Ha beülsz egy mozifilmre, amely teljesen magával ragad, úgy érzed, hogy benne élsz a film világában.

Furcsa érzés, mikor vége van, felkapcsolják a lámpákat, és a moziteremben, vagyis a valódi világban
találod magad. De vajon tényleg a moziterem a végső valóság? Nem lehet, hogy ez is csak látszat,
mint a vászonra vetített film?

A filozófiatörténet leghíresebb hasonlata szerint a látható világ nem a valódi világ. Ez Platón
barlanghasonlata. Így szól:

„Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen, melynek a világosság felé nyíló
bejárata van, gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy
helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, de fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk
mögött felülről és messziről egy tűznek a fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig
fent egy út húzódik, melynek mentén egy alacsony fal van építve. Aztán képzeld el, hogy az alacsony
fal mellett mindenféle tárgyakat hordoznak fel s alá, melyek az alacsony fal fölött kilátszanak.”

„A rabok éppen olyanok, mint mi.” Egész életükben csak azokat az árnyakat látják, amelyeket a tűz a
barlangfalra vetített, mégis ezt tartják a valóságnak, nem tudják, hogy egy barlangban élnek
leláncolva.

Amikor a moziteremben felkapcsolódik a lámpa, hiába ért véget a film, még nem az igazi valóságban,
hanem a barlangban vagyunk. Mi az, ami ott van? Látjuk a székeket, a filmvásznat, az embereket, de
a minket körbevevő fizikai tárgyak felsorolása nem válaszol arra a kérdésre, hogy mi van ott.

Platón a Kr. e. V-IV. században élt. Mesterét, Szókratészt, az athéni demokrácia koholt vádak alapján
halálra ítélte. Szókratész ugyanis sok ellenséget szerzett magának azzal, hogy egész életében
kellemetlen kérdéseket tett fel, nem hagyta, hogy az athéniak a lelkiismeretüket elhallgatassák.
Választhatta volna a száműzetést, mégsem tette, mert nem tartotta volna igazságosnak, hogy akkor
utasítsa el városa törvényeit, amikor azok rá nézve kedvezőtlenek. Vállalta a halált, kiitta a méreggel
teli poharat. Megmagyarázhatjuk-e ezt pusztán azzal, ha a látható létezőket vesszük figyelembe? Ha
Szókratész testében, a csontjaiban és inaiban keressük a választ, találunk-e elégséges magyarázatot?
Platón szerint nem, hiszen ha csak ezt tekintjük, Szókratész elmenekült volna, hogy mentse azokat.
Nem állhatunk meg a látható világnál, amikor a valóságot magyarázzuk. Ki kell jönni a barlangból!

Ha körül nézünk a moziteremben, észreveszünk egy szép arcot, a vásznon egy szép természeti képet,
egy szép piros széket. Rájövünk, hogy a létezésnek van magasabb szintje a fizikai létezésnél. Létezik
„maga a szép”. Az egyedi szép létezők egy keletkező-pusztuló, látható világ részei, ezen túl van egy
magasabb rendű világ, az ideák világa. A szép arc, táj és szék pont attól lehet szép, hogy részesült
magából a szépből. Egyik egyedi szép sem tudja elérni azt a tökéletességet, amit a gondolatilag
belátható „maga a szép” jelent. Ez az, ami igazán valóságos, hiszen örökkévaló, változatlan és
tökéletes.

Minden létezőnek megvan az ideája. A szép arcú ember például részesedett még az ember ideájában,
a szék a szék és a pirosság ideájában. Mivel a sok idea közös tulajdonsága a valódi létezés és a
tökéletesség, ezért van egy olyan legfelsőbb idea, melyből a többi idea nyeri a létet és a
tökéletességet: ez a Jó ideája.

A valóság megismerése nem azt jelenti, hogy az érzékszerveinkkel megfigyeljük a létezőket, hanem
azt, hogy szellemünkkel felemelkedünk az ideákhoz.

Az jut ki a barlangból, aki vágyakozik a jó ideája után. Ez a plátói szerelem. A jóságot és szépséget
először a látható világban tapasztaljuk meg, de ezek egyre tökéletesebb megnyilvánulási formáit
megismerve szellemünkkel felemelkedhetünk magához a jóhoz és széphez. Az ember csak ide eljutva
lehet boldog.

Miért maradt Szókratész Athénban? Miért itta ki a méreggel teli poharat? Mert a látható létezőkön
kívül volt ott és akkor még valami, ami sokkal valóságosabb volt ezeknél, és amelyben Szókratész
részesült: az igazságosság és a Jó.