2020. DECEMBER 7. HÉTFŐ.

4:19
https://w

Már ha megérthetők egyáltalán. A legmélyebb létszinten ugyanis egy olyan

feloldhatatlanul sötét és ködös létréteg húzódik, aminek a lényege a „lélek
kvantummechanikája”.

Az elmúlt háromezer év okság-okosság logikája elbizakodottá tette az emberi világot, és

ennek nyomán hajlamossá váltunk arra, hogy óvatlanul ezt a létértelmezési logikát
vigyük át az emberi lélekre is, ám ez végzetes következményekkel járt, amit most
közvetlen valóságként élünk át kétségbeesve az egész emberi világ egyre fenyegetőbb
elsötétedésében. Amely elsötétedés egyébként a „felvilágosodás” közvetlen
következménye. Aligha véletlen, hogy most kavargott elő Popper Péter és Pilinszky
János beszélgetése, ahol Popper szerint Pilinszky azt mondta, hogy „nagyon nagy
terheket raktok az emberekre ti pszichológusok. Azt hirdetitek, hogy minden emberi
problémának van megoldása. Ezzel sikerül elérnetek, hogy az emberek többsége úgy
érzi, csak ő olyan hülye, hogy nem tudja megoldani a szexuális problémáit, a szüleivel
való viszonyát, a házasságát, az egzisztenciális ügyeit, a politikai orientációját stb. – és
összeomlik. A valóságban az élet dolgainak többsége nem megoldható. Legfeljebb jól-
rosszul elviselhető. Óriási a különbség közöttünk. Ti úgy gondoljátok, hogy az életben
problémák vannak, és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az
életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”

A kvantummechanika éppen erre világít rá, vagyis, hogy a felszínen minden világos és
kiszámítható, stabil és áttekinthető. Van idő és van tér, és az élet jelenségei ebben az
áttekinthető tér-idő mezőben játszódnak le. Vannak kérdések, és vannak válaszok.
Vannak problémák és vannak megoldások, csak meg kell találni őket. De ez a stabil és
áttekinthető világ, ahol például evidencia, hogy egy dolog nem lehet egyszerre a tér és
idő egész más pontjain egy kiszámíthatatlanul fortyogó kvantumvilágra épül, ahol viszont
éppen ennek az ellenkezője evidencia. Lehet egyszerre a tér és idő egészen eltérő
pontjain valami, a kvantumpárok a világegyetem legtávolibb pontjaiból is „azonos idejű”
összhangban vannak, és bármilyen „energiafalon” át tudnak hatolni akár „kölcsön vett”
energiával, amit a fal túlsó oldalán adnak vissza. De, ami a legfontosabb, az az, hogy
minden emberi okosság az okságra épül, vagyis arra a kimondatlan feltételezésünkre,
hogy a világ ok-okozati láncolatok végtelen hálózatából áll, ezért csak kitartóan keresni
kell, és mindennek megtaláljuk a megoldását. Hisz ehhez „csak” arra van szükség, hogy
egyre pontosabban megértsük e láncolatok szerkezetét és működését, ahogy a
szociológia mondja, a struktúra dinamikáját.

De mi van, ha kiderül, hogy az ok-okozati összefüggéseknek a ra-cionális verbalitással

leírható mechanizmusai a világ alapvető lényegének csak egyik lehetséges
megnyilvánulását jelentik és az emberi lélek kvantummechanikai rétegeiben ettől
merőben eltérő, a racionális verbalitással nem magyarázható és nem kifejezhető
összefüggések kavarognak? És persze törnek a felszínre a legváratlanabb pillanatokban
olyan pusztító erővel, amire semmilyen evilági magyarázat nincs, és nem is lehet. Most,
hogy a felszínre tört, mindenkinek azonnal van egy narratívája az ügyről, ékes
bizonyítékaként annak, hogy annyi világ van, ahány lény a világon. Az okság-okosság
racionalitásához szokott emberi elme instant magyarázatot keres könnyen, gyorsan,
olcsón. Ugyan kérem, ez csak titkosszolgálati akció, fedett művelet, konspiráció. Ugyan
kérem, ez nem egy személy problémája, hanem azé a struktúráé, amelynek része volt,
nem az egyén a felelős tehát, hanem a struktúra. Ugyan kérem, eddig rendes ember
volt, de súlyos bűnt követett el, ezért tudomásul vesszük a „láthatóság” világából való
távozását. Nincs itt semmi látnivaló, lapozzunk, vagy éppen, hogy nagyon is van itt
látnivaló, és az történetesen pont az, amit én belelátni akarok e történetbe, a jövő hét
közepéig talán még kitartó politikai pecsenyémet vígan sütögetve. Tehát mindegy, hogy
miképpen, csak azt tudjam bizonyítani, hogy minden engem igazol.

Szívszorítón fájdalmas látni, hogy csak azt nem akarjuk észrevenni, amit látnunk kellene.
De vajon mi volna az? Erről éppen azért nehéz beszélni, mert nem a racionalitás
világába tartozik, ezért a racionális verbalitással szinte lehetetlen szavakba önteni
mindazt, ami itt lezajlik. Ami történt, amögött akár több generáció óta felgyülemlett
sorstraumák, a Pilinszky által említett sorsmegoldatlanságok sora húzódhat meg. Van
egy ember, aki látszólag harmincöt éve él példás életet, ahol a család, a hivatás és az
emberi közösség erkölcsi és szellemi szerkezeteibe való beilleszkedés mind azt
igazolják, hogy ez egy elismerésre méltó, komoly s nagyszerű élet. S ez az élet egyetlen
pillanat alatt nemcsak összeomlik, de a történés visszamenőleg is megkérdőjelez, sőt
lebont mindent. Legalább is elég nehéz elhinni, hogy miközben fennkölt jogi és erkölcsi
rend megteremtéséhez és szabályozásához ad okos tanácsokat, például az új
Alaptörvényhez, egy sötét és degenerált „párhuzamos univerzumban” ennek a rendnek a
totális szétroncsolását élvezi. Hamvas Béla szerint az ember nem anyagi-fizikai
struktúra, hanem végtelen energiaörvény. S ebben a káoszba hulló világban egyelőre
úgy fest, hogy a pusztító energiák látszanak győzedelmeskedni.