak nyugodtan fekszik.’

Algernon félelmében összerezzent. Mintha valami hozzáért volna. Olyan érzés volt, mintha egy kéz belenyúlt
volna a fejébe. Az volt a benyomása, nem hangot hallott, hanem érezte, hogy valaki gondol rá: ’Béke legyen
veled, légy nyugodt és figyelj.’

Algernon pár pillanatig hadonászott, megpróbált elszökni. Ez túlságosan rejtélyes, túlontúl felkavaró helyzet
volt, de mintha oda lett volna ragasztva. És ismét érkezett a benyomás: ’Béke legyen veled, légy nyugodt,
szabadulj meg mindettől.’

Algernon így gondolkodott magában: ’Tiszt vagyok és úriember, nem szabad pánikba esnem, példát kell
mutatnom az embereimnek.’ Zavarodottan ugyan, de összeszedte magát és átadta magát a csöndes
békességnek.

Harmadik fejezet

Algernon hirtelen összerándult. Pánikba esett. Egy pillanatig úgy érezte, hogy az agya kiugrik a koponyájából.
Az őt körbevevő sötétség egyre feketébb lett.

Habár a teljes sötétségben nem látott, megmagyarázhatatlan módon ÉREZTE a duzzadó feketébbnél fekete
felhőket, amint ott örvénylenek körülötte, beburkolva őt.

Úgy tűnt, hogy a sötétségbe bevillan egy keskeny, ragyogó fénysugár, felé nyúlik és megérinti. A fénysugárral
érkezik egy érzés: ’Békesség, békesség, légy nyugodt és beszélünk hozzád.’

Algernon emberfeletti erővel lett úrrá a pánikon. Fokozatosan lenyugodott és higgadtan várta a
fejleményeket, amelyek szélsebesen meg is érkeztek: ’Hajlandóak vagyunk segíteni neked – nagyon
szeretnénk segíteni neked, de te nem engeded.’

Algernon eltűnődött a gondolaton. ’Te nem engeded, ’- gondolta - ’de hát meg sem szólaltam, hogyan
mondhatják, hogy én nem engedem nekik, hogy segítsenek? Nem tudom, hogy ők kik, nem tudom, mit
akarnak tenni, még azt sem tudom, hogy hol vagyok. Ha ez a halál,’ - gondolta - ‘nos, mi ez? Tagadás? A
7
nemlét? Az örökkévalóságig arra vagyok kárhoztatva, hogy ebben a sötétségben éljek? De még így is’ –
gondolta - ’felvetődik a kérdés. Élet? Nos, életben vagyok?’
A gondolatai ide-oda cikáztak, káosz uralkodott az agyában. Korai éveinek tanítása jutott eszébe. ’Nincs halál
– én vagyok a Feltámadás – az én Atyám házában sok lak van, megyek és előkészítek egyet számodra – ha
jól viselkedsz, a Mennyországba kerülsz – ha rosszul viselkedsz, a Pokolra jutsz – csak a keresztények
juthatnak a Mennyországba.’ Milyen sok, ellentmondásos megállapítás, milyen sok félreértés, vak vezet
világtalant. A papok és a vasárnapi iskolai tanárok, az elvakult emberek megpróbálnak másokat tanítani, akik
szerintük még inkább vakok. ’Pokol?’ - gondolta - ’Mi a Pokol? És mi a Mennyország? Létezik egyáltalán
Mennyország?’

Töprengését egy erős gondolat szakította félbe. ’Hajlandóak vagyunk segíteni, ha először elfogadod azt a
tételt, hogy életben vagy és hogy van élet a halál után. Hajlandók vagyunk segíteni, ha fenntartás nélkül
hiszel bennünk és hiszel abban, amit taníthatunk neked.’

Algernon agya hevesen kikelt a gondolat ellen. Mi ez a bolond beszéd a segítség elfogadásáról? Mi ez az
ostoba képtelenség a hitről? Mit kellene hinnie? Ha van valami, amiben hinnie kell, akkor az arra utal, hogy
létezik a kétség is. Tényeket akart, nem hiedelmeket. A tény az, hogy saját keze által halt meg, a második
tény az, hogy látta saját hulláját, és a harmadik tény az volt, hogy most teljes sötétség veszi körül, valami
sűrű, ragadós anyagba van ágyazódva, ami igencsak akadályozza a mozgásban. És ostoba emberek - fogalma
sincs, hogy honnan - gondolatokat küldözgetnek a fejébe, hogy hinnie kell. Nos – MIBEN kellene hinnie?

’A halál utáni következő szakaszban vagy,‘ - mondta a hang vagy a gondolat vagy az érzés vagy bármi is
legyen az. ’Félreinformáltak, félreneveltek, félrevezettek a Földön. Ha ki akarsz jönni a magad alkotta
börtönből, akkor mi kihozunk.’ Algernon csendben pihent és átgondolta a dolgot, majd válaszolt
gondolatban. ’Nos,’ - gondolta erősen, - ’ha azt akarjátok, hogy higgyek, akkor először is mondjátok meg
nekem, hogy mi történik velem. Azt mondjátok, hogy a halál utáni első szakaszban vagyok, de én úgy vélem,
hogy a halállal mindennek vége.’ ’Pontosan!’ - robbant be a gondolat vagy a hang.

’Pontosan! A kétség és ostobaság fekete felhői vesznek körül. A tudatlanság sötétsége burkol be és ezt az
elkülönülést magad hoztad létre, önként vállaltad és csak saját magad tudod megsemmisíteni.’

Algernonnak ez egyáltalán nem tetszett. Úgy tűnt a hang mindenért őt hibáztatja. Majd így szólt: ’De nincs
okom hinni, csak ahhoz tudom magam tartani, amit tanítottak nekem. A templomban különböző dolgokra
oktattak, kisfiúként a vasárnapi iskola tanárai és a nevelőnő oktatott és most úgy gondoljátok, hogy mindezt
félredobom csak azért, mert valami ismeretlen, azonosíthatatlan gondolat befészkeli magát a fejembe?
Mutasd meg, hogy van valami a feketeségen túl.’

Hirtelen a sötétség függönyén egy rés támadt. Váratlanul a feketeség oldalra gördült, mint ahogy a színpadon
a függöny felgördül, hogy a színészek beléphessenek. Algernon majdnem elájult, ahogy a ragyogó fény
beözönlött, és ahogy mindent betöltött egy csodálatos vibrálás. Majdnem felsikoltott a pillanat hevében –
majd jött a kétség, és a kétséggel a sötétség, amíg be nem vonta őt megint a sűrű feketeség. Kétely, páni
félelem, tiltakozás és a világi tanítások helytelenítése. Kezdte kétségbe vonni épelméjűségét. Hogyan
létezhet ilyesmi? Mostanra már biztos volt benne, hogy megőrült, biztosan hallucinál. Gondolatai
visszatértek ahhoz a bizonyos, erős mérgű brazíliai növényhez, amiből evett. Tegyük fel, hogy voltak
mellékhatásai, tegyük fel, hogy hosszan késleltetett hallucinációt okozott. Látta a holttestét a padlón – de
látta-e? Hogyan tudta látni magát, ha halott volt? Eszébe jutott, ahogy lenézett a plafonról, eszébe jutott a
főkomornyik feje búbján a kopasz folt. Nos, ha ez igaz, akkor hogy-hogy nem látta ezt a kopasz foltot már
korábban? Ha ez igaz, miért nem vette észre, hogy a házvezetőnő nyilvánvalóan parókát hord? Eltűnődött a
problémán és kétségek között hányódott, lehetséges-e élet a halál után, vagy tán megőrült?

’Hagyjuk, hogy magad hozd meg a döntést, mert a Törvény kimondja, hogy senkinek nem lehet addig
segíteni, amíg az a személy hajlandó azt elfogadni. Amikor már készen állsz a segítség elfogadására, tudasd

8
velünk és akkor ismét eljövünk. És ne feledd, semmi szükség az önként vállalt elszigetelődésre. Ez a feketeség
a képzeleted műve.’

Az időnek nem volt jelentősége. A gondolatok jöttek-mentek. De, gondolta Algernon, milyen sebességgel
közlekedik egy gondolat? És mennyi gondolata volt? Ha tudná, ki tudná számolni, hogy mióta van ebben a
helyzetben, ilyen állapotban. De nem, az időnek többé már nem volt jelentősége. Semminek nem volt
jelentősége, amennyire fel tudta fogni. A kezével lenyúlt, de nem érzett maga alatt semmit. Lassan,
határtalan erőfeszítéssel, teljesen kinyújtotta a karját. Az égvilágon semmi, de semmi nem volt ott, amit
érezhetett volna, kivéve az a furcsa ellenállás, mintha a karját szirupon át húzta volna. Majd mindkét kezét
magára fektette és érezte a testét. Igen, a feje a helyén volt, a nyaka, a válla, nyilvánvalóan a karja is ott volt,
mivel a karját használta, hogy magát végigtapogassa. De hirtelen megrándult. Meztelen volt, és a gondolatra
elpirult. Mi van, ha valaki bejön és meztelenül találja itt? Az ő társadalmi osztályában senki sem mutatkozik
meztelenül, ez egyszerűen „nem illő”. De akárhogy is, van fizikai teste. Kutató, felfedező ujjai hirtelen
megtorpantak és arra a határozott megállapításra jutott, hogy valóban őrült – megőrült – mert kutakodó
ujjai olyan testrészre tévedtek, amit az a búr mesterlövész szétlőtt, és aminek a maradványait a sebész kése
lenyisszantotta. Tehát egészséges, s ép volt ismét! Nyilvánvalóan ez csak a képzelet műve lehetett.
Nyilvánvalóan, gondolta, lenézett a haldokló testére és még most is haldoklik. De aztán az a kikerülhetetlen
gondolat ötlött fel benne, hogy lenézett. Nos, hogy tudott LENÉZNI, ha valóban ő volt a test, amelyik
haldoklott? És ha lenézett, akkor valamely részének, a lelkének vagy akárhogy is hívják, ki kellett jönnie a
testéből. A puszta tény, hogy le tudott nézni saját magára, arra utal, hogy van „valami” a halál után.

Elmerengve, gondolataiba merülve feküdt ott. Az agya, mint a gép kattogott. Fokozatosan, a világ különböző
tájain felszedett tudásfoszlányok szivárogtak be az agyába. Eszébe jutott egy vallás – mi is volt az? Hindu?
Muszlim? Nem tudta, egyike azon furcsa, idegen vallásoknak, amiben csak a helyiek hittek, de mégis, azt
tanították, hogy van élet a halál után. Azt tanították, hogy a jó emberek, a halál után olyan helyre kerülnek,
ahol számtalan megkapható lány tartózkodik. Nos, hát ő nem lát egyetlen megszerezhető vagy nem
megszerezhető lányt sem. De ez a gondolat bogarat ültetett a fülébe. KELL, hogy legyen élet a halál után,
muszáj, hogy legyen valami vagy valaki, különben hogy keletkezett olyan kristály tiszta gondolat a fejében?

Algernon ámulatában felugrott. ’Oh, közeledik a hajnal?’ - kiáltott fel. Valóban, a sötétség már kevésbé volt
fekete, az őt körülvevő sűrűség egyre ritkult és úgy érezte, hogy finoman süllyed alá, óvatosan addig, míg a
lecsüngő széttárt karja „valamibe” beleütközött. Ahogy a test egyre lejjebb süllyedt, egyszer csak úgy erezte,
hogy valamit megfog – nem, ez nem lehet igaz! De további próbálkozások igazolták, hogy de igen, a keze a
puha fűbe ért és ellenállást nem tanúsító teste rövidre nyírt gyepen pihent.

A felismerés hulláma öntötte el, hogy végre valamilyen anyagi helyen volt és hogy létezett más is, mint
sötétség. És ahogy erre gondolt, ahogy erre ráeszmélt, úgy tűnt el a sötétség és könnyű köd vette körül. A
ködön át homályos alakokat pillantott meg, nem tudta megállapítani milyen alakokat, de „alakokat.”

Felnézve egy bizonytalan körvonalú alak tűnt fel fölötte. Csak két, áldásra emelkedő kezet látott és most egy
hangot hallott, nem, nem a fejében megjelenő gondolatot, hanem egy őszinte, angol nyelven beszélő hangot,
nyilvánvalóan valaki olyanét, aki Etonban vagy Oxfordban végzett.

’Állj fel fiam ’-szólt a hang. ’Állj fel és fogd meg a kezem, érezd, hogy szilárd vagyok, mint te. Ahogy ezt érzed,
szolgáljon ez még egy bizonyítékként, hogy élsz – kétségkívül egy másik állapotban, de élsz, és minél
hamarabb ismered fel, hogy élsz, és hogy van élet a halál után, annál hamarabb kerülhetsz be az Igazi
Valóságba.’

Algernon erőtlen kísérletet tett, hogy lábra álljon, de a dolgok valahogy mások voltak, úgy tűnt nem tudja
úgy mozgatni az izmait, mint korábban. Ekkor a hang ismét szólt. ’Képzeld el, hogy felállsz, képzeld el, hogy
állsz.’ És Algernon így tett. A legnagyobb megdöbbenésére egyenesen állt és egy alak ölelte át, aki hol

9
kifényesedett, hol elhalványult, mígnem meglátott maga előtt egy feltűnően fénylő, sárga köntöst viselő
középkorú férfit. Algernon végignézett a férfin, aztán magán akadt meg a tekintete. Megállapította, hogy
meztelen. Ijedtében azonnal felordított. ’Oh!’ – kiáltotta - ’hol vannak a ruháim? Nem mutatkozhatom így!’

Az alak rámosolygott és gyengéden így szólt, ’Nem a ruha teszi az embert, barátom. Ruhátlanul születünk a
Földre és ruhátlanul születünk ide vissza. Gondolj olyan ruhára, amit szívesen viselnél és magadon találod.’

Algernon vidám, fiatal főhadnagyként képzelte el magát, sarkáig érő tengerkék nadrágban, élénkpiros
zubbonyban. A dereka köré egy vakítóan fehér nadrágszíjat képzelt tölténytáskával. Ragyogóvá fényesített
rézgombokat látott, amik visszatükrözték az arcát. És a fején elképzelte a sötét sapkát, aminek a bőrszalagja
átfogta az állát. Elképzelte az oldalán a kard hüvelyét, majd titkon belül mosolyogva ezt gondolta, ’Valósuljon
MINDEZ meg!’ Kimondhatatlan megdöbbenésére a testét uniformis fedte, derekára öv feszült, lábát katonai
csizma szorította. Érezte oldalán a húzást, ahol a kard és a pisztolytáska súlya megpróbálta lehúzni az övet.
Álla alatt érezte a sapka szíjának nyomását. És ahogy elfordította a fejét, meglátta a vállán a csillogó
vállpántot. Ez túl sok volt – túl sok. Algernon elájult és a fűre hanyatlott volna, ha a középkorú férfi gyengéden
le nem segíti.

Algernon szemhéja megrebbent és gyenge hangon mormogta, ’Hiszek, oh Uram, hiszek. Bocsásd meg
bűneimet, bocsásd meg az általam elkövetett vétkeket.’

A kísérője jóindulatúan rámosolygott, ’Nem az Úristen vagyok. Egy vagyok azok közül, akiknek az a feladatuk,
hogy a Földi életből ide, a közbenső állomásra érkezetteket segítse. Készen állok, hogy segítsek, ha te is
készen állsz a felajánlott segítség elfogadására.’

Algernon most minden nehézség nélkül felállt és így szólt: ’Készen állok mindazt a segítséget elfogadni, amit
csak nyújtani tudsz, de, mond csak Etonba jártál vagy Balliolba?’

Az alak elmosolyodott és megjegyezte: ’Csak szólíts barátodnak, a kérdéseiddel majd később foglalkozunk.
Először be kell lépned a világunkba.’

Megfordult és karját meglendítette, mintha széthúzta volna a függönyt. És az eredmény valóban ugyanolyan
volt. A sötétség felhői szertefoszlottak, az árnyak eltűntek és Algernon úgy találta, hogy a valaha látott
legzöldebb füvön állt. Az őt körülvevő levegő élettel telien vibrált, duzzadt az energiától. Ismeretlen forrásból
benyomások érték – nem hangok, hanem zenei hatások,„levegőben rezgő zene”, ahogy nevezte volna, amit
igen megnyugtatónak tartott.

Az emberek sétálgattak, pont úgy, mint ahogy az emberek a parkokban szoktak sétálni. Első pillantásra az a
benyomása támadt, hogy ő is sétálhatott volna így a Green Parkban vagy a Hyde Parkban, Londonban, de
egy nagyon különleges Green Parkban vagy Hyde Parkban. Párocskák üldögéltek a padon, emberek
sétálgattak. Algernonon ismét páni félelem lett úrrá, mert észrevette, hogy néhány ember pár centivel a föld
felett járt! Látott egy embert, aki három méterrel a föld felett száguldott keresztül a vidéken, akit egy másik
üldözött és ezen közben mindketten örömteli kiáltásokat hallattak. Algernonnak hirtelen felállt a szőr a
hátán, megremegett, de a Barátja gyengéden kézen fogta és így szólt: ’Gyere, üljünk le ide. Mesélnék neked
egy keveset erről a világról, mielőtt továbbmennénk, nehogy a látottak hátráltassák a felépülésed.’

’Felépülés’, mondta Algernon. ’Valóban felépülés! Nem kell felépülnöm semmiből, tökéletesen egészséges
vagyok, tökéletesen normális.’ Barátja nyájasan mosolygott és így szólt: ’Gyere, üljünk ide, ahol láthatjuk a
hattyúkat és a többi vízi szárnyast és bepillantást engedhetünk a rád váró új életbe.’

Kissé vonakodva és még mindig mérgelődve arra a gondolatra, hogy ő „beteg” volt, Algernon engedte magát
a közeli padhoz vezetni. Leültek és a Barát így kezdte, ’Pihenj kényelmesen, sok mindenről kell beszélnem,

10
mert most egy másik világban vagy, a létezés egy másik síkján és minél jobban figyelsz rám, annál
könnyebben haladsz keresztül ezen a világon.’

Algernont elbűvölte, hogy milyen kényelmes az ülés, úgy tűnt, hogy felveszi az alakját. Az általa ismert
londoni parkok padjai túlságosan kényelmetlenek voltak, és a túl sok fészkelődés még szálkát is
eredményezhetett.

Az előttük elterülő víztükör kéken csillogott, felszínén vakítóan fehér hattyúk méltóságteljesen siklottak. A
levegő melegen vibrált. Egy hirtelen gondolat rázta fel Algernont. A gondolat olyan hirtelen csapott le, olyan
sokkoló volt, hogy majdnem felugrott ültéből – nem voltak árnyékok! Felnézett és nem látott napot. Az egész
ég fénylett.

A Barát megszólalt: ’Beszélgessünk! Meg kell ismertesselek ezzel a világgal, mielőtt bevonulsz a
Szanatóriumba.’ Algernon közbevágott, ’Teljesen lenyűgöz, hogy sárga köntöst viselsz. Valamilyen szekta
vagy szervezet tagja vagy, vagy esetleg valamelyik vallási Rendhez tartozol?’

’Oh, szent ég, milyen különös a gondolkodásmódod! Mit számit a köntösöm színe? Mit számít, hogy köntöst
viselek? Azért viselek köntöst, mert köntöst akarok viselni, mert ez egy egyenruha és ez felel meg legjobban
annak a feladatnak, amit végzek.’
Mosolygott és Algernon öltözetére mutatott. ’Te egyenruhát hordasz, sötétkék nadrágot, világos piros
zubbonyt, és egy különös kerek sapkát a fejeden. Fehér övet viselsz a derekad körül. Nos, miért öltöztél ilyen
figyelemreméltó módon? Úgy öltözöl, ahogy akarsz. Itt senki sem tesz szemrehányást azért, ahogyan öltözöl.
Hasonlóképpen én is úgy öltözöm, ahogy nekem tetszik és mert ez az egyenruhám. De – vesztegetjük az időt.’

Algernon határozottan kínosan érezte magát. Ahogy körülnézett, észrevett bizonyos sárga-köpenyes
embereket, akik idegenszerű öltözéket viselő nőkkel és férfiakkal beszélgettek. De társa beszélt tovább. ’Meg
kell mondanom,’ - mondta - ’a Földön súlyosan félretájékoztattak az igazságról az élettel és az élet utáni
élettel kapcsolatban. A vallási vezetőitek olyanok, mint egy banda, akik összeverődtek, vagy egy hirdetőkből
álló bűnszövetkezet, mindegyik a saját áruját hirdeti és fogalmuk sincs az élet és az élet utáni élet
mibenlétéről.’ Szünetet tartott és körülnézett, majd folytatta: ’Nézd meg ezeket az embereket itt, meg tudod
mondani, hogy melyikük keresztény, ki a zsidó, buddhista vagy muszlim? Mind ugyanúgy néznek ki, nem? És,
valójában, ezek az emberek, akiket itt látsz a parkban, kivéve a sárga köntösűeket egy dologban hasonlóak
– mindannyian öngyilkosságot követtek el.’

Algernon a megdöbbenéstől visszahőkölt – mindegyik öngyilkos lett. Majd így okoskodott, bizonyára a
tébolydában vagyok és a sárga köntösű ember az ápoló. Mindarra a sok, különös dologra gondolt, ami vele
történt, és ami a hitét próbára tette.

’Tisztában kell lenned azzal, hogy az öngyilkosság elkövetése rendkívül súlyos bűn. Senkinek sem lenne
szabad öngyilkosságot elkövetnie. Semmi sem indokolja az öngyilkosságot! Ha az emberek tudnák, hogy mit
kell majd az öngyilkosság után elszenvedniük, akkor több eszük lenne. Ez,’- mondta a kísérő - ’a fogadó
központ, ahol az öngyilkosokat rehabilitálják, tanácsokkal látják el és visszaküldik a Földre egy másik testben.
Először a Földi életről beszélek, majd erről a létsíkról.’

Még kényelmesebben elhelyezkedtek a székeken és Algernon nézte, ahogy a hattyúk lustán tovaúsztak a
tavon. Észrevette a fákon a sok madarat, a mókusokat is és azt is érdeklődve figyelte, hogy a többi sárga
köntösű férfi és nő a gondjaikra bízottakkal beszélget.

’A Föld egy iskola, ahol az emberek a nehézségeken keresztül tanulnak, amennyiben nem akarnak a jóság
gyakorlása által. Az emberek a Földre úgy mennek, mint a Földön a gyerekek az iskolába. A Földi testet
magukra öltő entitások a Földre lemenetel előtt tanácsban részesülnek, melyik a legmegfelelőbb test típus
és a legmegfelelőbb körülmény, ami lehetővé teszi számukra, hogy megtanulják mindazt, amiért lejönnek,

11
vagy, hogy még pontosabban fejezzem ki magam, hogy megtanulják mindazt, ami miatt tulajdonképpen a
Földre érkeznek. Természetesen, az elválás előtt tanácsokat kapnak, ezt magad is meg fogod tapasztalni.
Nos, akkor hadd meséljek erről a különleges síkról. Ez az úgynevezett alsó asztrális sík. Az átmenő népességét
kizárólag az öngyilkosok teszik ki, mert - ahogy említettem-, az öngyilkosság egy bűntett és azok, akik
elkövetik mentálisan labilisak. A te esetedben azért követtél el öngyilkosságot, mert nem voltál képes apává
lenni, mivel megcsonkítottak. De, ez az a körülmény, ami miatt a Földre mentél, hogy elviseld, és hogy tanulj
meg ezen felülemelkedni. Komolyan mondom neked, hogy mielőtt lementél a Földre, elrendezted a
megcsonkításod, és így ez azt jelenti, hogy megbuktál a vizsgán. Ez azt jelenti, hogy elölről kell kezdened és
ismét át kell menned az összes szenvedésen vagy még többön, ha ismét elbuksz.’

Algernon határozottan elkomorodott. Azt gondolta, hogy nemes cselekedetet hajtott végre azzal, hogy véget
vetett az általa haszontalannak vélt életének. És most közlik vele, hogy bűnt követett el és vezekelnie kell.
De kísérője tovább beszélt:

’Az alsó asztrális sík nagyon közel van a Földi síkhoz. Annyira közel van, hogy szinte ott is van az ember,
anélkül, hogy testben visszatérne a Földre. Itt egy szanatóriumba helyezünk gyógykezelésre. Megkíséreljük
helyreállítani a szellemi állapotod, megkísérelünk megerősíteni, hogy visszatérhess a Földre, amint a
körülmények megfelelőek. De itt az asztrál síkon sétálgathatsz, ha akarsz, vagy ha úgy kívánod, repülhetsz
is, csak rá kell gondolnod. Hasonlóképpen, ha arra a következtetésre jutsz, hogy öltözéked nevetséges, mint
ahogy az is, akkor lecserélheted pusztán azáltal, hogy arra gondolsz, amit viselni szeretnél.’

Algernon arra a nagyon csinos öltönyre gondolt, amit egykor látott egy forró éghajlatú földrészen.
Piszkosfehér színű, könnyű, csinos szabású. Hirtelen suhogás hallatszott, ijedten nézett le, ahogy az
egyenruha eltűnt róla, feltárva meztelenségét. Rémült kiáltással talpra ugrott, kezével eltakarva a stratégiai
fontosságú területet, de amint talpon volt, észrevette, hogy egy másik öltözet ékesíti, képzelete ruházata.
Szégyenlősen, erősen elpirulva ült le ismét.

’Rájössz, hogy itt nincs szükség ételre, azonban ha mégis ehetnéked támad, itt bármilyen ételt ehetsz, amit
csak megkívánsz. Pusztán csak rágondolsz, és az materializálódik a légkörben található táplálékból. Gondolj,
például, a kedvenc ételedre.’

Algernon egy vagy két pillanatig eltűnődött, majd gondolataiban megjelent egy szelet marhasült, sült
krumpli, Yorkshire puding, párolt sárgarépa, fehérrépa, káposzta, egy hatalmas pohár almabor és a vacsorát
megkoronázandó egy méretes szivar. Ahogy erre gondolt, megjelent előtte egy halvány alakzat, ami egy
asztallá sűrűsödött és megszilárdult, rajta vakítóan fehér terítővel. Majd karok és kezek jelentek meg és
edények kerültek elé az asztalra, ezüst levesestál, kristály üveg-nemű. Majd a tálakról a fedő egyenként
lekerült és Algernon látta és érezte az általa választott étkek illatát. Társa legyintett egyet a kezével, mire az
étel és az asztal eltűnt.

’Valójában nincs szükség ilyen színpadias eseményre, valójában nincs szükség ilyen szilárd ételre, mert itt,
ezen az asztrál síkon a test a légkörből szívja magába a táplálékot. Ahogy látod, itt nem süt nap az égen,
azonban az egész ég ragyog és az égből minden ember a számára szükséges táplálékot megkapja. Itt
nincsenek nagyon sovány vagy nagyon kövér emberek, itt mindenki olyan, ahogy a teste igényli.’

Algernon körülnézett és megállapította, hogy ez kétségtelenül igaz. Nem voltak kövér emberek, nem voltak
sovány emberek, nem voltak törpék, nem voltak óriások, mindenki rendkívül jó küllemmel rendelkezett. A
mellettük elsétáló ember némelyikének homlokát mély barázdák szántották, kétségtelenül a jövőn
elmélkedve, a múlton rágódva, megbánva sok ostobaságot.

A kísérő felállt és így szólt: ’Indulnunk kell a Szanatóriumba. Sétánk közben folytatjuk beszélgetésünket. Kissé
sietve érkeztél és habár mindig éberen figyeljük az öngyilkosokat, te túl sokáig haboztál és – igen – hirtelen
megleptél bennünket, mikor megtetted azt az utolsó, kétségbeesett vágást.’

12
Algernon felállt és kényszeredetten követte kísérőjét. Együtt végigsétáltak a kis tavat körülölelő sétányon,
együtt haladtak el a beszélgető emberek kis csoportjai mellett. Időről időre egy-egy pár felállt és ugyanúgy,
mint Algernon és a kísérője, útnak indultak.

’Itt a körülmények kényelmesek, mivel az eljárásnak ebben a szakaszában meg kell gyógyítanunk és fel kell
készítenünk, hogy visszatérhess a Földi élet nehézségei és szenvedései közé. Ne feledd, hogy a Földi élet a
Valós Időben csak egy szempillantás, és ha bevégezted a Földön a feladatod, sikeresen végezted el – majd
meglátod – ide nem térsz már vissza. Egy másik síkra kerülsz az ittenit elkerülve, egy olyanra, ami a Földi
életed fejlődésének függvénye. Gondolj a Földi iskolára, ha éppen csak átcsúszol a vizsgán, előfordul, hogy
ismét ugyanabba az osztályba jársz megint. Abban az esetben, ha jobban teljesítesz a vizsgán, magasabb
osztályba léphetsz. És ha még jobban teljesítesz, amit mi „cum laude” megnevezéssel illetünk, akkor két
osztályt is ugorhatsz. Az asztrál síkra ugyanez vonatkozik. A „halál” által eltávolíthatnak a Földről és egy
bizonyos asztrális síkra kerülhetsz, de ha rendkívül jó teljesítményt nyújtasz, akkor egy magasabb síkra
visznek és természetesen minél magasabbra emelkedsz, a körülmények annál jobbak lesznek.’

A változó környezet Algernon figyelmét elterelte. Elhagyták a tavat és átmentek a sövények közötti átjárón.
Előttük szépen karbantartott gyep terült el. Emberek csoportjai székeken ülve az előttük álló oktató szavait
hallgatták. A kísérő megállás nélkül ment tovább, felfelé az előttük magasodó kis dombra. Fentről a
leggyönyörűbb épületre nyílt kilátás, inkább zöldes árnyalatú volt, mint fehér, szemet pihentető színű, ami
nyugalmat és lelki békét szült. Egy ajtóhoz értek, ami automatikusan megnyílt előttük. Beléptek a jól
megvilágított előtérbe.

Algernon hatalmas érdeklődéssel nézett körül. Még soha nem látott ehhez fogható gyönyörű helyet és ő, aki
az angol társadalom krémjéhez tartozott, azt gondolta magáról, hogy ő az épületek szépségének szakértője.
Magasba szökő oszlopok övezték a fogadó előcsarnokot, ahonnan minden irányba folyosók vezettek. A tér
közepén egy kerek asztal terpeszkedett, ami körül emberek ültek. A kísérő, oldalán Algernonnal odament és
így szólt: ’Ez a barátunk, Algernon St. Clair de Bonkers. Már várták őt és úgy tudom kijelöltek számára egy
szobát.’

Papírok zörgését követően egy fiatal hölgy válaszolt: ’Igen, így van Uram, intézkedem, hogy a szobájába
kísérjék.’ Egy fiatalember azonnal felállt és hozzájuk lépett. ’Megmutatom a szobáját, kérem, kövessen,’
mondta. A kísérő könnyedén biccentet Algernon felé, majd megfordult és elhagyta az épületet. Algernon új
vezetőjét követte a puha szőnyeggel borított folyosón majd beléptek egy igen tágas szobába, ahol egy ágy
és egy asztalt állt. A szobához tartozott még két, kisebb szomszédos szoba.

’Kérem, Uram, feküdjön le az ágyba. Jön majd egy orvos csoport, aki megvizsgálja Önt. Nem hagyhatja el a
szobát, addig, amíg az Önhöz rendelt orvos erre engedélyt nem ad.’ A fiatalember mosolygott, majd elhagyta
a szobát. Algernon körülnézett és átment a másik két szobába. Az egyik nappalinak tűnt egy dívánnyal és
kényelmes székekkel, de a másik, nos, az egy kemény padlós kis szoba volt, egyetlen kényelmetlen székkel,
és semmi egyébbel. Algernonnak eszébe ötlött: ’Oh, úgy látszik itt nincs illemhely.’ Aztán arra a gondolatra
jutott, hogy miért is lenne itt illemhely – hisz nem érzi szükségét, hogy használja és meglehet, hogy ilyesmit
nem is végeznek itt, ezen a helyen!

Algernon állt az ágy mellett és azon tűnődött, mit is tegyen. Próbáljon meg meglógni innen? Odament a
franciaablakhoz, és úgy találta, hogy az könnyedén kinyílik, azonban, amikor megpróbált kilépni, mintha
valami láthatatlan akadályba ütközött volna. A kezdeti pánikot legyőzve, visszament az ágyhoz és elkezdett
vetkőzni. Arra gondolt, hogy ’Mit fogok tenni hálóruha nélkül?’ Amint ezt gondolta, ismét hallotta az ismerős
ruhasuhogást. Ahogy lenézett magára, észrevette, hogy a Földi élethez szükséges hosszú, fehér hálóingben
áll. Csodálkozva húzta fel szemöldökét, majd lassan, elgondolkodva lefeküdt. Percekkel később halk kopogás
hallatszott az ajtón. Algernon kiszólt, hogy ’Szabad’ és három ember, két férfi és egy nő lépett be. Az
Algernon mellé rendelt rehabilitációs csapat tagjaiként mutatkoztak be. Helyet foglaltak és Algernon

13
megütközve látta, hogy sem sztetoszkópot, sem hallgató készüléket nem használtak, még csak a pulzusát
sem mérték meg. Ehelyett rámeredtek, majd az egyikük belekezdett:

’Azért van itt, mert az öngyilkosság súlyos bűntettét követte el, és így a Földön eltöltött egész élete kárba
veszett. Újból kell kezdeni és új tapasztalatokat kell megélni abban a reményben, hogy ezúttal sikerrel jár
anélkül, hogy ismét elkövetné az öngyilkosság bűntettét.’ A férfi folytatta, mondván, hogy Algernon
különleges nyugtató sugárkezelést kap, hogy egészsége rohamosan javuljon. Közölték vele, hogy szükséges
visszamennie a Földre, mégpedig a lehető leghamarabb. Minél előbb megy, annál könnyebb lesz számára.

’De hogyan mehetnék vissza a Földre?’ - kiáltott fel Algernon. ’Halott vagyok, vagy legalább is a fizikai testem
halott, mégis mit gondolnak, hogy raknak oda vissza?’

A fiatal nő válaszolt: ’Igen, de Ön a Földön kapott, oly tetszetős oktatás áldozata. A fizikai test csupán egy
ruhadarab, amit a lélek magára ölt, hogy különösen alacsony rezgésű feladatokat láthasson el, miáltal
bizonyos kemény leckéket tanulhat meg. Mivel a lélek saját maga nem tud alacsony rezgéseket
megtapasztalni, ezért ruhát kell felvennie, ami lehetővé teszi ezt a tapasztalást. A Földre megy és az Ön
számára kiválasztott szülök gyermekeként születik meg. Olyan körülmények közé kerül, amelyek lehetővé
teszik, hogy a legtöbb hasznot hozza ki a Földi tapasztalásból, és ’- tette hozzá -, ’ne feledjük, hogy amit mi a
haszonról gondolunk, az nem feltétlenül egyenlő a pénzzel. A leginkább spirituális emberek többsége a Földön
szegény, míg a gazdagok gonoszak. Attól függ, kinek mi a feladata és az Ön esetében, aki olyan
gazdagságban és jómódban nevelkedett, hogy a feladat megoldatlan maradt, így ez alkalommal szegényebb
körülmények közé kerül.’

Még egy darabig beszéltek és Algernon lassanként felfogta a helyzetet, ami teljes mértékben különbözött
attól, amit elhitettek vele. Hamarosan megértette, hogy a kereszténység csak egy elnevezés, a zsidóság csak
egy elnevezés, mint ahogy a buddhizmus, muszlim és iszlám és egyéb vallás, és hogy valójában csak egyetlen
vallás van, egy vallás, amit ez idáig még nem sikerült felfognia.

A három ember távozott. A szobában a fény elhalványult. Mintha éjszaka szállt volna Algernonra.
Kényelmesen pihent, öntudatát elveszítve csak aludt, aludt és csak aludt maga sem tudta mennyi ideig,
lehettek percek, órák, vagy napok. Algernon aludt, és amint ő aludt a lelke újjáéledt és egészség áradt szét
benne.

Negyedik fejezet
Reggel Algernon vakító napfényre, és a fák ágai közt megbúvó madarak énekére ébredt. – Vakító napfény?
Algernon hirtelen döbbent rá, hogy ez nem napfény. Itt nincs nap, maga a levegő volt életteli. Félredobta a
takarót, lábát a padlóra lendítette és az ablakhoz sétált. Odakint minden ugyanolyan ragyogó és vidám volt,
mint tegnap. – Az TEGNAP volt? Algernon teljesen elvesztette tájékozódási képességét, nem tudta, hogy
nappal vagy éjszaka van. Úgy tűnt, az idő múlását semmi nem jelzi. Visszament az ágyához és ráfeküdt a
takaróra, kezét a tarkójára helyezte és a történteken tűnődött.

Az ajtón ismét tapintatosan kopogtak. Hívására egy férfi lépett be, egy nagyon komoly küllemű férfi, olyan,
aki feladatának teljes tudatában van. ’Azért jöttem, hogy beszéljek Önnel,’ – mondta, ’attól tartunk, hogy
súlyos kételyek gyötrik, hogy valóságos-e mindaz, amit tapasztal.’

Algernon mindkét karját a teste mellé helyezte és katonai képzésének köszönhetően, szinte „vigyázállásban”
feküdt, mintha egy katonai kórházban ápolnák. ’Minden, amit láttam, Uram, ellentmond a keresztény egyház
tanításainak. Azt vártam, hogy angyalokkal találkozom, azt vártam, hogy hárfán zenélnek, azt vártam, hogy

14
gyöngyökkel díszített kapukat és kerubokat látok. Ehelyett, ez a hely úgy néz ki, akár a Green Park vagy a
Hyde Park, vagy bármelyik jól ápolt park. Vagy akár a Richmond Parkban is tapasztalhattam volna
hallucinálást.’

Az új doktor nevetve közölte: ’Nos, Ön nem különösebben hithű keresztény. Ha az lenne, mondjuk római
katolikus, és ha valóban HINNE a vallásában, akkor ideérkezvén valóban látott volna angyalokat. És egészen
addig látta volna azokat az angyalokat, míg megjelenésük hamissága rá nem döbbentette volna, hogy ezek
csupán képzeletének fantomjai. Itt mi a valósággal foglalkozunk. Mivel Ön egy tapasztalt világi ember, mivel
Ön szolgált katonaként és volt már dolga a halállal és az élettel, ezért Ön úgy láthat minket, amilyenek a
valóságban vagyunk.’
Algernon múltja egyes eseményeire gondolt. ’Halál’, - mondta, ’ez a dolog fejtörést okoz nekem, mert a halál
a Földön iszonyatot vált ki, az emberek rettenetesen félnek a haláltól. A legjobban mindig az mulattatott,
hogy minél vallásosabb valaki, annál jobban retteg még csak a halál gondolatától is.’ Elmosolyodott,
összekulcsolta a kezét és folytatta: ’Van egy általam igen nagyra becsült barátom, egy buzgó katolikus, aki
mindig, amikor meghallja, hogy valaki beteg, vagy a halálán van, azt mondja, mennyire örül, hogy szegény
Mr. Ez-és-Ez egyre jobban érzi magát és hogy milyen remek egészségnek örvend. Mondja, Uram,’ - kérdezte
Algernon - ’ha van élet a halál után, akkor miért félik az emberek a halált?’

A doktor fürkészően mosolygott Algernonra, majd így szólt: ’Nos, azt gondoltam, hogy valaki, aki az Ön
műveltségével, tapasztalatával és megfigyelőképességével rendelkezik, rájön a válaszra. Nyilvánvalóan Ön
nem jött rá, ezért engedje meg, hogy megmagyarázzam. Az emberek azért mennek a Földre, hogy bizonyos
feladatokat vigyenek végbe, hogy bizonyos dolgokat megtanuljanak, hogy bizonyos nehézségeket
megtapasztaljanak azért, hogy a lélek vagy Önvaló – nevezzük, ahogy tetszik, – megtisztulhasson, és ezáltal
megerősödjön. Így tehát, ha valaki öngyilkosságot követ el, az vét a program ellen, a dolgok menetét
megakasztja. Ha az emberek látnák milyen természetes a halál, hogy az csak egy másik fejlődési szintre való
beszületés, akkor mindenhol meg akarnának halni és akkor a Föld és más világok célja értelmetlenné válna.
Minden bizonnyal Algernon számára ez a gondolat új volt, de logikus. De még most sem volt elégedett. ’Akkor
jól gondolom, hogy a halálfélelem egy mesterségesen keltett félelem és teljességgel ésszerűtlen?’ - kérdezte.
’Igen, így van’, felelte a doktor. ’A Természet óvintézkedése hozta létre mindenkiben a halálfélelmet, hogy
mindent megtegyenek az élet megóvása érdekében, hogy a Földi élet megtapasztalása fenntartható és
végbevihető maradjon a logikus és előre meghatározott eredménnyel. Így, ha valaki öngyilkos lesz, minden
felborul. Nézze,’- mondta - ’mikor eljön a természetes halál ideje, rendszerint nincs félelem, rendszerint nincs
fájdalom, mert az asztrál sík egy másik birodalmában az ember meg tudja mondani, hogy valaki számára
mikor jön el a halál ideje. Vagy, ahogy mi szeretjük nevezni, mikor van itt az átmenet ideje, és ahogy ez az
idő közeleg, a test érzéketlenné válik és a halál kínszenvedése helyett kellemes gondolatok jelennek meg, a
megszabadulás gondolata, a Hazatérés gondolata.’
Algernon méltatlankodva csattant fel. ’De hát ez lehetetlen,’ –mondta, ’mert a haldokló gyakran rángatózik
és hánykolódik, és nyilvánvalóan hatalmas fájdalmai vannak.’
Az orvos szomorúan ingatta a fejét, ’Nem, nem,’ - jegyezte meg, ’Ön tévedésben van. Mikor az ember
haldoklik, már nincs fájdalom, éppen a fájdalomtól szabadul meg. A test rángatózhat, a test nyöghet, de ez
csupán bizonyos idegek automatikus reakciója. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a haldokló fájdalmakkal
küszködne. A haláltusa szemlélője nem tudja megítélni a folyamatot. Az átmenő tudatos rész elválik a fizikai
résztől, ami a test. Tehát – várjon csak!’ – mondta. ’Mikor öngyilkos lett, nem érzett fájdalmat, igaz?’
Algernon gondolataiba mélyedve dörzsölgette az állát, majd vonakodva válaszolt, ’Nos, nem, feltételezem,

15
hogy nem. Nem emlékszem, hogy bármit is éreztem volna, kivéve, hogy rettenetesen hideg lett, és aztán
semmi mást. Nem Uram, lehet, hogy igaza van, kezdem azt hinni, hogy nem, nem éreztem semmilyen
fájdalmat. Zavart voltam és csodálkoztam.’
A doktor felnevetett és összedörzsölte a kezét. ’Most megfogtam! Beismerte, hogy nem érzett fájdalmat és
mégis úgy visított, mint egy halálra szúrt disznó. És erről jut eszembe, a halálra szúrt disznó az, amikor a
tüdőből a levegő hirtelen kiáramlik és megmozgatja a hangszálakat, ami magas hangú visítást eredményez.
Ehhez hasonló történt Önnel is, egy magas hangú visítás, amit megakasztott a torkán ejtett vágásból bőven
bugyborékolva távozó vér. A magas hangú visítás hangjára jelent meg a szerencsétlen szolgáló lány a
fürdőszobában.’
Igen, most már elég logikusnak tűnt. Algernon kezdte belátni, hogy nem hallucinált, hanem mindez
megtörtént. Így szólt: ’De úgy tudom, hogy ha valaki meghal, az azonnal az Isten elé kerül, ítélkezésre.
Azonnal látja Jézust és talán a Szűzanyát és a tanítványokat.’
A doktor szomorúan rázta meg a fejét és így felelt: ’Azt mondja, hogy azt gondolta, hogy Jézust fogja látni.
Tegyük fel, hogy zsidó, vagy muszlim, vagy buddhista, akkor is Jézust várta volna? Vagy úgy gondolja, hogy
a Mennyország országokra van osztva, ahova a különböző vallású emberek mennek? Nem, ez egy lehetetlen
gondolat, értelmetlen, ostobaság. A balga prédikátorok a Földön igazán beszennyezik a népeket a rettenetes
szónoklataikkal. Az emberek ideérnek, és azt hiszik, hogy a pokolban vannak. NINCS pokol – kivéve a Földön!’
Algernon valóban megriadt. Érezte, ahogy megrándul a teste, amint a tűzre gondolt. ’Oh, akkor most a
Mennyben vagyok?’- kérdezte.
’Nem, valójában nem.’ - válaszolt a doktor. ’Nincs ilyen hely. Nincs Menny és nincs Pokol, de létezik a
purgatórium. A purgatórium az a hely, ahol a bűnökért vezekelnek, és ez az, amit Ön itt tesz. Hamarosan
találkozik egy bizottsággal, akik abban segítenek, hogy el tudja dönteni, mit csináljon, amikor visszamegy a
Földre. Vissza kell térnie a Földre, hogy kiteljesítse a tervet, amit saját maga alkotott. Valójában azért jöttem,
hogy megnézzem készen áll-e már arra, hogy a bizottság elé álljon.’
Algernonba nyilallt a félelem, jeges rettenet kúszott fel a gerincén. Ez rosszabbul hangzott, mint a katonaság
orvosi vizsgálata, ahol az orvosok mindenféle vizsgálatnak vetették alá, ahol a legzavarbaejtőbb kérdésekkel
bombázták, hogy mit gondol erről vagy arról a dologról, ahol arra voltak kíváncsiak milyen a nemi élete, és
hogy házas-e vagy van-e barátnője. Nem, Algernon egyáltalán nem lelkesedett azért, hogy megjelenjen
bármiféle bizottság előtt.
’Nos’, - mondta - ’bizonyára adatott idő a számomra, hogy némiképp felépüljek abból a rendkívüli traumából,
amit az életből az ideérkezésem okozott. Elismerem, hogy, saját akaratomból, öngyilkosságom által
érkeztem, ami förtelmes bűnnek tűnik. Mégis úgy gondolom, hogy a felépülésemhez több időre van
szükségem, valamint, hogy megfontolhassam, mit is akarok tenni. A témánál maradva’ - vetette közbe,
’mégis, hogy lehet az öngyilkosság olyan förtelmes bűn, ha az emberek nincsenek tudatában annak, hogy
bűnt követnek el? Úgy tudtam, hogy ha az emberek nem tudatosak arra, hogy rosszat cselekszenek, akkor
nem lehet azért megbüntetni őket.’
’Oh, ostobaság!’ - kiáltott fel a doktor. ’Ön ugyanolyan, mint a többi hasonszőrű, akik azt gondolják, azért
mert a felső tízezerhez tartoznak, joguk van a megkülönböztetett bánásmódhoz. Mindig megpróbál igazolást
találni önmaga számára. Úgy tűnik, ez az Ön fajtájának a fogyatékossága. Tökéletesen tudatában volt annak,
hogy az öngyilkosság helytelen. Még az Ön különös vallási képződménye is, ahogy azt odalent oktatják, az
emberbe neveli, hogy az önpusztítás bűn az emberrel, az álammal és az egyházzal szemben.’
Algernon megnyúlt ábrázattal vágott vissza. ’Akkor hogy magyarázza a japánok öngyilkosságát, amikor
valami balul üt ki? Ha egy japán ember úgy gondolja, hogy elvesztette a becsületét, akkor nyilvánosan
harakirit követ el. Ez is öngyilkosság, nem? A hite szerint cselekszik, igaz?’

16
A doktor csüggedten válaszolt. ’A legkevésbé sem változtat a helyzeten az, hogy Japánban szokássá vált az
önpusztítás, ahelyett, hogy szembenéznének a kényes helyzettel. Hadd közöljem Önnel, engedje, hogy a
tudatalattijába véssem: az öngyilkosság SOHA sem helyénvaló. Az öngyilkosság MINDIG bűn. Az öngyilkosság
elkövetésére soha semmilyen enyhítő körülmény nincs. Ez azt jelenti, hogy az ember nem eléggé fejlett ahhoz,
hogy folytassa azt, amit saját akaratából vállalt fel. De ne vesztegessük tovább az időt,’- jelentette ki, ’nem
nyaralni van itt. Azért van itt, hogy segíthessünk abban, hogy az eljövendő Földi életéből a legtöbbet hozhassa
ki. Jöjjön!’
Hirtelen felállt és Algernon fölé magasodott, aki panaszos hangon nyafogott -’Lehetőséget sem kapok, hogy
megfürödjek? Reggelit sem kapok, mielőtt elhurcol?’
’Ostobaság!’ - kiáltott fel a doktor bosszúsan. ’Itt nincs szüksége fürdésre, itt nincs szüksége ételre sem. A
légkör az, ami tisztít és táplál. Elbagatellizálja a kérdést, mert úgy tűnik, Ön nem talpig férfi, hanem olyan
valaki, aki megpróbál kibújni a felelősség alól. Jöjjön velem.’
A doktor megfordult és elindult az ajtó felé. Algernon nagyon-nagyon kelletlenül és lassan állt fel, majd
követte a doktort. A doktor ment elöl. Jobbra fordultak és egy kertbe értek, amit Algernon korábban nem
vett észre. A levegő csodálatos volt, madarak repkedtek, jámbor állatok hevertek mindenütt. Ahogy a doktor
és Algernon befordultak a sarkon egy újabb épület tűnt fel. Úgy nézett ki, mint egy katedrális, még tornyai is
voltak. Ennél az épületnél rámpa helyett lépcsők sora vezetett fel. Megmászták a lépcsőt és beléptek a
hatalmas épület hűvös boltívei alá. Sok ember várakozott a bejáratnál. A falak mentén álló kényelmes
padokon emberek ültek. Itt is az előcsarnok közepén egy recepciós pultnak tűnő kerek asztal állt, mint
korábban, de most sokkal idősebb emberek ülték körül. A doktor odavezette Algernont és így szólt: ’A
Tanácsi meghallgatásra jöttünk.’
Az egyik asszisztens felpattant és megszólalt: ’Kérem, kövessenek.’ Az asszisztens ment elől, a doktor és
Algernon követték. Rövid séta után a folyosón balra fordulva egy előtérbe értek. Az asszisztens így szólt:
’Kérem, itt várjanak,’ és továbbmenve bekopogott egy ajtón, majd engedéllyel belépett. Az ajtó becsukódott
mögötte. Halk mormogás hangja hallatszott.
Néhány perc múlva az asszisztens ismét megjelent és az ajtót kitárva mondta: ’Beléphetnek.’ A doktor talpra
ugrott, karon ragadta Algernont és bevezette a terembe.
Algernon belépve meglepetésében önkéntelenül megtorpant. A hatalmas terem közepén egy gömb forgott
lassan körbe, egy zöldes-kékes gömb. Algernon ösztönösen tudta, hogy ez a Föld mása. A látvány elbűvölte
és egyben kíváncsivá is tette látva, hogy a gömb felfüggesztés nélkül forog körbe. Úgy tűnt, mintha az űrből
tekintene le a Földre, amit egy láthatatlan nap ragyogott be.
Egy hosszú, fényesre csiszolt, finoman faragott asztal egyik végében egy nagyon idős, fehér hajú, fehér
szakállú ember ült. Szelídnek látszott, de egyben lerítt róla a szigorúság is. Azt a benyomást keltette, hogy ha
a helyzet úgy kívánja, igen kemény is tud lenni.
Algernon gyorsan körbepillantott. Úgy tűnt, nyolcan ülnek az asztalnál, négy férfi és négy nő. A doktor az
asztal végében álló székhez vezette. Algernon megállapította, hogy az asztalt úgy rendezték el, úgy formálták,
hogy a többiek anélkül láthatták őt, hogy megmozdultak volna székükben. Csodálta azt a mestermunkát,
amelyik ilyen bonyolult formát létre tudott hozni. A doktor megszólalt, ’Ő Algernon St. Clair de Bonkers.
Megállapítottuk, hogy elérte a gyógyulásnak azt a szakaszát, amely lehetővé teszi számára, hogy az Önök
tanácsait a maga hasznára fordítsa. Bemutatom Önöknek Algernon St. Clair de Bonkerst.’
Az asztalfőn helyet foglaló idős ember intett nekik, hogy üljenek le. Majd megszólalt: ’Algernon St. Clair de
Bonkers, Ön azért van itt, mert elkövette az öngyilkosság bűnét. Megölte magát a saját maga által készített
tervek ellenére, megsértve ezzel a magasabb rendű Törvényt. Kíván mondani először valamit a védelmére?’

17
Algernon megköszörülte a torkát. Megborzongott. A doktor hozzáhajolva súgta: ’Álljon fel!’ Vonakodva állt
fel Algernon, és meglehetősen kihívó hangon szólalt meg. ’Ha el is terveztem egy bizonyos feladat elvégzését,
de rajtam kívül álló okok miatt lehetetlen volt számomra azt bevégezni, akkor bizonyosan, mivel az életem
az enyém, minden jogom megvan ahhoz, hogy véget vessek neki, ha úgy döntök. Nem terveztem erre a helyre
jönni. Pusztán az életem megszüntetéséről döntöttem.’ Miután befejezte, dacosan huppant vissza a székre.
A doktor szomorúan nézett rá. Az asztalfőn ülő idős ember szánakozva nézte, a négy férfi és négy nő
részvéttel tekintett rá, mint akik korábban már hallottak ilyen beszédet. Majd az idős ember szólalt meg: ’A
tervét elkészítette, de az élete nem az Öné. Az élete az Önvalóé – amit a lelkének nevez – és kárt okozott az
Önvalójának a makacsságával és azzal az ostoba módszerrel, amivel megfosztotta az Önvalóját a bábjától.
Ezért vissza kell mennie a Földre és ismét le kell élnie egy teljes életet és biztosnak kell lennie abban, hogy
nem követ el öngyilkosságot. Most el kell döntenünk a megszületésére a legmegfelelőbb időpontot, a
legmegfelelőbb feltételeket és megfelelő szülőket kell találnunk.’
Hangos papírzörgés hallatszott, majd az egyik bizottsági tag felállt és odasétált a földgömbhöz. Néhány percig
figyelmesen, szó nélkül szemlélte. Majd csendben visszatért az asztalhoz a helyére és valamit feljegyzett a
papírjaira.
’Algernon’, - szólalt meg az idős ember, ’a Földre igen nagy kényelembe érkezett. Egy ősi család sarjaként
született meg, minden lehetséges módon kiszolgálták. A pénz nem számított. Az országában fellelhető lehető
legjobb oktatásban részesült. De gondolt-e arra a sok sérelemre, amit életében okozott? Gondolt-e arra, hogy
milyen kegyetlenséggel ütötte-verte a szolgálóit? Gondolt-e arra hogy hogyan csábította el a fiatal
szolgálólányokat?’
Algernon méltatlankodva ugrott talpra. ’Uram!’ - kiáltott fel hevesen, ’Nekem mindig azt mondták, hogy a
szolgálólányok az úrfi szolgálatára vannak, hogy a játékszerei, hogy megtanulhasson mindent a sexről. Nem
tettem semmi rosszat, akárhány szolgálólányt is csábítottam el!’ Úgy ült le, hogy a felháborodástól forrt
benne a méreg.
’Algernon, Önnek több esze van ennél,’ - folytatta az aggastyán, ’ tudja nagyon jól, hogy olyan, mint osztály,
amiben hisz, csupán egy mesterséges képződmény. A Földi világban, ha valakinek pénze van vagy egy nagyra
becsült, ősi családból származik, akkor sok kiváltságban részesül. Ellenben, míg ha valaki szegény és
szolgálnia kell ezeket a családokat, akkor megfosztják őket kiváltságaiktól és alacsonyabb rendű
teremtményekként tekintenek rájuk. Ön ugyanúgy ismeri a Törvényt, mint bárki más, mivel sok-sok életet élt
már és a tudatalattijában tárolódik mindez a tudás.’
Az asztalnál ülő egyik nő ajkát biggyesztve, mint aki egy rendkívül savanyú egresbe harapott, kimértem
megszólalt: ’Szeretném, ha írásba foglalnák a véleményemet, miszerint ennek a fiatalembernek
szegénysorban kell újra születnie. Mindig a maga feje után ment. Szerintem, egy kereskedő fiaként vagy még
inkább egy tehénpásztor fiaként kellene újrakezdenie.’
Algernon mérgesen ugrott fel. ’Hogy merészel ilyeneket mondani?’ - kiabálta. ’Nem tudja, hogy kék vér folyik
az ereimben? Tudja-e hogy az őseim részt vettek a keresztes hadjáratban? A családom az egyik
legtiszteletreméltóbb család.’ Beszéde kellős közepén az idős bizottsági tag félbeszakította. ’Ejnye, ejnye, ne
vitázzunk. Ez egyáltalán nem szolgálja a javát. A vita csak a viselendő terheit növeli. Segíteni próbálunk, nem
pedig a Karmáját növelni, hanem inkább csökkenteni.’
Algernon durván közbeszólt. ’Nem tűröm, hogy bárki is ócsárolja az elődeimet. Feltételezem, hogy az Önéi,’
- mérgesen mutatott a nőre, aki az imént beszélt, ’bordélyház tulajdonosok, vagy kupleráj működtetők közül
kerültek ki, vagy mi.’

18
A doktor határozottan megragadta Algernon karját és lehúzta a székbe. ’Maradjon csendben, maga bolond,
sokkal rosszabb helyzetbe hozza magát. Még egyáltalán nem ismeri ezt a helyet, maradjon csendben és
hallgassa a döntést.’
Algernon elfogadta a gondolatot, hogy valóban, ahogy korábban tájékoztatták, a purgatóriumban van. Majd
figyelmét az elnök szavaira irányította. ’Algernon, úgy tekint ránk, mintha az ellenségei lennénk. Szó sincs
róla. Ön, amint tudja, nem egy megbecsült vendégként van itt. Azért van itt, mert bűnt követett el. És mielőtt
folytatnánk, egyvalamit tisztáznunk kell. Nem létezik olyan, hogy kék vér. Nem létezik örökletes, osztály, kaszt
vagy státusz. A hallott legendák és tündérmesék megzavarták, agymosottá tették.’ Egy pillanatra megállt,
ivott egy korty vizet majd a bizottság többi tagjára pillantott, mielőtt folytatta volna.
’Határozottan, igen határozottan legyen tudatában annak, hogy rengeteg világból, rengeteg létezési síkról
érkeznek entitások a Földre, a legalacsonyabb világok egyikébe, hogy a nehézségek árán tanulják meg
mindazt, amire úgy tűnik képtelenek voltak a jóság révén. És amikor valaki lemegy a Földre, a feladata
végrehajtásához a legmegfelelőbb testet veszi fel. Ha színész lenne, tudná, hogy Ön csak egy ember, egy
színész, akit egy életen át különböző szerepek eljátszására kérnek fel. Így, egy életen át színészként fel kell
öltenie a király, a herceg vagy a csavargó ruháját. Királyként el kell hinnie, hogy királyi származású, de ez
csak színlelés. A színházban, valójában ezt mindenki tudja. Néhány színész azonban annyira elragadtatja
magát, - mint ahogy Ön is - hogy valóban elhiszi, hogy herceg vagy király, de soha senki nem akar koldus
lenni. Most nem számit, hogy Ön ki, nem számít milyen magas a fejlettségi szintje, mert ide azért került, mert
bűnt követett el, mert az öngyilkosság valóban bűn. Ide bűnei vezekléséül érkezik. Azért jön ide, hogy mi, akik
kapcsolatban vagyunk a magasabb síkokkal és magával a Földdel is, javaslatot tehessünk, hogy ez a vezeklés
a lehető legjobban teljesüljön.’
Algernon nem volt túl boldog. ’Nos, honnan tudhattam volna, hogy az öngyilkosság bűn? És mit mond azokról
a japánokról, akik becsületből lesznek öngyilkosok?’ - kérdezte még mindig meglehetősen mogorván. Az
elnök így szólt: ’Az öngyilkosság soha nem helyes cselekedet. Még az sem helyes, ha buddhista vagy shinto
papok gyújtják fel magukat, vagy vágják fel a hasukat, vagy éppenséggel a szikláról a melybe vetik magukat.
Az ember alkotta törvények sohasem írják felül az Univerzum Törvényeit. De figyeljen rám.’
Az elnök belenézett a jegyzeteibe és közölte, ’Egy bizonyos korig kellett volna élnie, de Ön 30 évvel korábban
véget vetett az életének. Így vissza kell mennie a Földre és ott 30 évet el kell töltenie, mielőtt meghalna. Így
a két élet, amelyiket önkezével vetett véget és az, amelyikbe most lép bele, csupán egynek számít. Minek is
nevezzem? Legyen ez egy tanév.’
A másik nő felemelte a kezét, hogy magára vonja az elnök figyelmét. ’Igen, Hölgyem?’ - kérdezte. ’Szeretne
hozzáfűzni valamit?’
’Igen, Uram’. - mondta. ’Szerintem, a fiatalember nincs tisztában a helyzetével. Úgy hiszi, hogy felsőbbrendű
mindenkinél. Véleményem szerint tudomást kell szereznie az általa okozott halálesetekről. Véleményem
szerint többet kellene tudnia a múltjáról.’
’Igen, igen, de Ön Hölgyem, nagyon is tisztában van azzal, hogy a fiatalember látni fogja a múltját az
Emlékezés Csarnokában.’ - közölte kissé türelmetlenül az elnök.
’De, Elnök Úr,’ - vetette közbe a nő, ’az Emlékezés Csarnoka közjáték csak később következik. Azonban mi azt
akarjuk, hogy ez a fiatalember most figyeljen ránk józanul – amennyiben ez lehetséges, ilyen fiatal korban.’
- mondta, miközben egy sötét pillantást vetett Algernonra. ’Úgy vélem, most kell többet megtudnia a
helyzetéről.’
Az elnök sóhajtott, megrántotta a vállát és így szólt: ’Nos, rendben van, ha ez a kívánsága, akkor
megváltoztatjuk a szokásos menetet. Javaslom, hogy most kísérjük el a fiatalembert az Emlékezés

19
Csarnokába, hogy rádöbbenhessen, miért is vagyunk a legkevésbé sem megelégedve az úgynevezett
megvalósításaival.’
Széklábak tologatása után a Testület tagjai felálltak. Kissé komoran a doktor is felállt és így szólt: ’Jöjjön, Ön
provokálta ki.’ Algernon meglehetősen dühödten nézett egyikről a másikra, majd reszelős hangon
megszólalt. ’Nos, én nem kértem, hogy idejöhessek. Nem tudom, miért csinálják ezt a felhajtást. Ha vissza
kell mennem a Földre, akkor engedjenek vissza és kezdjünk hozzá.’
Az elnök megszólalt: ’Most elkísérjük Önt az Emlékezés Csarnokába. Ott eldöntheti, hogy túlléptük-e
hatáskörünket, ahogy Ön képzeli, vagy elnézőek vagyunk. Jöjjön!’ Mondandóját befejezve, megfordult és
kisétált a hatalmas teremből, ismét ki a szabadba. Üdítő volt ismét a szabad levegőn lenni. A levegő élt, a
madarak és a barátságos méhek tovazümmögtek. Itt a rovarok nem csíptek vagy molesztáltak, zsongásuk
beleolvadt a környezet zenéjébe.
Az elnök és a Tanács többi tagja ment elől, mint az iskolai szeretetvendégségkor, amikor a szegény tanulókat
megvendégelik, gondolta Algernon, kivéve, hogy ez számomra nem egy kellemes vendégség. A doktorra
sandított. ’Úgy tűnik, maga a börtönőröm, mi?’ Az orvos nem válaszolt, helyette szorosabbra fonta ujjait
Algernon karján és így sétáltak tova.
Hamarosan egy újabb épülethez értek. Ahogy Algernon meglátta, felkiáltott: ‘Oh, az Albert Hall, hogyan
jutottunk vissza Londonba?’ Az orvos szívből nevetett, valóban mulattatta a helyzet. ’Ez nem az Albert Hall,’
– jelentette ki, ’nézze meg az építészeti különbségeket. Ez a hely SZÉPSÉGES!’
Együtt léptek be a Palotába és valóban, ahogy a doktor jelezte, „szépséges”volt. Az elnök ment elől egy belső
helyiség felé. Algernon a séta kezdete óta eltelt időből úgy ítélte, hogy a Palota szívében lehetnek. Egy ajtó
hirtelen feltárult. Algernon lélegzete elállt és olyan gyorsan ugrott hátra, hogy beleütközött a doktorba, aki
nevetve vigasztalta: ’Oh, nem, ez nem az Univerzum pereme, nem eshet le, minden rendben van. Csak szedje
össze magát, semmi veszélyes dolog nem történik.’
Az elnök Algernonhoz fordult és bíztatta: ’Menjen előrébb, fiatalember, sétáljon közelebb, tudni fogja, mikor
álljon meg, és nagyon figyeljen.’
Pár pillanatig úgy állt ott, mint a cövek. Attól félt, hogy lebucskázik az Univerzum pereméről a lábainál heverő
csillagok közé. A veséje tájékán érzett határozott lökés előre mozdította, és ahogy megindult, rájött, hogy
nem tud megállni.
Algernon előre sétált a látótávolságán túlról érkező erő hatására. Ahogy haladt, árnyékok, formák, színek
haladtak el mellette. Az árnyékok egyre szilárdabbá váltak, míg végül határozott akadályt képeztek. Hirtelen
megállt, megint csak nem saját akaratából. Zavartan nézett körül. Majd egy hangot hallott: ’Lépjen be!’
Algernon ismét előre mozdult, de most sem saját akaratából, és áthaladt egy áthatolhatatlannak tűnő falon.
A zuhanás rettenetes, nyomasztó érzését élte át. Testetlenné vált. Egy jelenetre nézett le. A nővér egy éppen
akkor született csecsemőt tartott a kezében. Egy tüzes tekintető úriember nézett le a csecsemőre, majd
hirtelen megpödörte a bajuszát és a következő szavakat intézte a nővérhez: ’Hmm, szörnyű kis vakarék, nem?
Inkább egy döglött patkányhoz hasonlít, mint ahhoz, akiből reményeim szerint valaha férfi lesz. Rendben
nővér, elviheti.’ A jelenet örvénybe fulladt. Majd Algernon egy osztályteremben látta magát, ahol a tanár
éppen oktatta. Látta magát, amint gonoszkodik a tanárral, aki túl sokat nem tehetett, mivel Algernon apja
meglehetősen zsarnok arisztokrata volt, aki az oktatókat és nevelőnőket és az összes alkalmazottat
mélységesen megvetendőnek tartotta. Algernon iszonyattal nézett le néhány, az általa elkövetett tettre,
amik most pirulásra késztették. A jelenet ismét változott. Idősebb volt, talán tizennégy éves – ő magát
tizennégy és tizenöt éves kora közé tette – látta magát, ahogy a családi ház egy elfeledett részében egy ajtó
mögül leskelődik. Egy nagyon csinos, fiatal szobalány jött éppen, és Algernon visszahúzódott. Majd mikor a
lány elhaladt az ajtó előtt, kiugrott és megragadta a lányt a torkánál fogva és behúzta a szobába. Gyorsan

20
bezárta az ajtót, kezét továbbra is a lány torkán tartva, nehogy sikolthasson, majd letépte róla a ruhát.
Algernont elöntötte a forróság a gondolatra, hogy mit tett. A kép ismét változott. Az apja dolgozó szobájában
állt, a síró szolgálólány is jelen volt. Algernon apja pödörgette a bajuszát, miközben hallgatta a szolgálólány
mondandóját, majd harsányan felnevetett és így fakadt ki: ’Jóságos ég, te nőszemély, nem érted, hogy egy
fiatal úriembernek meg kell ismerkednie a sexszel? Mit gondolsz, miért vagy itt? Ha nem tudsz egy ilyen
jelentéktelen ügyet elfogadni, akkor kifelé a házamból!’ Parancsoló módon felemelte a kezét és pofonvágta
a lányt. A lány sarkon fordult és sírva szaladt ki a szobából. Az apa Algernonhoz fordult és megjegyezte:
’Hmm, nos, átestél a tűzkeresztségen, fiatalember, nem vagy többé már szűz, mi? Nos, folytasd a munkát,
gyakorolj. Sok erős fiakat akarok látni a házban, mielőtt elhagyom azt a világot.’ Majd az apa egy
kézmozdulattal elbocsátotta Algernont.
A kép változott és ismét változott. Eton, evezés a folyón. Oxford, a hadsereg, harci kiképzés, majd a
tengerentúl következett. A búrok elleni háború. Algernon iszonyattal nézte a jeleneteket, látta magát, amint
parancsot ad embereinek, hogy mészároljanak le egy védtelen, halálra rémült családot, akik semmi rosszat
nem tettek, kivéve, hogy nem értették az angol parancsszavakat, mert csak a saját afrikai nyelvükön
beszéltek. Látta, amint az út melletti árokba dobálták a testeket és látta magát szívtelenül röhögni, amint
egy fiatal lányt hasba szúrtak egy bajonettel, majd félrelökték.
A képek sorjáztak. Algernon hideg verejtékben úszott. Rosszul érezte magát, erős hányinger gyötörte, de
hányni nem tudott. Látta, a holtak számát emelkedni - hetven, hetvennégy, hetvennyolc. Hetvennyolcszor
gyilkolt és éppen a hetvenkilencediket ölte volna meg, mikor egy orvlövész felemelkedett és úgy lőtte meg
Algernont, hogy megszűnt férfivá lenni.
A képek egymás után peregtek addig, míg Algernon számára már nem bírtak jelentőséggel. Elfordult és a
falnak támaszkodott. Anélkül, hogy tudta volna hogyan, anélkül hogy saját akaratából megmozdult volna,
ismét a doktor és a Tanács tagjainak társaságában találta magát. Fürkészően néztek rá, majd az elnök arcát
egy pillanatra a szánalom öntötte el. De csupán csak annyit szólt: ’Nos, térjünk vissza a megbeszélésünkhöz.’
Megfordult és távozott az Emlékezés Csarnokából, vissza a Tanácsterembe.
Ismét a teremben, az elnök összefoglalta. ’Eseményeket látott az életéből. Látta, hogy kék vér ide, vörös vér
oda, sok bűnt követett el, ami az öngyilkosság bűnében tetőzött. Most el kell döntenünk, jobban mondva
segítenünk kell abban, hogy el tudja dönteni, mi legyen a legjobb hivatás, amivel vezekelhetne mindazért a
sérelemért, amit a háború borzalmában elkövetett és az öngyilkosság bűnével tetézett. Van valami ötlete,
hogy mi szeretne lenni?’
Algernon teljesen össze volt törve. Reszketett, rosszabbul érezte magát, mint amire valaha is emlékezett.
Arcát tenyerébe temette, könyöke az asztalon pihent. A teremben csend honolt, néma csend. Algernon
határozatlan ideig ült így, a látottakon elmélkedve, mindarra gondolva, amit a cselekedeteiből látott és azon
tűnődött, mi is legyen. Talán, gondolta, lehetne pap, egy egyházi személy, talán egy püspök, és talán egy kis
ráhatással lehetne belőle érsek. Ekkor valahonnan egy olyan erőteljes ellenző erő érte el, hogy villámgyorsan
megváltoztatta gondolatmenetét.
Egy állatorvos, gondolta. De nem, mert annyira nem szerette az állatokat és egy állatorvosnak nem nagyon
volt presztízsértéke, ugye? Ez, hogy csupán csak egy állatorvos legyen, gondolta, a jelenlegi kasztjához képest
lecsúszást jelentene.
Valahonnan csendes nevetés érzete ért el hozzá, gúnyolódó nevetésé, nevetésé, ami arra utalt, hogy még
mindig rossz vágányon van. Aztán arra gondolt, hogy lehetne orvos, egy divatos orvos, a nemesség körében
praktizáló orvos. Valószínűleg hetven vagy akár nyolcvan életet is megmenthetne karrierje során és akkor
tiszta lappal kezdhetne egy új életet, mikor a küszöbönálló bevégződik.

21
Először egy férfi szólalt meg. ’Természetesen követtük a gondolatait ebben a gömbben.’ Mutatott az asztal
mélyedésében álló gömbre, amit Algernon eleddig nem vett észre, mert le volt takarva, most azonban
fénylett és mutatta Algernon gondolatait. Amint Algernon mélyen elpirult a felismerésre, hogy az összes
gondolatát ismerték, úgy vörösödött el a gömbben mutatkozó kép is. Az elnök így szólt: ’Igen, teljes
mértékben támogatom, hogy orvos legyen, de nem javaslom, hogy társasági orvossá váljon. Az Ön esetében
a következő tervet javaslom.’
Az elnök szünetet tartott, a papírok között matatott, majd folytatta: ’Életet oltott ki, megnyomorított,
megcsonkított másokat.’ Algernon talpra ugrott. ’Nem! Nem nyomorítottam, nem csonkítottam..’ Az elnök
közbevágott, ’Meglehet, de a parancsára mások öltek, mások nyomorítottak és csonkítottak meg embereket,
amiért ugyanúgy viseli a felelősséget, mint azok, aki valójában megcselekedték. De figyeljen rám és jobban
teszi, ha nagyon figyel, mert nem mondom el még egyszer. Orvos lesz, de egy szegény negyed orvosa, ahol a
páciensei a szegények lesznek, az életét szegényes körülmények között kezdi, nem az arisztokrácia tagjaként
és fel kell küzdenie magát. És ennek az életnek a harmincadik évében élete véget ér, és ha megismétli az
öngyilkosságot, ide tér vissza. Ha nem, akkor az asztrálisnak egy magasabb síkjára kerül, hogy melyikre, az
annak a függvénye, hogy mennyire jól teljesített az Ön előtt álló életben.’
Egy ideig folyt még a megbeszélés, majd az elnök a kalapácsával az asztalra koppantott és így szólt: ’Később
találkozunk, hogy megtervezzük a jövendő szüleit, hogy megtervezzük a helyet, ahova születik és
meghatározzuk az időpontot. Addig is visszavonulhat a Szanatóriumba. Az ülést elnapolom.’
Algernon és a doktor komoran sétált a kerti ösvényen, egyik sem szólt egy szót sem. A doktor bevitte
Algernont a Szanatóriumba és bevezette egy megfelelő szobába. ’Hamarosan visszatérek Önért, amint erre
utasítást kapok.’ Gyors fejbiccentés után elfordult és távozott. Algernon arcát a kezébe temetve ült a széken,
ő volt a megtestesült nyomorúság. A látottakra gondolt, az általa elkövetett cselekedetekre, és így
okoskodott: ’Nos, ha ez a purgatórium, még szerencse, hogy nincs pokol!’

Ötödik fejezet
Algernon a hajába túrt. Határozottan boldogtalannak érezte magát. Nos, hát igen, öngyilkosságot követett
el. Remek, megtette, és most megfizet érte, és még többet is fog fizetni. Tűnődve üldögélt, hol végződik
mindez, hogyan lesz ennek vége? Végigpörgette az összes eseményt, ami ideérkezése óta - a purgatórium
síkjára, az alsó asztrálisra - történt vele.
’Szóval, arisztokratának lenni rossz dolog, mi? Előkelő származásúnak lenni hiba, mi?’ Motyogott magában,
miközben mogorván bámulta a padlót. Megpördült, ahogy az ajtó kinyílt. A belépő látomás láttán – aki egy
igen csinos nővér volt – felpattant, arca ragyogott a gyönyörűségtől. ’Ah!’ – ujjongott, ’egy angyal jött értem,
hogy kimentsen erről a sötét helyről!’ Mohó, leplezetlen vágyakozással vette szemügyre a nővért. ’Micsoda
szépség egy ilyen helyen. Micsoda – ’
’Elég!’ - állította le a nővér. ’Hidegen hagynak a hízelgései. Maguk férfiak mind egyformák, csak egyetlen
dologra gondolnak, mikor erre a síkra kerülnek, de mondhatom, hogy nekünk, nőknek teljesen elegünk van
az összes próbálkozásból.’
’Üljön le!’ – parancsolta. ’Beszédem van Önnel és azután át kell vinnem egy másik helyre. De először is, nem
tehettem róla, de hallottam, amit a belépésemkor motyogott.’
’Csak Ön után, kisasszony,’ – udvariaskodott Algernon. A nővér helyet foglalt és Algernon sietett mellé ülni.
Hiúságát igen csak sértette, mikor a nővér gyorsan elhúzva a székét vele szembe helyezte.
’Nos, Ötvenhármas,’ - kezdte. Algernon felemelte a kezét. ’Ön téved, kisasszony, nem Ötvenhármas vagyok,
hanem Algernon St. Clair de Bonkers,’ - mondta. A nővér vett egy mély levegőt, fejét egy megvető

22
mozdulattal megrántotta. ’Ne legyen ostoba,’- förmedt rá, ’most nem az előadáson van, ezen a síkon
tartózkodik a felvonások között, hogy stílusosan fejezzem ki magam.’ Hogy Algernont megakadályozza a
szólásban, felemelte a kezét, majd folytatta. ’Különösen két dolog van, amiről beszélni akarok Önnel először.
Az első az, hogy itt Ön nem Algernon Akárhogy-is-hívják, hanem az Ötvenhármas szám. Majdnem hogy
elítéltként van itt, az öngyilkosság bűnét követte el és itt Önre az alaprezgésének utolsó két számjegyével
hivatkozunk, az Ön esetében ez Ötvenhárom.’
Szegény Algernon úgy érezte mentem megzavarodik. ’Alaprezgés?’ - kérdezte. ’Attól tartok, nem értem Önt.
A leghalványabb sejtésem sincs, miről beszél. Az én nevem Algernon és nem Ötvenhármas.’
’Sokat kell még tanulnia, fiatalember,’ - vágott vissza a nővér kissé nyersen. ’Meglehetősen tudatlannak tűnik
ahhoz képest, hogy majdnem királyi származásúnak vallja magát. De foglalkozzunk először ezzel. Úgy tűnik,
azt hiszi, hogy azért mert a Földön egy bizonyos feladat elvégzéséhez társadalmi rangra van szükség, azt
hozza magával ide is. Szó sincs róla!’
’Oh!’ - fakadt ki Algernon. ’Ön bizonyára kommunista vagy valami ilyesmi. Kommunista eszméket vall, ha úgy
véli, hogy senkit nem illet meg a rang – hogy minden ember egyforma!’
A nővér elkeseredésében lemondóan sóhajtott és fáradtan így szólt: ’Ön valóban tudatlan. Itt és most közlöm
Önnel, hogy a kommunizmus bűn, ugyanolyan bűn, mint az öngyilkosság, azért, mert míg az öngyilkos
önmaga ellen vétkezik, addig a kommunizmus az egész emberi faj, az emberiség ellen elkövetett bűn. A
kommunizmus valójában rákos elváltozás a világ testén. Nem pártoljuk a kommunizmust, és idővel – hosszú
idő elteltével – a kommunizmust eltiporják, mert hamis elvek alapján hozták létre. De nem erről akarunk
tárgyalni.’
A kezében lévő papírokat böngészte majd felemelte a fejét és egyenesen Algernonra nézve megszólalt.’ Meg
kell szabadítanunk Önt attól az ostoba gondolattól, hogy azért, mert egykor nemesi rangja volt, akkor az örök
időkre szól. Tekintsük át a helyzetet a Földi élet szempontjából. Idézze emlékezetébe az írót, aki korábban a
földön élt, a neve Shakespeare. Az Ön számára is ismerős színdarabokat írt és színészek játszották el az általa
megírt szerepeket. Néha gazember szerepet, néha a király alakját formálták meg. Őszintén mondom, hogy
az emberek gúnyosan nevetnének a Hamletben a királyt alakító bármely színészen, ha élete hátralévő
éveiben, a mindennapi életben is királynak képzelné magát. Az emberek azért mennek le a Földre, hogy az
élet színdarabjában eljátsszák azt a szerepet, ami lehetővé teszi számukra, hogy megtanulják azt a feladatot,
amit meg kell tanulniuk. Miután teljesítették a feladatot és visszatértek az asztrál síkra, levetik a képzelt
önazonosságot és visszatérnek a saját természetes azonosságukhoz, amit a saját felsőbbrendű Énjük, az
Önvalójuk határoz meg.’
Algernon – vagy inkább Ötvenhármas mostantól fogva – megborzongott és így válaszolt: ’Jaj nekem, jaj
nekem! Igazából ki nem állhatom a kékharisnyákat. Ha egy gyönyörű, fiatal lány elkezd prédikálni és oktatni,
egészen lelombozódom.’
’Oh, milyen pompás!’ - mondta a nővér, ’mert igen kellemetlennek találtam a gondolatait. Valóban nagyon
örülök, hogy lelohasztottam a nagyon is nyilvánvaló vágyát.’
A nővér ismét a papírjaihoz fordult, egyiket a másik után ellenőrizte, majd megszólalt: ’Önt nem a megfelelő
Szanatóriumba küldték. Át kell kísérnem egy másikba, ami inkább egy átmeneti jellegű, mivel a lehető
legkorábban vissza kell térnie a Földre. Valójában Ön itt csak egy futó vendég és igen keveset tehetünk Önért,
kivéve, hogy minél hamarabb továbbküldjük. Kérem, kövessen.’ Ezzel felállt és elindult az ajtó felé.
Ötvenhármas – ex-Algernon! – elé ugrott és egy enyhén gúnyos meghajlással kinyitotta előtte az ajtót. ’Csak
Ön után, Hölgyem, csak Ön után.’
A nővér méltóságteljesen fordult ki az ajtón és az éppen belépni készülő doktorba ütközött. ’Hoppá! Oh,
nagyon sajnálom, doktor, nem vettem észre,’ - magyarázkodott a nővér.

23
’Ne is törődjön vele nővér, ne is törődjön vele! Ötvenhármasért jöttem, mert a Tanács ismét látni kívánja. Van
valami mondanivalója még számára?
A nővér a doktorra mosolygott és így válaszolt: ’Nem, örömmel szabadulok meg tőle. Eléggé
tapasztalatlannak tűnik az ő helyzetében lévő emberhez képest. Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy itt
nem számít a kék vér, de legalább többet ér, mint a kommunista vér. De, doktor,‘ - jegyezte meg gyorsan a
nővér, ’miután a Tanács végzett vele, az Átmenők Otthonába kell kerülnie, egy kis kavarodás történt és
gondolom ezért hozta őt ide. Gondoskodna róla, hogy az Átmenők Otthonába kerüljön?’ A doktor bólintott.
’Igen nővér, gondoskodom róla.’ Majd fejével Ötvenhármas felé biccentett és hívta. ’Jöjjön, már így is
késésben vagyunk.’ Ezzel megfordult és elindult egy másik folyosón, amit Algernon? Nem, Ötvenhármas
korábban még nem látott. Szegény ördög elszántan lefele bámult és így motyogott magában: ’Purgatórium?
Hát ez az a javából, biztos vagyok benne, hogy jó néhány centiméterrel alacsonyabb leszek, ha egyszer végre
kikerülök innen. Már térdig lejártam a lábam!’ A doktor meghallotta a motyogást és boldogan felnevetett,
majd megjegyezte: ’Igen, valóban sokkal, de sokkal kisebb lesz, mikor elhagyja ezt a helyet, mert az édesanyja
méhében, mint csecsemő találja magát!’
A doktor és Ötvenhármas egy hosszú folyosóra fordultak be. A bejárat két oldalán egy-egy őr ült. Egyikük a
doktor felé biccentett és kérdezte: ’Ez az Ötvenhármas?’
’Igen, ő az,’ - válaszolta a doktor. ’Ön kísér el minket?’
A jobb oldalon ülő őr felállt és így szólt: ’Én kisérem el Önöket, ne vesztegessük tovább az időt, rendben?’
Ezzel megfordult és erős iramban megindult a folyosón. Ötvenhármasnak és a doktornak igencsak ki kellett
lépnie, hogy tartani tudják vele az iramot. Hosszasan gyalogoltak. Ötvenhármas rettenettel állapította meg,
hogy mindegy milyen messze járnak, a folyosó egyre hosszabb lett, a végtelenségbe nyúlt. Irányt váltottak.
A folyosó elágazott. Az őr vagy a kísérő, Ötvenhármas nem volt biztos benne melyik, a bal oldali elágazást
választotta, amin még egy kicsit tovább mentek, majd bekopogott egy ajtón és félreállt. ’Szabad!’ - szólt ki
egy hang, mire az őr gyorsan kitárta az ajtót, hogy először a doktor, majd Ötvenhármas és legvégül ő
léphessen be, majd maga mögött becsukta az ajtót. ’Jöjjön és üljön ide, kérem,’ - szólt egy hang. Ötvenhármas
előrelépett és elfoglalta a számára kijelölt széket.
’Most meg kell beszélnünk a jövőjét. Azt akarjuk, hogy a lehető leghamarabb térjen vissza a Földre,
összhangban egy asszony biológiai működésével!’ - szólt a hang. Ötvenhármas körülnézett – meglehetősen
elkápráztatta az épületet betöltő fény. Az egész helyiségben időnként fények villództak. Megrökönyödve
látta, hogy az egyik fal úgy nézett ki, mintha zúzmarás lett volna, ami fölött időnként színes fények villantak,
majd eltűntek. Megállapította, hogy egy olyan szobában van, amihez foghatót még sosem látott. Spártai
egyszerűségűnek tűnt, nem fehér, hanem nyugtató halványzöld falakkal. Körülötte öt vagy hat – pontosan
nem tudta megszámolni mennyi – zöld kezeslábasba öltözött ember állt. Nagyon bizonytalan volt a körülötte
álló emberek pontos számát illetően, mert úgy tűnt, hogy időnként emberek jöttek be és mások tűntek el.
Ám nem volt idő a bámészkodásra, mert az első ember ismét megszólalt.
’Körültekintően megvizsgáltam és átgondoltam az elém terjesztett anyagot. Alaposan tanulmányoztam a
múltját, a múltját megelőző múltját is mielőtt leszületett volna a Földre. Úgy találtam, hogy, jóllehet a
sugárzása alapján igen jól teljesített a Földön, mégis a valódi élet erkölcse és értékei szerint kudarcot vallott
és ezt a kudarcot még tetézte azzal, hogy az öngyilkosság bűnét követte el. Így hát most segíteni akarunk.’
Ötvenhármas rettentően elkeseredett és nem állta meg, hogy ki ne fakadjon. ’Hogy nekem segítsenek?
Segítsenek! Amióta csak itt vagyok, egyfolytában bírálnak, majdnem mindenért rendreutasítanak, feddésben
részesültem, mert az elithez tartoztam, és megróttak azért, mert azt mondtam, hogy talán lehettem volna
kommunista is. Mit higgyek? Ha a büntetés végett vagyok itt, akkor miért nem hajtják már végre?’
Az Ötvenhármas előtt ülő ősz hajú, idős, szikár ember csüggedten és együtt érzően nézett. ’Valóban
rettenetesen sajnálom, hogy így érez’,- mondta, ’az Ön viselkedése az, ami mindent megnehezít számunkra,

24
mert arra a megkerülhetetlen következtetésre jutottunk, hogy amint játékosként a Földre egy magas rangú
helyzetbe került, ez befolyásolta a pszichéjét. Ezért szükséges az, hogy most, amikor visszaküldjük,
meglehetősen szegényes körülmények közé kerüljön, mert máskülönben igen intoleráns lenne és az
Önvalónak hamis benyomásokat küldene. Világosan fejeztem ki magam?’ - kérdezte.
Ötvenhármasnak szikrázott a szeme, ahogy visszavágott. ’Nem, határozottan nem, fogalmam sincs arról,
hogy miről beszél, mikor az Önvalót és egyebeket emleget. Eddig csupa sületlenséget hallottam és nincs
bűntudatom azért, amit tettem. Ezért, az angol jog szerint nem követtem el semmi rosszat!’
Az idős ember elhatározása egyre erősödött. Úgy tűnt számára, hogy ez az ember – ez az Ötvenhármas –
csak az akadékoskodás miatt akadékoskodik. ’Igen nagy tévedésben van, amikor az angol jogra hivatkozik,’
- jegyezte meg a beszélő, ’mert ha ismerné is valamennyire az angol jogot, tudhatná, hogy a törvény nem
ismerete nem mentesít a következmények alól. Tehát, ha megszegi az angol törvényeket és arra hivatkozik,
hogy nem tudta, hogy létezik olyan törvény, attól még bűnösnek fogják találni, mert utána kellett volna járnia
a törvény létezésének. És kérem, hogy ne próbáljon meg velem ilyen sértően viselkedni, mert én vagyok egyike
azoknak, akiktől függ az Ön sorsa. Ha túlságosan ellentmond nekünk, nagyon megnehezíthetjük az életét.
Csak figyeljen és tartsa féken indulatait.’
Ötvenhármas összerezzent a beszélő hangnemére és rájött, hogy legyőzetett. ’Uram, de hát mit tegyek, ha
nem értem azt, amiről beszélnek, például, mi az, hogy Önvaló vagy Felsőbbrendű Én?’
’Később, mindezt meg fogja tanulni,’ - mondta. ’Legyen most elég annyi, hogy az Önvaló az örök, halhatatlan
Lélek, és Ön most csak egy báb vagy az Önvaló meghosszabbítása, majdnem, mint, mondjuk, egy hamis gubó,
azaz az Önvaló egy kiterjedése anyagba öltözve azért, hogy tényleges, kemény fizikai tapasztalatból
tanulhassa meg mindazt, ami elérhetetlen a túlságosan is finom Önvaló számára.’
Szegény Ötvenhármas, forgott vele a világ. Valójában alig értett mindebből valamit, annyi azonban világos
volt számára, hogy amint mondták, később tájékoztatják, most fogja rövidre és jobban teszi, ha csak figyel.
Így tehát, válaszként a kérdező felhúzott szemöldökére, némán bólintott.
A kérdező, vagy talán jobb, ha a tanácsadó szót használjuk, belenézett a papírjaiba és így szólt: ’Szegény
szülők gyermekeként kell visszatérnie, olyanokhoz, akiknek nincs társadalmi rangjuk, mivel az előző életében
eljátszandó szerep, úgy tűnik, komolyan befolyásolta értelmi képességét és felfogását és most egy olyan
társadalmi osztályhoz tartozónak vallja magát, ami nem illeti meg. Javasoljuk – és persze jogában áll
visszautasítani – hogy olyan szülőkhöz szülessen meg, akik Londonban a Tower Hamlets néven ismert
környéken élnek. Laknak ott, közel a Wapping High Streethez többen is, akik nagyon is megfelelő szülők
lennének. Abban a kiváltságos helyzetben lehet, hogy egészen közel születhet meg a Londoni Towerhez, a
Pénzverdéhez és az igen hírhedt kikötői környezethez, ahol megrendítő a nyomorúság és a szenvedés. Itt, ha
egyetért, és ha van erkölcsi és mentális tartása, feltornászhatja magát orvossá vagy sebésszé és így az Ön
környezetében lévők életét megmentve vezekelhet az Ön által és az Ön parancsa által kioltott életekért. De
gyorsan kell döntenie, mert a jövendő anyák, akiket kiválasztottunk már várandósak és ez azt jelenti, hogy
nincs vesztegetni való időnk. Megmutatom azt a területet, ami az otthona lesz,’ - mondta.
Megfordult és a fal felé intett, amiről Ötvenhármas azt gondolta, hogy üvegből van, zúzmara borította
üvegből. Abban a pillanatban a fal megelevenedett, színes élettel telivé vált. Ötvenhármas előtt feltárult
Londonnak számára eddig ismeretlen területe. A Temze folyó, a Southwark Bridge, London Bridge, majd a
London Bridge csapóhídja tűnt fel a képernyőn. A Tower of London is részben látható volt. Ötvenhármas
megigézve ült, figyelte a tökéletesen éles képeket, az utcán hömpölygő forgalmat. Leginkább az okozott
fejtörést, hogy ló nélküli kocsikat látott és igen-igen csekély számban ló húzta járművet. Ezt szóvá is tette,
mire a tanácsadó így felelt: ’Oh, igen, a ló vontatta közlekedés szinte eltűnt, a dolgok meglehetősen
megváltoztak, mióta itt van, és már egy jó ideje itt tartózkodik. Körülbelül három évig öntudatlan volt.

25
Mostanra már minden motorizált, motoros buszok, motoros teherautók és motoros autók közlekednek.
Feltételezhetően a dolgok fejlődtek, de én személy szerint sajnálom, hogy az utcákról eltűntek a lovak.’
Ötvenhármas figyelmét ismét a képernyőre összpontosította. Mint Street, Cable Street, Shadwell, East
Smithfield, a Highway, Thomas More Street, St Catherines, Wapping High Street és a Wapping Mall.
A tanácsadó megszólalt. ’Van öt asszony, aki várandós. Szeretném, ha a bemutatott környékek közül
választana. Az öt nő közül az egyik egy kocsmáros felesége, vagy talán nevezhetnénk vendéglősnek. A
második egy zöldséges felesége. A harmadik egy vaskereskedő felesége. A negyedig egy buszvezető felesége.
És az ötödik ismét egy vendéglős. Ismétlem, az első is egy kocsmáros. Most joga van választani, senki sem
fogja befolyásolni. Adhatok egy listát róluk és 24 órán át elmélkedhet az ügyön. Ha bármilyen tanácsra lenne
szüksége, csupán csak kérnie kell.’
Ötvenhármas hátradőlt a székben és csak bámulta a falon megelevenedő képeket, az emberek jövés-
menését, a nők különös viseletét, csodálkozott a ló nélküli kocsikon és a rengeteg épületen. Ekkor a
tanácsadóhoz fordult és így szólt: ’Uram, arra kérem, hogy engedje meg, hogy láthassam azt a tíz embert, öt
apát és öt anyát, akik közül ki kell választanom a szüleimet. Szeretném látni őket, szeretném látni az otthoni
körülményeiket.’
A tanácsadó, vagy kérdező mély sajnálattal rázta meg a fejét. ’Oh, kedves barátom,’ - mondta búsan, ’ez egy
olyan kérés, ami túlmutat az engedélyezési hatáskörömön, mivel soha, de soha nem teszünk ilyet. Csupán
csak részleteket adhatunk meg és Ön dönt. Nem láthatja a szüleit, mert az a magánéletükbe való
beleavatkozás lenne. Azt javaslom, hogy most térjen vissza az Átmeneti Szállóba és gondolja át az egész
ügyet.’ Miután befejezte, a doktor és Ötvenhármas felé biccentett, felvette a papírjait és elhagyta a termet.
’Jöjjön, menjünk’ – mondta a doktor és felállt. Ötvenhármas kelletlenül állt talpra és követte a szobából
távozó doktort. Az őr kíséretében visszavonultak. Együtt mentek végig a végeláthatatlan folyosón, ami most
még hosszabbnak tűnt.
Végre ismét kiértek a szabadba és Ötvenhármas vett egy mély lélegzetet, belélegezvén az energiát és az
életet.
Az őr magukra hagyta őket és visszatért az őrhelyére. A doktor és Ötvenhármas folytatták útjukat egy
meglehetősen unalmas szürke épület felé, amit korábban már észlelt, de érdektelennek ítélve nem törődött
vele. Beléptek az ajtón és az asztalnál ülő férfi megszólalt: ’Balra a harmadik.’ És a továbbiakban nem
törődött velük. Továbbmentek a „balra a harmadik”-ig és beléptek egy hiányosan felszerelt szobába. Volt
ott egy ágy, egy szék és egy kisasztal, amin Ötvenhármas izgatottan vett észre egy dossziét az 53 számmal az
elején.
’Nos, itt vagyunk,’ - szólt a doktor, ’mostantól kezdve van huszonnégy órája a döntése meghozatalára. Az
idő letelte után Önért jövök és vissza kell mennünk, megnézni, hogy áll a helyzet és fel kell készítenünk Önt a
Földre való visszatérésre. Viszontlátásra!’ A doktor megfordult és kiment, becsukva maga mögött az ajtót,
rácsukva Ötvenhármasra, aki kétségbeesve állt a szoba közepén, miközben rossz előérzettel lapozgatta az 53
számmal jelölt dossziéban lapuló papírokat.
Ötvenhármas haragosan nézett a becsukódó ajtóra. Kezét maga mögött összekulcsolva, fejét leszegve fel-
alá járkált a szobában. Órákon át rótta a köröket. Egy idő után hulla fáradtan vetette bele magát a székbe és
zordan bámult ki az ablakon. ’Ötvenhármas, mi?’ - motyogta magában. ’Mint egy elítélt, és mindez azért,
mert olyasmit tettem, amiről azt gondoltam, hogy helyes. Mi értelme van egy olyan életnek, ahol az ember
se nem férfi, se nem nő?’ Állát tenyerébe támasztotta, lábát keresztbe vetette és pontosan úgy festett, mint
aki nyomorultul érzi magát. Aztán arra gondolt, hogy valóban úgy gondoltam, hogy helyesen cselekszem?
Meglehet, hogy van valami igazság abban, amit ezek mondanak. Valószínű, az önsajnálat lett úrrá rajtam. De
most itt vagyok, egy számmal illetnek, mint egy Dartmoori elítéltet és döntéshelyzetbe kényszerítenek, hogy

26
mondjam meg, mi leszek legközelebb. Nem tudom, hogy mi leszek. Nem tudom, hogy számít-e ez egyáltalán
bármit is, valószínű ismét itt végzem, ezen a helyen.
Ismét talpra ugrott és az ablakhoz ment. Arra gondolt, hogy sétál egyet a kertben. Óvatosan megnyomta az
ablakot, ami az érintésére könnyen kinyílt. Kilépett és azt tapasztalta, mintha egy vékony láthatatlan gumira
lépett volna, ami tovább nyúlt, megvédvén őt a leeséstől. A legnagyobb megdöbbenésére a gumiszőnyeg
összehúzódott és gyengéden, könnyedén visszapenderítette őt a szobába. ’Végül is, elítélt vagyok, vagy mi.’
- állapította meg magában. Majd ismét helyet foglalt a székben.
Hosszú órákon át teljes határozatlanságban üldögélt ott elmélkedve, gondolkodva. ’Azt gondoltam, hogy a
halál után a Mennybe megyek.’ - mondta magának, de azonnal hozzátette, ’Nos, valójában, egyáltalán nem
ezt gondoltam. Fogalmam sem volt, mit higgyek. Annyi embert láttam már meghalni, de semmi jelét nem
láttam annak, hogy bármiféle lélek elhagyná a testet. Így tehát arra a következtetésre jutottam, hogy
mindaz, amiről a lelkészek papolnak, élet a halál után és hasonlók, csak üres locsogás.’ Ismét felpattant a
székből és gondolataiba mélyedve folytatta a végtelen fel-alá járkálást, miközben, tudtán kívül, magában
beszélt. ’Emlékszem, egyszer a kantinban erről beszélgettünk és Broadbreeches kapitány kifejtette igen
határozott véleményét, miszerint, ha valaki halott, az halott és nincs tovább. Látott férfiakat, nőket,
gyerekeket, lovakat megölni, de soha’ – mondta, ’nem látta, hogy a lélek kiszállt volna a testből és az ég felé
szárnyalt volna.’
Lelki szemei előtt ismét megjelent az angliai élet mikor még iskolásfiú volt, majd mikor először hadapród lett.
Látta magát frissen kinevezett katonatisztként, büszkén behajózva, hogy a hollandok ellen harcoljon. A
búrokra, mint hollandokra gondolt, mert ez az eredeti származásuk – hollandok. Amint visszatekintett, látta,
hogy a búrok csupán egy csapat farmer volt, akik olyasmiért harcoltak, amiről azt gondolták, hogy helyes,
azaz hogy megválaszthassák a saját életmódjukat, az angliai dominancia béklyóit lerázva.
Az ajtó kinyílt és egy ember lépett be. ’Javaslom Önnek, Ötvenhármas, hogy próbáljon meg egy kicsit pihenni.
Ezzel a végeláthatatlan fel-alá járkálással csak kifárasztja magát. Néhány órán belül egy rendkívül megrázó
eseményen kell keresztül mennie. Minél többet pihen most, annál könnyebb lesz később.’ Ötvenhármas
mogorván fordult a belépő felé és a legkeményebb katonai modorban rárivallt: ’Kifelé!’ Az ember vállat vont,
megfordult és elment. Ötvenhármas folytatta a járkálást és a tűnődést.
’Mi volt az a mondás a Mennyei Királyságról?’ - kérdezte magában. ’A lelkészek állandóan más lakhelyekről
beszéltek, más létsíkokról, más létformákról. Emlékszem, a papunk arról prédikált, hogy addig, amíg a
kereszténység meg nem jelent a Földön, mindenki kárhozatra volt ítélve, végtelen szenvedésre, végtelen
gyötrelemre és csak a római katolikusok kerülhettek a Mennybe. Vajon mennyi ideje létezik a világ és miért
kellene annak a rengeteg kereszténység előtti embernek elkárhoznia, mikor még azt sem tudták, hogy meg
kell őket menteni?’ Csak járkált, és járkált, egyre csak járkált. Keresztülvágott a szobán, majd vissza, és ismét,
végeláthatatlanul. ’Egy taposómalomban már több kilométert megtett volna,’- gondolta, ’ami sokkal
nehezebb, mint a szobában való fel-alá járkálás’.
Végül mérgesen és csalódottan az ágyra vetette magát és elnyújtózott. Most nem ereszkedett rá sötétség.
Ott feküdt, majd szétvetette a gyűlölet, keserű harag emésztette. Hirtelen megindult sós könnyeinek
áradata. Dühödten próbálta keze fejével letörölni, végül hasra fordult és arcát a párnába temetve zokogott.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével kopogtak az ajtón, amit figyelmen kívül hagyott. A kopogás
megismétlődött, amit most sem vett tudomásul. Egy kis idő elteltével az ajtó lassan résnyire kinyílt és ott állt
a doktor. Bekukucskált és megkérdezte: ’Készen van? A huszonnégy óra letelt.’
Ötvenhármas az egyik lábát átvetette az ágyon, fásultan tette mellé a másikat. Lassan felült. ’Eldöntötte,
hogy melyik családot választja?’ - kérdezte a doktor. ’Nem, a fenébe is, nem, eszembe se jutott.’

27
’Oh,’ - kiáltott fel a doktor- ’szóval az utolsó pillanatig harcol, mi? Nos, ez egyikünket sem érdekli, tudja, habár
ezt Ön nehezen hiszi el. Mi valóban megpróbálunk segíteni, és ha Ön ezzel a halogatással elszalasztja a
lehetőséget, meglátja, hogy a lehetőségek egyre csökkenek és egyre kevesebb család marad.’
A doktor az asztalhoz lépett, felvette az 53 jelű dossziét és belelapozott. ’Itt az áll, hogy van öt családra
lehetősége,’ – mondta, ’van, akinek egyáltalán nincs választása, van, akit irányítanak. Hadd mondjak Önnek
valamit.’ Kényelmesen elhelyezkedett a székben, hátradőlt, keresztbe vetette a lábát és szigorúan
Ötvenhármasra meredt, majd így szólt: ’Ön olyan, mint egy elkényeztetett kisgyerek, aki szabadjára engedi
éretlen őrjöngését. Elkövetett egy bűnt, elfuserálta az életét, most mindezért fizetnie kell. Mi megpróbáljuk
úgy intézni, hogy a lehető legkönnyebb módon történjék meg a kiegyenlítés. De ha nem működik együtt
velünk és továbbra is elkényeztetett csecsemő módján viselkedik, akkor gyakorlatilag eljuthat oda, hogy nem
lesz miből választania. Egyszer csak egy alacsony sorban lévő fekete család gyermekeként találhatja magát
Mombassában, vagy mint leánygyermeket, egy Calcuttai családba küldik. Calcuttában a leánygyermeknek
nincs sok értéke, az emberek fiúgyermeket akarnak – akik tudnak segíteni - utcalánynak eladva találhatja
magát, vagy olyan körülmények között, ahol gyakorlatilag rabszolgává lesz.’
Szegény Ötvenhármas nyársat nyelve ült az ágy szélén, ujjaival szorosan kapaszkodott a matracba, szájtátva,
tágra nyílt szemmel meredt előre. Egy éppen befogott és ketrecébe tuszkolt vadállatra hasonlított. A doktor
rápillantott, de a jelenlétnek halvány jele sem látszott. Ötvenhármas semmi jelét nem mutatta annak, hogy
hallotta volna a doktor megjegyzését.
’Ha továbbra is kitart az ostoba, csökönyös viselkedése mellett és még jobban megnehezíti számunkra a
feladatot, akkor utolsó esélyként elküldhetjük egy olyan szigetre, ahol csak leprások élnek. Ott le kell élnie a
korábban kihagyott másik harminc évet. Nincs más megoldás, nem lehet megúszni, ez a Természet Törvénye.
Jobb lenne, ha észre térne.’
Ötvenhármas majdnem a katatonia állapotban ült ott. Így hát a doktor felállt, odament hozzá és pofon vágta,
először az egyik arcfelén, majd a másikon. Ötvenhármas dühöngve talpra ugrott majd összeroskadt. ’Nos,
MIT tehetek?’ –kérdezte. ’Visszaküldenek a Földre egy nyomorúságosan alacsony létforma egyik tagjaként.
Nem vagyok hozzászokva ilyen alacsony társadalmi ranghoz.’
A doktor nagyon szomorúan leült Ötvenhármas mellé az ágyra. ’Nézze, fiam, nagyon komoly hibát követ el,
ugye tudja? Tegyük fel, hogy a Földön vagyunk és Ön egy színházi társulat tagja. Tegyük fel, hogy felajánlják
a Lear király, vagy Hamlet szerepét vagy valaki hasonlóét. Nos, feltehetően kapva kapna az alkalmon. De
aztán a darab végeztével, amikor már a közönség eltávozott, és miután a rendező új darab előadását
határozza el, továbbra is ragaszkodna ahhoz, hogy Ön Lear király, vagy Otello, vagy Hamlet? Ha felajánlanák,
mondjuk a Notre Dame-i toronyőr vagy a Falstaff szerepét, vagy alacsonyabb rangú szerepet, mondaná-e,
hogy ezek nem méltóak egy olyan valakihez, aki Lear király vagy Hamlet, vagy Otelló volt korábban?’ A doktor
megállt a beszédben. Ötvenhármas szórakozottan üldögélt az ágy szélén, lábával a padlót csiszolva, koptatva
a szőnyeget, majd megszólalt. ’De ez nem egy színjátszás, a Földön éltem, a felső tízezer tagja voltam és most
azt akarja, hogy legyek – egy mi is? Egy kocsmáros fia, egy buszvezető fia vagy ehhez hasonló!’
A doktor sóhajtott és folytatta. ’A Földön azért volt, hogy eljátsszon egy szerepet. Mielőtt lement volna a
Földre, Ön választotta a legmegfelelőbb körülményeket, amikről azt gondolta, hogy lehetővé teszik a sikeres
színésszé válásban. Nos, nem sikerült. A felvonás megbukott, most más körülmények közé tér vissza. Van
választása, valójában öt választási lehetősége van. Van, akinek egy sincs.’
Talpra ugrott és így szólt: ’Jöjjön, túl sok időt fecséreltünk már el így is és a Tanács türelmetlen lesz. Kövessen.’
Az ajtóhoz lépett, de egy hirtelen indíttatásra visszafordult az asztalhoz és felvette az 53 jelű dossziét. A bal
hóna alá csapta, a jobb kezével kinyúlt és megragadta Ötvenhármas karját és jól megrázta. ’Jöjjön,’- mondta,
’viselkedjen férfiként. Állandóan azon jár az esze, milyen fontos volt katonatisztként. Bizonyára egy
katonatiszt és egy úriember sem viselkedne így, ilyen gyáva, érzelgős módon, amivé vált?’

28
Ötvenhármas lomhán lábra állt és együtt mentek az ajtóhoz. A folyósón éppen jött egy ember. ’Oh’, -mondta,
’azért jöttem, hogy megnézzem, mi történt. Azt gondoltam, hogy a barátunkat annyira megviselte a bánat,
hogy az ágyból sem tud felkelni.’
’Türelem, barátom, türelem,’ - figyelmeztette a doktor, ’kíméletesnek kell lennünk egy ilyen esetben.’
Együtt a három ember végigsétált a folyósón, vissza a hosszú alagútba, elhaladva az őrt álló mellett, aki most
csak ellenőrizte őket, így értek el az ajtóhoz.
’Szabad’, - szólt a hang bentről és a három ember belépett a terembe. Ez alkalommal az idős, ősz hajú ember
az asztalfőn ült, mellette kétoldalt két ember, egyik oldalon egy férfi a másikon egy nő, mindketten hosszú,
zöld ruhában. Mindhárman a belépő Ötvenhármas felé fordultak. Az asztalfőn ülő ember felvonta a
szemöldökét és megkérdezte: ’Nos? Eldöntötte, hogy melyik családhoz megy?’
A doktor oldalba bökte Ötvenhármast, aki baljós csendben állt ott. ’Beszéljen!’ - súgta. ’Nem látja, hogy
kezdik elveszíteni a türelmüket Önnel szemben?’ Ötvenhármas előrelépett és anélkül, hogy valaki is hellyel
kínálta volna, levágta magát egy székbe.
’Nem’, - nyilatkozta. ’Hogyan dönthetnék? Ezekről az emberekről igen keveset tudok. Fogalmam sincs, milyen
körülményekkel fogok találkozni. Tudom azt, hogy egy kocsmárost túlságosan undorítónak tartok, de
lehetséges, hogy a vaskereskedő még undorítóbb. Számomra ismeretlenek az ilyen emberek, társadalmi
rangom okán soha életemben nem kellett velük találkoznom. Talán Ön, Uram, a vitathatatlan
tapasztalatával kész arra, hogy tanácsot adjon nekem.’ Ötvenhármas pimaszul meredt az asztalfőn ülő
emberre, de ő türelmesen mosolygott majd így szólt: ’Nagyon osztály-tudatos. És egyetértek abban, hogy a
tiszteletreméltó kocsmárosi mesterség vagy egy vendéglősé vagy egy vaskereskedőé túl sok lenne a
tudatalattijának. Azonban, nagyon határozottan javaslom a Cable Streeten lévő kiváló kocsmát, de mivel az
Ön fajtája túlságosan sznob, mégis egy másik családot javaslok, egy zöldségesét. A férj Martin Bond, és Mary
Bond a felesége. Mary Bond már hamarosan szül, és ha átveszi a még meg nem született gyermek testét,
akkor nem szabad egy percet sem késlekednie. Észhez kell térnie és döntenie kell, mert csak Ön dönthet.’
’Zöldséges?’ - gondolta Ötvenhármas. ’Rohadó krumpli, bűzlő hagyma, túlérett paradicsom. Fúj! Hogyan
kerültem ebbe a pácba?’ Az ujját csavargatta, megvakarta a fejét és kínosan fészkelődött a székben. A
többiek csendben várakoztak, ismerték ezt a reményvesztett állapotot, amibe azok kerülnek, akiknek meg
kell hozni egy ilyen döntést. Végül Ötvenhármas felemelte a fejét és dacosan így szólt: ’Nos, ezt a családot
választom. Majd rájönnek, hogy kaptak egy jobb embert a családba, mint bármely családtag ezelőtt!’
Az asztalnál ülő nő megszólalt: ’Elnök Úr, úgy gondolom, hogy ismét ellenőriznünk kell Ötvenhármast, mert
meg kell győződnünk arról, hogy még mindig megfelel-e az anyának. Borzasztó lenne, ha az anya, annyi
viszontagság után, egy halott gyermeket hozna a világra.’
A vele szemben ülő férfi egyetértett: ’Igen,’ - mondta és Ötvenhármasra nézett. ’Ha a gyermek halva születik,
az nem segít az Ön helyzetén, mert vissza kell térnie ide azon az alapon, hogy az együttműködésének hiánya
és a meg nem alkuvása okozhatja, hogy az asszony elveszíti a gyermeket. Az Ön jól felfogott érdekében
javaslom, - valójában nekünk ez nem számít – hogy legyen együttműködőbb, legyen kiegyensúlyozottabb a
viselkedése, vagy olyan helyre kell küldenünk, mintha a szemétre dobnánk.’
A nő felállt, egy pillanatig habozott, majd Ötvenhármashoz fordulva így szólt:’ Jöjjön velem.’ Az elnök
bólintott és szintén felállt. A doktor megérintette Ötvenhármas karját és figyelmeztette. ’Jöjjön.’
Mint aki a kivégzése megy, Ötvenhármas kelletlenül felállt és követte a nőt egy szomszédos szobába. Itt
minden másképp festett. Mindegyik fal fénylőn villogott a zúzmarás üveg mögött. Egy panelen számtalan
fogantyú, gomb, kapcsoló volt. Ötvenhármas egy pillanatra azt hitte, hogy egy elektromos áramfejlesztő
állomásra érkezett. Közvetlenül előtte egy igen különös asztal bukkant fel, egy igen különös formájú asztal.

29
Az asztal egy emberi testet formált, volt keze, lába, feje, meg minden. A nő ráparancsolt: ’Feküdjön fel az
asztalra!’ Ötvenhármas egy pillanatig habozott, majd vállat vonva felmászott az asztalra, durván félrelökve
a doktor felé nyújtott kezét, aki megpróbált segíteni neki. Amint az asztalon feküdt egy igen különös érzés
kerítette hatalmába, az asztal szinte a testébe olvadt. Soha életében nem érezte ilyen kényelemben magát.
Az asztal meleg volt. Ahogy felnézett, megállapította, hogy a látása már nem olyan éles, mint korábban volt,
homályossá vált. Homályosan, alig kivehető formákat látott a maga előtt lévő falon. Tétován és különös
módon érdektelenül bámult a falra, ahol egy emberi alakot vélt felismerni. Egy asszony alakja bontakozott
ki. Úgy látta, hogy a nő ágyban fekszik, és ahogy megtört szemmel bámult, az volt az érzése, mintha valaki
felemelné a takarót.
Eltorzult hangok értek el hozzá. ’Úgy tűnik, minden rendben van. Szerintem megfelelő.’ Nagyon különös volt,
valóban nagyon különös. Ötvenhármas úgy érezte, hogy „elkábítják”. Nem harcolt, nem nyugtalankodott,
még csak tisztán sem gondolkodott. Ehelyett ott feküdt a testére simuló asztalon, ott feküdt és értetlenül
meredt az emberekre, akiket nem is olyan régen jól ismert. A doktorra, az elnökre és a nőre.
Homályosan hallotta, hogy ilyeneket mondanak, mint: ’Megegyező alaprezgés.’ ’Hőmérséklet-esés.’
’Egybeesési szakasz és rögzítés.’ És ő csak álmosan mosolygott, és a purgatórium észrevétlenül elillant, és
már semmit sem tudod arról a világról.
Egy hosszú, mély csend állt be, egy csend, ami valójában nem is volt csend, egy csend, ahol csak érezte, de
nem hallotta a rezgéseket. Hirtelen, mintha a hajnal fénylett volna fel. Egy glóriát pillantott meg, amilyet
emlékezete szerint még soha nem látott. Úgy tűnt, mintha bódultan és félig tudatosan állna egy ragyogó,
tündöklő vidéken. A távolban templomtorony és épületek tornyai magasodtak, körülötte sok ember állt.
Az volt a benyomása, hogy egy gyönyörű Alak jön felé és megáll mellette, majd így szól: ’Légy bátor, fiam,
mert ismét lemész a szomorúság világába. Ne csüggedj, mert mi mindig veled leszünk, tartjuk a kapcsolatot.
Jusson eszedbe, hogy soha nem vagy egyedül, soha nem feledkezünk meg rólad, és ha azt teszed, amit a
lelkiismereted diktál, soha nem kerülsz bajba, mindig csak az esik meg veled, ami el van rendelve. A
Szomorúság Földjén sikeresen teljesített időd lejárta után győztesen térsz meg ide hozzánk. Pihenj, légy
nyugodt, légy békés.’ Az Alak elfordult és Ötvenhármas megfordult az ágyában vagy asztalon, vagy akármi is
volt, és békésen elszenderedett. És tudatából a történtek kiestek.
Hatodik fejezet
ALGERNON álmában hevesen megborzongott. Algernon? Ötvenhármas? Akárki volt is, álmában hevesen
megborzongott. Nem, ez nem alvás volt, ez volt a legszörnyűbb rémálom, amit valaha életében tapasztalt.
Egy földrengés jutott eszébe, ami Messina, Thessaloniki közelében történt, ahol épületek dőltek romba és
ott, ahol a föld kitátotta a száját, embereket nyelt el, hogy aztán összelapítsa őket az újabb rengés hatására
bezáródó hasadék.
Rettenetes volt, rettenetes. Ez volt a legrosszabb, amit valaha tapasztalt, a lehető legrosszabb, amit valaha
el tudod képzelni. Úgy érezte, hogy összenyomódik és préselődik. Zavart rémálmában egy ideig úgy képzelte,
hogy egy boa constrictor ejtette foglyul Kongóban és kénytelen-kelletlen csúszik le a kígyó torkán.
Az egész világ felfordult. Minden remegni látszott. Fájdalom, összehúzódások, úgy érezte mintha
szétmorzsolnák. Meg volt rémülve.
Távolról elmosódott kiáltást hallott, egy kiáltást a vízen és a sűrű, áthatolhatatlan tömegen át. A fájdalomtól
alig volt tudatánál, de mégis eljutott hozzá, ’Martin, Martin, hívj egy taxit, megindult!’
A néven tűnődött. ’Martin? Martin?’ Volt egy halvány, de igen halvány emléke arról, mintha hallotta volna
valaha, valamely életében, valamikor ezt a nevet, de nem, akárhogy is próbálkozott, nem sikerült
emlékeznie, hogy mit is jelent a név és kire is vonatkozott.

30
A körülmények egyszerűen borzalmasak voltak. A préselés tovább folytatódott. Folyadék undorító
bugyborékolását hallotta. Egy pillanatig azt hitte, hogy beleesett a kanálisba. A hőmérséklet emelkedett.
Valóságos rémálom volt.
Hirtelen, erőszakosan fenékkel felfelé került és a tarkóján elviselhetetlen fájdalomra lett tudatos. Egy
különös mozgást érzékelt, eddigi tapasztalatai alapján, semmihez sem foghatót. Úgy érezte, rögvest
megfullad, fuldoklott, úgy érezte, hogy folyadékba merült. ’De hát ez nem lehetséges, vagy mégis?’ -
gondolta. ’Az ember nem élhet vízben, nem, mióta valahogy kiemelkedtünk a tengerből.’
A rázkódás, a lökések egy ideig folytatódtak, majd jött egy hirtelen rántás és egy tompa túláradó hang
mordult: ’Óvatosan, ember! Óvatosan! Azt akarja, hogy itt legyen meg a taxiban?’ A válasz valamiféle
elmosódott motyogás volt, de minden szörnyen távolinak tűnt. Zavarodottságában Algernon majdnem
magánkívül volt, az egésznek semmi értelme nem volt számára, fogalma sem volt róla, hogy hol van,
elképzelése sem volt, mi történik. Az utóbbi idő eseményei szokatlanul ijesztő módon alakultak, és már nem
volt lehetséges ésszerűen cselekedni. Tudatába homályos emlékképek szivárogtak be. Valami egy késről
valahol, vagy egy borotva volt? Ez egy rettenetes álom volt. Azt álmodta, hogy félig lecsapta a fejét és hogy
látta magát mialatt félúton a plafon felé tartott, föntről lefelé nézett, látta magát holtan a padlón.
Nevetséges, természetesen teljes képtelenség, de – mi is volt az a másik álom? Mi is volt ott? Úgy tűnt,
valamiféle elítélt, akit egy olyan bűnnel vádoltak, amiről azt sem tudta mi az. Szegény ördög
zavarodottságában, aggodalmában és a gyászos végtől való félelmében majdnem kifordult önmagából.
De a lökések folytatódtak. ’Óvatosan, na! Mondom, hogy óvatosan, lassan, ott hátul, segítsen, kérem.’
Annyira távoli, annyira valószerűtlen volt és a hangnem annyira közönséges. A hangsúly emlékeztette őt egy
London Bermondsey környéki mellékutcán egykor hallott utcai árus beszédére. De most mi keresnivalója van
Bermondsey környékén, hol van most? Megpróbálta megdörzsölni a fejét, próbálta megérinteni a szemét,
de megrökönyödésére valamiféle kábel fonta őt körül. Ismét az alsó asztrális síkon kellett, hogy legyen,
gondolta, mivel a mozgása korlátozott volt – ennek a gondolata is már rettenettel töltötte el. Úgy tűnt, egy
vízzel teli medencében tartózkodik. Korábban, mikor az alsó asztrális síkon tartózkodott, ez egy ragadós
masszának tűnt – de volt-e egyáltalán az alsó asztrális síkon? Lüktető agyát kábultan próbálta erőltetni az
emlékezete pásztázására. De nem, semmi nem volt rendben, tisztán semmire sem tudott összpontosítani.
’Oh, Istenem!’ - gondolta aggodalmasan. ’Valószínű, megőrültem és egy elmegyógyintézetben vagyok.
Bizonyára élő rémálmaim vannak. Lehetetlen, hogy ilyesmi bárkivel is megtörténjék. Hogyan lehetséges,
hogy én egy ősi és igen tisztelt család sarja idáig süllyedjek? Mindig is tiszteltek bennünket higgadtságunkért
és józan gondolkodásunkért. Oh, Istenem! Mi történt velem?’
A lökés hirtelen jött, egészen érthetetlen módon, egy hirtelen rángás és a fájdalom ismét megjelent. Tompán
hallotta, hogy valaki sikolt. Általában véve, gondolta, ennek egy magas hangú sikoltásnak kellene lennie, de
most minden le van tompítva, minden olyan hihetetlenül különös, semminek sincs már értelme. Hátradőlt,
bárhol is volt, és most úgy találta, hogy arccal lefelé fekszik. Hirtelen egy erős összehúzó „valami” ragadta
magával, megforgatta majd ismét a hátára került, reszketve minden ízében, remegve a rémülettől.
’Én remegek?’ - kérdezte magától iszonyodva. ’A félelemtől majd eszemet vesztem, katonatiszt és úriember
vagyok én? Miféle ördögi dolog történik velem? Igazság szerint valamilyen súlyos mentális zavarban
szenvedhetek. Félek a jövőtől!’
Megpróbált világosan gondolkodni, megpróbálta minden észbeli képességét összeszedni, hogy kiderítse mi
történt és most mi történik vele. Minden, amire jutott, az összezavart, valószínűtlen rémképek hada volt,
hogy valami Bizottság előtt megjelent, hogy meg kellett tervezni, hogy mit fog tenni a jövőben. Majd egy
asztalon pihent – nem ennek semmi értelme, a gondolatra agya visszahőkölt és egy pillanatra leblokkolt.

31
Ismét heves rángások rázták meg. Biztos volt benne, hogy egy ölésre és evésre idomított boa constrictor
gyilkos ölelésében vergődött. De nem tehetett ellene semmit. Halálosan rettegett. A dolgok rossz úton
haladtak. Először is hogyan került a boa constrictor csonttörő ölelésébe és hogyan kerülhetett egy olyan
helyre, ahol ilyen élőlények találhatóak? Ez felfoghatatlan volt számára.
A környezet által kevésbé tompított iszonyatos sikoly egészen a velejéig megrázta. Egy heves csavarás és
rántás következtében a feje majd leszakadt a testéről. ’Oh, Istenem!’ – gondolta. ’Akkor mégis csak igaz,
hogy elvágtam a torkom és a fejem most leválik?’
’Oh, te jó ég, most mit tegyek?’ Sokkoló hirtelenséggel víz árasztott el mindent és egyszer csak úgy találta,
hogy süllyed. Érezte, hogy elakad a lélegzete és erőlködnie kell. Mintha egy meleg, nedves kendő fedte volna
az arcát. Legnagyobb rémületére lökést lökés követett, erős kényszer nyomta, tolta valamilyen nagyon
keskeny, undorító, összetapadó csatornán keresztül és valami – ami egy kötélnek tűnt és a dereka környékén
tapadt – megpróbálta visszatartani. Érezte, hogy a kötél az egyik lába köré csavarodott. Hevesen rugdalózott,
hogy kiszabadítsa, mert a nedves sötétségben már fulladozott. Ismét rúgott egyet. A mélyről feltörő sikoltás
most hangosabb volt, mint korábban, valahonnan fentről és mögüle érkezett. Egy újabb iszonyatos
összehúzódás és csavarás kilökte őt a sötétségből a fénybe, ami annyira szemkápráztató volt, hogy azt
gondolta ott helyben megvakul. Nem látott semmit, de a nagyon meleg környezetből most kizuhant valami
hideg és durva valamire, a hideg a csontjaiba hatolt és elkezdett reszketni. Ámulva tapasztalta, hogy tetőtől
talpig nedves. Majd „valami”megragadta a bokájánál fogva és egy mozdulattal a levegőbe emelte fejjel
lefelé.
Két erőteljes paskolás a fenékre és az őt ért megaláztatás miatt már nyitotta is a száját tiltakozásul, amiatt a
gyalázatos tett elkövetése miatt, amit egy katonatiszt és egy úriember tehetetlen testén elkövettek. És az
első dühödt felsírással a múlt összes emlékére a feledés homálya borult, mint mikor az álom szertefoszlik
egy új nap kezdetén. A csecsemő megszületett.
Természetesen nem minden csecsemő rendelkezik hasonló tapasztalattal, mint a fenti. Az átlagos újszülött
születéséig egy tudatlan protoplazma halmaz. Mikor megszületett és csak is akkor jelenik meg a tudat. De
Algernon, vagy Ötvenhármas, vagy akárhogy is nevezzük, esete kissé eltérő volt, mert öngyilkosságot
követett el, és mert valóban igen nehéz „esetnek” bizonyult, és még volt egy ráadás tényező. Ennek a
személynek – ennek az entitásnak – úgy kellett visszatérnie, hogy tudatában van különleges céljának. Egy
különleges hivatást kellett vállalnia. Annak a tudását, hogy mi is ez a különleges hivatás, át kellett adni az
asztrál síkról a megszülető csecsemőn keresztül közvetlenül az újszülött mentális mátrixára.
Egy darabig a csecsemő feküdt, majd ide-oda hordozták. Mindenfélét végeztek rajta, az újszülötthöz
csatlakozott valamit levágták, de ő mit sem sejtett minderről. Algernon többé már nem létezett. Most itt volt
egy újszülött, név nélkül. A kórházban töltött néhány nap után a csecsemő elmosódott látásával homályos
alakokat látott fel-alá mozogni. ’Ejha,’- mondta egy kissé durva hang,- ’pofás kis fickó, mi? Hogy fogod
nevezni, Mary?’
Az anya, szeretőn tekintett elsőszülöttjére, majd mosolyogva nézett a látogatóra és így szólt. ’Nos, Alan,
hívjuk Alannek. Arról beszéltünk, hogy ha lány lesz Alicenek, ha fiú, akkor Alannek nevezzük, tehát Alan lesz.’
Újabb néhány nap elteltével Martin elhozta a feleségét a kórházból. Karjukban a kis csomaggal mentek haza,
a kis csomaggal, aki egy új életet kezd a Földön, egy életet, amiről senki sem tudta még akkor, hogy
sorsszerűen harminc éves korában véget ér. A fiúcskát hazavitték egy olyan otthonba, ami a Wapping nevű
környék meglehetősen tisztességes részén volt található. Jócskán idehallatszott a Temzén haladó vontató
hajók tülkölése, amint a London kikötőjébe érkező nagy hajókat üdvözölték a hazatérés örömére, vagy,
ahogy szirénázva elbúcsúztak tőlük, mikor azok elhagyták a kikötőt, hogy hosszú útjukra induljanak, talán a
föld másik oldalára. És abban a kis házban aludt a fiúcska, nem túl messze a Wapping lépcsőktől, a bolt fölötti
szobában, annak a bolténak, ahol később krumplit mosott, gyümölcsöt válogatott és a káposzta rohadt

32
leveleit vagdalta le. De addig is a kisfiúnak pihennie kell, kicsit meg kell nőnie, és egy más életstílust kell
megtanulnia.
Az idő telt, ahogy az megszokott volt – mert ki látott még olyat, hogy megállt volna – és a kisfiú négy éves
lett. Ezen a meleg vasárnapi délután éppen a Bond Nagyapa ölében üldögélt, mikor a Nagyapa hirtelen
hozzáhajolt és megkérdezte, ’Nos, fiam, mi leszel, ha nagy leszel?’
A kisfiú magában motyogott, alaposan megfigyelte ujjacskáit, majd a gyermekek vékonyka, selypegős
hangján megszólalt: ’doktoj, doktoj.’ Miután ezt kimondta, lecsusszant a nagyapja térdéről és szégyenlősen
elszaladt.
’Nos, nagypapi,’ - jegyezte meg Mary Bond - ’nagyon különös, tudod, egyáltalán nem értem, de úgy tűnik
őrülten érdekli minden, ami a gyógyításról szól, és még csak négy éves. Mikor jön az orvos, belekapaszkodik
a, tudod a nyakában lévő csőszerű valamibe.’
’Sztetoszkóp’ - segített a nagyapa.
’Nos, igen, pont ezt mondtam én is – sztetoszkóp,’ - mondta Mary Bond. ’Fogalmam sincs, mi az. Úgy tűnik,
majd megőrül érte. Na de hogy gondolhatja, hogy a mi helyzetünkben orvos válhat belőle?’
Az idő csak telt. Alan Bond most már tíz éves volt és zsenge kora ellenére igen keményen tanult az iskolában.
Ahogy a tanár mondta: ’Tudja, Mrs. Bond, én nem értem Alant, gőzerővel tanul, és ez teljeséggel abnormális.
Nem normális, hogy egy fiú az ő korában se lát, se hall, csak tanul. Állandóan a gyógyításról és ehhez
hasonlókról akar beszélni. Ez valóságos tragédia, – nem akarom megsérteni Mrs. Bond – de hogyan képzeli,
hogy orvos válhat belőle?
Mary Bond állandóan ezen törte a fejét. Az éjszaka csendjében is erre gondolt, mikor csak a közlekedés
moraja – amire már érzéketlenné vált – és a Temzén tovaúszó hajók dudálása – amihez már hozzászokott –
zavarta meg az éjszaka nyugalmát. Hosszasan és fáradhatatlanul ezen elmélkedett, mígnem egy szomszéddal
történt beszélgetés kapcsán támadt egy ötlete. A szomszéd így beszélt neki. ’Nos, tudja Mary, manapság
már létezik egy olyan biztosítási csomag, ami lehetővé teszi, hogy a gyerekre kössön biztosítást, ha elég
fiatalon csatlakozik hozzá. Minden héten fizet egy összeget, de minden héten fizetni kell ám, és egy adott
korban, hogy mikor, azt a biztosítóssal kell megbeszélni, akkor ebben az életkorban a fiú kaphat egy hatalmas
összeget, amivel mehet az orvosi iskolába. Tudom, hogy van ilyen program, ismerek egy fiatalembert, aki
már megcsinálta, most már ügyvéd. Elhozom Bob Millert, hogy találkozzanak és ő elmondja mindazt, amit a
biztosítási programról tudni kell.’ És a szomszéd elsietett egy másik ember jövőjének jó szándékú terveivel.
Az évek múltak és végül Alan Bond gimnáziumba került. Az első napon az igazgató megkérdezte tőle: ’Nos,
fiam, mi a szándékod az életben, miután befejezted az iskolát?’
’Orvos leszek, uram,’- jelentette ki Alan Bond és magabiztosan nézett egyenesen az igazgató szemébe.
’Nos, fiam, nincs abban semmi rossz, ha nagyratörő vágyaid vannak. De akkor igen keményen kell tanulnod,
hogy orvos lehessen belőled és sok ösztöndíjat is kell kapnod, mert a szüleid biztosan nem tudják fedezni az
orvosi tanulmányaidat és az összes további felmerülő költséget. Javaslom, fiam, hogy legyen egy másik
elgondolásod is.’
’A fenébe is, fiam!’- kelt ki magából Martin Bond. ’Nem tudnád azt az átkozott könyvet letenni egy pillanatra?
Nem megmondtam, hogy sikáld le azokat a krumplikat? Mrs. Potter elhagy minket, ha sáros krumplit adunk
neki. Tedd le azt az átkozott könyvet, ha mondom, tedd le és állj neki a munkának. Azt akarom, hogy tiszták
legyenek, és ha tisztára mostad őket, vidd el Mrs. Potternek a Highra.’ Az apa odébb ment és
elkeseredésében magában motyogott. ’A fenébe is, miért van a kölyköknek manapság körülményeiket
meghaladó vágyaik? Minden gondolata ez, semmi másra nem gondol, csak arra, hogy orvos lesz. Hogy az
ördögbe gondolja, hogy össze tudom szedni a pénz, hogy orvosnak tanítassam? Mégis, az igazat megvallva,’

33
- gondolta magában, ’azt mondják, igazi tehetség az iskolában, és ott van az elsők között, mikor jutalmat
osztanak. Igen, keményen dolgozik az iskolában, valóban megpróbál ösztöndíjat szerezni. Talán, kicsit túl
kemény voltam vele. Nem tud rendesen tanulni, ha előtte a könyv fel van támasztva és én azt akarom, hogy
a krumplit vakarja. Megyek és segítek neki.’
Bond papa visszament a fiához, aki egy háromlábú széken ült egy vízzel teli edény előtt. A fiú bal kezében
egy könyvet tartott, míg a jobb kezével vadul tapogatózott a krumpli után, és mikor talált egyet, beledobta
a vízbe, kicsit meglögybölte, majd kilökte az összehajtogatott újságpapírra.
’Kicsit segítek neked, fiam, és mikor befejeztük, akkor mehetsz, és ismét tanulhatsz. Nem akartam szigorú
lenni, de tudod fiam, meg kell élni valahogy. El kell tartanom téged és el kell tartanom anyádat, és
természetesen én is itt vagyok. Ki kell fizetnünk a bérleti díjat, ki kell fizetni az adót, mindenféle dologért
fizetni kell és a kormány nem törődik velünk. Gyere, tisztítsuk meg őket.’
Az iskola-évnek vége volt. Az igazgató és a tanárok egy díszemelvényen álltak. Az Iskola Tanács tagjai is ott
voltak és a Nagy Teremben a gyerekek a legjobb vasárnapi ruháikban, tisztára mosva, kényelmetlenül és
feszélyezetten ültek. Mellettük foglaltak helyet a szokatlan környezetben izgő-mozgó szülők és rokonok. Itt
is, ott is egy-egy szomjas ember vágyódva tekintett ki az ablakon a szomszédos kocsmára, de aznap volt a
Jutalomosztás Napja, a Tanévzáró Ünnepély és minden, ami ezzel jár, így hát ott kellett maradniuk.
Egyiküknek ez járt a fejében: ’A krisztusát, nekem egyszer egy évben kell csak idejönnöm, de a kölyköknek
minden nap!’
Az igazgató felállt és gondosan megigazította orrnyergén a szemüvegét. Megköszörülte a torkát és az előtte
lévő gyülekezettre meredt. ’Örömömre szolgál,’ - kezdte tudálékos hangsúllyal, ’hogy közöljem Önökkel,
hogy Alan Bond rendkívüli fejlődést mutatott ebben az utolsó iskolai évben. Hitelt érdemlően bebizonyította
oktatási módszerünk sikerességét. Nagy örömömre szolgál, hogy bejelenthetem, elnyerte a St Maggots orvos
előkészítő iskola ösztöndíját.’ Megvárta, míg a taps zaja elül, felemelte a karját, hogy csendet kérjen, majd
folytatta. ’Elnyerte ezt az ösztöndíjat, ami az első odaítélt díj ebben az egyházközségben. Biztos vagyok
benne, hogy mindannyian sikerekben gazdag karriert kívánunk neki, mert az alatt a négy év alatt, míg
iskolánk tanulója volt, állhatatosan, kitartóan állította, hogy orvos lesz. Most megkapta erre a lehetőséget.’
A pulpituson előtte fekvő papírokkal matatott, mígnem egy köteg papír leesett és a papírlapok szálltak a
levegőben és az emelvény fölött lebegtek. A tanárok sietve hajoltak le és kapkodták össze a leeső lapokat,
gondosan kiválogatták, majd visszahelyezték őket a pulpitusra.
Az igazgató átfutott néhány lapot, majd egyet kiemelt. ’Alan Bond,’- kezdte, ’kérem, jöjjön ki és vegye át az
érettségi bizonyítványát és az ösztöndíjat, amit éppen most igazoltak vissza.’
’Ajaj, nem tudom!’ - mondta Bond papa, mikor hazaértek és Alan megmutatta nekik az ösztöndíj-ajánlást.
’Alan, fiam, úgy tűnik számomra, hogy az életben elfoglalt helyedet messze meghaladó vágyaid vannak. Mi
csak zöldségesek vagyunk, a családban nincs sem orvos, sem ügyvéd. Fogalmam sincs, honnan veszed ezeket
az eszement ötleteket.’
’De apa,’ - sírt kétségbeesetten Alan, ’én már azóta mondom, hogy orvos leszek, mióta megtanultam
beszélni. A gimnáziumi éveim alatt keményen tanultam, rabszolga módjára dolgoztam és megvontam
magamtól minden szórakozást és helyette tanultam, hogy ösztöndíjakat nyerhessek. És most elnyertem egy
ösztöndíjat és megint akadályokat támasztasz.’
Mary Bond, Alan édesanyja csendben ült. A keze ideges mozgása elárulta milyen nehéz helyzetben érzi
magát. Apa és anya egymásra néztek, majd az apa megszólalt. ’Nézd, Alan, fiam, nem próbálunk meg
visszatartani, nem próbáljuk a lehetőségeidet veszélyeztetni, de itt ez a darab papír, mit jelent ez a papír? Ez
csak azt jelenti, hogy mehetsz egy bizonyos iskolába, ami számodra ingyenes. De mi van a többi dologgal, mi
lesz a könyvekkel, a műszerekkel és a többivel?’ Tehetetlenül nézett a fiára, majd folytatta: ’Oh, igen,

34
továbbra is lakhatsz velünk, fiam, nem kell fizetned a lakhatásért, mikor haza érsz az iskolából, dolgozhatsz
egy kicsit és így kiegyenlítheted a dolgokat. De nekünk egyszerűen nincs annyi pénzünk, hogy egy rakás drága
dolgot megvegyünk. Máról holnapra élünk most, és azt is szűkösen, tehát gondold át, fiam, gondold át. Én is
és édesanyád is úgy gondoljuk, hogy csodálatos lenne, ha orvos válhatna belőled, de borzasztó lenne szegény
orvosnak lenni, mert nem lenne pénzed, hogy magad eltartsd.’
Mary Bond megszólalt: ’Alan, tudod, mi történik a bukott orvosokkal, ugye? Tudod, mi történik azokkal az
orvosokkal, akik lekerülnek a listáról, ugye?’
Alan keserűen pillantott az anyjára. ’Csak azt tudom, amit mondtak nekem, hogy elbátortalanítsanak. Azt
mondták, hogy ha egy orvostanhallgató kibukik, vagy ha egy orvost kihúznak a listáról, akkor valamilyen
ócska gyógyszergyártó cég lestrapált ügynökévé lesz. Nos, és akkor mi van?’ - kérdezte. ’Még nem buktam
meg, még el sem kezdtem, és ha meg is bukom, akkor is meg kell teremtenem a megélhetésem, és ha meg
tudok élni abból, hogy orvos ügynök vagyok, akkor az még mindig jobb megélhetés lesz, mint krumplit zsákba
tölteni és lemérni, vagy ananászt számolni vagy ilyen mocsokban élni!’
’Elég, Alan, elég!’ - szólt rá az anyja. ’Kigúnyolod apád foglalkozását, az apád az, aki most eltart, jusson
eszedbe, tiszteletlen vagy, többet gondolsz magadról. Gyere le a földre.’ Majd egy hosszú, terhes hallgatást
követően megszólalt: ’Alan, Alan, miért nem fogadod el azt a munkát, amit Bert bácsikád ajánlott fel a
biztosítási irodában? Ez egy jó, állandó munkahely, és ha keményen dolgozol, akkor még fel is tornázhatod
magad kárszakértővé. Gondold át, Alan, rendben?’
A fiú mogorván hagyta el a szobát. A szülök csendben egymásra néztek majd hallották a bolt melletti fa
lépcsőn lemenő léptek zaját. A bejárati ajtó becsapódott és odakint a járdán a fiú lépteinek zaja kongott.
’Nem értem, mi történhetett ezzel a fiúval,’ - szólalt meg Martin Bond. ’Nem tudom, hogy lett ilyen gyerekünk.
Amióta csak megszólalt, végeláthatatlanul, egyfolytában csak arról beszélt, hogy orvos lesz. Mi a fenéért
nem tud letelepedni, mint a többi fiú és valamilyen tisztességes munkát végezni? Ez az, amit tudni akarok, mi
a fészkes-fenéért nem képes erre, mi?’
A felesége csendben stoppolta a már sok stoppolást megért zoknikat. Mikor végre felnézett, könny csillogott
a szemében. ’Oh, Martin, nem is tudom, sokszor azt hiszem, hogy túl kemények vagyunk vele. Végül is
rendben van, ha céljai vannak az embernek, nincs semmi rossz abban, ha valaki orvos, nem?’ Martin
felhorkant és hevesen válaszolt. ’Nos, nem tudom, a föld és a termése nekem elég jók. Soha nem értettem
egyet azzal, hogy ezek a fiúk kihasználják egy asszony jóságát! Nem tetszik ez nekem. Lemegyek a boltba.’
Ezzel mérgesen talpra ugrott és letrappolt a hátsó lépcsőn.
Mary Bond leeresztette a stoppolást és csendben bámult ki az ablakon. Végül felkelt, bement a hálószobába,
az ágy mellett térdre ereszkedett, útmutatásért és kitartásért imádkozott. Hosszú percek után felállt, és
szipogva jegyezte meg: ’Különös, az összes lelkész azt mondja, hogy imádkozzunk, ha bajban vagyunk és én
mindig ezt is teszem, de soha életemben nem kaptam választ az imáimra. Feltételezem, hogy ez csak babona,
igen, pontosan ezt gondolom.’ Szipogva hagyta el a szobát, szemét a kötényébe törölte és nekiállt elkészíteni
a vacsorát.
Alan rosszkedvűen gyalogolt a járdán. Szórakozottan belerúgott az útjába kerülő konzervdobozba. Véletlenül
– vagy tán készakarva? – olyan erővel és olyan szögben rúgta meg, hogy a doboz a magasba repült majd egy
apró kattanással nekiütődött egy fém táblának. Alan bűnbánóan nézett körül és éppen készült elfutni, mikor
pillantása a táblára esett. ’R. Thompson, M.D.’ olvasta. Közelebb ment a fém táblához, vagy inkább
réztáblához, amibe feketével voltak belevésve, a fényesítés maradványaként, viasszal teli betűk. Ujjaival
gyengéden megdörzsölte a táblát. Egy ideig gondolataiba mélyedve, fejét lehajtva állt a falba süllyesztett
tábla előtt.

35
’Mi baj van, kisöreg?’ - kérdezte egy kedves hang, miközben egy meleg kéz könnyedén megérintette a vállát.
Alan ijedtében összerezzent, megperdült, és szembetalálta magát egy nagydarab orvos mosolygós arcával.
’Rettenetesen sajnálom, Dr. Thompson, nem szándékoztam semmi rosszat tenni.’ - nyögte ki kicsit zavartan.
A doktor ránevetett és így szólt: ’Nos, micsoda boldogtalan ábrázat. A világ összes baját magadra vetted,
vagy mi?’
’Hát, majdnem, azt hiszem,’ - válaszolta Alan hangjában csüggedéssel.
Az orvos gyors pillantást vetett az órájára, majd átölelte a fiú vállát. ’Na, gyere, gyere be, beszéljük meg, mit
követtél el? Bajba kevertél egy lányt és most az apja a fejed akarja venni? Gyere be, nézzük, mit tehetünk,
hogy rendbe hozzuk a dolgot.’ Az orvos gyengéden bevezette a bizonytalankodó fiút az ajtón, a folyosón
keresztül az orvosi rendelőbe. ’Mrs. Simmonds,’- kiáltotta az ajtóhoz menve, ’készítene egy kis teát
számunkra és van még abból az édes kekszből, vagy a kedves férje már mind befalta?’ Valahonnan a ház
mélyéről egy tompa hang válaszolt. Az orvos visszament a rendelőbe és így szólt: ’Rendben, fiatalember,
nyugodj meg. Iszunk együtt egy csésze teát és aztán meglátjuk, mit tehetünk.’
Mrs. Simmonds hamarosan megjelent egy tálcán két csészével, egy csupor tejjel, egy tálka cukorral és a
legeslegjobb ezüst teáskannával, és természetesen, az elmaradhatatlan, tűz forró vízzel teli ezüst kannával.
Hosszasan gondolkodott azon, hogy a legjobb ezüst teáskannával szervírozzon vagy megteszi a mindennapi
porcelán is, de aztán arra jutott – nos, a doktor bizonyára nagyon fontos embert lát vendégül, mert nem így
szólt volna neki, nem volt rendelési idő vagy valami ilyesmi, még nem. Még azt sem tudta, hogy ilyen idő tájt
mit keres itthon a doktor? Így tehát – a legjobb porcelánnal és a legjobb teáskannával és a legszebb mosollyal
az arcán lépett be a szobába. Azonnal leesett az álla. Azt gondolta, hogy odabent legalább egy lord lesz vagy
egy úriasszony, vagy egyike a nagy üzletembereknek, ehelyett egy rendkívül csüggedt, alultáplált iskolásfiút
talált. Nos, gondolta, egy iskolásfiú, éppenséggel egy végzős iskolásfiú, de mégsem az ő dolga volt ítélkezni,
így hát letette a tálcát az orvos elé, zavarában kissé meghajolt, majd kiment, maga mögött betéve az ajtót.
A doktor kitöltötte a teát és megkérdezte: ’Hogy szereted, fiú, először jöjjön a tej? Vagy úgy, ahogy én, jöhet
bármi, ami iható, meleg és rettentően édes?’
Alan némán bólintott. Fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen, azt sem tudta, mit mondjon, a szenvedés
annyira elborította, annyira hatalmába kerítette a gondolat, hogy ismét kudarcot vallott. Most rajtakapta
magát – ismét? – de mit értett ez alatt? Fogalma sem volt róla. A gondolatai mélyén ott lapult egy kényszerítő
erő, valami, amit tudnia kellett volna vagy valami, amit nem lett volna szabad tudnia? Gondolataiba merülve
fogta két kezébe a fejét.
’Mi az fiam? Kétségbeejtő helyzetben vagy, igaz? Idd meg a teát, rágcsálj pár édes kekszet és aztán mondd
el, mi bánt. Időnk, mint a tenger, ma a fél napom szabad, tehát határozzuk el, hogy kiderítjük, mi bánt és mit
tehetünk érted.’
Szegény Alan nem volt hozzászokva sem a kedvességhez, sem a figyelmességhez. A család és a környék
különceként tekintettek rá mindig. Úgy hivatkoztak rá, mint ’a zöldséges fia, aki a fellegekben jár.’ A doktor
kedves szavai megérintették és keserű könnyekben tört ki. A sírás egész lényét rázta. A doktor részvéttel
tekintett rá és így szólt: ’Jól van, fiam, jól van, sírj csak, nincs abban semmi rossz. Engedd szabadjára a
könnyeidet, sírj ki magadból mindent, nincs ebben semmi kivetnivaló. Tudtad, hogy még az öreg Winny
Churchill is szokott sírni, és ha ő megteheti, akkor te is, nem?’
Alan szégyenlősen törölte meg arcát a zsebkendőjével. Míg szemét törölgette a doktor meglepetten vette
észre, mennyire tiszta a zsebkendő. Dr. Thompson azt is megfigyelte, hogy a fiú keze tiszta, a körme rövidre
vágva és kosz sem volt a körme alatt. A fiú nagyot nőtt a doktor szemében. ’Itt van, fiam, idd ezt meg,’ -
mondta az orvos, miközben egy csésze teát tolt Alan elé. ’Alaposan kavard fel, nagy adag cukor van benne.
Tudod, a cukor energiával lát el. Gyerünk, idd meg.’

36
Alan megitta a teát és idegesen rágcsálta az édes kekszet. A doktor megint megtöltötte a csészéket és a fiú
mellé ült. ’Ha úgy érzed, fiam, könnyíts a lelkeden. Valami nagy dolog lehet és tudod a teher könnyebb, ha
megosztják.’
Alan szipogott és kibuggyanó könnyeit törölgette, majd hirtelen minden kibukott belőle. Hogy, amióta csak
az eszét tudta, tudván tudta, hogy azért jött, hogy orvos legyen, hogy az első kimondott szava is az volt, hogy
’Orvos leszek’. Elmesélte Dr. Thomsonnak, hogy hogyan tanult és csak tanult, állandóan félretéve a játékot.
És hogy ahelyett, hogy kalandregényeket, tudományos fantasztikus könyveket és ehhez hasonlókat olvasott
volna, szakmai könyveket kölcsönzött a könyvtárból, a könyvtáros hölgy legnagyobb megrökönyödésére, aki
szerint nem normális, ha egy fiatal fiú olyan sokat akar tudni az anatómiáról.
’De nem tehettem róla, doktor, higgye el, nem tehettem róla.’ - jelentette ki kétségbeesetten. ’Fel nem
foghattam mi, de valami hajtott. Fogalmam sincs mi ez. De tudom, hogy állandóan egy belső erő kényszerít,
ösztönöz, hogy akárhogy is, de orvossá kell válnom. És ma a szüleim nekem estek, mondván, hogy túlzóak az
elképzeléseim és nem vagyok jó semmire.’ Ismét némaságba burkolódzott. A doktor a fiú vállára tette a kezét
és gyengéden megkérdezte: ’És mondd, fiam, mi volt az oka a ma esti kirobbanásnak?
Fészkelődve a széken, Alan folytatta. ’Doktor, nem hiszi el, de osztályelső vagyok, a középiskola legjobb
tanulója vagyok. Most fejeződött be a tanév és az igazgató, Mr. Hale azt mondta, hogy javasoltak egy
különleges ösztöndíjra, a St. Maggots orvos előkészítő iskolába és a szüleim – nos,’ megint majdnem elsírta
magát, és zsebkendőjét az ujjai közt tekergette.
’Oh, fiam, ez mindig is így volt.’ Vigasztalta az orvos. ’A szülők mindig azt képzelik, hogy az általuk, néha
véletlenül létrehozott utódaik sorsát irányíthatják. De ne törődj vele, fiam, lássuk, mit tudunk tenni – azt
mondtad középiskolába jártál. Azt mondtad, az igazgatót Mr. Halenek hívják? Nos, én ismerem Mr. Halet,
nagyon is jól ismerem, az egyik paciensem. Lássuk, neki mi a véleménye.’
Az orvos felütötte a telefon regiszterét és hamarosan megtalálta az igazgató nevét és telefonszámát majd
késlekedés nélkül fel is hívta. ’Jó estét, Hale,’- kezdte a doktor, ’Thompson vagyok. Itt van velem egy
fiatalember, úgy tűnik, hogy egy igen okos fiú és azt mondja, hogy maga egy különleges ösztöndíjra javasolta
őt – te jó ég!’ - kiáltott fel döbbenten a doki. ’Hale, elfelejtettem megkérdezni a fiú nevét!’ A vonal másik
végén az igazgató felnevetett és megjegyezte: ’Oh, igen, ismerem őt, Alan Bondnak hívják, valóban egy
nagyon okos fiatalember, kivételes tehetség. Az iskola mind a négy tanéve alatt úgy dolgozott, mint egy
megszállott. Mikor bekerült az elsőbe, azt gondoltam, hogy meg fog bukni, de soha ekkorát még nem
tévedtem. Igen, igaz, iskola első, az iskola által valaha is elért legmagasabb pontszámmal, és az iskola által
még soha nem tapasztalt fejlődéssel, de –’ itt az igazgató hangja elhalkult egy pillanatra majd folytatta,
’sajnálom a fiút. A szülei azok, a szülei, tudja, ők a probléma. Övék az utca végében lévő kis zöldséges bolt,
nagyon keményen dolgoznak, nincs egy vasuk sem és fogalmam sincs, hogy fog boldogulni a fiú. Bárcsak
tehetnék érte valamit. Segítettem, hogy elnyerje az ösztöndíjat, de ennél többre van szüksége.’
’Nos, köszönöm, Hale, értékelem a véleményét,’ - mondta Dr. Thompson, s a telefonkagylót letéve, Alan felé
fordult.
’Fiam,’ –kezdte, ’majdnem hasonló nehézségeken mentem keresztül, mint te, minden egyes centiméterért
meg kellett küzdenem, foggal, körömmel küzdöttem. Rendben, megmondom, mit teszünk. Most elmegyünk
a szüleidhez. Említettem, hogy a mai délutánom szabad és a legjobb módja a hátralévő idő eltöltésének, hogy
segítek egy másik nehéz sorsú, szegény ördögnek. Gyere, fiam, szedd a lábad.’ A doktor felállt és Alan
követte. Az ajtóban Dr. Thompson kétszer csöngetett és bekiabált: ’Oh, Mrs. Simmonds, most elmegyek egy
időre, kérem, vegye át az üzeneteimet, rendben?’
Együtt baktattak az úton, a nagydarab, magas orvos és az alultáplált, a férfikorba kissé megkésve belépő fiú.
Lefele haladtak az úton, és ahogy közeledtek a bolt felé, látták, hogy odabent ég a villany. Az ablakon

37
keresztül látták, amint Bond papa méri a zsákos árut. A doktor egy hosszú lépéssel az ajtónál termett és
bekopogott, majd az arcához emelte a kezét, hogy belásson anélkül, hogy tükröződne az üveg.
Martin Bond mogorván pillantott fel és megrázta a fejét. Szájával formálta a szót ’Zárva’, de aztán meglátta
a fiát és magában arra gondolt: ’Oh, istenem, mit csinált már megint ez a fiú. Milyen bajba kevert már megint
minket?’ Majd az ajtóhoz sietett és elhúzta a reteszt. Az orvos és Alan beléptek, Martin Bond sietve ismét
elreteszelte az ajtót.
’Jó estét, tehát Ön Martin Bond, igaz?’ - szólt Dr. Thompson. ’Nos, én Dr. Thompson vagyok, az utca végén
lakom és ott a rendelőm. Beszélgettem a fiával és a fia okos és úgy gondolom, hogy megérdemel egy
lehetőséget.’
’Maga beszélhet így, doktor,’- válaszolt vadul Martin Bond. ’Magának nem kell gürcölnie a pénzért egy ilyen
helyen, gondolom, jól el van eresztve. A díjából és a gyülekezetből is jól megszedi magát, így aztán élhet, mint
hal a vízben! Nekem a földet kell túrnom. De, mondja csak, mit csinált a fiú már megint?’- kérdezte.
A doktor Alanhez fordult és kérdezte: ’Azt mondtad, hogy van egy különleges okleveled, azt mondtad, hogy
Mr. Haletől az igazgatótól kaptál egy különleges levelet, idehoznád ezeket nekem?’
Alan elrohant, majd hallani lehetett, ahogy a falépcsőn dobognak a léptei. Dr. Thompson az apához fordult
és így szólt: ’Bond, magának van egy rendkívüli fia, még akár zseninek is nevezhetnénk. Beszéltem az
iskolaigazgatóval.’ Martin Bond felbőszülve esett neki. ’És mi köze van magának ehhez? Hogy jön MAGA a
képbe? Bajba sodorja a fiút, vagy mi?!’ - kérdezte. A doktor arca egy pillanatra elborult, de erőt vett magán
és így szólt: ’Tudja Bond, időről időre, valaki olyan érkezik a Földre, talán valami áthallással az előző életéből,
fogalmam sincs, hogy ez mi, de az ilyen embernek erős belső késztetése van, nagyon erős ösztönző erő
dolgozik benne – úgy gondolom, hogy ez nem véletlen. Úgy tűnik a fia is ezek közé tartozik. Az iskolaigazgató
nagyon világosan kifejezte, hogy a fiú nagyon okos és orvosnak született. Ha azt gondolja, hogy én meg
akarom rontani – gondolkozzon már! Segíteni próbálok neki.’
Alan a rohanástól kifulladva rontott be ismét a boltba. Szerényen nyújtotta át a doktornak az oklevelét és az
iskolaigazgató levelének másolatát, valamint az St. Maggots orvos előkészítő iskola dékánjának az
iskolaigazgató javaslatára írott elfogadó levelét. A doktor szó nélkül vette át a papírokat és elejétől végéig
elolvasta. A csendet csak a papírok zörgése törte meg, ahogy a már elolvasott oldalakat a többi alá helyezte.
Majd, miután befejezte az olvasást, azt mondta: ’Nos, ezek meggyőztek. Szerintem, meg kell kapnod a
lehetőséget, Alan. Lássuk, mit tehetünk.’
Pár pillanatig állt és azon merengett, mi lenne a legjobb megoldás, majd az apához fordult. ’Miért ne
beszélhetnénk ezt meg magával és a feleségével? A fiú egy ragyogó elme. A fiúnak határozottan küldetése
van. Tudnánk valahol beszélgetni?’
Martin keserűen fordult a fiához. ’Hát, te kezdted ezt az egészet, te hoztad ránk a bajt, akkor most menj és
mérd ki az árut, míg anyáddal beszélünk a doktorral.’ Így szólván kifelé indult a boltból, fel a lépcsőn és
ügyelt arra, hogy maga mögött becsukja a lépcsőfeljáró ajtaját. Felszólt: ‘Anya, Dr. Thompsonnal felmegyünk,
mert beszéde van velünk Alanról.’
Az emeleten Mary Bond magában motyogva a lépcsőhöz sietett, ’Oh, egek, oh, Istenem, mit tett már megint
ez a fiú?’

Hetedik fejezet

Mary Bondot elfogta a nyugtalanság. Úgy érezte, mintha szárnyukkal verdeső pillangók ezrei kerültek volna
valahogy a testébe. Aggodalommal tekintett a doktorra, majd a férjére, és végül Alanre, aki követte őket fel

38
a lépcsőn. Ügyefogyottan vezette be a doktort a nappaliba, oda, ahova csak a kiváltságos vendég tehette be
a lábát. Bond papa megszólalt. ’Rendben Alan, eredj a szobádba.’
A doktor azonnal közbevágott: ’De Mr. Bond, ebben az ügyben Alan a leginkább érintett személy.
Határozottan az az álláspontom, hogy részt kell vennie ezen a megbeszélésen. Végül is már nem gyerek,
lassan abba a korba kerül, mikor már a kortársai az egyetemre mennek és reméljük ő is!’ Martin Bond
kelletlenül beleegyezően bólintott és mindannyian helyet foglaltak. Az anya összekulcsolt kezét
tartózkodóan az ölébe helyezte.
’Dr. Thompson úgy véli, hogy a fiúnknak van gógyija,’ - kezdte Martin Bond, ’beszélni akar velünk róla, mert
azt gondolja, hogy Alannek orvosnak kell lennie. Fogalmam sincs, mit gondoljak a dologról.’
Az anya nyugodtan ült, nem szólt egy szót sem, de nem így Dr. Thompson. ’Tudja, Mrs. Bond,’ –kezdte, ’ az
életben nagyon furcsa dolgok fordulnak elő. Van úgy, hogy az embernek az a benyomása támad, hogy egy
bizonyos dolgot meg kell tennie, anélkül, hogy tudná miért. Itt van például Alan,’- a fiú felé mutatott, ’aki
igen erős késztetést érez arra, hogy orvosnak tanuljon. Ez az érzés olyan erős, hogy szinte már
megszállottság. És ha veszünk egy fiút, vagy ami azt illeti, egy lányt, aki élete első szavának kimondása óta
egy bizonyos hivatáshoz ragaszkodik, nos, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a Jóisten ily módon akar
üzenni, valami csodát tenni. Nem állítom, hogy értem, de ami biztos az az, hogy,’- a hallgatóságára nézett,
vajon figyelnek-e, majd folytatta, ’árva voltam, egy árvaházban nőttem fel. Finoman fogalmazva igen nehéz
életem volt, mert az ottani gondozók úgy gondolták, hogy más vagyok, mint a többiek, mivel nekem is
határozott célom volt, azaz, hogy orvosnak tanuljak. Nos, elvégeztem az orvosi egyetemet és egész jól
végzem a dolgom.’
A szülők csendben ültek, szinte hallatszott, ahogy gondolataik egymást kergették a fejükben. Végül Martin
Bond szólalt meg. ’Igen, doktor, igen, mindennel egyet értek, amit mondott, a fiú éljen az élet adta
lehetőséggel, nekem nem volt semmilyen sem és küzdenem kell, hogy ki tudjam fizetni a számlákat. De
mondja csak doktor’ - keményen nézett a doktorra és folytatta, ’mi szegény emberek vagyunk, keményen
dolgozunk, hogy ki tudjuk fizetni a számláinkat minden hónapban, és ha nem fizetjük ki a számlákat, akkor
nem kapunk árut, és ha nem kapunk árut, akkor nekünk végünk van. Mondja meg, hogy így hogyan tudnánk
Alanról gondoskodni? Erre nekünk nem telik és ennyi.’ Martin Bond erélyesen a térdére ütött jelezve, hogy
nem kíván a dologról tovább tárgyalni. Alan csüggedten ült ott, egyre mogorvább képet vágva.
’Ha Amerikában élnék, ’ – gondolta, ’vállalhatnék részmunkát, a nap másik felében pedig tanulhatnék és így
elvégezném az egyetemet, de ebben az országban – nos, az ilyen fickóknak, mint én, itt nem terem babér.’
Dr. Reginald Thompson gondolkodott. Nadrágja zsebébe süllyesztette a kezét, mindkét lábát hosszan
kinyújtotta, majd megszólalt. ’Nos, ahogy említettem, igen kemény életem volt és azt tettem, amit hittem,
hogy tennem kell. Meglehet, hogy segítenem kell Alant és a következő ajánlatot teszem maguknak.’ Rájuk
nézett, hogy lássa figyelnek-e, és igen, figyeltek, Alan egyenesen ránézett, Bond papa kevésbé volt mogorva
és Bond mama abbahagyta az ujjai tördelését. A doktor elégedett volt azzal, amit látott és folytatta.
’Agglegény vagyok, soha nem volt időm a nőkre, tudják, túlságosan is a tanulás, a kutatás érdekelt, és ami
ezzel jár, így hát agglegény maradtam és ez által sok pénzt takarítottam meg. Készen állok a pénzem egy
részét Alanbe fektetni, ha meg tud győzni arról, hogy valóban jó orvos válna belőle.’
Mary Bond megszólalt. ’Ez csodálatos lenne, doktor. Megpróbáltunk biztosítást kötni, hogy tudjunk Alannak
segíteni a költségei fizetésében, de a mi fajtánknak, a mi anyagi helyzetünkben lévőknek nem létezik
megfelelő biztosítás.’ A doktor csendben bólintott majd hozzáfűzte. ’Nos, ami az oktatást illeti, az rendben
van, mivel az iskolaigazgató igen dicsérte és ösztöndíjat kapott a St. Maggot orvos előkészítő iskolába – pont,
úgy ahogy én is - de ez nem fedezi a megélhetési költségeket és jobb lenne számára, ha kollégiumban lakna,
és különböző egyéb költségeket sem fedez. Tehát a következőt teszem.’
Ott ült, arcát beszívta majd kiengedte azután Alanhez fordult. ’A következőt teszem, Alan. Magammal viszlek
a Királyi Sebészeti Kollégium Hunterian Muzeumába, ahol együtt eltöltünk egy napot, bejárva az egész
múzeumot, és ha kibírod anélkül, hogy elájulnál vagy rosszul lennél, akkor biztosak lehetünk abban, hogy
sikeres doktor válik belőled.’ Egy darabig csendben ült, majd folytatta. ’Ennél többet is tehetek. Elvihetlek egy

39
boncterembe, ahol testek és testrészek hevernek mindenütt. Ha itt rosszul leszel, akkor nem lehet belőled
orvos. Ha engem meg tudsz győzni, akkor rendben van, akkor áll az alku – neked van ösztöndíjad és én fizetem
az összes költséget. És mikor már képzett orvos vagy és vissza tudod fizetni a költségeket, akkor hasonló
módon támogatsz egy szegény ördögöt, aki annak csapdájában vergődik, hogy tudja, mit kell tennie, de
képtelen rá mert, nincs pénze.’
Alan a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól majdnem elájult. De ekkor Bond papa szólalt meg. ’Nos,
doktor, tudja, mi számítunk a fiú munkájára a házhozszállításban. Mostanáig eltartottuk, most neki kellene
tennie valamit értünk. És ha ő, ahogy mondja, valahol egy kollégiumban luxus körülmények között tengődik,
akkor mi lesz a szegény szüleivel? Azt gondolja, hogy a zárás után én még házhoz szállítok?’
Mrs. Bond riadtan közbe szólt. ’De Martin! Martin! Biztosan emlékszel, hogy Alan érkezése előtt is
boldogultunk?’
’Igen, persze, hogy emlékszem,’ - böffentette ki Martin mérgesen, ’nem felejtem el egyhamar, de arra is
emlékszem, hogy a fiú mennyibe volt ezen évek alatt. Gondoskodnunk kellett róla és most mindene megvan,
amit csak adni tudtunk és most elszelel, hogy kedve szerint orvos legyen és feltételezem, hogy most látjuk
utoljára. Ugyan már!’
Martin Bond a kezével olyan mozdulatot tett, mintha meg akarna fojtani valakit, majd hevesen kitört. ’És mi
a MAGA haszna ezen, Dr. Reginald Thompson? Miért lett most hirtelen ilyen fontos magának a fiú? Ez az,
amit tudni akarok! Az emberek nem tesznek semmit másokért önzetlenül, hacsak nincs valami hátsó
szándékuk. Maga mit nyer ezen?’
Dr. Thompson hangosan felnevetett majd így szólt: ’Óh, egek, Mr. Bond, bebizonyosodott, hogy egészen
rendkívüli fia van. Maga meg csak arra tud gondolni, hogy mit nyerhet egy ügyön, ő meg arra gondol, hogy
hogyan tudna segíteni másokon orvosként. Tudni akarja, Mr. Bond, hogy mit nyerek ezen? Hát megmondom,
nekem is voltak késztetéseim, mint ahogy most a fiának is vannak. Igen erősen érzem, hogy segítenem kell
neki. Ne kérdezze miért, nem tudom miért, és ha azt gondolja, hogy nemi gerjedelem hajt, nos, akkor Mr.
Bond maga egy kötözni való bolond. Rengeteg fiút és lányt kaphatnék meg, ha akarnám, de most valamilyen
oknál fogva segíteni akarok Alannak, valamiért, amit nem tudok megmagyarázni. De ha nem akarja, hogy
segítsenek neki, Mr. Bond, akkor megvárjuk, míg 21 éves lesz és habár akkor már egy kicsit késő lesz, nos,
akkor kezdjük. De, nem vitatkozni jöttem. Ha nem akarja, hogy folytassuk, mondja meg, és már itt sem
vagyok.’ Dr. Thompson felállt, igen vadul festett. Arca vörös volt és úgy tűnt mintha Mr. Bondot a saját
házának ablakán keresztül akarná kihajítani. Martin Bond idegesen tördelte a kezét és zakója alját rángatta,
végül kinyögte. ’Nos, talán egy kicsit elragadtattam magam, de azon gondolkodom, hogy hogyan fogjuk a
krumplit éjjel kiszállítani és hasonlók. Nekünk is meg kell élni, mint a fiúnak.’
Mary Bond sietősen közbeszólt. ’Hallgass, Martin, elhallgass, meg tudjuk oldani. Hamarosan jön egy iskolás
fiú, aki majd kiszállít. Nem kerül sokba, annyiba sem kerül, mint Alan itt tartása.’ Martin Bond lassan
bólintott. ’Rendben, rendben van.’, - egyezett bele vonakodva. ’Mehetsz. Még nem vagy huszonegy és még
mindig a felügyeletem alá tartozol és sikeres leszel abban az orvosi dologban, amire készülsz, vagy
megkeserülöd.’ Az apa ezzel hirtelen megfordult és lecsattogott a lépcsőn az üzletbe. Mary Bond
bocsánatkérően fordult Dr. Thompsonhoz. ’Nagyon sajnálom doktor. A férjem néha kicsit indulatos. Tudja, ő
Kos.’
Ezzel el volt intézve. Dr. Thompson a következő heti szabadnapján elviszi Alant a Hunterian Múzeumba.
Miután ezt megbeszélték a doktor hazament és Alan visszatért a szobájába tanulni.
’Hello, Alan,’ - üdvözölte Dr. Thompson Alant, ahogy a fiatalember megjelent a rendelőjében egy hét múlva.
’Gyere be, iszunk egy csésze teát, aztán autóba ülünk és elmegyünk Lincoln Inn Fieldsbe.’ Teáztak, ettek pár
szem süteményt, majd a doktor javasolta: ’Jobb lesz, ha kimész, a sok izgalom miatt még összepiszkíthatod
a szép, tiszta autómat!’ Alan elpirult és elsietett a legkisebb helyiségbe, ahova, ahogy mondják, még a király
is gyalog jár.

40
Dr. Thompson kiment a ház mögé vezető kerti ösvényen. Ott állt az autója, a jó öreg Morris Oxford. Kinyitotta
az ajtót. ’Szállj be.’ - mondta és Alan hálásan beült az utas ülésre. Alan számára szokatlan volt a személyautó,
eddig csörömpölő villamoson vagy zötyögő buszon utazott. Sóvárogva nézte, ahogy a doktor beindítja a
motort, várt egy kicsit, míg bemelegszik, ellenőrizte a töltést és az olajnyomást majd elindult. ’Tudod, melyik
a legjobb útvonal, Alan?’ - kérdezte a doktor kíváncsian.
’Nos, uram,’- válaszolt Alan - ’megnéztem a térképen és azt mondanám, hogy menjünk az East India Dock
Roadon, majd keljünk át a London Bridge-en és gondolom,’ - szólt enyhén remegő hangon - ’hogy át kell
mennünk a Waterloo Bridge-en is.’
’Dehogy,’ - mondta a doktor- ’most megfogtalak, nem megyünk át egyik hídon sem, figyelmesen kövesd az
utat, mert ha a terveim valóra válnak, sűrűn jársz majd erre.’
Alan lenyűgözve figyelte a lakóhelyén, Tower Hamletsen túli városrészeket. Nem nagyon mozgott ezeken a
helyeken, mégis az volt az érzése, hogy mindazokat a városrészeket, amin most keresztülautóztak egykor
igen jól ismerte. Végül jobbra fordultak és a Holborni Kingswayre értek, a Kingswayen még autóztak egy jó
darabig, majd befordultak a Sardinia Streetre, ami egyenesen a Lincoln’s Inn Fieldsbe vezetett. Dr. Thompson
egyszer csak keresztülhajtott egy jobbra nyíló vaskapun és ügyesen leparkolt, leállította a motort, kivette az
indítókulcsot és így szólt: ’Megérkeztünk, szállj ki.’
Együtt sétáltak a Királyi Sebészeti Kollégium épületének bejáratához és Dr. Thompson kedélyesen biccentett
a bent álló egyenruhás felé. ’Minden rendben, Bob?’- kérdezte egyiküktől, majd derűsen biccentett és
továbbhaladt a sötét előcsarnokba. ’Gyere, itt balra fordulunk, várj csak, valamit elfelejtettem, ezt meg kell
mutatnom neked.’ Megállt és megragadta Alant a karjánál. ’Mutatok valamit, amitől megfájdul majd a fogad.
Van itt néhány korai fogászati eszköz. Látod, ott abban az üveg tárlóban? Mit szólnál, ha a fogadat egy ilyen
eszközzel rántanák ki?’ Barátságosan hátba verte Alant és hozzátette. ’Menjünk, térjünk be ide.’ Az „ide” egy
nagy terem volt, egy hatalmas terem. Szekrények és üvegvitrinek sorakoztak mindenfelé, a rengeteg polcon
üvegek ültek. Alan áhítattal nézte az üvegbe zárt csecsemőket, a lebegő magzatokat és a többi különös
szervet, amikről a sebészek úgy gondolták, tanácsos megőrizni, oktatás és tanulmányozás céljából.
Végigsétáltak a termen és megálltak egy ragyogóra fényesített diófa tárlónál. Dr. Thompson kihúzott egy
fiókot. Alan megpillantott két üveglap között „valami” szörnyűséget. Dr. Thompson felnevetett és így szólt:
’Ez a szekrény egy agyat tartalmaz, egy felszeletelt agyat, úgy, hogy ha kihúzol egy fiókot, láthatod az agy
egy részletét. Nézd ezt’ - a következő fiókért nyúlt, és a fogantyú segítségével kihúzva egy újabb
üvegszendvics tárult fel, a doktor rámutatva magyarázta: ’Ez az a hely, ahol a szellemi benyomásokat kapjuk.
Bárcsak tudnám, mi zajlik benned?’ Majd hozzátette: ’És azt is szeretném tudni, hogy bennem mi zajlik!’
A doktor és Alan az egész délelőttöt a Hunterian Múzeumban töltötte. A doktor végül megjegyezte:
’Gondolom, itt az ideje, hogy harapjunk valamit, ugye?’ Alan gyomra fájdalmasan korgott és egyetértően
bólintott. Így hát elhagyták a múzeumot, beszálltak az autóba és elhajtottak egy klubba, ahol Dr. Thompson
nyilvánvalóan törzsvendég volt. Röviddel ezután már az asztalnál ülve ebédeltek. ’Innen egy kórházba
megyünk. Beviszlek egy boncterembe és meglátjuk mi fogad ott minket.’
’Valóban csak úgy be lehet sétálni egy boncterembe?’ - kérdezte Alan kissé meglepődve.
Dr. Thompson harsányan felnevetett és megjegyezte:’Ó, te jó ég, természetesen nem, de mivel szaktekintély
vagyok, így igen. Egy ideig a Harley Streeten rendeltem, de ki nem állhattam a megaláztatást, és a sok idős
asszonyságot, akik azt gondolták, ha elég sok pénzt fizetnek, akkor azonnal meggyógyíttatnak. És egyébként
is úgy tekintenek az orvosokra, mint alacsonyabb rendű létformákra, -mondta, miközben befejezte az
ebédjét.
Röviddel ezután egy kórház bejáratához értek és az orvosok számára fenntartott parkolóban megálltak.
Kiszálltak az autóból és besétáltak a főbejáraton az információs pulthoz. A doktor előrement és megszólította
az ott tartózkodó személyzet egy tagját. ’Professzor Dromdary-Dumbkoffhoz jöttem,’ mondta. Az őr elfordult,
telefonált, majd visszatérve Dr. Thompsonhoz, közölte: ’Igen uram, a professzor kéreti Önt és a vendégét.
Kérem, kövessenek!’ Alan számára végtelennek tűnő kórházi folyosókon sétáltak végig. Végül elérkeztek egy

41
irodához, aminek az ajtaján a professzor neve állt. Az őr kopogott, majd kinyitotta az ajtót. Dr. Thompson és
Alan beléptek. Az első, amit megpillantottak a boncasztalon heverő fél emberi test volt, amit két fehér
köpenybe öltözött ember buzgón vagdalt. Egy pillanatig Alant furcsa érzések lepték meg, de azonnal eszébe
jutott, hogy ha orvos akar lenni, akkor hozzá kell szoknia az ilyen és hasonló látványhoz, így nagyot nyelt, két-
háromszor pislogott és rendben volt megint minden.
’Ez az a fiú, Prof, akiről beszéltem, igazán jó anyag, tudja,’ - mutatta be Dr. Thompson Alant. A professzor
keményen szemügyre vette, majd megszólalt. ’Ah, rendben, meglehet, hogy az, meglátjuk, amit meglátunk,
hehehe,’ - majd lányos nevetgélésben tört ki, amitől Alan igen kényelmetlenül érezte magát.
Egy ideig beszélgetve álltak ott, miközben a professzor figyelte a munkálkodó hallgatókat. Ezután levezették
Alant egy boncterembe, egy hatalmas, meglehetősen hideg és ijesztően bűzös helyre. Szegény Alan egy
pillanatig úgy érezte, hogy szégyenben marad, elájul vagy a padlóra hány, de emlékeztette magát, hogy
feladatot kell teljesítenie, mire a hányinger gyorsan tovatűnt. A professzor egyik testtől a másikig haladt –
éppen nem volt oktatás, így egy hallgató sem volt jelen – rámutatva az érdekes részletekre, miközben Dr.
Thompson árgus szemmel figyelte Alan reakcióit.
’Ah, ördög és pokol!’ - kiáltott fel haragosan a professzor miközben lehajolt, hogy felvegyen egy lemetszett
kart, ami leesett az asztalról és alá gurult. ’Ezek a mai hallgatók, ezek nem olyanok, mint a németországiak,
ezek olyan gondatlanok. Mit szólnának ahhoz, ha leesne a karjuk?’ Magában motyogva és zúgolódva egy
újabb testhez ért. Megragadta Alan karját és azt mondta: ’Fogd azt a szikét és ejts egy bemetszést innentől
idáig, tudnod kell, milyen érzés az, amikor a húsba belevágsz.’ Alan némán felvette a felkínált szikét és egy
belső borzongással, ami remélte, nem volt túl nyilvánvaló, a szike hegyét a halott húsba nyomta és
megejtette a bemetszést. ’Van érzéked hozzá, van érzéked hozzá!’ - zihálta izgatottan a professzor. ’Igen,
tökéletes orvostanhallgató lesz belőled.’
Később Dr. Thompson és Alan teázott, miközben a doktor összegezte a napot, ’Nos, tehát még tudsz enni
annak ellenére, amit láttál. Azt vártam, hogy elzöldült képpel beesel az asztal alá. Mit teszel, ha legközelebb
vesét kapsz a pirítósodra? Elhányod magad?’ Alan nevetett. Mostanra már megnyugodott. ’Nem, uram,
egészen otthonosan érzem magam.’
Az esti forgalomban lassan visszaautóztak Wappingbe. Dr. Thompson egész idő alatt beszélt, elmondta mit
akar tenni, hogy már öregszik és már fáradt, elmondta, hogyan fog gondoskodni Alanről, és hogy a
rendelkezésére bocsátja a bankszámláját, hogy függetlenné válhasson a szüleitől. Majd folytatta. ’Én soha
nem ismertem a szüleimet, árva voltam, de ha a szüleim úgy viselkedtek volna, mint a tieid – nos, elhiheted,
hogy elmenekültem volna!’
Azon az estén hosszas beszámoló volt a Bond családban. Bond papa próbálta nem mutatni érdeklődését, de
ugyanakkor mohón figyelt minden elhangzott szóra, végül mogorván megszólalt. ’Nos, fiam, mehetsz, amikor
csak akarsz, találtunk egy fiút, aki átveszi a feladatod, miután elhagysz minket.’
És így rohamtempóban elintéződött minden. Alan ment a St. Maggots kórház orvos előkészítő iskolájába és
ezután, ha sikeres, akkor orvostanhallgató válik belőle a St. Maggotsban. És Alan eredményesen végzett az
orvos előkészítő iskolában, jól teljesített, az első három között szerepelt, és oktatói kedvencévé vált. Majd
elkövetkezett az idő, mikor elhagyta az orvos előkészítőt, és mint rendes orvostanhallgató lépett be a
kórházba. Valójában nem nagyon tekintett várakozással erre az eseményre, ami másnap következett be,
mert a változás mindig szokatlan, és Alan életében igen sok változás történt.
St. Maggots egy öreg kórház volt, U alakú épülettel. Az U egyik szára a belgyógyászat részlege, az U alsó
görbülete a pszichiátria, gyermekgyógyászat és hasonlók részlege, míg az U másik szárán a sebészet
helyezkedett el. Természetesen Alan az orvos előkészítő végzése során számtalanszor járt a kórházban,
mégis azon a hétfő reggelen izgatottan lépett be a kórház épületébe. A főbejáratnál lévő információs pulthoz
lépett és közölte, hogy ki ő. A pultos kedvetlenül jegyezte meg. ’Aha, maga az egyikük!’ Majd a nyilvántartó
könyvéhez fordult, komótosan átlapozta, időnként megnyalva a hüvelykujját, ami aztán nikotin nyomokat
hagyott a papíron. Végül felegyenesedve megjegyezte. ’Oh, igen, már mindent tudok magáról. Menjen fel
egyenesen a lépcsőn, forduljon jobbra, majd forduljon balra és jobbra a második ajtó lesz. Dr.Eric Tetleyt

42
keresse. Jobb, ha óvatos, ma reggel igen harapós kedvében van.’ És egy vállrándítással máris elfordult. Alan
pár másodpercig értetlenül állt, remélte, hogy kicsit több tiszteletet érdemel az az ember, aki három vagy
négy évet szolgál majd orvostanhallgatóként a kórházban. De erre ő is megrántotta a vállát, felvette a
táskáját és felsétált a lépcsőn.
A lépcső tetején, jobbra a hallban, egy asztalnál ült egy ember. ’Ki maga?’ - kérdezte. Alan igazolta magát, az
őr egy könyvben ellenőrizte, majd firkált valamit egy kártyára. ’Itt hagyhatja a táskáját, ezt vigye magával
Dr. Eric Tetley irodájába. Egyszer kopogjon – ügyeljen, hogy ne legyen túl hangos – majd lépjen be. Ami
ezután történik, az magán múlik.’ Milyen különös módon fogadják az új belépőket, gondolta, de azért átvette
a kártyát és a megadott irodához ment. Kopogott, egy- két másodpercet várt, majd csendesen belépett.
Odabent az asztalon egy halom papír, orvosi eszközök és nők fényképei hevertek összevisszaságban. Az asztal
sarkán, fekete alapon fehér betűkkel: ’Dr. Eric Tetley’ névtáblája állt, maga a doktor egy irodai forgószékben
ült a két karját széttárva, hatalmas húsos keze az asztal szélén pihent.
Alan, kissé idegesen Dr. Tetley merev tekintetétől kisérve, az íróasztalhoz sétált és megszólalt. ’Uram, azért
jöttem, hogy belépjek a St Maggotsba. Át kell adnom Önnek ezt a kártyát.’ A doktor nem mozdult, hogy
átvegye, így Alan letette elé és a nyugtalanító tekintettől kisérve hátrább lépett.
’Hrrrm!’ - mordult fel a doktor. ’Igen, a jó öreg Thompsonnak igaza van, jó emberi adottságai vannak, fiam,
de úgy vélem, kicsit egyenesbe kell jönnie, ugyebár?’ Majd hangját felemelve elbődült. ’Paul! Bond
megérkezett, bejönne, kérem?’ Alan ekkor vette csak észre, hogy a doktor ujját egy gombon lenyomva tartva,
a házi telefonrendszerbe beszél. Hamarosan zaj támadt és egy alacsony, rendetlen külsejű, csupa haj doktor
perdült be a szobába. Bokáját verdeső fehér köpenyt viselt, aminek az ujja olyan hosszú volt, hogy
többszörösen fel kellett hajtani. Úgy nézett ki, mint egy madárijesztő. ’Oh, szóval ő Bond, mi? Mit tegyek vele
- csókoljam meg?’ Dr. Eric Tetley bosszúsan jelentette ki. ’Először is, próbáljon meg rendes embert faragni
belőle.’
Dr. Paul magában morgott miközben átlapozta Alan papírjait. ’Aha, St. Maggots most már idáig süllyedt?
Adva van egy krumpli árus fia, aki sebész szakorvos, vagy gyakorló belgyógyász vagy valami ilyesmi lesz. Hát
ez hová vezet? Hol vannak már a régi szép idők? Krumpli árus, ó egek!’
Alan megdöbbent. Lénye minden porcikáját átjárta a döbbenet arra a gondolatra, hogy egy ilyen ápolatlan,
rendetlen, hitvány alak ilyen rosszindulatúan nyilatkozzék, de tanulni jött, gondolta, így nem szólt semmit.
Ekkor Dr. Paulra nézett és észrevette szürke szemében a huncut csillogást. A doktor így szólt: ’Nos, fiú, azt
mondják, hogy Jézus egy ács fia volt, ugye? Túl sok hitet nem adok ennek, mert jómagam Mózes követője
vagyok.’ És ezzel hatalmasat nevetett és barátságosan kezet nyújtott.
Nem sokkal ezután Alant felvezették egy, az épület központi tornyában lévő szobába, közvetlenül a főbejárat
fölé. Két másik orvostanhallgatóval osztozott a rendkívül szűkös helyiségen. Tábori vászon ágyon aludtak.
A segéd, aki felvezette a szobába és a táskáját letetette vele az egyik ágyra, így szólt: ’Rendben, doki, most el
kell, hogy kísérjem a Maristow Kórterembe, az orvosi szárnyba, ami egy harmincöt ágyas terem, amihez egy
kétágyas magánszoba is tartozik.’
’Swaine nővér felügyelete alá tartozik, aki meglehetősen szigorú. Válogassa meg a szavait! ’A Maristow
Kórterem felügyelője Swaine nővér valóban úgy nézett ki, mint egy félelmetes sárkány, a majdnem
száznyolcvan centi magasságával és közel száz kilójával. Mindent és mindenkit lehordott. Bőre olyan sötét
volt, mintha félvér lenne, de valójában egy igen ősi angol családból származott. Mikor megszólalt, Alan
meglepődve hallgatta kulturált beszédét. Swaine nővérrel való közelebbi kapcsolat hamarosan megmutatta,
hogy valójában nem is sárkány, sőt ha azt tapasztalta, hogy egy hallgató keményen dolgozik, akkor ő is
minden tőle telhetőt megtett érte. A lógósokra nem volt ideje és ilyen esetben azonnal a főnővér irodájába
sietett jelentést tenni a munkáját elhanyagoló hallgatóról.
Az orvostanhallgató kórházi élete mindig ugyanaz. Alan keményen dolgozott, szeretett dolgozni és így
kedvező benyomást tett. A harmadik év végén Dr. Eric Tetley behívatta az irodájába. ’Jól dolgozik, fiam,
jobban, mint gondoltam. Eleinte azt gondoltam, mondjon bármit is a jó öreg Thompson, hamarosan

43
visszamegy krumplit kaparni. Egész végig jók az eredményei és most azt akarom, hogy az elkövetkező évben
legyen a személyi asszisztensem. Elfogadja?’ Felnézett Alanre és válaszra sem várva így folytatta: ’Rendben,
vegyen ki egy fél szabadnapot és menjen el Thompsonhoz, mondja meg neki, hogy igaza volt és tartozom
neki egy esettel.’
Alan az ajtóhoz sétált, de a doktor visszahívta. ’Hé, várjon csak!’ Alan kíváncsian fordult vissza, mire Dr. Tetley
megkérdezte: ’Van autója?’
’Nem, uram, nincs. Én csak egy orvostanhallgatóvá vált, volt krumpli árus vagyok. Nem engedhetek meg
magamnak egy autót.’
’Hrrm!’ - morgott Dr. Eric Tetley. ’Feltételezem, hogy tud vezetni.’
’Oh, igen, Dr. Thompson megtanított és jogosítványom is van.’
’Nos, akkor,’- kezdte Dr. Tetley, miközben az íróasztala jobb oldali fiókjában matatott és mindenfélét
motyogott magában, ahogy a fiókból különböző papírokat és eszközöket túrt ki, míg végül nagy örömére
megtalálta a karikán logó két kulcsot. ’Itt az autóm kulcsa. Kérem, dobjon be egy csomagot egy hölgynek –
itt a cím, el tudja olvasni? Nos, akkor adja be ezt neki, de nehogy leálljon fecsegni vele, menjen tovább az
öreg Thompsonhoz. Este kilencre feltétlenül legyen itt. Az autóm közvetlenül a főnővér irodája alatt lévő 23
számú parkolóban áll. Oh!’ - tette hozzá, ’Jobb lesz, ha írok párt sort, hogy elviheti az autót, nehogy valami
ütődött rendőr nyakon csípje, mondván hogy ellopta, vagy mi. Egyszer már megtörtént.’ Firkált valamit egy
darab papírra, lepecsételte és Alan kezébe nyomta. ’Na, tünés, és ne is lássam este kilenc óráig.’
És az évek teltek. A sikeres évek mellett gondokkal teli évek is jöttek. Meghalt az édesapja. Egy nap
dührohamot kapott és holtan esett össze a boltban, mert egy vevő a spárga árát kifogásolta. Így aztán
Alannek gondoskodnia kellett az édesanyjáról, mivel semmi eladható érték sem maradt a boltban, és
természetesen az ingatlant bérelték. Alan bérelt pár szobát az édesanyja számára és gondoskodott arról,
hogy mindene meglegyen. Sajnos a mama meggyűlölte Alant, mondván, hogy megölte az apját azzal, hogy
elhagyta, és hogy társadalmi osztályán felüli életet próbált élni. Így Alan azon túl, hogy gondoskodott az
anyjáról, soha többé feléje sem ment.
Hamarosan a háborúról kezdtek beszélni. A félelmetes németek ismét kardcsörtetésbe kezdtek, és
fennhéjázó durvasággal, azzal dicsekedtek, mit tesznek majd a világ többi részével. Egyik országot a másik
után igázták le. Alan, mint végzett orvos, Dr. a neve előtt, megpróbált a hadsereghez csatlakozni, de
visszautasították a helyi közösségért, valamint a hajótársaságok részére végzett kitűnő munkájára
hivatkozva.
Egy napon Dr. Reginald Thompson felhívta Alant a kórházban, aki már akkor a kórház személyzetéhez
tartozott. ’Alan, gyere át hozzám, ha van egy kis időd. Sürgősen akarok veled beszélni.’
Alan Dr. Thompsonra nagy tisztelettel tekintett, így aztán hamarosan megbeszélte az idősödő Dr. Tetleyvel,
hogy a nap hátralevő részét szabadnapnak veszi ki. Mostanra már neki is volt autója, így rövid időn belül már
kanyarodott is Dr. Thompson autófeljárójára.
’Alan,’ - kezdte Dr. Thompson, ‘megöregedtem, fiam, már nem sok időm van hátra. Megvizsgálnál, kérlek?’
Alan elképedve állt. Dr. Thompson ismét megszólalt: ’Mi van veled, fiam, elfelejtetted, hogy orvos vagy?
Gyerünk, csináld!’ - és kezdett megszabadulni a ruháitól. Alan kézbe vette Dr. Thompson vizsgáló műszereit,
a vérnyomásmérőjét és a többit sorjában. Természetesen a saját sztetoszkópját mindig magánál hordta. Dr.
Thompson vizsgálata magas vérnyomásra és heveny mitrális szívbillentyűhibára derített fényt.
’Jobban tenné, ha vigyázna magára,’- szólt Alan, ’azt gondoltam, hogy jobb állapotban van. Jöjjön be a St.
Maggotsba és meglátjuk, mit tehetünk.’
’Szó sem lehet róla, be nem teszem a lábam abba a bolhafészekbe,’ - morgolódott Dr. Reginald Thompson.
’A következőt fogom tenni: nagyon jól menő magánpraxisom van, sok pénzt hoz. Tetley azt mondja, hogy
remek munkát végzel nála már öt éve. Most jött el az idő, hogy átvedd a praxisom, addig, míg még itt vagyok

44
és segíteni tudlak, meg tudom mutatni hogyan is mennek itt a dolgok. Már olyan régóta a St. Maggotsban
vagy, hogy szinte már nem is látod, hogy más is létezik a világon. Lépj ki és gyere, élj velem.’ Majd még
hozzátette: ’És természetesen rád hagyom a praxisom. Addig, amíg még fel nem dobom a bakancsom,
egyenrangú partnerekként dolgozunk. Rendben? Kezet rá!’
Alan egészen megrendült. Egy ideje már határozottan egy megszokott kerékvágásban haladt az élete. Egy
gondolat tartotta megszállva, az volt a kényszerképzete, hogy életeket kell mentenie, hogy minden áron
életet kell mentenie, mindegy mennyire beteg vagy akár gyógyíthatatlan a páciens. Alan nem volt éppen a
legjobb sebész, nem is igen érdekelte, de az általános orvoslás, az igen, ez volt az erőssége és már az
ismertség felé vezető úton haladt. És most barátja és pártfogója Dr. Reginald Thompson arra kéri, hogy
kezdjen magánpraxist. Gondolatait a doktor szavai szakították félbe. ’Menj vissza a St. Maggotsba és beszéld
meg Eric Tetleyvel, és kérdezd meg Dr. Wardley barátodat, mit szólnak a dologhoz. Biztos lehetsz benne, hogy
ők ketten őszinték lesznek hozzád. És most tűnj a szemem elől, míg nem döntöttél. Úgy nézel ki, mint aki
rémeket lát.’
Ekkor lépett be a mára már kissé idősödő Mrs. Simmonds, maga előtt tolta a zsúrkocsit a teával. ’Oh, Dr.
Thompson, láttam, ahogy Dr. Bond megérkezett és arra gondoltam, hogy megkímélem attól, hogy teáért
kiabáljon, inkább hoztam, tessék, itt van.’ És szélesen Alanre mosolygott, akit igen megszeretett a rendkívüli
munkájáért.
Visszatérve a St. Maggotsba Alan mindent megbeszélt Dr. Tetleyvel és Wardleyval. Wardley szerint: ‘Nos,
nem kellene ezt elmondanom neked Alan, de Reginald Thompson már évek óta a páciensem. Többször
vizsgáltam a szívét és mondhatom, hogy egyik pillanatról a másikra meghalhat. Mindent neki köszönhetsz és
tudod jobb volna, ha alaposan átgondolnád, mielőtt nemet mondanál neki.’
Dr. Tetley egyetértően bólintott. ’Igen, Alan, nagyon jól dolgoztál itt a St. Maggotsban, de a lehetőségeid
túlságosan korlátozottak, kezdesz túl intézményesítetté válni. Hamarosan kitör a háború és kell valaki, aki az
utcán teljesít szolgálatot, vészhelyzetben még mindig visszahívhatunk. Felmentelek a szerződésed alól.’
Így történt, hogy egy hónap múlva Dr. Alan Bond és Dr. Reginald Thompson egyenrangú partnerekké váltak.
Együttműködésük rendkívül sikeres lett. Ezen idő alatt az újságok és a rádió is a háborúról tudósított,
bombázásokról számoltak be, és ahogy egyik ország a másik után esett el. Végre Neville Chamberlain sok
üres, ostoba, a békéről folytatott fecsegés után visszatért Németországból. Németországból pedig jöttek a
hírek, ahogy durván kiröhögték az összecsukott esernyőjével megjelenő hórihorgas angolt, aki azt hiszi
magáról, hogy megteremtheti a világbékét. Nem sokkal azután, hogy a rádió közvetítette Hitler dagályos
szónoklatát, Anglia hadat üzent.
Hónapok teltek el és a háború nem mozdult semmilyen irányba, a hadviselés tessék-lássék módon zajlott.
Egy nap egy rendőr kereste fel Alant, gondosan megbizonyosodott arról, hogy valóban ő Dr. Alan Bond, majd
közölte, hogy édesanyja, Mary Bond öngyilkosságot követett el és a teste jelenleg a Paddington
halottasházban van.
Alan a megrázkódtatástól majd eszét vesztette. Fogalma sem volt róla miért, de számára ez volt a valaha
hallott legszörnyűbb dolog. Öngyilkosság! Évek óta az öngyilkosság ellen papolt és most a saját anyja követett
el ilyen ostoba cselekedetet.
Hamarosan a háború felgyorsult a londoni bombázásokkal. Egész idő alatt a németek sikereiről szóltak a
jelentések, mindenhol a németek győztek, távol-keleten a japánok nyomultak lendületesen előttük.
Elfoglalták Shanghait, Singapurt. Alan ismét megpróbált beállni a hadseregbe, de ismét elutasították
mondván, hogy ott van szükség rá, ahol éppen van.
A légicsapások durvultak. Éjjelente a német gépek átrepültek a csatorna felett és Londont célozták meg. A
kikötő területét minden éjjel bombázták, a londoni East End lángokban állt. Alan a légoltalmisokkal dolgozott
és a szolgálati helye az épület alagsorában volt. A légicsapások éjszakáról éjszakára folytatódtak.
Gyújtóbombák esőként hullottak az égből, termit gyújtóbombák kopogtak a háztetőkön, időnként az egész
házat lángba borítva.

45
Egyik éjjel a bombázás irtózatos méreteket öltött. Az egész környéket lángtenger borította. A szirénák
folyamatosan sivítottak. A tűzoltók gumitömlői kígyókként tekeregtek az úttesten, szinte lehetetlenné téve
az orvosok kocsi használatát.

Holdvilágos éjszaka volt, azonban a holdat homályba vonta a tűz vörös felhője, a mindenfelé repkedő
szikrazápor és az állandóan pokoli lármával aláhulló bombák – némelyik végén szirénával, hogy növelje a zajt
és fokozza a rémületet. Alan szinte mindenütt ott volt, segített összeomlott óvóhelyről embereket kihúzni,
alagsorba ásott lyukon mászott be, hogy az ott ragadt sebesültek fájdalmát enyhítse. Ezen a különleges
éjjelen Alan a szükséghelyzetre felállított büfénél állt, éppen kifújta magát és ivott egy csésze teát. ’Vijj!’ A
légóparancsnokkal egyszerre tekintettek fel. ’Ez közel volt!’ Alan a távolba meredt, nézte az égő horizontot,
a mindenütt gomolygó füstöt. A magasban megjelentek az egyenetlen motorhangú német gépek, mire a brit
vadászrepülőgépek géppuskáinak kattogása hallatszott, ahogy az alant égő tűzben kirajzolódó megszállók
gépeit lőtték.

Hirtelen egy hatalmas dörrenés és az egész világ mintha megbillent volna. Az egész ház a magasba
emelkedett, és darabjaira esve visszahullott a földre. Alan egész testét őrjítő fájdalom járta át. A légó
parancsnok, akinek a haja szála sem görbült, felüvöltött. ’Úristen, a doktor! A francba!’ A légoltalmis emberek
és a mentő egység kétségbeesve próbálták Alan lábáról és altestéről lehúzni a törmeléket. Úgy tűnt Alant
lángtenger veszi körül, egész testét futótűz emésztette. Ekkor kinyitotta a szemét és elhaló hangon
megszólalt: ‘Nincs értelme velem törődni, fiúk, végem van, hagyjatok magamra, mentsétek a kevésbé
sérülteket.’ Ezzel lehunyta a szemét és csak feküdt ott. Úgy tűnt, hogy egy különös eksztatikus állapotba
került. ’Ez nem is fájdalom,’ - gondolta, majd felötlött benne, hogy talán hallucinál, mert a teste fölött arccal
lefelé lebegett. Látta a kékes-fehér zsinórt, ami a lebegő testét a földön fekvő testével összeköti és látta,
hogy a földön fekvő teste köldöktől lefelé teljesen szét van zúzva, úgy nézett ki, minta málnalekvár borítaná
a padlót. Hirtelen eszébe ötlött, hogy aznap volt a harmincadik születésnapja. Ekkor az ezüstzsinór ellankadt
és elhalványult és Alan felfelé lebegett, mintha a London fölött lebegő léggömbzár egyik léggömbje lenne.
Felfelé szállt, és ahogy távolodott még látta a romokban heverő Londont. Hirtelen egy sötét felhőbe ütközött
és egy időre elalélt.

’Ötvenhármas! Ötvenhármas!’ - harsogott egy hang a fülébe. Kinyitotta a szemét, körbenézett, de feketeség
vette körül. Úgy tűnt, hogy fekete köd borítja. Így gondolkodott: ’Nem tudom mi ez, de ismerős, vajon hol
vagyok? Ez az érzéstelenítés vagy valami hasonló lehet.’ És ahogy ezt gondolta a fekete felhő elszürkült,
megjelentek a formák, a mozgó alakok és hirtelen visszatértek az emlékei. Az asztrál síkon volt,
elmosolyodott, és ahogy mosolygott, eltűnt a felhő, a köd, a pára és megpillantotta az igazi asztrál sík
dicsfényét. A barátai vették körbe, mert ezen a síkon csak barátok léteznek. Lenézett magára és egy pillanatra
megrémült, hirtelenjében az első eszébe ötlő ruhadarabra gondolt, ami a St. Maggotsban viselt fehér köpeny
volt. Abban a pillanatban rajta volt a fehér köpeny. Megdöbbent az őt üdvözlő harsogó nevetésen, aztán
lenézve magára, eszébe jutott, hogy a legutóbb viselt köpeny a derekáig ért. Mert a kórházban a szakorvosok
ilyet viseltek.

A valódi asztrál rendkívül kellemes volt. Alant örömteli barátok kísérték a Szanatóriumban, ahol egy
barátságos szoba várt rá csodálatos kilátással a parkra, ahol soha nem látott fák álltak. Egymás mellett
békességben élő madarak és szelíd állatok népesítették be a parkot.

Alan hamarosan magához tért a Földön bekövetkezett halála okozta megrázkódtatásából és az asztrál síkra
való születésből. Egy héttel később – ahogy az lenni szokott – már ment is az Emlékezés Csarnokába, ahol
egyedül ülve végignézte elmúlt élete eseményeit. Miután ezzel végzett, egy hang „valahonnan” így szólt: ’Jót

46
tettél, nagyon jól végezted a feladatod, jóvátetted a hibád. Most néhány évszázadig pihenhetsz itt, míg
eldöntöd hogyan tovább. Kutatásokat végezhetsz vagy kívánságod szerint bármit. Helyesen cselekedtél.’

Ahogy Alan kisétált az Emlékezés Csarnokából barátai vártak rá, hogy elkísérjék oda, ahol hosszan pihenhet
és eldöntheti hogyan tovább.

Úgy vélem, hogy az embereket fel kell világosítani arról, hogy halál nem létezik, csak átmenet az egyik
létformából a másikba. Mikor itt az ideje az átmenetnek, akkor a jótékony Természet zökkenőmentessé teszi
azt, csökkenti a fájdalmat és a hívő számára békés körülményeket biztosít.

47